Susan Cain - Csend

JÓN RONSON, GUARDIAN

NEW YORK TIMES BESTSELLER

SUSAN CAIN CSEND A hallgatás ereje egy harsány világban

Bár a befele forduló, csendesebb introvertáltak és a társaságéi élménykereső extrovertáltak aránya nagyjából egyforma az emberek között, a nyugati kultúra mégis a harsányabb extrovertált viselkedést részesíti előnyben, olyannyira, bog}’ az introvertáltak gyakran kénytelenek saját természetüket elnyomva extrovertáltként viselkedni, ha boldogulni akarnak az életben - pedig nekik köszönhetjük többek között az Apple-t, a relativitáselméletet vagy Van Gogh napraforgóit is. Susan Giin olvasmányos és tudományosan megalapozott könyvében felszólal ez ellen az aránytalan megítélés ellen, és bemutatja, miben különbözik egymástól az introvertáltak és az extrovertáltak agyműködése, személyisége, munkastílusa és társas viselkedése, a párkapcsolatoktól a szülő-gyermek viszonyig. Körüljárja, milyen területeken teljesítenek jobban az introvertált emberek, lehetnek-e jó üzleti vezetők, és lerombol néhány közkedvelt extrovertált mítoszt, mint a brainstorming és a csapatmunka eredményességébe vetett feltétlen hit. Ideje, hogy felismerjük - nem csak a harsányságban van érték, hanem a csendben is www.hatterkiado.hu

ISBN 9786155124075

„Az elmúlt évtized legfontosabb könyve.” LYNNE TRUSS „Lenyűgöző, fontos és olvasmányos összefoglaló, amelytől egészen más megvilágításban látjuk majd a csendes embereket.” NAOMIWOLF, THE BEAUTY MYTH „Rendkívüli könyv, amely örökre megváltoztatja azt, ahogy társadalmunk az introvertáltakat kezeli.” GRETCHEN RUBIN, THE HAPPINESS PROJECT „Ritkán akad olyan könyv, amely egészen új meglátásokat tartalmaz. A Csend ilyen: megváltoztatja azt, ahogy magunkra, másokra és a világra tekintünk.” ADAM GRANT, THE WHARTON SCHOOL, UNIVERSITY OF PENNSYLVANIA „Meggyőző érvelés amellett, hogy gondoljuk át a felszínességhez való megszállott ragaszkodásunkat.”

SUNDAY HERALD „A Csend új és fontos meglátást tartalmaz: hogy itt lenne az ideje megállni, figyelni, és meghallani végre a nyugalom halk hangját.” DAISY GOODWIN, SUNDAY TIMES

CSEND

S U S A N

C A I N

A HALLGATÁS EREJE EGY HARSÁNY VILÁGBAN

HÁTTÉR KIADÓ Budapest Alapítva 1987-ben

Tartalomjegyzék CSEND ....................................................... 1 A S Z E R Z Ő M E G J E G Y Z É S E .................................... 13 B E V E Z E T Ő A v é r m é r s é k l e t k é t p ó l u s a .......................... 39 e l s ő r é s z A Z E X T R O V E R T Á L T I D E Á L .................... 50 1. A „ S Z E R E T H E T Ő F I C K Ó ” S Z Í N R E L É P ...................... 62 2 . A K A R I Z M A T I K U S V E Z E T Ő M Í T O S Z A ..................... 73 m á s o d i k r é s z É N Ü N K É S A B I O L Ó G I A .................. 116 4 . A V É R M É R S É K L E T Ü N K A V É G Z E T Ü N K ? .................. 117 5 . T Ú L A V É R M É R S É K L E T E N ............................... 130 6. „FRANKLIN POLITIKUS VOLT, ÁM ELEANORBÓL A L E L K I I S M E R E T S Z Ó L T ” .................................... 279 7. MIÉRT OMLOTT ÖSSZE A WALL STREET, ÉS MITŐL SIKERES W A R R E N B U F F E T T ? ....................................... 297 harmadik rész MINDEN KULTÚRA IDEÁLJA E X T R O V E R T Á L T ? ......................................... 314 8 . P U H A E R Ő A z á z s i a i - a m e r i k a i a k é s a z e x t r o v e r t á l t i d e á l . 315 n e g y e d i k r é s z H O G Y A N S Z E R E S S Ü N K , H O G Y A N D O L G O Z Z U N K ? 331 9. LEGYÜNK-E EXTROVERTÁLTABBAK ANNÁL, MINT A M I L Y E N E K V A L Ó J Á B A N V A G Y U N K ? ...................... 332 10. A K O M M U N I K Á C I Ó S S Z A K A D É K ....................... 346 1 1 . S U S Z T E R E K R Ő L É S T Á B O R N O K O K R Ó L .................. 358 K O N K L Ú Z I Ó ............................................... 375 M e g j e g y z é s a z a j á n l á s h o z .................................... 377 Megjegyzés az introvertát és az extrovertált szavak használatáról

379

K Ö S Z Ö N E T Y I L V Á N Í T Á S .................................... 381 J E G Y Z E T E K ................................................ 446 F Ü G G E L É K ................................................. 481 O l v a s ó i k a l a u z ............................................ 499 A j á n l o t t o l v a s m á n y o k ...................................... 501 I n t r o v e r t á l t a k é s a n y i l v á n o s b e s z é d ......................... 502 T a n á c s o k i n t r o v e r t á l t g y e r m e k e k s z ü l e i s z á m á r a .............. 504 T a n á c s o k p e d a g ó g u s o k s z á m á r a ............................. 506

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE Könyvemen hivatalosan 2005 óta dolgozom, nem hivatalosan pedig egész felnőtt életem során ezt csináltam. A könyvben szereplő témákról emberek százaival, ha nem ezreivel beszélgettem és leveleztem, és legalább ugyanennyi könyvet, szakirodaimat, újságcikket, internetes vitafórumot és blogbejegyzést olvastam el. Ezek némelyikét külön megemlítem a könyvben; máshol pedig szinte minden mondatomat áthatják. A Csend sok ember munkáját hordozza magában: legfőképpen azokét a tudósokét és kutatókét, akiktől oly sokat tanultam. Egy tökéletes világban minden egyes forrásomat, tanítómesteremet és interjúalanyomat név szerint megemlítettem volna, az olvashatóság kedvéért azonban néhány név csupán a Jegyzetekben vagy a Köszönetnyilvánításban szerepel. Hasonló megfontolásból bizonyos idézetek esetében nem jelöltem a szöveghiányokat és a zárójeleket, ám igyekeztem, hogy a beillesztett vagy hiányzó szavak ne változtassák meg a beszélő vagy az író által mondottak jelentését. Ha az olvasó eredetiben szeretné látni az írott forrásokat, a hivatkozások majd elvezetik a Jegyzeteiben található teljes idézetekhez. Néhány ember nevét és ismertetőjegyeit, akiknek a történetét elmesélem a könyvben, megváltoztattam, mint ahogyan a jogászként és tanácsadóként végzett saját munkámmal kapcsolatos történeteket is. Arra törekedtem, hogy tiszteletben tartsam a Charles di Cagno által vezetett nyilvánosbeszéd-tanfolyam résztvevőinek magánszféráját, hiszen amikor beiratkoztak a kurzusra, nem tervezték, hogy szerepelni fognak a könyvben, ezért a csoportban töltött első estém története több ülés eseményein alapul. Hasonló a helyzet Greg és Emily történetével is: ezt is több párral készült interjúim elemeiből szőttem össze. Emlékezetem korlátait figyelembe véve az összes többi történetet úgy mesélem el, ahogyan megtörténtek, vagy ahogyan nekem elmesélték azokat. Nem ellenőriztem mindazon történetek hitelességét, melyeket másoktól hallottam, ám csak azokat építettem be a könyvbe, amelyeket igaznak véltem.

CSEND

BEVEZETŐ A v érmérséklet két pó lusa Az alabamai Montgomeryben járunk. 1955. december elsejét írjuk, kora este van.1 A busz begördül a megállóba. Egy negyvenes éveiben járó, gondosan öltözött asszony száll fel rá. Egyenes derékkal jár, noha egész napját a vasalóállvány fölé görnyedve töltötte, a Montgomery Fair áruház nyomorúságos alagsori szabóműhelyében. Bokája bedagadt, vállai sajognak. Leül a színesbőrűeknek fenntartott rész első sorába, és csendesen nézi, ahogyan a busz megtelik emberekkel. Egyszer csak a sofőr felszólítja, hogy adja át a helyét egy fehér bőrű utasnak. Az asszony egyetlen szót ejt ki a száján. Egyetlen szót, amely elindítja a huszadik század legfontosabb polgárjogi megmozdulását. Egyetlen szót, amely segít Amerikának, hogy megtalálja a jobbik énjét. Ez a szó a nem. A sofőr megfenyegeti az asszonyt, hogy letartóztattatja. - Tegye azt - mondja Rosa Parks. Megérkezik a rendőr, és megkérdezi Parksot, miért nem áll fel. - Maguk miért parancsolgatnak mindig nekünk? - kérdez vissza Parks. - Nem tudom - mondja a rendőr. - De a törvény az törvény, maga le van tartóztatva. Tárgyalásának napjára, amikor elítélték közbotrányokozás miatt, a Montgomery Fejlődéséért Szövetség tüntetést szervez Parks támogatására a Holt utcai baptista templomnál, a város legszegényebb negyedében. Ötezren gyűlnek össze, hogy támogassák Parksot magányos hőstettéért. Aki csak tud, bezsúfolódik a templomba. A többiek kint várnak türelmesen, és hangszórókon át hallgatják, mi történik bent. Martin Luther King Jr. beszél a tömeghez. „Eljő az idő, amikor az emberek megelégelik, hogy az elnyomás vascsizmája tapos rajtuk - mondja nekik. - Eljő az idő, amikor az emberek megelégelik, hogy kitaszítják őket az élet júliusának ragyogó napfényéről, és az alpesi november dermesztő hidegébe vetik őket.” Luther megdicséri Parksot bátorságáért, és megöleli őt. Parks csendesen áll. A puszta jelenléte felvillanyozza a tömeget. A Szövetség az egész városra kiterjedő buszbojkottot hirdet. A bojkott 381 napig tart. Az emberek mérföldeket gyalogolnak a munkába. Az autósok idegenekkel osztják meg a kocsijukat. A bojkott és következményei örökre megváltoztatják az amerikai történelmet. Mindig is szoborszerű, fenséges, határozott jellemű nőnek képzeltem Rosa Parksot. Olyasvalakinek, aki könnyedén szembeszáll akár egy busznyi fenyegetően morgolódó utassal. Ám amikor 2005-ben, kilencvenkét éves korában meghalt, a nekrológok özöne mind halk szavú, kedves, törékeny alakként írta le őt. Azt mondták róla, hogy „félénk és visszahúzódó” volt, ám „egy oroszlán bátorsága” lakozott benne. Sok leírás szerint „radikális alázatosság” és „csendes bátorság” jellemezte. Vajon hogyan lehet valaki egyszerre csendes is meg bátor is? lényegében ezt kérdezték a visszaemlékezők. Hogyan lehet valaki egyszerre visszahúzódó is és merész kiállású is? Maga Parks is tudatában lehetett ennek az ellentmondásnak, hiszen Quiet Strength (Csendes erő) címmel írta meg önéletrajzát. Már a könyv címe is arra szólít fel, hogy megkérdőjelezzük előfeltevéseinket. Hiszen miért is ne lehetne a csendes egyúttal erős is? És vajon az élet hány

egyéb területén becsüljük alá a csendes embereket? Életünket ugyanúgy alapjaiban befolyásolja a személyiségünk, mint a nemünk vagy a rassz, melynek tagjaként születünk. A személyiség legfontosabb aspektusa pedig a vérmérséklet két pólusa - vagyis az, hogy hol helyezkedünk el az introvertált-extrovertált spektrumon belül.2 E skálán elfoglalt helyünk határozza meg, milyen barátokat és párt választunk, hogyan társalgunk, hogyan oldjuk meg nézeteltéréseinket és miképpen mutatjuk ki szeretetünket. Meghatározza, milyen pályát választunk, és hogy sikeresek leszünk-e benne. Befolyásolja, mennyit fogunk sportolni3, elkövetünk-e házasságtörést4, jól bírjuk-e alvás nélkül5, tanulunk-e a hibáinkból6, merész üzleteket kötünk-e a tőzsdén7, késleltetjük-e az elnyert jutalom élvezetét, jó vezetők vagyunk-e8, és hogy gyakran feltesszük-e a kérdést: „Mi van, ha...”9 A skálán elfoglalt helyünk leképeződik agyi pályáinkon, idegi ingerületátvivő anyagainkban és idegrendszerünk minden távoli kis zugában is. Az introverzió és az extroverzió napjainkban a személyiséglélektan legkimerítőbben kutatott tárgya10, amelyhez tudósok százai próbálnak közelebb kerülni.

Ezek a kutatók a korszerű technológia segítségével az elmúlt évtizedekben számos érdekes felfedezésre jutottak, ám mindezek csak a legutóbbi fejlemények. Az introverzió és az extroverzió rejtélye az emberi történelem hajnala óta foglalkoztatja a költőket és a filozófusokat. Mindkét személyiségtípus megjelenik a Bibliában11 és az ókori görög és római orvosok írásaiban is. Az evolúciós pszichológusok szerint e típusok története még ennél is régebbre nyúlik vissza.12 Amint majd látni fogjuk, az állatvilágnak is megvannak a maga introvertáltjai és extrovertáltjai a gyümölcslegyek, a naphalak és a rhesus-majmok körében egyaránt. Akárcsak a többi, egymást kiegészítő ellentétpár - férfiasság és nőiesség, Kelet és Nyugat, liberális és konzervatív - esetében, az emberiség sokkalta szegényebb lenne e két személyiségtípus bármelyike nélkül. Vegyük csak Rosa Parks és Martin Luther King Jr. együttműködését: annak, ha a félelmetes hatású szónok tagadja meg, hogy átadja a helyét a szegregált buszon, más lett volna a hatása, mint a szerény asszony tettének, aki jobban szeretett volna csendben maradni, és csak a körülmények kényszerítő ereje miatt cselekedett. Parks pedig nem lett volna képes lázba hozni a tömeget azzal, hogy feláll, és azt mondja, hogy van egy álma. Martin Luther King segítségével azonban nem is volt erre szüksége. Manapság azonban mintha a különböző személyiségstílusoknak csupán egy szűk tartományát vennénk figyelembe. Úgy tartjuk, hogy a nagyság merészséget jelent, míg boldognak lenni annyit tesz, mint jól érezni magunkat más emberek társaságában. Extrovertáltak nemzetének tartjuk magunkat - és ez azt jelenti, hogy szem elől tévesztettük, kik is vagyunk valójában. Attól függően, melyik kutatást vesszük figyelembe, az amerikaiak harmada-fele introvertált13 - más szóval, három ismerősünk közül legalább egy. (Tekintve, hogy az Egyesült Államok a világ egyik legextrovertáltabb nemzete14, ez a szám legalább olyan magas, mint a világ többi részén.) Ha ön nem introvertált, akkor is bizonyos, hogy 

Megoldókulcs: sport: extrovertáltak; házasságtörés: extrovertáltak; jól bírják alvás nélkül: introvertáltak; tanulás a hibákból: introvertáltak; kockáztatás a tőzsdén: extrovertáltak; ajutalom élvezetének késleltetése: introvertáltak; jó vezetőnek lenni: bizonyos esetekben introvertáltak, más esetekben extrovertáltak, attól függően, milyen stílusú vezetésre van szükség; feltenni a kérdést, hogy „Mi van, ha?": introvertáltak.

közeli családtagjai, munkatársai között vannak ilyenek, sőt netán házastársa vagy párja is az. Ha meglepőnek találjuk ezeket a statisztikákat, az vélhetően azért van, mert sok ember extrovertáltként viselkedik. A rejtett introvertáltak észrevétlenül mennek el mellettünk a játszótereken, a középiskolai öltözőkben és Amerika nagy- vállalatainak folyosóin. Néhányan még önmagukat is becsapják mindaddig, amíg közbe nem szól valamilyen életesemény például elbocsátják őket a munkahelyükről, kirepülnek a gyerekeik a családi fészekből vagy örökséghez jutnak. Ekkor lehetőségük nyílik arra, hogy úgy töltsék az idejüket, ahogy valójában szeretnék, és szembesülnek saját valódi természetükkel. Elég megemlítenünk e könyv tárgyát barátainknak és ismerőseinknek, és máris láthatjuk, hogy sok olyan ember tartja magát introvertáltnak, akiről álmunkban sem gondoltuk volna ezt. Nem véletlen, hogy sok introvertált még önmaga előtt is rejtőzködik. Korunk és társadalmunk uralkodó értékrendjét extrovertált ideálnak neveztem el - ez az a mindenütt jelen lévő elképzelés, hogy az ideális én rajong a társas életért, mindig és mindenhol a legjobb akar lenni, és remekül érzi magát a rivaldafényben. Az archetipikus extrovertált cselekszik az elmélkedés helyett, a kockázatot kedveli az óvatosság helyett, és a bizonyosságot a kétségek helyett. Gyorsan szeret dönteni, még ha esetleg rosszul is határoz. Jó csapatjátékos, és társaságban éli az életét. Szereljük azt gondolni, hogy nagyra értékeljük az individualitást, ám legtöbbször csak egyetlen egyéniségtípusnak adózunk csodálattal - annak, aki élvezi, hogy „kifelé él”, és követi az őt körülvevő világ minden rezdülését. Megengedjük persze, hogy létezzenek köztünk tehetséges magányosok, akik garázsokban alapítanak meg új cégeket, és az ő különc természetüket hallgatólagosan el is fogadjuk. Ezek a magányos farkasok azonban kivételek, és közülük is főleg azokat toleráljuk, akik a végén mesésen meggazdagodnak, vagy éppen jó úton haladnak abba az irányba. Az introverzió - testvérkéivel, a túlérzékenységgel, a komolysággal és a bátortalansággal karöltve - napjainkban másodosztályú személyiségvonás, amely valahol a helytelenítendő és a személyiségzavar között lakozik. Az extrovertált ideál világában élő introvertáltak olyanok, mint a férfiak világában élő nők; olyan tulajdonságuk miatt mellőzik őket, amely személyiségük magvát képezi. Az extroverzió igen vonzó személyiségvonás, ám sikerült olyan elnyomó ideológiává fejlesztenünk, melynek, úgy érezzük, alá kell vetnünk magunkat. Az extrovertált ideált rengeteg vizsgálatban dokumentálták már, bár kifejezetten erre fókuszáló kutatási ág nem létezik. A bőbeszédű embereket például okosabbnak, szebbnek, érdekesebbnek és barátként kívánatosabbnak tartjuk.15 Nemcsak a beszéd mennyisége, hanem a sebessége is számít: a gyorsabban beszélő emberekről úgy gondoljuk, jobban értenek az adott dologhoz, és szerethetőbbek, mint lassú beszédű társaink.16 Ugyanez a dinamika érvényes a csoportokra is. A kutatások szerint a pergő beszédű embert okosabbnak tartjuk, mint a szűkszavút17, holott nincs összefüggés aközött, hogy valakinek jó a beszélőkéje és hogy jók az ötletei. Már maga az introvertált kifejezés is stigmatizál. Laurie Helgoe pszichológus egy nem reprezentatív vizsgálatának eredményei18 szerint az introvertáltak élénk kifejezésekkel írták le saját megjelenésüket („zöldeskék szem”, „egzotikus”, „kiálló arccsontú”), ám amikor arra kérték őket, hogy általánosságban írják le, hogy néz ki a tipikus introvertált, akkor jellegtelen, sőt előnytelen képet festettek róla („félszeg”, „seszínű”, „pattanásos”). Ám óriási hibát követünk el, ha gondolkodás nélkül behódolunk az extrovertált ideálnak. Hisz legnagyobb eszméinket, műalkotásainkat és találmányainkat - az evolúciós elmélettől

kezdve Van Gogh napraforgóin át a személyi számítógépig - csendes és elmélyült gondolkodók hozták létre, akik tudták, hogyan hangolódjanak rá belső világukra, és tisztában voltak azzal, milyen kincseket találnak odabent. Ha nem volnának introvertáltak, akkor nem léteznének a világon a következő dolgok: a gravitáció elmélete19 a relativitáselmélet20 A második eljövetel című vers21 Chopin noktürnjei22 Az eltűnt idő nyomában című regény23 Pán Péter24 az 1984 és az Állatfarm25 a Macska - Le a kalappal! Snoopy és Charlie Brown26 a Schindler listája, az E. T. és a Harmadik típusú találkozások című filmek27 a Google28 Harry Potter29 Ahogyan a tudományos újságíró Winifred Gallagher írja: .Annak a hozzáállásnak a dicsősége, amely megáll és kielemzi az ingereket, ahelyett hogy közéjük vetné magát, szorosan összefügg az intellektuális és művészi teljesítménnyel. Sem az E=mc2-e t, sem az Elveszett paradicsomot nem a partik királyai firkantották le.”30 Még a kevésbé nyilvánvalóan introvertált életpályákon is, mint amilyen a pénzügy, a politika vagy az aktivizmus, a komoly előrelépések jelentős részét introvertáltaknak köszönhetjük. Könyvünkben látni fogjuk, hogy olyan személyiségek, mint Eleanor Roosevelt, Al Gore, Warren Buffett, Gandhi és Rosa Parks nem annak ellenére, hanem éppen azért érték el sikereiket, mert introvertáltak voltak. Ám amint azt a Csend felfedi majd, jelenlegi életünk legfontosabb intézményeit azok számára tervezték, akik élvezik a csoportos projekteket és az ingerek sokaságát. Gyermekként azt látjuk, hogy iskolapadjainkat egyre több helyen kis körökben rendezik el, hogy csoportosan tanulhassunk. A kutatások szerint a tanárok túlnyomó többsége úgy véli, hogy az ideális diák extrovertált.31 Olyan tévéműsorokat nézünk, ahol a főhősök nem hétköznapi „gyerekek a szomszédból”, hanem rocksztárok és webes műsorok vezetői, olyan idealizált személyiségek, mint Hannah Montana és az iCarly csapatából Carly Shay. Még a PBS által szponzorált óvodásműsor főhőse, Tudóskölyök Sid is úgy kezdi a napját, hogy táncot jár a többi óvodással. („Ezt nézd, hogy mozgok! Rocksztár vagyok!”) Felnőttként olyan szervezeteknél dolgozunk, melyek ragaszkodnak ahhoz, hogy falak nélküli irodákban, csapatban, olyan főnökök keze alatt tevékenykedjünk, akik a társas készségeket értékelik mindenekfelett. Hogy karrierünk felfelé íveljen, úton-útfélen szégyentelenül hirdetnünk kell elért eredményeinket. A finanszírozott kutatásokat folytató tudósok nagy önbizalommal bíró, gyakran önhitt személyiségek. A művészek, akiknek alkotásai a kortárs múzeumok falait díszítik, pózolnak a kiállításmegnyitókon. Az írókat 

Sir Isaac Newton, Albert Einstein, W. B. Yeats, Frédéric Chopin, Marcel Proust, J. M. Barrie, George Orwell, Theodor Geisel (Dr. Seuss), Charles Schulz, Steven Spielberg, Larry Page, J. K. Rowling.

akikről pedig korábban úgy tudtuk, hogy visszavonuló alkatok - ma publicisták készítik fel a talkshow-kban való szereplésre. (Ön sem tarthatná kezében a könyvemet, ha nem sikerült volna meggyőznöm a kiadómat arról, hogy vagyok eléggé álextrovertált ahhoz, hogy képes legyek részt venni a könyv népszerűsítésében.) Az introvertált olvasók azt is tudhatják, hogy a csendes emberek hátrányos megkülönböztetése valódi lelki fájdalmat is okozhat. Emlékezhetnek, hogy gyermekként hányszor hallhatták szüleiket mentegetőzni az ő szégyenlősségük miatt. („Te miért nem tudsz olyan lenni, mint a Kennedy fiúk?” - nyaggatták egyik interjúalanyomat az elnökkel és családjával szimpatizáló szülei.) Talán rémlik, hogy iskolásként hányszor nógatták őket, hogy „bújjanak már ki végre a csigaházukból”. (E káros kifejezés használói elfelejtik, hogy bizonyos fajok mindenüvé magukkal viszik a házukat vagy a páncéljukat, és hogy sok ember hasonlóan cselekszik.) „Ma is fülembe cseng minden szemrehányás, amelyet gyerekkoromban kaptam, hogy lusta, ostoba, lassú és unalmas vagyok - írja az Introvert Retreat (Introvertált Menedék) levelezőlista egyik tagja. - Mire elég idős lettem ahhoz, hogy rájöjjek, egyszerűen csak introvertált vagyok, már belém ivódott a meggyőződés, hogy valami komoly baj van velem. Bárcsak meg tudnék szabadulni a saját magammal kapcsolatos örökös kételytől!” Felnőttként az introvertáltak bűntudatot érezhetnek, ha egy jó könyv kedvéért lemondanak egy vacsorameghívást. Az is lehet, hogy szeretnek egyedül enni étteremben, és nincs szükségük a szomszéd asztaloknál ülők szánakozó tekintetére. Lehet, hogy számtalanszor kénytelenek voltak végighallgatni, hogy „túl sokat időznek a saját fejükben”. A csendes és elmélkedő emberek gyakran megkapják ezt a minősítést, pedig van rájuk másik szó is: gondolkodó. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen nehéz is az introvertáltaknak felfedezniük a saját tehetségüket, és milyen csodás érzés, ha ez végül mégis sikerül. Több mint tíz éve tartok tárgyalási készséget fejlesztő tréningeket a legkülönbözőbb emberek számára - nagyvállalati jogászoknak és egyetemi hallgatóknak, fedezetialap-kezelő menedzsereknek és házaspároknak. Természetesen az alapokkal kezdünk: hogyan kell felkészülni a tárgyalásra, mikor kell megtenni az első ajánlatot, és mit kell tenni, ha a partner azt mondja, a továbbiakban nincs helye az alkunak. Ám az is segített ügyfeleimnek, amikor feltártuk valódi személyiségüket, és megpróbáltuk abból kihozni a lehető legjobbat. Legelső ügyfelem egy Laura nevű fiatal nő volt. Wall Street-i ügyvéd volt, ám a csendes és álmodozó fajta, aki rettegett a rivaldafénytől, és gyűlölte az agressziót. Valahogy túlélte azt a kálváriát, amit a Harvard jogi kara jelentett számára. Ez egy olyan hely, ahol a tanórákat óriási, akár gladiátorviadalokra is alkalmas amfiteátrumokban tartják. Laura egyszer annyira ideges volt a hely miatt, hogy odafelé menet elhányta magát. Most, már a való világban sem volt biztos abban, hogy olyan erővel lesz képes ügyfeleit képviselni, ahogy azok elvárták. Munkája első három évében Laura még annyira kezdő volt, hogy alkalma sem volt kipróbálni, valóra válik-e félelme. Egy nap azonban az idősebb ügyvéd, akivel együtt dolgozott, szabadságra ment, és Laurára bízta egy fontos tárgyalás lefolytatását. Az ügyfél egy dél-amerikai gyártó cég volt, aki nem tudta fizetni a bankkölcsönét, és ennek átütemezésében reménykedett. A tárgyalóasztal másik oldalán a veszélyeztetett kölcsön tulajdonosa, egy bankárszövetség ült. Laura legszívesebben az asztal alá bújt volna, ám addigra már hozzászokott, hogy legyőzze ilyen irányú késztetéseit. Kívülről határozottan, de

belül idegesen foglalt helyet a tárgyalóasztal központi székében. Oldalán a két ügyfél: az egyik oldalon a cég jogtanácsosa, a másikon pedig a pénzügyi vezető. Ezek az ügyfelek kedvesek voltak Laura szívének: finom modornak, halk szavúak voltak; igencsak különböztek azoktól a világ ura-típusú ügyfelektől, akiket a cég rendszerint képviselt. Laura a jogtanácsossal egyszer elment egy Yankees-meccsre, a pénzügyi vezetővel pedig táskát vásárolni voltak annak nővére számára. Most azonban ezek a nem hivatalos alkalmak, akárcsak a Laura által preferált társasági élet, fényévnyi távolságban voltak. Az asztal túlsó felén kilenc mogorva bankár ült tökéletesre szabott öltönyben és méregdrága cipőkben, és velük a jogászuk, egy szögletes állkapcsú, energikus nő, akin látszott, hogy nem szenved önbizalomhiányban. Hosszú és hatásos beszédet tartott arról, hogy Laura ügyfelei akkor járnának a legjobban, ha egyszerűen elfogadnák a bankárok feltételeit. Amely, mint mondta, kivételesen nagylelkű ajánlat. Mindenki Laura válaszára várt, de ő nem tudott megszólalni. Így hát csak ült ott pislogva, és minden szem rá szegeződött. Ügyfelei zavartan fészkelődni kezdtek. Laura gondolatai a megszokott körben keringtek: túl csendes vagyok az ilyesmihez, túl szerény, túl elmélyült. Elképzelte azt az embert, aki méltóképpen megmenthette volna a helyzetet: valaki, aki merész, behízelgő modorú, ám arra is kész, hogy az asztalra csapjon. A középiskolában az ilyen embert Laurától eltérően „közvetlennek” nevezték volna. Ez volt a legdicsérőbb jelző, amit hetedik osztályos társai ismertek. Értékesebb, mint ha egy lányra azt mondták, hogy „csinos”, vagy egy fiúra, hogy „sportos”. Laura megígérte magának, hogy ezt a napot még végigcsinálja, de holnap nekiáll új hivatást keresni. Ekkor eszébe ötlött, amit már milliószor elmondtam neki: hogy ő introvertált, és hogy különlegesen jó tárgyalási technikái vannak - talán nem olyan szembeszökőek, ám annál félelmetesebbek. Hogy vélhetően mindenki másnál jobban felkészült a tárgyalásra. Hogy beszédmódja csendes, ám határozott, és ritkán beszél meggondolatlanul. Hogy kellemes modora révén erős, sőt akár agresszív álláspontokat is képviselni tud, miközben tárgyilagosan és ésszerűen érvel. Laura tehát elkezdett kérdéseket feltenni - nagyon sokat. És nagyon odafigyelt a válaszokra, ami egy nehéz tárgyalási szituációban kulcsfontosságú. Vagyis végre azt tette, amihez természet adta tehetsége volt. - Menjünk csak vissza egy lépést. Mire alapozzák számadataikat? - kérdezte. - Mi volna, ha így strukturálnánk a kölcsönt? - Vagy így? - Vagy talán másképp? Kérdései először puhatolózóak voltak, de aztán belelendült. Egyre lényegretörőbbeket kérdezett, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy ismeri az ügyet, és nem lehet csúsztatásokkal megfogni. Ugyanakkor hű maradt a saját stílusához; soha nem emelte fel a hangját, és nem vesztette el a méltóságát. Ahányszor csak a bankárok újabb teljesíthetetlen követeléssel álltak elő, Laura megpróbált konstruktív lenni. - Azt mondják, csak ez az egyetlen járható út? Mi lenne, ha másként közelítenénk meg a dolgot? Laura egyszerű kérdései pontosan úgy változtatták meg a szobában uralkodó hangulatot, ahogyan azt a tárgyalási technikákat oktató könyvekben le van írva. A bankárok felhagytak a hangzatos szónoklatokkal és a dominanciájuk látványos fitogtatásával (vagyis mindazzal, amihez Laura a legkevésbé értett), és megkezdődött a tényleges társalgás.

A vita szinte végtelen hosszúnak tűnt, eredmény pedig még mindig sehol. A bankárok egyike újra bepörgött, az asztalra vágta iratait, és kiviharzott a szobából. Laurának a szeme sem rebbent - főleg azért, mert fogalma sem volt arról, hogyan kellene reagálnia. Később valaki azt mondta neki, hogy a kritikus pillanatban az úgynevezett „dzsiudzsicu tárgyalási módszert” alkalmazta. Ám Laura tudta, hogy ő csupán azt csinálta, amit csendes emberként egy nagyszájú világban a maga kárán megtanult. A két fél végül megegyezésre jutott. A bankárok elhagyták az épületet, Laura kedvenc kliensei pedig kimentek a reptérre. Laura hazament, belemerült egy könyvbe, és megpróbálta elfelejteni a nap feszültségeit. Másnap reggel viszont az történt, hogy a bankárok ügyvédje - a szögletes állú, energikus nő - felhívta őt telefonon, és munkát ajánlott neki. „Még sohasem láttam senkit, aki ennyire kedves és egyúttal ennyire kemény lett volna” - mondta. A rákövetkező napon pedig a vezető bankár hívta Laurát, és megkérdezte, hogy jogi cége elvállalná-e a jövőben vállalatának képviseletét. „Olyan emberre van szükségünk, aki segít nekünk összehozni a megállapodásokat anélkül, hogy elszabadulna az egója” - mondta a bankár. Azzal, hogy ragaszkodott a saját finom módszereihez, Laura új üzletet hozott a cégének, és kapott egy munkaajánlatot. És mindehhez nem volt szüksége arra, hogy felemelje a hangját vagy ököllel verje az asztalt. Laura ma már érti, hogy introverziója lényének egyik legfontosabb összetevője, és elfogadja reflektív természetét. Ma már sokkal kevésbé szenved attól a visszatérő gondolattól, hogy túlságosan szerényen és csendesen éli életét. Ma már tudja, hogy képes kiállni magáért, ha úgy hozza a szükség. Mit értek pontosan azon, amikor azt mondom, hogy Laura introvertált? Amikor belekezdtem könyvem megírásába, először azt akartam kideríteni, hogy a kutatók hogyan határozzák meg az introverzió és az extroverzió mibenlétét. Tudtam, hogy 1921-ben megjelent Carl Gustav Jung Lélektani típusok című, nagy hatású könyve32, ami a személyiség legfőbb tényezőjeként bevezette és széles körben népszerűvé tette az introverzió és az extroverzió fogalmát. Jung szerint az introvertáltakat a gondolatok és az érzések belső világa, az extrovertáltakat pedig az emberek és a tevékenységek külső világa vonzza. Az introvertáltak a körülöttük zajló eseményekről általuk alkotott jelentésekre koncentrálnak; az extrovertáltak pedig belevetik magukat ezekbe az eseményekbe. Az introvertáltak akkor töltődnek fel energiával, ha egyedül vannak; az extrovertáltak elemei pedig akkor merülnek le, ha nem élnek elegendő mennyiségű társas életet. Aki töltötte már ki a Jung gondolatain alapuló, a legtöbb egyetem és óriáscég által alkalmazott33 Myers-Briggs-személyiségtesztet, annak ismerősen csengenek ezek az elképzelések. De vajon mit mond erről a modern tudomány? Hamar rájöttem, hogy az introverziónak és az extroverziónak nem létezik általános érvényű definíciója. Ezek nem olyan egyértelmű kategóriák, mint például a „göndör hajú” vagy a „tizenhat éves”, melyek esetében mindenki el tudja dönteni, ki az, aki ide tartozik, és ki az, aki nem. A Big Five („nagy ötös”) személyiségpszichológiai iskola követői (akik szerint öt átfogó személyiségvonás mentén leírható az emberi személyiség) nem azt tekintik introvertáltnak, aki gazdag belső életet él, hanem azt, akiből hiányzik az önérvényesítésre és a sikeres társas életre való képesség. Az

introverziónak és az extroverziónak csaknem annyi meghatározása van, amennyi a témával foglalkozó pszichológusok száma. Ezek a kutatók rengeteg időt töltenek azzal, hogy szőrszálhasogató módon érvelnek az általuk legpontosabbnak vélt definíció mellett. Néhányan úgy gondolják, hogy Jung eszméi mára már elavultak, mások pedig szentül hiszik, hogy ő az igazság egyedüli letéteményese. Mégis létezik számos olyan pont, amelyben a mai pszichológusok egyetértenek. Az egyik, hogy az introvertáltak és az extrovertáltak abban különböznek, hogy mennyi külső inger kell nekik ahhoz, hogy jól érezzék magukat.34 Az introvertáltak kevesebb inger mellett érzik magukat „épp jól” - például ha közeli barátjukkal borozgatnak, keresztrejtvényt fejtenek vagy könyvet olvasnak. Az extrovertáltaknak plusz ingermennyiségre van szükségük, ami olyan tevékenységekből fakadhat, mint új emberek megismerése, síelés a meredek lejtőn vagy a hangerő feltekerése. „A többi ember jelenléte megemeli az agyi aktivitás szintjét - mondja David Winter pszichológus, miközben azt magyarázza, hogy a tipikus introvertált miért tölti idejét azzal, hogy könyvet olvas a tengerparton, ahelyett hogy a sétahajón bulizna. - A többi ember fenyegetést, félelmet, menekülési kényszert vagy éppen szeretetét vált ki, és ezzel izgatólag hat az agyra. Száz könyvvel vagy száz homokszemmel összehasonlítva száz ember nagyon nagy ingermennyiséget jelent.” A pszichológusok nagyrészt abban is egyetértenek, hogy az introvertáltak és az extrovertáltak a munka világában is különbözően működnek. Az extrovertáltak általában hamar nekilátnak a soron következő feladatnak. Gyors (és néha elsietett) döntéseket hoznak, és nem bánják, ha egyszerre több mindennel kell foglalkozniuk és kockázatot kell vállalniuk. Élvezik „a vadászat izgalmát”, miközben a pénzre és a státuszra hajtanak. Az introvertáltak lassabban és megfontoltabban dolgoznak. Szeretnek egyszerre egy feladattal foglalkozni, melyre intenzíven koncentrálnak, és viszonylag védettek a vagyon és a hírnév csábításaival szemben. Személyiségünk társas stílusunkat is meghatározza. Az extrovertáltak életet visznek a baráti vacsorákba, és nagylelkűen nevetnek a vicceinken. Önérvényesítőek, dominánsak és nagy szükségük van mások társaságára. Hangosan tudnak kacagni, és két lábbal állnak a földön. Jobban szeretnek beszélni, mint hallgatni; ritkán akadnak el a mondókájukban, és esetenként olyasmit is kikotyognak, amit eszük ágában sem volt elmondani. Nem bánják, ha konfliktusba keverednek, de rosszul viselik a magányt. Az introvertáltak is rendelkezhetnek jó társas készségekkel, élvezhetik az összejöveteleket és az üzleti tárgyalásokat, ám egy idő után úgy érezhetik, most már jobb volna otthon, pizsamában. Ők azt szeretik, ha társas energiáikat a közeli barátaikra és munkatársaikra, illetve a családjukra fordíthatják. Inkább hallgatnak, mintsem beszélnek; gondolkodnak, mielőtt megszólalnak, és gyakran úgy érzik, hogy írásban jobban ki tudják magukat fejezni, mint szóban. Általában kerülik a konfliktust. Sokukat megrémiszti a csevegés, a mélyenszántó beszélgetéseket azonban módfelett élvezik. Mi az, ami nem jellemző az introvertáltakra? Mindenekelőtt, az introvertált szó nem a remete vagy az embergyűlölő szinonimája.35 Biztosan vannak köztük ilyenek is, de legtöbbjük alapvetően barátságos. Az egyik legemberibb kifejezést - „Csak összekötni!” - a szélsőségesen introvertált E. M. Forster36 írta le abban a regényében, melyben azt próbálja feltárni, miképpen érhetjük el azt az állapotot, amikor „az emberi szeretet felszáll a csúcsra”.37 Továbbá az introvertáltak nem szükségképpen bátortalanok és szégyenlősek. A

bátortalanság nem más, mint a társas elutasítástól és megaláztatástól való félelem38 - az introverzió lényege pedig nem ez, hanem a nem túlingerlő környezet keresése. A szégyenlősség fájdalmas, az introverzió nem. A két fogalmat néha azért szokták összekeverni, mert néha valóban összemosódnak (bár a pszichológusok körében vita folyik arról, hogy milyen mértékben).39 A két tendenciát a pszichológiában vízszintes és függőleges tengelyeken is ábrázolják: a vízszintes tengely jelenti az introvertált-extrovertált spektrumot, a függőleges pedig a szorongó-stabil spektrumot. E modell révén az emberek négyféle személyiségtípusba sorolhatók: nyugodt extrovertáltak, szorongó (vagy impulzív) extrovertáltak, nyugodt introvertáltak és szorongó introvertáltak. Más szóval, ön lehet mondjuk szégyenlős extrovertált, mint a különleges egyéniségű Barbra Streisand, aki egyszerre életművész és szenved bénító lámpalázban; vagy nem szégyenlős introvertált, mint Bill Gates, aki mindig a maga feje után megy, és hidegen hagyja mások véleménye. Lehet persze valaki egyszerre kórosan visszahúzódó és introvertált: T. S. Eliot hírhedten magának való ember volt, és Átokfóldje című versében azt írta: „Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked.”40 Sok tartózkodó ember fordul befelé, részben azért, hogy elmeneküljön a számára mérhetetlen szorongást okozó társas élet elől. Sok introvertált visszavonultsága egyrészt abból a kívülről jövő üzenetből ered, hogy túlzottan elmélkedő hajlamuk nem teljesen normális; másrészt abból, hogy élettani berendezkedésük miatt ódzkodnak a túlságosan ingergazdag környezetektől. Azonban minden különbség ellenére a társas élet során mutatott tartózkodó viselkedés és az introverzió között mégiscsak mélyen gyökerező hasonlóság van. Az üzleti tárgyaláson csendben üldögélő szégyenlős extrovertált nagyon különbözhet a csendes introvertálttól - a szorongó extrovertált egyszerűen fél megszólalni, az introvertált pedig túlingerelt állapotban van -, a külvilág számára azonban egyformának tűnnek. Ez a jelenség jól mutatja, hogy a társasági vezető státusz iránti elvakult tiszteletünk miatt számos jó, okos és bölcs dolgot nem veszünk észre. A tartózkodó és introvertált embereknek számos különböző okuk lehet arra, hogy a színfalak mögött éljék le életüket. Dolgozhatnak feltalálóként vagy kutatóként; foghatják súlyos betegek kezét, vagy lehetnek csendes, kompetens vezetők is. Mindezek önmagukban nem alfa szerepek - ám az ilyen emberek ugyanúgy lehetnek szerepmodellek. Ha még mindig nem vagyunk biztosak abban, hol helyezkedünk el az introvertáltextrovertált spektrumon, akkor az alábbiakban tesztelhetjük magunkat. Igazzal vagy hamissal jelöljük, hogy az alábbi állítások ránk nézve az esetek többségében jellemzőek-e, vagy sem. 1. _____ Jobban kedvelem a négyszemközti beszélgetéseket, mint a csoportos tevékenységeket 2. _____ Jobban szeretem írásban kifejezni magam. 3. _____ Élvezem a magányt. 4. _____ Kevésbé érdekel az anyagi jóllét, a hírnév és a státusz, mint másokat. 5. _____ Nem kedvelem a locsogást, de élvezem, ha elmélyülten társaloghatok a számomra fontos dolgokról. 6. _____ Azt mondják, jó hallgatóság vagyok. 7. _____ Nem vagyok kockázatvállaló típus. 8. _____ Az olyan munkát élvezem, amelybe megszakítások nélkül belemerülhetek.

9. _____ Szűk baráti vagy családi körben szeretem ünnepelni a születésnapomat. 10. ____ Halk szavának és higgadtnak tartanak. 11. ____ Nem szeretem megmutatni a munkámat másoknak addig, amíg el nem készültem vele. 12. ____ Nem szeretem a konfliktusokat. 13. ____ Akkor végzem a legjobb munkát, ha egyedül dolgozom. 14. ____ Rendszerint gondolkodom, mielőtt megszólalok. 15. ____ Kimerülök, ha sokat járok társaságba, még ha élvezem is. 16. ____ Nem mindig veszem fel a telefont, hagyom, hogy üzenetet hagyjanak nekem. 17. ____ Ha választanom kellene, szívesebben töltenék el egy hétvégét úgy, hogy az égvilágon semmit sem csinálok, mint úgy, hogy túl sok dolgot betervezek. 18. ____ Nem szeretem, ha egyszerre többféle dologgal kell foglalkoznom. 19. ____ Könnyen tudok koncentrálni. 20. ____ Iskolai helyzetekben jobban szeretem az előadásokat, mint a szemináriumokat. Minél több állításról érezzük, hogy igaz ránk, vélhetően annál introvertáltabbak vagyunk. Aki nagyjából azonos arányban talált magára nézve igen és nem válaszokat, az valószínűleg „ambivertált” - igen, létezik ilyen szó. Ám még ha minden egyes állítást introvertáltként vagy extrovertáltként válaszoltunk is meg, az sem jelenti, hogy viselkedésünk minden körülmények között megjósolható. Mint ahogy nem minden nő a béke angyala, és nem minden férfi rajong a küzdősportokért, ugyanúgy nem minden introvertált könyvmoly, és nem minden extrovertált „visel lámpaernyőt” a partikon (issza magát olyan részegre, hogy kalapként a fejére húzza azt). Ahogy Jung találóan megfogalmazta: „Tisztán extravertált és introvertált ember nem létezik. Egy ilyen valakinek a bolondokházában volna a helye.”41 Ez részben azért van, mert mindannyian igen komplex egyéniségek vagyunk, és mert az introvertált és az extrovertált embereknek olyan sokféle altípusa létezik. Egy művészi hajlamú amerikai srác például, akinek az apja azt szeretné, hogy vad és verekedős fivéreihez hasonlóan ő is lépjen be a focicsapatba, másként lesz introvertált, mint az a finn üzletasszony, akinek a szülei világítótorony-őrök voltak. (Finnország egyébként híresen introvertált nemzet.42 Egy finn vicc: Honnan tudod, hogy egy finn kedvel téged? Onnan, hogy a te cipődet bámulja a sajátja helyett.) Sok introvertált egyúttal „túlérzékeny” is43, ami költőien hangzik, ám ez egy pszichológiai műszó is. Az, aki az érzékeny fajtából való, az átlagosnál nagyobb valószínűséggel hatódik meg mélyen Beethoven Holdfény szonátájától, egy szép stílusfordulattól vagy egy különösen kedves cselekedettől, illetve másoknál hamarabb lesz rosszul, ha erőszakos vagy csúf dolgot lát, és vélhetően nagyon erős a lelkiismerete. Gyermekkorában sokszor nevezték szégyenlősnek és visszahúzódónak, és a mai napig ideges lesz az olyan helyzetekben, ahol mások megítélik őt - például ha előadást tart, vagy először randevúzik valakivel. A későbbiekben megvizsgáljuk, hogy a tulajdonságoknak ez a látszólag össze nem illő halmaza miként lehet érvényes egyetlen emberre, és hogy miért derül ki gyakran az illetőről az is, hogy introvertált. (Senki sem tudja pontosan, hogy az introvertáltak körében mennyi a szuperérzékeny emberek aránya. Azt azonban tudjuk, hogy az érzékeny emberek 70 százaléka introvertált, a fennmaradó 30 százalék pedig rendre arról számol be, hogy sok egyedüllétre

van szüksége a feltöltődéshez.) Ez az összetettség azt jelenti, hogy a Csendben leírtak közül nem minden vonatkozik minden olvasóra, még akkor sem, ha az illető ízig-vérig introvertáltnak tartja magát. Egyrészt sok időt fogunk tölteni a bátortalanság és az érzékenység tárgyalásával, és lehet, hogy önre egyik tulajdonság sem jellemző. Ezzel nincs semmi gond. Szívlelje meg, ami önre vonatkozik, a többit pedig használja másokkal való kapcsolatának javítására. A Csendben nem fogunk sokat időzni a definíciók világában. A fogalmak pontos meghatározása életbevágó fontosságú a kutatók számára, hiszen vizsgálataik sikere attól függ, képesek-e precízen meghatározni, hol végződik az introverzió, és hol kezdődnek más személyiségvonások, például a szorongó bátortalanság. A Csendben azonban mindenekfelett ezen kutatások gyümölcseivel foglalkozunk. Napjainkra a pszichológusok a neurológusok és fantasztikus agyszkennereik segítségével olyan csodálatos felfedezésekre jutottak, amelyek megváltoztatják a világot, és benne minket is. Választ kaphatunk ilyen és ehhez hasonló kérdésekre: Miért beszédesek egyesek, míg mások fukaron mérik a szót? Miért temetkeznek munkába egyesek, míg mások irodai születésnapi partikat rendeznek? Miért érzik egyesek természetesnek a hatalom gyakorlását, míg mások sem vezetni, sem pedig engedelmeskedni nem akarnak? Lehetnek-e vezetők az introvertáltak? Vajon az extroverzió iránti kulturális vonzódásunk a természet rendje, vagy pedig társadalmilag meghatározott? Evolúciós távlatból szemlélve nyilván oka van annak, hogy az introverzió mint személyiségvonás fennmaradt - de vajon mi ez az ok? Introvertáltként mi a célravezetőbb: ha minden energiánkat olyan tevékenységeknek szenteljük, amelyek természetes módon belőlünk fakadnak, vagy ha egy kissé „megerőszakoljuk” magunkat, miként Laura tette azt a tárgyalóasztalnál? A válaszok meglepőek lehetnek. Ha a könyv elolvasása után csak egyetlen gondolattal is gazdagabb lesz valaki, az reményeim szerint az a felfedezés lesz, hogy mindenkinek joga van hűnek lenni önmagához. Saját tapasztalatból tudom, hogy ez a lehetőség az egész életünket megváltoztatja. Emlékszünk még első ügyfelemre, akiről meséltem - és akit identitásának védelmében Laurának neveztem el? Nos, az a történet valójában rólam szólt. Én voltam saját magam legelső ügyfele.

első rész AZ EXTROVERTÁLT IDEÁL

1.

A „SZERETHETŐ FICKÓ” SZÍNRE LÉP Hogyan vált kulturális eszményképpé az extroverzió? Idegenek kandi és kritikus tekintete. A szemükbe tudsz nézni - büszkén, magabiztosan, félelem nélkül? A WOODBURY SZAPPAN HIRDETÉSE I922-BŐL

Történetünk 1902-ben kezdődik. A színhely a Missouri állambeli Harmony Church, egy apró, nevesincs városka a préri közepén, Kansas Citytől száz mérföldnyire. Ifjú hősünk Dalé, a jóravaló, de félénk gimnazista. A vézna és nyugtalan fiú egy végletekig becsületes, ám örökös pénzzavarban élő sertéstenyésztő gyermeke. Tiszteli a szüleit, de retteg attól, hogy egyszer ő maga is a nyomorúság útjára lép. A fiatalember más dolgoktól is fél: a villámlástól és a mennydörgéstől, a pokolra jutástól, továbbá attól, hogy kulcs- fontosságú pillanatokban egyszerűen megkukul. Az esküvője napjára már-már gondolni sem mer: mi lesz, ha képtelen lesz bármit is mondani majdani menyasszonyának? Egy nap egy Chautauqua szónok vetődik a városkába. Az 1873-ban New York államban útjára indult Chautauqua mozgalom tehetséges szónokokat küld szét szerte az országban, hogy előadásokat tartsanak irodalomról, tudományról és vallásról. E szónokok a nagyvilág ragyogását sugározzák a vidéki amerikaiakra, s szinte bűvös hatalommal igézik meg hallgatóságukat. Történetünk szónoka „kunyhóból a palotába” típusú történetével bűvöli el az ifjú Dale-t: ő maga is szegény sorsú parasztfiúként indult, sivár jövő várt volna rá, ám kitanulta a karizmatikus szónoklás tudományát, és beállt a Chautauqua mozgalomba. Dalé issza minden szavát. Néhány évvel később a fiú ismét a nyilvános beszéd bűvkörébe kerül. Családja új farmra költözik, mindössze három mérföldnyire a Missouri állambeli Warrensburgtól, s így Dalenek lehetősége nyílik arra, hogy főiskolára járjon úgy, hogy nem kell fizetnie a szállásért és az étkezésért. Azt tapasztalja, hogy hallgatótársai vezetőként tekintenek a főiskolai szónokversenyek nyerteseire, és elhatározza, hogy maga is ilyen győztessé válik. Minden versenyre benevez, majd szalad haza gyakorolni. Újra és újra veszít; Dalé makacs és kitartó, de nem született szónoki tehetség. Törekvéseinek gyümölcse azonban lassanként beérik: a szónoki versenyek bajnoka és a főiskola hőse lesz. Hallgatótársai leckéket vesznek tőle; tanítja őket, és ők is nyerni kezdik a versenyeket. Amikor 1908-ban Dalé megkapja diplomáját, szülei még mindig szegények, ám az amerikai gazdaság és az üzleti élet virágzik. Henry Ford T-modelljeit - az „üzlet és élvezet” szlogen jegyében - viszik, mint a cukrot. A családok aj. C. Penney, a Woolworth és a Sears Roebuck üzletláncokba járnak vásárolni. A középosztálybeli otthonokat beragyogja az elektromosság, és a házon belüli vízvezetékek megjelenésével az embereknek nem kell többé az éjszaka közepén az udvar végébejárni. Az újfajta gazdaság újfajta embert kíván - az üzletkötőt, a társaság motorját, olyasvalakit, akinek széles a mosolya, meggyőző a kézfogása, és aki jól kijön a kollégáival, noha túlragyogja őket. Dalé csatlakozik az üzletemberek eme új seregéhez, egyelőre még kicsiny vagyonkával, ám mesteri szónoki képességekkel.

Dalé családneve: Carnegie (eredetileg Carnegey, ám Dalé ezt a híres gyáriparos, Andrew Carnegie iránti tiszteletből megváltoztatta). Pár évnyi robotolás után, melynek során marhahúst árult az Armour and Company cégnél, Dalé beindítja nyilvánosbeszéd-oktatói üzletét. Első tanfolyamát New York City 125. utcájában, az YMCA esti iskolájában tartja. Az akkoriban szokásos kétdolláros óradijat kéri. Az YMCA igazgatója kétli, hogy a nyilvánosbeszéd-kurzus különösebb érdeklődést kelt majd, így nem adja meg ezt az óradíjat. A tanfolyamnak azonban villámgyorsan híre megy, és Carnegie hamarosan megalapítja a Dalé Carnegie Intézetet, azzal a küldetéssel, hogy a korábbi önmagához hasonló félszeg ifjakat segítse sikeres üzletkötővé válni.1 1913-ban kiadja első könyvét a nyilvános beszéd titkairól. Ebben a következőket írja: „Egyes tankönyvek híreszteléseivel ellentétben, a beszéd tudománya nem zártkörű művészet, és nem csak az férkőzhet közel hozzá, aki évek hosszú során át csiszolja a hangját és birkózik a retorika rejtelmeivel.”2 Carnegie szerint napjainkban ezzel a képességgel minden olyan embernek fel kell fegyverkeznie, aki boldogulni akar az üzleti életben. Carnegie eme csodálatos átlényegülése - parasztfiúból üzletkötővé, majd a nyilvános beszéd gurujává - nem más, mint az extrovertált ideál születésének története. Az ő életpályája azt a kulturális evolúciót példázza, ami a huszadik század hajnalán örökre megváltoztatta, kik is vagyunk, és kire tekintünk csodálattal; hogyan viselkedünk egy állásinterjún, és hogyan válogatjuk meg alkalmazottainkat, hogyan udvarolunk, és miképpen neveljük gyermekeinket. Amerika egésze is átváltozott: Warren Susman híres kultúrtörténész szavaival élve a „jellem kultúrájából” a „személyiség kultúrájává” lényegült át.3 Ez a személyes szorongások Pandoraszelencéjét is megnyitotta, olyannyira, hogy azóta is csak kapkodjuk a fejünket a süvítő szélben. A jellem kultúrájának én-ideálja komoly volt, fegyelmezett és tiszteletre méltó. Nem az számított, milyen benyomást keltünk a nyilvánosság előtt, hanem az, hogy hogyan viselkedünk a magánéletben. Maga a „személyiség” szó sem létezett az angol nyelvben egészen a tizennyolcadik századig4; azt pedig, hogy kinek van „jó személyisége”, csupán a huszadik század elején kezdték el firtatni. A személyiség kultúrájának eljövetelekor azonban az amerikaiakat az kezdte érdekelni, vajon milyennek is látja őket a többi ember. A merész és szórakoztató emberek kerültek a társaság központjába. Susman híres megállapítása szerint: „A személyiség kultúrájában megkövetelt társas szerep az előadóművészé volt... Minden amerikai színészként igyekezett megnyilvánulni.” E kulturális evolúció legfőbb hajtóereje Amerika ipari felemelkedése volt. A tágas prérin megbúvó piciny faházak földművelő lakóinak képét rohamos tempóban váltotta fel a metropoliszokban nyüzsgő, az „Amerika üzlete az üzlet!” jelszó jegyében tevékenykedő nemzet tablója. Az ország korai történetében az amerikaiak többsége - akárcsak Carnegie családja - farmon vagy kisvárosban élt, és csupa olyan emberrel találkozott, akit gyermekkora óta ismert. A huszadik század szele azonban a városokba röpítette az embereket. 1790-ben az amerikaiak mindössze három százaléka élt városban, 1840-ben már nyolc százaléka, 1920ban pedig már több mint harmada.5 „Nem élhetünk mindannyian városokban - írta Horace Greeley hírszerkesztő 1867-ben -, mégis úgy tűnik, mindenki erre törekszik.”6 Az amerikaiak egyszer csak azon kapták magukat, hogy immár nem a szomszédjaikkal,

hanem idegenekkel dolgoznak együtt. Állampolgárokból alkalmazottakká váltak, akiknek azon kellett törniük a fejüket, vajon hogyan is keltsenek jó benyomást olyan emberekben, akikkel sem lakóhelyi, sem családi kötelék nem fűzi össze őket. Amint Roland Marchand történész rámutatott: „A férfiak munkahelyi előrelépése vagy egyes dolgozó nők háttérbe szorulása immár nem az urambátyám-rendszer vagy családok közti viszálykodások következménye volt. A kor az üzleti és társas kapcsolatok egyre növekvő mértékű névtelenségét hozta magával. Ebben a világban mindenkinek rá kellett ébrednie, hogy bármi akár a legelső munkahelyi benyomás is - óriási társadalmi különbségek elindítója lehet.”7 Az amerikaiak úgy próbáltak kitörni a rájuk nehezedő társadalmi nyomás alól, hogy jó üzletemberként nem csupán cégük legújabb ketyeréjét, hanem saját magukat is áruba bocsátották. A jellemtől a személyiségig vezető út az önsegítő irodalom változásain keresztül figyelhető meg a legjobban. Épp ez az, amiben Dalé Carnegie is naggyá tudott válni. Az önsegítő könyvek mindig is óriási hatalommal bírtak az amerikai lélek felett. A legkorábbiak vallásos töltetűek voltak, mint például az 1678-as A zarándok útja a jelenvaló világból az eljövendöbé*-, ez a mű arra intette az olvasókat, hogy viselkedjenek rendesen, ha a mennybe óhajtanak jutni. A tizenkilencedik század útmutató kézikönyvei már kevésbé vallásos köntösben léptek színre, ám még mindig a nemes jellem értékéről prédikáltak. E művek a történelmi hősökkel példálóztak - az élen Abraham Lincolnnal, akiről a nép megtudhatta, hogy nem csupán gyújtó hatású szónok volt, hanem - ahogy Ralph Waldo Emerson megfogalmazta - „sohasem élt vissza fel- sőbbségével”9. Egy híres 1899-es kézikönyv, mely a Character: The Grandest Thing in the World (Jellem: A legnagyszerűbb dolog a világon)10 címet viselte, egy félénk bolti eladólány történetével vált ismertté: a leány egy fagyoskodó koldus kezébe nyomta nyomorúságos keresményét, majd elszaladt, nehogy bárki is meglássa, mit tett. Az olvasó megérthette, hogy a leány erkölcsi nagysága nem csupán nagylelkűségében rejlett, hanem abbéli vágyában is, hogy jócselekedete rejtve maradjon. A múlt század húszas éveire azonban a népszerű önsegítő könyvek a belső erényekről a külső sármra helyezték a hangsúlyt: „Tudnunk kell, mit mondunk, ám azt is, hogyan!”, tanácsolta egy útmutató könyvecske. „A hatalom a személyiség megalkotásában rejlik”, vélekedett egy másik. „Mindig úgy irányítsd a viselkedésedet és a szokásaidat, hogy a többiek azt gondolják: »Micsoda szerethető fickó!« - ajánlotta a harmadik -, így fognak személyiségedért tisztelni.”11 A Success magazin és a Saturday Evening Post a társalgás művészetére oktatta olvasóit.12 Orison Swett Marden, a fent említett Character: The Grandest Thing in the World című könyv ihletett szerzője 1921-ben immár a Masterful Personality (Nagyszerű személyiség) című könyvével rukkolt elő. Az efféle útmutatók többsége üzletkötők számára íródott, ám a nőket is arra ösztönözték, hogy sajátítsák el a „lenyűgözés” rejtélyes művészetét13. Egy szépségkalauz azzal érvelt, hogy a húszas évek Amerikájában olyan mértékben gyorsult fél az üzleti versengés, amiről az ifjú hölgyek nagymamái még nem is álmodtak - következésképp a dolgozó nőnek láthatóan karizmatikusnak kell lennie: „Vajon honnan is tudhatnák a szembejövő járókelők, hogy milyen okos és elbűvölő vagy, ha ez nem látszik rajtad első pillantásra?”14 Noha az ilyen tanácsok eredetileg az emberek életét szándékozták jobbá tenni, gyakran még az olyanokat is elbizonytalanították, akiknek az égvilágon semmi bajuk nem volt önmagukkal. Susman összeszámolta a múlt század korai éveinek tanácsadó könyveiben található

leggyakoribb szavakat, és összehasonlította ezeket a tizenkilencedik századi jellemkalauzok szókincsével. A régi könyvek az alábbi területeken javasoltak tudatos fejlesztőmunkát: hazafiasság kötelesség munka jócselekedetek becsület jó hírnév erkölcs udvariasság integritás Az új útmutatók azonban olyan jellemvonásokat ünnepeltek, amelyeket csak jóval körmönfontabb úton lehetett elsajátítani, bármennyire bizonygatta is Dalé Carnegie, hogy ez milyen könnyű. Az alábbi tulajdonságokkal az ember vagy rendelkezett, vagy nem: vonzó lenyűgöző elbűvölő attraktív ragyogó domináns erőteljes energikus Korántsem véletlen, hogy a húszas és harmincas évek Amerikája bálványozta a filmcsillagokat15 - hisz ki más is lehetne a személyes vonzerő modellje, ha nem a mozivászon hőse? Az amerikaiakra - akár akarták, akár nem - a reklámipar is önreprezentációs jó tanácsok özönét zúdította. A korai sajtóhirdetések lényegre törő termékismertetők voltak („ E A T O N FE LFÖ LDI V ÁS ZONP AP Í R : A LEG F RI SS E B B ÉS LE GT IS ZT ÁB B ÍRÓ LAP ”16); a személyiséget megcélzó új hirdetések azonban lámpalázas színészekként kezelték a vevőket, akiket csakis a hirdető terméke menthet meg a csúfos bukástól. Ezek a reklámok leginkább a nyilvánosság rivaldafényére apelláltak, illetve riogattak. „A KÖ R N YE ZET ED N ÉM ÁN MEGÍT É L T ÉG ED ” - figyelmeztetett a Woodbury szappan 1922-ben17. „E P I LLAN AT B AN I S K RIT IK US S ZEME K MÉ REG ET NEK ” - fenyegetett a Williams borotvakrém18. A Madison Avenue reklámügynökségei a házaló ügynököket, üzletkötőket és a középvezetőket célozták meg. A Dr. West fogkefe reklámarca, egy sikeres külsejű férfiú az íróasztal mögött ülve, karját öntelten csípőre téve azt kérdezte a falról: „MEGP RÓB ÁLT AD

M ÁR

V ALAH A

E LAD NI

ÖN M AG AD AT

S A JÁT

MA G AD NA K!

A

KED VE ZŐ

E LSŐ

B ENY OM ÁS AZ EG YE T LEN, AMI AZ Ü ZLET B EN V AG Y A T ÁRS AS ÉLET B EN SIKE RT HO Z. ” 19

A Williams borotvakrém lenyalt hajú, suvickos bajszú arca arra ösztökélte a járókelőt, hogy „Ö NB EC SÜ LÉ ST SU G ÁR O ZZON AZ AR C OD, N E AGG OD ALM AT ! HIS ZEN A KI NÉ ZET ED RŐ L Í T ÉLNE K ME G.” 2 0

Más reklámok a nőket célozták meg. Folyvást arra emlékeztették őket, hogy a randevúzás művészetében nem elég a szépség, a sikerhez vonzó személyiség is szükségeltetik. A Woodbury szappan egy másik reklámremeke az elszontyolodott ifjú hölgy, aki egyedül tér meg otthonába a siralmasan végződött randevú után. „Arra vágyott, hogy sikeres, boldog és hódító legyen” - sopánkodik a reklámszöveg.21 Megfelelő szappan hiányában azonban a társasági élete csúfos kudarc... Tíz évvel később a Lux fertőtlenítő mosószer egy újságban megjelent segélykérő levélke formájában hirdette termékét. A levél címzettje Dorothy Dix, a híres tanácsadónő volt. „Kedves Dix kisasszony! - írta a levél. - Hogyan válhatnék népszerűvé? Eléggé csinos vagyok, és egy kis sütnivalóért sem megyek a szomszédba, de társaságban mindig olyan félénken és elfogódottan viselkedem... Mindig biztosra veszem, hogy nem fognak szeretni... Joan G.” Dix kisasszony röviden és velősen válaszolt. Amennyiben Joan Lux fertőtlenítő mosószert használna a fehérneműje, a függönyei és a kanapépárnái tisztítására, csakhamar „mély, bizonyos belső meggyőződésévé válna, mennyire elragadó személyiség is valójában”.22 Szintén a személyiség kultúrájának újfajta erkölcsét tükrözte az a felfogás, ami az udvarlást is kockázatos színészi teljesítményként értékelte. A jellem kultúrájának társas érintkezésre vonatkozó korlátozó (esetenként elnyomó) szabályai szerint mindkét nem bizonyos fokú tartózkodással végezte násztáncát. A túlságosan hangos nőket szemérmetlennek bélyegezték főleg, ha idegenekre vetettek szemet. Noha a felsőbb osztály hölgyei több beszélgetési szabadsággal rendelkeztek, mint alsóbb osztálybeli nőtársaik, sőt a szellemes társalgás művészetét szinte kötelezően kellett gyakorolniuk, még nekik is igencsak javallott volt, hogy tanuljanak meg elpirulni és lesütött szemmel járni. Az illemtankönyvek arra figyelmeztettek, hogy a házasulandó férfiak még „a leghidegebb tartózkodást is sokkal csodálnivalóbbnak tartják akár a legapróbb illetlen hetyegésnél”. A férfiakat csendes magatartásra intették, mert ez higgadt önuralmat és önmagáért beszélő belső erőt sejtetett. A szégyenlősség önmagában elfogadhatatlan volt, ám a tartózkodást a jólneveltség jelének tekintették. A személyiség kultúrájának hajnalán azonban a formalitások értéke nők és férfiak számára egyaránt elenyészett. A férfiaktól már nem azt várták, hogy körülményesen bókoljanak és komoly szándékukat bizonygassák, hanem hogy a nőkhöz jól értő, nagyvilági emberként tündököljenek. A nők körében túlságosan csendes férfi azt kockáztatta, hogy esetleg ráfogják, talán nem is érdeklődik a női nem iránt. Egy 1926-os szexuális útmutatóban azt olvashatjuk, hogy „a homoszexuálisok mind félénkek, szégyenlősek és visszahúzódóak”. A nőktől is azt vártak, hogy ügyesen egyensúlyozzanak az illendőség és a kacérság keskeny mezsgyéjén. Aki túlságosan ódzkodott a romantikus kalandoktól, könnyen megkaphatta a frigid jelzőt.23 Hamarosan a pszichológia is felfigyelt arra, hogy a sugárzó önbizalom iránti elvárás milyen nagy nyomásként nehezedik az emberekre. 1920-ban Gordon Allport a társas dominancia mérésére kidolgozta a „dominancia-önalávetés” tesztet. „Jelenlegi civilizációnk - írta az egyébként bátortalan és tartózkodó Allport - az erőszakos és rámenős embert díjazza.”24 1921-

ben Carl Gustav Jung is megjegyezte, hogy hanyatlóban van az introverzió státusza. Jung úgy gondolta, hogy az introvertált emberek „a maguk módján a kultúra előmozdítói és nevelők”, akik „egy másik lehetőséget” mutatnak meg nekünk, amelyet „kultúránk fájdalmasan nélkülöz”. Azt is elismerte azonban, hogy „kívülről csak visszafogottság, zárkózottság, részvétlenség vagy bizonytalanság és látszólag alaptalan zavarodottság látható”, ami előhívja „a környezet előítéletét ezekkel a típusokkal szemben”.25 A magabiztos fellépés hiánya azonban sehol nem jelentkezett olyannyira nyilvánvalóan, mint a kisebbrendűségi komplexus nevű új pszichológiai fogalomban. A korabeli népszerű sajtó egyszerűen csak KK-nak nevezte ezt a jelenséget, melyet Alfréd Adler bécsi pszichológus vezetett be a köztudatba az alkalmatlanság érzésének és következményeinek leírására. „Bizonytalannak érzi magát?” - kérdezte címlapján Adler bestsellere, az Emberismeret: gyakorlati individuálpszichológia. „Nyúlszívű?” „Behódoló?” Adler magyarázata szerint minden csecsemő és kisgyermek alacsonyabbrendűnek érzi magát, mivel felnőttek és idősebb testvérek között él, de a fejlődés normális menete során a gyerekek megtanulják, hogyan használják fel ezeket az érzéseket saját céljaik elérésére. Ha azonban homokszem kerül a fejlődés gépezetébe, kialakulhat a rettegett KK - ez pedig komoly hátrány korunk versengő társadalmában. Az amerikaiak szívesen csomagolták összes társas szorongásukat egy pszichológiai tünetegyüttes nett kis díszdobozába. A kisebbrendűségi komplexus csodamagyarázattá nőtte ki magát az élet számos területén - a szerelemben, a gyermeknevelésben és a munka világában egyaránt. 1924-ben a Co/lier's magazin cikket közölt egy nőről, aki nem mert feleségül menni a szerelméhez, mert attól félt, hogy a férfinak KK-ja van, és ezért úgysem viszi majd soha semmire. Egy másik népszerű magazin Az ön gyermeke és az a bizonyos divatos komplexus című cikke elmagyarázta az anyukáknak, hogy mitől alakul ki a KK a gyerekekben, és miképpen lehet ezt megelőzni vagy meggyógyítani. Úgy tűnt, szinte nem is létezik olyan ember, aki ne lenne KK-s. A Colliers magazin még erre is rátett egy lapáttal, amikor kinyilatkoztatta, hogy a KK esetenként a kiválóság jele is lehet: szerintük ugyanis Lincoln, Napóleon, Theodore Roosevelt, Edison, sőt még William Shakespeare is súlyosan KK-s volt. „Nos hát - summázta bölcsességét a magazin -, ha ön jól fejlett kisebbségi komplexust dédelget belül, akkor igazán szerencsésnek mondhatja magát - feltéve, hogy elég erős jellem ahhoz, hogy előnyt kovácsoljon belőle.”26 A cikk reménykeltő hangvétele ellenére a húszas évek nevelési szaktekintélyei nekiláttak a nyertes személyiségű gyer- mek kialakításának. Ugyanezek a szaktekintélyek korábban még a „szexuálisan koraérett” kislányok és a „bűnöző hajlamú” kisfiúk sorsán aggodalmaskodtak, most azonban a pszichológusok, szociális munkások és orvosok hada szinte vezényszóra irányt váltott, és az „alkalmazkodási zavarban szenvedő” gyermekekre vetette vigyázó tekintetét - különösen a bátortalan gyermekekre. A visszahúzódó gyermeket borzalmas veszélyek fenyegetik: lehet, hogy alkoholista lesz, sőt akár öngyilkosságot is elkövethet. A társas és anyagi siker egyetlen záloga a társaságkedvelő személyiség. A szakértők a szülőknek azt tanácsolták, hogy szocializálják jól a gyermekeiket, az iskoláknak pedig azt, hogy ne könyvmolyokat neveljenek, hanem „bátorítsák és támogassák a fejlődő személyiséget”. A pedagógusok lelkesen sorakoztak fel az új zászló alá. 1950-re A Fehér Ház Századközepi Gyermek és Ifjúság Konferenciájának szlogenje így szólt. „Egészséges személyiséget minden gyermeknek.”27

A múlt század közepén a jóhiszemű szülők egyetértettek abban, hogy a csendesség elfogadhatatlan, szociálisnak lenni azonban ideális tulajdonság a fiúk és a lányok számára egyaránt.28 Sokuk a népszerűtlenségtől való félelmében helytelenítette, ha gyermeke magányos és komoly kedvtelést választott, például klasszikus zenét tanult.29 A gyerekek egyre fiatalabb korban váltak iskolássá, s az iskola mindenekelőtt a szocializációt szorgalmazta. Az introvertált gyermekeket gyakran problémás esetként könyvelték el (ezt a helyzetet ma is jól ismerik mindazok, akiknek introvertált gyermekük van). William Whyte 1956-os bestsellere, a The Organization Mán (A szervezet embere) leírja, hogyan működtek együtt szülők és tanárok annak érdekében, hogy megváltoztassák a csendes gyermekek személyiségét. „Johnny nem remekel az iskolában - idézi Whyte az egyik anya szavait. - A tanár elmondta nekem, hogy a gyerek jól szerepel az órákon, de a társas beilleszkedése kívánnivalót hagy maga után. Csupán egy vagy két barátjával játszik, és néha szeret egyedül lenni.” Whyte szerint a szülők örültek a gyermek személyiségébe való iskolai beavatkozásnak. „Néhány furcsa szülőt leszámítva a legtöbben hálásak, hogy az iskola ilyen keményen dolgozik azért, hogy visszaszorítsa az introverzióra való hajlamot és egyéb nemkívánatos rendellenességeket.”30 A szülők, akik elfogadták ezt az értékrendet, semmiképp sem tekinthetők kegyetlennek vagy korlátoltnak: ők csak a „való életre” készítették fel a gyerekeiket. Amikor ezek a gyerekek felnőttek és egyetemre mentek, ugyanezek az elvárások fogadták őket. Az egyetemi felvételiztetők nem a legkiválóbb jelölteket, hanem a legextrovertáltabbakat keresték. Paul Buck, a Harvard igazgatója 1940-ben kijelentette, hogy a Harvardnak el kell utasítania a „túlérzékeny, neurotikus” és „az intellektuálisan túlstimulált” típust az „egészséges, extrovertált” fiúk javára.31 Alfréd Whitney Griswold, a Yale elnöke is úgy vélte, hogy az ideális Yale-diák „nem a bogaras, túlspecializált értelmiségi, hanem a kerek, egész férfi”. Egy másik dékán azt mondta Whyte-nak, hogy a középiskolás jelentkezők szelektálásánál „a józan ész jegyében nemcsak azt kell szem előtt tartani, amit az egyetemek akarnak, hanem azt is, amit négy évvel később a munkaadók fejvadászai keresnek majd.” „A vállalati fejvadászok a belevaló, aktív srácokat akarják - mondta a dékán. - Számunkra tehát a talán kevésbé kiemelkedő tanulmányi átlagú, ám aktív társasági életet élő hallgató az ideális. Nem igazán tudunk mit kezdeni a briliáns észlényekkel.”32 A dékán jól ráérzett, hogy a múlt század derekának alkalmazotti eszményképe nem az elmélyült gondolkodó volt, hanem a jó üzletkötő képességeivel is rendelkező, melegszívű társas lény - még akkor is, ha egész életében a cég műhelyeiben dolgozott, és soha nem találkozott ügyfelekkel. .Akárhányszor csak elhangzik a 'briliáns’ szó - írja Whyte -, azt mindig követi egy ’de’ (például: »Briliáns agyú embereket keressük, de...«), illetve olyan szavak társaságában bukkan fel, mint a 'bogaras', 'különc', 'fantaszta', 'rögeszmés', 'megszállott' stb.” „Ezeknek az embereknek más kollégákkal is kapcsolatot kell majd tartaniuk a vállalatnál - mondta egy cégvezető az ötvenes években az alkalmazásában álló szerencsétlen tudósfigurákra utalva -, és nem árt, ha valamennyire képesek jó benyomást is kelteni.”33 A tudósok feladata nem csupán a kutatás volt, hanem segíteniük kellett az eredmények eladásában is, s ehhez a „Helló, hogy vagy! De örülök, hogy ládák” magatartásra is szükség volt. A vállalatiság ideálját megtestesítő IBM-nél az értékesítési osztály minden reggel összegyűlt, hogy teli tüdőből eldalolja a cég himnuszát, mely a „Mindig csak előre!” címet viselte. A csapat másik reggeli összehangoló dala az Ének az esőben dallamára énekelt „IBM,

eladunk!” című nóta volt. A dalban ilyesféle sorok szerepeltek, mint „IBM, eladunk! Milyen nagyszerű érzés ez! Az egész világ a barátunk!” A vérpezsdítő aktus ezzel a zenés rigmussal zárult: „Mindig vidámak vagyunk, teljes szívvel dolgozunk! IBM, eladunk! IBM, eladunk!”34 Az alkalmazottak ezt követően szétszéledtek, hogy pergő tempóban nekilássanak a vevők hívogatásának. Mindez valóbán azt bizonyította, hogy a Harvard és a Yale nem tévedett abban, hogy csak bizonyos embertípust mozgat meg a munkanap ilyen módon történő indítása. A vállalat többi munkatársának pedig valahogy alkalmazkodni kellett. S ha a gyógyszerfogyasztás történetét jelzésértékűnek tekintjük, azt mondhatjuk, sokan összeroskadtak a rájuk nehezedő hatalmas nyomás alatt. 1955-ben a Carter-Wallace gyógyszercég piacra dobta a Miltown nevű szorongásoldó gyógyszert, és ezzel újraértelmezte a szorongás fogalmát: eszerint a szorongás magától értetődő terméke egy olyan társadalomnak, amely egyszerre könyörtelenül versengő és irgalmatlanul szociális. A Miltownt elsősorban férfiaknak reklámozták, s a szer Andrea Tone társadalomtörténész szerint az amerikai történelem leggyorsabban terjedő fogyasztói árucikkévé vált. 1956-ra már minden huszadik amerikai kipróbálta; 1960-ra pedig az amerikai orvosok által felírt receptek közül minden harmadik Miltown volt, illetve a hasonló jellegű Equanil. „A szorongás és a feszültség korunk természetes velejárói” - szólt az Equanil- reklám.35 A hatvanas évek Serentil nevű nyugtatójának reklámja még erőszakosabban buzdított a társas teljesítmény fokozására: „GY ÓG YS ZE R AZ ALK ALM AT LAN S ÁGÉ R ZÉS OK O ZT A S ZOR O NG ÁS KE ZE LÉS É RE ”.36 Az extrovertált ideál természetesen nem a modern kor terméke. Néhány pszichológus szerint az extroverzió szó szerint beépült a DNS-ünkbe. Kimutatták, hogy ez a személyiségvonás Ázsiában és Afrikában kevésbé elterjedt, mint Európában és Amerikában. Mivel a jelenlegi Amerikát főként bevándorlók utódai lakják, a kutatók szerint feltételezhető, hogy azok, akik világutazásra vállalkoztak, extrovertáltabbak voltak, mint otthon maradó társaik, s így e személyiségvonást utódaikra is átörökítették. „Minthogy a személyiségvonások genetikailag öröklődnek - írja Kenneth Olson pszichológus -, az új földrészre indulók egymást követő hullámai idővel az otthonmaradottaknál vállalkozószelleműbb népességet teremtettek.”37 Az extroverzió iránti rajongásunkat visszavezethetjük a régi görögökre is, akik csodálattal tekintettek a tehetséges szónokokra. Hasonlóképpen említhetjük a rómaiakat is, akiknél az egyik legsúlyosabb büntetés a városból, annak nyüzsgő életéből való száműzetés volt.38 Amerika alapító atyáit is azért tiszteljük, mert nagy hangon szónokoltak a szabadságról: „Szabadságot nekem, vagy halált!” Megemlíthetjük még a korai amerikai vallási megújhodási mozgalmakat is, melyek kereszténysége a tizennyolcadik századi Első Nagy Ébredésből eredt: e mozgalmak sikere is a lelkipásztorok szónoki képességén alapult.39 A lelkészt akkor tekintették sikeresnek, ha alapjában véve tartózkodó és méltóságteljes emberek tömegeit képes volt megríkatni vagy üvöltözésre késztetni. „Nincs fájdalmasabb és elkeserítőbb, mint ha olyan lelkészt látunk, aki kővé meredten álldogál, és úgy kínlódik, mint a matematikus, aki épp a Hold Földtől való távolságát próbálja kiszámítani” - panaszolta egy vallásos újság 1837ben. Amint a fentiek is mutatják, a korai amerikaiak a cselekvést tisztelték, és gyanakvóan tekintettek az intellektusra, mert az értelmiségi létet a nemrég maguk mögött hagyott renyhe

és tehetetlen európai arisztokráciával hozták összefüggésbe.40 Az 1828-as elnöki kampány során John Quincy Adams volt Harvard-professzor és Andrew Jackson, a híres katonai hős került szembe egymással. Jackson kampánya nyíltan rámutatott a kettejük közötti különbségre: John Quincy Adams, aki írni tud. És Andrew Jackson, aki harcolni tud.”41 Vajon ki nyerte meg a kampányt? Ahogy Neal Gabler kultúrtörténész fogalmazott, a harcos legyőzte az írót. (A politikai pszichológusok szerint John Quincy Adams az elnökválasztások történetében ritkán felbukkanó introvertáltak egyike volt.)42 Ezt az előítéletet a személyiség kultúrájának színrelépése csak még tovább fokozta, és a politikusokról és a vallási vezetőkről kiterjesztette a hétköznapi emberekre is. És habár a szappangyárosok vígan profitáltak a sármosság és a karizma dicsőítéséből, az új fejlemény azért mégsem tetszett mindenkinek. „Az egyedi emberi személyiség iránti tisztelet a mélypontjára süllyedt korunkban - írta egy értelmiségi 1920-ban. - S a legironikusabb ebben az, hogy nincs még egy nemzet a világon, amely annyit beszélne a személyiségről, mint mi. Tanintézeteink az »önkifejezés« és az »önfejlesztés« iskolái, ám amikor ezt hangoztatjuk, akkor valójában a sikeres ingatlanügynök személyiségének kifejezésére és fejlesztésére gondolunk.”43 Egy másik kritikus azon a szolgai alázaton kesergett, amellyel a szórakoztatóipar csillagainak hódolnak az amerikaiak: „Meglepő, hogy manapság milyen eltúlzott figyelmet fordítanak a magazinok a rivaldafény világára.” Az ilyesmit húsz évvel korábban, a jellem kultúrájában illetlennek tartották volna; „ma azonban a sztárok oly mértékben vannak jelen hétköznapi életünkben, hogy minden társadalmi rétegben beszédtémává váltak.”44 T. S. Eliot 1915-ben íródott verse, a J. Alfréd Prufrock szerelmes éneke szintén az önbemutatás új kényszeréről lamentál: „készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék”. Míg az előző század költői, mint például Wordsworth 1802-ben, sétáltak, „mint felhő, melyet szél hajt, céltalan, könnyedén”45, vagy a Walden- tó magányánál nyertek enyhülést, akárcsak Thorcau 1845-ben46, Eliot Prufrockja ekképp aggódik: „S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra, S kész meghatározás-hálóját rám veti? Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva, S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott.”47 Csaknem száz év távlatából Prufrock immár a gimnáziumi irodalomkönyv által halhatatlanná tett alakként tekint ránk - a serdülők bemagolják tiltakozó dalát, csak hogy mielőbb elfelejthessék, és a saját online és offline szerepmaszkjuk építgetésével foglalkozhassanak. Ezek a gyerekek olyan világban élnek, ahol a státusz, a jövedelem és az önbecsülés azon az egyetlen képességen múlik, hogy lépést tudnak-e tartani a személyiség kultúrájának követelményeivel. Egyre növekszik rajtuk a nyomás, hogy szórakoztatóak legyenek, jól adják el önmagukat, és ami a legfontosabb - hogy soha senki ne lássa rajtuk, hogy szoronganak. A kilencvenes években az önmagukat bátortalannak tartó amerikaiak aránya a hetvenes évekbeli 40-ről 50 százalékra emelkedett;48 ez vélhetően abból adódik, hogy a félelem nélküli önreprezentáció egyre magasabb mércéjével mérjük magunkat. A „társas szorongásos zavar”- ami lényegében kóros bátortalanságot jelent - napjainkban öt emberből négyet érint.49 A pszichiáterek bibliája, a DSM-IV, azaz a Diagnosztikai és statisztikai kézikönyv legújabb kiadása a nyilvános beszédtől való félelmet patológiásnak tehát nem kellemetlenségnek, hátránynak, hanem betegségnek - tekinti, amennyiben annak

mértéke már veszélyezteti a munkavállaló teljesítményét.50 „Nem elég, ha képes vagy átfogó elemzést készíteni, vagy a számítógép előtt ülve lázasan csodálni egy lenyűgöző regresszióelemzést - mondta az Eastman Kodak egyik vezető menedzsere Dániel Goleman pszichológusnak -, ha közben kiver a víz arra a gondolatra, hogy az eredményeket prezentálni kell majd egy elnökségi ülésen.”51 (Ezek szerint az viszont rendjén van, ha valakit a regresszióelemzéstől ver ki a víz, de lázba jön attól, hogy nyilvános beszédet tarthat.) A személyiség kultúrájának huszonegyedik századi helyzetét talán mégiscsak abból tudjuk megítélni, ha visszatérünk az önsegítő irodalom világához. Egy teljes évszázaddal az után, hogy Dalé Carnegie megtartotta első nyilvánosbeszéd-kurzusát az YMCA-ben, Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket című bestsellere a mai napig a reptéri könyvesboltok kiemelt polcán díszeleg, és vezeti az eladási listákat.52 A Dalé Carnegie Intézet modernizált formában még ma is meghirdeti Carnegie eredeti tanfolyamait, s a tanterv törzsanyaga még ma is a folyékony kommunikáció képességének oktatása. A Toastmasters („Ceremóniamesterek”) nevű, 1924- ben alapított nonprofit szervezet - melynek tagjai hetente találkoznak, hogy gyakorolják a nyilvános beszédet, és melynek vezetője úgy nyilatkozott, hogy „a beszéd nem más, mint üzlet, és az üzlet nem más, mint beszéd”53 - még napjainkban is virágzik, és 113 országban 12 500 tagszervezetet működtet.54 A Toastmasters honlapjának promóciós videója55 bemutat rgy jelenetet, amelyben két kolléga, Eduardo és Sheila a „Hatodik Eves Globális Üzleti Konferencián” ülnek a közönség soraiban, és épp hallgatják, amint egy ideges szónok makogva ad elő egy szánalmas prezentációt. - De jó, hogy én nem ilyen vagyok - suttogja Eduardo. - Viccelsz, ugye? - replikázik Sheila önelégült mosollyal. - Már elfelejtetted a múlt havi prezentációdat, amit azoknak az új ügyfeleknek tartottál? Azt hittem, menet közben elájulsz. - Azért csak nem volt annyira rossz? - De, annyira rossz volt. Nagyon rossz. A rossznál is rosz- szabb. Eduardo láthatóan elszégyelli magát, ám az érzéketlen Sheila e ponton könyörületesnek mutatkozik. - Bár... ezen lehet segíteni. Tudnád te ezt jobban is csinálni. .. Hallottál már a Toastmastersről? Az ifjú és vonzó Sheila végül elvonszolja Eduardót egy Toastmasters-gyűlésre, ahol aztán a hölgy önkéntes gyakorlatban vesz részt. Az „Igaz vagy hamis?” játékban az a feladat, hogy az ötvenfős hallgatóságnak elmesélje élete egy fontos eseményét, s a többieknek el kell dönteni, vajon a sztori igaz-e, vagy sem. - Fogadok, hogy átverek mindenkit - suttog a Sheila Eduardónak a pódium felé lépdelve. Hősnőnk csakhamar szívszorító mesét sző arról, hogy korábban operaénekes volt, ám hosszú vívódás után úgy döntött, családja érdekében feláldozza karrierjét. A jelenet végeztével a ceremóniamester megkérdezi a hallgatóságot, vajon elhiszik-e Sheila történetét. A teremben minden kéz igenlőleg a magasba emelkedik. Ekkor a ceremóniamester Sheilához fordul, és megkérdezi, igaz volt-e a sztori. - Abszolút botfülem van! - kiáltja diadalmasan Sheila. Sheila képmutatónak és csalárdnak tűnik, ám valamiért mégis szeretjük. Csakúgy, mint a húszas évek személyiségkalauzainak olvasói, ő is csupán előrébb akar jutni az irodai ranglétrán.

- Olyan lélekölő verseny folyik a munkahelyemen - vallja meg a kamerának -, hogy állandóan csiszolnom kell a képességeimet. Hogyan is festenek ezek az „állandóan csiszolt” képességek? Olyan tökéletesre kell fejlesztenünk önreprezentációs képességeinket, hogy a többiek gyanakvás nélkül bármit elhiggyenek nekünk? Ki kell tanulnunk a színészmesterség csínját-bínját? Hangunkat, gesztusainkat és testbeszédünket annak szolgálatába kell állítanunk, hogy bármilyen sztorit elmondjunk-eladjunk másoknak? E törekvések jól mutatják, milyen messze - és milyen rossz irányba - távolodtunk a Dalé Carnegie gyermekkorában vallott értékektől. Dalé szülei magas erkölcsi mércével rendelkeztek. Azt kívánták, fiuk a vallás vagy a nevelés terén szárnyaljon magasra, ne az üzleti életben. Valószínűtlen, hogy a Carnegie szülők örömmel játszották volna az „Igaz vagy hamis?” játékot, vagy helyeselték volna fiuk tanácsait azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell másokat arra késztetni, hogy kövessenek minket, és az elvárásaink szerint cselekedjenek. A Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket című könyvben hemzsegnek az olyan fejezetcímek, mint „Tanuld meg, hogyan kelts jó benyomást!” vagy „Hogyan nyerheted meg az embereket ...mégpedig azonnal?”56 Mindez felveti a kérdést: vajon hogyan jutottunk a jellemtől a személyiségig úgy, hogy észre sem vettük, hogy utunk során elvesztettünk valami fontosat?

2. A KARIZMATIKUS VEZETŐ MÍTOSZA A személyiség kultúrája - száz évvel később A társadalom önmagában nem más, mint extrovertált értékekre nevelő erő, és aligha létezett valaha is olyan társadalom, amely ennyire komolyan támogatta volna ezeket az értékeket. Egyetlen ember sem külön sziget, ám John Donne forogna a sírjában, ha meghallaná, mennyire és milyen gyakran visszaélünk ezzel a gondolattal. William Whyte Eladni erény: Élőben Tony Robbinsszal - Izgatott vagy? - ordítja a fülembe egy Stacy nevű fiatal nő, amint átadom neki a jelentkezési lapomat. Mézesmázos kérdése egyetlen nagy felkiáltójellé válik. Bólogatok, és olyan ragyogóan mosolygok, amennyire csak tőlem telik. Az Atlantai Kongresszusi Központ halijában rikoltoznak az emberek. - Mi ez a zaj? - kérdezem. - Hergelik az embereket, hogy nyomuljanak befelé - lelkesedik Stacy. - Ez is az SZFBRE élmény része. - Bíborszínű spirálfüzetet nyújt át nekem, és egy laminált kartonlapot, rajta a nevemmel, amelyet majd hosszú zsinóron a nyakamban fogok viselni. „SZABADÍTSD FEL A BENNED REJLŐ ERŐT!” - hirdetik a spirálfüzet címlapjának hatalmas betűi. „Üdvözlünk Tony Robbins kezdő szintű szemináriumán!” Összesen 895 dollárt gomboltak le rólam azért, hogy - a promóciós anyagok ígérete szerint megtanuljam, hogyan lehetek energikusabb, hogyan vihetek lendületet az életembe, és hogyan győzhetem le félelmeimet. Az igazság azonban az, hogy nem azért vagyok itt, hogy felszabadítsam a bennem rejlő erőt (bár örömmel felcsipegetnék néhány jó tippet), hanem azért, mert ez a szeminárium az extrovertált ideál megértése érdekében tervezett zarándokutam első állomása. Volt szerencsém látni Tony Robbins néhány televíziós beharangozó műsorát - azt állítja, nincs olyan pillanat, hogy az éterben épp ne sugároznának ilyet -, és az az érzésem támadt, hogy személyében a föld egyik legextrovertáltabb emberét tisztelhetjük. Tony azonban nem egy mezei extrovertált. Ő az önsegítés királya! Ügyfeleinek listáján szerepel Clinton elnök, Tiger Woods, Nelson Mandela, Margaret Thatcher, Diana hercegnő, Mihail Gorbacsov, Teréz anya, Serena Williams, Donna Karan - és még ötvenmillió másik ember.1 Az önsegítőipar, melybe amerikaiak százezrei öntik szívüket, lelkűket és évi tizenegymilliárd dollárjukat2, arról szól, hogy felfedezhetjük és kibontakoztathatjuk Ideális Énünket, feltéve, ha megismerjük és hűen követjük X dolog hét elvét és Y dolog három törvényét. Meg akarom tudni, hogy is néz ki pontosan ez a bizonyos Ideális Én. Stacy megkérdezi, hoztam-e magammal ennivalót. Furcsállom kérdését, hiszen ki hozza magával a vacsoráját New Yorkból Atlantába? A hölgy aztán megmagyarázza, hogy nyilván szeretnék majd a hallgatóság soraiban való üldögéléshez élelemmel feltankolni, mivel a következő négy nap során hétfőtől péntekig napi tizenöt órát fogunk dolgozni, reggel nyolctól este tizenegyig, amit csak egy-egy röpke délutáni szünet szakít majd meg. Megtudtam, hogy

Tony végig a színpadon lesz, és úgysem akarok elmulasztani majd egyetlen pillanatot sem. Körbenézek az előcsarnokban. Úgy tűnik, a többiek felkészültebben érkeztek - az előadóterem felé araszolva vidáman lóbálják műanyag szatyraikat, melyek energiadús müzliszeletektől, banántól és pattogatott kukoricától duzzadnak. Felmarkolok a büfében pár szem ütődött almát, és magam is a nagyelőadó felé veszem az irányt. A bejáratnál SZFBREtrikós, átszellemült mosolyú hivatásos üdvözlők hada fogad: szinte az önkívületig boldoggá teszi őket a tény, hogy jövök. Fel-le ugrándoznak, magasra tartott öklükkel a levegőt pumpálják. Nem lehet a terembe jutni anélkül, hogy minimum öt tenyérbe ne csapna bele az ember. Tudom, mert megpróbáltam. Az óriási csarnokban táncosok hada igyekszik bemelegíteni a tömeget Billy Idol Mony Mony című dalára mozogva, mindezt világklasszis erősítőrendszerrel és két óriás Megatron kivetítővel megtámogatva. Olyan szinkronban mozognak, mint egy Britney Spears videó tánckara - vállalati középvezetőnek öltözve. A műsor fő alakja egy enyhén kopaszodó férfiú, feltűrt ujjú fehér ingben, elegáns nyakkendőben, hatalmas mosollyal. Mindennek vélhetően az az üzenete, hogy mi is mind megtanulhatjuk, hogyan járjunk mindennap kirobbanó életkedvvel munkába. A táncmozdulatok annyira egyszerűek, hogy mi is utánozhatjuk őket a padsorokban: ugorj fel és tapsolj kettőn, tapsolj balra, tapsolj jobbra. A Gimme Somé Lovin felhangzásakor sok néző felmászik összecsukható fémszéke tetejére, és ott folytatja az ujjongást és a tapsot. Karomat összefonva, kissé nyűgösen üldögélek a hangzavarban mindaddig, amíg úgy nem döntök, hogy mi történhet, ha csatlakozom, és padtársaimmal együtt fel-le ugrálok magam is. Végre elérkezik a várva várt pillanat: Tony Robbins kirobban a színpadra. Az amúgy is kétméteres ember a Megatron kivetítőn harminc méter magasnak látszik. Gyönyörű, akár egy filmcsillag: hullámos barna haj, fogkrémreklámba illő mosoly, karakteres arcéi. „SZEMTŐL SZEMBEN TONY ROBBINSSZAL!”- ígérte a toborzó reklám, és nem csalás, nem ámítás, tényleg szemtől szemben vagyunk vele. Tony táncol az eufórikus tömeggel. A csarnokban mindössze tíz fok van, Tony mégis csupán rövid ujjú pólót és sortot visel. A közönségből sokan takarót is hoztak magukkal. Valahogy kiszagolhatták, hogy hűtőszekrénybe jönnek okulni. Az alacsony hőmérséklet nyilván azért kell, mert ez van összhangban Tony magas oktánszámú anyagcseréjével. Csak egy új jégkorszak hűthetné le ezt az embert. Ugrál, ragyog és irányít - s mindeközben szemkontaktust tart fenn velünk, mind a háromezernyolcszáz nézővel egyszerre. A hivatásos üdvözlők is elragadtatottan ugrálnak a padsorok közötti folyosókon. Tony kitárja karjait, s mindannyiunkat átölel. Ha Jézus visszatérne a Földre, és kampány körútjának első állomása az Atlantai Kongresszusi Központ lenne, akkor sem képzelhetnénk ennél örömtelibb fogadtatást. Az üdvözölt hangulat még a hátsó sorokban ülőket is magával ragadja. Én is itt ülök, mert csupán 895 dollárt áldoztam a jegyre. Ekképp csupán köznépi résztvevője lehetek e világraszóló eseménynek, szemben a 2500 dolláros Gyémánt Fokozatú Tagokkal, akik az első sorokban ülhetnek, a lehető legközelebb Tonyhoz. Amikor telefonon megvettem a jegyet, a jegyárus kisasszony figyelmeztetett, hogy az első sorokban ülő emberek - akik magát az élő Tonyt láthatják, nem csupán a Megatronra vetített mását - általában sikeresebbek az életben. „Nekik több energiájuk van, ők az élet naposabb oldalán cinek” - magyarázta a hölgy. Nem tudom megítélni, mennyire sikeresek és az élet melyik oldalán élnek hátsó padbéli sorstársaim, csak annyit látok, hogy szinte eszüket vesztik örömükben. A rivaldafényben fürdő Tony

markáns vonásainak láttán visongásban törnek ki, és csápolnak, mintha rockkoncerten lennének. Nem sokra rá magam is követem a jó példát. Egyrészt imádok táncolni, másrészt meg kell vallanom, nem is olyan rossz időtöltés Top 40 klasszikusokra rázni a tömegben. A felszabadított belső erő a magas energiaszintből táplálkozik, tanítja Tony, és már kezdem látni, hogy valóban így van. Nem csoda, hogy az emberek a világ minden sarkából ideutaznak, hogy élőben láthassák őt (mellettem épp egy boldog mosolyú ukrán nő ül, azazhogy ugrál). Megfogadom, ha visszajutok New Yorkba, újrakezdem az aerobicot. Mikor végre elhallgat a zene, Tony beszélni kezd a néphez. Férfiasán érdes-reszelős hangon avatja be rajongóit a „gyakorlati pszichológia” rejtelmeibe. A tanítás lényege, hogy minden tudás haszontalan, ha nem párosul cselekvéssel. E pergő, ám mégis szexis hang hallatán Willy Lomanre gondolok, Az ügynök halála című színdarabból. Szegény Willy, ha ismerted volna Tony tanításait, ma is köztünk lehetnél... A gyakorlati pszichológia működését demonstrálandó Tony felszólít minket, hogy válasszunk párt magunknak, és üdvözöljük egymást úgy, mintha kisebbrendűnek éreznénk magunkat, és félnénk a társas elutasítástól. Én egy atlantai építőmunkással kerülök párba. Lesütött szemmel, óvatosan kezet rázunk az I Want You to Want Me dallamára. Ezután Tony művészien megfogalmazott kérdéseket tesz fel: - Mély volt a légzésed, vagy felszínes? - FELSZÍNES! - üvölti egy emberként a tömeg. - Haboztál, vagy egyenesen a párod felé mentél? - HABOZTAM! - Feszült volt a tested, vagy nyugodt? - FESZÜLT! Ezután Tony arra kér minket, hogy úgy üdvözöljük partnerünket, mintha az első három-öt másodpercben tett benyomás határozná meg, hogy üzletet fog-e kötni velünk az illető. Ha nincs üzlet, „mindenki, aki fontos neked, halálnak halálával hal meg!” Egy kicsit megütközöm azon, hogy Tony az üzleti sikerre helyezi a hangsúlyt, hiszen ez a rendezvény a bennünk rejlő erőről szól, nem pedig az eladásról. Aztán eszembe jut, hogy Tony nem csupán életvezetési tanácsadó, hanem rendkívüli képességekkel megáldott üzletember is; ügynökként kezdte, és mára már hét magáncég elnöke. 3 A Business Week nemrég évi nyolcvanmillió dollárra becsülte a jövedelmét. Most pedig éppen arra törekszik, hogy nagyszerű személyiségének minden erejével megossza velünk üzleti titkait. Nem csupán azt akarja, hogy nagyszerűen érezzük magunkat, hanem hogy energiahullámokat sugározzunk; hogy ne csupán kedveljenek, hanem nagyon kedveljenek bennünket; azt akarja, hogy tudjuk, hogyan adhatjuk el önmagunkat. Amikor a múlt hétvégén erre a szeánszra készültem, kitöltöttem az Anthony Robbins Companies online személyiségtesztjét. A válaszul kapott negyvenöt oldalas, személyre szabott értékelés azt tanácsolta „Susannak” (azazhogy nekem, de úgy volt megfogalmazva, mintha egy képzeletbeli munkaadó értékelné a képességeimet), hogy van még mit fejleszteni az üzleti rábeszélőképességemen. A közönség ismét párokra oszlik, a felek lelkesen mutatkoznak be és rázzák egymás kezét. Az aktus végeztével újra jönnek a kérdések. - Jobban érezted-e magad, igen vagy nem?

- IGEEEN! - Másképpen használtad-e a tested, igen vagy nem? - IGEEEN! -Több arcizmodat használtad-e, igen vagy nem? - IGEEEN! - Egyenesen a partnered felé mozdultál-e, igen vagy nem? - IGEEEN! A gyakorlat egyik célja láthatóan annak bemutatása volt, hogyan befolyásolja a lelkiállapotunk a viselkedésünket és az érzelmeinket. A másik pedig, hogy még a legsemlegesebb társas érintkezésben is hatalmas szerepet játszanak az üzletkötői képességek. Másként fogalmazva: minden találkozásunk kockázatos játék, amelyben megnyerhetjük vagy elveszíthetjük a másik ember jóindulatát. Arra kell törekednünk, hogy társas félelmeinket olyan extrovertált módon kezeljük, amennyire csak lehetséges. Életerősnek és magabiztosnak kell lennünk, nem tűnhetünk bizonytalannak, és mosolyognunk kell, hogy beszélgetőtársaink visszamosolyogjanak ránk. Ha mindezeket betartjuk, akkor jobban érezzük majd magunkat, és ha jobban érezzük magunkat, jobban is adjuk el magunkat. Úgy tűnik, e készségek bemutatására Tony a legalkalmasabb ember. Megfordul a fejemben, hátha titokban extroverzió-fokozó szteroidokat szed. Pszichiátriai szakkifejezéssel élve Tony hipertímiás temperamentumú4, azaz a kirobbanó életkedv, az optimizmus, a túláradó energia és a határtalan önbizalom életre szóló személyiségvonásként van jelen benne - és e tulajdonságait az üzleti életben, elsősorban az értékesítés területén kamatoztatja. Az ilyesfajta ember gyakran a társaság motorja, mint például Tony most a színpadon. Igen ám, de mi van akkor, ha csodáljuk a körülöttünk élő hipertímiás embereket, ám ki vagyunk békülve a magunk nyugodt és szemlélődő személyiségével is? Mi van, ha önmagáért szeretjük a tudást, és nem azért, hogy valamiféle cselekvési tervként szolgáljon? Mi van, ha azt kívánjuk, hogy több, és ne kevesebb szemlélődő ember éljen a világon? Úgy látszik, Tony számított az ilyesfajta kérdésekre: - De hisz én nem is vagyok extrovertált, mondhatná bárki - jelentette ki a szeminárium elején. - Na és? Nem kell extrovertáltnak lenned ahhoz, hogy élőnek érezd magad! Így igaz. Tony szerint azonban mégiscsak úgy kell viselkednünk, mintha azok volnánk, ha nem akarjuk elszerencsétlenkedni üzleti megbeszéléseinket, és nem akarjuk, hogy szeretteink halálnak halálával haljanak meg. Az este csúcspontja a tűzön járás, az egész SZFBRE szeminárium legfontosabb momentuma, melynek során háromméternyi parázságyon kell átsétálnunk anélkül, hogy megégetnénk a lábunkat. Sokan csakis azért jönnek az SZFBRE-re, mert hallottak a tűzön járásról, és maguk is ki szeretnék próbálni. Az elképzelés az, hogy olyan félelemmentes állapotba pörgesd magad, amelyben meg se kottyan, ha 650 fokos tűz égeti a talpadat. Ám a tűzön járás még messze van, addig még órákat töltünk Tony technikáinak gyakorlásával - tornászunk, táncolunk és vizualizálunk. Lassan arra leszek figyelmes, hogy a közönség tagjai egymás után kezdik utánozni Tony arckifejezéseit, és oly ölelően hadonásznak a karjukkal, mintha egy nagy piros pöttyös labdát készülnének elkapni. A hangulat addig fokozódik, míg éjfél felé már fáklyás felvonuláson menetelünk a parkoló irányába, és a tompán pufogó törzsi dobszó ütemére csaknem négyezer torok üvölti, hogy IGEN! IGEN! IGEN!

Igen-igen, dadadammm, igen-igen, dududumm! Így masírozunk. A többiekben láthatóan csak úgy izzik a lelkesedés. Az egész úgy hangzik, mintha egy római hadvezér akarná hírül adni egy városnak, hogy ostromló légiói megérkeztek a várkapu elé. S mit látnak szemeim? A hivatásos üdvözlők, akik reggel még üdvözlő karlengetésekkel és széles mosollyal állták el az előadóterembe vezető ajtókat, mostanra a Lángszőnyeg Őreivé változtak át, és széles mozdulatokkal hívogatják a résztvevőket. A sikeres tűzön járás - legjobb tudomásom szerint - nem elsősorban az elmeállapottól függ, hanem attól, hogy milyen vastag a talpadon a bőr, így tisztes távolból figyelem az eseményeket. Ám láthatólag én vagyok az egyetlen kívülálló. A legtöbb SZFBRE-s harcias kurjantásokkal rohan a tűzbe, és át is megy rajta. - Megcsináltam! Megcsináltam! - üvöltik, amint átértek a túloldalra. Ezzel elérték a Tony Robbins-kedélyállapotot. De vajon mi is ez egészen pontosan? Legfőképpen és mindenekelőtt egy felsőbbrendű állapot - a szöges ellentéte Alfréd Adler kisebbrendűségi komplexusának. Tony az erő szót használja a felsőbbrendű helyett (manapság túl körmönfontak vagyunk ahhoz, hogy az én-felemelésre való törekvésünket annak nevezzük, ami - azaz társadalmi helyzetünk javítására tett erőfeszítésnek). Ám minden, amit Tony tesz, és minden, ami körülveszi őt, a felsőbbrendűségről szól. Kezdve attól, hogy a hallgatóságot „fiúknak és lányoknak” szólítja, folytatva azzal, ahogyan hatalmas házairól és a befolyásos barátairól mesél, egészen addig, hogy - szó szerint - a tömeg fölé tornyosul. Emberfeletti testi mérete is a márkanév szerves része; legsikeresebb könyvének címe Aiuaken the Giant Within (Ébreszd fel a benned lakozó óriást) - mindent elmond erről. Intellektusa magával ragadó. Bár szerinte az emberek túlértékelik az egyetemi oktatás fontosságát (mert az nem tanítja meg a hallgatókat arra, hogyan bánjanak testükkel és érzelmeikkel), és habozik megírni a következő könyvét (mert úgy véli, hogy manapság már nem olvas senki), Tony mégis képes volt arra, hogy falakat rengető showműsor keretében adja át közönségének a tudományos pszichológia vívmányait olyan formában, amivel az emberek azonosulni tudnak. Tony zsenialitásának másik része abban a ki nem mondott ígéretben áll, hogy közönségét is végigvezeti azon az úton, amelyet a kisebbrendűségtől a felsőbbrendűségig ő maga is végigjárt. Nem voltam ám mindig ilyen nagyszerű fiú, mint most - mondja nekünk Tony. Megtudjuk, hogy a mi Tonynk kölyökkorában egy kis tökmag volt. Mielőtt izompacsirta lett volna, túlsúlyos volt. És mielőtt kaliforniai kastélyába költözött volna, olyan csöppnyi lakást bérelt, hogy a fürdőkádban kellett tartania az edényeit. Mindebből egyenesen következik, hogy mi mindannyian túlléphetünk azon, ami visszatart minket, és még az introvertáltak is megtanulhatnak a tűzön járni és örömükben hatalmas IGEN!-t ordítani. Tony kedélyállapotának jelentős részét a jólelkűség teszi ki. Nem volna képes ennyi embert inspirálni, ha nem éreztethetné velük, hogy neki valóban fontos, hogy mindenki felébreszthesse és felszabadíthassa magában a belül szunnyadó erőt. Amikor Tony a színpadon van, mindenki érzi, hogy szívének és energiájának minden melegével énekel, táncol és boldogít. Vannak pillanatok, amikor a tömeg egy emberként áll föl a székből táncolni és énekelni; ekkor csak szeretni tudjuk Tonyt - ahogy oly sokan szerették Barack Obamát is, amikor először hallották arról beszélni, hogy felül kellene emelkedni az amerikai nemzet kék-vörös politikai megosztottságán. Műsora egy pontján Tony arról beszél, mire is vágynak voltaképpen az emberek - Szeretetre, biztonságra, változatosságra és így tovább. Öt a

szeretet motiválja - mondja nekünk, és mi hiszünk neki. Közben azonban más is történik. Tony folyamatosan újabb és újabb összegeket próbál kiszivattyúzni belőlünk. Ő és a SZABADÍTSD FEL A BENNED REJLŐ ERŐT! rendezvény ügynökcsapata mindvégig azon munkálkodnak, hogy a már amúgy is komoly összeget kifizetett résztvevőknek további csábító nevű és keményen beárazott többnapos továbbképzéseket adjanak el. Részt vehetnénk a Sorsfordító Napon potom ötezer dollárért; a Mesteregyetemet tízezerért járhatjuk ki. Negyvenötezer dollárért pedig Platina Tagságot vásárolhatunk, ami arra jogosít minket és további tizenegy Platina Tagot, hogy egzotikus vakációra utazzunk magával Tonyval. A délutáni szünetben Tony a színpadon sétálgat édes-gyönyörű, szőke feleségével, Sagedzsel. Mélyen a szemébe néz, babrálja a haját, a fülébe súg. Én boldog házasságban élek, de Ken most New Yorkban van, én meg itt, Atlantában. Rám tör a magány, ahogy ezt a jelenetet nézem. Vajon mit éreznék akkor, ha szingli lennék, vagy boldogtalan kapcsolatban élnék? „Mohó vágyat” ébresztene bennem - épp olyat, amilyet Dalé Carnegie klasszikus tanácsa szerint az ügynököknek kell keltenie a potenciális vevőkben. S mit tesz isten, a szünet végeztével hosszú videó indul az óriás kivetítőn Tony kapcsolatépítő szemináriumának beharangozására. Egy másik briliánsan felépített szakaszban Tony a szeminárium egy részét annak szenteli, hogy elmagyarázza nekünk, milyen kimondhatatlan előnyökkel jár, ha „megfelelő emberekkel” vesszünk magunkat körül. Ezt követően a személyzet egyik tagja hosszasan ecseteli, miért is jó a negyvenötezer dolláros Platina Tagság. Akik időben bevásárolják magukat a szerencsés tizenkettőbe, csatlakozhatnak a „legkivételesebb csoporthoz”, ami mint megtudjuk - „a krémek krémje”, sőt „az elit elitjének az elitje”. Elképedek azon, hogy a többi SZFBRE-st mennyire nem bosszantják ezek a beetetős technikák, sőt úgy tűnik, észre sem veszik, mennyire túlárazott termékeket kínálnak nekik. Legtöbbjük lábánál már ott hever a bevásárlószatyor, telis-tele a hallban vásárolt kincsekkel, úgymint DVD-k, könyvek és persze Tony fényesen ragyogó, bekeretezendő arcképe. Tonyval azonban az a helyzet - és ez vonzza az embereket az általa kínált termékekhez -, hogy jó üzletemberként mélységes meggyőződéssel hisz mindabban, amit csinál. Nyilvánvaló, hogy semmi ellentmondást nem lát abban, hogy a legjobbat akarja embertársainak, és eközben kastélyban akar lakni. Azt sugallja, hogy nem csupán a saját személyes céljai elérésére használja üzleti képességeit, hanem arra is, hogy segítsen bennünket, hogy mi is olyan sikeresek legyünk, mint ő. S valóban: egy mélységesen introvertált ügynök barátom, aki ma már szintén saját értékesítési szemináriumokat vezet, esküszik arra, hogy Tony nem csupán az üzletét lendítette fel, hanem őt magát is jobb emberré tette. Azt mesélte nekem, hogy amikor látogatni kezdte az SZFBRE rendezvényeket, még arra fókuszált, hogy kivé szeretne válni. Most pedig, saját szemináriumai vezetése közben úgy érzi, már pont az az ember, akivé mindig is válni szeretett volna. „Tony energiát ad nekem - mondja a barátom -, én pedig a színpadról továbbadom ezt másoknak.” A személyiség kultúrájának hajnalán önző okokból ösztönöztek minket arra, hogy extrovertált személyiségekké váljunk. Akkor azt mondták, ez a legjobb módja annak, hogy kitűnjünk névtelen és versengő új társadalmunk embertömegéből. A mai extrovertáltak

azonban nem csupán sikeresebbé, hanem egyúttal sokkal jobb emberré is váltak. Az üzleti sikeresség mai felfogása szerint, ha eladunk valamit, ezzel a világot ajándékozzuk meg. Tony szenvedélyesen vágyott rá, hogy eladjon, és hogy ezrek és ezrek tömjénezzék. Ezt ma már a legmagasabb rendű vezetői képességnek tekintik, nem pedig holmi nárcizmusnak vagy szélhámosságnak. Ha ajellem kultúrájának korában Abraham Lincoln volt az erény megtestesítője, akkor a személyiség kultúrájának Abraham Lincolnja Tony Robbins. S valóban: amikor Tony megemlíti, hogy egyszer megfordult a fejében, hogy indulhatna az elnökválasztási kampányban, a közönség tapsviharban és éljenzésben tör ki. De vajon van-e értelme annak, hogy a vezetői tehetséget automatikusan egy kalap alá vegyük a túlzott extroverzióval? Ezt kiderítendő ellátogattam a Harvard Business Schoolba abba az intézménybe, amely büszkén hirdeti magáról, hogy felismeri és kitanítja napjaink legkiválóbb üzleti és politikai vezetőit.

A karizmatikus vezetés mítosza: A Harvard Business School, és ami mögötte van A Harvard Business School területére lépve az első dolog, ami szemembe ötlik, az, ahogyan az emberek sétálnak. Senki sem kószál, őgyeleg vagy csatangol. Mindenki lendületes léptekkel siet a dolgára. A hallgatók mozgása vibráló szeptemberi elektromossággal tölti be a csípős őszi levegőt. Ha fontos útjaik keresztezik egymást, üdvözlésül nem csupán bólintanak, hanem lelkesen üdvözlik egymást, és kölcsönösen arról érdeklődnek, liogyan telt a nyár - J. P. Morgannal vagy épp himalájai expedícióval. Ugyanígy viselkednek a Spangler Diákközpontban is, ebben a fényűző társasági üvegházban. A Spangler ablakait a mennyezettől a padlóig érő tengerzöld függöny keretezi, a főúri bőrkanapék között óriás Samsung tévék sugározzák némán a kampusz híreit és eseményeit, a fejünk felett óriási magasságból kristálycsillárok füzére ontja a fényt. Az asztalok és a kanapék a terem szélén csoportosulnak, jó rálátást nyújtva a középen húzódó, fényárban úszó „kifutóra”, ahol a fesztelenül parádézó hallgatók látszólag ügyet sem vetnek a rájuk szegeződő tekintetekre. Elegáns lazaságuk csodálattal tölt el. A hallgatók még a környezetüknél is jobban néznek ki, ha ilyesmi egyáltalában lehetséges. Senkin sincs két-három kilónál nagyobb súlyfelesleg; senkinek sem pattanásos a bőre, és senki sem öltözik furcsán. A nők pedig egy vezérszurkoló és az osztályelső tökéletes keverékének tűnnek; jól szabott farmerben, áttetsző blúzban feszítenek, magas sarkú, nyitott orrú szandáljuk vidáman kipeg-kopog a Spangler tükörfényes parketjén. Mintha mindannyian manökenek volnának, de unott, megvető arckifejezés helyett szociálisak és sugárzóan kedvesek. A fiúk simára borotvált arcukkal és atletikus testükkel királyi megjelenésűek, ám barátságosak, akár egy kiscserkész. Az az érzésem, ha bármelyiküket megkérdezném, hol az a hely, ahova igyekszem, feladatuknak éreznék, hogy elvezessenek engem a célhoz, akár ismerik az utat, akár nem. Helyet foglalok egy kisebb csoport mellett, akik épp egy roppant fontos útiterv összeállításán fáradoznak - a HBS- hallgatók állandóan kocsmatúrákat szerveznek, melyek során végigisszák a várost, vagy épp valamely extrém jellegű közös kirándulásuk élményeiről számolnak be. Amikor megkérdezik, mi szél hozott, azt felelem, interjúkat készítek az

introverzióról és extroverzióról szóló könyvemhez. Nem mondom el nekik, hogy egy barátom, aki maga is HBS-hallgató, egyszer „az extroverzió spirituális fővárosának” nevezte az intézményt. Úgy tűnik, ezt mondanom sem kell. - Sok szerencsét ahhoz, hogy egy árva introvertált lelket találj itt - mondja egyikük. - Ez a suli az extroverzióra épült - teszi hozzá a másik. - Az osztályzatod és a társas státuszod függ ettől. Itt egyszerűen ez a norma. Itt mindenki folyton beszél, folyton barátkozik és folyton kocsmába jár. - Hát senki sincs itt a csendesebb fajtából? - kérdezem. Furcsán néznek rám. - Nem hinném - mondja elutasítóan első beszélgetőpartnerem. A Harvard Business School semmiképpen nem nevezhető közönséges helynek. Az iskola már 1908-as alapításának évében - amikor Dalé Carnegie még utazó ügynökként rótta az országutakat, és még három évet kellett várnia arra, hogy megtarthassa első nyilvánosbeszédtanfolyamát - olyan intézményként látta önmagát, amely „olyan vezetőket képez, akik előbbre viszik a világot”.6 Itt végzett George W. Bush; a Világbank elnökeinek, az USA pénzügyminisztereinek és New York City polgármestereinek sora; olyan vállalatok vezérigazgatói, mint a General Electric, a Goldmann Sachs vagy a Procter and Gamble. Néhányan hírhedtté is váltak, mint például Jeffrey Skilling, az Enron-botrány főkolomposa. 2004 és 2006 között a Fortune 500-as vállalatok három legsikeresebb vezetője a HBS diákjainak sorából került ki.7 A HBS diplomásai olyan módokon is befolyásolják az életünket, amikről nem is álmodnánk. Ők döntik el, ki megy háborúba és mikor; ők döntenek a detroiti autóipar sorsáról. Ők mozgatják a szálakat, amikor válság tör ki a Wall Streeten, a Main Streeten vagy a Pennsylvania Avenue-n. Ha a vállalati Amerika alkalmazottai vagyunk, jó esélyünk van arra, hogy a HBS-diplomások még a mindennapjainkat is alakítják: ők döntik el, mennyi magánszféra jár nekünk a munkahelyünkön; hány csapatépítő tanfolyamon kell részt vennünk egy-egy évben, sőt még azt is ők mondják meg, hogy brainstormingok alkalmával vagy csendes magányban születik-e a kreativitás. Ekkora befolyás láttán érdemes bepillantani abba, kik is iratkoznak be ide, és milyen értékek vezérlik őket, amikor diplomával a zsebükben elhagyják az iskolát. Az a diák, aki sok szerencsét kívánt nekem ahhoz, hogy egy árva introvertált lelket is találjak a HBS-en, nyilvánvalóan nem ismerte elsőéves hallgatótársát, Don Chent. Donnal a Spanglerben találkozom, ahol alig pár kanapényira ül a kocsmatúra útitervét kiötlő társaságtól. Dán tipikus HBS-diáknak tűnik: magas, jó modorú, arcéle határozott, a mosolya megnyerő, haja divatos szörfösfrizura. A HBS elvégzése után egy kockázatelemző cégnél szeretne elhelyezkedni. Ám ha egy pár szót beszél vele az ember, mindjárt észrevehető, hogy hangja lágyabb, mint társaié, tekintete egy kicsivel kevésbé határozott, mosolya árnyalatnyit visszafogottabb. Don, ahogy magát viccesen nevezi, „megrögzött introvertált”. Megrögzött, mert minél több időt tölt a HBS-en, annál inkább úgy érzi, meg kellene változnia. Don szeret egymagában tevékenykedni, ez pedig minden, csak nem opció a HBS-en. Napja kora reggel indul, amikor másfél órára összeül tanulócsoportjával - a részvétel kötelező (a HBS-hallgatók még a mosdóba is csoportosan mennek). A délelőttöt kilencven másik diákkal egy nagy előadóterem stadionszerű padsoraiban tölti. A tanár rendszerint azzal indítja az órát,

hogy kijelöl egy hallgatót, aki elővezeti a nap esettanulmányát. Ez többnyire a való életből vett üzleti példa - mondjuk az, hogy egy nagyvállalat vezetője elhatározza, hogy változtat a cég bérezési szerkezetén. Az esettanulmány központi alakját - esetünkben a vállalatvezetőt döntéshozónak nevezik. „Mit tenne, ha ön volna a döntéshozó?” - teszi fel a kérdést a tanár, s a teremben mindenki tudja, hogy ez a helyzet hamarosan be is következik. A HBS oktatási módszere arra épül, hogy a való életben a vezetőknek határozottan kell lépniük, döntéseiket pedig gyakran hiányos információk birtokában kell meghozniuk. A módszer az örök dilemmával játszik: ha nem ismered az összes tényt - márpedig gyakran nem ismered -, vajon vársz-e addig, amíg minden lehetséges adat a rendelkezésedre áll? Másképp fogalmazva: kockáztatod-e habozásoddal, hogy elveszíted mások bizalmát és megakasztod a saját lendületedet? A válasz korántsem nyilvánvaló. Ha szilárd meggyőződéssel, de téves információk alapján döntesz, annak katasztrofális következményei is lehetnek. Ha azonban bizonytalankodsz, fellazul a csapatszellem, a befektetők szétszélednek, céged pedig tönkremegy. A HBS-módszer hallgatólagosan a határozottság mellett teszi le a voksot. Akár tudja a vezérigazgató, melyik út a legjobb, akár nem, mindenképpen cselekednie kell. A HBShallgatóktól okos érvelést várnak. A tanár által találomra kiválasztott hallgató ideális esetben már megvitatta az esettanulmányt tanulócsoportjával, és most készen áll arra, hogy értelmesen elővezesse, mik lennének a döntéshozó legjobb lépéséi. Amikor befejezi a beszédet, a tanár a többiekhez fordul, hogy nyilvánítsanak véleményt. A hallgatók osztályzatai mintegy felerészben, társas státuszuk pedig nagy hányadában attól függ, mennyire vetik bele magukat a csatározásba. Ha a diák gyakran és erőteljesen szólal fel, akkor játékostársnak tekintik; ha nem, akkor a peremre szorul. A diákok többsége könnyen alkalmazkodik ehhez a rendszerhez. Nem így Don. Ő nehezen tud könyökölve utat vágni magának az osztálytermi vita sűrűjében. Vannak órák, ahol szinte meg sem szólal. Csak akkor szeret hozzászólni, amikor úgy érzi, valami lényegeset tud mondani, vagy ha istenigazából nem ért egyet valakivel. Ez ésszerűen hangzik, ám Don úgy érzi, jobban a maga hasznára tudná fordítani a rá jutó felszólalási időt, ha képes lenne könnyedén locsogni. Don HBS-beli barátai, akik hozzá hasonlóan elgondolkodó, reflektív emberek, sok időt töltenek annak megvitatásával, hogyan is kell beszélni az órákon. Mennyi az a megnyilvánulás, ami már túl sok? Mennyi a túl kevés? Mikor ölti egészséges vita formáját az osztálytársakkal való nyilvános szócsata, és mikor válik a pusztán csak a versengést célzó szócsépléssé? Don egyik barátja most épp aggódik, mert a tanára körlevelet írt a csoportnak, melyben azt kérte, hogy aki a való életből vett tapasztalattal rendelkezik a nap esettanulmányával kapcsolatban, az jelezze ezt neki előre. Don ismerőse biztosra veszi, hogy a tanár így próbálja kiszűrni az olyasfajta ostoba megjegyzéseket, amilyeneket ő tett az elmúlt órán. Don egy másik barátjának az a félelme, hogy nem beszél elég hangosan. „Természettől fogva halkan beszélek - mondja -, így hát amikor a hangom mások számára normál erősségűnek tűnik, én magam úgy érzem, hogy kiabálok. Ezen még dolgoznom kell.” Maga az intézmény is próbálja szóra bírni a csendes, visszahúzódóbb diákokat. A tanároknak is megvannak a maguk tanulócsoportjai, ahol különféle technikákat osztanak meg egymással annak érdekében, hogy felrázzák és lázba hozzák a tartózkodókat. Ha ugyanis egy

diák kudarcot vall az osztálytermi felszólalásokkor, az nemcsak az ő hibája, hanem a tanáraié is. „Nagy probléma, ha valaki nem szólal meg a szemeszter végéig - mondja Michel Anteby professzor. - Az azt jelenti, hogy nem végeztem jó munkát.” Az iskola korrepetálást és segítő honlapokat is kínál ahhoz, hogy valaki sikeres szemináriumi szónokká válhasson. Don barátai készségesen eldarálják azokat a tanácsokat, amelyek megragadtak a fejükben: „Beszélj meggyőződéssel. Még ha csak felében-harmadában hiszed is, amit mondasz, akkor is úgy add elő, mintha száz százalékban hinnél benne.” „Ha egyedül készülsz az órára, rossz úton jársz. A HBS-ben semmit sem kell egyedül csinálni. „Ne törd hosszan az agyad a tökéletes válaszon. Sokkal jobb, ha kiállsz, és mondasz valamit, mintha csak hallgatnál.” A HBS újsága, a Harbus ugyancsak ontja a jó tanácsokat, ilyesféle cikkek formájában, mint „Hogyan gondolkodjunk és szónokoljunk jól - élesben!”; „Színpadi készségeid fejlesztése”, illetve: „Arrogáns, vagy egyszerűen csak magabiztos?” A társas időtöltések nem korlátozódnak az osztályteremre. Tanítás után a legtöbben a Spangler éttermében ebédelnek, ami az egyik hallgató szerint „iskolásabb, mint a gimnáziumi menza”. Donnak mindennapos dilemma, hogy visszavonuljon-e a szobájába, hogy egy csendben elköltött ebéddel feltöltődjön, ahogy szíve szerint szeretné, vagy csatlakozzon hallgatótársaihoz? Ha mégis ráveszi magát, hogy a Spanglerbe menjen, ezzel még mindig nem ér véget a társas tortúra. A nap előrehaladtával ugyanis újabb és újabb dilemmák merülnek lel. Felbukkanjon-e a késő délutáni happy hours idején? Csatlakozzon-e az éjszakai duhajkodókhoz? A HBS hallgatói hetente többször csapatostul kisereglenek a városba, mondja Don. A részvétel nem kötelező, de aki nem megy velük, annak megsínyli a társasági élete. - A társasági élet afféle extrém sport itt - meséli Don egyik barátja. - Az emberek állandóan a városba járnak szórakozni. Ha egy este nem mész velük, másnap rögtön megkérdezik: hol voltál? Úgy járok el esténként szórakozni, mintha ez lenne a munkám. - Don észrevette, hogy a társas események (happy hour összejövetelek, vacsorák, ivóversenyek) szervezői a társas hierarchia csúcsán helyezkednek el. - A tanáraink azt mondják, hogy a csoporttársaink azok, akik majd eljönnek az esküvőnkre - mondja Don. - Ha úgy végzed el a HBS-t, hogy nem szőttél kiterjedt kapcsolati hálót magadnak, az olyan, mintha nem is jártál volna ide.” Mire Don este ágyba kerül, már összeesik a fáradtságtól. S néha titkon csodálkozik azon, vajon miért is kell ennyire igyekeznie azon, hogy társasági lényt faragon magából. Don kínaiamerikai, és nemrég nyári munkára utazott Kínába. Megdöbbentette, mennyire mások ott a társas normák, és mennyivel jobban érezte ott magát. Kínában nem az volt a fontos, hogy a saját álláspontját védelmezze, hanem hogy meghallgasson másokat, mások igényeit szem előtt tartva. Úgy érzi, hogy az Egyesült Államokban minden társalgás arról szól, hogy milyen hatékonyan formáljuk élményeinket sztorikká. A kínai ember aggodalmaskodna azon, hogy értelmetlen fecsegéssel rabolja mások idejét. - Azon a nyáron azt mondtam magamnak: most már tudom, miért ők az én népem - mondja Don. Az azonban Kína volt, ez pedig itt Cambridge, Massachusetts. És ba valaki az alapján ítéli meg a HBS-t, hogy mennyire jól készíti fel a diákokat a „való életre”, az megállapíthatja, hogy kitűnően. Don Chen végül is egy olyan üzleti kultúrában fogja használni a diplomáját,

ahol a Stanford Business School egy tanulmánya szerint a folyékony beszédkészség és a szociabilitás a siker legfontosabb előfeltétele.8 Olyan világ ez, mondta egyszer nekem a GE egyik középvezetője, ahol „az emberek még csak találkozni sem akarnak veled, ha nincs nálad egy PowerPoint prezentáció és egy jól előkészített reklámanyag. Még ha csak javaslatot teszel is a kollégádnak, akkor sem ülhetsz le vele csak úgy simán az irodájában, hogy elmondhasd, amire gondolsz. Prezentációt kell készítened, fel kell vázolnod az érveket és az ellenérveket, majd át kell adnod neki egy összefoglalót, amit majd később is tanulmányozhat.” Hacsak valaki nem egyéni vállalkozó vagy távmunkát végez, világunkban a felnőttek irodákban dolgoznak, ahol gondjuk kell hogy legyen arra, hogy néha végigsuhanjanak a folyosón csak azért, hogy melegen és magabiztosan üdvözölhessék kollégáikat. „Az üzleti világ - írja a Wharton Program for Working Professionals egy 2006-os cikke - olyan irodai környezetekből áll, amelyeket egy atlantai vállalati oktató a következőképpen jellemzett: »Itt mindenki tudja, hogy extrovertáltnak lenni fontos, és introvertáltnak lenni káros. Ezért az emberek nagyon keményen dolgoznak azért, hogy extrovertáltnak tűnjenek, akár kényelmes ez számukra, akár nem. Például biztosnak kell lenniük abban, hogy ugyanazt a skót whiskyt isszák, amit a vezérigazgató, és hogy a megfelelő konditerembe járnak edzeni.«”9 Még azok a cégek is kifejezik az extroverzió iránti igényüket, akik sok művészt, tervezőt és egyéb képzeletdús figurát alkalmaznak. „Kreatív embereket akarunk vonzani”, mondta nekem egy vezető médiacég humánerőforrás-menedzsere. Amikor rákérdeztem, milyen is ez a kreatív ember, az igazgatónő egy szívdobbanásnyi idő alatt megadta a választ: "Legyen társaságkedvelő, vicces, és villanyozza fel a gondolat, hogy nálunk dolgozhat.” A Williams Luxus borotvakrém régi hirdetése ma is megállná a helyét az üzletembereknek szánt reklámok között. A CNBC üzleti kábelcsatorna egy hirdetése egy irodai dolgozót mutat be, aki épp most csúszott le egy kitűnő megbízásról: A FŐNÖK Tednek és Alice-nek: - Ted, Alice-t küldöm az üzleti konferenciára, mert ő gyorsabban kapcsol váratlan helyzetekben, mint te. TED: (nem szól semmit) ... A FŐNÖK: - Szóval, Alice, csütörtökön elküldünk téged a... TED: - Nem is kapcsol gyorsabban!10 Más reklámok egészen nyíltan hirdetik, hogy termékeik fokozzák az extroverziót. Az Amtrak vasúttársaság 2000-ben arra biztatta minden utasát: „Utazz el a gátlásaidtól;”11 A Nike részben a „Just Do It” kampány erejének köszönheti, hogy világmárkává vált. 1999-ben és 2000-ben pedig a Paxil nevű pszichotrop gyógyszer a személyiségváltozás hamupipőkeszerű történetei révén ígérte, hogy megszabadítja használóit a „társas szorongásos zavar” okozta nagyfokú bátortalanságtól.12 Az egyik Paxil-reklámban egy jól öltözött üzletember épp kezet ráz egy jól sikerült projekt után. „Érzem a siker ízét” - mondja a felirat. Egy másik reklám megmutatja, mi történik, ha nem szedjük be a gyógyszert: egy üzletember egyedül ül az irodában, ökölbe szorult kezein nyugtatva homlokát. „Többet kellett volna a többiekkel lógnom” - olvashatjuk a hirdetésben. Ám még a Harvard Business School esetében is vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy nincs minden rendben azzal a vezetési stílussal, ahol a gyors és önérvényesítő válaszok értéke felülmúlja a csendes és lassú döntéshozatalét.

Az újonnan felvett hallgatók minden ősszel furfangosan kitalált szerepjátékban, az úgynevezett Sarkvidéki túlélőpróbán vesznek részt. „Október ötödiké, éjjel fél három van közlik a diákokkal -, repülőgépük kényszerleszállást hajtott végre a Laura-tó keleti partján, az Észak-Québec és Üj-Fundland határán elterülő szubarktikus régióban.” A diákokat kis csoportokba osztják, és arra kérik őket, hogy képzeljék el, hogy csoportjuk tizenöt tárgyat mentett ki a repülőgépből - iránytűt, hálózsákot, baltát és így tovább. Ekkor azt a feladatot kapják, hogy rangsorolják e tárgyakat a csoport túlélésének szempontjából betöltött fontossági sorrendjük alapján. A hallgatók először egyénileg, majd csoportosan rangsorolják a holmikat. Miután ezzel elkészültek, összevetik listáikat egy szakértői megoldással, hogy lássák, mennyire teljesítettek jól. Végezetül videofelvételen tekintik meg a csoportos vita menetét, hol mentek jól vagy rosszul a dolgok. A gyakorlat célja a csoportszinergia kialakítása. A szinergia akkor jön létre, ha a csoport magasabb pontszámot ér el, mint az egyes tagok. Ha a csoport bármely tagja jobb teljesítményt nyújt, mint a csoport egésze, az a csoport kudarcát jelenti. A kudarc pedig épp olyankor következik be, ha a diákok túlságosan nagyra értékelik az öntudatos véleménynyilvánítást. Don egy csoporttársa olyan csoportba került, melynek egyik tagja szerencsére nagy tapasztalattal rendelkezett az északi vadonban való túlélés terén. Ez a résztvevő számos jó ötletet javasolt a tizenöt megmentett tárgy rangsorolására. Minthogy azonban túl visszafogottan fejtette ki nézeteit, a csoport nem hallgatott rá. "Akciótervünk azon alapult, amit a fő hangadók javasoltak - meséli Don csoporttársa. - A csendesebb emberek ötleteit nem fogadták el. Az elutasított ötletek segítségével életben maradtunk és megmenekültünk volna, ám az elutasítás oka az volt, hogy a hangadók roppant meggyőzően érveltek. Végül videón visszajátszották nekünk a vitát, amit nagyon kínos volt végignéznünk. ” Könnyen mondhatjuk, hogy a Sarkvidéki túlélőpróba nem más, mint elméleti elefántcsonttoronyban űzött ártatlan játék. Azonban mindannyian fel tudunk idézni olyan élethelyzeteket, ahol a legerőszakosabb vagy a legbeszédesebb ember véleménye érvényesült, és később ez mindenki számára hátrányosnak bizonyult. Lehet, hogy ártalmatlan szituációról volt szó - például arról, hogy a következő szülői értekezlet hétfőn vagy kedden legyen-e. Ám lehet, hogy fontos döntés született ily módon - például amikor az Enron vezérkara válságtanácskozást tartott arról, hogy feltárják-e a közvélemény előtt a könyvelésükben felfedezett üzelmeket. (Az Enron-ügyről a 7. fejezetben lesz részletesebben szó.) Hasonlóan fontos csoporthelyzet az is, amikor az esküdtszék eldönti, hogy börtönbe juttasson-e egy egyedülálló anyát, vagy sem. A Sarkvidéki túlélőpróbáról megkérdeztem Quinn Millst, a HBS professzorát, a vezetési stílusok szakértőjét. Mills udvarias ember, találkozásunk napján halszálkás öltönyt és sárga pöttyös nyakkendőt viselt. Zengő hangját ügyesen használja. „A HBS módszere abból indul ki, hogy a vezetőknek hangadóknak kell lenniük - közölte nyíltan rögtön az elején. - Nézetem szerint ez megfelel a valóságnak.” Mindemellett Mills egy gyakori jelenségre is rámutatott, melyet úgy neveznek, hogy „a győztes átka”. Ha például két vállalatot egy harmadik cég megszerzése során elkap a versenyszellem, és egyre feljebb tornásszák az árat, akkor a tárgyalás immár nem gazdasági tevékenységnek, hanem az egók harcának tekinthető. A nyerő felet az hajtja, hogy

semmiképpen sem engedheti át a zsákmányt az ellenfélnek, ezért akár lehetetlen pénzeket is kifizet érte. „Úgy tűnik, az ilyesféle üzletekben mindig az önérvényesítő emberek viszik a prímet - mondja Mills. - Mindenhol ezt látjuk. Az emberek azt kérdezik: hogyan történhetett ez meg, hogyan fizethettünk ilyen sokat? A válasz rendszerint az, hogy a tárgyaló feleket elragadta a hév, ám ez nem igaz. A helyzetet az önérvényesítő és domináns emberek rontották el. A mi diákjainknál is fennáll ez a kockázat: nagyon jók abban, hogy érvényesítsék a saját nézeteiket. Persze ez nem mindig jelenti azt, hogy a jó irányban haladnak.” Ha feltesszük, hogy a csendes és a hangos embereknek nagyjából ugyanannyi jó (és rossz) ötletük van, akkor valóban aggasztó, hogy mindig a lármás és erőszakos emberek győzedelmeskednek. Ez azzal jár, hogy tengernyi rossz ötletnek engednek teret, sok jó elgondolást pedig porrá zúznak. Még a csoportdinamikai kutatások is azt bizonyítják, hogy pontosan ez történik. Sokat beszélő társainkat okosabbnak tartjuk, mint a hallgatagokat - még akkor is, ha a felsőoktatási felvételi tesztek és az intelligenciatesztek átlagpontszámai ezt nem támasztják alá.13 Egy kísérlet kimutatta, hogy ha két idegen beszélget telefonon, akkor a többet beszélő felet intelligensebbnek, jobb kinézetűnek és szerethetőbbnek tartjuk.14 A bőbeszédűekre hajlamosak vagyunk vezetőként is tekinteni.15 Minél többet beszél valaki, annál jobban magára vonja a csoporttagok közvetlen figyelmét, s emiatt a beszélgetés előrehaladtával egyre jobban magához ragadja a hatalmat.16 Az is segít, ha valaki gyorsan beszél: a pergő szavúakat tehetségesebbnek és vonzóbbnak gondoljuk, mint a hallgatagokat.17 Mindez nagyszerű lenne, ha a több beszéd nagyobb rálátással járna együtt, ám a kutatások azt igazolták, hogy ilyen összefüggés nem létezik. Egy vizsgálatban18 egyetemi hallgatók csoportját arra kérték, hogy közösen oldjanak meg matematikai feladatokat, majd rangsorolják egymást intelligencia és ítélőképesség tekintetében. A legmagasabb pontértékeket következetesen az elsőként és gyakrabban megszólaló hallgatók kapták, még akkor is, ha javaslataik (és matematikai felvételi pontszámaik) semmivel sem voltak jobbak, mint kevésbé beszédes társaiké. Ugyanezek a hallgatók hasonlóan magas értékelést kaptak kreativitásukat és analitikus képességeiket illetően egy másik gyakorlatban, melynek során a csoportnak egy induló cég üzleti stratégiáját kellett kidolgoznia. A kaliforniai Berkeley Egyetem egy közismert vizsgálatában19 Philip Tetlock szervezetpszichológus professzor azt mutatta ki, hogy a televíziós szakértők - azok az emberek, akik azzal keresik kenyerüket, hogy korlátozott információk alapján magabiztos nyilatkozatokat tesznek - rosszabb előrejelzéseket adtak politikai és gazdasági trendekről, mint ha csak véletlenszerűen adtak volna válaszokat. Kiderült, hogy a legrosszabb előrejelzők rendszerint a leghíresebb és legmagabiztosabb emberek - épp azok, akikről a HBScsoportfoglalkozásokon úgy gondolják, hogy természet adta tehetségük van a vezetéshez. Az amerikai hadsereg már nevesítette is a jelenséget, úgy hívják, hogy az abilene-i busz.20 „Minden katonatiszt tudja, mit jelent ez - írta a Yale Alumni Magazinban 2008-ban Stephen J. Gerras nyugalmazott ezredes, a U.S. Army War College viselkedéstudomány-professzora. - A történet szerint egy forró nyári napon egy texasi család ül a tornácon, s egyszer csak valamelyikük megszólal: - Unatkozom. Menjünk el Abilene-be. Amikor odaérnek Abilene-be, valaki azt mondja: - Tudjátok, én nem is akartam idejönni. A következő családtag erre így szól: - Én sem akartam idejönni. Azt hittem, ti akartok - és így tovább. Ha egy katonai csoportban

valaki azt mondja: »Na, épp most szállunk fel az abilene-i buszra«, az olyan, mintha megkondítaná a vészharangot. E kijelentés olyan a katonai kultúrában, amivel akár véget is lehet vetni egy beszélgetésnek.” Az abilene-i busz anekdotája jól rávilágít arra, mennyire hajlamosak vagyunk követni azokat, akik cselekvésre buzdítanak - bármilyen cselekvésre. Ugyanígy hajlamosak vagyunk arra is, hogy a dinamikus szónokoknak nagy hatalmat tulajdonítsunk. Egy sikeres befektető, akit ifjú titánok nap mint nap üzleti ajánlatokkal bombáznak, elmondta nekem, mennyire idegesíti, hogy a munkatársai nem képesek különbséget tenni a jó prezentációs készségek és a vezetői rátermettség között. .Aggaszt, hogy bizonyos emberek azért jutnak hatalomra, mert jó beszédkészséggel rendelkeznek, miközben nincsenek jó ötleteik - mondta « vállalkozó. Nagyon könnyű összetéveszteni a jó smúzolási képességet a tehetséggel. Ha valakiről úgy tűnik, jó előadó és könnyű kijönni vele, máris elnyeri a jutalmát. Miért van ez így? Ezek értékes tulajdonságok, de mégiscsak túlértékeljük az előadói készségeket, miközben szem elől tévesztjük a lényeglátó és kritikus gondolkodást.” A neuroközgazdász Gregory Bems Iconoclast című könyvében ír arról, mi történik, ha a vállalatok túlságosan az előadói készségekre hagyatkoznak annak érdekében, hogy a használhatatlan ötletek közül kiszűrjék a jókat. Berns egy Rite-Solutions nevű szoftvercéget hoz fel példaként, amely alkalmazottaitól azt kérte, hogy egy online ötletbörzén tegyék közzé elképzeléseiket, így könnyebb a stílus helyett az elképzelés lényegére koncentrálni. Joe Marino, a Rite-Solutions elnöke, és Jim Lavoie, a cég vezérigazgatója korábbi tapasztalataik miatt találták ki ezt a rendszert. „Az előző cégemnél - mesélte Lavoie Bernsnek - ha valakinek nagyszerű ötlete támadt, azt mondtuk neki: »Oké, összehozzuk neked, hogy előadhasd a dolgot a 'gyilkos bizottságnak’ - az új ötletek alkalmasságát vizsgáló csoportnak.«” Marino elmondta, mi történt ezután: „Egy programozó fickó előáll egy jó ötlettel. Persze olyan kérdésekkel kezdik bombázni, amelyekről fogalma sincs. Olyanokkal, hogy: mekkora ennek a piaca? Mik a marketingelképzelései? Mik az üzleti tervei? Mennyibe fog kerülni a termék? Ez nagyon lehangoló. A legtöbb ember nem tud választ adni ezekre a kérdésekre. A bizottság nem azoknak adott lehetőséget, akiknek a legjobb ötleteik voltak. Hanem azoknak, akik előadni tudtak a legjobban.” A Harvard Business School beszédalapú vezetői koncepciójával ellentétben a hatékony cégvezérek soraiban számos introvertált embert találhatunk. Ilyen például Charles Schwab; Bill Gates; Brenda Barnes, a Sara Lee vezérigazgatója, és James Copeland, a Deloitte Touche Tohmatsu volt vezetője.21 „A leghatékonyabb vezetők közül, akikkel fél évszázad során volt szerencsém találkozni - írta Peter Drucker menedzsmentguru, egyesek az irodájukba zárkóztak, mások szélsőségesen társaságfüggők voltak. Egyesek gyorsan és impulzívan cselekedtek, mások az örökkévalóságig érlelték döntéseiket... E hatékony embereknek mindössze egyetlen közös személyiségvonásuk volt. Az az egy, amivel egyikük sem rendelkezett. Alig vagy egyáltalán nem voltak karizmatikusak, és köszönő viszonyban sem voltak ezzel a szóval, sem azzal, amit jelent.”22 Drucker állítását támasztja alá, hogy Bradley Agle, a Brigham Young University menedzsmentprofesszora 128 nagyvállalat vezérigazgatóját tanulmányozta, és arra jutott, hogy a vállalat vezetői által karizmatikusnak

tartott vezérigazgatók magasabb fizetést kaptak, ám nem nyújtottak magasabb vállalati teljesítményt.23 Hajlamosak vagyunk túlbecsülni a vezetők társas kompetenciáinak jelentőségét. „Maga a vezetés nagyrészt zárt üléseken vagy távolból, írott vagy audiovizuális kommunikáció útján történik - mondta nekem Mills professzor. - Sohasem nagy csoportok előtt. Valamennyit persze konyítani kell ehhez is; egy nagyvállalati vezető nem teheti meg, hogy benyit egy elemzőkkel teli terembe, majd a félelemtől elsápadva kirohan. De azért nem a népes társas szituációk a jellemzőek. Sok olyan cégvezetőt ismertem, akik nagyon befelé fordulóak voltak, és erőt kellett venniük magukon, hogy nyilvánosság előtt szerepeljenek.” Mills Lou Gerstnerre, az IBM legendás elnökére céloz. „A tanítványunk volt - mondja. Nem tudom, ő hogyan jellemezné önmagát. Nagy beszédeket kell tartania. Meg is tartja ezeket, és közben nyugodtnak tűnik. Nekem azonban az az érzésem, hogy jobban érzi magát kis csoportokban. A legtöbben így vannak ezzel. Nem mindenki. De a túlnyomó többség igen.” Valóban, az ismert menedzsmentelmélet-kutató, Jim Collins egy híres tanulmányában azt írta, hogy a huszadik század végének legjobban teljesítő cégeit olyan emberek működtették, akiket ő „5. szintű vezetőknek” nevez. Ezek a kivételes vezetők nem a személyes varázsukról vagy a karizmájukról voltak híresek, hanem rendkívüli szelídségükről, ami intenzív szakmai akarattal is párosult. Jóból kiváló: a tartós üzleti siker elemei című híres könyvében24 Collins elmeséli Darwin Smith történetét. Smith húsz évig volt a Kimberly-Clark vezérigazgatója, és ő tette a céget a világ egyik vezető papírgyártó vállalatává. Az ő érdeme az is, hogy a Kimberly-Clark részvények a piaci átlagnál négyszer nagyobb hozamot értek el. A halk szavú és visszahúzódó Smith konfekcióöltönyt és ormótlan fekete keretes szemüveget hordott, nyaranta pedig wisconsini farmján tett-vett. Amikor egyszer a Wall Street Journal egyik riportere a vezetési stílusáról faggatta, Smith hosszasan nézte az újságírót, majd egyetlen szóval válaszolt: „Sajátos.” A szelíd magatartás mögött azonban brutális elszántság rejtőzött. Nem sokkal az után, hogy megkapta vezérigazgatói kinevezését, Smith úgy döntött, eladja a cég alaptermékeként ismert felületkezelt papír gyártására szolgáló üzemeket, és a fogyasztói papíriparba fektet be, mert úgy vélte, ez az ágazat nagyobb profitot termel és jobbak a kilátásai. Ezt mindenki óriási tévedésnek gondolta, a Wall Street leminősítette a Kimberly-Clark részvényeket. Ám Smith döntésének eredményeként a cég megerősödött, és hamarosan leelőzte versenytársait. Amikor később Smith-t a stratégiáról faggatták, csak annyit mondott, hogy sohasem szűnt meg azon munkálkodni, hogy megfeleljen a rábízott feladatnak. Collins nem a csendes vezetési stílus előnyeit szándékozott ecsetelni. Kutatásainak kezdetén csupán azt kívánta feltárni, mi jellemzi a versenytársaiknál jobban teljesítő vállalatokat. Összesen tizenegy kiemelkedő cég mélyreható elemzését végezte el. A projekt legelején szándékosan nem fordított figyelmet a vezetési kérdésekre, mert el akarta kerülni a leegyszerűsítő válaszokat. Amint azonban elemezni kezdte a legjobb cégekben fellelhető közös vonásokat, arra a meglepő eredményre jutott, hogy az eredményesség kulcsa a vezérigazgatók természetében rejlik. Kiderült, hogy minden egyes céget ugyanolyan szerény ember vezetett, mint Darwin Smith. Közvetlen munkatársaik az alábbi szavakkal jellemezték ezeket a vezetőket: csendes, szerény, egyszerű, tartózkodó, visszafogott, kedves, jó modorú, hatékony és higgadt.

Egyszerű a tanulság, összegzi Collins. Nem óriásira felfújt személyiségekre van szükségünk, olyan vezetők kellenek, akik nem a saját egojukat építik, hanem a vezetésükre bízott intézményt. Akkor mit csinálnak másképp - és esetenként jobban - az introvertált vezetők, mint az extrovertáltak? Az egyik választ Adam Grant, a Wharton University vezetéstudomány-professzorának munkásságában találjuk, aki hosszú időn át folytatott konzultációkat a Fortune 500-as listájára felkerült cégek vezetőivel és katonai vezetőkkel, a Google-tól az amerikai hadseregig és tengerészeiig. Amikor először beszélgettünk, Grant a Michigani Egyetemen működő Ross School of Business oktatója volt, s ott jutott arra a meggyőződésre, hogy az extroverzió és a vezetési készség együttjárását kimutató kutatások nem tárják fel a teljes igazságot. Grant mesélt nekem az Amerikai Légierő egyik alezredeséről - ez a rang a tábornok alatti szint -, aki több ezer ember feletteseként egy szupertitkos rakétabázis védelméért felelt. Grant szerint ez az ember a legklasszikusabb introvertáltak egyike volt, s egyúttal az általa ismert egyik legjobb vezető is. Ez a férfi úgy érezte, hogy ha túl sokat kell emberekkel foglalkoznia, akkor kevésbé tud fókuszálni, ezért tudatosan igyekezett időt szakítani arra, hogy elvonuljon gondolkozni és feltöltődni. Árnyalatok nélkül, merev arccal, halkan beszélt. Jobban szeretett hallgatni és információt gyűjteni véleményének hangoztatása és a beszélgetés uralása helyett. Mindenki csodálta ezt a parancsnokot, ha megszólalt, mindenki figyelmesen hallgatta. Mindebben eddig semmi különös nincs, hiszen az alárendeltektől elvárható, hogy odafigyeljenek a katonai hierarchia csúcsán álló feletteseikre. Grant szerint azonban ezt a parancsnokot nem pusztán hivatali hatalma miatt tisztelték, hanem vezetési módszerei miatt. Sikerének titka az volt, hogy bátorította a beosztottjait, hogy kezdeményezzenek. Beavatta alárendeltjeit a kulcsfontosságú döntésekbe, használható ötleteiket elfogadta, ám mindvégig egyértelmű volt, hogy a végső hatalom letéteményese ő maga. Nem az érdekelte, hogy érdemeket szerezzen, sőt sokszor az sem, hogy beleszóljon az események menetébe; egyszerűen rábízta a munkát arra, aki a legjobban el tudta végezni azt. Ez azzal járt, hogy másoknak adta ki a legérdekesebb, legjelentősebb és legfontosabb feladatokat is. Még az olyan munkákat is, amelyeket más vezetők maguk végeztek volna el. Vajon miért nem igazolták a kutatások a fenti alezredeshez hasonló emberek tehetségét? Grant úgy vélte, ő rájött erre. Először is, amikor tüzetesen áttanulmányozta a személyiség és a vezetői képesség kapcsolatáról szóló addigi kutatásokat, megállapította, hogy nincs túlnyomóan jelentős összefüggés az extroverzió és a vezetői tehetség között.25 Másodszor, ezek a kutatások gyakran nem a vezetők tényleges eredményességét vizsgálták, hanem azt, hogy az emberek mit gondolnak arról, ki a jó vezető. S jól tudjuk, hogy a személyes vélemények gyakran csupán a kulturális mintákat és beidegződéseket tükrözik. Grant számára azonban az volt a legérdekesebb, hogy a meglévő kutatások nem tettek különbséget azon helyzetek között, amelyekkel egy vezetőnek szembe kell néznie. Lehetséges ugyanis, hogy bizonyos szervezetek vagy területek inkább introvertált, míg mások inkább extrovertált vezetői stílust igényelnek, s ennek feltárására a vizsgálatok nem fordítottak kellő figyelmet. Grantnek volt egy elmélete arról, hogy mely körülmények igénylik az introvertált vezetési stílust. Úgy gondolta, az extrovertált vezetők passzív alkalmazottakkal tudják fokozni a

csoportteljesítményt, az introvertáltak viszont a kezdeményezőbb munkatársakkal való közös munkában hatékonyabbak A feltevés igazolására saját kutatásba26 kezdett két munkatársával Francesca Ginóval, a Harvard Business School professzorával, és David Hofmannal, az Észak-Karolinái Egyetemen működő Kenan-Flagler Business School professzorával. Első vizsgálatukban Grant és munkatársai az öt legnagyobb amerikai pizzaétteremlánc adatait elemezték. Arra az eredményre jutottak, hogy az extrovertált vezetők által működtetett üzletekben a heti profit 16 százalékkal magasabb volt, mint az introvertált vezetők esetében ám csak abban az esetben, ha az alkalmazottak passzív alkatúak voltak, akik kezdeményezőkészség nélkül végezték munkájukat. Az introvertált vezetőkkel épp fordított volt a helyzet: amikor ők aktív alkalmazottakkal dolgoztak, üzletük 14 százalékkal múlta felül teljesítményben az extrovertáltak által vezetett üzleteket. A második vizsgálatban Grant munkacsoportja 163 egyetemi hallgatót egymással versengő csoportokba osztott, és arra kérte őket, hogy tíz perc leforgása alatt hajtogassanak össze minél több pólót. A résztvevőknek nem volt tudomásuk arról, hogy minden csapatban két beépített ember volt. A csapatok némelyikében a beépített emberek passzívak voltak, de követték a vezető utasításait. Más csapatokban a beépített emberek egyike megszólalt: „Kíváncsi vagyok, hogyan tudnánk hatékonyabban elvégezni a feladatot?” A másik beavatott erre azt válaszolta, hogy van egy japán barátja, aki tudja, hogyan lehet gyorsabban összehajtogatni a pólókat. „Elvisz egy vagy két percet, amíg megtanítalak rá benneteket, de nem akarjuk megpróbálni?” - tette fel a kérdést a csoportvezetőnek. Meglepő eredmény született. Az introvertált vezetők 20 százalékkal nagyobb arányban mutatkoztak hajlandónak a javaslat elfogadására, csapataik pedig 24 százalékkal jobb eredményeket értek el, mint extrovertált vezetővel dolgozó versenytársaik. Amikor a tagok nem viselkedtek proaktívan - azaz egyszerűen csak követték a vezetői utasításokat, és nem javasoltak egyéni pólóhajtogató módszereket akkor az extrovertáltak által vezetett csapatok nyújtottak 22 százalékkal jobb teljesítményt. Vajon miért függött a kísérletbeli vezetők hatékonysága attól, hogy csapattagjaik passzívan vagy proaktívan viselkedtek? Grant szerint az introvertált emberek nagyon értenek ahhoz, hogy jó kezdeményezőkészségű alkalmazottakat irányítsanak. Mivel hajlamosabbak meghallgatni másokat, és nem próbálják uralni a társas helyzeteket, ezért nagyobb valószínűséggel hallgatják meg és próbálják ki a hozzájuk érkező javaslatokat. S miután profitálnak követőik tehetségéből, még inkább arra motiválják őket, hogy újabb és újabb ötletekkel álljanak elő. Ekképp valóságos proaktivitási spirál alakul ki. A pólóhajtogató kísérletben a csapattagok nyitott személyiségű és új ötletekre fogékony embernek találták a vezetőt, ami arra sarkallta őket, hogy a hajtogatást is nagyobb igyekezettel végezzék. Az extrovertáltak viszont annyira igyekeznek, hogy rányomják személyiségük bélyegét az eseményekre, hogy fennáll a veszélye annak, hogy elengedik a fülük mellett a jó ötleteket, és ezáltal passzivitásba kényszerítik alkalmazottaikat. „Gyakran előfordul, hogy a vezetők uralják a társalgást - mondja Francesca Gino és akár egyetlen olyan ötletet sem hallgatnak meg, amelyeket munkatársaik megpróbálnak elővezetni.” Természetes inspirálókészségük folytán azonban az extrovertált vezetők jobb teljesítményt tudnak kicsikarni a passzív dolgozókból.27 Ez a kutatási irány ma még gyerekcipőben jár, Grant védnöksége alatt - aki maga is rendkívül proaktív személyiség - azonban vélhetően gyors fejlődésnek indul majd. (Egy

munkatársa szerint Grant az az ember, aki „már huszonnyolc perccel az előtt befejezi a dolgokat, mielőtt az előzetes terv szerint egyáltalán el kellene kezdeni őket”.) Grant azért nagyon lelkes a kapott eredmények miatt, mert eszerint a szervezeti sikeresség zálogát azok a proaktív alkalmazottak jelentik, akik anélkül képesek kihasználni a gyors tempójú, 24/7 típusú üzleti környezet előnyeit, hogy arra várnának, hogy vezetőik megmondják, mit kell tenniük. A vezetők kezében fontos eszköz annak az ismerete, hogyan fokozhatják alkalmazottaik teljesítményét. A cégek számára pedig fontos lenne, hogy a hallgatagokat éppúgy vezető szerepkörökbe juttassák, mint a beszédeseket. Grant szerint a népszerű sajtó folyvást azt szajkózza, hogy az introvertált vezetők gyakorolják a nyilvános beszéd képességét és mosolyogjanak többet. Az ő kutatásai azonban azt mutatják, hogy létezik legalább egy terület - az alkalmazottak kezdeményezőkészségének bátorítása -, ahol az introvertált vezetőknek ki kell használniuk természet adta képességeiket. Az extrovertált vezetők pedig „tartózkodóbb, csendesebb stílust is felvehetnének”- írja Grant. Lehet, hogy meg kellene tanulniuk egy kicsit leülni, hogy mások felállhassanak. Ez pedig nem más, mint amit Rosa Parks tett a maga egyszerű módján. A híres 1955-ös decemberi nap előtt, amikor megtagadta, hogy átadja ülőhelyét a montgomeryi buszon, Rosa Parks már évek óta végzett háttérmunkát a NAACP nevű afrikaiamerikai polgárjogi szervezetnek, ahol sok egyéb mellett az erőszakmentes ellenállás fortélyait is kitanulta. Politikai elköteleződésének megvoltak az előzményei. Az az idő, amikor a Ku-Klux Klán gyermekkori otthona előtt masírozott. Az az idő, amikor bátyja - az amerikai hadsereg közlegénye, aki a második világháború során több fehér bőrű katonatársa életét mentette meg - arra tért haza, hogy otthon leköpdösik. Az az idő, amikor egy tizennyolc éves fekete kifutófiút ártatlanul ítéltek el nemi erőszakért, és villamosszékbe küldték. A NAACP-nál Rosa Parks aktákat rendezgetett, könyvelte a tagdíjbefizetéseket, és mesét olvasott a környékbeli gyerekeknek. Szorgalmasan és becsületesen tevékenykedett, ám senki sem gondolt arra, hogy vezetőnek is alkalmas lenne. Parks vérbeli közlegénynek tűnt. Kevesen tudják, hogy a montgomeryi buszsofőrrel vívott csatája előtt tizenkét évvel egyszer már megmérkőzött ugyanezzel az emberrel, talán épp ugyanezen a buszon. 1943 novemberét írták, és Parks az elülső ajtón szállt fel, mert a busz hátsó része tömve volt. A sofőr, egy James Blake nevű megrögzött fajüldöző felszólította Rose-t, hogy a hátsó ajtót használja, és megpróbálta lelökdösni őt a buszról. Parks megkérte a sofőrt, hogy ne érjen hozzá, majd csendesen hozzátette, hogy magától is leszáll. „Takarodj le a buszomról!” - fröcsögte válaszul Blake. Parks leszállt, ám előtte még szándékosan elejtette a pénztárcáját, és a fehéreknek szánt ülésen ülve szedte össze a szétgurult aprópénzt. „Intuitív módon gyakorolta a passzív ellenállás aktusát, melynek fogalmát Lev Tolsztoj alkotta meg, és Mahatma Gandhi fejlesztette tökélyre”- írja csodálatos Parks- életrajzában a történész Douglas Brinkley.28 Mindez több mint egy évtizeddel az előtt történt, hogy Martin Luther King meghirdette az erőszakmentesség filozófiáját, és még azt is évekkel megelőzte, hogy Parks sajátos módon gyakorolta volna a polgári engedetlenséget. Mint Brinkley írja: „ezek az elvek tökéletes összhangban álltak Parks személyiségével”. Parks annyira undorodott Blake-től, hogy tizenkét éven át soha nem szállt fel az általa vezetett autóbuszra. Aztán egy nap mégis felszállt - Brinkley szerint merő szórakozottságból -

, és az a nap a polgárjogi mozgalom szülőanyjává tette őt. Parks bátor és egyedi tettet hajtott végre azon a napon. Belső ereje azonban akkor mutatkozott meg igazán, amikor törvény elé került az ügy. A helyi polgárjogi vezetők megkeresték őt, és arra biztatták, jelentse fel a buszsofőrt, mert ezzel talán elérheti, hogy megváltozzanak a város közlekedési törvényei. Ezt a döntést nem volt egyszerű meghoznia. Beteg édesanyját kellett eltartania, s a perrel azt kockáztatta, hogy ő is és félje is elvesztik munkájukat. Édesanyja és férje szerint az is benne volt a pakliban, hogy a feldühödött fajgyűlölők felhúzzák a bátor asszonyt a lámpavasra. „Rosa, ez a fehér népség meg fog ölni téged” - figyelmeztette a férje. „Az egy dolog, ha valakit egy buszon történt összetűzés miatt letartóztatnak - írja Brinkley. -Teljesen más viszont az, ha valaki, ahogy Taylor Branch történész írja, tudatosan visszatér a tiltott zónába.” Személyisége azonban tökéletes felperessé tette Parksot. Rosa nem csupán hívő keresztény volt, nem csupán mintapolgár, hanem nemes lelkű ember is. „Rossz emberbe kötöttetek bele!” - mondogatták a buszokat bojkottálók, akik mérfölde- ket gyalogoltak a munkahelyükre és az iskolába. A mondat mozgalmi hívószóvá vált. A szólás hatalma épp paradox mivoltában rejlett. Ezt általában akkor mondják, ha valaki egy igazi nehézfiúval, egy erőszakos hatalmaskodóval kerül váratlan összetűzésbe. Parks nem volt ilyen, ám épp csendes ereje tette félelmetessé. „A szlogen arra emlékeztetett, hogy a bojkottot kirobbantó asszony az a fajta halk szavú mártír, akit nem hagy cl a Jóisten” - írta Brinkley. Eltartott egy ideig, amíg Parks döntésre jutott, ám végül beleegyezett, hogy pert indít. Még arra is vállalkozott, hogy részt vegyen a tárgyalás előestéjén tartott gyűlésen, ahol egy ifjabb Martin Luther King nevű fiatalember, az újonnan alakult Montgomery Haladás Egyesület elnöke felszólította Montgomery fekete közösségét, hogy bojkottálják a városi buszokat. „Mivel a pernek be kellett következnie - mondta King a tömegnek -, boldog vagyok, hogy ez olyan asszonnyal történik, mint Rosa Parks, akinek tisztességéhez a leghalványabb kétség sem fér. Mindannyian tudjuk, milyen nemes jellem. Parks asszony szerény, hiteles és tisztességes.” Parks még ugyanabban az évben beleegyezett, hogy Kinggel és más polgárjogi vezetőkkel pénzgyűjtő előadókörútra induljon. Egész idő alatt álmatlanság, gyomorgörcs és hon- vágy gyötörte. Ám személyesen találkozhatott példaképével, Eleanor Roosevelttel, aki egy vezércikkben így emlékezett meg találkozásukról: Rosa Parks „csendes, nemes lelkű asszony, s nehéz elképzelnünk, hogyan volt képes ilyen pozitív és független helytállásra”. Amikor egy évvel később a bojkott véget ért, és a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy fehérek és feketék együtt utazhatnak, a sajtó megfeledkezett Parksról. A New York Times két teljes címoldalt szentelt King dicsőítésének, melyben Rosát meg sem említették. Más újságok lefényképezték a bojkott vezetőit, amint a buszok előtt ültek, ám Rosát nem hívták meg, hogy üljön közéjük. O nem bánta mindezt. Az integrált autóbuszok avatásakor otthon maradt beteg édesanyját ápolni. Parks története jó példa arra, hogy a történelem során mindig is voltak olyan vezetők, akik kerülték a rivaldafényt. Bizonyos értelmezések szerint például Mózes sem volt az a rámenős, beszédes típus, aki kocsmatúra-útvonalakat állított volna össze vagy csoportos viták során hevesen védte volna igazát a Harvard Business School előadótermeiben. Épp ellenkezőleg: mai mércével mérve kirívóan félénknek mondhatnánk, Mózes negyedik könyve szerint

„alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb” (4Móz 12:3). Amikor az Úr égő csipkebokor formájában megjelent neki, Mózes épp sógorának dolgozott pásztorként; még ahhoz sem volt elég ambiciózus, hogy saját birkanyája legyen. S gondoljuk, kapva kapott a lehetőségen, amikor a Teremtő megvilágosította, hogy ő lesz a zsidó nép felszabadítója? Küldj mást helyettem, mondta. „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból? (2Móz 3:11) - szabadkozott Mózes. - Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesen szóló. Ezelőtt sem voltam az, de azóta sem vagyok, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok én.” (2Móz 4:10) Mózes csak akkor vállalta a küldetést, amikor az Úr melléje rendelte extrovertált fivérét, Aront. Mózes lett a beszédíró, a kulisszák mögötti irányító, Cyrano de Bergerac; Aron lett a projekt nyilvános arca. „Ö majd beszél helyetted a néppel. Ő lesz a te szád, te pedig istenként állsz mellette” - mondta az Úr. (2Móz 4:16) Áron segítségével Mózes kivezette a zsidókat Egyiptomból, gondoskodott róluk a sivatagban negyven éven át, és lehozta a Sínai-hegyről a Tízparancsolatot. Mindehhez klasszikusan az introverzióhoz társított tulajdonságokból merített erőt: felment a hegyre, hogy megkeresse a bölcsességet, majd két kőtáblára gondosan lejegyezte mindazt, amit odafent tanult. A kivonulás történetéből hajlamosak vagyunk kihagyni Mózes valódi személyiségét. (Cecil B. DeMille klasszikus könyve, a Ten Commandments [Tízparancsolat] afféle kalandorfiguraként írja le Mózest, aki minden szónoklatot maga tart Aron segítsége nélkül.) Nem szoktunk elgondolkodni a/.on, vajon az Úr miért egy „nehéz nyelvű”, szereplésfóbiás embert választott prófétájául. Pedig érdemes lenne belegondolnunk. A Biblia nem sok magyarázatot ad erre, ám Mózesről szóló történetei azt sugallják, hogy az introverzió jinje és az extroverzió jangja összefonódik; a közvetítő nem azonos az üzenettel; s a nép nem azért követte Mózest, mert szépen beszélt, hanem azért, mert értelmes dolgokat mondott. Ha Rosa Parks a tetteivel, Mózes pedig Aronon keresztül beszélt, akkor az introvertált vezető egyik mai típusa az internet útján kommunikál. Fordulópont című könyvében Malcolm Gladwell az „Összekötők” hatását elemzi - ők olyan emberek, akiknek „megvan az a különleges tehetségük, hogy kapcsolatot építsenek a világban az emberek között”. Gladwell bemutat egy klasszikus Összekötőt, Roger Horchow-t, aki - amellett, hogy elbűvölő egyéniség és sikeres üzletember, például a Nyomorultak című Broadway-musical támogatója -, „úgy gyűjti az embereket, ahogy mások a bélyeget”. „Ha az ember Roger Horchow mellé ül egy óceán feletti repülőúton, már akkor elkezd beszélni, amikor a repülő még csak a kifutópálya felé tart; már akkor nevetünk, amikor felszállás után kihuny a biztonsági öv bekapcsolására figyelmeztető jel, és amikor az óceán másik végén leszállunk, nem értjük, hogyan telhetett el annyi idő.”30 Általában úgy gondolunk az Összekötőkre, mint ahogyan Gladwell leírja Horchow-t: beszédes, társaságkedvelő, lenyűgöző személyiségekként. Most képzeljünk el egy pillanatra egy szerény, intellektuális embert. A neve Craig Newmark. Az alacsony termetű, kopaszodó, szemüveges Newmark tizenhét éven át dolgozott az IBM rendszermérnökeként. Azt megelőzően a dinoszauruszok, a sakk és a fizika odaadó rajongója volt. Ha őmellette ülnénk a repülőgépen, Newmark talán egész úton fel sem emelné az orrát a könyvéből. Newmark történetesen a névadója, alapítója és többségi tulajdonosa a Craigslist nevű

honlapnak, ami - nos, igen - összeköti egymással az embereket. A Craigslist 2011. május 28án a világ hetedik legnagyobb angol nyelvű weblapja volt.31 Használói 70 ország 700 városában találnak munkát, társat, sőt még vesedonort is. Newmark weblapján az emberek kórusokhoz csatlakoznak. Elolvassák az egymás által írott haikukat. Megvallják a házasságtörésüket. Newmark felfogásában a weblap nem üzleti, hanem közösségi fórum. „Összekötni az embereket, hogy egy nap majd jobbá tegyék a világot - ez a legmélyebben spirituális érték, amit csak elgondolhatunk” - mondta Newmark. A Katrina hurrikán után a Craigslist segített olyan családoknak új otthont találni, akik mindenüket elveszítették. A 2005ös New York-i közlekedési sztrájk idején az emberek a Craigslisten találtak telekocsipartnereket. „A következő válságban már a Craigslist fogja irányítani a közösséget írta egy blogger a weblap sztrájk során betöltött szerepéről. - Hogyan történt, hogy Craig személyes szinten képes sorsokat formálni - és hogyan lehetséges, hogy az oldal felhasználói ilyen szinten képesek egymás életét alakítani?” Az egyik lehetséges válasz a következő: a közösségi média rengeteg olyan ember számára lehetőséget kínál a vezetési tehetség kibontakoztatására, akik nem illeszkednek a Harvard business School öntőformájába. 2008. augusztus 10-én Guy Kawasaki, a bestselleríró, szónok, sorozatszerkesztő és a Szilícium-völgy élő legendája ezt tette közzé a Twitteren: „Lehet, hogy nem hiszitek el, de introvertált vagyok. Eljátszom a szerepemet, de alapjában véve magányos farkas vagyok.” Kawasaki twitterbejegyzése felbolydította a közösségi médiát. Egy blogger ezt írta: „Guy egyik avatarja úgy ábrázolta őt, amint rózsaszín boát visel egy hatalmas partin, amit a házában tartott. Guy Kawasaki introvertált lenne? Az ki van zárva.”32 2008. augusztus 15-én Pete Cashmore, a közösségi média online útmutatója, a Mashable alapítója is bekapcsolódott a beszélgetésbe. A következő kérdést tette fel: „Nem lenne ironikus, ha kiderülne, hogy az ez az egész az emberekről szól’ mantra legnagyobb hirdetői valójában nincsenek annyira oda azért, hogy emberek hatalmas tömegeivel találkozzanak a való életben?” Így folytatta: „Talán a közösségi média épp azt a kontrollt adja meg számunkra, ami a való élet társas kapcsolataiból hiányzik: a képernyő védőgátat képez köztünk és a világ között.” Végül maga Cashmore is beismerő vallomást tett, és a következő üzenetet posztolta ki: „Én is csatlakozom Guy-hoz az introvertáltak táborában.”33 Kutatások kimutatták, hogy az introvertáltak az extrovertáltaknál valóban sokkalta hajlamosabbak arra, hogy olyan intim tényeket teregessenek ki önmagukról online, melyek olvasásakor családjuk és barátaik igencsak meglepődnének. Úgy érzik, az interneten képesek megmutatni „valódi énjüket”, és több időt töltenek el bizonyosfajta online beszélgetésekkel.34 A digitális kommunikációt szinte nekik találták ki. Ugyanaz az ember, aki soha nem jelentkezne szólásra egy kétszáz fős előadóteremben, minden nehézség nélkül blogol kétezer vagy akár kétmillió embernek. Ugyanaz az ember, aki ódzkodik attól, hogy idegeneknek bemutatkozzon, előbb építi ki online jelenlétét, és csak ezt követően terjeszti ki ezeket a kapcsolatait a való világra. Vajon mi történt volna, ha a sarkvidéki túlélőpróbát online végzik el, ahol mindenki hangja egyformán érvényesülhet: a Rosa Parksoké, a Craig Newmarkoké és a Darwin Smithseké egyaránt? Mi lett volna, ha a csoportot csupa proaktív túlélő alkotja egy olyan introvertált ember vezetésével, aki csendesen közreműködésre buzdítja őket? S végül, mi lett volna, ha

egy introvertált és egy extrovertált közösen tartja a kormányrudat - például mint Rosa Parks és Martin Luther King Jr.? Vajon eljutottak volna a helyes megoldáshoz? Ezt lehetetlen látatlanban megjósolni. Amennyire én tudom, még soha senki nem végzett efféle vizsgálatokat - ami igazán kár. Tökéletesen érthető, hogy a HBS vezetési modellje olyan nagy hangsúlyt helyez a magabiztosságra és a gyors döntéshozó képességre. Ha az önérvényesítő embereké a világ, akkor ezek hasznos képességek az olyan vezetők számára, akiknek a munkája mások befolyásolására épül. A határozottság növeli a magabiztosságot, a habozás (vagy akár annak látszata) azonban rontja a csapatszellemet. Ezekben az aranyigazságokban azonban korántsem kell vakon megbíznunk. A csendes és visszafogott vezetési stílus bizonyos körülmények között ugyanilyen hatékony lehet, sőt akár még hatékonyabb is. A Harvard Business Schoolból kifelé jövet megálltam a Baker Könyvtár halijában, ahol a Wall Street fournafoóX vett karikatúrák voltak kifüggesztve. Az egyik rajz elgyötört cégvezetőt ábrázolt, ahogy a vállalat zuhanó profitjáról tanúskodó ábrákat szemléli. „Mindennek Fradkin az oka - mondja a cégvezető a munkatársainak -, az üzleti érzéke borzalmas, ám mivel kitűnő vezető, mindenki őt követi a pusztulás útján.”

Szereti-e Isten az introvertáltakat? Vallási dilemma Ha a Harvard Business School a keleti part elitjének központja volt, utam következő állomása épp ennek ellentettje. Ez a hely egy ötvenhektáros kampuszon terül el; korábban sivatag volt, ma a kaliforniai Laké Forest kertvárosa. A HBS-től eltérően ide mindenkit felvesznek, aki csak jelentkezik. A pálmákkal övezett tereken és sétautakon nyájasan beszélgető családok korzóznak. A mesterséges patakokban és vízesésekben gyerekek virgonckodnak. Az elhaladó golfkocsikból barátságosan integetnek a személyzet tagjai. Mindegy, mit viselsz, tornacipő vagy papucs is megfelel. Ezt a kampuszt nem skatulyából előhúzott professzorok vezetik, akik olyan szavakkal dobálóznak, mint a döntéshozó és az esettanulmány. Itt egy hawaii inges, homokszín kecskeszakállas, jóságos Télapó a főnök. Heti huszonkét ezres látogatottságával a Saddleback Church az egyik legnagyobb és legbefolyásosabb amerikai evangéliumi egyházi közösség.35 Vezetője Rick Warren, aki nemcsak Céltudatos élet című bestselleréről híres, hanem arról is, hogy ő mondhatta a fohászt Obama elnök beiktatásán. Ugyan a Saddleback nem világhírű vezetőket képez, mint a HBS, de szerepe nem kevésbé meghatározó a társadalom életében. Államelnökök hallgatnak vezetőire, akik több ezer órányi tévéműsort uralnak, sok millió dolláros üzleteket bonyolítanak. A legsikeresebbek saját produkciós cégeket és stúdiókat működtetnek, és olyan médiaóriásokkal állnak üzleti kapcsolatban, mint például a Time Warner. A Saddleback még egy dologban hasonlít a Harvard Business Schoolhoz: ők is a személyiség kultúráját vallják és hirdetik. 2006 augusztusának egy szép vasárnap reggelén itt állok a Saddleback kampuszán, a szerteágazó gyalogutak forgalmas kereszteződési pontján. Egy útjelző oszlopot nézegetek, melyen, akár a vidámparkban, vidám nyilacskák mutatják, merre van az Imaterem, a Terasz vagy épp a Strand Kávézó. Egy plakátról egy vidám, piros trikós, tornacipős fiatal srác azt kérdezi tőlem: „Új irányt keresel az életben?” - s rögvest tanácsot is ad hozzá: „Légy a forgalomirányítónk!” Keresem a szabadtéri könyvesboltot, ahol találkozóm van Adam McHugh-val, a helyi

lelkipásztorral, akivel már régóta levelezek. McHugh igazi introvertált, akivel az ország két végéből folytatunk eszmecserét arról, milyen érzés csendes és elmélkedő alkatnak lenni egy evangéliumi mozgalomban, különösen ha vezető is az ember. Akárcsak a HBS-nél, az evangéliumi egyházaknál is előfeltétel, hogy vezetőik extrovertáltak legyenek, s ezt néha nyíltan ki is mondják. „A lelkipásztor [...] legyen extrovertált, aki lelkesen motiválja a tagokat és az újonnan érkezetteket. Legyen csapatjátékos” - írja egy ezernégyszáz fős egyházközség lelkészi álláshirdetése. Egy másik közösség vezető lelkipásztora online megvallotta, hogy azt tanácsolta az egyházközségeknek, hogy ha új tagot akarnak alkalmazni, kérdezzék meg, milyen eredményt ért el a Myers-Briggs-tesztben. „Ha az eredmény első betűje nem ’E’ [ami extrovertált típust jelent], akkor kétszer is gondolják meg. [...] Biztos vagyok abban, hogy az Ur is az [extrovertált] volt.” McHugh-ra nem illik ez a leírás. A claremonti McKenna College falai közt ismerte fel introvertáltságát. Képes volt hajnalok hajnalán felkelni csak azért, hogy egy csésze gőzölgő kávé mellett kellő ideig zavartalanul merenghessen. Szerette a partikat, ám még jobban szeretett hamar hazamenni róluk. „A többiek egyre hangosabbakká váltak, én pedig egyre inkább elcsendesedtem” - mesélte nekem McHugh. Kitöltötte a Myers-Briggsszemélyiségtesztet, ami szerint az olyan em- berekre, akik hozzá hasonlóan szeretik eltölteni az idejüket, az introvertált szó illik. Kezdetben jól érezte magát attól, hogy több időt igyekezett magára fordítani, mint mások. Amikor azonban egyre aktívabban élte evangéliumi keresztyénként életét, nőtt a bűntudata lopott magányos órái miatt. Már-már arra gondolt, hogy Isten elégedetlen a döntéseivel, sőt talán vele magával is. „Az evangéliumi kultúra összekapcsolja a hitet és az extroverziót - magyarázta McHugh. Itt a hangsúly a közösségen van; azon, hogy minél több programon és eseményen vegyünk részt, és minél több emberrel találkozzunk. Sok introvertáltban állandó feszültség van attól, ha nem így él. Sőt a vallás világában még sokkal többről van szó, mint hogy valaki pusztán feszült. Mi ilyenkor nem azt érezzük, hogy »nem teljesítek úgy, ahogyan szeretnék«, hanem ezt: »Isten elégedetlen velem«.” Egy kívülálló számára meghökkentően hangzik ez a vallomás. Hiszen mióta tekintjük az egyedüllét keresését a hét főbűn egyikének? A közösség tagjai azonban tökéletesen értik McHugh spirituális kudarcélményét. Napjaink evangéliumi keresztyénsége ugyanis azt vallja, hogy minden ember, akivel nem találkozol és akit nem térítesz meg, egy újabb elveszett lélek, akit megmenthettél volna.36 Azt is kihangsúlyozzák, hogy az elkötelezett hívőket erős közösséggé kell formálni, s ezért számos gyülekezet azt javasolja (sőt akár követeli), hogy tagjai az istentiszteleteken kívül is szerveződjenek csoportokba minden lehetséges témában, például közös főzés, közös ingatlanbefektetés, közös gördeszkázás. így hát minden társas esemény, melyről McHugh korán távozott, minden reggel, melyet egyedül töltött, minden csoport, melyhez nem csatlakozott, elszalasztott alkalom volt a másokkal való kapcsolatteremtésre. Ironikus módon azonban egyetlen dolgot McHugh biztosan tudott: azt, hogy nincs egyedül. Körülnézett, és azt látta, hogy az evangéliumi közösségben rengeteg ember van, akit ugyanez a dilemma gyötör. Amikor kinevezték presbiteriánus lelkésznek, a Claremont College-ban olyan diákvezetők csoportjával dolgozott együtt, akik sokan maguk is introvertáltak voltak. A csoport egyfajta laboratóriummá vált, ahol a vezetés és a lelkészség introvertált formáival

igyekeztek kísérletezni. Nagy csoportok helyett arra törekedtek, hogy párokban vagy kiscsoportos formában tevékenykedjenek, és McHugh segítette a hallgatókat egy olyan életritmus kialakításában, ami lehetővé tette, hogy megteremtsék maguknak a vágyott és élvezhető magányt, melyből erőt meríthettek mások vezetéséhez. Segített nekik bátorságot gyűjteni a nyilvános beszédhez és ahhoz, hogy vállalják az új emberek megismerésének kockázatát. Néhány évvel később a közösségi média robbanásszerű fejlődésével a vallásos bloggerek is posztoltak élményeikről, és csakhamar írásos bizonyíték is lett arra, hogy az evangéliumi egyházban szakadás történt az introvertáltak és az extrovertáltak között. Egy blogger kifakadása arról szólt, hogy azon töpreng, hogyan tudna „introvertáltként beilleszkedni egy olyan egyházba, amely kifejezetten büszke az extrovertáltságára. Vélhetően jó néhányan vagytok olyanok, akikben bűntudat támad, amikor az egyház szorgosabb igehirdetésre buzdít benneteket. Isten országában az érzékeny, töprengő emberek számára is van hely. Ezt nem könnyű megtalálni, de van hely.”37 Egy másik blogger azt az egyszerű vágyát fogalmazta meg, hogy szolgálni akarja az Urat, de nem szeretne egyházközségben szolgálni: „Az egyetemes egyházban kell hogy legyen hely a nem társaságkedvelő emberek számára is.”38 McHugh is csatlakozott a felszólalókhoz: először egy blog révén, amelyben arról írt, hogy a vallási gyakorlatban nagyobb hangsúlyt kell fektetni a magányra és az elmélkedésre, később pedig egy könyv által, melynek címe Introverts in the Church: Finding Our Piacé in an Extroverted Culture (Introvertáltak az egyházban: helyűnk egy extrovertált kultúrában). Azzal érvelt, hogy az evangelizádó nem csupán a beszédet, hanem a hallgatást is magában foglalja; az evangéliumi egyházaknak a befelé fordulást is az istenimádat részének kellene tekinteniük, és helyet kellene adniuk az olyan vezetőknek is, akik az Istenhez vezető csendesebb ösvényekre is rá tudnak mutatni. Vajon az imádság nem az elmélkedésről szólt-e mindig is közösségi szerepe mellett? Hisz a vallási vezetők, Jézustól Buddhán át a kevésbé ismert szentekig, szerzetesekig, sámánokig és prófétákig rendszerint mind magányba vonultak, hogy megtapasztalják a megvilágosodást, melyet később azután megosztottak másokkal is. Végre megtalálom a könyvesboltot, ahol McHugh már átszellemült arccal vár rám. Harmincas éveinek elején járó, magas, széles vállú férfi, farmerban, fekete trikóban, fekete papucsban. Rövid barna hajával, rőt kecskeszakállával és barkójával McHugh laza Xgenerációs figurának tűnik, csendes, megfontolt hanga azonban már egy egyetemi professzoré. Bár nem a Saddleback lelkipásztora, szimbolikus voltánál fogva mégis ezt választottuk beszélgetésünk színhelyéül. Kevés időnk marad társalogni, mivel épp kezdődnek az istentiszteletek. A Saddleback kampuszán hat különböző helyszínen imádhatod az Urat; mindegyik épület vagy sátor a maga kis területén fekszik, és mindegyiknek megvan a maga sajátossága. Mehetnénk a Központi Imaterembe, a Hagyományos Imaterembe, a Családi Imaterembe, a Zengő Sziklába; hallgathatnánk afroamerikai spirituálékat a Gospelben, sőt még egy olyan helyre is, amit Ohana stílusú (hawaii) Imateremnek neveznek. Most épp a Központi Imaterembe tartunk, ahol Warren tiszteletes fog prédikálni. Az égig érő mennyezeten cikázó reflektorfények láttán először azt hiszem, valami rockkoncert helyszínén vagyunk, ám az oldalfalba simuló fakereszt mégiscsak jelzi, hogy templomban járunk. Egy Skip nevű ember dalokkal igyekszik bemelegíteni a gyülekezetét. A dalok szövegét öt

Jumbotron kivetítőn olvashatjuk, csillámló tavak és karibi naplementék képeire inontázsolva. A mikrofonokkal ellátott technikai személyzet a terem közepén álló trónszerű emelvényről pásztázza kamerákkal a tömeget. Az egyik lencséje épp egy szőke, tisztakék szemű, elragadtatott mosolyú bakfislánynál időzik, aki teljes szívéből énekli a dalt. Óhatatlanul a Tony Robbins-féle „Szabadítsd fel a benned rejlő erőt!” szeminárium jut eszembe. Vajon Tony műsorait is a Saddleback-féle megaegyházak ihlették, vagy csupán véletlen az egybeesés? - Jó reggelt mindenkinek! - üvölti Skip, majd felszólít bennünket, hogy üdvözöljük a körülöttünk ülőket. A legtöbb ember széles mosollyal ráz kezet a szomszédjával, beleértve McHugh-t is, bár az ő mosolyában mintha bujkálna egy cseppnyi feszültség. Warren lelkipásztor lép a színpadra rövid ujjú pólóban és elmaradhatatlan kecskeszakállával. Bejelenti, hogy a mai prédikáció Jeremiás könyvéhez kapcsolódik. - Ostobaság lenne úgy elindítani egy üzletet, hogy előtte nem készítünk üzleti tervet - mondja Warren. - Márpedig a legtöbb ember egyszerűen nem rendelkezik élettervvel. Az üzleti vezetőknek újra és újra el kellene olvasniuk Jeremiás könyvét, mert Jeremiás próféta zseniális cégvezető volt. - A padsorokban nincsenek kitéve bibliák, csupán ceruzák és a prédikáció kulcsgondolatait tartalmazó vázlatok. A nyomtatott sorok között üres helyek várnak arra, hogy e gondolatokhoz Warren kibontakozó előadása nyomán magunk is kommentárokat fűzzünk. Akárcsak Tony Robbins, Rick Warren is jóindulatú embernek tűnik; ő is a semmiből teremtette meg a Saddleback hatalmas ökoszisztémáját, és ő is jó dolgokat tett szerte a világban. Mindemellett átérzem, hogy a hawaii stílusú luau istentiszteletek és a Jumbotronon közvetített tömeges imádságok világában milyen nehéz lehet a Saddleback introvertáltjainak, hogy megtalálják a maguk helyét itt. A szertartás előrehaladtával elfog az elidegenedettség érzése, amiről McHugh korábban beszélt. Engem az ilyesfajta rendezvények nem töltenek el az eggyé válás jóleső érzésével, amiben a többieknek láthatóan részük van. Belőlem rendszerint bensőséges alkalmakkor tör fel a világ örömével és bánatával való együttérzés; gyakran olyankor, amikor olyan írókkal és zenészekkel érzek mély közösséget, akikkel sohasem találkoztam személyesen. A szerző és a befogadó egyesülésének e pillanatait Proust „a magány mélyében zajló társalgás termékeny csodájának” nevezte39, s vallásos szóhasználata bizonyára nem véletlen. McHugh, mintha csak olvasna gondolataimban, az isten- tisztelet végeztével hozzám fordul: - Végig minden a kommunikációról szólt - mondja kissé neheztelő hangon. - Az emberek üdvözlése, a hosszas prédikáció, a közös éneklés. Nem kapott hangsúlyt a csend, a liturgia, sem a rituálék; nem volt lehetőség csendes elmélkedésre. McHugh szavai szívbemarkolóak, hiszen ő teljes lélekkel hisz a Saddlebackben, és mindenben, amit ez az egyház képvisel. - A Saddleback csodálatos dolgokat tesz szerte a világon, és a saját közösségében is mondja. - Barátságos, vendégszerető hely, és minden erejével arra törekszik, hogy kapcsolatot teremtsen az újonnan érkezettekkel. Nagyszerű küldetés ez, ha meggondoljuk, milyen hatalmas ez az egyház, és az emberek milyen könnyen el is szigetelődhetnének egymástól. Az üdvözlések, a barátságos légkör, a társasági élet - mindezeket mélységes jószándék vezérli. McHugh mindemellett terhes kötelezettségnek érzi a széles jóreggelt-mosolyok tömegét az istentisztelet kezdetén, és amellett, hogy ki akar tartani, még értékesnek is tartja ezt a szokást, a lelke mélyén viszont amiatt aggódik, hogy sok introvertáltnak ez nehezen megy majd.

- Mindez olyan extrovertált légkört teremt, ahol a magamfajta introvertáltak nehezen találják a helyüket - teszi hozzá. - Sokszor úgy érzem, csak ímmel-ámmal csinálom ezt az egészet. Némileg természetellenes a Saddlebacknek ez a túlhajtott lelkesedése és szenvedélyessége. Nem mintha az introvertáltak nem volnának képesek erre, ám semmiképpen sem az extrovertáltakra jellemző expresszivitással. A Saddlebackhez hasonló helyeken akár még a saját istenélményünk is meginoghat: „Vajon az enyém is van olyan erős, mint ezeké a jámbor lelkeké itt körülöttem?” McHugh szerint ez a közösség a legvégső ésszerű határig fejlesztette az extrovertált ideált: ha nem hangosan szereted Jézust, akkor talán nem is szereted őt igazán. Nem elegendő, hogy egységbe forrsz az Örökkévalóval; ennek nyilvánosság előtt kell történnie. Csoda-e hát, ha a McHugh-hoz hasonló introvertáltak szívében is kétségek merülnek fel? Nagyon bátor tettnek tartom, hogy McHugh, akinek egész spirituális és hivatásbeli életpályája az Istennel való kapcsolatától függ, megvallja kétségeit. Azért teszi ezt, mert meg szeretne kímélni másokat attól a belső harctól, melyet végigszenvedett, s azért is, mert teljes szívéből szereti a közösséget, és azt akarja, hogy az egyház a soraiban élő introvertáltaktól való tanulás révén is gazdagodjék. Jól tudja azonban, hogy ez a jelentőségteljes változás csak lassan tud majd beszivárogni egy olyan vallási kultúrába, ami az extroverziót nem csupán személyiségvonásnak, hanem az erény fokmérőjének is tartja, s ahol a helyes viselkedés nem egyenértékű azzal a jóval, amit zárt ajtók mögött cselekszünk, ahol senki sem lát minket, hanem az, „amit a világhoz hozzáadunk”. Ahogy Tony Robbins helyénvalónak tartja, hogy rajongói számára agresszíven túlárazza szolgáltatásait, mert meggyőződése, hogy a hasznos gondolatok terjesztése része annak, hogy jó ember vagy; s ahogy a Harvard Business School jó szónokokat akar képezni, mert úgy gondolja, hogy enélkül nem boldogulnának vezetőként - ugyanígy sok evangéliumi keresztyén is az istenfélő élet szerves részének tekinti a társas beilleszkedést.

3. AMIKOR AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS MEGÖLI A KREATIVITÁST Az új „csoportgondol” felemelkedése és a magányos munka ereje Én olyan 16 vagyok, amely egyedül húzza a szekeret, nem párosával vagy csoportosan [..], mivel jól tudom, hogy bármely konkrét cél elérésének előfeltétele, hogy egyazon ember legyen az, aki gondolkodik és aki irányít. Albert Einstein1 1975. március ötödikét írjuk. Hideg és nyirkos este a kaliforniai Menlo Parkban. Harminc lázas tekintetű mérnök gyűlik össze egy Gordon French nevű munkanélküli kollégájuk garázsában. Homebrew Computer Clubnak nevezik magukat, és ez az első összejövetelük. Küldetésük: számítógépet készíteni az átlagemberek számára. Nem csekély feladat ez egy olyan korban, ahol csupán néhány egyetem és vállalat engedheti meg magának a szekrényméretű gépeket. A garázs huzatos, ám a mérnökök nyitva hagyják a nyirkos kinti éjszakára nyíló ajtót, hogy az érdeklődők bekukkanthassanak. Besétál egy bátortalan, huszonnégy éves fiatalember, a Hewlett-Packard elektromérnöke. Szemüveges és komoly, haja válláig ér, és szakállt visel. Leül egy székre, és csendesen hallgatja, ahogy a többiek csodálattal adóznak egy Altair 8800 nevű, otthon is megépíthető számítógépnek, ami nemrég a Popular Electronics folyóirat címlapján is szerepelt. Az Altair még nem igazi személyi számítógép; csak szakértő kezekben működik, és csak olyan emberek számára lehet vonzó, akik képesek egy esős szerdai éjszakán egy garázsban összegyűlni és mikrochipekről társalogni. Ám e gép mégiscsak az első lépés egy hosszú úton. A fiatalembert - Stephen Wozniakot - igencsak lázba hozta az Altair. Stephen hároméves kora óta bolondult az elektronikáért. Tizenegy évesen olvasott először az első számítógépről, az ENIAC-ról egy magazinban. Azóta az volt az álma, hogy egy olyan gépet építsen, ami kellően kicsi és eléggé könnyen használható ahhoz, hogy beköltözhessen a háztartásokba. És most itt, ebben a garázsban az Álom végre testet ölthetett. A történetet Wozniak iWoz című önéletrajzából ismerjük.2 Innen tudjuk azt is, hogy Stephen mindig is élvezte a rokonlelkek társaságát. A Homebrew Club tagjai egyetértettek abban, hogy a számítógép a társadalmi igazságosság eszköze, s ugyanígy vélekedett Wozniak is. Nem mintha az első találkozáskor szóba elegyedett volna bárkivel is - ehhez túlságosan zárkózott volt. Ám azon az éjszakán hazament, és papírra vetette az első személyi számítógép tervét - billentyűzettel, képernyővel, úgy, ahogy azt ma is használjuk. Három hónap alatt megépítette a gép prototípusát. Tíz hónappal később ő és Steve Jobs megalapították az Apple Computert. Steve Wozniak napjainkban a Szilícium-völgy köztiszteletben álló alakja. A kaliforniai San Jóséban már életében utcát neveztek el róla, és ma is úgy emlegetik, hogy ő az Apple „kocka” lelke. Az évek során megtanult megnyílni és nyilvánosság előtt beszélni, és még a Dancing with the Stars című tévés showműsorban is fellépett: elragadóan esetlen és jókedvű volt egyszerre. Egyszer magam is hallottam Wozniakot beszélni egy New York-i könyvesboltban. Olyan tömeg volt, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni, és rajongói Steve iránti tiszteletből magukkal hozták a hetvenes évekbeli Apple számítógépük felhasználói kézikönyvét.

Az érdem azonban nem egyedül Wozniaké; a Homebrew-nak is nagy szerepe volt a sikerben. Wozniak szerint a garázsbeli találkozó a számítógépes forradalom kezdetét jelentette, és egyúttal életének egyik legfontosabb éjszakája volt. Ha tehát szeretnénk újra megteremteni ugyanazokat a feltételeket, amelyek Wozt megihlették, akkor a Homebrew-val és az ott összegyűlt hasonló gondolkodású társakkal kellene kezdenünk. Mondhatnánk azt, hogy Wozniak teljesítménye a kollektív kreativitás ragyogó példája. Arra a következtetésre juthatnánk, hogy az innovatív szellemű embereknek mindenképpen efféle társas munkavégzést kínáló munkahelyen kellene dolgozniuk. És mekkorát tévednénk! Gondoljunk csak bele, mit csinált Wozniak közvetlenül a Menlo Park-beli gyűlés után. Talán összedugta a fejét a klubtársakkal, hogy közösen megtervezzék a számítógépet? Nem. (Habár minden második szerdán továbbra is látogatta az összejöveteleket.) Talán nagy, nyitott terű irodába ment dolgozni, abban a reményben, hogy a vidám, társas légkör megtermékenyítően hat majd egyéni ötleteire? Nem. Ha elolvassuk az első személyi számítógépen végzett munkálatokról írt beszámolót, akkor a legszembetűnőbb dolog az, hogy Wozniak mindvégig önállóan dolgozott. Munkájának oroszlánrészét hewlett-packardbeli apró irodájában végezte. Reggel 6.30-kor érkezett, és kora reggeli magányában mérnöki folyóiratokat olvasott, chipekről szóló kézikönyveket tanulmányozott, és építgette fejében a nagy tervet. Munka után hazament, spagettit főzött vagy félkész ételt melegített magának vacsorára, majd visszament az irodába, és késő éjszakáig dolgozott. Csendes éji óráiról és magányos napkeltéiről azt írta: „ekkor voltam a csúcson”. Törekvései 1975. június 29-én, délelőtt tíz órakor értek be, amikor Woz befejezte a személyi számítógép prototípusának építését. Leütött néhány gombot a billentyűzeten, és a betűk megjelentek a képernyőn. Életének olyan pillanata volt ez, amelyről sokan közülünk csak álmodhatnak. És Woz teljesen egyedül volt, amikor mindez történt. Tudatos elhatározásból volt egyedül. Emlékirataiban a következőket tanácsolja a kreatív életpályára készülő gyerekeknek: „ A legtöbb feltaláló és mérnök, akit ismerek, épp olyan, mint én - zárkózottak, és a saját fejükben élnek. Olyanok ők, mint a művészek. Sőt, a legkiválóbbak tényleg művészek! A művész magányában tud a legjobban dolgozni, mert így uralma alatt tarthatja készülő művét, anélkül hogy egy sereg marketing- szakértő vagy valamilyen bizottság beleszólna a dolgába. Nem hiszem, hogy bizottságok valaha is feltaláltak volna igazán forradalmi jelentőségű dolgokat. Az olyan mérnök, aki egyszerre feltaláló és művész, ritka, mint a fehér holló. Ha ilyen vagy, akkor most olyan tanácsot adok neked, melyet talán nehéz lesz követni. A tanács így szól: dolgozz egyedül! Forradalmi jelentőségű terméket akkor hozhatsz létre, ha önállóan dolgozol. Nem egy bizottságban. Nem csapatban.” Az 1956 és 1962 közötti időszakban, amely leginkább a konformizmus elutasításának éthoszáról volt ismert, a kaliforniai Berkeley Egyetem Személyiségvizsgáló és Kutatási Intézete óriási vizsgálatsorozatot végzett a kreativitás természetének feltárására.1 A pszichológusok felkutatták a kiemelkedően kreatív embereket, hogy kitalálják, miben is különböznek ők mindenki mástól. Listát készítettek a legkiválóbb építészekről, matematikusokról, tudósokról, mérnökökről és írókról, majd meghívták őket a Berkeley-re,

hogy egy hosszú hétvége során személyiségteszteket töltsenek ki, problémamegoldó kísérletekben vegyenek részt és feltáró kérdésekre válaszoljanak. A kutatók ezután hasonlóan jártak el olyan emberekkel, akik ugyanezekben a hivatásokban tevékenykedtek, ám kevésbé jelentős eredményeket értek el. Az egyik legérdekesebb tanulság, melyet aztán későbbi vizsgálatok is megerősítettek, az volt, hogy a kreatívabb emberek alapvetően introvertáltak, mégis viszonylag jól elboldogulnak saját társas környezetükben.4 Jó társas készségekkel rendelkeznek, de korántsem kirívóan társaságkedvelőek vagy szeretnek általában részt venni dolgokban. A kreatív emberek függetlennek és egyéninek tartották magukat. Kamaszként sokuk visszahúzódó és magányos volt. Ezek az eredmények nem feltétlenül jelentik azt, hogy az introvertáltak mindig kreatívabbak, mint az extrovertáltak. Csupán azt sugallják, hogy az olyanok között, akik egész életük során kiemelkedően kreatívnak bizonyultak, nagy valószínűséggel több introvertáltat fogunk találni. Miért lehet ez így? Talán a csendes személyiségek valami olyasmivel születnek, ami táplálja kreativitásukat? Talán igen, ahogyan azt a 6. fejezetben is látni fogjuk. Van azonban egy kevésbé nyilvánvaló, mégis meglepő magyarázat az introvertáltak kreatív előnyére, amelyből mindannyian tanulhatunk: az introvertáltak jobban szeretnek egyedül dolgozni, a magány pedig az újítás katalizátora lehet. Ahogyan a kitűnő pszichológus, Hans Eysenck egyszer megfigyelte, az introverzió „az éppen végzett feladatra koncentrálja az elmét, és megakadályozza, hogy az energia a munkához nem kapcsolódó társas és szexuális dolgokra forgácsolódjon szét”.5 Más szavakkal: ha az ember egy fa alatt üldögél a kertben, mialatt mindenki más a teraszon koccintgat, akkor nagyobb valószínűséggel esik a fejére egy alma. (Newton a világ egyik legintrovertáltabb embere volt. William Wordsworth így írta le őt: „agya magányos márvány mutatója rég a Gondolat furcsa tengerén járt.”6) Ha mindez igaz - vagyis a magány a kreativitás egyik záloga -, akkor nyilván mindannyian szeretnénk részesülni belőle. Nyilván szeretnénk megtanítani gyermekeinket az önálló munkára. Nyilván bőséges magánszférát és autonómiát szeretnénk biztosítani alkalmazottaink számára. Ám ennek épp az ellenkezőjét tesszük. Mindannyian szeretjük azt hinni, hogy a kreatív individualizmus csodálatos korában élünk. Visszatekinthetünk az elmúlt évszázad közepére, amikor a Berkeley kutatói a kreativitásvizsgálatokat végezték, és felsőbbrendűnek érezhetjük magunkat mindezekhez képest. A múlt század ötvenes éveinek keményített inges konformistáihoz képest mi már Einsteinnek azt a képét akasztjuk ki irodánk falára, amelyen tekintélyromboló módon kinyújtja a nyelvét. Mi független filmeket nézünk, indie zenét hallgatunk, és saját online tartalmakat hozunk létre. Mi „másképpen gondolkodunk”, még akkor is, ha a „think different” ötletét az Apple reklámszakemberei találták ki. Viszont az, ahogyan legfontosabb intézményeinket - iskoláinkat és munkahelyeinket szervezzük, egészen más képet mutat. Napjaink e jelenségét Orwell „duplagondolja” alapján „új csoportgondolnak” neveztem el. E jelenség képes szétrombolni munkahelyi produktivitásunkat, és megfosztani az iskolásokat mindazoktól a készségektől, melyekre igencsak szükségük lesz, ha kiválóak akarnak lenni egyre inkább versengő világunkban. Az „új csoportgondol” eszméje mindenek fölé emeli a csapatmunkát. Azt sulykolja, hogy a

kreativitás és a szellemi teljesítmény a társas helyzetekben születik. Igéjét számos nagy hatású szószóló hirdeti. „Az innováció - a tudásgazdaság szíve - alapvetően társas jelenség” - írja a híres újságíró, Malcolm Gladwell.7 „Egyikünk sem olyan okos egymagában, mint másokkal együttvéve” - jelenti ki Warren Bennis szervezeti tanácsadó az Organizing Genius című könyvében, melynek nyitófejezete kihirdeti, hogy „a Nagy Ember korának vége”; eljött a „Nagy Csapat” ideje.8 „Számos munka, amelyről úgy gondoljuk, hogy az egyes elme területéhez tartozik, valójában tömegeket igényel - elmélkedik Here Gomes Everybody című, igen jelentős könyvében Clay Shirky. - Még Michelangelónak is voltak segédei a Sixtuskápolna mennyezetfreskójának festésekor.”9 (Hagyjuk csak figyelmen kívül, hogy a segédek cserélhetőek voltak, Michelangelo azonban nem.) Rengeteg nagyvállalat tette magáévá az új csoportgondol eszméjét, és egyre inkább csapatokba szervezték a munkaerőt; ez a gyakorlat a múlt század kilencvenes éveiben jött divatba.10 Frederick Morgeson menedzsmentprofesszor szerint 2000 tájékán az amerikai szervezetek mintegy fele csoportokban dolgozott11, s ma már gyakorlatilag minden vállalat ezt teszi12. Egy friss felmérés szerint napjainkban a magas beosztású vezetők 91 százaléka véli úgy, hogy a sikert kulcsa a teamP Stephen Harvill tanácsadó azt mondta nekem, hogy nem hiszi, hogy aközött a harminc nagyvállalat között, akikkel 2010- ben dolgozott - köztük aj. C. Penney, a Wells Fargo, a Dell Computere és a Prudential - akár egyetlen egy is akadna, ahol ne csapatokba szervezve dolgoznának az emberek.14 E csapatok némelyike virtuális, mivel tagjai egymástól távoli helyeken tartózkodnak. Más cégeknél elvárás a gyakori személyes interakció rendszeres csapatépítő tréningek és gyakorlatok formájában. Közös online naptárat vezetnek, amelyben nyilvános, ki mikor ér rá értekezletet tartani, és maga a munkahely sem igazán biztosít semmiféle magánszférát. Napjaink irodai alkalmazottai nyílt terű irodákban dolgoznak, ahol senkinek sincs külön szobája. Nincsenek falak, kivéve az épület tartófalait. A vezetők az osztatlan tér közepén dolgoznak a többiekkel együtt. Összességében a mai alkalmazottak több mint 70 százaléka dolgozik efféle irodákban olyan óriáscégeknél, mint a Procter 8c Gamble, az Ernst 8c Young, a GlaxoSmithKline, az Alcoa vagy a H. J. Heinz.15 A Jones Láng LaSalle ingatlanügynökség ügyvezető igazgatója, Peter Miscovich szerint az egy alkalmazottra jutó tér 1970-ben még 46 négyzetméter volt; 2010-ben ez a terület már 18 négyzetméterre zsugorodott.16 2005-ben a Steelcase vezérigazgatója, James Hackett azt nyilatkozta a Fast Company magazinnak: „Váltás történt a dolgozom és dolgozunk között. A dolgozom világában az alkalmazottak egyedül dolgoztak. Ma már a csapatokban és csoportokban végzett munkát értékeljük nagyra, és olyan termékeket tervezünk, melyek elősegítik ezt.”17 A konkurens irodabútorgyár, a Hermann Miller nem csupán olyan új termékeket vezetett be, amelyek „a munkahelyi együttműködést és csapatmunkát szolgálják”, hanem a saját felsővezetőit is kiköltöztette irodáikból a közös terekbe.18 2006-ban a Michigani Egyetemen működő Ross School of Business részben lerombolta egyik tanépületét, mert nem felelt meg a maximális csoportos együttműködés követelményeinek.19 Az új csoportgondol eszméje immár az iskolákban is meghonosodott: egyre népszerűbbé válik a kooperatív vagy kiscsoportos tanulás. A tanárral szemben elhelyezkedő padsorokat sok általános iskolában szigetecskék váltották fel, ahol a csoportos tanulási tevékenységek sokasága négy-öt összetolt asztal körül folyik. Ma már az olyan egyéni elmélyülést igénylő tantárgyakat is csoportprojektek keretében oktatják, mint például a matematika vagy a kreatív

írás. Ellátogattam egy általános iskola negyedik osztályába, ahol hatalmas tábla hirdette a csoportos munka szabályait. Ezek egyike az volt, hogy „T ILO S A T AN Á RH O Z FO R DU LNI SEG ÍT SÉGÉ RT ,

K I VÉ VE,

HA

A

C SOP OR T ODB AN

MI N DE N KI N EK

UG Y AN AZ

A

KÉ RDÉ SE V AN .”

Egy 2002-es országos felmérés20 során több mint 1200, negyedik és nyolcadik osztályban tanító tanár véleményét kérdezték meg a módszerről. A negyedik osztályban tanítók 55 százaléka tartotta jobbnak a kooperatív tanulást, s mindössze 26 százalékuk mondta azt, hogy előnyösebbnek véli a tanár által irányított munkát. A negyedik osztályban tanítók mindössze 35 százaléka, a nyolcadik osztályban tanítóknak pedig csupán 29 százaléka töltötte az osztálytermi idő több mint felét hagyományos oktatással; továbbá 42, illetve 41 százalékuk töltötte az osztálytermi idő minimum egynegyedét csoportos munkával. A kiscsoportos tanulás a fiatalabb tanárok körében még ennél is népszerűbb. Ez azt sugallja, hogy a trend még jó ideig fennmarad. A kooperatív módszer haladó politikai megfontoláson alapszik - elmélete egyrészt az, hogy a diákok a kezükbe veszik saját oktatásukat, amikor egymástól tanulnak. A másik megfontolás - amint ez New York, Michigan és Georgia államokbeli állami és magániskolákban végzett interjúimból kiderült - az, hogy a gyerekeket úgy neveljék, hogy érvényesülni tudjanak a nagyvállalati Amerika csapatkultúrájában is. „Ez az oktatási módszer az üzleti közösségre reflektál - mondta nekem egy manhattani állami iskola ötödik osztályában tanító tanár -, ahol az emberek tiszteletét verbális adottságokkal lehet kivívni, nem pedig eredetiséggel vagy valódi tudással. Olyasvalakinek kell lenned, aki jól beszél és képes magára irányítani a figyelmet. Ez olyan elitizmus, ami nem az érdemeken alapul.” „Napjaink üzleti világa csoportokban dolgozik, így gyermekeink is ezt teszik az iskolában” magyarázza a Georgia állambeli Decatur iskolájának harmadik osztályban tanító tanára. „A kooperatív tanulás azt tanítja meg, hogyan kell csapatban dolgozni - ez a készség pedig létszükséglet a munkahelyeken” - írja Bruce Williams nevelési tanácsadó.21 Williams szerint a kooperatív tanulás elsődleges haszna a vezetői készségek fejlesztése. S valóban, az általam felkeresett tanárok szinte kivétel nélkül nagy figyelmet fordítottak ezekre. Egy atlantai belvárosi iskola harmadik osztályában tanító tanár kiemelt egy csendes iskolást, aki „a maga dolgával szeretett foglalkozni”. „Egy nap aztán megtettük őt az iskolai biztonsági őrjárat parancsnokává, s így esélyt adtunk neki, hogy vezetőként is kipróbálhassa magát” mesélte örvendezve a tanár. A tanár kedves, és minden bizonnyal a legjobbat akarta, ám felmerül bennem, hogy az ifjú iskolai biztonsági felügyelőhöz hasonló gyerekek élete könnyebb lenne, ha számításba vennénk azt is, hogy talán nem mindenki ácsingózik a szó hagyományos értelmében vett vezetői szerepre. Lehetséges, hogy némelyek egyszerűen csak szeretnének jól beilleszkedni a csoportba, mások pedig egyszerűen függetlenek szeretnének lenni tőle. A legkreatívabb emberek gyakran ebbe a kategóriába tartoznak. Leadership Developmentfór the Gifted and Talented című könyvében Janet Farral és Leonie Kronborg a következőket írja erről: „Míg az extrovertáltak társas közegben érnek el vezetői szerepet, az introvertáltak elméleti és esztétikai területeken bizonyulnak kiemelkedőnek. Az olyan introvertált kiválóságok, mint Charles Darwin, Marié Curie, Patrick White vagy

Arthur Boyd, akik egészen új tudományterületeket teremtettek vagy éppen gyökeresen átformálták meglévő tudásunkat, életük hosszú időszakait magányosan töltötték. A vezetői képesség tehát nem csupán társas helyzetekben nyilvánulhat meg, hanem olyan magányos területeken is, mint például új művészi technikák kialakítása, új filozófiák megteremtése, világformáló könyvek megírása vagy úttörő tudományos tények felfedezése.”22 Az új csoportgondol eszméje nem a semmiből bukkant fel. A kooperatív tanulás, a vállalati csapatmunka és a nyílt irodai terek gondolatai különböző időkben és különböző okokból születtek meg. Mindezeket a világháló felemelkedése forrasztotta egységbe, és tette őket egyszerre menővé és komolyan veendővé. Az elmék erejének egyesülése csodálatos dolgokat hozott létre az interneten: egyebek közt a Linuxot, a nyílt forráskódú operációs rendszert, a Wikipédiát, az online enciklopédiát és a MoveOn.Org alulról szerveződő politikai mozgalmát. Mindezek a kollektív termékek jóval többek részeik összességénél, és olyannyira inspirálóak, hogy egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy rajongva éljenezzük a kaptártudatot, a tömegek bölcsességét, és a tömeget mint a kreativitás csodálatos ősforrását. Az együttműködés mágikus fogalommá, a siker megsokszorozásának zálogává vált. De úgy tűnik, átestünk a ló túlsó oldalára. Megtanultuk értékelni az átláthatóságot és a falak lerombolását, nem csupán az interneten, hanem magánéletünkben is, de nem ismertük fel, hogy ami az internet nem egyidejűleg történő és viszonylag névtelen interakciói során értelmesnek látszik, az nem feltétlenül működik a nyílt terű irodákba összekényszerített emberek személyközi interakciói során, egy élő, zajos és politikailag sokszínű közösségben. Ahelyett hogy különbséget tettünk volna online és személyes kapcsolatteremtés között, csupán az egyik érintkezési forma előnyeit igyekeztünk rávetíteni a másikra. Ezért van az, hogy amikor az emberek az új csoportgondol olyan elemeiről beszélnek, mint az egyterű irodák, akkor rögtön az internettel példálóznak. „Az alkalmazottak már úgyis egész életüket felpakolták a Facebookra és a Twitterre. Ezért már semmi szükségük nincs arra, hogy saját apró irodáik falai mögé rejtőzzenek” - mondta Dán Lafontaine, a Mr. Youth nevű közösségi marketingcég vezére az NPR-nek.23 Egy másikvezetési tanácsadó egészen hasonlót mondott nekem: „Az irodai fel pontosan az, aminek látszik - gát. Minél frissebben gondolkozik valaki, annál kevésbé akar gátakat maga köré. Az egyterű irodákat használó cégek fiatal vállalatok; épp, mint a világháló, hisz az is még csak tinédzser.”24 Az elképzelés, hogy az internet tette a személyesen végzett csoportmunkát népszerűvé, különösen ironikus, ugyanis a korai világháló olyan médium volt, amely gyakran igen introvertált egyének - a Farrall és Kronborg által leírt magányra sóvárgó emberek - számára tette lehetővé azt, hogy egymásra találjanak, hogy felforgassák és átalakítsák a problémamegoldás általunk ismert eddigi világát. Egy kutatásban összesen 1229 számítógépes szakembert vizsgáltak meg, akik 1982 és 1984 között az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Ausztráliában tevékenykedtek. Az eredmények szerint a korai számítógép-rajongók túlnyomó többsége introvertált volt.2S „A műszaki világban közhelynek számít, hogy a nyílt forráskód az introvertáltakat vonzza” - mondja Dave W. Smith, a Szilícium-vögyben dolgozó tanácsadó és szoftverfejlesztő26, arra a gyakorlatra utalva ezzel, melynek során a forráskódokat elérhetővé teszik az online nyilvánosság számára, és megengedik, hogy bárki lemásolja, fejlessze és terjessze azokat. Ezeket az embereket a világ jobbá tételének nemes szándéka hajtja, és arra vágynak, hogy teljesítményüket elismerje az a

tágabb közösség, melyet oly nagyra értékelnek. A nyílt forráskód akkori alkotói nemhogy nem egyterű irodában, hanem gyakran még csak nem is egyazon országban éltek. Együttműködésük színtere az éter volt. S ez korántsem elhanyagolható részlet. Ha a Linux megalkotóit annak idején egy teljes évre összeterelték volna egy óriási konferenciaterembe, és arra kérték volna őket, hogy hozzanak létre egy új operációs rendszert, az eredmény aligha lett volna forradalmi. Hogy miért, azt a továbbiakban világítjuk meg. Anders Ericsson kutatópszichológus tizenöt évesen kezdett sakkozni. Úgy vélte, jól megy neki a játék, hiszen ebédidőben rendre megverte osztálytársait. Ám egy napon egy fiú, az osztály legrosszabb játékosa megnyerte a játszmát, és attól kezdve mindig legyőzte őt. Ericsson nem értette, mi történhetett. „Rengeteget töprengtem a dolgon - mesélte egy interjúban Dániel Coyle-nak, The Talent Code című könyv szerzőjének. - Hogyan lehetséges, hogy ez a fiú, akit mindig olyan könnyedén megvertem, egyszerre ugyanolyan könnyen le tudott győzni? Tudtam, hogy képezi magát, sakkszakkörbe jár, de mi történhetett valójában?”26 Ez a kérdés mozgatja Ericsson egész pályáját: hogyan érik el sikereiket a kimagaslóan teljesítő emberek? Egészen különböző területeken kutatta ezt, mint például a sakk, a tenisz és a klasszikus zongoraművészet világa. Egyik leghíresebb kísérletében a nyugat-berlini zeneakadémia hegedűművészeinek három csoportját hasonlította össze.27 A kutatók arra kérték a tanárokat, hogy az alábbi három csoportba osszák be a növendékeket: „kiemelkedő hegedűsök”, akik nemzetközi szólóművészi karrier várományosai voltak; „jó hegedűsök”, s végül olyanok, akik inkább hegedűtanárnak, semmint előadóművésznek tanultak. Ezután megkérték a zenészeket, hogy vezessenek részletes naplót arról, hogyan töltik napjaikat. A kutatók szembeszökő különbségeket találtak a csoportok között. Mindhárom csoport ugyanannyi időt töltött zenei tevékenységgel - hetente több mint ötven órát. Mindhárom csoportnak ugyanannyi kötelező órája volt. A két jobbik csoport azonban a zenének szentelt idő jelentős részét magányos gyakorlással töltötte: a legjobbak heti 24,3, illetve napi 3,5 órát, a legrosszabbak ehhez képest csak heti 9,3, illetve napi 1,3 órát. A kiemelkedő hegedűsök a „magányos gyakorlást” tekintették zenei tevékenységük legfontosabb elemének. Az elit zenészek - még a zenekari hegedűsök is - a csoportos gyakorlást pusztán „szórakozásnak” tekintették, és azt nyilatkozták, hogy a magányos gyakorlás jelenti a valódi munkát. Ericsson és társai felfedezték, hogy a magánynak hasonló hatása van más foglalkozások kiválóságainak esetében is. Az „egyedül végzett elmélyült tanulás” a versenysakkozók körében is a legfontosabb sikertényező. A nagymesterek jellemzően ötezer órát töltöttek azzal, hogy tanulóéveik első tíz évében egyedül tanulmányozták a játék rejtelmeit. Ez az idő a közepes szintű sakkozók tanulással töltött idejének csaknem ötszöröse.28 Az egyedül tanuló egyetemisták idővel nagyobb tudásra tesznek szert, mint a csoportos tanulást kedvelő társaik.29 Még a csapatsportok elitatlétái is hihetetlenül sok időt töltenek magányos gyakorlással.30 Miben áll a magány varázsa? Ericsson szerint a legtöbb területen a tudatos gyakorlás a kiemelkedő teljesítmény kulcs- tényezője, ami csakis magányosan valósítható meg.31 Ennek során ugyanis a következő történik: azonosítjuk mindazokat a feladatokat és ismereteket, amelyeket el kell végeznünk, illetve el kell sajátítanunk; a teljesítményünk javítására törekszünk; folyamatosan ellenőrizzük a haladásunkat, és mindezek fényében pontosítjuk a

célunkról alkotott képet. Minden olyan gyakorlás, ami figyelmen kívül hagyja ezeket az irányvonalakat, nem csupán kevéssé hasznos, hanem esetenként káros is, mert megerősíti meglévő kognitív mechanizmusainkat, ahelyett hogy javítana azokon. Több oka van annak, hogy a tudatos gyakorlás miért magányosan tud a leginkább eredményes lenni. Először is, intenzív koncentrációt igényel, amit mások jelenléte csak megzavarhat. Másodszor, erős motivációt igényel, ami leginkább belülről jön. A legfontosabb ok azonban az, hogy ilyenkor olyan feladaton dolgozunk, ami minket érdekel. Ericsson szerint csak az egyedüllét teszi lehetővé, hogy „a tevékenységnek arra a részére összpontosítsunk, ami valóban érdekel minket. Ha javítani akarunk azon, amit csinálunk, akkor nekünk kell meghatároznunk ennek lépéseit. Képzeljünk csak el egy csoportos foglalkozást - itt az időnek csupán kis százalékában határozhatjuk meg a munka menetét.” Ha működés közben szeretnénk tanulmányozni a tudatos gyakorlást, elég visszatérnünk Stephen Wozniak példájára. Tény, hogy őt a Homebrew gyűlése ihlette az első személyi számítógép megépítésére, ám az ezt lehetővé tevő tudásbázis és munkamódszer egészen más forrásból fakadt: Woz már kora gyermekkorától fogva tudatosan gyakorolta a mérnöki tevékenységet. (Ericsson szerint az igazi szakértővé váláshoz tízezer órányi tudatos gyakorlásra van szükség, úgyhogy nem árt, ha fiatalon kezdjük a dolgot.32) iWoz című könyvében az elektronika iránti gyermekkori szerelméről ír, és a tudatos gyakorlásnak öntudatlanul is pontosan ugyanazon elemeit említi, amelyekről Ericsson is beszel. Először is motivált volt: édesapja, a Lockheed mérnöke arra tanította őt, hogy a mérnökök képesek megváltoztatni az emberek életét, és ezért „a világ kulcsemberei közé tartoznak”. Másodszor, apró lépésenként jutott el a szakértői szintre, mivel megszámlálhatatlanul sok tudományos versenyen vett részt. Woz a következőket írta erről: „Kifejlesztettem egy képességet, mely egész életpályámon segítségemre volt, és ez a türelem. Komolyan beszélek. A türelem erényét gyakran alábecsüljük. Minden projektem során, amellyel harmadikos és nyolcadikos korom között foglalkoztam, fokozatosan tanultam meg a dolgokat. Nem könyvekből, hanem apránként, saját magamtól jöttem rá arra, hogyan kell egy elektronikus szerkezetet jól felépíteni. [...] Megtanultam, hogy ne szorongjak a végeredmény miatt, hanem mindig az éppen végzett lépésre koncentráljak, és azt az egyet oldjam meg olyan tökéletesen, ahogyan csak tőlem telik.” Harmadszor, Woz gyakran dolgozott egyedül, nem feltétlenül a maga elhatározásából. Mint oly sok műszaki érdeklődésű fiú, ő is a társadalmi ranglétra alján találta magát, amikor középiskolás lett. Iskolatársai csodálták ugyan tudományos képességeit, ám igazából a kutya sem törődött vele. Woz gyűlölte az üres fecsegést, és érdeklődése kívül esett társainak látókörén. Egy ebből az időből származó fekete-fehér fényképről Woz tüskehajú, grimaszoló kisfiúként tekint ránk, és büszkén mutatja fel tudományos versenyen elnyert díját: egy drótokból, billentyűkből és egyéb szerkentyűkből álló, dobozszerű számológépet. De ezek a furcsa évek nem tántorították el attól, hogy kitartson álmai mellett; talán még hasznára is váltak. Woz ma már azt mondja, talán sohasem tanult volna meg ennyi mindent a számítógépekről, ha nem lett volna túl szégyellős ahhoz, hogy kitegye a lábát a házból. Senkinek nem kellene ilyen fájdalmasan felnőnie. Tény azonban, hogy Woz ifjúkori magánya és érdeklődésének tárgya iránti monomániás hódolata tipikusan jellemző a

kiemelkedően kreatív emberekre. Csíkszentmihályi Mihály pszichológus 1990 és 1995 között kilencvenegy olyan ember életét tanulmányozta, akik kiemelkedőt alkottak a művészet, a tudomány, az üzleti és a politikai élet területén. Arra az eredményre jutott, hogy alanyai közül sokak serdülőként szociális értelemben peremhelyzetben voltak, részint azért, mert „élénk kíváncsiságuk és fókuszált érdeklődésük furcsának tűnik kortársaik számára”.33 A túlságosan társas szellemű tinédzserek gyakran azért nem ápolják tehetségüket, „mivel a zenegyakorláshoz vagy a matematikatanuláshoz magányra van szükség, ők pedig azt nem bírják”.34 Madeleine L’Engle, az Időcsavar című klasszikus ifjúsági regény és hatvan egyéb könyv szerzője azt mondja, sohasem vált volna ennyire eredeti gondolkodóvá, ha nem töltött volna annyi magányos órát gyermekkorában a könyvek és a fantázia világában.35 A fiatal Charles Darwin könnyen barátkozott, ám legkedvesebb időtöltése az volt, hogy hosszú, magányos sétákat tett a természetben. (Felnőttkorára sem változott meg. „Kedves Babbage úr - írta a híres matematikusnak, aki vacsorára hívta őt -, mélységesen lekötelez, hogy meghívókat küld nekem az Ön által szervezett összejövetelekre, ám félek eleget tenni a meghívásnak, ugyanis olyan emberekkel találkozhatnék Önnél, akiknek az ég összes szentjére megesküdtem, hogy sosem fogok partikra járni.”36) A kivételes teljesítmény záloga azonban nem pusztán az, hogy tudatos gyakorlással megalapozzuk tudásunkat, hanem az is, hogy megfelelő munkakörülmények álljanak rendelkezésünkre. Napjaink munkahelyein azonban ezt furcsamód nagyon nehéz elérni. A tanácsadói munka előnye, hogy olyan munkakörnyezetekbe nyerhetünk betekintést, ahova mások talán sohasem. Tom DeMarko, az Atlantic Systems Guilds tanácsadói csapatának vezetője élete során rengeteg irodában járt, és hamar észrevette, hogy egyes munkahelyek sokkal zsúfoltabbak, mint mások. Kíváncsi lett, vajon a társas együttlét hogyan befolyásolja a munkateljesítményt. A kérdés megválaszolására DeMarco és munkatársa, Timothy Lister egy kutatásba fogtak, melyet Kódolóháborúnak (Coding War Games) neveztek el37. A játék célja az volt, hogy feltárják a legjobb és a legrosszabb számítógép-programozók jellemzőin, kilencvenkét vállalat több mint hatszáz program- fejlesztője vett részt benne. Minden játékost arra kértek, tervezzenek meg, kódoljanak le és teszteljenek egy programot a szokásos irodai helyükön, a rendes napi munkaidejükben. Minden résztvevő mellé partnert is rendeltek ugyanazon vállalaton belül. A partnereknek külön-külön kellett dolgozniuk, és nem volt szabad egymással kommunikálniuk. Végül a játéknak épp ez az eleme vezetett kritikus különbségekhez. Az eredmények elképesztő teljesítménybeli különbségeket mutattak. A legjobbak tízszer olyan jók voltak, mint a legrosszabbak! A legkiválóbb programozók két és félszer voltak jobbak, mint a minta mediánja. Amikor DeMarco és Lister megpróbáltak rájönni, vajon mi okozhatta ezt az elképesztő eltérést, azt látták, hogy a szokásos tényezők - mint például a szakmában eltöltött évek száma, a fizetés vagy akár a konkrét feladatra fordított idő - kevésbé befolyásolták az eredményt. A tízéves munkatapasztalattal rendelkező programozók nem voltak jobbak, mint a csupán két éve a szakmában lévők. A minta mediánjánál jobban teljesítők fele kevesebb mint 10 százalékkal keresett többet, mint a minta alsó fele, holott csaknem kétszer olyan jól teljesítettek. A nulla hibaszázalékkal teljesítő programozók nem többet, hanem valamivel még kevesebbet is dolgoztak a feladaton, mint a hibákat vétők.

Igazi rejtély volt ez, egy izgalmas talánnyal: az egyazon cégnél dolgozó programozók nagyjából azonos szinten teljesítettek, még akkor is, ha külön-külön dolgoztak a programon. Ez azért volt így, mert a legjobban teljesítők túlnyomórészt olyan vállalatoknál dolgoztak, amelyek elegendő magánszférát és személyes teret biztosítottak számukra, továbbá lehetővé tették, hogy a munkatársak befolyással bírjanak fizikai munkakörnyezetükre, és ne zavarja őket senki. A legjobban teljesítők 62 százaléka azt nyilatkozta, hogy munkahelyük megfelelő magánszférát biztosított számukra. A legrosszabbul teljesítők között ez az arány mindössze 19 százalék volt. A legrosszabbul teljesítők 76 százaléka, ám a lég óbban teljesítőknek csupán 38 százaléka mondta azt, hogy gyakran szükségtelenül félbeszakították. A Kódolóháború műszaki körökben jól ismert kísérlet, azonban DeMarco és Lister kutatása messze túlmutat a programozók világán - eredményeiket valóságos adathegyek támasztják alá, melyek a legkülönbözőbb vállalatoknál végzett további vizsgálatokból származnak.38 Eszerint az egyterű irodák a teljesítmény csökkenését okozhatják, és rontják az emlékezőképességet. Ez gyakran összefügghet a munkaerő fluktuációjával. Az egyterű irodák dolgozói megbetegszenek, ellenségeskedővé és motiválatlanná válnak, és nem érzik magukat biztonságban. Gyakrabban szenvednek magas vérnyomástól, magasabb a stressz-szintjük, és gyakrabban lesznek influenzásak. Többet vitatkoznak munkatársaikkal. Attól félnek, hogy társaik belehallgatnak telefonbeszélgetéseikbe és belepillanthatnak számítógépükbe. Kevesebb személyes és bizalmas beszélgetést folytatnak egymással. Gyakran kell hangos környezetben és csillapíthatatlan zajban dolgozniuk, ami megnöveli pulzusszámukat és a testükben lévő üss-vagy-fuss döntésért felelős stresszhormon, a kortizol szintjét. Ezek az emberek távolságtartóak, hirtelen haragúak, agresszívebbek, és nem szívesen segítenek másoknak. Úgy tűnik, a túlzott ingerek gátolhatják a tanulást: nemrég egy vizsgálat kimutatta, hogy az emberek jobban képesek tanulni egy csendes erdei séta után, mintha a belvárosban jártak volna egyet.39 Egy harmincnyolcezer, szellemi munkát végző dolgozóra kiterjedő másik vizsgálat szerint a legkülönbözőbb munkatípusokra igaz, hogy a megzavarás a teljesítmény legnagyobb ellensége.40 Még a párhuzamos feladatvégzés, napjaink irodahuszárjainak dicsőített fegyverténye is mítosznak bizonyult.41 A tudósok ma már tudják, hogy agyunk képtelen arra, hogy egyidejűleg két dologra figyeljen. Ami a felszínen párhuzamos feladatvégzésnek tűnik, az valójában nem más, mint több feladat közötti állandó oda-vissza váltogatás, ami akár 50 százalékkal is ronthatja a hatékonyságot, és ugyanilyen mértékben növelheti a hibázások számát. Sok introvertált ösztönösen tudja mindezt, és ezért ellenállnak annak, hogy összezárják őket. A kaliforniai Oaklandben székelő Backbone Entertrainmentnél eredetileg azt tervezték, hogy egyterű irodába költöztetik a játékfejlesztőket, ám sok introvertált dolgozó roppant boldogtalan lett ettől. „Hatalmas raktárterületen alakítottuk ki a munkahelyeket, ahol először egyáltalán nem voltak falak, csak asztalok, így mindenki jól láthatott mindenkit - meséli Mike Mika, a cég korábbi kreatív igazgatója. - Aztán kis kuckókat alakítottunk ki, és eközben nagyon féltünk attól, hogy a kreatív emberek egész egyszerűen gyűlölni fogják ezeket. Ám nem ez történt. Úgy tűnik, az embereknek fülkékre és zugokra van szükségük, ahol elrejtőzhetnek és elkülönülhetnek társaiktól.”42 Valami hasonló történt a Reebok Internationalnál is, amikor 2000-ben 1250 alkalmazottat vontak össze a massachusettsi Cantonban felépített központjukban. A vezetők biztosra vették,

hogy a tervezők szívesen dolgoznának egyterű irodában, ahol közösen ötletelhetnének. Szerencsére időben megkérdezték az érdekelteket is, akik elmondták, hogy mindössze békére és nyugalomra van szükségük ahhoz, hogy a munkájukra koncentrálhassanak.43 Jason Fried, a 37signals nevű, webes alkalmazásokat fejlesztő cég társalapítója számára mindez nem újdonság. Fried tíz éven át, 2000-től kezdve emberek százait (főként tervezőket, programozókat és írókat) faggatta arról, hol szeretnek dolgozni akkor, amikor ténylegesen el szeretnének végezni egy adott munkát.44 A válaszok szerint bárhol, egy helyet kivéve: tervezőirodájukat, ami túl zajos és tele van munkájukat megzavaró emberekkel. Ezért Fried tizenhat alkalmazottja közül csupán nyolc él Chicagóban, a 37signals székhelyén, és még nekik sem kell bejárniuk dolgozni, de még az értekezletekre sem, mivel ezek Fried szerint „mérgezőek”. Fried korántsem ellenzője az együttműködésnek - a 37signals honlapja azzal hirdeti .i cég termékeit, hogy azok hatékonnyá és kellemessé teszik az együttműködést. O azonban az együttműködés passzív formáit kedveli, az e-maileket, az üzenetküldést és az online csevegést. Fried a következőket tanácsolja a munkaadóknak „Mondd le a legközelebbi értekezletet”; „Ne tűzz ki új időpontot. Töröld ki az egészet az emlékezetedből.” Javasolja a Hallgatag Csütörtök bevezetését is: hetente egy napon az alkalmazottaknak tilos egymáshoz szólniuk. A Fried által megkérdezett emberek egyszerűen csak kimondták, amit a kreatív emberek mindig is tudtak. Kafka például még imádott menyasszonya közelségét sem bírta elviselni, amikor dolgozott: „Egyszer azt írtad, hogy szívesen ülnél mellettem, amikor írok; de hidd el, hogy akkor nem tudnék írni (különben se nagyon tudok), de akkor egyáltalán nem tudnék írni. Az írás mértéktelen kitárulkozás; a legszélsőségesebb őszinteség és odaadás, amelytől az ember mármár úgy érzi, hogy elveszti önmagát az emberi érintkezés során, s ezért vissza is retten tőle, amíg el nem megy a józan esze [...]. Ezért nem lehet az ember eléggé egyedül, amikor ír, ezért nem lehet körülötte elég mély a csend, amikor ír, még az éjszaka sem eléggé éjszaka neki.”45 Még a meglehetősen vidám természetű Theodor Geisel is (akit Dr. Seussként ismerünk) a világtól elzárkózva töltötte munkanapjait magánstúdiójában, melynek falait rajzok és vázlatok borították: kaliforniai La Jolla-beli házának harangtornyában. Geisel sokkal csendesebb ember volt, mint bolondos rímei alapján gondolhatnánk. Ritkán jelent meg fiatal olvasói körében, mert attól rettegett, hogy a srácok olyan mókás, beszédes figurának képzelik, mint amilyen kalapos macskája (Cat in the Hat), és zárkózott természete esetleg csalódást okoz nekik. „A gyermekek tömege borzadállyal tölt el”, vallotta be Dr. Seuss.46 A kreativitáshoz nem csupán a személyes tér fontos, hanem a „társas nyomástól” való megszabadulás is. Vegyük például Alex Osborn, a legendás reklámszakember esetét. Osbom neve ma már nem cseng annyira ismerősen, ám a huszadik század első felében afféle reneszánsz embernek tartották, aki elbűvölte kortársait. Osborn nemcsak a Batten, Barton, Durstine and Osborn (BBDO) reklámügynökség alapító partnere volt, hanem szerzőként is maradandót alkotott. A történet 1938-ban kezdődött, amikor egy magazin szerkesztője ebédre hívta őt, és megkérdezte, mi a hobbija. - A képzelet - válaszolta Osbom.

- Osborn úr - mondta a szerkesztő. - Könyvet kell írnia erről. Nagyon fontos téma, és csak arra vár, hogy végre megírja valaki. Rá kell szánnia az időt, az energiát és a gondosságot, amit a dolog megérdemel. Osborn úr így is tett. A negyvenes és az ötvenes években több könyvet is írt, és mindegyikben ugyanazt a kérdést feszegette. A BBDO vezetőjeként ugyanis nem hagyta nyugodni a kérdés, vajon miért nem elég kreatívak az alkalmazottai. Szerinte a dolgozóknak sok jó ötletük lehet, ám vonakodnak ezekkel előhozakodni, mert félnek munkatársaik kritikájától. Osborn számára a megoldás nem az önálló munkavégzés megakadályozása volt, hanem a kritika veszélyeinek kiiktatása a csoportos munkában. Ő alkotta meg a brainstorming, az „ötletelés” fogalmát. E folyamat lényege, hogy a csoport tagjai elfogadó légkörben adhassanak hangot ötleteiknek. A bramstormingnak négy szabálya van: 1. 2. 3. 4.

Ne bíráljuk és kritizáljuk az ötleteket. Eresszük szabadjára képzeletünket. Minél vadabb az ötlet, annál jobb. Törekedjünk a mennyiségre. Minél több ötletünk van, annál jobb. Építsünk a csoport többi tagjának ötleteire.

Osborn teljes szívből hitte, hogy a csoportok - ha megszabadulnak a közösség ítéleteinek béklyóitól - több és jobb ötletet képesek felvetni, mint a magányosan dolgozók. Rögvest nagy hírverést is csapott kedvenc módszerének. „A brainstorming mennyiségi eredményei megkérdőjelezhetetlenek - írta. - Egy csoport 45 javaslatot tett háztartási gépek népszerűsítésére, 56-ot bevételnövelésre és 124-et arra, hogyan lehetne több takarót eladni. Egy másik esetben 15 csoport ugyanazon a problémán ötleteit, és több mint 800 javaslatuk volt.”47 Osborn elméletének óriási hatása volt, és a cégvezetők lelkesen alkalmazni is kezdték a brainstormingot. Amerika üzleti világában még ma is megszokott, hogy valaki egyszer csak egy táblákkal és filctollakkal teli szobában találja magát munkatársaival együtt, ahol a társaságot szabad képzettársításra buzdítják igen lelkesen. Osborn világrengető elképzelésével azonban mindössze egy probléma van: az, hogy a brainstorming valójában nem működik. Az első vizsgálat, ami ezt bizonyította, 1963-ban történt.48 Marvin Dunnette, a Minnesotai Egyetem pszichológiaprofesszora negyvennyolc kutatót és negyvennyolc reklámszakembert hívott össze. A résztvevők mindannyian a Minnesota Mining and Manufacturing (más néven az M3, a Post-it felfedezői) férfi alkalmazottai voltak. Dunnette arra kérte őket, hogy magányos munka mellett csoportos brainstorming-üléseken is vegyenek részt. A pszichológus biztosra vette, hogy az üzletemberek sokat nyerhetnek a csoportmunkával; abban már kevésbé volt biztos, hogy - az általa introvertáltabbnak vélt - tudósok is ugyanilyen jól járnak majd. Dunnette mindkét, egyenként negyvennyolc emberből álló csoportot tizenkét négyfős csoportra osztotta. Mindegyik négyfős csoportnak arról kellett minél több ötlettel előállnia, hogy mik az előnyei vagy hátrányai annak, ha valaki eggyel több hüvelykujjal születik. Az egyes emberek külön-külön is kaptak egy hasonló problémát, hogy egyedül ötleteljenek rajta. Végül Dunnette és munkatársai összeszámolták a válaszokat, és összehasonlították a csoportosan és az egyénileg keletkezett elképzeléseket. A rend kedvéért az egyéni ötleteket

négyesével ömlesztve kezelték, mintha azok is csoportban születtek volna. Mérték az ötletek minőségét is, mégpedig úgy, hogy egy „valószínűségi skálán” 0 és 4 közötti pontszámot adtak nekik. Az eredmények egyértelműek voltak. A huszonnégy csoport közül huszonháromban több ötlet született az egyéni, mint a csoportos megvalósítás során. Az egyéni ötletek legalább olyan, vagy még jobb minőségűek voltak, mint a csoportosak. S az is kiderült, hogy a reklámszakemberek csoportos teljesítménye nem volt jobb, mint az introvertáltnak feltételezett tudósoké. Az azóta eltelt csaknem negyven év kutatásai is hasonló lesújtó következtetésre jutottak.49 A vizsgálatok kimutatták, hogy a csoport növekedésével csökken a teljesítmény. A kilencfős csoportok kevesebb és gyengébb ötletet képesek kiagyalni, mint a hatfősek, és a hatfős csoportok is rosszabbak a négyfőseknél. ,A kutatások bizonyítékai alapján az üzletemberek, úgy tűnik, meghibbantak, hogy továbbra is efféle csoportokban dolgoztatnak - írja Adrián Furnham szervezetpszichológus. - Ha tehetséges és lelkes embereink vannak, akkor minden olyan esetben egyéni munkára kell bátorítanunk őket, amikor a legfőbb cél a kreativitás és a hatékonyság.”50 Az egyetlen kivétel ez alól az online brainstorming. A kutatások szerint az elektronikusan ötletelő csoportok, hajói vezetik őket, nem csupán jobban teljesítenek, mint az egyének, hanem minél nagyobb a csoport, annál jobb teljesítményt is képesek nyújtani.51 Ugyanez igaz a tudományos kutatásra is: ha a fizikailag különböző helyeken dolgozó professzorok elektronikus formában működnek együtt, akkor sokkal hatékonyabb munkát képesek végezni, mint ha egyedül vagy egymás társaságában dolgoznának.52 Ezen nem kellene meglepődnünk. Mint már említettük, mindenekelőtt az elektronikus együttműködés különleges hatalma volt az, ami egyáltalán létrehozta az új csoportgondol eszméjét. Mi más a Linux és a Wikipédia, ha nem gigantikus brainstorming eredménye? Ám sajnos annyira el vagyunk ájulva az online együttműködés erejétől, hogy emiatt a csoportos munka minden formáját túlértékeljük a magányos gondolkodás kárára. Nem ismerjük fel, hogy az online munkacsoportban történő tevékenykedés nem más, mint a magány egy speciális formája. Azt feltételezzük, hogy az online együttműködés sikere a valós életben, személyközi szinten is megismételhető. S mégis, miután ennyi év során oly sokszor bebizonyosodott, hogy a hagyományos brainstorming-csoportok nem működnek, népszerűségük fikarcnyit sem csökkent. Az értekezletek résztvevői rendszerint azt hiszik, hogy csoportjuk a ténylegesnél sokkal jobban teljesített.53 E tény már sejteni engedi az ilyen csoportok népszerűségének valódi okát: azt az előnyt, hogy az emberek a brainstorming élménye révén szorosabban kötődnek egymáshoz. Igen értékes cél ez mindaddig, amíg észben tartjuk, hogy a brainstorming társas ragasztóanyag, de éppen ellentétes a fő célkitűzéssel, a kreativitással. A pszichológusok rendszerint háromféle magyarázattal szolgálnak a csoportos ötletelés kudarcára. Az első a társas lazsálás: a csoport bizonyos tagjai hajlamosak csendben nézni, ahogy mások dolgoznak. A második a teljesítmény blokkolása: egyidejűleg csak egy személy tud beszélni vagy ötletét kifejteni, s ezalatt a csoport többi tagja kénytelen tétlenül ülni. A harmadik pedig a bírálattól való félelem, vagyis az, hogy senki sem szeretne mások előtt ostobának tűnni.

Noha a brainstorming Osborn-féle szabályai épp e szorongást hivatottak kiküszöbölni, a kutatások azt mutatják, hogy a nyilvános megaláztatástól való félelemnek óriási ereje van.54 Az 1988-89-es kosárlabdaszezonban például két főiskolás NCAA csapat tizenegy meccset játszott nézők nélkül, mivel épp kanyarójárvány volt, és iskoláik összes diákja karanténban volt. Mivel nem voltak sem szurkolók, sem ellenszurkolók, akik elbátortalaníthatták volna őket, mindkét csapat sokkal jobban játszott a szokásosnál (például magasabb volt a sikeres szabaddobások százaléka).ss Hasonló jelenséget figyelt meg Dán Ariely viselkedés-közgazdász is, amikor 39 résztvevőt kért arra, hogy anagramma-feladványokat oldjanak meg - egyedül, az asztaluknál ülve, illetve úgy, hogy közben mások figyelték őket. Ariely azt feltételezte, hogy a nézőközönség szeme láttára elért teljesítmény jobb lesz, mert az embereket motiválja a rájuk irányuló figyelem. Sokkal rosszabbul teljesítettek. A közönség lelkesítő is lehet, ám egyúttal komoly stresszforrást is jelenthet.56 A bírálattól való félelemmel az a baj, hogy nem sokat tehetünk ellene. Azt gondolhatnánk, hogy az ilyen szorongás legyőzhető akarattal vagy tréninggel, esetleg az Alex Osborn-féle szabályok segítségével. Az újabb neurológiai kutatások szerint a megítéltetéstől való félelmünk sokkal mélyebben gyökerezik és sokkal súlyosabb következményei vannak, mint azt valaha sejtettük volna. 1951 és 1956 között, éppen amikor Osbom a brainstorming hatalmáról beszélt, egy Solomon Asch nevű pszichológus máig híres kísérleteiben a csoportbefolyás veszélyeit vizsgálta. Önkéntes egyetemi hallgatókat toborzott, csoportokra osztotta őket, és vizuális tesztek megoldására kérte őket. Három különböző hosszúságú vonal képét mutatta nekik, majd kérdéseket tett fel arról, hogy a vonalak hogyan aránylanak egymáshoz - például melyik hosszabb a másiknál, melyik vonal hossza egyezik meg egy másik, negyedik vonaléval, és így tovább. A kérdések annyira egyszerűek voltak, hogy a hallgatók 95 százaléka minden kérdésre helyesen válaszolt. Amikor azonban Asch beépített embereket alkalmazott a csoportokban, akik folyamatosan és magabiztosan helytelen válaszokat adtak, a helyesen válaszoló hallgatók aránya 25 százalékra csökkent. Más szóval, a résztvevők ingadozó 75 százaléka legalább egy kérdésben a csoport rossz válaszával értett egyet. Asch kísérletei pontosan ugyanabban az időszakban bizonyították a megalkuvás erejét, amikor Osborn épp le akarta verni rólunk ennek láncait. Azt azonban nem tudjuk, miért voltak ennyire kompromisszumkészek az emberek. Mi ment végbe a csoportnyomás előtt fejet hajtok agyában? Vajon a többiek nyomására valóban eltérő hosszúságúnak észlelték a vonalakat, vagy pedig szándékosan adtak rossz választ, nehogy magukra maradjanak és peremhelyzetbe kerüljenek a csoportban? A pszichológusok évtizedeken át próbálták megfejteni a rejtélyt. Napjaink orvosi technikájának segítségével némileg közelebbjutottunk a megoldáshoz. 2005-ben az Emory Egyetemen egy Gregory Berns nevű neuropszichológus elhatározta, hogy elvégzi az Asch-kísérletek egy modernebb változatát.57 Berns és csapata harminckét önkéntest kért fel; tizenkilenc és negyvenegy év közötti életkorú férfiakat és nőket. Az önkéntesek egy játékot játszottak; minden csoporttagnak két különböző, háromdimenziós tárgyat mutattak a számítógép képernyőjén, és azt kellett eldönteniük, hogy vajon az első tárgy elforgatható-e úgy, hogy fedésbe kerüljön a másodikkal. A kísérletvezetők fMRI szkenner segítségével

pillanatfelvételeket készítettek az önkéntesek agyáról minden olyan alkalommal, amikor azok egyetértettek a csoportdöntéssel vagy épp ellenszegültek annak. Az eredmények egyszerre voltak zavarba ejtőek és megvilágosító erejűek. Először is, megerősítették az Asch által leírtakat. Amikor az önkéntesek egyedül játszottak, akkor csupán az esetek 13,8 százalékában adtak helytelen választ. Amikor azonban olyan csoportban játszottak, ahol az összes többi - beépített - tag egybehangzóan rossz választ adott, akkor már az esetek 41 százalékában értettek egyet a csoport véleményével. Berns vizsgálatai azonban fényt derítettek arra is, hogy miért is vagyunk ennyire konformisták. Ugyanis amikor az önkéntesek egyedül játszottak, akkor az agyfelvételek a tarkólebenyt és a fali lebenyt magában foglaló, a látási és téri észlelésért felelős agyterületek hálózatában, valamint a tudatos döntéshozatalért felelős frontális lebenyben mutattak aktivitást. Amikor azonban az emberek behódoltak a csoport rossz döntésének, akkor az agytevékenység ettől egészen eltérő képet mutatott. Emlékezzünk csak vissza: Asch azt akarta megtudni, vajon az emberek annak ellenére is behódolnak-e, hogy tudván tudják, hogy a csoport tévedett, vagy pedig a csoport képes módosítani magát az észlelést is. Berns és munkatársai úgy okoskodtak, hogy amennyiben az első válasz az igaz, akkor a döntéshozatalért felelős prefrontális kéregben kell nagyobb agyi aktivitásnak jelentkeznie. Vagyis a felvételek kimutatják majd, hogy az önkéntesek tudatosan döntöttek-e arról, hogy a csoportba való beilleszkedés kedvéért feladják saját vélekedésüket. Ha azonban az agyfelvételek a látási és téri észleléssel összefüggő területeken mutatnak megnövekedett agyi aktivitást, akkor ez annak a jele, hogy a csoportnak valamiképpen sikerült megváltoztatni a résztvevő egyének észlelését. Pontosan ez utóbbi történt. A konformisták a döntéshozatalért felelős frontális lebenyükben kisebb, az észlelésért felelős agyterületeiken pedig nagyobb aktivitást mutattak. Más szóval, a csoportnyomás nem csupán kellemetlen, de emellett ténylegesen meg is változtathatja, hogyan látunk egy problémát. Ezek alapján az előzetes eredmények alapján arra következtethetünk tehát, hogy a csoportok a tudatmódosító szerekhez hasonló hatást fejtenek ki. Ha a csoport úgy gondolja, hogy a helyes válasz A, akkor nagy valószínűséggel mi is ugyanígy fogunk vélekedni. Nem arról van szó, hogy tudatosan azt mondjuk: „Hmm, nem tudom biztosan, de ők mindannyian úgy gondolják, hogy a válasz A, akkor én is ezt választom.” Azt sem mondjuk magunknak: „Szeretném, ha szeretnének, és ezért úgy teszek, mintha szerintem is A lenne a helyes válasz.” Nem, ennél sokkal váratlanabb - és egyúttal sokkal veszélyesebb - dolog történik. Berns önkénteseinek többsége azt nyilatkozta, hogy azért osztotta a csoport véleményét, mert „úgy gondolták, hogy váratlan belátás folytán jutottak ugyanarra a helyes válaszra”. Magyarán: a kísérleti alanyoknak fogalmuk sem volt arról, hogy társaik befolyásolták őket! Mi köze vajon mindennek a társas közegtől való szorongáshoz? Emlékezzünk csak tússzá, hogy Asch és Berns kísérleteinek önkéntesei nem minden esetben hódoltak be. Előfordult, hogy szembehelyezkedtek a társak nyomásával, és kitartottak a helyes válasz mellett. Berns és munkatársai nagyon érdekes dolgot fedeztek fel ezekkel az esetekkel kapcsolatban: mindegyik az amygdala megnövekedett aktivitásával járt - ez az a picike agyi szerv, ami a nyugtalanító érzelmekkel áll kapcsolatban, mint amilyen például az elutasítástól való félelem.58 Berns ezt „az önálló gondolkodás átkának” nevezte, és bizony ennek a jelenségnek komoly

és mélyreható hatásai vannak. Számos fontos intézményünk - a választásoktól az esküdtszékeken át egészen a többségi uralom eszméjéig - az ellentmondó hangokra épül. Ha azonban a csoport ténylegesen képes arra, hogy megváltoztassa észlelésünket, és ha az eltérő véleménynyilvánítás a kitaszítottság ősi, erőteljes és tudattalan érzését váltja ki belőlünk, akkor az ilyen intézmények integritása sokkal-sokkal sérülékenyebb, mint gondoljuk. Korábban természetesen leegyszerűsítettem a személyes együttműködés kérdéskörét. Hiszen Steve Wozniak is együttműködött Steve Jobsszal; ha ők ketten nem társulnak, akkor ma nem létezne az Apple. Minden páros kötődés, akár anya és apa, akár szülő és gyermek között jön létre, kreatív együttműködésnek tekinthető. Kutatások bizonyítják azt is, hogy a személyes kölcsönhatások olyan módon teremtenek bizalmat, amelyre az online együttműködések nem képesek.59 A tudósok azt is kimutatták, hogy a népsűrűség összefüggésben áll az innovációval.60 Az erdő csendjében tett séták minden előnye ellenére a zsúfolt nagyvárosokban élő embereknek mégiscsak hasznára van az ottani élet. Ezt a jelenséget magam is megtapasztaltam. Amikor nekikezdtem e könyv írásának, gondosan felszereltem az otthoni irodámat. Letakarítottam az íróasztalt, iratszekrényeket állítottam be, rakodóteret alakítottam ki, és még bőséges természetes fényről is gondoskodtam. És amikor mindez kész volt, annyira elszigeteltnek éreztem magam a világtól, hogy szinte egyetlen betűt sem írtam ott. Könyvem legnagyobb részét kedvenc, ám igen zsúfolt kávézómban írtam. Ugyanabból a megfontolásból tettem ezt, amit az új csoporteszme bajnokai is hangoztatnak: a többi ember puszta jelenléte serkentette az agyműködésemet, és több képzettársítást sugallt. A kávézó olyan emberekkel volt tele, akik maguk is laptopjaik fölé hajoltak, és ha hihetek az arcokon tükröződő elmélyült koncentrációnak, akkor feltehetőleg nem én voltam az egyetlen, aki munkája javát ugyanitt végezte. Mindazonáltal a kávézó azért lehetett az irodám, mert számos olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami a modern iskolák és irodák többségéből hiányzik. A kellemes társas légkör és az állandó ide-oda járkálás megóvott attól, hogy nemkívánatos beszélgetésekbe keveredjek, így nyugodtan az írás „tudatos gyakorlásának” szentelhettem magamat. Tetszés szerint váltogathattam a megfigyelő és az aktív társas lény szerepét. Ellenőrzés alatt tarthattam a környezetemet is. Mindennap eldönthettem, hogy melyik asztalkához ülök le - a helyiség közepén vagy éppen egy meghitt zugban -, attól függően, hogy azt akartam-e, hogy mások lássanak engem, vagy éppen én lássak másokat. És persze bármikor felállhattam és távozhattam, ha épp békére és csendre vágytam ahhoz, hogy megszerkesszem az aznap írottakat. Rendszerint már pár óra munka után távoztam - nem pedig nyolc, tíz vagy tizennégy óra után, amennyit az irodalakók többsége robotol. A jövőre nézve azt javaslom, hogy nem kellene beszüntetnünk a személyes együttműködéseket, hanem finomítani kell a módszerein. Először is, szimbiotikus introvertáltextrovertált kapcsolatokat kellene kialakítanunk, ahol a vezetői és egyéb feladatok az emberek természetes erősségei és vérmérséklete szerint oszlanak meg. A tudományos kutatások és a vezetési struktúrák többsége szerint a leghatékonyabb csoportok az introvertáltak és extrovertáltak egészséges keverékéből jönnek létre. Ezen felül olyan környezetet kellene kialakítanunk, ahol a társas érintkezés sokféle formája is kialakulhat, ám arra is lehetőség nyílik, hogy az emberek visszahúzódjanak saját munkaterükbe, ha koncentrálni akarnak, vagy egyedül szeretnének lenni.

Iskoláinknak fejleszteniük kellene a gyerekek együttműködési készségét - a kooperatív tanulás nagyon hasznos lehet, ha jól és mértékkel végzik -, ám ezzel egyidejűleg meg kellene tanítani őket arra is, hogy az önálló és tudatos gyakorlás is fontos. Az is életbevágó, hogy felismerjük, sok embernek - különösen a Steve Wozniakhoz hasonló introvertáltaknak másoknál több csendre és magánszférára van szükségük ahhoz, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák. Néhány vállalat már kezdi felismerni a csend és a magány értékét, és rugalmas munkatereket hoznak létre, ahol egyszerre vannak jelen egyszemélyes munkaállomások, csendes zónák, találkozóhelyek, kávézók, olvasótermek, számítógéptermek, sőt még „utcák” is, ahol az emberek kényelmesen beszélgethetnek anélkül, hogy ezzel mások munkáját zavarnák. A Pixar animációs stúdió esetében például a tizenhat hektáros kampusz egy futballpálya nagyságú átrium köré épült, melyben nem csupán postaládák és kávézók, hanem még fürdőszobák is találhatók. Mindezek célja, hogy az emberek annyiszor találkozhassanak véletlenszerűen informális keretek között, ahányszor csak lehetséges. Az alkalmazottakat pedig arra biztatják, hogy irodáikat, kuckóikat, íróasztalaikat és munkaterületeiket a saját ízlésüknek megfelelően rendezzék el, dekorálják ki.61 A Microsoftnál is hasonló a helyzet. Sok alkalmazott élvezheti a saját iroda előnyeit, ám ezeket tolóajtókkal, mozgatható falakkal és egyéb olyan megoldásokkal látták el, melyek lehetővé teszik, hogy a dolgozók eldönthessék, mikor akarnak együtt dolgozni másokkal, és mikor van szükségük arra, hogy magukban gondolkozzanak.62 Matt Davis rendszerfejlesztő elmondta nekem, hogy az ilyen rugalmasan változtatható munkaterek kedveznek az introvertáltaknak és az extrovertáltaknak is, mert sokkal több lehetőséget biztosítanak a visszavonulásra, mint a hagyományos egyterű irodák. Gyanítom, ezt a fajta fejlődést maga Wozniak is örömmel üdvözölné. Mielőtt az Apple-t megalapította volna, Woz számológépeket tervezett a Hewlett-Packardnál. Azért is szerette nagyon ezt a munkát, mert a HP igencsak megkönnyítette a másokkal való párbeszédet. Az igazgatóság mindennap reggel tízkor és délután kettőkor fánkot és kávét küldött körbe, hogy az alkalmazottak találkozhassanak egymással és ötleteket cserélhessenek. Ezek a társalgások leginkább a nyugodt és laza jelzőkkel írhatóak le. Önéletrajzában Wozniak meritokráciaként jellemzi a HP-t, ahol nem számított, hogy néztél ki, nem járt prémium a társasági életed után, és nem kellett menedzsernek lenned ahelyett, hogy szeretett mérnöki munkáddal foglalkoztál volna. Woz számára épp ezt jelentette az együttműködés: azt a lehetőséget, hogy megossza fánkját és agyhullámait komótos, toleráns, szerényen öltözött kollégáival - akik cseppet sem bánták, ha hirtelen eltűnt körükből, és visszament dolgozni a kuckójába.

második rész ÉNÜNK ÉS A BIOLÓGIA

4. A VÉRMÉRSÉKLETÜNK A VÉGZETÜNK? Öröklődés, nevelés és az orchidea -elmélet Némely ember biztosabb mindenben, mint én bármiben is. Robert Rubin: IN AN UNCERTAIN WORLD Csaknem tíz évvel ezelőtt Éjjel két óra van, nem tudok aludni, és meg akarok halni. Nem vagyok az az öngyilkos típus, de ez a holnapi nagy beszédem előtti éjszaka, és agyamban a legrosszabb lehetőségek próbálják egymást felülmúlni. Mi lesz, ha kiszárad a szám, és egy hang sem jön ki a torkomon? Mi lesz, ha halálra untatom a hallgatóságot, vagy netán elhányom magam a színpadon? A barátom, Ken (aki azóta már a férjem) nézi, ahogy forgolódom az ágyban. Egészen megzavarodik ettől. ENSZ békefenntartóként egyszer orvtámadás érte Szomáliában, de szerintem én most jobban meg vagyok rémülve, mint ő akkor. - Próbálj jó dolgokra gondolni - mondja a homlokomat simogatva. A plafont bámulom, és folynak a könnyeim. Milyen jó dolgokra? Ki tudna ilyenekre gondolni a pódiumok és mikrofonok világában? - Legalább egymilliárd olyan ember él Kínában, akik vastagon tesznek rád is meg az előadásodra is - vigasztal finoman Ken. Ez talán ha öt másodpercig segít. Az ébresztőórára pillantok. Végre-valahára fél hét van. A legrosszabb részét, az eseményt megelőző éjszaka rémségeit, úgy tűnik, túléltem. Holnap ilyenkor már rég szabad leszek. Borús hangulatban öltözködöm, kabátot veszek. Ken a kezembe nyom egy Bailey’s krémlikőrrel teli laposüveget. Nem vagyok nagy ivó, de szeretem a Bailey’s ízét, olyan, mint a csokis turmix. - Ezt idd meg tizenöt perccel az előadásod előtt mondja Ken a búcsúcsók közben. Lifttel megyek le az autómhoz, ami majd elrepít úticélomhoz, egy nagyvállalat központjába, ami New Jersey külvárosában található. Vezetés közben elég időm marad azon gondolkodni, hogyan hozhattam magam ilyen lehetetlen helyzetbe. Nemrég hagytam ott az állásomat egy Wall Street-i ügyvédi irodában, hogy megalapítsam a saját tanácsadó cégemet. Egész eddigi életemben egy-egy emberrel vagy kis csoportokkal dolgoztam, és remekül éreztem magam. Amikor azonban egy ismerősöm, egy nagy médiavállalat főtanácsadója felkért, hogy tartsak szemináriumot a teljes üzletkötői csapatának, igent mondtam. Ráadásul lelkesen. Sejtelmem sincs, miért. Most itt ülök az autómban, és egy kisebb természeti csapásban reménykedem árvíz, földrengés, ilyesmi. Aztán rám tör a bűntudat, hogy a saját kis drámám miatt romba döntenék egy fél várost. Megérkezem az üvegpalotához, és egy sikeres tanácsadó öntelt magabiztosságát próbálom sugározni magamból. A rendezvény szervezője elkísér a hatalmas előadóteremhez. A mosdó hollétéről érdeklődöm, majd a fülke magányában meghúzom a laposüveget. Pár pillanatig csendben állok, várom az alkohol mágikus idegnyugtató hatását. Ám nem történik semmi, még mindig rettegek. Talán innom kéne még pár kortyot. Nem, nem lehet, hisz még csak

reggel kilenc van. Mi lesz, ha megérzik rajtam az alkoholszagot? Kiigazítom a rúzsomat, majd visszalibegek az előadóterembe. Rendezgetem a jegyzeteimet a pódiumon, miközben az előadóterem megtelik igencsak fontosnak tűnő üzletemberekkel. Akármi is lesz, próbáld meg nem elhányni magad, nyugtatgatom magamat mosolyogva. Néhány vezető rám figyel, a többségük azonban merev arccal a Blackberryjét bámulja. Nyilvánvaló, hogy előadásommal nagyon fontos és sürgős munkától vonom el őket. Hogyan tartsam fenn a figyelmüket elég hosszú ideig ahhoz, hogy ne pötyögjenek sürgős üzeneteket billentyűzeteiken? Ott és akkor megfogadom, hogy soha többé nem fogok ilyesfajta előadást tartani. Azóta persze rengeteg előadást tartottam, és tartok ma is. Sohasem győztem le teljesen a szorongásomat, ám az évek során számos olyan stratégiát fedeztem fel, amelyek hasznára lehetnek mindazoknak, akik rettegnek a nyilvános beszédtől. Ezekről bővebben az 5. fejezetben lesz szó. Szánalmas történetemet azért meséltem el, mert alapjaiban összefügg az introverzió természetével. A nyilvános beszédtől való félelmem valahol mélyen egy tőről fakad személyiségemnek azon részeivel, melyeket viszont nagyra tartok és kedvelek, mint például a kifinomult és értelmes dolgok iránti vonzalmam. Mindig megdöbbenek ezen a szokatlannak tűnő kombináción. Vajon tényleg van köztük összefüggés, és ha igen, akkor milyen módon? A nevelésből fakadnak vajon, abból, ahogyan felnőttünk? Szüleim halk szavú, gondolkodó emberek; édesanyám is utál nyilvánosság előtt beszélni. Vagy talán mindez öröklött, azaz a genetika számlájára írható? Ezek a kérdések egész felnőtt életem során foglalkoztattak. Szerencsére nemcsak engem, hanem a Harvard kutatóit is, akik vizsgálni kezdték az emberi agyat, hogy feltárják a vérmérsékletek biológiai eredetét. E tudósok egyike a ma nyolcvanas éveiben járó Jerome Kagan, a huszadik század egyik legnagyobb fejlődéspszichológusa. Kagan életét a gyermekek érzelmi és kognitív fejlődésének tanulmányozásának szentelte. Világhírű longitudinális vizsgálatai során csecsemőkoruktól egészen serdülőkorukig követte a gyerekeket, majd dokumentálta, hogyan alakulnak élettani paramétereik és személyiségük. Az ilyesfajta vizsgálatok időigényesek, költségesek, éppen ezért nagyon ritkák is. Amikor azonban beérik a termés, akkor nagyot lehet aratni, mint ahogy Kagan is tette. Egy 1989-ben kezdett és máig tartó vizsgálatában Kagan és munkacsoportja ötszáz négy hónapos csecsemőt vizsgált meg a Harvard Egyetem Gyermekfejlődési Laboratóriumában: állításuk szerint egy negyvenöt perces vizsgálat alapján megjósolható, hogy a gyerekek extrovertáltak vagy introvertáltak lesznek-e.1 Ha láttunk már négy hónapos csecsemőt, lehet némi elképzelésünk arról, milyen vakmerő állítás ez. Kagan azonban hosszú ideje tanulmányozza a temperamentumot, és volt egy elmélete. A kutatók új élmények gondosan megtervezett sorozatának tették ki a négy hónapos vizsgálati alanyokat. A csecsemőknek különböző hangokat játszottak le; például beszédet, luftballonok szétdurranását. Színes alakzatokat táncoltattak a szemük előtt, és alkoholszagú vattacsomókat szagoltattak velük. A gyerekek nagyon különböző módokon reagáltak ezekre az új ingerekre. Mintegy 20 százalékuk ordítani és kapálózni kezdett. Ezt a csoportot Kagan magas reaktivitásúnak nevezte. A gyerekek 40 százaléka csendes és nyugodt maradt;

mozgatta ugyan kezét és lábát, de nem hisztérikusan. Ők lettek az alacsony reaktivitású csoport. A fennmaradó 40 százalék e két véglet közé esett. A józan észnek meglehetősen ellentmondó módon Kagan úgy vélte, hogy a magas reaktivitású csoport tagjaiból - a dühödten kapálózókból - válnak majd a legcsendesebb serdülők. E gyerekek többsége kettő, négy, hét és tizenegy éves korában újra megjelent Kagan laboratóriumában, ahol továbbra is azt vizsgálták, hogyan reagálnak új emberekre és eseményekre. Kétéves korukban egy fehér köpenyes, gázmaszkos nénivel, egy bohócruhás bácsival és egy távirányítású robottal ismerkedtek meg. Hétévesen olyan gyerekekkel játszottak, akikkel korábban még sohasem találkoztak. Tizenegy évesen egy ismeretlen felnőtt a személyes életükről kérdezgette őket. Kagan munkacsoportja megfigyelte, hogyan reagálnak a gyerekek ezekre a különös helyzetekre. Feljegyzéseket készítettek a testbeszédükről, és arról, milyen gyakran és mennyire spontán módon nevettek, beszéltek és mosolyogtak. A gyermekeket és szüleiket a gyerekek laboratóriumon kívüli életéről is kifaggatták. Megkérdezték, egy vagy két közeli barátjukkal vannak-e szívesebben, vagy inkább egy nagy, vidám társasággal. Szeretnek-e új helyeket felfedezni? Kockázatkedvelők-e, vagy inkább óvatosabbak? Félénknek vagy merésznek tartják-e magukat? A gyerekek többségének fejlődése pontosan olyan volt, amilyenre Kagan számított. A magas reaktivitáséi csecsemők - az a 20 százalék, akik bömbölni kezdtek, ha mozgó tárgyakat táncoltattak és csattogtattak a fejük felett - csaknem mindannyian komoly, visszahúzódó személyiségekké cseperedtek. Az alacsony reaktivitáséi csecsemők - a kezdeti csendesek többségükben olyanokká váltak, akik fesztelenül és nyitottan viselkedtek társas helyzetekben. Más szóval, a magas és az alacsony reaktivitás pontosan az introverziónak és az extroverziónak felelt meg. Kagan 1998-ban megjelent könyvében, a Galen’s Prophecyben (Galénosz jóslata) így ír: „Mindaz, amit Carl Gustav Jung több mint hetvenöt évvel ezelőtt leírt az extroverzióról és az introverzióról, kísérteties pontossággal megfelel a mi magas és alacsony reaktivitású serdülőink arányának.”2 Kagan e serdülők közül kettőt jellemez - a tartózkodó Tomot és az extrovertált Ralphot.3 Kettejük között valóban szembeötlőek a különbségek. A kisgyermekkorában nagyon zárkózott Tom most jól tanul, figyelmes és csendes; imádja a barátnőjét és a szüleit; hajlamos az aggódásra, szeret egyedül tanulni és elméleti problémákon gondolkodni. Kutatói pályára készül, „mint annyi más híres introvertált, aki visszahúzódó gyermek volt”, írja Kagan, amikor Tomot T. S. Eliothoz és Alfréd North Whitehead matematikus-filozófushoz hasonlítja. Tom is „az elme útját választotta”. Ralph viszont fesztelen és magabiztos. Kagan csoportjának interjúkészítőjét nem nála húsz évvel idősebb tekintélyszemélyként, hanem egyenrangú társként kezeli. Noha Ralph nagyon éles eszű, nemrég mégis megbukott angolból és természettudományokból, mert nem vette komolyan az iskolát. Ez azonban láthatóan nem izgatja, vidáman beszél kudarcáról. A pszichológusok gyakran különbséget tesznek temperamentum és személyiség között. A temperamentum a csecsemőkorban és kisgyermekkorban megfigyelhető, velünk született és biológiai alapú viselkedéses és érzelmi mintázatokat jelenti; a személyiség pedig kulturális hatások és személyes tapasztalatok egyvelegéből jön létre. Néhányan úgy fogalmaznak, hogy a temperamentum az alap, a személyiség pedig az épület.4 Kagan munkássága lehetővé tette, hogy bizonyos gyermekkori temperamentumtípusokat serdülőkori személyiségtípusokkal kapcsoljunk össze, amint ezt Tom és Ralph esetében is láthattuk.

De honnan tudhatta Kagan, hogy a karjukkal hisztérikusan csapkodó csecsemők nagy valószínűséggel Tomhoz hasonló óvatos és önelemző kamaszokká serdülnek, a csendes babák pedig önérvényesítő, laza személyiségekké válnak? A válasz fiziológiájukban rejlik. Kagan munkacsoportja nem csupán azt vizsgálta, hogyan viselkednek a gyerekek különleges helyzetekben, hanem pulzusszámukat, vérnyomásukat, ujjhőmérsékletüket és idegrendszerük egyéb tulajdonságait is mérték. E paramétereket azért választották, mert úgy vélték, hogy mindezeket az agy mélyén elhelyezkedő igen fontos szerv, az amygdala irányítja.s Az amygdala a limbikus rendszerbe mélyen beágyazott, ősi idegi hálózat, amellyel még az olyan primitív állatok, mint az egerek és patkányok is rendelkeznek. Ezt a rendszert néha „érzelmi agynak” is nevezik, mivel ez irányítja mindazokat az alapvető ösztönöket, amelyek bennünk és az állatokban is jelen vannak - például az étvágy, a párzási ösztön vagy a félelem. Az amygdala az agy érzelmi kapcsolótáblájaként működik. Információkat kap az érzékszervektől, amelyek alapján üzen az agy többi részének, hogy hogyan kell ezekre válaszolni. E szerv egyik funkciója, hogy azonnal jelezze, ha új vagy fenyegető dolgokat észlel a környezetben - legyen ez egy arcunk felé tartó frizbi vagy egy ránk sziszegő kígyó. Az amygdala ilyenkor villámgyorsan kiváltja az élő szervezet üss-vagy-fuss válaszát. Amikor úgy tűnik, hogy a frizbi egyenesen az orrod felé tart, az amygdala az, ami azt mondja: bukj le! Amikor a csörgőkígyó épp megharapni készül, ez a szerv intézkedik, hogy elfuss.6 Kagan azt feltételezte, hogy a könnyen ingerelhető amygdalával születő csecsemők rugdalózni és bömbölni fognak az ismeretlen tárgyak láttán - hogy aztán olyan serdülőkké cseperedjenek, akik rögtön éberek és óvatosak lesznek, ha új emberekkel találkoznak. S vizsgálatai során pontosan erre az eredményre jutott. Más szóval, a négy hónapos csecsemők nem formálódó extroverziójuk okán csápoltak karjukkal és lábukkal, mint a punkzenészek, hanem azért, mert kicsiny szervezetükben erősebb fizikai reakciót váltottak ki az új látványok, hangok és szagok. A csendes kisbabák pedig nem azért hallgattak, mert ők a jövő introvertáltjai - épp ellenkezőleg -, hanem mert idegrendszerüket nem ingerelték annyira az újdonságok. Minél reaktívabb a gyermek amygdalája, annál gyorsabb a pulzusa, annál tágabbra nyílik a szeme, annál erősebbek a hangszálai, és annál több kortizol (stresszhormon) van a nyálában vagyis nagyobb valószínűséggel érez, ha új ingereket észlel a környezetében. Ahogy a magas reaktivitású gyerekek cseperednek, ugyanilyen érzékenyen reagálnak a legkülönbözőbb helyzetekben jelentkező ismeretlen dolgokra, legyen az egy vidámparkban tett látogatás vagy az első napjuk az óvodában. Egy gyerek reakciója általában akkor a legszembetűnőbb, ha idegen emberrel találkozik - hogyan viselkedik például az első nap az iskolában? Elveszetten álldogál-e egy gyerekzsúron, ahol a gyerekek többségét nem ismeri? Ám amit valójában figyelnünk kell, az nem az emberekre, hanem általában az új ingerekre adott reakció. A magas és alacsony reaktivitás valószínűleg nem az egyetlen biológiai magyarázata az introverziónak és az extroverziónak. Számos introvertált nem rendelkezik a túlzottan magas reaktivitással bírókra jellemző érzékenységgel, és néhány magas reaktivitású gyermek extrovertált lesz felnőttkorára. Kagan évtizedekig tartó kutatássorozata hatalmas áttörést jelent e két személyiségtípus megértésében - beleértve azt is, hogyan ítéljük meg az egyik vagy a másik csoportba tartozó embertársainkat. Az extrovertáltakat proszociálisaknak tartják, ami azt jelenti, hogy gondoskodnak másokról; az int- rovertáltakat pedig sokszor kárhoztatjuk, hogy nem szeretik az embereket - holott a Kagan-féle vizsgálatban részt vevő csecsemők

reakcióinak semmi köze az emberekhez. Azért ordítottak (vagy nem ordítottak), mert alkoholba mártott fültisztító pálcikát szagoltattak velük. A végtagjaikkal való kapálózás oka a durranó lufi volt. A magas reaktivitású csecsemők nem a jövő mizantrópjai, hanem egyszerűen csak érzékenyek voltak a környezeti ingerekre. Tehát e gyerekek idegrendszerének fokozott érzékenysége nem csupán a furcsa vagy fenyegető dolgokra irányul, hanem az észlelésre általában. A pszichológusok úgy mondják, hogy a magas reaktivitáséi gyerekek „éber figyelemmel” szemlélik az embereket és a dolgokat.7 Szemmozgásuk is élénkebb, hogy összehasonlíthassák a választási lehetőségeket, mielőtt döntést hoznának.8 Mintha mélyebben, alaposabban dolgoznák fel a világból érkező információkat - néha tudatosan, néha nem. Egy korai vizsgálatsorozatában Kagan első osztályos gyerekeket kért meg arra, hogy vegyenek részt egy vizuális összehasonlító játékban. Minden gyermeknek egy széken ülő maci képét mutatták hat másik hasonló képpel egy sorozatban, azonban ezek közül csupán egy volt pontosan ugyanolyan, mint az első kép. A magas reaktivitású gyerekek a többieknél több időt töltöttek a válaszlehetőségek mérlegelésével, és nagyobb valószínűséggel adtak helyes választ. Amikor Kagan ugyanezeket a gyerekeket szójátékok megoldására kérte, azt tapasztalta, hogy pontosabban olvastak, mint impulzív társaik. A magas reaktivitású gyerekek arra is hajlamosabbak, hogy mélyebben érezzék át az általuk észlelteket, és árnyaltabban éljék meg mindennapi élményeiket.9 Ennek megnyilvánulása igen sokféle lehet. Ha a gyermek társaságorientált, hosszasan töprenghet a megfigyelteken, olyasmiken, hogy miért nem adta ide ma a játékát Jason, vagy miért lett olyan mérges Mary, amikor Nicholas véletlenül meglökte. A meghatározott tevékenységek iránt érdeklődő gyermek pedig szokatlan intenzitással képes koncentrálni a rejtvényfejtésre, rajzolásra vagy egy homokvár felépítésére. Vizsgálatok bizonyítják, hogy ha egy magas reaktivitású kisgyerek véletlenül összetöri társa játékát, valószínűleg sokkal intenzívebben érez majd bűntudatot és szomorúságot, mint egy alacsonyabb reaktivitású gyermek tenné.10 Természetesen minden gyermek észleli környezetét, és mindegyiküknek vannak érzelmei, ám úgy tűnik, a magas reaktivitású gyerekek jobban átlátják és átérzik a dolgokat. Winlfred Gallagher tudományos újságíró szerint ha megkérünk egy magas reaktivitású hétévest, hogy döntse el, hogy egy gyerekcsoport hogyan osztozhat egy sóvárgott játékon, akkor lehet, hogy egészen bonyolult stratégiát fog javasolni. Ilyesfélét például, hogy „állítsuk őket sorba a vezetéknevük kezdőbetűje szerint, és az játszhat először, akinek a neve a legközelebb van az A betűhöz”. „Az ilyen gyerekek nehezen tudják elméleteiket a gyakorlatban is megvalósítani - írja Gallagher -, mert túlérzékeny természetűek, és gondolati sémáik túl bonyolultak egy heterogén iskolaudvar íratlan szabályaihoz.”11 Azonban, amint ezt a következő fejezetekben látni fogjuk, ezek a vonások - az éberség, az árnyalatok iránti érzékenység és a komplex érzelemvilág - sokkal nagyobb erőt jelentenek, mint feltételeznénk. Kagan gondosan dokumentált bizonyítékkal szolgált arra, hogy a magas reaktivitás az introverzió egyik biológiai gyökere (egy másik lehetséges elméletről a 7. fejezetben lesz szó), ám eredményei azért is fontosak számunkra, mert megerősítik azt, amit úton-útfélen látunk. Kagan néhány vizsgálata még a kulturális mítoszok birodalmába is elkalandozik. Adatai alapján úgy gondolja például, hogy a magas reaktivitású emberek közül sokaknak kék a

szeme, sokan szenvednek allergiától és szénanáthától, továbbá a magas reaktivitású férfiaknál másokhoz képest gyakoribb a sovány testalkat és a keskeny arc.12 Az efféle következtetések persze spekulatívak, és arra a tizenkilencedik századi elképzelésre emlékeztetnek, amikor a koponya alakjából próbáltak az illető lelki alkatára következtetni. Akár helyesek ezek a következtetések, akár nem, mindenesetre érdekes, hogy épp ezekkel a fizikai jellemzőkkel ruházzuk fel irodalmi alakjainkat, ha azt akarjuk érzékeltetni, hogy az illető csendes, introvertált, gondolkodó alkat. Úgy tűnik, ezek a külső jegyek kulturális tudattalanunk mélyébe vannak ágyazva. Vegyük például a Disney-filmeket.13 Kagan és munkatársai úgy gondolták, hogy a Disney animátorai tudattalanul is tisztában voltak a magas reaktivitás lényegével, amikor az érzékeny lelkületű mesehősöket - például Hamupipőkét, Pinokkiót vagy éppen Kuka törpét - kék szeműnek, a rámenősebb jellemeket - például Hamupipőke mostohanővéreit, Morgó törpét és Pán Pétert - pedig sötétebb szeműnek rajzolták. Számos regény, hollywoodi film és tévésorozat kliséi közt szerepel a nádszál- vékony, szipákoló fiatalember - a szerencsétlen, ám mély érzésű kölyök alakja, akiről már színre lépésekor lerí, hogy jó tanuló, tehetetlenül vergődik a társas kapcsolatok örvényében, és kivételes tehetséggel rendelkezik valami elvont területen, mint például a költészet vagy az asztrofizika (gondoljunk Ethan Hawke-ra a Holt költők társaságából). Kagan még azt is feltételezi, hogy némely férfi azért kedveli a halvány bőrű és kék szemű nőket, mert tudattalanul is megérzi azok érzékenységét. Más személyiségvizsgálatok is alátámasztják azt az állítást, mely szerint az extroverziónak és az introverziónak élettani, sőt genetikai alapja is van.14 Az öröklés és a nevelés hatásának szétválasztását sok kutató az egypetéjű és kétpetéjű ikrek személyiségjegyeinek összehasonlításával próbálja megoldani. Mint tudjuk, az egypetéjű ikrek génállománya teljesen, a kétpetéjűeké pedig csak ötven százalékban azonos. Vagyis ha az introverzió és az extroverzió szintjét ikerpárokon mérjük, és az egypetéjű ikreknél nagyobb hasonlóságot találunk, mint a kétpetéjűeknél, akkor ebből ésszerűen arra következtethetünk, hogy e személyiségvonásuknak genetikai alapjuk van. Pontosan ezt teszik a tudósok, akik még olyan ikerpárokat is vizsgálnak, akik különböző családokban nevelkednek. E kutatások persze korántsem tökéletesek, ám egybehangzó eredményeik következetesen azt sugallják, hogy az introverzió és az extroverzió más személyiségvonásokhoz hasonlóan, mint például a lelkiismeretesség vagy alkalmazkodókészség, 40-50 százalékban örökölhető.15 De kielégítő válasz-e a biológiai magyarázat az introverzióra? Amikor először olvastam Kagan könyvét, a Galen's Prophecyt, olyan izgatott lettem, hogy nem tudtam elaludni. A könyv lapjain a barátaim, a családom, én magam, sőt az egész emberiség szépen kettéoszlott higgadtakra és reaktív idegrend - szemekre. Olyan volt az egész, mintha az emberi személyiség misztériumát kutató évszázados filozófiai törekvések a tudomány fényének fókuszpontjában egyetlen pillanatba sűrűsödve világosodtak volna meg. Itt volt egy egyszerű válasz az öröklésnevelés kérdésére: eleve adott vérmérséklettel születünk, amely erőteljesen formálja felnőttkori személyiségünket. De csak nem lehet ennyire egyszerű - vagy mégis? Tényleg leredukálhatunk egy introvertált és egy extrovertált személyiséget pusztán az idegrendszerre, amellyel született? Én ugyan azt gondolom, hogy magas reaktivitású idegrendszert örököltem, ám édesanyám makacsul állítja, hogy könnyű eset voltam, nem az a fajta, aki rugdalózik és bömböl lufik pukkanására.

Hajlamos vagyok az önmarcangolásra, ám bátran kiállók az igazamért. Rettentően kellemetlenül érzem magam az első napon egy idegen városban, mégis imádok utazni. Félénk voltam gyerekként, ám mára ezt javarészt kinőttem. Továbbá, nem hiszem, hogy ezek az ellentmondások annyira szokatlanok volnának; sok ember személyisége hordoz össze nem illő vonásokat. Ráadásul az emberek az idő múlásával képesek akár gyökeresen is megváltozni, nem igaz? És mi a helyzet a szabad akarattal - talán nem mi magunk irányítjuk, hogy kik vagyunk és ki lesz belőlünk? Elhatároztam, hogy felkeresem Kagan professzort, hogy személyesen tegyem fel neki ezeket a kérdéseket. Nemcsak nagyszerű tudományos eredményei miatt vonzott személye, hanem amiatt is, amit ő az öröklés-nevelés örökzöld vitájában képvisel. Pályafutása kezdetén, 1954ben sziklaszilárdan a nevelés mellett foglalt állást, az akkori korszellemmel tökéletes összhangban. A veleszületett temperamentum gondolata akkoriban politikailag igen kényes téma volt, mert a náci eugenika és a felsőbbrendűség eszméit idézte.16 Ennek szöges ellentéte, a gyermek mint tabula rasa elképzelése viszont tökéletesen megfelelt a demokrácia elvére épült nemzetnek. Am az idő múlásával Kagan megváltoztatta véleményét: „Adataim szinte kiáltottak azért, hogy elismerjem: a vérmérséklet sokkal nagyobb jelentőségű dolog, mint azt valaha is gondoltam vagy szerettem volna gondolni.”17 Amikor 1988-ban kutatásának korai eredményeit publikálta a Science magazinban18, az már csak azért is segítette a veleszületett temperamentum gondolatának legitimizálását, mert korábbi, neveléspárti meggyőződése igen erős volt. Hittem benne, hogy ha valaki segíthet kibogozni az öröklés-nevelés kérdésének szálait, az csakis Kagan lehet. A Harvardon Kagan betessékel a William James Hallban található irodájába.19 Rezzenéstelen tekintettel tanulmányoz, miközben leülök; nem udvariatlanul, de kétségkívül mélyrehatóan. Úgy képzeltem el, mint egy kedves, fehér köpenyes tudóst, aki vegyszereket öntözget kémcsövekbe és retortákba, amikből, akár a rajzfilmeken, egyszer csak színes füstfelhő pöffen elő, ő pedig azt mondja: „Nos, Susan, most már pontosan tudod, ki vagy!” De a velem szemben ülő ember nem az a kedves, öreg professzor, akit elképzeltem. Ironikus, de ahhoz képest, hogy könyveiből árad az emberek iránti szeretet, egykori önmagát pedig szorongó, ijedős kisfiúként írja le20, igencsak félelmetesnek látszik. A beszélgetést egy jelentéktelen kérdéssel indítom, ám Kagan már azzal sem ért egyet. „Nem, nem, nem!” mennydörgi olyan hangerővel, mintha nem is a közvetlen közelében ülnék. Lényem magas reaktivitású oldala most már tényleg riadót fúj. Mindig is halk szavú voltam, ám most szinte erőlködnöm kell, hogy ne suttogjak (ahogy utólag visszahallgatom a felvételt, Kagan hanga szónokian dübörög, az enyém meg cincog). Tudatában vagyok, hogy egész testem megfeszül, ami a magas reaktivitás egyik legárulkodóbb jele. Különös érzés tudnom, hogy Kagan is ezt figyeli rajtam. Ezt nyilvánvalóvá is teszi, mikor felém bök a fejével, mondván, hogy sok magas reaktivitású ember író lesz, vagy más értelmiségi pályát választ, ahol „maga felelős a dolgaiért; magára csukja az ajtót, behúzza a függönyt, aztán munkához lát. Védve van attól, hogy váratlan dolgokkal kelljen szembesülnie.” (Majd hozzáteszi, hogy a kevésbé iskolázott magas reaktivitású emberek ugyanezen okból lesznek irattárosok vagy

kamionsofőrök.) Említést teszek egy ismerős kislányról, aki „lassan oldódik fel”. Aki tanulmányozza az embereket, ahelyett hogy üdvözölné őket; akinek a családja minden hétvégén kimegy a tengerpartra, ám neki az örökkévalóságig tart, hogy akár a lábujját is bedugja a az óceánba. - Klasszikus magas reaktivitás... - jegyzem meg. - Nem! - kiált fel Kagan. - Minden viselkedésformának több oka van, nem csupán egy. Ezt sose felejtse el! Persze hogy a nehezen oldódó gyerekek közt sok a magas reaktivitású, ám ezt az is befolyásolhatja, hogy valaki hogyan töltötte életének első három és fél évét! Az írók és az újságírók egy az egyhez képzelik el a viszonyokat - egy viselkedés, egy ok. Ám fontos, hogy lássa: sok-sok út vezet az olyan viselkedésformákhoz, mint a nehezen oldódás, a bátortalanság vagy az impulzivitás. Ezután számos olyan környezeti tényezőt sorol fel, melyek a reaktív idegrendszertől függetlenül vagy azzal együtt végül mégiscsak introvertált személyiséget eredményeznek. A gyermek például élvezheti, hogy új gondolatok születnek a fejében a világról, s ezért figyelme erre irányul, nem pedig a külvilágra, de akár egészségügyi problémák is okozhatják azt, hogy a gyermek a saját testét figyeli. Megtudtam, hogy az én nyilvánosság előtti beszédtől való félelmem is ugyanilyen összetett probléma. Azért rettegnék, mert magas reaktivitású introvertált vagyok? Talán igen, talán nem. Akadnak magas reaktivitásúak, akik imádnak szónokolni és előadni, míg számos extrovertált lámpaláztól szenved. Az amerikaiak legnagyobb félelme: a nyilvánosság előtt beszélni.21 Sokan jobban félnek ettől, mint a haláltól. Ennek számos oka lehet, mondjuk egy gyermekkori kudarc emléke is, amely inkább személyiségünk történetének része, mintsem velünk született temperamentumunk következménye.22 A nyilvános beszédtől való félelem egyidős magával az emberiséggel, és nem korlátozódik a magasan reaktív idegrendszerűekre. Egy E. O. Wilson szociobiológus írásai nyomán keletkezett elmélet szerint amikor őseink még a szavannán éltek, és azt érezték, hogy valaki figyeli őket, az azt jelentette, vadállat van a közelben. Ha arra gondolunk, hogy valaki meg akar enni minket, akkor talán büszkén kihúzzuk magunkat és magabiztosan mosolygunk? Nem. Menekülünk. Ezek szerint az evolúció évezredeinek tapasztalata is a színpadról való menekülésre ösztönöz, mert a nézőközönség tekintetében is ott lapul a ragadozó. Közönségünk azonban nem csupán azt várja, hogy ott maradjunk, hanem azt is, hogy fesztelenül és magabiztosan viselkedjünk. A nyilvánosság előtti szereplés tehát azért olyan félelmetes, mert ellentét feszül a biológia és a protokoll szabályai között. Ezért van az, hogy azok a tanácsok, amelyek azt javasolják, képzeljük el közönségünket meztelenül, nem működnek; a lelkünk mélyén ugyanis tudjuk, hogy a meztelen oroszlánok ugyanolyan veszélyesek, mint az elegánsan öltözöttek. Bár minden emberi lény hajlamos arra, hogy a közönség tagjait összekeverje holmi fenevadakkal, az ősi üss-vagy-fuss viselkedési reakció ingerküszöbe egyénenként változó. Vajon mennyire kell a közönségben ülők szemének fenyegetően összeszűkülnie ahhoz, hogy úgy érezzük, mindjárt ránk támadnak? Vajon már színpadra lépés előtt elönt bennünket az adrenalin, vagy csak akkor, ha egy-két kellemetlen hozzászóló már belénk kötött? Ha túlérzékeny az amygdalánk, akkor sokkal hamarabb észleljük, hogy a nézőtéren valaki épp rosszallóan ráncolja a homlokát, sóhajtozik unalmában vagy a legjobb poénunk kellős közepén a mobilját pötyögteti. Ráadásul tudományos vizsgálatok meggyőzően bizonyítják,

hogy az introvertáltak sokkal inkább tartanak a nyilvános szerepléstől, mint az extrovertáltak.23 Kagan elmesélte, hogy egyszer meghallgatta egy tudóstársa fantasztikus előadását egy konferencián. Utána az illető megkérte, hogy ebédeljenek együtt. Kagan beleegyezett, és ebéd közben kollégája bevallotta neki, hogy havonta tart ilyen előadásokat, és bár jó előadó, minden alkalommal rettegés tölti el. Azt is elmondta, milyen nagy hatást tett rá Kagan könyve. - Megváltoztattad az életemet - mondta a tudós Kagannak. - Régebben mindig anyámat hibáztattam miatta, de most már tudom, hogy csak túlságosan reaktívak az idegeim. Tehát azért vagyok introvertált, mert magas reaktivitást örököltem a szüleimtől, vagy azért, mert utánoztam viselkedésüket, esetleg mindkét ok miatt? Emlékezzünk csak vissza, hogy az ikerkutatásokból származó öröklődési statisztikák szerint az introverzió és az extroverzió csupán 40-50 százalékban örökletes. Ez azt jelenti, hogy emberek egy adott csoportjában az introverzió-extroverzió eloszlásnak átlagosan mintegy a fele magyarázható genetikai tényezőkkel.24 A dolgot még bonyolultabbá teszi, hogy nem egy, hanem sok gén áll a háttérben, s ezért a Kagan-féle magas reaktivitás csupán egy az introverzióhoz vezető számos út közül. Sőt, maga az átlag is nagyon trükkös dolog. Ugyanis az ötvenszázalékos örökletesség nem feltétlenül jelenti sem azt, hogy introverzióm ötven százalékát a szüleimtől örököltem volna, sem pedig azt, hogy a legjobb barátom és köztem lévő extroverzióeltérés fele genetikai eredetű. Introverzióm akár száz százalékban is lehet öröklött, de az is lehet, hogy egyáltalán nem az. A legvalószínűbb az, hogy az egész génjeim és élettapasztalataim szétválaszthatatlan keveréke. Ha azt kérdezzük, az öröklés vagy a nevelés volt-e a lényegesebb, az olyan, mintha azt kérdeznénk, a hőmérsékletcsökkenés vagy a páratartalom okozza-e a hófúvást.25 Két meghatározó ok bonyolult összjátéka tesz minket azzá, amik vagyunk. Ezek szerint rosszul tettem fel a kérdést. Az a kérdés, hogy személyiségünk mekkora hányada öröklés, illetve nevelés következménye, kevésbé lényeges. Az igazi kérdés az, hogy velünk született temperamentumunk milyen kölcsönhatásban működik környezetünkkel és szabad akaratunkkal. Vagyis az, hogy milyen mértékig mondhatjuk azt, hogy a vérmérsékletünk meghatározza a sorsunkat. Egyfelől, a gének és a környezet kölcsönhatásának elmélete szerint bizonyos személyiségvonásokat öröklő emberek hajlamosak arra, hogy az e jellemzőket megerősítő élettapasztalatokat keressenek. A legalacsonyabb reaktivitású gyerekek épp csak megtanulnak járni, máris a veszélyt keresik - így aztán felnőttkorukban már szemük sem rebben, ha felnőtt méretű veszélyekkel találják szembe magukat. „Megmásznak néhány kerítést, látják, hogy ez nem veszélyes, aztán hipp-hopp, már fenn is vannak a háztetőn - írta a néhai David Lykken pszichológus az Atlantic magazinban. - Olyasfajta élményeket tapasztalnak meg, amilyeneket más gyermekek nem. Chuck Yeager (az első pilóta, aki átlépte a hangsebességet) nem azért volt képes átülni a bombázó belsejéből a rakétahajtású gépbe, és nem azért volt képes megnyomni az indítógombot, mert akkora különbség volt közte és köztem születésünkből következően, hanem mert addigi harminc életéve során vérmérséklete arra sarkallta, hogy a fáramászástól kezdődően a veszély és az izgalom egyre magasabb szintjeit keresse.”26 Ezzel szemben a magas reaktivitású gyerekből azért válik nagyobb valószínűséggel művész, író, tudós vagy gondolkodó, mert ők ódzkodnak az újdonságoktól, és ezért többet időznek a

saját fejükön belüli ismerősebb és intellektuálisan termékenyebb világban. „Az egyetemen hemzsegnek az introvertáltak - mondja Jerry Miller, a Michigani Egyetem Gyermek- és Családközpontjának igazgatója. - Az egyetemi professzor sztereotípiája rengeteg emberre illik a kampuszon. Szeretnek olvasni; számukra mindennél izgalmasabb az eszmék világa. Ez pedig összefügg azzal, hogy mivel töltötték idejüket, míg felnőttek. Ha az ember sok időt tölt a világ felfedezésével, akkor kevesebb ideje marad olvasni és tanulni. Életünk ideje pedig véges.”27 Másfelől pedig mindkét vérmérsékletnek számos különböző kimenete lehet. A gondoskodó és biztonságos családban felnövő alacsony reaktivitású, extrovertált gyerekek energikus, megnyerő személyiségű bajnokokká válhatnak, mint Richard Branson vagy Oprah Winfrey. Néhány pszichológus viszont azt mondja, adjunk az ilyen gyereknek közömbös gondviselőt vagy rossz környéket, és könnyen deviáns diákká, fiatalkorú bűnözővé vagy börtöntöltelékké válhat. Lykken egyszer merészen azt mondta, hogy a pszichopata és a hős „egyazon genetikai ág két kis hajtása”.28 Gondoljuk csak végig, milyen mechanizmus révén tanulják meg a gyerekek, mi a jó és mi a rossz.29 Sok pszichológus véli úgy, hogy a gyerekek lelkiismerete attól fejlődik ki, hogy a velük foglalkozó felnőttek megdorgálják őket, ha rossz fát tesznek a tűzre. A helytelenítés szorongást kelt bennük, és mivel a szorongás kellemetlen, megtanulják, hogy nem érdemes antiszociálisán viselkedni. Úgy mondjuk, a gyermek internalizálja, azaz belsővé teszi a szülői viselkedési elvárásokat, és ennek a szorongás az alapja. De mi a helyzet azokkal, akik a szorongásra kevéssé hajlamosak? Ez különösen igaz a szélsőségesen alacsony reaktivitású gyerekekre. Az ilyen esetekben gyakran az a legjobb megoldás, ha pozitív szerepmodelleket kínálunk nekik, és félelemnélküliségüket produktív tevékenységekbe irányítjuk. A jéghokicsapatban játszó alacsony reaktivitású gyerek élvezi társai megbecsülését, ha leeresztett vállal megüti az ellenfelet, ami még „legális” mozdulatnak számít. Ha azonban túl messzire megy, és a könyökét is felemeli, hogy odavágjon egyet, akkor hamar a büntetőpadon találja magát. Idővel tehát megtanulja, hogyan kell okosan kielégítenie kockázatéhségét és önérvényesítési igényeit. Most képzeljük el ugyanezt a gyereket úgy, hogy veszélyes környéken nő fel, ahol kevés a szervezett sportolási lehetőség, és nincs, aki helyes irányba terelje merészségét. Láthatjuk, hogyan sodródik a bűnözés útjára. Lehet, hogy a hátrányos helyzetű gyerek, aki gyakran kerül bajba, nem a szegénységtől vagy az elhanyagolástól szenved, hanem a fenti nézetet vallók szerint attól is, hogy vakmerő és robbanékony természete okozza a tragédiát, ha rossz mederbe terelődik.30 Az őket körülvevő világ határozza meg a legtöbb magas reaktivitású gyermek sorsát is, sőt talán még nagyobb mértékben, mint az átlagos gyermekekét. Legalábbis ezt állítja egy áttörést jelentő, új elmélet, melyet David Dobbs az Atlantic magazinban megjelent nagyszerű cikkében orchidea-elméletnek nevezett el.31 Az elmélet szerint némelyik gyermek olyan, mint a pitypang, ami minden környezetben jól megél. Mások azonban - ideértve a Kagan által magas reaktivitásúnak nevezetteket is - olyanok, mint az orchidea: könnyen elhervadnak, ám megfelelő környezetben nagyra és csodálatosra nőnek. E nézet első számú képviselője Jay Belsky, a Londoni Egyetem pszichológiaprofesszora és gyermeknevelési szakértője. Szerinte az ilyen gyermekek idegrendszere a gyermekkor nehézségei miatt igen hamar túlterhelődik,

ám épp ezért ők a gondoskodó környezetből is többet képesek meríteni, mint a többiek. Azaz az orchidea-gyerekeket minden élmény erőteljesebben formálja, a pozitívak és a negatívak egyaránt. A tudósok már jó ideje tudják, hogy a magas reaktivitással sok kockázati tényező jár együtt. Ezek a gyerekek különösen sebezhetőek az olyan eseményekkor, mint a házastársi feszültségek, a szülő halála vagy a bántalmazás; ha ilyesmi történik velük, hamarabb válnak depresszióssá, szorongóvá és visszahúzódóvá, mint mások.32 Ugyanerre utal, hogy Kagan magas reaktivitású gyerekeinek negyede szenved a zárkózottság egy krónikus és káros formájától, a „társas szorongásos rendellenességnek” nevezett állapottól.33 Amit azonban a tudósok mind a mai napig nem ismertek fel, az az, hogy ezeknek a kockázati tényezőknek van pozitív oldala is. Más szóval, a gyengeségek és az erősségek árukapcsolással érkeznek. Vizsgálatok szerint a gondos szülők által, stabil otthoni környezetben nevelt magas reaktivitású gyerekek kevesebb érzelmi problémával küszködnek és jobb társas készségekkel rendelkeznek, mint alacsonyabb reaktivitású társaik.34 E gyerekek gyakran rendkívül empatikusak, gondoskodóak és együttműködőek. Jól tudnak együtt dolgozni másokkal. Kedvesek, lelkiismeretesek, és zavarja őket a kegyetlenség, igazságtalanság vagy felelőtlenség.35 Az őket érdeklő dolgokban nagyon sikeresek. Nem feltétlenül válnak osztályelsőkké vagy iskolai sportcsillaggá, mondja Belsky, bár éppenséggel ez is megtörténhet: „Néhányuk számára az jelenti a sikert, hogy vezetővé válnak az osztályukban. Mások annak örülnek, ha jól tanulnak, vagy ha a többiek szeretik őket.”36 A fokozottan reaktív vérmérséklet előnyeit egy izgalmas kutatás próbálja csokorba szedni. Az egyik legérdekesebb eredmény, melyet ugyancsak Dobbs tett közzé az Atlantic magazinbeli tanulmányában, a rhesusmajmok világából való.37 E faj DNS-ének 95 százaléka azonos az emberével, és tagjai az emberekére emlékeztető, fejlett társas szervezetben élnek. Ezekben a majmokban, csakúgy, mint az emberben, a szerotonin-transzporternek (SERT) avagy 5-HTTLPR-nek nevezett gén segíti a szerotonin, a hangulatot befolyásoló neurotranszmitter szabályozását. E gén egy változata, más néven allélje, melyet gyakran „rövid” allélnek neveznek, a fel- tételezések szerint összefüggésben áll a magas reaktivitással és az introverzióval38, valamint azzal, hogy a nehéz életű emberek hamarabb válnak depresszióssá. Amikor hasonló alléllel rendelkező kismajmok stressznek voltak kitéve - az egyik kísérletben elvették őket anyjuktól, és árvaként nevelték fel őket -, akkor ezek a majmok kevésbé hatékonyan dolgozták fel a szerotonint (ez pedig növeli a depresszió és a szorongás kockázatát), mint hasonló stressznek kitett, ám "hosszú” alléllal rendelkező társaik. Azok a kismajmok azonban, akik kockázatos genetikai profillal rendelkeztek, ám gondos anya mellett nevelkedtek, ugyanolyan jól, sőt még jobban teljesítettek, mint hasonlóan biztonságos környezetben nevelt, hosszú alléllal rendelkező társaik. Például könnyebben találtak maguknak játszótársat, tartósabb szövetségeket építettek ki, és jobban kezelték a konfliktusokat. Gyakran a csapat vezetőjévé váltak, és szerotoninfeldolgozó képességük is jobb volt. A kísérleteket végző tudós, Stephen Suomi szerint ezek a magas reaktivitású majmok annak köszönhették sikerüket, hogy mérhetetenül sok időt töltöttek azzal, hogy csupán figyelték a csoportot, ahelyett hogy részt vettek volna annak tevékenységében. Ezáltal ugyanis sokkal mélyebben megértették és elsajátították a társas dinamika törvényeit.39 (Ez a hipotézis ismerősen csenghet azoknak a szülőknek, akiknek magas reaktivitású gyermekei akár hetekig

vagy hónapokig állnak megfigyelőként a csoport perifériáján, hogy aztán sikeresen vessék bele magukat a közepébe.) Embereken végzett vizsgálatok kimutatták, hogy a SERT gén rövid alléljával rendelkező serdülő lányok hosszú allélű társaiknál 20 százalékkal gyakrabban váltak depresszióssá, amennyiben stresszes családi környezetben nevelkedtek, ám ez a valószínűség 25 százalékkal kisebb volt olyan esetekben, amikor az ilyen lányok stabil otthonban nőttek fel. Hasonlóképpen, a rövid allélű felnőttekről kimutatták, hogy stresszesebb napok estéin jobban rájuk tört a szorongás, ám nyugodt napok estéin másoknál kevésbé szorongtak.40 Erőteljesen reaktív négyévesek morális dilemmákkal szembesülve proszociálisabb válaszokat adtak, mint más gyermekek; ötéves korukra azonban csak akkor maradt meg ez a különbség, ha a családjukban gyengéd, és nem erőszakos fegyelmezési eszközöket alkalmaztak.41 A támogató környezetben nevelt magas reaktivitású gyermekek kortársaiknál ellenállóbbak a megfázással és egyéb légúti betegségekkel szemben, stresszes feltételek között azonban könnyebben megbetegedtek.42 A SERT gén rövid allélja összefügg a legkülönfélébb kognitív feladatokban elért magasabb teljesítménnyel is.43 Annyira drámaiak ezek az eredmények, hogy elgondolkodtató, hogy csak mostanság fedezték fel őket. Elgondolkodtató, de talán nem meglepő. A pszichológusokat arra nevelik, hogy gyógyítsanak, ezért kutatásaik természetszerűleg a problémákra és a rendellenességekre irányulnak. „Egy hasonlattal élve ez olyan, mint amikor a matrózok - igen bölcsen - a vízfelszín alatt keresgélnek, hogy észrevegyék a jéghegynek azon részeit, amelyek elsüllyeszthetik a hajójukat - írja Belsky. - Ám az a lehetőség az eszükbe sem jut, hogy ha felmásznának a jéghegy hátára, akkor feltérképezhetnék a biztonságos útvonalat a jéghegyekkel tarkított tengeren.”44 A magas reaktivitású gyermekek szülei kivételesen szerencsések, mondta nekem Belsky.45 „Az az idő és erőfeszítés, amit ezekre a gyerekekre fordítanak, valójában sokszorosan megtérül. Ahelyett hogy csak a nehézségekkel szembeni sérülékenységüket látnák bennük, a szülőknek úgy kell tekinteni ezekre a gyerekekre, hogy alakíthatóak: formálhatják őket jobbra és rosszabbra is.” Belsky részletesen leírja, milyen az ideális szülő a magas reaktivitású gyermek számára. Olyasvalaki, aki „olvas a gyermek apró jelzéseiből, és tiszteletben tartja annak egyéniségét; aki gondoskodó, és aki követeléseit anélkül közli, hogy eközben durva vagy ellenséges lenne. Aki táplálja gyermeke kíváncsiságát, segíti iskolai előmenetelét, és fejleszti gyermekének azt a képességét, hogy késleltesse vágyainak kielégítését és önkontrollra tegyen szert - s mindezt úgy, hogy nem támadó, nem elhanyagoló és nem következetlen.” Ezeket a tanácsokat természetesen minden szülő megfogadhatja, ám egy magas reaktivitású gyermek felneveléséhez létfontosságúak. (Arról, hogy mit tehet a szülő magas reaktivitású gyermeke nevelése, támogatása érdekében, bővebben a 1 1 . fejezetben lesz szó.) Belsky azt is mondja, hogy még az orchidea-gyerekek is képesek elviselni bizonyos nehézségeket. Vegyük például a válást. Az orchidea-gyerekeket ez sokkal jobban megviseli, mint a többieket: „Ha a szülők sokat veszekszenek, és ebbe hol belevonják a gyereket, hol pedig nem - az ilyen gyerek egész biztosan összeomlik.” Ám ha az elvált szülők jól kijönnek egymással, és nem vonják meg tőle a szükséges lelki táplálékot, akkor az orchidea-gyerek is boldogulni fog. Gondolom, sokan egyetértenek ennek a kijelentésnek az általános igazságával, hiszen kevés

embernek volt része problémamentes gyermekkorban. Van azonban egy másik általános igazság, amelyet mindannyian keresünk, és amely azzal kapcsolatos, hogy kik vagyunk és mivé válunk. Mindannyian szabadon szeretnénk megtervezni a saját sorsunkat, és megőrizni temperamentumunk előnyös oldalait, valamint kijavítani vagy megszüntetni azt, amit nem szeretünk magunkban - mint például a nyilvános beszédtől való rettegést. Hinni akarunk abban, hogy a velünk született vérmérsékleten és a vakszerencsén múló gyermekkori élményeinken túl felnőttként már mi magunk formálhatjuk személyiségünket, és kihozhatjuk lehetőségeinkből azt, amit szeretnénk. Vajon lehetséges ez?

5. TÚL A VÉRMÉRSÉKLETEN A szabad akarat szerepe (és a nyilvános beszéd titka introvertáltak számára) Az öröm akkor tűnik fel az unalom és az aggodalom közötti mezjgyén, amikor a kihívás nagysága arányban áll az egyén cselekvési képességével. CSÍKSZENTMIHÁLYI MlHÁLY

1

A massachusettsi közkórház egyik épületében vagyok: az Athinoula A. Martinosról elnevezett Orvosbiológiai Képalkotó Központban, mélyen az épület gyomrában, egy jellegtelen, kopottas előcsarnokban. Előttem egy lelakatolt, ablaktalan szoba; itt dolgozik dr. Carl Schwartz, a Fejlődés- és Idegélettani Képalkotó és Pszichopatológiai Kutatólaboratórium igazgatója. Az őszülő halántékú, csillogó szemű, csendesen lelkes Schwartz doktor a lehangoló környezet ellenére óriási büszkeséggel nyitja ki az ajtót.2 A szobában egy sok millió dollár értékű fMRI (funkcionális mágneses rezonancia képalkotó) gép, a modern idegkutatás egyik legnagyobb vívmánya lakozik. Az fMRI berendezés mérni képes, agyunk mely részei aktívak gondolkodás vagy egy adott feladaton történő munkavégzés közben; lehetőséget nyújt a tudósoknak arra, hogy betekintést nyerjenek a működő emberi agy belsejébe. Schwartz doktor azt is elárulja, hogy az fMRI eljárás felfedezője, a zseniális, ám szerény Kenneth Kwong is ugyanebben az épületben dolgozik. A hely tele van szerény, visszafogott emberekkel, akik ugyanakkor rendkívüli dolgokat visznek véghez, teszi hozzá Schwartz, és elismerően int az üres előcsarnok felé. Az ajtó kinyitása előtt figyelmeztet, hogy vegyem le a fülbevalómat és tegyem félre fém diktafonomat, amit beszélgetésünk rögzítéséhez szerettem volna használni. Az fMRI mágneses mezeje százezerszer erősebb, mint a Föld gravitációs vonzása, ijesztget Schwartz olyan erős, hogy ha a fülbevalóm mágneses volna, a gép ereje kitépné a fülemből és átrepítené a szobán. Kissé aggódom a melltartóm fémkapcsai miatt, de inkább hallgatok, mert zavaromban rá sem merek kérdezni. Ehelyett némán a cipőm fémcsatjára mutatok, ami pont annyira fém, mint a melltartókapocs, de Schwartz legyint, hogy az rendben van, s így végre belépünk a helyiségbe. Áhítattal szemléljük a fémesen csillogó, fekvő rakétához hasonlatos fMRI-t. Schwartz elmagyarázza, hogy arra kéri vizsgálati személyeit - csaknem felnőtt tizenéveseket -, hogy feküdjenek fel a gépre, és nézegessenek arcokat ábrázoló fényképeket. Eközben a gép mágnesesen letapogatja agyműködésüket. A kutatót legfőképpen az amygdala működése érdekli - ugyanazé a fontos agyi szervé, amely Kagan szerint kiemelt szerepet játszik az introvertált és extrovertált személyiség kialakulásában. Schwartz Kagan kollégája és pártfogoltja, munkája pedig épp ott veszi fel a fonalat, ahol Kagan longitudinális személyiségvizsgálatai elejtették. A Kagan által korábban magas és alacsony reaktivitású kategóriákba sorolt csecsemők mára már felnőttek, és Schwartz arra használja az fMRI berendezést, hogy belekémleljen az agyukba. Kagan csecsemőkoruktól serdülőkorukig követte alanyait, Schwartz azonban látni akarta, mi történt velük ezután. Arra kíváncsi, vajon ennyi év elteltével is kimutathatóak-e a temperamentum nyomai a magas és az alacsony

reaktivitású felnőtt agyban, vagy kitörölte-e ezt a környezet és a tudatos törekvés hatása. Érdekes módon Kagan óva intette Schwartzot, hogy belekezdjen ebbe a vizsgálatba, mert a tudomány versengő világa veszélyes időpocsékolásnak tekinti az olyan kutatásokat, amelyeknél nem garantálható, hogy jelentős és reprezentatív eredménnyel zárulnak. Kagan aggódott amiatt, hogy nem lesznek kimutatható eredmények, mert a felnőttkor elérésével szétesik az egyéni sors és a vérmérséklet közötti kapcsolat. - Jerry jót akart - mondja Schwartz. - Érdekes paradoxon volt ez, mivel ő csecsemőkön végezte korai kísérleteit, és náluk nem csupán a társas viselkedés terén talált óriási különbségeket, hanem minden másban is különböztek a többiektől. Szemük tágabbra nyílt, amikor problémákat oldottak meg; hangszálaik feszesebbek voltak, amikor megszólaltak, és a szívverésük is egészen egyedi volt. Ezek a gyerekek élettanilag mások voltak. Mindezek ellenére, talán szellemi öröksége miatt, Kagan úgy érezte, hogy a környezeti tényezők olyannyira összetettek, hogy a későbbi életszakaszokban már nagyon nehéz volna megtalálni a vérmérséklet nyomait. Schwartz azonban, aki saját magát is magas reaktivitásúnak tekinti, részben saját tapasztalataira, részben megérzéseire alapozva úgy vélte, hogy mégiscsak meg fogja találni ezeket a nyomokat azon az időkorláton túl is, ameddig Kagan vizsgálatai kiterjedtek. Schwartz úgy mutatja be nekem kutatását, mintha én is vizsgálati alany volnék, bár nem kell befeküdnöm az fMRI-be. Egy íróasztalnál ülök, a számítógép pedig fotókat villant föl nekem. Csupa ismeretien arc, testüktől leválasztott fekete-fehér fejek - sötét háttéren lebegnek elém, egyik a másik után. Erezni vélem, ahogy pulzusom gyorsul az egyre gyorsabban sorjázó fényképek láttán. Azt is észreveszem, hogy Schwartz ismétlődő arcokat is becsempészett a fotók közé. Az ismerősebb arcok láttán mintha kissé megnyugodnék. Megosztom vele reakcióimat, s ő helyeslőén bólint. Elmondja, hogy a diákat úgy tervezték, hogy azt az érzést mintázzák, amit a magasan reaktív emberek éreznek, ha idegenekkel teli szobába lépnek, és megrémülnek: „Te jó ég! Kik ezek az emberek?” Azon tűnődöm, vajon talán csak képzelem-e, vagy netán eltúlzom a reakcióimat, de Schwartz elmondja, hogy visszanyúlt azoknak a magasan reaktív gyerekeknek az első adataihoz, akiket Kagan négy hónapos koruktól fogva tanulmányozott, és kiderült, hogy ezeknek a ma már felnőtt gyerekeknek az amygdalája még most is sokkal érzékenyebben reagált az ismeretien arcok képeire, mint azoké a felnőtteké, akik régen merész kisgyerekek voltak. Mindkét csoport reagált a képekre, ám a korábban félénk emberek reakciója erősebb volt. Más szóval, a gyermekkori magas, illetve alacsony reaktivitású vérmérséklet nyomait nem mosta el az idő? Némely magasan reaktív gyerek tinédzserként szociálissá vált; ők ma már nem rettennek meg az újdonságok láttán, ám genetikai örökségüket továbbra is magukban hordozzák. Schwartz kutatásainak fontos üzenete van: feszegethetjük személyiségünk határait, ám csak egy bizonyos pontig, és nem tovább. Velünk született vérmérsékletünk hatással van ránk, bármilyen életet éljünk is. Génjeink, agyunk és idegrendszerünk nagymértékben meghatározza, kik vagyunk. Mégis, a képlékenység, amit Schwartz néhány magasan reaktív serdülőben talált, ennek az ellenkezőjét is bizonyítja: szabad akarattal rendelkezünk, és alakíthatjuk saját személyiségünket. Mindezek egymásnak ellentmondó elveknek tűnhetnek, holott nem azok. Dr. Schwartz kutatásai azt mutatják, hogy a szabad akarat messzire elvezethet minket, ám genetikai ha-

tárainkon túlra már nem. Bill Gatesből sohasem lesz Bill Clinton, bárhogyan csiszolja is társas készségeit. És Bill Clintonból sem lesz soha Bill Gates, bármennyi időt tölt is számítógépe társaságában. Ezt akár a személyiség gumiszalag-elméletének is nevezhetjük. Olyanok vagyunk, mint egy gumiszalag nyugalmi állapotban. Nyújtózkodhatunk, feszegethetjük határainkat, de csak egy bizonyos pontig. Hogy megértsük, hogyan működik ez a magas reaktivitásnak esetében, segíthet, ha belepillantunk az agyba, mondjuk akkor, ha egy idegennel találkozunk egy koktélpartin. Már tudjuk, hogy az amygdala és a limbikus rendszer, melynek ez a szerv az egyik legfontosabb része, az agy fejlődéstanilag ősi területéhez tartozik. Annyira ősi, hogy még a legprimitívebb emlősök is rendelkeznek vele. Amint azonban ezek az emlősök egyre bonyolultabb szervezetekké fejlődtek, limbikus rendszerük körül egy újabb agyterület fejlődött ki, az agykéreg, vagyis a neokortex. A neokortex, és emberekben különösen ennek egy része, a homloklebeny, azaz a frontális kéreg elképzelhetetlenül sok funkciót tölt be. Homloklebenyünk dönti el, milyen márkájú fogkrémet vegyünk, hogyan tervezzünk meg egy találkozót, és ő elmélkedik a minket körülvevő valóság természetén is. Számos funkcióinak egyike a megalapozatlan félelem lecsillapítása. Ha valaki magas reaktivitású csecsemő volt, annak amygdalája talán az illető egész életében megvadul egy kicsit, akárhányszor csak bemutatkozik másoknak egy koktélpartin.4 Annak, hogy mégis képes megmaradni az emberek körében, az az oka, hogy a homloklebenye azt mondja: „Nyugodj meg, rázz vele kezet, és mosolyogj!” Egy fMRI vizsgálat nemrégiben azt is kimutatta, hogy amikor az emberek valamely nyugtalanító helyzet újraértékelésekor önmagukkal beszélgetnek, a prefrontális kéregben mérhető aktivitás pont ugyanakkora ütemben növekszik, mint amennyire az amygdalájuk aktivitása csökken.5 A homloklebeny azonban korántsem mindenható, ugyanis sohasem tudja teljesen kikapcsolni az amygdalát. Egy kísérletben6 a tudósok úgy kondicionáltak egy patkányt, hogy összekapcsoljon egy bizonyos hangot és az őt érő áramütést. Ezután újra és újra lejátszották neki a hangot, de nem alkalmaztak áramütést, egészen addig, amíg a patkány már nem félt többé a hangtól. Kiderült azonban, hogy ez a „letanulás” nem volt annyira teljes, mint ahogy azt a tudósok először gondolták. Amikor elvágták a patkány agykérge és amygdalája közötti kapcsolatot, újra felni kezdett a hangtól. Mindez azért történt, mert a kérgi aktivitás elnyomta a félelemre való kondicionálást, ám attól az az amygdalában még jelen volt. Ugyanez a helyzet a megalapozatlan emberi félelmekkel - például a tériszonnyal - is. Némiképp enyhülhet a félelem, ha sokszor felmegyünk az Empire State Building tetejére, ám stresszes állapotban újra ránk törhet, mivel ilyenkor agykérgünknek kisebb baja is nagyobb annál, mint hogy könnyen ingerelhető amygdalánkat nyugtatgassa. Ez némileg megmagyarázza azt, hogy miért őrzi meg néhány magas reaktivitású gyerek vérmérsékletének ijedős aspektusát felnőttkorában még akkor is, ha kedvező társas közegben élnek, és igyekeznek magukat lenevelni erről a reakcióról. Sally kolléganőm kitűnő példa erre. Tehetséges és elmélyült szerkesztő. Saját bevallása szerint is félénk introvertált, ám egyúttal a legelbűvölőbb és legkifinomultabb gondolkodású emberek egyike, akiket ismerek. Ha társaságba hívják, majd később megkérdezik a vendégeket, hogy kivel érezték magukat a

legjobban, biztos, hogy megemlítik a nevét. „Sally olyan sziporkázó! - fogják mondani. Annyira szellemes! Egyszerűen imádnivaló!” Sally pontosan tudatában van mindennek. Ha valaki tényleg ennyire vonzó, akkor nem tudja nem észrevenni ezt. De ez nem jelenti azt, hogy az amygdalája is tudja. Amikor megérkezik egy partira, Sally gyakran azt kívánja, bárcsak elbújhatna a legközelebbi dívány mögé egészen addig, amíg a prefrontális kéreg át nem veszi az irányítást, és nem emlékezteti arra, milyen remek társalgó is valójában. Amygdalája néha még ilyenkor is makacskodik a benne tárolt összefüggések miatt, amelyek az idegen emberek és a szorongás közt jöttek létre. Sally beismeri, hogy néha órákat autózik, hogy elmenjen egy partira, hogy aztán öt perc múlva távozzon. Ha végiggondolom saját élményeimet Schwartz eredményeinek fényében, rájövök, hogy nem igaz, hogy ma már nem vagyok félénk; csak annyi történt, hogy megtanultam, hogyan dumálhatom be magamnak, hogy nem vagyok az (köszönöm, prefrontális lebeny!). Ez már olyan automatikusan megy, hogy alig veszem észre, mi is történik valójában. Amikor egy idegenhez vagy emberek egy csoportjához beszélek, mosolyom ragyog, modorom pedig közveden, ám a másodperc töredékéig olyan érzésem van, mintha elektromos vezetékre lépnék. Sok ezer társas élmény hatására megtanultam, hogy ez a vezeték csupán képzeletem szülötte, illetve hogy a kudarcba sem halok bele. Olyan gyorsan meg tudom nyugtatni magamat, hogy alig észlelem, hogy épp azt csinálom. Az átértékelési folyamat azonban ettől még megtörténik - és esetenként nem is működik tökéletesen. A magas reaktivitású emberek leírására Kagan először a gátlásos szót használta, és én sokszor pontosan ugyanezt érzem a nagyobb, társasági vacsorákon. A hajlam, hogy bizonyos határok közt próbálgassuk magunkat, az extrovertáltakban is megvan. Egy kedves ügyfelem, Alison, egy személyben üzleti tanácsadó, anya és feleség. Az a típusú extrovertált személyiség - barátságos, közvetlen és állandóan nyüzsög -, akiről azt mondják, maga a megtestesült életöröm. Boldog házasságban él, van két lánya, akiket imád, tanácsadó cégét pedig a semmiből építette fel. Alison joggal büszke mindarra, amit elért. Ám nem volt mindig ennyire elégedett. A középiskola elvégzése után komolyan magába nézett, és nem tetszett neki az, amit látott. Alison igen értelmes, ám középiskolai bizonyítványán ez egyáltalán nem látszott meg. Szíve minden vágya az volt, hogy egy jó nevű egyetemen tanuljon tovább, ám ezt a lehetőséget elszalasztotta. Pontosan tudta is, hogy miért. Középiskolai éveit élénk társasági életének szentelte. Részt vett gyakorlatilag minden tanórán kívüli elfoglaltságon és eseményen, ami iskolájában elérhető volt, így hát vajmi kevés ideje maradt a tanulásra. Alison részben szüleit okolta, akik annyira büszkék voltak lányuk társas adottságaira, hogy nem ösztökélték jobban a tanulásra. Javarészt azonban önmagát hibáztatta. Felnőttként Alison elhatározta, hogy nem fog több hasonló hibát elkövetni. Mivel tudta, milyen könnyű elveszni a szülői munkaközösségi gyűlések és az üzleti élet forgatagában, úgy döntött, családjától lesi el az adaptív stratégiákat. Alison történetesen két introvertált szülő egyetlen gyermeke; félje és kisebbik lánya szintén introvertált személyiség. Alison megtanulta, hogyan hangolódhat rá az őt körülvevő csendesebb családtagok hullámhosszára. Amikor meglátogatja szüleit, azon kapja magát, hogy édesanyjához hasonlóan meditál és naplót ír, és békés estéket tölt együtt otthonülő férjével. Kislánya pedig,

aki imád félrevonulva beszélgetni édesanyjával, mindig rá tudja venni a délutáni eszmecserékre. Alison még egy csendes, reflektív baráti kört is kiépített. Bár legjobb barátnője, Amy hozzá hasonlóan magas fordulatszámon működő extrovertált, közös barátaik többsége mégis introvertált. „Nagyra értékelem azokat az embereket, akik jól tudnak hallgatni - mondja Alison. - Ők azok a barátok, akikkel kávézgatni járok, és akik a legpontosabb visszajelzéseket tudják adni. Sokszor észre sem veszem, ha valami teljesen haszontalan dolgot csinálok, introvertált barátaim viszont ilyenkor azt mondják: Figyelj, ezt és ezt csinálod, és itt van még tizenöt példa, amikor ugyanezt csináltad. Amy barátnőm még csak észre sem veszi az ilyesmit. Introvertált barátaim azonban a karzaton ülve megfigyelnek, és figyelmeztetnek, ha kell.” Alison tehát továbbra is harsány önmaga maradt, ám megtanulta szeretni a csendet, annak előnyeivel együtt. Bár képesek vagyunk elérni vérmérsékletünk végső határait, gyakran mégiscsak jobb, ha komfortzónánkon belül maradunk. Vegyük csak Esther történetét, aki egy nagy ügyvédi iroda adójogásza. Az apró termetű, csillogó kék szemű, energikus nő egyáltalán nem félénk; soha életében nem is volt az. Introvertált viszont igen. A napnak azt a tíz percét szerette a legjobban, amikor az utat szegélyező fák árnyékában csendesen elsétált a buszhoz. Másik kedvenc napszaka az volt, amikor magára zárta irodája ajtaját, és munkájába temetkezett. Esther jól választott hivatást. Egy matematikus lányaként szívesen gondolkodott félelmetesen összetett adóproblémákon, és ezeket könnyedén meg is oldotta. (A 7. fejezetben lesz szó arról, miért jók az introvertáltak a komplex, speciális problémák megoldásában.) Egy igen szorosan összekovácsolódott munkacsoport legfiatalabb tagja volt egy sokkal nagyobb jogi cégen belül. A csoport öt másik adójogászával együtt kölcsönösen támogatták egymás karrierjét. Esther munkája lényegében az volt, hogy őt érdeklő kérdéseken gondolkozzon naphosszat, és a bizalmát élvező munkatársakkal működjön együtt szorosan. Előfordult azonban, hogy az adójogászok kis csoportját időről időre felkérték, hogy tartsanak előadásokat a cég munkatársainak. Ezek a beszédek igazi kínszenvedést jelentettek Esthernek - nem azért, mert félt a nyilvánosság előtt beszélni, hanem mert nem szeretett felkészületlenül előadásokat tartani. Esther kollégái viszont - akik történetesen mind extrovertáltak voltak - kitűnően rögtönöztek. Képesek voltak akár az előadóterembe menet útközben végiggondolni, miről is fognak beszélni, és mire odaértek, valahogy fejükben már össze is álltak az értelmes és meggyőző gondolatok. Esthernek ez a feladat nem is okozott gondot, ha elegendő időt kapott a felkészülésre, ám munkatársainak néha csak a munkanap reggelén jutott eszébe szólni, hogy aznap előadást kell tartania. Esther úgy vélte, hogy kollégái azért képesek improvizálni, mert jobban ismerik az adójogot, és azt remélte, hogy több szakmai tapasztalat birtokában ő is ugyanilyen lesz majd. Hiába lett azonban egyre idősebb és tapasztaltabb, továbbra sem ment neki a dolog. Esther problémájának megoldásához az introvertáltak és az extrovertáltak egy másik különbségéről kell beszélnünk, ez pedig az ingerbefogadási képesség. A múlt század hatvanas éveinek végétől a híres kutatópszichológus, Hans Eysenck évtizedeken át azt feltételezte, hogy az emberek a számukra „éppen megfelelő” stimulációs

szinteket keresik - nem szeretik, ha túlingerlik őket, ám nem kedvelik az ingerszegény életet sem.7 A stimuláció a külvilágból kapott impulzusok összessége, és számos formában megjelenhet a társasági élet zajától a villogó fényekig. Eysenck úgy gondolta, hogy az extrovertáltak több ingert igényelnek, mint az introvertáltak, és ez magyarázza a köztük lévő rengeteg különbséget. Eszerint az introvertáltak azért szeretnek zárt ajtók mögött elmerülni munkájukban, mert számukra a csendes szellemi tevékenység jelenti az optimális ingerszintet; míg az extrovertáltak az olyan ingergazdagabb tevékenységek közben érzik magukat a legjobban, mint például egy csapatépítő tréning vagy egy vezetőségi értekezlet. Eysenck feltételezése szerint e különbségek alapja a felszálló retikuláris aktivációs rendszernek, angol rövidítéssel ARAS-nak nevezett agyi struktúrában rejlik. Az ARAS az agytörzsből kiinduló kapcsolati hálózat, ami összeköttetést teremt az agykéreggel és az agy többi részeivel is. Az agyban létezik egy serkentő mechanizmus, amely biztosítja, hogy figyelmesek, éberek és energikusak legyünk - ennek az állapotnak a szintjét pszichológiai szóhasználattal arousalnzk nevezik. A serkentő mechanizmus mellett azonban jelen van egy másik, nyugtató mechanizmus is. Eysenck szerint az ARAS úgy szabályozza az arousal szintjét, hogy megszabja, mennyi érzékszervi inger áramolhat be az agyba. Az ingercsatornák néha nyitottak, így rengeteg inger érheti az agyat; máskor a bejutás korlátozott, agyunk pedig kevésbé stimulálódik. A kutató feltételezése szerint introvertáltak és extrovertáltak esetében az ARAS különbözőképpen működik. Az introvertáltak szélesre tárt információs csatornákkal rendelkeznek, miáltal agyukat elöntik az ingerek, és ettől arousalszintjük magas lesz; az extrovertáltak pedig szűkebb csatornákat működtetnek, ami alacsonyabb arousalszintet eredményez. A túl sok stimuláció önmagában nem szorongást okoz, inkább úgy érezzük, hogy nem tudunk tisztán gondolkodni; elég volt; haza akarunk menni, most rögtön. A túl kevés inger a klausztrofóbiához hasonló állapotot eredményez: nyugtalanná válunk, mehetnékünk támad, és hirtelen sürgetőnek érezzük, hogy kimenjünk a házból. Ma már tudjuk, hogy a valóság ennél sokkalta összetettebb. Egyrészt az ARAS nem úgy szabályozza az ingerek beáramlását, mint a tűzoltóautó tömlője. Az ingerek nem egyszerre öntik el az egész agyat; bizonyos agyterületek esetenként élénkebbek, mint mások. Másrészt az agy magas arousalszintje nem mindig jár együtt azzal, hogy ébernek is érezzük magunkat.8 Az arousalnak továbbá számos különböző típusa van: a hangos zene más típusú éberséget követel, mint ha valaki ágyúdörgést hall vagy gyűlésen elnököl. A különféle arousaltípusokra ki-ki más mértékben érzékeny.9 Leegyszerűsítés továbbá azt mondani, hogy mindig és mindenkor mérsékelt arousalszintre vágyunk. Például az izgatott futballszurkolók kifejezetten vágynak arra, hogy stimulálva legyenek, a fürdők nyugtató kezeléseit élvező vendégek pedig épp ennek hiányáért fizetnek.10 Eysenck elméletét szerte a világon tesztelték tudósok, és e több ezer vizsgálat eredménye az az elképzelés, mely szerint az introverzió és az extroverzió titka a kérgi arousalszint különbségében rejlik. Ez sok szempontból csupán „féligazság”, ahogy David Funder pszichológus fogalmaz. Bármi is legyen a háttérben megbúvó ok, rengeteg bizonyíték igazolja, hogy az introvertáltak számos különféle ingerre jóval érzékenyebbek, mint az extrovertáltak - legyen az a kávé hatása, egy nagy durranás, vagy egy céges rendezvény zsivaja.11 Hasonlóképp igaz az is, hogy az introvertáltak és az extrovertáltak különböző szintű ingerlést igényelnek ahhoz, hogy a legjobbat hozzák ki magukból. Egyik híres kísérletében12 - melyet 1967-ben végzett, de amely még ma is a pszichológiai

kurzusok kedvelt osztálytermi demonstrációjaként szolgál - Eysenck citromlevet csöppentett felnőtt introvertáltak és extrovertáltak nyelvére, hogy megtudja, melyik típus termel több nyálat erre az ingerre. Tán nem meglepő, hogy az introvertáltak szája nedvesedett jobban, mivel ők érzékenyebbek az érzékszervi ingerekre. Egy másik híres vizsgálatban13 introvertáltakat és extrovertáltakat kértek arra, hogy olyan, kicsit nehezebb szójátékot játsszanak, melynek vezérlő elvét próba-szerencse módszerrel kellett kitalálniuk. A kísérleti személyekre fejhallgatót raktak, melyekből különféle hangokat hallhattak. A játékosokat arra kérték, hogy úgy állítsák be a hangerőt, ahogy az nekik éppen megfelelő. Az extrovertáltak átlagosan 72 decibelt, az introvertáltak pedig átlagosan 55 decibelt állítottak be. Amikor az általuk beállított hangerő mellett dolgoztak - az extrovertáltak erős, az introvertáltak halk hanggal -, akkor mindkét típus arousalszintje közel azonos volt (ezt a pulzusszám és egyéb mutatók segítségével mérték). Ezen belül mindkét csoport egyformán jól teljesített. Amikor azonban az introvertáltakat arra kérték, hogy az extrovertáltak által választott zajszint mellett dolgozzanak és fordítva, minden megváltozott. Az introvertáltak nem csupán túl lettek ingerelve, hanem teljesítményük is romlott: 5,8 próbálkozás helyett átlagosan 9,1 próbálkozásra volt szükségük a játék megtanulásához. Az extrovertáltak arousalszintje pedig a csendesebb körülmények között lecsökkent (vélhetően unatkoztak), és a zajosabb körülmények között nyújtott 5,4 próbálkozás helyett átlagosan 7,3 alkalom kellett nekik ahhoz, hogy megtanulják a játék szabályait. Ha a fenti vizsgálatokat összevetjük azzal, amit Kagan a magas reaktivitásról megállapított, szinte mikroszkopikus felbontású lencsét kapunk, mellyel betekintést nyerhetünk saját személyiségünkbe. Ha elgondoljuk, hogy az introverzió és az extroverzió voltaképpen nem más, mint különböző ingerszintek preferálása, akkor megpróbálhatjuk tudatosan kiválasztani a nekünk éppen megfelelő környezetet, ami nem alul- vagy túlstimulált; ahol nem unatkozunk és nem is szorongunk. Ebben az esetben úgy szervezhetjük az életünket, hogy elérjük a pszichológusok által optimális arousalszintnek nevezett állapotot, amit kényelmi pontnak neveztem el, és ahol minden eddiginél energikusabbnak és élőbbnek érezhetjük magunkat. Kényelmi pontunk az, ahol a minket érő ingerek szintje éppen optimális. Bizonyára régebben is kerestük ezt az állapotot, bár talán nem is voltunk tudatában. Képzeljük el magunkat, amint egy függőágyban ringatózunk és egy lebilincselő regényt olvasunk. Ez egy kényelmi pont. Ám fél óra elteltével azon kapjuk magunkat, hogy már ötödször olvassuk el ugyanazt a mondatot - már alulingereltek vagyunk. Felhívjuk egy barátunkat, és elmegyünk együtt ebédelni, megnövelve ezzel az ingerszintünket, és ahogy együtt nevetünk, pletykálunk és finom áfonyás palacsintát eszünk, újra a kényelmi ponton vagyunk. Ez a kellemes állapot egészen addig tart, amíg barátunk - egy extrovertált lény, akinek sokkal több ingerre van szüksége, mint nekünk - rá nem beszél arra, hogy kísérjük el az épp most zajló utcabálra, ahol üvöltő zenével és tengernyi idegennel találjuk szembe magunkat. Barátunk ismerősei nagyon kedvesek, ám úgy érezzük, a hangos zene miatt csak semmitmondó dolgokról tudunk beszélgetni. Ez az a pillanat, amikor - hopp! - kibillentünk a kényelmi pontból a túlságosan sok inger miatt. Ez valószínűleg így is marad egészen addig, amíg össze nem akadunk valakivel a periférián, akivel rendesen tudunk beszélgetni, vagy pedig csendben a távozás hímes mezejére lépünk, és visszatérünk a regényünkhöz.

Képzeljük el, mennyivel jobbak lehetnénk a kényelmi pont utáni „vadászatban”, ha tudatában lennénk annak, hogy épp ezt csináljuk. Úgy alakítanánk munkánkat, hobbinkat és társasági életünket, hogy a lehető legtöbb időt tölthessük a kényelmi pontban. Azok az emberek, akik ismerik kényelmi pontjukat, képesek arra, hogy otthagyják már terhessé vált munkájukat, és új, örömöt is nyújtó vállalkozásba kezdjenek, vagy olyan otthont keresnek, amely megfelel családtagjaik vérmérsékletének - kényelmes ablak melletti fotelekkel, kuckókkal és zugokkal az introvertáltaknak, hatalmas, nyílt nappalival és ebédlővel az extrovertáltaknak.14 Ha tudatában vagyunk kényelmi pontunknak, az életünk minden terén növelheti elégedettségünket, de többet is nyújthat ennél. Bizonyított tény, hogy az optimális arousalszint esetenként élet-halál kérdése lehet. A Walter Reed Katonai Kutatóintézetben katonákon végzett vizsgálatok megállapították, hogy az alvás megvonása esetén az introvertáltak jobban teljesítenek, mint az extrovertáltak, ugyanis az alvásmegvonás csökkenti az agykéreg arousalszintjét, mivel a kialvatlan ember kevésbé éber, kevésbé aktív és kevésbé energikus.15 Az autót vezető álmos extrovertáltaknak különösen óvatosnak kell lenniük - legalábbis addig, amíg kávéivással vagy a rádió felhangosításával meg nem emelik éberségi szintjüket. Ezzel szemben a lármás forgalomban vezető introvertáltaknak külön erőfeszítés, hogy feladatukra koncentráljanak, mert a zaj rontja a gondolkodóképességüket.16 Most, hogy már sokat tudunk az optimális ingerszintekről, Esther problémája - vagyis hogy miért nem tud remekelni a pódiumon - is érthetőbb. A túl magas arousalszint ugyanis megzavarja a figyelmet és a rövid távú emlékezetet, pedig ezek a spontán élőbeszéd kulcstényezői.1' És mivel a nyilvános beszéd a legstimulálóbb dolgok egyike - még azok számára is, akik, mint Esther, amúgy nem szenvednek lámpalázban -, az introvertáltaknak épp akkor romlik a figyelme, amikor a legégetőbb szükségük volna rá. Ha Esther százéves koráig dolgozna a jogi pályán, s így ő lenne a földkerekség legfelkészültebb jogásza, akkor is nehézségei lennének a rögtönzött előadás terén. Akkor is örökösen azzal szembesülne, hogy amikor nyilvános beszédre kerül a sor, egyszerűen képtelen előhívni azt a mérhetetlen adattömeget, amit a hosszú távú emlékezetében tárol. Ha azonban Esther megérti saját agyának működését, akkor ragaszkodhat hozzá, hogy a kollégái jó előre értesítsék a közelgő előadásokról. Így begyakorolhatja a beszédét, és még a pódiumra lépve is a kényelmi pontján maradhat, illetve felkészülhet az ügyfelekkel való találkozókra, a vállalati értekezletekre, még a munkatársaival való hivatalos találkozókra is vagyis minden olyan intenzív tempójú eseményre, ahol rövid távú memóriája és gyors gondolkodási képessége a szokásosnál némileg rosszabbul működik. Esther problémáját sikerült megoldani a kényelmi pont figyelembevételével. Néha azonban az egyetlen megoldást az abból való kilépés jelenti. Pár évvel ezelőtt elhatároztam, hogy legyőzöm a nyilvános beszédtől való rettegésemet. Sok bizonytalankodás és szájhúzogatás után jelentkeztem a New York-i Nyilvános Beszéd és Társas Szorongás Központ által meghirdetett tréningre. Persze voltak kétségeim. Egyrészt csak amolyan átlagos szorongópalánta vagyok, másrészt nem igazán tetszett a „társas szorongás” kifejezés csengése. A hirdetés azonban közömbösítésre irányuló tréninget kínált, s végül meggyőzött. Ez a főként fóbiák leküzdésére használt módszer abból áll, hogy az ember (és az ő amygdalája) tudatosan, újra és újra, kezelhetőén kicsi adagokban kiteszi magát mindazoknak

a helyzeteknek, amelyektől retteg. Ez a módszer nagyon más, mint az a jóindulatú, ám meglehetősen haszontalan tanács, mely szerint egyszerűen fejest kell ugrani a mélyvízbe, és meg kell próbálni úszni. Lehet, hogy mindez működik, de az is biztos, a helyzetet kísérő pánik csak még mélyebben agyunkba vési a rettegés, a félelem és a szégyen mintázatait.18 A tréningen jó társaságban találtam magam. A tizenöt teljesen különböző emberből álló csoportot Charles di Cagno, egy kivételes humorérzékkel megáldott, kis termetű, meleg barna szemű férfi vezette, maga is ennek a terápiának a veteránja. Elmondta, hogy ma már nem riad fel éjjelente a nyilvános beszéd miatti szorongástól. Hozzátette azonban, hogy a félelem fortélyos ellenfél, és ő maga is a mai napig dolgozik azon, hogy felülkerekedjen rajta. A tréning már több hete folyt, amikor én csatlakoztam, de Charles biztosított róla, hogy szívesen fogadják az új jövevényeket. A csoport sokkal színesebb volt, mint vártam. Volt ott hosszú, göndör hajú divattervező élénk színű rúzzsal, hegyes orrú kígyóbőr csizmában; szódásüveg-szemüveget viselő, pedáns titkárnő, aki folyton Mensa-tagságáról beszélt; néhány magas, kisportolt befektetési bankár; egy fekete hajú, élénk kék szemű színész, aki Puma edzőcipőjében szökdécselve vidáman mesélte mindenkinek, mennyire meg van rettenve; egy kedves mosolyú kínai szoftvertervező, aki néha idegesen felnevetett. Ott volt a New York-i társadalom teljes keresztmetszete. Akár digitálisfotó- vagy olasz főzőtanfolyamon is lehettünk volna. De nem ott voltunk. Charles elmagyarázta, hogy mindan nyiunknak fel kell szólalni az egész csoport előtt, de csak azon a szorongásszinten, amit még kezelni tudunk. Első előadónk egy Lateesha nevű harcművészet-oktató volt, aki azt a feladatot kapta, hogy olvasson fel Róbert Frost egyik költeményéből. Rasztáival és széles mosolyával úgy nézett ki, mint aki semmitől sem fél. Ám amikor fellépett a pódiumra, és kezében a nyitott könyvvel épp megszólalni készült, Charles arra kérte, hogy egytől tízig terjedő skálán nevezze meg, mennyire szorong. - Legalább hetes szinten - mondta Lateesha. - Csak nyugodtan - csitította Charles. - Csak pár ember van a világon, akik minden félelmüket legyőzték, és ők mindannyian Tibetben élnek. Lateesha csendesen, de érthetően felolvasta a költeményt, csupán árnyalatnyi remegéssel a hangjában. Amikor befejezte, Charles büszkén sugárzó arccal nézett rá. - Liza, kérlek, állj fel - mondta ezután egy nagy gyémánt jegygyűrűt viselő, ragyogóan fekete hajú, fiatal és csinos marketingigazgatónak. - Most rajtad a sor, hogy visszajelzést adj. Idegesnek tűnt Lateesha? - Nem - mondta Liza. - Pedig majd meghaltam a rémülettől - válaszolta Lateesha. - Ne izgulj, egyáltalán nem látszott rajtad - győzködte Liza. A többiek is hevesen bólogattak. Tényleg nem látszott semmi, visszhangozták. Lateesha elégedetten ült le. Most én kerültem sorra. Felálltam a rögtönzött pódiumra - igazából csak zsámolyra -, és farkasszemet néztem a csoporttal. A teremben csak a mennyezeti ventilátor kattogása és az utcai forgalom halkan beszűrődő zaja hallatszott. Charles arra kért, hogy mutatkozzak be. Mély lélegzetet vettem. - HELLÓÓÓ!!!! - üvöltöttem, reményeim szerint dinamikus hangerővel. Charles kissé megrökönyödött. - Csak légy önmagad - mondta. Első gyakorlatom egyszerű volt. Mindössze a hallgatóság

pár kérdésére kellett válaszolnom: Hol laksz? Mi a foglalkozásod? Mit csináltál a múlt hétvégén? A megszokott halk hangomon válaszoltam a kérdésekre. A csoport figyelmesen hallgatott. - Van még kérdés Susanhoz? - kérdezte Charles. A csoport tagjai a fejüket rázták. - Nos, Dán - mondta Charles egy jó kiállású, vörös hajú fickónak, aki úgy nézett ki, mintha épp most készülne a New York-i tőzsdéről tudósítani a CNBC televízióban. - Te bankár vagy, és mindig magasra teszed a lécet. Mondd meg nekem, idegesnek tűnt Susan? - Egyáltalán nem - mondta Dán. A csoport többi tagja helyeslőén bólogatott. - Egyáltalán nem ideges - mormogták, akárcsak Lateesha esetében. - Olyan társaságkedvelőnek tűnsz - tették hozzá. - Az jött le, hogy neked nagyon nagy az önbizalmad! - Szerencsés vagy, mert sohasem fogytál ki a szóból. Igen jól éreztem magam a bőrömben, amikor visszamentem a helyemre, és leültem. Csakhamar azonban azt láttam, hogy nem csak Lateesha és én kaptunk ilyen visszajelzéseket. Jó néhányan ugyanolyan jól teljesítettek. „Olyan nyugodtnak tűntél” - mondták a szónokoknak, akik láthatóan megkönnyebbültek. „Senki meg nem mondaná, ha nem tudnánk! Mit keresel ezen a tréningen?” Először magam is elcsodálkoztam, miért is tulajdonítottam ekkora értéket ezeknek a visszajelzéseknek. Aztán rájöttem, hogy azért jöttem a tréningre, hogy vérmérsékletem végső határáig nyújtózkodjak. A tőlem telhető legjobb és legbátrabb szónok akartam lenni. A visszajelzések azt erősítették meg, hogy jó úton haladok e cél felé. Gyanítottam, hogy a többiek reakciói túlzottan kegyesek voltak, ám nem törődtem vele. Csak az számított, hogy megszólaltam a közönség előtt, jól fogadtak, és hogy mindez kellemes élmény volt. Elkezdtem magamban semlegesíteni a nyilvános beszédtől való félelmemet. Azóta számtalan előadást tartottam, nem csupán kis csoportok, hanem több száz fős tömegek előtt is. Lassacskán meghódítottam a pódiumot. Ez bizonyos lépésekbe kerül: minden előadást külön kreatív projektként kezelek, amikor felkészülök a nagy napra, és olyan mélyreható elégedettséget érzek, amit nagyon élvezek. Olyan témákról igyekszem előadni, amelyek valóban érdekelnek, és rájöttem arra, hogy sokkal jobb vagyok akkor, ha olyan tárgyról beszélek, ami igazán fontos számomra. Ez természetesen nem mindig lehetséges. Az előadók, különösen a munkájuk során, néha olyan témákról is kénytelenek beszélni, amelyek nem igazán érdeklik őket. Úgy vélem, az introvertáltak számára ez sokkal nehezebb, hiszen mesterséges lelkesedést kell sugározniuk magukból. E korlátnak azonban egy rejtett előnye is van: arra motivál bennünket, hogy akár hivatásunkat is megváltoztassuk, ha túl sokszor kapjuk magunkat azon, hogy olyan témákról kell beszélnünk, melyek teljesen hidegen hagynak bennünket. Nincs bátrabb ember annál, mint aki a meggyőződés bátorságával beszél.

6. „FRANKLIN POLITIKUS VOLT, ÁM ELEANORBÓL A LELKIISMERET SZÓLT” Miért értékeljük túl a lazaságot? A szemérmes emberfél az idegenek figyelmétől; azt azonban aligha mondhatjuk, hogy tőlük maguktól fél. A csatában bátor lehet, mint egy hős, de idegenek jelenlétében apró dolgokban hiányzik az önbizalma. CHARLES DARWIN

1

1939 húsvétjának vasárnapja van, a helyszín a Lincoln-emlékmű. Marian Anderson, nemzedékének egyik legkiemelkedőbb énekese lép a színpadra, mögötte pedig az Egyesült Államok tizenhatodik elnökének alakja magasodik. A királyi tartású, karamellbőrű nő lenéz hetvenötezres közönségére: a széles karimájú kalapot viselő férfiakra, az ünnepi díszbe öltözött nőkre, fekete és fehér arcok tengerére. „Hazám, te szabadság édes hóna... kezdi a dalt Marian Anderson, hangja messzire száll, minden szava tisztán érthető. A hazafias dal magával ragadja a tömeget, sokan könnyeznek meghatottságukban, mert nem gondolták volna, hogy egyszer elérkezik ez a nap.2 Eleanor Roosevelt nélkül mindez nem is valósulhatott volna meg. Pár hónappal korábban ugyanis Anderson tervei szerint a washingtoni Constitution Hallban énekelt volna, ám az intézmény tulajdonosai, az Amerikai Forradalom Leányai (DAR, Daughters of the Revolution) faji hovatartozása miatt elutasították. Eleanor Roosevelt, akinek családja maga is harcolt az 1775-ös függetlenségi háborúban, kilépett a szervezetből, és hozzásegítette Andersont, hogy a Lincoln-emlékműnél énekelhessen, elindítva ezzel egy egész nemzetre kiterjedő vitát.3 Bár nem Eleanor Roosevelt volt az egyetlen, aki felemelte hangját a megkülönböztetés ellen, ő volt az, aki saját jó hírnevét is kockára téve politikai szintre emelte a kérdést. Roosevelt számára - aki alkatilag képtelen volt arra, hogy ne vegye észre az emberek problémáit - a „társadalmi lelkiismeret” efféle megnyilvánulásai természetesek voltak, ám mások számára egészen rendkívülinek tűntek. „Ez valami egészen egyedülálló dolog volt emlékezett vissza James Farmer afroamerikai polgárjogi vezető Roosevelt bátor tettére. Franklin politikus volt, gondosan mérlegelte minden lépésének politikai következményeit. És jó politikus volt. Ám Eleanorból a lelkiismeret szólt, és lelkiismeretes emberként cselekedett. És ez nagy különbség.”4 Eleanor közös életük során mindvégig ezt a szerepet képviselte: ő volt Franklin tanácsadója és lelkiismerete. Lehet, hogy Franklin emiatt választotta épp őt; ugyanis minden más vonatkozásban meglehetősen szokatlan pár voltak. Franklin húszéves volt, amikor találkoztak5, a felső tízezer köreiből való, széltől is óvott végzős hallgató a Harvardon. Az akkor tizenkilenc éves Eleanor is gazdag család sarja volt, ám ő - családja nagy megrökönyödésére - már fiatalon a szegények ügyének szentelte életét. Akkoriban épp egy ideiglenes szálláson önkénteskedett Manhattan egyik szegénynegyedében a Lower East Side-on. Olyan gyerekekkel foglalkozott, akik ablaktalan gyárakban látástól

vakulásig művirágokat varrtak. Egy napon magával hozta ide Franklint, aki korábban el sem tudta volna képzelni, hogy emberi lények képesek ilyen nyomorúságos körülmények között élni. Mint ahogy azt sem, hogy Amerika e sötét oldalát éppen egy saját társadalmi osztályából származó nő fogja megmutatni neki. Azonnal beleszeretett Eleanorba. Eleanor azonban nem az a fajta könnyed, szellemes társasági lény volt, akit a papírforma szerint feleségül kellett volna vennie. Épp ellenkezőleg: a komoly gondolkodású, visszahúzódó fiatal nő ritkán nevetett, és untatta a társasági élet. Mamája, a madárcsontú, élénk és gunyoros arisztokrata sokszor csak „nagymaminak” hívta őt. Apja - Theodore Roosevelt elbűvölő és népszerű öccse - imádta a lányát, ám a legtöbbször részeg volt, és meg is halt, amikor Eleanor kilencéves volt. Amikor Eleanor találkozott Franklinnel, nem is gondolta volna, hogy egy ilyen férfi pont iránta fog érdeklődni. Franklin mindenben az ellentéte volt: merész és lendületes férfi széles, ellenállhatatlan mosollyal, aki Eleanorral ellentétben elbűvölően és könnyedén érvényesült a társaságban. „Franklin fiatal volt, vidám és jóképű emlékszik vissza Eleanor -, én pedig félénk és esetlen, mégis izgatott voltam, amikor felkért táncolni.” Ugyanakkor sokak szerint Franklin nem volt elég jó Eleanornak. Voltak, akik felületesnek és szakmailag komolytalannak tartották, mások frivol világfinak látták őt. És bármenynyire bizonytalan volt is Eleanor a saját énképét illetően, mégsem szenvedett hiányt rajongókban, akik értékelték vonzerejét. Néhány udvarlója éppenséggel utálkozó gratuláló leveleket írt Franklinnek, amikor elnyerte a lány kezét. Jobban tisztelem és csodálom Eleanort, mint bármely lányt, akivel életem során találkoztam” - írta egyikük. „Önnek óriási szerencséje van. Kevés férfi részesülhet abban a kegyben, hogy olyan nő lehessen a társa, mint az Ön leendő felesége” - írta egy másik. A közvélemény azonban helyeselte Franklin és Eleanor házasságát. Mindketten rendelkeztek olyan tulajdonságokkal, amelyekre a másikuk vágyott - ilyen volt Eleanor empatikussága vagy Franklin merészsége. „E. egy angyal” - írta naplójába Franklin, és amikor 1903-ban Eleanor igent mondott a házassági ajánlatra, kijelentette, hogy ő a világ legboldogabb embere. Eleanor válaszul szerelmes levelekkel árasztotta el. 1905-ben összeházasodtak, és a hatodik gyermekig meg sem álltak. Csodálatos kapcsolatuk ellenére különbözőségük már kezdetben is gondokat okozott. Eleanor szinte szomjazott a meghittségre és a mélyenszántó beszélgetésekre; Franklin a társas összejöveteleket, a flörtöt és a pletykát szerette. A férfi, aki azt állította magáról, hogy senkitől sem fél, csak önmagától, egyszerűen képtelen volt megérteni felesége szégyenlősséggel folytatott küzdelmét. Amikor 1913-ban Franklint haditengerészeti miniszterhelyettessé nevezték ki, társasági élete még inkább felpezsdült, és annak külsőségei is egyre arisztokratikusabbakká váltak - Franklin elit magánklubokban forgott, harvardi barátainak kastélyaiban időzött. Éjszakánként egyre később keveredett haza, Eleanor pedig egyre több időt töltött otthon egyedül. Pedig eközben naptárában egyre gyűltek a társasági kötelezettségek. Elvárták tőle, hogy az ország nagyjainak feleségeit látogassa, meghívókat hagyjon náluk, és saját otthonába is rendszeresen elhívja őket. Eleanor nem szívelte ezt a szerepet, ezért e társas ügyek intézésére személyi asszisztenst fogadott fel Lucy Mercer személyében. Ez remek ötletnek tűnt, egészen 1917 nyaráig. Ekkor ugyanis Eleanor egész nyárra Maine-be vitte a gyerekeket, Franklint

pedig Washingtonban hagyta - Mercerrel. Kettejük között életre szóló szerelem szövődött. Lucy pontosan az az életteli szépség volt, amilyen feleséget Franklinnak a papírforma szerint választania kellett volna. Eleanor akkor szerzett tudomást férje árulásáról, amikor véletlenül egy köteg szerelmes levélre bukkant Franklin aktatáskájában. Teljesen összeomlott, de nem lépett ki házasságából. És bár kapcsolatuk korábbi romantikáját már soha többé nem sikerült helyreállítaniuk, hamarosan ennél sokszorta erősebb szövetség lépett a helyébe: Franklin önbizalmának és Eleanor lelkiismeretének egysége. Saját korunkba visszaugorva megismerkedünk egy másik hasonló jellemű nővel, aki ugyancsak a saját lelkiismerete szerint cselekedett. Dr. Elaine Aron kutatópszichológus, aki 1997-es tudományos publikációjával6 egymaga teljesen átformálta azt, amit Jerome Kagan és mások magas reaktivitásnak (esetenként pedig negativitásnak vagy gátlásnak) neveztek. Aron ugyanezt szenzitivitásnak, érzékenységnek hívja. S nem csupán új nevet adott a fogalomnak, hanem azt is megújította és elmélyítette, amit erről a témáról korábban gondoltunk. Amikor meghallottam, hogy Aron meghívott előadó lesz egy évente megrendezett eseményen, ahol „szuperérzékeny emberek” gyűlnek össze a kaliforniai Marin megyében található Walker Creek Ranchen, gyorsan meg is vettem a repülőjegyet. Jacquelyn Strickland pszichoterapeuta, a rendezvény alapítója és házigazdája érkezésemkor elmagyarázza, hogy azért hozta létre ezeket a hétvégéket, hogy az érzékeny, szenzitív emberek erőt merítsenek az egymás társaságában töltött időből. A Jacquelyn által küldött programtervből tudom, hogy olyan szobákban fogunk aludni, melyeket arra terveztek, hogy ott „bóbiskoljunk, naplót írjunk, pepecseljünk, meditáljunk, szervezkedjünk, írjunk és szemlélődjünk”. „Kérjük, nagyon csendesen társalogjanak a szobájukban (a szobatársuk beleegyezésével), vagy még jobb, ha a közös tereken teszik ezt séta közben vagy az étkezések alkalmával”, inti a résztvevőket a program. A konferenciát olyan emberek számára szervezik, akik szeretik a mélyenszántó beszélgetéseket, és néha azt tapasztalják, hogy „ezeknek olyan szintjére jutnak el, ahová csak kevesen tudják követni őket”. A hétvége során bőséges alkalmunk lesz efféle komoly beszélgetésekre, biztosítanak minket. Egyébként szabadon jöhetünk és mehetünk, ahogy kedvünk tartja. Strickland tudja, hogy sokunk egész életében hadilábon állt a kötelező csoportos tevékenységekkel, és egy másfajta modellt akar megmutatni nekünk, ha csupán néhány napra is. A Walker Creek Ranch 1741 hektárnyi területet foglal el az érintetlen észak-kaliforniai vadonban. A kirándulókat sétautak, erdei állatok és kristálytiszta égbolt várja, de a birtok közepén van egy kényelmes, pajtaszerű konferenciaközpont - itt gyülekezünk közel harmincan egy szép júniusi csütörtök délutánon. A Vadgesztenye Termet szürke padlószőnyeg borítja, rajta sok fehér írótábla áll, a panorámaablakokon pedig napfényes vörösfenyő erdőre nyílik kilátás. A regisztrációs nyomtatványok és kitűzők szokásos kupaca mellett egy írótábla is áll, ahol megkérnek, hogy nevünk mellé írjuk fel, milyen személyiségtípusba tartozunk a Myers-Briggs-teszt alapján. Végignézve a listát, itt mindenki introvertált, kivéve Stricklandet, aki meleg, szívélyes és élénk. (Aron kutatásai szerint a szenzitív emberek túlnyomó többsége introvertált, bár nyilván ez nem mindenkire érvényes.) A teremben négyzet alakban vannak elrendezve a táblák és a székek, hogy leülve jól láthassuk egymást. Strickland felszólít bennünket - de nem kötelező válaszolni -, hogy

meséljük el, mi szél hozott ide minket. Az első megszólaló egy Tom nevű programozó, aki nagy lelkesedéssel meséli, mennyire megkönnyebbült, amikor tudomására jutott, hogy „a túlérzékenység egy személyiségvonás, melynek pszichológiai alapja van. Tessék, itt a kutatás! Ez vagyok én! Többé nem kell mások elvárásainak engedelmeskednem. Többé nem kell úgy éreznem, hogy állandóan mentegetőznöm és védekeznem kell.” Keskeny, hosszú arcáról, barna hajáról és ugyanolyan színű szakálláról Abraham Lincoln jut eszembe. Bemutatja a feleségét is, aki arról beszél, hogy Tom és ő mennyire összeillenek, és hogy hogyan botlottak egymásba Aron munkásságán keresztül. Amikor rám kerül a sor, arról beszélek, hogy még sohasem voltam olyan közösségben, ahol ne éreztem volna azt a kényszert, hogy megjátszott hurráoptimista énemet mutassam az embereknek. Elmesélem, hogy az introverzió és a szenzitivitás kapcsolata érdekel. Szavaimra sokan bólogatnak. Vasárnap reggel Elaine Aron is megjelenik a Vadgesztenye Teremben. Egy állvány mögött várakozik, akár egy színésznő a kulisszák mögött, mialatt Strickland bemutatja őt a közönségnek. Egyszer csak - tádám! - mosolyogva előlép az állvány mögül gondosan összeválogatott öltözékében; blézerben, garbóban és kordbársony szoknyában. Rövid, hullámos barna haja van, és meleg, figyelmes tekintete, kék szeme körül szarkalábakkal. Mintha egyszerre lépne elénk a mai, köztiszteletben álló tudós, és az esetlen iskoláslány, aki valamikor lehetett. Látható, hogy tiszteli közönségét. Áron rögtön a tárgyra tér. Tájékoztat bennünket, hogy öt különböző altémát kínál megvitatásra, és arra kéri a társaságot, hogy kézfeltevéssel szavazzunk, melyik legyen az első, a második és a harmadik. Ezután egy matematikai képlet segítségével villámgyorsan kiszámolja, hogy melyik három témát szavaztuk meg. A közönség egyetértően elcsöndesedik. Nem számít, melyik altémát választottuk; tudjuk, hogy Aron a kívánságaink figyelembevételével a szenzitivitásról fog beszélni. A pszichológusok egy része azzal válik ismertté szakmájában, hogy szokatlan kísérleteket végez. Aron ehelyett másképpen, radikálisan másképpen gondolkozik olyan vizsgálatokról, amelyeket mások végeztek. Kislánykorában gyakran mondogatták neki, hogy túlzottan érzékeny, és ez a kárára válhat. Két talpraesett, idősebb testvére volt, és családjukban ő volt az egyetlen olyan gyermek, aki szeretett álmodozni, odabent játszani, és akit nagyon könnyű volt megbántani. Ahogy idősödött és elhagyta családja holdudvarát, továbbra is olyan dolgokat észlelt magán, amelyek, úgy tűnt, különböztek az általánosan elfogadott normáktól. Képes volt órákig autót vezetni anélkül, hogy bekapcsolta volna a rádiót. Éjjelente élénk, sokszor ijesztő álmai voltak. „Furcsamód intenzív” volt, és gyakran ragadták el szélsőséges érzelmek jók és rosszak egyaránt. Képtelen volt békét találni a mindennapokban, ezt csak akkor érte el, amikor elvonult a világ elől. Aron felnőtt, pszichológus lett belőle, és feleségül ment egy stramm férfihoz, aki imádta a furcsaságait. Férje, Art számára Aron kreatív, intuitív és mélyen gondolkodó nő. Ő is értékelte önmagában ezeket a tulajdonságokat, ám úgy gondolta, ezek „csupán felszíni, elfogadható jelei egy borzalmas, rejtett jellembeli fogyatékosságnak, melynek egész életem során mindvégig tudatában voltam”. Aron valóságos csodának érezte, hogy mindezek ellenére Art mégis szerette őt. Egyszer aztán egy pszichológus kollégája „szuperérzékenynek” írta le Aront, ő pedig úgy érezte, hirtelen megvilágosodott: ez a szó pontosan leírja rejtelmes kudarcélményét. S ami a

legérdekesebb: a pszichológus kolléga nem elmarasztalóan, hanem semleges jellemzésként használta ezt a kifejezést. Aron sokat töprengett ezen az új felismerésen, majd nekilátott, hogy kutatóként tanulmányozza ezt a szenzitivitásnak nevezett személyiségvonást. Kevés eredményre jutott, így belevetette magát az introverzió végeláthatatlan szakirodaimába, ahol úgy tűnt, minden mindennel összefügg: Kagan munkája a magas reaktivitású gyerekekről, és mindazon kísérletek végtelen sora, amik azt vizsgálták, hogy az introvertáltak túlérzékenyek a társas és az érzékszervi ingerekre. S noha kutatásai közelebb vitték ahhoz, amit keresett, Aron mégis úgy gondolta, hogy az introvertált emberek lassan kirajzolódó portréjából mégiscsak hiányzik valami alapvető. „Az a probléma, hogy a kutatók a viselkedést próbálják megfigyelni, és ezek a dolgok nem megfigyelhetőek”, magyarázza Aron. Az extrovertáltak viselkedését könnyű leírni, hiszen őket gyakorta látjuk nevetni, beszélgetni és gesztikulálni. Ám „ha valaki a szoba sarkában álldogál, annak lehet mondjuk tizenöt különböző oka. Csakhogy nem tudjuk, mi történik odabent.” Ám a belső viselkedés is csak viselkedés, gondolta Aron, még akkor is, ha nehéz meghatározni, mi is az pontosan. Milyen lehet tehát egy olyan ember belső viselkedése, akin kívülről csupán annyi látszik, hogy nem különösebben örül, ha mások társaságába csöppen? Aron elhatározta, utánajár a rejtélynek.7 Először is meginterjúvolt harminckilenc olyan embert, akik azt vallották magukról, hogy introvertáltak vagy, hogy könnyen kifárasztják őket a külvilágból érkező ingerek.8 Megkérdezte tőlük, milyen filmeket szeretnek, milyen a viszonyuk a szüleikkel, milyenek a barátaik, milyen a szerelmi életük, milyen kreatív tevékenységet űznek, és milyen filozófiai és vallási nézeteket vallanak. Az interjúk alapján terjedelmes kérdőívet szerkesztett, melyet még több emberrel kitöltetett. A kapott válaszok alapján egy huszonhét elemből álló tulajdonságlistát állított össze, s az e tulajdonságokkal jellemezhető embereket „szuperérzékenynek” nevezte el. E huszonhét tulajdonság némelyike már Kagan és mások munkáiból is ismert volt. A szuperérzékeny emberek például kitűnő megfigyelők, és nem ugranak fejest a dolgokba. Úgy rendezik életüket, hogy ne nagyon érjék őket meglepetések. Gyakran túlérzékenyek a különböző látványokra, hangokra és szagokra, továbbá alacsony a fájdalomküszöbük, és kerülik a kávéivást. Nehezen viselik, ha a figyelem középpontjába kerülnek (munka vagy például zenei előadás közben) vagy ha mások felmérik, megítélik őket (randevún van állásinterjúk során). A kérdőívekből azonban új eredményeket is hoztak. Az ilyen emberek kevésbé hódolnak az érzéki örömöknek, inkább filozofikusak és spirituálisak. Nem szeretik a fecsegést. Gyakran tartják magukat kreatívnak és intuitívnak (Áront is így jellemezte a férje), élénk álmaik vannak, melyekre gyakran másnap reggel is emlékeznek. Kedvelik a zenét, a természetet, a művészeteket és a fizikai szépséget. Kivételesen erősen élik meg érzelmeiket, legyen az örömmámor vagy bánat, melankólia vagy félelem.9 A szuperérzékeny emberek szokatlanul alaposan dolgozzák fel a környezetükből érkező információkat, a fizikaiakat és az érzelmieket egyaránt. Sok olyasmit is hajlamosak észrevenni, ami fölött mások elsiklanak - például azt, ha valakinek megváltozik a hangulata vagy ha túl élesen világít a villanykörte.

Ezt az eredményt nemrég a Stony Brook Egyetem kutatói is tesztelték.10 Tizennyolc embert fektettek be fMRI gépbe, és két-két fényképet mutattak nekik, amik kerítéseket és szalmabálákat ábrázoltak. Az egyik képpáron a fotók észrevehetően különböztek egymástól, a másikon sokkal finomabb különbségek voltak. A tudósok minden képpárnál megkérdezték, a második kép ugyanolyan volt-e, mint az első. Megfigyelték, hogy a szenzitív emberek sokkal több időt töltöttek az árnyalatnyi különbségeket tartalmazó képek nézegetésével. Az ő agyuk élénkebb aktivitást mutatott azokban a régiókban, amelyek összeköttetést teremtettek a képek és más tárolt információk között. Más szóval a szenzitív emberek sokkal alaposabban dolgozták fel a fényképeket, és nagyobb mértékben reflektáltak a kerítésoszlopokra és a szalmabálákra, mint társaik. Ez a vizsgálat még egészen friss, eredményeit meg kell ismételni és más kontextusokban is meg kell vizsgálni. Ám már jelenlegi formájában is rímel Kagan eredményeire, miszerint a magas reaktivitású elsőosztályosok más gyermekeknél több időt töltenek a választási lehetőségek összehasonlításával, amikor kirakós játékot játszanak vagy olvasás közben ismeretlen szavakkal találkoznak.11 Mindez Jadzia Jagíellowitz, a Stony Brook Egyetem vezető kutatója szerint arra enged következtetni, hogy a szenzitív emberek szokatlanul komplex módon gondolkodnak. Ez azt is segít megmagyarázni, hogy miért unják ezek az emberek a bájcsevegést. „Ha az ember komplikáltan gondolkodik - mondja Jadzia -, akkor az értékek vagy az erkölcs témájához képest valóban nem túlzottan érdekes, hogy milyen az időjárás vagy hogy ki hol nyaralt.”12 A másik dolog, amit Aron kiderített a szenzitív emberekről, hogy igen empatikusak13, mintha esetükben vékonyabbak lennének azok a falak, amelyek más emberek érzelmeitől vagy a világ tragédiáitól és kegyetlenségeitől elválasztják őket. A legtöbbjük nagyon erős lelkiismerettel rendelkezik. Kerülik az erőszakos mozifilmeket és tévéműsorokat, továbbá pontosan tisztában vannak azzal, milyen következményekkel járnak viselkedésbeli hibáik. Társas közegben pedig gyakran foglalkoznak mások által súlyosabbnak tartott témákkal, például személyes problémákkal. Aron felismerte, hogy valami nagy dologra bukkant rá. A szenzitív emberek általa azonosított jellemzőit - mint például az empátiát és a szépség iránti fogékonyságot - a pszichológusok mindeddig más személyiségvonáshoz, például a barátságossághoz és a tapasztalatok iránti nyitottsághoz tartozónak gondolták. Aron azonban úgy látta, hogy ezek a szenzitivitásnak is lényegi összetevői, eredményei így a személyiségpszichológia korábban erősnek vélt bástyáit ingatták meg. Kutatásait szakfolyóiratokban és könyvekben kezdte publikálni, és a nyilvánosság előtt is beszélt munkájáról. Kezdetben ez nehezen ment, mert a közönség szerint bár elgondolásai csodálatosak voltak, bizonytalan előadásmódja gyengítette ezek erejét. Aronban azonban igen erős volt a vágy, hogy üzenetét eljuttassa az emberekhez. Kitartóan gyakorolt, és végül megtanult tekintélyéhez méltóan beszélni. Amikor én a Walker Creek Ranchen láttam, gyakorlott, összeszedett és magabiztos volt. A tipikus előadóktól mindössze lelkiismeretes válaszadásában különbözött. Ezután még társalgóit is a csoporttal, bár szélsőséges introvertáltként valószínűleg már igencsak szeretett volna hazamenni. Aronnak a szenzitív emberekről adott leírása úgy hangzik, mintha magáról Eleanor Rooseveltről beszélne. Az Aron felfedezései óta eltelt évek során a kutatók rájöttek arra, hogy ha fMRI gépbe fektetnek olyan embereket, akiknek a genetikai profilja valahogyan

összefüggésbe hozható a szenzitivitással és az introverzióval14 (vagyis akik azt az 5-HTTLPR génvariánst hordozzák, amiről a 3. fejezetben a rhesusmajmok kapcsán már volt szó), és fényképeket mutatnak nekik heges arcokról, balesetek áldozatairól, megcsonkított testekről vagy a környezetszennyezésről, akkor amygdalájuk - az érzelmek feldolgozásában oly fontos szerepet játszó szervük - erőteljesen aktiválódik.15 Aron és kutatók egy csoportja azt is igazolta, hogy ha szenzitív emberek olyan arcokat látnak, amelyeken erős érzelmek tükröződnek, akkor másoknál nagyobb mértékben aktiválódnak agyuknak azon területei, amelyek az empátiával és az erős érzelmek kontrollálására irányuló törekvésekkel állnak kapcsolatban.16 Mintha ezek az emberek - akárcsak Eleanor Roosevelt - akaratlanul is átéreznék mindazt, amit mások éreznek. 1921-ben Franklin Delano Roosevelt lebénult. Ez borzalmas csapás volt, és azt fontolgatta, hogy visszavonul vidéki birtokára, hogy hátralévő életét nyomorékként élje le. Eleanor azonban Franklin felépüléséig fenntartotta kapcsolatukat a Demokrata Párttal, sőt még arra is ráállt, hogy felszólaljon a párt adománygyűjtő körútján. Rettegett a nyilvános beszédtől, és nem is volt túl jó benne: sipákoló hanga volt, és a legalkalmatlanabb pillanatokban ideges nevetés fogta el. De felkészült a feladatra, és megtartotta a beszédet. Ezután, bár még mindig bizonytalan volt magában, Eleanor a látókörébe kerülő társadalmi problémák megoldásán kezdett dolgozni. A nőkérdés élharcosa lett, és számos hasonlóan komoly gondolkodású emberrel lépett szoros szövetségre. 1928-ban, amikor Franklint New York kormányzójává választották, Eleanor már a Demokrata Párt női tagozatának vezetője és egyúttal az amerikai politikai élet egyik legbefolyásosabb nőalakja volt. Tökéletes együttműködés alakult ki társadalmi lelkiismerete és Franklin okos gyakorlatiassága között. „Ismertem a társadalmi feltételeket, talán egy kicsivel jobban is, mint ő - emlékszik vissza szokott szerénységével Eleanor. - Ám ő többet tudott a kormányzásról, és hogy hogyan kell ennek erejét a dolgok jobbá tételére használni. S úgy vélem, egyetértésre jutottunk a csapatmunkát illetően.” Franklint 1933-ban választották elnökké. Tombolt a gazdasági világválság, Eleanor pedig beutazta az egész országot - három hónap alatt negyvenezer mérföldet tett meg -, hogy meghallgassa az egyszerű emberek nyomorúságának történeteit. Az emberek olyannyira megnyíltak neki, mint más hatalmi személyeknek sohasem. Ő vált Franklin számára az elesettek szószólójává. Útjairól hazatérve elmesélte férjének, mit látott, és cselekvésre biztatta. Eleanor segített levezényelni az Appalachia térség éhező bányászainak megsegítésére szervezett kormányprogramot. Rábeszélte Franklint, hogy nőket és afroamerikaiakat is vonjon be a programokba, amelyek segítették az emberek visszatérését a munka világába. És ő volt az, aki megszervezte, hogy Marian Anderson énekelhessen a Lincoln-emlékműnél. „Eleanor vette rá Franklint, hogy olyan dolgokkal is foglalkozzon, melyekről az események sodrásában megfeledkezett volna - mondta Geoff Ward történész. - Magasra tette a mércét. Aki látta, amikor Eleanor mélyen Franklin szemébe nézve azt mondta: Most pedig, Franklin, azt kell tenned, hogy... - az sohasem felejti el a jelenetet.” A bátortalan fiatal nő, aki rettegett a közszerepléstől, idővel beleszeretett a közéleti tevékenységbe. Eleanor Roosevelt volt az első first lady, aki sajtótájékoztatót tartott, elnökjelölő pártgyűlésen szónokolt, cikkeket írt és rádiós műsorokban szerepelt. Életpályája

későbbi szakaszában az USA küldötte volt az ENSZ-ben, ahol kivételes politikai képességeit és nehezen elsajátított keménységét felhasználva elősegítette az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadását. Eleanor valójában sohasem nőtte ki sérülékenységét. Egész élete során szenvedett attól, amit ő maga „sötét Griselda- hangulatnak” nevezett el egy középkori hercegnő nyomán, aki a legenda szerint hallgatásba burkolózott, és mindvégig küzdött, hogy „olyan bőrt növesszen, mint amilyen a rinocérosznak van”. „Azt hiszem, a bátortalan emberek mindig is bátortalanok maradnak, ám megtanulják, hogyan lehet ezt leküzdeni”, mondta egyszer. De talán épp ez az érzékenység tette lehetővé, hogy meghallja a jogfosztottak hangát, és ez ébresztette fel lelkiismeretét, hogy értük dolgozzon. A gazdasági válság idején elnökké választott Franklin Delano Rooseveltre könyörületes elnökként emlékezünk. Ám Eleanor volt az, aki ráirányította a figyelmét arra, mit éreztek a szenvedő amerikaiak.17 Az érzékenység és a lelkiismeretesség közötti kapcsolatot már régóta kutatják. Képzeljük el az alábbi kísérletet, melyet Grazyna Kochanska fejlődéspszichológus végzett el. Egy kedves néni játékot nyújt át egy két-három éves gyereknek, de közben elmagyarázza, hogy nagyon óvatosan kell játszani vele, mert a néninek ez a legkedvesebb játéka. A gyerek ünnepélyes komolysággal rábólint az alkura, és játszani kezd a tárggyal. A játékot azonban előzőleg megbuherálták, ezért hamarosan kettétörik. A néni mérgesen felkiált: „Ó, Istenem!” Majd megfigyeli, hogyan reagál a helyzetre a gyerek. Kiderült, hogy a (vélt) vétség némely gyerekben a szokásosnál sokkal mélyebb bűntudatot kelt. Ők ilyenkor félrenéznek, átölelik magukat, dadogva ismerik be vétküket, elrejtik arcukat. Azok a gyerekek, akiket nagyon szenzitívnek, magasan reaktívnak, és nagy valószínűséggel introvertáltnak nevezhetünk, a leginkább bűntudatosak. Mivel minden élményre - a negatívra és a pozitívra egyaránt - túlérzékenyen reagálnak, úgy tűnik, a néni szomorúságát és a saját vétkük miatti szorongásukat egyidejűleg érzik át. (Akik gonosznak érzik ezt a kísérletet, azoknak a teljesség kedvéért elmondjuk, hogy a kísérletvezető nő gyorsan visszatért a szobába a „megjavított” játékkal, és biztosította a gyereket, hogy nem tett semmi rosszat.) Noha kultúránkban a bűntudat igencsak rossz hangzású szó, valószínűleg ez a lelkiismeretesség egyik építőeleme. Ugyanis a szorongás, amit ezek a kisgyerekek éreznek a játék eltörése miatt, később arra ösztönzi őket, hogy lehetőség szerint elkerüljék a hasonló helyzeteket. Kochanska szerint ugyanezek a gyerekek négyéves korukra társaiknál kevesebbszer fognak csalni vagy szabályt szegni, még akkor is, ha úgy gondolják, hogy biztosan nem érik tetten őket. Hat-hét éves korukban pedig szüleik jellemzése alapján kortársaiknál magasabb szintű erkölcsi fejlettséget értek el, például sokkal empatikusabbak, és általánosságban is kevesebb probléma van a viselkedésükkel. „A funkcionális, mérsékelt bűntudat - írja Kochanska - olyan személyiséget alakít ki, aki altruista, képes a személyes felelősségvállalásra, jól beilleszkedik az iskolában, és harmonikus, jól működő és jóindulatú társas kapcsolatokat ápol szüleivel, tanáraival és barátaival.”18 Igen fontos tulajdonságok ezek egy olyan korban, ahol 2010-ben egy kutatás kimutatta, hogy a mai egyetemisták 40 százalékkal kevésbé empatikusak, mint harminc évvel korábbi társaik. A vizsgálat szerint ez a hanyatlás 2000 óta figyelhető meg.19 (A tanulmány szerzői úgy gondolják, hogy az empátia meredek csökkenését a közösségi média, a valóságshow-k és az élet minden területén tapasztalható túlzott versengés térnyerése

okozza.20) Természetesen a fenti jellemvonásokkal bíró szenzitív gyerekek korántsem angyalok. Ugyanolyan önzőek, mint bárki más. Néha zárkózottak és barátságtalanok, és amikor elöntik őket a negatív érzelmek, mint a szégyen vagy a szorongás, határozottan közömbösek mások igényeivel szemben. Bár az élmények iránti fogékonyság megnehezítheti a túlérzékeny emberek életét, ugyanakkor ez áll a lelkiismeretesség hátterében is. Aron először egy szenzitív serdülőről mesél, aki rávette az anyját, hogy befogadjanak egy hajléktalant, akivel a fiú ismeretséget kötött a parkban; majd egy nyolcéves kislány történetét idézi, aki nem csupán akkor sírt, ha őt szekálták, hanem akkor is, ha más gyerekeket bántottak.21 A szenzitív embertípust az irodalomból is jól ismerjük, talán azért, mert sok író maga is túlérzékeny, introvertált személyiség volt. „Életét egy bőrrel kevesebbel élte le - jellemzi csendes és elmélkedő főhősét Eric Malpass a Long long dances című regényében22, amelynek főhőse maga is író. - Megindította mások baja, akárcsak az élet bővelkedő szépsége: megindította, megihlette, és tollat ragadott, hogy leírja mindezt. Elérzékenyült, ha a hegyekben sétált, Schubert rögtönzéseit hallgatta, és amikor éjszakánként karosszékéből az összetört csontokat és szétzúzott testeket nézte, amelyekből olyan sok volt az esti hírekben.” Azt gondolhatnánk, hogy amikor az ilyen embereket úgy írják le, hogy „nem elég vastag a bőrük”, az általában metaforikusán értendő, de kiderült, hogy szó szerint is igaz. A személyiségvonások mérésére szolgáló tesztek sorában ugyanis ott találjuk a bőrellenállásvizsgálatokat is, melyek azt mérik, hogy az emberek milyen mértékben izzadnak, ha zajt hallanak, erős érzelmeik vannak vagy egyéb intenzív ingerek érik őket. A magas reaktivitású introvertáltak jobban, az alacsony reaktivitású extrovertáltak pedig kevésbé izzadnak.23 Ez utóbbiak bőre ténylegesen „vastagabb”, ingerekre kevésbé érzékeny, tapintásra pedig hidegebb. Több általam megkérdezett kutató is úgy véli, hogy „a hűvös nyugalom” kifejezés is ez utóbbi tényből ered; minél alacsonyabb reaktivitású valaki, annál hűvösebb a bőre, annál hűvösebb, higgadtabb ő maga, például társas helyzetekben. (Ennek a skálának a végpontján történetesen éppen a szociopaták állnak, akiknek szélsőségesen alacsony az arousal- és szorongásszintjük, valamint a bőrük vezetőképessége.24 Akad bizonyíték arra is, hogy a szociopatáknak gyakran sérült az amygdalája.25) A hazugságvizsgáló készülék, a poligráf részben maga is bőrellenállás-mérő teszt.26 Azon az elven működik, hogy a hazugság szorongást kelt, ami aztán észrevétlen izzadásra serkenti a bőrt. Egyetemista koromban jelentkeztem titkárnőnek nyári munkára egy nagy, ékszerekkel foglalkozó vállalathoz. A felvételi folyamat részeként hazugságvizsgálaton is át kellett esnem. A tesztet egy cigarettával pöfékelő, ragyás, sárga arcú ember végezte rajtam egy linóleumpadlós, gyéren megvilágított kicsiny szobában. A férfi először bemelegítő kérdésekkel bombázott: mi a nevem, a lakcímem és így tovább, hogy megállapítsa a bőrellenállásom alapszintjét. Aztán a kérdések sora egyre kellemetlenebb, a vizsgáló magatartása egyre durvább lett. Voltam-e már letartóztatva? Loptam-e boltban? Használtam-e már kokaint? Ennél a kérdésnél vallatom már merően az arcomba bámult. Éppenséggel sohasem használtam kokaint, ám úgy tűnt, szerinte igen. Vádló arckifejezése az a fajta régi rendőri trükk lehetett, amikor azt mondják a gyanúsítottnak, hogy kezükben a bizonyíték, nincs hát értelme tovább tagadni. Tudtam, hogy a férfi téved, mégis éreztem, ahogy lángba borul az arcom. A teszt pedig azt

jelezte, hogy a kokainkérdésre hazug választ adtam. Olyan vékony a bőröm, hogy képzelt bűnökre is izzadni kezd. Ha megpróbáljuk elképzelni a higgadt lazaságot, gyakran egy már-már közhelyszerű póz ugrik be: napszemüveg, fesztelen testtartás, ital a kézben. Ám lehet, hogy ezek a társas jelzések nem véletlenek. Talán okkal választottuk őket: a sötét szemüveg, a nyugodtságot sugárzó testtartás és az alkohol éppen annak jeleit fedik el, hogy idegrendszerünk izgalmi állapotban van. A napszemüveg mögött nem látszik, hogy meglepetésünkben vagy félelmünkben kitágul a pupillánk; Kagan munkásságából tudjuk, hogy a nyugodt test az alacsony reaktivitás jele, az alkohol pedig csökkenti gátlásainkat és arousalszintünket. Brian Little személyiségpszichológus szerint, ha focimeccsre megyünk, és valaki sörrel kínál bennünket, akkor az valójában a következőt jelenti: „Helló, hajts fel egy pohár extroverziót!” A tizenévesek ösztönösen értik a lazaság lélektanát. Curtis Sittenfeld Prep című regénye hátborzongató pontossággal ábrázolja a bentlakásos intézményekben élő kamaszok társas rituáléinak természetrajzát. Lee, a regény főhőse váratlanul meghívást kap Aspethnek, az iskola legmenőbb csajának kollégiumi szobájába. Az első dolog, ami szemébe ötlik, hogy fizikailag mennyire stimuláló világban él Aspeth. „Már az ajtó előtt állva hallottam, hogy a szobában dübörög a zene - meséli a könyvbéli Lee. - A falakon körbe fehér karácsonyi égőfüzér tekergett, ami most be volt kapcsolva. Az északi falon pedig narancssárga és zöld mintázatú, óriási falikárpit díszelgett. [...] Azt sem tudtam, hova kapjam a fejem, és érthetetlen módon ingerültnek éreztem magam. A mi szobánk, ahol a szobatársammal laktunk, csendes volt és egyszerű, akárcsak az életünk. Azon tűnődtem, vajon Aspeth már eleve ilyen menőnek született? Vagy talán megtanította erre valaki, mondjuk a nővére? Vagy az unokatestvére?” A férfias férfiak világa is magasra értékeli a higgadtság élettani jeleit. Az első amerikai asztronauták között az alacsony pulzusszám (amit az alacsony reaktivitással kötnek össze) státuszszimbólumnak számított. John Glenn alezredest - ő volt az első amerikai, aki megkerülte a Földet, majd később elnökválasztási kampányban is indult - például azért csodálták bajtársai, mert az űrhajó kilövésekor szuperhiggadt maradt a szívverése (a percenkénti pulzusszáma 110 volt).27 Azonban a higgadtság fizikai hiánya társadalmilag sokkal értékesebb lehet, mint hinnénk. Kiderült, hogy a mély elpirulás, amikor egy vérprofi vallató szinte az arcodba nyomja a sajátját, és úgy kérdezi meg, használtál-e már kokaint, afféle társas összetartó erő lehet. Corine Dijk és pszichológus munkatársai egy friss kísérletben28 hatvanvalahány embert kértek arra, hogy olvassák el olyan emberek beszámolóit, akik valami erkölcsileg elítélhetek követtek el - például segítségnyújtás nélkül elhajtottak egy autóbaleset közeléből, vagy valami zavarba ejtő dolgot tettek, például ráöntöttek valakire egy csésze kávét. A résztvevőknek megmutatták a vétkesek fényképeit, amelyeken az arckifejezések alábbi négy változata szerepelt: szégyen és zavarodottság (lehajtott fej, lesütött szemek); szégyen és zavarodottság plusz elpirulás; semleges arckifejezés, és végül semleges arckifejezés plusz elpirulás. Ezután megkérdezték tőlük, hogy mennyire ítélték rokonszenvesnek és megbízhatónak az elkövetőket. Kiderült, hogy az elpiruló vétkeseket sokkal pozitívabban értékelték, mint azokat, akik nem pirultak el. Ez azért volt így, mert az elpirulás azt jelezte, hogy az illető számára fontos a

többi ember. Dacher Keltner, a kaliforniai Berkeley Egyetem pszichológusa, akinek a szakterülete a pozitív érzelmek vizsgálata, a következőket írta a The New York Timesban: „Az elpirulás két-három másodpercen belül bekövetkezik, és azt üzeni a világnak: érdekel, mit gondoltok, és tudom, hogy megsértettem a társadalmi egyezményeket.”29 Az elpirulást tehát éppen az teszi társadalmilag hasznossá, amit a magasan reaktív emberek annyira gyűlölnek benne: az irányíthatatlansága. Dijk szerint az elpirulás épp azért hiteles jele annak, hogy zavarba jövünk, „mert tudatosan nem kontrollálható”.30 Zavarba jönni pedig Keltner szerint - morális érzelem. Alázatot és szerénységet jelez, illetve azt mutatja, hogy az illető el akarja kerülni az agressziót és békére vágyik. Lényege tehát nem a szégyenkező ember társadalomtól való elszigetelése (ahogyan a könnyen pirulok néha érzik), hanem az emberek közösséggé kovácsolása. Keltner próbált eljutni a jelenség evolúciós gyökereihez, és arra az eredményre jutott, hogy harc után a legtöbb főemlős igyekszik elsimítani a helyzetet. Az állatok ezt bizonyos értelemben az emberekéhez hasonló gesztusokkal jelzik: félrenéznek, amivel beismerik, hogy rosszat tettek, és szeretnének véget vetni ennek, lehajtják fejüket, amivel a valóságosnál kisebbnek mutatják magukat, illetve összeszorítják ajkukat, ami a gátlásosság egyik jele. Az emberek körében ezeket a gesztusokat a behódolás megnyilvánulásainak tartják, írja Keltner, aki az arcról olvasás szakértőjeként olyan erkölcsi nagyságok fotóit tanulmányozta, mint Gandhi vagy a dalai láma, és úgy látta, hogy ők is gyakran élnek az óvatos mosoly és a félrefordított tekintet eszközeivel. Born to be good (Jónak születni) című könyvében Keltner még azt is állítja, hogy ha egy villámrandi alkalmával egyetlen kérdést tehetne fel jövendő párjának, akkor az a következő lenne: „Mi volt a legutóbbi zavarba ejtő élményed?” Ezután gondosan megfigyelné, vajon összeszorítja-e ajkait a partner, elpirul-e és félrefordítja-e a tekintetét. „Ezek a jelek afféle tünékeny bizonyítékai annak, hogy az egyén tiszteletben tartja mások róla alkotott véleményét írja a szerző. - Azt jelzik, hogy az egyén mennyire törődik az emberi közösséget egyben tartó társadalmi szabályokkal.”31 Más szavakkal: nem árt, ha társunk törődik azzal, mit gondolnak róla az emberek. És jobb, ha túlságosan törődik ezzel, mint ha egyáltalán nem. Bármilyen előnyökkel jár is az elpirulás, a szuperérzékenység jelensége azért mégiscsak felvet egy nyilvánvaló kérdést: vajon a túlérzékenyek hogyan voltak képesek túlélni az evolúció kegyetlen kiválasztódási folyamatait? Ha általában a merész és agresszív egyedek győzedelmeskednek (mint ahogyan azt sokszor tapasztaljuk), akkor vajon miért nem tűntek el a szenzitívek az emberi populációból már sok ezer évvel ezelőtt, akár a narancsszínű levelibékák? Hiszen lehetséges, hogy a Long long dances főhőséhez hasonlóan másoknál jobban elérzékenyülünk egy Schubert-darab nyitó akkordjain, jobban elborzadunk az összeroncsolódott emberi testek látványától, és iszonyúan feszengünk, ha azt hisszük, hogy összetörtük mások játékát - ám az evolúció nem díjazza az ilyesmit. Vagy talán mégis? Elaine Aron elképzelése szerint a szenzitivitás nem önmagától maradt fenn az evolúció során, hanem azért, mert ez a személyiségvonás rendszerint óvatos, mérlegelő viselkedési stílussal jár együtt. ,A szenzitívnek vagy reaktívnak nevezett embertípus azt a stratégiát követi, hogy gondosan megfigyeli a dolgokat, mielőtt cselekszik - írja Aron. - Ezáltal elkerüli

a veszélyeket, a kudarcokat és az energiaveszteséget. Mindez olyan idegrendszert igényel, amit kifejezetten arra terveztek, hogy megfigyelje és észlelje a kicsiny eltéréseket is. Ez a biztosra menni és a nézd meg, hova lépsz stratégiája. Ennek ellentéte a másik, aktívabb stratégia: itt az a cél, hogy elsőként cselekedjünk, anélkül hogy teljes körű információkkal rendelkeznénk a dolgokról és a kockázatokról. Az a lecsapni a lehetőségre stratégiája, mert aki korán kel, aranyat lel, és a lehetőség csak egyszer kopogtat,32 A valóságban az Aron által szenzitívnek tekinthető emberek közül sokan nem rendelkeznek e személyiségvonás mind a huszonhét ismertetőjegyével, hanem csupán néhánnyal.33 Lehet, hogy túlérzékenyek a fényre és a zajra, ám a kávéra és a fájdalomra nem. Lehet, hogy semmilyen érzékszervi ingerre nem érzékenyek, ám gazdag belső világgal rendelkező, mélyen érző és gondolkodó emberek. Sőt még csak nem is feltétlenül introvertáltak - Aron szerint ugyanis a szuperérzékeny embereknek mindössze 70 százaléka introvertált, a maradék 30 százalék pedig extrovertált (bár ez utóbbi csoport tagjai arról számoltak be, hogy a meglévőnél jóval több szabadidőre és magányra vágynak).34 Szerinte ez azért van így, mert a szenzitivitás a túlélés stratégiájának mellékterméke, és sikeres alkalmazásához nincs szükség az összes alkotóelemre, csupán néhányra. Áron elgondolását számos bizonyíték támasztja alá. Az evolúcióval foglalkozó biológusok valaha úgy vélték, hogy minden állatfaj úgy fejlődik, hogy jól alkalmazkodjon egy-egy ökológiai élettérhez. Elképzelésük szerint minden élettérnek megvolt a maga ideális viselkedéskészlete, így a faj azon tagjai, akik eltértek ettől, kihalásra voltak ítélve. Kiderült azonban, hogy nem csupán az emberek körében oszlanak az egyedek két csoportra: olyanokra, akik csak figyelnek és várnak, és olyanokra, akik egyszerűen belevágnak. Az állatvilágban több mint száz faj létezik, melynél hasonló különbség figyelhető meg. A tudósok felfedezték, hogy a gyümölcslégytől a házimacskán át a hegyi kecskéig, a naphaltól a fülesmakin át a cinegéig az egyedek mintegy 20 százaléka „fontolva haladó”, míg 80 százalékuk a „hirtelen” típusba tartozik, akik merészen mennek előre, és nem sokat törődnek azzal, mi történik körülöttük.35 (Ha visszaemlékszünk, érdekes módon Kagan kísérleteiben is épp 20 százalék körül volt a magas reaktivitású csecsemők aránya.) Dávid Sloan Wilson szerint, ha a „gyors” és a „lassú” állatok partit rendeznének, akkor „a gyorsak mindenkit csak fárasztanának hangos beszédükkel, míg mások azon morognának sörük felett, hogy nem kapnak elegendő tiszteletet. A lassú állatok olyanok, mint a visszahúzódó, érzékeny emberek. Ők nem önérvényesítőek, hanem inkább csak megfigyelik környezetüket, és erőszakosabb társaik számára láthatatlan dolgokat is észrevesznek. Olyanok ők, mint az írók és művészek egy partin, akik érdekes beszélgetéseket folytatnak, amikor végre kívül kerülnek erőszakos társaik hallótávolságán. Ők a feltalálók, akik új viselkedésformákat eszelnek ki, hogy aztán erőszakosabb fajtársaik ellopják az ötleteiket és leutánozzák viselkedésüket.”36 Az újságokban vagy a tévében időnként érdekes történetekkel traktálnak bennünket az állati személyiségekről; a bátortalanságot rendszerint előnytelennek, a merészséget pedig vonzónak és bámulatra méltónak festik le {Ez aztán a hősies kis gyümölcslégy! - gondolja ilyenkor az olvasó vagy a néző.) Wilson azonban Aronhoz hasonlóan úgy véli, hogy az állatoknak azért létezik e két típusa, mert ezek két gyökeresen eltérő túlélési stratégiát képviselnek, ez a két stratégia pedig különböző időkben más-más módon válhat hasznossá. Az elképzelés az evolúcióban trade-off elméletként is ismeretes: eszerint egy személyiségvonás önmagában

nem jó vagy rossz, hanem előnyök és hátrányok olyan keveréke, melyeknek túlélési értéke mindig az adott körülményektől függ.37 A „bátortalan” állatok ritkábban és kisebb távolságokra merészkednek élelemért, takarékoskodnak energiájukkal, elkerülik a nyílt terepet, túlélve a ragadozók látogatásait. Merészebb társaik útra kelnek, és rendre a táplálékláncban magasabban állók gyomrában végzik, ám ők élik túl, ha kevés az élelem, és kockázatvállalásra van szükség. Amikor Wilson fémcsapdákat helyezett naphalak közé38 - ez olyasféle esemény lehetett számukra, mintha egy repülő csészealj landolna a Földön -, a merész naphalak nem tudták megállni, hogy ne vizsgálják meg, és egyenesen beleúsztak Wilson csapdáiba. A félénk halacskák megfontoltan, a távolból figyeltek, lehetetlenné téve ezzel Wilson számára, hogy elkapja őket. Viszont amikor Wilsonnak egy ravasz hálórendszer segítségével végre mindkét típusú halat sikerült befognia és a laboratóriumába telepítenie, a bátrabb halak sokkal jobban alkalmazkodtak új környezetükhöz, és öt teljes nappal korábban kezdtek táplálkozni, mint félénk társaik. „Nem létezik egyetlen ideális állati személyiség - írja Wilson -, hanem éppen a természetes kiválasztódás tartja fenn a személyiségek sokféleségét.” A trade-off elmélet egy másik példája a szivárványos guppi néven ismert faj.39 Ezek a guppik evolúciós léptékkel mérve bámulatos sebességgel fejlesztenek ki újabb személyiségeket, hogy alkalmazkodjanak élőhelyük mikroklímájához. Természetes ellenségük a csuka. Bizonyos élőhelyeiken, például a vízesések feletti folyószakaszokban egyáltalában nem élnek csukák. Egy kellemes környezetben nevelkedő guppi szerencsés körülményeihez alkalmazkodva jó eséllyel válik merész és gondtalan egyeddé. Ezzel szemben az a guppicsalád, amely „rossz környéken” lakik, például a vízesés alatti folyószakaszon, ahol fenyegetően cirkálnak a csukák a vízben, jóval körültekintőbb viselkedési stílust fejleszt ki, hogy elkerülje a rosszfiúkkal való találkozást. A dologban az az érdekes, hogy ezek nem tanult, hanem öröklődő tulajdonságok. Ha tehát a merész guppik utódai rossz környékre költöznek, szüleiktől örökölt vakmerőségüket oda is magukkal viszik - még akkor is, ha éber társaikkal szemben ez óriási hátrányt jelent számukra. Génjeik azonban hamar mutatódnak, így azok az utódok, akik életben maradnak, gondos és körültekintő egyedekké fejlődnek. Hasonló dolog történik az óvatos guppikkal, ha eltűnnek a csukák: nagyjából húsz év alatt az utódok gondtalan, bátor halakká fejlődnek. A trade-off elmélet az emberek világára is igaz. A tudósok elképzelései szerint azok a nomádok, akik egy bizonyos génnek az extroverzióhoz (pontosabban az újdonságkereséshez) kötődő formáját örökölték, kielégítőbben táplálkoztak, mint azok, akik nem rendelkeztek ezzel a génváltozattal.40 A letelepedett népességekben azonban ugyanennek a génformának a hordozói rosszabbul tápláltak voltak. Ugyanazok a vonások, melyek elég vaddá és szenvedélyessé tesznek valakit ahhoz, hogy vadásszon és megvédje nyáját a rablóktól, akadályozó hatásúak lehetnek az olyan csendesebb tevékenységek esetén, mint a földművelés, a piacon történő árusítás vagy az iskolai tanulás. Vagy gondoljunk bele az alábbi ellentmondásba: az extrovertált embereknek több szexpartnerük van, mint az introvertáltaknak - ez minden olyan fajnak jól jön, amely reprodukálni akarja önmagát -, ám ők több házasságtörést is követnek cl, és gyakrabban válnak el, ami nem igazán tesz jót az ilyen párok gyermekeinek. Az extrovertáltak többet

mozognak, az introvertáltakat viszont kevesebb baleset és sérülés éri. Az extrovertáltak szélesebb társadalmi hálóval és támogatottsággal rendelkeznek, ám több bűntényt is követnek el.41 Csaknem egy évszázaddal ezelőtt Jung így elmélkedett a két típusról: „az egyik út [az extroverzió] az egyes egyedek megnövekedett termékenysége, valamint viszonylag csekély védekezőképessége és élettartama; a másik út [az introverzió], amikor az egyed az ónfenntartás sokféle eszközével rendelkezik viszonylag alacsony termékenység mellett.”42 A trade-off elmélet akár egész fajokra is érvényes lehet. Az evolúcióbiológusok körében, akik általában a saját DNS- üket mindenáron reprodukálni próbáló magányos egyedekben hisznek, igen komoly viták tárgyát képezi az az elképzelés, mely szerint létezhetnek a fajokon belül bizonyos egyedek, amelyeknek egyéni tulajdonságai az egész csoport túlélését segítik. 43 Az efféle nézetek hangoztatóit nem is olyan régen még páros lábbal rúgták volna ki az akadémiáról, az elgondolás azonban lassan elfogadottá válik. Néhány tudós még azt is feltételezi, hogy az olyan vonásoknak, mint például a szenzitivitás, az az evolúciós alapja, hogy az egyed együtt érez szenvedő fajtársaival, különös tekintettel a saját családjára. Ám nem is kell ennyire messzire mennünk. Aron magyarázata szerint logikus, hogy az állati csoportok túlélése a szenzitív tagoktól függ. „Tételezzük fel például, hogy egy antilopcsordában van néhány tag, akik folyton abbahagyják a legelést, hogy éber szemmel fürkésszék, nem bukkannak-e fel a közelben ragadozók - írja Aron. - Az érzékeny, éber egyedekkel rendelkező csordának jobb a túlélési esélye, a faj tehát fennmarad, így a csoportban továbbra is akadnak majd szenzitív egyedek.”44 Miért működne ez másként az emberek esetében? Hiszen nekünk ugyanolyan nagy szükségünk van az Eleanor Rooseveltekre, mint a legelő csordának az érzékeny antilopokra. Egy-egy adott faj kapcsán a biológusok nem csupán félénk és merész, valamint gyors és lassú egyedekről beszélnek, hanem „sólyom” és „galamb” típusúakról is.45 A nagy széncinegék például, amelyek közül néhányan sokkalta agresszívebbek, mint mások, gyakran úgy viselkednek, mint az esettanulmányok szereplői egy nemzetközi kapcsolatokról szóló egyetemi kurzuson. Ezek a madarak telente bükkmakkal táplálkoznak. Azokban az években azonban, amikor hiány van belőle, az élelemgyűjtésért felelős tojók közül a sólyom típusúaknak megy jobban a sora, mert egykettőre párbajra hívják versenytársaikat. A jobb makktermésű években azonban a galamb típusú széncinegéknek áll a világ - akik történetesen egyúttal sokkal gondosabb, figyelmesebb anyák is. A sólyom típusúak ilyenkor csak az idejüket pazarolják és testi épségüket veszélyeztetik, ha értelmetlen harcba bocsátkoznak. A hím széncinegék viszont épp ezzel ellentétes viselkedésmintázatot követnek. Az ő szerepük ugyanis nem a táplálékszerzés, hanem a terület védelme. A szűkösebb években az éhezéstől olyan sok fajtatársuk elpusztul, hogy elegendő terület jut mindenkinek. Ilyenkor a sólyom típusú hímek ugyanabba a csapdába esnek, mint a hasonló természetű tojók a bő termésű időszakokban: feleslegesen civakodnak és tékozolják erejüket a véres csatákban, de a jobb években a fészekrakó időszakban, amikor elkezdődik a versengés a jó fészkelőhelyekért, agressziójuk kifizetődik.46 Zavaros, háborús időkben - ami az emberek számára ugyanaz, mint a cinegetojók számára a rossz makktermésű év - úgy tűnhet, hogy csakis az agresszív, hősies embertípusra van szükségünk. Ha azonban népességünk kizárólag harcosokból állna, nem maradna senki, aki felfigyelne a harcon kívül az olyan, ugyancsak halálos, ám csendes veszélyforrásokra, mint

például a járványok vagy a klímaváltozás. Gondoljunk csak Al Gore alelnök évtizedes hadjáratára, amit azért folytatott, hogy felhívja a figyelmet a globális felmelegedésre. Gore sokak szerint igazi introvertált. „Ha egy introvertáltat elküldünk egy fogadásra vagy egy olyan eseményre, amin több százan vesznek részt, kevesebb energiával fog távozni, mint amennyivel odament - mondja Gore egy korábbi munkatársa. - Neki az ilyen események után pihenésre van szüksége.”47 Gore maga is elismeri, hogy képességeit nehezen tudja hasznosítani egy kampánykörúton vagy egy beszéd megtartásakor. „A politikában a legtöbben feltöltődnek attól, hogy egymást vállon veregetik, és mindenkivel kezet ráznak - mondja Gore. - Én abból nyerek energiát, ha elképzeléseinkről tárgyalunk.”48 Ha a gondolkodás iránti szenvedélyt összekapcsoljuk a finom részletek érzékelésével - ami általában jellemző az introvertáltakra igencsak hatásos keveréket kapunk. 1968-ban, amikor Gore a Harvardon tanult, látogatta egy híres oceanográfus óráit, aki korai bizonyítékát mutatta fel annak, hogy a fosszilis üzemanyagok elégetése összefügg az üvegházhatással. Gore felkapta a fejét a hírre. Másoknak is el akarta mesélni, amit megtudott, ám azt tapasztalta, hogy az emberek nem figyelnek oda rá. Olyan volt, mintha nem hallanák a fülük mellett szóló vészcsengőt. „Amikor a hetvenes évek közepén a kongresszusba kerültem, segítettem megszervezni az első, globális felmelegedéssel kapcsolatos tárgyalásokat” - emlékszik vissza Gore a Kellemetlen igazság című Oscar-díjas filmben, amelynek egyik legfelkavaróbb jelenete az, ahogy Gore magányosan húzza maga után bőröndjét az éjszakai reptéren. Láthatólag őszintén nem érti, hogy lehet, hogy senki sem figyel rá. „Azt gondoltam és hittem, hogy ez a történet döbbenetes lavinát indít el, és megváltoztatja a kongresszus állásfoglalását a kérdésben. Azt gondoltam, ők is megdöbbennek majd. De nem így történt.” Ha azonban Gore ismerhette volna Kagan és Aron kutatásait, talán kevésbé lepte volna meg kollégáinak reakciója. Személyiségpszichológiai ismereteit talán még arra is felhasználhatta volna, hogy felkeltse a figyelmüket. Jó eséllyel feltételezhette volna, hogy a kongresszusban nem az ország legérzékenyebb emberei ülnek, hanem azok, akik ha Kagan kísérleteinek gyerek alanyai lettek volna, anélkül mentek volna oda a furcsán öltözött bohóchoz vagy a gázálarcos nénihez, hogy hátrapillantottak volna az anyukájukra. Emlékszünk Kagan introvertált Tomjára és extrovertált Ralphjára? Nos, a kongresszusban hemzsegnek a Ralphok, a kongresszust egyenesen rájuk szabták. A világ Tomjai közül a legtöbben nem akarják kampányok szervezésével és lobbistákkal történő smúzolással tölteni napjaikat. E Ralph-szerű kongresszusi képviselők lehetnek akár csodálatos emberek is - kirobbanóan energikusak, félelmet nem ismerők, rámenősek -, ám igen valószínűtlen, hogy érzékelnék a vészhelyzetet egy távoli jéghegy apró repedését ábrázoló fénykép láttán. Nekik sokkal intenzívebb ingerekre van szükségük ahhoz, hogy odafigyeljenek. Ezért van az, hogy Gore csak akkor tudta megértetni velük az üzenetét, amikor profi hollywoodi stábbal vette körül magát, akik aztán látványelemekkel telezsúfolt showműsorrá formálták a globális felmelegedéssel kapcsolatos aggodalmait. Ebből lett a Kellemetlen igazság című film. Gore a saját erősségeit is latba vetette: természet adta elszántságával és szorgalmával fáradhatatlanul népszerűsítette a filmet. Mozik tucatjait kereste fel országszerte, hogy személyesen találkozhasson a közönséggel, és számtalan tévé- és rádióinterjút adott. Számára természetes dolog teljesen belemerülni egy összetett, tudományos problémába, és ugyanolyan

természetes az is, hogy egyetlen szenvedélynek hódoljon, és ne váltogassa folyton érdeklődésének tárgyát. Ha a klímaváltozásról van szó, még a tömegek megszólítása is remekül megy neki: amikor a globális felmelegedésről beszél, rendkívül erőteljesen, karizmatikusan tudja átadni mondanivalóját, és azonnal kapcsolatot teremt a közönséggel ilyen szintű intenzitásra politikusként nem volt képes. Mindez azért van így, mert ez a küldetés számára nem a politikáról vagy saját személyiségéről szól, hanem a lelkiismeret szaváról. Ahogy ő fogalmaz: „A bolygó túléléséről van szó. Senkit sem fog érdekeim, ki nyerte az elnökválasztást, ha a Föld lakhatatlanná válik.”49 A szenzitív alkatú emberek gyakran mutatják magukat politikusabbnak és kevésbé óvatosnak, fókuszáltnak annál, mint amilyenek valójában. Ebben a fejezetben arra kérem őket, hogy gondolják át ezt a dolgot. A hozzájuk hasonló emberek nélkül - a szó szoros értelmében - megfulladnánk. Visszatérve a Walker Creek Ranchre és a szuperérzékeny emberek találkozójára, elmondhatjuk, hogy ha az extrovertált ideál által istenített „lazaság” egyenlő az alacsony reaktivitással, ami merésszé és fesztelenné teszi az embereket, akkor az Elaine Aronnal találkozni vágyó tömeg minden, csak nem laza. Ez a légkör azért izgalmas, mert olyan rendhagyó: ilyesmivel inkább egy jógatanfolyamon vagy egy buddhista kolostorban találkozik az ember, bár mi nem vallásunkban vagy világnézetünkben vagyunk hasonlóak egymáshoz, hanem csak egy személyiségvonásban. Ez nagyon is érezhető, amikor Aron beszédet tart. Már régóta megfigyelte, hogy amikor szenzitív embereknek tart előadást, a terem sokkal csendesebb, a légkör is tiszteletteljesebb, mint nyilvános összejöveteleken lenni szokott, és ez igaz mostani előadására is. Sőt, ez a hangulat áthatja az egész hétvégét. Soha nem hallottam még ennyi csak ön utánt és köszönömöt, mint itt. A közös asztaloknál, a nyári táborok stílusában elköltött étkezések során és a szabadtéri kávézókban az emberek szinte kiéhezve vetik bele magukat a komolyabb beszélgetésekbe. Egészen intim témákról folyik a társalgás, mint a gyermekkori élmények és a felnőttkori szerelmi élet, vagy társadalmi problémákról, mint az egészségügy és a klímaváltozás; ez nem a megszokott, szórakoztató célú csevegés. Az emberek figyelmesen hallgatják egymást, és megfontoltan válaszolnak a hallottakra. Aron szerint a szenzitív emberek azért beszélnek halk és visszafogott hangon, mert azt szeretik, ha mások is így szólnak hozzájuk. „Ha bárhol máshol az ember bedob egy témát, a többiek vagy odafigyelnek rá, vagy nem jegyzi meg egy Michelle nevű webdizájner, aki úgy hajol előre, mintha egy képzeletbeli szélviharral kellene szembeszállnia. - Itt pedig mondok valamit, és visszakérdeznek: Mit jelent ez pontosan? És ha kérdést teszek fel valaki másnak, válaszol is rá.” Nem arról van szó, hogy itt nem beszélgetnek jelentéktelen apróságokról, jegyzi meg Strickland, a rendezvény szervezője, hanem arról, hogy ez nem a beszélgetések elején, hanem a végén történik. A csevegés általában a kényelmes kapcsolatteremtést szolgálja az emberek között, és a legtöbben csak akkor mennek bele komolyabb témákba, ha már biztonságban érzik magukat a másikkal. A szenzitív emberek ennek épp az ellenkezőjét teszik. „Ők csak akkor élvezik a felszínes csevegést, ha a mélyebb témákat már megvitatták - mondja Strickland. - Amikor az érzékeny emberek olyan környezetbe kerülnek, ahol szabadon kiélhetik valódi önmagukat, akkor ők is ugyanolyan felszabadultan nevetgélnek és

tereferélnek, mint bárki más.” Az első estén korán elvonulunk a hálószobáinkba, melyek egy kollégiumszerű épületben várnak ránk. Már ösztönösen próbálom felkészíteni magam az este során rám váró eseményekre: közösségi hálóhelyeken megszoktam, hogy olvasás vagy alvás helyett a nyári táborban párnacsatáznom kell, egy egyetemi kollégiumban pedig harsány és unalmas ivós játékokban kell részt vennem. A Walker Creek Ranchen azonban egy huszonhét éves, őzikeszemű titkárnő a hálótársam, aki írónak készül, és boldog, hogy azzal töltheti az estéjét, hogy a feljegyzéseit írja. Ugyanezt teszem én is. Természetesen a hétvége nem lenne teljes súrlódások nélkül. Némelyek annyira tartózkodóak, hogy az már-már a mogorvaság határát súrolja. Az elképzelés, hogy mindenki foglalkozzon a maga dolgával, azzal fenyeget, hogy a közös magányosság jegyében fog eltelni az idő, és mindenki csak a maga feje után fog menni. Ez a hely annyira híján mindannak, amit lazaságnak nevezünk, hogy kezdem azt gondolni, hogy valaki igazán elkezdhetne viccelődni vagy felrázni kicsit a dolgokat, például rumos kólát osztogatni. Az az igazság, hogy akármennyire is egyetértek azzal, hogy a szenzitív típusú embereknek is legyen saját élettere, azért élvezem a zajos baráti találkozókat is. Szeretem a szórakoztató figurákat, és ezen a hétvégén hiányolom is őket. Magam is elkezdtem olyan halkan beszélni, hogy félek, hogy elalszom közben. Kíváncsi vagyok, vajon a többiek is így vannak-e ezzel. Tóm, az Abraham Lincoln-külsejű programozó egy volt barátnőjéről mesél nekem, aki szívesen hívott vendégeket, főlég barátokat, de néha még idegeneket is. Minden téren kalandvágyó volt: szerette az új ízeket, kereste az új szexuális élményeket és az új embereket. Nem működött kettejük közt a dolog, mert Tom olyan társra vágyott, aki inkább kettejük kapcsolatára koncentrál, és nem a külvilágnak él. Most épp egy ilyen nő a felesége, ám jó szívvel emlékszik vissza előző kapcsolatára is. Tom szavait hallgatva eszembe jut, mennyire hiányzik Ken, a férjem, akit New Yorkban hagytam, és igen távol áll attól, hogy szenzitívnek nevezhessem. Ez néha roppant frusztráló tud lenni: ha együttérzésből vagy a szorongás miatt elsírom magam valamin, Ken aggódni kezd, de könnyen idegessé és türelmetlenné válik, ha mindez túl sokáig tart. Jól tudom azt is, hogy az ő keményebb hozzáállása nekem is jót tesz, és nagyon örülök a társaságának. Szeretem Ken laza sármját, és hogy sohasem fogy ki az érdekesnél érdekesebb történetekből. Szeretem, hogy mindent szívvel-lélekkel csinál, és hogy mindenkit szeret, legfőképpen a családunkat. Ám mindennél jobban szeretem azt, ahogyan az együttérzését kifejezi. Lehet, hogy Ken néha agresszív; talán több agresszivitást mutat egy hét alatt, mint én egész életemben, ám ezt mindig mások érdekében teszi. Megismerkedésünk előtt az ENSZ-nek dolgozott, és számos háborús övezetet járt meg szerte a világon. Egyebek közt az volt a munkája, hogy hadifoglyok és rabok szabadon bocsátása ügyében tárgyaljon. Bűzös börtönökbe sétált be, és addig nézett farkasszemet állig felfegyverzett táborparancsnokokkal, amíg azok szabadon nem engedtek olyan fiatal lányokat, akiknek mindössze annyi volt a bűnük, hogy nők voltak és nemi erőszak áldozataivá váltak. A terepen töltött sokévnyi munka után Ken hazajött, és indulatos könyvekben és cikkekben írta meg tapasztalatait. Nem finomkodott, és sok embert fel is dühített. Úgy írt, mint egy olyan ember, aki elszántan gondoskodik másokról. Azt hittem, hogy a Walker Creek Ranchen eltöltött hét után olyan világ után fogok

vágyakozni, ahol a szuperérzékeny emberek otthon érzik magukat; ahol finoman szólnak egymáshoz, és senki sem ellenséges a másikkal. Ehelyett azonban megerősödött egy sokkal mélyebben gyökerező vágyam; a vágy az egyensúlyra. Úgy vélem, ez az, amit Elaine Aron természetes létformánknak nevezett - legalábbis a mi indoeurópai kultúránkban, amelyről Aron megfigyelte, hogy mindig is harcos királyokra és papi tanácsadókra oszlott. 50 A végrehajtó és a törvényhozó ágra; a merész és könnyed modorú Franklin Delano Rooseveltekre és az érzékeny, lelkiismeretes Eleanor Rooseveltekre.

7. MIÉRT OMLOTT ÖSSZE A WALL STREET, ÉS MITŐL SIKERES WARREN BUFFETT? Miben más az introvertáltak és az extrovertáltak gondolkodása (és dopaminfeldolgozása)? Tocqueville jól látta, hogy az amerikai élet demokratikus és üzletszerű jellegéből fakadó folyamatos cselekvés és döntéshozatal előfeltétele az volt, hogy az elme határozottan és helyzetkészen működjön, a döntések gyorsak legyenek, az emberek pedig azonnal lecsapjanak a kínálkozó alkalmakra - ez pedig nem kedvezett a megfontolt, kifinomult és precíz gondolkodásnak. Rjchard Hofstadter: ANTI-INTELLECTUALISM IN AMERICA

A nagy tőzsdei összeomlás évében, 2008. december 11-én valamivel reggel fél nyolc után megcsörrent dr. Janice Dorn telefonja.1 A keleti parton épp nyitottak a tőzsdék, hogy kezdetét vegye egy újabb vérfürdővel teli nap. Az ingatlanárak zuhantak, a hitelpiacok befagytak, a General Motors pedig a csőd szélén táncolt. Dóm szokásához híven a hálószobájában fogadta a hívást, fülhallgatóval a fején, zöld pehelypaplanján összekuporodva. A szerényen berendezett szoba legszínesebb eleme maga Dorn volt, aki lángvörös hajával, elefántcsontszínű bőrével és filigrán alkatával úgy festett, mint az érettebb éveiben járó Lady Godiva. Dorn idegtudományokból doktorált, és az agy anatómiájára specializálódott. Emellett orvos is volt, szakképzett pszichiáter, aktív kereskedő a határidős aranyügyletek piacán, és végül, de nem utolsósorban „pénzügyi pszichiáter”, aki mintegy hatszáz kereskedőnek nyújtott tanácsadást. - Helló, Janice! - mondta a hívó, egy Alan nevű, magabiztos hangú férfi. - Van időd beszélni? Dornnak nem volt ideje. Büszke volt arra, hogy félóránként ellenőrzi a kereskedési pozícióit, így már buzgott benne a vágy, hogy megkezdhesse az aznapi kereskedést. Alan hangja azonban sürgetően csengett, Dorn tehát beleegyezett, hogy fogadja hívását. Ez a hatvanéves középnyugati férfi jóravaló, keményen dolgozó, lojális alkat volt, aki az extrovertáltak kedélyes és önérvényesítő módján akkor is megőrizte jó hangulatát, ha éppen egy katasztrófa történetét készült elmesélni. Alan és felesége egész életükben keményen dolgoztak, összehoztak egymillió dollárt, hogy nyugdíjas éveikben ebből éldegéljenek. Négy hónapja azonban, bár nem rendelkezett pénzpiaci tapasztalattal, Alannak az az ötlete támadt, hogy hétszázezer dollár értékű General Motors-részvényt fog vásárolni, mivel felreppent a hír, hogy az amerikai kormány segítséget nyújt a vállalatnak. Alan meg volt győződve arról, hogy ez egy kockázatmentes befektetés. Az üzlet megkötése után azonban a média bejelentette, hogy talán mégsem kap a cég állami segítséget. A piac beárazta a vállalatot, és a részvényárak zuhanni kezdtek. Alan azonban nem tudott szabadulni a nagy győzelem lehetőségétől, amit szinte tapinthatóan valóságosnak látott. Ezért keményen kitartott. A tőzsde csak zuhant és zuhant, mígnem elért egy pontot, ahol Alan úgy gondolta, hogy nagy veszteséggel ugyan, de eladja részvényeit. De a java még hátravolt. Amikor újabb híradások érkeztek arról, hogy a cég mégiscsak

megkapja az állami segítséget, Alán újra izgalomba jött, és újabb százezer dollárt fektetett be, újabb részvényeket véve alacsonyabb Aron. Ám ekkor ugyanaz történt, mint már korábban is: a kormányzati segítségnyújtás ismét bizonytalanná vált. Alán azzal „számolt” (a szó azért áll idézőjelben, mert Dorn szerint a tudatos számításnak vajmi kevés köze volt Alan viselkedéséhez), hogy az árak már semmiképpen sem csökkenhetnek tovább. Kitartott, és feleségével tovább szövögették álmaikat arról, mi mindenre fogják nyereségüket költeni. Aztán a tőzsde még tovább zuhant. Amikor az ár elérte a részvényenkénti hét dollárt, Alan eladott. Aztán amikor meghallotta, hogy az állam talán mégis beavatkozik, a hír feletti örömmámorában újra vett... Mire a General Motors oda jutott, hogy részvényei darabonként már csupán két dollárt értek, Alan vesztesége már hétszázezer dollárra rúgott. A családi vagyon hetven százaléka elúszott. Alán összeomlott. Megkérdezte Dornt, segítene-e visszaszerezni, amit elvesztett. Dorn nem tudott segíteni. „Ez a pénz elszállt - mondta Dorn. - Sohasem fogja visszakapni.” A férfi megkérdezte, hol rontotta el a dolgot. Dornak több elképzelése is volt erről. Először is, amatőrként Alannak nem lett volna szabad kereskednie. Másrészt, túlságosan sok pénzt kockáztatott: vagyonának csupán 5 százalékát, 50 000 dollárt lett volna szabad befektetnie. A legnagyobb probléma azonban nem olyasmi volt, amin Alan változtatni tudott volna. Dorn szerint a férfiban túl sok volt abból, amit a pszichológusok jutalomérzékenységnek neveznek. A jutalomérzékeny ember nagyon erős késztetést érez arra, hogy jutalmakat érjen el, például előléptessék a munkahelyén, nagy összeget nyerjen a lottón, vagy akár élvezetes estét töltsön együtt a barátaival. Ez a vágy motivál bennünket arra, hogy célokat tűzzünk ki a szex és a pénz, a társadalmi státuszunk és befolyásosságunk területén. Ez ösztönöz, hogy felmásszunk a létrán és elérjük a legtávolabbi ágakat, melyekről begyűjthetjük az élet legkívánatosabb gyümölcseit. Néha azonban túlságosan is vágyunk rájuk, és ez nagy bajba is sodorhat bennünket. Az olyan édes jutalmak láttán, mint amilyen a hatalmas tőzsdei nyereség, a szokásos kockázat sokszorosát vállaljuk, és nem vesszük észre az egyértelmű figyelmeztető jeleket. Alán rengeteg ilyen jellel találkozott, ám a nyereség víziójától hajtva nem látta őket. Viselkedése egy jutalomérzékeny személy ámokfutásának klasszikus forgatókönyvét követte: amikor a figyelmeztető jelek azt sugallták, hogy lassítania kell, ő épphogy felgyorsított; olyan pénzösszegeket szórva el egy spekulatív kereskedelmi tranzakciósorozatban, amit nem engedhetett meg magának. A pénzügyi történelem hemzseg az olyan példáktól, amelyekben a játékosok rátaposnak a gázpedálra, holott fékezniük kellene.2 A viselkedéskutató közgazdászok már régen megfigyelték, hogy a cégeket felvásároló üzletemberek annyira izgalomba jönnek a gondolattól, hogy legyőzzék versenytársaikat, hogy egész egyszerűen nem veszik észre, hogy túl sokat fizetnek a megvásárlandó cégért. A jelenség olyan elterjedt, hogy már neve is van: felvásárlási láznak hívják, melyet aztán a győztes átka követ. A klasszikus példa erre az AOLTime Warner egyesülés, ami kétszázmilliárd dollárt törölt ki a Time Warner cég részvényértékéből.3 Noha számos figyelmeztető jel mutatott arra, hogy az AOL részvényállományát durván túlértékelték, a Time Warner igazgatói mégis egyhangúlag jóváhagyták az ügyletet. „Épp olyan izgalommal és lelkesedéssel csináltam ezt, mint amikor negyvenkét évvel ezelőtt

életemben először szeretkeztem” - magyarázta Ted Turner, a felvásárlást jóváhagyó igazgatók egyike, és egyben a cég legnagyobb egyéni részvényese. TED TURNER: „EZ JOBB, MINT A SZEX”, idézte a New York Post az üzlet nyélbeütését követő napon. Erre az újságcímre még visszatérünk annak magyarázata kapcsán, hogy miért válhatnak okos emberek túlságosan jutalomérzékennyé. Felmerülhet a kérdés: vajon mi köze van mindennek az introverzióhoz és az extroverzióhoz? Hiszen néha mindannyiunkkal megesik, hogy elszalad velünk a ló, nem igaz? A válasz igen, ám vannak, akikkel ez gyakrabban esik meg, mint másokkal. Dorn megfigyelte, hogy extrovertált ügyfelei gyakrabban mutatkoznak túlságosan jutalomérzékenynek, mint az introvertáltak, akik sokkal hajlamosabbak odafigyelni az intő jelekre. Az introvertáltak sikeresebben tartják kordában a vágyaikat vagy izgatottságukat, így jobban védve vannak a nagy veszteségektől.4 „Introvertált kereskedőim sokkal gyakrabban képesek azt mondani: Janice, érzem, hogy elönt a harci láz, de tudom, hogy nem uralkodhat el rajtam. Az introvertáltak jobbak a tervezésben és terveik betartásában is, mivel nagyon fegyelmezettek.” Ha meg akarjuk érteni, hogy az introvertáltak és az extrovertáltak miért reagálnak különbözőképpen a jutalom lehetőségére, akkor kicsit többet kell tudnunk az agy struktúrájáról, mondja Dorn. Ahogyan a 4. fejezetben olvashattuk, limbikus rendszerünk5, mellyel a legprimitívebb emlősök is rendelkeznek, és amelyet Dorn „régi agynak” nevez, érzelmi alapon és ösztönösen működik. Ezt a rendszert különféle struktúrák alkotják, többek közt az amygdala és a vele szoros összeköttetésben álló nucleus accumbens, amelyet az agy „örömközpontjának” is neveznek. Korábban már megvizsgáltuk a „régi agy” szorongó oldalát, és feltártuk, milyen szerepet játszik az amygdala a magas reaktivitás és az introverzió működésében. Most pedig lássuk ugyanennek a mohóbbik oldalát. Dorn szerint a „régi agy” szünet nélkül azt mondja nekünk: „Igen, igen, igen! Egyél többet, igyál többet, szexelj többet, szerezz meg minden gyönyört, amit csak tudsz, de mindenekelőtt, ne gondolkodj!” Eszerint agyának régi, jutalomkereső, örömközpontú része sarkallta arra Alant, hogy élete összes megtakarítását úgy kezelje, mint kaszinóban a zsetonokat. Ott van persze az „új agyunk” is, a neokortex, ami sok ezer évvel a limbikus rendszer után fejlődött ki. Az „új agy” felelős a gondolkodásért, a tervezésért, a nyelvhasználatért és a döntéshozásért - vagyis mindazért, ami emberré tesz bennünket. Bár „új agyunk” maga is jelentős szerepet játszik érzelmi életünkben, mégis ez az ésszerűség fészke. Dorn úgy mondja, hogy az „új agy” dolga, hogy azt harsogja a fülünkbe: „Ne, ne, ne! Ne tedd meg, mert veszélyes, semmi értelme, nem szolgálja az érdekeidet, nem jó sem a magad, sem a családod, sem pedig a társadalom számára.”6 Hova tette hát Alan a neokortexét, amikor a nyereséget hajszolta a tőzsdén? A régi és az új agy együttműködik ugyan, ám nem mindig hatékonyan. Néha konfliktusba kerülnek egymással, és döntéseink ilyenkor attól függenek, melyikük bocsát ki erősebb jeleket. Így hát amikor Alan „régi agya” szünet nélkül üzenetekkel bombázta az újat, a neokortex nyilván azt válaszolta neki, hogy álljon le. „Vigyázz, Alan!”, mondhatta neki, mégis elvesztette a csatát. Természetesen mindannyiunknak van „régi agya”, de ahogy a magas reaktivitású ember amygdalája az átlagnál jobban érzékeny az újdonságokra, ugyanúgy az extrovertáltak az introvertáltaknál fogékonyabbnak tűnnek a „régi agy” jutalomkereső sóvárgására. Sőt néhány

kutató már-már azt kezdi hangoztatni, hogy a jutalomérzékenység nem pusztán az extroverzió egy érdekes jegye, hanem jóval több annál: ez teszi az extrovertáltakat extrovertáltakká.7 Más szóval, az extrovertáltakra jellemző a jutalomkeresés, akár főnöki pozícióról, nagyszerű nemi életről vagy jelentős vagyonról van szó. Mint kiderült, az extrovertáltak nagyobb ambíciókkal rendelkeznek a gazdasági, politikai sikerek és a hedonizmus terén, mint az introvertáltak.8 E nézet szerint még társasági életük is a jutalomkeresésben gyökerezik - egyszerűen azért járnak sokat emberek közé, mert az emberi kapcsolatok önmagukban is örömforrásként működnek számukra. Mi áll az efféle jutalomkeresés hátterében? Úgy tűnik, a válasz a pozitív érzelem.9 Az extrovertáltak hajlamosabbak arra, hogy több örömet és izgalmat éljenek meg, mint az introvertáltak. A személyiségről írott izgalmas könyvében Daniel Nettle kifejti, hogy a pozitív érzelmek „valamely nagyra értékelt erőforrás utáni hajszában, vagy annak elérésekor aktiválódnak. Az izgalmat az erőforrás megszerzésének lehetősége gerjeszti. Az öröm a megszerzést követően jelenik meg.” Úgy is mondhatjuk, hogy az extrovertáltak gyakran találják magukat egy bizonyos lelkiállapotban, amit „bezsongásnak” is nevezhetnénk; ez az energikusság és megszállottság rohamszerű érzése. Ezt mindnyájan megtapasztalhattuk már, azonban nem feltétlenül olyan gyakorisággal és mértékben, mint az extrovertáltak; nekik külön lökést ad az, amikor céljuk felé törnek és végül elérik azt. E lelkiállapot alapja az, hogy megnövekszik az aktivitás az agyi struktúrák egy bizonyos hálózatában, amelyet gyakran jutalmazó rendszernek is neveznek. E rendszer az orbitofrontális kérget, a nucleus accumbensK. és az amygdalát foglalja magába.10 A jutalmazó rendszernek az a dolga, hogy izgalmat keltsen a lehetséges nyereségek iránt. Újabban fMRI vizsgálatok is igazolták, hogy a rendszert bármiféle potenciális örömforrás aktiválja egy korty kólától kezdve a pénzjutalomig vagy akár vonzó emberek képének nézegetéséig. A jutalmazó rendszerben az információt közvetítő idegsejtek részben egy neurotranszmitter révén fejtik ki működésüket: ez a dopamin nevű vegyület, ami információt szállít az agysejtek között. A dopamin tehát „a jutalom vegyülete”, ami a várható élvezetre adott válaszként szabadul fel.11 Néhány tudós szerint minél fogékonyabb az agyunk a dopaminra, vagy minél nagyobb mennyiséget képes belőle felszabadítani, annál inkább futunk olyan jutalmak után, mint a szex, a csokoládé, a pénz vagy a társadalmi státusz. Ha egerekben mesterségesen növelik a középagyi dopaminaktivitást, addig rohangálnak izgatottan üres ketrecükben, amíg az éhségtől holtan össze nem esnek. A kokain és a heroin a dopaminfelszabadító idegsejtek stimulálása révén hozza eufórikus állapotba az embereket. Ügy tűnik, az extrovertáltak dopaminpályái aktívabbak, mint az introvertáltaké. Bár ma még nem ismerjük egészen pontosan az extroverzió, a dopamin és az agyi jutalmazó rendszer közötti összefüggéseket, az első eredmények igen érdekesek.12 Richard Depue, a Cornell Egyetem neurobiológusa egy kísérletében a dopaminrendszert aktiváló amfetamint adott be introvertáltak és extrovertáltak egy-egy csoportjának, és az eredmények alapján az extrovertáltak erősebb választ adtak a szerre.13 Egy másik vizsgálatban azt mutatták ki, hogy azon extrovertáltak esetében, akik nyertek valamilyen szerencsejátékban, az agy jutalomérzékeny régiói aktívabbak voltak, mint az ugyancsak nyertes introvertáltaké. 14 Más kutatások pedig arra az eredményre jutottak, hogy az extrovertáltak esetében az agy dopaminvezérelt jutalmazó rendszerének egyik fő összetevője, a mediális orbitofrontális kéreg nagyobb, mint az introvertáltaknál.15

Ezzel ellentétben az introvertáltak jutalmazó rendszere „kevésbé válaszkész”, írja a pszichológus David Nettle, „ezért ők kevésbé ugranak a jutalomszerző lehetőségekre”. Ők, „másokhoz hasonlóan néha sóvárognak a szexre, a társas életre vagy magas társadalmi státusz elérésére, ám indíttatásuk viszonylag alacsony, s ezért nem fogják kezüket-lábukat tömi, hogy elérjék ezeket”.16 Röviden: az introvertáltak nehezebben „zsongnak be”. Az extrovertáltak bizonyos értelemben szerencsések; a zsongás olyan, mint a pezsgő finom buborékai. Arra sarkall, hogy dolgozzunk keményen és szórakozzunk még keményebben, bátorságot ad ahhoz, hogy szerencsét próbáljunk. Olyasmire is rávesz minket, ami egyébként nehéznek tűnhet számunkra - például arra, hogy előadásokat tartsunk. Képzeljük el, hogy alaposan felkészülünk a kedvenc témánkból, sikeresen átadjuk az üzenetet a közönségnek, az emberektől pedig őszinte és hosszú vastapsot kapunk. Némely előadó úgy sétál ki a teremből, hogy azt érzi: „Örülök, hogy átment az üzenet, de milyen jó, hogy túl vagyok rajta, végre visszatérhetek a normális kerékvágásba.” Másvalaki, a könnyebben beinduló fajtából, ezt érezheti: „Micsoda élmény! Hallottad ezt a tapsot? Láttad, hogyan csillogott a szemük, amikor rávilágítottam a dolgok lényegére? Ettől megváltozik majd az életük! Ez nagyszerű volt!”17 A zsongás azonban hátrányokkal is jár. „A legtöbb ember szerint a pozitív érzelmek kidomborítása jó dolog, ez azonban nem mindig van így - mondta nekem Richard Howard pszichológiaprofesszor, a gyakran erőszakba és vandalizmusba torkolló győztes focimeccseket hozva fel példának. - Számos antiszociális és önpusztító viselkedésforma olyan emberektől ered, akik túlságosan felerősítik pozitív érzelmeiket.”18 A túlzott beindulás másik hátránya a kockázatosság, ami esetenként aránytalan mértékű is lehet.19 Ilyenkor nem vesszük észre azokat a figyelmeztető jeleket, melyekre máskor figyelni szoktunk. Amikor (az amúgy szélsőségesen extrovertált) Ted Turner az AOL-Time Warner ügyletet első szexuális élményéhez hasonlította, akár azt is mondhatta volna, hogy olyan volt, mint kamaszkorában, amikor az új barátnőjével töltötte az éjszakát, és az izgalom miatt nem sokat gondolt az esetleges következményekre. Ez a veszély iránti vakság magyarázhatja, hogy az extrovertáltak nagyobb valószínűséggel halnak vagy sérülnek meg autóbalesetben, és hogy közülük többen dohányoznak, bocsátkoznak rizikós szexuális kalandokba, űznek veszélyes sportokat, lépnek félre és házasodnak újra.20 Arra is magyarázattal szolgál, hogy miért hajlamosabbak az extrovertáltak az elbizakodottságra - vagyis olyan mértékű önbizalomra, amely nem párosul az átlagosnál jobb képességekkel.21 A zsongás volt John Fitzgerald Kennedy Camelotjának alapja, ám egyúttal ez volt a Kennedyek átka is. Az extroverziónak ez az új megközelítése még nagyon friss, és nem is abszolút érvényű. Nem mondhatjuk, hogy minden extrovertált állandóan a jutalomra szomjazik, és minden introvertált behúzza a féket, nehogy baj érje. Ám az elmélet mégiscsak azt sugallja, hogy újra kell gondolnunk, milyen szerepeket játszanak az extrovertáltak és az introvertáltak a saját és a közösségek életében. Eszerint ha csoportdöntésekre kerül a sor, akkor az extrovertáltak jól teszik, ha hallgatnak az introvertáltakra - különösen akkor, ha problémák tűnnek fel a láthatáron. A 2008-as összeomlás után, ahol a pénzügyi katasztrófát részben az okozta, hogy az illetékesek nem számoltak a kockázatokkal és nem vették észre a veszélyeket, divat lett arról

elmélkedni, hogy talán több nőre és kevesebb férfira - avagy kevesebb tesztoszteronra - lenne szükség a Wall Streeten.22 Ám talán azt a kérdést is fel kellene tennünk, hogy hogyan alakult volna ugyanez több introvertálttal és sokkal kevesebb dopaminnal. A kérdést több kutatás, ha nem is közvetlenül, de megválaszolja. Camelia Kuhnen, a Kellogg School of Management professzora szerint a dopaminszabályozó gén (DRD4) egy változata az extroverzió szélsőségesen izgalomkereső típusával párosulva jó előrejelzője lehet a pénzügyi kockázatvállalásra való hajlamnak.23 Ezzel szemben azok az introvertált és szenzitív emberek, akik a szerotoninszabályozó gén egy bizonyos változatával rendelkeznek, másoknál 28 százalékkal kisebb mértékben hajlamosak pénzügyi kockázatot vállalni. Azt is kimutatták, hogy ugyanezek az emberek lekörözik társaikat az olyan szerencsejátékokban, ahol bonyolult döntéseket kell hozni. (Kockázatkerülőén viselkednek olyankor, ha a nyerés valószínűsége alacsony; ám viszonylag magas kockázatot hajlandók vállalni, ha ez az esély magas.24) Egy hatvannégy beruházási bankáron végzett másik vizsgálat azt az eredményt hozta, hogy a legjobban teljesítő kereskedők érzelmileg stabil introvertáltak voltak.25 Úgy tűnik, az introvertáltak vágyaik késleltetésében is jobbak az extrovertáltaknál26, és ez a kulcsfontosságú képesség számos dologgal összefüggésben lehet az egyetemi felvételitől a jövedelmen át egészen az alacsonyabb testtömegindexig. Egy vizsgálatban27 a résztvevők aközött választhattak, hogy azonnal kapnak egy kisebb jutalmat (ajándékutalványt az Amazontól) vagy kettő-négy hét múlva egy nagyobb értékű utalványt. Objektív szempontból a közeli, de nem azonnali jövőben megajánlott jutalom volt kedvezőbb. Sokan azonban mégis a most akarom lehetőségét választották, és amikor így döntöttek, műszerekkel mérhető volt a jutalmazó agyi hálózat aktiválódása. Azoknál, akik a két héttel későbbi, ám nagyobb jutalmat választották, a prefrontális kéreg mutatott nagyobb aktivitást - az „új agynak” az a része, ami lebeszél bennünket arról, hogy megfontolatlanul e-maileket irkáljunk vagy túl sok csokitortát együnk. (Egy hasonló vizsgálat szerint az előzőekben leírt csoportban a vágyuk azonnali kielégítésére törekvők extrovertáltak, a késleltetők pedig introvertáltak voltak.28) Az 1990-es években, amikor egy Wall Street-i jogi cég kezdő munkatársa voltam, egy jogászcsoport tagjaként egy olyan bankot képviseltem, amely más hitelintézetek által készített másodrendű jelzálog-portfoliókat készült megvásárolni. Az volt a munkám, hogy körültekintően ellenőrizzem a dokumentációt, és kiderítsem, rendben végezték-e a kölcsönökkel kapcsolatos papírmunkát. Értesítették az adósokat arról, hogy hogyan változnak majd az általuk fizetendő kamatok? Fognak-e ezek idővel emelkedni? Az anyagok csak úgy hemzsegtek a szabálytalanságoktól. A bankárok helyében én nagyon, de nagyon ideges lettem volna. Amikor azonban jogászcsapatunk egy konferenciahívás alkalmával összegezte a kockázatokat, a bankárok továbbra is teljesen nyugodtnak tűntek. Szemük előtt csak a kölcsönök olcsó megvásárlásából fakadó potenciális haszon lebegett, és mindenképpen meg akarták kötni az üzletet. Épp a kockázat és a haszon arányának ez a téves felmérése vezetett ahhoz, hogy a 2008-as nagy gazdasági válságban olyan sok bank csődbe ment.29 Ekkortájt történt az is, hogy fülembe jutott egy Wall Street-i történet arról, hogy a beruházási bankok között verseny kezdődött egy presztízsértékű üzletrész megszerzéséért. A nagyobb bankok mindegyike elküldte legjobb munkatársait, hogy rábeszéljék az ügyfelet az üzletre. Mindegyik csapat a szokásos eszközökkel fegyverkezett fel: kimutatásokkal, üzleti ajánlati dokumentációkkal és PowerPoint-előadásokkal. A nyertes csapat azonban színpadias

elemeket is felvonultatott: baseballsapkákban és egyenpólókban rohantak be a terembe. A pólókon az FBK felirat díszelgett: a Félelem, Bizonytalanság és a Kétség szavak rövidítése. A feliratot egy nagy vörös X húzta át. Az FBK volt a szentségtelen hármasság, amit mindenképpen el kellett kerülni. Ez a társaság, az FBK-t leküzdők csapata nyerte meg a versenyt. Az FBK - és a szorongó, bizonytalan és kétségekkel teli emberek - elutasítása nagyban hozzájárult a válság kitöréséhez, mondta Boykin Curry, az Eagle Capital beruházási cég ügyvezető igazgatója, aki közvetlen közelről volt tanúja a 2008-as összeomlásnak. Túlságosan sok hatalom koncentrálódott az agresszív kockázatvállalók kezében.30 „Az elmúlt húsz évben csaknem minden pénzintézet DNS-e veszélyesen átalakult - nyilatkozta Curry a Newsweek magazinnak a válság tetőpontján. - Valahányszor valaki azt indítványozta, hogy még nagyobb befolyásra kell szert tenni és még nagyobb kockázatot kell vállalni, a rákövetkező évek eredményei mindig őt igazolták. Az ilyen emberek tehát felbátorodtak, őket léptették elő, és egyre több tőke felett rendelkezhettek. S a hatalmon lévők közül bárki, aki habozott vagy óvatosságra intett, »tévedett«. Az óvatosabbakat egyre inkább megfélemlítették, és kimaradtak az előléptetésből, elvesztették a tőke feletti hatalmukat. A jelenség csaknem minden cégnél, csaknem mindennap, újra és újra megtörtént, mígnem az irányítás egy egészen speciális embertípus kezébe nem került.”31 Curry a Harvard Business Schoolon végzett, felesége, Celerie Kemble pedig egy Palm Beach-i születésű tervező, a New York-i politikai és társasági élet prominens alakja. Tehát elmondható, hogy Curry vezéralakja is lehetne annak, amit ő „szuperagresszív tömegnek” nevez, ezért meglepőnek tűnhet, hogy épp ő emel szót az introvertáltak érdekében. Ám ő nem rejti véka alá azt a nézetét, hogy a hatalommal rendelkező extrovertáltak okozták a világméretű pénzügyi összeomlást. „A hatalom vezetői pozícióit és intézményeit egy bizonyos személyiségtípusba tartozó emberek birtokolják - mondta nekem Curry. - A veleszületetten óvatos, introvertált és statisztikai gondolkodású embereket pedig lejáratják és mellőzik.” Vincent Kaminski, a Rice Egyetem üzleti iskolájának professzora valaha az Enron kutatási igazgatója volt, azé a cégé, amely gondatlan üzleti tevékenysége miatt bekövetkezett csődjéről híresült el 2001-ben. Kaminski hasonló szellemben nyilatkozott a Washington Pástnak arról az üzleti kultúráról, melyben az agresszív kockázatvállalók túlságosan magas státuszt élveznek az óvatos introvertáltakhoz képest. Ez a halk szavú és megfontolt ember egyike volt az Enron-botrány pozitív alakjainak. Több alkalommal megkongatta a vészharangot a felsőbb vezetés számára, amikor a cég olyan kockázatos üzleteket kötött, melyek már a túlélését veszélyeztették. Amikor a nagykutyák nem hallgattak rá, megtagadta e veszélyes tranzakciók jóváhagyását, csapatát pedig arra utasította, hogy ne dolgozzanak ezeken. Válaszul a cég megfosztotta őt attól a jogtól, hogy rálátása legyen a vállalat egészét érintő ügyekre. „Panaszok érkeznek rólad, Vince, hogy nem segítesz az embereknek a tranzakciók végrehajtásában - mondta neki a vállalat elnöke az Enron-botrányról szóló könyv, a Conspiracy of Fools szerint. - Ehelyett azzal töltöd az idődet, hogy úgy viselkedsz, mint egy zsaru. Nekünk nincs szükségünk zsarukra, Vince.”32 De, szükségük lett volna kopókra, és még ma is szükségük van rájuk. Amikor a hitelválság 2007-ben már a Wall Street legnagyobb bankjainak létét is fenyegette, Kaminski látta, hogy ugyanaz történik újra és újra. „Mondjuk ki, hogy az Enron démonait nem sikerült teljesen

kiűznünk”, nyilatkozta a Forrnak ugyanezen év novemberében. Szerinte nem csupán az volt a probléma, hogy sokan nem értették meg, mekkora kockázatot vállaltak a bankok, hanem az is, hogy akik viszont megértették ezt, azokat következetesen semmibe vették, részben azért, mert nem megfelelő személyiséggel rendelkeztek. „Rengeteg alkalommal előfordult, hogy ültem szemben az asztalnál egy ügyféllel, és azt mondtam neki: »Ha ez és ez bekövetkezik, az ön portfoliója összeomlik.« Válaszul az elkezdett kiabálni velem, és idiótának nevezett, mondván, hogy ilyesmi sohasem történhet meg. Az a probléma, hogy adva van egyfelől egy csodagyerek, aki sok pénzt szerez a cégnek, és ezért szupersztárként kezelik, másfelől pedig ott áll egy introvertált mamlasz. Mit gondolnak, ki kerül ki győztesként az összecsapásból?” De pontosan hogyan működik az a mechanizmus, melynek révén a bezsongás elhomályosítja a józan ítélőképességet? Hogyan hagyhatta figyelmen kívül Janice Dorn ügyfele, Alan azokat az ordító jeleket, melyek figyelmeztették, hogy elveszítheti az összes megtakarításának 70 százalékát? Mi készteti olyan tettekre az embereket, mintha a Félelem, a Bizonytalanság és a Kétség, azaz az FBK nem létezne? A válasz egy érdekes kutatásban rejlik, amelyet Joseph Newman, a Wisconsini Egyetem pszichológusa végzett.33 Képzeljük el, hogy meghívnak bennünket Newman laboratóriumába, hogy részt vegyünk az egyik kísérletben. Egy játékot kell játszanunk: minél több pontot szerzünk, annál több pénzt nyerünk. A számítógép monitorján tizenkét különböző szám villan fel; egyszerre egy, véletlenszerű sorrendben. Adott egy gomb, amelyről, mintha egy vetélkedőben játszanánk, az egyes számok felvillanásakor eldönthetjük, hogy megnyomjuk-e, vagy nem. Ha „jó” szám felvillanásakor nyomjuk meg a gombot, pontot nyerünk, ha „rossz” számra nyomunk, pontot vesztünk. Ha nem nyomjuk meg a gombot, akkor nem nyerünk, de nem is vesztünk. Próba szerencse alapon megtanuljuk, hogy a négyes jó szám, a kilences pedig rossz. Tehát legközelebb, amikor a kilences szám villan fel, tudjuk, hogy nem kell megnyomni a gombot. Előfordul azonban, hogy az emberek a rossz szám láttán is megnyomják a gombot, még akkor is, ha tudják, hogy nem kellene. Az extrovertáltak, különösen azok, akik még impulzívak is, az introvertáltakhoz képest sokkal gyakrabban követik el ezt a hibát. Vajon miért? John Brebner és Chris Cooper pszichológusok szerint azért, mert az extrovertáltak az ilyen feladatokban kevesebbet gondolkodnak és gyorsabban cselekszenek: az introvertáltak arra vannak beállítva, hogy figyeljenek, az extrovertáltak pedig arra, hogy válaszoljanak.34 E különös viselkedésben mégsem az a legérdekesebb, hogy mit csinálnak az extrovertáltak, mielőtt megnyomják a rossz gombot, hanem az, hogy mit tesznek ezután. Ha az introvertáltak gombot nyomnak a kilences számra, és ezáltal pontot veszítenek, akkor a következő gombnyomás előtt lelassulnak, mintha azon tűnődnének, hol is rontották el a dolgot. Az extrovertáltak azonban nemcsak hogy nem lassulnak le, hanem épphogy felgyorsulnak. Ez furcsán hangzik: vajon miért tenne így bárki is? Newman szerint ez a fajta válasz tökéletesen érthető. Ha jutalomérzékeny extrovertáltként arra koncentrálunk, hogy elérjük a célunkat, akkor azt akarjuk, hogy senki és semmi ne álljon az utunkba - se a szájhúzogatók, se a kilences szám. Azért gyorsulunk fel, hogy eltakarítsuk ezeket az úttorlaszokat. Ez a tévedés azonban kulcsfontosságú, hiszen minél hosszabb szünetet tartunk annak érdekében, hogy feldolgozzuk a meglepő vagy negatív visszajelzést, annál valószínűbb, hogy tanulni fogunk az esetből.35 Newman szerint, ha az extrovertáltakat arra kényszerítik, hogy

szünetet tartsanak, akkor a számjátékban ugyanolyan jól teljesítenek, mint az introvertáltak. Ha azonban magukra hagyják őket, akkor nem képesek leállni, s így nem tanulják meg, hogyan kerüljék el a nyilvánvalóan bekövetkező bajt. Newman úgy véli, pontosan ez történik a Ted Turnerhez hasonló extrovertáltakkal, amikor cégekre licitálnak. „Ha valaki túl magasra veri fel az árat - mondja Newman -, akkor az azért van, mert nem gátolja le azt a reakciót, amelyet le kellene. Az ilyen emberek nem veszik figyelembe a döntésük mérlegeléséhez szükséges információkat.” Az introvertáltak ezzel szemben alkatilag úgy vannak programozva, hogy alábecsüljék a jutalmat - hogy lecsendesítsék magukat, ha érzik, hogy kezdenek bezsongani -, és azonnal problémákat kezdjenek keresgélni. „Amint izgalomba jönnek, behúzzák a fékeket, és elkezdik végiggondolni az összes rendelkezésükre álló információt, ami fontos lehet - mondja Newman. - Az introvertáltak úgy működnek, hogy éberségük és veszélyérzetük megnő, ha azon kapják magukat, hogy izgalomba jönnek vagy túlságosan koncentrálnak a célra.” Newman szerint az introvertáltak arra is hajlamosak, hogy az új információkat összevessék az elvárásaikkal. Azt kérdezik maguktól: „Ez az, amit vártam, hogy történjen? Vajon így kell ennek lennie?” És amikor a helyzet nem felel meg az elvárásoknak, akkor összefüggéseket keresnek a csalódás ténye (a pontvesztés) és aközött, hogy mi történt a környezetükben a csalódás idejében (gombot nyomtak a kilences szám felvillanásakor). Ezek a képzettársítások teszik lehetővé számukra, hogy pontosan megjósolják, miként kell reagálniuk a jövőben bekövetkező figyelmeztető jelekre.36

Az, hogy az introvertáltak nem rohamozzák meg azonnal a célt, nem csupán a kockázatoktól védi meg őket, hanem a szellemi feladatok megoldása terén is kifizetődő. Már rendelkezünk kutatási eredményekkel arról, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az extrovertáltak és az introvertáltak relatív teljesítménye a komplex problémák megoldása terén.37 Az általános iskolában az extrovertáltak jobb jegyeket kapnak, mint az introvertáltak, ám az utóbbiak a középiskolában és a főiskolán már jobban teljesítenek38, az egyetemen pedig az introverzió jobban előre jelzi a teljesítményt, mint a gondolkodási képesség. Egy vizsgálatban 141 egyetemi hallgató tudását mérték húsz különböző tantárgyban az asztronómiától a statisztikáig, és az eredmények alapján az introvertáltak kivétel nélkül minden tárgyban többet tudtak.39 Az introvertáltak sokkal nagyobb arányban szereznek diplomát, valamint nagyobb számban vannak jelen az amerikai oktatási rendszer által működtetett nemzeti tanulmányi ösztöndíjas és kiváló tanulói szervezetekben (mint például a Phi Béta Kappa Társaság).40 Az introvertáltak lekörözik az extrovertáltakat a Watson-Glaser- féle kritikai gondolkodást mérő tesztben41, melyet az üzleti életben igen gyakran használnak a munkaerőfelvétel és az előléptetés során. Az introvertáltak tehát kimagaslóan jobbak abban, amit a pszichológusok átgondolt problémamegoldásnak neveznek. A kérdés az, hogy miért? Az introvertáltak nem okosabbak, mint az extrovertáltak.42 Az intelligenciatesztek tanúsága szerint a két típus egyformán intelligens, sőt az extrovertáltak számos feladatban jobban teljesítenek, különösen azokban, amelyeket időbeli vagy társas nyomás alatt kell megoldaniuk, vagy amelyekben egyszerre több részfeladattal kell foglalkozniuk. 43 Az extrovertáltak az információs túlterhelést is jobban kezelik. Joseph Newman szerint az introvertáltak reflexív attitűdje felemészti a kognitív kapacitás jelentős részét. A pszichológus

szerint „bármilyen feladatot és 100 százalékos kognitív kapacitást alapul véve, az introvertált csak 75 százalékot fordít magára a feladatra, 25 százalékot pedig másra veszteget el, míg az extrovertált kapacitásának 90 százalékát fordítja a feladatára.” Ez azért van, mert a feladatok többsége célirányos. Úgy tűnik, hogy az extrovertáltak kognitív kapacitásuk legnagyobb részét az adott célra irányítják, az introvertáltak azonban arra is felhasználják ezt, hogy figyelemmel kísérjék, hogyan halad előre a feladat megoldása. Ám Gerald Matthews pszichológus munkájából megtudjuk, hogy az introvertáltak figyelmesebben gondolkodnak, mint az extrovertáltak. Az extrovertáltak hajlamosabbak arra, hogy a problémamegoldás gyors és egyszerű módját válasszák, azaz feláldozzák a sebesség érdekében a pontosságot; a munka előrehaladtával egyre több hibát ejtenek, sőt akár végképp elhagyják a süllyedő hajót, ha a probléma túlságosan nehéznek vagy frusztrálónak bizonyul. Az introvertáltak gondolkodnak, mielőtt cselekszenek, alaposan megrágják az információkat, tovább időznek a feladaton, nehezebben adják fel, és pontosabban dolgoznak. A két típus a figyelmét is eltérő módon osztja meg: ha a maguk feje után mehetnek, akkor az introvertáltak piszmognak, elmélkednek a dolgokon, lehetőségeket képzelnek el, múltbeli eseményeket idéznek fel és terveket szövögetnek a jövőre nézve. Az extrovertáltak nagyobb valószínűséggel koncentrálnak arra, hogy épp mi történik körülöttük. Mintha az extrovertáltak azt látnák, ami van, az introvertáltak pedig azt kérdeznék: mi lenne, ha... ?44 Az introvertáltak és az extrovertáltak eltérő problémamegoldó stílusát számos különböző helyzetben megfigyelték. Egy kísérletben a pszichológusok ötven embert nehéz puzzle kirakására kértek, és az eredmény az volt, hogy az extrovertáltak közül többen szálltak ki a játék közepén.45 Egy másik kísérletben Richard Howard professzor bonyolult labirintusalaprajzokat adott extro- és introvertáltaknak. Nemcsak azt tapasztalta, hogy az introvertáltak több labirintusból jutottak ki, hanem azt is, hogy ők a feladat megoldásához kiszabott időnek sokkal nagyobb hányadát töltötték azzal, hogy tanulmányozták a labirintust, mielőtt ceruzájukkal valamilyen úton elindultak volna benne.46 Hasonló dolog történt, amikor introés extrovertáltakat a Raven Standard Progresszív Mátrixok intelligenciateszttel vizsgáltak. Ez a teszt öt, fokozatosan nehezedő problémakészletből épül fel. Az extrovertáltak az első két részben mutattak jobb teljesítményt, vélhetően azért, mert ez megfelelt annak a képességüknek, hogy gyorsan törjenek céljuk felé. A három nehezebb részben azonban, ahol a kitartás képessége az előnyösebb, az introvertáltak értek el sokkal jobb teljesítményt. A végső, legbonyolultabb problémakészletnél az extrovertáltak közül sokkal többen hagyták abba az egész feladatmegoldást, mint az introvertáltak közül.47 Az introvertáltak néha még társas feladatokban is felülmúlják az extrovertáltakat, amennyiben ezek kitartást követelnek. Adam Grant, a Wharton menedzsmentprofesszora (aki a 2. fejezetben leírt vezetői vizsgálatokat is végezte) egy alkalommal azt tanulmányozta, milyen személyiségvonásokkal rendelkeznek a hatékony call-center alkalmazottak.48 Grant azt várta, hogy az extrovertáltak lesznek a jobb telemarketingesek, ám kiderült, hogy az extroverzió szintje és a „hideghívások” (az ismeretlen ügyféllel való első kapcsolatfelvétel) terén elért teljesítmény között az égvilágon semmiféle összefüggés nem volt. „Az extrovertáltak csodálatos hívásokat bonyolítottak - mesélte Grant ám amikor valami elterelte a figyelmüket, azonnal kiestek az összpontosításból.” Ezzel szemben az introvertáltak „nagyon halkan beszéltek, de aztán hipp-hopp mégiscsak lebonyolították ezeket a hívásokat. Mindvégig a célra koncentráltak, és kitartottak.” Őket csak azok az extrovertáltak

szárnyalták túl, akiknek különlegesen magas pontszámúk volt egy másik személyiségvonásban, a lelkiismeretességben. Más szóval az introvertáltak kitartása felért az extrovertáltak plusz energiájával, még olyan feladatokban is, ahol a társas készségek igen nagy előnyt jelentettek. A kitartás nem túl látványos képesség. Ha igaz a mondás, miszerint a zsenialitás 1 százalék inspirációból és 99 százalék perspirációból (vagyis izzadságból) tevődik össze, akkor azt mondhatjuk, hogy kultúránk az 1 százalék inspirációt ünnepli - elbűvöl minket a ragyogása. A valódi erő azonban a többi 99 százalékban rejlik. „Én nem vagyok annyira okos - mondta Einstein, aki maga volt a megtestesült introverzió -, csak többet időzöm a problémákon.” Szó sincs arról, hogy lebecsülnénk azokat, akik lényegre törőek, sem arról, hogy vakon dicsőítenénk az óvatos és körültekintő embereket. A lényeg, hogy hajlamosak vagyunk túlértékelni a lendületet, és alábecsüljük a jutalomérzékenység kockázatait. Voltaképpen egyensúlyt kellene találnunk a reflexió és reakció között. Például ha befektetési bankba keresünk alkalmazottakat, mondja Camelia Kuhnen menedzsmentprofesszor, akkor nem árt, ha nemcsak tőzsdei áremelkedésekből profitálni vágyó jutalomérzékenyeket veszünk fel, hanem olyanokat is, akik érzelmileg semlegesek tudnak maradni, és fontos, hogy a jelentős vállalati döntésekre mindkét típus hatással legyen, ne csak az egyik vagy a másik. S az is hasznos, ha a jutalomérzékenységi spektrum különböző pontjain elhelyezkedő emberek ismerik saját érzelmi beállítottságukat, és képesek ezeket hozzáigazítani a piaci feltételekhez.49 Természetesen nem csupán a munkaadóknak hasznos, ha közelebbről is ismerik alkalmazottaikat, hanem nekünk is fontos, hogy tisztában legyünk igényeinkkel. Ha tudjuk, hol helyezkedünk el a jutalomérzékenységi skálán, akkor képesek leszünk jobban élni az életünket. Ha könnyen beinduló, pezsgő extrovertáltak vagyunk, akkor abban a szerencsében is részesülünk, hogy éltető érzelmek széles skáláját élvezhetjük. Használjuk ki őket: építsünk dolgokat, inspiráljunk másokat, gondoljunk nagyot. Alapítsunk céget, tervezzünk honlapot, építsünk házikót gyermekeinknek a kerti fák lombjai között. Ám azt is tudnunk kell, hogy megvan a magunk Achilles-sarka, s ezt meg kell tanulnunk védelmezni. Trenírozzuk arra magunkat, hogy csak a számunkra igazán fontos dolgokra fordítsunk energiát, olyan tevékenységek helyett, ahol a pénz, a rang vagy a kaland csupán átmeneti felpezsdülést kínál számunkra. Tanuljuk meg, hogyan kell szünetet tartani és odafigyelni az intő jelekre, ha a dolgaink nem a legjobb irányba haladnak. Tanuljunk a hibáinkból. Keressünk magunknak olyan társakat (a házastárstól a barátokon át az üzletfelekig), akik megzaboláznak bennünket, és kompenzálják vakfoltjainkat. Ha pedig nagyobb beruházásra kerül sor, vagy olyasvalamire, ahol nagy szükség van a kockázat és a várható jutalom bölcs egyensúlyára, akkor legyünk résen. Erre remek módszer, ha meggyőződünk arról, hogy a kritikus döntési pillanatokban nem a jutalom képeivel ámítjuk magunkat. Camelia Kuhnen és Brian Knutson rájött arra, hogy azok a férfiak, akiknek közvetlenül szerencsejáték előtt erotikus képeket mutogattak, vakmerőbben játszottak, mint azok, akik ugyanezen idő alatt semleges tárgyak képeit nézegették, például asztalokét és székekét.50 Ez azért van, mert a jutalom megelőlegezése - bármilyen jutalomé, akár

kapcsolatban áll a szóban forgó tevékenységgel, akár nem - izgalomba hozza agyunk dopamin- vezérelt jutalmazási hálózatait, és ez sokkal elhamarkodottabb cselekvésre késztet bennünket. (Ez már önmagában is kitűnő érv amellett, hogy kitiltsák a munkahelyekről a pornográfiát.). Mi a helyzet akkor, ha olyan introvertáltak vagyunk, akik viszonylag immunisak a túlzott jutalomérzékenységre? A dopaminnal és a bezsongással kapcsolatos kutatások első pillantásra azt sugallják, hogy csakis az extrovertáltakat motiválja a cél elérésének izgalma arra, hogy keményen dolgozzanak. Introvertáltként elgondolkodtatott ez az elképzelés, mivel nem egyezett a saját tapasztalataimmal. Ugyanis én nagyon szeretem a munkámat; mindig is nagyon szerettem. Reggelente kipattanok az ágyból, és alig várom, hogy munkához láthassak. Mi hajtja tehát az olyan embereket, mint én? Az egyik lehetséges válasz az, hogy még ha igaz is az extroverzió jutalomérzékenységelmélete, akkor sem mondhatjuk, hogy minden extrovertált mindig érzékeny a jutalomra, és közömbös a kockázatok iránt; mint ahogy azt sem, hogy mindig minden introvertált érzéketlen az ösztönzésre, és csakis a veszélyeket figyeli.si A filozófusok már Arisztotelész óta megfigyelték, hogy minden emberi tevékenységnek két fő mozgatórugója van: az örömtelinek ígérkező dolgok elérésének vágya és a fájdalmas élmények elkerülésének igénye. És bár az extrovertáltak csoportja általában keresi a jutalmat, ezen belül minden egyén az örömkereső és fájdalomelkerülő tendenciák sajátos kombinációjával rendelkezik, ami az egyes helyzetek függvényében változik. Ma a személyiségpszichológusok ehhez még hozzáteszik, hogy a veszélyekre való fogékonyság inkább a neurotikusságnak nevezett személyiségvonásra, semmint önmagában az introverzióra jellemző.S2 Mindemellett úgy tűnik, hogy a szervezet jutalom-, illetve veszélyérzékelő rendszerei egymástól függetlenül működnek, tehát lehet valaki általában érzékeny vagy érzéketlen a jutalomra és a veszélyre egyaránt. Ha meg akarjuk határozni, hogy jutalom- vagy veszélyorientáltak vagyunk-e, vagy mindkettő egyszerre igaz ránk, nézzük meg, igazak-e ránk az alábbi állítások.53 Ha jutalomorientáltak vagyunk: 1. Ha megkapok valamit, amit akarok, izgatottnak és energikusnak érzem magam. 2. Ha akarok valamit, általában ráhajtok, hogy megszerezzem. 3. Ha lehetőséget látok olyasmire, amit szeretek, azonnal izgalomba jövök. 4. Ha jó dolgok történnek velem, az erős érzelmeket kelt bennem. 5. A barátaimhoz képest sokkal kevesebb dologtól félek. Ha veszélyorientáltak vagyunk: 1. Eléggé megvisel, ha bírálnak vagy szidalmaznak. 2. Nagyon nyugtalan és ideges leszek, ha azt gondolom, hogy valaki haragszik rám. 3. Ha azt gondolom, valami kellemetlen fog történni, rendszerint eluralkodik rajtam a szorongás. 4. Nyugtalanít, ha úgy érzem, rosszul csináltam valami fontos dolgot. 5. Aggaszt, ha hibázom. De létezik egy másik fontos magyarázat is a munkájukat szerető introvertáltakra, mégpedig

egy eltérő kutatási irányból, amely egy jelentős pszichológus szakember, Csíkszentmíhályi Mihály nevéhez fűződik, és az általa „flownak”, áramlatnak nevezett állapottal foglalkozik. A flow olyan optimális létállapotot jelent, amikor testestül-lelkestül belemerülünk valamely tevékenységbe - lehet bármi: nyílt vízi úszás, egy dal megírása, szumóbirkózás vagy a szex. A flow állapotában nem unatkozunk vagy szorongunk, és ami a legfontosabb: nem kérdőjelezzük meg a saját alkalmasságunkat. Ilyenkor észrevétlenül repülnek az órák. A flow lényege, hogy a tevékenységet nem az általa elérhető jutalom reményében, hanem önmagáért végezzük. Bár az áramlatélmény nem függ attól, hogy introvertáltak vagy extrovertáltak vagyunk-e, a Csíkszentmíhályi által leírt példák többsége olyan magányos foglalatosság, melynek semmi köze sincs a jutalomkereséshez. Ilyen például az olvasás, a veteményeskertünk ápolása vagy a magányos vitorlázás az óceánon. A szerző szerint az áramlatélményhez a következő szükséges: az egyénnek „függetlenné kell válnia társadalmi környezetétől legalább olyan mértékig, hogy ne kizárólag ennek a környezetnek a jutalmai és büntetései irányítsák az életét. Hogy ilyen autonómiára szert tehessen, meg kell tanulnia, hogyan jutalmazza meg saját magát.”54 Csíkszentmihályi bizonyos értelemben meghaladja Arisztotelészt: azt hirdeti, hogy léteznek bizonyos tevékenységek, melyek nem az örömkeresésről és a fájdalomelkerülésről, hanem valami mélyebb dologról szólnak: arról a beteljesülésről, hogy valami rajtunk kívül álló tevékenységbe merülünk bele. „Ez először különösnek tűnhet, mivel a pszichológiai elméletek abból indulnak ki, hogy a motiváció gyökere vagy egy kellemetlen állapot megszüntetésének igénye, mint amilyen az éhség vagy a félelem érzete, vagy a jövőbeni jutalom reménye, ami lehet pénz, státusz vagy presztízs” - úja Csíkszentmihályi. Ehhez képest alig hihető elgondolás, hogy az áramlatban „az ember éjjel-nappal, megállás nélkül dolgozzék, pusztán a munka kedvéért”.55 Az introvertáltaknak a saját adottságaik segítségével kell megtalálniuk az áramlatukat. Megvan bennük a kitartás ereje és a komplex problémák megoldásához szükséges makacsság, valamint az a fajta tisztánlátás, amely segít elkerülni azokat a csapdákat, amelyekbe mások beleesnek. Nem csábítják őket annyira a felszínes jutalmak, mint a pénz és a társadalmi státusz. A legnagyobb kihívás számukra az, hogy teljes mértékben kihasználják erősségeiket. Előfordulhat, hogy annyira igyekeznek, hogy mások energiától duzzadó, jutalomvezérelt extrovertáltnak lássák őket, hogy alulértékelik saját képességeiket, vagy úgy érzik, hogy mások alábecsülik őket. Ha azonban olyan tevékenységre összpontosítanak, amelyet teljességgel a magukénak éreznek, valószínűleg hamar rájönnek, hogy ezzel kapcsolatban határtalan energiával rendelkeznek.56 Maradjunk hűek tehát saját természetünkhöz. Ha lassan és állhatatosan szeretjük csinálni a dolgokat, akkor ne engedjük, hogy mások versengésre kényszerítsenek. Ha a mélységet élvezzük, ne erőltessük a széles felszínességet. Ha egyszerre egy dologgal szeretünk foglalkozni, tegyük azt. A jutalom iránti viszonylagos közömbösség erőt ad ahhoz, hogy a saját utunkat járjuk. Csakis rajtunk áll, hogy ezt a függetlenséget ki tudjuk-e használni. Természetesen ez nem mindig könnyű. Mialatt ezt a fejezetet írtam, levelezést folytattam Jack Welchsel, a General Electric volt elnökével. Welch épp akkoriban publikált egy online cikket a Business Week magazinban Release Your Inner Extrovert (Szabadítsd fel a benned lakozó extrovertáltat) címmel57, amelyben arra szólítja fel az introvertáltakat, hogy munkájukban próbáljanak meg extrovertáltabb módon viselkedni. Leveleimben megpendítettem,

hogy néha talán az extrovertáltak is megpróbálhatnának introvertáltabb módon cselekedni, és megosztottam Jackkel a gondolataimat arról, hogy mennyivel jobban járt volna a Wall Street, ha több introvertált embert engedtek volna döntési pozícióba kerülni. Ezen elgondolkodott, ám végül azt írta: „Az extrovertáltak azzal érvelnének, hogy az introvertáltak hangja nem ért el hozzájuk” Welch rátapintott a lényegre. Az introvertáltaknak bízniuk kell belső sugallataikban, és olyan erőteljesen kell hangoztatniuk elképzeléseiket, amennyire csak tőlük telik. Ez nem azt jelenti, hogy majmolniuk kell az extrovertáltakat. A gondolatokat lehet halkan közölni, levél formájában elküldeni, elegánsan felépített előadásokba csomagolni, sőt akár szövetségesek révén is el lehet juttatni őket az illetékesekhez. Az introvertáltak trükkje az kell legyen, hogy a saját stílusukban, a saját hangjukon szólaljanak meg, és ne engedjék, hogy az uralkodó normák elsöpörjék őket. A 2008-as nagy összeomláshoz vezető okok között ugyanis sajnos ott találjuk azt is, hogy eredendően óvatos emberek is aránytalan kockázatokat vállaltak. Ilyen volt Chuck Prince ügyvéd, a Citigroup korábbi vezérigazgatója, aki kockázatos kölcsönügyleteket bonyolított egy hanyatló piacon, mondván: „Amíg a zene szól, nekünk táncolnunk kell.”58 Boykin Curry a következőket mondja e jelenségről: „Az eredetileg óvatos emberek agresszívvé válnak. Azt mondják: Hé, az agresszív embereket előléptetikengem pedig nem. Akkor agresszív leszek én is.1” A pénzügyi válságok története azonban gyakran beszámol olyan híres esetekről is, amikor egyesek előre látták e kríziseket, és még hasznot is húztak belőlük. E történetek rendre olyan emberekről szólnak, akik az FBK, azaz a félelem, a bizonytalanság és a kétségek jegyében lehúzták a rolót, elhatárolták magukat a tömegek véleményétől, és magányosan hozták meg döntéseiket. A 2008-as összeomlást túlélő kevés befektető egyike Seth Klarman volt, a Baupost Csoport fedezeti alapjának elnöke. Klarman mindig is arról volt híres, hogy következetesen jobb teljesítményt ért el a piac átlagánál, miközben kínosan került mindenfajta kockázatot; pénzügyi forrásainak jelentős hányadát pedig készpénzben tartotta. A 2008-as összeomlást követő két évben, amikor a befektetők többsége fejvesztve menekült a fedezeti alapoktól, Klarman csaknem megduplázta, 22 milliárd dollárra emelte a Baupost vagyonát. Klarman olyan befektetési stratégiával érte el ezt, ami kizárólag félelmen, bizonytalanságon és kétségen alapult. „Mi a félelem nagy rajongói vagyunk itt a Baupostnál, és a befektetések terén valóban jobb félni, mint utóbb sajnálkozni”, írta egyszer levélben a befektetőknek. Klarman „világklasszis aggodalmaskodó”, írta a New York Times egy 2007-es cikkében, melynek az volt a címe, hogy „A menedzser, aki aggódik a piac miatt, mégis nyer rajta” {Manager Frets Over Market but Still Outdoes It). Klarmannek van egy versenylova, akit úgy hívnak, hogy Olvasd el az apró betűs részt. A 2008-as összeomláshoz vezető évek során Klarman „egyike volt annak a pár embernek, akik tartották magukat egy óvatos és látszólag paranoid elvhez - mondja Boykin Curry. Amikor mindenki más ünnepelt, ő a civilizáció végnapjaira készülvén vélhetően tonhalkonzerveket halmozott fel a pincéjében. Aztán amikor mindenki más pánikba esett, ő vásárolni kezdett. Mindezt nem tudatos elemzés alapján tette; ő egyszerűen ilyen érzelmi alkat. Ez az a beállítottság, ami segít Sethnek, hogy olyan lehetőségeket vegyen észre, melyeket senki más, egyesek szemében habozónak vagy ostobának tüntetheti fel őt. Azoknak az embereknek, akik minden alkalommal megijednek, ha kedvezőek a negyedéves üzleti

mutatók, nem könnyű az út a vállalati piramis csúcsára. Értékesítőként Seth valószínűleg nem vitte volna sokra. Ám ma mégis ő korunk egyik legnagyobb befektetője.” Michael Lewis a 2008-as válság okairól szóló könyvében, A nagy dobásban!*' szintén három olyan embert mutat be, akik elég furfangosak voltak ahhoz, hogy előre lássák a katasztrófa bekövetkeztét. Egyikük egy magányos befektetési menedzser, Michael Burry, aki úgy jellemzi magát, hogy „szeret elmerülni a saját gondolataiban”, s aki az összeomlás előtt éveket töltött azzal, hogy kaliforniai irodájában pénzügyi dokumentumokat bogarászva kialakítsa a piaci kockázatokkal kapcsolatos magánvéleményét. A másik példa egy visszahúzódó páros, Charlie Ledley és Jamie Mai. Kettejük befektetési stratégiája teljes mértékben a félelem, bizonytalanság és kétség elvén alapult: részvények helyett olcsó eladási vagy vételi opciókat vettek, amelynek az ára stagnált egy nagyobb változás előszelének köszönhetően, és amikor bekövetkezett a változás, éltek eladási vagy vételi opciójukkal. Ez nem is nevezhető igazi befektetési stratégiának, inkább életfilozófia rejlett mögötte; az a vélekedés, hogy a legtöbb helyzet korántsem olyannyira szilárd, mint amilyennek látszik. Lewis szerint az opciók „passzoltak személyiségükhöz: soha semmiben sem voltak igazán biztosak. Mindketten hajlamosak voltak azt érezni, hogy az emberek és tágabb értelemben a piacok is magabiztosan kezelték az eredendően bizonytalan dolgokat.” Noha a 2006-os és 2007-es másodrendű jelzálogpiaccal kapcsolatos negatív feltételezéseik helyesnek bizonyultak, és mintegy százmillió dollárt kerestek a folyamaton, „egyre többet töprengtek azon, vajon azok, akik egyszer már szenzációs sikert értek el azzal, hogy mindenkivel szemben kiálltak a véleményük mellett (itt jómagukra gondoltak természetesen), meg tudják-e őrizni azt a fajta szerénységet, kételkedést és bizonytalanságot, mely hitük szerint a sikerre vitte őket”. Ledley és Mai ismerték alkati bizalmatlanságuk és óvatosságuk értékét, ám volt, akit ez elrettentett a velük való munkától - nekik később dollármilliókba került a félelemmel, a bizonytalansággal és a kétséggel szembeni előítéletük. Boykin Curry jól ismeri e furcsa párt: „Charlie Ledley-ben az a fantasztikus, hogy briliáns befektető, aki egyúttal elképesztően konzervatív. A kockázat miatt aggódók keresve sem találhattak volna jobb helyet. Charlie azonban nem volt jó a tőke előteremtésében, mert olyan bizonytalannak és ijedősnek tűnt. Ennyi kétkedés és habozás láttán a potenciális befektetők féltek pénzt adni neki, és egyszerűen kisétáltak az irodájából, hogy aztán olyan befektetési alapokba öntsék a pénzüket, melyek menedzserei csak úgy sugározták magukból az önbizalmat és a bizonyosságot. Természetesen később, amikor fordult a kocka a gazdaságban, az önbizalomtól duzzadó tanácsadók elveszítették ügyfeleik pénzének felét, Charlie és Jamie pedig nagy vagyont szerzett Akik a pénzemberek megítélésében a hagyományos társas jelekre hagyatkoztak, a lehető legrosszabb következtetésre jutottak.” Egy másik példa a dotkomlufi kidurranásáról, az internetes hirdetési piac 2000-es összeomlásáról szól. Hőse egy bevallottan introvertált férfiú a nebraskai Omahából, aki arról volt híres, hogy órákra magára zárja irodája ajtaját.

Warren Buffettről van szó, a legendás befektetőről, a világ egyik leggazdagabb emberéről.61 Buffettet pontosan a fejezetünkben tárgyalt tulajdonságok jellemzik: intellektuálisan kitartó, puritán módon gondolkozik, és képes arra, hogy észrevegye a figyelmeztető jeleket és ezek fényében cselekedjen. Mindezzel dollár milliárdokat keresett saját maga és cége, a Berkshire Hathaway részvényesei számára. Buffett arról híres, hogy körültekintően gondolkodik akkor is, amikor körülötte mindenki elveszti a fejét. „A beruházási siker nem korrelál az IQ-val mondta. - A sikerhez egy átlagosan intelligens embernek csupán olyan temperamentumra van szüksége, mellyel képes kordában tartani azokat a késztetéseket, melyek bajba keverhetik a befektetési piacon.” Az Allén & Co. nevű speciális szolgáltatásokat nyújtó, úgynevezett butik befektetési bank 1983 óta minden nyáron egyhetes konferenciákat rendez az Idaho állambeli Sun Valley-ben. Ezek nem szokványos konferenciák, hanem extravagáns események káprázatos partikkal, vadvízi evezéssel, korcsolyázással, biciklitúrával, műlegyes horgászattal, lovaglással, míg babysitterek hada vigyáz a vendégek gyermekeire. A házigazdák a médiaipar kiszolgálói, a vendéglistán pedig főleg sajtómogulok, hollywoodi hírességek és a Szilícium-völgy sztárjai szerepelnek - olyanok, mint Tom Hanks, Candice Bergen, Barry Diller, Rupert Murdoch, Steve Jobs, Diane Sawyer és Tom Brokaw. Alice Schroeder kitűnő életrajza, a The Snowball tanúsága szerint 1999 júliusában Buffett is a vendégek egyike volt. Szeretett Sun Valley-ben nyaralni, ahová egy Gulfstream magánrepülőn szokott érkezni egész családjával együtt, és más VIP résztvevőkkel együtt egy golfpályára néző exkluzív apartmankomplexumban szálltak meg, így Buffett együtt lehetett szeretteivel és régi barátaival. Ebben az évben azonban valahogy más volt a hangulat. A technológiai bumm ekkor érte el csúcspontját, és új arcok jelentek meg a társaságban. Olyan technológiai cégek vezérei, melyek szinte egyetlen éjszaka alatt váltak gazdaggá és hatalmassá - és olyan kockázatitőketulajdonosok, akik pénzzel tömték e cégeket. Ezek az emberek épp a sikereik csúcsán voltak. Amikor felbukkant a színen Annié Leibovitz, a híres fotós, hogy a Vanity Fair magazin számára lencsevégre kapja „a média sztárcsapatát”, sokan tülekedtek, hogy felkerülhessenek a képre. Úgy gondolták, ők a jövő. Buffett azonban elhatárolódott ettől a társaságtól. Régivágású befektetőként őt nem ragadta el a bizonytalan nyereséggel kecsegtető internetcégek körül tomboló spekulációs láz. Néhányan lesajnálóan tekintettek rá, mint egy múltbéli őskövületre. Buffett azonban még elég hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy ő tartsa a konferencia utolsó napján a záróbeszédet. Hosszan és gondosan átgondolta beszédét, hosszú heteken keresztül készült rá. Először egy bájosan önlekicsinylő történet elmesélésével bemelegítette a közönséget - Buffett rettegett a nyilvános beszédtől mindaddig, amíg el nem végzett egy Dalé Carnegie-tanfolyamot -, majd beszédében aprólékosan és briliánsan kielemezte, miért nem lehetséges a túlárazott technológiai piac fennmaradása. Buffett tanulmányozta az adatokat, észrevette a vészjeleket, majd megállt, és elgondolkozott azon, hogy mit jelentenek mindezek. Ez volt az első nyilvános előrejelzés, amit harminc év alatt tett. A közönség nem volt elragadtatva, írja Schroeder. Buffett elrontotta a bulit, ahogy mondják. Nagy ovációval, állva tapsolták meg, ám utólag sokan becsmérelték eszmefuttatását. „A jó öreg Warren okos ember - mondták -, de ezúttal alaposan mellélőtt.” Az estét tündöklő tűzijáték zárta. Mint mindig, a konferencia ezúttal is fergeteges siker volt.

A találkozó legfontosabb eleme azonban - az, hogy Warren Buffett felhívta a jelenlévők figyelmét a piac figyelmeztető jeleire - csak a rákövetkező évben vált nyilvánvalóvá: amikor a dotkomlufi kipukkadt; pontosan úgy, ahogyan Buffett azt megjósolta. Buffett nem csupán eredményeire büszke, hanem arra is, hogy mindig a saját belső stratégiáját követi.62 Két részre osztja az emberiséget: azokra, akik a saját ösztöneikre hallgatnak, és azokra, akik a nyáj után mennek. „Úgy érzem magam, mint aki a hátán fekve festegeti a Sixtus-kápolna mennyezetét - mondja Buffett befektetői tevékenységéről. Szeretem, amikor jönnek az emberek, és azt mondják: Ó, ez aztán a gyönyörű festmény. Ám ez az én festményem. És amikor valaki azt mondja: Miért nem használsz több piros színt a kék helyett?, akkor sajnos viszlát. Ez az én festményem. És nem érdekel, mennyiért fogják eladni. Maga a festmény sohasem fog végleg elkészülni. Ez benne a legnagyszerűbb.”

harmadik rész MINDEN KULTÚRA IDEÁLJA EXTROVERTÁLT?

8. PUHA ERŐ

Az ázsiai-amerikaiak és az extrovertált ideál Gyengédséggel is megrengetheted a világot. MAHÁTMA GANDHI

2006 egy szép tavaszi napja. A tizenhét éves Mike Wei, a cupertinói Lynbrook középiskola kínai származású végzős diákja arról mesél nekem, milyen érzés ázsiai-amerikai iskolásnak lenni.1 Mike ízig-vérig amerikai módon öltözködik; khaki nadrágot, széldzsekit és baseballsapkát visel, ám kedves, komoly arca és pelyhedző bajuszkája valódi filozófuspalántát sejtet. Olyan halkan beszél, hogy közel kell hajolnom, hogy megértsem. - Az iskolában - mondja Mike - sokkal jobban érdekel, hogy odafigyeljek a tanár szavára és jó diák legyek, mintsem hogy az osztály bohóca legyek vagy a többiekkel hülyéskedjek. Ha társaságba járnék, ordibálnék vagy rosszalkodnék az osztályban, az a tanulmányaim rovására menne, és azt nem szeretném. Mike magától értetődően közli mindezt, ám láthatóan tisztában van azzal, mennyire szokatlan mindez az amerikai normák között. Magyarázata szerint ez az attitűd a szüleitől ered. - Ha választhatok, hogy a magam kedvéért csináljak valamit, például elmenjek valahova a barátaimmal, vagy inkább otthon maradjak tanulni, akkor a szüléimre gondolok. Ez adja az erőt a tanuláshoz. Apám mindig azt mondja, hogy az ő munkája a számítógépprogramozás, az enyém pedig a tanulás. Mike édesanyja példamutatásával ugyanezt tanította fiának. A volt matematikatanár, aki házvezetőnőként kereste meg a kenyérre valót, amikor a család Észak-Amerikába költözött, mosogatás közben tanulta az angol szavakat. - Anya nagyon csendes és nagyon eltökélt mondja Mike. - Nagyon kínai dolog, hogy valaki így képzi magát. Anyámban olyan erő lakozik, ami csupán kevesekben. A jelek szerint tehát Mike-ra joggal lehetnek büszkék a szülei. E-mail címének felhasználóneve „jótanuló”; és nemrégiben felvételt nyert a Stanford Egyetemre, ahová nagyon nehéz bekerülni, mert óriási a túljelentkezés. Mike tehát olyan gondos, elkötelezett diák, akit bármely közösség büszkén vallhatna magáénak. Hat hónapja azonban különös cikk jelent meg a Wall Street Journalban. A „The New White Flight” (Az új fehér kivonulás) című írás2 szerint a fehér családok tömegesen hagyják el Cupertinót, méghozzá pontosan az olyan gyerekek miatt, mint Mike. Az ázsiai diákok egetverően jó vizsgaeredményei és hátborzongató tanulási szokásai miatt távoznak A cikk azt mondja, a fehér szülők attól félnek, hogy gyermekeik nem bírják az iskolai iramot. A helyi középiskola egy diákját idézi, aki szerint „ha ázsiai vagy, csak meg kell erősítened, hogy okos vagy. Ha fehér vagy, előbb be is kell bizonyítanod.” A cikk azonban nem tér ki arra, mi rejlik e ragyogó iskolai teljesítmény mögött. Furdalt a kíváncsiság, hogy a városka kiemelkedő tanulmányi eredményei olyan kultúrát tükröznek-e, ami elszigeteli őket az extrovertált ideál legrosszabb megnyilvánulásaitól - és ha ez valóban így van, akkor milyen érzés lehet ebben a kultúrában élni. Elhatároztam, hogy ellátogatok ide,

és kiderítem. A kaliforniai Cupertino első pillantásra maga a megtestesült Amerikai Alom. Sok első és második generációs ázsiai bevándorló él itt. Szinte mindannyian a helyi high-tech irodakomplexumokban dolgoznak. Az Apple főhadiszállása az Infinte Loop 1. cím alatt található, egy kicsit arrébb a Google Mountain View központját találjuk. A sugárutakon gondosan karbantartott autók suhannak, a kevés gyalogos pedig vidám színekbe és ragyogó fehérbe öltözve megy a dolgára. A jellegtelen, ranch stílusú épületek meglehetősen drágák, ám a vevők megfizetik a magas árakat, mert úgy gondolják, megéri, hogy gyerekeiket a város neves iskoláiba járassák, amelyek tele vannak olyan tanulókkal, akik a legjobb egyetemekre nyernek majd felvételt. 2010-ben a cupertinói Monta Vista középiskola 615 végzős hallgatója közül (akiknek a 77 százaléka ázsiai-amerikai a részben kínai nyelvű iskolai honlap szerint) ötvenhárman jutottak be a National Merit Scholarship (az Egyesült Államok nemzeti ösztöndíj programja) utolsó előtti körébe. A Monta Vistás diákok átlagos írásbeli egyetemi felvételi vizsgapont- száma a maximálisan elérhető 2400-ból 1916 volt, ami 27 százalékkal magasabb, mint az országos átlag.3 Amennyire a személyes találkozók során meg tudom ítélni, a Monta Vista legmenőbb diákjai nem különösebben sportosak vagy élénkek, inkább elmélyült és csendes benyomást keltenek. - Az okosság csodálatra méltó tulajdonság itt, még akkor is, ha az ember kicsit furcsa - meséli egy Chris nevű, tizedikes koreai-amerikai fiú. Elmeséli egy barátja történetét, akinek a családja két évet töltött egy Tennessee állambeli városban, ahol kevés ázsiaiamerikai élt. Barátja szeretett ott lakni, ám komoly kulturális sokkon esett át: Tennessee-ben is „voltak őrülten okos emberek, de ők mindig egyedül voltak. Az igazán okos embereknek itt rengeteg barátjuk van, mert egymást segíteni tudják a munkájukban.” Cupertinóban a könyvtár az a hely, ami más városokban a piac vagy a focipálya: a közösségi élet nem hivatalos központja. A helyi középiskolások nevetve úgy hivatkoznak a tanulásra, hogy összejövünk kockulni. Focizni és pomponlánynak lenni nem túl nagy presztízsű foglalatosság errefelé. - Pocsék a focicsapatunk - mondja szinte büszkén Chris. Bár a csapat eredményei egy kicsit azért jobbak annál, mint ahogy Chris beállítja, számára valósággal szimbolikus értéke van annak, hogy silánynak gondolja iskolája focicsapatát. - Még csak nem is látszik rajtuk, hogy focisták - magyarázza. - Nem viselnek csapatdzsekit, és nem járnak bandában. Az egyik barátom ballagásán levetítettek egy búcsúvideót, mire ő azt mondta, el sem hiszi, hogy ezen a videón focisták és szurkolólányok szerepelnek. Ebben a városban nem ez a menő. Hasonlóképpen vélekedik Ted Shinta, a Monta Vista középiskola robotika csapatának tanára és tanácsadója. - Amikor még én jártam iskolába, úgy illett menni a hallgatói választásokra, hogy az ember az iskola válogatottjának dzsekijét viselte. A legtöbb középiskolában van egy népszerű csoport, amely zsarnoki módon elnyomja a többieket. Itt azonban az ilyen csoport tagjai semmilyen hatalmat nem élveznek a hallgatók felett. A diáktanács túlságosan tanulásorientált ehhez. Purvi Módi, a helyi kollégium nevelőtanára is egyetért ezzel. - Itt nem lenézik az introverziót, hanem elfogadják, sőt esetenként nagyra tartják és csodálják is. Menő dolog sakkbajnoknak lenni vagy az iskolai zenekarban játszani. - Az introvertált-extrovertált skála itt is megvan, akárcsak másutt, ám akad pár extra fokozat az introvertált pólus végénél. Egy fiatal kínai-amerikai hölgy, aki jövőre lesz elsőéves az egyik keleti parti elitegyetemen, akkor

szembesült a jelenséggel, amikor az interneten kapcsolatba lépett néhány jövendő hallgatótársával. Aggódik, vajon mit tartogat számára a Cupertino utáni jövő. - Kapcsolatba léptem pár emberrel a Facebookon - mondja a lány. - Annyira mások, mint én... Én tényleg nagyon csendes vagyok. Nem járok partikra meg társaságba, de ott mindenki nagyon társasági embernek tűnik. A mostani barátaim nem ilyenek. Abban sem vagyok biztos, hogy lesznek-e egyáltalában barátaim, ha majd oda fogok járni. A kínai-amerikai lány egyik facebookos levelezőtársa a közeli Palo Altóban lakik. Megkérdezem, mit tenne, ha ez az online barátnő meghívná, hogy látogassa meg a nyár folyamán. - Valószínűleg nem mennék el hozzá. Jó lenne találkozni ezekkel az emberekkel, meg minden, de az anyukám nem szereti, ha eljárkálok, mivel tanulnom kell. Meghökkenek az ifjú hölgy túlfejlett kötelességtudatán, és azon is, hogy emiatt többre tartja a tanulást a társasági életnél. Ez azonban nem szokatlan jelenség Cupertinóban. Sok ázsiaiamerikai gyerek mesélt nekem arról, hogy szüleik kívánságára végigtanulják az egész nyarat. Még júliusi születésnapi partikat is lemondanak, csak hogy előre készülhessenek az októberi matekszakkörre. - Szerintem ez a kultúránk része - mondja Tiffany Liao, egy higgadt vérmérsékletű, végzős tajvani-amerikai diáklány, aki a Swarthmore Egyetemen készül továbbtanulni. - Tanulj, teljesíts jól, ne kelts hullámokat. Mi születésünktől fogva csendesek vagyunk. Amikor gyerekkoromban látogatóba mentünk a szüleim barátaihoz, és nem volt kedvem beszélgetni, egyszerűen magammal vittem egy könyvet. Olyan volt, mint egy pajzs. Az emberek csak annyit mondtak: „Ó, milyen szorgalmas kislány!” És ezt dicséretnek szánták. Nehéz elképzelni, hogy Cupertinón kívül az amerikai anyukák és apukák mosolyogva néznék a gyereküket, aki társaságban olvas, miközben mindenki más a büféasztal körül tolong. Egy nemzedékkel korábban azonban ezek a szülők még ázsiai iskolákba jártak, ahol gyermekként vélhetően csendesebb viselkedésre nevelték őket. A kelet-ázsiai iskolákban a hagyományos tanterv a hallgatásra, az írásra, az olvasásra és a memorizálásra fekteti a hangsúlyt. A beszédre nem sok figyelmet fordítanak, sőt éppenséggel helytelenítik azt.4 - Otthon egészen másképpen folyt a tanítás, mint itt - mondja Hung Wei Chien, egy cupertinói anyuka, aki 1979- ben jött az Egyesült Államokba Tajvanból, hogy az UCLA-n tanuljon. - Ott meg kellett tanulni a tananyagot, és vizsgázni kellett belőle. A tanárok nem nagyon tértek el a tárgytól, és a hallgatókat sem engedték elkalandozni. Ha valaki felállt és butaságokat beszélt, azt megszidták. Hung a legszívélyesebb, legextrovertáltabb emberek egyike, akikkel valaha találkoztam. Szélesen, kifejezően gesztikulál és szívből nevet. Sortot, edzőcipőt és feltűnő borostyán ékszert visel. Hatalmas öleléssel üdvözöl, és már autózunk is egy pékségbe reggelizni. Sütizés közben beszélgetünk. Sokat elárul, amikor felidézi, hogy még ő is kulturális sokkot kapott, amikor először járt amerikai típusú osztályba. Úgy gondolta, udvariatlanság lenne, ha nyilvánosan felszólalna, mert ezzel csak osztálytársai idejét rabolná. Nevetve meséli: - Nincs mit tagadni, én voltam itt a csendes diák. Az egyetemen a professzor felszólította az osztályt: „Vitassuk meg a kérdést!” Csak ámultam, mennyi mindent összehordtak az osztálytársaim, és milyen türelmesen hallgatott végig mindenkit a tanár. - Hung viccesen bólogat, ahogy a köztiszteletben álló

professzort utánozza. - Emlékszem, milyen remekül szórakoztam. Nyelvészet óra volt, és a hallgatók még csak nem is a nyelvészetről beszélgettek! Arra gondoltam: „0, hát itt, Amerikában, ha csak megszólal az ember, már okos is!” Ha Hung zavarba jött az amerikai stílusú osztálytermi munkától, jó eséllyel a tanárai is megütköztek azon, hogy mennyire nem hajlandó megszólalni. Jó húsz évvel az után, hogy Hung az Egyesült Államokba jött, a San Jósé Mercury News magazinban megjelent egy cikk „East, West Teaching Traditions Collide” (A keleti és nyugati oktatás összecsapása) címmel.5 Arról szólt, hogyan kezelik az oktatók azt a jelenséget, hogy a Hunghoz hasonló ázsiai születésű diákok vonakodnak részt venni a kaliforniai egyetemek szemináriumi munkájában. Az egyik tanár arról beszélt, hogy az ázsiai diákok annyira tisztelik a tanáraikat, hogy az már az osztálytermi vita és az órai munka rovására megy. Egy másik azt mondta, fontolgatja, hogy az osztályzat részévé teszi az órán való aktív részvételt, hogy ezzel is ösztönözze az ázsiai hallgatókat a megszólalásra. „A kínai oktatásban a saját gondolataidat le kell becsülni, hiszen más gondolkodók annyival jobbak nálad - mondja a harmadik. - Örökzöld problémája ez a többségében ázsiai-amerikaiakból álló osztályoknak.” Az újságcikk szenvedélyes vitát váltott ki az ázsiai-amerikai közösségben. Egyesek úgy vélték, igazuk van az egyetemeknek, és az ázsiai diákoknak alkalmazkodniuk kell a nyugati oktatási normákhoz. „Az ázsiai-amerikaiak engedik, hogy a hallgatásuk miatt átgázoljanak rajtuk” - írta egy olvasó a gúnyos című ModelMinority.com („mintakisebbség”) honlapon. Mások úgy érezték, hogy az ázsiai diákokat nem kellene arra kényszeríteni, hogy megszólaljanak, és hogy alkalmazkodjanak a nyugati módszerekhez. „Ahelyett, hogy a megváltoztatásukra törekednének, az egyetemek megtanulhatnák meghallani, hogy mit jelent a csendjük” - írta Heejung Kim, a Stanford Egyetem kultúrpszichológusa egy tanulmányban, amelyben azt fejtegette, hogy sok beszéd nem mindig minősül pozitív cselekvésnek.6 Vajon hogyan lehetséges, hogy az ázsiaiak és a nyugatiak annyira különbözőképpen látják az osztálytermi interakciókat, hogy az egyik csoport a munkában történő részvételnek, a másik pedig értelmetlen szócséplésnek tekinti ugyanazt a viselkedést? Nemrég a Journal of Research in Personality című szaklap egy térkép formájában adott egyfajta választ erre a kérdésre, amelyet Róbert McCrae kutatópszichológus készített.7 McCrae térképe olyan, mint amiket egy földrajzkönyvben látni, ám ahogy a szerző mondja, „nem a csapadékmennyiséget vagy a népsűrűséget ábrázolja, hanem a személyiségvonások elterjedtségét a különböző régiókban. A térkép sötétszürkével jelöli az extroverziót és világosszürkével az introverziót. Ebből a napnál is világosabb kép bontakozik ki: Ázsia introvertált, Európa pedig extrovertált.” Ha az Egyesült Államok is szerepelne a térképen, kétségkívül sötétszürke volna. Az amerikaiak ugyanis a világ leginkább extrovertált emberei.8 McCrae térképe a kulturális sztereotípiaképzés magasiskolájának tűnhet. Nagyon durva általánosítás egész kontinenseket egyazon személyiségtípusra besatírozni; Kínában éppúgy találunk harsány embereket, mint a georgiai Atlantában. A térkép továbbá nem tesz különbséget az egyes országok és régiók eltérő árnyalatai között sem. A pekingi embereknek más az életstílusa, mint a sanghajiaknak, és mindkét csoport különbözik a szöuliaktól vagy a tokióiaktól. Hasonlóképpen beskatulyázó és leereszkedő attitűdre utal, amikor az ázsiaiakat „mintakisebbségnek” nevezik, még akkor is, ha ezt bóknak szánják, ugyanis ezzel az

egyéneket csak valamely észlelt csoporttulajdonság hordozóivá redukálják. E logika szerint ugyanilyen problematikus az is, amikor Cupertinót a tudóspalánták inkubátorának titulálják még akkor is, ha ez némelyek számára hízelgőén hangzik. Úgy gondolom, hogy bár semmiképpen sem támogatom a merev származási és etnikai sztereotipizálást, teljesen nem szabad figyelmen kívül hagyni a kulturális különbségek és az introverzió témáját, ugyanis túl sok olyan aspektusa van az ázsiai kulturális és személyiségtípusoknak, melyekből a világ többi része tanulhat, sőt tanulnia is kellene. A tudósok évtizedek óta tanulmányozzák a személyiségvonások terén megnyilvánuló kulturális különbségeket, különösen a keleti és a nyugati kultúra eltéréseit. Különösen igaz ez az extroverzió-introverzió dimenzió esetében. E téren ugyanis a pszichológusok - akik gyakorlatilag semmiben sem értenek egyet, ha az emberi személyiség kategorizálásáról van szó - egybehangzóan állítják, hogy e dimenzió az egész világon jelen van, és remekül mérhető is. Ezek a kutatások lényegében ugyanazt az eredményt mutatják, mint McCrae térképe. Az egyik vizsgálat során Sanghajban és a kanadai Ontario déli részén élő nyolc-tíz éves gyerekeket hasonlítottak össze. Az eredmények szerint a félénk és érzékeny gyerekeket Kanadában kerülik a társaik, Kínában azonban az ilyen gyerekek kívánatos játszótársnak számítanak, és másoknál nagyobb eséllyel kerülnek vezető szerepbe társaik között. Az érzékeny és zárkózott kínai gyerekeket gyakran dongshinak (megértőnek) nevezik, ami közismert dicsérő kifejezés.9 Ehhez hasonlóan kínai középiskolások azt mondták a kutatóknak, hogy az „alázatos” és „altruisztikus”, „becsületes” és „keményen dolgozó” barátokat szeretik; az amerikaiak ezzel szemben a „vidám”, „lelkes” és „barátkozó” iskolatársakat kedvelik jobban. „Szembeszökő a különbség - írja Michael Harris Bond, a kísérletet végző kulturális összehasonlító pszichológus, akinek Kína a szakterülete. - Az amerikaiak a szociabilitásra helyezik a hangsúlyt, és azokat a tulajdonságokat díjazzák, amelyekről a könnyedségre és vidámságra asszociálnak. A kínaiak a mélyebb tulajdonságokra, az erkölcsi értékekre és a teljesítményre figyelnek.”10 Egy másik vizsgálatban arra kértek ázsiai-amerikaiakat és európai-amerikaiakat, hogy fejtörők megoldása közben hangosan gondolkozzanak. Az eredmény pedig az volt, hogy az ázsiaiak jobban teljesítettek, ha csendben maradhattak, míg az európai-amerikaiak teljesítménye a probléma kihangosítása révén javult.11 Az eredmények nem meglepőek azok számára, akik ismerik a kimondott szóval kapcsolatos ázsiai szemléletet: eszerint a beszéd a szükséges tudnivalók átadására szolgál, a csend és a befelé fordulás pedig az elmélyült gondolkodás és a magasabb rendű igazság jele. A szó veszélyes fegyver, ami napvilágra hoz olyan dolgokat, amelyeket jobb volna kimondatlanul hagyni. A szó megsért másokat; bajt hozhat a beszélő fejére.12 Vegyük például a következő keleti mondásokat13: A szél üvölt, a hegy hallgat. JAPÁN KÖZMONDÁS Akik tudnak, nem beszélnek. Akik beszélnek, nem tudnak. LAO CE

Még ha nem is törekszem arra, hogy betartsam a hallgatás fegyelmét, maga a tény, hogy egyedül élek, önmagában távol tart a beszéd bűneitől. KAMO NO CSÓMEI, 12. századi japán remete Most hasonlítsuk össze ezeket a nyugati mondásokkal: Légy a beszéd mestere, és te leszel a legerősebb; mert az ember ereje a nyelve, és a beszéd minden harcnál hatalmasabb. PTAHHOTEP MAXIMÁI, i.e. 2400 A beszéd maga a civilizáció... A szó, még az ellentmondó is, összekapcsolja az embereket... A szótlanság elszigetel. 14 THOMAS MANN: A varázshegy Azt a kereket fogják megolajozni, amelyik nyikorog. Vajon mi rejlik a két szemléletmód szembeszökő különbsége mögött? Az egyik az oktatással szemben tanúsított alázatot tükrözi, ami különösen a „konfuciánus övezetben” azaz Kínában, Japánban, Koreában és Vietnamban - élőkre jellemző. Vannak kínai falvak, ahol mind a mai napig emlékművet emelnek azoknak a diákoknak a tiszteletére, akik több száz évvel ezelőtt sikerrel letették a Ming dinasztia roppant nehéz vizsgáját, a jinshit.is Sokkal könnyebb elérni ezt a szintet, ha valaki végigtanulja az egész nyarat - mint ahogyan a cupertinói diákok is teszik. Egy másik lehetséges magyarázat a csoportidentitás. Sok ázsiai kultúra csoportorientált, de másképp, mint a nyugatiak. Ázsiában az egyén egy nagyobb egész részeként tekinti magát legyen az a család, a vállalat vagy a közösség -, és óriási értéket tulajdonít annak, hogy a csoportban harmónia uralkodjon. Az egyes ember gyakran alárendeli a saját vágyait a csoport érdekeinek, és elfogadja az annak hierarchiájában betöltött helyét. A nyugati kultúra ezzel szemben az egyén köré szerveződik. Mi önálló egységként kezeljük magunkat; sorsunk az önkifejezés, a saját boldogságunk keresése; az, hogy elkerüljük a szükségtelen önkorlátozást, és megvalósítsuk azt az egyedi dolgot, aminek beteljesítésére mi, és csakis egyedül mi születtünk e világra. Lehetünk társasági emberek, ám nem vetjük alá magunkat a csoport akaratának - vagy legalábbis nem szeretjük azt gondolni, hogy így teszünk. Szeretjük és tiszteljük szüleinket, ám ódzkodunk a gyermeki alázat gondolatától, ami az alávetettséget és a korlátozást idézheti számunkra. Amikor együtt vagyunk másokkal, az önálló egység jegyében tesszük ezt. Bolondozunk másokkal, versenyzünk másokkal, kiemelkedünk mások közül, pozícióharcot folytatunk másokkal, és igen, szeretjük a többi, hozzánk hasonló önálló egységet. A nyugati kultúrában még Isten is önérvényesítő, beszédes és domináns; gyermeke, Jézus pedig egyfelől kedves és szelíd, ám egyúttal karizmatikus és a tömegeket megmozgató, befolyásoló személyiség -Jézus Krisztus Szupersztár. Megvan tehát az oka annak, hogy a nyugatiak a merészséget és a verbális készségeket, vagyis az individualitást elősegítő vonásokat értékelik, míg az ázsiaiak a csendes, alázatos és érzékeny személyiséget magasztalják, hiszen ezek a tulajdonságok a csoport összetartását erősítik. Ha az ember kollektív társadalomban él, a dolgok sokkal simábban mennek, ha

visszafogottan viselkedik, vagy akár behódol. E különbségeket látványosan bizonyította egy nemrég végzett fMRI-vizsgálat is, melyben a kutatók olyan képeket mutattak tizenhét amerikainak és tizenhét japánnak, melyek férfiakat ábrázoltak domináns testtartásban (keresztbe tett kar, domborodó izmok, szilárdan megyetett láb), illetve alárendelt pozícióban (görnyedt váll, a lágyék előtt védekezően összefont kéz, szorosan összezárt láb). Az eredmények pedig azt mutatták, hogy az amerikai agyakban a domináns képek aktiválták az örömközpontokat, a japán agyakban pedig a behódolást mutató képek érték el ugyanezt a hatást.16 Nyugati szemmel nézve nehéz megérteni, mi a vonzó abban, ha valaki alárendeli magát mások akaratának. Ám lehetséges, hogy ami a nyugatiaknak behódolásnak tűnik, sok ázsiai szemében egyszerűen az alapvető udvariasság jele. Don Chen - a Harvard Business School kínai-amerikai diákja, akit a 2. fejezetben megismertünk - mesélte, hogy egyszer ázsiai barátaival közösen bérelt lakást, plusz egy közeli barátjával, egy kedves, közvetlen fehér fiúval, akiről azt gondolta, jól be fog illeszkedni. A konfliktusok akkor kezdődtek, amikor ez a barát észrevette, hogy a mosogatóban felhalmozódtak a szennyes edények, és megkérte ázsiai lakótársait, hogy vegyék ki részüket a mosogatásból. Don szerint a panasz nem volt alaptalan, és úgy vélte, barátja udvariasan és tisztelettudóan fogalmazta meg kérését. Ázsiai lakótársai azonban másként látták: ők durvának és dühösnek érezték a fiú szavait. Egy ázsiai ilyen helyzetben gondosabban ügyelt volna hanghordozására. Elégedetlenségének kérdés formájában adott volna hangot, nem pedig kérésként vagy utasításként, vagy egyáltalán fel sem hozta volna a témát, mivel nem éri meg felforgatni a csoport életét pár piszkos edény miatt. Ami tehát nyugati szemmel ázsiai szolgalelkűségnek tűnik, valójában nem más, mint mások érzékenysége iránti mélyen átérzett aggodalom. Harris Bond pszichológus szerint „csak a direkt, önkifejező kultúrában nevelkedettek tartják ezt a beszédmódot az egyént háttérbe szorítónak. A jóval indirektebb ázsiai kultúra szerint ez nem más, mint a kapcsolat tiszteletei’17 Ez pedig olyan társas dinamikához vezet, ami nyugati perspektívából nézve igen figyelemreméltó. A kapcsolat tisztelete miatt van az, hogy Japánban a taijin kyofuso néven ismert társas szorongási zavar olyan formát ölt, melyben valaki nem attól szorong, hogy őt zavarba hozzák, mint az Egyesült Államokban, hanem attól retteg, hogy ő hoz zavarba másokat.18 A kapcsolattisztelet az oka annak, hogy a tibeti buddhista szerzetesek az együttérzésen való csendes meditálásban találják meg belső békéjüket (és agyi szkennerekkel is mérhető szintű boldogságukat).19 A kapcsolattiszteletből fakad az is, hogy Hirosima áldozatai bocsánatot kértek egymástól azért, hogy túlélték a katasztrófát. „Udvariasságuk általában jól ismert, ez mégis szíven üti az embert - írja Lydia Millet. - Nagyon sajnálom, mondta egyikük mélyen meghajolva, miközben karjáról cafatokban hámlott le a bőr, hogy én még mindig élek, az ön gyermeke pedig nem. Nagyon sajnálom, mondta narancs méretűre dagadt ajkakkal másikuk egy gyermeknek, aki halott anyja mellett zokogott, hogy nem engem ragadott el a sors.”20 Bár a keleti kapcsolattisztelet szép és csodálatra méltó, ugyanez elmondható arról a tiszteletről, amit a nyugatiak az egyéni szabadság, az önkifejezés és a személyes sors iránt tanúsítanak. Nem az a lényeg, hogy a kettő közül melyik a magasabb rendű, hanem azt kell megértenünk, hogy a kulturális értékek alapvető különbségei óriási hatást gyakorolnak az egyes kultúrák által előnyben részesített személyiségstílusokra. Nyugaton mi az extrovertált

ideált követjük, míg Ázsia túlnyomó részén hallgatni arany (legalábbis mindaddig az volt, amíg pár évtizede el nem érte ezeket az országokat a nyugati civilizáció hatása21). Ezek az egymással ellentétes szemléletmódok határozzák meg, mit mondunk, amikor lakótársaink piszkos edényei felhalmozódnak a mosogatóban - és azt is, hogy mit nem mondunk az egyetemi szemináriumokon. Mi több, mindez azt üzeni, hogy az extrovertált ideál korántsem annyira szent és sérthetetlen, ahogyan azt mostanáig hittük. Így hát, ha eddig azt gondoltuk természetesnek, hogy a merész és közvetlen emberek uralkodnak tartózkodó és érzékeny társaik felett, az extrovertált ideál pedig emberi mivoltunk lényegéből fakad, akkor Robert McCrae személyiségtérképe bizony megingatja ezt a világképet, hiszen azt sugallja, hogy mindkét hozzáállásnak - a csendesnek és a beszédesnek, az óvatosnak és a vakmerőnek, a visszafogottnak és a féktelennek - megvan a maga dicsőséges kultúrája. Érdekes módon épp azoknak a legnehezebb a fenti igazságot szem előtt tartani, akikre a leginkább vonatkozik - például a cupertinói ázsiai-amerikai gyerekeknek. Amikor felnőnek, és elhagyják szülővárosuk biztonságát, olyan világban találják magukat, ahol a népszerűség és pénzügyi siker kulcsa a harsányság és a magabiztos fellépés. Együtt kell élniük ezzel a kettős tudattal - azzal, hogy egyszerre ázsiaiak és amerikaiak miközben mindkét oldal megkérdőjelezi a másik értékeit. Erre az ambivalenciára kitűnő példa Mike Wei, aki korábban azt mondta nekem, hogy szívesebben tanul, mintsem hogy társaival töltse az idejét. Első találkozásunkkor Mike még végzős középiskolás volt, Cupertino biztonságos gubójának védett lakója. „Mivel olyan nagy hangsúlyt fektetünk a tanulásra - mondta akkor általánosságban az ázsiaiakra -, a társasági élet nem fontos része személyiségünknek.” A rákövetkező őszön, amikor találkoztunk, Mike már a Stanford Egyetem elsőéves hallgatója volt; kocsival csak húsz percre Cupertinótól, társadalmi összetételét illetően azonban fényévekre. Mike nyugtalannak tűnt. Egy kerthelyiségben találkoztunk, mellettünk sportolók, fiúk és lányok vegyesen, és rövid időközönként hangos nevetésben törtek ki. Mike feléjük intett a fejével - mind amerikaiak voltak -, majd kijelentette, hogy a fehérek „sokkal kevésbé félnek attól, hogy mások szerint túlságosan hangosak vagy ostobák”. Frusztrálta őt az ebédlőben folytatott beszélgetések felszínessége, és az elsőévesek szemináriumára gyakran jellemző „rizsázás”. Idejének nagy részét más ázsiaiakkal töltötte, részben azért, mert ők „hasonló mértékben társaságkedvelőek”. A nem ázsiaiak azt az érzést keltették benne, hogy állandóan felpörögve kell élnie, holott ő nem ilyen. „Az egész kollégiumban ötvenből csak négyen vagyunk ázsiaiak - meséli Mike. - Velük jól érzem magam. Meg van itt egy srác, Brian, eléggé csendes gyerek. Egy kicsit olyan, mintha ő is ázsiai lenne, csendes és visszahúzódó, ezért vele is jól érzem magam. Önmagam lehetek mellette. Nem kell csak azért különböző dolgokat csinálnom, hogy lazának tűnjek. A többiek, a nem ázsiaiak, mindig nagyon hangosak, és úgy érzem, mindig szerepet kell játszanom, ha velük vagyok.” Úgy tűnik, Mike elítéli a nyugati kommunikáció stílusát, ám azt is bevallotta, hogy néha ő maga is szeretne zajosan és gátlástalanul viselkedni. Nem ázsiai csoporttársai „láthatóan jól érzik magukat a saját bőrükben”, mondja. Nem arról van szó, hogy az ázsiaiak nem érzik jól magukat a saját bőrükben, hanem „attól érzik kényelmetlenül magukat, ha ezt állandóan kifejezésre is kell juttatniuk. A csoportban óriási a nyomás, hogy nyitottak legyünk. Ha az embernek ez nem megy, véleményük rá van írva az arcukra.”

Mike mesélt nekem egy elsőéves ismerkedős eseményről, amin részt vett; egy bátorságpróbáról San Franciscóban, amelynek az volt a célja, hogy az új diákok kilépjenek komfortzónájukból. Mike volt az egyetlen ázsiai, aki csatlakozott egy ilyen bajkeverő csoporthoz, akik közül néhányan meztelenül szaladgáltak egy San Franciscó-i utcán, majd egy helyi áruházban mindnyájan ellenkező neműnek öltöztek. Az egyik lány odament egy Victoria’s Secret próbababához, és levetkőztette. Amikor Mike ezeket a részleteket ecsetelte, arra számítottam, hogy azt fogja mondani, a csoport túlment a jó ízlés határán, és hogy ez mennyire helytelen. Ám ő nem a csoporttal szemben volt kritikus, hanem saját magával. „Amikor az emberek ilyesmiket csinálnak, mindig van egy pillanat, amikor elkezdem kellemetlenül érezni magam. Ez a saját korlátaimat jelzi. Néha már-már úgy érzem, ők jobbak, mint én.” Mike a tanáraitól is hasonló visszajelzéseket kapott. Pár héttel e jól sikerült csapatépítő esemény után az elsőévesek tanácsadója - a Stanford orvosi egyetemének oktatója - meghívta a diákok egy csoportját a saját házába. Mike abban reménykedett, hogy jó benyomást fog kelteni, ám nem tudott semmi érdekessel előrukkolni. A többi diáknak láthatóan nem okozott problémát, hogy viccelődjön és okos kérdéseket tegyen fel. „Mike, ma olyan hangos voltál heccelődött vele a tanárnő a búcsúzáskor. - Teljesen lenyűgöztél.” Mike rossz érzésekkel hagyta el a házat. „Akik nem beszélnek, azokat gyengének vagy faragatlannak tartják”, vonta le szomorúan a következtetést. Az igazság az, hogy Mike számára ezek az érzések nem voltak teljesen újak. Kisebb mértékben már a középiskolában is megtapasztalta őket. Igaz, hogy a cupertinóiak a csend, a tanulás és a kapcsolat iránti tisztelet csaknem konfuciánus világában élnek, ám az extrovertált ideál sem ismeretlen jelenség közöttük. Hétköznap délutánonként tüsihajú, szemtelen ázsiaiamerikai srácok kezdenek ki spagettipántos trikóba öltözött, viccesen visszavágó lányokkal a helyi bevásárlóközpontokban. Szombat délelőttönként a könyvtárban néhányan csendesen tanulnak a sarkokban, de akadnak zajongó asztaltársaságok is. Az általam meginterjúvolt ázsiai-amerikai cupertinói fiatalok közül sokan nem szívesen illették magukat az introvertált jelzővel, még akkor sem, ha ezzel pontosan jellemezték volna önmagukat. Ennek egyik oka az lehet, hogy habár mélyen elkötelezettek szüleik értékei iránt, a világot mégiscsak két csoportra osztják: „hagyományos” ázsiaiakra és „ázsiai szupersztárokra”. A hagyományosak nem lógnak ki társaik közül, és rendesen elvégzik a házi feladatot. A szupersztárok is jól teljesítenek, de mindeközben viccelődnek az osztályban, bosszantják a tanárokat és mindenki megjegyzi az arcukat. Mike szerint sok diák tudatosan próbál élénkebb társas életet élni, mint szülei. „Úgy gondolják, hogy szüleik túlságosan visszahúzódóak, ezt próbálják kompenzálni magamutogató közvetlenségükkel.” Emellett néhány szülő már maga is elkezdte átértékelni értékrendszerét. „Az ázsiai szülők kezdik belátni, hogy csendesnek lenni nem kifizetődő, ezért maguk bátorítják gyermekeiket arra, hogy hallassák hangjukat és vitázzanak”, mondja Mike. „A mi Szólalj meg és vitatkozz programunk a második legnagyobb kampány Kaliforniában. A gyerekek itt gyakorolhatják a hangos és meggyőző beszédet.” Amikor először találkoztam Mike-kal Cupertinóban, önmagáról és a saját értékeiről vallott felfogása pontos és világos volt. Tudta, hogy nem tartozik az ázsiai szupersztárok közé - négy pontot adott magának egy tízfokú népszerűségi skálán -, de azért ki volt békülve magával. „Olyan emberekkel szeretek együtt lógni, akik nem játsszák meg magukat - mondta nekem akkor. - És ez a csendes

barátok felé sodor engem. Nehéz úgy virgoncnak lenni, hogy közben bölcs is próbálok lenni.” Mike szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen hosszú időn át élvezhette a cupertinói burok védelmét. Azok az ázsiai-amerikai gyerekek viszont, akik tipikusabb amerikai közösségekben nőnek fel, gyakran már sokkal fiatalabb korukban szembesülnek azokkal a dolgokkal, melyekkel Mike csak a Stanford Egyetemen találkozott. Egy összehasonlító vizsgálat során öt éven át követtek európai-amerikai és második generációs kínai-amerikai serdülőket. Eszerint a kínaiamerikaiak egész serdülőkorukban szignifikánsan introvertáltabbak voltak, mint európai-amerikai társaik - és ennek árát önbecsülésük sérülésével fizették meg. Az introvertált tizenkét éves kínai-amerikai gyerekek még tökéletesen jól érezték magukat a bőrükben - vélhetően azért, mert ekkor még szüleik hagyományos értékrendje volt számukra a mérce -, amikor azonban elérték a tizenhét éves életkort, és jobban ki voltak téve Amerika extrovertált ideáljának, önbecsülésük zuhanórepülésbe kezdett.22 Ha az ázsiai-amerikai gyerekek nem tudnak beilleszkedni, esetleg csak rosszul érzik magukat környezetükben. Ám amint felnőnek, akár nagyon is kézzelfogható hátrány érheti őket emiatt. Nicholas Lemann újságíró egyszer ázsiai-amerikaiakat interjúvolt meg a meritokrácia kérdéskörében a The Big Test című könyve számára. Ezt írta: „Egyre erősebb az a sejtésem, hogy a meritokrácia a diplomaosztó napján véget ér. Attól a naptól kezdve az ázsiaiak egyre inkább lemaradnak, mivel nem rendelkeznek az előmenetelhez szükséges kulturális stílussal. Túlságosan passzívak, nem képesek felvenni a hellóhogyvagy- stílust.”23 Sok olyan emberrel találkoztam Cupertinóban, akik épp ezzel a problémával küzdöttek. Egy jómódú feleség elpanaszolta nekem, hogy az ő köreiben újabban az összes férj Kínában vállalt munkát, és most Cupertino és Sanghaj között ingáznak, részben amiatt, mert visszafogott stílusuk lehetetlenné tette az itteni érvényesülést. „Az amerikai cégek úgy gondolják, a kínaiak nem értenek az üzlethez - mondja az asszony. - Mindez a prezentációk miatt van. Az üzleti életben sok sületlenséget kell összehordani és meggyőzően bemutatni a többieknek. A férjem rendszerint csupán világosan elmondja az érveit, és ennyi. Ha megnézzük a nagy cégeket, a legfelsőbb vezetők között szinte egyetlenegy ázsiai sincs. Olyanokat alkalmaznak, akiknek fogalma sincs az üzletről, ám remek prezentációkkal képesek előrukkolni.” Egy szoftverfejlesztő arról mesélt nekem, mennyire mellőzöttnek érzi magát a munkahelyén. „Főleg az európai származású emberek azok, akik gondolkodás nélkül beszélnek. Kínában, ha valaki csendes, azt bölcsnek gondolják. Itt teljesen más a helyzet. Az emberek csak jártalják a szájukat. Ha van valami még nem teljesen kiforrott elképzelésük, arról is beszélnek. Ha jobban tudnék kommunikálni, sokkal jobban értékelnék a munkámat. És bár a főnököm elismer, még mindig nem tudja, milyen jó munkát végzek.” Bevallotta, hogy képezni szerette volna magát amerikai stílusú extroverzióból, így jutott el egy Preston Ni nevű, tajvani születésű kommunikációprofesszorhoz. Ni professzor a Cupertino szomszédságában található a Foothill College-ban tartja egész napos szemináriumait. A képzés neve: Kommunikációs siker külföldön született szakemberek számára. A fejtágítót az Silicon Valley SpeakUp Association nevű helyi csoport hirdeti, melynek küldetése, hogy „a társas készségek javítása révén sikeres élethez segítse a külföldön született szakembereket”. („Légy szót kimondó [sic]!”, olvashatjuk a szervezet honlapján. „Együtt mindenki többre viszi [sic] az SVSpeakuppal.”) Kíváncsi voltam, milyen lehet a

szókimondás ázsiai nézőpontból, ezért jelentkeztem a tanfolyamra, és szombat délelőttönként hamarosan egy ultramodern osztályteremben ültem, amelynek hatalmas ablakain beragyogott az észak-kaliforniai hegyvidék sugárzó napfénye. Mindössze tizenöten ültünk a padokban; főként ázsiaiak, de akadt néhány kelet-európai és dél-amerikai résztvevő is. A barátságos külsejű Ni professzor nyugati stílusú öltönyt és aranyszínű nyakkendőt viselt, amelyet egy vízesést ábrázoló kínai rajz díszített. Szégyenlősen mosolyogva látott neki, hogy áttekintést adjon az amerikai üzleti kultúráról. Legelőször is arra figyelmeztetett, hogy ha az Egyesült Államokban előbbre akarunk jutni, akkor nemcsak tudásra van szükségünk, hanem stílusra is. Ez talán nem fair, és lehet, hogy nem is ez a legjobb mód arra, hogy megítéljék az ember teljesítményét, de „ha nincs karizmád, akkor lehetsz akár a Föld legbriliánsabb embere is, nem fogsz tiszteletet kapni”. Ez teljesen eltér más kultúrák hagyományaitól, mondta Ni. Amikor egy kínai kommunista vezető beszédet tart, akkor felolvassa azt. Nem kivetítőről, hanem papírról. „Ha ő a vezető, akkor mindenkinek hallgatnia kell rá.” Ni önként jelentkezőket keresett, és kiszólította a terem közepére a huszonéves, indiai Rajt, aki egy, a Fortune magazin 500-as listáján szereplő cégnél volt programozó. Raj a Szilíciumvölgyben megszokott „egyenruhát” viselte: kényelmes inget és laza nadrágot. Testbeszéde azonban védekező volt. Karját óvón összekulcsolta a mellén, és zavartan toporgott túrabakancsában a katedra előtt. Amikor reggel mindannyian körbejártunk bemutatkozni, Raj ülve maradt a leghátsó sorban, és remegő hangon mondta el nekünk, hogy azt szeretné megtanulni, „hogyan kell többet beszélgetni és nyitottabbnak lenni”. Ni professzor megkérte, beszéljen az osztálynak arról, mit fog csinálni ezen a hétvégén. - Vacsorázni megyek egy barátommal, és holnap talán elmegyek kirándulni - válaszolt Raj alig hallhatóan. Ni professzor megkérte, próbálja meg újra. - Vacsorázni megyek egy barátommal - mondta Raj. - És aztán, hmmm, hmmm, hmmm, elmegyek kirándulni. - Bennem munkaadóként azt a benyomást keltené - mondta szelíden Rajnak Ni professzor -, hogy nagyon sok munkát sózhatok önre, de nem kell önre túl sok figyelmet fordítanom. Emlékezzen csak: lehet ön a legokosabb, legtehetségesebb ember az egész Szilíciumvölgyben, de ha a munkája elvégzésén túl nem képes az önkifejezésre, mindig is alá fogják becsülni. Sok külföldön született szakember tapasztalja ezt; magasztalják mint munkaerőt, ám sosem lesz belőlük vezető. Az osztály együttérzően bólogatott. - Van mód azonban arra, hogy önmaga lehessen - folytatta Ni. - Többet kihozhat magából a hanga révén. Sok ázsiai nagyon kevés izmot használ beszéd közben. Ezért most a lélegzéssel kezdjük. Ni ekkor arra kérte a programozót, hogy feküdjön hanyatt, és hangosan ejtse ki a sorban a következő magánhangzókat24. - A ... E ... U ... O ... I ... - intonált Raj, s hangja az osztályterem padlójáról szállt felfelé. - A...E...U...O...I...A...E...U...O...I... Végül Ni professzor úgy ítélte meg, hogy Raj most már talpra állhat. - Nos, milyen érdekes dolgokat tervez a mai óra után? - kérdezte bátorítóan tapsolva. - Ma elmegyek egy barátomhoz vacsorázni, holnap pedig kirándulni megyek egy másik

barátommal. - Raj hangja most már hangosabb volt, és az osztály lelkes tapsviharban tört ki. Maga a professzor is ékes példája lehet annak, milyen eredménnyel járhat, ha dolgozunk a problémánkon. A foglalkozás után felkerestem őt az irodájában. Elmondta, mennyire bátortalan volt, amikor az Egyesült Államokba érkezett. Hogyan kereste az olyan alkalmakat, ahol gyakorolhatta az extrovertált viselkedést, míg az természetessé nem vált számára: nyári táborokba és üzleti iskolákba járt. Napjainkban sikeres konzultációs tevékenységet folytat olyan ügyfelekkel, mint a Yahoo!, a Chevron és a Microsoft, ugyanazokat a készségeket tanítva, amelyek elsajátításán maga is dolgozott. Amikor azonban a puha erő ázsiai koncepciójáról kezdett beszélni - melyet ő úgy nevez, hogy „nem tűz, hanem víz jellegű vezetői tevékenység”-, érezhető volt, hogy nem mindenben ért egyet a nyugati kommunikációs stílussal. - Az ázsiai kultúrában - mondta Ni - az emberek gyakran nagyon finom módszerekkel érvényesítik akaratukat: elsősorban nem agresszíven, de rendkívül eltökélten és nagyon ügyesen. Ezzel a módszerrel nagyon sokat el lehet érni. Az agresszív hatalom letarol, míg a puha erő meggyőz. Arra kértem a professzort, említsen való életből vett példákat a puha erő működésére. Felragyogott a szeme, amikor olyan kliensekről kezdett beszélni, akiknek az eszméikben és a szívükben rejlett az erejük. Sokan közülük alkalmazotti, női és kisebbségi csoportok szervezői voltak, akik nem dinamizmusukkal, hanem belülről fakadó meggyőződésükkel állították ügyük mellé az embereket. Ni olyan csoportokról is beszélt, mint az Anyák az Ittas Vezetés Ellen. Olyan társulásokról, melyek nem karizmájuk, hanem gondoskodásuk révén változtatták meg sokak életét. Az ilyen csoportok kommunikációs stílusa épp csak az üzenet közvetítésére volt elegendő; igazi erejük abból fakadt, amit képviseltek. - Ha jó az eszme, akkor idővel meggyőzi az embereket - mondta Ni. - Csaknem egyetemes törvény, hogy ha az ember szívvel-lélekkel küzd egy igaz ügyért, akkor magához vonzza mindazokat, akik szintén magukénak érzik a küldetést. A puha erő nem más, mint csendes állhatatosság. Olyan emberekre gondolok, akik nagyon következetesek mindennapi és személyes kapcsolataikban egyaránt. Alkalmanként csapatot is építenek maguk köré. A szelíd erő történelmi képviselőire, mint Teréz anya, Gandhi és Buddha, csodálattal tekintünk fel. Meghökkentem, amikor Ni Gandhit említette. A meginterjúvolt cupertinói középiskolások közül csaknem mindenkit megkérdeztem, ki az a vezető, akit csodálnak. Sokan közülük Gandhit nevezték meg. Vajon mi volt az a tulajdonsága, ami ezeket a fiatalokat inspirálta? Önéletrajza25 szerint Gandhi alkatilag félénk és csendes ember volt. Kisgyermekként szinte mindentől félt: tolvajoktól, szellemektől, kígyóktól, a sötétségtől, de legfőképpen a többi embertől. Könyveibe temetkezett, és a tanórák végeztével azonnal szaladt haza, hogy senkivel ne kelljen beszélgetnie. Fiatal felnőttként a Vegetáriánus Társaság végrehajtó bizottságának tagjává választották, és bár minden gyűlésen megjelent, túl bátortalan volt ahhoz, hogy fel is szólaljon. „Amikor kettesben vagyunk, egészen jól beszél. De miért nem szólal meg soha a bizottsági üléseken? Ön igazi here!” Amikor a bizottságban politikai ellentétek alakultak ki, Gandhi, bár határozott véleménnyel rendelkezett, félt hangot adni ennek. Lejegyezte gondolatait, és elhatározta, hogy majd a gyűlésen felolvassa őket, de végül inába szállt a bátorsága. Gandhi idővel megtanulta kezelni félénkségét, legyőzni azonban sohasem tudta. Nem tudott

rögtönözni, ezért ha csak tudta, kerülte a nyilvánosság előtti szereplést. Még kései éveiben is azt írta: „Ma sem hiszem, hogy szóval tudnék vagy szeretnék tartani egy baráti társaságot.” Végül épp ez a bátortalanság vált legnagyobb erősségévé. A visszafogottságnak ezt a formáját akkor érthetjük meg a legjobban, ha Gandhi életének kevéssé ismert epizódjait tanulmányozzuk. Fiatalemberként elhatározta, hogy Angliába utazik jogot tanulni, közössége, a banijá alkaszt tiltakozása ellenére is. A kaszt tagjainak ugyanis tilos húst fogyasztaniuk, és a vezetők úgy vélték, Angliában lehetetlen betartani ezt a tilalmat. Gandhi azonban korábban már megesküdött szeretett édesanyjának, hogy tartózkodni fog a húsevéstől, így hát nem látott veszélyt az utazásban. Mindezt elmondta a közösség vezetőjének is. - De a kasztod parancsát figyelmen kívül hagyod-e? - Igazán nem tudok mit tenni - mondta Gandhi. - Úgy gondolom, a kasztnak nem kellene ebbe beleavatkoznia. És bumm, Gandhit kiközösítették a kasztjából. Az ítélet még akkor is érvényben volt, amikor évekkel később fiatal, angolul tudó, szép jövőjű ügyvédként hazatért Angliából. A közösség véleménye megoszlott abban a kérdésben, hogyan kezeljék Gandhit. Az egyik tábor felkarolta, a másik továbbra is kiközösítette. Ez azt jelentette, hogy Gandhi nem ehetett és nem ihatott a saját alkasztjához tartozó emberek otthonában, így a saját nővére, illetve anyósa-apósa házában sem. Gandhi tudta, hogy mások a helyében erőltetnék, hogy újra befogadják. Ám ennek nem látta értelmét. Úgy gondolta, a harc csak bosszút eredményez. Ezért teljesítette a közösség vezetőjének kívánságát, és távol tartotta magát - nemcsak a kasztjától, hanem a saját családjától is. Nővérei és sógorai hajlandóak lettek volna titokban fogadni őt otthonukban, ám Gandhi visszautasította ezt. Mi lett az eredménye ennek az engedelmességnek? Nem csupán az, hogy a közösség nem zaklatta tovább, hanem az is, hogy a tagok - még azok is, akik korábban kiközösítették őt ellenszolgáltatás igénye nélkül segítették későbbi politikai munkáját. Mindannyian szeretettel és nagylelkűen gondoltak Gandhira. „Meggyőződésem, hogy mindezt annak köszönhetem, hogy nem szálltam szembe velük. Ha igyekszem rábeszélni őket, hogy fogadjanak vissza, ha megkísérlem további pártokra osztani a kasztomat, ha tagjait provokálom, bizonyára nem maradt volna el a visszavágás, és ahelyett, hogy elmúlt volna fejem fölül a vihar, hazaérkezésemkor a nyugtalanság örvényébe keveredtem volna, s talán arra is rákényszerülök, hogy alakoskodjam.” Ez a hozzáállás - a döntés, hogy elfogad valamit, amit más megkérdőjelezne - újra és újra felbukkant Gandhi életében. Fiatal ügyvédként Dél-Afrikában felvételért folyamodott a helyi ügyvédi kamarához. A kamara nem akart indiai tagokat befogadni, és azzal próbálta meghiúsítani Gandhi felvételét, hogy egy olyan okirat eredeti példányát követelte, amelyet a Bombay Legfelsőbb Bíróság irattárában őriztek, és ekképp elérhetetlen volt. Gandhi éktelenül feldühödött. Tudta, hogy a gáncsoskodás igazi oka a rasszista megkülönböztetés, ám nem mutatta ki érzéseit. Ehelyett türelmesen tárgyalt, egészen addig, míg a végén az ügyvédi kamara beleegyezett, hogy bizonyítékként megelégszik egy magas rangú helyi tisztviselő eskü alatt tett nyilatkozatával. Elérkezett a nagy nap. Gandhi ott állt, hogy letegye az esküt. Ekkor azonban a bíróság elnöke felszólította, hogy vegye le a turbánját. Gandhi ekkor megérezte a saját korlátait. Tudta, hogy jogos volna az ellenállás, de abban is hitt, hogy ő maga dönti el, kivel száll

harcba, és kivel nem. Ezért levetette fejfedőjét. A barátait feldúlta az eset. Gyenge embernek nevezték, és kárhoztatták, amiért nem állt ki vallási nézetei mellett. Gandhi azonban úgy érezte, hogy így megtanulta becsülni „a kompromisszum szépségét”. Ha Gandhi nevének és későbbi tetteinek említése nélkül mesélném a fenti történeteket, akkor végtelenül passzív emberként láthatnák őt. A passzivitás pedig Nyugaton hátránynak számít. A Merriam-Webster szótár szerint passzívnak’ lenni annyit tesz, mint eltűrni valamely külső ágens hatását’, ugyanakkor ’behódolót’ is jelent. Maga Gandhi végül elvetette a „passzív ellenállás” kifejezést, mert azt a gyengeséggel azonosította. Megalkotta a szatjágraha fogalmát, ami annyit tesz: „ragaszkodás az igazsághoz”, „az igazság megragadása”. A szatjágraha értelmében Gandhi passzivitása már korántsem volt gyengeség. Az új irány azt jelentette, hogy a végső célra összpontosított, és többé már nem fecsérelt energiát arra, hogy szükségtelen csatározásokba keveredjen a célhoz vezető úton. Gandhi úgy vélte, visszafogottsága az egyik legjobb tulajdonsága, és ez gyermekkori bátortalanságából született: „Természetes szokásommá vált, hogy kordában tartsam gondolataimat. S ma tanúsíthatom, hogy alig-alig hagyja el ajkamat vagy toliamat olyan szó, mely mögött gondolat ne volna. Nem emlékszem rá, hogy valaha is meg kellett volna bánnom, amit kimondtam vagy leírtam. [...] A tapasztalat megtanított rá, hogy a hallgatás hozzátartozik az igazság követőjének szellemi fegyelméhez. [...] Oly sok embert látunk, aki türelmetlenül siet beszélni; [...] Ez a sok beszéd aligha van hasznára a világnak. Merő időpocsékolás. Félénkségem valójában a védőpajzsommá és menedékemmé lett. Fedezékében növekedni tudtam, és segítségemre volt az igazság felfedezésében.” A szelíd erő nem korlátozódik az olyan erkölcsi példaképekre, mint Mahátma Gandhi. Gondoljunk például arra, hogy úton-útfélen azt halljuk, mennyire kiválóak az ázsiaiak a matematika és a tudományok terén. Ni professzor „csendes állhatatosságként” jellemzi a szelíd erőt. A tudományos kiválóság mélyén ugyanúgy e tulajdonság rejlik, mint ahogyan Gandhi politikai győzelmeinek hátterében is. A csendes állhatatosság kitartó figyelmet jelent vagyis azt, hogy fogjuk vissza a külső ingerekre adott reakcióinkat. A matematikai és a tudományos teljesítmény nemzetközi trendjeit mérő TIMSS vizsga26 olyan sztenderdizált matematikai és természettudományos teszt, amelyet négyévente szerte a világon elvégeztetnek a gyerekekkel. A kutatók minden alkalommal összehasonlítják a különböző országokban élő tanulók teljesítményét. Az ázsiai országok, köztük Korea, Szingapúr, Japán és Tajvan következetesen vezetik a világlistát. 1995-ben például, amikor a TIMSS tesztet először alkalmazták, Korea, Szingapúr és Japán érte el a középiskolások matematika- pontszámának legmagasabb átlagát, és ugyanezen országok szerepeltek az első négy helyezett között a természettudományos tárgyakban is.27 2007-ben, amikor a kutatók felmérték, hogy országonként hány hallgató érte el a haladó nemzetközi szintet - ami a matematikát tanuló diákok számára egyfajta szupersztár státuszt jelent -, a legkiválóbbak nagy része néhány ázsiai ország valamelyikében élt. A szingapúri és hongkongi negyedikesek mintegy 40 százaléka elérte vagy felülmúlta a haladó szintet, a tajvani, koreai és szingapúri nyolcadikosok közül pedig 40-45 százalék hasonlóan teljesített. Világszerte a negyedikeseknek csupán 5 százaléka, a nyolcadikosoknak pedig csak 2 százaléka ért el ilyen

eredményt.28 Vajon mivel magyarázhatjuk, hogy a teljesítmény terén ilyen óriási szakadék tátong Ázsia és a világ többi része között? Vegyük elsőként a TIMSS vizsga egy érdekes sajátosságát. A tesztet kitöltő diákokat arra is megkérik, hogy sok-sok unalmas személyes kérdésre is válaszoljanak, például olyanokra, hogy mennyire élvezik a tudománnyal való foglalkozást, vagy hogy van-e otthon három vagy több polcnyi könyvük. A kérdőív kitöltése igen időigényes, és mivel ez nem számít bele a végeredménybe, sok diák üresen hagyja a rubrikák többségét. Igen kitartónak kell lenni ahhoz, hogy valaki minden egyes kérdésre választ adjon. Erling Boe pedagógiaprofesszor felméréséből az derült ki, hogy azok a nemzetek, akiknek a gyermekei alaposabban kitöltik a kérdőívet, sokkal több olyan diákot tudnak felmutatni, akik jól teljesítenek a TIMSS teszten. Más szóval, a kiváló diákok nem csupán jobb kognitív képességeket mutatnak a matematikai és tudományos problémák megoldása terén, hanem egyúttal egy hasznos személyiségvonással, a kitartás képességével is rendelkeznek. Más vizsgálatok is a kitartás szokatlanul fejlett képességét találták az ázsiaiak között, még egészen kis gyerekek körében is. Priscilla Blinco kultúrközi összehasonlító pszichológus például megoldhatatlan rejtvényeket adott fel japán és amerikai elsősöknek, és arra kérte őket, hogy egyedül, más gyerekek vagy a tanáruk segítsége nélkül dolgozzanak a feladaton, majd összehasonlította, mennyi idő telt el, mire a gyerekek feladták a próbálkozást. A japán gyerekek átlagosan 13,93 percig, az amerikai gyerekek pedig mindössze 9,47 percig tartottak ki. Az amerikai diákok kevesebb mint 27 százaléka próbálkozott addig, amíg az átlagos japán gyerekek; a japán diákoknak pedig csupán 10 százaléka adta fel olyan könnyen a próbálkozást, mint egy átlagos amerikai gyerek. Blinco a japánokra jellemző állhatatosságnak tulajdonította a fenti eredményeket.29 Az ázsiaiak és az ázsiai-amerikaiak által mutatott csendes kitartás nem korlátozódik a matematika és a természettudományok területére. Évekkel az első cupertinói utam után újra találkoztam Tiffany Liaóval, aki annak idején a Swarthmore Egyetemre készült, és akit ajnároztak a szülei, amiért kislánykorában akár vendégségben is olyan elmélyülten olvasott. Első találkozásunkkor Tiffany még a főiskolára készülő, babaarcú tinilány volt. Akkor azt mondta nekem, hogy izgatott amiatt, hogy elutazik a keleti partra, és ott új emberekkel fog megismerkedni, ám félt attól, hogy olyan helyen kell majd élnie, ahol senki sem iszik buborékos teát, amely egy tajvani találmány. Tiffany ma már beszédes és kifinomult végzős egyetemi hallgató. Külföldön, Spanyolországban tanult. Leveleit kedves európai fordulattal zárja: „Abrazos [ölellek], Tiffany”. Facebook-profilképéről már eltűntek a gyermeki vonások; helyüket barátságos, szelíd és bölcs mosoly vette át. Tiffany a legjobb úton halad afelé, hogy valóra váltsa álmait, és újságíró legyen. Nemrég nevezték ki az egyetemi újság főszerkesztőjévé. Még ma is félénknek tartja magát - még most is lángba borul az arca, ha több ember előtt kell felszólalnia, vagy ha ismeretlen embereket kell telefonon felhívnia -, de már jobban boldogul mindezekkel. Úgy véli, „csendes személyiségvonásai” segítették abban, hogy főszerkesztő lehessen. Tiffany számára a puha erő azt jelenti, hogy figyelmesen hallgat másokat, részletes jegyzeteket készít, és előtanulmányokat folytat interjúalanyairól, mielőtt személyesen találkozik velük. „Ez a rutin segített hozzá, hogy sikeres újságíró lehessek”, írta nekem. Tiffany eljutott odáig, hogy magáévá tette a csend hatalmát.

Amikor Mike Weijel először találkoztam stanfordi egyetemi hallgatóként, aki olyan felszabadult szeretett volna lenni, mint csoporttársai, azt mondta, hogy csendes vezető nem létezik. „Hogyan ismerhetik meg az emberek a meggyőződésedet, ha elhallgatod azt?” - kérdezte akkor. Biztosítottam róla, hogy ez nem így van. Mike azonban olyan csendes meggyőződéssel érvelt amellett, hogy a csendes emberek nem képesek átadni meggyőződésüket, hogy a lelkem mélyén arra gondoltam, talán igaza van. Ám ez még az előtt volt, hogy hallottam volna Ni professzor szavait az ázsiai puha erőről, olvastam volna Gandhi nézeteit a szatjágraháról, és láthattam volna kibontakozni Tiffany ragyogó újságírói pályáját. A cupertinói gyerekek megmutatták nekem, hogy a meggyőződés az meggyőződés, akármilyen hangerővel hangoztatják is azt.

negyedik rész HOGYAN SZERESSÜNK, HOGYAN DOLGOZZUNK?

9.

LEGYÜNK-E EXTROVERTÁLTABBAK ANNÁL, MINT AMILYENEK VALÓJÁBAN VAGYUNK? Az embernek annyi társas énje van, ahány olyan embercsoporttal találkozik, amelynek ad a véleményére. Általában e csoportok mindegyikének különböző oldalunkat mutatjuk. WILLIAM JAMES

Ismerkedjünk meg Brian Little professzorral1, a Harvard Egyetem volt pszichológiatanárával, az egyetemi oktatói Nobel-díjnak is nevezett 3M Oktatói Szövetség cím díjazottjával. Brian Little alacsony, életerős, szemüveges, megnyerő modorú ember. Harsogó baritonján gyakran fakad dalra vagy épp perdül táncra a katedrán, és a régimódi színészekhez hasonlóan hangsúlyozza a mássalhangzókat és elnyújtja a magánhangzókat. Mintha Robin Williamsből és Albert Einsteinből gyúrták volna össze. Ha megnevetteti hallgatóságát, ami gyakran előfordul, ő örül a legjobban. Harvardi kurzusaira mindig óriási volt a túljelentkezés, és órái végén a hallgatói gyakran felállva tapsoltak és éljeneztek. És most hadd mutassak be egy másik embert, akit egészen más fából faragtak. A messzi kanadai erdőségekben fekvő két hektáros birtokán él feleségével egy eldugott házikóban. Gyermekei és unokái néha rányitják az ajtót, ám máskülönben nem érintkezik senkivel. Szabadidejében zenét szerez, könyveket, cikkeket ír és olvas, barátainak pedig hosszú leveleket ír, melyeket „e-pisztoláknak” nevez. Ha mégis társaságba megy, akkor négyszemközt szeret barátaival találkozni. A partikon leginkább csendes beszélgetésekbe merül, vagy azzal menti ki magát, hogy kimegy „egy kis friss levegőt szívni”. Ha sok időt kell otthonától távol töltenie, netán belekényszerül valamilyen konfliktusba, abba valósággal belebetegszik. Talán nem meglepő, hogy a bohókás professzor és az intellektuális remete valójában egy és ugyanaz a személy. Mindannyian tudjuk, hogy élethelyzettől függően más és más módon szoktunk viselkedni. Ám ha ekkora rugalmasságra vagyunk képesek, van egyáltalán értelme lajstromba szedni az introvertáltak és az extrovertáltak közötti különbségeket? Nem túlzottan felszínes az intro- és extroverzióról alkotott előítéleteinkből létrejövő dichotómia: a bölcs, filozofikus introvertált és a félelmet nem ismerő extrovertált vezető? Az introvertáltak tényleg költők és szobatudósok, míg az extrovertáltak kemény férfiak vagy teli torokból üvöltöző sportrajongók? Vajon nem igaz ránk egyszerre egy kicsit mindkettő? A pszichológusok vonás-környezet vitának nevezik a problémát. A kérdés az, hogy vajon tényleg léteznek-e állandó személyiségvonások, vagy ezek inkább annak függvényében jelennek meg, hogy épp milyen helyzetben találjuk magunkat? Ha elbeszélgetünk Little professzorral, készségesen elmondja magáról, hogy nyilvánosság előtt felvett álarca és tanári sikerei mögött egy igazi szélsőséges introvertált rejtőzik, nemcsak viselkedését tekintve, hanem neuropszichológiai értelemben is (elvégezte a 4. fejezetben leírt citromlé-tesztet, és az ingerre azonnal megindult a nyálelválasztása). Mindezek alapján úgy tűnik, Little professzor a rátában határozottan a személyiség meghatározó volta mellett kell hogy állást foglaljon. Úgy véli, hogy a személyiségvonások léteznek; alapjaiban meghatározzák életünket, élettani mechanizmusokon alapulnak, és életünk során viszonylag stabilak maradnak. A nézetnek széles tábora van: ugyanezt mondta

Hippokratész, Milton, Schopenhauer és Jung, illetve ugyanezt vallják napjainkban az fMRI gépek és a bőrellenállás-vizsgálatok prófétái is.2 Az ellentétes oldalt a pszichológusok szituacionistáknak nevezett csoportja képviseli. A szituacionista elképzelés szerint az emberek általánosított osztályozása félrevezető; még szavaink is azok, melyekkel címkézzük egymást: bátortalan, agresszív, lelkiismeretes, barátságos és így tovább. E nézet szerint nincs olyan énünk, ami személyiségünk magvát alkotná; különböző élethelyzetek léteznek csupán. A szituacionista irányzat 1968-ban vált népszerűvé, amikor a pszichológus Walter Mischel kiadta Personality andAssessment (Személyiség és mérés) című könyvét3, melyben megkérdőjelezte a rögzült személyiségvonásokról szóló korábbi elképzeléseket. Mischel amellett érvelt, hogy a Brian Little professzorhoz hasonló emberek viselkedését sokkal inkább helyzeti tényezők, mintsem feltételezett személyiségvonások határozzák meg. A rákövetkező két évtizedben a szituacionizmus irányzata volt az uralkodó. Megjelent az én posztmodem felfogása, melyet olyan szerzők inspiráltak, mint Erving Goffman, Az én bemutatása a mindennapi életben című könyv szerzője. Az elképzelés szerint a társas élet egyfajta színielőadás4, és a társaságban viselt maszkok jelentik valódi önmagunkat. Sok kutató megkérdőjelezte, hogy a személyiségvonások mint olyanok egyáltalán léteznek-e. Akkoriban nehéz idők jártak a személyiségkutatókra. Ám ahogy az öröklés-nevelés vitát is felváltotta az interakcionizmus - annak belátása, hogy mindkét tényező szerepet játszik abban, kik vagyunk, és valóban befolyásolják is egymást -, ugyanígy a vonás-környezet vitát is felülírta egy mélyebb felismerésen alapuló kompromisszum. A személyiségpszichológusok elismerik, hogy lehetünk jó társasági lények délután hatkor és magánykedvelőek este tízkor, ahogy azt is, hogy ezek az ingadozások valóságosak és helyzetfüggőek. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy számos bizonyíték van arra is, hogy a változékonyság ellenére mégiscsak létezik rögzült személyiség. Napjainkban már maga Mischel is elismeri, hogy léteznek személyiségvonások, ám úgy véli, ezek mintázatokba rendeződnek. Némely ember például agresszív a vele egyívásúakkal és alárendeltjeivel, ám készséges a feljebbvalóival; mások pedig épp fordítva viselkednek. A visszautasításra érzékeny emberek szívélyesek és szeretetteljesek, amikor biztonságban érzik magukat, ám ellenségesek és sértődékenyek, amikor úgy érzik, elutasítják őket. Ez a kényelmes kompromisszum azonban újra felveti az 5. fejezetben már körüljárt szabad akarat problémát. Tudjuk, hogy fizikai korlátai vannak annak, kik vagyunk és hogyan cselekszünk. De megkísérelhetjük-e, hogy a rendelkezésünkre álló határokon belül befolyásoljuk a viselkedésünket, vagy pedig egyszerűen csak legyünk mindig hűek önmagunkhoz? Hol van az a pont, ahol viselkedésünk kontrollálása már értelmetlenné válik, vagy csak túlzottan kimerítő? Ha introvertáltként a nagyvállalatok világában szeretnénk boldogulni, vajon arra kellene törekednünk, hogy valódi önmagunkat a nyugodt hétvégékre tartogassuk, hétköznapjainkat pedig azzal töltsük, hogy igyekszünk „odamenni, minél többet beszélni, kapcsolatot teremteni a munkatársainkkal és másokkal, és bevetni minden hadra fogható energiát, amit csak össze tudunk a lelkünkben kaparni”, ahogy Jack Welch tanácsolja a BusinessWeek online vezércikkében5? Extrovertált egyetemi hallgatóként igazi énünket a duhaj hétvégékre kell-e tartalékolnunk, hogy szürke hétköznapjainkat elmélyült tanulással töltsük? Tudjuk-e ily módon finomhangolni személyiségünket?

Az egyetlen jó válasz, amely megfelel erre a kérdésre, Brian Little professzortól származik. 1979. október 12-én Little a Montrealtól negyven kilométerre fekvő, Saint-Jean nevű városkában működő Royal Military College-be utazott, hogy előadást tartson magas rangú katonatiszteknek. Mint ahogy egy igazi introvertálttól várnánk, ő is alaposan felkészült az előadásra, és nem csupán elpróbálta, mit fog majd mondani, hanem arra is gondja volt, hogy a legfrissebb szakirodalmi eredményekből is idézzen beszéde során. Még előadása közben is abban a lelkiállapotban volt, amit ő klasszikus introvertált üzemmódnak nevez; folyamatosan pásztázta a helyiséget, hogy lássa, elégedett-e a közönség, és szükség esetén apró módosításokat eszközölt - egy kis statisztikai hivatkozás itt, egy csipetnyi humor ott. Az előadásnak nagy sikere volt (annyira, hogy azóta minden évben meghívják a professzort). A következő meghívás azonban megrémítette: együtt kellett ebédelnie a vezérkarral. Aznap délután még egy másik előadás is várt Little-re, és jól tudta, hogy a másfél órás kötetlen társalgás minden energiáját elszívja majd. Szüksége volt arra, hogy feltöltődjön a délutáni programjára. Gyors ötlettől vezérelve közölte, hogy olthatatlan szenvedélyt érez a hajótervezés iránt, és arra kérte vendéglátóit, hadd ragadja meg az alkalmat, hogy megcsodálhassa a Richelieu folyón elhaladó hajókat. Ebédidejét tehát azzal töltötte, hogy elégedett arckifejezéssel fel-alá sétált a folyóparton. Little évről évre visszatért előadásokat tartani a katonáknak, és éveken át sétálgatott ebédidőben a Richelieu folyó partján, képzeletbeli hobbijának hódolva. Egy nap aztán a főiskola olyan kampuszra költözött, ahol nem volt folyó. Fedősztorijától megfosztva Little professzor az egyetlen rejtekhelyre menekült, amit hirtelen találni tudott - a férfivécébe. Minden előadás után rohant a mosdóba, és elrejtőzött az egyik fülkében. Egy nap az egyik katona észrevette Little cipőjét az ajtó alatt, és szívélyes társalgásba kezdett vele. Attól fogva Little feltámasztotta a lábát a WC falára, és úgy pihent. (A mellékhelyiségbe menekülés meglepően elterjedt jelenség, amit valószínűleg a legtöbb introvertált ismer. „Előadás után rendszerint a kilences számú vécéfülkében időzöm” - mondta egyszer Little Peter Gzowskinak, Kanada legünnepeltebb talkshow-házigazdájának. „A show után én a nyolcas fülkében vagyok” - vágta rá Gzowski a poént.) Talán furcsának tűnhet, hogyan képes egy ilyen erőteljesen introvertált ember, mint Little professzor, ilyen hatékony szereplésre a nyilvánosság előtt. Little szerint a válasz egyszerű. A titok nyitja a pszichológia egy új területe, melyet nagyrészt ő dolgozott ki, és amit a szabad vonások elméletének nevezett el. Little szerint egymás mellett léteznek kötött és szabad személyiségvonások. Az elmélet logikája szerint bizonyos személyiségvonások velünk születnek, illetve kulturális hatásokra alakulnak ki bennünk - ilyen például az introverzió. Ám a számunkra „kiemelt fontosságú projektek” megvalósítása érdekében túlléphetünk és gyakran túl is lépünk saját jellemünk korlátain. Más szóval, az introvertáltak képesek extrovertáltként viselkedni a munkájuk érdekében, melyet fontosnak tartanak, az emberek kedvéért, akiket szeretnek, vagy bármiért, amit értékesnek tartanak. A szabad személyiségvonások elmélete megmagyarázza, hogy egy introvertált miként képes meglepetésbulit szervezni extrovertált feleségének, vagy a szülői

munkaközösség aktív tagjává válni lánya iskolájában. Megmagyarázza, hogyan lehetséges, hogy az extrovertált tudós képes visszafogottan viselkedni a laboratóriumban; hogy a természeténél fogva barátságos ember miként képes konok hajlíthatatlansággal levezetni egy üzleti tárgyalást, és hogy a zsémbes nagybácsi hogyan tud kedves lenni az unokaöccséhez, ha ketten együtt fagyizni mennek. Ezek a példák jól mutatják, hogy a szabad vonások elmélete számos különböző helyzetben megnyilvánul, ám különösen fontos azon introvertáltak számára, akik az extrovertált ideál uralta világban élnek. Little szerint életminőségünk jelentősen javulhat, ha olyan személyes projektekbe fogunk, amelyek kellően fontosak, kezelhetőek és nem túlzottan stresszesek számunkra, és amelyeket mások is támogatnak. Ha megkérdik, hogy vagyunk, adhatunk felszínes választ is, de a valódi válasz annak függvénye, hogyan haladnak életünk igazán fontos személyes projektjei. Ezért lehetséges, hogy Little professzor, az introvertáltak introvertáltja, ilyen szenvedélyes lendülettel tanít. Akár egy modern kori Szókratész, szíve teljes melegével szereti diákjait. Két legfontosabb személyes projektje, hogy megnyissa elméjüket és figyelemmel kísérje fejlődésüket. Amikor Little fogadóórát tart a Harvardon, a hallgatók úgy állnak sorban az irodája előtti folyosón, mintha ingyenjegyet osztogatnának egy rockkoncertre. Több mint húsz éve már, hogy a diákok évente több száz ajánlólevél megírására kérik Little professzort. „Brian Little a legodaadóbb, legszórakoztatóbb és leggondoskodóbb egyetemi tanár, akivel életemben találkoztam - írta róla egyik diákja. - Millió módon gyakorolt pozitív hatást az életemre, inkább el sem kezdem sorolni.” Tehát Brian Little-nek ugyan nagy erőfeszítésébe került természetes határainak kitolása, de mindezért cserébe megelégedéssel tölti el, hogy láthatja szárba szökkenni személyes projektjét - hogy feltüzelje diákjai elméjét. A szabad vonások elmélete első hallásra mintha ellentmondana kulturális örökségünk egyik ünnepelt alapelvének; Shakespeare sokat idézett tanácsa - „Légy hű magadhoz”7 - mélyen bevésődött filozófiai DNS-ünkbe. Sokunk roppant kellemetlenül érezné magát, ha „hamis” személyiségmaszkot kellene viselnie akár rövid időre is. Hiszen ha nem jellemünknek megfelelően viselkedünk, és közben meggyőzzük magunkat, hogy hamis énünk valóságos, akkor igen hamar kiéghetünk, anélkül hogy ismernénk az okát. Little elmélete épp attól zseniális, hogy könnyedén feloldja ezt az ellentmondást. Igen, csak megjátsszuk, hogy extrovertáltak vagyunk; és igen, ez a hiteltelenség erkölcsileg nem helyénvaló (nem is szólva arról, milyen kimerítő) - ám ha ezt a szeretet vagy a szakmai elhivatottság jegyében tesszük, akkor éppen Shakespeare intelmei szerint cselekszünk. Ha valaki elsajátítja a szabad személyiségvonások alkalmazásának képességét, nem gondolják majd róla, hogy nem jellemének megfelelően cselekszik. Little professzor diákjai rendszerint hitetlenkednek, amikor arról beszél, mennyire introvertált. Little azonban nincs egyedül ezzel; sokan, különösen vezetői pozícióban lévők képesek elérni a megjátszott extrovertáltság egy bizonyos szintjét. Vegyük például egyik barátomat, Alexet, aki egy pénzügyi szolgáltató cég remek társas készségekkel megáldott vezetője, és aki beleegyezett, hogy őszinte interjút ad nekem, feltéve, hogy kiléte hétpecsétes titok marad. Elmesélte, hogy hetedikes korában tanult bele a tettetett extrovertáltságba, amikor ráébredt, hogy társai kihasználják. - A legrendesebb fickó voltam, akit csak el tudsz képzelni - emlékszik vissza Alex. - Ám a világ nem ilyen volt. Rájöttem, hogy ha az ember csak kedves, felmorzsolódik. Elhatároztam,

nem akarok olyan életet élni, ahol ezt megtehetik velem. Na akkor, kérdeztem magamtól, mi a terv? Csak egyetlen út kínálkozott. Az, hogy mindenkit zsebre kell vágnom. Ha kedves fickó akarok lenni, nekem kell irányítanom az iskolát. De hogyan jussunk el A-ból B-be? - Tanulmányoztam a társas dinamikát, garantálom, hogy jobban, mint bárki más, akit ismersz - mondta Alex. Megfigyelte, hogyan beszélnek, hogyan járnak-kelnek az emberek, különös tekintettel a férfiak dominanciára utaló testtartásaira. Olyan szerepszemélyiséget alakított ki, ami lehetővé tette, hogy az az alapvetően szégyenlős, édes kölyök lehessen, aki valójában volt, anélkül hogy hagyta volna magát kihasználni. - Ha bármi olyan dolgot láttam, ami nekem nehezemre esett, azt mondtam magamnak: Jó, ezt meg kell tanulnom.” Így mostanra nehéz készületlenül kapni és legázolni. Alex sokat profitált természetes erősségeiből is. - Rájöttem, hogy a fiúk alapvetően egyetlen dolgot tesznek: a lányokat hajszolják. Megszerzik őket, elvesztik őket, beszélnek róluk. Azt gondoltam, ez nagyon körülményes. Én tényleg szeretem a lányokat. Szeretem az intimitást, ezért ahelyett, hogy csak ülök és lányokról beszélek, inkább megismerkedtem velük. Szóval voltak lányismerőseim, jó sportoló is voltam, tehát a többi fiú egy idő után a tenyeremből evett. Jó, hát néha be kell mosni valakinek. Ezt is megtettem. Alex mára barátkozó, szerethető, kedélyes modort fejlesztett ki magának. Még sohasem láttam rosszkedvűnek. Tudatosan kifejlesztett harciasságát azonban bárki megtapasztalhatja, ha le akarja nyomni egy tárgyaláson. Introvertált oldalával olyankor találkozhat, ha együtt szeretne vacsorázni vele. - Évekig is ellennék úgy, hogy a feleségemen és a gyerekeimen kívül nincsenek barátaim mondja. - Nézz csak meg minket. Te az egyik legjobb barátom vagy, de hányszor találkozunk ténylegesen? Amikor te felhívsz engem! Nem szeretek társaságba járni. Az az álmom, hogy egyedül éljünk egy több ezer hektáros birtokon, csak a családom és én. Ebben az álomban nem szerepel barátok hada. Szóval bármit is mutat a nyilvánosságnak szánt maszkom, introvertált vagyok. Azt gondolom, alapvetően ugyanaz a személy vagyok, aki mindig is voltam, ugyanolyan visszahúzódó. De jól kompenzálom, De vajon hányán vagyunk képesek arra, hogy jellemünket ilyen szinten mellőzve éljük életünket? (Egy pillanatra most tegyük félre azt a kérdést, hogy akarunk-e egyáltalán így élni.) Little professzor nagy előadóművész, akárcsak a vállalatok csúcsvezetőinek többsége. És mi a helyzet velünk, többiekkel? Néhány évvel ezelőtt egy Richard Lippa nevű kutatópszichológus megpróbált választ találni erre a kérdésre.8 Meghívott a laboratóriumába egy csoport introvertált embert, és arra kérte őket, hogy viselkedjenek extrovertáltként, miközben azt játsszák, hogy matematikaórát tartanak egy osztályban. Ezután ő és munkacsoportja videokamerák segítségével lemérték, milyen hosszúak a lépéseik, mennyi szemkontaktust létesítettek „diákjaikkal”, az idő hány százalékát töltötték ki beszéddel, milyen ritmusban és mekkora hangerővel beszéltek, és mennyi ideig tartottak maguk az előadások. Azt is értékelték, hogy a felvett hangjuk és testbeszédük alapján összességében mennyire tűntek extrovertáltnak a vizsgálati személyek. Lippa ezután valódi extrovertáltakkal is elvégezte a vizsgálatot, és összehasonlította az eredményeket. Úgy látta, hogy habár a ténylegesen extrovertáltak valóban extrovertáltabbaknak tűntek, néhányan a megjátszók közül is meglepően meggyőző alakítást nyújtottak. Úgy tűnik, legtöbbünk tudja, hogyan kell viszonylag jól eljátszani, hogy

extrovertáltak vagyunk. Akár tudjuk, hogy lépéseink hossza, a beszéddel és mosollyal töltött időnk mennyisége alapján minősítenek minket introvertáltnak vagy extrovertáltnak, akár nem, tudattalanul azonban mégis odafigyelünk erre. Mindemellett az önreprezentációnak is vannak határai. Ez részben amiatt van, hogy valódi énünk apró jelei tudattalanul is megmutatkoznak testbeszédünk által, tehát gyakorlatilag átszivárognak személyiségmaszkunkon. Introvertáltként félrenézhetünk egy olyan pillanatban, amikor a valódi extrovertáltak szemkontaktust teremtenének; vagy ügyesen a közönségre háríthatjuk a beszéd terhét olyankor, amikor az extrovertált előadó még magánál tartaná a szót. Vajon hogyan lehetséges, hogy Lippa álextrovertáltjainak teljesítménye megközelítette a valódi extrovertáltakét? Kiderült, hogy az extroverziót jól mímelő introvertáltak egy olyan személyiségvonással is rendelkeznek, amelyet a pszichológusok önmonitorozásnak neveznek. Az önmonitorozók jó megfigyelők, és képesek arra, hogy az élethelyzetek által megkívánt szociális követelményeknek megfelelően módosítsák viselkedésüket bizonyos, útmutatóul szolgáló ingerek alapján. Mark Snyder pszichológus, a Public Appearances, Priváté Realities (Nyilvános megjelenések, magánvalóságok) című könyv szerzője, illetve az önmonitorozási skála megalkotója9 szerint: „Rómában tégy úgy, mint a rómaiak.” Az egyik leghatékonyabb önmonitorozó, akivel valaha találkoztam, Edgár, a New York-i társasági élet közismert és közkedvelt figurája. Csaknem minden áldott nap részt vesz valamilyen adománygyűjtő partin vagy egyéb társasági eseményen feleségével együtt. Afféle nagyra nőtt gyerek, akinek csínytevéseiről városszerte szívesen beszélnek. Ám Edgarunk bevallottan introvertált. „Sokkal szívesebben ülök és olvasok, vagy csupán elmélkedem valamin, mintsem hogy emberekkel beszélgessek”, mondja. Mégis folyamatosan ezt teszi. Edgar roppant társaságkedvelő családban nevelkedett, így kénytelen volt kifejleszteni az önmonitorozás képességét, de más oka is van erre: „Imádom a politikát - meséli. - Imádom mozgásba lendíteni a dolgokat, és a magam módján akarom megváltoztatni a világot. Ezért olyasmiket is csinálok, amelyek kissé mesterkéltek számomra. Nem igazán szeretek másoknál vendégeskedni, mert akkor szórakoztatónak kell lennem. Inkább én rendezek partit, mert így automatikusan a társaság középpontjába kerülök, anélkül hogy valójában társasági ember lennék.” Amikor mégis mások partijain találja magát, Edgar mindent megtesz, hogy jól játssza a szerepét. „Az egyetemen és azóta is az a szokásom, hogy ha társasággal vacsorázom vagy koktélpartira megyek, van nálam egy kis indexkártya, amelyen szerepel három-öt jól odaillő, szórakoztató anekdota. Egész nap magammal hordom a kártyát, és ha eszembe jut valami, gyorsan lefirkantom. A vacsoránál aztán már csak a megfelelő alkalomra várok, hogy előrukkoljak vele. Néha megesik, hogy elfelejtem a sztorikat; ilyenkor kimegyek a mosdóba megnézni, miről is szóltak.” Idővel azonban Edgar felhagyott azzal, hogy kártyácskákat vigyen az ilyen eseményekre. Még ma is introvertáltnak tartja magát, ám annyira belejött az extrovertált szerepébe, hogy az anekdotamesélés teljesen természetessé vált számára. Általában is igaz az, hogy a magas szinten önmonitorozó emberek nem csupán jók abban, hogy az adott társas szituációban előhívják a kívánt hatást és érzelmet, hanem ennek során kevesebb stresszt is élnek meg.10 A világ Edgarjaival ellentétben a kevésbé jól önmonitorozók a saját belső iránytűjük szerint viselkednek. Ők a társas viselkedésminták és maszkok sokkal szűkebb repertoárjával

rendelkeznek. Kevésbé érzékenyek az olyasmire, hogy például hány anekdotát illene elmesélni egy vacsora alkalmával, sőt még ha észlelik is ezeket az elvárásokat, akkor sem érdekli őket a szerepjátszás. Ez olyan, mintha a kevéssé és a fokozottabban önmonitorozók különböző közönségnek játszanának - az egyik típus magának, a másik a külvilágnak, ahogy Snyder mondja. Ha tudni szeretnénk, mennyire vagyunk önmonitorozóak, vessünk egy pillantást Snyder önmonitorozási skálájának néhány kérdésére: • • • • • • • •

Ha bizonytalan abban, hogyan viselkedjen társas helyzetben, gyakran kezeli irányadóként azt, ahogyan mások viselkednek? Gyakran kéri barátai tanácsát filmek, könyvek vagy zeneművek választásakor? Gyakran viselkedik különböző helyzetekben és különböző emberekkel más emberként? Könnyűnek találja, hogy másokat utánozzon? Képes valakinek a szemébe nézni és őszinte arccal hazudni neki valamely jó cél érdekében? Gyakran megtéveszti az embereket azzal, hogy barátságos velük, holott nem kedveli őket? Gyakran játssza meg magát, hogy hatást gyakoroljon másokra vagy szórakoztassa őket? Gyakran tűnik úgy másoknak, hogy mélyebb érzelmeket él meg, mint a valóságban?

Minél többször válaszoltunk igennel a fenti kérdésekre, annál fokozottabban önmonitorozók vagyunk. Most pedig a következő kérdéseket tegyük fel magunknak: • • • • •

Viselkedése általában a legbensőbb érzéseit, attitűdjeit és vélekedéseit tükrözi? Úgy találja, hogy csak olyan eszmék mellett képes érvelni, amelyekben maga is hisz? Visszautasítaná, hogy megváltoztassa véleményét vagy azt, ahogyan a dolgát teszi, csak azért, hogy valakinek kedvére tegyen vagy elnyerje valaki jóindulatát? Nem kedveli az olyan játékokat, mint az Activity vagy a rögtönzéses színjátszás? Nehezen változtatja meg viselkedését annak érdekében, hogy megfeleljen különböző embereknek és helyzeteknek?

Minél többször válaszoltunk igennel a második kérdéssorra, annál kevésbé vagyunk önmonitorozók. Amikor Little professzor előadta személyiségpszichológiakurzusa hallgatóinak az önmonitorozás koncepcióját, néhány diák vitába kezdett arról, vajon etikus-e a jelenség. Little elmondta, hogy néhány „vegyes pár”- kevéssé, illetve fokozottan önmonitorozó szerelmesek még szakított is emiatt. A kevéssé önmonitorozók a fokozottan önmonitorozók szemében merevnek és sutának tűnhetnek, ők viszont konformistának és szándékosan megtévesztőnek Mark Snyder szavaival „inkább pragmatikusnak, mintsem az elvek emberének” - tarthatják a fokozottan önmonitorozókat. A fokozottan önmonitorozók valóban ügyesebben hazudnak, mint a másik tábor tagjai; ez alátámaszthatja a kevéssé önmonitorozók által felvetett erkölcsi aggályokat. Ám az etikus és együttérző Little, aki történetesen az önmonitorozás bajnoka, másként látja a dolgot. Szerinte a fokozott önmonitorozás a szerénység megnyilvánulása; arról szól, hogy

alkalmazkodunk a helyzet által megkövetelt normákhoz, és „nem őrlődünk fel saját igényeink és érdekeink között”. Nem minden önmonitorozás alapul színészkedésen vagy a hallgatóság megdolgozásán. Az introvertáltabb verzió nem elsősorban a rivaldafény keresésére, hanem a társaságbeli baklövések elkerülésére irányul. Amikor Little professzor remek előadást tart, az részben azért van, mert minden pillanatban monitorozza önmagát; folyamatosan figyeli hallgatóságán a tetszés vagy az unalom jeleit, és ezek fényében alakítja mondandóját. Szóval lehetséges megjátszani magunkat, ha remekül színész- kedünk, figyelünk a társas közeg árnyalatnyi jelzéseire, és ha hajlandóak vagyunk alávetni magunkat az önmonitorozás által megkívánt társas normáknak. De megtegyük-e? A válasz az, hogy a szabad vonások elmélete lehet hatékony, ha okosan használjuk, ám katasztrofálissá válik, ha túlzásba visszük. Nemrég előadást tartottam a Harvard jogi karán abból az alkalomból, hogy ötvenöt évvel ezelőtt nők számára is lehetővé vált, hogy itt folytassák felsőfokú tanulmányaikat. Az öregdiákok (esetünkben: az öregdiáknők) az ország minden sarkából idesereglettek, hogy megünnepeljék az évfordulót. A konferencia a következő címet viselte: „Egy másik hang: A hatékony önreprezentáció módszerei”. Négy előadót hívtak meg: egy védőügyvédet, egy bírót, egy nyilvánosbeszéd-oktatót és engem. Gondosan felkészültem a mondókámra; tudtam, milyen szerepet akarok játszani. A nyilvánosbeszéd-oktató kezdte a sort. Arról beszélt, hogyan lehet olyan előadást tartani, amitől mindenki elájul. A bíró, aki történetesen koreai-amerikai volt, azt fejtegette, mennyire frusztráló, hogy az emberek szerint az ázsiaiak csendesek és elmélyültek, holott ő maga például kedveli az emberek társaságát és kellően önérvényesítő is. A filigrán, szőke, ám igencsak tűzről pattant védőügyvédnő elmesélte, hogy egyszer épp keresztkérdéseket tett fel az ellenfél tanújának, amikor a bíró megintette: „Nyugi, tigris!” Amikor rám került a sor, azokhoz a nőkhöz kívántam szólni, akik nem tekintették magukat sem tigrisnek, sem mítosz- rombolónak, sem pedig kábító hatású előadónak. Azt fejtegettem, hogy a tárgyalási készség nem örökölt tulajdonság, mint például a szőke haj vagy a hibátlan fogsor; és nem is pusztán azoknak a kiváltsága, akik asztalcsapkodással próbálnak győzni egy vitában. Mindenkiből válhat kiváló tárgyalópartner, mondtam hallgatóimnak, és gyakran előnyösebb, ha csendesek és kedvesek vagyunk, ha inkább hallgatunk, semmint beszélünk, és harmóniára, nem pedig konfliktusra törekszünk. Ezzel a stílussal is képviselhetjük határozottan az álláspontunkat, mégpedig anélkül, hogy tárgyalópartnerünket kihoznánk a sodrából. A hallgatás révén pedig kiszimatolhatjuk, mi mozgatja valójában az ellenfelet, és olyan kreatív megoldást javasolhatunk, ami mindkét fél számára kielégítő. Néhány pszichológiai trükköt is megemlítettem, melyek révén fenyegető helyzetekben is nyugodtak maradhatunk és biztonságban érezhetjük magunkat. Ilyen például az, ha megfigyeljük, milyen az arcunk és a testtartásunk, amikor igazán kényelmesen érezzük magunkat, és szükség esetén mímeljük ezt a pozíciót. Kutatások igazolják, hogy a testbeszéd egészen egyszerű elemei - például a mosolygás - erősebbé és boldogabbá tesznek minket, míg például ha grimaszolunk, rosszabbul érezzük magunkat. A konferencia végeztével, amikor a közönség az előadók köré sereglett, engem természetesen az introvertáltak és az álextrovertáltak találtak meg. Sokukkal beszéltem; ketten közülük különösképpen megragadtak az emlékezetemben. Egyikük Alison, egy karcsú, pedáns öltözékű védőügyvéd volt, akinek sápadt, beesett arcából boldogtalanság áradt. Több mint egy évtizedig dolgozott ugyanannál a vállalati joggal

foglalkozó cégnél, ám mostanában főtanácsadói állást keres különféle cégeknél. Ez logikus lépés lenne, ám Alison láthatóan nem szívvel-lélekkel keres, ezért szinte borítékolható, hogy egyetlen állásajánlatot sem kap. Pályázati anyaga révén mindig eljut az állásinterjúk utolsó köréig, hogy aztán az utolsó pillanatban mindig elutasítsák. Tudja ő pontosan, hogy miért. Az interjúit szervező fejvadász minden alkalommal ugyanazt mondta: a személyisége nem megfelelő ehhez a munkához. Az önmagát introvertáltnak tartó Alison olyan fájdalmasan nézett, mintha épp most hallaná halálos ítéletét. Jillian, a másik öregdiák, vezető pozíciót töltött be egy környezetvédelmi tanácsadó szervezetnél. Imádta a munkáját. Kedves, vidám, két lábbal a földön álló nő benyomását keltette. Ideje nagy részét szerencsés módon kutatással és az irányelvekkel kapcsolatos tanulmányok írásával tölthette csupa olyan témában, melyet szívügyének tekintett. Néha azonban üléseken kellett elnökölnie és előadásokat is kellett tartani2- Bár szereplései után mindig mély elégedettséget érzett, mégsem élvezte a rivaldafényt, és abban kért tanácsot tőlem, hogyan őrizheti meg higgadtságát olyankor, amikor meg van rémülve. Vajon mi a különbség Alison és Jillian között? Mindketten álextrovertáltak, és mondhatnánk, hogy Alison próbálkozott és elbukott ott, ahol Jillian sikeres volt. Alison valódi problémája, hogy olyan projekt érdekében viselkedik jellemével ellentétesen, amely nem a szívügye. Nem szereti a jog világát. Azért ment Wall Street-i jogtanácsosnak, mert a sikeres és befolyásos jogászok mind ezt tették, így álextroverzióját nem támasztották alá mélyebben vallott értékek. Nem tudta azt mondani magának: Elvégzem ezt a munkát, ami nem a szívügyem, és amint elkészülök, visszatérek igazi önmagamhoz. Belső monológja azt suttogta: A sikerhez vezető út, hogy olyan emberként éljek, aki nem én vagyok. Ez nem önmonitorozás, hanem öntagadás. Míg Jillian az arra méltó feladatok kedvéért, csupán átmenetileg és tudatosan cselekszik a megszokottól eltérően, Alison úgy véli, az egész személyiségével van valami alapvető probléma. Ügy tűnik, a személyiségünknek fontos projektekkel nem is mindig könnyű azonosulni. Ez különösen nehéz lehet az introvertáltak számára, akik amúgy is olyan sok időt áldoztak már életükből arra, hogy extrovertált elvárásokhoz alkalmazkodjanak, hogy mire eljön az idő, hogy foglalkozást vagy hivatást válasszanak, már teljesen normálisnak tűnik számukra, hogy feladják saját legbelsőbb igényeiket. Lehet, hogy kényelmetlenül érzik magukat a jogi egyetemen, az ápolónőképzőben vagy a marketingrészlegen, de ez nem több vagy rosszabb annál, mint amit annak idején az általános iskolában vagy a nyári táborban éreztek. Magam is voltam ilyen helyzetben. Szerettem vállalati jogász lenni, és kis időre sikerült is meggyőznöm magamat arról, hogy a Jóisten is ügyvédnek teremtett. Minden erőmmel hinni akartam ebben, hisz már hosszú éveket fektettem egyetemi tanulmányaimba és a munkahelyi gyakornokoskodásba; és persze csábító volt a Wall Street-i jogászélet is. Okos, kedves és (nagyrészt) megfontolt kollégákkal dolgozhattam együtt. Sok pénzt kerestem, irodám volt egy felhőkarcoló negyvenkettedik emeletén, amely a Szabadságszoborra nézett. Élveztem a gondolatot, hogy sikeres lehetek egy ilyen hatalmi közegben. És persze elég jó voltam a „de” és a „mi van, ha?” típusú felvetésekben, és ugyebár ezek a jogászgondolkodás központi kulcsszavai. Csaknem egy évtizedbe telt, amíg rájöttem, hogy a jog sohasem volt személyes projektem, de még csak köszönő viszonyban sem állt vele. Ma már kétségek nélkül kijelenthetem, hogy tudom, minek akarom szentelni az életemet: a férjemnek és a fiaimnak, valamint az írásnak és

annak, hogy minél több emberhez eljuttassam e könyv üzenetét. Amikor erre rájöttem, változtatnom kellett. Ma már úgy tekintek vissza akkori önmagámra, mintha külföldön éltem volna. Magával ragadó, izgalmas kaland volt, és sok olyan embert ismertem meg, akikkel máskülönben sosem találkoztam volna. De soha nem voltam ott otthon. Annyi időt töltöttem azzal, hogy a karrieremet igazgassam, és tanácsokat adjak másoknak, hogyan tegyék ugyanezt, hogy rájöttem, három kulcsfontosságú lépés szükséges ahhoz, hogy felfedezzük életünk fontos projektjeit. Először is, gondoljunk vissza arra, mit szerettünk leginkább csinálni gyermekkorunkban. Mit válaszoltunk a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre? Lehet, hogy a konkrét válasznak nem volt valóságalapja, ám a mögötte rejlő ösztönös sugallatnak igen. Ha tűzoltók akartunk lenni, mit jelentett nekünk a tűzoltóság? A jó embert, aki megmenti a bajba jutottakat? A lángokkal küzdő hőst? Vagy csupán az élvezetet, hogy egy hatalmas autót vezethetünk? Ha táncosok akartunk lenni, az azért volt, mert jelmezt akartunk viselni, vastapsra áhítoztunk, vagy csak a rivaldafényben mozgás színtiszta örömére? Lehet, hogy akkoriban többet tudtunk arról, kik vagyunk valójában, mint amennyit most tudunk erről. Másodszor, figyeljük meg, milyen típusú munkák vonzanak minket. A jogi cégemnél sohasem jelentkeztem jogi jellegű pluszmunkára, ám sok időt töltöttem nonprofit női vezetőképző szervezetek számára végzett pro bono munkával. Benne voltam több jogi cég bizottságában is, melyek célja az volt, hogy mentori, oktatási és személyiségfejlesztő tevékenységgel segítsék a vállalat fiatal jogászait. Könyvemből talán már kiderült, hogy nem vagyok az a típus, aki szívesen dolgozik bizottságokban - de csináltam, mert céljaik engem is lelkesítettek. Végezetül, gondoljuk át, mire irigykedünk. A féltékenység ronda érzelem, ám az igazságot tükrözi. Rendszerint azokat irigyeljük, akiknek már megvan az, amire mi csak vágyakozunk. A saját irigységemmel akkor szembesültem először, amikor régi évfolyamtársaim összeültek, és összehasonlították az egyetem volt hallgatóinak előmeneteléről szóló feljegyzéseket. Csodálattal, és igen, féltékenységgel beszéltek egy csoporttársunkról, aki rendszeresen szerepelt a Legfelsőbb Bíróság perein. Először kritikus voltam, de aztán azt gondoltam: „Ez igen, ez mégis szép teljesítmény!”, és gratuláltam magamnak nagyvonalúságomért. Aztán rájöttem, hogy könnyen voltam nagyvonalú, hiszen sohasem áhítoztam arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság előtt tárgyaljak egy ügyet, és nem vonzottak az ügyvédi pálya egyéb rangfokozatai sem. Amikor megkérdeztem magamtól, kiket irigylek valójában, azonnal tudtam a választ. Azokat a csoporttársaimat irigyeltem, akik íróvá vagy pszichológussá nőtték ki magukat. Ma már én is ezen dolgozom - a magam módján. Még ha hajlandóak vagyunk is mesterségesen kitágítani személyiségünk határait valamely szívünknek kedves ügy érdekében, akkor is nehéz túl gyakran vagy túl hosszú ideig jellemünktől eltérő módon viselkedni. Emlékszünk még Little professzor mosdóbeli látogatásaira? Ezek a kis szünetek paradox módon azt sugallják, hogy a jellemünkhöz nem passzoló cselekvések során is hűnek kell maradnunk önmagunkhoz, amennyire csak lehetséges. Ezt pedig azzal kell kezdeni, hogy mindennapi életünkben annyi „töltekező zugot” alakítsunk ki, amennyit csak lehetséges. A „töltekező zug” kifejezés Little professzor találmánya11; olyan helyek ezek, ahol visszavonulhatunk igazi valónkba feltöltődni. Ez lehet konkrét fizikai hely, mint például a

Richelieu folyó partja, vagy egy időintervallum, mint például egy csendes szünet két üzleti telefonhívás között. Jelentheti azt, hogy lemondjuk társasági eseményeinket a nagy tárgyalás előtti hétvégén; jógázunk vagy meditálunk; esetleg e-mailt írunk egy személyes találkozó helyett. (Még a viktoriánus kor hölgyeitől, akiknek gyakorlatilag az volt a dolguk, hogy folyamatosan elérhetőek legyenek családjuk és barátaik számára, elvárták, hogy délutánonként visszavonuljanak pihenni.) Akkor is a töltekező zugban időzünk, amikor a tárgyalások között magunkra zárjuk irodánk ajtaját (már ha vagyunk olyan szerencsések, hogy rendelkezünk ilyennel). Még akár egy értekezleten is létrehozhatunk magunknak egy ilyen helyet, ha gondosan megválasztjuk, hová ülünk, illetve mikor és milyen mértékben veszünk részt a társalgásban. Róbert Rubin, Clinton elnök pénzügyminisztere In an Uncertain World (Egy bizonytalan világban) című memoárjában így ír: .Mindig is szerettem távol lenni a középponttól, mind az Ovális Irodában, mind a személyzeti főnök irodájában, ahol rendszerint az asztal legtávolabbi végén foglaltam helyet. Ez a kis fizikai távolság kényelmesebb volt számomra, és lehetővé tette, hogy áttekintsem a szobát. Ha csak egy kicsit is, de mégiscsak más perspektívából szólhattam hozzá a dolgokhoz. Sohasem aggódtam amiatt, hogy nem veszik figyelembe a jelenlétemet. Mindegy, milyen messze ül vagy áll az ember; mindig mondhatja, hogy 'Elnök Úr, ezt vagy azt gondolom.’” Mindenki jobban járna, ha egy új állás elfogadásakor ugyanakkora gondossággal mérlegelnénk a töltekező zugok meglétét vagy hiányát, mint a családbarát munkapolitikát vagy az egészségbiztosítási lehetőségeket. Az introvertáltaknak meg kellene kérdezniük maguktól: lehetővé teszi-e számomra ez az állás, hogy olyan magányos tevékenységekkel töltsem az időmet, mint az olvasás, a stratégiai tervezés, az írás és a kutatás? Lesz-e elkülönített, saját munkaterem, vagy ki leszek téve az egyterű, közös iroda folyamatos elvárásainak? Ha pedig az állás nem nyújt elegendő menedékhelyet, lesz-e elég időm esténként és hétvégenként, hogy regenerálódni tudjak? Az extrovertáltaknak is szükségük van arra, hogy a maguk módján feltöltődjenek, ezért nem árt, ha ők is felteszik a kérdés: vajon az adott munka velejárója a beszélgetés, utazás, új emberek megismerése? Élénkítő vagy lelkesítő-e a közös iroda légköre? Ha az állás nem tökéletes, akkor rugalmas-e annyira a munkaidő, hogy munka után kiereszthessem a gőzt? Tanulmányozzuk át gondosan a munkaköri leírást. Egy nagyon extrovertált női interjúalanyom mesélte, hogy roppant izgalomba jött egy olyan állás kapcsán, ahol egy szülőknek szóló honlapon kellett volna „közösségszervezőként” működnie - egészen addig, amíg rá nem jött, hogy mindennap kilenctől ötig egyedül kellene ülnie a számítógép előtt. Az emberek néha olyan foglalkozásokban is megtalálják a maguk feltöltődési lehetőségeit, ahol ezt a legkevésbé várnák. Egy volt kollégám olyan védőügyvéd, aki ideje legnagyobb részét kellemes magányban tölti - főként ügyvédi esetvázlatokat kutat és ír. Mivel ügyeinek jelentős része peren kívüli megegyezéssel megoldódik, olyan ritkán kell tárgyalóteremben megjelennie, hogy szinte nem is bánja, hogy alkalomadtán álextrovertált képességeit is megcsillogtathatja. Egy másik interjúalanyom, egy introvertált irodai asszisztens úgy hasznosította munkahelyi tapasztalatait, hogy elindított egy internetes üzletet, amit otthonról működtet: egy hírügynökségként és tanácsadóként működő weboldalt „virtuális asszisztenseknek”. A következő fejezetben pedig megismerünk majd egy sztárügynököt, aki évről évre megdöntötte cégének eladási rekordjait - s tette ezt úgy, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy

hű maradhasson introvertált énjéhez. Ez a három ember kimondottan extrovertált területen dolgozik, munkájukat mégis saját képükre formálták, és így munkaidejük nagy részében a természetükkel összhangban tudtak maradni. Úgy is mondhatjuk, hogy egyetlen folyamatos feltöltődéssé változtatták munkanapjaikat. Az ilyesmit nem mindig könnyű megtalálni. Lehet, hogy szombat esténként szívesebben olvasgatnánk csendben a kandalló mellett, de mi van, ha feleségünk velünk együtt szeretné ezeket az estéket népes baráti körében tölteni? Mit tegyünk, ha az üzleti hívásaink közti szünetekben a magánirodánk oázisában szeretnénk pihengetni, ám cégünk épp most akar áttérni az egyterű iroda használatára? Ha érvényesíteni szeretnénk a szabad személyiségvonások elvét, szükségünk lesz barátaink, családunk és munkatársaink segítségére. Ez pedig nem más, mint amit Little professzor lelkesen „a szabad személyiségvonások egyezményeként” hirdet.12 Ez a szabad vonások elméletének utolsó eleme. Az egyezmény kimondja, hogy esetenként hajlandóak vagyunk ugyan természetünk követelményeitől eltérő módon viselkedni, cserébe viszont az idő fennmaradó részében valódi önmagunk lehetünk. Tehát például a szombat esténként társasági életre vágyó feleség és a kandalló mellett olvasgatni akaró férj megállapodhat, hogy egyik szombaton kimozdulnak együtt, a másikon pedig otthon maradnak. Egyezménynek számít az is, ha megállapodunk extrovertált természetű legjobb barátnőnkkel, hogy részt veszünk az eljegyzésén és a leánybúcsúján, cserébe viszont megérti és elfogadja, hogy kimaradunk az esküvőjét közvetlenül megelőző három nap csoportos előkészületeiből. Az egyezményt gyakran igen könnyen megköthetjük kedvesünkkel és minden olyan barátunkkal, akiknek szeretnénk ugyan a kedvére tenni, ám akik igazán szeretik valódi, legbensőbb énünket is. A munkahelyi életben már kissé trükkösebb megoldani ezt, mivel a legtöbb szakma és foglalkozás nem ilyen elven működik. Ezért közvetett úton kell eljárnunk. Shoya Zichy karrier-tanácsadó elmesélte nekem egyik introvertált ügyfele történetét. Az illető hölgy pénzügyi elemzőként dolgozott olyan körülmények közt, ahol vagy előadásokat tartott ügyfeleinek, vagy munkatársaival konzultált, akik egymásnak adták a kilincset az irodájában. Már kezdett annyira kiégni, hogy ott akarta hagyni az állását. Zichy ekkor azt javasolta neki, hogy kérjen a főnökétől némi pihenőidőt. Beszélgetésük időpontjában a hölgy egy Wall Street-i bankban dolgozott, és ez sem kimondottan olyan kultúrával rendelkező munkahely, amely fogékony lenne a fokozottan introvertált alkalmazottak igényeire. Ezért első lépésként alaposan átgondolta, milyen csomagolásban adja majd elő kérését. Elmondta főnökének, hogy munkája - a stratégiai elemzés - jellegénél fogva csendet és elmélyült koncentrációt kíván. Miután rávilágított munkája gyakorlati természetére, már könnyebb volt elővezetni, hogy pszichológiai szempontból arra van szüksége, hogy heti két napot otthonról dolgozzon. A főnöke igent mondott a kérésre. Ám a legfontosabb ember, akivel a szabad vonások egyezményét meg kell kötnünk - miután legyőztük az illető ellenállását -, mi magunk vagyunk. Tegyük fel, hogy egyedülállóak vagyunk, ám nem szeretünk társaságba járni, intimitásra vágyunk, és olyan hosszú távú párkapcsolatot szeretnénk, melyben békés estéket tölthetünk együtt szerelmünkkel és szűk baráti körünkkel. Célunk elérése érdekében először meg kell állapodnunk önmagunkkal, rá kell vennünk magunkat, hogy társaságba járjunk, mivel csak így remélhetjük, hogy párra találunk, és hosszabb távon kevésbé intenzív társas életet

élhessünk. Amíg azonban el nem érjük ezt a célt, annyi társas eseményre kell eljárnunk, amennyit csak képesek vagyunk elviselni. Előre el kell dönteni, mekkora ez a mennyiség: hetente egyszer, havonta egyszer, vagy akár negyedévenként egyszer. Ha pedig teljesítjük a kvótát, azzal jogot szerzünk arra, hogy bűntudat nélkül otthon maradjunk. Az is lehet, hogy mindig arról álmodoztunk, hogy teremtünk magunknak egy kis céget, melyben otthonról dolgozhatunk, hogy több időt tölthessünk házastársunkkal és gyermekeinkkel. Tudjuk, hogy célunk megvalósításához bizonyos mennyiségű kapcsolatépítő tevékenységet kell végezni, ezért kötünk magunkkal egy egyezséget: hetente egy alkalommal részt veszünk olyan eseményeken, ahol smúzolni tudunk, elősegítve ezzel tervünk megvalósulását. Továbbá minden ilyen alkalommal legalább egy személyes beszélgetést lebonyolítunk (mert ez könnyebben megy, mint az egész társaságot „megdolgozni”), és beszélgetőtársunkkal másnaptól tartjuk is a kapcsolatot. Ezután hazamehetünk, és nem kell rosszul éreznünk magunkat amiatt, hogy a hét többi kínálkozó kapcsolatépítő lehetőségét már inkább kihagyjuk. Little professzor talán mindenkinél jobban tudja, mi történik, ha nem kötjük meg magunkkal a szabad vonások egyezményét. Leszámítva a Richelieu folyó partján tett sétákat és mosdóbeli bújócskáit, Little olyan menetrendet alakított ki, amely remekül kombinálta az introverzió és az extroverzió leginkább energiagyilkos elemeit. Az extrovertált oldalon a napjai azzal teltek, hogy szünet nélkül előadásokat tartott, találkozott a hallgatóival, figyelemmel kísérte a diákok vitacsoportjait és rengeteg ajánlólevelet írt. Az introvertált oldalon pedig mindezen feladatait roppant felelősségteljesen végezte. Ma a következőket mondja erről: „Úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy túlzásba vittem az extrovertált viselkedésformákat. Természetesen ha valódi extrovertált lettem volna, akkor kevésbé árnyalt ajánlóleveleket írtam volna a diákjaimnak, de gyorsabban; nem fektettem volna annyi időt az előadásokra való készülésbe, és a társasági események sem merítettek volna ki ilyen elképesztő mértékben.” Little bizonyos fokig attól is szenvedett, amit ő maga „a hírnév zavarának” nevezett el; arról vált ismertté, hogy folyton magas intenzitással dolgozik, hírneve pedig egy idő után önmagát táplálta. Erről az oldaláról ismerték mások, ezért kötelességének érezte, hogy a róla alkotott képet erősítse bennük. Természetesen egy idő után mutatkozni kezdtek rajta a kiégés jelei; nem csupán szellemileg, hanem testileg is. De ki figyel oda ilyen apróságra, hiszen szerette a diákjait, szerette a tudományát, szeretett mindent. Majd egy szép napon az orvosi rendelőben találta magát kétoldali tüdőgyulladással - mert túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye. A felesége cipelte el orvoshoz a saját akarata ellenére. Ez nagyon jó lépés volt a részéről, az orvosok ugyanis azt mondták, ha még sokáig várt volna, belehal. Kétoldali tüdőgyulladás és túlterhelt élet - nyilván bárkivel megtörténhet. Little esetében azonban ez annak eredménye volt, hogy túlságosan hosszú ideig viselkedett alaptermészetétől elütő módon, és nem talált elegendő feltöltődési lehetőséget. Tehát ha lelkiismeretünk belehajszol minket, hogy jóval többet vállaljunk, mint amennyit teljesíteni tudunk, akkor első körben elveszítjük érdeklődésünket mindazon dolgok iránt, amelyek iránt korábban elköteleztük magunkat. A második körben pedig már testi egészségünket kockáztatjuk. Az érzelmeink megváltoztatásához és ellenőrzéséhez szükséges „érzelmi befektetés”13 szoros összefüggésben van a stresszel, a kiégéssel, sőt még a szív- és érrendszeri megbetegedésekkel

is. Little professzor szerint a természetes hajlamaink semmibevétele fokozza a vegetatív idegrendszer aktivitását, ami viszont ronthatja immunfunkcióinkat. Egy figyelemre méltó kutatás szerint a negatív érzelmeiket elfojtó emberek érzései később kiszivárognak, mégpedig meglepő módokon. Judith Grob pszichológus arra kért embereket, rejtsék el érzelmeiket, miközben az általa mutatott gusztustalan képeket nézegetik, és közben tartsanak egy tollat a szájukban, hogy még grimaszolni se tudjanak. Azt tapasztalta, hogy ez a csoport enyhébb undorról számolt be a képek láttán, mint azok az emberek, akiknek megengedték, hogy természetes módon reagáljanak. Később azonban az érzelmeiket elrejtő embereknél mellékhatások jelentkeztek. Emlékezőképességük romlott, elnyomott negatív érzelmeik pedig némiképp megváltoztatták szemléletmódjukat. Amikor Grob megkérte őket, hogy egészítsék ki a „gr_ss” szócska hiányzó betűjét, akkor másoknál nagyobb arányban javasolták a „gross” (ronda, otromba, gusztustalan) szót, mint a „grass” (fű, pázsit) szót. Grob arra a következtetésre jutott, hogy azok az emberek, akik rendszeresen elfojtják negatív érzelmeiket, „negatívabb fényben kezdhetik látni a világot”.14 Ezért van az, hogy manapság Little professzor feltöltődő üzemmódban működik. Visszavonult az egyetemről, és felesége társaságában múlatja az időt kanadai házukban. Little azt mondja, hogy felesége, Sue Phillips, a Carleton Egyetem Köz- igazgatási Tanszéke vezetőjének természete annyira hasonlít az Övére, hogy kapcsolatuk fenntartásához nem volt szükségük arra, hogy megkössék a szabad személyiségvonások egyezményét. A saját magával kötött egyezmény értelmében „tudományos és munkahelyi kötelezettségeit jó szívvel teljesíti”, de „nem időzik náluk a szükségesnél többet”. Aztán hazamegy, és feleségével pihen a kandalló lángjánál.

10. A K OM M U N IK Á C IÓ S S Z A K A D ÉK Hogyan beszéljünk a másik személyiség -típussal rendelkezőkkel? Két különböző személyiség találkozása olyan, mint két vegyi anyag érintkezése; ha reakcióba lépnek, mindkettő megváltozik. CARL GUSTAV JUNG

Ha az introvertáltak és az extrovertáltak olyanok, mint két ellentétes pólus - egyazon vérmérsékletspektrum két végpontja -, vajon hogyan tudnak mégis kijönni egymással? A két típus gyakran vonzódik egymáshoz - barátságot és üzletet kötnek, és beleszeretnek egymásba. Az ilyen párok sokszor kölcsönös izgalommal és csodálattal tekintenek egymásra, úgy érzik, valamiképpen kiegészítik egymást. Az egyik inkább hallgat, a másik inkább beszél; egyikük fogékony a szépségre, ám nehezen tűri a sors „nyűgét és nyilait”, másikuk vígan éli napjait; egyikük kifizeti a számlákat, másikuk megszervezi a gyerekzsúrt. Ám problémát is okozhat, ha az ilyen szövetségek tagjai különböző irányba húznak, Greg és Emily jó példája az olyan introvertált-extrovertált pároknak, akik egyszerre megőrülnek egymásért és megbolondulnak a másiktól. A harmincéves Greg hosszú, ruganyos léptekkel jár, sötét sörénye a szemébe hullik, és igen könnyű megnevettetni. Harsány, barátságos, jókedélyű ember. A huszonhét éves Emily érett személyiség, és éppen annyira magának való, mint amennyire közvetlen Greg. Kedves és halk szavú, aranybarna haját kontyban hordja, és leeresztett szempillái mögül figyel másokat. Greg és Emily csodálatosan kiegészítik egymást. Ha Greg nem lenne, Emily a munkába járáson kívül ki sem tenné a lábát otthonról. Emily nélkül azonban Greg - bármily furcsán hangzik is ez egy ilyen társasági emberrel kapcsolatban - egyedül érezné magát. Mielőtt találkoztak, Greg jórészt extrovertált lányokkal járt. Élvezte ezeket a kapcsolatokat, ám azt mondja, sohasem ismerte meg elég jól a barátnőit, mert mindig annak tervezgetésével voltak elfoglalva, hogy hogyan lehetnének együtt másokkal. Greg olyan csodálattal beszél Emilyről, mintha általa a lét mélyebb dimenzióiból részesülne. Horgonynak nevezi Emilyt, aki körül egész élete forog. Emily a maga részéről nagyra értékeli Greg túláradó természetét; boldognak és élettel telinek érzi magát mellette. Mindig is vonzódott az extrovertáltakhoz, akik helyette is elvégzik a társalgás nehéz feladatát, hiszen számukra a beszélgetés egyáltalán nem kihívás. A baj csak az, hogy öt éve, amióta együtt vannak, Greg és Emily ugyanannak a harcnak különböző változatait vívják egymással. Greg koncertszervező, és széles baráti körrel rendelkezik. Péntek esténként vacsorapartikra hívja barátait - kellemes, szórakoztató estekre mindennel, mi szem-szájnak ingere. Greg egyetemista kora óta szervez ilyeneket; ezek jelentik számára a hét fénypontját, és fontos részét képezik identitásának. Emily valósággal retteg ettől a rendszeres heti programtól. Egy művészeti múzeum személyzeti jogászaként és nagyon zárkózott emberként a munkából hazatérve a legkevésbé sincs kedve másokat szórakoztatni. Szerinte a hétvége tökéletes kezdete egy otthoni mozizás volna: csak ő és Greg. A feloldhatatlan ellentét lényege az, hogy Greg évente ötvenkét vacsorapartit akar, Emily pedig nullát.

Greg szerint Emilynek rugalmasabbnak kellene lennie. Azzal vádolja őt, hogy antiszociálisan viselkedik. „Én szociális vagyok - mondja neki Emily. - Szeretlek, szeretem a családomat, szeretem a közeli barátaimat. Egyszerűen csak ki nem állhatom a vacsorapartikat. Ott az emberek nem igazán beszélgetnek, csak társalognak. Te szerencsés vagy, mert én minden energiámat neked szentelem. Te pedig a magadét egyszerre mindenkire áldozod.” Emily azonban hamar visszakozik, egyrészt mert nem szeret veszekedni, másrészt mert kételkedik önmagában. „Lehet, hogy tényleg antiszociális vagyok; lehet, hogy valami baj van velem” - gondolja magában. Amikor ő és Greg ezen vitatkoznak, Emilyben felszínre törnek gyermekkori emlékei. Eszébe jut, mennyivel nehezebben bírta az iskolát, mint érzelmileg edzettebb kishúga; mennyivel aggodalmaskodóbb volt másoknál a társasági problémákat illetően, például azzal kapcsolatban, hogyan kell nemet mondania arra, hogy tanítás után lógjon együtt iskolatársaival, holott ő haza akart volna menni. Emilynek sok barátja volt, volt tehetsége a barátkozáshoz, de sosem szeretett bandázni. Emily kompromisszumot javasolt: mi lenne, ha Greg olyankor rendezne partit, amikor ő látogatóba megy a húgához? Greg azonban nem szeretne egyedül házigazda lenni. Szereti Emilyt, és vele akar lenni - mint ahogy mindenki, aki egyszer közelről megismeri őt. Akkor meg miért határolódik el ennyire makacsul a témától Emily? Greg számára ez több mint puszta sértődöttség vagy neheztelés. Neki az egyedüllét az Achilles-sarka; egyedül gyengének érzi magát. Olyan házasságot szeretne, ahol Emilyvel közös kalandokban vesznek részt, olyan házaspárként képzelte el magukat, akik együtt állnak az események középpontjában. És bár soha nem vallaná be magának, számára házasnak lenni azt jelenti, hogy soha nem kell egyedül lennie. Most pedig Emily azt akarja, hogy nélküle éljen társasági életet. Greg úgy érzi, hogy Emily a házassági szövetségük egyik legalapvetőbb részéből akar kihátrálni. És elhiszi, hogy tényleg valami baj van a feleségével. „Tényleg valami baj van velem?” Nem meglepő, ha Emily felteszi magának ezt a kérdést (vagy épp Greg vádolja ezzel). A személyiségtípusokkal kapcsolatban a leggyakoribb - és legártalmasabb - félreértés, hogy az introvertáltak antiszociálisak, az extrovertáltak pedig proszociálisak. Azonban, amint láttuk, egyik megfogalmazás sem helyes; az introvertáltak és az extrovertáltak másként szociálisak. Az „intimitás iránti igény”, ahogy a pszichológusok nevezik, az introvertáltakban és az extrovertáltakban egyaránt jelen van, csak más arányban. Ahogy a neves pszichológus, David Buss fogalmaz1, jellemzően „nem a lármás, közvetlen extrovertáltak, a parti középpontjai” igénylik fokozottan az intimitást, hanem azok, akik „vad partik helyett szívesebben bocsátkoznak őszinte és mélyenszántó beszélgetésekbe” közeli barátok szűk körével - az olyanok, mint Emily. Ezzel szemben az extrovertáltak nem szükségképpen a közelséget keresik társasági életükben. „Úgy tűnik, az extrovertáltaknak azért van szükségük másokra, hogy azok egyfajta fórumként kielégítsék társas hatáskeltésre irányuló igényüket, mint ahogy a tábornoknak is katonákra van szüksége, hogy kiélhesse irányítási igényét - mondja William Graziano pszichológus.2 - Ha egy extrovertált felbukkan a partin, mindenki észleli jelenlétét.” Az extrovertáltság mértéke tehát csupán azt befolyásolja, hány barátunk van, azt azonban nem, mennyire vagyunk jó barátai másoknak. Egy, a berlini Humboldt Egyetemen 132 főiskolai hallgató részvételével elkészített kutatásban3 Jens Aspendorf és Susanne Wilpers pszichológusok megpróbálták felmérni, hogy milyen hatással vannak a különféle

személyiségvonások a hallgatók családi és baráti kapcsolataira. A személyiségvonások úgynevezett Big Five („nagy ötös”) rendszeréből indultak ki - a személyiségpszichológusok többsége úgy gondolja, hogy az emberi személyiség erre az öt alapvető jellemzőre vezethető vissza: introverzió-extroverzió; barátságosság; tapasztalatok iránti nyitottság; 4 lelkiismeretesség és érzelmi stabilitás. Aspendorf és Wilpers azt feltételezték, hogy az extrovertált diákok könnyebben barátkoznak az introvertáltaknál, és valóban ez is volt a helyzet. Ha azonban az introvertáltak valóban antiszociálisak, az extrovertáltak pedig proszociálisak volnának, akkor azt is feltételezhetnénk, hogy az extrovertált hallgatók között a legmagasabb a harmonikus kapcsolatokkal rendelkezők aránya. Az eredmények azonban korántsem ezt mutatták. A leginkább konfliktusmentes kapcsolatokkal rendelkező diákok a barátságosság skálán szereztek magas pontszámokat. A barátságos emberek melegszívűek, támogatóak és szeretetteljesek; a személyiségpszichológusok egyik kísérlete szerint ha leültetik őket egy számítógép elé, melynek képernyőjén különféle szavak láthatóak, akkor másoknál hosszabb ideig koncentrálnak az olyan szavakra, mint gondoskodás, támogatás és segítség, és rövidebben időznek az olyan szavakon, mint rablás, fizikai erőszak és zaklatás.5 Az introvertáltak és az extrovertáltak egyforma valószínűséggel lehetnek barátságosak; az extroverzió és a barátságosság között nincs korreláció.6 Ez megmagyarázza, hogy az extrovertáltak szeretik ugyan a társasági élet ingereit, ám nem jönnek ki különösebben jól a szeretteikkel. Arra is rávilágít mindez, hogy az introvertáltak némelyike - például Emily, akinek a barátkozáshoz való tehetsége arra vall, hogy maga is a barátságos személyiségtípusba tartozik - bőséges figyelmet szentel a családjának és közeli barátainak, de nem szereti a felszínes fecsegést. Ha tehát Greg „antiszociálisnak” nevezi Emilyt, akkor nagyot téved. Emily épp úgy építgeti a házasságát, ahogyan azt egy barátságos introvertálttól elvárhatjuk: Greget teszi meg társas univerzuma középpontjának. Kivéve, amikor nem. Emily munkája sok energiát igényel, és ebből néha kevés marad, mire este hazaér. Boldog, ha láthatja Greget, de néha jobban szeretne csak mellette üldögélve olvasni, mintsem elmenni vacsorázni vagy élénk eszmecserébe merülni vele. Neki elég lenne csupán Greg társaságában lenni. Számára ez így természetes; Greg azonban sértve érzi magát, hogy Emily kollégái kedvéért extra erőfeszítéseket tesz, őérte pedig nem. Fájdalmasan gyakori jelenség ez az olyan introvertált-extrovertált pároknál, akikkel interjút készítettem; az introvertáltak kétségbeesetten vágynak a pihenésre és párjuk megértésére; az extrovertáltak társaságra vágynak, és neheztelnek, ha mások is részesülnek párjuk „legjavából”. Az extrovertáltak nehezen értik meg, milyen óriási szükségük van az introvertáltaknak arra, hogy egy-egy nehéz nap után újra feltöltődjenek. Mindannyian együttérzünk kialvatlan párunkkal, aki olyan fáradtan ér haza a munkából, hogy beszélnie is nehezére esik; azt azonban már nehezebben fogadjuk el, hogy a napi szinten tapasztalt túlzott szociális ingerek épp olyan kimerítőek lehetnek számára. Az introvertáltak pedig azt értik meg nehezen, hallgatásuk milyen sértő lehet párjuk számára. Interjút készítettem Sarahval, egy sziporkázó és dinamikus középiskolai angoltanárnővel, akinek férje, az introvertált Bob egy jogi egyetem dékánja, aki az anyagi támogatás hajszolásával töltött fárasztó munkanapja után az összeomlás határán vánszorog haza. Sarah a frusztráció és a magány könnyeivel küszködve beszélt házasságukról.

„Bob a munkahelyén lenyűgözően közvetlen - meséli Sarah. - Mindenki azt mondja, milyen szerencsés vagyok, hogy a felesége lehetek. Ilyenkor legszívesebben megfojtanám őket. Minden este, ahogy befejezzük a vacsorát, Bob felpattan és elmosogatja az edényeket. Aztán egyedül akar újságot olvasni és a fotóival bíbelődni. Kilenc körül bejön a hálószobába, tévét akar nézni és velem akar lenni. De még ekkor sincs velem igazán. Azt akarja, hogy hajtsam a fejem a vállára és együtt bámuljuk a tévét. Ez a felnőtt verziója annak, amikor két gyerek egymás mellett, de magában játszik.” Sarah folyton győzködi Bobot a pályamódosításról. „Csodálatos életünk lehetne, ha olyan munkája lenne, ahol egész nap a számítógép mellett ülhetne, ehelyett folyamatosan az adománygyűjtéssel van elfoglalva.” Az olyan párok esetében, ahol a férj introvertált és a feleség extrovertált, miként Sarah és Bob, gyakran a nemi különbségekkel magyarázzuk a személyes konfliktusokat, és azzal a közhellyel hozakodunk elő, hogy „Mars” inkább visszavonul a barlangjába, „Vénusz” pedig kapcsolatot akar vele teremteni. Bármi is a társas igények különbözőségének oka - akár a nem, akár a temperamentum -, tudnunk kell, hogy ez a baj orvosolható. Obama elnök például a Vakmerő remények című könyvében elmeséli, hogyan éltek Michellelel házasságuk korai éveiben, amikor az első könyvén dolgozott: sok estét töltött a lakásuk hátsó szobájában berendezett irodájába visszavonulva; amit ő normálisnak tartott, ám Michelle gyakran magányosnak érezte magát. Mindezt annak tulajdonítja, hogy nagyon igénybe vette az írás, és hogy jórészt egykeként nevelkedett. Majd hozzáteszi, hogy az évek során Michelle és ő megtanulták, hogyan elégítsék ki egymás igényeit, és ismerjék el ezek jogosságát. Az introvertáltak és az extrovertáltak számára az sem könnyű, hogy megértsék egymás eltérő konfliktuskezelési módjait. Az egyik kliensem egy kifogástalanul öltözködő ügyvéd, Celia volt. Válni akart, ám rettegett, mert nem tudta, hogyan közölje szándékát férjével. Döntésére jó oka volt, ám előre látta, hogy férje könyörögni fog, hogy maradhasson, ő pedig összeroppan majd a bűntudat súlya alatt. Mindezt még tetézte, hogy Celia a lehető legfájdalommentesebben tervezte bejelenteni a válást. Elhatároztuk, hogy szerepjátékban jelenítjük meg a beszélgetést, ahol én játszottam a férj szerepét. - Véget akarok vetni ennek a házasságnak - mondta Celia. - Ezúttal komolyan gondolom. - Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy összetartsam a dolgokat - panaszoltam én. Hogy teheted ezt velem? Celia egy pillanatig gondolkodott. - Rengetegszer átgondoltam már, és úgy vélem, ez a helyes döntés - válaszolta színtelen hangon. - Mit tehetnék, hogy meggondold magad? - kérdeztem. - Semmit - mondta tompán Celia. Egy percre szinte éreztem, mit érezne Celia férje, és a döbbenettől megnémultam. Annyira gépies volt, annyira közömbös. El akar válni - tőlem, aki tizenegy éve a férje vagyok! Hogy hagyhatja ez ennyire hidegen? Megkértem Celiát, próbálja újra, ezúttal úgy, hogy érzelmet is tükrözzön a hangja. - Nem tudom - mondta. - Nem tudom megtenni. De mégis megtette. - Véget akarok vetni ennek a házasságnak - ismételte. Hangját fojtogatta a szomorúság, majd kitört belőle a zokogás.

Celiának nem az volt a problémája, hogy nem voltak érzelmei. Arra nem volt képes, hogy úgy mutassa ki őket, hogy közben az önuralmát is megőrzi. Zsebkendőért nyúlt, gyorsan összeszedte magát, és újra a kemény, szenvedélymentes ügyvéd ült mellettem. Celia csupán két viselkedési módot ismert: a túláradó érzelmeket és a távolságtartó önuralmat. Azért mesélem el Celia történetét, mert sok vonatkozásban hasonlít Emilyére és számos más introvertáltéra, akikkel interjút készítettem. Emily a pénteki vacsorákról vitázik Greggel, nem a válásról, ám kommunikációs stílusa kísértetiesen hasonlít Celiáéra. Amikor nézetkülönbségük támad Greggel, Emily hangja elhalkul és elszíntelenedik, viselkedése pedig enyhén távolságtartóvá válik. Mindezzel az agresszióját kívánja a minimumra csökkenteni Emily kényelmetlenül érzi magát, amikor dühös -, ám a látszat az, hogy ilyenkor érzelmileg kihátrál a beszélgetésből. Greg pedig épp ellenkezőleg, egyre jobban belelovalja magát a probléma megoldásába, egyre hangosabban és egyre ellenségesebbnek tűnő hangon beszél. Minél inkább visszakozik Emily, annál magányosabbá, sértődöttebbé és haragosabbá válik Greg. És minél haragosabb Greg, annál inkább megbántva és fenyegetve érzi magát Emily, és annál jobban visszavonul. Igen hamar egy olyan ördög körben találják magukat, amelyből nincs menekvés, mivel mindkét házastárs úgy véli, hogy a megfelelő módon vitázik. Ez a dinamika nem lepi meg azt, aki ismeri a különböző személyiségek eltérő konfliktuskezelési stílusát. Ebben ugyanis nem csupán nők és férfiak között vannak különbségek, hanem az introvertáltak és az extrovertáltak között is. Vizsgálatok bizonyítják, hogy az előbbiek hajlamosabbak a konfliktuskerülő megoldásokra, az utóbbiak pedig „konfrontatív megküzdők”, akik a nézeteltéréseket jobban szeretik nyíltan, akár vitatkozva is rendezni.7 Ez a két homlokegyenest ellentétes hozzáállás nyilvánvalóan könnyen súrlódásokhoz vezethet. Ha Emily nem tartana ennyire a konfliktusoktól, nem reagálna ilyen erőteljesen Greg támadásaira; illetve ha Greg modora simulékonyabb volna, akkor jobban értékelné Emily arra irányuló igyekezetét, hogy elsimítsa a dolgokat. Ha egy pár egymáshoz illő konfliktus- kezelési stílussal rendelkezik, akkor a nézeteltérés mindkét fél számára jó alkalom lehet arra, hogy megértse a másik nézőpontját. Úgy tűnik azonban, hogy Greg és Emily egyre kevésbé értik meg egymást minden olyan alkalommal, amikor kölcsönösen a másik fél által helytelenített módon vitatkoznak. Vajon ilyenkor egy kicsit kevésbé is szeretik egymást, legalábbis a veszekedés idejére? William Graziano pszichológus érdekes kísérlete azt mutatta, hogy erre a kérdésre sajnos lehet, hogy igen a válasz.8 Graziano két részre osztott egy férfiakból álló 64 fős csoportot, majd megkérte őket, hogy játsszanak szimulált futballjátékot. Az egyik csoporttól együttműködő stílust kértek, és azt mondták nekik: „A futball azért hasznos számunkra, mert sikere a csapattagok együttműködésén múlik.” A másik csoportnak viszont a csapatok közötti versengést hangsúlyozták. Ezután minden résztvevőnek diákat és kreált életrajzi adatokat mutattak csapattársaikról és a másik csapat játékosairól, majd arra kérték őket, határozzák meg egy skálán, hogyan éreznek irántuk. Az introvertáltak és az extrovertáltak között szembeszökő különbségek mutatkoztak. Az együttműködő csoportba osztott introvertáltak pozitívabban értékeltek minden játékost - mind a versenytársakat, mind saját csapattársaikat -, mint a versengő csapat introvertált tagjai. Az extrovertáltak éppen ellenkezőleg: közülük azok értékelték pozitívan a többieket, akik a versengő stílusban játszották. Az eredmények nagyon fontos jelenségre hívják fel a figyelmet:

az introvertáltak azokat szeretik, akikkel baráti helyzetekben találkoznak; az extrovertáltak pedig azokat, akikkel versenghetnek. Kísértetiesen hasonló eredményekre jutott egy teljesen más jellegű vizsgálat is. Ennek során agyvérzéses betegek rehabilitációjuk során robotokkal kerültek kapcsolatba.9 Az introvertált betegek jobban „engedelmeskedtek” azoknak a robotoknak, melyeket lágy és finom beszédre programoztak: „Tudom, hogy nehéz, de gondoljon arra, hogy a saját érdekében tornázik” vagy „Nagyon jó, remek, csak így tovább”. Ezzel szemben az extrovertáltak keményebben dolgoztak, ha a robot élénkebb, agresszívabb hangon szólt hozzájuk: „Tudom, hogy sokkal többre képes ennél!” vagy „Koncentráljon a gyakorlatra!” A fenti eredmények fényében Greg és Emily érdekes kihívásnak néz elébe. Ha Greg akkor szereti jobban az embereket, amikor erőszakosan vagy versengően viselkednek, Emily pedig a gondoskodó és együttműködő társak iránt érez hasonlóan, vajon hogyan fognak szeretetteljes módon egyetértésre jutni a vacsorák körül kialakult patthelyzetben? A kérdésre érdekes választ adhat egy kutatás, melyet a Michigani Egyetemen végeztek 10 ezúttal nem ellentétes személyiségtípusba tartozó házaspárok voltak alanyai, hanem különböző kultúrákból érkező leendő üzletemberek. Hatvanhét, Hongkongból, illetve Izraelből érkezett hallgatót kértek arra, képzeljék el, hogy pár hónapon belül megházasodnak, és véglegesíteniük kell megállapodásukat egy vendéglátócéggel az esküvői fogadás előkészületeiről. A „találkozó” videón keresztül zajlott. A diákok egy részének olyan videót vetítettek le, melyben a cég menedzsere barátságos és mosolygós volt; a csoport másik fele egy idegesítő és ellenséges üzletembert láthatott. Az üzenet azonban mindkét esetben ugyanaz volt: egy másik pár is pályázik ugyanarra az időpontra. A szolgáltatás megdrágult, vagy elfogadják az új árat, vagy nincs üzlet. A hongkongi diákok egészen másként reagáltak, mint az izraeliek. Az ázsiaiak sokkal nagyobb arányban fogadták el a barátságos üzletember ajánlatát, mint az ellenségesét. Csupán 14 százalékuk volt hajlandó együttműködni a nehéz partnerrel, míg 71 százalékuk bólintott rá a mosolygó vendéglátós ajánlatára. Az izraeliek viszont mindkét üzletember ajánlatát egyformán kezelték. Más szóval, míg az ázsiai tárgyaló felek számára a stílus éppen olyan fontos volt, mint maga az ajánlat, az izraeliek sokkal inkább magára az átadott információra figyeltek, és hidegen hagyta őket a téma elővezetésének rokonszenves vagy éppen ellenséges módja. A különbség magyarázata abban rejlik, hogyan határozza meg a két kultúra a tiszteletadás fogalmát. Amint a 8. fejezetben láttuk, az ázsiaiak igyekeznek minimalizálni konfliktusaikat. A kutatók szerint azonban az izraeliek nem a tiszteletlenség jeleként értékelik a nézeteltérést, hanem annak bizonyítékaként, hogy a tárgyalópartner számára fontos a feladat, és szenvedélyesen dolgozik annak teljesítésén. Hasonló a helyzet Greg és Emily esetében is. Amikor Emily a Greggel folytatott vita során halkabbra veszi a hangját és visszafogja érzelmi reakcióit, úgy véli, megadja férjének a tiszteletet azzal, hogy nem mutatja ki negatív érzelmeit. Greg azonban mindezt úgy értékeli, hogy Emily kihátrál a helyzetből, vagy ami még ennél is rosszabb, egyáltalán nem törődik az ő igényeivel. A másik részről pedig amikor Greg szabadjára engedi haragját, úgy gondolja, hogy Emily őhozzá hasonlóan érzi azt, hogy ez csak a kapcsolatuk iránti mély elkötelezettségének normális és őszinte kifejeződése, de Emily számára ez olyan, mintha Greg hirtelen ellene fordulna.

Carol Tavris Anger: Ihe Misunderstood Emotion (Harag: A félreértett érzelem) című könyvében11 elmesél egy történetet a bengáli kobráról, aki szerette megmarni a falu lakóit. Egy nap egy bölcs, aki az önuralom mestere volt, meggyőzi a kobrát, hogy a harapás helytelen cselekedet. A kobra megesküszik, hogy nem tesz ilyesmit többé, és tartja is a szavát. Nem sokra rá a falusi fiúk felbátorodnak, és bántalmazni kezdik a kígyót. Az összevert és vérző kígyó elpanaszolja a bölcsnek, hogy hová vezetett ígéretének betartása. - Csak azt mondtam, hogy ne mard meg az embereket - válaszolja a bölcs. - Azt nem mondtam, hogy ne is sziszeg. Sok ember, akárcsak a bölcs kobrája, összetéveszti a sziszegést a marással, írja Tavris. Sok ember - miként Greg és Emily is. Mindkettőjük sokat tanulhatna a kobra és a bölcs történetéből: Greg azt, hogy ne marjon bele Emilybe; Emily pedig azt, hogy teljesen rendjén való, ha Greg - és ő maga is - időnként sziszeg. Greg például kezdhetné azzal, hogy átértékeli a haragról vallott előfeltevéseit. Sokunkhoz hasonlóan ő is úgy gondolja, hogy a harag kimutatása levezeti a gőzt. A „katarziselmélet” - az az elgondolás, hogy az agresszió mindaddig gyülemlik bennünk, amíg egészséges módon ki nem törhet - egészen az ókori görögségig visszavezethető. A Freud által felelevenített elmélet a hatvanas évek „teregesd csak ki” szellemében, és a düh levezetésére szolgáló bokszzsákjaiban és „őskiáltásaiban” tetőzött és bontakozott ki. A katarziselmélet azonban csupán mítosz. Kézenfekvő, elegáns, de kétségkívül csak egy mítosz. Számos kutatás kimutatta ugyanis, hogy a harag kimutatása nem csillapítja a dühöt, hanem inkább táplálja azt.12 Akkor járunk a legjobban, ha nem engedjük magunkat feldühödni. Talán viccesen hangzik, de az idegtudósok észrevették, hogy a Botoxot használó emberek ritkábban gerjednek haragra, ugyanis a Botox megakadályozza őket abban, hogy haragos arcot vágjanak.13 A magyarázat szerint ugyanis már maga a mérges arckifejezés is arra készteti amygdalánkat, hogy negatív érzelmeket gerjesszen bennünk. A harag nem csupán pillanatnyi kárt okoz; a „gőz kiengedése” után sokszor napokig kell dolgozni a partnerrel való kapcsolat helyreállításán. A csatározásokat követő mesés békülő szex közismert elképzelésével szemben az igazság az, hogy sok pár elmondása szerint időbe telik, míg újra úgy érzik, szeretik egymást. Mit tehet tehát Greg, hogy megnyugodjon, amikor elönti agyát a düh? Vehet mély lélegzetet. Tarthat egy tízperces szünetet. Aztán megkérdezheti magától, tényleg annyira fontos-e az a dolog, ami ennyire felbőszítette. Ha nem, akkor inkább hagyja annyiban az egészet. Viszont ha igen, akkor nem személyes támadásként, hanem semleges vitatémaként kell megfogalmaznia igényeit. Az „Olyan antiszociális vagy!” helyett azt is mondhatja: „Képesek vagyunk úgy megszervezni a hétvégéinket, hogy mindkettőnknek jó legyen?” Ez a tanács még akkor is működne, ha Emily nem érzékeny introvertált volna (hiszen senki nem szereti, ha uralkodnak rajta vagy tiszteletlenül bánnak vele). De úgy áll a dolog, hogy Greg olyan nőt vett feleségül, akit különösen megvisel, ha indulatosan bánnak vele. Ezért azzal a konfliktuskerülő asszonnyal kell beszélgetnie, aki adatott neki - nem pedig azzal a konfrontálódó típussal, akit (legalábbis a pillanat hevében érzett meglátása szerint) feleségül kellett volna vennie. Most pedig nézzük az egyenletet Emily oldaláról. Neki mit kellene másképp csinálnia? Igaza van, ha tiltakozik, amikor Greg belemar - tisztességtelen módon megtámadja -, de mi a

helyzet akkor, amikor csupán sziszeg? Emilynek felül kellene vizsgálnia a haragra adott rossz reakcióit, köztük azt a hajlamát, hogy belecsússzon a bűntudat és védekezés ördögi körébe. A 6. fejezetből tudjuk, hogy sok introvertált kisgyerekkorától kezdve hajlik arra, hogy erős bűntudatot érezzen, illetve az is ismert, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk a saját reakcióinkat másokra kivetíteni. Mivel a konfliktuskerülő Emily sohasem harapna, sőt még csak nem is sziszegne addig, míg Greg nem tenne valami egészen szörnyű dolgot, bizonyos értelemben magát érzi bűnösnek azért, mert Greg belemart - hiszen biztosan elkövetett valamit, bármit, ki tudja, mit. Emily számára bűntudata annyira elviselhetetlen, hogy inkább tagadni kezdi Greg követeléseinek jogosságát - a valóban jogosakat és a harag által indokolatlanul felnagyítottakat is. Ez persze olyan ördögi kört eredményez, melyben Emily egyszerűen kikapcsolja természetes empátiáját, Greg pedig úgy érzi, semmibe veszik. Emilynek tehát el kell fogadnia, hogy néha hibázik. Kezdetben lehet, hogy nem képes felismerni, mikor hibázott és mikor nem; pusztán a tény, hogy Greg ilyen hevesen zúdítja rá szemrehányásait, már önmagában megnehezíti a dolog eldöntését. Főként tehát arra kell ügyelnie, hogy a vita során ne hagyja magát ingoványos területre csalni. Amikor Greg jogos igényekkel áll elő, akkor ezeket el kell ismernie. Nem csupán azért, hogy jó társa legyen a férjének, hanem azért is, hogy megtanulja, nem dől össze a világ, ha néha hibázik. Ez megkönnyíti azt, hogy ne érezze sértve magát, és felvegye a kesztyűt az olyan alkalmakkor, amikor Greg követelései indokolatlanok. Emily vegye fel a kesztyűt és szálljon harcba? De hisz utál veszekedni. Ez rendjén is van, ám meg kell tanulnia, hogy ne féljen, ha meghallja a saját sziszegését. Lehet, hogy az introvertáltak vonakodnak attól, hogy békétlenséget keltsenek, de a passzív kígyóhoz hasonlóan óvakodniuk kell attól, hogy ellenfeleik vitriolos megjegyzéseit bátorítsák. Az ellentámadás nem feltétlenül vonzza magával a megtorlást, amitől Emily tart, hanem valószínűleg visszakozásra készteti Greget. Nem is kell jelenetet rendezni hozzá, gyakran egy finom „ez így nekem nem felel meg” is megteszi. Néhanapján még azt is megengedheti magának, hogy kilépjen a komfortzónájából és szabadjára engedje a haragját. Emlékezzünk vissza, Greg számára a düh összekapcsoló erő. Miként a futballjátékos kísérlet extrovertált játékosai, akik rokonszenvet éreztek versenytársaik iránt, Greg is közelebb érezheti magához Emilyt, ha azt látja, hogy benne is van egy kicsi a felajzott játékosból, aki hajlandó pályára lépni ellene. Emily is legyőzheti Greg viselkedése iránti ellenszenvét, ha emlékezteti magát, hogy férje valójában nem olyan agresszív, mint amilyennek látszik. John, egy introvertált interjúalanyom, akit igen házsártos feleséggel áldott meg a sors, elmesélte nekem, mit tanult meg huszonöt évi házasság után: H a Jennifer, a nejem, rám száll valamiért, akkor nagyon rám száll. Ha úgy fekszem le, hogy előzőleg nem tettem rendet a konyhában, másnap reggel rám ordít: „Mocskos a konyha!” Kimegyek és körülnézek, három-négy pohár van elöl hagyva; szerintem ez nem a mocskos kategória. A nejem számára természetes, hogy mindenből tragédiát csinál. Ő ilyen módon tudja csak ezt mondani: .Figyelj, ha ráérsz valamikor, örülnék, ha egy kicsit jobban rendbe tennéd a konyhát.” Ha így mondaná, én azt válaszolnám: „Ezer örömmel! Sajnálom, hogy már nem tettem meg korábban.” De ha úgy ront nekem, mint egy száguldó tehervonat, akkor kedvem támad megmakacsolni magam, és azt mondani: „Bocs, de nem.” Hogy nem mondom

ezt, az azért van, mert már huszonöt éve házasok vagyunk, és rájöttem, nem az életemre tör azzal, hogy így beszél. Mi tehát John titka, melynek révén képes elviselni erőszakos feleségét? Tudomására hozza, ha szavai elfogadhatatlanok, ám igyekszik azok jelentésére is odafigyelni. „Az empátiámra hagyatkozom - mondja John. - A nejem hangnemét egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Kizárom az érzékeim ellen elkövetett merényletet, és megpróbálok rájönni, mit is akar mondani tulajdonképpen.” Amit pedig Jennifer a tehervonatként dübörgő szavai mögé rejtve mondani akar, az roppant egyszerű: tisztelj engem! figyelj rám! szeress engem! Greg és Emily mára már értékes felismerésekre jutottak azzal kapcsolatban, hogy hogyan beszéljenek nézőpontbeli különbségeikről. Egy kérdés azonban még válaszra vár: pontosan mi az, amit annyira különböző módon élnek meg a péntek esti vacsorapartikkal kapcsolatban? Tudjuk, hogy Emily ideg- rendszere túlcsordul, amikor egy emberekkel zsúfolt szobába lép. Azt is tudjuk, hogy Greg ennek éppen ellenkezőjét éli meg hajtja valami az emberek, a beszélgetések és az események irányába - olyan dolgok felé, amelyek biztosítják számára azt a dopaminban úszó, ragadd-meg életérzést, amelyre az extrovertáltak sóvárognak. De ássunk csak egy kicsit mélyebbre a koktélpartin való csevegés anatómiájába, ugyanis a Greg és Emily közötti különbségek áthidalásának kulcsa a részletekben rejlik.

Néhány évvel ezelőtt egy kísérlet keretében14, melyet dr. Matthew Lieberman idegtudós, a Harvard Egyetem akkor még doktori hallgatója vezetett, harminckét, egymást személyesen nem ismerő introvertált-extrovertált páros csevegett pár percig telefonon. A telefonbeszélgetés végeztével a résztvevők hosszú kérdőívet töltöttek ki, amelyen értékelniük kellett a beszélgetés során megélt érzéseiket és viselkedésüket. Ilyen kérdésekre kellett válaszolniuk: Mennyire kedvelte a beszélgetőpartnerét? Ön mennyire volt barátságos? Mennyire szeretne újból beszélgetni partnerével? Arra is megkérték a résztvevőket, hogy próbálják beleképzelni magukat a másik fél bőrébe: Mennyire kedvelte önt a partnere? Mennyire volt nyitott ön iránt? Mennyire érezte bátorítónak őt? Lieberman és csapata összehasonlította a válaszokat, majd meghallgatták a beszélgetéseket is, és maguk is véleményt formáltak arról, hogyan éreztek a partnerek egymás iránt. Úgy látták, hogy az extrovertáltak az introvertáltaknál sokkal pontosabban érzékelték, mennyire kedvelte őket partnerük. Az eredmény azt mutatja, hogy az extrovertáltak jobban dekódolják a társas jeleket, mint az introvertáltak. Első látásra ez nem meglepő, írja Lieberman, hiszen azt a közkeletű nézetet támasztja alá, hogy az extrovertáltak jobban értelmezik a társas helyzeteket. Az egyetlen gond, amint erre Lieberman a kísérlet további finomításakor rámutatott, hogy ez a feltételezés nem teljesen helytálló. A résztvevők egy alcsoportját arra kérték, hogy még a kérdőív kitöltése előtt hallgassák meg magnóról az előbb lefolytatott telefonbeszélgetésüket. Ebben a csoportban nem volt különbség az introvertáltak és az extrovertáltak között, mindkét személyiségtípus képviselői egyformán jól észlelték a társas jeleket. Vajon miért? A válasz az, hogy a felvételt meghallgató kísérleti személyek úgy dekódolhatták a jeleket,

hogy közben semmi mást nem kellett csinálniuk. A Lieberman kísérleteit megelőző kutatásokból pedig jól tudjuk, hogy az introvertáltak kitűnően értelmezik a társas jeleket, sőt az egyik kísérlet szerint még jobban is, mint az extrovertáltak. Ezek a vizsgálatok azonban csupán arra koncentráltak, hogy az introvertáltak hogyan figyelik meg a társas történéseket, nem pedig arra, hogy hogyan vesznek részt azokban. A részvétel egészen más követelményrendszert állít fel az agy számára, mint a megfigyelés, egyfajta mentális figyelemmegosztást igényel: képesnek kell lennünk arra, hogy egyszerre rengeteg információt dolgozzunk fel rövid távú emlékezetünkben összezavarodás vagy túlterhelődés nélkül.15 Ez az a fajta agyműködés, melyben az extrovertáltak igen jók. Ők tehát azért mozognak otthonosabban társaságban, mert agyuk jól kezeli a figyelmükért versengő követelményeket - ezekből pedig az esti összejöveteleken folyó társalgásokkor elég sok van. Az introvertáltak gyakran azért rettennek meg a társasági eseményektől, mert ilyenkor arra kényszerülnek, hogy egyidejűleg sok emberre figyeljenek. Gondoljunk csak bele, hogy egy négyszemközti beszélgetés hány párhuzamos feladat elvégzését követeli meg. Értelmeznünk kell, mit mond a másik, és olvasnunk kell testbeszédéből és arckifejezéseiből. Rugalmasan kell váltogatnunk beszéd és hallgatás között. Válaszolnunk kell a másik fél szavaira, és meg kell győződnünk arról, partnerünk megértettee az általunk mondottakat. Érzékelnünk kell, jól fogadta-e a mondókánkat - ha pedig nem, akkor el kell döntenünk, hogy újból megfogalmazzuk-e üzenetünket, vagy inkább kilépünk a szituációból.16 Hisz ez valóságos zsonglőrmutatvány, és még csak a kétszemélyes beszélgetésnél tartunk. Képzeljük csak el, miféle párhuzamos feladatvégzést igényel egy olyan csoportos környezet, mint mondjuk egy vacsoraparti. Amikor tehát az introvertáltak megfigyelői szerepet vesznek fel - például regényt írnak, egy tudományos feladat megoldásán gondolkodnak, vagy épp csendbe burkolóznak a péntek esti vacsorapartin -, akkor nem akaraterejük vagy energiájuk kevés, hanem csupán azt teszik, amire alkatilag a legalkalmasabbak. A Lieberman-féle kísérlet segít megérteni, miért olyan esetlenek az introvertáltak a társasági életben. Arról azonban nem árul el semmit, milyen ragyogóak is tudnak lenni. Gondoljunk csak egy szerény külsejű fiatalember, Jon Berghoff történetére. Jon az introverzió iskolapéldája, ahogyan erről megjelenése is azonnal árulkodik: sovány, inas test, éles metszésű orr és arccsont, szemüvege mögött elgondolkodó tekintet. Keveset beszél, és gondosan megfontolja minden szavát, különösen akkor, ha csoportos helyzetbe kerül. „Ha tíz emberrel vagyok összezárva egy szobában, és választhatok, hogy beszéljek vagy hallgassak, akkor én inkább hallgatok - mondja Jon. - Mindig azt kérdezik tőlem: Miért nem mondasz semmit?” Jón kitűnő üzletember, már serdülőként is az volt. 1999 nyarán, még elsős középiskolásként Cutco konyhai termékek eladásával kezdett el foglalkozni mint kezdő ügynök. Munkája során késekkel házalt. Ez az elképzelhető legszemélyesebb eladási helyzetek egyike: nem egy tárgyalóteremben vagy autók közt forgolódik, hanem bemegy a potenciális vevő konyhájába, és olyan terméket árul, amit a család nap mint nap használni fog a napi betevő elkészítésekor. Munkája első nyolc hete során Jon ötvenezer dollárnyi értékben adott el késeket. Abban az évben negyvenezer gyakornok közül ő nyerte el a legjobb értékesítő címet. 2000-ben, még mindig középiskolás korában, már százharmincötezer dollár jutalékot kapott, és több mint

huszonöt országos és regionális eladási rekordot döntött meg. Mindeközben iskolájában továbbra is zárkózott fiúnak ismerték, aki ebédidőben a könyvtárban bujkált. 2002-re már kilencven ügynököt toborzott össze, alkalmazott és oktatott is; a területi eladásokat pedig az előző évhez képest 500 százalékkal növelte meg. Jon azóta megalapította saját tanácsadó és üzletemberképző cégét, a Global Empowerment Coachingot. Napjainkra már több mint harmincezer ügynöknek és marketingesnek tartott előadásokat, gyakorlati képzéseket és magánkonzultációkat. Mi Jon sikerének titka? Az egyik lehetséges választ Avril Thorne fejlődéspszichológus kísérlete adja meg.17 Thorne ma a Kaliforniai Egyetem Santa Cruz-i részlegének professzora. A kutató ötvenkét fiatal nőt - huszonhat introvertáltat és huszonhat extrovertáltat - osztott be két különböző típusú beszélgetőpárba. Minden résztvevőnek két tízperces beszélgetést kellett folytatnia, egyet a saját személyiségtípusához tartozó partnerrel, egyet pedig az ellentétes típus képviselőjével. Thorne csapata felvette a beszélgetéseket, a résztvevőket pedig arra kérték, hallgassák vissza a párbeszédeket. Az eljárás során meglepő dolgok derültek ki. Az introvertáltak és az extrovertáltak nagyjából azonos mértékben vettek részt a beszélgetésekben, ami cáfolja azt az elképzelést, hogy az introvertáltak kevesebbet beszélnek. Viszont az introvertált párok egy vagy két komoly társalgási témára koncentráltak, az extrovertáltak pedig könnyedebb és szerteágazóbb témákat választottak. Az introvertáltak gyakran mindennapi életük problémáit vagy konfliktushelyzeteit tárgyalták ki; iskolai, munkahelyi, barátsággal kapcsolatos témákat és így tovább. Talán amiatt, hogy szívesen boncolgatták problémáikat, az introvertáltak sokszor kölcsönösen tanácsadói szerepbe kerültek. Az extrovertáltak ezzel szemben olyan esetleges információkat osztottak meg egymással, melyek segítségével a másik féllel való közös vonásaikat hangsúlyozhatták. Új kutyája van? Ez nagyszerű! Egy barátomnak pedig fantasztíkus tengeri akváriuma van! Thorne kísérletének legérdekesebb része azonban az volt, hogy a két típus hogyan értékelte egymást. Az extrovertáltakkal beszélgető introvertáltak vidámabb témákat választottak, arról számoltak be, hogy a társalgás könnyebben ment számukra, és az egész élményről azt mondták, mintha „friss levegőt szívtak volna”. Az extrovertáltak viszont úgy érezték, hogy introvertált partnereik társaságában megnyugodtak, könnyebben feltárták előttük problémáikat, illetve nem éreztek kényszert semmiféle hamis vidámság eljátszására. Ezek hasznos információk. Az introvertáltak és az extrovertáltak néha a másik oldal által kölcsönösen mellőzve érzik magukat, ám Thorne kutatásai arra engednek következtetni, hogy sokat adhatnak egymásnak. Az extrovertáltaknak tudniuk kell, hogy az introvertáltak - akikről gyakran úgy tűnik, megvetik a felszínességet - talán nem bánják, ha néha könnyedebb témákról beszélgetnek. Az introvertáltak pedig - akik néha úgy érzik, hogy komoly témáikkal „lehúzzák” a társalgást - megtudhatják, hogy személyük biztonságossá teszi a másik oldalnak a komoly témák kitárgyalását. Thorne kísérletei segítenek megérteni Jon Berghoff hihetetlen üzleti sikerének titkát. Jon a komoly társalgásra való hajlamát használta fel a tanácsadó szerepébe lépve, egyfajta terápiát nyújtva vevőinek. „Hamar rájöttem, hogy nem azért vásárolnak tőlem, mert értik, mit adok el - mondja Jon. - Hanem mert úgy érzik, őket is megérti valaki.” Jón azt a természet adta hajlamát is kihasználja, hogy szívesen kérdez, és figyel is a válaszokra. „Eljutottam odáig, hogy csak besétálok valakinek a házába, és kések eladása

helyett egyből száz kérdéssel árasztom el. A megfelelő kérdések feltevésével az egész társalgást irányítani tudom.” Tanácsadó cégében Jon ma is ugyanezt csinálja: „Megpróbálok ráhangolódni ügyfeleim hullámhosszára, figyelek arra, milyen energiát bocsátanak ki. Könnyen megy, mert egyébként is sokat tartózkodom odabent.” De kereskedőnek lenni nem azt igényli, hogy az eladó izgalomba hozza, fellelkesítse a vevőt? Jon szerint nem. „Sokan azt hiszik, az eladás lényege, hogy lyukat beszéljünk az emberek hasába, és rávegyük őket arra, hogy vásároljanak - ezekhez a dolgokhoz valóban extrovertált kommunikációs stílus kell. Az üzleti életben azonban van egy híres mondás, mely szerint két fülünk van és egy szánk, és ezeket arányosan kell használnunk. Úgy gondolom, a legfontosabb, ami jó eladóvá vagy tanácsadóvá tesz valakit, az az, hogy jól tudjunk hallgatni. Ha végignézek a cégem legjobb üzletemberein, azt látom, hogy sikereik titka nem az előbb emlegetett extrovertált képességekben rejlik.” Most pedig térjünk vissza Greg és Emily csatározásához. A fentiekből két kulcsfontosságú információt tudtunk meg. Az egyik, hogy Emilynek a társalgáshoz szükséges figyelemmegosztás iránti ellenszenve valóságos és indokolt. A másik pedig, hogy amikor az introvertáltak a maguk módján társaloghatnak, akkor mély és élvezetes kapcsolatokat alakítanak ki másokkal. Miután Greg és Emily elfogadták ezeket a tényeket, véget is ért közöttük a hosszú ideje tartó állóháború. Ahelyett, hogy az elkövetkezendő vacsorapartik számáról vitáztak volna, arról kezdtek beszélgetni, milyen új formában is tartsák majd ezeket. Ahelyett, hogy mindenkit egyetlen nagy asztal köré ültetnének le, ami óhatatlanul az Emily által gyűlölt, számára fárasztó figyelemmegosztáshoz vezetne, miért is ne adhatnának svédasztalos vacsorát, ahol a vendégek kisebb csoportokban beszélgethetnének a kanapékon és a földre helyezett párnákon? Ez lehetővé tenné, hogy Greg a szokásos helye, a szoba közepe felé mozduljon, míg Emily félrehúzódhatna a társaság szélére, és élvezhetné az olyan meghitt, négyszemközti beszélgetéseket, amelyeket szeret. Megoldván e kérdést, a pár áttérhetett annak a fogas kérdésnek a megtárgyalására, hogy akkor hány vacsorapartit is szervezzenek. Némi huzavona után havi két estében állapodtak meg. Évi huszonnégy vacsorát tartanak, nem pedig ötvenkettőt. Emily továbbra sem repes az örömtől, ám néha már maga is élvezi ezeket az estéket. Greg pedig tovább tündökölhet a házigazda szerepében, megőrizheti identitását, és együtt lehet azzal a nővel, akit a világon a legjobban szeret - és mindezt egyszerre.

11. SUSZTEREKRŐL ÉS TÁBORNOKOKRÓL Hogyan neveljünk csendes gyerekeket egy olyan világban, amely nem hallja meg őket? … minden dolognak a kezdete a legfontosabb, különösen pedig a zsengekorúak számára. Hiszen leginkább e korban alakul és vésődik be a lélekbe mindaz, amit bele akarunk vésni. Platón: Az Állam1 Mark Twain egyszer elmesélt egy történetet2 egy emberről, aki bejárta az egész világot, hogy megtalálja a valaha élt legnagyobb tábornokot. Amikor elmondták neki, hogy az általa keresett ember már meghalt, és a mennybe került, ez az ember elment a Mennyek Kapujához, hogy megkeresse őt. Szent Péter egy átlagos közkatonára mutatott. - Ez nem a legnagyobb tábornok - tiltakozott az ember. - Ismertem őt, amikor még a Földön élt, és egyszerű suszter volt. - Tudom - mondta Szent Péter. - De ha tábornok lehetett volna, ő lett volna mind között a legnagyobb. Ha körülnézünk, mindannyian láthatunk magunk körül olyan susztereket, akik tábornokok lehettek volna. Ehhez nem kell mást tennünk, csak odafigyelnünk az olyan introvertált gyerekekre, akiknek a tehetsége gyakran bennreked - otthon, az iskolában vagy a játszótéren. Elmondok egy tanulságos történetet, melyet dr. Jerry Millertől, a Michigani Egyetem Gyermek- és Családgondozó Központjának gyermekpszichológusától hallottam.3 Miller doktornak volt egy Ethan nevű páciense, akit a szülei négyszer vittek hozzá kezelésre. Minden alkalommal ugyanazt a félelmüket fogalmazták meg - hogy valami nincs rendjén a gyerekükkel. Miller doktor minden alkalommal biztosította őket arról, hogy a gyereknek kutya baja. A szülők aggodalmának oka meglehetősen egyszerű volt. Ethan hétéves volt, és négyéves öccse már több alkalommal megverte őt. Ethan sohasem ütött vissza. Szülei - mindketten társaságkedvelő, vezető beosztású emberek, akik szenvedélyes golf- és teniszjátékosok voltak - teljesen hétköznapinak tartották a kistestvér agresszív viselkedését, ám aggódtak, hogy Ethan passzivitása „egész sorsára rányomja majd a bélyegét”. Ahogy Ethan cseperedett, a szülők hasztalanul próbálták beleplántálni a harci szellemet. Kiküldték a baseball- és a futballpályára, de Ethan csak haza akart menni olvasni. Az iskolában sem versengett. Vágott az esze, mégis közepes tanuló volt. Többre is képes lett volna, ám csak a hobbijával foglalkozott, autómodelleket épített. Volt néhány közeli barátja, de sohasem merészkedett az osztályteremben a társas élet sűrűjébe. Ethan szülei nem tudták mire vélni ezt a rejtelmes viselkedést, és azt gondolták, fiuk talán depressziós. Miller doktor szerint azonban Ethan esetében korántsem depresszióról volt szó, hanem arról a klasszikus esetről, amikor a szülő és a gyermek nem illenek egymáshoz. A magas, sovány, vékonydongájú Ethan pont úgy nézett ki, mint egy igazi különc. Jó kedélyű szülei „mindenkire mosolyogtak, mindenkihez volt néhány kedves szavuk, miközben rángatták magukkal Ethant”.

Vessük össze a szülők aggodalmait Miller doktor jellemzésével! „Ethan egy Harry Pottertípusú kölyök volt. Állandóan olvasott - meséli elragadtatottan dr. Miller. - Élvezte a fantáziajátékokat, imádott építeni, és annyi mindent akart mindig elmesélni. Sokkal inkább elfogadta a szüleit, mint azok őt. Nem tartotta betegesnek őket, csupán másnak, mint ő. Ugyanezt a gyereket egy másik családban ajnározták volna.” Ethan szülei azonban nem voltak képesek ilyen megvilágításban látni őt. Miller doktor akkor hallott róla utoljára, amikor fülébe jutott, hogy a szülők átvitték Ethant egy másik pszichológushoz, aki elvállalta a „kezelését”. Azóta ő az egyetlen, aki aggódik a fiúért. „Az iatrogén ártalom tipikus esetével állunk szemben - mondja. - Ez az a jelenség, amikor maga a kezelés tesz valakit beteggé. Ennek klasszikus példája, amikor egy homoszexuális gyermeket heteroszexuálissá akarnak átnevelni. Aggódom ezért a gyerekért. A szülők jó érzésű és gondoskodó emberek. Úgy vélik, ha nem kezeltetik a fiukat, akkor nem készítik fel őt a társadalomba való beilleszkedésre. Úgy érzik, nincs benne elég tűz. Lehet, hogy ez utóbbiban van igazság; nem tudom. De akárhogy is áll a helyzet, biztosan tudom, hogy ezt a kölyköt lehetetlenség megváltoztatni. Attól félek, tökéletesen egészséges fiúvá nevelik, eközben pedig lerombolják egyéniségét.” Attól persze, hogy extrovertált szülőknek introvertált gyereke van, még nem szükségszerű, hogy nem illenek össze. Kis odafigyeléssel és megértéssel bármilyen szülő képes jó kapcsolatot kialakítani gyermekével, bármilyen típusú legyen is, mondja Miller doktor. A szülőknek azonban fel kell adniuk a gyerekkel kapcsolatos elvárásaik egy részét, és bele kell helyezkedniük csendes gyermekük nézőpontjába. Vegyük Joyce és hétéves kislánya, Isabel esetét. Isabel tündéri másodikos, aki szereti a csillogó szandálokat és a vékony karján csilingelő színes karkötőket. Több legjobb barátja is van, akikkel megosztja féltett titkait, és legtöbb osztálytársával jól kijön. Az a típus, aki átöleli azt az osztálytársát, akinek rossz napja van; még születésnapi ajándékát is jó szívvel eljótékonykodja. Nem csoda, ha vonzó, jó természetű, kitűnő humorérzékkel megáldott, barátságos édesanyját összezavarták lánya iskolai problémái. Elsős korában Isabel gyakran azzal jött haza, hogy aggodalmaskodva beszélt az osztály kis agresszoráról, aki sértő és csúfolódó megjegyzéseket tett mindenkire, aki elég érzékeny volt ahhoz, hogy ezek sebet ejtsenek rajta. Bár a zaklató rendszerint más gyerekeket pécézett ki magának, Isabel órákat töltött azzal, hogy próbálta megfejteni sértő szavainak jelentését és azok célját. Még arra is gondolt, hogy a kislány talán sokat szenvedhet otthon, és ezért viselkedik ilyen undokul az iskolában. Másodikos korában azt kérte édesanyjától, hogy az ő előzetes beleegyezése nélkül ne szervezzen játszótéri találkozókat. Szívesebben maradt otthon. Amikor Joyce elment Isabelért az iskolába, gyakran azt látta, hogy a többi lány csoportokban játszik, az ő kislánya pedig távol tőlük egyedül dobálja a labdát a kosárlabdapalánkra. „Isabel nem tartozott közéjük. Ezután egy ideig nem is én mentem érte az iskolába - emlékszik vissza Joyce. - Nagyon felzaklatott a dolog.” Joyce képtelen volt megérteni, hogy édes, szeretetre méltó gyermeke miért tölti egyedül ideje jelentős részét. Felmerült benne, hátha baj van

-

Isabellel. Bár tudta, hogy Isabel empatikus természetű, kétségei támadtak, hogy talán mégis problémái vannak a másokkal való kapcsolatteremtéssel. Joyce csak akkor kezdte másképpen szemlélni Isabel iskolai élményeit, amikor felvetettem neki, hogy kislánya talán introvertált, és elmagyaráztam neki, mit is jelent ez. Isabel szemszögéből nézve korántsem tűntek riasztónak a dolgok. „Tanítás után szünetre van szükségem - mondta nekem később. - Nehéz az iskola, mert sok ember van a teremben, és elfáradok. Kiakadok, mikor anyu elküld másokhoz játszani anélkül, hogy előtte szólna nekem, mert nem akarom megbántani a barátaimat. Inkább itthon maradok. A barátaimnál azt kell tennem, amit mások akarnak. Szeretek anyuval sétálni iskola után, mert tanulhatok tőle. Ő régebben él, mint én. Mély dolgokról szoktunk beszélgetni. Szeretem az ilyen beszélgetéseket, mert boldoggá teszi az embereket.” Isabel arról beszél nekünk a maga másodikos kisiskolás bölcsességével, hogy az introvertáltaknak is fontos a többi ember. Persze hogy fontos, csak épp ezt a maguk módján fejezik ki. Most, hogy Joyce már érti Isabel szükségleteit, anya és lánya boldogan ötleteinek a stratégiákról, amelyek segíthetik Isabelt az iskolában töltött napok átvészelésében. "Azelőtt folyton erőltettem, hogy mozduljon ki otthonról és találkozzon emberekkel. Telezsúfoltam a délutánjait szakkörökkel és más programokkal - mondja Joyce. - Most már értem, milyen óriási stresszt kell elviselnie az iskolában. Ezért közösen találjuk ki, mennyi társasági életnek van értelme, és ez mikor történjen.” Joyce nem bánja, hogy Isabel iskola után egyedül szeret a szobájában szöszmötölni, mint ahogy azt sem, hogy kicsit korábban megy haza a születésnapi zsúrokról, mint pajtásai. Azt is megérti, hogy mivel Isabel nem lát problémát mindebben, neki sem kell aggódnia. Joyce arra is rájött, hogyan segítheti kislányát a játszótéri politikában. Egyszer például Isabel amiatt aggódott, hogyan ossza meg idejét három olyan barátnője között, akik nem jöttek ki egymással. „Az ösztöneim azt súgták - mondja Joyce -, hogy arra biztassam: Ne aggódj! Csak játssz szépen mindegyikükkel! De már tudtam, hogy Isabel különleges személyiség. Gondban volt, hogy milyen stratégiát alakítson ki, hogy egyidejűleg játszhasson ezekkel a társaival. Ezért arról beszélgettünk, kivel játsszon és mikor, és el is próbáltuk, mit fog majd mondani a barátnőinek, hogy elsimítsa a helyzetet.” Egy másik alkalommal, amikor Isabel már egy kicsit idősebb volt, elszomorodott, mert barátnői két külön asztalhoz ültek az ebédlőben. Az egyiknél a csendesebb lányok ültek, a másiknál pedig az osztály extrovertáltjai. Az utóbbiakat a kislány így jellemezte: „lármásak, állandóan csak fecsegnek, egymás hegyén-hátán ülnek - ehh!” Szomorú volt, mert legjobb barátnője, Amanda imádott „a bolond asztalnál” ülni, de azok is a barátnői voltak, akik „a nyugodtabb asztalnál” foglaltak helyet. Isabel úgy érezte, kettéhasad. Most akkor hová üljön? Joyce első gondolata az volt, hogy „a bolond asztal” szóra- koztatóbban hangzik. Aztán megkérdezte Isabelt, ő mit szeretne. A kislány egy percig gondolkodott, majd azt mondta: „Lehet, hogy majd néha Amandával ülök, de sokkal jobban szeretek csendben szusszanni egyet ebéd közben.” Miért akar Isabel szusszanni? - gondolta Joyce, de nem mondta ki hangosan. Ehelyett így szólt: „Jól hangzik. Amanda ettől még szeretni fog téged. Csak ő jobban kedveli a másik asztalt. Ettől még a barátod marad. Neked pedig ott lesz az a békében eltöltött idő, amire

szükséged van.” Joyce elmondta, hogy az introverzió lényegének megértése megváltoztatta szülői szemléletmódját. Nem is érti, mi tartott ezen olyan sokáig. „Amikor látom, hogy Isabel egyszerűen csak önmaga, még jobban értékelem őt, különösen, ha a világ netán azt sugallja neki, hogy jobban tenné, ha a másik asztalhoz ülne. Ha az ő szemével nézem azt az asztaltársaságot, az segít abban, hogy elképzeljem, hogyan láthatnak engem is mások, és hogyan kell figyelnem és kezelnem extrovertált önmagamat, nehogy elriasszam mások társaságát, például a saját édes, egyetlen lányomét.” Joyce nagyra értékeli Isabel érzékeny megoldásait is. „Isabel érett lélek - mondja. - Az ember néha elfelejti, hogy voltaképpen még csak gyermek. Vele társalogva nem használom azt a bizonyos hanghordozást, ahogyan az ember általában a gyerekekkel beszél, és nem használok egyszerűbb szavakat sem. Felnőttként beszélek vele. Isabel nagyon érzékeny, nagyon gondoskodó. Törődik azzal, hogy mások jól érezzék magukat a világban. Könnyen el is szontyolodik. De ez a két dolog gyakran kéz a kézben jár, és ezt is szeretem a lányomban.” Joyce az egyik leggondosabb édesanya, akit ismerek. Szülőként azonban igen meredek tanulási görbét futott be, hiszen kettejük temperamentuma különböző. Természetesebb lenne vajon köztük a szülő-gyermek összhang, ha ő maga is introvertált lenne? Nem feltétlenül. Az introvertált szülők is szembesülhetnek nehézségekkel; néha fájdalmas gyermekkori emlékek állnak az útjukba. Emily Miller, a michigani Ann Harborban dolgozó kórházi szociális munkás mesélt nekem egy Ava nevű kislányról4, akinek zárkózottsága olyan méreteket öltött, hogy már akadályozta a barátkozásban és a tanórákon való figyelésben. A kislány nemrég zokogásban tört ki, amikor arra kérték, hogy csatlakozzon egy csoporthoz és énekeljen az osztály előtt. Édesanyja, Sarah ekkor fordult Millerhez segítségért. Amikor Miller megkérte Sarah-t, aki sikeres üzleti újságíró volt, hogy legyen a segítségére Ava kezelése során, Sarah is elsírta magát. Annak idején ő is szégyenlős gyermek volt, és bűnösnek érezte magát, amiért ezt a borzalmas terhet átörökítette kislányára. „Most már jobban el tudom rejteni, de még ma is épp olyan vagyok, mint a lányom - magyarázza Sarah. - Szót értek mindenkivel, de csakis akkor, ha az újságírói noteszem mögé bújhatok.” Miller szerint Sarah reakciója nem szokatlan a zárkózott gyerekek álextrovertált szülei között. Sarah nem csupán újraéli a saját gyermekkorát, hanem még ki is vetíti legrosszabb élményeit a kislányára. Meg kell értenie azonban, hogy ő és Ava nem ugyanaz a személy, még ha minden jel szerint hasonló temperamentumot örököltek is. Avát például apja génjei is befolyásolták, nem beszélve számos környezeti tényezőről, így az ő temperamentuma másképpen érvényesül majd. Sarah rossz élményeit nem kell kislányának is átélnie, és emellett árt Avának azzal, hogy ezt feltételezi. Megfelelő irányítással Ava eljuthat addig a pontig, hogy bátortalansága nem lesz más, csak egy apró és ritkán jelentkező zavaró tényező. Miller szerint még azok a szülők is rengeteget segíthetnek gyermekeiknek, akiknek akár a saját önbecsülésük javításán is dolgozniuk kell. Az olyan szülő tanácsa, aki ismeri gyermeke érzéseit, megfogan a gyermek lelkében. Ha fiunk ideges az első iskolai napon, sokat segít, ha elmondjuk neki, hogy annak idején mi magunk is ugyanígy éreztünk, és néha még ma is idegesek vagyunk, ha munkába kell mennünk - ám ez az érzés idővel elmúlik. Ha a gyerek

nem is hisz nekünk, legalább jeleztünk neki, hogy megértjük és elfogadjuk őt. Empátiánkat arra is használhatjuk, hogy eldöntsük, mikor kell gyermekünket arra bátorítanunk, hogy nézzen szembe félelmeivel, vagy mikor lenne ez számára túlságosan nehéz. Sarah például tudhatja, hogy Ava számára túlságosan nagy lépés lenne az egész osztály előtt énekelni. Azt is érzékelheti azonban, hogy egy kisebb és támogatóbb csoport vagy egy bizalmas barátja előtti éneklés lehet a megfelelő kezdő lépés, még ha Ava eleinte tiltakozik is. Más szóval ráérezhet, mikor és mennyire lehet Avára nyomást gyakorolni. Elaine Aron pszichológus, akinek a szenzitivitással kapcsolatos munkásságáról a 6. fejezetben már volt szó, jól rávilágít ezekre a kérdésekre, amikor Jimről, az általa ismert legjobb édesapáról ír.5 A gondtalan, extrovertált Jimnek két kislánya van. Betsy, a nagyobbik éppolyan, mint ő. A kisebbik, Lily, sokkal érzékenyebb; figyelmes, de szorongó megfigyelője saját világának. Jim Aron barátja, így szinte mindent tud a túlérzékenységről és az introverzióról. Elfogadja Lily természetét, ám nem szeretné, hogy kislánya ennyire magába fordulva nőjön fel. „Ezért - írja Aron - Jim elhatározta, hogy megmutatja Lilynek az élet összes potenciálisan kellemes és élvezetes oldalát, az óceán hullámaitól, a fáramászástól és az új ételektől kezdve a családi összejövetelekig, a fociig, és egészen addig, hogy inkább variálja ruhatárát, mint hogy kényelmes egyenruhát hordjon. Amikor Lily kezdetben csaknem minden alkalommal azt gondolta, hogy az adott új élmény nem jó ötlet, Jim mindig tiszteletben tartotta a véleményét. Sohasem kényszerítette őt semmire, holott igen meggyőző is tudott lenni. Egyszerűen csak megosztotta Lilyvel a saját nézőpontját az adott helyzetről; hogy mitől biztonságos és élvezetes, kiemelte a hasonlóságukat az olyan dolgokhoz, melyeket Lily korábban már megszeretett. Mindig megvárta, amíg Lily szeme felcsillan, ami elárulta, hogy most már szívesen csatlakozna a többiekhez, még akkor is, ha erre valójában még nem állt készen. Jim mindig gondosan értékelte ezeket a helyzeteket, nehogy Lily végül mégis megijedjen ahelyett, hogy élvezetben és sikerben lenne része. Néha visszatartotta a kislányt, amíg teljesen készen nem állt a dologra. És ami a legfontosabb: mindig belső konfliktusnak tekintette az eseteket, sohasem közte és Lily között lejátszódó csatározásnak. [...] Ha pedig ő maga vagy bárki más megjegyzést tett a kislány csendes és habozó természetére, Jim azonnal reagált: ’Ez a te stílusod. Másoknak másféle stílusuk van, de ez a tiéd. Te szeretsz jól felkészülni és biztosra menni. ’Jim azt is tudja, hogy Lily stílusához hozzátartozik az is, hogy oltalmába veszi azokat, akiket mások bántanak, hogy gondosan dolgozik, hogy mindent észrevesz, ami a családban történik, és hogy focicsapatában neki van a legjobb stratégiai érzéke.” Az introvertált gyermeknek azzal segíthetünk a legjobban, ha az újdonságokkal kapcsolatos reakcióján együtt dolgozunk vele. Emlékezzünk csak rá, hogy az introvertáltakat nem csupán új emberek, hanem új helyek és új események is nyugtalaníthatják. Ezért soha ne tévesszük össze gyermekünk új helyzetekben mutatott óvatosságát a másokhoz való kötődés képtelenségével, víz introvertált gyermek az újdonságtól és a túlzott ingermennyiségtől hőköl vissza, nem az emberi kapcsolatoktól. Miként az előző fejezetben láttuk, az introverzióextroverzió foka nem korrelál sem a barátságossággal, sem pedig az intimitás élvezetével. Az introvertáltak pontosan ugyanolyan mértékben keresik mások társaságát, mint a többiek, ám gyakran kisebb adagokban igénylik azt. A megoldás az, hogy fokozatosan tegyük ki gyermekünket az új helyzeteknek és az új

embereknek, és közben ügyeljünk arra, hogy tiszteletben tartsuk határait és korlátait, még ha ezek extrémnek tűnnek is számunkra. Mindez nagyobb valószínűséggel eredményez egy önbizalommal teli gyermeket, mintha túlzottan védelmeznénk vagy valamire kényszerítenénk őt. Tudja meg, hogy érzései normálisak és természetesek, de hogy nincs is mitől félnie: „Tudom, hogy furcsa lehet olyasvalakivel játszani, akivel korábban még nem találkoztál, de lefogadom, hogy az a fiú imádna dömperezni veled, ha megkérnéd.” Vegyük fel a ritmusát; ne sürgessük őt. Ha gyermekünk még kicsi, tegyük meg a bemutatkozó lépéseket a másik kisfiú felé, ha ez szükséges, majd húzódjunk a háttérbe. Ha még nagyon kicsi, tegyük a kezünket lágyan, támogatóan a vállára mindaddig, amíg úgy látjuk, szüksége van a jelenlétünkre. Ha megkockáztatja a társas kapcsolatot, éreztessük vele, hogy csodáljuk törekvéseit: „Láttam, ahogy tegnap odamentéi azokhoz az új gyerekekhez. Tudom, hogy nem lehetett könnyű, nagyon büszke vagyok rád!” Ugyanez vonatkozik az új helyzetekre is. Képzeljünk el egy gyereket, aki jobban fél az óceántól, mint hasonló korú pajtásai. A gondos szülők felismerik, hogy ez a félelem természetes, és még bölcs is; hiszen az óceán valóban veszélyes. Mégsem engedik meg gyermeküknek, hogy a homokdűnék biztonságában töltse a nyarat. De nem is dobják be a mély vízbe, hogy azonnal ússzon. Ehelyett jelzik neki, hogy megértik aggodalmát, és mindezek mellett arra biztatják, hogy megegye az első kis lépéseket. Lehet, hogy pár napig játszhat a homokban, miközben az óceán a messzi, biztos távolban morajlik. Egy nap aztán a szülő megközelíti a víz szélét, mondjuk úgy, hogy gyermek a vállán lovagol. Megvárják, amíg eláll a szél és lecsendesednek a hullámok vagy megérkezik az apály. A gyermek a vízbe meríti a lábujját, majd a lábfejét, végül térdig besétál a vízbe. Nem sürgetik, mert minden kicsi lépés hatalmas ugrást jelent a gyermek világában. Mikor már úgy úszik, mint a hal, nemcsak a vízzel, hanem a félelemmel kapcsolatos viszonyában is fordulópont következik be. A gyermek lassanként megtanulja, hogy megéri áttörni a kényelmetlen érzések falán, mert a túloldalon mulatság várja, és meg foga tanulni, hogyan üsse át saját maga. Dr. Kenneth Rubin, a Marylandi Egyetem Gyermek-, Kapcsolati és Kulturális Központjának igazgatója a következőket írja: „Ha gyermekünket következetesen, nyugtató és támogató módon segítjük érzelmei és viselkedése szabályozásában, előbb-utóbb valami varázslatos dolog történik: kislányunk halkan biztatni foga magát: azok a gyerekek remekül szórakoznak, én is odamehetek hozzájuk. A gyermek lassan megtanulja önerőből szabályozni félelmeit és aggodalmait.”6 Ha azt akarjuk, hogy gyermekünk elsajátítsa ezeket a készségeket, sosem szabad azt hallania, hogy szégyenlősnek, bátortalannak vagy visszahúzódónak nevezzük. Ekkor ugyanis magára veszi ezeket a címkéket, és idegességét rögzült személyiségvonásnak éli meg, nem pedig olyan érzelemnek, amin megtanulhat uralkodni. Azt is pontosan tudja, hogy ezek a szavak a mi társadalmunkban negatív csengésűek. Ami a legfontosabb: soha ne szégyenítsük meg őt szégyenlőssége miatt. Ha tehetjük, még egészen kicsi korában kezdjük el fejleszteni a gyermekben ezeket az önerősítő készségeket, amikor a társaságbeli esetlenség még kevésbé számít megbélyegzőnek. Legyünk szerepmodellek számára: bánjunk nyugodt és barátságos módon az idegenekkel, töltsünk sok időt a saját barátainkkal. Az ő osztálytársait is hívjuk meg otthonunkba. Finoman tudatosítsuk benne, hogy ha az ember mások társaságában van, akkor nem suttogni kell és a szülő nadrágát ráncigálni, ha akar valamit, hanem normális hangon kell megszólalnia.

Biztosítsuk számára a kellemes társasági életet azzal, hogy olyan játszótársakat választunk neki, akik nem agresszívak, és akik szeretettel fordulnak felé. A kisebb gyerekekkel való játék növelheti csemeténk önbizalmát, a nagyobbak pedig inspirálóan hathatnak rá. Ha úgy látjuk, valakivel nem szimpatizál, ne erőltessük; hiszen azt akarjuk, hogy gyermekünk első társas élményei pozitívak legyenek. Olyan fokozatosan vezessük be őt az új társas helyzetekbe, amennyire csak lehetséges. Ha például születés- napi zsúrra megyünk, előre beszélgessünk el vele arról, milyen is lesz az a buli, és hogyan üdvözölheti a pajtásait. („Először majd azt mondom, 'Boldog szülinapot, Joey’, aztán meg azt, hogy 'Szia, Sabrina.”’) Érkezzünk korán a vendégségbe. Sokkal jobb korai vendégnek lenni, mert gyermekünk ilyenkor úgy érezheti, hogy mások csatlakoznak ahhoz a térhez, amit immár ő „birtokol” rosszabb, ha neki kell betörnie egy már létező csoportba. Ugyanígy járjunk el, ha a gyerek szorong a tanévkezdés előtt; vigyük el, hogy megnézhesse az osztálytermet, és ideális esetben hozzunk össze személyes találkozót a tanítóval és más barátságos felnőttekkel - például az igazgatóval és a nevelési tanácsadókkal, a portásokkal és a büfésekkel. Mindezt nagyon óvatosan kell csinálnunk: „Még nem láttam az új osztályodat, mit szólnál, ha elmennénk és megnéznénk?” Keressük meg együtt a mosdót, járjuk be az osztályteremtől a büféig vezető utat, és nézzük meg, hol áll majd meg a busz a tanítás végeztével. Szervezzünk közös játékos alkalmakat a nyár folyamán a leendő osztálytársakkal. A kényelmetlen helyzetek kezelésére is tanítsunk a gyereknek egyszerűbb társas stratégiákat. Bátorítsuk arra, hogy akkor is magabiztosnak látsszék, ha nem érzi magát annak. Sokat tehet három egyszerű emlékeztető tanács: mosolyogj, húzd ki magad és nézz a másik ember szemébe. Biztassuk arra a kicsit, hogy keressen ismerős arcokat a tömegben. A hároméves Bobby például azért nem szeretett óvodai csoportjába járni, mert a szünetekben az osztály elhagyta a biztonságos csoportszobát, és a nagyobb gyerekekkel együtt a tetőn játszott. Bobbyt annyira nyugtalanította ez, hogy csak esős napokon akart részt venni a foglalkozásokon, amikor nem lehetett kimenni a tetőre. Szülei segítettek neki eldönteni, mely gyerekekkel érzi magát biztonságban, és felismertették vele, hogy a nagyfiúk lármás csapata nem feltétlenül fogja elrontani a mókát. Ha úgy érezzük, nem vagyunk képesek erre, vagy ha gyermekünknek még több gyakorlatra van szüksége, kérjünk segítséget egy szakértőtől egy helyi társas készségfejlesztő csoportban. Itt a gyerekek megtanulhatják, hogyan kell odamenni egy társasághoz, hogyan kell bemutatkozni, és hogyan értelmezzék mások testbeszédét és arckifejezését. Egy ilyen csoport segíthet a gyereknek eligazodni azon az ingoványos területen, ami a társas élet legnehezebb részét jelenti az introvertált gyermek számára; a tanítási napokon. Egy októberi kedd reggelen New York egyik általános iskolájának ötödikesei épp egy olyan órára készülődnek, amelyen az amerikai kormányzat három ágazatáról fognak tanulni. A gyerekek a terem jól megvilágított részén, törökülésben ülnek egy szőnyegen. Tanárnőjük széken ül, ölében tankönyvet tart, és pár perc alatt elmagyarázza az alapfogalmakat. Ezután következik a leckével kapcsolatos csoportfoglalkozás. Ez az osztály mindig nagyon rendeden ebéd után - mondja a tanárnő. - Rágógumi a padra ragasztva, szalvéták, alufóliák, csomagolások szétszórva, a sajtos keksz darabjai ropognak a padlón. Nem szeretjük, hogy ilyen rendetlen a termünk, ugye? A gyerekek a fejüket rázzák, hogy nem.

- Nos, akkor ma teszünk valamit a probléma megoldására, együtt, mindannyian - mondja a tanárnő. Három, egyenként hét gyerekből álló csoportra osztja az osztályt: egy törvényhozó csoportra, akik megalkotják majd az ebédidőben való viselkedésről szóló törvényeket; egy végrehajtó csoportra, akik majd érvényesítik azt; és egy igazságszolgáltató csoportra, akik kialakítanak egy olyan rendszert, amely ítélkezik az ebédidőben szemetelők fölött. A gyerekek izgatottan sietnek a csoportjukba. Nincs szükség bútorok mozgatásra. Mivel a tanterv nagy része csoport- munkára íródott, a termekben található asztalokat már korábban hetes csoportokba rendezték. Vidám zsivaj tölti be az osztályt. A tízperces előadás alatt halálosan unatkozni látszó gyerekek némelyike most élénken beszélget a társaival. De nem mindegyikük. Ha összességében nézzük a gyerekeket, pont úgy néznek ki, mint egy szobányi vidáman mozgolódó kutyakölyök. Ha azonban egyénenként nézzük őket, például a vörös hajú, lófarkas, drótkeretes szemüveget viselő, álmodozó arckifejezésű Mayát, igencsak más képet kapunk. Maya csoportjában, a „végrehajtó ágazatban” mindenki egyszerre beszél. Maya feszeng. A lila trikós, nagydarab Samantha viszi a prímet. Szendvicses zacskót húz elő a hátizsákjából, és bejelenti: - Azé a szólás joga, akinél a zacskó van! - A tanulók a zacskó körül tülekednek; mindenki mond valami okosat, amikor rá kerül a sor. A Legyek ura egyik jelenete jut az eszembe, amikor a gyerekek apró polgárok módjára zsibongnak a kagylóhéjuk körül mindaddig, amíg el nem szabadul a pokol. Maya kissé gyámoltalannak tűnik, amikor őhozzá kerül a zacskó, és vele együtt a szólás joga is. - Egyetértek - mondja, és úgy adja tovább a zacskót, mint égetné a kezét. A zacskó párszor körbejárja az asztalt, Maya pedig minden alkalommal továbbadja a szomszédjának, és nem szól semmit. A vita végül befejeződik. Maya mintha zavarban lenne. Gondolom, azért, mert nem vett részt a folyamatban. Samantha felolvassa a noteszéből a csoport által javasolt kényszerítő intézkedések listáját. - Első számú szabály: Aki megszegi a törvényt, nem mehet ki szünetre. - Várj! - szakítja félbe Maya. - Van egy ötletem! - Mondjad! - mondja Samantha kissé türelmetlenül. Maya azonban, aki a túlérzékeny introvertáltakhoz méltóan a helytelenítés legkisebb jelét is érzékeli, Samantha hangjának élét is megérzi. Szóra nyitja ajkát, de aztán lesüti a szemét, és végül csupán valami zavaros butaságot mormol. Senki sem hallja őt, és senki sem próbálja meghallani. A csoport legmenőbb tagjának számító lány - aki testhezálló, szuperdivatos ruhájában fényévekkel a többiek fölött áll - drámaian felsóhajt. Maya zavarában szinte összeomlik, és a menő lány azt mondja: - Oké, Samantha, olvasd tovább a szabályokat! A tanárnő felkéri a végrehajtó ágazatot, hogy foglalják össze munkájuk eredményét. Mindenki verseng a szóhoz jutásért, kivéve Mayát. Most is Samantha ragadja magához az irányítást, hangja mindenkiét túlszárnyalja, míg végül mindenki el is hallgat. Mondókájának nem sok értelme van, de annyira magabiztos és jó természetű, hogy mindez nem is számít. Ami Mayát illeti, magába roskadva üldögél a csoport szélén. A saját nevét irkálja a noteszébe, újra és újra. Csupa nagybetűkkel, hogy ezzel megerősítse identitását. Legalább saját maga számára. A tanárnő korábban elmondta nekem, hogy Maya nagyon okos kislány, és írásban szinte brillírozik, és emellett kitűnő softballjátékos. Mindenkihez kedves, és sokat segít a gyengébb

tanulóknak. Maya pozitív tulajdonságai azonban ezen a reggelen egyáltalán nem mutatkoztak meg.

Bármelyik szülő megrémülne, ha ezek itt az ő gyerekének élményei volnának a tanulással, a társasági élettel és önmagával kapcsolatban. Maya introvertált, kívülálló a lármás és ingergazdag osztályteremben, ahol a tanítás csoportos formában történik. Tanára szerint sokkal jobb teljesítményre volna képes egy nyugodtabb légkörű iskolában, ahol olyan gyerekekkel tanulhatna együtt, akik hozzá hasonlóan keményen dolgoznak és odafigyelnek a részletekre, és ahol a nap túlnyomó része önálló munkával telne. Mayának természetesen önérvényesítést kell tanulnia csoportmunka esetén is, de ezt segítik-e elő azok az élmények, melyeknek tanúja voltam? Az igazság az, hogy az iskolák többségét extrovertáltakra szabták. Az introvertált tanulóknak más típusú oktatásra van szükségük, mint az extrovertáltaknak, írja Jill Burruss és Lisa Kaenzig, a College of William and Mary két pedagógiai szakértője. Nagyon gyakran az a helyzet alakul ki, hogy „az introvertált tanulóknak igen keveset nyújt, azon az unos-untalan hangoztatott tanácson kívül, hogy váljanak társasági emberekké és illeszkedjenek be”.7 Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy semmilyen kőbe vésett törvény nem írja elő, hogy nagy létszámú osztályokban kell folynia az oktatásnak, és nem azért szervezzük így a tanulókat, mert így a legjobb, hanem mert így költséghatékony. És hát mégis, mi mást csináljunk a gyerekünkkel, amíg mi dolgozunk? Azzal a gyerekkel, aki önállóan szeret dolgozni és inkább egy-egy emberrel barátkozik, mintsem a csoport egészével, nincs semmi baj. Csupán arról van szó, hogy az ilyen gyerek történetesen nem illeszkedik az éppen uralkodó modellbe. Az iskola célja az kellene hogy legyen, hogy felkészítse a tanulókat későbbi életükre, ám ehelyett inkább a tanulókat kell az iskolában töltött napok túlélésére felkészíteni. Az iskolai környezet néhol egészen természetellenes, különösen az introvertált gyermek szemszögéből, aki leginkább az általa kedvelt projekteken dolgozik intenzíven, és egyszerre csak egy vagy két intenzív barátságot szeret ápolni. Reggelente kinyílik az iskolabusz ajtaja, és lármás utasai lökdösődve ömlenek ki az utcára. Az osztálytermi munkát a csoportos viták uralják, ahol a tanár arra ösztökéli az introvertált gyereket, hogy szólaljon meg végre. A gyerek hatalmas zajban kénytelen ebédelni, és az ebédlőben már azért is közelharcot kell vívnia, hogy egyáltalán odaférhessen egy zsúfolt asztalhoz. A legrosszabb az egészben mégis az, hogy szinte semmi ideje nem marad gondolkodni vagy alkotni. Az iskolai nap struktúrája szinte garantálja, hogy energiája megcsappan, ahelyett hogy növekedne. Vajon miért fogadjuk el adottnak ezt a helyzetet, amely mindenkit egyformának feltételez az iskolában, amikor jól tudjuk, hogy a felnőttek sem így szervezik életüket? Sokszor csodálkozunk azon, hogy az introvertált, furcsa gyerekek felnőttkorukra kivirágzanak, stabil és boldog felnőttekké válnak. Azt hisszük, csodás átváltozás történt. Valójában azonban nem maguk a gyerekek változnak meg, hanem a környezetük. Felnőttként megtalálják a nekik megfelelő hivatást, házastársat és környezetet. Nem kell abban a kultúrában leélniük életüket, amelybe a sors szeszélye belepottyantottá őket. Az ember és környezet kapcsolatával foglalkozó tudományterület elárulja, hogy az emberek - Brian Little pszichológus szavaival

élve - „a személyiségükkel összhangban lévő foglalkozásokban, szerepekben és környezetekben tudnak a leginkább sikeresek lenni.” Ennek a fordítottja is igaz: a magát érzelmileg fenyegetettnek érző gyerekektől nem várhatjuk, hogy jó irányba fejlődjenek. Ezt a jelenséget senki sem ismeri jobban LouAnne Johnsonnál, a katonás szavú volt tengerészgyalogosnál és tanárnőnél, aki arról híresült el, hogy Kalifornia közoktatásának legproblémásabb serdülőit tanította (Michelle Pfeiffer alakította őt a Veszélyes kölykök című filmben). Meglátogattam Johnsont az új-mexikói Truth or Consequences nevű városkában lévő otthonában, mert kíváncsi voltam, milyen tapasztalatokat szerzett a legkülönfélébb típusú gyerekek oktatása során. Johnson történetesen igen képzett a bátortalan gyerekekkel való tanári munka terén, és ez korántsem véletlen. Az egyik módszere az, hogy elmeséli a gyerekeknek, milyen félénk volt kiskorában. Első iskolai emléke, hogy egy sámlin kell álldogálnia, mert a sarokban ült és olvasott, holott a tanára azt akarta, hogy vegyüljön el a többi gyerek között. „Sok szégyenlős gyerek megdöbben, ha megtudja, hogy a tanára is éppolyan visszahúzódó volt, mint ő mondja Johnson. - Emlékszem egy nagyon zárkózott lányra a középiskolás angolórámról, akinek az anyja megköszönte nekem, hogy azt mondtam a lányának, hiszek abban, hogy élete során még nagyon sokra viszi, ezért nem kell amiatt aggódnia, hogy nem brillírozott a középiskolában. A mama szerint ez a megjegyzésem a lánya egész életszemléletét megváltoztatta. Gondoljunk bele: egyetlen elejtett megjegyzés ekkora hatással lehet egy érzékeny gyermek lelkére.” Johnson szerint, ha a bátortalan gyerekeket megszólalásra akarunk ösztönözni, válasszunk olyan témákat, amelyek vannak olyan fontosak, hogy megfeledkezzenek a gátlásaikról. Ilyen téma lehet például az, hogy a fiúk élete sokkal könnyebb, mint a lányoké. Johnson jól ismeri a nyilvánosság előtt történő megszólalás nehézségeit, hiszen igen gyakran nyilatkozik nevelésügyi kérdésekben, holott egész életében fóbiája volt ettől. „Még mindig nem győztem le teljesen a félénkségemet - mondja. - Ott ül a sarokban, és szólongat engem. De mivel szenvedélyesen szeretném megváltoztatni iskolarendszerünket, ez a szenvedély legyőzi a szégyenlősségemet, amint elkezdek beszélni. Ha az ember talál valamit, amiben szívvellélekkel hisz, vagy amit izgalmas kihívásnak érez, az feloldja a félénkséget. Az olyan, mint egy érzelmi vakáció.” Inkább ne tegyük ki a gyereket az osztályközösség előtti nyilvános felszólalás kockázatának, illetve csak akkor, ha meggyőződtünk róla, hogy minden olyan eszközzel elláttuk, ami megfelelő önbizalmat nyújt neki ahhoz, hogy minden rendben menjen. Először egyetlen partnerrel vagy kis csoportokban gyakoroljunk, és ha még ezután is meg van rémülve, ne kényszerítsük. A szakértők szerint a nyilvános beszéddel kapcsolatos negatív gyermekkori élmények életre szóló rettegést okozhatnak a pódiumtól.8 Milyen típusú iskolai környezet lenne tehát a legmegfelelőbb a világ Mayáinak? Íme, néhány gondolat, először a tanároknak: Ne gondoljuk, hogy az introverzió olyasmi, amit meg kell gyógyítani. Ha egy introvertált gyermeknek segítségre van szüksége a társas készségeit illetően, tanítsuk meg neki ezeket, vagy javasoljunk neki osztálytermen kívüli gyakorlási lehetőségeket, mint ahogy azzal a tanulóval tennénk, aki külön figyelmet igényel matematikából vagy olvasásból. De mindenképpen dicsérjük meg az ilyen gyerekeket azért, hogy olyanok, amilyenek! Pat

Adams, a michigani Ann Harborban működő, tehetséges gyermekeket nevelő Emerson Iskola volt igazgatója mondta nekem: „Mi itt egyetértünk abban, hogy sok gyermek introspektív. Megpróbáljuk előcsalogatni őket a csigaházukból, de ha nem megy, nem csinálunk nagy ügyet belőle. Mi úgy gondolunk az introvertált gyerekekre, mint akik eltérő tanulási stílussal rendelkeznek.” A felmérések tanúsága szerint az emberek fele-harmada introvertált. Ez azt jelenti, hogy több introvertált tanuló van az osztályunkban, mint gondolnánk. Az introvertáltak egy része már egészen fiatal korban alkalmazkodik, és extrovertáltként viselkedik, ezért nehéz őket észrevenni. A kiegyensúlyozott oktatási módszerek mindenki javát szolgálják. Az extrovertáltak leginkább a mozgást, az ingereket és az együttműködést szeretik.9 Az introvertáltak az előadásokat, a pihenőidőt és a független projekteket. Vegyítsük ezeket arányos módon. Az introvertáltaknak rendszerint egy vagy két olyan érdeklődési körük van, amelyek nem feltétlenül egyeznek meg a többség által preferáltakkal. Ezek melletti makacs kitartásuk miatt a többiek gyakran kissé bogarasnak tartják őket, holott kutatások sora bizonyítja, hogy ez a fajta intenzitás a tehetség fejlődésének előfeltétele.10 Dicsérjük ezeket a tanulókat az érdeklődésük miatt, bátorítsuk őket, és segítsünk nekik hasonló érdeklődésű barátokat találni; ha nem az osztályban, akkor azon kívül. Bizonyos mennyiségű közös munka nemcsak szükséges, hanem hasznos is az introvertáltak számára. Ennek azonban kis csoportokban - párokban vagy háromfős csapatokban - kell történnie, és gondos szervezést igényel, hogy minden gyermek pontosan tisztában legyen a saját szerepével. Roger Johnson, a Minnesotai Egyetem Kooperatív Tanulás Központjának társigazgatója szerint a visszahúzódó vagy introvertált gyerekek azért profitálnak különösen sokat a jól szervezett kiscsoportos munkából, mert ők „általában kellemesen elbeszélgetnek egy vagy két osztálytársukkal egy kérdés vagy egy feladat kapcsán, ám eszükbe sem jutna, hogy feltegyék a kezüket és az egész osztályhoz szóljanak. Nagyon fontos, hogy ezek a tanulók esélyt kapjanak arra, hogy szavakba öntsék gondolataikat.”11 Gondoljunk csak Maya élményére: milyen más lett volna ugyanez a feladat kisebb csoportban, ha valaki vette volna a fáradságot, hogy azt mondja: „Samantha, te vagy a felelős azért, hogy megfelelő mederben folyjon a vita. Maya, a te feladatod az, hogy jegyzeteket készítesz, és ezeket visszaolvasod a csoportnak.” Másfelől viszont emlékezzünk vissza Anders Ericssonnak a tudatos gyakorlással kapcsolatos kutatásaira, melyekről a 3. fejezetben esett szó. Sok területen lehetetlen mesterszintet elérni, ha valaki nem tudja, hogyan dolgozzon önállóan. Hadd játsszanak el az extrovertált tanulók egy-egy oldalnyit introvertált társaik életének forgatókönyvéből. Tanítsunk meg minden gyereket önállóan dolgozni. A csendes gyerekeket ne ültessük az osztály olyan területeire, ahol a legélénkebb interakció zajlik, javasolja James McCroskey professzor. Nem fognak többet beszélni, ha ezekben a padokban ülnek, viszont fokozottabban fenyegetve érzik magukat, és romlik a koncentrációképességük. Könnyítsük meg, de ne erőltessük az introvertált tanulók részvételét

a tanóra menetében. „Káros hatása lehet annak, ha a félénk gyermeket szóbeli előadásra kényszerítjük. Ez csak fokozza félénkségüket, önbecsülésüket pedig csökkenti”, írja McCroskey.12 Ha iskolánkba csak felvételi révén lehet bekerülni, kétszer is gondoljuk meg, hogy a csoportbéli viselkedése alapján döntsünk-e egy-egy gyermek felvételéről. Sok introvertált gyermek idegenek között bezárkózik, és így még csak futó képet sem kaphatunk arról, hogyan viselkedik, ha éppen nyugodt és biztonságban érzi magát. Most pedig következzen néhány gondolat szülőknek is. Igen szerencsések vagyunk, ha magunk dönthetjük el, milyen iskolába járjon a gyermekünk. Akár a gyermek tehetségével kapcsolatos területre szakosodott intézményt keresünk, akár ízlésünknek megfelelő környékbeli iskolát találunk, akár magán- vagy egyházi iskolába íratjuk a gyermeket, mindenképp érdemes szem előtt tartani, hogy a választandó iskola • •

• • • •

•

• • •

tiszteletben tartsa a független érdekeket, és hangsúlyt fektessen az autonómiára, felügyelet mellett, gondosan irányított kiscsoportokban szervezze a csoporttevékenységeket, értékelje a kedvességet, a gondoskodást, az empátiát és a jó állampolgári magatartást, ragaszkodjon az osztályok és a folyosók rendezett kinézetéhez, kis létszámú, csendes osztályokban szervezze a tanítást, olyan tanárokat válasszon, akik megértik a bátortalan, komoly, introvertált vagy túlérzékeny temperamentumot, tanítási és sportolási lehetőségeit, illetve tanórán kívüli tevékenységeit olyan tárgyakra összpontosítsa, amelyek érdekesek lehetnek a gyermek számára, erőteljesen lépjen fel az iskolai erőszak ellen, toleráns, realisztikus kultúrát hangsúlyozzon, hasonló érdeklődésű gyerekeket vonzzon, például intellektuális, művészi hajlamú vagy sportkedvelő tanulókat, gyermekünk érdeklődési körétől függően.

Sok családnak nyilván nincs reális lehetősége arra, hogy maga válassza meg a gyermek leendő iskoláját. Bármilyen is legyen az iskola, mindenképpen rengeteget tehetünk introvertált gyermekünk boldogulása, sikerei érdekében. Tudjuk meg, melyik tantárgy érdekli a legjobban, és segítsük hozzá, hogy elmélyülhessen azon a területen - akár külső oktatók, akár külön programok, például tudományos rendezvények, kreatív- írás-órák vagy más egyebek segítségével. Ami pedig a csoportos tevékenységeket illeti: tanítsuk meg gyermekünket, hogy a nagyobb csoportokon belül is találjon magának kényelmes szerepet. A csoportmunka egyik fő előnye - még az introvertáltak számára is -, hogy számos különféle szereplehetőséget kínál. Biztassuk gyermekünket, hogy kezdeményezőleg lépjen fel, és vállalja a jegyzőkönyvvezető, a rajzoló szerepét, vagy bármi olyasmit, ami a leginkább érdekli. Sokkal könnyebbé és kellemesebbé válik számára a részvétel, ha pontosan tudja, mivel tud hozzájárulni a csoport teljesítményéhez. A nyilvános megszólalást is gyakorolhatjuk vele. Mondjuk el neki, hogy teljesen normális, ha időre van szüksége, hogy beszéde előtt összeszedje gondolatait, még akkor is, ha a csoportban látszólag mindenki más fejest ugrik a vitába. Azt sem árt tudnia, hogy sokkal könnyebb a

vita elején hozzászólni, mint akkor, amikor már mindenki elmondta a magáét, őbenne pedig egyre csak halmozódik a feszültség, ahogyan a sorára vár. Ha a gyerek nem biztos abban, mit is akar mondani, vagy nem szeret a figyelem középpontjában lenni, akkor segítsük őt abban, hogy az erősségeire koncentrálhasson. Gyakran tesz fel mély, elgondolkodtató kérdéseket? Dicsérjük meg, és tudatosítsuk benne, hogy a jó kérdések gyakran sokkal hasznosabbak, mint a válaszok. Hajlamos arra, hogy a maga sajátos szemszögéből szemlélje a dolgokat? Mondjuk el neki, mennyire fontos ez, és beszélgessünk vele arról, hogyan oszthatná meg nézőpontját másokkal is. Vitassunk meg vele különböző forgatókönyveket. Mayával például leülhettek volna a szülei, hogy kifundálják, hogyan kellett volna a kislánynak reagálnia a végrehajtó csoport gyakorlatakor. Próbáljuk ki a szerepjátékot, a lehető legspecifikusabb helyzetek eljátszásával is. Maya elpróbálhatta volna, hogyan hangzanak a saját szavai, milyen érzés azt mondani, hogy „én leszek a jegyzőkönyvvezető!” Vagy jó hangosan elkiáltotta volna magát: „Mi lenne, ha olyan szabályt hoznánk, hogy mindenkinek, aki a földre dobja a szemetét, annak az ebédidő utolsó tíz percében takarítania kell?” A csapda a dologban, hogy mindez csak akkor lehetséges, ha rá tudjuk venni Mayát, hogy nyíljon meg és mesélje el, mi történt aznap az iskolában. Sok gyerek akkor sem beszél a szégyenteljes élményeiről, ha azok mindennaposak. Minél kisebb a gyerek, annál valószínűbb, hogy megnyílik a szülei előtt, ezért ajánlatos minél korábban bevezetni ezt a gyakorlatot. A tájékoztatást kedves, nem fenyegető módon, konkrét, világos kérdések formájában kérjük. Ne azt kérdezzük, hogy telt a napja, hanem ezt: „Mit csináltatok ma matekórán?” Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, szereti-e a tanár nénit, kérdezzük meg: „Mit szeretsz a tanár néniben?” - vagy hogy mit utál benne. Adjunk neki időt a válaszra. Próbáljuk meg elkerülni azt a sugalmazó hanghordozást, amellyel a szülők ezt szokták kérdezni: „Jól érezted magad a suliban?” A gyerek úgy fogja érezni, hogy fontos igennel válaszolnia erre a kérdésre. Ha még mindig nem akar beszélni, várjuk csak ki. Néha órákra lehet szüksége, míg kimegy belőle a feszültség. Lehet, hogy az olyan nyugodt, kellemes pillanatokban kezd majd el mesélni, mint a fürdés vagy a lefekvés előtti percek. Ha így történik, akkor építsük be az ilyen helyzeteket mindennapjainkba. Ha pedig a gyerek inkább másoknak mesél helyettünk, például szeretett bébiszitterének, nagynénjének vagy idősebb testvérének, tegyük félre büszkeségünket, és toborozzunk segítséget. És végül: igyekezzünk ne aggódni, ha minden jel arra mutat is, hogy introvertált szemünk fénye nem a legnépszerűbb gyerek az iskolában. Érzelmi és társas fejlődéséhez elengedhetetlen, hogy legyen egy vagy két igazán jó barátja, mondják a fejlődéslélektannal foglalkozó szakemberek. Népszerűnek lenni nem szükséges.13 Sok introvertált gyerek kitűnő szociális készségeket fejleszt ki, mire felnőtté válik, bár a maguk módján csatlakoznak csoportokhoz - várnak egy kicsit, mielőtt elegyednének, vagy csak rövidebb időszakokat töltenek a társaságban. Ez teljesen rendjén van. A gyereknek arra van szüksége, hogy jó társas készségekkel rendelkezzen, és képes legyen barátságokat kötni - nem pedig arra, hogy ő legyen az iskola legbarátkozóbb tanulója. Ez persze nem jelenti azt, hogy a népszerűség ne lenne klassz dolog, nyilván ezt kívánjuk gyermekünk számára, mint ahogy azt is szeretnénk, ha jóképű lenne, gyorsan vágna az esze és tehetséges sportoló lenne. De legyünk biztosak abban, hogy nem erőltetjük rá saját vágyainkat, és jegyezzük meg jól, hogy sok út vezethet a

boldog, elégedett élethez. Ezen utak közül jó néhány az iskolán kívüli tevékenységeken át vezet. Míg az extrovertáltak méhecskeként egyik hobbiról a másikra szállnak, az introvertáltak megragadnak egy szenvedélynél. Ez felnőve óriási előnyt jelent majd nekik, mert a valódi önbecsülés gyökere nem más, mint a kompetencia. A kutatók szerint egy tevékenységhez való erőteljes kötődés és az iránta való elköteleződés bizonyítottan elvezet a boldogsághoz és elégedettséghez.14 A kiművelt tehetség és érdeklődés hatalmas önbizalomforrás lehet gyermekünk számára, nem számít, mennyire érzi magát különbözőnek kortársaitól. Maya, a „végrehajtó ágazat” oly csendes tagja például iskola után szeret hazasietni és olvasgatni. Emellett imádja a softballt, annak minden társas és teljesítménybeli nyomásával együtt. Ma is szívesen emlékszik vissza arra, amikor a próbajáték után bevették a csapatba. Maya halálra volt rémülve, ám egyúttal nagy erőt is érzett magában - képesnek tartotta magát arra, hogy a labdát jól, erőteljes csattanással üsse el. „A nehéz edzések meghozták gyümölcsüket - emlékszik vissza Maya. - Csak álltam és vigyorogtam. Olyan izgatott voltam, és olyan büszke - és ez azóta sem múlt el.” A szülők számára azonban nem mindig könnyű megteremteni és levezényelni azokat a helyzeteket, ahol ez a fajta mély elégedettségérzés kialakulhat. Úgy érezhetjük például, hogy bármilyen sportra buzdítjuk is introvertált gyermekünket, azzal belépőt vált a barátsághoz és a közösség megbecsüléséhez. Ez rendben is van, ha a gyerek élvezi és jó az adott sportban, mint Maya a softballban. A csapatsportok mindenki számára nagy adományt jelentenek, de különösen az olyan gyerekeknek, akiknek nehezére esik valamilyen csoporthoz csatlakozni. Ám hadd válassza meg maga a gyerek, hogy milyen tevékenységekben szeretne részt venni. Lehet, hogy nem kedveli a csapatjátékokat, és ez nem is baj. Segítsünk neki olyan tevékenységet találni, ahol találkozhat más gyerekekkel, de neki magának is nagy tere marad. Ápoljuk és fejlesszük a gyermek született erősségeit. Ha érdeklődési köre, hobbijai túl magányosnak is tűnnek számunkra, ne felejtsük el, hogy még a festés, az építőjátékokkal való babrálás, a kreatív írás és más magányos elfoglaltságok is elvezethetnek a hasonló érdeklődésű gyerekek közösségeibe. „Ismerek olyan gyerekeket, akik közös érdeklődésük révén találtak egymásra - mondja dr. Miller. - Sakkoztak, bonyolult szerepjátékokat játszottak, sőt akár matematikai vagy történelmi kérdéseket vitattak meg.” Rebecca Wallace-Segall, aki a New York City-beli Writopia Lab nevű intézményben szakköröket vezet gyerekek és serdülők számára kreatív írásból, elmesélte, hogy a hozzá jelentkező gyerekek „gyakran nem abba a típusba tartoznak, akik órák hosszat képesek volnának divatról és hírességekről csevegni. Ez utóbbiak kisebb valószínűséggel jelentkeznek ide, mert kevésbé szeretnek analizálni és mélyre ásni - ez kívül esik a komfortzónájukon. Az úgynevezett zárkózott gyerekek ki vannak éhezve arra, hogy megvitassanak eszméket, dekonstruálják és felhasználják őket - paradox módon amikor ilyesmit csinálnak, eltűnik a szégyenlősségük. Összekapcsolódnak egymással, de egy olyan mélyebb zónában, ami sok más gyerek számára unalmasnak vagy fárasztónak tűnhet.” Ezek a gyerekek készek mások előtt is megcsillantani a tehetségüket, amint készen állnak erre; sok Writopia-gyerek tart felolvasást műveiből a helyi könyvesboltokban, és közülük jó néhányan országos szintű rangos írói versenyek győztesei. Ha gyermekünk nehezen viseli a túl sok ingert, jó ötlet lehet művészi tevékenység vagy a

hosszútávfutás felé terelgetni őt, ahol nincs nyomás alatt. Ha olyan dolgokhoz vonzódik, melyek szereplést igényelnek, akkor is segíthetjük törekvéseiben. Kiskoromban éltem-haltam a műkorcsolyázásért. Órákat töltöttem a jégpályán íves nyolcasokat írva, boldogan perdültem-fordultam és repültem a levegőben. A versenyeken azonban rendre összeomlottam. Az azokat megelőző éjszakákon már nem tudtam aludni, és gyakran olyan mozdulatokat is elvétettem, melyeket gyakorlás közben gond nélkül megcsináltam. Kezdetben elhittem, amit a többiek mondtak - hogy lámpalázam van, csakúgy, mint mindenki másnak. Egyszer azonban megnéztem egy tévéinterjút az olimpiai aranyérmes Katarina Witt-tel. Katarina elmondta, hogy a verseny előtti idegesség biztosította számára az aranyérem elnyeréséhez szükséges adrenalinszintet. Ekkor megéreztem, hogy Katarina és én alapvetően különbözünk egymástól, ám évtizedekbe telt rájönnöm, hogy miért. Az ő idegessége enyhe volt, így energizálta őt, az enyém viszont olyan erős és heves volt, hogy valósággal fojtogatott. Az én segítőkész édesanyám ekkor körbekérdezte a többi korcsolyás anyukát, hogy az ő kislányuk hogyan kezeli a verseny előtti szorongást. Olyan hírekkel tért haza, amelyekről remélte, hogy hasznomra válnak. „Kristen is ideges - mondta nekem. - Az anyukája szerint Renée is szorong a verseny előtti éjszakákon.” Én azonban jól ismertem mindkettőjüket, és bizonyos voltam abban, hogy egyikük rettegése sincs olyan erős, mint az enyém. Utólag visszagondolva, sokat segített volna, ha már akkor is olyan jól ismertem volna magamat, mint most. A műkorcsolyázó-palánták szüleinek tudnia kell, hogy sokat segíthetnek gyermeküknek a rettenetes lámpaláz elfogadásával, és azzal, ha nem táplálják benne azt a tudatot, hogy ez végzetes lehet a sikerre nézve. A gyerek ugyanis a nyilvános felsüléstől fél. Arra van szüksége, hogy hozzászokjon a félelem jelenlétéhez, a versenyzéshez, sőt még a kudarchoz is. Vigyük el őt kisebb versenyekre, jó távol az otthonától, ahol névtelennek érezheti magát, és így otthon senki sem tudja meg, ha netán kudarcot vall. Tegyük lehetővé, hogy jól felkészülhessen. Ha ismeretlen pályán készül versenyezni, igyekezzünk alkalmat teremteni arra, hogy párszor ott is gyakorolhasson. Beszéljük meg vele, mi sülhet el rosszul, és hogyan kell azt kezelni: „Oké, és mi van, ha elesel, és az utolsó helyen végzel, az élet attól megy tovább, nem?” Segítsünk neki vizualizálni, hogy milyen érzés lesz, ha mozdulatai tökéletesek lesznek. Ha nem korlátozzuk a szenvedélyes érdeklődést, az gyökeresen átalakíthat egy életet; megváltoztathatja nem csupán gyermekünk általános és középiskolás éveit, hanem azon túl is mindent. Vegyük például David Weiss dobos és zenei újságíró életét. David pont úgy nőtt fel, mint Charlie Brown, örök vesztesnek érezve magát, most azonban kreatív, produktív és értelmes életet él. Szerető felesége és egy kisfia van, élvezi a munkáját, széles és érdekes baráti körrel rendelkezik. New Yorkban él, ami szerinte a zene megszállottjai számára a világ legizgalmasabb városa. Ha az életet a szerelem és a munka klasszikus barométerével mérjük, akkor David óriási sikereket ért el. Azonban - legalábbis David számára - korántsem volt mindig magától értetődő, hogy élete ilyen jól alakul majd. Furcsa és magának való kisgyerek volt. Legfőbb szenvedélye, a zene és az írás nem volt nagy érték azok szemében, akik akkoriban Davidnek számítottak: a kortársaiéban. David így emlékszik vissza azokra az időkre: „Az emberek mindig azt mondták, hogy ezek életem legszebb évei. Én pedig azt gondoltam magamban, remélem,

hogy nem! Gyűlöltem az iskolát. Csak arra tudtam gondolni, ki kell innen jutnom. Hatodikos voltam, amikor a Revenge of the Nerds (Az okostojások bosszúja) című filmet vetítették, és pont olyan voltam, mint a film szereplői. Tudtam, hogy intelligens vagyok, ám Detroit külvárosában nőttem fel, ami éppolyan, mint országunk 99 százaléka: ha valaki jóképű és atlétikus, akkor nem piszkálják. Ha viszont túl okosnak látszol, nem fognak érte tisztelni. Valószínűleg folyton zaklatnak majd miatta, és megpróbálnak lehúzni magukkal. Ez volt a legjobb tulajdonságom, és használni is szerettem, de nem volt szabad mutogatnom.” Hogyan került David Detroit külvárosából New York Ci- tybe? A dobolás volt a belépő. A következőket meséli erről: „Egy bizonyos ponton túltettem magam az összes gyerekkori kínomon; elkezdtem dobolni. A dob az én múzsám. Az én Yodám. Mikor felső tagozatos voltam, eljött hozzánk játszani a gimnázium jazz-zenekara, és akkor arra gondoltam, hogy az a srác volt a legmenőbb arc, aki a dob mögött ült. Olyanok voltak nekem a dobosok, mint a sportolók, csak épp a zene bajnokai - és én imádtam a zenét.” Dávid számára kezdetben a dobolás csak az érvényesülésről szólt; már nem dobták ki bulikról a nálánál kétszer nagyobb kemény gyerekek. De hamarosan elmélyült a dolog: „Hirtelen rájöttem, hogy a dobolás a kreatív önkifejezés egyik formája, és ettől eldobtam az agyamat. Tizenöt éves voltam. Ekkor határoztam el, hogy mindig ezt fogom csinálni. Az egész életem megváltozott a dobolás miatt, és ez mind a mai napig tart.” David még ma is pontosan emlékszik kilencéves önmagára. „Úgy érzem, még ma is kapcsolatban állok azzal az emberkével - meséli. - Ha bármi olyasmit csinálok, amit menőnek tartok, például ha itt vagyok New Yorkban egy emberekkel teli teremben, vagy épp Alicia Keysszel készítek interjút, üzenek az időben a gyerekkori önmagámnak, hogy tudja a kissrác, végül minden jóra fordult. Úgy érzem, hogy kilencéves koromban egy jelet kaptam a jövőből, és ez volt az egyik dolog, ami erőt adott az életben maradáshoz. Létrehoztam egy időhurkot régi és mostani önmagam között.” Dávid számára a másik erőforrást a szülei jelentették. Ahelyett hogy arra koncentráltak volna, hogy fiuk önbizalmát fejlesszék, inkább biztosították számára, hogy produktív legyen. Nem számított, mi érdekli, csak az volt a fontos, hogy kitartson mellette és élvezze azt. David édesapja megrögzött futballrajongó volt, ám „ő lett volna az utolsó, aki megkérdezi, miért nem vagyok kint a focipályán”. David egy ideig zongorázott, majd csellózott. Amikor bejelentette, hogy dobolni fog, a szülők meglepődtek, de nem tiltakoztak. Elfogadták ezt az új szenvedélyt. Ahogy elfogadták a fiukat is. Ha David Weiss átváltozásának történetét megindítónak találjuk, annak nagyon jó oka van, ugyanis ez tökéletes példája annak, amit Dán McAdams pszichológus „jóvátételi élettörténetnek” nevez - ami a lelki egészség és kiegyensúlyozottság jele.15 A Northwestern Egyetem Foley Élettörténet-kutató Központjában McAdams azokat a történeteket tanulmányozza, amiket az emberek önmagukról mesélnek. Szerinte mindannyian regényíróként írjuk életünk történetét; mindannyiunk történetének van kezdete, vannak konfliktusai, fordulópontjai és van befejezése. A mód, ahogyan múltbéli kudarcainkat és sorscsapásainkat jellemezzük, befolyásolja, mennyire vagyunk elégedettek a jelenlegi életünkkel. A boldogtalan emberek úgy látják a múlt bajait, mint amik tönkretettek egy máskülönben jó dolgot („Nem ugyanaz az ember vagyok, amióta elhagyott a feleségem”). A generatív felnőttek viszont inkább álruhában érkező áldásnak tekintik a bajokat („A válásom

volt életem legfájdalmasabb eseménye, de most már sokkal boldogabb vagyok az új feleségemmel”). Akik igazán megélik az életüket - képesek adni valamit a családjuknak, a társadalmuknak és végső soron önmaguknak -, rendszerint meglelik ezeknek az eseményeknek az értelmét. McAdams bizonyos értelemben új életet lehelt a nyugati mitológia egy nagy felfedezésébe: ott botlunk meg, ahol a kincsünk el van ásva. Davidhez hasonlóan sok introvertált számára a serdülőkor a botladozás színtere; az alacsony önbecsülés és a társas bonyodalmak áthatolhatatlan, sűrű erdeje. Az általános és a középiskolában a legfontosabb készségek az életvidámság és a társasági lét; a mély érzések és az érzékenység sokszor egy petákot sem érnek. Azonban számos introvertált képes arra, hogy Davidéhoz hasonló élettörténetet újon: életünk Charlie Brown-os mozzanatai jelentik azt az árat, amelyet meg kell fizetnünk, hogy későbbi évtizedeink során boldogan verhessük saját ritmusunkat.

KONKLÚZIÓ Csodaország Kultúránk erényként magasztalja, ha csakis extrovertáltként élünk. Helytelenítjük a belső utazást, nem keressük személyiségünk magvát. így hát szem elől tévesztettük saját központunkat, és újra meg kell azt keresnünk. ANAIS NIN

Akár maguk is introvertáltak, akár olyan extrovertáltak, aki introvertált társsal élnek vagy dolgoznak, mindenképpen remélem, hogy olvasóim személyes értelemben sokat profitálnak majd e könyv meglátásaiból. Ajánlom figyelmükbe az alábbi rövid áttekintést: A szeretet kötelező; az emberek társaságát kedvelni opcionális. Óvjuk szeretteinket, és gondoskodjunk róluk. Olyanokkal dolgozzunk együtt, akiket kedvelünk és tisztelünk. Keressünk régi és új ismerőseink között olyanokat, akikre érvényesek a fentiek, illetve akinek a társaságát önmagáért kedveljük. Nem kell mindenkivel összebarátkozni. A társas kapcsolatok mindenkit boldoggá tesznek, még az introvertáltakat is de ne a mennyiségre, hanem a minőségre törekedjünk. A lényeg az, hogy a megfelelő megvilágításba helyezzük magunkat. Némelyek számára ez a Broadway rivaldafénye, másoknak az íróasztali lámpa meghitt fényköre. Használjuk arra természet adta erősségeinket a kitartást, a koncentrálóképességet és az érzékenységet -, hogy olyan munkát végezzünk, amit szeretünk és amit fontosnak tartunk. Oldjunk meg összetett problémákat, alkossunk, gondolkozzunk elmélyültem Találjuk ki, mivel járulhatunk hozzá a világ jobbá tételéhez, és tegyünk is lépéseket ez irányba. Ha ehhez az kell, hogy nyilvánosság előtt szerepeljünk, kapcsolati hálót építsünk vagy más, számunkra kényelmetlen tevékenységet folytassunk, tegyük meg azt is. Fogadjuk el, hogy ez nehéz számunkra, de kérjünk segítséget, és gyakoroljunk, hogy könnyebben menjen, és jutalmazzuk meg önmagunkat, ha sikerül. Ha úgy érezzük, hagyjuk ott tévébemondói állásunkat, és végezzük el a könyvtáros szakot. Ha viszont szeretünk tévébemondók lenni, teremtsünk magunknak egy extrovertált szerepet, amely segít átvészelni a munkanapokat. A kapcsolati háló működtetésének aranyszabálya: egyetlen őszinte kapcsolat többet ér egy maroknyi névjegynél. Munka után siessünk haza, és nyújtózzunk el a kanapén. Építsünk ki magunknak feltöltődőhelyeket. Tartsuk tiszteletben szeretteink társaság iránti igényét, illetve saját magány iránti vágyunkat (az extrovertáltak esetében fordítva). Töltsük úgy szabadidőnket, ahogy nekünk tetszik, és ne úgy, ahogyan szerintünk mások elvárják tőlünk. Maradjunk otthon szilveszterkor, ha ehhez van kedvünk. Blicceljük el a bizottsági üléseket. Fecsegős ismerőseink elől meneküljünk át az utca túlsó oldalára. Olvassunk, főzzünk, kocogjunk, írjunk novellákat. Kössünk egyezséget magunkkal, hogy részt veszünk bizonyos számú társasági eseményen azért, hogy ne érezzünk bűntudatot a lemondott programok miatt. Ha csendes gyermeket nevelünk, segítsük őt abban, hogy békét találjon az új helyzetekben és az új emberekkel, de egyébként hagyjuk, hogy hű maradjon önmagához. Gyönyörködjünk elméje eredetiségében. Legyünk büszkék arra, hogy gyermekünk lelkiismeretes és hűséges barát. Ne várjuk el tőle, hogy a tömeggel tartson, inkább buzdítsuk, hogy valódi érdeklődésének hódoljon. Szórjunk konfettit örömünkben, ha elénk állnak e szenvedélyek gyümölcseivel - akár a dobfelszerelés mögül, akár a futballpályán, akár papírlapon tárják elénk ezeket. Tanárként leljük örömünket társaságkedvelő és aktív diákjainkban, de ne feledkezzünk meg szégyenlős,

kedves és autonóm tanulóinkról, és azokról a megszállottakról sem, akik laborkészletekért, a papagájfajták osztályozásáért vagy a tizenkilencedik századi művészetért lelkesednek. Ők a jövő művészei, mérnökei és gondolkodói. Ha vezető pozíciót töltünk be, sose felejtsük el, hogy beosztó ttaink harmada-fele vélhetően introvertált, akár kimutatja ezt, akár nem. Kétszer is gondoljuk meg, hogyan rendeztet- jük be a cég egyterű irodáit. Ne várjuk, hogy az introvertáltak lelkesen tapsikoljanak a közös iroda ötletének hallatán, vagy ha egymást érik az ebédidőben tartott születésnapi bulik és a csapatépítő tréningek. Ehelyett tartsuk szem előtt erősségeiket ők azok, akik segítenek körültekintően gondolkodni, stratégiákat kialakítani és komplex problémákat megoldani; és ők azok, akik figyelmeztethetnek minket a váratlan veszélyekre. Ne feledkezzünk meg az új „csoportgondol” veszélyeiről sem. Ha kreatív szakmában dolgozunk, kérjük meg alkalma- zottainkat, hogy próbálják megoldani a problémákat egyedül, mielőtt megosztanák elképzeléseiket a többiekkel. Ha a tömeg bölcsességére van szükség, elektronikusan vagy írásban gyűjtsük össze az ötleteket, és gondoskodjunk arról, hogy az emberek ne lássák egymás javaslatait addig, amíg mindenki esélyt nem kapott a hozzájárulásra. A személyes kapcsolat nagyon fontos, hiszen ezáltal épül ki a bizalom, ugyanakkor a csoportdinamika elkerülhetetlenül akadályokat gördít a kreatív gondolkodás útjába. Szervezzük úgy a dolgot, hogy kollégáink párosával, illetve kis csoportokban beszélhessék meg ötleteiket. Ne tévesszük össze a jó önérvényesítő képességet és bőbeszédűséget a jó ötletekkel. Ha proaktív beosztottakkal rendelkezünk (és remélem, hogy így van), akkor tartsuk észben, hogy az ilyen emberek jobban dolgoznak introvertált vezető irányítása alatt, mint egy extrovertált vagy karizmatikus főnök mellett. Akárkik is vagyunk, sose felejtsük el, hogy a látszat csal. Némelyek úgy tesznek, mintha extrovertáltak lennének, de ez sok energiájukba, a hitelességükbe és gyakran az egészségükbe kerül. Mások nyugodtnak és összeszedettnek tűnnek, miközben belül óriási drámákat élhetnek meg. Ha legközelebb elgondolkodó, halk szavú emberrel találkozunk, gondoljunk arra, hogy az illető a fejében talán éppen egyenletet old meg, szonettet ír vagy kalapot tervez. Vagyis éppen a csend erejét használja. A mítoszokból és tündérmesékből tudjuk, hogy sokféle erő létezik világunkban. Az egyik gyermek fénykardot kap, a másikat varázslónak nevelik. A megoldás nem az, hogy minden lehetséges erőt egybegyúrjunk, hanem az, hogy jól használjuk azt, ami nekünk adatott. Az introvertáltak kezében kincsekkel teli titkos kert kulcsa van. És ez ahhoz hasonló, mint amikor Alice lebukfencezett a nyúlüregbe. Nem maga döntött úgy, hogy Csodaországba megy - de a váratlan helyzetet olyan kalanddá változtatta, amely üde volt, fantasztikus, és csak az övé. Lewis Carroll egyébként maga is introvertált volt. Nélküle nem lenne Alice Csodaországban. Mostanra persze ezen már nem kellene meglepődnünk.

Megjegyzés az ajánlásho z Nagyapám lágy szavú, barátságos tekintetű, kék szemű ember volt, aki szenvedélyesen szerette a könyveket és a nagy eszméket. Mindig öltönyben járt, és kedvesen rácsodálkozott mindenre, amire csak az emberekkel, különösen a gyerekekkel kapcsolatban rá lehetett csodálkozni. A brooklyni kerületben, ahol rabbiként szolgált, a járdákon fekete kalapos férfiak, térdet eltakaró szoknyát viselő nők és valószínűtlenül jó magaviseletű gyerekek sétálgattak a járdán. A zsinagóga felé menet nagypapa üdvözölte a járókelőket, kedvesen megdicsérte az egyik gyereknek az eszét, a másiknak a magasságát, a harmadiknak pedig a gyakorlati érzékét. A gyerekek csodálták, az üzletemberek tisztelték, az elveszett lelkek pedig csüngtek rajta. Mindenekfelett azonban olvasni szeretett. Kicsiny lakásában, ahol özvegyként évtizedek óta egyedül élt, minden bútor rég elvesztette eredeti funkcióját, és könyvektől roskadozott. A veretes héber szövegek keveredtek Margaret Atwood és Milán Kundera műveivel. Nagyapám feje mögött a konyhai lámpa derengő fényének glóriájával szeretett üldögélni a kis konyhai asztalnál, Lipton teát szürcsölgetett és kuglófot evett, miközben a fehér asztalterítőn kitámasztott könyvét olvasta. A gyülekezet előtt tartott beszédeiben - mind ősi és humanista eszmék tablója volt - hetente megosztotta a közösséggel olvasmányainak gyümölcsét. Magának való ember volt, nehezen tudott szemkontaktust tartani a közönségével, spirituális és intellektuális tanításai mégis oly merészek és érdekesek voltak, hogy beszédei alatt az állóhelyek is zsúfolásig megteltek. Családom többi tagja átvette tőle ezt a hagyományt. Otthonunk fő társas tevékenysége az olvasás volt. Szombat délutánonként mindannyian könyveink fölé hajoltunk a dolgozószobában. Ez volt mindkét világ legjava: a család alommelegének körében ülve, fejünkben pedig távoli birodalmakba kalandozva. Mégis, serdülőkorom kezdetén felmerült bennem, hogy vajon nem tesz-e engem kívülállóvá ez a sok olvasás. Gyanúm pedig hamarosan be is igazolódott, amikor tízévesen elmentem egy nyári táborba, és végignéztem, hogy egy szódásüvegszemüveges, magas homlokú lány nem volt hajlandó letenni a könyvét a tábor legfontosabb, mindent eldöntő első napján. A lány egy szempillantás alatt páriává vált, és táborbeli nappalait és éjszakáit a társaságból való számkivetettség poklában töltötte. Én is inkább olvastam volna, de könyveim érintetlenül bújtak meg a bőrönd mélyén (bár ettől bűntudatot éreztem, mintha a könyveknek szükségük lett volna rám, én pedig cserbenhagytam volna őket). Láttam, hogy a lányt magának való könyvmolynak tartják, pont olyannak, mint amilyen én is voltam, és tudtam, hogy rejtőzködnöm kell. Attól a nyártól fogva rosszul éreztem magam amiatt, hogy csak arra vágyom, hogy egyedül maradjak a könyveimmel. A középiskolában, az egyetemen, majd fiatal ügyvédként igye keztem eljátszani, hogy extrovertáltabb és kevésbé könyvmoly vagyok, mint amilyen valójában voltam. Aztán ahogy idősödtem, egyre több ihletet merítettem a nagyapám példájából. Nagyapám csendes ember volt, de igen nagy ember. Amikor kilencvennégy évesen, a pulpituson eltöltött hatvankét év után meghalt, a New York-i rendőrségnek le kellett zárnia a környék utcáit a gyászolók tömege miatt. O biztosan nagyon meglepődött volna ezen. Ma azt gondolom, ez a szelíd szerénység volt az egyik legnagyszerűbb tulajdonsága. Könyvemet nagy szeretettel ajánlom gyermekkori családomnak. Édesanyámnak, aki a konyhaasztali csendes beszélgetések iránti végtelen lelkesedésével a meghittséget adta nekünk,

gyermekeinek. Szerencsés vagyok, hogy ilyen elhivatott anya nevelt fel. Édesapámnak, a hivatásának élő orvosnak, aki a maga példáján tanított meg arra, milyen jó órákon át az íróasztalnál a tudás tengerében búvárkodni, de aki mégis gyakran feljött a felszínre, hogy megmutassa nekem kedvenc verseit és tudományos kísérleteit. Ajánlom fivéremnek és nővéremnek, akikkel a mai napig osztozunk annak melegében, hogy irodalommal teli otthonunkban együtt nőhettünk fel. Nagyanyámnak, bátorságáért, kurázsijáért és gondoskodásáért. A könyvet legfőképpen mégis nagyapám emlékének ajánlom, aki oly folyékonyan beszélte a csend nyelvét.

Megjegyzés az introvertát és az extrovertá lt szav ak használatáró l Ez a könyv az introverzióról szól - kulturális perspektívából nézve. Legfőbb témája a tettek és a gondolat embere közötti ősrégi kettősség, valamint az a kérdés, hogy hogyan tehetnénk jobbá a világot, hogy kiegyensúlyozottabbak legyenek az erőviszonyok a két típus között. A könyv középpontjában az az ember áll, aki az alábbi tulajdonságok alapján magára ismer: reflektív, ész által vezérelt, könyvkedvelő, szerény, érzékeny, elgondolkodó, komoly, meditatív, finom gondolkodású, befelé tekintő, belülről vezérelt, lágyszívű, nyugodt, szerény, visszahúzódó, magánykereső, társaság- és kockázatkerülő és lelki értelemben vékony bőrű. A Csend ennek az embernek a szöges ellentétéről is szól: „a tettek emberéről”, aki lobbanékony, lelkes, kitárulkozó, társaságkedvelő, izgékony, domináns, önérvényesítő, aktív, kockázatvállaló, lelki értelemben vastag bőrű, kifelé forduló, merész, és jól érzi magát a rivaldafényben. Ezek természetesen nagyon tág kategóriák. Kevés olyan ember van, akire teljes mértékben illik a két kategória valamelyike, de a típusokat mindannyian azonnal felismerjük, hiszen kultúránkban jelentős szerepet játszik mindkettő. Napjainkban a személyiségpszichológusok az introverzió és az extroverzió olyan fogalmaival dolgoznak, amelyek valamelyest különböznek a könyvben leírtaktól. A Big Five taxonómiájának képviselői az introverziótól élesen elkülönülő kategóriákként kezelik az olyan jellemzőket, mint például a gazdag lelki élet, a szigorú lelkiismeret, a szorongás bizonyos foka (különösen a zárkózottság) és a kockázatkerülési hajlam. Számukra ezek a „tapasztalatok iránti nyitottság”, a „lelkiismeretesség” és a „neurotikusság” elnevezésű személyiségvonáscsoportokba tartoznak. Nálam az introverzió fogalma ennél szándékosan tágabb. Egyrészt magam is merítek a Big Five elmélet eredményeiből, másrészt azt a felfogást is képviselem, ahogyan Jung „az alkotóerő kimeríthetetlen gazdagságának” színtereként gondolkodik az introvertáltak belső világáról. Belefoglaltam a koncepcióba Jerome Kagannak a magas reaktivitással és a szorongással kapcsolatos kutatásait (lásd 4. és 5. fejezet); Elaine Aron munkásságát, amely azzal foglalkozik, hogy az érzékszervi feldolgozással kapcsolatos túlérzékenység milyen összefüggésben áll a lekiismeretességgel, az intenzív belső érzésvilággal, a befelé fordulással és az ingerfeldolgozás mélységével (lásd 6. fejezet); továbbá különféle kutatásokat arról, hogy az introvertáltak mekkora kitartással és koncentrációval oldanak meg problémákat, amint ezt Gerald Matthews munkái csodálatosan összegzik (lásd 7. fejezet). A nyugati kultúrában a két eltérő személyiségtípust immár több mint háromezer éve a fent olvasható jelzőkkel írják le. Ahogy C. A. Valentiné antropológus írta: „A nyugati kulturális hagyománynak része az egyéni változatosság régi, elterjedt és állandónak tekinthető koncepciója. Köznyelven szólva beszélünk a tettek emberéről, aki gyakorlatias, realista és társaságkedvelő, s akit a gondolkodóval, az álmodozóval, az idealistával, a visszahúzódó emberrel állítanak szembe. Ezt a két típust a leggyakrabban az extrovertált és az introvertált elnevezéssel illetik.”1

Valentiné introverziófogalma olyan vonásokat tartalmaz, melyeket napjainkban a pszichológia a tapasztalat iránti nyitottságként („gondolkodó”, „álmodozó”), lelkiismeretességként („idealista”) és neuroticizmusként („visszahúzódó ember”) osztályozna. Költők, tudósok és filozófusok hosszú sora is megpróbálta csoportosítani ezeket a jellemvonásokat. Már a Biblia első könyvében szerepel a gondolkodó Jákob, a „szelíd sátorlakó” (aki később „Izráel” lesz, ami olyan embert jelent, aki belül harcol Istennel), aki testvéri összetűzésbe kerül a nagyhangú Ézsauval, aki „a vadászathoz értő, szabadban élő ember” (1Móz 25:27). Az ókor két nagy orvosa, Hippokratész és Galénosz híres elmélete szerint jellemünket - és ezáltal sorsunkat - testnedveink határozzák meg. A sok vér és „sárga epe” szangvinikussá, illetve kolerikussá (stabil, illetve neurotikus extrovertálttá), a sok nyálka és „fekete epe” pedig flegmatikussá, illetve melankolikussá (stabil, illetve neurotikus introvertálttá) tehet bennünket. Arisztotelész szerint a melankolikus temperamentum összefügg a filozófiai, költői és művészi kiválósággal (amit ma a tapasztalatok iránti nyitottságnak neveznénk). John Milton tizenhetedik századi angol költő II Penseroso (A Gondolkodó) és a L’Allegro (A Vidám) című költeményeiben összehasonlítja a mezőn vigadozó és a városban mulatozó „boldog embert” az éji erdőt járó és magányos tornyában elmélkedő „gondolkodó emberrel”. (Az II Penseroso mai leírása mintha nemcsak az introverzióhoz, hanem a tapasztalatok iránti nyitottsághoz és a neurotikussághoz is kapcsolódna.)2 Schopenhauer, a tizenkilencedik századi német filozófus szembeállította a „jókedélyű” (energikus, aktív és könnyen unatkozó) embert az általa jobban kedvelt típussal, az „intelligens” (érzékeny, képzeletgazdag és melankolikus) emberrel.3 Jól jegyezd meg, tettek büszke embere! - szólt a földműveshez Heinrich Heine. - Végül nem vagy te más, mint a gondolat emberének tudattalan eszköze.” A meghatározások ilyen mértékű komplexitása miatt eredetileg azt terveztem, hogy kitalálok valami új elnevezést a személyiségvonások összességére. Végül kulturális megfontolások miatt letettem erről: az introvertált és az extrovertált szavaknak megvan az az előnyük, hogy közismertek és gondolatébresztőek. Akárhányszor kiejtettem e szavakat - vacsoraasztal melletti beszélgetés közben, vagy a repülőn mellettem ülő utastársamnak -, mindig önvallomások és kommentárok özönét indítottam el. Hasonló okok miatt nem a tudományos szakirodalomban használatos extrovertált szót, hanem a laikusok által ismert extrovertált változatot alkalmaztam a könyvben.

KÖSZÖ NETYILVÁN ÍTÁS Nem tudtam volna megírni a Csendet számtalan barátom, családtagom és munkatársam segítsége nélkül. Először is köszönet illeti Richard Pine-t, aki (számomra) RSP Szuperügynök néven is ismeretes: ő a legokosabb, legbölcsebb, legjólelkűbb irodalmi ügynök, akit csak szerző kívánhat magának. Richard már akkor is rendíthetetlenül hitt a Csendben, amikor még én magam sem hittem benne. E hitét öt hosszú éven át megtartotta, mialatt én kutatásaimat végeztem és írtam a könyvet. Nem csupán ügynöknek tekintem őt, hanem partnernek írói karrieremben. Nagyon szerettem együtt dolgozni az InkWell Management egész csapatával, köztük olyan emberekkel, mint Ethan Bassoff, Lyndsey Blessing és Charlie Olsen. A Crown Publishersnél abban a kiváltságban volt részem, hogy a kiváló Molly Stemnel és profi csapatával dolgozhattam együtt. Rachel Klayman a szakma legbriliánsabb és legelhivatottabb szerkesztője. Bent ült a helyén délután kettőkor, és bent ült a helyén hajnali kettőkor is; rámutatott érvelésem hibáira és prózám gyengeségeire, és fáradhatatlanul pártfogolta könyvemet. Nagyon hálás vagyok Mary Choteborsky és Jenna Ciongoli nagylelkű szerkesztői tanácsaiért. Ugyancsak szerencsés voltam, hogy Peter Guzzardi külső szerkesztővel dolgozhattam, aki finom ösztönnel és fortélyos ügyességgel valahogy mindig elérte, hogy kritikája zene legyen füleimnek. Szívbéli köszönetem mindannyiótoknak. Nélkületek e könyv önmaga árnyéka volna csupán. Külön hálával tartozom Rachel Rokickinek és Julié Ceplernek mindazért a kreativitásért és lelkesedésért, amit belefektettek a Csend ügyébe. Köszönet illeti az alábbi embereket: Patty Berg, Mark Birkey, Chris Brand, Stephanie Chan,Tina Constable, Laura Duffy, Songhee Kim, Kyle Kolker, Rachel Meier, Annsley Rosner, és mindenki más a Crown csapatában. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy együtt dolgozhattam Joel Rickettel és Kate Barkerrel, illetve a Viking/ Penguin U.K. zseniális csapatával. A TED csodálatos szervezői felkarolták a könyvben szereplő elképzeléseket, és lehetőséget adtak nekem, hogy a 2012-es Long Beach-iTED Konferencián beszélhessek ezekről. Hálás vagyok Chris Andersonnak, Kelly Stoetzelnek, June Cohen- nek,Tom Riellynek, Michael Glassnak, Nicholas Weinbergnek és a teljes TED-csapatnak. Brian Little, akinek munkásságát a 9. fejezetben vázoltam fel, különleges mentorommá és barátommá vált. Briannel kutatómunkám korai szakaszában találkoztam, amikor interjúra kértem őt. Nemcsak interjút kaptam tőle, hanem az évek során egy személyre szabott személyiségpszichológiai egyetemi szemináriumot is. Büszke vagyok, hogy sok-sok tanítványának és barátainak egyike lehetek. Elaine Aron, akinek kutatásait a 6. fejezet mutatja be, egész életművével inspirált, és bőségesen áldozott rám idejéből, tudásából és élettörténetéből. Megszámlálhatatlanul sok barátomtól kaptam támogatást és tanácsot, köztük a következőktől: Marci Alboher, Gina Bianchini, Tara Bracco, Janis Brody, Greg Bylinksy, David Callahan, Helen Churko, Mark Colodny, Estié Dallett, Ben Dattner, Ben Falchuk, Christy Fletcher, Margo Flug, Jennifer Gandin Le, Rhonda Garelick, Michael Glass, Vishwa Goohya, Leeat Granek, Amy Gutman, Hillary Hazan-Glass, Wende Jaeger-Hyman, Mahima Joishy, Emily Klein, Chris Le, Rachel Lehmann-Haupt, Lori Lesser, Margot Magowan, Courtney Martin, Fran és Jerry Marton, Furaha Norton, Elizabeth O’Neill, Wendy Paris, Leanne Paluck Reiss, Marta Renzi, Gina Rudan,

Howard Sackstein, Marisol Simard, Daphna Stern, Robin Stem, Tim Stock, Jillian Straus, Sam Sugiura,Tom Sugiura, Jennifer Taub, KateTedesco,RutiTeitel, Seinenu Thein, Jacquette Timmons, Marié Léna Tupot, Sam Walker, Dániel Wolff és Cali Yost. Óriási köszönet jár Anna Beltrannak, Maritza Floresnek és Eliza Simpsonnak. Különösen hálás vagyok legrégibb és legkedvesebb barátaim - Mark Colodny, Jeff Kaplan, Hitomi Komatsu, Cathy Lankenau-Weeks, Lawrence Mendenhall, Jonathan Sichel, Brande Stellings, Judith van dér Reis, Rebecca és Jeremy Wallace-Segall és Naomi Wolf- türelméért; mert nem távolodtak el tőlem annak ellenére, hogy nemhogy őket meglátogatni, de még velük beszélni is alig volt időm mindazokban az években, amikor világra hoztam könyvemet és két gyermekemet. Köszönöm nektek is, tagtársaim a Láthatatlan Intézetből - Gary Bass, Elizabeth Devita-Raeburn, Abby Ellin, Randi Epstein, Sheri Fink, Christine Kenneally, Judith Matloff, Katié Orenstein, Annié Murphy Paul, Pamela Paul, Joshua Prager, Alissá Quart, Paul Raeburn, Kathy Rich, Gretchen Rubin, Lauren Sandler, Deborah Siegel, Rebecca Skloot, Debbie Stier, Stacy Sullivan, Maia Szalavitz, Harriet Washington és Tom Zoellner -, hogy folyamatosan lelkesítettetek és elbűvöltetek. Az inspirációért, amit ha tehetném, palackokba töltenék és eladnék, köszönet Alison (Sunny) Warrinernek és Jeanne Mclemore-nak, az amagansetti erdei vendégházikó tulajdonosainak. Ugyanez érvényes Evelyn és Michael Polesny-re, a Greenwich Village-i Doma Café tulajdonosaira - könyvem nagy részét ebben a varázslatos kávézóban írtam. Köszönet mindazoknak, akik számos különféle módon segítették a Csend létrejöttét. Ok a következők: Nancy Ancowitz, Mark Colodny, Bili Cunningham, Ben Dattner, Aaron Fe- dor, Boris Fishman, David Gallo, Christopher Glazek, Suzy Hansen, Jayme Johnson, Jennifer Kahweiler, David Láván, Ko-Shin Mandell, Andres Richner,Jill Ellyn Riley, Gretchen Rubin, Gregory Samanez-Larkin, Stephen Schueller, Sree Sreenivasan, Róbert Stelmack, Linda Stone, John Thompson, Charles Yao, Helen Wan, Georgia Weinberg és Naomi Wolf. Különleges hálával tartozom mindazoknak, akikről írtam vagy akiket idéztem, s akik közül néhányan a barátaim lettek, köztük Michel Anteby, Jay Belsky, Jon Berghoff, Wayne Cascio, Hung Wei Chien, Boykin Curry, Tom DeMarco, Richard Depue, Dr. Janice Dorn, Anders Ericsson, Jason Fried, Francesca Gino, Adam Grant, William Graziano, Stephen Harvill, David Hofmann, Richard Howard, Jadzia Jagieliowicz, Roger Johnson, Jerry Kagan, Guy Kawasaki, Camelia Kuhnen, Tiffany Liao, Richard Lippa, Joanna Lipper, Adam McHugh, Mike Mika, Emily Miller, Jerry Miller, Quinn Mills, Purvi Módi, Joseph Newman, Preston Ni, Carl Schwartz, Dave Smith, Mark Snyder, Jacqueline Strickland, Avril Thorne, David Weiss, Mike Wei és Shoya Zichy. Sokan vannak még, akiket nem említek név szerint a Csendben, ám akik interjúkban és beszélgetésekben nagylelkűen megosztották velem idejüket és bölcsességüket, és ezáltal drámaian formálták életszemléletemet: Marco Acevedo, Anna Allanbrook, Andrew Ayre, Dawn Rivers Baker, Susan Blew, Jonathan Cheek, Jeremy Chua, Dave Coleman, Ben Dattner, Matthew Davis, Scott Derue, Carl Elliott, Brad Féld, Kurt Fischer, Alex Forbes, Donna Genyk, Carole Grand, Stephen Gerras, Lenny Gucciardi, Anne Harrington, Naomi Karten, James McElroy, Richard McNally, Greg Oldham, Christopher Peterson, Lise Quintana, Léna Roy, Chris Scherpenseel, Hersh Shefrin, Nancy Snidman, Sandy Tinkler, Virginia Vitzthum, E. O.Wilson, David Winter és Patti Wollman. Mindannyiuknak köszönöm. A legnagyobb köszönet a családomat illeti: Lawrence és Gail Horowitzot, Barbara Schnippert és Mitchell Horowi- tzot, akikről az ajánlásban már írtam; Lois, Murray és Steve Schnippert, akik

élhetőbb hellyé tették a világot; Steve és Gina Caint, csodálatos nyugati parti testvéreimet, és az utánozhatatlan Heidi Postlewaitet. Külön köszönet jár A1 és Bobbi Cainnak, akik tanácsokkal, segítséggel és szakmai támogatással láttak el, miközben kutattam és írtam; és akik folyamatosan ébren tartották bennem a reményt, hogy egy szép napon majd én is olyan elkötelezett és támogató rokona leszek egy ifjú embernek, mint amilyenek ők énnekem. És imádott Gonzómnak (alias Kennek), aki a világ legnagylelkűbb és legelbűvölőbb embere. A hosszú évek alatt, amíg e könyvet írtam, javítgatta a kéziratomat és formálta elképzeléseimet; teát főzött nekem és megnevettetett; csokit hozott és gondozta a kertünket; feje tetejére állította a saját világát, hogy én nyugodtan írhassak; színt és izgalmat hozott életünkbe, és kimenekített minket a Berkshire hegységből. És ő volt az, aki Sammyt és Eliskut adta nekem, akik megtöltötték a házunkat játékautókkal, szívünket pedig szeretettel.

JEGYZETEK BEVEZETŐ 1. Rosa Parks kitűnő életrajzát lásd: Douglas Brinkley: Rosa Parks: A Life (New York: Penguin, 2000). A Csendben Parksról közzétett anyag nagy része ebből a könyvből származik. Egy megjegyzés Parksról: Néhányan kétségbe vonták, Hogy tetteit valóban saját indíttatásból vitte végbe, rámutattak, hogy alapos polgárjogi képzésben részesült, mielőtt felszállt volna az ominózus autóbuszra. Noha ez igaz, Brinkley szerint nincs bizonyíték arra, hogy azon az estén Parks előre kitervelt módon cselekedett volna, vagy akár aktivista akciót hajtott volna végre. Egyszerűen önmagát adta a váradanul kialakult helyzetben. A történetnek a Csend számára az a legfőbb üzenete, hogy Parksot nem akadályozta meg a személyisége abban, Hogy naggyá váljon - épp ellenkezőleg: ennek köszönhette, hogy az erőszakmentes ellenállás emblematikus figurájaként vonult be a történelembe. 2. Winifred Gallagher (idézi J. D. Higley): „How We Become What We Are”, Ihe Atlantic Monthly, 1994. szeptember. (Highley nem extroverzióról és introverzióról, hanem merészségről és gátoltságról beszél, ám a fogalmak számos ponton találkoznak.) 3. Róbert M. Stelmack: „On Personality and Arousal: A Historical Perspective on Eysenck and Zuckerman”, in Marvin Zuckerman and Róbert M. Stelmack, eds., On the Psychobiology of Personality: Essays in Honor of Marvin Zuckerman (San Diego: Elsevier, 2004), 22. Lásd még Caroline Davis et al.: „Motivations to Exercise as a Function of Personality Characteristics, Age, and Gender”, Personality andIndividual Differences 19, no. 2 (1995): 165-74. 4. Dániel Nettle: Personality: WhatMakes You the Way YouAre (New York: Oxford University Press, 2007), 100. Lásd még David P. Schmitt: „The Big Five Related to Risky Sexual Behaviour Across 10 World Regions: Differential Personality Associations of Sexual Promiscuity and Relationship Infidelity”, European Journal of Personality 18, no. 4 (2004): 301-19. 5. William D. S. Killgore et al.: „TheTrait of Introversion-Extra- version Predicts Vulnerability to Sleep Deprivation”, Journal of Sleep Research 16, no. 4 (2007): 354-63. Lásd még Dániel Taylor and Róbert M. McFatter: „Cognitive Performance After Sleep Deprivation: Does Personality Make a Difference?”, Personality andIndividualDifferences 34, no. 7 (2003): 1179-93; és Andrew Smith and Andrea Maben: „EfFects of Sleep Deprivation, Lunch, and Personality on Performance, Mood, and Cardiovascular Function”, Physio/ogy andBehavior 54, no. 5 (1993): 967-72. 6. Lásd a 7. fejezetet. 7. Lásd a 7. fejezetet. 8. Lásd a 2. fejezetet. 9. Lásd a 3. és 7. fejezeteket. 10. 2010. május 2-án, a PSYCHINFO adatbázisban 9194 tétel szólt az „extroverzióról”, 6111 az „introverzióról”, és 12 494 az ezekkel átfedésben lévő „neuroticizmusról”. A többi három „Big5” személyiség- vonás - a nyitottság, a lelkiismeretesség és a barátságosság - sokkal kevesebb tétellel szerepelt. Hasonlóképpen, 2010. június 14-én egy Google Scholar keresés 64 700 cikket adott az „extraverzióra”, 30 600-at az „extroverzióra”, 55 900-at az „introverzióra” és 53 300-at a „neuroticizmusra”. William Graziano pszichológus 2010. július 31-én keltezett e-mailjében azt írta az introverzióról/extroverzióról: „Ez a személyiségpszichológia százötven kilós gorillája, vagyis elég nagy ahhoz, hogy ne tudjuk figyelmen kívül hagyni.” 11. Lásd a „Megjegyzés az introvertált és az extrovertált szavak használatáról” című részt. 12. Lásd a 6. fejezetet. 13. Rowan Bayne The Myers-Briggs Type Indicator:A Critical Review and Practical Guide (London: Chapman and Hall, 1995) című könyvében (47. o.) 36 százalékosnak találta az introverzió előfordulását, amely Isabel Myers 1985-ös saját kutatásában került meghatározásra. Egy frissebb vizsgálat, melyet a Center forApplications of PsychologicalType Research Services adott közre 1996-ban 914 219 embert mért fel, az eredménye pedig az, hogy 49,3 százalékuk volt extrovertált és 50,7 százalékuk introvertált Lásd az „Estimated Frequencies of the Types in the United States Population” című kiadványt, melyet a Center forApplication of Psychological Type (CAPT) jelentetett meg 1996-ban és 2003-ban. A tény, hogy e vizsgálatokban az introvertáltak aránya 36 százalékról 50,7 százalékra emelkedett, a CAPT szerint nem szükségképpen jelenti azt, hogy jelenleg több introvertált él az Egyesült Államokban, ez egyszerűen „a mintába bevont populáció sajátosságait tükrözi”. Egy másik, ettől teljesen független vizsgálat, amely nem a Myers- Briggs-tesztet, hanem az Eysenck-féle személyiségleltárt és az Eysenk-féle személyiségkérdőívet használta, azt mutatta ki, hogy az idő előrehaladtával (1966-tól 1993-ig) éppen az extroverzió előfordulási aránya növekedett mind a férfiak, mind a nők esetében. Lásd erről Jean M. Twenge: „Birth Cohort Changes in Extraversion: A Cross-Temporal Meta-Analysis, 19661993”, Personality and Individual Differences 30 (2001): 735-48. 14. Ezt a tényt két tanulmány említi: (1) Juri Aliik and Róbert R. McCrae: „Toward a Geography of Personality Traits: Patterns of Profiles Across 36 Cul tures”, Journal of Cross-Cultural Psychology 35 (2004): 13-28; és (2) Róbert R. McCrae and Antonio Terracciano: „Personality Profiles of Cultures: Aggregate Personality Traits”, Journal of Personality and Social

Psychology 89:3 (2005): 407-25.

15. William B. Swann Jr. and Peter J. Rentfrow: „Blirtatiousness: Cognítive, Behavioral, and Physiological Consequences of Rapid Responding”, Journal of Personality and Social Psychology 81, no. 6 (2001): 1160-75. 16. Howard Giles and Richard L. Street Jr.: „Communicator Characteristics and Behavior”, in M. L. Knapp and G. R. Miller, eds., Handbook oflnterpersonal Communication, 2nd ed. (Thousand Oaks, CA: Sage, 1994), 103-61. (Egy kis jó hír az introvertáltak számára: más vizsgálatok szerint a lassú beszédet a becsületesség és a jóakarat jeleként szokták értékelni.) 17. Delroy L. Paulhus and Kathy L. Morgan: „Perceptions of Intel- ligence in Leaderless Groups: The Dynamic Effects of Shyness and Acquaintance”,Journal of Personality and Social Psychology 72, no. 3 (1997): 581-91. Laurie Helgoe: Introvert Power: Why Your Inner Life Is Your Hidden Strength (Naperville, IL: Sourcebooks, 2008), 3-4. 18. Gale E. Christianson: Isaac Newton (Oxford University Press, Lives and Legacies Series, 2005). 19. Walter Isaacson: Einstein. Egy zseni élete és világa (Alexandra Kiadó, Pécs, 2009). 20. Michael Fitzgerald: The Genesis of Artistic Creativity: Asperger’s Syndrome and the Árts (London: Jessica Kingsley, 2005), 69. Lásd még Ira Progoff: Jung’s Psychology and Its Social Meaning (London: Routiedge, 1999), 111-12. 21. Tad Szüle: Chopin Párizsban. A romantikus zeneszerző élete és kora (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999). 22. Alain de Botton: How Proust Can Change Your Life (New York: Vintage International), 1997. 23. Lisa Chaney: Hide-and-Seek with Angels: A Life of J. M. Barrie (New York: St. Martin’s Press, 2005). 24. Fitzgerald: The Genesis of Artistic Creativity, 89. 25. David Michaelis: Schulz and Peanuts: A Biography (New York: Harper, 2007). 26. Joseph McBride: Steven Spielberg: A Biography (New York: Simon & Schuster, 1997), 57,68. 27. Ken Auletta: Googled: The End of the World as We Know It (New York: Penguin, 2009), 32 28. Shelagh Rogers és Lauren McCormick interjúja J. K. Rowlinggal, Canadian Broadcasting Corp., 2000. október 26. 29. Winifred Gallagher: I.D.: How Heredity and Experience Make You Who YouAre (New York: Random House, 1996), 26. 30. Charles Meisgeier et al.: „Implications and Applications of Psychological Type to Educational Reform and Renewal”, Proceedings of the First BiennialInternational Conference on Educa- tion ofthe Centerfór Applications of Psychological Type (Gainesville, FL: Center forApplications of Psychological Type, 1994), 263-71. 31. Carl G. Jung: Lélektani típusok (Scolar Kiadó, Budapest, 2010), lásd különösen 315-383. 32. A szerzőnek küldött e-mail (2010. július 9.) Leah L. Wallingtól, a Marketing Communications and Product Marketing, CPP, Inc. igazgatójától. 33. Lásd a Második részt: „Énünk és a biológia” 34. Az introverzió nagyban különbözik az Asperger-szindrómától, ami autizmusközeli személyiségzavar, és a társas interakció, mint például az arckifejezések leolvasásának és a testnyelv értelmezésének nehézségeivel jár együtt. Az introverzió és az Asperger- szindióma egyaránt magában foglalhatja a társas közegben való túlingereltség érzését. Az Asperger-szindrómásokkal ellentétben azonban az introvertáltak gyakran jó társas készségekkel rendelkeznek. Összehasonlításképpen: míg az amerikaiak egyharmada- fele introvertált, ötezer emberből csak egy Aspergerszindrómás. Lásd: National Institute of Neurological Disorders and Stroke, Asperger Syndrome Fact Sheet, http://www.ninds.nih.gov/ disorders/asperger/asperger.htm 35. Sunil Kumar: A Companion to E. M. Forster, vol. 1 (New Delhi: Atlantic Publishers and Distributors, 2007). 36. E. M. Forster: Szellem a házban, Réz Adám fordítása. 37. Elaine N. Aron et al.: „Aduit Shyness: The Interaction of Tem- peramental Sensitivity and an Adverse Childhood Environment”, Personality and Social Psychology Bulletin 31 (2005): 181-97. 38. Ezzel a kérdéssel számos tanulmány foglalkozik Lásd például, Stephen R. Briggs: „Shyness: Introversion or Neuroticism?”,/őwr- nal of Research in Personality 22, no. 3 (1988): 290-307. 39. Vas István fordítása. 40. William McGuire és R. F. C. Hall: C. G. Jung. Beszélgetések és interjúk. (Kossuth Kiadó, Budapest, 1999), 286. 41. Aino Sallinen-Kuparinen et al.: Willingness to Communicate, Communication Apprehension, Introversion, and Self-Reported Communication Competence: Finnish and American Comparisons. Communication Research Reports, 8 (1991): 57. 42. Lásd a 6. fejezetet.

1. FEJEZET: A „SZERETHETŐ FICKÓ” SZÍNRE LÉP 1. Giles Kemp and Edward Claflin: Dalé Carnegie: The Mán Who InfluencedMillions (New York: St. Martin’s Press, 1989). Az 1902- es év Carnegie életrajzának főbb adataira alapozott becslés. 2. Dalé Carnegie: A hatásos beszéd módszerei. (HVG Könyvek, Budapest, 1990), 16. 3. Warren Susman: Culture as History: The Transformation of American Society in the Tioentieth Century (Washington, DC: Smithsonian Institution Press, 2003), 271-85. Lásd még lan A. M. Nicholson: „Gordon Allport, Character, and the ‘Culture of Personality’, 1897-1937”, History of Psychology 1, no. 1 (1998) 52-68. 4. Susman: Culture as History, ITT: A személyiség modern fogalma csupán a huszadik század elején tűnt fel, és csak az első világháborút követő időszakban vált általánossá. A híres korai személyiségpszichológus, Gordon W. Allport szerint a személyiség iránti érdeklődés az 1930-as évekre immár „megdöbbentő méreteket öltött”. Lásd még Sol Cohen: „The Mentái Hygiene Movement, the Development of Personality and the School: The Medicalization of American Education”, History qfEducation Quarterly 32, no. 2 (1983), 123- 49. 5. Alan Berger: The City: Urban Communities and Their Problems (Dubuque, IA: William C. Brown Co., 1978). Lásd még Warren Simpson Thompson et al.: Population Trends in the United States (New York: Gordon and Breach Science Publishers, 1969). 6. David E. Shi: The Simple Life: Piain Living and High Thinking in American Culture (Athens, GA: University of Georgia Press, 1985), 154. 7. Roland Marchand: Advertising the American Dream: Making Way forModernity, 1920-1940 (Berkeley: University of California Press, 1985), 209. 8. John Bunyan: A zarándok útja a jelenvaló világból az eljövendőbe (Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2008). Lásd még Elizabeth Haiken: Venus Envy: A History of Cosmetic Surgery (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1997), 99. 9. Amy Henderson: „Media and the Rise of Celebrity Culture”, Organization cf American Históriám Magaziné of History 6 (Spring 1992). 10. Orison Swett Marden: Character: The Grandest Thing in the World (1899; reprint, Kessinger Publishing, 2003), 13. 11. Susman: Culture as History, 271-85. 12. Carl Elliott: Better Than Well: American Medicine Meets the American Dream (New York: W. W. Norton, 2003), 61. 13. Susman: Culture as History, 279. 14. Hazel Rawson Cades: „ATwelve to-Twenty Talk”, Womens Home Companion. September 1925: 71 (idézi Haiken, 91.). 15.1907-ben egész Amerikában mindössze ötezer mozi volt, 1914- ben pedig már több mint száznyolcvanezer. Az első filmek 1894- ben jelentek meg, és habár a filmstúdiók (egy privátabb korszak ethoszához ragaszkodva) eredetileg titokban tartották a filmszínészek személyazonosságát, 1910-re már megszületett a „filmcsillag” fogalma. 1910 és 1915 között D. W. Griffith, a híres rendező már olyan filmeket készített, ahol szembeállította egymással a filmsztárokról készült közelképeket és a nagy tömegjeleneteket. Üzenete világos volt: íme a sikeres személyiség, aki dicsőségesen kitűnik a hatalmas masszává olvadó, névtelen senkik tömegéből. Az amerikaiak mohón szívták magukba az efféle üzeneteket. A huszadik század hajnalán a The Saturday Evening Post és a Collier’s magazin életrajzi írásai politikusokról, üzletemberekről és híres szakemberekről szóltak. A húszas és harmincas évekre azonban már olyan szórakoztatók életéről szóló beszámolók töltötték meg az újságokat, mint Glória Swanson és Charlie Chaplin. (Lásd Susman and Henderson; lásd még Charles Musser: IheEmergence of Cinema: The American Screen to 1907 [Berkeley: University of California Press, 1994], 81; valamint Dániel Czitrom: Media and the American Mind: From Morse to McLuhan [Chapel Hill: University of North Carolina Press, 1982, p. 42].) 16. Marchand: Advertising the American Dream, 11. 17. Jennifer Scanlon: Inarticulate Longings: The Ladies’ Home Journal, Gender.; and the Promises of Consumer Culture (Routledge, 1995), 209. 18. Marchand: Advertising the American Dream, 213. 19. Marchand: Advertising the American Dream, 209. 20. Marchand: Advertising the American Dream, 213. 21. Ez a reklám a Cosmopolitan magazin 1921. augusztus 24-i számában jelent meg. 22. Rita Barnard: The Great Depression and the Culture ofAbundance: Kenneth Fearing, Nathanael West, and Mass Culture in the 1930s (Cambridge, UK: Cambridge University Press, 1995), 188. Lásd még Marchand: Advertising the American Dream, 210. 23. Patrícia A. McDaniel: Shrinking Violets and Caspar Milquetoasts: Shyness, Power, andlntimacy in the United States, 1950-1995 (New York: New York University Press, 2003), 33-43. 24. Nicholson: „Gordon Allport, Character, and the Culture of Personality, 1897-1937”, 52-68. Lásd még Gordon Allport: „A Test forAscendance-Submission”,/o«r«ű/ cfAbnormal & Social Psychology 23 (1928): 118-36. Allport, akit gyakran a személyiségpszichológia atyjának neveznek, 1921-ben publikálta Personality Traits: Their Classification andMeasurement

(Személyiségvonások osztályozása és mérése) című könyvét - ugyanabban az évben, amikor Jung Lélektani típusok című művét. Allport 1924-ben tartotta „A személyiség: Pszichológiai és társas vonatkozások” című kurzusát a Harvard Egyetemen; valószínűleg ez volt a legelső személyiség-lélektani kurzus az Egyesült Államokban. 25. C. G. Jung: Lélektani típusok (Scolar Kiadó, Budapest, 2010), 379-380. 26. Haiken: Venus Envy, 111-14. 27. McDaniel: Shrinking Violets, 43-44. 28. Az Encyclopedia of Children and Childhood in History and Society („A gyermek és a gyermekkor a történelemben és a társadalomban” enciklopédia) „bátortalanság” tárgyszava. http:/Avww.faqs. org/childhood/Re-So/Shyness.html 29. David Riesman: A magányos tömeg (Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1973). Lásd még „The People: Freedom - New Style”, Time, 1954. szeptember 27. 30. William H. Whyte: The Organization Mán (New York: Simon & Schuster, 1956; reprint, Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 2002), 382,384. 31. Jerome Karabel: The Chosen: The Hidden History cfAdmission and Exclusion at Harvard, Yale, and Princeton (Boston: Houghton Mifflin, 2005), 185,223. 32. Whyte: The Organization Mán, 105. 33. Whyte: The Organization Mán, 212. 34. Hank Whittemore: „IBM in Westchester - The Low Profilé of the True Believers”, New York, May 22,1972. A közös éneklés a cikk szerint az ötvenes években ért véget. Az „IBM, eladunk’” című dal teljes szövegét lásd http://www.digibarn.com/collections/ songs/ibm-songs. 35. Louis Menand: „Head Case: Can Psychiatry Be a Science?”, The New Yorker, 2010. március 1. 36. Elliott: Better Than Well, xv. 37. Kenneth R. Olson: „Why Do Geographic DifFerences Exist in the Worldwide Distribution of Extraversion and Openness to Experience? The History of Humán Emigration as an Explanation”, Individual Differences Research 5, no. 4 (2007): 275-88. Lásd még: Chuansheng Chen: „Population Migration and the Variation of Dopamine D4 Receptor (DRD4) Allele Frequencies Around the Globe”, Evolution and Humán Behavior 20 (1999): 309-24. 38. Csíkszentmihályi Mihály: Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997), 231. 39. Jóval azelőtt, hogy a Chautauqua csodaszónok fenekestül felforgatta Dalé Carnegie életét, a vallási megújhodási mozgalmak már országszerte folytak hatalmas sátrak árnyékában. Magát a Chautauqua mozgalmat is a „Nagy Ébredések” inspirálták - ezek közül az első az 1730-as és 1740-es években, a második pedig a tizenkilencedik század korai évtizedeiben történt. Az Ébredések által kínált kereszténység új volt és színpadias; vezetői kitűnő üzleti szellemmel igyekeztek hívőkkel megtölteni hatalmas sátraikat. A lelkészek hírneve attól függött, milyen mértékben tudták élénk gesztusokkal kísért túláradó beszédükkel lehengerelni közönségüket. A sztárszemlélet már jóval azelőtt uralta a kereszténységet, hogy a filmcsillag mint fogalom egyáltalán felbukkant volna a köztudatban. Az Első Nagy Ébredés leghíresebb hitszónoka egy George Whitefield nevezetű brit showman volt, akinek sátrában mindig annyian tülekedtek, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni. Whitefield titka abban rejlett, hogy drámai erővel jelenített meg bibliai figurákat, s eközben gátlástalanul zokogott, ordított és üvöltözött. Ám míg az Első Nagy Ébredés tartott valamelyes egyensúlyt a dráma és az intellektus között, és olyan egyetemeket hívott életre, mint a Princeton és a Dartmouth, a Második Nagy Ébredés jóval inkább egy karizmatikus szónok előadására épült, vezetőit elsősorban az érdekelte, hogy minél nagyobb tömegeket vonzzanak a mozgalomba. A mai megaegyházak képviselőihez hasonlóan sok hitszónok úgy képzelte, hogy a túlzott okoskodás elriasztaná a híveket, és ezért sutba dobták a szellemi értékeket, s csupán üzleti és szórakoztatóművészi erényeiket csillogtatták. „Hogy mi az én hitvallásom? Nem is tudtam, hogy nekem is van olyanom!” - jelentette ki egy tizenkilencedik századi hitszónok, D. L. Moody. Ez a fajta szónoklási stílus nem csupán az imádkozás módját változtatta meg, hanem azt is, hogy az emberek milyennek képzelték Jézust. 1925-ben egy Bruce Fairchild Barton nevű reklámszakember kiadott egy könyvet The Mán Nobody Knows (Az ember, akik senki sem ismer) címmel. A könyv afféle szupersztár üzletembernek festette le Jézust, aki „olyan szervezetté kovácsolt össze tizenkét alacsony rangú üzletkötőt, ami meghódította a világot”. Ez a Jézus nem bárány volt, hanem „a világ legnagyobb üzletkötője", valamint „a modem üzleti világ megalapítója”. Jézusnak az üzleti vezetés szerepmodelljeként való felfogása igencsak fogékony fülekre talált. A Powell’s Books könyvkiadó szerint a The Mán Nobody Knows a huszadik század legnagyobb könyvsikerévé nőtte ki magát. Lásd Adam S. McHugh: Introverts in the Church: Finding Our Piacé in an Extroverted Culture (Downers Grove, IL: IVP Books, 2009), 23-25. Lásd még Neal Gabler: Life: The Movie: How Entertainment ConqueredRea/ity (New \ork: Vintage Books, 1998), 25-26. 40. Richard Hofstadter: Anti-Intellectualism in American Life (New York: Vintage Books, 1962); lásd például az 51. és a 256-57. oldalakat. 41. Neal Gabler: Life: The Movie, 28. 42. Steven J. Rubenzer et al.: ,Assessing the U.S. Presidents Using the Revised NEO Personality Inventory”, Assessment 7, no. 4 (2000): 403-20. 43. Harold Stearns: America and the Young Intellectual (New York: George H. Duran Co., 1921). 44. Henderson: „Media and the Rise of Celebrity Culture”

45. William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok, Szabó Lőrinc fordítása. 46. Henry David Thoreau: Walden, 1854. 47. T. S Eliot: J- Alfréd Prufrock szerelmes éneke, Káinok}' László fordítása. 48. Bernardo Carducci and Philip G. Zimbardo: „Are You Shy?”, Psychology Today, November 1,1995. 49. M. B. Stein, J. R. Walker and D. R. Forde: „Setting Diagnostic Thresholds forSocial Phobia: Considerations from a Community Survev of Social Anxiety”, American Journal of Psvcljiatrv 151 (1994): 408-42. 50. American Psychiatric Association: Diagnostic and Statistical Manual cf Mentái Disorders (Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve), 4th ed. (JDSM-IV), 2000. Lásd: 300.23: „Szociális fóbia (szociális szorongásos zavar): A diagnózis csak akkor alkalmazható, ha az elkerülés, a félelem vagy a társas vagy előadói helyzetek miatti anticipátoros szorongás jelentősen kihat a szokványos napi tevékenységre, a tanulmányi vagy munkateljesítményre, illetve a fóbia megléte észrevehető szenvedést okoz. [...] A félelemkeltő társas vagy előadói helyzetekben a szociális fóbiás személy aggódást és zavartságot él meg, és attól fél, hogy mások szorongónak, gyengének, bolondnak’vagy ostobának fogják tartani. A nyilvános beszédtől való félelem egyik oka lehet, hogy a személy azon aggódik, hogy mások észreveszik, hogy remeg a keze vagy a hangja; illetve a másokkal való társalgás során extrém szorongást élhet meg attól való félelmében, hogy viselkedése nem tűnik helyénvalónak vagy érthetőnek. [...] A félelem vagy elkerülés súlyosan zavarja a személy normális napi életmenetét, foglalkozási vagy iskolai működését, társas tevékenységét és kapcsolatait, illetve a személy kifejezett distresszt él meg a fóbia jelenléte miatt. Például, a nyilvános beszédtől félő személy nem kap szociális fóbia diagnózist, ha ezt a tevékenységet nem rutinszerűen végzi a munkája vagy a tanulmányai során, illetve, ha nem él meg miatta fokozott distresszt” (Magyarul részben megtalálható: A DSM-IVdiagnosztikai kritériumai. Zsebkönyv (Animula Kiadó, Budapest, 1995.173-174. -Aszerki) 51. Dániel Goleman: Érzelmi intelligencia a munkahelyen (Edge 2000, Budapest, 2004), 66. 52. Lásd például: http:/Avww.nationalpost.com/Business+Bestsellers/ 3927572/story.html (A cikk a magyar kiadás megjelenésekor nem volt elérhető -A szerki) 53. Michael Erard: Um: Slips, Stumbles, and VerbalBlunders, and What They Mean (New York: Pantheon, 2007), 156. 54. http://www.toastmasters.org/Members/MembersFunctional Categories/AboutTI.aspx (2013. május 2-i állapot A szerki). http://www.toastmasters.org/DVDclips.aspx (2010. július 29-i állapot). Kattintson a következőre: „Welcome to Toastmasters! The entire 15 minute story”. (A videó a magyar kiadás megjelenésekor nem volt elérhető -Aszerki) 55. Dalé Carnegie: Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket (Bagolyvár Kiadó, Budapest, 2008).

2. FEJEZET: A KARIZMATIKUS VEZETŐ MÍTOSZA 1. A nevek és a statisztikák Tony Robbins honlapjáról és promóciós anyagaiból származnak; 2009. december 19-i adatok. 2. Melanie Lindner: „What People Are Still Willing to Pay Fór”, Forbes, 2009. január 15. A11 milliárd dolláros adatot a Marketdata Enterprises nevű kutatóintézet szolgáltatta. A becslések szerint ez az összeg évi 6,2 százalékkal növekszik. 3. Az adat Tony Robbins honlapjáról származik. 4. Hagop S. Akiskai: „The Evolutionary Significance of Affective Temperaments”, Medscapc CME, első megjelenés 2003. június 12., frissített megjelenés 2003. június 24. 5. Steve Salerno tette azt a megjegyzést Sham című könyvében (New York: Crown Publishers, 2005, 75.), hogy Tony Robbins „ember- feletti fizikai méretekkel rendelkezik”. Ugyancsak ő idézi Tony egyik megjegyzését, mely szerint olyannyira szegény volt, hogy a fürdőkádban tárolta az edényeit. 6. A Harvard Business School honlapja, 2010. szeptember 11-i állapot. 7. Philip Delves Broughton: Ahead of the Curve: Two Years at Harvard Business School (New York: Penguin, 2008), 2. Lásd még www. reuters.com, Factbox: Jeffrey Skilling (2010. június 24-i állapot). 8. Thomas Harrell, a Stanford Business School alkalmazott pszichológia professzora nyomon követte a Stanfordban 1961 és 1965 között végzett diplomások életútját, és tanulmánysorozatot adott ki erről. Azt mutatta ki, hogy a magas keresetűek és a vezérigazgatók társaságkedvelők és extrovertáltak voltak. Lásd még pL Thomas W. Harrell and Bemard Alpert: „Attributes of Successful MBAs: A 20-Year Longitudinal Study”, Humán Performance 2, no. 4 (1989): 301322. 9. Reggie Garrison et al.: „Managing Introversion and Extroversion in the Workplace”, Wharton Program forWorking Professionals (WPWP), Philadelphia: University of Pennsylvania, Spring 2006. 10. E helyt elnézést kell kérnem: nem emlékszem, melyik cég tette közzé a reklámot, és nem is voltam képes utólag megtalálni. 11. http://www.advertolog.com/amtrak/print-outdoor/dep art-from- your-inhihitions-2110505/ (2010. szeptember 11.) 12. Christopher Lane: How Normál Behavior Became a Sickness (New Haven: Yale University Press, 2007), 127,131. 13. Delroy L. Paulhus and Kathy L. Morgan: „Perceptions of Intelligence in Leaderless Groups: The Dynamic Effects of Shyness and Acquaintance”, Journal of Personality and Social Psychology 72, no. 3 (1997): 581-91. Lásd még Cameron Anderson and Gavin KildufF: „Why Do Dominant Personalities Attain Influence in Face-to-Face Groups? The Competence Signaling Effects of Trait Dominance”, Journal of Personality and Social Psychology 96, no. 2 (2009): 491-503. 14. William B. Swann Jr. and Peter J. Rentfrow: „Blirtatiousness: Cognitive, Behavioral, and Physiological Consequences of Rapid Responding”, Journal of Personality and Social Psychology 81, no. 6 (2001): 1160-75. 15. Simon Taggar et al.: „Leadership Emergence in Autonomous Work Teams: Antecedents and Outcomes”, Personnel Psychology 52, no. 4 (Winter 1999): 899-926. (,A többet beszélő embert nagy valószínűséggel vezetőként észlelik.”) 16. James Surowiecki: A tömegek bölcsessége. Miért okosabb a sokaság, mint a kevesek? Hogyan alakítja a kollektív tudás a gazdasági életet, a társadalmat és a csoportokat? (Napvilág Kiadó, Budapest, 2007), 223-224. 17. Howard Giles and Richard L. Street Jr.: „Communicator Characteristics and Behavior”, in M. L. Knapp and G. R. Miller, eds.: Handhook cflnterpersonal Communication, 2nd ed. (Thousand Oaks, CA: Sage, 1994), 103-61. 18. Cameron Anderson and Gavin Kilduff: „Why Do Dominant Personalities Attain Influence in Face-to-Face Groups? The Competence-Signaling Effects ofTrait Dominance.” 19. Philip Tetlock: Expert PoliticalJudgment (Princeton, NJ: Princeton University Press, 2006). 20. Kathrin Day Lassila: „A Brief History of Groupthink: Why Two, Three or Many Heads Aren’t Always Better Than One”, Yale Alumni Magaziné, 2008 január/február. 21. Del Jones: „Nőt All Successful CEOs Are Extroverts”, USA Today, 2006. június 7. 22. Peter F. Drucker: The Leader of the Future 2: New Visions, Strate- gies, and Practicesfor the Next Éra, edited by Frances Hesselbein, Marshall Goldsmith, and Richard Beckhard (San Francisco: Jossey-Bass, 2006), xi-xii. 23. Bradley Agle et aL: „Does CEO Charisma Matter? An Empirical Analysis of the Relationships Among Organizational Performance, Environmental Uncertainty, and Top Management Team Perceptions of CEO Charisma’’,Acadet?iy cf Management Journal 49, no. 1 (2006): 161-74. Lásd még Del Jones: „Nőt All Successful CEOs Are Extroverts.” A témáról írt kitűnő könyv: Rakesh Khurana: Searchingfor a Corporate Savior: The Irrational Questfor Charismatic CEOs (Princeton, NJ: Princeton University Press, 2002). 24. Jim Collins: Jóból kiváló. A tartós üzleti siker elemei (HVG Könyvek, Budapest, 2005). Megjegyezzük, hogy néhányan megkérdőjelezik, hogy a Collins által „kiválónak” nevezett cégek valóban olyan kiválóak-e, ahogy Collins állítja. Lásd Bruce Niendorf and Kristine Beck: „Goodto Great, or Just Good?”, Academy of Management Perspectives 22, no. 4 (2008): 13-20.

Lásd még Bruce Resnick and Timothy Smunt: „Good to Great to ...}", Academy cf Management Perspectives 22, no. 4 (2008): 6-12. 25. Timothy Judge et al.: „Personality and Leadership: A Qualitative and Quantitative Review ”, Journal of Applied Psychology 87, no. 4 (2002): 765-80. Lásd még David Brooks: „In Praise of Dullness”, New York Times, 2009. május 18., idézi: Steven Káplán et al.: „Which CEO Characteristics and Abilities Matter?”, National Bureau ofEconomic Research Working Paper No. 14195, 2008. július - e vizsgálat szerint a vállalatvezetők sikere sokkal inkább a „végrehajtási készségeknek”, mintsem a „csapattal kapcsolatos készségeknek” tulajdonítható. Brooks egy másik kutatást is idéz: Murray Barrick, Michael Mount és Timothy Judge csaknem egy évszázadnyi üzleti vezetői kutatást tekintettek át, és azt mutatták

ki, hogy nem az extroverzió korrelált a vállalatvezérek sikerességével, hanem a lelkiismeretesség. 26. Adam M. Grant et al.: „Reversing the Extraverted Leadership Advantage: The Role of Employee Proactivity”, Academy of Management Journal 54, no. 3 (2011. június). 27. Carmen Nobel: „Introverts: The Best Leaders forProactive Employees”, Harvard Business School Working Knowledge: A First Look at Faculty Research, 2010. október 4. 28. Sokat merítettem Douglas Brinkley kitűnő életrajzából: Rosa Parks: A Life (New York: Penguin Books, 2000). Megjegyzés: Martin Luther Kinggel ellentétben Parks végül eljutott oda, hogy azt gondolja, az erőszak néha az elnyomottak jogos fegyvere lehet. 29. Mózessel kapcsolatos elemzésem saját olvasmányélményeimen alapul, főként Mózes második könyve 3:11,4:1,4:3,4:10,4:12- 17,6:12,6:30 és Mózes negyedik könyve 12:3. Mások is végeztek hasonló elemzéseket, lásd például http://www.theologyweb. com/campus/showthread.php?t=50284. Lásd még: Doug Ward: „The Meanings of Moses’ Meekness”, http://godward.org/ Hebrew%20Roots/meamngs_ofjmoses.htm, valamint Marissá Brostoff: „Rabbis Focus on Professional Development”, http:// www.forward.com/articles/13971/ (2008. augusztus 13-i állapot). 30. Malcolm Gladwell: Fordulópont. Ahol a kis különbségekből nagy változás lesz (HVG Könyvek, Budapest, 2007), 41-47. 31. A Craigslist adatlapja a következő honlapon olvasható: www. craigslist.com (2010. május 28-i állapot) A Craiglisttel kapcsolatos további információk forrása: (1) a szerző telefoninterjúja Craig Newmarkkal, 2006. december 4.; (2) Idelle Davidson: „The Craigslist Phenomenon”, Los Angeles Times, 2004. június 13., és (3) Philip Weiss: „A Guy Named Craig”, New York magazin, 2006. január 8. 32. Maria Niles posztja a Blogher nevű női közösségi blogon, 2008. augusztus 19. Lásd: http://www.blogher.com/social-media- introverts. 33. Pete Cashmore: „Irony Alert: Social Media Introverts?”, mashable. com, 2008. augusztus. Lásd: http://mashable.com/2008/08/l5/ irony-alert-social-media-introverts/. 34. Yair Amichai-Hamburger: „Personality and the Internet”, in The Social Net: Understanding Humán Behavior in Cyberspace, szerk. Yair Amichai-Hambu rgcr (New York: Oxford University Press, 2005) : 27-56. Lásd még: Emily S. Orr et al.: „The Influence of Shyness on the Use of Facebook in an Undergraduate Sample”, CyberPsychology and Behavior 12, no. 3 (2009); Levi R. Baker: „Shyness and Online Social Networking Services”, Journal qf Social and Personal Relationships 27, no. 8 (2010). Richard N. Landers and John W. Lounsbury: „An Investigation of Big Five and Narrow Personality Traits in Relation to Internet Usage”, Computert in Humán Behavior22 (2006): 283-93. Lásd még: Lui- gi Anolli et ah: „Personality of People Using Chat: An On-Line Research”, CyberPsychology and Behavior 8, no. 1 (2005). Ám megjegyezzük, hogy az extrovertáltaknak rendszerint több barátjuk van a Facebookon, mint az introvertáltaknak: Pavica Sheldon: „The Relationship Between Unwillingness-to -Communicate and Students’ Facebook Ust", Journal cf Media Psychology 20, no. 2, (2008): 67-75. Ez nem meglepő, hiszen a Facebook olyan hellyé vált, ahol az emberek nagy mennyiségű barátot gyűjtenek össze. 35. Rick és Kay Warren lelkészek, Online Newsroom, http://www. rickwarrennews.com/ (2010. szeptember 12-i állapot). 36. Az evangelizmussal kapcsolatos adatgyűjtésem során egyebek közt élvezetes interjúkat folytattam a könnyed stílusú Lauren Sandlerrel, a Righteous: Dispatches from the Evangelical Youth Movement (New York: Viking, 2006) című könyv szerzőjével. 37. Mark Byron: „Evangelism forIntroverts”, http://markbyron. typepad.com/main/2005/06/evangalism_for_.html (2005. június 27-i állapot). 38. Jim Moore: „I Want to Serve the Lord - Bút Nőt Serve on a Parish Committee”, http://www.beliefnet.com/Faiths/ Catholic/2000/07/I-Want-To-Serve-The-Lord-But-Not-ServeOn-A-ParishCommittee.aspx 39. Jean Autret, William Burford and Phillip J. Wolfe, trans. and ed.: Marcel Proust on Reading Ruskin (New Haven, CT: Yale University Press, 1989).

3. FEJEZET: AMIKOR AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS MEGÖLI A KREATIVITÁST 1.

Albert Einstein, in „Fórum and Century”, vol. 84,193-94. (a híres emberek személyes életfilozófiáját bemutató

Living Philosophies című Fórum sorozat tizenharmadik kötete; kiadták 1930-ben). 2. Stephen Wozniak történetét az egész fejezet során nagyrészt saját, iWoz című önéletrajzából merítettem (New

York: W. W. Norton, 2006) . A leírást, mely szerint ő az Apple „kocka” lelke, az alábbi honlapról vettem: http://valleywag.gawker.com/220602/wozniak- jobs-design-role-overstated. 3. Donald W. MacKinnon: „The Natúré and Nurture of Creative Talent” (Walter Van Dyke Yale Egyetemen elhangzott Bingham előadása, New Haven, Connecticut, 1860. április 11. Lásd még: MacKinnon: „Personality and the Realization of Creative Potential”, a Western Psychological Associationben elhangzott elnöki díszelőadás, Pordand, Oregon, 1964, április. 4. Lásd például: (1) Gregory J. Feist: „A Meta-Analysis of Personality in Scientific and Artistic Creativity”, Personality and Social Psychology Review 2, no. 4 (1998): 290-309; (2) Feist: „Autonomy and Independence”, Encyclopedia of Creativity, voL 1 (San Diego, CA: Academic Press, 1999), 157-63; és (3) Csíkszentmihályi Mihály: Kreativitás. A flo-w és a fe fedezés, avagy a találékonyság pszichológiája (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009), 74-76. Noha szórványosan léteznek az extroverzió és a kreativitás közötti összefüggést vizsgáló kutatások, ezek - MacKinnon, Csíkszentmihályi és Feist vizsgálataival ellentétben - egyetemi hallgatókon történtek. A fenti három szerző olyan embereket tanulmányozott, akik különlegesen kreatívak voltak „a való életben”. A többi vizsgálat alkalmibb jellegű volt - például az emberek hobbijára kérdeztek rá, vagy arra kérték őket, hogy olyasféle kreatív játékokat játsszanak, mint a képekről való történetírás. Az efféle, magas agyi aktivitást kiváltó helyzetekben az extrovertáltak vélhetően jobban teljesítenek. Uwe Wolffadt pszichológus szerint az is lehetséges, hogy az introverzió és a kreativitás közötti kapcsolat „csak magasabb kreativitásszinteken különböztethető meg”. (Uwe Wolfradt: „Individual Differences in Creativity: Personality, Story Writing, and Hobbies”, European Journal cf Personality 15, no. 4, [2001. július/augusztus]: 297-310.) 5. Hans J. Eysenck: Genius: The Natural History of Creativity (New York: Cambridge University Press, 1995). 6. William Wordsworth: Az előszó. Cambridge-i évei. III. könyv, Tandori Dezső fordítása. 7. Malcolm Gladwell: „Why Your Bosses Want to Turn Lour New Office intő Greenwich Viliágé”, Ihe New Yorker, 2000. december 11. 8. Warren Bennis: Organizing Genius: The Secrets of Creative Collaboration (New York: Basic Books, 1997). 9. Clay Shirky: Here Comes Everybody: The Power of Organizing Without Organizations (New York: Penguin, 2008). 10. Steve Koslowski and Dániel Ilgen: „Enhancing the Effectiveness of Work Groups and Teams”, Psychological Science in the Public Interest 7, no. 3 (2006): 77-124. 11. Dennis J. Devine: „Teams in Organizations: Prevalence, Char- acteristics, and Effectiveness”, Small Group Research 20 (1999): 678-711. 12. Frederick Morgeson et al.: „Leadership in Teams: A Functional Approach to Understanding Leadership Structures and Pro- cesses ”, Journal of Management 36, no. 1 (2010): 5-39. 13. Ibid. 14. A szerző interjúja, 2010. október 26. 15. Davis: „The Physical Environment of the Office”. Lásd még: James C. McElroy and Paula C. Morrow: „Employee Reactions to Office Redesign: A Naturally Occurring Quasi-Field Experiment in a Multi-Generational Setting”, Humán Relati- ons 63, no. 5 (2010): 609-36. Lásd még: Davis: „The Physical Environment of the Office”: manapság az egyterű irodák a legnépszerűbbek. Lásd még: Joyce Gannon: „Firms Betting Open- Office Design, Amenities Lead to Happier, More Productive Workers”, Post-Gazette (Pittsburgh), 2003. február 9. Lásd még: Stephen Beacham: Reál Estate Weekly, 2005. július 6. Az első vállalat, amely egy sokemeletes épületben először alkalmazta az egyterű irodát, az Owens Corning volt, 1969-ben: http:// www. owens Corning, com / acquainted/about/history/1960. asp. Ma sok cég alkalmaz ilyen irodákat, köztük a Procter & Gamble, az Ernst & Young, a GlaxoSmithKline, az Alcoa és a H. J. Heinz. Lásd még: Matthew Davis et al.: „The Physical Environment of the Office: Contemporary and Emerging Issues”, in G. P. Hodgkinson and J. K. Ford, eds.: International Review of Industrial and Organizational Psychology, vol. 26 (Chichester, UK: Wiley, 2011), 193-235: . .a hatvanas és a hetvenes években rohamosan elterjedtek az egyterű, ezen belül a zöld növényekkel díszített és természeres fényt kapó irodák.” De lásd még: Jennifer Ann McCusker: „Individuals and Open Space Office Design: The Relationship Between Personality and Satisfaction in an Open Space Work Environment”, dissertation, Organizational Studies, Alliant International University, 2002. április 12. („Az; egy légterű iroda koncepcióját az 1961-es évek közepén alkotta meg egy menedzsmentkonzultánsokból álló német csoport”, idézi: Karén A. Edelman: „Take Down the Walls”, Across the Board 34, no. 3 [1997]: 32-38). 16. Roger Vincent: „Office Walls Are Closing in on Corporate Workers”, Los Angeles Times, 2010. december 15. 17. Paul B. Brown: „The Case forDesign”, Fást Company, 2005. június. 18. „New Executive Officescapes: Moving from Priváté Offices to Open Environments”, Hermán Miller Inc., 2003.

19. Dave Gershman: „Building Is ‘Heart and Sóul’ of the Ross School of Business”, http://www.mlive.com/business/ann-arbor/index. ssf/2009/01/building_is_heart_and_soul_of.html, 2009. január 24.. Lásd még: Kyle Swanson: „Business School OfFers Preview of New Home, Slated to Open Next Scmester”, Michigan Daily, 2008. szeptember 15. 20. Christopher Barnes: „What Do Teachers Teach? A Survey of America s Fourth and Eighth Grade Teachers”, Center forSurvey Research and Analysis, University of Connecticut, Civic Report no. 28,2002. szeptember. Lásd még: Róbert E. Slavin: „Research on Cooperative Learning and Achievement: What We Know, What We Need to Know”, Contemporary Educational Psychology 21, no. 1 (1996): 43-69 (egy 1993-as országos felmérés eredményeit idézi, mely szerint az általános iskolai tanárok 97 százaléka és a középiskolai tanárok 62 százaléka alkalmazta rendszeresen az együttműködő tanulás módszerét). Hozzá kell tenni, hogy a „való életben” sok tanár egyszerűen kiscsoportokba rendezi a tanulókat, ám nem alkalmazza a tulajdonképpeni „együttműködő tanulást”, mivel ez számos igen specifikus eljárást is magában foglal tudtam meg egy e-mailből, melyet Roger Johnson, a Minnesotai Egyetem Kooperatív Tanulás Központjának munkatársa küldött nekem. 21. Bruce Williams: Cooperative Learning: A Standard forHigh Achievement (Thousand Oaks, CA: Corwin, 2004), 3-4. 22. Janet Farrall and Leonie Kronborg: „Leadership Development forthe Gifted and Talented”, in Fusing Talent. Giftedness in Australian Schools, edited by M. McCann and F. Southern (Adelaide: The Australian Association ofMathematicsTeachers, 1996). 23. Rádióinterjú Kai Rysdall-lal: „Are Cubicles Going Extinct?”, Marketplace, American Public Media, 2010. december 15. 24. Sarah Holmes and Philip L. Kerr: „The IT Crowd: The Type Distribution in a Group of Information Technology Graduates”, Australian Psychological Type Review 9, no. 1 (2007): 31-38. Lásd még: Yair Amichai-Hamburger et al.: ,,‘On the Internet No One Knows I’m an Introvert’: Extraversion, Neuroticism, and Internet Interaction”, CyberPsychology and Behavior 5, no. 2 (2002): 125-28. 25. Dave W. Smith, e-mail a szerzőnek, 2010. október 20. 26. Lásd: Dániel Coyle: The Talent Code (New York: Bantam Dell, 2009), 48. 27. K. Anders Ericsson et al.: „The Role of Deliberate Practice in the Acquisition of Expert Performance”, Psychological Review 100, no. 3 (1993): 363-406. 28. Neil Chamess et al.: „The Role of Deliberate Practice in Chess Expertisé’, Applied Cognitive Psychology 19 (2005): 151-65. 29. David Glenn: „New Book Lays Failure to Leam on Colleges’ Doorsteps”, The Chronicle of Higher Education, 2001. január 18. 30. Starkes and Ericsson: „Expert Performance in Sports: Advances in Research on Sports Expertise”, Humán Kinetics (2003): 67-71. 31. A szerző interjúja, 2010. április 13. 32. A berlini zeneakadémia növendékei közül a legjobb hegedűsök tizennyolc éves korukra átlagosan már 7000 órát töltöttek magányos gyakorlással; 2000 órával többet, mint a jó hegedűsök, és 4000 órával többet, mint a hegedűtanárnak készülők. 33. Csíkszentmihályi: Kreativitás, 182. 34. Ibid., 74. 35. Ibid., 256-57. 36. Charles Darwin: The Correspondence of Charles Darwin Volume 2: 1837-1843 (Cambridge, England: Cambridge University Press, 1987), 67. 37. Ezek leírását a következő helyen találjuk: Tom DeMarco and Timothy Lister: Peopleware: Productive Projects and Teams (New York: Dorset House, 1987). 38. Lásd például a következőket: (1) Vinesh Oommen et al.: „Should Health Service Managers Embrace Open Plán Work Environments? A Review”, Asia Pacific Journal of Health Management 3, no. 2 (2008). Aoife Brennan et al.: „Traditional Versus Open Office Design: A Longitudinal Field Study”, Environment and Behavior 34 (2002): 279. (3) James C McElroy and Paula Morrow: „Employee Reactions to Office Redesign: A Naturally Occurring Quasi-Field Experiment in a MultiGenerational Setting”, Humán Relations 63 (2010): 609. Einar De Croon et al.: „The Effect of Office Concepts on Worker Health and Performance: A Systematic Review of the Literature”, Ergonomics, 48, no. 2 (2005): 119-34. J. Pejtersen et al.: „Indoor Climate, Psychosocial Work Environment and Symptoms in Open-Plan Offices”, Indoor Air 16, no. 5 (2006): 392401. Hermán Miller Research Summary, 2007: „It’s All About Me: The Benefits of Personal Control at Work”. (7) Paul Bell et al.: Environmental Psychology (Lawrence Erlbaum, 2005), 162. (8) Davis: „The Physical Environment of the Office”. 39. Marc G. Berman et al.: „The Cognitive Benefits of Interacting with Natúré”, Psychological Science 19, no. 12 (2008): 1207-12. Lásd még: Stephen Káplán and Marc Berman: „Directed Attention as a Common Resource forExecutive Functioning and Self-Regulation”, Perspectives on Psychological Science 5, no. 1 (2010): 43-57. 40. Davis et al.: „The Physical Environment of the Office”. 41. John Medina: Brain Rules (Seattle, WA: Pear Press, 2008), 87. 42. Mike Mika, a szerző interjúja, 2006. július 12.

43. Kimberly Blanton: „Design It Yourself: Pleasing Offices Laid Out by the Workers Who Use Them Can Be a Big Advantage When Companies Compete forTalent”, Boston Globe, 2005. március 1. 44. TEDx Midwest Talk, 2010. október 15., valamint e-mail a szerzőnek, 2010. november 5. 45. Idézi Anthony Storr: Solitude: A Return to the Self (New York: Free Press, 2005), 103. Magyarul: Franz Kafka: Levelek Felice'nek (Palatínus, Budapest, 2009), 212. o. 46. Judith Morgan and Neil Morgan: Dr. Seuss and Mr. Geisel: A Biography (New York: DaCapo, 1996). 47. Alex Osborn: Your Creative Power (W. Lafayette, IN: Purdue University Press, 1948). 48. Marvin D. Dunnette et al.: „The Effect of Group Participation on Brainstorming Effectiveness forTwo Industrial Samples", Journal qf Applied Psychology 47, no. 1 (1963): 30-37. 49. Lásd például: Paul A. Mongeau and Mary Claire Morr: „Reconsidering Brainstorming”, Group Facilitation 1, no. 1 (1999): 14. Lásd még: Karan Girotra et al.: „Idea Generation and the Quality of the Best Idea”, Management Science 56, no. 4 (2010. április): 591-605. (Az innováció legmagasabb szintje egy hibrid folyamat eredménye, melyben az emberek egyedül brainstormingolnak, mielőtt megosztanák ötleteiket a munkatársaikkal.) 50. Adrián Furnham: „The Brainstorming Myth”, Business Strategy Review 11, no. 4 (2000): 21-28. 51. Paul Mongeau and Mary Claire Morr: „Reconsidering Brainstorming”. 52. Charlan Nemeth and Jack Goncalo: „Creative Collaborations ffom Afar: The Benefits of Independent Authors”, Creativity Research Journal 17, no. 1 (2005): 1-8. 53. Keith Sawyer: Group Genius: The Creative Power qf Collaboration (New York: Basic Books, 2007), 66. 54. Susan K. Opt and Donald A. Loffredo: „Rethinking Communi- cation Apprehension: A Myers- Briggs Perspective”, Journal qf Psychology 134, no. 5 (2000): 556-70. 55. James C. Moore and Jody A. Brylinsky: „Spectator Effect on Team Performance in College Basketball”, Journal of Sport Behavior 16, no. 2 (1993): 77. 56. Dán Ariely: „What’s the Value of a Big Bonus?”, New York Times, 2008. november 19. 57. A Solomon Asch és Gregory Berns által végzett kísérletek leírása: Gregory Berns: Iconoclast: A Neuroscientist Reveals How to Think Differently (Boston, MA: Harvard Business Press, 2008), 59-81. Lásd még: Sandra Blakeslee: „What Other People Say May Change What You See”, New York Times, 2005. június 28., valamint Gregory S. Berns et al.: „Neurobiological Correlates of Social Conformity and Independence During Mentái Rotation”, BiologicalPsychiatry 58 (2005): 245-53. 58. Valójában a kísérlet bizonyos szakaszaiban, amikor az önkéntesek nem emberek, hanem számítógépek egy csoportjával játszottak, amygdalájuk még akkor is csendes maradt, amikor nem értettek egyet a számítógépekkel. Ez azt mutatja, hogy a nem beilleszkedő emberek nem annyira attól félnek, hogy tévednek, hanem attól, hogy a csoport kiközösíti őket. 59. Belinda Luscombe: „Why E-Mail May Be Hurting OfF-Line Relationships”, Time, 2010. június 22. 60. Jonah Lehrer: „How the City Hurts Your Brain”, Boston Globe, 2009. január 2. 61. Davis et al.: „The Physical Environment of the Office”. 62. Bili Capodagli: „Magic in the Workplace: How Pixar and Disney Unleash the Creative Talent ofTheir Workforce”, Effectif, 2010. szeptember/október: 43-45. 63. Michelle Conlin: „Microsoft’s Meet-My-Mood Offices”, Bloomberg Businessweek, 2007. szeptember 10.

4. FEJEZET: A VÉRMÉRSÉKLETÜNK A VÉGZETÜNK? A 4. fejezet Jerome Kagan pszichológusnak a magas reaktivitással kapcsolatos munkájáról szól. Néhány mai pszichológus szerint ez a jelenség az introverzió és egy másik személyiségvonás, a „neurotidzmus” metszéspontjában helyezkedik el. A könnyebb olvashatóság érdekében a szövegben nem világítottam meg részletesen ezt a mozzanatot. 1. E vizsgálat részletes leírása: Jerome Kagan and Nancy Snidman: The Long Shadow of Temperament (Cambridge, MA: Harvard University Press, 2004). 2. Ibid., 218.Jerome Kagan: Galen’s Prophecy (New York: Basic Books, 1998), 158-61. 3. Lásd: http://www.selfgrowth.com/articlesAVarfield3.html 4. Kagan and Snidman: The Long Shadow cf Temperament, 10. 5. Ez a kép a New York-i Egyetem tudósának, Joseph Ledoux-nak online videójából származik; Ledoux az érzelmek, főképp a félelem és a szorongás idegélettani alapjait kutatja. Lásd: „Fearful Brains in an Anxious World”, Science & the City, http://www. nyas.org/Podcasts/Atom.axd (2008. november 20-i állapot). 6. Elaine N. Aron: Psychotherapy and the Highly Sensitive Person (New York: Routledge, 2010), 14. 7. Számos vizsgálat igazolta ezeket a tendenciákat a magas reaktivitású gyermekek esetében. Lásd például: Jerome Kagan: „Reflection-Impulsivity and Reading Ability in Primary Grade Children”, Child Development 363, no. 3 (1965): 60928. Lásd még: Ellen Siegelman: „Reflective and Impulsive Observing Behavior”, Child Development 40, no. 4 (1969): 121322. Noha ezek a kutatások a „reflektív”, és nem a „magas reaktivitású” fogalmat használják, egészen bizonyos, hogy a gyermekeknek ugyanarról a csoportjáról beszélnek. Siegelman a következőképpen jellemzi őket: „általában az alacsony kockázatú helyzeteket kedvelik, ám nehezebb, magányos szellemi jellegű feladatokat választanak [...], mozgásosan kevésbé aktívak, és óvatosabbak” (1204. o.). (Hasonló vizsgálatokat felnőtteken is végeztek; lásd a 6. és a 7. fejezeteket.) 8. Elaine N. Aron: Szuperérzékeny gyerekek. Harmóniát hozó megoldások harsány világunkban (Sensum Donum, Budapest, 2012). 9. Lásd Grazyna Kochanska vizsgálatait, melyeket a 6. fejezetben tárgyalunk. 10. Winifred Gallagher (Kagant idézi): „How We Become What We Are”, The Atlantic Monthly, 1994. szeptember. 11. Kagan, Galeris Prophecy, 160-61. 12. Ibid., 161. 13. David G. Winter: Personality:Analysis and Interpretation qfLives (New York: McGraw-Hill, 1996), 511-16. 14. Thomas J. Bouchard Jr. and Matt McGue: „Genetic and Environmental Influences on Humán Psychological Differences”, Journal cfNeurobiology 54 (2003): 4-5. 16. Erről több helyütt írtak, lásd például: Peter D. Kramer, Listening to Prozac (New York: Penguin, 1993), 150. 17. Gallagher (Kagant idézi): „How We Become What We Are” 18. Kramer: Listening to Prozac, 154. 19. Jerome Kagannal 2006 és 2010 között készítettem interjúsorozatot. 20. Jerome Kagan: An Argument forMind (New Haven, CT: Yale University Press, 2006), 4., 7. 21. Victoria Cunningham, Morty Lefkoe and Lee Sechrest: „Elimi- nating Fears: An Intervention that Permanendy Eliminates the Fear of Public Speaking”, Clinical Psychology and Psychotherapy 13 (2006): 183-93. 22. Gregory Berns: Iconoclast: A Neuroscientist Reveals How to Think Differently (Boston, MA: Harvard Business Press, 2008), 59-81. 23. Susan K. Opt and Donald A. Loffredo: „Rethinking Commu- nication Apprehension: A Myers-Briggs Perspective”>/o«j7z«/ of Psychology 134, no. 5 (2000): 556-70. Lásd még: Michael J. Beatty, James C. McCroskey and Alan D. Heisel: „Communication Apprehension as Temperamental Expression: A Communibiological Paradigm”, Communication Monographs 65 (1998): 197-219. Lásd még: Peter D. Madntyre and Kimly A. Thivierge: „The Effects of Speaker Personality on Anticipated Reactions to Public Speaking”, Communication Research Reports 12, no. 2 (1995): 125-33. 24. David G. Winter: Personality, 512. 25. Natasha Mitchell: Jerome Kagan: The Father of Temperament, rádióinterjú Mitchell-lel az ABC Radio International csatornánál, 2006. augusztus 26., http://www.abc.net.au/radionational/pro- grams/allinthemind/jerome-kagan-thefather-of-tempera- ment/3342836 26. Gallagher (Lykkent idézi): „How We Become What We Are”. 27. A szerző interjúja, 2006. június 15. 28. Winifred Gallagher: I.D.: How Heredity and Experience Make You Who You Are (New York: Random House, 1996), 29,4650. Lásd még: Kagan and Snidman: The Long Shadow of Temperament, 5. 29. Grazyna Kochanska and R. A. Thompson: „The Emergence and Development of Conscience in Toddlerhood and Early Childhood”, in Parenting and Childrens Internalization of Values, edited hyj. E. Grusec and L. Kucynski (New York: John Wiley and Sons), 61. Lásd még: Grazyna Kochanska: „Toward a Synthesis of Parental Socialization and Child Temperament in Early Development of Conscience”, Child Development 64 no. 2 (1993): 325-47; Grazyna Kochanska and Nazan Aksan: „Children’s Conscience and Self-Regulation”, Journal of Personality 74, no. 6 (2006): 1587-1617; Grazyna

Kochanska et aL: „Guilt and Effortful Control: Two Mechanisms That Prevent Disruptive DevelopmentalTrajectories’’,/<W7z«/ of Personality and Social Psychology 97, no. 2 (2009): 322-33. 30. Gallagher: I.D., 46-50. 31. Darád Dobbs: „The Science of Success", Atlantic magaziné, 2009. Lásd még: Jay Belsky et al.: „Vulnerability Genes or Plasticity Genes?”, Molecular Psychiatry, 2009: 1-9; Michael Pluess and Jay Belsky: „Differential Susceptibility to Rearing Experience: The Case of Childcare”, The Journal cf Child Psychology and Psychiatry 50, no. 4 (2009): 396-404; Pluess and Belsky: „Differential Susceptibility to Rearing Experience: Parenting and Quality Child Care”, Developmental Psychology 46, no. 2 (2010): 379- 90; Jay Belsky and Michael Pluess: „Beyond Diathesis Stress: Differential Susceptibility to Environmental Influences”, Psychological Bulletin 135, no. 6 (2009): 885-908; Bruce J. El- lis and W. Thomas Boyce: „Biological Sensitivity to Context”, Current Directions in Psychological Science 17, no. 3 (2008): 183-87. 32. Elaine N. Aron: Psychotherapy and the Highly Sensitive Person, 3. Lásd még: A. Engfer: „Antecedents and Consequences of Shy- ness in Boys and Girls: A 6-year Longitudinal Study”, in Social Withdrawal, Inhihition, and Shyness in Childhood, edited by K. H. Rubin and J. B. Asendorpf (Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum, 1993) , 49-79; W. T. Boyce et al.: „Psychobiologic Reactivity to Stress and Childhood Respiratory Illnesses: Results of Two Pro- spective Studies”, Psychosomatic Medicine 57 (1995): 411-22; L. Gannon et al.: „The Media ting Effects of Psychophysiological Reactivity and Recovery on the Relationship Between Environmental Stress and ILlness”, Journal qf Psychosomatic Research 33 (1989): 165-75. 33. Kagan e-mailje a szerzőnek, 2010. június 22. 34. Lásd például: Belsky et al.: „Vulnerability Genes or Plasticity Genes?”, 5. Lásd még: Pluess and Belsky: „Differential Suscep- tibility to Rearing Experience: The Case of Childcare”, 397. 35. Elaine N. Aron: Szuperérzékeny gyerekek. 36. A szerző interjúja Jay Belskyvel, 2010. április 28. 37. Stephen J. Suomi: „Early Determinants of Behaviour: Evidence írom Primate Studies”, British Medical Bulletin 53, no. 1 (1997): 170-84 (,A gondoskodó mostohaanyák által nevelt magas reaktivitású majomcsecsemők koraérett viselkedést mutattak. [...] Ezek az egyedek nagyon értettek ahhoz, hogy harcias helyzetekben szövetségesül nyeljék meg csoporttársaikat, és - talán épp ennek következményeként - a későbbiekben képesek voltak arra, hogy magas pozíciókat éljenek el és tartsanak meg a csoport dominancia-hierarchiájában. [...] A fokozott reaktivitást tehát nem szükségképpen kell összekapcsolnunk rövid és hosszú távú negatív következményekkel”, 180. o.). Lásd még a következő videót az Atlantic Monthly honlapján: (http://www.theatlantic.com/magazme/ archive/2009/12/the-science-of-success/7761/). Ebben Suomi elmondja, hogy „azoknak a majmoknak, akik ugyanezt a rövid alléit hordozták, és jó anyák mellett nevelkedtek, egyáltalán nem voltak problémáik. Ugyanolyan jól vagy még jobban fejlődtek, mint azok a majmok, akik e gén más változataival rendelkeztek.” (Megegyezzük még, hogy nagy erőkkel kutatják a SERT gén és a depresszió összefüggését emberben, ám az eredmények némiképp ellentmondásosak.) 38. Seth J. Gillihan et aL: „Association Between SerotoninTransporter Genotype and Extraversion”, Psychiatric Genetics 17, no. 6 (2007): 351-54. Lásd még: M. R. Munafo et aL: „Genetic Polymorphisms and Personality in Healthy Adults: A Systematic Review and Meta-Analysis”, Molecular Psychiatry 8 (2003): 471-84. Továbbá: Cecilie L. Licht et al.:,Association Between Sensory Processing Sensitivity and the 5-HTTLPR Short/Short Genotype” 39. Dobbs: „The Science of Success” 40. Belsky et al.: „Vulnerability Genes or Plasticity Genes?” 41. Elaine N. Aron: Psychotherapy and the Highly Sensitive Person, 240-41. 42. Boyce: „Psychobiologic Reactivity to Stress and Childhood Respiratory Illnesses: Results of Two Prospective Studies”. Lásd még: W. Thomas Boyce and Bruce J. Ellis: „Biological Sensitivity to Context: I. Evolutionary-Developmental Theory of the Origins and Functions of Stress Reactivity”, Development andPsychopathology 27 (2005): 283. 43. Lásd: Judith R. Homberg and Klaus-Peter Lesch: „Looking on the Bright Side of Serotonin Transporter Gene Variation”, Biological Psychiatry, 2010. 44. Belsky et al.: „Vulnerability Genes or Plasticity Genes?” 45. A szerző interjúja Jay Belsky-vel, 2010. április 28.

5 . FEJEZET: TÚL A VÉRMÉRSÉKLETEN 1. 2. 3.

Csíkszentmihályi Mihály: Az áramlat: a tökéletes élmény pszichológiája (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009), 88. Dr. Schwartzcal 2006 és 2010 között készítettem inteijúsorozatot. Carl Schwartz et al.: „Inhibited and Uninhibited Infants ‘Grown Up’: Aduit Amygdalar Response to Novelty”, Science 300, no. 5627 (2003): 1952-53. 4. Az amygdala és a prefrontális kéreg közötti kapcsolat jó áttekintését lásd: Joseph Ledoux: The Emotional Brain: TheMysterious Underpin- nings of Emotional Life (New York: Simon & Schuster, 1996), 6. és 8. fejezetek. Lásd még: Gregory Berns: Iconoclast: A Neuroscientist Reveals How to Ibink Dijferently (Boston, MA: Harvard Business Press, 2008), 59-81. 5. Kevin N. Ochsner et al.: „Rethinking Feelings: An fMRI Study of the Cognitive Regulation of Emotion”, Journal of Cognitive Neuroscience 14, no. 8 (2002): 1215-29. 6. Ledoux: The Emotional Brain, 248-49. 7. David C. Funder: The Personality Puzzle (New York: W. W. Norton, 2010), 280-83. 8. E-mail a szerzőnek Jerome Kagantól, 2010. június 23. 9. E-mail a szerzőnek Carl Schwartztól, 2010. augusztus 16. Megjegyezzük, hogy az introvertáltakra nem annyira az a jellemző, hogy állandóan magas az arousalszintjük, hanem az, hogy nagyon hajlamosak átbillenni ebbe az állapotba. 10. E-mail a szerzőnek Jerome Kagantól, 2010. június 23. 11. Erről sok helyütt olvashatunk. Lásd például: Róbert Stelmack: „On Personality and Arousal: A Historical Perspective on Eysenck and Zuckerman”, in On the Psychobiology of Personality: Essays in Honor of Marvin Zuckerman, edited by Marvin Zuckerman and Róbert Stelmack (Pergamon, 2005), 17-28. Lásd még: Gerald Matthews et al.: Personality Traits (Cambridge, UK: Cambridge University Press, 2003), 169-70, 186-89, 329-42. Lásd még: Randy J. Larsen and David M. Buss: Personality Psychology: Domains of Knowledge About Humán Natúré (New York: McGraw Hill, 2005), 202-6. 12. Funder: The Personality Puzzle, 281. 13. Russell G. Geen: „Preferred Stimulation Levels in Introverts and Extroverts: Effects on Arousal and Performancz”, Journal of Personality and Social Psychology 46, no. 6 (1984): 1303-12. 14. Az elképzelés a következő műből származik: Winifred Gallagher: House Thinking: A Room-by-Room Look at How We Live (New York: Harper Collins, 2006). 15. William Kilgore et al.: „TheTrait of Introversion-Extraversion Predicts Vulnerability to Sleep Y)cyt\v&tmn Journal of Sleep Research 16, no. 4 (2007): 354-63. 16. Matthews: Personality Traits, 337. 17. Gerald Matthews and Lisa Dorn: „Cognitive and Attentional Processes in Personality and Intelligence”, in International Handbook of Personality and Intelligence, edited by Donald H. Saklofske and Moshe Zeidner (New York: Plenum Press, 1995): 367-96. Vagy, ahogy Brian Little pszichológus fogalmaz, „az extrovertáltak gyakran tapasztalják, hogy képesek olyan feszített módon készülni előadásokra vagy értekezletekre, ami katasztrofális lenne az introvertáltak számára”. 18. Berns: Iconoclast, 59-81.

6 . FEJEZET: „FRANKLIN POLITIKUS VOLT, ÁM ELEANORBÓL A LELKIISMERET SZÓLT” 1. Charles Darwin: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése (Gondolat Kiadó, Budapest, 1963), 256. 2. A koncertet az eseményről készült filmfelvétel alapján írtam le. 3. Allida M. Black: CastingHer Own Shadow: Eleanor Roosevelt and the Shaping ofPostwar Liberalism (New York: Columbia University Press, 1996), 41-44. 4. The American Experience: Eleanor Roosevelt (Public Broadcasting System, Ambrica Productions, 2000). Az átiratot lásd: http:/Avww. pbs.org/wgbh/amex/eleanor/filmmore/transcript/transcriptl.html. 5. Blanche Wiesen Cook: Eleanor Roosevelt, Volume One: 1884-1933 (New York: Viking Penguin, 1992), főleg a 125236. oldal. Lásd még: The American Experience: Eleanor Roosevelt. 6. Elaine N. Aron and Arthur Aron: „Sensory-Processing Sensitivity and Its Relation to Introversion and Emotionality”, Journal of Personality and SocialPsychology 3, no. 2 (1997): 345-68. 7. Az Aronnal kapcsolatos életrajzi információk forrásai: ( 1) a szerző interjúja, 2008. augusztus 21.; (2) Elaine N. Aron: Szup>erérzékeny vagyok? Harmóniát hozó megoldások harsány világunkban (Sensum Donum, Budapest, 2011); (3) Elaine N. Aron: The Highly Sensitive Person in Lőve: Understanding and Managing Relationships When the World Overivhelms You (New York: Broadway Books, 2000). 8. Aron and Aron: „Sensory-Processing Sensitivity”. Lásd még: E. N. Aron: „Revisiting Jung’s Concept of Innate Sensitiveness”, Journal of Analytical Psychology 49 (2004): 337-67. Lásd még: Aron: Szuperérzékeny vagyok? 9. Olyan laboratóriumi vizsgálatokban, ahol erős pozitív vagy negatív hatást kiváltó képeket kellett nézegetniük, a fokozottan érzékeny emberek több érzelemről számoltak be, mint a kevésbé érzékenyek. Lásd: B. Acevedo, A. Aron and E. Aron: „Sensory Processing Sensitivity and Neural Responses to Strangers’Emotional States”, in A. Aron (Chair): High Sensitivity, a Personality/Tempera- ment Trait: Lifting the Shadow of Psychopathology, az American Psychological Association éves konferenciáján szervezett szimpózium, San Diego, Kalifornia, 2010. Lásd még: JadziaJagiellowicz, Arthur Aron, Elaine Aron andTurhan Canli: „Faster and More Intense: Emotion Processing and Attentional Mechanisms in Individuals with Sensory Processing Sensitivity”, in Aron: High Sensitivity. 10. Jadzia Jagiellowicz et al.: „Sensory Processing Sensitivity and Neural Responses to Changes in Visual Scenes”, Social Cognitive and Affective Neuroscience, 2010, http://www.ncbi.nlm.nih.gov/ pmc/articles/PMC3023077/ 11. Jerome Kagan: „Reflection-Impulsivity and Reading Ability in Primary Grade Children”, Child Development 363, no. 3 (1965): 609-28. Lásd még: Ellen Siegelman: „Reflective and Impulsive Observing Behavior”, Child Development 40, no. 4 (1969): 1213-22. 12. A szerző inteijúja, 2010. május 8. 13. Aron and Aron: „Sensory-Processing Sensitivity”. Lásd még: Aron: „Revisiting Jung’s Concept of Innate Sensitiveness”, valamint Aron: Szuperérzékeny vagyok?Továbbá lásd még a következő fMRI vizsgálatokat: Acevedo: „Sensory Processing Sensitivity and Neural Responses to Strangers’ Emotional States”, valamint Jadzia Jagiellowicz: „Faster and More Intense: Emotion Processing and Attentional Mechanisms in Individuals with Sensory Processing Sensitivity”. Megjegyezzük, hogy sok olyan személyiségpszichológus, aki elfogadja a „Big Five” elméletet, az empátiát nem a szenzitivitással (amely egyre több figyelmet kap, bár kevésbé ismert, mint a Big Five), hanem a „barátságossággal”, sőt az extroverzióval hozza összefüggésbe. Aron munkássága nem vitatja ezeket az összefüggéseket, csupán kiteijeszti őket. Aron kutatásainak egyik legfontosabb vonatkozása az, hogy milyen radikálisan, milyen gyümölcsözően értékeli újra a személyiségpszichológiát. 14. Seth J. Gillihan et al.: „Association Between Serotonin Trans- porter Genotype and Extraversion”, Psychiatric Genetics 17, no. 6 (2007): 351-54. Lásd még: M. R. Munafo et al.: „Genetic Poly- morphisms and Personality in Healthy Adults: A Systematic Re- view and Meta-Analysis”, Molecular Psychiatry 8 (2003): 471-84. 15. David C. Funder: The Personality Puzzle (New York: W. W. Norton, 2010), idézi a következőt: A. R. Hariri et al.: „Serotonin Transporter Genetic Variation and the Response of the Humán Amygdala”, Science 297 (2002): 400-403. 16. Acevedo: „Sensory Processing Sensitivity and Neural Responses to Strangers’ Emotional States”. Lásd még: Jadzia Jagiellowicz: „Faster and More Intense: Emotion Processing and Attentional Mechanisms in Individuals with Sensory Processing Sensitivity”. 17. Cook: Eleanor Roosevelt. Volutne One, 125-236. Lásd még: The American Experience: Eleanor Roosevelt. 18. Grazyna Kochanska et al.: „Guilt in Young Children: Development, Determinants, and Relations with a Broader System of Standaids”, Child Development 73, no. 2 (2002. március/április): 461-82. Lásd még: Grazyna Kochanska and Nazan Aksan: „Chil- dren’s Conscience and Se1f- Regulation”,/o??r«ű/ of Personality 74, no. 6 (2006): 1587-1617., valamint Grazyna Kochanska et al.: „Guilt and Effortful Control: Two Mechanisms That Prevent Disruptive DevelopmentalTrajectories”,/o«77z«/ of Personality and Social Psychology 97, no. 2 (2009): 322-33. 19. S. H. Konrath et al.: „Changes in Dispositional Empathy in American College Students Over Time: A MctaAnalysis”, Personality and Social Psychology Review, 2010. augusztus, megjelenés előtti e-publikáció,

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/20688954 20. Pamela Paul: „From Students, Less Kindness forStrangers?”, New York Times, 2010. június 25. 21. Elaine Aron: Szuperérzékeny gyerekek. Harmóniát hozó megoldások harsány világunkban (Sensum Donum, Budapest, 2012), 37. 22. Eric Malpass: The LongLongDances (London: Corgi, 1978). 23. V. De Pascalis: „On the Psychophysiology of Extraversion”, in On the Psychobio/ogy of Personality: Essays in Honor of Marvin Zuckerman, edited by Marvin Zuckerman and Róbert M. Stelmack (San Diego: Elsevier, 2004), 22. Lásd még: Randy J. Larsen and David M. Buss: „Personality Psychology: Domains of Knowledge About Humán Natúré (New York: McGraw-Hill, 2005), 199. 24. Van K. Tharp et al.: „Autonomic Activity During Anticipation of an Averse Tone in Noninstitutionalized Sociopaths”, Psychophysiology 17, no. 2 (1980): 123-28. Lásd még: Joseph Newman et al.: „Validating a Distinction Between Primary and Secondary Psychopathy with Measures of Gray’s BIS and BAS Constructs”, Journal ofAbnormalPsychology 114 (2005): 319-23. 25. Yaling Yang et al.: „Localization of Deformations Within the Amygdala in Individuals with Psychopathy”, Archives of General Psychiatry 66, no. 9 (2009), 986-94. 26. A hazugságvizsgáló készülékek emellett légzésritmust, szívritmust és vérnyomást is mérnek. 27. Winifred Gallagher: LE).: How Heredity and Experience Make You Who YouAre (New York: Random House, 1996), 24. 28. Corine Dijk and Peter J. De Jong: „The Remedial Value of Blushing in the Context of Transgressions and Mishaps”, Emotion 9, no. 2 (2009): 287-91. 29. Benedict Carey: „Hold Your Head Up: A Blush Just Shows You Care”, New York Times, 2009. június 2.: D5. 30. Ibid. 31. Dacher Keltner: Born to Be Good: The Science of a MeaningfulLife (New York: W. W. Norton, 2009), 74-96. 32. Elaine Aron: „Revisiting Jung’s Concept of Innate Sensitiveness”, 337-67. 33. A szerző inteijúja Elaine Aronnal, 2008. augusztus 21. 34. Aron: Psychotherapy and the Highly Sensitive Person, 5. 35. Max Wolf et al.: „Evolutionary Emergence of Responsive and Unresponsive Personalities”, Proceedings of the National Academy of Sciences 105, no. 41 (2008): 15825-30. Lásd még: Aron: Psychotherapy and the Highly Sensitive Person, 2. 36. David Sloan Wilson: Evolution forEveryone: How Darwin’s Theory Can Change the Way We Ibink About OurLives (New York: Bantam Dell, 2007), 110. 37. Dániel Nettle: „The Evolution of Personality Variation in Humans and Other Animals”, American Psychologist 61, no. 6 (2006): 622-31. 38. Wilson: Evolution forEveryone, 100-114. 39. Nettle: „The Evolution of Personality Variation in Humans and Other Animals”, 624. Lásd még: Shyril O’Steen et al.: „Rapid Evolution of Escape Ability in Trinidadian Guppies”, Evolution 56, no. 4 (2002): 776-84. Egy másik vizsgálat azt mutatta ki, hogy a merész halak jobban boldogulnak a ragadozókkal (bár ezek nem az áramlatban úszó csukák, hanem akváriumi bölcsőszájú halak voltak), lásd Brian R. Smith and Dániel T. Blumstein: ,JBehavioral Types as Predictors of Survival in Trinidadian Guppies”, Behav- ioralEcology 21, no. 5 (2010): 65-73. 40. Dán Eisenberg et al.: „Dopamine Receptor Genetic Polymor- phisms and Body Composition in Undernourished Pastoralists: An Exploration of Nutrition Indices Among Nomadic and Re- cently Settled Ariaal Mén of Northern Kenya”, BMC Evolu- tionary Biology 8, no. 173 (2008), http://www.biomedcentral. com/1471-2148/8/173. Lásd még: http://machineslikeus.com/ news/adhd-advantage-nomadic-tribesmen 41. Nettle: „The Evolution of Personality Variation in Humans and Other Animals”, 625. Lásd még: Dániel Nettle: Personality: What Makes You the Way You Are (New York: Oxford University Press, 2007). 42. Carl Gustav Jung: Lélektani típusok (Scolar Kiadó, Budapest, 2012), 316. 43. Lásd például: Nicholas Wade: „The Evolution of the God Gene”, New York Times, 2009. november 15. 44. Elaine Aron: „Book Review: Unto Others: The Evolution and Psychology of Unselfish Behavior”, 2007 január, Comfort Zone Online'. http://www.hsperson.com/pages/3Feb07.htm. 45. Elaine Aron: ,A Future Headline: ‘HSPs, the Key to Humán Survival?’”, 2007 augusztus, Comfort Zone Online: http:// www. hsperson.com/pages/ lAug07.htm. 46. Nettle: „The Evolution of Personality Variation in Humans and Other Animals”, 624-25. Lásd még: Sloan Wilson: Evolution forEveryone, 110. 461 47. David Remnick: „The Wilderness Campaign”, The New Yorker, 2004. szeptember 13. 48. John Heilemann: „The Comeback Kid”, New York Magaziné, 2006. május 21. 49. Benjámin Svetkey: „Changing the Climate”, Entertainment Weekly, 2006. július 14. 50. Aron: „Revisiting Jung’s Concept of Innate Sensitiveness”.

7. FEJEZET: MIÉRT OMLOTT ÖSSZE A WALL STREET, ÉS MITŐL SIKERES WARREN BUFFETT? 1. Alan története, valamint Dorn és házának leírása a szerző telefonos és e-mailes inteijúin alapul, melyeket 2008 és 2010 között folytatott. 2. A jelenségre a hadtörténet is számtalan példával szolgál. „Hurrá, fiúk, elkaptuk őket!” - kiáltotta állítólag Custer tábornok az 1876-os Little Bighorn-i ütközetben, nem sokkal az előtt, hogy háromezer sziú és csejen indián lesöpörte kétszáz emberből álló csapatát a hadszíntérről. MacArthur tábornok a koreai háború során az ismételt kínai támadási fenyegetések ellenére előrenyomult, ami csaknem kétmillió ember életébe került, és szinte semmiféle stratégiai előny nem származott belőle. Sztálin a küszöbönálló támadásról szóló kilencven figyelmeztetés ellenére sem volt hajlandó elhinni, hogy a németek 1941-ben megszállhatják Oroszországot. Lásd: Dominic D. P. Johnson: Overconfidence and War: The Havoc and G/ory of Positive Il/usions (Cambridge, MA: Harvard University Press, 2004). 3. Nina Monk: Fools Rush In: Steve Case, Jerry Levin, and the Unmaking of AOL-Titne Warner (New York: HarperCollins, 2005). 4. Richard Howard professzor a szerzőnek 2008. november 7-én adott inteijújában elmondta, hogy az introvertáltak csökkenteni, míg az extrovertáltak fokozni igyekeznek pozitív érzelmeiket. 5. Napjainkban sok tudós ellenzi a „limbikus rendszer” kifejezés használatát. Ennek az az oka, hogy senki sem tudja, hogy a fogalom az agy melyik területére vonatkozik pontosan, mivel az utóbbi években az ezzel kapcsolatos vélekedések sokat változtak, így sokan azoknak az agyterületeknek a megnevezésére használják a kifejezést, amelyeknek közük van az érzelmekhez. Én is hasonló értelemben használom összefoglaló kifejezésként. 6. Lásd például: Ahmad R. Hariri, Susan Y. Bookheimer, and John C. Mazziotta: „Modulating Emotional Responses: Effects of a Neocortical Network on the Limbic Systems”, NeuroReport 11 (1999) : 43-48. 7. Richard E. Lucas and Ed Diener: „Cross-Cultural Évidence forthe Fundamental Features of Extraversion”,Journal of Personality and Social Psychology 79, no. 3 (2000): 452-68. Lásd még: Michael D. Robinson et al.: „Extraversion and Reward-Related Processing: Probing Incentive Motivation in Affective Priming Tasks”, Emotion 10, no. 5 (2010): 615-26. 8. Joshua Wilt and William Revelle: „Extraversion”, in Handbook of Individual Dijferences in Social Behavior, edited by Mark R. Leary and Rich H. Hoyle (New York: Guilford Press, 2009), 39. 9. Lásd: Lucas and Diener: „Cross-Cultural Evidence forthe Fundamental Features of Extraversion”. Lásd még: Dániel Nettle: Personality: What Makes You the Way You Are (New York: Oxford University Press, 2007). 10. Richard Depue and Paul Collins: „Neurobiology of the Structure of Personality: Dopamine, Facilitation of Incentive Motivation, and Extraversion”, Behavioral and Brain Sciences 22, no. 3 (1999): 491-569. Lásd még: Nettle: Personality: What Makes You the Way You Are.

11. Depue and Collins: „Neurobiology of the Structure of Personality: Dopamine, Facilitation of Incentive Motivation, and Extraversion”. Lásd még: Nettle: Personality: What Makes You the Way You Are, továbbá: Susan Láng: „Psychologist Finds Dopamine Linked to a Personality Trait and Happiness”, Cornell Chronicle 28, no. 10 (1996). 12. E kutatási irány néhány eredménye ellentmondásosnak, illetve nem megismételhetőnek bizonyult, ám összességében ezek a vizsgálatok mégiscsak fontos megközelítést képviselnek. 13. Depue and Collins: „Neurobiology of the Structure of Personality: Dopamine, Facilitation of Incentive Motivation, and Extraversion”. 14. Michael X. Cohen et aL: „Individual Differences in Extraversion and Dopamine Genetics Predict Neural Reward Responses”, Cognitive Brain Research 25 (2005): 851-61. 15. Colin G. DeYoung et al.: „Testing Predictions from Personality Neuroscience: Brain Structure and the Big Five”, Psychological Science 21, no. 6 (2010): 820-28. 16. Nettle: Personality: What Makes You the Way You Are.

462

17. Michael J. Beatty et al.: „Communication Apprehension as Temperamental Expression: A Communibiological Paradigm”, Communication Monographs 65 (1988): a szerzők szerint a kommunikációtól általában tartó, visszahúzódó emberek „a sikert kevésbé tartják fontosnak, mint a szívesen és könnyen kommunikáló típusok.” 18. A szerző interjúja Richard Howarddal 2008. november 17-én. Howard egy érdekes megállapításra is rámutatott a következő műben: Roy F. Baumeister et al.: „How Emotions Facilitate and Impair Self-Regulation”, in Handbook of Emotion Regulation, edited by James J. Gross (New York: Guilford Press, 2009), 422: „a pozitív érzelem félresöpörheti a civilizált viselkedéshez szükséges korlátokat”. 19. Ez az a fajta kockázatvállaló viselkedés, melyet Dániel Nettle {Personality: What Makes You the Way You Are) az extroverzió és egy másik személyiségvonás, a lelkiismeretesség „közös metszetének” nevez. Némely esetben a lelkiismeretesség a jobb előrejelző. 20. Nettle: Personality: What Makes You the Way You Are. Lásd még: Timo Lajunen: „Personality and Accident Liability: Are Extro- version, Neuroticism and Psychoticism Related to Traffic and Occupational Fatalities?” Personality and Individual Differences 31, no. 8 (2001): 1365-73. 21. Peter Schaefer: „Overconfidence and the Big Fi-ve’', Journal of Research in Personality 38, no. 5 (2004): 473-80. 22. Lásd például: Sheelah Kolhatkar: „What if Women Ran Wall Street?” New York Magaziné, 2010. március 21. 23. Camelia M. Kuhnen and Joan Y. Chiao: „Genetic Determinants of Financial RiskTaking”, PLoS ONE 4(2): http://www.plosone. org/article/info:doi%2F10.1371%2Fjournal.pone.0004362 (2009). Lásd még: Anna Dreber et al.: „The 7R Polymorphism in the Dopamine Receptor D4 Gene (DRD4) Is Associated with Financial Risk Taking in Mén”, Evolution and Humán Behavior 30, no. 2 (2009): 85-92. 24. J. P. Roiser et al.: „The Effect of Polymorphism at the Serotonin Transporter Gene on Decision-making, Memory and Executive Function in Ecstasy Users and Controls”, Psychopharmacology 188 (2006): 213-27. 25. Mark Fenton O’Creevy et al.: Traders: Risks, Decisions, and Management in Financial Markets (Oxford, UK; Oxford University Press, 2005), 142-43. 26. Jonah Lehrer: „Dont”, The New Yorker, 2009. május 18. Lásd még: Jacob B. Hirsh et al.: „Positive Mood Effects on Delay Discounting”, Emotion 10, no. 5 (2010): 717-21. Lásd még: David Brooks: A társas lény. A sikeres élet rejtett dimenziói (Libri Kiadó, Budapest, 2013). 27. Sámuel McClure et aL: „Separate Neural Systems Value Immedi- ate and Delayed Monetary Rewards”, Science 306 (2004): 503-7. 28. Hirsch: „Positive Mood Effects on Delay Discounting.” 29. A Wall Street ítélőképességét az alábbiak különös elegye homá- lyosította el: (1) lemmingszerű viselkedés, (2) a magas tranzakciós díjak bekaszálásának lehetősége, (3) a félelem, hogy a versenytársak megszerzik a piaci részesedést, és (4) a lehetőségek és a kockázatok arányának megfelelő kiegyensúlyozására való képtelenség. 30. A szerző inteijúja, 2009. március 5. 31. Fareed Zakaria: „There Is a Silver Lining", Newsweek, 2008. október 11. 32. Steven Pearlstein: „The Art of Managing Risk”, The Washington Rost, 2007. november 8. Lásd még: Alexei Barrionuevo: „Vincent Kaminski: Sounding the Alarm Bút Unable to Prevail”, in „10 Enron Players: Where They Landed After the Fali”, The New York Times, 2006. január 29. Lásd még: Kurt Eichenwald: Conspiracy ofFools:A True Story (New York: Broadway, 2005), 250. 33. C. M. Patterson and Joseph Newman: „Reflectivity and Learning from Aversive Events: Toward a Psychological Mechanism forthe Syndromes of Disinhibition”, PsychologicalReview 100 (1993): 716-36. Kimutatták, hogy az introverzióval és a szenzitivitással kapcsolatba hozható 5HTTLPR-t hordozó emberek passzív el- kerülési feladatokban gyorsabban megtanulták, hogyan kerülhetik el a büntető jellegű ingereket. Lásd: E. C. Finger et al.: „The Impact ofTryptophan Depletion and 5-HTTLPR Genotype on Passive Avoidance and Response Reversal Instrumental Learning Tasks”, Neuropsychopharmacology 32 (2007): 206-15. 34. John Brebner and Chris Cooper: „Stimulus or Response-Induced Excitation: A Comparison of the Behavior of Introverts and

Extroverts”, Journal of Research in Personality 12, no. 3 (1978): 306-11. 35. Valóban, kimutatták, hogy leghatékonyabban abból tanulunk, ha elemezzük hibáinkat. Lásd: Jonah Lehrer: Hogyan döntünk? (Es hogyan kellene...) (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012), 60-61. 36. A szerző interjúja, 2008. november 13. Úgy is megérthetjük, hogy egyesek miért aggódnak a kockázatok miatt, míg mások figyelmen kívül hagyják ezeket, ha visszatérünk az agyi hálózatok elméletéhez. Ebben a fejezetben a dopaminvezérelt jutalmazó rendszerrel foglalkozom, és azzal, hogy ez milyen szerepet tölt be az élet kellemes oldalának élvezetében. Ennek a hálózatnak azonban létezik egy tükörképe, amit gyakran veszteségelkerülő rendszernek is neveznek. E rendszer feladata, hogy felhívja figyelmünket a kockázatokra. Míg a jutalmazó hálózat rendszere a mosolygós gyümölcsökre vadászik, a veszteségelkerülő rendszer a rothadt almákra figyelmeztet bennünket. A jutalmazó hálózathoz hasonlóan a veszteségelkerülő rendszer is kétélű kard. Kellemetlenül szorongóvá teszi az embereket - annyira, hogy kimaradhatnak a tőzsdei áremelkedésekből, miközben körülöttük mindenki meggazdagszik. Másfelől viszont biztosítja azt is, hogy az emberek kevesebb ostoba kockázatot vállaljanak. Ebben a rendszerben részben a szerotonin nevű neurotranszmitter az ingerületátvivő - és amikor valaki olyan gyógyszereket szed, mint például a szelektív szerotoninvisszavételt is gátló, és a veszteségelkerülő rendszerre is ható Prozac, akkor érzéketlenebbé válik a veszélyek iránt. Az ilyen gyógyszerek hatására az emberek társaságkedvelőbbek is lesznek. Dr. Richard Peterson neuropénzügyi szakértő szerint ez a leírás éppen megfelel az irracionálisán optimista befektetők viselkedésének. ,A csökkent veszélyészlelés és a fokozott társas aktivitás [melyet a Prozac és a hasonló gyógyszerek váltanak ki] jól tükrözi az ész nélkül vásárló befektetők csökkent kockázatészlelését és tülekedését - írja Peterson. - Kicsit olyan ez, mintha a nekivadult befektetők agyában nagyrészt leállnának a veszteségelkerülésért felelős idegi rendszerek.” 37. Dalip Kumar and Asha Kapila: „Problem Solving as a Function of Extraversion and Masculinity”, Personality and Individual Dijferences 8, no. 1 (1987): 129-32. 38. Adrián Furnham et al.: „Personality, Cognitive Ability, and Be- liefs About Intelligence as Predictors of Academic Performance”, Learning andIndividualDfferences 14 (2003): 49-66. Lásd még: Isabel Briggs Myers and Mary H. McCaulley: MBTI Manual: A Guide to the Development and Use of the Myers- Briggs Type Indi- cator (Palo Alto, CA: Consulting Psychologists Press, 1985), 116; valamint Myers 1980-as vizsgálatának bemutatását a következő cikkben: Allan B. Hill: „Developmental Student Achievement: The Personality Factor”, Journal of Psychological Type 9, no. 6 (2006): 79-87. 39. Eric Rolfhus and Philip Ackerman: „Assessing Individual Differences in Knowledge: Knowledge, Intelligence, and Related Ttaits”, Journal ofEducational Psychology 91, no. 3 (1999): 511-26. 40. G. P. Macdaid, M. H. McCaulley, and R. I. Kainz: Atlas ofType Tables (Gainesville, FL: Center forApplications of Psychological Type, 1986), 483-85. Lásd még: Hill: „Developmental Student Achievement”. 41. Joanna Moutafi, Adrián Furnham and John Crump: „Demo- graphic and Personality Predictors of Intelligence: A Study Us- ing the NEO Personality Inventory and the Myers-Briggs Type Indicator”, European Journal of Personality 17, no. 1 (2003): 79-84. 42. A szerző interjúja Gerald Matthewsszal, 2008. november 24. Lásd még: D. H. Saklofske and D. D. Kostura: „Extraversion- Introversion and Intelligence”, Personality and Individual Differences 11, no. 6 (1990): 547-51. 43. Gerald Matthews and Lisa Dorn: „Cognitive and Attentional Processes in Personality and Intelligence”, in International Hand- book of Personality and Intelligence, edited by Donald H. Saklofske and Moshe Zeidner (New York: Plenum Press, 1995), 367-96. Lásd még: Gerald Matthews et al.: Personality Traits (Cambridge, UK: Cambridge University Press, 2003), eh. 12. 44. Debra L. Johnson et al.: „Cerebral Blood Flow and Personality: A Positron EmissionTomography Study”, The American Journal of Psychiatry 156 (1999): 252-57. Lásd még: Lee Tilford Davis and Peder E. Johnson: „An Assessment of Conscious Content as Related to Introversion-Extroversion”, Imagination, Cognition and Personality 3, no. 2 (1983). 45. Colin Cooper and Richard Taylor: „Personality and Performance on a Frustrating Cognitíve Task”, Perceptual and Motor Skills 88, no. 3 (1999): 1384. 46. Rick Howard and Maeve McKillen: „Extraversion and Performance in the Perceptual Maze Test”, Personality and Individual Differences 11, no. 4 (1990): 391-96. Lásd még: John Weinman: „Noncognitive Determinants of Perceptual Problem-Solving Strategies”, Personality and Individual Differences 8, no. 1 (1987): 53-58. 47. Vidhu Mohán and Dalip Kumar: „Qualitative Analysis of the Performance of Introverts and Extroverts on Standard Progressive Matrices”, British Journal of Psychology 67, no. 3 (1976): 391-97. 48. A szerző interjúja, 2007. február 13. 49. A szerző interjúja, 2010. július 7. 50. Camelia Kuhnen et al.: „Nucleus Accumbens Activation Medi- ates the Influence of Reward Cues on Financial Risk Taking”, NeuroReport 19, no. 5 (2008): 509-13. 51. Valóban, sok személyiségpszichológus azt mondaná, hogy a veszélyek iránti túlzott éberség inkább a „neurotikusság” néven ismert személyiségvonásra jellemző, mintsem önmagában az introverzióra. 52. Az ártalomkerülés azonban az introverzióval és a neurotikus- sággal egyaránt korrelál (mindkét személyiségvonás összefüggésben áll Jerry Kagan „magas reaktivitás”, illetve Elaine Aron „magas szenzitivitás” fogalmaival). Lásd: Mary E. Stewart et al.: „Personality Correlates of Happiness and Sadness: EPQ 3 R and

TPQ_Compared”, Personality and Individual Differences 38, no. 5 (2005): 1085-96. 53. A skála az alábbi helyen található: http://www.psy.miami.edu/ faculty/ccarver/sclBI SBAS.html. Először J onathan Haidt kitűnő könyvében bukkantam rá: The Happiness Hypothesis: Finding Modern Truth in Ancient Wisdom (New York: Basic Books, 2005), 34. 54. Csíkszentmihályi Mihály: Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997), 39. 55. Csíkszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai. A harmadik évezred pszichológiája (Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2011), 10. 56. Ugyanez vonatkozik a boldogságra is. A kutatások szerint az életvidámság és egyéb pozitív érzelmek kicsit könnyebben adódnak az extrovertáltak számára, és az extrovertáltak mint embercsoport általában boldogabbak. Amikor azonban a pszichológusok boldog extrovertáltakat és boldog introvertáltakat hasonlítottak össze, azt mutatták ki, hogy a két csoportnak számos közös jellemzője volt - közös volt bennük az önbecsülés, a szorongásmentesség és az, hogy elégedettek voltak életük munkájával -, és hogy ezek a tulajdonságok sokkal erősebben valószínűsítik a boldogságot, mint az extroverzió önmagában. Lásd: Peter Hills and Michael Axgyle: „Happiness, Introversion-Extraversion and Happy Introverts”, Personality and Individual Differences 30 (2001): 595-608. 57. BusinessWeek online, 2008. november 26. 58. Chuck Prince személyiségéről lásd például: Mara Dér Hovane- sian: „Rewiring Chuck Prince”, Bloomberg Business Week, 2006. február 20. 59. Klarmanról egyebek közt az alábbi helyen találunk információkat: Charles Klein: „Klarman Tops Griffin as Investors Hunt fór‘Margin of Safety”, Bloomberg Business Week, 2010. június 11. Lásd még: Geraldine Fabrikant: „Manager Frets Over Markét bút Still Outdoes It”, New York Times, 2007. május 13. 60. Michael Lewis: A nagy dobás. A Wall Street tartja a tétet (Alinea, Budapest, 2010), 159., 319. 61. Warren Buffett e fejezethez kapcsolódó története az alábbi kitűnő életrajzból származik: Alice Schroeder: The Snowba/l: Warren Buffett and the Business ofLife (New York: Bantam Books, 2008). 62. Warren Buffett önirányítottságát némely pszichológusok nem feltétlenül az introverzióval hoznák összefüggésbe, hanem egy másik jelenséggel, az úgynevezett „belső vezéreltséggel”.

8. FEJEZET: PUHA ERŐ 1. A Mike Weijcl és másokkal készült cupertinói inteijúkat a szerző végezte, több fázisban, 2006 és 2010 között. 2. Suein Hwang: „The New White Flight”, Wall Street Journal, 2005. november 19. 3. A Monta Vista középiskola honlapja, 2010. május 31-i állapot. 4. Richard C. Levin: „Top of the Class: The Rise of Asia’s Universi- ties”, Fcreign Affairs, 2010. május/június 5. Sarah Lubman: „East WestTeachingTraditions Collide”, San Jósé Mercury News, 1998. február 23. 6. Heejung Kim: „We Talk,Therefore WeThink? A Cul tural Analy- sis of the Effect of Talking on Thinking”,/
9. FEJEZET: LEGYÜNK-E EXTROVERTÁLTABBAK ANNÁL, MINT AMILYENEK VALÓJÁBAN VAGYUNK? 1. A Brian Little-lel kapcsolatos történetek a fejezet teljes egészében a szerzővel 2006 és 2010 között folytatott telefonos és e-mailes inteijúkból származnak. 2. Ezzel kapcsolatban lásd bővebben a „Megjegyzés az introvertált és az extrovertált szavak használatáról” című részt. 3. A vita áttekintéséről lásd például: David C. Funder: The Personality Puzzle (New York: W. W. Norton, 2010), 11844. Lásd még: Walter Mischel and Yuichi Shoda: „Reconciling Processing Dynamics and Personality Dispositions”, Annual Review of Psychology 49 (1998): 229-58. Annak az állításnak az alátámasztására, hogy valóban létezik a rögzült személyiség: tudjuk, hogy a személyiségtesztekben magas introvertált pontszámot elérő emberek általában más pszichológiai jellegzetességeket mutatnak, és vélhetően más jellegű géneket is örökölnek, mint a magas extrovertált pontszámúak. Azt is tudjuk, hogy a személyiségvonások a fontos életesemények meglepően sokféle változatának bekövetkeztét valószínűsítik. Az extrovertáltak nagy valószínűséggel sok baráttal rendelkeznek, a nemi élet terén vállal- kozóbbak, vonzzák a baleseteket, és főként emberekkel kapcsolatos foglalkozásokban jeleskednek, mint például az értékesítői és személyzeti munkakörök vagy az oktatás. (Ez korántsem azt jelenti, hogy mindezek minden extrovertált esetében így vannak – csupán azt, hogy a tipikus introvertáltaknál nagyobb valószínűséggel.) Az introvertáltak valószínűleg jól tanulnak a középiskolában és az egyetemen, és otthonosan mozognak a felsőoktatás magasabb régióiban. Társas hálózataik azonban kisebbek. Nem lépnek ki az eredeti partnerrel kötött házasságból, és gyakran önálló jellegű munkát végeznek, például a művészetek, a tudományos kutatás, a matematika vagy a mérnöktudományok terén. Az extroverzió és az introverzió még azt is bejósolja, milyen pszichológiai kihívásokkal kell megküzdeniük az egyes típusoknak: az introvertáltak számára a depresszió és a szorongás jelent veszélyt (gondoljunk Woody Allenre); az extrovertáltak számára pedig az ellenségesség, a narcizmus és a túlzott önbizalom (gondoljunk a Moby Dick Ahab kapitányára, aki dühtől megittasultan hajszolja a fehér bálnát). A kutatások továbbá azt is bizonyítják, hogy a hetvenéves ember személyisége már kora gyermekkorától fogva nagy pontossággal megjósolható. Más szavakkal: alapvető személyiségvonásaink az életünkben megélt helyzetek nagyfokú változatossága ellenére megőrzik állandóságukat. Nem arról van szó, hogy személyiségünk nem fejlődik; Kagannak a magas reaktivitású személyek személyiségváltozásaival kapcsolatos vizsgálatai ékesszólóan cáfolják ezt a nézetet. A főbb mintázatok azonban mégiscsak megjósolhatóak. Aki a középiskolában az osztálya tizedik legintrovertáltabb tanulója volt, annak viselkedése az idők során mutathat ugyan némi ingadozást ekörül, ám az ötvenedik érettségi találkozón vélhetőleg ő lesz a tizedik legintrovertáltabb öregember. Ezen az osztálytalálkozón az is látszani fog, hogy az emberek többsége introvertáltabb, mint középiskolás korában volt: csendesebb, visszafogottabb, és kevésbé élményhajhászó, érzelmileg kiegyensúlyozottabb, barátságosabb és lelkiismeretesebb. Mindeme vonások ugyanis az évek során egyre erősödnek, ezt a folyamatot a pszichológusok „intrinzik” vagy belső érésnek nevezik. A személyiségfejlődés e mintázatát olyannyira különböző országokban is kimutatták, mint Németország, az Egyesült Királyság, a Cseh Köztársaság és Törökország. A jelenséget csimpánzok és más majmok körében is megfigyelték. Ez evolúciós szempontból hasznos dolog. Az extroverzió magas szintje vélhetően hasznos a párválasztásban, ezért lehetséges, hogy életünk során serdülőkorunkban és fiatal felnőtt éveinkben vagyunk a legextrovertáltabbak. Amikor azonban arra kerül a sor, hogy megőrizzük házasságunk stabilitását és felneveljük gyermekeinket, akkor kevésbé hasznos, ha ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy a város minden buliján tündököljünk, mint az, ha inkább otthon maradunk szeretteinkkel. Mindemellett az önmagunkra fordított figyelem, az introspekció is segítségünkre lehet lelki egyensúlyunk kialakításában és megőrzésében. Ha életünk első felének feladata az, Hogy helyet teremtsünk magunknak a külvilágban, akkor a második rész feladata az, hogy belül megteremtsük saját magunkat. 4. Lásd például: Carl Elliott: Better Than Well: American Medicine Meets the American Dream (New York W. W. Norton, 2003), 47. 5. Jack Welch: „Release Your Inner Extrovert”, BusinessWeek online, 2008. november 26. 6. A szabad vonások elméletének áttekintését lásd például: Brian R. Little: „Free Traits, Personal Projects, and Ideo-Tapes: Three Tiers forPersonality Psychology”, Psychological Inquiry 7, no. 4 (1996): 340-44. 7. Ez a tanács valójában nem magától Shakespeare-től származik, hanem Poloniustól a Hamletból. 8. Richard Lippa: „Expressive Control, Expressive Consistency, and the Correspondence Between Expressive Behavior and Personality”, Journal of Behavior and Personality 36, no. 3 (1976): 438-61. A pszichológusok azt mutatták ki, hogy sok olyan ember, aki írásos kérdőívekben nem vallja magát bátortalannak és visszahúzódónak, kifejlesztette e személyiségvonás elrejtésének képességét. Tehát képes tudatosan kontrollálni magát, amikor például a másik nem képviselőivel beszélget vagy hosszú előadást kell tartania. Feszült testtartása és arckifejezése révén azonban gyakran akaradanul is „kiszivárogtatja” a mélyben meghúzódó bátortalanságának jeleit. 9. Mark Snyder; „Self-Monitoring of Expressive Behavior”, Journal of Personality and Social Psychology 30, no. 4 (1974): 526-37.

10. Joyce E. Bono and Meredith A. Vey: „Personality and Emotional Performance: Extraversion, Neuroticism, and Self-Monitoring”, Journal of Occupational Health Psychology' 12, no. 2 (2007): 177-92. 11. Lásd például: Brian Little: „Free Traits and Personal Contexts: Expanding a Social Ecological Model of WellBeing”, in Person- Environment Psychology: New Directions and Perspectives, edited by W. Bruce Walsh et al. (Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum Associates, 2000). 12. Lásd például: Brian Little and Maryann F. Joseph: „Personal Projects and Free Traits: Mutable Selves and Well Beings,” in Personal Project Pursuit: Goals, Action, and Humán Flourishing, edited by Brian R. Little et al. (Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum Associates, 2007), 395. 13. Howard S. Friedman: „The Role of Emotional Expression in Cor- onary Heart Disease”, in In Search of the Coronary-Prone: Beyond Type A, edited by A. W. Siegman et al. (Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum Associates, 1989), 149-68. 14. Melinda Wenner: „Smile! It Could Make You Happier: Mak- ing an Emotional Face - or Suppressing One Influences Your Feelings”, Scientific American Mind, 2009. október 14; http://www. scientificamerican.com/article.cfm?id=smile-it-could-make-you- happier

IO. FEJEZET: A KOMMUNIKÁCIÓS SZAKADÉK 1. Randy J. Larsen and David M. Buss: Personality Psychology: Domains of Knowledge About Humán Natúré (New York: McGraw- Hill, 2005), 353. 2. William Graziano e-mailje a szerzőnek, 2010. július 30. 3. Jens B. Aspendorf and Susanne Wilpers: „Personality Effects on Social Relationships", Journal of Personality and Social Psychology 74, no. 6 (1998): 1531-44. 4. A barátságosságot a fejezet egy későbbi pontján tárgyaljuk. A tapasztalatok iránti nyitottság a kíváncsiságot, az új eszmék iránti befogadókészséget, valamint a művészet, a felfedezés és a szokatlan élmények iránti vonzódást méri; a lelkiismeretes emberek fegyelmezettek, kötelességtudóak, hatékonyak és jól szervezettek; az érzelmi stabilitás a negatív érzelmektől való mentességet jelenti. 5. Benjámin M. Wilkowski et al.: „Agreeableness and the Prolonged Spatial Processing of Anti social and Prosocial Information”, Journal of Research in Personality 40, no. 6 (2006): 1152-68. Lásd még: Dániel Nettle: Personality: What Makes You the Way You Are (New York: Oxford University Press, 2007), a barátságosságról szóló fejezet. 6. A személyiség „Big Five” meghatározásában az extroverzió és a barátságosság definíciószerűen ellentétes egymással. Lásd például: Colin G. DeYoung et al.: „Testing Predictions from Personality Neuroscience: Brain Structure and the Big Five”, Psychological Science 21, no. 6 (2010): 820-28: „A ’barátságos- ság’ az altruizmussal kapcsolatos személyiségvonások készletét azonosítja: vagyis azt méri, hogy valaki mennyire törődik mások szükségleteivel, vágyaival és jogaival (szemben azzal, hogy valaki mennyire élvezi a másokból fakadó előnyöket, ami elsődlegesen az extroverzióhoz köthető).” 7. Lásd például: (1) Donald A. Loffredo and Susan K. Opt: „Ar- gumentation and Myers- Briggs Personality Type Preferences”, előadás, National Communication Association Convention, Atlanta, GA; (2) Rick Howard and Maeve McKillen: „Extraversion and Performance in the Perceptual Maze Test”, Personality and Individual Differences 11, no. 4 (1990): 391-96; (3) Róbert L. Geist and David G. Gilbert: „Correlates of Expressed and Felt Emotion During Marital Conflict: Satisfaction, Personality, Pro- cess and Outcome”, Personality and Individual Differences 21, no. 1 (1996): 49-60; (4) E. Michael Nussbaum: „How Introverts Versus Extroverts Approach Small-Group Argumentative Discussions”, The Elementary SchoolJournal 102, no. 3 (2002): 183-97. 8. William Graziano et al.: „Extraversion, Social Cognition, and the Salience of Aversiveness in Social Encounters”, Journal of Personality and Social Psychology 49, no. 4 (1985): 971-80. 9. Lásd: Jerome Groopman: „Robots That Care”, The New Yorker, 2009. november 2. Lásd még: Adriana Tapus and Maja Mataric: „User Personality Matching with Hands-Off Robot forPost- Stroke Rehabilitation Therapy”, in Experimental Rohotics, vol. 39 of Springer Tracts in Advance Robotics (Berlin: Springer, 2008), 165-75. 10. Shirli Kopelman and Ashleigh Shelby Rosette: „Cultural Variation in Response to Strategic Emotions in Negotiations”, Group Decision and Negotiation 17, no. 1 (2008): 65-77. 11. Carol Tavris: Anger: The Misunderstood Emotion (New York: Touchstone, 1982). 12. Russell Geen et al.: „The Facilitation of Aggression by Aggres- sion: Evidence against the Catharsis Hypothesis”, Journal of Personality and Social Psychology 31, no. 4 (1975): 721-26. Lásd még: Tavris: Anger. 13. Carl Zimmer: „Why Darwin Would Have Loved Botox”, Dis- cover, 2009. október 15. Lásd még: Joshua lan Davis et al.: „The Effects of BOTOX Injections on Emotional Experience”, Emotion 10, no. 3 (2010): 433-40. 14. Matthew D. Lieberman and Róbert Rosenthal: „Why Introverts Can’t Always Teli Who Likes Them: Multitasking and Nonverbal Decoding”,/o«?7Zö/ of Personality and Social Psychology 80, no. 2 (2006): 294-310. 15. Gerald Matthews and Lisa Dorn: „Cognitive and Attentional Processes in Personality and Intelligence”, in International Hand- hook ofPersonality and Intelligence, edited by Donald H. Saklofske and Moshe Zeidner (New York: Plenum, 1995), 367-96. 16. Lieberman and Rosenthal: „Why Introverts Can’t Always Teli Who Likes Them.” 17. Avril Thome: „The Press of Personality: A Study of Conversa- tions Between Introverts and Extraverts”, Journal of Personality and Social Psychology 53, no. 4 (1987): 718-26.

TIZENEGYEDIK FEJEZET: SUSZTEREKRŐL ÉS TÁBORNOKOKRÓL Az e fejezetben található tanácsok nagyrészt azokon az interjúkon alapulnak, amelyeket sok gondoskodó tanárral, iskolai hivatalnokkal és gyermekpszichológussal készítettem, valamint a következő csodálatos könyveken: Elaine N. Aron: Szuperérzékeny gyerekek. Harmóniát hozó megoldások harsány világunkban (Sensum Donum, Budapest, 2012). Bemardo J. Carducci: Shyness: A BoldNew Approach (New York: Har- per Paperbacks, 2000). Natalie Madorsky Elman and Eileen Kennedy-Moore: The Unwritten Rules of Friendship (Boston: Little Brown, 2003).

Jerome Kagan and Nancy Snidman: The Long Shadow of Temperament (Cambridge, MA: Harvard University Press, 2004). Barbara G. Markway and Gregory P. Markway: Nurturing the Shy Child (New York: St. Martins Press, 2005).

Kennetb H. Rubin: The Friendship Factor (New York: Penguin, 2002). Ward K. Swallow: The Shy Child'. Helping Children Triumph Over Shyness (New York: Time Warner, 2000).

1. Jánosy István fordítása. 2. Ez Donald MacKinnontól származik, aki úgy vélte (bár nem volt száz százalékig biztos benne), hogy MarkTwain mesélte ezt a történetet. Lásd: Donald W. MacKinnon: „The Natúré and Nurture of Creative Talent”, (Walter Van Dyke Bingham előadás, Yale University, New Haven, CT, 1962. április 11.). 3.2006 és 2010 között több személyes és e-mailes interjút készítettem dr. Millerrel. 4.2006 és 2010 között több személyes és e-mailes interjút készítettem Emily Millerrel. 5. Elaine N. Aron: Psychotherapy and the Highly Sensitive Person (New York: Roudedge, 2010), 18-19. 6. Rubin: The Friendship Factor. 7. Jill D. Burruss and Lisa Kaenzig: „Introversion: The Often Forgottén Factor Impacting the Gifted”, Virginia Association forthe GiftedNewsletter 21, no. 1 (1999). 8. Gregory Berns: Iconoclast: A Neuroscientist Reveals How to Think Differently (Boston, MA: Harvard Business Press, 2008), 77. 9. Isabel Myers et al.: MBTIManual: A Guide to the Development and Use of the Myers- Briggs Type Indicator, 3rd ed., 2nd printing (Palo Alto, CA: Consulting Psychologists Press, 1998), 261-62. Lásd még: Allén L. Hammer, td.:MBTI Applications: A Decade of Research on the Myers-Briggs Type Indicator (Palo Alto, CA: Consulting Psychologists Press, 1996). 10. Lásd a 3. fejezetet, elsősorban Anders Ericsson munkásságát. 11. Roger Johnson e-mailje a szerzőnek, 2010. június 14. 12. James McCroskey: „Quiet Children in the Classroom: On Helping Nőt Hurting”, Communication Education 29 (1980). 13. Rubin: The Friendship Factor: „A kutatási eredmények szerint nem a népszerűség a királyi út a különféle jó dolgok felé. Nem túl sok bizonyíték látszik azt igazolni, hogy ez garantálná a sikert serdülőkorban, fiatal felnőttkorban vagy a későbbi életszakaszokban. ... Ha az ön gyermeke szorosan összebarátkozik egy társával, és ők ketten jól érzik magukat együtt, élvezik egymás társaságát, és barátságuk támogató jellegű, akkor a gyermekkel nincsen semmi baj. Aggodalomra semmi ok. Nem minden gyereknek van szüksége arra, hogy egy nagy és boldog csapat része legyen. Nem minden gyereknek van szüksége sok barátra; egy vagy kettő éppen elegendő.” 14.1. McGregor and Brian Little: „Personal Projects, Happiness, and Meaning: On Doing Well and Being Yourself”, Journal of Personality and Social Psychology 74, no. 2 (1998): 494-512. 15. Jack J. Bauer, Dán P. McAdams and Jennifer L. Pals: „Narrative Identity and Eudaimonic Well-Being”. Journal of Happiness Studies 9 (2008): 81-104.

M E G J E G Y Z É S A Z INTROVERTÁLT É S A Z EXTROVERTÁLT S Z A V A K H A S Z N Á L A T Á R Ó L

1. C. A. Valentiné: „Mén of Anger and Mén of Shame: Lakalai Ethnopsychology and Its Implications forSociological Theory”, Ethnology no. 2 (1963): 441-77. Erről a cikkről egy kitűnő kézikönyvből értesültem: David Winter: Personality: Analysis and Interpretation ofLives (New York: McGraw-Hill, 1996). 2. Idézi: David G. Winter: Personality: Analysis and Interpretation of Lives (New York: McGraw-Hill, 1996), 380-84. 3. Arthur Schopenhauer: Eletbölcsesség (Szűkíts Kiadó, Szeged, 2001).

A,Á „abilene-i busz” 93 Adams, John Quincy 58 Adler, Alfréd 74 Emberismeret: gyakorlati individuálpszichológia 51 Aglc, Bradley 95 agy: agykérgi arousalszintek 199-203 amygdala 153,167-168,178, 190,192-195,206,223,229, 254-256,367 limbikus rendszer 167,193,254 neokortex 193,254-255 nucleus accumbens 254,256 orbitofrontális kéreg 256-257 örömközpont 253-254 agykérgi arousal 199-203 alacsony reaktivitás 165-166, állati személyiségek 235-238 Allport, Gordon 51,440,442 alvásmegvonás 205 ambivertált 35,499 amygdala és érzelmek 153,167-168,223 és jutalmazó rendszer 256 és limbikus rendszer 193,254 és magas reaktivitás 168-169 és

B barátságosság 222,357-358,389 Barnes, Brenda 95 Barrie, J. M. 22 Batten, Barton, Durstine, és Osborn (BBDO) 145 behódolás 233,300 Belsky, Jay 182-183,186-187 Bennis, Warrcn Organizing Genius 127 Berghoff, Jon 374-375,377 Berns, Gregory 151-154 Iconoc/ast 94 „bezsongás” 256-258,265,267,273 Big Five személyiségpszichológiai irányzat 30,357,426 Big Five személyiségvonások 483 bírálattól való félelem 149 Blinco, Priscilla 318 Boe, Erling 318 Bond, Harris 296,301 bőrellenállás-tesztek 229,325 brainstorming 145-154 és bírálattól való félelem 149 kudarca 145-149 online 149 és társas lazsálás 149 és teljesítmény akadályozása 149 szabályai 146 Brebner, John 265 Buck, Paul 54 Buffett, Warren 23,282-284 Burruss,Jill 396 Burry, Michael 280 Buss, David 356

C,Cs Carnegie, Dalé 43-45,48,60,283 Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket 60,63 és a nyilvános beszéd titkai 42-43 Carroll, Lewis 419 Cashmore, Peter 109-110 Chautauqua mozgalom 41-42 Chopin, Frédéric 22 Clinton, Bili 66,193 Collier’s 52 Collins, Jim: Jóból kiváló: a tartós üzleti siker elemei 96-97 és „5. szintű vezetők" 96 Cooper, Chris 265 Copeland, James 95 Coyle, Dániel: The Talent Code 134 Craigslist 108-109 Cupertino, Kalifornia 287292, 294,298,302,303,305-308, 312,318 Curie, Marié 131 Curry, Boyldn 262-263,278-279, 281 csapatmunka 127-129, 363 csecsemők: éber figyelme 170 viselkedésének kutatása 164-171 Csíkszentmihályi Mihály 138,189, 275-276 csoportok: brainstorming 145-154 csoportnyomás 150-151,153 megalkuvás 150-154

D dalai láma 233 Dalé Carnegie Intézet 43,60 Darwin, Charles 131,139,211 Davis, Matt 157 DeMarco,Tóm 140-141 Depue, Richard 257 deszenzitizáció 206-210 Diagnostic and Statistical Manual (DSM-IV) 60 Dijk, Corine 231-232 Dix, Dorothy 49-50 Dobbs, David 182 dopamin 256-257,273 dopaminszabályzó gén (DRD4) 260

személyiség 190-192,229,254 Anderson, Marian 211,225 AOL-Time Warner összeolvadás és jutalomérzékenység 252,258 ARAS (felszálló retikuláris aktivációs rendszer) 200 Aricly, Dán 150 Arisztotelész 274,276,427 Aron, Elaine: és belső viselkedés 220 és egyensúly 248 és empátia 222-224 és lelkiismeretesség 222,226 és szépség iránti fogékonyság 221,222 és szenzitivitás 215,217-224, 234-235,241-244 és szülő-gyermek összeillés 386-389 és túlélés 234-241 Aron, Mózes testvére 107 arousal optimális szintjei 203 Asch, Solomon 150-151 Aspcndorf, Jens 357 átgondolt problémamegoldás 268 ázsiai kulturális stílusok 294-312, 316-320 ázsiaiak és izraeliek 365-366 Dorn, Janice 249-250,25'3, 253-254 Drucker, Peter 95 Dunnette, Marvin 146-147

E,É cber figyelem 170 egyedüllét: csendes zónákban 156 és kreativitás 125-127, 132-133 és tudatos gyakorlás 155 egyház 111-115 egyterű irodák hátrányai 128-129, 132-133 együttműködés 132-134 online 133-134 passzív formái 143 személyes együttlét révén 154-157 Einstein, Albert 22,121,127,271 élctpályaváltás 342344 Eliot,T. S. 33,166 Átokföldje 33 J. Alfréd Prufrock szerelmes éneke 59 elpirulás 231-233 Emerson, Ralph Waldo 46 empátia 183,222,224,227-228, 387 Enron 81,263-264 Equanil 55 Ericsson, Anders 134-137,402 érzelmi agy 167-168 érzelmi stabilitás 357 evolúció 234 „sólymok” és „galambok” 240 és természetes kiválasztódás 237 trade-ofF elmélet 236-239 és túlélés 235-237,239 extravertált fogalom használata 428 extrovertált ideál 20-21,43,56, 66,120,244,287-288,302,305, 307,329 extrovertáltak 169 archetipikus 20,30-31 és „bezsongás” 256-258,265, 267,273 dopaminpályák 256-257,273 és feladatmegosztás 268-269, 373 és feltöltődési helyek 346 a fogalom használata 29-30, 425428 és házasságtörés 259 iskolai teljesítménye 268 kapcsolata introvertáltakkal 353-379 és külső ingerek 30 és problémamegoldás 267-271 és sport 259 és szexuális partnerek 259 mint szülők 382-414 a történelemben 56-59 túlzott önbizalma 259 és válás 259 veszéllyel szembei közömbösség 258-259 extrovertált-introvertált spektrum 34-35 extroverzió: és alacsony reaktivitás 164-165, 229 és az egyház 111-120 és empátia 465 és gének 239 jutalomérzékenység elmélete 255 meghatározása 29-30 és optimális ingerlési szint 200-203 és vezetői képesség 80-111 Eysenck, Hans 126,199-202

F Farmer, James 212 FBK (Félelem, Bizonytalanság és Kétség) 262,265,278 félelem: a nyilvános kudarctól 410 a nyilvános beszédtől 60, 206-210

a nyilvános bírálattól 149 feltöltekező zugok 344-347 J figyelemmegosztás 142,268-269, 373,378 flow állapota 275-277 Jackson, Andrew 58 Jagiellowicz, Jadzia 464,465, 466 James, fMRI gép 151,189-191,194,221, 223,256,299,325 Forster, E. M. William 323 jellem kultúrája 44,46, 50,58,78 jellcmfejlcsztő 32,501 Freud, Sigmund 367 Fried,Jason 143-144 Funder, David útmutatók 46-47 Jézus 68,116,120,299 Jobs, Steve 122,154,282 201 Fumham, Adrián 148 Johnson, LouAnne 398-399 Johnson, Roger 401 jóvátételi élettörténet 413 Jung, Carl Gustav 29-30,35-36, 51,166,239,325,353,426 Lélektani típusok 29 ,Just Do It” G,Gy kampány 88 jutalmazó rendszer 256 jutalomérzékenység 251Galénosz 427 257,259, 266 Gallagher, Winifred 22,171 Gandhi, Mohandas K. (Mahátma) 23,104,312-316,320,504 Gates, Bili 33,95,193 gátlás 196,215 K Geisel,Theodor (Dr. Scuss) 22,144 gének és a környezet Kaenzig, Lisa 397 Kafka, Franz 144 Kagan, Jerome 164-178 kölcsönhatásának elmélete 180 Gerstncr, Lou 95 Gino, alacsony reaktivitás 165 Galeris Prophecy 166,173 a gátlásról 196 Francesca 100,101 Gladwell, Malcolm 107-108,127 Kivételesek. A introvertáltakról/ extrovertáltakról 164-196 magas reaktivitás siker másik oldala 478 165,168-169 az öröklés-környezet vitáról 167 Glenn, John 231 a személyiség longitudinális vizsgálata 164 Kaminski, Goffman, Erving: Az én bemutatása a mindennapi életben 325 Gore, Vincent 263-264 Kamo No Csőméi 297 kaptártudat 132 Al 23,242-243 Kellemetlen igazság 241-242 és lelkiismeret 244 katarziselmélet 366-367 Kawasaki, Guy 109 Keltner, Dacher: Grant, Adam 98-102,270-271 Born to Be Good: The Science of a Meaningful Life 232-233' kényelmi Graziano, William 357,363 Griffith, D. W. 441 Grob, Judith pont 203-206 King, Martin Luther Jr. 16,18,19, 104,105,106 352 „győztes átka” 91,252 Gzowski, Peter 328 kisebbrendűségi komplexus (KK) 51-52 kitartás 270-271,276,318,401, 415,426 kivonulás története 107 Klarman, Seth 279 Knutson, H Brian 273 Kochanska, Grazyna 226,227 kockázatvállalás Harvard Business School (HBS) 78-88,94 237,260 Kódolóháború (Coding War Games) 140 kortizol oktatási módszerek 82-86 sarkvidéki túlélőpróba 89-92, 110 142,168 környezet-gén kölcsönhatás 180 közösségi média 109hazugságvizsgálók 229 Heejung Kim 294 Helgoe, Laurie 21 110,115, 228,501 kreativitás: hipertímiás temperamentum 72 Hippokratész 325,427 és brainstorming 145-149 és csapatmunka 127 és egyedüllét hirdetések 123,125-126 és társas visszahúzódás 123,125 természete 125 korai nyomtatott 48-49 napjainkban 87-88 Hofman, David Kuhnen, Camelia 260,272 Kwong, Kenneth 189 100 Hofstadter, Richard 249 Homebrew Computer Club 121123,137 Horchow, Roger 108 Howard, Richard 258,270

L

I iatrogén ártalom 381 IBM 55,95,108 idegenek üdvözlése 193-195 ikerkutatás 173,179 ingerlés, optimális szintjei 200203 interakcionizmus 326 internet mint az új „csoportgondol” előmozdítója 132-133,148 internetes hirdetéspiac buborékja (2000)281-284 intimitás iránti igény 356 introvertáltak: ázsiai-amerikaiak 287-320 és az egyház 111-120 extrovertáltakkal való kapcsolatban 353-378 extrovertáltságot tettetők 24, 331,334,340,341,347,386 a fogalom használata 29-30, 425-428 és az internet 107-110,133134 az iskolában 393-407 és jutalomérzékenység 251-257, 259,266 képessége a társas jelzések dekódolására 371-372 képessege vágyaik késleltetett kielégítésére 260-261 és komplex problémamegoldás 268-269 kreatív előnye 125-126 és magas reaktivitás 168-169 munkastílusa 31,123-125 optimális ingerlési szintje 30, 200203 stigmatizálása 21 szenzitívek 220-222,234-235 és szorongás 32-33 és társas visszahúzódás 31-32 teljesítménye 22-23 és újdonságok 389390 vállalatvezetők, akik introvertáltak 94-95 és vezetői képességek 97-102, 131-132,263 introvertált-extrovertált diákok 393-407 introvertáltextrovertált párok: házaspárok 353-371,378 kutatása 371-374 szülő-gyermek összeillés 50,379-393 introvertált-extrovertált spektrum 34-35 iskola: csoportos tanulás 129-131 érdeklődés kifejlesztése 410-413 felvételi döntések 402-403 introvertált-extrovertált diákok 393-407 népszerűség 406 tanácsok szülőknek 403-404, 417 tanácsok tanároknak 400-403, 417 természetellenes környezet 397-398 izraeliek és ázsiaiak 365-366

L’Engle, Madeleine 139,504 Lao Ce 297 Lavoie,Jim 94 Ledley, Charlie 280-281 lelkiismeret 244 fejlődése 181 és szenzitivitás 226-228 lelkiismeretesség 271,357,426 Lemann, Nicbolas 307 Liao, Tiffany 292,318-319 Lieberman, Matthew 371-372,374 limbikus rendszer 167,193,254 Lincoln, Abraham 46,52,86,217 Lippa, Richard 333-334 Lister, Timothy 140-141 Little, Brian 230,323331,344, 350-352,398 és önmonitorozás 334-338 és a szabad vonások elmélete 329-330,339 Lykken, David 180,181 M magas reaktivitás: és alacsony reaktivitás 165 és amygdala 168-169 éber figyelem Í70 és gátlás 196,215 és ikerkutatások 173,179 és orchidea-elmélet 182 és öröklés-nevelés vita 167, 176-177,179 rhesusmajmokon végzett kutatás 184 és szenzitivitás 219,222 és szorongás 426 és társas szorongásos zavar 60 Mai, Jamie 280 Malpass, Eric 228 Marchand, Roland 45 Marden, Orison Swett: Character: The Grandest Thing in the World 46 Masterful Personality 47 Marino, Joe 94 Matthews, Gerald 269 McAdams, Dán 413 McCroskey, James 402 McHugh, Adam 113-120 Introverts in the Church: Finding Our Piacé in an Extroverted Culture 116 McRae, Róbert 294-295 megalkuvás 90-92 Mika, Mike 142 Miller, Emily 386,408 Miller, Jerry 180,379-381 Millet, Lydia 301 Mills, Quinn 90-91,95 Milton, John 325,427 Miltown 56 Mischel, Walter: Personality and Assessment 325-326 Monta Vista középiskola, Cupertino 289-290 Morgeson, Frederick 128 Mózes 106-107 Myers-Briggs-személyiségteszt 29, 113,216

N,Ny náci eugenika 174 Nagv Ébredés:

Első 57,443 Második 443 neokortex 193,254 Nettle, Dániel 255-257 neuroticizmus 427 neurotranszmitterek 184,256 Newman, Joseph 265-267,268 Newmark, Craig 108 Newton, Sir Isaac 22,126 Ni, Preston 308-312,316,320 Nin, Anais 415 nucleus accumbens 254,256 nyilvános beszéd: és Dalé Carnegie 42-43 és deszenzitizáció 206-210 és Elaine Aron 223 és Eleanor Roosevelt 223 és E. O.Wilson 177 és magas reaktivitás 177 és optimális ingerlési szintek 203 nyilvános bírálattól való félelem 149

o Obama, Barack 75,112,360 Olson, Kenneth 57,443 orbitofrontális kéreg 256-257 orchidea-elmélet 182 Orwell, George 22,127 Osborn, Alex 145-146,149-151, 456

és amygdala 190-192,229,254 és konfliktuskezelés 362 és temperamentum 167 szenzitivitás: és Aron 215,217-224,234235, 241-244,426 és empátia 222-224,227 és lelkiismeret 222,226 és jutalom 251,252,254-257,267 és magas reaktivitás 219,222 szuperérzékenység 220-221, 234-235és túlélés 234-241 és vékony bőr 228-229 szépség iránti fogékonyság 221,222 szerotonin 184,473 szerotonin-transzporter (SERT) gén 184,260 szituacionizmus 325 szivárványos guppik 237-238 szorongás 52-53,56,60,88,181, 301,426,445 szülő és gyermek ideális párosítása 386-389 szülők: álextrovertált szülők 386 és önbecsülés 414 és társas készségek tanítása 392-393 tanácsok szülőknek 403-404, 417 és válás 187,239

Ö „önálló gondolkodás átka” 154 önálló munka 125-126 önerősítő készségek 391 önmonitorozás 334-338,341 önmonitorozási skála 336-337 önreprezentáció 48,59,62,334, 339 önsegítő könyvek 45-46,60 öröklés-nevelés vita 167,176177, 179

T tabida rasa 174 taijin kyofuso 301

tanároknak tanácsok 400-403,417 tapasztalatok iránti nyitottság 222, 357,426 társas jelzések 371-372 társas készségek 392-393 társas lazsálás 149 társas szorongásos zavar 60,88, 301,445 Tavris, Carol: Anger 366 teljesítmény gátlása 149 temperamentum versus személyiség 167 P Teréz anya 66, 312 természetes kiválasztódás 234,237 teszt, Pagc, Larry 22 introvertált-extrovertált spektrum 34-35 Tetlock, Philip Parks, Rosa 15-19,23,102-107, 110-111,435,449 passzív 92,447 Thoreau, Henry David 59,444 Thorne, Avril 375ellenállás 103-104,315 Paxil 88 377,433,487 Time Warner 112,252-252,258, 485 pénzügyi kockázatvállalás és genetikai hajlam 260-261 T1MSS vizsga (Trends in pénzügyi összeomlás (2008) International Mathematics and Science Study) 317-318 259-264,278 Pixar animációs stúdió 156 Platón: Az állam 379 Toastmasters 60-61 Tocqueville, Alexis de 249 Tolsztoj, Lev poligráf 229 Prince, Chuck 278,476 103 trade-off elmélet 236-239 tudatos gyakorlás 155,402 Proust,Marcel 22,118 túlzott mértékű arousal 205,409 Turner,Ted 253,258,266 Ptahhotep 298 Twain, Mark 379 puha erő 311-312,319,320

R Raven Standard Progresszív Mátrixok 270 Reebok International 143 reflektivitás, a fogalom használata 485 rhesusmajmokon végzett kutatások 184,223 Robbins,Tony 65-66, 68,71,74, 78,117-118,120,446 Awaken the Giant Withm 74 Roosevelt, Eleanor 23,105, 211215,224-226 és Marian Anderson 211,225 és népjóléti problémák 224-225 Roosevelt, Franklin D. 212-215, 224-226 Roosevelt, Theodore 52,213 Rowling, J. K. 22 Rubin, Kenneth 390-391,485 Rubin, Róbert 161,345

S, Sz Saddleback 112,117-120 Schopenhauer, Arthur 325,428 Schultz, Charles 22 Schwab, Charles 94 Schwartz, Carl 189193,196,433, 462 serdülőkor és önbecsülés 414 Serentil 56 Seuss, Dr. (Theodor Gcisel) 22, 144,456 Shakespeare, William 52,330-331 Shirky, Clay 128,452 Here Comes Everybody 128 Silicon Valley SpeakUp Association 308 Sittenfeld, Curtis 230 Smith, Darwin 96-97,110 Snyder, Mark: 334,336,338,433 önmonitorozás skála 336-337 Public Appearances, Priváté Realities 334 Spielberg, Steven 22 Streisand, Barbra 32 Strickland, Jacquelyn 215-217, 245,433 Suomi, Stephen 185,461 Susman, Warren 44,47,440-441 szabad akarat 174,179,193 szabad személyiségvonások egyezménye 347-350 szabad vonások elmélete 329-333, 338-339,348 szabadidő szükségessége 235 szatjágraha („ragaszkodás az igazsághoz”) 315-316,320 személyiség kultúrája 44,50,58-60, 77-78 személyiség:

Ú új „csoportgondol” 127-134,148, 417 és csapatmunka 128-129, 146-76 egyterű irodák 128-129 és az internet 132-133,148 iskolák 129-131 és a Linux 132,148 újítás 126-127,156 V válás: és extrovertáltak 239 és orchidea-gyerekek 183-187, 508 Valentiné, C. A. 426-427 Van Gogh, Vincent 7,21,499 vegetatív idegrendszer 351 vesztcségelkerülési rendszer 473 vezetői képességek 80-111 viselkedés átszivárgása 334 vonáskörnyezet vita 324

w Walker Creek Ranch 215-216, 223,244,246,248 WallaceSegall, Rcbecca 408 Warren, Rick 112,117-118 Céltudatos élet 112 Watson-Glaser kritikai gondolkodást mérő teszt 268 Wei, Mike 287,303306,319,433 Weiss, David 410-414 Welch, Jack 277-278, 327,481 White, Patrick 131 Whitefield, George 443 Whitehead, Alfréd North 166 Whyte, Wiffiam 53-55,65,442 The Organization Mán 53 Williams, Bruce 131,454 Wilpers, Susanne 357,482 Wilson, David Sloan 236-237, 467-468 Wilson, E. 0.177 Winter, David 30,458-459,477, 486 Witt, Katarina 409 Wolfradt, Uwe 451 Wordsworth, William 59, 126

Wozniak, Stephen 122-123,137, 154,156-157,451 Writopia Láb 408-409 Y Yeager, Chuck 180 Yeats,W. B.22

FÜGGELÉK

Olvasói kalauz Az általunk ismert emberek legalább egyharmada introvertált. Ök azok, akik szívesebben

hallgatnak másokat, mint beszélnek hozzájuk, akik szívesebben olvasnak, mintsem összejövetelekre jáijanak; akik feltalálnak és alkotnak, de nem szeretik reklámozni magukat; akik jobban szeretnek egyedül dolgozni, mintsem csoportosan ödeteket gyártani. Bár gyakran „csendesnek” címkézik őket, társadalmunk rengeteg vívmánya mégiscsak nekik köszönhető - Van Gogh napraforgóitól kezdve a személyi számítógépig. Szenvedélyesen érvelő hangnemével, lenyűgözően sokoldalú kutatási anyagával és valódi emberek érdekfeszítő történeteinek bemutatásával a Csend megmutatja, milyen súlyosan alulértékeljük az introvertáltakat, és milyen sokat veszítünk ezzel. Ez a rendkívüli könyv örökre megváltoztatja azt, ahogyan az introvertáltakat látjuk, és ami legalább ugyanennyire fontos, azt is, hogyan látják az introvertáltak önmagukat. Az alábbiakban olyan kérdések következnek, amelyek segítenek az olvasónak abban, hogy elgondolkodjon saját álláspontjáról a könyvben felvetett kérdésekkel kapcsolatban. 1. A könyvben található kérdéssor alapján ön introvertáltnak, extrovertáltnak, netán ambivertáltnak tartja magát? Vajon bizonyos helyzetekben introvertáltként, más esetekben extrovertáltként viselkedik?

Mi a helyzet életének legfontosabb szereplőivel - a partnerével, a barátaival, a gyermekeivel? 2.

3. A Csend mely részei érintették meg leginkább? Mely részeivel nem ért egyet - és ha van ilyen, miért? 4.

Emlékszik olyan időszakra az életéből, amikor introvertált mivolta előnynek bizonyult?

5.

Kik az ön introvertált szerepmodelljei?

6. Egyetért a szerzővel abban, hogy az introvertáltak jó vezetők lehetnek? Mit gondol, milyen szerepet játszik a vezetésben a karizma? Lehetnek az introvertált emberek is karizmatikus egyéniségek?

Ha ön introvertált, mi a legnehezebb az ön számára az extrovertáltakkal való együttműködésben? 7.

8. Ha ön extrovertált, mi a legnehezebb az ön számára az introvertál- takkal való együttműködésben? 9. A Csend kifejti, hogyan fejlődött a nyugati társadalom ajellem kultúrájától a személyiség kultúrájáig. Léteznek az ön társadalmában olyan zárványok, ahol még mindig ajellem kultúrája uralkodik? Hogyan fest ajellem kultúrája a huszonegyedik században?

A Csend beszél az „új csoportgondol” eszméjéről, arról az értékrend- szerről, mely szerint a kreativitás és a termelékenység nem az egyéni gondolat, hanem a csoportos munka terméke. Ön találkozott ezzel a saját munkahelyén? 499 10.

Úgy gondolja, hogy munkája összhangban van vérmérsékletével? Ha nem, milyen lehetőségei vannak a változtatásra? 11.

Ha vannak gyermekei, hogyan viszonyul az ön temperamentuma az övékhez? Hogyan kezeli az olyan területeket, melyek nem illeszkednek az önéhez? 12.

13.

Ha ön kapcsolatban él, hogyan viszonyul egymáshoz kettejük vérmérséklete? Hogyan

kezeli az olyan területeket, melyek nem illeszkednek az önéhez? Kedveli az olyan közösségi médiafelületeket, mint a Facebook és a Twitter? Ön szerint ez összefügg a vérmérsékletével? 14.

15. A Csend „feltöltődőzugokrór is beszél - olyan helyekről, ahova az introvertáltak visszahúzódhatnak, vagy ahol olyan dolgokkal foglalkoznak, melyek révén feltöltődhetnek. Önnek van ilyen helye?

Susan Cain csendes forradalomra szólít fel. Szívesen venné, ha egy efféle mozgalom szárnyra kapna? Ha igen, mi volna a legelső változás, amit örömmel üdvözölne? 16.

Ajánlott olvasmányok Introvertáltak az irodalomban

Ferdinánd, a bika Munro Leaf azonos című klasszikus gyermekkönyvéből. Ferdinánd egy fiatal spanyol bika, aki szeret csendben üldögélni a fa tövében, és virágokat szagolgatni. 1.

2. Margaret Schlegel E. M. Forster Szellem a házban című művéből. Egy introvertált értelmiségi, akit örökösen az foglalkoztat, hogy milyen rejtett jelentések bújnak meg az emberek és a dolgok mögött.

Jane Eyre Charlotte Bronté azonos című könyvének főhőse. Az életrevaló, ám igazi könyvmoly, Jane Eyre azzal kezdi történetét, hogy elmeséli nekünk, hogy akkor boldog, ha egy könyvvel az ölében ülhet és olvashat. 3.

Headicliff Emily Bronté Üvöltő szelek című regényéből. A klasszikus borongós, romantikus hős megjegyzi, hogy olyan ritka a vendég a házában, hogy ő meg a kutyái nem is igen tudják, hogyan kell fogadni őket. 4.

5. Patroldosz az elsőkönyves Madeline Miller The Song of Achilles (Akhilleusz dala) című csodálatos regényéből. Az Iliászt újraértelmező művében Miller a nemes lelkű, idősödő Patroklosz és az istenszerű Akhilleusz mély barátságáról ír. Patroklosz a szelíd erőt gyakorolja, ami a maga teljességében csak a könyv végén mutatkozik meg. 6. Sherlock Holmes Sir Arthur Conan Doyle A skarlát tanulmány című művében (magyarul A bíborvörös dolgozószoba címmel jelent meg -A szerkő) olyan emberként írja le detektív hősét, mint

akit nem köny- nyű szóra bírni, ám akinek magától is megered a nyelve, ha elragadja a képzelet. Vicky Austin Madeleine L’Engle Meet the Austins (íme, az Austin család) című regényéből. Vicky minden introvertált serdülő példaképe: csendes, érzékeny, filozofikus hajlamú, és mégis eléggé erős ahhoz, hogy vezető szerepet töltsön be L’Engle mind az öt csodálatos, fiatal felnőtteknek szóló könyvében, melyek az Austin családról szólnak. 7.

A rút kiskacsa Hans Christian Andersen meséjéből. A gyermekirodalom tökéletes, érzékeny, introvertált figurája. 8.

9. Gandhi Önéletrajz. Kísérleteim az igazsággal című művéből. Gandhi, a világot átformáló nagy vezetők egyike elmeséli, hogyan segítette csendes és visszahúzódó természete abban, hogy egy nemzet élére álljon.

OLVASÓI FORRÁSANYAG

Introvertáltak és a nyilvános beszéd Minden szónok, de különösen az introvertált előadók számára a legfontosabb a kellő felkészülés. Szánjunk időt előadásunk kidolgozására. Ügyeljünk arra, hogy gondolataink logikusan kövessék egymást, és színesítsük előadásunkat történetekkel, példákkal. Mondjuk fel előadásunkat hangosan mindaddig, amíg egészen biztosnak nem érezzük magunkat. Ha egy nagyon fontos beszédről van szó, felkészüléskor vegyük fel magunkat videóra. A nyilvános beszédtől való szorongás egyik legfőbb oka, ha fogalmunk sincs, hogyan tehetünk jó benyomást a hallgatóságra. Ha úgy mennénk el egy állásinterjúra, hogy előtte nem igazítjuk meg nyakkendőnket, vagy nem tükör előtt rúzsozzuk ki magunkat, akkor csupán remélhetjük, hogy a bíborszínű ajakfényt nem kentünk rá a fogainkra is, de hogyan is lehetnénk biztosak ebben? Jobb, ha ilyen esetben nem hagyatkozunk találgatásokra. 1.

Gondoljuk végig, mit szeretne hallani az adott közönség. Új ismeretekre vágynak? Új megvilágításban szeretnék látni a dolgokat? Valamilyen probléma megoldását remélik tőlünk? Azt adjuk nekik, amit akarnak, és amire szükségük van. Ezt nem mi határozzuk meg, hanem ők. 2.

Ha már jó ideje nem beszéltünk nyilvánosság előtt, és úgy érezzük, kissé berozsdásodtunk, nézegessünk olyan videofelvételeket, amelyeket a szónok nézőpontjából vettek fel. Ezek alapján átélhetjük, milyen érzés farkasszemet nézni a közönséggel. (A TED előadások többsége ilyen.) A film nézésekor képzeljük magunkat a szónok helyébe. Szokjunk hozzá, hogy milyen érzés, ha minden szem ránk szegeződik. 3.

Ha tehetjük, látogassunk el abba a terembe, ahol majd az előadást tartjuk. Gyakoroljuk, hogy ott állunk a pódiumon, és az üléssorokat pásztázzuk tekintetünkkel. 4.

Ha alkalmunk nyílik meghallgatni egy kiváló szónokot, vagy tudomásunkra jut egy ilyen előadás, szerezzük meg a beszéd szövegét. Tanulmányozzuk gondosan. Hogyan épül fel a szöveg szerkezetileg? Hogyan kezdődik és hogyan fejeződik be a beszéd? Milyen példákat említ az előadó? Hogyan vonja be, hogyan lelkesíti, hogyan neveli a hallgatóságot? A legtöbb ember nem született előadói tehetség. A nagy szónokok tanulnak és gyakorolnak. (Ez a gondolat Steve Harrisontól, a Reporter Connection társalapítójától származik.) 5.

Legyünk tisztában szónoki erősségeinkkel és gyengeségeinkkel, és a pozitívumokra helyezzük a hangsúlyt. Ha jó a humorérzékünk, használjuk ki. Ha nincs természet adta képességünk a szellemes kritizálásra, akkor ezt ne erőltessük. Mindig arra összpontosítsunk, amiben a legjobbak vagyunk. Van a tarsolyunkban egy remek történet? Netán egy remek ötlet, amire a hallgatóság még nem gondolt? Esetleg olyan ismeret, amire a közönségnek szüksége lehet? Beszédünket az átadni kívánt üzenet köré építsük fel - és 6.

saját magunk, a saját személyiségünk köré. A gondolatgazdag és gondolatébresztő előadás éppolyan hatásos, mint a dinamikus és szórakoztató szónoklat. A nyilvános beszéd ugyanakkor előadóművészet is, és ez remek dolog, még akkor is, ha nem vagyunk született színészek. Elgondolkodtunk már azon, miért élvezik az emberek a jelmezbálokat? Azért, mert szeretnek álarc mögött megjelenni, szerepet játszani. Ha valaki Hamupipőkének vagy kalóznak öltözik, az éppoly hatásosan oldja a gátlásait, mint egy pohár bor. Tekintsünk úgy a színpadi szerepünkre, mintha mulatságból jelmezt öltöttünk volna. 7.

Mosolyogjunk az emberekre, amint a terembe lépnek, és miközben beszélünk hozzájuk. Ettől magunk is megnyugszunk, önbizalmunk megnő, és közelebb érezzük magunkat a hallgatósághoz. 8.

Tanácsok introvertált gyermekek szülei számára Ne csupán elfogadjuk gyermekünket olyannak, amilyen - tekintsük kincsnek. Ha az introvertált gyerek megfelelő környezetbe kerül, kedves, értelmes, figyelmes és szórakoztató társunkká válik. 1.

Ha gyermekünk ódzkodik attól, hogy új dolgokat próbáljon ki és új embereket ismerjen meg, fokozatosan közelítsük őt ezekhez az élményekhez. Ne engedjük, hogy kikerülje az ilyen helyzeteket, de tartsuk tiszteletben korlátait, még akkor is, ha ezek esetenként túlzottak Óvatosan haladjunk vele azok felé a dolgok felé, amelyektől fél. Amikor gyermekünk társasági értelemben kockázatot vállal, tudassuk vele, hogy nagyra értékeljük törekvéseit: „Láttam, hogy tegnap odamentéi azokhoz az új gyerekekhez. Tudom, hogy nehéz lehetett, de nagyon büszke vagyok rád.” Amikor végre élvezni kezdi azokat a dolgokat, amelyekről korábban úgy gondolta, hogy nem fognak neki tetszeni, vagy amelyektől félt, tudatosítsuk benne ezt a változást. Minden bizonnyal meg foga tanulni, hogyan szabályozza szorongását. 2.

Ha gyermekünk visszahúzódó természetű, soha ne mondjuk ki ezt a füle hallatára. Ettől ugyanis úgy fogja gondolni, hogy idegessége örökre személyisége része marad, nem pedig csak egy érzelem, amit megtanulhat kezelni. Magától is pontosan tudja, hogy társadalmunkban a szégyenlősség negatív címke. Ha pedig mások gyávának nevezik (és ez sajnos meg fog történni), akkor finoman fogalmazzuk át a dolgot. Mondjunk olyasmit, mint például: „Te szeretsz felkészülni, és nem ugrasz fejest a dolgokba.” 3.

Ha magunk is introvertáltak vagyunk, ne vetítsük ki saját élettörténetünket gyermekünkre. Lehet, hogy saját introverziónk sok fájdalmat okozott nekünk fiatalkorunkban, de ettől még ne feltételezzük azt, hogy gyermekünk életében ugyanez fog megismétlődni, és hogy nem lesz képes megbirkózni a sors csapásaival. Igen, megbirkózik majd mindennel, és szépen boldogul majd a maga módján. A legjobb, amit az érdekében tehetünk, az az, ha örömet lelünk csodálatos adottságaiban; ha szent meggyőződéssel hisszük, hogy képességei előreviszik majd a siker útján, és ha megtanítjuk neki mindazokat a készségeket, amelyekre természet adta nehézségei kiküszöböléséhez majd szüksége lesz. 4.

Ha gyermekünk „túlérzékeny”- azaz zavarják őt a fények, a hangok, az érzelmi események és az új helyzetek -, akkor lehet, hogy ő is „orchidea-gyermek”. Ez a fogalom egy egészen újszerű elméletből ered, melyet a kutatópszichológusok napjainkban elemeznek. Az elgondolás szerint a legtöbb gyermek olyan, mint a pitypang - szinte bármilyen környezetben boldogulnak. Léteznek azonban orchideaszerű gyerekek is. Ok könnyebben elhervadnak, ám tápláló környezetbe kerülve rendszerint többre képesek, mint a pitypang-gyerekek. Egészségesebbek, jobban tanulnak és erősebb baráti kötelékeket képesek kialakítani. 5.

6. Jan Belsky, az orchidea-elmélet egyik fő képviselője szerint az orchidea-gyermekek szülei nagyon szerencsések, mert mindaz az idő és energia, amit gyermekükbe fektetnek, bőségesen megtérül. A szülőknek nem úgy kell tekinteniük az ilyen gyermekre, mint aki érzékeny a változásokra, hanem mint aki formálható - a rosszra is, de legfőképpen a jóra.

Az introvertált gyermekek hajlamosak arra, hogy teljesen elmerüljenek érdeklődésük tárgyában. Figyeljük meg, mi iránt lelkesedik gyermekünk, és támogassuk azt. A tevékenységbe való intenzív belefeledkezés egyenes út a boldogsághoz, a kiművelt tehetség pedig az önbizalom kimeríthetetlen forrása. A hagyományos gyermeki foglalatosságok, mint például a foci vagy a zongoratanulás, sok gyerek esetében beválnak, ám ne feledkezzünk meg a járatlan utakról sem, a New York Cityben működő Writopia Labs kreatív írásfejlesztő programja például a tehetséges gyerekek fantasztikus közösségét teremtette meg. 7.

Tanácsok pedagógusok számára 1. Ne gyógyítandó betegségként gondoljunk az introverzióra. Ha introvertált tanulónknak segítségre van szüksége társas készségei javítása terén, akkor vagy tanítsuk erre őt mi magunk, vagy ajánljunk neki külső segítséget - ahhoz hasonlóan, mintha matematikából vagy olvasásból lenne korrepetálásra szüksége. Becsüljük meg az introvertált gyermek előnyös tulajdonságait! 2. Gondoljuk át, miképpen végeztetjük az osztálytermi csoportos munkát. Bizonyos mennyiségű kooperatív munka elviselhető, sőt hasznos lehet az introvertáltak számára. Ez azonban történjen kisebb, két-három fős csoportokban, és pontosan határozzuk meg a csoportban képviselt szerepeket! 3. A visszahúzódó gyerekeket ne ültessük az osztályterem legaktívabb területeire. Nem fognak többet beszélni itt, ám fenyegetve érzik majd magukat, és sokkal nehezebben fognak koncentrálni is. 4. Tanítási módszereinkben teremtsünk olyan egyensúlyt, amely minden tanulónak ad valamit. Az extrovertáltak rendszerint a mozgást, a sokféle ingert és a közös tevékenységeket szeretik. Az introvertáltak az előadásokat, a szabadon eltölthető időt és az önálló feladatokat részesítik előnyben. Osszuk meg ezeket igazságosan. 5. Alkalmazzuk a páros társalgás technikáit. A közösen megvitatandó témák esetén tegyük fel az osztálynak a kérdést, de ne azt kérjük a tanulóktól, hogy a tanárnak válaszoljanak, hanem azt, hogy padszomszédjukkal beszélgessenek csendesen a válaszról. A páros beszélgetés kevéssé kockázatos módja az órán való részvételnek Ezután megkérhetjük a tanulókat, hogy mondják el válaszaikat az egész osztály előtt. A zárkózottabb diákok nagyobb valószínűséggel szólalnak meg az egész osztály színe előtt, ha előzőleg alkalmuk volt a padtársukkal csendesen beszélgetni. 6. Miután feltettük a kérdést az osztálynak, várjunk öt másodpercet. Ez időt hagy az introvertáltaknak a gondolkodásra, és nagyobb aktivitásra készteti őket. 7. Alkalmazzunk online tanítási technikákat. A gyerekek az internet közvetítésével sokkal könnyebben és szabadabban nyilatkoznak gondolataikról, elképzeléseikről és önmagukról, mint azt élőben tennék. Ha pedig már ilyen formában részt vettek egy közös tevékenységben, osztálytermi részvételük is valószínűbb. 8. Ha érdemjegyet adunk az órai munkára, osztályozzuk külön a tartalmi tudást és magát a részvételt, illetve tágítsuk ki a részvétel fogalmát az online és az írásos tevékenységekre, valamint olyan finom készségekre is, hogy valaki figyelmesen képes végighallgatni társait vagy engedi szóhoz jutni őket.

Kiadja a Háttér Kiadó Kft. Alapítva 1987-ben

www.hatterkiado.hu

Felelős kiadó: Klopfer David ügyvezető igazgató Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

SUSAN CAIN a Csend: A hallgatás ereje egy harsány világ bán című könyv szerzője. A mű megjelenése után a/on nal a New York Times és a Simday Times bestsellerévé vált, és immár több

mint harminc nyelvre lefordították Susan a témával kapcsolatban publikált a New York Timesban, a Guardian ben, a Dallas Morning Newsban, az O, The Oprah Magaziné hasábjain, valamint a Time és a Psychology Today oldalakon. Előadást tartót 1 löh bek között a Microsoftnál, a Google-nél, az amerikai pénzügyminisztériumban és a TED 2012 konferencián. Az internetre felkerült TED előadását több mint három millióan nézték meg. A szerző számos televízió- és rádióközvetítésben szere pelt, köztük a Tlns Morning, az All Thirigs Considered és a Diane Rehm Show beszélgetős műsorokban. Művei címlapon ismertette a Time magazin, további számos más kiadvány mellett - a New Yorker, a Financial Times, a Wired, a QC és a Grazia magazin, a Fortune, a Forbes, a Washington Post, valamint a CNN és Slate.com Susan Cain kitüntetéssel végzett a Princetonon és a Harvard jogi karán. Férjével és két fiával együtt a Hudson völgyében él. www.thepowerofintroverts.com