06._-_ejfeli_gyonyorok.pdf

SHERRILYN KENYON Sötét vágyak vadásza sorozat 7. Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013 A fordítás alapjául szolgáló mű: Sherrilyn Kenyon: Seize the Night A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Halálos csók Álomszerető Éjféli vad Végzetes ölelés Ördögi tánc Angyali csók Pokoli tűz Copyright © 2005 by Sherrilyn Kenyon Hunarian translation © Hoppán Eszter, 2013 Hungarian translation © Medgyesi Csilla, 2013 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013 ISBN 978 963 254 828 9

Rajongóimnak és barátaimnak, akik jóban-rosszban mellettem álltak, az RBL Romantica tagjainak és mindazoknak, akik vették a fáradságot, hogy ellátogassanak a Dark-Hunter.com oldalra. A támogatásotok elmondhatatlanul sokat jelent nekem. Köszönet Kimnek és Nancynek az értem végzett munkájukért. Ezt nem lehet elégszer elismételnem!

A férjemnek és a fiaimnak, akik képesek lépést tartani minden vad képzelgésemmel és legfőképpen anyámnak, aki annyira jó volt hozzám kiskoromban. Hiányzol, Anya, és mindig is hiányozni fogsz. Sok szeretet és ölelés mindnyájatoknak.

Prológus

- Boldog születésnapot, Agrippina - mondta Valerius, és letett egy szál vörös rózsát a fehér márványszobor lába elé, amelyet szinte szentként imádott. Persze nem foglalt el olyan fontos helyet a szívében, mint az asszony, akit ábrázolt, és aki továbbra is ott maradt azon a szent helyen - még kétezer évvel a halála után is. A férfi lehunyta a szemét. Szinte megbénította a veszteség fájdalma. Porba sújtotta a bűntudat, hogy az utolsó hang, amelyet halandó emberként hallott, az asszony szívet tépő zokogása volt, amint a segítségéért esdekelt. Elakadó lélegzettel fölemelte a kezét, és megérintette a szobor márványujjait. A kő kemény volt. Hideg. Engesztelhetetlen. Olyan, amilyen Agrippina maga sohasem. Egy olyan világban, ahol kizárólag a kíméletlen formalitás és keménység uralkodott, az asszony volt Valerius egyetlen menedéke. És még mindig szerette őt a csendes kedvességért. Megfogta a törékeny kezet, és az arcát a hideg kőtenyérre hajtotta. Ha kívánhatott volna valamit, akkor még egyszer hallani szerette volna az asszony hangját. Érezni az ujjai melegét az ajkán. De az idő mindentől megfosztotta a fájdalmon kívül, amelyet az asszonynak okozott. Valerius hajlandó lett volna, akár tízezerszer is meghalni, ha megmenthette volna Agrippinát annak az egy éjszakának a borzalmaitól. De az időt, sajnos, nem lehet visszafordítani. A Végzet istennőit lehetetlen volt a tetteik visszavonására kényszeríteni, és megadni az asszonynak azt a boldogságot, amelyet megérdemelt volna. Azt a kínzó ürességet sem lehetett semmivel kitölteni, ami Agrippina halála után benne maradt. Valerius fogát csikorgatva ellépett a szobor elől, és látta, hogy az asszony emlékére gyújtott örök láng erőtlenül megremegett. - Ne aggódj - mondta a szobornak. - Nem hagylak sötétben. Ígérem. Olyan ígéret volt ez, amelyet még az asszony életében tett, és halálában sem szegett meg soha. Több mint kétezer éve világosságban tartotta, miközben ő maga abban a sötétségben volt kénytelen élni, amelytől az asszony annyira rettegett. Valerius átvágott a télikerten a hatalmas, római stílusú tálalóasztal felé, amelyen a tüzet tápláló olajat tartották. Felvette az üveget, odavitte a szoborhoz; aztán fellépett a kőtalapzatra, hogy tartalmát az utolsó cseppig a lámpásba töltse. Ebben a helyzetben a feje egy magasságban volt a szoboréval. A szobrász, akit oly sok évszázaddal korábban felfogadott, megörökítette az asszony testének

minden finom ívét, drága arcának minden gödröcskéjét. A haj aranyló mézszínét azonban csak Valerius emlékezete őrizte. Akárcsak a szemek élénkzöldjét. Agrippina makulátlan szépség volt. Valerius mély sóhajjal érintette meg a kőarcot, mielőtt lelépett a talapzatról. Nem volt értelme a múlton rágódni. Ami történt, megtörtént. Felesküdött az ártatlanok védelmére, arra, hogy őrködjön az emberiség felett, gondoskodjon róla, hogy senki másnak ne kelljen úgy elveszítenie lelke drága fényességét, ahogyan neki kellett. Miután meggyőződött róla, hogy a tűz égve marad másnap estig, Valerius tiszteletteljesen fejet hajtott a szobra előtt. - Amo - suttogta, ami latinul annyit tesz: szeretlek. Azt kívánta az istenektől, bárcsak adtak volna neki elég bátorságot ahhoz, hogy ezt legalább egyszer kimondja hangosan is, amíg az asszony életben volt.

1. fejezet

- Az se érdekel, ha örökre belevetnek a legmélyebb, legundokabb börtöncellába az örökkévalóságig! Nekem itt a helyem, és senki sem fog rákényszeríteni, hogy elmenjek innen. Senki! Tabitha Devereaux nagy levegőt vett, és igyekezett nem ellentmondani, miközben a zárat próbálta kinyitni a bilincsen, amellyel a nővére, Selena odaláncolta magát a híres Jackson Square-t körülölelő kovácsoltvas kerítés kapujához. Selena a melltartójába rejtette a kulcsot, és Tabithának semmi kedve nem volt ott matatni utána. Semmi kétség, hogy ezért mindkettejüket le fogják tartóztatni, még itt, New Orleansban is. Szerencsére nem voltak túl sokan az utcán így október közepe táján, alkonyat körül, de azok, akik arra jártak, kivétel nélkül megbámulták őket. Nem mintha Tabitha törődött volna vele. Teljességgel hozzá volt szokva ahhoz, hogy alaposan megnézik, és csodabogárnak tartják. Vagy egyenesen őrültnek. Mindkettőre büszke volt. Valamint arra is, hogy a barátai és a családtagjai mindig számíthattak rá a bajban. Márpedig most a nővérkéje súlyos lelki válságba került, amely alig volt enyhébb annál, mint amikor a férje autóbalesetet szenvedett, és majdnem odaveszett. Tabitha vadul küzdött a zárral. Nem szerette volna, ha a nővérét letartóztatják. Ismét. Selena próbálta eltolni magától, de Tabitha nem hagyta magát, így aztán a nővére megharapta. Tabitha feljajdult, hátraugrott, és megrázta a kezét, hogy enyhítse a fájdalmat. Selena a megbánás legcsekélyebb jele nélkül hátradőlt a Jackson Square-hez vezető kőlépcsőn. Szakadt farmert és bő, tengerkék pulóvert viselt - minden bizonnyal Billét. Hosszú, göndör barna haját befonta, és furcsán nyugodtnak tűnt. Senki sem ismert volna rá benne Madame Selene-re, ahogyan a turisták

ismerték, ha nem lett volna a kezében egy nagybetűs felirat: „A médiumoknak is vannak jogaik!”

Amióta meghozták azt az ostoba törvényt, hogy médiumok többé nem vethetnek kártyát a téren a turistáknak, Selena harcolt ellene. A rendőrség már kormányépületből is elvitte tiltakozásért, így aztán Selena idejött, hogy odaláncolja magát ehhez a kapuhoz, nem messze attól a helytől, ahol nemrég még az asztala állt, amikor mások jövőjében olvasott. Sajnos, a saját jövőjét nem látta előre olyan tisztán, mint ahogy Tabitha. Ha a nővére nem nyitja ki sürgősen a lakatot, akkor börtönben tölti az éjszakát. Selena dühösen, nekivadulva lengette tiltakozó feliratát. Nem lehetett érvekkel meggyőzni, de Tabitha ehhez már hozzászokott. A heves érzelmek, a makacsság és esztelenség mélyen gyökerezett cajun-román családjukban. - Nyugi, Selena - próbálta csitítani a nővérét Tabitha. - Már sötétedik. Gondolom, nem szeretnél démoncsalinak idekint maradni. - Nem érdekel! - fröcsögte Selena. - A démonoknak amúgy sem kellene a lelkem, mivel egy fikarcnyi kedvem sincs élni. Csak az otthonomat akarom visszakapni. Ez az én helyem, és nem megyek innen sehová. - Nyomatékképpen minden egyes szónál rávágott a tábla nyelével a kőlapokra. - Remek! - Tabitha lemondó sóhajjal telepedett a nővére mellé, de kellő távolságra ahhoz, hogy Selena ne haraphassa meg újra. Esze ágában sem volt magára hagyni a nővérét idekint. Főleg így, hogy Selena annyira felizgatta magát. Ha a démonok nem is kapják el, egy rabló megtámadhatja. Így aztán ott kuporogtak ketten, mint leválaszthatatlan dudorok egy fa törzsén: Tabitha talpig feketében, gesztenyebarna haja hátul ezüstcsattal összefogva, Selena pedig vadul lengetve a tábláját bárki felé, aki arra sétált a járdán, és arra buzdítva őket, hogy írják alá a törvény megváltoztatására irányuló petícióját. - Hé, Tabby! Mi’zu? Ez afféle költői kérdés volt csupán. Tabitha odaintett Bradley Gambieri-nek, aki vámpír-körutakat vezetett a Francia negyedben, és most éppen a turistaközpont felé tartott, hogy kitegyen néhány szórólapot. A férfi meg sem állt, de vetett egy sanda pillantást Selenára, aki gyalázni kezdte, amiért nem írja alá a petíciót. Még szerencse, hogy Bradley ismerte őket, különben jó okkal megsértődhetett volna. Tabitháék ismerték a legtöbb helybélit, aki gyakran megfordult a negyedben. Itt nőttek fel, és kora kamasz-koruk óta lógtak a tér környékén. De persze a dolgok sokat változtak az évek során. Új boltok nyitottak meg, és régiek zártak be. A negyed sokkal biztonságosabb lett mostanra, mint az ezerkilencszáznyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején volt. Egyes dolgok azonban megmaradtak. A pékség, a Café Pontalba, a Café Du Monde és a Corner Café ugyanott voltak, mint régen. A turisták továbbra is összeverődtek a

téren, hogy megbámulják a katedrálist meg a helybélieket... És a vámpírok, a rablók és a zsebesek is ugyanúgy portyáztak az utcákon, könnyű prédára lesve. Tabitha tarkóján hirtelen felmeredt a szőr. A keze önkéntelenül a csizmája szárában megbújó tok felé mozdult, amelyben háromhüvelykes, kecses kis tőrét tartotta, miközben végigpásztázta a gyérülő októberi tömeget maga körül. Az elmúlt tizenhárom év alatt Tabitha önjelölt vámpírvadásszá képezte magát. Egyike volt annak a kevés embernek New Orleansban, akik tudták, hogy mi folyik a városban sötétedés után. Kívül és belül egyaránt számtalan sebet szerzett a kárhozottakkal vívott küzdelemben, és az életét tette fel arra, hogy egyikük se árthasson senkinek, amíg ő őrködik. Olyan eskü volt ez, amelyet halálosan komolyan vett; hajlandó volt bárkit vagy bármit megölni, ha kellett. Amikor azonban a tekintete a magas, egzotikusán vonzó férfira esett, aki fekete hátizsákkal a vállán éppen felbukkant a plébánia sarkánál, azonnal megnyugodott. Hónapok óta nem látta őt a városban. És az igazat megvallva, jobban hiányolta, mint kellett volna. Akarata és józan esze dacára engedte, hogy Acheron Parthenopaeus utat találjon jól körülbástyázott szívéhez. De hát Ash olyan ember volt, akit nehéz volt nem imádni. Magas, érzéki alakját nem lehetett nem észrevenni, és a téren tartózkodó minden nőt - a megszállott Selenától eltekintve - rabul ejtett, mihelyt megjelent. Mindnyájan megtorpantak, hogy szemügyre vegyék, mintha valamilyen láthatatlan erő kényszerítené őket. Úgy volt szexi, ahogyan nagyon kevés férfi. Veszedelmes, vad aura vette körül, lassú, macskaszerű mozdulataiból nyilvánvaló volt, hogy elképesztően jó lehet az ágyban. Aki csak látta, mind ösztönösen érezte ezt, és ez az érzés úgy hullámzott végig, mint a forró, csábító csokoládé. A maga 203 centijével Ash garantáltan kimagaslott a tömegből. És Tabithához hasonlóan csupa feketét viselt. Kissé bő Godsmack pólóját nem tűrte be a nadrágjába, de így is látszott, hogy a felsőteste milyen izmos. Méretre készített bőrnadrágja markolásra csábítóan feszült formás fenekén. Nem mintha Tabitha valaha is ilyesmire mert volna vetemedni. Volt valami ebben a férfiban, ami arra késztette az embereket, hogy vigyázzanak a kezükre, ha meg akarják érni a másnapot. Tabitha elmosolyodott, amikor a férfi csizmájára pillantott. Ash szerette a német-gót stílusú öltözetet. Most fekete, bőr motoros csizma volt rajta, kilenc vámpírdenevéres csattal. Hosszú fekete haja a vállára omlott. Tökéletes keretül szolgált a kísértetiesen szép, ugyanakkor teljességgel férfias arcnak. Egyszerűen tökéletes volt. Volt valami Ashben, amitől Tabithában felbuzogtak a hormonok, és ráadásért kiáltottak.

De minden szexuális vonzereje ellenére a férfit olyan sötét és halálos aura lengte körül, hogy Tabitha soha még csak gondolni sem mert rá másként, mint barátként. És barátok is voltak azóta, hogy először találkoztak Tabitha ikertestvérének, Amandának az esküvőjén, három évvel korábban. Azóta rendszeresen összefutottak, amikor a férfi New Orleansban járt, és segített a lánynak a város ragadozóival szemben. Mostanra Ash szinte családtagnak számított Tabitháéknál, főleg mivel gyakran aludt Amandáéknál, és a lányuk keresztapja is lett. A férfi megállt Tabitha mellett. Mivel sötét napszemüveg volt rajta, Tabitha nem tudta eldönteni, hogy Selenára néz-e, vagy rá, de az biztos volt, hogy Asht felvidította a látvány. - Szia, szépfiú - szólt neki oda Tabitha. Elmosolyodott, amikor rájött, hogy a férfi pólója a Godsmack Vampire című számához készült. Stílszerűen, mivel Ash maga is halhatatlan volt, saját, hatalmas agyarakkal. - Klassz a pólód. A férfi nem törődött a dicsérettel. Lekanyarította hátáról a zsákot, és feltolta a homlokára a napszemüveget. Előbukkant a hátborzongató, ezüstösen örvénylő szempár, amely mintha világított volna a sötétben. - Mióta van Selena hozzábilincselve a kerítéshez? - Körülbelül fél órája. Gondoltam, mellette maradok, nehogy démonkebab legyen belőle. - Bárcsak az lennék - motyogta Selena. Fölemelte a hangját, és széttárta karjait. - Itt vagyok, vámpírok, gyertek csak, és vessetek véget a szenvedéseimnek! Tabitha és Ash derűvel vegyes bosszúsággal nézett össze. Ash Selenához lépett, leült melléje, és a lábához tette a hátizsákot. - Szia, Lane - köszöntötte halkan. - Tűnj el, Ash. Nem megyek sehová, amíg nem vonják vissza a törvényüket. Nekem ez a tér az otthonom. Itt nőttem fel. Ash megértően bólintott. - Hol van Bill? - Ő egy áruló! - vicsorogta Selena. Tabitha válaszolt helyette. - Valószínűleg a bíróságon, és jegeli a legnemesebb testrészét, miután Selena összeveszett vele, és azzal vádolta, hogy elnyomja őt. Ash arca ellágyult, mintha szórakoztatná a gondolat. - Megérdemelte - védekezett Selena. - Azt mondta, hogy a törvény az törvény, és nekem be kell tartanom. Leszarom. Nem megyek innen sehová, amíg meg nem változtatják a szabályt. - Ügy tűnik, egy darabig itt maradok - jegyezte meg Tabitha a bajsza alatt. - Te el tudod intézni, hogy visszavonják azt a törvényt - fordult Selena Ash felé. - Nem igaz? Ash nem válaszolt, csak nekitámaszkodott a kerítésnek.

- Ne hajolj túl közel hozzá, Ash - figyelmeztette Tabitha. - Köztudottan harapós. - Akkor már ketten vagyunk - jegyezte meg Ash viccelődve, és kivillantotta az agyarait. - De valami azt súgja, hogy az én harapásom egy kicsit fájdalmasabb. - Nem vagy vicces - duzzogott Selena. Ash átfogta a vállát. - Jaj, Lane! Tudod, hogy semmit sem érsz el azzal, hogy itt ücsörögsz. Előbb vagy utóbb jön egy rendőr... - Majd jól nekimegyek. Ash megszorította Selena vállát. - Nem bánthatod őket azért, mert a munkájukat végzik. - De igen! Ashnek sikerült megőriznie a nyugalmát a Hisztéria Királynőjével szemben is. - Tényleg ezt akarod? - Nem. A standomat akarom visszakapni - felelte Selena, fájdalomtól elfúló hangon. Tabithának is elszorult a szíve, annyira megsajnálta. - Senkinek sem ártottam azzal, hogy itt ücsörögtem egy asztal mellett. Ez az én helyem. 1986 óta itt van a standom. Nem igazságos, hogy elküldenek, csak azért, mert azok a hülye művészek féltékenyek. Különben is, kinek kellenek azok a vacak mázolmányok a negyedről? Tiszta idióták! Mi lenne New Orleansból a médiumok nélkül? Csak egy újabb unalmas, ócska turistaváros, semmi más. Ash együtt érzően megölelte. - Az idők változnak, Selena. Nekem elhiheted, én aztán tudom. És néha semmit sem lehet tenni, csak elviselni. Bármennyire szeretnéd is megállítani az időt, annak mennie kell előre, valami más felé. Tabitha kihallotta a férfi vigasztaló szavaiból a szomorúságot. Ash több mint tizenegyezer évet élt már le. Ismerte New Orleanst abból az időből, amikor még városnak sem igen lehetett nevezni. Ami azt illeti, már akkor is ismerte, amikor még semmiféle civilizáció nem létezett errefelé. Ha valaki igazán tudta, mit jelent a változás, akkor az Acheron Parthenopaeus volt. Ash letörölte a könnyeket Selena arcáról, és fölemelte az állát, hogy a szemközti épület felé fordítsa. - Tudod, az a ház eladó. „Madame Selena Kártyavető és Misztikus Boltja”. Látod magad előtt a feliratot? Selena felhorkant. - Ja, persze. Mintha megengedhetném magamnak. Van fogalmad róla, milyenek errefelé az ingatlanárak? Ash vállat vont. - Nekem nem gond a pénz. Egy szavadba kerül, és máris a tiéd. Selena úgy pislogott, mintha nem hinne a fülének. - Tényleg?

A férfi bólintott. - Akár ki is teheted a táblát ide, amely az új üzleted felé mutat, ahol végre szíved szerint olvashatsz a kártyáidból. Tabitha boldog volt, hogy megoldás ígérkezik nővére ideiglenes elmezavarára. Hálás volt Ashnek. Előrehajolt, hogy lássa Selenát. - Mindig is mondogattad, hogy szeretnél egy olyan helyet, ahonnan nem ver el az eső. Selena megköszörülte a torkát. - Hát, tényleg jó lenne végre egy ablakból kifelé nézni, nem pedig befelé. - Bizony - erősködött Tabitha. - Nem fagyoskodnál többet télen, és nem sülnél meg nyáron. Temperált klíma egész évben! Nem kellene ide-oda tologatni a kocsidat, és mindennap felállítani a standot. Még egy masszázsfoteled is lehetne a hátsó szobában, meg mindenféle kártyapaklid. Tia iszonyúan irigy lenne rád, mindig is szeretett volna közelebb lenni a térhez. Gondolj csak bele! - Szeretnéd? - kérdezte Ash. Selena lelkesen bólintott. Ash elővette a mobilját, és felhívott egy számot. - Helló, Bob - mondta némi szünet után. - Itt Ash Parthenopaeus. Van egy eladó épület a St. Anne-en a Jackson Square-en....Igen, az. Megvenném. - Csukott szájjal Selenára mosolygott. - Nem, nem akarom megnézni. Csak hozd el a kulcsokat reggelre. - Letakarta a mikrofont. - Mikor tudnál itt találkozni vele, Selena? - Tíz óra? Ash bemondta a telefonba az időpontot. - Igen. És Selena Laurens nevére írd a szerződést. Holnap délután beugrom, és rendezem az anyagiakat. Jó. További szép napot! - Ash bontotta a hívást, és zsebre tette a telefont. Selena felmosolygott rá. - Köszönöm. - Semmiség. - Ahogy felállt, a bilincs lehullott a kapuról és Selena csuklójáról. Micsoda félelmetes erők! Tabitha nem is tudta, melyik az ijesztőbb: az, amelyik egy érintés nélkül leszedte a bilincset Selena kezéről, vagy az, amelyik lehetővé tette, hogy a férfi szemrebbenés nélkül elköltsön több millió dollárt. Ash Selena felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. - Csak arra ügyelj, hogy mindig legyenek nálad fényes, csillogó csecsebecsék Simi számára, ha erre járunk. Tabitha elnevette magát Ash démon-valamijének neve hallatán. Tabitha a mai napig nem tudta, hogy Simi Ash barátnője-e, vagy micsoda. Nagyon különös kapcsolat fűzte össze kettejüket. Simi követelt, Ash pedig habozás nélkül megadott neki mindent. Hacsak nem arról volt szó, hogy Simi megöljön és megegyen valakit. Egyedül ilyenkor fordult elő, hogy Ash a sarkára állt a démonnal szemben, akinek a létezését a legtöbb Sötét Vadásza elől eltitkolta. Tabitha is csak azért tudott Simiről, mert a démon gyakran járt velük moziba.

Valamilyen oknál fogva Ash imádta a filmeket, és Tabitha is eljárt vele az utóbbi két évben. A férfi kedvencei a horror- és akciófilmek voltak. Simi viszont felettébb különös és válogatós lény volt, aki olyan „lányos” mozikra cibálta be Asht, amilyenektől a férfi enyhébb idegsokkot kapott. - Hol van most Simster? - érdeklődött Tabitha. Ash végigsimított az alkarján díszelgő sárkánytetováláson. - Itt lapul a közelben. De egy kicsit még korán van neki. Nem szeret kilenc előtt előjönni - magyarázta, aztán a vállára vetette a hátizsákot. Selena lábujjhegyre állt, és lehúzta magához Asht, hogy megölelhesse. - Szerzek egy egész kollekció Kirks Folly csecsebecsét, csak és kizárólag Siminek. Ash mosolyogva megpaskolta a hátát. - Ugye nem lesz több bilincselés? Selena elhúzódott. - Nos, Bill azt mondta, hogy folytathatom később a tiltakozást vele a hálószobában, és az adósa vagyok neki azért a rúgásért, úgyhogy... Ash nevetve nézte, ahogy Selena felszedte a bilincset a földről. - És még csodálkozol, miért csavarodtam be - jegyezte meg Tabitha, miközben Selena a hátsó zsebébe gyömöszölte a zsákmányát. Ash visszatolta napszemüvegét az örvénylő ezüst szemek elé. - De legalább jól szórakozol. - Te viszont egy kissé túl bőkezű vagy! - Pedig Tabitha éppen ezt szerette a legjobban Ashben. A férfi mindig mindenben meglátta a jót. - Mit tervezel ma estére? - kérdezte Asht, miközben Selena összetekerte házilag készített tiltakozó tábláját. Mielőtt azonban a férfi válaszolhatott volna, egy nagy fekete Harley dübörgött végig a St. Anne utcán. Mikor elérte a Royal Streetet, megállt. Tabitha nézte, ahogy a magas, vékony, fekete bőrruhás motoros felállt, a gépet könnyedén megtartva két combja között, és levette a sisakját. Tabitha legnagyobb meglepetésére afroamerikai nő volt, nem pedig férfi. Lehúzta dzsekijén a cipzárt. Szép volt, karcsú és izmos, üde, középbarna bőrrel. Szénfekete haját kis fonatokba rendezve, copfban összekötve hordta. - Acheron - szólalt meg éneklő karibi akcentussal. - Hol tudom letenni a gépet? Ash a háta mögé, a Decatur Street felé bökött. - Van egy nyilvános parkoló a sörfőzde túloldalán. Megvárom, míg visszaérsz. A nő pillantása Tabithára, aztán Selenára vándorolt. - A barátaim - mondta Ash. - Tabitha Devereaux és Selena Laurens. - Kyrianosz sógornői? Ash bólintott. - Én Janice Smith vagyok - mutatkozott be a nő Tabitháéknak. - Örülök, hogy megismerhettem Vadászék barátait.

Tabitha biztos volt benne, hogy nemcsak Kyrianosz vezetéknevére utalt, hanem arra is, hogy a férfi korábban Sötét Vadász volt - egyike azoknak a halhatatlan, Janice-hez és Ashhez hasonló harcosoknak, akik az éjszakát védelmezték a vámpírok, démonok és gonosz istenek ellen. Janice berúgta a motort, és eldübörgött. - Egy új Sötét Vadász? - kérdezte Selena, még mielőtt Tabitha szóhoz juthatott volna. Ash bólintott. - Artemisz hozta át Florida Keysből, hogy segítsen Valeriusnak és Jean-Lucnek. Ez az első napja, úgyhogy körbevezetem a városban. - Szükséged van segítségre? - érdeklődött Tabitha. - Nem. Megoldom. Inkább azon igyekezz, hogy ne akard megint felnyársalni Jean-Lucöt, ha esetleg összefutsz vele. Tabitha fölnevetett. Egyik éjszaka véletlenül összefutott a kalózból lett Sötét Vadásszal. Jean-Luc hátulról kapta el egy sikátorban, miközben éppen egy csapat démont követett észrevétlenül. Tabitha csak annyit látott, hogy magas és agyara van, ezért lesújtott. Jean-Luc még mindig nem bocsátott meg neki. - Nem tehettem róla. Ti, agyarasok mind ugyanúgy néztek ki a sötétben. Ash elvigyorodott. - Ja. Tudom, mire gondolsz. Nekünk meg ti, lélekkel bíró emberek vagytok egyformák. Tabitha megcsóválta a fejét, de tovább nevetett. Aztán átkarolta Selenát, és elindultak a Decatur felé, ahol a nővére a dzsipjét hagyta. Nem telt sok időbe hazavinni a nővérét, és átadni a felettébb tétova Billnek, aki nem tudta, Selena nem esik-e ismét neki. Amikor Tabitha meggyőződött róla, hogy Selenával minden rendben lesz... és Bill-lel is, visszaindult a negyedbe, hogy őrjáratozni kezdjen. Viszonylag csendes volt az éjszaka. Tabitha szokása szerint megállt a Cafe Pontalbánál, vett négy adag vörös babos rizst és kólát, aztán magával vitte az ennivalót a Royal Streetről nyíló egyik sikátorba, ahol rendszerint több hajléktalan is összeverődött. Mivel a városvezetés úgy döntött, hogy keményen lecsap a csavargókra és hajléktalanokra, már nem voltak annyian, mint korábban. Mostanában inkább az árnyékba húzódtak, hogy megfeledkezzenek róluk - akárcsak a vámpírok, akikre Tabitha vadászott. A lány azonban tudta, hol vannak, és sosem feledkezett meg róluk. Otthagyta az ennivalót egy régi, rozsdás hordó tetején, és indult visszafelé. Amint elérte a járdaszegélyt, hallotta, ahogyan az emberek odarohannak az ételért. - Hé, ha munkát akartok... De amazok már el is tűntek, mielőtt Tabitha befejezte volna a mondatot. Felsóhajtott, és elindult a Royal Streeten. Tudta jól, hogy nem válthatja meg a világot. De azért legalább tehetett valamit, hogy az éhezők hozzájussanak a napi betevőhöz.

Minden különösebb cél nélkül kóborolt a kihalt utcákon, és nézegette az ékszerüzletek kirakatait. - Hé, Tabby, öltél mostanában vámpírt? Felpillantott, és Richard Crenshaw-t látta közeledni. A férfi pincér volt Mike Anderson éttermében, alig néhány ajtóra Tabitha boltjától, és megvolt az a rossz szokása, hogy munka után beugrott, és kikezdett a sztriptíztáncosnőkkel, akik Tabithánál rendelték meg egyedi kosztümjeiket. Szokás szerint most is kinevette Tabithát. Ezzel nem is volt semmi gond. A legtöbb ember így tett. A többség sültbolondnak tartotta a lányt. Még a saját családja is hosszú évekig kinevette... Egészen addig, amíg az ikertestvére hozzá nem ment egy Sötét Vadászhoz, és össze nem találkozott egy vámpírral, aki majdnem megölte. Akkor a család hirtelen rádöbbent, hogy Tabitha természetfelettiről szóló történetei nem puszta hallucinációk vagy kitalációk voltak. - Persze - felelte Tabitha Richardnak. - Épp tegnap éjjel nyírtam ki egyet. A férfi a szemét forgatta, és nevetett, miközben elment mellette. - Szívesen, faszfej - mormolta magában Tabitha, és meg sem állt. Az a démon, akit elpusztított, éppen Mike Anderson éttermének hátsó ajtajánál ólálkodott, ahol Richard szokta kivinni a szemetet a műszak zárásakor. Ha Tabitha nem végzett volna vele, Richard akár már halott is lehetne. Mindegy. Tabitha nem igazán várt köszönetét azért, amit csinált. Nem is hiányzott neki. Ment tovább az utcán, és egyszeriben nagyon magányosnak érezte magát. Annyira szeretett volna ő is tudatlanul élni, mit sem sejtve arról, ami odakint folyik. De nem volt vak. Mindenről tudott, és a tudással együtt járt a döntéskényszer: vagy segít az embereknek, vagy továbbmegy. És Tabitha sosem volt az a fajta, aki hátat fordított a rászorulóknak. Időnként már neki is sok volt a saját empatikus ereje. Mások fájdalmát még mélyebben élte át, mint a magáét. Éppen ez volt az, ami kezdettől fogva vonzotta hozzá Asht. Az elmúlt három év során a férfi számtalan trükkre megtanította, hogyan tompítsa mások érzelmeit, és koncentráljon a sajátjaira. Ash valóságos ajándék volt neki, aki bárkinél többet tett azért, hogy Tabitha megőrizhesse az elméje épségét. Persze ezek a trükkök nem tudták teljesen elhallgattatni a külső hangokat. Időnként szinte elviselhetetlen volt a helyzet. Tabithára az intenzív érzelmek olyan áradata zúdult, hogy ő maga is zaklatott lett, és pusztán ettől a stressztől odamondogatott másoknak. És most itt volt egyedül, magányosan rótta az utcákat, és kockáztatta az életét olyanokért, akik kigúnyolták. A járőrözés sokkal szórakoztatóbb volt, ha barátokkal lehetett az ember. Thabitha tudatosan próbált nem gondolni Trishre és Alexre, akik mindketten kötelességteljesítés közben vesztették életüket. Mindhiába. Tabithának könny

szökött a szemébe, mikor megérintette arcán a forradást, amelyet Deszideriosz okozott. A pszichopata rém Tabitha ikertestvérét és sógorát akarta elpusztítani. Szerencsére Amanda és Kyrianosz megúszták. Tabitha jobban örült volna, ha inkább ő marad ott holtan azon az éjszakán és nem a barátai. Nem volt igazságos, hogy ilyen nagy árat fizessenek, amikor éppen Tabitha beszélte rá őket, hogy segítsenek. Szent isten, miért is nem tudta befogni a száját, és miért nem hagyta, hogy továbbra is nyugodtan éljék a kis életüket, békében és tudatlanságban. Ezért harcolt most magányosan. Soha többet nem fog megkérni senkit arra, hogy hozzá hasonlóan az életét kockáztassa. Nekik volt választási lehetőségük. Tabithának nem volt. Lelassított, amikor megérezte gerincében az ismerős bizsergést. Démonok... Mögötte voltak. Megfordult, letérdelt, és úgy tett, mintha a bakancsát kötné be. Persze nagyon is tudatában volt annak, hogy hat árny közeledik feléje...

Valerius egy rántással megigazította jobb kezén a Coach bőrkesztyűt, miközben a gyakorlatilag néptelen utcán haladt. Mint mindig, most is kifogástalanul volt felöltözve: hosszú fekete kasmírkabátot, fekete garbót és pantallót viselt. A legtöbb Sötét Vadásztól eltérően ő nem volt bőrökbe bújt barbár, hanem maga a megtestesült kifinomultság. Előkelőség. Nemesség. Róma egyik legősibb és legnagyobb tiszteletnek örvendő nemesi családjából származott. Egykori római tábornokként, akinek az atyja köztiszteletben álló szenátor volt, Valerius szívesen lépett volna ősei nyomdokaiba, ha a Párkák, azaz a sors istennői közbe nem szólnak. Ez azonban már a múlt, és Valerius nem akart rá emlékezni. Agrippina volt az egyetlen kivétel, akire hajlandó volt visszagondolni emberi életéből. Az egyetlen, akire érdemes volt emlékeznie. Valerius arca megrándult, és más, kevésbé fájdalmas dolgok felé próbálta terelni a gondolatait. A levegő kissé csípős volt, biztos jeleként annak, hogy közeledett a tél. Nem mintha New Orleansban igazi tél lett volna ahhoz képest, amilyenhez Washingtonban hozzászokott. De minél régebben élt itt, annál jobban felhígult a vére, és a hűvös éjszakai levegőt kissé túl hidegnek találta. Valerius megtorpant, amikor Sötét Vadász érzékei egy démon jelenlétét jelezték. Félrebillentett fejjel hallgatózott, hátha rendkívül éles hallása segít. Férfiakat hallott nevetni az áldozatukon. Aztán valami nagyon furcsát... Röhögj csak, seggfej. De az nevet a legjobban, aki utoljára nevet, márpedig én nagyon jót akarok kacagni.

Dulakodás kezdődött. Valerius megpördült, és elindult visszafelé, amerről jött. Addig osont a sötétben, amíg rátalált egy kitárt ajtóra, amely egy udvarra vezetett. Hat démon harcolt egy magas nővel. Valeriust valósággal megbabonázta a küzdelem ördögi szépsége. Az egyik démon hátba támadta a nőt. Az átdobta őt a vállán, és ugyanazzal a kecses mozdulattal mellbe szúrta egy hosszú, fekete tőrrel. A démon aranyszín porfelhővé robbant szét. A lány megpördült, hogy szembenézzen egy másikkal. Egyik kezéből a másikba dobta át a tőrt; látszott rajta, hozzászokott, hogy élőhalottak ellen védje meg magát. Két démon rontott rá. A nő cigánykereket hányt, úgy távolodott el tőlük, de egy harmadik démon számított erre, és elkapta. A nő nem esett pánikba. Teljes súlyával nekidőlt a démonnak, és felrántotta a lábait a mellkasához, amitől a támadója térdre esett. A nő felpattant, megpördült, és hátba szúrta a démont, az pedig porfelhővé vált. A megmaradt démonok normális esetben menekülőre lógták volna, de ez a négy nem így tett. Ehelyett beszélgetni kezdtek egymással egy olyan nyelven, amelyet Valerius már régen nem hallott: ógörögül. - Talán tollas kiscsibe vagyok, de nem annyira ostoba, hogy ennek bedőljek, srácok - szólalt meg a lány tökéletes görögséggel. Valerius annyira elképedt, hogy meg sem tudott mozdulni. Vagy kétezer éve nem látott semmi ehhez foghatót. Még az amazonok között sem akadt jobb harcos ennél a nőnél, aki most ott állt a démonokkal szemben. Hirtelen fény támadt a nő mögött. Fényesen, örvénylőn villogott. Fagyos széllökés söpört végig az udvaron, és újabb hat démon bukkant elő. Valerius megdermedt. Most még ritkább jelenségnek volt tanúja, mint a nő harci képességei. Tabitha lassan az új csapat felé fordult. Szent szar! Ilyet eddig még csak egyszer látott. Az újonnan érkezett démonok röhögni kezdtek. - Szánalmas kis emberfajzat! - Ez a szánalmas - sziszegte Tabitha, és feléje hajította a tőrét. A megcélzott démon egyetlen kézmozdulattal eltérítette a feléje süvítő tőrt, aztán meglendítette a karját Tabitha felé. Valami láthatatlan, fájdalmas erő csapta mellbe a lányt, és ledöntötte a lábáról. Tabitha kábán, rémülten hevert a földön. Szörnyű emlékképek hasítottak beléje arról az éjszakáról, amikor a barátai meghaltak. Amikor a spathi harcos démonok széttépték őket... Nem, nem, nem!

Ők elpusztultak. Kyrianosz mindet megölte. Egyre jobban pánikba esett, miközben próbálta összeszedni magát. Szédelegve, homályos tekintettel tápászkodott fel. Valerius a pillanat töredéke alatt ott termett, amikor látta felbukni a nőt. A legmagasabb démon, aki akkora lehetett, mint Valerius, fölnevetett. - Milyen szép Acherontól, hogy küldött nekünk egy játszótársat. Valerius előrántotta két összecsukható kardját a kabátja alól, és kieresztette a pengéket. - A játszadozás kutyáknak és gyerekeknek való. Most, hogy már tudom, melyik csoportba tartoztok, megmutatom, hogyan bánnak a rómaiak a veszett kutyákkal. Az egyik démon elvigyorodott. - A rómaiak? Anyám mindig azt mesélte nekem, hogy a rómaiak visítva halnak meg, mint a malacok. Azzal támadásba lendült. Valerius oldalra lépett, és lesújtott a kardjával. A démon kezében egyszeriben ott termett egy kard a semmiből, és hárította a csapást, olyan rutinnal, amely hosszú évekig tartó gyakorlásra engedett következtetni. A többi démon is azonnal lecsapott. Valerius eldobta a kardjait, és felrántotta a két karját, amitől előrelendültek a csuklójára erősített, zsinórra kötött kis csáklyák. Egyenesen belefúródtak a legmagasabb démonba, meg abba, amelyikkel Valerius éppen harcolt. A többi démontól eltérően ezek nem váltak azonnal porrá. Üres tekintettel meredtek még egy pillanatig ellenfelükre, mielőtt széthullottak volna. Amíg lefoglalták Valerius figyelmét, egy másik démon megszerezte az egyik kardot, és megvágta a férfi hátát. Valerius felszisszent fájdalmában, aztán megpördült, és könyökkel képen vágta a démont. A nő már talpon volt, és megölt újabb két démont. Valerius nem tudta, mi történt a többiekkel; igazság szerint kicsit nehezen mozgott a hátában sajgó fájdalom miatt. - Pusztulj, te mocskos démon! - vicsorgott rá a nő, aztán egyenesen mellbe szúrta, majd azonnal ki is rántotta a tőrét. Valerius felszisszent, és hátratántorodott, amikor a fájdalom a szívébe mart. A melléhez kapott; semmi másra nem tudott figyelni, csak a kínra. Tabitha rémülten az ajkába harapott, amikor látta, hogy a férfi összegörnyedt, de nem oszlott porrá. - Ó, a francba - sóhajtotta, és odarohant az áldozatához. - Mondd, hogy te is csak egy elfuserált Sötét Vadász vagy, nem pedig egyszerű ügyvéd vagy könyvelő! A férfi a földre zuhant. Tabitha a hátára fordította, és ellenőrizte a légzését. A férfi szeme kissé nyitva volt, de nem szólalt meg. Szorosan csukva tartotta a száját, amikor mélyen, torokból felnyögött.

Tabitha halálosan rémült volt. Még mindig nem tudhatta biztosan, kit döfött le tévedésből. Kalapáló szívvel húzta fel a férfi garbóját, és egy csúnya sebet látott a mellkasa közepén. Aztán azt is meglátta, amit keresett... A férfi jobb csípőcsontja fölött ott volt az íj és nyílvessző. - Jaj, hála istennek! - lehelte, és elöntötte a megkönnyebbülés. A férfi tényleg Sötét Vadász volt, nem pedig valami szerencsétlen halandó. Tabitha fogta a telefonját, és hívta Acheront, hogy tudassa vele: az egyik embere megsebesült, de Ash nem jelentkezett. Aztán a húgát, Amandát akarta értesíteni, de gyorsan észbe kapott. Csak négy Sötét Vadász volt a városban. Ash, a vezetőjük, Janice, akivel este találkoztak, a valamikor kalózkapitány, JeanLuc. És... Valerius Magnus. Ő volt az egyetlen Sötét Vadász New Orleansban, akit Tabitha nem ismert személyesen. A sógora halálos ellensége. Tabitha azonnal megszakította a hívást. Kyrianosz egy szempillantás alatt végezne ezzel az alakkal, és azzal a fejére idézné Artemisz haragját. Aki cserébe Kyrianoszt pusztítaná el, és Tabitha ezt semmiképpen sem akarta. A húga belehalna, ha bármi is történne a férjével. Persze, ha jobban belegondolt, ha csak a fele is igaz volt annak, amit Kyrianosz a fickóról és a családjáról mesélt, akkor talán jobb lenne itt hagyni, hogy meghaljon. Ash viszont sosem bocsátaná meg, ha ilyesmit tenne az egyik emberével. Különben sem hagyhatná itt, még akkor sem, ha szívtelen boszorkány lenne. Akár tetszik, akár nem, ez a fickó megmentette az életét, és ezzel az adósává tette. Megrándult az arca, mikor rájött, hogy biztonságos helyre kell vinnie a sebesültet, aki egy kicsit túlságosan nagydarab volt ahhoz, hogy egyedül elbírjon vele. Újra elővette a telefont, beütött egy számot, és hamarosan meghallotta a kellemes, elnyújtott cajun akcentust. - Szia, Nick, itt Tabitha Devereaux. A Royal Streetről nyíló régi udvarban vagyok egy sebesülttel, és segítségre van szükségem. Van esély rá, hogy fénylő páncélú lovag legyél ma éjjel, és megments egy bajba jutott hölgyet? Nick Gautier selymes nevetése visszhangzott a fülében. - Az ilyen pillanatokért élek, cherie. Máris ott vagyok. - Kösz - hálálkodott Tabitha, majd megadta a pontos helyet, és bontotta a hívást. Évek óta ismerte Nicket, aki helybéli volt, akárcsak ő. Ugyanazokba a klubokba és éttermekbe jártak. Nick időnként egy-egy barátnőjét is elvitte Tabithához, hogy kedvükre válogathassanak a Pandora Szelencéjében kínált merész, kizárólag felnőtteknek szánt kreációk között. Nick csábos gazember volt és rendkívül jóképű. Sötétbarna haja rendszerint a szemébe hullott, amelynek csábító kékjét be is lehetett volna tiltani mint veszedelmes támadófegyvert. És amikor mosolygott...

Olyankor még Tabitha sem volt teljesen immúnis vele szemben. Teljesen megdöbbent, amikor három éve a húga esküvőjén megtudta, hogy Nick valójában az élőhalottaknak dolgozik. Persze mindig is keringtek pletykák az utcán arról, hogy miből is élt. Aki ismerte a negyedet, az tudta, hogy Nick tele volt pénzzel, viszont senki sem hallott arról, hogy lett volna rendes állása. Amikor felbukkant Kyrianosz esküvői tanújaként, Tabitha köpni-nyelni nem tudott. De azóta közte és Nick között valamiféle különös szövetség alakult ki. Ivócimborák és bűntársak lettek, akik azért éltek, hogy borsot törjenek a Sötét Vadászok orra alá. Jó volt végre találni valakit, akivel lehetett őszintén beszélgetni, aki tudta, hogy vámpírok valóban léteznek, és aki ismerte azokat a veszélyeket, amelyekkel Tabitha éjszakáról éjszakára szembenézett. Tabitha leült a járda szélére, és várta Nicket. Valerius még mindig nem mozdult. A lány félrebillentett fejjel vette szemügyre Kyrianosz esküdt ellenségét. A sógora szerint Valerius és családja a legrosszabb fajtából való gazemberek voltak, mind egy szálig. Megöltek és megerőszakoltak mindenkit, aki az útjukba került, és véres hadjáratokat vezettek az ókori világban. Több fenntartással kezelte volna Kyrianosz vádjait ha nem vágott volna egybe velük a többi Sötét Vadász véleménye. Tudomása szerint senki nem kedvelte Valeriust. Senki. De így, tehetetlenül pihegve nem tűnt túl vészjóslónak. Talán azért, mert gyakorlatilag halott volt. Tulajdonképpen abszolút halott volt, mégis lélegzett. A holdfény árnyat vetett szép vonásaira, és látni engedte a szakadásokat a ruháján, amelyeken keresztül vérzett. Ha fennállt volna a veszély, hogy elvérzik, Tabitha nyomókötést tett volna a mellsebre, de mivel ettől nem kellett félni, nem csinált semmit. - Hogyan haltál meg? - suttogta. Kyrianosz ezt nem mondta, a régi Rómáról szóló olvasmányokban pedig Tabitha alig-alig találkozott Valerius nevével. Minden neki tulajdonított brutalitás ellenére Valerius Magnus nem volt több egy lábjegyzetnél a történelemkönyvekben. - Hé, Tab, itt vagy? Tabitha megkönnyebbülten felsóhajtott Nick mély hangja hallatán. Micsoda szerencse, hogy a fiú alig három saroknyira lakott, és ismerte a dörgést. - Itt vagyok! Nick hamarosan felbukkant kifakult farmerjában és rövid ujjú kék ingében. Mikor meglátta, ki fekszik a földön, elkáromkodta magát. - Ugye csak viccelsz? - vicsorogta, miután a lány megkérte, hogy segítsen talpra állítani Valeriust. - Lehugyozni se lennék hajlandó a pasit, ha lángolna. - Nick! - hüledezett Tabitha. Nick amúgy a világ leghiggadtabb embere volt. Ez nem volt szép tőled! - Ja, persze, igazad van. Mégsem Kyrianoszt hívtad. Miért, Tabitha? Mert mindkettőtöket kinyírna? Tabitha igyekezett visszafojtani a dühét, nehogy csak még jobban felbosszantsa Nicket azzal, hogy gyerekesnek nevezi. - Gyerünk, Nick! Ne csináld ezt. Én

sem szívesen segítek rajta, de Ash nem vette fel a telefont, és rajta kívül senki nem bírja a pasit. - Szent igaz. Mert rajtad kívül mindenkinek megvan a magához való esze. Rohadjon csak meg az utcán! Tabitha felállt, csípőre tette a kezét, és szembefordult Nickkel. - Remek. Akkor majd te megmagyarázod Ashnek, hogy miért kellett meghalnia az egyik Sötét Vadászának. Majd te elviszed a balhét. Én meg szépen kimaradok az egészből. Nick összehúzott szemmel méregette. - Te tisztára becsavarodtál, Tabby. Miért nem Ericet hívtad? - Mert elég ciki ilyen szívességet kérni az exedtől, aki ráadásul boldog házasságban él valaki mással, nem igaz? Valamiért azt hittem, hogy kedves Nick barátom nem fog kötözködni velem emiatt, de úgy látszik, tévedtem. Nick látványosan megborzongott. - Tényleg gyűlölöm ezt a fickót, Tabitha. Nagyon régóta ismerem Kyrianoszt, és túl sokkal tartozom neki ahhoz, hogy segítsek annak, akinek a nagyapja keresztre feszítette őt. - És talán felelősek vagyunk az összes családtagunk cselekedeteiért, Nick? Nick állában rángatózni kezdett egy izom. Az apja köztörvényes gyilkos volt, aki egy börtönlázadásban vesztette életét. Köztudott volt, hogy visszaeső bűnöző volt, aki Nick egész gyerekkorában többet volt börtönben mindenféle csúf dolgok miatt, mint odakint. Nick maga is jó úton haladt afelé, hogy apja sorsára jusson, amikor Kyrianosz közbelépett, és megmentette. - Ez övön aluli volt, Tab, de tényleg. - Viszont igaz. Most pedig, kérlek, felejtsd el egy időre, hogy egy seggfej, és segíts hazavinni, oké? Nick felmordult, de közelebb lépett. - Tudod, hol lakik? - Nem. Te igen? - Valahol a Garden negyedben. - Nick elővette a telefonját, és beütött egy számot, aztán káromkodott egyet. - Ottó, vedd már fel! - Megint káromkodott, aztán bontotta a hívást, és Tabithára meredt. - Tudod, nagyon rossz jel, amikor az ember saját Fegyvernöke sincs ott, hogy segítsen. - Ottó talán el van foglalva. - Vagy Ottó esetleg médium... - Nick! Nick zsebre tette a telefonját, aztán lehajolt, a vállára vetette Valeriust, és elindult kifelé az udvarból arrafelé, ahol a Jaguárját hagyta. Minden finomkodás nélkül az anyósülésre dobta Valeriust. - Vigyázz a fejére, Nick! - csattant fel Tabitha, mikor Nick odaverte Valerius koponyáját az ajtóhoz. - Úgysem tudom megölni. Tulajdonképpen mi történt vele?

- Leszúrtam. Nick pislogott párat, aztán fölnevetett. - Tudtam, hogy nem véletlenül kedvellek. Már alig várom, hogy elmeséljem Kyrianosznak. Szétröhögi majd az agyát. - Egyelőre vigyük el hozzám Valeriust, és add meg nekem Ottó számát, hogy el tudjam érni. - És azt nem mondanád meg, hogyan vigyem el hozzád, amikor a Bourbon Streetet éjszakára lezárják? Tabitha ártatlan szemekkel ránézett. Nick rámeredt. - Hát jó, de az adósom vagy. - Jó, jó. Haladjunk, Fegyvernök! Nick morgott valamit a bajsza alatt, ami nem lehetett túl hízelgő Tabithára nézve, aztán átment a kocsi másik oldalára, és beszállt. A kocsi kétüléses lévén, Tabitha gyalog ment, hogy aztán majd a boltjánál találkozzanak. Miközben a Bourbon Streeten lépkedett, érezte valamilyen gonosz erő jelenlétét. Megpördült, és a járókelőket fürkészte, de semmit sem látott. A rossz érzés azonban nem múlt el. Gonosz lélek közeleg - jutott eszébe kedvenc Ray Bradbury könyvének a címe. És valami azt súgta mélyen legbelül, hogy ez a valami gonoszabb, mint bármi más, amivel eddig találkozott.

2. fejezet

Valcrius lassan kezdett magához térni, valami közeli, zümmögő zajra. Zümmögés? Pislogva kinyitotta a szemét, és azt várta, hogy a saját ágyában, a saját házában találja magát. Ehelyett egy hatalmas, antik oszlopos ágyban feküdt, amelynek faragott famennyezetét burgundi vörös bársony borította. A hang, amelyet hallott, egy hintaszékből érkezett, bal felől. Valerius odafordította a fejét, és elállt a lélegzete attól, amit látott. Első pillantásra egy nagyon nagydarab nőnek tűnt. Hosszú, szőke haja volt, rövid ujjú, bolyhos rózsaszín pulcsit és vászonnadrágot viselt. Csak éppen ennek a „nőnek” éppen olyan széles volt a válla, mint Valeriusnak, és jól fejlett ádámcsutkával rendelkezett. A hintaszékben ücsörögve a Vogue őszi számát lapozgatta karomnak is beillő fényes, lángvörös körmeivel. Felpillantott, és abbahagyta a zümmögést. - Ó! Hát felébredtél végre! - kiáltott fel boldogan. Felpattant, és megkerülte az ágyat. Ügyetlenül felmarkolt valami rádió adóvevő-féleséget az éjjeliszekrényről, és lenyomta a gombot, de gondosan vigyázott, nehogy közben letörje a körmét. Tabby, Mr. Szexi felébredt!

- Oké, Marla, koszi! Valerius agyában ködösen felrémlett, hogy már hallotta ezt a hangot, de nem sikerült felidéznie, mi történhetett vele. - Hol vagyok? - kérdezte. A „pokolban” tűnt a legnyilvánvalóbb válasznak. De a testében sajgó fájdalom és a lesötétített, egyszerre modern és antik hatású szobából arra következtetett, hogy még a pokol se lehet ennyire rossz vagy ízléstelen. - Ne mozogj, cukorfalat - szólt rá az ismeretlen nő, miközben tovább rohangászott az ágy körül. - Tabby mindjárt itt lesz. Azt mondta, nem mehetsz sehová. Úgyhogy ne is erőlködj. Mielőtt Valerius megkérdezhette volna, hogy ki az a Tabby, egy másik nő rontott be a szobába. Túl magas volt, de a szőkétől eltérően karcsú, szinte kórosan sovány, ám jól kidolgozott izomzattal, mintha rendszeresen súlyt emelne. Hoszszú gesztenyeszín haját lófarokba fogta, és a bal járomcsontján csúnya forradás éktelenkedett. Valerius megdermedt a tegnap esti harcos láttán. Elárasztották az emlékek. Többek között az is eszébe jutott, hogy ez a nő döfte mellbe. Ráadásul most is egy jókora böllérkést szorongatott a kezében. - Te! - kiáltott fel vádló hangon Valerius, és az ágy távolabbi végébe húzódott. A nő láthatóan összehúzta magát, mielőtt a szőkéhez fordult, és elkezdte az ajtó felé terelni. - Kösz, Marla, nagyon rendes tőled, hogy vigyáztál rá. - Ó, bármikor nagyon szívesen, drágám. Csak csörgess meg, ha bármire szükséged van. - Úgy lesz. - Kituszkolta a nagydarab szőkét, és becsukta mögötte az ajtót. Helló - mondta Valeriusnak. A férfi a késre meredt, aztán a mellén vöröslő, gyógyulófélben lévő sebre. - Mi van? Visszajöttél, hogy végezz velem? A lány felvonta a szemöldökét. - Mi a...? - Aztán a pillantása a kezében tartott szerszámra tévedt. - Ja, hogy ez! Nem. A tegnapi dolog is csak véletlen volt. Tabitha letette a kést a fésülködőasztalra, aztán szembefordult Valeriusszal. El kellett ismernie, hogy a férfi nagyon jól festett az ágyában. Hosszú fekete haj keretezte az arcát. A vonásai tökéletesen metszettek voltak, mintha szobrász mintázta volna. És a teste... Egyetlen férfinak sem lenne szabad ilyen étvágygerjesztően kinéznie. Tabitha ezért töltötte az éjszakát a földszinti dolgozószobájában, és ezért Marlát küldte fel, hogy vigyázzon rá. Alvás közben a férfi túlságosan nagy kísértést jelentett; kisimultak a vonásai, és szinte kedvesnek tűnt. Csábítónak. Ébren viszont veszedelmesnek látszott. És ugyanolyan csábítónak. Tabitha kénytelen volt elismerni, hogy Artemisznek csakugyan kiváló az ízlése a férfiakat illetően. Amennyire tudta - és ezt Amanda is megerősítette -, nem létezett csúnya Sötét Vadász.

Tabitha igazán nem hibáztatta az istennőt ezért. Ha a saját személyes hadseregedbe válogatsz katonákat, ugyan miért ne a legmagasabbakat és legszebbeket válaszd? Ez azt is megmagyarázta, hogy miért Acheron volt a vezetőjük. Hát igen, jó dolog volt istennőnek lenni. Tabitha el sem tudta képzelni, milyen klassz lehetett ennyi gyönyörűséges tesztoszteron-bombának parancsolni. Márpedig Valerius elsőrangú Sötét Vadász példány volt, ahogy ott ült az ágyon, majdnem teljesen pucéran, és az egyik istenien izmos karját a matracon nyugtatta. Úgy festett, mint valami ugrásra kész vad. Pedig össze volt zavarodva, ezt a lány tisztán érezte. Dühös is volt, de Tabitha nem tudta, miért. - Itt biztonságban vagy - mondta megnyugtatóan, és az ágyhoz lépett. - Tudom, ki vagy, és gondoskodtam róla, hogy minden ablak el legyen takarva. - Te ki vagy? - kérdezte gyanakvóan Valerius. - Tabitha Devereaux. - Fegyvernök vagy? - Nem. - Akkor honnan tudod, hogy... - Acheron barátja vagyok. - Hazudsz! - csattant fel Valerius. Hirtelen felpattant, aztán felszisszent, amikor rádöbbent, hogy teljesen meztelen. Tabitha az ajkába harapott, nehogy felnyögjön a férfi pazar teste láttán. Meg kell adni, a Sötét Vadászok kivétel nélkül igen jókötésűek voltak. Valerius lerántotta a lepedőt az ágyról, és magára tekerte. - Hol vannak a ruháim? - kérdezte a legundokabb hangnemben, amilyet Tabitha valaha is hallott. Nem csoda, hogy Nick meg a többiek ki nem állhatták. Önhittség és felsőbbrendűség áradt minden pórusából. Nyilvánvaló volt, hogy Valerius parancsoláshoz szokott, ami érthető is, ha egyszer római tábornok volt. Azonban Tabitha nem volt ahhoz szokva, hogy parancsoknak engedelmeskedjék, főleg nem, ha egy férfi adta ki azokat. - Hagyd csak magadon az inget - nevetett Tabitha a saját csapnivaló viccén. A ruháid a mosodában vannak. Amint megszáradnak, elhozzák őket. - És addig? - Úgy tűnik, hogy addig meztelen leszel. Valeriusnak megfeszült az álla, mintha nem hinne a fülének. - Tessék? - Moroghatsz, de attól még ugyanolyan pucér maradsz - mélázott el Tabitha. Gondolj csak bele, egy pompás, meztelen férfi, amint könyörög... kész leány-

álom. A ruhádat nem kapod vissza, bármilyen szépen kéred, de kaphatsz valami mást - fejezte be sokatmondó vigyorral. Valerius keze ökölbe szorult a lepedőn. Tabitha érezte, hogy a férfi megsértődött, de ugyanakkor furcsamód szórakoztatta is a helyzet. Tabitha oldalra biccentette a fejét. - Te római vagy, nem? Csinálhatsz tógát a lepedőből. Valerius kis híján durván felfortyant. Ha alsóbbrendűnek született volna, talán meg is teszi. Soha nem találkozott még ilyen különös nővel. - Honnan tudod, hogy római vagyok? - Már mondtam, hogy jól ismerem Asht meg a többi kollégádat - pillantott játékosan a férfira Tabitha. - Gyerünk, csinálj már nekem tógát! Próbáltam egyszer, még a főiskolán, de leesett rólam a buli kellős közepén. Még szerencse, hogy a szobatársam elég józan volt ahhoz, hogy felszedje, és körém tekerje, mielőtt nekem estek volna a fiúk. Valerius egy kakukkos óra hangját hallotta a háta mögül. Megfordult, hogy megnézze az időt, aztán a homlokát ráncolta, amikor látta, hogy a „madárnak” vörös mohikánfrizurája volt. És szemkötője. - Hát nem édes? - kérdezte Tabitha. - Svájcban vettem, amikor egy évig ott tanultam. - Igazán lenyűgöző - felelte Valerius hidegen. - Most pedig, ha magamra hagynál, akkor... - Hé, várj csak, haver! Én nem vagyok a szolgád, velem nem beszélhetsz így! Capisce? - Saeva scaeva - morogta Valerius a bajsza alatt. - Saeve puer - vágott vissza Tabitha. Valerius tátott szájjal meredt rá. - Te latinul sértegetsz engem? - Te kezdted. Nem mintha különösebben zavarna, ha tomboló nőstény ördögnek neveznek. Még szinte hízelgő is, csak éppen nem vagyok az a fajta, aki szó nélkül lenyel egy sértést. Valeriusnak akarata ellenére kezdett imponálni a lány. Régen nem találkozott már olyan nővel, aki ismerte az anyanyelvét. Persze nem tetszett neki, hogy buta kölyöknek nevezték, de nem lehetett félvállról venni valakit, aki ilyen intelligens volt. Ráadásul egy örökkévalóság óta nem találkozott senkivel, aki nem viselkedett vele nyíltan lenézően. A lány nem volt ellenséges, inkább csak viccből vitatkozott vele. Fölöttébb szokatlan... ijesztően üdítő. Hirtelen az Alkonyzóna szignálja zengett végig a házon. - Ez meg mi? - kérdezte Valerius felindultan. Lehet, hogy tényleg Rod Serling birodalmába került. - A csengő. Lehet, hogy meghozták a ruháidat.

- Tabby! - kiáltotta Marla valahonnan kintről. - Ben az, a cuccaiddal! Valerius megmerevedett a harsány hangra. - Mindig így üvölt ez a férfi? - Hé! - szólt rá Tabitha szigorúan. - Marla az egyik legjobb barátom, és ha sértő módon férfinak nevezed, akkor ott döfök beléd, ahol jobban fog fájni, mint a melleden - vetett jelentőségteljes pillantást a római ágyékára. Valeriusnak elkerekedett a szeme a fenyegetésre. Miféle nő az, aki ilyeneket mond egy férfinak? Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a lány már el is ment. Valerius döbbenetében azt sem tudta, mit tegyen. Vagy mit gondoljon. A fésülködőasztalhoz lépett, ahol a lány a kést hagyta. Ott volt mellette az ő tárcája, kulcsa és telefonja is. Felkapta a telefont, és felhívta Acheront, aki azonnal válaszolt. - Segítségre van szükségem - mondta neki Valerius, kétezer év alatt először. Acheron halkan felnyögött. - Miben? - kérdezett vissza. Erős akcentussal beszélt, a hangja kissé kásás volt, mintha Valerius mély álomból verte volna fel. - Egy őrült nő házában vagyok, aki azt állítja, hogy ismer téged. Nagyon gyorsan vigyél el innen, Acheron. Nem érdekel, mibe kerül. - Dél van, Valerius! Mindkettőnknek aludnunk kellene - Acheron egy pillanatra elhallgatott. - Tulajdonképpen hol vagy? Valerius körülnézett a szobában. Színes Mardi Gras gyöngysorok lógtak a háromrészes antik öltözőtükörről. Perzsaszőnyeg helyett egy... hatalmas autópályás játék szőnyeg borította a padlót. A szoba egyes részei feddhetetlen ízlésről tanúskodtak, míg mások inkább rémisztőnek tűntek. Tétován megállt egy vudu oltárnak kinéző valami előtt. - Nem tudom - felelte végül. - Valami szörnyű macskazenét hallok kintről meg kürtöket, és van még a házban velem egy punkfrizurás kakukk, egy transzvesztita, meg egy késsel hadonászó eszelős. - Mit keresel te Tabithánál? - érdeklődött Acheron. Valeriust teljesen letaglózta a kérdés. Acheron tényleg ismeri ezt a nőszemélyt? Persze Acheron maga is eléggé különc alak volt, de eddig Valerius úgy gondolta, hogy az atlantiszinak több esze volt annál, semhogy ilyen alantas emberfajzatokkal közösködjön. - Tessék? - Nyugalom - ásított bele a telefonba Acheron. - Jó kezekben vagy. Tabby nem fog bántani. - De hát ledöfött! - A fenébe - felelte Ash. - Megmondtam neki, hogy ne szúrjon le több Vadászt. Utálom, amikor ezt csinálja. - Te utálod? Én állok itt egy gennyező sebbel! - Csakugyan? - kérdezte Acheron. - Nem is tudtam, hogy egy Sötét Vadásznak lehet gennyező sebe. Legalábbis kívül.

Valerius a fogát csikorgatta az atlantiszi ócska humorán. - Nem vagy túl vicces, Acheron. - Ja, tudom. De nézd a jó oldalát: te vagy eddig a harmadik Sötét Vadász, akit leterített. Időnként kissé elragadtatja magát. - Egy kicsit elragadtatja magát? Ez a nő veszélyes! - Dehogy, rendes csaj. Hacsak nem vagy démon... Ő még Xanthippét is megszorongatná. Valerius ebben kételkedett. Még a hírhedt görög hárpia is összeszedettebb lehetett ennél a Tabithánál. Kinyílt az ajtó, és Tabitha lépett be egy nejlonba burkolt ruhacsomaggal. - Kivel beszélsz? - érdeklődött. - Mondd meg neki, hogy csókoltatom - vágta rá Acheron. Valerius egyszerűen képtelen volt elhinni, mi történt. Ezek ketten túlságosan is jól ismerték egymást. Tabithára nézett, aki éppen a gardrób fogantyújára akasztotta a csomagot. - Acheron üdvözöl. A lány odaállt Valerius elé, közelebb hajolt, és fölemelte a hangját, hogy Acheron jól hallja a telefonon keresztül. - Helló, csini bébi! Nem kellene aludnod? - De igen - mondta Acheron Valeriusnak. - Nem nevezheted Acheront bébinek - pirított rá Valerius Tabithára. A lány felhorkant, mint egy ló. - Te nem hívhatod Acheront bébinek, mert... az beteg dolog lenne. De én mindig így nevezem. Valerius meg volt döbbenve. Akkor ez a lány... - Nem, nem a csajom - felelte Acheron a vonal másik végéről, mintha olvasott volna Valerius gondolataiban. - Meghagyom valami más szerencsétlen flótásnak. - Segítened kell, Acheron - könyörgött Valerius. Megszorította a lepedő szélét, és elhúzódott Tabithától, aki azonban nem tágított mellőle. - Oké, figyelj! Adok némi segítséget. Veled van a méregdrága kasmírkabátod? Valerius el nem tudta képzelni, mennyiben segíthetne ez rajta, de abban a pillanatban bármire hajlandó lett volna. - Igen?. - Nagyon vigyázz rá. Marla körülbelül a te méreted, és biztos, hogy megpróbálja elcsórni, ha meglátja. Imádja a kabátokat és dzsekiket, főleg ha már hordta Őket egy férfi. Amikor legutóbb bent jártam a városban, lenyúlta a kedvenc motoros dzsekimet. Valerius levegőért kapkodott. - Hogyan kerülsz te kapcsolatba transzvesztitákkal, Acheron?

- Sok érdekes barátom van, Valerius, többek között abszolút idióta seggfejek is. Valerius megmerevedett. - Ez nekem szólt? - Nem. Csak azt gondolom, hogy önveszélyes módon fenn hordod az orrodat. Most pedig, ha végeztél a nyaggatásommal, akkor esetleg visszamennék aludni. Ash ezzel bontotta a vonalat. Valerius csak állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség, kezében a telefonnal. Úgy érezte magát, mintha elvágták volna az oxigénpalackja csövét, és belehajították volna a cápáktól hemzsegő tengerbe. És a legnagyobb cápa éppen ott állt vele szemben, készen arra, hogy szőröstülbőröstül felfalja. Jupiter legyen hozzá irgalmas! Tabitha felvette a párnát a földről, és visszatette az ágyra. Megmerevedett, mikor meglátta Valerius hátsóját. A fenébe is, a legszebb férfisegg volt, amelyet valaha látott. Már csak az „A osztályú minőség” pecsét hiányzott róla. Minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy oda nem menjen, és meg ne tapizza, de Valerius rideg, elutasító tartása kellőképpen elriasztotta. Valamint a rengeteg forradás a férfi hátán. Mintha valaki rendszeresen verte volna. De vajon ki merhetett megtenni ilyesmit? - Jól vagy? - kérdezte Tabitha, amikor Valerius elindult a fésülködőasztal felé, és letette a telefonját. A férfi beletúrt hosszú hajába, és felsóhajtott. - Hány óra van még napnyugtáig? - Egy kicsit több mint öt. - Tabitha érezte, hogy a férfi még mindig dühös és zavarodott. - Nem akarsz lefeküdni és aludni egy kicsit? A férfi kemény, fenyegető pillantást lövellt feléje. - Haza akarok menni. - Nos, szívesen hazavittelek volna, ha Ottó tegnap éjjel szíveskedett volna felvenni a telefont. - Rossz magaviselet miatt szabadságoltam egy időre Guidót - morogta Valerius. Aztán hirtelen elsápadt. Tabitha megérezte a belőle áradó rettegést, majd olyan erős fájdalmat, hogy összerezzent tőle. - Mi a baj? - kérdezte. - Azonnal haza kell mennem. - Hát, hacsak nincs különleges kapcsolatod Apollóval, amelyről tudnom kellene, akkor ennek kábé annyi az esélye, mint a lottó ötösnek, ami viszont roppant nagy lenne, ha Ash egyszer hajlandó lenne elárulni nekem előre azokat a nyavalyás számokat. A gonosz dög. Nem hajlandó osztozkodni. Tabitha érezte, hogy Valeriust reménytelen kétségbeesés keríti hatalmába. Ösztönösen odalépett hozzá, és megérintette a férfi karját. - Semmi baj. Hazaviszlek, amint lement a nap.

Valerius a bicepszén nyugvó kézre pillantott. Egyetlen nő sem ért így hozzá évszázadok óta. Az érintés nem érzéki volt, hanem megnyugtató. Egy olyan ember érintése, aki vigaszt akart nyújtani neki. Valerius a lányra emelte a tekintetét. Tabithának vakítóan kék szeme volt. Éles, értelmes a tekintete, és főleg kedves, amihez Valerius nem volt hozzászokva. A legtöbben csak ránéztek, és máris erős ellenszenvet éreztek iránta. Ember korában ezt magas rangjának és családja jól megalapozott rossz hírének tulajdonította. A Sötét Vadászok között az iránta érzett utálat onnan eredt, hogy római volt, és mivel Róma és Görögország évszázadokig hadban állt egymással, amíg Róma végül térdre nem kényszerítette a görögöket, várható volt, hogy a görögök gyűlölni fogják őt. És sajnálatos módon a görögök és az amazonok hangadó csoportot alkottak, és gyorsan az összes többi Sötét Vadászt és a Fegyvernökeiket is római társaik ellen fordították. A hosszú évszázadok alatt Valerius meggyőzte magát, hogy nincs is szüksége bajtársakra, és még valami morbid élvezetet is talált abban, hogy emlékeztette a többieket előkelő római származására. Újjászületése első esztendejétől fogva megtanulta, hogy ő sújtson le először. Lassan teljesen magáévá tette azt a merev szertartásosságot és fensőbbséget, amelyet gyermekkorában az apja olyan szívósan próbált beléje verni. De ez a szertartásosság semmivé olvadt ennek a nőnek a gyengéd érintése alatt. Tabitha nyelt egyet. Valami átcikázott közöttük. A férfi sötét, átható pillantása szinte beléje hatolt, és most először nem volt sem megvető, sem ítélkező. Mármár gyengédnek tűnt, a gyengédség pedig nem olyasmi volt, amit egy Valeriushoz hasonló hírű fickótól várni lehetett. A római megérintette a forradást a lány arcán. Nem mosolyodott el gúnyosan, mint a többi férfi, csak gyengéden végigsimított a hegen az ujja hegyével. - Hogyan szerezted? - kérdezte. Tabitha majdnem rávágta, hogy „autóbalesetben”. Olyan régóta alkalmazta ezt a hazugságot, hogy szinte automatikusan jött ki a száján. Könnyebb volt hazudni, mint együtt élni az igazsággal. Tabitha pontosan tudta, milyen visszataszító az arca. A családtagjai nem is tudták, hányszor hallgatta ki őket, amikor megjegyzéseket tettek a forradására. Hányszor hallotta, hogy Kyrianosz azt mondta Amandának: szíves-örömest kifizetné a plasztikai műtétet. De Tabitha irtózott a kórházaktól azóta, hogy a nagynénje belehalt egy egyszerű, ám félresikerült mandula-műtétbe. Sosem lett volna hajlandó bármit is csináltatni magával csak azért, mert már nem volt helyes az arca. Ha a világ többi része nem képes ránézni, az az ő bajuk, nem az övé. - Egy démon csinálta - felelte halkan. - Azt mondta, hogy különleges emlékeztetőt akar hagyni maga után, amiről mindig eszembe jut majd. A férfi állában rángatózni kezdett egy izom a lány szavaira, és Tabitha érezte, ahogy elárasztja a harag a démon miatt.

- Meg kell hagyni, igaza volt - folytatta Tabitha elszoruló torokkal. - Mindig eszembe jut, valahányszor tükörbe nézek. Valerius keze lejjebb siklott, Tabitha nyaki sebére, ahol egy démon harapta meg. Ha Kyrianosz nem sietett volna a segítségére, könnyen ott is hagyhatta volna a fogát azon az éjszakán. - Sajnálom - suttogta a férfi. Tabitha sosem hitte volna, hogy ezeket a szavakat hallja ennek a férfinak a szájából. - Semmi baj. Mindnyájunknak vannak régi sebeink. Én éppenséggel szerencsésnek mondhatom magam, hogy az enyémek kívül vannak. Valeriust megdöbbentette a lány bölcsessége. Sosem várt volna ennyire mélyenszántó gondolatokat egy hozzá hasonló nőtől. Tabitha könnyedén megszorította a kezét, aztán elhúzta a hegről, és hátralépett. - Nem vagy éhes? - De, nagyon - felelte Valerius őszintén. A legtöbb Sötét Vadászhoz hasonlóan ő is általában háromszor evett egy éjszaka. Egyszer nem sokkal napnyugta és ébredés után, aztán tíz-tizenegy óra körül, majd hajnalban, három-négy óra tájt. És mivel most az éjjel még korán volt, amikor megsebesült, csak egyszer táplálkozhatott. - Jól felszerelt a konyhám. Mit szeretnél? - Valami olaszt. Tabitha bólintott. - Jól hangzik. Öltözz fel, aztán odalent találkozunk. A konyha a bal oldali ajtó. Ami a jobb oldalon van, Biohazard matricával, azt ki ne nyisd! Az a boltomba vezet, és oda besüt a nap. A lány már éppen kezdte behúzni maga mögött az ajtót, de aztán megállt. Jut eszembe, esetleg berakhatnád a kabátod a szekrénybe, amíg el nem indulunk. Marla... - Acheron már figyelmeztetett. - Akkor jó. Viszlát, hamarosan. Valerius megvárta, amíg a lány kiment, aztán öltözködni kezdett. Amikor beakasztotta kabátját Tabitha szekrényébe, észrevette, hogy a lánynak éppen anynyi fekete holmija volt, mint neki. Mindössze egyetlen élénk rózsaszín szaténruha emelkedett ki a feketeség tengeréből meg egy piros skótkockás miniszoknya. Miközben a szoknyát nézte, Valerius lelki szemei előtt önkéntelenül felbukkant Tabitha képe, és eltűnődött rajta, hogy vajon szépek-e a lábai. Mindig szerette a formás, puha női lábakat. Főleg, ha köréje fonódtak. Ettől a gondolattól azonnal megkeményedett. Hirtelen perverznek érezte magát, amiért ott állt a lány szekrénye előtt, és róla fantáziált. Gyorsan becsukta a szekrény ajtaját, és kiment a szobából. A folyosó olyan élénksárga színben pompázott, hogy szinte bántotta érzékeny Vadász-szemét. Szemben is volt egy szoba, amelynek nyitott ajtaja mögött rendezett, ízlésesen

berendezett hálószobába látott be. Egy ezüst flitteres ruha volt kiterítve az antik ágyon, mellette műanyag próbafejen pazar barna paróka. - Ó, helló, szépfiú - bukkant elő Marla, vélhetőleg a fürdőszobából. Nyilvánvalóan kopasz fejére törülközőturbánt tekert, testét rózsaszín fürdőköpeny takarta. - Thabby odalent van. - Köszönöm - hajtotta meg a fejét Valerius. - Micsoda jó modor! Üdítő változatosság Tabby részéről. A legtöbb férfi, akit hazacipel, goromba fráter. Kivéve azt az Ash Parthenopaeust, aki kimondottan jól nevelt. De ő is egy kicsit fura. Találkoztál már vele? - Igen, ismerem. Marla láthatóan megborzongott. - Tetszik, ahogy ezt mondod. Van valamiféle akcentusod. De most jobb, ha mész, mielőtt még több idődet elrablom. Ha hagynád, lyukat beszélnék a hasadba. Marla eltúlzott mozdulatokkal hessegette kifelé, Valerius pedig elmosolyodott, és búcsút intett, aztán becsukta az ajtót maga mögött. Volt valami különös módon elbájoló Mariában. Valerius lement a gyönyörű cseresznyefa lépcsőn, amely egy kis pihenőre vezetett. A férfi homlokráncolva meredt a kis Biohazard matricára, amely éppen ott volt, ahol Tabitha mondta. Balra fordult, ahol kissé rozoga franciaajtó vezetett egy kis étkezőbe. Odabent egy barna-fehér parasztasztal állt, valaha jobb napokat látott, rácsos hátú székekkel. A falak vakító fehéren virítottak, és mindenfelé bekeretezett poszterek lógtak európai nevezetességekről: az Eiffel-toronyról, Stonehenge-ről meg a Colosseumról. Fekete, behúzott spaletták zárták ki a nappali fényt Valerius kedvéért. A túlsó falnál fekete tálaló állt. Tele volt mindenféle képpel meg dísztányérral, többek közt Elvis és Elvira képmásával díszítve. A két oldalán két hatalmas ezüstkandeláber állt. De Valeriust igazából az a 8 x 10-es kis kép nyűgözte le, amely láthatólag Tabithát ábrázolta esküvői ruhában, egy férfi mellett, akinek az arca helyére Russell Crowe portréját ragasztották. Valerius már nyújtotta a kezét, hogy levegye a képet. - Hát itt vagy - szólalt meg Tabitha a háta mögött. Valerius gyorsan fölegyenesedett. - Férjnél vagy? - kérdezte. Tabitha felhúzta a szemöldökét, amikor meglátta a képet. - Uramisten, dehogyis! Az a húgom, Amanda. Az a kislány pedig a másik képen a lánya, Marissa. Valerius szemügyre vette az esküvői képet. Semmi különbséget nem tudott felfedezni a két nő között, a forradástól eltekintve. - Ikrek vagytok? - Igen. - És miért ment hozzá a húgod Russell Crowe-hoz?

Thabitha fölnevetett. - Ez csak egy kis fricska a sógorom felé, aki egy nagyképű, térítő hajlamú lúzer. Valerius felhúzta a szemöldökét. - Ezek szerint nem kedveled túlságosan. - Igazság szerint imádom. Nagyon rendes a húgommal meg a gyerekkel, és a maga módján nagyon aranyos. De hozzád hasonlóan ő is egy kicsit túl komolyan veszi magát. Egy kicsit ellazulhatnátok néha, jobban élvezhetnélek az életet. Ami túlságosan is rövid... Vagyis nektek talán nem, de nekünk, halandóknak annál inkább. Valeriust egészen lenyűgözte ez a lány, akitől tulajdonkeppen irtóznia kellett volna. Közönséges és modortalan volt, de ugyanakkor meglepően szórakoztató és bájos is. Tabitha egy kis piros edényt csapott le az asztalra, amelyből egy műanyag kanál állt ki, és tele volt valami paradicsomszószos tésztával. Valerius a homlokát ráncolta. - Ez meg mi? - Ravioli. Valerius még jobban ráncolta a homlokát. - Ez ugyan nem ravioli. A lány lepillantott. - Na, jó. Beefaroni. Az unokahúgom hív mindent raviolinak, amelyet ilyen kis mikrózható poharakban árulnak. - Kihúzott egy széket Valeriusnak. - Edd csak meg. Valerius teljesen megdöbbent. - Már megbocsáss, de ugye nem gondolod komolyan, hogy én ezt megeszem? - Azt mondtad, olasz kaját akarsz. Hát ez olasz - bökött Tabitha a címkére. Nézd. Chef Boyardee. Ő csak a legjobbat készíti. Valerius még életében nem volt ennyire kiakadva. Ez a lány biztosan csak tréfált. - Nem szoktam papírpohárból enni, műanyag evőeszközzel. - Így jártál, Mr. Kifinomult. Elnézést, ha megsértettelek, de itt a Föld nevű bolygón mi, plebejusok azt esszük, ami van, és ha kapunk valamit, azt nem ócsároljuk. Tabitha összefonta a karjait a mellén, mikor Valerius megmerevedett. Ha szemmel pusztítani lehetett volna, a szerencsétlen papírpohár atomjaira hullott volna szét. - Visszavonulok sötétedésig - biccentett királyian Valerius, mielőtt elindult vissza a lépcsőn. Tabitha tátott szájjal meredt rá. Valerius valóban megsértődött, és a szíve mélyén meg is bántódott. Ez utóbbit Tabitha nem igazán értette. Ha valaki, akkor ő lehetne az, aki megsértődik. Sóhajtva megfogta a Beefaronit, evett belőle egy kanálkával, aztán visszament a konyhába. Valerius óvatosan csukta be maga mögött az ajtót, pedig legszívesebben teljes erőből bevágta volna. De egy nemesember nem csapkodott ajtókat. Az a közrendűeknek való volt. A nemesek keményen kordában tartották az érzelmeiket. És

nem bántódtak meg, ha közönséges, neveletlen nők inzultálták őket. Ostoba volt, ha akár csak egy pillanatig is azt gondolta, hogy ez a lány... - Nincs szükségem rá, hogy bárki is kedveljen - morogta magában. Egész életét úgy élte le, hogy senki sem törődött vele. Miért is változna ez meg? Mégsem tudta kiölni magából azt a kis részét, amely vágyott rá, hogy valaki a kedvességnek akár a legkisebb jelét is mutassa iránta. Egy egyszerű „Mondd meg Valeriusnak, hogy üdvözlöm”. Csak egyszer az életben... - Ostoba vagy korholta magát. Jobb, ha félnek tőled, mint ha szeretnek, csengtek vissza az apja szavai a fülében. Az emberek elárulják azt, akit szeretnek, de azt soha, akitől tartanak. Ez igaz is volt. A félelem tartotta féken az embereket. Valerius ezt mindenkinél jobban tudta. Bárcsak a fivérei is féltek volna tőle... Valerius beleborzongott az emlékbe, és leült a sarokban álló rendezői székbe. Mellette volt a könyvespolc, tömve a legkülönfélébb művekkel. Valerius homlokráncolva olvasgatta a címeket. Volt ott minden a Pompei végnapjaitól Nagy Sándor életén keresztül Jim Butcher Dresden-aktáig. Milyen különös nő ez a Tabitha! Amikor Valerius egy római tárgyú könyv után nyúlt, tekintete a szék mellett, álló szemetesre tévedt. Jókora darab volt, amilyet mások általában a konyhába tesznek, de nem ez keltette fel a figyelmét, hanem a csukott fedél alól kikandikáló fekete ruhadarab. Levette a fedelet, és a saját ingét és kabátját találta alatta. Mikor kiszedte őket, még mélyebb ráncok húzódtak a homlokára. A ruhák szakadtak, véresek voltak. Valerius végighúzta kezét a hátukon, ahol a démon megvágta a karddal. De hisz most is a saját... Valerius fölegyenesedett, és lehúzta a garbóját. Ralph Lauren volt, ugyanolyan, mint amilyet az éjszaka viselt. És erre csak egy magyarázat lehetett. Tabitha új ruhákat vett neki. Odament a szekrényhez, és megnézte a kabátot. Csak most tűnt fel, hogy a bronzszín gombok kissé más árnyalatúak voltak, mint amilyenre emlékezett. Ettől eltekintve azonban nem volt semmi különbség. Nem tudta elhinni. Csak a kabát belekerült vagy ezerötszáz dollárba. Miért tett volna ilyet ez a lány? Választ keresve elindult vissza a földszintre, ahol Tabithát a konyhában találta, főzés közben. Valerius tétován megtorpant az ajtóban. Tabitha oldalt állt neki, profilja nyugodt volt és komoly. Milyen gyönyörű nő volt! A kopott fekete farmer hosszú lábakat és rendkívül vonzó hátsót rejtett. A lány rövid ujjú, gombos fekete pulóvert viselt, amely olyan kurta volt, hogy jókora területen kilátszott a napbarnított bőre az alacsony derekú farmer és a köldöke között, amelyben, ha Valerius jól látta, piercing csillogott. A hosszú, gesztenyebarna sörény hátra volt kötve, és a lány furcsán békésnek tűnt, ahogy mezítláb állt a tűzhely előtt; bal lábán ezüst lábujjgyűrű. Szólt a rá-

dió, Martin Briley Solt in My Tears című dala ment éppen. Tabitha csípője a zene ütemére mozgott, olyan erotikus ritmusban, amely sokkal csábosabb volt, mint azt Valerius hajlandó lett volna elismerni. Nehezére esett, hogy mozdulatlan maradjon, és ne kóstoljon bele abba a hívogató, fedetlen köldökbe. Tűzrőlpattant lány volt, biztosan jó lehetett az ágyban. Valerius tett egy lépést előre, mire Tabitha felugrott, aztán kirúgott. Valerius szitkozódott, mikor a lány lába eltalálta az ágyékát. Kétrét görnyedt a fájdalomtól. - Istenem! - jajdult fel Tabitha, amikor ráeszmélt, hogy kit rúgott meg. - Anynyira sajnálom! Jól vagy? Valerius fenyegetően rámeredt. - Nem - hörögte, és arrébb sántikált. Tabitha leültette az egyik székre. - Tényleg annyira sajnálom! - ismételte, miközben Valerius összerogyott. - Szólhattam volna előre, hogy ne lopakodj mögém észrevétlenül. - Nem lopakodtam - csikorgatta a fogát Valerius. - Lépkedtem. - Hadd hozzak egy kis jeget! - Nem kell jég. Csak egy kis idő, hogy lélegzethez jussak, és ne kelljen beszélnem. Tabitha megadóan fölemelte a kezét. - Csak tessék. Miután Valerius arcszíne érdekes árnyalatok egész skáláján ment keresztül, a férfi lassan összeszedte magát. - Hála Jupiternek, hogy nem volt nálad kés morogta, aztán hangosabban folytatta. - Minden férfit lerúgsz, aki idejön? - Ó, uram, már megint? - jajdult fel Marla az ajtóban. - Tabby, kész csoda, hogy még van magánéleted azok után, ahogyan a férfiakkal bánsz! - Jaj, hallgass már, Marla. Nem direkt csináltam... Kivételesen. Marla a szemeit forgatta, és kivett két diétás kólát a hűtőből. Az egyiket Valerius kezébe nyomta. - Szorítsd rá a sérülésedre, drága. Segíteni fog. Örülhetsz, hogy nem úgy jártál, mint Phil. Úgy hallom, nála here-helyreállító műtétet kellett végrehajtani, miután Tabby rajtakapta a valaki mással. - Felnyitotta a kólát, és elindult vissza az emeletre. - Megérdemelte - kiáltotta Marla után Tabitha. - Még örülhet, hogy nem vágtam le neki. Valerius nem igazán szerette volna tovább hallgatni ezt a társalgást. Felállt, és letette a kólát. - Mit főzöl? Tabitha vállat vont. - Azt mondtad, hogy nem szereted a készételt, úgyhogy főzök neked tésztát. - De azt mondtad, hogy... - Mondok én sok mindent, amit nem gondolok komolyan. Valerius nézte, ahogy a lány elzárta a gázt, és a mosogatóhoz vitte a fazekat. Valami csilingelni kezdett.

- Kivennéd, ha megkérlek? - Mit? - érdeklődött Valerius. - A kaját a mikróból. Valerius körbenézett. Élete során nem sokszor fordult meg konyhákban, és meglehetősen keveset tudott a főzőeszközökről. Ilyen célokra szolgákat tartott. Újabb csilingelés. Mivel feltételezte, hogy a hangot kiadó berendezésről van szó, Valerius odament a mikróhoz, és meghúzta az ajtó fogantyúját. Egy tál marinara szósz volt benne. Fogta a hal formájú edényfogót, amely a mikro előtt hevert, és kivette a tálat. - Hová tegyem? - A tűzhelyre, kérlek. Valerius engedelmeskedett. Tabitha odavitt egy tányér tésztát, és megöntözte a szósszal. - Ez jó lesz? Valerius bólintott, de aztán a pillantása a tésztára tévedt. Hitetlenkedve pislogott a különös formák láttán. Nem, biztos megcsalta a szeme. Mi a... Leesett az álla, amikor rádöbbent, hogy jól látta: apró kis tészta-péniszek úszkáltak a vörös szószban. - Ugyan már - szólt rá Tabitha kissé bosszúsan. - Ne mondd, hogy egy római tábornokot megrémít a penironi. - Komolyan azt várod, hogy ezt megegyem? - hüledezett Valerius. - Velem hagyd ezt a fensőbbséges stílust, haver - fortyant fel Tabitha. - Egészen véletlenül pontosan tudom, hogyan éltetek ti, rómaiak. Hogyan díszítettétek a házaitokat. A fallosz földjéről származtok, úgyhogy ne legyél annyira kiakadva, ha azt adok neked enni. Persze nekem nincs farok formájú szélhárfám, hogy elriasszam vele a gonosz lelkeket, de fogadni mernék, hogy neked az is volt még ember korodban. Ez igaz is volt, de hát azóta évszázadok teltek el... Ha jobban belegondolt, Valerius még sosem látott ilyesmit. Tabitha a kezébe nyomott egy villát. - Nem ezüst, de rozsdamentes acél. Biztos vagyok benne, hogy megteszi. Valerius figyelmét még mindig a tészta kötötte le. - Honnan szerezted ezeket? - A boltomban árulom, a cickorónival együtt. - Cickoróni? - Azt hiszem, el tudod képzelni, mi lehet az. Valerius nem tudta, mit mondjon erre. Eddig még sosem evett obszcén ételeket. És vajon miféle boltja lehet ennek a nőnek, ahol ilyesmiket árulnak?

- Vettiusok háza - jegyezte meg Tabitha csípőre tett kézzel. - Kell többet mondanom? Valerius jól ismerte az említett épületet, valamint annak pajzán falfestményeit. Való igaz, hogy azok az emberek nyíltan hirdették a szexualitásukat, de Valerius arra már nem volt felkészülve, hogy ezzel a mostani, modern korban kell szembesülnie. - Non sana est puella - morogta az orra alatt. Ez a lány nem normális. - Qirin tu istanc orationem hinc veterem antque antiquam amoves, verex? vágott vissza Tabitha. - Hanyagolnád végre ezt az idejétmúlt nyelvet, te birkafejű? Valerius még sosem sértődött meg úgy, hogy közben élvezte is a dolgot. Hogyhogy ilyen jól beszélsz latinul? Tabitha kiszedett egy szelet pirítóst a sütőből. - Ókori civilizációkból diplomáztam, a nővérem, Selena pedig ebből doktorált. A főiskolán jó buli volt latinul sértegetni egymást. - Selena Laurens? Az eszelős kártyavető a térről? Tabitha metsző pillantást vetett rá. - Az az eszelős történetesen az én imádott nővérkém, és ha tovább sértegeted, akkor... Akkor nemsokára még sokkal jobban fogsz sántikálni. Valerius a nyelvébe harapott, miközben az étkezőasztal felé indult. Az elmúlt három év során többször is találkozott Selenával, és ez mindig rosszul sült el. Mikor Acheron először megemlítette a nőt, Valerius megörült, hogy végre akadt valaki, akivel beszélgethetett, aki ismerte a kultúráját, az anyanyelvét. De amint Acheron bemutatta őket egymásnak, Selena azonnal Valerius arcába öntötte az italát. Utána elmondta minden létező ocsmányságnak, sőt újakat is kitalált. Valeriusnak fogalma sem volt róla, miért gyűlölte őt ennyire Selena. A nő csak annyit mondott: milyen kár, hogy nem tépték őt apró darabokra egy barbár rohamban. És még ez volt a legkedvesebb kívánsága Valerius végzetét illetően. Biztosan örömére szolgált volna, ha tudja, hogy a férfi igazi halála sokkal megalázóbb és fájdalmasabb volt minden átkánál. Valahányszor Valerius kimerészkedett a térre, hogy démonokra vadásszon, a nő szidalmakkal árasztotta el, és mindenféle kisebb tárgyat hozzávágott, amely a keze ügyébe akadt. Nyilván örömmel hallaná, hogy a húga ledöfte üt. Csak azt sajnálná, hogy túlélte, és nem hever holtan a csatornában. Tabitha megállt az ajtóban, és nézte, ahogy Valerius csendben eszi a tésztát. A férfi mereven, egyenesen tartotta magát, és kifogástalan eleganciával étkezett. Higgadtnak és összeszedettnek tűnt, de lesírt róla, milyen kényelmetlenül érezte magát ebben a házban. Mondhatni, oda nem illőnek. - Tessék - lépett közelebb Tabitha egy szelet kenyérrel a kezében.

- Köszönöm. - Valerius a homlokát ráncolta, mintha kistányért keresne. Végül az asztalra tette a szeletet, és visszatért a tésztájához. Kínos csend telepedett közéjük. Tabitha nem tudta, mit mondjon. Furcsa volt együtt lenni ezzel az emberrel, akiről annyit hallott már. És csupa rosszat. A sógora meg annak a legjobb barátja, Iulianosz, a családi összejöveteleken órák hosszat tudták szapulni Valeriust meg a pereputtyát, vagy azon keseregtek, hogy Artemisz pusztán bosszúból küldte a rómait New Orleansba, mert el kellett engednie Kyrianoszt. Talán így volt. Vagy az istennő csak azt akarta, hogy Kyrianosz végre nézzen szembe a múltjával, aztán egyszer és mindenkorra számoljon le vele. Mindenesetre az, aki leginkább szenvedett Artemisz döntésétől, Valerius volt, aki egy pillanatra sem feledkezhetett meg Kyrianosz és Iulianosz gyűlöletéről. Tabitha furcsállta, hogy nem látta annyira szörnyűnek ezt az alakot. Igaz, hogy a férfi arrogáns és szertartásos volt, de... Volt benne valami más is. Tabitha érezte. A lány visszament a konyhába, hogy valami innivalót hozzon. Először vizet akart adni Valeriusnak, de aztán arra gondolt, hogy már a penironi is elég kitolás volt. Afféle gyermeki csíny, amely miatt bűntudata támadt. Ezért úgy döntött, körülnéz a borszekrényben, és keres valamit, amit a férfi biztosan értékel majd. Valerius felpillantott, amikor Tabitha letette eléje a pohár vörösbort. Féligmeddig arra számított, hogy valami savanyú, olcsó lőre lesz, és kellemesen meglepődött a gazdag, testes aromán. - Köszönöm - mondta. - Szívesen. Mikor Tabitha elfordult, Valerius elkapta a kezét. - Miért vettél nekem új ruhákat? - Honnan... - Megtaláltam a régit a szemétben. Tabitha összehúzta magát, mintha zavarta volna, hogy a férfi kiderítette az igazat. - Ki kellett volna ürítenem a kukát. A fenébe! - Miért nem akartad, hogy megtudjam? - Azt hittem, hogy nem fogadnád el. Pedig ez volt a legkevesebb, amit tehettem, ha már jórészt miattam mentek tönkre. Valerius hálásan elmosolyodott, és a lány szívét melegség töltötte el. - Köszönöm, Tabitha. Most először mondta ki a nevét. Tabitha megborzongott a mély, zengő hang hallatán. Mielőtt észbe kapott volna, megérintette a férfi arcát. Arra számított, hogy Valerius majd elhúzódik, de nem így történt, csak nézte Tabithát azokkal a különös, fekete szemeivel.

Tabithát szinte mellbe vágta a férfi vonzereje és a belőle sugárzó fájdalom, amelybe az ő szíve is belesajdult. Ösztönösen lehajolt, és megcsókolta a férfit. Valeriust ez teljesen lel készületlenül érte. Még soha egyetlen nő sem csókolta meg. Soha. Tabitha csókja merész volt, követelőző, ajkainak érintése lávaként perzselt végig a testén. A két tenyerébe fogta Tabitha arcát, és viszonozta a csókot. A lány felnyögött, amikor megérezte a tábornok isteni ízét. A nyelvével végigsimított az agyarakon. Megborzongott. Ez a férfi veszélyes és halálos volt. Tiltott gyümölcs. És ettől csak még csábítóbb egy olyan nő számára, aki büszke volt rá, hogy kizárólag a saját szabályainak engedelmeskedik. Tabitha beleült Valerius ölébe, a combjaival átölelte a derekát. A férfi nem tiltakozott. Végigsimított a lány hátán, miközben Tabitha kibontotta a haját, és beletúrt selymes, fekete fürtjeibe. Tabitha érezte a férfi erekcióját az ágyékának nyomódni, és ez még jobban felszította vágyát. Olyan régóta nem volt már férfival! Olyan régóta nem érzett ilyen erős vágyat senki iránt. Őrülten kívánta Valeriust, akivel szóba állnia sem lett volna szabad. Valerius szinte beleszédült, amikor Tabitha szája elindult lefelé az arcán, az állán, a nyakán. A lány forró lehelete szinte égette a bőrét. Évszázadok óta nem volt olyan nővel, aki tudta róla, kicsoda valójában. Olyan nővel, akinél nem kellett arra vigyáznia csókolózás közben, hogy észre ne vegye az agyarait. És még soha nem volt ilyen izgató teremtéssel. Olyannal, aki ilyen nyíltan viselkedett. Ennyire vadul. Ebben a lányban nem volt semmi félelem. Semmi gátlás. Vad volt, szenvedélyes és rettentően nőies. Tabitha tudta, hogy nem lenne szabad ezt csinálnia. A Sötét Vadászok nem tarthattak barátnőt. Nem alakíthattak ki szoros érzelmi kapcsolatot senkivel, kivéve talán a Fegyvernöküket. Csak egyetlen alkalommal feküdhetett le Valerius-szal, aztán útjára kellett engednie. Ráadásul az egész családja gyűlölte ezt az embert, és neki is utálnia kellett volna őt. Irtóznia kellett volna tőle. Csak éppen mégsem irtózott. Volt a rómaiban valami ellenállhatatlan. Tabitha minden józan megfontolás dacára akarta Valeriust. Csak begerjedtél, Tabby. Hagyd békén! Talán tényleg ennyire egyszerű volt a dolog. Majdnem három éve szakított Ériekéi, és azóta nem volt senkivel. Még csak fel sem keltette senki komolyabban az érdeklődését. Már persze Asht kivéve, de több esze volt annál, hogy vele kikezdjen. Azonban még Ash sem izgatta fel ennyire. Persze benne nem is volt meg ez a fájdalom, amelyet Valerius hordozott - vagy ha igen, akkor jobban titkolta. Tabitha úgy érezte, hogy Valeriusnak valamiképpen szüksége van rá. Már éppen nyúlt a férfi cipzárja után, amikor csörögni kezdett a telefon. Tabitha ügyet sem vetett rá, amíg Marla a rádió adóvevőn keresztül rá nem szólt. - Amanda az, Tabby. Azt mondja, hogy vedd föl. Azonnal!

Tabitha csalódottan felnyögött. Gyors, forró csókot nyomott Valerius szájára, mielőtt felállt. - Kérlek, maradj csendben, amíg beszélek - figyelmeztette a férfit. Mióta Amanda Kyrianosz felesége lett, elképesztően felerősödtek a megérzései, és ha meghallotta volna Valerius hangját, azonnal fel is ismerte volna. Tabitha ebben biztos volt, és mindenképpen szerette volna elkerülni, hogy ez megtörténjen. Felvette a kagylót. - Szia, Mandy, mit szeretnél? Tabitha Valeriusra pillantott, aki próbálta rendbe szedni magát. Hátrafogta, és újra copfba kötötte a haját. Ismét kimért és fejedelmi lett, kézbe vette a villáját, és folytatta az evést. Amanda közben valami rossz álomról fecsegett, és Tabitha figyelme csak akkor fordult el Valeriustól, amikor elhangzott a „spathi démon” kifejezés. - Hogy mondtad? - kérdezett vissza. - Azt mondtam, hogy rossz álmom volt rólad, Tabby. Súlyosan megsérültél harc közben. Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. - Jól vagyok. - Biztos? Olyan furcsa a hangod. - Éppen dolgoztam. - Ó! - Amanda bevette a hazugságot, Tabithában pedig halvány bűntudat ébredt. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bármit is eltitkoljon az ikertestvére elől. - Oké. Akkor nem tartalak fel. De ígérd meg, hogy óvatos leszel. Van valami rossz előérzetem, és az istennek sem akar elmúlni. Tabitha is rosszat érzett, valami meghatározhatatlan, mégis állandóan jelenlévő dolgot. - Ne izgulj! Ash itt van a városban, egy új Sötét Vadásszal együtt. Minden rendben. - Ó! - Amanda bevette a hazugságot, Tabithában pedig halvány bűntudat ébredt. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bármit is eltitkoljon az ikertestvére elől. - Oké. Akkor nem tartalak fel. De ígérd meg, hogy óvatos leszel. Van valami rossz előérzetem, és az istennek sem akar elmúlni. - Oké. Bízom benne, hogy vigyázol magadra... Tabby? - Igen? - Többé ne hazudj nekem. Nagyon nem szeretem. 3. fejezet

Tabitha letette a telefont. Különös érzéseket keltett benne a beszélgetés. És még furcsább volt Amanda álma. Nagyon aggasztotta Tabithát, mert megerősítette a saját rossz előérzeteit. Három éve kétszer is majdnem meghalt, amikor Deszideriosz el akarta pusztítani Amandát meg Kyrianoszt. Azóta egyetlen démon sem tudta megszorongat-

ni, méghozzá leginkább azért nem, mert folyamatosan fejlesztette a képességeit, és óvatosabb lett. De azok a fickók tegnap éjszaka... Keményen harcoltak, és néhányuk el is menekült. Biztosan nem fognak visszajönni. A legtöbb démon sürgősen elhagyta a terepet, miután összefutott egy Sötét Vadásszal. Nem kimondottan a bátorságukról voltak híresek. Mivel fiatalok voltak, és életben akartak maradni, nem szívesen akasztottak tengelyt Artemisz seregével, amely sok évszázados, ha ugyan nem évezredes harci tapasztalattal rendelkező harcosokból állt. Csak Desziderioszban - aki félisten volt - lakozott annyi erő és ostobaság, hogy szembeszálljon a Sötét Vadászokkal. Nem, a tegnap esti démonok elmentek, és ő biztonságban volt. Amanda biztosan csak valami nehezet evett lefekvés előtt, vagy ilyesmi. Visszatért Valeriushoz, aki éppen befejezte a tésztáját. - Mik a képességeid? - kérdezte tőle. Valerius mintha kissé meghökkent volna a kérdésen. - Tessék? - A Sötét Vadász képességeid! Előre megérzed a dolgok bekövetkeztét, vagy a jövőbe látsz? - Nem - felelte Valerius, és kortyolt a borából. - A legtöbb római Sötét Vadászhoz hasonlóan velem is meglehetősen, khm, elnézést a kifejezésért, kitoltak ezen a téren. Tabitha a homlokát ráncolta. - Hogy érted ezt? Valerius mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt volna. - Artemisz Rómában nem számított a fő istenségek közé. Inkább az alacsonyabb rendűek imádták, a rabszolgák és a nők. Ezért bosszút állt rajtunk, amikor Sötét Vadászt csinált belőlünk. Erősebb és gyorsabb vagyok, mint egy halandó, de nem rendelkezem olyan kivételes fizikai képességekkel, mint a többiek. - Akkor hogyan harcolsz a démonok ellen? Valerius vállat vont. - Ahogyan például te is. Ügyesebb vagyok náluk. Igen, talán így volt, de Tabitha gyakran szerzett véres sebeket az összecsapásokban. Azon tűnődött, ugyanez volt-e a helyzet a férfival is. Halandóként nem volt könnyű a démonok ellen harcolni. - Ez nem igazságos - fakadt ki Tabitha dühösen. Haragudott Artemiszre, amiért nem kezelte egyenlőként az összes Sötét Vadászt. Hogyan hagyhatta ennyire cserben őket az istennő, amikor pontosan tudta, hogy milyen erős ellenféllel néztek szembe? Az ördögbe, Siminek igaza volt. Artemisz egy mocskos ribanc volt! Valerius meglepetten felvonta a szemöldökét a Tabitha hangjából sütő harag hallatán. Nem volt hozzászokva, hogy bárki is az ő pártját fogta volna - sem halandóként, sem pedig Sötét Vadászként. Úgy tűnt, az volt a sorsa, hogy mindig ő húzza a rövidebbet, akár igaza volt, akár nem. - Ritkán tisztességes bármi is az életben - jegyezte meg.

Kiitta a maradék bort, felállt az asztaltól, és tisztelettudóan fejet hajtott a lány előtt. - Köszönöm az ételt. - Szívesen, bármikor, Val. A férfi megmerevedett a gyűlölt becenév hallatán. Csak a bátyja, Marcus és az apjuk szólította így, de ők is csak gúnyos és lekicsinylő éllel. - Valerius a nevem. Tabitha a megértés legcsekélyebb jele nélkül nézett rá. - Nem szólíthatlak Valeriusnak. Jesszusom! Úgy hangzik, mint egy ócska olasz kocsi neve. Ahányszor csak meghallom, nevetnem kell, aztán eszembe jut róla a Hollywood lovagjai című film. Azt akarod, hogy bedilizzek attól az illetlen dallamtól meg a látványtól, ahogyan az a sok holdkóros rohangászott a gimi tornaterme körül idétlen dolgokat művelve? Szóval, vagy Val leszel vagy Cukorfalat, választhatsz. A férfi tekintete elsötétült a dühtől. - Valerius a nevem, és nem hallgatok a Valre. Tabitha vállat vont. - Rendben, Cukorfalat, legyen, ahogy akarod. Valerius már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de ennyi idő alatt is megtanulta, hogy semmi értelme nem lett volna. Tabitha azt csinált, amit akart, és lehetetlen volt meggyőzni. - Rendben van - mormogta sértődötten. - Elfogadom a Valt. De csak tőled! A lány elmosolyodott. - Ugye, hogy nem fájt? Egyébként, miért utálod ezt a nevet? - Mert közönséges. Tabitha a szemét forgatta. - Biztos nagyon szórakoztató vagy az ágyban - jegyezte meg szarkasztikusan. Valerius nem akart hinni a fülének. - Parancsolsz? - Csak azon tűnődtem, milyen lenne egy olyan férfival szeretkezni, aki ennyire merev és formális. De hát... Nem, egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy egy ilyen nemes típus lealacsonyodjon a mocskos szexhez. - Biztosíthatlak, hogy e téren senkinek nem okoztam csalódást. - Tényleg? Biztosan azért, mert olyan nőkkel feküdtél le, akik annyira hidegek voltak, hogy jégkockákat fagyaszthattál volna rajtuk. Valerius sarkon fordult. - Nem fogom megtárgyalni veled a szerelmi életemet. Tabithától azonban nem lehetett ilyen könnyen megszabadulni, követte a férfit a lépcsőhöz. - így viselkedtél annak idején is, Rómában? Úgy értem, annak alapján, amit olvastam, ti, srácok nem voltatok kimondottan szégyenlősek az ágyban. - El tudom képzelni, mennyi hazugságot hordtak össze rólunk. - Szóval, mindig ilyen voltál? - Mit érdekel ez téged? Tabitha megragadta a karját, és alaposan meglepte a válasszal. - Azért, mert próbálom kitalálni, mitől lettél ilyen. Annyira zárkózott vagy, mintha nem is lennél ember.

- Nem vagyok ember, Ms. Devereaux. Ha nem vetted volna észre, az elátkozottak egyike vagyok. - Bébi, nyisd ki a szemed, és nézz körül! Mindnyájan elátkozottak vagyunk valamilyen módon. De ettől még nem vagyunk halottak. Te pedig úgy teszel, mintha az lennél. - Halott is vagyok. Tabitha tetőtől talpig végignézett a pompás férfitesten. - Halotthoz képest remekül nézel ki. Valerius arcvonásai megkeményedtek. - Nem is ismersz engem. - Valóban nem. A kérdés csupán az, hogy te ismered-e ön magadat? - Én vagyok az egyetlen, aki ismer. Ez az egyszerű kijelentő mondat mindent elárult Tabitha számára a férfiról. Valerius magányos volt. Szerette volna megérinteni a férfit, de érezte, hogy most inkább egyedüllétre van szüksége. Nem volt hozzászokva, hogy hozzá hasonló emberekkel érintkezzen... Bár, az igazat megvallva, ez a legtöbb emberre igaz volt. Ahogy Flóra nagymama, a család cigány látnoka szokta mondani, Tabitha olyan volt, mint egy úthenger, valósággal letarolt mindenkit. A lány felsóhajtott, amikor Valerius még messzebb lépett tőle. - Hány éves vagy? - Kétezer-száz... - Nem úgy értettem - szakította félbe. - Nem Sötét Vadász években mérve. Hány éves voltál, amikor meghaltál? Tabitha érezte, hogy mélységes fájdalom hulláma suhant át a férfin a kérdésre. - Harminc. - Harminc? Jesszusom, úgy viselkedsz, mint egy aszott vénember! Senki nem nevetett arrafelé, ahonnan jöttél? - Nem - válaszolta a férfi egyszerűen. - A nevetést nem tolerálták. Tabitha lélegzete elakadt, amikor felfogta, mit jelentettek Valerius szavai, és eszébe jutott, milyen rettenetes hegek borították a férfi hátát. - Soha? Valerius nem válaszolt a kérdésre. Elindult felfelé a lépcsőn. - Most pedig viszszavonulok. - Várj! - szólt utána a lány. Felszaladt a lépcsőn, megállt a férfi előtt, és szembefordult vele. Érezte a lelkében dúló vihart. A fájdalmat. A zavart. Tudta, mennyire gyűlöli mindenki Valeriust. Talán meg is érdemli, de a lelke mélyén ebben Tabitha nem volt biztos. Valaki nem zárkózik el ok nélkül a világtól. Senki nem lehetett boldog ilyen sztoikusán. És ebben a pillanatban hirtelen megértett még valamit: Valerius így védte magát. Hiszen ő is mindig pimasz lett, és bevadult, amikor rosszkedvű volt, vagy kényelmetlenül érezte magát.

Valerius ilyenkor hideg lett. Formális. De ez csak a felszín volt. - Sajnálom, ha megbántottalak. A nővérem szerint művészi szintre emeltem mások sértegetését. Valerius ajka apró mosolyra húzódott, és ha Tabitha jól látta, a tekintete is megenyhült kissé. - Nem sértődtem meg. - Akkor jó! Valerius szívesen beszélgetett volna még a lánnyal, de már a gondolattól is kényelmetlenül érezte magát. Soha nem volt az a fajta, akivel szerettek beszélgetni az emberek. Halandóként is főképpen háborús taktikáról, filozófiáról és politikáról cserélt eszmét másokkal. Soha nem beszélgetett senkivel apró semmiségekről. Nőkkel pedig még ritkábban váltott szót, mint férfiakkal. Még Agrippina sem beszélgetett vele igazából soha. Váltottak néhány megjegyzést, de a nő soha nem osztotta meg vele a véleményét. Csupán egyetértését fejezte ki, bármit mondott Valerius, és megtette, amit kért tőle. Az volt az érzése, hogy Tabitha ritkán értett egyet bárkivel, még akkor sem, ha tudta, hogy nem neki volt igaza. Úgy tűnt, a lánynak elvi kérdés, hogy állandóan vitatkozzon. - Mindig kimondod, amit gondolsz? Tabitha szélesen elmosolyodott. - Számomra nincs más út. A rádióban megszólalt a Lynyrd Skynyrd Adj bárom lépést című dala. Tabitha boldogan felsikított, és lerobogott a lépcsőn. Egy szempillantás múlva Valerius hallotta, bogy felhangosodik a zene, aztán a lány már rohant is vissza feléje. - Imádom ezt a dalt! - kiáltotta, és táncolni kezdett. Valerius megbabonázva figyelte, ahogyan a csípője mozizott a zene ütemére, miközben hangosan énekelt. - Gyere, táncolj velem! - kérte Tabitha, amikor felhangzott a gitárszóló. Felszaladt a lépcsőn, és megragadta a férfi kezét. - Ez nem igazán tánczene - ellenkezett Valerius. - Dehogynem! - válaszolta a lány, aztán énekelt tovább. Önmaga legnagyobb megdöbbenésére Valerius szórakoztatónak találta Tabitha viselkedését. Soha életében nem találkozott még senkivel, aki ennyire élvezte volna az életet, ilyen boldogságot talált volna apró dolgokban. - Na, gyere! - könyörgött a lány. - Annyira klassz ez a dal! Szerinted van valaki, aki jobb rímet találna a szalmaszőkére az ürgénél? - kérdezte, és rákacsintott. Valerius fölnevetett. Tabitha mozdulatlanná dermedt. - Ó, istenem! Tudsz nevetni! - Persze hogy tudok nevetni - válaszolt a férfi könnyed hangon.

Tabitha lerángatta Valeriust a lépcsőről, és körbetáncolta, mint a májusfát. Pattogtatott az ujjaival, riszálta a csípőjét, tvisztelt körülötte. - Egy szép napon majd lerúgod a kisuvikszolt cipődet, és elengeded magad. Valerius megköszörülte a torkát, és próbálta lelki szemei elé varázsolni a képet. Képtelen volt rá. Volt idő, még halandó korában, amikor talán próbálkozott volna ilyesmivel. De az az idő már régen elmúlt. Ahányszor csak megkísérelt más lenni, mint ami volt, azért valaki rettenetes árat fizetett. Megtanulta, hogy megmaradjon annak, aki volt, és hagyjon mindenkit a csudába. így a legjobb. Tabitha figyelte, ahogy a férfi arca ismét szoborrá merevedett. Felsóhajtott. Hogyan lehetne a közelébe férkőzni? Ahhoz képest, hogy halhatatlan volt, szemlátomást nem igazán élvezte az életet. Kyrianosz egészen másmilyen volt. Az egykori görög tábornok örömét lelte minden egyes pillanatban, és teljes életet élt. Valerius viszont nem élt, csupán létezett. - Mit szeretsz csinálni pihenésképpen? - Olvasok. - Szépirodalmat? - Sci-fit. Tényleg? - kérdezte Tabitha meglepetten. - Heinleint? - Igen. Harry Harrison az egyik kedvencem Jim Bunher, Gordon Dickson és C. J. Cherryh mellett. - Hű! Le vagyok nyűgözve. Hajrá, Dorsai! - Igazság szerint Dicksontól jobban kedvelem a Dilbia- és Wolflingtörténeteket. Ez, ha lehet, még jobban meglepte Tabithát. - Szerintem a Ne kérdezz, katona inkább a te stílusod. - Az tényleg igazi klasszikus, de a másik kettő többet jelent a számomra. Hm... A Wolfling egy férfiról szólt, aki egyedül, barátok és szövetségesek nélkül tengődött egy idegen világban. A tény, hogy ez Valerius egyik kedvence, sokat el-árult Tabithának a férfi életéről. - Olvastad a Hammer’s Slammerst? - Dávid Drake, egy másik kedvencem. - Aha, biztos imádod az ilyen katonás dolgokat. Burt Cole írt egy könyvet, Szélsebes a címe, úgy egy éve jelent meg. - Shaman. Meglehetősen összetett személyiségű hős. - Igen, furcsa módon amorális és morális, aki soha nem tudja, pontosan kinek az oldalán is áll. Emlékeztet néhány barátomra.

Valerius akarata ellenére elmosolyodott. Jó volt valakivel beszélgetni, aki tudott a szégyenletes kis titkairól. Acheronon kívül nem ismert mást, aki sci-fit olvasott, de vele is ritkán beszélgetett az olvasmányairól. - Figyelemre méltó nő vagy, Tabitha. A lány rámosolygott. - Kösz! Most pedig hagylak aludni egy kicsit - tette hozzá kedvesen. - Biztosan szükséged van pihenésre. Tabitha nagyon szeretett volna egy gyengéd, baráti puszit nyomni a férfi arcára, de nem mert. Csak figyelte, ahogy a római felsétált a lépcsőn. Valerius csendesen visszament Tabitha szobájába. A lány olyan erős személyiség volt, hogy már a jelenléte is kifárasztotta. Levetkőzött, a ruháit szépen felakasztotta, hogy ne gyűrődjenek össze, aztán lefeküdt, de nem tudott elaludni. Érezte Tabitha parfümjének illatát az ágyneműn. Tabitha illatát: meleg volt, élénk és csábító. Azonnal felállt tőle a farka. Eltakarta a szemét a karjával, és összeszorította a fogát. Mit tegyen? Sötét Vadászként nem bonyolódhatott kapcsolatba nővel. De még ha megtehette volna is, Tabitha Devereaux volt az utolsó, akivel kikezdett volna. A lány Acheron barátja volt, és mint ilyen, érinthetetlen. Újra fel kellett volna hívnia Acheront, és azt követelni tőle, intézze el valami módon, hogy távozhasson innen. De Acheron hagyta itt őket együtt. Megfordult, hogy kevésbé érezze a lány illatát, hátha így ki tudja verni a fejéből a képet, hogyan mutatna mellette az ágyban. Ahogy a gyönyörű, hosszú lábai átölelik... Káromkodott egyet, és megragadta a másik párnát. Ahogy felemelte, meglátott alatta egy fekete selyem köntöst. Azonnal megjelent előtte Tabitha képe. Nem kapott levegőt. Mielőtt észbe kapott volna, felkapta a köntöst. Érezte, ahogy a hűvös selyem simogatta a bőrét. Az orrához emelte, és mélyen belélegezte az illatát. Ez a nő nem lehet a tiéd, figyelmeztette magát. Ez volt a szomorú igazság. Egy nő már meghalt az őrültsége miatt. Nem állt szándékában újra erre az útra lépni. Visszadugta a köntöst a párna alá, és lehunyta a szemét. De ez sem segített: egyfolytában maga előtt látta azt a nőt, akit visszataszítónak kellett volna találnia, ám aki teljesen elvarázsolta, és magával ragadta. Tabitha a nap további részét a boltban töltötte, de állandóan azon kapta magát, hogy a lépcső aljához sétált, ahonnan úgy kellett visszakényszerítenie magát a dolgára. Rettenetesen vonzotta a Sötét Vadász, aki odafenn aludt az ágyában. Mekkora hülyeség! A férfi egy ókori harcos volt, aki a jelek szerint még csak nem is kedvelte őt!

De az a csók egészen másról árulkodott. Amíg tartott, a férfi ugyanolyan mohón vágyott rá, ahogyan ő Valeriusra. Egyáltalán nem viselkedett elutasítóan. Tabitha négyig várt, aztán ment, hogy felkeltse a férfit. Lassan nyitotta ki az ajtót, aztán nézte, ahogy alszik. Háttál az ajtónak feküdt. Tabitha megdermedt, amikor meglátta a borzalmas hegeket, amelyek a bőrét borították. Nem harci sérülések okozták; ilyen hegek csak korbácsolástól eredhettek. Többszöri, brutális verés. Képtelen volt levenni a szemét róluk. Gondolkodás nélkül az ágyhoz lépett, és rátette a kezét a férfi karjára. Valerius felszisszent, megfordult, és megragadta a kezét. Mielőtt észbe kaphatott volna, a férfi már rajta is feküdt, és a torkát szorongatta. - Eressz el, Valerius, vagy bántani foglak! A férfi pislogott, mintha hirtelen álomból riadt volna fel. A szorítása nyomban engedett. - Ne haragudj! - mondta, miközben gyengéden megsimogatta a nyakát. - Szólnom kellett volna, hogy ne érj hozzám, amikor alszom. - Mindenkit megtámadsz, aki felébreszt? Valerius torkán akadtak a szavak, amikor megérezte a lány finom bőrét az ujjai alatt. Igazság szerint róla álmodott. Az ókori Rómában voltak, és Tabitha nem viselt mást, csak egy gyöngysort, a testét pedig rózsaszirmok borították. Hihetetlenül gyönyörű volt. A szeme ragyogóan kék. A hetyke kis orra és az ajkai... Legendába illően csodálatosak! Teltek, pirosak, szinte könyörögtek a csókjaiért. Mielőtt észbe kaphatott volna, a lány ajkaira tapasztotta a száját. Tabitha felnyögött, amikor megérezte a római harcos ízét. A csókja gyengéd és lágy volt, a teste ellenben acélkemény. Tabitha valósággal elolvadt. Átkarolta a férfi meztelen hátát, az ujjaival végigsimított a hegeken. Az egész testén érezte a férfi meztelen bőrét. Valerius felmordult, amikor megérezte a szájában a lány simogató nyelvét. Az illata és a lágy teste körbeölelte. A farmernadrág durva anyaga végigdörzsölte a bőrét, ahogy Tabitha átkarolta a hosszú, csodálatos lábaival. A lány az egyik kezével beletúrt a hajába, kisimította a tincseket az arcából, aztán belemarkolt, és közelebb húzta magához. Valerius fölemelte a lány pulóverének az alját, és gyengéden megmarkolta a keblét a szatén melltartón keresztül. Tabitha mély torokhangon felnyögött; a rekedt, vad hang áramütésként cikázott végig Valerius testén. Tabithának igaza volt; túl sok éjszakát töltött olyan nőkkel, akik nem reagáltak ilyen nyíltan az érintésére. A lány végigsimított a vállán, a hátán. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy magáévá kell tennie Tabithát. Mélyen a testébe kell hatolnia, és el sem ereszteni, amíg mindketten elgyengülnek a kielégültségtől.

Az ujjai már a melltartó kapcsát keresték, amikor a józanság apró szikrája felébredt benne. Ez a lány nem lehet az övé. Valerius visszahúzta a kezét. Tabitha a két tenyerébe fogta a fejét, és magához vonta. - Tudom, mi vagy, Val. Minden rendben. Megragadta a férfi kezét, és visszatette a mellére. Tabitha félrehúzta a finom szaténanyagot, és Valerius megérezte a tenyere alatt a kemény, duzzadt bimbókat. Elakadt a lélegzete, amikor megmarkolta a puha halmokat. A lány bőre annyira meleg volt, olyan hívogató. El sem merte hinni, hogy Tabitha különlegesnek látja őt. - Minden Sötét Vadásszal lefekszel? Tabitha megmerevedett. - Micsoda? - Csak azon tűnődöm, voltál-e Acheronnal... Talonnal. ’Tabitha dühösen letaszította magáról. - Milyen kérdés ez? - Csak most ismerkedtünk meg, és már másodszor ajánlod fel magad nekem. - Ó, te arrogáns seggfej! - Tabitha felkapta a párnát, és vadul ütlegelni kezdte vele. Valerius védekezően fölemelte a karját, de a lányt ez nem állította meg. - Te hülye! Hogyan kérdezhetsz ilyesmit? Esküszöm, soha az életben nem szívok egy levegőt veled! Tabitha végül abbahagyta az ütlegelést. Valerius leengedte a karját. A lány még egyszer utoljára fejbe vágta, aztán ledobta a párnát az ágyra. Közlöm veled, haver, hogy nem vagyok a város ribanca. Nem fekszem le minden fickóval, aki az utamba kerül. Azt hittem, hogy te... Ó, rá se ránts! Menj a pokolba! Tabitha felpattant, és kiviharzott a szobából. Olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy az ablakok megremegtek, és összekoccantak a gyöngyszemek a tükrön és az oltáron. Valerius döbbenten visszafeküdt az ágyra. Fogalma sem volt, mi történt. Tényleg egy párnával ütlegelték? Az előző éjszakai kalandjuk alapján tudta, hogy a lány valami sokkal nagyobb fájdalmat okozó eszközzel is rátámadhatott volna, mégsem tette. Igazság szerint megkönnyebbült a lány reakciójától. A felháborodása túlságosan erős volt ahhoz, hogy tettetett lett volna. Ettől furcsa melegség árasztotta el Valerius szívét. Lehet, hogy a lány valóban kedveli?

Nem, az lehetetlen. Senki sem kedvelte őt. Soha. - Értéktelen semmi vagy. Átkozom a napot, amikor anyánk a világra hozott. Csak annak örülök, hogy szegény meghalt, mielőtt láthatta volna, mekkora szégyent hoztál a családunkra. - Az arca még most is megrándult, amikor eszébe jutottak a bátyja szavai. Állandóan ezt vágta a fejéhez. A saját apja is megvetette. - Gyenge vagy. Szánalmas. Meg kellett volna, hogy öljelek! Kár volt az ételért, amelyet megettél. A szavaik azonban még így is kedvesek voltak azokhoz képest, amelyekkel a Sötét Vadász testvérei illették. Nem, képtelenség, hogy Tabitha „kedvelje”. Még csak nem is ismerik egymást. Valerius nem is értette, miért fogadta a lány olyan érzékien az érintését. Talán egyszerűen csak szenvedélyes nő, ő pedig kétségtelenül jóképű férfi. Nem mintha hiú lett volna, de tudta, hogy vonzó. Számtalan nő ajánlotta fel magát neki az évszázadok folyamán. De valami fura ok miatt nem akart erre gondolni. Többet akart egyéjszakás kalandnál Tabithával. Szeretett volna... Valerius erővel elterelte a gondolatait. Nincs szüksége senkire, még barátra sem. Az a legjobb, ha egyedül éli az életét, messze a többi embertől. Felkelt, felöltözött, és lesétált a földszintre. Mariával futott össze az ebédlőben. - Ó, édesem, nem tudom, mit csináltál Tabbyvel, de iszonyúan kiakasztottad. Azt üzeni, kapj be gyorsan valamit, mielőtt megmérgezné a kajádat, vagy valami még ennél is csúnyábbat tenne vele. Valerius meglepetten látta, hogy egy tányér borjúsült volt az asztalon marsala mártással, olasz salátával és fokhagymás kenyérrel. - Ezt honnan szedtétek? kérdezte Marlát. - Tonytól, innen az utcából. Tabitha engem küldött el érte. Tonyval most éppen nincsenek beszélő viszonyban. Arany drágám, könnyen felidegesíti az embereket, de Tony majd megbékül, ahogy mindig. Valerius leült az asztalhoz. Az étel mennyei volt, soha életében nem evett ennél finomabbat. Miért fáradt Tabitha ilyesmivel? A vacsora felénél tartott, amikor Tabitha visszajött a boltból. - Remélem, a torkodon akad - mordult rá, mihelyt belépett a konyhába. Valerius lenyelte a falatot, megtörölte a száját, aztán felállt, és a lány után ment. - Tabitha? - Megragadta a lány karját. - Elnézést kérek azért, amit mondtam. Csak...

- Csak mi? - Az emberek soha nem kedvesek ok nélkül. És soha nem voltak kedvesek hozzám. Tabitha egy pillanatig szóhoz sem jutott. Ezt komolyan mondta? - Jó volt a vacsora? - Nagyon finom volt, köszönöm. - Szívesen. - Tabitha elhúzta a karját. - Biztos észrevetted, hogy besötétedett. Hazavihetlek, ha indulásra kész vagy. - Útközben meg kell állnom, hogy lámpaolajat vegyek. - Lámpaolajat? Nincs a lakásodban villany? - Van, de mindenképpen muszáj olajat vennem, és hazamennem. - Oké. A harci szekér a testvérem, Tia háza előtt várakozik. A boltjában kapsz olajat. - Lámpaolajat árul? - Igen. Tia vudu papnő. Biztos láttad az oltárt a szobában, amelyet nekem készített. Egy kicsit bolondos lány, de én imádom. Valerius tiszteletteljesen fejet hajtott Tabitha előtt, aztán visszament az emeletre a kabátjáért. A lány kezdte leszedni az asztalt, de Marla elhessegette. - Ezt bízd csak rám! - Kösz, édes. Marla felhúzta az orrát. - Szívesen, bármikor. Menjetek, és vaduljatok egy kicsit helyettem is. De kíváncsi leszek a részletekre! Tabitha fölnevetett, ahogy próbálta elképzelni, milyen lehet „vadulni” Valeriusszal. Talán valami csoda folytán sikerül rávenni, hogy húzzon teniszcipőt, és próbáljon meg papírpohárból inni. Valerius csatlakozott hozzá, és Tabitha gyorsan kiterelte a férfit a bolton keresztül, mielőtt Marla szemet vethetett volna a kabátjára. Valerius olyan hirtelen torpant meg a boltban, hogy Tabitha szó szerint nekirohant. Leesett az álla, és a szemében halálos rémülettel tekintett körbe. - Hol vagyunk? - A boltomban - válaszolta Tabitha. - Pandora szelencéje, a Bourbon Streeten. A sztriptíztáncosnőket és transzvesztitákat látom el cuccokkal. - Ez... Ez egy... - Kizárólag felnőtteknek való bolt, igen, tudom. A nagynéném hagyta rám, amikor nyugalomba vonult. Most pedig csukd szépen be a szádat, és vegyél le-

vegőt! Rengeteg pénzt keresek, és nagyon sok barátot szerzek a boltnak köszönhetően. Valerius egyszerűen nem hitt a szemének. Tabitha egy bűnbarlangot üzemeltet? Miért is lepte ez meg egyáltalán? - Pontosan ez okozta a nyugati világ hanyatlását - jegyezte meg, miközben a lány kifelé vezette a különböző kellékeket és korbácsokat rejtő üvegszekrények között. - Ó, igen, persze - válaszolta Tabitha. - Mintha te nem adnád oda a fél karodat egy nőért, aki az én cuccaimba öltözik a kedvedért. Jó éjt, Franny! - szólt oda a pénztárgép mögött álló asszonynak. - Ne felejtsd el odaadni Marlának a blokkokat és a pénzt, mielőtt bezársz, rendben? - Ne aggódj, főnök! Jó éjszakát! Tabitha kilépett az utcára. A kereszteződésekben már felállították az útakadályokat, amelyekkel lezárták a Bourbont éjszakára a forgalom elől. Befordult balra, a Bienville Streetre, a nővére háza felé. Útközben állandóan körbe-kémlelt, nem lát-e valami gyanúsat. Valerius meglepően csöndes volt. Amikor az útkereszteződéshez közeledtek, meghallotta, hogy a római káromkodni kezd. Két másodperccel később villámcsapás érte a férfit.

4. fejezet

Tabitha felsikított, amikor Valeriust az épületnek vágta a villámcsapás ereje. Mielőtt még odaszaladhatott volna, elkezdett zuhogni az eső a férfira - de egyedül csak rá. Igazából sehol nem esett, csak ott, ahol Valerius feküdt a földön. - Mi az ördög? - lehelte döbbenten a lány. Valerius mély lélegzetet vett, és lassan feltápászkodott. Az ajka felhasadt, és volt egy vágás az arcán is, ahol beütötte a ház falába. Szó nélkül letörölte a vért a keze fejével, aztán megtapogatta az arcát. Már bőrigázott, de az eső még mindig verte a testét, hangosan kopogtak a cseppek az aszfalton. - Egy perc múlva eláll - jegyezte meg csendesen. És valóban így is történt. Valerius letörölte a vizet az arcáról, és kicsavarta a lófarkát. - Mi volt ez az egész? - kérdezte Tabitha rémülten. - A bátyám, Zarek - válaszolta Valerius fáradt hangon, és lerázta a karjairól az esőcseppeket. - Pár éve istent csináltak belőle, és azóta teljes munkaidőben velem szórakozik. Ezért nem járok már autóval. Eléggé belefáradtam abba, hogy a motor minden ok nélkül egyszerűen kiszakadt, valahányszor megálltam egy pi-

ros lámpánál. Az egyetlen biztonságos közlekedési mód a gyaloglás, és mint láthattad, még az sem teljesen. - A hangjából érezni lehetett, mennyire dühös. - Az én autóm biztonságos? Valerius bólintott. - Igen, csak engem piszkál. Tabitha elindult a férfi felé. - Ne! - szólt rá figyelmeztetően Valerius, és hirtelen apró ködfelhők jelentek meg a szája körül, amikor beszélni kezdett. - Jéghideg van itt. Tabitha kinyújtotta a karját, és valóban északi-sarki fagyosságot érzett a férfi körül. Hidegebb volt ott, ahol állt, mint egy hűtőkamrában. - Miért csinálja ezt veled? - Gyűlöl engem. - De miért? - Tabitha érezte, hogy a férfit elönti a szégyen. - Mit tettél vele? Valerius nem válaszolt. Belelehelt a markába, és elindult a járdán. - Valerius! - Tabitha megragadta a férfi karját; az sem érdekelte, ha lefagynak az ujjai. - Beszélj hozzám! - És mit mondjak, Tabitha? - kérdezte csendesen. - Sajnáltam Zareket, amikor gyerekek voltunk, de valahányszor segíteni próbáltam rajta, mindig az lett a vége, hogy még jobban elverték. Joga van gyűlölni engem és a családom összes többi tagját. Békén kellett volna hagynom, nem kellett volna törődnöm vele. Mindnyájan jobban jártunk volna. - Semmi rossz nincs abban, ha segítesz másokon. - Apám mindig azt mondta: Nullus factum bonus incedo sinepoena - a jótett mindig elnyeri a büntetését. Zarek esetében a mondás igazságát minden alkalommal be is bizonyította. Tabitha elkeseredetten hallgatta Valeriust. - És én még azt hittem, hogy fura családom van. Úgy tűnik, a tiéd sem működött valami jól. - Ha tudnád, mennyire igazad van! - Valerius elindult a járdán. Tabitha követte. Borzasztóan sajnálta a férfit. El sem tudta volna képzelni, milyen lehet, hogyha valamelyik testvére gyűlöli. Igaz, nem jöttek ki egymással mindig. Nyolc lánytestvérrel és egy csomó hóbortos rokonnal megáldva mindig volt, aki éppen nem volt beszélő viszonyban valakivel, de a végén minden rendbe jött. A család az család, és ha bárki bántani merészelte őket, hamar megtanulta, hogy milyen a Devereaux-féle rokoni összetartás. Amikor éppen haragban voltak egymással, akkor is számíthattak a másikra. Még gyerekkorukban is. Tabitha egyszer, még középiskolás korában megesküdött, hogy soha többé nem áll szóba Trinával, mert a nővére járni kezdett azzal a fiúval, akibe bele volt esve. Amikor azonban kiderült, hogy az a seggfej közben a vezérszurkolóval is randizgatott, és összetörte Trina szívét, Tabitha elengedte Cora néni imádott boáját

a fickó kocsijában. A pasas bepisilt félelmében, még mielőtt Tabitha kiszabadíthatta volna a kígyót. Az eset után is még két nap kellett, hogy kibéküljenek a nővérével - de végül megtörtént. A családjukban senki sem tartott haragot pár hétnél tovább. Mindegy, mennyire dühítették fel egymást, soha, de soha nem bántották volna igazán a másikat. Szent isten, miféle családja lehetett Valeriusnak, hogy még kétezer év után is villámokat hajigái rá a bátyja? Mire elértek a nővére boltjához, Valerius szemöldökéről és pilláiról jégcsapocskák lógtak, a bőre pedig teljesen elszürkült. - Jól vagy? - Nem halok bele - válaszolta a férfi halkan. - Ne aggódj. Pár perc múlva megunja, és utána egy darabig békén hagy. - Mennyi ideig? - Általában pár hónapig, néha még tovább. Soha nem tudhatom előre, mikor csap le. Szeret meglepni. - Ash tud erről? - Zarek isten. Mit tehetne Acheron, hogy leállítsa? Ahogy te vagy a sógoroddal, Zarek is viccesnek találja, hogy „megfricskázzon”. - Én soha nem vagyok készakarva gonosz a sógorommal. Talán egyszer az voltam, amikor egy doboz hajnövesztőt adtam neki a születésnapjára, de kapott igazi ajándékot is. - Tabitha megfogta Valerius jéghideg kezét; a férfi iszonyúan reszketett. Tabitha nagyon megsajnálta. Belelehelt a markába, összedörzsölte a kezeit, aztán a két tenyerébe fogta a férfi arcát, amely annyira hideg volt, hogy szinte kiszívta a bőre melegét. Valerius hálásan a szemébe nézett, aztán elhúzódott. Hirtelen valami kénszagú felhő vette körbe őket. Tabitha köhögni kezdett a bűztől. Gyorsan befogta az orrát, és megpördült. Meglátta Tiát, aki valamit motyogott az orra alatt. - Mit csinálsz? - kérdezte. - Az ördög halálos leheletét érzem rajta. Nem akartad a boltomba hozni ilyen állapotban, ugye? - Persze hogy nem! - Tabitha kikapta a nővére kezéből az apró fatálat. - Abbahagynád ezt a vudu szarságot? Ez az izé nagyon büdös! Tia a tálkáért nyúlt. - Add vissza! - Engedd el, vagy a földhöz vágom! Tia azonnal visszakapta a kezét.

Tabitha belenézett a tálkába. Valami vöröses-aranyszínű por volt benne. Elhúzta a száját, amikor megérezte az avas szagot. - Tudod, hogy nem szeretem ezeket a vacakokat. Éppen az előbb mondtam Valnak, hogy milyen klassz családom van. - Ezzel visszaadta a tálkát Tiának. - Védelemre volt szükségetek - magyarázta a nővére. Van itt valami. Érzem. - Talán a józan eszed. Csalogasd vissza a fejedbe. Tia durcásan a húgára bámult. Tabitha elmosolyodott. - Csak viccelek. Értem, mire gondolsz. Én is érzem. Tia a még mindig didergő Valeriusra nézett. - Miért fagyoskodik? És mitől vizes? Hosszú történet - válaszolta Tabitha. Biztos volt benne, hogy Valerius nem szeretné, ha beszámolna a nővéréit' k az őrült bátyjáról. - O a nővérem, Tiyana, de mi csak Tiának hívjuk. - Szia! - köszöntötte Tia Valeriust, aztán megragadta a karját, és ráncigálni kezdte a bolt bejárata felé. A férfi rémülten Tabithára nézett. - Semmi baj! Egy kicsit bolond, de nincsen benne egy csöpp gonoszság sem. - Mondja ezt a holdkóros, aki szabadidejében vámpírokra vadászik. Látnod kellene - fordult Tia Valeriushoz, miközben behúzta a szűk helyiségbe. A falak mellett polcok sorakoztak, mindenféle amulettekkel, vudu babákkal, gyertyákkal és egyéb, turistáknak való aprósággal tömve. - Azt hiszi, minden férfi vámpír, aki fekete holmit visel. Van róla fogalmad, hány pasas jár feketében New Orleansban? Rémisztő a csaj. Komolyan. - Chelle, figyelj a boltra egy percig - kérte Tia a pénztárosnőt, aki éppen aligátorfogakból készült kulcskarikákat pakolt ki egy dobozból. Tia hátravezette őket a raktárba. Leültette Valeriust egy bárszékre, aztán előhúzott egy hatalmas dobozt, tele mexikói ponchóval. Kivett egypárat, és a férfira terítette. Aztán bement a fürdőszobába, és egy törülközővel téri vissza. - Szárítsd meg a hajad, míg hozok valami meleg italt. - Kösz, nővérkém - mondta Tabitha, és kivette Tia kezéből a törülközőt. Valeriust teljesen meglepte a szokatlan kedvesség. Soha senki nem bánt még így vele... mintha számítana nekik. Mintha törődnének vele. - Meg tudom szárítani a hajam. - Maradj nyugton, hogy átmelegedj! - Tabitha kioldotta a zsineget a lófarkából. Valeriust megdöbbentette a gyengédség, ahogyan a lány óvatosan szárítgatta a haját, az ujjaival kibogozta a tincseket. Tia egy hatalmas, gőzölgő, koponya formájú bögrével a kezében tért vissza, amely melegen, de furcsán illatozott.

- Ne aggódj, nem méreg, csak házi fahéjas-csokoládés ital. Karácsony előtt szoktam árulni, állítólag elűzi a szomorúságot - mondta, és a férfi kezébe nyomta a bögrét. - És működik? - kérdezte Valerius. A többségnél igen. A csokoládé segíti az endorfintermelést, a fahéj pedig a legtöbb embert az otthonára és az édesanyja szeretetére emlékezteti. - Tia elmosolyodott. Nem is hinnéd, mennyi tudomány van a csodák háttérében. Valerius óvatosan belekortyolt az italba. Meglepően finom volt, és valóban azonnal fölmelegítette. - Köszönöm. Tia bólintott. - A kocsiért jöttetek? - kérdezte Tabithát. - Igen. Nem akartunk zavarni. - Minden rendben. Amandát vártam. Korábban felhívtam, hogy jöhet a talizmánért, amelyet neki meg Marissának készítettem. Tabithát elöntötte a jeges veríték. Nem akarta, hogy Amanda itt találja Valeriust. Biztos volt benne, hogy a testvére nem értené meg, hogyan segíthetett a férfinak. Nem mintha Tabitha szégyellte volna, amit tett, de lehetőség szerint szerette volna elkerülni a bonyodalmakat. - Remek, de nekünk mennünk kell. Dolgunk van. Csókoltatom Mandyt. - Rendben. Tabitha intett Valeriusnak, hogy kövesse. A hátsó ajtón kiléptek az udvarra, ahol Tia Mitsubishije az ő Mini Coopere mellett parkolt. Tabitha kinyitotta a zárat. - Szállj be, mindjárt visszajövök. Valerius engedelmeskedett. Meglepődött, mennyivel nagyobb volt a hely belül, mint ahogyan kívülről látszott, de mégis kényelmetlenül össze kellett húznia magát. Tabitha visszaszaladt a boltba, majd pár perccel később megjelent, a kezében egy műanyag szatyorral. Beült az autóba, a zacskót pedig Valerius kezébe nyomta. - A lámpaolajad. A férfi nagyon elcsodálkozott, hogy a lány nem felejtkezett el az olajról, mert az ő fejéből teljesen kiment, mi ért is jöttek. - Köszönöm. Tabitha egy szót sem szólt. Beindította a motort, aztán kihajtott az udvarból. Mihelyt a főútra értek, belelépett a gázba, és csikorgó kerekekkel kilőtt. Valerius csendben ücsörgött, miközben Tabitha végigcikázott a városon, olyan őrült tempóban, amely halálra rémisztette volna, ha nem lett volna halhatatlan. Az autó sokkal kisebb volt, mint amilyenekhez szokott. Ilyen szorosan összezárva, nem tudott nem Tabithára figyelni. A lány úgy vezetett, ahogyan élt: gyorsan és veszélyesen. - Miért vagy ennyire eleven? - kérdezte, miközben Tabitha két keréken vett be egy kanyart.

- Anyu szerint így születtem. Szerinte Amandába szorult a kettőnknek járó visszafogottság, és én kaptam az összes bátorságot. Az arca elkomolyodott, miközben sebességet váltott, és megelőzött egy cammogó autót. - Ez persze nem így van. Én afféle mágnes vagyok, a pszichikai képességeim mások, mint Amandáéi. Az enyémek finomabbak: intuíció, pszichometria. Ezek gyakorlatilag használhatatlanok egy halandó számára, de nagyon értékesek a démonok szemében. Megálltak egy piros lámpánál a Canal Streeten, és Tabitha a férfira nézett. Csak tizenhárom éves voltam, amikor először támadott meg egy csapat démon. Halott lennék, ha Talon nem mentett volna meg. Valerius elkomorodott. A lánynak igaza volt, az efféle mágnesek vonzották a démonokat. Heves természete és életszeretete pedig még csábítóbbá tette Tabithát a számukra. - A legtöbb halandótól eltérően én nem élhettem úgy, hogy tudomást sem veszek a világod létezéséről. Két választási lehetőségem volt: vagy megtanulom megvédeni magam, vagy meghalok. Nem akarlak megsérteni, de a halál nem vonzó opció a számomra. - Megértem. Miután több mint kétezer éve halott vagyok, magam sem tudnám jó szívvel ajánlani. Tabitha fölnevetett. - Nem is tudom. Halál és Armani. Azt hiszem, a legtöbb ember boldogan levetné magát a háztetőről, ha olyan jól eleresztve térhetne viszsza a halálból, mint te. - Halandóként is volt ennyi pénzem, és sokkal több... Valerius már majdnem azzal folytatta, hogy „barátom volt”, de ez nem lett volna igaz. Ám annak idején legalább azok, akik nyíltan lenézték - a családját kivéve -, megtartották maguknak a véleményüket. Nem szeretett erre gondolni, vagy beszélni róla. - Sokkal több mi? - kérdezte Tabitha, amikor nem felezte be a mondatot. - Semmi. Valerius a házához irányította a lányt. A Garden negyedben, a Harmadik utcában lakott. Tabitha halkan füttyentett, amikor meglátta a birtokot. Ráfordult a behajtóra, és megállt a hatalmas, kovácsoltvas kapu előtt. Letekerte az ablakot, és megnyomta a hívógombot a biztonsági panelen. - Igen? A férfi előrehajolt, és hangosan beleszólt a mikrofonba. - Valerius vagyok, Gilbert. Nyissa ki a kaput! A szárnyak pillanatokon belül kitárultak. - Klassz! - jegyezte meg Tabitha, miközben végighajtott a kör alakú feljárón, és leparkolt a bejárat előtt egy félig felújított roncs és egy piros Chevy IROC mel-

lett, amely biztosan Valerius egyik alkalmazottjáé volt. El sem tudta képzelni a férfit egy ilyen autóban. - Gondolom, ez nem a tiéd, vagy csak a bátyád komolyan kiakadt rád egy szép napon, és darabokra tépte? Valerius válaszra sem méltatta. Tabitha megcsodálta a felhajtó közepén álló szökőkutat. Kék fények világították meg Minerva istennő szobrát - nyilván Valerius részben emiatt választotta otthonául ezt a házat. - Artemisz tud erről a szoborról? - Mivel még lélegzem, aligha - válaszolta a férfi halkan. Felvezette Tabithát a régi kőlépcsőkön. Mihelyt a tetejére értek, Gilbert kitárta előttük az ajtót. - Jó estét, uram. - Az inas semmiféle megjegyzést nem tett arra, hogy Valerius nedves ruhában jött haza. Volt valami a rideg angolban, ami miatt Tabithát a Batman Alfrédjére emlékeztette. - Jó estét, Gilbert. - Valerius oldalra lépett, hogy az öregember láthassa Tabithát. - Ő itt Ms. Devereaux. - Nagyszerű, uram. - Gilbert mereven biccentett Tabitha felé. - El vagyok bűvölve, asszonyom. - Az inas visszafordult Valerius felé. - Óhajt uraságod és a hölgy enni vagy inni valamit? Valerius kérdőn Tabithára pillantott. - Nem kérek semmit. - Nem, köszönjük, Gilbert. Az inas biccentett, aztán visszaindult a ház hátsó részébe. Valerius balra vezette a lányt. - Ha megkérhetlek, várakoznál a könyvtárban? Pár perc, és visszajövök. - Hová mész? - kérdezte Tabitha. Vajon mitől lett hirtelen ilyen komor a férfi? - Át kell öltöznöm. - Oké - bólintott Tabitha. Valerius elindult felfelé a lépcsőn. Tabitha besétált a sötét helyiségbe, amelynek a falait mennyezetig érő könyvespolcok borították. A címeket böngészte, amikor megérezte valakinek a jelenlétét a háta mögött. Megfordult, és egy maga korabéli, jóképű férfival találta szemben magát. - Amanda? Mi az ördögöt keresel te itt?

- Nem Amanda vagyok - válaszolta, és a férfihoz lépett, hogy láthassa a sebhelyeket az arcán. - A testvére vagyok, Tabitha. És te ki vagy? - Otto Carvalletti. - Á, igen. Val Fegyvernöke. - Ja, ne is emlékeztess rá! Tabithának nem volt szüksége empatikus képességeire, hogy érezze a férfiból áradó gyűlöletet. - Miért szolgálsz valakit, akit utálsz? - Nem volt választásom. A tanács jelölt ki, tehát itt vagyok a pokolban. - Haver, nem tudom, honnan szalasztottak, de nem szenvedhetem azokat az embereket, akik utálják a szülővárosomat. Otto elfintorodott. - Semmi bajom New Orleans-szal, imádom ezt a várost. Őszentségével nem jövök ki. Ismered? - Őszentségével? - A faszfejjel, akié a ház. Valerius. Tudod, a jó öreg „levegőt sem merj venni a jelenlétemben, proli” fajta. Tabitha még soha nem találkozott ilyen fura alakkal és figyelembe véve, milyen különös barátai voltak, ez nem volt semmi. - Proli, mint proletár? - Ó, hála istennek, nem vagy ostoba - sóhajtott Otto megkönnyebbülten. Tabitha nem tudta biztosan, hogy ezt bóknak vegye-e. - Még mindig nem értem. Miért küldött ide a Fegyvernökök Tanácsa? Nem tudják, mi a véleményed Valeriusról? - Mivel az apám az egyik tag, ezért igen, tudják. De sajnos senki nem vállalta az állást. És mivel Valerius uraság olyan Fegyvernököt kért, aki olaszul és latinul is beszél, nem volt nagy választási lehetőség. Elkényeztetett fasz! - Miért baj, hogy szeretne valakivel az anyanyelvén beszélni? Talon is tanítja keltául Sunshine-t, és valahányszor Kyrianosz vagy Iulianosz összefut Selenával, azonnal ógörögül kezdenek beszélni. - Igen, de egyikük sem követeli meg a Fegyvernökétől, hogy tudjon az anyanyelvén. Nick sem boldogul a göröggel. Tabitha felhorkant. - Nick legtöbbször az angollal sem boldogul. - Hé, ne sértegesd a barátomat! - Nick történetesen nekem is jó barátom, úgy szeretem, mint a testvéremet, de ez nem jelenti azt, hogy büntetlenül piszkálhatjátok Valeriust. - Ja, persze. Szivi, vehetnél egy történelemkönyvet, és beleolvashatnál, hogy megtudd, mit tett Valerius Magnus életében. Tabitha összefonta a karjait a mellén, és oldalra biccentette a fejét. - Már megbocsáss, Mr. Carvalletti. Ókori kultúrákból diplomáztam. És te?

- Én Princetonban doktoráltam. Tabitha elképedt. Princetonba nem vettek fel ostoba fajankokat. - Ókori kultúrákból? - Nem, filmtudományból - suttogta a férfi. - Tessék? - kérdezte döbbenettől elkerekedett szemmel. - Filmet mondtál? Moziból diplomáztál? Ó, pedig már majdnem lenyűgöztél! - Hé - vágott vissza Otto védekező hangon. - Tudd meg, hogy vért izzadtam érte, köszönöm szépen! - Ó, persze, biztos így volt. Én Fulbright ösztöndíjas voltam. Jártál valaha is olyan iskolába, amelynek apukád nem adományozott épületet? - Apám nem támogatta a Princetont... - Egy pillanatig elhallgatott, mielőtt folytatta volna. - A dédnagyapám viszont igen. Tabitha felhorkantott. - Sajnálom, de nekem négy nyelvet kellett megtanulnom, hogy lediplomázhassak. És neked? - Egyet sem. Gyerekkorom óta tizenkettőt beszélek. - Nézd csak, szóval ki a nagyképű? És még van képed Valen köszörülni a nyelvedet! Ő legalább nem fitogtatja a felsöbbséges intellektusát. - Nem, ő a felsöbbséges származását fitogtatja. „Térdre előttem, plebejus söpredék!” - Lehet, hogy nem viselkedne így, ha nem volnátok mindnyájan olyan átkozottul undokok vele állandóan. - Undok vagyok vele, igen! Hölgyem, te egyáltalán nem is ismersz engem! Tabitha hátrahőkölt. Tényleg megbántotta a férfit. - Igazad van, Otto, tényleg nem ismerlek, és valószínűleg ugyanúgy viselkedtem veled, ahogyan te Vallel, amikor először találkoztatok. Csak rád néztem, három másodpercig hallgattalak, aztán máris ítéletet mondtam feletted, pedig az első benyomásom éppen úgy lehetett rossz is, mint ahogyan jó. Tabitha hátrakulcsolta a kezét, és közelebb lépett a férfihoz. - Lássuk, tudok-e jobbat? A frizurád csinos, bár a hajad kissé borzas, de ez nem drága fodrász keze munkája. Mióta nem borotválkoztál? Két napja? - Három. Tabitha zavartalanul folytatta. - Rikító, visszataszítóan vörös hawaii ing van rajtad, amely nyilvánvalóan Nické, mert csak ő vesz fel ilyesmit, ha bosszantani akarja Kyrianoszt. Szerintem interneten rendeli, mert ilyen ocsmányságot boltban biztosan nem árulnak. Mezítláb vagy, és most már biztos vagyok benne, hogy tied az a Chevy odakinn. A férfi láthatóan megmerevedett, vagyis igaza volt. így aztán folytatta. - Első ránézésre azt hinné az ember, hogy állástalan, állandóan bulizó fickó vagy, az a fajta, aki rendszeresen jár a boltomba szexvideókért, mert egyetlen, magára valamit adó nő sem mutatkozik vele a nyilvánosság előtt. Az a fajta, aki

Mardi Gras idején meztelen ciciket meg más paráznaságot ábrázoló gyöngyöket aggat a nyakába, és egész héten csak iszik, okádik, és ocsmányságot üvöltözik a nőknek. Otto összekulcsolta a karját a mellkasán, és mogorván kimúlt rá. - Nos, akkor vessük mindezt össze azzal a néhány ténnyel, amelyet a tudomásomra hoztál. Fegyvernök vagy, méghozzá kékvérű, vagyis Fegyvernökök generációitól származol. A családodnak hosszú ideje annyi a pénze, mint a tenger. Princetonban tanultál, és bár nevetséges szakon, de kemény munkával ledoktoráltál. Ez arról árulkodik, hogy a státusz fontos a számodra. Hadd találgassak: az a pöpec, metálfekete Jaguár, amely szinte csillog a sötétben, és amely Nick háza előtt áll, de amelyet soha nem vezet, valójában a tiéd, igaz? Tabitha megállt a férfi előtt, és alaposan végigmérte. - Arról már nem is beszélve, hogy a testtartásod elárulja: olyan ember vagy, aki tisztelethez szokott, bár úgy tesz, mintha ízléstelen sznob lenne. Akinek egy csöpp esze is van, azt egy percig sem tudod megtéveszteni. Fölemelte a férfi karját, amelyre pókháló volt tetoválva. - Klassz óra - jegyezte meg szárazon. - Patek Philippe Grand Complications Chronographs. Hadd találgassak: ez az 5004P modell. Potom 150 ezer dollár. - Honnan tudod? - Réges-régi kereskedőcsaládból származom, és Zelda nénémnek ékszerboltja van. - Otto orra elé tartotta a karját. - Látod a koporsóórámat? 32 dollárba kerül a Hot Topicban, és ugyanazt az időt mutatja, mint a tiéd. Csak megnyalatom egy démonnal, és már fel is van húzva! Otto a szemét forgatta. Tabithát azonban nem lehetett leállítani. - És te nem csupán egy hétköznapi Fegyvernök vagy. - Megütögette a pókhálót a férfi kézfején; minden Ottohoz hasonló Fegyvernök ezt a tetoválást viselte. - A Véres Rítus testvériséghez tartozol. Nos, dr. Carvalletti, azt hiszem, a való életben te majdnem ugyanolyan vagy, mint Val. Kemény, arrogáns, aki kész megtenni bármit, amit a munkája megkövetel. Tabitha oldalra biccentette a fejét. - Szerintem leginkább az zavar téged, hogy ha Sötét Vadász lennél, akkor pontosan olyan volnál, mint ő. Azt gondolom, hogy legjobban azt utálod, mennyire hasonlítotok egymáshoz ti ketten. Hol van a fekete Armani öltönyöd? Nicknél hagytad? - Mi vagy te? Valami elbaszott Sherlock Holmes utánzat? Tabitha elmosolyodott. - Nagyjából, bár ritkán tart ilyen hosszú ideig, hogy kiderítsem az igazságot. Otto merev arccal nézett rá. - Nincs szükségem morális leckére, bébi. Tudom, hogyan működik a világ. - Abban biztos vagyok. De még sokat kell tanulnod az emberekről. Amit mondanak, és amit tesznek, az ritkán ugyanaz. Tudom, hogy most utálsz, mint a szart. Legszívesebben kihajítanál innen, és rám vágnád az ajtót. De még sem tetted meg.

- Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy a Véres Rítus testvériség tagjainak a feladata: teljesíteni a Tanács parancsait, és gondoskodni arról, hogy a világ ne szerezzen tudomást a Sötét Vadászok létezéséről. Ami egyben azt is jelenti, hogy készek vagytok megtenni bármit, akár gyilkolni is, hogy megőrizzétek a Vadászok titkait. Biztos vagyok benne, hogy a múltban már kénytelen voltál megtenni valami utálatos dolgot, hogy hű maradj a Fegyvernöki esküdhöz, és teljesítsd a kőtelességedet. Amikor a történelemkönyvekben Valerius cselekedeteiről olvastál, elgondolkodtál vajon azon, hogy mennyire élvezte mindezt? Vagy lehet, hogy pusztán azt tette, amit a munkája megkövetelt? Otto Tabitha felé biccentett. - Mondták már, hogy jó ügyvéd lenne belőled? - Csak Bill, és ő is csak olyankor, ha vitatkozunk. Ráadásul túlságosan élvezem ahhoz a vérszívók gyilkolását, hogy beálljak közéjük. - Kinyújtotta Otto felé a kezét. - Tabitha Devereaux vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. Otto zavartan méregette Tabithát, aztán némi tétovázás után kezet fogott vele. - Ne aggódj, Otto - mosolygott rá a lány. - Nem könnyű hozzám szokni. A legjobb barátaimnak is évekbe tellett, mire egyáltalán el bírtak viselni. Olyan vagyok, mint a penész, nagyon lassan nőlek körbe. - Te mondtad. Tabitha barátságosan megveregette a férfi karját. - Tegyél meg nekem egy szívességet, légy kedves Őszentségéhez. Szerintem több van benne, mint ami elsőre látszik. - Te vagy az egyetlen, aki így gondolja. - Igen, lehetséges. Talán azért van így, mert úgy vélem, hogy nekünk, aszociális lelkeknek össze kell tartanunk, így legalább nem vagyunk egyedül. Otto zavartan összehúzta a szemöldökét, de mielőtt megszólalhatott volna, csöngeni kezdett a mobilja. Tabitha arrébb sétált, hogy a férfi nyugodtan beszélhessen. Kiballagott az előcsarnokba, a tekintetével követve a lenyűgöző mintát a padlón. Csak ekkor vette észre, hogy Valerius a legalsó lépcsőfokon ácsorgott. Első pillantásra szobornak nézhette volna az ember, olyan mozdulatlan volt. Valerius döbbenten bámulta Tabithát, miközben még mindig a lány szavai visszhangoztak a fejében. Nem tudott róla, hogy valaha is védelmébe vette őt valaki. Bárki az elmúlt kétezer év alatt. De, még ha előfordult is ilyesmi, senki sem tette ezt ilyen szenvedélyesen. A lány a küszöbön állt, az arca nyílt és őszinte volt. Egy olyan nő arca, aki nem félt kiállni senki és semmi mellett. Valerius soha nem találkozott még nála bátrabb emberrel. - Köszönöm - mondta halkan.

- Hallottad, amit mondtam? Valerius bólintott. - Mennyit hallottál? - Eleget. Ügy tűnt, Tabitha kényelmetlenül érzi magát emiatt. - Szólhattál volna, hogy itt vagy. Nem szép dolog hallgatózni. - Tudom. Tabitha a férfi elé állt. Valerius lelépett az előcsarnok kövére. Annyira szerette volna átölelni, és megcsókolni a lányt, de nem tehette. Tabitha halandó volt, ő viszont nem. A legutolsó alkalom, amikor szánalmat érzett egy olyan nő iránt, aki nem neki rendeltetett, iszonyatos kínokat okozott annak, olyanokat, amilyeneket egyetlen asszonynak sem szabadott volna kiállnia, ő maga pedig belehalt. Ez azonban nem győzte meg a testét, amely vágyott Tabithára. A szíve összeszorult a tudattól, hogy a lány kiállt mellette. Mielőtt tudta volna, mit tesz, kinyújtotta a kezét, és a tenyerét a sebhelyes arcra fektette. Olyan régóta volt már egyedül. Magányosan. Gyűlölten. És ez a nő... Ez a nő betöltötte az ürességet a szívében, amelynek a létezéséről már el is felejtkezett. Tabitha szíve hevesen vert. Valerius keze meleg volt az arcán, fekete szeméből sugárzott a kedvesség és a hála. Nem, a férfi egyáltalán nem olyan volt, amilyennek Otto hitte. Valerius nem volt hideg és érzéketlen. Sem brutális vagy gonosz. Tudta volna, ha így lenne. Megérezte volna. De nem érzett a férfiban mást, csak magányt és fájdalmat. A tenyerét Valerius kezére fektette, és a férfira mosolygott. Legnagyobb meglepetésére Valerius visszamosolygott. Most látott először őszinte mosolyt a férfi arcán. Az arcvonásai egészen ellágyultak, és ez mélyen megérintette Tabitha szívét. A férfi lehajolt. Tabitha ajkai elnyíltak; alig várta, hogy megízlelhesse a férfit. - Hé, Valerius! A férfi felkapta a fejét, Tabitha pedig magában átkozta Otto időzítését. Valerius hátralépett, és Ottohoz fordult, aki belépett az előcsarnokba. - Igen?

- Elmegyek itthonról. Taddel és Kyrrel találkozom, a Sötét Vadász honlaptól. Nálam lesz a telefonom, ha szűkséged lenne valamire. - Otto tekintete Tabithára siklott, és a lány érezte a belőle sugárzó megvetést. Tabitha rámosolygott. - Jó éjt, Otto! Ne hagyd, hogy Tad belerángasson valami hülyeségbe! - Tadet is ismered? - Bébi, majdnem mindenkit ismerek ebben a városban. - Remek! - motyogta Otto a bajsza alatt, aztán elindult a bejárati ajtó felé. Mihelyt az ajtó becsukódott mögötte, Valerius ellépett Tabitha mellett. Maga sem tudta, miért, a lány utánanyúlt, és a tenyerébe fogta a férfi fejét. Valerius rémülten nyitotta a száját. Tabitha nem tudott ellenállni a csábításnak: lábujjhegyre állt, és megcsókolta.

5. fejezet

I'abithát tökéletesen meglepte a férfi reakciója a csókra. Egyetlen gyors, de gyengéd mozdulattal magához szorította, felkapta a földről, megpördítette, és lefektette a fényesre csiszolt lépcsőre. Nem volt túl kényelmes pozitúra, ámde annál erotikusabb. Semmi sem volt azonban a forró, követelőző csókjához képest, amelytől Tabitha teljesen elgyengült. Valerius hatalmas, erős teste betakarta. A férfi a lába között feküdt, a súlyát az egyik térdén tartotta. Tabitha érezte az ágyékának feszülő erekcióját. Égett a vágytól, hogy megérinthesse a férfi meztelen bőrét. Valerius gazdag, finom illata elárasztotta az érzékeit, és tovább szította a vágyát. Semmi civilizált vagy illendő nem volt a férfi csókjában, az ölelésében. Vad volt és követelő. ígéretes. Tabitha átkarolta a lábaival a férfi karcsú derekát, és teljesen átadta magát a csóknak. Valerius semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, milyen íze van a lánynak. Milyen érzés a karjában tartani. Hogyan öleli körbe a testét a lány melege és szenvedélye. Alig tudta megállni, hogy magáévá ne tegye ott, a lépcsőn, mint valami barbár hadúr. - Abba kell hagynod a csókot, Tabitha - lihegte a lány szájába. - Miért? Valerius felszisszent, amikor Tabitha lágyan harapdálni kezdte az állát. - Mert különben szeretkezni fogok veled, és erre egyikünknek sincs a legkevésbé sem szüksége.

Tabitha a nyelvével végigsimított Valerius ajkán, miközben a férfi beszélt. Semmi másra nem vágyott, mint letépni Valeriusról a ruhát, és felfedezni a szájával buja, férfias testének minden négyzetcentiméterét. Addig nyalogatni és csókolni a férfit, míg nem könyörög kegyelemért. De Valeriusnak igaza volt. Legkevésbé erre volt szükségük. A férfi Sötét Vadász, aki nem tarthat barátnőt, s ami még rosszabb: nem az a fajta fickó, akit valaha is bemutathat a családjának. Mindnyájan ellene fordulnának, amiért összemelegedett a sógora legesküdtebb ellenségével. Kyrianoszt boldogan befogadta az egész tágabb família. Mindenki szerette. Még Tabitha is. Hogyan is bánthatná meg a sógorát ennyire? Nem, egyikükkel szemben sem lett volna tisztességes. - Rendben - válaszolta csöndesen. - De előbb le kell szállnod rólam. Valeriusnak soha életében nem esett még semmi ennyire nehezére. Teljes szívéből ott szeretett volna maradni, ahol volt, de nem tehette, és ezt tudta is. Mély lélegzetet vett, összeszedte minden lelkierejét, és felállt, aztán talpra segítette a lányt. A teste még mindig kőkemény volt, a mellkasa hullámzott. Nem volt képes a lány közelében maradni anélkül, hogy meg ne érintse. De végül is, hozzászokott már az önmegtartóztatáshoz. Erre nevelték. Arra azonban soha nem számított, hogy vadállatias vágyat érez majd, magáévá tenni a lányt. Primitív, követelőző, vad vágyat. Egyetlen dolog után sóvárgott: megízlelni Tabithát. - Feltételezem, most elválnak útjaink - szólalt meg elakadó lélegzettel. Tabitha bólintott. Valerius olyan közel ment el mellette, hogy érezhette a nyers, férfias illatát. A szíve zakatolni kezdett, a vágya ismét fellángolt. Nehezen állta meg, hogy ki ne nyújtsa a kezét Valerius után. Sajgó szívvel figyelte, ahogy a férfi kinyitotta előtte a bejárati ajtót. - Köszönöm, Tabitha - suttogta. A lány érezte a belőle áradó szomorúságot, és ettől még lobban sajgott a szíve. - Maradj távol a bajtól, Val. Kerüld el a tőröket! Valerius bólintott; ismét ridegen és formálisan viselkedett, de nem volt képes a lányra nézni. Tabitha fájdalmasan felsóhajtott; van, amit nem kaphat meg az ember. Kényszerítette a lábát, hogy kivigye az ajtón. Vége volt.

Ösztönösen hátranézett, amikor becsukódott mögötte az ajtó. Valeriusnak nyoma sem volt. Csak a hatodik érzéke súgta meg, hogy a férfi még mindig őt figyeli. Valerius nem tudta levenni a szemét Tabitháról, ahogy a kocsijához ment. Nem értette, miért érzett kényszert rá, hogy utánaszaladjon és megállítsa.

Tabitha nem olyan volt, mint Agrippina. Nem volt megnyugtató és vigasztaló, és mégis... A szíve belesajdult, amikor a lány kihajtott a háza elől és az életéből. Ismét egyedül volt. De hiszen mindig is így volt. Még amikor Agrippina a házában élt, akkor is magányos volt. A távolból figyelte a lányt, minden éjszaka vágyódott utána, de soha meg sem érintette. Nem tehette. Nemesember volt, a lány pedig csupán alacsony származású rabszolga, aki a házában szolgált. Ha olyan lett volna, mint a fivérei, kérdezés nélkül a magáévá teszi. De nem volt képes kihasználni a lányt. Az ágyába kényszeríteni. Agrippina nem mert volna nemet mondani. A rabszolgák nem voltak urai az életüknek, különösen nem a tulajdonosukkal szemben. Ahányszor csak meglátta a lányt, mindig a nyelve hegyén volt, hogy az ágyába hívja. És minden egyes alkalommal, mihelyt kinyitotta a száját, gyorsan össze is zárta. Nem volt hajlandó olyasmit kérni a lánytól, amire ő nem mondhatott nemet. Azért is vitte haza magához, hogy megmentse attól, amit a családja többi tagja tett volna vele. Valerius arca megrándult, amikor visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor a fivérei eljöttek érte. Amikor felfedezték a lány szobrát, és rájöttek, mit jelentett neki Agrippina. Káromkodva elfordult az ablaktól, és erővel kiűzte a gondolatokat a fejéből. Nem az volt megírva a sors könyvében, hogy másokon segítsen. Magányra született. Arra, hogy ne legyen barátja vagy bizalmasa. Arra, hogy soha ne nevessen vagy játsszon. A sors ellen nem lehetett harcolni. Nem volt többre remény. Erre az életre született, ahogyan a korábbira is. Tabitha elment. És így volt a legjobb. Összeszorult szívvel föllépkedett a mahagóni lépcsőkön a szobája felé. Lezuhanyozik, felöltözik, aztán megy a dolgára, amelyre felesküdött.

Tabitha visszament Tiához. Amanda Toyotája a bolt előtt parkolt. Leállította az autót, és éppen kiszállt, amikor Amanda és Tia kilépett a hátsó ajtón. - Szia, Mandy - kiáltotta Tabitha, és a testvéréhez szaladt, hogy megölelje. - Szóval, ki volt az a szívdöglesztő pasas veled? Tia mondta, hogy nem árultad el a nevét. Tabitha gyorsan kizárt az agyából minden gondolatot és érzelmet, nehogy az ikertestvére rájöjjön az igazságra. Csak egy barát. Amanda megcsóválta a fejét. - Tabby, nem kéne állandóan a meleg barátaiddal lógnod. Ideje, hogy találj magadnak egy pasit. - Nekem nem tűnt melegnek - szólt közbe Tia. - De az igaz, hogy nagyon jól öltözött volt. - És hol van az én kicsi babám? - kérdezte Tabitha, hogy elterelje a testvérei figyelmét a témáról. - Odahaza. Ismered Asht. Nem engedi, hogy kivigyük a házból sötétedés után. Tabitha bólintott. - Igaz, és egyet is értek vele. Nagyon különleges kislány, akit meg kell védeni. - Én is egyetértek vele, de utálom otthon hagyni egyedül a kisbabámat. Úgy érzem, mintha ilyenkor hiányozna egy létfontosságú szervem. - Amanda fölemelte az ezüsttalizmánt. - Tia megígértette velem, hogy kiakasztom Marissa szobájában. - Jó tanács! Amanda felhúzta a szemöldökét. - Biztos, hogy jól vagy? Valami furát érzek rajtad ma este. - Valami mindig fura nálam. Amanda és Tia fölnevetett. - Igaz - értett egyet Amanda. - Rendben, akkor nem aggodalmaskodom tovább. - Köszönöm! Egy anya bőven elég. Amanda megpuszilta a testvére arcát. - Később találkozunk, srácok. Sem Tabitha, sem Tia nem szólalt meg, míg Amanda be nem szállt az autóba, és el nem hajtott. Tabitha zsebre dugta a kezét, és a nővére felé fordult. - Mi van? - Most komolyan, ki volt az a pasas? - Mi ütött belétek? Senki, aki miatt aggódnotok kéne. - Egy Sötét Vadász?

- Fejezd be, Gladys! - szólt Tabitha a testvérére. Gladysnek hívták a kíváncsi szomszédot a Földre szállt boszorkány című tévésorozatban, ahonnan Tabitha is kapta a nevét. - Ez nem barkochba, nekem pedig dolgom van. Majd beszélünk! - Tabitha! - Tia a húga sarkában loholt. - Nem jellemző rád ez a titokzatoskodás. Ideges leszek tőle. Tabitha mély lélegzetet vett, és szembefordult a nővé révei. - Figyelj, az a pasas egy ismerős, akinek egy kis segítségre volt szüksége, és én segítettem neki. Aztán visszatért a saját életéhez, én pedig a magaméhoz. Szükségtelen összehívni a családi kupaktanácsot. Tia felhorkant. - Nagyon fárasztó vagy! Miért nem tudsz egyszerűen válaszolni egy kérdésre? - Jó éjt, Tia! Szeretlek. - Tabitha folytatta az útját, és hála istennek, a nővére visszament a boltba. Tabitha megkönnyebbülten elindult a Bourbon Street irányába. Nem volt különösebb úti célja. Vacsorát visz a hajléktalanoknak, aztán kezdi a járőrözést. - Ó, hiszen ez Tabitha! Megpördült, amikor meghallotta az ismerős éneklő hangot. Ash démonja, Simi rohant feléje. 19-20 éves lánynak tűnt. Ma éjszaka fekete miniszoknya, bíbor lábszárvédő és egy kissé merész, fűzőszerű top volt rajta, fekete, combközépig érő, tűsarkú csizmával, a kezében pedig egy koporsó formájú, műanyag retikült lóbált. Fekete haja a vállára hullott. - Szia, Simi! - köszöntötte Tabitha, és a démon válla mögé kémlelt. - Hol van Ash? A démon a szemét forgatta, és felhorkantott. - Útközben elkapta az a vén tehén istennő, azt mondta, hogy beszéde van vele. Én megmondtam, hogy éhes vagyok, és enni akarok valamit. És akkor Ash azt mondta: „Simi, nem ehetsz meg egy embert sem. Menj a Menedékbe, és várj meg, míg beszélek Artemiszszel”. így aztán a Simi most a Menedékbe tart, teljesen egyedül, és ott fog várni, míg akri eljön érte. Te is a Menedékbe tartasz, Tabitha? Tabitha imádta, hogy a démon egyes szám harmadik személyben beszélt magáról. - Nem igazán, de ha akarod, elkísérhetlek. Egy férfi utánuk füttyentett; a szeme majd kiesett, úgy bámulta Simit. A démon kihívóan rámosolygott. A pasas visszaindult feléjük. - Szia, bébi. Nem szeretnél társaságot? Simi felhorkant. - Vak vagy, halandó? - kérdezte, és drámai mozdulattal Tabitha felé intett. - Nem látod, hogy a Siminek van társasága? - Megcsóválta a fejét. A férfi fölnevetett. - Van egy szám, amelyen felhívhatlak, hogy beszélgethessünk egy kicsit?

- Igen, van szám, de ha felhívod, akri fogja felvenni a kagylót, és nagyon dühös lesz rád, és aztán a fejed felrobban, mint egy tűzgolyó. - Megkopogtatta az állát. - Hm, ha jobban belegondolok, egy barbecue... A szám 555... - Simi! - vágott közbe figyelmeztetően Tabitha. - Ó, hagyjuk - horkant fel újra Simi. - Igazad van, Tabitha. Akri dühbe gurulna, ha a Simi megkérné, hogy süsse meg neki ezt a pasast. Néha annyit akadékoskodik! - Akri? - kérdezte a férfi. - A barátod? - Jaj, dehogy, fúj! Akri az apukám, és nagyon megharagszik, ha egy férfi a Simire néz. - Nos, az apukádnak nem fájhat az, amiről nem tud. - Aha - szólt közbe Tabitha, és kettejük közé lépett. - Higgy nekem, az „apukája” nem az a pasas, akinél ki akarod húzni a gyufát. - Megragadta Simi kezét, és elindult vele a járdán. A pasas követte őket. - Na, ne már! Csak a telefonszámát szeretném. - 1-800, a többit találd ki - szólt hátra Tabitha a válla fölött. - Rendben, ribanc, ahogy akarod. Mielőtt Tabitha egyet pislanthatott volna, Simi kirántotta a kezét a markából, és a férfira vetette magát. Elkapta a nyakánál, nekivágta a falnak, és erőlködés nélkül tartotta olyan magasan, hogy a férfi lába nem is érte a földet. - Nem beszélsz így a Simi barátaival. Hallod? A férfi képtelen volt válaszolni. Az arca bíborszínre váltott, a szeme kidagadt. - Simi - szólt rá Tabitha, és próbálta elhúzni a démon kezét a férfi torkáról. - Még megölöd. Engedd el! A démon barna szeme egy pillanatra vörösen felizzott, aztán elengedte a férfit. Az összeroskadt, köhögött, és lihegve kapkodta a levegőt. - Ne merészelj még egyszer hölgyeket inzultálni, ostoba halandó - figyelmeztette a démon. - A Simi komolyan mondja. Miután befejezte a mondandóját, Simi a vállára vetette a retiküljét, és végiglibegett az utcán, mintha kis híján nem is ölt volna meg egy embert. Tabitha szíve a torkában dobogott. Mi lett volna, ha nem állítja le idejében Simit? - Szóval, Tabitha, van még nálad olyan fincsi mentacukor, mint amilyent a Siminek adtál a múltkor, mikor moziba mentünk? - Sajnálom, Simi - válaszolta a lány, miközben próbálta visszanyerni az önuralmát. A pasast figyelte, ahogy végigbotorkált a járdán az ellenkező irányban. Egy darabig biztos nyugton marad, mielőtt megint megkísérel felszedni egy ismeretlen nőt az utcán. - Nem hoztam magammal belőle.

- Ó, de kár, nagyon ízlett. Különösen a zöld. Az nagyon fincsi volt. A Siminek rá kell beszélnie akrit, hogy vegyen neki belőle. Aha, Tabithának pedig arra kellett rávennie Asht, hogy ne engedje többé szabadon szaladgálni a démonját. Simi nem volt ördög, csak nem tudta, mi a különbség a rossz és a jó között. A démonok világában nem létezett ez a két fogalom. Simi csak akrija - „ura és parancsolója” -, Ash parancsait értette meg, de azokat szóról szóra végre is hajtotta. Most legalább olyan hely felé tartottak, ahol a legtöbb ember ismerte, és megértette Simit. A Menedék motoros bár volt az Ursulines Avenue 688-ban, egy Vérvadász család volt a tulajdonosa. A Sötét Vadászoktól eltérően a Vér vadászok az átkozott apolliták és démonok unokatestvérei voltak, de volt köztük egy jelentős különbség: ők félig állatok voltak. Évezredekkel ezelőtt a Vérvadászok eredetileg félig apolliták, félig emberek voltak. Apolló megátkozta az apollitákat, akik 27 éves korukban szörnyű halált haltak. A Vér vadászok alkotója, hogy megmentse a fiait a szörnyű sorstól, varázslat segítségével egyesítette az állatot az emberrel. Két fiának emberi, kettőnek állati szíve lett - az előbbieket nevezték árkádiainak, az utóbbiakat katagariainak. Az árkádiaiak életük jelentős részét emberként élték le, de képesek voltak állati alakot ölteni, míg a katagariaiak éppen fordítva. Bár rokonok voltak, a két csoport állandó harcban állt egymással, mert az árkádiaiak lenézték állat-unokatestvéreiket, az állatoknak pedig a természetében lakozott a harc. A bár egy katagariai medvecsaládé volt. A Menedékben mindenkit szívesen láttak: embert, apollitát, démont, istent, árkádiait és katagariait. A falakon belül egyetlen szabály létezett: te nem harapsz meg engem, és én sem haraplak meg téged. A Menedék azon kevés szent helyek egyike volt a Földön, ahol nem támadtak egymásra a paranormális lények. A medvék pedig boldogan vigyáztak Simire, míg Ash eljött érte. Simi folyamatosan csacsogott, míg a bár vadnyugati mulatóba illő ajtajához nem értek. - Bejössz velem? - kérdezte Tabithától. Mielőtt válaszolhatott volna, Tabitha észrevette Nick Gautier-t feléjük közeledni a járdán. Mivel a fiú anyja a bárban dolgozott, gyakran megfordult itt. - Hölgyeim - köszöntötte őket elbűvölő mosollyal. - Nick - köszönt vissza Tabitha. Simi melegen a fiúra mosolygott, és csavargatni kezdte az egyik tincsét. - Szia, Nick! Te is a Menedékbe tartasz? - Azt terveztem, igen. És ti?

Ebben a pillanatban megszólalt Tabitha mobilja. - Egy pillanat - szólt Nicknek és Siminek, aztán fogadta a hívást. Marla volt, egy hisztériás roham kellős közepén. - Mi? - kérdezett vissza Tabitha, mert Marla annyira zokogott, hogy alig értette, mit mondott. Nickre pillantott, aki összeráncolt homlokkal figyelte. - Mit szólnál Nick Gautier-hoz... A szavait Marla rémült sikolya szakította félbe. - Oké, oké - nyugtatgatta Tabitha, mert pontosan tudta, mi borította ki Marlát. Nick szokás szerint az egyik förtelmes hawaii ingét viselte szakadt farmerrel és egy teniszcipővel, amelyik úgy nézett ki, mintha egy kukából halászta volna elő. - Ne sírj! Öltözz fel, kerítek neked valakit, ígérem! Marla szipogni kezdett. - Esküszöl? - Az életemre. - Köszönöm, Tabby! Istennő vagy! Ebben Tabitha azért komolyan kételkedett. Bontotta a hívást, és Nickhez fordult. - Szórakoztatnád Simit egy ideig? Meg kell akadályoznom egy katasztrófát. Nick rávigyorgott. - Hát persze, cherie. Boldogan Simivel maradok, ha nem bánja. Simi megrázta a fejét. - Tudod, nagyon kedvelem a kék szemű embereket – mondta Tabithának. - Mindegyik olyan szép! - Érezzétek jól magatokat! - kiáltott Tabitha, és elrohant a Chartres Street felé. Valerius éppen a haját szárította, amikor hangokat halion a hálószobájából. Úgy hangzott, mintha Gilbert és... Kikapcsolta a hajszárítót, kilépett a fürdőszobából, és meglátta, amint Gilbert éppen igyekezett kiráncigálni Tabithát a hálóból. - Bocsásson meg, uram - fordult az inas Valerius felé, miközben elengedte a lányt. - Feljöttem, hogy közöljem, látogatója érkezett, de a hölgy követett. Valerius lélegzete elakadt. Megtörtént az, amiről álmodni sem mert: Tabitha újra itt volt, az otthonában. Váratlan boldogság öntötte el a szívét, de el sem mosolyodott. - Minden rendben van, Gilbert - mondta, és maga is meglepődött, milyen nyugodt a hangja, miközben legszívesebben vigyorgott volna, mint egy sültbolond. Távozhat. Gilbert fejet hajtott, és engedelmeskedett. Tabitha nagyot nyelt. Valerius fantasztikusan nézett ki egy szál burgundi vörös törülközővel karcsú dereka körül. Egyáltalán nem illett hozzá. Amilyen fensőbbséges volt, az ember azt hitte volna, hogy selyem köntöst visel.

A férfi sötét haja még nedves volt, lágy hullámokban keretezte tökéletes arcát. Hű, nagyon jól nézett ki! Ennél klasszabb már csak meztelenül lenne. Gyorsan elhessegette a gondolatot, nehogy olyat tegyen, amit később megbánna. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést? - kérdezte Valerius. Tabitha elmosolyodott. Ó, igen, a férfi tökéletes volt a céljaira... és nem csupán egyetlen értelemben. - Öltözz! - Tabitha egy pillanatra elakadt. Ja, igen, valami nagyon komoly gond van azzal a nővel, aki ezt kéri egy ilyen pompás hímtől. - Elnézést? - Öltözz gyorsan! A földszinten találkozunk. - Az ágy felé terelte a férfit, ahol egy öltöny volt kikészítve. - Fretta! Fretta! Valerius maga sem tudta, mi lepte meg jobban: az, hogy a lány ruhában akarta látni, vagy az, hogy olaszul szólt hozzá. - Tabitha... - Öltözz! - parancsolta a lány, aztán elhagyta a szobát.

Mielőtt Valeriusnak ideje lett volna engedelmeskedni, a lány kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét a résen. - Eszedbe se jutott, mi, nyomikám, ledobni magadról a törülközőt?... A, mindegy, felejtsd el! Hagyd a hajad kibontva, és valami nagyon elegáns és drága öltönyt vegyél fel. Lehetőleg Versacét, ha van, de Armani is jó lesz. Ne felejtkezz meg a nyakkendőről sem, és hozd a kabátodat! Valerius nem értette, mi történik, de nagyon kíváncsi volt, mit akar tőle a lány. Az ágyon lévő öltöny helyett egy fekete selyemgyapjú Versacét vett fel, fekete selyeminggel és egy hozzá illő nyakkendővel, aztán kinyitotta az ajtót. Tabitha megpördült a zajra. A szája teljesen kiszáradt, az álla leesett a látványtól. Eddig is úgy gondolta, hogy Valerius észvesztőén vonzó, de most... Ó, istenem! Alig kapott levegőt. Soha nem látott még férfit fekete öltönyben és ingben, pedig elképesztően jól nézett ki. Valerius olyan volt, mint egy isten. Marla eldobja az agyát! - Tudod, hallottam már, hogy valaki olyan istenien fest, hogy azt be kellene tiltani, de rád igaz is. Valerius értetlenül összeráncolta a homlokát. Tabitha megragadta a karját, és húzni kezdte a lépcsősor felé. - Gyere, siessünk!

- Hová viszel? - Egy szívességet szeretnék kérni tőled. Valerius hiúságát legyezgette a kérés. Nagyon ritkán kért tőle bárki is szívességet. Ilyesmivel csak barátokhoz fordult az ember. - Mire lenne szükséged? - Mariának kell egy kísérő a Vörös lámpás negyed szépe versenyhez. Valerius rögvest megtorpant. - Hogy micsoda? Tabitha szembefordult a férfival. - Jaj, ne legyél már ennyire prűd! Római vagy, az isten szerelmére! - Igaz, de ez nem jelenti azt, hogy kísérőt kell játszanom egy transzvesztita oldalán. Tabitha, kérlek! A lány olyan csalódott arcot vágott, hogy Valeriust elöntötte a bűntudat. - Marla hónapok óta erre készült, és a fiúja az utolsó pillanatban cserbenhagyta, átpártolt a legnagyobb vetélytársához. Belehal, ha veszít. - Nem kívánok egy csapat meleg férfi előtt parádézni. - Nem kell parádéznod... Nem igazán. Csak fel kell kísérned az elején a színpadra, amikor bemutatják a résztvevőket. Pár perc az egész. Kérlek, Val! Az egész éves fizetését arra a gyönyörű Versace ruhára költötte! Soha senki nem nézett még ilyen szánalmasan őszinte es kérlelő tekintettel Valeriusra. Teljesen elolvadt tőle. - Nincs senki, akit ilyen gyorsan keríthetnénk. Kimondottan elegáns férfira van szüksége. Első osztályúra. Te vagy az egyetlen az ismerőseim közül, aki megfelel. Kérlek! A kedvemért! Ígérem, hogy meghálálom! Ha választhatott volna, Valerius inkább hagyja magát megverni és megölni ismét. De egyszerűen képtelen volt csalódást okozni a lánynak. - Mi van, ha valamelyik fogdosni kezd? - Nem történhet meg. ígérem, személyesen fogok vigyázni... - Tabitha felvonta a szemöldökét, és elismerően végignézett a férfi hátsóján - a kincseidre. - És ha bárki megtudja... - Nem fogja. Magammal viszem a titkodat a sírba. Valerius nagyot sóhajtott. - Tudod, Tabitha, valahányszor segíteni próbáltam valakin életemben, mindig csak ártottam. Nagyon rossz érzésem van. Valami baj lesz. Majd meglátod! Marla le fog zuhanni a színpadról, és kitöri a nyakát, vagy ami még rosszabb, fel fog gyulladni a parókája. Tabitha elhessegette az ellenvetéseket. - Paranoiás vagy! Nem volt az. Ahogy a lány a bejárati ajtó felé vezette, minden rettenetes emléke lepergett a lelki szemei előtt... Egyszer megsajnálta Zareket, és próbálta meg-

vigasztalni, miután megpálcázták. Az apja arra kényszerítette, hogy megverje Zareket. Próbálta visszafogni az ütések erejét, hogy ne fájjon a fiúnak annyira, mintha az apja kezében lenne a korbács, de ennek az lett a vége, hogy kiverte a szerencsétlen rabszolga szemét. Egy másik alkalommal, amikor segíteni akart neki, nehogy elkapják a villa falain kívül, azt érte el, hogy az apja megfizetett egy rabszolga-kereskedőt, aki elvitte Zareket. Amikor tábornok lett, szolgált a parancsnoksága alatt egy fiatal katona, a család utolsó életben maradt fiúgyermeke. Igyekezett távol tartani a csatatértől, ezért vele küldött üzenetet egy másik katonai táborba. A fiú két nappal később meghalt, amikor véletlenül belefutott egy kelta rablócsapatba. És Agrippina... - Képtelen vagyok megtenni, Tabitha. A lány megtorpant a szavaira, és a férfi felé fordult. Valerius hangja megbicsaklott, és ebből a lány tudta, hogy komolyan beszél. Érezte, ahogy a félelem hullámai elöntik a férfit. - Minden rendben lesz, öt perc az egész, nem több. - De mi lesz, ha Marla megsérül miattam? - Ott leszek veled. Semmi rossz nem fog történni. Bízz bennem. Valerius bólintott, de Tabitha érezte a vonakodását, ahogy a várakozó taxi felé húzta. Miután beszálltak, megadta a sofőrnek a Cha Cha Cha klub címét a Canal Street-en. Negyed óra múlva már meg is érkeztek. Tabitha kifizette a taxist, miközben Valerius úgy ácsorgott a járdán, mintha kész lenne bármelyik pillanatban menekülőre fogni. Még idegesebb lett, amikor az érkező vendégek jól megbámulták. - Ne aggódj - bátorította Tabitha. - Nem fognak piszkálni. Valerius el sem hitte, hogy belement ebbe a dologba. Biztosan elment az esze! Tabitha megfogta a kezét, és bevezette az élénk rózsaszín dupla ajtón keresztül a bárba. - Szia, Tabby! - köszöntötte a kidobó. Hatalmas, izmos férfi volt, ujjatlan pólóban. Sötétbarna haja egészen rövid, vastag bicepszét kelta karpántot ábrázoló tetoválás díszítette. Első pillantásra félelmetesnek tűnt, de nyílt, őszinte mosolya bizalomkeltővé tette. Tabitha elővette a tárcáját, hogy kifizesse a belépőt. - Szia, Sam. Mariának jöttünk segíteni. Hátul van? - Tedd csak el - válaszolt Sam, és visszatolta a pénztárcát a lány felé. - Tudod, hogy itt nem kell fizetned. Igen, Marla hátul van, és kérlek, siess! A fiúm kezd megbolondulni tőle, mert egyfolytában sír.

Tabitha a kidobóra kacsintott. - Ne aggódj! Meghoztam a felmentő sereget! Valerius mély levegőt vett, és követte Tabithát a legfélelmetesebb helyre, ahol valaha járt. Ha választhatott volna, inkább egyenesen besétál a démonok barlangjába. Az sem érdekelte volna, ha láncfűrészekkel jönnek ellene. Mire a színpad melletti rikító sárga ajtóhoz értek, egy kicsit jobban érezte magát. Bár a legtöbb vendég meredt szemmel megbámulta, egyik sem próbált kikezdeni vele. - Ne aggódj - nyugtatgatta Tabitha. - Vigyázok a hátsódra! Valerius ugrott egyet, amikor a lány tréfásan belecsípett a seggébe. - Kérlek, ne adj nekik ötleteket! Tabitha fölnevetett. Átverekedték magukat a fellépésre készülő tömegen. Marla az öltöző egyik hátsó sarkában ücsörgött, és hangosan bőgött, miközben egy férfi ugrándozott körülötte nyafogva. Marla kopasz fejét rózsaszín hálóból készült turbán fedte, a sminkje végigfolyt az arcán. - Édesem, teljesen tönkreteszed a munkámat. Abba kell hagynod a sírást, különben nem leszünk készen időben. - Mit számít? Úgyis veszíteni fogok! Az isten verjen meg, Anthony! Minden férfi disznó! Disznó! Nem hiszem el, hogy elárult az a szemét! Valerius nagyon megsajnálta Marlát. Nyilvánvaló volt, milyen sokat számított neki ez a verseny. - Szia, bébi! - köszöntötte Tabitha. - Fel a fejjel! Szereztem neked egy sokkal jobb pasit Tone-nál. A vén gazember és Mink is elsüllyed szégyenében, ha meglátnak vele! - Ezzel Marla elé lökte Valeriust. - Szia, Marla - köszönt a férfi. Komplett szamárnak érezte magát. Marla álla leesett a döbbenettől. - Tényleg megtennéd a kedvemért? Valerius hátrapillantott a válla fölött; Tabitha aggódva figyelte. A szeméből sütött a félelem, hogy a férfi esetleg meggondolja magát. Isten a tudója, legszívesebben megtette volna. Egyáltalán nem akarta végigcsinálni. De Valerius Magnus kemény fickó volt. Soha életében nem hátrált meg, és bármennyire is ízléstelennek találta az egészet, megteszi Tabitha kedvéért. Kihúzta magát, és visszafordult Mariához. - Megtiszteltetés számomra, hogy a kísérőd lehetek. Marla dobhártyaszaggatóan felsikított, felpattant, és olyan erősen magához szorította, hogy Valerius attól tartott, eltörnek a bordái. Aztán még hangosabbat sikított, elengedte a férfit, és felkapta Tabithát a földről. - Te vagy a legjobb barát a világon! Képzeld csak el az isteni Marlát, amint kisétál a színpadra az egyetlen jelenlévő heteroszexuális férfi oldalán. Öreglány, bele fognak pusztulni az irigységbe! - Elengedte Tabithát. - Carey, vonszold ide a

seggedet, és csináld meg a sminkemet, de nyomban! Mesésen kell kinéznem! Mesésen! Carey csak mosolygott Marla lelkendezés hallatán - Csüccs le, drágám, és a többit bízd rám! Miközben Carey Marlán dolgozott, Valerius és Tabitha félrehúzódott, hogy ne legyenek útban. - Köszönöm - mondta Tabitha a férfinak. - Nagyon hálás vagyok. - Minden rendben. Tabitha Valeriust figyelte. Mielőtt meggondolhatta volna magát, átölelte a férfit, felmosolygott rá, aztán a mellére hajtotta a fejét. Valerius lélegzete elakadt az öleléstől. A szíve vadul vert, a lány testének melege átjárta a lelkét. Soha nem érzett gyengédség öntötte el a szívét. Finoman megsimogatta a lány haját, és közben magában imádkozott, hogy semmi baj ne érje Marlát, amiért segít neki. Több mint egy éve fordult elő utoljára, hogy segített valakinek. Akkor Acheron kérte meg rá, hogy harcoljon egy katagari farkasfalka oldalán a démonok ellen. Boldogan beleegyezett, de csata közben a két farkas, akiknek segítettek, Vane és Fang, elveszítette a nővérét; véletlenül őt érte az egyik démon csapása. A fivérei karjai között halt meg. A látvány a mai napig kísértette. Valerius megígérte Vane-nek, hogy szívesen segít bármikor, ha szükség van rá. Szerencsére Vane soha többé nem kért tőle szívességet. Nevetséges vagy! Talán így volt, de kevésbé zavarta volna a tudat, ha neki kellett volna állnia a csapásokat. Ám a tragédia mindig azt érte, akinek segíteni próbált. Elhessegette ezeket a gondolatokat, és inkább a hozzá bújó nőre összpontosított. A nőre, akihez hasonlóval még soha életében nem találkozott. Tabitha igazán különleges volt. Senkihez sem fogható. Úgy érezte, megállt az idő, míg ott ácsorgott, és hagyta, hogy a lány melege átjárja. Egy kicsit meg is ijedt, amikor Marla felpattant, és intett neki, hogy kövesse. - Dam-da-dam-dam... dam - Tabitha a Gyilkossági akták főcímzenéjét dúdolta. Éppen illett Valerius hangulatához. Követték Marlát a folyosóra, amely tömve volt transzvesztitákkal. Tabitha megpuszilta Valerius arcát, aztán otthagyta őket. Visszament a klubba. Marla legjobb barátja, Yves a színpad előtti egyik asztalnál ült a haverjaival. - Szia, vámpírvadász - köszöntötte a lányt, és odahúzott neki egy széket. - Mariának jöttél szurkolni?

- Még szép! A többiek felkurjantottak. Míg várták, hogy megkezdődjön a verseny, beszélgettek és fogadásokat kötöttek, ki lesz a nyertes. Tabitha halálra idegeskedte magát, mire Marla és Valerius megjelent. A tömeg vad őrjöngésbe kezdett, mihelyt meglátták a rómait, aki úgy vonult végig Marla oldalán, mintha ez lett volna számára a legtermészetesebb dolog a világon. Csak Tabitha vette észre, milyen kényelmetlenül érzi magát. Tudta, hogy Valerius leginkább attól fél, nem éri-e valami baj Marlát. Elértek a lépcsőhöz a kifutó végén. A verseny többi résztvevője már odalenn álldogált. Valerius indult el elsőként, és igazi úriember módjára felnyújtotta a kezét, hogy lesegítse a lépcsőn Marlát. Tabitha majdnem elsírta magát a meghatottságtól.

A férfi képes volt megtenni ekkora szívességet egy olyan embernek, akit nem is ismert! Nem volt egyetlen olyan heteroszexuális ismerőse sem, aki kész volna egy ilyen nevetséges dologra, hogy segítsen egy nőn, akivel csak pár órával korábban találkozott. És aki ráadásul le is döfte. Mihelyt a kísérők távozhattak a színről, Tabitha átfurakodott a tömegen Valeriushoz. Abban a pillanatban, amikor melléje ért, a férfi karjába vetette magát, és magához ölelte. Valerius meglepődött Tabitha viselkedésén, de olyan jó érzés volt a karjaiban tartani a lányt. Alig tudta megállni, hogy még erősebben magához ne szorítsa, és ki ne csókolja belőle a szuszt. Tabitha szorosabban magához ölelte, és finoman meg csókolta a száját. - Te vagy a legjobb! Valerius a döbbenettől azt sem tudta, mit mondjon erre. - Ha akarod, most már elmehetünk. Valerius körbepillantott. - Nem - válaszolta őszintén. Ha már eddig eljutottam, és még nem öltem meg Márlát, akkor talán maradhatnánk, és megnézhetnénk, hogyan szerepel. Tabitha arckifejezése láttán elöntötte Valerius testét a forróság. - Van Ashnek fogalma arról, hogy milyen kedves ember vagy? - Remélem, nem! Már a gondolattól is kiráz a hideg! Tabitha fölnevetett, megfogta Valerius kezét, és Yves-ék asztalához vezette. A férfiak izgatottan üdvözölték őket. - Nagyszerű voltál! - fordult Valerius felé a legközelebb ülő.

A római mindenkinek biccentett, miközben Tabitha bemutatta őt az asztal körül ülőknek. Körülbelül egy óráig tartott, míg a versenyzők előadták a műsorukat, és felvonultak a fürdőruhás szépségversenyen. Utóbbi alatt Valerius még kényelmetlenebbül érezte magát, mint fenn a színpadon. - Jól vagy? - kérdezte Tabitha közelebb hajolva. - Egy kicsit zöld az arcod. - Remekül - válaszolta a római, bár belül összerázódott a gondolatra, mit kellett tennie egy férfinak, hogy nőnek látsszon bikiniben. Voltak dolgok, amelyekbe jobb volt bele se gondolni! Egy óra elteltével végül már csak hárman maradtak versenyben. Tabitha előrehajolt. Átkarolta Valeriust, az állát a férfi vállára fektette, visszatartotta a lélegzetét, és magában Máriáért imádkozott. Valerius meg sem moccant. A tenyere Tabitha karján nyugodott, és az érzéstől a lány egész testét melegség járta át. Mindegy, mi lesz ennek a vége, hálás volt a férfinak, amiért eljött vele. Erre még Kyrianosz és Ash sem lett volna hajlandó. Elkapta Marla aggódó tekintetét, amikor a versenyzők felsorakoztak, hogy megtudják, ki lett a győztes. Tabitha lélegzetet venni sem mert, egészen addig, míg a zsűri be nem jelentette, hogy a nyertes... - Az Isteni Marla! Marla felsikított, és megragadta a mellette állót. Boldogan ugrándoztak és sikongattak, miközben a többi résztvevő sorban megölelte őket, és gratulált. Tabitha talpra ugrott, lelkesen kiabált, és füttyentgetett. - Gyerünk, Marla, gyerünk! Lepillantott Valeriusra. A férfi döbbenten bámulta. A lány felhorkant, és talpra rántotta a férfit. - Halljuk, tábornok! Kiabálj! - Csak akkor kiabálok, ha parancsokat osztogatok a csapataimnak, de már az is régen volt. Rendben, gondolta Tabitha, nem várhatom el egy férfitől, hogy egyetlen éjszaka alatt kibújjon a bőréből. Puszit dobott Valerius felé, aztán tovább biztatta a szobatársát. A ceremóniamester feltette Marlára a koronát és a díszszalagot, átnyújtott neki egy tucatnyi rózsát, aztán a lejárat felé vezette. Marla lesétált a lépcsőkön, miközben sírt és nevetett, és csókokat dobált a közönségnek. Amikor a műsor véget ért, Tabitha és Valerius átverekedte magát a tömegen Marlához. Marla először Tabithát ölelte meg, aztán megragadta Valeriust. - Köszönöm! - hálálkodott a férfinak.

Valerius biccentett. - Szívesen. Gratulálok a győzelmedhez, Marla. Marla elmosolyodott. - Mindkettőtök adósa vagyok. Ne hidd, hogy megfeledkezem róla! Menjetek, mindjárt én is jövök! - Rendben - mondta Tabitha. - Otthon találkozunk! Kisétáltak a klubból a nyüzsgő Canal Streetre. Tabitha megnézte az óráját; majdnem tíz óra volt. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én majd éhen halok, nincs kedved harapni valamit? Valerius nevető szemmel fordult felé. - Valószínűleg te vagy az egyetlen halandó nőszemély, aki képes ilyet kérdezni egy agyarral bíró férfitől. Tabitha fölnevetett. - Igazad lehet. Szóval, csatlakozol? - Nem foglaltunk asztalt. Tabitha a szemét forgatta. - Édes, ahova én járok, ott nem ismerik ezt a fogalmat. - Hová megyünk? Tabitha elindult a Royal Streeten, amely a Canalról bevitt az Iberville-re. - Antoine haléttermébe, az Acme Oyster House-ba. - Acme? Még sosem ettem ott. Mihelyt az étteremhez értek, és Tabitha a kilincs után nyúlt, Valerius azonnal meg is értette, miért nem. Az asztalokat fekete-fehér kockás műanyag terítő borította. Tétován megállt az ajtóban, és körülnézett az apró helyiségben. Már túl voltak az esti csúcsforgalmon, alig akadt vendég. A jobb oldali falnál volt a bárpult, balra az asztalok. A falakat ízléstelen összevisszaságban tükrök, képek és neontáblák díszítették. A hely hangos és visszataszító volt. Szerencsére még időben észbe kapott, és mentális erejével megjelenítette a képmását, mielőtt valaki rájöhetett volna, hogy nincs tükörképe. Tabitha visszafordult a férfi felé, és csípőre tette a kezét. Mi lenne, ha nem viselkednél úgy, mintha valaki lehorzsolta volna a glazúrt a vadonatúj cipődről? Itt kapható a világ legjobb osztrigája! - De az egész annyira... neonfényes. - Akkor tedd fel a napszemüvegedet! - Nem tűnik túl higiénikusnak - suttogta a római. - Ó, kérlek! Osztrigát készülsz enni - az óceán szemeteszsákját! Tudod, hogyan alakulnak ki a gyöngyök, igaz? Az osztriga elfogyasztja a szemetet. Ráadásul halhatatlan vagy! Mit aggódsz? - Valerius?

A római átnézett Tabitha válla fölött, és meglátta Vane és Bride Kattalakist a pultnál. A túloldalon két férfi osztrigákat nyitott fel a maréknyi vendég számára. Valerius meg könnyebbülten felsóhajtott. Végre valaki, akivel nyugodtan beszélgethetett. Vane árkádiai farkas volt, Bride pedig ugyan ember, de a párja. Vane farmert és hosszú ujjú pólót viselt; ugyanolyan magas volt, mint Valerius, barna haja a vállára hullott. Bride telt idomú, gyönyörű nő volt, hoszszú, gesztenye barna fürtjeit laza kontyba fogta össze. Barna, fehér virágmintás ruha és világosbarna pulóver volt rajta. Valerius odalépett hozzájuk, és kezet fogott Vane-nel. - Farkas - köszöntötte a férfit. Az árkádiaiakat és a katagariakat illett állati formájuk szerint üdvözölni. Örülök, hogy találkoztunk. - Bride felé fordult. - Mindig meg tiszteltetés találkozni veled, hölgyem. Bride rámosolygott, aztán Tabitha felé fordult. - Mit csináltok ti itt? Együtt? - Val tett nekem egy szívességet - magyarázta Tabitha. és a férfi mellé lépett. A pult mögött szorgoskodó egyik férfi felé fordult, aki éppen megtörölte a kezét az övén lógó rongyban. - Szia, Luther! Két sört és egy villát kérek! A magas afroamerikai férfi felnevetett. - Tabby, már negyedszer jársz itt a héten, nem? Nincs hol laknod? - Van, de otthon nincs osztriga. Legalábbis nem ilyen jó. Csak azért járok ide, hogy bosszantsalak. Képzeld el, milyen lenne egy teljes nap Tabitha nélkül... Mire mennél nélkülem? Luther válaszul csak nevetett. Valerius észrevette, hogy Vane és Bride furcsa pillantást oltott, mielőtt az aszszony átvette volna a tányért Luthertől, aki megfordult, hogy hozza a sört. - Van valami, amiről tudnom kellene? - kérdezte tőlük. Amint Vane kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, Tabitha sípcsonton rúgta. Erősen. Vane felkiáltott fájdalmában, és kérdően a lányra nézni. - Mi volt ez? - érdeklődött Valerius. - Miért rúgtál beléje? - Csak úgy - válaszolta Tabitha, aztán a pult mögé hajolt, és felkapott egy osztrigát a halom tetejéről. Angyali volt az arca, ami azt jelentette, hogy valami ördögi dolog történt. Valerius visszanézett Vane-re: - Mit akartál mondani? - Egyáltalán semmit - válaszolta a farkas, aztán nagyot húzott a söréből. Valeriusnak nagyon rossz érzése támadt. Luther visszatért két sörösüveggel, átnyújtotta Tabithának, aki továbbadta az egyiket Valeriusnak. A római kifejezéstelen tekintettel meredt a palackra.

- Nem vagy szomjas? - kérdezte Tabitha. - Poharat nem tartanak? - Val, ez sör, nem pezsgő! Fogd meg, nem harap! - Tabby, viselkedj kedvesebben - szóit közbe Bride. Valerius biztos nem szokott sört inni. - De szoktam - mondta Valerius, és vonakodva elvette az üveget. - Csak nem így. - Kérsz osztrigát? - érdeklődött Tabitha. - Nem vagyok benne biztos azok után, hogy emlékeztettél rá, mi is valójában. Tabitha ránevetett. - Mozogj, Luther! Csak hordjad, míg ki nem pukkadok! Luther rávigyorgott. - Nem hiszem, hogy van annyi raktáron, Tabby. Kész csoda lesz, ha nem kell bezárnunk, miután elmész. Tabitha letelepedett a Bride melletti székre, és intett Valeriusnak, hogy üljön le vele szemben. A római letette a sörösüveget a pultra, mielőtt engedelmeskedett. - Szemlátomást kényelmetlenül érzed magad, Valerius - mondta Bride kedvesen a férfinak. - Hogyan tudott Tabitha rávenni, hogy betedd ide a lábad? - Azt én sem tudom. - Régóta jártok? - kérdezte Vane. - Nem járunk, Vane - vágta rá gyorsan Tabitha. - Mondtam, hogy Val csak szívességet tett nekem. - Ahogy akarod, Tab. Remélem, a húg... Bride megköszörülte a torkát, és a farkas elharapta a mondat végét. - Tabitha tudja, mit csinál, Vane. Nem igaz, Tabby? - Általában nem, de ez most oké. Komolyan. Valerius a lelkét is eladta volna, ha olvashatott volna a farkas gondolataiban. - Vane, válthatnánk néhány szót négyszemközt? Bride meglocsolta tabasco szósszal az osztrigáját. - Ha merészelsz felállni arról a székről, Mr. Kattalakis, akkor ezen a héten a kutyaólban alszol. És nem átvitt értelemben. Rád uszítom a bátyádat, Furyt, és lecseréltetem a zárakat. Vane olyan picire összehúzta magát, amennyire egy ekkora nagydarab embertől tellett. - Nagyon szeretnék segíteni neked, Valerius, de ugye, tudod, hogy az apja kutyák kiherélésével keresi a kenyerét, és jól kiképezte a lányát? Azt hiszem, ezt most kihagyom. Valerius Tabithára pillantott, a lány azonban Lutherrel és a tányérjával volt elfoglalva. Nem nézett a római szemébe. Mit tudott vajon Vane, amit ő nem?

Ücsörögtek a pult mellett, Tabitha és Bride ruhákról, régi barátokról és mindenféle apróságról csevegett, miközben a két férfi feszengett. Az étterem tízkor zárt, de Luther még utána is legalább negyed óráig szó nélkül hordta nekik a teli tányérokat. - Köszönöm, Luther - hálálkodott Tabitha. - Értékelem, hogy nem rúgtál ki minket. - Mindig örülök, ha látlak, Tabby. Szeretem, hogy értékeled a munkámat és az ételt, és be kell vallanom, sokkal könnyebb veled, mint Simi barátoddal. Az a kislány úgy fal, mint egy démon. - Ó, ha tudnád, milyen igazad van! Valerius fizetett, Vane addig a lányokkal maradt. Amikor végeztek, Vane és Bride a Royal felé vette az irányt, Tabitha és Valerius pedig a Bourbonra. - Kész vagy járőrözni? - kérdezte Tabitha. - Elkísérlek a... - Nem hazamegyek - vágott közbe a lány. - Hanem hová? - Démonokat vadászni, mint te. - Az veszélyes. Tabitha megtorpant, és a rómaira nézett. - Tudom, mit csinálok. - Tisztában vagyok vele - válaszolta a férfi halkan. Bátor és erős vagy, mint egy amazon. De nagyon szeretném, ha nem öletnéd meg magad valamiért, amit jobb ránk hagyni, akik már úgyis meghaltunk. Veled ellentétben nekünk senkink sincs, aki megsirasson, ha odaveszünk. Tabithát megdöbbentették a férfi szavai, de még inkább az aggodalom, amit kifejeztek. A fájdalom. - Ki siratott meg, amikor meghaltál? - kérdezte, és maga sem tudta, miért akarta tudni. Valerius habozott a válasszal. Félrenézett. - Senki - mondta végül. - Senki? Nem volt családod? Valerius keserűen felnevetett. - A családom egy Shakespeare-tragédiába illett. Higgy nekem, örültek, hogy meg szabadultak tőlem. - Hogy mondhatsz ilyet? Biztos vagyok benne, hogy törődtek veled. Nyilván... - A fivéreim öltek meg. Tabitha érezte a férfiból sugárzó bosszúvágyó fájdalmat. Elszorult a szíve. Tényleg ez az igazság? - A fivéreid?

Valeriusnak elakadt a lélegzete az emlékektől. De valójában megkönnyebbült, hogy végre, kétezer év után először elmondhatta valakinek, hogyan lett belőle Sötét Vadász. Bólintott, és elhessegette magától annak az éjszakának a képeit. Amikor megszólalt, a hangja meglepően nyugodt volt: - Szégyent hoztam a családomra, ezért kivégeztek. - Hogyan? A római kifejezéstelen tekintettel folytatta. - Az ókor szakértője vagy. Biztosan tudod, hogyan végeztek a rómaiak az ellenségeikkel. Tabitha a szája elé kapta a kezét, ahogy elöntötte a hányinger. Mielőtt meggondolhatta volna magát, megragadta a férfi karját, és felhúzta az inge ujját, hogy megnézze a csuklóján lévő hegeket. Nem volt szükség több bizonyítékra. Akárcsak Kyrianoszt, Valeriust is keresztre feszítették. - Annyira sajnálom! A férfi megmerevedett. Elhúzta a karját, és megigazította az ingujját. - Fölösleges. Furcsamód odaillőnek találom, a családom történetét figyelembe véve. Ki kardot ragad... - Hány embert feszíttettél keresztre? Tabitha érezte a férfiból áradó szégyent. Valerius elfordult, és elindult a járdán. Tabitha nem akarta elengedni. Utánaszaladt, és megragadta a karját. - Áruld el, Valerius! Tudni akarom! Fájdalom suhant át a férfi arcán, az állán remegni kezdett egy izom. - Egyet sem - válaszolta hosszú szünet után. - Nem voltam hajlandó ilyen módon kivégeztetni senkit. Könnyek égették a lány szemét, ahogy a férfira nézett. Valerius nem az az ember volt, akinek Kyrianosz és a többiek hitték. Egyáltalán nem. Az a férfi, akinek ők leírták, nem habozott volna megalázni vagy megölni valakit. Valerius azonban igen. A férfi megköszörülte a torkát. Az arcán látszott, mennyire fájdalmas volt az emlék. - Gyerekkoromban láttam egy férfi kivégzését. Az akkori idők egyik legnagyobb hadvezére volt. Tabitha szívverése kihagyott egy pillanatra, amikor rájött, hogy Valerius Kyria-noszról beszélt. - A nagyapám csapdába csalta, aztán hetekig kínozta. - Valerius szaggatottan lélegzett, az egész teste megfeszült. - Az apám és a nagyapám ragaszkodott hozzá, hogy a testvéreimmel végignézzük az egészet. Azt akarták, hogy megtanuljuk, hogyan kell megtörni egy férfit. Hogyan lehet megfosztani a méltóságától, míg végül semmije nem marad. Én azonban csak vért és rettegést láttam. Senki nem lenne szabad olyan szenvedésnek kitenni, mint amilyet annak az embernek kellett átélnie. Belenéztem a szemébe, és láttam a lelkét. Az erejét. Próbáltam el-

szaladni, de megvertek, aztán visszavittek és kényszerítettek, hogy tovább nézzem. Vad, elkínzott tekintettel nézett Tabitha szemébe. - Gyűlöltem őket ezért. Kétezer év múltán még mindig hallom a sikolyait, ahogy fölemelték az összetört testét, és az egykor oly büszke herceget kivonszolták a térre, hogy úgy haljon meg, mint egy közönséges bűnöző. Tabitha eltakarta a fülét a tenyerével. Elképzelte, milyen lehetett Kyrianosz számára így meghalni. A testvérétől tudta, hogy a kivégzése még mindig kísértette álmaiban Kyrianoszt. Bár már ritkábban jelentkeztek a rémálmok, mióta elvette Amandát, még mindig el kellett szenvednie őket. Még mindig felkelt az éjszaka közepén, hogy megbizonyosodjon róla: a felesége és a gyermeke biztonság km van. Néha egy szemhunyásnyit sem aludt a rettegéstől, hogy valaki jön, és elveszi tőle mindazt, ami fontos a számára. És engesztelhetetlen bosszúvággyal gyűlölte Valeriust. A férfi vett egy mély lélegzetet, látva, hogy összerándult a lány. Ő a lelke mélyén rándult össze. Egész idő alatt elkísérte a szégyen és a borzalmak sora, a melyeknek gyermekkorában tanúja volt. Ha visszamehetett volna az időben, nem adta volna el a lelkét Artemisznek. Jobb lett volna meghalni, és örökre elhallgattatni az apja könyörtelenségének emlékeit, mint örökké élni, és magával cipelni a múltat. Biztos volt benne, hogy Tabitha meggyűlölte, akárcsak a többiek. A lánynak minden oka megvolt erre. Megbocsáthatatlan volt, amit a családja tett, ezért is igyekezett messze elkerülni Kyrianoszt és Iulianoszt. Szükségtelen lett volna állandóan emlékeztetni őket arra, amit együtt éltek át az ókori Görögországban. Még nagyobb kegyetlenség lett volna ez most, amikor mindketten rátaláltak a boldogságra. Soha nem értette, miért küldte őt Artemisz New Orleansba. Az apjára lett volna jellemző az ilyesmi; ő mindent megtett volna annak érdekében, hogy a két görögnek soha ne legyen nyugta. De sosem beszélt volna ezekről a dolgokról. És ha véletlenül összefut Kyrianos-szal vagy Iulianosszal, meg sem próbál majd bocsánatot kérni tőlük. Évszázadokkal ezelőtt megtette Zoéval, akit a bátyja, Marius ölt meg. Az amazon nekitámadt, és Valeriusnak keményen kellett harcolnia az életéért. Amikor leteperte őt, az amazon leköpte. - Mocskos római! Sosem értettem, Artemisz hogyan engedheti, hogy életben maradj, amikor pedig ki kellene téged belezni, mint egy visító disznót! Valerius az évszázadok folyamán megtanulta, hogy emelt fővel tegye a dolgát, bármit is gondolt róla a többi Sötét Vadász. Nem tehetett semmit, hogy elfelejtsék a múltat, és ő sem szabadulhatott meg tőle. A szellemek velük maradtak. Most pedig Tabitha megismerte az igazságot, és meggyűlölte őt. Hát legyen!

Valerius sarkon fordult, hogy otthagyja a lányt. - Val? A római megtorpant. Tabitha nem tudta, mit mondhatna a férfinak. Ezért nem is szólalt meg, inkább felnyúlt, magához húzta Valerius fejét, és szenvedélyesen megcsókolta. Valerius teljesen megdöbbent. Magához rántotta a lányt, és felolvadt az ajka az ölelése melegében. Egy idő után elhúzódott. - Tudod, hogy mi vagyok, Tabitha... Miért vagy még mindig itt velem? A lány ránézett, és kék szeméből áradt a gyengédség. - Azért, mert tudom, hogy mi vagy Valerius Magnus. Higgy nekem, tudom. És szeretnélek hazavinni magammal, most azonnal, és szeretkezni veled.

6. fejezet

Soha nem fogom megérteni ezt a nőt és furcsaságait, gondolta Valerius. A lelki szemei előtt azonnal megjelent Tabitha a fekete selyem köntösben, amelyet a párnája alatt talált. A kép azóta is kísértette. - Szeretnék hazamenni veled, Tabitha, de most nem lehet. El kell végeznem a munkámat. A lány rámosolygott, aztán olyan szenvedélyesen megcsókolta, hogy a férfi minden porcikáját elöntötte a vágy. Aztán elhúzta a száját, és a férfi fülébe suttogott. - Ettől csak még jobban kívánlak. Valerius kéjesen megborzongott, amikor a lány megnyalta a fülcimpáját. Amikor eljön a hajnal, sikítani fogsz a gyönyörtől. A római ágyéka megrándult a reménytől. - Megígéred? A kérdés magától szaladt ki a száján. Tabitha hátralépett, a keze lesiklott az arcáról a mellkasára, és végigsimított a hasán. Az érintése égette a férfi bőrét. - Ó, igen, bébi - mondta incselkedően. - Addig foglak szorítani, míg ki nem pukkadsz. Már a gondolatra is lángra lobbant Valerius vére. Maga előtt látta, ahogy Tabitha hosszú lábai átölelik a csípőjét, meleg, nedves öle magába fogadja.

Közelebb húzta magához a lányt, hogy megcsókolja. Nem érdekelte, hogy nyilvános helyen voltak. Soha korábban nem tett ilyen alsóbbrendűekhez illő dolgot - de soha nem is élvezett semmit annyira, mint a lány ajkainak ízét. Tabitha fűszeres-édes illata elárasztotta az érzékeit, és lázba borította a testét. Ez lesz élete leghosszabb éjszakája! Mély lélegzetet vett, és vonakodva arrébb lépett a lánytól. - Hol kezdjük a járőrözést? - Vagyis nem próbálsz hazazavarni? - Lenne értelme? - Abszolút semmi. - Akkor, hol kezdjük? Tabitha fölnevetett. - Nem vagy egy kissé túlöltözve az élőhalottak vadászatához? - Nem, éppen ellenkezőleg. Illik a helyzethez, hogy úgy nézek ki, mintha temetésre mennék, nem gondolod? Tabitha nevetett a morbid viccen. - De, tényleg. Mindig öltönyt hordasz? - Abban érzem magam a legkényelmesebben. Nem vagyok igazán farmerespólós típus. - Aha, gondolom, úgy nézel ki farmerben, mint én kosztümben. Nevetségesen. - Tabitha az utca felé biccentett. - Indulhatunk? - Muszáj a Bourbonra mennünk? Nem lehetne a Chartres vagy a Royal? - A Bourbonon van a legnagyobb tömeg. - De a démonok szeretnek a katedrális körül vadászni - erősködött Valerius, és látszott rajta, hogy egyre kényelmetlenebbül érzi magát. - Mi bajod van a Bourbon Streettel? - Nagyon sok ott a kellemetlen alak. Tabithát rosszul érintette a megjegyzés. - Már megbocsáss, de én is a Bourbonon lakom. Szerinted én is kellemetlen alak vagyok? - Dehogy. Nem igazán. De szexboltod van. A lány ettől még jobban kiakadt. - Ó, szóval erről van szó! Semmit nem kapsz ma éjszaka, Őszentsége! Fortyoghatsz a saját... - Tabitha, kérlek! Nem szeretem a Bourbon Streetet. - Rendben - csattant fel a lány, és otthagyta a rómait. - Te arra mész, én pedig erre!

Valerius összeszorította az állkapcsát. Tényleg utálta a Bourbont. Világos és hangos volt, tömve olyan emberekkel, akik ki nem állhatták őt. Hagyd a csudába! Felejtsd el a lányt! Ezt kellett volna tennie - de képtelen volt rá. Mielőtt meggondolhatta volna magát, Tabitha után indult. Mire utolérte, a lány már a Bourbon Streeten lépkedett. - Mit csinálsz te itt? - kérdezte, mikor a férfi melléje ért. - Nem szeretném, ha bepiszkolódnál. - Tabitha, kérlek, maradj velem. Nem akartalak megbántani. A lány dühösen a férfi felé fordult. Ám mielőtt megszólalhatott volna, valaki leöntött egy vödör büdös vizet a fölöttük lévő erkélyről - egyenesen Valerius fejére. A férfi megmerevedett. Tabitha összehúzta a szemöldökét, és felnézett. Charlie, a Belle Queen sztriptízbár egyik kidobója vigyorgott le rá. Letette a vödröt a lába mellé, aztán összecsapta a tenyerét a mellette álló férfival. - Charlie Larouc, mi az ördögöt művelsz? - kiáltott fel neki. - Én? - kérdezett vissza felháborodottan a férfi. - Te mióta lógsz együtt az ellenséggel? Nick mindent elmeséli erről a seggfejről, és megígértem neki, hogy ha meglátom az utcánkban azt a faszt, gondoskodom róla, hogy meg bánja! Tabitha akkor sem döbbent volna meg jobban, ha Charlie pofon vágta volna. Valeriusra nézett, aki elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az arcát. Az állán remegni kezdett egy izom. - Esküszöm, Charlie, ha lejössz, kitekerem a nyakad! - Miért? Ismered a szabályt, Tabby? Miért szeged hát meg? - Azért, mert Vallel nincs semmi gond, Nicknek pedig saját magával kellene foglalkoznia. Várj csak, Charlie! Elbeszélgetek majd Brandyvel, és mire végzünk, örülhetsz, ha megengedi, hogy a ház előtt, az autódban aludj! Brandy volt Charlie barátnője, Tabitha egyik állandó vevője. A férfi elsápadt. Tabitha megfogta Valerius karját, és át kísérte az úton, a boltja felé. - El sem hiszem, hogy ezt teszik - csattant fel. - Ezért utálom ezt az utcát - szólalt meg a római érzelemmentes hangon. - Valahányszor beteszem ide a lábam, Nick barátai kálváriát járatnak velem. - Az a seggfej! Tabitha soha életében nem volt még ennyire mérges. Bevezette a férfit a boltba, és meg sem állt, hogy váltson pár szót az eladóval. Felvitte Valeriust a fürdőszobába, aztán kikapott egy törülközőt és egy mosdókesztyűt a szekrényből. - Menj, és fürödj meg, addig én szerzek neked valami ruhát a szobatársamtól.

Valerius elsápadt a gondolattól. - Már megbocsáss, de az ezüst flitter nem igazán az én stílusom. Tabitha akarata ellenére elmosolyodott. - Nem Marlától, hanem Marlontól szerzek neked valamit. - Marion? Az alteregója. Ritkán tör felszínre, de Marla azért tart itt egypár ruhát szükség esetére. - Azt hiszem, ezt nem értem. - Menj fürödni - sürgette Tabitha. Valerius nem vitatkozott tovább, mert tényleg zavarta a bűz. Hálás volt, hogy Tabitha legalább annyi ideig megtűrte a házában, míg megtisztálkodott. Levetkőzött, és éppen csak belépett a zuhany alá, amikor nyílt az ajtó. Valerius megdermedt. - Csak én vagyok az! - szólalt meg Tabitha a zuhanyfüggöny túloldalán. - Találtam egy fekete pantallót és egy egyszerű fekete inget. A nadrág valószínűleg bő lesz egy kicsit derékban, de a szára remélhetőleg elég hosszú. Az ingben nem vagyok biztos, lehet, hogy valamelyik pólómat kell majd felvenned. - Köszönöm. Tabitha hirtelen szétrántotta a függönyt, és éhes tekintettel végigmérte a férfit. - Szívesen. Valerius mozdulatlanul állt, a forró víz végigfolyt a hátán. A lány merész, átható tekintetétől felállt a farka. Tabitha szemlátomást cseppet sem bánta. Szétáradt a mosoly az arcán. - Mindig kémkedsz a vendégeid után? - Soha, de most nem tudtam megállni, hogy ne vessek egy pillantást arra, amit később szándékomban áll alaposan kiélvezni. - Mindig ilyen pimasz vagy? - Őszintén? Valerius bólintott. - Nem, normális esetben nem viselkedem így, és te vagy az utolsó, akire szemet vethetnék, mégsem tudok neked ellenállni. Valerius a tenyerébe fogta a lány arcát. Az egész túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. - Soha nem ismertem senki hozzád foghatót. A lány megfogta a kezét, aztán elfordította az arcát, és megcsókolta Val tenyerét. - Siess, dolgunk van! Elhúzódott, és Valeriusnak azon nyomban hiányozni kezdett a közelsége. Miért volt ilyen hatással rá ez a lány?

Gondolni sem akart erre, ezért gyorsan lezuhanyozott, aztán felöltözött. A hálószobában találta Tabithát, az egyik széken ült, és egy könyvet lapozgatott. A lány felnézett, mintha megérezte volna Valerius jelenlétét. A férfi csöndesen állt a küszöbön. Úgy nézett ki, mintha otthon érezné magát, de a ruhák tényleg nem illettek rá. Tabitha felállt, és a férfira mosolygott. Eléje lépett, kigombolta a mandzsettát a túl rövid ingen, és felhajtotta az ujját. Aztán kihúzta az inget a nadrágból. Tudom, hogy ez nem a te stílusod, de így sokkal jobban néz ki. - Biztos vagy benne? A férfi istenien nézett ki. - Ó, igen! Valerius egy kinyitható pengéjű kardot tartott a kezében. - Az egyetlen probléma az, hogy ha rövid ujjú az ing, akkor nem tudom hova rejteni a fegyveremet. Tabitha lelkesen felsóhajtott a fegyver láttán. - Gyönyörű darab! Kell munkája? Kell Sötét Vadász volt, Dallasban élt, és sok fegyvert készített a társainak. - Nem - válaszolta Valerius, és mély lélegzetet vett. - Kell nem áll szóba rómaiakkal. - Hogyan? Valerius kivette a lány kezéből a kardot. - Daciából származik, a népe háborúban állt az enyémmel. A testvéreivel együtt elfogták, és Rómába vitték gladiátornak. Még kétezer év múltán is eléggé dühös ránk. - Oké, ezt már unom. Miért nem tesz Ash valamit, hogy ne bánjanak így veletek a többiek? - Mit tehetne? - Verhetne például beléjük egy kis észt... - Azzal nem menne semmire. Mi, rómaiak megtanultuk, hogy békén hagyjuk a többieket. Kevesen vagyunk, és még vitatkozni sincs értelme velük. Tabitha felmordult. - Rendben, akkor rohadjanak meg mind! Valerius letette a kardot a komód tetejére, aztán visszamentek vadászni. Tabitha leterelte Valeriust a járdáról, és belekarolt a férfiba. - Tudod, nem is értem, hogyan végezheted úgy a munkádat, hogy közben Zarek villámokkal bombáz az Olümposzról, és a többi szemétláda is állandóan piszkál. - Gyorsan megtanultam, hogy elkerüljem a Bourbon Streetet. Meghagyom Talonnak és Jean-Lucnek. Én csak olyan helyekre megyek, ahol senki nem ismeri Nicket.

- És Zarek? A férfi erre nem válaszolt. Befordultak a Dumaine-re. Egyikük sem szólt egy szót sem. Nem értek meszszire, amikor Tabitha megérezte az ismerős bizsergést. - Démonok - suttogta. Valerius azonnal elengedte a karját, és előhúzott egy tőrt a zsebéből. Megpördült, mintha próbálná kiszimatolni az ellenséget. Semmit nem érzett. Tabitha érezte az ördögök jelenlétét, de ő sem tudta meghatározni, merre lehetnek. Valami fütyülő hangot hallottak, aztán váratlanul szélroham söpört végig az utcán, és távoli, mániákus nevetés hangját sodorta feléjük. - Tabitha... A lány ereiben megfagyott a vér, amikor meghallotta, hogy egy hang suttogja a nevét a sötétből. - Eljövünk érted, kislány! - Hangos nevetés hallatszott, aztán csönd lett. Tabitha annyira megrémült, hogy nem kapott levegőt. - Merre vagy? - kiáltotta Valerius. Senki nem válaszolt. Valerius a karjába kapta a lányt, és minden érzékét szabadjára eresztette, de nyomát sem lelte annak a valakinek vagy valaminek, amelynek a hangját az előbb hallották. - Tabitha? Valerius a hang irányába kapta a fejét. Közvetlenül mögüle jött. Nem emberi lényé volt. Nem is démoné. Egy lélek volt. Szellem. A lény eltátotta a száját, mintha sikítani akarna, aztán hirtelen semmivé vált a hátborzongató ködben, amely körbefogta Tabithát, és átsuhant rajta. A lány testét átjárta a jeges hideg. Úgy érezte, mintha valami megérintette volna a lelkét. Valerius érezte, hogy Tabitha reszketett, de a javára szólt, hogy nem sikított fel a rémülettől, és nem vesztette el az önuralmát. - Elment? - kérdezte. - Azt hiszem - válaszolta a férfi. Már nem érezte a szellem jelenlétét. - Mi volt ez? - A lány hangja megbicsaklott, érződött rajta a pánik. - Nem tudom biztosan. Nem ismerted fel a hangját? A lány megrázta a fejét.

Hirtelen emberi sikoly hasított az éjszaka csendjébe. Valerius elengedte a lányt, és rohanni kezdett a hang irányába; tudta, hogy Tabitha követi, és vigyázott, hogy ne veszítse szem elől a lányt. Semmiképpen nem akarta, hogy az a valami Tabithára támadjon. Gyorsan odaértek az apró, sötét kapualjhoz, ahonnan a sikolyt hallották. Sajnos elkéstek. A földön egy test hevert. - Maradj mögöttem - szólt a lányra, és közelebb lépett az áldozathoz. Tabitha már nyitotta a száját, hogy ellentmondjon, de igazából nem vágyott rá, hogy megbizonyosodjon a nyilvánvalóról. Az igazat megvallva, több halottat látott már, mint szeretett volna. Valerius letérdelt, és megtapogatta az áldozat nyakát. - Halott - mondta. Tabitha keresztet vetett, aztán elkapta a tekintetét. Felpillantott az épületre, amely előtt álltak, és összevonta a szemöldökét. A fakó téglafalra valaki vérrel felírt egy görög mondatot. Tabitha beszélte a nyelvet, de olvasni nem tudott görögül. - Le tudod fordítani? Valerius felnézett, és az arca megmerevedett. - Igen. „Halál arra, aki közbeavatkozik.” Mihelyt elolvasta, a felirat eltűnt. Tabitha nagyot nyelt. Hullámokban tört rá a pánik. - Mi folyik itt, Valerius? - Nem tudom - válaszolta a férfi. Elővette a mobilját , és felhívta Tate-et a halottkémet, a Sötét Vadászok régi barátját. - Csodálkozom, hogy Tate szóba áll veled - jegyezte meg a lány, miután a római bontotta a hívást. - Nem kedvel, de miután Ash elbeszélgetett vele, meg tanulta, hogy el kell viselnie. - Valerius Tabitha mellé lépett. - Jobb lenne, ha eltűnnénk, mire Taté ideér a rendőrökkel. - Igazad van. - Tabitha gyomra felkavarodott. – Nem gondolod, hogy el kellene mondanunk Ashnek, mi történt? - Nem is tudjuk, hogy mi történt. Nem telt el elég idő ahhoz, hogy a démon megölje, és elragadja a lelkét. - És szerinted ez mit jelent? - Megidézett bárkit mostanában a testvéred? - Dehogy! - méltatlankodott Tabitha. - Sokkal több esze van ennél! - Nos, valaki feni rád a fogát, Tabitha, és amíg ki nem derítjük, hogy ki az, addig jobb lesz, ha rajtad tartom a szemem. Tabitha tökéletesen egyetértett. Az igazat megvallva, egyáltalán nem akarta, hogy a férfi szem elől tévessze. Nem, ha az a... valami bármikor visszatérhetett.

- Árulj el nekem valamit, Val. Érnek bármit a Sötét Vadászok a szellemek ellen? - Őszintén? Tabitha bólintott. - Semmit. Sőt, ha nem vagyunk elég óvatosak, még meg szállhatnak minket. Tabithát elöntötte a jeges rettegés ezekre a szavakra. - Azt állítod, hogy ha az az izé visszatér, a hatalmába keríthet téged? Valerius bólintott. - És akkor Isten legyen irgalmas hozzád és az egész városhoz.

7. fejezet

Tabitha az éjszaka hátralévő részében nagyon kényelmetlenül érezte magát. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy még a levegő is valami ördögi erőt rejt. Fertőzött. Valami volt odakinn, és rá vadászott. Azt kívánta, bárcsak tudná, ki vagy micsoda. És miért? Valerius nem sokat beszélt, miközben az utcákat járták Démonoknak nyomát se lelték. Alig egy órával pirkadat előtt értek vissza a házához. Valerius mögötte állt, míg kinyitotta az ajtót. Tabitha megtorpant, amikor rájött, hogy a férfi nem követte a házba. - Nagy ijedtségen mentél keresztül ma éjszaka - szólalt meg csöndesen. A kezeit zsebre dugta. - Aludnod kell, és reggelre jobban érzed majd magad. Tabitha figyelte, ahogy a holdsugár megvilágította a férfi szabályos arcát. Az őszinteségtől, amely az elkínzott fekete tekintetből áradt, megsajdult a szíve. Őszintén megmondom, nem akarok egyedül lenni. Nagyon szeretném, ha velem maradnál. - Tabitha... A lány a férfi meleg ajkára tette az ujját, hogy elhallgattassa. - Minden rendben, Val. Nem sértődöm meg, ha nem akarsz lefeküdni velem. De... A férfi forró csókja az ajkaira forrasztotta a szót. Tabitha felnyögött, amikor megérezte a római ízét. Valerius a tenyerébe fogta a tarkóját, és belemélyesztette az ujjait a hajába. Tabitha átkarolta, és behúzta a férfit a házba, aztán a falhoz szorította, és vadul visszacsókolt. Szinte letépte róla az inget, mire ráeszmélt, hogy be sem csukta maguk mögött az ajtót. Becsapta az ajtót, bezárta, aztán Valerius felé fordult.

- Marla - figyelmeztette a férfi suttogva, amikor Tabitha a cipzárja után nyúlt. A lány halkan káromkodott; Valeriusnak igaza volt. Ha Marla meghall valami zajt, felkel, hogy megnézze, mi volt tíz. - Gyere - suttogta. Megfogta a férfi kezét, és fölvezette a szobájába. Szerencsére Marla ajtaja csukva volt. Tabitha behúzta a férfit a szobájába, aztán bezárta maguk mögött az ajtót. Tabitha úgy érezte, idegesnek kellene lennie, de nem volt az. Mintha egy része elepedt volna, hogy közel kerüljön ehhez a férfihoz, akit átkozott az egész családja. Ennek nem volt semmi értelme. Mégis itt volt, és megszegett minden létező tabut. Amanda meg fogja ölni ezért. Kyrianosz soha nem fogja neki megbocsátani. De a szívét nem érdekelték az észérvek. Bár őrültség volt, akarta ezt a római tábornokot. Tabitha vadul megcsókolta a férfit, hogy elfelejtkezzen a félelmeiről.

Valerius felmordult. Annyira finom volt a lány íze! Nem szokott hozzá, hogy a nők irányítsanak szex közben, de talán éppen ezért találta izgatónak Tabitha viselkedéséi A lány csak annyi időre szakította meg a csókot, amíg kibújt a pólójából, aztán ismét a férfi szájára tapadt. Valeriust minden maradék józansága elhagyta, amikor a lány ismét átkarolta. A mellei kicsik és csábítóak voltak, ahogy a mellkasához simultak. A lány lehúzta a nadrágján a cipzárt, aztán becsúsztatta a kezét, és gyengéden simogatni kezdte a farkát... Valerius felszisszent a gyönyörtől. Tabitha végigsimított a csípőjén a hátsójáig. Lassan, csábítóan letolta a nadrágját. Valeriusnak soha nem volt még ilyen erotikus élményben része. A lány letérdelt, lehúzta a cipőjét, a zokniját, aztán ki bújtatta a nadrágjából. Valerius nem értette ezt a nőt. El sem merte hinni, hogy itt van vele. Olyan régen volt már nővel. Ahogy Tabitha is mondta, a legtöbb asszony, akivel dolga akadt, frigid és formális volt az ágyban. Egyik sem volt szenvedélyes. Merész. Tabithához fogható. A lány felbecsülhetetlenül értékes és különleges volt. ritka kincs. A belőle áradó tűz felmelegítette Valeriust, és hozzá vonzotta. Tabitha mintha olvasott volna a gondolataiban. - Mi a baj, Valerius? - suttogta, és megállt a férfi előtt. - Csak próbálom megérteni, miért vagy velem.

- Mert kedvellek. - De miért? A lány kihívóan az ajkába harapott, aztán vállat vont. - Furcsán vicces és kedves vagy. Valerius megrázta a fejét. - Nem vagyok kedves. Csak hidegségre vagyok képes. Tabitha belemarkolt a férfi hosszú hajába; a selymes fürtök simogatták az ujjait. - Nekem nem tűnsz hidegnek, tábornok. Végigsimított a nyelvével a férfi alsó ajkán, aztán megcsókolta. Valerius feje kóválygott a lány szavaitól és tetteitől. Majd elepedt Tabitháért. A háta mögé nyúlt, kitapogatta a melltartó kapcsát. A lány nem hagyta abba a csókot, csak leeresztette a karját, hogy a ruhadarab könnyedén lecsúszhasson a földre. Valerius magához szorította; Tabitha pucér melle forrón simult a mellkasához. A lány ezüst, félhold alakú köldökgyűrűje a csípőjéhez dörzsölődött, amitől ismeretlen izgalom áramlott át a testén. Az ágyéka szinte égett, annyira kívánta Tabithát. Akárcsak a szíve. Soha nem szeretkezett olyan nővel, aki igazán kedvelte őt. Halandóként a szeretői politikai szövetségesek voltak, olyan nők, akik csak a jó kapcsolatokkal rendelkező gazdag férjjelöltet vagy szeretőt látták benne. Sötét Vadászként csak olyan nővel került kapcsolatba, aki semmit nem tudott róla. De Tabitha... Valerius mély torokhangon felmordult, és gyorsan megszabadította a lányt a maradék ruhájától. Az utcai lámpák lénye megvilágította Tabitha meztelen testét. Gyönyörű volt. Karcsú, izmos. Valerius még soha nem vágyott ennyire senkire. Fölemelte a lányt a földről, és az ajtónak szegezte a testével. Tabitha fölnevetett. Tetszett neki a férfi ereje. Nyers, vad szenvedélye. Nem, az ő tábornoka egy csöppet sem volt frigid. Csábító és izgató volt. Kívánatos. Valerius a karjaiban tartotta, miközben mélyen belehatolt. Tabitha mély torokhangon felnyögött. - Ez az, bébi - suttogta. - Add nekem, amid csak van! Valerius a lány nyakára szorította az arcát, és belélegezte édes illatát, miközben döfködte. A lány az egyik lábával átfogta a derekát. Soha nem szeretkezett még így egyetlen nővel sem. Ilyen állatiasan és vadul. És imádta.

A lány ívbe feszítette a hátát, még mélyebben magába húzta, megemelte a csípőjét minden egyes lökésre. Az egyik lábával a földön támaszkodott, megemelte, majd visszahúzta a csípőjét, hogy egyre mélyebben magába fogadja a férfit. Valeriusnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy kivárja, míg együtt érnek a csúcsra. Megmarkolta a lány mellét, miközben élvezte Tabitha nedves, hívogató melegét. Megbabonázva figyelte, ahogy a lány az ajkába harapott, aztán a másik lábát is a dereka köré fonta. Erősen a combjai közé szorította. Fantasztikus volt! A lány a nyakát csókolgatta, nyalogatta, míg Valerius pumpálta. Tabitha számára semmi más nem létezett ebben a pillanatban, csak a férfi kemény, vastag szerszáma mélyen a testében. Valóságos lázban égett. Érezte, ahogy a belső izmai éhesen megragadják a férfit. És amikor elélvezett, alig tudta visszafojtani a hangos kiáltást. Valerius felmordult, amikor a lány a körmeit a hátába mélyesztette, és belenyögött a fülébe. Egy csepp fájdalmat sem érzett. Elmosolyodott, amikor meglátta, milyen arcot vágott a lány a kéj csúcspontján. Tabitha fölnevetett, és valósággal dorombolt, aztán a két tenyerébe fogta a férfi fejét, és olyan hevesen megcsókolta, hogy Valerius nem kapott levegőt. A csóktól felért a csúcsra. Megesküdött volna, hogy tényleg csillagokat látott, mikor a magját a lányba ürítette. Szorosan magához ölelte Tabithát, míg a testén újabb és újabb remegés futott végig. A feje kóválygott. Nekitámasztotta a homlokát az ajtónak, miközben a lány lassan leengedte, és letette a lábát a földre. - Vadul szereted, igaz? - kérdezte viccelődve, és finoman megharapdálta a férfi mellét. Valerius elvigyorodott; furamód jólestek neki a lány szavai. Tabitha kisiklott Valerius és az ajtó közül, és a sarokban álló magnóhoz lépett, amelyet ruhák borítottak. - Mit csinálsz? - kérdezte a férfi. Hirtelen felcsendült EIvis Nem tehetek róla, hogy beléd szerettem című dala. Tabitha lehalkította a zenét, aztán Valerius elé állt, és átölelte. - Tabitha? - Táncolj velem, Val. Mindenkinek legalább egyszer életében muszáj meztelenül táncolnia. - Én nem táncolok. - Mindenki táncol Elvisre. Mielőtt tovább vitatkozhatott volna, Tabitha átkarolta a nyakát, a fejét a mellkasára hajtotta, aztán lassan táncolni kezdett vele.

Valerius még soha életében nem volt ennyire bizonytalan. Ám, ahogy a lány lágyan ringott vele a zene ütemére, lassan szinte szürreális béke árasztotta el. Varázslatos volt. Különleges. Könnyűnek érezte a szívét. Tabitha haját simogatta, miközben a karjaiban tartotta a lányt, és ringatóztak a zenére. Tabitha lágy, édes hangon együtt énekelt Elvis-szel. - Gyönyörű a hangod - suttogta a fülébe. A lány megcsókolta a mellkasát. - Köszönöm. A főiskolán én voltam a heavy metál lánybanda énekese. Valerius elmosolyodott. A lány lélegzete lágyan csiklandozta a bőrét. Szinte látta maga előtt Tabithát a színpadon, ahogy a vadul őrjöngő közönségnek énekelt. - Tényleg? - Mm. - A lány olyan édesen nézett rá, mint még soha egyetlen más nő sem. Azt reméltük, belőlünk lesz az új Vixen. De nem lett. Shelly teherbe esett, Jessie pedig úgy döntött, inkább elmegy Las Vegasba szállodaigazgatónak. - Te pedig vámpírvadász lettél. Tabitha megpördült a karjaiban, aztán újra hozzábújt. - Igen, és átkozottul jól csinálom! Valerius lepillantott az apró sebhelyre a mellén, ahol a lány beléje döfött a tőrrel. - Nem vitatom. Véget ért a dal, majd felhangzott az Aerosmith-től az Édes érzés. Tabitha elengedte Valeriust, és egyedül táncolt tovább. A férfi elakadó lélegzettel figyelte. Amikor a zene felgyorsult, a lány a feje fölé rúgta a lábát. Aztán az ágy tartórúdja körül kezdett vonaglani, mint egy profi, és Valerius alig bírta megállni, hogy hangosan fel ne nyögjön. A Föld kerekén nem volt semmi erotikusabb annál, ahogyan táncolt. Közelebb sasszézott, háttal Valeriusnak. Fölemelte a haját, aztán hagyta, hogy visszahulljon a vállára, és közben a csípőjét finoman a férfi ágyékához dörzsölte. Valerius nem bírta tovább az édes kínzást. Lehajtotta a fejét, átkarolta a lányt, és gyengéden megharapdálta a vállát. Végigsimított a mellén, a hasán, a köldökgyűrűn, amíg el nem ért a lábai között megbúvó gesztenyebarna háromszögig. Tabitha még mindig nedves volt a szeretkezésüktől. Abban a pillanatban, ahogy megérintette, a lány felszisszent, és a kezéhez dörzsölte magát. Valerius legnagyobb döbbenetére a lány végigsimított a karján, megfogta a kezét, és a lába közé dugta. Szégyenkezés nélkül hozta a tudomására, hogy mit szeretne, és Valerius imádta ezt. Nem kellett találgatnia, vajon a lány élvezi-e az érintését. Minden simogatásra azonnal reagált, és amikor bedugta két ujját, a lány felkiáltott. Tabitha megfordult a karjaiban, és szorosan magához ölelte. Mielőtt Valerius magához térhetett volna, már az ágyon feküdt, a lány pedig rajta, és átölelte a combjaival.

Valerius fölnevetett. - Tudod, egy gyengébb férfit simán halálra rémítenél. Tabitha visszanevetett, és hátraigazította a haját a válla mögé. - Félsz tőlem, Val? - Nem - válaszolta a férfi őszintén. - Tetszik, hogy tudod, mit akarsz, és nem félsz megszerezni. A lány meleg mosolya felolvasztotta Valerius szívét. A lány gyengéden végighúzta az ujját a férfi orrnyergén, az ajkán, a torkán. A körme finoman végigsúrolta a bőrét. Tabitha lehajtotta a fejét, és az ajkai közé vette Valerius bimbóját. Felmordult, amikor megérezte a férfi ízét a nyelvén. Még finomabb volt, mint gondolta. Semmi sem volt jobb a buja, napbarnított bőrénél. Legjobban azonban azt élvezte, hogy a férfi nem félt tőle. Nem zavarta a vadsága, az éhsége. Megnyugtató változatosság volt a többiekhez képest. Apró csókokkal hintette tele Valerius mellkasát, izmos, kemény hasát, csípőjét. Érezte, ahogy a férfi megborzongott a kéjtől. Fölnevetett, és végighúzta az ujját a köldökétől lefelé vezető göndör szőrcsíkon. Valerius ismét kemény volt. Tabitha fölegyenesedett, és végignézett a férfin. Bámulatosan festett. Finoman megsimogatta a makkját; hagyta, hogy a nedvesség bevonja az ujjai hegyét. Valerius némán figyelte, ahogyan Tabitha végigsimított a farkán, le egészen a puha golyókig, ívbe feszítette a hátát. A lányt elbűvölte, milyen hatalma volt a férfi fölött. Lehajtotta a fejét, és a szájába vette a makkját. Válaszul a férfi egész teste megvonaglott, szinte követelte, hogy tegyen a kedvére. Tabithát büszkeséggel töltötték el a mély nyögések. Valerius csak feküdt az ágyon, két tenyerében tartva a lány fejét, míg Tabitha finoman végighúzta a nyelvét a far l m, a tövétől a csúcsáig. Soha életében nem érzett még semmin ahhoz foghatót, mint ami most átjárta a lelkét. Hogyan volt képes Tabitha keresztüllátni a hideg külsőn? Úgy vélem, hogy nekünk, aszociális lelkeknek össze kell tartanunk. így legalább nem vagyunk egyedül - jutottak eszébe a lány Ottonak mondott szavai. De Tabitha nem volt aszociális. Ő élénk és csodálatos volt. Tabitha mélyen belélegezte Valerius gazdag, férfias illatát. Nem sietett. Felnézett, és látta, hogy a férfi őt figyeli, a szemében égő vággyal. Mosolyogva lassan végignyalta a testét, míg el nem ért addig a csókra teremtett, dekadens szájáig. A férfi felnyögött, és szorosan magához ölelte. Tabitha végigsimított Valerius vállán, megharapdálta az állát. A borostája csiklandozta a nyelvét és az ajkait, a lehelete az arcát. Tabitha fölegyenesedett, aztán lassan, centiről centire magába fogadta a férfit.

Valerius az arcát simogatta, miközben a lány gyengéd, lassú ritmusban meglovagolta. A lassú szeretkezés még lélegzetelállítóbb volt, mint az előző vad párzás. Tabitha lágy volt, mint egy simogatás, miközben szeretkeztek. És igen, ez igazi szeretkezés volt: finom, gyengéd. A lány a kezére fektette a tenyerét, lágyan szájába vette az ujjait. Valerius felszisszent. Tabitha elmosolyodott, és játékosan megharapdálta az ujjait. A férfi lehúzta magához a lány fejét, és megcsókolta, miközben megemelte a csípőjét, hogy még mélyebbre hatoljon. Ezúttal egyszerre értek a csúcsra. Tabitha Valerius mellére omlott. Lihegve, izzadságban fürödve feküdtek hoszszú ideig. Valerius gyengéden magához ölelte. Soha többé el sem akarta engedni. Ha tehetné, megállítaná az időt, hogy egész halhatatlan életét így összebújva, kielégülve töltsék. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy magával ragadja az álom. Kétezer év után először békésen végigaludta a napot. Tabitha meggyőződött róla, hogy Valerius biztonságban van a napfénytől. A férfi karjaiban feküdt, és hallgatta egyenletes, nyugodt lélegzését. Még mindig aggódott a szellem miatt. Furcsa érzéseket keltett benne, amelyektől képtelen volt szabadulni Legszívesebben felhívta volna Acheront, de nem akarta ilyen ostobasággal zaklatni az atlantiszit. Ashnek pihenésre volt szüksége. Úgy döntött, majd beszél vele, ha a férfi felébredt. Egyelőre itt volt neki Valerius, és ettől különös nyugalom szállta meg. Nem lett volna szabad így éreznie egy olyan férfi iránt. akit az ikertestvére soha nem fog beengedni az otthonába. Egy része úgy érezte, hogy elárulta Amandát és Kyrianoszt, a másik azonban enyhíteni szerette volna a Valerius szeméből sütő fájdalmat. A férfi biztonságot hozott az életébe, és őszintén kedvelte száraz humorát. Tetszett neki, hogy a római emelt fővel fogadta a nehézségeket; az életben ritkán lehetett találkozni ilyen férfival. Valerius nem férfi. Valóban nem volt az; Tabitha tisztában volt ezzel, mint ahogy azzal is, hogy nem volt reményük semmiféle jövőbeni kapcsolatra. A Sötét Vadászoknak nem lehetett partnerük. Soha nem lehettek együtt. Soha. Miután ő és Valerius felkelnek ebből az ágyból, elválnak útjaik. A férfi nem lesz több számára, mint egy régi ismerős. Ám Tabitha nem akarta őt elengedni.

- Hagyd abba - korholta magát. Pihennie kellett. Lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy elaludjon. Az álmai azonban egyáltalán nem voltak megnyugtatóak; eleven, rettenetes képeket vetítettek eléje a húgáról és Kyrianoszról. Hallotta Marissa babát segítségért zokogni. Álmaiban látta maga előtt a halott barátai arcát, Valeriust a kereszten haldokolni. Hallotta a háttérben a gyilkosai gúnyos nevetését. Érezte a férfi kínjait, a fájdalmát, amiért elárulták. Hallotta, amint bosszúért kiált. Alig múlt dél, amikor Tabitha felébredt; az egész teste reszketett. Csak pár órát aludt, de annyira felzaklatták az álmai, hogy képtelen volt visszafeküdni. - Tabitha? Jól vagy? - kérdezte Valerius alvástól rekedt hangon. A lány megcsókolta meztelen vállát, és elmosolyodott. - Nem tudok aludni. Te csak pihenj! - De... Tabitha a római ajkára tette az ujját, hogy elhallgattassa. - Aludj, bébi! Minden rendben, jól vagyok. Valerius gyengéden megharapdálta az ujjbegyét, szorosan megölelte, aztán aludt tovább. Tabitha a férfi óvó karjaiban feküdt, a gondolatok cikáztak az agyában. Nem volt kedve felkelni, de amikor pár perc múlva meghallotta, ahogy valahol a földszinten Marla és Debbie a leltározásról beszélgetett úgy döntött elég volt a lustálkodásból. Gyorsan lezuhanyozott, és felöltözött; vigyázott, nehogy felébressze az ágyában alvó finom falatot. Lement a földszintre, és felhívta Ottot, hogy hozzon Valeriusnak tiszta ruhát. - Miért nem jött haza? - kérdezte Otto. - Nem volt rá idő. - Aha. - A Fegyvernök hangján érezni lehetett, hogy nem vette be a mesét. Egy órán belül ott vagyok. - Otto - szólt rá figyelmeztetően Tabitha. - Azt ajánlom, Valerius saját holmiját hozd, ne valami olyasmit, amilyennel Nick szokta bosszantani Kyrianoszt! - Miért kell elrontanod a szórakozásomat? Tabitha megcsóválta a fejét, és letette a telefont. Mivel nem volt más dolga, átment a boltba, ahol Debbie éppen az aprót adta vissza egy vásárlónak. Otto egy óra múlva megérkezett Valerius holmijával. Semmiféle bántó megjegyzést nem tett, de divatos pulóvert és márkás farmert viselt, nem pedig a szokásos ízléstelen szerelést. Valószínűleg mindig ilyen jól nézett ki, amikor Valerius nem volt a közelében.

Miután Otto távozott, Tabitha felvitte a ruhákat a szobájába, szépen összehajtogatva a komód tetejére tette, hogy Valerius megtalálja, aztán visszament a boltba. Éppen befejezte a rendrakást, amikor Nick Gautier belépett az ajtón. Lekapta a napszemüvegét, és boldogan elmosolyodott. - Jó napot, cherie! - köszönt, és finoman megpuszilta a lány arcát. Tabitha összeráncolta a szemöldökét; Nick nagyon régen nem üdvözölte ilyen barátságosan. - Mitől van ilyen jó kedved? Nick felvillantotta szokásos ördögi, elbűvölő mosolyát. - Szerinted? Öreglány, jövök neked egy vacsorával! Tabithát csak még jobban összezavarták a szavai. - Miért? - A barátnőd, Simi... Micsoda egy csaj! Tabithát kiverte a jeges verejték a Nick hangjából sugárzó vágyakozás hallatán. - Alig várom, hogy újra lássam - folytatta a fiú, és Tabitha most már pánikba esett. - Nincs meg véletlenül a telefonszáma? Úgy volt, hogy hatkor találkozunk, de egy kicsit késni fogok, és nem szeretném, hogy várnia kelljen. Tabithát elöntötte a rettegés, alig kapott levegőt. Ez nem lehetséges! Ugye, Nick nem tette meg azt, amitől tartott. Még Nick Gautier sem lehetett ennyire ostoba! - Simi? Simi számát szeretnéd? - Igen. Olyan gyorsan eltűnt tegnap éjszaka, hogy nem volt módom elkérni tőle. - Miért szaladt el? - Azt mondta, találkoznia kell valakivel. – Nick kérdően felvonta a szemöldökét. - Mi a gond? Van valami, ami ről tudnom kellene? Nincs férjnél, ugye? Tabitha érezte, hogy minden vér kifutott az arcából. - Mondd, hogy nem csináltál semmit Simivel tegnap éjszaka. Csak bekísérted a Menedékbe, és... - Grillsütésre vittem. Azt mondta, imádja, és azoknal a medvéknek fogalmuk sincs róla, milyen az igazi barbecue. Tabitha megdörzsölte a homlokát, hogy elűzze a készülő fejfájást. Úristen, ebből baj lesz... - És utána mi történt? Nick pajkosan vigyorgott. - Tudod, hogy úriember ilyesmiről nem beszél. Tabitha a szája elé kapta a kezét; mindjárt elhányom magam, futott át az agyán. Nick azonnal elkomolyodott. - Mi van? - Nem kérdezted meg tőle, kivel találkozik, igaz?

- Nem. Gondoltam, egy barátjával. - O, Nick! - Tabitha majdnem elsírta magát, annyira megsajnálta a fiút. - Nem csupán egy barát, mindjárt ma gad is rájössz. Simi száma 555-562-1919. Nick összeráncolta a homlokát. - Ez Ash száma. - Pontosan. Nick olyan fehér lett, mint a fal, amikor felfogta, mibe keveredett. - A mi Ashünké? Acheron Parthenopaeusé? Tabitha komor arccal bólintott. Nick arca már a szivárvány minden színében játszott. - Ó, istenem, Tabitha, miért nem szóltál? - Azt hittem, tudod. Simi ismer téged. - Dehogy, tegnap találkoztunk először. - Nick cifra káromkodások közepette megdörzsölte az arcát. Tabitha megcsóválta a fejét. - Ash ki fog nyírni. - Ne merészeld elárulni neki! - üvöltött Nick. - Nem áll szándékomban. De mi van, ha Simi... - Felhívom Asht, és megmondom, hogy beszélnünk kell. Ha mindent bevallok... - Nick, ki fog nyírni. Szereti Simit, tiszta szívéből. Soha nem fogja neked ezt megbocsátani. Örülhetsz, ha ép bőrrel megúszod. Nick nem akart hinni a fülének. Az elmúlt évek során Ash párszor célozgatott rá, hogy van barátnője, és emiatt többször is cikizte őt. Ám az soha meg sem fordult a fejében, hogy összefut Ash barátnőjével a Francia negyedben. Szent isten, hogyan történhetett ez meg? Hogyan feküdhetett le a legjobb barátja csajával? Miért nem szólt Simi egy szót sem? Ha Simi tényleg tudta róla, hogy kicsoda, ahogyan Tabitha állítja, akkor miért tett ilyesmit? - Sokat veszekszenek Ashsel? - kérdezte reménykedve. - Nem, Nick. Nincs ekkora szerencséd. A fiú újabb káromkodásban tört ki. - Be kell vallanom neki. Nem vagyok gyáva. Tartozom neki ennyivel. - Előtte mindenesetre menj el a St. Louis katedrálisba, és gyónj meg. Nick keresztet vetett; még mindig nem hitte el, hogy ilyesmibe keveredett. Tudhatta volna, hogy Simi túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Nagyon jól szórakoztak, és alig várta, hogy újra találkozzanak. Tabithának igaza volt. Neki vége. - Hé, Tabby - szólt be Marla a nyitott ajtóból. - Valerius felébredt. Éppen zuhanyozik.

Nick eltátotta a száját meglepetésében. - Valerius? - Sss - szólt rá a lány. Nick azonban nem vette a lapot. - Valerius, mint a faszfej Valerius? Mi az ördög folyik itt, Tabitha? - Semmi közöd hozzá. - Ó, persze, igazad van - csattant fel Nick dühösen. - Már megbocsáss, de kettőnk közül - elharapta a mondatot, mintha nem tudta volna hirtelen, mit mondjon. Oké, én nagyobb szarban vagyok, mint te, de csak egy kicsivel. Amanda kitépi a szívedet, ha megtudja. Tabitha szeme haragosan felvillant. - Akkor segíts titokban tartani, Nick. Ha egyetlen szót is elejtesz, már hívom is Asht. Nick védekezően felemelte a két kezét. - Megegyeztünk. De gyorsan tüntesd el azt a római faszt innen! Tabitha az ajtó felé mutatott. - Viszlát, Mr. Gautier! Nick feltette a napszemüvegét. - Minden jót, Ms. Devereaux! Tabitha kétségbeesetten megdörzsölte az arcát. Mi jöhetett még ezek után? Idegesen felszaladt a lépcsőn. Amikor az ajtóhoz ért, hallotta a vízcsobogást. Gyorsan rendelt egy pizzát, hát ha Valerius éhes. Mire a férfi végzett a zuhanyozással, és felöltözött, meg hozták az ételt. Tabitha kifizette a futárt, letette a dobozi az asztalra, és várta, hogy Valerius lejöjjön. Még mindig émelygett a gyomra. - Milyen jó lenne, ha valaki kitalálná, hogyan lehet visszamenni az időben, és az elejétől újrakezdeni ezeket a pocsék napokat - motyogta, miközben elővett a szekrényből két papírtányért. Valerius az ingét gombolta, miközben jött lefelé a lépcsőn. Tabitha háttal volt az ajtónak; a római megtorpant, és a lányt figyelte. Tabitha éppen az asztal fölé hajolt, a hátsója megfeszült. Valerius elmosolyodott az emlékre, milyen volt a lány kerek popsija, amikor éjszaka meztelenül táncolt. A farka azonnal megkeményedett. Amikor visszanyerte az önuralmát, besétált az étkezőbe. Összehúzta a szemöldökét, amikor meglátta a hatalmas fehér papírdobozt. Isteni illata volt, de... - Ez meg mi? - kérdezte. - Pizza - válaszolta a lány, miközben feléje fordult. Valerius elkomorodott. - Ó, ugyan már! - bosszankodott a lány. - Ez is olasz. - Ez pizza. - Soha nem ettél még pizzát?

- Nem. - Akkor ülj le, és maradj nyugton, míg hozok egy kis bort. Ízleni fog, ígérem. Egy Bubba nevű olasz készítette. Valerius hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. - Egy olaszt nem hívhatnak Bubbának. - Dehogynem, olaszabb név, mint a Valerius. És legalább magánhangzóra végződik. Valerius már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon, de meggondolta magát; nem volt esélye meggyőzni Tabithát, amikor a lány ilyen hangulatban volt. Azért vagy ilyen ingerlékeny, mert nem aludtál eleget, vagy csak szeretnéd, hogy elmenjek? - Tényleg nem aludtam eleget, és ha van eszed, leülsz, és eszel - vágott vissza a lány, és elindult a konyha felé. Valerius azonban nem fogadott szót; Tabitha után ment, felkapta, és a vállára dobta a lányt. - Mit csinálsz? - kérdezte Tabitha dühösen. Valerius letette az egyik székre, és megragadta a két kezét, hogy ne tudjon moccanni. - Jó estét, Tabitha! Remekül érzem magam. Te hogy vagy? - Dühösen. - Sajnálattal hallom. - Valerius felemelte az egyik kezét, és megsimogatta a lány arcát. - Amikor felébredtem, éreztem a bőrömön az illatodat, és meg kell mondjam, ettől azonnal jó kedvem lett. Nem szeretném, ha tönkretennéd. Tabitha szinte elolvadt a szavaitól és a gyengéd tekintetétől. A férfi bőrének friss, tiszta illata azonnal jobb kedvre derítette. Valerius ajkai olyan közel voltak az övéhez, hogy szinte már érezte is a férfi ízét. És azok a sötét szemek... Igazán csábítóak. - Te aztán tudod, hogyan bosszantsd fel az embert - jegyezte meg, de a férfira mosolygott. - Oké, rendes kislány leszek. - A két tenyerébe fogta a férfi arcát, és közelebb húzta magához, hogy megcsókolja. Éppen csak kezdett belemelegedni, amikor megszólalt a telefon. Micsoda időzítés! Tabitha káromkodva talpra kecmergett, hogy fogadja a hívást. Amanda volt az. Ismét. Tabitha nem igazán figyelt oda arra, amit a nővére hablatyolt Marissáról és Kyrianoszról, meg az újabb álmáról. Egészen addig, amíg meg nem említette Desziderioszt és Tabithát. - Micsoda? - kérdezte, miközben igyekezett nem bámulni Valeriust, aki úgy bökdöste a pizzát, mintha ufó lenne.

- Azt mondtam, hogy halálra vagyok rémülve, Tabby. Iszonyatosan félek. Ebéd után ledőltem egy kicsit, és azt álmodtam, hogy Deszideriosz megölt engem és Kyrianoszt.

8. fejezet

Tabithát halálos rettegés töltötte el, mire befejezték a beszélgetést. Soha nem hallott még ilyen félelmet Amanda hangjában. És ami még rosszabb volt: ismerte a húga képességeit. Ha Amanda előre látta a saját halálát... Gondolkodás nélkül felhívta Acheront. - Szia, Ash! - köszöntötte az atlantiszit. Nem kerül te el a figyelmét, hogy Valerius a név hallatán érdeklődve fordult feléje. - Baj van. Amanda hívott, és azt mondta, megálmodta a saját halálát, én pedig múlt éjszaka belefutottam valami nagyon ijesztőbe. Az... Ash ebben a pillanatban testet öltött a konyhában. - Micsoda? Tabitha egy pillanatra ledermedt; Ash néha nagyon ijesztő tudott lenni. Bontotta a hívást, aztán részletesen beszámolt mindenről, a szellemről is, amelyet előző éjszaka látott. - Látod Amanda halálát? - kérdezte végül. Ash szíve vadul zakatolt. Próbálta eloszlatni a ködöt, amely Amanda és Kyrianosz jövőjét fedte. Nem látott semmit. Nem hallott semmit. A francba! Ezért nem engedett közel magához senkit. Ha törődött valakivel, vagy valakiről kiderült, hogy részese lesz a jövőjének, akkor többé nem látta előre a sorsát. Kyrianosz és Amanda jövője ismeretlen volt számára; csak feketeséget látott, és ezt nagyon utálta. - Beszélj hozzám, Ash! Tabithára nézett, hallotta a hangján, és érezte is a lányból sugárzó félelmet és pánikot. Tudta, hogy a lány vigaszt vár tőle, de nem adhatta ezt meg neki. Már Tabitha jövőjét sem látta. - Az volt a sorsa, hogy boldog legyen - mondta csöndesen. A hangsúly a volt szón volt. A szabad akarat azonban gyakran megváltoztatta az emberek sorsát. Mi változott? Valaminek történnie kellett, amiről Amanda az álmán keresztül tudomást szerzett.

Ismerte annyira Amanda képességeit, hogy ne kételkedjen a lányban. Ha előre látta a halálukat, akkor az valószínűleg be is fog következni, hacsak ő rá nem jön az okokra, és idejében meg nem változtatja a dolgok menetét. Ash lehunyta a szemét, és szabadon engedte az erejét. Azt kereste, mi változhatott meg Amanda sorsában - de semmit nem talált. Egyáltalán semmit. A pokolba! Valerius mögötte állt. Ash oldalra lépett, hogy a háta ne a római felé legyen. - Mondd el pontosan, mi történt tegnap éjszaka - kérlelte Tabithát. A lány ismét részletesen beszámolt a találkozásukról a szellemmel, és Valerius néhány aprósággal egészítette ki a beszámolót. - Urian! - szólította Ash a spathi démont. Tabitha felvonta a szemöldökét. Ash nagyon furcsán viselkedett, szinte sugárzott belőle az aggodalom. - Ki csoda Urian? Mielőtt befejezhette volna a mondatot, egy magas, eszméletlenül jóképű férfi jelent meg a konyhában. Fekete bőrnadrágot és inget viselt, a haja egészen világosszőke volt, a szeme kék. Összehúzta a szemét; szemlátomást nem volt elragad tatva tőle, hogy ugráltatják. - Ne merészelj ilyen hangsúllyal megidézni, Ash. Nem érdekel ki vagy, nem szeretem az ilyesmit. - Szereted, vagy sem, tudnom kell, mire készülnek a spathiak. Egészen pontosan arra vagyok kíváncsi, visszatért-e Deszideriosz a játékba. Tabithát elöntötte a jeges veríték. Urian elhúzta a száját. - Miért aggódsz miatta? Desz csak egy ostoba balfácán. - Deszideriosz halott - jelentette ki Tabitha határozottan. - Kyrianosz megölte. Urian felvonta a szemöldökét. - Ja, én pedig a húsvéti nyuszi vagyok - látod, milyen édes a bolyhos kis farkam? Nem olyan egyszerű megölni egy spathit, kislány. Legföljebb annyit érhetsz el, hogy egy időre kivonod a forgalomból. - Baromság - csattant fel a lány. - Nem, Tabitha - szólt közbe Ash. - Deszideriosz esszenciája elszabadult. Ha valamelyik testvére vagy gyermeke vissza akarja hozni, megteheti. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Tabithát megrémisztette, hogy Ash egy ilyen fontos tényt eltitkolt előlük. - Miért nem mondtad ezt eddig? - Mert abban reménykedtem, hogy nem fog megtörténni. - Reménykedtél? - sikított a lány. - Kérlek, mondd, hogy nem egyszerű reményekre alapoztad a húgom és Kyrianosz életét!

Ash nem válaszolt. Tabitha csak most fogta fel igazán az elmúlt napok töriténéseinek jelentőségét. - Vagyis spathiakkal harcoltam aznap éjjel, amikor találkoztam Valeriusszal? Urian felhorkant. - Higgy nekem, kislány, azok csak ncofiták lehettek. Ha igazi spathiak lettek volna, már halott lennél. A férfi arroganciája egyre jobban felbosszantotta Tabithát. Ki ez a seggfej egyáltalán? - Honnan tudsz ilyen sokat róluk, Mr. Nagyokos? - Én is közéjük tartoztam. Tabithának elborult az agya. A férfira vetette magát. Ash elkapta, és visszarántotta. Fölemelte a földről. Tabitha rugdosott, káromkodott, próbálta elérni Uriant, aki csak vigyorgott. - Hagyd abba, Tabby - suttogta Ash a fülébe. - Urian már mellettünk áll. Higgy nekem, súlyosabb árat fizetett a másik oldalhoz való hűségéért, mint gondolnád. Aha, biztosan! - Hogyan hozhatsz egy démont az otthonomba azok mán, amit tettek velem? A családommal? - Ó, én már nem vagyok démon, kislány - szólalt meg Urian, és a szeme figyelmeztetően felvillant. - Ha az lennék... - Akkor már halott lennél - vágott közbe vészjósló hangon Valerius. - A kezem által. Urian felnevetett. - Hát persze - mondta, majd Ash felé fordult. - A vadászaid arroganciája valóban határtalan. Többet kellene elárulnod rólunk nekik, Ash. Ash eleresztette Tabithát, aztán Urianra nézett. - Azt akarom, hogy megtudd, mi folyik a spathiaknál. Maradtak még olyanok, akik lojálisak hozzád? A démon vállat vont. - Akad, de... - Urian tekintete Tabithára siklott. - Ha Desz valóban visszatért, akkor be akarja majd fejezni, amit elkezdett. Az istenek segítsenek nektek, ha reinkarnálódott. Patakokban fog folyni a vér New Orleans utcáin. - Ugyan ki hozta volna vissza azt a szörnyeteget? - kérdezte Tabitha. - A gyermekei - válaszolt Urian és Ash egyszerre. Tabitha még mindig nem akart hinni a fülének. Miközben magában fortyogott, észrevette, hogy Urian arca könyörületet sugároz. Látszott rajta, hogy valami kísérti. Amikor megszólalt, a hangjában nyoma sem volt a gőgnek. - Hidd el, nehéz elvágni a kötelékeket, amelyek egy olyan apához kötnek, aki megmentett attól, hogy 27 évesen borzalmas halált halj. - Valami a hangjában elárulta, hogy saját tapasztalatból beszél.

- Te is lojális voltál az apádhoz? - faggatta Tabitha. Urian vonásai megkeményedtek. - Bármit megtettem volna az apámért addig a napig, amikor megölt, és elvette tőlem az egyetlen dolgot, ami többet jelentett nekem, mint a saját életem. Abban a pillanatban minden hozzá fűző kötelék elpattant. - A démon Ashre nézett. - Meg látom, mit tehetek. Urian egy ragyogó narancsszínű villanásban eltűnt, de a konyhában még érezni lehetett a rosszakaratot, amely utána maradt. - A fenébe - motyogta maga elé Ash. - Urian szereti a drámai gesztusokat. Muszáj lesz emlékeztetnem, hogy felejtse el a pirotechnikai trükköket. - Ez az ember nagyon dühös - jegyezte meg Tabitha. - Fogalmad sincs róla, mennyire - felelte Ash. - És minden oka meg is van a gyűlöletre. - Ash megcsóválta a fejét, mintha meg akarná tisztítani a gondolatait, az-tán csöndesen folytatta. - Míg Urian nem jön vissza, azt akarom, hogy ti ketten együtt maradjatok, és vigyázzatok egymásra. Deszideriosz Dionüszosz fia, az isten pedig még mindig haragszik rám amiatt, ami három éve, a Mardi Gras idején történt. Nem hiszem, hogy elég ostoba lenne ahhoz, hogy segítsen Deszideriosznak, de bármit kinézek mindkettőjükből. Jelentőségteljesen Tabithára meredt. - Még ha apuci nem is segít, Deszideriosz isteni hatalommal rendelkezik, ami halálos lehet, mint valószínűleg emlékszel. - Igen - válaszolta a lány szarkasztikusan. Pontosan emlékezett rá, milyen játszi könnyedséggel kaszabolták le a démonok a barátait. - Nem felejtettem el. Ash Valerius felé fordult. - Deszideriosz képes manipulálni az embereket. Mondhatnám úgy is, hogy megszállja őket. Szerencsére Tabitha elég konok ahhoz, hogy a csokoládé szellemén kívül semmi más ne tudja megszállni, de Marla áldozatul eshet. Otto biztonságban van, de a háztartásod többi tagja... Talán meg kellene fontolnod, ne adj e nekik egy kis szabadságot. Valerius arcáról tisztán leolvasható volt, hogy inkább meghal. - Majd vigyázok. - Néha muszáj aludnod. Az alkalmazottaid bármelyike könnyedén bejuthat a hálószobádba, és megölhet. Nem hinném, hogy bármelyikük is annyira szeretne, hogy akár egy pillanatig is habozzon, végrehajtsa-e Deszideriosz parancsát, ahogyan azt Kyrianosz házvezetőnője tette. Valerius orrcimpái kitágultak a dühtől. Tabitha nagyon sajnálta a rómait, de Ash nem foglalkozott egyikük érzelmeivel sem. - Azt akarom, hogy együtt csináljátok ezt végig. Figyelmeztetnem kell Janice-t és Jean-Lucöt, hogy mire számíthatnak. - Ash a lány felfordult. Tabitha, pakolj össze néhány cuccot, és költözz át Valeriushoz egy kis időre. - De mi lesz a boltommal? - Marla intézheti az ügyeket pár hétig. - Igen, de...

Ash arcvonásai megkeményedtek. - Ne vitatkozz, Tabitha! Deszideriosznak nagy a hatalma, és komolyan haragszik rád, a testvéredre és Kyrianoszra. Ezúttal nem fog veletek játszadozni, hanem megöl mindnyájatokat. Normális körülmények között Tabitha vitatkozott volna Acheronnal, ha másért nem, akkor azért, hogy bosszantsa. De tudta, mit jelentett a férfi hangsúlya. Vele senki sem húzhatott ujjat. - Rendben. - Megkaptad a parancsot, tábornok - szólt Ash szigorúan Valeriusra, aki válaszul gúnyosan szalutált. Ash csak a szemét forgatta, aztán eltűnt. Most, hogy egyedül maradtak, Valerius szó nélkül bámulta a lányt. Olyan vad düh izzott benne, hogy a lány szinte fizikai fájdalmat érzett. - Mi van? - A férfi nem válaszolt. A tálalóhoz lépett, leemelte Amanda esküvői képét, és levette Russell Crowe fotóját Kyrianosz arca elől. Aztán káromkodni kezdett. – Rá kellett volna jönnöm, miikor mondtad, hogy Amandának hívják a húgodat. Az arcán elterülő undortól elszakadt a lánynál a cérna. - Igen, de az én nevem Tabitha, nem pedig Amanda. Mi köze ennek ahhoz, ami történik? De Valerius nem is hallotta, mit mondott. Nem érdekelte. Csöndesen kisétált a konyhából, fel az emeletre. Tabitha összerezzent, amikor meghallotta, hogy bevágódott a hálószoba ajtaja. - Rendben van - kiáltotta. - Viselkedj gyerekesen. Nem érdekel! Valerius mozdulatlanul ült az ágy szélén, az agyában cikáztak a gondolatok Tabitháról. Kyrianosz feleségének az ikertestvére mentette meg az életét. Hihetetlen volt, teljességgel megmagyarázhatatlan. Az elmúlt kétezer évben igyekezett nagy ívben elkerülni a görögöt, hogy ne emlékeztesse arra, amit a családja tett vele, és akkor... Összeszorította az állkapcsát. Nagyon sajnálta Kyrianoszt azért, amit érezhet az árulás miatt. Valerius nagyapja - az ő kiköpött mása - elcsábította Theonét, Kyrianosz imádott feleségét, aki elárulta érte a férjét. Kyrianoszt nem a csatatéren fogták el, ahogyan egy ilyen nagy hadvezérhez illett volna. A felesége kábította el a saját otthonában, és átadta Őt a halálos ellenségeinek. Valerius gyomra felfordult, ahogy visszaemlékezett azokra a hetekre, amikor az apja és a nagyapja megkínozta a görög tábornokot, hogy információkat csikarjon ki tőle - és szimpla szórakozásból. Még mindig hallotta Kyrianosz sikolyait. A mai napig kísértette a görög vérben ázó, összetört testének képe. Kyrianosz tekintete elkínzott és üres volt. A hosszá hetek alatt egyetlenegyszer találkozott a tekintetük, és az emlék beleégett Valerius lelkébe.

S ami még rosszabb volt, Valerius emlékezett arra is, hogyan nevetett a nagyapja azon a vacsorán, amelyet Kyrianosz keresztre feszítésének estéjén tartottak, miután elutasította a tábornok apját, aki próbálta megmenteni a fiát. - Látnotok kellett volna az arcát, amikor a felesége a szeme láttára átölelt. Az a kurva nyöszörgött, és a farkamért esdekelt, miközben ott előtte megdugtam. Milyen kár, hogy már nem láthatta a ribanc arcát, amikor kidobtam az utcára. Valerius soha nem értette meg ezt a kegyetlenséget. Elég volt legyőzni az ellenséget, de használni az asszonyát a szeme láttára... Ő pedig lefeküdt Kyrianosz feleségének az ikertestvérével. A történelem valóban ismétli önmagát. Acheron tudta, mégsem szólt. Miért ragaszkodott hozzá az atlantiszi, hogy együtt maradjanak, amikor tudta, hogy mit érez majd Kyrianosz? Ennek nem volt semmi értelme - legalább annyira nem, mint annak, hogy Tabitha megmentette, amikor a lány is pontosan tisztában volt vele, mennyire gyűlöli őt a sógora. Jupiterre, a görögnek minden oka megvolt arra, hogy a halálát kívánja. Nem csoda, hogy Selena olyan szenvedélyesen gyűlölte, inkább az volt az elképesztő, hogy nem támadott rá még hevesebben minden egyes alkalommal. Kinyílt az ajtó. Valerius teste megfeszült, amikor Tabitha belépett. A lány nem szólt hozzá, miközben egy kis bőröndbe becsomagolta - a fegyvereit. - Mit csinálsz? - Amit Ash mondott. Hozzád költözöm. - Miért nem maradsz inkább Kyrianos-szal és Amandával? - Mert megbízom Ashben. Ha azt mondja, hogy veled kell lennem, akkor engedelmeskedem. - Le is fogsz köpdösni? - kérdezte Valerius, mielőtt meggondolhatta volna magát. Tabitha megtorpant a kínos kérdés hallatán. - Tessék? Valerius állán remegni kezdett egy izom. - Ezt teszi a testvéred, Selena minden egyes alkalommal, amikor meglát. Azon tűnődöm, nem kell-e tőled is egy jó turhányi távolságot tartanom a biztonság kedvéért. Tabitha nevetett volna, ha a férfi nem beszél halálos komolyan. - Turha. Érdekes ezt a te szádból hallani. Nem is hittem volna, hogy egyáltalán ismered ezt a szót. - Nos, igen, a testvéred és az utolsó Fegyvernököm jól megtanította, mit jelent. - Felállt, és elindult az ajtó felé. - Kinn megvárom, míg elkészülsz.

Tabitha berúgta az ajtót, még mielőtt a férfi a közelébe ért volna. Valerius gőgös arccal fordult feléje. - Mi az ördög bújt beléd? - Tessék? - Valerius hangja éppen olyan fagyos volt, mint a tekintete. - Nem árt, ha néhány dolgot tudsz rólam. Először is, nem nyelek le semmilyen sértést senkitől. Másodszor, nem fogom vissza magam. Ha valami bajom van valamivel vagy valakivel, akkor azt nyíltan közlöm. - Igen, ezt észrevettem. - Harmadszor, médium vagyok - folytatta Tabitha zavartalanul. - Ácsoroghatsz ott, és megjátszhatod a nemtörődömöt, de pontosan tudom, mit érzel. Szóval, ne tettesd nekem a titokzatos, hideg idegent, mert csak feldühítesz vele. Valerius álla leesett. - Médium vagy? - Igen. Tudom, hogy Ash jelenléte fájdalmat okozott neked, csak azt nem, hogy miért. És éreztem a haragot fellángolni benned, amikor megláttad Kyrianosz arcát. Tabitha fölemelte a kezét, és a tenyerébe fogta a férfi arcát. Anyám mindig azt mondogatta, hogy lassú víz partot mos. Eddig csak kétszer mutattad ki az érzelmeidet: amikor tegnap éjszaka szeretkeztünk, és most, amikor bevágtad magad után az ajtót. Valerius próbált elhúzódni, de a lány nem engedte. - Engedj közel magadhoz, Val! Ne sétálj el! - Nem értelek téged - mondta végül a férfi, zakatoló szívvel. - Nem szoktam hozzá, hogy bárki is kedveljen, különösen nem egy olyan ember, akinek minden oka meg van arra, hogy gyűlöljön. - Miért kellene, hogy gyűlöljelek? - A családom tönkretette a sógorodat. - És Sally nagybátyám uzsorás volt, akit az egyik kliense agyonlőtt a nyílt utcán. Minden családban vannak seggfejek. Nem a te hibád. Nem te ölted meg Kyria-noszt, igaz? - Nem, még kisgyerek voltam, amikor meghalt. - Akkor mi a probléma? Ahhoz képest, milyen ésszerűtlen teremtés, Tabitha néha nagyon világosan látja a dolgokat, gondolta Valerius. - Minden ember, akivel találkoztam ebben a városban, és ismeri Kyrianoszt, az első pillanattól kezdve gyűlölt engem. Azt feltételeztem, te is hozzájuk hasonlítasz. - Tudod, mit mondanak a feltételezésekről, igaz? Mindkettőnkből bolondot csináltál. Jesszusom! Szeretem Kyrianoszt, de meg kell tanulnia elengedni a múltat. Valerius nem mert hinni a lánynak. Az, hogy Tabitha elfogadta őt, olyan...

A lány magához húzta, és szorosan megölelte; Valeriusnak visszatért tőle az életkedve. - Tudom, hogy nem tarthatlak meg, Valerius. Hidd el, tökéletesen megértem, milyen az életed és mik a kötelezettségeid. De barátok és szövetségesek vagyunk. Valerius a karjaiban tartotta a lányt, miközben a szavai visszhangoztak a lelkében. Tabitha végül kibontakozott az ölelésből, és hátralépett. - És ma éjszaka dolgunk van, igaz? - Igaz. - Remek, akkor induljon a rakéta! - Rakéta? - kérdezett vissza Valerius értetlenül. Tabitha bocsánatkérően elmosolyodott. - Az unokatesom, Ian, imádja a Power Rangerst. Azt hiszem, túl sok idői töltöttem vele a videó előtt. - Ah! - Valerius a bőröndért nyúlt. - Gyere, rendezkedj be a házamban, aztán megyünk, és megnézzük, találunk-e démonokat. Tabitha nem szeretett volna újra összefutni Tiával, ezen inkább taxit hívott. Otto már nem volt otthon, mire meg érkeztek. Szokás szerint Gilbert nyitott ajtót. Ugyanolyan merev és formális volt, mint mindig. - Örülök, hogy újra látom, Gil - köszöntötte Tabithíi. miközben Valerius átadta a bőröndöt a komornyiknak. - Kedves a ridegsége. Gilbert értetlenül összeráncolta a homlokát. Lenézett a bőröndre, aztán kérdően Tabithára tekintett. Valerius alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. - Ms. Devereaux egy ideig nálunk marad, Gilbert. Szólna Margaretnek, kérem, hogy készítse elő a hölgy szobáját? - Igen, uram. Valerius elindult felfelé a lépcsőn, aztán megtorpant. - Ha Margaret végzett, szeretném, ha a személyzet kivenne néhány hét szabadságot. Gilbert teljesen megdöbbent. - Uram? - kérdezett vissza hitetlenkedve. - Ne aggódjon, kifizetem a teljes bérüket. Vegyék előre hozott karácsonyi ajándéknak! Csak hagyjon egy listát az asztalomon a telefonszámokkal, amelyeken elérhetek mindenkit. - Ahogy parancsolja, uram. Tabitha érezte a Valeriusból sugárzó szomorúságot. Annak ellenére, amit Acheron mondott, Valerius kedvelte Gilbertet, és szemlátomást egyáltalán nem örült neki, hogy a komornyiknak távoznia kell.

- Hova mész? - kérdezte Tabitha, amikor Valerius újra elindult felfelé a gyönyörű mahagóni lépcsőn. - Fegyverekért. Elkísérsz? - Ó! Mindig a gyengéim voltak azok a férfiak, akik tele voltak fegyverrel! Mutasd, mid van, bébi! Tabitha nem tudta leolvasni Valerius arcáról, hogy mulatságosnak találta-e a szavait, vagy sem. Követte a férfit az emeletre. Amikor felértek, jobbra fordultak a hosszú folyosón. Középtájon Valerius benyitott az egyik szobába. Tabitha elismerően füttyentett, amikor meglátta az edzőtermet. Hatalmas volt, tele a legkülönbözőbb homokzsákokkal, birkózószőnyegekkel, próbabábukkal. Utóbbiak közül az egyik úgy nézett ki, mint amelyet alaposan helybenhagytak. Mellesleg rikító hawaii inget viselt. - Csak nem olyasvalaki akar lenni, akit ismerek? - kérdezte a lány, és a tőrdöfések nyomára mutatott a baba felén. - Inkább nem mondok semmit. - Ezek szerint Otto nem vesz részt az edzéseiden. Valerius a babára pillantott. - Azt hiszem, mondhatni, hogy valamilyen szinten mégis. Tabitha megcsóválta a fejét, miközben a római a gardróbhoz lépett. A szekrény valóságos fegyverarzenált rejtett; a lány biztos volt benne, hogy a rendőrök elájultak volna, ha meglátják. - Gránátvető? - Az eBayen vettem. Onnan bármit beszerezhetsz. - Látom. Kinek van szüksége Kellre, amikor ott az internet? Valerius kajánul rámosolygott, miközben felcsatolt egy hosszú, halálosnak látszó tőrt az alkarjára. - Melyiket választja, hölgyem? Tabitha leakasztott egy kisebb számszeríjat az ajtóról. - Azt hiszem, túl sok Buffyt láttam. Imádom a számszeríjakat. Valerius hátralépett, hagyta, hogy Tabitha kiválassza, milyen fegyvert akar. Be kellett ismernie, hogy élvezettel figyeli a nőt, aki pontosan tudja, hogyan védheti meg magát. Egy igazi profi alaposságával vizsgált meg minden egyes darabot. A római soha nem hitte volna, hogy az ilyesmi izgató lehet, ám mégis az volt: a farka megkeményedett a látványtól. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne tegye most azonnal a magáévá a lányt. Tabitha hátranézett a válla fölött, és azonnal megérezte a Valeriusból sugárzó vágyat. A fekete szeme valósággal izzott.

Tabitha tudta, hogy a férfi már nem sokáig lesz képes megfékezni magát. Vágyának tüze felszította az övét is, és a végén Tabitha már alig kapott levegőt. - Tessék - mondta, és átadott a férfinak egy fényes acél karót. Valerius hátralépett, és becsúsztatta a fegyvert a zsebébe. Mielőtt megszólalhatott volna, kinyílt az ajtó, és belépett a komornyik. - Ms. Devereaux? Tabitha a közeledő Gilbert felé fordult. - Igen? - A szobája készen áll. Valerius megköszörülte a torkát. - Kérlek, ellenőrizd, minden megfelelő-e, mielőtt a személyzet távozik. - Oké. - Tabitha pontosan tudta, hogy a férfinak egyedüllétre volt szüksége, és igazság szerint neki sem ártott egy kis távolság, hogy visszanyerje az önuralmát. Ha nem tűnik el a szobából nagyon gyorsan, akkor hamarosan meztelenül kötnek ki az egyik birkózószőnyegen. Tabitha követte Gilbertet, vissza a hallba, majd az épület másik szárnyába. A folyosó végén a komornyik kitárt előtte egy ajtót. A lány elámult a fenséges látványtól. Soha nem látott még ilyen királyian berendezett szobát - de hát nem is várt mást Valeriustól. A helyiség sötét tengerkékben és aranyszínben pompázott. A puha ágytakarót lehajtották. Gilbert a házi telefonhoz lépett, aztán megtorpant. - Nem lesz a házban senki, aki válaszolhatna a hívásra - motyogta az orra alatt. - Nem szívesen távozik? A komornyik szemlátomást meglepődött a kérdésen. - Régóta szolgálom Valerius urat. A hangsúlyából egyértelműen kicsengett, hogy a „régóta” valóban hosszú időt jelentett. - Maga is Fegyvernök? Gilbert megrázta a fejét. - Nem is tudnak a létezésemről, ezért cserélgeti Valerius úr olyan gyakran a Fegyvernökeit. Tizenöt éves voltam, amikor felfogadott, a londoni szolgálata idején. Senki másnak nem kellettem. Tabitha zavarodottan összeráncolta a homlokát. - Miért nem csináltak magából Fegyvernököt? - A Tanács megtagadta Valerius úr erre irányuló kérését. - De miért? - Tabitha egy szót sem értett az egészből. A Tanács engedélyezte, hogy Nick Gautier Fegyvernök legyen, amikor Kyrianosz ezt kérte, pedig a fiú múltja meg lehetősen zűrös volt. - Attól tartok, nem igazán izgatja őket a tábornok, sem pedig az igényei.

Tabitha mély torokhangon felmordult. Soha nem szívelte azokat, akik mások felett ítélkeztek. Ahogy Zelda néni mondogatta, csak Isten ítélhet. - Ne aggódjon, Gilbert, gondoskodom róla, hogy senki ne kellemetlenkedhessen Valerius-szal a távollétében. Rendben? A komornyik rámosolygott. - Rendben. Gilbert meghajolt, majd távozott. Tabitha körülnézett. A holmiját valaki már kipakolta, minden egyes darabot szép rendben beraktak a komódba, a szekrénybe és a fürdőszobába. Hűha! Nem lenne nehéz hozzászokni ehhez a kényeztetéshez! A fegyverei az egyik fiókban voltak. Legjobban a kinyitható pengéjű késeket szerette, amelyeket tépőzárral erősített a csuklójára. Gombnyomásra lecsúszott a kés a markába, de nagyon óvatosan kellett bánni vele, különben a fegyver csúnya sebeket okozhatott a tenyerén. Felhúzta a nadrágja szárát, és beledugott még egy rövid tőrt a bakancsába, egy pillangókést pedig a farzsebébe. A legtöbb fegyvere illegális volt, de éppen elég barátja volt a rendőrségnél, így nem kellett különösebben aggódnia. Éppen felvett egy hosszú ujjú pulóvert, amikor valaki kopogott. Kinyitotta az ajtót, és Valeriust találta a folyosón. A római volt a legvonzóbb férfi, akivel valaha is találkozott. A haja még nedves volt, és a megszokott lófarokba fogta össze, pedig Tabitha sokkal jobban szerette, amikor szabadon omlott a vállára. Szabályos arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, de a lány érezte, hogy a férfi örült, hogy látja. - Indulok járőrözni. - Kész vagyok. A rómaiból sugárzott a lány felé a kedvesség. Az arcvonásai meglágyultak, és Tabitha alig tudta megállni, hogy a1 karjaiba ne szorítsa. Komolyan, senkinek nem szabadna ennyire csábítónak lennie! Valerius kitárta előtte az ajtót. - Gyere, Veszélyes Úrnő, a démonok már várnak! Tabitha lesétált a lépcsőn Valerius-szal a nyomában, Otto a hallban várta őket. Akkor érkezhetett haza, amikor az emeleten voltak. - Riadót rendeltek el New Orleansban. Evakuálnak minden Fegyvernököt, aki nem tagja a Véres Rítus testvériségnek. Ash már iderendelt néhány újabb Sötét Vadászt az állam északi részéről és a Mississippi környékéről. Tudtatok erről? - Nem - válaszolta Valerius. - Nem hallottam a riadótól. - Addamsék is távoznak? - kérdezte Tabitha.

Otto bólintott. - Még Tad is. Milwaukee-ból fogják irányítani a Sötét Vadász honlapot, míg vissza nem vonják a riadót. Tabithának eszébe jutottak Amanda figyelmeztető szavai. Elővette a mobilját a hátsó zsebéből, és felhívta a testvérét, míg Valerius és Otto a továbbiakról egyeztetett. Elöntötte a megkönnyebbülés hulláma, mihelyt meghallotta Amanda hangját. - Szia, húgocskám! - Igyekezett nagyon nyugodtnak hangzani. - Mi újság nálatok? - Nem sok. És igen, tudok a riadóról. Ash már beköltözött hozzánk egy Kassim nevű Sötét Vadásszal. - Miért nem evakuáltak benneteket? - Ash szerint semmi értelme nem lenne, az a valami úgyis követne minket. Szerinte jobb, ha hazai pályán vesszűk fel a harcot, mintha ismeretlen területre kényszerülnénk. Ne aggódj, Tabby! Sokkal jobban érzem magam, mióta Ash és Kassim itt van. - Igen, Ash soha nem engedné, hogy bármi történjen veletek. Vigyázzatok magatokra. Majd később jelentkezem. Szeretlek! - Én is téged. Szia! Tabitha felsóhajtott, miután Amanda bontotta a vonalat. A gyomra összeszorult a félelemtől. Azon tanakodott, miért ennyire ideges. - Gondoskodom róla, hogy mindenki az utcákon legyen ma éjszaka - közölte Otto, majd távozott. Valerius királyi gőggel bólintott. Mihelyt egyedül maradtak, Tabitha Valeriushoz fordult. - Ismersz egy Kassim nevű Sötét Vadászt? - Csak hallomásból. Valerius megigazította a kabát ujját. - Afrikai herceg volt a középkorban. Jacksonban szolgált, mielőtt Ash áthelyezte volna Alexandriába pár évvel ezelőtt. Miért? - Beköltözött Amandáékhoz, ezért kíváncsi voltam rá. miféle szerzet. - Tabitha a bejárati ajtó felé bökött a hüvelykujjával. - Indulhatunk? Amikor ellépett volna Valerius mellől, a férfi megfogta kezét. - Bármi is jár a nyomotokban, elkapjuk, Tabitha. Ne aggódj! A hangjából csengő őszinte aggodalom megmelengette a lány szívét. - Megvédenéd a halálos ellenségedet? Valerius félrefordította a fejét. Amikor visszanézett a lány szemébe, a tekintete valósággal izzott. - Megvédem a szeretteidet, igen.

Valeriusnak semmi oka nem volt erre. Az égvilágon semmi. Tabitha biztos volt benne, hogy a római helyében Kyrianosz felsétált volna az emeletre, magára zárta volna a hálószobája ajtaját, és a kisujját sem mozdította volna. De Valerius... Mielőtt meggondolhatta volna magát, magához húzta a férfi fejét, és szenvedélyesen megcsókolta. Az ízétől szédülni kezdett. Mennyire szerette volna, ha semmi dolguk nem lenne ma éjszaka! Akkor felvihetné a férfit az emeletre, hogy szeretkezzenek. Ha megtehetné... Csalódottan felsóhajtott, finoman megharapdálta a férfi ajkát, aztán elhúzódott tőle. Érezte, hogy Valerius is vonakodva engedte el. Kényszerítette magát, hogy ellépjen a római mellől. Kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett a szabadba. Otto közeledett feléjük az utca irányából, ahol az autóját hagyta. Tabithának csak most tűnt fel, hogy ugyanazt a fekete farmert és pulóvert viseli, mint délután. Ezek szerint ma éjszakára lemondott a lomposságról. Tisztára úgy nézett ki, mint egy komoly felnőtt. - Majd elfelejtettem - fordult Valeriushoz, és a kezébe nyomott egy készüléket, amely úgy nézett ki, mint egy apró adóvevő. - A biztonság kedvéért. A Tanács azt akarja, hogy mindenki nyomon követhető legyen, így kimenthessék, ha valami történik. Tabitha legnagyobb meglepetésére Otto neki is adott egyet. - Köszönöm, Otto. A férfi biccentett. - Legyetek óvatosak! Talon a tér környékén járőrözik majd Kyrianoss-zal és Iulianos-szal. Az övék az Ursulines is a Menedék környékén, valamint a Chartres és a Francia piac. Ti válasszatok egy másik körzetet. - A Francia negyed északnyugati részén leszünk. A Bourbon, a Toulouse, a St. Louis, a Bienville és a Dauphitx környékén. Valerius arca megrándult a Bourbon hallatán, de egy szót sem szólt. - Ash vállalta a temetőket - folytatta Otto. – Janice-é a Cabal, a Harrod’s és a raktárak környéke, Jean-Lucé pedig a Garden. Ulric az üzleti negyedben járőrözik, Zoe a Tulane-en. Kassimot Ash megfenyegette, hogy pirítósi csinál belőle, ha hajnal előtt elhagyja Kyrianosz házát, vagy engedi Amandát és Marissát távozni. - Kicsoda Ulric? Otto jelentőségteljesen Tabithára nézett. - Sötét Vadász Biloxiból, kábé fél órája érkezett a városba. Szőke, úgyhogy próbáld meg nem ledöfni, ha az utadba akad egy sötét sikátorban. - Mi az? Nem az én hibám, ha megtámadom az agyaras népeket! Nem kellene démonnak kinézniük - jelentette ki sértődötten. - Én nem is hasonlítok démonra, mégis leszúrtál. Otto felnevetett.

- Igen, de te meg úgy néztél ki, mint egy ügyvéd, azért ki kellett, hogy nyírjalak. Az emberiség érdekében. Valerius megcsóválta a fejét. Tabitha komoly arccal Otto felé fordult. - Hány Fegyvernök maradt a városban? - Csak én, Kyr és Nick. Utolsóként Tad, az exed, Eric és a felesége távozott, ők úgy egy órája szálltak repülőre. Mindenki más, Lizával bezárólag, elutazott, és addig nem is tér vissza, míg Ash engedélyt nem ad rá. - És mi van a Vérvadászokkal? - A Menedék közelében tanyáznak, hogy megvédhessék a kicsiket és a nőket. Még Vane és Bride is beköltözött egy időre. - Segítenek, ha kell? - kérdezte Tabitha. Otto megrázta a fejét. - Szerintük ez az emberek gondja és nem akarnak beleavatkozni. Tabitha dühösen szusszantott. - Ezt nem hiszem el! - Akkor nem sokat tudsz az állatokról - közölte Otto. - Ezért is tartja rajta Talon az egyik szemét a klubon. Az appoliták és a démonok pontosan tudják, hogy a Menedék falain belül senki, még Ash sem érhet hozzájuk. Tabitha fölnevetett. - Ashnek hozzájuk sem kell érnie ahhoz, hogy megölje őket! - Mit mondtál? - kérdezte Valerius és Otto egyszerre. - Micsoda? Ti ezt nem is tudtátok? Ash igazán lenyűgöző harcos. Észre sem veszitek, és már végzett is veletek. Olyan gyors, hogy nem is látjátok! - Mint Corbin - szólt közbe Otto. - Tud teleportáltálni. Megjelenik a semmiből, leszúrja a démont, és mire az szétporlad, a csaj már el is tűnt. - Corbin? - kérdezett vissza Tabitha. - Egykori görög királynőből lett Sötét Vadász - magyarázta Valerius. Tabitha a szemét forgatta. - Hadd találgassak! Ő sem a haverod, igaz? - Tényleg kíváncsi vagy a válaszra? Nem igazán. - Igen - tette hozzá Otto, de semmi Zoéhoz és Samiához képest. Csak kiejted előttük azt a szót, hogy „római”, és jobb, ha azonnal magad elé is kapod a kezed. - Otto jelentőségteljesen Tabithára nézett. - Persze nem rád gondolok, hanem azokra, akiknek van odalenn védeni valójuk. - Oké. - Tabitha ellépett Otto mellől. - Ez nagyon érdekes volt, de azt hiszem, ideje, hogy munkához lássunk. - Az ócska IROC felé intett, amely a kapu előtt parkolt.

- Nem bánod, ha kölcsönveszem az autódat, Otto? Valerius arcából kifutott minden vér. Otto ördögien felnevetett, és előhúzta a zsebéből a kulcsokat. - Csak tessék! Valerius gyorsan közbeszólt. - Van nekem... - Ez is megteszi - szakította félbe Tabitha, aztán Ottora kacsintott, és elvette a kulcsot. Valerius egész teste megmerevedett. - Igazán, Tabitha, azt hiszem... - Ülj be az autóba, Val. ígérem, hogy nem fog megharapni. Valeriuson látszott, hogy egy csöppet sem győzte meg, Tabitha nevetve indult a kocsi felé. Legnagyobb meg lepetésére Otto utánuk szólt. - Legyetek óvatosak, srácok! Lehet, hogy egyikőtöket sem kedvellek, de nem szeretném, ha a rosszfiúk győznének. - Ne aggódj - kiabált vissza Tabitha. - Most már tudom, mire számítsak. - Ne légy ilyen elbizakodott - figyelmeztette Valerius éles hangon. - Egy nálam sokkal jobb ember egyszer azt mondta: „a megromlás előtt kevélység jár”. Tabitha tudta, mennyire igaz ez a mondás. - Jó tanács! Jó éjt, Otto! - Neked is, Tabitha! Vigyázz a kocsimra! Valerius láthatóan összerázkódott a szavak hallatán. Tabitha elfojtotta a nevetést. - Mm - nyögte, és mélyen belélegezte a levegőt; New Orleans illata volt. Kinyitotta a kiskaput, amely az utcára vezetett. - A szépség illata! Valerius összeráncolta a homlokát. - Inkább rothadás-szaga van. Tabitha fenyegetően ránézett, miközben a férfi megállt Otto autója mellett. Hunyd be a szemed! - Inkább nem. Még belelépek valamibe, aztán egész éjszaka szagolhatom. Tabitha megvető pillantást vetett rá, de a római büszkén a szemébe nézett. - Te vagy az egyetlen női ismerősöm, aki kellemesnek találja ezt a bűzt. A lány becsukta maguk után a kaput. - Hunyd le a szemed, Valerius, vagy esküszöm, az orrod lesz az egyetlen működőképes szerved holnapra! A római nem volt biztos benne, hogy okos dolog engedelmeskednie, de megtorpant, és vonakodva lehunyt a a szemét. - Most pedig vegyél egy mély lélegzetet! - suttogta fülledt hangon a fülébe a lány. Valerius megborzongott, de engedelmeskedett. - Érzed a folyó és a gumbo illatát? Ahogy keveredik a spanyol moháéval? Valerius kinyitotta a szemét. - Csak vizelet, rothadt' tengeri hal és iszap szagát érzem. Tabitha döbbenten a férfira meredt. - Hogy mondhatsz ilyet?

- Azért, mert ez az igazság. A lány rámordult, aztán beült az autóba. - Nem vagy könnyű eset, ugye, tudod? - Vádoltak már rosszabbal is. Tabitha tekintete elkomorodott. - Tudom. De új idők jönnek számodra. Olyan vagy, mint aki karót nyelt, ám majd én helyrerázlak. Ma éjjel szórakozunk, szétrúgjuk néhány démon seggét, és... - Elnézést, mit mondtál? - vágott közbe sértődötten a római. - Hogy mit nyeltem? - Jól hallottad - mosolygott rá kacéran a lány. - Tudod, az embereknek jórészt az a bajuk veled, hogy nem nevetsz gyakran, és mindent túlságosan komolyan veszel. - Az élet komoly dolog. - Nem az - ellenkezett Tabitha szenvedélyesen. - Az élet egy kaland. Izgalmas és rémisztő, néha egy kicsit unalmas, de sosem lehet komoly. Tabitha kiolvasta a bizonytalanságot a férfi tekintetéből. Valerius nem szokott hozzá, hogy bízzon az emberekben, de valamilyen okból a lány szerette volna, ha vele kivételt tesz. - Gyere velem, Valerius tábornok, hadd mutassam meg neked, milyen lehet az élet valójában, és miért olyan átkozottul fontos, hogy megmentsük a világot. Valerius olyan undorral nyúlt a kilincshez, mintha koszos pelenkát érintene. Tabitha még sosem találkozott senkivel életében, aki ennyire fensőbbséges lett volna. Lenyűgöző volt. Valerius szó nélkül beült az autóba. Tabitha indított, és csikorgó kerekekkel kilőtt. Valerius nem remélt túl sokat ettől az éjszakától, de be kellett ismernie, hogy tetszett neki Tabitha vibráló életkedve, lelkesedése. Igéző jelenség volt; nem csoda, hogy Ash összebarátkozott vele. A halhatatlanokból nagyon gyorsan kihalt az életöröm. Ahogy egymás után teltek a századok, könnyű volt elfelejtkezniük arról, hogy valaha ők is halandók voltak, mint ahogy arról is, miért kellett megmenteni az emberiséget. Könnyű volt elfelejteni, milyen nevetni. Ráadásul Valcrius és a nevetés sosem voltak közeli ismerősök. Amíg Tabitha meg nem jelent az életében, soha nem nevetett szívből együtt senkivel. Tabitha olyan lelkes volt, mint egy kisgyerek. Valahogy sikerült megőriznie a fiatalság idealizmusát, még azon az áron is, hogy az emberek nem fogadták el őt emiatt teljesen. A lányt valóban nem érdekelte, hogy Valerius vagy bárki más mit gondolt róla. Élte az életét, tette, amit kellett, és mindenkivel a saját elvei szerint bánt. Mennyire irigyelte emiatt a lányt! Tabitha ereje tiszteletet parancsolt.

Valerius önkéntelenül fölnevetett. - Mi van? - kérdezte Tabitha, miközben olyan sebességgel vett be egy kanyart, hogy Valerius majdnem az ölében kötött ki. A római fölegyenesedett. - Csak az jutott eszembe, hogy Hurrikán Tabithának kellene hívni téged. A lány felhorkant. - Elkéstél. Anyám azóta így hív, mióta meglátta a kollégiumi szobámban uralkodó totális káoszt. Nem volt velem Amanda, hogy rendet rakjon utánam. Hálásnak kellene lenned, hogy a tizenkét év alatt, mióta a magam ura vagyok, végre megtanultam, hogy ne hagyjam szanaszét a holmimat. Valerius már a gondolatra megrázkódott. - Igazán hálás vagyok. Tabitha élesen bekanyarodott a Jackson Sörfőzde parkólójába, aztán leállította a kocsit egy olyan helyen, ahol nem szabadott várakozni. - A rendőrség el fogja vontatni az autót. - Dehogy! - A lány leállította a motort, és feltett egy apró ezüstmedált a műszerfalra. A neve volt belegravírozva. - Ez Ed útvonala, és ő tudja, hogy nem érdemes szórakozni velem. Ha próbálkozik, rontást küldetek rá és a testvéreire a nővéremmel. - Ed? - Az egyik rendőrjárőr. Mindig nyitva tartja a szeméi. és szól, ha lát valami gyanúsat. Együtt jártunk gimibe, évekig a nővérem, Karma fiúja volt. - Karmának hívják a nővéredet? - Igen, és nagyon illik hozzá ez a név. Megvan az a rossz szokása, hogy mindenkin bosszút áll az elszenvedett sérelmekért, méghozzá akkor, amikor az érintett a legkevésbé számít rá. Olyan, mint egy hatalmas, fekete pók, csöndben várakozik a hálójában. - A szavai félelmetesek lettek volna, ha közben nem tartja maga elé a kezét és utánozza, hogyan marcangolja az áldozatát egy veszett egér. - Amikor már azt hiszed, hogy biztonságban vagy a haragjától, akkor, bamm! Összecsapta a két tenyerét. - Lecsap, és otthagy a véredben fetrengeni a földön. - Nagyon remélem, hogy most csak viccelsz. - Egy csöppet sem. Nagyon félelmetes nőszemély, de én szeretem. Valerius kiszállt az autóból, aztán átfutott az agyán egy gondolat, amely megtorpanásra késztette. Akárhányszor szóba elegyedtek, a lány újabb és újabb családtagról tett említést. - Hány nővéred van? - Nyolc. - Nyolc? - kérdezett vissza Valerius döbbenten. Nem csoda, hogy nem tudta őket számon tartani. Azon csodálkozott, Tabitha hogyan képes rá. A lány bólintott. - Tiyana; őt csak Tiának hívjuk. Vlenát és Amandát ismered. Aztán ott van még Esmeralda, vagy Essie, ahogy mi nevezzük. Yasmina - röviden Mina. Petre, Ekaterina, akit általában Trinának becézünk, aztán Karma, aki semmilyen más névre nem hallgat.

Valerius halkan füttyentett. - Mi van? - Nagyon sajnálom a szerencsétlen férfiakat, akik kénytelenek voltak veletek élni. Havonta legalább egy héten keresztül nagyon félelmetes lehetett. Tabitha eltátotta a száját, aztán felnevetett. - Csak nem tréfálni próbáltál? - Inkább egy riasztó tényt konstatáltam. - Oké, rendben. Nos, az igazat megvallva, apám a hónapnak azt a bizonyos időszakát lehetőleg munkával töltötte, és gondoskodott róla, hogy minden háziállatunk hím legyen, hogy kevésbé érezze egyedül magát. És te? Neked voltak lány testvéreid? A férfi megrázta a fejét. Megkerülte az autót, aztán a lány oldalán elindult a Decatur Street irányába. - Csak fivéreim voltak. - Hűha! Képzeld el, mi lett volna, ha az apád elveszi az anyámat. Olyanok lettünk volna, mint a Brady család! Valerius gúnyosan elmosolyodott. - Aligha. Higgy nekem, a családomhoz képest a Borgiák ártatlan bárányok voltak, mint Ozzie és Harriet. Tabitha oldalra biccentette a fejét. - Ahhoz képest, milyen büszke vagy az előkelő származásodra, elég sok pop legendát ismersz. A férfi erre nem válaszolt. - Szóval, hány testvéred volt? - faggatta tovább Tabitha. Valerius meglepődött, hogy a lány nem hagyta annyiban a dolgot. Nem akart válaszolni, de maguktól kibuktak a szavak a száján. - Pár évvel ezelőtt azt hittem, hogy csak négy. - Mi történt? - Megtudtam, hogy Zarek is a testvérem. Tabitha értetlenül ráncolta a homlokát. - Amíg életben voltál, nem is sejtetted? Az ártatlan kérdés hallatán Valeriust elöntötte a bűntudat és düh. Tényleg tudnia kellett volna. Ha egyszer is vette volna a fáradságot, hogy alaposabban megnézze Zareket. míg mindketten halandók voltak... De akkor még ő is az apja fia volt. - Nem - ismerte el szomorúan. - Nem tudtam. - De ismerted őt? - A rabszolgánk volt. - A testvéredként? - kérdezte Tabitha döbbenten. Valerius bólintott.

Tabitha ugyanúgy nem értette, ahogyan ő sem, amikor megtudta az igazságot. - Hogy lehet, hogy nem tudtál róla? - Te nem ismered azt a világot, amelyben éltem. Bizonyos dolgokat nem kérdőjeleztünk meg. Amikor apám mondott valamit, az úgy volt. Nem néztünk a szolgákra, és Zarek... nem is volt felismerhető állapotban akkoriban. Tabitha érezte a Valeriusból áradó mélységes szomorúságot, és a szíve együtt vérzett a férfiéval. Átkarolta, és finoman magához szorította. - Mit csinálsz? - kérdezte a római. - Melletted állok, így Zarek nem fog villámot vágni beléd. Azt mondtad, hogy nem bánt ártatlan embert, ugye? - Így van. A lány rámosolygott. - Hívj csak a pajzsodnak. Valerius önkéntelenül elmosolyodott, és megfogta a lány karját. - Nagyon fura nőszemély vagy. - Igaz, de kezdesz hozzám szokni, nemde? - De. Tabitha erre még szélesebben elmosolyodott. - Észre sem veszed, és már kedvelni is fogsz! A probléma éppen az volt, hogy Valerius máris kedvelte - sokkal jobban, mint szabad lett volna. - Hova megyünk? - kérdezte a római, amikor a lány elindult a Decaturon az Iberville felé, el attól a helytől, ahol belefuthattak volna Nick haverjaiba. - Még korán van, ezért arra gondoltam, hogy előbb csak körbesétálunk a nekünk kijelölt területen, aztán alaposan körülnézünk az Abyssban. Biztos vagyok benne, hogy soha be sem tetted a lábad abba a klubba. Sok apollita jár oda, és már jó néhány démont elintéztem a környéken. - Acheron gyakori vendég az Abyssban, nem? - De. Ám mivel ő most a temetőket járja, van egy olyan érzésem, hogy a démonok azt hiszik, a hely biztonságos, ezért ott fognak gyülekezni. Logikus érvelésnek tűnt. Tabitha benyitott a Magnolia Caféba. - Már megint éhes vagy? - kérdezte a római hitetlenkedve. - Nem. - Akkor miért jöttünk ide? - Majd meglátod. - Tabitha a pulthoz lépett, és rendeli öt adagot elvitelre.

Valerius semmit nem értett. Körülnézett; a legtöbben „családiasnak” nevezték volna a helyet. Az asztalokat fehér-piros kockás műanyag abrosz borította, a berendezés, teljesen mindennaposnak tűnt. Egyáltalán nem olyan hely volt, ahol Valerius enni szokott, de a lány szemlátomást otthon érezte magát. Amikor elkészült a rendelésük, Tabitha felkapta a szatyrot, és visszasétált az utcára. Valerius követte; kíváncsi volt, mik a lány szándékai. Az egyik sötét sikátorban választ kapott a kérdésén Tabitha letette az ételt, aztán a karjánál fogva visszahúzta rómait az utcára. Valerius hallotta, hogy emberek szaladnak elő a sötétből. - Hajléktalanokat etetsz - jegyezte meg csöndesen. A lány bólintott. - Gyakran csinálod? - Minden este ilyentájt. Valerius megragadta a lány karját. Megtorpantak, és egymás szemébe néztek. - Miért? - Valakinek meg kell tennie. - Amikor Valerius nyitotta a száját, hogy közbevágjon, a lány a szájára tette az ujját, hogy elhallgattassa. - Tudom, mit akarsz mondani, Val. Miért keresnének munkát, amíg akadnak olyanok, mint én, akik gondoskodnak számukra ingyen vacsoráról? Nem mentheted meg az egész világot, hagyd, hogy mások gondoskodjanak róluk, és a többi, és a többi. De én képtelen vagyok rá. Minden éjjel, mikor eljövök ide, tudom, hogy itt vannak és szenvednek. Az egyikük, Martin, valaha sikeres bolttulajdonos volt, de beperelték, és elveszítette mindenét. A felesége elvált tőle, és eltűnt a gyerekekkel együtt. Mivel soha nem végezte el a középiskolát, és 56 éves volt, amikor tönkrement, senki nem adott ne-ki munkát. Egy darabig kisegítőként dolgozott a boltomban, de nem tudtam neki annyit fizetni, hogy tisztességesen megéljen belőle, és nem fogadott el adományt, ezért sikátorban kényszerült aludni. Nagyon szerettem volna megemelni a fizetését, de akkor a többiekét is meg kellett volna, és nem engedhetem meg magamnak, hogy minden részmunkaidős alkalmazottamnak évi harmincezer dollárt fizessek. - Semmi ilyesmit nem akartam a fejedhez vágni, Tabitha - mondta a férfi halkan. - Csak azt akartam neked mondani, hogy a könyörületességed nagyon megható. - Ó! - Tabitha szégyenlősen elmosolyodott. - Hozzászoktam, hogy az emberek elítélik, bármit teszek. Valerius az ajkához emelte, és megcsókolta a lány kezét. - Én nem ítéllek el, hölgyem. Hanem csodállak. Tabitha boldog mosolya megmelengette a római szívét. A lány megszorította a kezét, aztán valami egészen váratlant tett: átkarolta Valerius derekát, és így sétáltak végig az utcán. Valerius nagyon furcsán érezte magát. Az évszázadok folyamán látott így ölelkezni szerelmespárokat, de őt még senki nem karolta át séta közben. Tétován

átfogta a lány vállát, és engedte, hogy a testének és az érintésének a melege átjárja. Szavakat sem talált arra, amit érzett. Teljesen mindennapos dolog volt, bár Valerius általában helytelenítette, ha az emberek ilyen intim módon viselkedtek nyilvános helyen. Ám semmi sem volt fogható ahhoz a csodálatos érzéshez, amelyet ez a fura nőszemély keltett benne. A szellő lágyan fújta a lány haját, a fürtjei simogatták Valerius kezét. A lágy érintés eszébe juttatta, milyen vad és szenvedélyes volt a lány az ágyban. A testét elöntötte a forróság. Nem sokat beszéltek, miközben járták a város sötét utcáit. Az emberek mentek a dolgukra, és fogalmuk sem volt arról, milyen veszély fenyegeti őket. Minden hátborzongatóan békés volt. Nem sokkal éjfél után értek a Toulouse Streetre. Az Abyss nem is hasonlított más New Orleans-i szórakozóhelyekre. Ellentétben a többi turistacsalogató bárral, ez sötét és riasztó volt. Tabitha végigvezette a férfit egy hosszú, keskeny, kissé félelmetes sikátoron. - Szia, Tabby! - köszöntötte egy magas afroamerikai férfi, aki az előttük álló pár igazolványát ellenőrizte. Kopasz volt, és a teste minden négyzetcentiméterét tetoválások borították - még a kézfejét is. - Szia, Ty! Hogy megy az üzlet? - Egész jól - kacsintott rá a férfi. - Ki a barátod? - nézett végig a szemöldökét ráncolva Valeriuson. - Ő Val, Ash és Simi jó haverja. - Ez komoly? - Ty kezet nyújtott Valeriusnak. - Ty Gíagne vagyok. Örülök, hogy megismertelek. Valerius megrázta a kezét. - Részemről a szerencse. - Érezzétek jól magatokat! És Tabby, ma éjjel nem rántasz fegyvert, rendben? - Jó, jó, Ty! Nincs vérfürdő. Vettem. Valeriust megdöbbentette, mennyi tiszta feketébe öltözött halandó volt a klubban. Úgy nézett ki a hely, mintha Sötét Vadász találkozót tartottak volna. Első pillantásra feltűnt, kik voltak turisták, akik csak véletlenül tévedtek be, vagy bátorsági próbának tartották, hogy itt bulizzanak. Több piercinget és tetoválást látott, mint az előző kétezer év alatt összesen. A legtöbb törzsvendég ismerte Tabithát. - Szia, Vlad! - köszöntött a lány egy nagyon sovány, magas férfit, akinek olyan sápadt volt a bőre, hogy szinte átlátszott. Fehér, fodros inget viselt, vérvörös bársony szmokingkabáttal és fekete nadrággal. Hosszú, fekete haj keretezte beesett arcát, a szemét kerek, sötét napszemüveg takarta el. - Jó estét, Tabitha! - válaszolt a férfi, aztán elmosolyodott, kivillantotta az agyarait. Megemelte feléjük a brandys poharát, amelyben mintha vér lett volna,

de Valerius Sötét Vadász ösztönei megsúgták, hogy csak vörös vodka. Vlad hosszú, csontos ujjait ezüstkarmok fedték. Valerius nehezen állta meg, hogy fel ne nevessen, és ne mutassa meg a férfinak a saját agyarait. - Vlad a XV. századból származó vámpír - mutatta be Tabitha a férfit. - Vlad Tepes fia vagyok, atyám tiszteletére kaptam a nevemet - magyarázta Vlad megjátszott erdélyi akcentussal. - Valóban? - kérdezett vissza Valerius. - Ez elég vicces, mert Vlad egyetlen fiát, Radut tizennyolc éves korában lemészárolták a törökök. Egyetlen gyermek maradt utána, a lánya, Esperetta, aki most Miamiban él. „Vlad” a szemét forgatta. - Tabitha, komolyan, honnan szeded ezeket a fickókat? Valerius fölnevetett, amikor az álvámpír elhúzta a csíkot. Tabitha vele nevetett, aztán elkomorodott. - Van valami igazság abban, amit az előbb mondtál? Valerius bólintott. - Kérdezd meg Asht, ha nekem nem hiszel. Ha jól tudom, Retta férje 1480 tájékán lett Sötét Vadász, és az asszony követte. A férje azon kevés Sötét Vadászok egyike, aki normálisan viselkedik velem. - Kewl! - kiáltott fel Tabitha, és hátrébb lépett, amikor egy gót hercegnő elsétált kettejük között. A lány a lépcsőház felé biccentett. - Három bár van és a könyvtárnak nevezett helyiség. A démonok általában ott vagy a Hangbárban téblábolnak. A másik kettő a Főbár és az Afrodité bár. Ja, és figyelmeztetlek, hogy Érosz és Psziché is kedveli az Afrodité bárt, úgyhogy jobb lenne, ha azt rám hagynád, ha esetleg felbukkannak. - Szia, Tabby! - ölelte meg egy telt szőke nő a lányt. - Összefutottál már vámpírokkal ma este? - Szia, Carly! - Tabitha vidáman Valeriusra pillantott. - Ma még nem. Miért? - Ha látsz egyet, szólj neki, hogy keressen meg. Felkészültem rá, hogy megharapjon, és halhatatlanná tegyen! Tabitha a szemét forgatta. - Már mondtam neked, hogy ez nem így működik. Ez csak egy hollywoodi mítosz. - Mindegy, kész vagyok rá, hogy mítosszá váljak. Szóval, ha látsz egyet, szólj neki, hogy a könyvtárban várom. - Oké - bólintott Tabitha. - Szólok. - Kösz, édes! Valerius megdörzsölte a homlokát, amikor a szőke végre lelépett. - Nagyon sok érdekes embert ismersz.

A lány ránevetett. - Mondja ezt egy olyan valaki, akinek a főnöke majdnem tizenkétezer éve jár közöttünk, és aki személyesen ismeri Drakula lányát. Ne etess, haver! Volt némi igazság a szavaiban. - Lazíts egy kicsit! - szólt rá a lány. Felhajtotta Valerius kabátjának a hajtókáját, kivette a szalagot a hajából, és ősszeborzolta a tincseit. - Mit csinálsz? - Próbálok megtenni mindent, hogy beleolvadj a tömegbe. Sokat segítene, ha nem néznél úgy, mint akinek székrekedése van. - Már megbocsáss! - Gyerünk! - Tabitha végigsimított az ujjaival Valerius ajkán. - Ne fintorogj, nem fogsz elkapni semmiféle kórságot. Nem mintha belehalhatnál valami fertőzésbe! - Inkább neked kellene emiatt aggódnod. Tabitha felhorkant. - Mondja ezt a férfi, akinek a népe feltalálta a bulimiát. Áruld el nekem, hányszor jártál a hánytatóban? - Nem volt mindnyájunk szokása, köszönöm szépen. - Ja, persze. - Ezzel Tabitha otthagyta. Valerius utána sietett. Egyáltalán nem szeretett volna magára maradni ezekkel a fura emberekkel. Igaz, hogy nem bánthatták, de akkor is idegesítették. El sem tudta képzelni, miért szeret Acheron egy ilyen helyen „lógni'’. Olyan nagy volt a zaj, hogy a saját gondolatait sem hallotta. A villódzó fények bántották a szemét és a csontváz meg denevér dekoráció... Egyszerűen nem ilyen helyeken szerette tölteni a szabadidejét, ha választhatott. De Tabitha szinte hátborzongató könnyedséggel olvadt bele a tömegbe. Ez volt az ő világa. Az ő barátai és kultúrája. Itt mindenki ugyanolyan laza volt, mint ő. Tabitha a táncparkett felé vezette, ahol egy hihetetlenül magas, neonkék taréjos nő borult a nyakába. Valerius rémülettől elkerekedett szemmel figyelte, ahogy Tabitha táncolni kezdett a nővel és egy férfival legalábbis annak látszott messziről -, aki valami fényes műanyag cuccot viselt, amelyet hatalmas ezüstcsatok fogtak össze. A férfi szemhéja és szája feketére volt festve, a haja pedig úgy nézett ki, mintha soha nem látott volna még fésűt. Tabitha nem zavartatta magát, együtt himbálózott velük a dübörgő zenére. Nagyon bájos volt. A lányt nem érdekelte, ki figyeli. Nem foglalkozott vele, illendőnek találják-e a viselkedését.

Egyszerűen tette, amihez kedve volt, és Valerius szerette ezt benne. A férfi mondott neki valamit, mire Tabitha felnevetett, aztán tvisztelni kezdett; a csípőjének ringatózása olyan képekét keltett életre Valerius fantáziájában, hogy elszégyellte magát. Minden férfias testrésze életre kelt. A villódzó lényben a lány bőre szinte foszforeszkált. A teste csábítóan himbálózott. Aztán hirtelen Valeriusra nézett. Abban a pillanatban, a hogy a tekintetük egymásba fonódott, Valerius farka vágyakozóan megrándult. A lány elmosolyodott, és begörbített ujjal feléje intett. Valerius önkéntelenül lépett egyet előre, mielőtt észbe kapott. Nem táncolt nyilvános helyen. Az apja faragatlannak és alsóbbrendűnek tartotta a táncot, és mindnyájuknak megtiltotta. Sötét Vadászként pedig soha nem érezte szükségét, hogy megtanuljon táncolni. Mivel nem akarta zavarba hozni a lányt a barátai előtt, inkább hátralépett. Tabitha megmerevedett, aztán mondott valamit a nőnek és a férfinak. Megpuszilta a férfi arcát, megölelte a nőt, aztán csatlakozott Valeriushoz. - Hadd találjam ki: a rómaiaknak nincs ritmusérzékük? - Annyi nincs, hogy bohócot csináljak magamból. Tabitha szélesen elmosolyodott. - Szívesen tennék egy próbát, de mivel már láttalak táncolni, én... - Elharapta a mondat végét, amikor észrevett valamit Valerius válla fölött. A római megfordult, hogy lássa, mit bámul. Azonnal feltűntek neki a démonok. Öten voltak, és éppen a kijárat felé igyekeztek néhány nővel. Tabitha gondolkodás nélkül a démonok után indult. Valerius elkapta a karját. Mit csinálsz? - kérdezte a lány méltatlankodva. - Ez csapda. Tabitha összeráncolta a homlokát. - Mi? Valerius fura képet vágott, és megszorította a karját. - Nem érzed? Nekem nincsenek olyan erőim, mint neked, de még én is érzem. - Én viszont nem, és ha nem megyünk utánuk, akkor meg fogják ölni azokat az embereket. - Tabitha próbálta kiszabadítani magát, de a római erősen tartotta. - Tabitha, hallgass ide. Valami nincs rendben. A démonok soha nem viselkedtek ilyen merészen, és tudniuk kellett, hogy itt vagyok. Valeriusnak igaza volt. Túlságosan nyilvánvaló volt az egész. A római úgy kitűnt a tömegből, mint a napfény a sötétben. - Akkor mit javasolsz? Hagyjunk meghalni ártatlanokat? - Nem. Te itt maradsz, én pedig követem őket.

- Barom... - Tabitha! - vágott Valerius a szavába. Fekete szeme valósággal lángolt. - Én halhatatlan vagyok, te azonban nem. Hacsak nincs valamelyiknél szekerce, nem tudnak komolyan megsebesíteni. Bármit tesznek velem, túl fogom élni. Te viszont meghalhatsz.

9. fejezet

Tabitha vitatkozni szeretett volna vele, de tudta, hogy a rómainak igaza volt. Ráadásul érezte, hogy a férfi komolyan aggódik érte; nem csupán macsóságból érezteti vele, hogy erősebb nála. Valerius aggódott a biztonságáért, és ha arra kellett volna figyelnie, hogy ne sérüljön meg, nem tudott volna tiszta fejjel harcba szállni a démonokkal. - Oké - egyezett végül bele. - Menj, én pedig megpróbálok nyugton maradni. Valerius állán remegni kezdett egy izom. - A kedvemért ne csak próbáld! Maradj nyugton! - A római elengedte, és mielőtt Tabitha pislanthatott volna egyet, már el is tűnt. Valerius átfurakodott a tömegen a démonok után. Csak addig időzött a bejáratnál, amíg szólt Tynak, hogy a saját biztonsága érdekében ne engedje ki Tabithát. Nem volt biztos benne, hogy a férfi segít-e neki, de ha Ty egy kicsit lelassítja Tabithát, akkor talán marad elég ideje arra, hogy megölje a démonokat, mielőtt a lány rájuk talál, és veszélybe sodorja magát. Kilépett a bárból, és egy percre megtorpant. A dübörgő zenétől még mindig csöngött a füle, de érezte a démonok jelenlétét. A sarkon befordult a Royalra, és elindult abba az irányba, ahol a démonok eltűntek. Gyorsan haladtak, és a sötétben vártak rá. Ha nem tévedett - ami valószínűtlen volt -, akkor sokan voltak. Egy kissé lelassított, amikor elérte a St. Louis Streetet, és befordult. Alig pár lépést tett, amikor egy résnyire nyitott kapuhoz ért. Odabenn voltak. Csöndben és nyugodtan várakoztak. Vajon már végeztek a halandókkal? Valerius előhúzta az egyik tőrét, erősen megmarkolta a nyelét, miközben a pengét a csuklójához szorította. Óvatosan, hogy ne csapjon zajt, kissé kitárta a kaput, és besurrant a koromsötét udvarra. Nem világított a Hold, és New Orleans más részétől eltérően nem égett lámpa sem az udvaron. Körbejárta az épületet; pontosan tudta, mire számítson. A démonok csendben várakoztak. Hallotta, ahogy valaki csettintett a nyelvével.

- Régen volt szerencsém igazán intelligens Sötét Vadászhoz. Ez tudja, hogy itt vagyunk. Valerius megkerült egy bokrot, és kilenc démont talált. A nők, akikről azt hitte, hogy emberek, valójában nem halandók voltak. Agyaruk volt. A francba! Valerius teljes, fejedelmi magasságában kihúzta magát, és felvont szemöldökkel a démonokra nézett. - Nos, ha valaki ilyen szívélyes meghívót küld, elvárja, hogy a vendég tiszteletét tegye. A démon, aki az előbb megszólalt, lassan elmosolyodott. Előrelépett, és megállt Valerius előtt. Pár centivel alacsonyabb volt a rómainál, karcsú teste, mint faja minden példányáé, tökéletesen formált volt. - A meghívás nem neked szólt - sóhajtott fáradtan. Undorodó arccal a mögötte állók felé fordult. - Azt hittem, világosan megmondtam, hogy a nőt csalogassátok ki, ne a Sötét Vadászt. - Megpróbáltuk, Deszideriosz - válaszolta az egyik nő. - De nem jött utánunk. Valerius agya elborult a név hallatán. Ez volt az a démon, aki megsebesítette Tabitha arcát. Legszívesebben darabokra tépte volna, de nem akarta, hogy a démon megtudja, a lány fontos a számára. Ha sikerült volna uralkodnia magán azon az éjszakán, amikor a fivérei megölték, akkor békén hagyták volna Agrippinát. Nem volt hajlandó fölöslegesen feláldozni Tabithát. Deszideriosz a homlokát ráncolta. - Tabitha Devereaux engedett benneteket szabadon távozni? - A Sötét Vadász mondta neki, hogy maradjon - szólt közbe az egyik démon. Hallottam. - Ez igazán érdekes. - Deszideriosz Valerius felé fordult. - Nehezen tudom elképzelni, hogy Tabitha bárkire is hallgatna. Tényleg különleges szerzet lehetsz. - Nem hiszi, hogy fenyegetést jelentenél - válaszolta Valerius foghegyről. - Nem tartott érdemesnek a figyelmére. - A római ásított egyet. - Mint ahogy én sem tartalak annak. A démon nekiugrott. Valerius elkapta a karját, kicsavarta, aztán könyökkel belevágott a torkába. Deszideriosz káromkodva hátratántorodott. - Ismerem a görögöket és minden trükkjüket - kiáltotta Valerius. Megragadta a démon torkát, és a földre taszította. - És főleg tudom, hogyan lehet megölni őket. Mielőtt ledöfhette volna Desziderioszt, a többiek nekitámadtak. Az egyik megragadta hátulról, az egyik nő pedig már emelte a hosszú, éles tőrét, hogy hátba szúrja.

Valerius belerúgott a nőbe, aztán megpördült, hogy elintézze a többieket. Az egyik démon az arcába vágott. Valerius összeszorította az állkapcsát, ahogy az éles fájdalom végigsugárzott az arcától az orráig. Érezte a vér ízét a szájában. De a fájdalom nem volt újdonság előtte. Halandóként jó ismerősévé vált a verés és a testi kín. Valerius ökle előrelendült, és a démon térdre esett. A semmiből hirtelen villám csapott a mellkasa kellős közepébe. A csapás ledöntötte a lábáról, nekivágta az épület téglafalának. Valerius nem kapott levegőt. Próbált talpon maradni, de a minden porcikáját átjáró kíntól tehetetlenül összecsuklott. - Fáj, igaz? - kérdezte Deszideriosz. - Ajándék apámtól. - Deszideriosz lehajolt, megfogta Valerius jobb karját, és alaposan megnézte a római pecsétgyűrűt az ujján. - Nos, ezt is roppant érdekesnek találom. Egy római New Orleansban. Kyrianosz biztosan imád téged. Valerius a démonra meredt, és próbált elgurulni mellőle. Alig mozdult meg, Deszideriosz újabb villámcsapást eresztett beléje. - Mit csinálunk vele? - kérdezte az egyik nő. Deszideriosz fölnevetett, aztán megragadta a rómait. De Valerius volt az, aki utoljára nevetett: nem törődve a fájdalommal, hátrarúgta a démont. Megragadta Desziderioszt, és nekivágta a falnak. A tégla csak úgy döngött. Nem az a kérdés, hogy mit csináltok velem, hanem az, én mit csinálok veletek. Tabitha képtelen volt tovább várni, de nem volt ostoba sem. Elővette a mobilját, és felhívta Acheront, aki az első csöngetésre válaszolt. - Szia, Tabby - szólt nevetve. - Valerius száma 204-SS5-6239. - Utálom, amikor ezt csinálod, Ash. - Tudod, hogy mit utálsz majd még jobban? - El sem tudom képzelni. - Fordulj meg! Tabitha engedelmeskedett, és meglátta Asht a bárpultnál. A maga 203 centis magasságával, amelyhez a magas sarkú gót bakancs még jó hetet hozzátett, Asht nem lehetett nem észrevenni. Tabithát elöntötte a megkönnyebbülés hulláma. Bontotta a hívást, és átnyomakodott a tömegen az atlantiszihoz. - Mit csinálsz te itt? - Tudtam, hogy Valerius-szal vagy, és itt vagyok, hogy csatlakozzam hozzátok. - Vagyis, te is úgy gondolod, hogy bajban van. - Tudom, hogy így van. Gyerünk!

Tabithának nem volt többre szüksége. Jól ismerte Asht. Acheron Parthenopaeus ritkán kérdezett. A saját szabályai szerint élte az életét, és hátborzongatóan titokzatos volt. Ash kilépett a klubból az utcára. Tabithának fogalma sem volt, hova tartanak, de Ash nyilvánvalóan pontosan ismerte a céljukat. - Nagyon rossz érzésem van - szólt oda a lány Ashnek, miközben végigrohantak az utcán. - Nekem is - válaszolt a férfi, miközben beugrott egy nyitott kapun. Tabitha követte. Mind a ketten megtorpantak, mikor a lehető leghihetetlenebb látvány tárult a szemük elé. Valerius harcolt. Mindkét kezében egy-egy kardot forgatott. Négy démon támadt rá egyszerre, és mindegyik értett a kardforgatáshoz. A csatájuk vad, erőszakos és morbid módon gyönyörű volt. Valerius megpördült, egy felső vágással mellbe szúrta az egyik szőke démont, pontosan a szíve fölött lévő sötét ponton, ahol az emberi lelkek rejtőztek. A démon aranyló porrá oszlott. Ash is belevetette magát a küzdelembe. Botjával egyszerre két démonra támadt. Elverte őket Valerius közeléből, így a római nyugodtan koncentrálhatott egy másik ellenfélre. Tabitha egy lépést tett, de hirtelen érezte, hogy valami hideg és ördögi ért hozzá. - Annyira kiszámíthatóak vagytok! - szólalt meg a baljós, ismerős hang. Egy villanással valami elcikázott mellette Acheron felé. Az egyik pillanatban Ash éppen felnyársalt egy démont a botjával, a következőben térdre borult, miközben Valerius megölte az ellenfelét. A másik démon, akivel Ash korábban harcolt, már éppen leszúrta volna az atlantiszit, de Valerius közbeavatkozott; hátrarúgta, aztán megölte. Tabitha Ash felé rohant. Az atlantiszi a földön feküdt, sziszegve dajkálta a karját, mintha el lett volna törve. - Simi! - lihegte. - Jelenj meg emberi alakban! Azonnal! A hatalmas démontetoválás levált Ash karjáról. A sötétvörös árnyék pillanatok alatt átváltozott az ismerős démonná. - Akri? - Simi gyengéden az ölébe fektette Ash fejét. - Akri, mid fáj? Tabitha melléjük térdelt, és próbálta megvizsgálni Ash karját. Az szó szerint kővé változott, azzal a különbséggel, hogy nem lett kemény. A bőre szürkésfehér színt öltött, ami gyorsan terjedt felfelé a karján. Valerius térdre esett Ash másik oldalán. - Mi ez? Ash úgy rángatózott, mintha lángolt volna a karja. - Simi... Akra... Thea Kalosis. Biazomai, biazomai. Tabitha látta a halálos rémületet Simi arcán, mielőtt a démon eltűnt.

- Ash? - Tabitha most már pánikba esett. - Mi folyik itt? - Semmi - lihegte Ash. Megragadta Valerius ingét. - Vidd haza Tabithát! Most azonnal. - Nem hagyhatunk magadra - vágták rá mindketten egyszerre. - Menjetek! - csattant fel Ash. A következő pillanatban a szürkés kőminta feljebb kúszott a karján. Tabitha és Valerius meg sem moccant. Ash vergődött, üvöltött, ahogy a szürkés árnyalat a teste egyre nagyobb részét elnyelte. Tabitha a hátára fektette. Ash úgy lihegett, mintha minden erejével küzdene a valami ellen, ami a hatalmába kerítette. Esélytelen harc volt. Kavargó ezüst szeme kidülledt, aztán szürkévé változott és mozdulatlanná vált, mint egy halotté. Ash nem lélegzett többé. Nem mozdult. Mintha valami tökéletesen megbénította volna. - Mit tegyünk? - kérdezte Valerius. - Meghaltok. Tabitha megpördült a gonosz hang hallatán, és a szellemmel találta szemben magát. Démonok vették körbe. - Édes istenem, ki szórta szét a démontrágyát? Úgy nőnek ki a semmiből, mint egy ócska horrorfilmben - sóhajtott fel Tabitha. Valerius talpra állt. Mielőtt Tabitha megmozdulhatott volna, Valerius az ellenségre vetette magát. Tabitha nyomban a segítségére sietett. - A nőt ne öljétek meg! - parancsolt a szellem a démonokra. - Élve van rá szükségünk! Az egyik szőke démon felnevetett. - Rendben, de tanítsátok móresre! Tabitha megfordult; egy másik démon éppen hátulról támadt rá. A lány ütésre emelte a karját, de a démon hárította a csapást, aztán iszonyatos erővel mellbe vágta. Tabitha térdre zuhant a fájdalomtól. Valerius káromkodva rohant a segítségére, de két démon elállta az útját. Tabitha összeszedte minden akaraterejét, és feltápászkodott. A démon szemlátomást meglepődött. Amikor a lány rátámadt, a démon villámsebesen félre ugrott, ám amikor csapásra emelte a karját, valami a falhoz vágta. - Hagyd őt békén! - üvöltötte Valerius. A lány elé állt. hogy megvédje a démonoktól.

Tabitha felhúzta az ingujját, és az íjat a legközelebbi démonra szegezte. Lőtt, talált, a démon pedig porrá vált. Hirtelen valami láthatatlan erő átsöpört a démonok között; kettő azonnal elpusztult. Tabitha átnézett az ellenség fölött; megjött a felmentő sereg! Iulianosz, Talon és Kyrianosz rohant feléjük kivont karddal. Tabitha még soha nem örült nekik ennyi-re. Külön-külön mindegyik veszélyes harcos volt, együtt azonban legyőzhetetlenek. A lány Valerius oldalán küzdött, míg Kyrianosz, Iulianosz és Talon hátulról támadott, öten pillanatok alatt végeztek a démonokkal, akik, mint a tűzijáték, színes villanások kíséretében egymás után megsemmisültek. Egy kivételével. A szellem körbeölelte a démont, aki megütötte Tabithát, és eltűnt vele a semmiben. Tabitha összeráncolta a homlokát. Teljesen elmerült a gondolataiban, míg meg nem hallotta Kyrianosz hangos káromkodását. Valerius az egyik pillanatban még mellette állt, a következőben pedig már arccal a falnak csapódott. - Te gazember! - üvöltötte Kyrianosz, miközben ököllel püfölte. Valerius félrehajolt az ütések elől, kiszabadult a szorításból, nekivágta a görögöt a falnak, ám ekkor Iulianosz hátulról megragadta. A következő pillanatban Iulianosz is csépelni kezdte a rómait. Tabitha gondolkodás nélkül Iulianoszra vetette magát, félrelökte, és a két görög meg a római közé ugrott. - Menj az utamból, Tabitha - mordult rá Kyrianosz, miközben gyűlölettel méregette Valeriust. - Nem akarom feldühíteni Amandát azzal, hogy bántalak, mert ostoba vagy! - Én pedig nem akarom feldühíteni Amandát azzal, hogy megnyomorítalak, mert idióta vagy! - Ez nem játék, Tabitha - szólt a lányra szigorúan Iulianosz. Halandóként görög tábornok volt, Kyrianosz parancsnoka. Szerencsétlenségére felbosszantotta az isteneket, akik ezért megátkozták, és arra ítélték, hogy egy könyvbe zárva bármely nő szexrabszolgája legyen, aki megidézte. Selena legjobb barátnője, Grace Alexander szabadította fel a félistent az átok alól. Azóta Iulianosz együtt harcolt a Sötét Vadászokkal a démonok ellen, és most Kyrianos-szal együtt meg akarta ölni Valeriust. Márpedig ezt Tabitha nem engedhette. Fölemelte a két karját, hogy távol tartsa a két görögöt a rómaitól. - Nem, valóban nem játék. - Minden rendben, Tabitha - szólalt meg Valerius. - Ez az összecsapás már régóta érlelődött. - Talon! - Tabitha a magas, szőke kelta felé fordult, aki a két görög mögött ácsorgott. Talon úgy nézett ki, mint egy motoros: fekete bőrdzsekit, pólót és bőrnadrágot viselt. A haját rövidre vágatta, két tincset kivéve, amely vékony copfba fonva lógott a bal halántékáról. - Segítesz?

Talon keserű grimaszt vágott. - Sajnos igen - válaszolta, és a lány mellé állt. - Kelta! - mordult rá figyelmeztetően Kyrianosz. Talon azonban összefonta a karjait a mellén, és nem mozdult. - Figyeljetek - sziszegte Tabitha a két görögnek. - Fontosabb problémánk is van, mint az, hogy gyűlölitek Valeriust és a családját. - Például? - kérdezte Kyrianosz. Tabitha Ashre mutatott, aki mozdulatlanul hevert a földön. Kyrianosz elsápadt. - Mi történt? - Nem tudom - vallotta be Tabitha. - Az egyik démon csinált vele valamit. Biztonságba kell helyeznünk. Kyrianosz dühösen Valeriusra meredt. - Még nem végeztünk! A római nem válaszolt, csak odalépett Ash-hez. Mikor fel akarta emelni, Kyrianosz félrelökte. - Vedd le róla a mocskos kezed, római! Nincs szükségünk a segítségedre! Gondját viseljük a sajátjainknak. - Történetesen Valerius itt az egyetlen Sötét Vadász - csattant fel Tabitha. Több joga van segíteni Ashnek... - A görögök nem akarnak és nem is várnak segítséget a rómaiaktól - vágott közbe Iulianosz, és durván arrébb taszította Valeriust. Tabitha érezte a Valeriusból áradó dühöt, fájdalmat, de főleg szégyent. Miért? - Val? Mihelyt kiejtette a szavakat, Tabitha azonnal rádöbbent, hogy stratégiai hibát követett el. Kyrianosz cifrát káromkodott. - Jézusom, ne mondd, hogy fölszedted! A francba, Tabitha, azt hittem, még neked is több eszed van ennél! Ebből elég! Tabitha Kyrianosz elé perdült. - Szállj le a keresztről, Kyrianosz! Szó szerint! - Hátraintett Valerius felé. - Ő soha nem bántott téged! Kyrianosz lebiggyesztette az ajkát. - Honnan tudod? Ott voltál talán? - Ó, kissé gyerekesek vagyunk, nemde? Nem, valóban nem voltam ott, de tudok számolni, és azt is tudom, hány éves volt, amikor megöltek. Csak nem azt állítod, hogy egy ötéves gyerek szögezett a keresztre? Valaki hátulról megragadta a lányt. Tabitha már ütésre emelte a karját, amikor rájött, hogy Valerius próbálja visszatartani. - Ne csináld, Tabitha! Hagyjuk! - Ugyan miért? Elegem van abból, ahogyan bánnak veled. Neked nem? Valerius arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, de Tabitha érezte, mennyire fáj a férfi szíve. - Komolyan nem érdekel, mit gondolnak rólam. Tényleg! Neked pedig nem kellene elidegenítened magadtól az egész családodat. Hagyd a csudába!

- Miért? Valerius előbb Kyrianoszra nézett, majd vissza a lányra. Szigorú tekintettel. Ez várhat. Most az a fontos, hogy Acheront és téged biztonságba helyezzünk. Menj Kyrianos-szal! Tabitha legszívesebben vitába szállt volna vele, de bármilyen makacs volt is, tudta, hogy Valeriusnak igaza van. Minél tovább időztek, Ash annál nagyobb veszélybe került, ráadásul még Simi sem volt ott, hogy megvédje. A legfontosabb az volt, hogy Asht biztonságba helyezzék. - Légy óvatos! Valerius szalutált; a mozdulat furcsa módon gyengédnek tűnt. Azután sarkon fordult, és magukra hagyta őket. - Te aztán hihetetlen nőszemély vagy! - csattant fel Kyrianosz, miközben Iulianos-szal fölemelték Asht a földről. - El sem hiszem, miket mondtál rólam Amandának, közben meg dajkálod azt a gazembert! - Hallgass, Kyrianosz! Amandával ellentétben én szemrebbenés nélkül szúrnálak szíven. - Hová visszük T-rexet? - kérdezte Talon, és megragadta Ash lábait. - Hozzánk - jelentette ki Kyrianosz. - Miután az a démon megtámadta nálunk Bride Kattalakist, Ash elhelyezett valami modzsót, hogy biztonságos legyen a ház. Gondolom, bármi is tette ezt vele, nálunk nem bánthatja. Talon bólintott. - Mi történt vele? Tabitha vállat vont. - Nem tudom. Valami megütötte, és puff, földre rogyott. Olyan gyorsan történt, hogy nem is láttam, mi okozta. Talon lassan kifújta a levegőt. - Öregem, nem hittem volna, hogy bármi képes földre vinni Asht. Nem így. - De legalább életben van - jegyezte meg Tabitha. -bár... nagyon félelmetes állapotban. Nem merte elárulni nekik, mennyire megrémítette a tudat, hogy a démonok fél kézzel elintézték a hatalmas és erős atlantiszit. Ha ilyesmire voltak képesek, akkor el sem lehetett képzelni, mit tehetnek velük, többiekkel. Ez fölvetette a kérdést, hogy vajon miért hagyták őket békén a démonok, amikor akár végezhettek volna is velük? Az egésznek nem volt semmi értelme. Sötét, kihalt sikátorokon keresztül közelítették meg Iulianosz Land Roverét. Vigyáztak, hogy ne fussanak össze se újabb démonokkal, se ártatlan járókelőkkel, akik esetleg kihívhatnák a rendőröket, ha látnák, hogy egy „halottat” cipelnek. Tabitha a hátsó ülésre telepedett, Asht is odasegítette, Talon maradt, hogy folytassa a járőrözést. Kyrianosz némán duzzogott egész úton, míg a Garden negyedbe értek. A háza alig kétutcányira volt Valeriusétól.

Tabitha azon tűnődött, vajon a két férfi tudta-e, milyen közel élnek egymáshoz. Gyakorlatilag szomszédok voltak, ám a féktelen gyűlölet elválasztotta őket. Elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Megsimogatta Ash haját; furcsa, szivacsos volt az érintése. A szeme félig le volt hunyva, és kivételesen nem kavargott. Iszonyatos volt belegondolni, hogy valami ilyen állapotba hozhatta az atlantiszit, ráadásul fogalmuk sincs, lehet-e rajta segíteni. Szent isten, mi lesz, ha nem tudják megmenteni Asht? Mi lesz a Sötét Vadászokkal, ha nem Ash vezeti majd őket? Félelmetes volt a gondolat. Ash mindig tudta, mi a teendő, hogyan lehetett helyrehozni a dolgokat úgy, hogy mindenki jól járjon. Tabitha az ajkába harapott, hogy elfojtsa a pánikor. Simi szerez segítséget. Kizárt, hogy ne így legyen! A férfiak kiszálltak az autóból, aztán becipelték Asht a házba; a lány szorosan követte őket. Amanda azonnal felpattant a kanapéról, amikor meg látta a testet. - Ó, istenem, mi történt? - Nem tudjuk - válaszolta Kyrianosz, miközben a mahagónilépcsők felé vitték Asht. - Tabby? - fordult Amanda a testvéréhez. A lány vállat vont. Amandával együtt követték a férfiakat az emeletre. Amikor felértek, egy magas afroamerikai férfi lépett ki az egyik vendégszobából. - Acheron? - kérdezte. Erős akcentussal beszélt. - Nem tudjuk, mi történt vele - válaszolta a ki sem mondott kérdésre Kyrianosz. - Szia, Tabitha vagyok - nyújtotta a kezét a lány az ismeretlen Sötét Vadásznak, aki a családjára vigyázott. - Kassim. - A férfi kezet rázott vele, aztán mindketten követték a többieket Ash szobájába. Mihelyt lefektették az ágyra az atlantiszit, Kyrianosz gúnyos mosollyal Tabithá-hoz fordult. - Miért nem számolsz be a húgodnak az új barátodról? - Kyrianosz - szólt rá Tabitha figyelmeztetően. - Szállj le rólam, vagy megbánod! - Milyen barát? - faggatózott Amanda. - Valerius Magnus - felelte Iulianosz. - Igen közeli jó barátok. - Igen, azok vagyunk. És semmi közötök hozzá! Amanda szigorúan a testvérére nézett. - Tabitha... - Elég! - csattant fel Tabitha. - Nézzétek, nekem eshettek, mihelyt segítettünk Ashen. Most azonban felhívok néhány embert, hátha tudja valaki, mi a teendő.

Ti csak ácsorogjatok itt ölbe tett kézzel, és mondjatok el mindennek, ha akartok, engem nem érdekel. Lecsatolta a mobilját az övtartóról, és elindult lefelé a lépcsőn. Elsőként Tiát hívta, neki azonban fogalma sem volt róla, mivel álltak szemben. - Gyerünk, Tia! - könyörgött Tabitha a nővérének. - Kell, hogy legyen erre is visszavonó varázsige. - De azt sem tudjuk, mi okozta! Ash nem halandó, Tab. Ügyetlen rossz szó, és akaratlanul is súlyos kárt okozhatunk. Tabitha felmordult, aztán bontotta a vonalat. Amanda éppen belépett a nappaliba, amikor meghallották, hogy valami olyan hatalmas erővel vágódott a bejárati ajtónak, hogy majdnem kidöntötte a tokjából. Tabitha a testvére kezébe nyomta a mobilt, és előhúzta a tőrt a bakancsa szárából. - Akri! - Simi félelmetes vonítása megrengette a falakat. - Engedd be a Simit, akri! - Ez meg micsoda? - kérdezte Amanda halottsápadt arccal. - Ash démonja. - Simi adja ki magából ezt az istentelen hangot? - Kyrianosz lefelé robogott a lépcsőn lulianos-szal a nyomában. - Úgy tűnik - válaszolta Tabitha, és már indult is, hogy ajtót nyisson. Kyrianosz azonban megelőzte. - Ne! Lehet, hogy csapda! - A nénikéd - motyogta a lány az orra alatt. - Simi? Te vagy odakinn? - Tabitha, engedj be! Nem segíthetek akrin, ha nem vagyok mellette. Segítséget hoztam akrinak. Eressz be, vagy a Simi barbecue-t csinál az ajtóból, esküszöm. - Nem teheted, Simi. A védőpajzs megsebesít, ha meg próbálod. Be kell, hogy hívjanak. Tabitha megdermedt az ismeretlen, kedves női hang hallatán. Alig érezhető külföldi akcentussal beszélt. - Ki van veled, Simi? - A ribanc istennő egyik korisza, tudod, akik a templomában szolgálnak az Olümposzon. Katra rendes lány, segít az én akrimnak. Most pedig engedd be a Simit! - Minden rendben - szólt oda Tabitha Kyrianosznak. Elég jól ismerem Simit ahhoz, hogy megállapítsam, tényleg ő az. Kyrianosz fenyegetően a lányra meredt. - Ja, persze, és Valeriust is ismered. Ez aztán sokat elárul az ítélőképességedről, mondhatom! Tabitha egész teste megfeszült. - Amanda, ha azt akarod, hogy megmaradjanak a férjed golyói, akkor tüntesd el az utamból, vagy szopránt csinálok belőle!

- Engedd, hogy kinyissa az ajtót, Kyrianosz! - Majd ha fagy! - csattant fel a görög. - A lányom fenn alszik az emeleten! - Az unokahúga alszik fenn az emeleten - emlékeztette Amanda a férjét. Tabitha soha nem sodorná veszélybe Marissát. Na, mozdulj az útból! Kyrianosz fölemelte a kezét, mintha mindkettejüket meg akarná fojtani, aztán félreállt. Tabitha feltépte az ajtót. Simi állt a küszöbön egy nagyon magas nő oldalán. Egyikük sem kérdezte, hol van Ash; úgy tűnt, mindketten maguktól is tudták. - Ne aggódj, Tabby - mondta Simi, miközben a hihetetlenül magas nő elindult a lépcső felé. - Katra soha nem bántaná az én akrimat. Ugyanúgy szereti őt, mint mi. Katra oda sem figyelt Simire, határozott léptekkel vonult végig a számára ismeretlen házon. Valójában számára nem létezett ismeretlen. Az apjától és az anyjától is hatalmas erőt örökölt, többek között azt a képességet is, hogy megérezze az épületek lényegét. Ez a ház meleget, tiszteletet és szeretetet sugárzott. Nem csoda, hogy Acheron szeretett itt tartózkodni, ha New Orleansban járt. Csodálatos otthon volt, Marissa pedig szerencsés gyermek, hogy itt élhetett. Mennyire szerette volna, ha neki is ilyen otthona lehetett volna kislánykorában! Kinyitotta az utolsó ajtót az emeleti folyosón. Acheron egy hatalmas, baldachinos ágyon feküdt. Kat megtorpant. Soha még az évszázadok alatt nem került ilyen közel Acheron-hoz. Fiatalkorában gyakran próbálta meglesni, amikor az Olümposzra jött Artemiszhez, de akárcsak az istennő többi szolgálója, ő sem léphetett be a templomba, amikor a férfi ott volt. Sőt, elsősorban neki volt tilos találkoznia Acheronnal Most azonban… Egész életében erre a pillanatra várt. Az esélyre, hogy megérinthesse a férfit. Megismerhesse. Érezze a karjait maga körül, csak egyetlenegyszer. Zakatoló szívvel belépett a szobába, és megállt az ágy előtt, amelyen alig fért el a férfi magas, karcsú teste. Bőrének furcsa színe sem rontotta el az összképet: Acheron volt a legjobb képű férfi, aki valaha született. Ám Acheron nem csupán kívül volt gyönyörű: még ilyen állapotban is parancsoló és félelmetes volt. Kat érezte, ahogy a férfi ereje megérintette, vonzotta magához. Acheron maga volt a megtestesült erő. Emellett létfontosságú volt az univerzum rendjének megőrzése szempontjából. Ha Acheron egyszer meghalna… Még belegondolni sem mert, mi történne.

Egyetlen lény volt erősebb Katnál: Acheron. A lány a gondolatai erejével becsukta, és bezárta az ajtót, majd levette a csuklyát a fejéről, és leült a férfi mellé. Szeretett volna néhány percet kettesben tölteni vele. – Nagyon jóképű vagy – lehelte, és finoman végigsimított a szemöldökén. Mióta kisgyerekként először megpillantotta Acheront arra vágyott, hogy egyszer megérinthesse a kezét. Sóvárgott érte, hogy a férfi egyszer kimondja a nevét. Leginkább pedig azért, hogy Acheron tudomást szerezzen a létezéséről. De nem ez volt megírva. Artemisz mindig közöttük áll majd. Évszázadokkal ezelőtt megtiltotta, hogy bárki, elsősorban Kat megérintse szent Acheront. És most végre itt ülhetett vele, kettesben, távol az istennő figyelő tekintetétől. A mélyre elzárt érzelmek feltörtek. Kat engedett nekik; ledőlt Acheron mellé, és szorosan magához ölelte. Azt kívánta, bárcsak felébredne, hogy megismerje őt. Érezte őt. De Acheron nem ébredt fel. Soha nem tudja meg, hogy itt volt, hogy ő volt az, aki megmentette. Siminek megtiltották, hogy elárulja, és mihelyt Kat eltűnik innen, a többiek odalenn is el fogják felejteni, hogy valaha is látták. – Szeretlek – suttogta Acheron fülébe. – Mindig szeretni foglak. – Lágyan megpuszilta a férfi arcát, aztán fölegyenesedett, és a két kezébe fogta a széles tenyerét. Könnyek patakzottak az arcán, amikor végigsimított rajta a férfi ujjaival. – Egy nap majd találkozunk, ígérem – lehelte. Kat gondolatai erejével kinyitotta az ajtón a zárat, aztán előhúzott egy apró tasakot a zsebéből. Három levél volt benne az Élet Fájáról, amely kizárólag a Pusztító kertjében virágzott, kalosisi temploma termeinek mélyén. Semmi más nem törhette meg az ypnsi, a szent álom átkát…egyedül ezek a levelek voltak képesek visszaadni Acheron régi erejét. Kat addig morzsolta a leveleket, mígnem nedvet kezdtek ereszteni. Acheron ajka fölé illesztette, és kilenc cseppet facsart a szájába. Figyelte, ahogyan a szín lassan, fokozatosan visszatér a testébe. Acheron mély lélegzetet vett, aztán kinyitotta a szemét. A lány abban a másodpercben eltűnt. Ash érezte, hogy a levegő kavargott körülötte. Nyomban felült, de azonnal megbánta, amint a fájdalom átcikázott a testén. Megtörölte az ajkát, megrándult az arca a keserű, kellemetlen ízre. – Akri?

A szíve egy pillanatra megállt, amikor meghallotta Simi tétova hangját az ajtóból. A következő pillanatban a démon berontott a szobába, és az ágyra vetette magát. Hirtelen minden emlék visszatért. A démonok. A csapás… Mi az ördög csapott belé? – Simi, mit csinálok én itt? A démon olyan erővel vetette a karjaiba magát, hogy visszazuhant az ágyra. – Halálra rémítetted a Simit, akri. Nem tudta, mi a bajod. Teljesen szürke és csúnya lettél, mint egy szobor. Nem szabad ilyet tenned! Te magad mondtad! – Jól vagyok, Simi – dajkálta a démont. – Azt hiszem. Miért vagyok Kyrianosz házában… És te miért vagy ember alakban? – Mi hoztunk ide. Ash teste megfeszült Kyrianosz hangja hallatán. Óvatosan felült, Simivel az ölében. Kyrianosz a karjait összefonva állt az ajtóban Iulianos-szal és Amandával. – Jól vagy? – kérdezte. Ash bólintott. – Igen, azt hiszem. Egy kissé még szédülök, de legalább lélegzem. – Legalábbis próbált, ami nem ment könnyen, mert Simi olyan erősen szorította, mint egy vad anyamedve a bocsát. – Tudod, hogy mi történt veled? – kérdezte Tabitha valahonnan a folyosóról. Sajnos, tudta, de ezt nem szándékozott megosztani velük. A lényeg, hogy Simi megszerezte az ellenszert, és meggyógyította. Az isteneknek hála, a démon megértette a parancsot. Ha a többiek valaha is megtudják, ki és mi volt… Ami felvetette a kérdést: ki tudta róla az igazságot a démonok közül? Hogyan jöttek rá, melyik az egyetlen módszer a semlegesítésére? Nem mintha még egyszer próbálkozhatnának vele. Most, hogy már tudta, mire számítson, azzal is tisztában volt, hogyan védekezzen. A következő bolond, aki megpróbálja bántani, nagyon megjárja. – Oké, Simi. – Ash megveregette a démon hátát. – Most már elengedhetsz. – Nem! – Simi még erősebben magához szorította. – Rémes volt, akri! Olyan lettél, mint azok az izék otthon. Fúj! A Simi nem szereti az ilyesmit. Szépnek és rózsaszínnek kell maradnod, ahogyan szoktál. Vagy kéknek. Azt nem bánom, amikor kék vagy. A bőröd, úgy értem. – Oké, Simi – vágott Ash a démon szavába, mielőtt még elárulhatott volna valamit, amit nem volt szabad.

– Elkékül a bőröd ? – kérdezte Kyrianosz. – Mindenkinek elkékül a bőre, ha fázik – válaszolta Ash kitérően. Simi szorításával nem törődve lecsúszott az ágyról. Valahogy rá kellett vennie a démont, hogy eressze el. Ki kellett jutnia innen, hogy elterelje a többiek figyelmét arról mily nagyon közel került a halálhoz, amennyire csak a fajtájánál ez lehetséges volt. Simi megállt mellette, de nem engedte el a derekát. – Úgy látszik, valaki hozzád ragadt, T-rex – szólalt meg Talon nevetve. – Igen, egy csöppet. – Ash elindult kifelé. – Kaphatok fagyit? – kérdezte Simi, amikor végre elengedte. A démon a lépcső felé indult, aztán megfordult és bekukkantott Marissa szobájába. – Ss! – suttogta hangosan, aztán fölegyenesedett. – Alszik a baba. – Igen, Tabitha pedig az ajtó felé lopakodik – jegyezte meg Kyrianosz. – Szaladsz Valeriushoz? Tabitha megtorpant. – Árulj el nekem valamit, Ash – kérdezte halkan, amikor a férfi melléje ért. – Zavarná Artemiszt, ha kinyírnám az egyik volt Sötét Vadászát? – Őt nem, de szerintem a húgodat igen. Tabitha hátranézett a válla fölött Amandára. – Jobban tenné, ha magasabb összegű életbiztosítást kötne rá, mert; a pasas egy lépésre van csak attól, hogy lebukfencezzen lépcsőn. – Ne fenyegess, Tabby – szólt rá Kyrianosz. – Emlékszel, milyen dühös voltál, mikor rájöttél, hogy együtt vagyok a nővéreddel? Megpróbáltál megölni. Most pedig te szűrted össze a levet a legalávalóbb senkiházival. Mondd meg neki, Ash! A fajtája könyörtelen gyilkos! Tabitha megpördült. – A fajtája? Úgy érted, hogy az ókori hadvezérek? Legalább két embert ismerek ebből a fajtából – nézett jelentőségteljesen Kyrianoszról lulianoszra. – Tabitha – szólt közbe Amanda. – Elég legyen! Tudod, hogyan érez Kyrianosz Valerius iránt. Hogyan tehetted ezt velünk? Ash megdörzsölte a homlokát, mintha fájt volna a feje. – Gyerekek, hagyjátok békén Tabithát! Én hoztam őt össze Valerius-szal. – De miért? – kérdezte Amanda, Kyrianosz és Iulianosz egyszerre. Ash megtorpant a lépcső tetején, és kimérten Tabitha felé fordult. – Tabby, szerinted milyen az ideális férfi? – Őszintén? Ash bólintott. – Aki olyan, mint te: magas, vonzó, divatos és gót.

– És mi a véleményed Valeriusról? Tabitha óvatosan a húgára pillantott. – Kicsit fantáziátlan, de igazán kedvelem. Kyrianosz és Iulianosz káromkodásban tört ki. – Tabitha – szólt rá fenyegetően Amanda. – Ne Tabitházzál nekem. Jesszus! Elegem van belőle, hogy mindnyájan engem piszkáltok. Tabitha lement a lépcsőn, a bejárati ajtóhoz. Amikor kinyitotta, Nickkel találta szembe magát. A cajun rávigyorgott, és belépett mellette az előtérbe. Tabithának annyi ideje sem volt, hogy figyelmeztesse: Ash a házban van... Simivel. Tabitha aggódva megfordult. – Szia, Nicky! – Simi a fiúra vigyorgott, és ugrándozva elindult feléje. Tabithát jéggé dermesztette a rémület. Megérezte, melyik pillanatban jött rá Ash, hogy Simi bibliai értelemben ”ismerte” Nicket. Az atlantiszi arca elvörösödött a dühtől. Nick megdermedt, leesett az álla. Siminek fel sem tűnt, mi folyt körülötte. – Nicky – dorgálta a fiút csípőre tett kézzel, – miért nem jöttél el ma éjszaka, ahogy megbeszéltük? Nick kinyitotta, aztán becsukta a száját. Ash hatalmasat ordított, megragadta Nick torkát, és nekivágta a fiút a gipszfalnak, olyan erővel, hogy az átszakadt. Tabitha összerándult, szinte érezte a Nicket elöntő fájdalmat. A fiú próbált talpra kecmeregni. – Nem tudtam, hogy a barátnőd, Ash – lihegte. – Esküszöm! Ash ezüstszínű szeme vörösen felizzott. – Nem a barátnőm, te seggfej, hanem a lányom! Tabitha nem hitte volna, hogy Nick jobban is elsápadhat, mégis ez történt. – De olyan… olyan fiatal… Te is olyan fiatal vagy – motyogta, majd nagyot nyelt. – Nekem pedig végem van. Ash szeme vörösben és sárgában izzott. Olyan erővel ütötte meg Nicket, hogy a fiú hat métert repült, és Kyrianosznak esett. Odafenn Marissa sírni kezdett. – Amanda, menj, vigasztald meg a babát – csattant fel Ash. A hangja nem is hasonlított az emberire; mély és morajló volt. Félelmetes. Tabitha az atlantiszihoz rohant, de Ash felemelte a kezét, és a lányt valami láthatatlan erő megállította. Moccanni sem bírt. – Akri! – sikította Simi. – Ne!

Ash elindult Nick felé, de mielőtt kettőt léphetett volna, Simi kettejük közé ugrott. Tabitha összerándult az Ash hangjából sugárzó fájdalomtól. – Soha nem lett volna szabad megismerned a testi vágyakat – mondta a démonnak. A szobában mindenki az életéért rettegett – kivéve Simit; őt egy csöppet sem izgatta Ash tajtékzó dühe. – Miért nem? – kérdezte. – Mindenki szexel. Ash beletúrt hosszú fekete hajába. – Azért, Simi, az isten verje meg, mert ezentúl te is olyan leszel, mint mindenki más. Egy perc nyugtom se lesz tőled. Simi undorral elfintorodott. – Khér-lek, akri! Túlságosan beképzelt vagy. Ez beteges! Túl régen lógsz azzal a tehénnel. Fúj! Úgy értem, jól nézel ki, meg minden, de nem vagy egy Travis Fimmel. Na, ő aztán cuki! De komolyan, a Simi nem is élvezte különösebben azt a lihegést meg izzadást. Túl sok meló azért a rövidke élvezetért. Személy szerint jobban szeretek vásárolgatni. Sokkal szórakoztatóbb, és nem is kell utána lezuhanyozni. Kivéve persze, ha összepiszkoltad magad, de a legtöbb bevásárlóközpont elég tiszta mostanában. Nick már nyitotta a száját, hogy védekezzen, de Talon megrázta a fejét. – Fiú – figyelmeztette a kelta éles hangon. – Átkozott szerencse, hogy nem vagy jó az ágyban. Örülj neki, hogy Simi megmentette az életedet. – Bizony, Nick – tette hozzá Kyrianosz. – Ki se nyisd az átkozott szádat! Ash nem törődött velük; megölelte Simit, és szorosan tartotta, mintha félt volna elengedni. A láthatatlan erő, amely eddig visszatartotta Tabithát, hirtelen megszűnt. A lány mély lélegzetet vett; mintha még a levegő is valahogy nyugodtabb lett volna. De amikor Ash visszanézett Nickre, a szeme még mindig vörösen izzott. – Számomra halott vagy, Gautier. Ha a helyedben lennék, megölném magam, hogy később ne nekem kelljen megtenni. – Hé! – csattant fel Tabitha, ahogy Ash az ajtó felé indult. – Ez kemény volt! – Hagyj békén, Tabitha – figyelmeztette Ash. – Simi gyere vissza hozzám. A démon finom, fekete köddé, aztán sárkánytetoválássá változott Ash karján. Ash kirobogott az ajtón, Tabitha pedig gondolkodás nélkül utána iramodott. – Ash! Mit csinálsz? – Elmegyek, mielőtt megölném Nicket. – Nem hibáztathatod kizárólag őt. – Dehogynem! Lefeküdt az én kis Simimmel.

– Ha utálni akarsz emiatt valakit, itt vagyok én! Én hagytam őket egyedül kettesben. Ash szó szerint égő tekintettel mérte végig a lányt. – Hagyj békén, Tabitha! Most azonnal! – Nem! Ha azt akarod, hogy valaki megfizessen ezért, akkor azt büntesd, aki valóban felelős érte. Nick a legjobb barátod. Ne hidd, hogy nem tudom. Testvéreként szeret téged, te pedig összetörted a szívét. – Lefeküdt… – Ezt már mondtad. De én azt is tudom, milyen rosszul érezte magát, amikor megtudta, hogy Simi hozzád tartozik. Árulj el nekem valamit, Ash! Miért nem tudott Nick Simiről? Ash a fogát csikorgatta, mielőtt válaszolt. – Nem akartam, hogy egyetlen férfi is tudjon róla. Tudtam, hogy eljön majd a nap, amikor… – Az atlantiszi megrándult, mintha fájdalom futott volna át a testén. – Ezt te nem értheted. – Igazad van, tényleg nem értem. És nem tudom, mi történt veled az éjszaka, mint ahogy azt sem, mi akar elkapni engem. Fogalmam sincs, mivé változtál pár perccel ezelőtt vagy, hogy miért csillog az a riasztó tűz a szemedben. Mi vagy te? Azon tűnődöm, voltál-e ember valaha? Ash szeme vörösből visszaváltozott ezüstszínűre. – Egyszer régen ember voltam – lehelte. – És most? – Most itt az ideje, hogy ti ketten meghaljatok. Tabitha még fel sem fogta a hátborzongató, fenyegető szavak értelmét, amikor valami égő fájdalom hasított a gyomrába.

10. fejezet

Tabitha nem kapott levegőt. Soha életében nem érzett még ekkora fájdalmat. Olyan volt, mintha valami megszállta volna a testét. Ash káromkodni kezdett. Fölemelte a karját, és a kezéből valami láthatatlan erő csapott a lány felé. Tabitha felsikoltott a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha valami darabokra próbálná tépni. Képtelen volt talpon maradni. Zuhanni kezdett, de hirtelen rájött, hogy valaki a mellkasához vonja. – Foglak – nyugtatta meg Valerius. A karjába kapta, és magához szorította. Tabitha szíve szárnyalt az örömtől, amelyet a férfi közelsége okozott. Nem tudta, hogyan került oda a római, de hálás volt, amiért elkapta.

Tabitha szemét égették a könnyek. Attól félt, hogy a szellem Ashre vagy Valerius-ra támad. – Felejtsd el! – mondta Ash. A szellem fölnevetett, majd nyomtalanul eltűnt. Ash egy szempillantás alatt Tabitha mellett termett. – Apró lélegzeteket vegyél – suttogta a fülébe. Tabitha képtelen volt megszólalni. A fejét Valerius nyakába fúrta, belélegezte a férfi bőrének meleg illatát. Soha nem hitte volna, hogy így érez majd valaki iránt. Furamód biztonságban érezte magát, pedig tudta, hogy ebben az állapotban képtelen lenne megvédeni magát. – Biztonságba kell őt helyeznünk – szólalt meg Valerius éles hangon. Ash bólintott. Az egyik pillanatban még Kyrianosz kocsifelhajtóján álltak, a következőben pedig már Valerius szobájában. A római megkönnyebbült sóhajjal fektette le a lányt az ágyra. – Jól vagy? – kérdezte Tabithától. – Azt hiszem – suttogta a lány. A fájdalom kezdett kissé csökkenni. Valerius melegen rámosolygott, aztán megkeményedtek az arcvonásai, amikor Ash felé fordult. – Mivel állunk szemben? Ash mély lélegzetet vett; percekig tipródott azon, hogy mennyit áruljon el nekik. – A szellem Kyrianosz háza előtt Deszideriosz volt. A jó hír az, hogy nincs teste – egyelőre. – De én testi valójában harcoltam vele – mondta Valerius. – Nemrég rám támadt. – Mikor? – kérdezte Tabitha. Most még sokkal rémültebb volt, mint az előbb. – Én nem láttam. – Ő volt az, akit a szellem védett a harc végén, emlékszel? Tabitha megrázta a fejét. – Az nem Deszideriosz volt. Higgy nekem, soha nem felejtem el annak a gazembernek az arcát – tette hozzá, és megérintette a sebhelyet az arcán. – Nem – erősítette meg Ash is. – Az a legidősebb fia volt. Urian szerint az apja után nevezték el. Tabitha a szemét forgatta. – Miért van az, hogy ti, ősi népek csak két-három nevet használtatok egy-egy családban, és generációról generációra újra azokat használjátok? – Ez volt a hagyomány – magyarázta Valerius. – Örülök, hogy az emberek szakítottak vele. Hidd el, egy csöppet sem élvezem, hogy olyan nevem van, amelyik egy nyálas dalra meg egy olyan fickóra emlékeztet téged, aki hihetetlen dol-

gokat művel a gimnázium tornatermében. De összességében a ”Valerius” még mindig jobb, mint ”Newbomb Turk”. Tabitha fölnevetett. Meglepte, hogy Valerius megértette korábbi megjegyzését a Hollywood lovagjai című filmmel kapcsolatban. – Mivel ismerem Tabithát, rá sem merek kérdezni, miről beszéltek – mondta Ash, és megdörzsölte a homlokát. A következő pillanatban megmerevedett. Tabitha érezte a férfit elöntő rettegést. – Ash? – Mi történt? – suttogta Ash. Nem Tabithához beszélt, hanem valaki máshoz. – Ash? – Ti maradjatok itt, és ne hagyjátok el a házat ma éjszaka – parancsolt rájuk Ash, majd eltűnt. Tabitha Valeriusra nézett; a férfi ugyanolyan tanácstalanul ráncolta a homlokát, mint ő. – Mi volt ez? – kérdezte a lány. – Fogalmam sincs, de van egy olyan érzésem, hogy nem valami jó. Ash vad örvény kíséretében lépett be katoterosi otthonába. A négy és fél méter magas, tömör tölgyfa ajtószárnyak maguktól vágódtak be mögötte; a csattanás zaja fenyegetően visszhangzott az egész épületben. Abban a másodpercben, ahogy átlépte a küszöböt, a testét fedő ruhák modernből átváltoztak ősi atlantiszivá. A farmer helyett szűk, fűzött, fekete bőrnadrág simult tökéletesen formált alsótestére. A póló és a dzseki súlyos, fekete selyem köntössé változott, amely lágyan hullámzott karcsú, izmos teste körül. A ruha hátsó részét az aranyszínű napot átdöfő három ezüstvillám szimbóluma díszítette. Ez volt Ash hatalmának a jele, amely minden személyes tárgyát jelölte. Végigsétált a széles, fekete márvány előcsarnokon. A falakat és a padlót is ugyanaz a minta díszítette. Az előcsarnok teljesen üres volt. Az aranykupolát tizenhat oszlop tartotta, amelyek a legerősebb atlantiszi isteneket ábrázolták. Az isteneket, akiknek valaha Katoteros volt az otthona. Azokban az időkben ebben a teremben gyűltek össze, innen figyelték és védelmezték az emberek világát. Azok az idők azonban már régen elmúltak – az ősi istenek pedig velük együtt tűntek el. Ash a főkapuval szemben található trónterembe igyekezett. A terembe nyíló ajtó szárnyai Apollymit, a Pusztítót és férjét, Archon Kosmetast, a Rendet ábrázolták. Valaha ők ketten uralkodtak Katoteros és Kalosis felett, de Apollymi haragjában elpusztított mindenkit, aki a teremben tartózkodott. Mindenkit.

Egyetlen atlantiszi isten sem maradt életben, miután a Pusztító félelmetes haragjában végigszáguldott ezen a templomon. Ash soha nem értette, mi késztethette erre Apollymit. Ám amikor belépett az ősi istenek tróntermébe, már kezdte sejteni az okot. – Urian! – szólította a szolgálóját. Urian nyomban megjelent, harcra készen. Megtorpant, amikor meglátta Asht valódi alakjában. A Sötét Vadász az aranyozott emelvény közelében várakozott, amelyen két sárkány formájúra faragott aranytrón állt. Urian még mindig nem szokta meg Asht ebben az alakjában. A vérvörös, izzó szemek már önmagukban eléggé félelmetesek voltak egy hozzá hasonló félisten számára és Ash szivárványszínben pompázó, kékes, márványszerű bőre… Brr… A legfélelmetesebb azonban a széles, durva heg volt, amely végigfutott Ash mellkasán, a köldökétől a nyakáig; olyan volt, mintha beleégették volna a bőrébe valakinek a kézlenyomatát. Úgy nézett ki, mintha valaki egyszer a torkánál fogva a földre szorította volna Asht, aztán felhasította volna a mellkasát. Aznap, amikor Katoterosra érkezett, Urian megtudta Alexiontól, hogy a tenyérnyom hol eltűnt, hol megjelent Ash nyakán, a függőleges heg azonban csak ezen a helyen volt látható. Alexion arra is figyelmeztette, hogy tegyen úgy, mintha észre sem venné. Urian pedig engedelmeskedett; nem mintha különösebben értékesnek tartotta volna az életét. Ash dühös volt; ezt könnyen tudni lehetett abból, hogy a templom ólomüveg ablakain keresztül tisztán látszottak az odakinn csattogó villámok, behallatszott a vad mennydörgés. Kevés dolog rémítette meg Uriant – de az előtte álló, hihetetlenül nagyhatalmú férfi egy volt ezek közül. Amikor Ash ilyen hangulatban volt, akkor még a kedvenc pterygsaurijai sem mertek előbújni a rejtekükből. Uriannal ellentétben ilyenkor az aprócska, szárnyas sárkányszerű lények bölcsen elrejtőztek. – Van valami jelentenivalód? – kérdezte Acheron, erős atlantiszi akcentussal. – Csak annyi, hogy a pokolban elszabadult a pokol. Acheronnak szemlátomást egyáltalán nem tetszett ez a hír; egyre több villám csapkodott odakinn, a fényük hátborzongató ragyogással világította meg Acheront. A mennydörgés ereje megremegtette a trónterem padlóját. – Mi történik? Urian visszanyelte a szarkasztikus megjegyzést, miszerint az időjárás Kalosisban éppen olyan, mint Katoterosban. Nem akart öngyilkos lenni. – Nem tudom. Deszideriosz nemrég tért vissza a fiával együtt. Úgy hallottam, mondott valamit Strykernek, amiért cserében visszanyerte a képességét arra, hogy reinkarnálódjon. Apollymi, a Pusztító bezárkózott a templomába, és senki

nem mehet be hozzá. Nyilvánvalóan valaki csinált valami rosszat, ő pedig szabadjára engedte a Charonte démonokat, hogy levadásszák a betolakodót. A hely tele van spathiakkal, és mindenki be van szarva, annyira fél a haragjától. – És az apád? Urian teste láthatóan megfeszült a kérdés hallatán. Nem szerette, ha emlékeztették Strykerre, a spathi démonok vezetőjére, a Pusztító szolgálójára, aki nemzette. – Nem tudom. Mihelyt Deszideriosz távozott, eltűnt a nagyteremből, és azóta tombol. – Urian arca megkeményedett. – Folyamatosan a nevemet üvölti, de nem tudom miért. Talán megtudta, hogy életben vagyok. Acheron elfordította a tekintetét. – Mi ez az egész, Ash? Tudom, hogy te tudod. – Tévedsz. A Pusztító nem szól hozzám. Semmit nem hallok tőle, és leginkább ez aggaszt. Soha nem maradt csöndben az összecsapásaink alatt. Urian pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Káromkodni kezdett. – Mi késztethette őket hirtelen arra, hogy akcióba lépjenek? Acheron állán rángatózni kezdett egy izom. – Úgy vélem, Stryker azért küldte Desziderioszt, hogy kipróbáljon rajtam valamit. Mikor Deszi meggyőződött róla, hogy módszer működik, visszatért a hírrel. Strykernek több bizonyítékra nem is volt szüksége. – Miről akart meggyőződni? Acheron tekintete éles volt, mint a késpenge. – Arról, hogy mit is jelent ő valójában Apollymi számára. Urian halkan füttyentett. – Ez biztosan kiborította. Ha van egy kis szerencsénk, kinyírják egymást. Acheron olyan tekintettel nézett rá, hogy Urian önkéntelenül tett egy lépést hátrafelé. – Bocsáss meg! Acheron járkálni kezdett fel-alá a trónteremben. A ruha uszálya hátborzongatóan lebegett mögötte, ezüstsarkú csizmája hangosan kopogott a fekete márványpadlón – félelmetes látványt nyújtott. – Miért próbálta vajon Deszideriosz a hatalmába keríteni Tabitha testét? – Ezt hogy érted? – Megkísérelte megszállni őt, amikor én is jelen voltam. Amikor kivertem onnan, nekem támadt. Ennek nem volt semmi értelme. Hogyan lehet ennyire ostoba… Nos, végül is, Desziderioszról volt szó. – Miért próbálkozna meg ilyesmit, ha tudja, hogy mi vagy?

Ash rekedten, baljósán felnevetett. – Nem hiszem, hogy Stryker közölte volna ezt az apróságot Deszideriosszal, különben nem mert volna próbálkozni. Ha bárkinek elárulja, azzal aláásná a saját hatalmát Kalosisban. Jogos. – Vagyis akkor az igazi kérdés az, hogy ki lesz a testdonor. Acheron oldalra biccentette a fejét, mintha most értett volna csak meg valamit. – Kyrianoszt és Amandát akarja. Mivel sem Tabitha testét, sem az én testemet nem tudta megszállni, nyilván olyasvalakit választ majd, akit ismernek, és akiben megbíznak. Azt kéne gyorsan kiderítened, ki lesz az. Stryker csinált valamit, ami miatt semmit nem érzékelek Deszideriosszal kapcsolatban. – Szeretném megjegyezni, hogy egyre inkább ágyútölteléknek érzem magam. Nagyon sokan élnek Kalosisban, akik megünnepelték a napot, amikor Stryker elvágta a torkomat. Ha valamelyikük rájön, hogy kémkedem utánuk, darabokban fognak visszaküldeni neked. Acheron kajánul rávigyorgott. – Nem gond, majd szépen újra összerakosgatom a darabjaidat. – Kösz, főnök! Ez a gondolat valahogy még rémisztőbb. Acheron arcvonásai megkeményedtek. – Indulj, Urian! Urian fejet hajtott, hátralépett, és a gondolatai erejével Kalosisra teleportálta magát. Acheron csöndesen ácsorgott a trónteremben, és hallgatózott. Semmit nem hallott a másik oldalról. A villámok változatlanul csapkodtak odakinn, a szél sivított az üvegablakokon túl. – Szólj hozzám, Apollymi! Mit csinálsz? Tizenegyezer év alatt először nem érkezett válasz. A fejében uralkodó süket csöndet semmi sem törte meg, csak a nővére elhaló hangja. – Vigyázz, mit kívánsz, kisöcsém, mert még valóra válik!

Tabitha letette a telefont, miután befejezte a beszélgetési Amandával. Kyrianosz és Iulianosz Nick bordáit kötözték, miközben beszámolt a testvérének Deszideriosz támadásáról. – Rettentően félek, Val. Nagyon félek. Egyfolytában Amanda hangját hallom a fejemben, ahogyan elmeséli az álmát arról, hogy ő és Kyrianosz meghal. Tudom, hogy gyűlölöd a sógoromat, de… – Nem gyűlölöm Kyrianoszt, Tabitha. Ő gyűlöl engem! Tabitha bólintott. Valerius szorosan magához ölelte éppen erre volt szüksége. A férfi a mellkasához szorította, s közben a másik kezével gyengéden simogatta a haját. Tabitha belélegezte gazdag, hívogató illatát; ez még megnyugtatóbban hatott rá, mint az érintése. – Acheron nem engedi, hogy Amanda meghaljon – nyugtatgatta Valerius. – Ezt te is tudod.

– Bízom benne, hogy így lesz, de Amanda látomása… – Nem muszáj valóra válnia. Acheron mindig azt mondja, hogy a sors tehetetlen a szabad akarattal szemben. Amit látott, az csak az egyik lehetséges végkimenetel. Tabitha zokogni kezdett a gondolatra, milyen lenne az élet Amanda nélkül. Képtelen volt még a lehetőséget is elviselni. – Nem veszíthetem el a testvéremet, Valerius. Nem lehet. Mindig ott voltunk egymásnak. – Ss – suttogta a római, aztán gyengéden megpuszilta a feje búbját. – Biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanígy érez. Esküszöm az életemre, hogy soha többé egyikőtöknek sem kell aggódnia amiatt, hogy elveszítitek a másikat. Addig nem, amíg én vigyázok rátok. Tabitha elámult azon, milyen gyengédségre volt képes a férfi, akinek nyilvánvalóan soha nem volt része ilyesmiben. Hátrahajtotta a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. – Hogyan voltak képesek a fivéreid megölni téged? Valerius azon nyomban elengedte, és három lépést tett hátrafelé. Tisztán leolvasható volt az arcáról, mennyire fáj neki ez a kérdés. – Sajnálom, Val. Ez nem volt szép tőlem. – Rendben. Minden más volt annak idején. Úgy tűnt, mindenre ez volt a válasza, de Tabitha nem akart megelégedni enynyivel. – Szólok Ottónak, hogy hozza fel a vacsoránkat. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhes vagyok. Tabitha bólintott; ha Valeriusnak nem volt kedve beszélni a haláláról, rendben volt így. A férfi vissza sem nézett, otthagyta egyedül a könyvtárban. – Mit látsz ebben a gazemberben? Tabitha megpördült a hang hallatán. A férfi, akit meglátott, olyan magas volt, mint Valerius, és dühösen bámult rá. Fekete farmert és pólót viselt, és hihetetlenül jóképű volt a gondosan ápolt kecskeszakállával, rövid, éjfekete hajával és vakítóan kék szemével. – Te meg ki az ördög vagy? – kérdezte a lány. – Zarek. Tabitha erre nem számított. Szóval ő a híres pálcás fiú, aki Valerius otthonában élt, Rómában. A sötét hajszínen és a magasságukon kívül semmiben nem hasonlítottak egymásra. Tabitha összefonta a karjait, és szembefordult a férfival. – Szóval te vagy a szemétláda a villámokkal. Zarek gonoszul fölnevetett. – Én egy kicsit óvatosabb lennék a helyedben. Semmilyen törvény nem tiltja, hogy megpörköljem a seggedet. Tabitha összeráncolta a homlokát. Kevés volt egy ilyen fenyegetés ahhoz, hogy megijedjen. – Dehogy nincs! Ash kinyír, ha bántani mersz.

– Megpróbálhatja, de kétlem, hogy sikerrel járna. Tabitha felszisszent a kihívó hangsúlyra. – Elég arrogáns fickó vagy. A férfi csak megvonta a vállát. – Szóval, miért jöttél? – kérdezte a lány. – Figyeltelek kettőtöket. Tabitha gyomra felfordult; egyáltalán nem tetszett neki, hogy a férfi figyelte. Az undortól megrázkódott. – Hogy te micsoda egy perverz alak vagy! A férfi szeme fenyegetően összeszűkült. – Aligha. Vigyáztam, hogy félrenézzek, amikor nagyon belemelegedtetek. Egyszer már megvakultam, nem szeretném még egyszer kipróbálni. – Akkor miért figyeltél minket? – Elsősorban a kíváncsiság vezetett. – És miért vagy most itt? – Mert kíváncsi vagyok rá, hogy Kyrianosz sógornője miért kefél egy olyan alakkal, mint Valerius. Tabitha felhorkant. – Semmi kö… – A szavai elakadtak, amikor a szoba hirtelen megpördült körülötte. Valerius könyvtárszobája eltűnt, és Tabitha hirtelen egy tükrökkel fedett falú folyosón találta magát. Látta magát Zarek oldalán a tükörben. – Hol vagyunk? – Az Olümposzon. Meg akarok mutatni neked valamit. A tükör lapja vibrálni kezdett, aztán a kép megváltozott. Már nem magukat látta. Hanem a múltat. Egy ősi ponyvasátrat látott. A tartóoszlophoz egy véres férfi volt kötözve; éppen kínozták. Latinul kiáltozott kegyelemért, miközben egy másik szöges korbáccsal ütlegelte. Tabitha összegörnyedt, és a kezét a fülére szorította. Egészen addig el sem engedte, amíg a kiabálás abba nem maradt, és előrelépett egy római páncélba öltözött férfi. A fiatal Valerius volt. Sötét arca borostás volt, a páncélját vércseppek szenynyezték. Fáradtnak és elhanyagoltnak látszott, mint aki napok óta nem aludt, de még így is sugárzott belőle a fensőbbség. Egy vödör vizet zúdított a megkínzott férfi arcába. – Áruld el, merre mennek. – Nem. A latin szavak visszhangoztak Tabitha fülében. Soha nem felejti el Valerius arcát, ahogy megparancsolta a katonának, hogy korbácsolja tovább a rabot.

– A szeretőd, vakított meg – vakkantotta Zarek a fülébe, amikor a tükör elhomályosodott, aztán újra kitisztult a kép. Tabitha ezúttal két kisfiút látott. Az egyik a földön hevert, összegömbölyödve, a másik egy korbáccsal ütlegelte. Az egyik csapásnál belevágott a fiú szemébe. Az felsikoltott, és eltakarta az arcát koszos kis kezével. – Én vagyok az ott, a földön – morogta Zarek. – Valerius pedig az, aki könyörtelenül ver engem. Te pedig megkefélted. Tabitha képtelen volt tovább nézni a borzalmas jelenetet. Megpördült – és belerohant valakibe. Csapkodni kezdett, de aztán felnézett, és meglátta Asht. A férfi nem látszott túlságosan jókedvűnek. – Mit csinálsz, Z? – Megmutatom neki az igazat. Ash megcsóválta a fejét az egykori Sötét Vadász felé. – El sem hiszem, hogy feleségül vetted az igazság egyik nimfáját, és mégsem tanultál tőle semmit. Minden emléknek három oldala van, Z: a tiéd, az övék és az igazság, amely valahol a kettő között van. Te csak egyetlen jelenetet mutatsz neki, hogy az igazadat bizonyítsd. Miért nem az egész eseményt? Ash visszafordult a tükör felé. – Nem fogok hazudni neked, Tabby, és nem próbálom meg befolyásolni a véleményedet. Amit látni fogsz, az nem Zarek emléke, és nem Valeriusé, hanem a szeplőtelen, objektív igazság. Tabitha ismét a gyerek Valeriust látta, miközben előrelépett egy tógát viselő férfi, aki meglepően hasonlított Zarekre. Csak az apjuk lehetett. A férfi nevetve megveregette Valerius vállát. – Ez az, fiam. Mindig oda üss, ahol a legnagyobb kárt okozhatod. Egy nap nagyszerű tábornok válik majd belőled. A gyerek Zarek gyilkos tekintettel méregette őket. Az apjuk kikapta a korbácsot Valerius kezéből, és ütlegelni kezdte. Valerius elborzadt arccal, zokogva rohant ki a szobából. Látszott rajta, hogy mindjárt elhányja magát. Kiszaladt egy régi, római stílusú udvarra, aztán a földre rogyott egy hatalmas szökőkút mellett. A peremére támaszkodott, és a karjaira hajtotta a fejét. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom – ismételgette sírva. Az apjuk kiszaladt a házból a fiú felé. – Valerius – mordult rá, amikor odaért. – Mit csinálsz? A fiú nem válaszolt. Az apja a hajánál fogva felrántotta a földről. Tabitha szíve összeszorult a fiú arcáról sugárzó rettegés láttán. – Te szánalmas kis féreg – sziszegte az apja. – Inkább Valeriának kellett volna, hogy elnevezzelek. Nő vagy te, nem férfi!

Az apja visszakézből olyan erősen pofon vágta, hogy a csattanás visszhangzott a falakról, és felriasztotta a madarakat. Valerius visszazuhant a földre. Az orra és arca vérzett. Kétségbeesetten próbált talpra kecmeregni, de amikor végre sikerült, az apja végigvágott a hátán a korbáccsal. A fiú azonnal újra a földre zuhant. Az apja még akkor is tovább ütlegelte. Valerius a karjaival próbálta védeni a fejét, miközben az ütések záporoztak kicsiny testére. – Állj fel! – üvöltött rá az apja húsz ütés után. Valerius annyira zokogott, hogy meg sem tudott szólalni. Az apja mellbe rúgta. – Kelj fel, te átkozott, vagy kapsz még húszat! Tabitha nem is értette, hogyan volt rá képes, de Valerius valahogy talpra kecmergett; remegve állt meg az apja előtt. A ruhái szétszakadtak, az arcát vér és mocsok borította. Az apja torkon ragadta, aztán nekivágta a durva kőfalnak, amely végighorzsolta sebes hátát. Tabitha arca megrándult; próbálta elképzelni, hogyan volt képes egy ilyen kisgyerek talpon maradni a fájdalom ellenére. – Estig itt maradsz, és ha csak egy kicsit is behajlítod a lábadat, hogy pihentesd, akkor gondoskodom róla, hogy minden egyes nap megverjenek, amíg meg nem tanulod, hogy ne mutasd ki a fájdalmat. Megértetted? A gyerek Valerius bólintott. – Marcus! – kiáltotta a férfi. Egy másik kisfiú szaladt ki a házból; nagyon hasonlított Valeriusra, de egypár évvel idősebb volt nála. – Igen apám? – Figyeld az öcsédet! Ha leül vagy megmoccan, szólsz nekem! Marcus olyan boldogan mosolygott, mintha ajándékot kapott volna. – Igen, uram! Az apjuk sarkon fordult, és távozott. Mihelyt eltűnt a szemük elől, Marcus nevetni kezdett Valeriuson. – Szegény kis Val – csúfolta. – Vajon mit tesz veled apánk, ha összeesel? – Marcus ököllel belevágott Valerius gyomrába, Valerius felnyögött a fájdalomtól, de nem mozdult faltól. Ettől Marcus csak még dühösebb lett. Valeriusra mordult, és ütni kezdte. A kisfiú küzdött, de nem ért el vele semmit; Marcus pillanatokon belül a földre terítette. – Apa! – kiáltott fel Marcus, és rohanni kezdett az ajtó felé, ahol a férfi eltűnt. – Elesett!

Tabitha elfordult, mert nem akarta látni, milyen újabb büntetést mért az apjuk Valeriusra. Már látta a férfi hátát, végigfuttatta az ujjait a hegeken, amelyeket Valerius olyan türelemmel és méltósággal viselt. Biztosan nagyon gyűlölte az apját, de soha nem mondott egyetlen rossz szót sem a családtagjaira. Élte az életét, némán szenvedett, és megtartotta magának a fájdalmas emlékeket. Figyelemre méltó egyéniség volt. A kép elsötétedett. – Ez nem változtat semmin – mordult fel Zarek. – Őt is megverték, na és? Azt a jelenetet nem játszottad újra, Amikor megkínzott… – Egy görög katonát, akinek a hadserege megtámadott egy római falut – vágott közbe Ash. – Minden asszonyt és gyermeket bezártak Minerva templomába, aztán porig égették. Valerius őket akarta megállítani, mielőtt még több ártatlan embert megölnek. – Nem voltak mindnyájan ártatlanok – jegyezte meg Zarek gúnyosan. – Nem – ismerte el Tabitha. A torka elszorult. – De Valerius római tábornok volt, olyan időkben, amikor csupa erőszak volt az élet. – Így van – tette hozzá Ash csöndesen. – Tette, amit tennie kellett. Zarek felhorkant. – Ja, persze. Valerius egész emberi életében igyekezett az apja kedvében járni, hogy az az állat büszke legyen rá. – És amikor gyerekek voltatok, annyira rettegett az apátoktól, hogy mindig dadogott a jelenlétében – vetette ellen Ash. – Soha nem habozott semmiféle kegyetlenséget elkövetni, hogy elnyerje a családja tetszését. – Soha? Tabitha figyelte, ahogy a tükör újra megelevenedett. Ismét a gyermek Valeriust látta; nyolcéves lehetett, az ágyában aludt. Tabitha szíve a torkában dobogott, olyan békés, édes látványt nyújtott. Egészen addig, míg ki nem vágódott a szoba ajtaja. Valerius felriadt, ahogy a lámpa fénye rávilágított. Az apja megragadta, és szabályosan a földhöz vágta Valerius az apjára nézett, aztán arra a személyre tévedt a tekintete, aki a lámpát tartotta. Marcus volt az. – Mi ez? – kérdezte az apja, és egy takarót hajított Valerius ölébe. A fiú elsápadt. – Milyen takaró ez, Zarek? – kérdezte Ash.

Zarek kék szeme jéghideg lett. – Egy darab ócska lópokróc, amelyet a kis gazember nekem adott egy téli éjszakán, és engem vertek meg miatta. – Valerius! – üvöltött az apa, miközben pofon ütötte a fiút. – Válaszolj! – T-t-takaró. – Láttam, amikor a rabszolgának adta, apám – szólt közbe Marcus. – Marius is tanúja volt. Nem akarta, hogy a rabszolga fázzon. – Igaz ez? Valerius elborzadva meredt az apjára. – Vagyis igaz! Valerius nagyot nyelt. – F-f-fázott. – Valóban? – kérdezte az apja gúnyosan. – Nos, jobb, ha egy rabszolga szenved, mint te, nem igaz? Ideje, hogy megtanuld a leckét, fiú! Mielőtt Valerius megmozdulhatott volna, az apja letépte róla a ruhákat, aztán felrántotta a karjánál fogva, és kirángatta a szobából. Az udvaron egy oszlophoz kötözte a meztelen Valeriust. Olyan hideg volt, hogy a lélegzetük látszott a levegőben. – K-k-kér… Valerius könyörgését az apja egy hatalmas pofonnal vágta el. – Rómaiak vagyunk, fiú. Mi nem könyörgünk senki előtt kegyelemért. Reggel megkorbácsoltatlak ezért – feltéve, ha túléled az éjszakát. Valerius reszketett a hidegtől. Az ajkába harapott, hogy ne vacogjanak a fogai. Marcus fölnevetett. – Azt hiszem, túl kedves vagy hozzá, apám. – Ne kérdőjelezd meg a döntéseimet, Marcus, ha nem akarod mellette végezni. Marcus azonnal abbahagyta a nevetést. Egyetlen szó nélkül visszamentek a házba, és otthagyták Valeriust. Vissza sem néztek. A kisfiú térdre esett, miközben próbálta kiszabadítani a karját. Természetesen nem sikerülhetett. – Esküszöm, hogy jó római leszek – suttogta. – Esküszöm! A kép elhalványodott. – Nem győzöl meg, Acheron – jegyezte meg Zarek hidegen. – Még mindig úgy gondolom, hogy könyörtelen gazember, aki nem érdemel kíméletet. – Akkor mit szólsz ehhez? Amikor a kép kiélesedett, Tabitha a megnyomorodott Zareket látta, aki a megöregedett apjukat üldözte egy ősi római házban, amelyről a lány már tudta, hogy az otthonuk volt.

A középkorú férfi több sebből vérzett, az arca össze volt törve; látszott rajta, hogy jó néhányszor megütötték. A férfi bebukdácsolt az ebédlőbe. Valerius az asztalnál ült; páncélt viselt, és éppen egy levelet írt. Összeráncolta a homlokát, amikor meglátta az apját. A férfi nekizuhant, és megragadta Valerius mellvértjének fémkapcsait. – Jupiter szerelmére, segíts, fiú! Ments meg! Zarek megtorpant, amikor meglátta Valeriust teljes harci pompájában. A gyertyafény visszatükröződött az aranyozott páncélról, megvilágította vérvörös köpenyét. Valerius félelmetes látványt nyújtott, ahogy félrelökte az apját, és lassan kihúzta a kardját a burgundi vörös bőrhüvelyből, mintha szembe akart volna szállni Zarekkel. – Ez az, fiú! – nevetett fel ördögien az apjuk. – Mutasd meg az értéktelen rabszolgájának, hogy mire tanítottalak! – Gyerünk, gazember – mordult rá Zarek kihívó arccal. – Azért jöttem, hogy bosszút álljak, és nem tudsz megölni valakit, aki már halott. – Nem is állt szándékomban – jegyezte meg Valerius. – Valerius – dörrent rá az apjuk. – Mit csinálsz, fiú? Segítened kell! Valerius sztoikus arccal az apja felé fordult, mintha az csak egy idegen lett volna. – Római vagy, apám, én pedig már régóta nem vagyok fiú. Tábornok vagyok, ahogy akartad, és jól megtanítottad nekem, hogy ne könyörögjek kegyelemért senki előtt. Ezzel a pengéjénél fogva odanyújtotta Zareknek a kardját. Tisztelgett a bátyja előtt, kisétált az ajtón, és becsukta maga mögött. Hallotta az apja sikolyait, ahogy lassan végigment a folyosón. Tabitha nem kapott levegőt a tragédiák láttán, amelyek mindkettejük életét megkeserítették. Egy része képtelen volt elhinni, hogy Valerius hagyta így meghalni az apját, míg a másik része tökéletesen megértette a férfit. Szegény Valerius! Szegény Zarek! Mindketten ugyanannak a férfinak az áldozatai voltak. Az egyiket azért köpték le, mert rabszolga volt, a másikat pedig azért, mert nem volt hidegvérű és érzéketlen – legalábbis addig a pillanatig. Tabitha Zarekre nézett; a férfi szemeiből még mindig sütött a gyűlölet és a múlt fájdalma. – Ha annyira gyűlölöd Valeriust, miért nem ölted meg őt is, Zarek? – Bocsáss meg a rossz vicc miatt, de a vak ember rövidlátása volt az ok. – Nem – suttogta a lány. – Tudtad, igaz? Tudtad, hogy ki érdemelte ki a gyűlöletedet, és azt is, hogy ki nem. Zarek csak gúnyosan mosolygott, miközben fenyegetően Acheronra nézett. – Ez nem változtat semmin. Valerius nem érdemel nyugalmat. Nem érdemel semmit, csak megvetést. Az apja fia.

– És te mi vagy? – kérdezte Tabitha. – Nekem úgy tűnik, te vagy az, aki dédelgeti a gyűlöletet, és emiatt nem tud békében élni. Valerius nem bánt senkit. Soha. És emiatt sokkal inkább férfi a szememben, mint te. Zarek tekintete éles volt, mint a penge. – Ó, azt hiszed, hogy olyan különleges vagy. Hogy Valerius érdemes a védelmedre. Mondok neked valamit, édes, ha tudni akarod, kit szeret igazán Valerius, nézz be a télikertjébe. Képzeld csak el, milyen sokat jelenthetett neki Agrippina, ha kétezer éve mindenhová magával hurcolja a szobrát. – Zarek… – mordult fel figyelmeztetően Ash. – Mi van? Te is tudod, hogy ez az igazság. Zarek hátrált egy lépést, mintha próbálna eltűnni. Mi a… Ash vidáman a szemébe nézett. – Csak, hogy tudd, Zarek: ha valaha is bántani mered Tabithát, kinyírlak, akármit szólnak is hozzá az istenek és az istennők. Zarek már éppen nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de eltűnt, még mielőtt megszólalhatott volna. A következő pillanatban Tabitha ismét Valerius könyvtárában volt, pontosan azon a helyen, ahol korábban állt. – Tabitha? – kérdezte Valerius, miközben visszasétált a szobába. – Nem hallottad, hogy szóltam? Tabitha megragadta a legközelebbi polcot, hogy megbizonyosodjon róla: ez a valóság. Igen, visszatért, de valahogy nagyon furcsán érezte magát. – Nem – válaszolta. – Sajnálom, nem hallottam, mit kérdeztél. – Otto azt akarja tudni, szereted-e a gombát. – Ambivalens érzelmekkel viseltetem iránta. Valerius értetlenül meredt rá, aztán továbbította az információt Ottonak. Miután megrendelte a vacsorát, visszatette a telefonját a zsebébe. – Jól vagy? Nem, Tabitha egyáltalán nem volt jól. A látott képek, valamint Zarek és Ash szavai visszhangoztak a fejében. És tudni akarta, kinek higgyen. – Hol van a télikerted? Nem lehetett nem észrevenni a nyugtalanságot, amely elöntötte Valeriust. – A micsodám? – A télikerted. Mert van, ugye? – Én… Ah, igen, van. Legalább nem tagadta le, gondolta Tabitha. – Láthatnám? Valerius megmerevedett. – Miért?

– Szeretem a télikerteket. Nagyon kedvesek. – Tabitha kilépett a könyvtárból, és elindult a ház másik szárnya felé. – Erre? – Nem – mondta Valerius, és követte. – Még mindig nem értem, miért szeretnéd… – Csak tégy a kedvemre, rendben? Egyetlen perc az egész. Valerius magában vívódott. Érezte, hogy valami nincs rendben. Ám azt is tudta, hogy nem rejtőzhet el a múltja elől; és valami okból kifolyólag, amelyet maga sem értett, nem akart semmit eltitkolni a lány elől. Fejedelmi méltósággal biccentett, aztán elindult a lépcső irányába. – Kérlek, kövess! Fölvezette a lányt az emeletre, a hálószobája melletti ajtóig, amelyet kódzár védett. Tabitha figyelte, ahogy beütötte a számokat. Kattant a zár. Valerius mély lélegzetet vett, mielőtt kitárta az ajtót. Tabitha szíve megremegett, amikor meglátta a szoba közepén a gyönyörű fiatal nő szobrát. A lába előtt örökmécses égett. Valeriusra pillantott, de a férfi nem nézett a szemébe, a tekintetét a földre szegezte. – Szóval ezért volt olyan fontos a lámpaolaj. Biztos nagyon szeretted őt.

11. fejezet

Valerius felnézett a szoborra, miközben Tabitha szavai visszacsengtek a fülében. Mint mindig, Agrippina a semmibe nézett. Az arca üres volt. Hideg. Érzelemmentes. A szíve összeszorult a múlt rideg valóságától és a saját ostobaságától; két kézzel kapaszkodott valamibe, ami jó volt halandó életében. – Igazából nem is ismertem őt – szólalt meg csöndesen. – Alig néhány szót váltottam vele, amíg élt, ám ha lett volna nő, aki szeret, hálás lettem volna, ha ő lett volna az. Tabithát megdöbbentette a vallomás. – Ezt én nem értem. Miért őrződ ilyen szeretettel egy olyan nő szobrát, akit nem is ismertél? – Szánalmas vagyok. – Valerius keserűen fölnevetett. – Nem igaz; még egy átlagosan szánalmas embernél is szánalmasabb vagyok. Azért őrzöm a szobrát, mert őt magát nem voltam képes megvédelmezni. – Valerius dühe és fájdalma megrázta Tabithát, összeszorította a szívét. – Miről beszélsz?

Valerius teste megfeszült. – Tényleg meg akarod tudni rólam az igazat, Tabitha? – Igen. Valerius összekulcsolta a karjait. Az ablakhoz lépett, és kibámult a sötét hátsó kertre. – Születésemtől kezdve totálisan el voltam kurva, és magam sem értettem, miért. Egész életemben próbáltam megfejteni, miért nem szarok le másokat, amikor velem soha nem foglalkozott senki. A durva szavak sokkolták a lányt. Valerius soha nem beszélt csúnyán, így ebből is látszott, mennyire bántotta a dolog. – Nincs abban semmi rossz, ha az ember törődik másokkal – jegyezte meg. – De, van! Miért kellene másokkal törődnöm? Ha most meghalnék, nem hiányoznék senkinek. A legtöbb ember, aki ismer, még meg is ünnepelné a halálomat. Tabitha torka elszorult; tudta, hogy a férfinak igaza volt, ám a gondolat, hogy meghalhat… a lelke mélyéig megrázta. – Engem érdekelne, ha meghalnál, Valerius. A férfi megrázta a fejét. – Hogyan érdekelhetne? Alig ismersz. Nem vagyok ostoba. Találkoztam a barátaiddal – egyikük sem hasonlít rám. Nem viselkednek és beszélnek úgy, mint én. Ti mindnyájan kigúnyoljátok azokat, akik úgy néznek ki, vagy úgy viselkednek, ahogyan én. A te fajtád gyűlöl és elutasít minket. Gazdag vagyok, művelt, római nemesi családból származom, így aztán biztosan magasabb rendűnek hiszem magam másoknál, ezért aztán megérdemlem a rosszindulatot és sértegetést. Hiszen az én fajtámnak nincsenek érzelmei, amelyeket meg lehetne bántani. Miért izgatna egy római nemesembert egy rabszolga sorsa? És mégis, kétezer év múltán, még mindig becsben tartom a szobrát, és hűséges házőrzőként vigyázok egy alacsony származású rabszolgára, aki gyerekkorában félt a sötétben, és akinek egyszer ígéretet tettem, hogy soha nem kell majd sötétben aludnia. Valerius szavai mélyen megérintették Tabitha lelkét. A szíve összeszorult. Maga a tény, hogy megtartotta egy egyszerű rabszolgának tett ígéretét… – Miért félt a sötétben? Valerius állán lüktetni kezdett egy izom. – Az apja gazdag kereskedő volt az egyik városban, amelyet az apám lerombolt. Elhozta a lányt Rómába, hogy eladja rabszolgának, de a nagyanyám meglátta, és úgy gondolta, jó társalkodónő lenne. Apám tehát a nagyanyámnak ajándékozta, és Agrippina egész életében rettegett, hogy valaki egyszer az éj sötétjében ismét eljön érte, és elvesz tőle mindent. Valerius szeméből áradt a fájdalom. – De szegény megtanulta, hogy a fény nem tartja távol az igazi szörnyetegeket. Azokat nem érdekli, látja-e őket valaki. Tabitha összeráncolta a homlokát. – Ezt nem értem. Valerius megfordult, és fenyegetően ránézett. – Tudod, mi az asterosum?

– Nem. – Egy ősi kábítószer, amelytől a tested teljesen lebénul, de mindent látsz, hallasz és érzel. A római orvosok használták, amikor amputálniuk kellett egy végtagot. Valerius megrándult, mintha fájdalom hasított volna beléje. Tabitha érezte a férfi kínját. Valerius maga köré fonta a karjait, mintha ezzel valami módon megvédhetné magát a múlt rémségeitől. – Ezt a szert adták be nekem a fivéreim azon az éjjelen, amikor eljöttek a villámba. Előtte nem sokkal foglaltam el a kelta Angaracia városát. De ahelyett, hogy porig romboltam volna, és megölettem volna mindenkit, ahogyan a családom összes többi férfitagja tette volna a helyemben, én tárgyalás révén értem el a megadást. Úgy gondoltam, jobb, ha a gyerekeik nem úgy nőnek fel, hogy gyűlölik a rómaiakat, és bosszút szomjaznak a népükért, ahogy annyiszor korábban megtörtént. – Valerius keserűen fölnevetett. – Végzetes hibát követtem el. – Hogyan lehet a könyörületesség hiba? – kérdezte a lány megrendülten. Ám, amint kimondta a szavakat, megjelent a lelki szemei előtt Valerius apjának a képe. Valerius világában a könyörületesség nem hiba volt, hanem bűn. A férfi megköszörülte a torkát. – Általában a külső provinciákba szólított a kötelesség, a kelták ellen harcoltam. Azokban az időkben én voltam az egyetlen római, aki valódi sikereket ért el ellenük, főleg azért, mert megértettem őket. A fivéreim gyűlöltek emiatt. Számukra egy nép legyőzésére az volt az egyetlen mód, ha megsemmisítették őket. – Ezért döntöttek úgy, hogy megölnek? Valerius bólintott. – Eljöttek hozzám és elkábítottak. Teljesen magatehetetlenül hevertem a földön, miközben ők szétvertek mindent, aztán kicipeltek a hátsó kertbe, hogy megöljenek. Ekkor fedezték fel Agrippina szobrát. Tabitha felpillantott a fehér márványarcra. – Miért tartottad ott a szobrát? – Ahogy a nagyanyám, én is úgy gondoltam, hogy megérdemli, hogy vigyázzanak rá. Ezért nem sokkal azután hogy a házamba költözött, megrendeltem a szobrát a magánkertem számára. Tabithába hirtelen belehasított a féltékenység. Lehet, hogy Valerius nem szerette ezt a nőt, de nyilvánvalóan mély érzelmekkel viseltetett iránta, hiszen évezredeken keresztül megtartotta a neki tett ígéretét. – Hogyan került hozzád? – kérdezte csöndesen. Valerius mély, szaggatott lélegzetet vett. – Nagyanyám magához kéretett a csatatérről. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, és aggódott Agrippina miatt. Ismerte a fiai és unokái temperamentumát, Agrippina pedig nagyon szép és finom nő volt, aki sokat jelentett a számára. Én voltam az egyetlen, aki rendszeresen meglátogatta őt, és akit nem kellett erővel távol tartania Agrippina ágyától. Megkért, hogy fogadjam be Agrippinát, és védjem meg a többiektől. Tabitha szíve összeszorult a férfi kedvességétől. – És beleszerettél?

– Inkább a gondolatba szerettem bele. Agrippina maga volt a megtestesült szépség. Lágy és kedves volt, akihez hasonlót korábban nem ismertem. Ha otthon voltam, órákon keresztül csak a távolból figyeltem, ahogyan végezte a dolgát. És gyakran eltűnődtem azon, vajon egy ilyen szép nő képes lenne-e szeretni egy magamfajta hitvány alakot. Aztán megfeddtem magam amiatt, hogy egy rabszolga szerelmére vágyom. Nemes római tábornok voltam. Mit akarhattam egy rabszolgától? Mégis vágyott rá – Tabitha tudta, érezte. Valerius elhallgatott. Ha Tabitha nem ismerte volna jobban, megesküdött volna, hogy könnyeket látott csillogni a férfi szemében. – A szemem láttára erőszakolták meg, és én nem segíthettem rajta. – Ó, Val – lehelte a lány. Valerius arrébb lépett, mintha nem akarta volna, hogy Tabitha hozzáérjen. – Még arra is képtelen voltam, hogy lehunyjam a szemem, vagy elfordítsam a fejem. Tehetetlenül hevertem a földön, miközben megerőszakolták. Minél jobban sikítozott, annál hangosabban nevettek, aztán a végén Marcus ledöfte a kardommal. A szavak valósággal kiszakadtak Valeriusból, a szemét könnyek lepték el. – Mire voltam jó? – sziszegte összeszorított fogakkal, az orrcimpái remegtek a tehetetlen dühtől. – Csak ártottam neki. Ha nem fogadtam volna be a házamba, legalább életben maradt volna. Tabithát sírás fojtogatta, mikor a férfi végre megengedte, hogy a karjaiba ölelje. Próbálta elfelejttetni vele azt az éjszakát, azt, ami Agrippina meggyilkolása után történt. Látta a hegeket Valerius csuklóján, és a férfi már korábban elmondta, hogy keresztre feszítették. Micsoda borzalmakat kellett kiállnia azon az éjszakán! Nem csoda, hogy igyekezett elfelejteni a múltat. Soha többé nem faggatom róla, fogadkozott magában Tabitha. Valerius mereven tartotta magát egy darabig, de aztán lassan ellazult a teste. Átkarolta a lányt, és szorosan magához ölelte. – Miféle férfi vagyok én, hogy valahányszor megpróbálok kedves lenni valakihez, éppen annak ártok vele, akinek segíteni szeretnék? – Engem, Marlát és Gilbertet nem bántottál. – Egyelőre – lehelte Valerius. – Agrippina tíz évig élt a házamban, mielőtt a párkák véget vetettek volna az életének. – Engem senki sem fog bántani, Valerius. Bízz bennem. Valerius szeretettel megsimogatta sebhelyes arcát. – Olyan vad tűz ég benned. Felmelegít, valahányszor a közelemben vagy. – Felmelegít? A legtöbb embert elemészti. Az exem azt szokta mondogatni, hogy kimerítő vagyok. Szerinte annyira kifárasztottam, hogy minden egyes óráért, amelyet velem töltött, legalább két-három napos pihenésre volt szüksége.

Valerius ajka apró mosolyra húzódott. – Én nem talállak kimerítőnek. – Én pedig nem talállak téged szánalmasnak. Ezzel sikerült megnevettetnie a férfit. – Hogyan csinálod, Tabitha? Még csak pár napja ismerlek, de máris úgy érzem, hogy neked bármit bevallhatok. – Nem tudom, de én is ugyanígy érzek. – Tabitha fölemelte a karját, és magához húzta a férfi fejét, hogy megcsókolhassa. Valerius felnyögött a lány ízére, az érintésére. Tabitha karjaiban nem érezte szánalmasnak és merevnek magát. A lány megnevettette, és visszahozta az életébe az örömöt. Nem; a lánynak hála életében először volt vidám. Tabitha volt az egyetlen, aki kinyúlt érte, és magához ölelte. A lány tudta, milyen nehézkes, mégis elfogadta őt. Ahelyett, hogy lerázta volna, gyengéden cikizte. Nem írta le őt. Hosszú élete során a lány volt az egyetlen, aki összebarátkozott vele, és ettől ő lett a legdrágább nő a Föld kerekén. Tabitha hátrahajtotta a fejét. – Mennyi időnk maradt, míg Otto hozza az ételt? Valerius az órájára nézett. – Talán húsz-harminc perc. Miért? Tabitha elmosolyodott. – Annyi elég lesz. Mielőtt Valerius tovább kérdezősködhetett volna, a lány lehúzta a blúzát, a nyakába kanyarította, aztán begörbített ujjával intett, hogy kövesse. – Gyere, tábornok. A feje tetejére állítom a világodat! Nem is tudod, mennyire, gondolta Valerius. Megtetted abban a percben, amikor először megpillantottalak harcolni a démonokkal. És azóta is folyamatosan ezt teszed.

Stryker végre nagy nehezen megnyugtatta magát. Legalábbis kívülről így látszott. Belül még fortyogott a dühtől. A pokolba a Pusztítóval és a hazugságaival, a pokolba Acheron Parthenopeaus-szal az őszinteségéért! Ha belepusztul is, megszabadítja a világot mindkettőjüktől! De nagyon óvatosan kellett cselekednie. Biztos stratégiát kellett kidolgoznia. Ha a Pusztítónak valaha is a tudomására jut, hogy ő adta Deszideriosznak az Aimát, hogy a spathi megsebesíthesse Acheront, akkor fabatkát sem ért az éle-

te. Nem, nagyon okosnak kellett lennie, hogy mindkettejüket legyőzze, de nyerni fog. Előbb-utóbb. A levegő sistergett körülötte; Deszideriosz kért bebocsátást, hogy visszatérhessen New Orleansból Kalosisba, az atlantiszi pokolba. Ezen a helyen nem ismerték a fényt, örök volt a sötétség és a szomorúság. Mindez soha nem zavarta Strykert – egészen addig az éjszakáig, amíg meg nem gyilkolta a saját fiát. Most azonban már nem tetszett neki. Felemelte a karját, és megnyitotta a portált. Deszideriosz még mindig testetlen köd formájában tért vissza. Stryker elhúzta a száját a tehetségtelen démon láttán. Valaha régen tisztelte őt, de Deszideriosz elbukott egy egyszerű Sötét Vadásszal és annak halandó szeretőjével szemben, és emiatt Stryker mély megvetést érzett a lény iránt. Bár nem akarta kihívni maga ellen a Pusztító haragját, mégis esélyt adott Deszideriosznak, hogy visszanyerje emberi alakját. Ha Deszideriosz cserébe megsebesítette Acheront, akkor kész volt reinkarnálni a démont. – Azt hittem, hogy… – Mivel állok szemben? – vágott a szavába Deszideriosz. Arctalan-alaktalan lényege pislákolt a halványan megvilágított teremben. – Pontosan tudod. – Nem igaz. Milyen anyagot adtál, hogy legyőzzem a Sötét Vadászok vezetőjét? – Semmi közöd hozzá. Csak azzal törődj, hogy elhozd nekem a gyermeket. – Nem értem, miért. Stryker felnevetett. – És soha nem is fogod. Hozd el nekem a gyermeket, vagy végleg elpusztítalak. Ha nem ismerte volna a démont, azt hihette volna, hogy az gúnyosan elmosolyodott. – Acheron kirobbantott a ribanc testéből. Most már jobban fognak figyelni. Másik testre van szükségem. Stryker egy pillanatig nem válaszolt; odakintről hallotta a démonok sikolyait. Nyilván Appolymi Charonte-jai még mindig azokra vadásztak, akik ellopták tőle az Aimát. Senki nem fogja nála keresni. Nem merészelik. Nem volt kedve tovább játszadozni. Anyja, a Pusztító azt mondta, várjanak. Elege volt a várakozásból.

Attól a naptól kezdve, amikor kiontotta a saját fia vérét, hogy megbékítse a Pusztítót, kezdett észrevenni bizonyos dolgokat. És amikor az anyja megparancsolta, hogy hozza el neki az egyik volt Sötét Vadász és egy halandó boszorkány kis gyermekét, rájött valamire. Arra, hogy a gyermek, Marissa Vadász tartotta a kezében az univerzum egyensúlyát. Aki a hatalmában tartotta a gyermeket, annak a kezében volt minden idők legfontosabb, legősibb erejének kulcsa. A kislány volt az egész világ sorsa. A Pusztító azért akarta megszerezni a gyermeket, hogy, ő irányíthassa az eseményeket. Stryker visszanyelte a keserű kacajt. Apollimy csak a holttestén keresztül szerezheti meg a gyermeket. Végül ő lesz majd az, aki irányítja az Utolsó Végzetet, nem Apollymi. – Abod, Tiber, Sirus, Allegra! – szólította az embereit. A négy spathi parancsnok azonnal megjelent a színe előtt: három férfi és egy nő. Stryker végignézett tökéletes, gyönyörű alakjukon. Egyikük sem nézett ki 27 évesnél idősebbnek – akárcsak ő maga. És hozzá hasonlóan mind a négyen az ősi időkben születtek. Allegra volt közülük a legfiatalabb, de már ő is kilencezer éves. Gyilkolásra tanították őket, és arra, hogy emberi lelkekkel táplálkozzanak. Nem volt a hadseregének párja. Itt volt az ideje, hogy az emberiség megismerje őket. – Szólítottál, akri? – kérdezte Tiber. Stryker bólintott. – Deszideriosznak testre van szüksége, hogy végre tudja hajtani a parancsomat. A négy démon idegesen összenézett. – Nyugalom – szólt rájuk Stryker. – Nem kérem, hogy bármelyikőtök is önként felajánlja a testét. Ó, dehogy! Egyáltalán nem. Ti négyen lesztek a testőrei. – De, akri – szólalt meg halkan Allegra. – Nincs is teste, amelyet védeni kellene. Stryker hisztériásán felnevetett. – Dehogynem. – Fölemelte a kezét, és hirtelen egy kép jelent meg a szoba közepén. Egy tiszta feketébe öltözött Sötét Vadász sétált egyedül New Orleans utcáin. – Itt a tested, Deszideriosz – jelentette ki. – És a belépő Vadászék házába. Most pedig hozd el nekem a gyermeket, vagy meghalsz – végérvényesen. Mielőtt a harcosok eltűntek volna a szobából, Stryker adott nekik még egy utolsó parancsot. – Acheron elvette tőlem az egyetlen dolgot, amit valaha szerettem. A fiam emlékére, akit elrabolt tőlem, megparancsolom, hogy pusztítsátok el a halandókat, akiket Acheron szeret. Látni akarom, hogy New Orleans utcáin hömpölyög a vér. Világos?

Deszideriosz gonoszan elvigyorodott. – Világos, akri. Világos, mint a nap.

Valerius felmordult. Annyira jó érzés volt Tabithát ölelni, meztelenül a karjaiban tartani! A lány szenvedélyesen csókolta, miközben gyengéden simogatta a farkát, a tövétől a makkig. Valerius inge ki volt gombolva, de a lánytól eltérően még szinte teljesen fel volt öltözve. – Otto úton van fölfelé – lihegte, ahogy Tabitha lehajtotta a fejét, és megszívta az egyik megkeményedett mellbimbóját. Nem volt könnyű világos fejjel gondolkodni, amikor a lány ilyen szakértő ügyességgel masszírozta. – Akkor ideje rátérni a lényegre – mondta Tabitha nevetve, és felmászott az ágyra. Valerius lélegzete elakadt a látványtól. Éhes tekintettel figyelte, ahogy a lány hívogatóan széttárta a lábait. Tabitha összekulcsolta a bokáit Valerius hátán, és közelebb húzta magához a férfit. Valerius felszisszent, amikor a lány kettejük közé nyúlt, és kissé lejjebb húzta a nadrágját, hogy beléje hatolhasson. Ívbe hajlította a hátát, és mélyen magába vonta a férfit. Nyöszörgött és vergődött alatta. Valerius feltámaszkodott az egyik karjára, és figyelte, ahogy Tabitha meztelen teste vonaglik. Az ágy mellett állt, így mélyen behatolhatott a lány meleg, nedves testébe. – Ez az, bébi – pihegte Tabitha, és minden lökésre felemelte a csípőjét. Valerius egyre keményebbeket lökött. Megmarkolta a lány mellét; a puha, rugalmas halmok a tenyerébe simultak. Alig várta, hogy megízlelje őket. Tabitha felnyögött, amikor Valerius lehajtotta a fejét, és a szájába vette az egyik bimbót, miközben folyamatosan pumpált a csípőjével. Imádta az érzést, ahogy a férfi benne mozgott; az ősi, vad vágyat az arcán. Volt valami nagyon erotikus abban, ahogy egy ilyen visszafogott férfi elveszítette a fejét, valahányszor hozzá ért. Tabitha örült annak, hogy Valerius önmagát adta, valahányszor kettesben maradtak. Boldoggá tette, hogy a férfi nem ítélkezett fölötte. Lehunyta a szemét, és magához szorította a férfi fejét. A lökések ereje egyre nagyobb lett. Az égvilágon semmi sem volt jobb, mint ahogyan Valerius újra és újra mélyen beléhatolt. Ahogyan a nyelve csodákat művelt a mellével. Nem bírta tovább; elhúzta a férfi száját a bimbójáról, hogy megcsókolhassa. Valerius szeme sötét volt a vágytól, az arca kipirult. Tabitha belemarkolt hosszú hajába, lágyan megharapdálta az ajkait.

Valerius mély torokhangon felmordult, amikor Tabitha nyelve végigsiklott az állán a füléig, és megcsiklandozta a cimpáját. Az egész testén végigfutott a jóleső borzongás. Teljesen elveszítette az önuralmát. Még mélyebben a lányba kellett hatolnia. Kihúzódott Tabitha testéből. Hasra fordította a lányt, aztán az ágy szélére húzta, és előredöntötte. – Val? Elsimította a hajat a lány nyakából, és újra beléhatolt. Tabitha felkiáltott a gyönyörtől, amikor a férfi tövig beléfúrta magát. Valerius mélyen eltemetett, vad énje életre kelt. Megmarkolta a lány mellét, miközben a szenvedélyük illata elárasztotta az érzékeit. Tabitha nem kapott levegőt. Valerius teljesen átvette az irányítást. Az egyik kezével tovább markolta a mellét, a másikat lecsúsztatta a testén, át a köldökgyűrűn, a lába közéig. – Ó, Val! – nyöszörögte. Fájdalmasan vágyott a férfi érintésére. Valerius ujjai a hasadékát simogatták a lökései ritmusára. Tabitha körül forgott a világ. Soha nem érezte még magát ilyen kívánatosnak, ilyen fontosnak. – Imádom az illatodat, Tabitha – lehelte Valerius a fülébe. Tabitha érezte, ahogy a férfi agyarai végigsimítottak a torkán. – Meg fogsz harapni, Valerius? Érezte a férfiban dúló bizonytalanságot, miközben az egyik agyara veszélyesen közel került az ütőeréhez. – Még soha nem akartam senkit megharapni – vallotta be. – És most? Valerius még gyorsabban kezdett mozogni benne. – Szeretnélek felfalni. Tabitha azonnal elélvezett. Valerius összeszorította a fogait. Valami eddig ismeretlen része szinte könyörgött, hogy ízlelje meg a lányt. Hogy vegye birtokba. Vad és félelmetes érzés volt. Finoman megharapdálta Tabitha torkát, de vigyázott, hogy ne sértse fel a bőrt. Nem volt könnyű megállni. Szinte lehetetlen volt. Miután egy pillanat múlva elérte a csúcsot, hallotta, hogy az eddig ismeretlen része felordít győzelmi mámorában.

Szorosan ölelte a lányt, míg az utolsó reszketés is el nem múlt. Tökéletesen kielégülve megfordította Tabithát, aztán térdre omlott előtte. Tabitha félelemmel vegyes ámulattal figyelte, ahogy a büszke római harcos a lábai előtt térdel. Valerius átölelte a derekát, és a fejét óvatosan a hasára fektette. Tabitha finoman beletúrt a férfi hajába. Valerius fölemelte a fejét, és kérdőn a szemébe nézett. – Nem tudom, miért vagy itt, Tabitha, de örülök neki. A lány rámosolygott. Valerius nem vette le róla a szemét, miközben finoman megharapdálta a hasát a köldökgyűrű alatt. Tabitha az ajkába harapott, és felnyögött, amikor a férfi megnyalogatta a karikán lógó félholdat, aztán a köldökét. Tabitha teste szinte lángolt. Amikor a férfi beléje dugta két ujját, úgy érezte, mindjárt elájul. – Gyönyörű vagy, Tabitha – suttogta Valerius, és széjjelhúzta a combjait, hogy lássa a teste legtitkosabb részét. Tabitha lélegzete elakadt, amikor a férfi a szájába vette, a nyelvével megízlelte. Szélesebbre tárta a lábait, hogy jobban hozzáférjen az öléhez. Tabitha Valerius arcát nézte. Úgy látszott, legalább annyira élvezi az ízét, amennyire ő élvezte, hogy a férfi megízleli. Egy csöppet sem sietett. – Hé, Valerius? A római hátrarándult, mikor meghallotta Otto hangját a folyosóról. Egy ujját azonban a lányban hagyta, tovább simogatta, becézgette. Lassan felállt, és bedugta még egy ujját. – Mit tettél velem, Tabitha? – kérdezte a füléhez hajolva. – Otto kinn áll a folyosón, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy benned legyek. Hogy addig nyalogassalak, míg meg nem érzem az orgazmusod ízét. Tabitha mély torokhangon felnyögött a váratlan vallomásra. – Szabadulj meg Ottotól, és egész éjszakára a tiéd vagyok! Valerius szenvedélyesen megcsókolta, aztán megszorította a popsiját. – Ne öltözz fel! Rólad óhajtom elkölteni a vacsorámat. Tabitha az ajkába harapott, egész testében megremegett. – Ahogy akarod. Valerius elhúzódott, gyorsan begombolta az ingét, és megigazította a nadrágját. Egy utolsó forró, sokat ígérő pillantást vetett Tabithára, mielőtt kisurrant volna az ajtón, Tabitha lehajtotta az ágytakarót, és lefeküdt a sötét ágyneműk közé. Valerius fűszeres, férfias illatát árasztották. Magához ölelte a férfi párnáját, és mélyen beszívta az illatát.

– Mit csinálok? – kérdezte magától. Szó szerint összefeküdt az ellenséggel, és ráadásul túlságosan is élvezte. S ami még rosszabb volt: egyáltalán nem akart elmenni. Soha. – Ez az én formám – motyogta magában. Ahhoz a férfihoz vonzódott, aki soha nem lehetett az övé. El kellett volna mennie innen, odaköltözni Amandához és Kyrianoszhoz, de képtelen volt otthagyni Valeriust. Mihez kezdene a férfi nélküle? És főleg: ő mihez kezdene a férfi nélkül?

12. fejezet

Ash megtorpant, amikor meglátta a nyitott ajtó résén keresztül Kyrianoszt az íróasztalnál. Jóval elmúlt már hajnali négy óra, és bár Kyrianosz gyakran sokáig fenn maradt Amandával, ritkán fordult elő, hogy az egykori Sötét Vadász egyedül legyen ilyenkor. Félrebiccentette a fejét, és figyelte, ahogy Kyrianosz a papírhalom fölé hajolva a hajába túrt. Ash érezte a görögből sugárzó aggodalmat. Halkan bekopogott, hogy ne ijessze meg. Kyrianosz felpillantott, aztán levette a szemüvegét. – Ó, szia! – köszönt halkan. – Azt hittem, Amanda az, hogy ágyba csalogasson. – Nincs a világon az a pénz! – Ash belépett a szobába, és megállt a fekete, vese formájú Chippendale asztal előtt. A lapját hivatalos iratok és kézzel írt papírlapok borították. – Mit csinálsz ilyen kései órán? – Nem tudtam aludni. Én… – Kyrianosz összeszorította a száját. – Mi a baj? – kérdezte Ash. Aggódott régi barátja miatt. Kyrianosz fáradtan felsóhajtott. – Fogalmad sincs, milyen ez, Ash. Milyen nehéz minden egyes nap. Emlékszel még egyáltalán, milyen volt halandónak lenni? Ash letette a földre a hátizsákját. Hallotta Kyrianosz gondolatait: zavarodottak és riadtak voltak. Normális esetben Ash nem válaszolt volna a múltját érintő kérdésekre, de a barátjának vigaszra volt szüksége, és őszintén szólva, neki is, mindazok után, ami ma éjszaka történt Nickkel, Simivel, Zarekkel, Tabithával, a Pusztítóval és a démonokkal. – Igen, emlékszem, milyen embernek lenni, bár piszkosul igyekszem nem gondolni rá. – Ne sértődj meg, de te nagyon fiatalon haltál meg. Fogalmad sincs, mekkora felelősség hárul rám.

Ash visszanyelte a keserű nevetést. Ha Kyrianosz tudta volna… Gondolkodás nélkül boldogan elcserélné a volt görög tábornokkal a sorsát és a gondjait. – Nézd meg ezt! – mondta Kyrianosz, és odalökte eléje az egyik papírlapot. – Felejtsd el az átkozott démonokat; nincs a Föld kerekén félelmetesebb, mint az ügyvédek és a biztosítási ügynökök. Istenem, tudod te, hányan halnak meg közlekedési balesetben? Már a gondolattól is rettegek, hogy a feleségem és a gyermekem beüljön egy autóba. A gyógyszeres szekrényem, amelyben korábban semmi nem volt fogkrémen és kötszeren kívül, most tömve van a legkülönfélébb fájdalomcsillapítókkal. Magas a vérnyomásom, a koleszterinszintem… – Nem csoda, ha azt vesszük, mennyi gyorskaját tömtél magadba az elmúlt negyven évben. – Halhatatlan voltam! – csattant fel Kyrianosz, aztán kiszaladt minden szín az arcából. – Megint meg fogok halni, Ash. Csak ezúttal Artemisz nem lesz ott, hogy üzletet ajánljon. – Beletúrt a hajába. – Egy napon a feleségem is meghal, és Marissa.. – Ne gondolj erre. Kyrianosz felkapta a fejét. – Ne gondoljak rá? Könnyű neked ezt mondani. Te nem fogsz meghalni. Én nem tudok másra gondolni, csak a halálra, különösen, mióta elkezdődtek Amanda rémálmai. Halandó vagyok. Nem tudom már úgy megvédeni őket, ahogyan korábban. – Ezért van itt Kassim és én. Kyrianosz megrázta a fejét, és a szemüvege után nyúlt. – És ezt az átkozott vacakot is utálom, de kénytelen vagyok viselni, különben nem tudom elolvasni az apró betűs részt, pedig azzal sokkal hatékonyabban tudják ellopni a lelkemet, mint ahogyan az istennő tette. Mi történt velem, Acheron? Tegnap én voltam az éjszaka ura, a démonok rettegtek a félelemtől, ha megláttak. És mi lett belőlem? Szánalmas alak vagyok, aki kénytelen megvesztegetni Nicket, hogy fánkot csempésszen be a házba, aztán eldugom a gardróbban, hogy Amanda ne tudja meg, és ne vegye a fejemet miatta. Szívritmuszavarom van, és fáj a hátam, ha éjszaka rossz pózban alszom. A térdem nyilall, és amikor tegnap lehajoltam, hogy felvegyem Marissát, majdnem összecsuklottam. Nagy szívás megöregedni. Ash kérdően felvonta a szemöldökét. – Ezzel azt akarod mondani, hogy viszszavágysz? Kyrianosz szégyenlősen elfordította a fejét. – Néha igen, de aztán ránézek a feleségemre, és rájövök, milyen önző gazember vagyok. Annyira szeretem őt, hogy az már fáj. Ha belegondolok, hogy valami baj érheti őt vagy Marissát… Olyankor nem kapok levegőt. Utálom ilyen tehetetlennek érezni magam. Utálom a tudatot, hogy egyszer majd megöregszem, és itt kell hagynom őket. – Nem fogsz meghalni, Kyrianosz. – Honnan tudod? – csattant fel a görög. – Onnan, hogy nem engedem.

Kyrianosz gúnyosan rámosolygott. – Mintha meg tudnád akadályozni! Mindketten tudjuk, hogy nincs választásom: öregemberként halok meg – ha szerencsém lesz, és nem visz el előbb egy szívroham, autóbaleset, ételmérgezés, vagy valami másféle katasztrófa. Kyrianosz kétségbeesetten a kezébe temette az arcát. Ash nagyon sajnálta a barátját. Nehéz halandónak lenni. Az ördögbe, nehéz egyáltalán élni. Az élet nem volt a gyengéknek és alázatosaknak való. Minden egyes alkalommal, amikor végre úgy tűnt, hogy minden rendben van, legalább háromnégy dolog biztosan tönkrement. Ez volt a természet törvénye. – Amanda ismét gyermeket vár – suttogta Kyrianosz némi szünet után. Bár szorongva ejtette ki a szavakat, Ash érezte, mennyire boldog a barátja – és mennyire retteg. – Gratulálok! – Köszönöm. – Kyrianosz lenézett az asztalt borító papírhalmazra. – Próbálom rendbe tenni a végrendeletemet, a biztonság kedvéért. Ash visszafojtotta a nevetést; nem akarta megbántani fatalista barátját. – Nem fogsz meghalni, Kyrianosz – ismételte meg. Tudta, hogy a görög nem figyel rá; túlságosan el van foglalva azzal, hogyan hozzon rendbe mindent, ami rosszra fordulhat Amandával és a babával, meg önmagával kapcsolatban. – Leszel a kicsi keresztapja? – kérdezte Kyrianosz csöndesen. – Természetesen. – Köszönöm. Most pedig, ha nem haragszol, be kell ezt fejeznem, mert holnap találkozom az ügyvéddel és a biztosítási ügynökkel. – Rendben. Jó éjszakát, tábornok! – Jó éjszakát, Acheron! Ash felvette a földről a hátizsákját, és becsukta maga mögött az ajtót. Az előtérben megtorpant, amikor meglátta Amandát a hálószoba küszöbén. Könnyek csillogtak az asszony szemében. Ash odalépett hozzá. – Jól vagy? Amanda vállat vont. – Mindenki így viselkedik, miután visszaszerezte a lelkét? Ash sóhajtva bólintott. – Nehéz alkalmazkodni az új helyzethez. Százezer éveket élsz le úgy, hogy tudod, szó szerint a tiéd a világ minden ideje, senki sem bánthat, és a tested legföljebb néhány órán keresztül érez fájdalmat Aztán hirtelen halandóvá válsz, és rájössz, hogy szerencsés esetben is legföljebb harmincnegyven éved van. Ugyanúgy megbetegedhetsz és meghalhatsz, mint bárki más. Nem könnyű mindezt megemészteni. Amikor előszőr megvágja egy papírlap az ujjukat, szinte belehalnak.

Amanda arcán legördült egy könnycsepp. Szipogva 1etörölte. – Azt kívánom, bárcsak meghagytam volna olyannak, amilyen volt. Bárcsak előre elárultad volna, hogy ez lesz a vége. – Micsoda, Amanda? Az, hogy ti ketten szerelemben élitek le az életeteket? Együtt nevelitek fel a gyerekeiteket? Fogalmatok sincs, milyen csodálatos az életetek. Hány ember adná oda boldogan a lelkét azért, ami nektek megvan? Felejtsd el Artemiszt és a halhatatlanságot! A ti boldogságotok sokkal értékesebb és ritkább kincs. Ash szíve elszorult a dühtől, mennyire nem bíznak Amandáék a szerelmükben és abban, hogy helyesen döntöttek. – Még én is boldogan elcserélném a halhatatlanságomat egyetlen napotokért. Ash megfogta az asszony kezét, és fölemelte, hogy Amanda lássa a heget, ahol Kyrianosz lelke megégette, amikor visszaengedte a férfi testébe. – Egyszer megkérdeztem tőled, megér-e ennyit Kyrianosz. Emlékszel még, hogy mit feleltél? – Átverekedném a magam pokol tüzén érte. Ash bólintott. – Én pedig átverekedném magam a pokol tüzén, hogy biztonságban tudjalak mindkettőtöket. – Tudom. Ash megszorította az asszony kezét. – Tényleg azt kívánod, bárcsak Sötét Vadász maradt volna? Amanda megrázta a fejét, – Meghalnék nélküle. – Ő pedig meghalna nélküled. Amanda megtörölte a szemét, és Ashre mosolygott. – Ő, csak fáradt és terhes vagyok megint. Utálom, amikor a hormonoktól ilyen érzelgőssé válok. Sajnálom, hogy rád borítottam ezt az egészet. Tudom, hogy van elég bajod. Lábujjhegyre állt, és lehúzta magához Asht, hogy megölelje. Ash ökölbe szorította a kezét az asszony hátán, és engedte, hogy átjárja a kedves érintés melege. Kevesen érintették meg ilyen barátian, és ez mindig nagyon sokat jelentett neki. – Szeretlek, Ash – suttogta Amanda, és megpuszilta az arcát. – Te vagy a legjobb barát, akit csak az ember kívánhat. Nicket kivéve… Ash arca megrándult, amikor eszébe jutott, milyen dühbe gurult korábban. Nem lett volna szabad megtennie, amit tett. Ritkán engedett utat a haragjának. Simi azon kevesek közé tartozott, akik kiváltottak belőle ilyesmit. Amíg Nick be nem szennyezte, Simi volt az egyetlen tiszta dolog az életében. Egy része gyűlölte Nicket azért, amit tett. De a józan, racionális része megértette a fiút. De nem volt képes megbocsátani neki. Félt tőle, mennyire változtatta meg a dolog Simit. Mi lehetett a démonból emiatt…

– Nick jól van? Amanda szemlátomást nagyon kényelmetlenül érezte magát. – Elég komolyan megsérült. Be akartam vinni a kórházba, de nem engedte. Azt mondta, éppen elégszer eltörött már a bordája életében ahhoz, hogy tudja, mit kell ilyenkor csinálni. Kyrianosz és Talon bekötözte, aztán hazaküldtük. Ash bólintott. – Figyelj majd rá, jó? – És te? Nem látogatod meg? – Nem tehetem – legalábbis egyelőre. Időre van szükségem, hogy megemészszem, ami történt, és nem tudom megígérni, hogy nem bántanám megint. Isten látja a lelkemet, Nicknek megvan az a sajátos képessége, hogy minden helyzetben a lehető legkevésbé odaillő szavak jöjjenek ki a száján. Amanda arcán tisztán látszott, hogy tökéletesen egyetért vele. – Tudod, hogy szeret téged, ugye? – Igen, de az érzelmek nem racionálisak. – Azt hiszem, igazad van. Ash gyengéden a hálószoba felé tolta az asszonyt. – Menj, aludj egy kicsit. Amanda tett egy lépést az ajtó felé, aztán megtorpant, és visszanézett. – Ash? – Igen? – Miért hoztad össze Tabithát Valerius-szal? – Ugyanazért, amiért odaadtam neked Kyrianosz lelkét azon a napon, amikor először találkoztunk. – Tudnod kell, hogy ők ketten soha nem békélnek meg egymással. Soha. Tabitha nem hozhatja Valeriust a családba. Ez nem lenne tisztességes Kyrianos-szal szemben. – Talán, de a valódi kérdés az, hogy ha előbb ismerted volna meg Valeriust, mint Kyrianoszt, vajon akkor is ugyanígy éreznél a római iránt? És ha Tabitha már Valerius felesége lett volna, amikor rátaláltál Kyrianoszra, mit éreztél volna vajon, ha a testvéred azt kérte volna tőled, hogy mondj le róla? Amanda félrefordította a fejét. – Pontosan erről van szó, Amanda. Ahhoz, hogy legyen jövője, Kyrianosznak el kell temetnie a múltat. Tabitha felszisszent, amikor Valerius nyalogatni kezdte a melléről a sósfokhagymás vajat. A férfi vidáman felnevetett, a fogai közé szorította a bimbóját, és a szemébe nézett. Csak annyi időre húzódott el, amíg belemártott egy újabb rákdarabkát a vajba. Tabithának nyújtotta; a lány a szájába vette a falatot, aztán lenyalogatta a férfi ujjait. – Azt hiszem, sikerül elköltenünk a világtörténelem leghosszabb vacsoráját.

Valerius elmosolyodott, és újabb rákdarabot tett a lány jobb bimbójára; az olvadt vaj lefolyt a mellén. Valerius lenyalta a bőréről, aztán bekapta a falatot. Tabitha kisimította a hajat a férfi homlokából. – Tudtam, hogy ti rómaiak imádtátok az ilyesmit. Igazam volt, ugye? – Igen – helyeselt a férfi, és néhány csepp citromot facsart Tabitha hasára. A lány egész teste megremegett a gyönyörtől, amikor lenyalta. A borostája finoman dörzsölte a hasát, amitől végigfutott rajta a jóleső borzongás. – Csodálatos vagy – suttogta a férfinak. Valerius megdermedt a szavak hallatán. Soha senki nem mondott neki még ilyesmit. Senki. Hirtelen rémisztő gondolat ötlött az eszébe: el kell majd engednie a lányt. A felismeréstől összeszorult a szíve, elakadt a lélegzete. Tabitha nélkül kellett tovább élnie az életét. Hogyan lehetett ennyire fájdalmas ez a gondolat, amikor alig pár napja ismerték csak egymást? Mégis ordítani szeretett volna dühében a gondolatra, hogy vissza kell térnie a régi rideg, steril világába, ahol az emberek figyelembe sem veszik, kigúnyolják, tiszteletlenül bánnak vele. Micsoda igazságtalanság! Meg akarta tartani a lányt. Vad, megmagyarázhatatlan vágy ébredt benne, hogy magához láncolja Tabithát. Tudta, hogy önző és helytelen, amit kíván. Tabithának családja volt, akik szerették, és akik fontosak voltak a lány számára. Első kézből megtapasztalhatta, mennyire szerették egymást, törődtek a másikkal. Az ő családja kész rémálom volt, csupa féltékenység és könyörtelenség. De a lányé,,. Nem vehette el tőlük. Nem lett volna helyes, – Valerius? Valami baj van? A római halványan elmosolyodott. – Nincs. – Nem hiszek neked. Valerius Tabithán feküdt, hallgatta a lélegzetvételét. A lány magához ölelte, és a férfi átadta magát az érzésnek, ahogy a bőrük egymáshoz simult, Tabitha karjai és lábai átölelték meztelen testét. Ám Valeriusnak nem csupán a teste volt meztelen, hanem a lelke is. Bármit megadott volna azért, hogy az övé lehessen ez a nő, pedig ő volt az egyetlen, akit nem tarthatott meg. Ez nem volt tisztességes!

Tabitha megsimogatta Valerius hátát. Érezte a férfi dühös kétségbeesését, de nem értette az okát. – Bébi – suttogta. – Beszélj hozzám! – Miért hívsz bébinek? – kérdezte a férfi; a lélegzete csiklandozta Tabitha mellét. – Zavar? – Nem, csak még soha senki nem becézett. Furcsa a te szádból hallani. Tabitha végigsimította a hegeket a férfi hátán. A szíve összeszorult a fájdalomtól. – Soha nem voltál szerelmes? Valerius megrázta a fejét. – Agrippina volt az egyetlenem. – De soha hozzá sem értél? – Nem. Olyanokkal feküdtem le, akiknek volt lehetősége nemet mondani. Tabitha összeráncolta a homlokát. – De egyiküket sem szeretted? – Nem. – Valerius elfordította a fejét, hogy a lány szemébe nézhessen. – És te? Voltál már szerelmes? Tabitha felsóhajtott, ahogy felderengett előtte a múlt, és az egyetlen olyan férfi képe, akivel le akarta élni az életét. – Szerettem Ericet. Annyira vágytam rá, hogy feleségül vegyen, hogy amikor szakított velem, azt hittem, belehalok a fájdalomba. Érezte, ahogy Valeriust elönti a féltékenység. – Miért szakított veled? Tabitha végighúzta az ujja hegyét a férfi bal szemöldökén, aztán beletúrt a hajába, és a tincseivel játszadozott miközben válaszolt. – Azt mondta, kiégett. Elöntötték a szemét a könnyek, ahogy visszaemlékezett arra a nyári napra, amikor Eric meglátogatta, és véget vetett a kapcsolatnak. – Azt mondta, hogy már akkor is nagyon nehéz volt lépést tartani velem, amikor még csak huszonéves volt, és előre retteg attól, mennyire nehéz lesz negyvenévesen. Azt mondta, hogy ha hajlandó vagyok felhagyni a vámpírvadászattal és lemondani a boltomról, akkor talán lehet közös jövőnk. De hogyan mondhattam volna le azokról a dolgokról, amelyek olyan sokat jelentenek nekem? A vadászatért élek. Tartozom ezzel azoknak, akik nem képesek megvédeni magukat. Valerius fölemelkedett, és gyengéden lecsókolta a könnyeit. – Eric bolond volt. Tabitha elmosolyodott, ahogy a férfi karcsú, izmos teste érzékien mozogni kezdett rajta. Ó, Valerius annyira csodálatos! Csupa erő és hatalom… Tabitha eltűnődött azon, vajon ki miatt változott Sötét Vadásszá. – Kin áltál bosszút a halálodért? – kérdezte csöndesen. Valerius egyből megmerevedett, és elhúzódott. – Miért akarod tudni?

– Csak kíváncsi vagyok. Kiszúrtam Eric autójának az abroncsait, miután szakított velem. Valerius arca megnyúlt a döbbenettől. – Nem létezik! Tabitha bólintott. – Rosszabbat is tehettem volna, de úgy döntöttem, ennyi elég volt, hogy kiéljem a dühömet. Nagyon klassz Pirelli gumijai voltak – tette hozzá. Valerius megcsóválta a fejét, aztán felnevetett. – Akkor kész szerencse, hogy én nem vezetek. – És kitérsz a válasz elől – figyelmeztette a lány, s finoman megütögette a mutatóujjával a férfi orra hegyét. – Áruld el nekem, Valerius! Esküszöm, hogy nem leszel kisebb a szememben, ha megtudom az igazat. Valerius melléje heveredett. Előtörtek a régen eltemetett emlékek. Normális körülmények között igyekezett nem gondolni halandóként leélt utolsó óráira, visszaemlékezni első, halhatatlanként eltöltött éjszakájára. A könyökére támaszkodott, és lassú köröket rajzolt az ujjával Tabitha mellén. Csodálta, mennyire természetesen viselkedett a lány meztelenül, mennyire nem szégyellte a testét. – Val? – sürgette Tabitha. Valerius tudta, hogy a lány nem fogja feladni. Mély lélegzetet vett, a tenyerét a köldökgyűrűjére fektette. – Megöltem a testvéreimet. Tabitha végigsimított a férfi állán, érezte a belőle sugárzó fájdalmat és bűntudatot. – Amikor megérkeztem, ittak, és a rabszolgákkal bujálkodtak. Soha nem fogom elfelejteni az arcukra kiülő rettegést, amikor megláttak, és rájöttek, mit akarok. Hagynom kellett volna őket békében, de képtelen voltam rá. – Valerius elhúzódott, a szeméből sugárzott a fájdalom; és a szenvedés. – Milyen férfi az, aki megöli a saját testvéreit? Tabitha felült, és elkapta a karját, mielőtt Valerius fölkelhetett volna az ágyról. – Ők öltek meg téged először. – És ahogyan a mondás tartja, két rosszból soha nem születik jó. Egy család voltunk, én pedig úgy levágtam őket, mintha vadidegen ellenségek lettek volna. – Valerius kétségbeesetten a hajába túrt. – Még a saját apámat is megöltem. – Nem – vágta rá őszintén a lány, és még erősebben szorította a férfi karját. – Az apádat Zarek ölte meg, nem te. Valerius kérdő tekintettel nézett rá. – Honnan tudod te ezt? – Ash mondta. Valerius arca szoborrá merevedett. – És azt is elmesélte hogyan ölte meg őt Zarek? Az én kardommal döfte le – azzal a karddal, amelyet én magam adtam a kezébe, miközben az apám könyörgött nekem, hogy mentsem meg.

Tabitha érezte a férfi fájdalmát, és mindennél jobban szerette volna, ha Valerius végre békére lel. – Már megbocsáss, de az apád egy gazember volt, aki megérdemelte, hogy lemészárolják. – Nem igaz – rázta a fejét Valerius. – Senki nem érdemli meg azt, ami vele történt. Az apám volt, és én elárultam őt. Amit tettem, az helytelen volt. Nagyon helytelen. Pont olyan, mint az, ami azon az éjszakán… Tabitha lélegzete elakadt, ahogy a bűntudat rettenetes hulláma végigáramlott a férfiban. – Micsoda, bébi? Melyik éjszakáról beszélsz? Valerius ökölbe szorította a kezét; minden erejével próbálta visszaszorítani a feltörő gyermekkori emlékeket, de képtelen volt rá. Újra és újra látta maga előtt a brutális képeket, hallotta a sikolyokat, amelyek évszázadok óta kísértették. Soha nem volt képes elhessegetni az emléket. Mielőtt észrevette volna, mit tesz, ömleni kezdtek belőle a szavak. Soha életében nem beszélt még erről senkinek. – Ötéves voltam, amikor Kyrianosz meghalt, és én is ott voltam, amikor azon az éjszakán bosszút állt a nagyapámon. Ezért tudtam, mi volt Zarek, amikor eljött, hogy megölje az apámat. Ezért tudtam, hogy Artemiszt kell szólítanom, amikor meghaltam. Én… Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a gondolatait, de nagyon nehéz volt. A múlt emlékképei még mindig kristálytiszták voltak, és azóta is kísértették. – A nagyapám későig fenn tartott engem azon az éjszakán, hogy elmagyarázza, mekkora dicsőség legyőzni egy méltó ellenfelet, még akkor is, ha árulás okozta a vesztét. Ott voltam vele a teremben, amikor meghallottuk, hogy a lovak nyugtalankodni kezdtek, mert idegen jelenlétét érezték. Éreztük, hogy valami ördögi erő közeledik. Valahogy benne volt a levegőben. Aztán hallottuk, ahogy az őrök kiáltoznak, aztán egymás után elesnek. A nagyapám belökött a szekrénybe, miközben a kardjáért nyúlt. Valerius arca megrándult. – Volt egy rés a fában, és azon keresztül figyeltem, mi történik a szobában. Láttam, amint Kyrianosz belépett. Vadul összecsaptak, de a nagyapám tehetetlen volt a haragjával szemben. Kyrianosz azonban nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen csak megölje; szabályosan lemészárolta. Darabokra szabdalta, míg végül nem maradt belőle semmi, ami emberi lényre emlékeztetett volna. Befogtam a fülemet, és visszafojtottam a sírást. Majdnem elhánytam magam, de féltem, hogy Kyrianosz meghallja, hogy ott vagyok, és engem is lemészárol. Ezért csak kucorogtam a sötétben, mint egy gyáva féreg, egészen addig, míg minden el nem csöndesedett. Kilestem a résen, de nem láttam mást, csak a vérrel borított padlót és falakat. A szemére szorította a kezét, mintha ezzel kitörölhetné a kínzó emlékeket. – Kimásztam a szekrényből. Emlékszem, ahogyan meredten figyeltem, hogy a nagyapám vére eláztatja a szandálomat. Aztán addig sikongattam, míg elment a hangom. Évekig csak arra tudtam gondolni, hogy ha elszaladtam volna segítségért, akkor talán megmenthettem volna a nagyapámat. Ha kibújtam volna időben a szekrényből, talán tehettem volna valamit. – Csak egy kisgyerek voltál.

Valerius nem kért a vigasztalásból. Tudta, hogy hibázott. – Akkor már nem voltam gyerek, amikor hagytam meghalni az apámat. Valerius Tabitha arcára fektette a tenyerét. A lány olyan gyönyörű. Olyan bátor. Vele ellentétben Tabitha tisztességes és kedves. Nincs joga megérinteni valamit, ami ennyire drága, ilyen felbecsülhetetlenül értékes. – Nem vagyok rendes ember, Tabitha. Tönkretettem mindent, amihez csak hozzáértem, és te… Te egy istennő vagy. El kell menned innen, amíg lehet. Kérlek! Nem maradhatsz velem. Téged is tönkreteszlek. Tudom, hogy így lesz. – Valerius! – Tabitha megfogta a férfi kezét. Érezte, milyen fájdalmasan nagy szüksége van Valeriusnak az érintésére. Érezte a vágyat, hogy védelmezze és biztonságban tudja őt. Magához ölelte Valeriust, és gyengéden ringatta a sötétben. – Jó ember vagy, Valerius Magnus. Becsületes, tisztességes, és nem hagyom, hogy bárki az ellenkezőjét állítsa – még te sem. Valerius lehunyta a szemét. A tenyerébe fogta a lány tarkóját, és magába szívta a belőle áradó meleget és kedvességet. És ebben a pillanatban ráébredt valamire, ami jobban megrémisztette mindennél. Szerelmes lett Tabitha Devereaux-ba, a pimasz, temperamentumos, vámpírvadász, faragatlan, holdkóros nőszemélybe. És nem volt rá mód, hogy megtartsa a lányt. Semmiféle mód. Mit tegyen? Hogyan mondhatna le az egyetlen emberről, aki valaha is igazán számított? Mégis meg kell tennie, méghozzá éppen azért, mert szereti a lányt. Tabitha a családjához tartozik, ő pedig Artemiszhez. Évszázadokkal ezelőtt felesküdött az istennő szolgálatára. Egy Sötét Vadász csak egyetlen módon válhatott Szabaddá: ha valaki, aki szerette, kiállta Artemisz próbáját. Amanda eléggé szerette Kyrianoszt, Sunshine Talont és Astrid Zareket. Tabitha elég erős ahhoz, hogy túlélje a próbát. De vajon képes valaha is egy nő eléggé szeretni egy olyan alakot, mint ő, ahhoz, hogy megszabadítsa? Ostobaság volt még csak gondolni is erre. Artemisz nem lett volna hajlandó elengedni még egy Sötét Vadászt, de még ha az istennő bele is egyezett volna, Tabitha akkor sem lehetett soha az övé. Valerius soha nem lett volna képes a lány és a családja közé állni. Lehet, hogy neki szüksége volt Tabithára, de a lánynak nála sokkal nagyobb szüksége volt a családjára. Ő hozzászokott már ahhoz, hogy mindent egyedül kell túlélnie – a lány nem. Valerius nem volt elég kegyetlen ahhoz, hogy azt kérje tőle: válassza a lehetetlent, amikor azzal elveszítene mindent, ami kedves a számára.

13. fejezet

A következő két hét maga volt a pokol, sötétedés után. Úgy tűnt, mintha a démonoknak az lett volna az egyetlen életcéljuk, hogy játszadozzanak velük, és kínozzák őket. Senki nem volt biztonságban. Acheron parancsára New Orleansban még a kijárási tilalom bevezetésével is próbálkoztak, de mivel a város arról volt híres, hogy egész nap folyt a buli, képtelenek voltak érvényt szerezni az utasításnak. Az emberek úgy hullottak, mint a hollywoodi horrorfilmekben, a Fegyvernökök Tanácsa és Acheron nem győzte eltitkolni az áldozatokat a rendőrség és a sajtó elől. Legjobban azonban az rémisztette meg Tabithát, hogy a démonokat, akikkel összecsaptak, szinte lehetetlen volt megölni. Éjjelente, amikor visszatért Valerius házába, sajgott minden porcikája. Tudta, hogy Valerius nem szívesen engedte ki az utcára, de soha nem szólt egy szót sem, hogy megállítsa. A férfi minden éjszaka órákig masszírozta gyógykenőcsökkel fájó tagjait, aztán bekötözte a sebeit. Nem volt tisztességes, hogy a rómainak soha semmije nem fájt, az a néhány seb pedig, amit szerzett, néhány óra múlva begyógyult. Tabitha most meztelenül feküdt a férfi karjaiban. Valerius aludt, de közben szorosan magához szorította mintha attól félt volna, hogy különben elveszíti. Tabitha egész testét átjárta a meleg a tudattól. Már órákkal korábban fel kellett volna kelnie, hiszen elmúlt délután négy, de mióta beköltözött Valeriushoz, valóságos éjszakai bagoly lett belőle. A fejét a férfi karján nyugtatta, Valerius pedig átkarolta a derekát. Tabitha végigsimított a férfi alkarján. Valeriusnak gyönyörű keze volt: erős és formás, hosszú, a végükön elkeskenyedő ujjakkal. Az utóbbi hetek annyi vigaszt és gyönyört hoztak, hogy alig kapott levegőt a boldogságtól, amely elárasztotta, valahányszor a férfira gondolt. Megszólalt a telefonja. Tabitha óvatosan kicsúszott Valerius öleléséből, hogy fogadja a hívást. Amanda volt az. – Szia, hugi – köszönt Tabitha tétován. Az utóbbi két hétben meglehetősen feszült volt közöttük a viszony. – Szia, Tabby. Azon tűnődöm, átugorhatnék-e, hogy beszélgessünk egy kicsit. Tabitha a szemét forgatta. – Nincs szükségem újabb szentbeszédre, Mandy. – Esküszöm, hogy szó sincs ilyesmiről. Csak egy kis testvéri csevegésre vágyom. Kérlek!

– Oké – egyezett bele Tabitha. Miután meghányta-vetette magában a dolgot, megadta a testvérének Valerius címét. – Pár perc, és ott vagyok! Tabitha bontotta a hívást, aztán elindult vissza az ágyba. Valerius az oldalán feküdt, a haja szétterült a párnán. Borostás volt az arca, mégis, szinte kisfiúsnak látszott. Még ellazult állapotában is látszott, mennyire izmos az egész teste. Sötét pihe borította minden tökéletesen formált porcikáját, amitől még férfiasabb és vonzóbb volt. De Tabithát nem csupán a külseje ejtette rabul – hanem a szíve is. Ahogyan a férfi a gondját viselte anélkül, hogy irányította volna. Tabitha tudta, hogy Valerius nem örült neki, hogy az oldalán harcol, mégsem próbálta soha megakadályozni benne, hagyta, hogy megvívja a saját csatáit. Csupán olyankor avatkozott közbe, amikor Tabithát túlerő fenyegette. Ilyenkor lecsapott, és megmentette őt – de úgy, hogy ne érezze magát tehetetlennek vagy gyengének. Tabitha nézte az alvó férfit, és elmosolyodott. Hogyan válhatott valaki ennyire fontossá a számára ilyen rövid idő alatt? Megcsóválta a fejét, és a ruháiért nyúlt. Hirtelen eszébe jutott az eset, amikor Valerius meglátta a tetoválást – egy apró kelta háromszöget – a derekán. – Miért jelölted meg ilyesmivel a bőrödet? – kérdezte döbbenten, mintha már maga az ötlet is rémisztő lett volna. – Mert szexinek találom. Valerius elhúzta a száját. Mostanában viszont már kéjes örömmel csókolgatta és masszírozta a tetovált bőrt reggelenként, amikor visszatértek a járőrözésből. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapta Valerius fekete selyemingét a földről, és abba bújt bele. Imádta, ahogy a fűszeres férfiillat az anyagba ivódott és onnan a bőrébe. Fölvette a nadrágját, és elindult lefelé a lépcsőkön, hogy megvárja Amandát. – Szia, Tab! A hallban balra fordult, és belesett Valerius dolgozószobájába. Otto a számítógép előtt ült; ez volt az egyetlen technológiai vívmány az egész házban, kivéve egy jelentős DVD-gyűjteményt, amelyet Valerius a dolgozószobájában rejtegetett, és amely magyarázatul szolgált arra, honnan ismerte olyan jól a mai popkultúrát. – Szia, Otto! Mit ügyködsz? – Próbálom követni a démonok nyomát, mint mindig. Brax programját használom, hátha kiderül, van-e valami séma, amelynek alapján előre megjósolhatnánk, hol támadnak legközelebb.

Tabitha bólintott. Otto kezdett fölmelegedni vele szemben, és mióta megkezdődtek a démontámadások, a férfi visszatért a szokásos fekete öltözékhez. Ma fekete garbót, szénszürke pulóvert és fekete pantallót viselt. Nagyon jól nézett ki, amikor nem öltözött ízléstelenül. Még az IROC-ról is lemondott, és a Jaguárjával járt, mivel rájött, hogy már nem tudja bosszantani Valeriusta; a rómait annyira lefoglalta Tabitha, hogy észre sem vette, amikor Otto ugratni próbálta. És nem volt ott Gilbert sem, akit piszkálni lehetett volna. Tabitha közelebb lépett, és Otto válla fölött a képernyőre pillantott. – Találtál valamit? – Semmit. Nincs semmiféle séma. Egyszerűen nem értem, miért csinálják. Ha Kyrianoszt akarják, miért nem próbálják elkapni? Tabitha ingerülten felsóhajtott. – Csak szórakoznak velünk. Nem voltál itt, amikor lejátszottuk az első menetet Deszideriosszal. Attól élvez el, ha rettegünk tőle, és játszadozhat a fejünkkel. – De már kezdek rosszul lenni a sok áldozattól. Tegnap éjjel tíz ember halt meg, és a Tanácsnak egyre nehezebb eltussolni az eseteket a hatóságok előtt. A közvélemény mind jobban retteg, pedig csak az esetek törtrészéről szereztek eddig tudomást. Tabitha arca megrándult. – Hány démont sikerült megölni az éjjel? – Csak tucatnyit. Azt a négyet, akiket ti intéztetek el Vallel, Ash ötöt ölt meg, Janice, Jean-Luc és Zoe egyet-egyet. A többi gazember meglógott. – A francba! – Ja, én sem szeretek a vesztes oldalon állni. Szívás. Tabitha összeráncolta a homlokát, ahogy végiggondolta, amit Otto mondott. – Tudod, nagyon szomorú, hogy ember létemre több démont intézek el, mint egy Sötét Vadász. Otto elhúzta a száját. – Nem egyedül járod az utcákat. Tabitha csókot dobott a Fegyvernöknek. – Csak, hogy tudd: Valerius segít nekem, nem fordítva. – Hát pe-e-ersze. Tabitha fölnevetett, de aztán hirtelen elkomorult az arca, mikor eszébe jutott még valami. – És Ulric? – Mi van vele ? – Ő hány démont ölt meg? – Egyet sem. Miért? Egyet sem? Ez nem hangzott valami jól. – És az előző éjszaka sem intézett el senkit, igaz?

– Így van. Tabithának hirtelen rossz érzése támadt. Nem, biztosan téved. Lehetetlenség volt, nem igaz? – Hol halt meg a legtöbb ember tegnap éjjel? – kérdezte. Otto leütött egy billentyűt, és a képernyőn megjelent a Francia negyed térképe. Vörössel jelölték azokat a területeket, ahol valaki meghalt. A legtöbb vörös pötty a negyed északkeleti részét fedte. – Kié ez a terület? Otto előhívott egy másik oldalt. – Ulricé. Tabithát kiverte a hideg. – És mégsem ölt meg egyetlen démont sem? – kérdezte hitetlenkedve. Otto összehúzta a szemét. – Mit akarsz ezzel mondani? – Deszideriosznak egy testre van szüksége… Valerius mesélte annak idején, amikor ez az egész elkezdődött, hogy ha egy démon megszáll egy Sötét Vadászt… – Ez baromság, Tabitha! Múlt éjjel a saját szememmel láttam Ulricot, és teljesen jól volt. – De mi van, ha igazam van? Mi van, ha Deszideriosz megszállta őt? – Tévedsz. Deszideriosz a közelébe sem juthatott. Ulric középkori hadúr. Pontosan tudja, hogyan védje meg magát. Talán. Megszólalt a kapucsengő. – Ez a testvérem lesz. Otto akis videokonzol felé fordult. A képernyőn megjelent az autó és a sofőr képe. Amanda volt az. Otto kinyitotta a kaput. Tabitha elindult a bejárati ajtó felé. Egyszerűen nem tudta elhessegetni az érzést, hogy valami nem stimmelt Ulrickal. Annak ellenére, amit Otto mondott, bizonyítékot akart arra, hogy tévedett. Ma éjjel megkeresi a Sötét Vadászt, és kideríti, van-e alapja a félelmének. Ha bebizonyosodik, hogy igaza van, a Sötét Vadásznak vége. Kitárta az ajtót; Amanda éppen kiszállt a Toyotájából. Csinos fekete pantallót viselt, sötétzöld selyemtopot és fekete pulóvert. Nagyon jó volt őt újra látni. Tabitha csöndben várakozott az ajtónál. Amanda szorosan magához ölelte, mihelyt melléje ért. – Hiányoztál.

– Csak egypár utcányira lakom tőletek. – Tudom, de mostanában nem sokat beszéltünk. Tabitha megszorította a testvérét, aztán elengedte. – Tudom. Nehéz most beszélgetni. Amanda kisimította a kósza tincseket Tabitha homlokából a maga szokásos anyai módján, és elmosolyodott. – Boldognak látszol a gyanakvás álarca alatt. Tényleg az vagy? Tabitha összeráncolta a homlokát. – Komolyan megijesztesz. – Átnézett Amanda válla fölött, és végigpillantott az utcán. – Valaki lecserélte az ikertestvéremet egy idegenre? Amanda fölnevetett. – Dehogy, te kis buta! Csak aggódtam miattad. Hát, amint magad is láthatod, jól vagyok. Minden oké. Mi szél hozott ide? – Találkozni szeretnék Valerius-szal. Tabitha akkor sem lepődött volna meg jobban, ha a húga megüti. – Tessék? – Ash pár hete mondott valamit, amin elgondolkodtam. És minden nappal, amelyet a fickóval töltöttél, egyre többet gondolkodtam. Éjjel-nappal együtt vagytok, nem igaz? Tabitha megvonta a vállát, bár egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – Így van. Miért? – És közben az én gyilkos temperamentumú nővérem egyetlenegyszer sem hívott fel átkozódva, hogy levágja fickó fejét, és belerakja egy tekezsákba, ha még egyszer ezt vagy azt mondja, vagy csinálja. Azt hiszem, ez rekord nálad, Tabby. Tabitha bűntudatosan feszengett. Amandának igazi volt. Soha életében nem találkozott még olyan férfival, akit valami idegesítő szokása miatt nem akart kinyírni. De Valerius… Még amikor a római felidegesítette, az sem volt olyan rossz. Ráadásul az igazat megvallva, a férfi ritkán akasztotta ki. Mindenféléről beszélgettek, és még amikor nem is értettek egyet valamiben, Valerius akkor is tiszteletben tartotta a véleményét. – Szereted őt, igaz? Tabitha elfordította a fejét. – Ó, istenem, Tabitha – lehelte Amanda. – Sohasem választod a könnyebb utat, ugye? – Ne kezd ezt, Amanda! Amanda a tenyerébe fogta a testvére fejét, és maga felé fordította az arcát. – Szeretlek, Tabby. Tényleg. Az összes létező férfi közül éppen… – Tudom! – vágott közbe dühösen Tabitha. – Azt hiszed, hogy egyik reggel felébredtem, és azt mondtam magamnak: hm, ki lehet vajon az egyetlen férfi a vi-

lágon, aki miatt biztosan elhidegül majd tőlem a családom? Ó, gyerünk, keressük meg gyorsan, hadd essek hamar reménytelen szerelembe vele! Tabitha mély lélegzetet vett, hogy kissé megnyugodjon. – Isten a tanúm, nem akartam beleszeretni egy olyan férfiba, mint Valerius. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy te lennél a tökéletes nő a számára. Elegáns és művelt vagy. A pokolba, még azt is tudod, melyik villával mit kell enni! Kettőnk közül én vagyok az idióta, aki a kézmosó tálkából ittam, amikor apuval meg veled a főiskolán elmentünk abba a flancos étterembe, mert azt hittem, hogy valami kibaszott színtelen leves! Tabitha gúnyosan elmosolyodott a saját szavain. – Ráadásul csúnyán beszélek. Biztosan riasztó a számára a viselkedésem, és mégis, amikor rám néz, reszketni kezdek a vágytól. Tabitha ezerszer végigvette már magában az összes érvet, miért nem illik Valeriushoz. Ők ketten abszolút inkompatibilisek voltak – és mégsem. Ennek nem volt semmi értelme. Valami nagyon nem volt rendben. Tabitha felsóhajtott. – A múltkor elvitt a Commander's Palace-ba. Az asztal közepén volt egy igazán elegáns díszkosár, tudod, amilyet egzotikus növényekből és gyümölcsökből állítanak össze. Olyan gusztán néznek ki, hogy az ember legszívesebben beléjük harapna. És én, idióta, felkaptam a vajkést, és levágtam az egyikből egy szeletet. Aztán véletlenül felnéztem, és megláttam a döbbenetet a pincér arcán. Csak akkor jöttem rá, hogy hülyeséget csináltam. Megkérdeztem tőle, van-e valami probléma, mire azt válaszolta, hogy semmi, csak még soha nem látta, hogy valaki egyen a díszkosárból. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. – Ó, istenem, Tabby! – Igen, tudom. Valerius, isten áldja meg érte, egy pillanatig sem habozott. Kivett egy gyümölcsöt a kosárból, és rágcsálni kezdte, aztán a szokásos megvető, királyi tekintettel a pincérre nézett, aki egyből eliszkolt. Mikor magunkra maradtunk, Valerius megnyugtatott, hogy ne aggódjak, annyi pénzt hagyott már ott ebben az étteremben, hogy akár az asztalterítőt is megehetem. És ha akarom, megveszi az éttermet, és kirúgja a kedvemért a pincért. Amanda hangosan felkacagott. Tabitha vele nevetett; Valerius kedvességének emléke újra megmelengette a szívét. Őszinte tekintettel a húgára nézett. – Azt hiszed, nem tudom, hogy nem illik hozzám? Egyáltalán nem. Számomra a jóízű vacsora azt jelenti, hogy felszippantok néhány osztrigát, és megiszom hozzá egy üveg sört. A számára viszont tizenöt fogásos menüt, amelynek során az emberek szalvétát terítenek az ölükbe, és minden fogás után lecserélik az ezüst evőeszközöket. – Mégis itt vagy. – Igen, és magam sem értem, hogy miért. Amanda kedvesen elmosolyodott. – Mindig kellemes, normális életre vágytam egy kellemes, normális férfi oldalán. Ehelyett egy olyan férj oldalán kötöttem ki, aki halhatatlan volt, és istenekkel, démonokkal és emberi alakot ölteni képes ál-

latokkal barátkozik. Arról pedig fogalmam sincs, Nick micsoda. Nézzünk szembe a tényekkel: olyan férfihoz mentem hozzá, aki megajándékozott egy kislánnyal, aki képes beszélni az állatokkal, akárcsak Doktor Doolittle, és a gondolata erejével mozgatja a tárgyakat a lakásban. És tudod, mit? – Mit? – Nem cserélném el őket a legnormálisabb emberekért sem a Föld kerekén. Szeretni nehéz, és aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik. De érdemes harcolni érte. Higgy nekem, én aztán tudom, és ezért is vagyok itt. Meg akarom ismerni ezt a férfit, és ki akarom deríteni, meglehet-e legalább annyira békíteni Kyrianoszt, hogy kiejthessük előtte Valerius nevét anélkül, hogy vér folyna. Tabitha szemét elöntötték a könnyek. Megölelte a testvérét. – Szeretlek, Amanda! Annyira szeretlek! – Tudom. Én vagyok a tökéletes ikertestvér. Tabitha felnevetett. – Én pedig a páros elmebeteg fele! – Hátralépett, megfogta Amanda kezét, és bevezette a házba. Amanda halkan füttyentett, miután körülnézett az elegáns előtérben. – Nagyon szép! Otto kilépett a dolgozószobából, és megcsóválta a fejét. – Kyrianosz agyvérzést kap, ha megtudja, hogy betetted ide a lábad. – Te pedig sántikálni fogsz, ha felvilágosítod róla – figyelmeztette Tabitha. – Ne aggódj, tőlem nem fogja megtudni. Nem vagyok teljesen hülye. – Otto elindult a bejárati ajtó felé. – Kyrrel és Nickkel van találkozóm. Körülnézünk egy kicsit, hátha sikerül összefutnunk néhány gazemberrel. Tabitha bólintott. – Legyetek óvatosak! – Ti is! – Otto feléjük biccentett, és távozott. – Mi lenne, ha a könyvtárban várnál? – kérdezte Tabitha. – Megyek, megnézem, felkelt-e már. Amanda bólintott. Tabitha felrohant a lépcsőn, Valerius hálószobájába. A férfi még aludt. A lány felemelte a selyemtakarót, és finoman megharapdálta a csípőjét. Valerius kéjesen felnyögött, és a hátára hengeredett. Tabitha lélegzete elakadt a férfi meztelen teste láttán. Egész nap vagy éjszaka nézhette volna, akkor sem lett volna képes betelni vele. Különösen a hasát szerette, ahol a göndör szőrcsík futott a köldökétől az ágyékáig. Tabitha nem tudott ellenállni a kísértésnek, lehajolt, és finoman meghúzgálta az ajkaival a szőrszálakat. Valerius farka azonnal megkeményedett. Gyengéden megfogta a lány tarkóját. – Te aztán tudod, hogyan lehet kellemesen felébreszteni egy férfit.

Tabitha fölnevetett, megharapdálta Valerius bőrét, aztán elhúzódott. – Készülj! – Kész vagyok – válaszolta a férfi, és sokatmondóan arra a testrészére nézett, amely figyelmesen fölmeredt. – Nem úgy értettem! – mondta Tabitha a szemét forgatva. – Itt a testvérem, szeretne megismerkedni veled. – Melyik testvéred? Tabitha nyomatékosan a férfira nézett. Valerius elsápadt. – Szóba állhatok vele? Tabitha nem óhajtott vitába bocsátkozni. – Öltözz, és gyere le! Csak egy perc az egész. – De… – Semmi de, tábornok. A lépcsőnél várlak, és ha nem kerülsz elő öt percen belül, akkor felhozom Amandát ide. Amanda leült az egyik burgundi vörös székre, az elfüggönyözött ablak mellett. Körülnézett a formálisan, elegánsan berendezett házban. Egyáltalán nem hasonlított az otthonukra; nem volt benne semmi barátságos és hívogató, de mindent elárult a gazdájáról, a férfiról, aki rideg volt és félelmetes, elbizakodott és leereszkedő. Hideg, sőt, egy kicsit ördögi és riasztó. Pontosan olyan, amilyennek Valerius Magnust jellemezték. Hogyan jöhetett össze Tabitha egy ilyen férfival? A nővére pontosan az ellentéte volt annak, amilyennek Valeriust ismerte. Na, jó, Tabitha is tudott ördögien viselkedni, de ez nála szinte vonzó tulajdonság volt. – Tabitha! – hallatszott egy rideg, szinte parancsoló hang. Amikor a testvére nem válaszolt hasonló hangnemben, Amanda felállt, hogy utánanézzen, mi történik. Az árnyékban maradt, hogy zavartalanul figyelhessen, amint Tabitha és Valerius lefelé lépked a lépcsőn. A férfi fekete pantallót és inget viselt. Annak alapján, amit hallott róla, Amanda azt várta, hogy nagyon rövid lesz a haja, de legnagyobb meglepetésére leért egészen a válláig. Az arca elegánsan formált volt. Tökéletes. Erő és hatalom sugárzott minden porcikájából. Egyáltalán nem az a fajta férfi volt, akihez Tabitha vonzódott. Soha. Valerius olyan tekintettel meredt Tabithára, mintha legszívesebben megfojtotta volna. – Nem maradhat itt. Azonnal távoznia kell! – Miért?

– Mert Kyrianosz belehal, ha megtudja, hogy a felesége betette a lábát a házamba. El fogja veszíteni az eszét. – Val… – Tabitha, komolyan beszélek. Ez kegyetlenség Kyrianos-szal szemben. Tüntesd el innen, még mielőtt a férje megtudja! Amandát valósággal sokkolták Valerius szavai. Miért érdekelte, hogyan érez majd Kyrianosz, ha holtan akarta látni őt? – Amanda találkozni akar veled, Valerius. Kérlek! Csak egy perc az egész, és már megy is. Amanda összeráncolta a homlokát Tabitha csöndes meggyőző hangsúlya hallatán. Egyáltalán nem volt jellemző a testvérére, normális esetben ilyenkor már ütött, de legalábbis üvöltött. Valerius arcvonásai ellágyultak, amikor kinyújtotta a kezét, és a tenyerébe fogta Tabitha sebhelyes arcát. – Utálom, amikor így nézel rám. – Végigsimított a lány homlokán, és szeretettel rámosolygott. – Oké. – Leejtette a karját, megfogta a lány kezét, az ajkához emelte, és megcsókolta. Tabitha megpuszilta az arcát, aztán ellépett a férfi mellől, és elindult a könyvtár felé. Amanda szíve zakatolt attól, amit látott. Gyorsan visszalépett a szobába, hogy a másik kettő ne vegye észre, kileste őket. Ám miközben várakozott, az előző jelenet újra és újra lejátszódott a lelki szemei előtt… Valerius el sem merte hinni, hogy találkozni fog az ellensége feleségével. Tabitha ikertestvérével. Soha életében nem volt még ennyire ideges és bizonytalan. De nem engedhette meg, hogy Amanda észrevegye, mi játszódott le a belsejében. Kihúzta magát, és belépett a könyvtárba, ahol Tabitha a testvérével beszélgetett. Nagyon furcsa volt kettejüket hallgatni. A hangjukat nem lehetett megkülönböztetni, csak a szóhasználatból lehetett megállapítani, éppen melyikük beszélt. Tabithának megvolt a maga sajátságos stílusa, míg a testvére ékesszólóbban és illendőbben fejezte ki magát. Amanda szeme kissé elkerekedett, ahogy tetőtől talpig végigmérte a férfit. Nem lehetett leolvasni az arcáról, mire gondolt. – Maga hát Valerius – szólalt meg. Közelebb lépett, és a kezét nyújtotta. – Számomra megtiszteltetés – válaszolta a férfi formálisan. Gyorsan kezet fogott vele, aztán hat lépést hátrált. Amanda Tabitha felé fordult. – Ti ketten elég furcsa pár vagytok. Tabitha vállat vont, aztán zsebre dugta a kezét. – Hála istennek, helyesebb, mint Tony Randall, az orra pedig nem is hasonlít Jack Klugmanéra.

A szavai hallatán Valerius még jobban megmerevedett. Tabitha szeretetteljesen megsimogatta a férfi karját. – Lazíts, édes. Amanda nem harap, csak én – mondta, aztán Valeriusra kacsintott. Az volt a baj, hogy Valerius nem tudta, hogyan kell lazítani, különösen úgy nem, hogy a lány ikertestvére meredten bámulta, mintha arra várt volna, hogy a férfi valami gonoszságot művel. Amanda figyelte a testvérét a római tábornokkal, akiről azt hitte, hogy első látásra gyűlölni fogja. Legnagyobb meglepetésére nem így történt. Valerius nem viselkedett barátságosan, az már biztos. Metsző, arrogáns tekintettel bámult, amitől Amanda kísértést érzett, hogy sértegetni kezdje. De ahogy alaposabban megnézte magának a férfit, rájött, hogy mindez csupán álca. Valerius azt várta, hogy valami bántót mond majd, és előre megkeményítette magát. Médiumi képességei semmiféle gonoszságot nem érzékeltek a férfiban. Bár mereven tartotta magát, a vonásai minden alkalommal ellágyultak, amikor Tabithára nézett. Az pedig önmagáért beszélt, ahogyan Tabitha reagált a férfi jelenlétére. Ó, szentséges isten, tényleg szeretik egymást! Micsoda rémálom! – Nos – szólalt meg végül Amanda. – Ácsoroghatok még itt egy darabig, amitől mindnyájan kényelmetlenül érezzük magunkat, vagy hazamehetek. Vissza is kellene érnem, még sötétedés előtt, úgyhogy… – Elnézését kérem, Vadász asszony – szólalt meg Vaierius. – Nem szerettem volna kellemetlenséget okozni önnek. Ha maradni óhajt, hogy nyugodtan beszélgethessen Tabithával, boldogan visszavonulok. Amanda elmosolyodott a férfi kedvességén. – Nem, minden rendben. Csak személyesen szerettem volna találkozni magával. Soha nem engedtem, hogy mások véleménye befolyásoljon, és tudni akartam, hogy tényleg az a háromujjú szarvas démon-e, amilyennek leírták. Különös módon, inkább úgy néz ki, mint egy könyvelő. – A testvérem szájából ez dicséret – nevetett fel Tabitha. Valerius ettől csak még kényelmetlenebbül érezte magát. – Minden rendben – nyugtatta meg Amanda. – Tényleg. Egyszerűen kínzó szükségét éreztem, hogy kiderítsem, ki ejtette túszul a testvéremet. Nem jellemző rá, hogy nem hív fel naponta legalább három tucat alkalommal. – Nem ejtettem túszul – vágta rá Valerius gyorsan, mintha sértette volna a vádaskodás. – Távozhat, amikor csak óhajt. Amanda elmosolyodott. – Tudom. – Tabithára nézett, és megcsóválta a fejét. – A hálaadás valóságos pokol lesz, mi? A karácsonyról már nem is beszélve! És még azt hittük, rosszabb nem jöhet, mint Flóra néni összezárva Robert bácsival. Tabitha szíve vadul zakatolni kezdett a húga szavaira. – Ezek szerint nem bánod?

– De, bánom. Előbb lennék öngyilkos, mint hogy fájdalmat okozzak Kyrianosz-nak, de téged sem bánthatlak meg, és nem akarlak elveszíteni olyasmi miatt, ami kétezer éve történt. Talán szerencsénk lesz, és valamelyik démon elintézi Valeriust. – Amanda! – csattant fel Tabitha. – Vicceltem, Tabby, esküszöm. – Amanda megfogta Valerius kezét, és Tabitháéba helyezte. – Az egyik nem olyan, mint a másik, az egyik nem tartozik ide – kántálta csöndesen. Aztán elkomolyodott. – Kérni fogod Ashtől Valerius lelkét? Tabithát kínosan érintette a kérdés. – Ilyen messze még nem jutottunk. – Értem. Tabitha megmerevedett Amanda ”anyáskodó” hangsúlyára. – Ez meg mit akar jelenteni? Amanda ártatlan tekintettel nézett vissza rá. – Az égvilágon semmit. – Ja, persze – vágta rá Tabitha. Egyre dühösebb lett. - Ismerem ezt a hangsúlyt. Nem hiszed, hogy komolyan veszem ezt a kapcsolatot, igaz? – Én ilyet nem mondtam – fröcsögte Amanda. – Nem is kellett mondanod, Amanda. Tudod, elegem van már abból, hogy az egész család engem piszkál. Soha, nem értettem, miért engem tartotok furcsának és őrültnek, mikor Tia táncol meztelenül a mocsárban a vudu szertartások alatt, Selena láncolja hozzá magát mindenféle kerítéshez, Karma szarvasmarhák mesterséges megtermékenyítésével keresi a kenyerét, Jasmine néni próbálja keresztezni a Vénusz légycsapóját a kudzuval, hogy létrehozzon egy férfigyilkos növényt, amelyik felfalja a volt… – Hogy mit csinál? – kiáltott fel Valerius. Tabitha oda se bagózott. – Te pedig, drága Amanda, te vagy mindenki kedvence. Először véletlenül egy félapollitával randiztál, akinek a fogadott apja rád vadászik, hogy megszerezze a képességeidet, aztán feleségül mentél egy vámpírhoz, akit kénytelen vagyok emiatt elviselni, pedig szerintem egy nagyképű, erőszakos, savanyú bugris, Szóval, miért is vagyok én a család bolondja? – Tabitha… – Ne Tabitházz nekem! Tudod jól, hogy haragszom rád! Amanda szeme megvillant. – Rendben! Tudni szeretnéd, hogy miért téged tartunk őrültnek? Azért, mert egyik őrültséget csinálod a másik után. Atyám, hány főtantárgyat is vettél fel a főiskolán? Kilencet? – Tizenhármat. – Látod? Szeleburdi vagy! Ha nem viselnénk gondodat, te is egyike lennél azoknak a hajléktalanoknak, akiket etetsz, és ezt te is tudod. Ezért is segítesz rajtuk. – Tudok gondoskodni magamról.

– Hát persze. Hány helyen is dolgoztál, mielőtt Irena rád hagyta a boltját? Mellesleg esze ágában sem volt nyugalomba vonulni. Apa fizetett neki érte, mert ez volt az egyetlen munkahely, ahol pár napnál tovább bírtad. – Te ribanc! – Tabitha a nővérére vetette magát, de Valerius elkapta. – Tabitha, nyugodj meg – kérte, miközben visszatartotta. – Nem! Elegem van abból, hogy azok, akik azt állítják, szeretnek, úgy bánnak velem, mint a falu bolondjával. – Nem bánnánk így veled, ha nem viselkednél úgy, mint a falu bolondja. Istenem, Tabitha, nézz magadra! Elfelejtetted, Eric miért szakított veled? Szeretlek, tényleg, de pokollá teszed mindenki életét! – Ne merészeljen így beszélni vele! – mordult fel Valerius, és Amanda elé állt. – Nem érdekel, ki maga, úgy kihajítom innen, mint a pinty! Senki sem beszélhet így vele! Senki! Semmi baj nincsen Tabithával. Ő mindenkihez kedves. Ha nem látja, mennyi jó tulajdonsága van, akkor magával van valami súlyos gond. Amanda arcán széles mosoly ömlött el. – És pontosan ezt akartam hallani! – Szórakozol velem? – csattant fel Tabitha. – Nem – válaszolta Amanda határozottan. – Ez annál sokkal komolyabb dolog. De mielőtt abszolút elkeseríteném a férjemet, tudnom kellett, hogy komoly-e a kapcsolatotok, és Valerius nem fog a családod bolondériái miatt piszkálni, mint a többiek. Tabitha a testvérére meredt, miközben a belsejében kavarodtak az érzelmek. – Tudod, Mandy, néha úgy érzem, hogy gyűlöllek. – Tudom. Hozd el Valeriust hozzánk ma éjszaka, és teszünk egy újabb próbát. – El sem hiszem, hogy kész megtenni értünk – mondata Valerius. Amanda mély lélegzetet vett. – Már megbocsásson, de nem magukért teszem, hanem Kyrianosz kedvéért. Ash mondott nekem valamit, és azért vagyok itt, hogy gondoskodjam róla: igaza legyen. Azzal sarkon fordult, és elindult a bejárati ajtó felé. – Mandy? – szólt utána Tabitha. – Ez azt jelenti, hogy fegyverszünetet kötöttünk? – Nem. A családunk tele van erőszakos, gyilkos hajlamú emberekkel, de legalább nem unatkozunk. Éjszaka találkozunk! Tabitha figyelte, ahogy a testvére távozott. Nagyon rossz előérzete támadt; az érzés zord volt és durva. Félelmetes és hideg. Mintha ösztönösen megérezte volna, hogy ma éjszaka egyikük meg fog halni…

14. fejezet

Fekete csipkeruhájában Apollymi úgy festett, mint egy gyönyörű, éteri szőke angyal, ahogy a kanapén ült. A nyitott kétszárnyú erkélyajtón keresztül nézett ki a kertre, amelyben kizárólag fekete virágok nyíltak az egyetlen igazi fia emlékére, akit brutálisan elvettek tőle. Anyai szíve még évszázadok múltán is majd megszakadt a veszteségtől. Vad, végtelen vágy emésztette, hogy a karjaiban tarthassa a gyermekét, érezze meleg érintését. Mi haszna volt az isteni létnek, ha nem elégíthette ki egyetlen, égető vágyát? A mai nap volt mind közül a legfájdalmasabb. Sok ezer évvel ezelőtt, ezen a napon adott életet az ő gyönyörű, tökéletes fiának. És ezen a napon ragadták őt el tőle örökre. Könnyek csillogtak a szemében, ahogy az arcához emelte az ölében tartott apró fekete párnát, és belélegezte az illatát. A fia illatát. Lehunyta a szemét, és felidézte a drága, szeretett arcot. Újra hallotta a férfi parancsoló hangját. – Vissza akarlak kapni, Apostolos – suttogta, bár tudta, hogy a férfi nem hallhatja a hangját. – Itt van, szeretett úrnőm – szólalt meg a háta mögött Sabine. Ő volt Apollymi legbizalmasabb Charonte szolgálója, mióta Xedrix eltűnt azon az éjszakán, amikor a görög isten, Dionüszosz és a kelta isten, Camulus megpróbálta kiszabadítani az asszonyt kalosisi börtönéből. Apollymi visszatette a párnát az ölébe, és elbocsátotta a narancsszín bőrű, szárnyas démont. – Szólítottál, Anyám? – kérdezte Stryker, és közelebb lépett. Apollymi vigyázott, bogy az arcvonásai ne árulják el: tudta, hogy a férfi ellene fordult. Stryker túlságosan elbízta magát. Legszívesebben fölnevetett volna. Senki nem volt képes legyőzni a Pusztítót, ezért is börtönözték be. Fogva tarthatták, de nem tudták megsemmisíteni őt. Hamarosan Strykernek is meg kell tanulnia ezt a leckét. De nem ma. Ma szüksége volt a férfira. – Eljött az idő, m'gios. – Az atlantiszi megszólítás, ”fiam”, mindig keserű ízt hagyott a szájában. Stryker szánalmas pótléka volt csupán a gyermeknek, akit a világra hozott. – A mai éjszaka a legtökéletesebb arra, hogy lecsapjunk. Holdtölte lesz New Orleansban, és a Sötét Vadászok el lesznek foglalva. Apollymi akarta azt a halandó gyermeket! Itt volt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen a rabságának.

Marissa Vadász csekélyke áldozat volt annak érdekében, hogy a fia visszatérhessen a valódi állapotába. És Atlantisz erőinek a segítségével vissza fogja hozni a fiát! Senkinek az élete, még a sajátja sem ért fel a fia egyetlen porcikájával sem. Stryker fejet hajtott. – Így van, Anyám. Már szabadjára engedtem a démonokat, hogy végigsöpörjenek a városon. Deszideriosz éjfélre visszatér a gyermekkel, és mire távoznak a városból, nem marad életben egyetlen Sötét Vadász sem. – Helyes. Nem érdekel, hány spathi démon vagy bárki más hal is meg. Szükségem van arra a gyermekre! Érezte, hogy Stryker távozni készül. – Strykerius? – szólt utána. – Igen, Anyám? – Ha jól szolgálsz, mérhetetlen jutalmat kapsz. Ha elárulsz, akkor semmi sem menthet meg a haragomtól. Stryker összehúzott szemmel az istennőre nézett, aki nem is pillantott feléje. – Álmodni sem mernék arról, hogy eláruljalak, Anyám – válaszolta. Nagyon vigyázott, hogy ne lehessen érezni a hangján a gyűlöletet. Nem, nem fogja ma éjjel elárulni az istennőt. Meg fogja ölni. Miután távozott a templomból, Stryker összehívta az Illuminátusokat, aztán megnyitotta a portált, amely az embereit New Orleansba vitte. Majd ők végrehajtják a parancsait, miközben ő biztonságban lesz, ahol a Pusztító nem találja meg. Ideje volt, hogy véget vessenek a halandók és az apolliták közötti sok évszázados konfliktusnak. Új korszak hajnala jött el, és az emberiség… Ideje volt, hogy a halandók megtanulják, mennyire alsóbbrendűek. Ami pedig Acheront illette, most, hogy már tudta róla, micsoda valójában, képes volt a semlegesítésére is. Végül is, még maga a hatalmas Acheron sem lehetett két helyen egyszerre, és nem volt képes ellenállni annak a támadásnak, amely hamarosan kezdetét veszi. Deszideriosz megtorpant az aprócska vudu bolt előtt. Eredeti és elbűvölő hely volt, a legtöbb turista szemében pont úgy nézett ki, mint a többi hasonló üzlet. Egyetlen dolog különböztette meg a Francia negyedben található összes többi hasonlótól: a valódi erő, amelyet Deszideriosz érzett. Lehunyta a szemét, belélegezte a gazdag, dohos illatot. Mivel démon volt, szüksége volt a nő lelkére ahhoz, hogy életben maradjon, de mivel egy Sötét Vadász testében lakozott…

A halandók gyilkolása immár csupán élvezet volt számára, nem szükségszerűség. Elmosolyodott, és belépett a boltba, hogy meglelje az áldozatát. Elég volt egyeden pillantás, és meg is találta a nőt a pult mögött; éppen egy turistát szolgált ki, aki szerelmi bájitalt vásárolt. – Szia, Ulric! – köszöntötte izgatottan a férfit, mihelyt a vásárló magukra hagyta őket. Remek, ezek szerint ismerte a Sötét Vadászt. Így sokkal! könnyebb lesz majd megölni. – Szia! – köszönt vissza a férfi, és a pulthoz lépett. – Hogy vagy? – Éppen zárni készültem. Nagyon örülök, hogy beugrottál. Azok után, ami mostanában a városban történt, nos… Öröm egy baráti arcot látni. Deszideriosz átnézett a lány válla fölött, és meglátott egy fényképet a falinaptárra tűzve, amely illatosított gyertyákat reklámozott: kilenc nőt ábrázolt, akik közül kettőt azonnal felismert. Elsötétedett a tekintete. – Hogy van Amanda és Tabitha? – kérdezte. – Jól vannak, mindent egybevéve. Mandy fél elhagyni a házat, és Tabby… valószínűleg az utcákat járja. Igen, Amanda félt elhagyni a házat, ami szinte lehetetlenné tette, hogy a közelébe férkőzzön. De volt rá egy mód, hogy kicsalogassa a boszorkányt az otthonából. Zárt szájjal a pult mögött álló nőre mosolygott. – Hazakísérjelek? – Milyen édes vagy! Kösz, az remek lenne. Egy perc, csak elteszem a pénzt, a papírmunkát majd befejezem otthon. Deszideriosz megnyalta az ajkát. Szinte már érezte a lány vérének ízét… Az éjszaka hátborzongatóan nyugodt volt. Ash egyedül sétált végig az 1. számú St. Louis temetőn; démonok után kutatott, akik előszeretettel jártak ide, hogy megszerezzék azoknak a lelkét, akik nem voltak hajlandóak elhagyni ezt a világot. A New Orleans-iak a Halottak városának nevezték a lenyűgöző kőtemetőket, és a név nagyon találó volt. Mivel a város a tengerszint alatt terült el, a holttesteket nem lehetett a földbe temetni, nehogy a víz kimossa őket a sírból. A telihold fényében torz árnyat vetettek a téglából, kőből és márványból épített kriptákat díszítő szobrok; némelyikük magasabb volt még Ashnél is. Bár ittott teljes volt az összevisszaság, a legtöbb sírbolt szabályos rendben sorakozott egymás mellett a városbeli utcák mintájára.

Mindegyik kripta elegánsan faragott emléket állított a benne nyugvó halottaknak. Háromféle sír létezett: egyszemélyes, családi, illetve közösségi – ilyen volt például a kör alakú olasz sírbolt, a legnagyobb kripta az egész temetőben. A legtöbb síron meglátszott a kor: apró darabok, néha egész falrészek hiányoztak, itt-ott beomlott a tető, a köveket fekete moha borította. A legtöbb kriptát kovácsoltvas kapu és kerítés védte az illetéktelen behatolóktól. Nagyon szép hely volt. Békés. Bár a külső falakon ütött rések, amelyen ki-be jártak a tolvajok, állandó emlékeztetőül szolgált arra, hogyan került ide néhány lakó. Ash kinyújtotta a kezét, és megérintette Marie Laveaux, a város híres vudu királynője sírját. A kőbe egy X-et véstek a csodálói. Figyelemre méltó asszony volt és az egyetlen halandó, aki valaha is tudta Ashről, hogy kicsoda. A távolból rendőrségi szirénák hangja hallatszott, Ahogy megfordult, Ash megrándult, mintha erőteljes csapás érte volna. Felszisszent a fájdalomtól, ahogy megérezte, hogy egy gyenge, titkos ajtó megnyílt, és ördögi erő áradt keresztül rajta. Az Illuminátusok elhagyták Kalosist… Ash látása hirtelen elhomályosult. Már semmit nem látott maga körül, az érzékeit teljesen elborították a haldokló lelkek fájdalmas sikolyai. Ezeket a hangokat halandók nem hallhatták, de az atlantisziba éles késként hasítottak. Az univerzum rendje változni kezdett. – Atroposz! – szólította a sors görög istennőjét; tőle függött, mikor vágják el a halandók életének fonalát. Azonnal megjelent a színe előtt a magas, szőke, dühtől tajtékzó asszony. – Mi van? – csattant fel. Ők ketten soha nem jöttek ki jól egymással; az igazat megvallva, a Moirák ki nem állhatták Asht – nem mintha ez izgatta volna a férfit. Sokkal több oka volt gyűlölni az istennőket, mint fordítva. Ash az egyik régi kripta falának dőlt, hogy kissé enyhítse a fájdalmakat. – Mit csinálsz? – lihegte. – Én aztán semmit – válaszolta az istennő felháborodottan. – A tieitek műve, nem a miénk. Nem mi irányítjuk az eseményeket. Ha azt akarod, hogy vége legyen, neked kell cselekedned. Ezzel az istennő eltűnt. Ash a gyomrára szorította a két karját, és lecsúszott a földre. A fájdalom… egyre erősödött. Nem kapott levegőt, az agya elhomályosult.

A halálsikolyok egyre csak visszhangoztak a fülében. A szemét elborították a könnyek. Parancsra sem várva Simi testet öltött. – Akri? – kérdezte aggódva, és Ash mellé térdelt. – Mi kínoz, akri? – Sim – lihegte Ash a fájdalomrohamok között. – Nem t-t-tudok… A szavai nyögésbe fulladtak. Simi teste hirtelen duplájára nőtt, és fiatal nőből démonná változott. A bőre és a szarvai vörösek voltak, a haja és az ajkai feketék, a szeme pedig tompa sárgán világított a sötétben. Elhúzta Asht a kripta falától, mögéje telepedett, és magához ölelte. A szárnyai beborították mindkettejüket, mint egy védőtakaró. Ash fogai csattogtak a kíntól, könnyek patakzottak az arcán. Úgy érezte, mintha valami a belsejét marcangolná. Tudta, hogy ha nem hallgattatja el a sikolyokat a fejében, akkor képtelen lesz harcolni. Simi az arcára szorította a sajátját, és egy ősi altatódalt dúdolt neki, miközben ringatta. – A Simi vigyáz rád, akri, és elűzi a hangokat. Ash Simihez dőlt, és imádkozott, hogy a démonnak igaza legyen. Mert ha Simi nagyon gyorsan nem segít rajta akkor már soha senki nem hozhatja majd helyre azt, ami tönkrement.

Tabithát hirtelen olyan mérhetetlen fájdalom járta át, hogy moccanni sem tudott. Levegő után kapkodva Valerius karja után nyúlt. – Tabitha? Valami baj van? – Tia – nyögte a lány. A szívébe olyan mélységes fájdalom hasított, hogy kész csoda volt, hogy nem esett össze. – Valami történt vele. Tudom. – Tab… – Tudom – sikoltotta a lány, és kétségbeesetten megmarkolta a férfi ingét. – Ó, istenem, ne! – Előkapta a telefonját, és Tiát hívta, miközben rohanni kezdett a testvére boltja felé. Csak hat utcára voltak tőle. Senki nem válaszolt. Ezután Amandát hívta; a szíve majd kiugrott a helyéből. Ez nem történhetett meg! Biztosan téved! Muszáj volt, hogy ne legyen igaza! – Tabitha? – Amanda hangján hallatszott, hogy sír. – Tehát igaz! Te is érzed?

– Kyrianosz nem enged ki a házból, azt mondja, túl veszélyes. – Ne aggódj, a közelben vagyok. Hívlak, amint megtudok valamit. Tabitha a markába szorította a telefont, ahogy közeledtek a sötét épülethez. Minden normálisnak tűnt… Valerius lelassított, amikor megérezte a halált. Valami ördögi sugárzott a bolt felől. Elég régóta volt Sötét Vadász ahhoz, hogy különleges képességek nélkül is megérezze. Tabitha próbálta kinyitni a bejárati ajtót, de zárva volt. – Tia! – kiáltotta, és dörömbölni kezdett – Itt vagy? Senki sem válaszolt. Hátramentek az épület mögé, az apró kertbe. A hátsó ajtó résnyire nyitva állt. Valerius visszatartotta a lélegzetét; a félelmei beigazolódtak. Tabitha óvatosan közelítette meg a hátsó bejáratot. – Tia? – szólította ismét a nővérét. Valerius elhúzta a lányt az ajtótól. – Maradj mögöttem! – De ő az én nővérem! – Én viszont halhatatlan vagyok. Maradj mögöttem! A lány szerencsére nem vitatkozott tovább. Valerius óvatosan kinyitotta az ajtót, miközben azt figyelte, nem támad-e rájuk valaki. Semmi. A hátsó ajtón nem tűnt fel semmi különös. Minden rendben lévőnek látszott – pont olyannak, mint néhány hete, amikor először itt járt. A kezét a tőr markolatán tartva lassan elindult a bolti rész felé; az ajtó résnyire volt nyitva. Valerius kilökte, aztán megdermedt, amikor meglátta a két lábat kikandikálni a pult mögül. A szíve megállt egy pillanatra. – Maradj itt, Tabitha! – De… – A francba, Tabitha, maradj itt! – Nem vagyok a szolgád, tábornok. Velem nem beszélhetsz ilyen hangon! Valerius tudta, hogy a lány rettegett, azért csattant fel így. Tabitha soha nem tudott mit kezdeni az erős érzelmekkel. – Kérlek, Tabitha. Maradj itt, míg körülnézek.

A lány bólintott. Valerius óvatosan közelebb lépett a pulthoz, és meglátta a holttestet. A rohadt életbe! Összeszorult, fájó szívvel megfordította Tiát; a lány szeme a semmibe meredt. A nyakát felhasították, mintha démon támadta volna meg, de a lelke még itt volt; Valerius érezte. Miért nem vette el a démon a lelkét? Lehajolt, hogy lezárja a lány szemét, és akkor hirtelen rádöbbent, hogy Tabitha nem volt mellette. Valerius pánikba esett; Tabithára egyáltalán nem volt jellemző, hogy szót fogadott volna. Felpattant, és visszarohant a raktárhelyiségbe; a biztonsági konzol előtt találta; a fekete-fehér képernyő Tia holttestét mutatta. Tabitha szeméből patakzottak a könnyek, a két kezét az ajkára szorítva kuporgott a széken. Halkan zokogott, a sírás rázta a testét. – Sajnálom, Tabitha – suttogta Valerius, aztán lekapcsolta a képernyőt, és a karjaiba zárta a lányt. – Nem halhatott meg! – zokogta Tabitha, és kétségbeesetten kapaszkodott Valeriusba. – Ez nem lehet igaz. A testvérem nem halhatott meg. Nem halott. Nem! Valerius meg sem próbálta vigasztalni, csak gyengéden ringatta. Tabitha fájdalmasan felsikoltott, aztán ellökte magától a férfit. – Légy átkozott! Ez mind a te hibád! Miért nem engem öltél meg? Miért a nővéremet? Miért… Hirtelen elkerekedett a szeme a rettenettől. – Ó, istenem, a családomra vadásznak! – Előkapta a telefonját; Valerius biztos volt benne, hogy Amandát hívja. Míg Tabitha értesítette a családtagjait, Valerius előhúzta a Nextelét, és tudatta a többiekkel, mi történt. – Vörös kód mindenkinek – mondta feszült hangon. – Tia Devereaux-t meggyilkolták a boltjában. Mindenki vonuljon vissza, és vigyázzon a családjára. Egyesével bejelentkezett minden Sötét Vadász és Fegyvernök: Otto, Nick, Kyr, Rogue, Zoe, Jean-Luc, Ulric, Janice, Kassim – még Talon, Kyrianosz és Iulianosz is. Acheronnak azonban nem volt semmi nyoma. Valerius először a csipogóját hívta, aztán a mobilját, de nem válaszolt. Valeriust elöntötte a jeges veríték. Lehet, hogy a démonok elkapták Acheront, és ismét megsebesült? – Szeretlek, Mandy – mondta Tabitha a testvérének; a szája széle remegett a fájdalomtól. – Légy óvatos, rendben? Megtalálom azt a gazembert, és még ma éjjel kinyírom. Valerius rápillantott a sötét monitorra. – Tudod, hogy ki a gyilkos?

Tabitha bólintott. – Ulric az, és én megölöm. Nick az Ursulineson sétált végig. Miután meghallotta, mi történt Tiával, azonnal útnak indult, hogy megkeresse az anyját, aki még mindig dolgozott a Menedékben. Mivel eleve úgy tervezte, hogy a bár közelében marad, és megvárja az anyját, gyakorlatilag pár percnyire volt, mikor Valerius hívása befutott. Ahogy a régi vadnyugati kocsmák mintájára készült ajtóhoz ért, amelyet Dev Peltier, a tulajdonos medvecsalád egyik tagja őrzött, megtudta, hogy az anyja aznap este korábban ment haza, mert nem érezte jól magát. Nick majdnem leharapta dühében Dev fejét, de a medve megnyugtatta, Ulric beleegyezett, hogy hazakísérje az anyját. Mivel Nick bordái el voltak törve, az anyja sokkal nagyobb biztonságban volt a Sötét Vadásszal, mint vele lett volna. Azért úgy döntött, hazamegy megnézni, minden rendben van-e. Csak ketten voltak. Az anyja mindössze tizenöt éves volt, amikor egy megrögzött bűnöző teherbe ejtette, és a szülei kilökték az utcára. Nick megértette volna, ha az anyja lemond róla, de nem így történt. – Te vagy az egyetlen jó dolog az életemben, Nicky, és minden este hálát adok Istennek, hogy megajándékozott veled. Nick ezért szerette olyan nagyon az édesanyját. Nem ismerte a nagyszüleit. A pokolba, az apjával is csak párszor találkozott, és ezek közül is csak egy esetre emlékezett. Tízéves volt, az apjának pedig szüksége volt egy helyre, ahol meghúzhatta magát arra az időre, amit szabadlábon töltött. Három teljes hónap – ez volt a legtöbb, amit felnőtt életében nem rácsok mögött élt le. Ahogy a legrosszabb filmekben, az apja hozzájuk költözött, folyamatosan vedelte a sört, ütötte-verte őket, aztán az egyik cimborája rávette egy bankrablásra; az apja puszta szórakozásból lelőtt négy embert. Gyorsan elítélték, és egy évvel később meghalt egy börtönlázadásban – az egyik rab elvágta a torkát. Cherise Gautier-nak nagyon rossz ízlése volt a férfiakat illetően, de anyának… Tökéletes volt. Nick pedig bármit megtett volna érte. Megszólalt a Nextele; azt hitte, megint Otto szórakozik vele, de tévedett. Valerius hangja törte meg a csendet. – Nick, itt vagy? Már csak ez hiányzott! Nick elfintorodott, és lekapta a telefont az övtartóról. – Mi van? – csattant fel. – Tudatni akartam veled, hogy Deszideriosz megszállta Ulricot. Ő ölte meg Tiát. Nem tudom, ki lesz a következő, de azt hiszem, nem ártana, ha utánanéznél az édesanyádnak. Valerius hangja hirtelen megváltozott, és ettől kiverte Nicket a jeges veríték.

– Ó, várj csak – szólalt meg Deszideriosz gúnyosan. – Már halott. – Cuppogott egy jóízűt. – Hm, 0 negatív, a kedvencem. Nyilván örömmel hallod, hogy te voltál az utolsó gondolata. Nick egy pillanatra megtorpant, aztán kiejtette a kezéből a telefont, és teljes erejéből rohanni kezdett a házuk felé. A lelki szemei előtt képek peregtek közben az anyjáról: arról, ahogyan gyengéden cikizte őt gyerekkorában, a büszke tekintetéről, amikor megmondta neki, hogy főiskolára megy. Törött bordái fájdalmasan nyilalltak, de az sem érdekelte, ha átszúrják mindkét tüdőlebenyét. Meg kellett találnia az anyját! Mire a kapuhoz ért, már annyira remegett az egész teste, hogy alig tudta beütni a kódot. – A pokolba, nyílj már ki! – vicsorgott, mikor elsőre nem sikerült eltalálnia a számokat. Újra próbálkozott. A kapu lassan, baljóslatúan feltárult. A félelemtől és a kimerültségtől lihegve körberohant a hátsó ajtóhoz. Nem volt bezárva. Nick harcra készen berontott. A konyhában gyorsan magához vette a Glockját. Ellenőrizte a tárat, hogy biztos legyen benne, mind a tizenhét golyó megvan. – Anyu? – kérdezte, miközben a helyére pattintotta a tárat. – Anyu, Nick vagyok. Itthon vagy? Nem hallott mást, csak süket csöndet. Nick zakatoló szívvel végigosont a házon, szobáról szobára, védekezésre készen, ha valaki rátámadna. Semmit sem talált, míg fel nem ért az emeleti nappaliba. Első látásra úgy tűnt, hogy az anyja a székében ült, ahogy már millió alkalommal, amikor otthon várt rá. Nick tulajdonképpen ezért a szobáért vette meg a házat. Az anyja imádta a romantikus regényeket, és egész életében arról álmodozott, hogy egyszer majd lesz egy saját háza, benne egy tökéletes, ötoldalú szobával, ahol nyugodtan olvasgathat. A falakat méretre gyártott könyvespolcok borították. A polcok minden négyzetcentiméterét papírkötésű könyvek lepték el, amelyeket az asszony szeretettel válogatott össze, és nagy becsben tartott. – Anyu? – Nick hangja zokogásba fúlt. Remegő kézzel tartotta a pisztolyt, elhomályosult tekintettel meredt a bőrkanapé támlája fölül kikandikáló szőke hajra. – Kérlek, anyu, szólalj meg!

Az asszony nem mozdult. Nick visszafojtotta a könnyeit. Lassan közelebb lépett, megérintette az anyja haját, de az asszony még mindig nem szólalt meg. Nick fájdalmasan felüvöltött, amikor meglátta az anyja halottsápadt arcát, a brutális harapásnyomokat a nyakán. – Ne, anyuci, ne! – zokogta térdre hullva. – A pokolba, anyu, ne legyél halott! Ezúttal hiába várt az anyja vigasztaló simogatására, meleg, szerető dorgálására, hogy a férfiak nem sírnak. Nem mutatják ki a fájdalmukat. Hogyan lenne képes egyeden férfi is kiállni ilyen brutális kínt? Az ő hibája volt. Az egész az ő hibája volt. Ő volt az idióta, aki összebarátkozott a Sötét Vadászokkal. Soha nem árulta el az anyjának az igazat… Szegénynek esélye sem volt. – Anyu – lehelte a hideg arcba, miközben a karjaiban ringatta az asszonyt. – Annyira sajnálom. Annyira sajnálom. Nem akartalak bántani. Soha. Kérlek, ébredj fel, kérlek! Ó, kérlek, anyu, ne hagyj itt! Aztán elöntötte a düh. Végigáramlott az ereiben, gyilkos hullámokban végighullámzott rajta, és darabokra tépte. – Artemisz! – üvöltötte. – Megidézlek emberi alakodban! Jelenj meg azonnal! Az istennő szinte azon nyomban előtte termett. A kezét ingerülten a csípőjére tette. A bosszúsága azonban azonnal elpárolgott, mikor meglátta az asszony holttestét. – Mi ez? – kérdezte, és elhúzta a száját, mintha a halál látványa undorítaná. – Te Acheron barátja, Nick vagy, ugye? Nick visszafektette az anyja testét a fotelbe, a keze fejével letörölte a könnyeit, aztán lassan felállt. – Bosszút követelek a démon ellen, aki ezt tette. Nyomban! Artemisz felhorkantott. – Követelhetsz, amit csak akarsz, halandó, de nem kapod meg. – Miért nem? Mindegyik seggfejnek megadtad a lehetőséget, aki csak kérte. Csinálj belőlem Sötét Vadászt! Tartozol ennyivel! Az istennő oldalra biccentette a fejét, és felvonta a szemöldökét. – Semmivel nem tartozom neked, halandó. Ha nem vetted volna észre, te félkegyelmű, meg kell halnod, mielőtt Sötét Vadász lehetnél. – Undorral felsóhajtott. – Semmit sem tanultál Acherontól? Artemisz tett egy lépést hátrafelé, hogy visszatérjen az Olümposzra, de mielőtt megtehette volna, a halandó letérdelt, és fölvette a pisztolyt a földről. – Csinálj belőlem Sötét Vadászt! – csattant fel, aztán meghúzta a ravaszt. Artemisz mozdulatlanná dermedt, amikor meghallotta a lövést. Elakadt a lélegzete, amikor lenézett a halott fiúra, aki a lábai előtt hevert.

– Ó, ne – lehelte. A szíve hangosan zakatolt. Acheron halandó barátja megölte magát… a szeme láttára! Most mit tegyen? Egymást kergették a fejében a rémült gondolatok. – Engem fog okolni érte. – Acheron soha nem fog megbocsátani neki. Soha. Bár nem az ő hibája volt, Acheron majd kitalálja, hogyan varrhatja a nyakába az egészet. Azzal fogja vádolni, hogy látnia kellett volna előre, mi fog történni, és meg kellett volna akadályoznia. Halálos rémülettel meredt az alvadt vérre, amely hófehér ruhájára fröccsent. Még soha életében nem látott ilyesmit. – Gondolkozz, Artemisz, gondolkozz! – mondogatta magának, de semmi nem jutott az eszébe. Egyfolytában Acheron hangját hallotta a fejében, ahogy arról mesélt, milyen sokat jelentett a számára Nick és az anyja. – Te ezt nem értheted, Arti. Semmijük nincs egymáson kívül, de ahelyett, hogy a másikat vádolnák, hogy tönkretette az életüket, ahogyan sok ember tenné, ők nagyon szeretik egymást. Cherise élete kész borzalom volt, mégis kedves és jószívű mindenkivel. Egy szép nap Nick majd megnősül, és megajándékozza az anyját egy sereg unokával, akiket elkényeztethet. Zeusz a megmondhatója, mindketten megérdemelnék. Csakhogy most Nick holtan hevert a lábai előtt. Önkezével vetett véget az életének, pedig hívő katolikus volt. Artemisz szinte már érezte a pokol kénkőszagát. – Acheron! – szólította az atlantiszit; a hangja végigvisszhangzott az összes dimenzión. Meg kellett mondania a férfinak, még mielőtt túl késő lett volna. Csak Acheron volt képes helyrehozni a dolgokat. Ám ő nem válaszolt. – Acheron! – próbálkozott újra. Ismét nem kapott választ. – Mit tegyek? – Artemisz öngyilkost nem változtathatott Sötét Vadásszá. Ám ha itt hagyja Nicket holtan, akkor Lucifer magáénak követeli majd, és az örökkévalóságig fogja kínozni. Bármi is történik, ő húzza a rövidebbet. Acheron őt fogja hibáztatni a barátja szenvedéseiért. Azt fogja hinni, hogy akarattal csinálta, hogy fájdalmat okozzon neki. ! Viszont, ha megmenti Nicket… A következményekre jobb volt nem is gondolni. Ahogy határozatlanul ácsorgott, hirtelen az eszébe villant egy kép, és nem is tudott tőle szabadulni. Acheron arca jelent meg a lelki szemei előtt, a fájdalmas tekintete, amellyel azon a napon nézett rá, amikor Artemisz hátat fordított neki.

Ez volt az életében az egyeden, amit igazán megbánt, amit megváltoztatott volna, ha képes lett volna rá. Nem volt igazán választása. Nem okozhatott Acheronnak még egyszer ekkora fájdalmat. Soha többé. Letérdelt, magához ölelte Nicket, és visszaváltoztatta a testét olyanná, amilyen a pisztolylövés előtt volt. Kisimította a tincseket az arcából, és elsuttogta egy rég halott civilizáció tiltott szavait. Megjelent a tenyerén a kődarab. Érezte felforrósodni, ahogy a lélek beléje vándorolt. Két másodperccel később Nick kinyitotta a szemét: már nem kékek voltak, hanem éjfeketék. Fájdalmasan felszisszent, ahogy a fény belevágott immár érzékeny pupillájába. – Miért nem Acheront hívtad helyettem? – kérdezte Artemisz csöndesen. – Dühös volt rám – válaszolta a férfi; egy kicsit selypítve, mert még szokatlanok voltak neki az agyarak. – Azt mondta, jobb lenne, ha megölném magam, hogy ne neki kelljen. Artemisz arca megrándult ezekre a szavakra. Szegény Acheron! Soha nem fog megbocsátani magának. Mint ahogyan neki sem. Nick fellökte magát a földről. – Bosszút akarok. – Sajnálom, Nick – suttogta Artemisz. – Nem adhatom ezt meg neked. Nem teljesítetted az alku rád eső részét. – Mi? Mielőtt a férfi folytathatta volna, Artemisz fölemelte a kezét, és teleportálta Nicket a temploma egyik különleges termébe. – Hol vagy, Acheron? – suttogta az istennő. A világ kezdett darabjaira hullani, és Acheron nem volt sehol. Nem volt rá jellemző ilyen fokú gondatlanság. Artemisz attól félt, hogy történt valami a férfival. Behunyta a szemét, és kutatni kezdett Acheron után. Deszideriosz úgy sétált végig az utcán, mintha ő lett volna itt az úr. És miért is ne? Hiszen az volt. Széttárta a karjait, és hátravetette a fejét, ahogy hallgatta az ártatlanok sikolyait visszhangozni a fejében. – Itt kellene lenned, Stryker – jegyezte meg nevetve. Csak ő lett volna képes igazán értékelni ennek az éjszakának a gyönyörűségét.

De kezdtek kifogyni az időből. Éjfélre vissza kellett térnie a Vadász gyerekkel, különben a Pusztító visszaveszi tőle ezt a testet. – Apám? Deszideriosz megfordult a fia hangjára. – Igen? – Acheron még mindig nem került elő, ahogyan Stryker ígérte, és már tudjuk, hogyan jussunk be. Deszideriosz felnevetett. Végre bosszút állhatott Amandán és Kyrianoszon. Mihelyt átadta a gyermeket, végez Tabithával is. A lány lesz a desszert.

15. fejezet

Valerius a lojalitás és a kötelesség között őrlődött. A Sötét Vadász része legszívesebben Acheron keresésére indult volna, de a férfi énje nem volt hajlandó magára hagyni Tabithát, aki a nővére boltjában virrasztott, míg meg nem érkezett Tate, a halottkém. Egymás után hívta fel a családja tagjait, hogy megbizonyosodjon róla: mindenki biztonságban van. Tétovázott egy ideig, mielőtt az utolsó számot tárcsázta volna. – Képtelen vagyok felhívni anyut a hírrel – mondta könnyes szemmel. – Egyszerűen nem megy. Megszólalt a telefonja. Az arcáról könnyen leolvasható volt, ki hívta. Valerius gyengéden kivette a kezéből a készüléket, és fogadta a hívást. – Tabitha Devereaux telefonja – szólt bele csöndesen. – Ki maga? – kérdezte egy félőrült női hang. – Én… – Valerius félt megmondani a nevét. Tudta, hogy az asszony még ebben az állapotban is felismerné, és csak még jobban megrémülne. – Val – mondta végül határozottan. – Tabitha egyik barátja. – Én pedig az anyja vagyok. Tudnom kell, jól van-e. – Tabitha – fordult Valerius a lányhoz. – Az édesanyád szeretné tudni, jól vagy-e. Tabitha megköszörülte a torkát, de nem nyúlt a készülék után. – Jól vagyok, anyu. Ne aggódj. Valerius visszatette a füléhez a telefont. – Mrs. Devereaux…

– Ne fáradjon – vágott közbe az asszony elcsukló hangon. – Már tudok róla, és azt akarom, hogy a kislányom hazajöjjön. Nem akarom, hogy egyedül legyen. Ide tudná hozni Tabithát, kérem? – Igen. Az asszony bontotta a vonalat. Valerius visszaadta a mobilt Tabithának, aki becsúsztatta a zsebébe. Valerius totálisan tehetetlennek érezte magát a lány gyászával szemben, és utálta ezt az érzést. Úgy érezte, mondani kellene valamit, de személyes tapasztalatból tudta, hogy a szavaknak nem lenne semmi értelmük. Csak annyit tehetett, hogy a karjaiba ölelte a lányt. – Mindenki figyeljen! – szólalt meg Otto hangja a Nextelen keresztül. – Nick házánál vagyok. A bejárati ajtó nyitva van, és valami nagyon rossz dolog történt. Névsorolvasás! Kyr azonnal bejelentkezett, akárcsak Talon és Janice, Iulianosz következett, majd Zoe és Valerius. Mindannyian lélegzet-visszafojtva várták a következő hangot. Senki nem szólalt meg. – Nick? – szólalt meg Otto. – Odakinn vagy, cajun? Gyerünk, haver, mondj már valami baromságot! Semmi válasz. Valeriust kiverte a hideg veríték. – Jean-Luc? – kérdezte Otto. Semmi. – Acheron? Halálos félelem szorította össze Valerius szívét, amikor Tabitha kétségbeesetten ránézett. Mindnyájan tudták, kit fog Otto következőként szólítani. – Kyrianosz? Kassim? De ismét csak sercegést hallottak. Valerius lekapcsolta a Nextelt az övtartóról, és benyomott egy gombot, hogy egyedül csak Otto hallja, amit mond. – Mi történt Nicknél? – Cherise meghalt, neki pedig semmi nyoma. Találtam egy pisztolyt egy vértócsában az anyja holtteste mellett; egy golyó hiányzik a tárból, de nem azzal ölték meg Cherise-t. Valerius összeszorította a fogait, mikor rájött, mire utalt Otto. – Démontámadás? – Igen.

Tabitha káromkodni kezdett, és felpattant a székről. – Amandához kell mennem. – Otto, gyere Kyrianoszékhoz, ott találkozunk. – Valerius átváltott a nyilvános csatornára. – Janice? Talon? Zoe? Megkeresnétek Jean-Lucöt? – Ki mondta, hogy te vagy a főnök, római? – csattant fel Zoe, Valerius azonban nem volt vevő most erre a baromságra. – Nyeld le a békát, amazon! Most nem az én örökségem a lényeg, hanem a fegyvertársaid és az életük megmentése. Iulianosz jelentkezett. – Kyrianosznál várlak. – Kérlek, ne! Maradj a feleségeddel és a gyerekeiddel! Gondoskodj róla, hogy ne érje baj őket! – Rendben. Tudasd majd, hogy mit találtál. Tabitha már a Mini Cooper volánja mögött ült, mire Valerius kiért. Beszállt a lány mellé, és becsapta maga után az ajtót. Tabitha hátramenetbe kapcsolt, és azzal sem foglalkozott, hogy kinyissa a kaput; áttörte a léckerítést, és csikorgó kerekekkel kifordult az utcára. Valerius a műszerfalra támaszkodott. A lány gyilkos; tempóban száguldott a nővére háza felé. Amikor odaértek, nem várta meg, hogy valaki kinyissa a magas, kovácsoltvas kaput. Valerius védekezőén az arca elé kapta a kezét, amikor a lány egyenesen a kerítésnek robogott, és a rácsok kiszakadtak a helyükből. Tabitha a bejárati ajtó előtt fékezett le; le sem állította a motort, azonnal kipattant az autóból. Valerius habozás nélkül követte. Kívülről minden rendben lévőnek tűnt. Odabenn égtek a lámpák, és ahogy Tabitha berúgta az ajtót, meghallották a televízió hangját az emeletről. – Mandy? – Tabitha sikolya visszhangzott a házban. A nővére azonban nem válaszolt. – Hé, apu? – szólalt meg valaki az emeleten. – Megérkezett a desszert. Artemisz megtorpant a temető mellett, ahonnan Acheron jelenlétét érzékelte. Összerázkódott az undortól; mindig is gyűlölte ezeket a helyeket, a férfi viszont imádta a temetőket. – Acheron? – szólongatta az atlantiszit, ahogy keresztülsétált a kőfalon. A talaj göröngyös volt, ami megnehezítette a gyaloglást, ezért az istennő végiglebegett a sírok között. – Acheron? Tűzvillám csapott be a feje mellett.

Artemisz lebukott, és már éppen viszonozta volna a csapást, amikor meglátta Acheron kis kedvencét. Elhúzta a száját, de aztán hirtelen meglátta Acheront a démon karjaiban. A férfi rettentően nézett ki, úgy rángatózott, mintha kínozták volna. – Mit csináltál vele? – támadt Artemisz a lényre. A démon rásziszegett. – A Simi nem csinált semmit, tehén-istennő. Csak te bántod mindig az én akrimat, én soha. Artemisz normális körülmények között vitába szállt volna a démonnal, de Acheronon látszott, hogy nagyon szenvedett. – Mi történt vele? – A lelkek, amelyeket a démonok elfogyasztanak. Sikongatnak, amikor meghalnak, és ma éjjel túl sokan vannak. A Simi nem tudja elzavarni őket. – Acheron? – Artemisz letérdelt a férfi mellé. – Hallasz engem? A férfi elhajolt előle. Az istennő Acheron után nyúlt, de a démon rávetette magát. – Ne érj az én akrimhoz! Átkozott Charonte-ok! Az egyetlen, aki irányítani tudta őket… Nem is, két élő ember volt, aki irányíthatta őket. – Apollymi? – suttogta Artemisz a körülötte kavargó ködbe. – Hallasz engem? Ördögi kacaj hangját hozta a szél. Az atlantiszi istennő nem hagyhatta el emberi alakban a börtönét, de az ereje olyan hatalmas volt, hogy az akarata és a hangja bárhová elért. – Te vagy az, ribanc? Miért hallgatnálak meg? Artemisz visszanyelte a dühét, még mielőtt valami csúnyát mondott volna az istennőnek. – Nem tudok segíteni Acheronnak, a démona nem engedi. Szükségem van rád. – És mit érdekelne ez engem? – Azért, mert… – Artemisz összeszorította a fogát, mielőtt kinyögte a szavakat, amelyeket nagyon nehéz volt kimondania. – Kérlek. Kérlek, segíts nekem! – Mit adsz cserébe a szolgálatomért? Visszaadod a kicsikémet? Artemisz elhúzta a száját. Kizárt volt, hogy valaha is elengedje a férfit. – Nem tehetem, és ezt te is tudod. Érezte, hogy Apollymi visszahúzódik. – Ne! – kiáltott fel Artemisz. – Ha megteszed nekem ezt a szívességet, elengedem a szolgálatomból Katrát. Egyedül te parancsolhatsz neki, így többé nem fog kettőnk között őrlődni. Hallotta, hogy az ősi atlantiszi istennő kinevette.

Aztán a nevetés hirtelen elhalt. – Mindenképpen segítettem volna neki, te ostoba liba. De köszönöm az ajándékot! Vörös, hátborzongató köd ereszkedett a tájra, ahogy a Pusztító elhallgatott. A köd lassan egy kéz alakját öltötte fel, amely betakarta Acheron testét. A férfi felkiáltott, mintha kibírhatatlan fájdalom járta volna át. A teste megmerevedett és megfeszült. – Akri? – jajveszékelt a démon, az arcát elöntötte a rettegés. Aztán Acheron teste hirtelen petyhüdtté vált, a köd pedig eltűnt. Artemisz lassan kifújta a levegőt; egy pillanatig attól félt, hogy Apollymi gonoszságból csak tovább rontott Acheron állapotán. A démon a mellére ölelte Acheront, kisimította hosszú fekete haját az arcából. Acheron mellkasa ismét normális tempóban hullámzott. – Sim? – lehelte, és azzal gyengéd tekintettel nézett fel a démonra, amiért Artemisz annyira utálta. – Ss, akri, pihenned kell a Simi kedvéért. Acheron beletúrt a hajába; csak ekkor vette észre Artemiszt. Minden gyengédség azonnal eltűnt a tekintetéből. – Mit csinálsz te… A hangja váratlanul elhalt, mintha hirtelen felfedezett volna valamit. Azon nyomban eltűnt, egyedül hagyva az istennőt és a démont a temetőben. Artemisz összefonta a karját a mellkasán, és felhorkant a modortalanságtól. – Egy köszönöm kedves dolog lett volna tőled, Acheron! De tudta, hogy a férfi már nem hallja; kivételes képességet fejlesztett ki arra, hogy kizárja a hangját. Az egyetlen vigasza az volt, hogy a démon ugyanolyan zavartnak tűnt, mint ő maga, ám hirtelen elkerekedett a szeme, és visszaváltozott emberi alakjába. – Megkaparintották Marissa babát! – lehelte a démon, aztán eltűnt. Tabitha a démonra vetette magát, aki nevetve ellépett előle, majd ököllel hátba vágta; fájdalom hasított a lány gerincébe. Valerius dühösen felüvöltött, és villámot küldött a démonra. Elhibázta. A démon ismét felnevetett. – Lássuk, a római tábornok is sírva hal-e meg a halandó szeretője előtt, ahogy a görög tette. Tabitha lélegzete elakadt, amikor meghallotta ezeket a szavakat. Kyrianosz nem halt meg. Nem létezik! – Hazudsz! – üvöltötte. Megfordult, és figyelte, ahogy Valerius a démonnal harcolt, miközben újabbak rohantak le feléjük a lépcsőn. Ellepték az előteret, mint dühös hangyák.

Két démon elkapta a lányt. Tabitha ütni-verni kezdte őket, de a csapásai egy csöppet sem rendítették meg az ellenfelet. Valeriusnak volt annyi ideje, hogy odanyújtsa Tabithának az egyik kardját. A lány megragadta a fegyvert, és egyszerre három démonnal nézett farkasszemet. A legközelebbit leszúrta, de az nem omlott porrá. Gúnyosan a lányra mosolygott. – Nem tudod megölni az istennő szolgálóit, halandó. Az Illuminátusok nem tipikus démonok. Tabitha gyorsan visszanyelte a pánikot, még mielőtt az megbéníthatta volna. – Valerius? Milyen istennőről beszél? – Csak egyetlen istennő létezik, te szánalmas bolond. És az nem Artemisz – válaszolta az Illuminátus, és belevájta az agyarait Tabitha nyakába. A lány fájdalmasan felkiáltott. Tabitha hirtelen érezte, hogy valaki elrántja a démonoktól. Valerius nekik ugrott. – Ne merészelj hozzáérni! A démon gúnyosan ciccegett. – Ne aggódj, Sötét Vadász, megízleljük a vérét, mielőtt meghal. Ahogy a húgával is tettük. Tabitha felsikított a kíntól. – Legyetek átkozottak! Újabb démon ragadta meg hátulról. – Már rég átkozottak vagyunk. A spathiak pontosan így szeretik. – A démon visszakézből pofon vágta a lányt, aki az ütés erejétől a földre zuhant. Tabitha érezte a vér ízét a szájában, de nem félt. Nem engedhette, hogy ezt megússzák. Arrébb kúszott, hogy megszerezze a kardot, amely a lépcső aljához esett. Felnézett, és jéggé dermedt, halálos rémület öntötte el a szívét. Kyrianosz a lépcsősor tetején feküdt; a teste a pihenőn, a feje az egyik lépcsőfokon. A jobb karja ki volt nyújtva. A véres görög kard kihullott a kezéből, és most a lépcsősor közepén hevert. Élettelen szemei nyitva voltak, vékony vércsík szivárgott a szájából. Tabitha képtelen volt levenni a szemét a hatalmas, tátongó sebről a mellkasa közepén. Megölték Kyrianoszt. Fél méterre tőle a gyerekszoba küszöbén két meztelen női láb lógott ki a rózsaszínű hálóing szegélye alól. És ekkor Tabitha meglátta Ulricot átlépni Amanda testén, karjában a síró Marissával. – Apuci! – jajveszékelt a kislány. Próbált kibújni a démon karjából, hogy az apjához szaladjon. A képek sorban lehullottak a falról, de ez Ulricot egy csöppet sem érdékelte.

– Apuci, anyuci, keljetek fel! – Marissa megrántotta a démon haját, és beléje harapott. – Keljetek fel! – Amanda, Amanda, Amanda! – Tabitha először nem is tudta, ki szólongatta a húgát. Teljesen hatalmába kerítette a rémület. Csak akkor jött rá, hogy az ő szájából jöttek a hisztériás sikolyok, amikor annyira megfájdult a torka, hogy nem tudott kiabálni többé. Felkapta a kardot, és rohanni kezdett a lépcsőn a démon a felé. A férfi leütötte; Tabitha megcsúszott Kyrianosz vérében, és visszazuhant. Valerius elkapta, mielőtt leeshetett volna a lépcsőn. – Menekülj, Tabitha – suttogta a fülébe. – Nem lehet! Elrabolta az unokahúgomat, és átkozott legyek, ha harc nélkül engedem, hogy elvigye. Ellökte magát Valeriustól, amikor hirtelen kísérteties szélroham söpört végig a házon, mintha bosszút akarna állni: a lámpák, virágcserepek és minden kisebb tárgy darabjaira hullott, amerre elhaladt. Amikor pedig elérte a démonokat, azok egymás után felnyögtek, és összeestek. Deszideriosz – még mindig Ulric alakjában – elrohant Tabitha és Valerius mellett a nappali irányába. A lány utánaszaladt; mindenáron vissza akarta szerezni tőle a kislányt. – Deszi – kiáltott fel a démon, amikor látta, hogy a fia elesett, és eltűnt a semmiben. – Deszi! – Fáj, ugye? Tabitha megpördült a hangra, amelyet olyan jól ismert. Acheron állt mögötte. Lassan besétált a ripityára tört ajtón, mintha minden a legteljesebb rendben lett volna. Marissa abban a pillanatban abbahagyta a sírást, mihelyt meglátta Asht. – Akri, akri! – kiáltotta, és kinyújtotta a karjait a férfi felé. – Mi a pokol vagy te? – kérdezte Deszideriosz. Ash felemelte a kezét, és Marissa nyomban kiszabadult Deszideriosz szorításából. Átlebegett a szobán Ashhez, aki gyengéden a mellére ölelte. – A keresztapja vagyok. Az isteni keresztapja – válaszolta Ash, és megpuszilta a kislány fejét. – Rissa az anyukáját és az apukáját akarja, akri – mondta Marissa. Kicsi karjaival átölelte Ash nyakát, és magához szorította. – Keltsd fel őket! – Ne aggódj, ma komatia – nyugtatgatta Ash. – Most már minden rendben van.

Deszideriosz felsikított, és az atlantiszira vetette magát, de visszapattant, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna. Valerius Tabitha mellé állt, amikor Ash elindult feléjük. Ash fölemelte a kezét, és Kyrianosz kardja a markába repült. Átadta Tabithának. – Tessék, Tabitha. Deszideriosz a tiéd. – Stryker! – üvöltött fel Deszideriosz, és előkapott egy ősi amulettnek tűnő tárgyat. – Nyisd meg a portált! Nincs portál – mondta Ash gúnyos mosollyal az arcán. – Számodra nincs, seggfej. Tabitha most először mosolyodott el, mióta elkezdődött ez a szörnyű éjszaka. – Véged, te szerencsétlen gazember! A démonra rontott. Valerius a segítségére sietett. Tudta, hogy a lány nem látott tisztán a gyásztól, és nem akarta, hogy valami bántódása essék. Éppen elég tragédia történt már ma éjszaka. Míg Tabitha a démonnal harcolt, Acheron megállt Kyrianosz teste mellett. – Hunyd le a szemed, Marissa, és kívánd azt, hogy az apukád a karjaiba öleljen. A kislány összeszorította a szemét. – Apu, vegyél fel! Valerius dermedten figyelte, ahogy Kyrianosz mély lélegzetet vett, majd pislogni kezdett. A görög ugyanolyan kábultnak tűnt, amilyennek Valerius is érezte magát, miközben Tabitha oldalán harcolt a démonnal. Ash odaadta Kyrianosznak a lányát, aki boldogan felsikkantott, hogy az apja életben van. Az atlantiszi ezután felment a lépcsőn. Valeriusnak nem maradt ideje, hogy az események bizarr voltán tűnődjön, mert a démon Tabithára vetette magát. A római visszarántotta a démont. – Felejtsd el! – vicsorgott rá. Deszideriosz próbált kiszabadulni a szorításából. Tabitha diadalittasan felkiáltott, és beledöfte a kardot Deszideriosz szívébe. Valerius villámgyorsan hátraugrott, még mielőtt a penge keresztülszúrta volna a démont, és aztán őt magát is. Tabitha kirántotta a kardot, és elmosolyodott – az öröm csak akkor olvadt le az arcáról, amikor a seb összezárult a démon mellkasán. Deszideriosz felnevetett. – Sötét Vadász vagyok, ribanc. Te nem tudsz… A szavai elhaltak, amikor Valerius rámérte azt a csapást, amely megölhetett egy Sötét Vadászt. Levágta a démon fejét. – Senki sem úszhatja meg élve, ha leribancozza őt – vicsorgott Valerius, ahogy Deszideriosz a földre hanyatlott.

Tabithát jéggé dermesztette a borzalmas látvány. Édesnek kellett volna éreznie a bosszút. De nem így történt. Semmi sem enyhíthette a fájdalmat, amelyet ez az éjszaka okozott. Valerius átkarolta, és elhúzta a test mellől. Ebben a pillanatban robogott be Otto. Megtorpant, és körbenézett az egykor oly kedves otthon romjai között. – Akarom tudni, mi történt? – suttogta. Tabitha megrázta a fejét. – Amanda – lehelte fájdalmasan, és újra patakzani kezdtek a könnyek a szeméből. Hogyan halhatott meg az ikertestvére? – Tabby? Tabitha lélegzete elakadt, amikor meghallotta a testvére hangját a lépcső felől. Lassan hátrafordította a fejét, mert szinte félt attól, hogy kísértetet lát majd. De nem kísértet volt. Amanda a lépcső tetején állt; az arca sápadt volt, a haja kócos, a hálóingét átáztatta a vér. De életben volt! Tabitha felsikított, felrohant a lépcsőn, és magához szorította a testvérét. Ezúttal örömkönnyek patakzottak a szeméből. Amanda életben volt! A szavak visszhangoztak a fejében. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek – lehelte a testvére nyakába. – És ha még egyszer meghalsz nekem, én intézlek el, egyszer és mindenkorra. A két lány még sokáig ott maradt összeölelkezve. Valerius boldog mosollyal az ajkán figyelte őket; Tabitha kedvéért nagyon hálás volt azért, hogy Amanda életben volt. A mosoly azonban lehervadt az arcáról, amikor a pillantása találkozott Kyrianoszéval, aki Ashsel a nyomában lefelé lépkedett a lépcsőn. Őszinte gyűlöleten kívül semmi mást nem látott a görög szemében. – Hol van Kassim? – kérdezte Otto. – Halott – válaszolta Ash fáradtan. – Az emeleten van, a gyerekszobában. Valerius és Otto arca megrándult. Tabitha elengedte Amandát, mihelyt meglátta Kyrianoszt. – Halott voltál – lehelte. – A saját szememmel láttam.

– Mindketten halottak voltak – mondta Ash. Elment a lányok mellett, be a nappaliba. Fölemelte a kezét, és ökölbe szorította. Deszideriosz teste abban a pillanatban eltűnt. – Isten vagy? – kérdezte Valerius, ahogy felfogta végre Ash korábbi szavainak az értelmét. Az atlantiszi nem válaszolt – nem is volt szükség rá. – Miért nem árultad el nekünk? – faggatta Kyrianosz. Ash vállat vont. – Miért tettem volna? Holnapra egyikőtök sem fog emlékezni rá, hogy kiderült. Tabitha összeráncolta a homlokát. – Ezt nem értem. Ash mély lélegzetet vett. – Az univerzum egy nagyon bonyolult dolog. Nektek csak annyit kell tudnotok, hogy Amanda és Kyrianosz immár halhatatlan. Soha többé nem lesz képes senki megölni őket. – Micsoda? – kérdezte Amanda, és arrébb lépett Tabitha mellől. Ash Kyrianoszra nézett. – Megígértem neked, hogy nem hagylak meghalni, és köt az esküm. – Várj csak! – szólt közbe Tabitha. – Isten vagy. Vissza tudod hozni Tiát! Ash elsápadt. – Tia meghalt? – Nem tudtad? – Nem – válaszolta Ash csöndesen. Elnézett a messzeségbe, mintha távoli hangokra figyelne. – Nem ma kellett volna meghalnia. – Akkor mentsd meg! Ash olyan nyomorultul nézett ki, ahogy Tabitha érezte magát. – Nem segíthetek Tián. A lelke már távozott, és nem kényszeríthetem vissza a testébe az akarata ellenére. Amanda és Kyrianosz lelke nem volt hajlandó itt hagyni a lányukat, így időben ideértem, hogy újraélesszem őket. – Mi történt a magzatommal? – kérdezte Amanda. – Nem lett semmi baja? Ash megrázta a fejét. – Jól van, és nagyon hálás lenne, ha több almalét innál. – Ash fölemelte a két kezét, és a ház egy szempillantás múlva ismét pontosan úgy nézett ki, mint a démonok támadása előtt. Minden a helyén volt ismét. – Ash! – Tabitha közelebb lépett a férfihoz. – Kérlek hozd vissza Tiát a kedvemért! Az atlantiszi a két tenyerébe fogta a lány arcát. – Azt kívánom, bárcsak megtehetném, Tabby. De tudnod kell, hogy vigyázni fog rád, és szeret téged. Tabitha alig látott a dühtől. – Ez nekem nem elég, Ash,; Vissza akarom őt kapni!

– Tudom, de vannak mások is, akik sürgősen a segítségemre szorulnak. – De a nővérem… Ash megfogta Tabitha kezét, és Valeriuséba tette, – Mennem kell, Tabitha. – Ottóhoz fordult. – Jean-Luc életben van, de súlyosan megsebesült. Nickkel menjetek a hajójára. – Nem tudjuk, hol van Nick – szólalt meg Otto csöndesen. – Holtan találtuk az édesanyját. Ash szó nélkül eltűnt. – Nagyon utálom, amikor ezt csinálja – jegyezte meg Kyrianosz, és megigazította az immár alvó Marissát a karjában. Tabitha meg sem mozdult, miközben a húga lerogyott a földre, és sírva fakadt. Melléje ült, és magához ölelte. – Micsoda nap volt ez? – hüppögte Amanda. – A szemem láttára ölték meg a férjemet. Kassimot… Tia és Cherise is meghalt. – Tudom – vigasztalta Tabitha. – Nem is vagyok benne biztos, ki győzött tulajdonképpen. – Nincs igazad – mondta Kyrianosz, miközben melléjük telepedett. – Mi még mindig itt vagyunk, ők pedig nem. Szerintem ez azt jelenti, hogy mi győztünk. – A mellére húzta a feleségét, és megpuszilta a feje búbját. Tabitha megfordult, és látta, hogy Valerius az ajtó felé igyekezett Ottoval. Mire utolérte őket, Otto már az utcán volt. – Mit csinálsz? – kérdezte Valeriustól. – Nem akartam megzavarni a bensőséges hangulatot – válaszolta a férfi csöndesen. – A húgodnak szüksége van rád. – Nekem pedig rád van szükségem. Valerius legnagyobb megdöbbenésére a lány hozzásimult. Átölelte, és szorosan a karjaiban tartotta, miközben Otto leállította a lány autójának a motorját. – Benne hagyom a kulcsot. Később találkozunk, gyerekek – mondta, majd bepattant a Jaguárjába, és elhajtott. – Köszönöm – suttogta Tabitha, és a fejét a férfi mellére hajtotta. – Nem éltem volna túl ezt az éjszakát nélküled. – Sajnálom, hogy nem tehettem többet. Részvétem Tia miatt, Valerius érezte, ahogy a lány könnyei átáztatták az ingét. – Az édesanyád azt kérte, hogy menj haza. Tabitha bólintott. – Igen, látnom kell anyut. Belőlünk merít erőt. – Elhúzódott a férfitól, amikor Amanda kilépett a verandára. – Elmegyek anyuhoz.

Amanda bólintott. – Mondd meg neki, hogy holnap reggel ott leszek. Nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson. Tabitha végignézett Amanda véráztatta hálóingén. – Valóban, már csak ez hiányozna neki. Azután Amanda valami egészen fantasztikusat tett: kinyújtotta a karját, és megölelte Valeriust. – Köszönöm, hogy itt voltál, Valerius, és vigyáztál Tabithára. Nagyon hálás vagyok érte. – Megpuszilta az arcát, aztán elengedte a férfit. Valerius még soha nem lepődött meg ennyire életében. Ebben a pillanatban az a furcsa érzése támadt, hogy tartozik valahová. Ismeretlen, furcsa érzés, és fogalma sem volt, hogyan birkózzon meg vele. – Szívesen tettem, Amanda. Az asszony megpaskolta a karját, aztán visszatért a házba. Valerius besegítette Tabithát az enyhén megviselt Minibe, és kivételesen ő ült a volán mögé. Egy szót sem szólt útközben, csak követte Tabitha iránymutatását Metairie felé. Egyébként egyikük sem beszélt. Valerius szíve majd megszakadt a lányért. Egész úton fogta a kezét, miközben Tabitha kibámult az ablakon. Amikor az anyja házához értek, Valerius kiszállt, és kinyitotta a lánynak az ajtót. Tabitha fájdalmasan felsóhajtott. Rettegett az anyja szemébe nézni; ez egyszer elhagyta a bátorsága. Valerius nyújtotta a kezét a kulcsokkal. Tabitha összeráncolta a homlokát, amikor a férfi ellépett mellőle. – Mit csinálsz? – Gondoltam, hazamegyek. – Ne hagyj magamra, Val. Kérlek! A férfi gyengéden megsimogatta hideg arcát, és bólintott, aztán átölelte Tabitha vállát; a lánynak szüksége volt az érintésére. Tabitha kopogott. Az apja nyitott ajtót gyászos arccal. A szeme felcsillant, aztán könnybe borult, mikor meglátta a lányát. Magához rántotta Tabithát, és olyan erősen megölelte, hogy majdnem kiszorította belőle a szuszt. – Hála istennek, legalább te jól vagy! Anyád majd beleőrült az aggodalomba. Tabitha megölelte az apját. – Jól vagyok, apu. Amanda és Kyrianosz is. Az apja elengedte, majd összehúzott szemmel Valerius felé fordult. – Ki maga? – Ő a fiúm, apu, kérlek, légy kedves hozzá.

Valerius legkevésbé kedvességre számított, ezért nagyon meglepődött, mikor a férfi a kezét nyújtotta. Valerius kezet rázott vele, majd a férfi bevezette őket a házba, amely tömve volt a Devereaux-klán tagjaival. Ahogy belépett a nappaliba, Valerius valami olyasmit tapasztalt, amit még soha életében. Ügy érezte, hazaérkezett.

16. fejezet

Ash minden előzetes figyelmeztetés nélkül lépett be Artemisz olümposzi templomába. Az istennő a hatalmas, oszlopos főcsarnok közepén lévő hófehér trónon pihent, amely inkább klubfotelre hasonlított. Szolgálólányai, akik addig énekeltek és zenéltek, azonnal kisiettek a teremből. Ahogy egyikük, egy meglehetősen magas szőke lány elszaladt mellette, Ash megtorpant, és utánanézett. – Mit keresel te itt? – kérdezte Artemisz. Kivételesem tétovának tűnt. Ash az istennő felé fordult, és megigazította a vállán a hátizsák szíját. – Meg akartam köszönni, amit tettél ma éjjel, és hirtelen rájöttem, hogy tizenegyezer év alatt soha nem tettél semmit értem ingyen. Ezért vagyok itt. Szóval, mi történt? Artemisz összefonta a karjait maga körül, és visszaült a trónjára. – Aggódtam miattad. A férfi keserűen fölnevetett. – Soha nem aggódsz miattam. – De igen. Hívtalak, és nem válaszoltál. – Szinte soha nem válaszolok. Az istennő elfordította a fejét; úgy nézett ki, mint egy ijedt kisgyerek, akit rosszaságon kaptak. – Ki vele, Artemisz! Rengeteg szart kell még ma éjjel eltakarítanom, nem akarok még veled is hadakozni. Az istennő mély lélegzetet vett. – Nos, rendben, ezt úgysem titkolhatom el előled. – Mit? – Ma éjjel új Sötét Vadász született. Ash ereiben megfagyott a vér. Szó szerint. – A francba, Artemisz! Hogy tehetted? Az istennő lesétált az emelvényről, harcra készen. – Nem volt más választásom.

– Ja, persze! – Nem, Acheron. Nem volt más választásom. Miközben beszélt, Ash tudata összekapcsolódott az övével, és a férfi maga előtt látta, mi történt Nick és az istennő között. – Nick? – lehelte Ash, és érezte, hogy összetört a szíve. Mit tett? – Megátkoztad – felelte Artemisz csöndesen a ki sem mondott kérdésre. – Annyira sajnálom. Ash összeszorította a fogait, ahogy elöntötte a bűntudat. Több esze lehetett volna, mintsem dühében kimondjon ilyesmit. Az akarata, bár nem is kívánta így, valóra váltotta az átkot. Egyetlen rossz szó… Elátkozta a legjobb barátját… – Hol van? – A kerti lakban. Ash már indult volna, de Artemisz megállította. – Nem tudtam, mi mást tehetnék, Acheron. Őszintén. Az istennő kinyújtotta a kezét, és a tenyerén megjelent egy sötétzöld amulett. Odaadta Acheronnak. – Hány korbácsütés? – kérdezte a férfi keserűen, mert azt hitte, az istennő Valerius lelkét ajánlotta fel neki. Egyetlen könnycsepp gördült le Artemisz arcán. – Egy sem. Ez Nick lelke, és nincs hozzá jogom – mondta, és a férfi markába nyomta az amulettet. Ash annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott. Betette az amulettet a hátizsákjába. Artemisz nagyot nyelt, miközben figyelte, milyen óvatosan tette el Ash a kődarabot. – Most majd megtudod. – Mit? – Azt, hogy milyen nehéz teher egy lélek. Ash fanyarul az istennőre nézett. – Ezt már nagyon régen megtanultam, Arti. Ezzel hátralépett, és akarata erejével elrepítette magát Nick börtönéhez. Lassan kinyitotta az ajtót, és meglátta a barátját; összegömbölyödve feküdt a padlón. – Nick? A fiú felnézett, fekete szeme alja vörös volt. Ash dühöt és fájdalmat látott és érzett sugározni belőle. – Megölték az anyámat, Ash.

Az atlantiszit újra elöntötte a bűntudat. Egy dühroham, egyetlen szimpla kis mondat, és megváltoztatta a sorsukat, elrabolta Nicktől és Tabithától azt, akit egyiküknek sem kellett volna elveszítenie. Az egész az én hibám volt. – Tudom, Nick, és sajnálom. – Jobban sajnálta, mint ahogy Nick gondolta volna. – Kevés olyan nagyszerű ember élt a Földön, mint Cherise. Én is nagyon szerettem. Jobban szerette az egész New Orleans-i társaságot, mint kellett volna. A szeretet haszontalan érzelem volt, amely soha nem hozott mást neki, csak nyomorúságot. Még Simi is… Ash végigsimított a sárkánytetováláson, és erővel visszafojtotta az érzelmeit. Amikor már semmit nem érzett, kinyújtotta a karját Nick felé. – Gyere! – Hová megyünk? – Hazaviszlek. Sokat kell tanulnod. – Mit? – Azt, hogyan légy Sötét Vadász. Minden, amiről azt hiszed, hogy tudod a harcról és a túlélésről, semmit sem ér. Meg kell mutatnom neked, hogyan használd az új erőidet és az újfajta szemedet. – És mi van, ha én nem akarok tanulni? – Akkor meghalsz, és ezúttal nem lesz visszaút. Nick megragadta Ash kezét, és hagyta, hogy a barátja talpra segítse. Ash lehunyta a szemét, és hazavitte Nicket. Soha nem várta örömmel, hogy kiképezzen egy újabb Sötét Vadászt, de ezúttal… Ezúttal jobban fájt, mint eddig bármikor.

Valerius egy órával hajnal előtt osont ki a Devereaux házból. Tabitha végre elaludt; felvitte az emeletre, abba a szobába, amelyen Amandával osztozott, amikor gyerekek voltak. Miután lefektette az ágyra, kicsit hosszabban nézegette a falakat borító fényképeket, mint kellett volna. A képek az ikrekről és a testvéreikről készültek. Szegény Tabitha. Valeriusnak fogalma sem volt arról, begyógyulnak-e a lány sebei. Taxit hívott, és hazament. A ház sötét volt. Senki nem volt ott, és Valerius csak most döbbent rá, mennyire hozzászokott Tabitha társaságához.

Az elmúlt néhány hét… Csodálatos volt. De immár vége az együtt töltött időnek. Valerius kinyitotta az ajtót, és hallgatta a csöndet. Becsukta, és bezárta az ajtót, aztán felsétált az emeletre a télikertbe, ahol Agrippina szobra várta. Megtöltötte az olajlámpást, aztán hirtelen rájött, mennyire ostoba volt halandóként és Sötét Vadászként is. Sem Agrippinát, sem Tabithát nem volt képes megmenteni az élet fájdalmától. Ahogyan önmagát sem. De talán az élet nem is a védelemről szólt, hanem valami egészen másról. Valami még annál is sokkal értékesebbről. Az osztozásról. Nem azért volt szüksége valakire, hogy megvédje őt a múlttól. Egy olyan nő érintésére volt szüksége, akinek a melegsége elűzi a démonait. Egy olyan nőre, akinek már a puszta jelenléte is elviselhetővé teszi az elviselhetetlent. A hosszú évszázadok alatt sem tanulta meg a legfontosabb dolgot. Azt, hogyan vallja be valakinek: ”szeretlek”. De legalább most már értette, mit jelentett ez az érzés. Összetört szívvel megérintette Agrippina hideg kőarcát. Ideje volt, hogy elengedje a múltat. – Jó éjszakát, Agrippina – suttogta. Hátralépett, eloltotta a lámpást, aztán kisétált a szobából, amely egyedül Agrippináé volt, és átment abba, amelyben megtanulta, hogyan osztozzon Tabithával.

Tabitha felébredt, és egyedül találta magát a régi ágyában. Lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak ismét gyerek lenne, visszatérhetne azokba az időkbe, amikor az összes testvére még ebben a házban lakott vele együtt. Azokba az időkbe, mikor a legnagyobb félelme az volt, hogy nem lesz senki, aki elkísérje az iskolabálba. Az idő azonban gyorsan telt. És nem volt visszaút. Felsóhajtott, megfordult, és rájött, hogy Valerius nincs vele. Rögvest hiányozni kezdett neki a férfi.

Felkelt, felvette a köntöst, amelyet biztosan az anyukája készített ki. Ahogy elment a komód előtt, megtorpant, és visszalépett, hogy közelebbről is szemügyre vegye a tetején fekvő gyűrűt. A szíve zakatolni kezdett, amikor felismerte Valerius pecsétgyűrűjét az összehajtogatott papírlapon. Felvette a levelet, és átfutotta a pár szavas üzenetet. Köszönet, szívem hölgye, Tabitha. Mindenért. Val Tabitha zavartan ráncolta a homlokát. Mi volt ez, búcsúcsók? Ó, igen, pont ez hiányzik. Miért is ne? Már majdnem dühbe lovalta magát, de aztán még egyszer elolvasta az üzenetet, és rájött, hogy a férfi nem ”Valeriusként” írta alá. Azt a becenevet használta, amelyet tőle kapott. Amelyet utált. Tabitha torka összeszorult. Zsebre dugta a papírlapot, megcsókolta a gyűrűt, felhúzta a hüvelykujjára, és indult fürdeni.

Valerius Tabitháról álmodott. A lány a fülébe nevetett, ahogy alatta feküdt. Annyira valóságosnak tűnt, megesküdött volna, hogy érzi a lány kezét a hátán. Nem, most már a hajába markolt. Aztán elhúzta a kezét, végigsimított a csípőjén, a combján, majd megmarkolta a farkát. Valerius kéjesen felnyögött, aztán kinyitotta a szemét, és rájött, hogy nem álmodott. Tabitha mellette feküdt. – Szia, bébi – suttogta. – Mit keresel te itt? – kérdezte Valerius; még mindig nem mert hinni a szemének. A lány fölemelte a kezét, hogy a férfi lássa az ujján a gyűrűt. – Hol máshol lehetnék, egy ilyen kurta-furcsa üzenet után? – Nem is volt kurta-furcsa. Tabitha gúnyosan elmosolyodott. – Először azt hittem, elküldtél vele a fenébe. – Hogyan gondolhattál ilyesmit? Otthagytam neked a gyűrűmet. – Vigaszdíjként?

Valerius a szemét forgatta a nyakatekert logikán. – Nem, ez a gyűrű azt jelenti, hogy a viselője megéri a saját súlyát aranyban. Látod? – Fölemelte a lány kezét, hogy lássa rajta az uralkodói keresztet. Tabitha arcát meleg mosoly öntötte el. – Megérem a súlyomat aranyban? Valerius az ajkához emelte a kezét, és megcsókolta. – Még annál is sokkal többet érsz nekem. Tabitha könnyes szemmel nézett rá. – Szeretlek, Valerius. Valerius soha nem hallott még ilyen csodálatosat. – Én is szeretlek, Tabitha – mondta rekedten. A lány még szélesebben elmosolyodott, aztán magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. Valósággal letépte róla az inget, aztán addig ficánkolt, míg a férfi fölébe nem kerekedett. Valerius fölnevetett a mohóságán, aztán gyengéden megcsókolta. Tabitha azonban most nem gyengédségre vágyott. Olyan vadul szeretkeztek, mintha ez lett volna az utolsó alkalom. Amikor véget ért, egymás karjaiban pihegtek. Valerius a lány hajtincseivel játszott, miközben a jövőjükön tűnődött. – Szóval, mihez kezdünk most, Tabitha? – Ezt hogy érted? – Hogyan tesszük működőképessé a kapcsolatunkat? Kyrianosz gyűlöl engem, és még mindig Sötét Vadász vagyok. – Nos, Róma sem egy nap alatt épült fel. Lépésről lépésre haladunk majd. Tabithának fogalma sem volt róla, milyen rettenetesek lesznek ezek a lépések. Az első ménkű a nővére tiszteletére rendezett virrasztáson ütött be. Valerius vitte el a szülei házához. Mikor megérkeztek, akkor döbbentek csak rá, hogy Kyrianosz, Amanda, Iulianosz és a felesége, Grace is ott van. Szinte tapintani lehetett az ellenségességet. Tabitha úgy tervezte, hogy végig Valerius mellett marad, de Zelda néni elrángatta a férfi mellől. – Mindjárt visszajövök. Valerius bólintott, és indult, hogy keressen valami innivalót. Iulianosz és Kyrianosz a konyhában sarokba szorította. Valerius fáradtan felsóhajtott, és várta, hogy nekiessenek. Letette a poharát. Kyrianosz megragadta a karját.

Valerius már éppen leütötte volna, amikor hirtelen rádöbbent, hogy a görög nem akarta bántani. Felhúzta Valerius ingujját, hogy lássa a sebhelyeket a csuklóján. – Amanda mondta, hogyan haltál meg – mondta Kyrianosz csöndesen. – Nem hittem neki. Valerius elrántotta a karját. Némán elfordult a két görögtől. Kyrianosz hangja állította meg. – Figyelj, Valerius, be kell vallanom, szó szerint belepusztulok minden egyes alkalommal, amikor meglátlak. El tudod képzelni, milyen érzés lenne, ha úgy néznék ki, mint az az ember, aki felszögezett a keresztre? Valerius keserűen felnevetett a kérdés iróniáján. – Éppenséggel pontosan tudom, mit érzel, tábornok. Minden alkalommal, amikor tükörbe nézek, a gyilkosom arcát látom. Igaz, hogy a fivérei nem voltak az ikertestvérei, de éppen eléggé hasonlítottak egymásra ahhoz, hogy mindig őket lássa a tükörben. Ezért volt olyan átkozottul hálás azért, hogy a Sötét Vadászoknak csak akkor volt tükörképük, ha úgy akarták. Kyrianosz bólintott. – Igen, azt hiszem, igazad van. Gondolom, nem tudlak semmivel rávenni, hogy tartsd magad távol Tabithától, igaz? – Így van. – Akkor kénytelenek leszünk értelmes felnőttek módjára viselkedni, mert túlságosan szeretem ahhoz a feleségemet, hogy fájdalmat okozzak neki. Egy nővérét már elveszítette, és belehalna, ha elveszítene még egyet. Szüksége van Tabithára. – Kyrianosz elfintorodott, mintha fizikai fájdalmat okozott volna, amit tenni készült, de kezet nyújtott Valeriusnak. – Tűzszünet? Valerius megszorította a kezét. – Tűzszünet. Amikor Kyrianosz elengedte, Iulianosz nyújtott neki kezet. – De, csak, hogy tudd, ez mindössze annyit jelent, hogy barátságos ellenségek vagyunk – tette hozzá Kyrianosz, mielőtt távozott. Mihelyt eltűntek, Tabitha lépett be a konyhába. – Jól vagy? Valerius bólintott. – Kyrianosz úgy döntött, hogy felnőtt módjára fog viselkedni. Tabithán látszott, milyen nagy benyomást tett rá a dolog. – Úgy látszik, jót tesz neki a halhatatlanság. – Nyilvánvalóan. Éjfélig maradtak, aztán úgy döntöttek, hazatérnek Tabitha félig roncs Mini Cooperével. Az előtérben Ash várta őket. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte Valerius.

Ash előrelépett, és egy apró dobozt adott Tabithának. – Tudod, mit kell tenned. Csak ne felejtsd el: ne dobd el! Tabitha teljesen megrendült a tudattól, hogy a Valerius lelkét tartalmazó dobozt tartotta a kezében. – Úgy döntöttünk, hogy nem tesszük meg. Nem akarom megfosztani Valeriust a halhatatlanságától. Ash hosszan, fáradtan felsóhajtott. – Amíg nem adod vissza neki a lelkét, addig Artemisz birtokolja őt. Ezt akarod? – Nem. – Nos, akkor ne habozz! – Ash elindult az ajtó felé, de hirtelen megtorpant, és visszanézett. – Mellesleg, Tabby, most már te is halhatatlan vagy. – Mi? Az atlantiszi vállat vont. – Nem lenne tisztességes Amandával szemben, ha elveszítene, miután megöregedtél. – De hogyan? Hogyan lehetek halhatatlan? Ash elvigyorodott. – Az istenek akaratából. Ne vitatkozz! Azzal kisurrant az ajtón, és magukra hagyta őket. – Hű! – suttogta Tabitha. Kinyitotta a dobozt, és egy királykék medált talált benne. Valósággal kavarogtak benne a színek, amitől szinte élőnek látszott. Tabitha lecsukta a doboz fedelét. – Szóval, mit gondolsz? – Azt, hogy jó lenne, ha nem ejtenéd el. Tabitha tökéletesen egyetértett a férfival. Még aznap éjszaka, amikor eljött az idő, hogy Tabitha megölje a férfit, hogy Valerius visszakaphassa a lelkét, a lány rájött valami rettenetesre. Képtelen volt megtenni. – Gyerünk, Tabitha – biztatta Valerius. Az ágyon ült, félmeztelenül. – Szemrebbenés nélkül leszúrtál azon az éjszakán, amikor megismerkedtünk. – Igaz, de akkor még egy szemétláda voltál. – Azt hiszem, most megsértettél.

Teltek a hetek, de Tabitha hiába próbálta megölni Valeriust, egyszerűen képtelen volt rá. Pedig még azt is megpróbálta elképzelni, hogy a férfi egy démon. Egyszerűen nem működött. Ráadásul még ki kellett találniuk, hogyan foszszák meg Valeriust Sötét Vadász képességeitől, és hogyan tegyék halandóvá elég hosszú időre ahhoz, hogy meghaljon.

Így aztán kibékültek a helyzettel. Tabitha kiköltözött a bolt fölötti kis lakásából, és átengedte Marlának, ő pedig Valeriusszal élt. A napokat együtt töltötték, éjszaka pedig egymás oldalán vadásztak. Még mindig képtelen volt meggyilkolni Valeriust, de egyik délután legalább azt megtudta, mi a férfi gyengesége: az, ha őt bántották. Véletlenül jöttek rá. Valerius éppen a kardjáért nyúlt, és figyelmetlenségből könyökkel oldalba taszította Tabithát. Két órán keresztül kék volt a szeme. A lány azonban még ennek tudatában sem volt képes leszúrni. Reménytelen volt a helyzet. Így maradt minden egészen nyárig. Tabitha és Valerius éppen az emeleti teremben edzett, amikor megtörtént az elképzelhetetlen. Az egyik pillanatban még Valeriusszal szórakoztak, a következőben Kyrianosz berobogott a szobába. Valerius megijedt, és véletlenül megütötte a lányt; a szeme azonnal kékre változott. Mielőtt Tabitha feleszmélt volna, Kyrianosz megragadta Valeriust, a földre hajította, keresztülszúrta a szívét, és otthagyta. – Mit csinálsz ? – sikította Tabitha, és a férfihoz rohant. Amanda elkapta. – Minden rendben, Tabby – mondta, és a kezébe nyomta a dobozt Valerius lelkével. – Mivel állandóan azt hajtogattad, hogy képtelen vagy megtenni, Kyrianosz önként jelentkezett a feladatra. – Bizony, és ha van egy kis szerencsém, el fogod ejteni a követ – tette hozzá Kyrianosz ördögi mosollyal. Tabitha figyelmeztetően a sógorára meredt. Kikapta a dobozt a nővére kezéből, és letérdelt Val mellé. Valerius a földön lihegett. Az arcát veríték lepte el, a sebből lassan szivárgott a vér. – Ne aggódj, bébi. Nem fogom eldobni. . A férfi fájdalmas arccal rámosolygott. – Bízom benned. Tabitha szíve megállt egy pillanatra, amikor a férfi meghalt. Megragadta a medált, és felkiáltott, amikor megégette a tenyerét. Az ajkába harapott, és ráhelyezte a medált Valerius csípőjére, az íjat és a nyilat ábrázoló jelre. – Ss – nyugtatgatta Amanda. – Egy pillanat, és megszűnik az égő érzés. Gondolj Valeriusra! Tabitha azt tette, bár a józan része sikongatott, hogy engedje el az izzó lávadarabot, amely égette a kezét. A medál végül kezdett kihűlni. Valerius nem mozdult. Tabitha kezdett pánikba esni.

– Minden rendben – mondta Amanda. – Csak egy perc az egész. Néhány perc múlva Valerius kinyitotta a szemét, amely végre örökre vibráló kéken csillogott. Az agyarai eltűntek. Tabitha elmosolyodott a látványra; végtelen hálát érzett, hogy a férfi életben van. – Furán nézel ki – jegyezte meg. Valerius a tenyerébe fogta a lány arcát. – Te viszont gyönyörű vagy! – Azt hiszem, jobb lenne, ha újra leszúrnám – szólalt meg Kyrianosz. – Én meg azt hiszem, ideje mennünk – mondta Amanda. Feltápászkodott a földről, megragadta a férjét, és kirángatta a szobából. – Ó, ne már – nyafogott Kyrianosz. – Kérlek, nem szúrhatnám le még egyszer? – Szia, halandó! – köszöntötte Tabitha Valeriust, mielőtt megcsókolta. Aztán elkapta a fejét és felsikoltott; valami szörnyűséges dologra jött rá. Ő halhatatlan volt. Valerius viszont nem volt többé Sötét Vadász. – Ó, istenem – lehelte Tabitha. – Mit tettünk? A válasz azonban egyszerű volt: éppen most ítélték őt arra, hogy egy örökkévalóságig a férfi nélkül éljen.

17. fejezet

Négy hónappal később, az Olümposzon. – A fivéred ma nősül, Zarek. Zarek megfordult az ágyon. A felesége, Astrid azzal a nyugtalanító, szúrós tekintettel figyelte, amelyet kizárólag neki tartott fenn, valahányszor felbosszantotta az asszonyt. – És ez miért is érdekelne engem? – Ő maradt meg egyedül a családodból, én pedig szeretném, ha a kisbabám a rokonság mindkét felét ismerné. Zarek visszagördült az oldalára, mintha rá sem hederítene. Ez persze lehetetlenség volt. Egyrészt túlságosan szerette ahhoz az asszonyt, hogy valaha is semmibe vegye, másrészt Astrid ilyesmit el sem tűrt volna. Érezte, hogy az asszony játékosan beletúrt a hajába. – Zarek? A férfi nem válaszolt. Miután Ash visszatért a Földre Tabithával, rengeteg időt töltött a Peradomatióban, a Múlt csarnokában.

Nagyon sokat változott, mióta megismerte Astridot, és a házasságuk megtanította egyre-másra az igazságról. Nem, ez nem volt teljesen igaz. A múlt valahogy elviselhetővé vált, mióta együtt voltak, és most, hogy Astrid gyermeket várt… Zarek nem akarta, hogy a fia olyan világba szülessen, ahol nem ismerik a megbocsátást. – Nem könnyű elengedni a múltat, Astrid – szólalt meg végül. Az asszony megpuszilta a vállát; Zarek jólesően megborzongott. – Tudom, Elbűvölő Uraság. – Astrid a hátára gördítette a férfit, és föléje hajolt. Zarek ráfektette a tenyerét gömbölyödő hasára; érezte, ahogy a baba vadul rugdosott. Két hét múlva várták a fia érkezését. – Szóval, kezdjek öltözködni? – kérdezte Astrid csöndesen. Zarek hátrasimította a hosszú, szőke tincseket, és a tenyerébe fogta az aszszony arcát. – Jobban szeretlek meztelenül az ágyamban. – Ez az utolsó szavad?

– Mi a baj, Tabitha? Tabitha megfordult, és Valeriusra nézett. Elegánsan festett szmokingban – mint ahogy minden másban is. A lánytól eltérően Valerius megjelenése mindig tökéletes volt. Tabitha teste azonnal reagált a férfi közelségére. A lány pánt nélküli menyasszonyi ruhát viselt, és mezítláb volt, mert a magas sarkút azonnal lerúgta, mihelyt elhagyták a katedrálist. – Semmi baj – hazudta; nem akarta, hogy Valerius megtudja, mennyire sajnálta a sok gondot, amit a férfinak okozott. És azt, hogy egyszer szó szerint ő lesz egy nap a férfi halála. Sajgott a szíve. – Máris kész vagy áruba bocsátani engem? – kérdezte viccelődve, bár a torka összeszorult a fájdalomtól. – Soha, de hatalmas tömeg várakozik a hátsó kertben, és nem értik, hová tűnt az ifjú asszony. Tabitha felhúzta az orrát. – Oké, jövök – mondta, és belekarolt a férjébe. Valerius kivezette a nyüzsgő vendégsereghez. Tabitha döntött úgy, hogy a vendégeket nem aszerint ültetik le a templomban, hogy kinek a rokonai; így kevésbé volt feltűnő, hogy mindenki az ő családjához tartozott. Még a hét násznagyból négyet is az ő rokonai közül kellett kiválasztani. Csak Ash, Gilbert és Otto volt Valerius meghívottja.

Tabitha még mindig dühös volt amiatt, hogy egyetlen Sötét Vadász sem jött el, vagy legalább kívánt nekik sok boldogságot. Kyrianosz, Iulianosz, Talon és Tad szerencsére vállalta a násznagy szerepét, így a nővérei nem maradtak kísérő nélkül. Ezért örökké hálás lesz nekik. Sophie néni megragadta a karját, és elcibálta Valerius mellől. Tabitha megígérte, hogy hamarosan visszatér, mielőtt a rokonság körbevette. Valerius elmosolyodott a látványra, aztán elindult, hogy pezsgőt hozzon mindkettejüknek. A hátsó kert visszhangzott a nevetéstől és a halk zeneszótól. Tabitha azt szerette volna, ha egy gót bandát hívnak meg, de az anyja megmakacsolta magát, és kategorikusan megtiltotta, hogy megsüketítsék a vendégeket. Valerius végignézett a vendégseregen. Ash, Otto és még Gilbert is oldalt ácsorgott a többi násznagy társaságában. Szeretett volna csatlakozni hozzájuk, de tapasztalatból tudta, hogy bár Kyrianosz és Iulianosz elviselte a jelenlétét, de nem lelkesedtek a társaságáért. Milyen furcsa volt, hogy a saját esküvőjén is idegennek érezte magát. Belekortyolt a pezsgőbe, és addig kutatta a tekintetével a tömeget, míg észrevette a feleségét és a sógornőit. Tabitha fantasztikusan nézett ki leengedett hajjal, amelyet apró virágok és csillámfény díszített. Olyan volt, mint egy tündér, aki azért jött, hogy elcsábítsa őt. Megjelent az esküvőszervező, és a fülébe súgta, hogy a vacsora tálalva van. Valerius bólintott, aztán ment, hogy szóljon Tabithának, mindenki foglalja el a helyét. A karját nyújtotta a feleségének, és az ünnepi asztalhoz vezette. Tabitha halkan fölnevetett, amiért sikerült különösebb kalamajka nélkül helyet foglalnia. Kezdett hozzászokni a férfi udvariasságához; amikor Valerius először tolt alája széket, az kész szívbajt hozott rá. Valerius helyet foglalt a jobbján, Gilbert pedig a balján. A pincérek kezdték felszolgálni az ételt és megtölteni a borospoharakat. Valerius az ajkához emelte a kezét, és megcsókolta. Az ajka érintése valósággal lázba hozta. Tabitha soha nem hitte volna, hogy egy emberi lény egyszerre lehet ennyire boldog és halálosan rémült. Miután mindenkinek tele volt a pohara, Gilbert felállt, hogy köszöntse az ifjú párt. A zenekar elhallgatott. Gilbert már nyitotta a száját, ám mielőtt megszólalhatott volna, felharsant egy mély, akcentussal beszélő hang. – Tudom, hogy általában a tanú mond köszöntőt az ifjú pár tiszteletére, de azt hiszem, Gilbert megbocsátja, ha egypár percig bitorlom a szerepét.

Tabithának vigyáznia kellett, hogy el ne tátsa a száját, mikor meglátta, hogy Zarek közeledik az asztalhoz. Valerius megszorította a kezét. Zarek megállt előttük, és jelentőségteljesen a fivérére nézett. – Az esküvők mindig elbűvölnek – folytatta zengő hangon. – Ilyenkor két ember egymás szemébe néz, és megfogadják a másiknak, hogy soha senki és semmi nem választja majd el őket egymástól. Két családdal a hátuk mögött egy újat alakítanak, amely összeköti őket a gyökereikkel. Ilyenkor két család egyesül két szerető szív kedvéért. Ilyenkor az ártó szándékot és a rosszakaratot el kell temetni a múlttal együtt. Zarek végignézett az asztal mellett ülőkön, a tekintete egy rövid időre megpihent minden volt és jelenlegi Sötét Vadászon. – Az esküvő új kezdetet jelent. Végül is, soha egyetlen halandó sem választhatta meg a családját… Isten a tudója, én soha nem választottam volna az enyémet – mondta, és gúnyosan Valeriusra mosolygott. – De ahogy a híres római vígjátékíró, Terentius mondta, ”sok rossz kezdetből született nagyszerű barátság”. Zarek köszöntőre emelte a poharát. – Igyunk a fivéremre, Valeriusra és a feleségére, Tabithára. Azt kívánom, legyetek ugyanolyan boldogok, mint a feleségem és én, és szeressétek úgy egymást, ahogyan mindketten megérdemlitek. Tabitha maga sem tudta, melyikük lepődött meg jobban Zarek szavain. A családjának fogalma sem volt, milyen hihetetlen esemény szemtanúi voltak, ezért lelkesen megéljenezték Zarek köszöntőjét. Tabitha és Valerius azonban annyira megdöbbent, hogy bele sem kóstolt az italába. Zarek közelebb lépett, és szárazon, szinte gúnyosan rájuk vigyorgott. – Ilyenkor inni szokás! Belekortyoltak a pezsgőbe, de Valerius azonnal fuldokolni kezdett. Gyanakvóan beleszagolt a poharába. – Mérget tettél az italomba? – kérdezte halkan Zarektől. Zarek megdörzsölte a homlokát. – Nem, Valerius, még én sem vagyok ennyire kegyetlen. – Nektár – szólalt meg egy női hang. Tabitha megfordult, és meglátott egy gyönyörű, szőke, állapotos asszonyt. A nő gyengéden a vállára tette a kezét, aztán megpuszilta az arcát. – Astrid vagyok, Zarek felesége – mondta olyan halkan, hogy csak ők ketten hallhatták. Aztán Valeriushoz fordult, és őt is megpuszilta. – Nem tudtuk eldönteni, mit szeretnétek, de Zarek úgy gondolta, a legszebb ajándék az lenne, ha együtt maradhatnátok az örökkévalóságig. – Ja – mordult fel Zarek mogorván. – Ez ugyanaz udvariasabban, mint amit én is mondtam. Astrid megjátszottan fenyegető pillantást lövellt a férjére, aztán visszafordult feléjük. – Gratulálok mindkettőtöknek!

Átnyújtott Valeriusnak egy apró tálkát, amelyben valami zselészerű anyag volt. – Ambrózia. Edd meg, és képes leszel villámokkal bombázni Zareket, valahányszor szórakozni támad kedve veled. – Hé! – csattant fel Zarek. – Nem ebben állapodtunk meg! Astrid ártatlan szemmel nézett rá. – Úgy gondoltam, így majd ezentúl finomabban játszol a testvéreddel. Tabitha fölnevetett. – Tudjátok, azt hiszem, kedvelem a sógornőmet! Astrid Zarek mellé lépett; a férfin látszott, hogy egy csöppet sem tetszik neki az események ilyetén fordulata. – Ne aggódj, édesem! Gondoskodom róla, hogy legyen jobb dolgod is, mint Valeriust zaklatni. Zarek vonásai nyomban ellágyultak, mihelyt az asszony hozzáért. Valerius fölemelkedett, megkerülte az asztalt, és megállt Zarek és Astrid előtt. – Köszönöm! Kezet nyújtott Zareknek, aki gyanakodva méregette; Tabitha már-már azt hitte, hogy a férfi szó nélkül elfordul majd. De nem tette. Kezet fogott Valeriusszal, aztán hátba veregette a fivérét. – Az asszonyod jobban szeret téged, mint hinnéd. Igazi vadmacska. Talán jobban jártál volna, ha golyóálló mellényt adok neked nászajándékul. Valerius fölnevetett. – Remélem, itt maradtok velünk ünnepelni. – Szívesen – válaszolta Astrid, mielőtt Zarek megszólalhatott volna. Leültek Selenáék asztalához, Valerius pedig visszatért Tabitha mellé. – Jó étvágyat – fordult a férfihoz Tabitha, és odanyújtotta neki az ambróziás tálkát. Valerius megette az istenek eledelét, aztán megcsókolta a feleségét. – Mm – lehelte Tabitha, és mélyen belélegezte a férje illatát. – Pedicabo ego vos et irrumabo. A kedvemet óhajtom tölteni veled fenn és lenn. Valerius elmosolyodott. – Nekem pedig szándékomban áll, hogy hagyjam. – Az arca hirtelen elkomolyodott, ahogy az asszonyra nézett. A szeméből sütött a szerelem. – Amo, Tabitha. Amo.

Epilógus

Egy évvel később – Nézzétek a szerencsétlen gazembert – szólalt meg Kyrianosz, amikor leültek a Café Pontalbában vacsorázni Amandával, Grace-szel, Iulianos-szal, Selenával és Bill-lel. – Jobban járt volna, ha megölöm, amikor módom volt rá. Az ajtón keresztül láthatták, amint Tabitha és Valerius a St. Louis katedrális felé sétált. Az asztal körül ülő nők a homlokukat ráncolták. – Mi van? – kérdezte Amanda. – Nagyon ráfaragott – jegyezte meg Bill, aztán ivott egy korty sört. – Vajon most mit csinálhatott? – Ti meg miről beszéltek? – kérdezte Selena. – Nagyon jól ismerem ezt a Devereaux-járást – szólalt meg Kyrianosz a fejét csóválva. – Ez a ”ma éjjel ne is reménykedj semmiben, haver” járás. – Ó, a pokolba, igen – csatlakozott Bill. – Örülj neki, hogy te az egyetlen olyan nővért vetted el, aki dühében nem fog kínpadra vonni, Kyrianosz. Szerencséd van! – Már megbocsáss! – meredt Selena a férjére. Kyrianosz felnevetett. – Én a helyedben nem nevetgélnék – szólt rá Amanda feszült hangon, miközben azt figyelte, hogy Tabitha leintette Valeriust, majd továbbment, a férfi pedig követte, és szemlátomást próbálta kibékíteni. – Nagyon utálom ezt a járást – motyogta Bill. – Attól tartok, mindketten megtapasztaljátok ma éjszaka, pontosan mit is jelent – szólalt meg Iulianosz. Elővette a mobilját, végigfutott a névlistán, aztán megnyomta a hívás gombot. – Szia, Otto! Hol vagy? – A Café du Monde-ban. Miért? – Látod Valeriust és Tabithát? Ha jól láttam, arrafelé tartanak. Otto undorral felhorkantott. – Aha, szobára kéne menniük. – Micsoda? – kérdezett vissza Iulianosz. – Úgy smárolnak, mint két kanos tinédzser. Amanda és Selena méltatlanul a férjére nézett. – Az kizárt. – Kyrianosz felpattant, és Bill-lel a nyomában kiviharzott az ajtón. Tabithát és Valeriust Selena boltja előtt találták. Valóban csókolóztak.

– Bocsássatok meg, de tudjátok, ugye, hogy a törvény tiltja a közszeméremsértést? – kérdezte Bill. Tabitha gúnyosan a sógorára mosolygott. – Emlékszel még, mi történt, amikor legutóbb arra figyelmeztettél egy Devereaux-t, hogy mi a törvény? Bill elsápadt. Tabitha felnevetett, aztán ott folytatta, ahol abbahagyta, amikor Bill modortalanul félbeszakította.

