Patricia Gaffney - D_aubrey 2 - Megszerezni és Megtartani

1

„ÉRZELMI GŐZHENGER, AMIT A MEGGYÖTÖRT HŐS, AZ ÖSSZETETT HŐSNŐ ÉS A FÜLLEDT EROTIKÁVAL TÖLTÖTT SZERELMI IELENETEK TESZNEK TELJESSÉ TELJESEN LEBILINCSELT." Susan Elizabeth Phillips Sebastian Verlaine, D’Aubrey új lordja cinikus, kifinomult és túl jóképű volt még saját magának is. És emellett unalmas volt az élete. Különben miért egyezett volna bele, hogy helyet foglaljon két bírótársa mellett a bírói emelvényen, hogy elbírálják a szomszédaik és a bérlők apró-cseprő ügyeit? Szórakozás volt - amíg egy gyönyörű foglyot nem állítottak elé. Ekkor ugyanis ráébredt arra, hogy a kezében tartja a nő sorsát. Rachel Wade mindent tudott a reménytelenségről és a szexuális megalázottságról. A férje erőszakos halála megszabadította ettől a rémálomtól, de az a tíz év, amit börtönben kellett töltenie a meggyilkolásáért, csak újabb kínszenvedés volt. Most egy életunt lord a szabadságot ajánlja neki. De a szabadságnak ára van. „Házvezetőnő" - így nevezte az állását a Lynton Hallban. „Lord D'Aubrey szajhája" - így nevezték a megbotránkozott falubeliek. Kegyetlen, könyörtelen alku. De egyikük sem tudta előre, hogyan alakul majd a sorsuk. Hogy hogyan lesz a játékból, amit a puszta vágy indított el, lélegzetelállító szerelmi játszma. „POMPÁS, ÉRZÉKI, EGÉSZ ESTÉT BETÖLTŐ OLVASMÁNY. EGYSZERŰEN IMÁDTAM!" Bertrice Small „MINDENT FELÜLMÚL!" Virginia Henley

2

Patricia Gaffney Megszerezni és megtartani

3

Eredeti cím: To Have & to Hold Copyright © Patricia Gaffney, 1995 Minden jog fenntartva Fordította: Horváth Gábor

Tom őrnagy emlékére. Sokévi hűséges szolgálat után a mi drága fiunkat előléptették.

4

1. – De ez olyan durva dolog tőled, Bastian! Hogyan küldhetsz így el? Hát már nem szereted a te kis Lilidet? – Imádlak – vallotta be Sebastian Verlaine, miközben igyekezett kibontakozni a szeretője apró fehér kezeiből, amik szinte bilincsként szorították a combját. A kocsi ablakán keresztül figyelte, ahogyan a Lynton Great Hall, az ő kétes öröksége eltűnik az ódon tölgyfák mögött. Nem tehetett róla, de egyszerűen szerette az új otthonát, annak nemes megjelenését. De nehéz volt állandóan imádni annak durva, gránitból készült nagyságát, miközben mindarra kellett gondolnia, ami eltörött, lehámlott, összedőlt, füstölgött vagy szivárgott, továbbá még arra is, hogy az alapvetőbb javítgatások mennyibe fognak neki kerülni. – Hát nem voltak szépek azok az együtt töltött napok? Hát nem szerelmeskedtünk az új baignoire1–odban? Hé, Bastian, figyelj rám! – Maga a paradicsom volt, édes – válaszolta a férfi automatikusan, miközben megcsókolta a nő ujjait. Az ujjak parfümtől és a szeretkezés emlékétől illatoztak, de ebben a pillanatban nem tudta méltányolni ezeket az illatokat, legalábbis abban az értelemben nem, hogy nem tudott volna rá a férfiasságával válaszolni. Az „elég” néha valóban „elég” volt, és az a négy nap és éjszaka Lili Duchamps meghitt társaságában, ahogy a nő maga mondta: Plus qu’il n’en fant2 – több mint elég volt. – Oui, paradis3 – erősítette meg a nő, miközben a mutatóujjával az ajkai közé tette és a körmével a fogait kopogtatta. – Tedd félre az ostoba férfidolgokat és gyere velem Londonba. Még sohasem szeretkeztünk vonaton, non4? – Legalábbis egymással nem – válaszolta a férfi egy pillanatnyi gondolkozás után. Aztán ráharapott a nő ujjaira, elég erősen ahhoz, hogy az elkapja és ránézzen. Szórakoztató lett volna ezt mondani: – Gyönyörű vagy, amikor mérgelődsz! – de ez nem lett volna igaz. – Ó, te gonosz! Így elküldeni engem egyedül, egyedül Plymouthba – úgy hangzott, minta az Antarktiszt mondta volna –, és ráadásul egyedül kell Londonba utaznom vonaton – c’est barbare, c’est vil5! – De ide is egyedül jöttél – jegyezte meg a férfi –, és most semmi több nem történik, minthogy mindezt visszafelé kell csinálnod. – Beletúrt a nő pazarul berakott, pezsgőszínű hajába, és figyelte a favázas házak érdekes parádéját, ahogy a kocsi Wyckerley macskaköves főutcáján haladt végig. 1

Fürdőkád (francia) Már nem bírom tovább. (francia) 3 Igen, paradicsom. (francia) 4 Nem. (francia) 5 Ez barbárság, ez igazán hitvány dolog! (francia) 2

5

Úgy vélte, hogy a házak elragadóak a maguk tetőablakaival, gazdag kertjeikkel és pasztellszínű homlokzatukkal. Az esztétikai gyönyörködést azonban megszakította a gondolat, hogy a házaknak mintegy a felében az ő bérlői laknak. És így már nem is volt olyan elragadó. Emellett, a majorhoz hasonlóan, ezek is csak olyan öreg épületek voltak, amikre pénzt és odafigyelést kellett fordítania. – Akkor meg miért nem tudsz velem jönni? Miért? Hogy utállak ezért! – Lili visszahúzta a kezét, de a férfi megragadta azt, mielőtt még a nő megüthette volna őt. Mostanra már megismerte a nő gyors hangulatváltozásait, úgyhogy Lili már nem tudta volna őt meglepni. – Vigyázz! – mondta lágy, de fenyegető hangon, amivel eredetileg elcsábította őt. Ez egyike volt azon okoknak, amiért a kapcsolatuk kezdett ellaposodni. – Ne tedd próbára a türelmemet, ma chére6, mert akkor meg kell büntetnem téged. Az izgatottság fénye ragyogott fel a nő szemében, amikor megnevettette a férfit – és tönkretette a hangulatot. – Ó! – kiáltotta Lili, és az öklével a férfi mellkasára ütött. – Vadállat! Gazember! Hálátlan disznó! – Nem, kedvesem, ez te vagy – javította ki, miközben a kezét még mindig a nő ölébe szorította. Lili nem beszélt folyamatosan angolul, és néha olyan szavakkal illette őt, amivel az őt kikosarazó férfiak őt illették. – És most adj egy csókot, és mondj búcsút. Vár rám az igazságszolgáltatás. – Kicsoda? Ja, azok az ostoba bírósági ügyeid. – Hirtelen eltűnt az arcáról a mogorva és dühös tekintet. – Már tudom, hogy mit csinálok, Bastian! Veled megyek és végignézem! – Nem, nem jöhetsz. – Wyckerley ó lelkei máris aggódtak, hogy az új vikomtjuk degenerált, csak egyetlen pillantást kellett Lilire vetni, és a legrosszabb félelmeik azonnal beigazolódtak volna. Ő pedig éppen ettől akarta megmenteni őket, vagy legalábbis egy kicsit késleltetni akarta a szörnyű igazságot. – Mais oui7! Látni akarlak, hogy nézel ki, amikor fekete talárt és perruque8 van rajtad, ahogy a szegény bűnözőket a guillotine–ra küldöd. – Jaj, kedvesem, micsoda vonzó vérrontás! – Áthajolt a kocsiülés felett: a sétapálcáját akarta a kezébe venni. De Lili közbeavatkozott, megragadta a kezét és a púderezett fehér melléhez nyomta azt, miközben mélyet lélegzett, hogy minél nagyobbnak tűnjön – ami szükségtelen kidomborítása volt a már amúgy is óriási adottságainak. Valójában Lili keble volt az, ami először vonzotta Sebastiant, négy 6

Kedvesem. (francia) De igen! (francia) 8 Paróka. (francia) 7

6

hónappal ezelőtt a Theâtre de la Porte–ban, ahol Lili éppen a Faustban debütált Szép Heléna élő megtestesüléseként, amely tökéletes szerep volta a számára, mert nem kellett megszólalnia. Annak ellenére, hogy igen rossz hírnévre tett szert, mint az egyik legszívtelenebb a grandes horizontales9 között, könnyű hódításnak bizonyult: egy meghitt vacsora a Tortoninál, aztán egy kis ürmöspálika a Café des Variétés–ben, aztán a coup de grâce10, egy pár gyémánt fülbevaló egy üveg Ponter–Canet aljában – et voila11, máris egymást imádták a fekete szaténlepedőn a hölgy csiricsáré lakásán, a rue Frochot–n. Lili azóta is a szeretője volt, de már nem sokáig lesz az. Ezt mindketten tudták; hogyan is gondolhatták volna másként? Mindketten profik voltak, a férfi mint kitartó, a nő mint kitartott. Tudták, hogyan kell felismerni az unalom első jeleit, mielőtt az teljesen virágba borult közömbösséggé fejlődne. Lilinek sikerült némi izgés–mozgás révén a bal mellét a férfi tenyerébe irányítani. Sebastian érezte, hogy a mellbimbó kemény és meleg kis csúccsá hegyesedik. Lili elvette a kezét a szája elől és elmosolyodott, miközben az egyik térdét a férfi térdére csúsztatta. A kocsi éppen Wyckerley kivételesen szolid városháza, vagy ahogy még mindig nevezték, a „tárgyalóterme” előtt állt meg, ahol két rendőrbíró és ki tudja hány bűnöző várt rá, hogy gyors egymásutánban igazságot szolgáltasson. Járókelők mentek el mellettük az utcán és egyenesen az új kétüléses D’Aubrey–hintót bámulták, míg odafönn a kocsis türelmesen várta, hogy őlordsága leszálljon a járműről. Lilit kibékíteni nem tartott sokáig, ezt Sebastian a tapasztalataiból tudta, és azt is, hogy ha boldogságban válnak el egymástól, akkor az sokkal jobbat tesz a diszkréciónak. Nagyot sóhajtott, és lágy búcsút vett a nő érzéki keblétől, majd visszahúzta a kezét. Előre megjósolható volt, hogy Lili szemében felvillan a harag – „a szemei olyanok, mint a sokrétegű markazit: a lágy pillantásuk sokkal izgatóbb, mint egy simogatás” – mondta egy úgynevezett kritikus az egyik párizsi színház revülapban. Már nem annyira megjósolhatóan, Lili visszahúzta a kecses kis kezét és erősen arcul ütötte a férfit. Sebastian alig tudta elkapni a kezét, mielőtt megismételhette volna. – Pourceau12 – szitkozódott Lili, miközben hosszú körömmel ellátott ujjai karommá alakultak át. – Bâtard13. Gyűlöllek. – De a kéjvágyú mosoly ismét megjelent az arcán, és egyre szélesebb és kéjesebb lett, ahogy a férfi csuklóját szorította. A vágy utáni csillogás a nő szemében zavarni kezdte 9

Kurtizán. (francia) Kegyelemdöfés. (francia) 11 És tessék. (francia) 12 Disznó! (francia) 13 Fattyú! (francia) 10

7

Sebastiant. Túl gyakran játszották ezt a játékot, ám most már nem izgatta fel, hanem inkább undorította. Lilinek látnia kellett az undorodást, hiszen amikor Sebastian ellökte a kezét nem tiltakozott, és a gyors, vágyakozó pillantást leszámítva, amit a férfi sétabotja felé vetett, látszott rajta, hogy elege van az erőszakból. – Hát akkor, au revoir14 – mondta könnyedén, miközben felhúzta az ingvállát és megigazította a haját. Ismét minden porcikája a közönyös coquotte15–ot mutatta. – Kedvesem, hogy mondják angolul azt, hogy „je m’embête16? – Unom – válaszolta buzgón. – Exactement17. Éppen ezért átadlak a bourgeois18 üzleti ügyeidnek. Amikor legközelebb Londonban jársz, tégy meg nekem egy nagy szívességet, Bastian. S’il vous plaît19, ne látogass meg. – Enchanté20 – morogta Sebastian, miközben azon csodálkozott, hogy a nő ilyen könnyedén elengedte. Turenne vikomtja elég ostoba volt, hogy a Maison D’Or–ban vetett véget viszonyának Lilivel, ahol Lili ezt azzal torolta meg, hogy egy tál rajnai pontyot à la Chambord az ölébe borított. Sebastian kinyitotta az ajtót és lehajtotta lépcsőt, aztán mély lélegzetet vett a parfümtől mentes levegőből. – John majd elvisz a postakocsi–állomásra, ahol a plymounthi postakocsi megáll. Neked adnám a kocsimat, de akkor hogyan jutnék haza? – Megvonta a vállát, és élvezte, hogy a nő kárminpiros ajkai megkeményednek. – Minden rendben lesz – mondta már kedvesebben. – John majd megvárja veled a kocsit, és meggyőződik róla, hogy felszálltál rá, és hogy biztonságban vagy. – A szalonkabátja zsebébe nyúlt és elővett egy ékszeres dobozt. Egy olyan gyors mozdulattal dobta oda a nőhöz, hogy az nem is számított rá. De egy krikettjátékos kézügyességével felkapta a kezét és elkapta – a fenébe. Mint vas a mágneshez – gondolta Sebastian; vagy mint műcsali egy hatalmas, éhes pisztrángsügérhez. – Minden jót – mondta franciául. Kevésbé őszintén hozzátette: – Nagyra értékelem az együtt töltött időnket. Biztos lehetsz benne, hogy sohasem felejtem el. Az ajándék minden szónál jobban kiengesztelte Lilit. Felemelte a fejét és felvonta teátrális szemöldökét, és kétséget kizáróan fejedelmi tekintetet próbált az arcára erőltetni. Sebastian elképzelte, ahogy a nő a 14

Viszlát! (francia) Kokott. (francia) 16 Unom. (francia) 17 Pontosan. (francia) 18 Kispolgári. (francia) 19 Kérlek. (francia) 20 Örömmel. (francia) 15

8

budoárjában levő tucatnyi tükör előtt próbálgatta ezt az arckifejezést. – Viszlát, Bastian. Borzalmas ember vagy, és nem tudom, miért is kezdtem be veled. A férfi vigyorgott. – Az kikezdeni, kedvesem, jóllehet a te szóhasználatod közelebb áll a valósághoz. – Lili kezdett elgyengülni, már mindenre kész volt, csak arra nem, hogy megbocsásson neki. Hogy elébe vágjon a dolgoknak, Sebastian lekapta a kalapját, és semmitmondóan meghajolt. – Adieu, m’a mour21. Légy boldog. A szívem mindig veled lesz. – És mielőtt a nő válaszolhatott volna, becsapta a kocsi ajtaját, diszkréten sürgető pillantást vetett Johnra, aztán fellépett a járdára, és a kezét a szívén tartotta, mintha hirtelen elöntötték volna az érzelmek. A kocsi távolodni kezdett, és Sebastian még látta a nő utolsó pillantásait, ahogy az arca elkezdett a haragtól pirossá válni, mikor ráébredt, hogy alaposan kigúnyolta. Hiszen Lili minden volt, csak ostoba nem. De ez nem számított, és Sebastian csak megkönnyebbülést érzett, amikor a kocsi befordult a sarkon és eltűnt. Wyckerley központja nem volt messze. Mint a legtöbb angol faluban, itt is jelen volt az elengedhetetlenül szükséges régi templom, a festői házikók, a kocsma és a sörcsarnok, néhány bolt, és természetesen a közös középponti zöld terület a maga roskadozó, zuzmóval borított keresztjével. Két természeti körülmény azonban kiemelte Wyckerleyt az átlagos falvak közül, és igen vonzóvá tette. Az egyik a település fekvése volt: egy sűrűn benőtt, zöld dombon terült el, amely nemcsak félmérföldnyire keletre fekvő Lynton Great Hallra nézett, hanem a délre levő devoni tengerpartra és – észak felé – Dartmoor sötét, borongós pusztáira is. A másik, sokkal elragadóbb természeti ajándék a Wyck, kanyargós kis folyó volt, amely a településen keresztül folyt, szinte párhuzamosan a Fő utcával. A folyót kényelmes térközönként kőtáblák és kis hidak ívelték át, amiket még a rómaiak építettek tizenöt évszázaddal korábban. Áprilisban violák és mocsári gólyahírek borították a folyó meredek partjait, és közéjük eper, vízitorma és sárga nárcisz vegyült. „Ó, Angliában lenni most, hogy itt van az április” – vágyódott Browning Olaszországban, és Sebastian váratlan szimpátiát érzett ezzel a szentimentalizmussal, ahogy beleszagolt a tiszta, szinte csípős hideg levegőbe és nézte, ahogy a madarak színes szárnyaikkal verdestek az út túloldalán lévő platánfákon. Egy férfi sétált el mellette a keskeny járdán, és tisztelettudóan meghajolt. Egy másik megemelte a kalapját, és ezt morogta – ’Napot, lord úr! – aztán továbbsietett. Sebastian már azon is meglepődött, hogy 21

Viszlát, szerelmem! (francia)

9

egyáltalán felismerték; figyelembe véve az eddigi földesúri ténykedését, mármint azt, hogy rendszeres távol élt a birtokától. Több mint egy éve, a másod–unokatestvére, Geoffrey Verlaine halála óta volt már D’Aubrey vikomtja. Geoffrey özvegye Lynton Hallban élt, aztán tavaly karácsonykor feleségül ment a község lelkészéhez, valami Morrell nevű emberhez. Sebastian tényleges tartózkodása a Hallban igencsak rövid és esetleges volt, és szinte eltörpült a sokkal több szórakozást nyújtó londoni és külföldi időzések között. (Az más kérdés volt, hogy mennyire szórakoztatók voltak ezek, figyelembe véve az olyan „jutalmakat”, mint például Lili Duchamps megszerzése szeretőjének. Ez az egyik ilyen „szórakozás” kétes gyümölcs lett.) A harang órája elütötte a negyedet, ami arra emlékeztette, hogy elkésett. A városháza alacsony, zömök épület volt, amit devoni kőből építettek. Két kéménye volt, a tetejét pedig pala borította. Nem a legrokonszenvesebb épület volt, és Sebastian egy pillanatra még együtt is érzett Lili kételkedésével, amikor meghallotta, hogy ő további két város békebírója szándékszik lenni. Milyen tiszteletre méltó, milyen lélektelen és milyen úrias az tőle – és mennyire nem jellemző rá! Sokféle névvel illették: kéjencnek, buja embernek, dilettánsnak, degeneráltnak, élvhajhásznak. De ahogyan sohasem nevezték, az a „Méltóságod” volt, ahogyan a békebírókat szólítani szokták. És mindennek az oka az események furcsa fordulata volt, aminek a hátterében egy pillanatnyi kihagyás állt, az esztelenség egy múló pillanata, ami az eredményezte, hogy a község három atyja, a polgármester, a segédlelkész és saját jószágigazgatója a társadalmi erkölcsök fedezéke mögé bújva állandóan zaklatták, miközben ő maga (hogy finoman fogalmazzunk) „pityókás volt”. (Az igazat megvallva romboló részeg volt. De ezt nem tudhatták, hiszen a tettetett józanság régi mestere volt.) Amikor ez a polgári triumvirátus végre végzett a velős, meggyőző és lenyűgöző indokaik felsorolásával, hogy neki miért kellene az igazságot szolgálnia, már mélyen együtt érzett velük, és abban a pillanatban hajlandó volt arra, hogy magára vegye a parókát és a talárt. A valódi indok azonban sokkal nyomasztóbb volt: eljött az idő, hogy megfizesse az árat a könnyelműségéért. De aztán ki tudhatja: lehet, hogy a legközelebbi vacsorán Londonban megint letér a jó útról. Amikor belépett az épületbe, látta, hogy már megkezdődött a tárgyalás. Egy ablaktalan öltözőszoba volt a tárgyalóterem előtt, és innen meghallott egy hangot (úgy vélte, hogy a polgármesterét), amint kérdéseket tesz fel, és egy másik férfi hangját (amely akár a félelemtől, akár a tisztelettől, de halk volt), amint válaszolt. Arról a helyről, ahol az ajtó mögött állt, belátta négyzet alakú, nem túl nagy szoba 10

háromnegyedét, amit a magas, poros ablakokon beszűrődő fény csak halványan világított meg. A bírákat, akik tőle jobbra ültek, nem látta. Vele szemben egy kis galéria volt: a korlátja mögött durva padok álltak, amik alig húsz ember számára biztosítottak helyet. A padokon kemény helybéli polgárok zsúfolódtak össze. Egy nő, aki az egyik pad végén ült, kitűnt a többiek közül azzal, hogy jobban öltözködött. Szőke haját ódivatú gyűrűkben hordta; az ölében hatalmas, négyzet alakú fekete gyapjúkötés volt, amin éppen villámsebesen dolgozott. A nő meglátta őt a szeme sarkából és meglepődve felnézett. A sétapálcáját a kezébe fogva, de a kalapját hátrahagyva, Sebastian belépett a terembe. Az eljárás azonnal félbeszakadt és minden szem rászegeződött, ahogy minden sietség nélkül a szoba túlsó végébe ment. Eustache Vanstone polgármester és a társbékebírója, egy testes pofaszakállas úriember, akinek pirospozsgás volt az arca és igen katonás a megjelenése, a szögletes asztal hosszabbik oldalánál ültek. – Ne álljanak fel! – állította le őket, amikor felemelkedtek. Tudta, hogy a szobában levők is mind felálltak. – Sajnálom, hogy késtem. Örülök, hogy nélkülem is elkezdték. – Kezet rázott Vanstone–nel, az elegáns, ősz hajú férfival, akinek ravasz és igen kegyetlen volt a szeme. A másik bíró Carnock kapitány volt, akivel Sebastian még nem találkozott. A kapitány lágy arcvonásokkal rendelkezett, ugyanakkor a kézszorítása olyan volt, mint egy satu. Mindketten fekete talárt viseltek, de csak a polgármester tett parókát a fejére. Sebastian nem viselt parókát. A nadrágja és a kabátja azonban fekete volt, és ezt megfelelőnek tartotta a bírósági ülésre. Vanstone mellett volt egy üres szék. Egyértelműen a polgármester volt a vezéregyéniség, fontosnak tűnő dokumentumokkal és papírokkal, amik előtte hevertek az asztalon. Nem túl kedélyesen felajánlotta Sebastiannak, hogy átadja neki a helyét, de az könnyedén így válaszolt: – Nem, nem, maradjon csak. Jól megleszek itt is. – Ezzel leült a harmadik székre. Vanstone jelezte, hogy tanácskozni akar velük, ezért a két férfi odahajolt hozzá. A polgármester bizalmas halk hangon belekezdett: – Lord D’Aubrey! Az ügy, ami éppen előttünk fekszik, Hector Pennyways, a molnár segédjének ügye, aki részegséggel és garázdasággal vádolnak. – A fejével a tőle alig három méterre, a derékig érő, fából készült korlát mögött álló férfi felé intett. A vádlott, aki piszkosfehér zsávolyból készült zubbonyt viselt, ártalmatlannak tűnt, és olyannak, aki nem bánja a bűnét. Kerek, holdvilágszerű arca volt, és valami nagy testű tanyai állat rezzenéstelen nyugalmával várta a büntetését. – Azt mondták – folytatta Vanstone –, hogy berúgott a 11

György és a Sárkányban, aztán odakint a folyóban ejtőzött, ahol minden arra haladó, köztük egy hölgy is jól láthatta, aztán elveszítette az eszméletét a májusfánál a gyepen, és addig ott is maradt, amíg a rendőr össze nem szedte. Ahogy Sebastian maga elé képzelte az eseményeket, az olyan közönséges vonzerőt jelentett a számára, aminek hatására kuncogni kezdett magában. De rögtön észrevette, hogy Vanstone és a kapitány, igaz polgárhoz méltóan, minél előbb, késedelem nélkül be akarják fejezni ezt az ügyet, ami úgy kikezdte a köztisztességet és olyan nagy léhaságot jelentett. És persze meg kellett torolni. – Hatvannapi elzárás és egy guinea bírság a károkra – jelentette ki a polgármester, Carnock pedig egyetértően rábólintott. Azután várakozóan Sebastianra néztek, mintha biztosak lennének a támogatásában. Sebastian hosszú lábai kényelmetlenül fértek el az asztal alatt, ezért a szék mellé helyezte őket, miközben a sétapálcájával dologtalanul a bal csizmáját ütögette. – Hatvan nap? – ámult el. Kissé szigorúnak tűnt egy ilyen bűnhöz, ami nem volt kegyetlen, csak éppen nem elegáns. De Vanstone arcán olyan tekintet volt, mint aki pontosan tudja, hogy milyen büntetést érdemelnek az egyes bűncselekmények, és emellett volt két vaskos törvénykönyv előtte az asztalon. Sebastian megvonta a vállát, és ezzel Hector Pennyways ügyét lezárták. A község rendőre, egy Burdy nevű férfi állt fel. Magas és kemény csontú volt. Óriási lila orra volt, amin lila hajszálerek éktelenkedtek. Az elítéltet karon fogta és a szoba végében levő zárt ajtó felé tuszkolta, ami bizonyára egyfajta fogdára nyílt. Percekkel később egy másik rabbal, egy nővel tűnt fel, akit azzal vádoltak, hogy ellopta a szomszédjának a ruháit a közös szárítókötélről. Utána néhány polgári ügy következett, határviták meg hasonlók, azután visszatértek a büntető ügyekre: két újabb köztörvényes: egy leskelődő és egy verekedő. Egyiküknek sem volt védője, ami így szinte lehetetlenné tette a védekezést, hiszen az angol jogrendszerben nem engedték meg, hogy a vádlott a saját érdekében felszólaljon. Sebastian ezért mindig úgy gondolt rá, mint tarthatatlan állapotra, amit az amerikaiak jelentősen feljavítottak. A bűnözés Wyckerleyben nem volt erőszakos, de bocsánatos sem, és semmiképpen sem ért annyit, hogy humoros anekdotákkal elevenítse fel az elcsigázott barátai számára. Ami meglepte viszont, az az volt, hogy egyáltalán nem unatkozott. Nem számított, hogy a jogsértések milyen 12

jelentéktelenek vagy nevetségesek voltak, az emberek, akik elkövették őket, érdekesek voltak a maguk módján; legalábbis annyira, hogy megnézze őket és spekuláljon velük kapcsolatban. A közelebbi kapcsolat nem valószínű, hogy okulásul szolgált volna, de Sebastian szilárdan hitt abban az axiómában, hogy a bizalmasság megvetést szül. De ebből a távolságból, és ilyen rövid ideig, a történetük szórakoztatta, sőt még egy régi morális tanítás is feléledt benne: a szegények ugyanazokért a bűnökért kerülnek börtönbe, mint amikkel a gazdagokat sohasem vádolták meg. Aztán a hasonlóság kezdte nyugtalanítani. A polgármester enyhén szemrehányó tekintete mellett tíz percen keresztül már másodszor vette elő az óráját. Még csak négy óra? Már nem jelentett szórakozást ez a játék. Ebéd helyett ugyanis csak egy üveg pezsgőt fogyasztottak el, és most igen jót tett volna egy kis harapnivaló. – Meddig tart még? – kérdezte unottan a polgármestertől, aki odahajolt hozzá, és sotto voce22 így szólt: – Már csak egy van, lord úr. Sebastian morgott egyet, miközben figyelte, hogy a rendőr utoljára bemegy a foglyok várószobájába. A galéria korlátja mögött a nő, aki a fekete ruhát kötötte, feltekerte a kézimunkáját és ideges, kapkodó mozdulatokkal a táskájába dugta. Körülötte a többi néző is felegyenesedett ültében, suttogtak egymással és a torkukat köszörülték. Aha – gondolta Sebastian, hogy az utolsó fogoly, akit látni fognak. Vanstone–hoz fordult, hogy megkérdezze, miért. De mielőtt megszólalhatott volna, az ajtó kinyílt a szoba hátsó végében, és egy nőt maga előtt tuszkolva előtűnt a rendőr.

22

Halkan. (olaszul)

13

2. – A vádlott Rachel Wade, méltóságos uraim. Özvegy, koldulással vádolják, és nincs állandó lakhelye. Hat nappal ezelőtt engedték szabadok a Dartmoor–fegyenctelepről, ahonnan Dorsetbe ment, abba a megyébe, ahol született. Ottery St. Maryben, a szülőhelyén e hónap tizenkettedik napján vették őrizetbe és a békebíró elé vitték, aki nemkívánatos személynek nyilvánította és elrendelte, hogy hagyja el a megyét. A vádlott Devonba jött azért, mert ez volt az a megye, ahol házasságot kötött. Április tizenhatodikán ismét elfogták, és Wyckerleybe, a St. Giles–plébániára vitték, mert nem volt hova mennie. A rendőr egy pillanatra megszakította a bírói parancs felolvasását és hozzátette a saját mondanivalóját: – Jack Ratteray pajtájában találtak rá, és az állította, hogy minden pénzét ellopták Chudleigh–ben. Négy almát találtak nála. A vádlott elismerte, hogy lopta őket, de emiatt nem emeltek vádat ellene. A szoba teljesen elnémult, és minden szem a magas karcsú nőre tapadt, aki egyedül állt a korlátnál. Sebastian közelebbről is megnézte a nőt, és megpróbált rájönni, arra, hogy a nő nem éppen figyelemre méltó alakja hogyan kelthetett fel ekkora érdeklődést. Szürkés, alaktalan, stílustalan, megviselt, és lényegében színtelen hosszú ruhát viselt, amelynek csak a szegélyén éktelenkedtek sárfoltok. Nem viselt kalapot, sem főkötőt. Az alakja fiatalos volt, de a sötét, túlságosan rövid hajába vegyült ősz szálak alapján inkább középkorúnak vélte. A fejét lehajtotta, és a padlót nézte. A vállait kicsit púposan tartotta. A testtartása ellenére a belőle áradó kisugárzás nem volt sem szánalmas, sem tolvajra utaló, csak reménytelen. Olyan nő benyomását keltette benne, akit annyira elnyomtak, hogy hozzá képest a szolgaság szinte nem jelent semmit. – Szól valaki érte, rendőr? – érdeklődött Vanstone. Némelyik vádlottnak volt néhány tanúja, aki mellette tanúskodott. – Nem, méltóságos uram. A polgármester fontoskodva megköszörülte a torkát. – Akkor a bíróságnak nincs… – Miért volt Mrs. Wade börtönben? – kérdezte Sebastian hanyagul, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a nőről. Azt remélte, hogy a nő most majd felnéz rá, de nem tette. A szobában valahogy még nagyobb csend lett. Vanstone előrehajolt, és ezt morogta: – Lord úr, tíz évet töltött le gyilkosságért. Sebastian sétapálcája hirtelen megmerevedett a kezében. Ha Vanstone azt mondta, hogy a nő azért került börtönbe, mert egy seprűnyélen 14

repülte körbe a falu központi zöld területét, akkor sem lett volna jobban meglepve. Gyilkosság. Vizsgálódó tekintettel figyelte a nőt, és megpróbálta elhinni a hallottakat. – A bíróság elrendeli, hogy a vádlottat vigyék a tavistocki fogdába, amíg az ügyét el nem bíráljuk a májusi tárgyaláson. A polgármester összeszorította az öklét, és arra készült, hogy – kalapácsként – gyengéden rácsapjon az asztalra, de ez olyan modorosság volt, amit Sebastian zavarónak talált. – Várjanak! – parancsolta, és a bírói öklöt elkapta a levegőben. – Ha senki sem fog érte szólni, akkor hogyan válaszolhat a vádakra? – Lord úr – kezdte a polgármester óvatos tisztelettel –, ez nem a mi problémánk. Ha van képviselője, akkor válaszolhat, de a kellő időben. Ez a meghallgatás különben sem bizonyít semmit. A mi hatalmunk prima facie23, azaz a legtöbb esetben mi vádolunk, és nem vizsgálódunk. – Ezt tudom – vágott vissza Sebastian, amire a polgármester mézesmázos, simára borotvált arca megkeményedett. Aztán engedékenyebb hangon folytatta. – De lássa be, nem érzem elég tájékozottnak magam az ügyben ahhoz, hogy felelősséggel dönthessen benne – mondta, miközben élvezte a szavak fennkölt hangzását. – És biztos vagyok benne, hogy ön is azt akarja, hogy felelősséggel döntsek. – Hogyne, természetesen, lord úr – sietett Vanstone megnyugtatni őt, Carnock kapitány pedig visszhangként ismételte ugyanezt, és mindketten hevesen bókolgattak. – Akkor megengedik, hogy szabadok kikérdezhessem a vádlottat? – Érezte, hogy Vanstone megremeg, de nem nézett rá; figyelmét ismét a nőre irányította. A nő, elődjeivel ellentétben, nem markolta a korlátot ideges, kifehéredett ujjakkal, hanem nyugodtan állt kissé a korlát mögött úgy, hogy a kezeit leengedte maga mellé. A fejét még mindig lehajtva tartotta. Sebastian látni akarta az elítélt gyilkos arcát. – Mrs. Wade! – Lord úr? – válaszolta a nő halk, de tiszta hangon, ami a zsúfolt terem leghátsó sarkában is hallható volt. – Mrs. Wade, nézzen rám! – Sebastian hangja élesebb volt, mint amilyennek szánta, de a nő nem kapta fel a fejét ijedt engedelmességgel. Lassan emelte fel, mintha tudatlan drámát élne át (Sebastian biztos volt benne, hogy tudatlan), és egyenesen Sebastian szemébe nézett. Egy röpke, rémisztő pillanatra Sebastian azt hitte, hogy a nő vak. A szemei olyan színtelenek voltak, mintha kristályból lennének, nagyok voltak és mozdulatlanok, ami szinte valótlanná tette őket, olyanná, mint amilyen egy baba festett szeme. A homloka magas, sápadt volt, és értelemről tanúskodott, az arccsontjai pedig élesen kirajzolódtak. Az orra 23

Első pillantásra. (latin)

15

pisze volt. Telt, de mégis szigorú ajkait védekezően egyetlen egyenes vonallá szorította össze, mintha a szájában akarná tartani minden szót, ami nem feltétlenül szükséges a túléléshez. A nő fiatalabb volt, mint Sebastian gondolta, de a ránctalan, tiszta arca, furcsa módon, mégsem volt fiatalos. Inkább kifejezéstelennek tűnt, mint fiatalnak, és nem ártatlannak, hanem … törődöttnek. Lehetett olyan huszonöt–harminc éves, de a korát lehetetlen lett volna pontosan megmondani. Azok a kritériumok, amik alapján az emberek korát szokta megállapítani, egyszerűen hiányoztak a nőből. Figyelte a megnyúlt, szögletes alakját, ami inkább vékony volt, mint karcsú, de a nőiességét teljesen kitörölte az ócska ruházata. De aztán megint a nő szemeit nézte, újra meg újra, mindig visszatért annak rendkívüli arcához. Egy teljes perc telt el azóta, hogy a nőhöz szólt. Vanstone a tollával elkezdett kopogni az egyik törvénykönyvén. A kopogás nyugtalanul sürgető volt. A tárgyalóteremben mélységes csend ült, és minden szem a magas és karcsú nőre tapadt, aki a tárgyalóterem korlátjánál állt. A kényelmetlen csendet megtörve Sebastian feltette a kérdést, ami a legelső helyen állt a gondolatai között, jóllehet egy tucatnyi másik rejtőzött még ott. – Hány éves? – Huszonnyolc, uram. Huszonnyolc. Tehát már nem a legfrissebb virág. Aztán hirtelen ráébredt, hogy a nő tizennyolc éves kora óta börtönben van. – És kit gyilkolt meg, Mrs. Wade? Egyikük sem vett tudomást a körülöttük hallható elfojtott morajlásról. A nő nem hunyta le a szemét, hanem mintegy automatikusan belemarkolt a szoknyájába, aztán pedig elengedte az anyagot. – A férjem meggyilkolásáért ítéltek el – válaszolta ugyanazon a halk, de magabiztos hangon. Sebastian várt, és azt gondolta, hogy a nő hozzáteszi majd, hogy ártatlan. De nem tette. A pálcáját az asztalra fektette és hátradőlt, közben a karjait összekulcsolta a mellkasán. – Van itt hozzátartozója? – A nézők sorából, valahonnan a galériából kiáltások hallatszottak, de Sebastian nem vette le a szemét a nőről, hogy megnézze, ki szólt. – Nincs, lord úr. – Barátai? – Nincsenek, lord úr. – Nincs senki, aki segíthetne magának? – Nincs, lord úr. – A hangjában nem volt sem remegés, sem legyőzöttség, sem remény, sem önsajnálat, de egyértelműség sem. Csak a – semmi. Lehajtotta a fejét, ismét senkivé vált, egy magas, karcsú 16

névtelenné, és Sebastian azon tűnődött, hogy mi volt az a nővel kapcsolatban, ami egyetlen pillanattal korábban olyan ellenállhatatlanná tette. Megkérdezte: – Tud írni és olvasni, Mrs. Wade? – Igen, lord úr. – Keresett állást? – Igen. – És? A nő felnézett. A szinte földönkívüli tekintetét megint Sebastianra szegezte. – Nem találtam semmi munkát – válaszolta minden hangsúlyozás nélkül, egyenlő intonációval ejtve minden szót. – Mennyi pénzt loptak el magától? – Kilenc fontot és négy shillinget, lord úr. – Valóban? És honnan szerezte ez az igen tisztességes összeget? – A börtönben kerestem, lord úr. – Mivel? A nő hallhatóan fellélegzett, mintha ez a kihallgatás teljesen kimerítené. – Leginkább a szabó műhelyében dolgoztam. – Varrónő volt? – Nem, én voltam a könyvárus. – A könyvárus? – Felvonta a szemöldökét, hogy kifejezze a meglepődését, de ezzel sem érte el azt, hogy a nő még többet mondjon. – De senki sem akarta ebben a minőségében foglalkoztatni a szabadulása után? – Nem, lord úr. – Próbált másmilyen állást szerezni? – Igen, lord úr. Türelmetlen mozdulatot tett a kezével, hogy folytassa tovább. – Egy ruhakészítő boltjában próbáltam eladóként állást találni, aztán egy kelmésnél, meg egy – dohányárusnál. Azután szobainasként és mosónőként próbálkoztam. De nem kaptam sehol munkát. – A múltja miatt, ugye? A nő bólintott. Sebastian pedig csak merengve nézte őt és tudta, hogy az idő repül. A nő passzivitása aggasztotta. Hester Prynne–re gondolt, amint megadóan lehajtja a fejét puritán bírái előtt. A két nő nagyjából hasonló helyzetben volt: mindketten vétettek a közösség tiltása ellen, és kivetették őket. Csakhogy Mrs. Wade–ben nem volt meg a házasságtörő nő hidegsége, erőszakossága, elnyomott méltósága. Mrs. Wade egyszerűen kitörölte saját magát. 17

Sebastian sajnálta őt, de emellett érdeklődött is iránta, és tagadhatatlan várakozással tekintett feléje. És minden ésszerűség ellenére, szexuálisan is érdekelte. Talán az vonzotta, hogy itt állt a férfiak előtt, az igazságos, polgári gondolkodású férfiak előtt, akik pártján állt a közösség haragja? Az Anglia dicső múltjában működött, nem éppen szent életű bírákra gondolt, azokra a férfiakra, akik perverz élvezetet találtak abban, hogy a nőket boszorkányság miatt a vesztőhelyre küldték. Figyelte a sápadt, néma, mozdulatlan alakot a korlát mögött, és el kellett ismernie, hogy vonakodva, de határozottan együtt érzett velük, de nem az ítélkezési gyakorlatuk, hanem az erős buzgalmuk miatt. – Ha a vikárius itt lenne – szólalt meg Vanstone –, akkor lehetne valamit tenni érte. De mint tudják, Morrell tiszteletes Itáliában van, és még hetekig nem várható, hogy visszatér. – Nincs más, aki segíthetne neki? – Segíteni neki? – A polgármester gondosan válogatta meg a szavait. – Mi nem jótékonysági szervezet vagyunk – mint ön is tudja, lord úr – folytatta sietve. És a mi tisztünk nem is az, hogy állást szerezzünk a szegényeknek vagy a szerencsétleneknek, akik elénk járulnak. A mi feladatunk azokkal szemben, akik megérdemelten vagy nem megérdemelten szegények, egyszerűen az, hogy fenntartsuk a törvényt. – És Mrs. Wade milyen törvényt sértett meg? Vanstone azonnal visszavágott: – Úgy érti, a férje meggyilkolásán kívül? Szegény, és nincs lakóhelye… – Igen, de milyen… – Bocsásson meg lord úr, de a nő nem a St. Giles–parókia problémája, lord úr. A saját faluja, Dorset azért űzte el, hogy nehogy elverjék rajtuk a port a gyenge törvénytiszteletük miatt, és most itt van. Munkanélküli, és alkalmazhatatlan. Véleményem szerint a feltételes szabadságra bocsátása után deportálni kellett volna, nem pedig az adófizető polgárok pénzén tartani, hogy jogilag semmilyen tekintetben sem felelősek érte. Carnock kapitány többször bólintott nagy fejével, azután így szólt: – Igaza van, uram, igaza van. – Mi nem ítéljük el ezt a nőt – folytatta a polgármester mérsékeltebb hangon, látva, hogy ő a nap szónoka. – Csak azt javasoljuk, hogy szállítsák el a megyei börtönbe, Tavistockba, amíg az esküdtszék összeül a jövő hónapban. Nem fér hozzá kétség, hogy ők majd megfelelő lakóhelyet jelölnek ki a számára. Ha pedig ide küldik, akkor természetesen a szegényházunkba vesszük, feltételezve, hogy nincs más lehetőségük. De azt hiszem, hogy most meg kell tennünk a kötelességünket… 18

De Sebastian már nem figyelt rá. Meglátott valamit a nő arcán, amikor Vanstone a tavistocki börtönről beszélt, és úgy érezte, hogy ez a valami a félelem volt. Nem több mint félelem: pánik. De olyan gyorsan eltűnt az arckifejezése, és az arcára olyan gyorsan visszatért az üres tekintet, hogy Sebastian zavart, sőt tanácstalanságot érzett. Vagy csak képzelte azt a rémült pillantást? Nem. Minden előítélete elpárolgott. Korábban azért keltette fel a nő az érdeklődését, mert úgy tűnt, hogy csak dimenziója van: a közöny, az érzelmi sivárság és a némaságba torkolló passzivitás. Most pedig – talán – azért, mert mindez hazugság volt. Megint lehajtotta a fejét, a vállai pedig ismét az önmegtagadásnak azt a sértett pózát vették fel, ami mintha a második természete lett volna. De Sebastian jól tudta, hogy mit látott, és a pánik átvillanása a nő zavart szemein valahogy minden megváltoztatott. Felállt. Vanstone a mondat közepén elhallgatott és felnézett rá. Carnock szája pedig nyitva maradt a meglepetéstől. Azt hitték, hogy elmegy. – Lord úr! – kezdte Vanstone, de Sebastian nem vett róla tudomást és átsétált a poros padlón a bírák emelvényétől a vádlott korlátjához. Mrs. Wade a szemével követte Sebastian lábát, de amikor már szinte karnyújtásnyira volt tőle, gyorsan felpillantott, a szempillái idegesen vibráltak, mintha támadástól tartott volna, talán egy pofontól vagy szitkozódástól. De egyébként mozdulatlan maradt, és a tenyerét a combjához szorította. Miközben Sebastian tanulmányozta őt, halvány rózsaszín virág jelent meg a nő börtönből megfakult arcán. A torkánál, az olcsó ruha gallérja fölött, a verőér gyorsan, hevesen lüktetett. A fizikai sérülékenysége ellenére sikerült megőriznie a távolságtartását. Úgysem ér hozzám – mondta a teste –, mert érinthetetlen vagyok. – Mielőtt börtönbe került, mit dolgozott, Mrs. Wade? A nő azzal leplezte a zavarát, hogy Sebastian térdét nézte. – Én… szobalány voltam. Azaz, befejeztem a tanulmányaimat, és – a családommal éltem. Én… – Reszketve lélegzetet vett. – Lord úr, nem egészen értem, hogy mire gondol. „Egészen.” Ez valahogy furcsán hangzott a nő szájából. Mindeddig ugyanis rövid, kijelentő mondatokban beszélt, és csak igéket és főneveket használt. – Tiszteletre méltó lány volt? – Hogyan, lord úr? – Úriasszony volt? Ideges mormogás hallatszott mindenhol körülöttük. De rövid habozás után Mrs. Wade válaszolt, mégpedig olyan hangon, ami gyémántkeménységű volt. – Igen, az voltam. 19

– Rendben – mondta Sebastian. A tekintetét végigfuttatta a nő egész alakján, és élvezte annak reakcióját, és várta, hogy elakadjon a lélegzete. – Szóval könyvárus volt, ugye? – Igen, lord… – És amikor iskolába járt, nagyszerűen tanult, ugye? Osztályelső, meg minden. Gyerünk, Mrs. Wade, válaszoljon! – Én igen, én… – Rendben. Gondolja, hogy el tudna látni egy háztartást? – Mindenki, leszámítva Mrs. Wade–et, hitetlenkedve bámult rá. – A sajátomról beszélek – tette egyértelművé, miközben a bírótársai felé fordult, de még mindig a nőhöz intézve szavait. – Ami azt illeti, sürgősen szükségem lenne egy házvezetőnőre, miután a volt házvezetőnőm ezen a héten hagyott el. Az fizetném magának, amit neki is, és természetesen megvolna a saját szobája és az ellátása. Nem egy kényes állás, erről biztosíthatom. Az egész hely kissé kaotikus, és így nehézséget jelent a barátaim szórakoztatása. – Ez mind igaz, és tökéletesen ésszerűen hangzik – gondolta. Furcsa, hiszen a valódi szándékai, amiért állást ajánlott a nőnek, ennek a gyilkosnak, kissé mások voltak, és minden bizonnyal irracionálisnak tűntek volna, ha fény derül rájuk. – Tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte. – Lord D’Aubrey – azt mondták. – Igen, és a házam a Lynton Gear Hall, ami sajnos nem éppen akkora, mint a neve. Magának kell mindent csinálnia. Nos asszonyom, mit szól hozzá? – Lord úr! – hebegte a polgármester, miközben felállt. Az asztalra kellett koppantania, mert a morgások a nézők soraiban hangos kiáltásokká erősödtek, amik meglepetést és izgatottságot tükröztek. – Kérem, gondolja át ezt a… ezt a talán egy kissé elhamarkodott ajánlatot, amit, biztos vagyok benne, jó szándékkal tett, ami az ön jó és tisztességes természetéből ered. Sebastian hálásan és mosolyogva meghajolt. Lehet, hogy a szándékai sötétek voltak, de egyvalami biztos volt: semmi közük nem volt a kedvességhez vagy a tisztességhez. – De talán egy kicsit mégis elhamarkodta. Hiszen ez a nő egy elítélt bűnöző lord úr, és a bűn amit elkövetett, borzalmas… – Azért már magas árat fizetett és minden bizonnyal megbánta. Megbánta, Mrs. Wade? Ah, de nem szól. Nos, megadjuk neki a kétkedés kedvezményét. Mondja, polgármester úr, maga a megtorlás elmélet támogatója a büntetőjogban, vagy az elrettentési elméleté? – Micsoda? Nos, én mindkettőt támogatom, bizonyos mértékig. Az hiszem, ezt nevezik a kettő igazságos vegyületének. 20

– Igen, nagyon jó, nagyon diplomatikus, még azt is mondhatnánk, hogy polgármesteri. Bármelyik elméletet nézzük is, uram, gondolja, hogy azt akarták, hogy egy elítélt bűnöző vég nélkül bűnhődjön a tetteiért, tekintet nélkül arra, hogy eddig mennyi büntetést töltött ki? – Természetesen nem, de tisztelettel, lord úr, ez itt a lényeg? – Igaza van, nem ez. A lényeg az, hogy Mrs. Wade nem lenne itt, ha tudott volna állást találni a szabadon bocsátása után. Egyetért azzal, hogy nem követett el semmi tényleges bűnt? Úgy tűnt, hogy Vanstone nem tud válaszolni. Végül Carnock szólalt meg: – Nem, lord úr, hiszen ott van az engedetlenség, ami szintén törvénybe ütközik. – Köszönöm, Uram. És mivel ez a helyzet, önök is egyetértenek azzal, hogy erre a szomorú helyzetre a megoldás a munkaadás, és nem a bebörtönzés. És nekem is az a célom, mint itt bárki másnak, vagy megkockáztatom: még inkább az, hogy ne terheljük a jótékonysági alapunkat idegenekkel és nemkívánatos személyekkel. És Mrs. Wade felfogadásával megtakarítom a parókiának az a támogatást, amit neki kellene adnia, ha a szegényházban dolgozik. Megkímélem a túlterhelt bírókat a bajtól és költségektől, amivel ki kell hallgatniuk őt az esküdtszék előtt olyasmiről, amiről megállapítottuk, hogy nem bűncselekmény, és tisztességes fizetést ajánlok egy nőnek, akiről semmi okunk sincs feltételezni, hogy a modern és felvilágosult igazságszolgáltatási rendszerünk nem rehabilitálta volna. Emellett kapok egy házvezetőnőt. Uraim, mi kivetnivalót találhatnak ebben az ésszerű, minden gondot megszüntető megoldásban? Vanstone polgármester sok minden kivetnivalót talált benne, de ezt a sok minden végtére is egyetlen gondolattá kristályosodott ki: azzá, hogy Lynton Great Hall lordja egy bűnözőt fogad fel házvezetőnőnek. És minthogy Sebastian nem volt kész arra, hogy ez megmagyarázza, sem magának, sem pedig Vanstone–nak, de semmiképp sem az éles szemű nézőknek, akik úgy követték a vitát, mintha a civilizált élet jövője függött volna tőle Wyckerleyben. Sebastian pedig éppen akkor folyamodott zsarnoksághoz, az angol arisztokraták ismert gyengeségéhez, amikor a demokrácia nem úgy működött, ahogy akarták. – Akkor rendben – mondta –, ezzel végeztünk. A lordság előnyei hirtelen nagyszerűnek tűntek a szemében. Odafordult Mrs. Wade–hez. Rachel, ez volt a keresztneve. A nő zavartnak tűnt. Sebastian győzött, de máris elbizonytalanodott. Mi van, ha a nő ostoba? Mi van, ha nem ért semmihez? Mi van, ha megöli őt a saját ágyában? 21

A nő egyfajta fagyott bámulattal figyelte a szócsatát, és az, hogy a döntés ilyen könnyen megszületett, teljesen váratlanul érte. – Majd elfelejtettem! – kiáltott fel Sebastian, mintha a gondolat éppen akkor jutott volna az eszébe. – Nem is mondta, Mrs. Wade, hogy elfogadja–e az ajánlatomat vagy sem. Nos? – kérdezte, amikor úgy tűnt, hogy a nő már megszólalni sem tud. – Házvezető – ízlelgette Rachel a szót, mintha arra lenne szüksége, hogy megbizonyosodjon ennek az elképesztő deus ex machiná24–nak a pontos természetéről. – Pontosan. Bezárhatnánk a tavistocki börtönbe két hónapra, mielőtt az esküdtszék a dologházba küldi, valószínűleg az élete végéig. Vagy hazajön velem és ellátja a háztartást. Melyiket választja? A nő nem mosolygott, csak a szája vonala változott egy kicsit. De aztán a tisztelet szikrája gyulladt fel a szemében, aminek hatására Sebastian rögtön kizárt két lehetőséget: a nő nem volt sem ostoba, sem alkalmatlan. – Lord úr – mondta szinte ünnepélyesen –, az utóbbit választom.

24

Isteni közbeavatkozás. (latin)

22

3. A rövid kocsiutat vissza Lynton Hallba lényegében szótlanul tették meg. Sebastian megtörhette volna a csendet, és egész úton hazáig cseveghetett volna, ha faggatni akarta volna az új házvezetőnőjét. Vajon nem engedték meg a nőnek, hogy a börtönben beszéljen? Ez megmagyarázná, hogy a szavak egyszerű kimondása miért merítette ki minden erejét. De ahelyett, hogy beszélt volna hozzá, csak figyelte őt (jóllehet ezt a tevékenységet sem arra szánta, hogy könnyítsen Mrs. Wade helyzetén), és csak néha zavarta meg az idegensége és a szokatlansága annak, amit tett. Mivel azonban nem talált semmi alapot rá, úgy döntött, hogy inkább nem gondol rá. Egymással szemben ültek a kocsi ülésein. Egyszer még a térdük is összeért, amikor a kocsi megdőlt egy kanyarban, de Mrs. Wade úgy húzódott vissza tőle, mint egy szikrázóan forró tűzhelytől. Hogy elkerülje azt, hogy Sebastian szemébe kelljen néznie, a nő inkább kinézett az ablakon, és figyelte a mellettük elsuhanó falut, aztán a frissen szántott földeket, majd a zöldellő tölgyfákat és égerfákat, amik a kocsiutat szegélyezték a háza felé. A nő egyetlen csomagja, egy hímzett táska, a lába mellett feküdt az ülésen. Kezét védelmezően állandóan a táskán tartotta, látszólag csak megszokásból. Chudleigh–ben rabolták ki – emlékezett vissza rá. Sebastian a nő éles, tiszta profilját figyelte, ami sápadtan rajzolódott ki a kocsi sötét párnáján. A lenyugvó nap utolsó sugarai megvilágították a nő arcát és hunyorgásra késztették. Felemelte a kezét, hogy eltakarja a szemét, és Sebastian meglátta, hogy a körmei rövidek és töredezettek, a tenyere pedig kérges. Mocskos ruháján furcsa folt éktelenkedett, ami azt mutatta, mintha mosták volna, de eredménytelenül, és nem is egyszer. A rendőr azt mondta, hogy egy pajtában találtak rá, és hogy lopott almákon éldegélt. Ez lehetetlen, olyasmi amit az agya egyszerűen nem tudott elképzelni. Még a szánalmas ruházatával és bozontos hajával együtt is olyannak tűnt, mint valami felsőbb osztálybeli úrhölgy, aki bajba keveredett. Vagy mint egy… apáca. Ez az, olyan volt, mint egy apáca, aki hirtelen kikerült a sötét és biztonságos kolostorából és belezuhant a valódi élet káoszába. A kocsi ablakában feltűnt a Lynton Great Hall. A nő fénytelen szemei kitágultak, és az arcáról eltűnt a közömbösség. Sebastian megpróbálta a házat a nő szemeivel nézni a három E alakú, viharvert dartmoori gránitból felhúzott emeletet, amik a fakító napfényben szinte mézszínűvé váltak. Az épület nem volt túl nagy, és a belseje (mint Mrs. Wade hamarosan meg fogja ismerni) a háztartási hadművelés aknamezeje volt. Mégis volt benne valami durva elegancia, ami tetszett 23

neki, mintha a házról nem lehetett volna megállapítani, hogy majorsági épület, erőd vagy tanyaház–e. Lili csak nevetett rajta, ami csak még jobban megerősítette a szeretetét az épület iránt. A Steyne Court, az apja birtoka Rye–ban, sokkal nagyobb volt, és a Lynton Great Hallhoz képest szinte palota. Egy nap majd Sebastian örökli Steyne Courtot is, de addig a Lynton Great Hall tökéletesen megfelelt számára. Különösen úgy, hogy nem szándékozott sok időt tölteni itt. Áthajtottak a kecses kis hídon, ami a Wycken ívelt át alig negyven méterre a ház homlokzatától nyugatra, és Sebastian egy pillanatra azt hitte, hogy elégedettséget lát feltűnni az új házvezetőnője arcán. De amikor az ránézett, majd gyorsan levette róla a tekintetét, a mosolynak már semmi nyoma nem látszott kemény vonásai között. A kocsi áthaladt a kapuház boltíve alatt és rágördült a gazos macskaköves udvarra. Sebastian kiugrott és a nő kezéért nyúlt, hogy lesegítse a járműből. Az egy pillanatra zavartnak tűnt, aztán felderült az arca és megfogta Sebastian kezét, mintha valami rég elfelejtett dologra emlékezett volna vissza. – Nem ez a főbejárat, az a másik oldalon van. A kocsival elmentünk mellette, de ez az ajtó, amit mindenki használ – mondta Sebastian, ez a faragott tölgyfa portál felé mutatott, aminek felső kőtömbjébe az „A.D. 1490” évszám volt belevésve. Bent az egyik szobalány (Susan – legalábbis azt hitte, hogy ez a neve) a lámpákat gyújtotta meg a hallban. A szobalány kissé zavarodott volt, és jogosan: Sebastian néhány órával korábban egy másik nővel hagyta el a házat, most pedig egy újabbal tér vissza. A szobalány térdet hajtott és már fordult is volna el. – Várjon! – utasította Sebastian, és a nő megállt. – Susan a neve, ugye? – Igen, uram. – Megint pukedlizett. Szép, szeplős arca volt, és gyönyörű vörös haj villant elő a főkötő alól. – Mrs. Wade, ismerje meg Susant, az egyik beosztottját. Ő pedig az új házvezetőnő – tájékoztatta a lányt. – Neki fog beszámolni, mint ahogy azt Mrs. Fruitnak tette. Susan arcán a csodálkozás komikus ábrázata jelent meg. Mrs. Wade–re bámult, aztán Sebastianra, majd vissza Mrs. Wade–re. Idegesen felnevetett, aztán céklavörös lett az arca, amikor ráébredt, hogy Sebastian nem viccel. Ami Mrs. Wade–t illeti, lehetetlen lett volna megmondani, hogy mire gondol. Lehet, hogy zavart volt, és hogy némi szimpátiát érzett Susan kényelmetlen helyzete miatt, de máskülönben a viselkedése túl zárkózott volt ahhoz, hogy át lehessen látni rajta. 24

– Megkapja Mrs. Fruit régi szobáit ezen a szinten – mondta Sebastian tömören, mivel hirtelen elveszítette a türelmét a két nő némasága miatt. – Ma este velem vacsorázik, és megbeszéljük a feladatait. A vacsora hatkor van. Kérem, legyen pontos. Susan, mutassa meg Mrs. Wade–nek a szobáját. – A választ meg sem várva otthagyta a két nőt a hallban és elment, hogy magához vegyen némi italt. *** Este hatra Sebastian már elegendő whiskyt vett magához, hogy visszaálljon a humora. Éhes volt, és a francia szakácsa, akit a londoni házából hozott magával, fűszeres rákot, áfonyával és szarvasgombával töltött fürjet és marhafilét készített nekik. Sebastian elfoglalta a helyét az ebédlőasztalnál, elküldte a szolgát majd teletöltötte a borospoharát és elgondolkodva itta ki a tartalmát, miközben a házvezetőnőjét várta. De a nő még hat óra tízkor sem volt ott. Rossz bemutatkozás. A szolgáért csengetett. Megjelent Susan, és Sebastian elküldte, hogy küldje le Mrs. Wade–et. A lány azzal az üzenettel jött vissza öt perc múlva, hogy Mrs. Wade éppen indulni készült. Sebastian felmordult, és újabb pohár bort ivott. Újabb tíz perc telt el. Az üres tányérjába dobta az asztalkendőjét és felállt. Mrs. Wade szobái a keleti szárny legvégében voltak, közel a könyvtárhoz és a dohos, használaton kívüli kápolnához. Messze volt, de mindössze két forduló volt útközben, tehát nem tévedhetett el. Vajon szépítkezett? A hiúság volt az utolsó vétek, amivel meggyanúsította volna Mrs. Wade–et. Senki sem gyújtotta meg a gyertyákat a hosszú, ablaktalan folyosókon. A gondolataiban átkozta a személyzet hozzá nem értését és a saját megmagyarázhatatlan sietségét, hogy ilyen alkalmatlan házvezetőnőt vett el – de ekkor egy lágy hang állította meg. Színtelen ruhájában a nő csak egy halványabb folt volt a fal sötétszürke színe mellett. Sebastian elindult feléje, amíg olyan közel került hozzá, hogy már megérinthette. Elég közel, hogy érezze a szappan és a víz friss illatát a bőrén. – Mi a baj? Talán beteg? – Nem, lord úr, nem esküszöm, nem vagyok beteg. – Gyorsan és félelemmel a hangjában beszélt. Ha beteg lenne, akkor elveszítené az új „helyét”. – Akkor pedig? – Semmi, csak egy… egy kis gyengeség, és csak rövid ideig tartott. Most már jól vagyok. 25

– Azt látom. – Nem sokat látott, de ahhoz elég fény volt, hogy észrevegye a veríték finom vonalát a nő felső ajka fölött. – Mennyi ideig volt a zárkában a mai kihallgatás előtt, Mrs. Wade? – Egy napot. Meg egy éjszakát. – Adtak enni? Csend. – Igen. – Mm. Remélem jobbat, mint valami lopott alma. – A nő kénytelen volt mosolyogni, vagy elismerni Sebastian tréfáját. – Engedje meg! – mormolta Sebastian, és átkarolta a nő derekát. Ha erősebb lett volna – gondolta Sebastian, akkor biztosan kiszabadította volna magát. De így csak sápadt, szótlan méltósággal tűrte az intim érintkezést. Lassan indultak a hall felé, vissza arra, ahonnan Sebastian jött. Sebastian továbbra is a nő derekán tartotta a kezét, és néha megsimogatta a combját is. A nő magas volt, és olyan karcsú, hogy a karjaival kétszer is átölelhette volna. Mrs. Wade egy kicsit gyengének érezte magát, amikor elérték a főfolyosót. Sebastian megállt egy kivilágított boltív alatt és a nőre nézett, miközben a karjaival körülölelte őt. – Ugye nem fog itt elájulni nekem, Mrs. Wade? – Oh, nem. – De az arca hófehér volt a gyertyafényben, és annyira elengedte magát, hogy a halántékát Sebastian vállán pihentette. Két egész percig álltak szótlanul ebben a pózban. – Most már jól vagyok – mondta összegezve, aztán – mintegy bizonyításul – elhúzódott tőle. Tényleg jobban festett, már nem volt annyira kísérteties. Sebastian felajánlotta neki a karját, amit a ő el is fogadott, aztán lassan, ünnepélyesen elindultak az ebédlő felé. Sebastian az ő jobbjához ült le, hogy figyelemmel kísérhesse, vagy hogy elkapja, ha az asztal alá akarna esni. Mrs. Wade minden egyes fogás feltálalásakor egy pillanatig az ételt tanulmányozta, mintha meg akarna győződni arról, hogy az valódi étel, aztán nagy gondossággal apró falatokban nekilátott. A filé fenséges volt. Sebastian kérdezés nélkül elvette a nő tányérját, apró darabokra vágta a húst, majd visszaadta a tányért. – Köszönöm – mondta a nő zavarodottan. Sebastian folyamatosan töltötte tele a nő poharát, de az csak alig nyúlt hozzá. Miközben evett, a poharat vizsgálgatta, aztán a gyertya fénye elé tartotta, néha belekortyolt és belélegezte az illatát. A nő állandóan lefelé nézett, ezért Sebastian csak elképzelni tudta, hogy vajon mire is gondolhat. Minél kevesebbet árult el magáról, Sebastian annál többet akar tudni róla. Az étkezés végére a nő teljesen megváltozott. Az arca természetes színt vett fel, és már az ajkai sem egyetlen egyenes, összeszorított vonalat alkottak. Kissé engedett a feszes testtartásán is, és a vállait hátradöntötte 26

a szék támlájának. Sebastian a pohara fölött nézte a nőt, és mosolygott magában. Arra gondolt, hogy ez kicsit úgy fest, mint egy nő szeretkezés után: fáradtnak, de elégedettnek. – Azt majd a társalgóban isszuk meg – mondta a lánynak, aki egy teáskannával tűnt fel. – Mrs. Wade? – Szótlanul kisétáltak az ebédlőből a hallba. A nő minden mozdulata és gesztusa finomabb lett, mintha azt akarta volna, hogy minél kevesebb figyelmet vonjon magára. Magatartása szinte művészeté finomított ön–lebecsülés volt. Sebastian megint az apácákra gondolt. Mrs. Wade szótlanul, mint valami hűs fuvallat lebegett. Úgy tűnt, mintha nem is járna, és a lábainak mozgása alig volt észlelhető. Mintha az lett volna a célja, hogy az A pontból eljusson B pontba anélkül, hogy a lába a talajt érné. A drapp színű társalgóban valaki már meggyújtotta a tüzet a kandallóban. Sebastian végigtekintett a kifakult függönyökön és a vékony szőnyegeken, és az ütött–kopott, idejétmúlt bútorokon. A szobában, de az egész házban is, minden felújításra szorult, de mindeddig nem volt képes arra, hogy elég lelkesedést vagy energiát szedjen össze erre a feladatra. Az egyetlen újítás, amit elvégzett, a második emeleti fürdőszoba volt a maga bronzból készült kádjával és aranyszerelvényeivel, amiket Chevalier–val készíttettetett, és Párizsból hozatott. Lilinek nagyon tetszett. Az új házvezetőnő lehajtott fejjel állt, a kezét a ruhája derekánál kulcsolta össze, egyértelműen arra várva, hogy megvárja, míg Sebastian leül. – Mrs. Wade! Magának kivételesen zavaró modorossága van. Nem néz rám, még akkor sem, amikor magához beszélek. Hogyan tett szert rá, és hogyan tervezi leszokni róla? A nő meglepődött. Tiltakozva felnézett, aztán gyorsan vissza, mintha emlékeztetné magát. – Elnézését kérem – mondta gyorsan, és nyilvánvalóan kényszerítve magát a szürke szemeit a férfira irányította. – Nem akartam tiszteletlen lenni. Azt hittem ez csak egy – szokás, lord úr, semmi más. – Szokás. – Igen. Amit a börtönben vettem fel. Nem engedték, hogy az őreinkre nézzünk, lord úr. De azt sem, hogy egymásra. Ez ellene volt a szabályoknak. Sebastian nem akart hinni a fülének. – Miért? – érdeklődött, és oktalanul haragudott a nőre. Valami érzelem tűnt fel egy pillanatra Mrs. Wade szemében, aztán eltűnt. – Mert… mert… nem tudom, miért! A büntetés része volt. 27

Kölcsönös csodálkozással néztek egymásra, és pár pillanatra Sebastian meglátta a személyiséget benne, és nem csak a nőt, akit el akart csábítani. Aztán bejött a lány a kávéval. Sebastian utasította Mrs. Wade–et, hogy üljön le a kanapéra, ő pedig nyájasan engedelmeskedett. – Igen, lord úr. – Sebastian nem tudta elképzelni, hogy a nő parancsokat osztogat bárkinek is, de most ezt látta benne. Leült mellé, és úgy fordult a testével, hogy lássa az arcát. Mrs. Wade ugyanúgy itta a kávéját, mint ahogy a bort kortyolta: kísérletezve, mintha nem lenne egészen biztos abban, hogy mi is van a pohárban. Sebastian feltette magának a kérdést: Milyen lehetett a börtönben? – De aztán nem szólt semmit. A nő arca elkínzottá vált, miközben Sebastian figyelte őt. Megint öregnek tűnt. A szája mozgott, de egyetlen szó sem hagyta el az ajkait. Végül legyőzötten lehajtotta a fejét. Minthogy Sebastian nem tette fel a kérdést, elkezdte sorolni a nőnek a háztartási feladatait. Volt nagyjából tizenkét belső szolga, legalábbis így vélte, akik mind neki fognak engedelmeskedni. Nem volt fanatikusan rendszerető, és nem szerette a katonás rendet sem. Csak azt akarta, hogy a dolgok rendben alakuljanak, átláthatók legyenek, és ennek érdekében a lehető legkevesebb erőfeszítést kelljen tennie. – Várhatóan sokat leszek távol. Van egy intéző, aki a távollétemben igazgatja a birtokot. A fickó neve William Holyoake. Holnap majd találkozik vele. – Ami pedig a fizetését illeti, először ellenőriznem kell, hogy Mrs. Fruit mennyit keresett. Biztos vagyok benne, hogy az is elegendő nagyságú, de mindenesetre annyit fogok fizetni, amennyit a munkája ér. – Mrs. Wade merev tekintettel figyelte őt, és a megfelelő helyeken bólintott. – Van valami ruhája azon kívül, ami magán van? – Nincs, lord úr. – A kezeivel zavartan végigsimított a szoknyája gyűrött ráncain. – Ezt adták, amikor szabadon engedtek. – Nos, ez nem felel meg. – Nem – hagyta annyiban a nő. – Jól tudok varrni, és tudok csinálni magamnak valamit, mihelyst keresek… – Holnap menjen be a faluba. Van egy bolt, ahol árulnak néhány készruhát. A köntösök nem kerülnek sokba, de jobbak, mint ez a ruha. Vegyen egyet. – Igenis, lordságod. Sebastian szárazon elmosolyodott. Akár ezt is mondhatta volna: – Nyúzza le a bőrét, amíg itt van! – és a nő valószínűleg lehajtotta volna a fejét, és ezt mondta volna: – Igenis, lordságod. A nő a hatalmában volt, és gyakorlatilag a rabszolgájaként tartotta. Ez a helyzet kétséget kizáróan 28

provokatív volt, de lehetett volna még jobban az, még jobban ösztönző. De a nő egyszerűen nem törődött vele. – Nagyon fáradt lehet – mondta Sebastian féltőn. – Majd később beszélgetünk, de most visszakísérem a szobájába. – Gyengéd és ártatlan szavak. De a nő elpirult, majd lassan felállt, mintha büntetést szabtak volna ki rá, és a tekintet, mit feléje küldött a beletörődés és a meg nem lepettség tanulmánya volt. Sebastian nem tervezett vele semmit ma estére, de a nő átkozott fatalizmusa szinte már sértő volt. Mintha valami kivételesen cinikus módon jobban megértette volna, mint ő maga. Nagyszerű: akkor megpróbálja nem kiábrándítani. Még sohasem járt a házvezetőnő szobáiban. Mrs. Wade meggyújtott egy gyertyát a kandallónál, és annak fényénél Sebastian örömmel látta, hogy a szobák – jóllehet kicsik – tiszták és kényelmesek voltak. A nappaliban egy asztal állt két székkel az udvarra néző ablak előtt, a hideg kőkandallónál pedig egy karosszék. A hálószoba még kisebb volt, és abból, amit az alacsony ajtónyílásból látott, még kevésbé érdekes. Mrs. Wade–nek láthatóan nem voltak személyes tárgyai; ami a gobelintáskájában volt, az eltette szem elől. A nő a kandallónál állt és őt figyelte. Sebastian megpróbálta elképzelni őt a börtöncellában. Bezárva nap nap után, éjszaka éjszaka után. Tíz évig az ő fiatal életéből egy olyan cellában, mint ez a szoba. Nem kisebb cellában. Nem nézhetett senkire. Nem engedték, hogy ránézzen bárkire is. Amikor elindult feléje, a nő nem vette le róla a szemét, még akkor sem, amikor már egészen közel volt hozzá. De az orrcimpái kitágultak, amikor felemelte a kezét és az arcához tette. A nő sötétbarna haja selymesebb volt, mint amilyennek látszott. Belesimított az ujjaival a füle fölött, és figyelte, ahogy a gyertyafény játszik az ezüstös fürtökön. – Nem tetszik így a haja – morogta. – Ne vágja le még egyszer. – Mrs. Wade bólintott, de Sebastian úgy vélte, hogy szomorúságot látott a szemében, vagy rosszkedvet, vagy mindkettőt. – Tessék – mondta gyengéden –, mondja el, mit gondol! – Csak azt… hogy a hajam most hosszabb, mint amilyen tíz éven át volt. Már szinte… dús. – Elhúzta a száját, mintha viccet csinálna saját magából. – Mindig voltak ősz szálai? – Nem mindig. – Csak a börtönben – találgatott Sebastian. A nő ismét bólintott. – Most már kevesebb van. Úgy tűnik, hogy… eltűnnek. – Az jó. Még túl fiatal ahhoz, hogy ősz szálai legyenek. 29

A nő tartózkodása miatt az, hogy megérinti őt, igen merész túlkapás lett volna, olyan, mintha egy tabut szentségtelenített volna meg. De hát nem éppen ezt tette oly ellenállhatatlanná? A füle csúcsa kikandikált a haja közül: finom rózsaszín és érzéki, szinte áttetsző. Az ujjaival végigsimította a fül hideg ívét. A fül mögötti rész már melegebb volt és sokkal puhább. A nő teste minden egyes szívdobbanásánál kissé megremegett. Egyébként azonban nem mozdult, még akkor sem, amikor az ujjait a ruha magas gallérja mögé csúsztatta, és gyengéden megsimogatta a felhevült bőrt. – Nézzen rám! – A nő megfordította a fejét, és ezzel a mozdulattal a torka végigsimította Sebastian kezét. A tekintet az opálszínű szemekben megdermesztette a cirógató kezét. Lehűtötte a lángolását. Nem tehetsz semmit – mondta a pillantás. Rendben – akkor hát megértették egymást. A nő magatartása azonban nem tetszett neki. Bámulta a sztoicizmusát, de nem akkor, amikor éppen őellene irányult. Leengedte a kezét, és hátralépett. – Aludjon jól, Mrs. Wade. Reggel majd beszélünk. – Jó éjt, lordságod. – Ahogy mestere volt annak, hogy elrejtse az érzelmeit, most úgy nem tudta leplezi a megkönnyebbülését. Hogy fogja élvezni, ha a nő egyszer megfizet ezért – gondolta Sebastian. Egy távoli harang elütötte az éjfélt. Valószínűleg a templom harangja a faluban – gondolta Rachel. A mély és elnyúló hangok nyugtató hatásúak, de szomorúak voltak: a magány hangjai. Az idő lassan múlik – ez volt a harang lassú ütemének üzenete. De az időnek és a világnak egy cellában teljesen más dimenziói voltak. És a templom magányos kongása határtalanul kellemesebb volt, mint a börtönharang gonosz hangja, amelynek félelmetes üzenete mindannak a megtestesülése volt, ami brutális és reménytelen. Rachel félretolta a takaróját, felemelkedett és az ágy szélére ült. Csupasz lábai furcsának tűntek a szőnyegen. Behajlította az ujjait és a szőnyeg puhaságát próbálta. A szőnyeg túl puha volt, mintha valami hibát követtek volna el. A levegő leírhatatlanul édeskés volt; nyitva hagyta az ablakot, jóllehet az éjszaka hűvös volt. Az elmúlt éjjel még a tavistocki fogda téglapadlóján ült, egy hét négyzetméteres, levegőtlen és fénytelen cellában. Egy rakás mocsok, amit az előző lakó hagyott hátra – csak ez volt mellette a cellában. Gyufákkal bajlódott az éjjeliszekrényén, majd meggyújtotta a réztartóban levő gyertyát. Kis borzongás futott végig a mellkasában ennek az alapvető, de mégis hatalmas erejű mozdulatnak a hatására, ami 30

ura a fénynek és a sötétségnek a szobájában, és ami valószínűleg hamarosan ki fog hunyni. Milyen könnyen hozzá lehet szokni a szabadság kimondhatatlan luxusához! Émelygő hasára tette a kezét. Nem evett sokat vacsorára, alig ivott a borból, de az étel annyira tápláló volt, hogy teljesen eltelítette. Aztán kávét ivott. Valódi kávét, amelynek annyira erős és egzotikus volt az íze, hogy csak néhány kortyot tudott lenyelni. Mezítláb felállt és a gyertyát a nappaliba vitte. Csak hogy még egyszer megnézze. Volt ott egy asztal egy székkel, és mellette egy polc a könyveknek. Olajlámpás az asztalon, és egy fatál virágoknak, vagy talán gyümölcsnek. Aztán ott volt az ablak, az ő saját ablaka, amit akkor nyit ki és csuk be, amikor kedve tartja. És a kandalló, a kárpitozott kényelmes székkel, hogy leülhessen elé – ezek a legjobb dolgok az életében. Nem, az asztal és az ablak a legjobb dolgok. Vagy mégis a virágostál? Vagy valami, amit nem tudott beazonosítani. Aznap, amikor kiengedték Dartmoorból, azt kívánta, hogy a női börtönőr bárcsak ezt üvöltötte volna neki: – Menjen az állomásra Princetownban, negyvennégyes! Vigyázzon a dolgaira! Vegye meg a jegyét! Szálljon fel a vonatra, negyvennégyes, és ne nézzen vissza! A legegyszerűbb dolgok még mindig megdermesztették, és minden egyes ártatlan tette drasztikus következmények félelmét keltették benne. Ottery St. Maryben, mielőtt a rendőr útnak indította őt, két éjszakát töltött Mrs. Peavey vendégházában. De előbb órákon át a vizes utcákon járkált, mert bizonytalan volt, hogy mit is mondjon a háziasszonynak, ha találkozik vele, hogyan kapjon szobát, és mennyit fizessen érte. De amitől a legjobban félt, az az volt, hogy Mrs. Peavey felismeri őt. De persze nem ismerte el; a Rachel Ward név nem jelentett neki semmit. Ismert ugyan egy Rachel Crenshaw–t még évekkel korábbról, de a nő biztos nem lehet ez a furcsa, alattomos viselkedésű és megkínzott asszony, aki még a szemébe sem mer nézni, amikor szobát kér tőle. Meg kellene próbálnia aludni, hiszen holnap okosnak és éles eszűnek kell lennie, ha esélyt akar adni magának arra, hogy megtartsa az új állását. Ha Sebastian Verlaine–nek lett volna bármi elképzelése is arról, hogy ő mennyire nem felel meg erre az állásra, amit kifejezetten neki adott, akkor… mi lenne? Hiszen honnan tudhatta volna? De tudnia kell. Máskülönben miért fogadta fel? Lord D’Aubrey egy talány volt, olyan idegen a szemében, mint egy másik faj példánya. Semmit nem értett vele kapcsolatban, és nem tudta volna megmondani, hogy a következő pillanatban mit is mond. Egyvalamit leszámítva. De ez volt a legnagyobb rejtély az összes között. Vajon miért akarta annyira? Egy ilyen férfi, aki gazdag és jóképű, 31

hatalmas és elegáns, akinek kifinomult az ízlése, miért akarja éppen őt ebben az ágyban? Hacsak egy éjszakára, vagy egy órára is? Miért? Elkezdett fájni a feje. Visszavitte a gyertyát a hálószobába, és letette az éjjeliszekrényre. Kihúzta a lapos fiókot, amibe könnyen belefért minden, ami az övé volt, és még maradt is hely mellettük: egy hajkefe, egy flanel törülköző, néhány alsónemű, egy csomag hajcsat, egy orsó fekete cérna és egy tű. Ezeket egy pricetowni boltban vette, mielőtt felszállt a vonatra. Félelmetesen leapasztották a pénzkészletét, de nem látott semmi megoldást a költekezés kikerülésére, hiszen csak a szürke ruhát adták neki, amikor kiszabadult. De nem, nem egészen: visszaadtak neki valamit, amit tíz évvel korábban magával vitt a börtönbe, abban a naiv hitben, hogy magánál tarthatja majd a cellájában. De elkobozták azt is, és az évek folyamán még arról is megfeledkezett, hogy létezik. A kezével benyúlt a fiókba, a ruhák alá, és elővett egy kis ezüst képkeretet. A fénykép a keretben az elmúlt napokban különleges bűvöletet jelentett számára. Családi kép volt, amelyet alig néhány hónappal azelőtt készítettek, hogy találkozott Randolph–fal. A szülei egymás mellett ültek az egyenes háttámlájú széken, mintha karót nyeltek volna, míg ő és a fivére mögöttük álltak, és Tom a kezét az anyjuk vállára tette. Az anyjuk a legjobb ruháját vette fel, azt, amit a cédrusládában tartogatott a különleges alkalmakra. A képet nézve Rachel szinte érezte a kámfor illatát, ami a súlyos fekete ráncokból tört elő. Az apjuk az új szemüvegét viselte. – Talán a végén mégsem vakulok meg – mondta nekik, amikor megkapta. Mindig meglepődött és egy kicsit izgult is, amikor a sorsa nem ment olyan rosszul, mint ahogy várta. A képen olyan volt, mint egy iskolaigazgató, és hát az is volt. Rachel emlékezett rá, ahogyan mögötte állt és azon tűnődött, hogy vajon ő is rátegye a kezét a vállára. De nem tette, mert úgy gondolta, hogy az apja nem örülne neki. És Tom – már elfelejtette, milyen jóképű volt, és hogy mennyire hasonlított az anyjukra. A családban mindenkinek kék szeme volt, de Tomé volt a legkékebb, és az ő haja volt a legfeketébb is. Rachel tizennyolc éves korára igen magasra nőtt, de Tom még így is föléje tornyosult, és egy fiatal, jóképű, huszonéves férfi magabiztosságával nézett a kamerába, aki előtt ott állt az egész jövő. Egyszer, még az első évben, eljöttek, hogy meglátogassák a börtönben. De nagyon kemény dolog volt: a látogatás túlságosan fájdalmas és kegyetlen volt, és egyikük sem tudta elviselni. Megkérte őket, hogy ne jöjjenek többé, és nem is vitatkoztak vele. Most pedig már nem élnek. A szülei nyolc évvel ezelőtt meghaltak, először az apja, aztán az anyja, alig négy hónap különbséggel. Tom 32

kivándorolt Kanadába, hogy elmeneküljön a botrány elöl, és új életet kezdjen. Az első években még kapott tőle karácsonyi lapot, amiket a börtönben cenzúráztak, de aztán nem jött semmi. Az üzenet, hogy el akarja felejteni őt, nem lehetett volna ennél egyértelműbb. Néha eltakarta a saját arcát, amikor a képet nézte és maga előtt látta az arcukat, tisztán és – vigasztalanul. Ma este azonban saját magát akarta látni. A kicsi, szépiaszínű kép, mint mindig, most is sokkoló hatással volt rá. Ez nem én vagyok, nem, ez nem lehetek én. A lány, ez az idegen a képen, boldog gyermek volt a felnőtté válás küszöbén, aki természetes magabiztossággal néz a kamerába. Egy tapasztalatlan lány. Vastag, fényes copfokban hordta a haját, olyan felnőttes frizurában, amilyen felnőtt sohasem lett – de hiú is volt a hajára, az ő „koronás glóriájára”, ahogy valaki egyszer megjegyezte róla, és – természetesen – sohasem felejtette el. Az arca, a merevség alatt, amit a fénykép komolysága miatt kellett magára erőltetnie igéző optimizmust sugallt, ami előzékenységgel párosult. Egy csinos, üres, ártatlan arc. Rachel sírni akart annak a lánynak az ártatlanságáért, azért a szívszaggató felismerésért, hogy mi várhatott volna rá az életben. Visszatette a fényképet, és betolta a fiókot. – Nem tetszik így a haja – mondta Lord D’Aubrey. – Ne vágja le még egyszer. – Megérintette rövid, összevissza fürtjeit, és arra emlékezett, ahogy a férfi megérintette őket. (Miért tette ezt?) Az összes becstelenség közül, amit a börtönbe kerülésekor el kellett viselni – beleértve a dolgai elkobzását, azt, hogy egy számot kapott, a megalázó „orvosi vizsgálatot” –, a legszörnyűbb az volt, hogy levágták az összes haját. Az összest: a felügyelőnő a lapjával tette a fejére az ollót, és addig vágta, amíg nem maradt semmi. A vágás alatt sikerült leküzdenie a sírást, de amikor a fejére tette a kezét, és érezte a rövid, szúrós sörtéket a hideg fejbőrén, összeomlott. Nem hordták le miatta – valószínűleg azért, mert a reakciója nem volt mindennapos. Az évek során megengedték, hogy egy kicsit hosszabb legyen a haja, és hat hónapig a tervezett szabadulása előtt már nem is vágták a haját. Lehet, hogy Lord D’Aubrey lebecsülte, de Rachel számára ez valóban „dús” volt. Amikor elfújta a gyertyát, az égett kanóc füstös illata töltötte meg az orrlyukait. Jó illat. Lefeküdt, betakarta magát a lepedővel, a takaróval és a horgolt ágytakaróval. Három réteg melegség: micsoda dekadencia! A feje pedig igazi párnán feküdt, és nem a saját összehajtott ruháin. Senki sem figyelte az ajtó mögül a lesőablakon keresztül. Senki sem ébreszti fel az éjszaka a szánalmas sírásával vagy borzalmas kiáltásaival. De azt gondolta, hogy sohasem tudna elaludni ezen az abszurd matracon, amit inkább érzett felhőnek, mint ágynak. Nevetséges volt, tényleg, olyan luxus, amit az ostoba szélsőségig kiéleztek. 33

A templom harangja elkezdte ütni a felet. De Rachel már az utolsó hang előtt álomba merült.

34

4. Ötkor kelt, mint mindig, de ma nem egy kongó harang riasztotta fel az álmából. Egyszerűen felébredt, lágyan és természetesen a puha és csendes sötétségben. Vajon D’Aubrey háztartása mikor szokott ébredni? Ezt meg kellett volna kérdeznie tegnap este. Figyelte, hogy meghallja–e a szolgák sürgölődését, de nem volt semmi mozgolódás még a házban. Mintha a Lynton Hall vastag hótakaró alatt lett volna. Amikor másodszor felébredt, már csiripeltek a madarak és vakító fény áradt be a kék függöny résein. Félelemmel telve kelt fel az ágyból. Mennyi idő lehet? Nem volt sem ébresztőórája, sem karórája. Dobogó szívvel, kiszáradt szájjal és reszkető kezekkel dobta fel magára a ruháit. Elkésett, és akkor ők… akkor ők. Az ajtófélfának támasztotta a homlokát, és a szoknyájába törölte izzadt tenyerét. Nem tesznek semmit. Ezzel úgysem ront a minősítésén: egyetlen értékes órát sem tesznek majd hozzá a büntetéséhez lustaság és henyélés miatt. Tudta, hogy igaza van. Hiszen ő volt az új házvezetőnő. Ebben a pillanatban szólalt meg a harang, és nyomban megkönnyebbült. Még csak hat óra volt. Hála istennek! A háznak az a szárnya, amelyben lakott, még csendes volt, hiszen senki más nem aludt ott. Végigment a folyosó kőpadlóján, amit az előző éjjel szinte nem is vett észre, belesett az ajtórésen a dohos szobákba, amelyek közül néhánynak a rendeltetését nem tudta megállapítani. A folyosó elágazásánál, ahol az ő épületszárnya a ház fő tömbjéhez csatlakozott, egy kápolna helyezkedett el, egy kicsi kőépítmény, amely nagyon hideg volt. Az ablakait átláthatatlanul beborította a piszok. Áthaladt egy boltív alatt, amely után a lépcsők elvezettek egy kis pihenőre, majd tovább levezettek onnan. Cselédlépcső. Az egyik biztosan az alagsorba vezet. Vajon ott találja majd a konyhát? Semmi kétség. De előtte egy kicsit fel akarta térképezni a helyet, és megtudni, mi is van az ő emeletén. Amikor befordult a sarkon, a padló kőburkolatát fa váltotta fel. A háznak ez a része biztosan új volt. Elhaladt az ebédlő előtt, és benézett, hogy milyen is, hiszen tegnap este nem volt képes erre. A helyiség hatalmas és szögletes volt, magas mennyezettel. A csillogó asztal elég nagy volt akár harminc–negyven vendég számára. Az erős reggeli fényben a szoba megviseltnek és kopottnak tűnt, és egy kicsit sivárnak is. Rendben, az egyik feladata az lesz, hogy rendbe hozza, és némi csillogást ad a berendezésnek. Ebben nagyon jó volt. Hát nem elégszer súrolta térden állva a cellaajtaja előtt levő követ minden áldott reggel az elmúlt évtizedben? 35

Olvasószoba, varrószoba, biliárdszoba, nappali szoba. És társalgók, társalgók, legalább fél tucat volt belőlük csak ezen a szinten, beleértve azt is, amelybe Lord D’Aubrey kísérte az elmúlt este. Aztán volt egy még hatalmasabb terem, nagyobb, mint az apjának a háza, magas, füstös szarufákkal és óriási kandallóval, szarvasfejekkel és agancsokkal a falakon, muskétákkal és vadászpuskákkal, kardokkal, lándzsákkal, pajzsokkal és dzsidákkal. Ez volt a kiegészítője a fegyverszobának, amely egy lenyűgözően férfias szoba volt még több lőfegyverrel és kitömött állattal, amik a sötét lambériát díszítették. Az északnyugati fekvésű szobák kivételesen különlegesek voltak annak ellenére, hogy kopottság és ódivatúság jellemezte őket: a kis Wyckre néztek, amely ragyogott a napfényben, és olyan vidáman és frissen csordogált, mint amilyen ez a tavaszi reggel volt. Visszatért a saját épületszárnyába és elindult lefelé a kopott lépcsőkön az alagsorba, amikor meghallott egy hangot a keskeny folyosó felénél elhelyezkedő ajtó felől. Ahogy közeledett feléje, lelassította a lépteit. Több hangot is hallott, férfiakét és nőkét egyaránt, és az evőeszközök zaját. Tehát a szolgák szobája volt. Éppen reggeliztek. Megállt, és belemarkolt a szoknyájába. Hogy egyszerűen csak… besétáljon? Mit mondjon? Talán majd valamelyikük megszólal. Fájdalmasan összeszorult a gyomra. Majd bemutatkozik, mint az új házvezetőnő. – Helló! – mondja majd, nem inkább – Jó reggelt! Rachel vagyok – vagy talán – Mrs. Wade vagyok. Én vagyok az új házvezetőnő. Aztán… nem tudta elképzelni, mi lesz aztán. A dolgok majd megtörténnek valahogy. A többiek kérdezgetik, ő pedig válaszol. A szemükbe fog nézni és olyat fog csinálni, amit az elmúlt tíz évben nem engedtek neki: beszélni. Lesimította gyűrött szoknyáját, megigazította a haját, és kiegyenesítette a hátát. A csomó a gyomrából felkúszott a torkába, de nem vett róla tudomást. Most vagy soha. Mély levegőt vett, és benyitott a szobába. Túl sokan voltak odabenn. Valakinek egy szó közepén félbeszakadt a mondata és némaság telepedett a helyiségre. A gyalult tölgyfa asztal körül székek sorakoztak. A székek fele üres volt, de – mégis annyi ember volt ott. És az arcok mind rá szegeződtek, a fejek feléje fordultak, és a szemek, a szemek egyenesen az arcába néztek és őt vizsgálgatták. Mindannyiukat látta, és egyre táguló szemekkel tovább figyelte őket, mert tudta, hogy ha leveszi róluk a tekintetét, vagy ha leengedi a vállait és láthatatlanná teszi magát, akkor csődöt mond, és elveszíti az egyetlen lehetőségét arra, hogy megmentse magát. Éppen ezért állta a 36

tekintetüket, jóllehet a kíváncsi arcok olyanok voltak, mintha tűszúrások lettek volna a bőrén. Megszólalni viszont egyszerűen nem tudott. A csend egyre mélyebb lett, lassan már abszurddá vált. Aztán valaki felnevetett – egy nő, aki ideges és alattomos kacajt hallatott. Rachel kényszerítette magát, hogy odanézzen. A nő fiatal volt, húsz év körüli, sötét hajú. Apró barna szemek helyezkedtek el hosszúkás arcán. Mellette egy fiú, aki lovászruhát viselt, elkezdett kuncogni. De Rachel hangja megszégyenítő hangszínnel áthatolt a nevetésen. – Jó reggel! Rachel… Mrs. Wade vagyok. Az új házvezetőnő. Az éles arcvonásokkal megáldott nő a nevetését egy pohár vízbe fojtotta, mint egy iskolás lány, csakhogy a hang gusztustalan volt, és nem csíntalan. Még mindig nem szólt senki. Aztán végre–valahára a Susan nevű lány (aki tegnap este a szobájába kísérte) a védelmébe vette és így szólt: – Igenis, asszonyom! – és: – Parancsára, asszonyom! – aztán felállt az asztaltól és kinyögte: – Jó reggelt, Mrs. Wade. Gondolom, ide akar majd ülni, hiszen Mrs. Fruit is mindig itt ül. Akarom mondani, ahol szokott ülni. Ma csak zabkása van. A szakács rosszul van… ööö… nem érzi túl jól magát, azt mondta. Clara, hoznál Mrs. Wade–nek egy tálat és kanalat, és egy korsót a kakaónak? De van tea is, asszonyom, ha azt jobban szereti. – A lány szeplős arca most már vörös volt, és a szemei kétségbeesetten kutatták az asztalt, hogy szövetségest találjon. Talán az, hogy Susan egy szerencsétlen és reménytelen alak segítségére sietett, kockázatot jelentett a számára, és nem volt mindennapos tett. Egyszer, még a börtönben, Rachel annyira beteg lett hörghurut miatt, hogy a börtönkórházba küldték, ahol az egyik felügyelő ütögette a hátát és egy hosszú, fájdalmas éjszakán keresztül beszélt hozzá. Ez a korábban nem tapasztalt kedvesség teljesen lenyűgözte: összeomlott és a párnájába zokogott, miközben határtalan hálát érzett. Mos is így érzett, de most össze kellett szorítania a fogát, nehogy kimutassa az érzelmeit. Leült a székre, amit Susan mutatott neki az asztalfőn. Clara, a dundi, szőke hajú gyermek, aki nem lehetett több tizennégy évesnél, hozott neki egy tálat, és Susan nagy adag zabkását töltött bele. Valaki odatolta Rachel elé a kakaós korsót. Öntött egy kevés italt a poharába, és úgy tett mintha belekortyolna. Ám a szája olyan száraz volt, mint a sivatag, és attól félt, hogy megfullad, ha bármit is lenyel. Susan elkezdte sorolni az asztalnál ülőknevét. Az egyik Janet Barnet volt, aki a mosodában segített, a másik Bessie Slater, aki konyhalány volt, a harmadik Jenny, aki a lábbeliket tisztította és mindenféle megbízásokat teljesített. A szavak és az arcok zavartak voltak. Rachel mindezek után egyetlen névhez sem tudta volna hozzáilleszteni a megfelelő személyt. 37

Violetet, gúnyosan nevető hegyes arcú nőt leszámítva. Violet Cocker. Ő volt a szobaasszony. Valahogy vége lett a reggelinek, aztán megtörtént az, amitől Rachel a rettegett: valaki megkérdezte, hogy mit kell tenniük aznap. A poharával játszott; lassú köröket írt le vele az asztalon: – Tessék? – Meg kellett köszörülnie a torkát. – Mit szoktak csinálni általában? A hangja abszurdan puhatolózó volt. Nem okolhatta Violetet, amikor az a következőket vágta a fejéhez: – Hát maga a házvezetőnő, magának kell tudnia! – Susan már megszólalt volna, de Violet folytatta. – Talán azt akarja mondani, hogy követ törjünk, asszonyom? Vagy, hogy beindítsuk a taposómalmot? Valaki levegő után kapkodott, egy másik szolga pedig vihogott. – Violet! – kiáltotta Susan meggyötörten. Rachel érezte, hogy elpirul. De nem tudott megszólalni, mint ahogy megmozdulni és reagálni sem. Csak mereven bámulta az előtte levő bögrét, miközben apró köröket írt le vele körbe–körbe a tölgyfa asztalon. – Violet, menjen a dolgára! – mondta egy hang a háta mögött. Rachel megfordult, és egy nagydarab férfit látott meg maga mögött, akinek olyan szélesek voltak a vállai, hogy majdnem teljesen betöltötték az ajtófélfát. – Rajta, lásson neki a mindennapi teendőinek! Nagyon is jól tudja, hogy mi a dolga! Violet önelégülten kiitta a tejet, de olyan hosszan időzött vele, ameddig csak mert, aztán felállt és ugrándozva kiment a szobából. A többiek követték, de egyikük sem szólt semmit, és a szoba egy perc múlva kiürült, leszámítva Rachelt és a férfit az ajtóban. Rachel felállt. – Mrs. Wade. Maga Holyoake? – kérdezte csendesen. – Igen, William Holyoake vagyok. Maga pedig Mrs. Wade. Velem jönne, kérem? Rachel követte a férfit a folyosóra, aztán elhaladtak egy sor nyitott ajtó előtt egy zárt ajtó felé. A férfi kinyitotta azt, majd hátralépett, hogy beengedje őt. Rachel olyan nappaliban találta magát, amely nagyon hasonlított az övére. – Üljön le – invitálta esetlenül, és Rachel leült egy székre az asztal mellett. A férfi kivett egy kulcsot a kabátzsebéből, és kinyitotta az asztal lábnyílásában lévő fiókot. – Gondolom ezekre szüksége lesz – mondta, és a homlokát összeráncolva egy nagy kulcscsomót tett Rachel tölcsért formáló tenyerébe. A férfinak kételyei voltak azzal kapcsolatban, hogy vajon bölcs dolog volt–e a kulcsok átadása (ezt mutatta az összeráncolt homlok), de nagyon jól tudta, mi a kötelessége. 38

– Köszönöm. – A kulcsok súlyosak voltak, mint a felelősség, ami velük járt. Elmondhatta volna, William Holyoake–nak, hogy az ő kétségei sem kevésbé komolyak, és hogy ezek a kétségek teljesen megalapozottak voltak. A férfi az asztal szélén ült és karba tette a kezét. Szabadtéri munkához öltözött, de meglehetősen szedett–vedetten egy akkora birtok intézőjéhez képest, mint a Lynton. Holyoake nem túl vonzó, széles, erős és húsos arcát még akár csúfnak is lehetett volna nevezni. De volt valami vonzó a megjelenésében, talán a középkék szeme intelligens ragyogása vagy az őszinteség, ami áradt belőle. Figyelte a férfi szavait, miközben az visszavette a kulcsokat, és lassan és gondosan elmondta neki, hogy melyik kulcs melyik ajtót nyitja. – Vagy én, vagy az egyik lány, a legvalószínűbb, hogy Susan, körülvezeti magát a házon és megmutatja az összes szobát, és amit még akar. Én most nem érek rá, van mit csiná'nom, de maj' később lesz időm segíteni. Rachel ismét megköszönte. Néhány kellemetlen pillanatig csendben ültek egymással szemben, aztán Rachel bátorodott szólásra: – Mr. Holyoake, én új vagyok ebben az állásban, ami mindenki számára nyilvánvaló, ebben biztos vagyok, még akkor is... akkor is... – Elhallgatott, mert teljesen belegabalyodott a mondatba. – Maga biztos tudja, hogyan kerültem ide – kezdett megint bele. – Szóval azt, hogy Lord D'Aubrey hogyan ajánlotta fel nekem ezt a munkát. A férfi lassan bólintott egyet a nagy fejével. – Hallottam róla. – Jól van. – Rachel elképzelte, hogy hamarosan már az egész egyházközség tudni fog róla. – És ezért nem jelentett meglepetést magának, hogy én nem.. legalábbis... azaz, hogy én... – Nem tudja, mit kell tennie. Rachel bólintott, és megkönnyebbült, hogy elhangzottak ezek a szavak. A férfi nem is mondott többet, ezért Rachelnek kellett tovább kínlódnia a szavakkal. – Rá fogok jönni, hogy mik lesznek a feladataim, a tisztítás és a takarítás, meg a többi, ami minden háztartásban elő szokott fordulni. De nem egészen tudom, hogy hol kezdjek neki, hogy mit csináljak először, hogy őlordsága mire ügyel kínosan, és... a többi. – Mennyire kimerítők voltak ezek az egymással összefüggő gondolatok. Ismét hosszú hallgatás következett, miközben Mr. Holyoake látszólag a gondolatait szedte össze. A rövid és vöröses fürtökkel borított feje búbját masszírozta, mintha az agyát tornáztatta volna. Aztán nekilátott, hogy elmondja neki, mit is kell tennie. 39

Rachelnek igaza volt: a legtöbb feladat hétköznapi dolog volt, csak sokkal nagyobb méretekben. De a feladatok felsorolása alapján megtudta, hogy ebben a házban mi a legfontosabb, és hogy mi a kevésbé fontos. Susan, Violet és egy másik lány, akit Tessnek hívtak, voltak a szobaasszonyok, és ők végezték az általános takarítás nagy részét. Amikor szükség volt rá, felszolgálólányként is dolgoztak, hiszen őlordsága még új volt a szomszédságban, és még nem volt sok látogatója. Volt egy inasa, Mr. Preest, aki a ruháira és fürdőszobája tisztaságára vigyázott, amire őlordsága nagyon kényes volt. A lord szobája után a lányok az első emeleten kezdtek a söpréssel, fényezéssel és portalanítással. Mr. Holyoake felemelte a fejét, és látszott rajta, hogy erősen gondolkozik. Hiszen mégiscsak más volt a működési területe. A szeneslány rakta meg a tüzeket és tisztította meg a rostélyt minden reggel. A szakács, egy francia fickó, akinek Monsieur Judelet volt a neve, utasította a konyhai és mosogatókonyhai lányokat, és ha Mrs. Wade nem akar bajt, akkor jobb, ha távol marad tőle, hiszen a férfinak a modora nem volt éppen a legjobb. – Főkomornyik van? – Nem, asszonyom, soha nem is volt, de nem tudom, hogy miért. Mrs. Fruit volt itt a főnök, mióta csak az eszemet tudom, és nagyon jó munkát végzett mindaddig, amíg meg nem süketült. Azt követően pedig a ház magától működött, igaz viszont, hogy a legkevésbé sem követte a divatot. Violet ezért volt arcátlan az előbb, nem szokott hozzá, hogy utasításokat adjanak neki. Lusta és faragatlan lány, mint néhány a többiek közü'. Irányításra van szükségük – összegezte erőteljesen, miközben az arcán kétkedés jelent meg. Rachel osztotta a férfi szkepticizmusát. Olyan okok miatt, amiknek csak Lord D'Aubrey volt a megmondhatója, egy hatalmas és komplex ház személyzetének feje lett, de ő szinte végzetesen alkalmatlan volt erre a posztra. Szinte bárki azok közül, aki a keze alá került, beleértve a kisinast is, aki a lámpákat tisztította és az üvegeket mosta, képzettebb volt nála. És ha csődöt mond, akkor többet veszít az állásánál. Két éjszakával ezelőtt hozott egy döntést a tavistocki fogdában, és semmi sem történt azóta, ami megváltoztatná a célját. Ha megint börtönbe akarják csukni, akkor megtalálja a módját, hogy véget vessen az életének. Sebastian a vörösessárga ménjét a puha és termékeny, még felszántatlan mező szélén vezette, és a parlagi pipiskéket és a csalogányokat hallgatta, amint a bokrokban daloltak és üdvözölték a mindenütt zöldellő tavaszt. A reggel gyönyörűsége majdnem Dartmoor 40

határáig elűzte őt. Nem fordult vissza egészen addig, amint meg nem hallotta a varjak seregének károgását a sírhalmokon. A sziklacsúcsok vakító fényességgel ragyogtak a napfényben. Ez volt az első alkalom, hogy kilovagolt Lili látogatása óta. Lili soha nem engedte ki a látószögéből, nem olyan személyiség volt, aki elboldogult a saját erőforrásaival. És ha jobban belegondolt, akkor Lilinek egyáltalán nem voltak saját erőforrásai. A marhákat csak nemrég engedték ki téli istállóikból, hogy falatozhassanak a friss zöld fűből, és ennek az újdonsága azóta sem tűnt el: a kikerekedett tejelő tehenek úgy ugrándoztak az illatos mezőkön, mint a borjak, miközben tejjel teli tőgyeik olyan súlyosak voltak, hogy szinte lehúzták őket a földre. Gyapjas birkák tűntek fel közöttük, és feltakarították a mezőt a marhák nyomában. Sebastian olykor–olykor megszakította az útját a szinte határtalan síkon, hogy szót váltson egy pásztorral vagy egy mezőgazdasági munkással, hogy bemutatkozzon és elbeszélgessen velük. Az alattvalói inkább tiszteletteljesen, mint túlzott alázatosan viselkedtek vele szemben, és egyértelműen érdeklődőbbek voltak, mint ahogyan számított rá. Az udvariasság színe alatt ott sejtette az ítélőképesség bölcsességét és az óvatosságot, aminek oka valószínűleg a két, viszonylag hozzá nem értő elődje, Geoffrey unokaöccse és az apja, Edward Verlaine volt. Ez, valamint az a hírnév, amit magával hozott, kétségtelenül jelentős aggodalomra adott okot ezek az egyszerű emberek között. „Egyszerű emberek” – leereszkedő hangzása van ennek a két szónak, ugye? Sebastian és barátai általában így, vagy legalábbis valami hasonló stílusban beszéltek az alsóbb osztályokról, különösen a falusi munkásokról. De a leereszkedés a kifejezésben mind ez idáig sohasem tűnt fel neki. Wyckerleytől délre, azon a ponton, ahol a falu főutcája keresztezte a tavistocki utat, találkozott az intézőjével. Holyoake egy rövid lábú szürke hátason ült, amely éppoly erősnek tűnt, mint a lovasa. „Jó reggelt”, köszönt, és megemelte filckalapját. – Merre tart, William? – Swan kovácsműhelyébe, lord úr, hogy beszé'jek vele a boronáról, amit meg akarunk rende'ni. – Akkor először lovagoljon haza velem, rendben? Akarok kérdezni valamit magától. Holyoake bólintott, megfordította a lovát, és a két férfi kényelmes tempóban elindult a keskeny, vörös színű, levelekkel borított úton a Lynton Hall felé. 41

– Maga Devonból származik, William? Sebastian előrenyúlt, és megvakarta a lova fejét a fülek között. – Igen, uram. Az apám volt előttem az intéző a Lynton–ban. – Valóban? Nem is tudtam. Tehát az egész életében Wyckerleyben élt, ugye? – Sohasem jártam az Exetertő' nyugatra vagy a Tamartó' keletre, délen pedig Plymountnál messzebb. – Úgy hangzott, mintha még büszke is lenne rá, mintha az elszigeteltség jobb emberré tette volna annál, aki azt választja, hogy körbeutazza a földgolyót. Ami nem a legrosszabb időtöltés – de ezt csak Sebastian tudta. – William, felvettem egy új házvezetőnőt – mondta rövid szünet után. – Már regge' megismerkedtem vele, uram. – Valóban? És mi a véleménye róla? – Hogyan, lord úr? – Mi volt a benyomása? Meg fog felelni? Vagy jobb lesz, ha fedezzük magunkat, amikor a közelünkben van? Holyoake–ot meglepte a gazdája komolytalansága. – Azt kell gondolnom, hogy nagyon jól fog dolgozni, miután megveti a lábát, hogy így mondjam. Most azonban még nagyon friss, lord úr. Azt akarta mondani, hogy „új”, de Sebastian is azt gondolta róla, hogy friss, csak más megközelítésben: hogy, ugyanis fiatal, és olyan védtelen, mint a friss seb. – Hallottam, hogy megölte a férjét – említette meg. Holyoake felmordult. – Aha, ezt mondják. – Ez a Wade valami helybéli volt? – Vót egy nagy háza a Wyckerley és Tavistock között, lord úr. – És miből élt? – Nem tudnám pontosan megmondani, leszámítva azt, hogy voltak bányaérdekeltségei itt és ott, és asszem' voltak más üzletei is. Általában: üzletember volt. Neki és a polgármesternek is voltak talán közös ügyeik. Sebastian elgondolkodott. – Jó pár évvel idősebb lehetett a feleségénél. – Hmm, aha – mondta William jelezve az egyetértését. – Nagy botrány lehetett, amikor megölte. William nem szólt semmit. – Hogyan ölte meg? – Halálra verte egy piszkavassal. Sebastian dermedten nézett Holyoake–re. – Igen, így történt. Igazi vérfürdő volt, lord úr. – És bűnösnek vallotta magát? Nem volt semmi kétség, hogy ő tette? 42

– De, ugyanis volt egy megválaszolatlan kérdés. És sohasem vallotta be. – William elhallgatott egy kis időre, aztán láthatóan vonakodva hozzátette: – Felakasztották volna, ha nem olyanok lettek volna a következmények. – Miféle következmények? Holyoake–nak az volt a szokása, hogy keskeny vonallá préselte össze az ajkait, amikor erősen gondolkodott, vagy nem tudott dönteni, vagy kényelmetlen helyzetben volt. Ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy mindhárom eset egyszerre állt fenn. – Még csak egy hete voltak házasok, ahogy emlékszem. Wade–nak volt egy lánya, aki Mrs. Wade osztálytársa volt. Lydia a neve. Itt él most Wyckerleyben a nagynénjével, aki özvegy, és Mrs. Armstrong a neve. Szentséges isten! – gondolta Sebastian. Nemcsak, hogy egy elítélt gyilkost fogadott fel, de még az áldozat családja is a faluban él. Miért nem szólt neki Vanstone erről? – A tárgyaláson – idézte fel Holyoake lassan, miközben minden egyes szó még kelletlenebbül hangzott, mint a korábbiak –, kiderült, hogy Mr. Wade–nak voltak, szóval, különcségei. – Különcségei? – Hajlamai. Természetellenes hajlamai. Nem volt egészen normális a szexuális vonzódása, már ha érti, mire gondolok. Ez, és az, hogy a felesége csak tizennyolc volt, indította a bírókat, hogy börtönbüntetést adjanak neki akasztás helyett. Legalábbis így mondták. Ennél többet má' tényleg nem tudok, lord úr. Ennél többet nem is mondana. A hídnál Holyoake megfordította a hátasát, és elindult vissza a falu felé. Sebastian azt tervezte, hogy ellovagol Tavistockba aznap délután, hogy megnézze, a város miféle szórakozást tud nyújtani neki. Ehelyett azonban otthon maradt, és a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy az új házvezetőnőjéről gondolkodott.

43

5. A társasági élet szezonja a húsvét utáni második héten valóban megkettőződött. Eddig Sebastian társadalmi ismertségét rendszeresen megnövelték ezek a gálákból, udvari bálokból, koncertekből és lóversenyekből álló, évente megrendezésre kerülő eseménysorozatok. Amikor Angliában volt, sohasem mulasztotta el ezeket az eseményeket, de nem azért, mintha ezt a frivol kavargást különösebben élvezetesnek találta volna, hanem mert nem tudott mást tenni. Ebben az évben, önmagát is meglepve, nem ment el. Szerdán vonatra szállok – tervezte, de aztán eljött az indulás napja – és el is múlt. Majd pénteken megyek... De valami mindig közbejött, vagy túlságosan elfoglalt volt, vagy elfelejtette megmondani Preestnek, hogy csomagoljon össze. Az áprilisból aztán május lett, és Sebastian továbbra is vidéken maradt. Miért? A birkamegjelölés, az árpavetés, a gyümölcsfák megmetszése és a földek megtrágyázása miatt. Azok közül, akik ismerték őt, senkinek sem tetszett volna ez, de Sebastiant valóban kezdte érdekelni a mezőgazdaság. Meg akarta vizsgálni, legalább egyszer az életében, az egész ciklust, tanúja akart lenni az okoknak és az okozatoknak, a vetésnek és az aratásnak, és talán még a saját erejét is ki akarta próbálni a természet erejével szemben. Valahogy így tudta jellemezni azt, hogy mennyire megszerette ennek a gyönyörű devonshire–i vidéknek a varázsát ezen a tavaszon, 1856–ban. Valószínűleg a földbirtokosság újdonsága is szerepet játszott ebben, valamint az a teljesen új tapasztalat is, hogy ő volt az, akihez mások tanácsért, azaz lényegében a saját megélhetésük érdekében, fordultak. Ülhetett volna a helyén a Lordok Házában, nézhette volna a képeket a Királyi Akadémián, vagy hölgyekkel szórakozhatott volna Ascotban – vagy a lányokkal Mrs. Fielding házában. Ehelyett belovagolta mind a tizennégyezer holdnyi mezőjét, legelőjét, gyümölcsösét és erdejét, találkozott a földműveseivel és felbecsülte a szénamennyiséget. Éjszaka pedig vaskos könyveken rágta át magát, amelyek többek között a magvakról, a gyapjúkereskedelemről és a kosspermákról szóltak. Carnock kapitány is földművelő nemesember volt, amikor éppen nem bíráskodott. Sebastian meghívta őt vacsorára és aprólékosan kikérdezte a kukorica árakról, a tejtermelés fejlődéséről, és a földbérlők házainak építéséről. De az igazi tanítómestere William Holyoake volt. A hallgatag intéző szinte mindent tudott a földbirtok–gazdálkodásról, és sokkal készségesebben osztotta meg tapasztalatait ahelyett, hogy a tíz év előtti botrányokról pletykáljon. Órákon át beszélgettek egymással, és Sebastian nem tagadhatta le, hogy melegséggel töltötte el, amint látta, hogy 44

William napról napra többre tartja őt. Az intéző nem sok jót gondolt róla, amikor először találkoztak. Nem mintha szóvá tette volna ezt. Még annyit sem csinált, hogy rosszallóan felvonta volna a szemöldökét. De Sebastian tudta. Azt viszont nem tudta, hogy miért számított neki így vagy úgy, hogy Holyoake–nak jó véleménye legyen róla. De számított. A másik ok, amiért vidéken maradt, az volt, hogy még mindig nem csábította el Mrs. Wade–et. Nem volt rá lehetősége. A nő úgy suhant át a házon, mint egy szellem, mint aki sohasem beszél. De hát beszélnie kell valakivel, ha már vele nem is, hiszen a háztartás gond nélkül működött, és ebben neki is értékes része volt. Pontosabban: a dolgok úgy álltak, hogy ahogyan azt Sebastian remélte, amikor felvette Mrs. Wade–et. De a nő csúszós hal volt és szinte már zseniálisan ügyes volt abban, hogy elkerülje őt. Sebastiannak még ahhoz is gyorsnak kellett lennie, hogy elkapja a nő tekintetét ezekben a napokban. Ezért nemrég ötletes rituálét eszelt ki, látszólag azért, hogy lépést tartson a háztartás ügyeivel: minden reggel kilenc órára a dolgozószobájába rendelte a házvezetőnőt, hogy „jelentést tegyen” neki azokról az ügyekről, amik őt a legkevésbé sem érdekelték: a kereskedők számláiról, az étrendről, a tavaszi nagytakarításról, egy új mosodai lány felvételéről. Először még élvezte, hogy a nő ott áll előtte, miközben ő a hatalmas íróasztala mögött terpeszkedett a székben. Miért? Mert ennek a gazda– szolga szituációnak volt valami pikáns szexuális oldala is, amit nagyon izgatónak talált. De pár nap után már megkérte a házvezetőnőt, hogy üljön le, mert így hosszabb ideig ott tarthatta, és a rövid beszélgetéseik így könnyebben térhettek át a háztartással semmiképpen sem összefüggő témákra. Mrs. Wade engedelmeskedett a gazdája utasításának, és vett egy új ruhát. A ruha fekete volt és láthatóan olcsó, és mindent el lehetett mondani róla, csak azt nem, hogy divatos. De nem is a szépség vonzotta őt Mrs. Wade–hez, és nem is emiatt vette fel azon a napon a városházán. És a nő most itt volt, és ha nem is volt szép, feltűnő volt az egyszerű magas nyakú és szűk ujjú gyapjúruhában, amire egy ízléses fehér kötényt kötött. Erről az öltözetről, ha egy másik nő viseli, azt mondja, hogy tartózkodó. Miután már néhány napig az új ruhában látta a nőt, megmondta neki, hogy tetszik ugyan neki a ruha, de nem akarja mindig abban látni. Utasította, hogy vegyen még egy vagy két ruhát, és hogy ez alkalommal hagyjon fel a házvezetőnői hagyományokkal, és ne feketét vegyen. Mindegy, hogy milyet, csak feketét ne. Másnap a nő meg is jelent a dolgozószobában a második új ruhájában: egy barnában. Sötétbarnában. A ruha azonban furcsa módon nagyon jól állt neki, már szinte csinosnak tűnt rajta, valószínűleg azért, mert illett a hajához. Ezért 45

nem is tette szóvá. A házvezetőnő már túlhaladt virágkorán, de mégis sokat szépült azóta, hogy szótlanul és földre szegezett tekintettel megjelent előtte a bírói meghallgatáson. Eltűnt az arcáról a riasztó sápadtsága, sőt még a szögletesség is az alakjából itt–ott. Mindig főkötő alá rejtette a haját, de a legrövidebb szálak kibújtak és a nyakára simultak olyan kecsesen, hogy szinte megfiatalították őt. De ennek ellenére is olyan ünnepélyes volt, mint egy esküvőn, csak akkor szólt, ha szóltak hozzá, és soha, de soha nem mosolygott. Holyoake megdöbbentő információi csak még jobban felerősítették Sebastian már amúgy is élénk érdeklődését az új házvezetőnővel kapcsolatban. Tudni akarta, hogy milyen volt a nő egy hétig tartó házassága, és hogy pontosan mik is voltak Mr. Wade „különcségei”. Azzal szórakoztatta magát, hogy elképzelte a nőt buja szexuális helyzetekben, de a férfi a fantáziálásaiban mindig ő maga volt. Amikor megpróbált valami deviáns vagy perverz dolgot bevinni ezekben az álmokba, akkor valaki – de nem ő – megbántotta vagy megalázta a nőt, és a fantázia elillant, és csak rossz emlékeket hagyott maga után. Amikor csak lehetséges volt, megpróbálta kizökkenteni Mrs. Wade–et a rideg nyugalmából. Egyik nap, egy egyoldalú beszélgetés közepette, ami a legjobb társalgóban található kéményről szólt, félbeszakította a nőt, és egyenesen megkérdezte: – Mondja, Mrs. Wade, valóban megölte a férjét? A nő arca azonban furcsa mód nem változott semmit. A keze megkeményedett a számlakönyvön, amit mindig magánál tartott, de semmi más reakciója nem volt. Kis szünet után így szólt. – Nem, lord úr. De mindenki, aki a dartmoori börtönben van, valami borzalmas hiba folytán került oda. Mialatt odabent voltam, egyetlen bűnös rabbal sem találkoztam. Az angol büntetési rendszer arra alapul, hogy ártatlan áldozatokat börtönözzenek be. Tudta ezt? Sebastian nem tudta volna megmondani, hogy mi volt kényelmetlenebb érzés számára: a nő gúnyossága vagy a közömbössége aziránt, hogy Sebastian hitt–e neki vagy sem. Egy kurta utasítással elbocsátotta a házvezetőnőt. Ez alkalommal ő volt az, aki megdöbbent, és ez nem tetszett neki. Nem tudta biztosan, hogy miért kínozza Mrs. Wade–t, és hogy miért volt még számtalan új kínzás az agyában, amit a jövőre tartogatott a számára. Nem ez volt a megszokott stílusa. Azt azonban látta, hogy folyamatosan megváltozik benne valami. Az unalomtól és a cinizmusból kilábalva, kezdett utálatossá válni. Ezért sem rajongott, de valahogy elkerülhetetlennek találta. Az élet lényegében és látványosan céltalan – döntötte el évekkel ezelőtt –, és egy bölcs embernek találékonyan kell 46

szembeszállnia ezzel a kiábrándító igazsággal. Sebastian Verlaine szerencsére a gazdagságba és a kényelembe született, és ez a két eszköz a segítségére volt abban, hogy csökkentse ezt a céltalanságot. De minél idősebb lett, annál kevesebb élvezetet talált. Ugyanakkor minden nappal többre volt szüksége, hogy kizökkentse ebből az állapotból, és a végén fokozatosan, mindenféle kétség nélkül, elmerült a mértéktelenségbe. Nem volt olyan bűn, és alig volt olyan romlottság, amit ne próbált volna ki, amik mind más élvezeti fokot jelentettek. Aggódott amiatt, hogy ha elege lesz az egészből, kiválasztja néhány kedvenc szórakozását, és addig űzi őket, amíg meghal. Rachel Wade–ben olyasmit látott, amit már nem talált meg saját magában. A nő olyan volt, mint valami nyers, üres dolog, amit mindentől teljesen megfosztottak, akinek nincsenek reményei vagy illúziói, és akiben nincs hiúság sem. A tűz, amin át kellett mennie, a csontjáig leégetett róla mindent. Most már tudott valamit. Megismert egy titkot – talán a titkot –, és Sebastian úgy gondolta, hogy ha megszerzi a nőt, akkor az is megszerzi vele, ami belőle hiányzott, és ami a nőben megvolt. És akkor elveszi tőle. Ennek nem volt semmi értelme, de úgy magyarázta meg magának, hogy ez egy ösztön, és az ösztönök felülkerekedhetnek a józan értelmen. Egy esős csütörtök reggel az első emeleti dolgozószobájának az asztalánál ült, és a leveleit lapozta át, amíg arra várt, hogy a házvezetőnő csatlakozzon hozzá. Mrs. Wade–nek különleges kopogása volt, és Sebastian már türelmetlenül várta a lágy kop–kop–kop hangot, amivel jelezni szokta az érkezését. Aztán elérkezett a kijelölt idő, és el is múlt. Sebastian néhány perc után úgy döntött, hogy nem vár tovább és megkeresi őt. Először a szobájába ment. Az ajtórésen át hideg, szürke fény áradt a kővel borított folyosóra, és megvilágította a folyosó közepén húzódó vékony szőnyeg minden kopott részét és elrongyolódott szálát. Egy rövid pillanatra megállt, aztán kopogás nélkül belépett. A nappali üres volt, de halk zajokat hallott a hálószobából. Halkan a szőnyegen lépkedve elindult a hálószoba ajtaja felé. Mrs. Wade éppen kifelé jött, és majdnem összeütköztek az ajtófélfánál. A nő meglepetten meredt rá és hátrálni kezdett, miközben sűrűn bocsánatot kért. Az egyik kezében a fehér főkötője volt, a másikban pedig a súlyos főkönyv, amit a melléhez ölelt. – Sajnálom, hogy elkéstem, lord úr. Éppen indultam önhöz. Valami probléma volt a konyhában, de semmi komoly, csak Clara égette meg a kezét a tűzhelyen. Nem súlyos, de ott maradtam, hogy jól van–e és hogy 47

Susan tett–e kenőcsöt... – Hirtelen elhallgatott, elpirult és megpróbálta összeszedni magát. Megint sikerült: minél izgatottabb volt a nő, Sebastian annál nyugodtabbnak érezte magát. – Nyugodjon meg, Mrs. Wade – mondta neki. – Az, hogy elkésett a ma reggeli találkozónkról, még nem ad okot a felmondásra. Rachel zavarodottan lehunyta a szemét. A barna ruhát vette fel; biztosan váltogatja: fekete, barna, fekete, barna. Milyen tartózkodó ruhadarab! Olyan könnyű lenne leoldani róla. Csak ki kell kötni a két masnit a derekánál, és máris takargathatja a kezével a fedetlen kebleit, vörös arccal és tágra nyílt szemekkel. Csábító látvány lenne. Sebastian beljebb ment a szobába, és a házvezetőnőnek nem volt más választása, mint a hátrálás. Valaki betört a magánéletébe. Sebastian szabadon megtehette ezt, de mégis azon tűnődött, hogy vajon mi lehet az, ami arra készteti, hogy kipróbálja a nőt, hogy megtudja, meddig kell elmennie, amíg megtörik. – Milyen kellemes – mondta gyengéden, miközben körülnézett. Nem az a sivár apácacella volt, mint néhány héttel korábban. Virágcsokrok kerültek az ablakba és a kis éjjeliszekrényre, és itt–ott feltűnt a nő néhány személyes holmija is. Sárga flanel hálóköpenye volt, amit takarosan összehajtva az ágy lábánál tartott. Sebastian arra gondolt, hogy jó lenne felvenni, kirázni és belefúrni az orrát és megszagolni az illatát. De ellenállt a kísértésnek, és a nő lehetséges reakciója mosolyt csalt az arcára. Aztán felkeltette valami a figyelmét a falon az ágy fölött. Képek voltak. Odament, hogy közelebbről is megnézze őket, miközben tudta, hogy a nő elnyomott megbotránkoztatással figyeli őt az ajtóból. Két kép lógott a falon, mindkettő rossz minőségű papíron, pontosan kivágva, mintha egy magazinból kerültek volna ki. Az egyik egy idealizált tusrajz volt egy kicsi, repkénnyel befutott házról, a másikon pedig szentimentális portré két gyermekről, egy kisebbről, aki egy kis kocsiban ült, és egy idősebbről, aki egy hatalmas női fejkötőt viselt és a kocsit tolta, mintha ő lenne az anyuka. Növekvő kényelmetlenséggel nézte a képeket, mert rájött mi a szerepük: Mrs. Wade velük próbálta meg díszíteni, szépíteni a kis szobáját, hogy valami emberi melegséget adjon neki olyan dolgokkal, amik a keze ügyébe kerültek: más emberek boldogságának olcsó bemutatásával. Sebastian zavartan hátralépett, de mielőtt megfordulhatott volna, észrevett egy bekeretezett fényképet az éjjeliszekrényen. Egy bekeretezett fénykép volt. Amikor feléje nyúlt, és felvette, közvetlen közelről érezte a nő lágy, visszafojtott lélegzetét. Családi kép volt, és 48

először azt hitte, hogy csak a nő egy újabb személytelen vigasza. Aztán a tekintete a képen levő lányra tévedt, és felismerte, Rachel volt az. Ezüstösen fénylő, sűrű haja volt, ovális arca, karcsú, lányos és erősen kihívó alakja. Világos szemeivel egyenesen a kamerába nézett, elbájolóan magabiztosan, mintha titokban szórakoztatná. A gyermek és a hidegvérű nő arca egyetlen képben keveredett össze előtte. Jó és szolgálattudó leány volt – a képen minden erről árulkodott: a középosztálybeli szülők öröme, a szigorúan néző apa és az üres tekintetű, de szép anya. A lányt, akinek gyengéd és elviselhetetlenül édes volt a mosolya, egy kicsit a magas és jóképű fivére felé fordították. – Mi volt a leánykori neve? – kérdezte, de nem nézett fel a képről. Csend volt. Felemelte a fejét. A nő mereven nézte őt, és az arcán meglátott mindent, ami a képen is megvolt, csak a remény hiányzott. De éppen ez az jelentett mindent. – Grenshaw. – A hanghordozása csendes, pusztító keserűséget adott a két magánhangzónak. – Maga... nagyon szép volt. A nő esetlen mozdulatot tett a kezével és félrenézett, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy Sebastian ne lássa meg, hogy a szomorú maszk az arcán megreped, és hogy a kristályos szemek szinte simogatnak a melankóliájukban. Sebastian letette a képet és három hosszú lépéssel odament a nőhöz. A házvezetőnő az ajtófélfánál állt, és azt hitte, hogy a gazdája elmegy, ezért helyet csinált neki, nehogy a testük összeérjen. Amikor Sebastian megállt előtte, a nő – felismerve az igazságot – megrezzent. Az, hogy szinte azonnal rájött arra, hogy mi fog történni, nagyot segített Sebastiannak, hogy legyőzze azt a bizarr sürgetést, hogy átölelje őt, és szorosan magához láncolja, és vigaszt nyújtson neki. Az, hogy megvigasztalja Mrs. Wade–et, nem szerepelt a tervei között. Az viszont igen, hogy megérinti. Elképzelte, hogy megcirógatja a mellét, amit most a ruhán keresztül érintett meg mindenféle bevezetés nélkül. Vajon elrohan tőle félelmében? Nem. Nem, majd csak lehunyja a szemét, és elviseli, ami történik vele, hagyja, hogy úgy érintse meg, ahogy csak akarja, hogy az elkerülhetetlen mártírja legyen. Nincs semmi olyan, amit ne tehetne meg vele. Ez a gondolat izgalomba hozta. De egyúttal el is kedvetlenítette. Felemelte a kezét, hogy végigsimítsa a nő állának vonalát. Finom, fehér bőr, szűzies bőr, olyan sima, mint a jég. Vajon mit tett vele Wade? A kérdés már kezdte kínozni. Wade, a szodomita, Wade, az önostorozó. Gyengéden maga felé fordította az arcát, hogy ránézzen. A nő továbbra is lehunyta a szemét. A mártírság sohasem izgatta fel Sebastiant. 49

Odahajolt hozzá, és a nyelvével végigsimította a szempillái érzéki vonalát. A nő nem lélegzett. Csak várta, hogy mi fog történni vele, hogy azt tegyen a testével, amit akar. Rendben van – gondolta Sebastian. A középső ujja hegyét gyengéden beleerőltette a nő ajkai közé. Az ujja nedves lett a szájában, és ezzel a megnedvesítette a nő ajkait, oda–vissza simogatta, és visszatért újabb nedvességért, amikor az ajkai megint kiszáradtak. Sebastian azt gondolta, hogy a nő remeg, és ezért a másik kezével a tarkójához nyúlt, hogy megbizonyosodjon róla. Valóban. Enyhe, finom remegések rázták a testét, mint a mikor egy könnyű szellő rezgeti egy kis fa leveleit. Oly vékony és oly törékeny a nyaka! Volt már vajon dolga nála sebezhetőbb nővel? Szédülni kezdett. A kezét a nő mellére tette, és érezte annak szívverését, miközben Rachel kapkodó lélegzetet vett. Úgy ment a máglyára, mint Jeanne D'Arc: bátran. Sebastian az egyik kezét az arcára tette, aztán a hüvelyk– és mutatóujjával szétnyitotta a száját. A nő reménytelenül felsóhajtott. Sebastian a nyitott száját a nő szájához illesztette, és a nyelvével körbesimogatta az ajkait, hogy megízlelje őket. Elöntötte a forróság, erőszakosan, hirtelen és szabályozhatatlanul. Már nem csókolgatta a nőt, csak állt mozdulatlanul, és a száját továbbra is a nő száján tartotta. Másodpercek múltak el. Visszatért belé az önuralom, de elővigyázatos volt. Feladták neki a leckét. A megrontót meg lehet rontani. Most már könyörtelen volt, és a fogaival harapdálta a nő alsó ajkát, miközben az nyüszített, aztán elkezdte simogatni a forró nyelvével. Sós ízt érzett. Vér? Lehetetlen. Hátralépett, és egy hosszú, magányos könnycseppet látott a nő rózsaszín arcán. Könnyek: a megfelelő mód arra, hogy véget vessen az egésznek, hiszen úgysem akart ennél messzebb menni. Még nem. És ha még sokáig ácsorognak az ajtóban, a következő lépés már szinte elkerülhetetlen lenne. De amit akart, az nem egy gyors, forró szeretkezés volt a házvezetőnő keskeny ágyán. Amit akart... arra még nem talált szavakat. A birtoklás. A kisajátítás. Akármi is legyen az, az több ravaszságot követelt, mint ez a puhatolózó légyott. Lehet, hogy ő maga nem érdemelne többet (bár nem így hitte), de a nő igen. Rachel Crenshaw igen. Ő többet érdemelne. Odahajolt hozzá és az ajkával lágyan, búcsúzóul megsimogatta a nő ajkait. Az, ahogy érezte a leheletét a bőrén, felizgatta, és habozásra késztette, de mégsem tett semmit. Mindig uralkodni tudott magán, amikor kellett. De vajon ő mint gondol róla? Milyen hatással volt rá? Lehetetlen lett volna megmondani: a házvezetőnő továbbra is a föld felé meredt, és az a szánalmas kis könny nem jelentett semmit. 50

– Vacsorázzon velem ma este, Mrs. Wade. Ha már elmulasztottuk a reggeli találkozónkat. – Ez nem igazán utasítás volt, de kérésnek sem lehetett tekinteni. Sebastian hátralépett, a testük elvált egymástól, és így a nő azzal kecsegtethette magát, hogy volt választási lehetősége. – Hat órakor, ugye emlékszik? Számíthatok magára? Türelmes ember volt, akár a végletekig tudott várni. És szinte ilyen hosszú időnek is tűnt, amíg a nő ráébredt arra, hogy nincs más lehetősége. – Igen, lordságod – válaszolta olyan hangon, ami az elején még magabiztos volt, de a vége már suttogássá változott. Sebastian nem kérhetett többet. Még nem. Meghajolt a nő előtt és magára hagyta.

51

6. – Putain! Imbéciles partout25! – Monsieur Judelet olyan erővel vágott neki egy fakanalat egy tejeslábos oldalának, hogy a kanál nyele eltörött, a feje pedig átrepült a konyhán. Rachel visszarettent, de kitartott. – Mondtam már, hogy megrendeltem a szardellát – ejtette ki tagoltan az iskolában tanult francia nyelven. – Időben megjönnek majd, hogy elkészítse a fogolybecsináltat, monsieur. Ne aggódjon. Ez azonban nem hatotta meg a szakácsot. – Espèce de vache26! – vakkantotta egy villával hadakozva. Idióta! Takarodjon! – ezt a két angol szót szerette a legjobban, és olyan gyakran ejtette ki őket, hogy már szinte akcentus nélkül sikerült. – Remettez–vous – mondta Rachel franciául. – Nyugodjon meg! – Aztán úgy surrant ki az ajtón, hogy nem fordított hátat a férfinak. Eddig Monsieur Judelet azokhoz, akik rossz hírrel érkeztek a konyhába (például, hogy kifogytak a szardellából, vagy hogy Lord D'Aubrey alig nyúlt hozzá a kapriszószos erdei szalonkájához), a késen kívül szinte mindent hozzávágott. Még kint a hallban is hallotta az üvöltését, olyan szavakat, amiket nem értett, és ezért igen hálás volt. A „temperamentumos” túl enyhe jelző volt a forrófejű szakács jellemzésére, de a férfi kitörései már tényleg idegesítették Rachelt. A szakács egyenlő mértékben gonosz volt mindenkivel, és ő volt a háztartás személyzetének egyetlen tagja, aki teljesen közömbösen viselkedett Rachel személyes helyzetével szemben, még ha tudta is, milyen volt. – Mrs. Wade? – Megfordult, és Tesst látta közeledni a folyosón a szolgálati lépcső felől. – Mrs. Wade, megnézné a függönyöket a sárga nappaliban? Susan egy seprűve' verte ki belőle a port, amiko' valami borzalmas dolog történt, és az egész a fejére szakadt – tette hozzá, és vigyorgott, ahogy visszaemlékezett rá. – Mos' meg nem tuggyuk, micsináljunk: tegyük–e föl őket, vagy dobjuk a szemétbe. Szóval odajön és megnézi? A szobalányok az összes társalgót kitakarították és kiszellőztették, és ha minden jól ment, akkor mindennap egy–egy szobával végeztek. A jövő héten a második emelettel kezdenek majd, ahol – a gyönyörű festménygaléria mellett – tizenegy hálószoba és számtalan öltöző–, nappali és toalettszoba helyezkedett el. Olyan feladat volt ez, amit Rachel osztott ki magának, a saját kezdeményezésére, miután futólag 25 26

Kurva! Hülyék mindenütt. (francia) Marha! (francia)

52

egyeztetett a gazdájával. Az a tény, hogy ő adta az utasításokat a szolgáknak és hogy azok végre is hajtották azokat, szinte csodával ért fel, olyannal, ami hasonlított például a Vörös–tenger kettéválasztásához vagy a vízen való járáshoz. Alig tudta elképzelni, hogy még mindig megvan a munkája, azt pedig még kevésbé, hogy egészen jól elboldogul vele. A hét bármely napján, bármelyik pillanatban, bármi felmondhatta a szolgálatot: egy kolosszális baklövés, és mindennek vége. Ezért nem kapaszkodott, aggódott mindenért, és csak annyit mutatkozott, amennyi a munkájához feltétlenül szükséges volt. Olyannak képzelte magát, mint egy lassú, robotoló állat, egy éjszakai lény, aki előbújik a barlangjából, hunyorog a rettentő napfényben, és azt reméli, hogy senki sem veszi észre és loccsantja szét az agyát egy lapáttal. Micsoda erőszakos metafora – gondolta Rachel, miközben Tesst követte felfelé a lépcsőn. Ez zavarta volna, csakhogy hálás volt annak a ténynek, hogy az agya csak analógiákban gondolkodott. A börtönben azonban nem. Itt semmi sem volt olyan, mint odabent: minden tökéletesen, rémisztően és pontosan az volt. Az összehasonlítás bármi jobbal értelmetlen, bármi rosszabbal pedig lehetetlen lett volna. A sárga társalgó a kopott brokáttapétáról kapta a nevét, jóllehet annak színe már a bézs nyomasztó árnyalatát vette fel az évek során. A mai napot megelőzően a szoba legszebb része a kék bársonyfüggöny volt, ami a nyugatra néző széles ablakokat díszítette. Rachel a térdein állva találta Susant a lezuhant függöny mellett, miközben borúlátó szemmel vizsgálgatta. – Épp a kezemben volt, amikor leszakadt, Mrs. Wade – panaszkodott, és közben egy fürt narancsszínű hajat kotort félre a homlokából. – Esküszöm, hogy nem az én hibám volt. – Nem az volt, ebben biztos vagyok. – Leguggolt Susan mellé és a kezét végigfuttatta a kemény anyagon, ami teljesen kiszáradt a kortól és a portól, és már szinte az érintésre szétmállott. – Mit csináljunk, 'sszonyom? Az ablak olyan borzasztó né'küle, ugye? Valóban az volt. A csupasz ablak olyan mezítelennek tűnt, és ráadásul ott volt még a nem éppen vonzó kilátás puszpángfaliget félig elszáradt hátsó felére. A ligetre egyébként is alaposan ráfért volna egy nyírás. A szoba másik felében Violet Cocket guggolt a márványkandalló előtt, és a rézellenzőt fényesítette. Letette elfeketedett rongyát és teljes rosszindulatú figyelmét Rachel felé irányította. – Tényleg, 'sszonyom, mit kéne csinálnunk? – Rosszakaró szemei várakozással telve csillogtak. Az várta, hogy tanúja lesz annak, amint az új házvezetőnő egy ilyen nevetséges dilemmával küszködik, ami 53

ugyanakkor senki másnak nem lett volna nehéz helyzet. Violet a kezdetektől fogva ördögi pontossággal tudta, hogy mi volt Rachel legnagyobb félelme, mi volt a legmélyebb aggodalmának a forrása: a döntéshozatal. – Dobjuk ki, 'sszonyom vagy próbáljuk meg visszatenni, ahogyan volt? – kérdezte Susan ártatlanul. – Dora bánik legjobban a tűve', de azt hiszem, itt már az sem segítene. Ha meg újakat csinálnánk, az egy vagyonba kerü'ne, gondolom – folytatta, miután Rachel nem válaszolt. – De a kilátás az ablakból olyan csúf, hogy valahogy csak el kellene takarni. Nem gondolja, 'sszonyom? A kandallón álló aranyozott bronzóra ketyegése természetellenesen hangos és lassú volt. Mi lenne a legjobb? Rachel agya azonban idegesítően üres maradt. Akkor kezdett beszélni, amikor az óra tizenegyet ütött. – Nézzék meg, hogy vissza tudják–e rakni – nyögte ki végül. – Csak... csinálják a legjobbat, amit tudnak. Beszélnek kell Lord D'Aubreyval. Lehet, hogy ő ki akarja cserélni. Vagy kijavíttatni. Nem tudom. Beszélni fogok vele – ismételte meg, de elég ostobának érezte a helyzetet, és máris rettegett a találkozástól. – Rendben, 'sszonyom – mondta Susan, miközben elgondolkodva tapogatta a poros anyagot. – Itt maradnék, hogy segítsek, de találkozóm van a faluban. Nem tudtam, hogy ilyen későre jár. Ha nem boldogul vele, hagyja itt, amíg visszajövök. – Hé, jobb lenne, ha igyekezne – szólalt meg Violet a kandalló mellől –, máskülönben idejön a főszolgabíró, hogy megnézze, mi törtét magával. Rachel megvetette a lábát, és megpróbált nyugodt maradni, miközben leporolta a szoknyáját. A megfelelő visszavágás persze megint nem jutott eszébe. De nem szabad engednie, hogy Violet megalázza mások előtt. Valahogy ki kellett mutatnia azt, hogy ő az, aki itt parancsol. „Irányításra van szükségük” – figyelmeztette őt Holyoake. Igen, igen, de amikor felemelte a hangját, vagy elkezdett élesen beszélni, egy engedetlen szolgával, az úgy hangzott a saját fülében, mint egy alkalmatlan, tehetségtelen színésznő által felolvasott sorok. Ő volt a világ legrosszabb színésze, legátlátszóbb csalója. Mégis kellett azonban mondania valamit. De eddigre már túl sok idő telt el. Az ügyefogyott válasza, hogy „Csinálja a dolgát, Violet” túl későn jött, és már nem ért semmit. A lány diadalmas vigyort küldött feléje, és mosolyogva visszatért az ellenző tisztításához. Rachel a folyosón sietve megpróbálta kiverni a fejéből ezt az incidenst. Könnyen ment: a rendőr miatt jobban kellett aggódnia. Hogyan 54

hagyhatta, hogy az idő így észrevétlenül elmúljon? A találkozója tizenegy harminckor lesz, és – hacsak nem fut végig – el fog késni. Nem mintha a késés katasztrófát jelentett volna. Ezt jól tudta, de az a gondolat, hogy megdorgálják lustaság miatt, ugyanazzal az ostoba, sötét és reszkető félelemmel töltötte el, amit minden egyes nap átélt Dartmoorban. Mi lesz, ha sohasem tud megszabadulni ettől az érzéstől? Nagyon sok tekintetben olyan volt, mint egy gyermek, hiszen az érzelmei természetes fejlődését tizennyolc éves korában elvágták. Ugyanakkor nagyon sok más tekintetben úgy érezte, hogy ő a legidősebb nő a világon. Az udvarra vezető főlépcső tetejénél hirtelen megdermedt. Egy kínos pillanatig vissza akart csusszanni az ajtó mögé, és elmenekülni. De mialatt egy a gyáva gondolat megfogalmazódott benne, Sebastian felnézett és meglátta őt. Túl késő visszasurranni. A férfi a kapu boltíve alatt sétált át, kezében a kalapjával, amit minden második lépésnél energetikusan a combjához ütött. Nem volt rajta kabát és mellény sem, jóllehet a májusi reggelek igen hűvösek voltak. Finom fehér batisztinge félig kilógott a nem éppen tiszta szarvasbőr bricsesznadrágjából, amihez kifényesített bőr lovaglócsizmát viselt. Ez a durva ruházat nemcsak, hogy illet hozzá, hanem egészen természetesnek is tűnt rajta, de Rachel nem tudta megállni, hogy eltűnődjön rajta: a férfi vajon mesterkéltségből viselte–e, egy személyes ironikus tréfaként, hiszen egyéb alkalmakkor örömét lelte abban, hogy a fényes arisztokratadivat szerint öltözködjék. Amikor Sebastian meglátta Rachelt, a meglepődött öröm eltéveszthetetlen érzése vette át a kemény, férfias vonásainak helyét. Tehetetlenség – a férfi ezt az érzést keltette Rachelben. Úgy érezte, mintha egy csapóajtó nyílt volna meg a lábai alatt, vagy mintha egy óriási erejű szél szippantotta volna fel a ritka levegőbe. Amikor a férfi vele volt, a gondosan épített rideg falak, amiket maga köré húzott, és amiken belül azt sem tudta, hogyan létezzen, egyszerűen eltűntek, és magára hagyták mindenféle kapaszkodó és szabály nélkül, amiket szolgai módon követhetett volna, hogy túléljen. A férfi átvághatott mindenen, nem számított, hogy az akadály, amit Rachel próbált közéjük húzni, mennyire volt erős. – Mrs. Wade! – kiáltott neki azon a kissé tréfás hangon, amit akkor használt, amikor Rachelt a férjezett nevén szólította. Rachel gyanította, hogy közben az agyában inkább a „Rachel” szó jelenik meg, és az a formalitás, ahogyan „Mrs. Wade”–nek szólította, valamint száraz, keserűen gúnyos módon szórakoztatta őt. A férfi négy méterre állt meg 55

tőle szétvetett lábakkal, kezeit a csípőjén nyugtatta, és várta, hogy lemenjen hozzá. Rachel lassan, de határozottan ment oda hozzá, és közben mereven figyelte őt, hogy a férfi ne tudjon a tekintetével fájdalmat okozni neki. Az, ahogy Sebastian ránézett, nemcsak megrendítette a bizalmát, hanem egyenesen tisztességtelen volt: mert Rachel igenis nézni akarta a férfit, egyetlen hosszú és zavartalan fürkésző pillantással. A férfinak hosszú és sovány arca volt, amelyen erőteljesen kiemelkedtek a csontok, és Sebastiannak gonosz tekintetű, súlyos szemhéjú topázkék szemei voltak. Ezzel éles ellentétben állt az, hogy a haja lényegében fiús volt, barna és lágy esésű. A haját nem éppen a feje közepén lévő választékból fésülte két oldalra, és mindkét oldalon rakoncátlan hajtincsek hullottak alá. A fiatalság és az eltompult mesterkéltség ezen kombinációja a külsejében minden alkalommal elbűvölte és kizökkentette Rachelt. – Jó reggel, lord úr – üdvözölte egykedvűen. Aztán szokatlan extravaganciával hozzátette: – Szép reggelünk van. A férfi kéjsóvár szája felfelé görbült, jelezve a meglepődését. De éppen az ő hibája volt, hogy Rachel ma ennyire szokatlanul nyitottan viselkedett vele szemben. Máshogy festett ugyanis: nem volt olyan behízelgő modorú, fiatalabbnak tűnt, mint szokott és elviselhetetlenül jóképű volt. – Kiscsikó született – mondta Rachelnek, miközben a szemei ráncokba gyűrődtek a sarkoknál. Egy kancacsikó. Cadger az apja, és egyszerűen gyönyörű. Jöjjön, nézze meg! – És ezzel kinyújtotta a kezét. A melegség szinte áradt a testéből, és összekeveredett az istálló, a bőr és az egészséges izzadság természetes szagával. Rachel mozdulatlanul állt. Talán azt gondolta, hogy egyszerűen... megfogja a kezét? – Nem tehetem – mondta kissé kifulladva. – Hogy érti, hogy nem teheti? – Találkozóm van a faluban. Nem szabad elkésnem. – Miféle találkozója van? – érdeklődött olyan hangszínnel, mintha kételkedne abban, hogy a nőnek lehet–e egyáltalán olyan elfoglaltsága, amit ne mondana le az ő kedvéért. – Minden héten meg kell jelennem a rendőr irodájában, lord úr. Ez az egyik feltétele az ideiglenes szabadlábra helyezésemnek. A jókedv eltűnt Sebastian arcáról, és fekete szemöldökei egyetlen vonallá húzódtak össze. Rachel úgy vélte, hogy a férfit nem az bosszantotta, hogy nélkülöznie kell a társaságát, hanem a hír, hogy van 56

rajta kívül valaki, aki irányította a nő életét. A térdének csapta a kalapját, ami éles, türelmetlen hangot keltett, amire Rachel összerezzent. – És mik a feltételei a... minek is? – Az ideiglenes szabadlábra helyezésemnek. Ezekkel a feltételekkel engedtek ki a börtönből. És havonta egyszer jelentkeznem kell a rendőrfőnöknél Tavistockban, és minden héten fizetnem kell egy keveset a bírságomból. – A bírságából? – Igen, lordságod. Sebastian felvonta a szemöldökét, és várta, hogy a nő magyarázattal szolgáljon. – Bírsággal tartozom a Koronának – mondta keményen, ugyanakkor eltökélte magában, hogy az összeg nagyságát nem árulja el. – Ez a büntetés a... bűnömért, és benne vannak az ellenem folytatott eljárás költségei is. Engedélyezték, hogy kis részletekben fizessem meg. – Elhallgatott, és az arcára visszatért ugyanaz a hideg tekintet, ami korábban jellemezte. – Szóval akkor erre költi a fizetését? A bírságát törleszti? – Részben. Sebastian tekintete megkeményedett. Nem szokott hozzá, hogy a szolgái kifogásokat hoznak fel vele szemben. – Miért van az, hogy sohasem mondta el nekem, Mrs. Wade, hogy minden hét közepén elmegy, hogy elintézze a személyes dolgait? Rachel szíve nagyot ugrott félelmében. Ostobaság volt, hiszen a lord szándékosan rémisztette meg. De tudta, hogy ettől még nem lesz kevésbé sikeres a gazdája taktikája. – Lord úr, sosem áll szándékomban, hogy becsapjam magát. Mrs. Fruitnak egy fél napja volt szabad szombatonként, és arra gondoltam, hogy vehetem a bátorságot, és így felcserélem a napokat. A rendőr parancsa az, hogy szerdán látogassam meg, és sohasem tesz ki két óránál többet, beleértve az utat odafele és... – Rendben van – vágta rá Sebastian, és ez alkalommal egyáltalán nem értette az ingerültsége okát. – Akkor már úton kellene lennie, ugye? A legutolsó dolog, amit akarunk, az az, hogy a rendőrség rászálljon Lynton Hallra azt állítva, hogy egy szökött rabot rejteget. A férfi megmagyarázhatatlan hidegsége megsebezte Rachelt. Vissza akart vágni, hogy megkérdezze: Ez a „mi” a királyi többes, lord úr? De persze nem szólt semmit. Sebastian minden további szó nélkül elment mellette és nagy léptekkel a ház felé indult. Amikor Rachel átment a hídon és elindult a kanyargós úton, ami a faluba vezetett, visszagondolt a találkozásra, visszajátszott minden egyes szót, amit egymásnak mondtak, de belefáradt abba, hogy megpróbálja 57

megérteni a férfit, és ezért felhagyott a próbálkozással. Ma reggel vele álmodott, de már nem emlékezett az álmára. Leszámítva azt, hogy meghagyta benne a tehetetlenség érzését. Nem volt ebben semmi újdonság: éjszakánként a férfi biztosan ébren fekszik, és azt gondolja ki, hogyan kényszerítse őt olyan dolgokra, amiket nem akar csinálni. Például arra, hogy beszéljen vele. A férfi iránta tanúsított érdeklődése nem lankadt azóta, hogy a Lanton Hallba érkezett, sőt inkább csak erősödött. És ő nem értette ezt, és félt tőle. Mit csinál velem? – ez volt az a kérdés, amit nap mint nap feltett magának. Azt hitte, hogy most már érzéketlenné vált mindennel szemben. Olyan érzés volt, mintha bezárta volna magát egy cellába. És akkor mit tehetne ellene bárki is, ami mélyen vagy hosszú ideig fájdalmat okoz neki? Semmit. De ő mégis félt Sebastian Verlaine–től. A férfi, persze, le akart vele feküdni. Kőből kellett volna lennie, hogy ezt ne tudja. És ha ez volt minden, amit akart, akkor még szerencsésnek is érezhette magát. A teste olcsó volt, és mintha teljesen független lett volna tőle, hiszen sohasem gondolt rá. De félt attól, hogy a férfi többet akar tőle, vagy többet vesz el tőle, ha valaha is intim közelségbe kerülnek egymással. Türelmes férfi volt, lassan hipnotizálta őt és zsákmányul ejtette. Teljesen ura volt az ő életének, és Rachel azzal töltötte a napjait, hogy a férfi kedvében járjon, hogy ezáltal megmentse magát. De mi van akkor, ha ez a kedveskedés csak a saját pusztulását gyorsítja fel? Ne gondolj rá! Utált bemenni a faluba, az odáig tartó magányos sétát viszont szerette. Minden alkalommal, amikor nekivágott az útnak, úgy tűnt, hogy a világ megint szebb lett. Devonshire május közepén zöldellt a legcsodálatosabban, és minden madár, minden vadvirág, minden friss illat elképzelhetetlen gyönyörűséget hozott a számára. Néha még sok is volt belőle: az élmények túl gazdagok, az alakok és a színek túl élesek voltak, minden pazar, bőséges és pompás volt. Néha le kellett hajtania a fejét az unalmas színű föld felé, és így ment tovább. Megszokta már a feketét és a barnát, a fémet és a követ, a közös illemhelyek és a fertőtlenítőszerek szagát, a cellaajtók csapódásának hangját és a dühösen kiabáló hangokat. A kegyetlenség, a monotónia és a rideg szívű megszokottság kormányozta a régi világát. Az új világa viszont teljesen zavarba hozta. Nem tudta kategorizálni: végtelen, kiszámíthatatlan és túlságosan veszélyes volt. Hiába volt ott a szépség körülötte, még az sem tudott könnyeket csalni a szemébe: csak nézte a mezei ibolya rózsaszín szirmait a kezében, és figyelte a nappali pávaszem szárnyainak lassú, hullámzó mozgását az egyik fa ágán. 58

Ma boglárka borította a felszántatlan rétet, sárga kankalin virított az utak mentén, primulák és jácintok, veronika és sóska vegyültek közéjük. Látott egy zöld harkályt is, hallotta az első kakukkot, és talált egy verébfészket egy rekettyebokorban, amiben négy kék tojás volt. Az ég a levelüket bontó tölgyfákon keresztül vakító kék volt, és gyapjas, hófehér felhők díszítették. A nap pedig maga volt a csoda. Úgy érezte, hogy a szíve nem fér el a mellkasában. Majdnem azt kívánta, hogy bárcsak esne, hogy felvegye a küzdelmet ezzel a gyönyörűséggel, és hogy jobban magába tudja fogadni. Mert ez már tényleg túl sok volt. Amikor éppen felfelé tartott az utolsó domboldalon a kereszteződés előtt, lódobogást hallott, és elindult a hang irányába. De még mielőtt tűnődni kezdett volna, egy férfi körvonala tűnt fel előtte a domb tetején. Elővigyázatosan félreállt, hogy elengedje, de a férfi, amikor meglátta őt, megzabolázta vágtató ménjét, és megállt mellette. Rachel zavarodottan nézett fel, teljesen megdermesztette a férfi feltűnése, a férfi és a ló mérete, és a férfi meglepően férfias megjelenése. Az a bizonyosság, hogy már látta őt valahol, zavarba hozta Rachelt. Hogy lehet ez? Aztán a férfi levette a kalapját, és ekkor felismerte. Morrell tiszteletes volt, és onnan ismerte őt, mert az elmúlt két évben vagy fél tucatszor járt Dartmoorban mint vendégkáplán a vasárnapi miséken. – Jó reggelt! – köszöntötte Rachelt, miközben hunyorgott az erős napfényben, amelyben az aranyszínű haja fáklyaként ragyogott. Egyszerű fekete ruhát viselt, és nem volt rajta papi gallér sem. Még annak tudatában is, hogy lelkész volt, Rachel nem igazán volt bizalommal iránta, mert túl egészségesnek, hatalmasnak és izmosnak tűnt, túlságosan fizikainak egy csuhás férfihoz képest. – Christian Morrell vagyok – mondta neki, miközben gyengéd kezekkel megfogta a fújtató lova pofáját. – Én vagyok a Mindenszentek templomának plébánosa. – Üdvözlöm! – Rachel félt attól, hogy bárkinek is megmondja a nevét, de a férfi közvetlensége nem hagyott neki más esélyt. – Rachel Wade vagyok. Én vagyok a házvezetőnő Lynton Great Hallban. A férfi arcán nem látszott meglepetés, ezért azt gyanította, hogy már hallott róla. Rachel megdöbbent, amikor a férfi lehajolt hozzá, és felajánlotta neki a kezét. Elpirulva rövid ideig megszorította a kezet, aztán visszalépett, hogy a férfi továbblovagolhasson. – Örültem a találkozásnak, Mrs. Wade. Éppen a Hallba tartok, hogy első ízben találkozzam Lord D'Aubreyval. – Ott fogja találni, uram. Épp most jöttem el tőle. – Igen, már küldtem neki üzenetet, és vár engem. – Ó, természetesen. 59

– Jöttem volna már korábban is, de több mint egy hónapig távol voltam az országtól – mondta mosolyogva. – A feleségemmel alig két napja érkeztünk vissza. Olaszországban voltunk. Rachel nem szeretett csevegni, éppen ezért lepődött meg, amikor válaszolt: – Remélem, kellemes volt az útjuk. – Köszönöm, nagyon élveztük. Egyszerűen... tökéletes volt. Az a tény, hogy egy idegen nászútjáról beszélgetni, akár még a legnagyobb általánosságokban is, illetlen dolognak számított, csak most kezdett tudatosulni Rachelben, amikor észrevette a halvány pírt Morrell tiszteletes kedves, férfias arcán. Benne is csak most tudatosult. De az ő zavara valahogy elnyomta Rachelét. Rachel megnyugodott, és sokkal nagyobb könnyedséggel, mint gondolta, hogy lehetséges volt, így szólt: – Egyszer találkoztam az apjával, tisztelendő úr. Futólag. – Valóban? – kérdezte az érdeklődve. – Igen. Ő... adott össze a férjemmel. A férfi szemei a legkülönlegesebbek voltak, amit eddig látott: egyszerre voltak gyengédek és szúrósak, és Rachelnek az volt az érzése, hogy sokkal többet láttak, mint amennyit ő fel akart tárni. Amikor a férfi nem szólt semmit, Rachel sietősen hozzátette: – Remélem, jól van. – Az apám közel öt éve halott. – Sajnálom. Nagyon... kedves embernek tűnt. – Igen, valóban az volt. Milyen furcsa volt a beszélgetésük. Vagy talán mégsem? Talán csak Rachel számára volt furcsa, mert olyan ritkán beszélgetett. – Nos, nem tartóztatom tovább. Jó napot, uram. A férfin nem látszott, hogy megkönnyebbült volna. Inkább meglepődött, hogy a nő ilyen gyorsan véget vet a találkozásuknak. Ami elgondolkodtatta Rachelt, hogy a férfi vajon meddig akar még az út közepén csevegni, miközben a Lynton Hall gyilkosból lett házvezetőnőjével tölti az időt. Vajon ismerte Randolph–ot? Biztosan. Nyugtalanította a gondolat. – A feleségem örülne, ha megismerhetné magát – mondta a pap váratlanul, és ha a férfinak nem a legnyíltabb lett volna az arckifejezése, amit Rachel valaha is látott, akkor elintézte volna azzal, hogy ez is csak egy süket és nem túl kellemes társasági hazugság. – Anne a neve. A néhai férje Lord D'Aubrey unokafivére volt, mint bizonyára tudja. Igen, már hallott valamit ebből a szóbeszédből azoktól a szolgáktól, akik mindenáron terjesztették a híreket a korábbi Lady D'Aubreyról, aki most az egyszerű Anne Morrell, a plébános felesége. – Örömmel 60

találkoznék vele – mondta Rachel óvatosan, jóllehet a találkozás lehetősége még mindig lehetetlenül távolinak tűnt a számára. A lelkész visszatette a kalapját a fejére. – Részemről a szerencse – mondta az őszinteség minden jelével a hangjában, miközben Rachelre mosolygott. – Elvárhatom a templomba vasárnap, Mrs. Wade? – kérdezte éppen olyan hangszínnel, hogy a kérdés egyáltalán nem volt tolakodó. Rachel nem lelkesedett a vallásért, és a vértelen, lelketlen papokért sem, akik naponta, olykor kétnaponta szónokoltak neki és a női rabtársainak arról, hogy micsoda aljas bűnözők voltak, és hogy milyen szerencsések, hogy a megváltozás ilyen emberi lehetőségét adták nekik, és hogy milyen hálásnak kellene lenniük. De Morrell tiszteletesnek ezt mondta: – Már várom a vasárnapot. – És amikor figyelte a távolodó férfit, az az egyszerű gondolat ötlött az eszébe, hogy valóban várta. Sebastian nem hagyta el az ingerlékeny hangulata, még akkor sem, amikor a piszkos munkaruháját levetette, amikor megfürdött az új fürdőszobájában, amikor tiszta inget, nadrágot, mellényt és kabátot vett fel, miközben Preest mindvégig figyelte őt. Nem tudta volna megmondani, hogy miért füstölgött még mindig amiatt, hogy Mrs. Wade–nek minden héten meg kell látogatnia azt az átkozott rendőrt. Úgy tűnt, hogy személyes sérelemnek veszi az egész dolgot. Végül is: mi köze hozzá? Ennek ellenére bosszantotta. Korlátozták a nő szabadságát, ha másról nem is volt szó. De hiszen már meglakolt az állítólagos bűneiért, vagy nem? Tíz év nem volt elég? Érezte, hogy a dolog kihozza a sodrából, és haragudott a nőre, mert az nem haragudott ezért az igazságtalanságért. Vagy csak nem mutatta. Ami azt illeti, alig mutatott ki valamit. A nő szinte örökkévaló tartózkodása elragadó volt a maga módján, de már kezdte halálosan unni és utálni. Preest odament a hálószoba ajtajához, mert kopogást hallott, és egy pillanattal később visszatért, hogy bejelentse: – Lord úr! Morrell tiszteletes van itt. Sebastian halkan káromkodott egyet, és úgy érezte, hogy kissé lóvá tették. Hát idáig jutottunk? – gúnyolódott saját magán, miközben a tükörben a saját tiszta, fésült ábrázatát nézte. Az a nyamvadt plébános meglátogat, de mi az istennek? Ez a tiszteletet követelő személy a cím és egy omladozó majorsági épület jogán ráerőltette magát, és ennek a terhes súlya most kezdett az idegeire menni. Amikor Preest elkezdte porolni a vállát egy seprűvel, elrántotta a testét, és ezt dörmögte: 61

– Hagyja a fenébe! A lány a plébánost a rózsafa társalgóba vezette. A férfi széles válla éles kontrasztban állt az ablakkal, ahonnan a folyó hídját nézte olyan elmélyülten, hogy nem hallotta meg Sebastiant egészen addig, amíg az így szólt: – Morrell tiszteletes? A férfi gyorsan megfordult, mintha egy emlékből riasztották volna ki, és hunyorgott a szemével. A szoba közepén találkoztak össze, és kezet ráztak. A tiszteletesnek erős szorítása volt. Magas volt és jóképű, és mintegy harminc évvel fiatalabb, mint a férfi, akire Sebastian számított. – Üdvözöljük Wyckerleyben, lord úr – mondta melegen. – Sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor megérkezett. – Ezt kétségbe vonom, hiszen ha itt lett volna, akkor elmulasztotta volna a nászútját. De méltányolom a kedvességét. A pap vigyorgott, és ezzel elismerte Sebastian által kimondott igazságot. – Mrs. Morrell megkért, hogy adjam át az üdvözletét, és azt mondja, hogy már nagyon szeretne találkozni önnel. – Ez kedves tőle. Úgy érzem, mintha már ismerném a feleségét, hiszen hónapokon át leveleztünk azt követően, hogy az unokatestvérem meghalt. Itt marad ebédre, ugye? – kérdezte, és hellyel kínálta a tiszteletest a kanapén. Az egyik lány éppen ekkor jött be: két pohár bort hozott egy tálcán. – Attól tartok, ez ma lehetetlen. Majd máskor, remélem. – Ahogy gondolja – válaszolta Sebastian váratlan meggyőződéssel. Ezt követően még mondtak egymásnak néhány közhelynek számító, társaságban előforduló mondatot, aztán, szinte észrevétlenül, mindkettejükben engedett a feszültség. Természetesen és gesztikulálva elkezdtek beszélgetni a falu és annak lakóinak a jelleméről, valamint a fejlődés és a haladás lehetőségeiről. Morrell tiszteletes optimistának, jóllehet józannak mutatkozott a környék gazdasági képességeiről, és – szerencsére – nem voltak irreális várakozásai, hogy az új lord majd csodákat művel. Sebastian elmondta neki, hogy gondolkodik azon, hogy befektet helyi vállalkozásokba, mire a pap tett néhány jól hangzó javaslatot, amik közé tartozott a Vanstone polgármester tulajdonában lévő rézbánya is. Aztán a beszélgetés személyes témákra terelődött azzal, hogy a plébános elmondta: Wyckerleyben nőtt fel, és Geoffrey Verlaine, Sebastian unokafivére, az előző vikomt volt a legjobb barátja. Morrell tiszteletes alig egy évvel Geoffrey halála után vette feleségül a megözvegyült vikomtesszt – emlékezett vissza Sebastian. Biztos megvolt a történet is emögött a puszta tény mögött, ebben biztos volt, de ma nem 62

akarta hallani, tekintet nélkül arra, hogy ő és a tiszteletes milyen jól kijöttek egymással. És ugyanebben a kellemes hangulatban nem akarta terhelni a papot azzal, hogy elmondja neki: a Lynton Hall csak átmeneti szállás a számára, és hogy amikor az apja meghal és Steyne Court az övé lesz, akkor vagy eladja Lyntont, vagy bérbe adja, vagy pedig hagyja, hogy William Holyoake a távollétében igazgassa. Sebastian emellett örült annak a ténynek, hogy Christian Morrell tetszett neki mint férfi. A falusi politikai körülmények és a társadalmi szokás megkövetelte, hogy szorosan együttműködjön vele, legalábbis egy ideig, ezért jó volt tudni, hogy a plébános értelmes, és nem túl szenteskedő volt, és viselkedése nem volt sem szent, sem pedig képmutató. Gyorsan múlt az idő. – Maradjon itt ebédre! – bíztatta ismét Sebastian, de most már kissé erőszakosabban. Morrell tiszteletes felállt. – Tényleg nem maradhatok, és önt sem akarom elrabolni a munkájától. Együtt sétáltak ki a kapu elé. Az istállófiú odavezette a tiszteletes lovát, a gyönyörű, sárga mént. A két férfi még beszélgetett egy kicsit a lovakról, és a tiszteletes meglepte Sebastian azzal, hogy nemcsak a hétköznapi témákban volt otthon. Megígérte, hogy máskor is eljön és megnézi a kiscsikót, amikor az ideje engedi, és hogy örömmel társulna Sebastianhoz egy reggeli lovaglásra a mezőkön. A kezét a lova marján tartva Morrell tiszteletes mellékesen megjegyezte: – Találkoztam Mrs. Wade–del ma reggel, amikor idefelé jöttem. – Ó, valóban? – Sebastian tudta, hogy a férfi azt gondolja, hogy az ő ártatlan hanghordozása kissé színleltnek tűnik. Nem őrá vallott, hogy megbocsásson egy bűnös léleknek; egyszerűen ezt hozta ki belőle valami az aranyhajú tiszteletessel kapcsolatban. – Van egy egyházközségi tanácstagom, aki a kötelességének tartja, hogy több helyi pletykáról tájékoztasson, mint amit hallani szeretnék. Ezért előre tudtam már, hogy ki ő, még mielőtt mondta volna. Ismerem a történetét, és azt is, hogy ön hogyan fogadta fel. – Valóban? – De ez alkalommal nem volt semmi ártatlanság a hangjában, csak hidegség. – És kérdezte őt is ezzel kapcsolatban, tiszteletes? De az, ahelyett, hogy válaszolt volna, így szólt: – Miss Lydia Wade látogatott meg tegnap. – És vajon ki az a Lydia Wade? – kérdezte Sebastian, jóllehet tudta a választ. Holyoake elmondta neki. 63

– Randolph Wade lánya. Ő és Mrs. Wade barátnők voltak már az esküvőjük előtt... de ezt már bizonyára ön is tudja. Sebastian felmordult. – Őszintén szólva, ez számomra is újdonság. Tíz évvel ezelőtt, amikor az apám volt a plébános, én nem Wyckerleyben éltem. Ami azt illeti, ő eskette össze Randolph–ot és Rachel Wade–et, ahogy arra Mrs. Wade felhívta a figyelmemet. – Így történt. És Miss Wade miért látogatta meg önt? A tiszteletes összeráncolta intelligens homlokát. – Ideges volt. Azt mondta, hogy jelen volt a bírósági meghallgatáson, amikor Mrs. Wade–et hallgatták ki. Sebastian összevonta a tekintetét. – Ő az a szőke nő, ugye? – kérdezte lassan. – Igen csinos, de ideges típus, és sokat köt? A tiszteletes döbbenten állt. – Ez pontosan Lydia. Óriási takarókat köt. Szinte szakadatlanul. Hatalmas fekete négyzeteket, egyiket a másik után, többet, mint amit a parókia valaha is... ööö, szóval... – Elhallgatott, és zavartnak tűnt, mintha valami szentségtelen dolgot mondott volna. – Mint mondtam, ideges volt, amikor meglátogatott. Beszélhetek őszintén? – Természetesen. – Nagyon ideges és nagyon megalázott volt, mert – hogy az ő szavait használjam – az a nő, aki hidegvérrel megölte az apját, aztán pedig eskü alatt hazudott annak a jelleméről, szabadon van a szomszédságban, és jó életet él, mint az új lord háztartásának megbecsült tagja. Ezek voltak a szavai – mondta ismét, szinte bocsánatkérően. Sebastian támadólag behajlította a karját. – És ehhez nekem mi közöm van? – Lydia nagyon sokra tartja magát, és úgy ismerik, mint aki könnyen felidegesíti magát. Őszintén szólva, labilis a személyisége. A nagynénjével, egy bizonyos Mrs. Armstronggal él, aki – bocsássa meg a közhelyet – a közösség pillére. De Mrs. Armstrong megbetegedett nemrég, és nem tud annyira figyelni az unokahúgára, ahogy szeretne. – A kezével végigsimította lova nyergének puha bőrborítását, és megremegett. Amikor felnézett, nyílt tekintete eloszlatta Sebastian bizonytalan, ingatag ellenséges érzületét. – Attól tartok, hogy ebből probléma lesz, lord úr. És el akarok mondani magának valamit, amit... kellemetlen, de amiről joga van tudni. Kötelessége tudni. – Mi az?

64

– Azt beszélik a faluban, hogy nem házvezetőnőnek fogadta fel Mrs. Wade–et, hanem a szeretőjének. – Halkan mondta, és nem nézett másfelé, és nem volt vád a hangjában, csak aggodalom. És ez jelentősen megnehezítette egy szarkasztikus visszavágás lehetőségét. De Sebastiannak azért sikerült. – Bocsásson meg, tisztelendő úr, ha nem válaszolok erre, azt leszámítva, hogy az mondom: a falusi pletyka sohasem volt olyan vezérlő elv, ami az életem során irányíthatott volna engem. Röviden: nem érdekel. – De a harag lassan és alattomosan fellángolt benne, és nem tudta elképzelni, hogy vajon milyen forrásból. – Nem, a „nem érdekel” nem fejezi ki pontosan azt, amit gondolok – javította ki saját magát gúnyosan. – Semmibe veszem. Morrell tiszteletes meg sem mozdult. – Akkor gondoljon rá. – Kire? – Mrs.... – Mrs. Wade–re? Mit gondol, kire gondoltam, amikor felvettem őt? A maga pletykakutató tanácstagja vajon megemlítette, hogy mit tettek volna vele, ha nem adom neki ezt az állást a háztartásomban? – Azt mondta... – Börtönbe küldték volna. Semmiért. Azért, mert nincs munkája. Ez az, amit a keresztény könyörületesség a St. Gilesben jelent, tiszteletes? – Remélem nem, lord úr. – Én is remélem. Mondja, tiszteletes úr, meg tudja menteni Mrs. Wade–et a szegényháztól? Milyen állást tud neki felajánlani? – Már gondolkoztam rajta. Az igazat megvallva, még nem jutottam sehová. Sebastian megkönnyebbülést érzett. Olyan furcsa gyengeség vett rajta erőt, mint azon a férfin, aki az élete csatájára készülődik, amikor megtudja, hogy az ellenfele nem jön el érte a csatatérre. – Akkor ezzel talán le is zárhatnánk ezt a beszélgetést – mondta végül. Morrell tiszteletes világoskék szemei sohasem halványultak el. – Értse meg, hogy amit mondtam, az nem ön ellen irányult. És tudom, hogy ön tiszteletre méltó férfiú. Azt is tudom, hogy Mrs. Wade megfizetett a bűnéért, és megérdemli, hogy tisztességesen és könyörülettel bánjanak vele. – Elhallgatott, de úgy tűnt, hogy még volt mondanivalója, de egy pillanat múlva csak a kezét nyújtotta előre. Kezet ráztak, és elköszöntek egymástól. A tiszteletes, miután felszállt a lovára, még így szólt: – Ha szeretné folytatni ezt a beszélgetést, vagy... – túlzott szerénységgel elmosolyodott – abban a valószínűtlen esetben, ha meg 65

akarná hallgatni a tanácsomat az üggyel kapcsolatban, remélem nem habozik, és meglátogat. – Nem fogom elfelejteni – mondta Sebastian semleges hangon. Korábban úgy mérte fel a tiszteletest, mint aki túlságosan elvonatkoztatott a világtól, hogy megértse a Rachel Wade–del kapcsolatos szándékait. Most már nem volt biztos benne.

66

7. – Ah, Mrs. Wade, szóval itt van! Szeretném, ha bejönne velem a faluba. Szórakoztató volt látni, ahogy a nő elveszíti a higgadtságát. Mrs. Wade a főkönyvön dolgozott, éppen jegyzeteket írt bele, miközben az egyik lány, aki térden állva az óriási ágyneműs szekrényben tűnt el, és ilyesmiket kiáltott neki: – Tizenhat muszlin párnahuzat, nem hímzett. Huszonegy hímzett, mindegyik fehér. – Lord úr – köszöntötte őt a házvezetőnője elpirulva –, úgy érti, hogy most? – Úgy gondoltam, hogy most, igen, minthogy fél óra múlva találkozóm van a polgármesterrel. Azaz: ha el tudja szakítani magát a lebilincselő leltárazástól. A nő elvörösödött, de hogy vajon a szarkazmustól vagy attól, ahogy a lány (úgy vélte, hogy Violet az) kilógott a szekrényből, ezt Sebastian nem tudta volna megmondani. – Igen, természetesen, lord úr, én… ez várhat. Majd később befejezzük, Violet! Most… elmehet és segítsen Corának a konyhában. Violet felállt. – Segítsek Corának – visszhangozta bosszankodva, és Sebastian egy pillanatra azt hitte, hogy meg fogja tagadni az utasítást. Ő a felszolgálólány – emlékezett vissza Sebastian, és ezért biztos rangján alulinak tartotta, hogy a konyhában segítsen. Violet sötét pillantást küldött feléje, majd Mrs. Wade felé. – Igen, 'sszonyom dünnyögte félig Sebastian felé pukedlizve, aztán eltűnt a szolgálati lépcső felé. – Remélem, nem tűri meg az arcátlanságot a beosztottai körében, Mrs. Wade – mondta komolyan, mintha számított volna is valamit. – Még mindig tanulok, lord úr. És... azt hiszem, hogy fejlődök. Violet néha igen nehéz eset, de ez legalább annyira az én hibám, mint az övé. Az utasítások adása olyasmi, amihez... nem igazán szoktam hozzá. Ez egy meglehetősen hosszú válasz volt részéről, és ráadásul nem volt éppen beszédes kedvében. Egymás mellett mentek le a központi lépcsőn. Az előcsarnokban elnézést kért („Egy pillanat, lord úr!”), elment a kalapjáért, és valóban olyan gyors volt, mint ahogyan ígérte. Ez tetszett Sebastiannak, ha már a kalap nem is. Fekete szalmából készült női kötőkalap volt, a közel tizenöt évvel korábbi divat szerinti. A kalap lehajló oldalai, mint valami szemellenzők, szinte teljesen eltakarták a nő profilját. De Mrs. Wade annyira elbűvölőnek tűnt a ragyogó reggeltől, amikor kiléptek az udvarra, hogy Sebastiannak már nem volt kedve ahhoz, hogy valami barátságtalan dolgot mondjon a kalapjáról. 67

– Sétálunk, vagy lovagolunk? A házvezetőnő erre felkapta fejét. – Amit ön akar, lord úr – válaszolta alázatosan. Mrs. Wade úgy tűnt, mintha aggódna: csapdától tartott. – Siet? – Nem, és maga? – Nem, lord úr. – Vajon mosolygott közben? Sebastian nem volt biztos benne amiatt az átkozott kalap miatt. Sebastian várt. – Akkor... sétálunk? – Igen, ha így akarja – válaszolta Sebastian egyetértően, és kényelmes tempóban nekiindultak, mintha két barát ment volna sétálni. Sebastian arra gondolt, hogy belekarol a nőbe, de aztán másképp döntött. Tudta, hogy a csábítás lassú lesz, és túlságosan élvezte a bevezetést ahhoz, hogy siettesse a végkifejletet. Tudva, hogy nem beszélgetnek, hacsak ő maga nem kezdeményezi, Sebastian nyíltan megkérdezte: – Mi volt az, amit különösen hiányolt a börtönben, Mrs. Wade? Az első elcsodálkozás után a nő így válaszolt: – Nem volt semmi ilyesmi, lordságod. – Akkor mondjon három dolgot. Ezeknek nem kell valami nagy dolognak lenniük, ha ez esetleg megbénítaná önt. Csak három dolgot mondjon, ami először az eszébe jut. – Virágok – vágta rá azonnal, miközben az út meredek oldalát figyelte, ahol kék bagolyfű burjánzott nagy szigetekben. – És a... fény. Az, hogy nem láthattam a világot természetes fényében. Sebastian összevonta a szemöldökét. – Egyáltalán nem engedték, hogy kimenjen a szabadba? – Éppen ellenkezőleg: mindennap gyakorlatokat végeztünk a börtönudvaron. – Milyen gyakorlatokat? A nő ránézett. – Sétáltunk, lord úr. – Sétáltak? Hová? – Sehova. Körbejártunk. Két kör volt, egyik a másikban. Minden nap egy órán keresztül, rögtön az istentisztelet után. Ez – tette hozzá – körülbelül kétmérföldnyi távolságot jelentett. Ezt elszúrta. – És csendben sétáltak? – Persze. 68

– Suttogni lehetett? Odasúgni valamit a szomszédjának, amikor elment mellette? – Néhányan megtették, igen. A hasbeszéd igen divatos a börtönudvaron, gondolhatja. De nem könnyű: az őrök állandóan figyelnek, és mindenkinek tizenöt lábbal kell haladnia a körben az előtte levő rab mögött. Sebastian megpróbálta elképzelni ezt. Barbár dolognak tűnt. – Akkor nem is volt benne sok élvezet, semmi öröm abban, hogy egyáltalán mozoghattak? – Fárasztó és nehéz vonulás volt, lord úr. A tempót a leglassúbbak határozták meg: az idős asszonyok vagy a kisgyermekek. A „gyakorlat” szó nem jellemzi elég jól a mi kis parádénkat. – Sebastian megint megdöbbent attól a gondolattól, hogy gyermekeket zárnak börtönbe, de ekkor a házvezetőnő folytatta. – De azért, persze, volt némi viszonzás. Például láttuk az eget, vagy a felhők visszatükröződését egy pocsolyában. Éreztük a szelet, és beleszagolhattunk a levegőbe. Néha voltak madarak is, amiket nézhettünk, leggyakrabban varjak, de egyszer–egyszer feltűnt egy rigó vagy egy pacsirta is. Egyszer... – De ekkor hirtelen elhallgatott, és bárgyú arcot vágott. Sebastian még sohasem hallotta egyhuzamban ennyit beszélni. – Egyszer? – Egyszer... egy kutya tűnt elő a semmiből, és próbált meg játszani velünk. Egy sárga kutya volt, nagyon nagy és bozontos, és... izgatott. Nem tudtam, honnan kerülhetett elő. Egy kicsit kényeztettem. – A reménytelenül vágyódó hangszín alapján, amivel ezeket az utolsó szavakat kimondta, Sebastian elképzelte, hogy a nő hónapokon, vagy éveken át dédelgette a sárga kutya emlékét, és a kutya puha szőrének és a nedves nyelvének a képével próbálta vigasztalni magát a rabság hosszú óráin át. – De akkor – fejezte be halkan – az őrök elfogták és elvitték. Melankolikus csend telepedett rájuk. – Tehát – mondta Sebastian, hogy megtörje a hallgatást – a virágok hiányoztak és az, hogy a világot napfényben lássa. Mi a harmadik, Mrs. Wade? – Ez nagyon... nehéz. Olyan sok minden van, amit mondhatnék. – Akkor mondja. Rachel felsóhajtott. – Ízletes étel. Meleg víz a fürdéshez. Színek. Egy békés éjszaka, amikor mélyen alszom. De... mindez... – Aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mintha nem lenne fontos. – A lényeg... – Micsoda? Rachel ismét Sebastianra nézett. 69

– Az emberek. Az emberi kapcsolat, az emberi melegség. Az egyszerű beszélgetések. Teljesen belebetegedtem, annyira hiányzott. Nem testileg, hanem... – Lelkileg – morogta Sebastian. A nő nem válaszolt. A lelke nyilvánvalóan nem olyan téma volt, amiről készen állt vele beszélgetni. – Engedték egyáltalán, hogy beszéljen? – kérdezte kíméletlenül. – Akárkihez is? – Beszélhettünk az őrökkel, de csak akkor, ha kérdeztek tőlünk valamit. Egymással azonban sohasem. – De biztosan... – …voltak kerülőutak. Igen, persze. De a büntetés, ha valakit rajtakaptak, hogy kockáztat... súlyos volt. Valami hirtelen megváltozott Sebastianban, ami félresöpörte a börtönfegyelem iránt tanúsított beteges kíváncsiságát. – Miféle büntetés... – Lord úr, ugye ön Sussexből jött? Azt hiszem, valaki ezt mondta – vágott közbe Rachel szinte metsző hangon. Sebastian meglepetten nézett rá, hiszen a nő korábban sohasem mert személyes kérdést feltenni neki. A vonásai nyugodtak és feszesek voltak. Világossá vált, hogy minden további kérdés arról, hogy milyen volt a fegyelem a dartmoori börtönben, hiábavaló lett volna. – Igen, így van – válaszolta kiegyensúlyozottan. – Rye–ban születtem. – És önnek... a családja... nagy? Az egyszerű társalgás még mindig nehéz volt a számára, hiszen igen nehezen boldogult vele, mint egy olyan nő, akinek béklyó volt a lábain. Emellett persze ő egy lord volt, a nő pedig egy háztartási alkalmazott, és így mindegy volt, hogy mennyire udvariasan vagy személytelenül fogalmazza meg a kitérő kérdéseit, mégis szemtelennek, sőt pimasznak tűntek. Sebastian együtt érzett a házvezetőnő dilemmájával, de semmivel sem volt több kedve a családjáról beszélni, mint amennyi a nőnek volt a börtönnel kapcsolatban. – Nem, nem túl nagy – mondta röviden. – Csak a szüleim és egy húgom. – Élnek még a szülei? – próbálkozott Rachel. – Azt hiszem. Utoljára ezt hallottam. Rachel meglepődve nézett rá. – Nincsenek közeli kapcsolatban? – kockáztatta meg. – Közeli? Nem, nem mondhatnám, hogy közel álltunk egymáshoz. Az apám Moreton grófja – tette hozzá. – Haldoklik. Az orvosok legfeljebb fél évet jósolnak neki. 70

– Nagyon sajnálom. Milyen borzalmas lehet. Biztosan... – De látva a lord arckifejezését, amiről Sebastian úgy vélte, hogy inkább derült, mintsem fájdalommal sújtott, elhallgatott. – Biztosan – próbálkozott idegesen – nagyon nehéz lehet a családja számára. – Nem, nem igazán. A családomban nem sokat törődünk egymással. Rachel elgondolkodva nézett egy kis facsoportot az út feléje eső oldalán. – Gondolom, vissza fog térni Rye–be, miután az apja meghal. – Igen, egy kis időre. Mindenesetre elég hosszan ahhoz, hogy végighallgassam a végrendeletét. – Aztán pedig visszatér Lyntonba? Sebastian felnevetett. – Istenem! Nem, de miért is jönnék vissza? Gazdag leszek, Mrs. Wade, és gróf. Hiszen akkor az enyém lesz a világ összes osztrigája, és a kardommal fogom felnyitni. Vagy, pontosabban, a tárcámmal. – Rachel nem szólt semmit. – Nagyon hallgat – jegyezte meg Sebastian. – Azt hiszem, helytelenítést érzek a hallgatásában. – Nem, egyáltalán nem. – Egyáltalán nem. Nem is tenne ilyet. – Nem. – Aha. Akkor az én hibám. De mondja csak, Mrs. Wade, ha az én helyemben lenne, melyiket választaná: egy életet teljes luxusban és kényelemben, amit ott él, ahol csak akar: Párizsban, Rómában, Konstantinápolyban, bárhol a világon, annyi idővel és gazdagsággal, hogy megtapasztaljon minden földi örömet, amit egy férfi a gonosz ártatlanságával kigondol. Ez az egyik oldal. Vagy él egy olyan helyen, amit kis jó szándékkal elmaradottnak lehetne nevezni, amit a föld sója népesít be, mind bátor és egészséges lelkek, akikből azonban hiányzik egy bizonyos je ne sais quoi27, egy kis kifinomultság, hogy így mondjam. Egészséges egy élet, ehhez nem fér kétség, Isten jó és tiszta földjéhez közel élni, de – bocsásson meg – talán kissé túl közel. Nos? – sürgette a választ. – Gyerünk, melyiket választaná? Úgy is gondolkodhat, hogy választhat egy gyors arab mén és egy nagy, robusztus clydesdale–i ló között. Rachel ajka megfeszült. – Lord úr, én még azt is alig tudom eldönteni, hogy a két ruhám közül reggel melyiket vegyem fel. Attól tartok, hogy két teljesen eltérő életstílus között dönteni meghaladja az én képességeimet. Sebastian már régóta sejtette, hogy valami száraz humorérzék rejtőzött valahol a felszín alatt. A házvezetőnő mindennap egy új arcát mutatta 27

Nem tudom, mi. (francia)

71

neki. Vajon milyen lehet egy normális beszélgetést folytatni vele, amikor mind a ketten természetes hangon, társadalmi helyzetüktől teljesen megfeledkezve, minden félelemtől vagy szexuális mesterkedésektől megszabadulva beszélgetnének? Valószínűleg szórakoztató. De ő nem ezért vállalta az alkalmazásával járó problémákat. Ha normális beszélgetést akart volna, akkor számtalan nő lett volna, akivel ezt megtehette volna. Mrs. Wade–et arra szánta, hogy egy teljesen más feladatot lásson el. Sebastian észrevette, hogy a nő nem apácásan néz ki, és most megpróbált rájönni, hogy miért. Nem a ruhái változtatták meg, hiszen azok továbbra is kitartóan feketék vagy barnák és unalmasan komorak voltak. Az arca sem volt, amelynek már több színe volt, de az élénksége ugyanolyan maradt, mint azon a napon volt, amikor találkoztak. A mozgása is még mindig inkább suhanás volt, mint járás, de Sebastian rájött, hogy ez teljesen természetes, és cseppet sem mesterkélt, és hogy ilyen kecses volt a mozgása. A különbség a testtartásában volt, az, ahogyan tartotta magát. Már nem görnyedt előre, mintha azt várná, hogy az ég bármelyik pillanatban rászakad. Kihúzott vállakkal és felemelt arccal járt, és felszegett fejjel nézett a világba. Kis különbség volt, mégis mindent megváltoztatott. Karcsú alakja még fiatalabbnak látszott emiatt: már egyáltalán nem tűnt óvatosnak és szomorúnak, szinte elvénültnek. Sebastian örült a változásnak, és arra késztette, hogy azon elmélkedjen: a házvezetőnő vajon milyen meglepetéseket tartogat még számára. Furcsa módon, ahogy a gondolat teljesen kifejlődött az agyában, a nő ismét változott. Részéről a beszélgetés lezárult. Fényes szemei elveszítették ragyogásukat, és már nem úgy festett, mint egy pillanattal korábban, ismét csak a földet nézte a lába előtt, és mintegy védekezésképpen összekulcsolta maga előtt a kezeit. Sebastian körbenézett, és megpróbált rájönni, hogy mi okozhatta ezt a hirtelen magába fordulást, de nem látott semmit. Azt leszámítva, hogy beértek a faluba. Vajon ez okozhatta? Házak álltak a High Street mindkét oldalán. A főutca keskeny, enyhén emelkedő út volt, amelynek burkolata csak a kanyargó Wyck fölött átívelő második hídtól volt kövezett, ami viszont már majdnem központi zöld területnél volt. A járókelők megemelték a kalapjukat vagy meghajoltak előttük, és nem igen tudták leplezni a meglepetésüket, hogy Lord D'Aubreyt látják a városban, és nemcsak azért, mert gyalogosan volt, hanem azért is, mert a hírhedt házvezetőnője társaságában érkezett. Ahogy Sebastian kedvesen viszonozta a köszönésüket, az eszébe ötlött, hogy Rachel valószínűleg kevésbé meleg fogadtatásban részesül, amikor a szokásos hetenkénti látogatását teszi a rendőri irodába. Vajon találkozott–e nyílt 72

ellenségeskedéssel? Visszaemlékezett arra, hogy mit mondott neki a plébános Lydia Wade–ről, a néhai férje lányáról. Vajon Wyckerley többi lakója is hasonlóan kibékíthetetlen ellentétet érzett vele szemben? Nyugtalanító gondolat volt. De hogy fellépjen ellene (ideje sem volt arra, hogy Mrs. Wade miatt aggódjon), egyszerűen bejelentette: – Azon gondolkodtam, hogy nemsokára mulatságot rendezek a Hallban. Valamit a helybélieknek: azt hiszem, egyfajta nyílt összejövetelt, semmi hivatalosat, hogy találkozzak az új birtokosokkal, meg minden. Ez remélem olyan eseménynek hangzik, amit szeretne megrendezni, Mrs. Wade. A házvezetőnő lassított a léptein, majd megállt. A polgármester nem éppen vonzó külsejű Tudor korabeli háza előtt álltak. A kétszintes favázas, meszelt épületet hivalkodó fekete vaskerítés vette körül. Rachel olyan fehér lett, mint a fal, és teljesen betegnek nézett ki. – Nem jelent sok munkát – mondta Sebastian mézesmázosan. – Megadom azoknak az embereknek a listáját, akiket meg akarok hívni. Judelet majd összeállítja a menüt, de azt szeretném, ha maga lenne a háziasszony, ha köszöntené a vendékeket, és a többi. – Rachel a férfi ingmellét bámulta, a száját szorosan összezárta, az ajkai úgy tapadtak egymáshoz, mintha görcs állott volna beléjük. – Mit szól, Mrs. Wade? Számíthatok magára ebben? – Lord úr – nyögte ki végül. – Hmm? Rachel olyan pillantást küldött feléje, ami elárulta, hogy pontosan tudja, milyen játékot űz vele Sebastian. – Lord úr, kérek még egy kis időt. Sebastian azt várta, hogy beadja a derekát, és vonakodás nélkül aláveti magát kegyetlen tervének, és megszokott reménytelen sztoicizmusával elszenvedi a következményeket. Ez a puhatolózó köntörfalazás vajon a fejlődés jele? Mindez attól függött, hogy mi a cél, az ő célja, nem a nőé, de Sebastian éppen ebben nem volt biztos. Habozott aközött, hogy megmentse őt és aközött, hogy a lehető legjobban kihasználja. – Szóval még időre van szüksége – ismételte, mintha nem értette volna meg pontosan. – Mi célból? A nő küzdelme az önkifejezéssel mindig elbűvölte. – Én nem... úgy érzem, nem tudnám... attól tartok, nem felelnék meg önnek és a barátainak egy ilyen összejövetelen. – Miért nem? Rachel nyugtalanul félrenézett, de senki sem volt a közelükben, senki, aki segíthetne neki. – Csak azért, mert... nem vagyok... alkalmas rá. 73

Sebastian furcsa módon sajnálatot érzett iránta. – Az elmúlt tíz évet egymagában töltötte egy kis szobában – mondta gyengéden. – Elveszítette azt a képességét, hogy könnyedén beszélgessen másokkal, és még alig tud dönteni, még legegyszerűbb ügyekben is. Wyckerley polgárainak jó része tudja, hogy maga gyilkos, de azt is, hogy a velük való kapcsolatot valami természetellenes oknál fogva olyannak találja, mint egy kínos kihallgatás. Azt akarja, hogy senki se foglalkozzon magával, és hogy a lehető legkevesebb figyelmet hívja fel magára, miközben megpróbál újjáépíteni valamit, ami látszólag egy életre hasonlít. Ha csak magán múlna, akkor inkább nem szervezne és nem lenne háziasszony egy olyan partin, amit sok–sok ellenséges idegennek szerveznek. Rachel számára nem volt túlságosan hízelgő, hogy a férfinek volt valami elképzelése arról, hogy milyen volt a belső élete, de érdekes volt figyelni. A tiszta, szinte színhibamentes szemek kitágultak, és még mielőtt az öntudata átvette volna az irányítást, a vonásai határozattan elevenekké váltak. Lányos volt – olyan, mint az a lány a szigorú családi fotón, fiatal és hamvas, aki még képes a rácsodálkozásra. Rachel egy hirtelen mozdulattal úgy kulcsolta össze a kezét, mintha imádkozna. A hála természetessé tette a mosolyát. – Lord úr, én nagyon... – De persze nem magától függ, vagy mégis? Az hiszem, inkább tőlem függ. Most vajon félelmet látott feltűnni a nő gyorsan változó arcán, aztán pedig indokolt haragot (lehet ez egyáltalán?), amit azonban gyorsan elrejtett, hogy megmeneküljön a bántalmazástól. Egyszerűen túl könnyű volt olvasni Rachel gondolatai között, és nem jelentett kihívást Sebastian számára. De kinek róható fel az, ha valakinek ilyen őszinte az arca? Talán annak, hogy nem volt tükör a cellájában? Vagy az a tíz év, amíg nem nézhetett senkire, azt eredményezte nála, hogy elfelejtette: az emberek arca kifejezi az érzelmeiket? – Rendben van – mondta ünnepélyesen. – Engedek a kérésének. Kap még egy kis időt. De ne essen abba a hibába, hogy túlságosan önelégült lesz – intette halkabban, miközben feléje hajolt. – Nem vagyok remete, és a Lynton Hall sem vallási szentély. Előbb vagy utóbb segítenie kell a barátaim szórakoztatásában. Emellett, amikor felvettem magát, sokkal több feladat járt az agyamban annál, hogy egyszerűen tisztának lássam a házamat. – De ennyiben hagyta, és nem fejtette ki, hogy mi volt a „több feladat”, amikre – és ezt mindketten tudták – felvette őt. – Köszönöm, lord úr – mondta Rachel kimérten. Sebastian enyhén meghajolt. Megértették egymást. 74

Az óra a Mindenszentek templomában elkezdte ütni a delet. Ideje volt találkozni a polgármesterrel. De Rachel lehajtott feje, a nem éppen divatos kalap alá rejtett láthatatlan arca visszatartotta. Támadt egy ötlete. – Jöjjön velem – mondta hirtelen, és a kezével belekarolt a nőbe, hogy megsürgesse. Csodálkozva tapasztalta, hogy a nő hagyta, hogy vezesse. Végigmentek a falusi ivó, a sörcsarnok és Swan kovácsműhelye előtt. Amikor Sebastian megállt, és kinyitotta előtte a Miss Carter nőiruha– és készruhaboltjának ajtaját, Rachel egy pillanatra megtorpant, csodálkozva, aztán zavartan nézett, míg végül belépett Sebastian előtt a boltba. Sebastian körülbelül egy hónappal korábban, Lili társaságában ismerkedett meg Miss Carterrel, amikor a volt szeretője ragaszkodott ahhoz, hogy bemenjenek a faluba azzal a kifejezett céllal, hogy (nem túl diszkréten) nevessenek azon, hogy milyen divatot is kínálnak a helyi boltok. Lili fellépése, és ami azt illeti, az övé sem tetszett Miss Carternek, az alacsony, szőke nőnek, akinek üdvözlő mosolya nem talált utat Lili szeméig, amikor meghallotta a csengőt és előjött a hátsó helyiségből, hogy köszöntse a vásárlóit. És amikor meglátta, hogy ez alkalommal a hírhedt Rachel Wade van Sebastian társaságában, még a tettetett mosoly is eltűnt az arcáról, és Sebastian azt gyanította, hogy csak a rangja tartotta vissza attól, hogy udvarias legyen. – Mrs. Wade, gyászol valakit? – kérdezte Sebastian, miközben a bolt hátsó falánál levő pultra támaszkodott. – Tessék? – Meghalt valakije nemrég, aki miatt úgy érzi, hogy feketét kell viselnie? – Én... nem, lord úr. – Vagy barnát? – Nem, lord úr. – Remek. – Aztán egy gyors mozdulattal kioldotta a kalapszalagot Rachel állánál és lekapta a divatjamúlt kalapot a fejéről. Sebastian nem tudta volna megmondani, hogy melyik nő tűnt döbbentebbnek: a házvezetőnő vagy a boltos. – Ugye árul kalapokat, Miss Carter? – érdeklődött az utóbbitól. Az szó nélkül bólintott. – Remélem, van másfajta is. – Ezzel a pulton lévő fejfedőre mutatott, ami egy extravagáns darab volt: a május elsejei felvonulásra készült, és semmi másra nem volt jó. – Nos, igen, lord úr, nekem... szóval, nekem vannak mintáim, tudja, és... elég nagy választékom kiegészítőkből, szalagokból, meg ilyesmikből. Kívánja látni őket? 75

– Nagyon is. – Egy pillanat az egész – ígérte, és ezzel eltűnt a bolt hátuljában. – A szalagkötős sapka fénykora körülbelül 1842 körül volt – mondta Sebastian Rachelnek, miközben várakoztak, és egy olcsó gyermekkesztyűt vizsgálgatott a pulton. – Ma egy divatos nő nagyon kis szalagkötős sapkát visel szinte a feje búbján, vagy – ha elég rámenős – kalapot. Ha van egy kis szerencsénk, most ezt fogjuk kapni, Mrs. Wade. Rachel lehajtotta a fejét, és a kezét tartózkodóan összekulcsolta. Sebastian nem tudta volna megmondani, hogy mi mehet végbe a nő agyában. Talán azon gondolkozott, mekkora dicsőség személyes ajándékot kapni tőle, különösen egy olyan nyilvános helyen, mint Miss Carter boltja. Nos, akkor jobban teszi, ha kibékül a kételyeivel, mert ha már a szeretője lesz (feltéve, hogy a nő a kedvére tesz), tucatnyi kalapot tervezett neki venni, és ruhákat, amik illenek majd a kalapokhoz. Miss Carter visszatért a „mintáival”, amik sokkal biztatóbbnak tűntek, mint ahogy remélte. – Tetszik valamelyik ezek közül? – érdeklődött. – Próbálja fel ezt. – Sebastian megpróbálta feltenni rá a fejfedőt, de Rachel kivette a kezéből és maga tette fel. Miss Carter eléje tartotta a tükröt. Néhány másodperc múlva Sebastian és a házvezetőnő egyszerre mondta: – Nem. – És ezzel ejtették a kalapot. Még kettőt próbáltak fel és tették félre gyorsan. A negyedik egy borvörös, közepes méretű plüss volt, olyan karimával, amely hetykén hajlott le az oldalakon. Szép volt, és jól illett Rachelhez, szinte gyönyörű volt benne, de Sebastian figyelmét más mondta magára. Rachel arca. Nem sokkal ezelőtt még azon tűnődött, hogy a nő milyen meglepetéseket tartogat számára, és úgy tűnt, hogy nem is kellett sokat várnia a következőre. Rachel úgy nézte a tükörképét, mintha egy tökéletes idegent látott volna. Egy váratlanul vonzó nőt – már ha Sebastian pontosan fordította le az arckifejezését. – Tetszik? – kérdezte gyengéden – és szükségtelenül. Rachel bólintott, de a szemét továbbra is a tükrön tartotta. – Jól áll – csicseregte Miss Carter. – Az egyik legjobb darabom, és csak tizennyolc hatvanba kerül, és így sok marad... – Elhallgatott, elpirult, és valószínűleg ráébredt, hogy a gazdaságosság valószínűleg nem szerepelt Lord D'Aubrey kalapvásárlási kritériumai között. – Sok marad a dekorációkra – fejezte be kedvesen Sebastian helyette. – Mutasson nekünk virágokat, tollakat és pliszéfodrokat, Miss Carter. Türelmetlenül szeretnénk látni őket. A boltos megint eltűnt, és egy pillanattal később két, kalapdíszekkel teli dobozzal tért vissza. Strucctoll nem volt (túl drága volt a wyckerleyi hölgyeknek), és a többi toll, leszámítva a tarkabarka pávatollakat, 76

bóvlinak tűnt vagy gyászos volt. A szalag kérdését egyhangúlag és sommásan lerendezték: fekete bársony, mindegy négy centi széles. A fátylat és a hálót szintén elvetették, mert túl finomak voltak egy ilyen sima, stílusos kalaphoz, így maradtak a virágok. Sebastian épp egy csokor szövetvirág felé nyúlt, amikor Rachel, aki eddig viszonylag passzív volt, tiltakozva megszólalt, és inkább a bazsarózsacsokrot választotta. – Ó, ez nagyon csinos! – mondta Miss Carter elismerően, és megint feltartotta a tükröt. A boltosnő korábbi tartózkodása kezdett eltűnni, ahogy egyre jobban belejött a kalapválasztásba. – Sohasem gondoltam volna, hogy a rózsaszín megy hozzá, de tényleg jó, határozattan jó. Nagyon illik hozzá, asszonyom, és jól kiemeli az arca színét is. Micsoda alábecsülés – gondolta Sebastian. Úgy vélte, hogy a bazsarózsák nagyok voltak, túl nagyok, de tévedett, és virágok korallpiros színe pontosan illett a gyönyörű színhez, ami a házvezetőnő arcára ült ki, miközben saját magát nézte elrévedten a tükörben. Sebastiant megint csak nem a kalap nyűgözte le, hanem a finom átalakulás a nő kifejező vonásaiban, ahogy az idős korból a fiatalságba, az óvatosságból a majdnem–magabiztosságba ment át. Nem tudta levenni a szemét saját magáról, de Sebastian sem róla. Végül a lord törte meg a varázst, amikor megérintette Rachel arcát, hogy hátrasimítson egy sötét, ősz szálakkal kevert hajtincset. Zavar vette át a helyeslést a nő szemében, és hátralépett, el a férfi karjai közül. Ekkor szólalt meg a bolt csengettyűje és egy nő jött be. Magas volt, sötét hajú, drága ruhákban. Nagyon ismerősnek tűnt, aztán önelégülten Sebastianra vigyorgott, és ekkor Sebastian rájött, hogy ki is ő: Honoria Vanstone, a polgármester idegesítő vénkisasszony lánya. – Lord D'Aubrey, micsoda váratlan találkozás! – kiáltott fel affektálva. – Üdvözlöm! Épp tegnap mondtam az apámnak, hogy már nagyon régen láttam önt. – A nő először látta Mrs. Wade–et, de amikor rájuk nézett, rájött, hogy együtt vannak, és a rémület hosszú, emelkedő és süllyedő hanglejtésével csak ennyit mondott: – Ó! – Szórakoztató lett volna, ha nem rombolta volna le azt a már szinte vidám hangulatot, ami a boltban uralkodott az érkezése előtt. Mrs. Wade arca és testtartása egy pillanat alatt felvette az ismerős visszahúzódó, kísértetjárta külsőt. Ha teljesen egyedül lett volna, nem biztos, hogy magába zárkózott volna – ebben Sebastian biztos volt. Vajon volt már valami kellemetlen találkozója ezzel a Vanstone–nővel? Ez megmagyarázná a hirtelen visszatérést a régi Rachelhez. Sebastian ösztönszerűen Rachel karja felé nyúlt, és közelebb húzta magához. Már nem illett hozzá a burgundi vörös kalap; a rózsaszín 77

bazsarózsák ríkítónak tűntek a halvány háttérrel szemben, és a könnyed, gondtalan stílus túlságosan műviesnek tűnt számára. Sebastian érezte a megalázást, amit Rachel érzett. Vajon mi késztette arra, hogy szinte kedveskedve elvegye tőle a kalapot, mintha együtt lettek volna, és éppen vetkőztette volna őt? Rachel sötét haja már elég hosszúra megnőtt ahhoz, hogy a ruhája gallérja alá kunkorodjon. Sebastian beletúrt Rachel hajába, és megigazította ott, ahol a kalap lelapította. Figyelő csend kísérte minden mozdulatát. Úgy érezte magát, mintha színpadon lett volna egy másik szereplővel, és egy kétfős elragadott közönséggel. A tenyerébe fogta Rachel arcát és a száját megsimogatta a hüvelykujjával. Honoria Vanstone levegő után kapkodott mögötte. – Mikorra tudja elkészíteni a kalapot? – kérdezte. Miss Carter válaszolt valamit, de Sebastian nem értette. Rachel tökéletesen mozdulatlan volt, és a fejét lehajtva valahova félre nézett. Sebastian érezte Rachel lélegzését, és az ajkai tehetetlen remegését az ujjain. Odahajolhatott volna hozzá és megcsókolhatta volna, ha akarja. Bármit megtehetett volna. A rövid, aranyló piheszálak Rachel arcán elbűvölték. Gyengéden végigsimított rajtuk, mire Rachel megremegett. Sebastian azt akarta, hogy Rachel ránézzen, de az nem volt hajlandó. Sebastian végül elvette a kezét, és hátralépett. – Nem hallottam – mondta, de a szemét nem vette le Rachel arcáról. – Mikorra is mondta, hogy készen lesz a kalap? Miss Carternek meg kellett köszörülnie a torkát. – Holnapra, lord úr, úgy gondolom. Az hiszem. Azaz, hacsak... – Küldje el a Hallba, a számlával együtt, kérem. Örültem, Miss Vanstone, mint mindig – dörmögte a polgármester lányának, akinek arca a lila egy igen visszataszító árnyalatát vette fel. – Mrs. Wade? – Rachel még mindig nem nézett rá, de nem volt más választása, mint hogy megfogja Sebastian kezét. Sietős suttogás kezdődött mögöttük, még mielőtt kiléptek volna az ajtón. A macskaköves úton Sebastian figyelte, amint a házvezetőnője megköti a régi fekete kalap szalagját az álla alatt. Rachel dühös volt rá, de sohasem fogja megmondani neki. – Hazatalál egyedül is, ugye? – kérdezte tréfásan. Rachel szemei lángokat lövelltek, de néma maradt. – Igen, lord úr. – Tökéletesen alázatos volt. Rémisztően vékonynak és komornak tűnt fekete ruhájában a folyóparton virágzó lila gyűszűvirágokkal a háttérben. Sebastian elképzelte, amint egyedül sétál végig hazafelé a faluk keresztül, miközben mindenki kíváncsian vagy ellenségesen fürkészi. Tudta, hogy az emberek olyan dolgokat is 78

mondanak neki, amik nagyon bántották őt. Egy pillanatig habozott, és arra gondolt, hogy visszamegy vele, és elhalasztja a találkozóját Vanstone–nal a rézbányáiba való befektetéssel kapcsolatban. Ostobaság, hiszen nem a testőre. És micsoda buta beszédtémára adna alapot, ha ennyire odafigyelne rá. Kezdd úgy, ahogy folytatni akarod! – bölcs tanács volt. És ha már a saját szórakoztatására akarta Mrs. Wade–et felhasználni, nem szabad másként cselekednie. Mintha Rachel kitaszított helyzete ma tovább súlyosodott volna, és ennek ő volt az oka, és már késő volt ahhoz, hogy bűntudata legyen vagy hogy visszacsinálja. – Akkor jó napot! – Megérintette a kalapját és elindult a polgármester háza felé, magára hagyva Rachelt az utcán. Rachel figyelte, ahogy a férfi távolodott tőle, miközben, laza, arrogáns módon lóbálta a sétapálcáját, ami teljesen természetesnek tűnt a számára. Biztosan elégedett a ma délelőtti teljesítményével: nemcsak hogy ledöbbentette Wyckerley két tiszteletre méltó hölgyét, hanem őt is megalázta előttük a saját szórakoztatására. Miféle perverz kéj vitte rá arra, hogy kínozza őt? Nem olyan egyszerű a dolog magyarázata, nem gonoszságból tette – Rachel ebben biztos volt, mert a gazdája agya túl titokzatos, a perverzitása pedig túl összetett volt. Bármi is volt az indítéka – gondolta Rachel –, az nem számított, hiszen az ő kezében volt minden, mert neki már nem volt büszkesége vagy becsülete, amit megalázhatott volna. Mindeközben még mindig magán érezte Miss Vanstone és Miss Carter jeges pillantását, mint valami hideg fuvallatot, a tarkóján. Amikor megfordult, látta őket a kirakatban: megvetés és lenézés tükröződött az arcukon. Mos már két dolog miatt utálhatták őt: mert gyilkos volt, és mert Lord D'Aubrey szajhája volt. Elindult az utcán, és vakon ment ellentétes irányba azzal, amerre Sebastian sétált. A nap éppen delelt, a levegő könnyű és lágy volt, de az az öröm, amit a mai napban lelt alig egy órával ezelőtt, már eltűnt. Az utca éles kanyart vett a rét felső végénél, ahol a plébánia és a Mindenszentek templomának zömök normann épülete állt. Rachel nem tudta, hogy a fáradság volt–e az oka, vagy az, hogy nem mert az őt bámuló helybéliek szemébe nézni, vagy valami egészen más, de ahelyett, hogy a Lynton Hall felé indult volna, áthaladt a két hatalmas szikomorfa ágai alatt és belépett az árnyékos temetőbe. Amint a rozsdás kapu kattanva bezárult mögötte, tudta, hogy miért jött ide. Már majdnem eljött a múlt vasárnap, az istentisztelet után, de túl sok ember forgolódott itt és nem akarta, hogy bárki is meglássa. Most azonban egyedül volt, és tanúk nélkül megtehette, amit akart. Kora reggel tartóztatták le, Randolph meggyilkolása után, és később sem engedték ki a börtönből, hogy ott legyen a temetésén. Emiatt 79

sohasem látta még a sírját. De ma könnyen megtalálta, mert a sírkő mindenki másénál magasabb és impozánsabb volt. A talapzatánál hatalmas csokor friss virág feküdt. Elolvasta a nevet: Randolph Charles Wade, és alatta a születési és halálozási dátumot, de amikor közelebb indult hozzá, hogy elolvassa a kisebb betűkkel finoman vésett feliratot, egyszerűen nem bírt mozdulni. Három és fél méterre állt a sírkőtől, a hátát a szomszédos síremlék durva gránitjának nyomta, szinte földbe gyökerezett a lába, és képtelen volt akár egyetlen lépést is tenni közelebb. Mi volt ez a félelem, és miért éppen most tört rá? Randolph halott volt, már nem bánthatta őt. De még az emléke is felzaklatta, a monumentális kőtömb, a hideg fallikus kérlelhetetlenség. Egy pillanat alatt olyan emlékek törtek elő erőszakos képekben a lehunyt szemei előtt, amikről azt hitte, hogy már régen eltemette őket. El kellett fordulnia, és a kezét az arcába temette. De a képek nem tűntek el, és még mindig saját magát látta kívülről, pontosan úgy, amilyen akkor volt, amikor mindez történt, és hirtelen ismét áldozatnak érezte magát. A már jól ismert zavarodottság és ugyanaz a rémület lett úrrá rajta. A volt férje sírjánál lévő virágok képe töltötte be lelki szemeit, hatalmas százlevelű rózsák az égkék háttérrel szemben. Látta magát, ahogy hátra tett kézzel térdel az alacsony, széles és obszcén dívány előtt. Várt. Hallotta a férje halk hangját, amely mindig kegyetlen, mindig türelmes, utasító és magyarázó volt, de sohasem dühödt, még akkor sem, amikor megsértette őt, még akkora sem, amikor... Rachel ekkor erőt vett magán, és az ökleit a szájához nyomta. Kinyitotta a szemét, és meglátta egy bükkfa hamuszínű kérgét. Rátette a kezét, a homlokát pedig nekinyomta a törzsnek és ott tartotta. A kezei alatt érezte a fa hideg, kemény realitását. Istenem! Miért jött ide? Mi lesz, ha az álmok megint elkezdődnek, és megint jön az álmatlanság és a bénító félelem? Az hitte, hogy már elég erős ahhoz, hogy idejöjjön, és megnézze a sírját, hogy elviselje a morbid emlékeket, hogy elismerje mindazt a rondaságot. De nem volt elég erős. Mintha Randolph mindig, mindig föléje kerekedne. Nem. Nem. Nem. Elengedte a fát, de nem tudott megfordulni. Ezt mondta hangosan a bükkfa vékony, szürke kérgének: – Nem érinthetsz meg. Nem félek tőled. Ott rohadsz a földben, nem bánthatsz engem. Valaki... megölt téged, és megkaptad... megkaptad... amit megérdemeltél. Halott vagy, Randolph, halott. És ha a pokolban égsz is, nem érdekel. Remélem ott szenvedsz. A szíve szinte zakatolt. Egy percbe is beletelt, mire leküzdötte a lidérces rémálmot, hogy Randolph kikel a sírjából és megbünteti őt 80

valahogy ezért a profán ördögűzésért. De semmi sem történt. A madarak a feje fölött tovább énekeltek, a szellő pedig továbbra is mozgatta a bükkfa friss leveleit. Semmi sem történt. Az arcához tette a kezeit, és lassan mély lélegzeteket vett, hogy megnyugtassa magát, és ezt gondolta: Vége van. Örülök, hogy eljöttem, mert most már tényleg vége van. A legjobban azonban annak örült, hogy elmehetett. A szoknyájába törülte izzadt tenyerét, és a kapu felé sietett. Majdnem összeüközött valakivel, aki éppen befelé tartott. Egy nő volt. – Jaj! – kiáltott fel. – Sajnálom, nem láttam. – Ami nem is volt csoda, hiszen a nő rengeteg virágot tartott a karjában, ami eltakarta az arcát. A nő megállt, leengedte a virágokat és kíváncsian vizsgálgatta Rachelt. Rachel érezte, hogy meg kell mondania a nevét, meg kell magyaráznia a jelenlétét, annál is inkább, mivel úgy tűnt, hogy a nő oda tartozik, hiszen nem viselt sem kalapot, sem kabátot, de még kendőt sem. Úgy tűnt, mintha ő lenne a tulajdonos. – Elnézést! – mondta Rachel. – Csak a... sírokat néztem. – Ostoba arcot vágott, hiszen mi mást csinálhatott volna a temetőben? – Ó, igen, nagyon szép ez az évszak, ugye? Magam is nagyon szeretem a temetőket. – Amikor Rachel nem válaszolt, így folytatta: – Anne Morrell vagyok. A férjem a tiszteletes, mint bizonyára tudja. Reménytelen. – Rachel Wade vagyok – mondta, és várta a nő reakcióját. De annak érdekes arca nem mutatott nemtetszést, csak a figyelmét összpontosította még jobban Rachelre. – Hogy s mint, Mrs. Wade? Christy mondta, hogy találkoztak, és már én is nagyon szerettem volna látni magát. Rachel ebben igencsak kételkedett, de igyekezett viszonozni Mrs. Morrell kedves mosolyát. – Ezek az oltárvirágok – folytatta, és magyarázólag a karjában levő liliom– és szagosbükköny–halmokra mutatott. – Vannak asszonyok a faluban, akik hetente kétszer cserélik a virágokat a kertjükből. Én nem szeretem kidobni a régieket, mert valójában sohasem holtak eléggé, tudja, és ezért inkább a sírokra teszem őket. Rachel udvariasan bólintott. – Ismeri Weedie–éket? – Hogyan? – Mrs. és Miss Weedie–t, a parókiához tartozó két hölgyet, akik a templomi virágok nagy részét adják, azaz leginkább Miss Weedie, most, hogy az anyja olyan beteg. – Nem, én... nem ismerem őket. Szinte alig ismerek valakit. 81

Mrs. Morrell figyelmes szürke szemei vizsgálgatták őt, és olyan módon méricskélték, ami – furcsa módon – nem volt bántó. – Nos – mondta könnyedén –, akkor mindenképpen meg kell ismerkednie Miss Weedie–vel, mert ő minden tud, amit a virágokról tudni lehet. És ha csak nem történt csoda az elmúlt ősz óta a Lynton Hallban, amikor ott éltem, akkor szerintem a teraszos kert a ház háta mögött még mindig a rendetlenség földje. Szégyenletes látvány, de sohasem tudtam rávenni a kertészt, hogy csináljon vele valamit. – Elfelejtettem, hogy valaha ott élt – mondta Rachel. Mrs. Morrell furcsa mosolya még szélesebb lett. – Biztos azt gondolja, hogy milyen borzasztó házvezetőnő vagyok. – Jaj, dehogy is. – De egyszerűen nem bírtam vele, Mrs. Wade. Azok a szobák, a huzat, a rések, minden porlad... sokkal könnyebb volt elrejtőzni egy kis nappaliban a padláson, és elviselni azt, hogy az alattam lévő két szinten minden szétesik. Rachel nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza rá egyetértve a véleményével. – Nagyon sok munkát igényel – ismerte el. Egyszerre egy szobát próbálunk rendbe hozni. Az első szinten kezdtük a társalgókkal. De még így is nehéz, pedig minden nap négyen dolgozunk rajta. – Milyen csodálatra méltó vállalkozó kedve van. – A keze fejével félretolt egy vörös hajtincset a szeméből. – Mondja csak, Violet Cocker még mindig Lyntonban van? A templomban gyakran látom Susant meg a többieket , de Violetet soha. – Igen – válaszolta Rachel színtelenül –, Violet ott van. – Akkor még jobban tisztelem a vállalkozásáért. És a türelméért és az angyali béketűréséért. Rachel majdnem felnevetett. Már szinte az öröm lett úrrá rajta, hiszen az iskolás idők óta nem beszélt egy másik nővel ilyen könnyedén és szórakoztatóan. Tovább beszéltek a Lynton Hallról, annak különcségeiről és furcsaságairól, és mindenben egyezett a véleményük. A beszélgetésüknek a templomharang vetett véget, ami elütötte a háromnegyed egyet. – Jaj, istenem, megfeledkeztem az időről – kiáltotta Mrs. Morrell őszintének hangzó sajnálattal. – Az egyházi kurátor felesége jön ebédre negyedóra múlva, és még nem is öltöztem át. Rachel úgy gondolta, hogy a nő jól festett a fátyolszerű, laza ruhában, ami virágos pamutszövetből készült, de persze nem volt elég hivatalos a kurátor feleségének. 82

– Kérem ne hagyja, hogy továbbra is feltartsam – mondta sietve, miközben a kapu felé indult. – Én... én nagyon örülök, hogy találkoztunk, Mrs. Morrell. – Én is – válaszolta az, és Rachel most valóban hitt neki. – Gondolom, most már gyakrabban látjuk egymást. Nem szólítana egyszerűen csak Anne–nek? Rachel megtorpant, miközben a kezét a kapu kilincsén nyugtatta. – Köszönöm – nyögte ki normális hangon, de az érzelmei veszélyes közelségbe kerültek a felszínnel. – Én Rachel vagyok. Anne mosolygott. Integetés helyett (hiszen a kezei még mindig tele voltak virágokkal) bólintott, aztán elindult, hogy letegye a virágokat a sírokra. Rachel egész úton hazafelé levegő után kapkodott. Lehet, hogy egy baráttal találkozott, de a lehetőség megrémisztette. Emellett a bizonytalanság is mardosta még, és aggódott, hogy Mrs. Morrell nem tudta, ki is ő valójában. Mi van, ha Morrell tiszteletes – akár szánalomból, akár diszkrécióból – nem mesélt a feleségének a múltjáról? És mi van, ha valami bizarr véletlen folytán a falusi pletyka még nem jutott el hozzá? De nem – amikor Rachel kimondta a nevét, volt valami Anne szemében, ami azt mutatta, hogy pontosan tudja, kicsoda Mrs. Wade. De furcsa módon ő sem volt semmivel sem rosszindulatúbb, mint a férje azon a napon, amikor találkoztak az úton. A türelem és a megbocsátás keresztény erényei hiányoztak a dartmoori börtönből, még a káplánok körében is, akik naponta prédikáltak a bűnről, a vétekről és a megbocsátásról. De ugyanezek az értékek léteztek Wyckerleyben, legalábbis a tiszteletes és a felesége személyében. Egy barát. Az eufória egészen hazáig tartott. Épp a kalapját vette le, és még mindig mosolygott magában, amikor észrevette, hogy Susan siet le a hallon keresztül. – Mrs. Wade! – mondta aggodalmasan. – Látogatója van. Rachel biztos volt benne, hogy rosszul hallott. – Nekem látogatóm van? – Igen, 'sszonyom. Nem tudtam, hol ültessem le, a maga szobájába' vagy az egyik társalgóba', így a zöld szalonba' kísértem. Remélem, jól tettem... nem tudtam, mi mást tehetek. – Ki az, Susan? – Nos, 'sszonyom, Miss Lydia Wade az.

83

8. Rachel a szalonba vezető tolóajtó réséből látta meg a nőt. A kanapén ülve lehajtott fejjel, és szorgalmasan kötött egy fekete négyzetet, amely akkora volt, hogy letakarta az ölét és a kanapé felét. A nő kissé testes lett. A szép szőke haja megsötétedett, de ugyanazokban a hosszú, gondosan elrendezett fürtökben viselte, mint amit minden lány irigyelt Mrs. Merton Akadémiáján. Annak ellenére, hogy Rachel szinte teljesen hidegen hagyta a modern divat, tudta, hogy Lydia rózsaszín és fehér ruhája már idejétmúltnak számított. Ami azt illeti, pontosan úgy festett, mint az a fajta ruha, amit tizenegy évvel ezelőtt az iskolában viselt. Az a valószínűtlen gondolat villant át az agyán, hogy volt valami közös benne és Lydiában: az, hogy Randolph halálának következményei ugyanolyan lesújtó hatással voltak lánya érzelmei fejlődésére, mint az özvegye életére. Ha pedig így van, akkor van egyáltalán lehetőség arra, hogy újból közeledjenek egymáshoz? Valószínűleg nem, és valószínűleg ostobaság is ilyen dolgokon elmélkedni. Mégis: volt valami Lydia testtartásában, az, ahogy a fejét lehajtotta, ami olyan furcsa, de egyúttal ismerős is volt, ami Rachelt saját magára emlékeztette. A per tárgyalásán Lydia a tanúk emelvényére ült, és az vallotta, hogy az apja kedves, nyájas ember volt, hogy Rachel megrontotta őt, és hogy az élete utolsó napján azt közölte bizalmasan vele, hogy az új felesége nem éppen az a kellemes és engedelmeskedő természetű nő, akit feleségül vett. Ha így lett volna, és ha valóban ezt mondta volna, akkor nem mondott volna mást, mint ami az igazság, hiszen Rachel a házasságuk pokoli első és egyben utolsó hetének a végére valóban megváltozott. De Lydiának is meg kellett változnia, mert valahogy az ő ártatlansága is eltűnt. Ez pedig olyan kezdet volt, amire mindketten építkezni tudnának, és ami alapján megérthetnék egymást. Rachel széthúzta a súlyos ajtókat, és halkan így szólt: – Helló, Lydia! A sebesen mozgó kezek megdermedtek. Felemelte a kezét, és Rachel azonnal látta, hogy a kibéküléshez fűzött reményei hiábavalóak, abszurdak voltak. Lydia kerek, barna szemeiben egyetlen érzés volt: a gyűlöleté. Lassan felállt. – Azt hallottam, hogy a macskák mindig a talpukra esnek – mondta kellemetlen hangon, kitágult szemekkel, miközben tetőtől talpig végigmérte. – Most már tudom, hogy a kígyók is. Rachel kiengedett egy hosszú, reménytelen lélegzetet. – Mit akarsz? 84

– Nézz saját magadra! Istenem, nézz saját magadra! – A nevetése rettenetesen hamis volt. Közelebb jött, és elkezdte vizsgálgatni. – Tényleg azt hiszed, hogy el tudod rejteni magad? – Mit... – Gondolod, hogy a fekete ruha bárkit is megtéveszt? Hogy akad akár egyetlen lélek is, aki nem tudná pontosan, hogy mi vagy? – Lydia, mit akarsz? – kérdezte fáradtan. – Miért jöttél ide? – Miért jöttél te ide? – vágott vissza felemelt hangon és villámló szemekkel. – Minden hely közül éppen ide? – Te is tudod, miért kerültem ide. Nem az én döntésem volt. Elküldtek Dorsetből, amikor nem találtam munkát. – Deportálniuk kellett volna. Egy ilyen nőt, mint te, fel kellett volna rakni egy hajóra és elküldeni a pokolba. Rachel lehunyta a szemét. – Ennek a beszélgetésnek semmi értelme. – Láttál engem a tárgyaláson? Egyfolytában azért imádkoztam, hogy felakasszanak. Láttál engem? – Láttalak. – Amikor kimondták az ítéletet, és az csak szabadságvesztés volt, elveszítettem a hitemet az igazságos Istenben. De aztán meggondoltam magam! Mert az akasztás nem lett volna elég nagy büntetés számodra! – Lydia, az isten szerelmére! – Hátra kellett lépnie, el ettől az iszonyattól, amely forró hullámokban vágódott ki régi barátnőjéből. – Mindig te voltál az, akivel barátkoztak, akin mindenki csüngött, akinek hízelegtek: „Rachel olyan szép, Rachel olyan kedves”. – A hangja és a szája formája is undorító és nyugtalan volt. – Tudod arra gondoltam, hogy te ott vagy bezárva egy cellába. Nap nap után, hónap hónap után, év év után. És teljesen egyedül. – Azt akarom, hogy elmenj – mondta Rachel, és ellépett az ajtó elől. – Minden este azzal aludtam el, hogy magam elé képzeltelek a celládban. Néha úgy tettem, minta a helyedben volnék, és hulladék gyapjún aludtam az ágyam helyett. Kitaláltam, milyen lehet Dartmoor... mindent tudtam a némaságról és a büntetésekről. Még az is tudom, hogy mit hordtál és mit ettél. Rachel, jóllehet megértette, hogy az ellenkezésnek nincs semmi értelme, mégiscsak így szólt halkan, de határozottan. – Figyelj ide! Nem én öltem meg az apádat! Lydia a fogát vicsorgatta és közelebb jött. – Te ölted meg hidegvérrel. – Nem, én csak a holttestét találtam meg... aznap reggel... indultunk volna a nászutunkra, de ő halott volt, már halott... 85

– Ne érj hozzám! – És félreütötte Rachel feléje nyújtott kezét. – Előbb elcsábítottad, aztán megaláztad, végül pedig megölted őt! – A reszkető hangja ekkor megtört. – Jó ember volt, kedves és gyengéd, és miattad... – Nem, ő... nem volt kedves, ő... – Hazudsz! – Visszahúzta a kezét. És mielőtt Rachel kitérhetett volna, Lydia nagy erővel pofon vágta. – Nem tudod, mit beszélsz! – De tudom! Igenis tudom! Hiszen éppen te fenyegetted meg egyszer, hogy „Előbb látlak holtan, semmint hagynám, hogy még egyszer ezt csináld!” Lydia válla fölött Rachel meglátta Sebastiant az ajtóban. A férfi egy pillanatra megdermedt. Aztán Lydia felnevetett, és mindkét kezével elkezdte verni Rachel mellét. Aztán hátraugrott, és egy pajzsért nyúlt. Aztán kétségbeesett üvöltéssel, karmokká hajlított ujjakkal megint rátámadt. De mielőtt lecsaphatott volna, Sebastian elkapta a derekánál fogva és felemelte a levegőbe. Lydia hadakozott vele, átkozódott, sikoltozott, mint egy dühös gyermek, és összevissza forgolódott. De Sebastian szorítása erős volt. Lydia teste hirtelen elernyedt, és úgy lógott a férfi karjában, mint egy rongybaba. Sebastian óvatosan letette a földre. Rachel nem tudott megszólalni. Amikor Sebastian ránézett, Rachel megrázta a fejét, hogy jelezze: nem sérült meg. Izgatott, emelkedett hangok és dobogó lábak hallatszottak az előtérből. Hirtelen Susan toppant be izgatottan az ajtónyílásban. Egy nő lökte félre őt, és rontott be a szobába: – Lydia! – Tíz évvel ezelőtt még barna haja volt, nem ősz, de Rachel tudta, hogy ki az. – Ó, istenem, jaj, uram... mi történt? Sebastian csak bámult rá. – Ki a fene maga? – Lord D'Aubrey, a bocsánatáért esedezem! Margaret Armstrong vagyok... Lydia az unokahúgom. – Ezzel Lydia derekára tette a kezét és ezt motyogta. – Jaj, kevesem, jaj, kedvesem! – Lydia még mindig nehezen kapott levegőt, és megvetéssel bámult Rachelre. Sebastian ekkor közéjük állt, és eltakarta Rachel elől a szobát. – Azt tanácsolom, hogy vigye haza az unokahúgát, Mrs. Armstrong. Azonnal. – Igen, hogyne. Rettentően sajnálom, lord úr, de... Lydia nem volt jól. Kérem, bocsássa meg a betolakodását és ezt a szerencsétlen... incidenst... – Nem az én bocsánatomat kell kérnie – vágott közbe Sebastian hidegen –, hanem Mrs. Wade–ét. Lydia az ajtó felé fordult, de hirtelen megállt, és megpördült. 86

– Még, hogy az övét? Ennek a gyilkos kurvának a bocsánatát kérjem? – Csak Sebastian erős teste tartotta vissza attól, hogy megint támadásba lendüljön. Amikor Sebastian elindult feléje, Lydia vicsorgott rá, és közben valamit halkan mormogott. – Lydia, gyere velem, az isten szerelmére – kérlelte Mrs. Armstrong gyengéden, és a kezét húzta. Lydia végül engedett. Sebastian követte őket az előcsarnokba, de megállt az ajtóban, hogy visszapillantson Rachelre. Rachel ellökte magát az elfüggönyözött ablaktól, aminek szinte nekiesett, hogy megmutassa neki, nincs semmi baja. Sebastian megfejthetetlen pillantást küldött feléje, aztán Lydia és a nagynénje után indult. Rachel térdei egyszerűen nem akarták abbahagyni a remegést. A kanapéra rogyott, és úgy kapaszkodott bele, mint egy idős hölgy, aztán oldalra pillantott, és teljes súlyával ránehezedett a párnákra. Az arca még mindig sajgott és a mellkasa is fájt, mintha az izmait zúzták volna össze. Nagy könnyebbség lett volna, ha az arcát a kanapé párnázott karfájába nyomhatta volna és sírva fakadhatott volna. De a szemeit és a fogait összeszorítva legyűrte a kényszert. Megfeledkezett Susanról. A lány ott termett mellette, a kezei ott repkedtek körülötte, kedves arca döbbenetről árulkodott. – Jaj, 'sszonyom, micsoda borzalom! Esküszöm, hogy soha többé az életemben... Jól van? – Igen. – Hozzak vizet vagy valami mást? Esetleg konyakot vagy... – Nem, semmit. Köszönöm. – Biztos? – Igen. Csak szeretnék egy kicsit itt ülni. Egyedül. Köszönöm – mondta ismét. Susan még egy zavart pillanatig habozott, aztán így szólt: Jól van, 'sszonyom – és magára hagyta. Rachel úgy érezte magát, mintha balesetet szenvedett volna. Nem, rosszabbat: a baleset ugyanis személytelen, egy egyszerű katasztrófa, miközben ez... ez egy találkozás volt a gyűlölettel, ami olyan hatalmas volt, hogy még mindig érezte perzselő hevét. A börtön szörnyű elszigetelésének volt azonban egy előnye: biztonságban tartotta mindentől, leszámítva a legáltalánosabb megvetést, amit az őrök és a felügyelők, sőt a többi rabtársa tanúsított iránta mindennap, amíg eltompították az érzékeit. De most már nem volt a börtön védelmező tojáshéjában. Már nem volt árva madárfióka, aki a valódi világ magas és veszélyes fűtengerén bicegett keresztül. És volt egy erős ellensége. 87

Hirtelen hangot hallott, és felemelte a fejét a kanapé háttámlájáról. Sebastiant látta bejönni a szobába. Szótlanul odament a kis asztalkához, amely italok kínálására szolgált, és töltött egy pohár bort. Rachel meglepődött, amikor odavitte neki, és nem maga hajtotta fel. Udvariasságból kortyolt egy kicsit. – Ha most nincs rám szüksége – kezdte, és visszaadta a poharat –, szeretnék a szobámba menni. Sebastian tudomást sem véve erről a kívánságáról leült mellé, és összevonta a szemöldökét. – Mi volt ez az egész? – Rachel megrettent, amikor a férfi az arcához emelte a kezét. Sebastian szemei elkomorodtak. – Bántotta magát? – Nem. Most már jól vagyok. – A lord azonban gyengéden mégis megérintette őt, hűvös tenyerének érintése kellemes volt égő arcának. Rachel tökéletesen mozdulatlan maradt. – Mit mondott magának? Rachel reszketve levegőt vett. – Amit az ember várhat tőle, hogy mondjon. Az hiszi, én öltem meg az apját. Bocsánat – motyogta, és felállt. Nem bírt tovább maradni. A férfi körülötte lebegő aggodalma csak még jobban összezavarta, és csak rosszabbul érezte magát tőle, nem pedig jobban. – Szeretnék a szobámba menni, lord úr. Szabad? Sebastian hátradőlt, és a kezét a térdéről a combjára tette, miközben szétvetette a lábait. – Igen, menjen – mondta dühös hangon. Egymásra bámultak. Rachel azon tűnődött, hogy a férfi vajon mit akart, mire számított? Azt hitte, hogy most már bízni fog benne? Bízni benne – hagyja, hogy vigasztalja őt? Nem akart semmit sem mutatni neki. – Köszönöm – mondta kurtán, és kisietett a szobából. Már alig várta, hogy egyedül legyen. A nap hátralevő részét a nappalijában töltötte, és eredménytelenül merengett és sóvárgott. Vacsorakor Susan jött be hozzá egy tálcával, de elküldte őt, mert képtelen volt enni. Ezt követően már senki sem zavarta. A ház elcsendesedett. Tíz óra körül a magány, amit korábban magának választott, kezdte nyomasztani, és az előtte álló éjszaka unalmasnak, végtelennek és álmatlannak ígérkezett. Az elmúlt hosszú nap képei lebegtek a lelki szemei előtt, ahogy az ágyában feküdt, és hol elmerült a félálomban, hol pedig kiemelkedett belőle... Lord D'Aubrey elefántcsont sétapálcája, ahogy széles, erőszakos íveket írt le a gyönyörű bőrcsizmája mellett.. vadvirág–szigetek a hullámzó vörösagyag út mindkét oldalán, 88

amit tölgyfaágak árnyékolnak be... a saját arca a tükörben Miss Carter boltjában, amelyben szépnek és szinte fiatalnak tűnt... Sebastian elismerő arckifejezése, szinte... csodálata, aztán a nyájasság meglepő fajtája... Honoria Vanstone magas, fülsiketítő hangja, mesterkélten előkelő akcentusa zavarta fel az álmából. Teljesen felébredt, és rájött, hogy mikor látta megelőzőleg a polgármester lányát: egy héttel korábban, amikor egy másik hölggyel kényeskedve átment a keskeny High Street másik oldalára. Anne Morrellre gondolt, hogy megnyugtassa magát. A kedves szürke szemeinek emléke keveredett a liliomok és a friss moha, a felásott föld és a tiszta szél illatával. Szólítana egyszerűen csak Anne–nak? Rachel szíve nagyot dobbant a hálától és a reménytől, mint az elmúlt délután. Aztán a gondolatai kezdtek elmosódni és elkezdett lebegni, és a nap eseményei egyre távolabb és távolabb siklottak az álmosság egyre vastagodó takaróján túl. A sötétség minden figyelmeztetés nélkül, egyetlen másodpercnyi zavar nélkül, hirtelen vakító fénnyé változott, és egy sírkőfaragó éles vésőjének képe hasított az agyába, mint valami kegyetlen karddöfés. Felült az ágyában, a szemei kikerekedtek és előremeredtek, hogy megragadjanak a szobából valamit, ami valóságos, valami szilárd dolgot, hogy eloszlassa ezt az erőszakos képet. Az ágyból kikelve az ablakhoz sietett, és széthúzta a függönyt. A homlokát reszketve az üvegnek nyomta, és ezt suttogta: – Nem, nem, nem! – Ezzel akarta megtörni a csendet, és csökkenteni a rémületét, és megnyugtatni magát. Gyertyát gyújtott, és a nappaliba ment. A szoba kényelmes egyszerűsége fokozatosan megnyugtatta. Megérintette a tárgyakat az asztalán: a tollait és a tintatartóját, a szép kvarckristályt, amit papírnehezéknek használt. Kinyitotta főkönyvet, és a takaros, rendszeres számsorok megnyugtatták. Minden adat naprakész volt: nem voltak fizetendő számlák vagy megírandó levelek. És könyvek sem, amiket olvashatna. Nem akart aludni... nem akart álmodni. Ha pedig át akarja vészelni ezt az éjszakát, akkor mindenképpen szereznie kell egy könyvet. A könyvtár az ő épületszárnyában helyezkedett el, a kápolnából kivezető folyosóval szemben. Nem volt hideg, de azért szorosabbra húzta köpenyét a vállain, és egy kicsit reszketett a csend és a késői időpont miatt, és azok miatt a sötét sarkok és zugok miatt, amiket a gyertyája nem világított be. Egy héttel korábban már tett egy éjszakai látogatást a könyvtárban, de Lord D'Aubrey épp ott volt: az előtérből 89

látta a lámpából kisugárzó sárga fényt. Akkor pánikszerűen megfordult és észrevétlenül visszasietett a szobájába. Istennek hála, ma éjjel a magas mennyezetű, dohos terem üres volt. Visszatette a polcra a régi könyvét, és nekilátott egy újat keresni, ami sohasem volt könnyű feladat ebben a kiábrándító könyvtárban, amit az ember legjobb, ha kevés várakozással közelített meg. Megtalálta Dwight Theologiájának mind az öt kötetét, és megrettent a felismeréstől, hogy csak kettőt olvasott el közülük. Dwightot igen emelkedett szerzőnek tartották a dartmoori börtönben. Már olvasta Horseley Bibliai töredékek és Bingley Állatéletrajz című műveket, valamint A brit esszéisták legtöbbjét. Heuréka! – gondolta. – Végre egy könyv, amit az ő életében adtak ki, igaz éppen csak. A Fecskepajta John P. Kennedytől. „Vázlatok az ültetvényi életről az amerikai Délen” – ígérte a címoldal. Felsóhajtva az ablaknál lévő párnás padhoz vitte, ahol volt egy fejmagasság feletti falmélyedés a gyertyának, és elkezdett olvasni. Az alvás ravasz ellenség volt. Tíz perc után fel kellett állnia és körbe kellett sétálnia a szobában, hogy felébredjen. De az álmosság visszatért abban a pillanatban, amikor leült és újra kinyitotta a Fecskepajtát, amelynek élettelen, dagályos prózája kiölt belőle minden érdeklődést, amit a szerző művének tárgya iránt tanúsított. Erősen összpontosítva sikerült keresztülvergődnie a 3. fejezetig. De két oldallal később ismét rátört az álom, és elnyelte őt. Az álom közeledése, mint mindig, most is lassú, alattomos és megtévesztően ártatlan volt. Egy szoba közepén állt, amit nem ismert, és várt valamit. A rettegés akkor tört rá, amikor rájött, hogy várnia kell, és hogy nem szabad mozdulnia. Aztán már nem állt, hanem egy magas ágy szélén ült, és a lábai lelógtak a semmibe. Mezítelen volt, és saját fehér combjának látványa megrémítette. Most már megismerte a szobát: a férje hálószobája volt, és benne minden élesnek és émelyítően ismerősnek tűnt. Fel akart kelni az ágyból, és elfutni, de nem volt szabad mozdulnia. Ülnie kellett és várnia őt, és a kezét össze kellett kulcsolnia a nyaka mögött. Ez volt az „első pozíció”, a legkevésbé megalázó, de máris remegett tőle, és a lélegzés szúrta a tüdejét. Hangot hallott az ajtón kívülről, és elkezdett sírni – csendesen. Hiszen ha meghallaná, hogy sír, akkor megbüntetné őt. Sötét alak jelent meg az ajtóban. Tudta, hogy ő az, de az igazi rémület csak akkor fogta el, amikor a fénybe lépett. Ekkor a félelme egyre erősebb és erősebb lett, egészen addig, amíg teljesen úrrá nem lett rajta, és már nem tudta visszatartani magát. A férje borvörös hálóköntöse teljesen beteggé tette, de nem tudta levenni a szemét annak selymes, fényes anyagáról. A ruha hűvös volt a 90

bőrnek, ezt tudta, és amikor a férfi megmozdult, a ruhadarab suhogó hangot adott, aminek hatására epe nyomult a torkába. A férje tartott valamit a kezében. Reménytelen, szívszaggató pánik lett úrrá rajta. Elkezdett zokogni; gyermeknek érezte magát, amikor könyörög neki, hogy ne – kérlek, jaj, kérlek, kérlek! –, de ő sohasem állt meg, hanem közeledett feléje az obszcén hálóköntösben, és kinyújtotta a karját, hogy megmutassa, mit tart a kezében. A pillanat szinte az őrületig nyúlt, sőt még tovább is, aztán a bátorsága teljesen elhagyta és elkezdett sikoltozni. Sebastian meglátta a halvány gyertyafényt az ablak felett, ahogy lobogott a légáramlatok hatására, és megvilágított valami összegörnyedt sötét formát a fatáblás fallal a háttérben. Mindaddig nem tudta, hogy vajon ember–e, amíg meg nem hallotta az elfojtott zokogást, aztán hirtelen egy torokhangot, aminek hatására felállt a szőr a hátán, és nem tudta, hogy Rachel az, amíg nem ment közelebb, és látta meg a térdeire görnyedve, teljesen összegubózva, miközben kezeivel a sötét hajába túrt. Sebastian rémülten tette a gyertyáját a másik mellé. A nevét szólította Rachelt, de az csak sírt, és nem hallotta őt. Nyers, kifürkészhetetlen fájdalom hallatszott a hangjából, amit Sebastian egyszerűen nem bírt elviselni. Gyengéden megérintette, mire Rachel felemelte a fejét. Amikor meglátta az arcát, el kellett fordulnia. Az asztalához ment és kivett egy zsebkendőt a fiókból. Leült mellé a párnázott ülőhelyre, a nő kezébe nyomta a zsebkendőt, az pedig belefúrta az arcát. Rachel vállai erősen remegtek. Sebastian finoman átölelte, és közben érezte a hirtelen rátörő remegéseket. – Miért sír? – Semmi válasz. – Miért? – Rachel motyogott valamit, de nem értette. A vállánál fogva maga felé fordította. – Mondja el, hogy miért sír. – Álmodtam – nyögte ki végre érthetően. – Rémálom? – Rachel bólintott. – Mit álmodott? Rachel megrázta a fejét, és tovább remegett. Nem akarta elmondani. – Most már nincs semmi baj. – Sebastian ma délután át akarta ölelni őt, hogy megnyugtassa azután, hogy Lydia Wade így rátámadt, és dühös volt, mert Rachel nem engedte. Most azonban körbefogta a karjaival, és maga felé húzta. Rachel engedett ennek az intim mozdulatnak, de nem nyugodott meg, és nem dőlt neki. Sebastian érezte a nő tiszta hajának illatát; látta, hogy a gyertyafény lobogására az ezüstös hajszálak aranylóvá változnak. Továbbra is sírt, de úgy tűnt, hogy a tehetetlen zokogásnak már vége. Olcsó, meghatározatlan színű pamutruhát viselt, és az anyag is viseltes és a mosás ellenére még mindig kemény volt, és 91

nem puha. Csak a térdéig ért, de alatta azt a hosszú sárga hálóinget viselte, amit Sebastian egyszer az ágyán látott összehajtva. Milyen vékony a teste! Milyen ellenállhatatlan a szomorúsága és a törékeny sebezhetősége! Milyen hihetetlen, hogy ilyen sokáig távol tartotta magát tőle... Rachel lehajtotta a fejét, és Sebastian meglátta fehér tarkóját, és a kis dudort, ami a gerince első csigolyája volt. A halántékára tette a száját, és hagyta, hogy a nő hajfürtjei csiklandozzák a száját. Puha. A karján, amivel átölelte őt, érezte, hogy valami új tudatosság körvonalazódik a testében. Rachel nem mozgott, de visszatért a puhasága; Sebastian szinte hallotta, hogy a nő reménykedik, hogy csak téved, és hogy ez nem az az elkerülhetetlen pillanat, amitől a lelke mélyén tudta, hogy el fog jönni. Sebastian arra gondolt, hogy meghosszabbítja a nő bizonytalanságát, és egy kicsit még hagyja a borotvaélen táncolni. De vagy az együttérzés, vagy a türelmetlenség arra késztette, hogy hagyjon fel ezzel. Közelebb húzódott Rachelhez. – Mrs. Wade – mondta gyengéden –, Mrs. Wade, azt hiszem, eljött az idő. – Idő. – A szó leheletnyi sóhajtásként hallatszott. Sebastian mély beletörődést látott Rachel könnyes–ezüstös szemében. Ami nem volt éppen beleegyezésnek nevezhető, de most úgy gondolta, hogy elég közel kerültek egymáshoz. És úgy gondolta, hogy ha van is félelem a nőben, akkor nem veszi észre. – Elmúlt az idő. – Felemelte Rachel fejét, hogy az ne nézhessen másfelé, miközben a másik kezét becsúsztatta a hálóinge alá, és a puha, kerek mellét kereste. Mennyire Rachelre vallott, hogy nem adta meg neki azt az örömöt, hogy reagál az érintésére. Az ajkai kissé megfeszültek. Amikor a hüvelykujja a mellbimbóját simította végig, akkor is csak egy apró pihegést csalt ki belőle, semmi mást. Mindeközben az átázott zsebkendőjét csavargatta mindkét kezével. Rachel megpróbálta lehajtani a fejét, de Sebastian továbbra is tartotta. A gyönyörű, könnyáztatta arcát nézve Sebastian az kérdezte őszinte kíváncsisággal: – Mi az, amiben reménykedik, Mrs. Wade? – Remélem... – Megnyalta sós ajkait. – Remélem, hogy el tudom majd viselni. De nem csak erre gondolt. Hanem az egész életére. A végzetben való hitének megint a szokásos hatása volt rá: még jobban akarta őt, és még jobban szabaddá akarta tenni. De az aljasabb oldala kerekedett felül, ahogy az elmúlt időkben rendszeresen. Odahajolt Rachelhez és megcsókolta, és a fogaival a szájában vette az alsó ajkát. 92

Rachel szemei csillogtak. Halk hangot hallatott a torkából, ami teljesen felbőszítette Sebastiant: – Nem akarom. Jól hallotta? Bármilyen ellenállás, még egy ilyen gyenge, suttogó is, hadakozott a nőről kialakított reménytelenül sztoikus képpel. De még mielőtt a tudata a felszínre kerülhetett volna, így szólt: – Gondolja, hogy most el tudnám engedi? Attól tartok, ez lehetetlen. – És az is volt. Rachel szája halvány, de félreérthetetlen gyúnyos vonalat vett fel. – Alkalmazási feltétel? – kérdezte megvetően, miközben elfordította az arcát. A kérdés felbosszantotta Sebastiant. Azt hitte, hogy mostanra már megértették egymást ahhoz, hogy az ilyen közbeszólásokra ne legyen semmi szükség. Mindenesetre habozás nélkül válaszolt: – Pontosan. – Aztán valami ismeretlen oknál fogva hozzátette: – Nem kell félnie. – A karját Rachel térde alá csúsztatta, és a karjában tartva felemelte őt a padról. Nem ment messzire, csak az asztal előtt lévő bőrkanapéhoz. Rachel zavaróan könnyű volt, és olyan merev, mint egy zsák bot. A gyertya fénye már alig világított ide, és Sebastian alig látta őt. Ez egyfajta áldás volt Rachel számára. Sebastiannak azonban nem számított: hamarosan úgyis látja, elég gyakran, annyi fényben, amennyit csak akar. Rachel hallgatása és teljesen magába zárkózott viselkedése azt sugallta, hogy az első együtt töltött estéjük nem lesz különösen emlékezetes, és hogy Sebastian akkor jár a legjobban, ha egyszerűen gyorsan lezavarja. Ez volt az egyetlen számításba vehető megoldás. Egy másik megoldás pedig az, hogy kihasználja a provokatív vonakodását, és azzal növeli még jobban a kéjes érzését – és persze Rachelét is, már ha hagyja. Immár legalább századszor gondolt arra, hogy vajon mit tett vele a férje. És mivel nem tudta, Rachel pedig nem mondta el, úgy tűnt, hogy nincs más választása, mint az, hogy élvezi őt úgy, ahogyan ő szerette. Hidegvérű elhatározás, de nem gondolkodott sokáig rajta. Mert amit abban a pillanatban szeretett volna, az az lett volna, hogy kimondja ezeket a szavakat: – Vegye le a ruháját! – aztán figyelni őt, ahogy vetkőzik, miközben ő persze teljesen fel van öltözve. Biztos remegett volna és elsápadt volna, esetleg még tiltakozott is volna, és akkor ő úgy találta volna, hogy az ellenkezése csak a vágyát növeli. És mindeközben ezek az érzéki gondolatok alakot formáltak az agyában, a kezei Rachel egyszerű köntösének gallérja alá tévedt, és elkezdte kigombolni azt. 93

De nem tudta megtagadni magától a kéjt, hogy figyelje a nő arcát, miközben vetkőztette, még akkor is, ha sokkal kedvesebb lett volna, hogy magához szorítja, és engedi, hogy a fejét a mellébe fúrja, miközben szorosan lezárva tartja a szemét, hogy így utasítson vissza mindent, ami történik vele. Rachel kivételes volt a korábbi női ismerősei között abban a tekintetben, hogy az értelme éppúgy elbűvölte, mint a teste. Késztetést érzett arra, hogy megtudja, vajon mit is gondol, miközben éppen megrontja őt. De nem így történt. A szorongáson kívül Rachel arca nem mutatott semmit, még akkor sem, amikor a köntösét átbújtatta a vállain, és elkezdte kigombolni a flanel hálóinget. A gombsor a köldökénél ért véget. Sebastian lassan nyitotta szét a ruhát, és apránként tárta fel a melleit. Azt hitte, hogy Rachel elpirult, de a halvány fényben nem volt biztos benne. – Gyönyörű – mondta, és ez alatt az egész testét értette. Rachel lehunyta a szemét: a férfi elismerése nem jelentett semmit a számára. Sebastian az ujjaival megfogta Rachel mellbimbóit, és gyengéden megnyomta, eléggé ahhoz, hogy felizgassa, nem eléggé ahhoz, hogy fájjon. Bámulta a nőt a hidegvéréért: egyáltalán nem mozdult meg. Játékosan erősebben kezdte nyomni, aztán már nem annyira játékosan. Rachel ajkai remegtek. Csak erre várt: reakcióra. A tenyerével elkezdte simogatni, előre–hátra lassan, finoman. A bőre nagyon tetszett neki, annak olajos simasága, és izgató volt belegondolni abba, hogy őelőtte még senki sem ért így hozzá. De valaki mégis. – Mit tett magával? – kérdezte tőle, miközben a karjait egyenként kihúzta a hálóingből. Rachel persze nem reagált rá. A hálóing lecsúszott a bokájához, és a padlón gyűrődött össze. Sebastian megfeledkezett a kérdésről. Általában a kéjsóvár, telt nőket szerette – mintha az felelt volna meg a lelketlen, szívtelen együttléteknek, amikben oly nagy örömét lelte az elmúlt néhány évben. De ez a nő minden volt, csak nem kéjsóvár, és a karcsú teste mégis izgatta őt. Formás volt, egészséges, meglepően fiatal, nem az, amit várt. De mindenekfelett arra kényszerítette, hogy egy szűzre gondoljon. Rachel egyenesen előrebámult, de Sebastian nem hitte, hogy látta őt: egyfajta vizuális falat húzott fel, hogy távol tartsa őt magától. Hogy megtapasztalja a fal vastagságát, elkezdte levenni a ruháit, először a csizmáját, aztán az ingét, majd a nadrágját. De mielőtt a végére ért volna, Rachel elfordította az arcát, és a lobogó gyertyalángba nézett. Ennyit a Sebastian által elképzelt vizuális falról. 94

Sebastian a nő vállára tette a kezét, és közelebb húzta magához, amíg Rachel mellei az ő mellkasához értek. Rachel bőre kicsit izzadt volt, és Sebastian érezte, hogy az ujjai alatt elkezd reszketni. A mártírság vonzó vonásai elkezdtek halványodni. Megcsókolta, a szájával szétfeszítette Rachel száját, és a nyelvével megpróbált kifacsarni belőle valamiféle reakciót. De Rachel kitartott, és nyafogás nélkül tűrt. – Lazítson, Mrs. Wade – suttogta. – Ne csinálja haraggal. – Kinyitotta Rachel egyik összezárt kezét és a mellkasára tette, és végighúzta a mellbimbóján. – Ha... Mintha valami üres sóhajtásként szakadt volna ki belőle, és talán nem is volt szó. – Ha...? – sürgette Sebastian, miközben az ajkaival simogatta a haját. Hogyan lehetett az, hogy eleinte nem tetszett neki a haja? – Ha arra kérném... – Ha mire kérne? – Hagyja abba – zihálta abban a pillanatban, mikor Sebastian a merev kezét a hasa felé tolta. Sebastian úgy nyugtatta meg, hogy nem mozdította lejjebb a nő kezét oda, ahová akarta. – Nagyon sok dolog van, amiért várom, hogy kérleljen engem – dörmögte Rachel homlokának. – De azt úgyis tudja, hogy az abbahagyás nem szerepel közöttük. Nem akarta, hogy Rachel hanyatt feküdjön a bőrkanapén, mert akkor úgy hevert volna ott, mint egy holttest. A halottgyalázás pedig még nem tartozott a perverzitásai közé. Azt akarta, hogy a partnere aktív legyen. Egyik kezét a hátára helyezve a kanapé felé nyomta, és Rachel engedett is neki, de merev térdekkel és reszketve. – Nem fogom bántani – ígérte Sebastian, de a nő mintha meg sem hallotta volna. A kezeit fogva leültette a kanapé szélére. Összezárta a térdeit és maga felé húzta a házvezetőnőt, miközben szétfeszítette a lábait a sajátja köré. Rachel szemei elkerekedtek a rémülettől. Vissza akarta húzni a kezeit, de a férfi erősen tartotta. A sápadt, szétterpesztett combok felizgatták Sebastiant. Most már nem volt semmi értelme azt mondani a nőnek, hogy lazítson. – Hajoljon előre, és tegye a kezét a vállamra. – De Rachel, ahelyett, hogy így tett volna, a kanapé háttámláját fogta meg. De Sebastian nem csűrte–csavarta tovább a dolgot. Rachelnek ez a mozdulata közelebb hozta a melleit a szájához. Ő pedig habozás nélkül lehajtotta a fejét és bekapta az egyik hegyét, és erősen szopni kezdte. A magas hangú 95

sóhajtás meglepőnek hangzott, nem fájdalmasnak. De amikor a kezét a lábai közé csúsztatta, hogy széthúzza azokat, Rachel felnyögött. – Ne féljen! De a tanács hasztalan volt: az inak a combjában úgy vibráltak, mint a hárfa húrjai. Gyengéden, nagyon gyengéden végigsimította a puha húsát, és cirógatni kezdte. Belenyalt a két melle közé, és megízlelte az izzadsága sós ízét. Rachel nem tudta leküzdeni a remegést a lábaiban, ezért Sebastian felhúzta a térdeit, amíg térdeplő helyzetbe került a kanapén és a lábai az öléhez értek. Megnyalta a köldökét, miközben a kezeivel a nő combjának a hátulját simogatta, és egyre közelebb húzta magához. Kinyitotta a száját, és a fogaival harapdálta a bőrt a bordái körül. Rachel most már zihált, de hogy a félelemtől vagy a kéj ébredésétől, azt nem tudta. Valószínűleg a félelemtől, de most ez a legkevésbé sem érdekelte. Rachel felsikoltott, amikor Sebastian kisujjával beléje hatolt. A legjobb gyorsan túllenni rajta: az erotikus előjáték csak kínozza Rachelt. Azon tűnődött, de csak egy röpke pillanatig, hogy abbahagyja az egészet, és elengedi őt, de aztán a gondolat eltűnt ott, ahol a rossz ötletek szoktak. Ezt követően már nem maradt más benne, csak a vágy, hogy birtokolja őt. Halkan duruzsolva lefelé tolta a nőt, miközben gyengéden és lassan bevezette a nemi szervét a testébe, és amikor Rachel megmerevedett, adott neki egy kis időt, hogy élvezze az irányítás illúzióját. De nem sokáig. Mivel már egészen akarta, és nagyon akarta. A saját irányítási képessége kezdett eltűnni, ami új volt a számára. Egy igazi szerető gyengédségével ölelte át, Rachel pedig lassan elcsendesült, mintha feladta volna. Hagyta, hogy Sebastian tartsa őt, és érezze a pulzusa lüktetését a testében. Még most is a férje kínozta. Sebastian felemelte a fejét és a nő nyaka és válla közötti forró üregből, és megkérdezte: – Mindig bántotta magát? Soha nem volt benne öröme? Rachel nem válaszolt. Sebastian a nő feszült arcát vizsgálgatta. A fal visszakerült, de már nem volt olyan hatásos, mint korábban. Olyan szentnek tűnt, mint aki elmondhatatlan kínokat áll ki, de nem árulja el a vallásos hitét. Sebastian a kezébe vette Rachel arcát, és csókolgatni kezdte a gyönyörű, gyönyörű arcát. Rachel nem hunyta le a szemét. Sebastian azt hitte, hogy a nő ajkai most már engedni fognak, de ekkor elfordította a fejét. A kezeit, amiket a vállán pihentetett, ökölbe szorította.

96

– A végtelen mártír – morogta a fülébe, mire Rachel megrezzent. – Azt hiszem, mindenképpen utálná ezt, tekintet nélkül arra, hogy ki a szeretője. – Akkor engedjen el – suttogta váratlanul a levegőbe a férfi vállai fölött. – Ne legyen már gyerekes – dorgálta meg gyengéden. – Most pedig azt szeretném, ha feltérdelne. Így valahogy. Most pedig vissza. És megint, ne hagyja abba. – De Rachel nem engedelmeskedett, és csak úgy mozgott, hogy Sebastian mozgatta és irányította őt. Sebastian kinyújtotta a kezét, és megmarkolta a kanapé tömött, kerek karfáját. – Vagy jobban szeretné Mrs. Wade, ha a kanapéra dönteném, és hátulról hatolnék magába? Semmi válasz. Mintha egy próbababával lenne dolga. – Jól van. Nekem mindegy, és miénk az egész éjszaka. Rachel az arca elé emelte a kezét, minta el akarná rejteni, de aztán beletúrt a hajába, behúzta a nyakát és a vállait, mintha egész testét egyetlen labdává akarná összegömbölyíteni. Ez rosszabb volt, mint a zokogás, rosszabb, mint a sikoltozás. A feje búbját nekifeszítette a mellkascsontjának, és egyre kisebb és merevebb lett; mindent megtett azért, hogy eltűnjön, de semmi hangot sem hallatott. – Ne csinálja ezt – suttogta döbbenten. – Hagyja abba. Fejezze be! – Ekkor kiemelte az öléből, megfordította és a kanapé ülőlapjára fektette. Rachel még csak nem sem próbálta összezárni a lábait, és Sebastian valami megmagyarázhatatlan megkönnyebbüléssel csúszott beléje hátulról. Nem a birtoklás érzésével, hanem megkönnyebbüléssel. Rachel szorosan összeszorította a szemét, de nem sírt. – Most már rendben van – suttogta Sebastian. – Sss, Rachel, most már semmi baj. – Aztán elkezdte csókolgatni, amíg a nő felsóhajtott, és amíg már ő sem bírta tovább, és a kezeit Rachel teste alá csúsztatta és elkezdett mozogni benne. Rachel túl forró volt, túl szűk és nem volt semmi értelme, hogy megpróbálja élvezetre bírni. Ő viszont élvezte, betakarta a testével, és a halk lélegzésének nyomait figyelte. Reménytelen – gondolta –, csak fájdalmat okoz neki, ha folytatja. – Kapaszkodjon belém – mondta neki, és Rachel végre engedelmeskedett: kemény, érzéstelen ujjaival megszorította a derekát. Olyan gyengéden emelte fel, ahogy csak tudta: a szexuális felszabadítás irányította mozdulata. Aztán elveszítette a fejét. Látta, hogy a fény körülötte elhalványul és elhomályosodik, hogy eltűnnek a tárgyak. A teljes sötétségben esztelen sebességgel mozgott a nőben, és csak az élvezet, a lehetetlen kéjvágy érdekelte, ami ott pusztított benne és mardosta, míg a végén megadta neki magát, és hagyta, hogy teljesen eluralkodjon rajta. 97

9. Lord D'Aubrey meggyújtotta a kandallót a hálószobájában annak ellenére, hogy nem is volt hideg. – Jöjjön ide, kérem – mondta. – Jöjjön! Rachel odament a márványkandallóhoz, és megállt a szikrarostély előtt, de ügyelt arra, hogy nehogy a teste vagy akár a ruhája hozzáérjen a férfihez. Miközben a kis asztalkához ment és töltött valamit egy pohárba, érezte, hogy a lord rajta tartja a tekintetét. Utálta a férfi ellentmondást nem tűrő hangját, ami ugyanolyan volt, mint amit pár perccel korábban a könyvtárban használt. De csak ekkor kérdezte meg: – Hova megy? – miközben még mindig meztelenül lustán elnyúlt a padlón, hátát a kanapénak vetve, ahol feküdtek, amikor... megerőszakolta őt. Nem egészen. Elcsábította? Azt sem igazán, jóllehet Rachel úgy gondolta, hogy ez volt a szándéka. – A szobámba — válaszolta gondosan megválasztott monotóniával. De a barátságtalan élt nem sikerült kiküszöbölnie a hangjából, amikor hozzátette: – Már végzett velem, vagy nem? A lord őt nézte, miközben lassan, elegánsan felállt, nem zavartatva magát a meztelensége miatt. Rámosolygott Rachelre. – Semmi esetre sem. – és Rachel figyelmétől kísérve elkezdett öltözni. – Hogy érzi magát, Mrs. Wade? – kérdezte. Rachelnek kényszerítenie kellett magát, hogy megint ránézzen. A férfi kisfiús haja egyáltalán nem illett a nagy és veszélyes testéhez. Nem foglalkozott azzal, hogy begombolja az ingét, így Rachel látta a mellkasát és a lapos izomkötegeket a hasán. Még mielőtt kizárhatta volna a gondolatot, Rachel pontosan visszaemlékezett arra, hogy milyen érzést keltett benne a combszőrzete, az a durva–puha kefe, ami a lábát dörzsölte, amikor a testük összeért. A gyomra remegett, és nem tudta pontosan, mit is érez. Randolph gonoszságai reménytelenül összekeveredtek benne azokkal a dolgokkal, amiket ez a férfi művelt vele. Kívánás és viszolygás, kéj és fájdalom, vágy és undor — sem a teste, sem a lelke nem volt megbízható ma este, hogy pontosan tudja, mit is érez. Sebastian egy poharát tartott elé. Rachel arra gondolt, hogy visszautasítja. A benne levő ital konyaknak tűnt – talán megnyugtatja az idegeit. Elvette és válaszolt a kérdésére: — Nem mindegy magának? A férfi összevonta a szemöldökét. Korábban ez a pillantás megrettentette, de most már nem érdekelte a haragja. A legrosszabbnak már vége volt és ez a hamis aggódás túl későn jött. Nem fog a kedvébe járni azzal, hogy akár egy pillanatig is elgondolkodik a nem éppen őszintének hangzó kérdésén. 98

De végül is itt volt, nem volt semmi baja, konyakot kortyolgatott és alig több merevséggel beszélt vele, mint egyébként szoktak. Talán már túl késő volt kimondani, hogy a tőle való félelme véget ért. És mégis: nem volt már annyira naiv, hogy azt higgye: a férfi végzett vele. A fizikai terror azonban, az, amit a férfi teste tehetett az övével, úgy tűnt, hogy véget ért. Legalábbis most. Bizonyos értelemben megkönnyebbülést jelentett, hogy azok a dolgok, amiktől heteken át rettegett, végre megtörténtek. És túlélte. Furcsa módon azonban sajnálkozott: hogy sohasem lehet Anne Morrell barátnője. Mert most már valóban Lord D'Aubrey szajhája volt. A lord közelebb jött hozzá. — Kérdeztem valamit. Elvárom, hogy válaszoljon. Rövid ideig állták egymás tekintetét, aztán Rachel felfedezett valami újdonságot vele kapcsolatban: a férfi szeme kék volt a szivárványhártya tetejénél, és zöld az aljánál, a sötét pupillák alatt. — Hogy hogyan érzem magam? – Úgy tett, mintha gondolkodna rajta. – Úgy érzem magam, mintha használtak volna. Sebastian a homlokát ráncolta. — Megbántottam? Válaszoljon! Az ujjai között tartotta a köntöse hajtókáját, hogy Rachel nehogy eltávolodjon tőle. — Azt akarja tudni, hogy megbántott–e? — suttogta hitetlenkedve. — A testét – pontosította Sebastian, és egy pillanatra zavart látott Rachel szemében. Az önbizalom hiánya, a bűn kellemetlen szomszédja tűnt fel. — A testem túlélte, lord úr, és úgy tűnik, hogy normálisan működik. Ha emiatt aggódott, akkor megnyugodhat. Sebastian kényelmetlenül elmosolyodott, és Rachel egy kis félelmet érzett, amiről éppen az előbb hitte, hogy legyőzte. — Megkönnyebbültem — mondta Sebastian lágyan. — Most vetkőzzön le, Mrs. Wade, és bújjon be az ágyamba. Forró vér szökött Rachel arcába. — Nem akarok – mondta rémülten. — Tudom. Némi pikantériát kölcsönöz a helyzetnek, hogy nem nyughatok. — Szörnyeteg. — Azt hiszem, nem kellene gúnyolódnunk egymáson. — Ezzel elfordult, hogy meggyújtson még két gyertyát azzal a vékony viaszgyertyával, amit a könyvtárból hozott magával. Karba tette a kezét. – Várok. — A pokolba magával. Nem bánthat. 99

— Őszintén remélem, hogy nem is kell. — Miért akar engem? — tört ki kétségbeesetten. Úgy tűnt, mintha a lord habozott volna. — Magamnak is feltettem ezt a kérdést azon a napon, amikor találkoztunk. A választ még mindig nem tudom biztosan. Jöjjön, vetkőzzön le nekem, Mrs. Wade. Látni akarom. Maga és én most már túljutottunk a szemérmességen. Mennyire utálta azt, ahogy kimondta: „Mrs. Wade”. Ezzel még kegyetlenebbé és ridegebbé vált minden, amit vele tett. Rachel mozdulatlanul állt, a határozatlanság agóniája gyötörte. Minden porcikája tiltakozott az ellen, amit a férfi tenni akart vele, de a visszautasítás következményei hasonlóan kellemetlenek lettek volna. – Mondja csak: a férje megkövetelte, hogy levetkőzzön előtte? Rachel rábámult, és képtelen volt válaszolni. – Mondja csak. Ha megtette, akkor nem fogom kérdezni róla. Nos? Még bólintani sem tudott, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne nézzen másfelé szégyenében. Ehelyett azonban Sebastian volt az, aki másfelé nézett. Az egyik kezével beletúrt a hajába, aztán hirtelen felsóhajtott. Az okos gyakorlatiassága egy pillanatra csődöt mondott, hiszen Rachel észrevette azt a férfit, aki a hidegség és a kifinomultság alatt rejtőzik. De csak egy pillanatra. Határozottan visszafordult feléje és így szólt: – Forduljon meg! — És mivel Rachel habozott, maga fordította meg a vállainál fogva. Aztán átölelte, és gyors mozdulatokkal kioldotta a pongyoláját, lehúzta róla a ruhát, és a székre dobta. Aztán rögtön visszafordult és hozzálátott a hálóing kigombolásához. Ezt kedvességnek szánta – vélte Rachel —, hogy ő vetkőzteti le, és hogy háttal kell állnia neki. És úgy– ahogy az is volt. De ha hálát várt érte cserébe, akkor csalódnia kell. Lehajtotta a fejét, hogy a férfi hosszú és fürge ujjait figyelje, és felidézte azt, ahogy korábban megérintette őt. Nem tudott magyarázatot adni arra az érzésre, amit a gyomra mélyén érzett. Olyan volt, mint a szédülés, vagy mint a várakozás. Aztán a hálóing lecsúszott a vállairól, végig a hátán, és erre az akarata ellenére megremegett. A kezeivel eltakarta a melleit, de egyetlen emlék sem elevenedett fel a múltból és próbálta meg legyűrni. Egyenesen állt, érezte Sebastian tekintetét a hátán, aztán már az ujjait is, amint a gerincének csontjait simítja végig. Aztán a fenekére tért át, és Rachel érezte, hogy a bőre megremeg a keze alatt, és hogy libabőrös lesz mindenütt, ahol csak hozzáér. 100

Aztán a könnyedség egyszerre megszűnt: Sebastian megkeményítette a fogását, és a csípőjénél megfogta őt. Rachel megpróbált elfordulni, de Sebastian erővel megakadályozta. A válla felett a férfira nézett. Furcsa volt az arca. – Ne mozogjon! — parancsolt rá, és maga mögé nyúlt az egyik gyertyáért. Rachel érezte a láng forróságát a hátán, aztán a combján. És amikor a férfi durva hangon elkáromkodta magát, Rachel tudta, hogy mit látott meg. Meglepődött: azt hitte, hogy Sebastian már észrevette a hegeket, még a könyvtárban. De biztosan túl sötét volt ott, és valahogy elkerülte a figyelmét az a forradás a bal combján, az az egy, amit még mindig ki lehetett tapogatni. – Ki tette ezt magával? Rachel majdnem felnevetett. Hát nem tudta? – A börtönőrök — találgatott Sebastian. Aztán maga felé fordította Rachel arcát. Sebastian teljesen sápadt volt, és veszélyesnek tűnt. – A börtönben csak a férfiakat korbácsolják, a nőket nem. Benne van a szabályokban. De találtak más módot arra, hogy fegyelmezzenek minket. – Istenem! — Most már tudta. Rachel arcát kutatta, mintha keresne rajta valamit. — Sajnálom. Sajnálom, hogy ez történt magával. – Én nem. Ezek a forradások mentették meg az életemet. Senki sem hitt volna nekem nélkülük. Azok a dolgok, amiket velem művelt, azok... amiket hallani akar tőlem... túl vadállatiasak voltak, hogy a bírók elhiggyék. Főleg bizonyíték nélkül. Sebastian nem tudott megszólalni. Valami új kifejezés tűnt fel a szemében, és ha Rachel nem ismerte volna jobban, akkor szánalomnak nevezte volna. Micsoda abszurd gondolat: Lord D'Aubrey, amint sajnálkozik. Annyira megzavarodott, hogy hátat fordított neki. Hallotta, hogy a férfi elfújja a gyertyákat, amiket éppen az előbb gyújtott meg. A megmaradt egy gyertyát az egyik kezében tartotta, míg a másikkal megfogta a karját, és tőle szokatlan gyengéd szorítással az ágyhoz vezette. Betakarta a lepedővel, a takaróval és az ágytakaróval. Rachel cinikus mosollyal tűrte. A világ összes törődése sem tudta volna kitörölni az indokai bűnösségét, és ez a gyengéd viselkedés sem tudta a megerőszakolást valami kellemesebb dologgá átváltoztatni. Most azonban nem tiltakozott. Kimerült volt, és szeretett volna gyorsan túllenni az egészen. A lepedő selyemből volt — természetesen. A felsőt a kulcscsontjáig felhúzta, és a vállait, a párnák puha halmain pihentette. Sebastian leült mellé, és egy darabig csendben figyelte, aztán elkezdte levenni az ingét. Elgondolkodó arcán nem volt semmi gonoszság vagy kínzás, miközben 101

vetkőzött. Ami azt illeti, nem is nézett rá. Rachel ránézett. És mert a férfi mozgását mindig erőtlenség és nehézkesség jellemezte, meglepődve tapasztalta, hogy a teste izmos és kisportolt volt. Erőt sugárzott magából, és mindenben az ernyedtség ellentéte volt. Nem talált semmi kivetnivalót az alakjában, és mindazzal az objektivitással, amit csak ki tudott préselni magából, el kellett ismernie, hogy igencsak vonzó. Nagyon vonzó. Érdekes: Randolph is jól nézett ki, és a korához képest vonzó volt a teste. De a testének a látványa az első éjszakájuk után beteggé tette. Szó szerint beteg lett tőle. Sebastian felállt, hogy levegye a nadrágját, de Rachel másfelé nézett. Röviddel ezután a matrac besüppedt, és Sebastian bebújt mellé az ágyba. Már régóta nem beszélt, és Rachel azt vette észre, hogy kíváncsi arra, mire gondol most. Miért érdekelte még ezek után is? Miért nem gyűlölte még jobban azért, amit vele tett, és amit most fog tenni vele? De erre a kérdésre nem volt válasz. Azt azonban megértette, hogy a félelme miért tűnt el. Azért, mert a legintimebb tapasztalatokból rájött arra, hogy Sebastian — a férjével ellentétben — nem volt teljesen romlott. Hiszen beszélt az ő vonakodásának a „pikantériájáról”, és Rachel nem is kételkedett abban, hogy így is gondolta, de az is igaz, hogy sohasem bántotta, és a lelke mélyén azt is tudta, hogy sohasem fogja. A kényszerítő eszközei sokkal finomabbak voltak, és talán álokoskodás volt azt állítani, hogy éppen ezért kedvesebbek is voltak. De mivel a férfiak már mindkét módon használták őt, brutálisan és gyengéden is, azt gondolkodás nélkül el tudta dönteni, hogy Sebastian módszerét találta a kellemesebbnek. Sebastian az ágyban fekve ismét őt nézte. A lepedőt a derekára csavarta. Megfogta Rachel kezét, és a gyertya fényénél vizsgálgatni kezdte: simogatta kérges tenyerét, míg közben a homlokát ráncolta. Aztán felnézett, és elgondolkodva ránézett: – Élt már át gyönyört, amikor férfival volt? — A hangja halk és gyengéd volt, mintha azt kérdezte volna, hogy volt–e már nyáron Walesben. De a kérdés aligha volt alaptalan, és a tekintete arról árulkodott, hogy nem mohóságból tette fel. Aztán a szája mosolyra görbült. – Milyen durva dolog ez tőlem — ismerte el szárazon. — De azért válaszoljon rá. Tudni akarom, hogy élvezte–e valaha, amikor egy férfival volt az ágyban? – Miért? – Azt hiszem, tévedésben van. Ennek a játéknak az a szabálya, hogy maga válaszol az én kérdéseimre, ugyanakkor nekem nem kell válaszolnom a maga kérdéseire. 102

– Ezek a szabályok... —... nem tisztességesek. Tudom. Éppen ezért találtam ki őket. Rachel a fal felé fordította az arcát. – Nekem nem kell semmit elmondanom önnek. Amikor a lord nem beszélt, Rachel teljesen új fényben hallotta a visszhangját annak, amit korábban ő maga mondott: úgy kezdtek hangzani, mint a „híres utolsó szavak”. Aztán meghallotta a lepedő lágy és dekadens hangzású suhogását, de továbbra is mereven a falat nézte, Egy csoport miniatúra volt a falon: ízléses olajképek ugyanattól a művésztől, akinek a kézjegye túl kicsi volt ahhoz, hogy el tudja olvasni. Tájképek. Nem éppen olyan képek, amiket egy élvhajhász hálószobájának a falán várt. De lehet, hogy szatírok és mezítelen bordélyosnők voltak rajta. Nem tudta eldönteni. A képre irányította a figyelmét, és megpróbált nem venni tudomást a mögötte mozgó férfi által keltett hangokról. Lehetetlen. Aztán egy kihúzott fiók hangját hallotta, és hirtelen rettegés futott végig a testén, mint egy vipera. Jaj, ne! Mit csinál vele, mit... vesz elő? Éles hang, aztán a fiók becsukódott. A keserű íz a szájában émelygéssé változott. Az ajkát harapdálta, és izzadság öntötte el a testét. A matrac megemelkedett. Sebastian arccal feléje leült mellé, és az egyik combját Racheléhez szorította. Szólította őt, de Rachel egyszerűen nem tudott mozdulni sem. Amikor pedig megérintette, nagyot ugrott. — Mi az? — kérdezte Sebastian döbbenten. — Olyan fehér, mint a fal. Ekkor megsimogatta az arcát, mire megremegett. — Az isten szerelmére... — A mondat rémült és erőtlen suttogásként tört ki belőle. Sebastian lenézett a kezére, amiben tartott valamit. Rachel nem bírt arra nézni. Remegett a gyomra. – Ez? — kérdezte Sebastian. Rachel remegő szemei egy kis tégelyt vettek észre. Ez volt minden. Csak egy kis tégely. A szívdobogása lelassult a normális tempóra. — Mi... — meg kellett köszörülnie a torkát —, mi ez? Sebastian arcára a lehető leggonoszabb mosoly ült ki lassan, és végtelenül sokatmondóan. Kinyitotta a tégelyt, és az orra elé tartotta, közben pedig mélyeket lélegzett belőle. — Próbálja ki! — mondta, és közben Rachel elé tartotta. Rachel óvatosan beleszagolt. A tégelyben valami átlátszó anyag volt, egyfajta balzsam, aminek olyan volt a szaga, mint a... de nem tudta beazonosítani a szagot. Valami virágillat, de nem igazán édes,; pézsmaszagú, nehéz, nyugtalanító aroma.— Mi ez? — kérdezte ismét. 103

Sebastian azonban, ahelyett hogy válaszolt volna, ugyanazt a gonosz mosolyt küldte felé, és lehúzta a lepedőt Rachel csupasz melleiről! Rachel halkan felsikoltott. Amikor megpróbálta visszatakarni magát, Sebastian elhúzta a kezeit, és a teste mellé kényszerítette. — Ne mozduljon. Még egy kicsit se. De mihelyt elengedte, a karját összekulcsolta a mellei előtt, és üveges szemekkel bámult a férfira, és megpróbált nem olyan ijedtnek mutatkozni, mint ahogyan érezte magát. Sebastian néhány pillanatig vizsgálgatta őt, és inkább zavarodottnak tűnt, mint mérgesnek. — Amit nagyon élveznék –– mondta elgondolkodva —, az lenne, hogy a fejtámlához kötözöm a karját, Mrs. Wade. Egy nap valószínűleg meg is teszem. De addig is, hiszen nem beszél a volt férje kegyetlenségeiről, azt kell gondolnom, hogy a megkötözés az egyik módszer volt a változatos palettáján. És, tekintve hogy minden tekintetben milyen szemét disznó volt, nem fordított sem időt, sem gondot arra, hogy ezzel különlegesen élvezhető kellemességet adjon az ifjú feleségének. Kacsintson, ha jó nyomon haladok. Rachel elvörösödve másfelé nézett. Sebastian az ironikus hangját vette elő. — Vegye le a kezét — mondta szinte már kedvesen. — Megkötözöm, ha rákényszerülök, de inkább nem tenném. Most nem. Te vadállat! — gondolta Rachel. De nem mondta ki, és néhány forró, haragos pillantás után leengedte a kezét az oldala mellé. — Jól van. Most pedig ne mozogjon... ahogy mondtam. — Ezzel a tégely felé nyúlt, és elfordította róla a tekintetét. Úgy tűnt, mintha meg lett volna babonázva. — Nagyon szép mellei vannak, Mrs. Wade. Nagyon, nagyon szépek. — Mit csinál velem? – Sss. – Az ujjával belenyúlt a tégelybe, és belemerítette az átható szagú kenőcsbe. A szemei álmodozók voltak, de a szája szigorú vonalat vett fel. — Mit gondol, mit csinálok? – utánozta Rachelt. És Rachel mindaddig nem is tudta biztosan, amíg a férfi nem emelte a kezét a mellbimbójához, és nem kezdte el szétkenni a balzsamot rajta. Felsóhajtott... szinte felugrott... és majdnem felült az ágyban. De valami visszatartotta. — Jól van — morogta Sebastian. — Feküdjön nyugodtan a kedvemért. Ne mozduljon meg még egyszer. Pánik vibrált minden idegvégződésében. De nem tudta kizárni a férfit a gondolataiból; mint ahogyan megtanulta Randolph–fal kapcsolatban: az agy trükkje, a legmélyebb kétségbeesés utolsó menedéke, aminek 104

része volt az, hogy nem lélegzett, és hogy egyfajta falat emelt maga köré. Most is megpróbálta, és tökéletesen működött egészen addig, amíg a kellemes érzés első szikrája át nem hatolt ezen a falon, és ráébredt, hogy Sebastian nem bántja. Egyáltalán nem bántja. A kenőcs elkezdett folyni, mihelyt a bőre felmelegítette, és a meghatározhatatlan illat olyan erős és kábító lett, hogy elszédült tőle. Sebastian még egyszer belenyúlt a tégelybe, hogy újabb adagot vegyen ki belőle, és — akárcsak az előbb — az orrához emelte a kezét. — Eukaliptusz — mondta halkan, szinte közömbösen. Rachel látta, hogy a véna erősen lüktet a férfi torkában. — Meg babér és citrom. Szantálfaolajban, azt hiszem. Tetszik? – Aztán Rachel mellére tette a kezét, és körbe–körbe elkente az anyagot a mellbimbó körül, és láthatóan élvezte a változást, amit Rachel érezhetett hűtlen keblében, és most már az arcán is, amit el akart takarni előle egy párnába, hogy ne is lássa. Amikor Sebastian felegyenesedett, Rachel azzal a hiú ábránddal kecsegtette magát, hogy a férfi végzett vele. De persze még nem. Ismét belenyúlt a korsóba és ez alkalommal a nyelvére kent egy kicsit a balzsamból. Felvillant a gonosz mosoly: — Nekem tetszik — jelentette ki, és ugyanazzal a lassú, gondos, fájdalmas élvezettel elkezdte az anyaggal simogatni a másik mellét is. Rachel utálta azt a fajta szexet, amely erőszakos, brutális és megalázó volt. Elviselte, de sohasem élvezte. Nem számított, teljesen lényegtelen volt, hogy egyes emberek állítólag találtak benne élvezetet. Ő azonban tudta, amit tudott. És mégis: amikor Sebastian, föléje hajolt, és a szájával megérintette a testét, az ajkait a mellbimbójára helyezte, amelyet korábban felpezsdített és felizgatott a kezével és azzal az ördögi keverékkel, az összetéveszthetetlen kéj villámlott beléje, hogy azonnal felnyögött, és minél hosszabban izgatta, csókolgatta és harapdálta őt, annál kínzóbb lett. — Elég! – kiáltotta, és a legnagyobb megdöbbenésére a férfi abba is hagyta. Sebastian föléje hajolt, kék szemei úgy égtek, mint tűz a szélben, a szája nedvesen csillogott, és az ajkai pirosak voltak attól, hogy a mellét izgatta. — Próbáljon meg nem ennyire rémültnek lenni – suttogta, és látszott rajta a szabadjára engedett izgalom. — Hagyja, hogy élvezze! – És miközben pislogás nélkül a szemébe nézett, az egyik hosszú és sikamlós ujját végighúzta a hasán, és vele együtt a lepedőt is. Rachel teste megfeszült, és megpróbált eltűnni a matracban. Sebastian a hasát simogatta, megpróbálta ellazítani a feszes izmokat. A gyengéd üzenet nem akart megszűnni. Ó, csináld, csináld, csak! – akarta kiáltani Rachel. 105

De a férfi tervének éppen az volt az egyik része, hogy az őrületbe kergeti őt, mielőtt teljesen megrontja, és ezért csak folytatta az idegölő dédelgetést. Amikor végre lehúzta róla a lepedőt, és az egész teste fedetlen volt, már teljesen fel volt izgatva. Még egy érintés, és teljesen megtörik. De Rachel nem tudta, hogy mit bír elviselni, egészen addig, amíg el nem kellett viselnie. Sebastian lefelé húzódott az ágyon, amíg a combjuk össze nem ért, és közben magával vitte a balzsamos tégelyt. Rachel annyira összeszorította a combját, hogy láthatóan remegtek tőle az izmai. – Tudja, hogy mit akarok – mondta Sebastian csendesen, és ha Rachel nem tudta volna, akkor a férfi pillantása megvilágította volna számára. – Ugye nem kell még egyszer beszélgetnünk arról, hogy megkötözöm magát? Rachel nem mozdult, csak a fejét fordította el a párnán. — És ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy ha élvezem azt, hogy a kezeit a rúdhoz kötöm, akkor a bokáit még jobban fogom élvezni megkötözni. — A férfi kék szeme úgy ragyogott, mint valami ékkő. — Szeretném őket széles terpeszben kikötni. Hogy szétnyissam magát. — Rachel következő lélegzete egy durva csuklás volt, egy komikus hang, de Sebastian nem nevetett rajta. — Nyissa szét a lábait — parancsolta gyengéden. – Gyerünk, nyissa szét. Ne akarja, hogy én csináljam. De Rachel egyszerűen nem tudta. Pedig akarta. De nem tudta. Sebastian felsóhajtott. A kezeit becsúsztatta Rachel bokái közé, és szorosan megragadta őket. Rachel mindent tudott a tehetetlenségről és a mozdulatlanságról, mindent a szexuális alávetettségről. Nem volt semmi, amit a férfi tehetett volna vele, amit még nem tettek meg. Akkor ez miért rosszabb? Miért őrölte fel ez a fájdalommentes csábítás, miért semmisített meg benn valamit mélyen a belsejében? Tisztán hallható hangon így szólt: — Ne csinálja ezt velem. Sebastian érdeklődve, elővigyázatosan felnézett rá. Olyan sokáig tartott szünetet, hogy Rachel azt hitte, most már abbahagyja. — Most mi a baj? Csináltuk már korábban is. Akkor meg mit számít? Rachel végignyalta kiszáradt ajkait. Mert lehet, hogy szeretném — gondolta tombolva. — Tudja miért — mondta hangosan. Előbb mérlegelte a szavakat, majd elismerésképpen bólintott. — Igen, tudom. — Aztán lehajtotta a fejét és a még mindig Rachel bokáit fogó kezeit szemlélgette, majd a tekintete elindult felfelé Rachel testén. Rachel visszatartotta a lélegzetét, és a kezével a lepedőt markolta 106

mindkét oldala mellett. A férfi a szemébe nézett. Aztán szélesre tárta a lábait, és becsusszant közéjük, hogy úgy is maradjanak. Rachel elkezdett sírni. A mennyezetet bámulta, közben könnyek folytak végig a halántékán a hajára. Sebastian a térdeivel szorította szét a térdeit, és érezte a férfi lélegzetét a hasán, és a haja hűvös simogatását a combjain. Nyugodtan mozgó ujjak választották szét a szeméremszőrzetét, húzták szét a szeméremajkait, és akkor... megérezte a nyelvét. Nem értette a szavakat, amiket a férfi mondott, Sebastian az egyik kezével nyitva tartotta őt, míg a másikkal a csúszós krémet rákente, beléje kente, minél mélyebbre, hogy teljesen beborítsa vele. És csak csinálta, és csinálta, és... Rachel nem kapott levegőt, és nem tudott elszabadulni sem. Felnyögött: – Ne! Elég! De a férfi csak folytatta, és így szólt: — Nézzen rám! — és a krémes ujjait beléje dugta, miközben a balzsamból jócskán kent saját nemi szervére is. Ami már mereven és vastagon ágaskodott — a legrosszabb ellensége, meg akarta ölni... azt akarta, hogy végre beléje hatoljon. Így szólt: — Hát akkor csinálja – és Sebastian ráfeküdt, és egy hosszú, sima csusszanással egyenesen beléje hatolt. Sebastian feltolta a kezét, és a behajlított ujjait az ágy rúdja köré igazította a teje fölött, és megszorította őket, miközben egyre mélyebben csúszott beléje. Sebastian nem látta Rachel arcát: teljesen és felismerhetetlenül elveszett a kéjben. Rachel félelme néha azért visszatért, mert ha a férfi elveszíti a kontrollját, akkor őt sem tudja irányítani. Sebastian feljebb tolta a testét, neki a rácsnak. A hideg fa Rachel vállának feszült, miközben a férfi csak mozgott rajta szüntelenül. Izzadság csillogott Sebastian arcán, mellén és karján... izzadság csepegett a hajából egyenesen a melleire. Megcsókolta, és a testének mozgásával egy ritmusban a nyelvével belehatolt a szájába. Rachel tudta, hogy a férfi mit akart, tudta, hogy nem hagyja abba addig, amíg nem adja meg neki magát. Most már ő is akarta... de ez elérhetetlen volt, lehetetlen. Hagyta, hogy a férfi a derekára tegye a kezét, és a saját testét is elkezdte mozgatni a férfi testének lázas ritmusában. — Gyerünk – zihálta Sebastian a nyakánál, aztán a fogával belemart a torkába. — Adjon bele mindent! — A karját Rachel alá csúsztatta, végig a hátán, aztán a feneke közé. Érezte, hogy a síkos ujja egyre közelebb kerül a másik testnyílása szűk bejáratához. Átkot szórt és megpróbált félrehúzódni. De éppen a legtökéletesebb pozícióban volt, és nem volt menekvés. Az ujja könnyedén becsúszott, nem túl mélyre, de eléggé ahhoz, hogy megőrjítse. Rachel újra meg újra megpróbált szabadulni, de 107

nem tudott. Sebastian nem állt le. Aztán hirtelen artikulátlan üvöltés tört fel a torkából, megmerevedett, egy végtelen pillanatra állati erővel szorította magához, aztán elernyedt a teste. Rachel tartotta a testét, miközben a magja beléje ömlött, tartotta a teljes súlyát és mindazt a hevességet, amit a kielégülése magával hozott. A vége előtt elkezdett átkozódni, de Rachel nem tudta, de nem is érdekelte, hogy rá átkozódik– e vagy saját magára. A megkönnyebbülés, hogy vége van, fájdalommal, haraggal és szaggató, feneketlen kielégületlenséggel szakadt rá: egy teljesen új érzés, de olyan, amiért nem tudta gyűlölni. Kimászott a férfi izzadt, elernyedt, ziháló teste alól, és olyan messze húzódott tőle, amennyire csak tudott. A hajnali szürkületben hagyta magára. Sebastian még érezte, hogy a nő — abban a hitben, hogy ő alszik – halkan felül és kicsusszan az ágyból. Hallotta a pamut finom suhogását, ahogy felvette a hálóingjét és a köntösét, amit néhány órával korábban ő vett le róla és dobott a székre. Sebastian a hasán feküdt fejével a fal felé, és mivel már nem értek egymáshoz, fázott, és sokkal jobban egyedül érezte magát. De nem mozdult, bár a lelki szemei előtt látta, ahogy Rachel figyeli őt. Tudta, hogy milyen volt a nő arca, miközben a hálóköntöse masnijával bajlódik a derekánál. Már kétszer megpróbálta otthagyni, de mindkétszer visszahúzta, miközben azt dörmögte neki, hogy nem szabad elmennie, aztán levette róla a kezét. Most is érezte magán a kristályfényű tekintetet. A kép, amit az agyában látott, tiszta volt és teljes, de azt nem tudta, hogy Rachel vajon mire gondol. Semmi elképzelése sem volt. A papucsba bújt lábának a lépéseit már nem hallotta a padlón. Nemsokára azonban megcsikordultak az ajtó vasalatai, aztán kattant a zár, és tudta, hogy Rachel elment. Egy darabig még mozdulatlanul feküdt, és megpróbálta elkapni Rachel megfoghatatlan illatának utolsó nyomait. Nem az eukaliptuszillatot, hanem Rachel illatát. A kezét nézte a félhomályban, amint végigsimogatta a lepedőt, ahol a házvezetőnője feküdt, és megállította a tenyerét, ahol a Rachel testének melege még érződött egy kicsit. A megbánás keserű ízét érezte a nyelve hátulján, és beteges, szúró fájdalmat a gyomrában. Lehunyta a szemét, és ezen a hosszú, féktelen éjszakán a teste végre engedelmeskedett neki. Elaludt.

108

10. Napok teltek el. Sebastian néha futó pillantás vetett rá, miközben ő a mindennapi teendőit végezte, pontosan úgy, mint korábban, mintha semmi sem változott volna, legalábbis semmi olyan, ami a szem számára látható lenne. Eleinte a lord nem is küldetett érte. Rachel karcsú, feketébe bújtatott alakja maga volt a csendes, hatékony szégyen, akár akarattal volt ilyen, akár csak véletlenül. Sebastian pontosan úgy tette a dolgát, mintha nem történt volna semmi. Az egyetlen különbség az volt, hogy ő mindig tudomással bírt róla, pontosan tudta, hol is van és mit csinál, mégpedig olyan nem szűnő pontossággal, amit mindig is gyűlölt. Egy reggel elküldött érte. Azonnal a dolgozószobájába ment, és magával vitte a főkönyvet. A kulcscsomója, a foglalkozásának ez a zajos jelképe, ott csörgött egy láncon az oldalán. Sebastian felnézett rá a saját kimutatásai fölött, amit nagyon igyekezett tanulmányozni, csakhogy megvárakoztassa. Sebastian észrevette, hogy főkötőt visel. Divatjamúlt főkötő volt, fehér, nagyméretű és leírhatatlanul csúnya. Azért viselte, hogy bosszantsa őt — efelől Sebastiannek semmi kétsége sem volt. — Vegye azt le, és soha többé ne lássam a fején! — mondta durva hangon. Rémisztő volt elképzelni is, hogy milyen mérges volt. — Igen, lord úr. – Levette a főkötőt, és lehajtott fejjel állt tovább úgy, hogy a főkönyvet a mellének szorította. És bár okos álcázás volt, Rachel nem tűnt másnak, mint egy megfélemlített fogolynak a korlát mögött a békebírók meghallgatásán. Vajon ő maga változott meg, vagy pedig a férfinak a róla alkotott képe? Bárhogy is, az a megalázó erőszak megtörtént. Nagyszerű. Sőt: még jobb. Mennyivel szórakoztatóbb kínozni az erőset, mint a gyengét. De ez az erkölcstelen szándék komolytalannak tűnt. Semmi sem változott. A lord még mindig nem tudta, hogy mit akar tenni: kínozni vagy megmenteni a nőt. – Üljön le, Mrs. Wade. – Igen, lord úr. Sebastian halvány mosolyt küldött feléje. Hátradőlt a székében; és a kezét a hasára tette. Az az ötlete támadt, hogy ezt a találkozót a könyvtárban kellett volna megejtenie, mert akkor a kanapéra ültette volna Rachelt, aki így kénytelen lett volna visszaemlékezni az utolsó alkalomra, amikor rajta ült... nem, amikor rajta támaszkodott. Késztetést érzett, hogy most emlékeztesse a házvezetőnőt erre, de egy ilyen dolog – természetesen – túl durva lett volna. Mindazonáltal éppen ő maga volt az, akit emlékeztetni kellett, mivel ő találta szinte lehetetlennek azt, hogy összeegyeztesse ezt az alacsony, szolid, üres tekintetű nőt, aki itt áll 109

előtte, azzal a nővel, aki három éjszakával ezelőtt a karjaiban zokogott, aki elátkozta és tűzbe hozta, aki ott vonaglott alatta, és aki végül egy keresztre feszített szent lelkesedésével szenvedte el az ő szexuális vágyainak teljes súlyát. – Ezt a számlát miért nem fizettük még ki? – És a tollával az asztalán levő sárga papírra bökött. . – Hogyan? – Rachel habozva felállt és néhány lépéssel közelebb ment. – Milyen számlát? – Ezt. Négy rézedény, összesen 12 guinea. Judelet azt mondja, hogy nem tud róla semmit. Ez már a második felszólítás, és a kovács megtoldotta nyolc shilling kamattal. Rachel nem tudta elhinni. Látni akarta a számlát, de nem akart a férfi közelébe menni. – Nem tudok róla, lord úr. Sohasem láttam az eredeti számlát, aminek normál esetben hozzám kellett volna eljutnia. – Szóval Judelet hazudik? Rachel a férfira meredt, aztán az asztalra nézett. – Nem, természetesen nem. Biztos valami hiba történt. Vagy az első számla veszett el, vagy a kovács sohasem küldte el. . – Először is: miért rendelték meg ezeket az edényeket? – Nem tudom. – Nem maga rendelte meg? – Nem, lord úr. – Nos, ha sem maga, sem pedig Judelet nem volt, akkor ki a fene? – Nem tudom, lord úr. Sebastian ma nem tudta zavarba hozni. – Ki fogja kifizetni azt a nyolc shillinget egy csomó edényért, amit látszólag senki sem rendelt meg? — kérdezte, és megpróbált olyan kemény hangot megütni, mintha érdekelte volna. Rachel keményen a szemében nézett. – Majd én, lord úr. Ha úgy gondolja, hogy ez a megfelelő eljárás. Sebastian addig bámult rá, mígnem ostobának érezte magát. – Üljön le! – csattant fel. – Miért álldogál itt? – Rachel visszament a székhez, és leült. Sebastian felkapott egy másik papírt az asztalról, ez alkalommal egy levelet a vastag írómappáról. A kék tintával írt nőies macskakaparás bosszantotta, de uralkodott a vonásain és csak ennyit mondott: – Néhány barátom jön pénteken Londonból, Mrs. Wade. Hárman vagy négyen, azt hiszem, de lehet, hogy öten, és szinte biztosan jön egy vagy két hölgy is velük. Az egyiküket biztosan ismeri. Claude Sully. A volt 110

férjének az unokaöccse, azt hiszem. És az örököse, ha nem tévedek. Ismeri? – Nem, lord úr. Nem ismerem. – De egy kissé elsápadt. – Sohasem találkoztak? – Nem. Azt hiszem, ott volt... a tárgyaláson. – A tárgyaláson? – Az én tárgyalásomon. – Valóban: milyen érdekes! Remélem, ez nem okoz semmi kellemetlenséget maguk között. Mármint a körülmények miatt. Sully inkább csak ismerősöm, mint barátom tette hozzá minden különösebb ok nélkül. — Ismerte az unokafivéremet, Geoffreyt... a néhai Lord D'Aubreyt, tudja. Rachel nem szólt semmit. — Emlékszem, hogy nem volt hajlandó segíteni nekem a helybéliek szórakoztatásában, hogy így mondjam. Remélem, hogy ez a kényesség nem terjed ki a londoni barátaimra is. — Nem, lord úr. – Nagyszerű! Remek! – mondta, jóllehet tudta, hogy Rachel hazudik. – Pénteken érkeznek, amint mondtam, valószínűleg vacsora tájékán. Készítse elő a szobákat, azt hiszem, várhatunk egy–két inast is a társasággal, esetleg szobalányokat is, ezért számukra is készítsen szobát. Nem tudom, meddig maradnak. Tervezzünk egyelőre három éjszakát, aztán a többit meglátjuk. Ezek közül egyik sincs az ellenére, ugye, Mrs. Wade? — Nem, lord úr. — Judelet összeállítja a menüt a maga segítsége nélkül is. Egyébként is kétlem, hogy eddig máshogy lett volna. Mindennek stimmelnie kell, és nem tudok rá okot, hogy miért ne lenne így. Ja, és még valami. Szeretném, ha annyit lenne a társasággal, amennyit csak tud, hogy együtt étkezzen velük, és a többi. Más szavakkal: legyen a háziasszonyom. – Rachel szigorúan nézte a férfit. Ha a pillantás ölni tudott volna, akkor Sebastian most az asztalra borultan heverne – holtan. Lord D'Aubrey rámosolygott. – Jelent ez valami problémát, Mrs. Wade? — Nem, lord úr. – Remek! Akkor nem is tartóztatom tovább. Biztosan ezernyi dolga van. Claude Sully és a többiek pénteken nem sokkal dél után érkeztek, sokkal korábban, mint ahogy várták őket. Mrs. Wade, akinek – a szabadon bocsátása feltételeként – minden hónapban jelentkeznie kellett a rendőrfőnöknél Tavistockban, nem volt otthon, amikor a bérelt kocsi Plymouth felől begördült a macskaköves úton, felverve a varjakat és megijesztve a házimacskát. Sebastian egyedül köszöntötte a barátait. 111

Négyen jöttek: Claude Sully, Sir Anthony Bingham, Mrs. Wilson és Bertram Flohr. Sebastian mindegyiküket ismerte, kivéve Flohrt, ezt a kövér, mogorva, sértődött képű férfit, aki erős akcentussal beszélt. Miközben Kitty (Mrs. Wilson) üdvözlésképpen boldogan átölelte, Sebastian megpróbált visszaemlékezni arra, hogy vajon szeretkezett–e már vele. A nő elpirult és a haja összekuszálódott, és pontosan úgy nézett ki, mint aki éppen most végzett a három útitársa szórakoztatásával. Sebastian azért örült, hogy eljöttek hozzá. Ők voltak a legzüllöttebbek a barátai közül, és már nagyon várta, hogy elszórakoztassák őt keserédes elmésségükkel. Devon vidéki vonzereje már kezdte elvarázsolni, és most úgy gondolta, hogy Sully és a többiek éppen az az ellenszer voltak, amire neki szüksége volt émelyítő falusiasság ellen. Bingham, szokás szerint, megint részeg volt. – Emlékszem erre a helyre! – kiáltott fel, miközben bizonytalan léptekkel körbenézett, és a Lynton Hall gránitfalaiba és a csipkézett kapuházába kapaszkodott. – Voltam itt, istenem. Sully, veled, emlékszel? – Hát persze, te buzi. Két évvel ezelőtt, amikor Geoffrey még élt. Részvétem az unokafivéred miatt, Sebastian. Vadászbaleset volt, ugye? Sebastian viszonozta Sully mosolygós, tettetett együttérzését. – Azt mondják – mondta odavetve, és bevezette a társaságot a házába. Mindenki vihogott. Kitty volt a legkevésbé otthon ebben a tréfás gúnyolódásban, és Sebastian is — minden akarata — ellenére csatlakozott hozzájuk. – Bastian, mi a fene? – sikoltott fel a nő, miközben azzal a. férfival lejtett táncot az előtérben, aki éppen a keze ügyébe került. Mindeközben egyik társalgót a másik után nyitotta ki, és eltúlzott megdöbbenéssel nevetett a megviselt és idejétmúlt bútorzaton. Egyenes, fekete, majdnem a derekáig érő haját lazára kötve viselte, és szerette úgy hátravetni a vállairól, hogy felemeli az állát, és drámai módon. Annyira nem illett az elnyűtt társalgóhoz, mint ahogy egy udvaronc a kolostorhoz. A karját a kanapé háttámlája mögé vetette, miközben a kezét Kitty nyakán pihentette. – Mi a pokolnak vagy még mindig idelenn, Lord D’Aubrey? – érdeklődött. – Mi az ábra? Gyerünk, mondd csak meg, tudni akarjuk, hogy miféle furcsa vonzerő tart itt. – Igen, mondd csak! – ismételte Kitty. – Tony azt mondja, hogy nő van a dologban. – Biztosan valami nő – erősítette meg Bingham bólogatva. – Ha meg nem nő, akkor egy birka. Isten tudja – tette hozzá durván felröhögve, és Kitty vele kuncogott. 112

Sully Sebastianra mosolygott, miközben lehúzta Kitty ruhájának alacsony gallérját, és felfedte a vállát. Flohr előrehajolt az ablaknál levő székben, a könyökével vaskos combjaira támaszkodott, és a szemeit hol összehúzta, hol pedig kimeresztette. A férfit vizsgálgatva Sebastian átfogalmazta a Kittyről alkotott véleményét. Ha juttatott is bárkinek a kedveskedéséből a kocsiban Plymouthtól idáig, akkor Flohr biztosan nem volt közöttük. Mert Flohr, és erre az utolsó garasát is letette volna, kukkoló volt. – Nos? – sürgette Sully. – Mit tud Lynton Hall, amit nem tud London a társasági élet szezonjában? – Sebastian úgy tett, mintha elmélyülten gondolkodna., – Csend és békesség. Egészséges levegő, rendszeres testmozgás. És madarak, amik nem galambok. Bingham felhorkant. – Szóval egy nő — mondta határozottan, és a hasára fordult. Sebastian a kanapé karfáján ült Kitty mellett., A nő rámosolygott, és elkezdte simogatni a combját. A jegygyűrűje aranyba ágyazott ékkövekből állt. Sebastian figyelte, ahogy a nő puha, apró keze lassan mozog végig a lábán, és hallotta a körmei sercegését a nadrágja gyapjúszövetén. Felállt és átment a szobán a zongorához. A hangszer egy héttel korábban érkezett a londoni házából. Amikor elkezdett játszani rajta, azon tűnődött, megrázza a fejét. Sebastian most már emlékezett: tényleg szeretők voltak, közel egy hónapig, még '52–ben vagy '53–ban. És nagyon szerette bevetni a fekete haját, ami mindig lenyűgözte és elkápráztatta őt. A rózsafa társalgóban foglaltak helyet. Elnyújtóztak a kanapékon és a kétszemélyes ülőhelyeken, mintha máris otthon éreznék magukat. Nemsokára komoly italozásba kezdtek. – Hol az a süket házvezetőnő? – Sully érdeklődött, miközben kigombolta sárga mellényét és meglazította a nyakkendőjét. – Mrs. Apple, Mrs. Pear... – Mrs. Fruit28 – mondta váratlanul Bingham a padlóról, ahová egy palack bordeaux–ival feküdt le, amit a mellkasán egyensúlyozott. – Süket, mint a fal, és csak akkor hallotta, hogy szóltál hozzá, ha egyenesen a fülébe ordítottál. – Nyugdíjba ment – mondta Sebastian. – Vén szatyor – mondta Bingham. – Vén szatyor – helyeselt Sully. – Pedig miket mondtunk róla, amikor nem figyelt – magyarázta a többieknek. 28

Szójáték: apple = alma;pear = körtéi fruit = gyümölcs.

113

– Pontosan – szólt Bingham. – Mocskos szavakat, tudjátok, durva utalásokat, egyenesen az öreglány fülébe. Geoffrey kezdte az egészet. Haláli szórakozás volt. – Elkezdett vihogni, mire a bor szétfröccsent az ingén. Sully felállt a székéből és leült Kitty mellé a kanapéra. Mostanában – Brutus stílusában – előrefelé fésülte göndör, szőke haját, hogy elrejtse egyre magasabb homlokát. Talán éppen ez állt ellentétben azzal a pirospozsgás és egészségesebb megjelenéssel, amihez Sebastian egyre jobban hozzászokott Wyckerleyben. Mindenesetre Sully sápadtnak, erőtlennek és szinte elgyengültnek tűnt a szemében. Szúrós kék szemei és vékony szája volt, amelynek a vonala szokatlan módon lefelé görbült, amikor mosolygott, és nem felfelé. Drága ruhái a legfrissebb divatot tükrözték, hogy miért várt ilyen sokáig a leküldetésével. Olyan volt, mint egy régi barát. Szinte otthonossá tette Lynton Hallt. Lejátszott néhány összevissza akkordot: csendes kíséret a vendégei kapkodó karattyolásához. Várt valamit. És amíg Rachel be nem lépett, nem is volt benne biztos, hogy mi az. De akkor már tudta. Rachel csendben érkezett, mint mindig. Sebastian nem tudta, hogy az ajtónyílásban áll, csak miután az egész szoba elhallgatott. Bingham volt az első, aki megtörte a csendet, amikor lágyan így szólt: – Na mit mondtam! Rachel kissé beljebb jött a küszöbről, megpróbált mosolyogni, és visszanézni a szemekbe, amik őt vizslatták és fürkészték. Sebastian megpróbált úgy nézni rá, mint a többiek, az egyszerű fekete ruháját, az olcsó cipőjét, a divatjamúlt frizuráját, és az aggódó tekintetet az ezüstös szemeiben. Szóval amikor először meglátta, szépnek találta? Már nem emlékezett rá, de a kérdés sem érdekelte többé. A lényeg az volt, hogy Rachel itt van. És a jelen pillanatban semmi más nem számított. Felállt, és csendesen így szólt: – Mrs. Wade, ezek a barátaim. Mrs. Wilson; az ott Tony a padlón, Sir Anthony Bingham; Mr. Flohr... sajnálom, elfelejtettem a keresztnevét. – Bertram. – Köszönöm. Ez pedig Claude Sully. Ismerkedjetek meg Mrs. Rachel Wade–del. Ő az új házvezetőnőm. Humorosan üdvözölték. – Nocsak, nocsak, nocsak — mondta Bingham kimérten. Kitty mosolygott, és így szólt gúnyos és kétértelmű hangsúllyal: – Oh, a házvezetőnő! Sully volt az egyetlen, aki vette a fáradságot, hogy felálljon. – Mrs. Wade? – ismételte, és látható érdeklődéssel figyelte őt, miközben egyre közelebb jött hozzá. – Talán a... nem, az nem lehet. Vagy mégiscsak ön Mrs. Randolph Wade? 114

Rachel vonásai megfeszültek az ijedtségtől, és csak ennyit mondott: — Igen. — Istenem! – Sully felháborítóan boldog volt. – De hát akkor – hebegte – maga ölte meg a bácsikámat. Mint amikor az agarak rókát szimatolnak, a többiek úgy figyeltek fel egyszerre rájuk. Bingham felkászálódott, Kitty letette az italát és csak bámult. Még Flohr is felállt a székéből, miközben kerek arca pirospozsgássá változott. Miért nem tagadta le? De Rachel nem szólt semmit, csak tágra nyílt, kifejezéstelen szemekkel bámult. Sullyra. Sully feléje nyúlt és elkezdte a kanapé felé húzni. Rachel ellenállt, és eközben burkoltan egy pillantást küldött Sebastian felé. Sebastian majdnem megszólalt, de aztán nem tett semmit. Csak zsebre vágta a kezét, és nekidőlt a zongorának. Sully maga és Kitty közé ültette Rachelt. Kitty nem leplezett bűvölettel nézett rá. — Aztán börtönbe került – mondta Sully merengve. – Először néhány évig Exeterbe, ahogy emlékszem, majd Dartmoorba, amikor megnyitották. Ugye így volt? —Igen. – Mikor engedték szabadon? Rachel Kitty válla fölött felnézett Binghamra és Flohrra. Sarokba szorították. — Április tizenharmadikán – válaszolta alig hallhatóan, miközben mindkét kezével a szoknyáját markolászta a térde fölött. — Hűha! — mondta Bingham játékosan, de ő is ugyanannyira meg volt babonázva, mint a többiek. — Szentséges pokol, Claude, akkor te örökölted az összes pénzét, ugye? — sikoltott fel Kitty hevesen gesztikulálva. — Most már emlékszem. Miután a bácsikád meghalt, te kaptad az egész... vagyont. — Valóban — mosolygott Claude, és megvillantotta hegyes fogait. — Tudjátok mit, azt hiszem, ez megér egy pohárköszöntőt! – és felemelte a borospoharát. — Önre, Mrs. Wade. Hálával és csodálattal tartozom. Köszönöm, hogy meggyorsította az öröklésemet, amiről — be kell vallanom – magam is sokszor álmodoztam. De maga megspórolta nekem a problémát. Isten áldja érte! Oh... de hiszen még pohara sincs! Minő borzasztó feledékenység. Kérem, engedje meg, hogy... Rachel azonban visszahúzódott a férfi kinyújtott karjai elől és sikerült úgy felállnia, hogy még csak hozzá sem ért. – Bocsásson meg,, nagyon sok... dolgom van még vacsora előtt. — És az ajtó felé hátrálva még egy gyors pillantást vétett Sebastianra. – Lord úr? 115

– Köszönöm, Mrs. Wade – szólt Sebastian elbocsátóan. Meglepetésére hálás tekintetet látott felcsillanni Rachel szemében. ––De természetesen velünk fog vacsorázni — tette hozzá csípősen. Rachel ridegen meghajolt, és kiment. – Lydia az unokahúgom, mint tudjátok – vallotta be. Sully, miközben a testével közelebb férkőzött, és a kezét Rachel székének támlájára tette. Rachel már nem tudott messzebb húzódni tőle, hiszen Bingham ült a másik oldalán, és egyfolytában feléje hajolt, hogy hallja Sully halk társalgását. – Már évek óta nem láttam. Akkor maguk biztosan ugyanabban a régies kis faluban éltek, ugye? – Rachel bólintott, de továbbra is a tányérján tartotta a. szemét. – Milyen volt? Hmm? Felettébb kínos, gondolom. Rachel mormogott valamit, de Sebastian nem értette a szavakat. Azon tűnődött, hogy Rachel vajon még meddig képes tologatni ugyanazt a pisztrángdarabot a tányérján anélkül, hogy egy falatot is venne belőle. – Lydiának semmi haszna. Engem vádol azért, hogy gyakorlatilag egyetlen fillérje sincs. Mintha nekem lett volna valami közöm a drága Randolph bácsika végrendeletének feltételeihez. – Sully megtekerte borospoharát. – Női logika – mondta legörbült mosollyal, miközben Bingham ezt dörmögte: — Erre igyunk! Sebastian jobbján Kitty, miközben a harisnyába bújtatott lábával az ő bokáját masszírozta, időt szakított arra, hogy megkérdezze: – Összesen mennyi ideig volt börtönben, Mrs. Wade? Rachel felemelte a fejét. – Tíz évig. – Szentséges isten! Biztosan borzalmas volt! – Igen. Rachel halk, buzgó válaszára Kitty megtorpant, de csak egy pillanatra. – Milyen volt? Meséljen el mindent. Rachel úgy bámult rá, mintha a kérésnek nem lett volna semmi értelme. – Én... – Letette a villáját. – Mit akar... pontosan mit akar tudni? – Remek! — Kitty nagy hévvel megvonta a vállát. – Milyen volt az étel? – kérdezte nevetve, mintha valami vidám játék vette volna kezdetét. – Egy ebédlőben ült a többi elítélttel? Rachel lassan hátradőlt a székben. – Nem. A cellánkban ettünk. – Volt szobatársa? Cellatárs, azt hiszem, így nevezik. – Nem. – Nem? Egyedül kellett ennie? Rachel lassan bólintott. – Milyen ételt kaptak? – kérdezte Bingham. 116

Minden kérdés olyan volt, mintha egy kést döftek volna a testébe. Sebastian azon tűnődött, hogy a többiek vajon tudják–e azt, hogy mit tesznek. Nem magára a fájdalomra gondolt. Hiszen pontosan tudták, hogy minden kérdésükkel fájdalmat okoznak neki, csak azt nem tudták, hogy mekkorát. És Rachel kezdő volt, ők pedig profik, és nem telik sok időbe, mire rájönnek erre. – Az ételt... a falon levő csapóajtón adták be. Mindig ugyanazt. – Mit? – Kenyeret és zabkását. Krumplit... – Zabkása? – Egyfajta leves. Néha hússal. Levest. És kakaót. Hatféle étel volt. Sebastian figyelte őket, amint valamennyien a tányérjukra néznek, zavartan mosolyognak, és a gondolatukban éles ellentétbe állítják Judelet menüjének finomságát és változatosságát Mrs. Wade zabkásájával és krumplijával. – Nos – mondta Kitty –, legalább laktató volt. Legalább eleget adtak. Rachel addig nézett Kittyre, amíg annak el kellett fordulnia. Sebastian ösztönszerűen felidézte maga előtt a képet, ahogy Rachel a bírósági meghallgatáson kinézett. Félig kiéhezve. Egy héttel ezelőtt, amikor levette a ruháját, még mindig látta a bordáit. Sully Rachel vállára tette a kezét. Rachel leküzdötte a remegést, és elkezdett egy kanalat forgatni az asztalon. – Milyen volt a cellája? Hmm? Mekkora? Ijesztő volt a kérdés. Sebastian jelzett az inasnak, hogy: hozzon még bort, és amikor az megtöltötte a poharát, egyszerre lehúzta a pohár fele tartalmát. – A cella... két és félszer másfél méteres volt. A mennyezet alig volt két méternél magasabb. Vasajtó volt. Rozsdás vasfalak. – Semmi ablak? – Egyetlen ablak. Magasan a falban. Vastag üvegből. A börtönudvarra nézett. – Hideg volt? – Igen. – Volt egyszer egy inasom, aki kilenc hónapot töltött Millbankban – vetette közbe Bingham. – Azt mondta–; hogy az ágy egy fatábla volt. Azt mondta, hogy úgy ébredt fel, mintha palánkokkal verték volna a hátát egész éjjel. Rachelre bámultak: Flohr leplezetlenül, a többiek titokban. Most már mohók voltak, izgatottan kíváncsiak. – Milyen ruhát viselt? – firtatta Kitty. 117

Rachel egyre kisebb lett a tekintetük előtt. Vajon ha sokáig néznek így rá, teljesen eltűnik? – Ruhát. Szerzsből készült és barna színű volt. Fehér sapkával. – Azt hallottam, hogy fizetnek a dolgozó raboknak. – Csak Dartmoorban. Exeterben nem. – Mit dolgozott? – Először a börtönmosodában. Aztán a könyvtárban. A szabóműhelyben. – És mit csinált egész nap Exeterben? – megint Kitty kérdezett. Eltelt egy kis idő, mire válaszolni tudott: – Kócot készítettem a cellámban. Kóc. Undorító, kátránnyal bevont kötél, tömítéshez. Sebastian Rachel tiszta, rövid körmű ujjait nézte, és visszaemlékezett a kérges tenyerére. – Hogy érti? Mit jelent pontosan, hogy „kócot csinált”? Rachel mély lélegzetet vett. – A norma három font volt naponta. Nyers kötél, amit az ajtón dobtak be. Szét kellett szednünk... szálanként, amíg egy halom lenszál hevert előttünk. Este lemérték, hogy meggyőződjenek arról, hogy teljesítettük a normát. – Milyen... unalmas! Nem volt semmi értelme, semmi célja, ugye? Nem volt unalmas? Rachel felvonta a szemöldökét, de úgy, hogy Kitty belevörösödött. – De igen – válaszolta. – Azt lehet mondani, hogy unalmas volt. Kitty összevonta a szemöldökét és mosolygott. – Milyen érdekes! Most pedig beszéljen a fegyelemről, Mrs. Wade – mondta lágy, selymes hangon. – Mit csináltak, amikor az elítélt rosszalkodott? Sully annyira közel hajolt, hogy Rachel már a nyakán érezte a lélegzését. De nem tudott mozdulni, hiszen beszorult közé és Bingham közé. Kitty mosolya alattomossá változott. Flohr a vastag száját harapdálta. Sebastiannak hirtelen vad vágya támadt egy italért. Rachel sápadt arca lassan elpirult. – Akkor a fegyelmezőcellába zárták. – A többiek vártak, olyanok voltak, mint a macska, ami a még mindig mozgó, menekülni próbáló áldozata fölé hajol. – De most utána kell néznem... – És magát is bezárták oda? Mit tett? Annak ellenére, hogy Sully karja ott volt a széken, : mégiscsak sikerült hátralöknie a széket és felállnia. – Mennem kell segíteni... bocsánat... szükség van rám odalenn. Bocsássanak meg. – Én... – Egy pillanatra Sebastianra nézett. De tudta, 118

hogy semmi segítségre sem számíthat tőle. – Majd visszajövök – mondta reménytelenül, és kiment. De nem ment vissza. Sebastian elküldetett érte, miután ismét összejöttek a társalgóban. Nem várta meg, míg Sully vagy más megkéri erre. Saját maga lépett, önszántából, hidegvérrel, mert szegény Rachel volt az este szórakozásának tárgya. Ezt mindenki tudta. Az a tény, hogy maga Sebastian is éppen ezt akarta, nem jelentett semmit. Éppen ellenkezőleg: egy új és veszélyes gyengeségére mutatott rá, amit nem szeretett, és amiről eltökélte, hogy kioltja magából. Sully és a többiek az ő cinkosai lehetnek, amíg összeszedi és emlékezteti magát arra, hogy tulajdonképpen ki is, és mi volt mindig is az életcélja: az, hogy önző módon a saját gyönyörét keresse. Sully kártyázni akart. A Violet nevű hegyes arcú lány hozta be a két paklit, és állt meg kifelé az ajtóban, de aztán Sebastian észrevette és elküldte őt. – Mit szólnátok egy kis játékhoz? – javasolta Sully ravasz szemekkel. Elkezdte végiglapozni a két paklit, kivette a koronás lapokat, a többit pedig félretette. – Úgy hívják, hogy Igazság. Ismeritek? Senki sem ismerte. Kitty, aki a padlón terpeszkedett, közelebb húzódott hozzá, míg végül a lábára ült. A kezét a férfi cipőjének rüsztjére tette, és ezt kérdezte: – Hogyan játsszák? – Hosszú haja kékesfeketén ragyogott a lámpafényben. A kezével az egyik vállára tette a hajzuhatagot, majd szeretetteljesen a melléhez ütögette. – Semmi különös. Én vagyok az osztó. Mivelhogy hatan vagyunk, mindenki két lapot kap. A hölgyek a dámák, az urak a bubik és a királyok. Mrs. Wilson, te leszel a fekete dáma, pikk és treff. – Tetszik – turbékolta Kitty, és megszorította a férfi lábát. – Mrs. Wade, maga a piros dáma, ha lenne szíves. Kőr és káró. Rachel bólintott. Egyenesen és mereven ült a bőrtámlájú székben, amit olyan messze húzott el a társaságtól, amennyire csak tudott, de csak annyira, hogy úgy tűnjön, még mindig közéjük tartozik. – Bertie, te leszel a káró bubi és király. Tony, te leszel a kőr bubi és király. Sebastian: treff király és bubi. Et pour moi29, a pikk király és bubi. Mindenki tudja, hogy kicsoda? – Igen, igen. És mi a cél? – kérdezte Bingham. A vacsora elálmosította. – Nagyon egyszerű. Mi legyen az asztal? Ez megteszi. – A kanapé melletti kosárban megtalálta a The Field egyik számát, és az ölébe tette. 29

És nekem, (francia)

119

Két pakli kártya, mindkettőben tizenkét lap. Én húzok egyet a bal oldaliból: kőr király. Az te vagy, Tony. – Pontosan. – És egyet a jobb oldaliból. Ah, a fekete királynő. – Én – mosolygott Kitty. – És most? – Most a király feltesz egy kérdést a királynőnek, bármilyen kérdést, amire az az igazat, és csakis az igazat válaszolhatja. Innen a játék neve: – Bármilyen kérdést? – kérdezte Bingham feléje fordulva. – Ahogy mondtam. – Az ördögbe! – A káromkodásod kezd fárasztó lenni, Tony – panaszkodott Kitty. – Az első egy–két évben, tudod, még szórakoztató volt, de most már egyáltalán nem az. – Ó, valóban így gondolod? – Bingham unalmas arcára gúnyos vigyor ült ki. – Akkor válaszolj erre! Ki volt az első férfi, akivel felszarvaztad Wilsont? Kitty még csak el sem pirult. – George Thomason–Cawles — válaszolta készségesen. Athénban találkoztunk a nászutunkon. Mindenki nevetett, még Flohr is. Sully ismét megkeverte a kártyákat, és húzott egyet–egyet a paklikból. – A treff dáma kérdezhet bármit a káró dámától, amit csak akar. Kitty levette a kezét Sully térdéről, és ültében felegyenesedett. – Remek. Mrs. Wade, azt akarom tudni, mi az a fegyelmezőcella, és hogy mit tett, amiért oda küldték. – Ez két kérdés – bökte közbe Bingham. Sully így szólt: – Az osztó, akinek a szava törvény, engedélyezi. Sebastian egy egyujjas melódiát játszott a zongorán. Hirtelen abbahagyta, és mélységes csend telepedett a szobára. Rachel még egy utolsó pillantást vetett féléje, de ez alkalommal az inkább a cinkosság elismerése volt, semmint segítségkérés. Rachel fuldoklott, de a pillantása arról árulkodott, hogy tudja, tőle nem várhat semmiféle mentőkötelet. Rachel a választ a saját térdeinek mondta. – A fegyelmezőcella egy szoba. Semmi bútor, még ágy sem. Semmi fény.... a falak is feketék. Két ajtó, hogy a csend valóban... teljes legyen. Sötétzárka. Sebastian nem bírta tovább. Lenézett, és látta, hogy a keze olyan szorosan markolja az üres konyakos poharát, hogy szinte fájtak, amikor elengedte. Felállt és az italos asztalhoz ment, hogy újratöltse. 120

– A kérdés második része – emlékeztette Sully Kittyt. – Miért küldték oda? – Először azért, mert nézelődtem a kápolnában. – Nézelődött? – A börtönben tilos volt bárkire is ránézni. – Istenem! És meddig kellett ott maradnia? – Állj, állj! – vágott közbe Sully. – Ez már túl sok. Várnia kell a következő fordulóra. Ismét megkeverte a kártyákat. – Pikk bubi, azaz én kérdezek a... treff királytól. Tőled, D'Aubrey. Hmm. – A fejét vakargatta, mintha nagyon gondolkodna valamin. Kitty vihogott, és meghúzta Sully nadrágjának hajtókáját. Sully lehajolt, és a nő a fülébe súgott valamit. Amikor felegyenesedett, elmosolyodott. – Amit meg szeretnék tudni tőled, Sebastian, az az, hogy lefeküdtél–e már Mrs. Wade–del. Sebastian a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben így válaszolt: – Igen, persze. – Bevált: az elengedhetetlen nevetést leszámítva ejtették a témát, nem érezték a feszültséget, sem a rejtett indulatot. Mint a cápák: nem éreztek vért, és továbbúsztak. Rachel, természetesen, nem szólt semmit. Sebastian nem nézett rá, de a szeme sarkából látta, hogy mozdulatlan maradt, az arca kifejezéstelen volt, és egyetlen izma sem rándult meg. A kérdés–felelet tovább folytatódott. Általában a szex volt a téma, hogy ki kivel hált, ki kivel szeretett volna hálni, és milyen volt ezzel meg azzal szeretkezni. A téma egysíkúsága kezdett unalmassá válni. Már semmi sem hangzott durvának vagy sokkolónak, csak untatónak. A barátai szórakozottságának fantáziátlansága nem lett volna szabad, hogy meglepje Sebastiant, de mégis így történt. Vajon mindig ennyire sekélyesek és unalmasak voltak? Ennyire erkölcstelenek? Mi késztette arra, hogy azt gondolja magáról: különbözik tőlük? A kérdések célpontja természetesen Rachel volt, olyannyira, hogy nem lehetett volna tagadni, hogy Sully szándékosan csinálja, de senki sem szólt emiatt. Éppen ellenkezőleg: az ellene szőtt összeesküvés egyre nyilvánvalóbbá vált, ahogy telt az idő, egészen addig, amikor már mindenki kuncogott, amikor minden második vagy harmadik kérdést Rachelnek tettek fel. És akár elismerték, akár nem, ő volt az egyetlen érdekes téma közöttük, és most mindent akartak tudni róla. Sebastian keményen és egyfolytában ivott, de nem tudott berúgni. Kitty odament hozzá, és az ölébe ült, a kezét a mellényébe dugta, és a combjain vonaglott. Amikor rá került a sor, hogy kérdezzen valamit, azt kérdezte Racheltől, hogy hány éves. Ezzel egy pillanatra lehűtötte Kittyben égő forróságot. Kitty parfümje orgonaillatú volt, és több mint 121

émelyítő: egyenesen fojtogató. A hosszú haja taszította őt. Rachel sokkal rövidebb hajára gondolt, ahogy annak ezüstös csillogása úgy ragyogott a gyertya lángban, mint valami ékkövek. Emlékezett a feje tökéletes alakjára, amikor a kezébe temette. Az egyik irtózatot a másik után mesélte el a megcsömörlött „barátainak”: az állandó éhezést, a bénító monotóniát, a kétségbeesést. Bingham megkérdezte őt a „száraz fürdőről”, a megalázó, embertelen testüregkutatásról, amit tíz éven át minden hónapban egyszer el kellett szenvednie. A börtönben még a saját testének a szabadságától is megfosztották. És megfosztotta a férje is. És ő maga is. Meddig engedi még, hogy ez így menjen tovább? Hiszen amióta ismeri, még sohasem adta be igazán a derekát, nem számított, mennyire kőszívűén bánt is vele. De ez más volt. Ez rosszabb volt. De ő hagyta hogy megtörténjen, és figyelte, hogy percről percre egyre állatiasabb lesz, mert most már nem Rachelt tette próbára. Hanem saját magát. Sully volt a legnyájasabb — és a legveszélyesebb. Miközben a többiek egyre csak tették fel a faragatlan kérdéseiket Rachelnek a börtönről (volt olyan, hogy egy őr hozzányúlt? A női elítéltek kerestek egymás társaságában érzéki megkönnyebbülést?), Sully a férjéről kérdezte őt. Rachel megpróbált óvatos lenni, de a végén mégiscsak megfogták. Kezdtek rájönni arra, hogy Randolph Wade perverz volt. Bingham ködösen emlékezett a hírekre az újságokban, Kitty csak a vak ösztönére hallgatott, és a találgatásai is igen felületesek voltak, Flohr pedig obszcén módon élvezkedve követte mindezt a sötét szemeivel. Sully a legjobbat a végére tartogatta. Még egyszer a saját lapja mellé Rachel megviselt királynőjét húzta. — Ah, megint magán és rajtam a sor, Mrs. Wade. Remélem, ez nem hozza zavarba. Hiszen oly csodálatosan nyílt volt. Sebastian számára a legrosszabb az volt, hogy felismerte a saját gúnyos hangját Sully hitvány hanglejtésében. – Felidézek valamit, amit a tárgyaláson mondott. Valamit, ami jelentősen segített volna magán az ítélethozatalkor, feltéve persze, hogy igaz. Kissé rémisztő a dolog, és az ember nem tudja, hogy elhiggye–e vagy sem. Rachel mintha már évek óta nem mozdult volna. De most felnézett, mintha tudta volna, hogy mi következik. A szemei nyúzottak és megviseltek voltak. — Vajon igaz lehet–e, Mrs. Wade, hogy a férje az élete utolsó éjszakáján egy székhez kötözte magát és lovaglóostort használt magán? Egy különleges fajta ostort, aminek... várjon, még nem fejeztem be... 122

Rachel felállt. A rémület a sápadt arcán mindenki figyelmét felkeltette, és Sebastian olyan gyilkos farkasoknak látta őket, akik arra készülnek, hogy rávessék magukat az áldozatukra. Rachel merev és szaggatott lépésekkel elindult az ajtó felé. — Még nem fejeztem be a kérdést! — Sully hangja, jóllehet ő maga nem emelte fel, az elfojtott izgatottságtól lett erősebb. – Igaz–e, Mrs. Wade... – Rachel futni kezdett, furcsa és koordinálatlan léptekkel. – Azt mondtam...! – ugrott fel Sully. — Igaz–e — mondta az ütés ajtónak – hogy a lovaglóostor nyele egy fallosz volt? A rohanó lépések hangja gyorsan elhalt. Egy darabig senki sem szólalt meg, aztán pedig mindannyian egyszerre: perverz izgalommal teli halk hangon és tettetett megdöbbenéssel beszéltek. Sebastian nem hallotta a szavakat a fülében zúgó hangon keresztül. Valami kezdett szétszakadni benne. Valami kezdett teljesen szétbomlani. Sully továbbra is állva maradt. Hirtelen belépett Sebastian látóterébe, és kiabált valamit, ami alig volt hallható a zúgás miatt. — Azt kérdeztem, hol van a szobája? Sebastian csak hunyorgott feléje. — Micsoda? — Hol van a házvezetőnő szobája? Kitty felröhögött, és a borgőzzel átitatott lélegzete Sebastian arcára csapódott le. Elválasztotta a kérdést az első következtetéseitől és teljesen absztraktnak tekintette. — A szobája a kápolna szárnyban van — mondta furcsa, könnyed hangon. — Közel a könyvtárhoz. Sully arca elvörösödött. — Utolsó kérdés. A tiéd? — Hogy az enyém? — ismételte bambán. — Nem. Persze hogy nem az enyém. — Ostobán hangzott. Micsoda abszurd kérdés. — Jó. Akkor az enyém. — Játékosan meglökte Binghamet, felkapott az asztalról egy üveg bort, és kirohant a szobából. Sebastian csak bámulta az üres ajtónyílást. Elmentek — gondolta. — Ő is elment és Rachel is elment, és együtt mentek el. Kicsúsztak a kezeim közül. A konyak a torkának hátsó részét marta. Sebastian arca eltorzult, mire Kitty a kezébe vette a fejét. Sebastian nem hallotta, hogy a nő mit mond neki, mert a zúgás, egyre hangosabb lett, és már szinte érdes volt. Érezte, hogy az űr a testében egyre szélesebb lesz, és ez rosszat jelentett, ugyanis keskenyednie kellett volna. Hiszen épp most tett valamit, amivel összeszedheti magát. Épp most töltött egy újabb konyakot, miután félrelökte Kitty kezét, hogy elérje az üveget és ezt motyogta: — Bocsánat. 123

Kitty válaszolt valamit, a hangja a mondat végén megemelkedett, tehát valószínűleg kérdezett valamit, de Sebastian nem értett semmit. Kitty közelebb húzta magához, és megcsókolta. Aztán történt valami. Már nem volt. a zongoraszéken, Kittyvel az ölében. Hanem a szoba közepén volt. Elállott egy csattanást a fejében, pontosan olyat, mint amikor a csont eltörik, és a kísértetiesen zúgó hang egyszerre megszűnt. A múltja és a jövője világosan kettészakadt. És ez most a jelen volt, egy vad ló, amit be kellett törnie, hogy megtalálja a túléléshez vezető utat. Elkezdett rohanni. A lábai vért pumpáltak az agyába. A tiszta levegő felfrissítette á tüdejét, és kitisztította a fejét. Olyan gyorsan rohant, ahogy csak tudott, a léptei erősen visszhangoztak a fapadlón, és élesen a köveken, miután befordult a sarkon a kápolnaszárnyba. Semmi fény. Zakatoló szívvel és zihálva továbbhatott a sötétben. Aztán meglátta, hogy halvány gyertyafény tükröződik vissza a falakon mintegy tíz méterre tőle — Rachel szobájánál. Kinyitotta a száját, hogy üvöltsön, amikor meghallotta, majd meglátta Rachelt. Ott állt mellette, szinte láthatatlanul a sötétben, és Sully ott volt mögötte, az egyik karjával a torkán, a másikkal pedig a derekán. A hang, amit Rachel kiadott magából, elfojtott volt: — Ne! Sebastian elrohant mellettük, mire meg tudott állni. Megfordult, és ezt mondta: — Engedd el! — A hangja tiszta és fémes volt a kőfolyosón, és visszhangzott a falakon. Sully sarkon fordult, és magával vitte Rachelt, aztán ellökte magától. Majd visszafordult, – és a beállt Rachel és Sebastian közé. A nyakán levő karmolásból vér szivárgott az inggallérjára. Vicsorgott. — Ez nem tisztességes — mondta rémesen visszataszító hangon, ami már ismerős volt Sebastian számára, hiszen olyan volt, mint az övé szokott lenni. – Nem ér meggondolni a dolgot. Világosan azt mondtad, hogy... Sebastian megragadta a zakóját, az arcába káromkodott, aztán félrelökte az útjából. Rachel maga előtt tartotta a kezeit, és a falnak feszítette magát, mintha megpróbálná eltolni azt, vagy beleolvadni. A félelem világosan látszott a szemeiben. Rachel azonban nem látta őt. Ő pedig nem érinthette meg — elveszítette hozzá a jogát. Sebastian odament hozzá, a nevén szólította, majd a kezével megpróbálta megkeresni a válla vonalát a sötétben. Sully megragadta a karját és ráüvöltött: 124

— Mondtam, hogy ez nem tisztességes! — Finom szavak, de az arca eltorzult a haragtól. — Takarodj az utamból, D'Aubrey! Nem hiszem, hogy verekedni akarnál velem. Sebastian meglökte Sullyt a mellkasánál, amitől az a levegőbe emelkedett. – Rachel! – Most már nem tudta nem megérinteni. Meglepő módon, Rachel nem húzódott el tőle,– amikor megérintette a karját. — Rachel — mondta Sebastian, és a félelem a nő szemében kezdett eltűnni. Aztán felsikoltott. Sebastian nem fordult meg időben. Szúró, jéghideg fájdalom hatolt bele az oldalába, aztán hirtelen égető forróságot érzett. De mielőtt félreugorhatott volna, Sully megint belevágott a késével, és csak centiméterekkel vétette el a torkát. Sebastian megperdült. A kés úgy csillogott a sötétben, mint egy borotvapenge. Sully a kinyújtott karjában tartotta a kést, és közben hátrált. Sebastian elővigyázatlanul, körültekintés nélkül követte. Megvárta, míg Sully belépett a Rachel szobájából kiszűrődő fénycsóvába, akkor hirtelen előrenyúlt; jobbra cselezett, balra lehajolt, hogy kikerülje a pengét. Megragadta Sully mindkét csuklóját, és magasan a feje fölé emelte egyetlen magas, fej fölötti ívvé. Hús és acél találkozott egyetlen csonttörő csattanásban, és Sully felordított. A kés a padlóra esett a sérült kezéből. De Sebastian máris fölötte volt. Szabálytalan, lökésszerű köröket írtak le a testükkel, míg végül Sully elveszítette a lendületét, és nagy huppanással a padlóra került. Sebastian nem látta az arcát, mivel csak Rachel sápadt, élettelen és kimerült arcát látta. Sully a vak haragjának célpontja volt. Még akkor is verte az öklével, amikor valaki rávágott a hátára, és valaki más megragadta a vállait a kabátjánál fogva. Csak akkor hagyta abba, amikor felismerte a kiáltozó hangot. — Elég! Elég! Elég! – Rachel volt az. Az egész teste olyan hevesen remegett, hogy alig bírt a lábán állni. Erős kezek segítettek neki. Felnézett, és William Holyoake–ot látta maga mellett. A férfi erősnek és aggódónak tűnt, és a legmegfelelőbb személy volt az adott helyzetben. – Jól van – mondta reményteljesen. – Most már minden rendben van. A többit már hagyjuk meg másnak. A remegés egyre erősebb lett. Úgy vérzett, mint egy levágott disznó. Látta, amint Sully hasra fordult, majd a térdére áll, és végül felegyenesedik. Megint szembenéztek egymással. Sully oldalra nézett, ahol Sebastian észrevette Binghamet, Kittyt, Flohrt. Mindannyian ott tüsténkedtek körülöttük, és nagyon kíváncsiak voltak, és nagyon élvez125

ték a jelenetet. Különösen Kitty: ő valószínűleg szerette a vér szagát, az ízét. — Takarodjatok! – mondta, de nem sokat foglalkozott velük. – Mindannyian! Sully ajkai máris feldagadtak, és hamarosan a szemei is duzzadtak lesznek. Fekete csíkban vér folyt az orrából. A szájából vérbuborék tűnt elő, de azért csak fenyegetőzött továbbra: — Ezt még megbánod! És mielőtt Holyoake megállíthatta volna, Sebastian ismét megütötte. Csak egy gyomorra mért ütés volt, gyenge és egykezes, de jólesett neki. Sully lélegzete nevetséges sistergésként szakadt ki belőle, aminek hatására a fenyegetése is komikussá vált. — Tűnj el a házamból! — mondta neki Sebastian, és édes–jó érzés volt számára, hogy ő mondhatta ki az utolsó szót.

126

11. Dr. Hesselius teljesen kopasz volt. Kellemes, szélesen ülőbarna szemei voltak, amelyek előtt vastag szemüveglencséket viselt. Egy pipa szára lógott ki a mellénye zsebéből, és mindenfelé dohányillat terjengett körülötte. – Minden sérülése komoly – válaszolt William Holyoake kérdésére. – Ez szerencsére nem túl mély... viszont hosszú. Tizenhat öltéssel kellett összevarrnom... de még mindig ott van a fertőződés veszélye. Ki fogja ápolni? Rachel üres tekintettel Williamre nézett, aki hasonlóképpen nézett vissza rá. – Valakinek ki kell cserélnie a kötést – magyarázta a doktor –, és figyelnie kell a sebet, hogy jelentkeznek–e fertőzés jelei. – Mrs. Fruit szokta ezt csinálni, ő ápolta a lányokat, amikor megbetegedtek és ágynak estek – mondta William. – De mivel ő elment, most nincs senki. – Nem is volt rá szükségünk. Egy pillanatig senki sem szólt. – Én majd' megcsinálom. Dr. Hesselius megkönnyebbülten fordult Rachel felé. Már várta, hogy megszólaljon, és ezt Rachel is tudta. Hiszen ő a házvezetőnő, és ennél fogva a logikus megoldás a feladatra. – Van valami tapasztalata az ilyen dolgokban, Mrs. Wade? — kérdezte kedvesen. – Csak a könyvekből. – Az orvos szkeptikusnak tűnt. Rachelnek viszont nem volt kedve, hogy meggyőzze őt az alkalmasságáról, és nem volt kedve ahhoz sem, hogy Sebastian ápolónő nővére legyen. De valamilyen oknál fogva (talán büszkeségből?) hozzátette: – Burton Pathologyája., és a Lázcsillapítás Campiontól. A doktor szemei elkerekedtek, – Nocsak! Nos, rendben van, akkor tudja, hogy mit kell tennie, ugye? Igen, igen, nagyszerű! Nagyszerű. Az isten szerelmére, mit csinálok? – kérdezte Rachel magától. Rachel a dolgozószobájában talált rá Sebastianra, és nem a hálószobájában. Annak ellenére, hogy hihetetlen mennyiségű alkoholt fogyasztott az előző éjjel, akkor nem volt részeg. Most viszont igen. A terasz üvegajtajának támaszkodott, és a jobb karját az oldala mellett tartotta. Amikor meghallotta a nő közeledését túl gyorsan pördült meg, és megtántorodott, majdnem elveszítve az egyensúlyát. Barnás folyadék fröccsent a kezében levő pohárról a szőnyegre. A nadrágja felett fekete 127

bársonyköntöst viselt, de nem kötötte össze. Rachel látta a fehér kötést a hasán. – Szeretném, ha kimenne – mondta Sebastian nagyon lassan, és óvatosan. A szemei viszont lángoltak, és annak ellenére, amit mondott, úgy tűnt, hogy nem engedik el Rachelt arról a helyről, ahol állt. Nem tudott mozdulni. – Menjen! – bocsátotta el keményen, de udvariasan. Aztán pislogott, hogy kitisztítsa a fejét, és ezzel elbocsátotta őt a furcsa, átható pillantásából. – Dr. Hesselius kért meg, hogy... gondoskodjam önről. Sebastian arca eltorzult és közben elővillantak a fogai. Ezzel mintegy elismerte a helyzet abszurditását. Rachel mindenben egyetértett vele. – Dr. Hes... Hesselius arra... – Abba kellett hagynia; nem tudta kimondani, amit akart. Másodpercek múltak el. – Arra kérte, hogy gondoskodjon rólam – nyögte ki végül. – Hah! – Aztán megint elkezdte Rachelt nézni. Vizenyős tekintettel vizsgálgatta és fürkészte. Rachel elbátortalanodva összeszorította a kezeit. – Hogy érzi magát? Sebastian a kézfejével megdörzsölte a szemét. A haja vadul az égnek meredt. Rachel azt hitte, hogy a férfi bal keze remeg, amikor a poharat a szájához emelte és kiitta annak tartalmát. A teste megrándult, hátrafelé nekiesett a mögötte levő ajtónak és bevágta a vállait. Meglepettnek tűnt, aztán pedig hálásnak a támasztékért. Egy pillanatig az üres poharát nézegette, aztán a hálóköntöse zsebébe vágta. – Mrs. Wade! Amikor nem folytatta, Rachel megkérdezte: – Lord úr? – Mrs. Wade, nem én vagyok Lynton Hall tulajdonosa? – De igen, lord úr. – Nem én vagyok... a... — Szorosan lehunyta a szemét, aztán kinyitotta. – Nem én alkalmazom magát? – De igen, lord úr. – Akkor nem azt kell tennie, amit mondok? De igen — válaszolta meg a saját kérdését bólogatva. – Azt akarja, hogy kimenjek? – Azonnal. És ne is jöjjön vissza. Köszönöm. – Igenis. De ott maradt, ahol állt, és figyelte Sebastiant, ahogy ellöki magát az ajtótól, és óvatosan az íróasztalához megy, amin ezüsttálcán egy metszett üvegben konyak volt. Kivette a dugót az üvegből, aztán felvette az üveget és rámeredt. Megint eltelt egy kis idő. 128

– A zsebében van – segített Rachel. Mindazon érzések közül, amiket ebben a pillanatban érezhetett, az elkeseredés volt a legőrjítőbb, mert a lord nem engedte, hogy gondoskodjon róla. Így ment ez napokon keresztül. – Ki cseréli a kötést? – kérdezte Rachel Preesttől, miután Sebastian már legalább fél tucatszor elküldte. – Ő maga – válaszolta az inas. — Kitiltott a szobából, és nem akar látni a környékén. A szolgák arról tájékoztatták, hogy nem csinál mást, csak iszik. Az ételestálcák érintetlenek maradtak, a látogatókat nem fogadta, a leveleit nem bontotta fel. Amikor dr. Hesselius ismét eljött, Sebastian őt is elküldte. Még Holyoake–kal sem akart beszélni. Késő éjszaka Rachel hallotta, hogy a zongorán játszik, de semmi mást, csak vészjósló akkordokat és disszonáns melódiákat, amik felzaklatták Rachel idegeit, és lehetetlenné tették az alvást. Néha meglátta a távolban, és minden alkalommal rosszabbul nézett ki, mint korábban. Nem is borotválkozott. Az erős fekete szakálla olyanná tette, mintha egy bűnöző, vagy mintha egy elfajzott kalóz lenne. Egyszer megpróbált beszélni vele, de ugyanaz történt,– mint korábban: először csak bámultak egymásra, aztán precíz, ittas udvariassággal megkérte őt, hogy legyen szíves és hagyja magára. Még a bosszúsága, bármily enyhe volt is, végül teljesen eltűnt belőle. Amikor Rachel visszagondolt arra az éjszakára, amikor Sully és a többiek őt kínozták, hálás volt, hogy hosszú időszakok voltak azon az estén, amikre alig tudott visszaemlékezni. De nem is akart emlékezni, persze hogy nem. Az egész élményt mégsem volt olyan fájdalmas felidézni, mint amire számított. Olyan volt, mintha az agya az emléket egy gázrétegbe burkolta volna, hogy távol tartsa magától a legrosszabb részeit. Azt azonban nem tudta elfelejteni, hogy Sebastian megmentette őt. Ő mentette meg. És nem önzetlen kedvességből, ezt nem hitte, hiszen nem veszítette el teljesen az eszét, de azt sem hitte, hogy puszta birtoklásvágyból tette volna. Az igazság valahol a kettő között helyezkedett el. Rachel nyugtalannak étezte magát, ahogy telt–múlt az idő. Valami lógott a levegőben, valami még befejezetlen volt, elintézetlen. Örülnie kellett volna, hogy a férfi nem látja őt. Milyen abszurd volt, hogy egyáltalán gondolt rá vagy hogy törődött vele! Már elég régóta ő volt az élete központja, olyan volt, mintha nélküle nem lett volna semmi lenyűgöző dolog, ami elég lett volna ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődését. 129

Az ötödik napon Sebastian nagyot esett. Rachel ezt Holyoake–tól tudta meg, amikor visszatért a szokásos heti látogatásáról a rendőrfőnöktől. –Éppen lefelé jött a lépcsőn, amikor megcsúszott. Elvétette a lépést, és a lépcső aljára egyetlen halomként érkezett. Az egyik szobalány hallotta, hogy mi történt, és értem rohant, aztán együtt felvittük a szobájába. – Istenem! Megsérült? – Honnan a pokolból tudjam? – Leszegte a fejét. – Bocsásson meg, de nagyon mérges vagyok, és nem tudom, hogy mit csináljak vele. Mert persze nem hajlandó fogadni az orvost – folytatta füstölögve. – Preest próbálta egy ideig ápolni, lemosta meg minden, de aztán őt is elküldte, és most aszongya, hogy magát akarja, és senki mást. – Micsoda? – Pontosan. – Nagyot bólintott, és maga is olyan meglepett volt, mint Rachel. – Aszongya, hogy menjen olyan gyorsan, ahogy csak tud. Rachel a padlót bámulta. – Most is részeg, ugye? – Nem, nem az. – Tényleg? – Igen. Én is biztosra vettem, hogy az, de mégsem volt. – Akkor... miért esett le a lépcsőn? William megrázta a fejét és vállat vont. – Csak úgy. Akkor bemegy hozzája? Rachel élesen ránézett. Vajon mi jár a férfi fejében? Lehetetlen lett volna megmondani. Mr. Holyoake–nál nem volt diszkrétebb ember, és az egyébként kedves arca most teljesen kifejezéstelen volt. – Igen, megyek – mondta Rachel közömbös hangon. – Ha már egyszer elküldött értem. – Mr. Preest azt mondja, hogy elhanyagolta a sebét. – El is gennyeseden? – Preest azt mondja, hogy nem, de ápolásra van szüksége. Mondtam Jernynek, hogy vigyen fel forró vizet. – Helyes. – Akarja, hogy magával menjek? Rachel majdnem elmosolyodott. – Gondolja, hogy védelemre van szükségem? – Nem, dehogy – mondta Holyoake gyorsan és zavartan. – Segítségre, csak segítségre gondoltam. De nem arra gondolt. – Köszönöm, William. Azt hiszem – mondta sokkal több magabiztossággal, mint amennyit érzett —, hogy magam is megbirkózom vele. 130

A hálófülke üres volt. Őlordsága biztosan a fürdőszobában volt. Egy pillanatig még várt, hogy összeszedje magát. Sebastiannal még a legegyszerűbb találkozások is nyugtalanítóak voltak, és ez messze nem volt közéjük sorolható. A hálószoba mindig meglepte Rachelt: nem olyan egzotikus búvóhely volt, amit egy ilyen férfitól, egy ilyen érzéki, kéjvágyó embertől elvárt. Ami azt illeti, a szoba éppen az ellenkezője volt ennek. Egykor Anne Morrell szobája volt, amikor itt élt mint Lady D’Aubrey, de azóta a nőiesség minden nyomát kitörölték. Még tükör sem volt. A kevés bútor jó állapotban volt. Az ágy... az ágy furcsának tűnt onnan, ahol állt. A vele kapcsolatos emlékei még frissek voltak, ám a perspektíva ebből a távolságból szinte zavaró volt. Mint amikor valaki először pillantja meg a hajót a partról, amin korábban hosszú tengeri utat tett meg. Összerezzent a háta mögül jövő zajtól, de csak Jerny volt, aki egy rézkancsóban gőzölgő vizet hozott. – A gazdának – mondta szükségtelenül, aztán mutatta Rachelnek, hogy menjen a lord után a mosdófülkébe. Sebastian egy zsámolyon ült a hatalmas márványmosdó előtt, ing nélkül, a karjával pedig egy törülközőt szorított a jobb oldalához. A szobában félhomály volt, mert a függönyöket behúzták az ajtó előtt, de még a gyertya halvány fényénél is látta, hogy az arca nagyon sápadt. Holyoake–nak viszont igaza volt: Sebastian tényleg nem volt részeg. – Hozzon egy lámpát, Jerny — mondta a fiúnak, miután az forró vizet töltött a bedugaszolt mosdóba. – Van egy a hálószobában. Gyújtsa meg és hozza ide. Az alatt a két perc alatt, amíg a fiú távol volt, Rachel karba tett kézzel állt, és mindenre nézett, csak a szobában levő másik emberre nem, akinek csendes tekintetét jól érezte, de még nem volt kész arra, hogy elfogadja. És ha a férfi hálószobája spártai volt, akkor a gazda fürdőszobája tobzódott a luxusban és pazarlásban – legalábbis Rachel szemében, aki másféle kényelemhez szokott. A márványmosdó mellett olyan fürdőkád állt, amilyet Rachel csak festményeken látott, és sohasem hitte volna, hogy egyáltalán léteznek. Csillogó, aranyozott bronzcsapok és lefolyók. Egy megtermett férfi is elnyújtózhatott volna benne, és ha Violet Cocker pletykás nyelve igazat szólt, akkor Lord D'Aubrey igen gyakran pontosan ezt tette benne több hölgy társaságában. A falakat gyönyörű rózsaszín márványcsempék borították. Cserepekből kirakott vadborostyán kúszott elő a két ablak előtt, körülvették a mosdót és a tükröt, amelynél nagyobbat Rachel még életében nem látott: egészen a mennyezetig ért. Egy másik tükör díszítette a falat a fürdőkád lábánál, és egy elegáns, ember nagyságú, állótükör foglalt helyet az ajtó mellett. Meglepő módon a hatásuk nem 131

volt ízléstelen, vagy akár élvhajhászó. Ellenkezőleg: a gyertya fénye a tükrök lapján többszörösen visszaverődött, és meglágyította a kemény, csillogó bronz– és márványfelületeket, és igézővé, földönkívülivé, szinte varázslatossá tette a helyiséget. Jerny meghozta a lámpát, és a misztikus világítás valahogy elhalványodott a lámpa élesebb fényében. Rachelnek eszébe jutott a kezében levő kosár, és letette a mosdó mellé. – Hoztam kötést a sebére, lord úr, és egy kis balzsamot. De meg kell mondanom, hogy egyetértek Mr. Holyoake–kal. Azt hiszem, hogy az orvosnak... Sebastian egy fejmozdulattal elküldte Jernyt, és most, Rachelbe fojtotta a szót azzal, hogy a kezéért nyúlt. Rachel most nem félt tőle, bár a férfi kezének erős szorítása megriasztotta. Azt hitte, hogy Sebastian majd magához húzza, és azt tesz vele, amit csak akar. Ehelyett a mellette levő párnázott szék felé húzta, és gyengéd nyomással arra késztette, hogy leüljön. Rachel viszonozta a férfi pillantását. Igazság szerint örült, hogy látta őt, hogy ránézhetett. Preest megborotválta Sebastiant. Érezte a bőrén a borotvaszappan illatát, és a tiszta szagát a még mindig nedves hajának, amit hátrafelé fésült az okos, magas homlokából. – Nem tudnám megmondani, hogy most mire gondol – mondta Sebastian egy rövid, kíváncsi szünet után. – Az arca általában olyan – átlátszó, mint az ablaküveg. Most azonban mégsem. – Rachel a még mindig összeszorított kezükre nézett, de nem szólt. – Talán tovább kellett volna innom.; És még tovább kellett volna egyedül hagynom. Örökre. Nem mintha most tudnám, hogy mit mondjak magának – mondta keményen, és elengedte a kezét. – Nem mintha... valami ésszerű következtetésre jutottam volna magával vagy magammal kapcsolatban, vagy bármi mással kapcsolatban Isten szent ege alatt. – Lord úr, megsérült? – De Sebastian csak ült üres tekintettel. – Amikor leesett. Mr. Preest mondta... – Semmiség – szakította félbe mérgesen. – Még annál is kevesebb. – De amikor felemelte a karját az oldalának szorított törülközőről, Rachel vércsíkokat látott. – Rachel – kérdezte tőle Sebastian, mielőtt még mozdulni tudott volna —, Jól van? Még sohasem szólította a keresztnevén. És az arcán látható bizonytalanság is teljesen új volt, és nagyon zavaró. — Nem tudom, milyen választ vár tőlem. Jól vagyok. Nagyon jól. És... nem nekem van szúrt seb az oldalamban. — Jól van? – ismételte lassan. A hangja érdessé vált. – Igen. Én... 132

– Jól van? Nagyon? – Egy vízzel félig teli poharat vett a kezébe. – Tehát az, hogy az embert egy csapat erőszakos, hitvány, emberi tulajdonságokkal alig rendelkező lezüllött alak megkínozza, nevetségessé teszi és brutálisan megtámadja, az mindennapos esemény a maga számára, és könnyen... elrejti az állandó belső önuralma mögé...! – És ezzel a poharat a márvány toalettasztalra csapta. Csak a csoda mentette meg a poharat attól, hogy szétzúzódjon Rachel felugrott, de nem rémült meg, csak meglepődött. Meglepődött, mert a férfiba zárt harag nem ellene irányult. – Ne értsen félre – folytatta Sebastian olyan hangon, ami halkabb volt, de semmivel sem erőteljesebb. – Nem mondhatom, hogy nem tartozom közéjük. Semmiképpen sem. És nincs semmi ok vagy indíték, amit fel tudnék ajánlani önnek magyarázatképpen a viselkedésemre, még kevésbé a vétlenségemre. Rachel majdnem kimondta, hogy részeg volt, de aztán meggondolta magát, mert mégsem volt teljesen igaz. Emellett miért segítene neki mentséget találni arra, amit csinált, még ha az olyan nyomorúságos mentség is, mint a részegség? – Kihűl a víz – mondta kitérően. – Hadd tisztítsam meg a sebét, lord úr. – Szeretném, ha megtenne nekem valamit – mondta Sebastian, és a szemei olyan keserűséggel ragyogtak, amit Rachel még sohasem látott és nem is értett. – Mi az? — kérdezte óvatosan. – Azt akarom, hogy többet ne hívjon „lord”–nak. Soha többé, sem magunk között, sem mások társaságában. A nevem Sebastian. Ami maga volt és én voltam egymás számára... azt inkább nem nevezném meg. De azt hiszem, hogy azt még ön is elismeri, hogy van közöttünk valami, és bármi volt is eddig, az... elég intim volt ahhoz, hogy eltekinthessünk a címektől és... a többi szóbeli formalitástól. Ó, a pokolba! – morogta, és a homlokát a karjára ejtette, amit a mosdó tetején nyújtott ki. Rachel feléje nyúlt. Attól félt, hogy a férfi elájult. A vállainál fogta meg, és Sebastian hideg bőre nedvessé vált a kezei alatt. – Lord úr, maga beteg. Engedje meg, hogy elküldessek az orvosért. Sebastian feléje fordította a fejét, és fájdalmas mosoly jelent meg a szája egyik sarkában. – Nem vagyok beteg. Csak ez a beszéd intézett el. De még az sem segített, még mindig lorduraz engem. Szólítson a nevemen, Rachel. Mondja egyszer, gyakorlásképpen. – Én nem... Mi értelme van? Kérem, engedje... – Igenis van értelme. Mondja ki. 133

Rachel visszahúzta a kezeit, hogy kimondja. – Sebastian. – Na látja! – mondta az gyengéden és óvatosan. – Érezhető a különbség. Maga is érzi? Rachel érezte. Érezte, hogy a közöttük húzódó egyik fal egy pillanat alatt leomlik. Túl könnyedén – nem bízott benne. De nem számított. Még legalább száz fal volt, ami elválasztotta őket egymástól. – Ha ez a helyzet kényelmes az ön számára, akkor ne mozduljon – mondta, és megpróbált határozott lenni. – Így is le tudom mosni a sebét. – Sebastian csak morgott. – Emelje fel egy kicsit a karját. – A férfi megvonaglott, amikor Rachel elvette a törülközőt, hiszen az már kezdett beleszáradni a sebbe. De nagyon kevés friss vér volt alatta, és a fekete öltések, amikkel dr. Hesselius összevarrta a hosszú vágást, amely a mellkasa aljától a csípőcsontjáig húzódott, szerencsére sértetlenek voltak. – Nincs benne sok tapasztalatom, lo... Nincs ebben tapasztalatom. — Rosszul van tőle? — Nem. — Akkor csinálja. Kérem. Azt akarom, hogy kizárólag maga érjen hozzám. Rachel azonnal elpirult. A torka égett, és minden figyelmeztetés nélkül az a furcsa vágy öntötte el, hogy sírnia kell. Azt akarta suttogni, hogy Miért?, de inkább nem szólt. És ez abnormális volt. A víz a mosdóban még mindig forró volt, ezért megengedte a csapot, hogy egy kis hideg vízzel lehűtse. Az a tény, hogy a hideg víz csővezetéken érkezett fel Lynton Great Hall második emeletére, nagy csoda forrása volt a háztartásban, de valószínűleg az egész faluban is. A forró vizet még mindig a konyhából kellett felhordani, de az a szóbeszéd járta, hogy őlordsága egy kazánt tervezett, ami felmelegíti a vizet, és új csöveken keresztül felnyomja egyenesen a fürdőszobájába. Ha ez igaz lett volna, akkor maga a csoda lett volna – amiben a legtöbb ember kételkedett volna. Rachel olyan gyengéden mosta le a sebét, ahogyan csak tudta, aztán bekente balzsammal. Nem tudott a férfira nézni, megérinteni a meztelen bőrét vagy az izzadását szagolni anélkül, hogy ne emlékezett volna vissza az éjszakára, amikor az ágyába vitte. Ugyanaz a férfi, aki jámboran tűrte a kezelést, akinek a hozzá intézett kérései most csak puhatolózóak, sőt udvariasak voltak, ugyanaz a türelmes, módszeres és könyörtelen szerető volt, aki keresztes hadjáratnak tekintette azt, hogy elvegye tőle a büszkeségének legutolsó darabkáját is. Rachel emlékeztette magát, hogy ha megfeledkezne erről vagy figyelmen kívül hagyná, akkor megérdemelné a következményeket. 134

– Üljön fel, ha tud – mondta. Sebastian így is tett, és Rachel elkezdett egy tiszta rongycsíkot a testére tekerni. Most már nem volt más lehetősége: meg kellett érintenie, végig kellett simítani a bőrét, ahogy az egyik kezéből a másikba vette a kötszert a háta mögött. A férfi megkönnyítette a dolgát azzal, hogy nem nézett rá, de a rájuk telepedett csend csak kihangsúlyozta a feszültséget. Ezt Rachel törte meg a következőkkel: – Mrs. Oldham adta a kötszert és a port. A szobájában tartotta. Van némi ismerete a betegápolásban és a hasonló, dolgokban. – Maga is szerette volna, ha van némi elképzelése ezekről a dolgokról, mielőtt elvállalta, hogy ápolni fogja. Vagy mégis volt? – Ki az a Mrs. Oldham? – kérdezte Sebastian keményen. – Ő volt a szakács, mielőtt Monsieur Judelet idekerült. Most egyfajta kisegítő. – Egyfajta kisegítő. Szegény asszony. Judelet rettenetes egy alak. Szentnek kell lennie ahhoz, hogy elviselje. – Rachel nem válaszolt. – Biztosan érzéketlennek tart, amiért nem ismerem a saját szolgáim nevét. – Nem, dehogy. – Ne hazudjon. Még senkiről sem hallottam, hogy Mrs. Oldhamnek nevezték volna, és kétlem, hogy megismerném, ha összetalálkoznék vele, Egy jó vidéki földbirtokosnak nem így kellene viselkednie. Ami azt illeti, kissé visszataszító a viselkedésem. — Rachel továbbra is lefelé nézett, és a csomóval bajlódott, amit a hasán akart megkötni. Sebastian lehajtotta a fejét – viccet csinált abból, hogy megpróbálta elkapni Rachel tekintetét. – Gyerünk, erősítsen meg. Biztos vagyok benne, hogy maga is így gondolja. Vagy nem? Lord D’Aubrey arrogáns, lelkiismeretlen, züllött alak, akinek túl sok a pénze és az ideje. Nem így gondolja? Nem hibáztatnám érte. Ki tudja, mik lennének a következményei. – Felsóhajtott, de rögtön össze is rándult a fájdalomtól, amit a sóhaj okozott. – Kész vagyok – mondta Rachel. – Azt hiszem, le kellene feküdnie. – Csak ha maga is lefekszik velem. Lehet, hogy mégis részeg? Halvány mosoly játszott a szája szélén, de Rachel nem tudta volna megmondani, hogy csak viccelt–e, vagy komolyan beszélt. És mivel a férfi nem szólalt meg, felállt, és elkezdte kiöblíteni a véres vásznakat a mosdóban. – Hagyja azt – mondta Sebastian. – Jöjjön, Rachel, segítsen az ágyamba. – Kinyújtotta a bal karját, és Rachel szótlanul odament hozzá és bebújt alája, hogy megtámassza. Egy félig gyógyult seb volt az oldalán, és amikor leesett a lépcsőn, nem sérült meg. Nem volt tehát semmiféle oka arra, hogy miért ne tudta volna egyedül is megtenni azt a 135

mintegy hatméteres távolságot a fürdőszobából az ágyáig. De Rachel nem szólt semmit. Felvette a lámpát, és lassú, meghitt léptekkel elindultak. Hagyta, hogy a férfi rátámaszkodjon, és amikor elérték az ágyat, felhajtotta az ágytakarót, és megpróbálta azt a látszatot kelteni, mintha a krémszínű lepedő selymes hűvössége nem elevenített volna fel semmilyen emléket sem benne. Nem lepődött meg, amikor Sebastian nem engedte el, amikor el akart távolodni tőle. – Ne menjen! – Furcsa módon inkább kérésnek tűnt, mint utasításnak. – Maradjon, és beszélgessünk egy kicsit. – Aludnia kellene. – Kellene, de nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarok egyedül maradni. – Lenézett a két kezére, amelyekkel Rachelét tartotta. – Nem tisztességes, hogy ezt mondom magának. De egyébként is megkértem volna erre a szívességre. – Rendben – mondta Rachel óvatosan. – Maradok egy kicsit. – Köszönöm. – A szájához emelte Rachel kezét, és egy darabig ott is tartotta. A szelídsége ismét zavarba hozta. – Odafeküdne mellém, Rachel? – Micsoda? – Csak úgy simán. Nem fogok magához érni. Valamit el akarok mondani. – Rachel elkezdte rázni a fejét. – Kérem. Nekem le kell feküdnöm, és nem akarom, hogy én itt legyek az ágyban, maga pedig abban a székben. – Mosolygott. – Nagyon gyenge vagyok, tudja. Nem tudok hangosan beszélni. Lehet, hogy elájulok, ha kiabálnom kell magához. Rachel oldalra nézett. – Mikor lesz már vége? Mikor lesz már... elég? – Mire gondol? – Megérintette Rachel arcát, és maga felé fordította a fejét. – Ne legyen szomorú. Meg fogok változni, esküszöm. Semmi sem lesz olyan, mint régen. Nem kell elhinnie, és nem kell bíznia bennem. Ezért még egyszer ki kell használnom a gyámoltalanságát, hogy megmutassam. Rachel suttogott: – Nem értem. – Tudom. Feküdjön le velem. És Rachel úgy tett. Az önámítás nem volt az erőssége, ezért nem mondogatta magában, hogy azért engedelmeskedik neki, mert nem volt más választása, mert az engedelmessége egy újabb „alkalmazási feltétel” volt. Valójában nem a lord volt az egyetlen, aki nem bírta volna most elviselni a magányt. Rachelnek is szüksége volt egy másik emberi lény 136

társaságára, és – jóllehet az irónia csúcsa volt – az egyetlen ember, akihez fordulhatott, pont az volt, aki... De jól van. Nem volt szokatlan jelenség: épp elégszer látta már Dartmoorban. A rab annyira vágyik az együttérzésre és a társaságra, hogy szinte függő viszonyba kerül az őrével, sőt szinte tapad hozzá. A valóság romlottsága? A végén már nem számított, mert a leghalálosabb ellenség még mindig a magány volt. Minden más eltörpült mellette. Rachel levette a cipőjét, majd segített Sebastiannak. Félig ültek, félig feküdtek az ágyban, hátukat a párnáknak döntve. Abban a pillanatban, amikor Rachel elgondolkodott, hogy milyen furcsa így feküdni egymás mellett anélkül, hogy egymáshoz érnének, Sebastian a kezébe vette a kezét és tenyérrel lefelé a felhúzott combjára tette. Még furcsább volt az, hogy egy ilyen fokú intimitás nem zavarta Rachelt, pedig ellenségek voltak, vagy nem? A szűzies szégyenlősség olyan tulajdonság volt, ami már az iskolás években sem volt az erőssége. De vajon tényleg az ellensége volt–e Sebastian? Miért tűnt néha, hogy éppen ő az egyetlen szövetségese? – Sully többé nem a barátom – mondta óvatosan. – Elég sok sekélyes, züllött barátom van, de Sully már nem tartozik közéjük. Az útjaink elég gyakran keresztezték egymást Londonban és másutt is, mert mindketten tétlenek és céltalanok voltunk. De már nem vagyunk barátok. – Felnevetett. – Azért mondom el mindezt, hogy igazoljam magam, de persze már túl késő. Amikor megkaptam a levelét, hogy ő és a barátai meglátogatnak, az első reakcióm a megkönnyebbülés volt. Azt akartam, hogy itt legyen. Hiányzott a cinizmusa és a közönségessége, az, hogy lenézett mindent, ami egyszerű vagy tisztességes. Azt akartam, hogy emlékeztessen a gyökereimre. Mert egy ideje azt vettem észre, hogy teljesen más irányba mozdulok el, és ez... és ez... — Rachel ujjait nézegette, és elgondolkodva húzogatta szét őket. — Megrémisztett. Rachel figyelte ennek a rendkívüli vallomásnak a visszhangját, és nem jutott eszébe semmi, amit mondhatott volna. – De amikor megláttam őket, rögtön tudtam, hogy hibáztam. És amíg maga be nem jött, addig nem is tudtam, hogy mekkorát. Aztán... – Hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét. – Bibliai analógia — mondta szomorú mosollyal –, az áldozati bárány. Fájdalmas. Gyötrelmes nézni, szinte elviselhetetlen. De nekem mégis sikerült. Biztosan azt hitte, hogy élvezem a helyzetet. De egy kicsit megnyugodhat: ugyanis én is szenvedtem. Nem úgy, mint maga... ezt nem állíthatom. De szenvedtem. – Miért csinálta? – Nem tudom. – Továbbra is lehunyva tartotta a szemét, ezért Rachel lopva ránézett. – Őszintén nem tudom! 137

Rachel nem hitt neki. Sőt arra gondolt, hogy tudja az igazi választ, de nem találgatott. Nem azért, mert Sebastian úgyis letagadta volna, hanem mert ha kimondta volna, azzal felborította volna ezt a furcsa, új, különösen élvezetes békét, amit megosztottak egymással. – Azt hittem, meg fogja kérdezni, hogy miért utáltam – mondta nem sokkal később Rachelre nézve. – Hogy végül miért állítottam le. Elmondom, bár úgysem kérdezné meg. Azért, mert saját magamat láttam, amikor Sullyre és a többiekre néztem. A saját hangomat hallottam az ő hangjukban. Amit ők tettek, az megvetendő és védhetetlen volt, és olyanok voltak, mint a tükörképem. Tisztán láttam őket, és az, amit láttam, visszataszító volt. Örültem, amikor Sully elővette a kést, mert az feljogosított arra, hogy megöljem. Meg akartam ölni, eltörni a nyakát, megállítani a szívét. Nem hiszi el, de tudom, hogy a bennem rejlő aljasság miatt akartam igazából végezni vele. Egymásra néztek. Végre – gondolta Rachel. Közvetlenül néztek egymásra, nem lebegett közöttük a megtévesztés fátyla, semmi büszkeség, sem eltökélt gonoszság, sem hamis érzéketlenség. Rachel mindezek ellenére hátrébb húzódott. És bármennyire örült is ennek a nyitottságnak, a nők óvatossága, a saját természetes páncélzata azt súgta neki, hogy mindennek ellenére vigyáznia kell. Sebastian megérezte ezt és másképpen próbálkozott. – Miért nem haragszik? – kérdezte gyengéd hangon. – Miért van itt? Hogyan kötözhette be a sebemet és tudott lefeküdni velem az ágyamba? – És ami még rosszabb volt, elkezdte cirógatni Rachel karját a szűk ruhaujj alatt. Egy perccel korábban gombolta ki és ő, ostoba nő, alig vette észre. – Megőrült? – suttogta Sebastian. – Vagy ennyire könyörületes? Vagy meggondolatlan? A legutolsó találgatás volt a legjobb. – A börtönben megismertem a haragot – mondta Rachel lassan. – Az első évben az irányított. Nem tudtam kontrollálni magam. Korábban sohasem bántak velem durván, és nem tudtam, hogy küzdjek meg az ilyen szívtelenséggel. Emlékszik a büntetőcellára, amiről akkor este beszéltem? – Sebastian nem válaszolt, de az arckifejezése azt sugallta, hogy ostoba kérdést tett fel. – Elég sok... időt töltöttem ott az első időkben. A haragom miatt. „Kitörés”–nek nevezik – összetörsz mindent a celládban, üvöltesz, és letéped a ruhádat. Ez ment meg attól, hogy megőrülj, de a következmények... iszonyúak. – Milyenek voltak? – Nem tudom leírni. Sohasem vertek meg. Egyszer megbéklyóztak... a hátam mögött összekötözték a kezeimet és a lábaimat. Aztán otthagytak egy sötét cellában. 138

– Mennyi ideig? – Napokig. Két vagy három napig, nem tudom. Az volt a legrosszabb. Azután... megváltoztam. Mintafogoly lettem. Sebastian figyelmesen nézte őt, minden figyelmét neki szentelte, de ez idegesítette Rachelt. Az idegesség alatt ott húzódott azonban a csendes, titkos izgatottság. Csak az újdonság hatása – nyugtatta meg magát. Az az újdonság, hogy valaki, hogy bárki meghallgat. De a hatás, és ezt nem tagadhatta, lelkesítő volt. Lassú, puhatolózó módon folytatta, hogy Sebastian bárhol megszakíthassa, ahol csak akarja. – De nem is igazán a fegyelmezőcella, sem a béklyó, az étel vagy más dolgok megtagadása volt az, ami megváltoztatott. Az első év után megértettem, hogy a harag és a düh és a borzasztó igazságtalanság, amit éreztem, elevenen felfalnak, és ott tartanak a börtönben az életem végéig. De legalább abból a börtönből kiszabadíthattam magam azzal, ha el tudom felejteni a haragot és a fájdalmat, hagyni, hogy... elhagyjanak. És így tettem. – Hogyan? – Úgy, hogy már nem érdekelt az egész. Sebastian bólintott, de látta rajta a szkepticizmust. – Lehet, hogy nem tűnik lehetségesnek – engedett Rachel. – Azt hiszem, ahhoz, hogy megértse, magának is meg kellett volna tapasztalnia a börtönéletet. Az ember állattá változik, hogy életben maradjon. Semmi emlék, semmi remény. Eltompult érzékek. Nem tudom megmagyarázni, olyan... nem hasonlítható semmihez. Nincsenek rá szavak. Maga nem képzelheti el. – Felsóhajtott, megint reménytelenül. Lesújtották a szavak, vagy azok hiábavalósága. Csend. Sebastian kényelmetlenül felegyenesedett, miközben fogta az oldalát. – Le kell feküdnöm – mondta nehezen, miközben addig mocorgott, míg egészen a hátán feküdt, csak a feje volt a párnán. – Nagyon fáradt lehet – mondta Rachel zavartan, és megpróbált felkelni. – Én... – Nem, ne menjen. Már nem vagyok fáradt. Maradjon, Rachel... jöjjön ide mellém. Ez alkalommal még csak nem is vitázott vele. Hiszen éppen itt akart lenni. Lehet, hogy elveszíti az arányosság érzését, vagy az illendőség érzését, vagy az ösztönét, lehet, hogy éppen az eszét veszítette el, de nagyon jó volt itt feküdni a félsötétben és kibeszélni a legmélyebb titkait annak a férfinak, aki a sorsát a kezében tartotta. Néhány éjszakával korábban még megrontotta őt, és elvett tőle mindent, amit férfi egy nőtől 139

elvehet. Vajon mit gondolna róla, ha tudná, hogy egy sokkal igazabb, sokkal pusztítóbb megrontás alatt állt, éppen ebben a pillanatban? – Sajnálom, ami Sully miatt történt – mondta Sebastian csendesen a mennyezetet bámulva. – Korábban nem tudtam kimondani ezeket a szavakat. Utalni akartam rá... ami sokkal könnyebb, mint kimondani. De most kimondom. Bocsánatot kérek. Rachel visszatartotta a nevetséges könnyeket azzal, hogy a kezével megdörzsölte lehunyt szemeit. – Rendben van. – Nem, ne mondja ezt. Tartsa meg a haragját... teljesen jogos. Nem kérek bocsánatot, hogy megbocsásson. – Rachel kételkedett ebben, és egy pillanattal később Sebastian már mosolygott, és ügyetlenül hozzátette: – Bár nagyon reméltem, hogy megbocsát. Rachel is elmosolyodott. – Mondok magának valami érdekeset. — Sebastian az ép oldalára fordult, és Rachel szemébe nézett, aki így folytatta: – Utáltam azokat a dolgokat, amiket nekem mondtak, azt, ahogy bántak velem, mindent. Olyanná tettek, mint egy tárgy, és nem egy személy, valami szánalmas és hitvány dologgá. Mocskosnak éreztem magam. De... és most jön az én vallomásom... amikor elkezdték játszani azt az „igazság” játékot, és válaszolnom kellett a kérdéseikre, azt éreztem, hogy... valami mélyen bennem... boldog volt, hogy válaszolhatott. Ezt persze nagyon utáltam. Boldog voltam, mert beszélhettem végre, még ha azon a borzasztó módon is, azokról a rettenetes dolgokról, amik a börtönben történtek velem. Érti? Nehéz... volt beszélnem erről... természetesen; de hisz' tudja, hiszen nyilvánvaló. De ők beszéltettek, és én... megkönnyebbültem. Szánalmasan hangzik. – Nem. – Őrülten. – Nem! Én is éreztem valami hasonlót. Ami történt, az abszolút pokoli volt, egy rémálom, de ugyanakkor boldog voltam, hogy végre megismerem néhány titkát. És nem kéj vágyó kíváncsiság volt, erre megesküszöm. – A kezével végigsimított a haján. – De miért is hinne nekem? – kérdezte lágyan, szónokian. – De ha most azt kérdezném, hogy milyen volt a börtönben, akkor elhinné, hogy valami más, mint a bujaság motiválja a kérdésemet? Rachel elgondolkodott, de nem hosszan. Talán nem elég hosszan. – Igen. Most. Most már igen. Egy darabig mindketten hallgattak, és a kezüket a takaró alatt tartották. Rachel nem tudta felmérni, hogy a veszély, amit éppen vállalt, 140

túl nagy és kiszámíthatatlan volt. De hosszú idő óta először érezte, hogy él, és ennek a különlegességét semmivel sem lehetett mérni. Aztán belekezdett. Sebastian gyengéd, értelmes kérdéseinek segítségével elkezdett beszélni az élete elmúlt tíz esztendejétől. Nem egy megszokott szónoklat volt: hagyta, hogy a gondolatai barangoljanak az időben, előre vagy hátra, keresztül eseményeken és mérföldköveken és lelkiállapotokon. Elmesélte neki a keserű aljasságokat, amiket az alulfizetett, tudatlan és esetenként erkölcstelen fegyőrök állandó gorombáskodásai és parancsolgatásai miatt kellett elszenvednie. Beszélt az ész és a lélek lealacsonyításától, aminek négyezer napon át sohasem volt vége. A halálos monotóniáról, az unalmas és brutális hónapokról, a kimondhatatlan magányról. A legyekről és pókokról, amikkel barátságot kötött; az egérről, amit egy egész télen át tartott háziállatként. A CSENDET! feliratokról minden cella, minden folyosó falán. Arról, amikor két napig csak kenyeret és vizet adtak neki, mert szenteste rámosolygott az egyik rabtársára. Az egyedüllét annyira valóssá vált, hogy már a saját életét élte, és egyfajta társsá vált. Beszélt a számáról, a negyvennégyesről, és arról, hogy több mint kilenc évig nem szólították a nevén. Sebastian kérdezte a családjáról, ő pedig beszélt arról az egyetlen alkalomról, amikor meglátogatták. Egy nagyméretű faládába zárták, aminek drótháló volt az ablaka, és több mint egy méterre tőle az apja, az anyja és a fivére is egy ugyanilyen dobozba voltak zárva. Két őr állt a dobozok között, és hallgatták a beszélgetésüket. Az anyja egy pillanatig sem hagyta abba a sírást, és az első sokkoló üdvözlés után az apja sem tudott megszólalni. Az egész tíz percig tartott, és amikor véget ért, azt kérte, hogy ne jöjjenek többé. Soha nem látta őket viszont. Beszélt a könyvtárról, az egyetlen fényről ebben a hosszú sötétségben, amit a börtönbüntetése jelentett. Négyszáz könyve volt, és a végére mindegyiket elolvasta, volt, amit többször is. Eleinte attól félt, hogy meghal a börtönben. Ez tűnt a legvégső borzalomnak: beszögelve lenni egy börtönkoporsóban és jeltelen sírba kerülni. De miután a családja elment, már nem foglalkozott ezzel, és hamarosan elkezdett a halálért imádkozni. Gyűlölt, gyűlölt, gyűlölt mindent, különösen a világot, ahol lehetővé tették, hogy bármilyen kimondhatatlan igazságtalanság megtörténhetett, de még a gyűlölet is eltűnt belőle, ahogyan az évek követték egymást. – Kitörölte saját magát – mondta Sebastian. Rachel így válaszolt: – Igen, pontosan így volt. Megöltem magam anélkül, hogy meghaltam volna. Rachel pihent egy kicsit, kimerült a sok beszédtől. A lámpa az éjjeliszekrényen már régen kialudt. Csak feküdtek a sötétben, és Rachel a 141

férfi lélegzését hallgatta. Borzalmas dolgokról beszélt neki, olyan fájdalmas és megalázó igazságokról, amikről azt hitte, hogy magával viszi majd a sírba. Minden oka megvolt rá, hogy ijedtséget érezzen, de ezzel szemben csak fáradtságot és megkönnyebbülést érzett. Kiöntötte a szívét. Sebastian még mindig fogta a kezét, de Rachel azt hitte, hogy már elaludt. Meglepődött, amikor mégis megszólalt: – Rachel. — Hmm? – Maga szerint ki ölte meg Wade–et? Rachel hunyorgott, és megpróbálta kivenni a férfi arcának vonalait. – Tessék? – Ki ölte meg? Biztosan gondolkodott ezen a börtönben, Maga szerint ki volt az? Rachel megpróbált beszélni, de csak zihálás jött ki a torkából, mielőtt teljesen elzáródott volna. Észrevette, hogy a kezével erősen, minden erejét beleadva szorítja Sebastian kezét. Aztán felült az ágyban és átkarolta a térdét. Sebastian is felült, és Rachel hátára tette a kezét. – Mi a baj? Sír? Rachel megrázta a fejét. Szánalmas hazugság, hiszen a szemei könnyben úsztak és az arca is könnyes volt. Csak úgy sikerült visszatartania a zokogását, hogy nagyokat nyelt. Az érzelmek, amiket nem foghatott a kimerültségre vagy a feszültségre, ki akartak törni belőle, azzal fenyegettek, hogy áttörik a gondosan felépített korlátjaikat. Sebastian átkarolta a vállát, a kezét Rachel nedves arcára tette, és megpróbálta maga félé fordítani a fejét. Rachel most már ismerte: most már nem fog engedni, és nem fogja tűrni a kitérőket sem. – Én... nagyon hálás vagyok – nyögte ki fájdalmas hangon. – Mert senki sem hitt nekem. Nem tudhatja... – Feladta, nem tudott beszélni. – Miről beszél? Hogy ártatlan volt? Micsoda szemétség! Ne sírjon, ki nem állhatom – suttogta, ahogy átölelte most már mindkét kezével, Rachel pedig könnyekkel nedvesítette be a bőrét. Rachel a fájó torkára tette a kezét, és kimondta a legrosszabbat: – Senki sem hitt nekem. Senki. – Úgy érti... – A családom sem. Elhangzott, végre, a legborzasztóbb dolog, a legfájdalmasabb fájdalom. Az érzelmi vihar elvonult, és nem maradt más utána, csak a remegés. 142

– Lehetetlen – szólalt meg Sebastian, miközben – mint egy apa – Rachel fejét simogatta és a testét ringatta. – Mindig is tudtam. Még abban sem hiszek, hogy meg tudna ölni egy bogarat. Maga a leggyengédebb ember, akit ismerek. És a legszomorúbb. – Elég – mondta Rachel, mert így sohasem tudta volna abbahagyni a sírást. Sebastian pontosan tudta, hogyan kell eloszlatni a könnyeit. Megcsókolta. De nem mint egy apa. Úgy csókolta meg, mint egy szerető, lassan és forrón, nedves ajkakkal, amelyek sósak voltak a könnyektől. Amint Rachel teste megfeszült, abbahagyta. Egyszerre feküdtek vissza a párnáikra. – Nagyon elfáradt – suttogta Sebastian. – Aludjon, Rachel. Rachel valóban fáradt volt. Kezével elfojtott egy ásítást. – A börtönben sohasem tudtam aludni. – Egy perccel később már álmodott. Azt álmodta, hogy a börtöncellájában van, és a kemény priccsén fekszik a sötétben. Valaki figyelte őt az ajtó melletti kémlelőnyílásból. Úgy tett, mintha aludna, és nem mozdult, és megpróbált levegőt sem venni. Kulcs csikordult meg a zárban. Az ajtó résnyire kinyílt és hideg, dermesztő félelem lett úrrá a gyomrába. A szem a kémlelőablakból még mindig figyelte őt, és most már tudta, hogy ki az. Aztán lehúzták a takaróját, és a lábai mezítelenek lettek. Le akarta tolni a ruháját, hogy betakarja magát, de ha megmozdult volna, a férfi tudta volna, hogy nem alszik. Az ajtó még jobban kinyílt. Reszketett a félelemtől... és az álom elhalványult, bizonytalanná vált. Egy halk hang azt mondta neki, hogy biztonságban van. Majd valaki megérintette és a nevén szólította. Megnyugodott, mélyen elaludt, és egy újabb álomba zuhant. Egy virágos réten volt, és a füvön feküdt. Nem volt látóhatár sehol: a virágok minden irányban a végtelenségig nyúltak, lágyan ringatóztak, és minden elképzelhető színt felvonultattak. Egy férfi feküdt mellette, egy másik férfi, nem az, aki az ajtóban állt. Ennek a férfinak nem volt semmi a kezében, és sohasem bántotta őt. Egymás mellett feküdtek anélkül, hogy egymáshoz értek volna, de aztán a kezét a férfi vállára tette. Aztán tudta, hogy ez volt a jel, hogy a férfi nem érhetett hozzá addig, amíg ő nem érintette meg, mert ez volt a szabály. Miért nem tettem meg ezt korábban? — gondolta, vagy mondta, és az üres kezű férfi rámosolygott, aztán megcsókolta. Aztán a szájukat látta, mint amikor másik két ember, szája ér össze. Milyen édes, finom és érzéki volt ez a csók. Saját akaratából 143

megváltoztatta az álmot: a saját ajkait helyezte a férfi ajkai alá. Ajkak, aztán pedig fogak, hol finoman, hol erősebben, komoly játékossággal csusszannak el egymáson egyetlen tökéletes szájsimogatásban. Egyre jobban elmerült az érzésben, és minden szabad volt, minden megengedett volt. Ne várass! — gondolta, vagy mondta, és az álom ismét megváltozott és most az édes fűben hemperegtek, és az üres kezű férfi keze végigsimított a bőrén, és mindenütt színeket hagyott, amerre elsiklott: kékeszöldet a hasán, élénksárgát a mellein, lilát és bíborvöröset a combjain. A férfi teste az övé fölé lebegett, és most már az övé volt. Igen, ezt akarta, de... ez nem volt elég, mert még nem érezte őt, és minden az elérhető közelségen–túl volt. Most már félig ébren volt, és tudta, hogy az egész nem valóságos, és sírni akart a csalódottságtól, az álom őrjítő be nem teljesülésétől. Amikor kinyitotta a szemét, egyenesen Sebastian szemébe bámult. Éjszaka volt? A férfi gyertyát gyújtott. Rachel látta az árnyékot lebegni a falon a férfi mezítelen válla mögött. Sebastian a másik vállára hajtotta a fejét, és így figyelte őt. A haja teljesen összekócolódott. Rachel arra gondolt, hogy az ujjaival végigsimítja a kisfiús hajtincseket... és csak ekkor vette észre, hogy a kezét a férfi mellkasán tartja. Az akkor és a most keveredett egymással, ahogy az álom darabjai hatalmas összevisszaságban lebegtek vissza. Vajon alvás közben érintette meg? Vajon ő volt, aki megnyugtatta a hangjával? Kinyitotta a száját, de nem jutott eszébe semmi, amit mondhatott volna. A töredezett gondolatai összeálltak, és végre megtudta, ki az üres kezű férfi. A felismerés lassan kúszott fel az agyába, de aztán már semmi sem volt a régi. Miért nem tettem meg ezt korábban? — tűnődött az álmodó nő. A férfi megérintése volt a kulcs, a kezdet. De Rachel nem tudott beszélni, nem tudott mozdulni. Vannak dolgok, amik sohasem változnak, és a félelme közéjük tartozott. Nem tudott megmozdulni. Vajon mit válaszolt volna, ha akkor Sebastian megkérdezte volna, hogy megérintheti–e? Túl késő – már sohasem tudja meg. És amikor a férfi lehajtotta a fejét, és a száját az ő szájára tette, nem érzett mást, csak boldogságot. Csendben és mozdulatlanul feküdt, lebegett az álom és a valóság között, de nem tudott dönteni, és felhagyott azzal, hogy bármire is gondoljon. Olyan volt, mint egy álom, de mégsem. Sebastian sohasem habozott, és minden mozdulata finom és könnyed volt, mint egy táncosé. És az is, ahogyan kigombolta és lehúzta a ruháját, olyan volt, mint egy tánc, egy balett mezítelen karokra és szégyenlős, mezítelen lábakra. Már alig várta, hogy a hasuk összeérjen, és egy darabig ennyi elég is volt, az, hogy a testük összeért, ahogy a férfi erős szőre az ő testét dörzsölte. Úgy 144

tűnt, hogy a teste középpontja a hasában van, és azt hitte, hogy a nehéz, intim nyomás elég lesz. De nem volt. Megint érezte az álombeli csalódottságot, és az annak megfelelő ürességet, és átkarolta a lábaival és lehunyta a szemét, amikor Sebastian beléje hatolt. Gyengéden és finoman, sietség nélkül, a legcsendesebb szeretkezés volt, olyan, mint egy lassú tánc, valós, és mégsem az. A zene a lélegzésük volt, és az ujjaik siklása az egyre forróbb bőrükön, és a csókjaik suttogó hangja. Te vagy az — kántálta Rachel magában időnként. Mit jelentett ez? Te vagy az. Mit számított? Nem tudta elérni a célt, ami felé a férfi oly gyengéden taszította, nem tudta elengedni magát, hogy elérje. Ő vajon tudta ezt? Tudta, hogy a gyengéd próbálkozása hiábavaló? De nagyon jó volt, az érintés és a közelség, és Rachel azt akarta, hogy sose legyen vége. Sebastian morgott valamit, a legintimebb kérdést, és Rachel az igazat válaszolta rá: – Nem, nem tudok. Sebastian kétségbeesett édességgel csókolta meg, ami megindította Rachelt, és szívfájdalmat okozott neki. – Édesem – szólította Sebastian. Aztán az arcát Rachel hajába temette és kiszabadította magát úgy, hogy a teste remegett egy kicsit, nehogy fájdalmat okozzon neki. Rachel szorosan tapadt hozzá, és egy pillanatig irigységgel töltötte el a tudat, hogy a férfi ugyanolyan könnyen elveszíthette az önkontrollját, mint ahogy állta annak erejét. – Megszegtem a szavamat – mondta Sebastian, amikor vége volt, és oldalt feküdve összegörnyedt és Rachel hátához feküdt. – Fájdalmat érez? – suttogta. – Az oldala... – Azt mondtam, hogy „Nem érek magához”. Most pedig az mondhatom, hogy sajnálom. Hisz nekem? – Nem tudom. Nem vagyok biztos benne. Érezte a férfi leheletét a tarkóján. Sebastian nevetett. – Drága Rachel – mondta –, ez nem lenne igaz. Öntelt, mint mindig. Rachel olyat tett, mint még soha az életében: csókot kezdeményezett. Megcsókolta a férfi kezét, amit a kezében tartott. Aztán érezte Sebastian ajkait a vállán, aztán a fogait, majd megint az ajkait. Miután a férfi elaludt, Rachel úgy tett, mintha házasok volnának, férj és feleség, akik együtt pihennek; a karjuk és a lábuk tudatlanul is összeér, mert bíznak egymásban. Mert szeretik egymást. Mivel ez állt legközelebb ahhoz a családi ideálhoz, amire mindig is vágyott, hagyta, hogy élvezze még. Csak a pillanat kedvéért. Az álom egyre jobban erőt vett rajta. De mielőtt végleg legyűrte volna, ismét hallotta a suttogást a fejében: Te vagy az. Kérlek, Istenem, ne 145

engedd, hogy igaz legyen! De félt tőle, hogy igaz volt. És ha az volt, akkor ő elveszett.

146

12. – Mrs. Wade! Odabent van? – Sebastian kezében egy hatalmas doboz volt, és ezért a csizmájával kellett az ajtót rugdosnia kopogás helyett. – Nyissa ki, Mrs. Wade! Sietős lépéseket hallott, aztán kinyílt az ajtó. Rachel meglepődött arca nedves volt, és a törülközőt még mindig ott tartotta a kezében. Éppen mosakodott, mielőtt lement volna, hogy az esti étkezés elkészítését irányítsa – Sebastian már majdnem olyan jól ismerte a házvezetőnője napirendjét, mint a sajátját. – Valami baj van? – kérdezte Rachel aggodalmasan, és hol a férfira nézett, hol pedig a dobozta. – Semmi baj. Csukja be az ajtót, aztán jöjjön, és nyissa ki az ajándékát. – Ezzel elment mellette és a fadobozt a nappaliszobában levő szőnyeg közepére tette. – Siessen, ez az ajándék nem várhat tovább. Rachel arca elpirult. Közelebb húzódott. – Tényleg ajándék? – Igen. Egy gigantikus kalap. Miss Carter és Miss Vanstone már napok óta dolgoztak rajta. – És elnevette magát, amikor Rachel szemei akkorák lettek, mint a csészealjak. Egy pillanatra ugyanis tényleg elhitte, amit Sebastian mondott. Nos, miért is ne? Még sohasem viccelődött vele. – Nem, nem az, kis csacsi. Siessen, nyissa ki! – Mielőtt magától kinyílik. Rachel közelebb ment. – Mi lehet? – tűnődött, miközben a kezét végighúzta a dobozon. Hirtelen szuszogást hallott a dobozból. – Jaj! – kiáltott fel, és elkapta a kezét. – Ez él! – Sebastian olyan arcot vágott, mintha az mondaná: Ki tudja? A doboz tetejét nem tartotta más csukva, mint egy szögbe akasztott kampó. Rachel kinyitotta az ujjával és óvatosan felemelte a tetőt, egyszerre mindig csak pár centivel. De amikor a sötét nyílás öt centi széles volt, egy orr, majd egy fej bújt elő belőle, aztán két aranyszínű mancs, és végül egy igen izgatott kölyökkutya teste, ami nagyot ugorva a padlón landolt a lábánál. — Ó, egy kutya! – sikoltott fel, és azonnal leült mellé a szőnyegre. Sebastian letérdelt hozzá. — Úgy gondoltam, hogy talán szeretne egyet. — Ohh! – Rachel csak ennyit tudott mondani, mielőtt; felemelte a kutyát és hagyta, hogy az végigszaglássza és végignyalja az arcát. — Megkértem Holyoake–t, hogy kérdezze körbe a helybélieket, és találjon egyet. Mondtam neki, hogy egyetlen feltétel van: a kutyának aranyszínűnek kell lennie. 147

Rachel felemelte a fejét, és ránézett. Sebastiannak volt némi fenntartása azzal kapcsolatban, hogy bölcs–e az ajándéka, de Rachel arckifejezése azt sugallta neki, hogy az ötlet tökéletes volt. És ihletett. — Ó, Sebastian! — és megrázta a fejét. Sebastian meg akarta csókolni, de a kutya gyorsabb volt, és megnyalta Rachel arcát. — Mi a neve? Fiú? Hol tartsam? Jaj, ez egy gyönyörű kutyus! Aligha volt az. Félúton volt a kölyökkor és a felnőtt kor között, esetlen kamasz kutya volt, és leginkább a vizslára hasonlított, de volt benne valami más is, valami túlságosan kiforratlan ahhoz, hogy pontosan be lehessen azonosítani. Agár? Terrier? Majd az idő elárulja. — Igen, hím. Lehet, hogy van neve, de William nem értette. A magáé, Rachel, ha akarja. — Ó, igen, akarom. A bátyámnak is volt egy kutyája, amikor kicsik voltunk —vallotta meg. — Nekem pedig egy macskát adtak, de a kutyát mindig is jobban szerettem. Egymás mellett ültek a szőnyegen, miközben a kutya–kölyök elkezdte felfedezni a szobát. Sebastian Rachelt figyelte, miközben az a kutyán tartotta a szemét. Rachel gyönyörű volt. A fekete ruháját viselte, és bár Sebastian bizonyos értelemben megszerette azt, mint ahogy az ember megszeret mindent, amit a szeretőjével kapcsol össze, azt remélte, hogy az utolsó alkalommal látja. Egy exeteri ruhakészítőnél rendelt ruhákat neki, és ha minden jól megy, akkor ezen a héten érkeznek meg. — És a neve? – mondta elgondolkodva, miközben követte a kutya kalandozását. A vállával nekidőlt Sebastiannak. — Mivel aranyszínű, nevezzük Borostyánnak. Vagy túl nőies? — Eléggé. — Mmm. Akkor mit szól a Barackhoz? Sebastian prüszkölt és elutasító arcot vágott. — Tudom már: Boglárka. Most már ő volt az, aki kötekedett, de annak újdonsága elbűvölő volt. — Ha Boglárkának nevezi a kutyát, esküszöm, hogy visszaviszem oda, ahonnan ő jött. A kutya visszatalált hozzájuk és elkezdett Rachel zsebkendőjével játszani. — Megvan! Pitypang. Nem, figyeljen! – mondta gyorsan, amikor Sebastian elkezdett fintorogni. — Lehetne Pitypang30, és akkor Dandynek hívhatnánk. Ez jó, nem? Dandy! — A kutya hegyezni kezdte a fülét, és Rachel diadalmas pillantást küldött Sebastian felé. Sebastian bolondozni kezdett. 30

Dandelion = pitypang, (angol)

148

— A maga kutyája. Hívhatja akár Púderesdoboznak is. Itt tarthatja, ha akarja, de magának kell szobatisztaságra szoktatnia. Vagy aludhat az istállóban Collie–val és a lovászokkal. Azt nem lehet tudni, hogy mekkorára nő meg. Elvisszük sétálni? — Most? — Miért ne? Rachel hagyta, hogy a férfi győzködje egy kicsit, arra hivatkozott, még sok dolga van, meg hogy találkoznia kell Judelet–vel, hogy megbeszéljék a konyhai személyzet hiányosságait. Sebastian azonban hallani sem akart a bátortalan kifogásairól, és néhány perccel később együtt mentek át a kapuház boltíve alatt, miközben Dandy boldogan a nyomukban loholt. Megálltak a hídon, hogy figyeljék, ahogy a napfény csillog a hullámzó folyón, és hogy visszanézzenek a házra. — Nem gondolja, hogy Lynton Hall csúf? – kérdezte Sebastian társalogva. Már alig emlékezett arra, hogy milyenek voltak az ő első benyomásai, hiszen most már egyszerűen csak „a Lynton” volt a számára a ház, amelyben élt. — Dehogy. Szerintem nagyon elbűvölő. Van néhány hiányossága, de azt hiszem, méltósággal viseli őket. És nem veszi túl komolyan a dolgot, ugye? Sebastian mosolygott, és Sullyra meg a többiekre gondolt, akik dicsérettel halmozták el. De Rachelnek volt igaza, és ők tévedtek, mert Rachel jobb ember volt. Tisztábban látott, és nemcsak a saját éles szemével, hanem a türelmes szívével is. — Arra gondoltam, hogy megjavíttatom a kéményt — említette meg Sebastian a tetőre mutatva. — És új cserepeket tetetek az ereszek fölé, ahol az eső becsöpög. Holyoake azt mondja, hogy már száz éve beázik. Rachel kötekedőén nézett rá. Valószínűleg arra gondolt, hogy milyen furcsa az, hogy éppen Sebastian szakít a hanyagság évszázados hagyományával. — És milyen a háza Rye–ban? — kérdezte Rachel, amikor ismét sétálni kezdtek. — Úgy hívják, hogy Steyne Court. Hatalmas, lenyűgöző, ronda nagy ház. Mindig is utáltam. — Miért? — Nem tudom. Egyszerűen felszippantott, amikor gyerek voltam. Annyi melegség van benne, mint egy háborús emlékműben. — De ott fog élni, ha az apjától megörökli a címét? — Igen, azt hiszem, az lesz az elsődleges rezidencia. De az idő nagy részében várhatóan Londonban leszek. Mi más lenne? Hiszen csak az 149

felel meg e célra. – A homlokát összeráncolva felvett egy ágat és előredobta a kutyának, hogy kapja el. Aztán szótlanul mentek tovább. — Tud lovagolni? Rachel mosolygott és megrázta a fejét. — Akkor megtanítom. Tudok egy lovat, ami megfelel magának, egy kanca. Úgy hívják, hogy Molly, és olyan szelíd, mint egy bárány. Elég bátor? — Nem hiszem. — Talán fél a lovaktól? — Nem, nem erről van szó. — Akkor miről? Megígérem, hogy nagyon fogja élvezni. De Rachel ismét megrázta a fejét, mosolygott, és lehunyta a szemét. Sebastian ennyiben hagyta. Most ébredt rá először, hogy talán Rachel nem akarja, hogy a kapcsolatukat a nyilvánosság előtt is folytassák. Hát persze! Így kell lennie. Olyan volt, mintha a homlokára csapott volna. Egy olyan férfihez képest, aki arra volt büszke, hogy értett a nők nyelvén, elképesztően hosszú ideig tartott, míg erre rájött. Pedig őszintén hitt abban, hogy a női gondolkodás tanulmányozásában nem volt jobb diák, mint Sebastian Verlaine. Egy kiszáradt csatorna végéhez értek, ami tulajdonképpen a Plym mellékfolyója volt, és tíz–húsz évvel korábban arra használták, hogy árut szállítsanak felfelé Devonportból és Plymouthból az ország belsejében fekvő településekre. – Ez a maga földje? – kérdezte Rachel, Sebastian pedig bólintott. — És a maga tehenei? — A barnás színű marhák laza csordájára mutatott, amely egy fa alatt időzött a közeli réten. Miközben az állatokat figyelték, az állatok kíváncsian, közömbösen bőgve elindultak feléjük. A közel tizenöt méterre levő alacsony kőfal azonban biztonságos távolságban tartotta őket. Dandy, aki a gazos csatornaparton szaglászott, felugrott a levegőbe, amikor meglátta őket. Aztán vidám csaholással elkezdett Rachel felé rohanni, és eltűnt a szoknyája mögött. — Tudtam, hogy Boglárkának kellett volna elnevezni — viccelt, miközben a simogatásával az izgatott kutyát nyugtatta. – Hálátlan. Engem régebb óta ismer... legalább tíz perccel... de mégis magához jön védelemért. — Ha maga is szoknyát viselne — mondta Rachel vigasztalón —, akkor biztos vagyok benne, hogy magához jött volna. És ne feledje, maga beletette egy dobozba, és én engedtem ki belőle. Nagyon okos kutya. Tudja, hogy kik a barátai. Leültek egy kidőlt bükkfára nem messze a folyótól, és figyelték a mozdulatlan vizet, az ég kékjét, amely visszatükröződött benne, és a folyóparton virágzó vadvirágokat. 150

— Virágokról szoktam álmodni – mondta Rachel hirtelen. — Néha lecsuktam a szemem, és azt képzeltem, hogy a cellám egy üvegház. — Fanyarul elmosolyodott. — Elég nagy képzelőerő kellett hozzá, de volt időm rá, hogy gyakoroljam. Elképzeltem magam, amint öntözöm a virágokat és aszalódom az üvegen átszűrődő forró napfényben. Ahogy kitépem a gyomokat. Ahogy a kezemmel ások a tiszta földben. Sebastian kivette a kezét az öléből, és megcsókolta. Rachel mosolygott és kissé megrázta a fejét, és azt mondta neki, hogy nem kell sajnálkoznia emiatt. De amit Sebastian érzett, az nem sajnálat volt. — Most már vége. Annak az egész borzalomnak... vége van. Lehajtotta a fejét. — Igen, persze. Tudom. — Nem, nem hiszem, hogy tudja. De tudni fogja. — Elmosolyodott, hogy ezzel csökkentse az ünnepélyességet, ami úgy hangzott, mint egy fenyegetés, pedig Sebastian csak ígéretnek szánta. – Túl korán megásták a sírt magának, Rachel, de én ki fogom ásni, és feltámasztom. Újjá fogom éleszteni. Rachel furcsán nézett rá. — Nem tudom, hogy bárki képes lenne–e erre. — Én képes vagyok. Rachel lehunyta a szemét, hogy elrejtse a kétkedését. — Most már nem vagyok boldogtalan. Sebastian észrevette a kettős tagadást, de nem aggódott miatta. Két azonnali cél lebegett a szeme előtt: hogy megnevettesse, és hogy segítsen neki elélvezni. Arra gondolt, hogy elmondja neki, de aztán úgy döntött, hogy azzal csak túlságosan zavarba hozná. Talán még meg is bénítaná, és lelassítaná az elkerülhetetlen bekövetkezését. De mindkét célt el fogja érni, erről szemernyi kétsége sem volt. A nyári nap lebukott a tölgyfák mögé a hátuk mögött. Friss szellő támadt dél felől, és hozta magával a tenger finom, alig észrevehető illatát. Rachel felállt és százszorszépeket kezdett szedni, amik foltokban nőttek a csatorna partján. Sebastian egy darabig figyelte őt, bámulta lassú és könnyű mozgását. Dandy hozott neki egy botot. Sebastian újra meg újra eldobta neki, míg a kölyök a fáradtságtól összerogyott, és csak annyi ereje maradt,, hogy a botot rágja. Rachel visszament hozzájuk, és elfoglalta a helyét a fatörzsön. Jól érezte magát a csendben; jobban, mint Sebastian, hiszen minden bizonnyal jobban hozzászokott. Sebastiannak most már sikerült mosolyra bírnia, bár Rachel szemei mindig szomorúak voltak. Átkarolta a vállát, Rachel pedig nekidőlt. Kivett egy szálat a csokorból, amit odaadott a férfinak, és az orrához emelte. 151

— Hogyan kezdődött? — kérdezte Sebastian. — Miért ment hozzá a férjéhez? Meséljen a lányról a fényképen. — Óh — suttogta Rachel. — Arról a lányról. — Kivett még két szálat a csokorból és elkezdte összesodorni a hosszú szárukat. — Néha ránézek, és azon tűnődöm, hogy vajon ki lehet, és mi lett vele. Mintha egy régi ismerősöm lenne, akire alig emlékszem. — Meséljen az életéről, mielőtt börtönbe került. — Mit szeretne tudni? Mindent — gondolta Sebastian. – Boldog volt a gyermekkora? — Igen — válaszolta Rachel, de nem túl erőteljesen. – Nagyon félénk voltam. És nagyon elrontottak, ebben biztos vagyok. Az anyám mindig azt mondta, hogy szép vagyok, és hogy nagy dolgokra vagyok hivatva. Nagy dolgokra – ismételte melankolikusan. – Nagy reményei voltak velem kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy sohasem tettem eleget, hogy megfeleljek az elvárásainak. – És az apja? – Az apám nem várt tőlem semmit. Nem álltunk túl közel egymáshoz. – Mindketten meghaltak már, ugye? – Azalatt, amíg a börtönben voltam, néhány hónapra egymástól. – Biztosan nagyon fájt – mondta Sebastian, de rögtön észlelte, hogy a szavai nem illenek oda. – És a bátyja? – Tom Kanadában él a saját családjával. Már nem levelezünk. – Miért nem? Rachel felemelte a kezét, majd visszaejtette. – Egy darabig írtunk egymásnak, de a leveleket a börtönben alaposan cenzúrázták, és jobb volt, ha az ember egyáltalán nem kapott. – Most már írhat neki. – Igen. De már új életet kezdett. Kanadába ment, hogy hátrahagyja, ami történt. Nem hiszem, hogy örülne,, ha emlékeztetném a történtekre. Sebastian arra a fájdalomra gondolt, amikor Rachel elmondta neki, hogy a családja hitt abban, hogy ő a bűnös Wade meggyilkolásában, Minden szívfájdalom és aljasság közül ezt volt a legnehezebb elviselni. Elképzelte Rachelt gyermekként, a szégyenlős, engedelmes lányt, aki csak az anyjának akar örömet szerezni, hogy megfeleljen a „nagy reményei”–nek, és az apját, aki nem foglalkozott vele. . – Hogyan találkozott Wade–del? – Mindent tudni akart, de már kezdett azon tűnődni, hogy bölcs dolog–e megbolygatni ezt a fájdalmas témát. – Lydia és én... A szüleim elküldtek... Az apám... – Elhallgatott, és zavartan kifújta a levegőt. – Korábbról kell elkezdenem. – Kezdje, ahol akarja. És mondja el, ahogy akarja. 152

– Azt akarom, hogy megértsen. Azt akarom... Igazolnom kell magamat. – Nekem nem. Rachel kezei mozdulatlanná váltak, és egy pillanatra rémülten Sebastianra nézett. – Akkor magamnak. Valahogy elrontottam az életemet. Megpróbálom elfelejteni, de az igazság mindig visszatér. Sebastian nem tudta elhinni. Valami túlzott érzékenység munkál itt – gondolta. És ha bármi jó származik abból, hogy elmondatja vele a történetet, akkor az az lesz, hogy Rachel is látni fogja, hogy vétlen volt az egészben. – Az apám iskolaigazgató volt. Saját fiúiskolája volt Exeterben, amíg az egészsége nem kezdett hanyatlani. Aztán a család Ottery St. Marybe költözött, és ott adott magánórákat és készített fel diákokat az egyetemre. Akkoriban tizenkét éves voltam. Elég nagy lecsúszás volt, de nem bántam, egyikünk sem bánta, kivéve, azt hiszem, csak az anyám. Hiányzott neki a város, utálta a falusi életet, utálta azt, ahová „lecsúsztunk”, ahogyan mondta. A bátyám jövője akkor már biztos volt: egy bírónál jogot tanult Torbayban. Mindannyian tudtuk, hogy szilárd és állhatatos lesz, még akkor is, ha a karrierje nem lesz olyan látványos. – És az anyja – találgatott Sebastian egy lépéssel előrébb ugorva a gondolataiban – azt akarta, hogy az egyikük látványos legyen. – Igen. – És maradt maga. És ráadásul még szép is volt. – Már látta, hogy a történet milyen irányban folytatódik. – Nem voltam – tagadta mosolyogva... és Sebastian lefogadta volna, hogy hitt is benne. – Szóval nem voltam csúnya. Magas voltam a koromhoz képest. Szép... – Megérintette a feje oldalát, aztán türelmetlenül vállat vont és ejtette a témát. – Mindenesetre, ahogy kitalálta, az anyámnak házassági tervei voltak velem kapcsolatban. Én csak sokkal később értettem meg. Tudtam, hogy nem engedhetik meg maguknak, mégis egy drága leányiskolába küldtek Exeterben. Amikor tizenöt éves voltam, őszintén hittem abban, hogy azért küldtek oda, hogy tanuljak. Hogy tudós legyek, mint az apám. Tényleg hittem benne. – Megrázta a fejét, és a szórakoztató öngúny mögött meglátta a még mindig mélyen húzódó személyes sérelem maradványait. — Alulbecsültem az anyám ambícióit, de a végén megértettem. Az, hogy Londonba kerüljek, szóba sem jöhetett, de ő már korán elkezdett munkálkodni a következő „jó dolgon”: olyan barátokat kultivált, akik révén majd odakerülök. És ezeknek a barátoknak voltak szeretőik, vagy testvéreik, vagy unokatestvéreik, vagy barátaik, akik közül az egyiken... 153

— Fenn fog akadni. Rachel bólintott. — Egyszer azonban megértettem az összeesküvést, mégis meglehetősen készségesen mentem bele. Örömet akartam szerezni a szüleimnek. Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám. — Ez nem akkora bűn. – Tényleg? Azt hiszem, hogy a következményektől függ. És ebben az esetben, azt hiszem, egyetért azzal, hogy egyfajta bűnt követtek el. — Nem — mondta Sebastian —, nem értek egyet. De még ha igaza van is, azt hiszem, azzal egyetért, hogy a bűnös megfizetett a bűnéért, méghozzá aránytalanul többet. — Én nem... — Az erkölcsi kérdéseket vitassuk meg később – javasolta Sebastian. – Mi történt aztán? Gondolom, találkozott Lydiával. — Igen. Emlékezetes... körülmények között. Egyik este bementem a fürdőszobába és ott találtam, amint éppen el akarta vágni az ereit egy papírvágó késsel. – Jóságos isten! — Korábban nem volt semmi kapcsolatom vele, nem tartozott a baráti körömbe, de az után az éjszaka után felelősséget éreztem érte. Annyira boldogtalan volt. — Miért? — Ő... — felvonta a vállát, mintha a magyarázat túl nehéz lett volna —, problémás volt, állandóan változott a hangulata, senki sem tudta megmondani, hogy mikor van jó kedve, és mikor rossz. Szeszélyes alkat volt, azt hiszem, így nevezik. Sebastian más jelzőkre is gondolt. — Igen, de miért? — Hogy miért volt boldogtalan? Az anyja tizenegy éves korában halt meg. Ő pedig... jaj, Sebastian, nem tudom. Miért van az, hogy ugyanolyan körülmények között egyes emberek teljesen jól vannak, míg mások teljesen romba dőlnek? Lydia nem volt erős egyéniség. Utálta saját magát, félelmetesen érzékeny volt, nem tudta megtartani a barátait, mindenkihez durva volt, és senki sem szerette. — Felnevetett. — Hogyan történhetett, volna, hogy nem leszek a barátja? De ugyanakkor nagyon hűséges volt, és kedves is tudott lenni, és vicces is volt valami furcsa módon, amit érdekesnek találtam. És egy pillanatig sem hittem el, hogy tényleg végezni akar magával. Akkor éjjel megesketett, hogy megtartom a titkot, és én eddig még sohasem éreztem késztetést, hogy eláruljam. Lehet, hogy csak parádézott, hogy magára vonja valakinek a figyelmét. — És az éppen maga volt. – Micsoda nevetséges, éppen az adott körülményektől függő játék az élet! Ha valaki más sétált volna be a 154

fürdőszobába aznap éjjel a kollégiumban, akkor Rachel sohasem lett volna Lydia Wade barátnője, sohasem találkozott volna az apjával, sohasem ment volna hozzá feleségül, és sohasem állt volna bíróság előtt gyilkosság vádjával. Vajon hányszor tette fel magának Rachel ezt a hiábavaló kérdést? Hogyan lehetett volna más, mint elkeseredett? — Miben reménykedik? — kérdezte hirtelen Sebastian, és most már tökéletesen értette a válaszát: — Remélem, hogy képes leszek elviselni. Rachel felállt. Az ég opálkékre változott a fejük felett, míg nyugat felé korallszínűre. A tehenek elvonultak. Sebastian nem is vette észre a csendes odébbállásukat. A kutya felállt a fatörzs mellől, odament Rachelhez, és leheveredett a lábánál. Rachel letérdelt, és miközben a kutyát simogatta, így szóit: – Az utolsó iskolaévben Lydia meghívott a tavistocki házukba a tavaszi szünetre. Én nem akartam különösebben elmenni, de az anyám nagyon lelkes volt... fogyott az idő, tudja. És Wade–ék gazdagok voltak, határozottan „megfelelő fajta”. De ki tudhatta, hogy mi lesz belőle? Ironikusan megrázta a fejét. – Korábban sohasem látta Wade–et? – Nem, de hallottam róla Lydiától, hogy milyen nagyszerű ember, és hogy a világ legjobb apja. Felkészültem, hogy tetszeni fog. – És tetszett is. Rachel felnézett. – Nem. Ami azt illeti, nem. Először legalábbis nem. – Miért? – Nem tudom. Akkor sem tudtam. Volt valami vele kapcsolatban, ami miatt kényelmetlenül éreztem magam, és ez több volt annál a fénynél, hogy úgy érdeklődött irántam, mint nő iránt, és nem úgy, mint a lánya iskolatársa iránt. Ezt már szinte az elején egyértelművé tette, és ez nagyon nyugtalanító volt... de volt még valami más is. De nem tudtam rájönni a lényegre. Aztán meg már mindegy volt. – Hogy érti, hogy mindegy volt? – Elkezdett tetszeni. Tökéletesen figyelmes és kellemes magatartású volt velem a maga kedves, hízelgő módján. Megfeledkeztem az első benyomásomról, vagy meggyőztem magam, hogy tévedtem. – És aztán? – Aztán... Tudtam, hogy tetszem neki, de teljesen elképedtem, amikor írt az apámnak, hogy udvarolhat–e nekem. Az engedélyt megkapta, és azon a nyáron háromszor is meglátogatott Otteryben. Aztán ajánlatot tett... persze megint az apámon keresztül... és végül meggyőztek, hogy fogadjam el. – Meggyőzték, hogy fogadja el. 155

És ezzel a lényegéhez értek. Rachel továbbra is a kezeit nézte, ahogy a kutya füleivel játszott, vakargatta a nyakát és felborzolta a szőrét. – Megadtam magam. És a szerelemmel és romantikával kapcsolatos minden lányos elképzelésem ellenére, és minden fenntartásom ellenére, amiket elfelejtettem vagy elrejtettem saját magam elől, elfogadtam a férfit, akit nem szerettem, és akiben egyáltalán nem bíztam. Hagytam, hogy más emberek döntsenek az életemben. Más szavakkal: eladtam magam. – Ugyan már! – Sebastian is felállt és odament hozzá, aztán leguggolt mellé úgy, hogy a kutya közéjük került. – Mennyi idős volt akkor? – Éppen betöltöttem a tizennyolcat. – Még gyerek volt. – Nem, nem voltam gyerek. – Wade csúnya ember volt? – Tessék? Nem, valójában egész jóképű volt, és... – Öreg volt? – Akkor úgy gondoltam. Most, persze... – Hány éves? Negyven? Ötven? – Harmincnyolc. – Akkor fiatal volt. Fiatal, jóképű, gazdag, vonzó, és a világ legjobb apja. És maga azt mondja, hogy „eladta” magát neki. – Én... – És ha igazi mintaférj lett volna, akkor is így vélekedne? – Nem, talán nem, de... – Mik voltak a szülei érvei? Hogyan győzték meg, hogy fogadja el őt? – Azt mondták... boldog leszek, és hogy ő a tökéletes pár nekem. De az apám szeme beteg volt. Azt mondták, hogy lehet, hogy nyugdíjba mehet, és talán nem veszíti el a látását, vagy legalábbis nem olyan gyorsan. Meg hogy nem leszek olyan messzire otthonról, és gyakran látjuk majd egymást, az anyám is megengedhet némi luxust az öreg korára. Nekem meg szolgáim lennének, gyönyörű ruháim, utazhatnék... – Tehát – mondta Sebastian gyengéden –, lássuk csak. Gazdag lehetett, élhetett egy eszményképpel, aki imádta, és megmenthette az apját a vakságtól. Puszta egoizmusnak tűnik nekem. – De én nem szerettem – mondta állhatatosan. – És ha nemet mondtam volna, akkor nem erőltették volna. Az én döntésem volt, és sohasem hibáztattam őket ezért. – Pedig ezt kellett volna tennie. – Nem! Ezt nem értheti. Ha nemet mondtam volna, akkor megmentettem volna magam. Hallgatnom kellett volna az ösztönömre, 156

ami mindig is azt mondta, hogy tartsam távol magam tőle. Ehelyett engedtem valami téves kötelességtudatnak és... és... – Szívjóságnak. – Nyúlszívűségnek. És bűnnek, ostobaságnak... – Kedvességnek. Jó természetnek. – Gerinctelenségnek, megalkuvásnak... Sebastian megfogta Rachel kezét, segített neki felállni. Át kellett lépnie a kutya felett, hogy átölelje. Ostobaság volt azt gondolni, hogy kitörölheti Rachel bűntudatát azzal, hogy megöleli, de valahogy megnyugvást kellett neki adnia, és a szavak erre nem lettek volna alkalmasak. – Maradjon csendben egy kicsit – mondta nyersen, és a karjaiba ölelte Rachelt. Kis idő után Rachel feszült teste engedni kezdett. – Sohasem gondoltam, hogy valaha azt kell mondanom magának, hogy hallgasson el – tűnődött. – Jól vagyok. Tényleg. Nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, de nem olyan... nehéz, mint ahogy gondoltam volna. És sohasem gondoltam, hogy maga lesz az, aki... – Ne! – mondta Sebastian szomorúan. De Rachelnek nem volt senkije rajta kívül, még akkor is, ha ezt a körülményt sokkal többször használta ki, mint ahányszor számba tudták venni. Sebastian úgy vélte, hogy Rachel magányosságának jele volt, hogy ő volt az egyetlen, akiben megbízott. – Mit gondolt Lydia az esküvőről? – kérdezte hirtelen. – Amit az ember elvárhat tőle. Megdöbbent. Nem tetszett neki, hogy én leszek a mostohaanyja, és nem is hibáztattam ezért. De azért jól tűrte: semmi jelenet vagy valami hasonló az esküvőn. Az arca olyan volt, mint a kő és nem szólt egy szót sem. Láthatóan szenvedett, de sohasem mondott semmi durvaságot nekem. – Az öreg tiszteletes, a jelenlegi Morrell tiszteletes apja adott össze bennünket Wyckerleyben. Akkor találkoztam a barátjával, Sullyval. És Vanstone polgármesterrel, jóllehet, akkor még nem volt polgármester. Az esküvő után fogadás volt Randolph házában. Mértékletes pompával. Az anyám valami nagyobbat, mutatósabbat és nyilvánosabbat szeretett volna, de Randolph csak kis összejövetelt akart – mert tiszteletben tartotta Lydia érzelmeit. Legalábbis így mondta. Tehát összeházasodtunk. És egy héttel később halott volt. Rachel félrelépett, hátat fordított a férfinak, és üres tekintettel bámulta a kiszáradt csatornát. Sebastian nézte a nő magas, karcsú alakját, és ezüstösen csillogó haját. – Hogyan történt? – kérdezte csendesen. 157

– Egy piszkavassal halálra verték. A dolgozószobájában. Nem rablás volt, mert semmit sem vittek el. Lydia a nagynénjénél volt azon a héten, hogy időt adjon nekünk az... – Vállat vont és felnézett az égre. – Együttlétre. A szolgákat leszámítva egyedül voltunk. – Maga talált rá? Rachel megrázta a fejét. – Az egyik szobalány. Kora reggel. Aznap indultunk volna Franciaországba a nászutunkra. – Miért gondolták, hogy maga tette? – Előző éjjel veszekedtünk, és a szolgák hallották, hogy ő kiabál, én pedig... sírok. Senki sem avatkozott közbe. Aztán persze, amikor már halott volt, és a rendőrség a házasságunkról faggatott, azt hitték, hogy jó okom volt rá, hogy megöljem. Néha... néha azt hiszem, hogy tényleg én tettem. Az álmomban, vagy valami eksztázisban. Azt akartam, hogy meghaljon, aztán meg is halt. – Nem, nem maga ölte meg. És ezt maga is tudja. Rachel visszanézett rá, és mogorva mosollyal ismerte el a nyugtatást. — Miért nem mondta el senkinek, hogy hogyan történt? A szüleinek vagy... – Elmondtam. Írtam nekik egy levelet. De teljesen siralmasan tudatlan voltam arról, hogy mi tekinthető normálisnak egy férj és a felesége között, és mi nem. Az anyám alig mondott valamit, leszámítva azt, hogy valószínűleg nem fog tetszeni. És olyan finom nyelvezettel írtam meg a levelemet, hogy nem értették meg a lényegét. Sebastian arra a — nem túl régen történt — időszakra gondolt, amikor mindent tudni akart, amit Wade tett vele, minden szörnyű részletet. Minél sokkolóbb, annál jobb. De most már nem akart tudni semmit, le akarta zárni a témát, elzárni és elfelejteni. De már túl késő volt. Rachel már nem a játékszere vagy a tulajdona volt, hanem a szeretője. Elmondhatott neki bármit, amit akart, és neki végig kellett hallgatnia, és nem számított, hogy mennyire sújtja le. Odament hozzá, és hátulról a vállára tette a kezét. Furcsa gyengédség vett rajta erőt, amikor hozzáért. Furcsa, mert a szelídsége általában csak a szexuális vágyával együtt ébredt fel. És azért is szokatlan volt, mert megszokta az olyan nőket, akiket csak ágyba akart vinni, vagy csak meg akart nézni, mert szépek voltak, vagy csak maga körül akarta tartani őket, mert imádták őt, és az ő fesztelenségük növelte a büszkeségét. Volt már egyáltalán szerelmes? Valóban szerelmes? A szeretőinek seregére gondolt; akik nem jelentettek neki semmit. Szánalmas sereglet volt, és egyikük sem tartott nála hosszú ideig. Rachel a kezére hajtotta a fejét. 158

– Jól vagyok — mondta megint. – Későre jár. Haza kellene indulnunk. — Mehetünk. De el is mondhatja, hogy milyen volt a házassága. — Ám Rachel nem akarta. Mégis: Sebastian vezeklése mindazokért a bűnökért, amit ellene elkövetett, ebben a pillanatban kezdődött, ezzel a kéréssel. Sebastian várta a nő döntését, türelmesen, nyitottan mindenre. Rachel lehajtotta a fejét. — Nem – mondta gyengéden. Sebastiannak közelebb kellett hajolnia, hogy hallja, amit mond. – Most nem. — Rendben van — mondta Sebastian sietve. — Majd egyszer. Egyszer majd elmondom, de nem most. És nem egyszerre az egészet. Túlságosan fájdalmas, bár biztos vagyok benne, hogy maga... hogy nincs olyan, amit... ne tudna... elképzelni. Talán semmi, amit... — Elhallgatott. A sejtetés idegesítette Sebastiant. – Semmi mit? Semmi, amit nem csináltam! — Rachel nem válaszolt. — Rachel, még soha az életben nem bántottam szeretkezés közben nőt, hacsak ő nem akarta, és még akkor is... — Hacsak ő nem akarta? – Rachel megpördült. Ezüstös szemei dühösen csillogtak. — Milyen nő az, aki azt akarja, hogy egy férfi bántsa őt? — Nem úgy hangzik... Ha sohasem tapasztalta, akkor nehéz elképzelni. De vannak ilyen nők. Elhiheti nekem. De Rachel láthatóan nem hitte. — Nem hiszek magának. Azt hiszem, hogy vannak gonosz, érzéketlen férfiak, akik azt akarják hinni, hogy ez igaz, mert megverik és megalázzák a nőket, és még bűntudatot sem éreznek miatta. De maga sohasem győz meg, hogy egy nő... hogy bárki élvezi a fájdalmat és a kínzást és a megalázást. Ez hazugság. Rachel ellökte magától a férfit, és a kezét lóbálva, hosszú léptekkel elindult visszafelé. Dandy felébredt, és rögtön utána rohant. Rachelnek le kellett lassítania, mert a kutya ott forgolódott és ugrált körülötte, és mindenáron Rachel karjaiba akart ugrani. – Elég! – szidta meg olyan szigorúan, mint ahogy abban a pillanatban bárkit megszidott volna. A dühös, de méltóságteljes visszavonulása romokba dőlt. A farkát csóváló és lihegő Dandy nem engedte, hogy továbbmenjen. És bár Rachel éppen az előbb nevezte gonosznak és érzéketlennek, Sebastian mulatott a haragján és reményt merített belőle. Rachelben a kemény felszín alatt ugyanis erőteljes érzelmek egész univerzuma lapult meg (ebben biztos volt), jóllehet ezek közül a legerősebbek, amiket mutatott neki, csak az állhatatosság és a beletörődés volt! Sebastian nem 159

tudta elképzelni, de szerette volna, látni őt, amikor olyan őrjítőén dühös, hogy dolgokat vág a földhöz és nőies szitkokat szór feléje. Ez valószínűleg sohasem fog megtörténni, de úgy gondolta, hogy ez a miniatűr szónoklat, amit most vágott le, tökéletes kezdés volt ehhez. – Hát így! Szóval azt hiszi, hogy gonosz és érzéketlen vagyok. — Felkapta a kutyakölyköt és elindult hazafelé, miközben egyfolytában beszélt, mígnem Rachel kénytelen volt követni. — Nem okolom magát. Hogyan is tehetném? Még abban is igazat adok magának, hogy valóban úgy viselkedtem magával, mintha érzéketlen lennék, de azzal hogy „gonosz” vagyok, nem értek egyet. Nem voltam szándékosan gonosz magával, ha ez jelent valamit. Önző, az igen... — Én sohasem mondtam, hogy maga gonosz vagy érzéketlen – vágott közbe Rachel. — Ne forgassa ki a szavaimat, kérem. — Sajnálom — mondta Rachel engedékenyen. A kutya sietett a segítségére azzal, hogy megnyalta az arcát, és a vicces helyzet miatt Rachel már aligha tudta folytatni a sértődött viselkedését. Sebastian letette a kutyát a földre, és Rachel kezéért nyúlt. Amikor az nem húzta el, tudta, hogy megbocsátott neki. Túlságosan megbocsátó volt. Túlságosan, túlságosan jó hozzá. A hídnál Rachel lelassított. Nem mondta ki, de azt akarta, hogy először Sebastian menjen haza, ő pedig majd követi, ami egy újabb gesztus volt a diszkréció érdekében. Ez valószínűleg szükségtelen volt, de most már megtett mindent, amit Rachel kért tőle, kivéve azt, hogy nem engedte el. – Köszönöm a kutyát – mondta Rachel, és nagyon vonzóan elpirult. — Nagyon szép. Nem tudom, honnan tudta, hogy pontosan ezt szerettem volna. Már ha csak ránézek, mosolygok. — Csak reménykedtem – válaszolta Sebastian. – Mindenesetre lesz vele baj. Mit szólna ahhoz, ha azt mondaná Jernynek és a többi lovászfiúnak, hogy etessék és vigyék sétálni, és a többi, helyettem,– mert az én kutyám? Persze nem az enyém, de ezt csak maga tudja és én. Amikor Rachel arcán a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak, akkor jutott Sebastian eszébe, hogy a kutya ellátása, legalábbis ami Rachel különleges körülményeit illeti, tartotta vissza attól, hogy teljesen élvezze az ajándékát. Így egyszerre több problémát is megoldott, beleértve azt a kínos dolgot is, hogy hogyan adjon ajándékot a szeretőjének anélkül, hogy zavarba hozná. – Az nagyszerű lenne — mondta Rachel. — Máris szeretem őt, Sebastian. Igazán. Köszönöm... és azt is, hogy emlékezett. Az aranyszínű kutyára. 160

Sebastiant semmi más nem tartotta vissza attól, hogy megcsókolja, csak az, hogy valaki megláthatja őket az ablakból. Elég sok ideig tartott, mire ráébredt arra, hogy a gyengédség az, és nem a kegyetlenség, amivel Rachelre hatni lehet. Most pedig azon tűnődött, hogy volt egy kapcsolatos lecke is, amit meg kell tanulnia: hogy a gyengédség éppúgy lefegyverzi a csábítót, mint az elcsábítottat. . — Jöjjön ma este a szobámba – mondta Rachelnek, miután közel hajolt hozzá, de nem érintette meg. — Jöjjön el, Rachel. De ne azért, hogy köszönetet mondjon. Hanem mert maga is akarja. Sebastiannak ugyanúgy tetszett Rachel válasza, mint az, hogy nem habozott vele. — Igen — mondta Rachel — eljövök.

161

13. Rachel még sohasem volt a postahivatalban. A hivatal Mr. és Mrs. Brakey Pitt zsúpfedeles házának első emeleti nappalijában volt a High Street felső végén, pontosan templommal szemben. Mrs. Pitt volt a postamester. Szerda volt, az a nap, amikor Rachelnek meg kellett látogatni a rendőrfőnököt. Susan említette meg neki reggel, hogy be kellene mennie a faluba, hogy postára adja Lord D'Aubrey leveleit, és Rachel felajánlotta, hogy elintézi helyette. Ez nem vallott rá, ugyanis az elmúlt időben csak olyan dolgokra korlátozta a ténykedését Wyckerleyben, amiket nem tudott elkerülni. A postahivatalba teendő látogatás pedig tele volt bizonytalanságokkal és potenciális veszélyekkel. De mostanában bátornak érezte magát, és ki akarta próbálni ennek az érdekes, ám még csírájában levő magabiztosságnak a természetét. Mrs. Pitt kancsal volt. Rachel odaadta neki Sebastian leveleit és a pénzt a bélyegekre, miközben mindvégig azon tűnődött, hogy az ingerültség a postamesternő természetes állapota volt, vagy pedig ő tett valamit, amivel felizgatta. Miközben az aprópénzre várt, megpróbálta kitalálni, hogy milyen viccet mondhatna Sebastiannak Mrs. Pittről, valami ilyesmit: – Tudja, olyan érzékeny vagyok, hogy majdnem rosszul lettem, amikor rám kancsalított. – Nem, ez nem lenne jó, viszont már az is eredmény volt, hogy legalább tudott viccekre gondolni, még ha gúnyos viccekre is. – Maga Mrs. Wade, ugye? – kérdezte Mrs. Pitt hirtelen, miközben négy pennyt számolt le a kezébe. Rachel elismerte. – Csomagja jött. Ma reggel. Itt veszi át, vagy küldjem ki a Hallba? – Nekem csomagom van? – ismételte csodálkozó hangon Rachel, mintha nem hinne a fülének. A postamesternő a pultja alá nyúlt, és elővett egy kicsi, papírba csomagolt dobozt. – „Mrs. R. Wade – olvasta –, Lynton Great Hall, Wyckerley.” — Most veszi át? – Én... igen, átveszem. Köszönöm. Nagyon köszönöm. – Annyira meglepődött, hogy nem is nézte meg a csomagot, csak a táskájába csúsztatta és kisietett a hivatalból. Csak egy égerfa alatt vette elő, a nagy zöld terület szélénél, amikor rájött, hogy semmi oka sincs arra, hogy ennyire izgatott legyen, hiszen a csomagon nemcsak feladó nem volt, de cím sem. Biztosan Sebastiantól jöhetett (ki mástól?), de hála istennek, elég diszkrét volt ahhoz, hogy ne írja rá a nevét. 162

A találkozójáig Burdy rendőrfőnökkel még tíz perc volt hátra. Rengeteg idő, hogy kinyissa a küldeményt. Nyissa ki egyáltalán? Talán mégse... haza kellene vinnie és akkor kinyitnia, amikor egyedül van. Vagy Sebastiannal... az még jobb lenne. Lehetetlen. Lehet, hogy a kíváncsisága gyerekes, de egyúttal leküzdhetetlen is volt. Elnyomott egy izgatott mosolyt, aztán odament az egyik padhoz, és leült. A barna papír és a zsineg alatt egy kicsi, szinte súlytalan kartondoboz volt. Izgatottan felemelte a tetejét. Selyempapír borított be valami puhaságot. Sál? Zsebkendő? Lehúzta a selyempapírt, és ezzel felfedte az ajándékot. Egy teljes percig dermedten ült a padon, és az olcsó szürke vászondarabra meredt. A figura, amit fekete cérnával belevarrtak, olyan volt, mint egy varjú lába – legalábbis a börtönben így nevezték. De nem az volt. Hanem a Broad Arrow.31 Harag és kétségbeesés kavargott a gyomrában, és beteges rettegés, aminek nem volt semmi értelme. Hiszen kitöltötte a büntetését, és nem küldhetik vissza a börtönbe. A gyűlölt embléma képe azonban mégis babonás rettegéssel töltötte el, és a legrosszabb rémálmára emlékeztette: hogy ismét a börtöncellájában van, és hogy a borzalmak megint újrakezdődnek. Felállt, kezében az összegyűrt anyagdarabbal. A szíve erősen vert. Lehet, hogy az ellensége most is figyeli? Végignézett a nyugalmas utcán, bizalmatlanul figyelte hétköznapi zavartalanságát, és a déli napban sétáló emberek ártatlan tekintetét. El akart futni, hogy kisírja magát a megalázástól és a dühtől. – Rachel? Gondoltam, hogy maga az! – Anne Morrell jött felé a parókia felől, és máris mosolygott, hogy köszöntse. – Láttam az ablakból – mondta, és abba sem hagyta a beszédet. – Hogy van? Ezer éve nem láttam, hogy így mondjam. Nem láttam a templomban sem, pedig Christy betett a kórusba, így hát gondolhatja, hogy az utolsók között vagyok, akik elhagyják a templomot az istentisztelet után. Hogy van? – kérdezte ismét, és kissé kifulladva, végre megállt Rachel előtt. – Remekül. – A hízelgő mosoly, amit az arcára csalt, teljesen csődöt mondott. Rachel tudta, hogy Anne azon gondolkodik, hogy tegyen–e úgy, mintha nem vett volna észre semmi problémát, vagy ne. Végül is nem úgy tett. – Valami baj van? – kérdezte, és közben minden vidámság, ami a hangjában volt, aggódássá változott. 31

A brit kincstári tulajdont jelző széles nyílhegyjelzés

163

– Semmi, tényleg. Csak valaki viccelődik velem – mondta könnyedén, miután elhatározta, hogy minimálisra csökkenti a problémát. Lenézett az ökölbe szorított kezére és kinyitotta. – Mi történt? – A Broad Arrow az. — És a hímzett emblémára mutatott. – A varjúláb, ahogy neveztük. Mindenre ezt nyomják vagy varrják a börtönben. – Ismerem – mondta Anne lassan. – Láttam már katonai dolgokon. Azt jelenti, hogy Őfelsége tulajdona. Rachel bólintott. – Mindenütt ott volt Dartmoorban, a takarón, a törülközőn, minden ruhadarabon, még az edényeken is. Olyan jelkép, amit az ember... megtanul megvetni. – Ó, Rachel! – Harag és részvét tükröződött Anne arcán. És az ő reakciója, Racheléhez hasonlóan, az volt, hogy az utcát nézte, mintha a feladó ott lenne valahol a közelben, és figyelné őket. – A fenébe! – átkozódott, és kétségbeesett együttérzéssel rázta a fejét. – Jöjjön velem. Jöjjön, és megbeszéljük. – Nem tehetem. De azért köszönöm. – Dehogyisnem teheti. Van teánk készen... nem, inkább egy italt iszunk, az majd... és beszélgetünk, és aztán már az egész nem tűnik olyan borzasztónak. Jöjjön... – Nem, tényleg nem mehetek. Nagyon szeretnék, de máris késésben vagyok. – Megkeményítette magát. – Minden héten meg kell látogatnom a rendőrfőnököt. Ez a szabadon bocsátásom egyik feltétele. – Érezte, hogy elvörösödik, és rettegve azt várta, hogy Anne otthagyja, mert hiszen az élete annyira jóvátehetetlenül hitvány volt. – Akkor elmegyek magával Mr. Burdy irodájába. A társaság kedvéért. Rachel túlságosan felindult volt, hogy megszólaljon. Aztán ezt suttogta: – Köszönöm. – Azt pedig dobja el – tanácsolta Anne, és a rongydarabra mutatott, amit Rachel még mindig az ujjai között szorongatott. Rachel elgondolkodott, aztán másképp döntött. – Nem – mondta kimérten –, azt hiszem, megtartom. – És ezzel a zsebébe gyűrte. A rövid séta Burdy rendőrfőnöknek a városházán levő irodájába egyike volt azoknak a rövid, jelentéktelen, de teljesen kitörölhetetlen időszakoknak, amikről Rachel tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni. Nem volt túl sok ember az utcákon, bár ő maga az kívánta, hogy bárcsak lenne. A néhány járókelő kíváncsian nézte meg őket, és érdeklődéssel, de 164

láthatóan nem megrémülve nézték őket, ahogy együtt sétáltak. Hiszen amikor köszöntek a lelkész feleségének, nem kerülhették ki, hogy Rachelnek is köszönjenek. Anne társasága megkérdőjelezhetetlen jogot adott neki a létezésre, és automatikusan tiszteletre méltóvá tette. És annak ellenére, hogy nagyon jól is tudta, hogy ez a helyzet nem tart örökké, jót mulatott rajta. Arra azonban jó volt ez az átmeneti tiszteletreméltóság, hogy rájöjjön, titokban mennyire vágyódott rá. Mégsem foglalkozott sokat a gondolattal, mert annak a valószínűsége, hogy ez valóra válhat, igencsak távolinak tűnt. Anne csacsogott, miközben sétáltak: beszélt a parókia ügyeiről, a férje szokásairól és a falusi pletykákról. Rachel lenyűgözve hallgatta, és azon tűnődött, hogy a lelkész feleségének volt–e vajon bármi elképzelése is arról, hogy a csendes, mindennapi élete milyen áldott volt. Odaértek a városházához. Túlságosan hamar tették meg az utat. – Köszönöm, hogy... — kezdte Rachel, de Anne intett a kezével, és nem engedte, hogy befejezze. – Jöjjön, és látogasson meg egyszer — hívta. — Christy úgyis annyit van távol. Micsoda nagylelkű hazugság. Rachel megköszönte. – És adja át az üdvözletemet Mr. Burdynek. Mondja meg neki... — Elgondolkodott egy pillanatra. — Mondja meg neki, hogy ne feledkezzen meg az egyházközségi gyűlésről jövő csütörtökön. Anne olyasmivel ajándékozta meg, ami a legértékesebb volt a számára: azzal, hogy melléje állt, megosztotta vele a kikezdhetetlen társadalmi pozícióját. — Nem tudom, miért ilyen kedves hozzám — mondta neki Rachel. — Nem is engedi, hogy megköszönjem. De azt meg kell engednie, hogy elmondjam: bármi történik is velem, sohasem fogom elfelejteni. Megszorították egymás kezét. És Anne, aki mindig olyan bőbeszédű volt, most nem tudott megszólalni. Rachel mosolygott és búcsút vett, aztán bement az épületbe, hogy jelentkezzen a rendőrnél. *** A látogatás után hazasietett, hogy lássa Sebastiant, és beszéljen neki a kellemetlen csomagról. Először a dolgozószobájában kereste. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy csak egyszer kopogott, és a választ meg sem várva benyitott. — Ó... elnézést kérek... nem tudtam, hogy vendége van, lord úr. Majd később... 165

— Semmi baj, jöjjön be – hívta Sebastian, miközben felállt az íróasztala mögött. Morrell tiszteletes, merthogy ő volt a vendég, szintén felállt. — Christy, már találkozott a házvezetőnőmmel, Mrs. Wade–del, ugye? — Igen, már volt szerencsénk – válaszolta a lelkész Rachelre mosolyogva. — Jó napot! — köszönt Rachel zavartan. — Ma... találkoztam a feleségével, Anne–nal. Nagyon... – Betegesen megrázta magát. — Találkoztam vele a faluban. És beszélgettünk. — Valóban? Aha. – Jelentéktelen szavak, de valami miatt, talán ahogy kimondta őket, vagy a hangszíne miatt, vagy a szemeiben ragyogó sajnálat miatt, mégis rejtélyesen szimpatikusak voltak. Sebastian is őt figyelte. — Valami baj van? – kérdezte. — Ó, semmi — nyugtatta meg, miközben a kezében gyűrögette az utálatos rongydarabot. – Csak kérdezni akartam valamit, de várhat. Majd később visszajövök. — Dehogy! Üljön le közénk – sürgette Sebastian, és Morrell tiszteletes mutatta neki, hogy foglalja el az ő székét. — Már elküldtem Holyoake– ért, és azt akarom, hogy ezt maga is hallja. A tiszteletes már beszélt nekem az egyik bérlőnkkel kapcsolatos helyzetről, és azt akarom... de itt van már William. Holyoake, aki munkaruhát viselt, meglepődve látta, hogy Morrell tiszteletes és Rachel is ott várták a lord dolgozószobájában. Kezet fogott a tiszteletessel, akit láthatóan jól ismert, aztán mindannyian leültek. — William, ismeri Marcus Timmset, ugye? — vágott a közepébe a tiszteletes. – Igen, persze. Negyven hektáron termel búzát Wyckham Cleave–nél a Hall–farm részére. Egész életében bérlő volt, még az apja is. — Erőszakos embernek ismerte? – Marcust? – Holyoake összehúzta a szemöldökét és az orrnyergét dörzsölte a mutatóujjával. — Nem, ahogy visszaemlékszem, nem. Azt mondanám, hogy csendes ember. Pár évvel ezelőtt veszítette el a feleségét. Most már csak a lányával él, és felfogadott egy fiút, hogy segítsen nekik a szénakaszálásban. Marcus valami rossz dolgot tett, tisztelendő úr? – Attól tartok, hogy igen. A lánya tegnap bebicegett a faluba, megverve és megnyomorítva, és dr. Hesselius küszöbén elájult. — Szentséges isten! — kiáltott fel Holyoake, és elvörösödött az arca. — És biztosan Timms volt, aki megverte? – Igen. És a lány azt mondja, hogy nem először történt. A neve Sidony – mondta a tiszteletes, hogy kisegítse Rachelt. – Tizenhét éves, 166

szégyenlős és egy kicsit balkezes, de nagyon jó gyermek. Hesselius azt mondja, hogy rendbe fog jönni, jóllehet már sohasem fog rendesen járni. Az elmúlt éjszakát nálunk töltötte a parókián, és a feleségem kiszedte belőle, hogy Timms több mint egy évvel ezelőtt már megverte őt. Akkor sérült meg a csípője, Rachel felugrott, amikor Holyoake hirtelen erőteljesen a szék karfajára ütött az öklével és felkiáltott: – Ördög és pokol! Tudhattam volna. Rá kellett volna jönnöm. Emlékszem, hogy láttam egyszer a lányt, és akkor sérült volt. Tavaly ősszel, Mihály–nap környékén. Éppen Marcushoz igyekeztem, hogy beszéljek róla erről–arról, és akkor csúnya horzsolás volt Sidony arcán. „Mi történt veled?” — kérdeztem. – „Oh! – válaszolta —, éppen a vödröt húztuk fel a kútból, és nekivágódott az arcomnak.” Milyen ostoba voltam, hogy elhittem neki! — Nem a maga hibája, William. Nem tudhatta. — Nem, Christy, de utánajárhattam volna. — Szomorúan megrázta a fejét. – Szegény kis kölyök, anya nélkül, és nincs senki, aki segítene neki a bajban. Mit tegyünk? Beszélt már a rendőrrel? — Dr. Hesselius jelentette, és Burdy tegnap ki is ment Timmshez. Marcus elismerte, hogy megütötte. Nem mutatott semmi bűnbánatot, és azt mondta, hogy nem érti, az emberek miért csinálnak belőle ekkora ügyet. Holyoake megint káromkodott a bajsza alatt, aztán Rachelre nézve ezt motyogta: — Bocsánat. — Azt mondta, hogy mint apának joga van ahhoz, hogy megbüntesse a lányát, ha az tiszteletlen vagy engedetlen. A lány most meg fél hazamenni. És mivel Timms teljesen megátalkodott, ezen nem is csodálkozom. Nem tudom biztosan, mit kellene csinálni. Azért jöttem Lord D'Aubreyhoz, hogy tanácsot kérjek tőle. — Nem lehetne valami helyet találni neki, William? — kérdezte Sebastian az intézőjét. — Egy másik bérlő családjánál, akinek jól jönne a segítsége, például szállásért és fizetésért cserébe, amíg betölti a tizennyolcat, és élheti a saját életét? Gondolom azonban, hogy Timms nem hagyja ennyiben, és ragaszkodni fog ahhoz, hogy a lány vele maradjon. Ami persze megnehezítené a dolgunkat. — Nem hiszem, hogy erre sor kerülne. De ha mégis — mondta a tiszteletes, miközben tűz lángolt az egyébként középkék szemeiben —, akkor gondom lesz rá, hogy letartóztassák tettlegességért. — Én vagyok a bíró — mondta Sebastian, mintha éppen akkor jutott volna az eszébe. — Nekem pedig arra lesz gondom, hogy börtönbe kerüljön. 167

— Alig ismerem a lányt, ezért nem tudom megmondani, hogy ügyes–e a házimunkában. És nem jut eszembe senki, akinek éppen most segítőre lenne szüksége. De aztán lehet, hogy valami lehetőség majd feltűnik. — Igen, de addig mit csináljunk vele? Rachel törte meg az elmélkedő hallgatást, és habozva így szólt:— Az egyik konyhalány két napja felmondott. Katie Munn... a hónap végén megy el. — Jóságos isten! Még egy? — kérdezte Sebastian hitetlenkedve. — A főszakácsom — mondta a tiszteletesnek — legalább annyira türelmetlen, mint amennyire kibírhatatlan. Gyakrabban cseréljük a konyhai segítőket, mint Palmerston a minisztereit. Nos, mit gondol? Olyan állásnak tűnik ez, amit a lány be tud tölteni? — Igen, biztos vagyok benne – válaszolta Morrell tiszteletes megkönnyebbülten. – Egy kicsit visszahúzódó gyermek, és nem beszél sokat, de amúgy remek lány és nagyon tud dolgozni. Tényleg nagyon köszönöm, lord úr... és köszönöm, Mrs. Wade, az ötletet. — Nagyon szívesen – mondta Rachel elégedett mosollyal. Úgy döntöttek, hogy Holyoake és a tiszteletes a kétkerekű kocsival elmennek Sidony Timmsért, és elhozzák Lynton Hallba. Dr. Hesselius azt mondta, hogy a lány jól van, de Rachel dolga lesz eldönteni, hogy elég jól van–e ahhoz, hogy beállhat–e dolgozni – ami minden bizonnyal csak napok kérdése. Addig pedig gyorsabban gyógyul majd a Hallban, mint a parókián, már csak azért is, mert itt többen tudják a gondját viselni. — A feleségem megkért, hogy adjam át az üdvözletét — mondta Morrell tiszteletes Sebastiannak kifelé menet az ajtóban. – És hogy mondjam meg: mindketten nagyon örülnénk, ha egyik este velünk vacsorázna. — Köszönöm, nagyon jó ötlet — válaszolt Sebastian, és tényleg úgy hangzott, mintha így is gondolná. — És akkor remélem, megengedik, hogy viszonozzam, és akkor megértik, hogy miért nem szabadulok meg az elviselhetetlen francia szakácstól. — Örömmel – mosolygott a tiszteletes. — Azon gondolkodtam, hogy kikérem a tanácsát néhány helybeli befektetéssel kapcsolatban, amit fontolgatok — folytatta Sebastian, és Rachel azonnal az ablakhoz ment, hogy magára hagyja a két férfit. – A polgármester hívott, hogy vásároljak részvényeket a rézbányájában, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a legjobb hely, ahová a tőkémet elhelyezhetném. Rachelt meglepte, amit még hallott, hiszen épp Sebastian mondta neki a múltkor, hogy Wyckerleyt csak ideiglenes állomásnak tekinti, míg a 168

valódi örökséget megkapja. Akkor meg miért akar itt helyben befektetni? Csak mert üzletember és ez a legpraktikusabb, amit tehet? Talán. Semmi kétség. Azt feltételezni pedig, hogy hosszabb ideig akar maradni, mint amennyit feltétlenül szükséges, önámítás lett volna. Emellett ellenkezett volna azzal a két túlélési stratégiával, amelyekhez vasakarattal ragaszkodott: hogy csak a pillanatnak él, és hogy semmiben sem reménykedik. A tiszteletes és Sebastian kimentek a szobából. – Várjon meg itt – mondta Sebastian Rachelnek az ajtóból, aztán kikísérte a vendégét. Rachel majdnem megfeledkezett a Broad Arrow–ról. A rettegés és a harag, amit korábban érzett, mostanra már szinte kezelhetetlen méretűvé erősödött. De miért? Végül is csak egy rongydarab volt. És már talán azt is tudta, hogy ki küldte. Sebastian visszajött. Az ajtóban megállt egy pillanatra, és ránézett, és Rachel meglátta benne azt az unott, kifinomult és elegánsan öltözött úriembert, aki megmentette őt a bírósági meghallgatáson. De most nagyobbnak és erősebbnek tűnt, hiszen nemrég csatlakozott a mezei munkásaihoz olyan hozzá nem illő munkákban, mint a szénakaszálás és a kerítésjavítás. Rachel nemigen tudta elképzelni, hogy mit gondolhatott az egyházközség a lordjuk ilyen hóbortos viselkedéséről. Lehet, hogy csak a bolondozás kedvéért csinálta, de a végeredmény az volt, hogy sokkal jobban nézett ki, mint valaha. A nyári nap lebarnította a bőrét és kifakította puha, barna haját, amely divattalanul, de vonzóan hosszúra nőtt. És ami még fontosabb: a fásultsága, a meg nem lepődő és meg nem lephető modora eltűnt, és valami új élénkség vette át a helyét. Sugárzott belőle az energia. Már nem olyan embernek tűnt, aki nemcsak, hogy mindent tudott, de egyben ez a minden fárasztotta is. Olyan férfinak tűnt, aki vonzó meglepetésnek találta, hogy az élete nem olyan előre meghatározott módon alakul, ahogy azt képzelte. Most azonban úgy tűnt, hogy aggódik. – Mi a baj? – kérdezte, és közben becsukta a szobaajtót és elindult feléje. – Tudtam, hogy valami baj van, mihelyt belépett a szobába. Mi az? Rachel elővette a durva anyagdarabot a zsebéből, és odatartotta elé. – Ez volt ma a postahivatalban, egy csomagban, amit nekem címeztek. Sebastian összevonta a szemöldökét. — Mi ez? Rachel pedig elmondta neki. A férfi arca megkeményedett. – Ki küldte? – Nem volt rajta, még a feladó címe sem. Először felzaklatott, de... – Igen, persze... – De most már jól vagyok, igazán. Csak egy csínytevés volt, és semmi kárt nem okozott. Azon csodálkozom, hogy korábban már nem történt meg. Olyan... 169

Sebastian türelmetlen hangot hallatott, és félbeszakította. Kivette a kezéből az anyagot, a földre dobta, aztán Rachel felé nyúlt, és erővel magához ölelte. A fájdalom és a megalázás azonnal visszatért a felszínre, és Rachel azon kapta magát, hogy a könnyeivel küszködik. — Vadállatok! – morogta Sebastian. — Szemét, gátlástalan vadállatok! Ha be tudnám bizonyítani, hogy ők tették, akkor megfizetnének érte. – Kik? – Sully, ki más? Ő és a semmirekellő barátai. – Sully! — Rachel hátrébb lépett, hogy ránézzen a férfira. Ez a lehetőség még nem jutott eszébe. — Azt hittem... – Mit? – Lehet, hogy tévedtem. Nem lenne szabad elmondanom. — Rachel, mondja el, kit gyanúsít. — De ha nincs igazam... — Mondja már! – Rendben. Azt hittem, hogy talán Lydia az. Gyűlöl engem... és nem tudom elmondani magának, hogy miket vágott akkor a fejemhez. Ő tehette. Könnyedén. Azt hiszem, ő volt az. Sebastian beletúrt Rachel hajába a nyakánál, és simogatni kezdte. — Ha ő volt, akkor nem csinálja meg még egyszer. Ezt megígérem. — Mi fog tenni? — Beszélek vele. És megfenyegetem, ha kell. — Jaj, ne! Kérem, ne tegye azt. — Miért ne? ––Mert nincs jól, és nem felel a tetteiért. Azt hiszem, hogy az irántam érzett gyűlölete az agyára ment. Ha beszél vele... lehet, hogy csak még rosszabb lesz. Lehet, hogy valami mást is tesz ellenem. Sebastian elgondolkodott. — Jól van, akkor a nagynénjével beszélek. Ne aggódjon, nem fogom egészben lenyelni. Elmondom neki, hogy mire gyanakszunk, és azt tanácsolom neki, hogy jobban figyeljen az unokahúgára. Semmi többet. — A hüvelykujjával megsimogatta Rachel arcát. – így rendben lesz? Az újdonság, hogy a jóváhagyását kérték, néhány pillanatra teljesen elnémította Rachelt. — Igen. De persze, lehet, hogy mégsem Lydia az. — Valóban. Ez a másik ok, amiért finoman kell kezelnünk. . Sebastian nagyon gyengéd volt. Ujjaival Rachel könnyes szempilláit simította végig, majd a könnyes ujját a szájára tette, aztán megcsókolta, és a nyelve hegyével ízlelte meg a könny sós ízét. Rachel tehetetlen volt, amikor Sebastian így ért hozzá: a férfi erotikus gyengédségének a rabja volt. 170

— Jöjjön el hozzám ma este — suttogta, miközben Rachel arcának legérzékenyebb részeit csókolgatta. — Szeretnék adni valamit. — De nem adhat több ajándékot. — Ez tetszeni fog. — Ne, Sebastian, komolyan mondtam. Nem akarom, hogy megint adjon valamit. — Ez nem ajándék. És nem is valami, hogy így mondjam. — Ördögi mosoly jelent meg az arcán, amitől összerándult Rachel gyomra. — Elpirult. Istenem, milyen gyönyörű! — Nem pirultam el. — Egyébként sem volt szép, de amikor Sebastian így nézett rá, úgy érezte, hogy mégis az. — Mennem kell, el kell... készítenem az ágyat a szolgák szálláson az új lánynak, és megmondani a többieknek... – Felsóhajtott, de hagyta, hogy Sebastian tovább csókolgassa, mert egyszerűen nem tudott ellenállni neki. Sebastian a legkisebb érintésével, néha már a tekintetével is levette a lábáról. Rachel arra a rideg, jéghideg nőre gondolt, aki valaha volt, és aki már attól is rettegett, ha egy férfi megérintette, mert csak egyféle érintést ismert, az pedig rettenetes volt. Ironikus volt, hogy az a férfi, aki életre keltette a testét, bizonyos értelemben pontosan olyan volt, mint a volt férje: egészen a birtoklás szintjéig érdekelte szexuálisan. De az összevetés ezen a ponton véget is ért, mert Sebastian csak örömöt akart adni neki, Randolph viszont csak abban lelt örömöt, ha fájdalmat okozott neki. Sebastian azt mondta neki, hogy ez a két szélsőség közelebb áll egymáshoz, mint gondolná, egyesek számára pedig egyszerűen megkülönböztethetetlen. A lényeg, mondta, a beleegyezés, és Rachel sohasem egyezett bele Randolph gonoszságaiba. De ugyanígy nem egyezett bele Sebastian gyengédebb erőszakába sem, amely mégis titkos, ébredező gyönyört lelt benne. Annyira zavaró volt az egész. Amit Sebastian tudott és ő pedig nem tudott a szexről, félig megtölthette volna a British Museum könyvtárát. — Tízkor jöjjön — utasította meleg suttogással, ahogy a fülébe lihegett. — Fontos az időpont, ezért legyen pontos. De ne jöjjön korábban sem, mert akkor elrontja a meglepetést. Eljön? Ismét nem utasította, hanem kérte. De mit számított? A szemeiben édes, szívfájdító ígéret csillogott, és nehéz lett volna olyan körülményre gondolni, ami miatt vissza tudta volna utasítania. — Minden készen áll, lord úri — Helyes. Pont időben. Preest, maga egy igazi kincs. — Köszönöm, lord úr. — Az inas elismerően megvakarta teljesen kopasz fejét. 171

— És ugye titokban tartotta az előkészületeket? Pteest sértődötten nézett vissza. — Hát persze, lord úr. Hát persze. Preestnek többéves tapasztalata volt romantikus találkák rendezésében, és a diszkréció a legnagyszerűbb tulajdonságai közé tartozott, a titoktartással együtt. — Lesz még valami, lord úr? Sebastian arra gondolt, hogy kikérdezi a Mrs. Wade–ről és Lord D’Aubreyról szóló pletykákról, hiszen a válasz nemcsak azt árulná el róla, hogy mit beszélnek a Hallban, hanem azt is, hogy mit a faluban, a kettő úgyis olyan közeli kapcsolatban volt egymással. De nem volt képes arra, hogy megemlítse Rachel nevét, még Preestnek sem. Érdekes volt elgondolkodni azon, hogy milyen kötetlenül beszélte meg a barátaival és az ismerőseivel a szerelmi viszonyainak még a legintimebb részleteit is. Hiszen elvárták tőle, része volt ennek a „sport”–nak. Most azonban zavarba hozta a viselkedése felszínessége. Hiszen olyan könnyedén beszélt Rachelről társaságban, mintha egy idegenekkel teli szobában vetkőztette volna le őt, vagy saját magát. Hihetetlen. Rachel bizalmas dolog volt. Hiszen az övé volt. — Nem, nincs más. Jó éjt, Preest. — Jó éjt, lord úr. Pontosan négy perccel később halk kopogás hallatszott az ajtón. Sebastian elmosolyodott, leszállt az ágyról és mezítláb az ajtóhoz osont. – Tökéletes! – üdvözölte Rachelt, megfogta a kezét, és bevezette a szobába. — Tíz órát mondott. — Nem arra értettem. Hanem magára. Rachel megcsóválta a fejét. Általában így szokta elhessegetni Sebastian legtöbb bókját. Sebastian nem viseli mást, csak fekete nadrágot, és Rachel őszinte, érdeklődő tekintete végigsiklott az arcától a lábáig, aztán pedig vissza. Sebastian érezte, hogy megfeszül a teste. Tarts ki! – mondta magának –, Fiatal még az éjszaka. Az éjszaka még gyermekcipőben jár. Sebastian végigfuttatta az ajkait Rachel ujjain. — Maga egyszerűen gyönyörű, Rachel. — Szép a ruha. Köszönöm. A múlt héten érkezett a szabótól, és a mai éjszaka volt az első, hogy felvette. — Nagyon jól áll. — Elegáns volt és az egyszerűségében is megkapó. — Ha megengedi. — Felesleges, gondolta, ráerőltetni, hogy elfogadjon mindent, amit adni akart neki: még több nagyszerű ruhát, finom, nőies fehérneműt, cipőt és csizmát, kesztyűt és kalapot, napernyőt, hímzett zsebkendőt, legyezőt, retikült — a divatos hölgy ruhatárának minden 172

csinos és csábító darabját. Rachel azzal felelt, hogy ő nem divatos hölgy, hanem csak házvezetőnő. Sebastian úgy gondolta, hogy próbálkozik még, de nem ma este. Ma este nem lesz semmi nézeteltérésük. — Az ajándéka a fürdőszobában van. Rachel döbbenten nézett rá. — Azt mondta, hogy nem ajándék. — Azt mondtam, hogy nem valami. — Hát akkor micsoda? — Jöjjön, és nézze meg. Preest nagyszerű munkát végzett, ezt Sebastian egyetlen pillantással felmérte. Gyertyák melegítették sárgáspiros fénnyel a szoba márványburkolatát, amit a tükrök mindenfelé visszavertek. Új szőnyeg volt, egy medve bundája. Bűnösen süppedős volt Sebastian meztelen lábai alatt. Friss bazsarózsák illatoztak egy üvegvázában a mosdó szélén, megtöltve a levegőt. Mellettük pezsgő hűlt egy ezüstvödörben. Vastag, bolyhos törülközők halma, egy kosárnyi szappan és illat, egy tál friss gyümölcs — a helyszín valóban tökéletes volt a legfinomabb csábításra, amire valaha is készült. Rachel zavartan nézett, miközben figyelte a habzó, gőzölgő fürdőkádat. — Fürödni készül? Sebastian vidáman mosolygott vissza. — Nem, kedvesem, maga fog. Az ajándékom egy fürdés. — Óh! — Vonzó pír jelent meg Rachel arcán. A szája felfelé görbült. – De én... már tiszta vagyok. – A pír egyre erősebb lett. Sebastian felnevetett. — A fürdésnek nemcsak a tisztálkodás a célja. — Tényleg? — Igen. Most két lehetősége van: vagy levetkőzik maga, vagy engedi, hogy én vetkőztessem le. Akárhogy is, nem szabad késlekednünk, mert kihűl a víz. Melyiket választja? Rachelnek nem. sikerült Sebastian szemébe néznie, ugyanakkor a mosolyának sikerült eltűnnie az arcáról. – Kissé zavarban vagyok — vallotta be. Sebastian magához húzta, és az arcát a sajátjához érintette. — Ne legyen! Azzal mindent elrontana. Ma este meg akarom rontani magát, Rachel, kényeztetni akarom és azt, hogy sóhajtozzon a gyönyörtől. De ha szégyenlős, akkor nem tudom. Már különben is láttam ruha nélkül. Szeretem a testét. Tökéletes. — Rachel mondani akart valamit, de Sebastian az ujjaival lezárta a száját. — Már elfelejtettem, hogyan is nyílik – mondta Sebastian egy pillanattal később. — Hátul — suttogta Rachel csukott szemmel. 173

— Akkor forduljon meg. Rachel így is tett, és együtt nézték a párás tükröket; miközben a ruhái egymás után hullottak le róla a padlóra. Sebastian keményen tartotta a hasánál fogva. – Látja? Tökéletes. — Rachel nem tudta, hogy a férfinak mi lesz a következő lépése, hol fogja megérinteni, és izgalmas volt, ahogy az ajkai szétnyíltak, az orrcimpái kitágultak, miközben várt és apró, gyors, kapkodó lélegzeteket vett–. — Lépjen be a kádba — mondta Sebastian érdes hangon. – Mielőtt teljesen kihűl. — Elvette a kezeit, de nem tudott lemondani arról, hogy egy lassú csókot ne adjon Rachel vállára. Rachel eltávolodott tőle, ő pedig hátradőlt a falnak és figyelte a nő könnyed, elbűvölő és légies mozgását a kád felé. Rachel először a kezével próbálta meg a vizét, aztán visszafordult Sebastian felé. Először a jobb, aztán a bal lábával lépett bele a kádba. Aztán lehajolt, beleguggolt a vízbe, és apró sóhajtásokat hallatott, ahogy a teste centiméterről centiméterre elmerült benne. – Túl meleg? – érdeklődött Sebastian, mire Rachel megrázta a fejét, és halk, izgatott sóhajt hallatott, amire Sebastian azt gondolta, hogy „nem”. Amikor leült a kádba, a víz egészen a mellkasáig ért. Sebastian odavitte neki a szappanokkal és olajakkal teli kosarat. — Hogy tetszik? – Odaadta neki a szappanokat, egymás után, aztán egyenként kidugaszolta a kis üvegcséket, hogy Rachel beléjük szagolhasson: rózsaolaj, narancsolaj, édes mandula, levendula, gyöngyvirág. – Hogyan választhatnék? — kérdezte Rachel, de végül a mirtuszfa szappan és a bergamottolaj mellett döntött. – Nagyszerű választás — helyeselt Sebastian, mintha borosfiú lenne, és beleöntötte az olajat a vízbe és elkeverte. – Édes, nőies és tartós. És átható. Mint maga. Most pedig, dőljön hátra, és lazítson. Rachel álmodozva mosolygott és engedelmeskedett. – Ez bűnös dolog, nem? – Ha nem volna az, akkor nem jól csinálnánk. Tessék, vegye el ezt. Rachel kinyitotta a szemét. — Ó, istenem! – kiáltott fel, amikor meglátta a poharat a kezében. — Még sohasem ittam pezsgőt. Mert pezsgő, ugye? — Lassan igya, vagy egyenesen a fejébe fog szállni. Rachel apró kortyot ivott és felhúzta az orrát. — Bizserget — jelentette ki. De a második megnyilvánulása már jobb volt: — Ollalá. — Ízlik? — Mmm. Sebastian? — Itt vagyok. 174

— A mennyekben járok? — Még nem. Sebastian fogta a szappant és a durva szivacsot, a kád végébe ment, és odahúzott egy széket. – A lábát, kérem. Rachel nem mozdult, csak üresen nézett. – A lábát, kérem. Köszönöm. — A bokáját a kád szélére tette, és elkezdte szappannal dörzsölni a lábujjai közét. Rachel felsikoltott, aztán a fogai között visszaszívta a lélegzetét. Nem próbált meg elmenekülni. Lejjebb csúszott a kádban, és a könyökét kitette a szélére, hogy a víz felett tartsa magát, és a mellén egyensúlyozta a poharat. — Most már a mennyekben vagyok — jelentette ki egy lassú, elégedett sóhaj kíséretében. — Még csak félúton van. – De micsoda látvány volt Rachel így, hogy a hosszú lábai ebben a szemérmetlen szögben bújtak elő a habok közül, ahogy a mellei lebegtek a meleg vízben, hogy csak a bimbók emelkedtek a víz színe fölé. Hosszú, sötét haja begöndörödött a gőz hatására, a szemeit lehunyta, az arca pihent volt, szinte bágyadt az gyönyörtől. Rachel kinyitotta a szemét, amikor hallotta, hogy Sebastian felnevetett. — Miért nevet? — Azt hiszem, díjat kellene alapítani az olyan akaraterő megjutalmazására, amivel visszatartom magam attól, hogy megérintsem. Leszámítva a lábait. — A Fürdőszoba Rend. Sebastian meglepetten nézett rá. — Mulatságos. — Micsoda? — Amit mondott. Viccet mondott. — Azt hitte, hogy képtelen vagyok rá? — Hiszen még sohasem mondott. Rachel elgondolkodott. — Lehet, hogy valakinek mosnia kell a lábamat ahhoz, hogy ezt kihozza belőlem. Sebastian ismét kuncogott. Ez volt a második vicc. Visszaemlékezett arra, hogy az egyik célja az volt, hogy megnevettesse, de arra sohasem gondolt, hogy az, ha Rachel nevetteti meg őt, az éppolyan jó lenne. — Maga gyönyörű — mondta, miközben a másik lábáért nyúlt. Rachel csak mosolygott, és kinyújtotta hosszú testét, hogy segítsen Sebastiannak. Sebastian látta a haladást a szemei előtt. Ha továbbra is türelmes lesz, akkor a másik célját is, ahogy William Holyoake mondaná, sebtibe eléri. 175

Amikor végzett Rachel lábainak megmosásával, újra töltött meleg vizet a kádba az egyik rézkancsóból, amit Preest gondosan odatett neki. — Üljön fel — utasította Rachelt, miközben a széket a: kád fejéhez vitte. Rachel pedig felült, Sebastian pedig ne kilátott az élvezetes feladatnak, hogy megmossa a hátát és a vállait. — Én is meg tudom... tiltakozott Rachel nem túl meggyőzően. — Ebben biztos vagyok. De nem jobb így? Rachel egy gyenge, halk sóhajjal egyezett bele. — A bőre olyan, mint a nedves selyem. — Beszappanozta a melleit, könnyű súlyukat a tenyerében tartotta, és a mellbimbókat cirógatta. Aztán előrehajolt a válla felett, és csókot lopott Rachel nyitott szájáról, aztán a szappanos kezét lejjebb csúsztatta a hasára, és végül, a víz alatt, a lábai közé. Ott simogatta egy kicsit, hogy meghallja a Rachel sóhaját, és érezte, hogy az inak megfeszülnek a combjában. Végül vonakodva elvette a kezét. — Itt az idő a samponhoz! — mondta, és Rachel ez alkalommal morgás nélkül beleegyezett. Sebastian szerette Rachel fejének finom vonalait a samponhab alatt. A hosszú nyaka törékenynek és sebezhetőnek tűnt, szinte túl vékonynak ahhoz, hogy elbírja a habos feje súlyát. Lehunyta a szemét, a karjaival pedig átölelte felhúzott térdeit. Olyan volt, mintha félig aludna, de halk, tiszta hangon így szólt: — Tudom, hogy miért csinálja ezt. Az egészet, a fürdőt, a szappant. Az édességeket, amiket Judelet készít nekem. Dandyt. Már értem, hogy miért adja nekem ezeket az ajándékokat. Rövid csend után Sebastian szólalt meg: — Ha érti, akkor nincs értelme beszélni róla. Egyetért ezzel? Rachel egy pillanatra elgondolkodott, aztán ezt válaszolta: — Nem. Meg kell köszönnöm. — Most maga téved. A köszönöm a legutolsó dolog, amit akarok magától. — Mit akar tőlem? — Semmit. Rachel megrázta a fejét. Nem értette. — Amit akarok, az az, hogy boldog legyen. Olyan boldog velem, mint amilyen boldogtalan volt a börtönben. Amennyiben ez lehetséges. Meg akarom... — Meg akarom gyógyítani – mondta ki majdnem, de az túl erőszakosnak tűnt volna, még saját magának is. Hogyan tudta volna megmagyarázni a kényszert, amivel ki akart törölni belőle minden emléket a magányosságról és a gonoszságról. A módszerei nyersek, de természetesek voltak: illatokat és parfümöket adott neki, hogy kitörölje a börtön szagát; édességet, apróságokat és finom fehér lisztből készített 176

kenyeret; gyönyörű, finom szövésű ruhákat, és egy butuska aranyszínű kutyát, hogy legyen társa. Ám az alaposan kidolgozott helyszín ma este itt a fürdőszobájában, még csak megrontás sem volt, legalábbis a megszokott értelemben. Be akarta mutatni a testét a végső gyönyörnek – igen, persze, de még ennél jobban erőszakot akart venni az agyán, ki akarta törölni belőle a múltat, mintha semmi más nem létezne, csak a jelen. Azt akarta, hogy Rachel újrakezdjen mindent. Azt akarta, hogy újjászülessen. De ezt természetesen, nem mondhatta el neki. — Hajtsa hátra a fejét, és hunyja le a szemét. – Rachel engedelmeskedett, kezes volt, mint egy gyermek, Sebastian pedig ráöntötte az utolsó kancsó meleg vizet a hajára, hogy leöblítse. – Készen vagyok. Gyönyörű hableány, ki akar szállni? — Igen, kérem — válaszolta Rachel mosolyogva. – Máskülönben lehet, hogy a fürdővízzel együtt eltűnök a lefolyóban. Sebastian kisegítette a kádból, rátekert egy gigantikus; fürdőlepedőt, és megszárította. Aztán fogott egy kisebbet, és turbánként a fejére tekerte. Rachel váratlanul felemelte a karját, és megölelte. Sebastian szorosan magához vonta. — Köszönöm — mondta Rachel. — Ez tökéletes ajándék volt. Egy nap szeretném viszonozni. — Micsoda lelkesítő ajánlat. De az ajándéka még nem ért véget. — És amikor elkezdte lefejteni róla a törölközőt, Rachel szemeiből eltűnt az álmodozó pillantás, és figyelmesen nézni kezdte. Sebastian mosolygott. De nehéz volt várni. A gyertyák fényében Rachel bőre melegnek és hívogatónak tűnt, és pirospozsgás volt a fürdőtől. És úgy mosolygott tá, mint még soha: kíváncsian, tudatosan, pontosan azt akarva, amit ő is akart. Karcsú, finom csontozatú teste tökéletes volt, ahogy Sebastian is mondta, és sokkal kívánatosabb volt, mint bármelyik nő, akit valaha is ismert. Elővett egy száraz törülközőt, leterítette a szőnyegre, rátérdelt és lehúzta Rachelt maga mellé. — Szeretném, ha lefeküdne ide — mondta gyengéden. — Nem... hasra. – valami megcsillant a szemében, mielőtt félrenézett. Sebastian az ujjával megérintette az arcát. — Nem lesz semmi baj ígérem. — Rachel még egy kicsit habozott, aztán elnyújtózott mellette, arccal lefelé a puha törülközőn. Sebastian az ujjaival végigsétált a gerincén, és rájött, hogy tévedett abban, hogy mit is akar valójában Racheltől. Erőt akart, amivel irányíthatta őt. De ez nem volt minden. Amit akart, az a bizalom volt, és 177

amit Rachel éppen most tett, azt sugallta, hogy végre ezt is megkapta tőle. A száját Rachel vállához nyomta. — Köszönöm — suttogta, de közben tudta, hogy ez a szó milyen alkalmatlan a helyzethez. — Gyönyörű vagy. Olyan gyönyörű. Rachel ajkai mosolyra görbültek. Nem hitt neki. Pedig akart. Sebastian elővett egy kisüveget a kosárból, levette a tetejét, és néhány cseppet töltött a tartalmából a Rachel gerince tövénél levő kis mélyedésbe. Rachel halk, érthetetlen hangot hallatott, összeszorította a száját, de nyugodtan feküdt. – Ez egy különleges olaj, Rachel. Különleges tulajdonságai vannak. — Mi a hatása? — Kitörli az ember összes gátlását. Rachel a karjára tette a kezét. Lassan, félénken elmosolyodott: — Azt hiszem, máris kimostad belőlem mindet. — Lehet, hogy maradt még néhány. – Sebastian a hüvelykujjaival elkezdte szétkenni az olajat a gerince körül, lágyan megnyomta minden csigolyáját, és beledörzsölte az olajat a bőrébe. Rachel teste ellazult, percről percre erőtlenebb lett, olyan lett a bőre, mint a forró viasz, amit a kezével könnyen alakíthatott és formálhatott. Rachel szerette, ha masszírozzák a vállait, és ezt meg is mondta Sebastiannak olyan halk, szívből jövő nyögések kíséretében, amik csak még jobban felkorbácsolták a férfiban a vágyat. A kezével végigsimította Rachel hosszú, erős combjait, aztán felfelé tévedt, a fenekére. Ott aztán beleadta minden érzékiségét és figyelmét, és a jutalma egy újabb kéjsóhaj volt, és az az izgató érzés, hogy Rachel izmai megfeszültek és elernyedtek a kezei alatt. Hiába akarta, nem tudta nem tudomásul venni és nem nézni a kis, fehér heget Rachel jobb combjának tetejénél. Amikor meglátta vagy megérintette, tehetetlen düh és mély, forró szimpátia forrongott benne. Egy rémálom körvonalazódott a lelki szemei előtt, és látta, hogy megtörténik az a borzalmas erőszak a gyönyörű, édes arcú lány ellen. Tizennyolc éves volt. – Sebastian? Rachel felhúzódott a könyökére és megfordult, hogy lássa Sebastiant. Azon tűnődött, hogy Sebastian miért hagyta abba a masszírozást. Sebastian kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. – Sajnálom. Valami eltérítette a figyelmemet – mondta, és úgy tett, mintha nem lenne semmi probléma. Az idő nem volt megfelelő a borzasztó emlékekre. – Micsoda? 178

– Hmm? Ez az elbűvölő hátsó. – Végigsimított a kezével a mondott testrészen, és Rachel ismét elkezdett dorombolni, mint egy macska. – Forduljon vissza. Rachel lassan, pilledten visszagördült a hasára, de a kezét továbbra is a fején tartotta. Az arca elbűvölő volt. Rachel szótlanul, ellazulva és várakozva nézte a férfit. Sebastian egy fehér szaténtörülközőt csúsztatott a feje alá, és egy szőlőfürttel elkezdte etetni. – Kérsz még? – kérdezte ártatlanul, és amikor Rachel bólintott, a fürtöt pár centire tartotta a szájától. Rachel a szájával elkapott egy szemet, és halk pukkanással lehúzta a fürtről, aztán megrágta, és lenyelte. Mosolygott, de Sebastiannak kétségei voltak arról, hogy Rachel vajon tudta–e, hogy mit csinál vele. Sebastian lefeküdt mellé és a kezére fektette a fejét. Miközben Rachel szemébe nézett, fogta az üveget, és egy csepp olajat tett Rachel jobb mellbimbójára. Rachel visszafogta a lélegzetét. – Ne hunyd le a szemed. Nézz rám. – A tekintetük összetalálkozott, miközben Sebastian a feszes, ágaskodó mellbimbót simogatta az ujjaival. Rachel halkan felnyögött. – Bárcsak tudnád, milyen gyönyörű vagy. A szád... a tiéd a legfinomabb száj. – Csókolj meg... – Igen... – Sebastian lassú körökkel egyre lejjebb tolta a kezét Rachel hasán, és becsúsztatta az ujját a köldökébe. – Ne, ne nézz félre – suttogta Sebastian, miközben eltávolodott Rachel szájától. – Itt foglak csókolni – és az ujjaival beletúrt Rachel göndör szeméremszőrébe. Sebastian majdnem elveszett az őrült vágytól, ami Rachel szemében csillogott, és amely mellett ott látszott benne a remény, a félelem és az izgatottság is. – Megcsókolhatlak itt? – Rachel nem tudott megszólalni. Sebastian nagyon lassan beléje csúsztatta az ujját, és amikor Rachel lehunyta a szemét, Sebastian a nyelvét a szétnyitott ajkai közé dugta. Édes. Meleg és nedves, izgató és sima, a nyelve pedig lázasan mozgott az övével. Rachel magához húzta Sebastian testét, a lábait erősen összeszorította, miközben a teste vonaglott és tekergett, és megnyúlt a nedves törülközőn. Sebastian még egyszer beleharapott az ajkába, aztán felült. Rachel szemei most már olyanok voltak, mint a párás tükrök, de látta, hogy elsötétülnek, ahogy gyengéden megpróbálta széthúzni a combjait. Rachel lábai remegtek. Sebastian lehajolt hozzá, a nyelvével először Rachel nemi szervét izgatta, majd szétnyitotta a szeméremajkait. Rachel kissé megfeszült, és felnyögött. Sebastian egyre beljebb tévedt, és izgatta a kemény nyelvével. Amikor rátalált a csiklójára, Rachel felkiáltott: – Ne! Ne...! – De Sebastian meglágyította a nyelvét, és újra belekóstolt... mert pontosan így akarta őt, és kellett, hogy akarja. 179

— Elég — könyörgött Rachel, és forgolódni kezdett alatta. – Kérem, nem tudom elviselni. Sebastian, ne, oh, kérem. Elég, kérem. A végén már képtelenség volt folytatni. — Istenem, Rachel! – sóhajtott fel Sebastian, miközben a száját Rachel feszes hasára tette, és föléje hajolt. Rachel teljesen tébolyult volt, majdnem sírt. – Maga fél – vádolta érdesen suttogva. — Igen! — Fél elengedni magát. — Igen. – Miért? — Nem tudom! Csak ne... csinálja ezt velem. — Sss – nyugtatta Sebastian az arcát csókolgatva, miközben a homlokából félretolta csapzott haját. — Semmi baj, nem csinálok semmit, amit nem akarsz. Rachel gyorsan megnyugodott... de aztán megzavarodott. — Sajnálom. Ó, istenem, elrontottam mindent, ugye? — Ne mondj ilyeneket. — És ismét megcsókolta. — Ne légy ilyen csacsi. — Én... én... azt akarom, hogy — elhallgatott. — Mondd ki. Csak te vagy itt és én. Csak a mi testünk. Mit akarsz? — Azt akarom — suttogta lesütött szemmel —, hogy.... a magadévá tegyél. Hogy belém hatolj. Neked akarom adni magam. Ha Sebastian erős ember lett volna, akkor ellen tudott volna állni ennek az édes, izgató felhívásnak, lemondott volna Rachel testéről, és akkor együtt szenvedtek volna. De Sebastian nem volt erős. Fájdalmasan vágyódott Rachelért, de még ez a szaggató, lokalizált fájdalom is elviselhető volt ahhoz a késztetéshez képest, hogy intim kapcsolatba kerüljön vele, hogy ne csak „birtokolja”, hanem hogy egyesüljön a testük, hogy egybekeljen vele. Rachel tétova ujjai Sebastian nyakára tévedtek, és a mellére húzta a férfi fejét. — Szeress! — suttogta. — Ezt akarom. Most. Te is akarod, ugye? Micsoda kérdés. Megfogta Rachel kezét, és végighúzta a hasán... lassan, hogy Rachel bármikor elhúzhassa, ha akarja... hogy pontosan megmutassa neki, mennyire akarja őt. De ahelyett, hogy elhúzta volna a kezét, Rachel megszorította a combját, gyengéden, próbálkozva markolta meg a kemény izmot a nadrág alatt. Sebastian a homlokát Rachel vállához nyomta. Rachel a nevén szólította. – Folytassuk az ágyban? – Sajnálom... válaszolt a férfi zihálva, miközben elkezdte kigombolni a gombokat a nadrágján. — Nem tudok várni addig. – Lehúzta a nadrágját 180

és a könyökére támaszkodva ráfeküdt Rachelre. Amikor belehatolt a testébe, együtt sóhajtottak fel, aztán csókolózni kezdtek, de nem mozdultak, hogy élvezzék az érzést. — Sajnálom — mondta Rachel hirtelen, és nagyot sóhajtott. — Mit, édesem? — Mert nem tudtam azt tenni, amit akartál. De én... egyszerűen... túl sok volt. — Nem akarom, hogy bármit is sajnálj. Hát nem tanultál semmit ma éjjel? Ez megmosolyogtatta Rachelt. — Nagyon sokat tanultam. Nem is tudod, mennyit. — Minden, amit csinálsz, Rachel, és minden, ami veled kapcsolatos, örömet szerez nekem. Csak azt akartam, hogy velem légy – próbált magyarázkodni. — Veled vagyok. Itt és most. — A kezébe vette a férfi arcát, és a szájához húzta a száját. — Szeress nagyon! — suttogta. Sebastian még mélyebbre csúszott Rachel testébe. Rachel teste pedig egy ritmusban mozgott Sebastianéval, miközben egyenesen a szemébe nézett. Sebastian nem fogta vissza magát, nem zabolázta meg a testét, és a végén ez volt a legtisztább, legerőteljesebb szeretkezés, amiben valaha is része volt. És a legfeltáróbb. Mindig az utolsó pillanatig tartotta vissza a kielégülést, hogy vigyázzon a méltóságára, mert félt, hogy elveszíti az irányítást — de most az egyszer nem érzett kényszeredettséget, csak azt, hogy Rachel elfogadja, hogy teljes mértékben elfogadja őt. Szerelem? Rachel még sohasem mondta ki ezt a szót. Hogyan is szerethette őt? Nem számított. Engedte Rachelnek, hogy belelásson a lelkébe, amely minden ízével kívánta őt, és a végén mindenét neki adta. Aztán teljesen elveszett Rachel érintésének gyengédségében, ahogy simogatta és cirógatta őt, és ahogy édes csókjaival az izzadt arcát nyugtatta. — Édesem — szólította Sebastian. — Bárcsak... – Igen – sóhajtott Rachel. – De semmi baj. Nagyon tetszett az ajándékod, Sebastian. Köszönöm ezt a gyönyörű éjszakát. Sebastian az oldalára fordult, de nem engedte el Rachelt. A legtöbb gyertya már kialudt. A nyitott ablakon keresztül látta a felkelő félholdat. Olyan volt, mint egy fényes arcél, amely őket figyelte. — Beléd szerettem. — A szavak figyelmeztetés nélkül, gondolkodás nélkül hagyták el a száját. Legalább annyira meglepték Sebastiant, mint ahogy bámulatba ejtették Rachelt. – Ez biztos – mondta arra az esetre, ha Rachel kételkedett volna benne. 181

Rachel nem szólt semmit. Sebastian várt, de a pillanat, amikor Rachel válaszolhatott volna, elmúlt, és aztán furcsa, természetellenes csend ereszkedett rájuk. Sebastian megcsókolta Rachelt. – Álmos vagy? — suttogta, Rachel pedig bólintott. Sebastian felült, a karjába vette Rachelt, és az ágyába vitte.

182

14. Július eleje volt, a legforróbb nyár. Semmiféle szellő sem fújt be Rachel nyitott ablakán, és a holdfény a forró szobát fényárba vonta. Rachel lerúgta a nedves, könnyű takarót, és felkelt az ágyból. Egy álom,(a megszokott álom: megint a börtöncellájában volt, mert csak tévedésből engedték ki) még mindig ott függött a lelki szemei előtt, és nyomasztotta őt. Úgy döntött, hogy felkel és kimegy sétálni, hogy végigmegy a folyó mellett, amíg elfárad annyira, hogy el tud aludni. Ha Sebastiannal aludt, sohasem voltak rémálmai. A tudatalattijának tudnia kellett, hogy akkor biztonságban van, még ha alszik is, amikor érzi a férfi meleg testét az övé mellett, amikor érzi a szívverését a keze alatt, amikor érzi a karját, amit a derekán pihentet. De ma este egyedül volt a saját kis ágyában, sok éjszaka óta először. Sebastiannak Plymouth– Barryba kellett mennie, hogy találkozzon az ügyvédeivel, akik közül az egyik a család barátja volt, és meghívta vacsorára és hogy maradjon ott éjszakára is. Így csak holnap jön haza. Gyorsan felöltözött a holdfényben, gyertyát gyújtott, és jóllehet senki más nem aludt abban az épületszárnyban, csendesen osont le az árnyékos folyosón, nehogy felzavarja a csendes éjszakát. A kápolna boltíves bejárata előtt elhaladva tompa pufogást hallott, és egy döbbent pillanatra megdermedt, de aztán rájött, hogy mi az: Dandy csóválta a farkát az utolsó pad mögött. Forró éjszakákon szeretett a kápolnában aludni, mert a kövek hidegek voltak. — Hát te vagy! – mondta Rachel suttogva és végigsimította hátát. A kutya álmosan, de vidáman nézett rá. — Micsoda éber őrzőkutya lett belőled! — Leguggolt az állat mellé, és a mellkasát kezdte simogatni. A kutyának öreg, sötét, mindent tudó szemei voltak, amik mintha mosolyogtak volna Rachelre a holdfényben. Rachel megfogta a nyakörvénél, mire a kutya mélyen, vidáman felsóhajtott. Szerencsére türelmes, szerető állat volt, mert Rachel sohasem volt fáradt, hogy dédelgesse, és látszólag sohasem volt elég abból, hogy megérintse őt. Vidám és boldog társ volt, és a legvalószínűtlenebb ajándék, amit valaha is kapott. Minden ember közül, aki kutyakölyköt kaphat, neki volt a legkisebb esélye erre; olyan volt, mintha könyvet adnának egy vak nőnek, vagy ha egy bohócot küldenének, hogy szórakoztasson egy remetét. Az, hogy Sebastian valahonnan tudta, hogy Dandy az igazi, a tökéletes ajándék egy olyan embernek, mint ő, aki vágyódik a nevetésre és a bolondozásra, aki éhezik az érintésre, legalább annyira megindította és felvidámította, mint maga az ajándék. – Akarsz sétálni? 183

A kutya teljesen felvillanyozódott a kedvenc szavától, a „sétá”–tól. Ahogy Rachel figyelte, hogy a kutya vidáman fut előtte az udvari ajtó felé, rájött, hogy a magánya megszűnt, és vele együtt a börtönnel kapcsolatos rémálmok is. Lehet–e rajta kívül valaki más, akit ennyire boldoggá tehet egy kutya – tűnődött –, vagy pedig ő egy különlegesen megrendítő eset? Az éjszaka forró volt, a levegő nem mozdult, egyetlen szellőt sem borzolta az égerfákat, amik boltívként hajoltak a folyó meredek partjai fölé. Dandy odament ahhoz a kis érhez, ami a Wyckből júliusra maradt, hogy igyon egyet, aztán Rachel után rohant, és izgatottan szívta be az Ösvény mellett növő nedves fűben rejtőző illatokat. A hold, legyen bármely fázisában, még mindig különleges örömet adott, hiszen Rachel oly sokáig nem láthatta. Felnézett a fátyolszerű platinatárcsára, és a családjára gondolt, az otthonára, a szüleire, amiket mind–mind elveszített. Ha volt mennyország, akkor most vajon látták őt, lenéztek őrá, mint ahogy a hold önelégült, kerek arca nézett le rá? Persze meg lennének döbbenve, és mélyen meg lennének bántva. Néha azon gondolkodott, hogy miért nem alázták meg azért, ami lett belőle — egy kitartott nő, minden értelemben és tekintetben. Olyan helyzet volt ez, ami pofon volt minden erkölcsi alapelv arcába, amit valaha is tanítottak neki. De nem érdekelte és nem érzett szégyent sem. A börtön nem csak azt érte el nála, hogy cinikus lett a büntető igazságszolgáltatási rendszerrel szemben, hanem lerombolta benne a legalapvetőbb erkölcsi fenntartásokat is. Most már abszolút pragmatista volt — legalábbis így vélte. Az élet nem volt egyszerű. Az „erkölcs” érdekében már akár másnap elhagyhatta volna Lyntont, és elmehetett volna Wyckerleybe (vagy Mare's Headbe vagy Tavistockba), hogy ott keressen munkát. De úgysem találna, és akkor előbb vagy utóbb ugyanott kötne ki, ahol három hónapja kezdte: a bírósági meghallgatáson, ahol taláros és parókás férfiak néhány perc alatt döntenek arról, hogy milyen lesz a hátralevő élete. Ezt is megtehetné, de mi lenne az értelme? Jobb még egy kicsit ebben az erkölcstelen pillanatban élni, hogy összeszedje magát, és erőt gyűjtsön és felkészüljön a következő tárgyalásra. Érezte, hogy megváltozik, hogy erősebb lesz. Lehet, hogy kitartott nő, de van munkája, ami teljesen kielégíti. És jól is végezte:, amilyen hihetetlennek tűnt először, annyira nagyszerű házvezetőnő lett belőle. Vajon meddig tart még az új élete? Mivel erre a kérdésre nem volt válasz, akkor miért pazarolja a szűkös érzelmi forrásait arra, hogy olyasmiért aggódjon, amit amúgy sem tud megváltoztatni? A legjobb — és ezt már régen megtanulta —, ha nem kérdez semmit. 184

De könnyebb volt kimondani, mint megtenni. Hetek teltek el azóta, hogy Sebastian bevallotta neki, hogy szerelmes belé. Azóta nem ismételte meg ezt a valószínűtlen kijelentést, és Rachel tudta, hogy csak a pillanat hevében mondta. Olyan vágytól fűtött szavak voltak ezek, amik csak az adott pillanatban voltak igazak, de később már nem, mert a jelentésük elégett a szexuális vágy tüzében. Megpróbálta elfelejteni, hogy hallotta egyáltalán őket, hogy visszatérjen ahhoz a szolgalelkű, semmit sem váró nőhöz, ami azelőtt volt, hogy Sebastian kimondta ezeket a szavakat. A férfi más ajándékot ajánlott neki, egy hatalmas ajándékot: nem szerelmet, hanem azt, hogy életre kelti a testét és az érzéseit. Élve eltemették, és kizárólag Sebastian volt az oka annak, hogy ismét elő akart bújni a földből a napfényre. Bárcsak a testére tudná korlátozni a reményeit, és ugyanolyan kéjvágyó ember lenne, mint ő! De ez túl nehéz volt: nem tudta elválasztani a testét a lelkétől, hiszen ez a kettő mindig összevegyült benne. A londoni barátai látogatása teljesen megváltoztatta Sebastiant. Bonyolult ember volt, és nem értette korábban, de még most sem érti teljesen. Nem volt annyira naiv, hogy higgye, Sebastian megváltozása teljesen önzetlen volt, de olyan helyzetben volt, hogy minden körülmények között örüljön neki. Szeretet, melegség és gyengédség – ezeket az ajándékokat nem utasíthatta vissza még akkor; sem, ha egy emberevő óriás ajánlja neki. Más körülmények között megtagadná a bizalmat egy olyan embertől, aki olyan dolgokat művelt vele, mint Sebastian. De a körülmények adva voltak, és a büszkeség és megfontoltság olyan luxusok voltak, amiket a csődbe ment érzelmei nem engedhettek meg maguknak. Legalábbis egyelőre nem. És vajon ő szerelmes volt Sebastianba? Mert isten segítsen neki, ha igen. És ha igen, hogyan történhetett? Azt hitte, hogy halott belül, hogy az utolsó érzés, amit valaha is érezni fog, az a vágy egy férfi után lesz. De állandóan rá gondolt: amikor nem voltak együtt, magányosnak érezte magát, és amikor együtt voltak, boldog volt. Több, mint boldog: az életnek volt értelme, ő pedig elégedett volt. Arra a napra gondolt, egy héttel korábban, amikor megtette a kötelező látogatását Mr. Burdyhez a faluba. A reggel szép volt, de mihelyt elhagyta a rendőr irodáját, és elindult hazafelé, elkezdett esni. Még ernyőt sem vitt magával. Tíz perc alatt bőrig ázott. A pocsolyákat kerülgette, miközben felemelte átázott szoknyája alját. Nem hallotta meg a lódobogást egészen addig, amíg Sebastian, lova már majdnem odaért hozzá. A ló és lovasa még jobban eláztak, mint ő maga, és sokkal sárosabbak voltak. 185

— Sebastian! – üdvözölte meglepődve. — Azt hittem, hogy kost vásárolsz Mr. Murdocktól! Sebastian rámosolygott. – Azt mondtam neki, hogy eszembe jutott valami fontos, és otthagytam Holyoake–kal. Ez a „valami fontos” pedig ő volt, és Sebastian azért vágtatott idáig, hogy megmentse őt attól, hogy megfázzon ebben a felhőszakadásban. Annyira boldog volt,, hogy szóhoz sem jutott. Sebastian felvette a ló hátára és átkarolta a vizes kezével. Alig haladtak húsz métert, az eső elállt. Egészen hazáig ezen nevettek. Rachel visszagondolt annak az ázott, döcögős lovaglásnak a vidámságára, arra a tiszta örömre, amit a szívében érzett, ahogy Sebastian magához szorította, ahogy csókolóztak és viccelődtek azon, hogy az eső tönkretette a kalapját. Hogyan is lehetett, hogy nem szerette? Hiszen ő volt a mindene: olyan tökéletes volt szeretőnek, mint kínzónak, mielőtt Sully és a többiek odajöttek, és megváltoztattak mindent. De meddig? Hiszen ő csak egy házvezetőnő, Sebastian pedig lord. Ő egy gonosztevő, Sebastian pedig hamarosan gróf lesz. Meddig akarja még, hogy a szeretője legyen? Meddig lesz az, hogy ő maga nem akar többet? Hasztalan volt ezen gondolkodni. Erkölcstelen pillanatban élsz – emlékeztette magát. És a csendes éjszaka gyönyörű volt, Nem volt éhes, sem szomjas, nem is fázott, és látta a holdat. És volt egy kutyája is. Tényleg, mi többet érdemelne meg egy nő? Megnyugtató gondolat. Nem is engedte el. Elfordult a folyótól és elindult az ösvényen, ami a park felé vezetett. Dandyt kereste, de nem látta maga előtt az ösvényen, egészen addig, amíg a kutya hirtelen megállt, és figyelmesen a fülét hegyezte. Rachel egy pillanatra megrémült, de aztán felismerte William Holyoake magas, széles vállú alakját. A férfi, amint meglátta őt, felemelte a kezét, és halkan üdvözölte, hogy Rachel tudja, ő az, és ne féljen. — Jó estét, Mr. Holyoake. – Magának is, Mrs. Wade. – Ma nagyon sokáig van fenn. – És maga is. – Igen. – Holyoake lehajolt, hogy megsimogassa Dandyt, aki a bokájához dörgölődzött. – Milyen gyorsan nő. Úgy látszik, hogy nagy kutya akar lenni a kicsike. Hatalmas kezeivel gyengéden simogatta a kölyköt, és Rachel visszaemlékezett arra, hogy mit mondott neki Susan: hogy William saját kutyája, egy fekete és vörösesbarna juhászkutya, akinek Bob volt a neve, néhány hónappal korábban elpusztult. A férfi felegyenesedett és a homlokához tette a kezét, mintha búcsút akart volna venni tőle. 186

– Sétálna velem egy kicsit, Mr. Holyoake? – kérdezte Rachel. – Igaz, lehet, hogy nagyon fáradt. Késő van, és éppen... – Rendben, magával tartok. Köszönöm – mondta ünnepélyesen, és valami a súlyos, előzékeny modorában azt súgta Rachelnek, hogy pontosan a legjobb dolgot tette. Mert lehet, hogy William magányos ember, és ez olyan lehetőség volt, ami még sohasem jutott az eszébe. Ma este azonban, talán, a saját töprengő hangulata miatt, magától értetődőnek tűnt. Együtt sétáltak a homokos ösvényen, amely körülvezetett a teraszos kertek szélén a ház mögött. A moharózsák és az illatos csipkerózsák megtöltötték a nehéz, fülledt levegőt. Egy ideig csendben mentek egymás mellett, és Rachelnek feltűnt, hogy milyen sok közös vonás volt bennük, amik között az egyik a tartózkodás volt. Ezért lehetett az, hogy mindig jól érezte magát a társaságában. Végül William törte meg a csendet, és megkérdezte: – Az a Sidony lány hogyan látja el a munkáját a konyhában, Mrs. Wade? – Attól tartok, nem túl jól, William. – Aha, már hallottam valamit. – Mély lélegzetet vett. – Jóindulatú lány, és azt hiszem, okos is. És nem arról van szó, hogy nem hajlandó dolgozni. – Talán a francia túl keményen bánik vele? – találgatott reménykedve. Monsieur Judelet–t a cselédszobában csak akkor nevezték úgy, hogy „a francia”, ha valaki túl udvarias volt vele kapcsolatban; máskülönben az, ahogy beszéltek róla, még egy tapasztalt matróz fülét is sértette volna. – Nem, nem hiszem, hogy erről lenne szó. Legalábbis azt mondja. És Mary Darry is azt mondja, hogy Judelet különösen nyájas vele. – Mary Barry a konyhalány volt. – Nem tudom, mi lehet a probléma – tette hozzá Rachel –, de attól tartok, hogy nem tud rendesen dolgozni. Sosincs ott, ahol lennie kellene, és sohasem végez a munkával, amit rábíznak. Mary szerint a nap legnagyobb részét a konyhakertben tölti, akár odaküldtek, akár nem. És legtöbbször olyan, mint egy madárijesztő. Mintha a ruhájában aludna. William felmordult, zsebre vágta a kezeit, és megrázta a fejét. – Nagy szégyen lenne, ha elküldenénk. Hiszen még lány, és az apján kívül nincs családja. Én még egy kutyát sem bíznék az apjára. — Semmiképpen. Megint hallgattak, aztán másféle dolgokról kezdtek beszélni: a működési területük, a ház és a birtok napi friss híreiről. A hold kezdett alábukni; már későre járt. Dandy előrerohant. Egy kicsi, elhagyott kőpavilon mellett haladtak el, ami egykor nyári lak volt. A kutya 187

eszeveszetten elkezdett ugatni. Mindketten megálltak, és a kis, füves kiemelkedést figyelték. – Sss, Dandy! – mondta Rachel halkan. – Felébreszted az egész házat! — Ebben a pillanatban valami kis fekete alak ugrott ki az ajtón, megállt egy pillanatra a fehér kőfal előtt, majd ismét eltűnt odabent. William azonnal Rachel kezéért nyúlt, és odaállt eléje. — Egy csavargó. Most elkaptuk. Maradjon itt! Rachel hálás volt a férfi féltő gondoskodásáért, ő ugyanis sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy Dandy egy randevúzó szerelmespárt lepett meg, és nem egy csavargót. Engedelmesen hátramaradt, és figyelte, ahogy az intéző óvatosan, de ugyanakkor minden félelem nélkül felmegy a pavilonhoz. Dandy abbahagyta az ugatást, és nyüszíteni kezdett, mintha üdvözölne valakit. Tehát vagy a világ legrosszabb őrzőkutyája volt, vagy a betolakodó a pavilonban a barátja volt. Rachel meghallotta William kiáltása. – Ki van ott? – pont, mint a római őr a darabban. Egy halk hang válaszolt valamit. Egy női hang. Rachel nem bírta a feszültséget, összeszedte a szoknyáit, és elindult az épület felé. William az alacsony, boltíves ajtóban állt. Széles alakja szinte teljesen betöltötte a bejáratot. Rachel lábujjhegyre állt, hogy bekukucskáljon a válla fölött. Először nem látott semmit, de ahogy a szeme hozzászokott a sötétséghez; egy vékony, a falnak lapuló alakot vett ki a sötétben Sidony Timms volt az. – Most már kijöhetsz – mondta William nyugtatgató hangon. – Senki sem akar bántani. Gyere ki, semmi baj sincs. Mrs. Wade van itt velem, éppen sétáltunk. Miért nem jössz ki, hogy beszélgethessünk? Azaz, jól van. Hátralépett, és Rachel is hátrált mögötte, hogy utat adjanak Sidonynak. A lány előbújt az ajtó mögül, és a hosszú, igen kócos hajának függönye mögül vad pillantást vetett rájuk. Mezítláb volt, a cipője takarosan ott állt a küszöbön, mellettük pedig egy kendő és egy párna hevert. – Mit csinálsz itt, Sidony? – kérdezte Rachel ugyanolyan gyengéden, ahogy William szólt a lányhoz. – Aludtál? A lány a lábait bámulta, és közben így válaszolt: – Igen, asszonyom. Nem okoztam semmi kárt, esküszöm. Csak aludtam. – De miért itt? A hőség miatt? Sidony nem válaszolt. Felnézett Williamre, aki óriásként tornyosult föléje, aztán pedig Rachelre. Hosszú hallgatás után végre kinyögte: – Nem – és tekintetét visszairányította a földre. 188

Rachel meghökkenve kérdezte: – Akkor miért? Miért aludtál itt, Sidony? Valami baj van a szobáddal? – Tess, a kedves, barátságos lány volt Sidony szobatársa a harmadik emeleten, tehát ő biztosan nem lehetett a probléma. – Ó, nem, asszonyom, a szobám nagyszerű, még sohasem voltam ilyen szép, helyen. — Akkor mi? A lány a betonlépcső szélét tapogatta a nagy lábujjával, és az ujjaival idegesen markolászta a szoknyáját. – Csak... nem bírok ott bent maradni... sokáig. Lehet, hogy őrülten hangzik, de ki nem állhatom a falakat. – Felnézett, de inkább kettejük közé, és megértésért könyörgött a szemével. Aztán reménytelenül vállat vont, és félrenézett. Rachelbe hirtelen belevágott a felismerés. Bátorítóan megfogta Sidony vállát. Ő maga is elszenvedte ezt a borzalmat a börtönben, a zárt helyek idegesítő rémét: a mások szánalmas kiáltása és hasztalan tiltakozása még mindig ott visszhangzott a fülében, mert hiszen tíz éven át mindennap hallotta őket. – Miért? – kérdezte William. – Hogyan bánthatnának a falak? Rachel már majdnem válaszolt helyette, hogy a félelem lehet, hogy alaptalan, de mégiscsak valós, mégiscsak rettentő, amikor megszólalt Sidony, és a választól elállt a lélegzete: – Sehogy, tudom, de arra az időre emlékeztet, amikor a papa bezárt egy szekrénybe, és ilyenkor úgy érzem, hogy sikoltanom kell vagy hogy meghalok. Holyoake őszinte arca elkomorult az érzelmektől. De a hangja mély és meleg volt, amikor megszólalt. – Üljünk le egy pillanatra, jó? Én magam jobban tudok gondolkodni, ha ülök. Így hát leültek a felső lépcsőre a nyári lak kis tornáca előtt: Rachel és William közrefogták Sidonyt. A hold eltűnt. Lynton Hall kéményei élesen kirajzolódtak az ég világosabb fekete árnyalata előtt. Rachel, akit elöntött a szánalom és a megdöbbenés, nem tudott megszólalni. Ezért hálás volt, amikor William halkan így szólt: – Szóval. A papád bezárt egy szekrénybe, és ezért nem tudod ellátni a munkádat a konyhán. A falak miatt. – Sidony alig láthatóan mosolygott. – Miért tesz egy apa ilyen szívtelen kegyetlenséget? – Azt mondta, hogy gonosz vagyok. De... csak kis dolgok miatt volt, mert kint hagytam a köpűt az esőben vagy mert nem fényesítettem ki az edényeket, meg hasonlók. A verés nem fájt annyira, mint a bezárás. Ez a szekrény volt a takaróknak meg a hasonlóknak. Kiürítette, aztán belekényszerített. – A karjával átölelte a térdét, és az arcát a szoknyájába 189

rejtette. – Általában csak egy éjszakára, de egyszer egy egész napig. – A hangja megtört, és az arcát megint a szoknyájába fúrta. Rachel a lány vékony vállára tette a kezét, és magához; ölelte. William döbbenten nézett. Hatalmas keze egy pillanatig ott lebegett Sidony gerincének íve felett, aztán leengedte maga mellé. Rachel szánakozó pillantást küldött feléje. Nő volt, és ezért már az érintésével megnyugvást hozott Sidony–nak. William pedig férfi volt, így ő nem tudott ilyen hatást elérni. Sidony a kezével megtörölte az arcát. – Most már jól vagyok, asszonyom – mondta gyengén, és hálás, bizonytalan mosolyt küldött Rachel felé, ami egyenesen a szívébe ért. – Mrs. Wade – szólalt meg William elgondolkodva. – Tessék. – Csak gondolkodtam. Esther Pole, ismeri, már nem olyan fiatal. – Ez igaz. Esther egyre lassabb már, hallottam már másoktól is. – Pontosan tudta, hogy a férfi mire céloz, és azon bosszankodott, hogy neki miért nem jutott eszébe ez a megoldás. – Jól jönne neki egy kis segítség, az biztos. Sidony szemei elkerekedtek. — Miss Pole, a tejesasszony? – Aha. Olyan lassú, mint egy teknősbéka – vallotta be arcátlan túlzással. – Tehát, Sidony, mit gondolsz erről a munkáról? Sok szempontból nehezebb lenne, mint a konyhai munka, leginkább a rendszertelensége miatt, hogy így mondjam, emellett erő is kell hozzá, és mivel maga elég apró termetű... – Óh, meg tudom csinálni, Mr. Holyoake, tudom, hogy meg tudom csinálni – mondta Sidony izgatottan. – Mindig én fejtem Babyt, a tehenünket otthon, és segítettem neki megszülni a borját, az pedig kemény meló volt, és senki nem volt ám, aki segítsen. Biztos vagyok benne, hogy beválok Miss Pole–nál a tehenészetben, ha adnak lehetőséget. És azt hiszem... – Váratlanul, felnőttes fanyarsággal elmosolyodott. – Azt hiszem, nagy szívesség lenne a franciának, mert már igencsak próbára tettem a türelmét. William a lány válla fölött Rachelre nézett, és felvonta a szemöldökét, hogy kikérje Rachel véleményét. Rachel egyetértően bólintott, William pedig így szólt: — Holnap kezdhet. Találkozzunk a tehénistállónál reggel hatkor, és majd együtt megmondjuk Esthernek. Most pedig – folytatta, mielőtt Sidony megszólalhatott volna – , még mindig ott van a probléma a szobájával. Nem alhat itt többet a földön. Nem éppen megfelelő egy fiatal lánynak. Sidony lehajtotta a fejét, és bólintott. – Tudom. Majd megpróbálok. 190

– A lovászfiúk az istállóban alszanak a lovakkal. Nem túl kényelmes szállás, csak szalma van a deszkára szórva, meg néhány ruhának jut hely, és csak fa válaszfal van köztük és az állatok között. De meleg és barátságos, és még sohasem hallottam rá panaszt. Mit szólnál hozzá, hogy ha csinálnék valami hasonlót a tehénistállóban? Csinálnék egy kisebbfajta szobát, ahol egyedül lennél. Semmi cifraság. És lenne ajtó, meg zár is, hogy ha akarsz, bezárkózhass. De az ajtó nem fedné be teljesen az ajtónyílást, és akkor nem éreznéd bezárva magad. És... az állatok ott lennének társnak. – Olyan magabiztosan mondta mindezt, mintha Sidony szomorú helyzete alig érintette volna meg az érzékenységét. . – Gondolja, hogy így jó lesz, Mrs. Wade? Gondolja, hogy őlordsága bármi okból is ellenezné? – Nem hiszem, hogy oka lenne rá, Mr. Holyoake. Sidony kicsi tündérarca kész tanulmány volt. Rachel együtt érzett vele, amikor a lány keze tétován Holyoake gallérjához tévedt, és félénken megérintette. – Köszönöm – mondta alig hallhatóan. — Nagy kedves magától. Nem is tudom, hogy mit mondjak, uram. William melegen mosolygott, amíg ki nem mondta az „uram” szót. De akkor hirtelen atyáskodva vállon veregette, és felállt. – Későre jár. Mindjárt itt lesz a hat óra, és jobb lenne, kislány, ha ágyba bújna. A saját ágyába, úgy értem. Sidony beletörődve bólintott. – Tudok egy másik helyet — mondta Rachel hirtelen, és mindketten meglepődve néztek rá. — Hűvös és tágas, nagyon levegős, és szép magas mennyezete van. Egy kicsit talán kemény, de van párnád. És itt van Dandy is társaságnak. Sidony tátott szájjal bámult rá. – Hol, asszonyom? Rachel mosolygott. – Gyere, megmutatom.

191

15. Egy fiatal hölgy lépett ki Sebastian dolgozószobájából éppen akkor, amikor Rachel befelé tartott. Szőke volt, vonzó és csinos ruhát viselt. Olyan büszkeség és magabiztosság áradt belőle, amik még magasabbá tették, mint amilyen valójában volt. Sebastian, aki mögötte jött, nyilvánvalóan azért, hogy kikísérje őt a bejáratig, megállt az ajtónyílásban. – Ah, Mrs. Wade — üdvözölte mosolyogva. És ez a mosoly elég erős volt ahhoz, hogy elűzze belőle azt az érzést, amiről meglepetéssel állapította meg, hogy féltékenység. – Találkozott már Miss Deene–vel? Miss Deene, ő a házvezetőnőm, Mrs. Wade. A két nő biccentett egymásnak, és üdvözölték egymást. Rachel már látta Sophie Deene–t a templomban, és tudta, kicsoda. Ami azt illeti, egy ilyen kicsi faluban, mint Wyckerley, egy ilyen magabiztos és sugárzó arcú nő nem maradhat észrevétlen hosszú ideig. Ahogy Rachel ilyen közelről ránézett, meglepte a lányos fiatalság, ami a vonásait jellemezte, amik éles ellentétben álltak azzal az érett és nyugodt fellépéssel, ami belőle áradt. — Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Wade — mondta őszintének tűnő kék tekintettel, de lehetetlen lett volna megmondani, hogy valóban így is gondolta–e. — Anne... Mrs. Morrell... mondta, hogy találkozott önnel, és reméltem,, hogy egyszer majd összefutunk. — Hogy van Mrs. Morrell? — kérdezte Rachel. — Már régen láttam a templomban. — Kicsit megviselte az idő. Az orvos nem engedte, hogy elhagyja a szobáját az elmúlt hetekben. — Istenem! Sajnálattal hallom. — Valójában nem beteg, csak egy kicsi, ööö... nem érzi jól magát, tudja. De most már sokkal jobban van. – Ennek örülök – mondta Rachel melegen. – Volt valami Miss Deene beszédstílusában, ami szavaknál világosabban azt súgta neki, hogy Anne Morrell terhes. – Kérem, adja át neki a legforróbb üdvözletemet, ha találkozik vele. — Igen, természetesen. Búcsút vettek egymástól. Sebastian közölte Rachellel, hogy rögtön visszajön, aztán Miss Deene–vel elhagyták a szobát.. Miközben a lordra várt, Rachel megpróbálta megérteni azt a barátságtalan érzést, amit az keltett benne, hogy Sebastiant a gyönyörű Sophie Deene–vel látta. Nem maga Miss Deene–vel volt baja, hanem azzal, hogy Sebastian vele volt, hogy beszélt hozzá, hogy gyönyörködött benne, és az a tény, hogy minden nőnek tetszett, nyomorúságos érzéssel töltötte el. De micsoda szégyentelen reakció volt ez, azt hitte, hogy már 192

sikerült rendeznie az érzelmeit. A féltékenység ugyanis feltételezett némi előzetes birtoklást, bizonyos fokú tulajdonlást, és Sebastiannal kapcsolatban az egyetlen dolog, amit birtokolt, az a férfi múló figyelme volt. Valójában csak az érdeklődésének tárgya volt, egy bizonyos fajta kísérlet. Az, hogy előbb–utóbb más nő után néz, annyira nyilvánvaló volt, hogy nem is tűnt érdemesnek több időt szentelni a gondolatnak. De Sebastian volt a legjobb barátja. Annak ellenére, hogy tudta: Sebastian sohasem lesz teljesen az övé, mindennap egy kicsit jobban kitárulkozott előtte. Egyre mélyebbre és mélyebbre süppedt, de nem a reménytelenségben, hanem a bizalomban. Egyszer azon tűnődött, hogy annak az oka, hogy nem talált kielégülést vele az ágyban, vajon nem az volt–e, hogy félt attól: ezt követően Sebastian el fogja hagyni. Hogy akkor majd teljesíti a kihívást, és már nem találja őt érdekesnek. De most már tudta, hogy az igazi ok az volt, hogy nem volt elég bátor ahhoz, hogy elviselje annak a következményeit, hogy oly sok bizalmat helyezett belé. Meghallotta Sebastian lépteit, és. az ajtó felé fordult. Amikor meglátta, meg akart szólalni, de a férfi gyorsan átment a szobán, és még mielőtt egy szót is szólhatott volna, Sebastian erősen magához ölelte, és megcsókolta. Rachel kifulladva tolta el magát. – Ezt minek köszönhetem? Sebastian ismét megcsókolta, lassan és finoman, és amikor elengedte, Rachel már tudta a választ a kérdésére. Aztán szétrebbentek, mert mindkettejüknek eszébe jutott, hogy az ajtó még mindig nyitva volt. Ugyanazzal a titokzatos mosollyal elfoglalták a helyüket a kandalló két oldalán, diszkrét kétméteres távolságban egymástól. Sebastian zsebre tett kézzel állt, egy kicsit hintázott a lábán, és pontosan olyannak tűnt, mint egy lelkiismeretes vidéki úr, aki az ügyeket beszéli meg a házvezetőnőjével. Rachel kibökte, ami a szíven volt. – Miss Deene nagyon vonzó nő, ugye? – De jobb lett volna, ha hallgat. – Igen, az – erősítette meg Sebastian, kissé túl lelkesen. – És okos is. Szeretem, ahogy gondolkodik. Szeretem a lelkesedését. – Rachel morcosan bólintott. – És mint nőnek, mi a véleményed róla? — A véleményem? – Igen. Bíznál benne? Alkalmasnak tűnik? Megfontolt, becsületes? – Igen, ez mind, azt hiszem. De persze — nem tudta megállni, hogy ne tegye hozzá – alig ismerem. — Nem, de értékelem a véleményed. És azt kell mondanom, hogy egyetértek veled. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy Sophie bányájába 193

fektetek, és nem a nagybátyjáéba. Emiatt nem leszek túl kedves Vanstone polgármester szemében, de ezen nem lehet segíteni. Miért mosolyogsz? – Semmi. – És. azonnal letörölte a mosolyt az arcáról. De nem tudta leplezni azt a megkönnyebbülést, hogy a gyönyörű Miss Deene iránt csak mint üzlettárs, és nem mint nő iránt érdeklődött. — Meglepetésem van a számodra — mondta Sebastian gyengéden. Rachel elvörösödött, mire a férfi elnevette magát. – Nem olyan fajta meglepetés, semmi olyasmi, amiért le kellene venned a ruhádat. Hacsak, persze, nem magad akarod. Rachel fejében felvillant a kép, amint meztelenül, áll Sebastian előtt éppen ott és akkor, ahol és amikor voltak. A pír az arcán egyre erősebb lett, és érezte, hogy a térdei remegnek. Egy gyertyatartóval játszott a kandallón, és úgy tett, mintha az egész nem érdekelné, de Sebastian eleven tekintete arról árulkodott, hogy nem járt sikerrel. – Mi a meglepetés? – kérdezte nemtörődöm módon, mire Sebastian ismét felnevetett. – Gyere és nézd meg! – Ezzel fogta a kezét, és kivonszolta magával a szobából. Végigmentek a folyosón az épület keleti szárnyába. Sebastian vihette a könyvtárba, a kápolnába, vagy akár a saját szobájába is, és valami azt súgta a nyomorúságos lelkiállapotában, hogy ez utóbbiról volt szó. De mégsem: a könyvtárba mentek. A padlót majdnem teljesen betöltötte három hatalmas faláda, és egy tucat kisebb, – Találd ki, mi van bennük – mondta Sebastian, miközben leült az egyik nagy ládára, és karba tette a kezét. Az egyetlen találgatás a legjobb volt. – Könyvek – mondta Rachel reménykedve. – Nem. Kutyák. Mind más méretű, hímek és nőstények, fajtiszták és keverékek, elsőrendűek és... – Nem hiszem. Könyvek vannak benne! Oh, nagyszerű! Ugye könyvek vannak benne? – Amikor Sebastian igennel válaszolt, Rachel örömében összecsapta a tenyerét. – Ki lehet nyitni? Jaj, Sebastian, ez csodálatos! De hova tesszük őket? Legalább száz könyv van. – Valójában több mint háromszáz. Egy londoni könyvkereskedő, akit ismerek és akiben bízom, saját maga válogatta. Mondtam neki, hogy új könyveket akarok, húsz évnél nem régebbieket, mert van egy zsémbes házvezetőnőm, aki állandóan morgolódik a könyvtáram hiányosságai miatt. Rachel vidáman felnevetett. – De nincs hely... ki kell bővítened a termet! 194

– Nos, arra gondoltam, hogy csinálhatnánk... illetve csinálhatnál... hiszen a könyvek a tieid... szóval arra gondoltam, hogy átválogathatnád a régieket és kiszórhatnád azokat, amiket már olvastál. Tartsd meg, amit úgy gondolod, hogy értékes, teljesen rád bízom. Ami pedig a többit illeti, arra gondoltam, hogy odaadhatnánk Christy Morrell könyvtárának, amit a parókián akar beindítani. – Nagyszerű terv. – Persze a könyvek nem az övéi voltak, és még az ötlet is túl idegennek tűnt számára, hogy jobban belegondoljon. De úgy rendeltetett, hogy ő, Rachel az első számú olvasójuk, és ez a gondoskodás újabb löketet adott a már amúgy is összekuszált érzelmi állapotának. Hogy fogadhat el újabb dolgokat tőle, még ha csak névleg is, még akkor is, ha nem áll szándékában megtartani őket? – Idenézz! – Sebastian kinyitotta az egyik kisebb dobozt, és egyszerre több könyvet kapott ki belőle. – Turgenyev, Trollope, Thackeray, Tennyson... ez biztosan a T betűs doboz. De nem, mégsem, mert itt van Stowe–tól a Tamás bátya kunyhója, és van itt Browning és Balzac is. Olvastad már ezeket, édes kékharisnyám? De ezt még biztosan nem láttad: a Kis Dorrit Dickenstől. Ezt csak most adták ki. Szereted a színdarabokat? A költészetet? Van Ibsenünk, aztán Dosztojevszkij, Charlotte Bronté és Mrs. Gaskell. Tudom, hogy azt hiszed, olvasatlan vagyok, de van itt valami, amit tényleg olvastam: A kaméliás hölgy. Hatalmas pátosz, és nem tagadom, hogy megkönnyeztem. Rachel is ott tartott, hogy azonnal elsírja magát. Minden új kötet egy csoda volt. A börtönben az olvasás mentette meg az életét, ezt őszintén hitte, és bár az új élete gazdag volt, teljes és pezsdítő, érzelmileg és intellektuálisan egyaránt, és vakító ellentétben állt a régi életével, mégis hiányolta az új könyvek, az új hangok szerezte örömöt. – Ha ékszereket adtál volna – mondta elgondolkodva –, vagy ha festményeket, vagy... aranyat... akkor sem szerezhettél volna nagyobb boldogságot. Köszönöm. Köszönöm. Tudom, hogy ez nem elég, de nincsenek rá szavak, hogy elmondjam, mit érzek. Sebastian szemei elfátyolosodtak ettől a kedvességtől. Letette a kezéből a könyvet, és odament Rachelhez. Rachel azt hitte, hogy meg fogja ölelni, de csak a kezét fogta meg. – Van még más is. Rachel elkezdte csóválni a fejét. – Mit mondasz? Hogyan lehetne még más is? – Kaptam egy levelet az anyámtól, Rachel. Azt mondja, hogy az apám állapota rosszabbodott. – Jaj, ne! 195

– Már korábban is mondta, de most már valószínűleg igaz. Akárhogy is van, úgy tűnik, hogy Rye–ba kell mennem. – Jaj, Sebastian! Nagyon sajnálom. A férfi zavartan nézett rá. – Semmi baj. Köszönöm az együttérzésedet, kedvesem, de nincs rá szükség. Már mondtam neked, hogy nem állunk túl közel egymáshoz. Ha az apám meghal, végigcsinálom mindazt, amit a tisztesség megkövetel, de nem fogok úgy tenni, hogy a halála sokat jelent számomra. Látszott rajta, hogy így is gondolja. Keserűség és irónia nélkül mondta, egyszerűen, mintha csak egy tényt jelentene ki. – Sajnálom – mondta Rachel megint, mert tényleg szomorú volt. – Az a helyzet, hogy holnap el kell utaznom Steyne Courtba. Meglepetésnek szántam, de nem tudom, hogyan fog sikerülni anélkül, hogy kitiltanálak a ház egész nyugati szárnyából. Rachel összevonta a szemöldökét. — Tessék? A férfi szemei ragyogtak az elfojtott izgatottságtól. De továbbra sem szólalt meg, és Rachelt figyelte, hogy növelje a feszültséget. – Bárcsak lenne egy képem, amit megmutathatnék. Nos, én... valójában... arra gondoltam, de mégsem... hiszen igazából nem leszel képes arra, hogy lásd, én legalábbis nem vagyok, és nekem olyannak tűnik, mint egy halom kacskaringós vonal... . – Tessék?! Sebastian még egy őrjítő percig várt. – Rendben van, elmondom. Egy üvegházat építtetek a nyugati szárnyban, amely a nagyteremből nyílik. Azon a napon, amikor Plymouthban voltam, felbéreltem egy fickót, hogy tervezze meg, egy tájépítészt, aki állítólag ért ahhoz, amit csinál. Ezeket a rajzokat küldte – és kihúzta a nagy könyvtárasztal egyik fiókját, és kivett belőle több papírlapot –, nem igazán értem, de azért nagyjából ki tudom venni az elképzelését. – Ezzel a lapokat Rachel kezébe tette. – Egyébként igen nagy lesz, és a folyóra fog nézni. Mindent épített már, amit mondtam neki, hogy szeretnél: egy raktárt a szerszámaidnak, egy másik helyet, ahol lenne egy pad, ahol ücsöröghetnél, vagy teázhatnál, vagy könyvet olvashatnál, amit csak akarsz, és még fűthető is lenne télen... olyan pihenőhelyféle... egy kandallóval, amit elválasztunk a növényektől, hogy ne forrósodjanak fel. Ami miatt persze nem biztos, hogy aggódnod kellene télen, de egyértelműen veszélyes. Ez itt, ez a magasabb rész, ezt pálmaháznak nevezi. Szép, ugye? El tudod képzelni? Olyan, mint egy torony a házon. Azt hiszem, igen elegáns lesz, ha az ember a híd felől közelít a házhoz. Narancsfáknak van, persze, vagy citromfáknak. Az 196

építész azt mondja, hogy kaméliákat is lehet benne tartani, mivel azok nyilvánvalóan magasra nőnek a devoni éghajlat alatt. Javasolt egy páfrányos részt is, de azt hiszem, az már egy kicsit sok lenne. De végül is, hol lehet meghúzni a vonalat: rózsakert, kardvirágok, petúniák? De persze, ha te akarsz páfrányost, akkor az teljesen más dolog. Azt hiszem, azzal sem lesz probléma, párás és vizes, kissé... Elhallgatott, mert végre észrevette, hogy Rachel sír. Rachel hátat fordított neki, mintha el lenne merülve az építész terveiben, de nem láthatott semmit, mert a szemét ellepték a könnyek. — Ah, Rachel — sóhajtott Sebastian, és a vállára tette a kezét. Nem kérdezte meg, hogy miért sír, és Rachel örült ennek. – Ne félj attól, ha boldog vagy, kedves. Tárd ki magad. És fogadd el, amit neked adok. Rachel hagyta, hogy a férfi megölelje, hogy magához szorítsa. Furcsa érzés vette hatalmába, és ez keveredett el az örömmel, ami ki akart törni belőle: nem arról volt szó, hogy félt a boldogságtól, hanem attól rettegett, hogy elveszít mindent. És a minden most már Sebastiant jelentette. — Hiányozni fogsz, Sebastian — mondta, miközben feléje fordult az ölelésben. – Bárcsak… — de nem tudta befejezni a mondatot. Még nem merte megkockáztatni, hogy kívánjon akármit is. . Sebastian az arcát Rachel arcához dugta. – Azt szeretném, ha velem jönnél. Elvinnélek, de te nem élveznéd, és nem szeretném zavarba hozni a családomat. És legkevésbé téged. — Végigsimította Rachel arcát. – Mosolyogj rám, Rachel. Olyan, gyönyörű vagy, még ha a szemeid szomorúak is. Tetszik az ajándékod? Rachel nem tudott megszólalni, ezért csak bólintott. Arra a napra gondolt, amikor elmesélte neki az álmát a börtönről: hogy egy üvegház volt a cellája, tele virágokkal és nedves, édesen illatozó földdel. Fájt a szíve, és tudta, hogy amit a férfi iránt érzett, az, szerelem volt, és nem hála. Bonyolult szerelem, ami a szükségből és a reménytelenségből született, és egyre tisztább és tisztább lett, ahogy ő maga erősebb lett, és egyre kevésbé függött Sebastiantól a túlélése. Hová fognak megérkezni? Talán arra a napra akarta felkészíteni, amikor már nélküle kell élnie. Talán... de akkor most miért ne legyen boldog? Miért ne ragadná meg a pillanatot, amit ő ajánlott neki, és hagyná figyelmen kívül az indítékait? Akkor miért ne fogadja el az ajándékait, és nem csak köszönettel, hanem boldogsággal? Miért ne? — Nagyon tetszik – válaszolta, és a kezébe vette Sebastian arcát. Szeretlek – gondolta, és szájon csókolta, mielőtt még Sebastian megláthatta volna a gondolatot a szemében. – Isten vigyázzon rád, Sebastian. Remélem, békére lelsz a családoddal. 197

– Ez nem fog megtörténni. Az egyetlen, amiben reménykedem, az az, hogy hamarosan visszajövök hozzád. – Olyan vággyal és gyengédséggel csókolta meg Rachelt, ami teljesen elkábította őt. Minden erejével a férfihoz szorította magát. És amíg Sebastian a karjában tartotta, úgy érezhette, hogy a férfi otthona itt volt, ahol ő. – Mondd még egyszer, hogy hiányozni fogok – mondta. – Hiányozni fogsz. – De közben már a jövőre gondolt. Három nappal azután, hogy Sebastian elutazott Rye–ba, Rachel levelet kapott a belügyminisztertől. Rettegve bontotta fel, mint minden hivatalos iratot, amit a nevére címeztek. Sohasem sikerült leráznia azt az alaptalan félelmét, hogy a börtön kapuja ismét megnyílhat előtte. A borítékban egy levelet talált, amit maga a miniszter írt alá, és azonnali hatállyal eltekint a feltételes szabadságának további feltételeinek megkövetelésétől. Rachel csak bámulta a mindössze egy bekezdésből álló szöveget, újra és újra elolvasta, és nem hitt a szemének. A miniszter nem adott indokolást ehhez a bámulatos hírhez, egyszerűen kijelentette, hogy Őfelsége volt olyan kegyes, hogy eltörli Mrs. Wade feltételes szabadon bocsátásának fennmaradó feltételeit, azaz mostantól kezdve nem kell ezeket betartania. Nem lesz több hetenkénti látogatás a rendőrségi irodába, nem lesz több havonkénti látogatás a rendőrfőnök irodájába, Tavistockba. Nem kell tovább bírságot fizetnie. Szabad lett. Nem tudta visszafogni magát. A boldogság és zavarodottság teljesen megőrjítette. Hogyan bírja ki, amíg Sebastian hazajön? Azonnal el kell újságolnia a hírt valakinek. De kinek? Nem volt senki, ezért egy kis táncot lejtett a nappali szőnyegén Dandyvel, és csak akkor állt meg, amikor a kutya, izgatott ugatása azzal fenyegetett, hogy az összes szolga az ajtaja elé gyűlik. Másnap vasárnap volt. Különleges gondossággal öltőzött fel, még a divatos virágos kalapját is megigazgatta,, amit Sebastian vett neki azon a régi napon, Miss Carter–nél. Udvariasan visszautasította, hogy a szolgákkal kocsin menjen a templomba, ezért egymagában séták a misére.. Az idő amúgy is gyönyörű volt. A templomban kényelmesen hátradőlt, és új szemekkel vizsgálgatta a padtársait. Tényleg igaz, hogy a jelenléte senkit sem undorít, és senki sem kavar botrányt? És a pillantások, amikkel az övé találkozott, valóban kedvesek, néha nyájasak, sőt egyenesen – képzeljék el! – barátságosak voltak. Az elkerülhetetlen következtetés az volt, hogy ő maga is felelős volt – részben – a saját maga elszigetelődéséért: igazi páriát varázsolt magából, mert azt hitte, hogy egyedül van. Igaz lehet ez? Lydia Wade–et nem látta 198

sehol. Ha látta volna, akkor minden bizonnyal teljesen más véleménye lett volna a Mindenszentek templomának légköréről ma reggel. De mivel az egyetlen személy, aki valóban gyűlölte őt, nem volt ott, Rachel nyugodtan érezhette magát normálisan. A falu polgárának, az egyházközség tagjának, egy háztartás alkalmazottjának – a Birodalom alattvalójának. Micsoda erő, micsoda, páratlan érték! A hétköznapiság micsoda értékeket képviselt! Hosszú évek óta először hálát adott istennek az áldásért, és komolyan is gondolta. Christian Morrell tiszteletes az egyik remekbeszabott, igen hosszas prédikációját tartotta a türelem felbecsülhetetlen értékéről, aztán pedig megkérte a gyülekezetet, hogy imádkozzon Mrs. Eleanor Weedie, egy idős hölgy lelki üdvéért, aki – mint mondta – békességben hunyt el az álmában csütörtök reggel. Rachel a szempilláin keresztül rápillantott Miss Weedie–re, az elhunyt középkorú, lányára, aki lehajtott fejjel néhány padsorral közelebb állt a szentélyhez. Mellette, őt támogatva Carnock kapitány állt, aki az egyik, bíró volt Rachel meghallgatásán. Úriember gazda volt, amikor éppen nem igazságot szolgáltatott. A. meghallgatáson Rachel azt hitte róla, hogy tompa eszű és szívtelen, de most más fényben látta. Az arca, de még a testtartása is jóindulatú és védelmező volt. Valóban együtt érzett Mrs. Weedie gyászoló lányával, és láthatóan ugyanakkora fájdalmat érzett, mint ő. Vajon hány embert ismert még félre? A templomlépcsők előtt megrázta Morrell tiszteletes kezét, és elmondta neki, hogy nagyon élvezte a prédikációját. A férfi jóvágású arca szkeptikusnak tűnt, de azért köszönetet mondott, és hívta, hogy vegyen részt a „penny–számolás”–on a parókia gyűléstermében péntek este, amikor a felesége heti részletekben elkezdi felolvasni a Villette–et annyi hívőnek, ahány csak eljön és meghallgatja. – Kellemes dolog így találkozni az emberekkel – tette hozzá, miközben meglehetősen kegyes mosoly ült ki az arcára. Rachel morgott valamit, de már maga az ötlet is nyugtalanította. Ebben a pillanatban Anne integetett neki a lépcső aljából, és Rachel búcsút vett a tiszteletestől, hogy köszöntse a feleségét. Anne fiatalos, friss és szokatlanul csinos volt. Skótmintás szoknyát és karmazsinvörös blúzt viselt, ami olyan viselet volt, amiről Rachel nem hitte volna, hogy egy tiszteletes felesége épp a templomba húzza fel. Amúgy azonban igen jól állt neki. Emellett nem sikerült elrejtenie azt az érdekes tényt, hogy Anne legalább négy hónapos terhes volt. A két nő melegen üdvözölte egymást. Rachel megemlítette, hogy hallotta Miss Deene–től, hogy Anne nem volt túl jól, és hogy milyen boldog, hogy most már teljesen meggyógyult. 199

– Tehát Sophie azt mondta, hogy „nem túl jól”? Milyen tapintatos! – mondta Anne meleg, mosolygó szemekkel. Rachel arra gondolt, hogy milyen finoman tudja kigúnyolni a társasági illendőséget anélkül, hogy bárkit is megsértene. – Nem, amint láthatja, kicsattanok az egészségtől. Dr. Hesselius egy kicsit régimódi, és ha rá és Christyre hallgatnék, akkor karácsonyig ágyban kellene feküdnöm. – Rachel tudta, hogy ezzel adta finoman a tudtára, hogy mikorra várható a gyermek. — De maga! — kiáltott fel, miközben hátralépett és tetőtől, talpig végigmérte Rachelt. — Egyszerűen gyönyörű! Azt hiszem, a mi kis falunk is egyetért ezzel. Rachel megköszönte a bókot, kissé elpirult, de belül azért örült neki. — Úgy tudom, hogy Lord D'Aubrey Sussexbe ment, hogy meglátogassa az apját. – Igen, a gróf nagyon beteg. De még nincs semmi hír felőle, és nem tudjuk, hogy meddig szándékozik még távol maradni. Ezt követően hétköznapi dolgokról beszélgettek. Egyszer csak Anne elkezdett habozni, és halk, szinte mentegetőző hangon így szólt: — Tudja, Wyckerley olyan kicsi, és mindenki tud a másik dolgairól. De persze csak a szolgák pletykálkodnak, és mi szeretnénk olyan színben feltűnni, hogy fölötte állunk az ilyen dolgoknak. – Rachel érezte, hogy megfeszül az arca, és azon tűnődött, hogy miféle pletyka juthatott Anne fülébe. — Lehet, hogy már hallotta, de ha nem, akkor azt hiszem, érdekli, hogy Claude Sullyt itt látták a környéken. — Oh – nyögött fel Rachel. Nem olyan hír volt, amit várt. — Igen kellemetlen fickó — folytatta Anne, és bólintott, mintha egyetértene Rachellel. — Nem tudtam, hogy ismeri. — Igen, ismerem. A volt férjem barátja volt. Megvetem őt – tette hozzá meglepő hevességgel. — Biztos vagyok benne, hogy ártalmatlan... a gyáva emberek mindig azok... de azt gondoltam, hogy tudnia kell arról, hogy itt van. Rachel emlékezett a fenyegetésre, amit Sully tett, mielőtt Sebastian kidobta őt a házból. Ezért nem lenne szabad meglepődnie azon, hogy mások is hallottak róla, hiszen a Lynton Hall személyzetének fele tanúja volt az éjszakai perpatvarnak. — Köszönöm, hogy elmondta – mondta alig hallhatóan. Anne bólintott. – Nem szabad aggódnia. Üzleti ügyben van itt, azt hiszem. Nyilvánvalóan vannak pénzügyi érdekeltségei, amiket... — A volt férjemtől örökölt — fejezte be Rachel helyette. Rövid, de annál kínosabb csend következett. 200

— Most, hogy megint jól érzem magam, miért nem jön el, és látogat meg egyszer? — javasolta Anne. — Jöjjön el egyszer teára... nagyon örülnék. — Boldogan. Nagyon szeretnék elmenni. Akkor jó. Ah, ott jön Honoria Vanstone. — Rachel kissé megfordult, és látta, hogy Anne biccent a fejével, és rámosolyog Miss Vanstone–ra, aki egyre közelebb ért hozzájuk. — Jó reggelt — mondta nem túl nagy meggyőződéssel. — Örülök, hogy látom. – Jó reggelt, Mrs. Morrell. Nagyszerűen... néz ki. — Miss Vanstone erőltetetten felnevetett. Továbbra is elfordult Racheltől, és nem nézett rá. – Az apám és én azon gondolkodtunk, hogy ön és a tiszteletes esetleg eljönnének a Wyck House–ba vacsorára, szerda este. — Milyen kedves. Megkérdezem Christyt az időbeosztásáról, és majd értesítem, jó? Nagyon köszönöm. — Megint kínos hallgatás. — Bocsánat... ismeri Mrs. Wade–et? – Gyengéden megfogta Rachel karját. — Ő pedig... — Nem, nem ismerem — jelentette ki Miss Vanstone hűvösen. — Kérem, értesítsen a szerdai vacsoráról. Jó napot, Mrs. Morrell. – Aztán anélkül, hogy Rachelte nézett volna, biccentett, pukedlizett és odébbállt. Anne megbántottan nézett. – Jaj! – kiáltott fel. — Annyira sajnálom! – Rachel, bocsásson meg... nem tudtam. Ez lelkiismeretlenül gonosz volt. — Semmiség, nincs semmi baj. — Dehogyisnem, hiszen ez egy elviselhetetlen nő! Sohasem tudtam kiállni. Eltelt egy kis idő, mire Rachel válaszolt: — Én sem. Megnyugvással és új érdeklődéssel — és őszinte bámulattal néztek egymásra. Rachel elámult azon, hogy mennyivel inkább tiszta, egyszerű haragot érzett, semmint megaláztatást és zavart. — Wyck House — morogta Anne undorodva, miközben szikráztak a szemei. – És a másik dolog: utálom, amikor az emberek megnevezik a házukat. Nem túl angolos ez tőlem, azt hiszem, de kissé hencegő, nem gondolja? — Nem is tudom. – Rachel majdnem felnevetett. – Az lenne? — Járjunk a végére holnap. Jöjjön el teára, jó? Ha nem tűzzük ki a találkánk napját, akkor hetek is elmúlnak, mire lesz belőle valami. El tud jönni holnap? — Örömmel. — Mondjuk három órára? — Igen, háromra. Nagyszerűen hangzik. Otthon azonban újabb megpróbáltatás várta. 201

Sebastian távollétében elkezdte kiválogatni és polcra rakni az új könyveket, és megpróbálta eldönteni, hogy mit csináljon a régiekkel. Poros munka volt. Ebéd után levette a vasárnapi ünneplőruháját, és Susannal nekilátott, hogy levegyék a polcokról a dohos könyveket, hogy aztán leporolják őket és visszategyék a polcra vagy pedig dobozokba rakják el a parókia könyvtára számára. Violetnek, akinek a délelőttje szabad volt, előző este mondták, hogy számítanak a segítségére ebben az igen kellemes feladatban, de még két órakor sem tűnt elő. Susan szerint új szeretője volt, és Violet azt állította, hogy drága ajándékokat kapott tőle, amiket azonban senki sem látott. Háromnegyed háromkor Rachel ijedten felnézett, és meglátta őt a könyvtár ajtóféltájának támaszkodva, miközben egy szelet kenyeret majszolgatott. — Késett. Violet vállat vont. — Majdnem három órát. Violet csak rágta a kenyerét, és bámult rá. Testének minden vonásából az arcátlanság sugárzott. Rachel felsóhajtott, aztán így szólt: — Kezdheti azzal, hogy leveszi a könyveket azokról a polcokról, és beleteszi a dobozokba. Porolja le a polcokat, és ha penészes, akkor szappannal és vízzel mossa le. Ott van a vödör. A lány meg sem moccant. Lenyelte az utolsó falatot, aztán lesöpörte a morzsát a ruhája melléről. Rachel még ebből a távolságból is érezte rajta az olcsó parfümje szagát. — Nem akarom, hogy a ruhám mocskos legyen — tiltakozott közönyösen, és félrehúzta a fodros szoknyát, hogy megmutassa. — Ez a legjobb ruhám. — Akkor menjen, és öltözzön át — mondta Rachel röviden. — Egyébként is vasárnap van. Nem lenne szabad bármilyen munkát is végeznem. Susan, aki egy nagy halom könyv mellett térdelt a padlón, és tágra nyílt szemmel oda–vissza nézett közöttük, mintha egy különösen izgalmas tollaslabda–mérkőzést figyelne. Rachel halkan szólt vissza. — Violet, szeretném, ha felmenne és átöltözne, és gyorsan, aztán pedig lejönne és segítene a könyvekkel. Megértette? , — Nem. — Mi van... — Értem. Nem csinálom. Csend követte ezt a kijelentést, feszült, veszélyes hallgatás, ami annyira kihozta a sodrából Susant, hogy visszatért a poroláshoz, és 202

lángoló arccal lehajtotta a fejét. Rachel azon tűnődött, hogy őt miért nem hozta ki a sodrából. De a helyzet nem volt veszélyes — ismerte fel. Éppen ellenkezőleg, furcsa módon szívderítő volt. — Susan – mondta lassan —, magunkra hagyna minket? — Nem, 'sszonyom. Akarom mondani igen, 'sszonyom. — Feltápászkodott, és pillanatok múlva eltűnt. Rachel letette a poros rongyot a padlóra, és közelebb ment Violethez. A lány még mindig az ajtóban állt, jóllehet a szemtelen testhelyzete most már erőltetett volt, és a szemében látható ideges csillogás is erre utalt. – Utasítottam valamire – mondta Rachel kemény hangon. – Megcsinálja, amire kértem? – Nem vagyok köteles. – És gúnyos utálatos mosolyt küldött feléje. – Mit tesz ellene? Rachel mély lélegzetet vett. – El fogom bocsátani. Violet arcán egy pillanatra döbbenet ült ki, aztán pedig ellenségeskedés. – Ezt nem teheti meg. – Miből gondolja? – Csak. Mit gondol, ki maga? Egy senki. Egy elítélt. – Igen, az vagyok. De emellett a felettese is. Adok kétheti fizetést, de ajánlást nem, és azt akarom, hogy vacsoráig tűnjön el. Violet egy percig szóhoz sem tudott jutni. Ott volt a családja a szomszédban, Rachel tehát nem a világ végére küldte. Igaz viszont, hogy ez érdekelte a legkevésbé. Ha a lány bocsánatot kért volna, és még egy lehetőséget, akkor – vonakodva bár, de – megadta volna neki. De a lány nem kért. Végre megtalálta a hangját, és metsző hangon így szólt: – Tarcsa meg a francos kétheti fizetést, nincs rá szükségem. És örülök, hogy megszabadulok magátó', maga beképzelt, gyilkos ringyó! – Takarodjon! Csomagoljon össze, és azonnal menjen el. – Elmegyek, rendben, de figyeljen ide! – Felsóhajtott, és az ujjával egyenesen Rachelre mutatott. – Meg fogja még ezt bánni! Aztán elment, és Rachel ott maradt magában, az idegességtől és a diadaltól, reszketve. De az ingatag lelkesedése nem tartott sokáig. Csak ekkor jutott eszébe, hogy Violet kellemetlen utolsó szavai pontosan azok voltak, amiket Claude Sully mondott Sebastiannak.

203

16. Dandy vad ugatása és a köves udvaron gördülő kocsikerekek hangos zaja miatt Sebastian nem értette, hogy Rachel hogyan mulaszthatta el az érkezését. Kiugrott a bérelt kocsiból, Preest a nyomában, és Rachel szobájának nyitott ablakára nézett. De lehetetlen volt, belátni. Sebastian mégis elképzelte, ahogy Rachel felugrik az asztalától, megigazítja a haját, és kisimítja a szoknyáját. Elmosolyodott a gondolatra. De öt perc után, mialatt kifizette a kocsist, és megmondta Preestnek, hogy kísérje le őt a konyhára, és adjon neki enni és inni, mielőtt visszaindul Plymouthba, mindössze néhány lovászfiú tűnt fel az udvaron, hogy a házba vigyék a csomagját. Hol lehet? Holyoake érkezett feléje az istállók felől, – Milyen volt az útja, lord úr? – kérdezte, miközben kezet ráztak. – Unalmas, William. És meleg. – És az apja? – Ah, jól van. Még nem vagyok gróf. Holyoake eltátotta a száját, és összevonta a szemöldökét: ez volt a helytelenítő pillantása. Sebastian bűnbánóan meghajolt. – Az apám halálos beteg. Nem hiszem, hogy sokáig életben lesz még. – Sajnálattal hallom, lord... – Köszönöm. Nos, mi újság van? – Nem túl sok. Szép, száraz időnk volt, és mindent összevetve csendes. A betakarítást a jövő héten tervezzük kezdeni. Már összeszedtem a napszámosokat és elkészítettem a gépeket és a kocsikat, meg minden. Minden rendben van, úgy vélem. – Biztos vagyok benne. – Van egy–két dolog, amit meg kellene beszélnünk a búzapiaci árakról, a stratégiáról és egyebekről. De gondolom, fáradt az utazástól, és majd később beszélünk. – Igaza van, William. Majd este, talán, vagy ami még jobb lenne, holnap reggel. Ez legyen az első dolgunk. Hol van Mrs. Wade? – Nos, bement a faluba, lord úr. Azt mondta, hogy teára megy a tiszteletes feleségéhez. – Valóban? – Meglepődött pillantással, és (gondolta Sebastian) elégedetten néztek egymásra. – Akkor majd később találkozom vele – mondta közömbös hangon, Holyoake pedig udvariasan bólintott. Jól van – gondolta Sebastian, ahogy kettesével ment felfelé a lépcsőn a szobájába. Kimelegedett út közben, és nem is volt igazán tiszta. Így legalább volt ideje, hogy díszbe vágja magát a fogadására.

204

Judelet még limonádét is készített. Sebastian egy hosszú, hűtött pohárból itta a nedűt, miközben azt nézte, hogy a munkások mire jutottak Rachel üvegházával a távollétében. Még nem volt sok látnivaló, csak egy gödör a földben a kőalapnak és egy csomó alkatrész. Az üvegháznak festett fakerete lesz kívül, belül pedig réz; téglapadlóval és csatornával, ami a vizet egy rejtett ciszternába viszi, valamint állítható ellenzők a fényerő szabályozására. Tetszeni fog neki. Elképzelte, ahogy Rachel késő délután bejön ide, megöntözi a virágokat, megigazítja a földjüket, esetleg még dúdolgat is, miközben a virágait gondozza. Aztán üldögélhetnek itt egymással, teát iszogatnának, és figyelnék a lenyugvó napot. Már alig várta. Fél öt volt, már itthon kellene lennie. Végignézett az út mentén, ami a fák közé vezetett egy emelkedő tetején. Semmi nyoma. Úgy döntött, hogy megmozgatja a lábait, és körbejárja a házát. Ha valaki furcsának nevezi Lynton Hallt, akkor nemes lelkű véleményt mond róla, ugyanis a hely egyenesen különös volt. De Sebastian szerette a sajátosságait, és bámulta az elképesztő építészeti jellegzetességeit. Szerette az épületet, úgy, ahogy Steyne Courtot sohasem fogja szeretni. Amikor az épület mögötti teraszokon járt, röviden beszélt McCurdyvel, a kertészével. A hóna alatt tartott gereblye és kapa mellett a szűkszavú skót férfinak két kicsi, eperrel töltött vödör volt a kezében. – Odaadná az egyiket? – kérdezte Sebastian, mire McCurdy mordult egyet, és odaadta. – Köszönöm. Ugyanis nem volt ideje arra, hogy vegyen valamit Rachelnek, ezért az epret szánta neki. Aztán a meredek kavicsos sétányon a parkhoz indult. Az erdőben egyre nagyobb lett a félhomály, ahogy a nap lebukott a fák koronája mögött, de a szorgos méhek még mindig zümmögtek á cserjésben. Az akáciavirágok megédesítették a levegőt, és McCurdy évelőkből álló kertje fantasztikus színekben pompázott a késő délutáni fényben. A kert elhanyagoltnak tűnt, hiszen McCurdy minden energiáját a feljebb levő kertre fordította, mert ez a kert távolabb esett a háztól, és nem is lehetett rálátni, és talán nehezebb is volt öntözni. Mellette egy megtépázott fapad málladozott... mint annyi minden más a birtokon. Sebastian leült a szilánkos padra, hogy felmérje a birtokát. Csend és békesség mindenütt. Milyen kellemes látvány. Azt akarta, hogy Rachel vele együtt élvezze. Hol lehet? Ott! Az emelkedő tetején, sietve, kezével a szoknyáját fogva! Rachel megállt, amikor meglátta, és felderült az arca, és olyan őszinte és féktelen mosoly jelent meg az arcán, hogy Sebastiannak valami belemarkolt a szívébe. Aztán futva elindult lefelé a lejtőn, Sebastian pedig hatalmas léptekkel eléje sietett. Amikor a karjába öleire, már mindketten kacagtak. 205

Kacagtak. Sebastian eufórikusán körbeforgatta Rachelt. Az egyik célját elérte. Aztán csókolóztak, majd hátrébb léptek, hogy megnézzék egymást. – Mi történt? – kérdezte Sebastian. – Ennyire jól megvoltál, amikor távol voltam? – Rachel arcára más kifejezés ült ki: magabiztos, nőies, tündöklő. – Nem – tagadta. – Epekedtem. – Nem, te egyenesen kivirultál! Történt valami? – Igen... de majd később elmondom. Milyen volt az utad? Hogy van az apád? – Él, de már csak alig. Rachel megfogta a kezét. – És te jól vagy? – Remekül. Az utam!., nem fontos. — Már alig emlékezett. Odafordult Rachelhez, és lassan visszasétáltak az árnyékos padhoz. – Tudni akarom, mi történt veled, Rachel. Mondd el azonnal. Egymást átölelve ültek a hűs lombok alatt, és nem is érdekelte őket a gyönyörű naplemente. Sebastian még sohasem látta Rachelt ilyen szépnek. A haja jócskán megnőtt az elmúlt hónapokban, amióta nála dolgozott. Most már a válláig ért, sötét volt és rejtélyes, és beleszeretett az ezüstös csíkokba, amik úgy díszítették a mélybarna fürtöket, mint a csillagok a fekete égen. Különleges csíkok voltak... és Rachelé. – Sebastian – mondta tiszteletteljes hangon –, eltörölték a szabadon bocsátási feltételeimet. Mindent feltételt eltöröltek, megszüntettek. Négy nappal ezelőtt kaptam meg a levelet a belügyminisztertől. – Hát ettől vagy ilyen boldog. — Megérintette az arcát: — Látom rajtad, hogy az vagy! – Igen, jaj, igen! Olyan, mintha nagy kő esett volna le a szívemről. Teljesen más ember lettem. – Kérvényezted? Írtál a miniszternek? – Nem, és nem tudom, hogy miért tették. Szokatlan, hogy egy visszavonás ilyen hamar kijöjjön, hiszen még csak öt hónapja engedtek feltételesen szabadságra. Te írtál neki, ugye? – Nem, tényleg. Miért nem kértél meg, hogy írjak? Sohasem jutott eszembe. — Rachel boldogsága ragadós volt. Megcsókolta a halántékát. – Tehát nem kell többet rendszeresen Tavistockba és Wyckerleybe menned? – Nem, vége van. Most már szabad vagyok, valóban szabad. És szabadnak is tűnt. Frissnek és fiatalnak, tele reménnyel. Sebastiant elbűvölte a legújabb változás, amin Rachel keresztülment. – Sohasem találod ki, hogy mit tettem tegnap. Sebastian megrázta a fejét. – Táncoltál a falu zöld gyepén? 206

– Kirúgtam Violet Cockert. – Violet Cocker... – A szobalány. Ha itt lettél volna, persze megkérdeztelek volna előbb... de azt mondtad, hogy minden felvétel és elbocsátás az én felelősségem... ezt mondtad az elején, ezért... – Rendben. Félre a férgesével! – Sebastian... elviselhetetlen volt... durva, lusta, goromba. .. – Az a vadászgörény arcú fekete hajú lány? Rachel bűnös vidámsággal nevetett fel. – Igen! Adtam neki kétheti fizetséget a háztartási pénzből, és ma reggel elment. Én pedig... erősnek, éreztem magam. – Tényleg? — Sebastian elbűvölten mosolygott. – Mit gondolsz, mit jelent ez? Gondolod, hogy bosszúálló vagyok? — Ugyan már! – De mi lesz, ha kiderül, hogy visszaélek azzal, hogy hatalom van a kezemben, és olyan ember vagyok, aki örömöt lel abban, hogy kiűzi a világ összes Violetjét? – És ezzel mi a probléma? – Nos... – Semmi. A világ összes Violetje megérdemli, hogy elűzzék, és még rosszabb dolgokat is. De te, nem vagy bosszúálló, és ezt te is tudod. Megszabadultál egy nőtől, aki az elejétől fogva csak tüske volt az oldaladban. Büszke vagyok rád. Rachel mosolygott. – Én is magamra – vallotta be. — Violetnek el kellett mennie. Tényleg megérdemelte. — Abszolút. – Az az igazság, hogy egy héttel korábban nem tudtam, volna megtenni. Úgy érzem, mintha új életre születtem volna. Ma reggel egy újabb Broad Arrow érkezett a postával, és nem... – Bosszús sóhajtással elhallgatott, aztán a kezét Sebastian karjára tette. – Pontosan olyan volt, mint az előző, semmi jelzés, semmi feladó. Már nem tört le annyira, mint az első, de... Azt próbálom elmondani neked, hogy azt hiszem, végre sikerült elkezdenem teljesen kitörölni magamból a múltat. – Kedvesem, nagyon boldog vagyok. Ez a legjobb hír, amit mondhattál nekem. – Megszorította Rachel vállát, aztán így szólt: – De még egyszer beszélnem kell Mrs. Armstronggal, Ez nem mehet így tovább., – Inkább ne beszélj vele. Nagyon beteg... Anne Morrell mondta ma délután. És nem okozott, semmi kárt. Őszintén mondom, hogy semmiség. 207

– Akkor ne is beszéljünk róla többet. – És más témára térve ezt mondta: – Tehát összebarátkoztál Christy Morrell feleségével? – Nem éppen barátok vagyunk – mondta Rachel óvatosan. – Meg nem, de azt hiszem, hogy lehetünk. Nagyon szeretem., És... ő is engem. – Hát persze, hogy szeret. Intelligens nő. – Olyan tiszteletlen viccei vannak! És jó vele beszélgetni. Olyan jó, hogy ma vettem a bátorságot, és kérdeztem tőle valamit. – Mit? – Azt kérdeztem tőle, hogy miért vállalta a kockázatot azzal, hogy megismerkedik velem, amikor tudja, hogy megöltem egy férfit. Sebastian megsimogatta az arcát. – Ez tényleg bátorságra vall. Mit válaszolt? – Azt mondta, hogy az első pillanattól kezdve, amikor találkoztunk, nem hitte, hogy bárkit is meg tudtam volna ölni. És még azt is mondta, hogy a férje beszélt neki a tárgyalásról és az ítéletről, és hogy Randolph egy vadállat volt és megérdemelte, amit kapott. – Felnevetett. – Nagyon szókimondó egy lelkész feleségéhez képest. – Milyen jó, hogy ilyen bölcs barátnőd van. – Aztán mondott valami mást is... majdnem elfelejtettem. Sebastian, Claude Sully itt van a környéken. Valami üzlet miatt, azt hiszem. – Biztos? – Az arcát simogatta, ami hirtelen megfeszült. – Félsz tőle, ugye? – Nem, nem magam miatt. Téged fenyegetett meg. Sebastian érezte, hogy a régi kibékíthetetlen ellentét ismét mardossa a belsejét. – Bárcsak csinálna valamit. Istenem, add, hogy így legyen! – Az, amit Sully Rachellel tett, amit Sebastian engedett neki, hogy megtegyen, még mindig akkora erővel hatott rá, hogy szinte megbetegítette. – Már vége van – mondta Rachel gyorsan, mintha a gondolataiban olvasna. – Igen, vége van. Azonban bizonyos értelemben még tartozom Sullynak. Neki köszönhetően végre először láttam magam tisztán... nem is tudom, milyen régóta. Évek óta. – Még mindig hosszú út állt előtte, hogy teljesen megváltozzon a korábbi énjéhez képest, aminek Sully volt a tükörképe, de úgy vélte, hogy jó nyomon halad. A tenyerébe vette Rachel arcát, és a hüvelykujjával simogatta. Nagyon jó nyomon haladt. Rachel lehunyta a szemét, mosolygott, és egyesével végigcsókolta Sebastian ujjait. – Hiányoztál. Azt hittem, már sohasem jössz vissza. Gyengéden és lassan megcsókolták egymást, és közben Sebastian arra gondolt, hogy milyen szerencsés. Mert ez a nő az övé, és mert várta őt. A kezével végigsimította a nyaka selymes bőrét a ruhája gallérjáig. 208

– Hogyan kell ezt kinyitni? Rachel szemei felpattantak és elkerekedtek a meglepetéstől, aztán megteltek izgatottsággal és elmosolyodott. – Hátul... van egy akasztó. – Lehajolt, hogy segítsen Sebastiannak. – Szép ruha – mormolta a férfi, miközben kikapcsolta az akasztókat a nyakán. — Szép hölgy. – Sebastian valóban hazajött Rachelhez. – Állandóan rád gondoltam – vallotta be Rachel suttogva. – Néha... úgy érzem, hogy a testem már nem is hozzám tartozik. Hanem hozzád. – Akkor nagyon oda kell figyelnem, hogy finoman bánjak vele. — Ez nem valami szexuális előjáték volt: szó szerint értette, egyfajta bókként. A kezei szinte tisztelettudók voltak, miközben finoman lehúzta Rachel ruháját. – Hadd nézzelek – suttogta, és teljesen felajzotta Rachel mellének izgató domborulata a finom fehér ing alatt. Az ujjait végigfuttatta a fodros ruhadarabon, és figyelte Rachel lassú lélegzését. Egy elkóborolt napsugár sütött a vállára. Az ajkaival megérintette a fényfoltot, és ezt mormogta: – Milyen jó érzés megérinteni téged. Szereted, ahogy, a napsugár a bőrödet nyaldossa? – Igen. – És a szellőt? – Igen. – És a számat. – Igen... A bőre orgonaszappantól illatozott, amit Sebastian adott neki ajándékba. Meglazította az ing gombolását, hogy megnézhesse a melleit. Milyen szépek! Lágyan megcsókolta őket, és közben a tenyerével cirógatta a bimbókat. Rachel ezt suttogta: – Mindjárt elmerülök a gyönyörben. – Oldalra hajtotta a fejét, mint egy virág, minek túl súlyosak a szirmai. Sebastian megcsókolta Rachel szétnyílt száját. – Mmm, édes – mondta –, mint a méz. Rachel felsóhajtott, mosolygott, és odabújt Sebastian melléhez. – Rachel. – Hmmm? – Szerelmeskedjünk. Rachel felemelte a fejét. — Úgy érted, hogy itt? – Igen. Itt és most. – És mi van, ha valaki meglát? – Senki sem jár erre McCurdyt leszámítva, ő pedig már nem dolgozik ma. Ott, a füvön azok mellett a magas liliomok mellett. Hát nem szeretnél ott lefeküdni mellém? 209

Rachel odanézett, ahova Sebastian mutatott. Az ujjaival eltakarta a száját, és gondolkodott. Sebastian szerelmes volt Rachel komoly profiljába, a fekete szempilláiba és az erős orrába, amik éles ellentétben álltak a gyönyörű elefántcsontszínű és rózsaszín bőrével. Rachel odafordult hozzá, és mosolygott. – Igen, szeretnék – mondta, és a hangjából türelmetlenség hallatszott ki. Együtt térdeltek le a hűvös fűre. A félig összecsukódott sárga és korallszínű liliomok a válluknál bólogattak. Mindenütt a virágok illatát lehetett érezni. A levegő olyan lágy volt, mint egy suttogás, olyan, mint Rachel bőre. Fecskék cikáztak az égen a fejük felett, a parkban pedig varjak károgtak. Sebastian kigombolta az ingét, és a kabátjával együtt levette, közben izgatottan mosolygott. Rachel lassabb, meggondoltabb volt. Vagy szándékosan provokatív? Ez a lehetőség megbabonázta Sebastiant, – Nem kellene valamit magunkon hagynunk? – kérdezte Rachel a selyemblúzára mutatva. – Magunkon hagyni valamit? – Ha valaki mégis jönne. Az ötletben volt valami ráció, de Sebastian nem volt biztos abban, hogy Rachel a harisnyájára vagy a cipőjére gondolt–e, amikor valamit magán akart hagyni. Ezt az erotikus finomságot majd máskorra hagyják. . – Aki á–t mond, mondjon b–t is – mondta Sebastian kihívóan, és állta Rachel pillantását, miközben kigombolta a nadrágját. A villanás Rachel szemében elárulta neki, hogy jó úton jár. Még mindig térdelve egymáshoz bújtak, és türelmetlen kezekkel elkezdték simogatni egymást. Rachel hátrahajolt, mire Sebastian végigcsókolta a mellét, a kezével pedig Rachel kerek, finom fenekét, cirógatta. Lefeküdtek a fűre, és egymást szorítva szerelmesen hemperegtek. Rachel keze mindenütt ott voltak Sebastian testén, egy új szabadsággal érintette meg őt. Sebastian pedig alig győzte élvezni Rachel mohóságát, az ajándékot, amit neki adott. Úgy tűnt; hogy csupán ezzel minden neki adott ajándékot viszonoz. Rachel lehúzta Sebastiant maga mellé, és minden szemérmesség nélkül invitálta a testével. – Most már itthon vagyok – mondta Sebastian, amikor a testük végre egyesült, Rachel pedig így válaszolt: – Légy üdvözölve. – De egyikük sem mosolygott e rövid párbeszéd szentimentalizmusán, mert valóban mélyen, szó szerint értették. Szótlanul szerették egymást. A kéj nyers és megrendítő erejű volt, és olyan közel voltak egymáshoz, hogy akár egy test – egy lélek is lehettek 210

volna. Most – ígérte Sebastian, miközben szorosan magához ölelte, és mindent odaadott Rachelnek, amit csak tudott. Most, kedvesem. De Rachel teste egyszerűen nem tudta elengedni magát. A teste szenvedett, és fájón vágyott a megváltásra, amit egyszerűen nem engedett meg neki. – Gyerünk – hízelgett neki Sebastian, miközben a sóhajait hallgatta a gyönyör jelei után kutatva. Rachel nem igazán tudott megszólalni, ezért Sebastiannak kellett rákérdeznie: – Jó ez így? És ez? Sebastian egész testében megfeszült, az izmai remegtek. Megcsókolta Rachel nedves, tragikus arcát. – Sajnálom – mondta Rachel, miközben magához szorította. Sebastian mosolyogva melléje feküdt. – Sajnálom – ismételte Rachel. Sebastian felült és Rachelt nézte, miközben elgondolkodva cirógatta a hasát. Rachel szerencsétlennek, zavarodottnak és kiábrándultnak tűnt. — Bízol bennem, ugye? – kérdezte a férfi, Rachel pedig azonnal bólintott. – Biztos? – Igen, biztos. A nadrágját kereste, és amikor megtalálta, egy kést vett ki a zsebéből. Amikor kinyitotta a kést, Rachel szemei elkerekedtek, de nem a félelemtől, hanem a megdöbbenéstől. Sebastian mosolygott. – Nem, nem foglak leszúrni. A szexuális gátlás nem főbenjáró bűn. – Szóval ez a baj velem? Szexuális gátlás? Sebastian lehajolt, hogy megcsókolja a köldökét. – Nincs semmi baj veled. Az évelőskert széle volt a határvonala a füves találkahelyüknek. Sebastian odahajolt és a tövénél levágott egy liliomot, aztán még kettőt. A virágok közül kettőt Rachel mellére tett, míg a harmadikat a combjai közé. Rachel zavartan, de vidáman mosolygott, Sebastian pedig felnevetett, mert örült annak, hogy Rachelt mosolyogni látta. Félredobta a kést, és elkezdte összetörni a virágok szárát, míg végül három hosszú, hajlékony virágszála lett. – Add ide a csuklódat! Rachel várt egy pillanatot, aztán lassan kinyújtotta a jobb kezét. Sebastian körbefogta a kezét, és karláncot kötött az egyik virágból, – A másikat. – Rachel most már kicsit hosszabban tétovázott. A szemeiben kétely tükröződött. – Bízz bennem! — emlékeztette Sebastian. Erre odanyújtotta a másik kezét. Sebastian még egy hurkot csinált, és a harmadik liliommal virágbilincsbe zárta Rachel kezeit. – Miért csinálod ezt? 211

– Hogy ne csinálhass semmit. Túl nagy az önuralmad, és ezért elveszem tőled. Sebastian visszaült a sarkára, és azt kereste, hogy mi akadhatna a kezébe. A balján egy vékony fakaró tartott egy magas virágot, valószínűleg egy dáliát. A karót könnyedén kihúzta a földből, de már sokkal nehezebb volt visszaszúrni az agyagos földbe Rachel feje fölött. De végül sikerült, mert megvolt hozzá az akarata. Rachel ijedt csendben figyelte őt mindeközben, és semmit sem veszített szem elől. – Ülj fel egy pillanatra. — Sebastian kivette Rachel összekötözött kezeit az öléből, aztán felemelte a feje fölé, majd áthurkolta a karón. — Feküdj le. – Rachel engedelmeskedett, és Sebastian így szólt: – Most fogoly vagy. Nem mozdulhatsz. – Persze, hogy nem mozdulhatott, hiszen akkor a kötelei darabokra szakadtak volna. A jelkép volt az, ami számított – és Sebastian éppen ezért hagyta abba a mosolygást, és használt csendes, veszélyesen türelmes hangot, hogy ezt mondja neki: — Ne is gondolj arra, hogy elmenekülhetsz tőlem, Rachel, mert nem tudsz. Teljesen tehetetlen vagy. És az enyém. Rachel tekintete elkomorodott: vagy hitt neki, vagy pedig nagyon gyorsan beletanult ebbe a játékba. Bárhogyan is: az izgalmi állapota minden egyes szívveréssel hatalmasabb lett. Sebastian kényelmesen elhelyezkedett mellette. Észrevette, hogy Rachel gyorsan és egyenetlenül lélegzik. Aztán megnyalta Rachel kiszáradt ajkait, majd a hüvelykujjával simogatta kívül és belül. Aztán megtalálta a nyelvét és azzal játszott, de csak a hegyével, és élvezte annak ideges remegését. Teljesen megfeledkezett McCrudy epreiről; a kis vödör továbbra is a kabátja alatt volt. Talált egy nagy szemet és beleharapott, hogy élvezze a nedvét. A másik felét pedig Rachel szájához tette, amíg azok is olyan színűek lettek, mint a gyümölcs leve. — Harapj bele – parancsolta, és Rachel fogai rázárultak a zamatos gyümölcsre. A tekintetük őszinte, erotikus pillantásban találkozott. Édes, ragadós csókot lopott Rachel szájáról, miközben egy másik nedves gyümölcsöt végighúzott az arcán és a nyakán. Rachel levegőhöz sem jutott, amikor Sebastian a mellét, aztán pedig a mellbimbóját cirógatta vele, de csak akkor érintette meg a mellbimbója csúcsát, amikor felnyögött. – Mit szeretnél? – suttogta Sebastian. — Tudod te... Sebastian tovább játszott az eperrel Rachel keblein, lassan, finoman, mintha valami parázna játékot művelne, és teljesen bevonta a melleit a 212

gyümölcs rózsaszín nedvével. Rachel próbált csendben maradni, de nem sikerült visszatartania a kéjes sóhajokat. – Gyönyörű, és milyen finomnak tűnik – mondta Sebastian szenvtelen hangon, ami tettetett volt, hiszen ő is minden volt, csak szenvtelen nem. – Mit szeretnél, Rachel? – Tudod te azt. – Mondd ki. Nem tudta. Sebastian megette az epret, majd fogott egy másikat, lazán leharapta a csúcsát, és ott folytatta, ahol abbahagyta: az édes levével dörzsölte Rachel testét. – Mit szeretnél? – A fenébe! Az akarom, hogy... megcsókolj. – Hol? Rachel összeszorította a szemét. A karizmai megfeszültek és a keze ökölbe szorult. Teljesen úgy tűnt, hogy képtelen a szökésre, mint ahogy Sebastian mondta neki. – Hol? — Jaj, Istenem! — mondta az ég felé. – Hol? – A... mellemen! Jó dolog volt, hogy beadta a derekát, mert Sebastian már nem bírta volna sokáig. Rachel fölé hajolt, és lenyalta a ragacsos folyadékot a forró bőréről; lassú, körkörös mozdulatokkal távolította el az eperlevet, és egyre jobban közelített a mellbimbó felé. Aztán hirtelen a szájába kapta, erősen megszorította, mire Rachel halkan, élesen felsikoltott, és a teste megfeszült. Sebastian még erősebben szívta, amíg Rachel már nem bírta tovább. Amikor megérintette a lábai között, a teste ismét megfeszült, aztán felnyomta a testét, és még többet akart. – És most mit szeretnél? — Rachel jobbra–balra vetette a fejét. – Mondd! – sürgette mesterkélt fenyegetőzéssel – Vagy esküszöm, hogy szétkötözöm a lábaidat. Rachel nyögdécselt, és az ajkait harapdálta. – Mit akarsz tőlem? – Kérlek... – Kérlek... mire? De nem tudta kimondani a szavakat, amiket Sebastian tanított neki, hogy mit mondjon. — Majd én megmondom, hogy mit akarok — mondta fenyegetően, és olyan közel hajolt Rachelhez, hogy a szájuk majdnem összeért. Miközben beszélt, Sebastian végigfuttatta az ujjait Rachel nedves nemi szervén, mire Rachel a fogai között visszaszívta a lélegzetét. – Nagyon lassan 213

akarom beléd csúsztatni a farkamat. Érezni akarom a tested forróságát. Érezni akarom, hogy megfeszülsz körülöttem. Érezni akarom a véred lüktetését magam körül. Látni akarom az arcodat, amikor elveszíted a fejedet... és el fogod veszíteni a fejed. És amikor elélvezel, Rachel, azt akarom, hogy a nevemet sikoltsd. Rachel arcát elöntötte a pír. Már nem tudta visszatartani a lélegzetét. Sebastian továbbra is Rachel megduzzadt nemi szervén tartotta a kezét... csak hogy tudassa vele: még mindig tudja, hol van. – Mit akarsz? – Azt akarom, hogy megérints — nyögte ki a fogai között. – Ott. Most. Csináld! Sebastian mosolygott. — Igen! — mondta, és gyengéden körözve elkezdte simogatni a csiklóját, és figyelte Rachel elfojtott nyögéseit. – Ne mozogj. Ne is gondolj a mozgásra. Ki vagy szolgáltatva nekem, és nincs kegyelem. Nem fogok megállni. A durvának hangzó fenyegetései egyre inkább átalakultak szerelmes szavakká, miközben Rachel füléhez hajolt és így szólt: – Most. Most. Most! – olyan kétségbeesetten, mint ahogy Rachel kívánta a kielégülést. Együtt szenvedtek a sikerért. Durva, éhes csókot lopott Rachel gyümölcsízű szájáról, és amikor felegyenesedett, Rachel követte őt a testével, a vállaival és a nyakával, és megpróbált beleharapni Sebastian szájába. A férfi ismét megcsókolta, és a nyelvének mozgásával együtt simogatta Rachel csiklóját az ujjával. Rachel hirtelen levegő után kapott, és a teste ívben megfeszült. Sebastian olyan biztosan érezte, hogy Rachel közelít a csúcshoz, mintha ő maga is ebben a helyzetben lenne. Rachel szemei elkerekedtek, aztán szorosan lehunyta őket, a száját pedig összeszorította, hogy elfojtsa a feltörő sikolyt. Sebastian már nem simogatta olyan erősen. Megcsókolta, jóllehet Rachel szája még mindig el volt torzulva a semmihez sem fogható gyönyörtől. Sebastiannak fájt a mellkasa. Az arcát Rachel arcához nyomta, és a kedvesének, a szerelmének nevezte őt. Rachel teste fokozatosan elernyedt. Sebastian eközben simogatta, aztán valami furcsa, mindenben új békesség szállt rá. A teste minden íze kívánta Rachelt, de csak feküdt mellette, és figyelte, ahogy egy könnycsepp siklik le a lehunyt szempilláiról, végig a halántékán, a hajába. Egy másik könnycsepp követte, aminek nyomát az ujjával kísérte. Érezte a bőre illatát, és a lenyomott fűét, és a virágokét. Megtalálta a kését, és elvágta vele a virágbilincset. Rachel leejtette a karját a feje fölött. 214

Sebastian megcsókolta a melle oldalát, a karhajlatát, és a meleg bőrt a könyöke belső oldalán. Rachel légzése mélyebb és nyugodtabb lett. Már nem sirt, de nem is tudott ránézni, Sebastian pedig nem igazán tudta kipuhatolni a hangulatát. — Kedvesem — mondta, és a kezébe vette a mellét. — Hát... – lihegte Rachel. De nem mondott mást, és Sebastian már kezdte azt hinni, hogy csak sóhajtott. — Mire gondolsz? Mondd el. Rachel mélyet sóhajtott. Az elégedettségtől – remélte Sebastian, de attól félt, hogy szomorúságot is hallott benne. Aztán végre feléje fordította az arcát. — Köszönöm — mondta Sebastian mosolygott, és szerette volna, ha Rachel vele mosolyog. – Részemről a gyönyör. – Rachel arckifejezése aggasztotta. — Szomorú vagy? Fájdalmat okoztam volna? — Fájdalmat? – Lassan megrázta a fejét. — Akkor mi? — Nem vagyok szomorú. Hogyan is lehetnék? Hazudott, és ezt Sebastian is tudta. — Mit gondolsz, mit vettem el tőled? – Semmit. Csodálatos ajándékot adtál. A legnagylelkűbb ajándékot. —Rachel. – Zavarban volt, és kiábrándultságot érzett. – Mindent megtennék, hogy ne okozzak fájdalmat. – Nem is okoztál. – Akkor mi a baj? – Semmi. – Feléje fordult, és a kezéért nyúlt. – Semmi. Sebastian lehunyta a szemét. Érezte, hogy Rachel ajkai végigsimítják az arcát, és érezte a forró lélegzetét is. – Mondd, hogy boldog vagy. – Az vagyok. – Felemelte a karját, és Sebastian nyaka köré tette. – Mondd... – Mondd, hogy szeretsz — gondolta Sebastian, de nem mondta ki. Túl sok szeretője mondta már, pontosan ebben a pillanatban. Tudta, milyen olcsó egy kifejezés, és milyen könnyű válaszolni rá. – Bárcsak tudnál szólni hozzám – mondta helyette. – Tudom, milyen nehéz most neked, de azért jó lenne. Olyasmi ez, amin közösen kell dolgoznunk. Rachel egyenes, édes szája megenyhült a sarkainál. – Közösen kell dolgoznunk? – Igen – válaszolta. – És fogunk is. Rachel megérintette a vállát, a nyakát. 215

– Kíváncsi vagyok, meddig – vélte kivenni a szavaiból. De mielőtt válaszolni tudott volna, Rachel magához ölelte, és a testéhez szorította. – El szeretném mondani, hogy milyen érzés volt... amit velem csináltál. De nincsenek rá szavak. Nem hiszem, hogy bárki is le tudná írni. – Pedig sokan próbálták – mosolygott Sebastian. – Nem... reménytelen... nincsenek rá szavak. De meg tudom mutatni. Szeretném megmutatni. És Rachel forró ajkai cirógatni kezdték, az ujjai pedig új életet keltettek benne. Rachel lecsókolta a saját könnyeit Sebastian szájáról, és Sebastian kezdett elmerülni a gyönyörben. Majd később gondolkodik a dolgon – mondta magának, miközben az édesen illatozó fűben hemperegtek.

216

17. A plymouthi tengerszoros vize szinte pezsgett a hajóktól, olyannyira, hogy a víz színe alig látszott. Az ég pedig nagyszerű keretbe foglalta a fehér vitorlák, a fekete árbocok és a csillogó piros kémények seregét. Rachel és Sebastian a Hoe–folyó végénél felállított falra szerelt teleszkópokon keresztül figyelte a hajók csodálatos felvonulását. – Figyeld csak azt! – mondta Sebastian az egyik hajóra mutatva. – Szép, ugye? – Melyik? – Ott a második kék bója mögött, szinte... – Az a bark32? – Bark? Hát az az? – Az a háromárbocos? Igen, azt hiszem. Ha két árboca lenne, akkor brigantin33 lenne. – Felegyenesedett, és Sebastian szemébe nézett. Az úgy nézett vissza rá, mintha Rachel valami rendkívülit mondott volna, például az összes csillagkép nevét ábécésorrendben. Rachel mosolygott, és megvonta a vállát. – Egyszer olvastam egy enciklopédiában – tette hozzá, amikor Sebastian döbbenten nézett rá. – És a könyv különleges szakértelmet és segítséget nyújtott egy egész sor zavaros témában. – Tényleg? – Igen, tényleg. – És bár nem mondta, de tényleg fel tudta volna sorolni a csillagképeket, igaz, hogy nem betű–rendben. Élénk szél süvített körülöttük, amitől kipirult Rachel arca, a szemei pedig könnybe lábadtak. Meg kell fognia a kalapját, hogy a szél el ne vigye. Sirályok csaptak le rikoltozva a kenyérmorzsákra, amiket egy közelükben levő idősebb házaspár szórt szét a kőfalon. A hajókon túl, és az Edgcumbe–hegy zöld lankáin túl a tiszta ég a Csatorna végtelen kék vonalával találkozott egyetlen pengeéles horizontban. Csodálatos nap volt, olyan, amiről Rachel oly gyakran álmodozott a börtönben, olyan fájdalmasan szép, hogy szívszorító érzést keltett a mellében, és többször is a könnyeivel kellett küszködnie. Sebastian háttal állt a víznek, és a kezével árnyékolta be a szemét. A tengeri szél kifújta a haját a homlokából, a nyakkendője két szárát pedig a nyakában lobogtatta. Az arcéle élesen kirajzolódott az azúrkék ég előterében. Rachel imádta az arisztokrata orra rátarti ívét, az álla tiszta vonalát, azt, ahogy a szája elviselhetetlenül édes mosolyra görbült, amit csak neki küldött. Aztán megfordult, és Rachelre nézett. Egy pillanatra

32 33

Háromárbocos vitorláshajó Kétárbocos vitorláshajó

217

találkozott a pillantásuk, és Rachel a férfi tengerszínű szemében először gyengédséget, aztán tudatosságot, majd érzéki várakozást látott. Rachel elpirult, és oldalra nézett. Sebastian a karját Rachel karja alá csúsztatta, és — egyáltalán nem gondolva a járókelőkre – magához húzta a testét. Rachel egy pillanatra érezte Sebastian kezét a mellén. – Keresünk valami helyet, ahol ebédelhetünk? – kérdezte könnyedén, aztán hozzátette: – Vagy menjünk vissza az Octagonba? – Ebéd! – jelentette ki Rachel nem túl határozottan. Tudta, hogy annak, ha délután egykor visszatérnek a szállodaszobájukba, nem az ebéd lesz az egyetlen célja. És bármilyen csábító volt is, Rachel nem tudta elhajtani azt a gondolatot, hogy ellenkeznie kellene egy ilyen napközbeni szerelmeskedés ellen. Bukott nő volt a lehető legfárasztóbb terhekkel, legalábbis a szeretője szerint: egy középosztálybeli lélekkel. – Ebéd — ismételte Sebastian tettetett sóvárgással, és elindultak felfelé a füves dombon, el a tengertől. A Hoe–folyó volt Plymouth legszebb helye, egy tágas hegyfok, ami a szorosra nézett. Virágokkal szegélyezett sétányok és szemet gyönyörködtető kertek díszítették. Szinte már túl sok volt így együtt látni az eget és az óceánt, a széles világ gyönyörű teremtményeit. Ez is Sebastian egy újabb ajándéka volt, ez a káprázatos háromnapos menekülés Lynton–ból és mindenkitől, aki ismerte őket, de Rachel néha úgy érezte, hogy Sebastian kezébe kell kapaszkodnia, hogy a földön tudjon maradni. A lehetőség, hogy tucatnyi vagy akár több száz emberre nézzen, csodálatos volt, szinte szédítő. Az elmúlt két nap során gyakorolta is, de az újdonság varázsa csak nem múlt el. Különösen a gyerekek szórakoztatták: ma reggel majdnem egy órán keresztül nézett elbűvölten egy fiúcsapatot, akik vitorláshajókat úsztattak egy tavon, majd farkas és bárányt játszottak a tó körül. Hogy mit gondolt Sebastian erről az elfoglaltságáról, azt nem tudta, de türelmetlenség vagy panasz nélkül elnézte neki. És ez volt a legszebb ajándéka. Találtak egy kedves kis éttermet az Alfréd Streeten, amelynek második emeleti ablakából ráláttak a korzózó emberekre és érezték a tenger illatát. Sebastian rákot és kagylót rendelt citrommal és vajjal, aztán krémes új–foundlandi halászlevet, amit kagylóból és osztrigából készítenek, két salátát, az egyiket paradicsommal, a másikat pedig vízitormával és salátakatánggal, egy egész kenyeret és friss devoni vajat, friss áfonyalepényt egyenesen a sütőből, egy tál feldarabolt dinnyét és más gyümölcsöt egy tál tejszínhabbal a közepén... – Elég! – tiltakozott Rachel. – Már nincs is hely az asztalon. Még kevésbé a gyomrában. Sebastian zavartalanul újratöltötte Rachel poharát a bordeaux–it tartalmazó üvegből, és ünnepélyes csendben koccintottak. 218

– Lehet, hogy később még éhesek leszünk. Amúgy sem sietünk, vagy igen? Hacsak nem akarsz most azonnal elmenni... egy zenekar játszik az Esplanade–ben három órakor. Meghallgathatjuk, ha akarod. – Fél órával ezelőtt még igent mondtam volna, de most már moccanni sem bírok. Ugye milyen szép? – És a nyitott ablak felé, majd a félhomályban levő, szinte üres étteremre mutatott. – Egész nap el tudnék ücsörögni itt. – Akkor ezt tesszük. – Nem, mert fél háromkor zárnak – emlékeztette a férfit. Sebastian nyájas pillantást küldött feléje. – Emiatt nem kell aggódnunk. – Oh! – Biztosan pénzt adott a tulajdonosnak. Ez olyasmi volt, amit várhatott Lord D’Aubreytól, de a férfi az elmúlt két napban Mr. James Hammond, ő pedig Mrs. Hammond volt. – Miért Hammond?,.– suttogta, amikor bejelentkeztek az Octagonban. Mert a neve Sebastian James Ostley Selborne–Hammond Verlaine volt. Vagy valamelyik másik jobban tetszett volna? A Hammonddal, nem volt semmi baj, mondta a szája sarkából, Sebastian: pedig cinkosan visszamosolygott rá. Amikor azonban egyedül volt, a hazugság kényszere nagyon elcsüggesztette, jóllehet tudta, hogy ez az álcázás éppen az ő védelmét szolgálja, és nem Sebastianét. És bár ostobaság volt, nem tudott nem gondolni, arra, hogy Sebastian vajon hány más hotelben jelentkezett be úgy, mint „Mr. és Mts. Hammond”. – Szeretnél holnap kirándulni egyet? – kérdezte Sebastian, és ezzel megszakította Rachel elmélkedését. – Van egy szép strand Stonehouse Poolnál. Vagy elmehetünk a komppal Cremillbe is. De úszhatunk is, ha akarod. – De nincs fürdőruhánk. – Akkor holnap veszünk. – Vasárnap nem lehet. – Persze, vasárnap. Nos, akkor ma este úszunk. Meztelenül. Rachel felnevetett, jól lehet igen valószínűnek tartotta, hogy Sebastian nem viccel. – Még sohasem úsztam tengerben. Egyszer, amikor még gyerek voltam, a családommal elmentünk Lyme–be nyaralni, de minden nap esett, és így nem tudtunk fürödni. Keserű kiábrándulás volt. Sebastian együttérzőn megfogta a kezét. — Mesélj az utazásaidról – kérlelte Rachel, és közben az öbölben ringatózó hajókat nézte. – Én egyszer voltam Londonban, de csak tizenkét éves voltam, és alig emlékszem valamire. De te már mindenfelé voltál, ugye? 219

— Nem mindenfelé. — De Európában biztosan. – Igen. — Mesélj róla! — Egyszer téged is elviszlek oda. Rachel csak mosolygott. Sebastian hátradőlt a székében, a fény felé tartotta a borospoharát, és elkezdett beszélni azokról a helyekről, ahol már járt és azokról a dolgokról, amiket látott. Miközben beszélt, Rachel érezte, hogy az egészet csak azért mondja el neki, hogy örömet szerezzen, és nem azért, mintha a téma egy pillanatig is érdekelte volna. És amikor néhány perccel később elhallgatott, és zavartan a földnyelv felett az égen cikázó sirályokat bámulta, nem ostromolta több kérdéssel. Hagyta, hogy a csend addig nyúljon, amíg Sebastian észre nem vette, hogy aztán zavartan ránézzen, és arról beszéljen, hogy mit csináljanak este. Tegnap este a Royal Theaterbe34 mentek, hogy megnézzék az Alsószoknyák című darabot, ami egy ostoba, közepes színvonalú, kissé merész revü volt, amit Sebastian nagyon élvezett, de Rachelt egyenesen sokkolta. Sohasem gondolta volna, hogy engedik, hogy nők megjelenjenek a színpadon ilyen kevés ruhában... leszámítva Párizst, vagy esetleg Bora Borát. Ez mutatta, hogy milyen keveset tudott, és hogy valójában milyen vidékies volt, minden enciklopédikus tudása ellenére. Amikor Sebastian megint elmerengett és összevont homlokkal a kanalára meredt, amit az asztalterítőn forgatott, Rachelnek meg kellett kérdeznie: – Valami baj van? – Nem. – Szeretnél már ma hazamenni holnap helyett? Hiszen ma hozzák meg az új lovadat – emlékeztette hirtelen. – Ha akarod. – Nem, nem akarok hazamenni. Te igen? – Rachel megrázta a fejét. – Nem a kancára gondoltam. – Hanem mire? Sebastian tűnődve nézett rá. Rachel már kezdte azt hinni, hogy nem válaszol, amikor a férfi mégis megszólalt: – Harmincéves vagyok, Rachel. Tegnap óta. – Tegnap volt a születésnapod? Nem tudtam... sajnálom. Boldog születésnapot, Sebastian. — Megérintette az arcát, hogy egy kicsit felvidítsa. – Bárcsak tudtam volna. – Semmi baj. – Ezért vagy szomorú? 34

Királyi Színház

220

– Nem, egyáltalán nem vagyok szomorú. Csak elgondolkodtam. Olyan idő van, hogy elmélkedjen az ember, nem gondolod? Különösen, ha korábban nem volt túlzottan gondolkodó jellem. Azt mondják, hogy harminc évesen kicsit késő belekezdeni, de jobb későn, mint soha, azt hiszem. – Belekortyolt a borába. — Talán szükségtelen mondani, de nem jutottam semmiféle következtetésre az életemmel kapcsolatban. Kivéve, hogy nem vagyok rá túl büszke... de ez aligha lehet újdonság számodra. Rachel a férfi profilját nézte, és egyszerre érezte magát hozzá nagyon közelállónak és ugyanakkor kirekesztettnek. – Szerintem az önfelfedezés egy folyamat – mondta lassan —, és soha nem ér véget. – Igen. – Sebastian felnézett. – De azt hiszem, hogy te egy kicsit előbbre tartasz ebben a folyamatban. – Lehetséges. Minden bizonnyal több lehetőségem volt gondolkodni. – Rachel tudta, hogy mindketten arra gondoltak, hogy ha az ember be van zárva egy kis szobába, akkor mást nem is igen tehet. – Tudod, már nem annyira fájdalmas számomra a börtönre gondolni, mint ezelőtt. De még róla beszélni sem. Legalábbis veled nem. – Ennek örülök. – Hátradőlt, megfogta Rachel kezét, és összekulcsolta az ujjaikat. – Te segítettél, hogy meggyógyuljak. Köszönöm – mondta Rachel egyszerűen. Furcsa volt, hogy még sohasem mondta neki. Sebastian bólintott és így szólt: – Igen, de néha még mindig szomorú vagy. Látom, a szemeidben. – Oh, nem. Tényleg, boldog ember vagyok, esküszöm. – És ez bizonyos értelemben igaz is volt, és azért, mert Sebastian az övé volt. Szabadság, állás, barátok – ezek természetesen mind hozzájárultak ahhoz, hogy átváltozott abból a sápadt, szótlan szellemből, aki a rácsok mögött raboskodott, de a változás fő közvetítője maga Sebastian volt. Már nem kérdezgette magától, hogy bármelyik férfi ilyen hatással lett volna rá, és hogy valóban olyan reménytelen és szerencsétlen volt–e, hogy bárki, aki a jövőjét a kezében tartotta, lefeküdt volna–e vele. Tudta, hogy ez nem volt igaz. Szerette őt, Sebastian Verlaine–t, azért a gyengédségért, amit neki adott, és amit Sebastian maga nem látott. Sebastian is a maga útját járta, az élete tele volt kérdésekkel és kételyekkel, amikkel korábban sohasem találkozott. Ő maga is próba alatt állt, és a filozófiája megpróbálta megérteni, hogy mikor próbálta átszakítani az illendőség és az erkölcs határát. Szerette az erejét és a fáradhatatlanságát, a kitartását. Pedig milyen különbözőek voltak: az ő válasza az életét kettétörő katasztrófára az volt, hogy kivonult az életből, hogy lényegében meghalt, és csak a szíve vert és a vére keringett. A helyzetük sem hasonlított 221

semmiben egymásra, jóllehet volt valami, ami Sebastiannak is fájdalmat okozott: a családja ridegsége; a gyermekkora teljes szeretettelensége. De ő azzal szállt szembe ezzel, hogy az életét belemerítette a barbár, kéjvágyó és túlságosan emberies szórakozásokba. Ezek a gondolatok jártak Rachel fejében: az intellektuális indokai arra, hogy miért szerette őt. Egyszerűen belebolondult. Minden, ami vele volt kapcsolatos, gyönyörű volt neki. A teste már azelőtt reagált arra, hogy meglátta, mielőtt az agya észlelte a jelenlétét. Olyan volt, mint egy iránytű: mindig feléje fordult, mintha Sebastian lenne a teste középpontja, a teste természetes közepe. Szerette a kezeit, a vállait, a hangja mély zengését. Sebastian szerette ugratni, de még ez is édes és ritka élvezet volt. Amikor beszélt hozzá, szinte itta a szavait! Éjszaka órákon át feküdtek egymás mellett az ágyban, néha hajnalig is, és csak beszélgettek, beszélgettek... És nevettek. És szeretkeztek. – Nyugtalan vagyok – mondta Sebastian hirtelen. – Mehetünk? – Nem bánom. – Rachel titokban a férfi arcát vizsgálta, miközben az a számlát fizette ki. Megint úgy tűnt, hogy elmerült a gondolataiban. De amikor észrevette, hogy Rachel figyeli, elmosolyodott. – Semmi az egész... csak sétálni támadt kedvem. – Valóban? – Igen. Még kezdő vagyok, tudod, és még a kevés önfelfedezés is hosszú ideig tart nálam. Kéz a kézben hagyták el az éttermet. Végigsétáltak a város árnyas utcáin, megnézték a kirakatokat, és figyelték a többi gyalogost. Úgy döntöttek, hogy nem látogatják meg a Tengerészeti Múzeumot, hanem helyette inkább egy órán át böngésztek egy dohos, régi könyvkereskedésben, aminek The Silvesfish35 volt a neve. Rachelnek egy font és négy shilling volt a táskájában, és átkozta magát, hogy a pénze többi részét, két fontot és négy pennyt, az Octagonban levő széfben hagyta. Talált egy igen kicsi polcot, ahol a tulajdonos a zenével kapcsolatos könyveket tartotta: zeneszerzők életrajzát, zeneelméleti köteteket, tucatnyi régi egyházi énekeskönyvet, és néhány kottagyűjteményt. Már éppen ott akarta hagyni, amikor a szemébe ötlött a Traviaia újnak tűnő és jó állapotban levő szövegkönyve. Izgatottan lecsapott rá, és odavitte a kis pulthoz, ami mögött a boltos egy magas széken ült, és egy jegyzettömbbe irkált valamit ceruzával. Suttogva beszéltek egymással. A férfi két fontot kért a szövegkönyvért. Az alkudozás olyan művészet volt, amit Rachel – mint oly sok más dolgot – csak könyvekből ismert. Tettetett közömbösséggel felajánlott neki egy fontot. 35

Az Ezüstlazac.

222

— Egy hatvan – vágott vissza a boltos. — Egy húsz – mondta Rachel szinte fáradtan. A boltos mintha undorodni látszott volna. – Egy negyven – vakkantotta –, és ennél, lejjebb, nem is megyek. Rachel szíve vadul dobogott. Várt még egy pillanatig, aztán így szólt: – Rendben – mondta hanyagul, és odaadta neki az összes pénzét. Aznap este a zsúfolt, lámpákkal megvilágított étteremben, aminek Selby's volt a neve, odaadta Sebastiannak a születésnapi ajándékát. Tudta, hogy tetszeni fog neki, de nem volt felkészülve a férfi örömkitörésére. — Rachel, ez csodálatos! – kiáltott fel, miközben vadul pörgette a lapokat, ahogy egy kisfiú tenné karácsonykor. – Mikor vetted? Honnan tudtad, hogy ezt szerettem volna? — Te mondtad... — Tudtad, hogy láttam a Traviatát Velencében, ötvenháromban? Aztán tavaly tavasszal a Covent Gardenben? — Igen, mondtad... — Szenzációs volt, bárcsak te is láthattad volna. Verdi egy zseni. A Traviata Dumas Kaméliás hölgy című művéből van, tudod. Nézd csak, itt van a második felvonás fináléja: Alfredo, di questo core36. Eljátszom neked, ha hazamegyünk. Legalábbis megpróbálom. Micsoda tökéletes ajándék. Köszönöm! – És a Selby'sben vacsorázók szeme láttára szájon csókolta Rachelt. Rachel elvörösödött, de nem a zavartól, hanem az őt elöntő csodálatos érzéstől. Hatalmas boldogság töltötte el, hogy örömet szerzett Sebastiannak az egyszerű ajándékával. Az érzelmei egyszerűek voltak. Egy órával ezelőtt, amikor a földnyelven álltak, és a Nap nyugvását nézték az orchidea– és aranyszínű felhők mögött, ahogy aztán eltűnt a tengerben, melankólia lett úrrá rajta, és nem tudta visszatartani a könnyeit. – Olyan gyönyörű – mondta, amikor Sebastian gyengéden megkérdezte, hogy mi a baj, mi bántja. De most nem erről volt szó. Azok az órák, amiket együtt töltöttek, túlságosan szépek voltak... ő pedig túlságosan szerette Sebastiant. És ez nem tarthat örökké, és ezt a tudatot nem tudta elviselni. Sebastian rendelt még egy kis bort. A pincér összevissza fecsegett, miközben kitöltötte, és úgy beszélt Rachel–ről, mint „a felesége, uram”. Rachel összenézett Sebastiannal. Miután a pincér elment, Sebastian odahajolt hozzá és ezt suttogta: – Ennek az embernek szemüveg kellene. Mindennek tűnünk, csak nem házaspárnak. 36

Alfredo, ettől a szívtől... (olaszul)

223

– Nem? – A legkevésbé sem. Egyrészt mert beszélgetünk. Mert élvezzük egymás társaságát. Úgy festünk, mintha szeretnénk egymást. Rachel elmosolyodott, de a férfi könnyed cinizmusa nyomasztólag hatott rá. Azért megpróbálta átvenni a férfi könnyed hangvételét. – Akkor olyanok vagyunk, mint a szeretők? – Pontosan. – Azt hiszem, akkor fel kell adnom a reményt, hogy azzal ugrassam az embereket Wyckerleyben, hogy lady vagyok. Talán jobban festenék, mint a londoni szeretőd. Ott legalább meglenne az esélyem a névtelenségre, ha a tiszteletreméltóságra már nem is. – Jaj, dehogy! – mondta Sebastian. – Hiszen akkor az egész életemet a városban kellene töltenem, és itt sokkal jobb. Rachel nem tudott ránézni. Azzal foglalatoskodott, hogy egy kenyérdarabot tört össze, és a darabokat megkente vajjal. De amikor megpróbált enni belőle, úgy akadt el a torkán, mintha homokból lett volna. Aznap éjjel beszélt neki Randolph–ról. Nem akart, és nem hitte, hogy tudni fog arról a szörnyű hétről beszélni. De Sebastian olyan gyengéden, olyan finom, körültekintő puhasággal szerelmeskedett vele, hogy amikor vége volt, megint elsírta magát. Sebastian ez alkalommal azonban nem fogadta el a magyarázatát. Magához szorította, cirógatta a szájával, beszélt hozzá, Rachel pedig belekezdett a borzalmas vallomásba. Mindkettejükre sokkoló hatással volt: Rachel éppoly döbbent volt, mint Sebastian, hogy beszélt arról, ami kimondhatatlan, azokról a szörnyű dolgokról, amiket Randolph tett vele. De amikor belekezdett, már nem tudta abbahagyni: el akarta mondani a legszörnyűbb, a legfajtalanabb, a legaljasabb tetteit. Rachel tudta, hogy megrémiszti Sebastiant, de nem tudta abbahagyni. A tudata hátterében valami beteges bizonyosság volt; hogy kifut az időből... hogy ha most nem mondja el neki, akkor sohasem. Akkor senkinek sem mondja el. Ez volt az utolsó lehetősége. Amikor befejezte, megpróbálták vigasztalni egymást. – Drágám – szólította Sebastian. – Jaj, drágám! – Most már jól vagyok – válaszolta sietve Rachel, amikor Sebastian Wade–et átkozta, és ecsetelte, hogy milyen bosszút állna rajta, ha tudna. Hosszú ideig ölelték egymást, és Rachelben lassan, de annál biztosabban terjedt szét a keserédes felismerés, hogy a legrosszabbon már túl van: teljesen feltárta magát, és Sebastian most fájdalmat fog okozni neki. Sohasem beszéltek még róla, de Rachel tudta, hogy 224

Sebastiannak is tudnia kell róla. Hogy is lehetett volna másként? Nyitott szívvel közeledett feléje, sohasem kért tőle ígéreteket, sohasem reménykedett a jövőben. Sebastian pedig nem tehetett arról, hogy olyan, amilyen, és Rachel sem mondhatta, hogy nem érti meg őt teljesen. Ma hazudott neki, és azt mondta, hogy boldog. De mert az egész élete egy látványos álommá változott, nem lehetett elégedett, nem jobban, mint amikor egy színésznő valóban, mélységesen boldog, mert a játéka nagy sikert aratott. Egy nap a darabnak vége lesz... és egy nap vége szakad Rachel és Sebastian kapcsolatának. De most még az övé volt. A dolgok, amikről beszélt neki, rettenetesek voltak, és Rachel érezte a hosszan tartó gyötrelmet a férfi testében, ahol az az övéhez ért az ágyban. A gyertya már alig égett, és lassan táncoló árnyakat vetítet a sötét falra és a világos mennyezetre. Nagyon késő volt. A város hang nélkül aludt, és a vastag csend egyre súlyosabb lett és felerősítette a meghittségét a szállodaszobájukban. Rachel a férfi kezét és vállát simogatta, aztán a száját a mellére tette, a szíve fölé. Amikor a kertben szeretkeztek a Lynton Hallban, Sebastian megtanította neki, hogy milyen az igazi szenvedély. Egy újabb ajándék volt ez, egy újabb dolog, amiben segített neki győzedelmeskedni. De most Sebastian az övé volt. És a bőre meleg volt, és a sóhajtása, amikor hozzáért, tele volt vágyakozással. Nem szabad, hogy Randolph romlottsága megmérgezze a kapcsolatukat. Biztos volt benne, hogy Sebastian most nem fog kezdeményezni, hiszen a történet brutalitása őt is megrémisztette és annyira óvatossá tette, hogy tartózkodott a megérintésétől. Ezért ő érintette meg a férfit. A selymes bőrt a csípőcsontja fölött. Aztán a combját. Aztán megcsókolta. Az édes–sós mélyedést a nyaka aljánál. A száját. A tenyerét és a hosszú, érzéki ujjait. Sebastian megpróbálta lehúzni magáról, de Rachel mindig kicsúszott a kezei közül. Most úgy volt rá szüksége, hogy adott, ahelyett hogy kapott valamit. Nem tudott beszélni, de meg kellett mutatnia, hogy mit érez iránta. Szeretkezni akart. – Ezt tette velem – suttogta, és a hajával Sebastian hasát simogatta. – Rachel... – Gyűlöltem. – Szerette a férfi erős és keskeny csípőjét. A kezét a csípőcsontjára tette, és a hüvelykujjaival a combját masszírozta. Sötét szőr kötötte össze Sebastian köldökét az ágyékával. Rachel a nyelvével végigsimított rajta. — Rachel. Istenem, Rachel! – Azt mondta, hogy jó volt. Azt mondta, hogy örömet ad neki. Te szereted? 225

Sebastian a homlokára szorította az ökleit, és nem tudott mást kimondani, csak Rachel nevét. Újra meg újra. Rachel a szájába vette Sebastian nemi szervét. – Mindkettőnket érzem rajta – suttogta egy pillanattal később, és Sebastian tehetetlen erővel a teste mellé engedte az öklét. Rachel mindent tudott, minden apró, finom mozdulatot, ami fokozta Sebastian vágyát, és közben figyelt, hogy észrevegye a férfi gyönyörének minden apró rezdülését. Amikor Sebastian már nem bírta tovább, Rachel kezéért nyúlt, de Rachel félretolta, és nem engedte, hogy irányítsa. – Engedd el magad – suttogta pontosan úgy, ahogy Sebastian szokta, és rámosolygott. Ha voltak érzékei, akkor most tudnia kellett, hogy szereti. – Ne tartsd vissza magad. Add nekem a tested, Sebastian. Mert én akarom. Rachel hagyta, hogy Sebastian megszorítsa a kezét. Olyan szorosan fogta, hogy már szinte fájt. De aztán a szorítása enyhült és artikulálatlan nyögés tört fel a torkából. Felemelte a fejét a párnáról, aztán súlyosan visszaejtette, kétszer is, de nem tudott megszólalni, Rachel érezte, hogy remeg a teste, érezte, hogy megfeszülnek az izmai, és hogy könnyű izzadság önti el mindenütt, ahol csak hozzáért. Aztán beletúrt Rachel hajába. – Rachel – mondta sóhajtva, és elégedettnek, beletörődőnek és szinte reménytelennek tűnt. – Túl... sok. Oh, istenem, Rachel! Rachel elnyúlt mellette, a kezét a férfi hasára tette, és erre gondolt: Tehát tudod, hogy milyen érzés. Jó volt, hogy tudta. Amikor kibújt mellőle, legalábbis egy ideig, ugyanazt a veszteséget érezték.

226

18. Rachel a kőhíd ívén állt, és tikszemeket dobált a folyóba, és figyelte, ahogy a lassú áramlat magával sodorja őket. Könnyű lépteket hallott a poros köveken. Felnézett, és Sidony Timmset látta meg, amint szégyenlősen mosolyogva jött felé a ház felől. – Láttam az ablakból – üdvözölte Rachelt, és megállt mellette. – Csak arra gondoltam, hogy kijövök ide, és beszélgetünk egy kicsit. Azóta nemigen tudunk beszélni, amióta a tehenészetben dolgozom. – Mr. Holyoake azt mondja, hogy nagyon jó munkát végzel, Sidony. Szereted csinálni? – Igen, asszonyom, nagyon szeretem. Sohasem tudom meghálálni, hogy így gondoskodott rólam. – De nem is én voltam, hanem William. Sidony lehajtotta a fejét. – Tényleg ő volt. Ő mindig kedves hozzám, Mrs. Wade. Látnia kellene a szobácskát, amit nekem csinált az istállóban hálóhelynek. Szebb, mint a szobám volt otthon! Azt hiszem, még sohasem voltam ilyen boldog. És valóban boldognak látszott. És egészségesebbnek is, és valami új magabiztosság tűnt fel a mozgásában. A bicegése sokat javult, így dr. Hesselius nemrég ismét megvizsgálta, ám sajnos úgy vélte, hogy mégis örökké sánta marad, – Örülök, hogy tetszik az új munkád – mondta neki Rachel. – És nagyon szép volt Mr. Holyoake–tól, hogy megcsinálta neked azt a helyet. – Igen — mondta a lány. Rachel habozott, aztán megkérdezte: – Találkoztál az apáddal? – Láttam a templomban múlt vasárnap. Nem nézett rám, ezér' nem is beszéltem vele. Nehéz lehet neki, azt hiszem, hogy nem vagyok otthon. Nem csak a munka miatt. Azt hiszem, nagyon egyedül van. Rachel megpróbált együtt érezni Marcus Timmsszel, de nem sikerült neki. – Azonban soha nem tudnék visszamenni. Még ha megbocsátok is neki, többé nem leszek a lánya. Néha... – Felsóhajtott, és a kezét a korlátra tette, és a víz fölé hajolt. – Néha úgy érzem, hogy egy öreg, nagyon öreg asszony vagyok... Mrs. Wade? – Tessék? – Akartam kérdezni valamit. – Rövid pillantást küldött feléje a szempillái alól. – Személyes dolog. Rólam van szó, nem magáról – tisztázta gyorsan, mire Rachel megnyugodott, és mosolygott, hogy Sidony ilyen könnyedén tudott olvasni a gondolataiban. 227

– Tessék – mondta. – Kérdezz, amit csak akarsz. – Nos, asszonyom, Mr. Holyoake–ról van szó. Mindig olyan kedves hozzám, ahogy mondtam... az a hely az istállóban, aztán meg esténként beszélget velem, ha nem tudok aludni, meg ő sem. Ő a legjobb ember, akit valaha is ismertem. Nem igazi úriember, azt tudom, nem olyan, mint őlordsága meg minden... de hozzám, tudja, olyan jó. És erős, és sohasem hazudna nekem, és semmi tisztességtelen dolgot nem tenne. – William hozzám is nagyon kedves volt, Sidony. És valódi úriember. A legigazibb értelemben. – Erről van szó, asszonyom. Tudtam, hogy meg fog érteni. Nem tudom, miért tudok magával beszélgetni, hiszen maga tanult nő meg minden. De tudok. Rachel tudta, miért, de az okot nem mondta meg Sidonynak. Kész volt arra, hogy a lány bizalmasa legyen, de arra nem, hogy ő maga megossza vele a bizalmát — bármennyi közös vonásuk volt is a múltjukat illetően. Senki mással nem tudott bizalmas lenni, csak Sebastiannal. Ezért csak mosolygott, és így szólt: – Örülök, hogy úgy érzed, hogy bízhatsz bennem. Valami aggaszt Williammel kapcsolatban?– Nos... az, hogy „aggaszt”, nem a legjobb kifejezés – mondta lassan. – Arról van szó, hogy nagyon sokat beszélgetek vele esténként, néha az istállóban, máskor meg séta közben, és nagyon sokat beszéltem neki magamról. Meg az apámról, de nem csak róla. Egyszer elmondtam neki, mit szeretnék, hogy megtörténjen velem... hogy találok majd valakit, aki szeretne, és akkor összeházasodnánk és családunk lenne. És elmondtam neki, hogy tudom, miért nem fog ez sohasem megtörténni. – Miért? – Mert – mondta egyszerűen – sánta vagyok. – Sidony, te nem vagy sánta. Csak bicegsz, ennyi az egész. De különben szép vagy és kedves... és bármelyik férfi szerencsésnek érezné magát, ha te lennél a felesége. – Pontosan ezt mondta Mr. Holyoake is. – Akkor jól van. Két bölcs felnőtt tökéletes tanácsot adott. Remélem, hallgatsz rájuk. De Sidony, ahelyett hogy visszamosolygott volna rá,: nyugtalankodva tekintett rá. – De van még más is. Hány éves lehet Mr. Holyoake, asszonyom? Rachel elgondolkodott. – Negyven? – En is ennyire gondoltam. De nem, nem annyi, mert csak harmincöt. Tudom, mert tegnap este mondta el,: amikor rákérdeztem. Aztán még mindig van valami. Múlt vasárnap Bob Douthwaite megkérdezte, hogy 228

hazakísérhet–e a templomból. És azt mondtam, hogy „Köszönöm, nem”, és aznap este megkérdeztem Mr. Holyoake–ot, hogy jól tettem–e, hogy nemet mondtam. – És mit válaszolt? Sidony háttal a folyó felé fordult, és a könyökével a kőfalra támaszkodott. – Azt mondta... csináljak, amit jónak látok, ez minden... de mégsem... mert nem ezt akartam elmondani magának. Hanem azt, ahogyan rám nézett, ahogyan mondta, hogy azt tegyem, amit jónak látok, és a többi... Mrs. Wade, nem fogja elhinni, de az volt az érzésem akkor, hogy Mr. Holyoake lehet, hogy kedvel engem. És nem úgy, ahogy egy férfi egy gyermeket kedvel. Hanem másképpen. – Értem. – Rachel igyekezett nem mutatni a megdöbbenését. De ahogy múltak a másodpercek, a gondolatnak volt ideje leülepedni, és a megrökönyödése is csökkent és elkezdett érdeklődni. – És... mondott valamit, ami alapján úgy gondolod, hogy tetszel neki? — Szavakkal nem. Az az igazság, hogy nem hiszem, hogy valaha is kimondaná. Azt hiszi, hogy öreg, és ami még rosszabb, azt hiszi, hogy kislány vagyok. Nem... ez így nem helyes... azt hiszi, hogy azt kell hinnie, hogy még kislány vagyok. Nem tudom, miért. De ez is része annak, hogy úriember, gondolom. De az az igazság, hogy már régóta nem vagyok gyerek. Csak azt nem tudom, hogy ilyen dolgokat hogyan mondjak el Mr. Holyoake–nak. Vagy hogy elmondjam–e egyáltalán. Vagy hogy mit kellene tennem. Vagy hogy csináljak–e egyáltalán valamit. – Nagyot sóhajtott, és visszafordult a folyó felé, és a vizet kezdte kémlelni. Rachel együtt bámulta vele az áramlatot. A tanácsadás még annál is nagyobb újdonság volt számára, mint a döntéshozatal. Sidonynak azonban tanácsra volt szüksége, de valóban így volt–e? Lehet, hogy már nem volt gyerek. Rachel minél régebb óta ismerte őt, annál inkább észrevette, hogy a korához képest sokkal bölcsebbnek és tapasztaltabbnak tűnt az élet viszontagságaiban. — Hogyan érzel iránta? — kérdezte habozva. — William iránt, úgy értem. Tudnál vele úgy törődni, mint egy férfival? — Oh, asszonyom, máris azt teszem. — Ah. — Rachel meglepetten és örömmel sóhajtott fél. — Nos, ez leegyszerűsíti a dolgokat. — Valóban? De hiszen alig ismerem őt. És hogyan tudnám megismerni, ha továbbra is úgy viselkedik velem, mint egy tizenkét évessel? A lány csalódottsága azt sugallta Rachelnek, hogy az ügy sokkal komolyabb, mint gondolta. – És az nagyon zavarna, ha elmondanád neki, hogyan érzel iránta? 229

– Nos... én nem bánnám, ha ennyire nyílt lennék. Amit bánok, az az, hogy ő mit gondol, hogy ennyire nyílt vagyok. – Hmm. Másrészt viszont, lehet, hogy megkönnyebbül, hogy végre kimondásra került a dolog. Mert ha arra vársz, hogy William beszéljen róla először... – Akkor még a temetésére is elmehetnék, aztán lányként halhatnék meg – fejezte be Sidony nevetve. Elgondolkodó csendbe burkolóztak. – A lényeg, amit kérdezni akartam — mondta végül a lány —, hogy maga szerint nem túl öreg hozzám? – Sidony, ezt én nem mondhatom meg. Nem nekem kell ezt eldönteni. – Nem, de... ha azt hallaná, mondjuk, hogy Mr. Holyoake és én együtt vagyunk, és nem tudna mást, csak ezt. Akkor megbotránkozna? – Hogy megbotránkoznék–e? Nem – mondta lassan, de közben arra gondolt, hogy nem ő a legmegfelelőbb ember, akitől ilyesmit kérdezni lehet. Az egyik kétértelmű lecke, amit a börtön megtanított neki, az volt, hogy szinte már szélsőséges türelmet tanúsított minden emberi gyarlóság iránt, leszámítva a szívtelenségét. Mégis, ahogy egyre jobban belegondolt az édes Sidony és a kemény, becsületes William kapcsolatába, az ötlet egyre jobban tetszett neki. – Nem, nem botránkoznék meg – mondta határozottan. – Mert mindkettőtökről tudom, hogy jók és tisztességes emberek vagytok, akik sohasem használnák ki egymást, és sohasem lennétek hűtlenek egymáshoz. Ha azt hallanám, hogy együtt vagytok... akkor örülnék neki. Azt hinném, hogy milyen jó, hogy ez a két barátom rátalált egymásra. És sok boldogságot kívánnék nektek. Elmosolyodott, mire Sidony kicsi, pikáns arca felderült. Ösztönösen Rachel kezéért nyúlt, és megszorította. – Jaj, asszonyom. Jaj, ez... azt hiszem, pontosan ezt akartam hallani. Köszönöm. Hogy meghallgatott, és hogy ilyen sok kedves dolgot mondott. – Nincs mit megköszönni. – Mondott volna még mást is, de Sidony táncoló mozdulattal eltávolodott tőle, és olyan volt, mint egy izgatott tündér. – Tudom, hol van. Az istállóban Collie–val. Azonnal beszélek vele. — Nos, ha úgy gondolod... — Igen, itt az ideje, míg megvan hozzá a bátorságom! Ne aggódjon – kiáltotta vissza a híd végéről. Lassan megyek és óvatosan. Nem akarom halálra ijeszteni! – Aztán intett egyet, megperdült, felkapta a szoknyáját és elrohant az istálló felé. Rachel elgondolkodva sétált a folyópart mellett futó keskeny ösvényen. A Sidonyval folytatott beszélgetés teljesen váratlanul 230

felvidította. Milyen szép lenne, ha William és a tehenészlány boldogságra lelnének egymásban! De micsoda meglepetés! És milyen kiszámíthatatlan az élet! Egy másik tulajdonság, ami a tízévi börtönben ragadt rá, az volt, hogy képtelen volt hinni, valóban hinni a változás lehetőségében, ami – gondolta – a reményvesztettség legpontosabb mutatója. De a változás nemcsak, hogy lehetőség, hanem állandóan jelen levő dolog: hatalmas, súlyos, életet módosító változások történnek szinte mindig, hogy ne is említsük a kisebb, kevésbé drámai változásokat, amiket alig lehet észrevenni. És erre a saját élete volt a legjobb bizonyíték. A különbség aközött a nő között, aki lett belőle, és aközött, aki négy hónappal ezelőtt volt, olyan volt, mint a különbség a sötétség és a fény, a remény és a reménytelenség között. És akárhogy is próbálta magyarázni, ezt a változást Sebastiannak köszönhette. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy olyan messze jutott a háztól, hogy már nem is látta. Órája sem volt, de az augusztusi ég megmutatta neki, hogy körülbelül tizenegy óra lehet. Ideje, hogy találkozzon Monsieur Judelet–vel. Minden délelőtt találkoztak, hogy megbeszéljék az aznapi menüt; pontosabban: ő csak végighallgatta Judelet monológját. Felkapta a szoknyáját és visszasietett a Hall leié. Cory, az egyik istállófiú lézengett az udvaron. Két ló gyeplőjét fogta, amik közül az egyik egy csapott hátú póni volt. Rögtön felismerte a lovat: Burdy rendőrtiszté volt. Már hetek óta nem látta. Mit kereshet itt? Bizonytalanul ment át az udvaron. Ahogy a lépcsőhöz közeledett, Burdy és egy másik férfi jött ki hátrálva a Hall ajtaján. Félre kellett állnia, hogy utat engedjen nekik. Megdöbbent, amikor felismerte a másik férfit. Lewes rendőrfőnök volt, az, akinél minden hónapban jelentkeznie kellett Tavistock–ban. A két férfi sietségének oka Sebastian volt, aki úgy meredt rájuk, mint egy felbőszült bika. A hangja tökéletesen illett mogorva, sötét arckifejezéséhez. – Tévedésről van szó, én mondom maguknak. És ha mégsem az lenne, akkor is az én őrizetemben van, és szó sincs róla, hogy el akarna menekülni, az isten... – Hirtelen elhallgatott, amikor meglátta. Rachel közelebb ment. – Mi a baj? Mi történt? Lewes tömzsi, vörös arcú ember volt, amin apró, fekete, visszataszító szemek ültek: Rachel már a látványától is undorodott, és a véleménye a találkozásaik során sem változott meg. Az az érzéketlenség és ostobaság, amivel a munkáját végezte, azokra a börtönőrökre emlékeztette, akiket megismert. 231

– Mrs. Wade! – kiáltott fel. Rachel önkéntelenül is hátralépett, de a férfi elállta az útját. – Mrs. Wade, letartóztatási parancsom van ön ellen. Rachel érezte, hogy elhagyja minden ereje. Rémült pillantást küldött Sebastian felé, és megkérdezte: – Miért? – Mert megszegte a feltételes szabadon bocsátása feltételeit. – Nem, nem, nem tettem ilyet. – Akkor hol volt pénteken, és a megelőző három szerdán? És hol van az egy font és tíz shilling bírság, amivel a Koronának tartozik? Rachel csak bámult rá. – De már nem kell ezeket teljesítenem! – Érezte, hogy remeg. – Megszüntették a feltételeket. Levelem van róla. – Miféle levél? – A belügyminisztertől kaptam... – Ha levelet kapott volna a belügyminisztertől, akkor azt a seriff is megkapta volna – mondta közönyösen. – Es én is láttam volna, és Burdy is. A megyében senki sem tud semmit erről a levélről. Sebastian odalépett Rachel elé, és az, hogy a magas és erős teste elzárta tőle a rendőrfőnököt, kissé megnyugtatta. – Ha Mrs. Wade azt mondja, hogy levelet kapott, akkor meg is kapta. Nem ajánlom, hogy hazugnak nevezzék a házvezetőnőmet. – Senki nem tartja hazugnak őt, lord úr – mondta gyorsan Lewes, és az arca még vörösebb lett. Úgy tűnt, hogy Burdy még kisebb lett mellette. – Ez a parancs Mrs. Wade ellen szól, mert megszegte a szabadon bocsátása feltételeit. Vanstone polgármester írta alá – tette hozzá, és meglebegtette a papírt a levegőben. – Ha van megszüntető levél, akkor látni szeretném, mert különben kötelességem, hogy foganatosítsam a letartóztatást. – Mindjárt hozom – mondta Rachel, még mielőtt Sebastian megszólalhatott volna. Felrohant a lépcsőn, és a három férfit az udvaron hagyta. Ostobaság volt rohanni, de nem tehetett ellene semmit. Mire a szobájába ért, erősen zihált, és levegő után kapkodott. Kinyitotta az ajtót és az asztalához rohant. Kirántotta a középső fiókot. Ebben tartotta a főkönyvét és a személyes iratait... nem mintha olyan sok lett volna: csak két eredeti szabadon bocsátási dokumentum, és két levél a bátyjától, amit még évekkel ezelőtt itt neki Kanadából. És a belügyminiszter levele. Nem volt ott. Ismét átkutatta a fiókot, és érezte, hogy a tenyere izzadni kezd a kétségbeeséstől. A két oldalsó fiók tollak, bélyegek és borítékok, számlák és nyugták céljára szolgált. Ezeket is átkutatta. Semmi. 232

A háztartási pénzt egy pénzládában tartottá. Remegett a keze, amikor beletette a zárba a kulcsot, mert tudta, hogy ott sem találja majd a levelet. És nem is volt ott. Az agya teljesen elsötétült. Utálta azt a feszítő, jeges érzést, amely a mellkasát szorította: a rettegés fájdalmát. Nem tartóztathatják le megint; Sebastian nem engedheti. Hiszen bíró... egy lord! De a levélnek akkor is itt kell lennie, hiszen nem lehetett másutt. Ismét elkezdte keresni; és amikor ugyanúgy sikertelenül járt, mint az első alkalommal, a hálószobában folytatta, az ágya melletti szekrény fiókjában. Semmi. Lassan visszasétált az előtérbe, és közben úgy próbálta megnyugtatni magát, hogy mélyeket lélegzett. Odakint Sebastian és a két rendőr ugyanazzal a zord tekintettel fogadta, és úgy tűnt, mintha azóta egyetlen szót sem váltottak volna. Amikor meghallották a lépteit, feléje fordultak. Rachel összeszedte minden erejét, és elmondta nekik az igazságot. – Nem találom a levelet. Nincs ott, ahova tettem. Sebastian szája megfeszült. Rachel nem tudta volna megmondani, hogy mit gondol. Szüksége volt arra, hogy megérintse a férfit, de persze nem tehette. Lewes, akinek most az volt a dolga, hogy a fogdába vigye, egyszerre tűnt fontoskodónak és nyugtalannak, mintha a veszélyei annak, hogy le kell tartóztatnia Lord D'Aubrey szeretőjét, csak most ötlöttek volna fel benne. – Nos, akkor – mondta kényelmetlenül ebben az esetben úgy tűnik, hogy nincs más... Sebastian elkáromkodta magát, és hátat fordított a férfinak. – Ne aggódj! – mondta gyengéden. – Megfogta mindkét kezét, és megszorította. – Maradj itt. – Aztán elkapta Lewest a karjánál, és pár lépéssel távolabb vezette a napos udvaron. Burdy követte őket. Rachel nem hallotta, hogy mit beszélnek, csak Sebastian hangjának mély, eltéveszthetetlen intonációja jutott el a füléig. És először azóta, hogy meglátta Burdy póniját, el tudta engedni magát, mert tudta, hogy biztonságban van. Legalábbis most. Meglepetés nélkül látta, hogy a rendőrök bólintanak, és a várakozó lovaikhoz mennek. Amikor átlovagoltak a kapuház alatt, Sebastian mondott valamit Corynek, és az istállófiú utánuk rohant, aztán visszajött, és elfutott az istállók felé. Rachel Sebastian karjaiba akart futni, hogy a férfi megszüntesse a tehetetlen remegést, ami rázta, de az udvaron nem voltak meghitt környezetben. Ezért a teste mellett tartotta a karját, amíg Sebastian odaért hozzá. Ezt kérdezte tőle: – Mi volt ez? Mi fog történni? A levél ott volt, és most eltűnt! 233

Sebastian szó nélkül megfogta a kezét, és magával húzta fel a lépcsőn és be az ajtón, és a sötét, hűvös előtérben szorosan magához ölelte. – Nincs semmi baj — mondta, és Rachel megpróbálta elhinni. Hálás volt, mert Sebastian megértette a félelmét anélkül, hogy el kellett volna mondania neki, de az igazi megnyugvás csak akkor jött el, amikor a férfi erős karját érezte a teste körül. Rachel odapréselte a testét Sebastianéhoz, és szinte eltűnt annak szoros ölelésében. Sebastian végül elengedte. – El kell lovagolnom Catnock kapitányhoz. írni fog nekem egy parancsot, amivel megszünteti ezt az egészet. Bármit akar is Vanstone, nem fog neki sikerülni. – A polgármester? Mire gondolsz? Miért akarna nekem ártani? – Nem tudom. Lehet, hogy nincs igazam, de itt valaki korrupt. És ha visszajövök Rye–ból, meg fogom keresni, ki az. Addig... – Rye–ból? Megint hazamész? – Ismét elöntötte a pánik. Sebastian megsimogatta. – Még nem volt rá lehetőségem, hogy elmondjam. Amíg távol voltál ma délelőtt, hírnök jött. Az apám meghalt. – Jaj, ne! – Csak az történt, amit vártunk. – Tudom, de... – Megérintette Sebastian arcát. A szemei csüggedtek voltak, és Rachel nem tudta kivenni az arckifejezését. – Sajnálom. Tudom, hogy nem álltál közel hozzá, de azért mégis... biztosan jelentett valamit neked. Csak a mosoly feszült meg Sebastian arcán. – Biztosan – mondta furcsa hangon. — Rachel, nagyot kevés időnk van, én majd elintézem ezt a dolgot Carnock–kal. Amíg távol leszek, összekészítenél nekem egy táskát? El kell mennem Plymouthba, hogy ott elkapjam a vonatot Exeterben. Próbálj meg nem aggódni... semmi sem fog történni, amíg távol leszek. Teljes biztonságban vagy. Nem fognak egy ujjal sem hozzád érni, amíg az én őrizetemben vagy. – Rachel bólintott, és remélte, hogy amit Sebastian mond, igaz. De a férfi biztosan látta a kétkedést a szemében, mert magához ölelte és ezt súgta: – Ne félj! Ígérem, hogy még egyszer nem történik meg. Mihelyt kimondta ezeket a szavakat, Rachelen úrrá lett a pánik. – De mi lesz, ha mégis? O, istenem! Nem leszek képes elviselni. – Sss... – Soha. Te nem tudod, milyen az! Ha megint bezárnak... – De nem fognak. – De ha mégis... ha mégis megteszik, majd megtalálom a módját... nem engedem, hogy még egyszer megtörténjen.,, – Elég, elég! – Sebastian megrázta Rachelt, és odahajolt az arcához. – Bízol bennem, ugye? 234

– Igen. – Akkor higgy nekem. Nem engedem, hogy hozzád érjenek. Soha. – A kezeivel megfogta Rachel vállát. – Biztonságban vagy. Elhiszed? – Rachel bólintott, de Sebastian szavakat akart. – Mondd ki. Elhiszed, hogy megvédelek? – Igen. Még néhány percig szorosan ölelték egymást. Rachel meg akarta mondani a férfinak, hogy mennyire szeréti, mert sohasem volt rá nagyobb szüksége, hogy megmondja. De mégsem szólt, mert túlságosan félt. És mert Sebastian amúgy is tudta. Tudnia kellett. Az udvarról behallatszó lódobogás rettentette szét őket. Sebastian a kezébe vette Rachel arcát, és erősen megcsókolta. – Egy óra múlva itt leszek. Csomagolj össze egy táskát nekem, vagy mondd meg Preestnek. – Persze. – Nehéz volt elengedni. Az utolsó pillanatig fogta a kezét. És mihelyt eltűnt a szeme elől, az összes rettegés visszaköltözött beléje. Visszasietett a házba, és felment Sebastian szobájába, és úgy tervezte, hogy az agyát kizárólag arra a feladatra összpontosítja, amit adtak neki. Preestet sehol sem találta, de most örült ennek. Úgysem tudott volna szólni senkihez sem. Sebastian utazótáskáját az öltözőszobájában találta meg, és elkezdett ruhákat pakolni bele. Mennyi ideig lesz Sebastian Rye– ban? Vajon hány nadrág kell neki? Kettő? Három? Telerakta a táskát ingekkel, nadrágokkal, mellényekkel, nyakkendőkkel, ékszerekkel, fésűkkel, zsebkendőkkel, és melléjük tette Sebastian két legjobb fekete öltönyét is. Amikor már nem fért bele több ruha, akkor elment a harmadik emeleti raktárba, ahol talált még két táskát. Ezeket visszavitte a szobába, és még több ruhát tett beléjük. Arra gondolt, hogy keres még egy bőröndöt, amikor hirtelen belehasított a valósága annak, amit csinált. Maga elé képzelte Sebastian arcát, amint megpillantja, hogy mit végzett. Elnevette magát, aztán a szája elé kapta a tenyerét, mert megrémült a hangja furcsa színétől. A fürdőszobában hideg vizet folyatott a csuklóira és a kezeire, és a sápadt képmását bámulta a tükörben. Nem tudta leplezni a félelmét, hiszen az ott leselkedett a szemében, kétségbeesetten, mint egy sarokba szorított állat. – Elég! – mondta hangosan, ismételve Sebastian tanácsát. A rettegés szörnyű volt. Hibát követett el, ennyi az egész, és most helyre kell hozni. De ő nem csinált semmi rosszat, nem volt bűnös sem, nem... Ellépett a tükörtől, a kezét beleengedte a vízbe, és érezte, hogy a félelem minden porcikája felett uralkodik. Ártatlan volt, de még ez sem menthette meg. A katasztrófa balsejtelme megremegtette. Milyen ostoba volt, hogy azt hitte, a rémálomnak vége! Hiszen sohasem ér végett 235

Sebastian nem tudott segíteni neki, és más sem. Senki. Csukott szemmel tapogatózott vissza a hálószobába, és lerogyott Sebastian ágyára, és a kezével átölelte a térdét. — Elég, elég, elég! — könyörgött, és zokogott a szoknyájába. Vajon csak álmodta a levelet? Miért nem mutatta; meg másnak is? Rajta kívül senki sem látta, és most eltűnt. Valaki ellopta volna? Miért? Ott feküdt az ágyon, gyötrődve a kétségbeesés és a között a hamis hit között ingadozott, hogy Sebastian visszatér és közli vele, hogy a rémálom véget ért. A szoba egyre sötétebb lett, ahogy a délutáni árnyak megnyúltak. Aztán végre patadobogást hallott a köveken. Sebastian lova prüszkölt és fújtatott. Leugrott az állatról, és a gyeplőt odaadta Corynak, és váltott vele néhány szót, de Rachel nem értette, mert túl halkan beszéltek. És nem tudta leolvasni Sebastian arcáról azt sem, hogy mit gondol. A kezét a forró arcára tette, és arra gondolt, hogy bárcsak megmoshatná azt, és megfésülhetné a haját, mert különben Sebastian aggódni fog, ha meglátja. De már nem volt ideje. Kisietett a szobából, hogy elébe menjen. Sebastian éppen az első lépcsőre lépett fel, amikor meglátta őt, ahogy rohan le hozzá a lépcsőn a szoknyájával az egyik kezében, és a lépcsőkorláttal a másikban. Az arca elárult mindent. Sebastian megvárta, míg odaér hozzá, és átölelte. Rachel reszketett a félelemtől, éppen ezért gyengéden tartotta, félve attól, nehogy összeroppantsa. — Semmi baj, Rachel, minden rendben van. Elintéztem Carnockkal. Biztonságban vagy. Rachel dörmögött valami halk, lelkes, alig érthető köszönömöt, és kicsit engedett benne a feszültség. Valaki feléjük tartott a folyosón. Az egykori társalgó szoba volt a legközelebb hozzájuk, ezért Sebastian fogta Rachel kezét, behúzta oda, és becsukta maguk mögött az ajtót. De amikor meghallották a kopogást az ajtón, Rachel már Sebastian karjában volt. Susan volt. — Lord úr! – mondta zavartan (biztosan látta őket az előtérben). — Morrell tiszteletes van itt. — Szabaduljon meg tőle — morogta Sebastian. — Majd én — mondta Rachel. — Nem, maradj. — Sebastian így szólt a lányhoz: — Vezesse be. — Susan pukedlizett, és kiment. — Sebastian, nekem is mennem kell. 236

— Miért? Maradj itt, Rachel, szeretném, ha itt maradnál. — Megérintette a kezét, és a jutalma.egy halvány mosoly volt. Christy Morrell alkalmatlan látogatása nagyon rosszkor jött volna, ha Sebastian nem szerette volna ennyire. Barátsággal fogadta tehát a vendégét, és fogadta a részvétét. Nem lepődött meg, hogy az öreg gróf halálának híre máris eljutott a fülébe. Christy kedvesen beszélt Rachellel, és ha meglepte is a jelenléte Sebastian mellett, akkor sem mutatta. — Szóval, lord úr, elmegy Sussexbe a temetésre? — kérdezte, és közben elfogadta a pohár bordeaux–it. — Igen, ma este utazom el. Pontosabban egy óra múlva. Nem, ne menjen — mondta, amikor észrevette, hogy a tiszteletes bocsánatkérőn és érintetlenül leteszi a poharát. — Dehogyis, én jöttem rosszkor. Nem tudtam, hogy azonnal el kell mennie. A kalapjáért nyúlt, amit az egyik székre tett le, és fél percig idegesen gyűrögette a kezében, és úgy tűnt, hogy lenne még mit mondania. – Hallottam a rendőrtisztek látogatásáról – mondta végül. – Úgy értem arról, hogy le akarták tartóztatni. – A pokolba magával, hogy hallotta! – kiáltott fel Sebastian, mielőtt Rachel megszólalhatott volna. – Hogyan hallhatta, hiszen ma délután történt csak? – Nem sok minden marad titokban Wyckerleyben – mondta Christy halk, mentegetőző mosollyal. Rachel félrelépett egy kicsit. Ökölbe szorította a kezét az oldalánál, ami a fájdalom jele volt, és amit Sebastian már olyan jól ismert. Sebastian odament hozzá, és erővel megfogta az egyik kezét, kinyújtotta az ujjait a tenyerébe, és nem érdekelte, hogy a lelkész mit szól. Ezt mondta: – Nos, akkor bizonyára azt is tudja, hogy meggyőztem Carnockot, hogy írjon parancsot, ami érvényteleníti Vanstone letartóztatási parancsát. Azt mondják, hogy megszegte a szabadon bocsátása feltételeit, de ez hazugság. És ha érdekli a véleményem, szerintem a polgármester készül valamire. – Vanstone? Nem hinném – mondta Christy komolyan. – Nem egy könnyelmű ember, és tudom, hogy keményfejű tud lenni, de a törvényt a végsőkig betartja. Tudom, hogy sohasem csinálna szándékosan törvényellenes dolgokat. Sebastian felmordult, de még nem volt meggyőzve. Valami nem stimmelt ezzel az egész üggyel kapcsolatban, de nem osztotta meg a gyanúját a tiszteletessel. – Carnock halasztást adott a Rachel elleni eljárásra, amíg visszatérek. Tehát biztonságban van. Legalábbis addig. 237

– Attól tart, hogy megpróbálják megint letartóztatni? Nem volt értelme lekicsinyíteni a problémát, és ezt Rachel ugyanolyan jól tudta, mint Sebastian. – Igen, megvan rá a lehetőség. Ha Rachel nem tudja felmutatni az érvénytelenítő levelet, akkor bajban lesz. És hazugnak fogják nevezni. Késleltetni tudom a következményeket, de nem hiszem... – Ráébredt, hogy túl messzire ment a szókimondásban: Rachel erősen megszorította a kezét, és az arca teljesen, sápadt lett. Christy egy pillanatra közéjük nézett, és méricskélte őket. – Bocsássanak meg – mondta finoman. – Tudok egy módot arra, hogy megvédje Mrs. Wade–et. – Hogyan? A tiszteletes mosolygott. – Úgy, hogy feleségül veszi. Sebastian nem mozdult, jóllehet olyan érzése volt, mintha valami szétrobbant volna a mellében. Feleségül venni. Mesterkélt nevetést préselt ki magából, és nem jutott eszébe semmi, amit válaszolhatna. – Feleségül venni – ismételte, és közben a hangja megtelt csodálkozással és rádöbbenéssel. Elengedte Rachel kezét és feléje fordult. – Nos, micsoda ragyogó ötlet. Tiszteletes, maga tényleg zavarba tud hozni. – Bocsánatot kérek. – A lelkész elpirult, mert rájött, hogy melléfogott. – Azt hittem... az jutott eszembe, hogy ön is lehetőségnek látja. Bocsásson meg. Csak arra gondoltam, hogy ha a polgármester készül valamire... amit kétlek, lord úr... akkor azt hiszem, hogy már nem lesz annyira lelkes, ha Moreton grófjának a feleségét kell újra bebörtönöznie. De elszóltam magam. Én... félreértettem a helyzetet. Bocsánatát kérem. – Semmi baj – mondta Sebastian semmitmondón. Az agya teljesen használhatatlan volt. Amikor Rachelre nézett, látta, hogy mereven őt nézi, és hogy az arcán vörös folt világít. – Ha szüksége lenne, bármire – mondta Christy Rachelnek –, bármiféle segítségre, remélem nem fog késlekedni, hogy elmondja nekem, Mrs. Wade. Vagy a feleségemnek, ha barátnőre lenne szüksége. Rachel köszönömöt morgott, és biccentett a tejével. – Majd kikísérem – ajánlotta Sebastian. A hangja még magának is ostobán hangzott, szinte viccesnek. Christy kiment. Sebastian követte, de visszafordult, és halkan így szólt Rachelhez: – Várj meg itt. – Rachel színtelen szemei kifürkészhetetlenek voltak. Az első gyanúja azzal kapcsolatban, amit Sebastian tett vele, most kezdett tudatosulni benne. Christy lova ki volt kötve az udvaron. Ahogy a hosszú folyosón az ajtó felé mentek, a tiszteletes megtörte a kínos csendet: – Bocsánatot kérek, ha megsértettem. Már látom, hogy hibát követtem el. 238

– Nem, nem sértett meg. – Sebastian kierőltetett magából egy kis kuncogást. – Pokolian zavarba hozott, de... – Elhallgatott. Beletúrt a hajába, és végül őszintén így szólt: – Nem tudom, mit csináljak Rachellel kapcsolatban, Christy. Bárcsak tudnám. – Lehet, hogy majd rájön, amikor Rye–ban lesz – mondta kedvesen. – Lehet. Amikor az udvari ajtóhoz érkeztek, a tiszteletes szólalt meg: – Tudta, hogy Lydia Wade nagynénje tegnap éjjel meghalt? – Mrs. Armstrong? Nem. Sajnálattal hallom. Tudtam, hogy beteg volt. Mi lesz az unokahúgával? – Ez – mondta Christy elgondolkodva — egy nagy jó kérdés. Miután a pap elment, Sebastian visszasietett a társalgóba, de Rachel már nem volt ott. Elszólították a teendői; biztosan egy szolga jött érte, hogy megoldjanak valami háztartási problémát. Máskülönben biztosan megvárta volna. Persze hogy megvárta volna. Meg kellett beszélniük bizonyos dolgokat: Carnock kompromisszumáról, arról, hogy Rye–ba megy, arról, hogy... – Lord úr? – Mi az, Preest? – Lord úr, a lány mondta, hogy könnyű étel várja az ebédlőben, az istállófiú pedig azt, hogy a kocsija készen fogja várni az udvaron pontosan fél óra múlva. – Igen, köszönöm. – Az órájára nézett. – Becsomagoltak? – Igen. Lord úr. – Hol van Mrs. Wade? – Azt hiszem, a szobájában, lord úr. A szobájában. Ez nem jelentett semmit. Számtalan okból lehetett ott. – Menjen, és küldje ide, kérem. Át kell öltöznöm. Kérje meg, hogy csatlakozzon hozzá az ebédlőben tíz perc múlva. – Igen, lord úr. Tizenöt perccel, később Sebastian az asztalnál ült, és azon tűnődött, hogy elkezdjen enni, vagy várjon még egy kicsit. Belekortyolt a borába. Keserűnek tűnt, és alig bírta lenyelni. Újabb öt perc telt el. Odaszólt a levest feltálaló lánynak: – Clara, menjen, és keresse meg Mrs. Wade–et. Azt hiszem, a szobájában van. Mehetett volna maga is, de fontosnak tűnt, hogy ott maradjon, és ne csináljon semmit, ami más, mint a megszokott. Hogy ne kezdeményezzen. Minden rendben volt. Clara ijedt arccal jött vissza. – Jaj, uram! – szuszogta. – Nos? 239

– Mrs. Wade azt mondja, hogy nem jön. – Micsoda? – Azt mondja, hogy nem jön. Azt mondta... azt mondta... – Mit? – Azt mondta, hogy felakasztja magát! Döbbenten néztek egymásra, aztán Sebastian végre összeszedte magát, és elküldte a lányt. Még legalább tíz másodpercig bámult a levesébe. Aztán ledobta az asztalkendőjét és felállt. Már az ajtónál volt, amikor majdnem összeütköztek. Megkönnyebbülten nevetni kezdett: – Hát itt vagy! Rachel, mi... – Meggondoltam magam. — Aztán továbbment, és Sebastiannak hátra kellett lépnie, hogy utat adjon neki. Rachel az asztalfőhöz ment, és megállt Sebastian széke mellett, mintha arra várna, hogy a férfi elfoglalja. Valami azonban azt súgta Sebastiannak, hogy jobb lesz, ha betart bizonyos távolságot. Nekidőlt az asztal szélének, négy méterre Racheltől, és, karba tette a kezét. Nem tudta levenni a szemét Rachel arcáról, amire olyan kifejezés költözött, amit még sohasem látott. Nem csupán mérges volt... jóllehet egyértelműen ez is észrevehető volt rajta: valami mérhetetlen harag. Az arca lángolt, a szemei pedig szikrákat hánytak. De valami belevegyült a haragba, és letörte az elégedettséget, amit Sebastian érezhetett volna. Kiábrándultan vette észre, hogy a másik érzés, amit Rachel arcán látott, a csalódás volt. – Mi a baj? Rachel összevonta a szemöldökét, mintha nem hinné, amit hallott. – Hát nem tudod? Nincs semmi elképzelésed? – Miért nem... – Megmondom, mi a baj. Kinevettél. — Sebastian már majdnem letagadta; de Rachel felemelte az öklét és az asztalra csapott. — Te kineveltél. — Az edények csörömpöltek. Az egyik pohár felborult, és a benne levő víz Sebastian tányérjába ömlött; — Az ördög vigyen el! – Nyugodj meg. Amin nevettem, az nem... – Nem akarok hozzád menni feleségül! Rajtam senki se nevessen. Sebastian bizonygathatta volna, hogy Rachel félreértette a helyzetet, hogy rosszul gondolta, de a fájdalmat, amit okozott neki, nem lehetett letagadni. – Sajnálom –, mondta csendesen. — Bárcsak visszavonhatnám. Ostobaság volt, és rettenetesen bánom. Sokkal többet érdemelsz, és sokkal jobbat. Esküszöm, hogy többet nem fog előfordulni. 240

Mintha a falnak beszélt volna. Rachel gúnyosan mosolygott rá, és karba tette a kezét, mintha Sebastiant utánozta volna. – Nem, igazad van, nem fog előfordulni, Sebastian, mert most először azóta, hogy találkoztunk, átlátok rajtad. Sebastiannak meg kellett volna rémülnie, de mihelyt Rachel kimondta a nevét, megtört a hangja, és a szemeiben könny csillant meg. Sebastian ellökte magát az asztaltól. — Rachel, figyelj rám. Rachel feltartotta az ökleit, hogy távol tartsa magától a férfit. — Már nem tudsz olyat mondani nekem, ami bármit is jelentene számomra. — Mit akarsz? Csak mondd meg, mit akarsz. – Ha azt hiszed, hogy házasságról van szó, akkor tévedsz! — Akkor miről van szó? Rachel kétkedőnek tűnt. — Hogyan kérdezhetsz tőlem ilyet? — Hogyan tudnék válaszolni, ha nem... — Hogy hogyan? — Rachel felemelte a hangját, mintha egy sükethez beszélne. – Most már értem, hogy miért nem akarsz: te egy gróf vagy, én meg egy elítélt. Pedig egyszer azt mondtad, hogy szeretsz... hogy szerelmes vagy belém. — Én... én... Nem tudta befejezni. Az undor Rachel szemét rideg szürkévé varázsolta. — Sajnállak. Igen, sajnállak. Azért, mert gyáva vagy. Kinevettél, és ezt nem tudom megbocsátani. Sebastian csak bámult rá. — Hát, ez az, amiért nem tudsz megbocsátani? Ez? Mindazok után, amit... — Hittem benned a tisztességed és az emberi érzéseid miatt, és a jó szíved miatt. De te csak felhasználtál engem egyfajta... kísérletre. „Micsoda ragyogó ötlet” – mondtad. „Igen, tiszteletes, maga elképeszt engem!” – Rachel... — Teljesen semmibe veszel! Meg akartál változtatni, és... de még ahhoz sincs bátorságod, hogy átlásd a helyzetet, és nincs annyi tisztesség benned, hogy vállald a felelősséget azért, amit velem tettél. „Micsoda nagyszerű ötlet” — mondta ismét Sebastian hangját utánozva. — Valami hiányzik belőled, Sebastian! És sajnállak ezért! Sebastiannak megfeszült az álla, de a harag nem jött a segítségére. – Azt hittem, hogy boldog vagy – próbálkozott kiegyensúlyozott hangon. – Azt mondtad, az vagy. És annak is látszottál. 241

– Boldog vagyok – mondta Rachel keményen –, de ennek semmi köze sincs hozzád. – Akkor jó. Ennek örülök. – De persze minden volt csak boldog nem. Visszaemlékezett a napra, amikor megesküdött arra, hogy „új életre kelti” Rachelt, és hogy visszahozza a holtak közül. És több, mint ironikusnak találta, hogy miután ilyen nagy sikert ért el vele, Rachel el akarja, hagyni. Sebastian azt akarta, hogy független legyen, de nem ennyire független. – Nem maradhatok itt – mondta Rachel. – Lehet, hogy azzal áltattam magam, hogy éreztél valamit irántam, de többé nem teszem. – Mi a fenéről beszélsz? Hogy is gondolhatod, hogy nem érzek irántad semmit!? Ebben a pillanatban Preest feje jelent meg az ajtónyílásban. – Várja a kocsija, lord úr – mondta színtelenül, aztán eltűnt. Sebastian odament Rachelhez. – Mennem kell – mondta, és a kezéért nyúlt. – Mily kényelmes. – Rachel, el kell érnem a vonatot. – Fájdalmas hangon folytatta. Érezte, hogy végre sikerült Rachelt egy alacsonyabb erkölcsi szinten elkapnia, és most a maga előnyére kellett felhasználnia. – Az apám halott, és el kell mennem a családomhoz. – Aha, persze... a családod, akik olyan közel állnak a szívedhez... az apád, aki oly sokat jelentett számodra. Menj, Sebastian, senki sem tartóztat! Sebastian a fogát csikorgatta. – Nincs időm, hogy erről beszélgessünk. Nem mehetsz el, és ezt te is tudod. – Miért nem? Lehetnék valakinek a törvényes házvezetőnője. Hálás vagyok neked azért, hogy... a tisztesség megint jelent valamit számomra. – Meghallgatnál? Sajnálom, hogy megbántottalak. Szeretném, ha visszacsinálhatnám. – Én nem szeretném. Felnyitottad a szememet. – De a könnyek megint erőt vettek rajta, meggyengítették a harciasságát. Sebastian ott őrlődött a Rachel iránt érzett szánalom és az öröm között, mert látta, hogy Rachel nem gondolta komolyan, amit mondott. – Sajnálom. Rendbe fogjuk hozni – ígérte, és megpróbálta megölelni Rachelt. – Amikor visszajövök, mindent megbeszélünk. Azok között, amiket mondtál, sok az igazság, amit nem tagadhatok. De rendbe tudjuk hozni. Legalább adj még egy lehetőséget, hogy helyrehozzam. Megleptél engem... és nem hagytál időt, hogy gondolkodjam azokon a dolgokon, amiket mondtál. Ez nem tisztességes. – Rachel elfordította az arcát. – 242

Nem hagyhatsz el. Mondd, hogy nem teszed meg! Gyerünk, mondd már! Rachel mély, habozó lélegzetet vett. – Nem tudom — mondta szánalmas hangon. – Nem tudom, mit fogok csinálni. Sebastian megkönnyebbülten hunyta le a szemét, és a homlokát Rachel halántékéhoz szorította. Nem fogja elhagyni. – Hiányozni fogsz — mondta neki, és magához szorította a vállánál fogva, hogy ne szökhessen el előle. — Visszajövök, mihelyt tehetem. Édesem, nem adsz búcsúcsókot? – Nem. Egyszerre sóhajtottak fel. – Akkor engedd, hogy megcsókolhassalak. — Rachel megpróbált félrehúzódni, de Sebastian szorosan tartotta, és csókot nyomott az arcára. Rachel teste egyszerre volt feszes és hajlékony. Ez volt a legtöbb, amit Sebastian remélhetett... de istenem! Azt akarta, hogy Rachel átölelje! – Várni fogsz engem? – kérdezte ismét, és még szorosabban magához ölelte, és csókot nyomott a szája sarkára. – Nem tudom. Sebastiannak hirtelen eszébe jutott valami. – Itt kell maradnod... hiszen a jogi őrizetem alatt állsz. Csak így sikerült megegyeznem Carnockkal a letartóztatásoddal kapcsolatban. – Rachel nem válaszolt, és Sebastian végül elengedte. – Az az átkozott vonat – morogta, és megpróbált egy mosolyt kicsikarni Rachelből, de az még csak rá sem nézett. Az ajtóból még egyszer visszanézett. Rachel a kezét bámulta, amivel a szék háttámláját szorongatta, a szemei elgondolkodók voltak, a szép arca pedig feszült. Úgy tűnt, mintha hallgatna valamit, de nem azt, ahogy kiment, hanem valami mást. Talán egy hangot a fejében... talán azt a hangot, ami azt mondta neki, hogy menjen el. Eltelt egy újabb ingatag pillanat. A szavak, amik minden bizonnyal a házban tartották volna Rachelt, ott haboztak Sebastian nyelve hegyén, de nem mondta ki őket. Nem tudta. Ehelyett így szólt: – Várj rám. Rachel nem nézett fel.

243

19. Éreznem kellene valamit. De nem érzett semmit, még akkor sem, amikor Moreton grófjának nyitott koporsója fölé hajolt, és az elhunyt élettelen arcába bámult. A merev vonások sárgásak voltak, de nem sápadtak, és túl élesek, mintha a tetemet szappankőből faragták volna. Sebastian olyasmit keresett ezen a. merev arcon, ami saját magára emlékeztette, de nem talált semmit. A halálban, éppúgy, mint az életben, az apa és a fia idegenek voltak egymás számára. Semmi? Valóban semmi? És az a feszes, makacs száj? Az ismerősnek tűnt. Konokság. Vagy csak a fogcsikorgatás, a rossz szokás, amit abból az eltökéltségből merített, hogy mindenféle érzések nélkül verekszi keresztül magát az életen. Ha ez lett volna a néhai Lord Moreton célja, akkor figyelemreméltón sikerült neki. Sohasem ismerte a fiát — lehetne a sírfelirata. És ez így mindkettejüknek megfelelt. Sebastian felegyenesedett, és hátralépett. Nem volt ilyen közel testileg az apjához, mióta... soha. Néhány évente összefutottak, és kezet ráztak egymással. Ez volt minden. Nem voltak olyan emlékei, hogy a Papa térdén lovagol, és a Papa a karján hordozza. Még maga az ötlet is nevetségesnek, sőt obszcénnak tűnt számára. A családi kápolna Steyne Courtban sokkal nagyobb volt, mint a lyntoni, bár pontosan ugyanolyan dohos és kihasználatlan. Ashe, a lelkész az első padsor sarkán ült, és vagy imádkozott, vagy aludt. Sebastian nem tudta elképzelni, hogy mit csinálhatott ott, hacsak nem az volt a szándéka, hogy összemelegedjen az új lorddal, ez pedig olyasmi volt, ami a régi lorddal kapcsolatban sohasem sikerült neki. Nem mintha szükségszerűen Ashe hibája lett volna. Az idős férfi, aki a mahagóni koporsóban feküdt, nem olyan volt, aki parókiái lelkészekkel érintkezik. Lord Moreton–nak, a nem túl intelligens, könnyen felejtő és krónikusan hűtlen férfinak megvoltak a saját szenvedélyei az életben: például az ivászat, a vadászat és a kurvázás. Az unalmas napjait néha ragyogta be a látványos– dekadencia, de vagy nem elég gyakran, vagy nem elég fényesen ahhoz, hogy kiemelje őt a saját nyomasztó középszerűségéből. Sebastian sohasem érezte, hogy az apja nemtörődömsége fájt volna neki, mert nem törődött a feleségével és a lányával sem, de a barátaival, az ismerőseivel, a bérlőivel és az alkalmazottaival sem. Ha közembernek született volna, akkor már igen korán belepusztult volna az ostobaság, a renyheség és a képzelőerő hiányának együttes hatásától. 244

– Hát ennyi volt, apa – mondta Sebastian halkan. A kezét a felnyitott koporsótetőre tette. — Bárcsak máshogyan lett volna. – De amint kimondta, egy érzés töltötte meg végre a szívét. Egyfajta szomorúság volt, de nem az emberért, hanem a szeretetért, amit sohasem éreztek egymás iránt. A közömbösség ürességéért, amit a barátság vagy a ragaszkodás helyett osztottak meg egymással. És ha a szemrehányást el kellett volna osztani közöttük, akkor Sebastian a nagyobb részt magának tartotta volna. – Viszlát – suttogta, és egy véglegesnek hangzó puffanással lecsukta a koporsót. Ashe tiszteletes biztosan meghallotta a zajt. Felállt a padról és oda nem illő sietséggel az új lordhoz sietett. Hosszú, dús, szőkésfehér haja volt, csillogó bajsza, és félszemüvege, ami selyemszálon himbálózott a mellén. A kis ujján megvillanó rubin valahogy összeegyeztethetetlennek tűnt a papi gallérjával. Christian Morrell egyszerűbb ruhát viselt – emlékezett vissza Sebastian, és nem csak azért, mert St. Giles szegényebb parókia volt. Hanem mert egyszerűbb ember is volt. – Engedje meg, hogy még egyszer kifejezzem a legmélyebb együttérzésemet, lord úr, ezért a szörnyű veszteségért. Őlordsága jó ember volt, nagy ember, és mindenki, aki ismerte, tisztelte őt. Nagyon fog hiányozni. – Gondolja? — Egyszer már odamondott a tiszteletesnek a behízelgő modora miatt, és álszentnek és talpnyalónak bélyegezte meg, és mindent megtett azért, hogy zavarba hozza. Túlzottan ostoba volt... de voltak még súlyosabb bűnei is, és ezek nagyobb részét Sebastian maga is elkövette. – Oh, kétségtelenül. Biztos vagyok benne, hogy a holnapi gyászszertartáson ott lesz az apja számtalan barátja és a szerettei is. – Azt hiszem, minden megtörténhet – engedett Sebastian komoran. – De nem is tartóztatom tovább. Biztosan szeretne már otthon lenni, tiszteletes úr, hogy a gyászmisén dolgozzon. Ashe tiszteletes úgy nézett ki, mintha ez a gondolat az eszébe sem jutott volna. De gyorsan összeszedte magát és így szólt: – Igen, persze, milyen kedves öntől, lord úr. Máris megyek. Azaz, ha nincs szüksége a szolgálataimra, már úgy értem, a személyes szolgálataimra. – Hogy mondja? – Ha szeretne együtt imádkozni velem, vagy ha annyira meg lenne indulva, hogy beszélne az érzéseiről az apja halála kapcsán.... – Ah! Nem, de,azért köszönöm. – Elfordult, nehogy a pap képébe vigyorogjon. 245

Együtt sétáltak a kápolna ajtajához, és ott kezet ráztak. Ashe tiszteletes bemászott a szép zöld hintóba, aminek az ajtaját az inasa tartotta. Sebastian megint Christyre gondolt és a sárga ménre, amin minden időben lovagolt, hogy meglátogassa az alázatos nyája birkáit. A park és a szökőkút túlsó oldalán Steyne Court masszív kőtömege magaslott. A két hatalmas épületszárny inkább elutasító korlátként nyúlt ki az épület törzséből, semmint hívogató karként. A ház robusztus, érzéki György korabeli udvarház volt (amit Sebastian képekről jól ismert), egészen addig, amíg az anyja, rögtön az esküvő után, a hirtelen gazdagság varázsától elámulva, úgy döntött, hogy a francia kastélyok stílusában újjáépítteti. Így az épületen nagyobb és kisebb tornyok, csipkés oromzatok és mellvédek díszelegtek, és tizennégy különálló kémény, szökött az ég felé a manzárdablakok, támpillérek, gyámfák és csatornapárkányok között. Úgy festett, mint egy párizsi herceg vagy Richelieu bíboros nyári rezidenciája, és annyira nem illett a vidéki Sussexhez, mint a pápai fejdísz egy pajtában, és körülbelül annyira is volt hasznos. Már fiatalkorában is zavarta, később azonban csak szórakozott rajta. Most viszont már bosszantotta, mert ennek az aberrált monstrumnak a fenntartási költségei éppen most szálltak át az apja válláról az övére. Sebastian az anyját annak második kedvenc helyiségében, az egyik toronyban lévő társalgóban találta egy kanapéra dőlve. (A legkedvesebb helye az ágya volt a pazarló budoárjában, ahonnan csak ritkán bújt elő délután három-négy óra előtt.) Mint mindig, most is főkötő volt rajta. A haja tökéletes frizurába volt rakva, Miért ne lett volna? Főállású fodrászt alkalmazott, egy bizonyos Mrs. Peabody–t. A fodrásznőnek külön lakosztálya volt a birtokon, és őnagyságával utazott, amerre csak az tartott. Őméltósága éppen szunyókált vagy levelet írt, vagy egyszerre mind a kettőt, és a levél címzettje minden bizonnyal az egyik szeretője volt. Sebastian néha elgondolkodott azon, hogy a szülei miért nem voltak boldogabbak együtt vagy miért nem szerették egymást jobban. Pedig ennek nem volt semmi akadálya, figyelembe véve az oly sok közös vonásukat. Lady Moreton éppoly hűtlen volt, mint a férje, és csak abban különbözött tőle, hogy kissé diszkrétebben kezelte a számtalan szerelmi ügyét, mint a férje. Sebastian tizenöt éves volt, amikor megbizonyosodott arról, hogy az anyja megcsalja az apját, amikor egyszer az istállóba ment, és az anyját ott találta nem is egy, hanem mindjárt két lovászfiúval. Úgy heverte ki a sokkot, hogy rögtön elcsábította az egyik szobalányt, aztán pedig annyi nőt, amennyit az ideje és a körülmények csak engedtek, és ezt a szokását azóta is állhatatosan megtartotta. 246

Egészen Rachelig. — Vacsoraidő van? Az erőtlen érdeklődés az ablaknál levő szék felől jött, ahol Sebastian nővére magába roskadva, kisírt szemekkel éppen pasziánszozott. Már ez a ténykedése is szorgalmasnak volt nevezhető, hiszen az ideje nagy részében csak a napot lopta – mint a többiek is általában. Az, hogy Irene varrjon, rajzoljon vagy – hah! – olvasson, teljesen elképzelhetetlen volt. – Nem tudok róla – mondta Sebastian, mire a nővére azonnal elveszítette az érdeklődését iránta, és visszatért a játékához. Sebastian az italosasztalhoz sétált, és töltött magának egy kis whiskyt. Miközben az italt kortyolgatta, az anyját és a nővérét figyelte, akiket már nem is érdekelt, hogy ott van velük, de ami azt illeti, egymással sem igen foglalkoztak. Könnyű volt elképzelni, hogy a két nő órákon át ült egymással a szobában anélkül, hogy egy szót is szólt volna a másikhoz. Sebastian még csak fél napja volt otthon, de az anyjával eddig összesen öt mondatot beszéltek. Milyen furcsa családom van – gondolta, és mivel más családokat nem ismert, csak feltételezni tudta, hogy a más emberek családtagjai beszélgetnek egymással és meghallgatják egymást, hogy nevetnek, sírnak, kiabálnak és – szeretnek. Azokta az estékre–éjszakákra gondolt, amiket Rachellel töltött: a nyilvánosság előtt töltött estékre, nem azokra, amikor a hálószobájában voltak. Rachel szerette hallgatni, amikor ő a zongorán játszott, ő pedig szerette nézni az arcát, miközben hallgatta a játékát. Ilyenkor a kanapé háttámlájának döntötte a fejét és lehunyta a szemét, és az egyenes, ünnepélyes ajkain édes mosoly jelent meg. Máskor pedig Rachel olvasott fel neki az éppen aktuális könyvből, és a gazdag árnyalatú, kifejező hangja éppoly gyönyörködtető volt számára, mint az ő zongorajátéka Rachel számára. Már megszokta ezeket a csendes, elégedettséget jelentő órákat, és most hiányoztak neki. És Rachel hiányzott. — Hol van Harry? Hol vannak a gyerekek? Irene felemelte a fejét és ráhunyorgott. – Harry? Otthon, természetesen. A gyerekekkel. Miért is lenne itt? Sebastian vállat vont. Tényleg, miért? Irene sem volt jobb szülő, mint a saját anyja. És ha hirtelen meglepte volna, és rákérdezett volna, hogy hány gyereke van, nem tudta volna megmondani neki. Sebastian úgy vélte, hogy négy gyermeke van, de lehet, hogy azóta már öt. Irene három évvel volt idősebb nála. Amikor Sebastian húszévés volt, a karácsonyi szünetre meghívta az egyik oxfordi barátját, és karácsony első napjának reggelén egy ágyban találta őt Irene–nel.

247

– Csatlakozol hozzánk? – kérdezte a nővére akkor, és a fedetlen kebleivel csábította. Sebastian udvariasan visszautasította az invitálást. De azóta megvolt róla a véleménye. A családban ily módon a szexuális szabadosság igen elterjedt volt, és Sebastian az elmúlt közel egy évtizedet úgy élte meg, hogy igyekezett felnőni ehhez az örökséghez. Feltűnt neki, bár nem először, de most sokkal erőteljesebben, mint korábban valaha is, hogy mindannyian a szeretőik karjába repültek, ha melegségre, emberi érzésekre, egy kis társaságra vágytak, hiszen ezek olyan dolgok voltak, amiket otthon nem találtak meg. Vagy csak az érzéki vágy ésszerű magyarázata lett volna? A nap a park szélén álló nyári lak dór oszlopai felett nyugodott le. Az ablakhoz sétált, hogy figyelje, ahogy lágyan lebukott a horizonton. A Lynton Halinak is volt egy elhagyott pavilonja a háztól keletre, de semmiben sem vehette fel a versenyt a Steyne hivalkodó „üvegkalitkájá”–val. Rachel ott találta meg az új tehenészlányt, aki ott aludt a ház helyett, mert gyűlölte a zárt helyeket. Itt, Steyne–ben a szolgák egyéniség nélküliek, név nélküliek és egymással minden gond nélkül felcserélhetők voltak. Hirtelen és váratlanul vágyódás lett úrrá rajta. Már az elején rájött, hogy mi lehet az: honvágy. – Anya, most mi lesz a célod az életeddel? Lady Moreton lassan, kétkedve elfordította a fejét, és közben a kezében levő tollból tinta csöppent a szeretőjének írt levélre. – A micsodám? – Tudod, amiért élni szokott az ember. A raison d'étre37. Már hallottad ezt a kifejezést, vagy nem? Az anyja megvetően felvonta a szemöldökét. – Micsoda kellemetlen ember lett belőled, Sebastian. – Igen, meglehetősen. De térjünk vissza a kérdésre. – Ne légy szemtelen. – Szemtelen? – Ne légy szamár! – világított rá Irene, miközben ültében megemelkedett. Sebastian érdeklődve feléje fordult. – És neked mi a célod, Irene? A nővére hosszan bámult vissza rá; és a szemöldöke egyetlen dühös vonallá húzódott össze. Látta az ürességet a szemében, mielőtt még másfelé nézett volna. – És a tiéd? — vágott vissza utálatosan. 37

Életcél, (francia)

248

– Azt hiszem az, hogy felhasználjam azt a tehetséget, amit kaptam, arra, hogy csináljak valami jót az én saját kis kozmoszomban. Hogy boldog legyek anélkül, hogy több embert bántok meg, mint amennyit feltétlenül szükséges. Közhelyes, szinte banális célok voltak, de úgy hangoztak, mintha azt mondta volna, hogy vegetáriánus buddhista szerzetes akar lenni. A családi vonás szembeszökő volt, amikor az anyja és lánya egyszerre húzták fel a felső ajkukat és gúnyosan mosolyogtak rá. Lehet, hogy valami szövetséget kötöttek ellene, de csak azért, mert ez volt számukra a kényelmes, mert máskülönben ki nem állhatták egymást. Ahhoz, hogy a családja különös volt, nem fért semmi kétség. Több volt, mint különc: egyenesen romlott. Az „anyai szeretet” szinte ismeretlen volt, mert őnagysága nem szeretett senkit, csak magát, és ezt a hajlamot továbbadta a lányának is. És a fiának is, jóllehet ő már kezdett kilábalni belőle. Most már volt valaki az életében, aki többet számított neki, mint saját maga. Az inas jött be, hogy bejelentse a vacsorát. A rövid, és nagyrészt szótlan étkezés után már senki sem beszélt az életcélokról. Lord Moreton másnap reggeli temetésén majdnem annyian vettek részt, mint ahogy Ashe tiszteletes azt megjövendölte. És furcsa módon minden gyászoló zokogott. Az özvegyet nem is zaklatták a mise után, hogy fogadja a részvétnyilvánításukat, csak céltalan birkákként egyszerűen szétszéledtek a templomból (Sebastianon kívül senki sem maradt ott a koporsó földbe helyezésre), és valószínűleg még azt a kérdést is feltették maguknak, hogy ugyan miért jöttek el, hiszen még egy pohárka sherryt sem kaptak a fáradozásukért. Délután az ügyvédek felolvasták a végrendeletet. Nem volt semmi meglepetés: Sebastian örökölt mindent. Később Sebastian találkozott Sewellel, az apja ingatlanügynökével, befektetési tanácsadójával, azzal a férfival, aki a legközelebb állt hozzá, és megtudta, hogy ez a „minden” igen tekintélyes vagyon volt. Egy olyan felelőtlen emberhez képest, mint amilyen Lord Moreton volt, figyelemreméltóan kevés adósságot halmozott fel, ami – gyanította Sebastian – nem jelenthetett nagy problémát egy olyan üzleti éleslátással megáldott embernek, mint Mr. Sewell. Őlordsága egyik szórakozása az volt, hogy a családját rövid pénzügyi pórázon tartotta, és hogy örvendezett a panaszkodásuk és a keserűségük miatt. A felesége és a lánya állandóan könyörögtek, hogy adjon még nekik pénzt, nagyobb zsebpénzt, nagyobb adományt. De Sebastian nem adta meg neki ezt az örömöt, és csendben maradt, pénz nélkül élt, ami 249

objektív szempontból tiszteletre méltó dolog volt! De most minden az övé, a cím, a házak, a birtok, a befektetések, és az egész tőke. Sewell nyájas, kedves és finom beszédű ember volt, aki a saját jogán gazdagodott meg, mint a régi gróf főtiszttartója. Sebastian nem tudott rájönni, hogy máskülönben miben különbözött az ő saját intézőjétől, William Holyoake–tól, aki jól megtermett és érdes természetű volt. Két nappal és három éjszakával később, tucatnyi évkönyv, nyilvántartás, főkönyv és elismervény után úgy gondolta, hogy megtalálta a választ: az őszinteség volt az egyetlen tulajdonság, ami a két férfiban közös volt. És ez megkönnyebbülést jelentett. Minél tovább maradt Steyne Courtban, annál kevésbé volt kedve hozzá. Az a tény, hogy a birtok igazgatását Sewell alkalmas kezeiben hagyhatta anélkül, hogy aggódnia kellene amiatt, hogy otthagyja a örökölt otthont, nagy megkönnyebbülést jelentett számára. Emellett azt sem tudta volna elképzelni, hogy Rachel, bármilyen körülmények között, valaha is itt élne. A hidegség, a kimértség, a családja szívtelensége... és minden, ami Steyne–nel kapcsolatban volt, ellentétben állt azzal, ami Rachel volt. „Talán jobban festenék, mint a londoni szeretőd” – mondta egyszer neki. De Rachelt leginkább csak Lynton Hallban tudta elképzelni, a szép kis faluban, amelyet az otthonának érzett. Wyckerley volt az egyetlen hely, ami méltó volt hozzá. A hazautazása előtti éjszakán a társalgóba hívta az anyját és a nővérét, és elmondta nekik, hogy mit döntött. Az anyjának adta Steyne Courtot minden értékes berendezésével, míg a nővérének Belle Pre–t, a Surreyben levő házat. A londoni házat megtartotta magának, de a család hölgytagjai persze szabadon látogathatták, amikor csak akarták, feltéve, hogy ő nem tartózkodik ott. Emellett éves juttatást biztosított nekik: negyvenezer fontot az anyjának és hatezret Irene–nek (mert neki volt családja), amit az éltük végéig kapnak, és azt csinálnak vele, amit csak akarnak. Azt tanácsolta nekik, hogy bölcsen használják fel, hiszen mást már nem kapnak tőle. Az asszonyok morgolódtak egy kicsit, de Sebastian biztos volt benne, hogy elégedettek voltak. Annak kellett lenniük. Nemcsak, hogy nagylelkű adomány volt a részéről, és egész vagyonnak számított ahhoz képest, amit sikerült kicsikarniuk a néhai lordból, de megvolt az az előnye is, hogy a hármuk között levő kapcsolatot határozottan feleslegessé tette, leszámítva a kivételes társadalmi eseményeket, mint például valakinek a temetését. Tökéletes volt. 250

Amikor kifelé ment a szobából, az anyjának eszébe jutott megkérdezni, hogy mit fog most tenni, és hol szándékozik élni. — Lyntonban fogok élni — válaszolta. — Lyntonban! — kiáltott fel a két nő szinte egyszerre. Döbbenten néztek rá. — De azt hallottam, hogy borzalmas hely — tiltakozott a nővére. — Omladozik, lehangoló, semmi társaság, miegymás. Hogy is gondolhatod, hogy ott fogsz élni, Sebastian? Válaszolhatott volna tartalmatlanul is, de a kérdés őszinte volt; hat hónappal ezelőtt még egyetértett volna, Irene aggodalmaival. — Így gondolom, és így is fogok tenni — válaszolta. – A saját befektetéseimből és Sewell befektetéseiből, valamint abból, ami a steyne– i uradalom bérletéből megmarad, azt hiszem, nagyon jól meg fogok élni. — Ez ésszerűnek tűnt még a hölgyek számára is, és egyetértőn bólintottak, míg hozzá nem tette: — Most legalább lerombolhatok egy sor lyntoni bérházat, és újakat építtethetek. Van egy gőzcséplőgép– prototípus, amit ki akarok próbálni a birtokon, és egy akol közel nyolcvan nagy juhval, amit már kinéztem magamnak. Holyoake, az intézőm, már bátorított, hogy javíttassam meg a komlószárítót, és hogy csináljunk egy kis felújítást a tehenészetben is. És szükségünk lesz egy új pajtára is a disznók kiheréléséhez – közölte. — Tavaly tavasszal ugyanis darabokra rúgták szét a régit. Sem az anyja, sem a nővére nem jutott szóhoz. — Nos, akkor jó éjszakát — mondta nekik, és felment lefeküdni. Az utazás hazafelé, úgy tűnt, mintha szinte soha nem akarna véget érni. El kellett mennie Doverbe, hogy ott szálljon fel a közvetlen londoni vonatra, aztán át kellett szállnia Readingben, majd Bristolban, aztán pedig Exeter–ben. Minél messzebb került Rye–tól, annál távolibbnak és irreálisabbnak tűntek a családja problémái. Rachel mindig ott volt valahogy a gondolatai között, de ahogy a vonat keresztülrobogott Somerseten, és beért Devon erdős, folyós völgyei közé, Rachel képe már szinte gyötörte. Azt hitte, hogy megértette, mi is vonzotta elsősorban hozzá. Úgy látta Rachelt, mintha pontosan a saját maga ellentéte lenne, és azt akarta tőle, hogy mentse meg. Ilyen egyszerűen. Rachel jelentette a túlélést a gondolataiban, mert már megélte a pokol kínjait, és erősen, elpusztíthatatlanul került ki belőle. Vajon mitől szenvedett? Néhány részeg párbajt leszámítva sohasem szembesült a halállal, de még a veszéllyel sem. Az egész elpazarolt, fásult és érzéketlen életében egyszer sem állt ki semmilyen eszméért, a szabadosságát leszámítva. Az volt a terve, hogy majd használja őt, de hogy semmit sem kockázta. Hogy elvesz, de nem 251

ad, semmit. Perverz örömet érzett Rachel tehetetlenségével kapcsolatban, ami feltétele volt annak, hogy hidegvérrel megszerezze. De Rachel tehetetlensége elviselhetetlenné vált mindkettejük számára. Már valóban akarta őt, és nem csupán erőszakkal. De valóban akarta őt? Még azt sem tudta volna megmondani, hogy szereti–e. Egyszer mondta ugyan, egyfajta kimerült sóhajként szeretkezés után. De még akkor is csak ezt mondta: „Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd”, és amikor Rachel nem tudott válaszolni, már sajnálta a hevességét (az őrültségét, ahogy akkor tűnt), és sohasem ismételte meg. Azon az éjszakán, mikor eljött Rye–ba, Rachel úgy szerette volna hallani ezeket a szavakat, mint még soha, de ő nem tudta kimondani őket. Hiszen már nemcsak hitte, hogy szerelmes, hanem szenvedélyesen az volt, ami még kockázatosabbá tette a vallomást. Rachel aznap este többek között gyávának nevezte. Talán igaza volt? Egy tucatnyi más nehéz kérdéssel nézett szembe a végtelen úton, de csak egyetlen válasszal. A vörösagyaghegyek és a hosszú zöld völgyek hazavezették, és nemsokára látni fogja Rachelt. Tagadhatatlan, hogy voltak közöttük különbségek. Rachel változásokat akart, ő pedig azt akarta, hogy minden maradjon a régiben. „Ha azt hiszed, hogy házasságról van szó, akkor tévedsz!” – mondta Rachel, de ő azt hitte, hogy a haragja hamis volt. Rachel nő volt... és persze, hogy akarta a házasságot. Ő viszont férfi volt (vagy csak azért, mert Verlaine volt?), és a házasságot úgy látta, hogy az lezár mindent. De a különbségeket az előnyükre válthatnák. Ez csak válság volt, nem katasztrófa, semmi olyasmi, amit ne győzhetnének le. Majd átbeszélik a dolgokat és engedményeket tesznek, úgy, mint a felnőttek. Az első dolga az lesz, hogy megmondja neki: szereti. Néhány napon belül a dolgok visszaállnak a normál kerékvágásba, és Rachel már arra sem fog emlékezni, hogy mi aggasztotta annyira. És akkor ő megszerez mindent. Szakadó esőben ért haza. Senki sem várta a kihalt udvaron a kutyán kívül, aki boldog ugatásba kezdett, amikor a kocsi átgördült a kapuház alatt. – Hát veled meg mi történt? — kérdezte Sebastian, és megpróbálta a vizes, sáros kutyát távol tartani magától. –A disznók között hemperegtél? – És nem is túlzott, Dandy ugyanis mocskos volt és teljesen elhanyagoltnak tűnt, mintha napok óta a szabadban lett volna. – Majd megmondom az anyádnak. Akarsz velem jönni? – Preestre hagyta a csomagját, és a felhőszakadáson át a házba rohant. Mosolygott magában, miközben a sötét kőfolyosón futott Rachel szobája felé. Valószínűleg nem is ott volt, ő viszont olyan volt, mint egy 252

vigyorgó és kócos kisfiú, aki udvarolni jön az első barátnőjének. A csukott ajtó előtt megállt, hogy hátrasimítsa a haját, és megigazítsa a nyakkendőjét. De mielőtt még kopoghatott volna, Dandy az ajtóra tette a mancsát, és az kinyílt. Üres. A fenébe! — Rachel? – kiáltotta arra az esetre, ha a hálószobában lett volna. Nem lepődött meg, amikor nem kapott semmi választ. A szobák annyira visszhangzottak az ürességtől, hogy Sebastian tudta, senki sincs ott. A csalódás olyan volt, mint egy pofon az arcára: kijózanította. Már ment volna kifelé, amikor hirtelen észrevette, hogy a szoba valóban üres: hogy hiányzanak azok a dolgok és dekorációk, amik Rachelre emlékeztették: nem voltak virágok az ablakpárkányon, nem volt nyitott könyv az asztalon, és nem volt kendő a szék háttámláján. Még a lassú léptei is túl hangosnak tűntek, ahogy a hálószoba felé ment, és kinyitotta az ajtót. Semmi sem volt a helyén: eltűntek a képek, az íróasztal üres volt, a szekrény pedig csak félig volt tele. Mégis a csend volt az, ami miatt bement a szobába, és ami megerősítette a legszörnyűbb félelmeit. Rachel elhagyta. Hangosan elkáromkodta magát, és az ajtót a falnak rúgta. A hirtelen légáramlatban egy boríték repült le az éjjeliszekrényről és libbent át a padló felett. Sebastian utánakapott, de közben eljátszott a gondolattal, hogy ott hagyja, ahová esik. Tudta, hogy Rachel üzenete mit fog tartalmazni. Az egyetlen érzelmi védekezés az ellen, hogy elhagyta őt, az volt, hogy nem vesz róla tudomást, hogy nem vesz tudomást Rachelről, hogy közömbösen fogadja a döntését. Megint belerúgott az ajtóba, aztán felvette a borítékot. Nem hazudtam neked. Arra kértél, hogy maradjak, és én azt mondtam, hogy nem tudom, mit fogok csinálni. Ez még mindig igaz, mert itt nem tudok gondolkodni. Elmegyek valahova. Amikor már tudom, hogy mit csináljak, írni fogok. Sebastian! Nem okollak semmiért. Bizonyos értelemben örülök annak, amit Morrell tiszteletesnek mondtál. Felnyitotta a szemem, és segített megérteni, hogy miért nem tudom több okból is elviselni; még mindig a szüleim gyermeke vagyok... középosztálybeli és középszerű, az utolsó nő a földön, aki illene hozzád, mint szerető. Remélem, elhiszed, hogy a változás kölcsönös volt, hogy mindketten... nem tudom, milyen szót használnál. Hogy „élveztük” egymást, hogy „örömet szereztünk” egymásnak. Te sokkal több örömet adtál nekem, de én, sajnálom, semmit, még fájdalmat sem. Ha tudnál szeretni, akkor valószínűleg nem lennének ezek a kételyeim. És ezt komolyan gondolom. De ezen most egyszerűen felesleges elmélkedni. Nem szabad többet írnom, mert akkor nem lenne világos, hogy mit akarok. Most elhagylak, és az egyetlen dolog, ami megnyugvást jelent, az a gondolat, 253

hogy hiányozni fogok neked, amikor hazajössz, mert az apád halála lehet, hogy jobban fáj, mint gondolnád. De ezt én nem tudhatom. Annyit mondhatok, hogy nem szoktál hozzá ahhoz, hogy elhagyjanak. És azt hiszem, hogy... hiányozni fogok neked. És bevallom, ez keserédes vigasz számomra. Szeretlek. De most az lesz a feladatom, az új dolgom, hogy megtanuljalak nem szeretni. Rachel Odakinn az eső unalmas szitálássá csendesült. Sebastian a pocsolyákról tudomást sem véve az istállók felé rohant. Nem volt semmi terve, és egyáltalán: semmi a fejében, csak az, hogy tennie kell valamit, mozdulnia kell, lépnie kell. Egy lány igyekezett feléje. A víztől csöpögő főkötője alatt felismerte, hogy Sidony Timms az. – Hol van Holyoake? – kérdezte, amikor megállt előtte. – Lord úr, ellovagolt a városházára, hogy ott legyen a meghallgatáson. Úgy két órája. – Miféle meghallgatáson? Sidony szemei elkerekedtek. – Hát nem tudja? – Mit nem tudok? – Levette a kalapját, és türelmetlenül a combjához verdeste. – Jaj, uram, Mrs. Wade... négy nappal ezelőtt fogták el Plymouthban. Azt mondják, hogy egy hajón próbált elszökni! Azóta a borói börtönben tartották fogva, jóllehet William... – Azt mondod, hogy börtönben van? Sidony megrettenve bólintott. — Ma van a tárgyalása. Rabszállító kocsival hozták fel Plymouthból. William elment, hogy megtudja, tehet–e valamit érte. Levelet is küldött önnek, milord! Megpróbálta... De Sebastian már rohant tovább az istálló felé, és a többit nem is hallotta. A pánik és a sietség ügyetlenné tette. Durván bánt a gyors ménjével, és így értékes másodperceket vesztegetett el azzal, hogy megnyugtassa, és csak azután tudta a zablát a szájába tenni. Nyereg nélkül ülte meg a lovat, és őrültként vágtatott ki az istállóból. Az úton sár fröcskölt az arcába. A szél fájdalmasan süvített a fülei mellett. A félelem és az elemek üvöltésén túl azonban egyre csak Rachel halk, eltökélt hangját hallotta, amikor akkor este bevallotta neki a legkíméletlenebb titkát: „Ha megint megpróbálnak bezárni, Sebastian, azt nem fogom elviselni. Esküszöm, hogy megtalálom a módját, hogy végezzek magammal!”

254

20. Sötétség. Még a lehunyt szemei mögött is csak a sötétség volt. Esik az eső – emlékeztette magát Rachel. A cellának csak egy ablaka volt, de azt is mocsok borította, és magasan helyezkedett el, ráadásul, az eső patakokban folyt rajta. Dartmoorban soha nem érte eső az ablakát, mert az nem nézett másra, csak a börtön belső részeire, a szürke, gusztustalan csővezetékekre. A már ismerős szoba, amely sötét és kicsi, és ahol érezhető a félelem. — Strum, Jonathan! Továbbra is lehunyva tartotta a szemét, és nem nézett fel, ahogy a fogoly követte a rendőrt a városházára. De még mielőtt az ajtó becsukódott volna mögöttük, halk hangokat és suttogást hallott: a kihallgatóterem távoli zaját. Eljött az idő, hogy a foglyok találgatni kezdjék, hogy milyen büntetést kaphat egy–egy társuk, vagy hogy mennyire szavahihetőek, vagy hogy milyen kilátásaik vannak a jövő hónapban esedékes esküdtszéki tárgyaláson. Vajon Burdy leoldja–e róla a bilincset, mielőtt a tárgyalóterembe vezeti? Volt rá lehetőség, de nem számolt vele. Nem is gondolt rá. Nem nyitotta ki a szemét, mert nem bírta volna elviselni a saját bilincsbe vert kezeinek látványát, sem a rozsdás vaspántokét, amik a bőrét fedték el a hüvelykujja tövétől az alkarja közepéig. És nem is mozdult meg, mert utálta a hangot, amely a mozdulatait kísérte. De még jobban utálta az éles vas okozta fajdalmát a megkínzott bőrén. És utálta a zajt, amit az összeverődő lánc keltett, amikor lassan, elgondolkodva mozgatta a kezeit. Egyáltalán nem mozgott: csak ült a kényelmes fapadon, leengedett vállakkal és lehunyt szemmel, és megpróbált ismét visszatérni a sötét helyre. Már jól ismerte, hiszen nagyon sokáig élt benne, évekkel ezelőtt. Miután megtanulta, hogyan fejlessze ki a védőburkot maga körül, ez a sötét hely mentette meg. Megtanulta, hogyan legyen olyan, mint a mélytengeri puhatestű, ami úgy építi a páncélját, hogy egyszerre csak egyetlen homokszemet épít hozzá, de amikor elkészül vele, akkor az a burok kőkemény és sebezhetetlen lesz. De most nem sikerült neki. Elveszítette az ügyességét, és már nem tudta magát süketté és vakká tenni. Nem tudta magát láthatatlanná varázsolni. Megváltozott. És ez Sebastian hibája volt. Milyen szívtelenség volt tőle, hogy ellopta a legjobb védekezési eszközét, és mezítelenül és lágy páncéllal hagyta őt, felkészületlenül az élete legújabb kihívásai ellen. 255

Megpróbált a legrosszabb dologra gondolni, ami történhet vele. Nem érvényteleníthetik a feltételes szabadon bocsátását, egy hónapi eltévelyedés miatt semmiképpen sem. Legfeljebb visszaküldik Dartmoorba egy vagy két hónapra. Vagy ami még valószínűbb: néhány hétre becsukják a tavistocki fogdába, hogy megleckéztessék. Ez volt minden. Valószínűleg csak hetek kérdése, esetleg hónapoké. Mit számított már ez neki? Semmit. Egy szempillantás az egész. Nem szabad cinikusnak lennem. Nem szabad elveszítenem a reményt. A remény volt a legtökéletesebb kínzóeszköz. Bármit is csinálnak vele, most felszegett fejjel, közvetlenül akart vele szembenézni. Már nem volt az a vadóc lány, aki az egyik sokkból a másikba esett, ahogy az egyik borzalom a másik után történt vele. Bekövetkezett, amitől rettegett: beteges félelmet érzett, mert ez a szoba és ez a pillanat ott szerepelt a rémálmai első helyén. A félelem már korábban is teljesen elnémította, most azonban felbőszítette. — Mummer, Lewis! Önkéntelenül is kinyitotta a szemét, hogy megnézze az utolsó előtti foglyot, amint Burdy kivezeti a cellából. Aztán becsukódott az ajtó, és egyedül maradt a felügyelőnővel. Mrs. Dill volt a neve, és amikor Plymouthból jöttek, a rabszállító kocsi, a „rabomobil” elején ült a sofőrrel és férfi őrrel együtt, míg Rachel és egy másik fogoly, egy fiú, aki nem volt több tizenötnél, ültek hátul, kezük–lábuk megbilincselve, a saját kis rekeszükben, ami vizelettől bűzlött. Mrs. Dill vigyázott rá az elmúlt négy nap a borói börtönben, Plymouthban. Ugyanolyan nagydarab teste és állandóan haragos arca volt, mint az egyik felügyelőnőnek Dartmoorban, akire még jól emlékezett. Az a nő abban lelte örömet, ha fájdalmat okozott másnak, mégpedig minden lehetséges módon: például, hogy megszorította húst a felkarján vagy a tarkóján, vagy hogy hajszálakat tépett ki a fejéből. De a mocskos beszéden túl Mrs. Dill nem bánt durván vele. Rachel nagyon jól tudta, hogy milyen szerencsés. — Nézzen lefelé, Wade. Mit pislog? — Semmit – dörmögte Rachel, és visszahajtotta a fejét. Néhány pillanattal később megdöbbent azon, hogy minden gondolkodás nélkül, azonnal engedelmeskedett. Akkor tehát semmi sem változott, tényleg semmi? De nem félt ettől az ormótlan és ostoba nőtől, és megszokásból engedelmeskedett neki, nem gyávaságból. És ennek bizonyítására felemelte a fejét, és tisztán ezt kérdezte: — Élvezi a munkáját, Mrs. Dill? A nő abbahagyta egy heg lekaparását a kezén. — Micsoda? — Élvezi, hogy utasítgatja az embereket? 256

— Micsoda? – Különösen, amikor meg vannak bilincselve és tehetetlenek. Élvezi, hogy sötét cellákba terelgeti őket? Hogy bezárja őket, és aztán a rácson keresztül hallgatja, ahogy kétségbeesetten zokognak? Mrs. Dill eljött a magas ablaktól és megállt felette. — Pofa be! Fog be a szád, vagy megbánod! De már túl késő volt, nem tudta abbahagyni. Négy napig mintafogoly volt, de most már elege volt belőle. — Mi késztet egy nőt arra, hogy elvállaljon egy ilyen munkát? Mondja csak... szeretném tudni. Vajon egy egész életen át tartó ambíció volt? Már gyermekkora óta börtönőr akart lenni? Mrs. Dill felhorkant, megragadta Rachel bilincsbe vert, sajgó csuklóját, és ráordított: — Arcátlan! Fogd be a szádat, hallod? — Aztán ellökte magától Rachel kezét és visszataszította a padra. — Kuss! De Rachel meggondolatlan és haragos volt. Megvárta, míg a fegyőr visszamegy az ablakhoz, és akkor furcsa érzéstől remegő hangon ezt kérdezte: — Mit gondol, pontosan mi különbözteti meg magát azoktól az őrült és erőszakos gazemberektől, akiket őriz? Azoktól, akiket maga veréssel és kegyetlenkedéssel „fegyelmez”, meg rájuk üvölt, mintha nem is emberek lennének... — Az arca elé kapta a kezét, hogy védekezzen, és így a fegyőr első ökölcsapása a bilincsének éles fémszélét érte. Mrs. Dill káromkodott egyet, a sérült kezét az öléhez kapta, és zihált. Na, most megcsináltad — gondolta Rachel izgatottan és rettegve, és pontosan ez a veszélyes érzelemkeverék volt az, ami szörnyű büntetésekhez vezetett a börtönbüntetése első évében. Azt hitte, hogy a vadság már régen nem létezik benne, hogy az őrök és a saját jobb belátása felülkerekedtek rajta. De megint itt volt, és pontosan ugyanazzal az erőszakkal és őrjöngéssel tért vissza. Mrs. Dill megzavart haragja még jobban feltüzelte. — Vannak gyerekei? – kérdezte, miközben a falhoz lapult, és magasra emelte a kezét. — Őket is veri? Volt egy smasszer Dartmoorban... olyan volt, mint maga. Párnát szorított a kisfia fejére, ha nem hagyta abba a sírást. Ez igaz... ő mondta nekem. Akkor mondta, amikor ugyanezt csinálta velem! A következő ütés a könyökén érte, és Mrs. Dill megint feljajdult a fájdalomtól, és a kezét szorongatta. Volt egy ólmosbot az övében. Éppen azt akarta elővenni, amikor kinyílt az ajtó, és Burdy szólt be: – Wade, Ra... – Döbbenten elhallgatott. – Mi folyik itt? – kérdezte, miközben a tekintete az őr és a fogoly között cikázott. 257

– Engedetlen volt! – vádolta meg Rachelt a vöröslő arcú fegyőr. – Sértegetett! – Ostoba, ostoba ez a nő – hiszen az is mondhatta volna, hogy megtámadta, de még ahhoz is túl nehézfejű volt, hogy ilyet kitaláljon. – Most már elég legyen – dühöngött Burdy, és megpróbálta érvényesíteni a törvény erejét, de képtelen volt hitelt adni Mrs. Dill vádaskodásának. Rachel nem is hibáztatta, hiszen valamennyi találkozójuk alkalmával csak a tanulékony, a tökéletes feltételesen szabadlábra helyezett foglyot látta benne. – Most, az ő ügye jön, ezért elég legyen ebből az egészből, bármit is csinálnak. Itt az idő, mint mondtam. – Megfogta Rachel bilincsbe vert kezét, és segített neki felállni, Rachel pedig azon csodálkozott, hogy szinte gyengéd volt, ahogy felsegítette. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megnyugodjon egy kicsit, még akkor is, ha tudta, hogy az egykori munkaadója iránti tiszteletnek, és nem a saját személyének köszönheti, hogy Burdy már szinte úrihölgyként bánik vele. Mrs. Dill nem állta meg, hogy ne fenyegetőzzön. Még mindig a csuklóját dörzsölgetve ezt mondta Rachel füléhez hajolva: – Még találkozunk. Burdy kinyitotta az ajtót, és a felügyelőnő megismételte: – Még találkozunk, te gyilkos kurva! — Rachel önkéntelenül visszarettent. Kihúzta a vállait és kiment a cellából a tárgyalóterembe. A furcsa eufória nyomban elillant belőle, mihelyt meglátta, hogy ki várja a szoba végében. Az utolsó reménye is elhalt, és kényszeredetten el kellett ismernie annak a reménynek az ostobaságát, amit négy napig titokban dédelgetett: hogy Sebastian eljön, és megmenti. De csak két fekete taláros bíró ült a hosszú asztal túlsó oldalán: Vanstone polgármester és Carnock kapitány. A harmadik szék üres volt. A tárgyalóterem majdnem zsúfolásig tele volt, éppúgy, mint akkor, amikor a legutóbb ide hozták. Nem lett volna szabad, hogy meglepődjön azon, hogy Lydia Wade–et látja a nézők között, de mégis így történt. Lydia mellett ott volt a kötőkosara, az egyik ormótlan fekete kötése pedig ott feküdt az ölében. És mielőtt Rachel még kikerülhette volna a pillantását, boldogan és diadalmasan elmosolyodott. Olyan mosoly volt ez, mint amit a menyasszony felé küldhet a legkedvesebb barátja, amikor az ünnepelt az oltár felé sétál. Leszámítva persze azt, hogy Lydia szemeiben őrült csillogás látszott, ami mögött nyers, ellenséges tekintetet fedezett fel. Rachel félrenézett... és ekkor újabb csapás érte. Lydiá–tól nem messze Claude Sully ült az egyik széken, és ördögien vigyorgott rá. A férfi behízelgő arca rengeteg kellemetlen emléket idézett fel benne. Megbotlott, de Burdy segített neki, nehogy elessen. Valaki felnevetett. 258

Ismerte ezt a rosszakaratú hangot. Felnézett, és meglátta Violet Cockert, aki Sully másik oldalán ült. Már több mint egy hónapja történt, hogy otthagyta Lyntont... vajon együtt volt Sullyval? De miért? Burdy hagyta, hogy egyedül menjen tovább. Vanstone kezdett el beszélni: valami jogi dokumentumból olvasott fel, ami az asztalon feküdt előtte. Feltett egy kérdést. Vajon neki? Kinyögte: – Bocsánat... – De Burdy szólalt meg, tehát a kérdést nem hozzá intézték. Elpirulva lenézett a padlóra. – Nem, méltóságos uram, a vádlott még mindig nem mutatta fel a megszüntető levelet, amiről azt állítja, hogy postán kapott a belügyminisztertől múlt hónap huszonötödikén. Rajta kívül senki sem látta, és azt állítja, hogy nem találja. Vanstone bólintott. Rachel megköszörülte a torkát, hogy ő is válaszoljon, de Burdy nem nézett rá. – Mik voltak pontosan azok a feltételek, amiket Mrs. Wade megszegett? – Valamennyit megszegte, méltóságos uram: az elmúlt, öt hétben elmulasztott jelentkezni nálam négyszer, a rendőrfőnöknél pedig kétszer, és nem fizette meg a bírságot sem július huszadika óta. Súlyos csend. Nem hagyták, hogy megszólaljon. A polgármester elgondolkodva az asztalon dobolt az ujjaival, miközben Carnock kapitány a levegőbe bámulva borzolgatta bozontos ősz oldalszakállát. Rachel mintha hallotta volna a háta mögött a kötőtűk gyors és izgatott kattogását. — Itt van most az a tiszt, aki letartóztatta Mrs. Wade–et? — Nem, méltóságos uram. Bírósági ügye van Plymouthban ma délután, és nem tudott eljönni. De megvan az eskü alatt tett nyilatkozata. — Bocsássa a bíróság rendelkezésére, kérem. Burdy egy lapot adott át a bírónak. Vanstone feltette az aranykeretes pápaszemét, hogy elolvassa. Sietség nélkül kalandozott végig a sorokon, aztán átadta Carnocknak. – A szökésben levő Mrs. Wade–et a plymouthi rendőrséghez tartozó Grimes rendőr fogta el ezen a héten hétfőn – idézte a polgármester lassan, hogy a jegyzőkönyvvezető lejegyezhesse. – A keyhami dokkudvarban találták meg, amikor a kanadai és az amerikai hajójegyárak iránt érdeklődött. — Csak azért... én csak... Vanstone lekapta a szemüvegét, és a sápadt, szürke szemei elkerekedtek Rachel fegyelmezetlenségétől. –A fogoly maradjon csendben — utasította. Rachel engedelmeskedett, de nem hunyta le a szemét, vagy hajtotta le a fejét alázatosan. Hanem 259

keményen állta a férfi tekintetét, mindenféle dac nélkül, míg az másfelé nézett. Aprócska győzelem, de mégis örömet szerzett neki. – Van itt valaki, aki mellette tanúskodna? – érdeklődött Carnock kapitány, megtörve a feszült csendet. Senki sem válaszolt. Vanstone szólalt meg: — Ebben az esetben... — Én szeretnék tanúskodni. Rachel döbbenten nézett körül, mert felismerte William Holyoake hangját. Korábban nem vette észre, mert a szoba hátsó sarkában volt. De most látta, hogy Anne Morrell mellett ült, akinek szép arca feszült volt az aggodalomtól. Amikor a tekintetük találkozott gyors és reménykedő mosolyt küldött feléje, hogy így biztosítsa a támogatásáról. – Van tudomása olyan dologról, ami közvetlenül ennek az ügynek a körülményeihez tartozik? – Igen – mondta William. – Akkor lépjen elő, és esküdjön. William letette az esküt, aztán odament a tanúk emelvényére, ami tulajdonképpen csak egy kis fadobogó volt a vádlottak padja mellett. – Mi a mondanivalója, Mr. Holyoake? – kérdezte. Vanstone, miután William megmondta a nevét a jegyzőkönyvvezetőnek, ami csak formalitás volt, hiszem mindenki ismerte. A kalapját a hatalmas kezeiben tartotta, és lassan forgatta. Megköszörülte a torkát, és hangosan szólalt meg: – Azt akarom mondani, hogy Mrs. Wade nem volt szökésben. Azaz nem próbált meg elmenekülni, pedig úgy hallottam, hogy ezért tartóztatták le. Beszélgettem vele, mielőtt elment, és tudom, hogy nem akart elszökni. Egyszerűen csak elment. – Rachelre nézett, mintha azt mondta volna, hogy reméli, ezzel segít neki, aztán visszafordult a bírókhoz. Vanstone arcán nem látszott semmi. – Mondott valamit e beszélgetés során, ami arra utalt, hogy vissza fog jönni? Williamnek meg kellett mondania, hogy: – Nem, de – tette hozzá – azt sem mondta, hogy nem jön vissza. – Pontosan mit mondott? – kérdezte Carnock kapitány. Az intéző összeráncolta a homlokát. – Nem emlékszem szó szerint. Valami olyasmit, hogy „El kell mennem”. Aztán kezet ráztunk. – „El kell mennem?”– Lehet, hogy nem pontosan. Lehet, hogy ezt mondta: „Elmegyek.” 260

– „Egy kis időre?” – Nem mondta, hogy egy kis időre. De... – Elvitte magával mindenét? – Ez nem tudnám megmondani. De – ismételte meg hangosabban, megelőzve a polgármester következő kérdését – azt mondta, hogy Plymouthba megy. Ha pedig el akart szökni, akkor miért mondta volna meg, hova megy? Nem volt szökésben, én mondom maguknak, csak egyszerűen elment. Carnock a fejét csóválta, miközben a polgármester arcán cinikus mosoly jelent meg, ami többet árult el, mint szavai. – Érdekes következtetés, Mr. Holyoake. Van még valami mondanivalója? William szomorúan rázta a fejét. Már éppen távozóban volt az emelvényről, amikor Carnock egy kérdéssel megállította: – Volt tudomása a levélről, ami megszünteti Mrs. Wade szabadulási feltételeit? – Nem, uram. Eddig legalábbis nem. – És korábban hallott már róla? – Nem, uram. – Mondhatni–e — kérdezte Vanstone –, hogy ön és Mrs. Wade barátok? William Rachelre nézett: – Igen, uram. – Jó barátok. Másodpercek múltak el, mire William átgondolta a választ. – Igen – mondta határozottan. – Azt mondanám, hogy azok vagyunk. Vanstone lecsapott rá. – De az ön jó barátja sohasem mondta magának, hogy levelet kapott a Whitehallból, a belügyminisztertől, ami hatálytalanítja a szabadon bocsátása feltételeit? Nem beszélt egy olyan levélről, amely teljesen szabaddá teszi? Rachel lenézett a földre, mert nem bírta nézni a zavart William leplezetlen, őszinte arcán. William hosszú szünet után morgott valamit, ami Vanstone nem hallott, és ezért meg kellett ismételnie. — Nem, sohasem beszélt róla – mondta dacosan. Aztán a helyére küldték. Vanstone és Carnock összedugták a fejüket, és suttogni kezdtek. A hallgatóság zsivaján át azonban egy tiszta női hang szólalt meg: — Én is mondani akarok valamit. — Anne állt fel a székéről kissé zavartan, és Holyoake vállát használta támaszul. Terjedelmes kék gyapjúruhát viselt, de még az sem tudta leplezni a pocakját. — Morrell 261

tiszteletesnek Mare's Headbe kellett mennie egyházi ügyben, de reméltem, hogy mostanra visszaér. El akart jönni erre a meghallgatásra, hogy Mrs. Wade érdekében szóljon. Ezért most helyette fogok beszélni. A polgármester kegyesen bólintott. — És az közvetlenül kapcsolódik... — Szorosan értelmezve nem bizonyíték. Tudok valamit Mrs. Wade plymouthi útjáról, illetve a szabadulása körülményeiről. — Értem. — Vanstone meghúzta az ezüstös bajsza egyik végét, aztán szinte leereszkedő gesztussal így szólt. — Ebben az esetben nem kell esküt tenni, Mrs. Morrell, és beszélhet a helyéről is. Anne bólintott, és ridegséggel a hangjában szólt: — Köszönöm. Csak azt akarom mondani, hogy Morrell tiszteletes és én elég jól megismertük Mrs. Wade–et az elmúlt fél év során, és tiszteletre méltó nőnek tartjuk... jó asszonynak. Az nyilvánvaló, hogy valaki hibát követett el, talán valami irodai hibáról van szó, és kis zavarról a Whitehallban, ami ezt a kellemetlen félreértést okozta. Remélem, legalább akkora megértéssel és türelemmel fognak dönteni... a törvény betűjéhez híven. — Ennyi? — kérdezte Vanstone udvariasan.— Igen. Nem. Megengedik neki, hogy beszéljen a saját maga védelmében? Vanstone nyájasan mosolygott. — Nagyon köszönöm, Mrs. Morrell. Mrs. Wade örülhet, hogy ilyen barátai vannak. A polgármester azt hitte, hogy Anne le fog ülni, de ő nem hagyta magát. — Bocsásson meg. Megengedik neki, hogy beszéljen a saját maga védelmében? A polgármester hivatalos mosolya egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. — Asszonyom, mi nem bírói testület vagyunk, mint azt ön is tudja. Mrs. Wade–nek nincs jogi képviselője, következésképpen szava sem lehet ebben az eljárásban. Köszönöm. Nagyon köszönöm. — És ezzel elfordult tőle, és folytatta a halk sustorgást Carnock kapitánnyal. Anne a homlokát táncolva végül leült. Rachel egyvalamiben egyetértett Vanstone polgármesterrel: örült, hogy ilyen barátai vannak. — Mrs. Wade. A bírák tanácskozása véget ért. Rachel kihúzta magát és az arcukba nézett. — Méltóságos uram — mondta Vanstone–nak, aki — mint mindig — a szóvivő volt. Rachel megzavarta a tekintetet a férfi szürke szemeiben, 262

amikben a kérlelhetetlenség és a szenvtelenség csillogott — ami nem sok jót ígért. — A bíróság úgy találta, hogy ön megszegte a feltételes szabadon bocsátása feltételeit azzal, hogy többször elmulasztotta a kötelező jelentkezését a falu– és a megye rendőri tisztviselőjénél, valamint azzal, hogy hosszú időn keresztül nem fizette a bírságot. Emellett a bíróság valószínűnek tartja, hogy azzal, hogy Plymouthba utazott, hogy ott érdeklődjék a tengerentúli kikötőkbe tartó hajók iránt, ki akarta játszani a szabadon bocsátására vonatkozó szabályokat, és ami még rosszabb, megkísérelte elhagyni az országot. A gyilkosság miatt kiszabott ítélete életfogytig tartó szabadságvesztés volt azzal a lehetőséggel, hogy tíz év letöltése után szabadon lehet bocsátani, amit aztán a bíróság kétévente felülvizsgál. Mrs. Wade, tudna mondani bármilyen okot, ami miatt a bíróságnak nem kellene magát visszaküldenie a dartmoori börtönbe olyan hosszú ideig, amit a bíróság megfelelőnek talál, és aminek a tartama nem lehet több két évnél? Két év. Nem értette félre, még akkor sem, ha a könnyű, kimért hang elhalkult a fülében, mint ahogy a sodronyszál feszül és forog körbe– körbe, mígnem eléri a szakadási pontját. Két év. Látta, hogy a megbilincselt kezei a vádlottak padjának fakorlátjára tévednek, és hogy addig szorítja, amíg az ujjai belefájdulnak, de még így is megtántorodott. A korlát a hasának és a csípőjének vágódott. De aztán megfeszítette a térdeit és a könyökeit, és megpróbált Vanstone–ra nézni, és felidézni, hogy pontosan mit is kérdezett. De nem tudta visszahozni a kérdést az agyában levő káoszból... nem emlékezett rá, hogy a polgármester hogyan fogalmazott. Mit lett volna a jó válasz? Igen? Vagy nem? Mi van, ha a rosszat választja? — Méltóságos uram – nyögte ki, mielőtt elszorult a torka. Lehunyta a szemét, és ezt suttogta: — Méltóságos uram, meg... képtelen vagyok... – Mély morajlás szakította félbe. Úgy tűnt, mintha a háta mögött mindenki egyszerre beszélt volna. Egyetértett a türelmetlenségükkel, de a jó választ akarta mondani, és nagyon nem akart elájulni. — Méltóságos uram — próbálkozott ismét, kicsit hangosabban. Dühödt kiáltás nyomott el minden más hangot a teremben. — Miért van megbilincselve? Valaki megszólalt: — Mert... — Oldozza ki! – De... — Oldozza ki! Burdy belecsúsztatta a kulcsot a Rachel jobb csuklóján levő vaspántba, aztán pedig a bal oldaliba. A bilincs kattanva lehullott,a kezéről, és 263

Rachel egyszerre túl könnyűnek érezte magát: Attól félt, hogy mindjárt felemelkedik a levegőbe. Elképzelte, ahogy a zsúfolt tárgyalóteremben lebeg, és ezért még egyszer megszorította a korlátot. Burdy elfordult, és ekkor Rachel a vállai fölött meglátta Sebastiant. Csöpögött az esőtől. A kalapját is elhagyta. Esővíz csurgott a hajából, végig az arcán, sötét foltokat hagyott a kabátja vállain, és a melléhez tapasztotta az ingét. Sebastian közte és a bírói asztal között állt, nehezen lélegzett, és olyan forróság áradt a szeméből, hogy szinte a testén érezte. Érezte a határozatlanságát is: tudta, hogy oda akarna menni hozzá, hogy megölelje, de nem mozdult. Csak állt szétvetett lábakkal, kezei ökölbe szorultak a teste mellett, és közben az esővíz a csizmája körül kezdett tócsává gyűlni. Rachel nem kételkedett abban, hogy a férfi közel áll az erőszakhoz, és hogy a csata, amit az önmérsékletért folytatott, még nem ért véget. – Lord úr – szólt Vanstone hangosan, és felállt. – Nem tudtuk, hogy visszatért. Mi... – Nyilvánvalóan nem. – Szinte vicsorogta a szavakat, miközben a szemében égő tűz gyűlöletessé erősödött, és azt egyenesen Vanstone ellen irányította, mintha boldog lett volna, hogy jogos célpontot talál a haragjának. – Gondolom, csatlakozik hozzánk – mondta a polgármester ridegen –, most, hogy megtisztelt a jelenlétével. – Megfogta a mellette üresen álló szék háttámláját. De Sebastian nem vett róla tudomást. – Miért volt Mrs. Wade megbilincselve? – Lord úr, akkor fogták el, amikor olyan hajókról érdeklődött, amik külföldi kikötők felé tartanak. Azóta, nem megalapozatlanul, ez a véleményem, úgy kezelték, mint aki szökésben van, – Micsoda szemétség – jelentette ki Sebastian olyan metsző megvetéssel, hogy Vanstone elvörösödött. – Miért ne küldhettem volna Plymouthba... vagy Brightonba, vagy akár Doverbe... hogy az iránt érdeklődjön, ami iránt csak akar? – Azért – avatkozott közbe Carnock kapitány finoman, – mert az ön őrizetére bízták azzal, hogy Lyntonban marad, amíg ön visszatér, lord úr. Legalábbis ebben egyeztünk meg aznap este, amikor elutazott. Valaki elégedetten kuncogott. Sebastian megfordult a hangra, és meglátta Sullyt a második sorban. – Te! – mondta lassan, és közben elindult feléje. – Mit keresel itt? Sully a térdére tette a kezét, és kényelmesen hátradőlt. Úgy tett, mintha nagyon kellemesen érezné magát, de a csillogás a szemében elárulta, hogy ideges. 264

– Ez egy nyilvános meghallgatás, vagy nem? Sebastian, öreg barátom, a világért sem hagynám ki. – Mellette Violet Cocker a tenyerébe röhögött. Sebastian fagyosan, gyilkos haraggal nézte őket. Es ha Vanstone nem tereli el a figyelmét, akkor megtámadta volna Sullyt – gondolta Rachel. – Lord úr, Mrs. Wade azzal a nem létező levéllel védekezik, amiben a belügyminiszter megszüntette volna a szabadon bocsátása feltételeit. Ha volna ilyen dokumentum, akkor a börtönhatóságok, a kormányzó, és mi, a bíróság is kaptunk volna belőle. De nem kaptunk, és... bocsásson meg, lord úr... egészen biztos vagyok benne, hogy Őfelsége nem csinál gyakorlatot abból, hogy titokban elítélt gonosztevőkkel levelezik. És minden ilyen bizonyíték hiányában... – A levél létezett – szakította félbe Sebastian. – Tisztelettel, lord úr, ön látta? – Nem. De elhiszem, hogy ellopták. – Ellopták? Milyen furcsa. Van valami bizonyítéka... – Ki vette rá erre? Sully? Mennyit fizetett magának, hogy visszajuttassa a börtönbe? A polgármester arca elvörösödött. Felállt. – Hogy merészeli! Istenem, uram, ez alaptalan hazugság! Követelem, hogy kérjen bocsánatot. Sebastian Sully felé fordult, aki leplezetlen örömmel és talán, meglepődve vigyorgott tá. – Nem tudod bizonyítani, D'Aubrey. Bocsánat, most már Moreton, ugye? Moreton véres grófja. De akkor sem tudsz bizonyítani semmit. Sebastian haragra lobbant. A tömeg zsivaján keresztül, és Vanstone– nak az asztalra mért ökölcsapásain keresztül, amivel megpróbált rendet teremteni, egy halk, de kitartó hangot hallott, ami a nevén szólította. Rachelre nézett. Rachel az egyik kezét a korláton tartotta, a másikat pedig feléje nyújtotta, és a fájdalom az arcán észhez térítette. Így nem tud segíteni rajta – gondolta. Csak azt akarta, hogy kivigye őt innen, ha szükséges, akkor erővel is... nem, inkább erővel. Legszívesebben szétzúzott volna valamit, bármit... de ha elveszíti a fejét, akkor csak Sully kezére játszik. Nem szabad hagynia, hogy Rachel rettegése, ami ott volt az arcán, átterjedjen őrá is, és tönkretegye az ítélőképességét. Hátat fordított Sullynak, és ezt kérdezte a polgármestertől, aki még mindig sértett büszkeséggel hadart valamit. – Mik a vádak Mrs. Wade ellen? Hadd halljam még egyszer. – Hát... – Elmulasztott néhány találkozót Burdy–vel, erről, van szó? – És a megyei rendőrfőnökkel is. És... 265

– Miért nem szólították fel? Ha nem jelent meg, akkor miért nem panaszolta be senki ezért? Burdy szólalt meg. – Egyszer küldtünk neki levelet, lord úr, illetve én. Abban írtam neki, hogy elmulasztja a jelentkezéseket. – És? – Azt írta vissza, hogy „mentesítették a kötelezettségei alól”. – És maga nem járt ennek utána? Csak letartóztatta? Burdy vállat vont. Sebastian nagyot káromkodott. – Mi van még? – A bírsága, lord úr – motyogta. – Nem fizette a bírságát. – Mennyivel tartozik? Nos? Burdy megköszörülte a torkát és így szólt: – Tíz shillinget kellett fizetnie hetente. Négy egymást követő hetet hagyott ki. – Két fonttal tartozik? – Nagy erejébe került, hogy ne ordítson. Kivette az erszényét, kivett belőle egy köteg bankjegyet, és aztán azért kellett erőt vennie magán, hogy ne nyomja le Burdy torkán. — Itt van – dörmögte. — Most már ki van fizetve a bírsága. Vanstone visszaült a helyére. Akár szövetkezett Sully–val, akár nem, Sebastian vádjai veszélyes ellenséget csináltak belőle. – Lord Moreton – mondta jeges hivatalossággal — a legsúlyosabb vád Mrs. Wade ellen az... hogy megpróbált elszökni. És ezt nem lehet ilyen könnyen elintézni. A tények magukért beszélnek és véleményem szerint ez elég ahhoz, hogy az esküdtbíróság elé vigyük. Sebastian elgondolkodva nézett rá. A megoldás lassan, fokozatosan tudatosodott benne. Elmosolyodott, hogy milyen egyszerű is volt. – De nem szökött, ezt maga is tudja. Az én javaslatomra ment Plymouthba, ami azt illeti. Hogy bevásároljon a kelengyéjéhez. És azért érdeklődött a személyszállító hajók menetrendje iránt, mert én kértem meg rá... a nászutunk miatt. Mrs. Wade és én a hónap végén össze fogunk házasodni. A felzúdulások és kiáltások közepette Sebastian Rachelre nézett. A döbbenet, amit várt, ott is volt az arcán, de az öröm hiányzott róla. Rachel állta a tekintetét, és azt szerette volna, hogy elhiszi, amit mondott. Végül is ezt akarta, vagy nem? De nem volt más a kutató szemeiben, csak szomorúság. Rachel megrázta a fejét, aztán másfelé nézett. Vanstone észrevette ezt a némajátékot. Amikor a zaj elhalt, előrehajolt, és határozottan megkérdezte: — Igaz ez? Sebastian, aki katasztrófát érzett, gyorsan visszavágott: — Csak nem akar engem... 266

– Nem, nem igaz — szólt közbe Rachel tiszta, érthető hangon. – Őlordsága téved. – Azt mondja, hogy nem mond igazat? – Őlordsága téved – ismételte. – Nincs eljegyzés. Ő... téved. — Aztán megtört a hangja. De amikor Sebastian egy lépést tette felé, hátrarettent és elengedte a korlátot. Sebastian döbbenten megállt. – Rachel – suttogta. – Rachel, az isten szerelmére. – De Rachel nem nézett rá; a fagyos profilja teljesen kizárta őt. Vanstone mondott valamit. Egy nő felnevetett, és Sebastian azt hitte, hogy a szobalány volt, Sully szövetségese de amikor felnézett, meglátta, hogy Lydia Wade az. A kötését a melléhez szorította, és magában motyogott. Meg őrült volna? Sebastiannak le kellett ülnie. Nem tudott gondolkodni. Rachel nem nézett rá, ő pedig nem tudta, hogy mit tegyen vagy mondjon. Az ujjaival hátrasimította nedves haját, és az inge ujjával letörölte a vizet az arcából. Most Vanstone lendült bele; bármit is mondott, a vége az volt, hogy „ha az esküdtek összeülnek szeptemberben”, és Carnock hevesen bólogatott az egyetértését kifejezve, miközben olyasmiket mondogatott, hogy „szerencsétlen” és „nincs más választás”. Kettő az egy ellen. Mikor lesz már vége? Csak itt áll majd, és hagyja, hogy elvigyék? Öt hónappal ezelőtt sikerült elérnie, amit akart, ugyanilyen körülmények között. De ma az akkori eszközei nem válnának be... de a végső csapás, ami teljesen a padlóra küldte, az Rachel elutasítása volt. Rachel helyzete nem is lehetett volna kétségbeejtőbb, de mégsem hagyta, hogy megmentse. Nem hagyta, hogy magával, vigye. Christy Morrell érkezett a terembe. Sebastian nem vette észre egészen addig, amíg ázottan és lucskosan a terem elejébe nem jött. A becsukott esernyőjével hosszú vízcsíkot hagyott, amerre ment. Erősen zihált. – Bocsássanak meg, hogy megszakítom önöket. Jöttem volna korábban is, de feltartóztattak. Beszélhetnék... – Bocsásson meg, tiszteletes úr – tört ki a polgármester –, már nem veszünk fel vallomásokat ebben az ügyben. A felesége ékesszólóan beszélt Mrs. Wade érdekében, és nincs szükségünk több bizonyítékra. Köszönöm. – Hadd beszéljen – kiáltott közbe Sebastian. – Bármit is akar mondani, szeretném hallani. Vanstone az égnek emelte a kezét. – Hát akkor beszéljen. – Aztán karba tette a kezét, és összeráncolta a homlokát. Christy közelebb ment a bírói asztalhoz. 267

– Uraim, éppen most jutott az eszembe valami, valami kivételesen fontos. Négyszemközt kell beszélnem önökkel. – És rámutatott mindhárom bíróra. – Van valami köze Mrs. Wade ügyéhez? – Igen. – Akkor foglalja el az emelvényt, és mondja jegyzőkönyvbe – utasította a polgármester, és Sebastian, kivételesen, egyetértett vele. De Christy nem mozdult. . – Tisztelettel kérem, polgármester úr, ez olyasmi, amit nem mondhatok el nyilvánosan. Kérem tehát, hogy határozatlan ideig napolják el ezt a meghallgatást. – Ez szóba sem jöhet. Ha van bizonyítéka, ami az ügyre tartozik, akkor eskü alatt elmondhatja, itt és most. Máskülönben dönteni fogunk. Christy megrázta a fejét. – Az nagy hiba lenne. Félrevezettem önöket... amit mondani akartam, nem tartozik erre a meghallgatásra. – Akkor... – Mrs. Wade eredeti ügyére vonatkozik. Olyan bizonyíték birtokába jutottam, amely tisztán igazolja, hogy tévesen ítélték el a férje meggyilkolásáért. Kitört a káosz. Vanstone rendet parancsolt, de senki sem hallotta. A hallgatóság talpra ugrott, és egyszerre beszélt mindenki. A zavarban Sebastian észrevette, hogy Sully kifelé tart a teremből. Azonnal az ajtóhoz rohant, és elvágta előle az utat. — Igyekszel valahová? Sully elmosolyodott. — Úgy tűnik, hogy a mulatság véget ért, és van néhány elintéznivalóm. Állj félre, engedj az utamra. – Nem teszem. — Óvatosan, felkészülve a küzdelemre, közelebb ment hozzá. — Hol van ma a késed, Claude? A csizmádban? A zsebedben? — Ne légy ostoba. Takarodj az utamból vagy különben... Egy női sikoly arra késztette Sullyt, hogy megforduljon. A válla felett Sebastian meglátta Lydia Wade–ett amint felemeli a karját, és lecsap vele. Christy Morrell elrántotta a kezét, de a ruhája ujját már elszakította az olló. Anne megint felsikoltott. De nem a tiszteletes volt Lydia célpontja. Sebastian dermedten, hitetlenkedve látta, hogy Lydia Christy körül hadonászik, hogy az éles olló megint ott van az ökölbe szorult kezében, hogy aztán lecsapjon a vádlottak padjára. Rémálom. Sully nem mozdult... ő is teljesen dermedten állt. Sebastian félig meglökte, félig megrántotta, de végül erővel eltaszította az útjából, és végre szabad volt előtte az út. De csak egy pillanatig, mert szinte rögtön testek kerültek közé és Rachel közé. Látta, hogy Rachel arcát a 268

zavart a félelem váltotta fel, mielőtt megint elállták közöttük az utat. Sebastian elkezdte félrelökni az embereket A fejek és vállak fölött meglátta, hogy az olló ismét fel emelkedik és lesújt. — Nem! Nem! — kiabálta, és a testével nekifeszült a tömegnek, átkozódott, de csak nem tudott közelebb jutni... Aztán végre rés nyílt, és sikerült elindulnia. Meglátta Lydia hátát, amint Rachelre fekszik rá a bírói asztalon, és azért küszködik, hogy az ollóval elérje Rachel arcát. Rachel kétségbeesett szorítása Lydia csuklóján egyre gyengült. Sebastiannak megállt a szíve. Nem ér oda időben. Az asztal mögött Vanstone és Catnock kiáltozott és káromkodott, de tehetetlenek voltak. A semmiből egy hatalmas test tűnt elő, és megragadta Lydia vállát. Az olló a levegőbe repült, és a mennyezetnek ütközött. Lydia teste fájdalmas kiáltással a falnak vágódott. William Holyoake pedig rávetette magát. Rachel felhúzta magát és megpróbált felállni. De remegtek a térdei. Sebastian kapta el, amikor már majdnem a földre zuhant. Egymás mellett ültek, félig az asztal alatt, és teljesen megfeledkeztek a körülöttük tomboló zűrzavarról. — Megsebesültél? — Sebastian nem látott vért sehol. Rachel szemei még mindig üresen csillogtak, de a keze erősen, szorította Sebastian vállát. — Rachel, válaszolj! Megsebesültél? A kérdés végre célba ért. Rachel megrázta a fejét. — Mondd már! Sebastian magához ölelte, és erősen megszorította. A szíve lassan visszaállt a normál ritmusra, ahogy a felismerés, hogy Rachelnek semmi baja sincs, tudatosult benne. — Nem, jól vagyok — válaszolta automatikusan, bár ez nem volt igaz. Kissé eltolta Rachelt magától, és egyenesen a szemébe nézett. – Hát miért nem akarsz feleségül jönni hozzám?

269

21. „Kedves Morrell tiszteletes, mire e sorokat olvassa, én már nem leszek ott. Könyörgöm majd Istennek, hogy bocsássa meg nekem, hogy amíg éltem, nem volt bátorságom elmondani ezt a történetet, de annyira fájdalmas… Magam is alig tudom leírni. Csak azzal vigasztalom magam hogy néhány nappal vagy héttel több nem jelentett volna semmi különbséget. A borzalmas bűnöket már régen elkövették. Nem vagyok erős, és gyorsan kell írnom. De hol is kezdjem? Az igazság fokozatosan bontakozott ki előttem, és néhány hónappal ezelőttig nem is érleltem meg az egész szörnyűséget. Az ébredésem egybeesett Mrs. Wade börtönből való szabadulásával, mert akkor történt, hogy az unokahúgom reszketeg realitásérzéke teljesen elhagyta őt, és már alig voltak normális pillanatai, amivel el tudta volna álcázni, hogy mi is történik. Először nem akartam elhinni: csak őrjöng – mondtam magamnak, és azok a szörnyű dolgok, amiket elmond, csak a hisztérikus képzelődés termékei lehetnek. De az összefüggéstelen őrjöngések tovább folytatódlak, és egyre inkább állandósullak. Aztán, bevallom, elolvastam a naplóját. Nem állhattam meg, tudnom kellett a legrosszabbat is – végül elhittem az egészet. Akkor kezdődött, azt hiszem, amikor Lydia tizenegy éves volt, vagy — szegény lány – talán még fiatalabb is. Most már tudom ennek a gonosz kapcsolatnak néhány részletét, mert hallottam, ő mondta el nekem, de nem írhatom le őket. És Isten előtt esküszöm, hogy nem tudtam semmit, semmit róla akkor, amikor megtörtént. Tudnom kellett volna? Külön házakban éltünk; a fivérem és én sohasem álltunk közel egymásho. Lydia pedig furcsa volt, zárkózott, sohasem volt melegszívű vagy bizalomteljes gyermek. Ezek az én mentségeim, de tudnia kell, hogy a lelkiismeretem addig fog háborogni, amíg csak élek. Most már világos előttem, hogy a perverzitások, amiket Lydia az apjával elkövetett, már a halála előtt kezdtek hatást gyakorolni az agyára. Az évek során egyre rosszabb lett, de az igazi szétesés akkor kezdődött, amikor megtudta, hogy Mrs. Wade–et kiengedték a börtönből. Előtte az egyetlen dolog, ami megakadályozta a teljes összeomlást, az a tudat volt, hogy Rachel, akit minden boldogtalanságáért okolt, és akit olyan hatalmas gyűlölettel, fanatikus keserűséggel utált, szenved. De Mrs. Wade kiengedése után Lydia elveszítette minden tartását és józan eszét. A tombolása során elmondott nekem még valamit, és az még szörnyűbb volt, még sokkal szörnyűbb. Tíz évvel ezelőtt, őrült féltékenységében és fájdalmában megölte a saját apját. Többször is elmondta nekem ennek a rettenetes történetnek a részleteit, olyan részleteket, amiket nem írhatok le. Az iránt sincs semmi kétségem, hogy az igazat mondta. 270

Ennyi. Vége. Azt vártam, hogy megfogok könnyebbülni, hogy le fog hullani rólam ez a súlyos teher, amit már nem bírtam tovább magammal cipelni. De a szomorúságom nem könnyebbült meg. Azt hiszem, ugyanolyan teherrel kell a sírba mennem, mint amit hosszú ideig el kellelt viselnem. Imádkozzon értem, tisztelendő úr. Vajon rosszul tettem, hogy ilyen sokáig vártam az igazság elmondásával? Azt hittem, hogy a legrosszabban már túl vagyunk, és hogy semmi sem hozza vissza azokat az éveket, amiket Mrs. Wade a börtönben töltött egy olyan bűnért, amit nem követett el. De most már tele vagyok kétséggel és bizonytalansággal. Mindezek ellenére, aggódom Lydiáért. És könyörgöm önnek, Christy, ne hagyja, hogy jogtalanul bánjanak vele. El kell küldeni valahova, tudom, de szerintem szánalmat érdemel és nem büntetést, mert az agya nem működik rendesen. A gonosz járt itt, de nem annál a szegény lánynál. A fivérem most a pokolban ég a bűneiért, és nem imádkozhatok érte! Isten bocsásson meg nekem, de nem tudok. Gyenge vagyok, és beteg. Abba kell hagynom. Dr. Hesselius néhány perc múlva jön. Neki fogom adni ezt a levelet.... mert így biztosan nem kerül Lydia kezébe... és megkérem, hogy adja önnek, ha már meghaltam. És ha én hibáztam, akkor tudom, hogy önben megvan a bátorság ahhoz, hogy megtegye, ami helyes. Isten áldja és tartsa meg, Christy. És Isten segítsen mindannyiunknak. Margaret Armstrong” Rachel, miután elolvasta a levelet, hosszú ideig szótlanul ült, csak bámult kifelé Morrellék második emeleti vendégszobájának ablakán a falu zöldjére, amely mocskos és kihalt volt az eső miatt. Egy kéz érintette meg a vállát, és ez magához térítette. Anne ezt kérdezte: – Jól van? Hogy érzi magát, Rachel? Sebastian is megkérdezte már ezt tőle, egy órával ezelőtt, amikor idehozta őt. Akkor nem tudott neki teljes bizonyossággal válaszolni. Boldog volt, persze, és megkönnyebbült, mert felmentették, de ez a tény még nem igazán tudatosult benne. Túl hatalmas élmény volt, és még mindig inkább álomnak tűnt, és nem mert teljesen bízni benne. – Jól vagyok – válaszolta. De gyötrő melankóliát érzett, és mellette abszurd reménykedést. Túl sok minden történt vele, és az érzései túlságosan megtépázottak voltak ahhoz, hogy értelmesen és helyesen reagáljon azokra a eseményekre, amik egyre csak történtek vele, és nem akartak abbamaradni. Az utolsó dolog, amit Sebastian mondott neki, mielőtt Anne felhozta az emeletre, az volt, hogy magyarázatot akart arra, hogy miért utasította vissza a házassági ajánlatát. „Tudnod kell” — suttogta a lépcső alján és Sebastian nem tudott mást csinálni, mint hogy vissza kérdezett: „Nem, elképzelésem sincs, de majd te megmondod nekem.” 271

– Éhes? Majd szólok Mrs. Luddnak, hogy hozzon egy kis levest magának. Aztán meg teát. Rachel, most már tényleg kellene ennie valamit. Rachelnek sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. – Anne, nem vagyok éhes. Tudja, a börtönben adtak enni. Anne aggodalmas arcot vágott. — Milyen borzalmas lehetett. Istenem, ha tudtuk volna, ha legalább sejtettük volna... — Akkor sem tehettek volna semmit. De most már vége, és jól vagyok. — Anne továbbra is kétkedő arcot vágott. — Tényleg jól vagyok. Olyan kedves, hogy gondoskodott rólam, úgy érzem, mintha megújultam volna. — William örülni fog, ha meghallja ezt. Lent van, és már nagyon várja a hírt, hogy jól van. — Tényleg? — Az egyik ujjával a karosszék hímzett mintáját tapogatta. — Nagyon jó barát. Megmentette az életemet. — Egyszer az enyémet is – mondta Anne váratlanul. – Nem szó szerint, de majdnem. — Lemegyek, és megköszönöm neki. — Nem csinál semmi ilyesmit. Itt marad a tűz mellett, és pihen. Rachel mosolygott, és arra gondolt, milyen jó is, ha elrontják az embert. — De Anne, maga nem az anyám. – Aztán elkomorodott az arca, amikor eszébe jutott, hogy Lydia először Morrell tiszteletest támadta meg, aztán pedig Anne–t, amikor az segíteni próbált neki. — Hála istennek, hogy nem sérült meg — suttogta. — Vagy a babája! Anne a kezéért nyúlt, és megszorította. — Hála istennek, Christy nem sérült meg — mondta kedvesen. — Mit gondol, mi fog Lydiával történni? — tűnődött Rachel egy kis szünet után. — Majd elviszik valahova, ahol nem árthat magának. Sajnálja? – kérdezte Anne kíváncsian. — Igen. — Még akkor is, ha megpróbálta tönkretenni az életét? – Igen. Anne összevonta a szemöldökét. — Nos, azt hiszem, hinnem kell magának, de nem vagyok biztos, hogy ugyanilyen megbocsátó lennék–e a maga helyében. Az ilyen dolgokat Christyre hagyom. Kopogás hallatszott az ajtón, mire mindketten megfordultak. Aztán kipattant az ajtó, és Sebastian jött be. A ruhája már nem volt vizes, csak 272

nedves és nagyon gyűrött. Kimerültnek tűnt. De a szemei felcsillantak, amikor tekintete összetalálkozott Rachelével. Rachel, minden akarata ellenére, melegséget érzett, még a csontjaiban is. Anne felugrott. Rachel is kezdett felállni, de aztán visszaült. – Nos – mondta Anne vidáman –, azt hiszem, le kell mennem, hogy megnézzem, hogy van Christy. – Miattam ne menjen el. Sebastian hamissága annyira nyilvánvaló volt, hogy Rachel elpirult. Felállt és így szólt: – Lemegyünk magával együtt. Most már tökéletesen jól vagyok, és nincs semmi ok... – Nem, és ezzel zárjuk is le a témát — mondta Sebastian határozottan, mire Rachel összevonta a szemöldökét. Máris úgy beszélt, mint egy gróf. Anne mosolygott, bár mindent megpróbált, hogy ne tegye. – Nos, akkor ezt harcolják meg maguk között. Én lemegyek, és – Rachelre nézett – felküldöm Besst a tálcával. Igen, ezt teszem, és elvárom, hogy egyetlen falatot se hagyjon. Aztán az egyre kerekedő hasára tette a kezét. – Hogy lehet, hogy nem éhes. Én mindjárt éhen halok. Miután Anne kiment, Sebastian pár pillanatig csendben csodálta Rachelt. – Szép a ruhád – mondta. – Szép a hajad. Olyan, mintha... megújultál volna. Furcsa szóhasználat volt, de Rachel értette, hogy Sebastian mit akar vele mondani. Öntudatlanul végigsimította a kezével a szoknyáját. – Anne adta kölcsön. – Jól áll neked. – Úgy tűnt, hogy még valamit akar mondani, de aztán meggondolta magát. Odament Rachelhez, aki azonban egy lépést hátrált. Sebastian elment mellette a kandallóhoz. – Jólesik a tűz – mondta furcsa hangon. Rachelnek dekadensnek tűnt a tűz szeptemberben, de Anne ragaszkodott hozzá. — Biztosan elfáradtál az utazástól — mondta Rachel, és eltökélte, hogy a maga részéről fenntartja ezt a nevetséges beszélgetést. De. Sebastian nem vette ezt figyelembe. — Sully elment, Londonba menekült. Nem mintha ez segítene rajta. Ő hamisította a levelet, amit a belügyminisztertől kaptál, Rachel. — Honnan tudod? — Violet Cocker – mondta nekem... illetve Vanstone–nak és Carnocknak a jelenlétemben. De én gyötörtem ki belőle — tette hozzá jelentőségteljesen. — Tagadja, hogy ő küldte volna a Broad Arrow–kat, és hiszek neki. Az valószínűleg Lydia volt. Bocsánatot kértem a 273

polgármestertől. Egy nagy szamár, de el kell ismernem, hogy nem volt része a dologban. Christynek igaza volt vele kapcsolatban... nem volt semmi köze Sully ármánykodásához. Rachel a homlokára tette a kezét. — De... honnan tudta Violet, hogy Sully küldte a levelet? — Ő lopta el tőled. Sully bujtotta fel rá... lefizette őt. Mindenféle csecsebecsét adott neki, talán még el is csábította. Az egész egy jól kidolgozott összeesküvés volt, amit arra szántak, hogy bajt okozzanak neked. Hogy így vágjon vissza nekem. Közelebb ment hozzá, és gyengédebben beszélt. — És tökéletesen is működött. Amikor nem tudtam neked ma segíteni, amikor nem hallgattak meg, törni–zúzni akartam, meg akartam ölni valakit. Még sohasem éreztem magam ennyire bizonytalanul. Ennyire veszélyesnek. Olyan volt, mintha az én életem is függött volna tőle. Milyen csábító volt, ahogy félig mosolygott, és ahogy a kékeszöld szemei egyszerre voltak gyengédek és elszántak. – Amikor megérkeztél, tudtam, hogy el fogom viselni — mondta Rachel. — Még akkor is, ha nem tudtál volna megmenteni. Tudtam, hogy a végén minden rendben lesz. Nem tudhatod, mit érzek most. Köszönöm. – Nem a hálálkodásod az, ami igazából érdekel. Rachel a földre nézett. — Sajnálom. – Mondtam Christynek, hogy tűzze ki az esküvőt vasárnapra – mondta váratlanul. – Három hét múlva összeházasodhatunk. – Tessék? — Rachel szíve vadul kezdett dobogni. – Sebastian, ez hiba volt. – Ezt már mondtad, magyarázd meg. – Én... én meg szeretném magyarázni, de valahol máshol, nem ebben a hálószobában. – Miért? Nem bízol magadban? – Nem én vagyok, aki... oh. — Nem tudta megszokni, ha kötekedtek vele. Milyen veszélyes volt! Sebastian legalább száz módját ismerte, hogy a legerősebb meggyőződéseit is megingassa. Felkészült az „összecsapásra”. Sebastian úgy kezdte, hogy Rachel arcát a kezeibe vette, és szorosan tartotta az ujjainak ebben a gyengéd csapdájában. A szemei inkább nyugtalanítóak voltak, mint becézők, és a mosolya teljesen lefegyverezte Rachelt. – Odakötözhetnélek az ágyra – suttogta. Rachel csak egy rövid pillanat után hallotta meg. Felsóhajtott. Sebastian megcsókolta a száját, és a kezei még mindig a legfinomabb börtönrácsként tartották a fejét. 274

Rachel megérintette a mellkasát, érezte a szíve meleg és egyenletes dobogását. – Megcsókolhatsz – súgta Sebastian szájának. – Megcsókolhatsz — mondta még egyszer —, de az sem változtat semmit a dolgon. Mondom... — Sebastian egyik keze Rachel nyakára tévedt, de ő azzal állította meg ezt az alattomos mozgást, hogy megszorította a csuklóját. — Sebastian. – Hmm. – Az a képességed, hogy el tudsz csábítani, sohasem volt kérdéses. – Nem — adott neki igazat Sebastian. — De most nem ez a kérdés. Azt hittem, hogy a házasságot beszéljük meg. Sebastian a homlokát Racheléhez nyomta. — Ezt próbálom én is megbeszélni. Korábban nem akartam. Hadd próbáljam meg még egyszer. Feleségül jössz hozzám? Szeretlek. És boldog leszel velem, mert gondom lesz rá, hogy az legyél. Rachel döbbenten, de ugyanakkor várakozón elhúzta magát. – Azt hiszem te vagy... a legszemtelenebb ember a világon. — Nos, most már gróf vagyok, tudod — mondta lenéző modorban. — Pontosan. Pontosan. Nem kell komolyan gondolnod azokat a szavakat ma a tárgyalóteremben, amiket kedvességből és... kötelességből mondtál, hogy magadhoz láncolj velük. Sebastian arca felderült. — Még sohasem vádoltak azzal, hogy kedves vagy kötelességtudó vagyok. Azt hiszem, ártatlannak kell vallanom magam. — Végigsimította a kezével Rachel vállát, könyökét, csuklóját. – Önző ember vagyok, Rachel. Azért akarlak, mert szeretlek. Te is nekem tulajdonítod a saját gyengéd indítékaidat, ami nagyon kedves, de tévedsz. Rachel arca megpezsdült. Hátat fordított Sebastiannak. — Te nem szeretsz engem. — Bocsáss meg, de igen. — Nem, nem szeretsz. A házasságunkat azért jelentetted be annyi tanú előtt, mert azt hitted, hogy ezzel megmenthetsz. Ott találtad ki, bárki láthatta. Más körülmények között nem tetted volna. Vagy talán tagadod? — Természetesen. Rachel visszafordult hozzá. — Valóban? Azt azonban nem tagadhatod, hogy egy héttel ezelőtt, amikor Christy Morrell azt sugallta nekem, hogy feleségül vehetnél, az arcába nevettél! — Nagyon ostobának érezte magát, amikor forró könnyek öntötték el az arcát. Sebastian a kezéért nyúlt, de ő elhúzta. 275

Sebastian azonban kitartott, és végül sikerült elérnie, hogy Rachel a szemébe nézzen. — Rachel, ne csináld ezt. Édesem, ha csak egy dolgot tudnék visszacsinálni ebben az egész szánalmas, eltékozolt életemben... Rachel kibontakozott az öleléséből és hátralépett. Sebastian fájdalmas arckifejezése túlságosan szánalmasnak tűnt, amit Rachel ki nem állhatott. — Kérlek, ne csináld ezt — mondta. — Nincs szükségem az együttérzésedre, sem a mentegetőzésedre. Sajnálom, hogy megint felhoztam a témát... nem tudom, miért tettem. Régi történet. Már nem is gondolok rá. És mielőtt Sebastian még hazugnak nevezhette volna, Rachel tovább beszélt. — Felszabadítalak, itt és most. Hogy megvédjem a becsületedet, azt fogjuk mondani, hogy csak a kötelességedet tetted és ezért kérted meg a kezem, én pedig nemet mondtam. Biztos vagyok benne, hogy az emberek azt mondják majd, hogy ostoba vagyok, de ez mégiscsak könnyebb, hiszen korábban kurvának neveztek. Rachelt jó érzéssel töltötte el a mondanivalója vége. Úgy vélte, hogy méltóságteljesen hangzottak a szavai. De úgy tűnt, hogy Sebastiant nem hatotta meg. — Értem — mondta bólogatva, miközben tréfásan mosolygott. – És mit teszel magaddal? Miből fogsz megélni? — Majd találok munkát. — Házvezetőnőként? Van már benne tapasztalatod. Vagy esetleg nevelőnőként? — Igen, esetleg. Tudok könyveket vezetni. — Ez nagyszerűen hangzik. — A mosolya egyre kevésbé volt szórakozott, ahogy beszélt. – Tíz éven keresztül a poklok tüzét élted át, hogy vezethesd másnak a háztartását vagy a könyveit, vagy hogy taknyos gyerekek orrát törölgesd. Briliáns, Rachel. Hiszen ez sokkal jobb, mintha bárónő lennél és a saját gyermekeidét nevelnéd azzal a férfival, akit szeretsz. — Sebastian közben bekerítette Rachelt az ablaknál. – Mondj ellent! Tagadd le, hogy szeretsz. Gyerünk, mondd már. — Nem tudom — mondta Rachel keményen. – Nem, nem tudod. Miért olyan nehéz elhinned nekem, hogy szeretlek? – Mert korábban nem szerettél. Akkor most miért tennéd? — Miért ne? Ki mondta azt, hogy szeretnem kellett téged „korábban”, bármikor volt is az... amikor először megláttalak? Ez valami szabály? Akkor vagy soha? — Nem, persze, hogy nem. Tudod, hogy én... 276

— Jó, akkor akkor is szerettelek. Rachel felnevetett. – Jaj, Sebastian. — Nem hiszel nekem? — Természetesen nem. Csak az érdekelt, hogy ágyba vigyél. Sebastian már nyitotta a száját, hogy tagadja, de elhallgatott, és végül vállat vonva így szólt: — Jól van, de aztán nemsokára. Ajtókopogás szakította félbe. A szobaasszony volt, és a tálcát hozta, amit Anne ígért. Az ágy melletti asztalra tette. Sebastian megköszönte neki, ő pedig pukedlizett és kiment a szobából. — Hála istennek, nem tea, hanem bor. És egy tucat szendvics. Ez meg mi? Töltött gomba? És egy tál friss fekete áfonya, és tejszínhab. Micsoda lakoma. – Sebastian töltött egy pohár bort az üvegből, és odavitte neki. Rachel elfogadta, de amikor Sebastian visszament, hogy magának is töltsön, letette az asztalra anélkül, hogy belekóstolt volna. Ez is maszk volt – ezt Rachel is tudta. De Sebastian valóban olyan volt, mint egy lord: a lordság köpönyegét már zavaró természetességgel viselte. — Megmondom neked, hogy mikor kezdtelek szeretni — mondta Sebastian a borába kortyolva. — Nincs rá szükség. — Az egyik reggeli találkozásunkkor. Még az elején, amikor élveztem, hogy kínozhatlak. Amikor még el akartam menni addig a pontig, amikor már visszavágsz. Amikor meg akartam mérni a sztoicizmusod mélységét. Aznap a barna ruhád volt rajtad, és annyira megszoktam a feketét, hogy a barna már szinte színesnek tűnt mellette. Az asztalom előtt álltál, csendesen és tartózkodón, és a kéménytisztításról meg hasonló dolgokról beszéltél. Akkor már nagyon akartalak. Emlékszem: arra gondoltam, hogy a bőröd olyan lehet, mint a finom zergebőr. De leginkább a kezeid bűvöltek el. És az egyenes, szexis szád. Rachel meggondolta magát, és az asztalon levő borospohárért nyúlt. A kezeit nem érezte teljesen biztosnak, ezért mindkettőt használta, hogy megfogja a poharat, hogy aztán a szájához emelje. A bor édes és élénkítő volt. Csak tartotta a poharat, bámult annak burgundivörös mélységébe, és úgy tett, mintha elmerült volna a gondolataiban. – Látni akartam a hajadat a fényben. Megkértelek, hogy menj az ablakhoz és húzd szét a függönyt. Rachel úgy nézett fel, mint aki emlékezik. – Esett az eső. – Igen. Egy tökéletesen átlagos nap volt. Semmi rendkívüli, és ahogy Rachel vissza tudott emlékezni, semmi emlékezetes nem történt közöttük. 277

– Bejött a szobalány. Susan, az ír lány. Feltett valami kérdést, valamit a háztartással kapcsolatban, ami nem várhatott. Ideges volt... tudta, hogy nem lett volna szabad megszakítania őlordsága reggeli megbeszélését a házvezetőnőjével. Emlékszem, hogy rámosolyogtál, és kedvesen beszéltél vele. Édesen. Félt tőlem, de benned megbízott. Szeretett téged, azt hiszem, mert kedves voltál vele. Amikor elment, ráébredtem, hogy féltékeny vagyok. Mert azt akartam, hogy rám mosolyogj. Hogy hozzám beszélj kedvesen. – De hogy is... – Nem tudtál. Persze hogy nem. Ezt akkor is tudtam. De úgy éreztem, hogy hadban állunk. „Tegnap kirúgtam az egyik istállófiút” – mondtam, mintha kihívást akartam volna tenni. A szolgák szerettek téged, ebben biztos voltam, és engem minden bizonnyal gyűlöltek. Azért rúgtam ki a fiút, mert láttam, hogy megüt egy lovat, mert az öklével szájon vágott égy kancát, mert az nem akarta követni az istállóba. Senki más nem tudta, hogy miért küldtem el, nem mondtam meg senkinek. „Kirúgtam egy fiút” – mondtam neked, és megpróbáltam annyira nemtörődöm és megszokott lenni, amennyire tudtam, hogy nem vagyok. És jó okkal. Emlékszel? Rachel halványan bólintott, de még mindig zavarban volt. — Emlékszel, hogy mit mondtál nekem? Azt mondtad: „Ne aggódjon, lord úr. Jerny mondta, hogy Michael nem bánt jól a lovakkal. Itt van a családja Wyckerleyben, tehát nem lesz vele semmi baj.” Rachel csak bámult rá, még csak nem is pislogott. — Annyira... oda nem illő volt. Annyira felesleges. Tudtam, hogy nem vagy sem ostoba, sem érzéketlen. Az egyetlen magyarázata ennek a bizarr együttérzésnek és megértésnek, amit az iránt a férfi iránt tanúsítottál, akiről addigra már tudtad, hogy a halálos ellenséged, az áldott jó szíved. Ne nézz másfelé, Rachel. A szíved, amit sem a gonoszság, sem a perverzitás, sem a fogság nem tudott megtörni. Még csak meg sem érintették. Rachel lehunyta a szemét, mert nem tudott tovább Sebastianra nézni. Amikor meghallotta, hogy a férfi felkel az ágyról, elfordult, hogy kinézzen az ablakon, mintha a sötét, vizes látvány elbűvölte volna. — Te... túl sok vagy nekem, Sebastian – nyögte ki végül, miközben figyelte, hogy a lehelete páraként csapódik le az üvegen. – Félek tőled. Sebastian közvetlenül mögötte állt, de nem érintette meg. — Amitől félsz, az a boldogság. És őszintén szólva csalódtam benned. Azt hittem, hogy erősebb vagy. Azt hittem, hogy nincs egyetlen gyáva csont sem a testedben. –Ha ezt hitted, akkor egyáltalán nem értettél meg. — Érezte Sebastian lélegzetét a nyakán, a füle mögött. 278

– Tökéletesen megértelek. Kívül és belül. Ne hagyd, hogy a félelmed nyerje meg ezt a háborút. Légy bátor, most az egyszer. Őszintén szeretlek. Esküszöm, hogy megvédelek és gondoskodni fogok rólad az életünk végéig. Ne dobd el magadtól ezt az utolsó lehetőségét. Rachel az ablakpárkányra tette a kezét. A fejét neki akarta támasztani a hideg üvegnek, de az azt sugallta volna, hogy gyenge. Hogy túl gyáva. Gyengéd érintést érzett a fején (talán egy csók volt?), aztán Sebastian eltávolodott tőle. Hallotta, hogy valami bútort mozdít meg. Megfordult, és látta, hogy egy széket húzott az ágy melletti kis asztalhoz. Aztán leült rá, és kirázta a nagy vászon asztalkendőt. – Gondolkodj rajta, amíg eszem – javasolta, és elkezdte vizsgálgatni a szendvicseket, megszagolta a gombát, és még töltött magának bort. Rachel karba tette a kezét és a szemét Sebastianon tartva lassan elindult feléje. – Gondolnod kellene magadra – mondta. A férfi kérdőn ránézett, és a szája tele volt kenyérrel és sült marhahússal. – Igaz, hogy felmentettek a bűn alól, amiért börtönbe kerültem, de még mindig bukott nő vagyok, és mindig is az leszek. – Miért? – kérdezte Sebastian, és beleharapott egy gombába. – Nem azért, amit tettem, hanem azért, amit velem tettek. Most már sajátosság vagyok – az érdeklődés tárgya. És az összes szappanod és illatod sem tudja lemosni rólam a börtön szagát, vagy az emlékeket az emberek agyában arról, hogy mit tett Randolph. – Ha grófnő lennél, akkor sikerülne. Elámulnál, hogy milyen tiszteletet jelent a cím. Az én múltam sem éppen makulátlan, ezt te is tudod, de senki sem fog soha ezért rám támadni. – De én egy elítélt vagyok. – Elítélt voltál. Most azonban már mártír vagy. És most már bármikor hősnő lehetsz. És te leszel London híres szépsége, amikor novemberben felmegyünk a Parlament megnyitására. — A... micsoda? – A Lordok Házában van a helyem. Esetenként. Most, hogy tiszteletre méltó leszek, módos vidéki földesúr, azt hiszem, gyakrabban kell megjelennem. Siess, és gondolkodj el rajta, kedvesem, mert éppen most találtam valami kivételesen érdekes felhasználási módot ezeknek az áfonyáknak. Rachel elpirult, és elöntötte a forróság. — Mindenre van válaszod – motyogta. — Ó, istenem, nem tudom, mit tegyek! 279

Sebastian felállt, de Rachel most nem húzódott vissza tőle. Amikor Sebastian megfogta a kezét, hagyta, hogy a férfi a szívére tegye. — Légy a feleségem, Rachel. Azt akarom, hogy ott légy velem Lyntonban az életünk végéig. Hogy gyerekeink legyenek. Hogy mindketten itt legyünk Devonban, ebben a gyönyörű kis faluban, hogy együtt éljünk és dolgozzunk az emberekkel, akik számítanak ránk. Hogy együtt öregedjünk meg. A házat Rye–ban az anyámnak adtam, mert nekem itt kell lennem, itt van rám szükség. De ha nem akarsz engem, akkor nem érdekel, hogy hol leszek. Szeretlek, drágám, és te is szeretsz. Mondd! — Szeretlek. — Hozzám jössz feleségül? — Igen. Sebastian megölelte. Szorosan tartották egymást, és mindketten remegtek egy kicsit. — Szeretlek — suttogta Rachel. Eső verte az ablakot. Megszólalt az óra a kandallón. Parazsak pattogtak a tűzben. A szívük egy ütemre dobogott, és a pillanat tökéletes volt. Sebastian megcsókolta. Közben az ágy felé sodródtak, és szinte tudattalanul el is foglalták. Rachel megcsókolta a férfi kezeit, amikor elengedte őt. Az, ahogy Sebastian hozzáért, teljesen új volt Rachel számára: lassú, sietős gyengédség, amit alig tudott elviselni. Sebastian már felig kigombolta a kölcsön kapott ruháját, amikor Rachel ráébredt, hogy mit csinálnak, vagy legalábbis mire készülnek. A szájához emelte Sebastian kezét, hogy megállítsa. — Sebastian elég, itt nem csinálhatjuk... — suttogta, mintha valaki hallgatózott volna az ajtónál. — Miért nem? — mosolygott rá a férfi. A haja kócos volt Rachel kezétől, a szája pedig rózsaszín a rúzstól. — Mert... mert ez a parókia. — Christy nem bánná. Ha itt maradunk, akkor valaki egy nap kitehetné a táblát: „Egy bárónő aludt itt.” Rachel lehunyta a szemét. — Kétlem, hogy valamennyit is aludnék. — Nos, akkor az lenne a táblán, hogy „Egy bárónő...” — Sss. — Rachel az ujjait Sebastian szájára tette. Mielőtt Sebastian átölelhette volna, Rachel felállt, és eltávolodott az ágytól. Mosolygott, miközben a ruháját gombolta be. — Menjünk haza. — Haza. — Ez a szó végleg meggyőzte Sebastiant. Miközben felemelkedett az ágyról és odament Rachelhez, megismételte: – Haza. – Rachel imádta, ahogy Sebastian kimondta ezt a szót. 280

Megfogták egymás kezét. Sebastian kinyitotta az ajtót Rachel előtt. Az ajtóban azonban megtorpant, és Rachel visszafordult. Azt látta, hogy Sebastian visszanéz a szobába. — Mi van? – kérdezte zavartan. — Elfelejtettünk valamit? — Határozottan. – Mit? — A fekete áfonyát. A nevetésük, Rachelé és Sebastiané, vidáman csengett, miközben Rachel kihúzta a férfit a szobából. És ez a vidám hang elkísérte őket az évek során, és társakká tette őket az életük hátralevő részére. VÉGE

281