Menders Mike - Hk01.hazinyuszi.pdf

Tartalomjegyzék Prológus Házinyúlra nem lövünk Összeesküvők Játszani jó Csak egy bugyi Egy új nap Emeljük a tétet Csak előre! Ismeretlen mélységek Váratlan társaság Csak keményen! Másnapi ébredés Vetélytársak Megbeszélésen Ebédidő Csak határozottan! Videokonferencia Ivócimborák Cicaharc

Újra a Vörös szobában Baráti beszélgetés Hosszú az út Vásári játékok Esti kergetőzés Ugrás az éjszakába Csak csendben, csak halkan Mámoros órák Ébresztő! Az étteremben Parki romantika Hazafelé Újra a Két macskában Viszontlátás Kivágott jelenetek Alkalmi jótevő Klasszikus gonoszságok A Vörös szoba után Azok a régi partik Ábrándozás Telefonos vásárlás

Láncfűrészes az éjszakában Szabad egy táncra? Fizetnénk! Séta a parkig Kis piros semmiség A cipőboltban Emlékek a buszon A búcsú Köszönetnyilvánítás

Mike Menders

Házinyuszi

Hangulatkeringő

I. rész

Kizárólag 18 éven felülieknek!

Prológus – Egy órától van a megbeszélés? – nyitott be kíváncsian Misty. – Igen, gyere csak! – bólintottam, miközben intettem, hogy jöjjön bátran. – Szuper! – libbent be, kezében a laptoppal. Fekete hajzuhataga perdülve követte. Becsukta az ajtót maga mögött, majd letette a gépet az üvegasztalra. Ketten voltunk a kisméretű helyiségben, ahonnan nem hallatszódhatott ki semmi. – Csak egy óránk van, aztán ügyfél jön – hadarta pattogó hangon, mintha sietne valahová. – Szerintem elég lesz – válaszoltam halkan, miközben éhes szemmel méregettem. Keze a rövid, combközépig érő szoknyája alá kúszott, majd lehúzta a bugyiját. Határozottan nyújtotta felém: – Ahogy megbeszéltük. – Ahogy megbeszéltük – bólintottam, és egy mozdulattal zsebre vágtam a csipkés fehérneműt. Velem szemben ült le, enyhén szétnyitott combokkal, hogy alaposan szemügyre vehessem csupasz ajkait. – Látom, a combfix is… – nyeltem mohón. – Persze, hiszen erről volt szó, nem? – válaszolt lazán, és hátradőlve, mosolyogva méregetett.

Házinyúlra nem lövünk „Apropó: házinyúlra nem lövünk!” – hangzott el azon a napon, amikor felvettek a céghez. Jót mosolyogtam ezen a megjegyzésen, mert a munkahelyi kapcsolatokban sosem hittem. Ha akkor a jövőbe láttam volna, sokkal komolyabban veszem a figyelmeztetést. Hat évvel később mégis fricskázott velem a sors azon a nyári partin, amit a cég rendezett. Ezt az eseményt, mindenki úgy várta, mintha megváltás lenne a szürke hétköznapokban. Évente három, maximum négy alkalommal tartották meg, attól függően, hogy a főnökségnek milyen kedve volt. Ezt a lazítást csak a mi leányvállalatunknál vezették be, a társcégek más kikapcsolódást találtak ki a dolgozók részére. Nálunk ilyenkor mindenki késő estig lazulhatott a teraszon, vagy a közös helyiségekben, tárgyalókban. Általában csütörtökön voltak ezek a partik, hogy a péntek délutánja mindenkinek szabad legyen. Akiknek a másnap reggeli kelés nehezen ment, azok szabadságot vettek ki, három napig döglöttek otthon. Ők lemaradtak a buli utáni napon tartott pletykás reggelikről, szaftos részletek kitárgyalásáról. Szóval megtalált engem is az a bizonyos csütörtök. Csak percek voltak hátra a buliig, ilyenkor már senki sem vette komolyan a munkát. Páran alapozni kezdtek az étkezőben néhány töménnyel. Persze ki volt a középpontban? Természetesen Misty, a fekete hajú fürtös üdvöske. Egy éve került a csapatunkba a cég kedvence, aki nemcsak a csinos külseje miatt került a férfikollégák célkeresztjébe, hanem elbűvölő, temperamentumos stílusa is lehengerlő volt. Meglepő módon a még sokszor kritizáló, mindenben szálkát kereső kolléganők is elismerték a tudását, ami talán az egyedi kisugárzásának volt köszönhető. Persze a férfiak kivétel nélkül rajongtak érte, amiben más, erősen vizuális hatások játszhattak közre, például a fekete, váll alá érő, kócos-fürtös hajkoronája, és a hosszú, izmos lábai. Testi előnyeit sosem titkolta: combközépig, vagy éppen csak hosszabb szoknyákban járt dolgozni, melyeken már el lehetett vitatkozni, hogy belefér-e a munkahelyi öltözék kategóriába, vagy a látványa már-már szexuális zaklatásnak számított a férfiak szemszögéből. Valahogy mindig megtalálta azt a határt, ami még belefért a céges viseletbe. Bár női berkekben megoszlottak a vélemények a külsejéről, de

ezt ellensúlyozta az a tény, hogy a munkájában állandó sikereket ért el, nemegyszer kötött olyan üzleteket, amiket korábban más hiába hajszolt. Talán az eredmények miatt volt vele elnézőbb a vezetőség, akik igazán rugalmasan irányították a céget. A nyitott szemléletet az is tükrözte, hogy az irodában elsősorban huszonéves és középkorú kollégákkal dolgoztam, akik nemegyszer összejártak munka után sörözni, már-már baráti viszonyt ápoltak egymással. A munkahelyi viseletben is a hatékonyság számított, a klasszikus értékek háttérbe kerültek. Habár minden férfi még ingben járt dolgozni, a rövid ujjú fazonok nem kerültek feketelistára, illetve a nyakkendő sem volt követelmény. Persze ha ügyféllel találkoztunk, akkor előkerült a férfipóráz, valamint a szekrényből a zakó, hogy jó benyomást keltsünk a tárgyalásokon. A hölgyek esetében is kéznél volt a kosztüm, vagy a térdig érő ceruzaszoknya, de Misty olyan ügyesen válogatta meg a ruháit, hogy szerintem nem tartott odabent váltást, és úgy tűnt az ügyfelek elfogadták, szerették a stílusát. Egy éven belül legalább olyan esélye lett a magasabb pozícióra, mint szerény személyemnek, pedig én már évek óta küzdöttem a cégnél. Az üzletkötéseken túl problémamegoldásokkal is foglalkoztam, már-már amolyan mindenesként kezeltek. „Minden nap új embereket ismerhetsz meg, külföldi előrelépés is lehetséges, csoportvezetővé válhatsz” – ilyesmiket ígértek, amikor értékesítőnek jelentkeztem. A motivációm megvolt, a csapatban a tagok sűrűn cserélődtek, szóval bármelyik percben várhattam, hogy vezetőnek neveznek ki, de Misty sikere és népszerűsége keresztülhúzhatta a számításaimat. Jó pár férfikolléga próbálkozott nála hasztalan, de ő csak egy pontig engedett mindenkit. Volt, aki többet akart, és bátorításnak vette az elutasítását. Persze a rosszmájú kolleginák mindig pletykáltak róla eztazt, de az irigységük miatt inkább féltékenységnek fogtuk fel. Ám pár hónapja elcsattant egy minden szempontból döntő pofon: a pimasz kolléga kicsit becsípett a céges bulin, és Misty fenekébe markolt. A visszakézből adott válasz olyan hangos volt, hogy még a teraszról is bejöttek. A kollégát – minden kifogása ellenére, miszerint „buli volt”, illetve „ittasan tette” – másnap kirúgták. Örülhetett, hogy ennyivel megúszta, és nem jelentették fel szexuális zaklatás vádjával. Ettől a naptól kezdve mindenki betartotta a határokat, és igyekeztünk úrrá lenni kanos vágyainkon. A korábban még irigykedő, pletykálkodó kolleginák is keresni kezdték Misty társaságát, mert kíváncsiak voltak a titokra, hogyan képes a férfiakat gyeplőn tartani. A féltékeny szóbeszédeknek hamar vége szakadt.

Természetesen nekem is megtetszett már az első pillantásra, a stílusa lenyűgözött, ellenben a realitás talaján maradva tudtam, nem sok esélyem lehet nála a külsőmből adódóan. Sosem voltam izomagyú vagy kisportolt, magasságomból adódóan kosarasnak sem állhattam be, viszont mégsem néztem alulról az asztallapot. Huszonéves koromban nem festettem zöldre a hajam, a tetoválásokat elkerültem, bikavezetőt sem lőttem az orromba, ami miatt kitűntem volna az átlagból. Mire harminc lettem annyit már tudtam, hogy némi borosta jól áll, amit rövid hajjal körítettem. Mondhatjuk, hogy teljesen átlagosan néztem ki: nem futottak el előlem a nők, de a bugyijukat sem tépték le miattam. A tömegben bármikor elvegyültem, és a harminckét éves korommal simán letagadhattam volna legalább öt évet. – Értem – válaszoltam az ügyfélnek a telefonba, miközben Misty nevetése egyre hangosabbá vált a teraszon. A lassan, nyűglődve beszélő jóember kifogásokat keresett, miért nem választja a cégünket. Legszívesebben már korábban letettem volna a hívást, de csak mondta a bajait. Végül mégis sikerült kiböknöm: – Köszönöm, hogy elmondta, viszonthallásra! Szakítottam a vonalat, és felsóhajtottam magamban: „Végre! Most pedig irány a buli!” Kimentem az étkezőbe, ahol a férfigyűrű közepén Misty csillogott. Huncut szeme épp akkor vett észre, amikor melléjük értem. – Mi van? Ennyi volt mára? – pergett a nyelve, miközben festett szempilláit rebegtette. – Csak az idióták! – morogtam fáradtan. Meglepődve vettem észre, hogy átöltözött. Nem az a ruha volt rajta, mint amiben dolgozni jött: a bulira egy fehér színű, elöl-hátul kivágott, derékban fekete szalaggal átkötött kreációt vett fel, ami épp combközépig ért. Mindezt az elmaradhatatlan tűsarkúval díszítette, fülig mosollyal koronázva. „Becsomagolta magát ajándéknak? Ugye nekem? Kibonthatom?” – merengtem el. Kacér, szemtelen nevetése olyan kihívó volt, hogy legszívesebben helyben elkaptam volna, nem csak egy csókra. Fekete fürtjei könyékig hullva simogatták bőrét, ahogy oldalra biccentette a fejét. A szeme állandóan csillogott, de akkor a legjobban, amikor a többiek is körbevették. Vörösre rúzsozott szája csábítóan invitált: – Hank, gyere, igyál valamit! – Ne kéresd már magad! – intettek több felől, majd az egyik srác megkérdezte: – Mondd, mit töltsek? Az első pohár után már kellemesebb hangulatom lett, amit újabb és

újabb adagok követtek. Közben persze mi más lett volna a téma, mint az ügyfelek? Ilyenkor volt időnk szabadabban kiteregetni a szennyest, beszélgetni, sztorizgatni. A beszélgetés egy idő után forróbb hangulatra váltott, Misty egyre lazábban mozgott, nem figyelt a lábaira, vagy épp arra, hogyan ült. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy ne maradjak ki a látnivalóból, ami végül meghozta a gyümölcsét: csipkeszegélyes bugyiját többször, alaposan szemügyre vehettem. A mélyen dekoltált ruha nem bírta el a melltartót, finom halmai szinte bármelyik pillanatban kibuggyanhattak volna. Csak a szexre gondoltam, ahányszor ránéztem, elképzeltem mindenféle pózban és módon. Ennek hatására még jobban megszomjaztam, és egyre többet kortyoltam az italomból. Néhány órával később páran már jobbra-balra dőltek, valaki talán kötözködött is az egyik helyiségben, mások pedig mondvacsinált indokokkal hazaszállingóztak. Misty meglepően jól bírta az italt, nem lehetett ilyen régimódi trükkel elcsábítani. Ugyanolyan jókedvű volt, mint amikor az első pohárral megkínált. Hiába töltöttek újra a kollégák, szerencsémre csak némi szédülést éreztem a fejemben – hála a kirakott szendvicseknek és ropogtatnivalóknak, melyek elodázták a teljes berúgásom. – Nem megyünk ki a levegőre? – biccentettem Misty felé. Az irodánknak tágas terasza volt, amit ebben a melegben maximálisan kihasználhattunk. Kint pár kényelmes, időtálló ülőhely, kanapé és fotel várt ránk. Miután kiléptünk, kellemesen langyos levegő fújta meg az arcunkat. Szerencsénkre nem sokan voltak kint. Kissé távolabb sétáltunk a többiektől, majd hallótávolságon kívül beszélgetni kezdtünk a korlátnak támaszkodva: – Rohadt dögös vagy ma! – súgtam felé. Jót kuncogott, mintha zavarba hoztam volna. – Köszönöm! – biccentett végül, széles mosollyal díszítve. – Látod, azt sem tudom, van-e most barátod? – folytattam némileg személyesebb kérdéssel. – Van, de miért? – Ó… – álltam meg a tetőterasz korlátjánál és a távolba merengtem, elengedve egy keserű sóhajt. Akkor máris hátrányból indulok. Miként is gondolhattam, hogy egy ilyen csinos nőnek nincs pasija? – Mi van? Csak nem baj? – nevetett rajtam. Úgy tűnt, látta az arcomon átfutott csalódottságot. – Á, házinyuszival nem kezdek – füllentettem, mert miért is ne akartam

volna? Felé fordítottam a fejem, ahogy megállt mellettem. – Pedig nagy a kísértés. De az a híres pofon… Ismét felnevetett, hangja szinte csilingelt. – Ha nem emlegetnétek, már régen elfelejtettem volna – somolygott huncutan, majd közelebb húzódott, a vállunk összeért. – Szóval bökd ki, mire gondolsz! Gyerünk! – Hidd el, jobb, ha nem – néztem vágyakozón a szemébe. – Miért? – húzta mosolyra a száját. – Nálam a szex… nos, az egy… másik énem. Olyankor nagyon elszáll az agyam. – Az agyad? – kuncogott félreérthetetlenül célozva a nemesebb szervemre. – Is – somolyogtam vissza, majd az ágyékomra mutattam –, de ha ez itt állni kezd, olyan leszek, mint akit kicseréltek. – Ezt hogy érted? – fordult felém érdeklődve, a korláton támaszkodó karom szinte hozzáért a melléhez. Hirtelen átfutott az agyamon: nincs rajta melltartó, biztosan hegyesen áll a bimbója az anyag takarásában. A gondolatra a farkam keményedni kezdett. Megnyaltam a szám szélét: – Akkor a legvadabb helyeken is képes lennék… Ott, ahol nem is gondolnád. Akár itt azonnal, vagy az egyik tárgyalóban, és senki sem venné észre, sosem tudnák meg. – A tárgyalóban? – húzta fel a szemöldökét. Láttam az érdeklődő izgalmat az arcán, bár jól leplezte. Úgy tűnt, megtetszett neki az ötletem. Lelkesen fűztem tovább a gondolatot és fürtöskét: – Ott is. Tudom, hogy bármikor ránk nyithatnak, de ebben pont ez az izgalmas! – az agyam beindult, szinte megállás nélkül folyt belőlem a szó: – Például beírjuk magunkat a tárgyalóba, mintha megbeszélésen lennénk, ahol munkaidőben, szinte mindenki előtt játszhatnánk egymással. Vagy mondjuk, mit szólnál a múzeumosdihoz, avagy: mindent a szemnek…? Nem érhetek hozzád, de beláthatok ide-oda? Hm? Ráadásul bárki velünk lehet, észre sem veszi, mit játszunk. Egyre merészebb ötletek keringtek a bódult fejemben, miközben láttam az arcán kiült izgalmat, ami némi hitetlenkedéssel keveredett. Hirtelen behúztam agyam kézifékjét: „jó ötlet volt mindezt elmondani neki? Biztosan az ital játszik velem. A végén úgy járok, hogy holnap én sem jövök többet dolgozni.” Azonnal megállítottam a fantáziám, inkább csendben maradtam. Ahogyan fürkészve figyeltük egymás arcát, váratlanul felnevetett, és szinte a vállamra borulva kacagott:

– Te tele vagy meglepetéssel! Nem is gondoltam volna rólad! Tényleg ilyeneket képzelődsz rólam? Velem? Nem tudtam eldönteni, hogy épp gúnyolódik, vagy tényleg hitetlenkedik. A szemébe néztem, és őszintén válaszoltam: – Szerinted, ha itt vagy mellettem, mi másra tudnék gondolni? – Mondjuk a munkára – kacérkodott felém dőlve, amitől a ruhába épphogy beláthattam. Formás halma egy mozdulatra, egy ujjnyira, egy leheletnyire volt csupán. Legszívesebben azonnal kibújtattam volna a ruhájából, és belefúrtam volna az arcom a mellei közé. – Arra, persze! Mi másra? – feleltem zavarodottan, mert úgy gondoltam, többet adtam ki magamból, mint amit kellett volna, de a farkam csak nem nyugodott, a fejemben lévő fantáziavulkán ismét kitörni készült az ital hatására. – Szóval te szexmániás vagy? – kérdezte némi mosollyal. Csak bólintottam, és válasz helyett inkább kortyoltam egyet a kezemben lévő pohárból, mielőtt ismét kiszabadulna a számból a szócunami. – Nem gondolnám rólad, de nyugi, nem mondom el! – ért a karomhoz, és mélyen a szemembe nézett. – Komolyan! Különben is: manapság senki sem szeret a szexről nyíltan beszélni. Mindenki olyan fásult és zárkózott. Meglepett az őszintesége, de örültem neki. Nehéz volt megfékezni a magamban tomboló szilaj ménest. – Szóval beszélgethetünk erről? Persze kettesben – érdeklődtem óvatosan. – Lehet róla szó… – kortyolt egyet ő is. – Mondjuk egy megbeszélésen? – kacsintottam rá, kezdett visszatérni a kedvem. Úgy éreztem, talán mégsem volt akkora nagy baj, hogy többet mondtam el a kelleténél. – Akár… – mosolyodott el titokzatosan. Épp kérdeztem volna, hogy mit szólna, ha tényleg megtennénk a fantáziámban szereplő helyzeteket, amikor pár kolléga hallótávolságba ért, és amint Mistyt észrevették, máris hozzá siettek. Ő feléjük fordult, kedvesen beszélgetni kezdett. Vettem a célzást: mára ennyi elég volt az izgalmakból. Kissé szédülve tértem vissza az étkezőben maradt kisebb társasághoz, akik újratöltötték a poharam. Alig aludtam aznap este. Állandóan ő járt a fejemben, szinte percenként más és más szituáció zajlott le a szemem előtt a tárgyalóban. De tudtam, hogy nem tehetem meg, mert ha lebukunk, engem rúgnak ki elsőként. Igyekeztem ésszel lehiggasztani magam, de nehezen ment. Csak hajnalban nyomott el az álom.

Összeesküvők Másnap a munkahelyen, a gép előtt ülve csak ő járt a fejemben. Fel kellett volna hívni pár embert, de képtelen voltam koncentrálni a feladatomra. Mistyt még nem láttam aznap, de lehet, hogy nem is jött be. „Hogyan beszéljem meg vele a tegnapikat? Mi van, ha mégis elmondja valakinek, hogy miről beszéltünk, vagy szimplán kiderül, mert egy lapátfülű hallgatózott mellettünk nagyothalló készülékkel? A francba! A munkahelyi emailjeit biztosan olvassa bármerre is jár, de mégsem írhatok le benne mindent, hiszen azt ellenőrizhetik a szerveren, utólag is visszanézhetik. Ezzel csak magamat buktatnám le. Kell a privát mailcíme!” Szinte füstölgött az agyam. „Mit tegyek? Hogyan beszéljek vele az előző napi forrófejűségemről? Lehet, hogy elnézést kellene kérnem, és az italra fogni a beszélgetést. Ha a többiek megtudják, hogy bepróbálkoztam… De az is lehet, hogy már régen elfelejtette miről dumáltunk, vagy az italtól nem is emlékszik rá” – nyugtattam magam. A tárgyaló képe csak nem távozott a fejemből, a gondolatra a nadrágom is megmozdult. „A francba!” – haraptam a számba, mert egy olyan ötlet villant be, ami merész és kockázatos volt, de elég egyértelmű válasz lenne nekem. Megnyitottam a megosztott naptárát, amiben a jövő heti elfoglaltságokat láttam. Kinéztem egy órás szabadidőt szerda délutánra. Gyorsan befoglaltam, a megjegyzésbe annyit írtam: Heti megbeszélés. Izgatottan megnyaltam a szám szélét, és elküldtem a meghívót. Hamarosan kiderül minden: ha beszélni, vagy akár játszani is akar velem, elfogadja, de ha mégis botlás volt, visszautasítja. Felálltam, körbenéztem: még nem volt bent. Izgatottan vártam a visszaigazolást, de csak nem jött a válasz. Se igen, se nem. Kimentem a teraszra, ahol az előző esti események halvány nyomai még látszódtak. Idegesen fújtam kettőt. „Nyugi! Gyerünk vissza dolgozni! Majd kiderül! Az időt nem sürgetheted!” – nyugtattam magam. Ebédig nem jött válasz. Egyre jobban kezdtem ideges lenni. „Mi a fene történt? Nem jött be, de választ sem kapok. Talán alszik vagy ügyfélnél van?”

Evés után zaklatottan ültem vissza a helyemre, amikor észrevettem, hogy megjött a visszaigazolás: minden kommentár nélkül elfogadta a meghívást. A szívem úgy vert, mint a városi nagyzenekar dobosa. „Tehát csak a hétvégét és szerdáig tartó napokat kell kibírnom. Ráadásul úgy, hogy ne áruljam el magunkat.” Életem egyik leghosszabb hétvégéje volt. Fejben talán a Káma Szútra minden pozíciójában és az eddig felvett összes ruhavariációjában elképzeltem. Majd szétrobbant a fejem és a makkom, hiába enyhítettem a nyomáson egy nap háromszor is. Megőrjített a tudat. Igyekeztem azzal csillapítani magam, hogy „eddig is csak a fantáziám játszott, ezután is az fog.” A trükk nem jött be, erősebben csábított a képzelet végtelenje. A realitásom, és a máskor megszokott higgadtságom a sarokba hajítottam. Hétfőn igyekeztem a lehető legnagyobb önuralommal köszönteni, amikor a folyosón összetalálkoztunk: – Helló! – csilingelt felém, és egészen közel állt hozzám. – Szia! – próbáltam lazának tűnni, de a vágyaimat nehezen tartottam kordában. Alaposan, ám diszkréten végignéztem: kellően dekoltált, vörös blúz volt rajta, persze megint egy combközépig érő, szoros szoknyával, és vörös szandállal. A körme is a blúzához volt kifestve. Már a látványért megérte köszönteni. – No, kipihented a hétvégét? – kérdezte érdeklődve, vidáman, mintha nem is beszélgettünk volna csütörtökön. Hozta a megszokott formáját, magamban csodáltam is ezért. – Persze! És te? Pénteken nem voltál… – igyekeztem sablonosan válaszolni, mielőtt más meghallaná. – Nem, mert pihenni akartam – nyöszörgött fáradt hangon, de közben mosolygott. – Akkor áll a szerda? – Persze – nyeltem egyet. – Az is. Erre huncutan felnevetett, értette a célzást. Megfogta a karom, mintha megtámaszkodna rajtam, majd úgy behajolt, hogy szinte teljesen beláthattam. Egy csipkés, világos melltartó bújt meg a blúz alatt. Vidáman rám kacsintott: – Oké, akkor majd beszélünk! Megfordult, és otthagyott felhúzva. Nem sok kellett ahhoz, hogy némi enyhülésért rohanjak a mellékhelyiségbe. Aznap már nem, és másnap sem találkoztunk, ezért türelmetlenül vártam a szerdát. Az agyam teljes fokozatra kapcsolt, alig hagyott nyugalmat. Szinte csak arra tudtam gondolni, vajon mi lesz majd. „Milyen ruhában jön? Mi történik majd a tárgyalóban? Lehet, hogy semmi. Átver

és játszik velem. Csak a szája nagy, úgysem teszi meg. Áh!” – zavartam el a kósza vágyakat. Eljött a szerda, de messze volt még a délután! Az ügyfelek hívogatása, felkeresése aznap nem volt valami hatékony, inkább félvállról végeztem az egészet. Az ebédet kapkodva ettem meg, mintha rohannék, siettetném az időt, hogy gyorsabban múljon. A lefoglalt tárgyaló szinte teljesen zárt volt: csupán egy sötétített ablak nézett az irodaház udvarára. Nagy előnye, hogy nem hallatszódhatott ki semmi, ha az ajtó és az ablak csukva volt. Hátránya is akadt: bárki benyithatott, ha épp az egyik bent lévőt keresték. Ennek a tárgyalónak az ajtaja őszinte sajnálatomra nem volt zárható. A megbeszélt időpont előtt tíz perccel már bent ültem a gépemmel, nehogy valaki véletlenül is elfoglalja a helyem. Egész nap nem láttam Mistyt, de tudtam: az öltözéke legalább olyan dögös lehet, mint máskor szokott lenni. Amikor feltűnt az ajtóban, nem csalódtam: fehér blúzba csomagolta magát, amin a melltartó csipkéje halványan áttetszett. A formás combjaira tapadt szoknya hosszúsága a szokásos volt: kellően hosszú, hogy ne szólják meg, de a férfiszemnek mégis sokat mutatott. A laptopját kézbe fogva, vörösre rúzsozott ajkakkal, kiemelt szempillákkal mosolygott az ajtóból, amit éppen csak megpördülve, ám lendületesen csukott be. Fekete, fürtös haja alig bírta követni, szinte szállt utána, amilyen energiával mozdult. – No, itt vagyunk! Akkor mi lesz? – ült le velem szemben, köztünk egy kis, kerek üvegasztal állt, arra tette a gépét. Úgy figyelt rám, mintha a főnöke lennék, és épp feladatot osztanék ki, amitől meglepődtem. – Igen itt… – böktem ki. – Mit szégyenlősködsz? Úgyse hallja más! – csilingelt feldobódva, majd folytatta: – Szóval ott tartottunk, hogy szexmániás vagy. Mesélj, miben nyilvánul ez meg? Elsőre alig bírtam megszólalni, úgy belevágott a közepébe, akár egy riporter, de aztán visszakérdeztem: – Beszélhetek veled nyíltan? – Viccelsz? – nézett kérdőn a szemembe, hogy miért is merem őt kétségbe vonni. – Oké, rendben – sóhajtottam, aztán folytattam: – Mire vagy kíváncsi? – Arra, hogy mi is ez a szexmániád? Csak dugni szeretsz, netán szadomazo, esetleg durvább perverzió, vagy miben nyilvánul meg? – Inkább játszani – mosolyodtam el. Nagyon furcsa volt a cég egyik legjobb nőjével épp a szexről beszélgetni, miközben odakint folyt a

munka. Némileg izgatottá tett, de úgy gondoltam: nekünk is kell némi időtöltés, amikor kiragadhatom a férfiak gyűrűjéből. Ráadásul úgy, hogy tényleg nem kell előtte titkolóznom. – Milyen játékok? Mesélj! Ne kelljen már mindent kihúzni belőled! – Semmi durva, nyugi – nevettem a türelmetlenségén. – Apró érintések, mindent a szemnek játékok, hogy beleshetek mondjuk a blúzokba, szoknyák alá… – Kukkolás? – hajolt közelebb érdeklődve. – Is. Vagy akár ez a szituáció, amiben most vagyunk: itt ülünk a tárgyalóban, bármit csinálhatnánk, és odakint senki sem sejt semmit. Vagy ha mégis lenne velünk valaki, akkor nem érhetnék hozzád, ugye? Pedig, ahogy szemben ülsz, és kicsit szétnyitnád a combod, éppen belátnék a szoknyád alá… – Aha… – harapott kicsit a szájába, de folytattam: – Vagy amikor reggel találkozunk és mellém állsz, én meg oldalról épp belátok a blúzodba. Jobb reggeli, mintha kávéznék! – ecseteltem vidáman. – Szóval ezeket szereted? – dőlt hátra gondolkodva. Ekkor vettem észre, hogy a combja kissé megnyílt. Még nem láthattam be teljesen, de a mozdulata máris felpörgette bennem az összes motort, a fejemben dolgozó fantáziagyár teljes kapacitásra kapcsolt. Igyekeztem leplezni a dolgot, de nyeltem egyet: – Igen – böktem ki remegő hangon. – Mondjuk én is exhibicionista vagyok egy kicsit – mondta lassan, szavanként, mintha kinyílna benne egy titkos ajtó. – Még nem tudtam eldönteni, hogy profi vagy, vagy amatőr és naiv… – Ezt hogy érted? – fordította el a fejét oldalra. A szeme érdeklődőn csillogott. – Olyan természetesen tudsz viselkedni, hogy sosem értettem: direkt vagy véletlenül állsz úgy, hogy épp be lehet látni. Pedig a blúzba tekintés első szabálya: ha te fentről belátsz, akkor azt más is megcsodálhatja. – Persze, ezt tudom – legyintett –, de a testemnek mindig tudatában vagyok. – Akkor nagyon profi – mosolyodtam el. – Viszont arra kérlek, tanulj meg engem kezelni. – Mire gondolsz? Hogy kezeljelek? – Ha feláll a farkam, akkor hamar elszáll az agyam, és nehéz engem kontrollálni. – Ha túl sok lennél, legfeljebb odébb állok, úgy jó lesz? – nevetett. –

Vagy megtanulod önmagad kezelni, és akkor játszhatunk együtt. Apropó: voltál már swinger klubban? – Még nem – pislogtam értetlenül. – Én sem, de kíváncsi lennék milyen. A hangulata érdekelne. – Hmmm… – gondolkodtam el. – Mondjuk nem tudom, rám hogyan hatna, mert én inkább voyeur típus vagyok. Kukkoló, ahogy az előbb fogalmaztál. Engem inkább ruhában érdekelnek az emberek, mint meztelenül. – Aha… – a combja ismét enyhén, már-már bugyiig nyílt ki. Megint nyeltem egyet. – Tudod mit? – villant be egy ötlet. – Miközben játszol velem, megtanítasz kontrollálni, és cserében elmehetünk a swinger klubba. Már ha a barátod… – Vele nem, felejtős – legyintett, de közben csillagok millióit sziporkázta a szeme az izgalomtól. – Rendben, akkor kettesben. De csak hétköznap este, hogy neked otthon ne tűnjön fel! – Persze, csakis. És a te barátnőd vagy párod mit szól hozzá? – érdeklődött a fürtjeit csavargatva. – Mit szólna? Épp nincs, úgyhogy részemről semmi akadálya. – És miből gondolod, hogy én ebbe belemegyek? – somolyodott el. – Miért ne mennél bele, ha mindketten jól járnánk? – húztam el a szám szélét. Úgy ültünk ott, mint két cinkos üzlettárs, akik életük egyik legjobb üzletét kötötték meg: elégedetten, huncutan, izgatottan. – Még bő fél óránk maradt – néztem az órámra, és a számba haraptam. Túl hamar beszéltük meg a részleteket. – Mit csináljunk? – Kezdjük veled! – intett felém. – Mik a gyengéid? – A rövidebb szoknya bugyi nélkül, persze combfixszel körítve. – Az már elég kurvás lenne, nem? – kérdezett vissza. – Nem feltétlenül, hiszen kívülről mi látszik ebből? Csak a szoknya. Mondjuk ez a hossz éppen jó, mert a fix csipkéje takarásban lenne, a bugyitlanságot meg ki látja? – kacsintottam felé. – Ácsi! Bugyi nélkül nem megyek sehová! – emelte fel az ujját figyelmeztetőn, de már készen voltam a válasszal: – Nem is kell. Nekem elég, ha csak itt bent, a munkában veszed le. Aztán ha hazamész, akkor vissza. – Kizárt, hogy én itt bugyi nélkül… – rázta a fejét. – Akkor csak a megbeszélésekre? – kacsintottam. – Velem lehet

alkudni! – Oké, rendben! – adta meg magát. – És még mi van? – Más nincs. Esetleg a behajolás, ha kicsit jobban beláthatnék… – Meglátjuk. Elképesztő, micsoda igényeid vannak! – forgatta a szemét, mintha méltatlankodna, mégis mosolyba fordult az álfelháborodása. – Mondom én, hogy más vagyok – nevettem vele. Ekkor ismét kinyílt a combja, és megláttam a csipkeborítású, fehér tangáját. – Csinos darab! – intettem felé a szememmel. – Ó! Igazán köszönöm! – mosolyodott el. – Mindig ilyeneket hordok. – Helyes! – bólintottam, majd nyeltem egyet, és rászóltam: – Vedd le! – Itt? Most? – nézett rám hitetlenkedve. – Persze – nyeltem újra. A lehetőség felpörgette bennem az adrenalint. – Na jó! Felállt, majd a szoknyája alá nyúlva egy mozdulattal lehúzta a csipkecsodát, és kilépett belőle. – Kérem! – nyújtottam felé a kezem. – De aztán kérem vissza! – szólt rám némi huncut hangsúllyal, majd átadta a fehérneműt. – Rendben, megígérem! – feleltem, és miután megcsodáltam, zsebre tettem a puha anyagot. – Nehogy magaddal vidd! – emelte fel a mutatóujját. – Dehogy! Csak ülj úgy, hogy ha valaki véletlenül benyitna, ne lássa meg, hogy nincs rajtad bugyi. Mondjuk háttal az ajtónak. – Oké. Bár combfix sincs rajtam… – Sebaj, majd legközelebb, most úgyis meleg van. – Szóval ez tetszik? – Összeszorított combokkal ült le velem szemben, de az üvegasztalon azért ráláttam a formás idomaira. – Tetszik, hogy itt ülök bugyi nélkül? – Igen – nyeltem egyet. – Mert csak mi tudjuk a kis titkunkat. – Hm, rendben! És ezután mi lesz? Csak ülünk itt és nézzük egymást? – kérdezte türelmetlenül. Várta a folytatást. – Hát… Addig sem dolgozunk – nevettem kínosan. Valahogy úgy éreztem, átlépném a megállapodásunkat, ha hozzáérnék. – Igaz! – kacsintott mosolyogva, majd felsóhajtott. – Akkor csak beszélgessünk, közben meg neveld meg magad! – Oké – nyeltem újra, miközben a combja enyhén nyiladozni kezdett. – Azért ne nézd ilyen feltűnően! – integetett a szemem előtt. – Még kiesik a szemed!

– Jól van, csak hát nem minden nap látok ilyet. Főleg a tiéd. – De lehetnél diszkrétebb is. Nézz a szemembe! Sehova máshová, oké? Próbáltam állni a szigorú tekintetét, de a szemem sarkából láttam, hogy egyre jobban nyílt a combja. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek és odapillantottam, de még nem láttam be az ajkaiig. – Megbuktál! – zárta össze a combjait nevetve. – Most újra! – Oké – bólintottam. Ismét farkasszemet néztünk. Kezdtem elveszni a nézésében, mintha kutatna, miközben a combjait ismét kijjebb nyitotta. Bármelyik pillanatban várható volt a puncivillantás. – Látod, így kell ezt! – húzta vigyorra a száját, és a következő másodpercben teljesen kinyitotta a combjait. Egy villantásnyi időre feltárult a szoknya alatti puha bőr, és mintha csíkot is láttam volna, mielőtt újra elzárta a látványt. Odakaptam a tekintetem, de már lekéstem a bemutatót. Keresztbe tett lábakkal nevetett rajtam. – Mutasd, hadd lássam! – szóltam rá. – Nem! – rázta a fejét vigyorogva. – Így nem. – Rossz vagy! – forrongtam magamban, nem titkolva a bosszúságom. – Te meg túl kiismerhető – legyintett rám. – Édes vagy, mulattatsz. De ne aggódj, majd belejössz! Jöhet még egy próba? – Persze! – egyeztem bele, a tekintetem automatikusan a combjaira tévedt. – A szemembe nézz! Máskülönben nem láthatsz semmit! – Oké, oké! – sóhajtva bámultam ismét a szemébe. Némán szemeztünk, láttam, hogy mulattatja ez a játék. Levette a keresztbe tett lábát, és lassan kinyitotta. Feltárultak az ajkak, de újra csak egy másodpercre, majd azonnal összezárta a combjait. – Csíkos, kopasz vagy bozót? – kérdezte huncutan. – Csíkos? – kérdeztem bizonytalanul. – Találgatsz vagy láttad? – Láttam – füllentettem. – Egész jó elsőre… – húzta mosolyra a száját. – Most pedig kérem vissza a bugyimat! Benyúltam a zsebembe, és a finom anyagot óvatosan kihúztam, majd átnyújtottam. – Legközelebb szó nélkül, előre kérem! – somolyogtam felé. – És persze combfixet is… – Megkapod – húzta fel a bugyiját mosolyogva. – Végeztünk? Ennyi volt?

– Ennyi – sóhajtottam, és melléálltam. – Rendben. Akkor egy élmény volt. Pá! – intett kezében a gépével, és már nyitotta az ajtót. Alaposan felhúzva indultam utána, és úgy éreztem: ha nem megyek ki azonnal a mellékhelyiségbe, akkor szétdurranok.

Játszani jó Egész este azon kattogott az agyam, hogy jó ötlet volt-e kiadni magam. De már nem volt visszaút: az üzlet megköttetett. Az „idomításomért” cserébe swinger klubba megyünk. Persze arra nem voltam felkészülve, milyen próbatételeket találhat ki nekem. Mindenesetre másnap foglaltam egy új időpontot a naptárában a következő hét keddjére. A visszaigazolás kivételesen gyorsan megérkezett, ami csak megerősített abban: izgalmas napok elé nézünk. Sőt, még egy titokzatos szövegű email is érkezett tőle: „Szeretném, ha a megbeszélésre felkészülten érkeznél!” „Jópofa” – mosolyodtam el magamban, végül csak annyit írtam vissza, hogy „Rendben, úgy lesz!” Felálltam szusszanni kicsit. A következő ügyfél előtt kellett egy alapos kiszellőztetés a fejemnek. Ahogy a terasz felé tartottam, láttam, amint Misty egyik kollégámmal, George-dzsal beszélgetett. Fél füllel úgy hallottam, hogy egy problémás esetre próbáltak megoldást találni, amire véletlenül tudtam is a választ. Mély levegőt vettem, és feléjük indultam, majd szó nélkül elmentem mellettük. Igyekeztem nem Mistyre nézni, de a szemem sarkából figyeltem őt. Észre sem vett, úgy belemerült a társalgásba. Magamban megvontam a vállam: ha nem kellek, hát oldják meg. A teraszon szerencsére senki sem volt, nyugodtan gondolkodhattam. Felkavart ez a játék, nem értettem, hogyan tud ez a nő ennyire érdektelenül, semlegesen viselkedni. Misty tényleg nagyon profi volt. Nekem ugyanezt a kiszámíthatatlan passzivitást kellene megtanulnom tőle. Egy olyan viselkedést, ami akár egy titkos életet is képes lenne elfedni. Megnyaltam a szám: ez izgalmasabbnak tűnik, mint képzeltem. Alig értem a gondolataim végére, amikor mögöttem meghallottam a hangját: – Be tudsz jönni egy kicsit? Segítségre lenne szükségünk! – Persze! – fordultam meg azonnal. Legszívesebben a lógó nyelvű pincsije lettem volna, hogy két ugrással mellette teremjek, de uralkodtam magamon, igyekeztem közönyös képet vágni. "Nem kell megtudnia, mennyire odavagyok érte. Csak keményen és komolyan! Még véletlenül

sem árulhatom el magam!" – Van egy kis gondunk, hátha tudsz segíteni, te már biztosan találkoztál ilyen esettel – hadarta nekem a válla felett, miközben a helyére sietett. Formás lábait alaposan megtekinthettem, ahogyan előttem kapkodta. George, a problémás kolléga még mindig az asztalnál állt, ránk várt. – Szóval itt ez a szerződés – huppant vissza a helyére Misty, és kezembe adta a papírt –, amire azt mondja az ügyfél, hogy néhány pontot nem hajlandó ezek közül elfogadni. Misty mutogatni kezdte, hogy mi a kifogásolandó rész, eközben enyhén előredőlt. Szerencsémre George úgy állt, hogy még nem láthatott be, de a szemem sarkából figyeltem, hogy előnyösebb pozícióba próbált helyezkedni. Az oldalamról kitűnő panoráma nyílhatna, ha mélyebbre sikerülne a hajolás. Úgy tettem, mint aki elmélyülten tanulmányozza a sorokat, de a papír mögött minden lényeges domborulat láthatóvá vált. A csipkés melltartó szinte vonzotta a tekintetet. – Aham… – lapoztam felelősségteljes hangon –, a többi rész? – Azokkal nincs baj. Elmosolyodtam, amikor Misty kicsivel többet engedett látni, miközben aggódó tekintettel nézett fel. A látvány erős hatással volt rám, és a nadrágomban megmozdult a férfiasságom. „Profi a csaj!” – csettintettem magamban. – Igen, korábban előfordult hasonló eset – hümmögtem –, de semmi gond, van erre is egy másik szerződés, azt biztosan elfogadja majd. Csak elő kell keresnem, mert annak jó pár éve már… – Örök hálám üldözzön! – mosolygott a démoni nőszemély, majd kiegyenesedve George felé fordult: – Mondtam én, hogy ide szaki kell! George arca némileg beletörődötten megrándult: ma nem ő volt a nyerő. Ráadásul nem is biztos, hogy láthatott valamit. Mire visszaértem a helyemre egy rövid üzenet várt: „Közben megtaláltam, nem kell küldened. De azért köszi!” Nyeltem egyet: akkor ez most mi volt? Valahol legbelül sejtettem, hogy az imént egy próbán estem át, de jól esett volna valami jelzés. Bár megkaptam, amit szerettem volna: egy mély pillantást a blúzába. Emailben mégsem beszélhettük meg mi történt, talán ha legközelebb kettesben összefutunk, ami eddig ritkaság volt. Eddig. „De mit is kellene ezen megbeszélni? Átmentem ezen a vizsgáján, különben mást írt volna vissza” – ezzel zártam le a gondolatmenetet. Mély levegőt vettem és hívogatni kezdtem az ügyfeleket. Igyekeztem elterelni a figyelmemet Mistyről. Aznap már nem futottunk össze.

Legszívesebben fokoztam volna a tempót, de nem lehetett. Ő diktált. Következő kedden épp a reggeli kávémat fogyasztottam az étkezőben, amikor újra lecsapott rám. – Jó reggelt! – csilingelte, miközben egy papírzacskót tett az asztalra. – Jó reggelt és jó étvágyat neked! – köszöntem hasonlóképp, felnézve a reggeli újságból. Éreztem, amint elindul bennem a vérnyomás, persze nem a kávé hatására. – Szabad itt a hely, ugye? – ült le velem szemben. – Igen, hogyne – nyögtem, mert ahogy végigfutott rajta a szemem, máris lefárasztotta az idegrendszerem, persze jó értelemben. Egy szolidnak mondható, fekete színű, laza felsőben jött. Amikor Misty a csap felé fordult, akkor derült ki a turpisság: hátulról ez a ruhadarab szinte a háta közepéig nyitott volt, és sehol sem láttam a melltartópántot. A nadrágomban követelőzve mozdult meg a férfiasságom. Amíg egy poharat öblített, a fekete-fehér csíkos, lazán hulló szoknyáját látva elengedtem magamban egy sóhajt. Ideális lenne a szoknyavadászathoz, popsiig biztosan mindent látni lehetne. Formás combjai fekete harisnyában csak megkoronázták az egész összképet. Tűsarkú cipője csinosan megemelte a vádliját. – Csak nem ügyfél jön? – kérdeztem megremegve, próbáltam visszafogni a feltörő vágyaimat. – Igen. De mi még előtte megbeszélünk, nem? – Öööö… – hirtelen elakadt a szavam. Azt sem tudtam milyen nap van. Gyorsan kivágtam magam: – Ha te mondod, akkor úgy van. – Oké, akkor egykor. Azután jön hozzám egy ügyfél, addig mindenképp be kell fejeznünk… Mi ez itt? – kérdezte, amikor az asztal felé fordult, majd a rongyot a kezébe véve előttem behajolt oldalról. Mintha egy foltot sikálna, úgy kezdte dörzsölni az asztalt. Bő felsője engedelmesen előreesett, és a mozgástól hullámzó melle felülről bepillantást követelt. Épp csak a bimbóját nem láttam, mert azt takarta a ravasz, fekete anyag. Ahogyan dörzsölte a foltot, halmai úgy ringatóztak jobbra és balra. Mindössze alig pár másodpercig tartott ez a felemelő élmény, mert felegyenesedett, és csak annyit mondott: – Nem tudom mi volt az, de most már tuti lejött. A rongyot visszadobta a csaphoz, leöblítette a kezét, majd leült velem szemben. – Már tudod mi lesz a mai téma? – harapott a szendvicsébe, mire bólintottam egyet. Még mindig az előzőek hatása alatt álltam. – Jó reggelt, jó étvágyat! – jelent meg egy másik kolléga, akit kedvesen

üdvözöltünk. Épp mondani akartam Mistynek, milyen kitalált témára gondoltam, de már nem rám figyelt. Megszoktam a cégnél, hogy sokan nem figyelnek fel a jelenlétemre, ami sokszor jó taktikának bizonyult, ahogyan ez alkalommal is épp jókor jött ki a lépés. Az újságot gyorsan becsuktam, megittam az utolsó korty kávét, és visszamentem a helyemre. Megnéztem a naptáram, akkor láttam, hogy tényleg keddre írtam be magam. „Miért emlékeztem én szerdára? Misty elveszi az eszem, miatta már az emlékezetem sem a régi. A francba! Sebaj, jobb az előbb, mint a kitudja, nem?” A számba haraptam, mert ennek ismeretében még mélyebben a tudatomba vésődött a ma reggeli ruhaösszeállítása. A harisnya! Fejemben visítani kezdtek a szirénák: „Combfix lesz! Combfixet vett fel, combfixet vett fel” – ismétlődtek bennem a szavak. „És nem szoknyáztam meg! Hogy bírom ki kora délutánig?” A kérdésre pár perccel később kézenfekvő választ találtam a mosdóban. Miután némi fejfájás-, és vágycsillapítás után visszaültem a helyemre, felsóhajtottam magamban. „Ez a nő teljesen tönkretesz! Sosem voltam szexuálisan ilyen aktív előtte. De nem ezt akartad? Akkor viseld!” – szólt egy korholó hang a fejemben. Elmosolyodtam: viselem én, de ilyen intenzíven? Végre eljött az egy óra. Még ebédelni sem tudtam, annyira felhúztak a reggelinél látottak, valamint a túlpörgött gondolataim. Mintha a legutóbbi alkalom ismétlődött volna meg: alig ültem le a tárgyalóban, máris kopogtattak az ajtón. – Egy órától van a megbeszélés? – nyitott be kíváncsian Misty. – Igen, gyere csak! – bólintottam, miközben intettem, hogy jöjjön bátran. – Szuper! – libbent beljebb, kezében a laptoppal. Fekete hajzuhataga perdülve követte. Maga mögött becsukta az ajtót, majd letette a gépet az üvegasztalra. Ketten voltunk a kisméretű helyiségben, ahonnan nem hallatszódhatott ki semmi. – Csak egy óránk van, aztán ügyfél jön – hadarta pattogó hangon, mintha sietne valahová. – Szerintem elég lesz – válaszoltam halkan, miközben éhes szemmel méregettem. Keze a rövid, combközépig érő szoknyája alá kúszott, majd lehúzta a bugyiját. Határozottan nyújtotta felém: – Ahogy megbeszéltük. – Ahogy megbeszéltük – bólintottam, és egy mozdulattal zsebre vágtam a csipkés fehérneműt. Velem szemben ült le, enyhén szétnyitott

combokkal, hogy alaposan szemügyre vehessem csupasz ajkait. – Látom, a combfix is… – nyeltem mohón. – Persze, hiszen erről volt szó, nem? – válaszolt lazán, és hátradőlve, mosolyogva méregetett. – Akkor jól sejtettem – húztam el cinkosan a szám. – Mit?– érdeklődött, miközben velem szemben leült – Reggelinél, amikor megláttalak, akkor reméltem, hogy combfixed van. – És, tetszik? – húzta fel a szoknyája szélét annyira, hogy a csipke egy része is látható legyen. – Nagyon – vallottam be. – Pedig azt hittem, nem is veszed észre, annyira elmerültél. – Miben? – tettettem az ártatlant, mire úgy nézett a szemembe, mintha azt kérdezné: „Most hülyének nézel?” – Oké, oké, kissé elbambultam. Reggel volt. – Kissé? Majd kiesett a szemed, amikor az asztalt koptattam! A végére már elfáradt a kezem. – És? Úgysem volt ott senki – vágtam vissza. – Azért nem szóltam rád – mosolygott. – Azzal a ronggyal úgy kipolíroztam azt a lapot, hogy ezután a légy is elcsúszik rajta. – Ügyes, meg kell hagyni – csettintettem elismerőn a számmal. – Viszont gyakorolhatnánk mást is… – Akkor egyre gondoltunk! – vágott közbe, majd felugrott a helyéről, és a következő pillanatban kiment. Vajon milyen gyakorlásra gondolt, hogy magamra hagyott? Alig egy percen belül megjelent George-dzsal, lelkesen magyarázva neki: – Szóval éppen a múltkori ügyet tárgyaljuk, ha van pár perced. – Persze – léptek be, majd Misty becsukta maguk mögött az ajtót. Nem ült le, csak a kolléga. Tiltakoztam volna, de a kíváncsiságom felülkerekedett. Érdekelt, mit talált ki megint ez a nőszemély. Misty a gép fölé hajolt, kettőt kattintott a laptopján, és George felé fordította a gépet: – Itt ez a másik szerződés, és ezeken a pontokon változtatnánk – mutatott neki valamit. Aztán George mellett oldalról behajolt előttem, ebből a szögből jobban megcsodálhattam formás melleit, de a bimbója ismét rejtve maradt, akár csak reggel. Legszívesebben máris becsúsztattam volna a tenyerem oldalról, hogy megformázzam a halmait, miközben beszélt.

– Itt és itt – mutatott valamit a kijelzőn. Tudtam, hogy figyel engem a szeme sarkából. Úgy tettem, mintha őket nézném, de a látképet mégis megszépítették a domborulatai. Hirtelen úgy tett, mintha eszébe jutott volna valami: megkerülte a srácot, és leült velem szemben, de folyamatosan beszélt tovább, a nyelve pörgött, nem állt le a mondókával. Ekkor vettem észre, hogy magyarázás közben a kezével feljebb húzta a szoknyáját, majd szétnyitotta a combját. Betekintést nyerhettem egészen az ajkáig, szemből mindent szemrevételezhettem. George nem láthatta azt, amit én, mert a laptop az üvegasztal alatti részt eltakarta. Nyeltem egyet, próbáltam őket nézni, ahogyan korábban gyakoroltuk. Óvatosan igazítottam magamon az egyik kezemmel, majd hol rájuk, hol Misty puncijára néztem. Nehezen tudtam levenni a szemem róla. Még egy perc sem telt el, George megszólalt: – Oké, így rendben lesz szerintem. – Szuper! – zárta össze combjait a rosszaság, majd hozzátette: – Akkor nem is tartanánk fel tovább. – Nem tartotok fel – a srác próbált volna maradni, hiszen neki is bejött Misty. Talán ő is látnivalót szeretett volna, de a potyaleső megkapta a választ: – Bocs, de mi még megbeszélünk, úgyhogy… – Oké – állt fel George –, akkor itt sem vagyok. Egy perc múlva ismét kettesben maradtunk. – Nagyon rossz vagy! – korholtam vigyorogva Mistyt. – Tudom. Láttam, hogy tetszett. Alig férsz a nadrágodba. – Szóval láttad? – Persze – vigyorgott. – Akkor a második nagyobb próba is kilőve. – Azért még tarthatnánk ilyet – jegyeztem meg. – Sőt: fokozni is lehetne! – Mire gondolsz? – túrt a hajába érdeklődve. – Mondjuk egy nagyobb értekezletre, ahol többen vagyunk. Leülsz velem szemben, nekem meg elkalandozik a kezem a telefonnal. – Mit akarsz a telefonnal? – húzta össze a szemöldökét. – Mondjuk felvenni, ahogy bugyitlanul ülsz…? – Nem kellene felvenni – emelte fel a mutatóujját. – Úgysem látszódik rajta az arcod, ha az asztal alatt filmezek. Elgondolkodott, majd bizonytalanul bólintott: – Még gondolkodom rajta. – Rendben. Csak egy ötlet volt – vontam meg a vállam. – Hogy neked milyen dolgaid vannak! – rázta hitetlenkedve a fejét. –

De ha lebukunk… – Nyugi, max én buknék le. Nekem van vesztenivalóm, hogy kukkolok, nem? – legyintettem. – De ez a videózás már rizikós – nézett a szemembe. – Netre ugye nem kerül ki? – Soha! Nem vagyok hülye, hogy kiderüljön. Csak magamnak venném fel. Szóval bízd ide, megoldom! – kacsintottam. – Oké! – tette fel a kezét megadóan. – Te tudod. És mikor megyünk swingerezni? – Mondjuk a negyedéves értekezlet után? – Az még két hét! – Annyi – mosolyodtam el. – De nekem idő kell, hogy biztosan kinézzek egy tuti helyet, ahová mint egy pár, elmehetnénk. – Rendben – legyintett –, de tényleg tuti hely legyen! – Az lesz! Addig meg gyakorolhatunk. Tetszenek a módszereid! – Valóban? – kérdezte ál-meglepődötten, majd nevetett: – Láttam rajtad. – Azon gondolkodtam, hogy kitalálhatnánk valami közös jelrendszert. Mint a pókeresek. Nézett rám, mint aki nem igazán érti, mit akarok: – Ezt hogy gondolod? Vagy mire? – Mondjuk a fülemhez érek, ezzel jelezve, hogy szabadon garázdálkodhatsz. Vagy esetleg a vállam vakarom meg, és akkor bedőlhetsz. Ilyesmikre gondolok. Felnevetett: – Viccelsz? Nem kellenek jelek, mondtam már, hogy ismerem a testem. – Oké, csak arra gondoltam, kooperálhatnánk. – Meglátjuk – mosolygott rám, mint lelkes kisfiúra a türelmes felnőtt. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy gyermek, aki végre megkapta az évek óta várt játékát. Minden korábbi férfiasságom leomlott, nyitott könyvként álltam előtte. Azt olvasott ki belőlem, amit csak akart. Tényleg gyeplőn kellett tartania. – Még valami? – csettintett a nyelvével. – Egyelőre ennyi – bólintottam. – Rendicsek! – csacsogta, majd lazán hozzátette: – Menj el könnyíteni magadon, mert álló farokkal mégsem dolgozhatsz! – Meglesz! – nevettem, kezdtem megszokni a szókimondását. – Ja, megbeszélést egyelőre ne foglalj be, majd szólok! – Oké! – bólintottam.

Miközben kilibbent az ajtón, elgondolkodtam: „mi várhat rám a következő napokban?”

Csak egy bugyi „Első dolgom lesz swingert keresni. Eddig ő bizonyított és nagyon sokat adott, rajtam volt a sor, hogy megtartsam az ígéretem” – döntöttem el. Sóhajtva léptem ki a tárgyalóból, és visszamentem a helyemre. Láttam, amint Misty ügyfele megjött, majd elvonultak a tárgyalóba. Ha tudná a szerencsés ember, mit takar a kollegina ruhája, akkor nem megbeszélnének. „Tud bánni a testével, nyugi!” – csitítgattam magam. Elhessegettem a vad gondolatokat, és a célra összpontosítottam: keresnem kell egy tuti klubot. Már épp beírtam volna a keresőbe a kulcsszavakat, amikor észhez tértem: munkahelyen mégsem nézhettem swinger után, mert egy céget átfogó, rapid ellenőrzés azonnal kiderítené. Reflexből a zsebemhez nyúltam, hogy elővegyem a telefonom, amikor finom anyagot éreztem az ujjam alatt. „Hoppá! A bugyija nálam maradt!” – hasított belém a felismerés, majd elmosolyodtam: „Így jár az, aki szélvészként hagy ott a tárgyalóban. Lehet, hogy észre sem vette?” Alig vártam, hogy a megbeszélése végén friss levegőt szívjon, azaz cigizni menjen a teraszra, ahogyan azt általában szokta. Szerencsémre ezúttal sem történt másképp. Bár az egyik kolléga kint volt, ez nem zavart meg abban, hogy leüljek az egyik fotelbe Mistyvel szemben. Pár másodpercig figyeltem, hogy sejti-e mit akarok, de az arca nem árulkodott. Úgy döntöttem, kérdéssel nyitom a tapogatózást: – Na, hogy ment? – Ez egy idióta – szívott egyet, majd felfelé fújta. –, de úgy néz ki, összejön. Csak nagyon kekec. – Aham – hallgattam vigyorogva. Tehát nem sejtett semmit. – Ez olyan vicces szerinted? – kérdezte tettetett felháborodással. – Nagyon – széles vigyorral mosolyogtam, legszívesebben felnevettem volna, de nem akartam elrontani a játékot. – Szóval vicces… – szívott újra a cigiből. – És mondd, mi olyan nagyon vicces? Kihasználtam, hogy a kolléga épp félrenézett, és a zsebemből kivillantottam a bugyi sarkát. Misty szeme elkerekedett, szinte azonnal nekem esett volna, hogy visszaszerezze a modern kori erényövét. Már épp emelkedett volna a helyéről, de útközben meggondolhatta magát, mert

végül csak szúrós tekintettel gyilkolt, és nem jött ki hang a torkán. – Mondom, hogy az – teli pofával vigyorogtam rajta, és a reakciója után tudtam: mégsem adhatom neki vissza. Legalábbis nem azonnal. Fészkelődni kezdett a helyén, mint akinek a tudat teszi kényelmetlenné a bugyitlanságot. Kínosan igazgatta a szoknyáját, mintha takarni szeretné magát, vagy épp bokáig húzná az anyagot. Ujjával alig észrevehetőn hívogatni kezdett, hogy szolgáltassam vissza a csipkés zálogot. Mosolyogva ráztam meg a fejem, majd a bugyiját visszagyűrtem a nadrágzsebbe. Misty összehúzta a szemét, elborult tekintettel gyilkos pillantásokat lövellt felém. – Jól van! – sziszegte alig hallhatóan, majd újabb slukkot szívott a cigarettából. Mulattatott, hogy végre én irányítok, még ha rövid időre is. Miután kifújta a füstöt, a száját összeszorította. Látszott rajta, hogy visszavágóra készül. A kollégára nézett, aztán amikor az elfordult tőlünk, kijjebb nyitotta a combjait. Nem feltűnően, de épp annyira, hogy teljesen beláthattam az ajkakig. A vigyor ráfagyott az arcomra. Nyeltem egyet. Ekkor a sráchoz fordult: – Te Steve! Mikor ülünk le megbeszélni azt az új weboldalt? A kolléga azonnal fellelkesült: – Ráérek, felőlem akár most is… – Ennek igazán örülök! Szuper! – szívott még egyet Misty, majd felállt. – Szerintem szabad a tárgyaló. Még foglalni sem kell. – Oké – szívott egyet Steve is, majd elnyomták a csikkeket. – Mehetünk! A gyilkos tekintetet ezúttal én vettem elő: úgy nézhettem utánuk, mint Cézár, akit abban a pillanatban szúrtak le. Ráadásul Misty egy pillanatra visszafordult, majd bájolgó hangon, széles mosollyal annyit dobott felém: – Pá, akkor majd legközelebb! Jó szívást! Bosszantott, hogy ha Steve előbb bement volna, szimplán visszaadtam volna a zálogot. „Jól van, csak azért sem fogom megkeresni! Jöjjön és kérje vissza, ha kell! Ő is gyerekesen viselkedett, nem csak én. De ez már elvi kérdés! A tangája lett az a zálog, amit akkor kap vissza, ha kibékülünk” – dohogtam magamban. Bosszantott, hogy megint fölém kerekedett. Vártam, hogy a munka végén hozzám jöjjön, és visszakérje a csipkecsodát, de nem jelentkezett. A nap végére már megenyhültem, és úgy gondoltam, ideje elásni a csatabárdot. „Szóval a hegy nem megy Mohamedhez” – elégeltem meg, és az asztalához indultam. De hiába a légből kapott jóindulatom, meglepődve tapasztaltam, hogy már sem ő,

sem a táskája nem volt a helyén. – Misty? – kérdeztem a szomszéd helyen ülő srácot. – Már egy fél órája elment. – Hová? Haza? – Gondolom… Annyit mondott, holnap jön. „A francba! Most mi legyen? Nálam a bugyija, ő meg hazament anélkül. Holnap tutira kivégez. Ez olyan biztos, ahogy a föld gömbölyű. Vagy mégsem? Hiszen hallottam a laposföld hívőkről, akik szerint… Áh, hagyjuk! Nekem annyi.” Nem tehettem mást, vártam a másnapot, mert a címét nem tudtam, hogy jó futárként házhoz szállítsam a falatnyi fehérneműt.

Egy új nap Másnap reggel nem láttam Mistyt, úgy gondoltam, biztosan később jön be. Egy órás megbeszélésem volt betervezve délelőttre, reménykedtem, hogy utána már a helyén találom. A tárgyaláson nem tudtam koncentrálni, sík ideg voltam, mert vártam a rám lesújtó bárdot. Nem tudtam, Misty mit fog kitalálni. Alig vártam, hogy végre távozzon az ügyfél, és megtaláljam őnagyságát. A helyére siettem, de ott nem volt. „Hol a fenében van már ez a nő?” – morogtam magamban. Amikor visszamentem az asztalomhoz, úgy gondoltam: ideje enni valamit. A táskámba nyúltam, és egy bugyiba ütközött a kezem. Ez nem az a szépség volt, amit nálam felejtett, hanem egy finom, kék darab. „Nem ez volt rajta a céges bulin?” – villant át a fejemen. Egy cetli is volt mellette, annyi volt ráírva: „Privát email”. Remegve ültem le, szinte kisujjból nyitottam meg a magánleveleimet. Egy képet küldött magáról, és az a ruha volt rajta, amit a legutóbbi bulin viselt. Az egyik kezében a kék tangáját tartotta, a másik kezével a comboldalán felhúzta az anyagot egészen a csípőjéig, ami egyértelműen mutatta: nincs rajta bugyi. Cinkos mosolyt villantott a kamera felé. Sokkolt ez a mélyütés. Remegve álltam fel a helyemről. Igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy bugyi nélkül – állítása szerint – sehová sem jár, dolgozni főleg nem, hiszen ezt ő maga mondta. Úgyhogy ez tuti átverés, szívatás, bárminek is hívjuk. Egy belső hang mégis tovább korbácsolta a vágyaimat: „Nincs! Érted? Nincs rajta! Látnom kell a saját szememmel! Vajon ma tényleg a képen lévő ruhában van? A fotó szerint igen. És ha hozott másik bugyit magával? Mert akkor tuti van rajta fehérnemű. Bár ha mégis anélkül van…” Megszédültem, és már magam sem tudtam, melyik változatnak szurkoltam. Az iroda bejárata felé vettem az irányt, ahol egy magas pult mögött ült Daisy, a titkárnőnk. Úgy gondoltam, megkérdezem tőle, hogy Misty vajon merre lehet, milyen ruhában jött. Amint a pulthoz értem, azonnal tudtam a választ: épp Daisy mellett állt abban a ruhában, amiről a képet küldte. Nyeltem egyet, és minden erőmet igyekeztem összeszedni. Határozottan, komoly arccal közelítettem feléjük. Szerencsére csak

hárman voltunk a pult körül, ami olyan magas volt, hogy állva is épp mell alá ért. Misty mellé könyököltem, miközben közönyös képet vágtam, amit némi halovány mosollyal körítettem. Úgy tettem, mint aki örül a kollegináknak. – Helló! – üdvözöltem röviden Mistyt, aki miután meglátott, kissé felém fordult. Enyhén cinikus mosolyba öltöztette az arcát: – Helló! Már kerestelek! – Tudom… – válaszoltam röviden. Nehezen tudtam levenni a szemem domborodó, mély dekoltázsáról, rövid ruhájáról. Gyorsan észbe kaptam, hogy nem ketten voltunk a pultnál. – Helyes! – válaszolta, majd a titkárnőnk felé nézett, de a testével mégis kicsit felém fordulva maradt. „Vajon miért?” – szólalt meg bennem a sziréna. Egy türelmetlen hang kezdett dübörögni az agyamban: „Nézd meg! Nézd már meg! Most!” Egyik kezemmel ösztönösen a zsebemben lévő mobilom után nyúltam. Mintha megnézném az SMS-eket, feloldottam a zárolást, de a kamerát indítottam el. Ellenőriztem, hogy a vaku ne villanjon, majd indítottam a felvételt. Kicsit közelebb álltam hozzá, majd a mobilt kamerával felfelé a ruhája alá csúsztattam. Ekkor egy lépést tett felém. A szabad kezem a pulton pihentettem, mintha támaszkodnék, a kézfejem Misty felé lógott. Ahogy közelebb jött, a mellét az ujjamnak nyomta, és kicsit előre dőlt. Szinte éreztem kemény bimbóját az anyagon át, akár meg is csíphettem volna. A mutatóujjam óvatosan megmozdítottam, de semmi reakció nem jött, tovább beszélgetett. Újabb próbát tettem, hogy érezze: nem véletlenül járt el az ujjam. Misty csak lelkesen bólogatott az épp beszámolóját tartó Daisy felé. Éreztem, amint egy remegés végigsöpör rajtam. Mély levegőt vettem, amit visszatartottam. Úgy koncentráltam, mintha a kártyavár utolsó lapjait tenném a helyükre, és nehogy elfújjam a pillanatot. Két ujjam közé vettem a ruháján át ágaskodó bimbóját, és óvatosan mozgatni, masszírozni kezdtem. Semmi reakció. Mutatóujjammal a dekoltázsból kibuggyanó halmának peremét kezdtem simítani: az arcán semmi változás. Már épp azon gondolkodtam, hogy konkrétan benyúlok a dekoltázsba, és belülről simítom végig a bimbóját, amikor kiegyenesedett, majd kérdőn felém nézett. Alig tudtam eldugni a mobilom a zsebembe. Vöröslő fejjel sütöttem le a szemem, mint akit rosszaságon kaptak. Úgy égett a fejem, hogy tojást süthettek volna rajta.

– Oké, nem érek én itt rá beszélgetni! Munkára! – adta ki az ukázt, majd a vállam megérintve otthagyott. Jó, hogy támaszkodtam, mert az adrenalin okozta remegésben még összeestem volna, annyira felpörögtem. – Én meg elnézek arra hátra – intettem Daisynek a mosdó felé, és mély levegőt véve a kitűzött cél felé indultam. Az utolsó métereken csaknem futottam, hogy megtudjam, mit rögzített a telefonom. Ahogy magamra zártam a fülkeajtót, szinte azonnal indítottam a felvételt. A farkam a kezembe vettem, és megállás nélkül verni kezdtem. Durranásig feszült a makkom. Hamar elérkeztem ahhoz a részhez, amikor a szoknya alá kukkoltam. A látványtól megszédültem: egészen közelről láthattam Misty csupasz ajkait. A panorámától úgy lőttem ki magamból a forró levet, hogy az egész testem beleremegett. Amíg a felvétel a nedves ajkait mutatta, addig újra és újra lőttem. Minden húzás fájt, de a kezem nem állt le, folyamatosan járt, mintha sosem lenne elég a bódulatból. Végül kifulladva roskadtam össze. „Tönkretesz ez a nő!” – sóhajtottam magamban. Remegve kapcsoltam le a telefont, és némi erőt gyűjtve indultam vissza a helyemre. A gépet felélesztettem, ahol még az emailje várt a képernyőn. Újra elindult bennem a vágy, de gyorsan becsuktam a levelet, majd korholni kezdtem magam: „Nem, ennyire nem tekerheti el a fejem! Vissza kell vennem a kezdeményezést! Majd írok én neki olyan cifrát… Apropó: honnan tudta meg a privát mailcímem? Hiszen nem adtam meg neki, ahogy eddig az övét sem tudtam. Rejtély ez a nő!” Válaszként nyitottam egy új emailt, és annyit írtam neki: „Megbeszélés 10 perc múlva?” Alig két percen belül jött a válasz: „Nem lehet, 10 perc múlva ügyfélhez megyek!”. Azonnal megszólalt egy hang a fejemben: „Bugyi nélkül megy ki? Áááááh!” Gyorsan visszaírtam: „Annyi elég lesz! Gyere a kistárgyalóba, épp szabad. Ott várlak!” Zsebre tettem a bugyijait, majd hónom alá csaptam a gépem, mintha tényleg megbeszélésre mennék, és a kistárgyalóba mentem. Misty egy percen belül megérkezett, türelmetlenül csukta be maga mögött az ajtót. – Mi van? Mindjárt mennem kell, nem érek rá! – sürgetett. Erre előhúztam azt a kék bugyit, amit reggel nálam hagyott. – Ja, az? Miért? Baj, ha így megyek? – erre egy pillanatra fellibbentette a ruhája alsó részét. A puncija, és a szépen fazonírozott csíkja szinte világított. Egy másodperc volt csupán, ami pillanatnak tűnt, de a látvány a retinámba égett.

– Mi van? Most mondasz valamit, vagy csak iderángattál? – pörgette tovább a csípős nyelvét. – Itt a tegnapi bugyid is – vettem elő a másikat, ami nálam maradt, majd összefogtam az előbbivel. – Mit akarsz? Vegyek fel kettőt? Minek? Köszönöm, de már nem kell! Maradjanak csak nálad, ha már úgyis gyűjtöd a bugyikat – gúnyolódott. – A francot gyűjtöm! – álltam elé, és mélyen egymás szemébe néztünk. Láttam, hogy jól szórakozik rajtam. Legszívesebben ott helyben megcsókoltam volna. Elképzeltem, amint elkapom a derekánál, feldobom az asztalra, és a combjait szétnyitva azonnal magamévá teszem. De cselekvés helyett csak néztük egymást, hogy mit lép a másik. „Vajon elveszi tőlem a bugyikat, vagy makacsul azok nélkül sétál ki?” – Tudod mit? Nem adom neked! – kapta ki a kezemből a fehérneműket. Mindkettőt a markába gyűrte, majd az ajtó felé lépve még annyit mondott: – Ja, és egyiket sem veszem fel, csak hogy tudd! A telefonon lévő videókhoz meg jó faszverést kívánok! A következő pillanatban kilépett, és magamra hagyott. Őrjöngeni, ordítani tudtam volna a dacos ellenkezése miatt, és ráadásul tudta, nagyon is jól tudta, hogy pont a bugyitlanságával kergethet az őrületbe. „Bugyi nélkül megy ki az ügyfélhez!” – dobolt a fejemben folyamatosan. Fel tudtam volna robbanni, hogy mással is képes eljátszani azt, amit csak velem kellene. Fújtam egy nagyot: „Nem lehetek féltékeny! Nem lehetek az! Nincs rá alapom. Direkt cukkol, ne hagyjam magam! Csak egy módja van annak, hogy visszavághassak: ha tényleg elkapom, és olyan alaposan megrakom ezt a nőt, ahogy úri helyeken illik, másképp nagyon elszemtelenedik. De úgy tűnik, itt bent mégsem lehet az enyém. Kell az a swinger! Sürgősen!” Visszamentem a helyemre, és egy régi barátnőmnek levelet küldtem a privát mailemről. Bernie jártas volt a BDSM és a swingerek világában. Ez utóbbi tapasztalatára életmentő szükségem volt. Mielőbb meg kellett tudnom, hova érdemes menni, mik a szokások, és milyen szabályokat szükséges betartani. Csak egy óra múlva érkezett válasz: „Ezen a héten szabin vagyok, de a jövő héten, otthonról mindent részletesen megírok. Most nem lehet. Csók!”

Emeljük a tétet Egy hét? Egyből leizzadtam. Egy hét Mistyvel az maga az éden pokla. Addig bármi történhet. A naptárra néztem, és megláttam a hétfői céges megbeszélést. Bevillant az ötletem az értekezlet közbeni, asztal alatti mobilozásról. „Meg merjem tenni vagy ne? Ha épp akkor valami miatt haragudni fog, simán kivégez mindenki előtt. Ha meg nem kamerázok, vagy beteget jelentek, akkor gyávának, szájhősnek tart majd. A francba! Ha esetleg később érkeznék, akkor talán nem vele szembe, vagy mellé ülnék, és lehet, hogy megúszhatom egy rosszalló pillantással. Akkor esélyem sem lesz mobilozni, de legalább megmenekülök!” Délután nem láttam őt, de egy rövid, epés levél érkezett a privát címemre: „Ma hányadik kiverésnél tartasz?” Ahogy a levelet olvastam, eszembe villantak a képek, érzések: a pultnál történt bimbósimi, a szoknyafellibbentés, a kamerás felvételem, meg az a fotó, amin gúnyosan mosolygott. Nyeltem egyet, majd ismét meglátogattam a mellékhelyiséget, kezemben a mobillal. Miután visszaértem a helyemre, a következőt írtam Mistynek: „Volt pár igazán kiváló mozdulat, kár, hogy nem segítettél. A képed nagyon inspirálóan hatott. Apropó: ki készítette? Mert ahogy láttam, mindkét kezed foglalt volt.” A válasz viszonylag hamar megérkezett: „A barátom. Tegnap este felhúzta magát a bugyitlanságomon, és úgy gondoltam, ma reggel készíttetek vele egy képet. Megvolt a hatása, ezért késtem el. Bár ő azt hitte, bugyiban jövök dolgozni. Mégsem olyan rossz dolog meztelenül lenni a ruha alatt, mint elsőre hittem.” Még kérkedik is? Megjelent a képzeletemben, orgazmusba szédülve, hörögve fúrja fejét a párnába, miközben a fotón lévő ruha van rajta, és a karomba kapaszkodik. Azonnal célra állt a farkam. Bódult fejjel írtam vissza, némi köddel a szemem előtt: „Ebben a ruhában dugott meg? Reggel?” A válasz szédületes hatással volt rám: „Persze! Indulni akartam, és a fotó után kapott le. Olyat basztunk reggel, hogy percekig nem álltam lábra.” Amint a durva szóhasználat párosult a képzeletemmel, azonnal kész

voltam, újabb sétát kellett tennem a magányos kishelyiség felé. Mire visszaértem, újabb levél fogadott: „Nem jársz te túl sokszor a mosdóba munkaidőben?” Valószínűleg látta, hogy kimentem, de nem érdekelt. Baromira felhúzott. Ezek után még gúnyolódni mert rajtam? „Épp elégszer, sőt: talán kevésszer” – írtam vissza. „De nehogy meghalj nekem végkimerülésben!” – jött a szarkasztikus válasz. „Nem fogok, nyugi! Bírom a tempót!” – küldtem neki. „Csak egy nagyra nőtt kisgyerek vagy, aki szeret kukkolni.” „Szóval provokálsz?” – nyaltam meg a szám szélét. Nem vártam a válasszal: „Gyere csak el velem a swingerbe! Meglátjuk, ki a kisgyerek!” Éreztem, hogy dühíteni kezdett az alázása. „Ki mondta, hogy mi ott dugni fogunk?” – húzta tovább az agyam. Úgy tűnt, kitalálta, mire gondoltam. „Szóval még ott sem? Akkor most felállok, odamegyek, és elkapom az asztalánál!” „Ki mondta, hogy nem fogunk?” – kérdeztem vissza. „Csak találd ki, hová megyünk!” – tért ki a válasz elől. „Jövő hétre meglesz, aztán megbeszéljük, ha már az értekezletig nem tudsz várni” – írtam. Igaz, én sem tudtam kivárni, mielőbb a magamévá akartam tenni ezt a szemtelen nőt. „Akkor hosszú heted lesz!” – jött a titokzatos válasz, amitől máris zsongani kezdett a fejem. Megint tudta, mire gondoltam. Talán gondolatolvasó ez a nő? Tomboltak bennem a hormonok, az adrenalin egyre magasabbra tört. A racionalitásom kezdte megadni magát az eddig rejtett vágyaimnak, legszívesebben azt ordítottam volna: „Még és még játssz velem! Állandóan! Akarom!” Az eszem kétségbeesve sikított egyet utoljára: „Csak vigyázz, hogy más ne vegye észre!”, aztán elhallgatott. Kemény gombócot nyeltem. Csak annyit írtam vissza: „Igen… Hosszú lesz…” Erre már nem jött válasz. Ez a csend sokkal fenyegetőbb volt, mintha bármit visszaírt volna. Nem tudtam, mire készül, mi lesz a következő csapdája. Ráadásul még csak szerdát írtunk. Aznap este nem sokat aludtam. Másnap csak futtában láttam Mistyt, egy igazán érdekes, dögös egyberészesben jelent meg az étkezőben. Az alapból fehér, rövidnadrágos ruhája ujjatlan volt, itt-ott fekete részekkel megtoldva úgy, hogy a

tökéletes teste minden előnyét kiemelje. Hátulról alaposabban megszemlélve még melltartót sem láttam rajta. Persze mindezt egy hozzá illő, fehér tűsarkúval koronázta meg. Igyekeztem keresni a társaságát, de aznap már nem találkoztunk. Lehet, hogy ügyfélhez ment ebben a szívtipró szerelésben. Este a privát címére megírtam, hogy a ruhája igazán tetszett, észbontóan festett benne. Válasz nem jött, mint valami néma gyilkos, úgy hatolt a kése egyre mélyebben a vágyaimba. Még elalvás előtt is rá gondoltam, amikor megszólalt bennem a sziréna: „Te idióta! Még az kellene, hogy belezúgj! Csak játék, ne feledd! A végén még démonizálod, aztán plátói szerelem lesz mi? Kinőttél már ebből, nem vagy te zöldfülű tinédzser! Hogy képes egy nő így elcsavarni a fejed?” Hasonló, időnként szókimondó, ám elsősorban nevelő célzatú gondolatok záporában aludtam el. Másnap reggel zúgó fejjel ébredtem: „Mi a francért hat rám ilyen mágnesként ez a nő? Ez így nem mehet tovább, mert a végén tényleg a pincsije leszek, mint a többi kolléga! Ha ő nem figyel rám, akkor nekem sem kellene utána futnom. És a hülye fejemmel még azt hittem, hogy minden nap szívatni fog. Akkor játsszuk a passzív módit! Bár nem épp így gondoltam ezt a hetet. Viszont az üzlet az üzlet: elviszem a swingerbe és nem több! A jövő héten minden kiderül – már ha lesz mersze hozzá, és nem csak egy messziről jött nagydumás.” Miután bementem a munkahelyre, igyekeztem nem keresni a társaságát. Ebédig nem láttam, de aztán mégis kijött az étkezőbe az egyik kollégámhoz. Rám sem nézett, mintha ott sem lennék. Alaposan megnéztem az aznapi szerelését: vörös cipő, fekete, rövid szoknya, feszülős, fehér felső. Hátradőlt, megfeszítette a hátát, amitől a bimbója majd átszúrta a csipkés melltartót, az udvart akár tollal is körberajzolhattam volna. Óvatosan nyeltem egyet, nehogy észrevegye a sóvárgásom, mire előredőlt, a karjait maga előtt összefonva beszélgetett tovább, elrejtve a feltűnő jeleket. Pár mondat után felállt az asztaltól, és anélkül, hogy mi szót váltottunk volna, egyszerűen otthagyott minket. Megnedvesítettem a szám: ez egy nagyon erős, vizuális erőszak volt, ami a memóriámba égett. Aznap nem láttam többet, este már nyúltam volna a mail után, de eszembe jutottak a tegnap esti dörgedelmeim. „Nem nyalizhatok! Így is kisfiúnak vagy játékszernek tekint, akivel kénye-kedve szerint dobálózhat. Nem, nem írhatok neki! Ki kell engednem a gőzt, akkor talán megjön az eszem.” – zártam be a levelezőt, és inkább kerestem egy jó filmet kikapcsolódásnak.

Csak előre! A hétvége eseménytelenül telt. Volt, amikor Misty eszembe jutott, de azzal hűtöttem le magam, hogy biztosan többet képzelek bele, mint ami valójában. Vasárnap este levelet kaptam. Persze nem tőle, mert minek is írna, hiszen ki volnék én neki? Csak az egyik játékszere. Különben is van párja. Az emailt a vakációról hazatért exbarátnőm küldte, benne a swingerrel kapcsolatos tudnivalókkal, helyekkel, szabályokkal. Nem fogta rövidre, sok hasznos tippet adott egy magamfajta kezdőnek. Elgondolkodtam: „Vajon mennyire jön be majd Mistynek ez az életforma? Rákap, esetleg megutálja? Hiszen más dolog elképzelni valamit, és megint más megvalósítani azt.” Gondolataim az épp aktuális macska-egér játékunkra terelődött. „Hülye taktikát folytatunk, már ha a szótlanságot annak lehetett nevezni. Ez a ’ki bírja a másikat addig húzni, amíg az meg nem törik’ módszer elég kétélű: vagy meghajlik valamelyikünk (valószínűleg én), vagy ellaposodik a kapcsolatunk, később pedig érdektelenné válunk egymás felé. Kizárt, hogy ez hosszútávon fenntartható legyen. Már ha tényleg játékról volt szó, és nem én komplikáltam túl. Eszembe jutottak a katonák, akik árkokból lőttek egymásra. Végül ők sem vertek gyökeret a fronton, valamelyik irányba eltolódtak az erőviszonyok. Annak ellenére, hogy hány nőt ismertem eddig, egyik sem volt ilyen kemény dió. Vele szemben tényleg fel kell kötni a gatyám. Ráadásul nekem kellene kezdeményezni, mert tudja, hogy hétfőtől bármikor swinger-hírt kaphatok. Tehát várja, hogy szóljak, hiszen nem buta nő. A francba! Megint én húztam a rövidebbet. Nagyon okos!” – bosszankodtam magamban. „Rendben, de nem fogom pincsiként várni hétfőn. Majd szólok neki szerdán, hogy másnap lesz a páros este. Ha rugalmas, és tényleg el akar jönni, szakít rá időt. Vagy esetleg rá egy hétre. Kiderül. Hátha szerdáig mégis ő lép először.” Hétfő reggel alig vártam, hogy beérjek, kíváncsian vártam, mi történik aznap. Közben elhatároztam, hogy munka után személyesen fedezem fel a legjobban ajánlott helyet. Persze a Google térképen már előre

lecsekkoltam, de a saját szememmel is látni akartam a klubot. A weboldaluk szerint nagyon elegáns szobáik, belső tereik vannak. Ekkor libbent el mellettem Misty egy fekete-fehér csíkos ruhában, de szó nélkül tovább sétált. A színösszeállításon már meg sem lepődtem, abszolút kifejezte a kettős játékát. Még felmerült bennem a gondolat, hogy az ismerősi körében talán egyszerre halt meg valaki és született újjá, de ezt a morbid gondolatot elhessegettem. Formás lábait azért alaposan szemügyre vettem, nem lehetett kihagyni a megtekintésből. „Szóval még mindig játszod a távolságtartót? Rendben, ahogy akarod” – nyugtáztam magamban, és tovább nézelődtem a klub lapján. Nyitva tartás, árak, megközelítés – minden infó a rendelkezésemre állt. Már csak két napot kellett várni, és váratlanul ledobni a bombát. Biztos voltam abban, hogy addig úgysem szól hozzám. Inkább nekem kellett kibírnom, hogy ne csorgassam a nyálamat, hiszen én voltam az áldozat, akit ez a szemérmetlen nőszemély a látványával kínzott. Munka után a kocsival tettem pár kört a kiszemelt helyen és környékén. A ház semmiben nem különbözött az utcaképen látottaktól. Impozáns épület volt, de mégsem túl feltűnő. Abszolút illett a környék villái közé. Pár percnyi autós keringőzés után hazamentem. A keddi nap eseménytelenül telt, a gaz csábítót nem láttam. Első napot ezzel kipipáltam. Este, tervekkel a fejemben tértem nyugovóra. Kiötlöttem, mit írok neki, hogyan és mikor megyünk oda. Bár Misty esetében a tervem csupán álomnak tűnt, mert ki tudja, aznap milyen lábbal kel fel? Csak abban bízhattam, hogy követi a megállapodásunkat, de így is benne volt a pakliban, hogy visszamondja, az utolsó pillanatban gondolja meg magát. A kifogását ráfoghatja a napsütésre, vagy épp az esőre, netán egy kósza légydöngicsélésre. Szerdán sem találkoztam vele, talán ügyfélnél volt tárgyaláson (vagy csak került engem?), de a nap végén elküldtem neki egy rövid levelet: „Szia! Holnap délután hatkor legyél alkalomhoz illőn öltözve a nagytemplom előtti téren! Puszi!” Miután elküldtem, elégedetten bandukoltam haza. Nem számítottam semmilyen válaszlevélre, hiszen egy sort sem írt az utóbbi időben. Tudtam, hogy ezúttal sem fog, viszont másnap eljátszhatom odabent a rendíthetetlen kősziklát, ha valamilyen véletlen folytán mégis megjelenne. Elégedetten vigyorogtam, ahogyan végigsuhant bennem ez a gondolat. Legalább kapok némi elégtételt a nélkülözésért.

Elalvás előtt azért volt bennem némi drukk, hogy mi lesz másnap, de végül elnyomtam magamban az aggályokat. „Lesz ami lesz!” – döntöttem el, és a fal felé fordulva álomba merültem. A sejtésem helyesnek tűnt: csütörtökön egy igazán szexi, mélyen kivágott felsőben bukkant fel. Nem nézett rám, de tudtam: az imént húzta el az orrom előtt a mézesmadzagot. Jót somolyogtam magamban: „Dehogy megyek utánad! Még az kéne, hogy füttyents és máris ott teremjek? A francot!” Visszafordultam a gépemhez, és dolgozni próbáltam. Nagyon mulattatott ez az adok-kapok játékunk. Negyedóra múlva ismét végigvonult előttem, még az igazán bódító parfümfelhője is megcsapta az orrom. Ugyanaz az illat volt, amit a tárgyalóban is éreztem rajta. Ez már tényleg övön aluli ütésnek számított – szó szerint –, mert a farkam az izgató emlékek hatására rohamtempóban nőni kezdett. „A francba! Ez nagyon aljas húzás volt! Hát van szíve ennek a nőnek? Ezt tenni egy szegény kollégával!” – dohogtam legbelül. Igyekeztem higgadt fejjel nem odafigyelni rá, viszont miután még kétszer elment mellettem, legszívesebben azonnal utána ugrottam volna, nem sok hiányzott hozzá. A számítógép egerébe mentőövként kapaszkodva éltem túl az újabb támadásokat. „Kőszikla, bírd ki estig!” – nyugtattam magam. Végre eljött a műszak vége, rakétasebességgel siettem haza. Letusoltam, betettem pár gumit a biztonság kedvéért, hiszen ki tudja, mi történhet még a swinger után? Némi külsőigazítás után kocsiba ültem, és padlóig nyomva a gázpedált siettem a megbeszélt helyre. Folyamatosan azon gondolkodtam, vajon eljön majd, ott lesz a templomnál? Mivel rossz szokásához híven nem válaszolt a levelemre, feldobott érmének tűnt a dolog. Türelmetlenségemben már-már túlléptem a megengedett sebességhatárt, de így is lassúnak éreztem a tempót. „Ez az autó képes lenne a hangsebességre?” – futott át az agyamon az egyik piros lámpánál várakozva. Amikor a templom elé értem, nyugdíjas tempóra lassítottam. Kerestem, de sehol sem láttam Mistyt. Félreálltam, kitettem az elakadásjelzőt, ingerülten kiszálltam, majd elindultam a templom felé. „Hol a fenében lehet? Biztosan késik. Öt percet adok neki, aztán nélküle indulok tovább! Sőt: nem is ötöt, csak hármat, mert vajszívem van. De csak azért, semmi másért!” A bölcsességekben bővelkedő gondolatmenetemet két rövid dudálás szakította meg. A kocsim felé néztem, hogy megtudjam, melyik mazsola

nem tud kikerülni. Az egy dolog, hogy szabálytalanul álltam meg, de nem foglaltam el az egész utat. Ráadásul forgalom sem volt. Újabb dudálás következett a mögöttem ácsorgó, csilli-villi kasztniból, ezért közelebb mentem. Elképzeltem, amint kirángatom a jóembert a kormány mögül, és úriember módjára, válogatott szavakkal elmagyarázom neki a kikerülés szabályait. Összehúzott szemöldökkel néztem a szélvédő mögé, melyen át Misty integetett vadul, hogy induljunk. „A francba! Erről nem volt szó” – haraptam a számba, majd intettem neki, és beültem a kocsimba. Indulás után kihangosítva hívtam fel a céges mobilján. – Helló! Azt hittem, gyalog jössz, és együtt megyünk oda. – Azért, hogy elrabolj, és ki tudja, miket tennél velem? – adta az ártatlant. „Hogyhogy miket tennék veled? Szinte csak olyat, amit akár a klubban is.” Még végig sem gondoltam a kérdését, amikor folytatta: – Különben is, másképp hogyan jutnék haza? – Mondjuk úgy, hogy hazaviszlek – válaszoltam a nyilvánvalót. A régen hallott hangja máris elbűvölt, de a csalódottságomat nem tudta teljesen elfojtani. – Ó, de lovagias valaki! Kösz, de hazatalálok, nagylány vagyok már. Apropó, hová megyünk? – csilingelte, mintha az elmúlt hét meg sem történt volna. Ördögi ez a nő! – Hová mennénk? A klubba – ugrattam. – Haha, nagyon vicces valaki! – éreztem, hogy vette a lapot. – Úgy gondoltam, helyileg hová? – Csak kövess és megmutatom! – feleltem, de nem tettük le a telefont. Inkább hallgattuk egymás szuszogását, mintha attól féltünk volna, hogy a másik megszökik félúton. Néhány kanyar után mégis megkérdeztem arról, ami az elmúlt napok kapcsán bennem motoszkált: – Hogyhogy szóba állsz velem? – Miért ne állnék szóba? – Az utóbbi időben úgy vettem észre… – Pedig semmi sem volt. Te nem jöttél oda hozzám – vágott közbe ártatlannak tűnő hangsúllyal. Előre letettem volna a tízest az asztalra, hogy megint én jövök ki ebből vesztesként. Persze, ki lett a hibás, mert ő került engem? Én. Hiszen ő Misty, a Miss Tökéletes! Megadóan felsóhajtottam. „Lapozzunk! Megint nem fogom megtudni, mi volt valójában.” – Hoztál szexi fehérneműt?

– Nem, minek? – kérdezte sejtelmesen, majd pár másodpercig kivárt, hátha elvitt engem a szívbaj, de miután láthatta, hogy az autót továbbra is vezetem, mély sóhajjal folytatta: – Rajtam van. A kabát alatt. – Milyen kabát? Nyáron? – kérdeztem vissza, mint aki nem is sejti a választ, de az agyam leghátsó zugában pontosan tudtam, hogy a klasszikus, kabát alatt semmi öltözékben jött. Pontosabban: csak fehérnemű volt alatta. Nyeltem egyet. – Majd meglátod, ha odaértünk – hallottam a hangját némi kacérsággal fűszerezve. – Az még legalább negyed óra – válaszoltam sóhajtva. – Türelem! – csilingelte. Alig vártam, hogy odaérjünk, és alaposan megnézzem magamnak. Legbelül még morcoskodtam, mert azt hittem, utazás közben időnként legeltethetem rajta a szemem. Valószínűleg sejtette, mit szeretnék, ezért torpedózta meg a közös kocsikázást. „Vajon milyen barátja lehet, ha ennyire ért a férfiakhoz? Valami macsó mazochista? Vagy inkább egy szelíd mackó? Hozzá olyan pasi illik, akinek a kisujjában vannak a nők, akivel oda-vissza oszthatják egymást. Még nekem is nagy falatnak tűnik, pedig nem mondanám magam zöldfülűnek.” – Mi ez a nagy csend? – szakította meg a gondolatmenetem. Meglepett, hogy kezdeményezett. – Semmi, a swingeren gondolkodtam, milyen lehet majd – füllentettem. – Mit kell azon gondolkodni? – söpört le azonnal. – Majd lesz valahogy, ott kiderül, nem? Egyetértő hümmögéssel válaszoltam, miközben még egy kanyart vettem be. – Mindjárt ott vagyunk – szóltam, aztán pár sarok után leálltam az út szélére. Láttam, amint Misty is leparkolt. A kertvárosi peremkerület csendes házai között szálltunk ki a kocsiból. – Biztos jó helyen vagyunk? – kérdezte Misty a kocsija ajtaja mögül, mintha bármelyik pillanatban vissza akarna szállni. – Elvileg jó a cím – zártam be az ajtót, majd magabiztosan hozzá sétáltam. – Hová hoztál? Itt akarsz kivégezni ezen a drogtanyán? Ezért jöttünk ennyit? Bár itt a kutya se találna rám, az egyszer biztos – intett a mellette álló, rozoga, elhagyatott házra, miközben másik kezével még mindig az ajtót szorongatta. A betört ablakú, dülöngélő ház elkerülte a figyelmemet a felfedező túrám során. Megráztam a fejem, majd felnevettem:

– Dehogy akarlak kivégezni! Legalábbis nem úgy. Inkább ott kötnélek ki – intettem a klub háza felé, aztán felé nyújtottam a kezem: – Gyere csak bátran! De azért zárd be a kocsit, nehogy elvigye pár drogos! – kacsintottam vidáman.

Ismeretlen mélységek Miután Misty becsukta a kocsiajtót, végre megláttam az öltözékét. Pont olyan volt, ahogyan az úton is elképzeltem: egy hosszú, szinte bokáig érő, derékban megkötött lenge kabátot viselt, ami akár ruha is lehetett volna. Felsóhajtottam, amint jóllaktam a látvánnyal, majd felkínáltam a karom. – Nem bálba megyünk! – lépett oldalra előlem, és határozott léptekkel a kapu felé indult. – Ne olyan sietősen! – szóltam utána, és igyekeztem beelőzni. – Nem engednek be bennünket olyan simán! Még azt hiszik, mi is drogosok vagyunk… – Nem szállnál már le a témáról? – szólt nyafogva a háta mögé. Partnernőm a kapunál értem utol. Az oszlopon megnyomtam a csengőt, majd beleszóltam a mikrofonba: „Vörös hold kelt ma este”. – Miért nem „Rose felmászott a körtefára”? Vagy „Pizzát hoztam Mr. George-nak”? – kérdezte izgatottan foghegyről, de legyintettem. Nem én találtam ki a jelszót. A nehéz kapu épp annyira tárult ki, amennyire kényelmesen átléptünk a nyíláson. Pár autó parkolt az udvarban – talán mégis jó helyre jöttünk. – Mi meg kint hagytuk a kocsit – morgolódott Misty, ahogy végignézett a kínálaton. – Csak vigyázz, mert a végén még elviszi egy drogos… – húztam az agyát, mire szúrós szemmel, figyelmeztetőleg feltartotta a mutatóujját. Jót nevettem rajta, de nem cukkoltam tovább. Amikor a házhoz értünk, senki nem nyitott ajtót, Misty csak ennyit mondott: – Tök izgi! Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel? – súgta maga elé, láttam a feszültséget az arcán. Bíztam benne, hogy nem gondolja meg magát az utolsó pillanatban. Lenyomtam a bejárati kilincset, és nagyot nyelve beléptünk. Miután becsuktam mögöttünk az ajtót, felkapcsolódott a lámpa, és körbenéztünk. Egy apró, ablaktalan szobában találtuk magunkat. „Kintről nagyobbnak tűnt” – futott át az agyamon a cinikus megjegyzés, de egy újabb ajtó várt minket a kicsike előszoba másik oldalán. Ahogy azt kinyitottuk, sejtelmes fény és színorgia fogadott bennünket. A háttérben kellemes zene szólt, az

ajtónál egy hölgy mosolygott kedvesen: – Üdvözlöm önöket! – Üdv – szóltam első megilletődöttségemben, majd biccentés után folytattam: – Párost szeretnénk. – Értem. Jártak már nálunk? – kérdezte mosolyogva. – Még nem, ez az első… – feleltem bizonytalanul. Misty is tanácstalanul nézett körbe. – Nos, akkor gyorsan elmondom az alapvető szabályokat – kezdte a kis szőkeség. – A nem minden esetben nemet jelent. Aki ezt nem tartja tiszteletben, azt sajnos távozásra kell felszólítanunk. Lehet nézelődni, bár kellemesebben tölthetik az időt örömszerzéssel. A kék dobozokban óvszert találhatnak, alattuk törölközőket. A zuhany és az öltöző itt van jobbra, ahol kényelmesen levehetik a ruháikat. Tessék az óráik, ezekkel tudják zárni a szekrényeket. Több szobánk van: itt a földszinten, lent az alagsorban, valamint az emeleteken is. Kérjük, hogy az ablakokat ne nyissák ki, ezek mindenhol zárva vannak, a helyiség kellemesen légkondicionált. Az alagsorban medencét is találhatnak. Ha megéheznének, akkor itt a földszinten hátul találják a bárt, ahol koktélokkal és apró finomságokkal várjuk önöket, ez benne van az árban! – Nagyon köszönjük! – bólintottam, miközben kifizettem a belépőt, és felcsatoltam az órát. Jó, hogy csak ennyi volt a szabályzat, ennél többet már nem tudtam volna megjegyezni. Miután az idegenvezetőtől búcsút vettünk, alaposabban körbenéztem a helyen. Az elegáns, nem tolakodó berendezés meghozta a kedvem a huncutkodáshoz. „A hely tuti. Ráadásul partnerem is van, akivel…” – ekkor vettem észre, hogy Misty eltűnt mellőlem. Megint magamra hagyott. „Úgy olvastam, hogy nem kell elsőre megszabadulni mindentől, majd később meztelenkedek. Először inkább körülnézek!” – döntöttem el. Az öltöző legelső üres szekrénye előtt alsóra vetkőztem. Misty vetkőzését nem hallottam, őt sem láttam, hogy kiment volna. Pedig megnéztem volna azt a szettet, amit erre az alkalomra felvett a kabátja alá. Ahogy kiléptem az öltözőből, azt kívántam, bár minden kívánságom így teljesülne! Az ajtóval szemben állt türelmetlenül, a lámpák szórta színkavalkád kiemelte vörös csipkés, rafinált összeállítását. A melltartó kosara formára simult, tenyérbe illő halmait feszesen tartotta, Falatnyi tangáján éppen csak a csipkék borították azt a dombot, amit már úgy vágytam megcsodálni, érezni, csókolni. Kis szalag tette szemtelenebbé ezt a csodás összképet.

– Mi van? – kaptam az ívet. – Bámulsz még vagy megnézzük a szobákat? – Még bámullak – nyögtem, de a türelmetlen pillantása észhez térített: – Oké, menjünk! – továbbra sem mozdultam meg, annyira lenyűgözött a látvány. Egy fekete hajú, formásan telt hölgy jött le a lépcsőn meztelenül, aki sejtelmesen elmosolyodott, mindkettőnknek kedvesen köszönt, majd elsétált mellettem. Alaposan felmért engem. – Ha továbbra is itt ácsorogsz, akkor egyedül megyek – húzta fel az orrát Misty, és lendületesen benyitott a legelső szobába. Odabentről kéjes hangok hallatszódtak. Egy pillanat alatt visszacsukta az ajtót. – Bocsánat – rebegte maga elé zavartan, majd felém fordulva elnevette magát. – Mégis mire számítottál ilyen színpadias belépő után? Tapsviharra? – kérdeztem vigyorogva. – Swingerbe jöttünk. – Jól van, csak ez most… szóval olyan hirtelen volt – fordult el zavartan. – Akkor végy egy nagy levegőt és nyissunk be újra! – Biztos? – kérdezte úgy, mintha az élete függne a döntéstől. Mosolyogtam rajta, ilyen zavarban még sosem láttam. – Nyugi, csak menj előre! Hölgyeké az elsőbbség! – tereltem magam elé. – Ilyenkor bezzeg… – morogta összeszorított fogakkal. – Ki mondta nem olyan rég, hogy már nagylány? – cukkoltam. – Mély levegő, menni fog! Bátorítólag egymásra néztünk, majd lenyomtam a kilincset. Úgy léptünk be, mint aki múzeumban jár: áhítatosan döbbent arcunkra az volt írva: „nem akarunk zavarni”. A helyiségben három ágy volt, egymáshoz képest derékszögben, mindegyik a falhoz tolva. Mi a „porondra”, tehát a három ágy által közrefogott üres térre léptünk be. Szó sem lehetett arról, hogy a fal mellett lapítsunk. Az elrendezés egyértelmű volt: vagy az ágyakat választjuk, vagy az ajtót. A szobában félhomály uralkodott, csak pár, falba süllyesztett lámpa szolgáltatta a halovány fényt. A falak fagerendás mintája a turistaházakra emlékeztetett. A belépésünkre páran felemelték a fejüket, de a mulatság nem állt le, továbbra is nyögések töltötték be a szobát. Javarészt nem fiatalok feküdtek az ágyakon, inkább középkorú férfiak és nők ápolták az erotika művészetét. Ahogy láttam, mindegyik ágy foglalt volt, de rajtunk kívül még két férfi és egy nő állt középen.

– Sziasztok, Frank vagyok! – nyújtotta a kezét az egyik férfi a nézelődők közül, aki bár nem volt izompacsirta, de szimpatikus figurának tűnt. A kopaszodó, átlagos testfelépítésű férfi nálam kicsit alacsonyabb volt, pucéran, közvetlenül köszöntött. Igyekeztem nem zavartatni magam a meztelenség látványától. Gondolkodásra sem kaptam időt, mert szinte azonnal folytatta: – Látom, újak vagytok. Csak bátran! A kék dobozt ott találjátok az ajtó mellett, ha keresnétek – mutatott a hátunk mögé. – Köszönjük! – rebegte korántsem oly magabiztosan Misty, mint amilyen önbizalommal az irodában láttam. Ez a határozatlanság némileg meglepett: még őt is zavarba lehet hozni? – A fehérnemű felesleges, úgyis ledobjátok, amint ellazultatok – folytatta alkalmi idegenvezetőnk, miután kezet fogtunk a másik két várakozóval is. Mistyvel végignéztünk egymáson, aztán megvontam a vállam, és levettem az alsóm. Végül is ezért jöttünk ide, nem szemérmeskedni. Bár a kolléganőm még nem látott meztelenül, úgy döntöttem, akkor sem fogok szégyenlősködni. Itt mind ismeretlenek vagyunk másoknak. Valamikor le kell vetni a gátlásokat, ha már egy ilyen helyre jöttünk! Misty elhúzódott kicsit, láttam rajta, hogy nem oldódott fel teljesen. Talán nem így képzelte el az első alkalmat, amikor meztelenül lát engem. Igazat megvallva én sem, de így jött ki. Ez nem egy romantikus légyott, hanem swinger. – Frank – fordultam ismét a férfihoz –, mennyire vagy itt ismerős? – Mire vagy kíváncsi? – kérdezett vissza érdeklődve. – A többi szobában nem jártunk még, ott mik vannak? – Az emeleten kukkolós és privát szobák vannak, lent pedig a szado részleg. Misty felnevetett a „részleg” szó hallatán: – Hogy mi? Részleg? – kuncogott. – Én csak így hívom, mert túlságosan zárt hely nekem. De nézzétek meg! Itt, ahol vagyunk, ez a kedvenc szobám, kicsit a nyaralómra emlékeztet… – merengett valamerre. A következő pillanatban a baloldali ágyról felállt a nő, odalépett Frankhez és megcsókolta. Alsómmal a kezemben diszkréten kifelé indultunk, és ahogy becsukódott az ajtó mögöttünk, jelentőségteljes kérdést tettem fel Mistynek: – Fel vagy le? Az izgatottságtól szinte suttogva felelte: – Le! – Nem mondott többet, de a szeme csillogása elárulta, hogy

bejönne neki az erősebb vonal. – Biztosan akarod? – kérdeztem, mire csak bólintott, és a lépcsőhöz sietett, újfent hátrahagyva engem. Odalent nem égtek lámpák, hanem kis és nagy gyertyák lángjai szórták a halvány fényt. Balra, a medencében hárman fürödtek éppen, jobbra egy nehéz faajtó állt „Vörös szoba” felirattal. Misty az ajtó előtt topogott türelmetlenül. Úgy tűnt, mégsem mert egyedül benyitni. Mély levegőt véve nyomtam le a kilincset, majd beléptünk a félhomályos helyiségbe. Bent egyértelmű hangok fogadtak minket: – Hogy mondtad? – Igenis, uram! – hallottuk valahonnan. A szoba a nevéhez méltón mélyvörös színű volt, és itt is csak gyertyák világítottak. Előttünk egy nő térdelt leszegett fejjel, kezei a háta mögött megkötözve, a lábán béklyók, a nyakán lévő nyakörvből lógó pórázt az előtte álló férfi lazán tartotta a kezében. A parancsoló testén és a derekán bőrövek voltak, egyik kezében bojtos ostort tartott, a másikban a póráz végét markolta. Egy csapással fájdalmat okozott az előtte lévő nőnek. – Nem hallottam! – kiáltotta durván. A nő, mintha minden erejére szüksége lenne, úgy préselte ki magából a szavakat: – Igen, uram! – Helyes! – engedte le a kezét az úr. Ekkor vettek észre minket. A férfi biccentett, a nő csak némán felemelte a fejét. Újabb csapás érte a testét: – Nem nézel rájuk! A nő lesütötte a szemét, és csak annyit válaszolt: – Igen uram! Körbenéztünk a teremben, számomra ismeretlen eszközök sorakoztak az asztalon, láncok lógtak a falakon. Egy hatalmas X alakú kereszt is szemet szúrt nekem. Még vagy három pár volt ott rajtunk és az ostorozókon kívül. Az egyik nő láncra kötve sóhajtozott, szeme letakarva, a másik valami padon feküdt, de a hátsó sarokban mintha épp a férfi lenne az áldozat. Misty meg sem tudott szólalni meglepetésében, még a szája is tátva maradt. Jót mulattam rajta magamban: a munkahelyen bezzeg állandóan keménykedik, csicsereg, de úgy látszik, van olyan, amitől benne is megakad a szó. A szobában lévők végigmértek minket, némelyikük bólintott, majd folytatták korábbi tevékenységüket. Misty arcán izgalmat láttam, szemei kikerekedve falták a látottakat. – Kipróbáljuk? – kérdeztem tőle. – Szeretnéd?

– Persze, igen! – nyögött és nyelt egyszerre. Mögé álltam, kicsatoltam a melltartóját. – Mit csinálsz? – nézett rám elhűlve. – Nem mondtam, hogy veled! Először megdöbbentem, aztán bemérgesedtem. A dühtől csak annyit mondtam: – Oké, akkor jó szórakozást! – majd hátrafordultam, és a szobában hagytam. A földszintre tartva kettesével vettem a lépcsőfokokat, szinte fel tudtam volna robbanni. „Meg akartam kapni, ő kellett nekem! Érte még a BDSM fogásait is megtanultam volna, de ha ilyen önfejű, akkor a többiektől kapja meg azt, amit annyira szeretett volna!”1 1 Kivágott jelenetek: Alkalmi jótevő

Váratlan társaság Az utam az emeletre vitt, kíváncsi voltam a fenti szobákra. Az első szinten összesen négy helyiséget találtam, érdekességük, hogy nem volt rajtuk ajtó, helyükön egy paraván állt belül, takarva a kinti belátást. A paravánokon lyukak voltak és oldalról lehetett belépni a szobába. A szobák témái eltérőek voltak: elegáns, motel, orvosi és a szadoszobához hasonló vörös. Az orvosi szoba egy része tényleg rendelőnek tűnt, benne vizsgálóággyal. Mire mindegyik szobába benéztem, már arra voltam kíváncsi, hogy miként illik ezen a helyen viselkedni. Azt már elsőre is leszűrtem, hogy odabent mindig csak egy pár tartózkodott, a többiek vagy a paravánok mögül figyeltek, vagy az előtérben beszélgettek. Amikor a lépcsőn feljöttem, kaptam pár kíváncsi pillantást, de senki sem jött hozzám ismerkedni, inkább csak tisztes távolból figyeltek. Az emeleten összesen tizenöt ember lehetett, mégsem tűntek soknak. Láttam, hogy a paraván előtt páran kisebb akcióba kezdtek: simogatások, csókok, szájjal kényeztetések is előfordultak, amit mások az előtérből figyeltek. Ahogyan érdeklődve nézelődtem, felbukkant Frank, az önkéntes tanácsadónk. Régi ismerősként lépett hozzám: – No, hogy tetszik? – kérdezte. – Eddig nagyon izgalmas – feleltem némi bizonytalansággal –, de beszállhatok bárhová? – Elvileg igen, viszont arra figyelj, milyen jelzéseket ad a nő. A legkisebb ellenállás után vissza kell lépni. – És ha épp… khm… szóval akció közben vagyok? – Akkor is. Ne feledd: a nők mindig elsőbbséget élveznek! De tudd: ha neked sem szimpatikus valami vagy valaki, te is elutasíthatod. Nem kell megijedni! A legtöbbünk elég nyitott, hiszen ezért vagyunk itt. Amihez kedvünk van, azt csináljuk. Apropó: a csinos partnered merre van, hová tűnt? – Ő lent maradt a szado részlegen. – Ó… – mélázott el Frank. – Ha neki az a jó… Nézd csak, Gis épp szabad, menj hozzá bátran! – mutatott az egyik, paraván előtti formás nőre, aki terpeszben térdepelve lesett egy lyukon át a motelszobába.

– Hogy ki? – Giselle. Így mutatkozott be legelőször, amikor belépett közénk. A legtöbbünk álnevet használ, hogy ne érjen minket privát zaklatás. – Értem – bólintottam, majd intettem Franknek, hogy később találkozunk. Giselle egyik kezét a combjai közé bújtatta, másik kezével a falnak támaszkodott. Félhosszú, szőke haja eltakarta az arcát. Csípője pont olyan volt, amiben lovagláskor jól meg lehetett kapaszkodni, popsija markolásra formálódott. Középkorúnak tűnt, de feszes volt minden izma. Talán sportolt? Mögé léptem, lehajoltam, és hátulról gyengéden előre nyúltam a melléhez. Ujjaim összezárultak a csúcsán, amit óvatosan masszírozni kezdtem. Izgultam, mit szól hozzá, de elégedett sóhaj volt a válasz. Fejét félrefordítva nézett rám, kék szeme szenvedélyesen összeszűkült, vörösre festett száját bátorítólag elhúzta, majd visszafordult a lyuk felé. Megkaptam az engedélyt. Bár nem láttam, mit csinálhatott odalent a kezével, azért sejtettem: kemény magja alapos masszírozásban részesült. Halmát hol megmarkoltam, hol körkörösen formáztam, ezzel is egyre közelebb juttatva a csúcshoz. Hallottam, ahogyan egyre gyorsabban vette a levegőt, nyögések törtek fel belőle. Lehajtotta a fejét, teste heves remegésbe kezdett. A hullámok erősek és gyorsak voltak, pillanatok alatt átvágtattak rajta. Néhány másodperc múlva hátravetette a fejét, szemét behunyva mélyet sóhajtott. A kezem nem mozdult, mellette állva figyeltem a gyönyöre elmúlását. Egyszer csak oldalra fordította a fejét, majd annyit mondott: – Erős kezed van. De most te jössz! – Nem értettem, mit szeretne, ezért felállt, és rám parancsolt: – Térdelj a helyemre! Nem tagadtam meg az utasítást, engedelmeskedtem, a lyukon át pont ráláttam a bent összegabalyodott párra. Giselle olyan terpeszbe állított, ahogyan ő térdelt az előbb, majd átbújt a combjaim között, mint az autószerelők alvázvizsgálatnál. Az egyik könyökén megtámaszkodva felnézett rám. Megragadta a farkam, és lefelé húzva szopni kezdett. Másodpercek alatt megkeményedtem, ez a nő tudta a dolgát! A terpeszem egyre szélesebb lett, és hiába próbáltam kiegyenesedni, a kezével maga felé húzta a csípőm. A szája lefelé feszített, ami az ölemet még erősebb ingerekre késztette. „A végén még megfej engem ez a nő” – villant át az agyamon, egyáltalán nem tudtam figyelni a falon túl zajló eseményekre, csak

kapaszkodót kerestem, nehogy Giselle nyakára csússzak. Magam alá néztem, ahogyan a szőkeség behunyt szemmel szopott – felejthetetlen látvány volt. Feszülő férfiasságomat néha kiengedte a fogságából, de csak azért, hogy a golyóimat morzsolgassa, szívja be a farkam helyére. Kezeivel átbújt alattam, szinte a mellére ültem. Jobb markába fogta a farkam és tempósan verni kezdte, miközben beszívta az egyik golyóm. Teljesen beleszédültem abba, amit tett, és éreztem, hogy már nem sok van hátra. Talán tudta ezt, mert újra bekapta a lángoló makkom, erősen rám szívott. Felnyögtem a gyönyörtől. Kinyitotta a szemét, mélyen az enyémbe nézett, szájában a farkammal. Olyan elementáris erővel törtem fel és itattam meg, hogy alig bírtam megkapaszkodni az egyik kukkolónyílásban. A testem magatehetetlenül remegett felette. Két kezével erősen tartott, nehogy ráereszkedjek, miközben csak szívta és szívta az újabb löketeket. Végül kifulladva, remegő lábakkal, ingatagon néztem le alkalmi partnernőmre, aki elégedetten mosolyogva engedte ki a farkam a szájából. – Finom vagy! – súgta huncut szemekkel, majd kibújt alólam. – Köszönöm! – feleltem némileg erőtlenül, aztán mindketten felálltunk. Remegett a lábam, meg kellett támaszkodnom. – Egyedül jöttél? – karolt belém, és szorosan tartott, ami egyáltalán nem zavart. – Nem, egy ismerősömmel – fordultam felé, ahogyan az emeleti előtérbe léptünk. – Ő hol van? – Lent az alagsorban. – Gondolom, nem fürdik – somolygott rám Giselle. – Jól gondolod – mosolyodtam el. Végigfutott bennem a gondolat, hogy vajon mit csinálhat odalent Misty. Alkalmi társam mintha kitalálta volna, mi járhatott a fejemben, megszólalt: – Nyugalom, itt nem történhet olyan, amit ő nem akar. Inkább menjünk le mi is! – Látva aggódó pillantásom, hogy mit szerethetne még tőlem, nevetve hozzátette: – Fürödni! Csak nem másra gondoltál? Szégyellve az előbbi tévutamat, elmosolyodtam: – Nem, dehogy! – füllentettem, mégis mindketten tudtuk az igazat. Újra belém karolt, lefelé indultunk. Félúton jártunk, amikor egy középkorú férfi sétált fel, aki miután meglátta alkalmi társam, derült arccal üdvözölte: – Giselle! Jó újra látni! – majd felém nézett, azután vissza rá. – Csak óvatosan! Ne végezd ki szegény fiút!

– Óvatos leszek Bill, téged is jó látni! – nevetett Giselle, és útjára engedte a férfit. Nem kérdeztem semmit, a szőkeség úgyis elmondja, ki volt az illető, ha akarja. Ismét az alagsorban voltam, de ezúttal nem Misty volt a partnerem. Ránéztem a Vörös szoba ajtajára: mi lehet vele odabent? Giselle ismét kitalálta a gondolatomat, mert megfogta a kezem, és maga után húzott: – Nyugi, nem eszik meg! Gyere! A medencében senki sem volt, a korábbi fürdőzők valahová eltűntek. Talán ők is odabent lehettek? – Az a bajod, hogy túl sokat agyalsz – ült le, majd dőlt hátra Giselle, kezét a medence szélén pihentetve. Beléptem a vízbe, ami nekem maximum hasig ért. – Itt is szoktak szexelni? Dugni? – ültem le mellé. Felemelte a fejét, majd olyat sóhajtott, mintha az előbb szívott volna egy slukkot a cigarettájából, és kifújná a füstöt. – Mondom, hogy sokat agyalsz! – bámult felfelé, de aztán rám nézve folytatta: – Nem, a medence tabu. Itt nem szabad dugni. – Pedig… – ültem mellé, gömbölyű idomait gusztálva. Csábítóan formásak voltak. – Itt ne is gondolj rá! – legyintett. – A medence olyan, mintha svédasztal lenne: nem ott eszed meg az ételt, hanem a helyedre viszed. Itt maximum csak kóstolgathatod. – Meddig tart a kóstolgatás? Hol a határ, ha már dugni nem szabad? – Ha nagyon konkrét akarok lenni: ne élvezz bele! – felelte súgva. – Rendben – bólintottam, és a melle felé nyúltam, hogy újra a tenyeremben érezhessem. Ekkor nyílt az ajtó, majd Misty jelent meg kipirultan, meztelenül. Hangosan szóltam neki: – Hahó! Itt vagyok! – integettem lelkesen. Egy pillanatra meglepődötten állt meg, eszébe sem jutott, eltakarni magát. Végre teljesen meztelenül láthattam Mistyt. El kellett ismernem, jól állt neki. Nekem meg főleg a víz alatt. Miután a kollegina magához tért, a medencébe lépett, és vidáman megszólalt: – Sziasztok! Jól elvagytok? Bejöhetek? – Persze, van itt hely – hívtam, mintha mi sem történt volna fél órája. – Be sem mutatsz a hölgynek? – kérdezte vidáman, de némi szemrehányással a hangjában. – Ó, elnézést! Giselle, bemutatom a társam…

Nevet nem akartam mondani, hiszen ki tudja, Misty választott-e már álnevet vagy sem? Mire ez a kérdés végigfutott az agyamon, Misty máris kezet nyújtott: – Cat, örvendek! – Mint macska? – kapta a kérdést Giselletől. – Is, de a Cathrine-ből ered. – Á, értem! Érdekes… – mosolyogta bájosan Giselle úgy, ahogyan csak féltékeny nők szoktak egymással kedveskedni, aztán felém fordult: – Apropó, mi úgy gondolom, be sem mutatkoztunk egymásnak. – Igaz – nyújtottam felé a kezem, és kimondtam az első nevet, ami az eszembe jutott: – Steve vagyok. – Örvendek Steve, bár inkább más néven hívnálak: Mr. Secret. Misty hangosan felkacagott, majd csendesebben kuncogva ismételte: – Mr. Secret? Hah, ugyan már! – de Giselle mit sem törődve a gúnyos hahotázással, somolyogva folytatta: – Igen, mert kívülről nem látszik rajta az, ami valójában. Titokzatos, és meglepő dolgokra képes. Csak ne agyalna annyit! Az utóbbi mondatán elmosolyodtam: – Még új vagyok itt, a bénázásaimat nevezzük inkább tapasztalatlanságnak. Giselle úgy nézett rám, mintha azt kérdezné: „Ugye ezt te sem gondolod komolyan?” Végül csak beszólt: – Ne nézz madárnak, mert még elhiszem! – legyintett. Misty a szája szegletében feszülő mosollyal figyelte a párbeszédünket, de nem szólt semmit. Éreztem, hogy bosszantja a Giselle és köztem lévő összhang, mintha kihagytuk volna valamiből. Ez imponált nekem, akár igaza volt, akár nem. Giselle közelebb húzódott hozzám, átkarolta a vállam. Feloldva az egyre jobban érezhető feszültséget, megkérdeztem Mistytől: – És mi volt odabent? – Ha nem hisztiztél volna, most tudnád – felelte némi keserűséggel a hangjában. Úgy éreztem, az epés beszólása miatt megérdemli, hogy alá tegyek. Megkérdeztem tőle: – Visszamenjünk oda? – intettem a fejemmel az ajtó felé. – Nem kell, ti csak maradjatok itt! Érezzétek jól magatokat! – hallottam a sértődött választ. Egyértelműen megorrolt rám, főleg, hogy Giselle még egy mosolyt elengedett felé: – Úgy lesz, köszönjük! Érezd magad jól te is!

Több sem kellett, Misty olyan sebességgel indult el a medence lépcsője felé, mintha valami emberevő szörny tanyázott volna a vízben. Formás popsiját alaposan megcsodálhattam, amit szándékosan kitolt felém. Némán néztük, ahogy visszament a Vörös szobába, és majdhogynem becsapta maga után az ajtót.

Csak keményen! – Mindig ilyen duzzogós a kislány? – kérdezte Giselle, majd elgondolkodva hozzáfűzte: – Azért tetszel neki, tudod-e? – Azt kétlem – fordultam felé. – Inkább csak játszik a férfiakkal. – Ha játszana, nem érdekelte volna, hogy átkarollak. Volt vesztenivalója, de még nem tud küzdeni, vagy eddig sosem vesztett. Bár az is lehet, hogy csak szimplán tapasztalatlan és besértődött. Ki tudja? Az utolsó szavakat már a fülembe súgta, amitől elindult bennem a vágy vonata. Örömmel ültem fel, és vártam a szédítő robogást. A következő pillanatban a combjára markoltam. – Ne itt, gyere velem! – búgta, és maga után húzott, ki a medencéből. Volt két-három fekvőpad a lejárat mellett. Az egyikre felültem, vártam, mit szeretne tenni. Gyengéden a hátamra fektetett, majd a falon lévő kis polcról levett egy kisebb üvegcsét és egy kendőt. Egyből tudtam, mire megy ki a játék, örömmel belementem. Bekötötte a szemem, nem láttam ki az anyag alól, csak a búgó hangját hallottam: – Lazíts, hadd olajozzalak be! Nem kellett kétszer mondania, engedelmeskedtem neki. A karomat leengedtem magam mellé, a mellkasom szabaddá vált. – Így jó lesz? – kérdeztem izgatottan. – Csssst! Csak élvezd, ne beszélj! Majd én irányítok! Addig ne leskelődj vagy szólj, amíg nem engedem! Éreztem, amint az olajat a mellkasomra öntötte. Pár csepp lecsurgott az oldalamon, amitől libabőrös lettem. – Csak nem fázol? – kérdezte Giselle, de nem válaszoltam, mert ujjai gyengéden, ám határozottan masszírozni kezdtek. Tenyerét éppen csak megnyomva kente el az első adagot. Elégedetten morogtam, továbbra sem szóltam semmit. Hagytam, hogy kényeztessen, szinte előttem volt az arca, ahogyan elégedetten mosolyog. Mivel a szemem be volt kötve, az érzések hatványozottan erősebbek voltak. Abszolút értette a dolgát, legszívesebben megkérdeztem volna, hogy hol tanulta, de tartottam magam a megállapodásunkhoz.

A bőröm szinte itta az olajat, hiába voltam még vizes itt-ott. Újabb adag következett: egyre lejjebb haladt a hasam felé, ahol óvatosan simított, hogy ne legyen csiklandós. Minél közelebb járt az ágyékomhoz, annál keményebb lettem odalent. Már a dombomnál járt, amikor valaki épp arra járhatott, mert Giselle abbahagyta a simogatást. Nyögéseket, lépteket hallottam, és már emelkedtem volna, hogy levegyem a kendőm, amikor újra éreztem az ujjait, melyek visszanyomtak a padra. – Csssst! – csitított újra. Léptek zaját sem hallottam, valószínűleg az arra járó illető elment. Nyugodtan feküdtem vissza, és éreztem, amint újabb adag olajat nyomott a dombomra. Elégedetten sóhajtottam fel, izgatottan vártam a folytatást. Ujjaival határozottan elkente a síkos anyagot, ami lecsorgott a golyóim közé. A farkam keményre meredve várta, hogy alaposan megmasszírozzák, mégis elsiklott mellette. Nagyon értette a dolgát ez a nő! Amikor a hátsó bejáratomhoz ért, gyengéden körözött rajta, majd a golyómmal kezdett játszani. Tenyerébe fogta mindkettőt, hol meghúzogatta, hol morzsolgatta. Felnyögtem. Legszívesebben máris a makkomra húztam volna a kezét, de ez az ő játéka volt, hagytam, hadd kínozzon, ahogy neki tetszik. Alaposan bekente a farkam alatti részt, amikor megérintette a csúcsomat. Hangos, mélyről jövő sóhajjal nyugtáztam a mozdulatát. Ujjai egyre többször tértek vissza a makkomra, majd határozottan közrefogták: végre megadta a kegyelemhúzást. Majdnem felkiáltottam az érzéstől, amit halk kuncogás kísért. Isteni keze volt! Újra gyengéd masszírozás következett, amit ismét egy határozott húzás zárt le. Nem bírtam sokáig: bár csak párszor játszott rajtam, hamar megremegett a testem, szakadozva vettem a levegőt, aztán felrobbantam. Nem tudtam, hová fröcsköltem, csak az ujjait éreztem, amint újra és újra húznak, folyamatosan fejte a forró folyadékot. Nyögtem, hörögtem, de csak nem hagyta abba, az utolsó utáni cseppeket is kipréselte belőlem. Végül megkímélt és elengedett, a szememről lehúzta a kendőt. Hunyorogva tápászkodtam a könyökömre. A meglepetéstől elkerekedett a szemem: míg Giselle a fejem mellett mosolygott, Misty a csípőmnél törölgette a kezét. – Szép sorozat, hallod-e! – tépett új papírt a kollegina. Szóhoz sem jutottam. Meglepetten néztem Gisellre, de ő csak mosolygott: – Átengedtelek neki, és ahogy láttam, nagyon is megérte.

Nem tudtam mit mondjak. A szégyen, a döbbenet, a szemérmesség, és még jó pár érzés kavargott bennem. Erre igazán nem számítottam. – Egész este ott akarsz feküdni? – törölgette tovább az ujjait Misty. – Mert most én jövök, de odabent! – intett fejével az ajtó irányába. Némán bólintottam, mert kábultnak éreztem magam a döbbenettől. Ébresztésképp a combomra csapott fekete hajú kivégzőm: – Gyerünk! Induljunk! – És… Mi akarsz lenni? Dom, ugye?– nyögtem ki, ami elsőre az eszembe jutott. – Viccelsz? Sub leszek – nevetett fel, amitől még jobban megnyúlt az arcom. – Te? Sub? – néztünk rá megrökönyödve Giselle-lel. Úgy tűnt, nincs tisztában a szerepekkel. – Persze. Egyszer én is lehetek alárendelt, nem? – cáfolta meg a ki nem mondott gondolatunkat. – Menni fog? – kérdezte alkalmi társnőnk kétkedve. – Csak mert eléggé irányításmániásnak tűnsz. Misty tettetett sértődöttséggel fordult felé: – Lehet, de attól még nő vagyok! Giselle megadóan feltette a kezét, nem szólt semmit, azután hátat fordított neki. Felültem az ágyon, és miközben törölgettem magam, barátkoztam a gondolattal: nekem kell vezetnem Mistyt, ráadásul azt sem tudom, hogyan. Még sohasem voltam BDSM viszonyban senkivel. Főleg nem egy irányításmániással – ahogy Giselle fogalmazott. – Oké, menjünk! – adtam meg magam, hiszen ezzel az erővel egy toronyból is leugorhattam volna. A biztonság kedvéért azért még hozzátettem: – Ha valami nem tetszene, csak szólj! – Biztonsági szó? – kérdezett vissza, mintha már rutinja lenne az efféle játékokban. – Legyen mondjuk: iroda. Ha már onnan jövünk – vigyorogtam. Kezdtem egyre magabiztosabban érezni magam. Gisellenek búcsút intettünk, és mielőtt beléptünk volna a Vörös szobába, visszanéztem rá. „Nem lesz semmi baj” – sugalltam felé a szememmel, aztán az ajtó bezárult mögöttünk. Újra ránk szegeződött minden tekintet, mint amikor az első alkalommal jártunk bent. Pár másodperc múlva folytatódtak a játékok, mintha ott sem lennénk. Misty izgatottan suttogta: – Kikötözést akarok, meg olyan kis ostorral…

Szavába vágtam: – Itt csak azt akarhatod, amit mondok, érted? Igyekeztem keményen rászólni, de csak feleselt: – Csak azért mondtam, hogy… – Nem érdekel! – egyre határozottabb lettem, és ez tetszett. Végre nálam volt az irányítás. – Azt teszed, amit mondok! – Rendben – sütötte le a szemét. – Fordulj meg! – szóltam rá. Amikor nekem háttal állt, tenyérrel rácsaptam egyet a feszes popsijára. De régen meg akartam ezt tenni! – Au! – húzódott el. A háta mögül leakasztottam egy kis korbácsot a falról, majd keményen Mistyre szóltam: – Térdelj le, négykézláb! Szó nélkül megtette, ruganyos teste ívben feszült előttem. Meztelen alakja annyira természetesnek hatott, mintha mindennap így látnám, de a félhomályban még szebbnek tűnt. Háta megfeszült, és ahogyan homorított, popsiját kigömbölyítette, melle feszesen hegyesedett, fekete loboncát félrehajtotta a nyakán. Ott azonnal elvesztem a látványban, farkam meglepő gyorsasággal keményedett meg, mintha az elmúlt órákban ki sem facsarták volna. Misty várakozón nézett felém, és épp szólni készült, amikor magamhoz tértem. Határozottan rászóltam: – Ne nézz rám! Csak lefelé, értetted? – Igen – hallatszott valami sóhaj féle, de ez nem volt elég nekem. – Nem hallottam! Értetted? – Igen! – felelte határozottan, amit a derekára mért, kisebb suhintással díjaztam. Direkt nem a popsit vettem kezelésbe: azt ki kellett érdemelnie. Felnyögött, de bíztam benne, hogy nem ütöttem túl nagyot. Belém bújt a kisördög: vajon megérdemelne egy erősebb mozdulatot is? Ekkor eszembe jutott mindaz, amit a BDSM-ről olvastam: „Sosem szabad megtorlásról vagy bosszúról szólnia, csakis bizalomról, határozottságról, irányításról. Ő az én alávetettem, felelős vagyok érte. Csak úgy bánthatom, ahogy neki jó, és nem sodorhatom veszélybe vagy bajba.” Mély levegőt vettem, a következő lendület már a popsi felső vágásába ment, jobban csattant, mint az előbbi. Mégis kéjesebb nyögés hagyta el a száját. „Szóval így szeretné” – suhant át a fejemen. De nem kapta meg azonnal: az ostor puha végét a nyakához lógattam, éppen csak érintse a bőrét. Lassan végighúztam a gerincén, egészen a vágatig. Amikor odaértem jobban domborított, mint korábban, szinte várta a csapást, amit ezután mértem rá. A mozdulat gyors volt és hirtelen: Misty

felnyögött, szinte hörgött az élvezettől. Ilyen hangot sosem hallottam tőle, a hátam is libabőrös lett. De ez a kéj és az öröm felszakadt sóhaja volt. Újra kezdtem az utat a tarkótól a popsiig, majd ismét lecsapott az ostor. Még mélyebb nyögés szakadt fel belőle. Úgy gondoltam, hogy ezt játszhatnánk még egy darabig, de hangolás helyett jobbat is tehetnénk. – Tárd szét a combjaid, terpeszbe! – szóltam rá, miközben az ostorral noszogattam. Persze megtette, alig várta a folytatást. Az ostor csápjai a térdhajlattól indultak felfedezőútra, egyre feljebb a combján. Két lába közé léptem, és megcsodálhattam kinyílt, duzzadt ajkait, nedvesen csillogó pináját. Nyeltem egyet, közelebb hajoltam, az ostor elérte a popsivágatot. Ajkai helyett felkúsztam a csípőjéig, majd elindultam a másik combja felé. Szinte felém tolta magát, legszívesebben az izmos fenekébe hajoltam volna, hogy belefúrjam a fejem, és mélyen szántva nyaljam, szívjam az ajkait órákon át. Igyekeztem uralkodni magamon, csak finoman csaptam egyet az ajkaihoz. Hangos nyögés lett az eredménye. Talán pár csáp a megfelelő helyen csattant? Az ostor folytatta az útját a térdhajlat felé, végig a vádlin, egészen a bokáig. Ott újra megkóstolta a vékony bőrét, mire elfojtott szisszenés hallatszott. Megint felsiklottam, majd határozott csapás érte a húsos ajkakat. Újabb nyögés szabadult fel. Lassú kínzás volt, és láttam rajta, hogy még többet akart. Ide friss ötlet kellett! Félrenéztem, mit műveltek a többiek – egyből tudtam, mi következzen. A falra akasztva lógott pár kötél, az egyiket levettem. Mellettük találtam egy sötét kendőt. – Térdelj fel! – szóltam Mistyre mögötte. Felém fordult volna, de megróttam: – Előre nézz! A kendőt fél perc alatt a szemére kötöttem, nem szólt semmit. – Tedd hátra a kezed! – utasítottam határozottan, majd miután engedelmeskedett, a lábával összekötöttem, hogy ne mozduljon. Igyekeztem nem túl erősen megszorítani, de azért mégis érezze a törődést. Miután elkészültem, elégedetten néztem végig rajta. Szerencsére nem látta, hogyan méregettem, mert biztosan kikérte volna magának. Formás, keményen meredő bimbói, hátrafeszülő teste a vöröslő félhomályban nagyon izgató volt. Már eleget pihentem, hogy a férfiasságom ismét keményen álljon. Legszívesebben szájba dugtam volna, de talán ez még erős lenne neki az első alkalommal. Bár… Elmosolyodtam, és az ostort felemelve a nyakát kezdtem cirógatni. Mintha a kezemmel tettem volna, ráhajtotta a fejét. Pedig ez a játék nem cicasimogatásról és dorombolásról szólt, úgyhogy meglendültek a bojtok,

majd az egyik bimbójára csaptam le. Felsikított, de senki sem figyelt ránk, máshonnan is nyögések, sikolyok törtek fel. – Tudod miért kaptad? – kérdeztem korholón. – Igen – nyöszörögte. – Igen, mi? – csaptam újabbat a másik bimbóra, ismét sikoly hagyta el a száját. Ahogy lihegve kinyitotta, teljesen betoltam volna rajta a farkam. – Igen, uram! – nyögte lehajtott fejjel. Az ostorral az álla alá nyúltam, és megemeltem a fejét. Valahogy jó volt így látni azok után, amiket művelt velem az utóbbi időben. Elégedettség töltött el. Mégis éreztem: azzal, hogy rám bízta magát, vigyáznom kell rá. Az enyém, de nem szolgaként, hanem tiszta lélekként. „Eh! Mégsem puhulhatok el most! Ez nem az a hely és idő! Jó, hogy nem hullatok könnyeket!” – korholtam magam. Az ostorral megsimítottam az arcát, azután a nyakát. – Na azért! Ne mozdulj! – utasítottam határozottan. Némán bólintott, és vakon várta a folytatást. Az ostorral tovább simítottam az oldalán, le a derekáig, majd egy hirtelen mozdulattal – de nem túl erősen – a popsijára húztam egyet. Fel sem szisszent, viszont az arca megrándult. Újabb csapás következett, már kinyílt a szája. „Szóval bírod még?” – húztam mosolyra a számat. Erősebben lendítettem meg a bőrt, ami rendesen csattant a formás fenéken. Felnyögött. Nem sikítás tört fel belőle, hanem határozott, vággyal teli nyögés. Megint ráhúztam, ismét kéjes sóhaj hallatszott. Még vagy ötször sóztam rá, minden csapást kisebb sikolyok kísértek. – Nyisd ki a szád! – szóltam rá. Engedelmeskedett. A mutató és középső ujjam a nyelvére toltam, majd új utasítást kapott: – Szopd! Ellenkezést nem tűrve mondtam, nem tiltakozhatott, inkább élvezettel rászívott. Belegondoltam, hogy milyen lenne, ha ilyen intenzitással szopná a farkam? A gondolatra a makkom feszesre duzzadt. Újabb csapással tereltem el a fantáziáimat, mikor váratlanul rám harapott. – Csak szopd, ne harapd! – mordultam fel. Erőset húztam a formás hátsójára, amitől jobban megszívta az ujjaimat. Pont annyira, ami már akár kellemes is lehetne, ha… „Mit gondolkodom ilyeneken? Miért ne tehetném meg? Persze csak azután, ha már nem fog harapni.” Még háromszor csaptam le rá, csak azután húztam ki az ujjaim. Mivel egyszer sem harapott meg, kiérdemelte a bizalmam. – Ne… Hagyd! – lihegte. Ideje volt szintet lépni: a már feszülő makkom a szájához érintettem. Egy pillanat múlva utána kapott, és egyre beljebb nyelte.

Csattanás követte a mozdulatát, amit erős szívással hálált meg. Felnyögtem, de a végét elharaptam, nehogy észrevegye, mennyire élvezem a száját. Valószínűleg mégis elárultam magam, mert csapás nélkül is újra rám szívott. Nem hagyhattam büntetlenül ezt a magánakciót: kicsit nagyobbat sóztam rá. Cserében olyat szívott, hogy felhördültem. Láttam, megértettük egymást. A következő mozdulatom az előbbit utánozta, a szopás minősége is kiváló lett. Megkapaszkodtam a vállában egy pillanatra, mire megint szívott egyet. Felhördültem, mert egyre érzékenyebb lett a makkom, de nem engedhettem át neki az irányítást. „Még én vagyok a főnök, vagy mi!” – tértem észhez. Az ostort kettőnk közé engedtem, a jobb bimbója fölé, majd gyengéden megcsaptam. A vége véletlenül engem is megcsípett, azonnal felszisszentem. „Nem nekem való ez a korbács! Inkább csak őt csapkodom ezután is. Úgyis megérdemli!” Még a végére sem értem a gondolatnak, amikor újat szívott azzal a szopós szájával. Nem hagyhattam, hogy önállósodjon: a szabad kezemmel fekete fürtjeibe túrtam, megragadtam a fejét, és majdnem a torkáig toltam a farkam, de szinte azonnal kihúztam magam belőle, mielőtt öklendezne. Levegő után kapkodott, ahogy kibújt a makkom, de a következő pillanatban mégis utánam kapott, és a szájába vett. Újabb csapás jött, ismét betoltam a férfiasságom, ám ezúttal erősen rám szívott. Torkomból hörgés tört fel, kicsit tovább maradtam odabent. Mikor a hajánál fogva hátra akartam húzni, ellenállt, még erősebben szopott. Határozott csapást mértem rá, de ettől még inkább megszívott. „Ezt én is megszívtam. Megint átvette az irányítást. Csapdába kerültem, fogva tart a szájával ez a némber” – villant át az agyamon. – „Hát jó, akkor fokozzuk a tempót!” Amikor egy pillanatra elengedett, kihasználtam a fölényemet, és rászóltam: – Most megbaszom a szád! – szóltam lihegve, benntartva a makkom. Egy kisebb szívással válaszolt: beleegyezett. Az ostort félretettem, mindkét kezemmel megfogtam a fejét, majd akár egy bábut, úgy kezdtem el szájbakúrni. Nem engedtem el, erősen járattam benne a kőkemény faszom. Nem finomkodtam, ő pedig ahogy jó úrinőhöz illik: megszívta. Alaposan. Rendesen szorított, akár egy szűk punci, amitől nagyon érzékeny lett a makkom. „A francba! Ez így nem mehet sokáig, mert még telelocsolnám a száját és az arcát, pedig még meg akarom dugni!” – vágott belém a gondolat. Gyorsan kihúztam a szájából magamat, örült, hogy levegőt kapott, a

kimerültségtől lihegett. Nem tudta mi következik, de így volt jó: legyen csak bizonytalanságban. Szokja, hogy ilyen érzés is létezik a világban. Kerestem egy gumit, amit a makkom hegyére húztam, majd a szájához tettem: – Görgesd fel! – szóltam rá. Ajkát szorítva engedelmesen tette a dolgát, de félúton megállt. Egy ostorcsapás kíséretében mordultam rá: – Tövig! Hagytam levegőt venni, aztán újra magamra húztam a fejét. Szoros szájjal pödörte egyre feljebb, vigyázva a gumira, hogy ne harapjon rá. Szinte a torkáig szaladtam. Amikor öklendezni kezdett, lehúztam magamról. Lihegve, zihálva várta az utasításokat, de a biztonsági szót mégsem ejtette ki. Elismerőn csettintettem magamban a kitartását díjazva. Már-már csodálattal tekintettem az előttem térdelő, megalázott nőre. – Ügyes! Nagyon ügyes! – nyugtáztam hangosan a teljesítményét. Kerítettem egy magasabb zsámolyfélét, és elé tettem. Mögé léptem, majd újabb parancsot adtam: – Dőlj előre! Először éreztem a belőle áradó bizonytalanságot, hiszen hátra volt kötve a keze, nem látott, és persze azt hihette: arcra fog esni. – Azt mondtam: előre! – lendítettem az ostoron, ami a derekán csapódott. Megtette, amit kértem, óvatosan, alázatosan dőlni kezdett, majd a melle magasságában érte el a zsámolyt. Előre hajoltam, fekete fürtjeit összefogtam, megmarkoltam és hátra húztam. Felsikított, de csak egy pillanatra. Kemény feneke szinte pucsított, nedves ajkai éhesen tátogtak, epedve várták a faszom. Nem gondolkodtam sokáig: mögötte állva egy mozdulattal toltam belé tövig. Újabb sikoly érkezett, mire elégedett mosoly töltötte be az arcom. „Ideje betörnöm ezt a szukát! Amilyen méltóságos hercegnőt játszott velem, most legalább megtanulja, ki a főnök kettőnk közül!” Magam sem kímélve kapta a löketeket egymás után, a haja mint gyeplő szolgált: minden tolásnál hátra feszítettem a fejét. Érezze úgy, mintha a torkáig tolnám magam benne. Nyögések és sikolyok keveredtek egyfolytában. Már engem sem érdekelt, hogy hol vagyunk, csak az, hogy alaposan megbasszam ezt a ribancot. „Erre vártam hónapok óta, és végre most megkapja, de alaposan! Ráadásul tőlem!” Minden erőmmel kúrtam a húsos pináját, ami már úgy tocsogott, hogy a golyóimon folyt a leve. Hörgések törtek fel a torkomból, kijött belőlem a vadállat. Legszívesebben órákig keféltem volna eszeveszettül, de a testem előbb

adta meg magát, és az egyik erős lökésnél hatalmasat robbantam benne. Olyannyira feszítettem a fejét, hogy a sikítása egyre magasabb lett, miközben remegve, rángatózva, lihegve töltöttem belé a forró levem. Miután elengedtem a gyeplőt, ráborultam. Ziháltunk, minden porcikánk remegett, éreztem, ahogy az izzadságunk egybefolyt, testünk összetapadt, alig kaptunk levegőt. Remegő térdekkel álltam fel mögüle, és kihúztam belőle a már kisebbedő farkam. A gumit remegve csomóztam össze, és pár lépéssel odébb kidobtam. Amikor visszatértem, még ott feküdt térdelve, várva a sorsát. A kezéről és a lábáról levettem a kötést, majd felállítottam magammal szemben. Még mindig remegett. A szeméről felhúztam a kendőt, és megláttam csillogó, de fáradt tekintetét. Hitetlenül csóválta a fejét, de mégsem engedtük el egymás pillantását. Csak annyit súgott kimerülten mosolyogva: – Ez kibaszott jó volt! – majd a nyakam átölelve puszit adott az arcomra. Miután a cuccainkat összeszedve kiléptünk a szobából, meglepetésünkre Giselle fogadott bennünket a medencében: – Nocsak! Megjött a párocska? – somolygott, mire Misty fülig pirulva ült mellé. – Sokat tud… – csak ennyit válaszolt, én meg vigyorogtam. Naná, hogy elégedett voltam, ahogy megraktam a kolleginát. – Sejtettem… – somolygott Giselle, miközben végig engem nézett. – Akkor mára ki is végeztünk téged? – Abszolút – nevettem fáradtan. – De jól esik a fürdő, ellazít. – Gondoltam… – titokzatoskodott alkalmi partnerünk, majd gyengéden végigsimított a farkamon. – Lazítsatok csak, aztán remélem, még találkozunk! Felállt a vízből, megtörölközött, azután búcsút intve elindult felfelé. Amikor ketten maradtunk, Misty szembefordult: – Be kell neked valljam… – Ugyan mit? – néztem rá érdeklődőn. – Szóval… – sütötte le a szemét. – Valójában nincs barátom. Meglepődtem, nem számítottam erre a hirtelen őszinteségre, csak némán biccentettem, hogy megértettem. Egy vad szex felnyitotta, és ezt hozta ki belőle? Nem volt erőm kérdezősködni, ő pedig folytatta: – Ha azt hiszik, hogy van barátom, a legtöbben békén hagynak. De az előbbi után… – intett fejével a Vörös szoba ajtaja felé. – Szóval úgy gondoltam, hogy veled kivételt tehetek. Ha emiatt elveszne a motivációd,

vagy spannolt a gondolat, hogy megcsalom… – Spannolt, mert bevállalósabbnak tűntél, de korlátozott is – vallottam be. – Szóval ezután ne hagyjalak békén? Szívesen megtenném, ha odabent a pincsijeid… akarom mondani: udvartartásod is leszakadna rólad időnként – mosolyogtam rá. Válasz helyett inkább terelt: – Gyere te farkas, nekünk is mennünk kellene! – majd rámarkolt a makkomra. Felnyögtem, mire elmosolyodott: – Nyugi, ma már nem facsarlak ki, Mr. Secret! Kezdett visszatérni a fensőbb éne. Az előbbi villanásnyi őszinteség elpárolgott. Kétkedve néztem rá, majd intőn felemeltem a mutatóujjam. Ennyi elég volt, máris értette a célzást, és elmosolyodott: – Értettem, uram! – majd felnevetett. – Gyere, menjünk! Külön folytattuk az utunkat hazafelé, de még mindig bezsongva csicseregte a kihangosított telefonba: – Ez nagyon tetszett! Ide el kell jönnünk máskor is! – Rendben, de nem ígérek semmit – mosolyogtam. – Ne légy már ilyen lehangoló! – nyafizta. – Eljövünk és kész! – Rendben! – ismételtem magam. Előre féltem, mi lesz ezután a munkahelyen, miután lehiggad és elgondolkodik a történteken. „Biztosan nem bírja majd a helyén kezelni. A nők java megijed egy ilyen kettős, munka-szex kapcsolattól. De mit agyalok rajta? Örüljek annak, ami megtörtént, mert az tényleg frenetikus volt!” – somolyogtam elégedetten. Kezdtem feloldódni, de egy dolog még nem hagyott nyugton. – Te voltál az, vagy Giselle, amikor az asztalon masszíroztatok? – Komolyan nem tudod? – kérdezte huncut hangon. – Nem, mert előtte sosem fogtad a farkam. Sőt: szinte semmimet. – Akkor jó – jött a titokzatos válasz, majd némi szünetet tartva csak annyit tett hozzá: – Holnaptól semmi sem változik! – azután egy kattanás hallatszott a hangszóróból: letette a telefont. Úgy tűnt, nem szerette az érzelmes búcsúkat. „Aha, persze” – fordult meg a fejemben. – „Meglátjuk. Holnap.”

Másnapi ébredés Nem sokat aludtam, a fejemben folyamatosan cikáztak az újonnan átélt élmények. Elbűvölt Giselle titokzatossága és teste, ismét láttam magam előtt a Vörös szobában lezajlott eseményeket. A fejemben végül ismét Misty foglalta el a helyet. Szemtelensége, temperamentuma, és fekete sörénye kitöltötte a fantáziám. A farkam újra ácsorogni kezdett, pedig elég sokszor megkapta a magáét. Végül hagytam, hogy az egymást követő képek összekavarodva álomba szédítsenek. Eljött a péntek reggel. A munkahelyre tartva újabb kérdéseken zakatolt az agyam: „Mi lesz odabent? Misty mit tesz, mond, hogy fog kinézni? Hogyan nézzek ezután a szemébe? Ő vajon mit lép majd? Hozzám szól egyáltalán?” Miután beértem, a gondolataim továbbra is maximális fordulatszámon pörögtek. Legszívesebben felgyorsítottam volna az időt, pedig így is a végzetembe sodródtam, ami el is jött egy éppen popsi alá érő, virágmintás ruhába bújtatva, persze széles mosollyal körítve. Bármelyik férfi helyből lement volna pincsibe, nemhogy én. Nyeltem egyet, mély levegőt vettem, és éppen köszöntésre nyitottam a szám, amikor úgy libbent el mellettem, mintha ott sem lettem volna. Nem csak a látványtól, hanem a szemtelenségétől is maradt tátva a szám. Felháborított, hogy újfent semmibe vesz. Ennyire nem változott semmi? Mintha a tegnap este meg sem történt volna. Eldurrant az agyam, és utána mentem. Mire utolértem, már ülve fogadott, pontosabban rám se nézett, hanem a képernyőt bámulta, mintha az olyan érdekes lenne. Pedig csak valami táblázat volt hülye számokkal. Nem szóltam, inkább mellé álltam, hogy majd csak észrevesz, és leesik neki mi a bajom. Végül a monitor felé bámulva, félvállról megkérdezte: – Igen? – majd miután értetlenül vártam a továbbiakat, csak ezután nézett fel, és úgy folytatta: – Nincs mit mondanom. Nem értettem, hogy miért nincs. De mielőtt tovább gondoltam volna bármit is, inkább rövidre zártam az elszámoltatást: – Oké, csak annyit kérek, hogy ne kerülj! – Figyi, szerintem nyissunk tiszta lappal!

– Rendben – egyeztem bele azonnal, bár nem értettem, hogy mi ez a hangulatingadozás. „Milyen tiszta lapra gondolt? Miről van szó? Minek nyitni bármit is?” Teljesen összezavart. – Akkor ezt megbeszéltük! – állt fel úgy, hogy a hosszú combjait ismét megcsodálhattam. „Ha még egy kicsit előrehajolna, még a popsija is kivillanna” – villant be az agyamba, aztán gyorsan lehűtöttem a vágyaimat, és elkullogtam. A helyemre visszatérve vegyes érzések kavarogtak bennem. „Mi is ez a tiszta lap? Mire értette? Nem akar többet swingerbe menni? Vagy nem érezte jól magát? Netán pont ellenkezőleg, és nem akar elcsábulni? Akkor meg minek jött ilyen kihívó ruhában, amire tudja jól, hogy beindulok? Ennyi volt? Megvoltam, pipa és végeztünk? Tehát akkor az előbb kidobott engem?” Éles gondolat hasított belém: „Kihasznált. Talán a ruhával épp más áldozatra vadászik.” Egyre csak azon filóztam, hogy vajon ki lehet a következő áldozata. Kit fal fel utánam a „fekete özvegy”? Ekkor erős illat csapta meg az orrom. Felnéztem, és ő mosolygott rám. Fel tudtam volna robbanni a dühtől, hogy ismét úgy bájolgott, mintha az előbb mi sem történt volna. – Mi van? – igyekeztem visszafogni magam. Mégsem ordíthattam le a fejét mindenki előtt. Valószínűleg ezt nagyon jól tudta. – Várnak ránk! – csilingelte negédesen. – Ránk? – csodálkoztam, mert erre nem számítottam. – Mármint rád és rám? – Igen. Az egyik ügyfelem. A céget már régóta győzködtem, de csak most tudunk találkozni. – És miért én kellek? Nem találtál volna mást? Ott van például George vagy Brian…– „Pont én, nah, persze! Kell neked a balek, mi? Töröld csak belém a lábad, gyerünk!” – dohogtam magamban. – Most mit duzzogsz Hank? Amúgy is, mivel a többiek értekeznek… Döbbenten néztem körbe: az iroda szinte kiürült, a nagy puffogásban észre sem vettem, hogy csak ketten voltunk a teremben. „Jól itt hagytak, nem is szóltak a kedves kollégák. Persze emiatt meg én leszek a lúzer. Idióták!” – dühöngtem legbelül. – Meg amúgy is ez a heti megbeszélés már régóta a naptáradban van. Vagy elfelejtetted? – korholt le. „Tényleg egy lúzer vagyok. Szóval ezért hagytak itt minden figyelmeztetés nélkül.” De végig sem gondolhattam, mert Misty pattogós hangon folytatta: – Akkor most duzzogsz vagy mehetünk? A kettesben vár minket az ügyfél.

– Hogy hívják? – álltam fel. Beletörődtem, hogy ismét behúzott a csőbe. – Nem tudom, Daisy szerint valami nő jött. Eddig a kisfőnökkel beszéltem, az férfi volt, ő most nem ért rá, mert ma reggelre lebetegedett. – Rendben, menjünk! – engedtem előre. Ha már úgysem foghatom meg a testét ezután, legalább hadd gusztálhassam meg alaposan a formás lábát és a szemrevaló ruháját. Ismét kibújt belőlem a régi vadász: „Csak megemelném alulról a ruha szegélyét és… Áh, nem bírok szabadulni tőle! Vagy csak a látványától?” Végig sem gondoltam a csábító lehetőséget, amikor benyitottunk a kettesbe. A nő háttal állt nekünk, kinézett az ablakon. Igazán elegánsan volt felöltözve, ahogyan egy cég képviselőjéhez, vezetőjéhez illik. Félhosszú, szőke hajfürtjei a vállára omlottak, csípőjét formásan kiemelte a sötétkék kosztüm. A magassarkúja csábítóan formázta meg a szabadon lévő, izmos vádliját. „Rohadt jól néz ki ez a nő! És micsoda idomok! Lehet, hogy ideje lesz lecserélnem a házinyuszimat” – futott át rajtam a gondolat. – Üdvözlöm! – csicseregte Misty, miközben becsuktam magam mögött az ajtót. Ahogy a nő megfordult, mindkettőnk lába a földbe gyökerezett. Az előző napi mentorunk és kísérőnk állt előttünk: Giselle.

Vetélytársak Mindhárman döbbenten álltunk a szobában, egyikünk sem volt felkészülve erre a találkozásra. Végül Giselle elmosolyodott, és csak annyi mondott kinyújtott kézzel: – Üdvözlöm önöket! Örülök, hogy találkozunk! Miután magunkra találtunk, kezet fogtunk vele, majd udvariasan az asztalhoz invitáltam. – Nos – ült le az egyik székre pont velem szemben, miközben a tekintetünk egymásra szegeződött –, érdekelné a cégemet az önök ajánlata. Sajnálom, hogy a kollégám megbetegedett, de senki nem látta előre. Elhoztam a számításaimat, ami alapján… Csak folyt belőle a szó, pontosan tudta, mit akart. Egy határozott, és komoly tárgyalópartner ült velünk szemben. Miközben beszélt, figyeltem az arcát, hátha feltűnik az a kedves mosoly, amit a klubban láttam, de az üzletasszonyi szigorúsága egy pillanatra sem enyhült. Kettőnk közül Misty vitte a témát, hiszen a cég hozzá tartozott, én csak időnként közbe biccentettem, hümmögtem, miközben a szemem Giselleen legeltettem. Amikor a lábát keresztbe tette, és a combfix csipkéje kibukkant a kosztümszoknya szélén, onnantól bármit is beszélhettek, részemről rendben volt a megállapodás. Giselle nagyon is tudta, hogyan kell a hozzám hasonló, gyarló férfit a farkánál fogva vezetni. A fejemből nem tudtam elűzni a meztelen testének képét. Alig fél óra múlva ismét kezet ráztunk, miközben úgy vigyorogtam, mint aki betépett. – Nagyon örülök, hogy együtt fogunk dolgozni! – mosolygott kedvesen Giselle. – Mi is örülünk – rázott kezet Misty, mire csak annyit tettem hozzá: – Hát még én… – nyeltem nagyot sóvárgó arccal. – Oh, a névjegyem, parancsoljanak. Ha már a nagy zavarban elfelejtettünk bemutatkozni egymásnak… – nyúlt a táskájába, majd mindkettőnknek adott egyet-egyet. Alaposan megnéztem a kártyán álló nevet: Stephanie Morrow. – Nagyon köszönjük – motyogtam, és ízlelgetni kezdtem a nevét: Steph, Stefi…

Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy én is adjak egy névjegykártyát. Misty persze beelőzött, nem várta meg, hogy felébredjek a csipkerózsika álmomból. – Hank – somolyogva ízlelgette Giselle a nevem, miután elvette a kártyám. – Érdekes név és lényegre törő. Köszönöm! Mikor már a tárgyalón kívül voltunk, üzlettársunk felém fordult: – Oh, megkérhetném egy szívességre? – nézett a szemembe. – Lekísérne a kocsimhoz? Még eltévednék ebben az irodaházban. Alig találtam ide… – Természetesen! – mosolyogtam, de fél szemmel Mistyre sandítottam, aki a szemeit forgatta. Jót mulattam magamban: mindannyian tudtuk, mire megy ki a játék, de a kollegina végül nem szólt semmit. Egy perc múlva már a liftben voltam Giselle-lel. Alig csukódott be az ajtó, csillogó szemekkel fordult hozzám: – Ez a csaj… Hihetetlen! – El ne kezdd nekem dicsérni! – húztam el a szám. Eszembe jutott, hogyan bánt velem a megbeszélés előtt. – Mi bajod van vele? Nagyon okos, ráadásul kemény és határozott. – Aha, persze… – sóhajtottam. – Épp a megérkezésed előtt dobott ki. A tegnap történtek után. Egy fekete özvegy, én meg belesétáltam a hálójába. – Nem csodálom, hogy csapdába estél – mosolyodott el Giselle. – De tudod: velem nyitott lehetsz. Akkor hagyd őt a fenébe! Majd talál mást! – Könnyű azt mondani! Miután felfalt. – Tudod mit? Legközelebb légy az én partnerem a klubban, aztán meglátod, kell-e még neked. Oké? Ekkor nyílt a liftajtó. – Oké – adtam meg magam. A parkoló csendes volt. A kocsiig kísértem a huncut szőkeséget. Épp azon gondolkodtam, hogy elkapom egy csókra, de megszólalt: – Nem, itt nem! – Mit nem? – hökkentem meg. – Gondolatolvasó vagy? – Elég egyértelmű, mit akarsz. Figyelj jobban a testedre! Különben azért mondtam nemet, mert egyrészt közhelyes lenne, másrészt ha nem vagy a párom, akkor ami a klubban történik, az ott is marad, ahogy Giselle is. Itt a kinti világban csak Stephanie van. Rendben? Elmosolyodtam. Abszolút igaza volt. Megemeltem a kezét, és egy finom kézcsókot leheltem rá. – Igen, ezt már szabad – mosolyodott el, majd beszállt a kocsiba. Búcsúzóul egy huncut pillantást küldött felém. Ahogy kiállt a

parkolóhelyről, intettem neki, mire felvillantotta az indexet, és gázt adva eltűnt a kanyarban. Arcomon elégedett mosoly ült: „Ő tényleg igazi nő, aki tudja, mit csinál. Ráadásul sokkal tapasztaltabb, mint Misty.” Izgalmamban megnyaltam a szám. „Abban is igaza van, hogy minek pocsékolom az időm olyanra, aki csak játszik velem, és néha maga sem tudja, mit akar?” Ezzel a gondolattal, és széles vigyorral sétáltam vissza a helyemre. Két percig sem ültem a székemen, amikor Misty jelent meg türelmetlenül faggatózva: – Na? Elkapott? Csak mosolyogtam rá: – Persze – füllentettem. Higgyen azt, amit akar. Különben is, ha úgy nézzük, Giselle tényleg elkapott. Misty mögé sandítottam: „Hol hagyta a hódolók népes csoportját? Egy sem kísérte el a hercegnőt?” – És mi volt? – kíváncsiskodott tovább, aprókat kopogva a székem háttámláján. Jót mulattam a toporzékoló féltékenységén. – Semmi különleges – vontam meg a vállam, és unottan befordultam a gép felé, ezzel is jelezve, hogy a részemről lezártam a beszélgetést. Kinyitottam egy igazán érdekfeszítő, és lebilincselő statisztikai táblázatot, hogy lássa, milyen elfoglalt vagyok. Pár másodpercnyi néma várakozás után duzzogva, a magassarkújával hangosan kopogva vonult el. „Csak nem bosszús lett a kisasszony? Beütötte azt a fennhordott orrát?” – néztem kárörvendőn a formás popsija után, amit dühösen riszált. – „Ki is akart új lappal kezdeni és lerázni pár órával ezelőtt?” Elégedetten dőltem hátra, mert Giselle kiütéses győzelemmel vitt el Mistytől. Tudtam, hogy jobban jártam, Misty pedig úgysem keresi ezután a társaságom. Legalábbis így hittem. Délután a cég hercegnője már ismét az „udvartartása” társaságában sétált végig a folyosón a dohányzó felé. Jót somolyogtam a piti bosszúján, de nem vettem magamra. Még hazaindulás előtt megjelent egy esemény a naptáramban: marketing megbeszélés lesz hétfőn. Morogtam, hogy ezt is az utolsó pillanatban találta ki valami nagyokos, de nem tehettem mást, elfogadtam, majd lezártam a gépet. Egész hétvégén Giselle körül jártak a gondolataim: mennyire más volt a tárgyaláson! Mintha két külön nő lakozna benne: az asztalnál kemény üzletasszony, a klubban huncut játékostárs volt. Csodáltam, hogy milyen jól tudta kezelni a két személyiségét. Misty alig-alig bukkant fel a fantáziámban, talán csak az a jelenet, amikor a klubban szájba dugtam.

Az a szopós arca nagyon megragadt az emlékeim között, de végül elhessegettem ezt a képet. Giselle-ben több lehetőséget láttam. Úgy éreztem, visszatért az elveszettnek hitt eszem.

Megbeszélésen Észrevétlenül jött el a hétfő, Mistyt a délelőtti megbeszélésig nem láttam. Amikor a tárgyalóhoz értem, az ajtó előtt pár kollégával beszélgetett. Combközépig érő sötétzöld ruhában feszített, formás lábait fekete harisnyába csomagolta, ami szemet vonzóan mintázott volt: pöttyök borították egészen a bokájáig. Ahogy gyanútlanul nyugtáztam a kellően vérpezsdítő látványt, akkor vettem észre, hogy cipő nem volt rajta, levette. Némileg meglepődtem ezen a lazaságon, hogy ennyire otthon érzi magát a cégnél. Bár ha senkit sem zavart, a részemről nem volt akadálya. „Talán feltörte a lábát az aktuális tűsarkúja, amiben reggel jött?” – merengtem el a formás boka felett. A kis csoporthoz léptem, diszkréten köszöntem, de mintha meg sem hallották volna, megállás nélkül folytatták a szövegelést. „Akkor én már itt sem vagyok!” – álltam odébb a gondolatommal magamra maradva. Bosszantott, hogy megint levegőnek néztek, de úgy döntöttem, inkább másfelé terelem a gondolataimat. Mondjuk Gisellehez. „Ez a nő milyen jól észrevette a jeleket, amiket küldtem! Lehet, hogy tényleg jobban kellene vigyáznom, mit mutatok magamból? Mert így tálcán kínálom magam Mistynek. Igaz, eddig pont ezt szerettem volna, mert úgy gondoltam, jobb nyílt lapokkal játszani, de az utóbbi időben kihasznált, és csak szórakozott velem. Igaza lesz Giselle-nek: nem kellene ennyire láttatni a gondolataimat.” Nem merenghettem tovább, mert a tárgyalóba indultunk. A helyiség hosszú alakú volt, középen egy nem túl széles asztallal, ami körül húsz ember kényelmesen elfért. Ez alkalommal csak tízen voltunk. Alig ültem le, velem szemben Misty foglalt helyet. „A francba!” – szorítottam össze a fogam, de ő rám se nézett, tovább folytatta a beszélgetést. Amikor bejött a főnök – aki az asztal túlsó végébe állt a prezentációhoz –, minden szem rá szegeződött, néma csend lett. – Üdvözlök mindenkit! – kezdte a mondanivalóját. – Ugye mindenki elnémította a telefonját? Általában csendes módban használtam a mobilom, de azért a biztonság kedvéért ránéztem. Akkor vettem észre, hogy üzenetem érkezett. Gondoltam, gyorsan elolvasom, hátha valami fontos dolog, ami az

értekezleten is jól jöhet, mikor a feladóra esett a pillantásom: Misty küldte tíz perce. Nyeltem egyet, majd megnyitottam. Mint akit fejbe vertek, úgy fordult meg velem a világ. Az üzenetben egy kép volt, amit még reggel, az asztalánál készíthetett, pontosabban az alatt. Az üzenet csak ennyi volt: "Jó megbeszélést!", de kit érdekeltek a jókívánságok, ha a fotó önmagáért beszélt? Enyhén szétnyitott combokkal ült a pöttyös combfixben, persze bugyi nélkül. „Kezdte elfogadni a fehérneműtlenséget, vagy a játék kedvéért hagyta otthon?” Nyeltem egyet, talán halkan fel is sóhajtottam. Alig szusszantam, amikor észrevettem magam és gyorsan bezártam a fotót. Mistyre néztem, de ő csak a főnököt bámulta meredten, miközben én az asztal alatt meredtem. Hitetlenkedve csóváltam a fejem: „Hogyan képes valaki ennyire elterelni a gondolatait vagy uralni a testét? Hiszen pontosan tudja, hogy az imént néztem meg a fotót. Mégis úgy tesz, mint aki észre sem vesz. Na jó, elég legyen!” – sóhajtottam fel legbelül. Igyekeztem a főnökre figyelni, aki pár gondolatot osztott meg a cég jövőjéről. Szinte egy perc sem telt el a képtől való elszakadásom óta, azt éreztem, hogy szemből egy láb nyomkodja az ágyékomat. Óvatosan lenéztem, ki lehetett az. A fekete harisnyába bújtatott ujjak tulajdonosa határozottan, célirányosan tapogatta ki a nadrágom dudorait az asztal alatt. Mistyre néztem, aki továbbra is a főnököt bámulta, de a szempillája egy pillanatra megrebbent – ebből tudtam, hogy észrevette a nézésem. Fátyolos szemmel fordultam a bemutató felé, és kicsit beljebb húzódtam az asztal alá, teljesen az ölembe engedve a kutató talpát. Megadtam magam, bármit tehetett velem – bár eddig is elvette, amit akart. A talpa hamar megtalálta, amit keresett: a masszírozástól egyre keményebb farkam határozottan próbálta áttörni a szűk anyagot. Nem finomkodott: célirányosan nyomkodott, fel és legörgette az egyre jobban feszülő tagom. Próbáltam fapofát vágni, de a fejemben egyre többször jött elő Misty reggeli fotója. „Bugyi nélkül ül velem szemben!” A kezem remegett, elvesztettem a bemutató fonalát, azt sem tudtam miről volt szó, mit magyarázott a főnök. Tekintetem elhomályosult, az egyik kezemmel az asztal alá nyúltam, és gyengéden masszírozni, simogatni kezdtem a követelőző lábfejet. A távolból mintha a nevemet szólították volna, aztán mindenki felém nézett. Zavartan megköszörültem a torkom, igyekeztem visszatérni a józanság talajára, miközben annyit krákogtam hozzá: – Khm… Igen… Persze. – Jó, akkor ezt megbeszéltük! – nyugtázta a főnök. Tanácstalanul

néztem Mistyre, mert nem tudtam, mire mondtam igent, de ő továbbra sem nézett rám, ráadásul a lábát is elhúzta az ölemből. Teljesen megzavarodtam, a főnökre próbáltam koncentrálni, hátha elejt pár infómorzsát, de témát váltott. Bennem totális káosz uralkodott. Misty lábjátéka és fotója kavargott az agyamban, azzal a hátsó gondolattal, hogy beleugrottam valamibe, amiről mit sem tudtam. Legalább tíz percig őrölt bennem a kétség, mire végre véget ért a szófolyam, és kiengedtek minket. Az ajtó előtt azonnal Mistyhez léptem: – Mire mondtam én igent? – motyogtam úgy, hogy a többiek ne hallják. – Aki nem figyel és alszik az eligazításon, az így járt – csilingelte vidáman, és magamra hagyott. „A francba! Mégis mit vártam ettől a nőtől? Majd pont ő lesz a segítségemre? Vicc. Akkor most kérdezzek meg mást?” – járt az agyam kétségbeesetten. Hirtelen ugrott be a mentőötlet: megbeszélés után általában körbeküldik a feladatokat emailben, abból csak kiderül, mit vállaltam magamra. Nem sokkal később megtudtam: hamarosan egy projektbe kezdünk Mistyvel, és még két embert kapunk magunk mellé. A célunk egy közeljövőben betelepülő nagyvállalat megkörnyékezése lesz, és a lehető legjobb áron kell üzletet kötnünk. A csapat vezetőjének persze Mistyt nevezték ki. Elég nagy hal lehet, hogy négy ember is foglalkozik vele. A projekt indulásakor szólni fog a főnök, ami bármikor megtörténhet, amint elérkezik az ideje. Egy válogatott káromkodásgyűjteményt engedtem el magamban, majd igyekeztem gatyába rázni a gondolataimat. „Ha Misty lesz a vezető, akkor csak másodhegedűs lehetek alatta, ahogyan Giselle cégénél is, ahol persze megint övé lesz az érdem. Hiába is próbálnám megkerülni Mistyt, nem tehetem meg. Abszolút ki leszek neki szolgáltatva, pedig pont ezt nem akartam. Így végképp nem tudok elszakadni tőle. Pedig jó tervnek tűnt, hogy időnként összejárok Giselle-lel, és Mistyt megpróbálom nélkülözni egy időre. Erre még többet fogok találkozni vele. A francba!” Épp visszaültem a helyemre, amikor a telefonom rezegni kezdett: üzenetem érkezett. A kijelzőre néztem: Misty küldte. Remegve nyitottam meg, majd amint megláttam a képet, a pulzusom ismét az egekbe szökött: a cég mosdójából küldte, amint a felhajtott ruhája alatt magához nyúlt, ujjaival kinyitotta az ajkait. Kedvesen csak annyit írt mellé: „Tudd, hol a helyed! Csak keményen!” A farkam engedelmesen és azonnal vigyázzba vágta magát, ahogy azt a hercegnő óhajtotta. A szívem majd kiugrott a helyéről a váratlan

meglepetés láttán. Épp felálltam volna a helyemről, amikor Misty libbent el előttem kezében a telefonnal, de rám sem nézett. „Most jött a mosdóból!” – dübörgött a fejemben. Nem bírtam tovább, azonnal indultam kiverni a feszültséget. A fotó és a szöveg megtette a hatását: pár húzás elég volt a robbanáshoz. De hiába vártam az enyhülést, nem ment össze a farkam, folyamatosan lüktetett, követelte a magáét. Olyan erősen rángattam, hogy alig egy perccel később már fájdalmas volt megérinteni. „Beleőrülök ebbe a nőbe!” – zakatolta az agyam. Minden fronton támadást intézett ellenem úgy, hogy nem kaphattam el egy kiadós menetre. Úgy játszott velem, mint macska az egérrel. Próbáltam tisztán gondolkodni, de nem ment. Elvette az eszemet, a gyengémbe talált. Teljesen kiszolgáltatott lettem. Élvezte, hogy ellenem fordíthatja a szexfüggőségem. A felismerés némileg fejbe csapott. „Hogy lehetek báb a kezében? Hogyan veheti át ennyire a vágy az eszem feletti uralmat? Higgadnom kell, és akkor talán nem lesz baj. Gyerünk, mély levegő! Nyugi!” Aznap már nem találkoztam vele, igyekeztem regenerálódni, ami nehezen ment. Főleg úgy, hogy a két fotó többször is elcsábított, aminek a következménye az lett, hogy végül délután még egyszer kivertem, bármennyire is sajgott a makkom. Persze kizárólag feszültségoldás címén tettem. Lefekvés után a gondolatok nehezen hagytak aludni: a bestia és a végzet asszonya képek kavarogtak bennem vele kapcsolatban. Végül a nagy zűrzavar álomba hajszolt. A keddi nap meglepő nyugalommal telt: sem Misty, sem Giselle nem bukkant fel. Bár a forróvérű kolleginától kaptam némi eligazítást levélben, de abban is csak hivatalos szövegezést olvashattam, sem egy humoros beszólás, sem egy utalás a korábbi dolgainkra nem állt benne, csak a puszta projektadatok kerültek felsorolásra, aminek utánanézett. Az adatokat átnézve elgondolkodtam: „Vajon jelent valamit ez a visszahúzódás vagy csak ügyel az inkognitójára velem kapcsolatban? Bár érthető, hogy vigyáz a jó hírére, és a cégben kialakított imázsára. De az is lehet, hogy csak kaptam egy pihenőnapot. Vagy akár egy hetet. Ki tudja? Nála semmi sem biztos, csak a munka.”

Ebédidő A szerda eseménytelenül indult, de tíz óra körül hívásom jött: – Helló! – búgta egy ismerős női hang a telefonba. A hátam is beleborzongott, de nem a rémülettől. – Helló! – válaszoltam vissza fülig mosollyal kísérve, egyből tudtam, ki keres. – Egyeztetnünk kellene pár dologban – a szavai az agyamig kúsztak, és belülről bizseregtettek meg. – Rendben, mikor? – nyaltam meg a szám szélét, ami hamar kiszáradt az izgalomtól. – Ebéd a Tavernában? – Fél tizenkettő? – kérdeztem vissza remegő hangon. – Részemről rendben, akkor ott. Másnak nem kell tudni róla. Szia! – a rövid válasz után megszakadt a vonal. Elégedett mosollyal nyomtam ki a telefont, amikor egy másik ismerős hang szólalt meg mellettem: – Mi ez az elégedett mosoly? – kérdezett követelőn Misty. – Semmi – titokzatoskodtam felé fordulva. – Ebéd után meg kellene beszélnünk a projektet! – utasított türelmetlen hangnemben. – Részemről rendben – tártam szét a kezem. Úgy döntöttem, nem árulom el neki, hogy Giselle hívott ebédre. Talán nem véletlenül kért titoktartást. Misty továbbra is gyanakodva nézegette az elégedett arcomat. Biztos megpróbálta kitalálni, mitől lehetett jó kedvem, de élveztem, hogy bizonytalanságban lebegtethetem őkelmét. – Oké – bökte ki végül, és úgy fordult meg, mint akit vérig sértettem. Biztos gyanította, hogy nővel beszéltem, de mivel nem kérhet számon, nem kötöm az orrára. Tizenegy körül már izgatottan vártam a találkozót, mert Giselle hangjából éreztem, hogy ez nem egy szakmai megbeszélés lesz. Kifelé menet Mistybe botlottam: – Hova, hova? – húzta fel a szemöldökét, mert nem sűrűn szoktam cégen kívül ebédelni. Általában vagy összeütök valamit esténként, vagy hozatom a napi betevőt. – Csak eszek valamit – feleltem kurtán, némi mosollyal a szám

sarkában, miközben elmentem mellette. – Akkor jó étvágyat! – szólt utánam, aztán már csapódott is az irodaajtó mögöttem. A Tavernában szerencsére kora ebédidőben mindig volt hely, de fél órával később már be sem lehet férni. Délben egy gombostűt sem lehetett leejteni, ellenben fél tizenkettőkor még válogathattam az asztalok közül. Sikerült egy félreeső helyet találnom két személyre. Szóltam a pincérnek, hogy ha keresnének, akkor hová irányítsa a hölgyet. A megbeszélt időponthoz képest öt perccel később ért be Giselle. Két puszi után mosolyogva ült le velem szemben. – Látni akartalak – mosolyogta. Legbelül úgy dobogott a szívem, mint az egyszeri tininek a legelső randin. Észrevehette az izgalmam, mert finoman le is teremtett: – Ugyan már, mit vagy zavarban? – Látom, te kitalálod a gondolataimat – feleltem félszegen. – Viccelsz? Rád van írva! Szerencséd, hogy a kis kolléganőd nem olvas úgy belőled, mint én – nevetett fel. – Biztos? – éreztem, ahogy fülig vörösödtem. – Tuti! Már rég rád csapott volna – nézett rám elgondolkodott mosollyal. – Bár nekem is bejönnél… Amúgy hogy vagytok? – Ó, én köszönöm jól, bár a csuklóm néha sajog, édesanyámmal ezen a héten még nem beszéltem… – Jaj, nem úgy értettem, bolond! – legyintett nevetve. – Hanem te, Mistyvel! – Mármint mi? – jöttem zavarba. Kínosnak éreztem, hogy pont Gisellenek meséljek a kolléganőről, mintha csak titkokat árulnék el. – Mi sehogy. Pontosabban: hol így, hol úgy. Hol fent, hol lent. Bár manapság inkább lent, hiszen szeretek alul lenni… – Szóval játszik veled? – engedte el a füle mellett a viccelődésemet. – Igen, de sajnos nem úgy, ahogy szeretném – sütöttem le a szemem, mint egy szégyellős kisfiú. – Pedig úgy gondoltam, ebben a korban már kinőttek a nők a jojózásból, a „fogd meg, ereszd el” hülyeségekből. – Egyes nők már csak ilyenek… – legyintett, majd közelebb bújt, egészen az arcomhoz. – Ha tudnád! – Áh, Démonnal tényleg nem vagyunk sehogy. Játszik velem, de nem azért, hogy megkapjon, inkább csak élvezi a szenvedésem. – Te úgyis azt szereted, nem? – vonta fel a szemöldökét. – És kicsoda? Démon? – Magamban elneveztem fekete démonnak, de ezt vissza ne mondd neki!

Hirtelen felnevetett: – Ő? Démon? Édes vagy, de akkor te még nem találkoztál démoni nővel! – És az milyen? – kezdett érdekelni a téma, hogy később elkerüljem ezeket az alantas szándékú csábítókat. – Olyan, aki becsavar és kifacsar. Szóval Démon… – kuncogott továbbra is. Láttam rajta, milyen felszabadultan mulatott a becenéven, és legbelül örültem, hogy sikerült szívből megnevettetnem a korábban kimértnek tűnt dámát. – Lassan ott tartok, hogy nem érdekel – legyintettem rá. – Hol nem áll szóba velem, máskor meg csak ugráltat. A fene sem győzi ezt ésszel. Csak döntse már el, mit akar, vagy mit nem! – Akkor jól csinálja – csillogott Giselle szeme. – Mégis démon lenne? – újra kacarászni kezdett. – Eh, minek mondtam el neked… – legyintettem. Játszottam a sértődöttet, amin felettébb jól mulatott. – Jól van, abbahagyom! – próbálta elfojtani a nevetését, majd igyekezett komolyabb arcot vágni, de nem ment neki. – Tisztára, mint a tinik, olyanok vagytok. – Pont ez bosszant. Ennyi éves fejjel már nem itt kellene tartanunk. – És neked még ezután is ő kell? – Valami vonz hozzá. Nem tudom megmondani mi, pedig nem igazán illenénk össze szerintem. – Akkor meg miért tepersz utána? Megvolt a klubban, nem? – nézett rám értetlenkedve. – Persze, meg, de… – Ahelyett, hogy egy komolyabb kapcsolatban állapodnál meg – nézett mélyen a szemembe, amikor az ölemben hirtelen megéreztem a talpát. Pont a farkamnál kötött ki. Óvatosan félrenéztem, de senki sem vette észre körülöttünk a titkos játékot. – Értem – nyeltem egyet, mert az ujjai egyből megtalálták a makkom az anyagon át, és gyengéden taposni kezdtek. Hirtelen bevillant Misty játéka a tárgyalóban, de gyorsan elhessegettem az emléket, ráadásul Giselle jobban eltalálta az érzékeny pontokat. – Te egy játékos vagy, őt ez nem érdekli, csak kihasználna. Ellenben játszani tudni kell. – Hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, erősebben lépett rám. – Minek mész utána, ha ő nem akar ebben a partnered lenni? – Egy pillanatra megállt, aztán tovább nyomkodta a makkom. – Látod? Erről beszélek, erről a rezzenéstelen arcról. Más férfi ilyenkor már

pánikba esett volna, vagy felháborodva ellökné a lábam, de te… Nyeltem egyet, mert nagyon profin csinálta, de miután kellően feszesre nőtt a farkam, elvette a lábát. Meglepődtem. – Most legyen ennyi elég, ne rohanjunk előre! És hidd el – fogta meg a kezem –, hogy te olyan vagy, mint az ajándék: csak ki kell bontani. Kívülről semmi extra nem látszik, a legtöbb nő szerencsére észre sem vesz, de a szakavatott kezek alatt megnyílsz, és a kíváncsiskodót egy csodás meglepetés várja legbelül. Plusz neki nincs meg hozzád a tapasztalata – legyintett magabiztosan. Meglepődtem ezen a hirtelen jött őszinteségen, korábban még nem beszéltek velem ilyen nyíltan. Hosszan felsóhajtott: – Te tudod… Futhatsz olyan nő után, aki mellett őrlődnél, kívánhatsz olyat, aki sosem fog megbecsülni és értékelni. Még szexben sem. De ha neked ez kell… A szőkeség felállt, és mosolyogva, de lemondóan legyintett. Szóhoz sem jutottam, mert minden szava betalált. A szívemben éreztem, hogy igaza van. – Jövő héten lejössz a klubba? – Nos… igen – nyögtem ki röviden. – Rendben, akkor ott. Szia! – intett felém, és magamra hagyott. Csak mélázva bámultam utána, formás alakján felejtettem a tekintetem, miközben tudtam, hogy megfordult velem a világ.

Csak határozottan! Miután visszamentem a helyemre, még mindig kábult voltam a beszélgetéstől. Nagyon megzavarta a fejem Giselle őszintesége. Ekkor egy SMS ébresztett fel a merengésemből: „Ha nagyon akarod, kapd el. Biztosan értékelni fogja!” Giselle még egy kacsintós jelet is tett utána. „Igaza lehet. Miért is ne lenne? Hiszen Misty odavolt a BDSM-ért, és miért is engedjem neki, hogy kisfiúként kezeljen? Miért hagyom, hogy zöldfülűnek nézzen? Lehet, hogy tényleg a falhoz kellene vágnom – persze jó értelemben.” A testem úgy bizsergett, mint legutóbb a klubban, amikor Démon alattam térdelt összekötve. Újra azt éreztem, hogy felette állok, és ő nem játszhat velem. Kimentem a mosdóba, hogy nagy levegőt vegyek. „Tehát kapjam el” – néztem magammal farkasszemet a tükörben. „De mégsem az iroda közepén kellene. A tárgyalóban már jobbak lennének az esélyeim. Úgyis beszélni akart velem valami projektről. Legfeljebb nem csak csevegni fogunk” – döntöttem el, majd fújtam egyet, és kiléptem az ajtón. Ekkor jött velem szemben Misty, kezében a sminkkészletét szorította. – Mi ez a hadifelszerelés? – kérdeztem. – A megbeszélésünkre lesz? – Nem, azt elhalasztjuk, most ügyfélhez kell mennem – csicseregte, miközben csak egy pillanatig nézett a szemembe. Tudtam hová igyekszik ilyen sebesen: a zuhanyzóba, ahol kényelmesen rendbe szedheti magát. Ez egy kisebb, alig kétszemélyes helyiség volt az emelet hátsó részében, közvetlenül a férfimosdó mellett. Párszor életet mentett ez a fülke, ahol egy húzósabb nap után, vagy ügyfélhez való kiszállás előtt letusolhattunk, és rendbe szedhettük magunkat. Megálltam, és megvártam, amíg belép a helyiségbe, majd vártam a zár kattanását, de elmaradt. Nyeltem egyet. „Ha már a megbeszélésünk elúszott, visszamenjek a helyemre vagy… vagy inkább Giselle-re hallgassak?” Megszédültem az ötlettől, de itt volt a vissza nem térő alkalom. Két lépéssel az ajtónál teremtem, és óvatosan benyitottam. Misty épp a szemöldökét húzta ki. Egy hirtelen mozdulattal csuktam be magam

mögött az ajtót. – Te mit keresel itt? Nem látod, hogy foglalt a fürdő? – fordult meglepődötten felém. Eközben a hátam mögött bezártam az ajtót, hogy senki ne nyithasson ránk. Ettől ő még jobban felemelte a hangját, bár tudhatta, hogy semmi sem hallatszódhat ki: – Mi van? Mit akarsz? – Tudod te, mit akarok… – szédültem meg az adrenalintól. Már nem érdekelt, hogy olyan határt lépek át, amit előtte soha sem mertem megközelíteni. – Majd azt hiszed, hagyom? – gúnyolódott cinikus hangon, aztán a tükör felé fordult, úgy folytatta: – Inkább menjél, játssz magaddal! Hagyj sminkelni, mert elkések! – Nem hagyod, de… – ekkor megfogtam a vállát, majd erősen magam felé fordítottam. Szinte felkiáltott: – Mi van? Megőrültél? Hülye vagy? – emelte fel a karjait hadonászva. Mégis közel hajoltam hozzá, meg akartam csókolni, ezért szorosan átöleltem a derekánál fogva. A mellkasomnak feszült, el akart lökni magától. – Hagyd már abba! – tiltakozott. – Bezzeg a klubban jó volt, mi? – lihegtem az arcába. – Az a klubban volt, most meg itt vagyunk bent! – tolt el, igyekezett távol tartani magától. – Persze folyamatosan játszol velem, most meg… – kezdtem megharagudni rá. – Most meg itt vagyunk bent a munkahelyen – ismételte el, de amikor látta, hogy nem érdekelnek holmi körülmények, szinte az arcomba kiáltott: – Hagyjál már, nem érted? – tiltakozott, miközben lefogtam a csuklóját. – Tökön rúglak, ha nem fejezed be! – Nem hagylak! Nem! – szikrázott a szemem. Elvesztettem a fejem, és olyan őrülten, hevesen csókoltam, mintha minden eddigi megaláztatásomat abban viszonoztam volna. A szorításom enyhült, de ő sem tiltakozott már. A felsőjét felhúztam, a melleit kibújtattam a melltartóból. Átkarolta a nyakam, és csak húzott magára, szenvedélyesen a csókjába. Keze a nadrágomra tévedt, és kigombolta az övem, majd letolta a nadrágom. A farkam tettre készen állt, hogy megkapja a magáét. A következő pillanatban egy lökést éreztem, és a falnál találtam magam. Gyilkosan haragos szemmel lihegett felém: – Azt hiszed, hogy megdugsz? Itt? Csak úgy? Ráadásul megerőszakolsz? Ezt nem úszod meg ennyivel! Takarodj kifelé, és hagyjál sminkelni!

Komolyan mondom, nem tudom, mit képzelsz te magadról! Úgy megzavart a viselkedése, hogy némán, szégyenkezve húztam fel a nadrágom, majd szó nélkül, behúzott nyakkal léptem ki az ajtón. Újra megalázott, de ennyire még soha sem tette. Ismét alul maradtam, megint ő győzött. „Tuti kirúgnak, tuti kirúgnak” – kattogott az agyam megállás nélkül. – „Mi a francot tegyek? Jelentsek beteget? Tíz percet sem adok, és a főnök már ordibálni fog velem. A francba, ezt jól elszúrtam! És ha feljelentenek nemi erőszakért vagy munkahelyi zaklatásért? A francba! Bár csak ketten voltunk ott, de akkor is, kinek hinnének? Ráadásul nyoma lehet annak, ahogy megszorítottam a karját. Árulkodó jelek maradhattak utánam. Tíz perc múlva tuti bilincsben visznek el. Itt a vége, ennyi volt a karrieremnek. Talán egyszerűbb felkötni magam, vagy disszidálni Timbuktuba, ahol senki sem ismer. Pár percem maradt csupán. Bűnöző lettem, egy aljas erőszaktevő.” Remegtem, nem bírtam a munkára koncentrálni, folyamatosan pörögtem a rám zúduló gondolatoktól. „Nagy baklövést követtem el. Ha nem visznek el mindjárt bilincsben, a legjobb az lesz, ha meghúzom magam és bocsánatot kérek, amint visszajön az ügyféltől. Ha kell, porban csúszok előtte, térdet koptatok, csak felejtse el az előbbi perceket. Ígérem, egy ujjal sem nyúlok hozzá, még a klubba sem megyek el vele, csak bocsásson meg! Vagy inkább kilépek a cégtől, hogy még véletlenül se láthassam vagy essek kísértésbe. De akkor miért csókolt vissza? Tökmindegy, bizonyítani úgysem tudom, hogy ő is akarta. Mégis az lesz a legtisztább, ha elé állok, és nem menekülök el előle.” Nem tudtam, mit tegyek. A kezemben úgy szorítottam a telefonom, mintha a mentőövem lenne. Aztán bevillant Giselle. Azonnal előkerestem a számát, és már hívtam volna, amikor meggondoltam magam. „Minden apróságért hozzá fussak, mint gyerek az anyucihoz? Már régen kinőttem abból a korból. Bár az előbbi affér nem mondható apróságnak” – szálltam vitába önmagammal. – „De hogy nézne rám, ha bevallanám neki az erőszakot? Nem. Nem fordulhatok hozzá. Ráadásul ő is ugyanúgy megvetne, ahogy magammal is teszem. Sőt: súlyosabban elítélne, arról nem is beszélve, hogy örökre elveszthetem.” Mély sóhaj után döntöttem: férfi leszek, és Misty elé állok. Már ha nem szaladt máris a főnökhöz, mert akkor nekem végleg befellegzett. Minden téren. Aznap többször előjöttek a vívódásaim, párszor Gisellet is majdnem

felhívtam, de végül mindig ugyanaz lett az eredmény: ezt Mistyvel kell megbeszélnem. A sors végül úgy akarta, hogy aznap már nem adott erre lehetőséget, Démon nem jött vissza a munkahelyre. Viszont a főnök sem állt elém kirúgással vagy rendőri kísérettel. Egész este forgolódtam, a bizonytalanság teljesen felőrölt. Ha eddig nem küldtek el, akkor majd holnap. Ebben biztos voltam. Nem maradhat a tettem következmények nélkül.

Videokonferencia Reggel úgy tekingettem körbe az irodában, mint egy űzött vad, ami várja a közelgő vadászt, és a vég eljövetelét. A hátam begörbült, talán még a nyakam is behúztam. De a pallos csak nem akart eltalálni. Délelőtt minden zajra füleltem, a hangos röhögések közül is mintha a nevemet hallottam volna ki. Nem tudtam a munkára koncentrálni, ügyféllel még véletlenül sem akartam beszélni. Ebéd után kemény, felém közeledő kopogást hallottam, ami pár másodperc után abbamaradt. Tudtam, hogy ő állt mögöttem: a parfümje illata megcsapott, az édeskés felhő átölelt, aztán egyre szorosabban a torkom köré fonódott. Először nem mertem felnézni, de amikor már fojtogatni kezdett a levegő, megembereltem magam és megfordultam. Széles mosollyal magaslott felettem. „Ha ez a mosoly ölni tudna, halott lennék. Ha másképp nem, de minimum elolvadnék tőle. Jöhet a végső döfés!” – villant át az agyamon, felkészültem a halálra. – „Mire vár? Égessen szénné, rúgja szét a hamvaimat, vagy táncoljon a poraimon egy órán át. Csak szólaljon már meg!” – Beszélnünk kell… – szólt lassan, hidegen, gyilkosan. – Igen… – nyögtem fel, körülöttem minden elsötétedett. Az utolsó előtti leheletemmel még annyit kiböktem: – Hol? – …a Stephanie féle üzletről – mosolygott tovább rezzenéstelenül. Látszott rajta, hogy élvezte a helyzetet. – Hogy… Kiről? – zavarodtam meg, erre nem voltam felkészülve. Hirtelen nem értettem semmit, az agyam végleg feladta a túlélésért vívott harcot. – Stephanie? Ki az? – Szedd össze magad! Öt percen belül a kettes tárgyalóban leszek. Diadalittas mosollyal az arcán távozott, peckes léptei szinte visszhangzottak a fejemben. Tudta, hogy a markában voltam, és úgy fogok táncolni, ahogy ő akarja. Bármikor összeroppanthat, amikor csak a kedvét leli. Megszégyenülten, vörös fejjel kullogtam a tárgyalóba. A tegnapiak után meglepődve tapasztaltam, hogy a helyiségben csak ő várt. Más nő minimum testőrökkel vetette volna körbe magát, plusz két fő pisztollyal a bejáratnál, motozásra készen. Ezzel szemben ő csak a hivatali mosolyát

vette elő, ami az esetemben megfelelt egy asztalra kitett fegyvernek. Értettem a célzást: ha nem vigyázok, egy mozdulattal lepuffant. Miután becsuktam az ajtót, azonnal támadt: – Te idióta! Hogyhogy ki az a Stephanie? – Némi gúnyt véltem felfedezni a hangjában. A prezentációs célokra is alkalmas televízió távirányítóját a kezébe vette, és a tenyerébe csapkodta. – Mi van, ha azt mondom: Giselle? Akkor máris beugrik a szőke ribancod, ugye? Talpig vörösödtem, válasz nélkül, lesütött szemmel ültem le Mistyvel szemben. Ekkor megnyomott egy gombot, és bekapcsolta a tévét, majd a kihangosítót. Hirtelen megfagyott az ereimben a vér: „Beszélni fogunk Giselle-lel? Most? Fel sem készültem!” De alig futott át bennem a gondolat, amikor szőke jótevőm már be is jelentkezett: – Sziasztok! – mosolygott a képernyőn. Vidám arca hirtelen nyugalmat is sugárzott egyben, biztonságot adott, mintha csak elfújták volna az aggályaimat. Felvetődött bennem a gondolat, hogy Misty előtte akar majd megalázni a mosdóban történtek után, de nem értem rá ezzel foglalkozni. Mi is látszódtunk a teljes kép jobb alsó sarkában, úgyhogy próbáltam jobb kedvet mutatni, nem akartam elárulni magam, miféle gondolatok nyomasztanak. – Tegnap felmerült pár dolog, amit egyeztetnünk kellene… – kezdte Misty. Bólogattam, mint aki érti, miről van szó, de kukkom sem volt arról, miért hívtuk fel. Aztán, ahogy Démon elkezdte felvezetni a projektet, már jobban képbe kerültem. Egyszer csak kolléganőm lábát éreztem az ölemben. Óvatosan lenyúltam, hogy eltoljam, de ekkor szúrós szemmel nézett rám, majd szemrehányón megkérdezte: – Te nem így gondolod? – emelte fel a hangját, miközben erősen az ölemnek nyomta a talpát. Egy pillanat alatt értettem, a kérdése valódi tartalmát. – De… persze! – nyögtem és hagytam, hogy tegye, amit akar. Nem tiltakozhattam, a játékbabája lettem. Örökre. A képernyőre pillantottam: szerencsére az asztal alá nem látott be a kamera. Misty arcán olyan széles bájmosoly terült el, mint aki épp elégtételt vesz. Csak mi ketten tudtuk, hogy nem csak színjátékról van szó: pontosan ez történik. A kis zsaroló kihasználta az uralkodását, hatalmát felettem. – Szóval az ajánlatunk… – folytatta Démon, miközben ujjai kíméletlenül taposták a farkam és a golyóimat. Néha már felfelszisszentem, de vissza kellett fogni magam. Giselle érdeklődve hallgatta a felvázoltakat, ezzel szemben én már

elvesztettem a fonalat, hiába próbáltam koncentrálni. A farkam áruló módjára egyre keményebb és nagyobb lett, miközben a méretemmel arányosan Misty arcán is nőtt a mosoly. Végül annyit hallottam kínzóm szájából: – Rendben, akkor mindjárt elküldöm, egy kis türelmet kérek! Démon felpattant és az ajtó felé indult, kilépve a kamera látószögéből. Felsóhajtottam magamban, hogy végre kapok egy kis pihenőt. Ekkor hirtelen megfordult, letérdelt, és eltűnt az asztal alatt. Nem értettem, mit akart, mikor Giselle váratlanul megszólalt: – Tegnap ugye nem csináltál hülyeséget? – kérdezte, egyből tudtam, mire utalt. Ekkor éreztem, hogy Misty bebújt a combjaim közé, és egy mozdulattal lehúzta a cipzáram. A következő másodpercben elővette, majd megmarkolta a farkamat. – Neeeem… – nyögtem zavartan, aztán még hozzá tettem, miközben igyekeztem tartani a szemkontaktust: – Ahogy vesszük. – Miért? Mi volt? Mesélj kicsit, amíg vissza nem jön! A makkom már Démon szájában feszített, aki épp erősen rászívott. Észnél kellett lennem, mit és hogyan beszélek, különben oda a férfiasságom. Megszédültem. – Most nem tudok, mert bármikor visszajöhet… – nehezen jöttek ki a szavak, mert hozzáértő szájra találtam. Meglepett, hogy ilyen jól tudta, miként kell bánni egy érző, már-már robbanásig telt farokkal. – Még nem fog pár percig, szóval? Az asztal alá néztem egy pillanatra, ahol Misty kaján tekintettel, vigyorogva nyalt egyet. „A francba!” – szidtam magamban, hogy így csőbe húzott ez a fekete loboncos nőszemély. – Kipróbáltam, amit mondtál, de nem jött be – ekkor felszisszentem, mert megharapta a makkom. Tudtam, hogy be kell fejeznem a mesélést. – Ugye nem csináltál hülyeséget? – kérdezte meg újra Giselle. – De… Lehet – nyögtem, mire egy hosszú szívás volt lentről a válasz. – Hát jó, de vigyázz vele! – Csak félig hallottam a dörgedelmet, mert Misty szopó mozgásba váltott, és igencsak megtalálta az egyik legérzékenyebb pontomat. Aggódni kezdtem: ha folytatja, egy percen belül a szájába robbanok. – Vigyázok, tudom… – nyeltem nagyokat ökölbe szorított ujjakkal, mikor szinte a cél előtt abbamaradt az asztal alatti kínzásom. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Misty a szoba túlvégén kimászott az asztal alól, megigazította magát, és úgy tett, mint aki ebben a pillanatban lépett be. Nem velem szemben,

hanem mögém ült le. – Nem sikerült elküldenem valami miatt, majd később újra próbálom! – bájolgott a kamerába, közelebb bújva hozzám. – Rendben – mosolygott Giselle. Hirtelen Misty egyik kezét éreztem az ölemben, és a következő pillanatban csuklóból verni kezdte a farkam. Szúrósan néztem rá, hogy ezt mégsem kellene, mire csodálkozó arccal kikelt magából: – Mi van? Én nem vagyok olyan technikai zseni, mint te! – pislogott értetlenül, közben a csuklója egy pillanatra sem állt le. „Vettem észre! A kézügyességed viszont kivételes” – nyögtem fel magamban, miközben igyekeztem unott arcot vágni. Megvontam a vállam, de legbelül már elszédültem az élvezet okozta hullámoktól. Csak pár mozdulat választott el a teljes robbanástól. – Majd megkapom – mosolygott Giselle, aztán annyit mondott: – Akkor keressük még egymást! – Persze, szia! – válaszoltuk szinte egyszerre. Alig bírtam kipréselni ezt a pár szót, szinte már az asztalra görnyedtem. Ahogy megszakadt az adás, Démon azonnal abbahagyta a húzogatást, és felsóhajtott: – Pedig azt hittem, nem bírod ilyen sokáig… Feldúlva fordultam felé: – Neked teljesen elment az eszed? És ha lebukunk, mert észreveszi? Vagy benyit valaki? Normális vagy? – Mit vagy úgy oda? – karjaival integetve tettette a felháborodást. – Az ajtó zárva van, ő meg úgysem vett észre semmit. Amúgy meg tudod mit? Menj és verd ki magadnak, mert a végén még foltos lesz a szőnyeg! Méltatlankodva állt fel, és az ajtót szinte feltépve távozott. Alig bírtam eltenni a farkam, olyan gyorsan rohant ki.

Ivócimborák Teljesen összezavarodtam a következő napokban. Misty úgy játszott és jojózott velem, mint macska az egérrel. Tudta, hogy nem mondhattam ellent a zaklatásom miatt, ezért kihasználta a perverzióimat. Arra mindig ügyelt, hogy a végén otthagyjon, felhúzva. Amikor szóvá tettem volna neki ezt a tisztességtelen eljárást, dühöngve, sértődötten magamra hagyott. Legközelebb már nem szóltam emiatt, legyen meg ez az öröme kárpótlásképp. Soha ennyit nem maszturbáltam naponta, mint ebben az időszakban. Folyamatosan tett arról, hogy álljon a farkam. Hol kedvesen jött beszélgetni úgy, hogy a blúzába teljesen beláthattam, és szinte centikre voltam a bimbójától, máskor épp leesett valami papír, amit guggolva vett fel, hogy a bugyijáig belássak. Klasszikus trükk volt mindegyik, mégsem tudtam ellenállni nekik.2 Már pár nap után úgy éreztem, hogy ezt a kínzást nem bírom tovább, ideje lesz beszélnem valakivel. Mistyvel vagy Giselle-lel. Hiába határoztam el újra meg újra, hogy Démon elé állok és beszélek vele, legbelül egy hang azt súgta, hogy akkor ismét kiszolgáltatnám magam neki, pedig már így is a markában tartott. Végül a szőkeség mellett döntöttem. Stílusos visszavágást szerettem volna. Giselle-lel egy számomra ismeretlen pubban találkoztam. Ritkán jártam inni, elsősorban olyan alkalmakkor, amikor egy-egy kollégát köszöntöttünk. Klubtársam mégis arról győzködött a telefonban, hogy csak ilyen helyen lehet kibeszélni a problémát. Egy csendesebb sarokban ültünk le, ahol nem sokan zavarhattak. A helyiség nem volt zsúfolt, csak páran lézengtek, ami talán a kora estének volt betudható. Az aláfestő jazz melankolikus hangulatba burkolt minket, tehát valóban minden adott volt egy komolyabb beszélgetéshez. Mély levegőt vettem: – Kezdhetném az elején, de inkább a közepébe csapok: Démon kollegina szexuálisan zaklat. Giselle hangosan felnevetett, majd miután a hangja kuncogássá szelídült, csak annyit mondott: – Rég nevettem ilyen jót! És az baj? – csillogott a szeme.

– Ahogy vesszük. Mert élvezem, de… szóval sosem megy végig, mindig csak felhúz, aztán otthagy, és nem tehetek semmit! – Mi az, hogy nem tehetsz semmit? Hülyeség! – legyintett. – A francot! – kortyoltam egyet a házi főzésű sörből, amit Giselle már azelőtt megrendelt nekem, hogy odaértem volna. – Az a baj, hogy már az elején elszúrtam. – Mit szúrtál el? Mikor? – sandított rám értetlenül. Elhúztam a szám: „Pont neki mondom el mindezt a vetélytársáról?” De ha már belekezdtem, nem volt visszaút. – Emlékszel a videohívásra? Az azelőtti napon történt. Miután ebédnél találkoztunk. – Igen, múlt hét szerdán, amikor a Tavernában ettünk. – Pontosan! Akkor történt, utána. Azt írtad, kapjam el. Arra gondoltam: mire várjak? Úgyhogy letámadtam a mosdóban, nem finomkodtam vele. Szóval úgy elkaptam, mint más a náthát, csak épp nem annyira észrevétlenül… Giselle nem nevetett, a szemei kikerekedtek: – Neked elment az eszed! – nézett hitetlenkedve, még a korsót is erősebben markolta. – Azt mondtad, hogy legyek határozott, és keményen, meg ilyesmi… – Nem – rázta a fejét: – Csak annyit írtam, kapd el. Nem azt, hogy támadd le! Ugye nem erőszakoltad meg? Az utolsó szavakat szinte elhűlve suttogta, mintha a falnak is füle lenne. Kissé lehajtottam a fejem, majd megemeltem a korsót, és elmélyülten kortyoltam egyet. „Most dől el minden, amitől eddig féltem” – futott át az agyamon, ezért óvatosan válaszoltam: – Lehet… Nem tudom. Nem. Szerintem nem. – Most igen vagy nem? Vagy megerőszakoltad, vagy nem. Meséld el, mi volt! – Rendben – vettem egy mély levegőt. Egy részletet sem hagytam ki, elmondtam mindent: mennyire zavaros volt a jelenet a mosdóban, és azóta sem tudtam hová tenni a dolgokat. Giselle sokáig hallgatott, miután befejeztem. Elgondolkodva bámulta a sörét, nem nézett rám. Lehet, hogy csak nekem tűnt soknak, de kínos perceknek tűntek. Végül húztunk egy kortyot az italunkból, majd úgy nézett rám, mint aki nem tudja, mit tegyen velem. – Igen, ez kemény munkahelyi zaklatás – sóhajtott végül. – Simán kirúghatnak. – Ez az…

– De ő meg a saját javára fordította. Tipikus női bosszú. – Ez az – ismételtem. – Tehát megint kihasznál és ő tekerget. – Ez az. – Értem – kortyolt újat. – Kemény dió ez a nő. – Ez az – mintha mást nem is tudtam volna mondani, újra és újra ismételtem önmagam. – Gondolom, miket csinálhat. De azt nem értem, ha kellesz neki, akkor miért nem enged? Vagy… – harapta el a mondatot, és kajánul elmosolyodott. – Vagy mi van? – kérdeztem, mohón várva a folytatást. Legbelül remegtem, mert tudtam, mire célzott. Ekkor Giselle talpát éreztem az ölemben. „Mi ez a lábjáték a nőknél?” – néztem rá zavarodottan. – Vagy a farkadnál fogva irányít. A pincsije lettél, valld be! – Nem! – válaszoltam határozottan, mire megnyomta az ujjaival a golyómat. Felsóhajtva adtam meg magam: – Jól van! – Újabb nyomás következett. – Oké, igazad lehet! – Nem lehet, hanem igazam van! – vigyorgott. – Akkor abból induljunk ki, hogy te már a markában vagy, és azt tesz veled, amit akar. Némi önbizalomra lenne szükséged, nem gondolod? Lassan felőröl ez a Démon, vagy hogyan is hívod őt. Szerintem gyere le csütörtökön, úgyis megígérted, addig kitalálok neked valamit! Ismét megtaposta a golyóm, majd sodort párat a farkamon a nadrágon át, miközben szempilláit kérlelőn megrebegtette. – Rendben, lemegyek! De most egyedül leszek, illetve… – néztem rá kíváncsian: – Lehetek a kísérőd? – Lehetsz! – mosolyogta. – Akkor este hétkor a klub előtt? – Ott leszek! – vigyorogtam. Mintha mázsás sziklák gördültek volna le rólam. Ezután megkönnyebbülten élveztem Giselle társaságát, és az este hátra lévő részét. Bőven éjfél után, mámorosan tértem haza, és jó pár nap után először fordult elő, hogy nyugodt álmom volt. 2 Kivágott jelenetek: Klasszikus gonoszságok

Cicaharc Másnap alig indult el a munka, Démon azonnal megtalált: – Találkoztál a napokban Stephanie-val? – kérdezte alaposan bedőlve előttem, majdnem a köldökéig leláttam. Szinte a leheletemmel simogattam a bimbóját. Képzeletemben már a számban éreztem, morzsoltam. A farkam persze megint célra tartott. – Öööö… nem, dehogy! – tagadtam le gyorsan feleszmélve, pedig megmondhattam volna neki az igazat. Úgy éreztem, mégsem kellene tudnia róla. – Kár, mert még nem válaszolt az ajánlatra, amit legutóbb átküldtem. Ha találkozol vele, szólsz nekem? – kérdezte, még jobban előre dőlve, képzeletben már a bimbóit harapdáltam, szívtam, morzsoltam… Az élvezetből a türelmetlen hangja ébresztett fel: – Hahó! Szólsz nekem? – Persze, persze… – bólogattam csorgó nyállal. Azonnal felegyenesedett és otthagyott. Amint eltűnt a látókörömből, máris a mellékhelyiségbe mentem, hogy azonnal könnyíthessek a nadrágomban uralkodó feszültségen. A csütörtök is hasonlóan keményen telt: Misty legalább három-négy alkalommal húzott fel a legkülönfélébb módokon. A makkom szinte égett a sok masszírozástól, mire hétre a klub elé értem. Épp azon gondolkodtam, hogyan állhatnék ellent, mert hosszú távon elkopik a farkam, amikor Giselle csilingelő hangjára lettem figyelmes, miközben megállt mellettem a kocsival: – Helló! Korán ideértél! Várj, leparkolok. – Igyekeztem nem késni, és lemaradni rólad – léptem az autójához, miután helyet talált. Előzékenyen kinyitottam neki az ajtót, hogy segítsek kiszállni. Nagyon merész ruhában volt: mélyen dekoltált felsőben, extra rövid szoknyában, és persze combfixben, melynek a csipkéje teljesen kilátszódott. Jól állt neki ez a kurvás szerelés. Kiszállásnál ráadásul eléggé szétnyitotta a combjait ahhoz, hogy lássam: bugyit sem vett fel. Makkom máris pulzálni kezdett, de az aznapi kínzás miatt még sajgott, amitől meggörnyedtem. – Mit bámulsz? Nem így szereted? – kérdezte kacsintva, mire csak helyeselve bólogattam. – Akkor menjünk be! – mosolyogta, miközben

beriasztotta a kocsit, aztán észrevette a furcsa járásomat: – Mi a baj? Lesántultál? – Ne haragudj, de ma nem vagyok hadra fogható – mormogtam, ahogy a ház felé mentünk. Váratlanul megállt, és szembefordult velem: – Miért? Mi történt? – Csak… ő. Már megint. Vagy még mindig. Ma is alaposan felhúzott és hát… Szóval lestrapáltam a farkam. – Fel vagyok háborodva! – nézett szemrehányón. – Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? Tudtad, hogy este ide jössz! – Igen, csak… – sóhajtottam némileg szégyenkezve. Igaza volt. – Áh, mindegy – legyintett, amikor az ajtó elé értünk. – Megoldjuk. De az a nő tényleg egy démon, úgy tűnik! Az aktuális jelszót Giselle mondta, odabent a múltkori, kedves hölgy fogadott bennünket. Miután meztelenre vetkőztünk, a medence felé indultunk. – Gyere! – húzott a vízbe. – Itt lenyugszol majd. – Jövök már! – mosolyogtam vissza, majd derékig elmerültünk. – Akkor, amíg mesélsz nekem, add kölcsön a kezed, jó? – fogta meg a jobb csuklóm, és egyből a puncijához vezette. Finoman rácsúsztatta a tenyerem a dombjára, az ujjaim az ajkai közé siklottak. – Ah, így jó is lesz! – sóhajtotta. Tudtam, mit kell tennem, nem is hagytam abba a kényeztetést. Még a víz alatt is kitapintható volt a bejárat minden apró pontja. – Gyerünk, mesélj már! – mosolygott kedvesen, miközben a középső ujjam épp benyitott a kapuján. Részletesen elmondtam neki, hogy Démon milyen trükkökkel zaklatott naponta többször is, melyekkel teljesen kikészített. A tárgyalóban történteket viszont elhallgattam előle, amit talán szégyelltem bevallani. Úgy gondoltam, jobb, ha nem tud róla. Giselle végig jól szórakozott, időnként kacarászott, amiből először nem tudtam kivenni, hogy a történetemnek, vagy épp az ujjamnak köszönhető a tetszésnyilvánítása. Időnként elkalandoztam benne, majd tettem pár kört a dombján is, végül a magját masszíroztam tovább. Egyszer csak szorosan behunyta a szemét, pár sóhajt elengedett, azután a szája alsó felébe harapott. Mikor visszacsúsztam a barlangjába, teste párszor megremegett, majd az izmai elernyedtek, és békésen, várakozón pillantott fel. A kezem megállt, kíváncsian vártam, mit szeretne ezután. – Ne hagyd abba! – húzta össze a szemöldökét, majd ahogy az ujjam újra mozgásba lendült, sóhajtva folytatta: – Tényleg nem értelek. Nem azt

akartad, hogy egy nő játsszon veled? Megkaptad. Mi a gond? – Igen, de… – vágtam volna közbe, mire felemelte az ujját, hogy várjak, még nem fejezte be. – És most érezheted, milyen az, ha játszanak veled. Nem panaszkodhatsz, mert Démon igazán kellemes perceket okoz neked. De tudom mi a bajod: hogy nem fekszik le veled. Ugye? Jól mondom? – Igen – sütöttem le a szemem. – Akkor meg azt kell akarnod, és a tudtára hoznod. Sajnos a bepróbálkozásod bár egyértelmű volt, de… Most kicsit kijjebb, jó? Úgy! Szóval értette a célzást, de rosszkor, rossz helyen tetted, viszont örülj, hogy a javadra fordította az egészet. – Ezt most nem értem. – Simán felnyomhatott volna a főnöködnél. Ezt tette? Nem. Inkább neked okozott kellemes perceket. Más férfi kétszer összetenné a kezét, ha egy nő – aki ráadásul ilyen csinos is – így zaklatná. Különben meg nem tart a markában, azt csak te hiszed. Hé! Ne állj meg! Úgy… Teljesen ledöbbentem attól, amit mondott. Miután rám parancsolt, azonnal tettem a dolgom, közben maradt némi pillanatom gondolkodni, és kezdtem más szemszögből látni a helyzetem. – Hogy érted, hogy nem tart a markában? – érdeklődtem némi pontosítás után. – Van bizonyítékod? És neki? Látta valaki? „A francba, igaza van” – ismertem el magamban. – A saját lelkiismereteddel tartott sakkban, és használta ki ellened. Okos nő, mondom én! Ez az, most gyorsíts! – hunyta le a szemét, majd pár másodperc múlva ismét megremegett a tenyeremen. Összeharapott szájából pár apró nyögés szűrődött ki. Miután az izmai elernyedtek, kinyitotta a szemét, és mosolyogva annyit mondott: – Köszönöm, de folytasd! Mivel nem vagy ma topon, most kihasznállak, ha nem baj. – Nem, dehogy – ráztam meg a fejem, és folytattam az ujjaim játékát. – Finoman te! – szólt rám, miközben a karomra csapott. – Oké, oké… – szabadkoztam. – Szóval… Ez az, jó lesz… Okos a te Démonod, tudja, mit csinál. Ki gondolta volna, hogy… – elismerőn csettintett a nyelvével. – Nem véletlenül szakított meg a mosdóban. Mert akkor tudta, hogy behódolsz neki, és a lekötelezettje leszel. Hogy is szoktad mondani? A pincsije. Vigyorgott, mint akit nagyon mulattat a helyzet, úgyhogy jártam pár kört a magján, mire felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Néhány kör után

még egy nyögés is felszakadt belőle. „Akkor most ki a pincsi?” – mulattam magamban. – De én nem akarok a lekötelezettje lenni! – jelentettem ki határozottan, miközben az élvezettől meg-megránduló arcát néztem. – Akkor mégis… ah… mit akarsz? – nyögte. – Hogyhogy mit? Csak azt, hogy egyenrangú társként, és férfiként kezeljen. – De… ah… Hát úgy kezel. Mit… nem értesz ezen? Az áldozatom hagytam némi levegőhöz jutni, hátha folytatja a felvilágosítást. – Akkor magyarázd meg, hogy érted! Mi az, amit nem látok? – folytattam finomabban a csiklómasszírozást, melynek hatására azonnal választ kaptam: – Neked a játék kellett, hát megkaptad tőle. Azt is tudja, hogy újra meg akarod dugni, de szerinte, még nincs itt az ideje. Egyelőre ő akar irányítani. Amikor majd úgy gondolja, akkor át fogja adni neked a vezetést, addig nem – nézett a Vörös szoba ajtajára. – De nekem az ágyban kell, nem csak itt! – legyintettem keserűn, mert értettem a célzást. – Eh, micsoda igények! – horkant fel, aztán felnevetett: – Nem mindegy, hogy hol? Ennyire fontos ez neked? Nyugi, megkapod majd, sőt… – Egy-egy tincset eligazított a fülemnél, majd a homlokomon is. A tekintete vidáman csillogott, mulatott rajtam. – Nem úgy látom, hogy megkapnám. Most úgy játszik, ahogyan ő akarja, miközben én szenvedek. – És az baj? – nézett rám Giselle nagy, ártatlan szemekkel, megrebegtetve a pilláit. Újra elkaptam a csikóját, hogy megértessem vele, mennyire szenvedek, aminek hatására felnyögött: – Oh, te! Hát viccelni… sem szabad? Ah! Ez finom! – De, szabad! – vigyorogtam, miközben élveztem, hogy ezúttal én tarthattam a markomban őt, a mindent tudó, tapasztalt nőszemélyt. – Na… hadd mondjam… oh…! – nyögte, mire lassítottam kicsit. Sokkal határozottabb hangnemben folytatta: – Már mondtam, de úgy látszik, nem jut el az agyadig, hogy végül is te azt kapod, amit akartál, és emiatt érzed magad pincsinek mellette. Tehát ha magasabb szintre akarsz lépni, akkor ezért neked kell tenni, és még nem letámadni. Az majd ráér később is, de sosem szabad ajtót betörve a házba rontani. – De legutóbb itt már… – néztem a Vörös szoba ajtajára. – Az itt volt, értsd már meg! – csattant fel Giselle olyan hevesen, hogy

egy pillanatra el is feledkeztem arról, hogy épp kényeztettem. Még a kezem is magam elé kaptam. – Néha olyan fafejű vagy! Ami itt történik, az ide való, ne kevered a való élettel! Amit a klubban megtehetsz, azt odakint nem mindig, sőt! Szerinted kockáztatni fogja mindkettőtök állását? Ha pedig lebuknátok, az őt ért szégyenről nem is beszélek. Például a mosdóban először akarta, hiszen beindította a tolakodásod, de végül mégis leállított. Hogy miért, ez az ő döntése, hagyd rá. Majd alakulnak a dolgok, és ha őt is észrevennéd, nem csak a saját játékaidat, akkor több lehetne ebből a munkahelyi kapcsolatból, vagy minek nevezzem azt, ami köztetek van. Most pedig ne bambulj, hanem kapd be az egyik bimbóm, mert már elég régóta húzol, és el akarok élvezni! Gyerünk! A halmait kiemelte a vízből, és a hajamba markolva magára húzott. Bekaptam ágaskodó bimbóját, ujjaim a víz alatt fürgén kényeztették már kidudorodott csiklóját. Tenyerem a dombjának feszítettem, már nem sok hiányzott, hogy újra meghajoljon a háta, és hangos nyögéssorozattal adja át magát az élvezetnek. A hangolás végeredménye nem maradt következmények nélkül: nyögve, nyüszítve emelkedett fel, majd remegve zuhant a mélybe. Meg-megrándult izmai egy idő után csillapodtak, hajamat markoló ujjai elengedtek, simogatni kezdtek. – Imádom, ahogyan kényeztetsz! – mosolygott csillogó szemmel, és az arcom közel húzta magához. Tökéletes pillanat volt a csókra. Teljesen elvette az eszem ez a nő, aki mindent tudott, és a tapasztaltságával teljesen elbódított. Úgy éreztem, hogy ő képes lenne kiszabadítani Démon fogságából. – Ti meg mit kerestek itt? – hasított a levegőben egy félig sikító hang. Megrettenve fordultam hátra. Misty állt felettünk, a démonom. Úgy éreztem, hogy azonnal és helyben elmerülök a vízben, egészen a medence aljáig vagy még tovább. Talán meg sem állok a pokolig. Ám Giselle szemrebbenés nélkül kérdezett vissza: – Nocsak! Esetleg ismerkedni jöttél, vagy egy újabb kalandért? A kérdés pontosan célzott volt, és betalált. Láttam Mistyn, hogy majd felrobban a dühtől, a szemei szikrákat szórtak, de végül nem válaszolt a kérdésre, csak tompa hangon ennyit szólt: – Csatlakozhatok? – Természetesen, parancsolj csak! – válaszolta kenetteljesen a vetélytársnő. Ha szemmel ölni lehetett volna, Misty tekintetétől már mindketten halottak lennénk minimum ötször. A levegőt szinte vágni lehetett, aztán pár másodperc múlva Giselle megszólalt:

– Bár nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene, de kísérők híján együtt jöttünk – nézett rám, miközben a víz alatt a kezét nyugtatólag a combomra helyezte. – De külön mentek haza! – dacolt Misty, és a szőkeségre rákontrázva egyből farkamra markolt, majd kérdőn rám nézett, és hangsúlyosan annyit tett hozzá: – Ugye? Kezdtem kínosan érezni magam ebben a rivalizálásban, még bólintani sem mertem egy pillanatra. Erre Misty olyat húzott a farkamon, hogy felnyögtem. – Ugye? – ismételte meg szigorú hangon a kérdést. Csak bólintani tudtam, mást nem tehettem, hiszen a markában tartott. Szó szerint. Elégedetten és diadalittasan nézett Gisellere. – Helyes! – tette hozzá. A mentorom csak megvonta a vállát, a combomról elvette a kezét, majd annyit mondott: – Úgyis ő dönt – biccentett felém, aztán elindult a lépcső irányába. – Nos, akkor magatokra is hagylak. Jó turbékolást! Egy lépést tettem volna utána, mert úgy éreztem, hogy elárultam, de Misty abban a pillanatban rászorított a makkomra, miközben fitymálva sziszegte a fogai közt: – Hadd menjen! Mi jól elleszünk, nem? – A megfelelő választ nyomatékosítva határozottan újra meghúzta a bőröm a víz alatt. – Persze – nyögtem fel. Giselle hátra sem nézett, úgy indult felfelé, de egy búcsúintést még hátradobott: – Pá gyerekek!– majd eltűnt a lépcsőfordulóban. Misty azonnal elengedte a farkam, és távolabb ült tőlem. – Bejössz vagy menjek egyedül? – intett a fejével a Vörös szoba felé. – Mehetek – vontam meg a vállam, mert mi mást tehettem volna? „Maradjak magamra, mint egy mazochista, vagy menjek Giselle után szégyenszemre? Akkor már inkább megbüntetem ezt az ördögi nőszemélyt, ha már úgyis kiharcolta magának.” Ahogy kiemelkedett a vízből, és feszes popsiját szinte az arcom előtt, alig egy kéznyújtásnyira kidomborította, máris felpörögtek bennem a hormonok. Mint egy kutya, úgy követtem, mert tudtam, hogy ezután megkapom őt. Kit érdekelt ezek után, mennyire strapáltam le a farkam? Meg akartam benne mártózni, akár ordítva, fájdalmak között vergődve is. Benne akartam felrobbanni!

Újra a Vörös szobában Mikor beléptünk a helyiségbe, Misty máris a fal mellett álló, X alakú kereszt felé indult, aminek minden ágán állítható bilincsek lógtak. Szó nélkül megfordult, és úgy emelte a kezét a béklyókhoz, mintha minden nap ez lenne az esti programja. A mozdulatai követelőzők voltak, a tekintete határozott és szúrós, mintha csak azt mondaná: „Gyere már ide! Mit vacakolsz?” A bilincseket a karjára és a lábára zártam, épp annyira, hogy ne vágja a bőrét. Mélyen egymás szemébe néztünk. Szelíden, megkönnyebbülten tekintett rám, mintha csak megkapta volna mindazt, amire eddig várt. Bólintva jelezte, hogy azt tehetek vele, amit akarok. Egy szalagos ostort vettem a kezembe és megálltam előtte. Néztem feszes melleit, formás csípőjét, amit még jobban kiemelt a terpesszel. Gyönyörű látvány volt, igyekeztem a fejemben rögzíteni. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de megemeltem az ostort, és határozottan rászóltam: – Csend legyen! Majd akkor beszélhetsz, ha engedem, különben verést kapsz! A szobát mások nyögései, könyörgései, sírásai töltötték be, természetesen rájuk nem vonatkozott a szigorom. Határozottan Démon szemébe néztem, láttam benne a sóvárgást. Nem, nem kapja meg az erősebb ütéseket. Elé léptem, és a bojttal végigsimítottam a nyakától az álláig. – Ma az enyém vagy, érted? – sziszegtem szigorú ábrázattal az arcához közel. Némán bólintott. Nagyon szerettem volna már rácsapni a puha bőrére, de ki akartam éheztetni. „Nem hagyom, hogy irányítson!” – ez járt a fejemben. Láttam, mennyire vágyik már az első csapásra, mintha csak szomjazott volna rá. Kis nyöszörgést is hallottam a szájából. Cinikusan elmosolyodtam: – Még nem – ingattam meg a fejem. Ekkor pillantottam meg egy kisebb lépcsőt nem messze, amit mozgatni lehetett. Elé húztam, és felléptem a tetejére. Pont megfelelő magasságba kerültem: a farkam a szájához tettem, majd ráparancsoltam: – Nyisd ki! – Durcás tekintettel nézett rám, ezért rámordultam: – Ne makacskodj! Most az történik, amit én parancsolok! – Meglendítettem az

ostort, ami a mellén csapódott. Egyből kinyílt a szája, ahová egy mozdulattal betoltam a farkam, majd rászóltam: – Szopd! Továbbra sem mozdult. „Szóval csapásokat akarsz? Akkor ne várj hiába!” – húztam rá újabbat, ami a csípőjén csattant. Nem sok hallatszódott a jajdulásából, mert tele volt velem a szája. Engedelmesen a makkomra szívott, és előre bukva felhúzta a bőrt. – Ez az, csináld! Szopd csak! – szóltam újra, és megemeltem a kezem arra az esetre, ha engedetlen lenne, de jó kislányhoz hűen dolgozni kezdett az ajkaival. Hajába túrva nyugtáztam a behódolását: – Helyes, folytasd, amíg nem szólok! A tekintete belém égett: szájában a farkam, miközben a boldogságtól könnybe lábadt szemmel tekint fel rám. Egy pillanatra elkalandoztam: „Máskor is nézhetne így, amikor vele vagyok. Bár akkor állandóan ez a szopás jutna az eszembe, és azonnal végem lenne. De milyen jól csinálja! Nem erősen, és mégis szenvedélyesen, figyelve, hogy minden apró pontomat kellően masszírozza. Hát nem édes és imádnivaló? De várjunk csak! Most nem a hálószobában vagyunk, cukormázas romantikával leöntve, hanem egy szado-teremben! Akkor miért is finomkodom vele?” – eszméltem fel. – Most szájbakúrlak! – sziszegtem, majd a hajánál fogva megragadtam, és a kereszthez nyomtam a fejét. A csípőmmel előre-hátra ritmusosan mozogva toltam be és húztam ki a keményre feszült farkam, alaposan megjáratva a nyelvén. Erősen szorította a száját, aminek meg is lett az eredménye: a viseltes makkom olyan érzékeny lett, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatott. Épp kihúztam volna a szájából, amikor szenvedéllyel rámszívott. Kegyelemdöfésnek ennyi elég is volt: a testére locsoltam a forró levet. Ömlött a mellére és az arcára, miközben még mindig a haját markoltam. A szájával újra és újra utánam kapott, hogy még többet adjak magamból. A végtelennek tűnő másodpercek után ritkultak a remegések, a lövések cseppekké csendesültek, hörögve kapkodtam levegő után. Úgy tűnt, alaposan kifacsartam magamból mindent. Végül a cseppektől maszatos szájához emeltem a még érzékeny makkom, és lihegve, de határozottan rászóltam: – Tisztára! Nyelvét kinyújtva nyalogatta le a nedvet a lüktető bőrömről, de néha mohón még rám is szívott. Miután fényesre szopta a farkam, elhúztam előle. Démon mosolygott, a szeme élvezettel, elégedetten csillogott, mintha csak most csomagolta volna ki a karácsonyi ajándékát. Máris elvesztem benne, imádtam ezt a nézést! Pár másodperc után

feleszméltem, majd lejöttem a lépcsőről, amit odébb toltam: – Most te jössz! Izgatott arccal várta, mi fog történni. Szólni nem szólt, tudta, hogy az büntetéssel járna. Élveztem a teste látványát a vörös félhomályban, ahogyan a nedvem itt-ott csillogva csorgott le a bőrén. A boldog megalázottság megtestesítője volt ebben a pillanatban. Váratlanul, de nem erősen csaptam le az ostorral az egyik bimbójára, amitől kéjesen és megkönnyebbülve nyögött fel. – Szóval ezt akarod? – sziszegtem, majd újabb, némileg erősebb csattanás következett a csúcsára. Az előbbinél hangosabb nyögés következett, de ez még mindig túl visszafogottnak tűnt nekem, nem volt elég meggyőző. Ekkor megakadt a szemem a falon felakasztott kötélen. Máris tudtam, hogyan tegyem még érzékenyebbé őkelmét. Amikor leakasztottam a tekercset, érdeklődve figyelte a mozdulataimat, de nem szólt semmit. Tudta, hogy akkor nem finomkodnék az ostorral, ha bármit kérdezne. Mivel amúgy is ki volt bilincselve a szentem, csak a kötél egy részére volt szükségem. Eszembe jutottak apám tanításai, hogyan kötözzek meg valamit úgy, hogy biztosan mozdulni se bírjon. Pár apróvadra vadászott hajdanán, és engem is magával vitt, kitanította a szükséges fogásokat. Bár ahogy végignéztem a partnernőmön, itt egy nagyvaddal volt dolgom. „Talán nem lesz vele gond, hiszen ő is akarja, minek tiltakozna?” Pár percen belül végeztem: Misty mindkét mellét külön-külön körbetekerve és kicsit megszorítva emeltem ki. Két csipeszt is találtam az egyik asztalon, melyeket a bimbókra téve azok határozottan duzzadtabbak lettek. Az eszközöket már láttam pár pornófilmben, nem voltak ismeretlenek a számomra. Az áldozatom minden tekerésnél és csipeszelésnél fel-felszisszent, és a tekintetéből azt a kérdést olvastam ki: „Kellett ez nekem?” Gondolatban azonnal válaszoltam: „Még szép, hogy kell!” Kajánul vigyorogva élveztem, ahogyan indiánosdit játszottam vele, és gúzsba kötöttem. „Olyan nyögés lesz itt hamarosan, hogy a falak is vörösebbek lesznek!” – néztem rá elégedetten, miután végeztem. Az ostorral lecsaptam a keményen vöröslő bimbóra, és azonnal hangos nyögés, már-már sikítás lett a válasz. Bár nem szólt semmit, de szorosan behunyta a szemét. „Micsoda önuralom van itt, kérem!” – ismertem el magamban. A másik bimbó is kapott egy kiadós suhintást, a csattanás hangja talán egy picivel erősebbnek tűnt az előzőnél. A várt hatást szinte azonnal megkaptam: mélyről jövő sikoly hagyta el a remegő száját. „Ezzel a hanggal akár

énekversenybe is nevezhetett volna” – mosolyogtam elégedetten. Senki sem figyelt ránk, hiszen eddig is hasonló nyögések és fúlások töltötték be a szobát, de ebben a pillanatban csak őt hallottam. Elégedettséget éreztem, mintha a sok megaláztatás után némi kárpótlást kaptam volna. De nem szaladhatott el velem a ló, hiszen ez távolról sem a kínzásról szólt, hanem kizárólag az élvezetről – még ha fájt is neki. Figyelnem kellett mindkettőnkre, nehogy a végén túlzásba essek, hiába verném le rajta szívesen a korábbi sérelmeimet. Párszor még csattant mellén az ostor, amivel egyre hangosabb és állatiasabb hangokat csikartam ki belőle, de továbbra sem szólt semmit. Úgy döntöttem, egy kis ideig elég a bimbókínzásból: a hasa következett. Apró csapásokkal haladtam lefelé, egészen a combokig, persze a dombját szándékosan kikerültem. Hadd éhezzenek azok az ajkak odalent! A külső és belső combfélre csaptam, a teste már-már remegett, úgy várta, mikor következik a végső célzás. Erre várhatott néhány percig, mert imádtam a combja belső, puha bőrét, amit a munkahelyen is számtalanszor megcsodáltam. A csapások újra és újra megremegtették a feszes izmokat, melyekbe legszívesebben beleharaptam volna. Azt vettem észre, hogy minden csattanás között halkan, és éhesen nyöszörgött. Úgy tűnt, nagyon akarta már, hogy a bejárathoz vágjak. Élveztem a néma türelmetlenségét, de tudtam, nem húzhatom sokáig, mert akkor a vágy dühbe csapna át. Váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül, közvetlenül az ajkain csattantak a bojtok. Tiszta szívből felsikított, a teste összerándult. Újra lecsaptam, amitől minden porcikája megremegett. Az izmai pattanásig feszültek, majd tehetetlenül elernyedtek. „Pedig még közel sincs vége, hercegnőm!” – gonoszkodtam magamban, és a széttárt combjai közé hajoltam. Arcomat befúrtam a pinájába, nyelvemmel követelőzőn az ajkai közé nyaltam, meg sem álltam a csiklójáig. Kellően lucskos volt mindenhol, szinte bármelyik pillanatban újra felrobbanhatott. Érintésemre megkönnyebbült sóhaj szállt fel belőle, némi remegéssel kísérve. Tudtam, hogy elég lesz kettőt pöccintenem rajta, és az arcomra élvez. Nem tagadhattam meg tőle ezt a pillanatot: emiatt hálás lesz nekem, és utána még érzékenyebbé válik. „Bír ez a nő több menetet is, úgyhogy egynél nem állunk meg! Kérem a következőt!” – döntöttem el, és erősen rászívtam a csiklójára, nyelvemmel megpendítve a számban. Igazam lett: egy pillanat alatt az arcomat forróság borította, a teste tehetetlenül rángatózott felettem. Hörgés és nyögés szakadt fel belőle, amit némi sikollyal fűszerezett.

Megragadtam a csípőjét, és az ölét az arcomra szorítottam. Újra rászívtam, és onnantól már nem volt megállás: hullámzott, remegett. A teste szinte elszabadult, de a bilincsek megtartották. A combját nem bírta összezárni, bármennyire is akarta. Az arcomba dőlt a leve, miközben tehetetlenül vergődött. Sehogy sem védekezhetett a hullámokban rátörő, és mindent elpusztító gyönyör ellen. Egy végső szívással adtam meg a kegyelemdöfést, amitől zihálni kezdett, és a korábbi sikítása valami leheletvékony, magas hanggá, halk vonyítássá tompult. Éreztem, ahogyan a levegőt kapkodta, miközben tehetetlenül szabadulni próbált. Úgy gondoltam, elég érzékeny lett a csiklója, hogy kis pihenő után újabb csapásoknak vethessem alá. Alig lihegett kettőt, amikor már szembeálltam vele. Kába, némileg még zilált tekintetébe néztem, majd a levegőben csattintottam egyet, és alulról újra rávertem. Az arca eltorzult, fájdalmasan felsikított. Megint lendítettem az ostoron: újabb sikoly hagyta el az ajkát. Megvártam, amíg a szemembe nézett. A tekintete tüzes és könyörgő volt egyszerre. Mintha akarná a következő csapást, de mégis tiltakozna ellene. Újabb verést kapott, de nem vártam meg a sikoly végét: elé térdeltem, és a nyelvemmel csillapítottam égő fájdalmán. Jóleső hörgés, sóhaj hagyta el a testét. Belemarkoltam a fenekébe, úgy húztam az arcomra. Finoman megnyaltam kemény magját, aztán gyengéden megszívtam. Vékonyka sikollyal nyugtázta. A számmal lassan csavargatni, morzsolni kezdtem, néha a nyelvemmel érintettem. Minden erősebb nyomásnál megrándult a teste, de már csak halk, erőtlen sóhajok jutottak a fülemig. Teljesen megadta magát, a teste apró remegésekbe merült. Nem volt innen visszaút: két ujjammal megmártóztam benne, odabent felfelé nyomtam, miközben kicsit erősebben rászívtam a magjára. Olyan erősen megfeszült felettem, mintha egyszerre tépné ki az összes bilincset. Leszorítottam, mert újabb szívás következett. Zihált, levegő után kapkodott, erősen remegett, de a számmal csak szorítottam, húzogattam a hiperérzékeny csiklóját. A rátörő szilaj hullámok teljesen megvadították: megint megpróbálta összeszorítani a combját, de a fejem ismét az útjában állt. Hirtelen ívben megfeszült, aztán aláhullt a mélybe. Remegés és reszketés maradt a gyönyörvulkán után. Úgy döntöttem, nem kínzom tovább, hiszen csak a leheletemre is végigfutott rajta pár hullám. Elégedetten néztem fel az öléből. Láttam, amint kimerülten, szinte félájultan, csukott szemmel pihegett. Kiszabadítottam a bilincseiből, átkarolva felemeltem, majd lefektettem a közeli kanapéra. Lehunyt szemmel feküdt, a szája nyitva maradt,

mintha csak aludt volna. Időnként még meg-megreszketett, de látszott az arcán, hogy a fellegekben lebeg. Gyengéden megsimítottam a karját, mire összezárta a combját és a száját, aztán csillogó szemmel, békésen nézett fel rám. Nem szólt semmit, csak pár másodpercig elmerültünk egymás tekintetében. Láttam rajta, hogy valami megváltozott. Nem árultam el neki, mit vettem észre, ráadásul a hely sem volt alkalmas ennek megbeszélésére. Kimondatlanul tudtuk, hogy e pillanatban most legszívesebben máshol lennénk, mint itt. – Most már megszólalhatsz! – suttogtam a feloldozást, miközben a fekete loboncát simogattam. Válaszul csupán egy gyengéd mosolyt kaptam.3 Miután kiléptünk a kapun, és elkísértem a kocsijáig, pár percre megálltunk. A lámpa fénye éppen csak elért hozzánk, ami az arcát sejtelmes félhomályba burkolta. – Te tényleg egy démon vagy – néztem a csillogó szemébe. – Hogy micsoda? – nevetett fel hangosan először, majd kicsit elfordult mellőlem, és a szája elé tette a kezét, úgy kuncogott tovább. – Bocs, de megismételnéd? – Démon. Egy igazi, fekete démon – vigyorogtam büszkén. – Jó, talán nem olyan veszélyes vagy ijesztő, mint az igazi, de rám nézve mégis az. Egy titokzatos démon, vagy inkább egy démonka… – Ez jó! Ez tetszik! – nevetett tovább. – Démonka. Miket ki nem találsz, hallod-e? De ne haragudj, most már tényleg mennem kell. Köszönöm az estét! Ja, odabent meg nehogy így merj hívni! – nézett a szemembe komolyabb hangnemre váltva, fenyítésképp még a mutatóujját is felemelte. – Persze, persze – legyintettem. Tetszett, hogy ezzel az apró lépéssel közelebb kerülhettem hozzá. „Démonka” – ízlelgettem magamban a szót, miközben beszállt a kocsiba. – „Nem olyan baljós, félelmetes, mintha simán ’démon’ lenne, ráadásul jobban is illik hozzá. Ez jó! Ez tetszik!” – ismételtem utána. Amint elhaladt mellettem, intettem neki, majd miután eltűnt a sarkon, fütyörészve indultam a kocsimhoz. Szinte repültem hazafelé, még a sebességhatárokra sem figyeltem. Aznap este igazán szenvedélyes álmokba merültem. 3 Kivágott jelenetek: A Vörös szoba után

Baráti beszélgetés „Beszélnünk kell!” – írtam Giselle-nek SMS-ben másnap. Bár tolakodónak és sürgetőnek tűnhetett a rövid üzenetem, de tényleg úgy éreztem, hogy szétrobbanok az este átélt élményektől. A válasz szerencsére nem sokkal később érkezett: "Rendben, ma hétkor a Két macskában". Nem ismertem a helyet, de nyugtáztam, hogy ott leszek. Megnéztem az interneten, hogy hová dugták el: egy városszéli utcában találtam rá. Démonkával aznap nem futottam össze, ami megkönnyítette a dolgomat a gondolataim összegereblyézésében. A Két macska egy kertvárosi utcácska sarkán lévő, kocsmának már nem, de étteremnek még nem nevezhető helyiség volt. A hangulata inkább pubra emlékeztetett, ahol az ember a sarokban elbújva merenghetett az élet dolgairól egy pohár bor mellett. Egyből megcsapott az egyedi légköre, amint beléptem. A fabútorok, asztalok mind romantikus hangulatot árasztottak, de egy vacsorát már csak gondolkodva rendeltem volna. Annak ellenére, hogy a város szélén állt, mégis annyian voltak, mintha kisebb tömeg töltené be a teret. Néhányan a pult mellett ücsörögtek italokat szorongatva, a párok inkább az asztaloknál ültek. Úgy éreztem magam, mint aki egy giccses retro filmbe csöppent, de el kellett ismernem, hogy beszélgetésre abszolút ideális volt a hely. Ráadásul a háttérmorajlás a kényes témákat is jótékonyan befogadta. Giselle amint meglátott, szolidan intett, hogy észrevegyem. Két puszi után annyit mondott, miközben leültünk egymással szemben: – Rendeltem neked inni. Bólintottam, bár nem tudom, mennyire ismerheti az ízlésem, milyen italokat szeretek. Legutóbb söröztünk, talán most is azt hozatott. Mielőtt bármit szólhattam volna, belevágott a közepébe: – Szóval már megint a farkadnál fogva vezettek. Kikerekedtek a szemeim, majd fülig pirultam. A szégyentől vagy a burkolt leteremtéstől – nem tudtam megmondani. Csak nyeltem egyet, és annyit nyögtem ki: – Igen. Elmosolyodott, és az asztalon átnyúlva megfogta a kezem:

– Ne szégyelld, nincs mit. A legtöbb férfi a farkán keresztül vezethető, maximum jól leplezik vagy tagadják. Ez természetes. Ráadásul te erős befolyásolás alatt álltál. Huncut kacsintás volt a mondat végén, majd bólintott egyet. Nem tudtam, kinek jelez, de ekkor mellém állt a pincér két korsó sörrel, és udvariasan letette elénk. Miután ellépett az asztaltól, Giselle felé súgtam: – Ismét sör? Hirtelen úgy felnevetett, hogy gyorsan hátra húzódtam. – Bocsánat – tette a kezét a szája elé vihogva. – Igen, ismét sör. Ez pont jó lesz bemelegítésnek a beszélgetéshez. Talán nem szereted? Legutóbb is ezt ittunk, és simán legurult. Mit gondoltál, mit rendelek? – Nem gondoltam semmire… – Talán furcsán nézhettem rá, mire magyarázni kezdett: – Ide figyelj! A pezsgő ünneplésre való, a bor romantikához, a vodka sírni, a whiskey feledni, a sör pedig merengeni, baráti beszélgetésekhez. Amit pedig most rendeltem, az egy nagyon finom, kézműves sör. Elgondolkodva néztem rá, hogyan ismerhet egy ember ennyi dolgot. De csak vidáman intett: – Gyerünk, kóstold meg! Mondtam én valaha rosszat? Vonakodva bár, de belekóstoltam az italba. Kellemesen fanyar íz árasztotta el a szám, tényleg passzolt a kedvemhez. Két korty után letettem a korsót. – Hm, úgy tűnik, igazad van – húztam mosolyra a szám. – Ugye? Tudom én, mi kell neked! – nevetett rajtam. – Inkább mesélj, mi az a fontos dolog! – Hol is kezdjem? – merengtem a mögötte lévő faburkolatot nézve. – Több dologról lenne szó, de egyszerre… Felsóhajtottam, és újra kortyoltam a sörből. Giselle már nem volt huncut kedvében, inkább türelmesen, kíváncsian, szó nélkül fürkészte a szemem. Belekezdtem: – Mistyről lenne szó – szakadt fel belőlem. Ha csak a nevét mondtam volna, talán az is elég lett volna. Alkalmi pszichológusom bólintott egyet biztatóan, hogy folytassam. Nem csodálkozott. – Nem tudom, mi a francot csináljak, mert mellette idióta tizenévesnek tűnök. Veled férfinak érzem magam, pont annyinak, amennyi vagyok, de vele… Tényleg a pincsije vagyok, mintha csak a játékszere lennék. Még a Vörös szobában is, ahol én vezetek. A szerepemben érzek valamiféle erőt, aminek hajlandó behódolni, előjön a karizmám, de ahogy vége a játéknak, visszacserélődnek a szerepek: ismét kisfiú leszek, ő pedig a magasabb

rendű, elérhetetlen nő. Veled egyenrangúnak érzem magam, pedig te bölcsebb, tapasztaltabb vagy, de mégsem érzem azt, amit vele. Nem értem – ráztam meg a fejem végül. – Ilyen a szerelem – sóhajtott fel a szőkeség. Az arca átszellemült, mintha valami régi, romantikus emléket idézett volna fel magában. – Hogy micsoda? Kizárt! – legyintettem. – Semmilyen szerelem nincs. Főleg az én koromban. Ne viccelj, az tiniknek való! – hárítottam zavartan, és hosszan meghúztam az italom. Egyre jobban ízlett ez a sör. Giselle jót nevetett rajtam: – Ezt nem vártam volna tőled! Ilyet mondani csak a zöldfülűek szoktak. Még hogy a te korodban nincs szerelem! – tette a szája elé a kezét kuncogva. Nagyon mulattatta a hárításom. – Igen, szerintem ez inkább rajongás – makacskodtam, mert úgy véltem: ha szerelemről lett volna szó, akkor már helyben elpusztultam volna Démonka iránt. – Plátói szerelemnek hívják – huncut szemei nem tudták elrejteni, milyen jól szórakozott rajtam. – Rajongás! – keményítettem meg a hangom. Legbelül mégis úgy éreztem, hogy az árral szemben úszom. – Felőlem hívhatod, aminek akarod, akkor is szerelem – rándította meg a vállát, majd ő is ivott egy kortyot. A korsót letéve kérdezett vissza: – És mit akarsz csinálni? – Nem tudom – ráztam meg a fejem. – De ha vele vagyok, csak hülyeségek folynak ki a számon. Egy idiótának tűnök mellette. – Az nem baj, legalább vicces vagy, ő pedig vidám lesz. – De nem kezel férfiként, csak kisfiúként. – Mert az is vagy! – fogta meg a kezem. – Persze csak legbelül, de ha így nézzük, akkor ő meg egy kislány. Mert nem lát tovább attól, ami az orra elé van téve. Nem veszi észre a jeleket, nem olvas a soraid között. – Vagy nem akar… – Hm, ez érdekes lenne. Főleg azok után, amit a medencében rendezett. – Igaz. – Szóval hidd el, ő is csak egy kislány legbelül. Mint két gyermek, olyanok vagytok. Sőt, még én is az vagyok, amikor ilyen emberrel találkozom, mint te. Egy kincs vagy, mert megőrizted a gyermekkort, de felnőttként is megállod a helyed – szorította meg a kezem, miközben merengve nézett rám. – Köszönöm – pirultam el talpig. – Nincs mit, kimondom, amit gondolok, tudod.

– Persze – motyogtam a szemébe nézve, miközben az ujjaim morzsolgatta. – Van egy merész ötletem! Mit csinálsz holnap? – Holnap szombat van. Miért? – Az arca felderült, de ahogy tiltakoztam volna, legyintett: – Szóval van ez a kirakodóvásár, amit minden évben megrendeznek a szomszéd megyében. Tudod, a hobbivásár. Ne mondd már, hogy nem hallottál róla! Van egy buszjegyem, mert meg akartam nézni, mik az idei kreatív újdonságok. Most miért nézel rám ilyen furcsán? Igen, szeretek néha ilyen dolgokkal szöszölni. – Azt akarod, hogy elkísérjelek? – nem értettem semmit az egészből. – Nem lenne rossz ötlet, de kivételesen nem, másra gondoltam. – A táskájában kotorászott kicsit, aztán elővett egy papírt, majd hadarni kezdte: – Itt a buszjegyem, már megvettem pár hete. Csak oda szól, vissza pedig akkor jössz, amikor akarsz, de úgy emlékszem, hétkor indul vissza az utolsó járat. Menj oda, és addig gondold végig, mit szeretnél, mire vágysz! A vásár jó alkalom lesz arra, hogy a kreatív oldalad is előbújjon, ötletelni kezdj. Nézz végig mindent alaposan, és készíts nekem képeket! Egyre vigyázz, hogy ne bukj le, mert a vásárosok nem szeretik, ha az árujukat fotózzák. A kézművesek már csak ilyenek. – De… de… – habogtam megilletődötten. – Ezt mégsem fogadhatom el. – Akkor vedd úgy, hogy te leszel a fotósom, és nekem készíted a képeket. Mindketten jól járunk, mert én bármikor nézegethetem otthon a lefotózott tárgyakat, neked meg kell a magány, hogy tisztázd azt, ami a fejedben van. Na, elveszed már ezt a papírt, vagy szorongassam még? – Rendben, köszönöm! – bólintottam. Olyan határozottan és elsöprőn érvelt, hogy végig sem gondolhattam a szavait. Láttam, hogy nem tehettem mást, úgyhogy elvettem tőle a jegyet, és vetettem rá egy pillantást. Szombatra szólt, kora reggeli indulással. Az út három órás lesz a papírra írt adatok szerint. Hosszú utazásra számíthatok, már látom. – És mi lenne, ha kocsival mennék, és akkor viszlek téged is? Ketten csak jobban telne az út… – A jegyet már megvettem, nem dobom ki – legyintett lemondóan. – Akkor kifizetem – nyúltam a tárcám után, mire összehúzta a szemöldökét: – Meg akarsz sérteni? – forgatta a szemét. – Nem, de kocsival mégiscsak… – Egy szót se többet! Azért kaptad, hogy végre kikapcsolódj, lazíts, átgondold a dolgaidat! Ha vezetsz, akkor jobb, ha az útra figyelsz, nem

agyalsz. A buszon viszont gondolkodhatsz. Úgyhogy a részemről a téma lezárva, holnap vásárba mész! A fényképezőt pedig odaadom, ha elkísérsz. Jobb fotókat lő, mint bármelyik mobil. Nem mehettem máshová, ráadásul képeket is készítenem kellett. Bár a telefonomra még nem volt minőségi panasz – ezért nem volt fotómasinám –, nem tiltakoztam a felajánlása ellen. Még a szupermobilok előtti időben a családban volt pár fényképezőgép, hobbiból időnként eljátszadoztam ezekkel. Talán innen eredt a fotós és videós mániám. „Giselle jól behúzott a csőbe. Honnan tudhatta, hogy nincs programom a hétvégére? Mondjuk elég, ha rám néz? Hiszen nem vagyok az a fickó, akit minden szombaton elrángatnak a haverok, hogy vasárnap hajnalban részegen támolyogjak haza. Bár Démonka miatt eléggé szét vagyok esve. Úgy tűnik ideje megfogadnom a tanácsát, mert tényleg egyedüllétre, kimozdulásra van szükségem, hogy más szemmel nézzem a világot. Ő pedig eddig is segített, legalább ezzel egy keveset viszonozhatok neki” – sóhajtottam magamban. A kirakodóvásárokat és fesztiválokat eddig alapból kerültem, de Giselle miatt nem volt kiút. – Oké, oké, legyen úgy, ahogy akarod! – emeltem fel megadón a kezem. – Szuper! Kérünk még egy sört? – mosolygott feldobódva. – Köszönöm, már ezt az egyet is érzem – nyögtem a fejemet fogva, ami szédült kissé. „Talán emiatt mentem bele ebbe ilyen könnyen?” – villant át az agyamban. – Rendben. Akkor ez is megoldva – csettintett a nyelvével, majd megkérdezte: – Más probléma? – Hogy látsz át rajtam ennyire, te nő? – bámultam a szemébe, melyben némi szomorúságot vagy talán melankóliát véltem felfedezni. – Ó, nem nehéz. Te egy nyitott könyv vagy előttem – búgta. – Neked is mindig az kell, ami elérhetetlen. Mind így vagyunk ezzel… Sóhajtott, majd a vállam fölött a távolba tekintett. – Csak nem…? – kérdeztem. – Már lezártam – mosolygott vissza titokzatosan. – Pedig szeretek veled beszélgetni. – Tudom. Én meg veled. De nem csak beszélgetni – hangsúlyosan megnyomta az utolsó mondatot. Egyből értettem a célzást, szemérmesen mosolyra húztam a szám: – És még fogunk is, remélem. Nem csak beszélgetni – utánoztam. Az este további részében vidámabb témákra terelődött a szó, még egy korsó sör is legurult. Giselle mesélt pár vicces jelenetet a swingerklub életéből, a partikról, melyekre mindenképp érdemes elmenni. Igaz, a

többiekkel nem kerültem baráti vagy közelebbi viszonyba. Bár Frankkel legutóbb nem futottunk össze, mégis jó volt hallani pár történetet a szereplésével. A közös bulik hangulata – az elmesélések alapján – máris szimpatikusabb társasággá varázsolta ezt a csapatot.4 „Lehet, hogy jobban meg kellene nyílnom? Vagy csak az ital tett ennyire bevállalóssá?” – futott át a fejemben a gondolat. Már majdnem éjfél volt, amikor hazaindultunk. Giselle egy elegáns negyedben lakott, bár a sötétben nem sokat láttam a házából, mert a taxiban megvártam, amíg kihozta a fényképezőt. Annyira kóválygott a fejem, hogy jobbnak láttam nem kiszállni az autóból. Miután lakást értem, egyből az ágyba estem. Az ébresztőt hajnali kelésre felhúztam, aztán lehunytam a szemem. Nagyon lemerített az esti, érzelmi hullámvasút, vagy az ital. Ezen már gondolkodni sem volt erőm. 4 Kivágott jelenetek: Azok a régi partik

Hosszú az út A busz fél nyolckor indult a jegy szerint, ezért korábban ébredtem fel, mint ahogy általában szoktam. Bár felkelésnek nem nevezném azt, ahogyan laposkúszásban elhagytam az ágyat. Kávézás közben kinyitottam az ablakot: az idő kellemesen hűvösre fordult, nem volt az a gatyaszaggató, döglesztő meleg. Zúgó fejjel pakoltam be némi enni-, és innivalót a hátizsákba. Farmert és inget kaptam magamra, amihez sportcipőt húztam. „Elvileg sokat mászkálok majd” – morogtam legbelül. Egy könnyebb, laza kabátot is találtam az egyik szekrényben, amit bevágtam a táskába, hiszen ki tudja, milyen idő lesz ott, ahová megyek. Nem értem rá utánanézni a helyi időjárásnak, ahogy más sem érdekelt, csak vigyenek célhoz, és hagyjanak ott. A vásárban talán magamhoz térek. Zombi ábrázattal, félig kómásan álltam sorba a buszhoz. „Tényleg jó, hogy nem kocsival indultam el, mert az első árokban kötnék ki” – ismertem el magamban Giselle előrelátását. Alig vártam, hogy elnyújtózhassak a busz ülésén. Szerencsére korán fel lehetett szállni, nem kellett sokat ácsorognom. Sikerült megcsípnem a magamfajta, másnaposoknak való helyet: a legutolsó sorban lévő sarkot, ahol biztosan nem zavarhatott senki. „Elkuckózom itt három órát oda és vissza, és legalább kipihenem magam” – néztem körbe. A barátságos külsőmmel valószínűleg nem lehettem túl bizalomgerjesztő, mert az utánam felszállók inkább a jármű elejét preferálták. Elővettem a kabátot, és a fejem alá gyűrtem, a táskát hanyagul mellém tettem, hogy véletlenül se jusson eszébe senkinek mellém ülni. A kezemmel átfogtam, nehogy lenyúlja egy vakmerő, enyves kezű utas. „A sofőr pedig úgyis felébreszt majd, ha odaérünk” – legalábbis bíztam a jóindulatában. Alig kezdtem el a szundikálást – talán néhány percet, esetleg többet aludhattam –, amikor egy éles hang zökkentett ki a mély bódulatból: – Szabad itt egy hely? – Persze – motyogtam kábán. Ki sem nyitottam a szemem, úgy vettem a táskám az ölembe. Még morogtam is magamban, hogy ennyire nem lehet tele a busz, hogy pont

mellém akart ülni valaki. „Ennyit a pihenésemről, hogy húzná magát karóba” – tettem hozzá. Hirtelen egy illatfelhő puffant le mellém. Kisandítottam: formás combokat pillantottam meg, melyek csizmában és harisnyában végződtek. Ahogy egyre feljebb nyílt a szemhéjam, egy virágos ruha bontakozott ki előttem, rajta fehér kabát vagy zakó. A tekintetem még feljebb kalandozott, hogy megtudjam, ki lehet ez a bűbáj, ez a főnyeremény ebben a dögös szerelésben. „Végre egy nekem való nő! Mi jót tettem, hogy ilyen szerencsével áldott meg a sors? Már megérte busszal jönnöm!” – sóhajtottam némán. Hirtelen akkorára nyitottam a szemem, hogy még az ülésben is ugrottam egyet. Démonka ült mellettem vigyorogva. – Jó reggelt! – bájolgott, kivillantva a gyöngyfogsorát. – Jó… reggelt! – nyögtem ki az ablak felé hátrálva, mint aki szellemet lát. „Tuti, hogy álmodom! Csípjen meg valaki, vagy kiugrom az ablakon!” – pánikoltam legbelül. – Csak nem a vásárra? – szemmel láthatóan mulattatta, hogy meglepődtem. – De, oda – pislogtam, és megböktem a mutatóujjammal. Nem volt álom, tényleg ő ült mellettem. – Én vagyok az – nevetett rajtam. A meglepetés továbbra is sokkolt, csak annyit nyögtem ki: – És te? Hová mész? – Ahová te. Ez a busz a vásárra visz, nem tűnt fel? Különben láttalak lentről, ahogy aludtál, szinte felkenődtél az üvegre. Majdnem úgy, mint most, csak épp az üveg felé fordultál. Viccesen néztél ki. A buszon aludtál az éjszaka? – Én? Nem, dehogy – még kábult voltam a hirtelen jött ébredésből, a fejem is szédült. „Honnan került elő? Talán Giselle árult el engem? De erről mégsem kérdezhetem meg, úgysem árulná el. A francba! Végül is kit érdekel? Itt van és kész. Már nincs mit tenni. Amúgy is most fáradt vagyok, nem fogok ezen agyalni” – adtam meg magam a sorsnak. Ekkor elindult a busz, és Misty mögé pillantottam, majd gyorsan körbe: senki sem ült a sorunkban, ahogyan előttünk sem. – Pedig úgy tűnt, szundikáltál – huncutan csillogott a szeme. Mintha arra várt volna, mikor csíphet egyet a nyelvével, mikor szúrhat nekem oda. Élvezte a játékot, hát belementem: – Á, csak elbambulva néztem a felszállókat… – vetítettem.

– Aha, nézted… Csukott szemmel. Olyan nyakatekert pózban, hogy vésővel kellett volna levakarni az üvegről. És pont engem nem láttál? – Lehet, hogy akkor épp a távolba meredtem – hantáztam tovább. – Meredtél, mi? – kuncogott – Még szerencse, hogy a nadrágod megfogta. Az agyamban lévő nyomás máris enyhült, amint a pikánsabb téma felé vittük a beszélgetést, úgyhogy kontráztam: – Itt azért mégsem vehetem elő, hiszen fényes nappal van, és nem csak mi vagyunk a buszon – biccentettem előre a nekünk háttal ülők felé. – Mit szégyellősködsz? Csak két sorral előrébb ülnek, itt a környékünkön sehol senki. Cserélj szemüveget! – Hm. Tényleg! Nahát! – úgy tettem, mint aki rádöbben a nyilvánvaló tényre. – Gondolkodtam is, ki az az idióta, aki mellém akar ülni, ha csak ennyien vannak a buszon. – Látod, én vagyok az – mutatott magára, majd maga mögé: – Vagy inkább üljek távolabb? Ide? Egy székkel odébb ült, ezáltal teljes panorámában csodálhattam meg formás combjait, sőt: szinte már a ruhája mélységeit is felfedezhettem. Ahogy magamban elemeztem a betekintési szög alapján látottakat, ezúttal nem combfixet vett fel, hanem harisnyanadrágot. Így is nagyon csábító látványt nyújtott, a farkam azonnal nőni kezdett. – Nem kell olyan messze menned, gyere csak vissza! – ütögettem a mellettem lévő ülést. – Még meggondolom. De miért is üljek melléd, ha itt sokkal kényelmesebb helyem van? Jobban elférek… Ahogy mozdult, picit szétnyílt a combja, már-már teljes volt a belátás. Nyeltem egyet, igyekeztem a szemébe nézni. – Itt mellettem mégis csak jobb lenne neked, nem? – csábítottam. – Pedig, ha így eldőlnék… – sóhajtotta, majd oldalra és hátra mozdult, amitől teljes lett a ruha alatti panoráma. A reggeli árnyékok játékot űztek velem, nem tudtam eldönteni, hogy fekete bugyi volt a harisnyanadrág alatt, vagy semmi. – Ne csináld… – nyögtem fel. – Mit? – ült fel csodálkozó szemekkel. Olyan naivan nézett rám, mint aki nem érti a célzást, ráadásul még a szemöldökét is felhúzta. A fogaim csikorgattam, annyira nem tudtam hová tenni ezt a reakciót. „Akkor most tudta, hogy belátok vagy sem? Vagy csak ártatlan kacérkodás csupán? Bár amiket eddig műveltünk, minek titkolózzak előtte?” – Nagyon jól tudod, hogy belátok – nyögtem ki a bennem zakatoló

gondolatot. – Ja, ide? – hajtotta fel a ruháját a hasára. A dombja kivillant, már egyértelműen látszott, hogy a harisnya alatt nincs bugyi. Azonnal elolvadtam, máris kenyérre lehetett volna kenni. Miután alaposan meglegeltettem a szemem, visszahajtotta a ruhát, és folytatta: – Már nincs meleg, úgyhogy kellett a harisnya. Megszédültem ettől a szemtelenségtől, miközben felébredt bennem a vadállat: legszívesebben azonnal letepertem volna az ülésre. Az agyam máris forgatta a maga filmjét: szétszakítom a harisnyanadrágját, feltűröm a ruháját, majd egy kiadós nyalás után egy mozdulattal az ölembe húzom, hogy tövig mártózzak benne. Megragadom a fenekét, és addig lovagoltatom ezt a szukát, amíg sikítva el nem élvez felettem. Az álmodozásomból talán annyi látszódhatott, hogy kiszáradt a szám, amit éppen csak megnyaltam. Szólni sem bírtam az izgalomtól. – De tudod, hogy itt nem szabad, hiszen nem csak mi vagyunk a buszon – húzódott közelebb az arcomhoz mosolyogva, majd az egyik kezével hirtelen az ölembe tenyerelt, és rám markolt. Semmi titkolnivalóm nem lehetett ezután. – Mondom én, hogy meredtél! Ahelyett, hogy megnyitotta volna a nadrágom, inkább elengedett, és kuncogva ült mellém a székbe. Felé fordultam, megemelkedtem, és a karját lefogva meg akartam csókolni, de elfordította a fejét. Felháborodva, zavart szemmel nézett rám: – Idióta vagy? Mit akarsz? Ez a hirtelen hangulatváltozás úgy vágott fejbe, mint akit jéggel hűtöttek le. Teljesen összezavart: – Semmit… Semmit. Elnézést! – húzódtam vissza, és szégyenemben majdnem az ülésbe préseltem magam. Legszívesebben elsüllyedtem volna a sarokban. Ő két hellyel arrébb húzódott, és villámokat szórva a szemével lesett felém. „Tényleg nem értem. Egyszerűen kiismerhetetlen ez a nő. Az előbb majdnem nekem esett, egyértelműen mutatta, mit akar, aztán amint kibújt volna belőlem az ösztönállat, két szimpla kérdéssel leszerelt. Ráadásul most haragszik. Áh, a franc se érti! De akkor most mi van? Komolyan így fogjuk végigülni ezt a háromórás utat, hogy nem szólunk egymáshoz? Pedig milyen jól indult ez a reggel!” – sóhajtottam fel, majd közelebb ültem hozzá: – Mi van? Mi történt már megint? – kérdeztem sajgó szívvel, újra zúgó fejjel, és pontnyira zsugorodott farokkal. – Most mondjam? Aztán rágódunk rajta egész úton? Estig ez lesz a

téma? – Nem – sütöttem le a szemem, bár tényleg nem értettem semmit, viszont balhét sem akartam. Inkább lenyeltem a gondolatokat. Majd egyszer talán megbeszéljük. – Akkor jöhet a tiszta lap? – nézett rám továbbra is szemrehányón. – Jöhet. Elnézést, bármit is tettem – súgtam bűnbánón, miközben legbelül majd szétrobbantam, úgy üvöltöttem: „Mi a franc bajod van?” – Oké – fordult felém higgadtan, de még mindig ölni tudott volna a szemével. „Csak nem a mosdóban történt csók miatt haragszik rám még mindig?” – villant belém. – Akkor semmi csók? – nyögtem bizonytalanul, és hátrébb húzódtam, szinte az üvegre tapadtam. – Semmi csók! – húzódott közelebb, ezzel mutatva, hogy megbocsátott. – És miért mész a vásárba? – Egy kedves barátom bízott meg azzal, hogy fotózzak neki, főleg a látványos és érdekes dolgokat – minden egyes szó kimondásával oldódni kezdtem, legördültek rólam a súlyos sziklák. Ezek a kövek kavicsokként kezdtek gyűlni a lelkem kútjának legalján: nem mondhattam el neki, hogy az a kedves barát Giselle. – De nem szeretik a vásárosok, ha fotóznak, azt hiszik, hogy ellopod az ötletüket. – Akkor majd vigyázok – mosolyogtam titokzatosan. – Te jártál már ott? – Persze, minden évben kimegyek. Általában szép dolgok vannak, és már karácsonyra is lesznek apróságok. – Karácsonyra? – csodálkoztam. – De az még odébb van! Több hónap! – Persze, de aki nem kezdi el időben nézegetni vagy árulni, az a végén nem kap semmit! – Én még nem voltam, szóval leszel az idegenvezetőm? – kérdeztem reménykedve. – Lehetek, szívesen – vonta meg a vállát, majd elmosolyodott: – Ihatunk majd valamit utána, ha van kedved! – Persze! – örültem a felajánlásának – Csak ne késsük le az utolsó buszt, ami hétkor indul. – Á, nem fogjuk, nyugi, addig simán visszaérünk! – legyintett. Mintha felélénkült volna attól, hogy ismét megtaláltuk a közös hullámot. – Oké, te ismered a helyet, én nem – vigyorogtam vissza. – Hidd el, tetszeni fog! – tette a kezét a combomra. Ez a mozdulat váratlanul ért, de az előbbi hidegzuhany még mindig nyomokat hagyott

bennem, egyáltalán nem mertem semmi izgatóra gondolni. Inkább kinéztem az ablakon, mintha a tájat nézném. A kezét nem vette el, továbbra is a combomon pihentette. Visszafordultam, de ő is azt nézte, éppen merre megyünk. Egy bátortalan kísérlettel megsimítottam a combját a ruhája széléig. Mintha semmit sem tettem volna, továbbra is kifelé nézett a túloldali ablakon. Újabb simítás következett, de reakció semmi. A tenyerem a combján pihentettem, ellenkezésnek nyoma sem volt. Picit feljebb csúsztam a ruha szegélye felé. A harisnyán át éreztem a forró bőrét. Szorosabban fogta a combomat, mint korábban, de nem hagytam magam megállítani: egyre feljebb tapogatóztam. A kezem remegett, nem tudtam, meddig mehettem el. A kisujjam már a ruhája alá bújt, de ő továbbra is elmerülve nézte az elsuhanó tájat. Némán élveztük az utat és a titkos játékot. Eszembe jutott, hogy nincs rajta bugyi, hiszen az előbb megmutatta. Magam elé képzeltem, ahogyan elszakítom a harisnyáját, majd a nedves bejáratán körözök. Az izgalomtól észre sem vettem, hogy ő gyorsabban célt ért: erős nyomást és húzást éreztem az ölemen. Majd beleszédültem a hirtelen rám zúdult hatásoktól. Ezután már nem fogtam vissza magam: a ruha részleges takarásában azonnal a dombjára tapintottam. Ő sem finomkodott: határozottan rám markolt, de továbbra sem nézett felém. Felsóhajtottam. Az öléből áradó forróság szinte perzselte az ujjaim. A harisnyán át körözni kezdtem az ajkán, a magját lassan masszíroztam. Az anyagon keresztül is éreztem a nedvességet. Körbenéztem, de szerencsére senki sem látott ránk. Lehúztam a cipzárt, és az alsót félretolva elővettem a farkam. Hitetlenkedve, nagy szemekkel, de mosolyogva nézett rám. – Hülye vagy? – artikulált némán, de az ujjai rám kulcsolódtak, és meghúzta a bőrt. Tenyerem visszakúszott a dombjára, majd az egyre nedvesebb ölében köröztem tovább. Combjait jobban kinyitotta, az ülésen előrébb csúszott, hogy még kényelmesebben férjek hozzá, miközben egyegy pillanatra egymásra néztünk. A szemünk egyfolytában körbejárt, nehogy más észrevegye a kézimunkát. Az izgalomtól hol ő harapott az alsó ajkába, hol én fojtottam el egy elégedett sóhajt, amit a hozzáértő ujjaival okozott. Gyorsan körbenézett, majd egy hirtelen mozdulattal ráhajolt a kiszáradt makkomra, és mélyen bekapta. Az utolsó pillanatban tompítottam a mélyről feltörő sóhajon, olyan jól esett a kényeztetése. A

hajába túrtam, belemarkoltam, de csak párat szívott, aztán újra felült. Egyre azon járt az eszem, hogy miként nyalhatnám ki. Éreztem a friss levet az ujjamon, ami a harisnya betétjét is áttörte, már erősen szivárgott, csepegett. Amint félrenézett, felé fordultam, és egy erős rántással lyukat szakítottam az anyagon a bejáratnál. Úgy nézett rám, mint aki levegőt sem kap a felháborodástól, de csak megvontam a vállam, hogy „ez van”, majd a középső ujjammal megmártóztam benne. Behunyta a szemét, úgy élvezte az első mozdulatokat. Még a meggyvörösre rúzsozott száját is sóhajra nyitotta. Eddig jól uralta az élvezetet, de pár mozdulatom után nála is elszabadultak az ösztönök. Elengedett, és hagyta, hogy a bejáratát kis ideig körözve kényeztessem, aztán újra elmerüljek benne. A leve úgy kente be az ujjaim, mintha csak olajoztam volna, még kisebb cuppogások is hallatszódtak. Váratlanul, riadtan zárta össze a combját – ezzel rabul ejtette a karom –, és úgy nézett körbe, mint akit valami rosszaságon kaptak rajta. Szerencsénkre senki nem vett észre semmit, mert az ülések részben takartak bennünket. Félpercnyi ijedtség után, illetve némi ujjmunkámnak köszönhetően újra megnyíltak a combok, kényelmesebben kényeztethettem tovább. De még így sem voltam előrébb, hogy a nyelvemen érezzem az ízét. Közel hajoltam hozzá, és némi mutogatással körítve súgtam: – Cseréljünk helyet! Miután Misty behúzódott az ablak mellé, és hátát az üvegnek támasztotta, felhúzta a combjait. Fejemmel az ölébe furakodtam, hogy végre megnyalhassam csepegő ajkait. A felszakított anyag kellő méretű lyukat biztosított ahhoz, hogy a bejárattól a magjáig alaposan végighúzzam a nyelvem. Halk sóhajjal válaszolt, a hajamba ujjak kapaszkodtak. Megint egy széles nyalás következett, de ezúttal legfelül megálltam, majd kicsit megpengettem a legérzékenyebb pontját. Megremegett. Alulról átkulcsoltam a combjait, megmarkoltam a bőrét, és rászívtam kicsit a csiklójára. Ez az akcióm már erősebb reakciót váltott ki: a háta megfeszült, ujjai mélyebben túrtak a hajamba. Megszűnt körülöttem a világ, csak ez a forró paradicsom létezett ott és akkor. Nyelvem óvatosan benyitott a kapuján, majd ki-be kukucskált rajta. Orromat a dombjába fúrtam, mégis erősebben nyomta a fejem az ölébe. A bejárat gyűrűjét egyre sűrűbben húztam a nyelvemre, élvezettel kortyoltam a sós ízt, amit cserében kaptam. Bár imádtam ezt a játékot, de tudtam, hogy ideje megadnom a kegyelemszopást: a követelőző magjához felcsúsztam, és mélyen

bekaptam, majd meghúztam. Mintha valami elfojtott sikolyt hallottam volna fentről, de nem foglalkoztam vele, inkább újra a csiklójára szívtam. Heves remegés volt a válasz. Nyelvem hegyével egyre sűrűbben pendítettem a hangszert, hogy halljam, milyen hangokat képes még kiadni magából. Tompa nyögések, sóhajok hallatszottak, de ez nekem nem volt elég: néhány nyelvcsapás után újabb, erősebb szívás következett, majd pendítettem párat. Az egész teste remegett, a hajam majdnem kitépte, miközben erősen az ölébe nyomott. Csak éreztem, amikor fölém hajolt. Hiába próbálta összehúzni magát, menekülni, tudta, hogy innen számára már nincs kiút, csak egy irányba. A következő hangolásom után végleg megadta magát: ahogy megszívtam a csiklóját, erős hullámzás tört rá. Kitartóan folytattam a szopást, a remegések görcsös sorozatban törtek rá. Addig nem álltam le, amíg azt nem éreztem, hogy az ujjai lassan engedni kezdtek. Csillapításként finoman, puhán nyalogattam tovább, végül a combjai fogságából kibújva felálltam elé. Bár a lábam elgémberedett, de elégedetten, maszatosan vigyorogtam rá. Ő lehunyt szemmel pihegett kis ideig, aztán szinte suttogva annyit nyögött ki: – Ezzel még nincs vége! Mellé ültem, hogy továbbra is takarásban maradjak. – Remélem is, hogy még nincs vége! Még nem értünk oda. Kinyitotta a szemét, és úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Azután körbenézett, majd annyit kérdezett: – Gumi? Egy villám csapott belém a döbbenettől, mert azt elfelejtettem betenni. De miért is pakoltam volna? Hiszen nem számítottam társaságra. Álló farokkal, leforrázva ültem, hogy pont ilyenkor nem volt nálam óvszer, amikor megkaphatnám álmaim nőjét – a Vörös szobán kívül. Ráztam a fejem, hogy „sajnálom, ez van”. Illetve: nincs. – És miért nincs? – nézett rám méltatlankodva, majd a szemét forgatva legyintett: – Akkor megoldjuk másképp! Egy pillanatra nem értettem, hogyan és mit oldunk meg, de a következő másodpercben rám hajolt, majd bekapta a makkom. Ebben a pillanatban váratlanul bekanyarodott a busz. A lendülettől Misty hajába kapaszkodtam, kissé meghúztam. Talán ettől erősen rám szívott, miközben beljebb csúsztam a szájában. Ez a váratlan mozdulat mégis olyan jól esett, hogy azt kívántam: bár mennék máskor is ilyen mélyre. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar teljesülhet a vágyam: minden ok és kanyar nélkül ugyanezt a mozdulatot játszotta el rajtam.

Megmarkoltam fekete, göndör loboncát, majd ismét meghúztam. Ahogy engedtem, újra beljebb kerültem a szájában. Tetszett ez az irányítós játék, főleg, hogy ezúttal nem a Vörös szobában voltunk, hanem egy buszon. Az ujjai a golyóimhoz tévedtek, és a nadrágon át morzsolgatott, miközben a szájával mélyeket szívott. A szédületben egy pillanatra megtaláltam az eszem, és csodálkozva néztem körül, mit művelünk. „Egy buszon szexelünk. Simán lesittelnek, ha lebukunk!” – futott át agyamban a gondolat, de nem sokáig tartott a józanságom: gyorsan visszamerültem az élvezet kútjába, és hagytam hadd nyeljen el, hiszen senki sem láthatott minket. A kitartó szívásnak köszönhetően mélyről törtem fel, szétrobbantam a szájában. Mégsem hagyta abba, hiába húztam a haját: ujjai ráfonódtak a farkamra, és megállás nélkül csak masszírozta, szopta, hogy minden cseppet kifacsarjon belőlem. Már-már üvöltésig folytatta, nem kímélt egy pillanatra sem. Végül elengedtem a haját, nem tudtam mit tenni a kínzása ellen, megadtam magam neki. Ahogy átadtam az irányítást, lassított, óvatosabban nyalogatta az érzékeny makkom. Még levegő után kapkodtam, amikor mosolyogva felült, megtörölte a száját, majd az arcomra adott egy puszit. – Ez finom volt! – mosolygott kuncogva, miközben végignézett az elgyötört arcomon, majd csettintett a nyelvével: – Érzem, hogy ma fantasztikus napunk lesz! Remegő kézzel, nyeldekelve tettem el a kifacsart szerszámom a helyére, és húztam fel a nadrágomon a cipzárt. – Igen – nyögtem, halovány mosoly kíséretében. – Az lesz. – Ne legyél már ilyen letört! – ütött vidáman a mellkasomra. – Kell kávé, ha odaértünk? Tudta nagyon jól, hogy ezzel is cukkolt, láttam a szemében, amint élvezi a mosogatórongy állapotomat. Még mindig nem bírtam megszólalni, de ráztam a fejem: kávé nem kell. Elgondolkodva az órájára nézett: – Szuper, mindjárt ott vagyunk! – kicsit még ugrált is ültében. Ujjait ökölbe zárta, és karját behajlítva körözni, malmozni kezdett, miközben élvezettel ujjongott: – Ó, igen! Ó, igen! Néztem a vidám arcát, csillogó szemét. Nagyon tetszett neki a helyzet. Elmerengtem némi mosollyal a szám szegletében: „Vajon milyen lehet vele kettesben lenni? Nem csak egy napot, hanem akár hosszabb ideig. Együtt élni, lakni, szórakozni. Nem őrölnénk fel egymást túlságosan? Az energiája, a pörgése milyen hatással lenne rám?” Ahogy a sok megválaszolatlan kérdés között merengtem, a válaszok is

egymás után érkeztek: „A jövőt nem ismerhetem, de miért ne vághatnék bele? Miért ne próbálhatnánk ki? Ha csalódottan vagy kifacsarva is hagy magamra, mégis elmondhatom utána, hogy volt pár kellemes percem, órám, hetem, netán évem. Biztosan kalandos időszak lenne, izgalmasnak tűnik így előre belegondolva. Hm. Mintha egy medence szélén állnék, és fejest kellene ugranom, de nem a kőről, hanem a toronyból. Mély levegő, elrugaszkodás…” Egy hirtelen kanyar térített magamhoz, mert Démonka apró sikollyal az ölemben kötött ki: – Hogy vezet már ez az idióta! – fordult felém még mindig nevetve, majd álfelháborodást színlelve változott meg az arca: – Bocsi! Nem vigyáz ez a vadbarom. Némileg végig tapogatott engem, mintha nem bírna feltápászkodni, majd a táskája után nyúlt. Más utasok is készülődni kezdtek. Úgy tűnt, bármikor megérkezhetünk. A fényképezőt és a táskám szíját a vállamon átvetve készültem a leszállásra, miközben végignéztem útitársnőmön: „Kellett ez nekem? Csak mély levegő, és ugrás!”

Vásári játékok Ahogy megálltunk, a tömeg azonnal elindult az ajtó felé, mintha csak lemaradnának valamiről. Mi a sor végén szálltunk le a buszról. Odalent kellemes, napsütéses idő fogadott. Egy utcában álltunk meg, nem ismertem a környéket. – No, most merre? – tettem fel a kérdést, mire elég egyértelmű válasz jött: – A tömeg után, valószínűleg ők is oda mennek – vigyorgott diadalmasan. Keserűen húztam el a szám: megint előbb beszéltem, mint ahogy gondolkodtam volna. Merengve ballagtunk egymás mellett, kirakatokat nézelődve, de nem kézen fogva. Próbáltam kérdezősködni, hogy vajon mi merre lehet, ha már ismerős errefelé, de alkalmi idegenvezetőmtől csak rövid, kitérő válaszokat kaptam. Az előttünk ballagó csoport befordult a sarkon, és egy térre értünk ki, ahol nagyon sok pavilon volt. Mintha egy díszes, hatalmas piac lett volna. A tömeg épp elviselhető méretet öltött, itt-ott kis csoportosulások alakultak ki. A fából összetákolt árusítóhelyek mindegyike egyéni díszekbe volt öltöztetve, nem láttam két egyformát. Összhatásban mármár giccsesnek tűnt a vásár, mint egy túlöltöztetett karácsonyfa. Elég nagy területen helyezkedett el, de szerencsére az utcák sem voltak kicsik, kényelmesen lehetett középen haladni. „Ebben a kavalkádban biztosan el lehet tölteni egy egész napot! Ami itt nem kapható, az sehol sem” – állapítottam meg. Talán még műszaki dolgokat is árultak, sőt: pár ipari gép is feltűnt a távolban. – Végre megérkeztünk! – karolt belém partnernőm lelkendezve, majdnem ugrálni kezdett örömében. A hangoskodásának, illetve rövid ruházatának köszönhetően pár férfiszem azonnal végigpásztázta kiváló vonalait. Szerencsére a harisnyán szakított lyuk nem látszódott ki. „De ha valami véletlennek köszönhetően mégis tovább szakadna, majd legfeljebb kap tőlem másikat” – döntöttem el. Az első pavilonokhoz érve újabb meglepetés ért: igaza volt Démonkának, mert már karácsonyi díszek is kaphatók voltak. Olyan darabok, amiket korábban a boltok polcain nem láttam. Gyönyörű

kézműves munkák lógtak amerre csak néztem. Első csodálkozásomból felébredve eszembe jutott a kezemben lévő fényképező, amit Giselle bízott rám. Gyorsan bekapcsoltam, és lőttem pár képet, ahogy egy jó turistához illik. Ekkor éreztem, hogy valaki meghúzza a kezem. Misty volt az: – Gyere már! Itt akarod tölteni az egész napot? Az órámra néztem: fél tizenegy múlt, tényleg bele kellett húznunk. Délre csak az egyik sorral végeztünk, szinte mindenről készült kép: sütemények, asztali díszek, terítők, mindenféle haszontalan szépségek, de még húsospultok is lencsére akadtak. Nem tudtam, hogy Gisellenek mi kell a kézműves cuccokon túl, ezt elfelejtette mondani, amikor odaadta a gépet. A második soron már jó pár pavilont elhagytunk, amikor az egyik kézműves, akinek a standján fafaragásos termékek voltak, észrevette, hogy az áruját fotózom. Sötét tekintettel nézett rám, és fenyegető mozdulatokkal indult felém a pult mögött: – Ne fényképezzen, ha kérhetem! – szólt erélyesen. Azonnal elengedtem a masinát, ami – hála a nyakpántnak – a hasamon puffant. Gyorsan tovább léptünk, és az út középső része felé húztam kísérőmet. Amikor némileg oszlott a tömeg, a szemébe néztem: – Így nem lesz jó. Próbálok jó képeket készíteni, de ha nem szabad, akkor fotó sem lesz. Takarnod kellene az eladók elől. Oké? – Rendben – bólintott –, de azért, mert egyvalaki szólt, attól még ne legyél beszari! – Nem vagyok beszari, csak arra kérlek, takarj! Jó? Ennyi, nem több. – Értettem, csak menjünk már! – sóhajtott megadóan, és előre sietett. A következő pavilonban bőrcuccokat árusítottak. Volt hasított bőr, kalapok, szíjak, mellények. Misty elém és az eladó látóköre közé állt, a takarásában kényelmesen fényképezhettem mögötte. Az eladó úgyis vele volt elfoglalva, hiszen a rövid ruha megtette a hatását. Kínálgatta neki a portékát a testes fickó, nagyon adta a szépet, szinte kilógott a nyelve az igyekezetben. Elmosolyodtam: ha tudná, hogy Démonka alulról mennyire nyitott egyéniség, biztosan vízágyúval kellene felmosni a földről. Ez a gondolat viszont nálam is beindította a férfias ösztönöket. „Itt sétálgatunk a vásárban, és ő alulról teljesen szabadon van. Lenge ruhában nézelődik, érdeklődik. Mire várok még? Tegyük még élvezetesebbé ezt a nézelődést!” – nyaltam meg a szám szélét. Alig vártam, hogy egy nézőszámban zsúfoltabb pavilon elé érjünk. A telefont kezembe vettem, majd elindítottam a rögzítést. Felvettem, amint

Démonka előttem ment, alaposan végigpásztáztam csinos combját, vádliját. Amikor a tömeg szorosabbá vált, mögé kerültem, és a telefont kamerával felfelé a virágos ruhája alá toltam, majd az egyik ujjammal bekapcsoltam a lámpát. A tömeg szerencsére nem mozgott, szinte csak álltunk. Volt időm alaposan bejárni a ruha alatti részt, bízva abban, hogy jó felvétel lesz. Ahogy lazult a tömeg, lekapcsoltam a fényt, és kicsúsztam a ruhája alól. Éppen az utolsó pillanatban tettem, mert az oldalt takaró emberek elléptek, így teljesen szabaddá váltunk. A pulthoz lépve Misty háta mögül gyorsan lőttem pár képet a fényképezővel, de alig vártam, hogy megnézzem mi vár a telefonon. Elfordultam, hogy a képernyőre más ne lásson rá, majd elindítottam a videót, és örömmel nyugtáztam, hogy tökéletesre sikerült a felvétel. Felpörgetett, hogy a szakadt harisnyáján át kikandikáló ajkak apró cseppektől csillogtak. Láthatóan őt is izgatta a bugyitlanság. „Több videó kell! Ennyi nem elég” – döntöttem el magamban. A „hivatalos” fotózás egyre kevésbé érdekelt, azt kerestem, mikor mehetünk tömegbe, hogy ismét felvételt készíthessek Démonka ajkairól. Nem kellett sokáig várnom: három pavilonnal odébb újabb csoportba botlottunk, valami díszes üveges vonzotta az embereket. Amint szorosabb lett a tömeg, már indult is a felvétel. A forgatókönyv hasonlított az előzőhöz, de a visszanézésnél úgy meglepődtem, majdnem felkiáltottam. A megszokott látványban hirtelen megjelent a középső ujja az ajkai között, ráadásul körözött párat a csiklóján! A tömeget kihasználva a combjai közé nyúlt elölről, és kényelmesen masszírozta magát. Pár mozdulat után kihúzta az ujját, és tovább lépett, ekkor állt le a felvétel. Remegtem az izgalomtól és a túlzott adrenalintól. A csuklójához kaptam, majd egy kevésbé forgalmas helyre húztam. – Mi a baj? – kérdezte. – Nem jó helyre álltam? Nem takartalak? – De… – feleltem még mindig remegve. – Akkor? – nézett csodálkozva. – Semmi… – hirtelen eszembe jutott, hogy mégsem kellene elárulnom magam. – Ha a telefonra gondolsz a kezedben, akkor tudok róla – mutatott a készüléket szorongató markomra. Ekkor tudatosult bennem, hogy elfelejtettem elrakni. – Hogy mi? Csak épp felhívtak… Miről tudsz? – hebegtem össze-vissza. – Ó, hát ennyire tetszett az előadásom? – vigyorgott. A reakciómból

azonnal leszűrte, hogy megnéztem az ujjgyakorlatát. – De legközelebb légy óvatosabb a fénnyel, mert ha én láttam, más is észreveheti! Ott helyben legalább húsz méter mélyre süllyedtem. Talán még bányászokkal is találkoztam volna szégyenemben, amikor egy kérdéssel magamhoz térített: – Tovább megyünk, vagy még vörösödsz egy órát? Különben meg nem csak én játszhatnék úgy, ahogyan a videón láttad. Hm? Úgy éreztem magam, mint egy lelőtt szarvas: értettem a célzást. Megszédültem, mert ez a játékra történő határozott felszólítás még nekem is szokatlan volt. Az első bódultság után örömmel vetettem bele magam az újabb kalandba. Ahogy sejtettem, átvette az irányítást, és a következő nagyobb tömeg felé vette a lépéseket. Alig bírtam követni, miközben a telefont ismét kamera módba állítottam. Ahogy zsúfoltabban lettünk, indítottam a rögzítést, majd a másik kezemmel Démonka felé nyúltam. A ruháját kicsit megemelve bekúsztam alá és megmarkoltam a feszes popsiját. Picit rogyasztottam, hogy kényelmesen hozzáférjek. A középső ujjam becsúsztattam a nedves ajkai közé, és kinyitottam a bejáratot annyira, hogy az ujjpercem beférjen. Csak egy-két húzásra volt idő, mert a csoportosulás elindult. Gyorsan kibújtam alóla, és leállítottam a felvételt. Ekkor újra összébb tömörültünk. Kihasználva a remek alkalmat épp kapcsolni akartam a kamerát, mikor hirtelen a nadrágon át rámarkolt a farkamra, ami már elég keményen feszült. Felnyögtem, épp a fülébe. Elengedett, majd ismét rám szorított. Istenien markolt, ráadásul még kétszer megismételte, aztán elengedett. Legszívesebben ott helyben magamra nyársaltam volna a tömegben. Végül egy popsimarkolással viszonoztam, többre nem jutott idő, mert az emberek elindultak körülöttünk. Az járt az eszemben, mit fog kapni tőlem hazafelé ez a bestia.5 Álmodozásomból felpillantva vettem észre, hogy megfordult, és sürgetőleg pillantott rám. Hamarosan egy újabb pult elé értünk, ahol fehérneműk és harisnyák fogadtak bennünket. Vett pár érdekesebb darabot, de engem az alul nyitott változatok érdekeltek. – Ha esetleg azokból is vennél, és választhatok neked – mutattam a kiszemelt darabokra –, akkor mindet fizetem. Kerestem pár extrém mintásat, illetve néztünk egy hagyományosat, hogy az irodában is felvehesse, ha olyan kedve támadna. Pár csipkés bugyit még hozzácsaptunk, majd elégedetten fizettem. A pavilontól némileg eltávolodva vidáman kacsintott rám:

– Mit szólnál, ha a szakadt harisnya helyett felvenném az egyik vadabbat? Megnyaltam a szám szélét, majd bólintottam. Kíváncsi voltam, mennyire bevállalós, ezért hagytam, hogy magával vigye a teljes kollekciót a mosdóba. Amikor Misty újra megjelent, majdnem leesett az állam, mert a leglátványosabb, hárommintás darabot vette fel. Amikor még a pultnál kiválasztottam, arra gondoltam, hogy ezt majd csak lakásban fogja felvenni, utcai viseletre biztosan nem. Alaposan végignéztem minden centit: brutálisan jól állt neki! – Nem eszünk valamit? Már éhes vagyok, és bőven elmúlt két óra! – csicseregte, miután elégedetten nyugtázta, hogy elállt a lélegzetem. – Persze, mehetünk – nyögtem fel, majd gyorsan készítettem róla pár fotót. „Ki tudja, mikor láthatom így legközelebb?” Miután pár falatot haraptunk, kényelmesebb tempóban bámultuk a kiállított cuccokat. A leghosszabb időt mégis a parfümösnél töltöttük. Vagy fél órán át próbálgattuk a hozzá illő illatot, mire megtaláltuk az igazit. A kiválasztott márka annyira egyedinek hatott, hogy szinte elszédültem, amikor Misty magára fújt belőle. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy azonnal a tárcámhoz kaptam, és gondolkodás nélkül kifizettem helyette.6 A pavilonsor végére érve kinyílt a tér. Csodálkoztam, hogy egy ilyen rendezvényen miért állítanak ki mezőgazdasági és ipari gépeket, de mit érthettem én a vásárokhoz? „Ha ez kell az embereknek, akkor vegyenek egy traktort karácsonyra, csomagolják be, tegyék a fa alá” – morfondíroztam. Ahogy végignéztem az óriásgépeken és a lépcsőkön, eszembe jutott a nyakamat lehúzó fotómasina: – Nincs kedved felmenni az egyikre? – szóltam Démonka után. – Minek? – fordult vissza. – Vajon? – kérdeztem kaján vigyorral, majd megemeltem a fényképezőt. Egymás szemébe néztünk, és azonnal kitalálta a választ. – De ha elkapnak… „Majd én elkaplak, de még hogy!” – gondoltam hozzá, aztán körbenéztem: – Nyugi, csak a lépcsőre! Megvártuk, míg az eladó elfordult, azután gyorsan a géphez léptünk, és Démonka felállt az első lépcsőre. Egy gyors fotó alulról, majd mellmagasságból, hogy ne legyen feltűnő a fényképezés. Hátrébb léptem, és intettem neki, hogy guggoljon le kicsit. A következő pár kép is elkészült.

Amikor senki sem figyelt ránk, szinte azonnal a fülkébe léptünk. Egy másodpercet sem vártam, újabb sorozatot lőttem: néhány publikust, és persze sok ruhaemelőst. Már éppen végeztünk, amikor egy hang szólalt meg odakint: – Elnézést, oda nem szabad felmenni! – Ó, nem tudtuk! Bocsánat! – feleltünk sajnálkozva, majd előre mentem, és lesegítettem a démoni modellemet. Kétszer megbántuk a dolgot a morcos-bajszos férfinak – aki alaposan megnézte a hárommintás harisnyába bújtatott combokat –, aztán magunkra hagyott. Miután kiértünk a látóköréből, jót nevettünk: – Tiszta hülye vagy! – vigyorgott Misty. – Hogy sikerültek? – Szuper képek lettek! – válaszoltam, majd megfordulva fényképeztem még pár munkagépet. Ki tudja, hogy Gisellenek kelleni fognak-e vagy sem? Ekkor az órámra néztem: – A francba! Fél óra múlva indul a buszunk! Siessünk! Ha ezt lekéssük, nem tudunk hazamenni! A pavilonsor legvégén álltunk, a kijárat és a buszmegálló a túloldalon volt, ráadásul még a vásár felét sem láttuk. A legnagyobb problémát mégsem az idő jelentette, hanem a tömeg: nem futhattunk, mert úgy tűnt, az emberáradat betöltötte az egész területet. Oldalsó kapukat kerestem a szememmel, de reménytelen helyzetnek tűnt bármerre is kijutni. Sietős léptekkel indultunk el, szinte húztam magam mögött Mistyt. Ő persze reklamált, hogy nem bírja a tempót, de a nyafogását elengedtem a fülem mellett. Szidtam magamat útközben, hogy mégsem kellett volna Gisellere hallgatnom, inkább jöttem volna kocsival. Már félúton jártunk, amikor Démonka egyszer csak visszarántott: – Kiköpöm a tüdőmet! Ne rohanj már annyira! – De ha nem érjük el… – Akkor nem érjük el! – cövekelt le a tömegben villámló szemekkel. – Persze, majd itt alszunk, mi? A tömeg közepén. Talán béreljek neked egy pavilont? – kérdeztem körbemutatva. A kérdésem költői volt, mert láttam pár érdekes fazont még útközben, úgyhogy nem szívesen töltöttem volna a földön az éjszakát. – Akkor se rohantass! – húzta össze mérgesen a szemöldökét. – Legyen – rántottam meg a vállam, mert mit tehettem volna? Hagyjam itt a tömegben? Vegyem a hátamra vagy a nyakamba? Bár ez utóbbi eshetőség nem lett volna rossz, de ha szemből ül fel, nem látok ki futás közben, bármilyen kellemes ötletnek tűnt.

Tomboltam magamban, hogy milyen makacs ez a nőszemély, de kifelé akkor sem mutattam a dühöm. Nem tehettem mást, mint hozzá igazodtam, így lassabban siettünk át a tömegen. Mire a buszmegállóba értünk, negyedórát késtünk. Persze az utolsó járatnak már hűlt helye volt. Bementünk egy boltba, ahol az udvarias eladótól megtudtuk: a busz legalább tíz perce elment. Miután újra az utcán voltunk, fel tudtam volna robbanni: Démonka hisztije miatt nem értük el a buszt. Ő persze közönyös arccal forgatta a szemeit, mintha én tehetnék róla. Nem bírtam tovább: – Ha a hisztis hercegnő nem duzzogott volna, akkor már a buszon ülnénk hazafelé! – rontottam rá. – Ki hisztizett? Próbálj már meg ekkora magassarkúban rohanni! Ha a hülye képeid helyett az órád nézted volna, akkor nem megyünk fel azokra az olajos szarokra! – Ó, most persze az a baj, hogy fényképeztem! Aha! És neked nincs órád? Mi az ott a kezeden? Nehezék? – Nehezék a tököd! Hagyj békén te idióta! – legyintett felém. – Inkább azt találd ki, mit csináljunk! – Együtt találjuk ki! – hangsúlyoztam, megnyomva az együtt szót, hogy ne csak rám hárítsa a problémáját, ez a közös bajunk. Együtt ültünk nyakig a szarban. Idegesen rágtam a számat, folyamatosan járt az agyam. Persze őnagysága csak legyintett egyet, kissé távolabb állt tőlem, és hátat fordított nekem. „Gratulálok! Egyszerűbb duzzogni és itt hagyni engem, ez bezzeg megy! A francba, hogy megint nekem kell megoldást találni!” – puffogtam magamban.7 – Két lehetőség van – szóltam hangosan, hátha eljut a füléig, de nem fordult meg. – Az egyik, hogy kerülő úton megyünk haza, némi kitérővel, átszállással. Gondolom, van ilyen járat. Vagy itt alszunk valami motelben, és holnap délelőtt már lesz busz. Kocsit nem bérlek, este nem fogok miattad órákig vezetni, ezt felejtsd el! Nem szólt semmit, de pár másodperc múlva hátrafelé felmutatta a mutató és középső ujját, V alakot formázva. – Oké, akkor a második verzió – sóhajtottam. Hirtelen megpördült, és még mindig szúrós szemmel annyit mondott: – De külön szobában! – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetőleg. – Oké, külön szobában! – adtam meg magam, mire némileg enyhült a tekintete. – Akkor induljunk! – intett, és újra hátat fordított nekem.

Úgy ment előttem, mint egy hercegnő, én meg követtem, mintha a londinere lennék, csak csomagok nélkül. Dühös voltam rá, hogy játssza az agyát, de az utána szálló illatfelhő egyszerűen lebénította a mérges énemet, és gúzsba kötve szimplán a szemétbe hajította. A zsörtölődésemből csak annyi maradt, amit a fogaim közt némán elmorzsoltam: „Tényleg ebbe a nőbe kellett beleszeretnem? A francba!” 5 Kivágott jelenetek: Ábrándozás 6 Kivágott jelenetek: Telefonos vásárlás 7 Kivágott jelenetek: Láncfűrészes az éjszakában

Esti kergetőzés Nem értem rá megnézni a szállásokat a telefonon, mert Démonka váratlanul úgy elrohant, hogy alig értem utol. „Kergetnek a farkasok, vagy mi?” – tátogtam utána, mert a tüdőm épp ki akart szakadni a helyéről. Ekkor láttam, hogy egy közeledő taxi elé szaladt. Lihegve értem mögé, miközben beszállt a járműbe. Persze a sofőr alaposan végiggusztálta társnőmet, a szemeivel már meztelenre vetkőztette. Miután beültünk, annyit szóltam előre: – A legközelebbi motelbe! A taxis visszafordult: – Komolyan mondja, vagy csak viccel? – Úgy nézek ki, hogy vicces kedvemben vagyok? – lihegtem felháborodva. – Csak azért kérdem, mert itt van a sarkon! – mutatott az ablakon kifelé egy kivilágított kapualjra, aztán hozzátette: – Bár, ha nem akarnak addig gyalogolni, gurulhatunk pár métert… Zavarodottan, de még némileg dühösen szálltunk ki, majd elnézést kértünk, hogy egyáltalán lélegzünk. Alig értem járdát, Misty tempójában folytattuk tovább a hajszát, egészen az épület bejáratáig. A forgóajtóban azért pár keresetlen kérdést lihegtem neki: – Mi van? Szúr a cipő vagy a beton olvad alattad, hogy ennyire rohanni kell? Lenéző tekintettel semmisített meg, ami még inkább dühített. Meg sem várt engem, csak a pultnál értem utol. Persze a kopaszodó, nyájasan mosolygó, de cingár recepciós élvezte a helyzetet, mert egyből hozzám fordult, pedig még két levegőt sem értem rá venni. – Mit óhajtanak? – simulékony hangja máris öt szintet emelt a vérnyomásomon. – Szobát szeretnénk – szóltam, de majdnem azt kérdeztem tőle, hogy „Talán sonkáért jöttünk maga szerint?” Igyekeztem visszafogni magam, nyeltem egyet. A fogsorreklám tovább érdeklődött: – Kétágyasat? – Nem, két külön szobát – néztem Démonkára, aki az ujjaival már-már ritmust dobolt a pulton.

– Sajnos olyan nincs, tele van a szálló. – Akkor jöjjön a kétágyas – intettem. – Olyan sincs, tele van a szálló – jött a simulékony válasz. Legbelül felrobbantam a dühtől: – És van egyágyasuk? – Ágyasunk nincs, ahogy szabad szobánk sincs, mert tele van a szálló. – Nekem meg a tököm! – szakadt ki belőlem mérgesen a meglepődött recepciósra, majd elkaptam Démonka karját, és magam után húztam. – Itt ugyan nem alszunk egy percig sem! Misty ugyan némileg sikítozott, hogy hagyjam már békén, de nem akartam meghallani, és csak a motel előtt engedtem el a csuklóját. Dühösen dörzsölgette a markolásom nyomait, majd szinte sikítva kifakadt: – Akkor most hol a francban fogunk aludni, nagyokos? Miért kellett neked hisztizni odabent? Most már biztosan nem ad nekünk szobát! Ráadásul mindjárt ránk sötétedik! – Nem hallottad, hogy „tele van a szálló”? – idéztem a recepciós hangsúlyával, gúnyosan, miközben a karommal integettem az épület felé. – De, hallottam! – puffogott, és a szemét forgatta. A tekintetével helyben leölt volna, majd miszlikbe darabolt képzeletben. – Akkor meg mit akarsz? Itt a vásár, mindenhol telt ház van. Inkább felhívok pár helyet, hogy hol találok még talán… – itt szünetet tartottam és morcosan néztem rá, majd nyomatékosan megismételtem: – Talán szállást. Mert a kisasszony nem akart busszal menni. – Ki nem akart busszal menni? Majd kiköptem a tüdőmet úgy rohantunk! – Rohantunk? Cammogtunk, mint a nyugdíjasok! – Cammogtunk? Amikor majdnem kitört a cipőm sarka? – mutogatott a magassarkúra. – Valahogy az előbb mégis jobban ment benne a rohanás, és én köptem ki a tüdőmet! Vagy csak lendületbe jött a hercegnő? Ugye elérte már az utazósebességet? – Ezt most fejezd be, vagy itt hagylak! Tudod mit? Aludj a híd alatt, mert én biztosan nem fogok! – csattant fel, majd hátat fordított. Ez a hangnem hatott: azonnal visszább fogtam a bennem tomboló érzéseket, nem vágtam vissza. Azt nagyon jól tudtam, hogy ha egy nő mérges, békén kell hagyni, aztán majd lenyugszik. Nem akartam tovább feszíteni a húrt, mert képes lehetett egyedül nekiindulni a városnak. A telefonon lévő térkép megmutatta, hol voltak még motelek a

városban. Negyedórányi telefonálás után találtam egy alkalmasnak tűnő helyet: félórányi taxizásra akadt egy szálló, ahol fogadni tudnának minket. Bár a hölgy közölte, hogy már csak egy kétágyas szobájuk van, de ezt az információt inkább nem közöltem durcás partnernőmmel. Mégsem mondhattam el neki, mert akkor tényleg kiakadt volna, hogy nem aludhat külön. „Majd ott a helyszínen szembesül a tényekkel. Örüljön neki, hogy nem az utcán kell lehajtania a fejét!” Leintettük az első taxit és bemondtuk a címet. Ezt szerencsére női sofőr vezette, nem gusztált végig minket, ráadásul rutinosan hajtott az általunk ismeretlen utcákon át. Egész úton magunkban puffogtunk, nem szóltunk a másikhoz. Fél óra múlva egy emeletes ház előtt álltunk meg. A sötét utcát megvilágító magányos lámpa gyér, homályba vesző fénye nem volt túl bíztató. A villódzó neonfelirat régebbi motelt sejtetett, két betűje már nem világított. – Elég lepukkant hely. Jobb nem volt? Itt simán megerőszakolnak engem… – fanyalgott száját húzva és körbetekingetve Misty. – A többi foglalt, mert… – majdnem rákezdtem a „tele van a szálló” szövegre, de ő rám sem nézve emelte fel a mutatóujját, hogy hallgassak. Értettem a célzást. Előre mentem, kinyitottam neki a lengőajtót, és jeleztem, hogy maradjon a bejáratnál. Nem mintha menekülni akarnánk, de azért elég bizarr helynek tűnt ez a szálló. A pult mögött egy fiatalka, de éppen csak ápolt leány várt minket. Talán húsz éves lehetett, elmélyülten rágózott, hosszú barna haja gumival összefogva hullott alá pólóval takart testére. Ahogy megszólalt, tudtam, hogy vele beszéltem telefonon, bár akkor kedves teremtésnek tűnt. – Ön hívott egy fél órája a szobáért? – nyammogott, miközben mindkettőnket alaposan végigmért. – Igen, én – léptem oda csekély önbizalommal. Szinte vártam, mikor üvölti le váratlanul a fejem, vagy vágja el a torkom egy machetevel. – Rendben, itt a kulcs – vette elő a pult alól, majd kitette az asztalra a kopottas, műanyag lifegővel jelzett fémdarabot. Még annyit tett hozzá hideg vigyorral: – Huszonnyolcas szoba. Nézegettem a kulcstartót: ha valaha volt is rajta szám, évekkel ezelőtt lekopott. Még annyit kérdeztem gyanakodva: – Nevek esetleg, hogy kik vagyunk? A lány megrándította a vállát, és újra végigmért minket: – Felesleges. Ha fizetnek az nekem elég. A felét kérem előre.

Az ár nem volt magas, zsebből kifizettem a kért összeget. Arra már nem is gondoltam, hogy esetleg a reggeli vagy más szolgáltatások, netán fertőzések, világjárványok benne foglaltatnak-e az árban. Mikor Démonkához léptem, szemeit forgatva jegyezte meg: – Itt tuti elvágják a torkom holnapig. Ezt akarod? – majd a csuklómra markolt. – És melyik az én szobám? – Nincs te szobád, csak egy van. – Oké, akkor te máshol alszol? – kérdezte szenvtelenül. Kikerekedett szemekkel néztem rá, majd ismét mérges lettem: – Persze, majd a küszöbön, mint a kutyák, mi? – Felőlem, ha neked ott jó, akkor szép álmokat a lábtörlőn! – vonta meg a vállát, mire megfordult, és a lépcsők felé indult. Rásóztam egy csattanósat a fenekére, ujjam hegye a meztelen bőrét érte a harisnya szabad területén. – Au! – ugrott picit, de nem sietett előre, inkább még jobban felém tolta a kerek popsiját. Ahogy a lépcsőn felfelé lépkedett, rövid ruhája széle szemmagasság fölé került, kivillantva a harisnya nyílását. Haragom egy szempillantás alatt vad vággyá változott. Amint a lépcsőfordulón túl jutottunk, és senki sem látott minket, megragadtam a csípőjét, majd a ruhája alá bújva a fejemre húztam. Halkan, röviden sikított, miközben megpróbálta a fejem kitolni maga alól, de végül megkapaszkodott, és hagyta, hogy kényeztessem. Érezni akartam az illatát, a bőrét, az ajkait, a nedvességét – mindent! Nyalni, szívni, szopni, újra kiadni magamból azt a vadállatot, amit legbelül visszafogtam. A fenekébe bújtam, és az ajkaihoz fúrtam a szám, nyelvemmel mohón nyaltam közéjük. Tiltakozása lassan alább hagyott, ráereszkedett a fejemre, amitől térdre rogytam. Lassan előre hajolt, négykézláb ereszkedett. Nem érdekelt senki és semmi, csak az, hogy minden cseppjét kiszophassam az ajkai közül. Egyszer csak megnyikordult valami. Nem tudtuk, hogy a lépcső árulkodott, vagy valamelyik szinten egy deszka sóhajtott, de azonnal felriasztott minket. Gyorsan felálltunk, és mint akit rajtakaptak valami rosszaságon, szemérmesen indultunk a huszonnyolcas szoba, azaz a második emelet felé. A faburkolatú falak, a parketta, és a nyikorgó lépcső ódon hangulatot árasztottak magukból, mintha csak egy régi, harmincas években játszódó film díszletei közé keveredtem volna. A folyosó félhomályában sikerült megtalálnunk a sarokban megbúvó ajtót, amit pár mozdulattal kinyitottunk. A zár sem volt mai darab, egy laza rúgással be lehetett volna

törni, de talán erre az éjszakára megfelelő védelmet nyújt majd. Miután becsuktuk magunk mögött az ajtót, Démonka felkapcsolta a lámpát, és csodálkozva nézett körbe a szobában. A berendezés hozta a korábban már tapasztalt régimódi hangulatot: a nehéz, karfás bútorok, fotelek, a hatalmas, famintázatú támlás franciaágy, a kis asztalka a szoba közepén, a komód – mintha évtizedeken át nem nyúltak volna semmihez. Ellenben meglepett az a tény, hogy elfogadható tisztaság fogadott minket. Nem találkoztam a portán látott mocsokkal vagy igénytelenséggel. Sehol egy régről itt maradt maffiózó vérfolt, vagy egy verekedésből hátrahagyott, törött lámpabúra. Bár nem úri lakosztály volt, de rossz szavunk sem lehetett. Elégedetten csettintettem, ám Misty számonkérőn felcsattant: – Nekem nehogy azt mondd, hogy én itt fogok aludni! – Fogunk! – igazítottam ki ismét, utalva, hogy újfent csak magára gondolt. – Én is itt vagyok! Vagy te alszol a küszöbön? – Azt hiszed, egy ágyban alszom veled? – nézett gúnyosan. Ahhoz képest, hogy az előbb a lépcsőn majdnem szétszaggattuk egymást, ismét a szokott felállásban társalogtunk: a hercegnő és a szolgája. – Persze, hiszen még valaki elvágná a torkod, nem? Még szép, hogy veled alszom! – léptem felé, mire mosolyogva hátrált. – És azt hiszed, csak úgy beengedlek mellém? – Miért ne engednél? – közelítettem két lépést, de ő csak egyet tett hátra. – Mert akkor nem tudnék elaludni – húzta fel az egyik szemöldökét. A szeme csillogása elárulta, mennyire élvezi a játékot. Nagyon. – És ki mondta, hogy aludni fogunk? – kérdeztem elé lépve, ő már nem hátrált. Az arcunk szinte összeért, a szemünk nem engedte a másikat. – Hát mit gondolsz, mit fogunk csinálni? – búgta halkan. – Van pár ötletem – válaszoltam kaján vigyorral. – Az nekem is lenne… – hajolt felém, de végül kitért a csók elől, és a nyakamra adott egy gyors puszit. Bevillant a buszon lévő ígéretem: nincs csók. Ha nincs, akkor kap mást! Miközben egyik kezemmel elkaptam a derekát, átkarolta a nyakam. A combja alá nyúltam, ölbe kaptam, és az ágyhoz vittem, ahol egymásra borultunk, majd folytattuk egymás puszilgatását, harapdálását. Hol én kerekedtem felül, hol ő fordított a hátamra, élvezettel lovagolt rajtam. Mintha nem tudnánk eldönteni, ki akarná jobban a másikat maga alá gyűrni. Pár másodpercre lihegve, kutakodón néztünk a másik szemébe: „Mit

akarhatsz? Mi lesz ezután?” De győzött a vágy, és újra egymás fülére, arcára, nyakára tapadva merültünk el az élvezetekben. A nyakáról és a füle mögül felszabaduló illata teljesen elbódította az agyam, azt sem tudtam, merre járok a számmal. Arra eszméltem, hogy Misty kigombolta az ingem, és már húzta volna le rólam, de megelőztem. A virágos ruhát feltűrve meztelen popsijába markoltam, élveztem a ruganyos bőrét. Nem sokáig szoríthattam, mert elégedett mosoly kíséretében, határozottan tolta le rólam a farmeranyagot. Már csak az alsónadrágom maradt rajtam. Ez a szelíd erőszak visszavágót kívánt: a ruhája alá nyúltam, amit derékig felhúztam. A harisnya kivágása előbújt, és gyönyörű látványt nyújtott Démonka csíkban borotvált dombja. A vad szépség mosolyogva térdelt felettem, majd újabb harapásokra hajolt rám. Fürtös hajába túrtam, élvezettel kócoltam a dús loboncát. Szabad kezem egyre feljebb húzta a ruhát, már a háta közepén jártam, amikor egy mozdulattal kibújt a felesleges anyagból, és félredobta. Kócosan, csipkés melltartóban, az alul nyitott harisnyában, elégedett mosolyba öltözve ült rajtam. A következő pillanatban már úgy kacagott felettem, mint aki két vállra fektetett és legyőzött. – Mondom én, hogy Démonka vagy – súgtam neki, ahogy gyönyörködtem a látványában. – Tudom… – hajolt fölém mosolyogva, miközben végig a szemembe nézett. Amikor elég közel került, hirtelen átöleltem, a karomban tartva magam alá fordítottam, és fölé kerültem. A combjait még mindig átkulcsolta a hátam mögött. Feltérdeltem, majd a dereka alá karolva felhúztam, mintha szemből lovagolna meg. – Látom, rossz vagy. Nem bírsz magaddal – súgtam, és az egyik kezemmel fürtös, fekete loboncába túrva még közelebb húztam. Hevesen, vadul harapdáltuk egymást. – Nem… nem bírok… – nyögte néha, amikor levegőt kapott. Oldalra fordultunk, aztán kiemeltem az ölemből, és az ágy mellé álltam. Néztem, ahogyan kiterülve, pihegve feküdt előttem: csodás látvány volt. Érdeklődve nézett rám, de válasz helyett kézen fogtam, és felhúztam magamhoz. Alá kaptam, és a popsijánál fogva megemeltem. A lábát átkulcsolta mögöttem, karjait a nyakam köré fonta, miközben végig egymás szemébe néztünk. Mistyt egészen a szoba végébe vittem, ahol hevesen falnak nyomtam. A faburkolat bár nyögve reccsent, mégis bírta kettőnk nyomását. Az ölünk szorosan egymásnak nyomódott, de még nem mártóztam meg benne.

Kellett ez a pillanatnyi étvágygerjesztő, hogy még jobban akarjon. Lihegve, csapzottan néztünk a másik szemébe, majd folytattuk az utunkat egészen a komódig, ahol leültettem. Pihenés helyett egy mozdulattal lerántotta az alsómat. Láttam rajta, hogy alig várta, mikor merülök belé. Nem fogtam vissza magam, és egy határozott lökéssel mutatkoztam be. Hangos nyögés szakadt fel válaszképp, a hátamba ujjak mélyedtek. Ismét a fenekére markoltam, majd magamon megemelve folytattuk tovább a szoba felfedezését. A kis dohányzóasztalig jutottunk, ahová letettem, és még benne elmerülve térdre ereszkedtem. Szegény bútor hangosan reccsent alattunk, de kit érdekelt? Démonka fölé hajolva mélyedtem el benne újra és újra. Lihegve, nyögve fogadta kemény döféseim, az asztal minden lökésnél erőteljesen nyikorgott. Mielőtt összedőlt volna alattunk, a ziháló lányt ismét ölbe vettem, majd egy fordulattal az egyik fotel előtt kötöttünk ki. Kényelembe helyeztem magam előtt, majd a lábát a nyakamhoz emelve mártóztam meg benne. Szűk gyűrűje az elő-előbukkanó makkom peremét szorította, dörzsölte, egyre közelebb sodort a robbanáshoz. Hirtelen felsikított bennem a sziréna: „A gumi! Elfelejtettünk venni!” Tudtam, hogy nem engedhettem el magam, ráadásul ő sem szólt a nagy szenvedély közepette. Észrevehette a pillanatnyi filmszakadásomat, mert csodálkozva és türelmetlenül kérdezte: – Mi az? Mi van? – Intettem neki, hogy semmi, mire csak annyit szólt: – Akkor jó lesz, ha vigyázol! „Oké, szóval tudsz róla. Vagy megint kitaláltad, mire gondoltam? De tényleg nekem kell vigyáznom, még ha tablettázik is” – nyugtáztam, és folytattam a támadást. Mintha ezután még szűkebb lett volna, minden mozdulattal még érzékenyebbé dörzsölte a makkom. Éreztem, ha tovább szorít, nem bírom visszatartani magam. Nem tudtam, miért játszik ilyen veszélyes játékot, csak az járt a fejemben, hogy időt kell nyernem! Lihegve húztam ki lüktető farkam, és elé térdeltem. Megemeltem a csípőjét, forró, lucskos ajkait lenyalogattam, megtisztogattam. Bekaptam a csiklóját, gyengéden szopni kezdtem. A benne keletkezett hiányomat két ujjammal pótoltam, amit odabent felfelé feszítettem. A gerince ívben meghajolt, de a fotel támlája nem engedte hátrébb, ezért az arcomba tolta a csípőjét. A vörösre duzzadt magja még mélyebbre csúszott a nyelvemen, amit annyira erősen szívtam be, hogy érezze: nem állhat ellent. Számmal csiklója tövére szorítottam, és a nyelvemmel pedzegetni kezdtem az édes hangszert. Az ujjam egy percre sem állt meg a forró ölében: egyenletesen,

körkörösen masszíroztam minden apró pontot. A kitartó munka gyümölcse meghozta az eredményét: olyan sikoly, és már-már nyögés-hörgés forgatag szakadt fel belőle, hogy egy pillanatra megálltam, ki akartam élvezni ezt a hangesszenciát. Mégsem engedte nekem átélni a pillanatot: a hajamba túrva jelezte, hogy véletlenül se hagyjam abba, amit eddig műveltem. A következő nyelvhúzásnál remegve, reszketve adta át testét az élvezet oltárának: zihált, reszketett, majd szakaszosan meg-megfeszült, végül erőtlenül a fotelbe zuhant. Finoman, gyengéden köröztem tovább a nyelvemmel, ahogyan a lüktető magot kiengedtem a számból. Maszatosan néztem fel az öléből, az arca kellemes derültséget sugárzott, ahogyan pihegett. – Benne vagy egy kis rosszalkodásban? – kérdeztem ravaszul. Nem válaszolt azonnal, csak pár mélyebb sóhaj után kérdezett vissza még nyeldekelve: – Miért? Volt olyan eddig, amiben ne lettem volna benne? – Akkor gyere! – húztam magam után, és kinyitottam a szoba utcára néző, két nagy, üveges ajtaját. Csak egy vaskorlát választott el bennünket a külvilágtól, ami mintha csak évszázadok óta állna ott, dacolva az időjárással. Megmozgattam, de stabilnak tűnt. Kellemes szellő fújt be a szobába, ami arcon csapott, majd megsimogatott. – Mit szeretnél? Ugye nem akarsz kilökni az utcára? – kérdezte összehúzott szemekkel érdeklődve. Elmosolyodtam, majd válasz helyett lenéztem az utcára: senki nem járt arrafelé. A szemben lévő házban itt-ott lámpák világítottak, felettünk pedig talán két emelet volt. – Mire készülsz? – suttogta a fülembe, de továbbra sem szóltam semmit. Visszaléptem a szobába, és az összes villanyt lekapcsoltam, hogy jótékony sötétbe burkolózzunk. Mögé léptem, kikapcsoltam a melltartóját, amit az ágyra dobtam. Szembe fordítottam, átkarolta a nyakam, és lassan hátrálva a nyitott ajtók közé léptünk. A beszűrődő fények megcsillantak a szemében. Egy huncutan kíváncsi szempár nézett rám. Démonka fenekébe markoltam, és szemből magamhoz húztam. Az izgalomtól még mindig merev farkam a combjai közé fogta, és ide-oda, előre-hátra masszírozta, morzsolgatta. A szél a bőrünket simogatta, a szabadság illúziójával ölelt át minket. A szemközti ház fényei sejtelmesen világítottak meg bennünket. Tudtuk, hogy a félhomályban nem láthatnak jól minket. Egyszerre volt izgalmas és mámorító, ahogyan nyíltan, de mások előtt mégis titkosan kényeztethettük egymást.

Az ölelésből kibontakoztattam, megfordítottam. Lágyan előre dőlt, majd megkapaszkodott a korlátban. Ajkai nedvesen fogadtak, amikor a derekába markolva tövig merültem benne. Mélyről felsóhajtott – talán még az utca falai is meghallották, de diszkréten elnyelték a kíváncsi fülek elől. Ujjaim egyre szorosabban markolták a testét, miközben újra és újra magamra húztam. A beszűrődő fények sejtelmesen világították meg domború formáit, popsija minden lökésnél apró hullámokban csapódott hozzám. Nyögései egyre jobban sűrűsödtek. Ráhajoltam, hogy az egyik mellét megmarkolhassam, testét lassan hátra feszítsem. Sokkal érzékenyebb lettem, de nem álltam meg, pedig egyre jobban dőlt felém, végül lassan felegyenesedett. Másik kezemmel a duzzadt magjához nyúltam, és óvatosan körözni kezdtem rajta. Már alig mozogtam alatta, csak lüktettem benne, az ujjaim a bimbóján és a csiklóján felváltva jártak. Nyakát mámorosan harapdáltam, csókoltam, és éreztem, hogy lassú, de hatalmas robbanása lesz. Ahogy az ujjaim az érzékeny húrokat pengették, a teste egyre hevesebben hullámzott, sóhajai hangos nyögésekbe fordultak. Amikor minden izma megfeszült, a mellét morzsoló kezem a szája elé kaptam, majd kicsit a vállába haraptam. Kezével hirtelen hátra kapott, az ujjai a derekamba martak. Tudtam, hogy nem állhatok le. A következő lökésnél egy erősebb hullám vágtatott át rajta. Aprót haraptam a vállába, mire a következő remegés is rázúdult. Már csak szuszogtam a nyaka alatt, beszívtam mámorító illatát, majd végigbizsergettem a testét a forró leheletemmel. Apró hullámtól reszketett meg, a karmolása enyhült, ujjai elernyedtek. A száját már nem fogtam be, csak végigsimítottam a testén, és hagytam, hogy az utóremegések még fussanak pár kört benne, mielőtt végleg elcsendesednek.

Ugrás az éjszakába Démonkát elengedtem, kibújtam belőle, és szembefordítva egy finom puszit adtam az arcára. Combja alá nyúltam, felemeltem, lassan az ágyhoz vittem. Kinyílva az öleléséből letettem, majd csendben, gondolatainkba mélyülten néztük egymást a félhomályban. Egyáltalán nem zavart az, hogy kielégületlen maradtam, sőt: élveztem az örömét, hogy újra és újra elrepíthettem a fellegekbe. Ez boldogsággal, némi büszkeséggel töltött el. Kisimult arcát megsimítottam, és elmosolyodtam: – Szeretnél pihenni? Vagy… – hagytam némi szünetet, mert meglódult a fantáziám. Feldobtam neki a labdát: – Vagy járunk egyet a városban? – Itt? Láttad mi van odakint? – mutatott fáradtan a nyitott ablak felé. – Leszúrnak az első sarkon. Normális vagy? – Nyugi, hívunk egy taxit, aztán bemegyünk a belvárosba inni valamit. Na? – Mondjuk elég szomjas vagyok… – nézett mögém elmerengve. – Oké, menjünk! – Helyes! Aludni holnap is ráérünk! – ugrottam fel mellőle. Démonka levette a hárommintás harisnyát, majd egy alul nyitott, minta nélküli darabot húzott magára. Melltartó nélkül visszabújt a virágos ruhába, majd a zakó következett, hiszen hűvös volt odakint. „Meggyőzően dögös lett. Ez a ruhaösszeállítás megunhatatlan” – állapítottam meg magamban. Méltatlankodó tekintettel várt rám, mire magamhoz tértem a látvány okozta ámulatból. Alsó nélkül felhúztam a nadrágot, majd a félredobott ing következett, végül cipőbe bújtam. A táskámba tekert laza kabátot a vállamra dobtam, mert a franc akart csontig fagyni. „Ki tudja, hol leszek pár óra múlva, és akkor jól jöhet majd.” – Lassabban készülsz el, mint én! Mehetünk végre? – türelmetlenkedett csípőre tett kézzel. Minden táskát magunkkal vittünk, nem mertük a szállóban hagyni. Az ablakot becsuktuk, majd kiléptünk a félhomályos folyosóra. Mikor az ajtót zártam, erősen megmarkolta a fenekem. A meglepetéstől félreugrottam, mire a szája elé tett kézzel jót nevetett. – Látom, nem bírsz magaddal! – ráztam meg a fejem mosolyogva. –

Esetleg visszamenjünk egy újabb körre? – Nem, nem! – suttogott integetve. – Mindjárt szomjan halok! – Akkor ne incselkedj! Gyerünk, menj csak előttem! – tettem el a kulcsot, és egy ütéssel megpaskoltam a fenekét, amitől ő is megugrott. Mint két tini, úgy vihorásztunk a lépcsőn lefelé menet. Amikor az előtérbe értünk, a recepciós leányzó életuntan emelte fel a fejét, és hasonló lelkesedéssel nézett ránk. Határozottan a pulthoz léptem, és némi mosollyal fűszerezve feltettem neki a tíz pontos kérdést: – Hívna nekünk egy taxit, kérem? – Rendicsek – vonta meg a vállát, és már tárcsázott is a mobilján. Biztosan felmerült benne, milyen seggfej lehetek, és miért nem hívtam magamnak taxit, de úgy gondoltam, hogy ha már szállóban vagyunk, hívjon ő. Miután letette a készüléket, kiszólt a rágója mögül: – Öt perc és itt van! – Köszönjük! – feleltem, majd távolabb álltunk a pulttól. A frissen kialakult kínos csendben volt időnk alaposan körbenézni az előtérben: a falak szintén fával voltak burkolva, az egyik oldalon még festmény is lógott. „Tisztára, mint a harmincas évek!” – gondoltam magamban. Ha már nálam volt a fényképező, készítettem a képről egy fotót. – Rólam is egyet! – súgta a fülemhez hajolva Misty. A festmény alatt egy karfás kanapé várta Démonkát. Intettem a szememmel, aztán kérdőn ránéztem: – Oda le tudsz ülni anélkül, hogy valami halálos vírust elkapnál? – Persze! – vigyorgott, és a következő pillanatban lehuppant. Szerencsénkre a pult tőlünk balra volt, így a recepciós leányzó nem láthatta, amit én. A vakut élesítettem, és egy másodpercen belül villanófény töltötte be a helyiséget, valamint a Misty szoknyája alatti részt. Szépen csillogott az ajka a harisnya nyílásában. Gyorsan készítettem egy közelit, de aztán abbahagytam: nem akartam provokálni a barna hajú, rágózó amazont, mert szúrós tekintettel nézett ránk a pult mögül, hogy mit fényképezünk. „Lehet, hogy kimerítettük a havi fotózási keretet a szállóra nézve? Ki tudja, milyen ketrecharcos lehet ez a nő egy ilyen a környéken?” Démonka mellé ültem, miközben egymásra vigyorogtunk, majd a mutatóujjammal csendesítettem magunkat. „Tényleg kihúzzuk a gyufát a végén, aztán ne csodálkozzunk, ha maffiózók lépnek be, és gúzsba kötve elvisznek minket.” Már épp csendesedtünk, amikor az ajtó elé megérkezett a taxink. Szinte

futva távoztunk, nehogy a kocsiig leszúrjanak vagy lelőjenek bennünket, majd bevágódtunk a hátsó ülésre. Egy középkorú, cingár sofőrt kaptunk. – Helló! Hová megyünk? – érdeklődött jókedvűen. – A belvárosba! – vetettem oda lazán. – Azon belül? – Tud ott valami jó pubot, ami nem késdobáló? – Persze! A Pohárbarátok az pont jó lesz maguknak. – Akkor oda kérjük! – Rendben! – válaszolt, mire Démonkával összenéztünk, és elfojtva vinnyogni kezdtünk. Partnernőm még sziszegett is a fogai között: – Rendicsek! Itt elszakadt a cérna, és hangos nevetésben törtünk ki. Szegény taxis értetlenül fordult felénk, hogy honnan jött a hirtelen jókedv, de nem kérdezett vissza. Végül lenyugodtunk, és inkább csendben nézelődtünk kifelé. Két kanyar után azt vettem észre, hogy Misty combomon pihentetett keze célirányosan a férfiasságom felé tartott. Az ölembe dobott kabátom némileg takarta a legféltettebb területet, de a kézfejével egyre határozottabban simogatott. Ránéztem, de ő továbbra is kifelé bámult. Szorosan ültünk egymás mellett, és a sötétben vajmi keveset láthatott volna a sofőr a visszapillantóban, de nem mertem többet kockáztatni: inkább a nadrágban hagytam az egyre keményedő farkam. A simogatások egyre erősebbé váltak, de mégsem hivalkodók: ahogy lenéztem, észre sem vettem volna, hogy mozgatja a kezét. Pedig egyértelműen éreztem minden mozdulatát. Sóhajtottam egyet, és a csuklóját megszorítottam a kabáton át, hogy tudja, milyen jól esik. Amikor ismét ránéztem, felém fordult, ravaszul elmosolyodott, azután újra az utcát bámulta. A következő pillanatban határozottan rám markolt, majd elengedett. Az eddig sem kicsi férfiasságom válaszképp teljes erőből az anyagnak feszült. A taxisra néztem, de ő csak az utat figyelte, nem nézett a visszapillantóba. Az ölemben újabb markolás következett, a testem ösztönösen összerándult. Előre hajoltam, hogy Misty keze továbbra is takarásban maradjon, mire még több nyomogatás érte a makkom. A gazság elkövetője továbbra is érdektelen arccal bámulta az esti fényeket. Egy néma sóhaj szakadt fel belőlem, és a combjára tettem a kezem. Forró bőre a harisnyán is átsütött. Felfelé indultam volna a ruha alá, de a másik kezével odakapott és megállított. „Oké, akkor most nem akarja” – nyugtáztam magamban, de a tenyerem

még rajta pihent. A következő pillanatban erős szorítást kaptam ébresztőnek. Azonnal elvettem a kezem a lábáról, és az ölembe tettem, némileg leszorítva a kabátomat. Egyre kitartóbban és ütemesebben húzogatta a nadráganyagot a férfiasságomon. Éreztem, hogy ennek a játéknak nem lesz tiszta vége, ha így folytatja. Gyorsan a kezéhez kaptam, de nem hagyta abba, kitartóan masszírozott tovább. Kicsit erősebben markoltam a csuklójára, mire hajlandó volt lassítani. A következő pillanatban megálltunk, és a sofőr hátraszólt: – Megjöttünk! „Emberem, életet mentettél!” – sóhajtottam fel némán. Gyorsan összekaptam magam, de a taxiból kiszállva görnyedten álltam meg a kocsi mellett, mint egy megviselt öregúr. Miután kifizettem a sofőrt, és elhajtott, akkor néztem körbe, hová hozott bennünket. Csak páran sétáltak az utcában, viszont mégsem volt olyan kihalt, mint a szállónk környéke. Nem sokáig értem rá nézelődni, mert Démonka váratlanul elém lépett, szemtelenül és határozottan markolt még egyet a nadrágomon – nehogy véletlenül lelohadjak –, majd kacéran megkérdezte: – Sokáig nézelődik még, öregem? Nem megyünk? Vagy járókeret nélkül nehezedre esik a járás? – aztán megfordult, és lassan sétálni kezdett előttem, miközben a csípőjét erotikusan meg-megringatta. Páran utána is fordultak, nem titkolva a csodálatukat. Legszívesebben ott helyben, az utca közepén letepertem volna ezt a nőszemélyt, ha senki sem lett volna a környéken. – Na, várj csak! Adok én neked olyan járókeretet, hogy azután lábra sem bírsz állni! – szóltam utána, mire hangos kacagás jött válaszként. A Pohárbarátok tényleg az a beszélgetős hely volt, ahová bármikor szívesen beültem volna munka utáni levezetésképp. Itt is hasonló fabútorzat volt, mint a Két macskában, ahol Giselle-lel találkoztam. Egy pillanatra beugrott az az este: „Milyen hangulatos és tanulságos volt! Vajon Démonkával is hasonlóan alakul ez az éjszaka?” A fal mellett boxok voltak, egymástól paravánokkal elválasztva, középen négy– és hatfős asztalok sorakoztak, a terem végében egy rövidebb bárpult várta a könyöklőket. Találtunk egy félreeső helyet, ami azért is szerencsés volt, mert Démonkát alaposan végigmérte a férfiközönség, még a nőktől is elkaptam pár rosszalló pillantást. Ráadásul a szédítő parfümjének felhőjére az is felfigyelt, aki észre sem vette korábban, hiszen a zárt, párás helyiségben szinte hasított az édes illata. Egymással szemben ültünk le, behúzódtunk a falhoz. Az asztalon lévő

gyertyát szinte azonnal meggyújtotta a nyomunkban érkező felszolgáló, aki egy kellően kigyúrt, harminc év körüli, nap-, vagy szoláriumbarnított fickó volt, barna, felnyírt hajjal, némi borostával. Ránézésre róla álmodnak a nők, ha vad és szenvedélyes szexet képzelnek maguk elé. – Üdvözlöm önöket, Jack vagyok! Mit hozhatok? – kérdezte, miután túlesett a lánggyújtáson. Démonkára néztem, akinek azt láttam a szemében, hogy azonnal megadná magát a fickónak. Tehát bejött az előítéletem. „Ha lenne rajtad bugyi, már facsarni lehetne” – húztam el a szám cinikusan. – Öööö… először egy mentes vizet kérek, aztán majd kiderül – tért némileg magához, miközben a fürtjeit a füle mögé igazította. – Szintén – intettem, hogy ne lássam a pasas önelégült képét. Miután a bájgúnár elment, gúnyosan szóltam Mistyhez: – Le ne támadd a fickót, mert a végén itt alszol a pult mögött! – És az baj? Biztos kényelmes lehet… – eresztett a felszolgáló után egy sóhajt, majd megharapta az alsó ajkát. Tudta, hogy ezzel a hangsúllyal kihozza belőlem a féltékenységet, jobban összehúztam a szemem: – Átmehetünk másik helyre… – Dehogy! Jó itt! Nagyon… – nézett továbbra is elmélázva a pult felé. Pár pillanat után – mint aki felébredt – felém fordult, és a szemét forgatva még hozzátette: – De majd viselkedem apuci. Jó? Reménytelenül felsóhajtottam: – Aha, persze! – legyintettem. „Ha látja rajtam, hogy tudom: semmi esélyem a fickóval szemben és feladom, akkor a végén faképnél hagy. De így is lehet, hogy hosszabb mosdóra megy, ami után egy alaposan leszopott farkat hagy maga mögött. Viszont akkor az inkább legyen az enyém!” Elmosolyodtam a gondolatra, majd tovább fűztem a tervet: „Inkább nem vetem fel neki. Hadd nedvesedjen be a fickótól, aztán majd leszüretelem a csajt. A felszolgáló lesz a felszopó, a bemelegítő, hogy még élvezetesebb legyen az utána eltöltött időm Démonkával. De addig lazulnia kell, amit néhány megtöltött borospohár felgyorsíthat.” Ekkor eszembe jutott Giselle szeszes leckéje, hogy mihez mit érdemes inni. „Ma nem a sör lesz az este itala, hanem a bor, csak a romantikát visszük némileg túlzásba.” A gondolataimból Misty rázott fel egy érintéssel: – Hahó! Mi van? Ugye nem lettél féltékeny? – fogta a vállam aggódva. – Kicsoda? Én? – néztem rá zavartan, de aztán eszembe jutott, mit szeretnék, ezért magabiztosan húztam széles mosolyra a szám, és

hátradőlve folytattam: – Nem, egyáltalán nem. Az ilyen muffmágnesek vagy melegek, vagy kicsi a farkuk, ezért adnak ennyire magukra. – És ha egyik sem? – próbált cukkolni. – Akkor egy önző és beképzelt hólyag. – De egy menetre csak jó lenne, nem? – vágott vissza. Biztosan már átázott a ruhája alatt. Zavartan és furcsán nevetett, láttam rajta, hogy tényleg eljátszott a gondolattal. – No, az én farkam már nem elég? – kérdeztem némileg célzottabban, de csak tovább kuncogott. Felvontam a szemöldököm, mire már-már nevetni kezdett. Aztán széles vigyorral csak annyit mondott: – Hülye vagy! Persze nem nyugtatott meg a válasza, hiszen nem is tagadott. „Okos!” – állapítottam meg magamban. Ekkor ért vissza a srác a két vízzel: – Egészségetekre! – szólt udvariasan. Keveset töltött a poharakba, miközben Démonkát forszírozta pár másodpercig, aztán megkérdezte: – Még valamit? – Most nem, köszönjük! – bájolgott széles mosollyal a rosszaság. Legszívesebben helyben elnáspángoltam volna, a látványos műsorért, amibe még a hátam is beleborzongott. – Jó, hogy le nem támadod a szerencsétlent! – kezdtem korholni Démonkát, miután a srác hallótávolságon kívülre távozott. Misty felhúzta a szemöldökét, és olyan hangsúllyal kérdezett vissza, mintha nem tudná, miről van szó: – Én? Én nem csináltam semmit. Miért támadnám le? Kezdett felmenni bennem a pumpa, régen éreztem már azt, amit kihozott belőlem: – Majd kiesett a szeme, pedig tuti egy csomó nőt döntött hanyatt! – Meghiszem azt… – harapott elgondolkodva az alsó ajkába. – Ezt most fejezd be, vagy másik helyre megyünk! – nyúltam a csuklójához, de elhúzta: – Mi van? Már fantáziálni sem szabad? – kérdezte némi felháborodással és sértődöttséggel. – De, azt szabad, viszont… – Akkor meg? – csapott le rám hevesen. Kezdtem érezni, hogy a tervem ahelyett, hogy épülne, inkább dugába dől, és épp a pasas malmára hajtom a vizet. Inkább magam elé vettem a poharat, és kortyoltam egyet. – Csak szimpatikus a fickó, ennyi. Mit morogsz már? – folytatta a szemét forgatva. Közben agyaltam, hogyan lehet ebből jól kimászni, de a kiút fénye még nem világított az alagút végén. Inkább csendben

maradtam. Tudtam, ha belemegyek a vitába, azonnal otthagy, és elmegy a felszolgálóval, mert egy nő sem szereti a féltékeny férfiakat. „Biztosan azt gondolja, hogy hisztizek. Ha pedig hallgatok, és lenyelem a hülyeségét, akkor lúzernek néz. Ebből nem mászok ki jól, a francba! Vagy mégis?” – jutott eszembe egy mentőötlet. – Giselle… akarom mondani: Stephanie hívott téged a napokban? – amint megkérdeztem, egyből tudtam: végzetes hiba volt. Témát akartam váltani, de rosszul sült el. Elhűlve fordult felém, a szeme elhomályosult, azután szinte kikelve magából az asztalra csapott: – Nem, nem hívott az a nőszemély! Minek hívott volna? De ha hív, akkor sem fogok ugrani neki! Ki ő neked? Mit érdekel téged? Mit akarsz tőle? – Jó, jó! Semmit, csak… – próbáltam csitítani, de megállás nélkül folytatta: – Azt hiszi, körülötte forog a világ? Csak nem beszéltél vele? Felrajzoltam magamnak a céltáblát, és a közepébe álltam. Nem volt visszaút, de a reakciójából ítélve nem mondhattam meg az igazat: – Nem, nem beszéltem – nyögtem ki. – Na azért! Ha valami baja van, hozzám forduljon! Te meg felejtsd el! Nagyon felmérgesítettem Giselle említésével, a szeme szinte szikrákat szórt. Inkább ittam egyet, csak ne kelljen újra megszólalnom. Misty még bosszankodott kicsit, de addig sem nézett a felszolgálóra. Úgy tűnt, mégis megérte elvonni a figyelmét. – Nem akartalak felbosszantani – nyúltam a keze után, de elhúzta előlem. – Miért kellett elrontanod az estét? Eddig olyan jól elvoltunk – nyüszögte. – Tudom, és szeretném, ha ezután is így lenne – nyúltam utána ismét, és gyengéden morzsolni kezdtem a kézfejét. – Én is ezt szeretném – nézett a szemembe. – Csak ne emlegesd nekem azt a nőt többször, jó? Legalábbis amíg haza nem érünk… – Rendben! – bólintottam, majd a szemébe néztem: – De akkor te se cukkolj a felszolgálóval! – Oké, nem foglak, pedig… – fordult körbe a szeme, és kajánul elmosolyodott. – Jó, oké, nem foglak! Csak ugrattalak, semmi több! Ismét nevetett, a szívemről mázsák hulltak le. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel: – Cukkolni szabad, de féltékennyé ne tegyél! Tudod, milyen dögös vagy, én meg sem külsőleg, sem teljesítményben nem érek fel ahhoz a

pasashoz. Persze, hogy kishitű leszek. – Inkább hülye vagy! – legyintett, és az asztal felett átnyúlva kedvesen megsimogatta az arcom. – Kis hülye, de olyan édes! Mintha könnybe lábadt volna a szeme, miközben az utolsó szavakat mondta. A meghitt pillanatot azonnal szétrombolta a váratlanul felbukkanó felszolgáló: – Hozhatok valamit? – Igen, két másik poharat, és egy üveg vörösbort kérünk! – szólt határozottan Démonka, mintha csak a munkahelyen lett volna. A hangja ezúttal hideg és elutasító volt, minden bájolgástól mentes. – Igenis, máris hozom! – hajolt meg a srác, majd azonnal megfordult és elsomfordált. Annyira meglepődhetett, hogy jópofizni is elfelejtett, illetve azt megkérdezni, milyen vörösbort szeretnénk. Reméltem, hogy ezután nem valami pancsolt vacakot hoz elénk. Amint a fickó eltűnt előlünk, Démonka szemébe néztem: – Azért te is dilis vagy, ugye tudod? – Én? Már miért lennék az? – kérdezte tettetett felháborodással, de folyamatosan vigyorgott. – Mert azt sem tudod néha, hogy mit akarsz. Egyik nap ellöksz, meg sem ismersz, másik nap viszont hozzám bújsz. – És ezért lennék dilis? – Persze! Elég kiszámíthatatlan vagy. – Nem hinném. Pont most jellemeztél, tehát kiszámítható vagyok. Vigyorogtam a penge logikáján, és azon, ahogy imádta kiforgatni a szavaimat. – A kiszámítható kiszámíthatatlanság – nyugtáztam. – Mint egy külön világ, amit bár ismerek, mégis folyamatosan meglep, és mindig újat mutat magából. Mint egy érzelmi hullámvasút: hol fent, hol lent, miközben az adrenalinszintem az egekben, és sosem tudom, mi következik. Kész kaland veled az életem. Kicsit megszorítottam a kezét, az ujjai hidegek voltak. „Talán izgatott lehet és attól hűltek ki ennyire?” A gondolatomban feltett kérdésre szinte azonnal válaszolt: – Ez nagyon filozofikusan hangzott! De ezért szeretsz nem? Meglepett a nyíltsága, valamint az, hogy abszolút betalált, egyenesen a szívem közepébe. Szemlesütve csak annyit feleltem: – Igen. Ezért is – vallottam be, de nem mondtam ki előtte, mit érzek, hiszen már úgyis tudta. Visszakérdezni viszont gyerekes lett volna, hogy ő mit érez felém. Titkon abban bíztam, hogy kimondja.

– Akkor minden rendben! Erre akár ihatunk is! – fordult az éppen akkor érkező felszolgáló felé, aki nem szólt semmit, csak letette elénk a poharakat, majd töltött. Démonka köszönetképp biccentett felé, én úgyszintén, azután kifizettem az italt. Ahogy a fickó távozott, megemeltük a poharainkat, és mélyen a partnernőm szemébe néztem: – Ránk! – Ránk! – jött a válasz, majd koccintottunk. Igazán finom bort hozott a szépfiú, amiből élvezettel kortyoltam. Miután letettük a poharat, Misty huncutan összehúzta a szemét, és kacéran elmosolyodott: – Mondd csak, mi is van azzal a kalandozással? – Mire gondolsz? – hunyorítottam fürkészve. Az étterem túlsó végébe intett a fejével, ahol egy ajtó állt egyértelmű szimbólumokkal. Hitetlenkedve meresztettem a szemem, hogy megint kitalálta a korábbi gondolatomat. – Ne viccelj! Egy ilyen helyen…? Pont ott? – Ha már kalandozás, nem vállalnád be? Azt ne mondd, hogy nem fordult meg a fejedben! – Persze, gondoltam rá, és a bevállalással sincs gondom, te is tudod. De az mégis csak egy vécé! – Hát jó! Ahogy akarod… – vonta meg a vállát, majd ivott egy újabb kortyot. – Aztán ha mégis meggondolnád magad, tudod, hol találsz! Felállt, és a táskáját magához véve határozottan elindult. Hagytam, hadd menjen, nehogy azt higgye, ugrok utána. Miután eltűnt az ajtó mögött, lehúztam egy újabb kortyot, aztán a cuccaim magamhoz kapva utána indultam. Kit érdekelt az asztalon hagyott üveg bor, ha az álmaim nője várt rám?

Csak csendben, csak halkan Egy kis előtérbe léptem, ahol a nemek szerint két választásom volt. „Vajon melyik ajtó mögött lehet? A férfi vagy a női mosdóban vár engem?” – gondolkodtam a lehetőségeken. Biztosra akartam menni, ezért először a férfi mosdóba nyitottam be. Ott két pasas végezte a dolgát, a fülkékben nem volt senki. „Szóval a nőibe ment be.” Gyorsan távoztam, és mielőtt bármelyik férfi utánam jöhetett volna, azonnal benyitottam a nőibe. Szerencsére a csapok előtt egy hölgy sem tartózkodott, megúsztam a tiltakozó sikítást, a méltatlankodó kiabálást. A kabinok alá néztem, és bár az egyikben volt valaki, a mellette lévőben ismerős cipőt pillantottam meg. Halkan kopogtam be, mire az ajtó kinyílt. Szinte berántott maga mellé. A szűk helyiség első pillantásra viszonylag tiszta volt, de nézelődésre már nem maradt időm: gaz csábítóm megragadott, és magára húzott. A ruhája alá nyúltam, és meztelen popsijába markoltam. Némán élveztük egymás testét, nem bukhattunk le, csak az anyagok súrlódása árulkodhatott afelől, mit is műveltünk éppen. Hallottuk, amint a szomszédos fülkében lévő hölgy kilépett, és megnyitotta a csapot. Kibontakoztunk egymásból, Démonka a szája elé tette a mutatóujját jelezve, hogy maradjak csendben. Másik kezével kibontotta a nadrágomat, majd egy mozdulattal elővette a farkam. Leült elém a lehajtott ülőkére, és hevesen szopni kezdett. A hajába túrtam, megmarkoltam a fürtjeit, miközben egyre jobban rám szívott. A számba haraptam, mert bár a vízcsobogás abbamaradt, semmi nem árulkodott arról, hogy egyedül maradtunk. Sőt: a következő pillanatban nyílt a bejárati ajtó, és még egy pár cipő tipegett befelé. Nehezen bírtam a nyögéseimmel és a lihegéssel, mert Démonka rendesen megdolgozta a makkom: hol gyengéden nyalogatta, máskor erősen szívta, de szerencsére tőlünk egy hang sem hallatszódott ki. A második cipőpár bekopogott az egyik fülkébe, aztán bezárta az ajtót. Egy pillanatra bevillant a bizarr helyszín, hogy egy női mosdóban történik meg velem mindez. „Ha itt lebukunk, hatalmas botrány lehet belőle. Pont a nők a leghisztisebbek ilyen esetben.” Az agyamban megidézett rémképet az előttem kitartóan szopó, fekete

hajú amazonom azonnal feledtette: a következő pillanatban szinte tövig bekapta a farkam. Majdnem felhördültem, de egy mély nyögés így is kiszakadt belőlem. A szám elé kaptam a kezem, mire azonnal abbahagyta a szájmunkát, és némán füleltünk. Szerencsére semmi gyanús zajt nem hallottunk. A mosdó elől viszont még mindig nem távozott az első nőszemély. Talán sminkelhetett? Pár másodpercnyi fülelés után folytatódott a kínzásom: egy alapos szívással engedett ki a szájából. Ezt a kis akcióját erősebb hajhúzással honoráltam, hogy ne merészelje újra megtenni, mert bármikor ránk nyithatnak. Vigyorogva nézett a szemembe, miközben az egyik kezével megállás nélkül masszírozta a férfiasságom. Artikulálva próbáltam a tudtára adni, hogy ketten is vannak rajtunk kívül a helyiségben, és vigyázzon, mit tesz. Ahelyett, hogy óvatoskodott volna, marka szorosabban fogott, erősebben húzogatott, miközben győztes vigyorral élvezte a szenvedésem. A másik kezével még a golyóimat is szorongatni kezdte, ide-oda játszott velük. Semmit nem bízott a véletlenre: kinyújtott nyelvével meg-megérintette a makkom csúcsát. Arcizmom összerándult, egyre jobban szédültem. Az újabb cipőpár tulajdonosa ekkor végzett, hallottuk, amint kilépett a fülkéből. Már ketten állhattak a mosdók előtt. A csap nyílt, hangos vízcsobogás törte meg a csendet. Démonka kihasználta az alkalmat: mélyen bekapva, cuppogva szopott. Grimaszokba torzult az arcom, mikor a vízcsobogás abbamaradt. Nálunk pihenő következett. Kipp-kopp, a második hölgy elhagyta a mosdót, ajtócsapódás zárta a lépéseit. „De hol lehet a másik nő? Mi a francot csinál? Mit tud ennyit vacakolni? Gyanúsan csendben van” – motoszkáltak bennem a kérdések. Megfogtam a fekete loboncot, és felfelé húztam. Misty értette a célzást: elém állt, engedelmesen megfordult. A ruháját felhúzva belemarkoltam a fenekébe, és mélyen belé toltam a már elég keményre és nedvesre szopott dorongom. Majdnem felsikított. Gyorsan a szája elé tettem a kezem, nehogy egy nyikk is kicsússzon rajta. A derekánál fogva hátra húztam, és berogyasztottam a térdem, hogy alulról jobban belé feszüljek. Néha nekineki csapódva mozogtam benne, de teljes némaságban. Már a kinti nő kíváncsisága sem érdekelt, hadd legyen részese egy kiadós szexnek. Miután Démonka elfojtva nyögdécselt, a száját betapasztó kezem lecsúszott az öléhez, és a csiklóját kezdtem masszírozni. Válaszként halk sóhajok szakadtak fel, de már nem fogtam vissza magam. Pár húzás és mozdulat után megremegett előttem, majd a csempén támaszkodva

reszketni kezdett. Csendben zihált, de finoman löktem rajta párat, hogy meglovagoljam a hullámait. Végül megálltam, feszesen lüktettem benne. Éreztem, hogy nekem sincs sok hátra. Kezdett idegesíteni a hallgatózó nőszemély, újra bevillantak a kérdések: „Ez a csaj sosem akar kimenni? Végighallgatja a teljes repertoárt? Megtapsoltassuk magunkat, netán újrázzunk? Biztos azért sminkeli magát ennyire, mert ezt a pofátlan kíváncsiságot lehetetlenség elfedni.” Démonka kihasználta a pihenőt: lecsúszott rólam, és megfordulva leült elém. Határozottan rászívott a farkamra, és kitartóan játszani kezdett a golyóimmal. Tényleg nem kellett sok, hiszen az egész napi visszatartásom végre elengedhettem. Néhány húzás után hatalmasat robbantam a szájába, alig bírta nyelni. A loboncába kapaszkodtam, a hajcsomókat markolva remegtem. Nem kímélt: olyan érzékenyre szopta a makkom, hogy majdnem felordítottam. Minden cseppet kiszívott, de még utána is megmasszírozott a nyelvével, hátha maradt bennem némi utánpótlás. Alig bírtam állni a lábamon, remegtem, miközben a fülke falain támasztottam meg magam. Egy izgató makkcsókkal engedett el, aztán elém állt. A szeme elégedetten csillogott, majd a karjaival átkulcsolta a nyakam. Halk puszit nyomott az arcomra és a nyakamra. Kezemmel intettem neki, hogy cseréljünk helyet, menjen ő előre. Démonka kilesett, majd nevetve résnyire nyitotta az ajtót: – Gyere, tiszta a terep! Miután óvatosan kilestem, akkor vettem észre, hogy senki sem állt a mosdók előtt. – Hová tűnt ez a nő? – lepődtem meg. – Milyen nő? Ja, az már rég kiment! Nem hallottad? – nevetett. – Nem. Mással voltam elfoglalva. Ha ezt tudom… Nevetve vágott hátba, kicsit lökött is rajtam: – Aha, persze! Inkább siess kifelé, mielőtt bejön valaki és itt talál! Gyorsan észhez tértem, és máris az előtérbe léptem. Szerencsémre épp jókor, mert alig egy másodperc múlva egy nő nyitott be. Felsóhajtottam magamban: ezt megúsztuk!

Mámoros órák Kiléptem a vendégtérbe, és mintha mi sem történt volna, rezzenéstelen arccal visszaültem az asztalunkhoz. Szerencsére nem foglalta el más, és még a borunk is megvárt minket. Ahogy körbenéztem, egy feltűnő szőkeség nézett felém. „Mit akarhat vajon? Ráadásul társaságban ül” – néztem vissza rá. Nem értettem a dolgot, miért kezdeményezett ilyen feltűnően, aztán bevillant: lehet, hogy ő volt az egyik nő a mosdóban? Gyorsan elkaptam a tekintetem, mielőtt a szemem elárult volna. Ekkor állt meg Démonka az asztal előtt: – Itt akarsz ülni hajnalig? Nem megyünk? – De… dehogynem! – álltam fel zavartan. – A bort itt ne hagyd, ha már kifizettük! A bejáratnál értem utol a kalandvágyó kisasszonyt, kezemben az üveggel. – És most hová parancsolja? – kérdeztem viccesen, mire belém karolt: – Csak bele a sötétségbe, a városba! – intett a levegőbe, mintha csak azt mondaná: „Ide nekem a világot!” Jót mosolyogtam, hogy mennyire felszabadult lett. Az irodában mindig merev, hűvös és tartózkodó volt, akár egy üzletasszony. Bár ott is volt pár meglepő húzása, mint az az ominózus videokonferencia, vagy a főnöki értekezlet, de mások előtt mindig tartotta a két lépés távolságot. Erősen adott a külsőségekre, a megjelenésre. Itt viszont mintha egy teljesen más nő bandukolt volna az oldalamon vidáman, nevetgélve. Tényleg úgy érezhette magát, mintha az övé lenne a mindenség. Elmosolyodtam, hogy mennyire átváltozott mellettem. „Vagy csak én nem ismertem eddig? Ez a nő tényleg olyan, mint egy hullámvasút: hol fent, hol lent, kevés kiszámítható résszel. Tudnék vele élni? Ezekkel a szélsőséges ingadozásokkal? Alig egy napja vagyunk együtt, és máris annyi élményt kaptam tőle, amennyit más egy év alatt tapasztal. Eddig a békét kerestem, a biztonságot, de vajon nekem való a langyos víz? Mégis ideje lenne kimásznom a komfortzónámból? De mi lesz, ha túlságosan kifáraszt ez a pörgés? Vagy ő csillapodik le előbb?” Észrevehette, hogy elkalandoztam, mert hirtelen megálltunk, és szembe fordult velem:

– No, most min somolyogsz? – faggatott csillogó szemmel. Ekkor jöttem rá, hogy igaza volt, tényleg mosolyogtam. – Mi járt a fejedben? – Ó, semmi különös, csak elmerengtem kissé, kedves kalandornőm – tereltem, majd egy halvány puszit adtam a szájára. Úgy szerettem volna már megcsókolni, de tartottam magam a megállapodásunkhoz, nem akartam elrontani ezt az estét. – Akkor ma már ne kalandozzunk többet? – kérdezte kíváncsian. Felnevettem, és az órámra mutattam: – Sajnos nem sokáig tehetjük, mert mindjárt éjfél lesz! – Ó, de kár! De tudod mit? – Úgy fel volt pörögve, mint a Duracell nyuszi. – Kivárjuk az éjfélt, és utána folytatjuk, hiszen akkor már holnap lesz, nem? – De, az lesz! Micsoda penge logika! Látom, még nem ittál eleget – vigyorogtam, miközben megemeltem az üveget. – Itt van, húzd meg! – Le akarsz itatni? – nevetett, majd elvette a bort. Felsóhajtottam, mert ahogy az üveg száján csücsörített, az a mosdóban látott szopására emlékeztetett. – Hé, elég lesz! – nyúltam a palackért, mire azt elhúzva előlem, Misty heves tiltakozásba kezdett: – Mi van, sajnálod tőlem? – A francot! De hagyjál nekem is! – Neked mára elég volt! – tolt el magától, védelmezőn szorongatva az üveget. – Ilyen irigy vagy? - méltatlankodtam. – Még szép! – grimaszolt vissza. – Egy kortyot azért kaphatok, nem? – kacsintottam rá, mire elengedte a palackot. Ittam egy keveset, ami nagyon jól esett. – Hé! Nehogy megidd mindet! – integetett előttem kétségbeesetten. – Jól van, hagyok neked az alján! – nyújtottam vissza. – Nesze a maradék! – Ah, szóval nekem csak az jut, ami marad? – tette csípőre a kezét felháborodott hangon, majd az üveg után kapott. Olyan szúrós tekintettel nézett rám, hogy inkább odaadtam neki. – Ha már te akarod meginni mindet… – Meg is iszom! – Egy mozdulattal a szájához emelte a palackot, és az összes bort lecsúsztatta a torkán. Sóhajtva törölte meg a száját: – Hm, ez jól esett! – Aztán meg vihetlek haza a karomban – jegyeztem meg. – Miért? Nem azt szeretnéd? Apropó, ha már ilyen férfi vagy, akkor

elbánsz a kukával is, ugye? – nyújtotta át az üres üveget. A vérlázító szemtelenségére jobbnak láttam nem válaszolni, inkább az első szemetesnél megszabadultam a palacktól, miközben Démonka merengve sétált tovább: – Lássuk csak, hol nem csináltuk még… – nézett a csillagok felé, mintha számolná az eddigi alkalmakat. – A göncölszekéren még nem, ha jól látom. Pedig minden álmom szkafanderben dugni egy űrhajón – cukkoltam, de ő csak bámult felfelé, mintha meg sem hallotta volna az előbbi megjegyzésem. Mellé álltam, és úgy folytattam: – Hohó! Ez nem versenyfutás! Vagy rohanunk valahová? Csak nem a bakancslistád pipálgatod? Beindult a fantáziám, mikre gondolhatott: bár űrhajóban valóban nem csináltuk, de a pucér ejtőernyőzés sem jött szóba eddig. Ennél extrémebb dolgokra már nem is mertem gondolni. – Neeeeeem, de most, hogy mondod…! – cukkolt tovább, aztán sorolni kezdte: – Szóval voltunk swingerben, leszoptalak az irodában, aztán ugye az az eset az irodai mosdóban, ma a buszon, majd a szállóban, aztán itt a bárban… – Ácsi, az irodai mosdóban nem volt semmi, ott leléptél! – emlékeztettem. – Igaz, ott nem volt, mert nem akartad! – Ééééén? – néztem rá elhűlve. A szemem majd kiesett a járdára a meglepődéstől. – Úgy emlékszem, hogy nem én voltam volt az, aki felháborodva és duzzogva hagyta félbe egy laza kifogással. Ki lökött el magától hisztizve? – Persze, majd szívásnyommal fogok ügyfélhez menni és mászkálni odabent, mi? – Aha! Már megint ki a hibás? Ki? Én! – Hát ki más? – cukkolt vigyorogva. Legszívesebben ott helyben letepertem volna, de egy kósza járókelő felbukkanása visszatartott a meggondolatlanságtól. Pedig a bor kitartóan próbált felülkerekedni a fejemben. Némileg sértődötten válaszoltam a pimaszságára: – Tudhattam volna, hiszen mindig én vagyok a balek, a lúzer. – Még szép, hiszen én nem lehetek – vonta meg a vállát. – Ó, a hibátlanság mintaképe! – méltatlankodtam. – A kisasszony egója akkora, hogy már a csillagokat veri. – Mondtam én, hogy nem? – pislogott ártatlanul. – Azt egy szóval sem, észreveszem én messziről, hiszen még az űrből is látszik.

– Akkor ez azt jelenti, hogy sugárzó egyéniség vagyok? – nevetett, de már én sem bírtam komoly arccal a szócsatánkat. A bor vagy az adokkapok hatására maximális fordulaton pörgött az agyam. És még nem fejeztem be, azonnal visszavágtam: – A francba! Otthon hagytam a védőruhám! Mondtam én, hogy vigyázni kell veled! – Csak nem besugároztalak? – Alaposan. Szerintem már rég megfertőződtem. – Akkor ideje lenne kigyógyítani téged. Hm? – Á, jól van ez így, de köszönöm az aggodalmad, bár rajtam már nem segít. – Vigyázz, a végén még olyan egészséges leszel, mint a makk. – A makkom? – kacérkodtam a szójátékkal. – Az már túlságosan is egészséges! – Akkor ideje lenne megint egy kis fertőzésnek, nem? – Még nincs éjfél, ne feledd! – intett az ujjával, miközben előttem sétált hátrálva. – Mert mi is lesz éjfélkor? Nekem annyi? – Hogy lehetsz ilyen önző? Megint magadra gondolsz? – Oh, elnézést, hogy nem vettelek észre! Hát rád is figyelnem kell? – intettem felé. – Naná! Rám főleg! Még nem mondták neked, hogy figyelmetlen vagy? – hunyorított, miközben a szájával csücsörített. – Most, hogy mondod, te még nem, de páran már igen. – Látod, igazuk volt. Mondom én, hogy te vagy a hibás! Sosem hiszel nekem! – Hiszek én, hiszek szentanyám. – Ámen, Isten tartsa meg jó szokásodat – vetett rám keresztet. – Szóval tartsam meg a feledékenységemet? – pattogtak a kontrák felváltva. Imádtam, hogy képes volt felvenni a versenyt. – Inkább ne, mert a végén még engem is elfelejtenél, te Alcizi… izé – a bor már erősen hatott nála. – Én? Alzheimeres? Nem is vagyok az! – duzzogást színleltem. – Hát ki felejtene el téged? Pont téged? Hah! Ki merne ilyet tenni, édes Istenem? – Engem nem is lehet! Nem szabad! – hahotázott szívből, alig bírt megállni a lábán. – Sejtettem. Ahol megjelensz, ott máris a középpontba kerülsz. Ha szőke lennél, azt mondanám, hogy te vagy a szőke ciklon. Egy forgószél. Mit szél: tornádó! Csak magadba ne csavarodj!

– Tornádó? Haha! Az legalább megtáncoltatna téged. – Már ideje lenne! Ja, képzeld, tudok táncolni is. Most mit nézel? Tényleg! Bár jó pár éve annak… – És még nem kértél fel? Hát milyen férfi vagy te? – csattant fel. – Hogyhogy milyen férfi? – húztam össze a szemöldököm. – Na, megállj csak! Menjünk egy olyan helyre… – Minek? Itt nem tudsz? Puhány vagy, puhapöcs! – kezdett csúfolkodni. – Hogy mondtad? Ismételd meg, ha mered, te némber! – Puhapöcs! Puhány vagy, nincs merszed! – cukkolt ugrálva. – Dehogynem! – vágtam vissza. – Gyere csak közelebb! – Nem megyek én! Mit akarsz te tőlem? – kezdett sietősen hátrálni, mire egyre gyorsabban követtem. – Ne siess úgy, elkaplak! – Nem vagyok én spanyolnátha! – kiáltott hátra. Már-már futásnak eredt, úgy kapkodta a formás lábait. – Várj meg! – kaptam utána, de nem értem el, ezért kocogásra vettem a tempót. – El akarsz kapni? Biztos vagy te ebben? Tohonya vagy te ehhez! Minden mozdulatom elől félreugrott, nem értem el. – Még szép, hogy elkaplak! – néztem a szemébe, amikor egymással szemben megálltunk. Egy gyors mozdulattal elé léptem, majd átöleltem, úgy súgtam egészen közelről az arcába: – Látod, hogy sikerült? – Vigyázz, beteg leszel! – súgta vissza. Nem bírta ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. – Vállalom a kockázatot – somolyodtam el, és mielőtt válaszolt volna, csókkal forrasztottam be azt a szemtelen száját. Már nem érdekelt a megállapodásunk, ahogy más sem a világon. Végleg elmerültem az édes ajkai között. Ujjait a tarkómon éreztem, ahogy a hajamba túrt, megmarkolt. Átöleltem a derekát, majd előre léptem csók közben, mire tétován hátrált. Kívülről két részegnek tűnhettünk, akik egymást támogatva keresik az egyensúlyt. Nem hagytam abba a lépegetést: kicsit oldalra húztam, mire engedelmesen követett. Elmosolyodtam magamban, milyen könnyű volt táncba vinni ezt a makacs nőszemélyt, de nem bontakoztunk ki egymásból, sőt: érdekes volt csókba merülve táncot járni az éjszakában. Egy lassú számot dúdoltam legbelül, ami csak mormogásképp hallatszódhatott ki, de a dallamra már-már keringőzni kezdtünk. Ajkaink elváltak, és egymás szemében néztük a felvillanó szikrákat. Pár

másodperc múlva már együtt dúdoltuk a dalt, és a járda közepén táncoltunk. Azt sem tudtam, mi vett körbe bennünket, csak vezettem őt, és lassan, a lágy ritmust követve lépkedtünk. – Hmmmmm…mmmmm… – zümmögtük a dallamot egyszerre. Senki sem zavart meg minket a holdfényben. Ahogy vége lett a számnak, kicsit eltávolodtam, és biccentve meghajoltam, ahogy egy bál végén tenném. Ő hasonlóképp köszönte meg a keringőt. – Ki mondta azt, hogy nem viszlek táncba? – kérdeztem csibészes mosollyal, mert visszatért a jókedvem. Nemcsak őt, hanem a világot is átöleltem volna. – Úgy tűnik, sikerült – búgta halvány mosollyal, és a számra egy apró puszit adott. Megfogta a kezem, és maga után húzott: – Gyere! Az estének még nincs vége! Közel sem voltam fáradt, hiába mentünk egész nap a kiállításon. Mintha egy kiadós alvás után indultunk volna a városba. Mélyen magamba szívtam az éjszaka hangulatát. Pár sarokkal később egy hangulatos bár előtt sétáltunk el, ahonnan merengős soul szám hallatszódott ki. Gyengéden visszahúztam Misty kezét: – Várj, ne rohanjunk! Újra átöleltem a derekát, mire a nyakamra és a vállamra tette a kezét, majd lassúzni kezdtünk a lefüggönyözött ablakok előtt. Nem szóltunk, csak merengő, édes-kedves mosollyal néztük egymást. Elvesztem a szemében, arca vonalában, rózsaszín-kékes ajkaiban, vadóc fürtjeiben. A ránk hulló sápadt, kiszűrődő fény még romantikusabbá tette a hatást: a fénysugár pislákoló ereje kiemelte bőre szépségét. Ahogy a zene véget ért, a jobb kezét megemelve csókoltam meg a kézfejét: – Köszönöm a táncot! – Szívesen, máskor is! – pukedlizett szórakozottan, aztán belém karolt: – Merre menjünk? – Nincs kedved beülni ide? – kérdeztem vissza. – Most nincs – rázta meg a fejét. – Ülni majd ülünk a buszon vagy a szállóban! Menni akarok, sétálni! – Ahogy óhajtja, hölgyem – mosolyogtam némi modorossággal. – Igen, óhajtom! – pörgött tovább, és ha nem tudtam volna, hogy velem töltötte az elmúlt időszakot, azt hinném: kávé folyik az ereiben. A belváros mélyén igazi forgatag várt minket: egymást érték a szórakozóhelyek és a pubok, bárok, változatos zenék szűrődtek ki egymást

váltva. Néha megpörgettem, táncoltattam Mistyt, máskor karonfogva hallgattuk a kiszűrődő dallamokat. Úgy éreztem magam, mintha egy musicalbe csöppentem volna, ahol séta közben néha megugrunk, keringőzünk, cha-cha-cházunk. Ilyenkor a tömeg is szétnyílt nekünk, talán még fotóztak is minket, de nem vettünk róluk tudomást. Ez az este csak a miénk volt.8 Már hajnalodott, amikor jóleső kimerültségben egymást ásítottuk le a járdáról. Taxit fogtunk, és visszatértünk a szállóhoz. A portán még mindig a nyegle leányzó fogadott, aki ki tudja, hányadik rágóját fogyasztotta. Olyan élvezettel nyammogott, mint amikor egy gyerek elé csoki után spenótot tolnak rászólva, hogy „Egyél!”. A lépcsőn felfelé Démonka táncot lejtett a csípőjével: úgy ringatta, hogy kezdett bennem férfiasságot ébreszteni, hiába nyomott el majdnem az álmosságom. Mire az ajtóhoz értünk, egy erősebb markolással adtam a tudtára: nem lenne ellenemre egy újabb menet, de a kezemre csapott: – Ne légy telhetetlen, hagyjunk alvás utánra is! Elmosolyodtam a hangsúlyán, ami arról árulkodott: ő is benne lenne, de már fáradt. Megvontam a vállam, miközben beléptünk a szobába. A fotelbe dobtuk a táskákat, aztán mintha csak összebeszéltünk volna, ruhástul az ágyba vetettük magunkat. A takarót sem hajtottuk fel, úgy aludtunk el. 8 Kivágott jelenetek: Szabad egy táncra?

Ébresztő! Amikor felébredtem, kint már javában sütött a nap. Az órámra néztem: bőven elmúlt tíz óra, miközben Misty édesen aludt mellettem. Végignéztem rajta: cipőben, ruhában, nekem háttal, oldalt feküdt, talán úgy, ahogyan este bedőltünk az ágyba. Azon gondolkodtam, hogyan ébresszem fel. „Úriember módjára, kávéval? Áh, ebben a szállodában jobb, ha nem kérünk ilyesmit. Riadt hangon rázzam, hogy ’Úristen! Elaludtunk!’, és mindehhez vágjak rémült arcot? Akkor biztosan megharagszik rám egy életre.” Pedig ezen a gondolaton, és az elképzelt reakcióján jót kuncogtam magamban. Milyen morcos képet vágna hozzá… Talán még aranyosan is állna neki. Aztán végigfutott a szemem a lábán: „Igen, ez lesz a jó megoldás!” – döntöttem végül. Kicsit lejjebb csúsztam az ágyon, és a combját kezdtem simogatni. Picit megmozdult, de nem ébredt fel. Az ujjaim a ruhája alá kúsztak, a bőre forrón sütött. Pozitúrát váltottam, és apró puszikkal kezdtem bombázni a combját. A ruha alól kibúvó, finom punciillat megcsapta az orrom. Óvatosan felhajtottam a ruháját, hogy a dombja szabaddá váljon. Áthajoltam felette, és a combja belső felét csókolgattam tovább, egészen az öléig. Még mindig semmi reakció. „Valahogyan a hátára kellene fordítanom, hogy kényelmesen bebújhassak a lábai közé, de akkor biztosan felébredne” – morfondíroztam. Nyelvemmel a dombját vettem célba, hogy majd onnan bekúszok az ajkaihoz. Illata újra elbódított, legszívesebben a vállaimra tettem volna a combjait, hogy az ölébe fúrjam a fejem. Épp azon gondolkodtam, hogy mégis a hátára fordítom a kisasszonyt, amikor váratlanul megragadta a hajam, és felfelé kezdett húzni. Hiába kiáltottam fel, nem hatotta meg. Hátára fordulva a szemembe nézett, és határozottan azt mondta: – Amíg nincs kávé, addig ne! Jó? – Igen! – nyögtem, mire elengedte a hajam. Méltatlankodva hátráltam: – Muszáj ilyen brutálisnak lenned? – Csak mert nem hagysz aludni – fordult ismét oldalra, és mintha mi sem történt volna, behunyta a szemét.

– Úgy gondoltam, elég késő van, és… – Akkor is aludni akarok, hagyjál már egy kicsit! – nyüszítette. – Hát jó, akkor aludj! – adtam meg magam, és mellé feküdtem. Megszagoltam az ingem, amiből felcsapott az izzadtságszag. Nem hoztunk váltóruhát, a franc se gondolta volna, hogy több napra jövünk. Ideje volt tisztába tenni magam, ezért Démonka hátához szóltam: – Akkor megyek zuhanyozni! Válasz nem érkezett, gondoltam, megint beszundított. A fürdő viszonylag tiszta volt, amin ismét meglepődtem azok után, amilyen tapasztalatokat szereztünk ebben a szállóban. Már majdnem végeztem a tusolással, amikor nyílt az ajtó, és Démonka jött be meztelenül. Reflexből magam elé kaptam a kezemet, amit azonnal kinevetett: – Mi az? Csak nem szégyellős vagy? – Dehogy vagyok az, csupán meglepődtem. – Miért? Kire számítottál? A takarítónőre? – Haha, jó vicc! – feleltem gunyorosan, miközben feltűzött hajjal lépett mellém a zuhany alá. – Menj már arrébb, hogy én is ideférjek – noszogatott. – És mi van azzal a kávés dologgal, hogy… – Viccelsz? – nézett a szemembe, mint aki azt kérdezte volna: „Hülyének nézel?”, majd folytatta: – Itt akkor se kérnék kávét, ha ingyen adnák. – Majdnem megkopasztottál! – jegyeztem meg, miközben a szappant a kezébe vette. – Mert nem szeretem, ha idő előtt felkeltenek. – Most is te aludtál vissza. – Persze, de amilyen hangosan zuhanyoztál… – szólt epésen. – Én hangosan? Csak a víz csobogott! Nem is énekeltem! – Az kéne még csak, hogy dalra fakadj! – szappanozta be a testét, a látvány nagyon izgató volt, a farkam egyre keményebben állt. – Nem is akartam, nincs hozzá hangom – nyeltem egyet. Éreztem, hogy szócsatánkban alul fogok maradni, annyira elvonta a figyelmem. – Nekem sincs… Beszappanozol hátul? – fordult meg, és felkínálta a szappant. – Persze – feleltem, bár többet úgysem tudtam mondani. Ellenkezés nélkül kentem be a bőrét: először a nyakát, majd a vállát, utána a karja és a háta következett. A derekánál megálltam kicsit, aztán oldalt szappanoztam, felfelé. A melléhez érve hátulról átkaroltam, és a tenyerembe csúsztattam formás halmait.

– Így sosem indulunk el, és mindjárt le kell adni a szobát! – figyelmeztetett, de nem tiltakozott, sőt: egyik kezével hátranyúlt, és határozottan a makkomra szorított. – Tudom – nyögtem –, akkor igyekezzünk! Egyik kezemmel a dombjához nyúltam, és alaposan beszappanoztam, megmasszíroztam. A csuklója egyre szaporábban járt rajtam. Már azon gondolkodtam, hogy bedöntöm magam előtt, és alulról belé csúszok, de az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy ezúttal sincs kéznél gumi. Miután ezredjére megfogadtam, hogy anélkül soha nem fogok a jövőben útnak indulni. Megadóan, a kezétől pedig sűrűn sóhajtozva folytattam a csiklógyakorlatokat. A sikamlós körözésem megtette a hatását: erősen rám markolt, megfeszült a teste, fekete lobonca vizes lett, és az íjként hajlott hátára hullt. Ujjaim megcsípték a bimbóját, lent az ajkait, hogy még erősebbé tegyem a hullámokat, amik a testén végigszáguldottak. Nyögéseit visszaverték a falak, öle folyamatosan rázkódott. Miután csillapodott, kiengedtem a szorításomból, végül szembe fordítottam. Mosolyogva karolta át a nyakam, testén végigzubogott a víz, miközben annyit mondott: – No, ezzel is megvagyunk, induljunk! Nem erre a mondatra vártam. Kihasználta a meglepődésemet, és leemelt egy törölközőt, majd vizesen kisétált, magamra hagyva a fürdőben. „Hát ez meg mi volt?” – ocsúdtam fel a döbbenetből, és gyorsan lemostam magam. Álló farkam még mindig éhesen várta a robbanást. Úgy gondoltam, biztosan odabent folytatjuk ezt a félbemaradt játékot, hiszen mi másért libegett volna ki ilyen csábosan? Megtörölközve mentem utána a szobába, épp akkor vette fel meztelen testére a virágos ruháját. Ez a látvány még inkább feltüzelt. – Mi az, hogy otthagytál? – méltatlankodtam meztelenül a szoba közepén, miközben ő megigazította magát. – Mindjárt jönnek és kiraknak minket. Vagy mégis meztelenül akarod fogadni a takarítónőt? – húzta fel az alul nyitott, minta nélküli harisnyát. – Nem, de… Ott hagytál! – Azt hittem, azóta már végeztél magaddal – rándított a vállán, és a még álló farkam felé intett. Éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa, toporzékolni kezdett bennem a gyermeteg, megalázott férfi: „Én is itt vagyok! Foglalkozz velem!” – kiabálta. – Nem, nem végeztem! – puffogtam, majd elé léptem, hogy magamhoz húzzam, de ő a mellemre tette mindkét kezét, és erősen eltolt:

– Menj már távolabb, összevizezed a ruhám! Ebben kell lennem egész nap! Nem elég baj, hogy azt kell felvennem, amiben tegnap voltam? Ráadásul a hajam is vizes lett… – Akkor kapd be! – durrant el az agyam, és még annyit morogtam: – Az előbb törölköztem meg, hogy vizeznélek már össze? – Persze, aztán megint jól leizzadok, és akkor hol fürdök le? – méltatlankodott. – Hogyhogy hol? Hát itt! – mutattam a fürdő felé. – Amikor bármikor kirúgnak, mi? – Ki a francot érdekel? Akkor levesszük a ruhád és kész! Meg akarlak dugni! – vágtam vissza. – Hogy dugnál már meg gumi nélkül, nagyokos? – Ó, hát tegnap is úgy dugtalak meg, nem emlékszel? – dörgöltem az orra alá. – Hogyne emlékeznék, én is ott voltam, nem? De speciel már nincs kedvem hozzá, amilyen bunkó vagy. – Aha, megint én vagyok a bunkó, mi? Tudod mit? Nekem sincs kedvem hozzád! Látod? – mutattam a lelankadt farkamra, majd felhúztam a nadrágom. – Akkor meg minek hisztizel? Menjünk már! – Hisztizik az a… – majdnem cifrát káromkodtam, de végül elharaptam a szavakat. Nagyon felmérgesített. Miután összepakoltam, tömören csak annyit mondtam: – Menjünk! Az ajtóban persze beelőztem őkelmét, rá kellett várni, ahogyan összeszedte magát. – Lelassultál, kiscsibém! – szóltam vissza. – A sminkem sem értem rá feltenni! – puffogott vissza. – Te akartad, hogy menjünk! Ki sürgetett az előbb? De ha akarod, visszamehetsz sminkelni, csak ki ne rakjon a takarítónő. Aztán jöhetsz félig festett képpel – vágtam vissza. Felhúzott orral elém lépett, sértődötten bemutatott a középső ujjával, és engem meg sem várva indult a lépcső felé. Keserűen szóltam utána: – Mi van, már megint itt hagysz? Azt sem tudod, mit akarsz, te hülye! Nem szólt vissza semmit, csak ismét bemutatott, majd ment előre, hátra se fordult. Mikor leértünk, a kanapéra ült, de látványosan elfordult tőlem, nem szólt hozzám. A recepción kivételesen egy barna hajú, akár macsónak is mondható, konditeremben kigyúrt, fiatal srác volt. A rágózó kislány talán már aludt, mert elfáradhatott a szája vagy lejárt a műszakja. „Az is lehet, hogy épp szobát takarít. Áh, kizárt!” – méláztam el.

Ahogy a pulthoz léptem, hogy leadjam a kulcsot, azt vettem észre, hogy a srác folyamatosan mögém nézeget. Először arra gondoltam, hogy irigykedjen csak, hiszen ritkán láthat ilyen jó nőt, aztán engedve a gyanúmnak mégis megfordultam. Démonka határozottan és pofátlanul szemezett vele. Jó, hogy szét nem tárta a combjait! Azt hittem, ott helyben felrobbanok. Ahogy kinyögte a srác, hogy „Készen vagyunk!”, megfordultam, és Démonkát otthagyva kiléptem az utcára. „Menjetek, dugjatok csak! Hülye ribanc! Ha ez kell neked!” – dohogtam magamban. Taxiért telefonáltam, alig öt percet ígértek. Véletlenül sem fordultam meg. „Engem ne tegyen féltékennyé senki, ennek az izompacsirtának meg biztos kicsi a farka, azért kompenzál felsőtestre. Nem hiszem, hogy az egészséges életmód miatt egész nap húson és zöldségeken él, netán répát rágcsál a pult mögött. Majd koppan egyet Démonka, ha kikezd vele!” – morgolódtam tovább. Ekkor jelent meg mellettem az emlegetett nőszemély, de nem szólt semmit, csak az utca túloldalával szemezett. – Mi van? A macsó uraság kibámulta már a szemed? Esetleg többet is látott? – kérdeztem gúnyosan. – Ma ne szólj hozzám! – vágott vissza szigorú hangon. – Persze, majd te megmondod, hogy én ne szóljak, mi? Esetleg parancsba is adod? Lassan felém fordult, határozottan a szemembe nézett, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. Tovább nem fricskáztam. A következő két percben síri csendben álltunk egymás mellett, amíg meg nem érkezett a taxi. Miután beszálltunk, a kedves, már idősödő sofőr feltette a rutinkérdést: – Hová lesz? Szinte egyszerre válaszoltuk: – A buszpályaudvarra – mondta ő. – A városba – vágtam rá. – Értem én, hogy haragszanak egymásra, de melyik legyen előbb? – nézett vissza bátortalan mosollyal az öreg. Mistyre néztem, de az arca még mindig szigorú volt. – Legyen a pályaudvar – feleltem beleegyezőn. Az állomásra tartva nem szólt hozzám, pedig időnként az arcát lestem. Félúton már nem volt harag bennem, inkább azt akartam, hogy legalább a nap hátralévő részét kellemesen töltsük el, ne haragudjunk egymásra. Főleg nem szerettem volna estig hazamenni, de ezt mégsem tárgyalhattuk ki egy taxiban.

Miután kiszálltunk, és kifizettem a kedves sofőrt, addigra Misty messze járt. Alig értem utol: – Állj csak meg! Hová rohansz? – kérdeztem, majd a csuklója után kaptam. Villámló szemekkel fordult felém, és kiabálni kezdett: – Minek nézel te engem? Kurvának? Egy olcsó ribancnak? – ezeket olyan hangosan mondta, hogy páran felénk néztek. Éreztem, hogy a szégyentől és a döbbenettől talpig vörösödtem. – Ez nem igaz – nyögtem ki végül. – Nem, persze! Csak az utóbbi egy órában vagy kétszer. Gondolatban talán többször is! – Én? – tiltakoztam csodálkozva. – Én soha… – Mégis annak néztél! – De nem! – tagadtam erőtlenül, próbáltam menteni, amit még lehetett. Teljesen kiszállt a vér a fejemből, ahogy megszégyenülve álltam mások előtt. Alig bírtam megszólalni. Nem voltam felkészülve egy ilyen heves támadásra. – És még mindig tagadod… – folytatta felháborodva és cinikusan. – Lássuk, mikor is? Csak a szobában, meg a szálloda előtt. Ja és a portásnál. Én még azt hittem, hogy… Elharapta a mondatot, a szemében könnycseppek gyűltek. Be kellett vetnem mindent, hogy ne veszítsem el. – De én szeretlek! – fogtam meg a kezét. – Hát persze, hogy…! – húztam magamhoz és szorosan átkaroltam. Nem tiltakozott, miközben folytattam, ami kiszabadult belőlem: – Kis dilisem, hát persze, hogy szeretlek! Ki mást szerinted? Hiszen már tudod… A vállam felől némi szipogást hallottam: – De még sosem mondtad… – majd könnyes szemmel nézett rám. – Akkor meg soha ne féltékenykedj, jó? Soha! Érted? Soha! – Értem, értem… – mormoltam én is a fekete fürtökbe. – Soha. A tegnap vett parfümjének illata kúszott az orromba, amitől némileg megtántorodtam. – No, mi az? – kapott utánam hirtelen. – Semmi – motyogtam –, csak az új parfümöd. – Ennyire bejön? – szurkáló, kacér hangja ismét a régi lett. Szemöldökét felvonta a még könnycseppes arcán. Egy zsebkendőt nyújtottam felé, amivel törölgetni kezdte a szemét. – Látod, milyen jó, hogy nem sminkeltél? – mosolyogtam rá, amitől megadóan kuncogni kezdett. – De ez az illat nagyon bejön! Inkább fújj még egy kicsit magadra, hadd érezzem egész nap! Megőrülök tőle.

– Tőle vagy tőlem? – vágott vissza, letörölve a szeméről az utolsó cseppeket is. – Tőled, de ezt tudod nagyon jól. – Akkor minek a parfüm? – Mert kiteljesít téged, engem meg gúzsba köt. Moccanni sem bírok az illattól. – Pedig nem állhatunk itt egész nap! – a hangja ismét a régi lett. – Nem úgy, te! – löktem meg viccesen, mire a táskájába nyúlt, és fújt párat a nyakára. – Remélem, ennyi elég lesz! – mosolyogta az illatfelhő közepéből. Megcsapta az orrom az édes aroma, és máris úgy éreztem, mint egy ittas ember, aki épp egy bokorba készül szédülni. – Tökéletes! – nyeltem egyet. – Ó, köszönöm! – pukedlizett kicsit. – És most tudsz járni? Vagy cipeljelek? Nem állhatunk itt egész nap! Menjünk! – Hová? – ébredtem fel a csipkerózsika álomból. – Hogyhogy hová? Hát a buszhoz! – Dehogy megyünk a buszhoz! – karoltam belé, és visszahúztam. – Minek rohanjunk haza? Ráérünk az utolsóval menni, csak meg kell nézni, mikor indul. – Holnap munka van, és ha miattad úgy fogok kinézni, mint a mosott rongy… És ha megint lekéssük, aztán itt ragadunk? – emelte fel az ujját fenyegetőn. – Akkor betelefonálsz, és azt mondod, hogy ügyfélhez mentél, később érsz be – vontam meg a vállam. – De kit érdekel? Még előttünk a délután! – Ráadásul a kávémat sem kaptam meg – húzta el a száját nyűgösen. – Vettem észre… – Ezzel mire célzol? – kérdezett hirtelen megállva, de gyorsan kimentettem magam: – Arra, hogy esetleg beülhetnénk valahová ebédelni. – Végre egy normális ötlet! – Hé! – hökkentem meg a magas labdán. – Eddig nem voltak normális ötleteim? – Neked? – nézett rám kételkedve. – Kösz! – morogtam, majd adtam az arcára egy röpke puszit: – Dilis Démonkám! – Ki más? Na, menjünk már!

Az étteremben Negyedórányi séta után egy viszonylag kulturált, ám mégsem zsúfolt éttermet találtunk. A teraszon ültünk le, hiszen az idő csodálatos volt. A pincérek alaposan megnéztek minket, főleg Démonkát. Biztosan azt gondolták: egy ilyen jó nő miért lóg ezzel a lúzer pasassal? Az értetlen tekintetek miatt mégsem fordultunk vissza, hiszen meg kellett szoknom, hogy hasonlóan éhes szemek fogják képzeletben levetkőztetni partneremet, akár velem van, akár nem. Mégsem őrizhettem a nap huszonnégy órájában. Misty mintha észre sem vette volna a férfiakat, az egyik terítővel borított asztalhoz lépett, és lazán leült. – Itt több a farkas, mint az erdőben – súgtam neki, miután az előbbi gondolatmenet végigfutott az agyamban. – Mi sem vagyunk bárányok, ugye? – húzta fel a szemöldökét. Szinte a semmiből termett előttünk egy pincérfiú. Persze megint a hímek nemesebbik fajtájából, aki pusztán a tekintetével falja fel az ártatlanul arra kóborló Piroskákat. – Mit parancsolnak inni? – kérdezte nyájas hangon, mesebeli mosollyal körítve. – Köszönöm, nekem csak vizet – hárított Misty. – Nekem is, köszönöm! – intettem. – Buborékosat vagy menteset? – kérdezett vissza rutinból, miközben a szemével már levette a ruhát a fekete hajú istennőmről. Persze Démonka rá sem nézett, csak engem figyelt. – Mentes mindkettő – válaszoltam bosszankodva. A srác nem mozdult, mintha csak süket fülekre találtam volna. Misty csak bólintott egyet. Úgy tűnt, a pincérnek ennyi kellett, mert azonnal elsietett. Miután távozott, szétnéztem: alig négy-öt üres asztal volt körülöttünk, a többinél vegyesen ültek idősek, távolabb gyermekek, családok, fiatalok. Népszerű helynek tűnt. Időnként pár férfi sandított felénk, de nyeltem egyet: „Meg kell szoknom!” – ez dübörgött a fejemben. „Nem mehetek neki mindenkinek, hiszen miért is ne nézhetnék meg? Büszke lehetek, hogy ilyen gyönyörű nőm van.” Elégedetten húztam ki magam a székemben, mert azt láttam, hogy az

étterem férfijai képzeletében már meztelenül ülő szépséget nem nagyon érdekelték a körülötte zajló események. Vagy jól titkolta. – Kellemes kis hely! – sóhajtott fel, miközben körülnézett. – Szerintem is – feleltem lazaságot színlelve, miközben folyamatosan nyugtattam magam legbelül. Átnyúlt az asztalon, és kedvesen mosolyogva fogta meg a kezem: – Jó volt veled ezen a hétvégén! – morzsolta az ujjaim. – Nekem is. Ráadásul nagyon mozgalmas – sóhajtottam. Csendben merengve néztük egymást. Elvesztem a tekintetében, a külvilágot észre sem vettem. Az ujjaink simogatva fonódtak egybe. A tökéletes pillanatot a bájgúnár közbelépése verte szét: – Parancsoljanak, íme a vizek és az étlapok! Furcsálltam, hogy a frissen sült Don Juan csak az itallal együtt adta elénk az étlapokat, aztán rájöttem a trükkjére: többször akart fordulni. „Ravasz a fickó! Na, majd szemmel tartalak kispofám!” – jegyeztem meg magamban. – Köszönjük! – mormoltam röviden. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire nyíltan gusztálta Mistyt, miközben letette a poharakat. Mivel ráérősen öntött a vízből is, ezért határozottabban és hangosabban szóltam rá, hátha észreveszi magát: – Nagyon köszönjük! Figyelmeztetésképp némi köhintéssel körítettem a köszönetnyilvánítást, mire végre összerezzent. Letette az étlapokat, bólintott és távozott. Ekkor figyeltem fel, hogy Démonka ruhájának dekoltázsa mintha jobban elállna a testétől. „Csak nem belátást akart a jóember? Mit képzel magáról?” Ez a gondolat először dühíteni kezdett, aztán eszembe jutott, hogy én is férfiból vagyok, hasonló helyzetben miért is ne kapnék a potya alkalmon? Hirtelen feltámadt bennem az úriember, aki egyből kioktatott: „Más nők dekoltázsába nem illik benézni!” A kaján énem azonnal visszavágott: „Miért ne szabadna? Hiszen a nő úgysem tudja meg!” Mire jött a visszavágó: „De mi van, ha mégis tudja?” Ettől a gondolattól nem lettem nyugodt, de ágaskodni kezdtem. „Ha direkt szívatja a srácot, akkor…? Eh, mit találgatok, inkább megkérdezem!” Miközben Misty az étlapot böngészte, közelebb hajoltam hozzá, és felé súgtam: – Azt ugye tudod, hogy esetleg fentről belátni? Rám sem nézve rándította meg a vállát: – És? Lesz egy jó napja. Úgysem kapja meg. Ez a laza nemtörődömsége bombát robbantott bennem: egyszerre rohant meg a féltékenység, a vágy, az erkölcs és a szenvedély. Mindez

egybe sűrítve a nadrágomban keményedett ki, ami azt a gondolatot sugározta az agyamba: „Teperd le! Most! Te megteheted! Aki így játszik a férfiakkal, az kemény büntetést és méltó elismerést érdemel!” Talán észrevette a szótlan meghökkenésem, mert felnézett, és közönyösen hozzátette: – Ha én belátok fentről, akkor ő is be fog. Mit tehetnék? Nyeltem egyet: „Most azonnal felfektetem az asztalra, és úgy húzom magamra tövig ezt a szemtelen nőszemélyt, hogy azt még a pincérek is leshetik!” Pár másodpercig a szemembe nézett, majd mosolyra húzta a száját, és visszabújt az étlapba. Határozottan megrázta a fejét: – Nem! Fogd vissza magad, most éhes vagyok! – Én is! – sziszegtem türelmetlenül. – Akkor nézegesd az étlapot! – szólt rám. – Nem úgy vagyok éhes! – hangsúlyoztam keményen, utalva a gondolataimra. – Tudom, hogy majd felrobbansz, de később! Türelem, hősöm, türelem! – De én most akarom! – hördültem fel. – Nyugodj le! – nézett a szemembe csitítón. – Lesz még rá alkalom! Ekkor az ölemben éreztem a harisnyás lábát, a talpával megnyomta a kiszabadulásra váró farkam. – Így akarsz lenyugtatni? – sziszegtem felé, mire a szemöldökét felhúzva bújt vissza a kínálatba. – Nahát, hogy milyen érdekes dolgok vannak itt! – nyalta meg a szája szélét. A számat összeszorítva húzódtam az asztalhoz, hogy más észre ne vegye, mi történik. Az asztalterítőt igyekeztem némileg magamra és a lábfejére húzni, de biztos, ami biztos alapon az ingemmel is takartam az ölem. Épp jókor végeztem a hadművelettel, amikor újra megjelent a falkavezér: – Mit hozhatok? – kérdezte Démonkához fordulva, de úgy gondoltam, adok némi életjelet, hogy én is itt vagyok: – Még nem választottam… – folytattam volna, de a nadrágon át erős nyomást éreztem: – Kérdezhetnék párat? – emelte fel a fejét Démonka, és a gyilkosan csábító mosolyával, ám butuska hangsúlyával folytatta: – Mi van ebben a… valami pará vagy parda… Áh, nem tudom kiolvasni ezeket a kacskaringós betűket! Hagyjuk, inkább mást nézek.

– Az paradicsomleves – vigyorgott kínosan a pincér. Ekkor erősebb, bal-jobb mozdulatokat éreztem az ölemben. Közvetlenül a makkomon ért a támadás. – Akkor miért nem az van ide írva? – bájolgott tovább a fekete hajú végzet, aztán legyintett, és visszabújt az étlapba. Lábujjai eközben alaposan kitapogattak rajtam minden pontot. Mintha nem is lettem volna nadrágban, úgy tudta, hol érdemes kínozni. Majdnem felnyögtem, de szerencsémre a csábító dekoltázs, és a búgó hang már teljesen elvonta a macsó figyelmét rólam. – Akkor… – nézegette tovább tanácstalan arccal az étlapot Misty, miközben nagyon is határozott volt az asztal alatt. – Akkor inkább most egy steaket kérek, félig átsütve. Bár nem láttam, de remélem, van önöknél… – Van, természetesen – vigyorgott az izomagyú, ügyet sem vetve rám. Démonka még két, másik fogást is rendelt, hasonlóan lassú tempóban. Úgy éreztem, hamarosan felrobbanok. Mégsem kenhettem össze a nadrágom, ezért lenyúltam az asztal alá, hogy kiszabadítsam raboskodó makkom. Szerencsére senki sem látta az akcióm, de ahogy előugrott a férfiasságom, Misty talpa azonnal lecsapott rá. Démonka megsemmisítő mosollyal fordult felém, és becenevéhez méltó tekintettel kérdezett meg: – Te mit rendelsz? Ebben a pillanatban a másik talpa is megérkezett, ami a korábbi mellé társult: összefogta a makkom, és határozottan húzogatni kezdte a bőrt. Hitetlenkedve néztem a játszótársamra: a felsőteste meg sem moccant, semmit nem árult el abból, mit művelt az asztal alatt. – Ah… Igen… – tört fel belőlem a sóhaj. – Még nem tudom, esetleg később? – alig bírtam kimondani a szavakat. Démonka méltatlankodva húzta össze a szemöldökét: – Ne fáraszd szegény pincér urat! Rendelj valamit! Most! A pasas vigyorogva nézett rám, mintha csak azt mondta volna: „Mit akarsz te lúzer? Még kaját sem tudsz rendelni? Nyögjed!” Úgy is tettem, majdnem nyögésekbe fulladtak a szavaim. Biztosan neki is nehezen ment volna hasonló körülmények között, de mégsem árulhattam el, hogy alig pár húzásra voltam a megsemmisüléstől. – Igyekezhetnél egy kicsit… – szólt rám Misty kaján mosollyal, miközben kimelegedve fújtattam. „Vajon mire értette azt, hogy igyekezzek?” Szédülni kezdtem, az étlapon a betűk kezdtek összemosódni. – Akkor valami főételt… – nyögtem, mert a kínzóm nem pihent, és

egyre jobban belelendült. A szemeibe nézve tudtam, hogy a srác előtt fog kivégezni, és nem tehettem ellene semmit. – Talán visszajöjjek később? – kérdezte a bájgúnár lekezelő mosollyal. – Nem, nem, mindjárt választ, csak ő ilyen lassan szokott – szólt degradálva Démonka, mintha együgyű lennék, miközben az arcom minden apró rezdülését figyelte. Tudta, hogy ha az önbizalombomba előtt lejárat engem, akkor a srác nem rám figyel, hanem rá. Vagy a dekoltázsára. Nem volt kiút, megadtam magam: az étlapba markoltam, miközben újra és újra feltört belőlem a forróság. Nem tudtam, merre megy, csak egymást követték a löketek. A szám szorosan összezárva szuggeráltam az étlapot, néha meg-megrándulva. – Talán… én is… steaket – szavanként nyögtem ki a rendelést, miközben az utolsó cseppek is távoztak. – Más valamit? – a srác kezdett türelmetlen lenni. – Mást most… nem, majd… – kapkodtam levegő után. – Rendben és köszönöm! – vette el előlem nagyképűen az étlapot, mintha egy gyerek kezéből kapnák ki a játékát. Bezzeg Démonkának sokáig hagyta, hogy nézelődjön a sorok közt. A felszolgáló sietve távozott az asztalunktól. – Ügyes fiú! – mosolygott Misty elégedetten, miközben az asztalon lévő szalvéták egyikét elvette, és az asztal alá nyúlt. Pár mozdulattal letörölgette a talpát. Követtem a példáját: óvatosan megtisztítottam az alaposan megkínzott makkom, és gyorsan elraktam. A nadrágom foltjaival nem foglalkozhattam, mert ahhoz sokan voltak körülöttünk. „Legfeljebb addig ülünk itt, amíg megszárad. Fő a természetesség!” – gondoltam. Körbenéztem, de semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy bárki felfedezte volna a kivégzésemet. Miután rendbe tettem magam, Démonka vigyorogva hajolt közelebb: – Látod, mire jó a mély dekoltázs? Elvonja a figyelmet! Kifacsarva és lehiggadva már másképp láttam a dolgokat, gúnyosan félrehúztam a szám: – Szép trükk volt, el kell ismernem! Zseniális terelés! – biccentettem felé. – Látod? – kortyolt egyet a vízből. – Mire jó a női furfang? – Okos! – ismertem el újra. Nem akartam tovább dicsérni és táplálni az amúgy is óriási egóját. A srác szinte minden ötödik percben feltűnt az asztalunk környékén, mintha rajtunk kívül más nem is lenne az étteremben. Miután egyesével

kihozta a rendelésünket, továbbra is felénk legyeskedett. Amikor épp két pofavizit között kettesben maradtunk, Démonkához hajoltam: – Te villantottál neki ott lent, hogy ennyit járkál ide? – Nem, tudtommal nem – nézett huncutan. – Miért? – Kezd idegesíteni a fickó. Értem én, hogy jó benézni a dekoltázsodba, de ez már nem kóstolgatás, hanem zabálás. Misty majdnem felnevetett, szája elé kapta a kezét, aztán megrázva a fejét tovább falatozott. Bár az ételek finomak voltak, mégsem tudtam koncentrálni az ízekre, mert állandóan az járt a fejemben, hogy ha már ennyire pofátlan ez a fickó, játsszunk még vele egy kicsit. Bosszankodás helyett inkább használjuk fel. – Benne vagy egy rosszalkodásban? – hajoltam partnernőmhöz ismét. – Persze! Úgy ismersz, mint aki ne lenne benne? – Jó, tudom, de mit szólnál, ha lefényképeznélek a sráccal? – És abban mi a jó? – húzta fel a szemöldökét érdeklődve. – Úgy gondoltam, készítek pár képet. Néhányat magunknak, egyet neki. – Még mindig nem értem, ebben mi a buli? – értetlenkedett. – Egyszerű: amikor fényképezés közben feltartom a kisujjam, te épp annyira nyitod szét a combod, hogy ne legyen feltűnő, de belássak. – Most komolyan azt akarod, hogy tárjam ki előtte magam? – Nem! – ráztam a fejem. – Melléd állítom azzal az indokkal, hogy a finom ebédért és a figyelmes kiszolgálásért készíthetünk-e egy képet vele? Ő persze készségesen megteszi, de tuti elkéri majd a fotót, hogy az unalmas óráiban kiverje rád. – Hülye vagy? Rólam nem fogsz olyan fotót készíteni, amin belátni, csak azért, hogy ő kiverje! Kizárt! – Várj, látom, nem érted, úgyhogy elmagyarázom. Készítünk egy olyan fotót, amin rendesen ülsz, és nem látni be. Ekkor nem lesz feltartva a kisujjam. Azt kapja meg ő, amire kiverheti, vagy elmeséli majd az unokáinak, hogy micsoda dekoltázsa volt ennek a nőnek. Viszont magunknak készítünk párat, amin meg belátni a combjaid közé. Ekkor feltartom a kisujjam. Melletted állva nem sejt majd semmit abból, hogy én szemből belátok, mert ő a vigyorgással lesz elfoglalva… Érted már? – Hmmm… – gondolkodott el. – Rendben, csináljuk meg a kedvedért. De aztán nehogy rossz képet küldjél neki! – Ígérem! Majd szólj neki, ha a desszertet hozza, jó? Úgyis csak rád hallgat.

– Oké! Alig vártam, hogy túl legyünk a főételeken, és a desszerttel a kezében felbukkanjon az áldozat. Démonka elővette a pusztító mosolyát, búgó hangsúlyát, majd ahogy a srác letette elé a tányért, felnézett rá: – Ne haragudjon! Egy percre elrabolhatjuk? – Tessék, miben segíthetek? – vigyorgott a szépfiú, engem továbbra is ignorált. – Szeretnék egy közös képet készíteni önnel, hálám jeléül a kedves felszolgálásért. Mellém állna, kérem? – Persze, örömmel! A felszolgáló kicsit közelebb hajolt Mistyhez, szemtelenül átölelte a vállát. Szerencsénkre körülöttünk épp ritkán ültek, ezért átültem a szomszédos asztalhoz, ahonnan jól lehet látni őket. A kisujjam azonnal feltartottam, de Démonka még keresztbe tett lábbal ült. „Eh, hogy nem figyel a jelzésemre!” – dohogtam magamban, ezért szóltam neki: – Egy kicsit forduljatok erre, felém, hogy minden látszódjon! Talán a fordulattól, vagy mert észrevette a jelet, a keresztbe tett combok kinyíltak, feltárult a ruha alatti rejtek. Szerencsére a terítő nem volt útban, és a nap is erősen sütött, tisztán beláthattam az ajkakig. – Csíz! – szóltam, és lőttem pár fotót. A fényképezőgép némára volt állítva, ezért nem tűnt fel az akcióm. Úgy tettem, mintha megnéztem volna a legutolsó képet, hogyan is sikerült, majd rájuk néztem: – Ez nem sikerült! Pislogtál! Még egyet! – Oké, akkor még egyet! Majd igyekszem nem hunyorogni – vigyorgott Misty, és ez alkalommal nem tartottam fel a kisujjam. Lábait szorosan összezárta, egyik keze az ölében volt, hogy semmiképp se lehessen belátni. Újabb sorozatot készítettem. – Kész! Köszönjük a türelmét! – szóltam, és úgy tettem, mintha ismét ellenőrizném annak sikerességét. A pasas vigyorgott, én meg főleg, hogy ilyen balekra találtunk. Udvariasan még hozzátettem: – A fotót az étterem címére küldjük? – Megadom a sajátomat, és nagyon köszönöm! – körmölte egy papírra az email címét, majd széles vigyor kíséretében átnyújtotta Démonkának. Miután megint kettesben maradtunk, Misty hozzám hajolt: – Megvan? – Persze, mind sikerült. – De a legutolsó is? A bemutatásom. – Milyen bemutatásod? – Nézd meg!

A gép még a kezemben volt, átváltottam megtekintő módba, és megnyitottam az utolsó képet. – Mit kell itt nézni? – kérdeztem, mert semmi különlegeset nem vettem észre a gyors nézetben. – Te tényleg vak vagy? A kezemet! – súgta hitetlenkedve. A kis kijelzőn nagyítani kezdtem a képet, és akkor láttam, hogy Démonka az ölében elég határozottan kinyújtotta a középső ujját. Baromi izgató volt, mintha csak azt üzente volna: „Kapd be, ez sosem lesz a tiéd”. Megharaptam a szám, ő egyből levágta a témát: – Örülök, hogy tetszik! Úgy gondoltam, érdemes az ötleted továbbfejleszteni. Ha te nem tartod fel a kisujjad, én felmutatom a középsőt– vigyorodott el. – Még! Akarom! – súgtam vissza, mire megvonta a vállát: – Akkor csináld! Visszaállítottam a gépet fényképező módra, és újra a szomszéd asztalhoz ültem. Jeleztem Démonkának, hogy fotóznék, mire megnyíltak a combjai. Egyik keze az ölébe csúszott, és az ujjával bemutatott. Eközben úgy tett, mintha a süteményből falatozna. Szinte másodpercenként nyomtam a gombot, nem is számoltam, hány fotó készülhetett. Aztán lőttem pár ártatlannak tűnő, falatozós, habos, nyalogatós képet is. – Nem bírok betelni veled! – remegett a kezem az izgalomtól. Ekkor egy másik szomszédos asztalhoz leült egy pár. Visszatértem a helyemre, és felvillanyozva kérdeztem meg: – Videót? – Felőlem – vonta meg a vállát Misty. Letettem a fényképezőt az asztalra, és a mobilt a terítő alá csúsztatva indítottam el a felvételt. A szabad keze takarásban volt, nem tudtam, mit veszek fel, vagy mi látszódik majd. Körülnéztem, és felkapcsoltam a mobil lámpáját. Talán nem tűnik fel senkinek ilyen napsütésben. Úgy kétpercnyi felvétel után lekapcsoltam a fényt, és az asztal felett rögzítettem a további eseményeket: a környezetet, az utolsó falatokat majszoló Démonkát, a szomszéd asztaloknál felszolgáló balekot. A gyors tájképet követően ismét a terítő alá kalandoztam a telefonnal. – Nem lesz ez kicsit sok? – kérdezte Misty az utolsó habot is lehúzva a villáról. – Nekem sosem elég – vigyorogtam. – Telhetetlen vagyok, és ebben maximalista. – Akkor remélem, sikerül a felvétel. – Hát még én! Alig várom, hogy visszanézzem! – állítottam le a videofelvételt.

– Nézd vissza most! – szólt rám. – Kíváncsi vagyok! – Most? – néztem körbe. Bár épp senki sem figyelt ránk, viszont bármikor felbukkanhatott a gyöngyfogsoros zaklató. – Persze, mert ha nem sikerült, készítünk másikat! – Rendben – sóhajtottam, és a hangot lenémítva, remegő kézzel indítottam el a felvételt. Próbáltam annyira takarni a kijelzőt, nehogy más rálásson. Alig akartam hinni a szememnek: Démonka az asztal alatt kényeztette magát, a ruháját feltolva maszturbált. Nyeltem egyet. Ezután az a rész következett, amikor körbenéztem a kamerával az étteremben. Pár asztallal odébb, épp háttal állt a kedvenc felszolgálónk. Ennél a résznél elmosolyodtam: „Ha tudná, mit művelünk…” Aztán a kamera ismét az asztal alá bújt, Démonka ujjai nagyon beindultak, a lámpafényben csillogtak az ajkai. Aztán hirtelen megállt a körzés: egy erős rándulás jött, amit pihenés, majd újabb mozdulat követett. Újra nyeltem egyet: észre sem vettem az arcán, hogy előttem élvezett el! Duzzadt ajkai, és a csillogó nedvessége mégis elárulta. Felsóhajtottam: – Nagyon jól sikerült… – Ennek örülök – vigyorodott el. – Akkor kérhetjük a számlát? – Persze – tettem félre remegő kézzel a telefonom, miközben az agyam még mindig a látottak hatása alatt állt. Körbenéztem: a vigyori épp felénk fordult. Intettem neki, de észre sem vett. – Neked kellene mondani, hogy ’Fizetnénk!’, a te hangod mélyebb – kacsintottam Démonkára, mire elnevette magát. Értette a célzást, hogy engem ez a pasas meg sem fog hallani. – Fizetnénk! – szólt intve a szépfiúnak. Amaz egyből bólintott, és már el is tűnt a pult mögött. – De én adom oda neki a pénzt! – vigyorogtam Mistyre, majd elővettem a tárcám. A gyalogkakukk visszaért a cetlivel, és bemondta az összeget. Pontosan annyit kapott, semmivel sem többet.9 Ahogy elhagytuk az éttermet, Démonka csillogó szemmel kérdezte: – Merre menjünk? – Arra gondoltam, hogy ilyen kiváló fotók után készíthetnénk még párat. Például a vásárban, a parkban, nevezetességeknél, netán múzeumban, ha van ilyen errefelé… – A vásárból tegnapra már elegem lett. De komolyan, most múzeumba mennél? – hitetlenkedett. – Felőlem szimplán sétálhatunk is, ráérünk este hét óráig. Vagy leülünk

egy padra és nézelődünk. Nos, mit szeretnél csinálni? – Nekem mindegy – vonta meg a vállát. – Menjünk a parkba! 9 Kivágott jelenetek: Fizetnénk!

Parki romantika Nem voltam ismerős a városban, ezért a telefonon lévő térkép segítségével megkerestem a közelben lévő nagyobb parkot. Gyalog alig fél órára volt, az időjárás is kedvezett nekünk: az égen egy felhő sem zavarta a szikrázó napsütést. Egymásba karolva, merengve nézegettük a várost.10 Kivételesen nem köszörültük egymáson a nyelvünket, és ezúttal nem éreztem azt, hogy fölém akarna kerülni, mint máskor. Olyan semmiségekről folyt a társalgás, hogy milyen ruhákat szeret, vagy mióta vagyok a cégnél, kik mentek és jöttek a részlegünkhöz, illetve ehhez hasonló pletykák kerültek terítékre. Gondolkodtam, hogy felhozzak-e olyan személyes témákat, mint a korábbi partnerei, szülei, családja. Végül úgy döntöttem, ez még túl korai lenne, hiszen csak két napot töltöttünk együtt. „Jó, hogy itt helyben el nem veszem feleségül” – mosolyogtam magamban. A park hangulatos sétányokkal, padokkal volt tele, itt-ott bokrok, máshol ember feletti magasságú sövények szegélyezték az utakat. Egy óriási sövények által takart részen ültünk le, elbújva a sétálók elől. Persze egy-egy ember vagy párocska azért arra tévedt, de nem zavartak bennünket, tovább bandukoltak. Démonka mellett ülve mélyen magamba szívtam a parfümillatot, amit még a friss levegőnél is jobban akartam érezni, mert teljesen beindította az agyam: – Akkor készítenék rólad pár képet! – álltam fel, kezemben a masinával. Misty körbenézett, de senki sem járt arra. – Rendben – mosolygott, aztán kényelmesen hátradőlt. Készítettem pár közelit az arcáról, aztán felülről. Abszolút profi modellként viselkedett. Elsősorban a szeme csillogását akartam megörökíteni, a szemtelen mosolyát, amint kihívóan nevetett. Mindegyik kép kiválóan sikerült. Úgy gondoltam, ezután némi huncutság következzen, ezért vele szembe álltam, majd leguggoltam. – Hé! – húzta össze a szemöldökét, majd színlelt felháborodással és szemforgatás kíséretében, nyitotta ki a combjait, melyek közé éppen besütött a nap. Gyorsan kattintottam pár sorozatot. – Akarsz merészebbeket? – kacsintottam rá kajánul a gép mögül. – Miért is ne? – nézett körbe. Szerencsénkre senki sem zavarta meg a

játékunkat. Az egyik lábát felemelte a padra, ruhája felcsúszott, abszolút kinyitva az ölét. Újabb sorozat készült, a közelebbi fotókon láttam, ahogy az ajkain megcsillant a fény. „Szóval tetszik a fotózás. Helyes!” – somolyodtam el magamban. – Térdelj fel, kérlek! – csak ennyit mondtam, és máris értette mire gondoltam. Megfordult, felhúzta a ruháját a hasáig, kidomborítva a popsiját, majd nevetve nézett a kamerába. Komolyan gyanakodni kezdtem a modellmúlttal kapcsolatban, de inkább nem kérdeztem rá. Pár kattintás után visszaült a padra, és várta a további instrukciókat. – Most kacéran a lencsébe, de lehúzod a dekoltázsod! A következő pillanatban az egyik melle előbukkant a ruha alól, miközben úgy nézett rám, hogy férfi legyen a talpán, aki nem támadta volna le. Pár fénykép után a másik kezével a dekoltázsát húzta le, szinte mindkét mellét elővette. Újabb képek készültek a többi mellé. Az utolsó pillanatban igazította meg a ruháját, mert egy párocska bukkant fel az ösvény végén, majd nem messze tőlünk ültek le. Húztam a szám, mert jó lett volna többet rosszalkodni, de így is szép mennyiségű kép készült. A fényképező akkumulátora jól bírta, maradt még benne némi töltés. Nem adtam fel a terveimet: – Még egyet? – jutott eszembe egy merészebb beállítási lehetőség, és a válaszát meg sem várva soroltam a tennivalókat: – Föléd állok, ezután nézz fel, de az egyik kezeddel annyira húzd ki a dekoltázsod, hogy a bimbódig beláthassak. Úgy! Pár lövés után készen voltunk. Melléültem, és időrendben visszafelé kezdtem nézegetni a képeket. Démonka mellém bújt, kíváncsi volt a végeredményre. – Az az idióta ennyit sem láthatott az étteremben – szólt a felülről készített fotóknál, mire jót mosolyogtam. „Szóval az a macsó csak ácsingózhatott Misty bimbója után, semmit sem kapott. Okos nő vagy Démonka! Mindig lenyűgözöl, ahogy a testeddel és a ruháiddal bánsz!” – ismertem el magamban. – Te modellkedtél valaha? – szaladt ki a számon, mert nem bírtam visszafogni a gondolataimat. – Én? Soha! – rázta a fejét. – Miből gondolod? – Ahogy pózoltál. Mint egy profi. – Pedig sosem modellkedtem – nézett csodálkozva. – És sorozat sem készült rólad? Erre vigyorogni kezdett:

– Miért? Megnéznéd? – Meg hát! – vágtam rá. Lelki szemeim előtt már mindenféle, stúdiókban készült képek jelentek meg. – Gondolom! De nem elég neked ez a sok kép, amiket az előbb fotóztál? Így is szép mennyiséget készítettél rólam. Többet is, mint kellett volna, nem? – Képből sosem elég! Rólad meg főleg. – Tényleg telhetetlen vagy, nem gondolod? – csillogott a szeme, miközben hitetlenkedve ingatta a fejét. – Előbb fáradsz el tőlem, mint én tőled – tromfoltam. – Ebben nem is kételkedem. Különben ki sem néztem volna belőled, hogy tényleg szexmániás vagy. – Persze, mert én vagyok a báránybőrbe bújt farkam. – Hogy micsoda? – kacagott fel. – A báránybőrbe bújt farkam. Ha macsós külsőm lenne, túl nyilvánvaló lenne a mániám. – Akkor nagyon jól titkolod! Eddig a percig nem is gondoltam volna, hogy ilyen vagy. Kösz, hogy szóltál! – nevetett. – Persze, hogy nem gondoltad volna, csak épp a vásárban, a buszon, a szállóban, a mosdóban, a… – Jaj, ne sorold már, még elszégyellem magam! – kapta az arca elé a kezét, mintha csak elbújna mögé. – Te szégyelled? Ne viccelj! Bagoly mondja verébnek – löktem meg tréfásan. – Ó, nekem adni kell a látszatra, ezt ne feledd! – legyezgette magát, miközben az arca vörösre pirult. – Ezt a látszatot azért elég sokan észreveszik… – Még szép! A férfiak úgyis azt bámulják, amit eléjük tesznek. – Miközben játszol velük… – mutattam felé. – Ó, de sajnálom őket! Szegény férfiak! – nevetett felemelt kézzel, majd intett egyet: – És te hogyhogy nem unod ezt a sok játékot? Nem fárasztó? – Miért unnám? – csodálkoztam rá. – Mindig más helyen vagyunk, mások a körülmények. – Azért egy nap ennyiszer… – Jó társaságban repül az idő, és hamar éhes leszek! – kacsintottam rá. – Persze, a végén majd úgy moslak fel, te keljfeljancsi! – Úgy nézek ki, mint aki már remeg a végelgyengüléstől? Inkább a vágytól, te Démonka! És mi az, hogy keljfeljancsi? – Hát úgy áll fel a farkad, mintha keljfeljancsi lenne. Mire összemenne,

ismét… – nevetett, miközben mutogatta, hogyan konyul le a férfiasságom, majd hirtelen kiegyenesedik. – Nem is igaz! Most például épp összemegy. Nézd meg! – Akkor mindjárt állni fog. Két percet sem adok neki. – Mitől vagy ebben ilyen biztos? – Felidézzem az elmúlt napok eseményeiből bármelyiket? – húzódott közelebb. Tényleg farokállító hangon búgott, amitől a nadrágomban újra nőni kezdtem. A parfüm mintha erősebben tolult volna az orromba, ami katalizátorként hatott. Megsimogatta a nadrágomon növekvő dudort, ezzel ellenőrizve a hatás végeredményét. – Ugye, hogy igazam lett? Ráadásul alig egy perc alatt. Szép teljesítmény keljfeljancsi! – Aljas vagy, mondtam már? Álló farokkal mégsem sétálhatok! – Miért is nem? – bájolgott elégedetten. – Még azt hinnék, perverz vagyok. – Nem vagy az! Dehogy! Ugyan! Vagy mégis? – forgatta meg a szemét elgondolkodva, a mutatóujját még a szája széléhez is nyomta, majd kaján vigyorral folytatta: – Ó, ne rázd már a fejed! Minden pasinak áll a farka, ha elsétál mellettük egy nő, ráadásul bugyi nélkül, rövid ruhában… – az utolsó szavakat kellően kihangsúlyozta, majd felém fordulva feltette az egyik lábát a padra, hogy mindent láthassak. – Most hagyd abba, vagy… – nyeltem egyet. – Vagy? – cukkolva várta a folytatást. – Vagy… – vettem egy mély levegőt – Vagy megujjazlak. – Ó, nem mondod? – pislogott csücsörítve. – És miért csak beszélsz ahelyett, hogy megtennéd? Megfogta a csuklóm, és határozottan az öléhez húzta. Körbenéztem: a párocska Démonka mögött nem messze egymásba bújva ücsörgött, más nem járt a közelben. Mistyhez húzódtam, a feltett lábát magam mögé csúsztattam, így pont kézre estek az ajkai. Izgatottan nyeltem egyet, és a középső ujjam becsúsztattam Démonka nedves, forró barlangjába. – Eddig mire vártál? – búgta a fülembe, miközben a hüvelykujjammal körözni kezdtem a magján. Halkan nyögött, sóhajtozott, hogy ne zavarja a park idilli hangulatát, és ránk se figyeljen fel senki. A szemem lokátorként járt körbe, hogy bármilyen váratlan meglepetésre felkészüljek. Vasárnap lévén nagy esélyünk volt arra, hogy kósza párocskák vagy családok megzavarnak minket. A felfokozott izgalomtól megnyaltam a szám, és a mutatóujjam gonoszul becsúsztattam a középső mellé. Démonka szemei kikerekedtek, a teste megfeszült. Kibújtam belőle, és a nedvességtől csillogó

mutatóujjamat a szám elé téve, széles vigyorral csitítottam: – Pszt! – majd miután megszagoltam az édes illatát, tövig toltam belé mindkét ujjam. A szeme tágra nyílt, a szája hatalmas ó betűt formázott, majd levegő után kapkodott. Pár apró húzás után felfelé feszítettem benne, amitől a vállamhoz kapott, görcsösen megszorított. Újabb húzás és tolás következett, miközben a hüvelykujjam megállás nélkül masszírozta a csiklóját. A teste minden erősebb mozdulatnál megremegett. Felemelő érzés volt látni, ahogy az édes kínzásomtól halkan nyüszítve szenvedett. Arca meg-megrándult, ha érzékeny pontokra tapintottam. Továbbra is nyitott szájjal kapkodta a levegőt, és egyre erőteljesebb nyögések törtek fel belőle. Pár mozdulat után az ölemhez kapott, a nadrágon át a kemény férfiasságomra markolt, majd hullámlöketek zúdultak végig a testén. Fejét a vállamra hajtva nyüszögött, lihegett, aztán zihálásra váltott, ahogyan újabb remegésekkel élvezett egymás után. Hagytam, hadd zuhanjon, ezért lassítottam a tempón, csak finoman cirógattam. Miután teljesen elültek a hullámok, kihúztam belőle mindkét ujjam, és egyesével lenyalogattam a zamatos levet. – Micsoda technikáid vannak! – lihegte a vállamon. – Látod, nem kell dugni egy jó élvezethez – mosolyogtam elégedetten. – Hát nem – nyögte, majd nyelt egy nagyot. – Kissé szűkszavú vagy. Történt valami? – cukkoltam. – Szerinted? – húzta mosolyra a száját fáradtan. – Olyan nyúzottnak tűnsz. Szomjas vagy? Keressünk egy kutat? – Jó lenne… – hunyorgott rám. – Apropó kút: van nálam kulacs! Tölthetünk bele hazaútra. Ki tudja, hátha kell majd… – kacsintottam. – Töltsük meg, ki tudja… – ismételte utánam, majd levette a lábát, és felállt a padról. – Na? Indulunk? – Csak utánad! – intettem, majd elindultunk kutat keresni. Nem kellett sokat sétálnunk: két fordulóval később megtaláltuk az áhított vízforrást. – Hol az a kulacs? – fordult felém. Azonnal előkotortam a táskámból a flaskát, a benne lévő vizet kiöntöttem a fűre, majd átadtam Mistynek, hogy töltse tele. Ahogy Démonka előre hajolt, a ruhája feljebb csúszott, a popsija alsó széle kivillant. Körbenéztem: a környéken senki sem járt. Hirtelen mozdulattal a ruhája alá nyúltam, és megmarkoltam a fenekét. A hatás nem maradt el: felsikított, majd a szája elé kapta a szabad kezét, aztán mérges szemekkel azonnal megfordult:

– Hülye vagy? Még a végén idejönnek! – integetett felháborodva. – Nem én sikítottam – vigyorogtam feltett kézzel. – Csak nem bírtam ellenállni. – Akkor meg ne markolássz! – Oké, de képeket készíthetek? – Felőlem! Csinálhatsz, ha jól esik – forgatta a szemét. – Csak majd ne csodálkozz, hogyha váratlanul alám nyúlsz, akkor visszakézből kapsz egy frászt. – Pedig nekem szabad, nem? – Persze, de nem így! Majd kiugrott a szívem, úgy megijedtem! – Oké, előtte szólok, hogy a ruhád alá érkezés várható – tettem fel a kezem. – Helyes! Amíg megtöltöm a kulacsot, addig hagyj egy kicsit békén, jó? Miután megfordult, gyorsan bekapcsoltam a fényképezőt. Amint lehajolt, készítettem pár képet alulról, majd elé állva szemből is, hogy a melléig beláthassak a ruhájába. – Ah, hiába is kérlek! – fel sem nézett, úgy sóhajtott. – Te tényleg mániás vagy. – Mondtam, hogy nem? – vigyorogtam. – Egy pillanatot sem hagynál ki szex nélkül, ugye? – egyenesedett fel. – Néha előfordul… – méláztam el, mintha az emlékeimben keresnék egy ilyen időpontot. – Soha nem fáradsz el? – húzta fel a szemöldökét, aztán a szájához emelte a frissen töltött kulacsot. Úgy itta, mintha kiszáradt volna a sivatagban. – Melletted? Kizárt! Legalábbis még nem… – figyeltem alaposan, ahogyan kortyolt. Aztán sóhajtva hozzátettem: – De nyugi, lesznek olyan idők is. – Persze, majd a koporsóban, mi? – engedte le a kulacsot, miközben a szemembe nézett. – Á, azért én sem vagyok mindig keljfeljancsi – próbáltam vidámabb témára terelni a beszélgetést, miközben elvettem a kulacsot és utántöltöttem. – Haha! Fogadjunk, még álmodban is csak a szex jár a fejedben – legyintett. – Nekem? Kizárt! – ráztam a fejem. – Bár néha álmodok hülyeségeket is. – Meztelen csajokról, amint épp szopnak… – És mindezt egy zöldre festett pajtában, aminek a közepén

hullámmedence van – tromfoltam nevetve, miközben rácsavartam a kulacs kupakját. – Belőled kinézem azt is! – lökött rajtam viccesen, ahogy sétálni kezdtünk. – Belőlem? Hát úgy nézek én ki? – Hogy is fogalmaztál? Hm… Báránybőrbe bújt farkam? Jól emlékszem? – Pontosan! – vigyorogtam elégedetten. – Akkor simán kinézem belőled! – legyintett széles vigyorral. – Figyelj! Én egy átlagos pasas vagyok, aki… – Ne is folytasd, még a végén elhiszem! – vágott közbe, miközben hangosan nevetett. – Ó, azért téged sem kell félteni! – vetettem oda. – Engem? Mi van velem? – tette a mellére mindkét kezét. – Mi lenne? Benne vagy a játékaimban… – Mert miért is ne lennék? Hiszen tök jó buli! – Látod, ebben egyetértünk! És valld be, hogy téged is izgatnak, ne tagadd! – fordultam felé vallatón. – Hát tagadtam én valaha? – tette a jobb kezét a szíve fölé. – Oké, igaz, ezt nem tagadtad – emeltem fel a kezem. – Akkor most mire akarsz kilyukadni? – Arra, hogy neked tetszenek a játékaim. Tehát nem csak én vagyok szexmániás, hanem te is – kacsintottam rá. – Ó, nem, nem, nem! – tiltakozott a mutatóujját ingatva. – Annyira azért nem, mint te! – Hát persze, hogy nem! Értem én, vigyázni kell a jó híredre. – Hogy mimre? – Igazad van, majd elfelejtettem! Hiszen már rég nincs jó híred… – Micsoda? Hah! Még hogy nincs? – fordult elém színlelt felháborodással. – Miért? Van? – néztem rá bambán. – Van hát! – integetett a szemem előtt. – Mindenki tudja, hogy én egy rendes, erkölcsös nő vagyok! Az ég felé emeltem a tekintetem azt várva, mikor csap belénk egy villám: – Milyen jó, hogy a szabadban vagyunk! Legalább nem szakad ránk a plafon. – Hú, hogy te milyen szemtelen bunkó vagy! – fordult el előlem magasba emelt orral.

– Nézd csak! Fordulj felém! Itt a szemem, nem veszett el – mutogattam magam felé. – Pedig majd kiesik, állandóan kocsányon lóg! – Persze, mert Miss Erkölcs olyan ruhákban lejt előttem, hogy mindig a porban kell keresni a szemgolyóimat. – Hát jó! Akkor ezután csadorban járok! Ha ez kell neked! – vonta meg a vállát. – Nono! Mondtam én ilyet? Csak ne essünk túlzásokba! Majd megtalálom az elgurult szemgolyókat a lyukon át, és visszarakom a helyükre. Különben is: alulról mindent jobban látni. Mint azok az apró termetű kutyák… – Jó, hogy nem akarsz egyből csivava lenni, és mindent onnan nézni! – nevetett hangosan. – Vagy hogyan is mondogattad: a pincsim? – Tudod, hogy szívesen lennék a pincsid! – Éreztem, hogy elvörösödtem. – Ne a pincsim légy! – húzódott közelebb, és átkarolta a nyakam. – Hanem mid? – provokáltam. Alig vártam, hogy kimondja a nyilvánvalót. – Mondom én, hogy szemtelen vagy! – tért ki a kérdés elől, majd belém karolt. – Szóval, mid legyek? – nem engedtem a terelésnek, jobban megszorítottam a karját. – Majd meglátjuk – felelte merengve. Erre nem tudtam mit mondani, nem ezt vártam az elmúlt órák, napok után. Több lehetőség közül is választhatott volna: a szeretője, a barátja, a párja, vagy csak a munkatársa. Persze azt, hogy „az életem szerelme”, az nonszensz lett volna, már kinőttem a lányregényekből. Letaglózva, némán szemléltem a zöld pázsitot, amin átlépdeltünk. – Nézd! Az ott patak lenne? – kérdezte hirtelen. Nem túl messze egy medret pillantottunk meg. – Lehet, nézzük meg közelebbről! – indultunk a kiszemelt irányba. Valóban egy kisebb patak csordogált a mélyedés alján. A meder nem volt kibetonozva, úgy hagyták, ahogyan a természet megalkotta. Tőlünk nem messze egy kisebb fahíd ívelt át felette. Itt sem voltak sokan, távolabb egy kisfiú a mamájával próbált horgászni, pontosabban csak játszottak egy bottal, meg a rá kötött zsineggel. A lankás partoldal szerencsére nem volt sáros vagy nedves, ideálisnak tűnt a lazításhoz. A kabátomat a fűre terítettem, hogy kényelmesen leülhessünk.

– Üdv a világomban! – dőltem hátra, miközben Mistyre néztem, aki csodálkozva telepedett mellém. Egyik kezével megtámaszkodott, majd a lábát kinyújtotta a fűbe. – Ez a világod? – mutatott körbe. – Igen, a szexen kívül imádom a természetet is. Csak ritkán járok ki. – De ez nem giccses egy kicsit? – Arra gondolsz, hogy romantikus? De, az. Nem tetszik? – Van, amikor bejön, igen – nézett el a távolba. – Jó megállni, pihenni, lazítani kicsit. Nem foglalkozni az idővel, csak nyugalomban ücsörögni, hallgatni a hangokat. – Ez elég unalmasan hangzik… – Ha így nézem, egy idő után minden az, még a szex is, nem? – Hah! – fordult felém hitetlenkedve. – Azt ne mondd már, hogy te rá tudsz unni a szexre. Ezt úgysem hiszem el! – Pedig így van! Nem vagyok nonstop szexrobot – mosolyodtam el, és megsimogattam a karját. – Biztos? Mert nekem úgy tűnik – nyomogatta meg a hasam, mire nevetni kezdtem. – Nem, hús-vér ember vagyok. Csak te hozod ki belőlem ezt a szexállatot. – Én? – tette a kezét a mellkasára. – Még hogy én? – Igenis te! Igazi tükörember vagyok. Mindig az aktuális társasághoz igazodom, átveszem a stílust. Mintha csak tükörbe néznél. – Tükörember… Ez jó! – kuncogott. – Szóval akkor én volnék ennyire szexmániás? – Ki tudja? Lehet, hogy nem is tudod magadról – kacsintottam rá. – Kizárt! Az egy dolog, hogy szeretek játszani, de hogy én szexmániás lennék… – Miért is ne lehetnél? Mindenesetre megőrjítesz. – Én? Már megint rám fogod! – nevetett. – Persze, hogy rád! Emlékszel, miben állapodtunk meg: ha beindulok, te irányítasz. – Úgy nézek ki, mint aki tudja, hogyan irányítson téged? – Nagyon is tudod, hogy nézel ki – támaszkodtam mellé, és mélyen a szemébe néztem. – Hiába, jó nő vagyok, ezt nem is tagadom – búgta csillogó tekintettel, majd a haját flegmán hátradobta. – És mindezen felül végtelenül szerény is! – tettem hozzá. – Még szép! Anélkül nem tartanék ott, ahol – forgatta a szemeit

nevetve. – Szóval, mikor megyünk? – Hová sietsz? Egész nap mászkáltunk. – Mit tudom én, csak úgy, valamerre… – Állandóan pörögsz, nyugodj már meg egy kicsit! – De körülnézhetnénk a városban! – Nem volt elég tegnap és ma? – Nem! – jött a határozott és tömör válasz. – Ma vasárnap van, sok bolt nincs nyitva. Maximum a kirakatokat és engem nézhetnél. – Téged már láttalak eleget! – legyintett. – Márpedig most nyugodj meg egy kicsit, és inkább bújj ide mellém. Elfintorodott és félrehúzta a száját. Megszokta, hogy mindig az történt, amit a kócos buksijában kigondolt, de végül beadta a derekát: – Hát jó, legyen. De csak egy kicsit! Dőlj hátra! – tolt a földre, majd a fejét a vállamra tette, miközben hátulról átkaroltam. – Nem jobb a karomban pihenni, mint állandóan rohangálni? – kérdeztem. – Néha belefér – jött a megadó válasz. Forró teste még a ruhán át is melegített, már-már éreztem a szívverését. Mindketten a felettünk lévő eget bámultuk a lombokon keresztül. Csendben merengtünk, miközben a mutatóujjammal a loboncos haját tekergettem. – Azért nem is olyan rossz így. Néha meg kell állni és lazulni, hogy feltöltődj – sóhajtottam fel. Mivel válasz nem jött, lenéztem. Misty a mellkasom felé fordulva elszundított. Édesen szuszogott, békésen pihent. Lassan lokniztam a haját, miközben végignéztem rajta: „Egy hétköznapi nő, aki igyekszik keménynek mutatni magát, de legbelül csupa érzelem. Magányos kislány, aki csak szeretetre vágyik. Talán ezért próbál meg mindenáron az elsők között lenni, hogy felfigyeljenek rá, szeressék és rajongjanak érte. Amilyen szenvedéllyel éli az életet, a végén még túlpörgeti magát. Majd vigyázok rá, hogy időnként jusson ideje a pihenésre is” – döntöttem el. Legalább fél órát feküdtünk összebújva, időnként meg-megmozdult rajtam, befészkelve magát az oldalamra. Amilyen hirtelen aludt el, olyan váratlanul kelt fel, amivel majdnem a szívbajt hozta rám. – Mennyit aludtam? – ült mellém a szemét dörzsölve. – Csak fél órát – mosolyogtam. – Az sok – ásított egyet. – A végén megint lekéssük az utolsó buszt. – Addig bőven van időnk! – nevettem. – Nem rohanunk sehová!

– Jaj! Még a ruhám is összegyűrtem – állt fölém, és simogatni, egyengetni kezdte az anyagot. Teljesen alá láttam, a meztelen dombja szemtelenül nevetett rám. – Semmi baj a ruháddal – válaszoltam csibészes mosollyal. Azonnal kiolvasta a szememből, mire gondoltam: – Mára már elég lesz! – kapott kezével maga elé, takarva a belátást. – Sosem elég! – vigyorodtam el. – Az előbb te voltál, aki leállítottál, most én teszem ugyanezt! Elég! Érted? – jelzett a mutatóujjával, még a szemöldökét is összehúzta. – Oké, oké! – emeltem fel a kezem. Felálltam a földről, leráztam a kabátot, amit eltettem a táskámba. – Indulhatunk? – kérdezte távolabb állva. – De siet a kisasszony! Talán randija lesz? – szóltam utána, miután elindultam. – Szerinted kivel lenne? – Pedig azt hittem, valamelyik felszolgáló hívott fel. Valahonnan megtudták a számod, és… Szikrázó szemekkel fordult vissza, és rácsapott a karomra: – Hülye! Azokkal nem megyek el! Már megbeszéltük! – Akkor kivel? – faggatóztam tovább. Kíváncsi voltam, ki lehetne nála esélyes. – Mi van, már megint féltékenykedsz? – sandított felém. – Nem, nem! Csak cukkollak! – tiltakoztam. – Oké! Rám sose legyél féltékeny! – Rendben, igyekszem! – emeltem fel mindkét kezem. – De akkor te se legyél az! – tettem hozzá. Úgy gondoltam, ez fair lenne mindkettőnk részéről. A felvetésemet rövid csend követte, aztán elhúzta a száját: – Majd én is igyekszem. Úgy tűnt, nem tetszett neki ez a kikényszerített paktum. Valószínűleg pontosan sejtette, mire, illetve kire céloztam. Nyugtatásképp mellé léptem, mire duzzogva belém karolt. – Dilis vagy te, Démonka – somolyogtam, mire lökött rajtam egy kicsit. – Nem is vagyok dilis! Te vagy az, aki mindig idiótaságokat beszél! – De csakis melletted! – Éreztem, hogy elvörösödtem a vallomástól. – Akkor álljak messzebb? – cukkolt vidáman. – Nem, inkább leszek idióta – motyogtam, majd gyorsan témát váltottam. – Hová menjünk, ha már annyira indulni akartál? Nem ismerem ezt a helyet. Mutasd az utat, te idegenvezetők gyöngye!

– Errefelé még nem jártam, de tényleg csak sétálni akartam. – Ha eltévedünk, és nem érjük el a buszt… – rémisztgettem ijedt hangon. – Hogy tévednénk már el? Van térkép a telefonodon, nem? – Van, persze – húztam elő, és a kijelzőre néztem –, de nem sok szufla maradt benne. Töltőt nem hoztam, szóval az utolsókat rúgja. Lehet, hogy ki sem bírja hazáig. – Akkor ne használjuk, csak sétáljunk bele a világba! – intett a kezével, mutatva, hogy felőle bárhová mehetünk. – Annak nem nehéz sétálni, akinek ilyen vádlijai vannak… – gusztáltam végig a lábát. – Mi az tata? Már járni sem bír? Hozzak magának keretet? – gúnyolódott, mintha nem értette volna a célzásom. – Kösz, nem kell. Anélkül is elég fitt vagyok, nem? – Ahogy vesszük… – húzta el fitymállón a szája szélét, majd mellém lépett. – Tudod mit? Inkább beléd karolok, nehogy összeess itt az utcán. – Ha pedig mégsem bírnék járni, akkor húzhatsz majd magad után. Vagy cipelsz a hátadon. Szerintem ezek az izmos lábak engem is elbírnak… – Mi bajod van a lábammal? – állt meg fújtatva, majd megemelte az egyiket, mintha valamit keresne rajta. A harisnya kellően kiemelte a vonalait. – Semmi, nagyon rendben vannak – nyeltem nagyokat. – Mondtam, hogy mára elég! – emelte fel a mutatóujját. – Nem tehetek róla, szem előtt vannak. – Akkor nézz előre! Hogy én miért nem nadrágban jöttem! – sóhajtott fel, az égnek emelve a tekintetét. – Persze, az meg feszülne, mi? – indult be a fantáziám. – Majd lógna rajtam, mi? – utánozta a hangomat. – Susogós melegítőbe csomagolva meg ne lássam magácskát! – figyelmeztettem komoly arccal. – Nyugi, nem fogsz. A melegítőm nem susog – lökött meg gyengéden. A séta remekül sikerült, bejártuk az utcákat, megálltunk minden harmadik ruházati bolt kirakatánál. Misty végül nem bírt magával, és egykét boltban alaposabban körbenéztünk, aminek eredményeképp egy piros ruhával és két cipővel bővült Démonka kelléktára.11 Végül részben elcsigázva találtunk vissza a buszhoz. Már sötétedett, amikor felszálltunk. Persze megint a leghátsó üléseket vettük célba, hogy a csomagokat is kényelmesen lepakolhassuk, és más se zavarjon minket

az úton. Miután leültünk, letaglózott bennünket a fáradtság. Ittunk a parkból hozott vízből, majd némán, álmosan néztünk magunk elé, miközben a busz kigördült a pályaudvarról. 10 Kivágott jelenetek: Séta a parkig 11/a Kivágott jelenetek: Kis piros semmiség 11/b Kivágott jelenetek: A cipőboltban

Hazafelé A buszon kicsit többen voltak, mint amikor jöttünk. Az előttünk lévő sorban egy idősebb házaspár, valamint egy fiatal lány foglaltak helyet. A mi sorunkig végül senki sem jött el, szabadon maradtak a mellettünk lévő székek. Ahogy kiértünk a városból, Démonka levette a cipőjét, és feltette az ülésre a lábát, fejét a székek felé fordítva pihentette az ölemben. Fürtjeit eligazgattam, birizgáltam, miközben hol őt, hol a tájat néztem. Már besötétedett, amikor Misty mocorogni kezdett. Megvakarta az orrát, majd tovább helyezkedett, mint akinek nem kényelmes a fekvés. A fejét ide-oda mozgatta, mintha csak az ölembe fészkelné magát, de ettől egyre jobban keményedni kezdtem. „A francba! Pont most jön rám a merevedés? A végén még felébred!” – korholtam magam belül. Hiába próbáltam más dolgokra gondolni, csak nem hagyta abba a mocorgást. Arcáról elsimítottam a fürtjeit, hátha megnyugszik. Tenyerét a feje alá tette, ezután abbahagyta a helyezkedést. Hiába lett nyugalom, a farkam sehogy sem akart lohadni, sőt. A gondolataim állandóan visszatértek oda, hogy a feje az ölemben pihent. Ráadásul folyamatosan neki-nekinyomódott valami a makkomnak a nadrágon át. Mégsem kelthettem fel, mert bármi lehetett, akár a fülbevalója is. Igyekeztem másfelé terelni a gondolataimat, hogy milyen szép a táj sötétben is, de hasztalanul küzdöttem. Az a valami állandóan, szinte ritmusszerűen nyomta a makkom. Mélyet sóhajtottam. Ekkor éppen csak megemelte a fejét, és a párnául szolgáló keze feljebb csúszott. Konkrétan a tenyerébe fogta a farkam. A fejét visszatette, és csendesen aludt tovább. Ujjai hosszában a vesszőmre kulcsolódtak, és úgy markolták a nadrágon át, hogy esélyem sem volt összemenni. Tovább zötykölődtünk, de keményen tartottam magam, miközben a keze az úttól függően hol fel, hol lecsúszott. „Hosszú lesz ez az út!” – sóhajtottam magamban, ha az elkövetkező másfél órára gondoltam. Eszembe jutott a parkban lévő figyelmeztetése, hogy mára elég volt a játékból. „De nehéz nem a szexre gondolni, ha egyfolytában a tenyerében tart engem!” – nyaltam meg a kicserepesedett szám.

Egy egyenes szakaszon mentünk át, amikor arra figyeltem fel, hogy a keze akkor is mozgott, amikor nem volt bukkanó. „A kis ravasz!” – somolyodtam el, majd fölé hajolva annyit súgtam: – Nem azt mondtad, hogy mára befejeztük? – De olyan hosszú az út! Unatkozom! – pislogott álmosan mosolyogva. – Nekem mondod? – sóhajtottam. – Akkor meg, mi a baj? – fordult felém. Az út menti halovány fények tükröződtek a tekintetében. Nem tűnt álmosnak, ráadásul egyre határozottabban masszírozott. Körbenéztem: előttünk az öregek nem mocorogtak, talán aludtak. A másik oldalon lévő lány kifelé bámult az ablakon, a füléből zsinór lógott ki: elmélyülten zenét hallgatott. – Van egy ötletem, de pszt! – súgtam, és megemeltem Démonka fejét. Kinyitottam a sliccem, és elővettem a farkam. Misty felém fordult, majd visszahajolt az ölembe, de a combomon lejjebb pihent meg, hogy a szájával kényelmesen hozzám férjen. A kabátom lazán ráterítettem, és a fekete loboncával is takart a kíváncsi tekintetek elől. A busz ablakának visszatükröződéséből sem lehetett látni, mi történik az ölemben. Cinkostársnőm élvezte a helyzetet: ráérősen nyalogatta a már kemény dorongomat. Lassú élvezettel játszott velem: néha megharapott, máskor a nyelvével, aztán a szájával fogott közre. Igyekeztem halkan sóhajtozni, a hajába túrva irányítani, hol jó, hogyan folytassa, de makacs és önfejű volt, a saját kedve szerint irányította a játékot. Végül hagytam, hogy tegyen, amit akar, mert nagyon jól esett, bármit is csinált. A kényeztetés hosszú percei után hirtelen megragadta a farkam, és határozottan verni kezdte. Olyan váratlanul ért, hogy ha ő nem lett volna az ölemben, kiugrom a székből. Számat apró nyekkenés hagyta el, ahogyan kíméletlen üzemmódba váltott. Olyan helyeken szorított és engedett, amikről még tudomásom sem volt. Úgy éreztem, ha folytatja, hamar bevégzem. Ahogy ránéztem, a szeme vidáman csillant a sötétben, miközben kitartóan húzogatott. Már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a kivégzésem így ér véget, amikor váratlanul bekapta a makkom, és erőteljesen megszívta. Ujjaim görcsbe rándultak, a hajába kapaszkodtam. A következő szívás is meglepetésszerűen ért, miközben a keze egy percig sem pihent. Már nem bírtam tovább, és teljes erőből a szájába robbantam, úgy törtem fel, mint a gejzír. A hátam megfeszült, de nem hagyott nyugtot: ismét rám szívott. Lihegtem, némán vergődtem, halkan talán vonyítottam is, ám őt mindez nem hatotta meg: az utolsó cseppet is kíméletlenül kiverte belőlem.

Amikor már úgy érezte nem jön több belőlem, fejni kezdett: az ujjai engedtek, szorítottak. Néhány húzás után belátta, hogy mindent kipréselt belőlem, csak ezután engedett el. Kifacsarva, félig ájultan zuhantam össze. A makkom gyengéden leszopogatta, majd vigyorogva felült: – Mi van? Nem bírod az utat? Alig bírtam szóhoz jutni, eleinte csak tátogtam. Aztán minden erőm összeszedtem és csak kinyögtem az első szavakat: – De… Bírom én… – Látom – kuncogott rajtam. – Ebben a sötétben? – kérdeztem vissza, miközben remegő kézzel eltettem az árulkodó férfiasságom. – Nagyon is jól látok! – adott egy puszit a nyakamra, majd vidáman a helyére ült. – Csak nem macska vagy? – kezdett visszatérni belém az élet. – Nyaúúú – jött a nyávogós válasz. – Finom volt a tejci. – Finom? Adjak még? – kacérkodtam tovább. – Úgy láttam, elfogyott – csüggesztette le a száját, azután folytatta: – De nekem, mára elég volt. – Ezt mondtad délután is. – Igaz, de azóta pihentem kicsit – nyújtózkodott. – Mennyit? Tíz percet? – Nekem nem kell sokat aludnom, hogy friss legyek. – Ó, dehogynem! Minél többet alszol, annál nagyobb lesz az étvágyad! – Lehet, de majd otthon folytatom – kaptam újabb puszit az arcomra. Ekkor éreztem, hogy a telefonom jelzett. Úgy tűnt, maradt még benne némi szusz. Gyorsan megnéztem a kijelzőt. Giselle írt érdeklődve: „Este kilenckor találkozhatunk?” Az órámra néztem, ami fél kilencet mutatott. Csak annyit írtam vissza: „Csak későn érek haza, ma nem jó. Holnap?” Szinte azonnal jött a válasz: „Rendben, holnap kilenckor a Két macskában!” – Ki az? – érdeklődött Démonka türelmetlenül. – Csak a fényképezőgépet várják vissza – nem akartam megmondani, ki volt a jótevőnk. Nem akartam veszekedéssel elrontani ezt a csodás hétvégét. – De mielőtt visszaadnád, lemented róla a cuccot, ugye? – Hát persze! Nem hagyok rajta semmit – néztem rá mosolyogva és egy puszit adtam az arcára, ahogy eltettem a telefont. – Helyes! – bólintott elmerengve. – Mikor érünk haza?

– Sacc egy óra múlva. – Szuper! Már alig várom, hogy az ágyamban lehessek! – Hát még én! – vigyorodtam el. – Nem úgy van az! – tette fel az ujját. Először nem értettem a fenyítést, aztán rájöttem, mire válaszolt ilyen hevesen: azt hitte, hogy együtt leszünk az ő ágyában. Kaján vigyorral kérdeztem vissza: – Miért is nem? Biztosan kényelmes az ágyad! – Nem, nem! Mindenki a sajátjába megy ma este! Aludni akarok! – Oké, rendben! De csak azért, mert fáradt vagyok – adtam meg magam. Az út további része eseménytelenül telt. Talán mert tényleg elfáradtunk, vagy csak az esti merengés nyomta el a hangulatunkat, de némi nosztalgiázás után elcsendesedtünk.12 A buszról leszállva búcsúpuszit adtunk egymásnak, aztán pár pillanat után a taxik felé indult, majd beszállt az egyikbe. Pedig azon gondolkodtam, hogy egy taxival mehettünk volna haza. Legalább kiderült volna, merre lakik, de ez a lehetőségem elúszott. Miután hazaértem, kivétel nélkül minden fotót lementettem, a kényes képeket pedig töröltem a kártyáról. A telefont és a fényképezőt töltőre dugtam, szinte teljesen lemerültek. Ahogy végeztem, ágyba estem, és azonnal elaludtam. Kimerítő hétvége volt. 12 Kivágott jelenetek: Emlékek a buszon

Újra a Két macskában A hétfőm késéssel indult: fél óra csúszással értem be a munkahelyre, mégsem hiányolt senki. Mistyt kerestem, de nem találtam sehol. Az emaileket megnyitva láttam, hogy reggel szabadnapot vett ki, pedig, jó lett volna újra látni. Hiányzott, hogy nem volt mellettem. A telefonomon maradt még pár fotó, ahogyan a játékos videók is ott bújtak meg: párat nosztalgiába merülve visszanéztem, hogy újra átéljem a hétvégét. A délután csigalassúsággal kúszott, agyban még mindig nem tértem vissza a munkához. Arra gondoltam, felhívom Démonkát, hogy legalább a hangját halljam, de végül mégsem tettem. „Talán nem véletlenül ment szabadságra. Legalább kipiheni a hétvége fáradalmait, és persze engem” – mosolyodtam el a gondolatra. Amikor este Giselle elé ültem a pubban, még mindig rózsaszín álomban úsztam. Két puszi után visszaadtam a fényképezőt: – Köszönöm a gépet, tényleg nagyon jó képek lettek! – Igazán? Ennek örülök! Ránézhetek? – vette a kezébe, és kíváncsian kapcsolta be a kijelzőt. – Persze, bár ne lepődj meg, ha nem csak a vásárt fényképeztem vele. – Mi mást fotóztál még? – sandított felém. – Be kell valljam… – némi szünetet tartottam, mert eljött a pillanat, színt kellett vallanom: – Szóval Misty is velem volt. – Misty? – nézett rám Giselle elkerekedett, érdeklődő szemekkel. – Nocsak! – A buszon találkoztunk – mondtam olyan hangnemben, mintha gyónnék. – Nem kocsival ment? Ez meglepő, főleg tőle. – Látod. Képzelheted, én hogy megdöbbentem, amikor észrevettem. – Sejtem… – húzta fel a szemöldökét. – Szóval pár kép… nos, ő is rajta van, mert nem mindenhol engedtek fényképezni. – Á, már értem! Hirtelen másféle képekre gondoltam – kacsintott egyet, de igyekeztem leplezni, hogy jó irányban képzelődött. Végül azért még mosolyogva hozzátette: – Igen, mondtam, hogy nagyon maradiak ezek a kézművesek. De inkább azt meséld, hogy volt valami köztetek?

– Volt… – sóhajtottam, ám nem tudtam Giselle szemébe nézni. Mintha egy megcsalást vallottam volna be. Talán már így is túl sokat árultam el. – Szuper! Akkor jól éreztétek magatokat? És mesélj, mit csináltál tegnap, hogy el voltál foglalva? – kíváncsiskodott tovább. – Nos… Szóval csak tegnap este értünk haza. – Két napra mentetek? – lepődött meg. – Ilyen jó volt? Hogyhogy maradtatok még egy napot? – Csak véletlenül, mert szombaton lekéstük az utolsó buszt, és inkább ott vettünk ki szállást. Nem akartam kocsit bérelni és egész este vezetni. – Akkor ezért vagy így elvarázsolva! – mosolygott titokzatosan. – Igen – csuktam be a szemem. – Régen éreztem már ilyet. – Akkor mit szégyellsz rajta? – fogta meg a kezem. – Mert nem tudom, mi jöhet ezután – néztem rá újra, bevallva a félelmemet. – Azt senki sem tudja… – Ráadásul pont neked mondom el – húztam el a szám bűnbánón. – Kinek másnak? Hiszen barátok vagyunk, nem? – válaszolt őszintén. – Persze, azok vagyunk, sőt… talán kicsit több. Legalábbis úgy gondolom. – Ó, a szexet ne számítsd ide! – legyintett mosolyogva. – Veled nagyon jó, mert fantáziadús vagy, szinte lehetetlenség megunni a játékaidat. De ez csak szex, semmi több! Viszont a beszélgetéseinket egy fél órás menetünkért sem adnám oda. Vagy talán egy teljes éjszakáért. Mert abban minden benne lenne. – Ugyan már! – nevettem zavartan, talán el is vörösödtem. – Szóval ne tartsd bent, mi fáj, mondd csak el! – Hidd el, nem szeretnélek téged bántani. – Majd azt én eldöntöm! Gyerünk, ki vele! – biztatott. Nagy sóhajjal vágtam a közepébe: – Misty azt szeretné, hogy mi ne találkozzunk a tudta nélkül. – De ezt meg hogy gondolta? – lepődött meg Giselle, és hátrébb húzódott. Erre még ő sem számított, láttam az arcán a leplezetlen döbbenetet. – Hát ez az – sóhajtottam. – Nem tudnék tőled megválni, de ő nagyon féltékeny rád. – Talán nem véletlenül – válaszolt cinikusan, aztán feltette a kezét: – Jó, rendben, nem állok az utatokba! – Tényleg nem állsz, csak kell egy kis idő. Nem nekem, neki. Tudod, te vagy az, akiben vakon megbízom, és melletted ki tudok nyílni. Csak

mégsem szakadhatok kétfelé. – Figyelj! Értem, hogy nehéz döntés előtt állsz, hiszen vagy álmaid nője, vagy az igaz barátod tűnik el az életedből. Megértelek – fogta meg a kezem, és mélyen a szemembe nézett. – Tényleg nem lesz baj, hidd el! Ha ez kell, később biztosan megnyugszik, miután már nem leszek képben. De te hogyan fogod kibírni? – Nem tudom. Tényleg nem. Még a haverok sem álltak olyan közel hozzám, mint te. Egyikük sem tudott rólam ennyit, pedig mi nem is olyan régen ismerkedtünk meg. Ráadásul egy klubban. Röhej! De nekem mindig a szívem egy része maradsz, sosem foglak kiszakítani onnan. Kizárt! – Köszönöm! – suttogta, a szeme kezdett könnybe lábadni. Végül mélyet sóhajtott, és a szavakat lassan mondta ki: – Akkor tartsunk egy kis szünetet, jó? – Nem szeretnék, mert… – tiltakoztam tehetetlenül. – Hidd el, ez kell most, hogy dönteni tudj, mi fontos neked. Bízz bennem, jó? – kérte remegő hangon. – Rendben – adtam meg magam egy mélyről jövő sóhajjal. Szomorúan fogtam a kezét, úgy éreztem, mintha a mellkasomból téptek volna ki egy darabot. Legbelül ordítottam, csapkodtam, vergődtem. Tudtam, hogy hiába küzdök, fel kellett tennem a legnehezebb kérdést: – Mennyi ideig? – Fél év talán elég lesz. Addig sem privátban, sem swingerben, sem üzletileg nem találkozunk, bármi történjék is! A válasza újabb ütésként ért. Egy láthatatlan kötélbe próbáltam kapaszkodni: – Várj! És üzletileg? Mert a projekt… – Az a legkevesebb, tudok várni, elintézem – vágta el egy legyintéssel a reményem utolsó szálát. – Fél év sok idő – sóhajtottam porba hullva. – Baromi sok. Nem biztos, hogy kibírom. Képtelenség! – Légy férfi! Ha kibírod, akkor újra beszélhetünk. Addig nem válaszolok neked, nem veszem fel a telefont, nem látsz engem, nem hallasz felőlem, bármit is akarsz, bármilyen fontos. Nem tudsz elérni engem, érted? Arra kérlek, bírd ki! Érted? Kevés hiányzott, hogy mindketten elbőgjük magunkat, amikor megjelent a felszolgáló: – Mit hozhatok? – érdeklődött végigmérve minket. Giselle picit szipogva nézett rá, majd annyit mondott:

– Két vodkát kérünk! Ezzel eldöntöttük: aznap este sírós kedvünk lesz. Nem is történt másképp: hol a könnyeink hulltak, hol sírva nevettünk a múltbeli kalandjainkon.13 A szívem újabb része szakadt meg, amikor késő este elbúcsúztam attól, aki ilyen rövid idő alatt ennyire mélyen a lelkem részévé vált. Egy halvány lámpa fénye alatt töltöttük el az utolsó perceket, egymás szemébe nézve. Szavak sem kellettek. Tudtuk, hogy hosszú ideig ezt a képet kell őrizni magunkban. A tompa fénysugár megcsillant szomorú, melankolikus szemeiben, miközben gyengéden megsimította az arcom. Vigasztalásul a nyakánál a hajába túrtam. A következő fél évre egy hosszú, szájra adott puszival búcsúztunk el egymástól. Nem néztem hátra, nem tekintettem utána, darabokra hullott szívvel ballagtam hazafelé. Zúgó fejjel feküdtem le. Sokat forgolódtam, miközben újra és újra Giselle tűnt fel minden álmomban. 13 Kivágott jelenetek: A búcsú

Viszontlátás Reggel olyan kábán ébredtem, mint aki napok óta nem aludt. Betámolyogtam a munkahelyre, és csak akkor tértem némileg magamhoz, amikor egy ismerős parfüm ütötte meg az orrom. Ahogy tovább szimatoltam, kezdett visszakúszni belém az élet. „Tehát ma már bent van a kisasszony” – nyugtáztam magamban. – Beértél? – kérdezte a hátam mögül George, a mindig kíváncsi kollégám. „Még otthon vagyok, nem látod?” – futott át az epés beszólás az agyamon, de végül visszafogtam magam, mert annyi kedvem volt a humorhoz, mint akit frissen akasztottak. Bólintottam, de nem hagyott békén, és sokat sejtető hangon folytatta: – Csak azért kérdezem, mert Misty már keresett. A szememből azonnal kipattant a nyűgös álmosság, amitől megszédültem: – Kösz, hogy szóltál, megkeresem! Nem láttam Démonkát, de az illata bejárta a helyiséget. „Tehát nemrég járhatott erre. De akkor miért nem szólt személyesen? Azt akarja, hogy kövessem az illatát?” – kezdett izgatni, mi járhatott a fejében, mit talált ki megint. A parfümfelhő után indultam, és végül két másik kollégával együtt találtam meg, akikkel elmélyülten beszélgetett. – Szia! Kerestél… – biccentettem felé. – Igen! Öt perc múlva tarthatunk egy megbeszélést a kistárgyalóban? – kérdezte kemény, hivatalos hangon. – Persze – bólintottam, és hagytam tovább társalkodni. Miután visszamentem a helyemre, elkezdtek járni az agyamban a fogaskerekek. „Már megint mi a franc lehet? Valamelyik ügyféllel van baj? Csak nem Giselle jött be hozzánk, és amiatt ilyen pipa?” Erre a gondolatra megdobbant a szívem: eszembe jutott az előző esti beszélgetésünk. „Áh, kizárt! Hol van még a fél év?! Az baromi sok lesz!” Felsóhajtottam, és egy melankolikus felhő ereszkedett súlyként a szívemre. El kellett engednem őt, hogy Misty ne legyen féltékeny. „De mégis mire féltékeny ez a nő? Hiszen bomba jó teste van, az esze vág, mint a borotva, a fél iroda ráhajtana, ha engedné. Én meg két teljes napot

tölthettem vele. Itt kizárólag én lehetnék féltékeny, amint rá néz valaki. Akkor mire fel hisztizik? Csak mert Giselle tapasztaltabb vagy higgadtabb nála? De hiszen mindketten teljesen eltérő személyiségek! Giselle mást jelent nekem, mint Misty.” Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor az illatfelhő körbeölelt: – Mehetünk? – csicseregte. – Persze – bólintottam. Egy perc múlva már a tárgyalóban álltunk mindketten. Az ajtót becsuktuk, hang sem mehetett ki. Alig vártam, hogy végre kettesben átbeszélhessük az elmúlt napokat. – Mi az a nagyon fontos? A hétvégéről van szó? Mert már nagyon régen nem éreztem ilyen jól magam… – vigyorogtam, majd Misty felé indultam. Démonka a szoba túlsó sarkában állt meg, és hideg tekintettel, összeszorított szájjal nézett rám. Az arca komoly volt és fenyegető. Azonnal megálltam, nem közelítettem hozzá. A mosoly lehervadt az arcomról, legbelül éreztem, hogy ezúttal a viccnek nincs helye. – Az a drága barátosnéd… Az a Giselle – kezdte lassan. A hangja bántóan éles volt. – Reggel levelet írt, hogy fél évig pihenteti a projektet. – Nem írta, hogy miért? – érdeklődtem, bár nagyon is tisztában voltam az okokkal. – Nem. Csak azt írta, hogy ma reggel elutazott, külföldön lesz, ráadásul olyan helyen, ahol nem érhetjük el, és ezért sajnálja, de nem tud velünk foglalkozni. Tudod mit jelent ez? „Giselle külföldön lesz a következő fél évben?” – villant az agyamba. Mintha erős ütést kaptam volna a mellkasomba, úgy ért a hír. „Ha igaz, amit Mistynek írt, akkor tényleg nem tudom elérni. De megígértem neki, hogy nem keresem! Keménynek kell lennem!” – erősítettem magam legbelül. – A francba! Tudom! – színleltem felháborodást, miközben legbelül sajgott a szívem. – Hazavágott egy több milliós üzletet! Az a rohadt ribanc! Csak kerüljön egyszer a kezeim közé! – fújtatott Misty dühösen, majd hirtelen megállt, és egy szék támlájára kapaszkodva nézett mélyen a szemembe: – De másról is beszélnünk kell! – folytatta karba tett kézzel, fel-alá sétálva. – Mi van még? – kérdeztem elhűlve, mert rossz érzés kerített a hatalmába. Nem tudtam mire számítsak, találgatni kezdtem magamban: „Giselle mindent magával rántott? Csődöt mond a cég? Meghalt a főnök? Mi a franc jöhet ezután?” A mellkasom sajgott, a gyomrom összeszorult. Hibáztatni kezdtem magam.

– Tegnap átgondoltam a hétvégét. Ilyen nem történhet meg ezután! – vágott be a villám a legváratlanabb helyről. – Mi van? – pislogtam értetlenül, mert nem fogtam fel, mit mondott az előbb. Egyszerűen az agyam nem fogadta be az információt. – Mi nem történhet meg? De Giselle… – Hagyd már azt a libát és figyelj rám! Azon gondolkodtam, hogy a magánéletünk csak akadályozna minket a munkában – szúrt belém újra. – Akadályoz a francot! – fakadtam ki. Egyáltalán nem tetszett a felvetése. – Neked elmentek otthonról! Eddig sem volt semmi bajunk ebből! Volt? Nem! Na ugye! Daráltam a szavakat, kezdtem nagyon dühös lenni. „Teljesen meghülyült ez a nő? Nem vette be a gyógyszerét? Vagy több személyisége van?” – cikáztak bennem a kérdések. – Persze, eddig nem volt bajunk. Még. Amíg csak a klubba jártunk, az sem volt baj. De ez a hétvége már több volt ennél! Ezt pedig nem folytathatjuk tovább! Szóval itt a vége, köztünk csak munkakapcsolat lehet, nem több! – minden mondata újabb döfés volt a szívembe. – Miről beszélsz? Mi van? – kérdeztem újra, nem akartam felfogni mindazt, amit mondott. Szinte éreztem, amint megfordult velem a szoba, levegő után kapkodtam. Erre tényleg nem számítottam. Le kellett ülnöm. – Mi lenne? – folytatta hideg, szenvtelen hangon, unottan nézve: – Befejeztük. Ennyi volt és kész! Mit nem értesz? Ezután kizárólag munkaügyben találkozhatunk! Megértetted? Kaptam némi levegőt, de még nem tudtam megszólalni, csak bólintottam. Zúgott a fejem, a gondolataim összekuszálódtak. Misty kihasználta az előnyét, és kíméletlenül húzta be az utolsó gyomrost: – Helyes! Reggel már mondtam a főnöknek, hogy a közös projektjeinket szüntesse meg. Miután vázoltam neki Giselle távozását, szó nélkül belement. Te pedig ne keress ezután a privát hülyeségeiddel, meg az idióta játékaiddal, mert azonnal tudni fog róla mindenki. Ja, és simán kirúgatlak zaklatásért, ha mégis közelítenél. Oké? Úgyhogy heverd ki, ez van! Most pedig mennem kell dolgozni, nem érek rá veled foglalkozni! Szevasz! Egy határozott lépéssel az ajtónál termett, feltépte, és mielőtt tiltakozhattam vagy könyöröghettem volna, az irodában hagyott a gondolataimba fulladva. A kalandok még nem értek véget!

A történet a Hangulatkeringő második részében, a Hercegnőben folytatódik!

Kivágott jelenetek

Alkalmi jótevő A földszintre érve leültem az egyik bárszékre. Fortyogtam, mert becsapottnak éreztem magam, pedig tudtam, hogy Mistynek igaza volt. Már megint. Nem ígértem többet, mint amikor megkötöttük az üzletet: ő játszik velem, cserében én elhozom a klubba. – Adhatok valamit? – mosolygott rám a pultosnő. – Köszönöm, valami töményet! – intettem. – Csak szeszmentes koktélt adhatok, hogy be ne rúgjon. Viszont tudom, mi kell magának – kacsintott a szépség. A szexi fehérneműje látványosan kiemelte női formáit. Ahogyan végigmértem, a mutatóujját felemelve rázta a fejét: – Ne is gondoljon rám! Én csak kiszolgálok! Sóhajtva merültem vissza a gondolataimba, és epedve néztem, amint a barna hajú szépség hátat fordított nekem, hogy koktélt készítsen. Copfját a markomba képzeltem, amint épp magam alatt döngettem. Misty már eszembe sem jutott, hiszen az éhes szemem zavartalanul legeltethettem – úgysem tehettem mást. A nő váratlanul megfordult, kedvesen elmosolyodott, majd megkérdezte: – Első visszautasítás? – Az – sóhajtottam tömören. – Ugyan! Itt annyian vannak, maga pedig egy szimpatikus fickó. És ahogy láttam, odalent is minden rendben van – intett szemével az ölem felé. Épp válaszra nyitottam a szám, amikor újra felemelte a mutatóujját: – Mint mondtam, velem nem! – Akkor ez már két nem – húztam mosolyra a szám. – Lesz az több is! – nevetett fel, majd elém tette a poharat. – Köszönöm a biztatást! – válaszoltam keserűen. – Ne adja fel, mert biztosan lesz olyan is, aki igent mond majd! – Úgy legyen! – emeltem meg, majd kortyoltam bele a színpompás koktélba. Az első kortyok üdítően hatottak rám. Elismerőn csettintve tettem le a poharat: – Igazán frissítő és finom! Köszönöm! – Én köszönöm, és nagyon szívesen! – mosolygott kedvesen. Miután az utolsó korty is lecsúszott, már nem éreztem magam idiótának. „Ha már itt vagyok, tényleg ideje lenne körülnézni! Nem

várhatok egész este Mistyre, hiszen ki vagyok én neki? A gardedámja? Majd máskor becserkészem. Az is előfordulhat, hogy jobbat találok helyette. Ki tudja? Igaza lehet ennek az italos lánynak: jöhet más, aki igent mond!” Határozottan álltam fel a helyemről, kedvesen elbúcsúztam alkalmi jótevőmtől, és már azt is tudtam, hová megyek.

Klasszikus gonoszságok – Hank! – szólalt meg hirtelen mögöttem Misty. Összerezzentem, mert váratlanul, hangtalanul cserkészett be. – Beszélnünk kellene arról az ügyfélről, akit a főnök az értekezleten említett! Jobb mielőbb elkezdeni a projektet, nem gondolod? – Persze, persze – próbáltam összeszedni magamat. Fogalmam sem volt, kiről volt szó, annyira elvonta a figyelmem az asztal alatt. – Mikor ülhetnénk össze ez ügyben? – állt mellém, és egy papírt tett le az asztalomra. Olyan szorosan állt mellettem, hogy nem bírtam másfelé nézni, csak a blúzába. Melltartó nélkül hegyesedett előttem a bimbója, végre egészen közelről láthattam vágyaim csúcsát. Fel sem tűnt, hogy a felső két gombja kigombolódott. – Küldd át emailben, hogy neked mikor jó – nyögtem fel, de a tekintetem továbbra sem bírtam elszakítani. Szerencsémre nem láthatta a pofátlan gusztálásom, mert valamit írt. – Rendben, ez is megvan – a hangja távolinak tűnt. Jegyzetelés közben a melle meg-megringott, aprókat hullámzott. – Meg… meg… – sóhajtottam mélyeket. Centikre voltam attól, hogy a bimbóját megfogjam vagy megnyaljam. – Jó, akkor küldök majd időpontot! – állt elém a gyilkosan pusztító mosolyával. Amint eltűnt a látókörből, a mellékhelyiségbe siettem, könnyíteni kellett magamon. Dolgom végeztével sóhajtva léptem ki, de amint megfordultam, ismét belé ütköztem, és egy csomó papírt vertem ki a kezéből. – Nem hiszem el, hogy ilyen béna vagy! – szólt felháborodva, és leguggolt előttem, hogy összeszedje a papírokat. Úriemberhez méltón segíteni akartam, ezért mellé ereszkedtem, de elkövettem azt a hibát, hogy felnéztem. Szemtelen terpeszben kapkodta az iratokat, miközben egy csipkés szélű, részben áttetsző bugyi nézett velem farkasszemet. Tisztán kivehető volt a dombját díszítő vékony csíkja, néha még az ajkai is felsejlettek a leheletnyi anyag mögött. Megszédültem. – Köszönöm! – kapta ki a kezemből felháborodva a két-három lapot. – Most pedig jobb, ha ma nem látlak többé! – morgott rám, majd felállt, és

eltolt maga elől. Ezután nem maradt más lehetőségem, minthogy újabb körre visszaüljek a mellékhelyiségbe, és rántsak még párat magamon, hátha lenyugszom.

A Vörös szoba után – Megyünk egyet úszni levezetésképp? – kérdeztem Mistyt, rövid pihenés után. A szobában megállás nélkül törtek fel itt-ott a sóhajok, nyögések. – Mehetünk! – intett az ajtó felé, hogy induljak előre. Ahogy lenyomtam a kilincset, bevillant a fejembe, hogy esetleg Giselle várhat ránk, de a medence üres volt. Múló szomorúság érintette meg a szívem, mert szerettem a társaságát, mindig elbűvölt a személyisége, és valahol legbelül reménykedtem abban, hogy újra találkozom vele. A következő gondolatom viszont az volt, hogy még egy cicaharcot nem szeretnék. Egy is elég volt, nem kell több. A kollegina testét elnyelték a hullámok, a partról néztem, ahogyan boldogan húzott párat. – Nem jössz be? – intett a túlpartról. – Nem, most nem – ráztam meg a fejem. – Rendben, akkor csak nézd, ahogy úszom! – Mi mást tehetnék? – nevettem legyintve. Halvány mosollyal néztem, amint a hullámok megtörték testének tökéletes alakját. „Vajon meg tudom szokni ezt az egót és önbizalmat, ami belőle árad?” – merengtem el. Két rövid hossz után az alkalmi sellő kiemelkedett a vízből. Ismét beégett a retinámba a nedves bőre, vonalai, formás melle, csípője, combjai. – Kiesik a szemed, hé! Ennyire nem kellene bámulnod! – nevetett zavartan. – De megtehetem. Most szabad! – vágtam vissza. Egy tiszta törölközővel megtörölte magát. Ahogy hajlongott, ismét harcra készen álltam. Nem volt nehéz kiszúrnia, hiszen semmi sem takarta a vágyam: – Nem, nem! Mára elég volt, hagyjunk máskorra is! – rázta a fejét nevetve, de azért mellém lépve húzott egyet a farkamon. – Bírjál magaddal, mennem kell! Vagy maradsz még? Esetleg elkísérhetnél… – Oké, legyen – nyeltem nagyot. Nem tudtam, hogy Giselle hol lehetett. „Talán jobb is így, mert Misty biztosan féltékenységi jelenetet rendezne,

ha maradnék. Inkább elmegyek vele” – taktikáztam. Útban az öltöző felé összefutottunk mentorunkkal, Frankkel, aki szívélyesen fogadott minket. – Hát ti itt vagytok? – tárta ki a kezét ölelésre, de maradtunk inkább a kézfogásnál. Valahogy nem volt kedvünk előadni a meztelen testek találkozását. – Látod, ezt kérdezhetném én is! – nevettem. – Fent voltam, általában ott lazulok. És ti merre jártatok? – Csak odalent, de már indulunk haza – intettem fáradtan Misty felé, aki már távolabb állt, és szemével az indulást sürgette. – Á, értem! – bólintott Frank. – Sajnálom, hogy mentek, mert jó lett volna kicsit beszélni. Még vagy két órát itt leszek szerintem. – Én is nagyon sajnálom – vágtam szomorú képet a dologhoz, de eszembe jutott a ki tudja épp merre kószáló, tapasztalt tanárnőm. Közelebb hajoltam a férfihoz, hogy Misty ne hallja a kérdéseim: – Giselle merre van? Nem láttad? – Ő már elment – legyintett lemondóan. – Úgy tíz perce búcsúztunk el. – Értem – bólintottam némi keserű szomorúsággal. – Akkor további kellemes élvezeteket! Újabb kézfogás után mindenki folytatta a maga útját: mentorunk a fellegekbe, mi pedig az öltözőbe.

Azok a régi partik – Beszéljünk másról, ne csak rólam és Démonkáról! Mindig én vagyok terítéken… – De ez nem baj! Te egy érdekes ember vagy! – mosolygott kedvesen Giselle. – Lehet, hogy érdekes, viszont hidd el, egy idő után unalmas – válaszoltam cinikusan. – Egy emberélet sosem unalmas. Rád meg kíváncsi vagyok! – csillogott a szeme. – Én meg rád! Alig tudok rólad valamit – mutattam felé. – Tudom – mosolygott sejtelmesen. – Látod? Most sem viszed túlzásba a mondatokat. – Tudom – húzódott szélesebbre a mosolya. – Jól van titokzatos hölgy! Akkor mást kérdezek: mióta jársz klubba? Frankkel milyen a viszonyotok? – A klubba… – sóhajtott fel. – Nos, oda már jó pár éve. Nem is tudom, talán öt, hat éve. Nem számoltam. – Olyan jó ott? – Igen, a társaság és a légkör nagyon megragadott. Azt csinálhatok, amit akarok és szeretek. Nincsenek gátlások, megvannak a határok. Az emberek sem hidegek, ami a hely légköréből adódóan magától értetődik. A tekintete elmerengett, mintha valami emlék jutott volna az eszébe. Kortyolt egyet az italából, és miközben letette a korsót, mintha fátyolossá vált volna a tekintete. – Mi jutott eszedbe? – kérdeztem tapintatosan. – Ó azok a régi bulik… meg persze Frank, ha már kérdezted. – Mi volt vele, mesélj! – Mindig is egy imádnivaló fickó volt, illetve még most is az – mosolygott kedvesen. Türelmesen vártam a folytatást, nem szóltam közbe. – Szóval Frank. Képzeld, egyszer az egyik halloweeni bulin denevérembernek öltözött be. Ez már önmagában is vicces volt, mert a klubban nem sok ruha van rajtunk, ő pedig azt hitte, milyen jól fest Batman szerelésben. Én Aphroditének álcáztam magam egy fejpánttal, meg egy lepedővel. Tudod, mint az ókori görögök, és még szandált is

találtam hozzá. Magam elé képzeltem Giselle-t, mint görög istennőt, és mellette Franket Batmanként. Érdekesen mutathattak egymás mellett, az biztos! Nevetni kezdtem, de a mese folytatódott: – Várj, még nincs vége! Szóval Frank jött-ment, és kifestve, köpenyben, alsógatyában ijesztgetett mindenkit. Onnan tudtuk, merre járt, hogy a kék festékkel mindenfelé és sokunkon nyomot hagyott. Amikor engem is megtalált, nagyon viccesen nézett ki. Képzelheted: izomfestéssel díszítve, miközben sosem volt kigyúrt, Adonisz teste, ráadásul láttad már, milyen alacsony és pocakos. Vigyorogva, csillogó szemmel vártam a folytatást, mi sül ki a sztoriból. Giselle is kuncogott, aztán tovább mesélt: – Játszotta a szerepét, mindenkit meg akart menteni, persze főleg engem. Körbenéztem, hogy ugyan mondja már meg, kitől kellene félnem, hiszen senki sem volt a közelemben. Hősiesen felém lépett, de inkább eltoltam magamtól, nehogy összefogja az alkalmi khitónomat. Tudod, az a lepedő, ami rajtam volt. Közölte, hogy ő megment engem ettől a veszedelmes anyagtól, ami elnyelte a testem, és le akarta tépni rólam. Persze nem hagytam, és kergetőztünk egy darabig, de hamar kifulladt. Mondtam neki, hogy csak akkor kaphat meg aznap este, ha lemossa magáról azt a borzasztó kékséget. Először nem akarta, hiszen akkor milyen Batman lenne, hogy nézne ki azután? Közöltem vele, hogy én sem szeretnék Törpilla lenni, úgyhogy végül beadta a derekát. Duzzogva lezuhanyozott, de az csak rontott a helyzetén. Mintha egy vízihulla vagy egy zombi mászott volna elő a tus alól. Mindenki menekült előle. Itt már hangosan, kezünket a szánk elé téve nevettünk. – Végül mi lett? – kérdeztem, mert biztosan történt valami ezután is. – Végül? Beálltam mellé a zuhanyzóba, persze meztelenül, hogy lemossam róla a sok festéket, de szegény ember így is egész este fluoreszkálva világított a félhomályban. Mondtam neki, hogy legalább sötétben nem kell lámpát kapcsolnia, hogy megtaláljuk, és sugárzó egyéniség lett. Tényleg nem tudom, mivel kente be magát, de szerintem pár napig világító testtel ment dolgozni. Dőltünk jobbra-balra, ahogyan beleéltük magunkat a helyzetbe. De Giselle legyintett: folytatás következik! – Várj, várj! Eszembe jutott egy másik buli is! – Ilyen jók ezek a partik? – Nagyon! Kár, hogy még nem voltál akkoriban, viszont a karácsonyira el kellene jönnöd! Máris mesélem mi történt!

– Oké, oké, hallgatlak. – Szóval húsvét előtt pár nappal Frank megint kitett magáért, és mi másnak öltözött volna? – intett felém Giselle, várva a megoldást. – Nyúlnak – vágtam rá. – Bingó! Bizony, hogy nyúlnak. Ilyen egyszerű a szentem. Szóval felvett két tapsifület, aztán hátulra ragasztott az alsónadrágjára egy vattacsomót pompomnak. Ezt nem kellett volna. Tudom, a nyúlnak van farka, de ahogyan ő kinézett… Amint a csajok meglátták, egyből ugratni kezdték: „Mi van? Csak ekkora a farkad?” Persze Frank azonnal bepöccent, mert melyik férfi nem büszke a szerszámára, és egyből kérkedni kezdett, hogy „Majd megmutatom én nektek, hogy mekkora!” Lehúzta az alsóját, amiből előugrott a büszkesége. Mire kapta a következő beszólást: ’Egy nyúl, akinek két farka van?’ vagy ’Melyikkel akarsz megdugni szép nyuszika? A kicsivel?’ illetve elhangzott a nagy klasszikus is, hogy ’Nyuszi vagy, Frank?’ Hahotázva dőltünk jobbra-balra, amitől páran felfigyeltek ránk, miért hangoskodunk, de nem érdekeltek a vendégek. – Később szemtelen közhelyekkel próbálkozott, de a lányok röhögőgörcsöt kaptak, amint végignéztek a pocakos nyúlon. Ja, a lényeget majdnem kifelejtettem: még a tojásait is befestette! – Mi van? – nevettem hitetlenkedve. – Minek? – Azért, mert egy kollégája mesélte, hogy valahol húsvétkor tojást festenek. Erre ez az okos ember kitalálta, hogy milyen menő lesz a csajok előtt. Egy festett golyós nyúl, érted? Naná, hogy emiatt is jöttek a megjegyzések, hogy ’Olyan vörösek a golyóid Frank! Voltál velük dokinál?’ vagy ’Vigyázz, rá ne ülj a tojásaidra, mert összetöröd őket!’ Bele sem gondoltam, hogy még miket kaphatott szegény feje. Miután könnyesre röhögtük magunkat, egy újabb kortyot követően Giselle csillogó szemmel még annyit tett hozzá: – De mi komolyan imádjuk Franket, hiszen olyan édes fickó! Sosem tudnánk bántani, és ezt ő is tudja.

Ábrándozás „Ha hazafelé senki sem lesz a busz hátsó részében, akkor lehet, hogy az ölembe ültetem őkelmét.” Elképzeltem, amint háttal nekem felhúzza a ruháját, megmarkolom a derekát, miközben a csípőjét mozgatom. Az ablakon kinézve suhan a táj, miközben kitartóan lovagol. Fejét a széktámlába nyomja, hogy a hangja ki ne hallatszódjon, majd a csuklójába harap tompítva a hangokat. Az előttünk ülők közül senki sem sejti, hogy hátul milyen hevesen kefélem ezt a bestiát. A fantáziám hirtelen képet váltott: az ülésen térdel, a farkam már a szájában van. Ilyen imádattal, könnyesen boldog tekintettel kevesen szopnak, hiszen szinte pityereg a boldogságtól, annyira akarja csinálni. Megragadom a loboncát, és megállás nélkül húzogatom a fejét rajtam. A végén megkönnyebbülve teletöltöm a száját a forrósággal. Hopp, egy döccenő jön, szinte a torkáig csúszom benne, amitől felkiáltok, mégsem hallja senki, mintha üres lenne a busz. A következő pillanatban már a cseppeket tisztogatja rólam, és elém állva az ujjaival kacéran végigsimít a testén.

Telefonos vásárlás Démonka takarásra állt, már épp kezembe vettem volna a gépet, amikor egy hangot hallottam: – Nem szabad fotózni, kérem! – Úgy tűnt, itt nem csak egy eladó bújt el, hanem több. Aki rám szólt, észrevétlenül álldogált a sarokban egy kisebb szekrény mögött. Ő kapta a humán térfigyelő rendszer szerepét. – Drágám, egy képet velem? – kapta el a csuklóm Misty, és bepózolt a készlet elé. – Oké, pillanat! – szóltam, és szinte azonnal lőttem pár fotót. Nem szólhattak semmit, hiszen csak a párom fényképeztem, és nem a készletet, ugye. A kezdeményezés jó ötlet volt, készítettünk pár Démonkás fotót a többi pavilonnál is. A tömeg állandóan elkerült minket, mintha nem akarná a sors, hogy a mocskos és élvezetes játékainkat folytassuk. Az egyik fotó után Misty fülébe súgtam, hogy nem vagyok megelégedve azzal az embermennyiséggel, amennyi a videózáshoz elengedhetetlen lenne. Vártam a felháborodott és csípős válaszát, hogy „Mennyit szüljek itt hirtelen? Húsz elég lesz?”, de csak somolygott, majd a következő pavilonnál beállt a következő fotóra. – Szívem! – csak ennyit szólt, aztán amint megnyomtam a fényképező gombját, egy pillanatra felkapta a ruháját. Azonnal lemerevedtem a meglepetéstől. Hozzám lépett, és annyit súgott a fülembe: – Majd kitörlöd, mielőtt visszaadod a gépet. A következő pavilonhoz húzott, miközben még fel sem ocsúdtam vagy annyit kérdezhettem volna: „És ha valaki meglátta?” Aztán letudtam magamban annyival, hogy ha más is észrevehette volna, nem lett volna ilyen merész. Pár árussal odébb úgy guggolt le, hogy éppen beláthattam a combjai közé. „Ez is szuper kép lett!” – nyugtáztam magamban, és lassan azt éreztem: ez a vásár a szexről és a játékunkról szól, holmi nézelődésnek álcázva. Egyre jobban beleszédültem, hogy mit tud még kitalálni ez a nőszemély. A kérdésemre hamar megkaptam a választ, ugyanis egy fehérneműs pult elé értünk. Csodálkoztam, hogy egy ilyen kirakodóvásáron minőségi

darabokat lehet kapni, de Démonka csillogó szemmel vetette bele magát a finom anyagok közé. Hagyományos és csipkés változatokat is nézegetett. A pult egyik felén a női fehérneműk voltak, a másik felén inkább kiegészítők, mint body, harisnyák, fűzők, és ehhez hasonló érdekességek. Férfiaknak való alsókat nem is láttam, és épp értekezni akartam a nemi egyenlőségről a csinos eladónőnek, amikor megnéztem a pavilon feliratát: „Női álomvilág”. Olvasásból mindig jó voltam, azonnal megértettem, hogy nem én vagyok a fő célcsoport. Talán ezért is vette körbe a pultot jó pár hölgy. A férfiak inkább mögöttük ácsorogtak, de így is szép tömeg igyekezett közelebb jutni a kirakott portékához. Hagytam magam a tömeggel sodródni, főleg Misty mögött próbáltam maradni. Ő szinte lecövekelt, és csak időnként lépett odébb, ha új darab után nyúlt. Mögötte kényelmesen kamerázhattam, de ha néha esetleg egy-egy gyanútlan nőszemély véletlenül elvonul a lencse felett, az csak bónuszpontnak számít. Igyekeztem unott arccal előadni magam, mint akinek elege van az egészből, amikor a harisnyákra vetődött a szemem. Volt ott mindenféle mintájú, rajzolatú combfix, nadrág, de még alul nyitott harisnya is. Az elmélyülten válogató Démonkához hajoltam, és diszkréten a fülébe súgtam: – Ha merész harisnyát választasz, azt megveszem neked. Meglepődve nézett rám, majd csilingelő hangon, határozottan csak annyit mondott: – Jó! Rendben! Oké! – vigyorgott kivirultan, mint aki nem hiszi el, hogy ajándékot kaphat. Még annyit súgott a fülembe: – A lámpára meg vigyázz! Azonnal lekapcsoltam a fényt, nehogy más nő is kiszúrja a világítást, és eltettem a telefont. A tumultust kihasználva gyorsan fényképeztem Gisellenek párat a kínálatból, főleg a harisnyákat. – Erre gondoltál? – mutatott egy kockás mintás darabot Démonka. – Nem, inkább azokra – intettem a fejemmel az alul nyitott változatok felé. – Meg vagy te őrülve? – kérdezte tettetett felháborodással, miközben arra nyúlt. – Valami minta vagy figura is legyen rajta! Merész és vadító – szóltam rá, mielőtt valami snassz, simát választana. Kivett négy darabot, amiket közelebbről is megnéztünk. Az egyiken egy mászó figura volt a vádlinál, a másikon mintha csipke lett volna combközép magasságban, a harmadikat talán háromféle harisnyából rakták össze: vastag, vékony és hálósnak tűnő rész volt benne, míg a negyedik csíkos berakású volt, combközépig

futtatva, majd onnan sötétebb terület következett. – Oké, ezt mind megveszem neked! – mutattam a dobozokra. – Legyen egy minta nélküli is! – kérlelt, majd kivette, amit kinézett. – Legalább az irodában is hordhatnék alul nyitottat – kacsintott rám, és be kellett látnom, igaza volt, hiszen az extrém mintásakat a munkahelyre nem lehetne felvenni. – Rendben, lehet néhány szolid – adtam meg magam. – Szuper vagy! Imádlak! – ujjongott, majd egy puszit adott az arcomra. Végül összesen tíz harisnyát gyűjtött össze, amit kifizettem neki. Ezután vett még pár francia fazonú, csipkés bugyit, valamint néhány hétköznapi, hagyományost is. Amikor kérdőn néztem rá, szó nélkül legyintett, mire mély sóhaj tört fel bennem: „Tudom, férfiból vagyok, és nem szeretem rajta a bugyit, de néha a számomra feleslegesnek tűnő ruhadarabokat is hordania kell. Legyen hát, hadd érezze magát csinosnak a fehérneműben!” A sor végére érve félrehúzott az egyik pavilon mellé: – Továbbra is a lyukas harisnyában akarsz kamerázni, vagy felvegyem valamelyik újat? Mert akkor be kell mennem egy mosdóba. – Oké, vedd fel valamelyiket, rád bízom. Legyen meglepi! – Szuper! – válaszolta. – Akkor várj meg itt! Mindjárt jövök! Miután ellibegett a mosdók felé, végigfutott bennem a gondolat, hogy képes lenne lelépni mellőlem, és simán otthagyna engem egy ismeretlen városban. De pár pillanat után elhessegettem a gondolatot. „Miért tenné? Hiszen semmi oka nem lenne rá, eddig is jól érezte magát velem.” Amíg vártam, félrevonultam, és megnéztem a telefonnal felvett videókat. A fehérneműs előtt tényleg akadt pár ártatlan áldozat, de mindegyiken volt bugyi: a legtöbben sima fehéret viseltek, de akadt cuki virágmintás és csíkos is. Épp lekapcsoltam a telefont, amikor Démonka megjelent a három mintás harisnyában. Brutálisan jól állt neki, extrém szexin nézett ki! Ráadásul, ahogy közelített, még a csípőjét is ringatta kicsit. – Most állj meg! Ott! – szóltam rá határozott hangon, majd a fényképezővel készítettem pár fotót. Vigyorgott, pózolt, sőt: néha a ruháját is felemelte, amikor nem járt arra senki. A zakóját levette, a kezében tartotta, hiszen nem illett volna ehhez az extravagáns öltözékhez. El sem hittem, hogy létezik ilyen nő, aki ilyen cuccban nekem pózol. – Igyekezzünk! Pár sor még hátra van! A géped meg le fog merülni, ha ennyit kattintgatsz! – sürgetett, de továbbra is csak a nyálam csorgott érte. A bambulásom látva türelmetlenül tapsikolni kezdett: – Gyerünk!

Nem érünk rá! Lemegy a nap! Ráadásul éhes is vagyok. Legyintett, majd a harmadik sorhoz sietett. Csodálkozó arccal hagyott magamra, és csak pár másodperc után siettem utána. „Én is éhes vagyok, de mennyire!” – tettem a hasamra a kezem, aztán majdnem lejjebb csúsztam az ujjaimmal, hogy igazítsak magamon. Démonkát egy csábító illatokat árasztó lakókocsinál értem utol. Itt már nem bírtam ellenállni a természetnek és a gyomromnak, úgyhogy kiadós méretű húsokat rendeltünk mindketten. Miután jóllaktunk, sietősebbre vettük a tempót, hiszen tényleg sok volt még hátra. Azért, hogy Gisellenek is legyen mit nézegetnie, a következő fél órában inkább a fotózással voltam elfoglalva: hol takarásban, hol bátrabban, máskor pedig Démonka pózolásával színesítettem az albumot. Egyes pavilonokban már korábban látott termék is visszaköszönt, ezeket már nem fényképeztem le. Inkább kerestem az alkalmat, hogy partnernőm mikor nézhetném meg ismét alulról az új öltözékében. Egy pavilon előtt majdnem felsikított. Hirtelen nem értettem, mi okozhatott ekkora izgalmat nála, ami nem én voltam: parfümök álltak a pulton. Meglepődtem, hogyan lehet ennyire örülni pár légfrissítőnek, de végül elkönyveltem magamban: „Mit csodálkozok? Hisz nőből van. De még milyenből!” A változatos és fantáziadús üvegformák nekem is felkeltették az érdeklődésemet. „Az ilyen csomagolások tartalma biztosan hatásos lehet. Ha másra nem, de a szúnyogok vagy a darazsak ellen tuti” – húzódtam közelebb a hölgykoszorúba. Sajnos telefonozásra nem nyílt alkalmam, de az érdekes üvegformák amúgy is elvonták a figyelmem. Démonka lelkesen szagolgatta, fújogatta a változatosabb illatokat, pár perc után már kezdett tele lenni az orrom. Gondoltam, megkérdezem az eladót, hogy gázálarc kapható-e, esetleg van-e szagelszívó beépítve a pavilonba, mielőtt itt helyben összeesnék, de végül úgy döntöttem: nem forszírozom a dolgot ennyi nő előtt. Hirtelen a nemrégen elfogyasztott jó steak illatára vágytam, füstölt húsra, ami ellensúlyozná a tömény parfümök által okozott vegyi felhőt. Váratlanul egy nagyon különleges parfüm illata csapta meg az orrom. Az egyik hölgy épp mellettem tesztelt, szinte azonnal felé fordultam. Megláttam a kezében az üveget, és épp vissza akarta tenni. Kedvesen elkértem tőle, majd Démonka felé fordultam: – Ezt próbáld ki! Szerintem ez kell neked. Áldozatom kétkedve húzta fel a szemöldökét, amit azzal a pillantással körített, hogy „Persze, majd te mondod meg nekem, mi illik hozzám”,

aztán hanyagul fújt egyet a levegőbe. Láttam az arcán, hogy egyből meggyőzte a teszt. – Nem, ez valahogy mégsem az igazi – próbált terelni, és a kezembe adta. Úgy néztem rá, mint ha csak azt kérdezném: „Hülyének nézel, cicavirág?” Végül nem szóltam semmit, csak az eladóhoz fordultam, és határozottan annyit közöltem: – Ezt kérem! Misty először némán figyelt, de amikor fizettem volna, a karomba kapaszkodva húzott vissza. – Ez baromi drága! Ne hülyülj! – súgta a fülembe. Elővettem minden úri mosolyomat, és úgy söpörtem le az ellenállását: – Ez az illat való hozzád, nem más! Ezt akarom érezni rajtad, amikor a közelemben vagy! Amikor a dobozzal együtt átadta az eladó egy tasakban, csak akkor olvastam el a feliratot: La Nuit Tresor. Elmosolyodtam, mert az Éjszaka kincse név abszolút magáért beszélt, és tökéletesen passzolt a célszemélyhez. Kicsit kijjebb húztam a hölgyek gyűrűjéből, és a helytől távolabb állva végre mély levegőt vehettem. A dobozt kinyitottam, és a kezembe vettem a gyémánthoz hasonló üvegcsét, amit Misty szemébe nézve nyújtottam át: – Fújd be magad vele! – De még van rajtam másik… – Már mondtam, ezt szeretném érezni rajtad! Nem kellett kétszer mondanom, és Démonka máris az új, édeskés illatfelhőben úszott. Újra megszédültem, de ezúttal nem a felhő töménységétől, hanem magától az illattól: bekúszott a zsigereimbe, és azonnal mély gyökeret vert. Tudtam, hogy ebben a pillanatban még egy bilincs került rám kettőnk kapcsolatában. Ebből sem akartam kiszabadulni. Visszaadta a parfümöt, dobozba tettem, majd a táskájába csúsztatta. – Így már illat alapján is tudom, merre jársz – kacsintottam rá. – Pedig nem is fújtam sokat! – nevetett tettetett felháborodással, majd legyintve magamra hagyott. Lehet, hogy pár kósza légy nem értett volna egyet az előbbi kijelentéssel. Mint jó pincsihez illik, úgy sétáltam az illat után szaglászva, teljesen megrészegülve. Behunyt szemmel meg tudtam volna állapítani a pontos helyét, merre lehetett. Amikor ki akartam próbálni ezt a tájékozódási módot, kudarcot vallottam, mert a szembejövő emberek állandóan belém jöttek, és majdnem fellöktek.

Láncfűrészes az éjszakában – Miért mindig én találjam ki, mi legyen? – dohogtam magam elé. – Mert ki a megoldóember a cégnél? – fordult felém, kérdőn mutogatva rám. – Pont erről beszélek! Állandóan csak az ’ezt oldd meg, azt oldd meg!’ Elegem van már ebből! – Nekem meg a nyafogásodból! – Ki nyafog? Csak dühös vagyok, ennyi az egész – puffogtam. – Szerinted én nem? Én is itt maradtam, nem csak te! Egy szál pipere vagy váltóruha nélkül! Ebben legyek holnap is? – húzogatta a ruháját. – Hát venni tuti nem fogunk. Ilyenkor már minden bolt zárva van, holnap meg vasárnap, ki tudja, mi lesz nyitva. – De holnapig nem várhatok, kell egy másik ruha! Nézzünk körbe, ha már itt vagyunk, hátha… – Talán egy túlbuzgó kínaira gondoltál, aki sosem alszik? – vágtam közbe. – Aki alig várja, hogy a boltjában pontban éjfélkor megjelenjen Miss Tökéletes? Ó, anyám! – Most mit gúnyolódsz? Valahol csak kapunk egy normális ruhát! – Ez komoly? – tényleg kezdtem kiakadni rá. – Azért akarsz venni új göncöt, mert épp nincs nálad váltás? Majd lezuhanyozol és kész. Ennyit kibírsz. Én is ebben leszek holnap. – De én nő vagyok! Nem mehetek ugyanabban a ruhában másnap! – Mert miért nem? Valaki majd eléd ugrik, hogy „Nahát! Csak nem ez a virágos ruha volt tegnap is magán?” Te sosem voltál még ottalvós buliban? – De, voltam. Még csitri koromban. – Akkor meg mi a baj? A tested úgyis tiszta lesz, ha lefürdesz. – Persze ha lesz hol, ugye? – dohogott. – Tényleg nincs másik buszjárat vagy út hazafelé? – Persze, esetleg hatórás kerülővel mi? Ki a franc tudja, merre kavarognánk, és holnap estig sem érünk haza! Vagy inkább dekkolnál egy préri közepén, várva valami Isten tudja milyen csatlakozásra? És ha épp arra jár egy láncfűrészes idióta, aki kipróbálja rajtad, mennyire könnyen vág ketté?

Erre nem szólt semmit, beleborzongott. Láttam rajta, ahogy elképzelte ezt a verziót is. – Akkor béreljünk kocsit! Csak van valaki, aki ilyenkor is… – Vezessen a halál, ha ugyanannyiért szobát is bérelhetek, ahol kipihenhetem magam. A francot! – kezdtem ismét dühös lenni. Durcásan fordított hátat nekem. Nem szólt többet, dühítette a tehetetlenségünk. Úgy tűnt, neki sem volt kedve vezetni a sötétben. – Akkor összegezném: két lehetőségünk van – szóltam neki hangosabban, de továbbra sem fordult meg. – Az egyik, hogy kerülő úton megyünk haza, némi kitérővel, átszállással, a láncfűrészest is beleszámítva. Gondolom, van ilyen járat, csak meg kell nézni. Vagy itt alszunk valami motelben. Szóval? Melyik legyen?

Szabad egy táncra? – Miket tudsz? Mármint milyen táncokat? – érdeklődött Misty. – Az, hogy tudok, az túlzás. – Pedig azt mondtad az előbb! – Igen, de fogalmazzunk úgy: tanítottak. – Jó, akkor miket tanítottak? – Cha-cha-cha… – Az mindenkinél alap – legyintett fitymállva. – Várj! Még folytatom: slowfox, jive, angol és bécsi keringő, tangó, paso doble. – Szép lista! Szteppelni is tudsz? – Ahogy balettozni sem – vigyorogtam. – Bár sokat tanítottak, azért a lépések java elbújt valahol itt bent – mutattam a fejemre. – Akkor mutass valamit! – De ehhez te is kellesz! – karoltam át. Az egyik bárból jazz zene szólt az utcára. A ritmusa lágy volt, nem gyors, simogató. – Ha követed a lépéseim, akkor neked is menni fog. Az előbb már sikerült, most sem lesz baj. – Jól van! Vezess, hős torreádor! – nevetett a szemembe, de láttam rajta az izgalmat. A jobb kezem a lapockáján pihentettem meg, a tenyerét a vállamra emeltem. A másik kezét az enyémbe fogtam, és távolabb léptem tőle. – Összebújva maximum lassúzni lehet – mosolyogtam, majd hozzátettem: – Csak figyeld a mozdulataimat, érezd a ritmust. Ha a lábamon taposol, az sem baj, csak ne túl erősen lépj rá! Kacsintottam, majd előretoltam, mire ő hátrálni kényszerült. – Nagyon jó! – bátorítottam, és oldalra léptem. Sikerült követnie. – Szerintem maradjunk ennél az egyet jobbra, egyet hátra lépésnél – nézett lefelé. – Oké, rendben van, akkor keringőzzünk! – egyeztem bele, és tovább vezettem. A megivott bor mennyisége is segíthetett abban, hogy könnyebben elengedtük magunkat. Szerencsénkre nem voltak sokan körülöttünk, de páran megálltak, és fényképeztek, filmeztek minket. – Hírességek leszünk! Az éjszaka táncosai – súgtam felé, de Démonka

csak nevetett. Miután a zene elhallgatott, egy kézcsókkal köszöntem meg a táncot. – Remélem, a következőre is felkérhetlek! – mosolyogtam rá. – Persze uram, örömmel! – hajolt meg. – De ha gyors szám jön, akkor nem keringőzhetünk! – Miért ne? Majd gyorsabban járjuk – nevetett. – Aztán összeakadnak a lábaink és a földről szednek fel – kacagtam vele. – És akkor mi van? Most mulatunk, vagy nem? A következő számot valóban pattogósabb ritmusban játszották. Felvettük az előbbi táncos pózt, majd nevetve ugráltunk körbe-körbe. Pár lépés után hangos hahotázással álltunk le. A hasunkat fogva nevettünk az idiótaságunkon. – Ha hiszed, ha nem, valami ilyesmi a jive is – nevettem. – Akkor ezt is megtanultuk – támaszkodott a vállamra nevetés közben. – Meg hát! Gyere, menjünk, mert nem bírom tovább! – töröltem le a kicsurgó könnyeimet.

Fizetnénk! A ficsúr nekem adta a számlát, amin meglepődtem az eddigi bánásmódja után, hogy ezúttal észrevett. Persze a szemét továbbra is Démonkán legeltette. Megnéztem a végösszeget: ha nem is aranyárban mérték, de elég sokba került az ebéd. A pontosan kiszámított összeget a számla mellé tettem, és csak annyit fűztem hozzá: – Köszönjük! Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, de Misty kapcsolt, és a pénzt a mindent elpusztító mosolyával emelte fel, majd nyújtotta át neki: – Köszönjük! – Nagyon szívesen, bármikor örömmel látjuk viszont! „Örömmel, mi? Ennek is csak a dugáson jár az esze!” – húztam el a szám szélét, de már nem szóltam semmit erre a pofátlanságra. Még jó, hogy nem adta át a névjegykártyáját Démonkának. A karom nyújtottam, és az asztal másik oldalán lévő kijárat felé indultunk. Ahogyan Misty mellettem lépdelt, éreztem, hogy a csípőjét a megszokottnál jobban mozgatta. Átláttam a trükkjén és tudtam, mire ment ki a játék: hadd csorogjon a macsó nyála. – Gonosz vagy, de tetszik! – súgtam a fülébe elégedetten. Nem néztem hátra, de biztosra vettem, hogy a srác a következő napokban elég sokszor fog gondolni Démonka kidomborított, formás hátsójára.

Séta a parkig – Mit mond a térkép, mennyi van hátra? – jött közelebb Démonka. – Csak nem sietsz valahová? – húztam el a telefont, miután megnéztem, merre kell mennünk. – Nem, de eltévedni sem szeretnék. – Bízd ide magad, nem fogunk eltévedni! – legyintettem fölényesen. – Komolyan mondod, hogy odatalálunk? – nézett rám kétkedve. – Persze, itt a sarkon jobbra kell fordulnunk – mutattam az irányt. – Jobb, ha én nézem a térképet, már látom. – Azt hiszed, hogy nem elég jó a memóriám? Vagy netán tévedne a GPS? – álltam meg, mire visszafordult: – Ó, nem is tudom, ki felejtette el a múltkor a megbeszélésünket. – Milyen megbeszélésünket? – Hát ez az! Erről beszélek! – Nem is volt megbeszélésünk! – ráztam a fejem. – Lett volna, csak ugye a szemeidet megint máshol hagytad. – És ugyan ki tereli el mindig a figyelmem? – fordultam felé szemrehányón. – Hát nem is én! – legyintett, majd elindult. De nem hagytam magam, és utána kiáltottam: – Persze, mert Miss Tökéletes sosem hibás! Ó, várj csak! Ki nem küldte el az emailt? Úgy libegett előttem, mintha meg sem hallotta volna, mit mondtam. Miután átmentünk a zebrán, annyira loholni kezdett, mintha csak elkésne valahonnan. – Nem várnál meg? Lassítanál? – szóltam utána. – Ó, csak nem a nyugdíjas klub elnöke reklamál? – fordult vissza. – Járókeretet ne adjak? – Csak nem lekésed a célszalagot? A végén még megnyered a maratont! – lihegtem. – Ha ilyen tempóban haladunk, a park ásít egyet, és elmegy aludni. Mire odaérünk, talán már nem is lesz ott – viccelődött. – Megvár az minket, ne aggódj! Rohanni meg nem fogok a kedvedért! Ez nem séta, hanem rohanás!

– A tötymörgés sem séta! – vágott vissza morcos arccal. – Akkor találjuk meg a közös tempót! – nyújtottam utána a kezem. Kissé hevesen, de hajlandó volt elfogadni, és belém karolt. – Rendben, de ne húzz vissza! – figyelmeztetett – Te meg ne vonszolj! És ahelyett, hogy veszekednénk, inkább nézzük a kirakatokat és épületeket. – A kirakatok olyanok, mint otthon, mit nézzek rajta? – Mondjuk a ruhákat? Te hogy nem tudod élvezni a sétát?! Felőlem akár a napot is nézheted, csak lazulj már kicsit! Ráérünk, az idő szép… – Jól van, értem – morcoskodott kicsit. Egy gyors puszit adtam az arcára, amitől mintha megenyhült volna, és halvány mosolyra húzta a száját. Pár lépéssel később a fejét a vállamnak döntötte, majd csak annyit mondott: – Sétálunk csak úgy. Ilyet eddig még nem csináltam. Érdekes… Tudtad, hogy nem is olyan rossz veled?

Kis piros semmiség – Nézd, azt a ruhát! – mutatott hirtelen egy kirakat felé. – Mi van vele? Piros és egyszerű – vontam meg a vállam. – Hát nem látod, milyen jól néz ki? – Nem tudom, szerintem semmi különleges nincs benne. Te sem vagy benne, mint extra. – Még nem, de el tudnád képzelni rajtam ezt a ruhát? Alaposan meggusztáltam a testét pár másodpercig – ha már külön megkért rá, és szabadon tehettem. Ki nem hagytam volna az alkalmat. De akárhogy fantáziáltam, nehezen képzeltem el rajta azt a piros semmiséget. – Inkább meztelenül tudnálak… – sóhajtottam. – Most ne vetkőztess, hanem öltöztess! Áh, hagyjuk! – legyintett. – Nyitva vannak vajon? – Vasárnap? – Miért ne? Hátha egy túlbuzgó kínai. Nézzük meg! – húzott maga után. Pechemre a bolt nyitva volt. Úgy tűnt, a mazochista eladó tényleg arra várt egész nap, hogy Miss Tökéletes betérjen hozzá. Nem gondoltam volna, hogy megéri neki a pult mögött ácsorogni, de jelen esetben mégis betértek hozzá a balekok, azaz mi. Senki más nem lézengett a pár négyzetméteres üzletben. – Láttuk azt a piros ruhát a kirakatban, megnézhetnénk? – kezdte izgatottan Démonka. – Persze – vonta meg a vállát a fiatal eladóhölgy, aki nem volt túl lelkes vagy segítőkész, sem kínai. A szemüvegét feltolva végigmérte Mistyt, aztán eltűnt egy függöny mögött. – Most komolyan megveszed? – néztem rá hitetlenkedve. – Ha jó, persze. Miért ne? A következő pillanatban feltűnt a hölgy egy megfelelő méretű ruhát tartva a kezében. Démonka majdnem tapsikolt örömében. Maga elé tette: – Na? Még így sem tudsz elképzelni? – Mondjuk… – bólogattam elgondolkodva, mert tényleg egészen jól mutathatott volna benne.

– Akkor felpróbálom, szabad? – Persze, ott hátul! – mutatott a sarokba az eladó, ahol egy másik függöny volt. – Mindjárt jövök! – hagyott ott csillogó szemmel a fülke előtt. Halványan láttam a körvonalát, amint lehúzta magáról a virágos ruhát, aztán felvette a másikat. A következő pillanatban elrántotta a függönyt. Megdöbbenésemben az állam keresgettem. – Na? – kérdezte ujjongva. Az anyag úgy feszült a testére, hogy minden idomát kellően kiemelte, még az alatta meglapuló harisnya középső nyílását is. – Nem szűk egy kicsit? – nyaltam meg a szám szélét. – És az baj? – kérdezett vissza, mert azonnal levágta, hogy mennyire felhúzta az agyam. – Bajnak nem, de így mégsem mehetsz ebben az utcára! Most sem! – Nem? Jó, akkor nem utcára veszem fel, csak ritka alkalmakra – kacsintott vidáman. Megszédültem a hirtelen rám törő adrenalintól. Ha kettesben lettünk volna, biztosan felnyársalom ebben a ruhában. „Hogy lehet egy ilyen semmi piros ruha ennyire vadító rajta?” – ámultam továbbra is. Kétségkívül kellett bele Démonka, ő volt benne az extra. – Jó, ezt úgy veszem, hogy megveszem – vigyorgott elégedetten, a tekintetem árulkodó volt. – Céges bulira sem! – szóltam a függöny mögé. – Miért ne? – cukkolt tovább. – Akkor nem állok jót magamért… – A lényeg, hogy jót állj, nem? – húzta vissza a virágos ruhát, legalábbis a mozdulatai alapján erre gondoltam. – Persze, jót, aztán lebukunk, engem meg kirúgnak. – Nyugi, tudlak vezetni! – Ilyen ruhákkal biztosan. A farkamnál fogva – nyugtáztam az állítását, ekkor húzta el a függönyt. – Csak bízd ide! – simította meg az arcom, majd az eladónőhöz lépett, és a pultra tette a ruhát: – Akkor ezt kérném! Miután fizettünk, és az utcára léptünk, nevetve mondta: – Na, ezért már megérte eljönni! – Miért? Másért nem? – céloztam magunkra és az élményekre. – Ó, dehogynem, te szépfiú, de egy ilyen ruhának úgy tudok örülni! – szinte ugrált a kezemet fogva. – Gondolom. Mondjuk nem állt rosszul…

– Ugye megmondtam? Tegnap este még hallani sem akartál arról, hogy ruhát vegyek! – Este nem volt nyitva egy bolt sem. – Ahogy ma sem, mert vasárnap van, igaz? – mutogatott a bolt irányába. – Oké, kivételesen találtunk egy mazochista boltost, akinek megéri egy vevőért nyitva lennie – tettem fel a kezem megadóan. – De látod, már megérte neki. – Ah! – néztem az égre. – Mégis a korábbi busszal kellett volna hazamennünk! – Nem, nem! – rázta a mutatóujját. – Miért akarsz rosszat szegény szemüvegnek? – Kinek? – Az eladó csajszinak. Ma legalább ő is boldog lehet! – Mert úgy nézett ki, mi? Szinte sugárzott a boldogságtól… – Tudod mit? Nem érdekel! Én boldog vagyok ezzel a ruhával, és jobb is, hogy nem mentünk haza korábban! – csilingelte vidáman, miközben elégedetten vigyorogva sétált előttem, és a szerzeményét lóbálta. – Rendben, legyen így! Akkor most merre? – Irány a cipőüzlet! – mutatott egy távoli bolt felé. – Adja az ég, hogy ne legyen nyitva! – rimánkodtam magamban. – Kellett ez nekem?

A cipőboltban – Mennyi szép cipő! – ámuldozott már vagy öt perce a kirakat előtt. – Aha… A kirakatok olyanok, mint otthon – idéztem nem olyan régről, de meg sem hallotta a célzást. – Komolyan mondom, mintha múzeumban lennénk – sóhajtottam fel. – Hát nem szépek? Mondd azt, hogy nem! Például az ott, ni! Vagy az a másik a sarokban, nézd! Menjünk be! – nyüszögött, aminek nehéz volt ellenállnom. – Ha ilyen tempóban haladunk, tényleg lekéssük a buszt! – Ígérem, nem fogjuk lekésni, de menjünk be! – tette össze a kezét könyörögve. – Persze, ha nyitva van. – Miért ne lenne? Mert vasárnap van? – dörgölte újra az orrom alá, és a bejárat felé indult. Pechemre nyílt az ajtó, és diadalmas mosollyal lépett be rajta. „Ebben a városban nem ismerik a pihenőnap fogalmát?” – morogtam magamban. Öt perc múlva legalább három-négy dobozzal a kezemben kísérgettem Mistyt a cipők felpróbálásához. – Segítesz nekem próbálni? – kacsintott rám, miközben leült. – Legyek a herceged? – Persze, mint a Hamupipőkében! – válaszolta vidáman, és már nyújtotta a harisnyás lábát. – Mit akarsz? Letérdeljek eléd? – Ó, de cuki vagy! Hát megteszed értem? – édelgett, amitől a hátamon is felállt a szőr. – Maximum leülök, de térdelni nem fogok! – Ah, illúzióromboló vagy! – sóhajtotta. Leültem vele szemben, és az egyik cipőt a kezembe vettem. Ölembe vettem a lábfejét, finoman megsimítottam. Annyira kinyitotta a combjait, hogy simán beláttam az ajkakig. Nyeltem egyet. – Hogy is mondtad? ’Ha ilyen tempóban haladunk, tényleg lekéssük a buszt!’ – dorgált meg. – Jól van, ne sürgess! Hogy is mondtad? ’Ígérem, nem fogjuk lekésni!’ Meg valami olyasmit, hogy ’Mára már elég lesz’ – idéztem vissza, de a

látvány nagyon felizgatott. Pontosan jól tudta, mit ért el a játékával, de biztosra akart menni, ezért a talpával gyengéden megtaposta az ölemet. A szemébe néztem és láttam, hogy huncutkodós kedvében van. Megráztam a fejem, mert erre tényleg nem volt időnk, de épp ezért provokált. Felvette a cipőt, járt benne párat. A harisnyás lábán nagyon jól állt a tűsarkú. – Na? Hogy tetszik? – sétált benne a tükör előtt, kitolva felém a popsiját. – Nagyon… – sóhajtottam. – Akkor a többit is nézzük meg! – ült vissza gyorsan. A lábát direkt az ölemben pihentette, miközben lehúztam róla a cipőt és a másikat ráadtam. Szerencsénkre nem voltak nyakunkban lihegő eladók, senki sem zavarta meg a játékunkat. A sejtésem beigazolódott: mindegyik cipő valamiért nagyon jól állt rajta, mégis csalódottan sóhajtott fel: – Fáj a szívem, mert legszívesebben mindet megvenném! – És? Nem tudod? Nincs rá pénzed vagy nem akarod? – Túl sok lenne. – Sok? Egy ősi indián mondás szerint a női szekrényben végtelen számú cipő elfér. – Ez így van! – helyeselt. – De hazavinni lenne sok. Lehet, hogy majd a netről megrendelem őket. – Oké, akkor legyen csak két cipő. Abból az egyiket én fizetem – ajánlottam fel, látva a szomorúságát. – Tényleg? – csillant fel a szeme, mire bólintottam. – Melyiket választod? – kérdeztem sóhajtva. – Ezt a pirosat én fizetem, úgyis van piros színű ruhád, ha jól emlékszem. – Igen, jól emlékszel – kacsintott. – Akkor ez legyen, vagy talán a másik…? – forgatta a cipőket. Legalább öt perc, és milliónyi érv után sikerült döntenie. Minden dobozt külön csomagolt be az eladónő. – Ugye több boltba már nem akarunk menni? – kérdeztem meg tőle az utcán. – Miért? Baj, ha shoppingolunk? – Nem baj, csak a végén a busz sem bírja el. Az előbb mondtad, hogy sok lenne cipelni. – Ó, amíg van egy gáláns lovagom, aki segít nekem vinni… – Egy balek. De így is annyi mindent vettél. Döntsd már el, hogy kell-e

még valami vagy sem! – De ezért jöttünk, nem? Vásárolni – nézett rám kérdőn. – Persze, ezért. Ha azt nézzük, hogy csak a vásárba indultunk, végül mégis a boltokban kötöttünk ki… – Nem mindegy, hogy ott vagy itt vesszük meg? A fő, hogy tetszik! – Igaz. Akkor viseld egészséggel! – adtam meg magam. – Úgy lesz! A piros cipőt is csak neked veszem fel majd, jó? – Felőlem bármikor felveheted – vontam meg a vállam –, de megtisztelsz vele, köszönöm! – Akkor, ha rajtam lesz, tudod, hogy miattad van. És én köszönöm! – nyomott egy puszit az arcomra, majd az órájára nézett: – Már ennyi az idő? Siessünk, nehogy lekéssük a buszt, mert nem akarok egy újabb estét eltölteni ebben a városban!

Emlékek a buszon – Nem vagy álmos? – kérdeztem a csöndet megszakítva. – Még nem. Főleg az előbbiek után – mosolyodott el a távolba tekintve, utalva a kivégzésemre. – Miért? – Azon gondolkodtam, hogy mennyire terhellek le a játékaimmal – merengtem el a fürtjeibe túrva. – Egyáltalán nem, bár tény, hogy elég sok volt. Még nekem is. – De te inspirálsz, ugye tudod? – Hát persze, hogy tudom! – Akkor ne csodálkozz, hogy ha veled vagyok, ennyire felpörgök. – Legyek veled kevesebbet? – Nem, nem ezt mondtam – tiltakoztam. – Akkor vigyázz, mert a végén még kiégsz. – Az ki van zárva! – mosolyodtam el. – Csoda, hogy bírod. – Csoda, hogy a telefonom és a fényképező bírta. Mindkettő szinte teljesen lemerült – szúrtam vissza. – Nem tetted töltőre egyiket sem, ugye? – Nem, mert nem volt eszemben. Elterelted a figyelmem. – Én? Mindig engem hibáztatsz. – Te vagy az oka mindennek – löktem oldalba kicsit. – Hát ki más? – somolygott, majd hozzátette: – Remélem, jól sikerültek a felvételek! De meg ne lássam őket a neten! – Viccelsz? – néztem rá kételkedve. – Egyből kiderülne, hogy én tettem ki őket. Nem vagyok hülye! – Jól van! Akkor valami biztos helyre tedd el. – Úgy lesz, ígérem! Viszont eszembe jutott az ebédünk, és az a pofátlan pincér srác. – Az egy beképzelt idióta – legyintett Misty. – Finoman fogalmaztál. Hogy mennyire odavolt érted. Meg az a másik is tegnap, a vacsoránál. Mi a neve? Jack? – A vizes? Akivel húztalak? – Aha! Róla nem készítettünk képet, hogy tudjuk ki volt. – Hihi! Majd megkeressük a neten – vihogott.

– Már ha fent van… – Az ilyen egoista barmok? Tuti! Mindig mutogatják magukat. – És tényleg bementél volna vele a mosdóba? – motoszkált bennem a kérdés. – Ha tovább féltékenykedtél volna, igen. Megfordult a fejemben. – Dilis vagy, mondtam már? – néztem feléje hitetlenkedve. A félhomályban is láttam, ahogyan elhúzta a száját. – Ki tudja? Oké, bevallom, nem mentem volna. Legalábbis nem biztos. Nem tudom. – Ne cukkolj! – szóltam rá. – De olyan édes vagy, amikor féltékenykedsz! – vigyorgott. – Persze, ha meg folytatom a műsort, elmész vele. – Dehogy! Nem vagyok én olyan! – rázta a fejét. – Csak cukkollak! Mondtam már, hogy ne legyél féltékeny! – Oké, megígértem, hogy nem teszem. De ha szereted, hogy az vagyok… – gondolkodtam el. – Tudod mit? Majd szólok, ha leállhatsz a féltékenykedéssel, jó? Amikor már nem vagy olyan aranyos. – Rendben – sóhajtottam. – Szeretem, ha cukkolsz, de te is tudd, hol a határ! – figyelmeztettem. – Mindig tudom, mint ahogyan az ebédnél is így volt. – Igen, az ebédnél – somolyogtam. – Az a majom nagyon be akart nézni a ruhádba. – És honnan tudod, hogy nem látott be teljesen? – Nana! – emeltem fel a mutatóujjam, mire ő mosolyra húzta a száját: – És ha látott? Akkor mi lett volna? – Akkor még jobban nyomult volna. Különben tudod mit? Nem érdekel! Lásson csak, amennyit akar, úgyis én duglak meg, nem ő! Verje ki magának! – Ezt imádom benned! – nyomott egy puszit az arcomra. – Tudod, hogy hol a helyed. – Tudom hát! – nyúltam a combja közé jelzésképp. – Nana! – emelte fel az ujját ő is. – Oké, oké, befejeztem! – adtam meg magam.

A búcsú – Tudod, hogy hiányozni fogsz! – sóhajtottam fel, majd lehúztam az első vodkát. Keményen megkaparta a torkom, krákogtam párat. – Tudom – mosolygott szeretetteljesen Giselle. Nem bírtam a tekintetét, az asztalt és a poharat néztem szemlesütve. – És ha mégis megkereslek? – Mondtam már: nem válaszolok! – De amikor jön a karácsony, ott leszel a klubos buliban, hiszen meghívtál… – Nem megyek le, mert tudom, hogy képes lennél ott is keresni. – Átnyúlt, és a poharat tartó ujjaimat elhúzva morzsolgatni kezdte. – Bírd ki. Nekem is nehéz! Megkedveltelek, te hős szerelmes! – Hős szerelmes? – kuncogtam keserűn. – Igen. Egy nagy fiúcska, aki még mindig nem nőtt fel, és talán nem is fog soha. – Nem is akarok. – Ezért imádlak. De nem lehetsz mindig kisfiú! – szomorú volt az arca, a szeme folyamatosan könnyes volt, de nem sírta el magát. – Ahogy szerelmes sem lehetek az én koromban… – Ne légy buta! Miért ne lehetnél? Persze nem biztos, hogy az illető észreveszi – szakadt fel belőle egy mély sóhaj. – Igen, a legtöbbször nem veszi észre, vagy nem akarja – vettem nagy levegőt. – Látod, itt ülünk, mint két mélabús szerencsétlenség! – kuncogott. Az első könnycsepp végiggördült az arcán, amit a mutatóujjammal töröltem le. – Nocsak, egy igazi úriember! – Hagyd már! Én is mindjárt elsírom magam! – húztam el a szám. – A férfiak nem sírnak! Ezt mondják. – Dehogynem! Te tudod a legjobban! – válaszoltam, mire meglepődött: – Honnan tudhatnám? – Te, aki ilyen tapasztalt vagy… – Hagyd már! – ismételt engem. – Dehogy! – Te vagy a megtestesült nő. Hibátlan! – Pedig van rajtam hiba bőven – hajtotta el a fejét szipogva.

– Nem külsőre, hanem összességében értettem – álltam ki a véleményem mellett, mert szívből ezt éreztem. – Fejezd be, vagy vigasztalhatsz egész este! – legyintett felém. Próbálta tartani magát, de nehezen ment. – Ma úgyis sírós estet tartunk, nem? – ültem át a mellette lévő székre és oldalról megöleltem. Felém fordulva sírt csendesen, átölelte a nyakam. – Most jól összevizeztem az inged – nézett rám duzzadt szemmel. – Oda se neki, megszárad! – vigasztaltam, miközben a haját simogattam és néztem őt. „Milyen erős, de mégis mennyire törékeny! Mélyen a szívembe lopta magát.” – Elég legyen, lapozzunk! – próbált szipogva elfordulni, majd kuncogni kezdett. – Mi történt? Mi jutott az eszedbe? – néztem rá furcsán. – Semmi, csak megint a jó Frank – bújt ki a karomból. – Frank? Miért? – Mert egyszer ő is itatta az egereket. – Frank sírt? – lepődtem meg. – Egyszer igen. Bár ő nem szomorúságból. – Hanem? – egyre kíváncsibb lettem, az előbbi bánatot mintha elfújták volna. – Szóval a klubosokkal egy kellemes pikniket tartottunk… – A hagyma! – máris levágtam a témát. – Igen, de nem úgy, ahogy gondolod! Várj egy picit! – nyugtatott, az arca kezdett felderülni, majd megtörölte az orrát. – Szóval igen, hagyma, de kezdem az elején. Főzőcskézésre jöttünk össze az egyik hétvégén. Frank persze megint bizonyítani akart: hogy ő süti a legjobb marhát a környéken. Nem értettük, hogy mit kell azon sütni, hiszen grillezni mindenki tud, de ő ragaszkodott hozzá, hogy az övé egyedi lesz. Bepakoltuk a piknikhez való cuccokat, és kimentünk az erdőbe büdösíteni. Lehet, hogy a mókusok nem örültek nekünk, de legalább nem a lakást füstöltük össze, és amúgy is jó levegőn voltunk. Elég mélyre mentünk az erdőben ahhoz, hogy ha valaki meztelenkedni szeretett volna, akár azt is megtehette. Lelkesen bólogattam, kíváncsi voltam Frank újabb őrültségére. Giselle szemében vidámság gyúlt, miközben tovább mesélt: – Leparkoltunk, kipakoltunk. Persze kész hadifelszereléssel készült, mert hozott grillt, szenet, olajat, még a húsokat is ő maga válogatta. Büszkén mutatta körbe mindenkinek, az orrunk elé lógatta, hogy nézzük meg. Elismerem, tényleg szép darabok voltak. Valami farmertől vette,

állítólag. Mi viszont tudtuk, hogy ez a nap sem telhet el ugratás nélkül, és ki más lenne a célpontunk? – Naná, hogy Frank! – vágtam rá. – Még szép! A jó Frank persze semmit sem sejtett. Mi is vittünk mindenféle alapanyagot, köztük például hagymát, amit mellette pucoltunk és szeleteltünk fel. Azt vettük észre, hogy Frank állandóan a kezét és a szemét dörgöli a felszálló füst, vagy a mellette pucolt hagyma miatt. Nem tudtuk eldönteni, mi lehetett az oka, hiszen semmit sem szólt ez a büszke ember. Máris tudtuk, mivel ríkathatjuk meg szegényt. Maradt még pár fej hagymánk, azok közül az egyiket megpucoltuk, de nem vágtuk fel. Azt ugye tudod, hogy ha levágod a hagyma gyökerét, akkor ott levet enged, és amiatt könnyezel? – Persze! – bólogattam, mert már sejtettem mi lesz a poén, de alig vártam, hogy Giselle elmondja. – Azt mindig az utolsó pillanatban vágtuk le. Az egyik csaj, aki a hagymát pucolta, Frank felé fordult, és bedörzsölte a kötényének azt a részét, ahová a főszakácsunk állandóan a kezét törölte. Persze ez önmagában túl feltűnő lett volna, ezért bájolgás és puszik közepette vonta el a figyelmét, miközben a fülébe suttogta, hogy ’De finom illata van ennek a húsnak!’ vagy ’Milyen jól néznek ki!’ – A női fifika… – vigyorogtam. – Az hát! Ugye milyen jók vagyunk ebben? – kacsintott a szőkeség, majd lelkesen folytatta: – Alig vártuk, hogy megint nekiálljon törölgetni a kezét és a szemét. Észrevétlenül gyűltünk köré, egyre közelebb. Sok kíváncsiskodó módjára bele-beleszóltunk, hogy ’Nem lesz ez égett? Nem lesz túl füstös? Jó lesz már?’ Ettől ideges lett, és nekiállt szemet dörzsölni. Egy pillanat múlva már óbégatott. Mindent eldobott a keze ügyéből, kivéve a lapátot, amivel a húst forgatta. Persze ártatlanul kérdezgettük: ’Csak nem megcsípett egy bogár? Mibe léptél bele?’ De csak ordibált, hogy a szemébe ment valami. Megnézni nem engedte, a réten kergetőzött önmagával, kezében a lapáttal, miközben felváltva azt kiabálta, hogy ’Jaj, a szemem! Jaj, a hús!’ Dőltünk a nevetéstől, ahogyan szerencsétlen Franket elképzeltük lapáttal rohangálva az erdőben. – Végül leültettük szegényt, hogy megnézzük a szemét, de addigra kikönnyezte. Még egy ideig piroslott utána a szeme, a hús sütését is más fejezte be. Aznap megint nem aratott babérokat szegény feje, de akkor is imádjuk. – Hát ez jól esett! – vettem nagy levegőt a nevetés után. – Jaj, hogy

hiányozni fognak majd ezek a történetek! – Mesélek még, de majd csak fél év múlva, ha addig kibírod… – Kibírom. Tényleg! Mindent megérnek ezek a beszélgetéseink – fogtam meg a kezét bátorítón mosolyogva, mintha csak magamnak mondtam volna erősítésként. – Nekem is – súgta. – Köszönöm! – adtam végül egy csókot a kezére.

Köszönetnyilvánítás Örök hálával tartozom mindazoknak, akik segítettek fényesebbre csiszolni ezt a történetet! Név szerint, sorrendtől függetlenül köszönöm Betonka, a blogger hasznos irányítását és tanácsait, Sebők Balázs éles szemét, lelkiismeretes alaposságát, Szabó Kinga Abigél kritikus észrevételeit, Badariné Pál Tímea kedves, támogató szavait, illetve Kovács-Unger Zsófia romantikus temperamentumát, pontos javításait, valamint Lilith M. Abbey írótársnőm útmutatását. Nélkületek közel sem lett volna ennyire szerethető, átélhető, szórakoztató a Házinyuszi. Sokan támogattak a kitartásukkal, lelkesedésükkel, várták Hank történetét. Mindezért végtelenül hálás vagyok mindannyiótoknak, és remélem, a következő kötetekig is velem tartotok! Köszönöm nektek!

Web: www.hangulatkeringo.hu Facebook: www.facebook.com/hangulatkeringo ISBN (epub): 978-615-00-4294-7 ISBN (mobi): 978-615-00-4296-1 Grafika és fotók: Shutterstock Borítóterv, felelős kiadó: Halasi Miklós © 2019., Minden jog fenntartva!