194560480-187360118-mary-jo-putney-fortuna-lanya

MARY JO PUTNEY FORTUNA LÁNYA

Prológus Franciaország, Normandia 1794. március 15. A hűvösen ragyogó telihold fénye még veszélyesebbé tette a szökést, de a heves szélben sodródó fellegek védelmező, sötét leplet borítottak a menekülőkre. A meredek parti sziklafal mentén lopakodó alakok néma csendben lépkedtek, noha a mélyben dübörgő hullámok amúgy is elnyomták volna a hangjukat. Tapogatózva és az ösztöneikre hallgatva haladtak előre, a nyirkos, metsző széltől szinte teljesen elgémberedett kezük-lábuk. Már csak egy kis földnyelv választotta el őket a céljuktól, amikor a vezető megcsúszott egy jégfolton az egyik sziklán. A kisebbik alak egy macska fürgeségével megkapaszkodott egy keze ügyébe eső faágban, és a társáért nyúlt, hogy elkapja. Visszahúzta a szakadék széléről, az pedig átkarolta, és halk nevetéssel mondott köszönetet. – Megint leköteleztél, Christa. Ma este már harmadszor mentetted meg az életemet, míg én csak egyszer a tiédet. A felhőtakaró egy pillanatra felszakadozott, és ezüstös holdfény árasztotta el a két menekülőt. Még a sötétség ellenére is látszott, hogy a kisebbik alak nő, habár a veszélyes utazáshoz bricsesznadrágot öltött. Ugyanolyan folyékonyan beszélt angolul, mint a társa, bár a halk, kuncogó hangban egyértelmű francia akcentus érződött. – A nőknek mindig biztosabb a lábuk, Charles. Már gyerekkorunkban is ügyesebben másztam fel bárhová, mint te. – Christa kihasználta a röpke pihenőt, és fáradt testével féltestvére izmos és erős alakjának támaszkodott. Úgy tűnt, soha nem ér véget ez a rémálomba illő menekülés Franciaországon keresztül. Christa el sem tudta hinni, hogy már

tényleg csak karnyújtásnyira van a biztonságos menedék. Miközben a csúszós ösvényre figyelt, el is feledkezett az édesanyja miatti aggodalmáról, aki egy másik útvonalon igyekezett a megbeszélt találkahelyre. Az ötfős társaság inkább kettévált, hogy kevésbé legyenek feltűnőek Christa és Charles vágott neki a veszélyesebb parti útszakasznak, míg régi hűséges szolgáik, Jean-Claude és Anne Bohnet az édesanyjukkal, Marie Claire-rel tartottak Christa tisztában volt vele, hogy biztonságosabb, ha szétválnak, mégis irracionális félelmet keltett benne, hogy elengedje maga mellől az édesanyját. A hosszú hónapok során, amikor az édesapja halála után ápolta, Christa úgy érezte, mintha inkább ő lenne a szülő. Az édesanyja megfogyatkozott erejét a végsőkig próbára tette ez az utóbbi pár nap. Christa magában már vagy ezredszer adott hálát a sorsnak, amiért az édesapja eltávozott közülük, még mielőtt a Közjóléti Bizottság a guillotine alá küldte volna. Köztudott volt, hogy a liberálisokkal szimpatizál és jó barátság fűzi Lafayette-hez, ami a forradalom első éveiben megvédelmezte őket, de a terror egyre fokozódó őrületében már senki sem érezhette magát biztonságban. A barátaik és rokonaik, akiket Christa gyerekkora óta ismert, elmenekültek az országból, vagy meghaltak. Az apja egyre romló egészsége miatt ők kénytelenek voltak Franciaországban maradni – a felesége és a lánya nem volt hajlandó magára hagyni, és nélküle elmenekülni. Az édesapjának, Philippe d'Estelle grófnak Franciaország-szerte voltak birtokai. A francia örökösödési törvények értelmében Christa grófnő volt, és az apja egyetlen örököseként az egyik legnépszerűbb ifjú hölgynek számított Párizsban a rövid báli szezon alatt, mielőtt az ancien régime összeomlott körülöttük. Ezután a d'Estelle család csendesen éldegélt Párizsban, a gróf pedig a társadalmi reformokért dolgozott, amelyeket már két évtizede sürgetett. Christa a lelke mélyén mindig úgy gondolta, hogy az édesapja abba a tragédiába betegedett bele, amelyet a forradalom okozott imádott hazájának. A féltestvére, Charles Radleigh folyton unszolta őket, hogy menjenek Angliába, de az édesapja nem egyezett bele. Elszánta magát, hogy minden befolyását latba veti, hogy enyhítse a feszült politikai helyzetet. Az apja halála és az édesanyja összeomlása után Christa gyötrő aggodalmak közepette várta, hogy MarieClaire újra erőre kapjon. Ahogy az édesanyja lábra állt, Christa azonnal bérelt egy ócska batárt, és útra keltek északra, Normandia felé, kis birtokukra, ahol gyakran töltötték a nyarakat. A d'Estelle családot mindenki szerette a környéken, ezért Christa úgy gondolta, a halászok vállalni fogják, hogy átviszik őket a La Manche csatornán Angliába. A grófné és lánya, valamint két szolgájuk is egyszerű paraszti ruhát öltött, nehogy magukra vonják a parti őrség vagy az ellenséges sans-culotte-ok figyelmét. Charles aggódott, amiért egyáltalán nem kapott felőlük hírt, ezért átkelt a csatornán, hogy megkeresse őket. Szőke haja miatt lerítt róla, hogy angol, de mivel sok időt töltött látogatóban az anyjánál és annak második családjánál, könnyedén ki tudta adni magát franciának. Christával közelebb álltak egymáshoz, mint a legtöbb édestestvér, és nagyon jól ismerték egymást, így Charles könnyen ki tudta következtetni, mit tervezett a húga. Néhány hetes keresés után rájuk is bukkant: épp egy kis faluban pihentek meg, ötven mérfölddel délre a céljuktól. Christa soha életében senkinek nem örült még annyira. Önmagának sem ismerte be, mennyire fél és milyen kimerült, míg végre nem akadt valaki, aki levette a válláról a felelősség terhét. Charles segítségével már sokkal gyorsabban haladtak. Egy szolgálatkész angol halász és csempész segítségével keltek át a csatornán, aki megígérte, hogy egy eldugott kis öbölben fogja várni őket három egymást követő teliholdkor. A kiválasztott elhagyatott helyszínt csak a havonta kétszeri tavaszi dagálykor lehetett megközelíteni. Márciusban volt a harmadik időpont – ha lekésik a találkát, akkor valami más közlekedési eszköz után kell nézniük, azt kockáztatva, hogy elkapják, és hazaárulónak bélyegzik őket. Christa elengedte a bátyját, és vidámságot erőltetett a hangjába: – Na gyerünk, mozdítsd meg azokat az ügyetlen lábaidat, különben lekéssük a találkát. Indulás! Charles bátorítóan megszorította Christa kezét. – Már majdnem ott vagyunk, hugicám. Bőven odaérünk

Christa körül mintha megszűnt volna a világ, csak a léptei ritmusára figyelt. Óvatosan tette le a lábát, és nem helyezte rá a testsúlyát, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy biztos talajra lépett. Nem vett tudomást megrándult bokájáról és a korábbi elesésekkor szerzett horzsolásokról, sem az éhségről – mert másfél napja nem evett –, és a félelemről, hogy felfedezik őket a parti őrök vagy a banditák. Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb… Az ösvény meredeken lejteni kezdett a part felé, és Christa hátulról a bátyjának ütközött, aki a vízparthoz érve megtorpant. Charles figyelmeztetően felemelte egyik kezét. A partot fürkészte a sötétben, a csempészek csónakját keresve. Mindketten ijedten rezzentek össze, amikor hirtelen felcsendült egy hang, talán karnyújtásnyi távolságra tőlük. – Minket keres lordságod? Charles elnevette magát, a hangja kicsit remegett a megkönnyebbüléstől. – Alan, te haramia! Halálra akarsz rémiszteni? – Szerintem ahhoz én nem lennék elég. A hölgy a grófkisasszony? – A hang durva és műveletlen volt, de Christa számára nagyon megnyugtató, mert annyira ízig-vérig angolnak hangzott. Az elmúlt hónapok során megtanulta, hogy félnie kell a saját honfitársaitól. Mindig attól rettegett, hogy valami koholt váddal besározzák a d'Estelle család nevét. Előbbre lépett, és óvatosan kinyújtotta az egyik kezét a sötétben. – Ön volna a bátor angol hajóskapitány? Fogadja hálámat, Monsieur. – Ugyan már, nem vagyok én Monsieur, kisasszony. Csak Alan Brown, a halász. És boldog vagyok a matrózaimmal együtt, hogy embereket menthetünk meg a vérpadtól. Az elvékonyodó felhőkön átszűrődő holdfényben kirajzolódott a halász testes alakja, és a háta mögött álló két matróz árnyéka. Christa megragadta a kapitány kérges kezét. Az ezt követő pillanatnyi csöndben hirtelen fegyverropogás hasított a levegőbe. Mindhárman rémülten fordultak meg. A lövések nagyon közelről szóltak, talán a sziklák túloldaláról. Egy nő felsikoltott, aztán egy újabb dörrenés után elhalt a hangja. – Maman! – kiáltott fel Christa, és a sziklák felé akart rohanni, de alig tett néhány lépést, Charles elkapta és visszarántotta. Éles hangon utasította a halászt. – Alan, maga vigyázzon Christára. Én megnézem, mi történt. – Charles, én is veled megyek! – Csak a terhemre lennél. Van nálam fegyver. Ha tehetek valamit, megteszem. Alan, tartsa vissza! Ha kell, kötözze meg, de semmiképp ne engedje utánam jönni. Ígérje meg nekem, hogy biztonságos helyre juttatja… bármi történjen is velünk. – Gyorsan, hevesen magához ölelte a húgát. – Ha Maman és én nem térnénk vissza, ne feledd, hogy helyettünk is tovább kell élned az életet. Christa is hevesen viszonozta az ölelést, aztán gyorsan el is engedte a bátyját. Bár a szíve azt súgta, hogy kövesse öt, tudta, hogy Charlesnak igaza van – ha vele menne, csak nehezítené a dolgát. A sötétségben megbújó, szótlan matrózok közül az egyik Charles után indult az ösvényen, miközben sorozatban dörrentek az újabb lövések. Christa egész testében remegett. Látta a két férfi körvonalait halványan kirajzolódni az éjszakai égbolt előtt, ahogy némán felmásznak a sziklákon. Mintha egy jéghideg kéz markolta volna meg a szívét – biztosan tudta, hogy soha többé nem fogja viszontlátni sem az édesanyját, sem a bátyját. Alan megfogta a karját, és a maga nyers kedvességével azt mondta: – Jöjjön, kislány, elviszem csónakkal a hajóhoz. Akár visszatérnek, akár nem, hamarosan indulnunk kell. A dagály nem vár. Christát még jobban elfogta a remegés a csónakban, és majdnem leesett a kötélhágcsóról, miközben fáradt testét felvonszolta a hajóra. Alan Brown visszaküldte a csónakot a partra, miközben a csontig hatoló szél újból felszaggatta a felhőket, és veszélyes élességgel kirajzolódott a szárazföld. A csónak alighogy partot ért, egy sötét árny rohant le a sziklákról, megcsúszott a homokos lejtőn, aztán átrohant a parton, és bevetette magát a várakozó csónakba, miközben lövések dörrentek a nyomában. A csónak a háborgó vízen a hajóhoz

suhant, és három matróz szállt át belőle a hajóra. A vezérük éles hangon kiadta a parancsot: – Gyerünk, indulás! Christa zsibbadtan nézte őket. Bármilyen kétségbeesetten reménykedett is, hogy Charles fog kiszállni a csónakból, azonnal tudta, hogy a matróz tért vissza – a magassága és a testalkata is más volt, mint a bátyjáé. Miután felvonták a vitorlákat és felszedték a horgonyt, Alan kikérdezte a matrózt, akinek sikerült megmenekülnie. Christának vacogott a foga, és elkékült ujjakkal kapaszkodott a korlátba. A kapitány odafordult, és vonakodva felé indult. Christát megbénította a félelem, hogy meg kell tudnia, milyen veszteség érte. – Nagyon sajnálom, kisasszony, de úgy tűnik, a parti őrség elfogta az édesanyját és a szolgáikat. Bob látta, hogy a bátyját lövés érte, a fején találták el. – Elhallgatott, mintha nem lenne bátorsága kimondani a visszavonhatatlant. – Egyikük sem élte túl. – Megfogta a lány karját, és azt mondta: – Jöjjön le, kisasszony, egyen egy kis levest, hogy átmelegedjen. Mi majd gondoskodunk róla, hogy hazajusson Angliába. Christa csak nézte meredten, ahogy a sötétségbe burkolózó part belevész az éjszakába. Narancssárga fények villantak fel és dörrenések visszhangoztak a víz fölött, ahogy lövéseket eresztettek a távolodó hajó után. Christa fakó hangon azt felelte: – Nekem nincs otthonom. Csak nézett a távolba, amíg még látszott valami. A kötélzet csigáinak nyikorgása és a sirályok bánatos rikoltozása gyászos kísérete volt Christa kétségbeesésének. Aztán egyszer csak elájult. A figyelmes Alan Brown épp hogy el tudta kapni, megakadályozva, hogy átzuhanjon a korláton. Lecipelte a lányt a fedélközbe. Halálsápadt arcára pillantva arra gondolt, tulajdonképpen áldás, hogy egy darabig legalább nem érez semmit.

Anglia, Berkshire Radcliffe-kastély 1795. március 16. Marie-Christine Madeleine Louise d'Estelle grófnő, akit többnyire mindenki csak Christának szólított, egy ablak előtti, bársonyhuzatú széken üldögélt, és ujjával a bepárásodott üvegre rajzolgatott. Felállt, és a fényűzően berendezett szobán át a kandallóhoz sétált, amelyben a barátságosan lobogó tűz enyhítette a szürke márciusi reggel nyirkos hűvösségét. A selyemfa kisasztal mellett elhaladva felvett három pasztellrajzot. Letérdelt a tűz elé, és szemügyre vette az elsőt. Nem volt született festőművész, de volt érzéke a portrékhoz, és az utóbbi egy évben sok rajzot készített. A mappájából kiválasztott három képet, a legkarakteresebbeket. Az első az édesapját ábrázolta, és nagyon jól megragadta a vonásait. Philippe d'Estelle és Marie-Claire unokatestvérek voltak, mindkettőjüknek sötét haja volt és karcsú termete, amit Christa is örökölt tőlük. Az édesapja vidám, tiszteletlenséget sugárzó arca is nagyon hasonlított az övére. Nem volt feltűnően jóképű, de áradt belőle a vonzerő és az elevenség. Christa örökölte a kíváncsiságát és a tudományok iránti szenvedélyét is, valamint azt a képességét, hogy a legnagyobb tragédiák közepette is képes legyen nevetni. Óvatosan a tűzbe tette a rajzot, és nézte, ahogy megperzselődik és felpöndörödik a papír széle, majd az egész lángra lobban. – Adieu, Papa – suttogta halkan. Amikor a papír elhamvadt, fogta a következő rajzot, és szemügyre vette a klasszikusan szabályos arcot, amelyről béke és nyugalom sugárzott. Az édesanyja volt a legnagyszerűbb asszony, akit Christa valaha is ismert, a szív dolgaiban bölcs, és sokat tudott olyasmikről is, amikhez a nők általában nem értenek. Rettenthetetlen bátorsággal viselkedett a terror szörnyű hónapjai alatt. Marie-Claire mindenekfelett azt tudta, hogyan kell bátran és adakozóan szeretni, és soha nem számolta, mekkora árat kell fizetnie érte, bár kétszer megözvegyült, és elveszítette három csecsemőkorú gyermekét is. Christa tudta, hogy ha Marie-Claire még élne, ő is élné tovább az életét, miután túlesett a gyászon. Christa soha nem ismert egyetlen nőt sem, akiben annyi

melegség és erő lett volna, mint az anyjában. Bár úgy tartotta magáról, hogy gyógyíthatatlanul frivol és túlságosan türelmetlen ahhoz, hogy ilyen magaslatokig elérjen, arról álmodott, hogy egy nap talán feleannyira nagyszerű nő lehet, mint amilyen az édesanyja volt. Még egyszer utoljára megnézte az arcképet, a csodásan ragyogó és kifejező szürke szempárt, amelyet Marie-Claire mindkét gyermeke örökölt. – Tudom, hogy gondoskodsz a Papáról és minden gyermekedről, Maman, akárhol is vagy most. Ne aggódj miattam, mindenre megtanítottál. Küzdeni fogok, hogy méltó legyek hozzád. – Nézte, ahogy a lángok elemésztik a képet, aztán a kezébe vette az utolsó portrét. – Te adtad ezt az ötletet, Charles – mondta elgondolkozva, ahogy a jóképű, mosolygós arcot nézte. – Emlékszel arra a dalra, amelyet egyszer tanítottál? Vagy már elfelejtetted? Hogy lehetsz ilyen feledékeny, Charles? Egy lányról szól, aki csak ül és zokog a szerelme sírja mellett tizenkét hónapig és egy napig. Aztán a férfi szelleme kikel a sírból, és panaszkodik, hogy háborgatja őt a bánatával, és hogy le kell tennie végre már a gyászt. Azt mondtad, élnem kell helyetted és a Maman helyett is, és én megígértem, hogy így lesz. Nemcsak a portrén, de lelki szemei előtt is élénken látta a bátyja arcát. Suttogva még annyit mondott: – De nem tagadhattam meg magamtól az egyéves gyászolást. Christa a tűzbe tette a rajzot, és tétován folytatta: – Én vagyok a legszerencsésebb a világon, amiért ilyen szüleim és bátyám lehettek. Köszönöm a sok szeretetet és örömöt, amit tőletek kaptam. Most pedig elengedlek benneteket. Felállt, és nézte, ahogy az utolsó papírfoszlány is elhamvad. Charles mosolya még ott ragyogott az emlékeiben. – „Va avec le bon Dieu, ma chére famille”1 – mondta halkan. Könnyeket nem ejtett – épp eleget sírt az elmúlt tizenkét hónapban. Most, hogy végzett ezzel az elvesztett családja tiszteletére tartott kis szertartással, hirtelen szabadnak és könnyűnek érezte magát. Hátrahajtotta a fejét és széttárta a két karját, és próbálta átérezni a lénye legmélyén szunnyadó örömöt, amelyet az elmúlt egy évben tudatosan elfojtott. – Megadtam a végtisztességet a halottaimnak a gyásszal, most már itt az ideje, hogy az élettel tiszteljem meg őket!

Első fejezet Gibraltár, brit koronagyarmat 1795. március Peter Harrington minden bátorságát összeszedte, mielőtt bekopogtatott az ajtón. Arisztokrata betege, Lord Alexander Kingsley kapitány, Kingsley vicomte, Őfelsége hadiflottájának tisztje alaposan felforgatta az egész házat, mióta magához tért a súlyos sebesülése után. Tréfára való hajlama miatt még átlagos körülmények között is elég nehéz volt bánni vele, de vajon hogyan fog reagálni, ha meghallja a kellemetlen híreket? Harrington bekopogott, majd a választ meg sem várva rögtön be is lépett a magas mennyezetű hálószobába, mire azonnal telibe találta egy tollpárna. – Alex Kingsley, mégis mi az ördögöt… – A továbbiakat beléfojtotta egy újabb párnaáradat. Harrington hippokratészi esküjét és orvosi méltóságát félretéve felkapott egy párnát, és az ágyon fekvő barátja napbarnított, vigyorgó képébe hajította. Az ezt követő öt perc inkább kisgyermekek hancúrozására emlékeztetett, mintsem két érett és komoly állást betöltő férfiember találkozására. A párnacsata azzal ért véget, hogy Peter nevetve leroskadt az ágy melletti székre. – Szóval, ez meg mi a csuda volt? – kérdezte. Alex kisöpört néhány tollpihét vállig érő szőke hajából, és felkacagott. Borostyánszínű szeme ragyogott hosszúkás, magas járomcsontú arcában. 1

Isten veled, drága családom. (A szerk.)

– Szerettem volna bebizonyítani, hogy rendbe jött a karom, és tudok vele dobni. Akkor most már hajlandó vagy végre kiengedni ebből a börtöncellából? Peter körbehordozta tekintetét a fehérre festett falakon, a kényelmes bútorokon és a színes kárpitokon, aztán felhorkant. Zömök, középmagas férfi volt, sötét hajában korán megjelent ősz szálak miatt kissé idősebbnek látszott harmincegy événél. – Ha szerinted ez egy cella, akkor inkább ott kellett volna hagyjalak a katonai kórházban. Ahhoz képest ez egy palota. Szeretet teli tekintete megpihent gyerekkori barátján. Együtt nőttek fel, két szomszédos birtokon, és hacsak tehették, megszöktek nevelőiktől, és együtt kóboroltak. Egyikük sem dédelgetett helyénvaló terveket – Peter orvos akart lenni, Alex pedig a tengert járni. Peter csak nagy sokára tudta meggyőzni az apját, hogy engedje, hogy ilyen középosztálybelieknek való foglalkozást válasszon, mint az orvoslás, de ö volt a legfiatalabb a nem különösebben vagyonos család három fiúgyermeke közül, és az apja megértő ember volt. Alexander úrfinak már nehezebb dolga volt. Az apja nagyon vonakodva egyezett csak bele, hogy a veszélyes katonai pályát válassza, és csak azután járult hozzá, hogy újabb fia született, és minden jel arra mutatott, hogy kicsattanóan jó egészségnek örvend. Alex bűnbánó képet vágott. – Tudod, hogy milyen nagyra értékelem, hogy befogadtál, Peter. Ha te nem lépsz közbe, ezek levágták volna a bal karomat. Ami átkozottul kellemetlen lett volna, mivel balkezes vagyok. – Halvány mosollyal hozzátette: – Figyelembe véve, hogy milyen állapotban voltam akkor, bármit megtehettek volna velem, nem tudtam volna ellenkezni. Még mindig meglep, hogy Sarah egyáltalán beengedett a házba, amikor hazacipeltél. – Orvos lánya, tudta, mit vállal, amikor hozzám jött feleségül – felelte Peter szárazon. – Különben is, annyit meséltem már rólad, hogy alig várta, hogy találkozhasson veled. Persze azért nem ilyen körülmények között. Csoda, hogy egyáltalán felismertelek a sok kötés alatt, véresen. Mióta is nem láttuk egymást? Tizenkét éve? Ahogy felismerte régi barátját, Peter azonnal elszállíttatta spanyol stílusú villájába, ahol a lehető legjobb ápolásban része sülhet. Ha a sors nem sodorta volna Harringtont Gibraltárba, talán meg is halt volna, vagy ha nem, hát nyomorék marad. De szerencsére figyelemre méltóan jól gyógyult. Egy hónappal később már megverte Petert kártyában, sikamlós tengerésznótákat tanított a hároméves kisfiának, és megpaskolgatta a házban található összes fehérnép hátsóját, Sarah Harringtonét kivéve. Ezen csak azután változtatott, hogy Sarah panaszkodott, amiért öt mellőzi. A szakácsnőtől a spánielig kivétel nélkül mindenki rajongott érte a Harrington-házban. Alex felült, és a botjáért nyúlt, amelyre egyelőre még szüksége volt. Testének egész bal fele teleszóródott fémrepeszekkel, amikor egy ágyúgolyó becsapódott a tatfedélzetbe, ahonnan a francia hadihajóval vívott csatát irányította. Nem hagyta el a parancsnoki posztot, amíg meg nem nyerték a csatát, el nem foglalták a francia hajót, és saját, Antagonist nevű fregattja útnak nem indult a zsákmánnyal a közeli Gibraltár felé. Alex csak ezután rogyott össze. Még az amerikai forradalom utáni békeévekben is mindig talált magának feladatot valami hajó fedélzetén, amikor sok tiszttársa inkább a parton múlatta az időt fél zsolddal. Miután újból kitört a háború, Alex gyorsan emelkedett a ranglétrán, és saját hajót kapott. Míg sokan úgy gondolták, hogy arisztokrata származása segítette az előmenetelét, legszigorúbb kritikusai sem tagadhatták, hogy milyen ragyogóan okos és bátor, és mindig jó szerencse kíséri az útját. Megkötötte kék köntösének övét vékony derekán, és odasétált az ablakhoz, aztán vissza az ágyhoz úgy, hogy alig támaszkodott közben a botra. – Látod? – kiáltott fel diadalmasan, és leült az ágy szélére. – Még egy magadfajta vén kuruzsló számára is nyilvánvaló kell, hogy legyen, hogy olyan vagyok, mint régen. Mikor engedsz vissza a hajómra? Már majdnem teljesen rendbe hozták, ahogy te is engem. – Látom, gyakoroltál – jegyezte meg Peter, aztán elhallgatott. Kicsit kiszáradt a szája. Hetek óta halogatta ezt a pillanatot, de már nem lehetett tovább húzni-halasztani. Régi barátja szemébe nézett, és halkan azt mondta: – Nem mehetsz vissza az Antagonistra. Most biztosan nem, és talán soha többé.

– Miért nem? Talán hadbíróság elé állítanak? – vágott vissza Alex tréfásan, de a tekintetében nyugtalanság bujkált. Peter a barátja példáját követve igyekezett könnyed hangot megütni. – Emlékszel, milyen hosszadalmas volt az operáció, amikor az imádott hajód darabkáit szedegettem ki az oldaladból? Alex elhúzta a száját: – Hogy emlékszem-e? Mintha napokig tartott volna. A májamba van vésve minden pillanata. Peter elnevette magát. – Gondolom, hogy napoknak tűnhetett, bár amennyi brandyt benyakaltál előtte és alatta, az is meglep, hogy egyáltalán bármire is emlékszel. Biztos vagyok benne, hogy ahogy másnap érezted magad, az inkább a brandynek volt betudható, mint az én szikémnek. Elhallgatott, aztán komolyabb hangon folytatta: – Minden tőlem telhetőt elkövettem, de biztos vagyok benne, hogy legalább egy nagy repeszdarab a mellkasodban maradt. Ezért vannak még mindig fájdalmaid. – Amikor Alex ösztönösen azonnal tiltakozni akart, Peter csípősen azt mondta: – Ne is próbálj hazudni nekem! Észrevettem, hogy a párnacsata közben végig a jobb karodat használtad. Alex megvonta a vállát. – Na és, mit számít az? A haditengerészetnél a vén tengeri medvék fele hordoz magában egy puskagolyót. Segít nekik megjósolni, hogy milyen lesz az idő. Peter felsóhajtott. Sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga Alexszel. – A gondot az okozza, hogy milyen helyen van a repesz. Nem kockáztathattam meg, hogy tovább kotorásszak azon a környéken. Meghaltál volna a műtőasztalon. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: – Ugye, tudod, hogy a golyók és a repeszek elvándorolhatnak a befúródás helyéről? Miután Alex bólintott, Peter folytatta: – Elég jó esélye van annak, hogy a szilánk megállapodik, és ott is marad az elkövetkezendő ötven évben, és csak hébe-hóba okoz egy kis szúró fájdalmat. Az is lehet, hogy kifelé vándorol, és el lehet távolítani sebészi úton, vagy akár magától is eltávozhat. A szervezet nem örül neki, ha idegen test van benne. – Peter ismét elhallgatott, aztán kibökte: – Vagy befelé is vándorolhat, és eltalálhat egy létfontosságú szervet vagy egy főeret. Alex higgadtan nézett rá. – És akkor meghalok. Peter mereven a szemébe nézett, és bólintott. – Pontosan. Alex kibámult az ablakon, a tájat uraló gibraltári sziklára. Egy percnyi hallgatás után azt mondta: – Beismerem, nem lenne tisztességes a legénységgel szemben, ha a parancsnokuk egyszer csak holtan esne össze. Ártana a morálnak. A tengerész babonás népség. Újabb pár perc hallgatás után Peter törte meg a csöndet. – Nagyon sajnálom. Tudom, mennyire szereted a flottát. Egy év múlva, ha az állapotod stabilnak bizonyul, talán elvállalhatod egy hajó parancsnokságát. De egyelőre nem engedhetem meg jó lelkiismerettel, hogy visszatérj az aktív szolgálatba. Alex hátrahajtotta a fejét, és gúnyosan megcsillant a szeme. – Ugye, most viccelsz? Hát épeszű az a férfi, aki nem szereti a haditengerészetet? Kukacos kétszersült, véget nem érő, unalmas járőrözések, összezsúfolódva élni, mint a patkányok, hónapszám nem látni nőt… Ráadásul a hajókat nem az én magasságomra építették, naponta legalább egyszer beverem valahová a fejem. – Szemügyre vette hegekkel teli bal alkarját, és halkan azt mondta: – A tenger nem a haditengerészeté, senki nem veheti el tőlem. – Gondolom, visszatérsz Angliába. – Úgy tűnik, nincs más választásom. – Alex hangja olyan furcsán csengett, hogy Peter éles pillantást vetett a barátjára. Alex még mindig a földre szegezett tekintettel azt mondta: – Emlékszel a levélre, amelyet tegnap hoztak? Amellyel hónapok óta próbáltak megtalálni a Földközi-tenger partjainál? – Felnézett, mire Peter bólintott. Alex hűvösen azt mondta: – Az anyám meghalt. Peter felkapta a fejét. Lady Serena Kingsley nemzedékének egyik leghírhedtebb asszonya volt, legendás szépség, akinek erkölcstelenségét csak hidegvérű önzése múlta felül. Pokollá tette a Kingsley-ház életét, az egész családét és a szolgákét egyaránt, míg a férje, Arthur,

amennyire lehetett, kivonta magát a kellemetlenségekből, és a gyerekeit otthagyta, kiszolgáltatva anyjuk kényének-kedvének. Alex szárazon azt mondta: – Ne fáraszd magad a részvétnyilvánítással. A halálát majdnem általános megkönnyebbülés fogadta, különösen azok a szeretői lélegeztek fel, akik attól tartottak, hogy egy nap papírra vetheti az emlékiratait. És ne vágj olyan fájdalmasan együtt érző képet – évekkel ezelőtt beletörődtem, hogy az anyám olyan, amilyen. Összekulcsolta két kezét, és eltűnődve szemlélte őket. – Gyáva vagyok, Peter. – Amikor a barátja tiltakozva felkiáltott, kis mosollyal felnézett rá. – Ó, nem a szokásos értelemben. A halállal szembenézni egyáltalán nem olyan nehéz. Végül is az élet halálos betegség. De ha emberekről van szó, akkor egész életemben gyáva voltam. Biztosan tudod, hogy legfőképpen azért léptem be a haditengerészethez tizennégy éves koromban, hogy elkerüljek otthonról. Peter bólintott, Alex pedig folytatta: – Akkor elmenekültem, és most is menekülnék tovább, ha te nem csaptad volna be előttem az ajtót. Az elmúlt tizenöt évben összesen ha három hónapot töltöttem Londonban. Az öcsém és a húgom majdnem idegenek a számomra. Minden okuk megvan rá, hogy gyűlöljenek. – Ugyan miért gyűlölnének? – kérdezte Peter halkan. – Mert otthagytam őket azzal a… azzal a… – keresgélte a szót – …fekete özveggyel. És soha a kisujjamat se mozdítottam, hogy segítsek rajtuk. Peter gyengéden válaszolt: – Túl szigorú vagy önmagaddal. Lady Serena a leg… legnehezebben kezelhető nő volt, akit valaha is ismertem. Te még gyerek voltál akkoriban. Mit tehettél volna vele szemben? Az apád dolga lett volna, hogy kordában tartsa a feleségét, nem a tiéd. Alexre nem hatott a vigasztalás. – Többet is tehettem volna. Az biztos, hogy mindenképp haza kellett volna mennem két évvel ezelőtt, amikor az apám meghalt. Felelős vagyok Annabelle-ért és Jonathanért, de én cserbenhagytam őket. – A haditengerészetnél a hazád érdekeit szolgáltad. Alex vállat vont. – Nincs hiány feltörekvő hadnagyokból, akik alig várják, hogy kapitányok lehessenek. Bármelyikük megtette volna ugyanazt, amit én. – Alábecsülöd a saját eredményeidet, és az öcséd meg a húgod eszét is. Emlékszel, milyen édes kislány volt Annabelle? Mindig mindenhová követett minket, te meg magad elé ültetted a nyeregbe. – Alex merengve elmosolyodott, de Peter elkövette azt a hibát, hogy hozzátette: – Ugyan, hogyan is gyűlölhetne? Nem hiszem, hogy bárki valaha is gyűlölt volna. Alex újból felállt, és az ablakhoz ment, most súlyosan a botjára nehezedve. – Ebben tévedsz. Az anyám gyűlölt. Mindig azt mondogatta, hogy a születésem tönkretette az alakját. – Letelepedett az ablak előtti székbe, és cinikusan a barátjára mosolygott. – Habár a londoni társaság férfi tagjainak fele úgy vélte, hogy nincs semmi baj az alakjával. Tudtad, hogy az apám addig nem engedte, hogy belépjek a haditengerészetbe, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy Jonathan tényleg az ő fia? Hogy ha esetleg otthagynám a fogam, a saját vére örökölje a címet. Ilyen szentimentális ember volt az apám. Peter hallgatott. Alex mindig is vidám, belevaló fiú volt. Két évvel fiatalabb volt ugyan Peternél, de kettőjük közül ő volt a született vezér, és fantáziadús ötletei sokszor bajba sodorták őket. Ilyenkor a csendesebb, jó tanuló Peter dolga volt, hogy valahogy kimásszanak belőle. Bármennyire közel álltak is egymáshoz, bármilyen gyakran is váltottak egymással levelet az évek során, Peter csak most értette meg, milyen boldogtalan is volt annak idején Alex. Alex a bot rézgömbjére támaszkodott két kezével, és a mosolya valódi mosollyá lágyult. – Nem lett volna szabad rávenned, hogy erről beszéljek. Ne légy olyan szomorú, Peter! Ez már mind a múlté. Az embert legalább annyira a gondok teszik azzá, aki, mint a diadalok. Én aránylag elégedett vagyok önmagammal, eltekintve attól, hogy elhanyagoltam az öcsémet meg a húgomat, de talán most lesz alkalmam jóvátenni. Alex hirtelen felnevetett. – De neked kell vállalnod a felelősséget azért, hogy halálos veszélybe küldesz.

– Halálos veszélybe? – csodálkozott Peter. Sokszor nem tudta követni Alex hirtelen témaváltásait. – Az úrihölgyek, Peter – Alex égnek emelte a tekintetét. – Halálosan rettegek tőlük! Az állandó legyezőrebegtetés meg azok a macskaszemek… Sohasem tudom, mit mondjak a divatos társasági hölgyeknek. Jönnek a doromboló megjegyzéseikkel, kivillantják az éles kis fogaikat, és én soha nem tudom, hogy flörtölnek,sértegetnek vagy kompromittálni akarnak. – Mély hangja gyászosan csengett. – Baljós kilátások ezek egy szegény, egyszerű tengerésznek. Peter nevetésben tört ki. Örült, hogy visszatért a régi Alex. – Még hogy egyszerű tengerész! Nem vettem észre, hogy itt a házban olyan nagyon zavarban lennél a nőkkel. – A nőkkel nincs bajom – felelte Alex –, csak a hölgyekkel. – Akkor kerüld a divatos társaságot – vágta rá Peter. – Nemesember vagy, senki nem kényszeríthet arra, hogy társasági életet élj. Alex felállt, és élvezettel nyújtózkodott egy nagyot. – Attól tartok, teljesen nem kerülhetem el. Szegény Belle húszéves, és még nem mutatták be a társaságban, mert az elmúlt két évet gyászban töltötte. Meg kell mentenem rémes Agatha nénikénk karmaiból, és újból megnyitni a Kingsley-házat a világ előtt. A legkevesebb, amit tehetek, hogy egy olyan bált rendezek neki, amit évekig emlegetni fognak. De ne feledd – tette hozzá bánatos pillantással –, ha áldozatul esem a társaságban vívott csatározásoknak, az a te hibád lesz, mert nem engedtél vissza a flottához. Peter nevetve felállt. –Jól van, te csak keseregj a rád váró kegyetlen jövőn, de én farkaséhes vagyok. Csatlakozol hozzám és Sarah-hoz? Alex is felállt, és bicegni kezdett. – Ha valamit megtanultam a haditengerészetnél, hát azt, hogy egy jó ebédet sohasem szabad kihagyni. Vezess! – Amikor Peter mellé ért, egy pillanatra a vállára tette a kezét, és megszorította. Hálás volt, amiért a barátja megérti. Azt kívánta, bárcsak Harringtonékat is magával vihetné Angliába – de tudta, hogy a múltjával egyedül kell szembenéznie.

Második fejezet Radcliffe-kastély 1795. március 17. Christa általában azzal kezdte a napot, hogy elfogyasztott egy csésze csokoládét és egy zsömlét a hálószobájában. Rémesnek tartotta azt a brit szokást, hogy húst esznek reggelire. Ezen a reggelen azonban jó korán csöngetett a komornájának, Annie-nek, hogy még időben fel tudjon öltözni, és csatlakozhasson Lord Radcliffe-hez a reggelizőasztalnál. Miután egy éve feketében járt, kellemes érzés volt magára ölteni a rózsaszálakkal kihímzett fehér muszlinruhát. Egy új szabásminta-gyűjteményből másolta ki a merészen divatos darabot. Annie helyeslően bólintott, miközben befűzte a magas derekú ruhát, amely szorosan simult az úrnője alakjára. – Ideje volt, hogy levesse a gyászt, Lady Christa – mondta a kövérkés, csinos barna lány hevesen bólogatva. – Soha nem fog férjet magának, ha itt bujkál vidéken. – Jól sikerült, ugye? – Christa tett egy fél fordulatot a tükör előtt, és megcsodálta a ruha egyszerű vonalait és szép esését. Tetszett neki az ókori Görögországot és Rómát idéző új divat. Ez volt a francia forradalom egyik legpozitívabb vívmánya. Mindig is imádta a ruhákat, és az utóbbi csendesen telt évben sok időt töltött tervezéssel és varrogatással. Ez elég furcsa elfoglaltság volt ugyan egy előkelő hölgynek, de ő megnyugtatónak találta, és olyan ügyes volt, mint egy hivatásos varrónő. Annie a ruhához illő rózsaszín bársonyszalagot kötött Christa fényes fekete hajába, amelyet rövidre vágva, á la Titus viselt, és odanyújtott egy finom kasmír vállkendőt, hogy megvédje a hatalmas ház huzatos folyosóin.

A nehézkes angol barokk stílusban épült kastély valóban óriási volt. Mire Christa a reggelizőszobához ért, már meg is jött az étvágya. – Kérlek, ne zavartasd magad, Lewis bácsi – mondta vidáman a nagybátyjának, aki fel akart állni, amikor belépett. – A papa mindig arra tanított, hogy soha ne álljak egy férfi és a reggelije közé. – Jó reggelt, Marie-Christine. Nagyon csinos vagy. – Lewis Radleigh, Radcliffe grófja helyeslő bólintással nyugtázta a fehér ruhát, aztán visszaült az asztalhoz, Christa pedig töltött magának a forró csokoládéból, és bátran kiszolgálta magát lágy tojással és két szelet gyümölcsös piskótával. Végül is új fejezet kezdődik az életében. A következő öt percben csönd honolt az asztalnál, mindketten az evéssel voltak elfoglalva. Miután lenyelte az utolsó falat tojást és felhajtotta a csokoládét, Christa lopva a nagybátyjára pillantott. A régi családi portrék arról tanúskodtak, hogy a Radleigh család férfi tagjai valamennyien nagyon daliásak voltak: magasak, széles vállúak, szőkék és bátrak, mint egy oroszlán. Lewis Radleigh Charles édesapjának öccse volt, magas és jóképű, szőke hajában alig bújt meg egy-két ősz szál, és szenvtelen vonásait akár kellemesnek is lehetett nevezni. De mindig is halvérű volt, visszafogott, színtelen árnya csupán nagyszerű rokonainak. Lewis és Charles édesanyja, Marie-Claire lettek a kis Charles közös gyámjai, miután Charles édesapja egy kocsibalesetben elhunyt, és amíg az unokaöccse el nem éri a nagykorúságot, Lewis kezelte a Radcliffe-vagyont Charles halála után őrá szállt a grófi cím, és lelkiismeretesen tett eleget az ezzel járó kötelezettségeknek, de az öröm minden látható jele nélkül. Amikor látta, hogy a gróf elfogyasztotta a sonkát, Christa megszólalt: – Lewis bácsi, szeretnék beszélni veled. Most, hogy levetettem a gyászt, ideje lenne eltervezni a jövőmet. Lord Radcliffe elgondolkozva ránézett, és azt felelte: – Igazad van. Attól tartok, a ma délelőttöt az intézőmmel kell töltenem, de délután ráérek. Megfelelne kettőkor a dolgozószobámban? Christa bólintott, aztán felállt az asztaltól. – Trés bien.2 Akkor délután találkozunk. – Miközben kisétált a szobából, arra gondolt, mennyire jellemző Lewisra, hogy hivatalos találkozót beszél meg valakivel, akivel egy éve egy fedél alatt él. Christa tudta, hogy Charles kedvelte a nagybátyját, és teljes mértékben megbízott az üzleti ügyekben az ítélőképességében. Christa azonban alig ismerte, annak ellenére, hogy akkor találkoztak először, amikor ő még totyogó kisgyermek volt. Lewis talán a matematikai tanulmányokban éli ki a szenvedélyességét, amelyeket tudományos folyóiratokban publikál, és ezért nem mutat különösebb érzelmeket a mindennapokban. A merevsége ellenére csodálatosan viselkedett, amikor Alen Brown, a hajóskapitány a ramsgate-i kikötőbe hívatta. Christa súlyos betegen érkezett meg Angliába, lázasan a sokktól, és nem igen emlékezett az első itt töltött hétre. Egyetlen kép maradt meg élesen az emlékezetébe vésődve: Lewis elgyötört arca, amikor megtudta, mi történt. Charles végül is majdnem a fia volt. De szigorúan elfojtotta a bánatát, és orvosért küldött Londonba. Ott maradtak Ramsgate-ben, amíg Christa meg nem erősödött annyira, hogy útnak indulhassanak. Mire annyira magához tért, hogy tudatában legyen a környezetének, már biztonságban volt a Radcliff-kastélyban. Hálás volt, amiért Lewis hagyta, hogy egyedül gyászoljon, a maga módján. Mindent, amit csak kívánt, megrendelt neki, hagyta, hogy magányosan sétáljon és lovagoljon a birtokon. Többnyire együtt ebédeltek, de alig-alig beszélgettek, azt is csak semleges témákról. A saját külön bánatukba burkolózva olyanok voltak, mint két kísértet, amelyek egymás mellett léteznek, de soha nem érintik meg egymást. Christának az volt az érzése, Lewis nem fogja öt hiányolni, ha Londonba megy. Az intarziás díszítésű állóóra kettőt ütött a hallban, amikor Christa belépett Lord Radcliff dolgozószobájába. A férfi felállt az íróasztala mögül, és finoman, formálisan meghajolt. – Kérlek, foglalj helyet. Nagyon örülök, hogy végre levetetted a gyászt. – Megszemlélte a lány 2

Rendben van.

eleven, egészségesen pirospozsgás arcát és csillogó szürke szemét, és hozzátette: – Nagyon hasonlítasz az édesanyádra. – Sajnos, én soha nem leszek olyan szép – felelte Christa kicsit bánatosan, és leült az egyik bőr karosszékbe. – Ez igaz – felelte Lewis eltűnődve. Christát részben szórakoztatta, részben bosszantotta a válasz. Az udvariasság azt kívánta volna, hogy biztosítsa arról, hogy ő is éppolyan gyönyörű. Ez persze nem volt igaz, de a legtöbb férfi lovagiasan füllentett volna. Nem csoda, hogy Lewis, aki elmúlt negyven, még nem nős! Az egyik szobalánytól azt a pletykát hallotta, hogy egy özvegyasszony egy közeli kisvárosban gondoskodik a”férfiúi szükségleteiről”, de túlságosan rideg ember ahhoz, hogy tényleg szeretni tudjon egy nőt. Miközben Christa szemügyre vette a zárkózott arcot, amely annyira hasonlított Charleséra, csak épp az életteli elevenség hiányzott belőle, eltűnődött, vajon mit érezhet Lewis a lelke legmélyén. Boldog, hogy gróf lehet? Hiányzik neki az unokaöccse? Képes azt érezni egyáltalán, hogy valaki hiányzik neki? Lord Radcliffe visszaült a kifényesített diófa íróasztal mögé, és Christára nézve megkérdezte: – Mit szerettél volna megbeszélni velem? – Már egy éve vagyok itt, Berkshire-ben – kezdte Christa. – Mivel már levetettem a gyászt, ideje lenne, hogy Londonba menjek, és elkezdjek társaságba járni. Levelet kaptam a kuzinodtól, Clarissától, meghívott, hogy lakjak náluk. Aggódik, mert már huszonhárom éves vagyok, szinte túl öreg, hogy férjet találjak. – Elmosolyodott, de Lord Radcliffe komolyan válaszolt: – A házasság valóban egy ifjú hölgy egyetlen tiszteletre méltó célja, de egy hozomány nélküli leány nagy hátrányokkal indul, különösen Londonban. Christa meglepetten nézett rá. – Hozomány nélküli? De hát a Papa Franciaország egyik leggazdagabb embere volt! Tudom, hogy a családi vagyon nagy részét elkobozták, de egy jelentős összeget elküldött Angliába Charlesnak. Lewis megrázta a fejét. – Lehetséges, hogy ez volt a szándéka, de soha nem tette meg. Talán túl soká késlekedett vele, vagy talán megpróbálta, de nem hajtották végre az intézkedéseit a forradalom és az Angliával kitört háború miatt. Christa hirtelen felpattant, nem tudta ülve elviselni a hírt. – Bizonyos vagy benne, hogy nem helyezett letétbe pénzt a nevemre? A papa úgy négy évvel ezelőtt beszélt arról, hogy ez a szándéka, Franciaország pedig csak egy évvel később üzent hadat Angliának. Lewis ismét megrázta a fejét. – Teljesen bizonyos vagyok benne. Feltételeztem, hogy az édesapád gondoskodott rólad, de amikor utánanéztem a bankban az utóbbi hat év nyilvántartásainak, az derült ki, hogy mióta a forradalom kitört, az egész időszak alatt egyáltalán nem érkezett pénz Franciaországból. – Hideg kék szemében kifürkészhetetlen kifejezéssel hozzátette: – Attól tartok, egy árva filléred sincsen. Christa az ablakhoz ment, és kinézett a parkban álló kopár, esőtől csöpögő fákra, miközben próbálta megemészteni a hallottakat. Összekulcsolta a kezét, és Lewishoz fordult. – Azt akarod mondani, hogy minden, amit az elmúlt egy évben kaptam tőled, a ruhák, a könyvek, a költőpénz, mind a te jótékonysági adományod volt? Lewis felállt, és odalépett a lány mellé az ablakhoz. – Kérlek, ne így gondolj rá. Charles húga vagy, és itt mindig otthonra találsz. – Elhallgatott, aztán folytatta: – De tudod, milyen a világ. Habár rangod szerint grófnő vagy, egy teljesen vagyontalan fiatal nőnek szinte semmi esélye, hogy megfelelő társat találjon. Ráadásul külföldi is vagy – ez még akkor is ellened szólna, ha az országaink nem állnának egymással háborúban. Christa szembefordult vele, és kihívó tekintettel nézett a kifürkészhetetlen arcba. Mintha egy rémisztő, hideg fuvallat csapta volna meg a tarkóját. Volt valami nagyon furcsa abban, ahogy Lewis hangsúlyozta, hogy semmi esélye férjet találni. Nem volt ugyan kötelessége, hogy gondoskodjon róla, de ha akarná, megtehetné, hogy egyetlen tollvonással hozományt adjon neki, észre sem venné, amekkora vagyona van. Charles biztosan ezt tenné, ha élne. Christa keserűen megszólalt: – Igaz, hogy az angol nagyon tartózkodó népség. De ha férjet akarnék találni, azért vannak olyan adottságaim, amelyek segíthetnek. – Mióta csak betöltötte

a tizenötöt, a férfiak szonettekkel, virágokkal, házassági és számtalan kevésbé tisztességes ajánlattal árasztották el. Bízott benne, hogy mindezt nem csak az apja gazdagságának köszönhette. Lewis fakószín szemében valamiféle érzelem lángolt fel, ahogy a lányra meredt. Christának csak ekkor tűnt fel, milyen közel állnak egymáshoz. A gróf halkan azt mondta: – Nagyon csinos lány vagy. Ami azt illeti, lenne egy megoldás, amely mindkettőnknek megfelelne. Christa elsuhant mellette, vissza a fotelhez, de Lewis utánament, és leült mellé, nem pedig az íróasztala mögé. Christának kényelmetlen volt a közelsége. Hátradőlt és némán rámeredt, várta, hogy folytassa. Lewis zavartan azt mondta: – Régebben nem kényszerített rá semmi, hogy megnősüljek, de most, hogy gróf lettem, kötelességem utódról gondoskodni, hogy továbbvigyem a nevet. Neked férjre van szükséged, nekem pedig feleségre. – A hangja megremegett Christa acélszürke szemének merev pillantására, aztán határozottabban folytatta: – Marie-Christine, nagy megtiszteltetés lenne a számomra, ha feleségül jönnél hozzám. – De hiszen a nagybátyám vagy! – Bár Christa egy ideje már érezte a férfi viselkedésében a furcsa változást, képtelen volt elhinni, amit a szájából hallott. A gróf elmosolyodott, most már magabiztosabban. – Csak tiszteletbeli. Tudod, hogy nem állunk vérrokonságban. Kicsit talán öreg vagyok hozzád, de jó egészségnek örvendek. Biztos vagyok benne, hogy hosszú évek állnak még előttünk. Christa legszívesebben leköpte volna. – Nekem mindig is Lewis bácsi voltál. Ha nem is vagyunk vérrokonok, nekem ez akkor is olyan, mint a vérfertőzés. A gróf összerezzent a keresetlen szavak hallatán. – Tisztában vagyok vele, hogy kell egy kis idő, hogy hozzászokj a gondolathoz, de biztos vagyok benne, ha fontolóra veszed, be fogod látni, milyen előnyökkel járna. Radcliffe grófnéként megint abban a társadalmi pozícióban és luxusban élhetsz, amelyhez hozzászoktál. Itt lakhatsz, ahol mindenkit ismersz, és nem kell idegenek között folytatnod az életed. Christa olyan hirtelen pattant fel, hogy hátralökte a karosszéket. Szúrósan rámeredt a grófra, és azt felelte: – Rendkívül kedves tőled, hogy feláldoznád magad, csak hogy segíts egy szegény rokonodon. Végül is Radcliffe grófja sokkal előkelőbb feleséget is választhatna. De mi lesz, ha visszautasítom a nagylelkű ajánlatot, mon oncle?3 Szegényházba kerülök? Vagy kidobsz, hogy London utcáin áruljam magam? Lewis is felállt, és olyan szigorú arcot vágott, mintha egy akaratos gyerekkel lenne dolga. – Váratlanul ért a dolog, és kimerült is vagy. Majd folytatjuk a beszélgetést, ha volt időd megfontolni a dolgot. Megfogta a lány jobb kezét, és olyan komoly hangon folytatta, amilyet Christa még soha nem hallott tőle. – Rosszul fejeztem ki magam. Nem kötelesség lenne, hogy feleségül vegyelek, hanem a legnagyobb boldogság. – Megcsókolta a lány kezét, aki egyre jobban borzadva meredt a szőke fejre. A férfi ajka úgy égette, mint a tekintete, amikor a szemébe nézett. Hogy is gondolhatta azt, hogy nincs benne szenvedély? Mon Dieu, ez a férfi tényleg nagyon akarja! Christa futó sajnálatot érzett, amiért olyan kétségbeesett az érintése, de ezt az érzést azonnal elsöpörte az undor. Kitépte a kezét a férfi kezéből, és kirohant a szobából. Lord Radcliffe meg sem próbált utánamenni, csak kifejezéstelen arccal nézett utána. Számított rá, hogy Christa meglepett lesz, sőt döbbent, amikor megtudja, hogy milyen szegény, és meghallja az ajánlatát, de hamarosan magához tér majd a meglepetésből, és meggondolja magát. Végül is mi más választása lehet? Még a csípős márciusi időben tett egyórás séta sem tudta lehűteni Christa felháborodását Csak annyi időre állt meg, hogy magára kapjon egy köpenyt, és házicipőjét kicserélje egy magas szárúra, aztán kiviharzott a házból. Az erdőn át sétált, majd visszakanyarodott, míg oda nem ért a kerti dísztó partjára. Charlesszal gyerekkorukban sokszor dobáltak itt kavicsokat. Mivel a környéken nem lehetett lapos palaköveket találni, Charles felhasználva lordhoz illő hatalmát elrendelte, hogy állandóan tartsanak egy kupac követ a tó mellett. Amikor eszébe 3

bácsikám

jutott ez az emlék, Christa keresgélni kezdett a bokrok tövében, míg nagy örömére talált is egy jó pár kavicsot, amely tökéletes volt a kacsázáshoz. Összeszedett egy marékkal, és a víz széléhez ment. Fogta az első kavicsot, latolgatni kezdte a tenyerében a súlyát, aztán elhajította a víztükör fölött Belecsapódott a szürke vízbe, anélkül, hogy pattant volna. – Ez nem az én napom! Először az a… cochon, az a disznó közli velem, hogy koldus vagyok. – Christa mindig élvezte, ha hangosan beszélhet magában, gyakran tett így, ha egyedül volt. Összevonta a szemöldökét, és miközben fogott egy újabb kavicsot, lassan folytatta: – Nem jellemző a papára, hogy megfeledkezzen egy ilyen fontos dologról, hogy gondoljon a jövőre. Persze filozófus lélek volt, de francia is, tehát gyakorlatias. Szóval, az apámnak higgyek, vagy ennek a disznó nagybátyámnak? – Elégedetten bólintott, amikor a kavics kettőt ugrott a víz tükrén, mielőtt előtt elsüllyedt. – A pénz… nem is ez a szörnyű, hanem amit velem akar tenni. Képes lenne rákényszeríteni, hogy hozzámenjek…! Az őseim Martell Károly mellett harcoltak a poitiers-i csatában ezer évvel ezelőtt! D'Estelle grófnő vagyok! Ez olyan kibírhatatlanul fennhéjázóan hangzott, hogy Christa hangosan elnevette magát, miközben elhajított egy újabb kavicsot. Mint mindig, a nevetés megnyugtatta, és tisztábban tudott gondolkodni. – Nem vagyok méltó a tanításaidhoz, Papa. Te mindig azt mondtad, hogy Isten szemében mindenki egyenlő, és hogy az emberek szemében is így kellene lennie. Ha kijövők a sodromból, mindig megfeledkezem róla, hogy demokrata vagyok. Még csak igazi grófnő sem vagyok, hiszen a nemzetgyűlés öt évvel ezelőtt eltörölte a nemesi címeket. Kezdett újból visszatérni az egykori ügyessége. Úgy látta, hogy az utolsó kavics ötöt is ugrott a vízen, bár lehet, hogy csak a csepergő eső zavarta meg a szemét. Az esőcseppektől pettyezett vízre nézett, és hozzátette: – Hogy mehetnék hozzá egy férfihoz, aki MarieChristine-nek szólít? Még Maman is csak akkor hívott így, ha valamiért haragudott rám. A becenevét Charlestól kapta, amikor a parancsolgató ötéves kisfiú kijelentette, hogy a Marie-Christine túlságosan hosszú név egy ilyen csöpp kisbabának. A”Christa” ráragadt, és szinte mindenki így hívta. Jellemző Lord Radcliffe merev modorára, hogy a hivatalos nevén szólítja. Christa hirtelen megborzongott. Csak most érezte meg a nyirkos hideget. Könnyű volt kigúnyolni Lord Radcliffe-et, a merev modorú férfit, akit gyerekkora óta ismert, de a mai szenvedélyes jelenet után egészen más embernek látta, aki egy kicsit megijesztette. Kellemetlen volt a tudat, hogy mennyire a hatalmában van Itt áll egyes-egyedül a nagyvilágban, és a férfi, aki a védelmezője kellene, hogy legyen, inkább fenyegetést jelent a számára. Christa szorosabbra fogta magán a köpenyét, és letelepedett az egyik tóparti kőpadra, hogy komolyabban átgondolja a helyzetét. Csak a hozzá legközelebb állók tudták, hogy az egyéniségére jellemző pezsgő elevenség mögött tiszta, szenvtelen logika rejtőzik. Az ujjain kezdett számolni, miközben hangosan töprengett. – Először is: lehetséges-e, hogy a talpig becsületes Lord Radcliffe hazudik a vagyonommal kapcsolatban? Charles mindig is azt állította róla, hogy feddhetetlen. De a férfiak nem racionális lények, és mivel úgy tűnik, ostoba szenvedélyt táplál irántam, lehetséges, hogy ez megváltoztatta a jellemét. Maman egyszer azt mondta, hogy a középkorú férfiak reménytelenül bele tudnak habarodni fiatal nőkbe. – Christa egy pillanatig elégedetten nyugtázta magában, hogy a nők szellemileg mennyivel felette állnak a férfiaknak, aztán folytatta: – Másodszor: akár igazat mond, akár hazudik, akkor sem tehetek a világon semmit. Végül is ő gróf, nekem meg nincs se pénzem, se befolyásom, és bizonyítékom sincs arra, hogy bármit is elkövetett volna. És ki tudja, az is lehet, hogy tényleg igazat mond. Harmadszor: azt nem tehetem meg, hogy visszautasítom az ajánlatát, de továbbra is itt maradok vele a kastélyban, miközben ö a szerelmével üldöz. Nem lenne jogom ilyen körülmények között a nyakán élni. És az is lehetséges, hogy végül megtörné az ellenállásomat. – Szinte érezte a követelőző, forró ajkak érintését, és önkéntelenül megtörölte

a tenyerét a köpenyébe. Lewis középkorú férfi létére elég vonzó volt, de hát az apja is lehetne, arról már nem is beszélve, hogy Christa világéletében a nagybátyjának tekintette. Eljutott a szükségszerű végkövetkeztetésre, és a döbbenet bénítóan hatott rá. Lehetséges, hogy képes lenne az oltár elé kényszeríteni fenyegetéssel vagy kábítószer hatása alatt vagy erőszakkal? Christa soha nem gondolta volna, hogy ilyesmi megeshet Angliában, de most már nem volt ebben olyan biztos. Ki tudja, mekkora hatalma van Lord Radcliffe-nek? – Azt hiszem, hálásnak kéne lennem, hogy házasságot ajánlott. Ameddig a hatalmában vagyok, csak a lelkiismerete tartja vissza. Tehát minél előbb távoznom kell innen, méghozzá titokban. Valami azt súgja, hogy őlordsága nem akarna elengedni. Negyedszer: hová mehetnék? Még ha ismernék más férfit, aki elvenne, az is csak érdekházasság lenne, és ha erre vágynék, akkor akár itt is maradhatnék. Nem, hacsak nem találkozom egy olyan férfival, aki olyan, mint Charles vagy a papa, soha nem megyek férjhez. De akkor hová mehetnék? Sorra vette magában azokat, akiket ismer Angliában, de hamar rá kellett jönnie, hogy néhány emigráns családon kívül, akik ugyanolyan szegények, mint ő maga, tulajdonképpen senkit sem ismer. – Sem Lewis kuzinja, Clarissa, sem a Radleigh család más tagja nem fogad be szívesen, ha tudja, hogy ez a család fejének ellenére van – főleg így, hogy koldusszegény vagyok. Még a szomszédokat is alig ismerem a környéken. Senkit sem ismerek… Egyre hevesebben vert a szíve, de inkább az izgalomtól, mint a félelemtől. – Egyetlen lehetséges következtetés maradt: ha itt nem maradhatok, és nincs aki befogadjon, akkor valami munkát kell találnom. Ugye, hibátlan a logika, Papa? Christa felállt, megrázogatta a köpenyét, és lehajolt még egy utolsó kavicsért. Teljes erejéből elhajította jó messzire, és figyelte, ahogy hétszer kacsázik a vízen, aztán elégedetten bólintott. – Ez jó szerencsét jelent. – Aztán hátat fordított a kis tónak, és visszaindult a házba, hogy tervet kovácsoljon. Christa este leüzent, hogy nem érzi jól magát, és nem tud Lord Radcliffe-fel vacsorázni. Valószínűleg azt fogja gondolni, hogy duzzog, de nem bánta, csak hagyjon neki nyugtot. Épp az útitáskájába csomagolt be, amikor belépett Annie egy tálcával. – Gondoltam, jólesne egy kis leves és hideg sült, Lady Christa. Erőre kell kapnia, ha nem érzi jól magát. Ó! – kiáltott fel a meglepetéstől tágra nyílt szemmel, amikor meglátta, hogy az úrnője csomagol. Christa felegyenesedett, és a szobalány szemébe nézett. – Ma este elmegyek. Nem fogsz elárulni? – Ó, Lady Christa! Csak nem akar elszökni? – A két lány egykorú volt, és nagyon összebarátkoztak az elmúlt egy év során. Az ismeretségük azzal kezdődött, hogy Annie ápolta, aztán sokat varrogattak és nevetgéltek együtt. Christa még írni és olvasni is megtanította a lányt. Christa felsóhajtott. – Muszáj elmennem. Egyszerű az oka: Lord Radcliffe azt akarja, hogy menjek hozzá feleségül, én viszont nem akarom. Az adott körülmények között az lesz a legjobb, ha minél előbb távozom. Segítesz nekem? Annie felszegte az állát. – Hogy kérdezhet ilyet? Csak mondja meg, mit tegyek. Christa az ágyat megkerülve odament hozzá, és gyorsan megölelte. – Csak ne áruld el a nagybátyámnak, hogy elmentem. Ha holnap rájön, mondd azt, hogy azt az utasítást adtam, hogy ne kelts fel reggel. Ha van egy kis szerencsém, egy teljes napig nem fog rájönni, hogy eltűntem. – Ez minden? – Annie csalódottnak látszott. A lelke mélyén nagyon romantikus volt, és mindig arra vágyott, hogy egy krízishelyzetben bebizonyíthassa, hogy úgy tud viselkedni, mint egy regényhősnő. Christa megrázta a fejét. – Nem akarlak jobban belevonni. Te itt élsz, nem akarom, hogy őlordsága megbüntessen, amiért segédkeztél a szökésemben. – Miért nem visz magával a kisasszony? Szüksége lesz kísérőre, hogy megóvja a jó hírét. – Annie tekintete könyörgő volt, de Christa elszánta magát.

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy komornát tartsak, még ha képes lennél is itt hagyni a te Williamedet. Azt sem tudom, magamról hogyan fogok gondoskodni. – Elhallgatott, mert eszébe jutott valami, aztán lassan így folytatta: – Lenne még valami, amiben segíthetnél. Ki tudnád deríteni néhány londoni iroda címét, ahol nevelőnőket közvetítenek ki házakhoz? – Csak nem munkát akar keresni, kisasszony?! – Annie akkor sem vághatott volna rémültebb arcot, ha Christa azt közli vele, hogy anyaszült meztelenül szeretne sétálgatni a londoni St. James Courtban. – De hát ön úrihölgy! Christa nem tudta elfojtani a nevetést. – Még az úrihölgyeknek is enniük kell, ma petite. Sok nőnek jut osztályrészül a munka, szerintem én is képes lennék rá. – Mivel Annie túlságosan döbbent volt, hogy bármit is válaszoljon, Christa megpaskolgatta a karját, és megnyugtatóan azt mondta: – Szinte várom is. Mindig is unalmasnak találtam a semmittevést. Annie még mindig kétkedő arcot vágott, de azt felelte: – Majd megkérdezem Mrs. Harrist, a házvezetőnőt. Ő Londonba valósi, és biztosan ismer ilyen irodákat. Segítsek csomagolni? Christa megrázta a fejét. – Már majdnem készen vagyok vele. – Ennyi holmit visz? Csak nem akarja itt hagyni ezt a sok gyönyörű ruhát? – Szegény Annie-nek ez volt a legelképesztőbb az egészben. Az útitáskába alig fél tucat ruha fért csak be. – Ostobaság volna, ha többet próbálnék magammal cipelni – válaszolta türelmesen Christa. – Most menj le, és beszélj Mrs. Harrisszel. Nagyon bízom benned. – Elkísérte Annie-t a küszöbig, és határozottan kitessékelte, aztán egy pillanatra lehorgasztott vállal nekidőlt a díszesen faragott ajtónak. Bármennyire magabiztosnak mutatta is magát, Christát nagyon aggasztotta, hogy itt kell hagynia addigi biztonságos életét, és szembenéznie a nagyvilággal. Bár talpraesettebb és önállóbb volt, mint a legtöbb rangjabeli nő, mégiscsak egy idegen országban kell új és nehéz életet kezdenie. Élete során talán ha harminc hónapot töltött Angliában, és szinte kizárólag a Radcliffe-kastély elszigeteltségében és védelmében. Csak sejtései voltak arról,hogy milyen is lehet az élet a hétköznapi emberek között. A tükör felé fordult, és határozottan azt mondta: – Elég volt az önsajnálatból, grófnő! Folyékonyan beszélsz angolul, és van még száz fontod, amit nem költöttél el; egy egyszerű dolgozó nő számára ez egy vagyon. Hónapokig megélhetsz belőle, ha ügyes vagy. Most már könnyedebb léptekkel tért vissza a csomagoláshoz. A Radcliffe-kastély steril pompája már azelőtt is fojtogató volt a számára, hogy Lewis megkörnyékezte volna az ajánlatával. A független jövő elképzelhetetlen nehézségeket tartogathat, ugyanakkor egy új élet ígéretét is. Végül is fiatal és erős, és egy nagy kaland előtt áll! A legegyszerűbb és legstrapabíróbb ruháit és cipőit válogatta ki. Még ezek is túl divatosak voltak ugyan egy nevelőnő számára, de nem volt más. Ékszerei nem voltak, csak egy ékkövekkel kirakott medál, amely egy a családjáról készült miniatűr portrét rejtett. Christa kis habozás után becsomagolta a férfiruhákat is, amelyeket annak idején Franciaországból való szökésekor viselt. Nem valószínű, hogy szüksége lesz rájuk, de a múltjához kötötték kézzelfogható kapocsként. Végül a komódhoz ment, és kivette a kis bőrerszényt, amelyben Charles aranyórája volt. A normandiai nemzetgyűlés büszkén jelentette be, hogy angol kémeket sikerült megölniük, ami újabb bizonyítéka annak, hogy az elvetemült angolok a forradalom ellen konspirálnak. Lewisnak diplomáciai kapcsolatait felhasználva sikerült visszaszereznie néhány személyes holmit, amelyeket a Radcliffekastélyba szállítottak. Köztük Voltak Charles iratai, az aranyórája és egy pecsétgyűrű a Radcliff-címerrel. Amikor Christa meglátta ezeket a tárgyakat, az utolsó reménysugár is kihunyt, hogy Charles és az édesanyja talán mégiscsak életben van. Lord Radcliffe a gyűrűt megtartotta, az órát pedig Christának adta. Christa hálás volt a nagylelkűségéért. Az óra eredetileg Charles apjáé volt, nem okolta volna Lewist, ha azt is megtartja. Egy övre erősített pénzeserszénybe dugta az órát és az összes pénzét, amelyet aztán a ruhája alá rejtett. Csak a holttestén keresztül lophatják el. Aztán becsukta a táskát, és

megemelte, hogy lássa, milyen súlyos. Kissé nehéz volt, de öt mérföldön át, a legközelebbi postakocsi-útvonalig el tudja cipelni. Miután végzett az előkészületekkel, jó étvággyal nekilátott az ételnek, amelyet Annie hozott fel tálcán. Épp az almás pite utolsó morzsáit eszegette, amikor a komorna visszatért. – Öt nevet és címet szereztem, Lady Christa – jelentette büszkén. – És csomagoltam egy kis kenyeret, sültet és gyümölcsöt az útra. Christa hálásan elfogadta. – Nagyszerű segítség vagy, Annie. Merci. Annie elpirult. – Örömmel segítettem, kisasszony. – Kicsit habozott, aztán félénken megkérdezte: – El tudom majd érni valahol? Ha esetleg itt történne valami… Christa szomorúan azt felelte: – Jobb, ha nem tudod, hová megyek. Megígérem, hogy vigyázok magamra, és valamikor a jövőben talán majd tudok írni neked. De egyelőre… – Sztoikusan megvonta a vállát, aztán a ruhásszekrényhez ment, és kivett néhány vég ruhaanyagot. – Egy kis ajándék, Annie. A ruháim nem illenének rád, de van itt néhány darab szép selyem és bársony a kelengyédbe. Biztosan meg tudod győzni Williamet, hogy ezen a nyáron az oltár elé vezessen. – Ó, Lady Christa! – Annie áhítattal simogatta a gyönyörű anyagokat, aztán könnyes szemmel felnézett. – Szörnyen fog hiányozni. Néha olyan volt… mintha nem is egy szolga lettem volna, hanem a barátnője. Christa még egyszer megölelte, aztán remegő hangon azt mondta: – Nagyon jó barátnőm voltál, Annie. De most menj, gyorsan, mielőtt inamba száll a bátorságom, és mégis itt maradok. Miután a komorna távozott, Christa lefeküdt, és megpróbált pihenni egy kicsit. Volt még hat órája, hogy élvezze a puha toll derékaljat.

Harmadik fejezet Másnap kora délután volt már, amikor Lord Radcliffe úgy döntött, hogy magához kéreti Christát egy újabb beszélgetésre. Nem lepte meg, hogy a lány előző nap nem ment le vacsorázni, de úgy vélte, huszonnégy óra elég kellett hogy legyen, hogy elfogadja az ajánlatát. Amikor a szobalány, Annie lement és hebegve jelentette, hogy Lady Christa eltűnt, a gróf első gondolata az volt, hogy bizonyára sétálni ment. – Mikor ment el? – Én… én nem tudom, mylord. Volt valami Annie bűntudatos arckifejezésében, ami felkeltette Lord Radcliffe gyanakvását. A pokolba is, csak nem volt olyan ostoba az a lány, hogy elszökött? Összevont szemöldökkel, kurtán megkérdezte: – Mikor láttad utoljára? – Tegnap este, mylord. Meghagyta, hogy reggel ne zavarjam. A mindig higgadt Lord Radcliffe erre káromkodni kezdett, mint a vízfolyás, aztán felpattant, és ráförmedt a rémült szobalányra: – Elszökött, és te segítettél neki! Hová ment? – Nem tudom, mylord – felelte Annie remegő hangon. A gróf mereven a lány szemébe nézett, és amikor megszólalt, minden szava metsző volt: – Ann Wilson, az apád, a fivéreid és a nővéred is nálam dolgoznak, ahogy a szeretőd is. Ha jól tudom, ő egymaga tartja el a beteg anyját és három kisebb testvérét. Még egyszer megkérdezem: hová ment? Annie sírva fakadt. Hősnő is lehetett volna, ha nem a megélhetéséről van szó, de ez az embernek hatalmában áll, hogy az egész családját földönfutóvá tegye. És honnan tud róla és Willről? Mindig úgy tartotta, hogy elég jó gazda, aki tűrhető bért fizet, és soha nem ütlegeli a szolgákat, de most megrémítette. Magában azért fohászkodott, hogy az úrnője megbocsásson, és azt válaszolta: – Londonba ment, mylord. Lord Radcliffe bólintott. Ez logikus lépés volt Christa részéről. – És kinél fog megszállni?

– Nem tudom, mylord. – Amikor a gróf megint dühösen összevonta a szemöldökét, Annie kétségbeesetten hozzátette- Isten a tanúm, hogy nem mondta el! Lady Christa munkát akart keresni. Megkért, hogy szerezzem meg neki néhány munkaközvetítő iroda címét. A gróf a lány rémült arcára nézett, és bólintott. – És kitől kértél ilyen címeket? – Mrs. Harristől, mylord. – Küldd be. Ha a házban akarsz maradni, ezentúl a szalonban leszel szobalány. Most pedig menj, amíg jókedvemben vagyok. Lord Radcliffe töprengve nézett a lány után, aki kiiszkolt a szobából. Marie-Christine gyakran megkérte, hogy továbbítson leveleket Londonban élő emigráns barátainak. A legtöbbjük nevére és címére emlékezett is, Mrs. Harris pedig meg tudja mondani, mely irodák címét adta meg. Csöngetett az inasának, és amikor az megjelent, annyit mondott neki: – Csomagold be a ruháimat, egy óra múlva indulunk Londonba. – Az inas meghajolt, és sietve távozott. Soha nem látta még visszafogott, hűvös gazdáját ilyen feldúltnak. Christa jó korán nekivágott, hogy időben a keresztúthoz érjen, ahol megállíthatja a postakocsit. Jó sokat kellett várakoznia a hidegben, mire világosodni kezdett. Amikor meghallotta a súlyos patadübörgést, amely a postakocsi közeledtét jelezte, integetni kezdett, és nem mozdult az útról, bár félő volt, hogy a kocsi elgázolja. A testes kocsis nagy szitoközön közepette megállt, és lebámult rá a bakról. – Kérem, Monsieur, Londonba szeretnék eljutni! A kocsis pár pillanatig fontolgatta a dolgot, aztán bólintott, és azt felelte: – Adja fel az útitáskáját. – Christa felemelte a poggyászt, és örült, hogy nem pakolta meg jobban. A kocsis odébb lökdöste a régóta szenvedő, bakon ülő utasokat, és felkötözte a csomagot a már ott tornyosuló ingatag poggyászhalom tetejére. Eközben egy vörös arc jelent meg a kocsi ablakában, és ordítani kezdett: – Nem veheti fel, nincs több hely idebent! Egy újabb hang csatlakozott hozzá: – Úgy van! Ha még egy utas felszáll, kireped a kocsi oldala! Christa már aggódni kezdett, de a kocsis rájuk förmedt: – Egy ilyen karcsú kis virágszálnak mindig jut hely. Az egyik úriember akár az ölébe is veheti – vigyorgott a saját szellemességén. A vörös képű férfi szégyentelenül visszaordított: – Nincs rajta az utasok listáján! Nekünk is megvannak a jogaink! Jelenteni fogom a társaságnál! A kocsis megvetően köpött egyet, és kis híján eltalálta az ablakon kihajoló utast. – Ha magát kitesszük, és itt hagyjuk, akkor máris lesz hely bőven. Szálljon fel, kisasszony! Indulnunk kell, szorít a menetrend. Újabb hangok harsantak, egyetértően, hogy csak pocsékolják az időt, és ha a vörös arcúnak nem tetszik valami, akkor gyalog is mehet Londonba. Christa gyorsan felkapaszkodott a kocsira. Gyanította, hogy a kocsis azért állt ki mellette, mert meg akarja tartani magának az általa fizetett viteldíjat, de hálásabb volt annál, mintsem hogy ezzel törődjön. A vörös képű férfi szúrósan rámeredt, egy kövérkés, anyás külsejű nő azonban bátorítóan rámosolygott. A kocsi nagy rándulással elindult, még mielőtt Christa le tudott volna ülni, és majdnem tényleg egy utastársa ölében kötött ki. Végül aztán sikerült bepréselnie magát egy roppant kövér asszonyság – aki valószínűleg egészségtelen szokásnak tartotta a fürdést – és egy zsíros hajú írnok közé, aki megpróbált szóba elegyedni vele. A szeme kidülledt, és a száját nyalogatta, ahogy rábámult. Christa a legeltúlzottabb francia akcentusával közölte, hogy nem beszél angolul, de az írnok kitartóan próbálkozott. Az alváshiánytól kimerült Christa később elszunyókált, de aztán arra riadt, hogy egy kéz motoszkál a mellén. A felháborodott „Monsieur!” felkiáltást olyan pillantással kísérte, hogy az írnok olyan messzire húzódott, amennyire csak tudott. Christa tűntetőleg elfordult, és egyetlen pillantásra sem méltatta az út végéig. A zötykölődéssel és a szűk helyen való szorongással töltött nap sehogy sem akart véget érni. A sáros, kátyús tél végi utakon Igencsak fárasztó dolog volt az utazás. Legalább az összezsúfolódott testek megtartják a meleget, gondolta Christa sztoikus beletörődéssel. jól megleszek, csak nem kell túl mély levegőt venni.

Az utazás persze mindig fárasztó, de most már jobban tudta értékelni a tágas, jól rugózó hintókat, amelyekben korábban utazott. A rövid pihenőket igyekezett jól kihasználni: kinyújtóztatta a lábát, és bekapott pár falatot az elemózsiából, amelyet Annie csomagolt. Az utazás segített Christának, hogy egy kicsit eltávolodjon Marie-Christine d'Estelle grófnőtől. El kell felejtenie, hogy ez az elkényeztetett ifjú hölgy valaha is létezett. Úgy gondolt az új életére, mintha egy színdarabban kellene eljátszania egy szerepet. Ha saját magát sem tudja meggyőzni, hogy egyszerű származású lány, akkor másokkal sem tudja majd elhitetni. Amikor végre-valahára megérkeztek a londoni fogadóba, ahol a postakocsi végállomása volt, kinyújtóztatta törődött testét, és arra gondolt, ez a postakocsiút nagyon is tanulságos kezdete az új életének. Christa kicsit jobb kedvre derült, amikor szemügyre vette a nyüzsgő várost Egy angol író azt mondta egyszer, hogy aki unja Londont, az az életet unja. Bizonyára megtalálja majd a helyét ebben a virágzó nagyvárosban – és talán egy nap egy férfit is, akivel megoszthatja az életét. Nem vett tudomást a gyanús külsejű alakról, aki megérdeklődte, hogy a kisasszony nem keres-e éjszakai szállást, fogta a csomagját, és elindult, hogy felkeresse Suzanne nevű unokanővérét. Suzanne de Savarynak hosszú napja volt a varrodában, és még vacsorát kellett adnia négy zsibongó gyermekének. Ezek után nem volt meglepő, hogy beletelt pár pillanatba, míg megismerte a küszöbén álló látogatót, aki egyszerre festett vidámnak és megfáradtnak. – Suzanne, tudom, hogy kissé déclassé4 a megjelenésem, de azért csak beengedsz? – Christa! – kiáltott fel Suzanne, és a nyakába borult. Amikor a gyerekek rájöttek, hogy kedvenc nagynénikéjük érkezett meg, hatalmas lett a kavarodás. A négy gyerek hat és tizenhárom év közötti volt. Suzanne sötét hajú, csinos nő volt, harmincas éveinek közepén járt, és az a fajta rendkívüli elegancia jellemezte, amely csak bizonyos típusú francia nők sajátja. Marie-Claire unokahúga volt, Christa gyerekkora óta ismerte öt. – Épp most végeztünk a vacsorával, de maradt egy kis leves és kenyér. Biztosan éhes lehetsz. – Suzanne mentegetőző arcot vágott, de Christa egy mosollyal megnyugtatta. Tudta, hogy az unokanővérére nehéz idők járnak – a méteráru-kereskedés fölött lévő kis lakás nagyon messze van a fényűző otthontól, amilyenben Párizsban éltek. Suzanne három évvel ezelőtt menekült Londonba, amikor a férjét letartóztatták. Girondista volt, és végül guillotine alá küldték, mert túlságosan mérsékeltnek ítélték a politikai nézeteit. – A csodás levesed tökéletesen megfelel. Hoztam egy kis cukrozott szilvát ezeknek a lurkóknak. – Megsimogatta a legkisebb gyerek, Héléne selymes haját, miközben a gyerekek felujjongtak. Még Suzanne-on is látszott, hogy örül, amikor Christa elővarázsolta az utcai árusnál vásárolt dobozkát. A Savary családban mindenki édesszájú volt, bár ritkán engedhették meg maguknak az efféle kényeztetést. Megterítettek Christának A leves nem volt túl sok, de ő nem panaszkodott. Miközben evett, a gyerekek felfalták a ragacsos cukrozott szilvát, és elmesélték, milyen kis örömök és bánatok érték őket, mióta utoljára találkoztak. Miután Christa az utolsó csepp levest is kitörölgette egy falat kenyérrel, unokanővére egy gőzölgő kanna kávét tett az asztalra. – Ó, Suzanne – sóhajtott fel Christa, ahogy áhítattal beszívta az illatát. – Egy kanna igazi francia kávé! Ezért akár gyalog is eljöttem volna Londonba. Elismerem, ezek a barbár angolok elég jó teát csinálnak, na de a kávéjuk.. mon Dieu! Suzanne nagylelkűen legyintett. – Neked mindent, ma petite, amit csak a Cháteau de Savary nyújtani tud. – Még egy órát töltöttek beszélgetéssel, aztán a gyerekek bólintgatni kezdtek az álmosságtól. Lefektették őket a kis hátsó szobában, és a két felnőtt csak ezután kezdett komolyabb beszélgetésbe. – Akkor most meséld el, miért bukkantál fel az ajtómban sötétedés után, nyakig sárosan, megfelelő kíséret nélkül – mondta Suzanne, miután a tűzhelyre tette a kávét, hogy megmelegítse. Túl értékes portéka volt, hogy kárba vesszen a maradék. Christa felsóhajtott. Csak most érezte igazán, mennyire kimerítette a hosszú nap. – Azért jöttem, hogy munkát keressek. Tudom, hogy szűkösen vagytok, de azt reméltem, itt maradhatok pár éjszakára, amíg felkeresem a közvetítőirodákat. 4

társadalmi osztályából lesüllyedt

Suzanne kitöltötte a maradék kávét két bögrébe, aztán leült, és elgondolkozva nézett Christára, miközben a kávét kortyolgatta. Végül azt mondta: – Szívesen látunk, maradhatsz, ameddig csak akarsz. Bár azt hittem, kényelmes helyed van a Radcliffe kastélyban. – Charles nagybátyja, a jelenlegi Lord Radcliffe közölte velem, hogy koldusszegény vagyok, és hogy feleségül kíván venni. Nem tetszett a lánykérési módszere. – Christa megvonta a vállát. – És most itt vagyok. Suzanne az unokahúgát nézte. Nem volt meglepő, hogy a gróf belehabarodott. Ragyogó szellemessége formás idomokkal párosult, ami sok csodálót szerzett neki. – Soha nem találkoztam ezzel a Lord Radcliffe-fel, de az a hír járja, nemcsak dúsgazdag, de becsületes ember is. Fontolóra sem vetted, hogy esetleg elfogadd az ajánlatát? – Nem – felelte kurtán Christa. – Csak szerelemből megyek férjhez, másképp nem. Suzanne felvonta a szemöldökét. – Biztos vagy benne? A szerelem szép dolog, de azért a vagyon sem árt. Nehéz ebben a mai világban egy nőnek egyedül helytállnia. – Az arca elfelhősödött, mert a saját gondjai jutottak eszébe, aztán folytatta: – És most mihez kezdesz? – Keresek valahol egy nevelőnői állást. – Christa meg is feledkezett a fáradtságáról, lelkesen folytatta: – Tudod, a papa milyen fontosnak tartotta a tanulást. Sokkal nagyobb tudásom van történelemből, irodalomból, filozófiából és matematikából, mint a legtöbb egyetemet végzett férfinak. – Elmosolyodott, és hozzátette: – A hölgyektől elvárt tudományokban nem vagyok olyan jártas, de azért értek a zenéhez és a rajzoláshoz, és persze tudok franciául és varrni is. Suzanne kétkedő arcot vágott. – Nem vonom kétségbe a műveltségedet, de nagyon fiatal vagy, és nincs semmi gyakorlatod. – Sokszor tanítottam a gyerekeket és a cselédeket a papa birtokain, és nagy örömöm telt benne. Gondoltam, te és néhány emigráns barátom írhatnátok ajánlóleveleket. Suzanne elgondolkozva bólintott. – Talán meg lehet oldani. Természetesen adhatok neked ajánlólevelet, de nagyon kevés az ilyen állás. – Suzanne a falat bámulta. Christa előrehajolt, és megfogta a kezét., – Akkor most elmondod, mi bánt? Suzanne bűntudatosan összerezzent. – Ennyire látszik? Nem olyan fontos, úgysem lehet tenni semmit. – Azért csak mondd el – sürgette Christa. – Nos… tudod, hogy egy divatárusnőnél dolgoztam, Mme Bouchet-nál. Greenwichnél közelebb sohasem járt ugyan Párizshoz, de azért jó munkaadó volt. Tavaly én lettem a fősegédje. – Christa bólintott. Rendszeresen leveleztek, így tudta, hogy az unokanővére szereti a munkahelyét. – Mme Bouchet-nak egy ideje már fájt a keze, és annyira megdagadt, hogy már nemigen tud dolgozni. Úgy döntött, abbahagyja a munkát, és Canterburybe költözik a nővéréhez. El akarja adni az üzletet nekem, de… – Suzanne elhallgatott. – Nincs, rá elég pénzed? – Exactement5. Egy osztrák nő is érdeklődik a bolt iránt, és ő ki is tudná fizetni az árat, amit Mme Bouchet kér érte. Madame adott egy kis időt, hátha össze tudom szedni a pénzt, de már mindent eladtam, amit csak tudtam, még a jegyűrűmet is, de így sem elég. Arra is gondoltam, hogy írok neked, hátha tudnál kölcsönadni, de most.. – Suzanne büszkén felszegte a fejét. – Majdcsak lesz valahogy. Találok valami más állást, és nemsokára megint fősegéd leszek. Pár év múlva talán megnyithatom a saját divatüzletemet. Christa összevonta a szemöldökét. Suzanne tényleg nagyon kilátástalan helyzetben lehet, ha a kölcsönt is fontolóra vette – régebben mindig visszautasította, ha Christa segíteni akart neki, amikor még tudta, hogy van pénze. – Mennyi kellene? – Egy vagyon… száz font.

5

Pontosan.

Christa benyúlt a ruhája alá a pénzeserszényért, miközben Suzanne meglepetten figyelt. Előhalászta az alsószoknyái alól, és az asztalra öntötte az aranypénzeket. – Voilá! Az üzlet a tiéd. Suzanne levegő után kapkodott. – Marie-Christine, ezt nem fogadhatom el! Legfeljebb évek múlva tudnám visszafizetni, de az is lehet, hogy soha. – Vágyakozón a pénz után nyúlt egykor hófehér kezével, amely eldurvult az állandó munkától. Ha elfogadja, az azt jelentené, hogy biztosíthatná a gyermekei jövőjét… Christa komolyan felelte: – Ez nem ajándék, hanem befektetés. Megveszed az üzletet, és keményen dolgozol. Egy-két év múlva, amikor már te leszel a legfelkapottabb divatárusnő egész Londonban, és megengedheted magadnak, hogy visszafizesd, majd veled fogok dolgozni. Üzlettársak leszünk. – Most is lehetnél az üzlettársam – ajánlotta fel Suzanne. Christa határozottan megrázta a fejét. – Az most túl megterhelő lenne számodra. Átalakításokat is akarsz az üzletben, nem igaz? – Suzanne bólintott, Christa pedig folytatta: – Az is pénzbe kerül. És el kell tartanod magadat meg a gyerekeket, és át kell vészelni a kezdeti időszakot, amikor még nem megy olyan jól a bolt, és a vevők sem mindig fizetnek azonnal. Eleinte nagyon kevés lesz a készpénzed. Nem tudnál még egy éhes szájat etetni. És a lakásod is túl kicsi még egy embernek. Suzanne hallgatott, nem tudta megcáfolni unokahúga logikáját. – És van még valami – folytatta Christa. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de… szeretném kipróbálni, hogy meg tudok-e állni a saját lábamon, segítség nélkül. Ha veled dolgoznék, megint csak védett környezetben lennék. – Kissé zavart mosollyal hozzátette: – Tudom, hogy ez butaság, de hidd el, egy-két év múlva, amikor már sikeres leszel, eljön az ideje, hogy társak legyünk. Suzanne egy pillanatig hallgatott. – Azt hiszem, értem. De ha nem leszek sikeres… – Persze hogy sikeres leszel! – nevetett fel Christa. – A kisujjadban több stílus és elegancia van, mint a legtöbb nőben, akit ismerek. És milyen nagyszerű lesz majd egyszer együtt dolgozni! Suzanne megkerülte az asztalt, odament hozzá, és átölelte, szemében a hála könnyeivel. – Te vagy az én mentőangyalom. Christa zavartan elfintorodott. – Eh bien, de még az angyaloknak is aludniuk kell néha. Holnap mindkettőnknek korán kell kelnünk. Amikor Suzanne másnap estefelé hazaért, ügyet sem vetett a rőfösbolt előtt várakozó hintóra, de egy férfi kiszállt belőle, és megszólította. – Mme de Savary? Suzanne megfordult, és gyanakodva szemügyre vette a férfit – magas volt, szőke, az arca rideg, az öltözéke kifogástalan. – Nem hiszem, hogy ismerjük egymást, Monsieur. A férfi meghajolt. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Lord Radcliffe vagyok. Szeretnék beszélni önnel. Suzanne érdeklődve pillantott a férfira. Szóval ő a gonosz nagybácsi! – Hát jó, de közben el kell kezdenem vacsorát készíteni. A gyermekeim nemsokára hazaérnek az iskolából. A gróf bólintott, és követte Suzanne-t a sötét lépcsőházban az alacsony belmagasságú kis lakásba. Suzanne levette a köpenyét, és a tűzhelyhez ment tüzet rakni. – Miről óhajt beszélni velem, Lord Radcliffe? – kérdezte anélkül, hogy a férfira nézett volna. – Az unokahúgomat keresem, Marie-Christine d'Estelle-t. Suzanne hátrapillantott. – Nem tudja, hol van? De hát én azt hittem, az ön vendégszeretetét élvezi a Radcliffe-kastélyban. A gróf ajka megrándult, aztán azt felelte: – Két nappal ezelőtt távozott. Suzanne felvonta az egyik szemöldökét. – Valóban? Christa nagykorú. A gróf könnyedén folytatta, mintha jól begyakorolt szöveget mondana fel: – Igen, de nem érezte jól magát, lázas volt, én pedig aggódom miatta. Soha nem heverte ki teljesen a családja elvesztését.

– És ön természetesen szeretné megmenteni? – A Suzanne hangjában csengő irónia olyan finom volt, hogy alig lehetett észrevenni. Lord Radcliffe mereven bólintott. – Természetesen. Nagyon aggódom miatta. Itt a névjegykártyám – mondta, és elővett egy kártyatartót. – Ha esetleg hallana felőle, nagyra értékelném, ha azonnal értesítene. – Tűntetőleg körbenézett a szegényes kis szobában, és hozzátette: – Nagyon nagyra értékelném. Suzanne erre kijött a sodrából. Elvárná tőle, hogy pénzért elárulja az unokahúgát, aki úgy viselkedett vele, mint egy angyal? Nem csoda, hogy Christa nem akarja, hogy bármi köze legyen ehhez az emberhez! Ekkor szerencsére beállítottak a gyerekek, és zajos érkezésük megakadályozta, hogy Suzanne elhamarkodott kijelentéseket tegyen. Lord Radcliffe távozott, Suzanne pedig remélte, hogy Christa nem épp ebben a percben fog hazatérni. A kimerültségtől kábult Christa kis híján egyenesen nekisétált a Suzanne lakása előtt várakozó hintónak. Ahogy megkerülte, észrevette az oldalára festett címert: két lábon ágaskodó aranyoroszlán, és egy ezüstszarvas díszítette. Döbbenten felszisszent. Szerencsére elég sok volt a járókelő az utcán, az emberek hazafelé igyekeztek az esti szürkületben. Christa továbbsodródott a tömeggel, majd bemenekült a legelső kis sikátorba. Nagyokat lélegzett, hogy egy kicsit megnyugodjon, aztán óvatosan kilesett a sarkon, és épp meglátta, ahogy Lord Radcliffe komor arccal kilép a ház kapuján. Christa nagyon megkönnyebbült, hogy nem nézett felé. De a megkönnyebbülés nem tartott sokáig, mert azt látta, hogy a gróf utasítja az egyik inasát. Az inas bólintott, aztán leszállt a kocsi hátuljáról, átment az utca túloldalára, és meghúzódott egy sötét zugban Suzanne házával szemközt. Christa hátán végigfutott a hideg. A járókelők tömegében el tudott vegyülni, de az őrszem biztosan észrevenné, amikor belép Suzanne kapuján. Akkor vajon mit tenne? Üzenne a nagybátyjáért, elfognák a sötét utcán, és elhurcolnák? Szerencsére a háznak volt egy hátsó kijárata is. A bűzös sikátorokban kanyarogva sikerült megközelítenie a rozoga hátsó lépcsőt, amely felvezetett a lakáshoz. Suzanne azonnal ajtót nyitott a kopogtatására. – Hála istennek, hogy itt vagy! – kiáltott fel. – Láttad Lord Radcliffe-et elmenni? – Oui. – Christa levette a bő köpenyt, és megrázta sötét fürtjeit. – És hagyott itt egy embert, hogy figyelje a házat. Remélem, jó hideg lesz ma éjszaka! – Nem tetszik nekem ez a te Lord Radcliffe-ed – mondta Suzanne, miközben átsétáltak a konyhaként, ebédlőként és nappaliként is szolgáló kis helyiségbe. – Nagyon elszántnak tűnt, veszélyes is lehet. ' – Nem az én Lord Radcliffe-em, és remélem, soha nem is lesz az! A gyerekek lelkes üdvözlése véget vetett a beszélgetésnek, és megint késő este lett, mire nyugodtan beszélhettek. Mivel a kávé túl drága volt, hogy egymás után két este is élvezzék ezt a fényűzést, csak meleg almabort kortyolgattak, míg Christa elmesélte, hogyan telt a napja. – Reggel elmentem meglátogatni azokat a barátaimat – Mme Gerard-t, a d'Aubosson családot és du Thonon grófnőt –, akikről úgy gondoltam, hogy írhatnának nekem ajánlólevelet. Mon Dieu, milyen szomorú volt ilyen szűkös körülmények között viszontlátni őket! De mindnyájan nagyon jól viselik a helyzetüket. Mme d'Aubosson egy kis édességet is küldött a gyerekeknek. Christa elővette a gondosan bebugyolált kis csomagot a fogason lógó köpenye zsebéből, és átadta az unokanővérének. – Van egy kis édességboltja, ezeket a bonbonokat saját kezűleg készítette – ő, aki azelőtt a sálját sem vette fel saját maga, ha leesett a földre! Azt hiszem, büszke arra, amit elért. Nem is olyan rossz kárpótlás mindazért, amit elveszített.

– Milyen kedves tőle – felelte Suzanne. – Ezeket félreteszem Pierre névnapjára, a jövő héten lesz. – Fürkészőn Christára nézett, és megkérdezte: – És másban nem jártál szerencsével? Christa keserűen elmosolyodott. – Nem számítottam rá, hogy könnyű dolgom lesz. Két irodáról kiderült, hogy gyalázatos helyek, és valójában azzal foglalkoznak, hogy a fiatal lányokat letérítsék az erény útjáról. A többi tiszteletre méltó hely volt, de sehol nem kecsegtettek azzal, hogy hamar tudnék munkát találni. Az utolsó irodában egy nagyon kedves úriemberrel beszéltem, aki adott néhány újabb címet, ahová majd holnap elmegyek. Azt mondta, ezek megbízhatók. – Belekortyolt az almaborba, aztán megkérdezte: – És neked sikerült megegyezned Mme Bouchet-val? Suzanne arca felragyogott. – Ó, igen, mindkettőnk legnagyobb megelégedésére. Itt marad még két hétig, hogy megmutassa, hogyan kell a számlákat vezetni. Mme Bouchet nagyon kedves volt, még azt is mondta, hogy nekem jobb érzékem van a divathoz, mint neki. – Igaza is van. – És te most mihez kezdesz? Nem lenne biztonságos továbbra is itt maradnod, ha Lord Radcliffe figyelteti a házat. – Suzanne megborzongott. – Szerintem másokat is felkeresett, mielőtt idejött. De honnan tudta, hol kell keresgélnie? – Bizonyára emlékezett a címzésre a borítékokon, amelyeket a kérésemre továbbított. Jobban tudnám csodálni őlordsága kitartását, ha nem volna olyan érzésem, mintha én lennék az egér, amelyet üldöz a macska. De azért az egérnek elég sokszor sikerül megmenekülnie. Haladéktalanul állást kell találnom. – Christa felállt és nagyot ásított. – Ha egyszer becsukódik mögöttem valamelyik nagy és előkelő londoni ház ajtaja, soha nem fog megtalálni. Késő délután volt, amikor Christa Mrs. Haywood Hans Town-i személyzetközvetítő irodájába érkezett. Amikor belépett, az elülső szobában lévő íróasztalnál ülő takarosan öltözött fiatal nő rosszalló pillantással fogadta. – Van megbeszélt időpontja? – A tekintete azt sugallta, hogy a magafajtának inkább az örömlányoknak helyet adó Covent Garden környékén lenne a helye. – Nem, attól tartok, nincs. Volna rá mégis mód, hogy Mrs. Haywood fogadjon? – Christa legbájosabb mosolyával kérdezte ezt, és elégedetten látta, hogy a fiatal nő kissé megenyhül. Elgondolkozva rágcsálta a tolla végét, aztán felállt, és azt mondta: – Meglátom, mit tehetek. Addig foglaljon helyet. Christa hálásan elfogadta a felkínált ülőhelyet. Aznap már öt irodában járt, és mindenhol elutasították, sokszor a legelemibb udvariasságra is fittyet hányva, és mindig hosszasan megvárakoztatták. Ez az iroda azonban szinte nyomasztóan előkelőnek hatott, a visszafogottan elegáns, drága bútorokkal, és az atmoszférával, amely arra volt hivatva, hogy megfélemlítse az átlagos kis konyhalányokat vagy inasokat. Christa próbálta meggyőzni magát, hogy Mrs. Haywood talán tud majd ajánlani neki valamit, de az üres várószoba nem sok jóval kecsegtetett. A fiatal nő enyhe meglepetéssel az arcán tért vissza. – Mrs. Haywood fogadja. Kérem, kövessen. Mrs. Haywood egykor házvezetőnő volt egy herceg londoni palotájában. Fekete ruhája és szigorú kontyba fogott haja diszkrét hatékonyságról árulkodott. Amikor Christa belépett, felnézett az íróasztalától, és leplezetlenül végigmérte tetőtől talpig. Éles hangon megszólalt: – Üljön le. Meséljen valamit magáról, és mondja el, milyen állást szeretne. Christa udvariasan fejet hajtott, és leült. – Christine Bohnetnak hívnak, és nevelőnőként szeretnék elhelyezkedni. Hoztam néhány ajánlólevelet is. – Christa idegesen várt, amíg Mrs. Haywood átfutotta a leveleket. Úgy döntött, a saját nevéből megtartja a Christine-t, és hozzáteszi az egyik szolgálójuk vezetéknevét, akivel együtt szöktek el Párizsból. A Bohnet házaspár szinte családtagnak számított náluk Mrs. Haywood visszaadta a leveleket, és azt mondta: – Attól tartok, semmit sem tehetek önért. Christa bosszúsan szegte fel a fejét. – Feltehetek egy kérdést, asszonyom?

Mrs. Haywood felvonta a szemöldökét. – Tessék. – Nincsen állás, vagy ellenem van valami kifogása? Tudnom kell. Mrs. Haywood felsóhajtott, de úgy döntött, nyíltan felel – a tiszta, szürke szempár megérdemli az őszinte választ – Bizonyos értelemben magával van baj. Egy francia emigráns számára az egyetlen lehetséges munka a nyelvtanítás, de nagyon sok honfitársa jelentkezik arra a kevés állásra, ami van. Ha egyéb nevelőnői munkára jelentkezne, sok ellenszenvvel és előítélettel kellene szembenéznie. Az országaink háborúban állnak. Franciaország mindig is az ősellenségünk volt, amelyet egyszerre csodálunk és gyűlölünk. Bár az ajánlólevelei kitűnőek, nem valószínű, hogy találna munkát. Túl fiatal és túl csinos, túlságosan francia, ráadásul kevés család van, ahol ilyen tudományokra szeretnék oktatni a fiatal lányokat. – Mrs. Haywood együtt érző hangon hozzátette: – Úgy gondolom, jobban tenné, ha másfajta munka után nézne. Christa sejtette, hogy ezt a választ fogja kapni. – Köszönöm az őszinteségét Nem tudna ajánlani esetleg néhány iskolát, ahol érdeklődhetnék? Bizonyára vannak olyanok, ahol franciatanárnőt keresnek. Mrs. Haywood épp válaszolni akart, amikor belépett a fiatal nő, nyomában egy fontoskodó lakájjal. A nő éles pillantást vetett rá, és azt mondta: – Ez az ember személyesen szeretne átadni egy levelet. A lakáj, aki daliás termetének és izmos lábszárának köszönhetően valószínűleg dupla fizetést kapott a háznál, ahol szolgált, fensőbbségesen közölte: – Lady Pomfret megparancsolta, hogy feltétlenül a hölgy saját kezébe adjam át, és várjam meg a választ. Mrs. Haywood feltörte a pecsétet, és gyorsan átfutotta a levélkét, majd felnézett, és azt mondta: – Kérem, adja át üdvözletemet Lady Pomfretnek. Pillanatnyilag nem tudok olyan komornát ajánlani, aki megfelelne egy ilyen magas rangú hölgy mellé, mint őladysége. Christának hirtelen őrült ötlete támadt. Mihamarabb munkát kellett találnia, és ha tanárként úgysem alkalmaznák sehol, miért ne lehetne komorna? Ez persze elég hajmeresztő ötlet volt A tanárok a műveltebb osztályokból kerültek ki, és némi megbecsülésnek is örvendtek. Egy komorna ugyan a személyzet hierarchiájának csúcsán áll, de akkor is csak cseléd. De nem azt mondta-e az apja, hogy minden munka tiszteletre méltó? Gyorsan megszólalt, még mielőtt meggondolhatta volna magát: – Mrs. Haywood, lehet, hogy én tudnék valakit. Beszélhetnék önnel négyszemközt? A nő megfontolta, aztán a lakájhoz fordult: – Meginna addig egy pohár sört? Meghallgatnám, mit óhajt mondani ez az ifjú hölgy. A lakáj szemében mohó fény csillant, és követte a nőt, aki kikísérte a szobából. Mrs. Haywood Christához fordult: – Ön tehát ismer egy állást kereső komornát? Nagyon ügyes lányra lenne szükség, Lady Pomfret ugyanis roppant igényes. – Kérem, Mrs. Haywood, hadd legyen az enyém ez az állás – mondta Christa könyörgő tekintettel. – Arról szó sem lehet! Ön nyilván jó családból való fiatal hölgy. Azt is nehéz elképzelni, hogy tanítson, de cselédnek végképp nem tudnám elképzelni. Az én jó hírem azon alapul, hogy mindig képzett személyzetet közvetítek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy egy teljesen kezdőt küldjek valahová. – El tudnám végezni a munkát! Tudok ruhát varrni és átalakítani, ékszert rendben tartani. Tudok szép frizurákat készíteni, és kozmetikai szereket keverni. Tudnék levelet írni, felolvasni, de csembalón is játszom, ha az úrnőm egy kis megnyugvásra vágyik. – Csak úgy ömlött belőle a szó, próbálta letörölni az elutasító kifejezést Mrs. Haywood arcáról. – A komornáé olyan pozíció, ahol előny, ha valaki francia. A franciák mindig is meghatározták a divatot. – Christa felállt, szinte remegve az elszántságtól. – Ha szánna rám tíz percet, bebizonyítom, mire vagyok képes! Mrs. Haywoodot kíváncsivá tette az ajánlat, és úgy döntött, ad egy esélyt ennek a különös ifjú hölgynek. A mai nap szórakoztatóbb lesz, mint ahogy számított rá. – Hát jó, győzzön meg.

Christa a háta mögé lépett, és bájos francia akcentusával azt mondta: – Ha Madame megengedi… – és elkezdte kiszedegetni a nő hajából a hajtűket Született színésznő volt, nem esett nehezére azonnal magára öltenie egy szobalány tiszteletteljes modorát. Elővette a retiküljéből a fésűjét, kibontotta és kifésülte vele Mrs. Haywood sötétbarna haját. Bonyolultabb frizurát nem lehetett pár perc alatt és segédeszközök nélkül varázsolni, úgyhogy Christa csak lágy hullámokba fogta össze a nő arca körül a haját, és könnyedén kontyba tekerte a feje tetején. A hosszú fürtök végét hurokba fogta, és egy tűvel megtűzte. – Az ön haja magnifique – mormolta, miközben ügyes ujjakkal elvégezte az utolsó simításokat. Christa örült, hogy elég meleg volt aznap, így csak egy hosszú kasmír vállkendőt viselt köpeny helyett. Élénk búzavirágkék volt, ami tökéletesen illett Mrs. Haywood hajszínéhez. A vállára terítette, aztán finoman megdörzsölgette az orcáját, hogy egy kis pírt csaljon rá. Elégedett volt az eredménnyel. – Lenne esetleg egy tükre, asszonyom? Mrs. Haywood tartott egy kézitükröt a terebélyes íróasztal alsó fiókjában. Elővette, megnézte magát, és tátva maradt a szája. Az arc, amely visszanézett rá, nem a szigorú özvegyé volt, akivé az élet tette, hanem azé a vidám fiatal lányé, aki egykor volt, aki fülig szerelmes volt Thomas Haywoodba, és aki előtt ott állt az egész élet a végtelen lehetőségekkel. A lágy hullámokba fésült haj tizenöt évvel megfiatalította, és a bőrének ragyogó színt kölcsönzött az élénkkék kasmírsál. Egész megrázta a dolog – olyannyira megszokta, hogy félelmetes arcát mutassa a világnak, hogy szinte el is felejtette, milyen volt egykor az a fiatal lány. Kellett pár pillanat, hogy összeszedje magát, aztán azt mondta: – Ön valóban roppant ügyes. Tud javítani, mosni és keményíteni finom anyagokat? – Christa bólintására keserűen azt mondta: – Nem kétlem, azt is tudja, hogyan kell felügyelni az alacsonyabb rangú szolgákat. Üljön le, mesélek még Lady Pomfretről. Christa arca olyan reménykedő volt, hogy Mrs. Haywoodnak szinte rosszulesett, hogy figyelmeztetnie kell: – El sem tudja képzelni, mennyire más az élet egy előkelő ház személyzetének köreiben. Az úrnő komornája előkelő pozíciót élvez, de a cselédség többi tagja általában nem kedveli, és gyanakvók vele szemben kivételezett helyzete és a családhoz való közelsége miatt. Nagyon sokat kell dolgoznia, és szinte semmi szabadsága nincs. Ráadásul Lady Pomfretnek nem könnyű a kedvében járni. Szerintem már a londoni közvetítőirodák fele küldött hozzá szobalányokat. Az utóbbi öt évben én magam is küldtem kettőt. Mindössze huszonöt fontot fizet egy évre, ami nevetségesen alacsony ahhoz képest, amit elvár. És a férjével kapcsolatban is merültek fel panaszok. – Mrs. Haywood kicsit habozott, hogy ezt kifejtse-e bővebben is, de úgy döntött, nincs rá szükség. A lány elég intelligensnek látszott, hogy magától is rájöjjön, miféle panaszok. – Egészen biztos benne, hogy vállalja mindezt? Christa szilárdan válaszolt: – Muszáj vállalnom. – Hát jó, ha tényleg biztos benne. Tudna akár már ma este kezdeni? – Christa bólintott, Mrs. Haywood pedig folytatta: – A szokásos jutalékom fontonként egy shilling az első évi bérből, de mivel Lady Pomfretről van szó, csak egy koronát számítok fel. – Száraz hangon hozzátette: – Ha egy év múlva is ott lesz még, akkor kifizeti a többit. – Felírta a címet egy cédulára, és átnyújtotta az íróasztal fölött. Christa ragyogó szemmel felállt. – Nagyon köszönöm, Mrs. Haywood. Soha nem fogom elfelejteni a kedvességét. – Remélhetőleg nem fogja megbánni ezt a mai napot. – A nő felállt, és kezet nyújtott. – Ha a jövőben szüksége lenne állásra, remélem, ismét hozzám fordul. Sok szerencsét. Christa úgy döntött, nem hagyja, hogy Mrs. Haywood pesszimizmusa kedvét szegje. Visszaindult Suzanne-hoz, hogy összeszedje a holmiját és elbúcsúzzon. Izgatott volt, amiért ilyen sikeresen vette az első akadályt. Elhatározta, hogy keményen fog dolgozni, és nem ad rá alkalmat Lady Pomfretnek, hogy bármiért is kifogást emeljen. Az élet szép, n'est-ce pos?6 6

nem igaz?

Negyedik fejezet Suzanne-tól távozóban, Christának feltűnt, hogy Lord Radcliffe egyik inasa még mindig ott leselkedik az utca túloldalán elrejtőzve. Ha a gróf azt akarja, hogy ne vegyék észre az embereit, jobban tenné, ha nem bújtatná őket ezüstszürke libériába. Szerencsére a sikátorokon átvezető hátsó útvonalat nem fedezték fel, így Christa észrevétlenül távozhatott. A gyorsaság és a biztonság kedvéért maradék kis pénzéből, bérkocsival ment Lady Pomfret Bedford Rown található házáig. Nagyon szép, háromemeletes épület volt, bár nem olyan impozáns, mint Radcliffe gróf mayfairi háza. Késő estére járt már, amikor Christa bekopogtatott az ajtón lógó súlyos rézkopogtatóval. Ugyanaz a lakáj nyitott ajtót, aki a levelet vitte Mrs. Haywoodhoz. Mivel egy lakájt elsősorban azért tartanak, hogy ezzel is a ház előkelőségét fitogtassák, az ilyen magas és jóképű tökfilkók sokkal magasabb bért kaptak, mint az alacsonyabb és kevésbé jó kiállású, de intelligensebb szolgák. Christára korábban sem tett különösebb benyomást, és az újabb találkozás alkalmával sem javult sokat a róla alkotott véleménye. Udvariasan biccentett, és azt mondta: – Jó estét. Én vagyok az új komorna. Kinél kell jelentkeznem? A lakáj egy pillanatig üres tekintettel bámult rá, aztán buja mosoly terült szét az arcán, amikor felismerte a csinos kis francia lányt az irodából. Sokkal jobban fest, mint az a lóképű yorkshire-i leányzó, aki az elődje volt, és nagyon kíváncsi volt, vajon igaz-e, amit a francia lányokról mesélnek. Félreállt, hogy beengedje, és azt mondta: – Mrs. Higginsnél, a házvezetőnőnél. Kövessen, kisasszony. A lakáj átvezette egy sor hallon és folyosón. A ház jó hosszan elnyúlt, hogy ezzel ellensúlyozzák a keskenységét. Egy hátsó lépcső vezetett az alagsorban lévő személyzeti részhez. A lépcső aljában a lakáj egy csukott ajtóra mutatott: – Ez Mrs. Higgins szobája. Engem különben Jamesnek hívnak. Rávigyorgott Christára, kivillantva elöl kissé hiányos fogsorát, és félrehúzódott, hogy elengedje. Christa gyanúsnak találta az udvariasságát, és mint kiderült, meg is volt rá az oka: James jó alaposan belecsípett a fenekébe, amikor elment mellette. Mivel úgy vélte, jobb, ha már a legelején mindenkinek tudtára adja, hogy megközelíthetetlen, oda sem nézve, jó erősen hátracsapott a kezében lévő táskával. Úgy sejtette, épp a térdkalácsa fölött találhatta el a férfit, és az elmotyogott káromkodásból ítélve elég jó találat volt. Ahogy bekopogott az ajtón, hűvösen a lakájra nézett, és annyit mondott: – Köszönöm, James – aztán belépett a kényelmesen berendezett házvezetőnői szobába. Mrs. Higgins épp a számlákat ellenőrizte, és cseppet sem örült, hogy megzavarják. Szigorú szájú asszonyság volt, tetőtől talpig feketébe öltözve, és láthatóan nem volt elragadtatva a személyzet legújabb tagjától. Miután végigmérte Christát, még szigorúbban összeszorította a száját. Nem kínálta hellyel. – Maga a lány, akit az irodából küldtek? Mindjárt megmutatom a szobáját, aztán elkísérem Lady Pomfret hálószobájába, hogy segédkezzen a lefekvésnél. Az előző komorna kissé sietősen távozott, és őladysége holmija eléggé összevissza van, úgyhogy lesz dolga bőven. A személyzet magasabb rangú tagjai a személyzeti ebédlőben étkeznek. A második szobalány, Betsy gondoskodik róla, hogy mindig legyen víz és szén őladysége hálószobájában. Adhat neki utasításokat őladysége kényelmét szolgáló ügyekben, de ne felejtse el, hogy Betsynek sok más dolga is van. Holnap majd bemutatom a mosónőknek. Lady Pomfret ékszeres dobozát egyenlőre én őrzöm, csak akkor kapja meg, ha őladysége meg van elégedve magával. Most pedig jöjjön velem. – Mrs. Higgins felállt, megcsörgetve a nagy kulcscsomót, amely házvezetőnői hivatásának jelképe volt. Christa száztíz lépcsőfokot számolt meg, mire a keskeny cselédlépcsőn felértek az alagsorból a padlásra. Új otthona egy szűkös, csupasz padlójú szobácska volt, amelyben nem volt más, csak egy keskeny ágy, egy kétfiókos komód, és egy mosdóállvány egy kicsorbult vizeskancsóval és hozzá nem illő mosdótállal.

Mrs. Higgins arra is alig hagyott neki időt, hogy letegye az útitáskáját, máris indultak vissza. Lady Pomfret lakosztálya a második emelet felét elfoglalta, egy nappaliból, hálószobából, valamint öltözőszobából állt, és több kisebb kamrából, ahol a ruháit tárolták. A három nagyobb helyiségben kandalló is volt, olyan kényelem, amilyennel a padlásszobák nem dicsekedhettek. – Nézzen körül egy kicsit, ismerkedjen meg a környezettel. Lady Pomfret elvárja, hogy már az első estén is mindenről tudja,hol a helye. Reggel találkozunk. A személyzet hét órakor reggelizik – A házvezetőnő kurtán biccentett, aztán sarkon fordult és távozott, magára hagyva Christát. Miután két órán keresztül nézegette a ruhákat, vállkendőket, parókákat, selyemharisnyákat, papucsokat és parfümöket, nagyjából megjegyezte, mit hol tartanak, és elég rossz véleménye alakult ki új munkaadója ízléséről. A házvezetőnő pesszimista megjegyzései ellenére nem volt olyan nagy a rendetlenség. Christa épp egy szakadt selyemharisnyát kezdett javítgatni apró, alig látható öltésekkel, amikor megjelent Lady Pomfret. Őladysége megtorpant, és baljós pillantást vetett Christára, aki gyorsan felállt, és pukedlizett. – Maga bizonyára Bonnet. – A nő nyers hangja összhangban volt durva külsejével. Fiatalkorában elég csinos lehetett, de a teltkarcsú lányból negyvenes, kövérkés matróna lett. Lady Pomfret bonyolult, rizsporos parókát viselt, amely már kezdett kimenni a divatból, de idősebb hölgyek még hordták. Christa tisztelettejesen fejet hajtott, és azt mondta: – Oui, a nevem Christine Bohnet, asszonyom. A nő felhorkant a franciásan ejtett név hallatán. – Bohnet? Nem tűröm magam körül az idegen neveket! Mostantól Bonnet lesz. – Rosszallóan szemügyre vette az új szobalányt. Christa kezdte már kicsit unni, hogy állandóan méregetik. – Segítsen levetkőzni – parancsolt rá Lady Pomfret. Felemelte a karját, hogy Christa segítsen levenni a selyem ingvállat és a szoknyát. Aztán kifűzte a szoros, halcsontos fűzőt is, amitől a hölgy alakja meglepően más körvonalat öltött. – A zöld hálóinget kérem. – Christa szerencsére már találkozott ezzel a ruhadarabbal. – Levehetem a parókáját, asszonyom? – Hát persze! – förmedt rá Lady Pomfret, és leült a fésülködőasztal elé. – Maga is egy újabb idióta, aki nem tudja, mi a dolga? Lehetetlen manapság egy rendes szobalányt szerezni – mindegyik tolvaj vagy szajha vagy iszákos vagy mindhárom. Maga melyik, Bonnet? – vizenyős tekintetével Christára nézett a tükörben. – Egyik sem, asszonyom – felelte Christa megnyugtatóan. – Én csak az ön kedvére szeretnék tenni. Bocsássa meg, ha nem tudok mindent rögtön, de ígérem, hogy mindent megteszek, ami csak tőlem telik. Úgy tűnt, Lady Pomfret kissé megenyhült. Christa közben ügyesen levette a súlyos parókát, és elkezdte kifésülni a nő egérszürke haját. A vékonysága megmagyarázta, miért kedveli Lady Pomfret ezt a régimódi divatot. – Az a legfontosabb, hogy a komornám diszkrét legyen. Ha pletykálni mer arról, ami a hálószobámban történik, lenyakazom. – Christa önkéntelenül megborzongott, mire Lady Pomfret apró kék szeme felcsillant, és kissé élénkebben megkérdezte: – Látta, amikor lefejeztek valakit guillotine-nal, Bonnet? Mindig kíváncsi voltam, igaz-e, hogy öt-hat méterre is elspriccel a vér. Hozza ide a főkötőmet! ' Christát taszította a nő morbid kíváncsisága, inkább elsietett a hálófőkötőért. Azt felelte, nem látott kivégzést, ami persze nem volt igaz. Egyszer ott volt, amikor egy ismerős fiatal lányt végeztek ki. Napokig beteg volt utána, de kötelességének érezte, hogy elmenjen, és a barátnője ne úgy haljon meg, hogy nincs ott senki, aki ismeri. Christa nem szívesen osztotta volna meg ezt az emléket Lady Pomfrettel. – Tizenegykor kérem majd a forró csokoládémat, egy perccel sem előbb. Ügyeljen, hogy ne ébresszen fel, ha korábban bejön a ruhákat javítgatni. Elbocsátóan intett, és bemászott a magas baldachinos ágyba. Egy szobalány már korábban besurrant egy réz ágymelegítő serpenyővel, miközben Christa épp a vastag fehér púderréteget

törölte le Lady Pomfret arcáról. A szolgák hamar megtanulták ebben a házban, hogy észrevétlenek maradjanak. Christa eloltotta a lámpákat, és jól megrakta a tüzet, hogy egész éjszaka égjen. Miután kilépett a szobából, az a kellemetlen érzés kerítette hatalmába, hogy nem lesz könnyű megkedvelnie Lady Pomfretet. Christa halálosan fáradt volt, mire felért rideg szobácskájába. Szerencsés, hogy egyáltalán van saját szobája – de ahogy körbenézett rideg környezetén, már amennyire a kis gyertyacsonk fénye lehetővé tette, már nem érzett olyan lelkesedést a nagy kaland iránt, mint amikor még a Radcliffe-kastélyban tervezgette a jövőjét. Nagyot nyelt, és elszántan azt suttogta: – Nem fogom sajnálni magam! Ez nem marad így örökké, addig meg kibírom valahogy. – De amikor bebújt a hepehupás, keskeny ágyba, nagyon hosszú időbe telt, mire el tudott aludni. Mrs. Haywood épp egy szakácsnőt hallgatott meg, amikor a segédje besietett egy névjegykártyával. – Őlordsága szeretne beszélni önnel. Mrs. Haywood vetett egy pillantást a névjegyre, és felvonta a szemöldökét az elegáns betűkkel írt, dombornyomású név láttán: Lewis Radleigh, Radcliffe grófja. Rendkívül szokatlan volt egy ilyen előkelő látogató. A szakácsnő készséggel várt odakint, amíg az iroda egyéb fontos ügyeit intézik. Ez is csak megerősítette abban a hitében, hogy Mrs. Haywood irodája a legmegfelelőbb hely arra, hogy jobb állást találjon. Mrs. Haywood felállt, amikor a magas, szőke hajú férfi belépett, és rögtön feltűnt neki, milyen aggodalmas a tekintete és feszült az ajka. Nyilván nem mindennapi ügyben jár itt. – Nagy megtiszteltetés a látogatása, Lord Radcliffe. Kérem, foglaljon helyet. Miben állhatok a rendelkezésére? A gróf megvárta, amíg Mrs. Haywood leült, csak azután foglalt helyet. – Egy francia lányt keresek, aki a középmagasnál kissé alacsonyabb, rövidre vágott göndör fekete haja van, szürke szeme. Nagyon csinos. – Ez nem az a fajta ügynökség, gróf úr – közölte Mrs. Haywood szárazon. – Azt hiszem, a Covent Garden közelében találhatók olyan házak, ahol kielégíthetik az igényeit. Lord Radcliffe elvörösödött, és mereven azt felelte: – Ön félreért. Egy bizonyos fiatal hölgyet keresek, aki esetleg itt járhatott önnél, tanárnői munkát keresve. Mrs. Haywood összevonta a szemöldökét. – Mi itt a legnagyobb diszkrécióval végezzük a munkánkat. Még ha találkoztam volna is ezzel az ifjú hölggyel, nem lenne helyes, ha beszélnék róla. – Akkor sem, ha lopásért keresik? – kérdezte hűvösen Lord Radcliffe. Mrs. Haywood elgondolkozva tanulmányozta a férfi arcát. Nem sokat tudott Mademoiselle Christine Bohnet-ról, de azért tűzbe tette volna a kezét, hogy a lány nem tolvaj, és hogy ez az úriember olyan érdeklődést táplál iránta, amit a lány nem akar bátorítani. Ebben a kemény világban a nőknek össze kell tartaniuk. Összekulcsolta a kezét maga előtt az íróasztalon. – Amennyiben személyzetet keres a házába, Lord Radcliffe, örömmel állok a rendelkezésére, de attól tartok, másban nem segíthetek. A gróf kihúzta magát, és fenyegetően azt mondta: – Ha bármit elhallgat előlem, bizonyára tisztában van vele, hogy módomban áll tönkretenni önt és az irodáját. Mrs. Haywood mereven viszonozta a tekintetét. – Ismerem a hírnevét, Lord Radcliffe. Azt mondják, ön józan és becsületes ember. Valóban koldusbotra juttatna egy négygyermekes özvegyasszonyt minden ok nélkül? A gróf lehajtotta a fejét. – Nem, nem tennék ilyet – mormolta alig hallhatóan. Mrs. Haywood majdnem megsajnálta. – Ugyan már, ha a kedvese elhagyta egy veszekedés után, adjon neki egy kis időt, hogy lecsillapodjon, talán majd magától is visszatér. A gróf kifürkészhetetlen arccal felállt. – Nem arról van szó, amire ön gondol. – Aztán sarkon fordult, és távozott, sötétkék lovaglókabátja csak úgy suhogott. Mrs. Haywood csak nézett utána, és kicsit sajnálta, hogy soha nem fogja megtudni, mi lett a történet vége.

Lewis Radleigh még késő éjszaka is a könyvtárszobájában üldögélt, és kitartó szorgalommal ürítgette a brandysüveget. A titkára segítségével már egy hete kereste MarieChristine-t a nagyvárosban. Felkereste a lány minden barátját és rokonát, de egyikük sem ismerte be, hogy találkozott volna vele. A három legvalószínűbb házhoz állított őrszemek nyomát sem látták a lánynak. Vagy tényleg nem kereste fel egyik emigráns barátját sem, vagy olyan lojálisak hozzá, hogy hallgatnak, a jelentős összegű megvesztegetési kísérletekről tudomást sem véve. Lord Radcliffe tökéletesen tisztában volt vele, milyen veszélyeket rejt London egy ártatlan fiatal lány számára, és minden egyes nappal egyre jobban aggódott. Már nem tudta, merrefelé keresgéljen. A titkárával gyakorlatilag a városban található valamennyi közvetítőirodát felkereste. Többen is voltak, akik úgy gondolták, talán látták Marie-Christine-t, egy irodánál egész ígéretesnek tűnő nyomra bukkantak. Óriási volt a csalódása, amikor kiderült, hogy egy másik lányról van szó, egy szintén francia emigránsról. Voltak helyek, ahol egyértelműen örömlányokat toboroztak, és a gróf csak remélni merte, hogy Marie-Christine nem került ilyenek karmai közé. Lehet, hogy már egy bordélyházban van, ahol soha nem fogja megtalálni… Vagy az is lehet, hogy halott. A gróf meglötykölte az italt a pohárban, és nézte, ahogy a gyertyafény átszüremlik rajta. Kitűnő brandy, nyilván Franciaországból csempészik. Kortyolt egy jó nagyot. Azt gyanította, hogy Mrs. Haywood talán látta a lányt, de az a nőszemély jól ítélte meg: nem lett volna képes ártani neki, ahogy Annie családjának sem. Annie-ből fenyegetéssel is sikerült kiszednie, amit meg akart tudni, de Mrs. Haywoodot keményebb fából faragták. Lord Radcliffe nem tudta elhessegetni maga elől Marie-Christine képét – a melegségét és kedvességét, a szürke szempárt, amely annyira hasonlít Charleséra és Marie-Claire-ére. Maga előtt látta a lány nevető arcát, aztán összeszorult a gyomra, amikor elképzelte, ahogy megtámadják egy londoni sikátorban. Kezébe temette az arcát, hogy elűzze a képeket, és felzokogott. – Lódulj, és vissza se gyere, amíg el nem vitted azokat a leveleket! És ne felejtsd el megvárni a válaszokat! Christa ügyesen kitért a felé repülő ezüstnyelű hajkefe elől. A hozzávagdosott tárgyak elől való ugrálás aránylag szórakoztatóbb része volt a munkájának. A szolga kötelességeit előíró kódexben nem szerepel az, hogy mozdulatlanul kellene várnia, hogy eltalálják. Habár ahogy Lady Pomfret célzott, soha nem volt igazán komoly veszélyben. Kedves mosollyal az arcán kisurrant a lakosztály hátsó ajtaján a személyzeti folyosóra. Az elmúlt három hétben Christa úgy tapasztalta, hogy a hosszú munkaidő fárasztó ugyan, de elviselhető, ahogy a spártai életkörülmények is. A szüntelen rosszindulatú pletykálkodás, amit a cselédek folytattak, már kellemetlenebb volt. Mrs. Haywoodnak igaza volt, amikor figyelmeztette, hogy a komornával szemben mindig gyanakvással és ellenszenvvel viseltetnek a többiek Túl jól öltözött volt, túl jól fizetett, és túlságosan közel állt az úrnőhöz. De végül is ezt is ki lehetett bírni, bár hiányzott neki a kellemes baráti társaság. Christa úgy tudta túlélni mindezt, hogy eltemette magában a múlt emlékeit. Csak néhanéha, késő éjjel merült fel benne a régi énje, egyébként soha nem gondolt magára másképp, mint Christine Bohnet-ra, a fiatal parasztlányra, akiből szobalány lett. Már második természetévé vált, hogy állandóan vigyázzon a nyelvére, és véletlenül se csússzon ki a száján olyasmi, amivel elárulhatja előkelő származását. Nem volt biztos benne, hogyan reagálnának a házban, ha megtudnák, hogy nehéz sorsra jutott arisztokrata – elküldenék, mert túl előkelő egy szobalányi poszt betöltésére, vagy ami még valószínűbb, Lady Pomfret nagy örömét lelné benne, hogy megalázhat egy nála magasabb rangú nőt. Egyik lehetőség sem volt túl vonzó. Christa büszkesége nem engedte meg, hogy bárki is sajnálja az elvesztett rangjáért – akkor már sokkal jobb, ha úgy tesz, mintha szolgának született volna.

Úgy érezte, már nem fenyegeti az a veszély, hogy Lord Radcliffe rátalál. Ha ki tudta volna nyomozni, hol van, már rég felbukkant volna. Most, hogy jól elrejtőzött ebben a házban, soha nem fog rátalálni, hacsak a karjába nem fut véletlenül az utcán. De a gróf valószínűleg akkor sem ismerné fel a főkötős cselédlányt. A legnyomasztóbban a szabadság hiánya hatott rá, hogy nem mehetett oda, ahová akart. Ha nem lettek volna a levélkék, amelyeket őladysége a két szeretőjének küldözgetett, Christa megőrült volna a bezártságtól. Ez volt az oka annak, hogy Lady Pomfret miért fektetett olyan nagy hangsúlyt a diszkrécióra – inkább azt tartotta fontosnak, hogy a két szeretője ne tudjon egymásról, nem pedig azt, hogy a férje ne szerezzen róluk tudomást. Megdöbbentő volt, hogy Lady Pomfret két szeretőt is tart. Egyes férfiaknak a legcsekélyebb ízlésük sincs. Mindketten megpróbálták csapni a szelet a csinos komornának is, amikor átadta nekik a leveleket, de elég könnyen belenyugodtak a visszautasításba. Mielőtt elindult volna, Christa még felszaladt a padlásszobába egy kendőért, mert csípős volt az április. Ha napközben néha akadt egy szabad perce, gyakran kinyitotta az ablakot és kihajolt, élvezte a friss levegőt és a londoni háztetőkre nyíló szép kilátást. Ezen a napon azonban, amikor belépett a szobájába, meglepetten torpant meg a küszöbön, mert meglátta, hogy egy egészen apró kislány súrolja a padlót. Mivel Christa a személyzet magasabb rangú tagjaival étkezett, sokakat nem is ismert a cselédek közül. Tudta, hogy valaki takarítja a szobáját, de soha nem látta, hogy kicsoda. – jó napot, ifjú hölgy – köszöntötte. – Még nem volt szerencsénk találkozni. A nem túl szép arcocskára halálos rémület ült ki. – Ó, borzasztóan sajnálom, kisasszony, már itt sem vagyok! – A kislány felkapta a vödröt és a felmosórongyot, és az ajtó felé iszkolt. Christa utánanyúlt és megállította. – Nem kell elszaladnod. Engem Christának hívnak, és téged? A hegyes állú arcocskát a nagy szemek uralták. A lányka nem lehetett több kilenc-tíz esztendősnél. – Kérem, ne áruljon el Mrs. Higginsnek! Nem szabad senkivel beszélnem, és senki nem is láthat meg. Christát aggasztotta, hogy a kislány ennyire fél. Letérdelt, és átkarolta vékonyka vállát. – Ma pauvre7 – ne félj! Nem bántalak, és nem szólok Mrs. Higginsnek. – Nagy megdöbbenésére a gyermek könnyekben tört ki, és vadul reszketve Christa karjába vetette magát. Percekbe is beletelt, mire lecsillapodott. Leültek egymás mellé az ágy szélére, és Christa keresett egy zsebkendőt. – Most mondd meg szépen a neved, és hogy miért sírsz. – Bocsásson meg, kisasszony, csak maga az első, aki egy kedves szót szólt hozzám, mióta itt vagyok. – A kislány arca megrándult, de szipogva erőt vett magán. – Mirandának hívnak. – Milyen csodaszép név! Miranda lelkesen bólogatott. – Ugye, szép? Mrs. Willason az árvaházban mindig olyan gyönyörű neveket választott. Volt Prospero, Portia és Romeo… és még sok más. Christa elmosolyodott. Mrs. Willason nyilván nagy tisztelője lehet Shakespeare-nek – De a Miranda az egyik legszebb. – Igen, az. Mivel csak mosogatólány vagyok, meg is tarthatom a nevemet. – Amikor Christa csodálkozva nézett rá, megmagyarázta: – Nem tudta, hogy ebben a házban a legtöbb cselédet a pozíciója alapján szólítják? Az első szobalány mindig Lily, az első lakáj William, a második James. – Úgy érted, ha valakit mondjuk, előléptetnek, a neve is megváltozhat? A kislány bólogatott. – A mosogatólánynak nincs neve, mert ő a legkevésbé fontos. A magasabb rangú szolgák, mint maga, a komornyik vagy a házvezetőnő és Sir Horace inasa használhatják a saját nevüket. Ezért hívják magát Miss Bonnetnek, mert az egyik legfontosabb személy a házban. Christa ezt megemésztette, aztán megkérdezte. – És neked mi a dolgod? 7

szegénykém

– Többnyire mosogatok és súrolok. Hajnali négykor kelek, felmosom a padlót a konyhában, aztán a hátsó lépcsőt, aztán kifényesítem a kandallórácsokat és kitakarítom a személyzet szobáit. Christa összevonta a szemöldökét. Észrevette, hogy Miranda keze és karja több helyen kirepedezett a sok súrolástól és a hidegtől. – Ez nagyon nehéz munka lehet. – Ó, igen, az, kisasszony – sóhajtott a kislány. – Néha úgy vérzik a kezem, hogy alig tudom feltörölni a padlóról. Christa megborzongott. Ez felháborító! De hát ennek a gyermeknek legalább van mit ennie, van ruhája és fedél a feje fölött. Ezrek vannak London utcáin, akiknek ennyi sem jut. – Most el kell mennem, Miranda, őladysége megbízott valamivel. De talán máskor is meglátogathatnál. – Az nagyon jó lenne, kisasszony – válaszolta félénken a kislány. – Nagyon megtisztelnél, ha Christának szólítanál. Miranda pukedlizett, és félénken azt felelte: – Örömmel, Christa.

Ötödik fejezet Alex kissé idegesen igazgatta meg a nyaksálját, mielőtt belépett Hutchinson altengernagy vaskos ajtaján. Több mint tizenkét esztendővel ezelőtt Hutchinson egyszerű kapitányként tagja volt a bizottságnak, amely arról döntött, hogy Alexet kadétból hadnaggyá léptetik elő, és úgy emlékezett rá, önfejű és heves természetű ember. Az admiralitás három hivatásos lordjának egyikeként Hutchinson jelenleg a haditengerészet egyik legbefolyásosabb embere volt. Alex nagy megdöbbenésére az admirális barátságosan üdvözölte: – Jöjjön be, fiam. Nem inna egy kis sherryt, mielőtt átnézem a jelentéseket? Alex szívből utálta a sherryt, de udvariasságból elfogadott egy pohárral, és letelepedett egy kényelmes fotelbe a tágas iroda sarkában. Miután Peter Harrington úgy döntött, barátja alkalmas az utazásra, Alexet az első hajóval visszaküldték Angliába. Ahogy az ilyen esetekben szokás volt, rábíztak számos titkos jelentést is, amelyeket az admiralitásra kellett vinnie. Amint kikötöttek Portsmouthban, Alex felszállt a Londonba induló postakocsira, és épp azelőtt sikerült odaérnie, hogy az admiralitás irodái bezártak volna. Miután átfutotta a hivatalos papírokat, Hutchinson admirális kifaggatta Alexet, mi a véleménye a Földközitenger vidékén kialakult hadi helyzetről. Néha feljegyzett ezt-azt, úgy tűnt, jobban szereti, ha titkár nincs jelen. Majdnem két óra elteltével az admirális hátradőlt a karosszékében, és azt mondta: – Ahhoz képest, hogy annak idején a hadnagyi előléptetéshez szükséges vizsgát is nehezen tette le, igazán derekasan viselkedett. Alex enyhén elvörösödött. – Ha cselekvésre van szükség, azzal nincs baj, de a szóbeli vizsgákon mindig rosszul teljesítettem. Az agyam mintha nem lenne összeköttetésben a számmal. Még ha tudom is a választ, keresgélnem kell a megfelelő szavakat – Igen, észrevettem – felelte szárazon az admirális. – És a számításaiban is hajlamos hibázni. Az a szerencséje, hogy egyszer ismertem egy kapitányt, akinek ugyanez volt a problémája. Ennek ellenére kitűnő tiszt volt, és megtanultam, hogy bízzam a képességeiben. A harcokban maga is olyan jól megállta a helyét, hogy meggyőztem a bizottság többi tagját is, hogy előlegezzék meg magának a bizalmat Alex meglepetten pislogott „Ágyúgolyó” Hutchinson kapitány legendás volt a keménységéről. Furcsa volt belegondolni, hogy annak idején ő támogatta. – Akkor hát önnek köszönhetem a haditengerészeti karrieremet. Ha a vizsgák eredményétől függött volna a dolog, még mindig csak kadét lennék. Az admirális csak legyintett. – Egy tisztnek az is a feladatai közé tartozik, hogy felismerje mások képességeit, és maga bőven meghálálta az önbe vetett bizalmamat. Aki el tud kapni egy százágyús francia hadihajót egy akkora fregattal, mint az Antagonist, arra büszke lehet a haditengerészet. És hogy érzi magát?

– Remekül, admirális. Hutchinson megkocogtatta az asztalon fekvő papírhalmot. – Az orvosi jelentés szerint ez nem egészen így van. Alex fészkelődni kezdett a karosszékben. Nem örült, hogy a sebesüléséről esik szó. Hutchinson admirális észrevette a feszengését, és hozzátette: – Az érdeklődésemnek jó oka van. A flottának minden tapasztalt kapitányra szüksége lesz az elkövetkező években. Szerintem maga készen áll arra, hogy kapjon egy hadihajót Ez már felkeltette Alex érdeklődését. Kihúzta magát, de nem felelt semmit. Az egyik első dolog, amit megtanult a haditengerészetnél, az az volt, hogy soha ne szólaljon meg magától, csak ha kérdezik. Az admirális pipát és dohányzacskót vett elő egy kisasztal fiókjából, és folytatta: – És mik a tervei? A jövő évig nincs beosztva aktív szolgálatra, de mi lesz azután? Alex zavartan hallgatott, nem igazán tudta, mit feleljen. – Tulajdonképpen még nem tudom. Az anyám meghalt, és számos családi ügyet kellene elintéznem Angliában. Hirtelen a Harrington-ház jutott az eszébe. Azon kapta magát, hogy irigyli a meleg családi kört, amelyben a barátjának része van. Alex fontolgatta, hogy nem mond semmit, de aztán úgy döntött, inkább őszinte lesz: – Lehet, hogy nem is szeretnék visszatérni a flottához. Az egyik felem vonzónak találja, hogy a szárazföldön maradjak és megállapodjak. A flotta egy külön világ. Csodálatos hely, ugyanakkor nagyon különös is. Az admirális kurtán felnevetett – Én mindig úgy voltam vele, hogy ha a tengeren voltam, hiányzott a szárazföld, de most, hogy állandóan be vagyok zárva ide, hiányzik a tenger. Tudom, hogy még korai lenne döntést hoznia, de szerettem volna beszélni magával, mielőtt beleveti magát a civil életbe. Ha úgy dönt, hogy aktív szolgálatot vállal, nagyon hamar találunk magának egy hajót. Az admirális elhallgatott, és a pipáját pöfékelte, hogy jobban felszítsa a halványan pislákoló parazsat – Én személy szerint úgy gondolom, hogy valószínűleg még nagyon hosszú ideig hadban fogunk állni a franciákkal. A hadseregüknek nincs párja Európában. A katonáik olyan ügyért harcolnak, amelyben hisznek, nem zsoldosok, és ez nagyon nagy erőt ad. Nézze meg, mi történt az amerikai gyarmatokon. Hutchinson jó mélyre leszívta a pipafüstöt, aztán elégedetten kifújta. – Az amerikaiak két dologhoz értenek nagyon: az erdős terepen vívott harcokhoz és a dohánytermesztéshez. De térjünk vissza a témánkhoz. Ha nem tévedek, és valóban sokáig elhúzódik még a háború, szükségünk lesz minden tartalékunkra. Kiszámítottan semleges arckifejezéssel nézett Alexre, miközben így folytatta: – Úgy vélem, nem valószínű, hogy vissza akarna térni a tengerre. Végül is ön nemesember, számos kötelezettsége van, és a hadizsákmányra is kevésbé szorul rá, mint a legtöbben. De ha a szárazföldön marad, előfordulhat, hogy az admiralitás kikéri majd a tanácsait. Maga az egyik legjobb taktikus, akit valaha is ismertem. Ebben számíthatunk önre? – Igen, hogyne – dadogta Alex. – Természetesen, admirális! – Ez volt élete legmeglepőbb hivatalos beszélgetése. Határozottan zavarba ejtő volt azt hallania, hogy az admiralitás tiszteletre méltó lordjait érdekelheti az ő véleménye. Hutchinson admirális felállt, és kezet nyújtott búcsúzóul. – Kell most egy kis idő, hogy hozzászokjon a szárazföldhöz, de kérem, tartsuk továbbra is a kapcsolatot. Ezen az irodán keresztül mindig megtalál. Alex kábultan sétált ki az admiralitás épületéből a langyos májusi estébe. Anglia legjobb és leghatalmasabb hadihajóin kétszer annyi ágyú volt, mint az Antagonisthoz hasonló fregattokon, és minden fiatal tengerésztisztnek az az álma, hogy egy ilyen parancsnoka lehessen. Hutchinson ajánlata óriási elismerés volt, és nagyon vonzó kilátás, bármennyire is vágyott Alex a lelke mélyén a megállapodott életre. Igyekezett visszazökkenni a realitásba. Nincs értelme sokat gondolkozni ezen, mivel úgyis csak akkor kaphat hajót, ha nem hal meg addig, ahogy Peter elég komoran jósolta. Pillanatnyilag sokkal fontosabb kérdés az, hogy hol vacsorázzon, és hol találhat szállást éjszakára.

Alex úgy érezte, egyelőre nem bír szembenézni a családjával, ezért inkább a közelben lévő Horgony nevű barátságos kis fogadóban vett ki szobát, amely a tengerésztisztek kedvenc törzshelye volt. A kényelmesen elfogyasztott vacsora mellett átgondolta, milyen feladatok várnak rá másnap. Először is fel kell keresnie a családjuk ügyvédjeit, hogy bejelentse, átveszi a Kingsley család ügyeinek irányítását. Aztán felkeresi a londoni házukat, és gondoskodik róla, hogy újból megnyissák. A személyzet több tagját az anyja halála után is megtartották, köztük a családot régóta szolgáló komornyikot, Morrisont, aki meg tudja majd oldani, hogy sürgősen személyzetet toborozzon a házba. Ezután következik a dolog nehezebbik része: el kell mennie Agatha nénihez, és meglátogatni Annabelle-t. Úgy tudta, az öccse, Jonathan Etonban tanul, oda majd később utazik. Alex összerezzent a gondolatra, hogy milyen megvető arccal fogadják majd, és jogos is a dühük, amiért elmenekült a kötelezettségei elől. Bár nem tudta szavakba önteni, érezte, hogy nem viselkedett elég éretten, amit csak úgy tehet jóvá, ha mostantól a családja érdekeit szolgálja. Miután visszavonult a szobájába, nagyon nehezére esett elaludni egy olyan ágyban, amely szilárdan egy helyben állt. Ahogy az gyakorta lenni szokott a félelmetesnek tűnő nagy találkozásokkal, Alex hazatérése sokkal jobban sikerült, mint amire számított. Összeszedte a bátorságát, és a súlyos rézkopogtatóval bezörgetett Agatha nénikéje Portman Square-i házának ajtaján. Amikor egy inas beengedte, épp csak átadta neki a kalapját, és közölte, hogy Miss Annabelle-hez jött, amikor egy izgatott hangot hallott felcsendülni a tágas hallba vezető lépcső tetejéről. Alex felnézett, és megpillantotta a húgát, aki odakiáltott a szobalánynak: – Keresd meg gyorsan Jonathant, és mondd meg neki, hogy megjött Alex! Aztán már repült is le a lépcsőn, könnyű cipellőit olyan gyorsan kapkodta, hogy Alex attól félt, elesik. Annabelle a karjába vetette magát, és hevesen megölelte. Alex belenézett a könnyben úszó, hatalmas kék szempárba, és csodálkozva kellett rádöbbennie, hogy a húga egyáltalán nem gyűlöli, sőt, valami csoda folytán, számára érthetetlen okból, szereti. Annabelle pislogva próbálta visszafojtani a könnyeit, és félénken azt mondta: – Ne haragudj, Alex, hogy ilyen bőgőmasina vagyok… Most itt is maradsz, legalább egy ideig? Alexet gyöngédség árasztotta el, ahogy a szép arcot szemlélte. Annabelle olyan gyönyörű volt, mint az anyjuk, de olyan gyengéd báj és kedvesség áradt belőle, ami abban az állandóan dühös nőben soha nem volt meg. – Igen, Belle – felelte rekedten Alex. – Most már itt maradok, ameddig csak akarod. Súlyosabb léptek koppantak a márványlépcsőkön. Alex felnézett, és meglátta, hogy az öccse közeledik, majd bizonytalanul megtorpan karnyújtásnyi távolságban. Alex alig ismerte meg Jonathant: amikor utoljára találkoztak, három évvel korábban, még kisfiú volt, most pedig nyakigláb tizenöt éves kamasz. Szőke volt, mint mindkét testvére, és már most látszott, hogy legalább olyan magas lesz, mint a bátyja. Alex önkéntelenül kezet nyújtott, aztán egyszer csak mindhárman összekapaszkodva ölelgették egymást, egyszerre sírva és kacagva. Lady Serena Kingsley három gyermeke életében először egy család volt. Fél órával később már együtt üldögéltek tea és sütemény mellett a szalonban. Agatha néni kivételesen volt olyan tapintatos, hogy magukra hagyta őket. Annabelle ösztönösen átvette a háziasszony szerepét, teát töltött és süteménnyel kínálta a fivéreit. Alex figyelte. Gyönyörű fiatal nővé cseperedett, de volt valami félénkség és bizonytalanság a viselkedésében, ami nyilván a túl szigorú neveltetés és a sok szidás eredménye lehetett. A húga még mindig gyászolta az anyjukat, de Alex nem tudta eldönteni, hogy a fekete ruha miatt tűnik olyan törődöttnek a külseje, vagy valami más oka van. – Készen állsz rá, hogy az őszi báli szezonban bevezessenek a társaságba, Belle? – kérdezte Alex. – A gyászidőszak pár hét múlva letelik.

A húga kicsit elfintorodott, és átnyújtott egy csésze teát. – Azt hiszem, igen. Végül is húszéves vagyok, a végén még pártában maradok. Nincs egy barátod a flottánál, aki ismeretlenül is elvenne, hogy ne kelljen részt vennem ezen a leányvásáron? Alex felnevetett. – Ugyan már, Annabelle, sokkal jobbat érdemelsz egy sós levegőn pácolódott vén tengeri medvénél. Gondolom, több tucat fiatalember fog az engedélyemért esengeni, hogy udvarolhasson neked. Nem hiszem, hogy sok nálad csinosabb lány akadna Londonban. Annabelle riadt pillantással válaszolt: – Nagyon kedves, hogy ezt mondod, Alex, bár természetesen nem igaz – rebegte alig hallhatóan. Alex összevonta a szemöldökét. Lehet, hogy ez a lány nem hisz a tükörnek? Végigmérte a húgát. A finom arc, a nádszálkarcsú termet és a hosszú aranyszőke haj valóban gyönyörű volt, de az összhatásból mégis hiányzott valami. – Szükséged lesz egy teljes új ruhatárra. A divat rengeteget változott azóta, hogy apa halála után gyászruhát öltöttél. – Agatha néni úgy gondolta, pénzkidobás lenne gyászruhákra költeni, amikor úgysem látja senki. – Annabelle felsóhajtott. – És Wilkens is azt mondta, hogy kár lenne rám pazarolni a divatos ruhákat. Úgy gondolja, nincs semmi érzékem az öltözködéshez, nem úgy, mint az anyámnak volt. Alex kérdőn felvonta a szemöldökét. – Megtartottátok Wilkenst? Tudom, hogy ő volt anyánk komornája harminc éven át, és bizonyára kedveled, de nem lenne jobb egy fiatalabb, veled egykorú szobalány? Annabelle tétovázott. – Ami azt illeti, egyáltalán nem kedvelem. De Agatha néni azt mondta, kötelességem megtartani. Alex összevonta a szemöldökét. Wilkens valószínűleg könyörtelenül zsarnokoskodik Annabelle felett. Rossz természetű öregasszony, aki rajongott Lady Serenáért, de rajta kívül a világon mindenkit gyűlölt, különösen az úrnője gyermekeit, akik igényt tarthattak az anyjuk szeretetének legalábbis egy részére. A féltékenysége persze indokolatlan volt. Alex nem emlékezett rá, hogy Lady Serena az anyai szeretet bármilyen jelét is mutatta volna irányukban. Az apjuk nővére, Agatha néni aránylag jóindulatú nő volt, de már idős, és leginkább csak önmagával foglalkozott. Bizonyára nagy teher volt számára befogadni két fiatal rokonát, és meg sem próbált közelebb kerülni a félénk fiatal lányhoz. Minél előbb elviszi innen Belle-t, annál jobb. – Ebben az esetben nyugdíjba küldjük Wilkenst – mondta Alex vidáman. – Végre élvezheti a munkája jól megérdemelt gyümölcsét azon a helyen, amelyről mindig áradozott. Annabelle elnevette magát. – Scunthorpe-ra gondolsz? – Pontosan. Remélem, a falu túléli majd, ha Wilkens visszaköltözik oda. Ha hiányzik neki a régi élete, akkor ott majd piszkálhatja a még meglévő rokonait. Neked pedig szerzünk egy új komornát. – Nekem kell majd kiválasztanom? – kérdezte ijedten Annabelle. Alex kezdte gyanítani, hogy a húgát szinte minden megrémiszti. Magában felsóhajtott, de azért megnyugtatóan rámosolygott. – Majd én segítek. Feladunk egy hirdetést, és te kiválasztod a jelentkezők közül azt, aki a legjobban tetszik, ennyi az egész. Annabelle arca még mindig ijedt volt arra a gondolatra, hogy egyszeriben a kezébe kell vennie a saját sorsának irányítását, úgyhogy Alex inkább Jonathanhez fordult, aki olyan lelkesedéssel tömte magába a süteményt, amire csak kamasz fiúk képesek. Jonathan kissé elvörösödött, amikor észrevette, hogy a bátyja őt figyeli, és gyorsan lenyelte a falatot. – Valószínűleg azon tűnődsz, miért nem vagyok Etonban – mondta. – Felmerült bennem ez a kérdés – felelte Alex. – Felfüggesztettek a félév hátralévő részére. – Alex kérdő pillantására Jonathan büszkén, ugyanakkor zavartan folytatta: – Felcipeltem egy tehenet a kápolna harangtornyába. Az egyik barátom azt mondta, nem lehet megcsinálni, én meg persze erősködtem, hogy meg lehet.

Alex már tudta, mi következik. – Nehogy azt mondd, hogy arra hivatkoztál, hogy a bátyád is megcsinálta. – Dehogynem! – felelte büszkén Jonathan. – Nem hagyhattam, hogy azt mondják, hazug vagy! Jonathan láthatóan olyan büszke volt a bátyjára, hogy Alex kissé kellemetlenül érezte magát. Úgy tartotta, nem egy hősi alkat, aki méltó a csodálatra. Rávigyorgott az öccsére. – Feltételezem, rájöttél, mi a probléma ezzel a dologgal. Jonathan igyekezett szégyenkező arcot vágni, de nem nagyon sikerült. – A tehén hajlandó felsétálni a lépcsőn, de lefelé már nem. Amikor hazaküldtek, még mindig fent volt a toronyban. Alex majdnem elnevette magát. – Nagyon remélem, a tehén érdekében, hogy valaki még emlékezett, milyen megoldást eszelt ki annak idején Peter Harrington. – Milyet? – kérdezte Jonathan kíváncsian. – A tehén fejjel előre nem hajlandó lemenni a lépcsőn, és ki okolhatná ezért? Arra viszont rá lehet venni, hogy hátrafelé lefaroljon, ha valaki segít neki, és a patájánál fogva mozgatja a két hátsó lábát. – Alexből erre már kirobbant a hangos nevetés. – Ez elég lassú lehet, és jelentkezőt sem könnyű találni, aki odaáll egy tehén farához. A következő pillanatban már mind a hárman a hasukat fogták, úgy nevettek. Alex úgy találta, nem is lesz olyan nehéz egy kis család fejének lenni. Itt volt az ideje, hogy Christa megint nekilásson a parókák gondozásának. Az elmúlt két hónapban, mióta megkezdte szobalányi pályafutását, a rábízott parókák mindegyikét megtisztította, megigazgatta és bebodorította. Őladységét nem zavarták a fejdíszben tanyázó tetvek és egyéb állatkák, de Christát igen. Lady Pomfret a nap nagy részét házon kívül töltötte, és a komornáját otthon hagyta, hogy ruhákat javítgasson és alakítgasson. Meglehetősen magányos, de kellemetlennek nem mondható élet volt ez. Christa elégedettséget érzett, ha jól végezte a munkáját, aztán ha mindennel elkészült, elüldögélt asszonya budoárjában, és olvasgatott. Az ilyen napokon, mint az aznapi is volt, amikor a májusi napfény beáradt az ablakon, átadta magát a benne rejtőző jókedvnek, és franciául énekelgetett. Óvatosan kiszedte a csavarókat az elegáns parókából, helyükre igazgatta a vastag csigákat a tetején, aztán egy hosszú fürtöt a tarkónál kontyba tekert, és felsóhajtott. Lady Pomfret azt akarta, tegyen rá egy narancssárga szalagot, három strucctollat és egy csokor rózsaszín rózsát. Nem volt kellemes elképzelni, ahogy ezek ott lebegnek őladysége pufók arca fölött. Christa kezdte megérteni, hogy vannak komornák, akik azért hagyják ott az asszonyukat, mert rossz fényt vet rájuk az ízlése. Hirtelen abbahagyta az énekelgetést, amikor nyílt a lakosztály ajtaja, és megjelent Lady Pomfret férje, Sir Horace. Christa még soha nem látta a férfit közelről. A baronet ugyanolyan kövér volt, mint a neje, és ahogy közeledett, olyan nyikorgás kísérte a lépteit, mint egy hajó haladását a tengeren. Nyilván fűzőt viselt. Christa elfojtott egy mosolyt. Felállt és pukedlizett. – Jó reggelt, uram. Lady Pomfret ma korán elment. Óhajt neki üzenni valamit? Sir Horace rámeredt a komornára, és közben önkéntelenül megnyalta az alsó ajkát. A mindenit, micsoda szemrevaló teremtés! A baronetnek volt ugyan egy kitartott szeretője a Covent Garden közelében, de nem bánta, ha olykor egyik-másik szobalány is a rendelkezésére áll. Az utóbbi hónapokban hárommal is volt dolga, de egyik sem volt feleannyira sem a fogára való, mint ez. – Nem, nem kívánok üzenni neki. Maga bizonyára az új szobalány, Bonnet. Christa bólintott. – Oui, mylord. Christine Bohnet vagyok. – Franciául ejtette a nevét, de nem is remélte, hogy a férfi ki tudja mondani. Az angolok nem hajlandóak megbirkózni az idegen szavakkal. – Maga nagyon csinos lány – mondta Sir Horace, és megkerülte a keskeny asztalkát, amelynél Christa dolgozott. – Néha, amikor a hallban vagyok, szoktam hallani, ahogy énekel.

– Elnézést, uram, nem mindig veszem észre, ha énekelek. Majd igyekszem halkabban. – Nem kell mentegetőznie – mondta Sir Horace erőltetett kedélyességgel. – Felvidít, ha énekelni hallom. Christa undorodva nézett rá. A baronet már csak karnyújtásnyira volt tőle, és közelről nézve sem tűnt sokkal kellemesebbnek a külseje. Jó pár foga hiányzott, és az arca tele volt himlőhelyekkel. Erről persze nem ő tehet, mindenesetre nem javított amúgy is alacsony homloka és krumpliorra látványán. Christa csak akkor kezdett bosszús lenni, amikor a férfi odanyúlt és hirtelen levette róla a főkötőjét. Christa büszke volt a főkötőre, úgy gondolta, igazi szobalánykülsőt kölcsönöz neki. E nélkül túl elegáns volt a ruhája, hogy szolgának nézzék. A baronet megcirógatta egy sötét hajfürtjét. – A haja is nagyon szép. Christa felállt, és átment az asztal túloldalára, hogy növelje a távolságot kettejük között. A férfiak szörnyen fárasztóak! Talált egy könyvet a földszinti könyvtárszobában, Utasítások szolgák számára címmel, egy szórakoztató szatírát a cselédek életéről. A szerző, Jonathan Swift azt írta, hogy az urak gyakran kikezdenek a szobalányokkal, akkor is, ha feleannyira sem csinosak, mint a ház úrnője. – Nagyon kedves, mylord. Akkor hát, ha nincs szüksége semmire, nekem most el kell mennem, hogy szalagokat vegyek Lady Pomfret számára. Christa abban reménykedett, hogy Sir Horace a felesége említésére észhez tér, de a baronet egy kedvesnek szánt mosollyal utánament, és egy fotel és kisasztal között elállta az útját. Meglepően fürgén mozgott ahhoz képest, hogy milyen testes volt. Nyilván volt már gyakorlata a szobalányok üldözésében. – Nem kell annyira sietni – mondta csábítóan. – Korán van még, bőven van időnk, hogy egy kicsit jól érezzük magunkat, nemdebár? – A halványkék ruha, amelyet Christa viselt, meglehetősen kivágott volt, és Sir Horace keze a meztelen nyakára és vállára simult. A nyirkos tenyér végigtapogatta, aztán lejjebb vándorolt a bal mellére. – Nagyon szép – mondta helyeslően. – A többi része is ilyen szép? – A másik kezét a lány vállára tette, közelebb húzta magához, aztán felemelte az állát. Christa elkapta a fejét, így a nedves csók csak az arcát érte. Legelőkelőbb hangján felcsattant – Sir Horace, azonnal engedjen el! A tekintélyes hang megijesztette a férfit, annyira, hogy elengedte, de azt hitte, a lány csak addig vonakodik, amíg meg nem beszélik a dolog üzleti részét. – Ne aggódj, szépségem, nem fogsz rosszul járni. Christa megpróbált kicsusszanni a karjából, de Sir Horace követte, és beszorította a sarokba. – Swift azt írja, a legnagyobb szívesség ára száz font. Soha nem fizettem feleannyit sem egy cselédlánynak, de te megérsz annyit. Christa alig tudta megállni, hogy ne nevessen a vásári komédiába illő jeleneten. Most már tudta, kié a könyv, amelyet olvasott. Ez az ostoba fajankó nem jött rá, hogy szatírát olvas, és komolyan vette? Úgy tűnik, azért tanulmányozta a könyvet, hogy az udvarlási módszereit fejlessze. A jókedve azonban rögtön elpárolgott, amikor Sir Horace egyik karjával megragadta, a másik kezével pedig a ruhája alá nyúlt. Christa feladta a reményt, hogy könnyű lesz megszabadulnia tőle, és jól sípcsonton rúgta a férfit. Megütötte volna ököllel, de az egyik karját lefogta, a másik pedig a falhoz szorult. Sir Horace lehelete bűzlött a brandytől és a korhadó fogaktól, miközben megpróbálta újra megcsókolni. Christa beleharapott az állába, és kitépte magát a szorításából. Már majdnem ki is szabadult, amikor a baronet rávetette magát, átkarolta a derekát, és teljes súlyával a földre döntötte. Christa alig kapott levegőt, ahogy a súlyos test alá szorult. Úgy tűnt, Sir Horace beleegyezésnek tekinti pillanatnyi hallgatását, és rekedten azt mondta: – Bérelek neked egy házat, amíg meg nem unlak, és évi húsz fontot kapsz életed végéig. Christa vadul vergődött, de nem tudott kiszabadulni. Most először gondolt arra, hogy ez az undorító alak tényleg megerőszakolhatja. Azt már nem! Egy d'Estelle semmilyen körülmények között sem hagyhatja, hogy egy ilyen barbár legyőzze. Ahogy a férfi félig

felemelkedett, hogy a szoknyája alá nyúljon, Christa felrántotta a térdét, és alaposan megrúgta a legsebezhetőbb helyen. Sir Horace dühös és fájdalmas ordítással félig lehengeredett róla, és összegörnyedt a fájdalomtól. Christa kikászálódott alóla, épp, amikor felpattant a lakosztály ajtaja, és megjelent Lady Pomfret, mögötte pedig ott állt az inas, James, aki kitárta előtte az ajtót. A jelenet láttán, amely fogadta, őladysége kövérkés arca érdekesen lila árnyalatot öltött, és úgy kidüllesztette a keblét, mint amikor egy galamb felfújja magát. Egy sértett asszony minden dühével mennydörögte: – Tudtam, hogy egy kis szajha vagy, Bonnet, ahogy megláttam a kirúzsozott képedet és azt a ravasz kis mosolyodat! Bármilyen toleráns vagyok is, nem tűröm, hogy a saját hálószobámban riszáld magad a férjem előtt! Christa felkecmergett. Úgy fel volt háborodva, hogy alig találta a megfelelő angol szavakat. – Csak nem feltételezi, hogy én akartam, hogy ez a disznó rám tegye a mocskos kezét? Sir Horace még mindig a földön fetrengve nyögte: – Ez a kis cafka kezdett ki velem. Azt akarta, hogy kitartsam. Lady Pomfret dühe félelmetes magasságokig hágott. Nem érdekelte, hány nőcskével kezd ki a férje, de hogy pénzt is költsön rájuk, ahelyett, hogy neki venne rajta ékszereket, azt már zokon vette. – Te kis ribanc! Azok után, hogy olyan nagylelkű voltam veled… A lila selyemruha, a szalagok és a tollak, amelyeket adtam! És most a kenyeret is kilopnád a számból! Christa erre már kijött a sodrából, és azt sziszegte: – Jobb is lenne magának, akkor talán nem lenne olyan kövér, mint egy tehén, és a férje meg a szeretői nem engem zaklatnának! Még a koporsóban se venném fel azokat a levetett rongyokat! Soha nem láttam még magánál rosszabb ízlésű nőt! Lady Pomfret majdnem rohamot kapott a sértések hallatán. – Te kis… te kis… – de nem találta a kellően frappáns visszavágást, csak intett a tátott szájjal bámuló Jamesnek, és ráordított: – Dobja ki! Dobja ki ezt a nőszemélyt a házból, ebben a minutumban! – A legnagyobb örömmel, asszonyom – felelte gonosz elégedettséggel James. A francia lány már a megérkezésekor azzal kezdte, hogy jól térden vágta, pedig ő csak barátkozni akart, és azóta is úgy bánt vele, mint egy kapcaronggyal. Édes lesz a bosszú. Durván megragadta Christa karját, és kirángatta a Folyosóra, aztán le a lépcsőn. Lady Pomfret elégedetten nézte, ahogy lelökdösi. Mindig is úgy találta, hogy ez a lány túlságosan szolgálatkész és kedves, hogy ez igaz legyen. Lehetetlen rendes cselédeket találni, egyszerűen lehetetlen! Aztán összevonta a szemöldökét, és visszament a szobába, hogy a férjét is eligazítsa. James úgy rángatta Christa karját, hogy alig tudta megtartani az egyensúlyát. – Az ég szerelmére, James, engedjen már el – mondta bosszúsan. – Összeszedem a holmimat a padlásszobában, és a legnagyobb örömmel távozom. Az inas megállt a hatalmas bejárati ajtó előtt, és barátságtalanul elmosolyodott. – Hallottad, mit mondott Lady Pomfret – „ebben a minutumban”. Már csak egyvalamire van időt. Még jobban megszorította a lány karját, a hajánál fogva hátrarántotta a fejét, és vadul megcsókolta. Nem volt benne szenvedély, nem vágyott másra, csak hogy megalázza ezt a beképzelt nőszemélyt. Aztán elengedte a haját, jó alaposan belemarkolt a fenekébe, és magához szorította. – Azt hiszed, túl jó vagy a magamfajtához, mi? Christa tulajdonképpen nem hibáztatta Jamest, amiért eltávolította Lady Pomfret színe elől, csak a munkáját végezte – de ha már a gazdájától sikerült megmenekülnie, most nem akart egy inas karmai közé kerülni. Hirtelen felrántotta a fejét, és belefejelt a férfi állkapcsába. Tisztán hallotta egy törött fog reccsenését. – Ugyanolyan romlott vagy, mint a gazdád. Fejétől bűzlik a hal. James felordított a fájdalomtól, és felrántotta a súlyos ajtót. Christa kirohant, James pedig hátulról teljes erőből meglökte, és letaszította a magas kőlépcsőn.

Hatodik fejezet Alex úgy döntött, elküldi a kocsit, és inkább gyalog sétál tovább, hogy kiélvezze a kellemes májusi reggelt. Egy hete volt Londonban, de még mindig nem tudott betelni azzal a gyönyörűséggel, hogy bármely irányba sétálhat, amerre csak akar, és nem csak száz lépésre, mint egy hajó fedélzetén. Ez idáig egyáltalán nem hiányzott neki a flotta, bár ahhoz még nem szokott hozzá, hogy Lord Kingsley-nek szólítják, és nem Kingsley kapitánynak. Épp a Portman Square szép házait csodálta, amikor hirtelen egy női sikolyt hallott. Ahogy felnézett, épp csak félre tudott lépni az egyik ház ajtaján kipenderülő lány elől. Alex villámgyorsan és ügyesen félreugrott, ahogy az elvárható attól, aki ahhoz van szokva, hogy hajók kötélzetén mászkáljon akár a legnagyobb szélviharban is. Elkapta a lányt, és közben a saját egyensúlyát is sikerült megőriznie. Christa nem volt hajlamos a hisztériás rohamokra, de az elmúlt negyedóra eseményei, a düh és a félelem nagyon felzaklatták. Épp hogy megmenekült két férfi karmai közül meg egy eséstől, amely akár tragikusan is végződhetett volna. Könnyein át csak annyit látott, hogy egy magas, szőke férfi mentette meg, mire elárasztották a zavaros érzelmek és az emlékek. – Charles! – kiáltott fel zokogva, és a férfi mellkasába temette az arcát. Lassan csillapodott a zokogása, és franciául hadart valamit. Alex azon kapta magát, hogy irigyli az ismeretlen Charles-t, akinek ezt a lányt kellene a karjában tartania. Egy percig csak hallgatta, aztán közbeszólt: – Elnézést, de nem Charles vagyok. Beszéljen egy kicsit lassabban. Értek valamicskét franciául, de így nem tudom követni. A lány megdermedt a karjában, aztán felnézett. Alex döbbenten bámult rá. Később – sokkal később – rájött ugyan, hogy nem tökéletes szépség, de úgy hatott rá az elbűvölő arc, mintha egy ötkilós ágyúgolyó találta volna telibe. A csodás szürke szempár tiszta volt, mint a füstkvarc, sötét pettyekkel, amelyek ezüstösen csillantak meg, amikor megrebbent a tekintete. A leghosszabb és legfeketébb szempillák, amelyeket valaha is látott, hibátlan arcbőr, és ellenállhatatlan, koboldszerű arc, amely a könnyeken át is mintha nevetett volna. Amikor a lány hirtelen elengedte és hátrább lépett, Alex megállapította, hogy a feje búbja épp az álla alá ér. A lány addigra megnyugodott és halkan, méltóságteljesen azt mondta: – Bocsásson meg, Monsieur. Ön természetesen nem Charles. Charles halott. Nem akartam magára zúdítani a bánatomat. Köszönöm, hogy éppen idejében avatkozott közbe. Alex úgy találta, van a lány öltözékében valami meghatározhatatlan, finom elegancia, ami akkor is elárulta volna, hogy francia, ha nem hallotta volna beszélni. Kissé zavarba jött, amikor észrevette, hogy a lány legalább olyan alaposan tanulmányozza őt. Úgy tűnik, a csatorna túloldalán merészebb nők teremnek. Nem, nem is annyira merész a tekintete, inkább lefegyverzően őszinte. Kis mosollyal megkérdezte: – Kiálltam a vizsgálódást? Christa elfojtotta magában a már ismerős fájdalmat, ahogy a megmentőjét nézte. Természetesen ez a férfi nem a bátyja. Most, hogy már nem homályosították el a szemét a könnyek, látta, hogy a szőke haj inkább arany árnyalatú és pimaszul göndörödik, és hallotta, hogy a férfi hangja mélyebb, és lassabban beszél, mint Charles. Az öltözékéből látszott, hogy úriember. Még Charlesnál is magasabb volt, a tartása könnyed. Ha hosszúkás, napbarnított arca nem is volt klasszikusan jóképűnek nevezhető, a nevetőráncok a szája szegletében és a tiszta, borostyánsárga szem nagyon vonzóvá tették. Christa nem jött zavarba, csak elmosolyodott. – Oui, Monsieur. Azt hiszem, ön nem fog lerohanni, ami pillanatnyilag az egyetlen elvárásom egy férfival szemben. – Ha esetleg mégis azt kívánná, hogy lerohanják, én boldogan megteszem – jegyezte meg segítőkészen Alex. Ha nem lett volna olyan megnyerően nyílt, Christa bizonyára elmenekült volna a megjegyzés hallatán. De lehetetlen volt fenyegetőnek érezni ezt az idegent. Olyasfajtának tűnt, aki mindig mindenben megtalálja a humort, és Christa mindig is úgy találta, ez

civilizálttá teszi az embereket. Tapasztalatai szerint azok a legkellemetlenebb alakok, akik túlságosan komolyan veszik saját magukat. Úgyhogy elnevette magát, és azt válaszolta: – Nem, köszönöm, mára elég volt belőle. És én kiálltam az ön vizsgálódását? – Nem találok rá semmi komoly magyarázatot, miért kellett önt kidobni a házból – mondta Alex komolyan. – Tudom, hogy nem az én dolgom, de megkérdezhetem, mi történt? Christa az ajkába harapott, ahogy eszébe jutott nehéz helyzete. – Ez itt Lady Pomfret háza, nála vagyok… voltam komorna – mutatott fel a sokablakos házra. – A visszataszító férje úgy vélte, az is a kötelességeim közé tartozik, hogy bizonyos szolgáltatásokat neki is nyújtsak, amivel én nem értettem egyet. Őladysége ránk nyitott, amikor épp megpróbáltam kiszabadítani magam Sir Horace karmai közül. A hölgy nem túl megértő, és kissé összeszólalkoztunk – Szárazon hozzátette: – Nyilván maga is tisztában van vele, hogy nem egyenlő rangú felek között nem mindig az érdemek alapján dőlnek el a viták. – Aztán sztoikusan megvonta a vállát. – És most itt vagyok. – Az biztos, hogy igaza van a nem egyenrangúak között folyó vitákkal kapcsolatban – felelte Alex megértően. – Tizenöt évet töltöttem a haditengerészetnél, ahol nagyban ösztönzi az előléptetés vágyát az, hogy az ember szeretne azon az oldalon állni, ahol nagyobb a hatalma. Christa érdeklődő pillantást vetett a férfira, de úgy döntött, most félre kell tenni ezt az érdekesebb témát, és inkább a rideg valósággal foglalkozni. – Nem tudja véletlenül, Monsieur, nincs a közelben egy békebíróság? Talán tudnának segíteni, hogy elhozhassam a holmimat a házból. A világon mindenem odabent maradt. – Úgy érti, szó szerint kidobták, és még azt sem engedték, hogy összeszedje a holmiját? Ez felháborító! – Alex szeme cinkosan megcsillant. – Feltételezem, a gyorsaság nagyon fontos. Lehet, hogy ellopják a holmiját, amíg törvényes segítséget próbál szerezni. Megpróbáljam meggyőzni őket, hogy engedjék vissza annyi időre, amíg összecsomagol? A lány arcán átsuhanó aggodalomból Alex láthatta, milyen lehet egyedül lenni a nagyvilágban, kiszolgáltatva egy önkényeskedő munkaadónak. A haditengerészetnél a legegyszerűbb matróznak is van némi joga, de az angolok úgy tartják, hogy „az én házam az én váram”, és néha komoly bűnöket is elkövetnek a ridegen tiszteletreméltó frázisra hivatkozva. – Bemegyek magával – ajánlotta fel. Christa nagy megkönnyebbüléssel bólintott. Az ösztönei azt súgták, hogy megbízhat ebben a férfiban, és abban is igaza van, hogy minél előbb visszaszerzi a holmiját, annál jobb. – Akkor vezessen, Monsieur! Együtt felsétáltak a lépcsőn, és a férfi bezörgetett a súlyos kopogtatóval. Míg az ajtónyitásra vártak, megkérdezte: – Egyébként hogy hívják? Christa gyorsan pukedlizett. – Christine Bohnet, szolgálatára. A barátaim Christának szólítanak. – Örült, hogy amikor a férfi elismételte a nevét, helyesen ejtette. Két hónapja ő volt az első angol, aki vette magának ehhez a fáradságot. A következő pillanatban feltárult az ajtó, és a meglehetősen feldühödött James állt ott. Az álla láthatóan kezdett bedagadni, és egy kis vér kenődött a szája sarkába. Amikor meglátta Christát, felmordult: – Hát te meg mit akarsz, te kis… Az inas épp le akarta volna újra lökni a lépcsőn, amikor megmentője élesen közbevágott. Úgy csattant a hangja, mint egy ostorcsapás: – Engedje meg, hogy bemutatkozzam; Lord Alex Kingsley kapitány vagyok, Kingsley vicomte, Suffolk megyei békebíró. Azért jöttünk, hogy elvigyük Mademoiselle Bohnet holmiját. James hátrahőkölt, és bután pislogva meredt a férfira, akit csak ekkor vett észre. Ez a kis cafka meglepő gyorsasággal talált magának egy védelmező lovagot. James agya soha nem volt valami éles, ezért még habozott, beengedje-e őket vagy sem. Végül is a törvény az törvény… – Álljon félre az útból! – Alex hangja olyan parancsoló volt, amivel több száz faragatlan matrózt szokott utasítani, akiknek legtöbbje nem jókedvéből szolgált a haditengerészetnél.

Elsietett James mellett, Christa pedig vidáman lépkedett mellette. Egy tiszt és vicomte! Le bon Dieu nagyon jól gondoskodott a biztonságáról. – Erre, mylord. – Felvezette a férfit a cselédlépcsőn. Alexet meglepte, milyen szűk a lépcsőház. Gyerekkorában gyakran fellopakodott a Kingsley-ház hátsó lépcsőjén, de akkor még jóval kisebb volt. Christa közben hátraszólva megkérdezte: – Maga tényleg békebíró? – Nem egészen, de az apám az volt, mint a legtöbb földbirtokos. Gondolom, én is lehetnék, ha akarnék. Egyébként kapitányként évekig fel voltam hatalmazva arra, hogy a hajók fedélzetén a törvényt képviseljem. Mire felértek a padlásra, Alex már lihegett, és a bal oldalába éles fájdalom nyilallt. Christán egyáltalán nem látszott, hogy kifáradt volna. A szobácskáról, ahová vezette, egy alacsonyabb rangú tiszt szűkös kabinja jutott eszébe. A szeme még mindig alig szokott hozzá a szobába beáradó napfényhez a sötét lépcsőház után, amikor meglátta, hogy Christa letérdel egy kislány mellé, aki a szoba padlóját súrolta, és átkarolja a vállát: – Annyira örülök, hogy itt vagy, Miranda! Így legalább elköszönhetek. – Elköszönni? Hát elmegy? – kérdezte bizonytalanul a kislány. Christa átölelte Miranda vékonyka vállát. – Nincs más választásom, ma pauvre. Lady Pomfret elbocsátott, csomagolnom kell és azonnal távoznom. Miranda arcocskáján olyan tragikus megdöbbenés tükröződött, hogy Alex kényelmetlenül álldogált egyik lábáról a másikra. Senkinek nem lenne szabad ennyire sebezhetőnek lennie. Ekkor megszólalt: – Hozza magával őt is, Christa. A húgomnak komornára van szüksége, de az egész házba keresünk személyzetet. Biztosan találunk valami munkát Mirandának, és ha a húgom beleegyezik, magának is. A két arc egyforma reménykedéssel fordult felé. Christa felugrott, és megkérdezte a kislányt: – Eljössz velem? – Ó, igen, Christa! – Hitetlenkedés és izgatottság suhant át a kislány arcán. Christa megsimogatta a hátát, és azt mondta: – Akkor menj gyorsan, és szedd össze a cókmókodat. Miranda kiiramodott a szobából, Christa pedig hálás pillantást vetett Alexre, miközben kihúzta az ágy alól a táskáját, és gyorsan csomagolni kezdett. – Ön roppant nagylelkű, Lord Kingsley. Még ha a húga engem nem is vesz fel, Miranda akkor is jobb helyen lesz egy olyan házban, ahol ön az úr. A Pomfret-ház nem épp egy boldog hely. Alexnek nem esett nehezére ezt elhinni. Másra terelve a szót megkérdezte: – Az inas magának köszönheti a sérüléseit? Christa bűntudatosan elpirult. – Igen, de többnyire nem vagyok ilyen bajkeverő. Az inas ott akarta folytatni, ahol a gazdája abbahagyta, és addigra már nagyon elfogyott a türelmem. – Nagyon finoman fogalmazott. Nagy hatást tesz rám, milyen hatékonyan tudja elriasztani a nemkívánatos széptevőket. Emlékeztessen majd rá, hogy soha ne próbáljam meg zaklatni. Christa kissé bizonytalan pillantást vetett a férfira, de aztán úgy döntött, csak tréfál. Egy nagy csattanással becsukta a táskát, épp, amikor besietett Miranda, minden földi kincsét egy kis batyuban cipelve. Lady Pomfret lila selyemruháját és tollait Christa otthagyta. Aztán még egyszer, utoljára elindult lefelé a keskeny lépcsőn. Amikor kiértek az utcára, Alex azt ajánlotta: – Hívok egy bérkocsit. Elég messze van innen a házam, a St. James's Square-en. Christa félénken megszólalt: – Ha nem bánja, mylord, Mirandával mi odasétálunk, ha elmondja, merre kell menni. Olyan gyönyörű napunk van, és ez a kislány alig teszi ki a lábát a szabad levegőre. – Lenézett, és megkérdezte: – Szeretnél sétálni, Miranda? – Ó, igen! – Miranda az árvaházba, aztán a Pomfret-házba volt bezárva, így a város az érdekességek kimeríthetetlen tárháza volt a számára. – Igaza van, túlságosan szép az időt ahhoz, hogy egy áporodott levegőjű kocsiban szorongjunk – helyeselt Alex, és a lány táskája után nyúlt. Amikor Christa tiltakozott,

elhárította: – Maga vigye Miranda csomagját. Most épp ráérek, ha nincs ellenére, én is csatlakozom magukhoz. Christa felvonta a szemöldökét, és mormolt valamit franciául, aztán elindultak dél felé. – Elnézést, nem hallottam, mit mondott – mondta Alex. Arra számított, a lány nem az ö fülének szánta a megjegyzést, de ő engedelmesen lefordította: – Azt mondtam, hogy előbb is kidobattam volna magam, ha tudom, hogy ilyen megmentőm lesz. Alex hangosan nevetett. Ez a lány tényleg nagyon cserfes és talpraesett Mindig is kedvelte az alacsonyabb osztályokba tartozó nőket, mert sokkal természetesebben viselkedtek, mint az előkelők, de ez a lány senkihez sem hasonlított. Meglepően gyorsan tért magához a traumatikus élmények után. – Kezdem érteni, miért került bajba Pomfretéknél. Nem sok házban tűrik meg a szókimondást és az őszinteséget. – Ó, az a rémes nyelvem – felelte bűnbánóan Christa. Megfogta Miranda kezét, ahogy megálltak egy forgalmas utcasarkon, a kislány pedig boldogan kapaszkodott belé. – Megígérem, Lord Kingsley, ha újból szolgálatba állok, maga leszek a megtestesült diszkréció. De annyira csodás érzés, hogy megszabadultam arról a helyről! Az út hátralévő része nagyon kellemesen telt mindhármuk számára. Kingsley kapitány nem is emlékezett rá, mikor érezte magát utoljára ilyen jól. Az utcákon kaleidoszkópszerűen nyüzsgött az élet, a zenészek, árusok, hintók és koldusok kavalkádja. Christa és Miranda gyerekesen lelkesedett a sok csodás látnivalóért, Alex pedig szórakoztatónak találta, hogy egy külföldi és egy gyerek szemén keresztül fedezheti fel újra a szülővárosát. Tiszteletet parancsoló megjelenése megakadályozta, hogy túlságosan zaklassák őket a koldusok, és nyugodtan élvezhette a francia lány szellemes megjegyzéseit, aki a kislánynak mutogatta a boltokat és a látnivalókat. A séta fénypontja egy medvetáncoltató előadása volt, amelyet Miranda nagyra kerekedett szemmel nézett végig. A medve olyan kövér volt, hogy alig tudott a két hátsó lábára állni. A gazdája a műsor után rászólt – Most menj, Caesar, és keresd meg a legcsinosabb hölgyet! A medve engedelmesen odacammogott a nézők közé, egyenesen Christához. Alexnek tetszett, hogy a lánynak eszébe sem jutott elmenekülni, ahogy a hatalmas állat közeledett, csak védelmezőn Miranda elé állt. Caesar olyan barátságos volt, mint egy spániel, és nemsokára már mindketten simogatták és a füle tövét vakargatták. Alex gyanította, hogy arra van betanítva, hogy ahhoz menjen oda, akinek a leggazdagabbnak látszik a kísérője. Odadobott egy pénzérmét a tulajdonosának. – A medvéjének jó az ízlése – mondta nevetve. – A legjobb, mylord, a legjobb! – felelte büszkén a férfi, és zsebre vágta a pénzt. Mirandának el kellett magyarázni, hogy nem vihetik magukkal a medvét, mert nem férne be a Kingsley-házba, aztán továbbsétáltak. Megálltak egy pékségnél, ahol Alex mindhármuknak forró húsos pitét vett, amelyet útközben megeszegettek, aztán vettek még frissen sült, betű formájú gyömbéres kalácsot. Miranda nagy komolyan kiválasztott az árus tálcájáról egy M, egy C és egy K betűt, aztán mindenkinek kiosztotta a neve kezdőbetűje szerint őt megilletőt. Már majdnem odaértek a Kingsley-házhoz, amikor elhaladtak egy virágárus mellett. Alex hirtelen ötlettől vezérelve vett két csokor ibolyát, gálánsan átnyújtotta a két hölgynek, amivel egy életre megnyerte magának Miranda szívét. Christa ezüstszürke szeme egy pillanatra ijedten villant rá, de amit az arcán látott, megnyugtatta. Bájos mosollyal azt mondta: – Merci – és a ruhája kivágásába dugta a csokrocskát. Alex nagyon sajnálta, amikor megérkeztek a St. James's Square-re. Christa pontosan az a fajta lány volt, akivel egy tengerész szívesen találkozik egy idegen kikötőben – csinos, barátságos és felszabadult. De mivel lehetséges, hogy az alkalmazottja lesz, inkább elhessegette az illetlen gondolatokat. Remélte, hogy Annabelle-nek is tetszeni fog. Igazán kellemes lenne, ha ezentúl a házukban élne. Sajnos ez azt is jelentené, hogy semmi köze nem lehet hozzá, ami nagy kár.

A Kingsley-ház kisebb volt, mint a tér túlsó oldalán terpeszkedő pompás Norfolk-palota, de azért így is nagyon szép volt. Miranda és Christa is elbizonytalanodott egy kicsit, ahogy felnézett az épületre, és szorosabban fogták egymás kezét. A varázslatos egyórás szabadság véget ért. Vajon milyen élet vár rájuk odabent? Az idősebb férfi, aki ajtót nyitott, sokkal arisztokratikusabb benyomást tett, mint könnyed modorú gazdája. Alex átadta neki a kalapját, és azt mondta: – Találtam két lányt a személyzetbe. Hadd mutassam be Miss Miranda… Elnézést, nem tudom a vezetéknevedet. A kislány elpirult, zavarba jött a magas mennyezetű elegáns hall láttán. Christa gyorsan közbeszólt: – Miranda Hampsteadnek hívják, a faluról nevezték el, ahol megtalálták. Egyszer azt mondta nekem, az az álma, hogy konyhalány legyen, és végül szakácsnő. Így van, Miranda? – A kislány lelkesen bólogatott. – Hallotta az ifjú hölgyet, Morrison. Van helyünk egy konyhalánynak? A meglepett komornyik óvatosan válaszolt: – Nos, azt hiszem, egy zöldségpucolóra szükség lesz, de Monsieur Sabine-nak, az új francia főszakácsunknak kell jóváhagynia. – A komornyik nyomatékosan elhallgatott. Köztudott volt, hogy a szakácsok milyen szeszélyesek, hát még, ha franciák. – Mondja meg a Monsieur-nek, hogy pompás volt a tegnap esti vacsora, és azt is, hogy Miss Hampsteadet egy honfitársnője, Mademoiselle Christine Bohnet ajánlja. Morrison nem látszott túl meggyőzöttnek, de azt felelte, úgy is szükség van még szobalányokra, ha Miranda nem bizonyulna hasznavehetőnek a konyhában. A komornyik kezdett már hozzászokni a gazdája furcsa ötleteihez – ha úgy dönt, hogy az utcán szedi össze az új személyzetet, mit tehet egy szegény komornyik? Tudta, hogy az ifjú Kingsley-nek nagyon józan az ítélőképessége, dacára annak, hogy milyen emberek voltak a szülei. Habár ezt senkinek nem vallotta volna be, Morrison harminc évvel fiatalabbnak érezte magát, mióta Lord Kingsley visszatért és újból megnyitotta a házat. Miranda bátran elment a komornyikkal, Alex pedig Christához fordult. – Akkor megkeressük a húgomat, Annabelle-t? – Válaszra sem várva elindult felfelé a széles, Y alakú lépcsőn. Annabelle ilyentájt szinte biztosan a nappalijában van, rajzolgat vagy levelet ír. Amikor bekopogott az ajtaján, a húga halkan kiszólt: – Tessék! Alex már kissé elbizonytalanodott, hogy helyes dolog volt-e egy olyan komornát hozni a húgának, akit az utcán szedett össze, mint egy kóbor kismacskát, úgyhogy kissé zavartan jelentette be: – Szervusz, Belle. Találtam egy komornát, aki talán megfelelhet. A hölgy Mademoiselle Christine Bohnet. Francia, és nagyon jó helyről ajánlották. – Vagy ha más nem is szól mellette, kiválóan tudja védelmezni az erényét, tette hozzá magában. Christa tiszteletteljesen pukedlizett, és a két fiatal nő kíváncsian és némi gyanakvással méregette egymást. Miss Kingsley egy nem túl előnyös fekete ruhát viselt, de a nádszálkarcsú termet, a szép arc és a csodálatos aranyszőke haj mutatta, hogy érdemes lesz egy komorna legkomolyabb erőfeszítéseire. Mentegetőző arckifejezése láttán Christa ösztönösen azonnal azt érezte, hogy segíteni akar neki. A lány nagyon úgy festett, mint akinek legalább annyira barátnőre és szövetségesre van szüksége, mint egy ügyes komornára, és Christa örömmel betöltötte volna ezt a szerepkört. Tétován megszólalt: – Nagyszerű lenne olyan valakit szolgálni, aki ilyen szép, mint Miss Kingsley. Annabelle kissé zavarba jött a csillogó szemű lánytól, akivel a bátyja csak úgy beállított. A francia lányból elragadó, tündéri báj áradt, és nem hasonlított egyetlen komornára sem, akivel Belle addig találkozott, és nagyon fiatalnak is tűnt. Göndör fekete haja rövidre volt vágva, ami Párizsban a legújabb divatnak számított, de Londonban szokatlan volt. A lány őszinte csodálata megnyerő volt, és egyáltalán nem áradt belőle az előkelő hölgyek komornáira jellemző gőg. Annabelle félénken elmosolyodott. – Valóban úgy gondolja, rám ragadhat egy kis nagyvárosi előkelőség? Attól tartok, sajnálatosan hiányzik belőlem minden ilyesmi.

Christa előbbre lépett, és komolyan azt felelte: – Miss Kingsley, önnel nem vallhatnak kudarcot egy komorna erőfeszítései. Az előző munkaadóm… – Elhallgatott és kicsit megborzongott, aztán tetőtől talpig szemügyre vette Annabelle-t. – Az új divat tökéletesen illene önnek. És ha leveti a gyászt, a lába előtt fog heverni az egész világ. – Drámaian a szívére szorította a kezét, és úgy folytatta: – A férfiak el fognak epedni a szerelemtől, éjjel-nappal ostromolni fogják a bátyját a kezéért. Igazi tour de force8 lesz! A két Kingsley erre nevetésben tört ki. Annabelle kis izgatottságot kezdett érezni. Tudta ugyan, hogy túl magas, túl vékony és túl sápadt ahhoz, hogy szép legyen, az anyja épp elégszer megmondta, és Alex bókjait sem vette túlságosan komolyan – végül is a bátyja, és nyilván szeretne minél előbb megszabadulni tőle. De a lelkes, fiatal francia lány bókjai őszintének tűntek. Talán tényleg elfogadhatóvá tudná tenni a külsejét, és jólesne maga körül tudni egy ilyen kedves és melegszívű lányt. – Szívesen alkalmaznám, ha tényleg van kedve nálunk dolgozni – mondta Annabelle. – Jöjjön, megmutatom a szobáját. – Felállt, és a szalon végében nyíló ajtóhoz ment. Alex megkönnyebbülten látta, hogy úgy tűnik, a két lány megkedvelte egymást. – Én behozom Christa táskáját, aztán mennem is kell. Szinte észre sem vették, amikor távozott. – Christa? Nagyon szép név. – Bár szokatlan volt egy szobalányt a keresztnevén szólítani, Annabelle megkérdezte: – Szólíthatom így a Bohnet helyett? Az valahogy túl hivatalos. – Nagyszerű lenne – felelte Christa. Megállt a kis szoba küszöbén, és felkiáltott: – Milyen szép itt minden! Valóban kellemes kis szobácska volt A bútorok nem voltak újak, de szépek, és inkább antiknak látszottak, mint kopottnak. Egy szép kék mintás szőnyeg borította a padlót, a mosdótál és a kancsó összeillett, a falon pedig egy gyönyörű akvarell függött, egy hajót ábrázolt a tengeren. A szoba túlsó végében egy ajtó nyílt, amely a személyzeti folyosóra vezetett. Nem volt szokatlan, hogy a komorna szobája az úrnője lakosztályából nyílik – így Christa kényelmesen szunyókálhat, ha Annabelle későn jön haza, és ha megérkezik, gyorsan felkelhet, hogy segítsen neki levetkőzni. Ragyogó arccal nézett Annabelle-re. – Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek. Remélem, ön is boldog lesz. Annabelle elmosolyodott. Furcsa gondolat volt egy arisztokratától, aki épp felvesz egy szobalányt, de hirtelen úgy érezte, hogy talán barátnőre lelt Christa személyében. A személyzeti hall a Kingsley-házban nagyon más volt, mint Pomfretéknél. A házban még nem volt elég szolga, úgyhogy mindenki összegyűlhetett a nagy asztal körül. Mr. Morrison, a komornyik ült az asztalfőn, a felesége pedig a szemközti végében. Mary Morrison első szobalány volt, amikor férjhez ment, de fel kellett adnia a munkáját, mert Lady Serena nem helyeselte, hogy házaspárok szolgáljanak náluk. Amikor a komornyik azt javasolta, hogy a felesége lehetne a házvezetőnő, az új Lord Kingsley örömmel beleegyezett. Morrisonék úgy uralkodtak a birodalmukon, mint határozott, de szerető nagyszülők. A szolgák rangjuk szerinti sorrendben ültek az asztal mellett, és a magasabb rangúak irányították a beszélgetést, de mindenkinek joga volt megszólalni. Miranda nagy örömére már nem ő volt a legkevésbé fontos személy a házban. Mint zöldségpucoló konyhalány fölötte állt a mosogatólánynak, egy Daisy nevű kislánynak, aki szintén árva volt. Mindketten örültek, hogy hasonló korúra találtak, és kezdtek is összebarátkozni. A kellemes vacsora után Miranda elmesélte Christának, hogyan zajlott a beszélgetése a szakáccsal. A pocakos Monsieur Sabine szigorúan szemügyre vette őt, valamit motyogott magában franciául, és időnként kétségbeesetten a homlokára csapott vöröses kezével. Miután ez így ment pár percig, ráförmedt: – Menj, mosd meg a zöldbabot! – aztán dühösen elvonult. Miranda lelkesen nekiállt a munkának. Furcsamód inkább kedvesnek találta a Monsieur-t, mint ijesztőnek, és mindig 8

erőpróba

megértette, mit akar, még akkor is, ha franciául hadart. Miranda még soha életében nem volt ilyen boldog. Christa még nem találkozott a Monsieur-vel (a szakács szerette, ha így szólítják), csak később, az este folyamán. Habár fenntartottak egy helyet a főszakácsnak a közös nagy asztalnál, ő inkább egyedül evett, miután a gazdái befejezték az étkezést. Miranda szolgálta fel neki a könnyű vacsorát a saját kis alagsori szobájában, mialatt ő pihent és megengedett magának pár pohárkával a ház legjobb borából. A Monsieur alig egy hete volt Kingsley-éknél, de úgy gondolta, nagyon fontos, hogy gyorsan és határozottan betanítsa a beosztottjait. Mivel a mártásai csodálatosak voltak, a tésztája pihekönnyű, és kiválóan értett a sültekhez is, a munkaadói áhítatos tisztelettel viseltettek iránta, és mindig mindent megadtak neki, amit csak kívánt. Ahogy Jonathan úrfi is csodálkozva megjegyezte előző este, nála még a zöldségek is finomak voltak. Ezen az estén a Monsieur beszélni kívánt honfitársnőjével. Morrison maga közölte nagy komolyan Christával, hogy várják az audienciára, és az öreg szempárban mintha kis nevetés bujkált volna. Amikor Christa belépett a szakács szobájába, önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy még XVI. Lajossal találkozni is kisebb ceremóniával járt volna a forradalom előtti időkben. A királynak ugyan több udvaronca volt, de a Monsieur sokkal tekintélyesebben festett. A kandalló körül üldögélő szolgák szemérmetlenül hallgatóztak, de sajnos a beszélgetés mindvégig franciául zajlott. A hangulatát azért tökéletesen érzékelni lehetett. A Monsieur eleinte udvarias volt, de gőgös, aztán egy élénk párbeszéd következett, amely már úgy hangzott, mint egyenrangú felek beszélgetése, majd azzal ért véget, hogy a főszakács visszakísérte Christát a szolgák halljába,és tiszteletteljesen kezet csókolt neki, mielőtt távozott. Christa elfojtotta a kuncogást, amikor meglátta, milyen kíváncsian figyelik a többiek. – Maradt még egy kis kávé, Mrs. Morrison? Maradj csak, Miranda, majd én hozok magamnak. Ahogy leült a kandalló elé, Mrs. Morrison végül megkérdezte: – Christa, mégis mi a csudát mondott neki? – A szolgák a földszinten ugyan mereven betartották a protokoll szabályait, de itt is rajta ragadt a „Christa”, mindenki így szólította. Christa belekortyolt a kávéba, és élvezettel felsóhajtott. A kávé a francia ízlés kívánalmainak is megfelelt. – Ó, csak elbeszélgettünk. A Monsieur mesélt azokról a házakról, ahol korábban dolgozott. Valóban nagyon figyelemreméltó lista. Hogy tudták rávenni, hogy idejöjjön dolgozni? Mrs. Morrison szeme megcsillant. – Ő közölte velünk, hogy a walesi herceg is szívesen alkalmazná, de a Hannover-ház nem elég régi az ő ízlésének. Christa majd megfulladt a kacagástól, az inas, Albert segítőkészen hátba veregette. – Hóbortos egy alak ez a Monsieur – jegyezte meg Mr. Morrison, akit szintén elkapott a nevetés. – De amíg így főz, és senkibe nem döfi bele valamelyik nagykést, addig örülünk, ha itt van. Christa, még mindig kuncogva, körbenézett az arcokon. Egyikük sem nézett rá irigyen vagy dühösen. Nagyot változott az élete ezen a napon. Megitta a kávéját, mindenkire rámosolygott, jó éjszakát és szép álmokat kívánt. Az inas, Albert talán nem volt olyan délceg, mint némelyik jobban fizetett mayfairi kollégája, de nem hiányzott belőle a merészség. Másnap reggel megkérdezte a Monsieur-t, mit tud a mademoiselle múltjáról, mire a főszakács egy drámai gesztussal válaszolt, ami kis híján az inas fülébe került. – Megtiszteltetés, hogy itt szolgál ebben a házban! – közölte a Monsieur, és széles mozdulattal meglóbálta a hagymavágó kést. – Igen, valóban – helyeselt Albert. – De honnan érkezett? A szakács újabb lendületes mozdulatot tett a késsel, és lenyisszantott két fej fokhagymát a mennyezetről lógó füzérből. – Tudom, amit tudok – felelte rejtélyesen. – De hallgatni fogok. Most pedig távozz. Albert nem volt ostoba, haladéktalanul engedelmeskedett.

Hetedik fejezet Jonathan Kingsley úrfi kissé vonakodva jelent meg Lord Kingsley dolgozószobájában. Tapasztalatai szerint az ilyesfajta beszélgetések a felnőttekkel általában nem sok jóval szoktak kecsegtetni. Alex nagyon komoly embernek tűnt, és az öccse egész életében hősként tisztelte. Igaz, hogy Alex csak könnyedén odavetette, hogy reggeli után nézzen be hozzá, de akkor is úgy érezte, mintha az iskolaigazgató irodájába hívatták volna. Alex megkönnyebbülten nézett fel az irathalmazból. – A legjobbkor jössz, Jon. A család ügyvédei gyorsabban termelik az átnézendő iratokat, mint ahogy én át tudom tanulmányozni őket. Ha ez így megy tovább, úgy fogom érezni, mintha még mindig a hajón lennék. Jonathan meglepetten pislogott. – Úgy érted, egy kapitánynak a könyvelés is a feladata? A bátyja felnevetett. – Hát nem csak a tatfedélzeten ácsorog, és a kardjával hadonászik, ha erre gondolsz. Egy tisztnek értenie kell a navigációs matematikához, jelentéseket kell írnia, vezetni a hajónaplót, készlet- és bérkimutatásokat kell készítenie, és még ezernyi más dolga van. Minden félórányi igazi harcra több hónapnyi rutinfeladat jut. Jonathan arcán meglepetés tükröződött, ahogy leült a bátyjával szemben. Alex hátradőlt a székében, ujjai között tartva a lúdtollat. Most, hogy túl voltak az első találkozás lelkes örömén, ideje volt, hogy igazi kapcsolatot alakítson ki az öccsével. Fura volt látni valakit, aki szakasztott úgy néz ki, mint ő ennyi idős korában, de az ismerős arc mögött mégis egy ismeretlen lélek rejtőzik. Alexnek nem sok tapasztalata volt abban, hogyan kell bánni egy fiatalabb testvérrel, de szerencsére jó néhány ilyen korú kadéttal akadt már dolga. Jonathan kissé elpirult a bátyja merev, fürkésző tekintetétől. – Talán… valami rosszat csináltam? – kérdezte zavartan. Alex csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Én nem tudok róla. Csak nincs valami érdekes bevallanivalód? Jonathan kezdett egy kicsit megnyugodni. – Nem, az utóbbi időben nem történt semmi – felelte óvatosan. Alex ledobta a tollat az íróasztalra. – Ha a gyerekes csínyekre korlátozod magad, amilyeneket én is elkövettem annak idején, akkor nem lesz rá szükség, hogy nagyképű kiselőadásokat tartsak neked. Egyébként megírtam az iskolaigazgatónak Etonba, hogyan kell lehozni a tehenet, ha esetleg még nem jöttek volna rá. – Az jó – nevetett Jonathan. – Meglehetősen aggódtam szegény jószág miatt. – Ami azt illeti – folytatta Alex kis hallgatás után –, a jövődről akarok beszélni veled. – Jon arca azonnal elkomolyodott Alex folytatta: – Van valami elképzelésed, hogy mihez szeretnél kezdeni? – Úgy érted, tőlem kérdezed, hogy mit akarok csinálni? – Jonathan annyira meglepődött, hogy egészen elvékonyodott a hangja, ami a kamaszkor egyik kellemetlen velejárója. – Hát ki mástól kérdezném? – Engem még soha senki nem kérdezett meg. Apa azt akarta, hogy pap legyen belőlem. – Pap? – Alex nem akart hinni a fülének. Alig ismerte ugyan az öccsét, de az egyházi pálya még így is a lehető legkevésbé megfelelő választásnak tűnt. Egy pillanatig elgondolkozott, aztán megkérdezte: – Ezért viselted magad olyan rosszul az iskolában, hogy semmiképp ne kerülhess papi pályára? Jonathan olyan képet vágott, mint egy róka, amikor rajtakapják a tyúkólban. – Elég gyorsan rájöttél – motyogta félig tisztelettel, félig dacosan. – Talán azért, mert én is ezt tettem volna, ha szentfazék papot akarnak csinálni belőlem – válaszolta Alex. – Szóval, neked mihez lenne kedved? – kérdezte újból. A fiú arcán remény kezdett ragyogni. – Szeretnék beállni a hadseregbe – bökte ki. – És ez nem csak múló szeszély, amióta az eszemet tudom, ezt szeretném. Mindig ez volt minden vágyam!

– Ez elég tiszteletre méltó ambíciónak tűnik, de azért szeretném, ha előbb befejeznéd az iskolát. – Úgy érted, tiszti kinevezést vennél nekem? – Jonathan alig tudta elhinni a jó hírt. – Tiszti kinevezést kaphatsz bármelyik ezredben, amelyikben csak akarod, és azt követően annyi előléptetés vár rád, amennyire méltó vagy. Miért olyan meglepő ez? Végül is az én felelősségem, hogy elindítsalak az életben. Jonathan arca megrándult, alig tudott uralkodni magán nagy örömében. Végül bizonytalanul azt mondta: – Még soha nem kaptam meg semmit, amit akartam. Én… – Elhallgatott, nem tudta folytatni. Alex összeszűkült szemmel figyelte. Jonathannek szemlátomást ugyanúgy nem volt semmi önbizalma, mint Annabelle-nek. Alex némi bűntudatot érzett. Ő tizenöt éves korában már egy éve a tengeren szolgált, és a maga ura volt. Úgy gondolta, még az öccsének sem túl késő, hogy megtalálja önmagát, de abban csak reménykedni tudott, hogy ez a húgával is így lesz. – Mint már mondtam, szeretném, ha befejeznéd az iskolát Etonban. A hadseregnél legalább annyi papírmunkát kell végezniük a tiszteknek, mint a flottánál, és ha tudsz rendesen írni, olvasni, számolni és gondolkodni, akkor jobb tiszt válik belőled. Arról nem is álmodom, hogy arra kérjelek, ne kövess el semmiféle diákcsínyt, de azt elvárom, hogy semmi olyat ne csinálj, amiért kicsaphatnak. Megértetted? – Ó, igen, persze! – Jonathan felállt, és szinte remegett az izgatottságtól. – És… akár a huszárezredbe is vennél nekem kinevezést? – Ha hajlandóak befogadni – felelte Alex egy félmosollyal. – Te vagy a legjobb testvér a világon! – kiáltott fel Jonathan. – Most elmehetek? Írni akarok a barátomnak, Robbie-nak. Ő a gárdaezredben akar szolgálni – tette hozzá kissé lenézően. Alex is felhorkant, tengerészhez illő megvetéssel. – Én nem tudom megkülönböztetni egymástól a szárazföldi ezredeket. Nem értem, mi a különbség. Az öccse egy pillanatra felháborodott arcot vágott, aztán hangosan elnevette magát, amikor rájött, hogy Alex csak ugratja. Úgy tűnt, ez a tréfálkozás is új még a számára, mint ahogy az is, hogy megkérdezzék, mi a véleménye a saját jövőjéről. Jonathan sugárzó arccal hagyta el a dolgozószobát. Alex elgondolkozva nézett utána. A fiúban megvan a lelkesedés, ami természetes az ő korában. A hadseregről alkotott képe talán kicsit túl romantikus, de Alex úgy érezte, alapjában véve ésszerű a döntése. Jóleső érzés volt, hogy ilyen könnyen segíthet az öccsén. Nem is olyan nehéz dolog családfőnek lenni! Amikor Annabelle másnap reggel visszatért a szobájába a fivéreivel elköltött reggeli után, új komornája épp a ruhatárát mérte fel. Annabelle pár pillanatig figyelte, aztán mentegetőzve azt mondta: – Tudom, hogy sok munka lesz vele. Mit javasolna? Christa csillogó szemmel nézett rá. – Miss Annabelle, csodás feladat vár ránk! A világon mindent ki kell cserélni a ruhatárában. Mikor veti le a gyászt? Annabelle merev arccal felelte: – Az anyám június elején halt meg, tehát két hét múlva. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteség érte – mondta gyengéden Christa. – Hát én nem sajnálom! – felelte dacosan Annabelle. – Nekem egyáltalán nem hiányzik, akármit is mond Agatha néni. – Aztán elszállt belőle a dac, és sírva fakadt. Christa odavezette egy brokáthuzatú székhez, és a kezébe nyomott egy hímzett zsebkendőt. Annabelle percekig zokogott, aztán lecsillapodott. – Olyan rég szerettem volna már kimondani ezt, de nem volt senki, akivel beszélhettem volna. Nem lett volna szép Jonathannel szemben, ha ilyeneket mondok, Agatha néni pedig elszörnyedt volna, hogy nincs bennem semmi gyermeki szeretet, habár az anyámmal ki nem állhatták egymást. – Gombócba gyűrte a zsebkendőt, és könyörgőn nézett Christára.

– Gondolja, hogy egy szörnyeteg vagyok?Christa egy pillanatig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Neki olyan természetes és magától értetődő volt, hogy szereti az anyját, mint a tavaszi zápor, de hát ez nincs így mindenkivel.– Nem hiszem, hogy egy gyermeknek kötelessége lenne szeretni a szüleit. Ezt is ki kell érdemelni, mint minden más szeretetet. Nem minden szülő méltó rá. – Annabelle halványkék szemébe és szelíd arcába nézett, és folytatta: – Nekem úgy tűnik, maga olyan lány, aki képes szeretetet adni. Nagy tragédia, ha nem volt, aki hajlandó lett volna elfogadni. – Szóval megérti! – Annabelle megkönnyebbülten elmosolyodott. Miután így kiadta magát, fájdalmas lett volna, ha elítélik. – De azért nem szeretném úgy beállítani a dolgot, mint valami ógörög tragédiát. Szerencsés vagyok, hogy ilyen fivéreim vannak. Jonathannel sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint ha a szüleink szerettek volna bennünket. Mindig rémesen hiányzik, amikor az iskolában van. És Alex is olyan jó volt hozzám. Persze nem írt túl gyakran, mert nagyon sok időt töltött a tengeren, de ha hazajött látogatóba, az mindig nagyon izgalmas volt – mintha egy egész más világba kaptunk volna bepillantást. Néha ajándékokat is küldött. Mindig a legcsodásabb dolgokat: spanyol csipkét, arab ékszereket, porcelánt egyenesen Kínából… Egyszer egy kis majmot is küldött, nagyon fura jószág volt! A hadnagy, aki elhozta, azt mondta, ha legközelebb találkozik Alexszel, egy ágyúból fogja kilövetni, amiért rávette, hogy elszállítsa nekem és Jonnak. – Nagyon figyelmes testvér lehet – jegyezte meg bátorítóan Christa. – Megvan még a kis majom? Annabelle jókedve abban a pillanatban elillant. – Bebújt az anyám szekrényébe és tönkretett egy ruhát. Az anyám ráparancsolt az inasra, hogy tekerje ki a nyakát. Christa egy pillanatig szóhoz sem jutott. Mit lehet mondani egy ilyen történetre? Végül halkan megkérdezte: – Hogyan halt meg az édesanyja? – Kocsibalesetben. Az egyik szeretőjével volt éppen. – Annabelle igyekezett közönyös arcot vágni, de nem bírt a komornája szemébe nézni. Christa fejében megfordult, hogy szolgához illő diszkrécióval nem faggatja tovább, de már túl késő volt. Különben is az volt az érzése, hogy ez a furcsa beszélgetés olyan megkönnyebbülést hoz Annabelle-nek, amelyre régóta vágyhat, és talán segít neki, hogy ezentúl inkább a jövőbe tekintsen, és ne a múltba. – Magának nem kell úgy élnie az életét, ahogy az anyja élte. – Ha akarnám, se tudnám – felelte Annabelle megjátszott könnyedséggel. – Ó gyönyörű volt. A férfiak bármit megbocsátottak neki. – És a nők? – Nem érdekelte, hogy a nők mit gondolnak róla. – Egy nő, aki nem törődik a többi nővel… elég sajnálatra méltónak tűnik – állapította meg Christa nagyon komolyan. Annabelle ijedten pillantott rá. – Hogy érti? – kérdezte kíváncsian. – Ha valaki nem tud más nőket szeretni, az saját magát sem tudja szeretni. Boldog asszony volt? – Ezen soha nem gondolkoztam… – felelte meglepetten Annabelle. – Nem, nem hiszem, hogy boldog lett volna. Sőt, tudom, hogy nem volt az. Mindig panaszkodott valami miatt, soha semmi nem volt jó neki. Egy kicsit boldogabb volt, ha épp akadt egy új szeretője, akiért odavolt, de ez általában elég hamar elmúlt. – Látja? Maga egyáltalán nem olyan, mint ő. Lehet, hogy szenved amiatt, mert szeret, de ez azt jelenti, hogy a boldogságra való képesség is megvan magában. Soha nem szokott semminek örülni? – De igen… persze, szoktam. Van, amikor úgy gondolom, hogy én vagyok a legszerencsésebb vagy a legboldogabb a földön. – Annabelle félénken Christára mosolygott. – Sok elgondolkodtató dolgot mondott. – Akkor mára elég is volt a komolyságból – jelentette ki Christa. – Senki sem azért vesz fel egy francia szobalányt, mert komolyságra vágyik. Nekem az a dolgom, hogy olyan kívánatossá varázsoljam, mint amilyen a Monsieur bármelyik süteménye. Négy hónapunk van

a báli szezonig. – Félrebillentett fejjel szemügyre vette az úrnőjét. – Négy hét elég lesz, és a varrónőnek is épp elég ideje lesz elkészülni az új ruhatárával. Annabelle majdnem felugrott örömében. – Tényleg azt hiszi, hogy ez lehetséges? Tetszik a gondolat, hogy a férfiak versengjenek a kegyeimért. Christa legyintett. – Miután ősszel bemutatják a társaságban, a St. James's Square-en sorban fognak állni a férfiak Én, Christine Bohnet ezt megígérem. – Annyira elragadta a hév, hogy majdnem a saját hosszú, előkelő nevét mondta ki. Óvatosabbnak kell lennie, mert ez a lány nagyon megbízik benne, és inkább úgy bánik vele, mint a barátnőjével, nem mint a cselédjével. A végén még megfeledkezik a szerepéről. Nem, nem is a szerepéről – az életben elfoglalt helyéről. Márpedig erről soha nem szabad megfeledkeznie. A beszélgetésüket kopogtatás szakította félbe. Christa ajtót nyitott Alex állt ellőtte. Nem is kellemetlen, ha egy ilyen férfi kopogtat az ember ajtaján – futott át rajta a gondolat. Borostyánszínű szeme rendkívül szokatlan árnyalatú volt, egyszerre meleg és pajkos a pillantása. Vagy a benne bujkáló kajánságtól csillog olyan vonzóan? – Jó reggelt, Christa. A húgom fogad már látogatót? Annabelle felugrott, és odaszaladt hozzá, hogy megölelje. Christa azon kapta magát, hogy egy kicsit irigykedik. Ó is élvezné, ha joga lenne csak úgy bármikor megölelni egy ilyen férfit. A testén kellemes kis borzongás futott végig, amikor eszébe jutott, milyen erős és határozott volt, amikor előző nap a karjában tartotta. De azonnal el is fojtotta az emléket. Sok szobalánynak okozta már a vesztét, hogy ilyesmiken járt az esze. – Hát persze, Alex, gyere csak be – mondta Annabelle. – Christa épp arról mesélt, hogyan fog gyönyörűvé varázsolni. – Annabelle pajkosan elmosolyodott. – Attól tartok, ez nagyon sokba fog kerülni. Alex beljebb lépett a szobába, és lovagló ülésben az egyik székre telepedett, és könnyedén rákönyökölt a finom mívű támlára. Nem igazán a haditengerészet kapitányához illő póz volt, de nagyon jóleső. Néhány pillanatig csak nézte a két fiatal nőt, mielőtt megszólalt. A húga nyilvánvalóan szebb volt, elmélázó arcával és édes arckifejezésével, mégis Christa vonzotta magára az ember tekintetét. A francia lányból valami olyan elevenség áradt, amihez képest minden nő, akit csak ismert, mintha nem is élt volna. – Azon gondolkoztam, Annabelle, nem lenne-e jó, ha minél előbb elutaznánk az Orchardba. Mire leveted a gyászt, alig lesz társasági élet itt a városban, én pedig nagyon szeretném már látni a régi családi fészket. Annabelle izgatottan felkiáltott: – Ó, az csodás lenne! Nem jártam ott, mióta apa meghalt. Tudod, anyánk hogy utálta a vidéki életet. Alex vetett egy pillantást Christára, tetszéssel szemlélte a szikrázó szürke szempárt és a főkötője alól kigöndörödő fekete fürtöket. Micsoda csókra csábító ajkak… Vajon miért van az, hogy a francia nők mindig úgy festenek, mintha épp ágyba készülnének bújni vagy épp felkeltek volna? Eléggé nehezére esett, hogy visszaterelje a gondolatait a szóban forgó témára. – Mennyi időbe telik, amíg elkészülnek a húgom új ruhái? Minél előbb elégetjük a jelenlegi ruhatárát, annál boldogabb leszek. – Egy vidékre való nyári ruhatár elkészül egy hét alatt is – felelte Christa. – Az elegánsabb báli ruhákat pedig megcsinálhatja a varrónő azalatt is, amíg ő vidéken van. – Nagyon helyes – bólintott Alex. – Belle, el tudsz készülni péntekhez egy hétre? Nem látom értelmét, hogy tovább időzzünk itt. – Habár nem mondta ki, Alex úgy gondolta, mindnyájan jobban kipihenhetnék magukat Suffolk kevésbé hivatalos légkörében. És ideje lenne annak is utánajárni, milyen tennivalói vannak egy földbirtokosnak. Az Orchard nevű családi birtok volt a legfőbb bevételi forrásuk. Annabelle kissé bizonytalannak látszott. – Christa, elég lesz ennyi idő a varrónőnek? – Most, hogy kilátásba volt helyezve az új ruhatár, nem szívesen mondott volna le róla. – Azt hiszem, igen – nyugtatta meg Christa. – Vagy legalábbis… Van most varrónője, akihez járni szokott? – Igen, de nem szívesen tenném be még egyszer a lábam arra a helyre! Nem tudna ajánlani valakit?

– De igen, nyílt egy új divatszalon, a Suzanne's. Ismerem a tulajdonost, Mme de Savaryt. Senkinek sincs olyan jó stílusérzéke, mint neki. Mivel csak nemrég nyitotta meg az üzletét, biztos vagyok benne, hogy az árak is nagyon szolidak lesznek. – Az nem lényeges – szólt közbe Alex. – A hadizsákmányokból egész kis vagyonom gyűlt össze, és szeretném, ha a húgom mindenből a legjobbat kapná. – Ó, ez a legjobb lesz, majd meglátja – felelte Christa ragyogó arccal. – És ha tényleg ennyire szeretné szórni a pénzét, akkor akár kétszer annyi ruhát is csináltathatunk! – Hát jó – nevetett Alex –, magára bízom. De ne feledje, a húgomnak elragadónak kell lennie. Annabelle kicsit kezdte unni, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne, ezért közbeszólt: – Nem lenne kedved elkísérni bennünket Suzanne-hoz? Azonnal el kellene kezdenünk intézni ezt a dolgot. – Ördög és pokol, meg még mit nem! – felelte Alex elborzadva. – Ó… sajnálom, Belle, megfeledkeztem magamról. Nem, te kis boszorkány – tette hozzá mosolyogva –, a közelébe sem fogsz cipelni egy ilyen helynek. Engem kizárólag a végeredmény érdekel, hogy milyen úton-módon intézitek, azt már rád és Christára bízom. Alex felállt, és menni készült. – Akkor ebédnél találkozunk. Még elégedettebbnek érezte magát, mint a Jonathannel folytatott beszélgetés után. Úgy tűnt, az öccsének és a húgának is csak arra van szüksége, hogy lehetőséget kapjon a szárnypróbálgatásra, és örömmel nyugtázta, milyen jói haladnak mindketten. De ahogy távozott a házból, nem a testvérei jártak az eszében, hanem a csillogó szürke szempár és a formás termet, amely mintha arra lett volna teremtve, hogy megöleljék. Christa elégedetten nézett körül, amikor Annabelle után besétált Suzanne üzletébe. Egyszer-kétszer járt már ugyan nála, Lady Pomfret bízta meg apró elintéznivalókkal, de legutoljára egy hónappal ezelőtt volt itt, és azóta nagy változások történtek. Mme Bouchet szerette túlzsúfolni az üzletét, de ezt most elegáns egyszerűség váltotta fel. A falakat finom rózsamintás tapéta borította, és néhány kényelmes szék állt egy kisasztal körül, amelyen a The Ladies' Magazine című divatlap példányai hevertek. A szőnyeggel borított szalonban néhány válogatott ruhadarab volt kiállítva, az egyik sarokban szövetminták rozetta alakban összecsavarva, a végük a padlóra omlott. Habár keveset költöttek rá, az üzlet mégis olyan előkelő hangulatot árasztott, ami korábban nem volt rá jellemző. Suzanne eléjük sietett, hogy üdvözölje őket. Nagyon elegáns volt a sötétkék ruhában, amely egyszerre volt üzletasszonyhoz illően hivatalos, mégis csinos. Kérdőn felvonta a szemöldökét, amikor meglátta, hogy az unokahúga nem egyedül érkezett. Christa máris bemutatta: – Miss Annabelle, ő itt Mme de Savary. Suzanne, a kisasszony az új munkaadóm, Miss Kingsley. Nemsokára leveti a gyászt, és szüksége lesz egy teljes új ruhatárra. – Valóban? – Suzanne sokatmondó pillantást vetett Christára, amely azt sugallta, hogy később majd bővebb magyarázatot is elvár tőle, de aztán azonnal az új vevőre összpontosította minden figyelmét. – A legjobbkor érkezett, Miss Kingsley. Épp most kaptam meg a Gallery of Fashion című kiadványt, és két új divatbabát is Párizsból. Remekül fog állni önnek az új divat. Foglaljon helyet, rögtön hozom őket. Esetleg megkínálhatom addig egy csésze teával? Annabelle örült, hogy ilyen figyelemmel veszik körül. Amikor az anyja varrónőjénél járt, ügyet sem vetettek rá, vagy úgy bántak vele, mint egy gyerekkel, Lady Serena pedig időnként nem épp elismerő megjegyzésekkel illette a lánya alakjának fogyatékosságait. Annabelle azért kissé meghökkent, amikor elé tették az új divatrajzokat. – Mme de Savary, hogy jelenhetnék meg ilyen ruhákban a nyilvánosság előtt? Ez alig több mint egy hálóing! Az anyám azt mondta, a robe de chemise9 illetlen viselet – mondta tétován Annabelle, és elbűvölten egyben döbbenten szemlélte a rajzokon szereplő lenge nyári ruhákat. 9

ingruha

Suzanne megértően mosolygott. – Igaz, hogy az idősebb hölgyek nem kedvelik az új stílust. Az ilyen ruhák inkább olyan karcsú alakra valók, amilyen az öné. Az édesanyja talán kicsit irigykedett. Annabelle-t megdöbbentette ez a megjegyzés. Lehetséges volna, hogy az elbűvölő Lady Serena nem örült volna, ha fűző nélkül kell magára öltenie egy ruhát? Annabelle szeme pajkosan megcsillant. – Madame, lenne egy kész ruhadarabja, amelyet felpróbálhatnék? Suzanne bólintott. – Oui, több mintadarabot is tartunk a vevőink számára, hogy megnézhessék, hogy áll. Jöjjön velem a próbahelyiségbe. Christa és Suzanne nem engedte Annabelle-nek, hogy megnézze magát a tükörben, amíg teljes mértékben elégedettek nem voltak a külsejével. Először levették a fűzőjét, aztán ráadtak egy nagyon könnyű alsóinget és egy lágy esésű, krémszínű batisztruhát. Christa kibontotta a lány sűrű szőke haját, és gyorsan igazított rajta, aztán egy szalagot font bele. Hátrább lépett, és elégedetten bólintott. – Nos, mit gondol, Miss Annabelle? Annabelle a tükör felé fordult, és szó nélkül bámulta az idegent, aki visszanézett rá. A ruhának mély nyakkivágása volt, könnyű kis puffos ujja, a nyaknál és a mell alatt kék szalag volt befűzve. A ruha elegánsan sejtette az áttetsző anyag alatt rejtőző alakját, és lágy, klasszikus redőkben omlott a földig. A hajába font szalag ugyanolyan színű volt, mint a ruha szalagjai, és a vállára omló szőke fürtök görögös külsőt kölcsönöztek neki. Annabelle félig meztelennek érezte magát. Olyan megdöbbentően másképp festett, mint a vastag, szigorú szabású ruhákban, amelyeket addig viselt. Kicsit ijesztő, de nem rossz – egyáltalán nem rossz. Ragyogó mosollyal fordult a két nőhöz, akik várták az ítéletét, és azt mondta: – Azt hiszem, ez tökéletesen megfelel. A délután további része úgy telt, mint egy boldog orgia, tobzódtak a ruhákban. A divatbabák nagyon hasznosak voltak, mert a legapróbb részletekig fel voltak öltöztetve, pontosan úgy, mint egy igazi hölgy. Christa megjegyezte: – Nem furcsa, Miss Annabelle, hogy Anglia és Franciaország háborúban áll egymással, az ilyen frivol áruk mégis szabadon szállíthatók? Suzanne felkacagott. – Au contraire10, Christa! A háború frivol,ostoba játék, amelyben a férfiak kedvüket lelik. A divat az igazán komoly dolog! Együtt nevettek mindhárman, még a varrónő is velük kacagott, aki azért jött be, hogy méretet vegyen Annabelle-ről. Mertnem úgy van-e, hogy a megfelelő ruha valóban ünnepélyesebbé tesz minden alkalmat? Suzanne francia parfümőket is tartott az üzletben, így Annabelle kellemes perceket töltött azzal, hogy az összeset végigszagolgatta. Fontolóra vette a rozmaringillatú „királynévizet” és az eau de Cologne-t11, és majdnem vett egy üvegcsével a citrusfélék, citrom, bergamot, narancsolaj és levendula keverékéből álló eau admirable nevű illatszerből, amely nagyon más volt, mint az a pézsmaszerű illat, amelyet az édesanyja kedvelt annak idején. De amikor Christa tanácsát kérte, ő egyetértett ugyan, hogy az illatkeverék finom, de egy kissé túl hétköznapinak ítélte. Csaknem száz éve volt forgalomban, és azóta nagyon sok nő használta már. Némi szagolgatás után Annabelle végül egy egyszerű ibolyaeszenciát választott. Ezt már Christa is jóváhagyta. – Szokatlan illat, Miss Annabelle, finom, de van benne valami mámorító édesség, ami tökéletesen illik önhöz. Annabelle-nek különleges örömöt szerzett, hogy elnyerte a komornája dicséretét. Szerényen beismerte, hogy van mit tanulnia a két francia nőtől. Mielőtt Annabelle és Christa visszaindultak volna a St. James's Square-re, Suzanne még azt monda: – Az első három ruha holnaputánra el is készül, és addigra érkeznek újabb anyagok is, amelyekből lehet válogatni. Christa összeállított egy listát a szükséges kiegészítőkről is, kesztyűkről, cipőkről és egyebekről. Kezdetnek nem is rossz, nem igaz? 10 11

ellenkezőleg kölnivíz

Annabelle elégedetten bólintott. Ez valóban jó kezdet.

Nyolcadik fejezet A Suffolkba való indulás előtti hétfőt választották arra, hogy Annabelle debütáljon az új ruháiban. Mindössze egy családi vacsoráról volt szó a fivérei társaságában, de Annabelle így is szörnyen izgult, úgyhogy Christa a délután nagy részét arra áldozta, hogy felkészítse az úrnőjét Az előző napok során többször is felkereste a patikát és a gyógynövényboltokat, hogy beszerezze a különféle szépítőszerekhez szükséges alapanyagokat. Legelőször megmosta Annabelle haját, aztán többször átöblítette kamillateával. – Ez mire jó? – kérdezte Annabelle. – Fényesebb lesz tőle a szőke haj. Ha sötét haja lenne, mint az enyém, akkor rozmaringot használnék, hogy szép fényes legyen. – Christa erős ujjakkal megmasszírozta a lány fejbőrét. – Aztán, mivel elég vékony szálú a haja, a végén majd leöblítjük egy kis sörrel is. – Sörrel? – Igen, attól sűrűbbnek fog látszani. – De nem állhatok oda a fivéreim elé, miközben úgy bűzlök, mint egy sörfőzde! – Ne nyugtalankodjon, a szaga elmúlik, mire megszárad a haja. – Christa pajkosan elmosolyodott. – Habár egy egészen enyhe kis sörszag a legtöbb férfi számára vonzó. Annabelle önkéntelenül elnevette magát. Sokszor nem volt könnyű észben tartania, hogy Christa csak egy szobalány. Agatha néni mindig azt mondta, hogy a szolgákkal szigorúan kell bánni, különben kihasználják az ember engedékenységét. De Christa ennek semmi jelét nem mutatta, és ragadós jókedvének és megértő természetének köszönhetően egyre inkább a barátnője lett. Annabelle-nek kevés barátja volt. Gyerekkorában nem sok időt töltött Suffolkban, ahhoz pedig túl félénk volt, hogy sok barátot szerezzen a leánynevelő intézetben, ahová kilencéves korában bedugta az anyja. Két lánnyal még mindig levelezett ugyan, de már mindketten férjhez mentek, és gyerekük is született. – Akkor most nézzük az arcbőrét – javasolta Christa. Törülközőbe csavarta Annabelle nedves haját, aztán elővett egy csuprot valami ragacsos kenceficével, amelyet Annabelle kissé gyanakodva vett szemügyre. – Biztos benne, hogy ez jót tesz? – Méz és zabpehely keveréke, a saját titkos receptem. Az arcán hagyjuk negyedóráig, aztán lemossuk. A bőre csak úgy ragyogni fog, és megtelik élettel. Habár őszintén szólva a maga arcbőre szinte tökéletes úgy, ahogy van. De soha ne feledje, a szépség abból is fakad, hogy az ember mit gondol magáról. Ha órákat töltünk azzal, hogy szebbé varázsoljuk, attól szebbnek is fogja érezni magát, nem igaz? A délután végére úgy fogja érezni, hogy meg is érdemli a bókokat, amelyekkel majd elhalmozzák. – És mi lesz, ha a fivéreim észre sem veszik a különbséget? – kérdezte aggodalmasan Annabelle. – Észre fogják venni – nyugtatta meg Christa. – És akkor maga is tudni fogja, hogy milyen gyönyörű. Ha egy lány hatással tud lenni a fivéreire, akkor bárkit el tud bűvölni! – Úgy látom, nagyon biztos a dolgában – kuncogott Annabelle. – Van fivére? – Volt. – Christa válasza kurta volt, és véget vetett a további kérdezősködésnek. Annabelle hirtelen rádöbbent, tulajdonképpen milyen keveset is tud a komornájáról attól eltekintve, hogy francia, remek társaság, és nagyon érti a dolgát. Vajon miért jött Christa Angliába? Hol tanult meg ilyen jól angolul? Van-e családja? Annak ellenére, hogy nap mint nap bizalmas órákat töltöttek együtt, a szolga és úrnő közti szakadék mély volt és áthidalhatatlan, és Annabelle nem tudta rávenni magát, hogy a múltjáról faggassa Christát. Egy ilyen beszélgetés egyáltalán nem lenne helyénvaló – szinte hallotta, mit mondana Agatha néni: A szolgák nem olyanok, mint mi. Nem úgy éreznek, ahogy mi. Ne bátorítsd őket, hogy majmolják a felettük állókat.”

Annabelle egészen idáig soha nem vonta kétségbe ezt a kijelentést, de most kénytelen volt beismerni, hogy ha Christát szépen felöltöztetnék és elvinnék egy bálba, a szellemességével és a bájával elsöprő sikert aratna. Valószínűleg intelligensebb, mint az úrnője, és az is biztos, hogy sokkal tapasztaltabb és tájékozottabb. Akkor mégis melyikük áll a másik felett? Annabelle elhessegette ezeket a kellemetlen és radikális gondolatokat, miközben Christa gyengéden elkezdte felkenegetni az arcára a mézes maszkot. Az biztos, hogy nagyon jólesett a bórének. Annabell boldogan felsóhajtott, és megfeledkezve a társadalmi problémák boncolgatásáról, inkább átadta magát a kényeztetésnek Alex az öccsével csevegett, arra várva, hogy Annabelle csatlakozzon hozzájuk. Amíg fél füllel Jonathanre figyelt, aki a könnyű és nehézlovasság erényeit ecsetelte, azt érezte, hogy már nagyon régóta várakozik valakire. Egyszeriben ráébredt, hogy valójában Christát várja. A lány, tartva magát az ígéretéhez, maga volt a megtestesült diszkréció, és napok óta nem is látta. Láthatatlanná vált a házban, ahogy egy szobalánytól az elvárható. Ami elég sajnálatos. Lehet, hogy gyakrabban kellene meglátogatnia Annabelle-t a budoárjában…? Alexnek nem maradt ideje jobban belegondolni, hogy miért izgatja ennyire egy egyszerű szobalány hogyléte, mert megjelent Annabelle. A húga egy pillanatra megállt az ajtóban, mielőtt belépett volna. Alex gyanította, hogy szándékosan késett, hogy annál hatásosabb legyen az entrée12. A hatás pontosan olyan volt, amilyenről Annabelle álmodott. Még Jonathan is abbahagyta a lovasság szépségeit magasztaló előadást, és a nővérére meredt. Alex még soha nem látta ilyen gyönyörűnek a lányt. A haja úgy csillogott, mint az arany, lágy hullámokban keretezte az arcát, a hosszú fürtök pedig egy szalaggal voltak összefogva, amelynek színe illett a ruha szalagjaihoz. A mélyen kivágott ruha végtelenül egyszerű volt, és úgy emelte ki a húga kecses alakját, hogy egyszerre volt csábító és illedelmes. Halványlila volt, ami még félgyásznak tekinthető, ugyanakkor tökéletesen illett Annabelle szeme és haja színéhez. Egy egyszerű ametisztmedált viselt a nyakában, az arcáról pedig magabiztosság és félénk reménykedés sugárzott. Alex odament, megfogta a húga kezét, és csókot lehelt rá. – Kedvesem, csodásan festesz. Christának igaza volt: a férfiak sorba fognak állni a dolgozószobám előtt, hogy a kezedért esedezzenek – Belemosolygott a nagyra nyílt kék szempárba, és feltűnt neki, hogy valahogy más. Talán sötétebbre lett festve a szempillája és a szemöldöke? – Alex odanyújtotta a karját. – Akkor mehetünk vacsorázni, mielőtt Monsieur Sabine nyugtalankodni kezdene? Annabelle királynői méltósággal nyújtotta a kezét, és kecsesen a bátyjába karolt, elfogadva a szépséghez illő hódolatot. A királynői arckifejezés azonban rögtön elszállt, amikor Jonathan felkiáltott: – Csodásan festesz, Belle! Nem láttam még szebbet, mióta a kedvenc kancámnak megszületett a kiscsikója! Alex hangosan elnevette magát, amikor észrevette, egyszeriben hogy megváltozott Annabelle hangulata – olyan arcot vágott, mint egy nővér, aki épp le akar keverni egy nyaklevest a kisöccsének. – Christa figyelmeztetett, hogy nem lesz könnyű hatást tennem a fivéreimre – mondta megjátszott szigorral. – Épp ellenkezőleg – felelte komolyan Jonathan. – Ez a legőszintébb bók, amelyet valaha is mondtam egy lánynak. Pedig csak a nővérem vagy! Miután letelepedtek a kifényesített mahagóniasztalhoz, Alex megkérdezte: – Jól ítélem meg az eredményből, hogy Christa jól végzi a dolgát? – Ó, Alex, Christa csodálatos! – lelkendezett Annabelle. – Ő a legnagyszerűbb ajándék, amit valaha is kaptam tőled. Nagyon jó móka az üzleteket járni vele. Valószínűleg úgy gondolja, nem lenne illendő, ha nyilvános helyen nem értene egyet velem, de ha olyasmit nézegetek, ami szerinte nem illik hozzám, nagyon vicces arcokat tud vágni, felvonja a szemöldökét, és égnek emeli a tekintetét. Amikor egy tényleg rémesen közönséges gyöngyös fejdíszt csodáltam meg, Christa csak lehunyta a szemét, és határozottan megrázta a fejét. 12

belépő, bemutatkozás

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy szándékosan olyasmit keresek, amiről tudom, hogy neki nem tetszik, csak hogy lássam a reakcióját. Nagyon mulatságos! Alex is tanúja volt már ennek a gazdag mimikának, amikor Christával és Mirandával London utcáin sétáltak. Szinte már azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy elkísérje húgát vásárolgatni, csak hogy újból láthassa azt az eleven arcjátékot. Gyorsan meghányta-vetette magában a dolgot, aztán megkérdezte: – Volna kedved holnap sétálni egyet velem a Hyde Parkban, Belle? Christát is magaddal kellene hoznod, mivel nekem az admiralitásra kell majd mennem, és nem tudlak hazakísérni. Szeretnék egy kicsit büszkélkedni veled a nagyvilág előtt. Annabelle láthatóan nagyon örült a meghívásnak, Alex pedig némi bűntudatot érzett, amiért csak ürügyként találta ki a dolgot. Azzal nyugtatta a lelkiismeretét, hogy mivel ö hozta a házhoz Christát, kötelessége figyelni arra, hogy jól érzi-e magát náluk. A kötelesség néha nagyon kényelmes kifogás. A másnapi séta a parkban nagy sikert hozott. Alex esküdözött, hogy olyan dugót okoztak a Rotten Row-n, amit legalább két hétig nem felejt el senki. Számos felületes ismerőse ment oda, hogy üdvözölje, és részesülhessen abban a megtiszteltetésben, hogy bemutatja őket a húgának Annabelle ragyogó arccal fürdött a ráirányuló figyelemben, ugyanakkor nagyon szerényen viselkedett. Abból a szempontból azonban, hogy Alex tovább mélyítse Christával való ismeretségét, teljes kudarc volt a séta. A lány illedelmesen, néhány lépéssel lemaradva haladt mögöttük, lesütött szeme és egyszerű főkötője jelezte, hogy csak szolgáló. Amikor Alex egyszer-kétszer hátrapillantott rá, elkapott egy-egy huncut szemvillanást, de ettől eltekintve az volt az érzése, szinte túlságosan is szolgai a viselkedése. Az jutott eszébe, hogy olyan, mint egy kitűnő színésznő cselédszerepben. Miután körbesétáltak a parkban, Alex magára hagyta a két lányt, és elment, hogy elintézze az ügyeit az admiralitáson. Egy tapasztalt családfő talán jobban meggondolta volna, hogy magára merjen hagyni egy gyönyörű fiatal lányt a parkban, még ha a komornája kíséri is, de Alexnek még sok tanulnivalója volt. Annabelle daliás bátyja után nézett, amíg szem elől nem veszítette, aztán azt mondta: – Szeretnék még egyszer körbesétálni a parkban, mielőtt hazaindulnánk. – Biztos benne, Miss Annabelle? Úgy látom, mindjárt esni fog. – Egy kis víz nem fog megártani – felelte merészen Annabelle. Élvezte a ráirányuló figyelmet, és még nem volt kedve hazamenni. Tegnap este a fivérei csodálták meg, most pedig az egész világ! Épp a park közepén jártak, amikor a gyorsan gyülekező felhőkből eleredt az eső. Ahogy kopogni kezdtek az esőcseppek, Annabelle-nek eszébe jutott, hogy ragyogó külsején igencsak rontani fog, ha göndör, aranyszőke fürtjei eláznak, és úgy lógnak, mint egy ló farka. Riadtan döbbent rá arra is, hogy fog kinézni az áttetsző muszlinruha, ha ronggyá ázik. Te jóságos ég, majdnem olyan lesz, mintha meztelen lenne! – Azok a fák ott balra nyújtanak némi védelmet, amíg eláll az eső – mondta Christa. A két lány, méltóságát feladva, szaladni kezdett a füvön át. Sikerült is behúzódniuk egy terebélyes vadgesztenyefa alá, még mielőtt bőrig áztak volna. A negyedórás várakozás alatt Annabelle végig arról csacsogott, hogy kikkel találkoztak, és hány csodálója akadt. Christa türelmesen hallgatta. Annabelle nemsokára kénytelen lesz megszokni a tényt, hogy nagyon vonzó, de egyelőre még új és szórakoztató élmény volt a számára. Az eső hamar elállt, és újból kikandikált a sápadt nap. Már majdnem kiértek a parkból, amikor egy hatalmas tócsa állta el Annabelle útját, amely teljesen elzárta a sövénnyel szegélyezett ösvényt. Épp azt latolgatta magában, hogy mitévő is legyen, tönkretegye-e a cipőjét, visszaforduljon, vagy megkockáztasson egy hölgyhöz legkevésbé sem illő ugrást, amikor egy sima tenor hang csendült fel: – Ha megengedi… Annabelle felpillantott, és elakadt a lélegzete. Az úriember, aki csodálattal bámult rá, a legelegánsabb férfi volt, akit valaha is látott. Sötét, göndör fürtjei művészien voltak elrendezve, remekül szabott sötétkék felöltője kiemelte formás felsőtestét, és számos arany

csecsebecsével is fel volt ékesítve – egy igazi aranyifjú a legelőkelőbb társaságból. A szép fekete szempár szinte imádattal bámulta a lányt. Annabelle viszonozta a pillantását, a fiatalember pedig levette drága felöltőjét, és leterítette a sárba. – Egy ilyen szépséges hölgy nem sározhatja be a finom cipellőit – búgta csábító hangon. Christa felvont szemöldökkel figyelte a jelenetet. Ez a drámai gesztus soha nem marad hatástalan a hölgyeknél, Sir Walter Raleigh is ezzel nyerte meg hajdan Erzsébet királynő szívét. Persze az ö részéről eredeti ötlet volt, ettől a ficsúrtól azonban nem telne ki ilyesmi. Annabelle finoman áttipegett a felöltőn, amelyet a fiatalember ezután felemelt a földről. A lovagiassága a komornák kevésbé finom lábacskájára már nyilván nem terjedt ki. Annabelle felnézett rá, és azt rebegte: – Ön nagyon kedves, uram. Nem lett volna szabad tönkretennie miattam a felöltőjét. A fiatalember meghajolt. – Semmi sem túl drága, ha az ön kényelméről van szó. – Felegyenesedett, és ügyesen megjátszott habozással azt mondta: – Tudom, hogy túlságosan is vakmerő vagyok, de engedje meg, hogy bemutatkozzam: Sir Edward Loaming vagyok, szolgálatára. – Reménykedő várakozással vonta fel a szemöldökét. – Annabelle Kingsley – érkezett a válasz. Annabelle-t megdöbbentette, hogy ez a férfi mennyire megfelel minden romantikus vágyálmának – és ha ez egy álom, remélte, hogy soha nem fog felébredni belőle. Ha Annabelle sürgősen be nem csukja a száját, belerepül egy légy, gondolta magában bosszúsan Christa. Sir Edward viselkedése nagyon szórakoztató volt, de még egy gyerek is látta volna, hogy mennyire túlzók a gesztusai, és milyen számító a tekintete. Christa Annabelle-re pillantott: lehet, hogy egy gyerek átlátna Sir Edwardon, de ez a lány nem. Annabelle-t lányos szépségének első diadala úgy elvakította, hogy teljesen elkápráztatta Sir Edward. Mivel csak bámultak egymás szemébe, és láthatóan nem törődtek azzal, hogy valaki esetleg meglátja őket, Christa átugrotta a tócsát azon a részen, ahol Sir Edward felöltője részben felitatta, aztán élesen megszólalt: – Ideje hazaindulni, Miss Annabelle. Ebéd előtt még le kell pihennie, aztán átöltözni. Annabelle álmodozó tekintettel fordult a komornájához. –Jól van – felelte engedelmesen. Még visszanézett a csodálójára, és kacéran megrebegtette a szempilláit. Loaming azonnal meg is ragadta a lehetőséget: – Megengedi, hogy hazakísérjem? – kérdezte olyan vágyakozó tekintettel, amilyennel a kutyák szoktak finom falatokat kunyerálni az ebédlőasztalnál. Annabelle boldogan bólintott, és elindultak kifelé a parkból. Sir Edward bölcsen otthagyta a tönkrement, sáros felöltőt. Kissé furcsán festett ugyan ingujjban és mellényben, de még ennél is furcsább lett volna, ha karnyújtásnyira eltartva magától cipel egy sártól csöpögő felöltőt. Christa összevont szemöldökkel követte a szép párt. Annabelle-t lehet, hogy levette a lábáról Sir Edward charme-os külseje, de Christának egyáltalán nem tetszett, ahogy a jó modor szabályait semmibe véve férkőzött Annabelle kegyeibe. Sir Edward azokra a fiatalemberekre emlékeztette, akik körülötte legyeskedtek a forradalom előtti, régi időkben. Némelyikük ugyan szórakoztató volt, de az egész társaság együttvéve sem ért annyit, mint egy olyan igazi férfi, amilyen a bátyja volt, vagy amilyen Alex Kingsley. A séta a St. James's Square-ig Annabelle számára roppant kellemesen telt, Christának viszont inkább fárasztóan. Örült, hogy hamarosan vidékre utaznak. Nyilvánvaló volt, hogy Sir Edward szeretné kideríteni, hol lakik Annabelle, hogy később látogatást tehessen nála. Ősszel talán már csak egy lesz a rengeteg udvarló közül, de egyelőre bírt azzal az előnnyel, hogy az első, ezért érdekes. Ha Annabelle-t elbűvöli, lehet, hogy emiatt nem vesz majd tudomást a méltóbb jelöltekről. A Kingsley-házhoz érve Christa gyorsan beterelte az úrnőjét a kapun, mielőtt Sir Edward további fárasztó megjegyzésekkel halmozhatta volna el. Annabelle egészen ebédig másról sem beszélt, csak a kísérőjének csinos arcáról, elegáns termetéről, kulturált beszédéről, és általános csodálatos mivoltáról. Christa eleinte igyekezett semmitmondó megjegyzésekkel válaszolgatni, de úgy két óra elteltével kezdte elveszíteni a türelmét. Épp Annabelle haját

bodorította, amikor a lány immár huszadszor kérdezte meg: – Hát nem ő a legjóképűbb férfi, akit valaha is látott? – Valóban, rendkívül vonzó, Miss Annabelle. Lehet, hogy van egy felesége, aki szintén így gondolja. Annabelle arca komikus hirtelenséggel elkomorodott. – Gondolja, hogy nős? Christa kicsit szégyellte magát a csípős megjegyzéséért. – Nos, ez sem elképzelhetetlen. A leggálánsabb úriemberek közül sok nős. Olyan vakmerően viselkedhetnek, ahogy csak akarnak, nincs veszítenivalójuk a flörtökkel, viszont sokat nyerhetnek. Annabelle erre olyan bánatos arcot vágott, hogy Christa bátorítóan azt mondta: – Megkérdezheti a bátyját, hogy ismeri-e Sir Edwardot. Aztán ha majd ősszel eljön látogatóba, már tudni fogja, hogy szeretné-e kitűntetni a figyelmével más udvarlókkal szemben. Annabelle kuncogott. Elterelte a figyelmét a kellemes gondolat, hogy körbe fogják rajongani. Sir Edward elragadóan jóképű – de még bőven lesz ideje és alkalma válogatni. Alex elhatározásához híven másnap reggel meglátogatta a húgát, aki épp elkészült a toalettjével. Christa egy illedelmes kis pukedlivel fogadta, de a szolid viselkedés mögött Alex érezte azt a pezsgő jókedvet, amelyre olyan jól emlékezett az első londoni sétájukból. A lány mintha az egész életet egy nagy kalandnak fogta volna fel – ez volt az egyik legvonzóbb tulajdonsága. Alex rámosolygott Christára, és vidáman azt mondta: – Jó reggelt, Belle. Ha nincs ellene kifogásod, meglátogatlak. Érdekes lenne kilesni néhány női titkot. Annabelle a fésülködőasztal előtt ülve elnevette magát. – Az én nagy és erős bátyám bizonyára bőven ismer női titkokat. Alex is nevetett, aztán leült, Christa pedig szó nélkül töltött neki egy csésze teát a húga reggelizőtálcájáról. Alex elégedetten látta, hogy a keze ügyébe tette a kenyereskosarat is néhány finom, friss, félhold alakú péksüteménnyel – szerette, ha egy nő odafigyel az ilyesmire. És azt is szerette, ha szép formás hátsója van – Christa mindkét kívánalomnak tökéletesen megfelelt. Kettétörte és megvajazta az egyik pihekönnyű péksüteményt, aztán boldogan felsóhajtott. – Belle, kiérdemelted te ezt a pompás reggelit? Lent a földszinten nem ilyet szolgáltak fel. Annabelle szembefordult a bátyjával, miközben Christa tovább fésülgette a haját. – Christa úgy gondolta, biztosan ízlene nekem, és megkérte Monsieur Sabine-t, hogy készítsen párat. Hát nem mennyei? Croissant-nak hívják. – Emlékeztess rá, hogy duplázzam meg a Monsieur bérét. Bár így sem tudjuk őt eléggé megfizetni – mondta Alex, miközben egy újabb croissant után nyúlt, és megkente narancsdzsemmel. A húga korábbi megjegyzésére azt felelte: – Ami azt illeti, Belle, a tapasztalataim a nőkkel elég korlátozottak. Mivel tizennégy évesen bevonultam a haditengerészethez, teljesen elmaradt a társasági oktatásom. A divatos hölgyek a legyezőikkel halálosan megrémítenek. Még táncolni sem tudok. Annabelle aggodalmasan szorította össze a száját. – Milyen furcsa, erre eddig nem is gondoltam. Mindig elképzeltem, milyen egzotikus kalandokban lehet részed, de arra soha nem gondoltam, miből maradsz ki. Mivel ősszel veled kell eltáncolnom az első táncot, kénytelen leszel órákat venni. Jonathanre is ráférne, ő soha nem volt hajlandó megtanulni. Biztos akad egy tánctanár Ipswichben, aki kijár majd hozzánk a birtokra. Alex első reakciója az volt, hogy kibújjon ez alól a női cselvetés alól, de aztán felcsillant a szeme. Arra gondolt, hogy akár előnyére is fordíthatja a dolgot. – Szükségünk lesz még egy hölgyre a gyakorláshoz. Christa, tud táncolni? Christa felnézett Belle frizurájáról, és szerényen azt válaszolta: – Természetesen, Lord Kingsley. Egy komornának mindent tudnia kell, amit az úrnőjének. – Sőt még jobban is kell csinálnia, hogy meg tudja tanítani rá? – ugratta Alex. – Egy komorna soha semmit nem tud jobban, mint az úrnője- felelte határozottan Christa. – Kivéve olyasmit, mint a mosás vagy a keményítés, amiről egy jól nevelt úrihölgy mit sem tudhat.

– Soha nem fárad bele abba, hogy ilyen tapintatos? – kérdezte Alex. Christa nagyra nyílt szemmel nézett rá. – Ugyan, dehogy. Ez egy olyan képesség, amelyet csak nemrégiben sajátítottam el, úgyhogy még mindig az újdonság erejével hat. Alex hangosan elnevette magát, aztán mindkét lányhoz fordulva azt mondta: – Ha már a beau monde13 témájánál tartunk, van valami, amit esetleg már most el kell intézni az őszi bállal kapcsolatban? Sejtelmem sincs, hogyan kell az ilyesmit megszervezni. Annabelle arca bizonytalanságról árulkodott. – Attól tartok, nekem sincs. Lady Serena soha nem vont be a társasági élettel kapcsolatos dolgokba, Agatha néni pedig akkor sem hívott volna vendégeket, ha nem gyászolunk. – Reménykedő tekintettel megkérdezte: – Christa, maga szervezett már bált? – Hát hogyne – felelte nyugodtan Christa. – Nem olyan bonyolult feladat. Választanunk kell egy témát, amitől különleges lesz: török mese, vagy római lakoma, vagy virágos mező… Aztán listát kell készíteni a vendégekről, akiknek meghívót kell küldeni, és meg kell beszélnünk Monsieur Sabine-nal, milyen frissítőket szolgálunk fel. És szükség van egy nagyon szép báli ruhára, erről majd Mme de Savary gondoskodik. – A maga szájából olyan egyszerű feladatnak hangzik – mondta Annabelle csodálattal. Christa nevetett. – Elméletben egyszerű, de gyakorlatban nagyon bonyolult. Az utolsó pillanatban mindig kiderül, hogy elhervadtak a virágok, a macska beleevett a homáros aprósüteménybe, vagy hogy a vendégek fele nincs beszélő viszonyban a társaság másik felével. Ezért olyan szórakoztató feladat a társasági események szervezése: az ember soha nem tudhatja, hogy végül hogy fog sikerülni a dolog. De majdcsak lesz valahogy. Egy pillanatra elhallgatott, és gépiesen a helyükre igazgatta Annabelle még hátralevő fürtjeit, miközben egy felvillanó emlék elvonta a figyelmét a jelenről. Majdcsak lesz valahogy… A d'Estelle család mottója jutott eszébe: Vaille que vaille, ami olyasmit jelent, hogy „Lesz, ami lesz” vagy „Történjen bármi”. Christa ennek az eszmének a szellemében nevelkedett, és remélte, hogy az ősei helyeselnék azt, ahogy megbirkózik az élettel. Lehet, hogy már nem úrihölgy, de azért tisztességgel megállja a helyét. A figyelme visszatért a jelenbe. Annabelle épp tűntető könnyedséggel mesélt Sir Edward Loaminggal való előző napi találkozásáról. Christa nem tudta megállni, hogy fel ne horkanjon, miközben Annabelle Sir Edward tökéletességét ecsetelte. Alex vetett rá egy gyors pillantást, és megpróbálta elfojtani a nevetést. Nyilvánvaló volt, hogy a komornára nem tett olyan elsöprő hatást a fiatalember, mint az úrnőjére. Alexnek az volt az érzése, Sir Edward egy kikent-kifent ficsúr lehet, de azért engedékenyen azt mondta: – Majd kérdezősködöm felőle, Belle. Ha tiszteletre méltó úriember, akkor nincs rá semmi oka, hogy miért ne látogathatna meg ősszel. Alex felállt, és mielőtt kiment volna, nagyot nyújtózkodott Christa olyan vágyakozva nézett utána, hogy szinte fizikailag fájt. Ahhoz, hogy valakit befogadjon az előkelő társaság, rangos származás és vagyon szükségeltetik. Egymagában egyik sem elég, úgyhogy ő immár örökre száműzve van ebből a bűvös körből. Ismerte a világot, amelyben felnőtt – egy vagyontalan grófnőt legfeljebb sajnálni lehet; ha nem feltűnő szépség, nincs vagyona és biztos családi háttere, akkor alig több mint egy egyszerű kereskedő lánya. Christa többnyire boldog volt az új életében, szorgalmasan elfoglalta magát, és sok barátot is szerzett a személyzet köréből. De ahányszor csak Lord Kingsley közelében volt, fájdalmasan gondolt azokra a lehetőségekre, amelyeket örökre elveszített.

Kilencedik fejezet A Kingsley-háztartás átköltöztetése Suffolkba aránylag zökkenőmentesen zajlott. Alig két órát késtek az indulással az eltervezett időponthoz képest A személyzet nagy része Londonban maradt a nyárra, de a rangosabb beosztású szolgák – Christa, a Morrison 13

felső tízezer, nagyvilági társaság

házaspár, Lord Kingsley újonnan felvett fiatal inasa, Fiske és Monsieur Sabine – elkísérték a családot. A legtöbb szakács jobban örült volna, ha egész nyáron a városban lustálkodhat, de a Monsieur halálos sértésnek vette volna, ha nem tartanak igényt a szolgálataira. Mint a legtöbb nagy alkotónak, a művészete volt a szenvedélye és egyetlen öröme, a pihenésnek nem volt helye az életében. Christának számtalan érdekes látnivalóban volt része a kétnapos út során. Londonon kívül soha nem járt még Anglia más vidékein. Berkshire-Suffolk megye lankás tájai egészen mások voltak, mint a nagyváros. Szinte egészen sík volt a vidék, mégis lágyan hullámzott, inkább gyengéden, mintsem drámai módon. Szélmalmok körvonalai rajzolódtak ki a horizonton, a régimódi, favázas házakon zsúpfödél díszelgett. Alex és Jonathan hol lóháton utazott, hol beült a kocsiba Annabelle és Christa mellé. Alex elmesélte Christának a város történetét, amelyet elnyelt a tenger. – Dunwich az Orchardtól nem messze, tőle északra fekszik. Nagyon ősi városka, virágzó kikötő volt egészen 1326-ig. Akkor egy nagy vihar több mint négyszáz házat és három templomot elsöpört. Csak néhány épület menekült meg a régi városból. – És hogy tudott egy egész város így elpusztulni? – kérdezte Christa. – Kelet-Anglia egész partvidéke könnyen málló kőzetből van. Ezért nincsenek is a part mentén haladó utak Suffolkban, a tenger állandóan elmosná őket. Így inkább csak a szárazföld belsejéből Vezetnek utak a tengerparti falvakba. Az Orchard is ezért van olyan messze a víztől, egy széles fenyér választja el a parttól. A helybéliek úgy tartják, hogy a tengert kellemes meglátogatni, de veszedelmes vele hálni. Christa érdeklődve bólogatott, aztán a hintó ablakához nyomta az orrát, és alig várta, hogy megpillantsa új otthonát Meglepetten kiáltott fel, amikor kibukkantak a fákkal szegélyezett bevezető útról, és megálltak a ház előtti félköríves kocsifelhajtón. – Na, hogy tetszik? – kérdezte Alex. – Fogadni mernék, hogy Franciaországban nem látni ilyet. – Hiszen ez csodálatos! – kiáltott fel Christa. A kocsis leengedte a lépcsőt, az utasok pedig lekászálódtak a hintóról. – Olyan, mintha egy szarka hordta volna össze! Ez volt a legnagyobb régimódi favázas épület, amelyet Christa valaha is látott, pompás példája a Tudor-stílus díszítőszenvedélyének. A tornyocskák négyszirmú virágra emlékeztető formában voltak elrendezve, a falak alsó része halcsontmintázatú volt, és a fehérre meszelt falak éles ellentétet alkottak a kortól megsötétedett fagerendákkal. A hatalmas ablakok ólomüvegből voltak, az ajtók és a nagyobb ablakok fölött cirádás stukkók ékeskedtek – Nem mondanám, hogy pompás vagy méltóságteljes, de ez a legjátékosabb ház, amelyet valaha is láttam – jegyezte meg Christa. Alex nevetett az őszinteségén. A tapintatosság nem tartott sokáig; ha a francia lány nem figyelt oda, könnyen csípős lett a nyelve. – A játékos nagyon találó szó – értett egyet, ahogy végignézett az ősi családi fészek homlokzatán. – Eredetileg E alakú volt a ház alaprajza, Erzsébet királynő tiszteletére. Azóta sokszor hozzáépítettek, de mindig megtartották az eredeti stílust. Tizenkét éve nem járt itt, és egyszerre boldog és kellemetlen emlékek furcsa keveréke öntötte el a ház látványától. Mielőtt a haditengerészethez került, élete nagy részét itt töltötte, és kellemes emlékeket őrzött arról, milyen volt a homokos tengerparton lovagolni, vagy madárfészket keresni a lápon, és itt tanult meg vitorlázni is. Peter Harrington volt állandó játszótársa azokban az években, és legalább annyi időt töltött náluk, mint otthon. Még a házitanítójuk is közös volt, mielőtt Etonba küldték őket iskolába. De mindezt elrontották az anyja rendszeres látogatásai, aki időnként betoppant Londonból, és jól lehordta a szolgákat meg a gyerekeit, azzal a kegyetlenséggel, ahogy egy iskolás fiú tépi ki egy légy szárnyait. Lady Serena és az apja általában tudomást sem vett egymásról, leszámítva, hogy időnként veszekedtek a nő költekezése miatt. Lady Serenának volt saját jövedelme, a férjére inkább csak akkor szorult, ha az extravagáns kiadásai kimerítették a saját forrásait.

Míg Lady Serenáról nagyon is eleven emlékei voltak, az apját szinte alig tudta felidézni, színtelen, élettelen figura volt, aki többnyire a könyvtárban vagy a dolgozószobájában üldögélt. Becsületére legyen mondva, virágzó állapotban hagyta hátra a Kingsley birtokot. Az örökséghez Lady Serena vagyona is hozzáadódott, így Alex dúsgazdagnak mondhatta magát, ráadásul ott volt még a jelentős hadizsákmány is, amelyhez az utóbbi pár évben jutott. Miután gondoskodott a húgáról és az öccséről, akkor is szinte félelmetesen nagy összeg marad, és már meg is kérte a bankárát, hogy nézzen utána a befektetési lehetőségeknek. Leginkább egy nagy kereskedelmi hajóflotta tulajdonosaként tudta volna elképzelni magát. Alexet az riasztotta fel a töprengésből, hogy Annabelle és Jonathan felrohant az alacsony lépcsőkön a faragott díszítésű szárnyas ajtóhoz. Alex már nagyon várta ezt a vidéken töltendő nyarat, bár voltak kétségei afelől, hogy nem fog-e unatkozni. Egész életét folyamatos tevékenységgel töltötte a flottánál – ezek után valószínűleg nem lesz könnyű áttérni a semmittevő gentleman életmódjára. Christának nagyon tetszettek a ház alacsony mennyezetű, zegzugos szobái, bár itt nem volt meg az a pompa, amely a St. James's Square-t jellemezte. A komorna szobácskája, amely Annabelle lakosztályából nyílt, alig volt több mint egy hálófülke sima, fehérre meszelt falakkal és egy egyszerű rongyszőnyeggel. Szerencse volt, hogy Suzanne még nem készült el Annabelle teljes új ruhatárával, mert a tárolóhely is meglehetősen kevés volt. De az egész ház otthonos, tiszta hangulatot árasztott, és a régi ólomüveg ablakokból egy szép díszkertre nyílt kilátás, amelyet még akkor tervezhettek, amikor a ház épült, talán kétszáz évvel ezelőtt. A tenger az alacsony homokdűnéken túl terült el, a fák mögött, amelyek megvédték a házat a szelektől. Christa úgy döntött, vacsora után lesétál a partra. Annabelle úgyis a fivéreivel lesz, így nem lesz rá szüksége. Christa ellenállhatatlanul vágyott a friss tengeri szélre. Mire kicsomagolt, elrendezte Annabelle holmiját, és felkészítette úrnőjét a korai vacsorára, már neki is meghozta az étvágyát a jó vidéki levegő. A személyzeti hallban örömmel fedezte fel, hogy az Orchard személyzete barátságosan fogadja az újonnan érkezetteket. Ehhez az is hozzájárult, hogy Morrisonék mindketten itt nőttek fel a birtokon, ezért nem számítottak idegennek. Christa mulatságosnak találta, hogy Monsieur Sabine-nak milyen gyorsan sikerült betanítania a konyhaszemélyzetet, hogy a keze alá dolgozzon. Döbbenten bámulták, miközben elrendezte a Londonból magával hozott holmikat: imádott késeit, a szentnek számító omlettsütőket, amelyeket tilos volt elmosogatni, és a fokhagymafüzéreket. Mrs. lves, a szakácsnő, egyszerű vidéki asszonyság, aki a személyzet számára főzött, amikor az urak nem tartózkodtak a házban, örömmel adta át a helyét a francia főszakácsnak - ahogy este bizalmasan bevallotta Mrs. Morrisonnak, tisztában volt vele, hogy az ő főzőtudománya nem felel meg a nagyurak ízlésének A Monsieur mennyei vacsorát alkotott, komoran elmotyogott francia káromkodások kíséretében. Christa fülét is megütötte belőlük egy-kettő, amikor leült a nagy ovális asztalhoz a szolgálók ebédlőjében. Örült, hogy a jelenlévők közül senki más nem érti,mit mond a Monsieur. Még az istállófiúkat is meglepte volna, milyen cifra és fantáziadús szavakkal illeti az angolokat, a vidéki életet, a rendelkezésre álló nyersanyagokat és a helybéli parasztokat. Mindazonáltal a főszakács nem tűnt rosszkedvűnek. Christa arra jutott, hogy az állandó morgás szórakozás számára, aminél csak a finomabbnál finomabb új mártások kotyvasztását élvezi jobban. Christát és Fiske-et, az új inast vacsora előtt bemutatták a vagy két tucat szolgának. Beletelik pár napba, mire meg tud majd jegyezni ennyi nevet. De érezte, hogy ezek a hallgatag suffolkiak nagyon barátságos emberek. Sajnálta, hogy Miranda nem jöhetett velük a nyárra, de a szabályok szigorúak voltak: csak a személyzet rangosabb tagjai kísérhették el a családot. Monsieur Sabine szokás szerint nem a többi szolgával étkezett. Már betanította a konyhalányt, hogy a kis szobában szolgálja fel neki a vacsorát, amely egyébként a házvezetőnő rezidenciája volt.

Christa a vacsora után elnézést kért, és azt mondta, sétálni szeretne egyet a parton. Miután kiment a konyhából, Mrs. Ives teát töltött, és megjegyezte Mrs. Morrisonnak: – Kedves lánynak látszik, akkor is, ha francia. Mrs. Morrison bólintott, és elégedetten kortyolgatta a teáját. Jó volt újból otthon lenni Suffolkban, távol a nagyváros zajától. Emma Ivesszal régi jó barátnők voltak, és hiányoztak neki ezek a kellemes esték, amikor kibeszélhették a kollégáikat meg a gazdáikat. – Igen, nagyon rendes és szorgalmas. De nincs benne semmi méltóság. Ugyanúgy bánik a mosogatólánnyal, mint veled vagy velem. Emma helytelenítő hangokat hallatott erre az illetlen viselkedésre. Az új inas, Fiske, összeszedte a bátorságát, és közbeszólt: – Lord Kingsley is ilyen, mindenkivel egyformán bánik. A két nő rámeredt, mire Fiske elvörösödött, és lesütötte a szemét. Mrs. Morrison kimérten közölte vele: – Az urak megfeledkezhetnek arról, hol a helyük, de a magunkfajta soha. Te se felejtsd el, fiam. Fiske leforrázva egy bocsánatkérést motyogott, és átmenekült a szoba túlsó felébe, ahol kevésbé érdekes társaság gyűlt össze. A gazda inasaként előkelő helye volt a személyzet hierarchiájában, de azért megjegyezte magának, hogy ezekkel az asszonyságokkal nem jó kikezdeni. A tenger felől fújó szél kellemesen csípte Christa arcát. A hosszú júniusi nap a vége felé közeledett, lassan bealkonyult. A talpa alatt ropogó kemény homok az odaveszett normandiai nyaralójukat juttatta eszébe. A feje fölött köröző sirályok bánatos rikoltozása visszhangzott a víz fölött, a magasban úszó felhőfoszlányokat barackszínűre festette a lemenő nap fénye. Christát megkörnyékezte a melankólia. Többnyire képes volt rá, hogy a jelenben éljen, és ne nagyon búsongjon azon, amit el, veszített, de ebben a percben szörnyen egyedül érezte magát, tudván, hogy soha többé nem oszthatja meg ezt a békét és szépséget azokkal, akiket a legjobban szeretett. Ilyen pillanatokban szinte azt kívánta, bárcsak ő is meghalt volna velük együtt még Franciaországban. Mindent megtett, hogy betartsa Charlesnak tett ígéretét, hogy teljes és boldog életet éljen, és ne merüljön el a depresszióba és a panaszkodásba, de néha elviselhetetlenül nehéznek tűnt ez a feladat. Christa mindig szerette a tengert, és sok kedves emléke Fűződött a barátságos normandiai halászokhoz. Gyerekkorában nagyon boldog volt, amikor megengedték, hogy elkísérje őket kisebb útjaikra, ő meg hálából segített a hálókat javítani, és úgy megtanult a vitorlával bánni, mint bármelyik halászfiú. Az anyja hivatalosan nem tudott ezekről a kiruccanásokról. Mit keresne egy grófkisasszony egy bűzös halászhajón? Christa gyanította, hogy az anyja tud a dologról, de elfogadja, hogy az örökmozgó kislánynak szüksége van valamire, amivel levezetheti az energiáit. Marie-Claire-t nehéz lett volna becsapni, mindig mindent észrevett. A kis öböl régebben természetes kikötőként szolgálhatott. A távolabbi végében egy móló nyúlt a csendes vízbe. Christa arrafelé indult, és azon tűnődött, ki használhatja most ezt a nyugodt kis kikötőt, és vajon mindig ilyen békés-e. Alex rögtön felismerte a törékeny kis alakot, amely kissé távolabb sétált a homokos parton. Elszökött az öccsétől és a húgától, hogy egyedül köszönthesse a tengert, de egyáltalán nem volt ellenére, hogy megossza ezeket a pillanatokat a francia lánnyal. Bár Christa még soha nem járt ezen a parton, mégis úgy festett, mint aki otthon van itt. Nem is kellett megszaporáznia a lépteit, hosszú lábával hamarosan beérte a lányt. A megtörő hullámok elnyomták a lépteinek zaját, így Christa még nem vette észre a jelenlétét. Alex megcsodálhatta mozdulatainak kecsességét, ahogy ide-oda lépkedett a partot nyaldosó hullámok elől, és néha meg-megállt, hogy felvegyen egy színes kavicsot vagy egy kagylót. Amikor már majdnem utolérte, a lány megállt, és dél felé fordult. Alex halkan szólalt meg, nehogy megijessze: – Franciaországot kémleli? Christa meg sem lepődve pillantott rá. – Oui, mylord. – Visszafordult a víz felé, úgy tűnt, nincs kedve többet beszélni. Alex megcsodálta profiljának nemes vonalát, a szélben táncoló

sötét fürtöket. Olyan komoly volt a szépsége, mint egy bánatos Madonnáé. Ez volt az első alkalom, hogy nem vidámnak és elevennek látta az arcát. Pár méterrel odébb két fekete-fehér madár civakodni kezdett valami finom falaton. Hosszú lábuk és furcsa, felfelé kunkorodó csőrük komikussá tette őket. Alex szerette volna jobb kedvre deríteni a lányt. A madarakra mutatott: – Az ott a gólyatöcs. Angliában kizárólag ezen a partszakaszon él. Christa bólintott. – Néha mi is láttunk néhányat Normandiában, bár nagyon ritkán. Mókásak, n'est-ce pas? – Normandiában élt? Christa nem akart hazudni, úgyhogy igyekezett úgy megfogalmazni a választ, mintha egy családnál szolgált volna. – Ott is éltünk, és Párizsban is. A családnak mindkét helyen volt háza. – Mennyi ideje van Angliában? – Tizenöt hónapja. A terror csúcspontján hagytam el Franciaországot. Most, hogy Robespierre halott, talán jobb lett a helyzet. – Nagyon szörnyű volt? Christa bólintott. – Igen. A terror önmagában is borzalmas volt, de annál is rosszabb volt, hogy meghalt a remény. A forradalom kezdetén, hat évvel ezelőtt olyan nagy volt az emberek boldogsága. Azt hittük, megszűnik az igazságtalanság, a szegénység, és az, hogy a gazdagok a szegények rovására élvezik a kiváltságaikat. Úgy tűnt, kaptunk egy esélyt, hogy újrakezdjünk mindent, és jobb hellyé tegyük a világot. Christa a szeme sarkából a férfira pillantott. – A francia a filozófusok és az idealisták nemzete. Talán azért is civakodnak annyit. – Nehéz lehet, ha az ember száműzetésbe kényszerül – mondta halkan Alex. Christa megvonta a vállát. – Talán. De otthon engem már úgysem vár semmi. A családom odaveszett, így vagy úgy mindannyian a forradalom áldozatai lettek. – A guillotine alatt végezték? – Ha az apám szíve nem mondta volna fel a szolgálatot, akkor odakerült volna. Mérsékelt politikai nézeteket vallott, hitt az együttérzésben és az igazságosságban. Nyíltan szólt a terror ellen, és végül a ”forradalom ellenségévé” nyilvánították. Tiszta őrültség! – Ezért kellett menekülnie Franciaországból? – Igen. – Christa szorosabbra húzta magán a vállkendőjét az esti hűvösségben. Már nem is törődött vele, milyen furcsa, hogy egy szolga ilyen szabadon társalogjon a gazdájával. Szükségét érezte, hogy beszéljen, és vigasztalónak találta Alex jelenlétét. – Az anyámat és engem titokban figyelmeztetett egy barátunk, hogy a Közjóléti Bizottság le akar tartóztatni minket. Dühösek voltak, amiért az apám kicsúszott a markukból. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy egy ártatlan család esik Madame Guillotine áldozatául. – Azt hittem, leginkább csak az arisztokratákat végezték ki – jegyezte meg Alex. – Nem. Talán tízből egy volt arisztokrata, de minden társadalmi osztályból kerültek ki áldozatok: parasztok, mesteremberek, kereskedők. Senkit nem kíméltek. – Christa kicsit hallgatott, majd szomorúan folytatta: – A forradalom egy dühöngő, őrjöngő vadállattá változott. – Az édesanyjának sikerült megmenekülnie? – Nem. Csak remélni tudom, hogy nem szenvedett sokat. Alexet megindította a lány hangjában csengő szomorúság. – De maga itt van és él, a forradalom dacára is. Christa megfordult, és egyenesen a szemébe nézett, aztán fesztelenül rámosolygott. A hangja tisztán csengett, és Alexet megint meglepte, milyen vonzó tud lenni a francia akcentus. – Igen, életben maradtam. De ez inkább teher, amivel meg kell birkózni. Sokkal szerencsésebb vagyok, mint a legtöbb boldogtalan honfitársam. És mi a helyzet önnel, Lord Kingsley? Milyen érzés visszatérni a gyerekkori otthonába felnőttként? Alex elfogadta, hogy másra terelődött a szó, és pár pillanatig fontolgatta a választ. – Nagyon furcsa – felelte aztán. – Minden ugyanolyan, ugyanakkor mégis más. Habár mindig

én voltam az örökös, soha nem gondoltam rá, hogy egyszer tényleg én leszek itt az úr. Tulajdonképpen soha nem törődtem mással, mint hogy elmenekülhessek innen a tengerre. Christának megütötte a fülét a ”menekülni” szó, de nem tett rá semmilyen megjegyzést, csak annyit kérdezett: – Hiányzik a flotta? – Igen is, meg nem is. – Alex szomorkásan elmosolyodott, aztán elindult visszafelé a parton, Christa mellette lépkedett. – Nem könnyű egyszerű választ adni, nem igaz? Az életem fele úgy telt, hogy a flotta jelentette a munkát és a családot. De voltak olyan dolgok, amiket gyűlöltem. Például az erőszakos toborzást. Az erőszakkal besorozott tengerésznek rosszabb a helyzete, mint egy elitélt fegyencnek, mert a sorozás sokszor egy életre szól. Némelyik kiszabadul egy hajóról, aztán rögtön el is kapják szegény ördögöt, mielőtt hazatérhetett volna a családjához. Többször is volt olyan, hogy elengedtem valakit, mert azt mondta, hogy évek óta nem látta a feleségét meg a gyerekeit. – Alex pár pillanatig hallgatott, majd folytatta: – A tengeren kemény az élet, és nagyon korlátozott. Egy hadihajó a legszűkösebb és legzsúfoltabb hely a világon. Az egyetlen hely, ahol egy kis magányt találhattam fiatalabb tiszt koromban, az volt, ha felmásztam egy árbocra, és ott kuporogtam, mint egy sirály. Néha úgy éreztem, megőrjít a bezártság, az állandó rendszabályok. És mégis… – Elhallgatott, próbálta megfogalmazni, mit is érez. – Most, hogy már nincs, hiányzik? – kérdezte Christa. – Pontosan. Bár nem szívesen ismerem be azok után, hogy annyit panaszkodtam arról, hogy milyen szigorú ez az élet. – Alex fanyarul elmosolyodott. Hálás volt, amiért Christa megérti, mire gondol. – Az is furcsa, hogy épp olyankor hagyom ott a flottát, amikor nagyobb az elléptetés esélye, mint az elmúlt évtizedben bármikor. A háború felháborító pazarlás, de egy katona számára ugyanakkor nagy lehetőség. Lehet, hogy nem vagyok elég jó harcos. Christa megértően bólintott. – Ez már csak így van. Nincs ocsmányabb és értelmetlenebb dolog, mint a háború, ebből a szörnyűségből mégis bátorság és bölcsesség is fakadhat. Az emberek olyan fejlődésre lehetnek képesek, ami békeidőben nem lehetséges. Melankolikusan elmosolyodott. – Ezt a bennem lakozó filozófus mondja. Nőként viszont csak elítélhetem a háborút, amely oly sokak életét követeli. Vissza fog térni még valaha a flottához? – Nem tudom – felelte Alex elgondolkozva. – Addig nem, amíg Annabelle-t és Jonathant el nem indítom az életben. Talán soha nem térek vissza. De a tengerészélet minden hátránya ellenére vannak pillanatok, főleg éjszakai őrség idején, amikor a hajó szinte életre kel az ember körül. Nyikorognak a gerendák, a kötélzet és a vitorlák susognak, mint egy kórus, tökéletes harmóniában a széllel és a csillagokkal – ez semmihez nem fogható. Christa franciás gyakorlatiassággal megjegyezte: – Akkor miért nem vesz magának egy hajót? Egy lord bármit megtehet, amihez csak kedve van. Alex megtorpant, mintha meghökkentette volna a gondolat Tudja, hogy ez még soha nem jutott eszembe? Gondolom, azért, mert csak hadihajókkal van tapasztalatom. – Hirtelen felnevetett – Vagy talán mert egy angol író, Samuel Johnson zt írta, hogy aki az élvezet kedvéért hajózik ki, az a pokolba is elmenne egy kis szórakozásért. A hajózás nem egy általánosan elfogadott szabadidő tevékenység. Christa elmosolyodott. – Nem Johnson mondta azt is, hogy a hajó olyan, mint a börtön, azzal a különbséggel, hogy ott még meg is lehet fulladni? Az az érzésem, egyszer lehetett egy nagyon rossz élménye a csatornán való átkelésnél. Alex meglepetten pillantott a lányra. – Maga olvasta Samuel Johnsont? Crista igyekezett a legártatlanabb arccal válaszolni: – Olyan szerencsés voltam, hogy az előző gazdám megengedte, hogy használjam a könyvtárát. Vigyáznia kell a nyelvére, ha túlságosan műveltnek mutatja magát, az gyanút kelthet, nem illik a szobalányszerephez. – Nos, ha gondolja, használhatja nyugodtan az én könyvtáramat is – ajánlotta fel Alex. Aztán az előző témához visszatérve tűnődve azt mondta: – Azon töprengtem, mit fogok kezdeni magammal egész nyáron. A hajózást lehet, hogy Annabelle és Jonathan is élvezné. Talán egy helybéli halászhajó meg is felelne…

Christa is megtorpant, és szomorkás kifejezés suhant át az arcán, olyan gyorsan, hogy egy kevésbé jó megfigyelő talán észre sem vette volna. – Maga hajózott már életében, Christa? – Igen, gyerekkoromban Normandiában a halászokkal. – Nagyszerű. Akkor majd jó hasznát veszem matrózként. És közben vigyázhat Annabellere is. Holnap bemegyek Ipswichbe, és körülnézek, hátha találok valami megfelelőt. Köszönöm ezt a remek ötletet, Christa! – Alex önkéntelenül odahajolt, hogy arcon csókolja, de valahogy összetalálkozott az ajkuk, aztán hirtelen átölelte a lányt, aki lágyan a karjába simult. Az ajka szétnyílt, és az egész világ megszűnt létezni körülöttük, nem maradt más, csak édes íze és a hajának illata. Olyan természetesen jött ez az ölelés, mint a parton megtörő hullámok halk loccsanásai. Csak álltak összeölelkezve az egyre sűrűbb sötétségben. Christa átölelte Alex derekát a kabátja alatt, Alex keze pedig gyengéden simult a hátára és a csípőjére. A varázst a dagály egy hulláma törte meg, amely egészen a lábukig felszaladt a parton. Kibontakoztak az ölelésből, és mindketten hátrább léptek. Alex gyengéden kisimított egy sötét fürtöt a lány arcából. – Sajnálom. Nem szeretnék olyan gazda lenni, aki visszaél a hatalmával. Christa elbűvölően elmosolyodott, és a férfi tenyerébe simította az arcát. – Tudja, hogy én is éppen annyira élveztem, mint maga. De jobb, ha többször nem fordul elő, n'est-ce pas? Csak egyféleképpen végződhetne, és az egyikünknek sem válna becsületére. Alex kicsit szomorkásan nevetett fel. – Természetesen igaza van. Minden francia nő ilyen ellenállhatatlanul gyakorlatias? Christa pajkosan elmosolyodott. – A legtöbb gyakorlatias, de nem mind ellenállhatatlan. Alex megint elnevette magát, most már vidámabban. – Maga a legjobb kihajított dolog, amit egy londoni utcán találni lehet. Jöjjön, menjünk vissza a házba. Ezentúl mindent elkövetek, hogy távol tartsam magam, de nem lesz könnyű. Egymást átkarolva sétáltak át a homokon; Christa a férfi derekát fogta át, Alex meg a lány vállát. Végigballagtak a parton, át a hangafüves fenyéren. Lépteik önkéntelenül is harmonikusan igazodtak egymáshoz, amíg meg nem pillantották a házat. Az Orchard látványa hirtelen mintha visszaállította volna a társadalmi korlátokat, amelyeket a tengeri szél elfújt. Alex megállt. – Menjen előre. Ha együtt megyünk be ilyen szélfútta hajjal és homokos lábbal, az egyikünk jó hírének sem fog használni. Christa közömbösen megvonta a vállát. – Nem hiszem, hogy egy francia szobalánynak olyan jó lenne a híre, a maga hírnevének meg inkább használna, mint ártana. Alex hátrább lépett, és határozottan azt mondta: – Maga szörnyen cinikus nőszemély, de valószínűleg helyesen ítéli meg a helyzetet. Mindenesetre jobban örülnék, ha előremenne. Nincs értelme, hogy elítéljenek valamiért, amit el sem követtünk. Christa mosolya alig látszott a sötétben. – Igenis, mylord. – A zsebébe nyúlt, majd kinyújtotta a kezét, és egy sima, hűvös kis tárgyat pottyantott Alex tenyerébe, aztán sarkon fordult, és besétált a kertbe. Alex nézett utána, amíg biztonságban be nem ért a házba, és közben ujjaival a sima fehér kavicsot simogatta. Zsebre dugta, aztán sarkon fordult, és a sötétben visszaballagott a tengerpartra. Christa egyre inkább nem várt bonyodalmat jelentett az életében. Soha nem találkozott még vonzóbb nővel, és úgy megnyílt előtte, ami még soha nem fordult elő vele. Eleven szellemét és bölcs megértését ugyanolyan vonzónak találta, mint gyönyörű testét. Ha tapasztaltabb nő lenne, talán szabadon és bűntudat nélkül élvezhetnék egymás társaságát. És ha a társadalmi rangjuk egyforma lenne, akkor talán udvarolna is neki. Nagyvilági és imádni valóan közvetlen modora ellenére olyan ártatlanság volt a viselkedésében, ami meggyőzte, hogy még érintetlen. Nyilván istenfélő parasztcsalád leánya. És ráadásul az alkalmazottja. Alex mindig is megvetette az olyan rangjabeli férfiakat, akik kihasználták a házukban szolgáló lányokat. Előfordult, hogy magukat úriembernek tituláló férfiak kidobták az utcára a megesett cselédlányokat. A legtöbb londoni utcalány így kezdte. Ha engedne a vágyainak, azzal megváltoztatná Christa egész életét, és egyáltalán nem jobbá. Persze léteznek módszerek, amelyekkel meg lehet akadályozni a teherbe esést, de

megbízhatatlanok, főleg egy hosszabb kapcsolat alatt, márpedig egyetlen éjszaka nem lenne elég Christával. Nem akarta, hogy elsőszülött gyermeke törvénytelen legyen, és egy gyerek Christát is meggátolná abban, hogy később házasságot tudjon kötni egy hozzá illő férfival. Vagy ha nem akarna ilyen gyalázatot, kereshetne valami sikátorban egy angyalcsinálót, annak minden kockázatával. Alex megborzongott ezekre a gondolatokra. Beszennyezni és tönkretenni egy ilyen ragyogó életet – nem venné a lelkére, hogy ennek ő legyen az okozója. De még mindig érezte ajkán a lány ajkát, és a melegséget, ahogy a teste hozzásimult. Túl régóta él nők nélkül. Ha majd visszatérnek Londonba, talán elkezdhetne feleséget keresni. Nemsokára betölti a harmincat, épp megfelelő korban van ahhoz, hogy családot alapítson. Addig kiélvezi ezt a nyarat, táncórákat vesz Christa társaságában, magával viszi a hajóján, és olyan előzékenyen bánik vele, mintha előkelő úrihölgy lenne. Ahogy leült a parton, hogy elnézze a sötétben sápadtan derengő hullámokat, éles fájdalom hasított a bordái közé. Alex keserűen elmosolyodott. Nem volt semmi kétsége afelől, hogy Peter Harrington diagnózisa helyes, és egy repeszdarab még mindig be van ágyazódva a bal oldalába, és időnként elmozdul. Abból, amit Peter mondott, nagyjából ugyanakkora az esélye annak, hogy magától távozik, mint annak, hogy megöli. Lehet, hogy teljesen felesleges házasságról álmodoznia. Christa a másik oldalára fordult a keskeny ágyon, aztán vadul felrázta a párnát. Próbált kényelmesen elhelyezkedni, hogy végre el tudjon aludni. Miközben Annabelle-nek segédkezett a lefekvésnél, a gondolatai egészen máshol jártak. De most már nem volt, ami elterelje a figyelmét, a teste és a lelke élénken emlékezett arra az ölelésre a parton. A beszélgetésük után valahogy a legtermészetesebb dolognak tűnt, hogy engedje Alexnek, hogy megcsókolja. Rendkívül vonzó férfi, és egy csók még nem árt senkinek. A testének reakciója teljesen új volt a számára, és azt a veszélyt rejtette magában, hogy elsöpri az általa oly sokra tartott józan észt. Még most, órákkal később is érezte a férfi ajkának ízét és melegét. Alex nagyon gyengéd volt, de az izmos testéből áradó erő olyan szenvedélyt sugallt, amivel még soha nem találkozott. Tudatában volt, hogy a könyvek nem érnek fel a valósággal, és hirtelen arra vágyott, bárcsak kiegészíthetné az olvasmányélményeit valódi tapasztalatokkal. Felült az ágyban, óvatosan eligazgatta a lepedőt és összegyűrődött hálóingét, aztán elsimítgatta a takarót, és szép rendesen visszafeküdt, mint egy apáca. Számba vette magában egy ilyen viszony előnyeit és hátrányait. Volt valami elviselhetetlenül közönséges abban, hogy a saját gazdája ágyába bújjon, és jelenlegi helyzetében a következmények is katasztrofálisak lehetnének. Hiszen ő mégiscsak d'Estelle grófnő, túl büszke ahhoz, hogy odaadja magát egy férfinak, aki futólag vonzónak találja. Biztos volt benne, hogy Alex Kingsley őszinte a maga módján, de azt is tudta, hogy a férfiak a szenvedélyeik rabjai – ami Alexnek csak egy kellemes kis közjáték lenne, az az ő számára sokkal nagyobb jelentőséggel bírna. Christát egy pillanatra elöntötte a düh, amiért ilyen körülmények között kellett találkozniuk, amikor áthidalhatatlan társadalmi szakadék választja el őket egymástól. Ha nem lett volna a forradalom, a rangja és a vagyona nemhogy felérne Alexével, de még nagyobb is lenne. Egyenrangú felekként találkozhattak volna, akik ha úgy döntenek, szabadon összeköthetik az életüket. Christa könyörtelenül elfojtotta ezeket a gondolatokat. Az élet ritkán igazságos, és be kell érnie azzal, amit kapott. Titokban csodálni fogja a gazdáját, és az érzelmeit szigorúan kordában tartja. Ha Suzanne üzlete felvirágzott annyira, hogy mindketten megélhetnek belőle, akkor otthagyja a Kingsley-házat, és a szíve és a büszkesége is sértetlen marad. A helyzetből fakadó hátrányok nyilvánvalóak és egyértelműek voltak; szó sem lehet arról, hogy viszonyt folytasson Lord Kingsley-vel. Egy édes pillanatig azonban megengedte magának, hogy az előnyökre gondoljon. Christa elmosolyodott a sötétben. Sacrebleu,14 micsoda férfi! 14

Terinngettét!

Tizedik fejezet Alex másnap korán reggel elutazott a közeli Ipswichbe. A fárasztó nap kielégítő eredménnyel járt, és vacsorára épp haza is ért az Orchardba. Az első fogás közben tréfásan megjegyezte: – Van egy hírem, de nem is tudom, hogy jó-e vagy rossz. Jonathan épp a báránykotlettet tömte magába, és csak annyi szünetet tartott, hogy megkérdezze: – Tényleg? – Annabelle pedig kissé aggodalmasan összevonta a szemöldökét: – Ezzel meg mit akarsz mondani? Alex kortyolt egyet a vörösborból. Örült, hogy előrelátó apja egész pincére való kitűnő bort halmozott fel, még mielőtt kitört a háború Franciaországgal és blokád alá vonták a kereskedelmet. – Felfogadtam egy tánctanárt Ipswichben. Egész nyáron ki fog járni hozzánk hetente egy alkalommal, illetve mindaddig, amíg Jonathannel kellőképpen el nem sajátítottuk a tánc művészetét. Annabelle, neked kell majd megítélned, hogy mikor lehet minket nyugodt lélekkel beengedni egy londoni bálterembe. Annabelle boldogan felsikkantott, de ezt elnyomta Jonathan bánatos nyögése. – Jaj, ne, Alex, egy átkozott tánctanár? Csak nem arra akarsz rávenni, hogy megtanuljak táncolni? – De bizony arra. Egy feltörekvő katonatisztnek feltétlenül szükségesek az ilyesfajta ismeretek. A hadsereg nem olyan igazságos intézmény, mint a hadiflotta, a tánctudás sokat számít az előléptetéseknél. – Alex nem tudta megállni nevetés nélkül, amikor meglátta, milyen kétségbeesett arcot vág Jonathan. – Ugyan már, Jon, vedd úgy, hogy ez az első lecke a katonai fegyelemből. Sok olyasmit kell még megtanulnod, ami nem tetszik, ez pusztán az első a sorban. Ha ez megvigasztal, én is ott leszek veled, és valószínűleg többet fogok ügyetlenkedni, mint te. Ettől majd felsőbbrendűnek érezheted magad. Kóstold meg a borjút is, Monsieur Sabine felülmúlta önmagát. Jonathanba túl sok kamaszbüszkeség szorult, hogy beismerje, esetleg még élvezni is fogja a táncot. Aznap reggel meglátogatta egy régi barátját, Tomot, a helybéli lelkész fiát, és feltűnt neki, hogy a húga, Sally nagyon megváltozott, méghozzá előnyére. Alig lehetett ráismerni. Ártani nem árthat, ha megtanul táncolni. Tudta, hogy a nők sokat adnak az ilyesmire, és homályosan sejtette, hogy egy nap talán még meg akar majd hódítani egy lányt. – És mikor jön a tánctanár, Alex? – kérdezte Annabelle. – Hétfőn, éppen az azelőtti napon, hogy Ipswichbe megyek az új hajómért. – Micsodáért? – kérdezte kórusban Annabelle és Jonathan. Alex elmosolyodott. Roppant elégedett volt önmagával. – Ma reggel vettem egy kis vitorlást Ipswichben. – Mi a csudának? – kérdezte kíváncsian Jonathan. – Természetesen azért, hogy hajózzunk vele. Abban a szerencsében lehet részetek, hogy ti is megtanulhattok vitorlázni. Hosszú csönd következett, míg az öccse és a húga megemésztette a dolgot. Alextől eltérően Jonathan mindig is inkább a lovakért és a lovaglásért volt oda, nem a tengerért. De azért jó móka lenne hajózni egy kicsit, és különben is szívesen csinált bármit, ha a bátyja társaságában lehetett. – Azt hiszem, én élvezném, Alex – jelentette ki végül. Annabelle már nem volt ilyen biztos a dologban. Nagyon fura ötletnek hangzott, és cseppet sem hölgyhöz illőnek, hogy csak úgy minden ok nélkül hajókázzon. Nem ismert olyan fiatal hölgyet a társaságban, aki ilyesmit csinált volna. De ha a bátyja ezt akarja, megpróbálja. – És mit vegyek fel, Alex? Alex elgondolkozva ráncolta a homlokát. – Ez jó kérdés. Jon, nincs valami régi inged meg bricsesznadrágod, ami jó lenne Belle-re? Nem olyan régen még olyan magas voltál, mint ő most. – Bricsesznadrág? – kiáltott fel elszörnyedve Annabelle. – Soha életemben nem műveltem még ilyen illetlenséget!

Alex rámosolygott. – Akkor itt az ideje, hogy elkezdd, különben a báli szezon végére reménytelenül kényeskedő kisasszonyka lesz belőled. Alex elnevette magát a húga felháborodott arckifejezését látva, aztán meggyőzően folytatta: – Szerintem nagyon élveznéd a hajózást, Belle. Ha mégsem, akkor többször nem kell eljönnöd, de nagyon örülnék, ha legalább kipróbálnád. Egyébként Annabelle-nek neveztem el a hajót. – Alex úgy gondolta, a Christa megfelelőbb név lett volna, de úgy döntött, ez túl sok kérdést vetne fel. A húga megadóan nézett rá, lassan megtört az ellenállása. – Ha azt akarod, hogy elmenjek, természetesen elmegyek. De mi lesz, ha elkap a tengeribetegség? – Christát is magunkkal visszük, hogy gondoskodjon rólad. Ó tapasztalt tengerész. Kérdezd csak meg tőle, majd ő megnyugtat, hogy túl fogod élni. Keressetek neki is egy nadrágot. A birtokon csak van valakinek egy fia, akinek ekkora a mérete. Alex látta a húga tekintetében, hogy kérdezni akar valamit, talán azt, hogy honnan tud ennyi mindent a komornájáról. Szerencsére eszébe jutott a legmegfelelőbb téma, amellyel elterelheti a figyelmét. – Egyébként, Belle, ma Ipswichben összefutottam egy tengerész barátommal, és megkérdeztem, mit tud Sir Edward Loamingról. Annak az embernek nincs túl jó híre. Ha meg akarna látogatni Londonban, ne fogadd. Annabelle a tányérjára szegezte a tekintetét, és alig hallhatóan azt mormolta: – Jól van, Alex. Alexnek, aki évek óta ahhoz volt szokva, hogy parancsokat osztogasson, meg sem fordult a fejében, hogy valaki esetleg ne engedelmeskedne neki. A táncóra komédiába fulladt. Hétfőn, nem sokkal ebéd után három Kingsley és Christa összegyűltek az Orchard tágas halljában, amelyet bálteremnek is használtak. A tánctanár, Mr. Rockland voltaképp zeneszerző volt, de a rideg körülmények arra kényszerítették, hogy valami jövedelmezőbb foglalatosság után is nézzen, amiből eltarthatja a családját. Egyáltalán nem bánta, ha ifjú hölgyeket kell táncolni tanítania, mivel ők általában lelkesek voltak, tapasztalatai szerint azonban az olyan fiatalurak, mint Jonathan, sokkal kiszámíthatatlanabbak. Legtöbbjük csak szülői kényszer hatására járt táncórákra, és szinte örömét lelte benne, ha ügyetlenkedhetett. Arra azonban nem számított, hogy a megbízója, egy felnőtt férfi, ráadásul lord, szintén ilyen reménytelenül botlábú legyen. Még az egyszerű kis néptánc közben is, amellyel a tanulást kezdték, állandóan rosszul lépett, rossz helyen fordult és folyton összeütközött a többiekkel. Az öccse alig volt jobb nála. A két fiatal hölgy – bár egyikük, amint arra később rájött, nem igazán volt úrihölgy – elég ügyesnek bizonyult, de így is egyre nagyobb lett a káosz, és a két fiatalabb Kingsley már hisztérikusan fuldokolt a kacagástól. Fél órán belül teljes volt a zűrzavar a teremben. Míg Jonathan és Annabelle roppant jól szórakozott, csak Christa vette észre, hogy Alex kissé bosszúsan szorítja össze a száját. Egy óra elmúltával Mr. Rockland fogta a zongorakísérőt, és sértetten elvonult, miközben ion épp a húga szórakoztatására bohóckodott. Kihasználva, hogy épp nem figyelnek, Christa odament Alexhez, és halkan megkérdezte: – Mondja, Lord Kingsley, problémát jelent annak a megállapítása, hogy melyik a jobb és a bal keze? Alex egy hosszú pillanatig csak nézett rá, és megrándult egy kis izom az állán. A legtöbb élethelyzetben sikerült lepleznie azt a furcsa kis fogyatékosságát, hogy nehézségei vannak az irányok megállapításában, a szavak és a számok megjegyzésében. Gyerekkorában nagyon nehezen tanult meg olvasni, és etoni diákként is gyakran kapott verést a tanáraitól, akik azt feltételezték, hogy egy sok mindenben ilyen ragyogóan teljesítő fiú nyilván csak megátalkodott makacsságból tanul rosszul más tárgyakban. Alexnek mindig is nehezen mentek a vizsgák, és erőteljes érzelmi stresszhelyzetekben sokszor nem találta a kellő szavakat. Ahogy felnőtt, megtanulta, hogyan éljen együtt ezzel a problémával: leginkább úgy, hogy a szavak helyett mindig azonnal cselekedett. Évek óta nem került ilyen helyzetbe, mint ez a mostani, és most fájdalmasan felidéződött benne minden gyerekkori megaláztatás.

– Ha van időm átgondolni, akkor meg tudom állapítani, hogy melyik melyik, de sajnos nem ilyen gyorsan – válaszolta. – Úgy látom, nincs nagy jövőm a táncparketten. – Nem feltétlenül – felelte elgondolkozva Christa. – Nem segítene, ha a hajók jobbra és balra fordulására használt szakkifejezésekkel helyettesítenénk? Alex elnevette magát ezen a komikus helyzeten. De legalább Christa természetesnek vette a fogyatékosságát. – Nem, kedvesem, a probléma nem a szavakkal van, hanem azzal, hogy nem vág elég gyorsan az eszem. A tánctanár azt mondja: „balra”, de az agyam mintha azt hallaná, hogy „jobbra”, és már neki is mentem valakinek. Bár magával összeütközni elég kellemes dolog, nem hiszem, hogy egy londoni bálon elfogadható lenne ez a viselkedés. Christa elgondolkozva nézett rá. – Ez valóban problémát jelent, de nem hiszem, hogy ne lehetne megoldani. Észrevette, hogy kisebb mértékben ugyan, de az öccse is ugyanezzel küzd? Alex ezen meglepődött. Annyira csak a saját kudarcával volt elfoglalva, hogy fel sem tűnt neki, hogy Jonathannek sem megy sokkal jobban a dolog. – Úgy érti, mind a ketten reménytelen esetek vagyunk? – Nem, dehogy. Csak másképp kellene tanítani magukat. Hajlandó lenne ezt megbeszélni a húgával meg az öccsével? Ha Annabelle is segít, akkor nemsokára ön és Jonathan úrfi is nagyon jól fog táncolni. Alex egy pillanatig elgondolkozott. Miután éveken át próbálta titkolni furcsa baját, nem volt nagy kedve nyíltan beszélni róla. De talán jó alkalom lenne, hogy megmutassa a testvéreinek, hogy ő sem hibátlan. – Akkor vezessen, Mademoiselle. Ha tényleg meg tud tanítani egy ilyen nehéz esetet, mint én vagyok, akkor akár új pályát is választhat. Jonathan és Annabelle közben belefáradt a sok nevetésbe, leroskadt a kanapéra, és nekilátott a teának és süteménynek, amelyet Morrison pár perccel korábban diszkréten behozott. Christa természetesen nem csatlakozott hozzájuk, de miután a Kingsley testvérek elfogyasztották a frissítőt, várakozóan Alexre nézett. Ez is egy olyan alkalom volt, amikor Alexnek nehezére esett szavakat találni, de Christa bátorító tekintetére megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Elnézést kell kérnem, amiért tönkretettem a táncórát. Nem gondoltam rá, hogy ehhez mennyire tudni kell, merre van a jobb és a bal. Sajnálatos módon ez a képességem hagy maga után némi kívánnivalót. Jonathan meglepetten nézett a bátyjára. – Neked is, Alex? Mindig azt hittem, csak én örököltem ezt a családi vonást. – Jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam, ion – felelte Alex. – Belle, te jól tájékozódsz? Belle ijedten rezzent össze. – Többnyire igen – felelte óvatosan. – Segít, hogy van egy gyűrű a… – elhallgatott, és a kezére nézett – …bal kezemen. Jelentőségteljes csönd lett, aztán Jonathan tapintatosan megszólalt: – Belle, az a jobb kezed. A három összezavarodott Kingsley erre nevetésben tört ki, majd a következő negyedórában a kínos eseteikről mesélgettek történeteket. Christa hallgatta őket, és megállapította, hogy Alexnél a legsúlyosabb a helyzet, és Annabelle-nél a legkevésbé, aki meg is jegyezte: – Észre se vettem, hogy problémám van ezzel; senki sem várja el egy ifjú hölgytől, hogy tudja, mikor merre jön-megy. Erre újból kitört a nevetés. Miután lassan lecsillapodtak a kedélyek, Alex azt mondta: – Christa úgy gondolja, volna egy módszere, amellyel segíthet Jonnak és nekem. Mi lenne, ha elmagyarázná? – Nagyon egyszerű – kezdte Christa, és széttárta a karját. Alex felfedezte, hogy a keze ugyanolyan kifejező és szép, mint az arca. – Végül is Miss Annabelle is megtanult valahogy táncolni. Emlékszik, hogy csinálta? – Nos… – kezdte tétován Annabelle –, voltak vele nehézségeim, de nagyon szerettem volna megtanulni, úgyhogy rengeteget gyakoroltam a többi lánnyal az iskolában. Végül már

olyan jól tudtam a lépéseket, hogy nem is kellett figyelnem rájuk. Sok munkámba került, de még ki kell próbálnom a képességeimet egy igazi bálban. – Akkor örömmel fogod hallani, hogy Harringtonék meghívtak minket csütörtökre vacsorára – mondta Alex. – Szeretnének újból találkozni a szomszédaikkal. Mrs. Harrington azt mondta, később zene is lesz, ha a fiatalok szeretnének táncolni egy kicsit. – Nem vett tudomást a húga örömteli felkiáltásáról, és folytatta: – Reméljük, Christa tanítási módszere beválik. – Nem olyan bonyolult ez. Ha előbb szép lassan sorra veszi a lépéseket újra meg újra, a teste végül emlékezni fog rá, és nem kell gondolkodnia közben, úgyhogy figyelhet arra, hogy bókokkal halmozza el a partnerét. – Christa az úrnője felé intett. – Miss Annabelle, mi ketten majd vezetjük a férfiakat. Christa és Annabelle felállt egymással szemben egy egyszerű skót tánchoz. Alex Christa mögé állt, és gyengéden a vállára tette a kezét Jonathan Annabelle mögé. A két lány dúdolta a dallamot, és lassan mutatták a lépéseket. Valóban könnyebb volt így követni, mint hallás után engedelmeskedni a parancsszavaknak. Alex úgy döntött, pedagógiai szempontból kötelessége, hogy ő táncoljon Christával. Jonathan még csak tizenöt éves, olyan csábítónak találhatná a lány bársonyos bőrét, hogy nem is tudna a tanulásra figyelni. Érett kora ellenére Alexnek is nehezére esett, hogy ne simogassa meg a nyakát egy olyan mozdulattal, amelynek semmi köze sincs a tánclépésekhez. Előre, hátra, kétszer jobbra. Amikor Christa elfordította a fejét, Alex orrát megcsapta a hajának édeskés illata, amelyet a parton is érzett, és amelyről élesen felvillant előtte egy emlékkép: Málta szigete, egy napsütötte hegyoldal, amely a Földközi-tenger nyugodt, azúrkék tükrére néz… Oldalra és fordul. Megvan, mi ez az illat: rozmaring! Máltán ez a növény borított egy egész hegyoldalt. Christa biztosan ezzel öblíti a haját. Jól illett hozzá ez az illat – pikáns volt és szokatlan, ugyanakkor éppolyan mesterkéletlen, mint ö maga. Alex a gondolataiba merülve követte Christát újra meg újra átismételték a lépéseket, egyre gyorsabb tempóban. Egész meglepődött, amikor egyszer csak abbahagyták a gyakorlást. Christa tényleg nagyszerű munkát végzett, elterelte a gondolatait arról, hogy állandóan a lábára figyeljen. Aztán újból táncoltak, most már párban. A sok ismétlés után a két fiúnak már botlás nélkül sikerült is. Fél órával később már egész könnyedén táncoltak, és beszélgetni is tudtak közben a partnerükkel. A gyakorlás késő délután ért véget teával és uzsonnával. Ez alkalommal Christa is csatlakozott hozzájuk, mivel a többiek egyhangúlag kijelentették, hogy kiérdemelte ezt a jutalmat. Christa boldogan felkacagott, amikor víz fröccsent az arcába. Ő volt az Annabelle kormányosa, míg Alex az előfedélzeten a testvéreit oktatta a vitorlák és a kötélzet rejtelmeiről, és arról, hogy mindennél fontosabb, hogy elkerüljék az árbocrudat, ha az túl hirtelen átlendülne. Az első táncórát követő napon Alex Ipswichbe ment az új hajójáért, és a korábbi tulajdonos segítségével hazavitorlázott vele. Másnap korán reggel már le is terelgette az öbölbe a kis legénységet, hogy megtartsa nekik az első hajózási leckét. Az időt szépnek és tisztának ígérkezett, tökéletes volt egy tengeri kirándulásra. Alex legelőször is hosszú ujjú gyapjúpulóvereket osztott szét Lakott Ipswichben egy idős asszony, aki a Csatorna-szigetekről származott, ő kötötte a pulóvereket vastag, törtfehér gyapjúfonalból. Alexnek is volt egy ilyen, még évekkel korábban szerezte be. Elmagyarázta a többieknek, hogy a gyapjúban lévő természetes olajok akkor is melegen tartják a tengerészeket, ha a pulóver átvizesedik, és szabadon lehet mozogni benne. Annabelle kissé visszariadt a nagy, formátlan ruhadarabtól, de hamar megszerette, amint a hajó kiért a nyílt vízre, ahol hideg szél fújt.

Christa úgy vélte, hogy a kapitány elragadóan fest a széles vállain megfeszülő kopottas pulóverben. Alex indulás előtt kifaggatta a tengerészeti ismereteiről, aztán kinevezte helyettes kapitánnyá. Behajóztak a közelben lévő tölcsértorkolatba, amely Ipswichbe vezetett Ez jó hely volt kezdő tengerészek számára, elég nyugalmas, hogy ne kapjanak tengeribetegséget, és állandó volt a szélirány is. Miután Alex átadta a kormányt Christának, komolyabban is kezdetét vette a lecke Annabelle és Jonathan számára. A szél belekapott Christa hajába, és sós vízpermetet fröcskölt rá. A nap végére göndör fürtjei úgy összekuszálódnak, hogy sok türelem kell majd a kibogozásukhoz. De ez most nem számított. Christa nem is emlékezett rá, mikor érezte magát utoljára ennyire szabadnak – az biztos, hogy az elmúlt hat évben, a forradalom kezdete óta egyszer sem fordult elő. Lehet, hogy csak szolgáló, de most nem cserélt volna senkivel a világon. Christa kicsit riadtan döbbent rá, hogy ezen a napon van a születésnapja. Aznap lett huszonnégy éves – de száz évvel fiatalabbnak érezte magát, mint a legutóbbi születésnapján, amikor még a Radcliffe-kastély nyomasztó fényűzésében élt. Annak ellenére, hogy mennyit változott a társadalmi helyzete, az élete most mégis sokkal jobb. Az Annabelle szelíd, engedelmes hajó volt. Könnyű volt kormányozni, és Christának maradt ideje arra is, hogy Alexet figyelje közben. Látszott rajta, hogy elemében van, aranyszőke haját ugyanúgy felborzolta a szél, mint Christáét, a mozdulatai ruganyosak voltak, ahogy mindig önkéntelenül a hajó mozgásához igazodott. Amikor felhúzta az orrvitorlát, kissé összerándult. Christa összevonta a szemöldökét Már régebben is észrevette, hogy Alex kíméli a bal oldalát Az egész ház tudta, hogy az úr súlyosan megsebesült a Földközi-tengeren, és Christa nagyon remélte, hogy előbb-utóbb rendbe fog jönni. Miután úgy gondolta, első alkalommal elég új dolgot tanultak meg az újoncok, Alex magukra hagyta őket, hátrament, és leült Christa mellé a kormányhoz. Aznap reggel, amikor meglátta a két lányt a térdnadrágban, azonnal nyilvánvalóvá vált a számára, hogy ennek a ruhadarabnak helye kellene, hogy legyen a nők ruhatárában is. Legalábbis férfiszemmel nézve igencsak előnyös volt. Annabelle hosszú lábszára elegánsan karcsú volt Jonathan régi bricsesznadrágjában, és miután hozzászokott, már nagyon magabiztosan mozgott benne. Ami pedig Christát illeti, ha a francia hadiflotta a saintes-i csatánál ilyen alakkal megáldott hölgyeket küldött volna fel az árbocokra, akkor könnyedén megnyerték volna a csatát a tátott szájjal bámuló britek ellen. – Milyennek találja az Annabelle-t? – kérdezte Alex, miközben leült a kormány túlsó oldalára. – Nagyon szép – felelte Christa. – Sokkal jobban ráfekszik a szélre, mint bármelyik hajó, amelyen eddig megfordultam. Tulajdonképpen milyen hajó? – Nem is tudom, hogy van-e ennek a hajótípusnak önálló neve – annyiféle partközelben használatos vitorlás létezik. Olyasféle, mint amilyet a Temze torkolatánál használnak, de nagyobb és mélyebb merülésű, mélyebb vizekre is alkalmas. Azt gyanítom, eredetileg csempészet céljára építették. Ne nevessen – mondta Christa kuncogására –, a csempészet virágzó üzletág errefelé. – És maga is fel akar csapni csempésznek? – érdeklődött Christa. – Ami azt illeti, valami törvényesebb üzletet fontolgatok. Lehet, hogy veszek egy kereskedelmi hajóflottát. De az Annabelle csak az enyém lesz. Akár a világot is körbehajózhatnám vele. – Ahhoz legénységre is szüksége lesz, Kingsley kapitány. – Velem jöhetne maga. – A megjegyzés könnyed volt, de a tiszta borostyánszínű szempár meleg pillantása nem. A tekintetük egy másodpercig összekapcsolódott, aztán Christa elfordult, és a hajó orrára nézett, ahol Annabelle épp kihajolt. Úgy hatott, mint egy hihetetlenül gyönyörű orrszobor. A víz az arcára és hajára fröccsent, ahogy a hajó hasította a hullámokat. Christa örült, hogy aznap reggel befonta az úrnője haját, így könnyebb lesz este kifésülni. – A húga napról napra szebb. Nagy sikert fog aratni ősszel – jegyezte meg Christa.

Alex nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbüljön, vagy sajnálja a témaváltást, és hogy a lány elengedte a füle mellett a megjegyzését a világ körüli útról. Ha Christával volt, nem tudott parancsolni a nyelvének. – Remélem is. Belle sokkal jobban fogja élvezni a báli szezont, ha magabiztos és népszerű a férfiak körében. A húgomnak eddig nem túl sok öröme volt az életben. Christának eszébe jutott, mennyire elbűvölte Annabelle-t az a ficsúr a parkban, és úgy döntött, itt lenne a legjobb alkalom, hogy figyelmeztesse Alexet. – Éppen ezért jó lenne, ha alaposan rajta tartaná a szemét. ' Alex fürkésző pillantást vetett rá. – Ezt miért mondja? – Az anyja gátlástalan promiszkuitása járt a fejében, de nem tudta volna elképzelni, hogy Annabelle valaha is követné a példáját. A húga örökölte ugyan az anyjuk szépségét, de a vérmérséklete teljesen más volt. Christa mintha kitalálta volna, mire gondol. – Még nagyon fiatal, és sokan fogják körberajongani. Ez bármelyik lánynak a fejébe szállna, főleg egy olyannak, aki nincs hozzászokva, hogy csodálják. Jó tapasztalat lesz a számára, ha a nyáron is részt vesz társasági eseményeken. – Erre bőven lesz alkalom. A fél megyéből kaptunk meghívásokat. A családunk közismert errefelé, és nem hinném, hogy itt bármi baj érhetné. – Alex kicsit habozott, aztán óvatosan hozzátette: – Tudom, hogy egy hölgy és a komornája sok titkot megoszt egymással. Nem azt szeretném kérni, hogy kémkedjen utána, de… Biztos vagyok benne, hogy maga is ugyanúgy a szívén viseli a sorsát, mint én. Christa rögtön megértette, mit akar kérni, és bólintott. – Nincs miért aggódnia, mylord. Láttam már épp elég ragadozó farkast, és mindent megteszek, hogy távol tartsam őket a báránykájától. – Felállt, és így folytatta: – Ha jól látom a nap állásából, jócskán elmúlt dél. Ha megengedi, felszolgálom az ebédet, amelyet Monsieur Sabine csomagolt. – Kitűnő ötlet A tengeri levegő mindig meghozza az ember étvágyát. – Alex nézte, ahogy Christa előremegy, és megcsodálta fürge mozdulatait. Nemcsak csinos volt, intelligens és tele élettel, ráadásul még egy hajón is otthonosan mozog. Alexnek az a kellemetlen érzése támadt, hogy nagyon nehéz lesz olyan nőt találnia az előkelő társaság elkényeztetett hölgyei között, aki felérne vele. Annabelle-nek pihennie kellett volna Harringtonék estélye előtt, ő azonban csak nyugtalanul hánykolódott. Másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen társasági katasztrófával végződhet az este. A fivérei elé még csak ki mert állni, de teljesen más egy teremnyi idegen előtt megjelenni. – De hát ők nem idegenek – nyugtatgatta Christa türelmesen, miközben ott ült az úrnője ágya mellett, és egy fodrot varrt fel egy ruhára apró öltésekkel. – A legtöbbjüket egészen kisgyerekkora óta ismeri. – Ettől csak még rosszabb! – siránkozott Annabelle. – Emlékezni fognak Lady Serenára, és sehogy sem fogják érteni, a lánya hogy lehet ilyen rút kiskacsa. – Egyik kezét a homlokára szorította, és lehunyta a szemét. – Christa, hogy tudok majd szembenézni velük? Christa elvágta a cérnát, és csomót kötött a végére. – Nem gondolja, hogy túlságosan átadja magát a hiúságnak? Ez egyike a hét főbűnnek, ugye tudja? – Hiúság? – Annabelle bosszúsan kinyitotta a szemét. – Amikor attól félek, hogy a környéken mindenki azt fogja gondolni, rémes vagyok? – Mi más, mint hiúság azt feltételezni, hogy mindenki kizárólag magával fog törődni? A legtöbb embert elsősorban önmaga érdekli, másodsorban azok, akiket szeret. Mivel alig ismerik, nem nagyon fognak érdeklődni maga iránt. Félretette a megjavított ruhát, és elővett egy stoppolni való harisnyát. – Ezenfelül sokan amiatt aggódnak majd, hogy maga mit gondol róluk. Végül is a környék legbefolyásosabb családjának egyetlen lánya. Londonból érkezett, és olyan ruhát fog viselni, amely többe

került, mint amennyit némelyik lány egész évben költhet a ruhatárára, ráadásul a bátyja fogja kísérni, aki figyelemre méltó férfiú, és imádja magát. Sokan fogják irigyelni. Hamar népszerű lesz. Annabelle a komornájára nézett. Elbűvölte, hogy ilyen újszerűen is lehet látni a dolgokat. – És ezt hogyan érhetem el? Christa felnézett, átmenetileg az ölébe ejtette a harisnyát. – Egyszerűen csak legyen kedves mindenkivel, és ne viselkedjen túl büszkén. Azok, akik szeretnék kedvelni, örülni fognak, ha barátságos velük, a talpnyalókat pedig elbűvöli, hogy leereszkedik hozzájuk. Azok, akik nem kedvelik, úgyis találnak valami okot, hogy megszólják, akármit tegyen is, úgyhogy nem kell törődni velük. Annabelle kuncogott. – A maga szájából minden olyan könnyűnek hangzik. Hogy tett szert ennyi bölcsességre? – Jó tanítóim voltak. – Christa egy pillanatig elgondolkozott, aztán így folytatta: – Tulajdonképpen ma este fog debütálni a társaságban, sokkal inkább, mint a londoni bálon. Ezért most elárulok egy nagy titkot. – És mi az? – kérdezte kíváncsian Annabelle. – A szépség titka, amelyet Kleopátra, Szép Heléna, vagy maga Aphrodité is tudott. – El sem tudom képzelni, mire gondol. – A szépség az ember fejében születik. Az is sokat számít, ha valakinek olyan szép az arca meg a haja vagy az alakja, mint a magáé, de a lényeg az, hogy higgyen a saját szépségében. Néha mindenki gyönyörű tud lenni, ha a szíve és a lelke harmóniában van. Ha nagyon szépnek kell lennie, mint ma este, csak hunyja le a szemét, és erősen gondoljon rá. Annabelle engedelmesen lehunyta a szemét, miközben Christa megnyugtató hangon tovább beszélt – Gondolja azt, hogy „Gyönyörű vagyok a szívemben, az elmémben, a lelkemben. A szépségem ajándék azoknak, akik körülvesznek, és senki sem veheti el tőlem. Ma este tudni fogom, hogy én vagyok a legszebb, és ez lehetővé teszi számomra, hogy másoknak is segítsek, hogy szépnek érezzék magukat.” Képzelje el magát olyannak, amilyen lenni szeretne, szeresse saját magát, és segítsen másoknak is, hogy szeressék magukat és gyönyörűek legyenek. Christa halkan ismételgette ezeket a mondatokat, míg az aggodalmas kis ráncok el nem simultak Annabelle homlokán, és el nem aludt. Miután eligazgatta rajta a takarót, Christa átment a saját szobájába, hogy befejezze a stoppolást. Megdöbbentő volt, hogy Lady Serenának mennyire sikerült lerombolnia a lánya önbizalmát. Sokan nevetségesnek találták volna Annabelle aggodalmait, de a félelmek akkor is valódiak, ha nincs semmi valóságos alapjuk. Annabelle hiába látta szépnek az arcát, ha tükörbe nézett, akkor is azt hitte, hogy nem lehet szeretni. Ezen nem lehet egyik napról a másikra változtatni, de idővel talán sikerülhet. Christa nagyon gondosan készítette elő Annabelle aznap esti ruháját, és elégedetten látta, hogy az úrnője tökéletes külsővel és aránylag nyugodt lélekkel indult az estélyre. Alex érte jött a szobájába, hogy elkísérje a hintóhoz, és alaposan megdicsérte a húga almazöld ruháját és divatos frizuráját. Mielőtt kiment volna a szobából Annabelle után, vetett egy cinkos pillantást Christára, és rákacsintott, mint egy összeesküvő. Christa elnevette magát, miközben az elegánsan öltözött férfi után nézett. Úgy tűnt, Annabelle jó kezekben van, Alex pontosan tudja, mire van szüksége. Christa az este nagy részét azzal töltötte, hogy írni és olvasni tanította a személyzet azon tagjait, akik kedvet éreztek ehhez. Előző-héten kezdte négy tanítvánnyal, és a kis osztály immár hét főre bővült. A komornyik, Mr. Morrison lecsípett egy kisebb összeget a háztartáspénzből, amiből palatáblákat és olvasókönyveket vettek, és most Christa és tanítványai vacsora után minden este elfoglalták a személyzet ebédlőasztalát. Sokukat az a vágy vezérelte, hogy jobb pozícióba kerüljenek, mivel a magasabb rangú szolgáknak tudniuk kell írni-olvasni, néhányan azonban, mint a főlovász, egyszerűen csak a tanulás öröméért voltak ott, és Christa az ő haladásukra különösen büszke volt.

Az este gyorsan elrepült, és Christa visszavonult, hogy lefeküdjön, és szunyókáljon egy kicsit, amíg Annabelle megjön. Éjfél is elmúlt, mire Kingsley-ék hazaértek, és Annabelle nagyon izgatottan fecsegett az élményeiről. Christa számított is erre, ezért már odakészített egy kanna forró vizet, hogy egy nyugtató herbateát készítsen az úrnőjének. – Christa, teljesen igaza volt! Mindenki annyira kedves volt! – Annabelle leült a fésülködőasztal elé, a szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól. – Úgy láttam, tényleg örülnek nekem, és én mindent megtettem, hogy beszélgessek a szégyenlősebb lányokkal is, akik borzasztóan örültek, mintha nagy szívességet tettem volna nekik. És amikor vacsora után táncoltunk, minden táncnál felkértek. Alex azt mondta, minden nőtlen fiatalember körülöttem legyeskedett. – Annabelle elragadtatottan kacagott. Christa rámosolygott a lány tükörképére, miközben kiszedegette a kontyát tartó tűket. – Szóval, sikeres volt az este? Annabelle hevesen bólogatott. – Sokkal jobban szórakoztam, mint ahogy reméltem. És tényleg igaza volt: amikor már nem aggódtam amiatt, hogy az emberek mit gondolnak rólam, és inkább velük törődtem, azt nagyon jól fogadták. Igazán érdekes volt. Christa nevetett, miközben elkezdte kifésülni Annabelle hosszú haját. – Gratulálok. Ma nemcsak a szépség titkát tanulta meg, hanem azt is, hogyan kell elbűvölni másokat. – Hogyan? – Annabelle csillogó szemmel nézett Christára a tükörben. – Hagyni kell, hogy a másik azt gondolja, hogy ő a legérdekesebb személy a világon. Ennek a két titoknak a birtokában egész London a lábai előtt fog heverni. – Szerintem inkább Alex lábai előtt – nevetett Annabelle. – A nők csak úgy csüngtek rajta. Jaj! – kiáltott fel fájdalmasan, amikor a hajkefe hirtelen megakadt a hajában, és megrántott egy fürtöt. – Bocsásson meg, Miss Annabelle – mormolta Christa kissé mereven. Gyengéden tovább kefélgette Annabelle haját, miközben óvatosan megjegyezte: – Várható volt, hogy a bátyja nagyon népszerű lesz a hölgyek körében. Jóképű, egy igazi hős, gazdag és szabad. Minden lány ilyen férfiról álmodik. – Hát, nem csak a lányok voltak oda érte. Kétszer is úgy kellett megmentenem egy matróna karmai közül. Egészen meglepődtem, hogy az én segítségemre szorul. Az én nagy erős bátyám teljesen lebénult annak a nőnek a társaságában. Alex a férfiakkal elég jól kijött, de úgy tűnt, a legtöbb hölgyet inkább messziről elkerüli. – Talán mert részben benne is megvan az a félénkség, amely magában – mondta Christa. Annabelle elgondolkozva vonta össze a szemöldökét. – Lehet, hogy igaza van, habár ezt elég nehéz elképzelni. Hát, Alexnek és nekem is meg kell tanulnunk, hogy együtt hódítsuk meg Londont. – Annabelle ásított egyet. – Ennek a teának nincs túl sok íze, de nagyon hatásos. Miből készült? – Egy kis valeriánából, ánizsmagból és komlóból. – Az biztos, hogy elálmosodtam tőle. Jó éjszakát, Christa. – Álmodjon a diadaláról – köszönt el tőle Christa, aztán bement kis szobájába, és halkan becsukta az ajtót. Úgy tűnt, Annabelle nagyszerűen halad, ahhoz pedig igazán nincs semmi joga, hogy az Alex sikereiről szóló híreket ennyire a szívére vegye. Az első héten kialakított napirendet az egész nyár folyamán megtartották. Kelet-Angliában szárazabbak a nyarak és hidegebbek a telek, mint az ország többi részén, és 1795 nyara kivételesen szép volt. Egyik hosszú, aranyló nap követte a másikat. A termésnek ugyan nem volt túl jó az idő, de a Kingsley család számára csodálatos időszak volt, amire később majd jó lesz visszaemlékezni. Alex hetente kétszer-háromszor elvitte kis legénységét vitorlázni. Nemsokára már Jonathan és Annabelle is szakértelemmel kezelte a vitorlákat és a kötélzetet, habár egyiküknek sem volt olyan veleszületett érzéke a szélhez és a tengerhez, mint Alexnek és Christának. A három szőke Kingsley testvér haját egész fehérre szívta a nap, és még Annabelle alabástrombőre is kapott egy kis barna színt, annak ellenére, hogy Christa mindent elkövetett, hogy kalappal és uborkatejjel megóvja.

Christa bronzszínűre barnult, és szürke szeme meglepően világosnak hatott barna bőre és fekete haja mellett. Alex azon kapta magát, hogy folyton követi a tekintetével, ha épp senki nem figyeli. Csodálta, ahogy beleolvadt a társaságukba, magától ritkán szólalt meg, de mindig készen állt egy vidám visszavágással, ha valaki megszólította. Szinte mintha a családhoz tartozott volna, de mégsem lépte át soha azt a határt, amely egy szolgát elválaszt a gazdájától. A tengeren minden kétséget kizáróan Alex volt a kapitány, de a táncórákon más volt a helyzet – ott Christa vette kezébe az irányítást. Egy helybéli zenetanár játszott a pianofortén, míg Christa esetlen tanítványainak diktálta a tempót. A harmadik hétre Alex és Jonathan már több táncot is elsajátított, és Christa új feladatot tűzött ki eléjük: azt, hogy közben társalogjanak is. Külön művészet úgy beszélgetni a partnerrel, hogy esetleg épp ellenkező irányba perdülnek-fordulnak. A nyár végére a Kingsley fiúk ebben is jártasságot szereztek Bár eleinte még elő-előfordult, hogy összeakadt a lábuk vagy egymásnak ütköztek, idővel rájöttek, hogy a társalgás tulajdonképpen megkönnyíti a táncot, mert addig sem kell a lépésekre gondolniuk A heti két táncóra nagy nevetésekkel telt, és a résztvevők olyan témákról beszélgettek tánc közben, amiket a legjobban ismertek. Alex a haditengerészetről és idegen országokról mesélt, többnyire olyan anekdotákat, amelyekben mindig ő volt a szerencsétlen áldozat. A hallgató azt is feltételezhette volna, hogy egy szerencsétlen tökfilkó, nem pedig a flotta nagy köztiszteletnek örvendő tisztje, aki már a St. Vincent-i csatában kitűntette magát, amikor még alig volt tizenöt éves. Annabelle visszahúzódó félénksége miatt mindig is jól megfigyelte embertársait. A megjegyzései éles eszűek és szórakoztatóak voltak, de sohasem bántóak. A legnagyobb meglepetést azonban Jonathan okozta, akiről kiderült, hogy nemcsak a lovak és a katonaság érdekli, de szenvedélye a költészet is. Ha a Kingsley család tagjai kicsit elgondolkoztak volna a dolgon, bizonyára elcsodálkoznak, hogy a szobalányuk milyen folyékonyan tud társalogni bármilyen témáról, ami csak szóba jött. Álmukban sem gondolták volna, hogy az egyik legjobb táncosként és társalgóként tartották számon Párizsban azokban az időkben, amikor még a frivol szórakozás dívott a városban. Csak élvezték a beszélgetéseket, és közben sokat tanultak. Mire összecsomagoltak, hogy visszainduljanak Londonba, a két fiatalabb testvér már nem tartotta olyan piedesztálon álló hősnek a család fejét, és olyan szeretetkötelék alakult ki a három testvér között, amely egész életükre megmarad. Jonathan majdnem öt centit nőtt, és a hangja végleg megállapodott a mélyebb regiszterekben. Ahogy nyakigláb vékonysága is kitelt egy kicsit, még jobban kezdett hasonlítani a bátyjára. Annabelle a környék szépe lett ezen a nyáron. Divat lett a fiatalemberek körében utána epekedni, Annabelle pedig tökélyre fejlesztette a benne rejlő képességet a Flörtölésre. Nemsokára már nagyon bájosan fogadta a bókokat, a szégyenlős fiatalembereket megnyugtatta, az idősebbek pedig újból fiatalnak érezhették magukat mellette. Természetes kedvességének köszönhetően nem fordult elő, hogy komolyabban összetörte volna bárki szívét, ami a saját nemének körében is népszerűvé tette. Mindenesetre már nem tekintett olyan rettegéssel a báli szezon elé. Alex meg volt elégedve a nyarukkal, és örömmel állapította meg, hogy az öccsét és húgát nem érte gyógyíthatatlan lelki sérülés az anyjuk miatt. Egyre növekvő önbizalmuk őt is büszkeséggel töltötte el, és nagyban enyhült a bűntudata, amelyet amiatt érzett, hogy régebben elhanyagolta őket. Amikor azonban Alex visszagondolt a vidéken töltött hónapokra, elsősorban Christa töltötte be a gondolatait – Christa az Annabelle fedélzetén a nagyon is sokat sejtető bricsesznadrágban; Christa vállának melegsége a keze alatt, ahogy az új tánclépéseket tanította; Christa, ahogy ránéz a csodás fekete szempillái alól, és valami csípős megjegyzést tesz tánc közben. Egyre nehezebb volt tartania magát az elhatározásához, hogy nem fogja rossz útra csábítani a lányt. Soha nem ismert még nőt, aki jobban vonzotta volna, és éjszakánként, amikor nem bírt elaludni, csak feküdt az ágyban, és azon töprengett, Christa hajlandó lenne-e közelebbi

kapcsolatba kerülni vele. Ő nagyon is hajlott volna rá, hogy valami olyan megegyezést kössenek, ami egész életére biztonságot nyújtana neki. Azon az etikai kérdésen rágódott, hogy Christa helyzete jobbra fordulna vagy rosszabbra, ha a szeretője lenne. Sok lány az ő helyzetében boldog lenne egy ilyen ajánlattól, de Alexben az a kellemetlen gyanú motoszkált, hogy Christa nem tartozik ezek közé. Ráadásul, ha ezentúl a kitartott szeretője lenne, megfosztaná Annabelle-t egy nagyszerű komornától. Christa nagyon nyugtalan volt a Londonba való visszatérés előtti utolsó estén. Már Annabelle összes ruháját becsomagolta, és a saját kevéske holmiját is. A tanítás olyan jól haladt a nyár folyamán, hogy a haladóbb diákok már tudták tanítani a kezdőbbeket. Annabelle-t este meglátogatta egy barátnője, úgyhogy Christára nem volt szüksége lefekvésig, aki ezért úgy döntött, sétál egyet a parton. Nem járt itt az óta az első este óta, amikor összetalálkozott Alexszel, és megcsókolták egymást. Az emlék édes volt, azonban gyakorlatias francia természetének köszönhetően a nyár hátralévő részében sikerült ellenállnia a kísértésnek. Ezen az estén kicsit szomorúnak érezte magát. Ha a család ismét Londonban lesz, szinte egyáltalán nem fogja látni a ház urát. Máris hiányzott neki a játékos barátság, amely kialakult köztük. Telihold volt, így Christa könnyedén ki tudta venni egy alak sziluettjét a holdfényben csillogó hullámok előtt, az öbölbe nyúló mólón. A holdfény megcsillant a haján, és az aranyló fürtöket ezüsttel vonta be. Christa tudta, hogy Alex itt lesz, szinte azt érezte, hogy hívja őt. Alex felnézett, amikor meghallotta a halk lépteket a móló tölgyfa deszkáin, és üdvözlésül rámosolygott a lányra. – Gondoltam, hogy ki fog jönni ide ma este, hogy elbúcsúzzon a tengertől. Christa válaszul csak elmosolyodott, és leült Alex mellé, de nem túl közel, a víz fölé lógatva a lábát. – Igen. Szomorú vagyok, hogy elmegyünk innen, mylord. Soha többé nem lesz ilyen szép nyaram. – Ez igaz. jövő nyáron már nem lesz szükség táncórákra. Soha nem hittem volna, hogy alkalmas leszek arra, hogy ne valljak szégyent egy bálteremben. Maga igazán kitűnő tanár. Christa nem vett tudomást a bókról. – Önt és az öccsét illeti a dicséret. Mindketten nagyon szorgalmasak voltak. – Mert maga olyan kellemessé tette számunkra a tanulást. Aki rá tud venni egy tizenöt éves fiút, hogy a házban töltse a nyári délutánokat, annak a diplomáciai testületben lenne a helye. – Ha jól emlékszem, maga parancsolt rá, latba vetve a tekintélyét – nevetett Christa. – De mindez jó ügy érdekében történt Pár év múlva igazi szívtipró lesz belőle. Ha ráadnak egy huszáregyenruhát, nem lesz lány Angliában, aki ellen tudna állni neki. – Attól tartok, igaza van – felelte Alex komoran. – Mielőtt visszamenne Etonba, beszélnem kell a fejével a felelősségteljes viselkedés fontosságáról, ha nem akarom, hogy dühös apák járjanak a nyakamra. Nem könnyű feladat családfőnek lenni. – Pedig úgy látom, nagyon jól csinálja, mylord. Remek ötlet volt megtanítani vitorlázni a húgát meg az öccsét. Miss Annabelle-nek sokkal nagyobb lett az önbizalma attól, hogy valamit ilyen jól megtanult. – Szerintem ez sokkal inkább a maga érdeme, és annak köszönhető, amit a ruhatárával meg a hajával csinált. Mi volt tegnap reggel az a nagy viháncolás? Utánajártam volna, de a bérlőkkel kellett találkoznom. – Ó, hogy az! – nevetett fel Christa. – Megmutattam neki, hogyan kell kecsesen viselni a vállkendőt. Egy nagyon hosszú, hat méterszer kétméteres stólát. Igazi művészet úgy hordani, hogy az ember orra ne bukjon, vagy ne úgy fessen, mint egy gintől elázott utcanő. – Á, már értem. A divat tele van nem várt buktatókkal. És a húgomnak sikerült elsajátítani ezt a művészetet?

– Végül igen. Először maga köré tekerte és a fejére húzta, ahogy az indiai nők szokták. Aztán megmutattam, az arabok hogyan hordják. Akkor hallhatott minket úgy nevetni. – Sajnálom, hogy nem láthattam. – Alex nagyot nevetett, aztán azt mondta: – Attól tartok, Londonban több méltósággal kell majd viselkednünk. De jövőre is lesz nyár. Christa megvonta a vállát. – Addigra minden megváltozik. Lehet, hogy Miss Annabelle már férjnél lesz. Alex egy hosszúnak tűnő pillanatig hallgatott, arcát elrejtette a sötét. – Igen; nem lesz ugyanaz egy agglegényház, Jonathannel és velem. – A dolgok állandóan változnak. Ezért kell átélni minden pillanatot, ami megadatik. Alex nevetése melegen csengett az éjszakában. – Soha nem ismertem senkit, aki ennyire úgy közelítette volna meg az életet, mint egy filozófiai tanulmány tárgyát. Christa hallotta a hangján, hogy mosolyog. – Már figyelmeztettem, hogy a francia filozofikus nemzet. – Mondja csak, minden francia nő ennyit tud a politikáról, mint maga? – kérdezte kíváncsian Alex. Christa egy pillanatig elgondolkozott, olyan választ keresve, ami igaz ugyan, de nem árul el róla túl sokat. – Az én hazám sok mindenben különbözik a magáétól. Például nálunk a parasztság egyharmada tulajdonosa a földjének, nem úgy, mint itt, ahol szinte valamennyien csak bérlők vagy béresek. Ha valaki a birtokosa valaminek, akkor nagyobb ösztönzést érez, hogy megértse a dolgokat, és részt vegyen bennük. – Erre eddig nem gondoltam – válaszolta elgondolkozva Alex. – De érthető. Én is felelősséget érzek, hogy tájékozódjam a közügyekről, és részt vegyek a lordok házának munkájában, a magam és a bérlőim képviseletében. Minden férfi így érezne. – És minden nő – tette hozzá élesen Christa. – Egy nap talán a nőknek is ugyanolyan hatalmuk lesz a sorsuk irányítása felett, mint a férfiaknak. – Maga egy igazi forradalmár, nem igaz? Kezdek attól félni, hogy egy reggel a földszinten kisebb tömeg fogad a maga és Monsieur Sabine vezetésével, jobb béreket követelve. Christa elnevette magát. – Emiatt nem kell aggódnia, a Monsieur királypárti. Különben is, senki sincs a házában, aki úgy érezné, hogy rosszul bánnak vele. A legtöbb szolgája nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy ilyen munkahelyet talált. Alex szembefordult vele, és hirtelen elkomolyodott. – És maga hogy érez, Christa? Boldog, hogy nálunk lehet? Christa szíve kicsit hevesebben kezdett verni, de higgadtan válaszolt: – Hát persze. Az, hogy megmentett az utcáról, a legjobb dolog volt, ami évek óta történt velem. Az első alkalommal Alex hirtelen vágytól vezérelve csókolta meg, most azonban teljes mértékben előre megfontolt szándékkal. Gyengéden a tenyerébe fogta a lány arcát, egyik kezét a feje mögé csúsztatta, és maga felé fordította. Christa könnyedén elhúzódhatott volna, de meg sem próbálta. Ezen a holdfényes éjszakán a romantika uralkodott, és nem a józan ész. A könnyednek induló ölelés hamarosan meglepő erejű szenvedéllyé fokozódott. Hogy is felejthette el az ajkának ízét, a testének melegét, ahogy hozzásimul…? A pókháló-finomságú muszlinruha nem jelentett akadályt, Christa azon keresztül jól érezte a férfi egyre gyorsuló szívverését, a megfeszülő izmokat, amelyek pontosan simultak testének domborulataihoz. Homályosan tudatában volt, hogy a móló kemény deszkáin fekszenek, Alex félig fölé hajol, és testével védi a hűvös tengeri széltől. Hosszú percekig összesimulva feküdtek, felfedezve a nyelvek és ajkak játékának kimeríthetetlen variációit. Alex végül az oldalára gördült, és magához vonta a lányt. – Ó, Christa, Christa, mit csináljak magával? – kérdezte halkan, a hangjában kétségbeeséssel. Christa a férfi mellébe fúrta az arcát, képtelen volt válaszolni. Te ostoba, gondolta magában, te esztelen bolond! Mikor történhetett ezen a tökéletes nyáron, hogy a tisztelet és a szeretet észrevétlenül szerelemmé alakult? Annyira biztos volt benne, hogy az esze uralkodik a szíve fölött, hogy azt hitte, egy csók a holdfényben egy férfival, akiben meg lehet bízni, egyszerű, ártalmatlan szórakozás lehet?

Ekkor azon kapta magát, hogy addig ismeretien érzés hullámai tombolnak benne. Mindig is tudta, hogy Alex nagyon vonzó, hogy figyelmes gazda, szerető testvér, egy igazi hős, aki mégis képes nevetni saját magán. Élvezte a vitorlázást, a táncot, a beszélgetéseket, és meglepetten tapasztalta, hogy mennyire hasonló a gondolkodásuk. De az érzés, amely most végigsöpört rajta, sokkal több volt, mint mindezeknek az összessége – mélységes érzelmi és fizikai összhang, olyan, amilyet még soha nem tapasztalt. A családjának elvesztése épp elég súlyos csapás volt, de most Christa csak haraggal tudott gondolni a sors kegyetlenségére, amely megfosztotta a nevétől és a rangjától, és elvette tőle azt a jogot, hogy egyenlő lehessen ezzel a férfival. Tudta, hogy Alex kedveli, és nem volt semmi kétsége, hogy vonzónak találja, de nyilván ez minden. Eszébe sem juthat, hogy szerelmes legyen egy szobalányba, ahogy Christának sem jutott volna eszébe, hogy beleszeressen egy inasba azokban a régi időkben, amikor még gazdag grófnő volt. Testi vonzalom kialakulhat egy szolga és a gazdája között, de kölcsönös szerelem? Ez elképzelhetetlen. Alex megsimogatta a lány hátát, és gyengéden azt kérdezte: – Át akarja fúrni magát rajtam, ma chérie? A francia becézés majdnem elsöpörte Christa józan ítélőképességét, de aztán mégis fölé kerekedett a büszkeség. Ha felfedné az érzéseit, Alex nyilván kedvesen fogadná, de zavarba is hozná vele, titokban talán szórakozna is rajta, amiért ilyen sokat képzel magáról. Ha azonban közölné vele, hogy ugyanolyan előkelő származású, mint ő, az csak még többet rontana a helyzeten – kétségbe vonhatná, vagy sajnálhatná, de egyik érzés sem lenne szerelem, amire vágyik. Christa felemelte a fejét a férfi mellkasáról, elhúzódott az öleléséből, és felkönyökölt. Büszke volt magára, hogy milyen magabiztos a hangja, amikor megszólalt: – Azt hiszem, csak próbáltam meghosszabbítani egy pillanatot, amelynek nem lett volna szabad megtörténnie. Alex kisimította a lány arcából a selymes hajfürtöket, ujjai kicsit eljátszadoztak velük, aztán végigsiklottak bársonyos arcán. – Szeretném, ha egyszer Alexnek szólítana. – De csak itt és most, Alex. – Christa odahajolt, és könnyed csókot lehelt a férfi homlokára, aztán felállt, mielőtt újból átölelhetné, mert egy ölelés könnyedén elsöpörhette volna minden büszkeségét és óvatosságát. Hálás volt, hogy Alex igazi gentleman – ha megpróbálná elcsábítani, nem biztos, hogy ellen tudna állni neki. De hát, ha nem lenne ilyen becsületes, akkor nem is szeretett volna bele. Alex is felállt, aztán mindkét kezét a lány vállára tette, és fürkészőn nézett rá. – Maga csupa ellentét. Egy gyermek egyszerűségével élvezi az életet, mégis olyan bölcsesség rejlik magában, amely idősebb korban is ritka. Egy ügyvéd logikus gondolkodása, és egy olyan test, amely minden férfit megőrjítene. Gyermek és asszony, tűz és jég. A lány szürke szeme tisztán csillogott a holdfényben, mint a füstkvarc. Alex folytatta: – Milyen tervei és álmai vannak, Christa? Christa szomorkásan válaszolt: – Terveim? Azt hiszem, az istenek gúnyt űznek azokból a halandókból, akik azt hiszik, irányítani tudják a saját sorsukat. Próbálok arra hajózni, amerre a szél sodor. – Megvonta a vállát. – Egyelőre Miss Annabelle mellett maradok. Ha van álmom, talán az, hogy legyen egy saját üzletem. Divatárus lehetnék az unokanővérem, Suzanne de Savary mellett, aki a húga ruháit is készítette. Független szeretnék lenni, egy kis kényelemre és biztonságra vágyom. Alex hirtelen fájdalmas csalódást érzett, amiért aztán rögtön el is szégyellte magát. Végül is mekkora volt a valószínűsége, hogy Christa azt válaszolja, arra vágyik, hogy egy gazdag férfi kitartsa? – Na és a házasság, gyerekek? Christa kissé éles hangon válaszolt: – Ez a legutolsó, amit előre lehet tervezni. Azt hiszem, én túl válogatós vagyok, lehet, hogy soha nem megyek férjhez. – Zavarba jött Alex fürkésző tekintetétől, és megkérdezte: – És maga mit fog csinálni, ha visszatértünk Londonba… Alex? Semmittevő úriember akar lenni?

Alex megrázta a fejét. – Bármennyire élveztem is ezt a nyarat, jobban szeretném, ha Londonban több elfoglaltságom lenne. Az admiralitásnál azt mondták, esetleg hasznomat tudnák venni, úgyhogy azt tervezem, felajánlom nekik a szolgálataimat. A hadiflotta egyre jobban fejlődik, és a tapasztalataim hasznosak lehetnek. – Alex a holdra pillantott, kiszámította, hány óra lehet, aztán azt mondta: – Ideje visszamenni a házba. Holnap reggel korán indulunk. Visszakísérem. – Átkarolta a lány derekát, és elindultak a mólón a part felé. – Gondolja, hogy nem lennék biztonságban a birtokán, Alex? – kérdezte Christa. Szerette kimondani a nevét, franciásan megforgatva a nyelvén. – Be kell ismernem, hogy én nagyobb veszélyt jelentek magára nézve, mint a banditák vagy a vadállatok. – Csak nem akarja, hogy ezt elhiggyem? – kérdezte halkan Christa. – Nem ártana – felelte szárazon Alex. A séta hátralévő része barátságos hallgatással telt, és olyan lassan ballagtak, ahogy csak tudtak. A holdfényben fekete-fehéren kirajzolódó ház látványa újból kijózanította őket, ahogy a múltkor is. Christa megtorpant. A lélegzete is elállt, amikor Alex arcába nézett, aki átkarolta és magához szorította. – Olyan nehéz elengedni… – Muszáj lesz, mylord. Ideje, hogy a hercegkisasszony visszaváltozzon Hamupipőkévé. Alex szomorkásan felnevetett, és elengedte a lányt. – Magának aztán van tehetsége hozzá, hogy lerántsa a dolgokat a földre. – Újból azt kérdezte. – Mit csináljak magával, Christa? – Semmit, mylord – felelte határozottan Christa. – Nem vagyok a magáé, hogy rendelkezzen felettem. Alex felsóhajtott. – Tudom. Maga csakis önmagáé. – És szeretném, ha ez így is maradna – Christa ezt halkan mondta, de az üzenet félreérthetetlen volt. Alexet váratlanul érte a hirtelen kétségbeesés, amely elhatalmasodott rajta, miközben nézte, ahogy Christa kecses léptekkel elindul a házhoz vezető lankán. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne rohanjon utána, és ne kezdjen könyörögni, hogy legyen a szeretője. A vágy, amelyet Christa mindig is keltett benne, most pokolian égetett, és nem hitte, hogy valaha is akad olyan nő, aki el tudja oltani a lángokat. Félt azonban megtenni ezt az ajánlatot. Szeretett volna hinni benne, hogy Christa megingathatatlan becsületességét és független szellemét nem lehet megrontani. A vonzereje részben abból fakadt, hogy egyszerre volt sajátja a hideg logika és az érzékiség. Ugyanaz a gyakorlatiasság, amely Christát arra vezette, hogy ne bonyolódjon egy futó kalandba, talán arra is rávenné, hogy eladja magát a pénzért, így biztosítva a jövőjét. Ha így van, Alex nem akart tudni róla. Ha nem önként és szabad akaratából adja oda magát, arannyal nem fogja megvásárolni. Nézte, ahogy a lány belép a ház hátsó ajtaján, és közben átkozta magát, amiért ilyen idealista bolond.

Tizenegyedik fejezet Idejében elindulhattak volna Londonba, ha egy váratlan bonyodalom közbe nem jön. Monsieur Sabine az utóbbi pár napban a szokásosnál is szeszélyesebb hangulatban volt. Ezen a reggelen összefonta a karját, és kerek perec kijelentette, hogy nem hajlandó elmenni. Amikor Morrison, a komornyik megpróbálta kideríteni az okát, a Monsieur közölte vele, hogy nem távozhat az Orchardból, majd széles gesztusokkal kísért francia szidalmakba váltott át. Morrison csak annak örült, hogy a konyhakés nincs a keze ügyében. Gyorsan elküldetett Lord Kingsley-ért. Nem volt szokás ugyan, hogy a gazda a személyzet ügyeibe bonyolódjon, a szakácsok azonban nagyon fontos személynek számítottak a háztartásban. Pillanatnyi gondolkodás után Morrison Christát is odahívatta, mivel azt gyanította, őlordsága franciatudása esetleg nem lesz elegendő, hogy megértse a Monsieur-ből ömlő szóáradatot.

Amikor Christa a konyhába árt, Alex épp próbálta kihámozni, mit akar mondani Monsieur Sabine. A szakács hadonászott, és kövérkés mellkasát veregette. Alex nagy megkönnyebbüléssel fogadta Christa érkezését. – Hála istennek, hogy itt van! Maga érti, mit hord össze? Attól félek, a végén még szívrohamot kap. Christa pár percen keresztül türelmesen kérdezgette a Monsieur-t, és meghallgatta a bőbeszédű válaszokat. Igyekezett komoly arcot vágni, majd Alexhez fordult: – Bizonyos értelemben valóban szívbajról van szó. Monsieur Sabine Mrs. Ives miatt nem akar elmenni. Tudja, ő az itteni szakácsnő – tette hozzá segítőkészen. – Hogyne, ismerem Emma Ivest – felelte csodálkozva Alex. – De mi köze van neki Monsieur Sabine-hoz? – Vetett egy pillantást a főszakácsra, aki megint összefonta maga előtt a karját, és úgy várakozott, mint egy Buddha-szobor, hogy megoldódjon a helyzet. Christa halkabbra fogta a hangját, és bizalmasan közölte: – Úgy érzi, hogy Mrs. Ives feltétlenül szükséges a művészetéhez. Azt mondja, a szuflék nem emelkednek fel olyan szépen, és a mártások sem sűrűsödnek be, ha ő nincs jelen. Úgyhogy vagy rá kell beszélnünk Mrs. Ivest, hogy jöjjön velünk Londonba, vagy bele kell törődnie, hogy a Monsieur itt marad, és csak akkor élvezheti a főztjét, amikor Suffolkban tartózkodik. Alex továbbra is értetlen arcot vágott, mire Christa megcsóválta a fejét. – Jaj, istenem, a férfiaknak olyan nehéz a felfogásuk! – Majd óvatosan hozzátette: – Emma Ives szemrevaló fehérnép, nem gondolja? Alex szemében nevetés csillant, amikor végre megértette. – És pár éve özvegy. Hát jó, kiderítem, hajlandó lenne-e eljönni Londonba. Mrs. Ives úgy irult-pirult, mint egy iskolás lány. A jó asszony soha életében nem hagyta el Suffolkot, de úgy nyilatkozott, hogy ő nem bánja, ha Pierre így akarja. Alex és Christa sokatmondó pillantást váltott, és majdnem kitört belőlük a nevetés. Még hogy Pierre! Nyilván egy ideje folyt már valami a fokhagymafüzérek alatt. Az egyik málhás szekér megvárta, míg Mrs. Ives összecsomagolta a saját holmiját meg a Monsieur különleges késeit és omlettsütőit. Monsieur Sabine annyira örült, hogy udvariasan felajánlotta, hogy két füzér fokhagymát ott hagy. Az ajánlatot nem fogadta kitörő lelkesedés. A fokhagyma jól illik a pogány francia ételekbe, de semmi keresnivalója egy becsületes suffolki konyhában. Kingsley-ék végre elindultak Londonba. Christa nagyon örült, hogy a városban olyan nagy nyüzsgés fogadta. A többi szolga mind melegen üdvözölte. Kis barátnője, Miranda egészségesnek és boldognak látszott, ahhoz képest, hogy tavasszal még milyen nyápic volt. Nagyon örült, hogy viszontláthatja, és bemutatta, hogy mennyit gyakorolta a betűvetést a nyáron. Miután egy hét alatt villámgyorsan felújították a ruhatárát, Jonathan elutazott Etonba a következő szemeszterre. Alex felajánlotta szolgálatait Hutchinson tengernagynak az admiralitáson. Többnyire már korán elment otthonról, így elmaradtak a húga szobájában tett könnyed reggeli látogatások. Nehéz lett volna megmondani, hogy Annabelle vagy Christa hiányolta jobban. Furcsa, hogy két ember egy fedél alatt élhet úgy, hogy szinte nem is találkoznak, gondolta Christa. Persze egy szolga és a gazdája egészen más világban élnek. A közösen eltöltött könnyed nyár nem volt szokványos dolog – a jelenlegi helyzet a normális, az, hogy szinte nem is érintkeznek Christa elszántan elűzte minden Alexszel kapcsolatos gondolatát, és csak annak szentelte magát, hogy Lord Kingsley húgát sikeressé és boldoggá tegye. Csak éjszakánként jutott eszébe a férfi érintése és a borostyánszínű szemekben bujkáló nevetés, amire neki is mindig nevethetnékje támadt Szerencsére a bál szervezése igen kimerítő feladat volt. Névlegesen ugyan Annabelle Agatha nénikéje volt a háziasszony és a főszervező, valójában azonban Christa végzett el minden munkát, miután az úrnőjével megvitatta a lehetőségeket. A nyár folyamán a két lány

számos témát is átgondolt, végül megegyeztek az Ezeregyéjszaka világát idéző dekorációban. A bálteremben áttetsző anyagból készült sátrat állítanak fel, a frissítők pedig egzotikus süteményekből és fűszeres bárányhúsból készült ételekből állnak majd a szokásos parfék és a homárral töltött aprósütemény mellett. Dátumnak az október 15-ét választották, Annabelle huszonegyedik születésnapját, tehát öt hetük volt, hogy ragyogóra kitakarítsák az egész házat, elküldjék a meghívókat, és elintézzenek minden apróságot, ami egy bálhoz kell. A Londonba való visszatérésük utáni negyedik napon Christa ellátogatott unokanővére, Suzanne üzletébe, hivatalosan azért, hogy Annabelle ruhatárával kapcsolatban intézkedjen, de valójában azért, mert szerette volna kiönteni a szívét egy jó barátnak. Korán érkezett, az üzletben még nem volt nagy a forgalom, így nyugodtan leülhettek Suzanne-nal egy csésze igazi francia kávé mellé. Miután megölelték egymást, és váltottak néhány felületes üdvözlő szót, Christa megkérdezte: – Hogy megy az üzlet? – Meglehetősen jól. Mme Bouchet majdnem minden régi vásárlóját meg tudtam tartani, és néhány újat is szereztem. A te Miss Kingsley-d kivételével nincs köztük arisztokrata, de ez nem feltétlenül baj. Úgy tudom, a kereskedőfeleségek sokkal rendesebben fizetik a számláikat, mint az előkelő társaságbeli hölgyek. – Nemsokára tovább bővül a vásárlói köröd. Tegnap Miss Annabelle-lel a parkban sétáltunk, amikor összetalálkoztunk a nagynénje egyik barátnőjével, Lady Camwell-lel. Amíg ők beszélgettek, én a komornájával sétálgattam, aki módfelett szerette volna megtudni, ki varrta Annabelle ruháját. Azt a halványzöld délutáni ruhát, emlékszel rá? – Hát persze. És aztán mi történt? – kérdezte Suzanne felélénkülve. – Én természetesen úgy tettem, mintha szörnyen vonakodnék kiadni ezt az információt, de végül hosszas rábeszélés után megsúgtam neki, persze a legbizalmasabban. Suzanne úgy elkezdett nevetni, hogy majdnem félrenyelte a kávét. – Nagyon ravasz vagy! Ennél jobb módszer az sem lehetne, ha az újságokban hirdetnék. Hallottam el a Lady Camwellről. Öt lánya van, és ő az egyik legnagyobb pletykafészek egész Londonban. – Pontosan – bólintott Christa elégedetten. – Nemsokára te leszel mindenki kedvenc divatárusnője. Tudod, drágám, nincs túl előkelő helyen a bolt, de hihetetlen stílusérzéke van annak a nőnek – utánozta maró gúnnyal az úrinők unott hangját. – Nemsokára olyan jól fog menni az üzlet, hogy engem is idevehetsz magad mellé. Suzanne összevont szemöldökkel nézett rá. – Tudod, hogy neked mindig találok helyet, ma petite. Talán nem érzed jól magad a Kingsley-házban? – Ó, dehogy, nem erről van szó – sietett megnyugtatni Christa. – Miss Annabelle egy tündér, és a munka kellemes. De már látom, hogy lesz idő, amikor valami nagyobb kihívásra vágyom majd. Talán jövő tavasszal. Akkor már egy éve leszek náluk, ami elég hosszú idő, hogy bebizonyítsam, erre is képes vagyok. Suzanne ettől egy kicsit megnyugodott. – Így nekem is jobb lesz. Épp most fizettem be a gyerekek tandíját az iskolában, és már tárgyalok a szomszéd bolt tulajdonosával, azt is szeretném kibérelni. Henry is azt mondja, hogy rövidesen több vevőm lesz, és nagyobb helyre lesz szükségem. – Ki az a Henry? – kérdezte Christa, és belekortyolt a kávéba. Feltűnt neki, hogy Suzanne orcáját enyhe pír futja el. – Henry Worth a rőfösbolt tulajdonosa, akitől az anyagokat veszem. Nagyon nagy támogatást jelentett az utóbbi hónapokban. – Ó, valóban? – kérdezte Christa felcsillanó szemmel. Suzanne még jobban elpirult. – A felesége tavaly meghalt, és ő magára maradt két kisgyerekkel. Szegénykék olyan szomorúak. Szeretnek átjönni játszani az én gyerekeimmel. – És a szülők mivel foglalják el magukat, amíg a kicsikék játszanak? – Henry teljes mértékben úriemberhez méltóan viselkedik – mondta szigorúan Suzanne, aztán elnevette magát. – Pedig én próbáltam rávenni az ellenkezőjére. Tökéletes gentleman, túlságosan is az. – A kávéskannáért nyúlt, hogy újratöltse a csészéket, és jókedvűen folytatta: – Henry nem szeretne kompromittálni. Szerinte jobb várni, amíg összeházasodunk.

Christa felugrott, és megölelte az unokanővérét. – Hát ez csodálatos! És az időpontot kitűztétek már? – Még nem, talán majd jövő nyárra. De ő addig is tökéletes úriember marad, vagy ne legyen a nevem Suzanne de Savary! Christa bár örült Suzanne boldogságának, egy kis fájó irigységet is érzett. – És boldoggá fog tenni, Suzanne? – Igen. Henry nagyon jó ember. És büszke rám, nagyon okosnak tart. Azt mondja, a közös üzletünk virágozni fog. Én választhatok először az árujából, ő meg hozzám küldi a vevőket. Máris én vagyok az egyik legjobb vásárlója. Christa komoly pillantást vetett Suzanne-ra. – Hiányzik a régi életed? Párizs vidámsága, az arisztokrataélet? Suzanne határozottan megrázta a fejét. – Nem, egyáltalán. Neked más volt, te mindennek a középpontja voltál. Te arra születtél, hogy politikai szalonokban forogj, és fényes bálokban tündökölj. A mi családunk vagyona csak töredéke volt a tiéteknek. Az én drága, bolondos férjem, Guy nem tudta beérni azzal, amink volt. Rémálom volt megküzdeni a hitelezőkkel, gondoskodni róla, hogy a gyerekeknek mindenük meglegyen. Az előkelő világ határmezsgyéjén éldegéltünk, miközben úgy tettünk, mintha a középpontjába tartoznánk. Fárasztó élet volt. – Ezt nem is tudtam – mondta meglepetten Christa. – Ennek örülök, mert ezek szerint sikeresen megőriztük a látszatot De ennek már vége. Sokkal boldogabb leszek egy becsületes kereskedő feleségeként. Majd háztartást vezetek, és olyasmit csinálok, amihez értek. A lány, aki az üzletben segített kiszolgálni, bedugta a fejét az ajtót takaró függönyön: – Egy bizonyos Lady Camwell van itt két lányával és két barátnőjével. Ragaszkodik hozzá, hogy személyesen beszéljen önnel. Christa és Suzanne boldogan összenézett, aztán Suzanne kiitta a kávéját és felállt. – Christa, itt vannak összecsomagolva a szalagok és a kesztyűk, amikért jöttél. A jövő héten mindenképp hozd el Miss Annabelle-t az utolsó báliruha-próbára. Christa is felállt, és mosolyogva elbúcsúzott. Örült az unokanővére boldogságának, de Suzanne házassága nyilván módosítja jövőbeli közös üzleti terveiket. Miközben átsétált a forgalmas utcákon, Christa azon tűnődött, öt kielégítené-e, ha egy méteráruboltos felesége lenne. Ha olyan lenne, mint Alex Kingsley, akkor biztosan. Összeszorította a száját erre a nemkívánatos gondolatra. Lehetetlen volt bárki másnak elképzelni Lord Kingsley-t, mint aki – és aki olyan magasságban van, ahová ő nem érhet el. Amíg Christa az unokanővérét látogatta meg, Annabelle váratlan látogatót kapott. A szíve sebesebben kezdett verni, amikor az inas bevitte neki Sir Edward Loaming névjegykártyáját és a késő nyári virágokból kötött gyönyörű kis csokrot. Annabelle egész nyáron át őrizte az emlékeiben a találkozást a parkban. Sir Edward olyan jóképű volt és olyan romantikus… Boldogan felsóhajtott az emlékre, de aztán elfelhősödött a homloka. Alex azt mondta, nem szabad fogadnia. Eljátszadozott a névjegykártyával. Nyilván nem lenne helyes, ha csak úgy nem fogadná, minden magyarázat nélkül. Igen, mindenképp az lenne a legtisztességesebb, ha személyesen mondaná el neki, miért nem fogadhatja a látogatását. Miután ezt így elhatározta magában, lesétált a földszintre a látogatójához. Sir Edward felállt, amikor a lány belépett a szalonba. Aznap pompás palackzöld felöltőt viselt és sárga nadrágot, számtalan arany óradísz lógott az óraláncáról, és egy monokli egészítette ki az összhatást. Kifogástalanul meghajolt, aztán elfogódottan megszólalt: – Miss Kingsley, ön még gyönyörűbb, mint ahogy az emlékeimben élt. Remélhetem, hogy ön is emlékszik még rám? Annabelle rámeredt a férfira. Úgy megbabonázta, mint az éjjeli lepkét a gyertya lángja. A fiatalemberek, akik a nyáron udvarolgattak neki, ugyan kellemes társaságot jelentettek a számára, de semmi többet, és csak fiúk voltak. Sir Edward viszont érett férfi, határozott és

magabiztos. És az emlékei nem csalták meg: valóban a legjóképűbb férfi, akit valaha is látott. Sötét fürtjeivel és nemes metszésű profiljával valamelyik botrányosabb görög istenre emlékeztetett, és a csillogó, sötét szempár csodálattal szegeződött rá, éppen őrá, a jelentéktelen kis Annabelle Kingsley-re. – Sir Edward – szólalt meg tétován –, nagyon örülök, hogy újra láthatom, de… attól tartok, nem fogadhatom önt a jövőben. A bátyám azt mondta, szakítsuk meg az ismeretséget. Sir Edward arca elsötétedett, amit csak részben játszott meg. Idős szülők elkényeztetett egyetlen gyermekeként arra nevelték, hogy mindig mindenből csak a legjobbal érje be. Komoly megrázkódtatás volt, amikor a szülei halála után rádöbbent, hogy az örökségéből nem lehet megélni, arra is alig elegendő, hogy úriemberhez illően öltözködjön, a kártyáról már nem is beszélve. Sir Edward öt éven át a szakadék szélén táncolt, az adósságai egyre halmozódtak, és a birtokát is súlyos jelzálog terhelte. Aztán három évvel ezelőtt némileg javult az anyagi helyzete, amikor is sikerült elnyernie egy bankár cipóképű lányának a kegyeit. Sir Edward nagy örömére még mielőtt rá tudta volna beszélni, hogy szökjön meg vele, a felháborodott, de gyakorlatias atya felajánlott neki egy szép kis summát, hogy hagyja békén a lányát. Sir Edward esküdözött érzelmei őszinteségére, de elfogadta a pénzt, és kereket oldott. Ez az eset új bevételi forrás lehetőségét csillantotta meg előtte, és a bankár lánya után még három örökösnő akadt a horgára. A legutolsó alkalommal már majdnem eljutottak Gretna Greenig, hogy ott házasságot kössenek, amikor utolérte őket a lány feldühödött gyámja. Mielőtt hazacipelte volna a zokogó leányzót, szép kis összeget fizetett neki, hogy Sir Edward szépen formált ajkát egyetlen szó se hagyja el a történtekről. Az ügy részletei nem is szivárogtak ki, mivel Sir Edwardnak is érdekében állt elhallgatni azokat. De a baronet nevét így is botrány kezdte övezni, és szinte lehetetlenné vált számára, hogy gazdag örökösnők közelébe férkőzzön. Sir Edward elvből elbűvölően viselkedett minden fiatal lánnyal, akin drága ruha volt, és épp nem volt vele kellően szigorú gardedám, hogy kiderítse, érdemes-e foglalkozni vele. A maga módján demokrata volt: arisztokratákból és közrendűekből egyaránt hajlandó volt pénzt kicsikarni. Annabelle Kingsley átment a vizsgán: nagyon gazdag családból származott, könnyen befolyásolhatónak tűnt, nemsokára betölti a huszonegyet, tehát szabadon házasodhat, ráadásul a bátyja a gyámja, aki évekig külföldön tartózkodott, és tájékozatlan a társasági ügyekben. A helyzet épp beérett volna Sir Edward számára, és roppant sajnálatosnak találta, hogy a lány júniusban elhagyta a várost. Annál is sajnálatosabb volt azonban, hogy a nyár folyamán nagy kártyaveszteségeket szenvedett, és most komoly pénzszűkében volt. Pillanatnyilag Annabelle jelentette az egyetlen reményt a számára, és nem szívesen engedte volna, hogy kicsússzon a markából. Művészien összeráncolta a homlokát, és kissé remegő hangon megszólalt: – Ó, minő igazságtalanság! – Micsoda? – kérdezte Annabelle bizonytalanul, miután leült, és egy intéssel a látogatót is hellyel kínálta. – Hogy így befeketítettek ön előtt. – Sir Edward gondosan egy olyan széket választott, hogy nemes arcéle a lehető legjobb szögből érvényesülhessen. – A bátyám nem feketítette be, csak annyit mondott, hogy ne találkozzam önnel. – Az éles válaszból Sir Edward arra a következtetésre jutott, hogy a lány nem szereti, ha a bátyját kritizálják, és ennek megfelelően gyorsan változtatott a stratégiáján. – Ó, ez nem az ő hibája. Olyan hosszú ideig tartózkodott külföldön. Nyilván kérdezősködött utánam, és azzal a régi mesével traktálták… Hát az ember már soha nem szabadulhat meg az ifjú_ korában elkövetett hibáktól? Annabelle kíváncsian megkérdezte: – Milyen régi mesével? Sir Edward villámgyorsan próbált kitalálni valamit. – Egy párbajról van szó. – Gyászosan felsóhajtott, aztán folytatta: – Egy férfi azzal vádolt meg, hogy elcsábítottam a feleségét. Ez persze szemenszedett hazugság volt. A hölgy csupán barátságra vágyott, mert a férje rosszul bánt vele. De én nem tűrhettem, hogy megrágalmazzák a becsületét.

Annabelle szeme hatalmasra kerekedett. – És mi történt? Sir Edward lekicsinylően vállat vont. – Az elkerülhetetlen. Az az alak nem volt ellenfél az én vívótudásomhoz. Meg kellett volna ölnöm. De megkegyelmeztem neki, amit ő azzal hálált meg, hogy hazugságokat és rágalmakat terjeszt rólam. Hazugságokat, amelyekért még most, tíz évvel később is fizetnem kell. – Ha felkeresné Alexet, és elmagyarázná neki a helyzetet, bizonyára meggondolná magát. Sir Edward elégedetten elmosolyodott magában. A lány bekapta a csalit. Micsoda hiszékeny kis liba, tökéletesen megfelel a céljainak. Felállt, és bánatosan megrázta a fejét. – Nem hiszem. Miért hallgatná meg egy megrágalmazott ember magyarázkodását, amikor annyian vannak még, akik azért ostromolják, hogy önnek udvarolhassanak? Lord Kingsley nyilván a legjobbat akarja magának. – Mélyen a lány kék szemébe nézett. – Melyik férfi ne ezt akarná a húgának? Annabelle boldogtalanul nézett vissza rá. Micsoda igazságtalanság, hogy egy ilyen nemes jellemű emberrel így elbánjanak! És most örökre ki fog sétálni az életéből. Az eszébe sem jutott, hogy megbeszélje a dolgot Alexszel. Soha életében nem jutott eszébe ellenkezni, ha valaki utasította valamire. Az anyja mellett eltöltött évek során azonban Annabelle kitanulta, hogyan kell kerülő utat találni. Felállt, és lázasan törte a fejét, milyen lehetőségei lennének. Sir Edward elégedetten szemlélte a lány arcát, aztán következett a coup de gráce15. – Megengedi, hogy megcsókoljam a kezét, csak most az egyszer? – kérdezte lágy, csábító hangon. Gondosan kiválasztotta az anatómiailag legmegfelelőbb pontot. Egy ártatlan lányka nem biztos, hogy élvezné, ha az ajkát érné az első csók, márpedig fontos volt, hogy kellő hatással legyen rá. A választ meg sem várva megfogta Annabelle kezét, és azt mormolta: – Milyen törékeny, mint egy kismadár. Az eredeti hasonlatok kitalálása nem volt Sir Edward erőssége, de azt tudta, hogyan kell a lehető legtöbbet kihozni egy kézcsókból. A lány kézfején kezdte, aztán megfordította, és a tenyerébe szorította az ajkát. Érezte, hogy Annabelle keze megremeg. Ez roppant kielégítő. Valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy egy férfi testi vággyal érintette meg. Miután futólag súrolta az ajkával az ujjai hegyét, az arcához szorította a lány kezét, és megtört hangon azt suttogta: – Ó, Annabelle, épp csak magára találtam, és máris el kell veszítenem! Annabelle tehetetlen volt az ilyen mesteri manipulálással szemben. Sir Edwardot a lovagi szerelem romantikus megtestesítőjének látta. A sors elleni vétek lenne, ha engedné őt elmenni… Remegő hangon, gyámoltalanul megszólalt: – Sir Edward, nem szabad… – A férfi még mindig az arcához szorította a kezét. Az alig érezhető szúrós, férfias borosta olyan más volt, mint a finom női bőr… Sir Edward sötét, űzött tekintettel nézett rá. – Igaza van, angyalom. A botrány árnyéka sem vetülhet az ön nevének ragyogására. Most elbúcsúzom, mindörökre. – Nem! – Annabelle-nek végre eszébe jutott a megoldás. – Azt nem tehetem meg, hogy nem engedelmeskedem a bátyámnak, és megengedem, hogy meglátogasson. De mi lenne, ha véletlenül összetalálkoznánk a parkban? Gyakran sétálok ott a komornámmal, kora délután, mielőtt a divatos társaság összegyűlik. – Maga egy angyal! Nincs még egy ilyen nő a világon! A Sir Edward arcán tükröződő boldogság látványa elnyomta az Annabelle lelke mélyén motoszkáló bűntudatot. Ha ez a férfi a sorsa, akkor, ha eljön az ideje, nyilván Alex is áldását adja majd rájuk. Alex váratlan módon kielégítőnek találta az admiralitásnál végzendő munkáját. Az évek során épp eleget kellett érintkeznie ezzel a méltóságos testülettel, és már jól ismerte a zsarnoki portásokat és a hírhedt várószobát, ahol még az admirálisok is idegesen várakoztak, amikor eljöttek a parancsokért és a kinevezésekért. Az 1783 és 1793 közötti tíz békeév alatt a haditengerészet sok tisztje a szárazföldön időzött fél zsolddal, és Alex szerencsésnek 15

kegyelemdöfés

mondhatta magát, amiért ebben az időszakban is állandó alkalmazásban volt. A Kingsley családnak volt ugyan pénze és befolyása, de ezt sok más tiszt is elmondhatta magáról. Amikor két évvel ezelőtt ismét kiújult az ellenségeskedés Franciaországgal, a flottát is nagymértékben kibővítették, és több száz tiszt tért vissza az aktív szolgálatba. Alex néha úgy érezte, ha a franciák nem léteznének, akkor ki kellene találni őket – máskülönben Angliának nem lenne méltó ellenfele. Ironikus, hogy a franciák és a spanyolok jobb hajókat építenek ugyan, de a britek tagadhatatlanul jobb tengerészek Alexnek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy meg tudják verni a csatornán túli ellenfelüket. A franciákról óhatatlanul Christa jutott eszébe. Alex szigorúan kerülte a vele való találkozást, még azon az áron is, hogy így a húgát is ritkábban láthatta. A francia lány megbabonázta, nem tudta elfelejteni lágy testét. Milyen édesen reagált a csókra, nem mentegetőzött és nem játszotta meg magát… Alex szórakozottan kibámult a kis iroda ablakán, amelyet az admiralitás épületében kapott. Késő szeptember volt, odalent a Whitehall negyed utcáin nyüzsögtek a fogatok, a stráfkocsik és az utcai árusok. Ebben a pillanatban egy csapat katona masírozott el a lovas gárdisták laktanyája felé. Alex azon kapta magát, hogy a bal oldalát dörzsölgeti, ahol állandósult a szúró fájdalom. Keserűen elmosolyodott. Nem bánta volna, ha az a pokoli repeszdarab eldönti végre, merre akar menni. Alex felsóhajtott, és visszaült az íróasztalához. Nemcsak Christa testét nem tudta elfelejteni – soha nem élvezte még ennyire egyetlen nő társaságát sem, és senkivel nem érezte magát ilyen felszabadultnak Az a tény, hogy egy szobalányt ilyen vonzónak tud találni, igazolni látszott azt, amit az apja mondott mindig, hogy Alex nem tudja, mivel tartozik a nevének és a rangjának Hogy megpróbálja valamivel ellensúlyozni Christa hatását, úgy döntött, ideje lenne megismerkedni a saját társasági köreihez tartozó eladósorban lévő lányokkal. Nem volt hiány jelöltekből a számos társasági eseményen, ahol Annabelle-lel megjelentek – férfinaivitásával eszébe sem jutott, hogy egyes helyekre csak azért hívták meg a húgát, mert tudták, hogy ő lesz a kísérője. Egy jóképű, gazdag vicomte, aki épp feleséget keres – igazi főnyeremény. Alex mindeközben taktikai értekezéseket írt Hutchinson admirális kérésére. A szókimondó vén tengeri medvével jó barátok lettek Hutchinson volt az admiralitás harmadik embere, kötelezettségei közé tartozott a tisztek kinevezése, amit sokszor Alexszel is megvitatott. Annak ellenére, hogy a pénz és a befolyás mekkora szerepet játszott, az admiralitásnál komolyan vették a feladatukat, és nagyon ritkán fordult csak elő, hogy arra alkalmatlan ember kapott volna meg egy tiszti kinevezést. Alex örült, hogy jól halad a munkájával. bt magát is meglepte, mennyit tud a taktikai kérdésekről, és milyen határozott véleménye alakult ki e témában. Azzal is tisztában volt, hogy az írnokok, akik a fogalmazványait tisztázzák, mulatságosnak találják, hogy milyen rossz a helyesírása, de a felettesei, akik elolvasták a tanulmányokat, elégedettek voltak vele. És az állandó munka legalább elterelte a figyelmét, és nem gondolt folyton Christára. Sybil Debenham a Curzon Streeten található, pompásan berendezett házában mélységes megelégedettséggel szemlélte saját tükörképét. Aznap este Wincastle-éknál lesz bál, és úgy döntött, megteszi az első lépést Lord Kingsley behálózására. Gondosan előkészítette a tervét: sorra vett minden szóba jöhető nősülendő férfit, felmérte őket a rangjuk, vagyonuk és személyes jellemvonásaik alapján. E három közül feltétlenül a rang volt a legfontosabb. Sybil bőven rendelkezett pénzzel, amelyet közönséges malomtulajdonos nagyapjától örökölt. Kicsit félrefordította a fejét, és megcsodálta tökéletes profilját és a nyakának ívét is, aztán enyhén összeráncolta a homlokát. – Merrier, hátul az egyik fürt ferdén áll. Igazítsd meg. – De a kisasszony kérte, hogy így tűzzem meg, hogy kacérabb legyen – jegyezte meg a francia szobalány szándékoltan semleges hangon. Az úrnő összeszorította gyönyörűen ívelt ajkát. – Nem érdekelnek a kifogásaid. Igazítsd meg! – Míg a komorna ügyes kézzel újratűzte a kontyot, Sybil újból elmerült saját

tükörképének csodálatában. Mindenki elismerte ragyogó szépségét – tökéletes, szív alakú arc, aranyló fürtök és szobrász vésőjére méltó vonások. A szigorúbb kritikusok talán azt mondanák, hogy akvamarinkék szemei túl kicsik és túl közel ülnek egymáshoz, hogy igazán tökéletes szépség legyen, de ő puszta irigységnek tudta be az efféle szőrszálhasogatást. Az az ostoba komornája nagyon ért a szépítőszerekhez, és a szépségét még kifinomultabbá tudja varázsolni. Sybil félig lehunyta a pilláit, és megcsodálta, ahogy a szemhéjára szórt aranypor harmonizál aranyszínűre festett körmével. Ez alkalommal semmiképp nem vallhat kudarcot. Elégedettsége egy kissé bizonytalan is volt. Valamilyen furcsa okból kifolyólag, amit Sybil soha nem tudott kideríteni, a férfiak mindig áhítatos hódolattal és csodálattal vették körül, de még egyetlenegyszer sem kapott olyan kitűnő házassági ajánlatot, amilyet megérdemelt volna. A vagyona óriási volt, a szépsége párját ritkította, úgyhogy csakis arra a következtetésre juthatott, hogy a származása nem elég előkelő, és ezért nem tudja meghódítani a társaság legmagasabb csúcsait. Az a szörnyű malomtulajdonos nagyapja… A Gunning nővérek, akik nála is alacsonyabb származásúak, persze híresen sikeres házasságot kötöttek. Erre azonban próbált inkább nem is gondolni. Sybil huszonkét éves volt, és már a negyedik báli szezonon vett részt, így aztán kénytelen volt kissé alacsonyabbra helyezni az elvárásainak mércéjét. Ha hamarosan nem fogad el egy ajánlatot, akkor az a veszély fenyegeti, hogy köznevetség tárgya lesz. Az első báli szezonján még úgy tervezte, kizárólag egy herceghez megy feleségül, de aztán kénytelen-kelletlen belátta, hogy túl kevés a nősülni készülő herceg. Ketten megkérték ugyan a kezét, de egyikük sem volt igazán megfelelő. A második szezonban Miss Debenham már a márkikat is felvette a szóba jöhető kérők listájára, 1794 tavaszán már a grófokat is. Bárcsak Radcliffe grófja ne halt volna meg épp a báli szezon kezdete előtt… Az előző két szezonban nagyon hízelgően udvarolt neki. Ha jobban bátorította volna, akkor most már vagyonnal és ranggal rendelkező özvegy grófné lehetne, és nem kellene a házasság visszataszító kötelezettségeivel foglalkoznia. A jelenlegi Lord Radcliffe szintén agglegény, és lassan középkorú, talán nincsenek túl nagy igényei, de vele alig lehet társaságban találkozni. Igazán sajnálatos, hogy Sybilnek nem volt alkalma megmutatni neki, mit mulaszt el azzal, hogy eltemetkezik vidéken. Sybil felállt, és felemelte a karját, hogy Merrier levegye a ruháját védő selyem fésülködőköpenyt. Egyik kezével gyengéden végigsimított az aranycsipkével díszített ruhán. Lehet, hogy a párizsi divatdiktátorok az egyszerűséget hirdetik, de a férfiaknak jobban tetszik a nagystílű pompa. Kingsley képtelen lesz ellenállni neki. Az idei tavaszon Miss Debenham vonakodva úgy döntött, jobb híján kénytelen lesz beérni egy vicomte-tal is, de egy báróig azért nem süllyed. Már épp kezdtek elfogyni a szóba jöhető jelöltek, amikor megjelent a színen Lord Kingsley. Ősszel minden társasági eseményen találkozni lehetett vele. Sybil tudta, hogy más lányok is kivetették rá a hálójukat, bár egy sem akadt közöttük,aki felvehette volna vele a versenyt. Sybil gondosan tanulmányozta a férfit, és barátkozott a butuska húgával, Annabelle-lel, csak azért, hogy megfigyelhesse, Alex Kingsley hogyan viselkedik a társaságban. Kingsley modora bosszantóan közvetlen volt, nem volt igazán tudatában saját méltóságának, de ez apró hibának számított csupán. Elég vonzó volt, hogy jól mutasson Sybil oldalán, és meglepő módon az is kiderült, hogy meglehetősen zavarba jön a nők közelében. Nyilván azért, mert olyan sok időt töltött durva tengerésztársaságban. Talán vissza is tér majd a tengerre, miután összeházasodtak. Akkor legalább nem lesz láb alatt. Amolyan hőstípusnak tűnik, ami csak növeli a felesége tekintélyét is. Ha így folytatja, talán még gróf is lehet belőle, ami nagy elégtétel lenne Sybil számára, amiért leereszkedett egy vicomte-ig. A komorna nyakára csatolta a gyémánt nyakéket, mire Sybil elégedetten bólintott. Ez volt a tökéletes utolsó ecsetvonás. Ezen az estén mindenképp felhívja magára Kingsley figyelmét. Bármennyire visszahúzódó is a férfi, el fogja kápráztatni a szépsége, és az, hogy a kegyeiben részesíti. A hónap végére egészen biztosan megkéri a kezét, efelől semmi kétség.

Claudia Debenham elégedetten bólintott, amikor a lánya levonult a lépcsőn a földszintre, kezét kecsesen végighúzva az ívelt korláton. Nem árt gyakorolni a művészi mozdulatokat, az ember soha nem tudhatja, éppen ki figyeli. – Kitűnő, kedvesem. Ez a ruha remekül áll. Kingsley el lesz bűvölve. – A két nő összeesküvőként ügyködött a rangos férj megszerzésén. A lány megszállottsága tulajdonképpen abból fakadt, hogy az anyjának soha nem sikerült elérnie azt a társadalmi magasságot, amelyre vágyott. Claudia csinos lány volt annak idején, de távolról sem olyan elragadó, mint a lánya. Szerencsésnek tarthatta magát, amiért sikerült kifognia egy báró második fiát. Persze a férje, Leo bátyja beteges volt, így Claudia reménykedett benne, hogy előbb-utóbb Leo fogja örökölni a címet. Sajnálatos módon azonban a bátyja élt és virult, és négy egészséges fia született, míg Leo korán a sírba szállt. Claudiának soha nem jutott eszébe, hogy elgondolkozzon azon, ehhez nem járult-e némiképp ő is hozzá. – Akkor halljuk még egyszer a tervet – parancsolt a lányára. Sybil bosszúsan égnek emelte a tekintetét. – Ugyan már, anya, tudod – mondta durcásan. – Amikor Kingsley megérkezik a húgával, várok pár percet, amíg elvegyülnek a társaságban, aztán odamegyek a lányhoz, elmesélem, hogy találtam egy kitűnő kalapost, és megkérdezem, nem jönne-e el velem holnap. Annabelle mindenképp be fog mutatni a bátyjának. Lord Kingsley biztosan fel fog kérni táncolni. Arról fogok beszélni, mennyire bámulom azt a kis penészvirág húgát, ami tetszeni fog neki. Kifaggatom, milyen kalandjai voltak a hadiflottánál. Minden simán fog menni. Még egyszer sem mutatott érdeklődést egyetlen más lány iránt sem. – Téged senki nem tud túlragyogni, drágám – mondta elégedetten az anyja. – Akkor indulhatunk? Lord Kingsley és Miss Kingsley – jelentette be az inas. Annabelle boldog várakozással nézett körbe a Wincastle-ház báltermében. Ez volt az ősz egyik legnagyobb társasági eseménye, és már nagyon várta. Mostanában már szép ruhákban és magabiztosan jól érezte magát az összejöveteleken. – Élvezd ki ezt a kis pillanatnyi nyugalmat, Belle – mondta Alex egy mosollyal. – Máris idebámul egy-két csodálód, és nemsokára félre fognak lökdösni mellőled. – Ugyan, Alex, túlzol – felelte nevetve Annabelle. – Mindig nagyon tiszteletteljesen bánnak veled. Végül is te vagy a gyámom, és szeretnének jóban lenni veled. Annabelle letelepedett egy székre, aztán halkan felsóhajtott, amikor észrevette, hogy Sybil Debenham közeledik feléjük. Miss Debenham az utóbbi időben nagyon kitűntette a figyelmével, de Annabelle-nek nehezére esett megkedvelni. Sybil nyomasztóan felszínes dolgokról fecsegett, és feltűnően divatos és elegáns külseje miatt Annabelle túl magasnak, esetlennek és reménytelenül vidéki lánynak érezte magát mellette. De nem volt szokása elutasítani, ha valaki barátsággal közeledett hozzá, úgyhogy mosolyogva felnézett rá, és azt mondta: – Jó estét, Miss Debenham. A szokásosnál is gyönyörűbb ma este. – Szólítson Sybilnek, kedvesem, már ezerszer kértem! – Miss Debenham megrezegtette a legyezőjét, és szándékosan nem vett tudomást Lord Kingsley jelenlétéről. – Csak el akartam újságolni, hogy felfedeztem egy kitűnő kalapost. Egyszerűen csodálatos! Nem volna kedve eljönni velem hozzá holnap? – A nagylelkű meghívással azt is sikerült érzékeltetnie, hogy Annabelle-re ráférne egy divatárusnál tett látogatás. Alex érdeklődve vette szemügyre a hölgyeményt. A legtökéletesebbre csiszolt műalkotás volt, amelyet valaha is látott. Minden hajfürt tökéletesen a helyén, minden gesztus kecsesen megkomponálva. Vajon tükör előtt szokott gyakorolni? Annabelle bemutatta őket egymásnak: – Alex, a hölgy Miss Sybil Debenham. A bátyám, Lord Kingsley. Alexnek pislognia kellett az akvamarinkék szempár éles pillantásától. Meghajolt, és mormolt valamit arról, hogy mekkora megtiszteltetésben van része. Miss Debenham kacagott. – Ó, az enyém a megtiszteltetés, mylord. Már nagyon rég vágytam rá, hogy megismerkedhessem egy igazi hőssel!

Alex zavartan nyelt egyet, majd azt felelte, bizonyára összetéveszti valaki mással. Sybil rendkívül szellemesnek találta a választ, és megint kuncogott. – És még szerény is! Csúnya dolog volt öntől, hogy ennyi ideig megfosztotta a jelenlététől a londoni társaságot. – Alex nem tudta, mit válaszoljon, inkább megkérdezte: – Lenne kedve táncolni? – Vetett egy pillantást Annabelle-re, és látta, hogy már körbe is vették a csodálói, és nincs szüksége az ő társaságára. – A legnagyobb örömmel, mylord – vágta rá azonnal Miss Debenham. Ha Alex jobban odafigyel, észrevehette volna, milyen diadalmasan csillan fel a kék szempár. Alex hálás volt, amiért Christának sikerült megtanítania őt táncolni. Most már élvezte is, és tánc közben csak az illem által megkívánt néhány mondatot kellett váltani. Úgy találta, Miss Debenham igazán szemrevaló teremtés. Egy férfinak vaknak kell lennie, ha nem élvezi a látványát, úgyhogy megkérte, hogy később még táncoljon vele az est folyamán. Alex maga sem tudta, hogy történt, de azt is megbeszélték, hogy két nap múlva együtt kilovagolnak a parkba. Hát úgyis eladósorban lévő hölgyekkel akart ismerkedni – és melyik férfi ne találná hízelgőnek, ha egy ilyen csodálatos nő a tudomására hozza, hogy vonzónak találja?

Tizenkettedik fejezet Christa összevont szemöldökkel nézett az úrnőjére. Az utóbbi néhány hétben egyre gyakrabban fordult elő, hogy „véletlenül” összeakadtak Sir Edward Loaminggal a parkban, és nem volt nehéz észrevenni, hogy valami készülőben van. Christa kissé távolabbról követte Annabelle-t és a lovagját, hogy hallótávolságon kívül legyen, de azért ne veszítse őket szem elől. Annabelle ragyogott, Sir Edwardról viszont Christának az volt a nem túl hízelgő véleménye, hogy egyszerűen fárasztó. Úgy gondolta, a kis találkozókból nem lehet semmi baj. Habár Sir Edward minden alkalmat megragadott, hogy megérinthesse Annabelle könyökét, vagy kézen fogva segíthesse át kisebb akadályokon, például magasabb fűszálakon, de azért mindig az illendőség határain belül maradt. Christa ennek ellenére nem kedvelte Sir Edwardot, és azt kívánta, bárcsak Alex megmondaná a húgának, hogy maradjon távol tőle. De Alex nyilván utánanézett a dolognak, és úgy döntött, a baronet tiszteletre méltó úriember. Minden nővel előfordul életében egyszer, hogy belehabarodik egy szép arcba. Tizenhárom éves korában Christa is odavolt egy patkolókovácsért. Csak remélni tudta, hogy Annabelle gyorsan kigyógyul ebből a szerelemből. Épp utánuk sietett, amikor Annabelle megállt, és odaintette. – Parancsol, Miss Annabelle? – kérdezte tisztelettudóan Christa. – Szeretném, ha elmenne a könyvesboltba, és elhozná a könyvet, amelyet megrendeltem. Olyan szép az idő, én addig itt maradnék a parkban Sir Edwarddal. – Nem hagyhatom magára, kisasszony – felelte határozottan Christa. Annabelle félig könyörgő, félig parancsoló tekintettel nézett rá. – Tökéletes biztonságban leszek Sir Edwarddal, Christa – mondta. Christa nem túl boldogan ugyan, de engedelmeskedett. Végül is Annabelle a munkaadója, és nem lenne helyénvaló egy harmadik személy előtt ellentmondani neki. –Hát jó, Miss Annabelle, Egy órán belül visszaérek. Még akkor is a kényes helyzeten töprengett, miután elhozta a könyvet. Egy szerelmes regény volt, amelyet Annabelle nagyon szeretett. Christa kezdte gyanítani, hogy a moralistáknak igazuk van: a regények illetlen gondolatokat ébresztenek a könnyen befolyásolható fiatal lányok fejében. Különben miért venné olyan komolyan az úrnője Sir Edward szóvirágos bóközönjeit? Christa a gondolataiba merülve, egy igazi nagyvárosi könnyedségével kerülgette az embereket és a kocsikat. Hirtelen egy ismerős hang zökkentette ki a merengésből: – Megállni! – kiáltotta.

A hang irányába fordította a fejét, aztán a döbbenettől kővé dermedve megtorpant. Lord Radcliffe volt az. Egy félsaroknyira volt tőle, egy súlyos söröskocsi állta el az útját. Christának az volt az érzése, olyan messziről nem lehet biztos benne, hogy tényleg őt látja. De nyilván eleget látott, hogy felébredjen a gyanakvása. Megállította a hintóját, odadobta a gyeplőt a kocsisnak, könnyedén leugrott a macskaköves utcára, és Christa felé indult. Christa nem tétovázott, gyorsan sarkon fordult, és szaladni kezdett. Átvágott két divatos hintó között, az egyik ló majdnem el is taposta. Az utca túloldalára érve besurrant egy sikátorba, és továbbigyekezett, de azért nem túl gyorsan, hogy ne keltsen feltűnést. A sikátor kis utcák labirintusába vezetett, és pár perccel később már biztos volt benne, hogy senki sem követi. Egy lakóházakkal körbevett, csendes kis téren megállt, hogy egy kicsit kifújja magát. A szíve vadul kalapált. Szinte már meg is feledkezett Lord Radcliffe-ről az utóbbi pár hónapban, de a látványa most az elmúlt tavasz minden félelmét újból felébresztette benne. Most, hogy már tudja, hogy a nagybátyja a városban van, óvatosabbnak kell lennie. Miközben lassan visszasétált a parkba, az ijedtséget harag váltotta fel. Arra gondolt, hogy ha nincs Lord Radcliffe, ő még mindig d'Estelle grófnőként élhetne, úrihölgy lehetne, aki otthonos a legelőkelőbb társaságban. De akkor vajon találkozott-e volna Alexszel? Kialakulhatott-e volna köztük ilyen közvetlen kapcsolat az előkelő társaság merev keretei között? Christa felsóhajtott. Ha nem is kaphat meg többet Alexből, mint eddig, akkor is jobban jár, mint ha meg sem ismerte volna. Felszegte a fejét, és belépett a parkba, hogy megkeresse Annabelle-t. Lord Radcliffe negyedóra elteltével feladta az üldözést a sikátorokban, melyeknek piszkos lakói gyanakodva méregették. Egy délibábot követett. Ez a fantom nem Christa volt – miután megállította a kocsit, rájött, hogy csak egy főkötős cselédlány volt az, nem pedig elegáns unokahúga. Miközben Lewis visszasétált a kocsihoz, igyekezett nem gondolni a kísértetekre, amelyekkel az elmúlt hónapok során találkozott. Nem csak Christát vélte látni állandóan. Egyszer a White's Klubban megpillantott valakit, ám amikor odarohant hozzá, az utolsó pillanatban megtorpant, mert rájött, hogy egy idegen az. Egy Kingsley nevű férfi volt, akinek ugyanolyan szőke haja volt, mint Charlesnak, és a tartása is furcsán az unokaöccsére emlékeztette Lewist – de akkor is csak egy idegen volt. És Marie-Claire… – mindenhol őt látta. Lord Radcliffe hagyta, hogy a kocsisa hajtson hazáig. Okosabb is lehetett volna, mint hogy Londonba jöjjön. Berkshire ugyan nem szűkölködött azoknak az időknek az emlékével, amikor a birtok még tele volt fiatalsággal és nevetéssel, de még ezt is könnyebb elviselni, mint a gúnyolódó kísérteteket, amelyek folyton eltűnnek London forgatagában. Minél előbb elintézi a dolgait, és hazatér vidékre, annál jobb. Annabelle úgy találta, hogy a rég várt bizalmas beszélgetés Sir Edwarddal nem úgy alakul, ahogy várta. A csókjai mámorítóak és mesébe illőek voltak, sajnálatos módon azonban a férfi eközben állandóan könyörgött, hogy szökjön meg vele. – Ó, Annabelle, egyetlenem – suttogta vágytól rekedten a fülébe. – Egész életemben arról álmodtam, hogy egyszer magára találok. Mondja, hogy velem jön! Annabelle elhúzódott, és szorosan nekidőlt egy fatörzsnek a kis ligetben, ahol megbújtak. – Edward, ezt nem tehetem! Micsoda gyalázat lenne… Sir Edward bánatosan nézett rá. – Hát nem szeret, Annabelle? – Felemelte a lány jobb kezét, és gyengéd csókot lehelt a tenyerébe. Annabelle megborzongott. – Ó, Edward, tudja, hogy szeretem! De miért ne várhatnánk? Nemsokára betöltöm a huszonegyet, és ahhoz megyek hozzá, akihez akarok. – Minden nap, amelyet magától távol kell töltenem, kínszenvedés. Minden magányos éjszaka végtelennek tűnik… – Jó mondat volt, valamelyik ostobácska regényben olvasta, amelyeket Annabelle annyira szeretett. Úgy látta, mintha ismerősnek is tűnne számára, úgyhogy gyorsan folytatta: – Miért is várnánk, amikor mindketten olyan biztosak vagyunk a

dolgunkban, és annyira szeretjük egymást? – Még mindig fogta a lány kezét, és az érintése szinte elvette Annabelle józan eszét. – Úgy szeretnék férjhez menni, hogy a bátyám is áldását adja rá. Ha felkeresné, akkor biztosan… – Annabelle hangja elhalt. Sir Edward szomorúan megrázta a fejét. – Tudja, hogy ennek nem lenne értelme. A bátyja már ítéletet mondott felettem anélkül, hogy meghallgatott volna, és most sem tenne másképp. Annabelle nem volt biztos benne, hogy ésszerű az, amit imádottja mond, de képtelen volt gondolkodni, amikor ilyen közel volt hozzá. Sir Edward még közelebb hajolt, átkarolta, és apró csókokat lehelt a nyakára és a fülére. – Kérem, Edward, így nem tudok gondolkodni – esdekelt Annabelle remegő hangon. A baronetnek pontosan ez is volt a célja. Annabelle naiv volt, de nem buta, és tudta, hogy ha túl sok időt ad neki, akkor átláthat a romantikus szóvirágokon. Ennél is nagyobb baj volt, hogy Sir Edward anyagi helyzete egyre kritikusabbá vált, a végrehajtók már a nyomában voltak. Egy barátjánál lakott, hogy ne találjanak rá a hitelezői, de ez nem mehet így sokáig – pár napon belül kénytelen lesz elhagyni Londont. Ha magával vinné a gazdag Miss Kingsleyt, akkor később akár vissza is térhetne a városba. Máskülönben nem marad más választása, mint visszavonulni súlyos jelzáloggal terhelt birtokára, és végignézni, hogy elárverezik. Ezért aztán folytatta az ostromot, Annabelle nyakát csókolgatta, és a keze elkalandozott a testén. A lányka nagyon is szenvedélyes volt az illedelmes külső mögött, és a siker elérésének az a legjobb módja, ha felcsigázza a vágyait. – Edward, kérem… – suttogta Annabelle. – Hogy szökhetnék meg a bálom előtt? Már mindent előkészítettünk, és rengeteg vendéget hívtunk. A komornám, Christa nagyon sokat dolgozott vele. – Magának fontosabbak egy komorna érzései, mint az enyémek? – búgta Sir Edward, és már a lány ajkát kereste. Annabelle félrefordította a fejét, és azt mondta: – Nem csak róla van szó, ott van a bátyám, Alex, Agatha nénikém, azok az emberek, akikkel ezen az őszön megismerkedtem… Mit fognak gondolni rólam? Sir Edwardnak támadt egy ötlete. – Ha a következő pár napban elszöknénk Gretna Greenbe, akkor a bálra vissza is érhetnénk, és ez jó alkalom lenne, hogy bejelentsük a házasságkötésünket. Az első bálja, a születésnapja és az esküvőnk, mind egyszerre. És ha a bátyját kész tények elé állítjuk, biztos vagyok benne, hogy ő is bele fog egyezni. – Lord Kingsley kénytelen lesz ezt tenni, ha nem akarja gyalázatba keverni a családját – tette hozzá magában. – Tényleg ezt hiszi? – kérdezte kétkedve Annabelle. – Nem lenne jobb, ha itt esküdnénk meg, különengedéllyel? Megszökni, az olyan… gyanús dolog. A különengedély, amellyel várakozás nélkül lehetett házasságot kötni, drága dolog volt. A skóciai utazás is az lett volna, de ha a lány bátyja utoléri őket, és felajánl egy szép summát, akkor minimálisak lennének a kiadásai. – Gondoljon arra, szerelmem, milyen romantikus lenne – suttogta a lány fülébe. – Egész életünkben emlékeznénk rá… – Engem is éppen ez aggaszt – felelte Annabelle kissé csípősen. – Hogy az emberek életünk végéig emlékezni fognak rá. – Senki nem fogja megtudni – ígérte Edward taktikát változtatva. – Hagy egy üzenetet a bátyjának, hogy férjhez megy, és a bál délutánjára itthon is lesz. Mivel aznap már betölti a huszonegyet, a bátyja semmit sem tilthat meg. Mi lenne ennél egyszerűbb? – Ajkával fojtotta a lányba a további tiltakozást. Annabelle szerencséjére egy kisfiú épp akkor szaladt oda a kis ligetbe. – Nem tetszettek látni a labdámat? – kérdezte, tudomást sem véve róla, hogy a párocska milyen bűntudatosan rebben szét. – Nem, nem láttuk, te kis… – Sir Edwardnak alig sikerült megőriznie a nyugalmát, de Annabelle közben kisiklott a karjából, és visszaindult a sétányra.

– Vissza kell mennünk, Christa keresni fog. – Annabelle nagyon megörült, amikor meglátta közeledni a komornáját. Sir Edward sürgetőn megszólalt a háta mögött: – Akkor gondolkozik a dolgon? – Igen… Nem… Nem tudom! – Annabelle űzöttnek érezte magát. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen csodás szerelem ennyire felzaklassa? Vetett egy pillantást Sir Edwardra, és a bosszúsága azonnal elszállt a gyönyörű, aggodalmas arc láttán. – Holnap is láthatom? – Micsoda szenvedély lobog a szemében! Hát persze hogy meggondolatlan és heves, mi más lehetne egy szerelmes férfi? – Igen, találkozzunk ugyanitt – felelte Annabelle sietve, épp egy pillanattal azelőtt, hogy Christa hallótávolságon belül ért volna. – Jól van, Miss Annabelle? – kérdezte aggódva Christa. – úgy ki van pirulva az arca. – Azt nem tette hozzá, hogy úgy fest, mintha a bokrok között kószált volna. Nem kellett hozzá különösebben nagy fantázia, hogy kitalálja, mit műveltek a távollétében. – Talán csak megkapott a nap. Jó lesz most már hazamenni, és lepihenni egy kicsit. Ma este három helyre is hivatalosak vagyunk, és nagyon sokáig fent leszek – hadarta Annabelle megkönnyebbülten. Mindig szörnyen nehezére esett, ha bármiben határoznia kellett, és ez a mostani tűnt élete legnehezebb döntésének. Sir Edward elkísérte Annabelle-t a park bejáratáig. Christa pár lépéssel mögöttük haladt, és hallotta, ahogy a férfi azt mormolja: – Akkor holnap találkozunk. – Megszorította Annabelle kezét, és távozott. Christa nem először tűnődött el rajta, hogy miért nem viszi el Annabelle-t sétakocsikázni, vagy miért nem látogatja meg otthon, ahogy más udvarlói szokták. Ráadásul Annabelle furcsán hallgatott Sir Edwardról, nem fecsegett olyan boldogan, mint tavasszal, az első találkozásuk után. Christában az a kellemetlen gondolat kezdett motoszkálni, hogy valami gyanús dologra készülnek. Annabelle az első esti meghívásra elment ugyan, de szörnyű fejfájás tört rá, és nem sokkal később már olyan sápadt lett, hogy Alex ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye. Christa gondjaira bízta a húgát, aki megnyugtatta, hogy egy csésze fűzfakéreg tea jót fog tenni a fejfájásának. Annabelle bágyadtan mosolygott, és visszavonult a szobájába, a bátyjától is épphogy elköszönt. Alex azon tűnődött, nem vitte-e túlzásba az utóbbi időben a társasági életet. A húga állandóan olyan elfoglalt volt, hogy szinte alig látta, mióta visszatértek Londonba. Alex még nem volt álmos, ezért lement a könyvtárszobába. Az egyik végében kis dolgozósarkot alakított ki magának. Jobban szerette ezt a tágas, könyvespolcokkal szegélyezett helyiséget, mint a szűkös kis odút, amelyet egykor az apja használt dolgozószobaként. Tett egy kis szenet a tűzre, töltött magának egy pohár finom ír whiskey-t vízzel, aztán letelepedett a fotelbe, és kényelmesen maga elé nyújtotta hosszú lábait. Úgy érezte, megtalálta a helyét a világban. Az admiralitásnál jól haladt a munkájával, de ami még jobban meglepte, a társasági életben is sikeres volt. Alex felfedezte, hogy sokkal jobban érzi magát az előkelő társaságban, mint gondolta volna. Bár soha nem lesz az elegáns visszavágások mestere, de azért tudott társalogni és táncolni az előkelő hölgyekkel anélkül, hogy nevetségessé tette volna magát, és aránylag még élvezte is a dolgot. A feleségkeresés sajnos nem sok eredménnyel járt. A szenvedélyes vonzalom, amely Christa iránt ébredt benne a nyáron, meggyőzte, hogy ideje lenne megnősülnie, de a szóba jöhető höl8yek egyike sem keltette benne a legcsekélyebb érdeklődést sem. Némelyikük csinos volt, sokan kedvesek, néhányról mindkettőt el lehetett mondani, de egy sem akadt köztük, akiről el tudta volna képzelni, hogy vele élje le az élete hátralévő részét. Azt pedig még kevésbé, hogy együtt üljenek a reggelizőasztalnál. Alexnek nevethetnékje támadt, ha megpróbálta elképzelni a ragyogó Sybil Debenhamet bármely délnél korábbi időpontban. Bizonyára órákba telik, amíg megalkotja azt a ragyogóan

tökéletes toalettet. Alex bizonyos szempontból kihívásnak tekintette a vele kialakult könnyed kapcsolatát – Sybil pontosan az a fajta legyező-rebegtető nőszemély volt, akiktől úgy rettegett fiatalabb korában. Alex örömmel nyugtázta, hogy nem bénul le teljesen a társaságában. Hagyta, hogy Sybil kedvenc témájáról csacsogjon – vagyis saját magáról –, és úgy találta, egész jól tudja kezelni. Úgy tűnt, Sybil nagyobb figyelemben részesíti őt, mint a többi úriembert. Alex azt gyanította, arra használja fel, hogy a többi udvarlóját féltékennyé tegye. Mindenesetre nem úgy tűnt, mintha Miss Debenham bármiféle komolyabb érzelmet táplálna iránta, ezért Alex úgy vélte, egy kis flört nem okozhat semmi bajt. Elképzelhetetlen volt, hogy Sybil szíve foglalt lenne – vagy hogy egyáltalán van szíve. Mivel roppant hízelgő volt, hogy egy ilyen szépség őt részesíti előnyben, Alex mindig felkérte párszor táncolni, ha találkoztak egy-egy estélyen, és néha kikocsikáztak a parkba. Nagy kár, hogy Sybil szelleme feleannyira sem volt vonzó, mint az arca. Alex kortyolgatta a whiskey-t, és élvezte a békés órát. Még a szokásos fájdalom is enyhült az oldalában. Elmúlt tizenegy óra, és minden szolga nyugovóra tért már, kivéve az inasát, Fiske-et, akit még nem sikerült meggyőznie, hogy a segítsége nélkül is képes levetkőzni. Az ajtó olyan zajtalanul nyílt ki, hogy Alex eleinte észre sem vette, hogy látogatója érkezett. Amikor a halk léptekre odafordította a fejét, Christát pillantotta meg. Alexet jótékony sötétség takarta, így észrevétlenül szemlélhette, ahogy a lány a könyvespolcokat böngészi. Nagy gyönyörűsége telt benne, hogy figyelhette kecses mozdulatait, főleg amikor magasra nyújtózkodott egy-egy kötetért. A könnyű, hímzett muszlinruha rásimult az idomaira, és kivillant karcsú bokája. Figyelmesen nézegette a könyveket a félhomályban, és már kéthárom méterre járt Alextől, amikor kiválasztott egy könyvet, és kifelé indult vele. Christa élvezte a csendet és a nyugalmat, és imádta a szép bőrkötésű könyveket. Belelapozott a kiválasztott kötetbe, és beleolvasgatott, hogy ezzel is elűzze a nyugtalanságot, amelyet Annabelle miatt érzett. Ijedten összerezzent, amikor a háta mögül, a sötétből megszólalt egy mély hang: – Valami lefekvés előtti olvasmányt keres? Bár azonnal felismerte a hangot, Christa önkéntelenül összerezzent, aztán bizonytalanul azt mondta: – Ó, elnézést, mylord, nem tudtam, hogy itt van. – Kis hallgatás után hozzátette: – Azt mondta, nyugodtan használhatom a könyvtárat. – Hogyne. Örülök neki, hogy legalább valaki használja. És mit talált? – Alex felállt, odalépett Christa mellé, és vetett egy pillantást a kötetre. – Voltaire: Filozófiai levelek. Jó választás. Az biztos, hogy én hamar elaludnék tőle. Christa csengőn felkacagott. – Au contraire, Monsieur Voltaire művei mindig roppant szórakoztató olvasmányok. Ami azt illeti, a szellemessége eredetibb, mint a gondolatai. – Olvasta már ezt a könyvet? – Oui. Az angolok és a franciák társadalmi életét és filozófiáját hasonlítja össze benne. – Ez rendkívül hasznos lehet egy emigráns számára, aki arra kényszerül, hogy a mi nyirkos szigetünkön éljen. – Alex fürkészőn nézett a lányra. – Maga a legolvasottabb szobalány, akivel valaha is találkoztam. Christa könnyedén megvonta a vállát. – Egyszerűen csak szórakozás, ami kitölti a várakozás üres óráit, amelyekben a komornáknak gyakran van részük. – Ahogy a tengerészeknek is, csakhogy ők durva lelkű teremtmények, és inkább ivászattal töltik az idejüket. Lenne kedve csatlakozni hozzám? Christa elnevette magát, aztán tétován azt felelte: – Nem lenne szabad… Alex elhúzta a száját. – Mert én vagyok a gazdája, maga pedig a cseléd? – Amikor Christa bólintott, azt mondta: – Megígérem, hogy nem mondom el senkinek, ha maga sem mondja el. Akkor ezt meg is beszéltük. Mit kér inni? – Odasétált a szekrényhez, amely a legkülönfélébb italfajtákat rejtette. – Hát ha úgy iszunk, ahogy a tengerészek, akkor a rum lenne a legideillőbb. Alex nevetett. – Azt is ihat, ha akar, de én jobban kedvelem a whiskey-t. – Akkor legyen egy kis cognac.

Alex elővette a palackot, és töltött belőle egy metszett kristálypohárba. Christa átvette tőle, finoman meglötykölte a borostyánsárga italt, aztán megszagolta, és élvezettel felsóhajtott Remek pincéje van. – De még mennyire. Amikor ez a brandy készült, maga még nem is élt. – Visszasétáltak a kandalló mellé, és letelepedtek két szemben álló fotelba. – Gondolja? Szerintem inkább 1775 körüli évjárat – jegyezte meg Christa gondolkodás nélkül. Alex meglepetten vonta fel a szemöldökét, amely két aranyszínű ívként rajzolódott ki. A tűz fénye kiemelte magas járomcsontját és széles állkapcsát. – Az ízlelőbimbói ugyanolyan műveltek, mint az elméje. Lehet, hogy idősebb is, mint gondoltam. ,Huszonnégy vagyok, mylord. – Nem látszik annyinak. – Alex elgondolkozva nézte a lányt. Tizenkilenc-húsz évesnek gondolta. Számít valamit, hogy idősebb, és talán tapasztaltabb is, és jobb ítélőképességgel rendelkezik? Christa elbűvölően csábítóan festett. Mozgékony keze az ölében pihent, sötét fürtjei kivételesen szabadon göndörödtek, nem bújtak meg az állandóan viselt főkötő alatt. Miközben a brandyt kortyolgatta, Christa azon tűnődött, szóba hozza-e Annabelle és Sir Edward ügyét. Amikor aznap erről kérdezte az úrnőjét, Annabelle roppant idegesen másra terelte a szót. Christa vívódott, hogy kihez legyen lojális – Alex megkérte, hogy vigyázzon Annabelle-re, viszont nem szeretett volna pletykálkodni sem, és attól is félt, hogy Annabelle soha nem bocsátaná meg neki az árulást. Pár percnyi barátságos hallgatás után Christa megszólalt: –Aggódom Annabelle miatt, mylord. Alex összevont szemöldökkel beismerte: – Én is. Kimerültnek látszik. Arra gondoltam, talán túlzásba viszi a társasági életet. – Aztán ellenállhatatlan mosolyával hozzátette: – Ha már így kettesben vagyunk, jobban örülnék, ha Alexnek szólítana. Ettől a lágyan simogató hangtól Christa egy csapásra elfeledkezett Annabelle-ről. Most kellene elbúcsúznia, jó éjszakát kívánni és távozni, mert ha ilyen bizalmas kettesben maradnak, csak a tűzzel játszik. Bár tisztában volt a veszéllyel, mégsem akaródzott indulnia. Christának nagyon hiányzott a barátság, amely a nyáron kialakult köztük, és az, hogy nap mint nap fesztelen körülmények között találkozhatott a három Kingsley-vel. Leginkább azonban Alex hiányzott – az elmúlt hetek során mit sem csökkent az iránta érzett szerelme. Ha így együtt üldögélnek, beszélgetnek, vagy hallgatnak, veszélyessé válhat a helyzet, de úgy gondolta, megkockáztatja. – Hát jó, Alex – felelte végül nyugodtan, ügyelve, hogy a hangjában ne érződjön vágyakozás. – Kellemesnek találja a londoni életet? – Sokkal inkább, mint ahogy reméltem – felelte Alex. – Hajóskapitánynak lenni az egyik legmagányosabb dolog a világon. Egy kapitány soha nem lehet túl közvetlen az embereivel, azzal csak zavarba hozná az alacsonyabb rangú tiszteket és a matrózokat. Túl szűk a hely a fedélzeten, és a bizalmaskodás aláásná a tekintélyt, amelyet egy kapitánynak mindenképp fenn kell tartania. – A parancsnok magányossága? – Pontosan. Ez közhely, éppen ezért nagyon igaz. A kapitány többnyire egyedül étkezik, egyedül sétálgat a fedélzeten, nincs akivel beszélgessen vagy tréfálkozzon. Tudta, hogy a hadiflottánál a kapitányoknak nagyobb hatalmuk van a hajójukon, mint magának a királynak? Elrendelhetik például, hogy korbácsoljanak meg valakit. György király ezt nem tehetné meg. – És gyakran korbácsoltatott meg embereket? – Nem túl gyakran, csak ha a szükség úgy kívánta. A tengerész durva népség. Vannak, akik egyenesen a börtönökből önnek. Mindig azt mondom nekik, hogy a hajón tiszta lappal indulnak, s ők többnyire meg is emberelik magukat. A legtöbben alapjában véve jó emberek, akiknek egy esélyt kell csak adni, hogy jó útra térjenek, és eleget enni. Akadtak azonban kivételek is. A fegyelem mindennél fontosabb. Alex pár pillanatig belebámult a lobogó vörös lángokba, majd folytatta: – A hajóskapitányok az utolsó abszolút monarchák, és akadnak köztük kissé őrültek is, akik a

legénységet is belekényszerítik az őrültségeikbe. Vannak, akik vallásos prédikációkat tartanak, vagy naponta tucatszor felsikáltatják a fedélzetet, vagy ragaszkodnak hozzá, hogy egy bizonyos fajta sapkát viseljenek a matrózok. De amíg rendesen elvégzik a munkájukat, addig az admiralitás nem szól bele. Szárazon elmosolyodott. – Bizonyára el tudja képzelni, ezek után milyen kellemes érzés elmenni egy olyan klubba, mint a White's vagy a Brook's, és egy kicsit elfelejtkezni a kapitányi méltóságról. Christa elnevette magát. – Gondolom, magának nem lehetett könnyű állandóan a méltóságára gondolnia. – Hát ez igaz – nevetett vele Alex. A férfi háta mögötti kis diófa asztalkán egy földgömb és egy virágváza mellett Christa megpillantott egy hajómodellt. Kíváncsian odament, hogy megnézze. Egy fregatt modellje volt, majdnem egy méter hosszú, a legapróbb részletekig kidolgozva. – Ez gyönyörű, Alex! Eddig észre sem vettem. Alex is felállt, és odalépett a lány mögé, aki lehajolt, hogy elolvassa a hajó orrára festett nevet. – Antagonist. – Hátrapillantva megkérdezte: – Szóval ez a maga hajója? Milyen szép! Alex bólintott. – Igen, ez az eredeti modell a hajógyári műhelyből. Megkerestem azt az embert, aki tíz évvel ezelőtt tervezte, és megvettem tőle a modellt. Két napja érkezett meg. Csináltatok majd neki egy állványt. Alex gyengéden végigsimított a hajó testén, aztán folytatta: – Egy hadihajó megtervezése művészet, nem tudomány. A mérnök hónapokig dolgozik egy ilyen modellen, hogy minden kívánalomnak eleget tegyen: megfelelő legyen a sebesség, kellően stabil legyen, mégis jól manőverezhető, és olyan hajót alkosson, amely elbírja a legénységet, a készleteket meg az ágyúkat, amelyekre az admiralitásnak szüksége van. Aztán síkmetszetet készítenek a hajó testéről, és rajzok készülnek a keresztmetszetekről is. Az Antagonist volt a leggyorsabb, legbiztonságosabb hajó, amelyen valaha is hajóztam – azóta több ugyanilyet is építettek. Christa Alex mozdulatát utánozva végigsimított a finom ívű hajón. – Láthatja, miért tartják mindig nőneműnek a hajókat. A férfiak a hajókban és a nőkben is az ívelt formákat kedvelik. Christa elnevette magát. – Szerintem a legtöbb férfi nem túl válogatós, minden ív tetszik nekik. Különben nem kellett volna annyiszor megvédenem magam az évek során. Sok nő van, aki sokkal szebb nálam, úgyhogy fogalmazhatunk úgy is, a férfiaknak mindegy, egyárbocos vagy fregatt. – Ne kicsinyelje le magát. Lehet, hogy akadnak szebb nők, de kevés van, aki vonzóbb lenne. – Mindig kíváncsi voltam, miért épp engem szemelnek ki a férfiak, de miután épp bokán rúgtam valakit, nem lett volna alkalmas megkérdezni, hogy miért próbálkozott. Esküszöm, hogy soha nem teszek semmi olyat, amivel kiprovokálnám. Mit találnak a férfiak kívánatosnak egy nőben? Alex ránézett, és elgondolkozva azt felelte: – Nem egy bizonyos tulajdonságról van szó, inkább… talán a nőiesség a legjobb szó, sőt az érzéki kisugárzás még jobb. Christát megvilágította a tűz rávetülő fénye, és kirajzolta az alakját. Alex folytatta: – Például magának van a legkarcsúbb dereka, amit valaha is láttam, mintha fűzőt viselne, pedig nincs is magán. – Bal keze a lány derekára simult, érezte a testének melegét a vékony anyagon keresztül. – És bár karcsú, mégis van magában gömbölydedség és teltség, ami csak arra vár, hogy megérintsék és felfedezzék. Christa a borostyánszínű szempárba nézett, amely aranyszínben ragyogott a tűz fényében. Alex lassan beszélt, mintha őt is megbűvölte volna a pillanat. A keze feljebb siklott, míg a lány mellére nem simult. Christa levegő után kapott, mintha szikrák pattantak volna az érintésétől. A férfi keze perzselte a mellét, ahogy a mellbimbójára simult a vékony anyagon át. Hihetetlen érzés volt, egész testén hullámokban futott végig a borzongás, és az egész világ megszűnt körülötte, csak a tűz fénye ölelte körül.

Alex keze újból a derekára siklott, közben minden bordáját megérintette, majd végigsimított a csípője ívén. Letette a poharát, a lány álla alá nyúlt, és felemelte a fejét. Christa félelem nélkül, nyíltan nézett vissza rá, és ezüstszürke szemében ugyanaz tükröződött, amit Alex érzett: vágy és kétség keveréke. Amikor megcsókolta, olyan fájdalmasan lobbant fel a szenvedély, hogy mindkettőjüket elsodorta a vágy örvénye. A testük összesimult, mintha önkéntelenül eggyé akarna válni, és Alex keze sokkal merészebb helyekre kalandozott, mint a múltkori csóknál. Christa érezte, hogy végleg elhagyja a józan ítélőképessége, ahogy a teste átveszi az uralmat. Higgadtságának utolsó darabkájába kapaszkodva tapogatózni kezdett a háta mögött a kisasztalon, míg meg nem találta a vázát. Felemelte, és Alex fejére öntötte belőle a vizet. Mindkettőjüket elborította a víz és a krizantémcsokor. Alex hirtelen elengedte, és bosszúsan prüszkölve, nevetve hátrább lépett. Félresimította a homlokából a vizes szőke tincseket, és meglepő szelídséggel azt mondta: – Az is elég lett volna, ha annyit mond, hogy hagyjuk abba. Christa bánatosan megrázta a fejét, és lesöpört a válláról egy szál virágot. – Nem tudtam volna megszólalni. Határozottabb lépésekre volt szükség. – Habár a teste fájdalmasan vágyott Alex közelségére, sikerült egy mosolyt erőltetnie az arcára. Nem akart sírva fakadni. Alex hirtelen elfordult, az egyik fotel támlájára könyökölt, és összekulcsolt kezét bámulta, miközben próbálta visszanyerni az önuralmát. Amikor végül megszólalt, akadozva tudott csak beszélni, és nagy gonddal válogatta meg a szavait. – Christa, én soha egyetlen nőre sem vágytam még ennyire, mint magára. Felemelte a tekintetét, és a lány szemébe nézett. – Azt szeretném, ha a szeretőm lenne. Saját háza lesz, és annyi pénze, amennyiből élete végéig kényelmesen megélhet. De nem akarom megvásárolni. Ha hajlandó lenne elfogadni a támogatásomat, viszont engem nem, akkor is megadnám. Azt akarom, hogy olyan szabadságban és biztonságban lehessen része, amilyet megérdemel. De örülnék, ha engem is akarna. Christa szemét égették a könnyek. Gyorsan elfordult, hogy Alex ne lássa az arcát. A fenébe is! Miért kell így megnehezítenie a helyzetét azzal, hogy ennyire törődik az érzéseivel? Ha egyszerűen csak pénzt ajánlott volna a testéért, az ajánlat gyakorlatilag ugyanaz lett volna, mint amit Lady Pomfret férje tett – a világ legősibb üzlete, amit kétségek és kérdések nélkül azonnal visszautasíthatott volna. Alex feltételei ugyan jobbak, mint Sir Horace-éi, de az üzletkötés tárgya ugyanaz. De Alex eléggé kedveli ahhoz, hogy azt akarja, vágyjon is rá. Bárcsak a szerelmére vágyna annyira, mint ő Alexére… Christa reményvesztetten átsétált a szoba túlsó végébe. Megállt egy asztalkánál, amelyen egy porcelántálkában potpourri állt, ujjaival a száraz rózsaszirmok közé túrt, és beszívta a virágok és a fűszerek illatát. Miért is ne fogadná el az ajánlatát? Szereti őt, és legalább egy ideig az övé lehetne. A d'Estelle ház nincs már többé, nem maradt senki, aki ujjal mutogatna rá, hogy idáig süllyedt. A legtöbb honfitársa, aki Angliában él, inkább gratulálna neki, hogy milyen szerencsés. Ugyan ki tudna a dologról, vagy kit érdekelne? Különös gondolat futott át az agyán: az anyja tudná. Ez olyasmi, amit tudna, akárhol van is most a lelke. Nem biztos, hogy elítélné – Marie-Claire mindig is a szívét követte. De vajon azt is helyeselné-e, ha a lánya olyasvalakinek adná a szerelmét, aki nem szereti viszont? Valójában ez a kérdés. Christa olyan halkan szólalt meg, hogy ha a szobában nem lett volna néma csönd, Alex talán nem is hallotta volna a válaszát. – És meddig tartana ez, mylord? Amíg rám nem un? Amíg megnősül? Vagy azután is megtartana, és a hitvesi ágyából jönne az enyémbe? Alex arcán fájdalom tükröződött. – Egyiket sem tudom elképzelni. Sokkal valószínűbb, hogy maga unna rám. Christa torka úgy összeszorult, hogy akkor sem tudott volna megszólalni, ha az élete függ tőle. Megunni Alexet, a humorát és a Játékos szellemét, a belőle áradó melegséget, gyönyörű, napbarnított testét? Egyszer hallott egy történetet egy idős hercegről, akinek ötven éven keresztül ugyanaz a nő volt a szeretője. Mindennap együtt sétálgattak a St. James's parkban, mint az öreg szerelmesek, az emberek pedig kinevették és megvetették őket. Ez várna rájuk is? Lord Kingsley és a cselédlány szeretője…

Vagy mondja azt, hogy „Nem lehetek a kitartott szeretője, de grófnőnek születtem, ha akar, feleségül vehet”? Nem, amit Alex érez, az csak testi vágy, nem szerelem. Őszinte volt, és ezért nagyra becsülte, de ő mégiscsak d'Estelle grófnő – a büszkeség a vérében van. Most már határozottabb hangon szólalt meg, és a férfi szemébe is tudott nézni: – Azt hiszem, egész életemben bánni fogom, de nem fogadhatom el az ajánlatát. Nem arra neveltek, hogy egy férfi kitartottja legyek. Alex hosszú percekig hallgatott. – Megengedi, hogy megadjam önnek azt a biztonságot és szabadságot, amely az álma? Christa szomorkás kis mosollyal válaszolt: – Nyilván ezt is meg fogom bánni, de ezt sem fogadhatom el. Ha valaha is részem lesz biztonságban, azt magam akarom megteremteni. – Nem szeretném, ha haragudna rám. Christa megrázta a fejét. – Nem haragszom. – Kicsit hallgatott, aztán határozottan azt mondta: – De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elhagyom ezt a házat. – Ne! – Alex összeszedte magát, és higgadtabban folytatta: – Ez az otthona. Annabelle-nek szüksége van magára. Ígérem, hogy soha többé nem hozom szóba ezt a dolgot. – Halvány mosollyal hozzátette: – Hacsak maga nem akarja. Christa felsóhajtott. A lelkének az a része, amelyben még mindig ott égett Alex érintésének emléke, azt kívánta, bárcsak ne így beszélne, és ne bánna vele ilyen tisztelettel. Sokkal könnyebb lett volna minden, ha elborítja a csókjaival, és a józan eszét elveszi a szenvedély, mígnem már túl késő megállni. – Jó éjszakát, Alex. – Hirtelen ötlettől indíttatva odalépett, a férfi vállára tette a kezét, lábujjhegyre állt, és az ajkára szorította az ajkát. A rövid, heves csókba minden szerelmét és bánatát belesűrítette. Alex mozdulatlan maradt, meg sem próbálta a karjába szorítani, vagy megakadályozni, hogy elmenjen. Ahogy az ajtó becsukódott Christa büszke tartású alakja mögött, Alex fogta a whiskey-jét, és visszaült korábbi helyére. A heves fájdalom az oldalában teljes erővel visszatért, amitől összerándult, ahogy leereszkedett a fotelba. Belebámult az elhaló lángokba, és furcsamód örült annak, hogy Christa ilyen becsületes, és a tisztességét nem lehet megvásárolni. Ha lehunyta a szemét, fájdalmas élességgel fel tudta idézni az utolsó csók ízét, a lány testének puhaságát. Mély szomorúság töltötte el, mert tudta, hogy Christa soha nem fogja meggondolni magát, és ha tisztességes férfi, többé nem is próbálhatja meggyőzni. Fagyos mosollyal felhajtotta a whiskey-t. Nagy kár, hogy nem küldheti a tisztességét a pokolba.

Tizenharmadik fejezet Annabelle későn ébredt ezen a reggelen. Fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Percekbe telt, míg tudatosodott benne, mitől olyan nyomott a hangulata: Edward miatt. Megígérte neki, hogy aznap újból találkoznak, és nyilván megint könyörögni fog, hogy szökjön meg vele. Ha úgy akarnak elszökni Skóciába, hogy még visszaérjenek a bálra, akkor szinte azonnal indulniuk kellene. Felült az ágyban, és kisimította az arcából szőke fürtjeit. A haja is ugyanolyan élettelen volt, mint ő maga. A leányszöktetés nagyon romantikus tud lenni a regényekben, de Annabelle egyáltalán nem így képzelte a jövőjét. Ó arról ábrándozott, hogy a Hannover Square-en álló Szent György-templomban fog esküdni úgy, hogy az előkelő társaság fele jelen van, és Alex kíséri az oltár elé. Érezte, hogy megint kezd visszatérni a gyötrő fejfájás. Szörnyű, hogy milyen sekélyes és önző… Ugyan Mit számít egy ceremónia ahhoz képest, hogy egybekelhet imádott Edwardjával? Ha görög istenhez hasonlító vonásaira és rajongó tekintetére gondolt, máris jobban érezte magát. Hát persze hogy szeretne hozzámenni. És talán igaza is volt, amikor azt

mondta, hogy egyszerűbb lenne, ha Alexet fait accompli16 elé állítják. Utólagos bocsánatát nyilván könnyebb lesz elnyerni, mint az előzetes engedélyét. Belépett Christa, a kezében egy tálcával, rajta forró csokoládé, croissant és kis kristályvázában egy szál rózsa. – jobban érzi magát, Miss Annabelle? – kérdezte. Christa letette a tálcát, Annabelle pedig bólintott. – Igen, a fűzfakéreg tea sokat segített. Azon gondolkoztam, honnan tud ennyit a gyógynövényekről, a teákról meg az orvosságokról. Christa széthajtogatta és leterítette a damasztszalvétát. – A nagyanyámtól, aki egy birtok konyháján dolgozott, és nagyon értett a népi gyógymódhoz. Amolyan javasasszony volt, és sokszor segédkeztem neki, amikor betegek vagy sérültek jöttek hozzá. – A nagyanyja valójában a birtok úrnője volt, de ezt Christa jobbnak látta nem említeni. Néhány pillanatig figyelte Annabelle-t, aztán habozva megszólalt: szólalt: – Az utóbbi időben nagyon rosszkedvű, kisasszony. Nincs ennek valami köze Sir Edward Loaminghoz? Annabelle elmélyült figyelemmel vajazgatta a croissant-ját, és kerülte a komornája tekintetét. – Ezt meg miért kérdezi? – Nos, az utóbbi időben elég sűrűn futottak össze „véletlenül” , és utána mindig nagyon izgatottnak látszott. Sir Edward talán illetlenül viselkedett magával? – Ugyan már, micsoda szamárság! – nevetett idegesen Annabelle. – Sir Edward kifogástalan úriember. Ugyan miféle illetlenséget követhetne el egy parkban? Christa válaszul csak gúnyosan felhorkant. Nyilvánvaló volt, hogy Annabelle titkolózik előtte. Kis hallgatás után azt mondta: – Ha megreggelizett, behozom a mai meghívókat és leveleket, nézze át őket. Annabelle követte a tekintetével Christát, míg ki nem ment a szobából. Erős kísértést érzett, hogy elmesélje neki a Sir Edwarddal történteket. Christa sokkal nagyvilágibb és tapasztaltabb nála, és jól jönne a tanácsa. De egy élet megrögzött szokásain nehéz változtatni, márpedig Annabelle megszokta, hogy a titkait megtartsa magának. Sohasem mert az anyjának elmondani semmi fontosat, mert attól tartott, hogy közbeavatkozik, és csak elront mindent. Különben is, Edward figyelmeztette, hogy senkinek sem beszélhet a szerelmükről, ha nem akarja, hogy közéjük álljanak. A halántéka megint fájdalmasan lüktetni kezdett. Miért ilyen nehéz ez az egész? Sir Edward aznap nyitott hintóval érkezett a parkba. A kocsisát lerakta és otthagyta Christa társaságában, Annabelle pedig felszállt, hogy körbekocsikázzanak a parkban. Christa utánuk nézett, ahogy zörögve elindultak a Rotten Row felé. A hintó igencsak feltűnő volt az égszínkék, ezüstszínű szegélyekkel, és gyönyörű hófehér lovak voltak befogva elé. Christa megvetően elhúzta a száját. Pontosan olyan hintó volt, amilyet Sir Edwardból kinézett. – Nagyon puccos lovak, de biztos nem bírják hosszan az iramot – jegyezte meg. – Nem bizony, de Sir Edwardnak nagyon megtetszettek – felelte a kocsis. – Nem lehetett lebeszélni róla. – Egyetértő pillantást váltottak, hogy az uraságok milyen esztelenek, aztán a kocsis, egy testes, középkorú férfi azt mondta: – Beülök egy korsó sörre a kocsmába. Nem lenne kedve velem tartani, kisasszonyka? Christa megrázta a fejét. – Nem, inkább megvárom itt az úrnőmet. A kocsis felnevetett. – Akkor várhat jó ideig. Ha a gazdám udvarolgat, nem sajnálja rá az időt. Christa összevonta a szemöldökét. – Sok lánynak csapja a szelet? – De még hánynak! És nem adja fel, amíg meg nem szerzi, amit akar. Biztos, hogy nem csatlakozik hozzám? – A kocsis elismerő pillantásokkal végigmérte a francia lány formás hátsóját. Épp a kedvére való. De aztán gyorsan elfordította a tekintetét, amikor meglátta, a komorna milyen szigorú arcot vág. – Akkor én megyek Is, kisasszony – mondta zavartan, és megemelte a kalapját. 16

kész tények

Annabelle olyan kínosnak találta a kocsikázást, ahogy arra számított is. Sir Edward úgy könyörgött, hogy attól egy kőszikla is meglágyult volna, de akkor is… – Miért ne várhatnánk még néhány hetet, Edward? – kérdezte Annabelle majdnem könnyek között. Sir Edward bánatosan nézett rá, de aztán megint a lovakra kellett figyelnie, mert majdnem összeütköztek egy másik kocsival. Percekbe telt, míg újból uralni tudta az ideges lovakat. Egy kevésbé forgalmas részre hajtottak, ahol Sir Edward megállította a fogatot egy fa alatt, hogy teljes figyelmét a zsákmányának szentelhesse. Megfogta a lány kezét, míg a másikban a gyeplőt tartotta, és ismét magára öltötte azt az érzelmes arckifejezést, amellyel mindig sikere volt. Vannak nők, akik szenvedélyre vágynak, vannak, akiknek parancsolgatni kell, de már rájött, hogy Annabelle leginkább az érzelmi manipulációra fogékony. – Maga nem tudja, milyen nehéz ez egy férfinak – kezdte rekedt hangon. – Majd elepedek önért. Itt van mellettem, és mégsem lehet az enyém… micsoda pokoli kín! – Megszorította a lány kezét, aztán elfordult, mintha vissza akarná nyerni az önuralmát Kellő hatásszünet után újból a lányra nézett átható tekintettel. Az ígéret, amely a szemében lobog, lángra gyújt… Megőrjít a szerelem! Az aranyhaja, a gyönyörű termete, a szeme, amely olyan kék, mint a zafír… Ha nem jön el velem, és nem lesz az enyém, ki tudja, mire ragadtatom magam! Annabelle a retiküljébe kotort egy zsebkendő után. Hogy tudott ilyen Szörnyű helyzetbe hozni egy ilyen nemes lelkű férfit! Hogy is utasíthatná vissza, amikor ennyire szüksége van rá? – Elmegyek magával, Edward – suttogta remegő hangon. A férfi tekintetében lángoló szenvedély gyúlt. – Ó, egyetlenem! Maga az én királynőm. A császárnőm! – Odahajolt, hogy megcsókolja, de Annabelle sietősen elhúzódott. – Edward, megláthatnak minket! – Akkor ma este – mondta határozottan Sir Edward. A hitelezők már igencsak a sarkában voltak, és ha nem utazik el nagyon sürgősen, rövidesen az adósok börtönében találja magát. – Ilyen… ilyen hamar? – bizonytalanodott el Annabelle. Meghozta a döntést, de azért szeretett volna még egy kis időt, hogy hozzászokjon a gondolathoz. – Minden pillanat, amelyet magától távol töltök, egy örökkévalóság – mondta búgó hangon Sir Edward. – Mit gondol, milyen korán tudna kiszökni a házból? Minél előbb indulunk, annál nagyobb előnyünk lesz az üldözőinkkel szemben. Annabelle elborzadt a gondolattól, hogy üldözni fogják őket. Alex tényleg a nyomukba fog eredni, talán pisztollyal felfegyverkezve? És mi lesz, ha párbajra kerül sor? Lehet, hogy egyikük meghal, vagy talán mindketten! Ebbe bele sem bírt gondolni, úgyhogy inkább elszántan a szökésre összpontosította a figyelmét. Ezt nem lesz nehéz megoldani, hiszen a házuk nem börtön, és senki nem tartja szemmel. Szerencsére aznap estére nem volt programja. – A vacsorát kérhetem tálcán a szobámba, és mondhatom, hogy korán lefekszem. Mivel tegnap nem éreztem jól magam, és a bátyám ma úgysem vacsorázik otthon, senki nem fogja furcsállni. Ha azalatt szököm el, amíg a személyzet vacsorázik, csak egyvalakit kell elkerülnöm, az inast, ő meg nem fog észrevenni, ha az oldalajtón surranok ki. Talán már nyolckor meg tudom tenni. Addigra be is sötétedik. – Tökéletes! Ne feledje, hogy gyorsan kell haladnunk, nem lehet sok csomagunk. Ne hozzon sok holmit. – Magammal kellene vinnem Christát, hogy legyen társaságom, amíg Skóciába érünk – mondta Annabelle. Ha a komornája is vele menne, legalább egy ismerős arc lenne az esküvőjén. – Szó sem lehet róla! Biztos, hogy elárulná Lord Kingsley-nek, és akkor mindennek vége! Ígérje meg, hogy egy árva szót sem szól senkinek! – mondta Sir Edward indulatosan, és Annabelle beleegyezően bólintott.

A féri hangja ellágyult, amikor látta, milyen engedelmes. – Egy levélkét persze hagyjon hátra, hogy ne aggódjanak maga miatt. Csak olyan helyre tegye, ahol reggelnél korábban nem találják meg. Annabelle erre is rábólintott. Furcsa békét érzett most, hogy meghozta a döntést. Amikor Sir Edward lesegítette a hintóról Christa mellett, már teljesen nyugodt volt. – Köszönöm a kellemes kocsikázást, Sir Edward – mondta, és örömmel nyugtázta, mennyire nyugodt a hangja. Christa gyanakodva nézett rá, és szokatlanul hallgatag volt a hazafelé úton, amiért Annabelle csak hálás volt neki. A szökést nevetségesen könnyű volt előkészíteni. Annabelle gombóccal a torkában becsomagolt némi fehérneműt, egy papucsot meg egy ruhát egy nagy kalapdobozba. Ez lesz az esküvői ruhám, futott át rajta a gondolat. Megcirógatta a fehér muszlinruhát, miközben összehajtogatta, és majdnem sírva fakadt. Arra számított, gyönyörű selyemben és csipkében fog férjhez menni – de mit számít mindez az ő drága Edwardjához képest? Ha most nem megy vele, lehetséges, hogy soha többé nem látja. Ez a gondolat elviselhetetlen volt, és csak megerősítette az elszántságát. Senki ne mondja azt, hogy Annabelle Kingsley nem tett meg mindent a szerelméért! Mire megkapta tálcán a vacsoráját, és közölte Christával, hogy korán szeretne lefeküdni, Annabelle-nek tényleg megfájdult a feje, és komolyan rosszul érezte magát. Christa készített neki fűzfakéreg teát, aztán összehúzta a függönyöket és leoltotta a lámpát, mielőtt kiment. Annabelle feküdt a baldachinos ágyán, és érezte, hogy szörnyen lüktet a feje. Megvárta, amíg a szomszédos kis hálófülkéből Christa is lement vacsorázni. Lassan elszámolt százig, aztán felkelt, és meggyújtotta a lámpát. Hosszú ideig tartott, amíg megfogalmazta az Alexnek szóló levélkét, közben a tollát is többször meg kellett hegyeznie. Meglepően nehéz volt elmagyarázni, miért szökik meg, de végül csak sikerült. Itatóssal felitatta a levelet, összehajtogatta, és otthagyta a párnáját az összecsavart takaró mellett, amelyet úgy helyezett el a paplan alatt, hogy ha Christa később benézne, azt higgye, az ágyban fekszik. Fogta a kalapdobozt, még egyszer körbenézett a szép szobácskában, és elbúcsúzott leányéletétől. Olyan rövid ideje volt itt boldog – pár hónapja, amióta Alex hazatért, és igazi otthonná varázsolta a házukat. És most ö elköveti azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy megszökik. De egy nap csak meg fog bocsátani neki a bátyja. Könnyes arccal kisurrant a ház oldalsó kijáratán, és elindult az egy sarokkal odább várakozó hintó felé. Christa égető türelmetlenséggel várta, hogy beszélhessen Alex-szel. A kocsis megjegyzése, miszerint Sir Edward addig udvarolgat a lányoknak, amíg meg nem szerzi, amit akar, végleg megerősítette a gyanúját: a baronet vagy nőcsábász, vagy hozományvadász, vagy mindkettő. Annabelle nyilván fülig bele van habarodva, és nagyon is könnyen megeshet, hogy a férfi befolyása alá kerül. Alex inasa, Fiske azt mondta, Lord Kingsley egész nap az admiralitáson lesz, este pedig a hadiflotta klubjában vacsorázik egy barátjával. Fiske megígérte, hogy megmondja őlordságának, hogy Christa beszélni szeretne vele, bármilyen későn érjen is haza. Az inas oldalát furdalta a kíváncsiság, hogy miről lehet szó, de arra jutott, nyilván valami szeszélyes kérés Miss Annabelle részéről. Christát aggasztotta, hogy Annabelle-nek megint fáj a feje, és láthatóan ideges, ezért úgy fél tíz körül benézett hozzá, hogy elaludt-e már. A gyertyafényben a hálószoba békésnek tűnt, és Christa már épp be akarta csukni az ajtót, amikor megtorpant. Volt valami furcsa az ágyban fekvő alakban. Remélte, hogy a gyertyafény nem ébreszti fel Annabelle-t. Közelebb óvakodott az ágyhoz. Mintha a legszörnyűbb előérzete igazolódott volna be, amikor meglátta az összecsavart takarót és az Alexnek címzett levélkét a párnán. – Nom de nom!17 – káromkodta el magát hangosan. – Az az ostoba lány! – Christa habozás nélkül feltörte a levélke pecsétjét, és felnyitotta. Az üzenet zavaros volt és könnyáztatta, de egyértelműen kiderült, mi történt: Annabelle és az ő drága Edwardja elszöktek Skóciába, de 17

Teringettét!

még időben visszaérnek a bálra. Annabelle reméli, hogy Alex megérti, és megbocsát neki, miután megismerkedett Edwarddal, és rájön, hogy milyen csodálatos és nagyszerű ember. Christa perceket elvesztegetett azzal, hogy összeszorított foggal francia szitkokat motyogott magában. A dühe leginkább önmaga ellen irányult. Tudta, hogy készül valami, és előző este szóba is akarta hozni a dolgot, amikor Alexszel beszélgettek, de végül hagyta, hogy a személyes ügyei eltereljék a figyelmét a kötelességéről. Mentegethetné magát azzal, hogy senki sem gondolta volna, hogy egy olyan jól nevelt és engedelmes lány, mint Annabelle, ilyen gyalázatos dolgot műveljen, de Christa nem bocsátott meg magának. Ismerte Annabellet, tudta, mennyire igyekszik mindenkinek a kedvére tenni, és milyen kétségbeesetten vágyik a szeretetre – tökéletes áldozat egy olyan lelkiismeretlen alaknak, mint Sir Edward. Christa ezután Alex szobájába rohant. Ha Fiske ott van, talán meg tudja mondani, pontosan hol vacsorázik Lord Kingsley. Bekopogott az ajtón, aztán a választ meg sem várva berontott. Az inas helyett azonban Alexet találta ott, aki épp a mellényét gombolta ki. A férfi elmosolyodott, és enyhe iróniával és némi reménykedéssel felvonta a szemöldökét. – Remélhetem, hogy ez a váratlan látogatás azt jelenti, hogy mégis átgondolta az ajánlatomat? – Hála istennek, hogy itt van! Azt hittem, csak késő este ér haza – kiáltott fel Christa, és odanyomta Alex kezébe a levélkét. A mosoly rögtön lehervadt Alex arcáról, amikor meglátta, milyen feldúlt állapotban van Christa. Átvette a levélkét, és azt mondta: – A barátomat, akivel együtt vacsoráztam volna, feltartóztatták Portsmouthban, és nem ért ide, úgyhogy tovább bent maradtam az admiralitáson. De hát mi történt? – Annabelle megszökött. – Micsoda?! – Alex átfutotta a levelet, aztán komoran Christára nézett. – Mennyi ideje tűnt el? – Talán egy órája. Másfél óránál semmiképp sem régebben. A szobájában vacsorázott, és korán lefeküdt Ma este egyébként is beszélni akartam magával. Az utóbbi időben rendszeresen találkozgatott a parkban Sir Edwarddal, és már kezdtem aggódni miatta. – Miért nem szólt korábban? – csattant fel Alex, és már fel is kapta széles hajtókájú kabátját. Christa a szemébe nézett. – Nem akartam hűtlen lenni az úrnőmhöz. Tegnap este is beszélni akartam az aggodalmaimról, de aztán… Alex felsóhajtott. – Részben az én hibám, ami történt. Belle mesélte nekem, hogy megismerkedett ezzel az alakkal. Én utánakérdezősködtem egy kicsit, és megtudtam, hogy elég rossz a híre, bár senki nem mondott róla semmi konkrétumot. Meghagytam Annabellenek, hogy ne fogadja a látogatását, aztán többet nem is foglalkoztam az üggyel. – A romantikus ifjú hölgyek nem mindig engedelmeskednek úgy az utasításoknak, mint a hadnagyok a flottánál. – Igen, most már én is tudom – felelte Alex szárazon. – Gondolom, ha Skóciába tartanak, akkor a Great North Road útvonalat választották. Ha sikerül megtalálnom őket, holnapra itthon leszek. Még nem juthattak messzire. – Magára rángatta a kabátját, és fogta a kalapját meg a kesztyűjét. Christa megfogta a karját, és komolyan azt mondta: – Vigyen magával engem is. Ha megtalálja Annabelle-t, szüksége lesz rám. És ha egy fiatal nő a bátyjával és a komornájával utazik, az nem kelt semmiféle feltűnést. – Míg Alex habozott, még hozzátette: – Láttam Loaming hintóját és lovait, megismerem. – Hát jól van, jöjjön velem. Milyen hintója van? – Világoskék, kétfogatú, ezüstszegélyes, hófehér lovakkal. Alig bírják a tempót, és ínpókos a lábuk. – Ilyen silányak? – kérdezte csodálkozva Alex. – Lehet, hogy túloztam – ismerte be Christa –, de csak egy kicsit. Loaming az a fajta ember, aki inkább a látszatra ad. Christa kis hallgatás után így folytatta: – Azon tűnődtem, nem lehet-e, hogy esetleg ő utasította Annabelle-t, hogy határozottan említse meg a levélben, hová mennek. Nem

lehetséges, hogy az a célja, hogy utolérjük őket? Nem hallott róla olyasmit, hogy vagyonos lányokat szokott kompromittálni abban a reményben, hogy megvásárolják a hallgatását? Fogadni mernék, hogy szeret jól élni, és talán inkább pénzt akar Annabelle-től, és nem a szerelmét Alex elgondolkozva válaszolt: – Nem elképzelhetetlen, ha azokra a célzásokra gondolok, amiket hallottam róla. Ha tényleg azt szeretné, hogy elkapjuk, megállnak egy fogadóban vagy postakocsi-állomáson útközben, és nem utaznak egész éjszaka. Ha így van, akkor elég jók az esélyeink, hogy sikerül elintézni a dolgot. Christa bólintott. – És mit csinál, ha utoléri őket? Alex megvonta a vállát. – Még nem tudnám megmondani. Az biztos, hogy Annabelle-t hazahozom. Ha mindenképp ragaszkodik hozzá, akkor néhány hét múlva megtarthatjuk az esküvőt, addigra nagykorú lesz. De ha Loaming az a fajta férfi, akinek gondolom, akkor talán rá tudom venni, hogy kimutassa a foga fehérjét. Az biztos, hogy ez véget vetne Annabelle rajongásának. – Kihívja párbajra? – Csak ha ő ragaszkodik hozzá – felelte Alex. – Ha valamelyikünk esetleg meghalna, nehéz lenne titokban tartani az esetet. – Sir Edward nem fog ragaszkodni hozzá – mondta Christa határozottan. – Ő is csak csupa külsőség, és semmi tartalom, mint a lovai. – Imádkozzunk, hogy így legyen. Hozza a köpenyét, és találkozzunk az istálló előtt Tíz perccel később már robogtak is a kocsival észak felé. Sir Edward Loaming töltött magának egy újabb pohár burgundit. Békésnek és nyugodtnak érezte magát. A háromórás utazás során már kezdett az idegeire menni Annabelle állandó zokogása, de a lány most csendben üldögélt az asztal túloldalán, és a levesét piszkálgatta. Annabelle-t meglepte, amikor Londonhoz aránylag közel megálltak egy fogadónál, de Sir Edwardnak nemigen volt pénze arra, hogy postalovakat béreljen, úgyhogy ameddig lehetett, ki akarta húzni a saját lovaival, és ezért nem akarta túlságosan kifárasztani őket. Sir Edward nem tudta eldönteni, mit szeretne jobban: hogy utolérje őket Lord Kingsley vagy sem. Egy szép kis összeg bizony nagyon jól jönne, de lehet, hogy sokkal jobban járna, ha tényleg elvenné Annabelle-t. Egyre nehezebben tudott gazdag örökösnők közelébe férkőzni, és lehetséges, hogy soha többé nem lesz ilyen jó alkalma, mint ez a mostani. Azt ugyan nem tudta biztosan, hogy Annabelle hozománya mekkora, de azt beszélték, Kingsley dúsgazdag. Csak nem fogja hagyni, hogy a húga nyomorogjon! És talán arra is hajlandó lesz áldozni, hogy a házasságkötés körülményei titokban maradjanak. A Kérdés magától eldőlt, amikor megálltak a Három Koronához címzett fogadónál. Ez egy tiszteletre méltó hely volt, ahol időnként előkelő nemesemberek is megszálltak, de már igencsak későre járt, és nem volt túl sok a helyük. Amikor közölték, hogy csak egy üres szobájuk van, Sir Edward ezt égi jelnek tekintette, hogy Annabelle-ből Lady Loaming legyen. Az álmos fogadós leültette őket az ebédlőben, és levessel, hideg sülttel, borsodóval leöntött piskótával és pár üveg aránylag iható burgundival vendégelte meg őket. Sir Edward meg is ivott másfél üveggel, és a hangulata minden korttyal javult. A nehezén már túl van – Annabelle eltűnését még nem fedezték fel, a bátyja pedig nyilván meg sem próbálja hazavinni, miután a lány egy teljes éjszakát eltöltött a szerelme társaságában egy út menti fogadóban. Eltűnődött, vajon mekkora évjáradékot kaphat Kingsley-től. Az az ostoba megérdemli, hogy fizessen – miért nem vigyázott jobban a butuska húgára? Sir Edward Annabelle-t figyelte, aki idegesen üldögélt a tölgyfa pad legszélén. Jobban értékelte ugyan a Covent Garden-i örömlányok érettebb bájait, de azért elég szemrevaló teremtés volt, és egy skóciai utazás erejéig megteszi a társasága. Mindig lelkesen viszonozta a csókjait, ha tapasztalatlanul is, odafent pedig várja az ágy… – Igyon egy kis bort, Annabelle – biztatta vidáman. – Sokkal jobban fogja érezni magát tőle.

Miután jelentős mennyiségű borjúhúst, sült csirkét és vadhúspástétomot fogyasztott el, Sir Edward alig várta a desszertet. – Nem enne egy kis piskótát, egyetlenem? – Amikor Annabelle megrázta a fejét, bosszúsan azt mondta: – Az ég szerelmére, ne lógassa már az orrát! Ez lesz élete legszebb éjszakája, mégis úgy viselkedik, mintha a saját temetésén lenne. Annabelle erre felnézett, de nem válaszolt semmit. A baronet odament, leült mellé a padra, és átkarolta. – Csókoljon meg, drágám – súgta a fülébe. Annabelle elhúzódott, és idegesen azt felelte: – Fáj a fejem. Sir Edward szélesen elmosolyodott. – Én tudok rá egy remek orvosságot – mondta, és a karjába vonta a lányt. Annabelle amennyire tudta, eltolta magától. – Még nem vagyunk házasok! Sir Edward kezdett komolyan izgalomba jönni, és félresöpörte a lány tiltakozását. – Ugyan, mit számít egy-két nap ide vagy oda? Ma este az enyém lesz. – Tovább csókolgatta, és a keze a ruhája alá kalandozott. Annabelle pánikba esett. – Nem érzem jól magam, komolyan. Szeretnék inkább felmenni a szobámba, és lepihenni. – Mindig izgatónak találta a férfi ölelését, de most mintha idegen lett volna, a lehelete borszagú, a simogatása türelmetlen. Sir Edward kijátszotta az adut: – Remek ötlet, hogy felmenjünk. De nem fog sokat pihenni, galambom. Csak egy szobájuk volt, meg kell osztoznunk rajta, ahogy férj és feleséghez illik. – Tudomást sem vett a lány ellenkezéséről, csókokkal fojtotta belé a szót. Annabelle egyre erőtlenebbül küzdött ellene, miközben a férfi egyik válláról lehúzta a ruháját. Fontolgatta, hogy segítségért kiált, de a fogadós úgy tudta, hogy házasok, és nem tudott volna szembenézni a botránnyal és a megaláztatással, hogy magyarázkodnia kelljen, hogy a férfi csak megszöktette. Már túl messzire ment, nem lehet visszafordulni. Sir Edward a bortól és vágytól kábultan nem hallotta meg a közeledő hangokat és lépteket, csak amikor az ebédlő ajtaja feltárult, és nagy csattanással a falnak vágódott. Pislogva felnézett az ajtóban álló impozáns alakra. Nem volt semmi kétsége, hogy ki az: a magas, szőke férfi nem lehet más, mint Annabelle bátyja. Nem számított rá, hogy ilyen magas. A sötét színű kabátban olyan széles volt a válla, mint egy medvéé, és legalább olyan veszélyesnek is tűnt. Lord Kingsley belépett a terembe, a nyomában Christával, aki becsukta az ajtót. Annabelle majdnem sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Sir Edward felállt, de határozottan hátrányban érezte magát az ellenfelével szemben. – Jó estét, Belle. Feltételezem, az úriember Sir Edward Loaming, jövendő sógorom – szólalt meg Alex, miközben lehúzta a kesztyűjét – Pontosan – dadogta a baronet. – Ez tehát azt jelenti, hogy hozzájárul, hogy feleségül vegyem a húgát? – Néhány hét múlva ahhoz megy feleségül, akihez akar. Mondd csak, Belle, komolyan hozzá akarsz menni ehhez a… – Alex tekintete végigsiklott a kényes elegancián – …ehhez a divatbábhoz? Annabelle túl zaklatott volt, hogy válaszolni tudjon. A megkönnyebbülés, amelyet Alex érkezése váltott ki belőle, minden mást elnyomott benne. De hát szerelmes Sir Edwardba, vagy mégsem…? Tétován megkérdezte: – Te nem helytelenítenéd? – Nehezemre esik elképzelni, hogy valaha is helyeselni tudnék egy ilyen pipogya frátert, de ha te őt akarod, és ő eléggé szeret ahhoz, hogy hozomány nélkül is elvegyen, akkor miért állnék az utatokba? – Alex szerette volna, ha Annabelle magától is rájön, miféle ember a lovagja. Erre a megjegyzésre Sir Edward ijedten felkiáltott: – Hozomány nélkül? De hát mindenki tudja, milyen gazdag a Kingsley család! Alex fagyos mosollyal válaszolt. – Úgy is van. De hacsak nincsenek közvetlen forrásai az ügyvédeinknél, azt nem tudhatja, milyen feltételekkel örököltük a vagyont. A húgomnak egyetlen penny sem jár a saját jogán. Nem volt szép az apámtól, hogy a testvéreimet teljes

mértékben az én kényemre-kedvemre bízta, de nyilván azt feltételezte, hogy igazságos leszek velük. Sir Edwardnak leesett az álla. – De hát csak nem adja egy szál ruhában férjhez a húgát! Alex gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Persze, hogy nem. Figyelemre méltó ruhatárral rendelkezik. Legalább egy évig nem kell vennie neki semmit, habár manapság meglepően gyorsan változik a divat, nem gondolja? Sir Edward elengedte a füle mellett a megjegyzést. – De én nyakig ülök az adósságban! Ha hozzám jön, éhezni fog, vagy az adósok börtönében végzi! – Csak ha ő úgy dönt. A húgomat mindig szívesen látom az otthonomban, de magát nem. Ne aggódjon, Annabelle majd meglátogatja a börtönben. Nagyon jószívű lány, visz majd magának egy kosárka maradékot. Azt talán megengedem, ha épp jókedvemben leszek. Sir Edward gyűlölettel nézett rá. – Eltűrné, hogy a húga nevét bemocskolják? Ha elterjed a híre, hogy megszökött velem, az egész családját gyalázat éri! Lord Kingsley mosolya jéghideg volt. – Túlbecsüli a belém szorult családi büszkeséget. Amint bizonyára tudja, csak egy durva lelkű tengerész vagyok, és alig töltök itthon némi időt. Mit érdekel engem néhány londoni pletykafészek? Sir Edward döbbenten bámult. Képtelen volt elhinni, amit hall. – Úgy érti, tényleg nem érdekli, mit beszélnek az emberek? – Lord Kingsley hideg bólintására azt hebegte: – De mi lesz Annabelle érzéseivel, és az öccsével? Alex vállat vont. – Jonathan nemsokára beáll a hadseregbe, és szerintem nem fog megártani neki, ha vív egy-két párbajt a nővére becsületéért. Jó gyakorlás lesz. Ami pedig Annabelle-t illeti – vetett egy pillantást a húga halálsápadt arcára –, ha ő úgy dönt, hogy azt akarja, Londonban mindenki róla pletykáljon, én nem akadályozom meg. Sir Edward szinte szédelgett a döbbenettől. – Nem hiszem el, hogy egy férfit ennyire ne érdekeljen a becsülete, mint ahogy állítja – motyogta. – Ó, nem vagyok teljesen közömbös – felelte könnyedén Alex. – Azért jobban örülnék, ha semmi nem szivárogna ki erről a kis kalandról. Ha lesz annyira úriember, hogy hallgat, akkor megjutalmazom. Sir Edward reménykedve húzta ki magát. Talán mégiscsak ki lehet csikarni valami hasznot a helyzetből. – Igen – folytatta Alex –, jutalomból megengedem, hogy sértetlenül elhordja az irháját. Sir Edward elsápadt, Annabelle pedig figyelmeztetőn közbeszólt: – Egyszer már párbajozott, Alex. – Nagyszerű! Nem szívesen ölnék meg egy tapasztalatlan embert. Remélem, nem bánja, ha a saját kardomat használom, Sir Edward. Végül is én vagyok a sértett fél, én választhatok fegyvernemet. A haditengerészetnél használt kard durva fegyver a párbajtőrhöz képest, de rendkívül éles. Sir Edward elsápadt. Egyetlen vívóleckét vett életében, de kibírhatatlannak találta a pengék csattogását. Alex elgondolkozva nézett rá. – Ha úgy óhajtja, pisztollyal is megküzdhetünk, de szerintem ennek nem örülne. Ha a fejére célzok, akkor azt kockáztatom, hogy megússza, úgyhogy inkább a testére céloznék. És amint azt ön is jól tudja, egy haslövéstől elég lassan lehet meghalni. – Nem fogok párbajozni magával! – Valóban? – kérdezte Alex bársonyos hangon. – Milyen kár. Mert én mindenképp párbajozni fogok magával, akár megvédi magát, akár nem. És mivel a világ nem egy igazságos hely, semmi kétségem, hogy az igazságszolgáltatás nem fog elítélni emiatt. Sir Edward döbbenten meredt rá. Nem tudta elhinni, hogy egy lord ilyen cinikus és barbár alak legyen. A gyomra görcsbe rándult, már-már attól tartott, viszont fogja látni az imént elfogyasztott bőséges vacsorát. Christa, aki módfelett élvezte a jelenetet, segítőkészen közbeszólt: – Ha most szeretné elintézni ezt az ügyet, Lord Kingsley, magammal hoztam a pisztolyokat.

Váltottak egy cinkos pillantást, aztán Alex gyengédebb hangon megkérdezte: – Akkor velem jössz, Belle? A húga bólintott, és felállt. Egész testében reszketett az őt ért sokktól. Az utóbbi pár nap pokolian nehéz volt a számára, és most rá kellett döbbennie, hogy a szerelme egy gazember és gyáva alak. – Szóval igaz! – mondta remegő hangon. – Csak a pénzem érdekelte. Minden, amit a szerelemről mondott, csak hazugság volt. Sir Edward leroskadt a padra, és nem nézett a lány szemébe. – A fenébe is, nézzen rám! A baronet felemelte a tekintetét. Alig tudta elhinni, hogy az engedelmes és szelíd Annabelle ilyen hangon is képes beszélni. A lány sápadt arca merev volt, kék szeme tüzelt a fájdalomtól és a megaláztatástól. Annabelle a férfi jóképű, gyáva arcára nézett, és szinte a rosszullét környékezet, hogy hinni tudott ennek a hazug szájnak, sőt még meg is csókolta. Egy önkéntelen mozdulattal felkapta a tányér piskótát az asztalról, és a képébe nyomta, aztán az ajtóhoz vonult. Elszánta magát, hogy nem fog több könnyet ejteni ennek a férfinak a jelenlétében. A csöndet Christa törte meg, aki tapsolni kezdett. – Trés bien, Miss Annabelle! Nagyon jól tette. Alex fogta a húga köpenyét, és a vállára terítette. Vetett még egy utolsó pillantást Sir Edwardra, aki kővé dermedve ült, miközben a borsodó végigcsorgott a haján és hímzett mellényén. Alex vidáman megjegyezte: – Látja, mitől mentettem meg, Eddie? Ha dühbe gurul, egy fúria ez a lány. Gyere, Belle. Szerintem a volt vőlegényed nincs valami jól. Eddie! A sértéstől végképp majdnem elvesztette az önuralmát. Rámeredt Kingsley széles vállára, miközben becsukódott mögötte az ajtó, és dühösen levegő után kapkodott. Egy nap valahogy megtalálja a módját, hogy bosszút álljon Lord Kingsley-n, fortyogott magában. Alex kivezette Annabelle-t a folyosóra. – Van valami csomagod odafent? – Amikor a lány bólintott, intett Christának. – Hozza le. Gyere, Belle, hazamegyünk. Christa egy perc múlva vissza is tért a kalapdobozzal, és csatlakozott hozzájuk az istállóban. Alex középre ültette Annabelle-t a kocsin, a legbiztonságosabb helyre. A lány dühe már elszállt, és most úgy tűnt, mintha sokkos állapotban lenne. Christa vigasztalón átkarolta a vállát, Alex pedig kihajtott a kocsival az útra, és elindultak délnek. Pár perc múlva odaszólt Christának: – Arra gondoltam, a következő postakocsi-állomásnál lovakat váltunk, és még ma éjjel hazahajtunk Londonba. Kibírják Belle-lel pihenés nélkül? Christa a lány lehorgasztott szőke fejére pillantott. Annabelle mintha tudatában sem lett volna annak, hogy mi zajlik körülötte. – Fáradtak vagyunk, de ha tud pihent lovakat szerezni, jobb lenne egyenesen hazamenni. Ha még ma éjjel otthon leszünk, akkor senki nem fogja megtudni, mi történt. Alex bólintott, aztán az ostorral gyorsabb haladásra ösztökélte a lovakat. Hosszú volt az út a hideg éjszakában, és amikor behajtottak a St. James's Square-en álló ház istállójába, a közeli templom harangja épp hajnali négyet ütött. Alex átadta a lovakat egy álmos és hallgatag istállófiúnak, aztán felkísérte a lányokat az emeletre. Annabelle még mindig úgy mozgott, mint egy alvajáró, Alex úgy látta, csak később fogja fel majd igazán, mi is történt. Alex a húga szobájának ajtaja előtt Christára nézett. Látta a szemén, hogy ugyanolyan fáradt, mint ő, de azért a humorérzékét nem veszítette el. – Sokkal tartozom magának, Christa. Ha nem fedezte volna fel ilyen gyorsan a szökést, Belle egy életre hozzákötötte volna magát ahhoz a gazemberhez. Christa pajkosan elmosolyodott. – Nekem úgy tűnik, maga nagy savoir faire-rel18 intézte az ügyet. Úgy látom, kiválóan ért hozzá, hogy kell lányszöktetéseket meghiúsítani. Alex megborzongott. – Egyszer épp elég volt. – Köszönetképpen megszorította Christa vállát, aztán nézte, ahogy bekíséri Annabelle-t a hálószobájába. Nagyon fáradt volt – és forró hálát érzett, amiért Christa része lett az életüknek.

18

hozzáértéssel, ügyesen

Tizennegyedik fejezet Annabelle a nap nagy részét átaludta, csak késő délután ébredt fel. Amikor kinyitotta a szemét, össze volt zavarodva, beletelt pár pillanatba, amíg eszébe jutottak az előző éjszaka eseményei. Aztán minden felelevenedett előtte: Edward hazugságai, a saját ostobasága, és zokogásban tört ki. Ahogy Christa meghallotta, rögtön belépett, és odament az ágyhoz. – Hogy érzi magát, Miss Annabelle? – Azt kívánom, bárcsak meghalhatnék – felelte élettelen és kétségbeesett hangon Annabelle. Christa megpaskolgatta a kezét. – Ez érthető, de ha evett valamit, máris egy kicsit jobban fogja érezni magát. – Annabelle hiába tiltakozott, hogy gondolni sem tud evésre, Christa kisietett, majd pár perc múlva egy tálcával tért vissza, amelyre Monsieur Sabine gyengélkedőnek való ételeket készített. Annabelle gyomra kevésbé volt túl romantikus, korogni kezdett a leves, a frissen sült kenyér és a créme caramel illatára, és sikerült is lenyelnie pár falatot, de aztán eltolta a tálcát. Amikor Christa visszajött, hogy elvigye, annyit mondott: – Mindenki úgy tudja, hogy meghűlt. Ha pihenni szeretne még egy kicsit, senkinek sem fog feltűnni. A következő egy hétben a Kingsley-házat elárasztották a virágok és az üdvözlőkártyák, amelyek gyors felgyógyulást kívántak Annabelle-nek. Christa elrendezte a csokrokat, és hangosan felolvasta a rövidebb levélkéket Másoktól inkább csak elhúzta a száját, és úgy döntött, azok ráérnek, majd ha az úrnője jobban lesz. Annabelle többnyire egész nap csak mozdulatlanul feküdt, alig evett és szinte egy szót sem szólt. Éjszakánként Christa hallotta, hogy kétségbeesetten zokog, és attól félt, ha ez így megy tovább, előbb-utóbb tényleg megbetegszik. A fordulópont a szökés után egy héttel következett be. Amikor Christa belépett az elsötétített szobába, azt látta, hogy Annabelle időközben átolvasta az összes levelét, és hisztérikusan zokog. – Az emberek tudják! Két barátnőm is gúnyos célzásokat tett arra, hogy Sir Edward elhagyta a várost, és milyen furcsa, hogy mostanában nem látnak vele a parkban, és… és… – könnyekbe fúlt a hangja. Christa most már végképp megelégelte a dolgot. Odament az ablakhoz, és széthúzta a függönyöket. A késő délutáni napfény elárasztotta a szobát. – Húzza be a függönyöket, nem bírom elviselni a fényt! – zokogta Annabelle. – Épp ideje, hogy egy kis fényt lásson – mondta élesen Christa. Annabelle zavartan emelte fel a fejét. A szeme vörös volt és duzzadt, a haja csapzott. Christa csak állt a napfényben, magasra szegve az állát, és szürke szeme hidegen szikrázott. – Igen, tudom, megszakadt a szíve. Igen, ostobán viselkedett. De vannak annál rosszabb dolgok is, mint szerelemből butaságot csinálni. Ideje lenne, hogy felhagyjon végre az önsajnálattal. Végül is a butaságának nem lett semmi következménye. El tudja képzelni, mennyivel rosszabb lenne a helyzet, ha a bátyja nem mentette volna meg, és tényleg hozzámegy ahhoz a fajankóhoz? Egész életében nyomorult lett volna. Lehet, hogy némelyik ismerőse gúnyos célzásokat tesz, de így is, úgy is pletykáltak volna. Senki sem tudja, hogy megszökött, és ha újból elkezd társaságba járni, az egészet elfelejtik majd. Annabelle remegett. – Soha többé nem tudok az emberek szeme elé kerülni. – Öt nap múlva itt a bál, maga pedig szépen lesétál, Flörtöl és táncol, mintha soha életében nem lett volna semmi gondja – jelentette ki Christa ellentmondást nem tűrő hangon. – Képtelen lennék rá! – siránkozott Annabelle. Christa szikrázó szemmel felcsattant: – Sacrebleu! Ha nincs magában semmi büszkeség, legalább a nevére legyen büszke! Ha eltűnne a társaságból, akkor komolyan elkezdenének pletykálni, és nem csak ártatlan semmiségeket. Bármit mondott is a bátyja annak az alaknak, akkor is párbajozna a becsületéért. Azt akarja, hogy maga legyen a felelős a következményekért?

Kicsit hallgatott, hogy a lánynak legyen ideje megemészteni, aztán folytatta: – Belegondolt csak egyszer is, hogy mit tett Lord Kingsley-vel? Ö mindent elkövetett, hogy boldoggá tegye magát. Megbízott magában, és maga ezt azzal hálálta meg, hogy elszökött egy gazfickóval. A bátyja megmentette a saját ostobaságától. Egyetlen szóval sem hibáztatta, és most még csak szóba sem áll vele! Belegondolt, hogy ö mit érezhet? Észrevette egyáltalán, hogy a bátyja megsérült a bal oldalán, amitől állandó fájdalmai vannak, és a múlt héten rosszabbra fordult az állapota? Gondol bármire is a saját önzésén és a megsértett büszkeségén kívül? Még az az ostoba baronet is rosszabb helyzetben van, mint maga – tönkre fog menni, míg magának nem esett nagyobb baja, mint hogy egy kis csorba esett a hiúságán! A szavak dühös áradatként törtek fel Christából: – Londonban szinte mindenkinek több gondja van, mint magának! Nők árulják a testüket az utcán, részeges szülök verik a gyerekeiket, embereket akasztanak fel, mert kenyeret loptak, de a nagyságos Annabelle Kingsley kisasszony csak fekszik itt teljes kényelemben, és szűköl, mint egy megrugdosott kutyakölyök Annabelle sápadtan bámult rá, Christa pedig magasba lendítette a karját. – Tessék, dobjon ki! Semmi kedvem tovább szolgálni egy ilyen elkényeztetett, üresfejű nőszemélyt! Christa átvonult a szobából a saját hálókamrájába, és becsapta maga után az ajtót. Felkapta az útitáskáját, és elkezdte beledobálni a holmiját. Tudta, ha lecsillapodik, akkor sírva fakad, ezért úgy döntött, jobb, ha dühöng. Annyi szent, hogy Annabelle nem bocsát meg egy ilyen kitörést a szobalányának. Persze, érthető, hogy szenved, de az is biztos, hogy csak magának köszönheti, hogy ilyen helyzetbe került Christát az dühítette fel leginkább, hogy nap mint nap látta Alex szemében, mennyire meg van bántva, ahányszor a húga felől érdeklődött, aki nem volt hajlandó találkozni vele. Christának az volt az érzése, Alex mindenért önmagát okolja – a húga boldogtalan gyerekkoráért, a szökéséért, a jelenlegi nyomorúságáért. Rosszkedvű lett, és mintha elfogyott volna belőle az a kirobbanó energia, ami máskor annyira jellemző volt rá. Christa dühösen letörölte a könnyeit, és elkezdte összehajtogatni a fehérneműjét. Minél elóbb elmegy ebből a házból, annál jobb. Szerette Alexet és Annabelle-t is, de nem volt abban a helyzetben, hogy bármelyiküket is megvigasztalja. Megszakad a szíve, ha végig kell néznie, ahogy szenvednek. Miután Christa kiviharzott a szobából, Annabelle felkelt, és egy köntösbe burkolózva, reszketeg léptekkel odasétált az ablakhoz. Kibámult, de nem is látta a St. James's Square elegáns házait, csak Christa szavai visszhangoztak a fülében. Belegondolt csak egyszer is, hogy mit tett Lord Kingsley-vel? Londonban szinte mindenkinek több gondja van, mint magának Egy ilyen elkényeztetett, üresfejű nőszemély… Ez bizony mind igaz. Ostoba volt, és ezen már nem változtat semmi. Alex megmondta, hogy kerülje Sir Edwardot, tudta, hogy Christa sem kedveli, ö azonban mégis a karjába vetette magát, és elhitte róla, hogy álmai hercege. Senkit nem okolhat a történtekért, csakis saját magát. Viszont annyi minden másban szerencsés… Vagyonos és előkelő, van két fivére, aki szeretik, egyre több barátja, és a külseje is elfogadható. És mégis bujkál a világ elől. Annabelle tudta, hogy Christa az egész családját és az otthonát is elveszítette a forradalom alatt, mégis mindig vidám volt, nagylelkű és mindenkivel kedves. Annabelle meg tudta érteni, miért veti meg, és megint elöntötte az önutálat. Hagyd ezt abba! Megmarkolta a brokátfüggöny szélét, és kihúzta magát. Az elkövetett hibákat már nem teheti meg nem történtté, de megpróbálhatja nem elkövetni őket újból a jövőben. És amennyire lehet, megpróbálhatja jóvátenni őket. Átsétált a szobán, és ezzel – bár nem tudott róla – az első lépéseket is megtette a felnőtté válás felé. Bekopogott a hálókamra ajtaján, aztán belépett, még mielőtt Christa elküldené. Döbbenten pillantotta meg a félig becsomagolt útitáskát. Christa felegyenesedett, és kérdőn nézett rá. Annabelle felemelte a fejét, és azt mondta: – Bocsánatkéréssel tartozom. Nem lehet könnyű együtt élni egy ilyen hisztérikával, mint én. Rengeteg bajt és gondot okoztam az elmúlt pár napban. Remélem, meg tud bocsátani.

Christa ez egyszer nem találta a szavakat. Egy pillanatnyi zavarodottság után azt felelte: – Nem lett volna szabad úgy magára Ripakodnom. – Ha nem tette volna, akkor még mindig ott feküdnék, mint a vízbe fúlt Ophélia. – Annabelle kicsit hallgatott, aztán félénken így folytatta: – Tudom, hogy megutált a rémes viselkedésem miatt, de nagyon szépen kérem, gondolja meg, és maradjon. – Halvány mosollyal hozzátette: – Kell egy kis irányítás, hogy ne legyek ilyen üresfejű nőszemély, és nem hinném, hogy találnék Magánál jobb tanárt. Christa elpirult. – Hát persze hogy maradok, ha úgy akarja. És megígérem, hogy ezen túl jobban vigyázok a nyelvemre. – Ó, nem! Kell valaki, aki időnként helyre tesz, a bátyám ehhez túl udvarias. A két lány egymásra nézett, aztán hirtelen elnevették magukat, kicsit talán bizonytalanul. Amikor elkomolyodtak, Annabelle megkérdezte: – Nem tudja, a bátyám itthon van? – Christa bólintott. – Segítene kicsit rendbe hozni a külsőmet? Beszélnem kell vele. Christa szinte szédelgett a megkönnyebbüléstől. – Hát hogyne, Miss Annabelle. – Ha az úrnőjét érdekli a külseje, akkor biztos, hogy jobban van, és neki sem kell itt hagynia a Kingsley-házat. Alex egy sóhajjal félretolta a fogalmazványt. Az utóbbi egy hétben inkább itthon dolgozott és nem az admiralitáson, de a húga miatti aggodalom akadályozta a munkában. Bőven volt ideje, hogy szemrehányást tegyen magának, amiért korábban olyan naiv módon azt hitte, hogy könnyű dolog egy család fejének lenni. Már attól kezdett tartani, hogy Etonból is olyasféle híreket fog hallani, hogy Jonathan bajba juttatott három lányt, és mindháromnak az apja azt követeli, hogy vegye feleségül a leányzót. Lépteket hallott, és amikor felnézett, a húgát pillantotta meg. Annabelle lesoványodott, de nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, a haja frissen volt fésülve, és a szép halványkék ruhának köszönhetően egy kis színt is kapott az arca. Alex felállt. – Belle! Örömmel látom, hogy Felkeltél. Hogy érzed magad? Annabelle zavartan elmosolyodott – Sokkal jobban. Christa az előbb alaposan megmosta a fejemet, és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy felhagyjak az önsajnálattal. – Nagyot nyelt, és hozzátette: – Borzasztóan sajnálom, hogy annyi bajt okoztam neked, Alex. Alex megkerülte az íróasztalt, és nekitámaszkodva megállt, egy méterre a húgától. Fáradtnak látszott. Halkan megszólalt- Miért szöktél el anélkül, hogy legalább megpróbáltál volna beszélni velem, Belle? Féltél tőlem? Azt hittem, barátok vagyunk. Annabelle most először látta Alexet egyszerűen csak önmagának, nem a mindenható, erős bátyjának, akit piedesztálra állítva imádott. Szégyen fogta el, amikor észrevette, hogy Alex önkéntelen mozdulattal megdörzsöli a bal oldalát, mintha a meg szokott fájdalmat próbálná enyhíteni. Tudta, hogy alig hat hónapja súlyosan megsebesült, de elfogadta, amikor Alex könnyedén azt mondta, hogy már teljesen jól van. A saját húga kevésbé figyel oda rá, mint egy szobalány… Most már látta, hogy a bátyja olyan ember, akinek sok fájdalomban és magányban volt része, sokszor szomorú és kételkedik önmagában, és akinek legalább annyira szüksége van a barátságára, mint neki az övére. Sokkal közelebb érezte magához, mint amikor még hősnek látta. Annabelle-t elárasztották az érzelmek. Átölelte a bátyját, de csak óvatosan, nehogy megszorítsa a bal oldalát. – Eddig nem tudtam igazán, mi a barátság, Alex. De megígérem, hogy a jövőben okosabb leszek. Alex is szorosan magához ölelte, aztán eltolta magától. – Ha legközelebb a fejedbe veszed, hogy férjhez mész, ugye előbb szólsz nekem? – Fürkészőn a húga szemébe mélyesztette a tekintetét.

Annabelle rámosolygott. – Hát persze! Egy olyan ember, aki nem találkozhat a családommal, meg sem érdemli az ismeretségemet. Mondd csak, igaz, hogy apa nem gondoskodott rólam és Jonathanről? – kérdezte kíváncsian. Alex bólintott. – Ez teljesen igaz. Hagyott instrukciókat arra az esetre, ha én előbb halnék meg, mint ő, de ez minden. – Egy pillanatra elhallgatott. A fájdalom egyre erősödött az oldalában. Érezte, hogy a repeszdarab elmozdult. Nemrégiben gondoskodott arról, hogy az ügyei rendben legyenek. – Talán ez a legjobb alkalom, hogy elmondjam, hogyan intézkedtem veled és Jonathannel kapcsolatban. Mindkettőtöknek letétbe van helyezve egy összeg, amelyhez akkor férhettek hozzá, ha nagykorúak lesztek, a te esetedben a jövő héten. Harmincéves korodig kizárólag az én beleegyezésemmel nyúlhatsz a tőkéhez, ezután teljes mértékben te rendelkezel felette. Ha velem történne valami, te és családunk ügyvédje lesztek Jonathan gyámjai, amíg be nem tölti a huszonegyet. Annabelle nagyon komolyan nézett a bátyjára. – Történhet veled valami, Alex? Alex könnyedén elmosolyodott. – Nem hinném, de a józanész úgy kívánja, hogy az én helyzetemben az embernek legyen végrendelete. Mivel Alex láthatóan nem akart az egészségi állapotáról beszélni, Annabelle másra terelte a szót, de magában megfogadta, hogy ezen túl sokkal jobban oda fog Figyelni a bátyjára. – Szóval, ha Sir Edward vár egy kicsit, minden további nélkül hozzájuthatott volna egy vagyonhoz. – Pontosan. Csak hálásak lehetünk, hogy ilyen türelmetlen volt Annabelle megborzongott. – Hát ez igaz. Ez az egész roppant tanulságos volt. A következő hozományvadásznak, aki próbálkozik nálam, már sokkal meggyőzőbbnek kell lennie, ha sikert akar aratni. – Hirtelen felkacagott. – Igazán nagyszerű voltál! Tényleg olyan vérszomjas vagy, mint ahogy elhitetted Sir Edwarddal? Alex is elnevette magát. – Azt nem mondanám, hogy vérszomjas vagyok, de megteszem, amit a becsület megkíván. Miután láttam, milyen anyámasszony katonája, biztos voltam benne, hogy már a szavak is elriasztják. – jól ítélted meg, a biztos. Ha valaha is meghálálhatom valamivel, amit tettél, csak szólj. – Annabelle ezt könnyedén mondta, de nagyon is komolyan gondolta. Soha nem tudja meghálálni Alexnek, annyival tartozik neki. Sybil Debenham a szokásosnál is gondosabban készült Kingsley-ék báljára, már hat órával az indulás előtt nekilátott a toalettjének. Lord Kingsley-nek házigazdaként egész este jelen kell lennie, és Sybil biztos volt benne, hogy számos remek alkalom adódik majd, hogy kicsit szorosabbra fűzze vele a kapcsolatát. Lassan körbefordult a nagy állótükör előtt, de nem talált semmi hibát a külsejében. A színjátszó selyemruhára boruló áttetsző fátyolszövet szoknya apró aranycsillagokkal volt átszőve, arany és gyémánt ékszerkészlete bárhol feltűnést keltett volna. Az egyszerű pásztorlányka stílus nem neki való. Az anyja épp akkor lépett be a szobájába, amikor Sybil végzett az öltözködéssel, És helyeslően bólintott. – Nagyszerű, Sybil. Lord Kingsley el lesz ragadtatva tőled. Hallottad, mit pletykálnak a húgáról? Sybil hölgyhöz cseppet sem illően felhorkant. – Hogy Sir Edward Loaming egy ilyen szürke kisegeret szemelt volna ki magának? Ez elég valószínűtlenül hangzik. – Lehet, hogy nincs olyan érzéke az öltözködéshez, mint neked, de kisegérnek azért nem nevezném – felelte szárazon Claudia Debenham. – Többször is látták őket együtt sétálni a parkban. Szerintem a lány bátyja rájött a dologra, és kiadta Sir Edward útját. – Sokkal valószínűbb, hogy a lány túl unalmas volt neki. Szerintem nincs még egy olyan elegáns férfi Londonban, mint Sir Edward. Engem is megkörnyékezett, ha emlékszel – mondta Sybil, és elégedetten megigazgatta dús aranyszőke fürtjeit.

– Az a férfi hírhedt hozományvadász, úgyhogy el lehet képzelni, mi vonzotta Miss Kingsley-hez, vagy akár hozzád. Sybil összevonta a szemöldökét. – Ostobaság! Sir Edward fülig szerelmes volt belém. És ha nem egyszerű baronet lenne, talán nem is utasítottam volna vissza az udvarlását. Az anyja úgy döntött, inkább nem vitatja a dolgot. – Nagyon remélem, jól haladsz Lord Kingsley-vel. Sybil duzzogva lebiggyesztette bájos alsó ajkát. – Nem úgy, ahogy szeretném. Tudom, hogy csodál engem, és sokkal több figyelmet szentel nekem, mint bármely más nőnek, de úgy tűnik, nem akarja jobban elmélyíteni az ismeretségünket – Ha nem tudod magadhoz kötni, akkor jobban teszed, ha keresel valaki mást – felelte hidegen Claudia. – Úgy hallottam, a klubokban már fogadásokat kötnek, hogy az idén férjhez mész-e valami rangos emberhez. – Amikor a lánya felháborodottan felszisszent, némi rosszindulattal hozzátette: – Úgy becéznek, hogy „a bájos vesztes”. Sybil elfordult a tükörképétől, és az anyjára meredt. – Hát ez felháborító arcátlanság! És ezek nevezik magukat gentlemannek? Hogy merészelik? Claudia már megbánta, hogy megemlítette a dolgot. A lánya mintha szét akart volna robbanni dühében. Megvonta a vállát, és azt mondta: – Tudod, milyenek a férfiak, az ostoba becsületkódexükkel. Az egésznek semmi értelme. Hihetetlenül durvák a nőkkel szemben, aztán meg párbajra hívnak egy másik férfit, mert olyasmit mondott, ami semmivel sem sértőbb. Sybil arca kissé megenyhült. Arról, amit az anyja mondott, támadt egy ötlete. A becsületkódex törvényei… Ingerülten felcsattant: – Tudom, hogyan fogjam meg Kingsley-t Ha kis szerencsém, van, még ma este sikerülhet, de szükségem lesz a segítségedre. – Aztán elmagyarázta az anyjának, mit tervelt ki. Claudia kétkedve csóválta a fejét – Nem mondhatnám, hogy tetszik az ötlet. És nagyon kockázatos. Mi van, ha visszautasít? – Nem fog – felelte Sybil. – Azok az ostoba becsületkódex-szabályok nem engedik. Még hogy „a bájos vesztes”! Meg fog fizetni érte. – Azt nem mondtam, hogy Kingsley is benne van a fogadásokban. Nem az ő stílusa. Mindig is finom úriember módjára viselkedett. Sybil dühösen vicsorgott. – Ő is csak férfi, nem? Megfizet mind helyett! Alexnek tátva maradt a szája, amikor Annabelle levonult a kanyargó lépcsőn. Úgy lépkedett, mint egy királynő, aranyszőke fürtjei szalagokkal átfonva koronázták a fejét és omlottak a hátára. Krémszínű estélyi ruhája elegáns volt a maga tökéletes egyszerűségében, és inkább csak sejtette, de nem mutatta karcsú alakját. A nyakában egy kis gyöngysort viselt, amelyet Alextől kapott a születésnapjára. Alex a karját nyújtotta neki. – Belle, lélegzetelállítóan festesz – bókolt neki. – Felkészültél rá, hogy meghódítsd Londont? Annabelle belekarolt a bátyjába, és visszamosolygott rá. – A délutánt azzal töltöttem, amit Christa tanácsolt Azt mondta, ha különösen szép akarok lenni, feküdjek le, és képzeljem el magam gyönyörűnek. Alex nevetett – Ezt mondta? Úgy látszik, bevált. – Te is lélegzetelállító vagy – jegyezte meg Annabelle. – Van valami az egyenruhában… Alex úgy döntött, a kapitányi díszegyenruháját fogja viselni. Pompásan állt rajta az aranypaszományokkal díszített sötétkék öltözék, a kitűnő szabás jól kiemelte széles vállát és tekintélyt parancsoló magasságát Kaján mosollyal azt mondta: – Ha megfigyeled az ifjú hölgyeket, majd meglátod, hogy a haditengerészet egyenruhája semmi a huszáregyenruha vonzerejéhez képest Nos, mehetünk üdvözölni a vendégeket? Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez az estély a korai báli szezon egyik legsikeresebb eseménye lesz. Úgy tűnt, minden meghívott eljött, és mindenki megcsodálta az Ezeregyéjszaka világát idéző dekorációt.

Ha akadtak is néhányan a vendégek között, akik szívesen látták volna, hogy Miss Kingsley megtörten epekedik Sir Edward Loaming után, csalódniuk kellett: a háziasszony meggyőző jókedvvel játszotta a szerepét. Annabelle elbűvölő volt mindkét nembeli vendégekkel, partnert keresett a kevésbé vonzó ifjú hölgyek számára, és igazságosan osztotta szét kegyeit az őt táncra kérő fiatalemberek között, akik seregestül vették körbe, amikor épp nem volt más dolga. A legmézesmázosabb bókokat is kedvesen fogadta, és a viselkedése soha nem lépte át azt a határt, amelyet egy elsőbálozó fiatal lánynak illik tiszteletben tartania. Alex nagyon büszke volt a húgára. Nehezére esett elhinni, hogy néhány nappal azelőtt még olyan összetört volt, és a szobáját sem volt hajlandó elhagyni. Alex maga is vidám volt, és a kelleténél kicsit többet koccintgatott a húga egészségére. Egy keveset táncolt is, de inkább a vendégekkel beszélgetett, és csendben felügyelt, hogy minden rendben menjen a bálon. Arra gondolt, a feladat nem is nagyon különbözik attól, mint amikor egy hajót kell irányítani, csak itt épp aprósüteményekkel és lakájokkal kellett foglalkoznia a sózott disznóhús és a matrózok helyett. Közelgett az éjfél, amikor összetalálkozott Miss Debenhammel. Szinte elvakította, úgy ragyogott a szépsége. – Jó estét, Miss Debenham. Igazán gyönyörű ma este. Remélem, jól érzi magát A nő szemében furcsa fény csillant, aztán lesütötte a pilláit, és megrebegtette a legyezőjét. – Ami azt illeti, mylord, van egy kis gondom. – Felnézett, és ugyanúgy rebegtetni kezdte a szempilláit, mint a legyezőjét. Kis szünetet tartott, aztán folytatta: – Tudom, hogy ez nagy merészség tőlem, de… beszélni szeretnék önnel. Félrevonulhatnánk pár percre valami nyugodtabb helyre? Talán oda abba az alkóvba, a terem túlsó végében. Alexet kissé meglepte a kérés, de nem látta semmi okát, miért ne egyezne bele. Végül is Sybil nem hamvas elsőbálozó kislány, ha pár percet kissé félrevonulva eltölt egy férfival, az még nem fog megártani a jó hírének. – Állok szolgálatára, Miss Debenham – felelte vidáman Alex, és a karját nyújtotta. Claudia Debenham figyelte a párt, ahogy átsétálnak a termen. Talán Sybilnek mégiscsak sikerülni fog… Az anyja mindenesetre készen állt, hogy eljátssza a szerepét. A faliórára pillantott, aztán elindult, hogy megkeresse két barátnőjét. Az alkóvot függöny választotta el a bálteremtől, és jó távol esett a zenekartól, úgyhogy átlagos hangerővel is lehetett beszélgetni. – Miről óhajt beszélni velem, Miss Debenham? – kérdezte Alex, amikor a lány láthatóan habozott. Sybil gyámoltalanul ráemelte kék szemét. – Nem is tudom, hol kezdjem, Lord Kingsley. A társaság nem helyeselné, amit tenni készülök – mondta újabb legyezőrebegtetés kíséretében. Alex értetlenül és mit sem sejtve kérdezte: – Talán egy hajót kíván vásárolni? – Nem tudott más témát elképzelni, amiben Sybil az ő segítségére szorulhat. – Nagyon szívesen adok tanácsot, ha ezt kívánja. A vitorlázás csodás szórakozás, ha nem is bevett szokás, nincs benne semmi kivetnivaló. Sybil kissé elfintorodott. – Nem, egyáltalán nem erről van szó! Én még egy folyami kompon is tengeribeteg leszek. – Olyan közel húzódott Alexhez, hogy a melle szinte hozzáért, és felnézett rá: – Nem, mylord, be kell vallanom valamit. Attól félek, hölgyhöz nem méltó módon magába szerettem. Mióta először találkoztunk, csak önről álmodom. Maga olyan jóképű és olyan bátor… – Megfogta Alex karját. – Minden nő ilyen férfiról álmodik. Kérem, ne menjen el – könyörgött, amikor Alex menekülőre akarta fogni a dolgot. – Nem várom el, hogy azt mondja, ugyanígy érez irántam. Egy ilyen hősnek nyilván a lába előtt hevernek a nők. Éri csak… szerettem volna elmondani, mit érzek, csak most az egyszer. – Az akvamarin kék szempárban könny csillogott, és a gyönyörű szív alakú arcról sütött a vágyakozás. Alex leginkább zavart érzett. Nehezére esett úgy gondolni magára, mint a nők bálványára. De Sybil nagyon szép volt, és választ várt. Különben is, ideje lenne, hogy találjon egy másik nőt, akinek a csókja olyan édes, mint Christáé. Odahajolt hozzá, és ajka a lány ajkához ért, épp amikor az óra a teremben elütötte az éjfelet. Nem siette el a dolgot, végül is próbáról volt szó, és mire az óra elütötte a tizenkettőt, eldöntötte, hogy Miss Debenham meg sem közelíti az emlékeit, amelyeket Christáról őrzött.

Akármilyen gyönyörű is Sybil, a csókja nem bűvölte el: amit érzett, az csak egy férfi természetes reakciója volt egy vonzó nőre. Alex megpróbált kibontakozni az öleléséből, de Sybil belekapaszkodott. Épp mielőtt tapintatosan ki tudta volna szabadítani magát, az alkóv függönye hirtelen szétnyílt, és belépett három hölgy. Egyikük Sybil anyja volt, a másik kettő nagy köztiszteletnek örvendő társaságbeli dáma. Alex egy pillanatra kővé dermedt, Sybil pedig a karjába simult. Claudia Debenham megtorpant, aztán nagyra kerekedett a szeme, és odarontott hozzájuk. – Lord Kingsley, hát ez csodálatos! Boldog vagyok, hogy ön lesz a vőm! Egész életemben abban reménykedtem, hogy a lányom elnyeri egy ilyen férfi szívét. Az egyik hölgy is közelebb lépett. – Milyen szép pár! Hadd legyek én az első, aki gratulál önöknek. Ön lesz a vőm? Alex bénultan állt. Sybilre nézett, aki még mindig hozzásimult, de most már birtokló szorítással markolta a karját .A tekintetében művészien vegyült az ártatlanság és az izgatott boldogság, és meg sem próbálta tagadni az anyja feltételezését. Alex agya teljesen kiürült, képtelen volt szóhoz jutni. Olyan volt az egész, mint azok a borzalmas vizsgák az iskolában és a haditengerészetnél, amikor egyszerűen képtelen volt megszólalni. Ha cselekedni kellett, Alex boldogult, de most nem talált megoldást. Közben többen is megjelentek az alkóvban kíváncsi tekintettel, köztük Annabelle is, aki ijedt és csodálkozó szemmel bámult. Mivel Alex agya teljesen lebénult, és nem volt semmi ötlete, hogyan mászhatna ki ebből a kutyaszorítóból, az illemtudása kerekedett felül, és merev arccal fogadni kezdte a jókívánságokat. Fél órán belül az egész bálteremben elterjedt a hír, hogy a házigazda feleségül veszi a gyönyörű Miss Debenhamet Mindenki úgy vélekedett, hogy remekül összeillenek – mindketten gazdagok, a nő kivételes szépsége pedig kárpótlást jelent nem túl fényes származásáért. Legfeljebb azok nem helyeselték a jövendő frigyet, akik maguk is szemet vetettek az ifjú pár egyik vagy másik tagjára. Christa a hölgyek számára kijelölt pihenőszobában töltötte az estét. Egy másik szobalány segítségével megigazgatta a hölgyek ruháját és frizuráját, és hűsítő levendulavízzel paskolgatta a túlhevült táncosok homlokát. Épp a padlón térdelve tűzte fel egy idősebb hölgy ruhájának leszakadt szegélyét, amikor belépett egy másik hölgy, és üdvözölte: – Sophia! Hallottad a hírt Lord Kingsley-ről? – Nem, mi történt? – Feleségül fogja venni Sybil Debenhamet! – jött az izgatott válasz. – Épp most jelentették be az eljegyzésüket. Christa keze megrándult, és elejtette a doboz gombostűt. A nő rámeredt. – Vigyázzon jobban, maga ügyetlen! Rémesek manapság a cselédek! – A barátnőjéhez fordulva így folytatta: – Nem hiszem el, hogy Kingsley megkérte annak a nőszemélynek a kezét! Én mindig úgy gondoltam, tökéletes férjjelölt lenne az én Emilym számára. A hírhozó, akinek nem voltak eladósorban lévő lányai, kissé rosszmájúan megjegyezte: – Emily csinos kislány, de tagadhatatlan, hogy Miss Debenham szépsége párját ritkítja. Christa fejében kavarogtak a gondolatok, miközben összeszedegette a szétszóródott gombostűket, aztán feltűzte a ruha leszakadt szegélyét. Alex megnősül? Alig két hét telt el azóta, hogy arra kérte, legyen a szeretője. Néhányszor látta már Sybil Debenhamet a parkban – egyszer egy darabig együtt sétált Annabelle-lel és Alexszel, míg Christa távolabbról követte őket. Az biztos, hogy gyönyörű nő, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha Alex különösebb érdeklődést mutatna iránta. Christa megfigyelte, hogy az előkelő hölgyek társaságában mindig nagyon hallgatag, egyáltalán nem olyan, mint otthon, családi körben. Lehetséges volna, hogy szerelmes Sybil Debenhambe? Végzett a ruha felvarrásával, és elvágta a cérnát. A hölgy köszönet és borravaló nélkül távozott, miközben továbbra is azon zsörtölődött a barátnőjének, hogy kár Lord Kingsley-t egy ilyen nőre pazarolni, mint Miss Debenham.

Átmenetileg nyugalom telepedett a pihenőszobára. A szobalány aggódva megkérdezte: – Rosszul vagy, Christa? Egész falfehér lettél. Christa magára erőltetett egy mosolyt. – Csak fáradt vagyok, Maggie. Egész nap nem volt megállásom, a báli előkészületek, Miss Annabelle öltöztetése… Leülök pár percre, és mindjárt jobban leszek. Épp idejében sikerült leülnie, mielőtt összecsuklott volna a térde, és a széktámlának támasztotta a fejét. Keserű ízt érzett a szájában, attól félt, elájul. Vajon Alex azért tette az ajánlatát, mert őt akarta, vagy egyszerűen csak egy nőt? Megborzongott. Azt tudta, hogy Alex nem szerelmes belé, de valamennyire azért csak kedveli? Vajon már a múltkor is azt tervezte, hogy megkéri Miss Debenham kezét, vagy csak azért veszi el, mert ő visszautasította, és magányos? A kérdések kavarogtak a fejében, de válaszokat nem talált. Tudtad, hogy nem lehet a tiéd. Cseléd vagy, nincs se neved, se vagyonod. Az a nő gazdag és gyönyörű. Egy szolga is beleszerethet az úrba, de az úr mindig úrihölgyet fog feleségül venni. Christa megborzongott. Próbálta visszanyerni a lelki egyensúlyát. Hát persze hogy Alex nem lehet az övé – elfogadhatta volna a feltételeket, amelyeket ajánlott, de ő visszautasította. Nincs joga keseregni, ha társat talált magának a saját köreiből. De miért keltett ilyen hamar bekövetkeznie? Hajnali három óra is elmúlt, mire az utolsó vendégek is távoztak, és a szolgák nekiláthattak a takarításnak. Annabelle a korlátnak dőlt a lépcső aljánál. Olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. A bál minden kétséget kizáróan sikeres volt. Alex odament hozzá, miután az utolsó vendégeket is kikísérte a hintójukhoz. Ő is fáradtnak tűnt. – Sok boldogságot kívánok a házasságodhoz, Alex – mondta Annabelle, és nagyon igyekezett, hogy ne legyen a hangjában se kérdőre vonás, se szemrehányás. Alex felsóhajtott, és a hajába túrt. – Szóltam volna előre, Belle, de engem éppúgy meglepetésként ért a dolog, mint téged. Elnézést, hogy elvettem tőled a figyelmet, ez a te estéd kellett volna hogy legyen. – Én nem bánom, ha rád is figyelnek – felelte Annabelle fáradt mosollyal. – Nagyon fárasztó egész este a figyelem középpontjában lenni. De… – Elhallgatott, aztán óvatosan megjegyezte: – Nem tudtam, hogy ennyire közel állsz Miss Debenhamhez. – A dolgok irányítása kicsúszott a kezemből, és maguktól alakultak így – felelte szárazon Alex. – Nem örülsz neki, Belle? Barátnők vagytok, vagy nem? Annabelle megfontolta a választ. Soha nem kedvelte Sybilt túlságosan, de ha Alex feleségül akarja venni, akkor is megteheti, ha gyerekes kishúga duzzog emiatt. – De igen, Alex, mindig nagyon kedves és barátságos volt velem. – Mindenesetre nem tudta megállni, hogy csípősen hozzá ne tegye: – Igyekszik mindent elkövetni, hogy divatosabb legyek. Alex meglepetten nézett rá. – Szerintem a jelenlegi stílusod sokkal jobban illik hozzád, mint Miss Debenhamé. Ő egy kissé… – keresgélte a kellő szót. – Feltűnő és drámai? – javasolta Annabelle. – Pontosan. – Alex intett a komornyiknak, aki épp belépett. – Morrison, a személyzet nagyszerű munkát végzett ma este. Holnapra adjon mindenkinek egy fél szabadnapot. – Ahogy óhajtja, mylord. Roppant nagylelkű öntől, ha szabad megjegyeznem. – Morrison meghajolt, és távozott, hogy közölje a személyzettel a jó hírt. A legtöbb házban a szolgáknak addig kellett fennmaradniuk, amíg ki nem takarítottak a bálok után, aztán másnap a szokásos időben szolgálatba állni. Lord Kingsley igazán figyelmes munkaadó volt. Christa odafent várta Annabelle-t. Gyorsan kibontotta és kifésülte a haját. – Úgy láttam, nagy sikere volt, Miss Annabelle. Annabelle elnyomott egy ásítást. – Úgy tűnik, igen. Ez nagyrészt magának köszönhető – többet dolgozott, mint bárki más. Holnap későn kelek, maga is nyugodtan aludjon. – Christára pillantott a tükörben. – Hallott a bátyám eljegyzéséről?

– Igen, kisasszony – felelte színtelen hangon Christa. Annabelle felsóhajtott. – Bárcsak jobban tudnék örülni! Hízelgő, hogy egy ilyen szépség, mint Miss Debenham a bátyámat választja, de én sajnálatosan közhelyesnek találom a gondolkodását. – Felállt, hogy Christa lesegítse róla a báli ruhát. – A férfiak ritkán választanak feleséget a gondolkodása alapján, Miss Annabelle. – Igen, gondolom. De nem mondhatnám, hogy alig várom, hogy egy fedél alatt éljek vele. Christa halványan elmosolyodott. – Valószínűleg csak hónapok múlva tartják meg az esküvőt. Addigra talán maga is talál egy megfelelő vőlegényt. Annabelle megborzongott. – Soha! Inkább visszavonulok egy vidéki házba, és rózsákat nevelgetek. Velem jön, vagy az túl unalmas élet lenne egy ilyen tehetséges komorna számára? Christa felnevetett, és felhajtotta az ágytakarót. – Majd meglátjuk, Miss Annabelle, ez még a jövő titka. Még egy ilyen cinikus, megtört szívű nagyvilági dáma, mint maga is megtanulhat újra szeretni. – Én mégis inkább a rózsákat választanám – motyogta Annabelle álmosan. – Azokon legalább rögtön látni lehet a tüskéket.

Tizenötödik fejezet Annabelle báljának másnapján Alex meglátogatta Sybil Debenhamet. A Debenham-ház komornyikja sokatmondó mosollyal üdvözölte, és bevezette a szalonba, ahol Sybil az anyjával üldögélt. Claudia felállt, és azt rebegte: – Lord Kingsley, mennyire örülök, hogy látom! Szeretném, ha tudná, mekkora örömöt okozott nekem. Sybil az egyetlen gyermekem, és sokat imádkoztam a boldogságáért Akkor én magukra is hagyom a szerelmeseket. – Kilibegett a szobából, és otthagyta Alexet a, jegyesével”. Sybil rajongó pillantással nézett rá. Alex állva maradt, és azt mondta: – Úgy tűnik, a körülmények tegnap este hamis benyomást keltettek az emberekben. – Nagy rémületére azonban azt látta, hogy az akvamarinkék szempárba könny gyűlik. – Valójában nem akar elvenni, ugye? – suttogta Sybil. – Tudtam, hogy túl szép, hogy igaz legyen. De amikor az anyám elkövette ezt a tévedést, és maga nem igazította ki, azt reméltem… hogy csoda történt, és ön is viszonozza az érzelmeimet. – Sybil elfordította a fejét, mintha az érzéseit akarná elrejteni, aztán bátran a férfi szemébe nézett. – De legyen úgy, ahogy ön kívánja. Én nem bánom a botrányt. Persze hogy nem akarja hozzám kötni magát. Mit is tudnék én nyújtani? Tizenöt tengeren töltött esztendő nem készíti fel az embert arra, hogyan álljon ellen az efféle manipulációnak. Alex hirtelen fáradtságot érzett, és beletörődött a kész helyzetbe, amely elé állították. Az eljegyzés ugyan egy bizarr félreértésből fakadt, de hát tény, hogy rajtakapták, ahogy megcsókolja a lányt, ami enyhén szólva kompromittáló egy hajadon számára. Lehet, hogy az ő kezdeményezéséből történt a dolog, de Alex akkor is felelős a következményekért. Mindketten pletyka és megvetés céltáblái lennének, ha most visszakozna. Ha csupán róla lett volna szó, nem törődik vele, de ahhoz nincs joga, hogy Sybilt ilyen gyalázatnak tegye ki. És annak sem örült volna, hogy eltiporja az iránta érzett érzéseit – olyan sebezhetőnek tűnt Végül is úgyis feleséget keres, és egyáltalán nem mondhatja, hogy sok hölggyel találkozott volna, aki sokkal jobban tetszene neki, mint Miss Debenham. Persze van egy, csak épp ö nem úrihölgy… Alex gyorsan elhessegette ezt a gondolatot. Halvány reménykedéssel azt mondta: – Bármely férfi boldog lehetne, ha ön volna a felesége, de attól tartok, belőlem rossz férj lenne. Úgy döntöttem, visszatérek a tengerre. Nemsokára új hajót kapok. Egy kapitány felesége sokat van egyedül, nem kapná meg azt a figyelmet és kényeztetést, amelyet megérdemel. Sybil elcsukló hangon azt felelte: – Ön olyan bátor! Soha nem fogok maga és a kötelessége közé állni. Nagy megtiszteltetés volna számomra, ha a parton várhatnám, ameddig csak kell. Ez a menekülési út tehát nem vált be. Alex színtelen hangon azt mondta: – Ha biztos a dolgában, Miss Debenham, akkor nagy öröm lenne a számomra, ha megtisztelne a kezével.

Értesíteni fogom az újságokat az eljegyzésünkről. – Sybil olyan arcot vágott, mintha egy újabb csókra várna, de Alex meghajolt és távozott. Mire kiért az utcára, már csak rezignációt érzett. Nem állt szándékában újra hajóskapitányi posztot vállalni, de a franciákkal folyó háború ígéretes lehetőségnek látszott. Melankolikusan gondolt a barátja, Peter Harrington boldog házasságára, aztán vállat vont. Talán benne nincs is meg a képesség, hogy így szeressen valakit. És ha éveket tölt a tengeren, úgyis teljesen mindegy, kit vesz el. Sybil legalább nem fogja bánni, hogy elhanyagolja. Hirtelen ötlettől indíttatva az admiralitás felé vette az útját. Szerencsére Hutchinson admirális rögtön fogadni is tudta. Alex a legrövidebb bevezető után azt mondta: – Szeretnék egy újabb hajót. Hutchinson hátradőlt a karosszékében. – Úgy hallom, házasodni készül. Nem akar egy kis időt tölteni a menyasszonyával? A megjegyzésére nem kapott választ, és Lord Kingsley arckifejezése arról árulkodott, hogy nem örülne a további kérdések. Az admirális megtömte a pipáját, és azt mondta: – Ha érdekli a dolog, a plymouthi hajógyárban épp most fejezték be az Antagonist testvérhajóját. Invicta lesz a neve. Tud néhány új trükköt, aminek köszönhetően remélhetőleg a franciák minden hajójánál gyorsabb lesz. Természetesen ez is fregatt, nem hadihajó. – Ami azt illeti, én jobban szeretem a gyors és könnyen manőverezhető fregattokat. – Akkor ez éppen magának való. Ha szeretné megkapni az Invictát, nem sokkal karácsony után fejezik be rajta az utolsó simításokat. Mire készen áll, hogy kifusson a tengerre, addigra egy év is eltelik a gibraltári sérülése óta. Ha van kedve, elmehet Plymouthba, és ellenőrizheti a munkálatokat. – Az nagyszerű lenne. Engedelmével… – Alex meghajolt, és távozott az irodából. Hutchinson összeszűkült szemmel nézett utána. Meglehetősen fura dolognak tűnt, hogy valaki felszálljon az első adandó hajóra közvetlenül azután, hogy eljegyzett egy lányt. De hát a hadiflottának sok olyan kapitányra van szüksége, mint Kingsley. Az admirális megcsóválta a fejét, aztán visszatért az íróasztalán tornyosuló irathalomhoz. Alex aznap este a vacsoránál elmondta a húgának, hogy visszatér a tengerre. Annabelle döbbenten nézett rá. Az első gondolata az volt, hogy emlékezteti Alexet az ígéretére, mely szerint otthon marad, ameddig csak ő akarja, de végül mégis inkább hallgatott. Valami nagyon furcsa történik Alexszel – a hirtelen eljegyzés, és most ez a döntés, hogy visszatér a flottához… Ha megkérné, hogy maradjon, nyilván tartaná magát a szavához, de Annabelle most már érettebb volt, és tudta, hogy el kell mennie. Miután rendbe szedte a gondolatait, csak annyit mondott: – Nagyon fogsz hiányozni, de mindent elrendeztél itthon, jól megleszünk. – Köszönöm, Belle – mondta halkan Alex. – Mikor indulsz? – Valamikor karácsony után Plymouthba megyek, hogy ellenőrizzem az utolsó simításokat a hajón. Egy új fregatt, Invicta a neve. Márciusra vagy áprilisra lesz készen az indulásra. Annabelle bólintott, majd félénken megkérdezte: – Lemehetnénk az Orchardba karácsonyra? Olyan boldogok voltunk ott a nyáron… Alex elmosolyodott, és aznap először enyhült egy kicsit a feszültség az arcán. – Igen, annak én is nagyon örülnék. Christa úgy érezte, hogy az Annabelle bálja és a Suffolkba való leköltözés közötti hetek csak a várakozásról szólnak. A család életének egy szakasza lezárult, és a következő még nem kezdődött el. Annabelle gyakran eljárogatott teadélutánokra, estélyekre és bálokra, és bőven akadtak férfi látogatói, de egyikük iránt sem mutatott különösebb érdeklődést. Ha éjszakánként már nem is sírdogált, túlságosan jókedvű sem volt. Sir Edward Loamingot nem

látták Londonban a lányszöktetés óta, a róla és Annabelle-ről szóló pletykák pedig gyorsan elhallgattak. Alex nagyon kevés időt töltött otthon, hosszú órákat dolgozott az admiralitáson, hogy befejezze a maga elé kitűzött munkát. Christa az úrnője által elejtett megjegyzésekből tudta, hogy rendszeresen elkíséri a menyasszonyát különféle társasági eseményekre. Annabelle elég szomorkásan jegyezte meg, hogy Alexnek láthatóan nincs sok mondanivalója a gyönyörű Sybilnek, a lány viszont két ember helyett is eleget beszél. Az esküvőt március végére tervezték, nem sokkal azelőtt, hogy Alex elfoglalja az új hajóját. Christa csendben elhatározta magában, hogy az esküvő időpontjára már nem lesz a házban, bár Annabelle-t erről még nem tájékoztatta. Suzanne-nal már megbeszélték, hogy a március közepe megfelelő időpont lenne arra, hogy beálljon mellé az üzletbe. Christa megismerkedett Henryvel is, aki halk szavú, megbízható férfi volt, és szemlátomást imádta francia menyasszonyát. A viselkedésükből Christa azt gyanította, hogy Suzanne sikerrel járt abban a törekvésében, hogy Henry kevésbé legyen úriember. Mindketten nagyon elégedettnek és boldognak látszottak. Christát meghatotta, hogy milyen örömöt lelnek egymás társaságában, de azért nem akart túl gyakran a boldog párnál időzni. Túlságosan is emlékeztette arra, amit elveszített Mindig azt mondta, hogy nem megy férjhez, csak ha egy olyan férfit talál, aki felér az apjával vagy a bátyjával; hihetetlenül kegyetlennek tűnt a sorstól, hogy bár megtalálta ezt a valakit, mégsem lehet az övé. Ezen az őszön és télen szokatlanul száraz volt az idő, és az út Suffolkba egyáltalán nem volt olyan viszontagságos, mint a decemberi utazások általában. Christát boldogság járta át, amikor meglátta az Orchard díszes homlokzatát A legfurább ház a világon! Remélte, hogy Alex soha nem fog változtatni rajta semmit. Alex nem utazott együtt a húgával és az öccsével, két nappal később ment utánuk az inasa kíséretében. Christa futólag eltűnődött, hogy öt kerüli-e – az elmúlt két hónapban, Annabelle szökése óta szinte alig látták egymást. Aztán felhagyott azzal, hogy ezen rágódjon. Hiúság ezzel foglalkozni. Miért is gondolna rá egyáltalán Lord Kingsley, vagy miért törődne azzal, hogy öt elkerülje? Ő csak egy apró betűs lábjegyzet az életében – egy szolgálólány, aki egykét dologban hasznos volt, és aki nem volt hajlandó az ágyába bújni. A rosszkedve azonban nem tartott sokáig, hamarosan elsöpörte a vidám karácsonyi hangulat. Ez volt élete első igazi angol karácsonya, mivel amikor a Radcliffe-kastélyban töltötte az ünnepet, még mély gyászban volt. Az Orchard bérlői és személyzete boldogok voltak, hogy a család évek óta először itt tölti az ünnepet, és nagy lelkesedéssel elevenítettek fel minden régi hagyományt A környék valamennyi házát feldíszítették örökzöldekkel, fenyőágakkal és borostyánnal, de legfőképpen piros bogyós magyallal. Christa számára az volt a legmeglepőbb szokás, miszerint a fellógatott fagyöngycsokor alatt állva bárki megcsókolhat bárkit. Enyhén szólva meglepődött, amikor az első szolga elkapta a fagyöngy alatt, amelyet a konyhában akasztottak fel. Az volt a szokás, hogy ahányszor valaki csókot lopott, leszedtek róla egy bogyót, és ha mind elfogyott, véget ért a játék. Christának feltűnt, hogy a bogyók mintha minden éjszaka visszanőnének, és azt gyanította, a vidám fiúk gondoskodnak róla, hogy ne fogyjanak el, amíg a tizenkét naposra nyúló karácsonyi ünnep tart Christa volt a legnépszerűbb áldozat, külföldi mivolta miatt is, de a többi szolgálólányt sem hagyták ki. Monsieur Sabine, aki ízig-vérig francia volt, örömmel vette át az angol szokást Még a tiszteletre méltó házvezetőnőt, Mrs. Morrisont is elkapta egy fordulóra. Az összes lányt végigcsókolta, Christa kivételével – ő úgy gondolta, talán azért, mert mindketten franciák, és a fagyöngyös szokás csak akkor érvényes, ha legalább az egyik fél angol. A házban az volt a szokás, hogy szenteste a család és a személyzet összegyűlik a nagy hallban. Nagy ceremóniával behoztak a kandallóba egy hatalmas ünnepi fahasábot, amelyet az előző karácsonyról megmaradt parázsról gyújtottak meg. A fát gondosan választották ki, és balszerencsésnek tartották a jövő évre nézve, ha karácsony éjszakája alatt nem égett el. A

három Kingsley körbejárt, és minden szolgával váltott pár szót. Szinte a középkori udvarházak családiasságára jellemző hangulat uralkodott Christa boldogan üldögélt a többiekkel, és hagyományos karácsonyi dalokat énekelgettek. Mindig szerette ezeket a vidám ünnepi énekeket, és habár a legtöbb angol dal új volt neki, hamar a fülébe mászott a dallamuk, és velük tudta dúdolni. A többiek buzdítására elénekelt két francia karácsonyi dalt is. Amikor Alex meghallotta a Christa édes hangján csengő régi francia dallamokat, megállt és hallgatta. A szíve összeszorult az emlékektől és a szomorúságtól. Az eljegyzése óta kerülte a lányt, félt, hogy kísértésbe esne, vagy hogy kérdéseket kellene látnia szürke szemében. Elkötelezte magát egy másik nő mellett, és nincs joga egy olyan után vágyakozni, aki visszautasította. De ma karácsony este van, és ilyenkor egy úr és egy cselédlány is szabadabban érintkezhet. Amikor véget ért az éneklés és az ünnepi vacsora, két hegedűs és egy viola da gambajátékos érkezett, és kezdetét vette a tánc. Christa nevetett és tapsolt, amikor egyszer csak ott termett mellette Alex. Christa nevetve felnézett rá. Majdnem elakadt a lélegzete a borostyánsárga szempár láttán, és borzongás futott végig a gerincén a mélyen zengő hangtól. – Táncol velem? Christa a kezét nyújtotta, és vidáman azt felelte: – Vezessen, mylord. A hegedűsök egy rigaudon nevű gyors provanszál táncba kezdtek, amelyet nem körben, hanem párosával táncoltak. Christa ezt a táncot is megtanította a Kingsley testvéreknek, és Alexnek nagyon jól ment. Tánc közben mindketten megfeledkeztek az ősz eseményeiről, és inkább a nyár egyszerű örömeire gondoltak. Christa bő szoknyás, karmazsinvörös ruhát viselt, amely élénken kiemelte fekete haját és fehér bőrét A kecsessége és bája minden férfi tekintetét magára vonzotta, aki csak a szobában volt. A tánc végére Alex szomorúan azt kívánta, bárcsak gyakorolhatna a földesúr jogát, amely évszázadokkal ezelőtt az őseinek kijárt Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a kifogástalan Sybil Debenham ilyen felszabadultan élvezzen bármit is, vagy hogy ilyen imádnivalón ziláltan fessen. Amikor a zene véget ért, Christa elmosolyodott, és azt mondta: – Hihetetlenül sokat fejlődött a tánctudása, mylord. Alex még mindig fogta a kezét. Ránézett és halkan azt felelte: – A tánctanítás az egyik oka, hogy örökre emlékezni fogok magára. A tekintetük összekapcsolódott, és a közelség, amely a nyáron kialakult köztük, mintha ismét felelevenedett volna. Christa önkéntelenül megszorította a férfi kezét, és szinte teljesen megfeledkezett arról, hogy ünneplő tömeg veszi körül őket. Jonathan érkezése törte meg a pillanat varázsát. – Most rajtam a sor, hogy a tanárnővel táncoljak, bátyus. – Már vitte is magával Christát a következő táncba. Christa hátrapillantott, és látta, hogy Alex őt nézi. Hogy nézhet így rám, amikor eljegyzett egy másik nőt? De hát a férfiak akkor is képesek vágyni egy nőre, ha a szívüket másnak adták. Christa határozottan Jonathan felé fordította a fejét. – És büszke lehetek a tanítványomra, Jonathan úrfi? – kérdezte évődve. – Tegyen próbára – felelte vigyorogva Jonathan. Christa elismerően figyelte tánc közben. A fiú jó úton haladt afelé, hogy igazi szívtipró legyen belőle. Mind a három Kingsley testvér nagyon szeretetreméltó, borzasztóan hiányozni fognak neki. De az elválás még csak a jövő zenéje – ma este nincs más, csak a tánc. A hagyományoknak megfelelően karácsony első napján, miután hazaértek a templomból, Kingsley-ék megnyitották a házukat a birtok minden bérlője és a szomszédaik előtt. Az emberek csak úgy özönlöttek, a szolgák sürögtek-forogtak. Monsieur Sabine francia ételeket is készített, többek között egy mindenki által megcsodált bûche de Noëlt. A hatalmas, fatörzset mintázó torta sült tojáshabbal volt bevonva, csokoládéforgács és pergetett cukorból

készült Végül Alex vágta fel, és elkezdte szétosztani . A legtöbb étel azonban ami készült gyümölcskosárkák és egy tál csodás puncs. Monsieur Sabine meglepően nyugodtan foga francia ételekre tett becsmérlő megjegyzéseket. Mindenki egyetértett abban, hogy Mrs. Ives jó hatással van a Monsieur heves vérmérsékletére. Már várták a bejelentést az eljegyzésről. A kellemes ünnepi hangulatnak azonban három nappal karácsony után vége szakadt, amikor megérkezett látogatóba Sybil Debenham az édesanyjával. Számítottak ugyan rájuk, de azt senki nem gondolta volna, hogy Sybil megjelenése ilyen árnyékot vet az egész házra. Amikor Alex fogadta, a lány ömlengően üdvözölte: – Drágám! Milyen csodálatos, hogy újra látom! Mintha évek óta nem találkoztunk volna. – Körbenézett és hozzátette: – Ez a ház bűbájos, de… egy kissé túl egyszerű lakhely egy vicomte számára. Alex csak meglepetten pislogott. – Lehet, de én soha nem gondoltam erre. Az Orchard több mint négyszáz éve a Kingsley család otthona, és megszoktuk a hiányosságait. – Ó, nem úgy értettem, hogy hiányosságai lennének – búgta Sybil, miközben levette a köpenyét meg a kesztyűjét, és a házat tanulmányozta. – Egy kicsit talán túl szűkös. – Sybil nagyon körültekintően fogalmazott. Ami azt illeti, valójában az volt a véleménye, hogy az Orchard egy borzalmas, poros odú, egyáltalán nem divatos és egy cseppet sem olyan, amilyet egy gazdag nemesembertől elvárna az ember. De tudta, hogy Lord Kingsley-nek van egy másik földbirtoka is London közelében, amely sokkal kényelmesebb, ahová nem érnek el a metsző tengeri szelek. Talán ott lehet majd építeni valami megfelelőt – mondjuk a Blenheimpalota mintájára. – Bátor mosollyal az arcán felsétált az emeletre, hogy megismerkedjen a hálószobája rideg körülményeivel. Huszonnégy órán belül már az egész ház szörnyen ideges volt. A helyzetet csak tovább rontotta, hogy az idő közben rosszabbra fordult, és a hideg eső miatt nem lehetett kimozdulni. Jonathan, aki akkor először találkozott jövendő sógornőjével, úgy viselkedett, mint egy vízbe esett macska, szinte a hátán is felállt a szőr. Csak a bátyja iránti szeretetből tartotta magában csípős megjegyzéseit. Három nappal Sybil érkezése után Jonathannek hirtelen eszébe jutott, hogy egy osztálytársa meghívta Essexbe a szünidőre, és elmenekült. Most, hogy állandó érintkezésre kényszerült Sybillel, Annabelle már nemcsak néha-néha álmodozott arról, hogy egy vidéki kis házba költözik, hanem már ott tartott, hogy a pontos helyet fontolgatta, és hogy melyik előkelő, de elszegényedett kuzinját válassza maga mellé gardedámnak. Mivel a bátyjától saját jövedelmet kapott, esze ágában sem volt egy fedél alatt élni a sógornőjével. Alex mindig kifogástalan udvariassággal viselkedett, de ritkán látták, mivel a bérlők és a birtok ügyei szokatlanul sok figyelmet igényeltek. A személyzeti hallban már arról pusmogtak, hogy a jövendő úrnő a ház ezüst evőeszközeit vizsgálgatja, és azzal van elfoglalva, hogy mit kell megváltoztatni a háztartásban. Általános volt az egyetértés, hogy Christa szenvedi meg a dolgot legjobban. Sybil francia komornája, Merrier a megérkezésük után rögtön ágynak esett egy csúnya meghűléssel, és az úrnője nem volt hajlandó a közelébe engedni, nehogy elkapja tőle. Mivel Claudia Debenham gőgös szobalánya kerek perec megtagadta, hogy mindkettőjüknek dolgozzon, Christára hárult a feladat, hogy Sybilt öltöztesse. Három nap után már nagyon szívesen foglalkozást változtatott volna. Miután vacsora után megrakta a tüzet a személyzeti hallban, meghallgatta a többiek panaszáradatát. Mrs. Morrison odanyújtott neki egy csésze teát. – Tessék, kedvesem, úgy látom, magára fér egy kis frissítő. – Christa hálásan elfogadta, a házvezetőnő pedig folytatta: – Maga is nyugodtan visszautasíthatná, hogy másnak is dolgozzon a saját úrnőjén kívül, ahogy Mrs. Debenham rátarti szobalánya. Christa elfintorodott. – Ne kísértsen! Csak azért csinálom, mert ha nincs rendes kiszolgálásban része, csak Miss Annabelle életét keseríti meg a panaszkodással. Jellemző, hogy a férfiak elmenekültek, és ráhagyták, hogy szórakoztassa a Pávát. A személyzet ugyanis ezt a gúnynevet ragasztotta Miss Debenhamre. Christa a teát kortyolgatta, és felsóhajtott: – Bizonyos értelemben van valami csodálatra méltó abban, ahogy

ragaszkodik a színvonalhoz. Mióta itt van, jottányit sem engedett abból, hogy minden ékszer és minden hajdísz a helyén legyen, és kifogástalan legyen a sminkje. Ha György király váratlanul betoppanna egy látogatásra, nyugodtan fogadhatná. – Lehet, hogy maga szerint ez csodálatra méltó, de szerintem abszurd – horkant fel Mrs. Morrison. – Mi csak egyszerű suffolki népek vagyunk. Senkinek nem hiányzik egy ilyen agyoncicomázott nőszemély. Christa szomorúan elmosolyodott. – Pedig nincs más választásunk, el kell öt viselni. A megjegyzésére rosszkedvű csönd telepedett a kis társaságra, míg Monsieur Sabine, aki rászokott, hogy esténként ő is elüldögéljen a többiekkel, meg nem szólalt: – Mindig van választás! Ha a guillotine elég jó volt Marie Antoinette-nek, akkor a nouveau riche19 is megérdemelné! – A megjegyzést ijedt tekintetek fogadták, aztán gyorsan másra terelték a szót. Soha nem tudták biztosan, hogy a Monsieur mikor tréfál, és mikor beszél komolyan. Sybil érkezése után egy héttel Alexet elszólította a kötelesség egy norfolki családi birtokukra. Az intéző felmondott, ráadásul épp komoly határvitájuk is volt a szomszéddal, és feltétlenül szükség volt Lord Kingsley jelenlétére. Kimentette magát a húgánál és Debenhaméknél. Némi bűntudata volt, amiért azonnal jókedve kerekedett, ahogy útnak indult észak felé a kocsisa és az inasa társaságában. Hideg, nyirkos, szeles idő volt, az út felázott, és nehéz volt az utazás. Alex tudta, hogy egy órán belül az oldala is szúrni kezd majd a megerőltető lovaglástól, de akkor is csodás érzés volt elszabadulni a házból. Bármennyire is ésszerűtlen volt, szinte némi nosztalgiát is érzett a csatornán tartott téli őrjáratok iránt. Alex távozását követő napon Annabelle enyhe meghűléssel ágynak esett, és Christát felmentették Sybil kiszolgálása alól, hogy az úrnőjét ápolhassa. Miss Debenham nem annyira Annabelle miatt aggódott, inkább azért, nehogy ő is elkapja a betegséget. A doktor megnyugtatta őket, hogy Annabelle élete nem forog veszélyben, de három napon át lázasan, nyugtalanul hánykolódott. Christa elküldetett Ipswichbe egy csomag drága citromért, és felváltva itatta forró és hideg limonádéval, attól függően, hogy Annabelle épp hogy érezte magát. Fűzfakéreg teát is készített neki fejfájás ellen. A harmadik nap estéjére Annabelle láza lement, és már beszélgetni is tudott, bár még nagyon gyenge volt. – Szegény Christa! – mondta bágyadt mosollyal. – Nem elég, hogy eddig a Pávát kellett kiszolgálnia, most meg engem ápolhat. Christa elnevette magát. – Hol hallotta, hogy így hívják? – Ó, megvannak a forrásaim – felelte rejtélyesen Annabelle, és bágyadtan kuncogott. – Jonathan mesélte, hogy a szolgák így hívják maguk között Miss Debenhamet. Azt hiszem, ő az egyik kocsistól hallotta. – A mosoly lehervadt az arcáról, és szomorkásan megkérdezte: – Gondolja, hogy Alex tényleg boldog lesz mellette? Christa megrázta a fejét. – Nem tudnám megmondani. Meglehetősen… önzőnek látszik, de nem rosszindulatú. Lehet, hogy Alex szórakoztatónak találja. És persze gyönyörű. – Akkor miért megy Alex vissza a tengerre? Esküdni mernék, hogy ez meg sem fordult a fejében, amíg el nem jegyezte ezt a nőt. – Annabelle idegesen igazgatta a takaróját. – Bárcsak ráébreszthetném valahogyan, milyen is valójában ez a nő! – Jobban tenné, ha inkább Sybilt próbálná lebeszélni. Nem valószínű, hogy Alex véget vetne az eljegyzésnek. – Christa megcsóválta a fejét. – Abszurd dolog, hogy egy férfit elítélnek az ilyesmiért, míg egy nő minden következmény nélkül nyugodtan megteheti, hogy felbont egy eljegyzést. De hát ilyen az előkelő társaság. Talán mert a nőket határozatlan, akaratgyenge teremtéseknek tartják. – Ha ki tudnék találni valamit, amivel elüldözhetem, megtenném – vallotta be Annabelle. – Gondolja, hogy szerelmes Alexbe? Christa egyre kínosabbnak találta a beszélgetést. – Gondolom, amennyire bárkit is szeretni képes. Az biztos, hogy szerelmes abba a gondolatba, hogy Lady Kingsley lesz belőle. Kér még egy kis teát? 19

újgazdagok

Annabelle tudomásul vette a témaváltást. – Nem, már nem fáj semmim, habár azt nem hinném, hogy segítség nélkül sétálgatni tudnék. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen türelmes velem. Ápolt már máskor is beteget? Christa hátradőlt a fotelben, és kényelmesen maga alá húzta a lábát. – Hát persze, előbb vagy utóbb minden nőnek ápolnia kell valakit. Azonkívül, hogy a nagyanyámnak segítettem a parasztokat gyógyítani, a nagyszüleim és az apám ápolásában is segédkeztem a haláluk előtt, és az anyámat is én ápoltam, amikor nagyon beteg lett. Annabelle megint felsóhajtott. – Maga mellett olyan fiatalnak és hasznavehetetlennek érzem magam. Annyi mindenhez ért. Nem is tudom, hogy boldogulnék maga nélkül. Christa egy pillanatig hallgatott, aztán azt felelte: – Talán nem ez a legalkalmasabb időpont, hogy elmondjam, de nemsokára elmegyek. Egy divatáruüzletben fogok munkát vállalni. Ideje, hogy valami újba kezdjek. Annabelle arcán mélységes szomorúság tükröződött a pislákoló gyertyafényben. – Minden megváltozik… – Igen – bólintott Christa, és felállt. – De a változás nem mindig rossz. Sokszor jobbra fordulnak a dolgok, ha túljutottunk az első megrázkódtatáson. Szüksége van még valamire? Annabelle megrázta a fejét. – Nincs, menjen csak, feküdjön le. Nem sokat pihenhetett az elmúlt héten, nem hiányzik, hogy maga is megbetegedjen. – Ne aggódjon, kisasszony, engem kemény fából faragtak. Csak szóljon, ha szüksége van valamire. Annak ellenére, amit Annabelle-nek mondott, jólesett végre átaludni egy éjszakát. Christa olyan fáradt volt, hogy kivételesen nem zavarta az álmát a nevető borostyánsárga szempár és a meleg, izmos test. Több napig eltartott, amíg Alex el tudta intézni az ügyeit Norfolkban. Tisztában volt azzal, hogy minél előbb igyekeznie kéne haza, hogy megossza Annabelle-lel a vendéglátás terheit, de Stornawaynél is meg kellett állnia jó pár órára, és ha már ott volt, körül akart nézni. Ez volt az egyik legfurcsább Kingsley birtok, jó pár órányi útra az Orchardtól a suffolki tengerparton. A délután közepe táján állt meg két kísérőjével a tenger fölé magasló sziklaszirten. Az eső már elállt, de a hideg északi szél azzal fenyegetett, hogy még rosszabbra fordulhat az idő. Leszálltak a lóról. Ez a szikla volt a környék legmagasabb pontja, a hullámok tizenöt méter mélységben morajlottak. Alex megmutatta úti céljukat az inasának, Fiske-nek, aki még soha nem járt ezen a környéken. – Az ott Stornaway. – Azt hittem, Stornaway egy kisváros a Hebridákon – felelte csodálkozva Fiske, miközben a sziklás földdarabra bámult, amelynek szélén egy alacsony ház kapaszkodott meg. – Eredetileg az is. A házat róla nevezték el, mert ugyanolyan kopár és szeles helyen van, mint a Hebridák – felelte Alex. – Az ott egy sziget, mylord? – kérdezte Fiske. – Többé-kevésbé. Egykor a szárazföld része volt, de a part lassan leomlott körülötte. A ház kemény sziklára épült, amely nem mállik szét. Egy keskeny töltés köti össze a parttal, de azt dagály idején elborítja a víz. Az erősebb téli viharok alatt a ház napokig is megközelíthetetlen, mert a töltésút járhatatlanná válik, és a víz tele van sziklákkal, így nagyon veszélyes lenne kisebb hajók vagy csónakok számára. A Stornaway-sziget elég nagy, hogy egy kisebb farm is elférjen rajta. A középkorban egész kis erődítmény volt itt a skandináv támadók ellen. A házra mutatva így folytatta: – Ez a ház úgy kétszáz évvel ezelőtt épült. Régebben egész évben laktak itt, de az elszigeteltség és a viharok miatt télen nagyon kényelmetlen. Most egy pásztor és a családja tölti itt a nyarakat a nyájjal. A ház elég jó állapotban van, és jó legelő van körülötte, szép időben nagyon kellemes hely. Fiske-et elbűvölte a ház. Titokban romantikus lélek volt, olvasta Mrs. Radcliffe Udolpho rejtélyei című híres regényét, amely az előző évben jelent meg. A szürke égbolt előtt kirajzolódó kopár szigetecske pontosan úgy festett, mint a tökéletes helyszín egy rémregényhez.

A mogorva lovász, Willson váratlanul megszólalt: – Az egyik ló lesántult, mylord. Alex odament, hogy megnézte, mit tehet, Fiske pedig a szikla szélére sétált, hogy jobban szemügyre vegye Stornawayt. Amikor Alex felnézett, észrevette, hogy az inasa hol sétálgat, és odakiáltott: – Ne menjen túl közel a széléhez! A sok eső miatt veszélyes lehet. – Fiske, aki idegen volt Suffolkban, és nem ismerte az itteni táj veszélyeit, még ott álldogált pár pillanatig. De ez a pár pillanat túl sok volt. A nedves talaj leomlott a súlyától, és Fiske rémült ordítással lezuhant. Míg Willson halálra váltan csak bámult, Alex ledobta magáról a kabátját és a csizmáját, és a sziklafal pereméhez rohant. Fiske feje kibukkant a háborgó vízből, de úgy tűnt, elvesztette az eszméletét vagy elkábult. Alex egyetlen pillantással felmérte, hogy a víz elég mély lehet, és ha van egy kis szerencséje, elkerülheti a víz alatt megbújó sziklákat, és nem lesz baja, ha beleugrik. jobbra, néhány száz méterre egy kavicsos partszakasz húzódott, amelyhez egy keskeny út vezetett. Ha oda ki tudja húzni Fiske-et, talán sikerül biztonságos helyre vinniük, mielőtt halálra fagy a jeges szélben. Willson ráordított: – Ne! – Alex azonban nem vett róla tudomást. Jó úszó volt, és a Karibtengeren töltött szolgálata idején sokat ugrált a tengerbe a parti sziklákról. Gondosan kiválasztott egy megfelelőnek tűnő helyet, olyan közel az inasához, amennyire csak lehetett, és fejest ugrott a hullámokba. Fiske-et hamar lefogja húzni átázott ruhája, és azt gyanította, akkor se tudna úszni, ha eszméleténél lenne. Végtelenül hosszúnak tűnt a zuhanás. A jeges víztől a lélegzete is elállt, és a vad áramlatok azonnal elkapták. A víz felszínére bukkanva körbenézett, az inasát keresve. A fiú nem volt sehol, úgyhogy Alex lemerült a víz alá azon a helyen, ahol utoljára látta. Három véget nem érő merülésbe telt, és a tüdeje is majd szétrobbant, mire sikerült megtalálnia, megragadni a ruháját, és a víz felszínére vonszolni az ernyedt testet. Fiske homlokán vörös, vérző seb húzódott, de lélegzett. Alex úszni kezdett vele a félhold alakú, kavicsos kis öböl felé. Az örvények kis híján mindkettőjüket lehúzták a víz alá, minden erejére szüksége volt, hogy előrehaladjon, és Fiske fejét is a víz fölött tudja tartani. Látta, hogy Willson már az úton szalad az öböl felé. Innen sokkal nagyobbnak tűnt a távolság a partig, mint odaföntről a szikláról nézve, érezte, hogy gyorsan fogy az ereje a fagyos vízben. Egyre nehezebben tudta kikerülni az éles sziklákat, miközben a part felé tempózott. Alig öt méterre lehettek a biztonságot nyújtó parttól, amikor egy hatalmas hullám egy sziklának lökte Alexet. A bal oldalával csapódott neki, ugyanazon a helyen, ahol egy évvel azelőtt megsebesült. Elviselhetetlen fájdalom hasított belé, amitől majdnem kicsúszott a kezéből Fiske. Hosszú pillanatokra lebénult, mielőtt tovább tudott volna evickélni a part felé. Minden karcsapás borzalmas kínnal járt, de a hullámverés most már inkább segített, kifelé lökte a partra. Willson ott várta őket a parton. Derékig belegázolt a vízbe, megragadta Fiske-et, és kivonszolta. A lovász a tengerparton nőtt fel, tudta, mi a teendő ilyenkor. A hasára fektette az inast, és a hátát nyomogatta, hogy kiköpje a lenyelt vizet. Pár pillanattal később hevesen köhögni is kezdett. Willson megnyugodott, hogy Fiske nem fog megfulladni, és megfordult, hogy megnézze, hogy van a gazdája. Alex utolsó csepp erejével kivonszolta magát a partra, és eszméletlenül összerogyott, épp a víz szélénél. Willson letérdelt mellé, és óvatosan maga felé fordította az arcát, remélve, hogy csak kifárasztotta az erőfeszítés. Rémülten látta azonban, hogy Lord Kingsley egész bal oldala vérben ázik.

Tizenhatodik fejezet Annabelle már jobban volt, és többé-kevésbé áttért a rendes étkezésre. Christa egy kis pirítóst, zabkását és teát készített neki reggelire. Miközben elvitte a tálcát, megjegyezte: – Ma

jobb lesz bent maradni a jó melegben, Miss Annabelle. Havazni kezdett, és a főkertész azt mondta a reggelinél, hogy ma részünk lesz egy hírhedt északi-tengeri viharban. Annabelle kinézett az ablakon. – Gondolja, hogy Alex ilyen időben útnak indult? – Biztos vagyok benne, hogy még Norfolkban van. Azt mondta, egy hétbe is beletelhet, míg elintézi az ottani ügyeit. – Nagyon remélem – mondta Annabelle a homlokát ráncolva. – De az is lehet, hogy siet vissza, hogy levegye a vállamról a vendéglátás terhét. – A bátyja hajózott már ennél rosszabb időben is – nevetett Christa. – Biztos vagyok benne, hogy tud vigyázni magára. Annabelle hátradőlt a párnán, és elmosolyodott. – úgy viselkedem, mint egy nyűgös gyerek. Az évek során, amíg a haditengerészetnél szolgált, és nem tudtam, mit csinál, nem aggódtam érte ennyit. De ma valahogy rossz érzésem van. Christa összevonta a szemöldökét. Ó is furcsa, megmagyarázhatatlan aggodalmat érzett. – Talán a közelgő vihar miatt. A levegő is más ilyenkor, ideges lesz tőle az ember. Annabelle elfogadta a magyarázatot, és hamarosan elszunyókált, míg Christa az ágy mellett üldögélt, és varrogatott. Már jól benne jártak a délelőttben, amikor hangos kopogás riasztotta fel. Rögtön sejtette, hogy most meg fogja tudni, mi okozta az aggodalmát. Ajtót nyitott, és Bob Willsont, a lovászt pillantotta meg, aki elkísérte Lord Kingsley-t északi útjára. A férfi nyakig sáros volt és nagyon kimerült, látszott, hogy épp akkor érkezhetett meg. Christa halkan megkérdezte, hogy ne ébressze fel az úrnőjét: – Valami baj van, Bob? A lovász feszült arccal bólintott. – Őlordságát baleset érte. Egy szikla leomlott Fiske alatt, és Lord Kingsley utána ugrott, hogy megmentse. Ahogy kifelé úszott vele a vízből, nekivágódott egy sziklának, és azt hiszem, felszakadt az egyik régi sebe. Nagyon csúnyán megsérült. Gondoltam, szólnom kéne Miss Annabelle-nek, de Morrison azt mondja, beteg volt. Nem lenne jobb elhallgatni előle? Christa röviden fontolóra vette a dolgot, aztán azt mondta: – Nem, már jobban van, és joga van tudni. A háta mögött felcsendült Annabelle hangja: – Megjött Alex? Christa félreállt az ajtóból, és beengedte Willsont, aki még részletesebben újból elmesélte, mi történt. Annabelle felült az ágyban, és a szeme nagyra kerekedett a rémülettől. Amikor a lovász befejezte, felkiáltott: – És hol vannak most? Orvos látta már? – Stornawayben vannak. Fel tudtam cipelni őket a sziklán, aztán ráfektettem a lovukra, és elvittem őket a házhoz. Ritka nagy szerencse, hogy épp nem volt dagály. Nagyon kihalt arrafelé a partvidék, mérföldeken át nincs egyetlen ház sem. Őlordságánál ott volt a ház kulcsa, mert úgy tervezte, hogy rövid időre megáll ott, és a házban volt tüzelő meg takarók és némi ennivaló is. Fiske csak a fejét verte be, és ahogy kicsit átmelegedett, már tudott gondoskodni őlordságáról. Willson elhallgatott, és fáradtan végigsimított a homlokán. – Megálltam a legközelebbi városban, és hagytam üzenetet a doktor házvezetőnőjénél, mert ő nem volt otthon. A házvezetőnő nem tudta megmondani, mennyi idő múlva tud kimenni a szigetre. Eközben megjelent Sybil és az anyja is, akik épp arra jártak a folyosón, és meghallották az aggodalmas hangokat. Újból el kellett mesélni az egész történetet, majd Willson azt mondta: – Most visszamegyek, de gondoltam, jobb, ha szólok. Azt reméltem, talán Miss Annabelle velem jön, de… Annabelle felkelt az ágyból, és kijelentette: – Magával megyek. – Tett néhány reszketeg lépést, de összeesett volna, ha Christa nem kapja el. Annabelle sírva fakadt bosszúságában, amikor visszafektették az ágyba. Sybilre nézett, és könyörögve azt mondta: – Kérem, oda tudna menni hozzá? Szüksége van magára. Sybilt megdöbbentette és megijesztette a hír. A lovász hangjából érezte, hogy a vőlegénye tényleg komolyan megsérülhetett. Persze azt nem szerette volna, ha bármi történik Lord Kingsley-vel még az esküvő előtt. De hogy nekivágjon egy ilyen útnak, ebben az

ítéletidőben? – Megőrült? – csattant fel. – Mindjárt itt a hóvihar. El sem tudnánk jutni odáig. Vele van az inasa, és mostanra már biztosan az orvos is odaért. Ugyan mit tehetnék én? Minden jelenlévő rámeredt. Sybil különleges szabású, zafírkék, ezüsttel csíkozott délelőtti ruhát viselt, a haja bonyolult csigákba volt tornyozva. Nehéz lett volna elképzelni, hogy bárhol is nagy hasznát vegyék, hát még egy betegszobában. Annabelle remegett, az arca kétségbeesett volt, és patakzottak a könnyei. Christa átkarolta a vállát, és határozottan megszólalt: – Majd én odamegyek. Van tapasztalatom a betegápolásban, Miss Debenhamnek nincs. Nem lenne értelme, hogy teljesen feleslegesen kockára tegye az életét. – Debenhamékre nézett. – Ha megbocsátanak, most kimennének? Miss Annabelle nem érzi jól magát. Sybil boldog volt, hogy elmenekülhet, és elégedettségére szolgált, hogy Christa kijelentette, hogy egy előkelő hölgy nem végezhet ilyen alantas munkát, mint a betegápolás. A francia lány a fésüléshez is nagyon értett. Miközben visszamentek a szobájukba, azt fontolgatta, hogy megpróbálja elcsábítani a komornát Miss Kingsley-től. Christa nekilátott előkészíteni az utazást. Alaposan szemügyre vette Willsont. Látszott, hogy nagyon fáradt, de tagbaszakadt ember volt, és bivalyerős. A biztonság kedvéért azért megkérdezte: – Bob, képes most rögtön visszaindulni? Fél éjszaka úton lehetett- Nem lenne jobb, ha valaki más kísérne el? Willson megrázta a fejét. – Nincs senki, aki nálam jobban ismerné azt a vidéket. Ilyen viharban, ami most készül, ez fontos. Csak eszem valami meleget, pihenek egy órácskát, és már rendben is leszek. Amilyen hamar csak lehet, indulnunk kell – ha késő este érünk oda, beköszönthet a dagály. Ha tényleg nagy vihar kerekedik, lehet, hogy a töltés és az utak napokig járhatatlanok lesznek. Christa bólintott. – Menjen, egyen valamit, aztán készítse elő a lovakat. Én csomagolok egy kis élelmet meg orvosságot, és egy órán belül indulhatunk is. Willson kiment a szobából, Christa pedig az úrnőjéhez fordult: – Próbáljon megnyugodni, Miss Annabelle. Gondoskodni fogunk Alexről. Ne aggódjon, mert még újból megbetegszik, és Lord Kingsley a fejemet veszi, amiért itt hagytam magára. Annabelle megszorította Christa kezét. – Tudom, hogy maga mindent meg fog tenni. – Keserűen hozzátette: – Az az ostoba Sybil az utca túloldalára se menne át, hogy megmentse valakinek az életét. Senki nem érdekli önmagán kívül. Christa megvonta a vállát. – Ő egy finom liliomszál, nem arra termett, hogy szembenézzen az élet nehézségeivel. Most neki kell látnom a készülődésnek. A szobájában épp kezdte összeszedni a holmiját, amikor hirtelen élesen felvillant előtte Alex képe: az arca hideg volt és szürke, mintha halott lenne. A látomás iszonyúan valóságosnak hatott, és a félelem olyan hulláma söpört végig rajta, hogy szinte összecsuklott a térde, és szédelegni kezdett. Leroskadt az ágyra, és a kezébe temette az arcát. A természetellenes nyugalmat, amelyet addig érzett, elsöpörte a rettegés. Próbálta lecsillapítani ziháló lélegzetét. A pánik nem segít, most cselekedni kell. Pár percig kétségbeesetten imádkozott, aztán végre fel tudott állni, és tette tovább a dolgát. Erősen koncentrált, hogy egyszerre mindig csak egy feladattal törődjön. Gyorsan átöltözött a bricsesznadrágba és a vastag halászpulóverbe, amelyeket Alextől kapott a vitorlázáshoz. A gyapjú olajos illata élesen felidézte benne a boldog nyári időket, ami már-már elsöpörte törékeny önuralmát. jókorát csípett a karjába, hogy a fájdalomtól kitisztuljon a feje. Aztán becsomagolt még néhány ruhadarabot, gyógynövényeket és orvosságokat, ópiumtinktúrát és sebhintőport. Egy pillanatnyi gondolkodás után még mellé tette a varrókészletét és egy kis dobozt néhány orvosi műszerrel. A földszinten levett a fogasról egy lovaglókabátot, amely azóta ott lógott, hogy Jonathan évekkel azelőtt kinőtte, és szerzett egy kötött sapkát meg sálat is. Miután konzultált Willsonnal, csomagolt még egy kis teát és más élelmiszereket, amelyekre szükség lehet. Nem sokkal dél után neki is vágtak az útnak. Christának volt már része kétségbeesett országúti menekülésekben, de ennél a mostaninál egyik sem volt szörnyűbb. Az út viszontagságai miatt legalább nem tudott annyit aggódni

Alex miatt. Az idő már az induláskor is hideg volt és viharral fenyegetett, és két órával később teljes erővel tombolt is a hóvihar. Az apró, szúrós hópelyhek úgy vágódtak védtelen arcába, mintha jégszilánkok lennének. Christa csontig átfagyott, és csak csodálni tudta, Willson hogyan képes megtalálni az utat a nagy hóban, amely az útszéli sövényeket is teljesen betakarta. Időnként megálltak, Willson leszállt a lóról, és gyalogosan előbbre ment egy kicsit, amíg talált valami útjelzőt. Bár többször is megálltak, és egyszer rossz irányba kanyarodtak, és ezzel veszítettek egy kis időt, kitűnően haladtak. Az edzett, hosszú szőrű lovak, amelyeket Willson az útra választott, nem nyertek volna egy ló szépségversenyen, de olyan könnyedén megbirkóztak a széllel és a hófúvásokkal, mintha csak egy májusi mezőn legelésznének. Egymás mögött lovagoltak, és Willson kantáron vezette a harmadik lovat, amelyik a csomagokat cipelte. Négy órára már teljesen besötétedett. Christa odakiáltott Willsonnak a süvítő szélben: – Hogy haladunk? A lovász aggodalmas arcot vágott. – Elég jól, de most, hogy besötétedett, lassítanunk kell egy kicsit. Úgy háromórás út áll még előttünk. Remélem, sikerül kifognunk a legalacsonyabb vízállást. Attól félek, hogy ebben a viharban még akkor sem lesz kint teljesen a vízből a töltésút. – Nem tudnánk gyorsabban menni? Willson a lány elszánt arcára nézett, aztán bólintott. – De igen, kisasszony, ha érez erőt hozzá. Ezután már nem beszéltek többet. Amikor túl erős volt a hófúvás, Christa leszállt a lóról, és kantáron vezette, remélve, hogy a mozgás megakadályozza a fagyást. A Willson által kitaposott ösvényt követte, és bízott benne, hogy a lovász jól tud tájékozódni a hóborította, szeles síkságon. Szinte már nem is tudta felidézni, milyen érzés melegben lenni, és elméje ugyanolyan zsibbadt volt, mint a teste, amikor Willson hirtelen megállította. – Ott a töltés – mondta komor hangon. Már leereszkedtek a partra, és Christa ki tudta venni a világosabb színű kövekkel kirakott utat, amely a fekete vízbe nyúlt, majd beleveszett a sötétségbe. A töltést a közepénél már elborította a víz. – Nem tudom, milyen mély lehet, de nagyon háborognak a hullámok. Fennáll a veszély, hogy elsodorhatják a lovakat. – Willson kétkedő pillantást vetett útitársnőjére. A lovász hajlandó lett volna megkockáztatni az átkelést a töltésen, de egy gyenge nő számára túl veszélyesnek tűnt. – A dagály már közeleg, nem? – A lovász bólintására Christa hevesen azt mondta: – Ennél csak rosszabb lesz a helyzet. Akkor mire várunk? Willson vetett rá egy csodálattal teli pillantást, aztán elindult a lovával a töltésen. Tudta, hol omladoznak a kövek, és hová kell lépni. A lovak elég nyugodtan haladtak, míg a töltés közepe táján örvénylő vízhez nem értek. Ott aztán megtorpantak. Willsonnak negyvenévnyi minden tapasztalatára szüksége volt, hogy előbbre ösztökélje őket. Christa herélt lova ide-oda dobálta a fejét és lesunyta a fülét, de végül rávették, hogy kövesse a társait a hullámokba. A víz eleinte csüdig ért a lovaknak, majd a térdükig, aztán már a hasuk aljáig. A hullámok a lovasokat is elborították, és már-már azzal fenyegettek, hogy lesodorják az utazókat a töltésről. Christa imádkozott minden istenhez, aki csak eszébe jutott Ha elsodorják őket a hullámok, sem a lovak, sem ők nem bírnák pár percnél tovább a tomboló jeges tengerben. Amikor a víz már a ló válláig ért, az állat rémülten felnyihogott, és botladozva kereste az egyensúlyát. Christa kétségbeesetten gondolt arra, hogy mindennek vége – már túl késő visszafordulni, végük van, és velük együtt talán Alexnek is. Egy hatalmas hullám átcsapott rajta és bőrig áztatta, de a ló patája újból megkapaszkodott a köveken. Christa megkönnyebbülten látta, hogy a víz nem is olyan mély, és már átjutottak a legnehezebb szakaszon. Egy perc múlva ki is értek a hullámok közül, és már csak a kövekre fagyott jégfoltok miatt kellett aggódniuk. Amikor átértek a szigetre, Christa Willson mellé léptetett a lovával. – Bob, ilyet soha többé nem vagyok hajlandó csinálni!

Willson nevetett, az ő hangja is ugyanolyan megkönnyebbült volt. – Maga aztán bátor lány! Három perccel később már bent is voltak a kis istállóban, védve a széltől, amely itt a kopár, védtelen szigeten már viharos erővel tombolt. Christa otthagyta Willsont, aki megetette és betakarta a lovakat, ö pedig a hidegtől reszketve megragadta a csomagokat, és besietett a házba. Palakőből épült, mint oly sok suffolki falusi ház, az erős falak szilárdan állták az üvöltő szél rohamait. A ház hátsó ajtaja a konyhába vezetett. A berendezés szerény volt, a padlót kőlapok borították, egyszerű faasztal és székek álltak benne. Christát már vadul rázta a hideg az átázott ruhában, és hálás volt a tűz melegéért. Gyorsan elindult a hívogató gyertyafény felé, amely a jobbra nyíló szobából világított. Ez volt a hálószoba, ahol lefektették Alexet, és itt is égett a tűz a kandallóban. Amikor Christa belépett, Fiske azonnal felugrott. A feje be volt kötözve, az arca elgyötört volt az átélt ijedtségtől és a hosszú virrasztástól. – Christa! Hála istennek, hogy eljött! Bob hol van? – A lovakról gondoskodik. Miss Annabelle beteg, nem tudott utazni. Hogy van Lord Kingsley? Fiske az ágyra mutatott. – Nagyon magas láza van. Az orvos itt járt, bekötözte a sebét, és adott lázcsillapítót, de nem maradhatott sokáig, mert itt rekedt volna a dagály miatt. Azt mondta, egy szülésnél várják, ahol nagyobb hasznát veszik. Christa átsétált a szobán, levette vizes kabátját és sálját, aztán lenézett a széles ágyon fekvő eszméletlen alakra. Alex zihálva szedte a levegőt, a válla meztelen volt a széles kötés alatt, amely a mellkasát is átfogta. Aranyszőke haja csapzott volt a izzadságtól, az arca kipirult a láztól. Christát megdöbbentette, hány heg húzódik a bal karján és a mellkasán – a tavaly tavasszal elszenvedett sebesülés tényleg nagyon komoly lehetett. Nyelt egy nagyot, aztán Alex homlokára tette a kezét. Halk, semleges hangon azt mondta: – Nagyon magas láza lehet. Magához tért egyáltalán? – Igen, de… – Fiske habozott. – Félrebeszélt? – kérdezte Christa. Amikor Fiske bólintott, megkérdezte: – Tudatában van, hogy mi történt vele, vagy hogy hol van? Fiske szomorúan megrázta a fejét. – Nem hiszem. Többnyire csak nyugtalanul hánykolódik. Remélem, jó jel, hogy most elaludt. – Ez nem egészséges alvás – mondta Christa komoran. Vetett egy pillantást az inasra. – Maga is majdnem ilyen csúnyán megsérült, Jamie. Tudna főzni nekünk egy teát abból, amit magammal hoztam? Aztán feküdjön le, és pihenjen egy kicsit, biztosan nagyon kimerült. Fiske ezt nem is tagadta. Lassan átballagott a konyhába, ahol a tűzhelyen már forrt a víz a kannában, és elkészítette a teát. Christa észrevette, hogy a hálószobából nyílik egy kisebb hálókamra egy ággyal, azt kisajátította magának. Átöltözött jólesően száraz és meleg ruhába. Amikor Willson bejött az istállóból, hármasban elfogyasztották a kenyérből és sajtból álló vacsorát, forró édes teával, amely kissé átmelegítette az utazókat. Miután végeztek a vacsorával, Christa azt mondta: – Én majd virrasztok Lord Kingsley mellett, maguk pihenjenek. Úgy látom, ülve el tudnának aludni. – Maga is nagyon fáradt lehet – mondta Willson. – Hát nem bánnám, ha pár óra múlva felváltana valamelyikük – mondta Christa. – De maga kétszer tette meg ugyanezt az utat, Jamie-nek pedig fejsérülése van, és már régóta vigyázott Lord Kingsley-re egymaga. – A két férfi elfogadta az ajánlatot, és visszavonultak a ház másik szárnyában lévő hálószobába, míg Christa visszament Alex ágya mellé. Tett még egy kis szenet a tűzre, aztán leült Alex mellé, és megfogta a kezét. Pontosan így ült tizenhárom éves korában az anyai nagyanyja ágya mellett, amikor haldoklott. Nagyon közel álltak egymáshoz, és Christa kétségbeesetten imádkozott, hogy meggyógyuljon. A nagyanyja néha elvesztette az eszméletét, néha magához tért, már nagyon közel járt a halálhoz. Hajnali háromkor kinyitotta a szemét, és nagyon tisztán azt mondta: – Engedj elmenni, gyermekem. Az imáiddal visszatartasz.

Christa sírt, aztán azért imádkozott, hogy az történjen, ami a nagyanyjának a legjobb. Az idős hölgy elmúlt nyolcvanéves, teljes és szép élete volt, és az utolsó néhány hétben már nagyon szenvedett. Fél órával később békés mosollyal az arcán végleg elszenderedett. Christa ebből megtanulta, hogy a halál gyógyulás is lehet, nem csak veszteség. Ha tudná, hogy tényleg eljött Alex ideje, akkor nem tartaná vissza. De ő még fiatal ember, élete virágában, tele áradó életörömmel – nehéz lett volna elhinni, hogy befejezte földi pályafutását. Fölé hajolt, és nagyon gyengéden megcsókolta a száját. Érezte, hogy forró a láztól. Könnyes szemmel azt suttogta: – Ha még nem jött el az időd, megígérem, hogy mindent megteszek, ami csak tőlem telik, hogy segítsek. – Úgy érezte, mintha Alex ujjai gyengén megszorították volna a kezét, de az is lehet, hogy csak képzelte. Ahogy elnézte a fájdalomtól és láztól elgyötört arcot, Christa úgy érezte. akár az életét is feláldozná, hogy megmentse. Lord Kingsley-t sokan szerették, és sokan függtek tőle, míg az ő távozása nagyon keveseknek tűnt volna csak fel. Igaz, ö is élvezte az életet, de ha elhagyná a testét, legalább újra találkozhatna elveszített szeretteivel. És ugyan kinek hiányozna itt? Halványan elmosolyodott a melodrámai gondolatokon. Még szerencse, hogy nem jelent meg az ördög, hogy megkösse vele ezt a fausti alkut. Alex akadozva, de csendesen szedte a levegőt. Christa időnként letörölgette az arcát hideg vizes szivaccsal, hogy lenyomja a lázát. Hajnalban Bob Willson felváltotta. Christa fáradtan az ágyához botorkált, és azonnal kimerülten álomba zuhant. Meg se moccant, amikor a lovász ráterített egy takarót. Másnap reggel későn kezdett pirkadni, alig volt egy kis világosság, mert a hóvihar még mindig dühöngött. Alex állapota rosszabbodott, hánykolódott és néha összefüggéstelenül félrebeszélt. Christa a konyhában foglalatoskodott. Bár a főzés nem tartozott az erősségei közé, sikerült összehoznia egy kis húslevest, amelyet aztán kanalanként Alexbe diktált. A nap sehogy sem akart véget érni, és nyilvánvaló volt, hogy a beteg állapota egyre romlik. A láza emelkedett, hiába próbáltak meg mindent, hogy enyhítsék hideg vizes lemosással és a doktor által otthagyott porokkal. Késő délután Christának sikerült megitatnia Alexszel egy kis fűzfakéreg teát, remélve, hogy ez némiképp enyhíti a fájdalmat és a lázat. Úgy gondolta, a hajnali órák lesznek a legkritikusabbak, úgyhogy korán lefeküdt, hogy később tudjon virrasztani. Jóval elmúlt éjfél, amikor Fiske felrázta. – Christa, jöjjön gyorsan – nagyon rosszul van. Christa felkapta a hálóingére a köntösét, és átrohant a hálószobába. Willson Alexet próbálta lefogni az ágyon, aki hangosan kiabált. Mintha egy hajón osztogatott volna parancsokat, máskor érthetetlenek voltak a szavai. Egyszer azt zihálta: – Elvitte a fejét, nincs feje, meghalt, meghalt… – A szeme nyitva volt, de nem látott semmit. Kitépte magát Willson szorításából, és a padlóra zuhant. Amikor visszafektették az ágyra, elcsendesedett, de a kötszert friss vér áztatta át az oldalán. Christa levette a kötést. A hosszú, vékony seb, amely a mellkasán, a bordák alatt húzódott, középen szétnyílt, és vér szivárgott belőle. Christa szemügyre vette a sebet. Ebből és a többi hegből úgy tűnt, hogy fémrepeszek csapódhattak belé. Tudta, hogy ha a repeszdarabokat nem távolítják el, akkor később elvándorolhatnak a testben. Lehetséges, hogy egy repeszdarabka elmozdult, amikor Alex nekicsapódott a sziklának, és most ki akar bújni? Felnézett Willsonra, és komoran azt mondta: – Azt hiszem, egy repeszdarab lehet a sebben, és az okozza a lázat. Ha begyullad… Willson elszánt pillantással megkérdezte: – Mit gondol, ki tudná szedni? Christa kételkedve megrázta a fejét. – Nem tudom. A seb nem tűnik túl mélynek, és van nálam egy-két sebészműszer, amit használni tudnék, de ez már operáció – soha nem csináltam még szálkák eltávolításánál vagy kisebb sebek összevarrásánál bonyolultabbat. Mi lesz, ha csak rontok a helyzeten? A lovász halkan azt felelte: – Tegye meg, amit tud, kisasszony. Nagyon rosszul van. Még mindig jobb, ha csinálunk valamit, mint ha csak nézzük, ahogy egyre romlik az állapota. Christa felsóhajtott, és elment a műszereiért. Voltak nála ollók meg csipeszekés egy vékony kis szerszám, amelyet sebtágítónak használhatna, Bármennyire nem volt kedvére való

gondolat, hogy ilyen amatőr operációnak vesse alá Alexet, nyilvánvaló volt, hogy valamit tenni kell, és sajnos ő volt az egyetlen, aki megtehette. Élete legnehezebb percei következtek. Letérdelt az ágy mellé a földre, és megvizsgálta a vérző sebet. Ha Bob és Jamie nem fogták volna le Alexet, nem is tudta volna megtenni. Christa épp fel akarta adni, amikor a műszer hirtelen megakadt valamiben: egy kemény kis tárgyat érzett meg közvetlenül a bordák alatt, ahol csak lágy szövetnek kellett volna lennie. Kicsit kitágította a seb szélét, és benyúlt egy csipesszel. Ha Alex kicsit is eszméleténél volt, pokolian fájhatott neki, de Christa úgy gondolta, inkább a láz és a delírium miatt hánykolódik. A repeszszilánk be volt ágyazódva a húsba és síkos volt a vértől, végtelennek tűnő időbe telt, amíg sikerült kiszednie. Szinte, lehetetlen volt megfogni a csipesszel, és már majdnem feladta, mert attól félt, az erőfeszítései inkább ártanak, mintsem használnának. Aztán a csipeszek segítségével végre sikerült kiemelnie. Meglepően aprócska volt az alig egy centis sárgaréz darabka ahhoz képest, hogy mekkora bajt okozott. Christa úgy kapkodta a levegőt, mintha futott volna. Egy pillanatra nekidőlt az ágynak és kicsit kifújta magát, aztán beszórta a sebet bazsalikomos sebhintőporral, és néhány kis öltéssel összevarrta. Nagyon remélte, hogy soha életében nem lesz része több operációban. Willson együtt érzőn a vállára tette a kezét, míg a halálsápadt Fiske pár pillanatra kiment a szobából. Alex már nyugodtabb lett, de az arca falfehér volt, és minden lélegzetvétel nehezére esett. Willson tehetetlenül nézte a gazdáját, általában szenvtelen arca csupa szomorúság volt. – Megint el kéne mennem a doktorért. A szülésnek már biztosan vége. Talán tudna tenni valamit. Christa még mindig az ágy mellett térdelt, és friss kötést tekert Alex mellkasa köré. – Magas a vízállás, nem tud átjutni a töltésen. – Van egy csónak az istállóban – mondta Willson. – De az áramlatok veszélyesek, elsodorhatják. – Egy embernek nem sikerülne, de ha ketten eveznek, akkor igen. Christa már nyitotta a száját, hogy azt mondja, itt már egy orvos sem tehet semmit, de inkább hallgatott. Ezt nyilván Willson is ugyanolyan jól tudja, mint ő, de látta rajta, hogy kétségbeesetten szeretne tenni valamit. – Biztos benne, hogy Jamie elég jól van, és magával tud menni? Tudja, hogy őlordsága sem akarná, hogy feleslegesen kockáztassák az életüket. Fiske visszajött. Az arca már nem volt olyan sápadt, és tettre késznek látszott. Mindig büszke volt rá, hogy Lord Kingsley szolgálatában állhat, és őszintén szerette a gazdáját, de amióta megmentette az életét, egyenesen bálványozta. Hány uraság kockáztatná az életét egy szolgáért, aki ráadásul csak pár hónapja áll az alkalmazásában? – Már jobban vagyok. Meglesz egyedül, Christa, amíg mi elmegyünk? Christa Alexre pillantott, aki mozdulatlanul feküdt, mint egy halott – Igen, most elég nyugodtan alszik, boldogulok vele – mondta Christa. – De az ég szerelmére, vigyázzanak magukra! Willson és Fiske tíz percen belül útnak is indult. Christa kinézett utánuk az ablakon, de szinte azonnal eltűntek a szeme elől. A havazás közben elállt, de az éles szél szinte vízszintesen sodorta a már lehullott hópelyheket. Christa elhúzta az egyszerű vászonfüggönyt, tett még egy kis szenet a tűzre, és visszament Alex ágya mellé. Még mindig hálóing és köntös volt rajta, nem volt érdemes felöltözni. A szobában meleg volt, és úgy érezte, képtelen lenne egy percre is magára hagyni Alexet, mintha addig, amíg mellette van, nem lehetne semmi baja. Úgy egy órával azután, hogy Willson és Fiske távozott, Alex kezdett megint nyugtalanabb lenni. Nem hánykolódott olyan hevesen, mint korábban, és a hangja tiszta volt. Egy csatáról beszélt, és mintha egy haldokló barátjának ígért volna meg valamit. Christa megfogta a kezét, remélve, hogy a jelenléte megnyugtatja, de Alex elhúzta a kezét és rekedten azt zihálta: – Az ágyúk… töltsék meg az ágyúkat! – Egyre nyugtalanabbul hánykolódott, és Christa kezdett megijedni. Ha megint leesik az ágyról, egyedül nem tudja visszafektetni, és a hideg, huzatos kőpadlón fekvés csak súlyosbítaná az állapotát. A lehető

leghatározottabb és legtisztább hangon rászólt: – Alex, nincs semmi baj! Biztonságban van. A csatának vége, mi győztünk. Minden rendben van. Alex megnyugodott, de a szeme nyitva meredt valamire, amit csak ő látott. – Ne, ne, hagyd abba! – Elfordult Christától, és az arca elé kapta a karját, mintha egy ütéstől védelmezné magát. – Még olyan kicsi… – Az arca szürke volt, zihálva kapkodta a levegőt, és ijesztően úgy festett, mint a látomásban, amely még az Orchardban villant fel Christa előtt. – Alex, ne add fel, kérlek… – Christa szeme megtelt könnyel. Alex keze egyre hidegebbnek tűnt, és az ablakot zörgető szél olyan volt, mintha a halál angyala akarna betörni a szobába suhogó szárnnyal. Christa Alex mellé feküdt az ágyra, és átkarolta, hogy a testével melegítse fel. – Kérlek, Alex, ne hagyj itt! Szeretlek, és nem tudnám elviselni, hogy még valakit elveszítsek, akit szeretek… – Könnyei a férfi mellére hullottak, és kétségbeesetten szorította a karjába, mintha vissza akarná tartani távozni készülő lelkét. Alex lélegzete megváltozott, még jobban zihált. – Christa… – A hangja távoli és tétova volt, de ez volt az első alkalom, hogy reagált arra, ha szóltak hozzá. A lány felé fordította a fejét, de a szeme olyan volt, mintha nem is látná. – Christa, amour… Christa felemelte a fejét, és a férfi arcához szorította az arcát – Itt vagyok, szerelmem. Minden rendben van, nem lesz semmi baj. Alex átkarolta, és olyan erővel szorította magához, hogy Christa alig kapott levegőt. – Christa… – Még mindig nem volt teljesen eszméleténél, és úgy kapaszkodott belé, mint valami mentőövbe, hogy el ne ragadják a hullámok. Christa franciául suttogott a fülébe arról, hogy túl van a veszélyen, hogy biztonságban van, szereti, és minden rendben lesz. Érezte, hogy a melegség lassan visszatér a férfi testébe, és a lélegzése nehézkes ugyan, de egyre erősödik. Az arcát Christa felé fordította, és ő megcsókolta, a félelem, a vágyakozás és a hónapok óta titkolt szerelem minden erejével. Érezte, hogy Alex egyre nagyobb vággyal válaszol. Már nem szorította olyan halálos kétségbeeséssel, simogatni kezdte, és az ajka meleg volt és sürgető. Christa nagyon jól tudta, hogy kibontakozhatna az öleléséből, ha akarna, de úgy gondolta, hogy a vágy az életerő legerősebb megnyilvánulása, és a szenvedély talán elűzi a halált, amely azzal fenyeget, hogy elragadja tőle Alexet. Elhatározta, hogy bármit megtesz, csak hogy segítsen rajta – és az erénye igazán nem nagy ár azért, hogy életben maradjon. Különben sem nagy áldozat odaadni magát a férfinak, akit szeret, még ilyen körülmények között sem. Alex a jobb oldalára fordult, és magához húzta Christát. A szenvedély, amely mindig ott parázslott köztük, fellángolt. Christa mindenről megfeledkezett, nem létezett más, csak a pillanat, csak Alex csókjai, a hálóinge alá sikló erős kezek érintése. Vágyakozva felsóhajtott, ahogy a férfi ajka végigkalandozott meztelen testén. Alex kapkodó és meggondolatlan volt a szenvedély hevében, és amikor beléhatolt, Christa egy pillanatra olyan éles fájdalmat érzett, hogy majdnem elhúzódott. De aztán megszűnt a fájdalom, és végre megismerhette azt a közelséget, amely igazán megtestesítette a szerelmet, amelyet érzett. Még így is, hogy Alex nem volt teljesen öntudatánál, diadalt jelentett, hogy a karjában tarthatta – és már értette a verseket, amelyeket az idők kezdete óta írtak erről a költök. Alex aztán az oldalára gördült, de továbbra is a karjában tartotta Christát, a hátát simogatta és a nevét suttogta. Az arcszíne és a lélegzése már majdnem normális volt, és ahogy egészséges álomba merült, Christa érezte a lelke mélyén, hogy túl van az életveszélyen. Az elmúlt egy óra félelmei és történései annyira kimerítették, hogy ahhoz is túl fáradt volt, hogy felkeljen. Arra gondolt, kissé ironikus, hogy élete első szerelmi élménye ilyen magányos volt, mivel ha Alex felébred, valószínűleg semmire sem fog emlékezni, és Christa úgy gondolta, nincs rá oka, hogy elmondja neki. Alex egy másik nőhöz tartozik, és az ő számára nincs semmiféle elfogadható hely a jövőjében. De azért pár percig még élvezheti a közelségét, és úgy tehet, mintha tényleg szeretők lennének. Nem szabad túlságosan kényelembe helyezkednie, gondolta álmosan. Egy perc, és felkelek, csak még egy perc…

Alexnek úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság óta bolyongana a sötétben, tapogatózva a gomolygó ködben, amelyből időnként kibontakozott valami fájdalmas emlék, mint az első nagy csata, amelyben részt vett, amikor a legjobb barátját, egy fiatal kadétot darabokra szaggatott egy ágyúgolyó. Próbált kievickélni a félelmetes képek véget nem érő kavalkádjából, és homályosan tudatában volt, hogy valahol a sötét ködön túl fény és egészség várja. A ködfátyol épp kezdett volna szertefoszlani, amikor felmerült benne a legszörnyűbb emléke. Tízéves kisfiú volt, épp otthon töltötte a nyári szünidőt. Az anyja rövid időre lelátogatott hozzájuk vidékre, és épp nagyon rossz kedvében volt. Annabelle talán kétéves lehetett, és betotyogott az anyjuk öltözőszobájába, amikor Lady Serena öltözködött. A gyermek egy üvegcse drága parfümmel játszott, és amikor az anyja rákiabált, elejtette, a kristályüveg ripityára tört, a pézsma és a narancsvirágolaj átható illata betöltötte az egész szobát. Lady Serena dühében felkapott egy lovaglóostort, és teljes erejéből ütni kezdte a kislányt. Amikor Alex meghallotta a húga sikolyait, berohant az anyja szobájába, és megpróbálta megfékezni. Annabelle hisztérikusan zokogott, és kirohant a szobából, Lady Serena pedig a fiára zúdította minden dühét, és kegyetlenül rávágott az ostorral a vállára és a fejére. Alex túl büszke volt, hogy elfusson, és arra sem tudta rávenni magát, hogy visszaüssön. Térdre rogyott, és próbálta védelmezni a fejét. Végül a szobalány avatkozott közbe, és Alex kitántorgott a szobából. Visszafojtotta a könnyeit, csak akkor engedte szabadjára őket, amikor már egyedül volt a tengerparton. Évek óta eltemette az emléket, a fájdalmat és a magányosságot, amit akkor érzett, azt a tudatot, hogy az anyja éppolyan kegyetlen, szívtelen és önző, mint amilyen gyönyörű. A föltoluló emlékek most ugyanolyan fájdalmat keltettek benne, mint amit hajdanán érzett, és megint úgy érezte, fojtogatja a kétségbeesés. Ahogy próbált eltávolodni a múlt fájdalmaitól, olyan érzés fogta el, mintha egy rémálomban zuhanna egy feneketlen kútban, a végtelen éjszakában, ahol talán megszűnik a fájdalom. Aztán egyszer csak ott volt Christa, meleg hangja és érintése visszarántotta a sötétségből. A köd még mindig elhomályosította a látását, de belekapaszkodott a lányba, a melegségébe és a nevetésének emlékébe. Olyan szenvedélyes intenzitással és részletességgel álmodott róla, hogy az szinte elevenebb volt, mint a valóság. Ahogy lassan a felszínre tört az álom legmélyéről, még a hajának rozmaringillatát is érezte. Kellemes ernyedtséget érzett a testében, és lassan rájött, hogy a lüktető fájdalom az oldalában, amely hónapok óta kínozta, megszűnt, tompa kis fájás váltotta fel, ami semmiség volt a korábbihoz képest. Ahogy fokozatosan kitisztult a tudata, egy meleg ágyban találta magát, az oldalán fekve, a mellkasán szoros kötéssel. A rozmaringillat még erősebb lett, és lassan ráeszmélt, hogy nem egyedül fekszik az ágyban. Fekete, illatos fürtök csiklandozták az orrát, és nem volt semmi kétsége, hogy kihez tartoznak. Christa hozzábújva feküdt, háta a hasához simult, és halkan, egyenletesen szuszogott. Alex kissé csodálkozva nyugtázta, hogy átkarolja, és bal keze a lány mellén pihen. Hihetetlenül kényelmes volt így, és pár percig még mozdulatlanul feküdt, hogy kiélvezze. Nem volt kedve belegondolni a helyzetbe, és visszatérni a valóságba. Alex némi elégedett pihenés után felsóhajtott, és óvatosan a jobb könyökére támaszkodott. Christa a hátára fordult. Hosszú szempillái feketén rajzolódtak ki fehér arcán, a szeme alatt karikák sötétlettek. Alex eltűnődött, vajon hogy kerül az ágyába. És egyáltalán, hol vannak? És mennyi ideig volt eszméletlen? Christa szempillái megrebbentek, és álmosan elmosolyodott Aztán felpattant a szeme, és teljesen ébren, óvatos pillantással nézett rá. Alex belemélyesztette ujjait a selymes fürtökbe, és kisimította őket a lány arcából. – Szóval nem álom volt – mondta halkan. Christa megrázta a fejét. – Nem. Sajnálom, mylord, nem akartam elaludni. Stornawayben vagyunk. Jamie Fiske és Bob Willson elment az orvosért, és még nem ért vissza. – Odakint bágyadt napfény derengett, ami azt jelezte, hogy elült a vihar, és tiszta napra ébredtek.

Alex elmosolyodott. – Az adott körülményeket tekintve megfelelőbb lenne, ha Alexnek szólítana. – Christa egyetértően elmosolyodott. Aztán Alex komor arccal folytatta: – Sajnálom, Christa. A világ minden kincséért sem tennék olyat, amivel ártanék magának. – Nem tett semmi olyat, amibe ne egyeztem volna bele. Nem volt semmi, amit ne szabad akaratomból adtam volna oda. Alex felsóhajtott. Az érzelmei túl mélyek és zavarosak voltak, hogy ki tudja őket fejezni. Christa nagylelkűsége ugyanolyan őszinte és meleg volt, mint minden más benne, és olyan ajándékot adott, amit soha nem lehet viszonozni. – És ha nem én ébredek fel elsőnek, szép csendben visszaosont volna a saját ágyába, és hagyta volna, hogy azt gondoljam, az elmúlt éjszaka csak álom volt? – Lehet, hogy jobb lett volna úgy, Alex. – Christa habozott, és elfordította a tekintetét. – De mivel már túl késő ahhoz, hogy ilyen tapintatos legyek, kérhetek valamit? – Bármit, amit csak akar, ma chérie. Christa kissé akadozva megkérdezte: – Szeretkezne velem még egyszer? Úgy, hogy teljesen ébren van. Szeretném, ha lenne mire emlékeznem. – Gyorsan hozzátette: – Hacsak nem túl gyenge. Majdnem két napig eszméletlen volt. Alex nevetve magához ölelte, érezte, ahogy a testéhez simulnak a lágy domborulatok. – Lehet, hogy beteg vagyok, de még élek. Csak egy halott utasítana vissza ilyen kérést. Lejjebb húzta a takarót, és kitakarta a lányt. – Milyen gyönyörű… – suttogta rekedten. – Soha nem láttam magánál szebbet. Zavarba ejtő a szépsége. Christa először zavarban volt a tekintetétől, de ahogy belenézett borostyánszínű szemébe, megnyugodott. Alex tekintetéből csodálat sugárzott, ahogy végigsimította az arcát, finoman megcirógatta az arccsontját, és a keze súrolta az ajkát, mielőtt a nyakának ívét követve a melléig kalandozott. – Egész testemmel téged imádlak – suttogta. A szavaitól az utolsó korlát is leomlott. Christa végigsimított a férfi mellkasán, a kötés fölött göndörödő szőke szőrszálakon, a régi hegeken, a feszülő izmokon. Most, hogy már nem kellett az egészségéért aggódnia, férfinak láthatta, nem pedig betegnek, aki ápolásra szorul, és gyönyörűségét lelhette a testének erejében és szépségében. Alex megcsókolta, olyan kényelmesen és alaposan, mintha a világ minden ideje a rendelkezésükre állna. Christa boldogan felsóhajtott, átadta magát az érzéseinek, és próbált mindent az emlékezetébe vésni, hogy élete végéig megőrizze. Alex gyengédsége épp az ellentéte volt az előző éjszakai heves szenvedélynek, az érzések egészen új palettáját ismerhette meg, és amikor felkiáltott, már nem a fájdalom miatt tette. Alex utána elálmosodva tartotta a lányt a karjában, a hátát simogatta, a tarkóján göndörödő selymes fürtöket és a csípőjének ívét. Lehunyta a szemét, és a vállán érezte Christa meleg leheletét. Csodálkozva gondolt arra, hogy soha életében nem érzett még senkit ilyen bizalmas közelségben magához. Egyszeriben mintha lehullott volna a hályog a szeméről. Az igazság nagyon egyszerű: szerelmes Christába, a melegségébe, a bölcsességébe, a nevetésébe, és élete végéig vele akar maradni. Nincs az az isteni, sem emberi törvény, amely megtilthatná, hogy feleségül vegye. Csak az osztálykülönbségek miatti előítéletek vakították el. Ha Christa nem szolgálólány lenne, rég rájött volna, hogy szerelmes belé. És az is biztos, hogy a lány is szereti, máskülönben nem lett volna ereje, hogy szó szerint a halál torkából rántsa vissza. Ebből persze óriási botrány fog kerekedni, de idővel majd elcsitul – a nemesembereknek sok mindent elnéznek. De ha nem, hát az sem érdekli, ha Christát nem zavarja. Sybil Debenham valószínűleg dühös lesz és sértett, de kételkedett benne, hogy különösebben mély érzelmeket táplálna iránta. A hadiflottánál le kell majd mondania a kapitányi tisztéről, ami nem lesz nagy veszteség, mivel csak azért akart tengerre szállni, hogy elmeneküljön abból a zűrzavarból, amely a szárazföldön kialakult körülötte. Az egész olyan tiszta és egyértelmű volt, és annyira helyesnek tűnt. Érezte, hogy lassan megint elnehezedik a szemhéja. Az utolsó pillanatban, mielőtt elnyomta volna az álom, még azt mondta:

– Gyere hozzám feleségül, Christa. Kérlek… Christa megdermedt a karjában, és felemelte a fejét. Szürke szeme döbbenten meredt rá. – Feleségül akar venni? A hangja kicsit ijedt volt, és volt benne még valami, amit Alex nem tudott kielemezni, mert a következő pillanatban már majdnem elnyomta az álom. Hogy ne legyen semmi félreértés, még azt suttogta: – Feleségül akarlak venni, ha te is akarod. – Aztán, nem bírt tovább ébren maradni, és lecsukódott a szeme. Christa teljesen döbbent volt, miközben kibújt a meleg ágyból. Elnézte Alex békés, alvó arcát, és megsimogatta az állának erős vonalát. Könnyek gyűltek a szemébe, miközben kisimította a férfi homlokából hullámos szőke haját. Tudta, hogy soha többé nem lesz ilyen közel hozzá. Mennyire jellemző Alexre, hogy vállalná a felelősséget azért, amit tett, akkor is, ha ezzel tönkretenné a saját jövőjét! Christa nem kételkedett abban, hogy a házassági ajánlata őszinte, de afelől sem volt semmi kétsége, hogy a kötelességtudat diktálta, és nem a szerelem. Elszántan elfordult, és átment a másik szobába, hogy felöltözzön, aztán megrakta a tüzet. Az anyja egyik mondása jutott eszébe, aki minden helyzetre tudott valami bölcsességet: Esztelenség elvárni egy olyan ígéret teljesítését egy férfitól, amelyet szeretkezés előtt, közben vagy után tett. Pedig milyen könnyű lenne a szaván fogni Alexet, és elfogadni az ajánlatát… Miközben megetette a lovakat és feltette a teát, Christa igyekezett megzabolázni szertelenül áradó gondolatait. Nemes gesztus volt tőle, hogy felajánlotta a nevét, de a legcsekélyebb vágyat sem érezte, hogy mártírt csináljon belőle. Pokoli botrány törne ki, ha felbontaná az eljegyzését Sybil Debenhammel, és valószínűleg a flottánál is véget vetne a karrierjének. Egy vicomte, aki eldob egy úrinőt, hogy egy szobalányt vegyen feleségül? Alex soha nem élné túl ezt a botrányt. Az öccse és a húga is megszenvedné – lehet, hogy meghiúsítaná Annabelle esélyeit is, hogy tisztes házasságot kössön, és Jonathant is követné a gyalázat árnyéka a hadseregbe. Persze ha úgy vesszük, még mindig grófnő, bármit határozott is a francia nemzetgyűlés – és ha Alex szereti, talán szembeszállhatnak a világgal. De akár grófnő, akár nem, akkor is foltot ejtett a jó hírén azzal, hogy egy ideig szolgaként élt, és továbbra sincs se vagyona, se családja. Az előkelő társaság sokkal könnyebben megbocsátja egy férfinak, ha egy félvilági nőt vesz el, mint ha egy cselédlányt. Alex egyetlen szóval sem mondta, hogy szereti. A bűntudat és a kötelességtudat gyenge alap egy házassághoz – hamarosan meggyűlölné azért, amiért annyi mindent fel kellett adnia miatta. Christa úgy érezte, inkább meghalna, mintsem hogy Alex gyűlölje vagy dühös legyen rá. A sápatag északi égbolt tiszta volt, a hőmérséklet fagypont körül lehetett. A tenger nyugodt volt, és az apálynak köszönhetően a töltés úgy két órán belül már járható lesz. Bob és Jamie remélhetőleg rövidesen megjönnek – Christa belegondolni sem mert, hogy esetleg valami bajuk eshetett. Az apró teendők és a reggelizés aránylag lefoglalta, amíg nagy örömére végrevalahára Willson és Fiske megérkezett az orvossal. Alex még mindig mélyen aludt. Az orvos megnézte az oldalán a sebet, de nem látta okát, hogy felébressze a beteget, mivel szemmel láthatóan javult az állapota. Átmentek a konyhába. Christa közölte, hogy visszatér az Orchardba, hogy megnyugtassa a jó hírrel Annabelle-t. Willson elkíséri, aztán visszajön Stornawaybe egy kocsival, amellyel aztán hazaszállíthatják őlordságát, ha már elég jól lesz az utazáshoz. Gyorsan útnak is indultak, mielőtt újból beköszönt a dagály, és a víz elárasztja a töltést. Az idő csípősen hideg volt, de tiszta, és a heves szél lefújta a havat az utakról, úgyhogy aránylag járhatók voltak A hosszú lovaglás alatt hazáig Christának bőven volt ideje, hogy megerősödjön benne az elhatározás. El kell hagynia a Kingsley-házat, még mielőtt Alex visszatérne. Ha még egyszer megkérné a kezét, nem tudna ellenállni; biztos volt benne, hogy Alex kötelességtudata erősebb, mint az ő józansága, de ha elfogadja az ajánlatát, azt mindketten csak megbánnák. Christa felsóhajtott. A lehelete kis fehér párafelhőként lebegett a szája előtt. A ló izgatottan emelte fel a fejét, megérezte, hogy közelednek a házhoz és az istállóhoz.

Kegyetlen dolog a logika, gondolta. Ha nem gondolkozna ilyen hideg fejjel, lehet, hogy hozzámenne Alexhez, remélve, hogy a férfi előbb-utóbb megszereti. De túlságosan is jól emlékezett arra, hogy milyen az haut monde20, hogy higgyen az ilyen csodákban. A rangjabeliek megvetése, a karrierjének vége, a húga és az öccse megbélyegzése – mindez túlságosan sok szenvedést okozna Alexnek Annabelle óriási megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, hogy Alex jól van, és alig tudták lebeszélni róla, hogy ne kísérje vissza Willsont a kocsival. Sybil is örült – ha a vicomte mindenáron meg akar halni, mert szolgák életét próbálja megmenteni, jobb lenne, ha azután tenné, hogy ő már Lady Kingsley-ként biztonságban tudhatja magát. Christát egy levél várta Suzanne de Savarytól, amelyben bejelentette, hogy Henryvel úgy döntöttek, nem várnak jövő nyárig az esküvővel. A levél adott egy ötletet. Este közölte Annabelle-lel, hogy sürgős családi ügyben azonnal el kell utaznia. Annabelle döbbenten és boldogtalanul fogadta a hírt. – Tudtam, hogy szándékában áll elmenni, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. – Nagyon sajnálom, Miss Annabelle, de az egyik unokanővéremnek szüksége van rám, és a lehető leghamarabb indulnom kell. Annabelle nagyot sóhajtott. – Mindenki magát terheli a problémáival. Remélem, az unokanővére dolgai hamarosan rendbe jönnek, bár tudom, hogy akkor sem fog visszajönni. – Nem, Miss Annabelle, sajnálom. Annabelle felállt a díványról, a fésülködőasztalához ment, és keresgélt a fiókban. Aztán megfordult, és átnyújtott Christának egy marék aranypénzt. – Húsz font! – kiáltott fel Christa. – Ezt nem fogadhatom el. – Dehogynem – mondta határozottan Annabelle. – Nagy szolgálatot tett nekem és a családomnak, sokkal többet, mint amit kötelessége lett volna. Sajnálom, hogy nincs itt több pénzem. – Christához lépett, és búcsúzóul megölelte. Elcsukló hangon azt mondta: – Hiányozni fog. Christa torka is elszorult. – Maga is nekem… Mindnyájan. – Szomorkás mosollyal hozzátette: – Majd leírom a rúzs receptjét, mielőtt elmegyek. – Pillanatnyi gondolkodás után hozzátette: – Maggie, a londoni szobalány szerintem jó komornája lenne. – Majd írok neki, és megkérdezem, van-e kedve elvállalni. Ha igen, lejöhet postakocsival. Lenne időnk megszokni egymást, mielőtt elkezdődik a báli szezon. Annabelle büszke volt rá, hogy milyen tárgyilagos maradt a hangja. Próbálta leküzdeni azt az érzést, hogy árulónak tartsa Christát, amiért elmegy, mert tudta, hogy ez önzés lenne a részéről. Christának élnie kell a saját életét. Eddig is épp elég fárasztó lehetett a Kingsley család ügyes-bajos dolgaival foglalkozni. Christa még egyszer rámosolygott huncut mosolyával. – Remekül meglesz, kisasszony. – Aztán kiment. Lesietett a könyvtárba, hogy leírja a kozmetikum receptjét. Jó kifogás volt, hogy tollat és papírt vegyen elő, mert Alexnek is hagyni akart egy búcsúlevelet. Hosszú időbe telt, míg végzett, a fogalmazványokat pedig gondosan elégette. Nem örült volna, ha a házban bárki is rájönne, mi történt. Lepecsételte a levelet, és egy C betűt karcolt a pecsétviaszba, aztán lerakta Alex íróasztalára, ahol hamar megtalálja az érkezése után. Megakadt a tekintete az asztalon heverő kis fehér tárgyon. Amikor rájött, hogy a hullámok által simára csiszolt kavics az, amelyet a tengerparton adott Alexnek azon az estén, amikor először megcsókolta, majdnem sírva fakadt. Rémes, hogy milyen bőgőmasinát csinál az emberből a szerelem! – gondolta. Alex kellemes, jóleső érzéssel ébredt. Késő délután volt, és hallotta hogy Fiske tesz-vesz a konyhában. Amikor az inas észrevette, hogy gazdája felébredt, ennivalót vitt be neki. 20

felső tízezer

– Hogy érzi magát, mylord? – Csodásan. Hol van Christa? Ha az inast meg is lepte a kérdés, nem mutatta. – Willsonnal visszatértek az Orchardba, Miss Annabelle gyengélkedik, és Christa nem akarta túl sokáig magára hagyni. És híreket is akart vinni, mindenki aggódik önért. Alex bánatosan felsóhajtott. Ezek szerint csak napok múlva láthatja őt viszont. De hát, nincs mi tenni. Nekiesett a levesnek, és örömmel látta, hogy már árpa, hagyma és marhahús is főtt bele. Az orvos azt javasolta, hogy Lord Kingsley legalább egy hétig még ne utazzon, és Alex négy teljes napot várt is, mielőtt nekivágott volna a hazaútnak. Még mindig bosszantóan gyenge volt, és érzett egy kis fájdalmat az oldalában, de ha óvatos volt, akkor tudott a saját lábán járni. Kissé csodálkozott, amikor a szenvedélyes kis közjátékra gondolt Christával – úgy látszik, a szerelem nem ismeri a fizikai gyengeség korlátait. Amint hazaért, rögvest a húga szobájába sietett. Annabelle nem számított rá, hogy ilyen hamar megérkezik, és olyan lelkesen vetette magát a nyakába, hogy majdnem feldöntötte. Alex gyorsan leült. Miután Annabelle lelkesedése kicsit alábbhagyott, megkérdezte: – Hol van Christa? Annabelle meglepetten nézett rá. – Nem is tudtad? Elment. Valami váratlan családi esemény elszólította. Postakocsival ment Londonba, az azt követő napon, hogy visszajött Stornawayből. – Micsoda? – kiáltott fel Alex. Annabelle meglepődött a hevességén. – Váratlanul jött közbe valami, de amúgy is azt tervezte, hogy tavasszal elmegy. – Alex komor arcát látva védekezőn hozzátette: – Miért vagy ilyen ingerült? Nem tarthattam itt az akarata ellenére. Alex legszívesebben felpattant és fel-alá járkált volna, de túl gyengének érezte magát. – Azért vagyok ingerült, ahogy finoman fogalmaztál, mert feleségül akarom venni. Hová ment? Annabelle nem válaszolt. Fejbe vágta a hír. A szeme nagyra kerekedett a döbbenettől. – Feleségül venni? Feleségül akarsz venni egy cselédlányt? – Úgy meredt Alexre, mintha épp második feje nőtt volna, vagy azt közölte volna, hogy merényletet akar elkövetni a király ellen. Alex a húga reakcióját látva mégiscsak felállt; és a széktámlának támaszkodott. – Igen, a fenébe is, el akarom venni! Érthetetlenül dühös volt, és nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy ne a húgán töltse ki a haragját, aki továbbra is hitetlenkedve meredt rá. Alex igyekezett lecsillapodni, és a lehető legnyugodtabban azt mondta: – Intelligens, gyönyörű, kedves, és sokkal inkább úrhölgy, mint az előkelő társaságbeli hölgyikék nagy része. És én szeretem. – De egy szolgáló… – Annabelle döbbenten csóválta meg a fejét. – A mindenségit, Belle, legalább te megérthetnéd, ha más nem is! Te ismered a jó tulajdonságait. És gondold csak meg, mennyit tett érted. Nem neki köszönheted az eleganciád és a magabiztosságod? Ha ő nincs, hozzámentél volna ahhoz a nyavalyás Loaminghoz! Annabelle könnybe lábadt szemmel felkiáltott: – Alex, kérlek! Én próbálom megérteni. Neked hónapokba telt, amíg beleszerettél, nem adhatnál nekem pár percet, hogy elfogadjam? Alex visszaroskadt a székre, és a kezébe temette az arcát. Hosszú csönd után megszólalt: – Sajnálom, Belle, nem lett volna szabad így rád förmednem. – Felemelte a fejét, és halványan elmosolyodott. – Öt perccel a megismerkedésünk után beleszerettem, de majdnem egy évbe telt, amíg ráébredtem, mit érzek. – Alig hallhatóan hozzátette: – Most, hogy már tudom, el sem tudnám képzelni az életemet nélküle. Annabelle megemésztette, amit a bátyja mondott. A hangszíne legalább olyan sokat elárult, mint a szavai. Christa valóban olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek bármely társadalmi osztályban ritkaságszámba mennének, és mindig bölcs és nagylelkű barátja volt a Kingsley család minden tagjának. Ha Alex tényleg szereti, akkor a húga mindenben támogatni fogja. De akkor is bőven lesznek kellemetlenségek. A legsúlyosabb kérdéssel kezdte: – Mi lesz Miss Debenhammel?

– Felbontom az eljegyzést, aminek köszönhetően szert teszek arra a hírnévre, hogy csapodár és hűtlen alak vagyok, ártatlan leánykák megrontója. Aztán amennyiben Christa hajlandó hozzám jönni, még azt is megkapom majd, hogy őrült vagyok, és az osztályom árulója. – Alex fáradtan megdörzsölte a halántékát. – Megbocsáthatatlanul önző dolog részemről, hogy veled és Jonnal is megfizettetem a botrányos viselkedésem árát. Az egyetlen mentségem az, hogy valószínűleg mindketten jobban fogtok örülni, ha Christa lesz a sógornőtök, és nem Sybil Debenham, és végül a botrány is el fog csendesedni. – Gondolod, hogy Christa esetleg nemet mond? – kérdezte csodálkozva Annabelle. Elképzelhető, hogy egy cselédlány visszautasítson egy lordot, aki gazdag, jóképű és szerelmes belé? – Amint látod, nincs itt – felelte Alex szárazon. – Miután megkértem a kezét, másnap eltűnt. Gondolom, nem feleltem meg az illendőségről alkotott felfogásának. A komornád egy spanyol hidalgót is megszégyenítő módon büszke. Alex feltápászkodott a székről. – Reggel Londonba utazom. Minél előbb utána indulok, annál nagyobb az esélyem, hogy ráleljek. Ha megtalálom, talán rá tudom beszélni, hogy igent mondjon. Annabelle arra gondolt, vajon Alex elég erős-e ahhoz, hogy a tél derekán nekivágjon egy ekkora útnak, de inkább bölcsen hallgatott. Alex úgysem hallgatna rá, bármit is mond. Alex kimentette magát Debenhaméknél, és azt mondta, túl fáradt, nem tud velük vacsorázni. Mivel nem érzett magában erőt a Sybil részéről várható viharos jelenethez, inkább a londoni utazás utánra halasztotta az eljegyzés felbontását. Gyorsan átfutotta az időközben érkezett leveleit, hogy nincs-e köztük olyasmi, ami nem túr halasztást. Talált közöttük egy levélkét, a pecsétviaszba karcolt merész C betűvel. Mintha enyhe rozmaringillat lengte volna körül. Kedves Alex! Tudom, hogy az ajánlata nagylelkű, de meggondolatlan ötlet volt, és mindig nagyon tisztelni fogom érte. De nem kell feláldoznia a jó hírét és a karrierjét, csak mert tévesen azt hiszi, ártott nekem. Au contraire21 ,egész életemben barátsággal fogok önre gondolni. Remélem, maga sem felejt el engem. Christa Alex hátradőlt a széken, és elkeseredetten lehunyta a szemét A levélkében szerelemnek leghalványabb említése sem volt, és Christa nyilván soha nem fog hozzámenni, ha nem érez többet, mint barátságot. De amikor együtt voltak, nagyon is úgy tűnt, hogy szereti. Talán meg tudja győzni Christát, hogy az ő szerelme kettőjüknek is elég. Nem vett tudomást Fiske tiltakozásáról, másnap hajnalban elindult Londonba.

Tizenhetedik fejezet Nyirkos, hűvös este volt Berkshire-ben, a hold karéja csak halovány fényt vetett az útra. Egy utazó, aki nem ismeri ezt a vidéket, nehezen találta volna meg a Radcliffe-kastélyhoz vezető utat, de a lovasnak, aki ügetve érkezett a széles márványlépcsőhöz, ez nem okozott gondot. Kikötötte a lovát a bejárat előtt őrködő kő oroszlánhoz, aztán felszaladt a lépcsőn, és bezörgetett az ajtón a súlyos rézkopogtatóval. Nem vártak látogatót egy ilyen éjszakán, és a fehér parókás lakáj, aki ajtót nyitott, határozottan barátságtalanul pillantott a magas látogatóra, aki besietett a meleg hallba. A lakáj kissé ingerülten közölte: – Radcliffe gróf már nem fogad látogatót! A vendég szemében mosoly bujkált. – Valóban? Maga ugye nincs itt túl régóta? 21

épp ellenkezőleg

A lakáj mereven válaszolt – Több mint egy éve állok a gróf úr szolgálatában. – Tekintete végigsiklott a látogató kopottas lovaglóöltözékén, és egy gróf szolgájának minden fensőbbségével hozzátette: – Kétlem, hogy őlordságának lenne ideje a magafajtára. Úgy tűnt, az idegent módfelett szórakoztatja a helyzet. – Gondoskodjanak a lovamról. Majd én megkeresem Lewist. Gondolom, ilyenkor a dolgozószobájában tartózkodik. – Levette a köpenyét meg a kalapját, és odadobta a lakájnak, aki önkéntelenül elkapta. A dühösen füstölgő lakáj csak állt a gőzölgő, nyirkos köpennyel a kezében, és a szőke hajú, széles vállú férfi után bámult. Fontolgatta, hogy megállítsa-e erőszakkal a pimasz betolakodót, de úgy tűnt, az idegen ismeri a járást a házban, és volt benne valami, ami miatt kétszer is meggondolta, hogy ujjat húzzon-e vele. Mivel már amúgy is bement a dolgozószobába, úgy döntött, inkább hívja az istállófiút, hogy vigye el a lovat. őlordsága nyilván szól majd, ha azt akarja, hogy eltávolítsák az idegent Lewis Radleigh az íróasztalánál dolgozott. Örült, amiért a birtok apró-cseprő ügyeivel foglalkozhatott, ez legalább lefoglalta a gondolatait. Lassan ideje lenne befejeznie. Talán egy brandy segít majd elaludni. Amikor lépteket hallott, összevont szemöldökkel felnézett A személyzet tudta, hogy ilyenkor nem zavarhatja senki. Amikor meglátta a magas alakot, egy pillanatra úgy megdöbbent, hogy azt hitte, álmodik. Kiesett a kezéből a toll, felpattant, és megkerülte az íróasztalt Nem akart hinni a szemének. Annyiszor látott már kísérteteket.. – Charles? – kiáltott fel hitetlenkedve. – Teljes életnagyságban – felelte vidáman a látogató. – Elnézést, hogy nem értesítettelek előre. – Lewis úgy megtántorodott, hogy majdnem elesett. Charles gyorsan odalépett, és elkapta a karját. – Lewis, jól vagy? Üzentem volna Londonból, de gyorsabbnak tűnt, ha személyesen jövők el. Lewis remegő kézzel megérintette. Ha csak kísértet, hát meglepően szilárd. Belenézett a felejthetetlen szürke szempárba, amely aggódó szeretettel nézett vissza rá. Lewis egy önkéntelen mozdulattal, amely nem volt jellemző visszafogott természetére, átölelte az unokaöccsét, és ez többet mondott minden szónál. Beletelt egy kis időbe, mire Lewis összeszedte magát annyira, hogy meg tudjon szólalni. Elengedte az unokaöccsét, csöngetett az inasnak, aztán leült az egyik fotelbe. – Két év telt el, Charles. Mindannyian azt hittük, meghaltál. Az ég szerelmére, de hát hol jártál? – kérdezte feszülten, miközben alaposan szemügyre vette az unokaöccsét Charles úgy festett, mintha jóval több mint két év telt volna el, mióta utoljára látta. A halántékán élénkvörös heg húzódott, egészen a haja tövéig. Soványabb lett, és volt benne valami, ami egy farkas szívósságára emlékeztetett. Már nem a régi, könnyed modorú fiatalember volt – talpig férfinak látszott. Az inas azonnal belépett a csöngetésre, mintha az ajtó előtt várakozott volna. – Igen, mylord? Kívánja, hogy eltávolítsam ezt a… személyt? Charles nevetett, Lewis pedig hidegen azt mondta: – Charles Radleighről beszél, a ház uráról. Radcliffe hetedik grófja visszatért Az inasnak leesett az álla. Lewis az unokaöccsére pillantva megkérdezte: – Gondolom, szívesen ennél valamit, Charles? – Figyelmes vagy, mint mindig. Azt hiszem, amíg a vacsorára várunk, kiszolgálom magam egy kis brandyvel. Te is kérsz? Úgy látom, rád férne. – Charles a választ meg sem várva töltött két pohárba, az egyiket átadta a nagybátyjának, majd letelepedett a vele szemben lévő fotelba. Az inas rémülten visszavonult. Ez a hír bombaként fog robbanni a személyzet körében, az biztos. Az is lehet, hogy új állás után nézhet, gondolta magában komoran. Charles nagyot nyújtózkodott, aztán elégedetten keresztbe tette a lábát – Istenem, milyen jó itthon lenni! Remélem, soha többé nem kell káposztalevest ennem. Lewis a kezében melengette a poharát, és az unokaöccsére meredt. Még mindig nem tudta elhinni, hogy valóságos. – De hát mi történt veled? A franciák bejelentették, hogy megöltek mint brit kémet Még az órádat és a papírjaidat is visszaküldték, meg az üres tárcádat

Charles belekortyolt brandybe. – A húgom bizonyára elmesélte, hogy megtámadtak minket, amikor szökni próbáltunk Franciaországból. Lewis bólintott, Charles pedig folytatta: – Amint később megtudtuk, az anyámat és a szolgáit, Anne és Jean-Claude Bohnet-t banditák támadták meg. Mme Bohnet megsebesült a vállán, és sikoltozni kezdett. Én elég esztelen módon a segítségükre siettem, és egy golyó súrolta a halántékomat. Elgondolkozva végighúzta az ujját a hosszú hegen, és hozzátette: – Ha kicsit jobbra céloznak, akkor továbbra is te lennél Radcliffe grófja. Nem bánod, Lewis, hogy mindezt elveszíted? – Körbemutatott az elegáns szobán, miközben éles szemmel figyelte a nagybátyját. Lewis megrázta a fejét, és fanyar öniróniával azt felelte: – Ennél jobban is ismerhetnél. Te a közéletre termettél, mint az apád. Én nem. Soha nem akartam ezt az egészet. Engem nem érdekel a hatalom. Még kísértésbe esnék, hogy visszaéljek vele. Belekortyolt brandybe, és halkan hozzátette: – Tudnod kell, hogy szívesen odaadtam volna az egész Radcliffe-birtokot és fél Angliát, csak hogy élve viszontlássalak. Mintha zavarba jött volna, hogy így kimutatta az érzelmeit, türelmetlenül folytatta: – Elmesélnéd végre, hogy mi történt? – Egyszerű történet. Az egyik bandita, aki azt hitte, halott vagyok, kirabolt, és elvette minden iratomat. Eközben megjelent a Francia Gárda egy szakasza, amely a banditákat kereste, és szép kis csetepaté kerekedett. Erre egyébként nem nagyon emlékszem. – Kortyolt a brandyből, és folytatta: – Jean-Claude-ot és engem elfogtak, az anyámnak sikerült elérni, hogy öt és a sebesült Anne-t elengedjék. Lewis előbbre hajolt, és feszült hangon megkérdezte: – Úgy érted, hogy Marie-Claire is életben van? Charlest meglepte a heves érdeklődés. – Igen, persze, mindnyájan életben maradtunk. Kivéve néhány banditát, többek között azt is, aki kirabolt. Amikor a gárdisták megölték, megtalálták nála a papírjaimat, és azt feltételezték, ó volt Radcliffe grófja. Büszkén bejelentették, hogy sikerült elintézniük egy újabb mocskos angol kémet. Tulajdonképpen elég komikus a dolog. A vacsora érkezése szakította félbe a beszélgetést, amit maga a komornyik hozott be, a család régi alkalmazottja, aki gyerekkora óta ismerte Charlest. Érzelmes üdvözlés és némi magyarázkodás következett, és Charles csak azután folytathatta az elbeszélést, hogy a komornyik távozott. De előbb készített magának egy jó nagy szendvicset, és szégyentelen élvezettel beleharapott. – Mindig mondtam, hogy a mi farmunkon készült sonka a legjobb a világon. Látva, hogy a nagybátyját kevésbé érdeklik a kulináris kérdések, lenyelte a falatot, és visszatért a történetéhez: – De hogy folytassam: Jean-Claude azt mondta a gárdistáknak, hogy mi rendes francia állampolgárok vagyunk, akikkel kegyetlenül elbántak a banditák. A gárdisták azonban gyanakodtak, és a helyi börtönbe vetettek. Én elég sokáig eszméletlen voltam. Meglepő, hogy nem pusztultam ott abban a mocskos patkánylyukban – ez kizárólag Jean-Claude érdeme. Mivel körülöttem mindenki franciául beszélt, én is áttértem rá, és senkinek eszébe sem jutott, hogy elvetemült angol kém lennék. Ez az egyik nagy előnye annak, ha valaki kétnyelvű. Charles evett pár falatot, és kortyolt mellé a sörből. – A történet következő része elég unalmas. Azt ugyan nem feltételezték rólunk, hogy angol kémek lennénk, de meg voltak győződve róla, hogy valamit biztosan elkövettünk, és úgy döntöttek, fogva tartanak, amíg ki nem derítik, hogy mit. Eközben az anyám Anne-nel ismerős normandiai parasztcsaládoknál bujkált. Kapcsolatba lépett a royalista hálózattal, és nekik kezdett dolgozni. Nem mintha ő maga királypárti lenne, de élvezte, hogy segíthet embereket kicsempészni az országból. – Charles elvigyorodott. – Az anyám csodálatos asszony. – Ebben soha nem kételkedtem – felelte Lewis szárazon. – És azután mi történt? – Az anyámnak fogalma sem volt, hogy velünk mi történt. Nem tudta, hogy Christa megmenekült, és azt sem, hogy Jean Claude-dal mi börtönben vagyunk. Hónapokba telt, amíg

ránk talált, és még hosszabb időbe, amíg megszervezte a szökésünket. – Szándékolt könnyedséggel tette hozzá: – Ha még két napot késlekedik, a guillotine alá küldenek, a forradalom ellen elkövetett, közelebbről meg nem határozott bűnökért. Lewison borzongás futott végig. A guillotine-t gyors és humánus kivégzőeszköznek szánták, de különösen rémisztő volt belegondolni, hogy egy szerettünk is áldozatául eshet. – Tavaly nyáron szöktünk meg a börtönből. Aztán volt még egy kis elintéznivalónk, és az anyámmal mostanáig nem tudtunk visszatérni Angliába. A Bohnet házaspár Franciaországban maradt, a royalistákat segítik. Nagyon bátor emberek. Charles lenyelte az utolsó falat szendvicset, és folytatta: – Tegnap érkeztünk meg Doverbe. Az anyám két évvel ezelőtt írt neked, és én is küldtem egy üzenetet tavaly nyáron, nem sokkal azután, hogy megszöktünk a börtönből, de abból, ahogy fogadtatok, azt feltételezem, egyik üzenet sem érkezett meg. Az anyám borzasztóan kimerült, őt Londonban hagytam, én pedig idelovagoltam, mert már nagyon szerettelek volna látni téged meg a húgomat. Erről jut eszembe, hol van Christa? Talán egy barátnőjénél vendégeskedik? Gondolom, különben már idehívtad volna. Lewis összerezzent. A Charles visszatérése okozta nagy izgalomban szinte meg is feledkezett a problémáról, amely majdnem egy éve emésztette. Nagy levegőt vett, és kibökte: – Christa nincs itt. Nem tudom, hol van. – Micsoda? – Charles vészjóslóan összevonta a szemöldökét. – Tavaly márciusban megszökött. Mindenhol kerestem, de sikertelenül. – De hát mi a csudáért szökött el? Hiszen ez volt az otthona. – Charles tekintete hirtelen hideg lett, ahogy kihívóan a nagybátyjára nézett. – Mi történt? Lewisnak nehezére esett Charles szemébe nézni. – Az én hibámból történt. Én… megkértem, hogy jöjjön hozzám feleségül. – Hogy mit csináltál? – Charles olyan döbbenten reagált, hogy az már szinte sértésszámba ment. Lewis elvörösödött, és mereven azt felelte: – Miért, mi van ebben olyan nevetséges? Charles megpróbálta objektívan szemügyre venni a nagybátyját. Mindig is különleges volt a kapcsolatuk, Lewis olyan volt neki, mintha az apja, a bátyja és a barátja lenne egy személyben. Negyvennégy éves, hússzal idősebb Christánál, de igazán nem lehetne azt mondani, hogy öreg. Mindig nagyon visszafogott, kevés a barátja, de fitt és aktív életet él, és olyan jóképű, mint a család férfi tagjai általában. Amikor megkérte Christa kezét, Radcliffe grófjának címét is viselte – mindenki kitűnő partinak tartotta volna. Charles szelídebben folytatta: – Nem akartalak megsérteni, de elég nagy a korkülönbség, és Christa világéletében a nagybátyjának tekintett. Nem meglepő, hogy visszautasított. De miért szökött el? Lewis fájdalmas lassúsággal válaszolt: – Az én hibám. Amikor tavaly márciusban levetette a gyászt, elmondtam neki, hogy nincs egy fillérje sem, aztán megkértem a kezét. Úgy hangozhatott… mintha kényszeríteni akarnám. Könyörgő pillantást vetett az unokaöccsére. – Tudod, hogy soha nem tennék olyat, amivel ártanék neki, Charles! Hinned kell nekem. Ha férjhez akart volna menni, adtam volna neki hozományt. De mivel nem választott ki magának senkit, úgy gondoltam, jól érezné magát Radcliffe grófnéjaként. Nem számítana, hogy nincs vagyona, én pedig így védelmezhettem volna meg a legjobban. – Alig hallhatóan hozzátette: – És azt reméltem, idővel talán megkedvel. Charles erős késztetést érzett, hogy felkapjon valamit, és földhöz vágja. Látta, hogy a nagybátyja milyen sebezhető, és meg tudta érteni, hogy egy középkorú férfi beleszerethet Christa eleven bájába. De akkor is… Felállt, és ingerülten fel-alá járkált a szobában, és közben két nyelven, cifrán káromkodott. Aztán megfordult, és dühösen a nagybátyjára meredt. – Szóval hazudtál neki a vagyonáról, és rá akartad venni, hogy menjen hozzád. – Tudod, milyen veszélyeket rejt a világ egy magányos lány számára. Ha egy éve eltűnt, akkor bárhol lehet, egy bordélyházban, vagy holtan heverhet egy londoni sikátorban.

Hosszú csönd következett, aztán Charles nyomatékosan azt mondta: – Ha valami történt vele, az ég bocsásson meg neked, mert én soha nem fogok. Lewis megtörten nézett rá. – Nem okolhatsz jobban, mint amennyire én okolom magamat. Megint síri csönd támadt, aztán hozzátette: – Arra számítottam, hogy visszautasíthat, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy csak úgy összecsomagol és nekivág a nagyvilágnak. Charles önkéntelen ingerültséggel csattant fel: – Tudhattad volna, hogy a húgom nem fog eltúrni ilyen erőszakos bánásmódot. Hol kerested? Lewis felsóhajtott. – Mindenhol, ahol csak lehetett. Kikérdeztem a szolgákat, beszéltem minden emigráns barátjával Londonban, felkerestem a cselédközvetítő irodákat. A szobalánya azt mondta, hogy nevelőnői állást akart vállalni. Lewisnak csak ekkor villant az eszébe valami, amit az unokaöccse az imént mondott. – De miért vádolsz azzal, hogy becsaptam a vagyonával kapcsolatban? Te nem gondoskodtál róla a végrendeletedben, a d'Estelle család vagyona pedig Franciaországban van. Amint már mondtam, én adtam volna neki hozományt, de a saját jogán egy árva fillére sincs. Charles felvonta a szemöldökét. – Ez azért enyhe túlzás, Lewis. Tudhatnád, hogy a mostohaapám nem mulasztotta volna el, hogy gondoskodjon a családjáról. Christának ugyan nem olyan nagy az öröksége, mint akkor lenne, ha a királyt esetleg visszahelyezik a trónjára, de az a pénz, amit Philippe küldött ide, még mindig hoz évi tízezret, ami elég szép kis vagyon, akárhogy is vesszük – De hát én utánanéztem a bankszámláknak – mondta csodálkozva Lewis. – Egyáltalán nem érkezett pénz Franciaországból. – A számlát Philippe bankja, a Mont d'Or et Fils londoni fiókjában vezetik. – Lewis meglepetten bámult, Charles pedig folytatta: – d’Estelle grófja engem hatalmazott fel, hogy legyek a vagyon kezelője az anyám és a húgom nevében. Nem volt rá semmi oka, hogy bankot változtasson, és a pénze nagy részét itt helyezte letétbe, nem a Radleigh néven futó bankszámlákon, hogy elkerülje a kavarodást. Lewis bosszúsan megkérdezte: – De hát nekem ezt miért nem mondtad soha? Nem tartottál méltónak a bizalmadra? – Tudod, hogy erről szó sincs! Annyi éven át intézted az ügyeimet, amíg kiskorú voltam, és soha semmi okom nem volt, hogy ne bízzam meg benned. Nincs a világon senki, akire inkább rábíznám a vagyonomat – Charles elhallgatott, majd keserűen hozzátette: – Habár az nyilván hiba volt, hogy rád bíztam a húgomat. Lewis elvörösödött, de meg sem próbált tiltakozni. Charles mély levegőt vett, hogy kicsit lecsillapodjon, aztán higgadtabb hangon folytatta: – Most, hogy így belegondolok, Philippe nem sokkal azután utalta át a pénzt, hogy te Jamaicába utaztál. Majdnem egy évig voltál távol, és mire visszatértél, az egész már régi történet volt. Talán azt hittem, megírtam neked levélben, és azért nem beszéltem róla. – Charles arca feszült lett, amikor arra gondolt, ez az apró mulasztás milyen következménnyel járt. – Ha Christának lett volna vagyona, akkor saját házat tarthatott volna fenn, és nem kellett volna elszöknie innen pár fonttal a zsebében. Lewis felsóhajtott. – Mindegy, ez nem csökkenti az én felelősségemet. Charles felállt. Az arcára kiült az utazás miatti fáradtság. – Most megyek, lefekszem. Holnap korán reggel indulok vissza Londonba. Lewis is felállt – Veled megyek. – Amikor Charles kérdőn felvonta a szemöldökét, komoran azt mondta: – Én üldöztem el Marie-Christine-t. Oda kell állnom az anyja elé. Késő délután volt, mire Lewis és Charles megérkezett a londoni Radcliffe-házba. Charles elsietett, hogy üdvözölje az anyját, és röviden elmondja neki, mi történt a húgával. Lewis érezte, hogy a személyzet leplezetlen kíváncsisággal figyeli, hogyan reagál arra, hogy hirtelen így megváltozott a helyzete, és már nem ő Radcliffe grófja. Gondolatban megvonta a vállát; az ő lelkiismerete tiszta volt, és nagyon kevés ember véleményére adott igazán.

Ezen kevesek egyike a sógornője volt. Amikor Charles komor arccal lejött az emeletről, és közölte, hogy az anyja fogadja, Lewis érezte, hogy összeszorul a torka. Nagy kísértést érzett, hogy elmeneküljön, de soha életében nem futott el a kötelességei elől. A szoba túlsó végébe bevetült egy napsugár, de a grófnő árnyékban ült, az arca nem látszott De ez nem számított, bárhol felismerte volna. – Marie-Claire… A nő felállt, odasétált hozzá, és kinyújtotta a kezét. Lewis két kézzel megfogta, és a szemébe nézett. Öt éve nem látta, és most mohón felmérte a változás minden apró részletét. Marie-Claire alacsony, filigrán nő volt, most kissé túl sovány, és az arcán nyomot hagytak az elmúlt pár év megpróbáltatásai. Sűrű fekete hajában, amelyet laza kontyba hátrafogva viselt, ősz szálak csillantak. Gyönyörű volt, mint egy reneszánsz Madonna. Ha elmosolyodott, olyan volt, mint amikor a nap kibukkan a felhők mögül. – Örülök, hogy látlak, Louis. – Ő volt az egyetlen, aki franciásan ejtette a nevét, és az akcentusa miatt gyönyörűen muzsikált a szájából. Egy pillanatig még fogták egymás kezét, aztán Marie-Claire leült. – Helyezd magad kényelembe, Louis. – Amikor a férfi is letelepedett egy székre, komor hangon folytatta: – Charles elmondta, mi történt, de már hallottam a dologról a személyzettől. – Halványan elmosolyodott. – Valószínűleg többet is elmondtak, mint aminek te örülnél. A mosoly elillant az arcáról, és szomorú lett a hangja: – De hogy történhetett ez, Louis? Régebben nem voltál ilyen… érzéketlen. – Nincs rá elfogadható mentségem, Marie-Claire. Megijesztettem szegény lányt, és egy kicsit talán szándékosan is. Szerettem volna, ha annyira megdöbbenti a helyzete, hogy belássa, mekkora előnnyel járna, ha feleségül jönne hozzám. Gyalázatosan viselkedtem. – Nem csak a te hibád. Az én Christám mindig nagyon meggondolatlan volt, és a végtelenségig független. – Marie-Claire egy pillanatra lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a lánya vidám arcát, amelyet két éve nem látott. Amikor kinyitotta a szemét, határozottabb hangon folytatta: – Ami azt illeti, szerintem Charlesszal mindketten túl pesszimistán szemlélitek a dolgot Én kétlem, hogy a lányom halott lenne, vagy veszélyes helyzetbe került volna. Ti alulbecsülitek a nők talpraesettségét. Ha egy oroszlánverembe vetnék, szerintem a fenevadak hagynák, hogy párnának használja őket Egy pillanatig hallgatott. – De ha tényleg úgy döntött, hogy el akar rejtőzni előled, akkor lehetséges, hogy soha nem találjuk meg. Bárhol lehet, akár Amerikában is. Christa folyton azt mondogatta, hogy szeretné látni, milyen az az ország, ha vége lesz a forradalomnak. – Felsóhajtott. – Ha odament, soha többé nem látjuk őt viszont. Lewis arcán kétségbeesés tükröződött. – Az eszembe sem jutott, hogy elhagyhatta az országot. Azt hiszem, arra is lett volna pénze, hogy hajójegyet vegyen. Marie-Claire a sógora bűntudatos arcát tanulmányozta. Mélyen intuitív nő volt, így el tudta képzelni, min mehetett keresztül az elmúlt egy évben. Lewis felelősségteljes ember, és most úgy érezheti, nem volt méltó a bizalomra. Nagy csapás lehetett ez az önbecsülésére. Látta az arcára vésődött fájdalmat. Hirtelen megszólalt: – Én semmiképp nem mondtam le róla, hogy megtaláljam a lányomat. Szerintem nagyon valószínű, hogy valamelyik emigráns barátunk Londonban tud a hollétéről, csak nem mondták el neked, noha nyilván bőkezűen megpróbáltad megvesztegetni őket. Az én kislányom mindig lojalitást ébreszt az emberekben. – A grófnő még egy pillanatig nézte Lewis arcát, aztán szelíden azt mondta: – Ahogy szerelmet is. Nem okollak, amiért beleszerettél, kedvesem. Melyik férfi ne szeretne bele? Lewis felpattant a székről. Elárasztották a kaotikus érzelmek. Fel-alá járkált a szobában, minden mozdulatából feszültség áradt Aztán megállt egy portré előtt, amely Marie-Claire-t ábrázolta az első férjével, és Charlest kisbabaként. Gyönyörű festmény volt egy gyönyörű családról. Alig két hónappal azelőtt készült, hogy Lewis bátyja meghalt. A portrét nézve kétségbeesett hangon megszólalt: – Ideje, hogy kimondjam az igazságot, Marie-Claire. Én nem voltam igazán szerelmes Christába. Illetve csak egy kicsit. Leginkább azt szerettem benne, hogy a te lányod. Lewis szembefordult a nővel. A lángoló érzelmek átalakították mindig szenvtelen arcát.

– Ő nagyon szép lány, de csak az árnyékod. Mindig téged szerettelek, egész életemben. Soha nem lesz más… Marie-Claire-nek megvolt az a képessége, hogy tudta, mikor kell hallgatni. A hallgatása mintha kicsikarta volna a vallomást: – Szeretlek, neked viszont minden okod megvan rá, hogy gyűlölj. De el kellett mondanom, még ha ez a barátságunkba kerül is. Amikor azt hittem, meghaltál… – Lewisnak elcsuklott a hangja. Próbálta összeszedni magát, aztán folytatta: – Teljes szívemből gyászoltalak téged és Charlest. De a legrosszabb az a tudat volt, hogy soha nem beszéltem neked az érzéseimről, és olyan emberként kell meghalnom, aki félt megvallani a szerelmét. Arra gondoltam, talán tudtad, hogy szeretlek, csak tapintatból nem mondtad soha. Marie-Claire végre megszólalt: – Csak tizenhárom éves kisfiú voltál, amikor hozzámentem a bátyádhoz. Tudtam, hogy… tetszem neked, de azt hittem, idővel majd kinövöd. – Talán kinőttem volna, ha úgy szeretlek, mint egy kisfiú. De én úgy szerettelek, mint egy férfi. És ugyanúgy szeretlek most is. – Fakó hangon folytatta: – Tizennyolc voltam, amikor hozzámentél Philippe-hez. Gyűlöltem volna, ha képes lettem volna rá, de ő túl jó ember volt, és egész életében szeretett téged. Ezt én értettem meg a legjobban. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, és dacosan azt mondta: – Rendelkezhetsz velem – akár azt is parancsolhatod, hogy örökre tűnjek el a szemed elől, vagy azt, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek, amiért ártottam a lányodnak. A sógorod leszek, a barátod, ahogy te akarod. – Lewis egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán még halkan hozzátette: – Vagy a férjed, ha elfogadsz. Újabb hosszú szünet után folytatta, éles fájdalommal a hangjában: – Ezerszeresen is ostoba vagyok, hiszen csak egy bolond tehet ilyen ajánlatot, azok után, amit elkövettem ellened. Gondolom, eddig is csak nevettél rajtam, most eggyel több okod van rá. Két férjed volt, mindkettő rendkívüli ember, akik úgy tudtak szeretni, ahogy én soha nem lennék képes, és akik mindenben felülmúlnak engem. Lewis elhallgatott, csak akadozó lélegzése hallatszott a szobában. Alig hallhatóan fejezte be: – Tudom, hogy soha nem szerethetsz viszont, és önzés volt, hogy megterheltelek az érzelmeimmel. Soha többé nem fogom ezt szóba hozni. Marie-Claire türelmetlenül legyintett. – Ne becsüld le a saját értékeidet, Louis. Soha nem gondoltam azt, hogy ne tudnál szeretni. Láttam, milyen jó voltál a fiamhoz, a saját apja sem bánhatott volna jobban vele. – Fürkészőn a férfi arcába nézett, és meglátta sebezhető lényét, amit annyi éven át rejtegetett. Mindig is nagyon kedvelte Lewist. Együtt érző hangon folytatta: – El sem tudom mondani, mennyire bánt, hogy az egész életedet tönkretette ez a szerelem. Talán a lelkem mélyén tudtam, hogy nem nőtted ki ezt a gyerekszerelmet, de nem akartam elhinni. Sokkal jobban örültem volna, ha azt láthatom, hogy beleszeretsz egy olyan nőbe, aki viszonozni tudja az érzelmeidet, ahogy megérdemled. Lewis mereven ránézett. – Szerettem volna mást, ha képes lettem volna rá. De képtelen voltam rá. – Még nem túl késő – biztatta Marie-Claire. – Jóképű férfi vagy, és még elég fiatal, hogy új életet kezdj, és családot alapíts. Ne pazarold rám tovább az érzéseidet. Lewis egy lépéssel közelebb ment. Szóval szerinte jóképű? Halvány reménykedéssel megkérdezte: – Olyan elképzelhetetlen, hogy viszontszeress? Marie-Claire felállt, és az ablakhoz sétált, aztán szembefordult vele. Az éles délutáni napfény megvilágította az arcán a finom ráncokat, és a hajában megcsillantak az ezüstszálak. – Nézz rám, Louis! Öt évvel idősebb vagyok nálad, és már annyi mindenen mentem keresztül, ami egy életre is elég. Eltemettem két férjemet és három csecsemőt, és testileg-lelkileg túl fáradt vagyok, hogy újrakezdjem. Ha túlteszed magad ezen a megszállottságon, még elvehetsz egy nőt, aki elég fiatal, hogy gyerekeket szüljön neked, és igazi életed lehet, aminek húsz évvel ezelőtt kellett volna elkezdődnie. Lewis mélyen a nő szemébe nézett. – Te most arról beszélsz, hogy szerinted mi lenne a legjobb nekem, de nem válaszoltál a kérdésemre. Elképzelhetetlen, hogy viszonozd a szerelmemet?

Marie-Claire egyenesen a szemébe nézett. – Mindig is kedveltelek, nemcsak mint a férjem öccsét, hanem önmagadért is. Már kisfiú korodban is tudtam, hogy mindig számíthatok rád, és mindig nagyra tartottam a becsületességedet. De csak azt tudom mondani, amit az előbb: fáradt vagyok. Jobbat érdemelsz nálam. Lewis egy végtelennek tűnő percig a nő szemébe nézett, és hirtelen megértette, hogy a szavak itt már semmit sem érnek. Marie-Claire vállára tette a kezét, és megcsókolta az ajkát. Szándékosan visszafogta magát, mert attól félt, hogy az egy életen át elfojtott szerelem tüze mindkettőjüket felperzseli. Marie-Claire ajka először tétova volt, aztán lassan a férfi derekára tette a kezét, és a tétovaságot elsodorta a szenvedély. Lewis szorosabban magához ölelte, és alig merte elhinni, hogy miután egy életen át álmodozott róla, most végre a karjában tartja Marie-Claire-t, aki olyan édesen fogadja a csókját, hogy az minden képzeletet felülmúl. A nap közben lenyugodott, és már majdnem sötét volt a szobában. A grófnő hátrahajtotta a fejét, és pajkosan azt mondta: – Tudod, Louis, lehet, hogy mégsem vagyok olyan öreg, mint gondoltam. Lewis felnevetett, olyan felszabadultan és örömmel, ami teljesen új volt a számára. – Akkor hát szóba jöhetek, mint következő férjjelölt? – Egyik férjem sem végezte szerencsésen. Lehet, hogy jobban tennéd, ha távol tartanád magad tőlem. Lewis a nő vállára tette a kezét, és kék szemével a nő arcát fürkészte a félhomályban. – Marie-Claire, odaadnám a hátralévő életemet azért, hogy egyetlen napot a férjedként tölthessek. – Ezt komolyan mondod? – Marie-Claire-t megijesztette a férfi hangjából áradó őszinteség. Halvány mosollyal azt mondta: – Remélem, erre nem lesz szükség. Szerintem újból meg kellene ismernünk egymást. Ha majd a nyáron is ugyanígy érzel, akkor újból megkérhetsz. Lewis Radleigh-nek nem voltak kétségei, hogyan fog érezni iránta a nyáron. Magához szorította Marie-Claire-t, és a feje búbjára hajtotta az arcát. Hálás volt, hogy a sötétség leplezi örömteli könnyeit. Az elmúlt két nap drámai eseményei után szinte túlságosan is egyszerűnek tűnt az, ahogy rátaláltak Christára. Charles készített egy listát az összes Londonban élő emigráns barátjukról és ismerősükről. A listán szereplők felét ő kereste fel, a többieket Marie-Claire és Lewis. Az egyik legígéretesebb személyt, Suzanne de Savaryt kicsit nehéz volt megtalálni, mert időközben elköltözött, de egy volt szomszédja meg tudta mondani Charlesnak, hol található a divatáruüzlete. Zárás után érkezett, már csak Suzanne volt az üzletben. A szeme nagyra kerekedett, amikor ajtót nyitott neki, és örömteli kis sikollyal átölelte. – Charles Radleigh! Hát ez hihetetlen! – Hátrább lépett, és reménykedve megkérdezte: – És Marie-Claire…? Charles szélesen elmosolyodott, belépett az üzletbe és becsukta maga után az ajtót. – Ó is remekül van. Most Londonban van, és már alig várja, hogy találkozzatok. – Megcsodálta a tágas üzletet és a gyönyörű anyagokat. – Úgy látom, te is jól boldogulsz. – Igen, ami nagyrészt a húgod érdeme. Az ő ravaszságának köszönhető, hogy én lettem a legkeresettebb divatárusnő egész Londonban. Elterjesztette a híremet az előkelő társaságban – persze a legbizalmasabban! Mindenki felkeresett, aki csak hallott rólam, és most az enyém a legfelkapottabb divatáruüzlet. Még ha előbb-utóbb más jön is divatba, azt hiszem, akkor is megtartom a vevőim nagy részér – Tudod, hol van most a húgom? – kérdezte izgatottan Charles. – Hát persze – felelte Suzanne felvonva a szemöldökét. – Nálam dolgozik. Kérsz egy kis kávét? Charles, félig francia lévén, soha nem utasított vissza egy ilyen ajánlatot. Míg Suzanne a kávét készítette, mindent elmesélt arról, mi történt az utóbbi időben vele és Christával.

Charles hol döbbenten, hol vidáman hallgatta, és mire Suzanne eljutott a mesélésben a jelenig, már a fél kanna kávé elfogyott. – Szóval, három nappal ezelőtt megjelent a küszöbömön. Úgy döntött, abbahagyja a komornáskodást. – Suzanne összevonta a szemöldökét – Nem látszik túl boldognak. Azt hiszem, történt vele valami, de nem beszél róla. Azt említettem már, hogy Miss Annabelle Kingsley-nél dolgozott, Lord Kingsley húgánál? Charles bólintott. Pár évvel korábban egyszer találkozott a vicomte-tal. Száraz modorú öregember volt – valószínűleg a húga is rémes vénasszony lehet, aki megkeserítette Christa életét. Még mindig nehezére esett elhinni, hogy a húga képes volt szelíden engedelmeskedni valaki parancsainak. Suzanne folytatta: – Christa tegnap kezdett az üzletben. Ragaszkodik hozzá, hogy a varrónőkkel dolgozzon. Nagy kár, mert remekül szót értene a vevőkkel. – Suzanne összevont szemöldökkel hozzátette: – Azt hiszem, nem akarja, hogy megtalálják. Azt mondta, ha bárki keresné, tagadjam le, hogy itt van. – Remélem, ez rám nem vonatkozik – nevetett Charles. – Ugyan, dehogy! – legyintett Suzanne, aztán szomorkásan rámosolygott az unokaöccsére. – Szóval, most el fogom veszíteni az üzlettársamat? – Ez elég valószínű – felelte Charles. – Hol van most Christa, a lakásodon? – Nem, az egyik varrónőnknél lakik. Nemrég mentem újból férjhez, és úgy gondolta, nem akarja – hogy is mondják az angolok? – a gyertyát tartani. – Charles elnevette magát, Suzanne pedig hozzátette: – Henryvel összesen hat gyerekünk van, úgyhogy alig vennénk észre, ha lenne ott még valaki. Miután gratulált az esküvőhöz, Charles megkérdezte: – Hol lakik az a varrónő? Suzanne megrázta a fejét. – Attól tartok, a pontos címet nem tudom, valahol a Szent Pálszékesegyház közelében. De ha idejössz holnap reggel nyolcra, akkor találkozhatsz Christával, és visszaviheted a fényűző életbe. Charles megérintette Suzanne kezét. – Nem szeretnéd te is ugyanezt? Te is a családhoz tartozol, csak egy szavadba kerül, és… Suzanne legyintett. – Ha a lányaim felcseperednek, és valamelyikük vágyakozik az előkelő társasági élet után, talán megkérlek téged vagy Christát, hogy vezessétek be a társaságba. De ami engem illet, én soha nem voltam boldogabb, mint most. Add át üdvözletemet MarieClaire-nek, és kérd meg, hogy látogasson meg valamikor. Nekem nehezebb elszabadulnom, mégiscsak dolgozó nő vagyok. Charles felállt. – Hazaviszlek a kocsimon, aztán elmondom a jó hírt az anyámnak és a nagybátyámnak. Ma éjszaka végre mindannyian jól fogunk aludni. London felé közeledve egyre melegebb lett az idő, és az utak szörnyű sártengerré változtak, amelybe beleragadtak a kocsi kerekei és a lovak patái. Az út az Orchardtól három teljes napig tartott, és Alexnek minden sztoicizmusára szüksége volt, hogy ne mutassa ki Fiske előtt, mennyire megviseli az utazás. Az volt az érzése, az inasa legszívesebben állandóan körbeugrálná, mint egy kotlós a kiscsibéit, csak mert egyszer kimentette a vízből. Alexnek a hosszú út alatt bőven volt ideje tervezgetni, és úgy döntött, az unokanővérénél, Suzanne-nál kezdi Christa keresését. Alex egyszer elkísérte a húgát a divatüzletbe, így emlékezett, hol van. Elég valószínűnek tűnt, hogy Mme de Savary tudni fogja, hol van most az unokahúga. Az is lehet, hogy Christa nála dolgozik – egyszer említette, hogy ezt tervezi. Amikor megérkeztek Londonba, Alex azonnal nyugovóra tért. Még mindig gyengének érezte magát, és tudta, hogy minden erejére szüksége lesz a kereséshez. Utasította Fiske-et, hogy reggel korán ébressze fel, hogy minél előbb a divatáruüzlethez mehessen, és ott várja a tulajdonosnő érkezését. És talán – bár ezt alig merte remélni – magát Christát is láthatja. Fiske rosszalló arccal fogadta, amikor a gazdája távozott a St. James's Square-ról. Az inasnak sejtelme sem volt, hogy mi lehet a célja ennek a sietős londoni utazásnak, és rendszeresen rámutatott, hogy Lord Kingsley-nek még ágyban lenne a helye.

Fél nyolc körül járt az idő, amikor Alex megérkezett az üzlet elé. A levegőben szénfüst csípős szaga szállongott, és az utcákon már mozgolódtak az emberek. Keresett egy kényelmes búvóhelyet nyújtó sikátort, közvetlenül az üzlettel szemben, nekitámaszkodott a falnak, és szórakozottan rágcsált egy marék sült gesztenyét, amelyet egy utcai árustól vásárolt. Jól melegítette a kezét a hideg januári reggelen. Azon tűnődött, vajon miért van az, hogy a szabadban mindig jobban esik az étel, miközben a munkába induló emberek jövés-menését figyelte. Egészen más volt ez a London, mint amelyben a nagyvilági társaság előkelőségei éltek. Alex nem figyelt oda különösebben, amikor az üzlet előtt megállt egy elegáns hintó. Feltehetően egy korai vásárló, akinek valami sürgősen megoldandó öltözködési problémája akadt. Inkább a járókelőkre koncentrált. Christa nem túl magas, így könnyen megeshet, hogy eltakarják a szeme elől. Kellemetlen volt arra gondolni, hogy nem tudja, mit fog szólni a lány, ha meglátja. Örülni fog? Vagy dühös lesz? Vagy ami a legrosszabb, közömbös. Igyekezett arról a lehetőségről sem megfeledkezni, hogy esetleg nem is jön ide, de azért nem tudott nem reménykedni. Aztán egyszer csak ott volt Christa – az utcán közeledett felé sötétkék köpenyben, komoly arccal. Alex tett egy fél lépést, és vágyakozva nézte. Talán azért látszik olyan boldogtalannak, mert hiányzik neki? Épp át akart kelni az utca túloldalára, amikor Christa egyszer csak megtorpant, és az arcán mennyei boldogság ragyogott fel. Alexet a megkönnyebbülés öntötte el, mert azt hitte, Crista őt vette észre, és neki örül ennyire. De aztán rájött, hogy Crista nem rá szegezi a tekintetét, hanem egy magas, szőke férfira, aki épp kiszállt a várakozó hintóból. Amikor először találkozott Christával, Charlesnak szólította, franciásan ejtve a nevet. Most is ezt kiáltotta: – Charles! – de most szemernyi kétség sem volt a hangjában. A szőke férfi felé rohant, aki odalépett, és a karjába kapta. Alexszel forogni kezdett a világ, és egy pillanatra minden elsötétedett előtte. Amikor magához tért, rájött, hogy csak azért nem esett össze, mert a fal megtámasztotta. A tégla hideg volt és szúrta a homlokát. Zihálva kapkodta a levegőt. Fiskenek igaza volt, gondolta, még nem kellett volna egyedül járkálnia. Csak ki-kihagyó szívdobogására tudott koncentrálni, és levegő után kapkodott. Nagyon messziről hallotta a két hangot, ahogy franciául hadartak valami olyasmit, hogy Christa azt hitte, Charles halott, és biztosították egymást, hogy mindketten jól vannak. Alex próbált arra koncentrálni, hogy talpon tudjon maradni. A gyomorszája tájékán zsibbadtságot érzett. A térde majdnem összecsuklott, és még mindig a téglafalnak simulva állt, amikor becsapódott a hintó ajtaja. Kétségbeesetten hallotta, ahogy a lószerszámok csilingelnek és a hintó örökre elviszi Christát az életéből. A titokzatos Charles, aki feltámadt poraiból… Alex dühösen arra gondolt, mit fog szólni a drága Charles, ha rájön, hogy a kedvese milyen nagylelkűen viselkedett a munkaadójával, de a dühe ugyanolyan gyorsan elpárolgott, mint ahogy fellobbant. Végül is Christa soha egyetlen szóval sem mondta, hogy szereti őt, egyszerűen csak ott volt mellette, amikor szüksége volt rá, és soha nem kért cserébe semmit. Ha ez a Charles igazi férfi, nem fogja Christát okolni azért, ami történt, hiszen a lány azt hitte, meghalt. Alex próbált örülni, hogy Christa visszakapta a szerelmét, de túl nagy volt a fájdalma, hogy ilyen nagylelkű legyen. Talán később képes lesz rá, hogy örüljön a lány boldogságának, de most még nem. Két kézzel eltolta magát a faltól, és kipróbálta, hogy elég szilárdan áll-e a lábán, hogy járni tudjon. A jobb könyöke mellett egy éles hangocska csendült fel: – Hé, megeszi uraságod azt a gesztenyét? – Alex pislogott, hogy kitisztuljon a látása, és amikor lenézett, meglátta a gesztenyéket, amelyeket a földre ejtett, amikor észrevette Christát. Egy kis utcagyerek állt mellette, és gyanakodva méregette. – Edd csak meg – mondta Alex remegő hangon. Míg a lurkó összeszedte a gesztenyéket, Alex a zsebébe kotort, és odanyomott a fiú markába egy pénzérmét. – Hívnál nekem egy bérkocsit?

Az utcakölyök szeme nagyra tágult, amikor meglátta, mennyi pénzt kapott. – Igenis, uram, máris – és elrohant. Miután kiszállt a bérkocsiból a Kingsley-ház előtt, Alex összeesett. Olyan rosszul volt, hogy aggódó inasa azonnal elküldetett a legjobb londoni orvosért, és hazahívta Miss Kingsley-t Suffolkból. Christa a Radcliffe-házhoz vezető úton mindvégig Charles karjába kapaszkodott a hintóban, mintha attól tartana, hogy köddé válik. Elméletileg hitt ugyan a csodákban, de ez túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Kapkodva cseréltek híreket, egyszerre beszéltek és befejezték egymás mondatait, ahogy gyerekkoruk óta mindig is tették. A beszélgetés tempója kissé lelassult, amikor az út vége felé közeledtek, és Charles habozva azt mondta: – Van még valami, amit tudnod kell, mielőtt hazaérünk. – Igen? – Christa kérdőn felvonta a szemöldökét. – Azt már elmondtam, miért viselkedett úgy Lewis. Remélem, meg tudsz bocsátani neki. – Szamárság volt, hogy így elmenekültem. Akkor okos dolognak tűnt, de tudhattam volna, hogy a nagybátyád nem válik szörnyeteggé egyik napról a másikra. Christa megvonta a vállát. Mindenesetre az utóbbi egy év… nagyon tanulságos volt. Éles fájdalom hasított belé, amikor eszébe jutott Alex. Nem volt túl jó tréfa az égiektől, hogy most visszakapta a rangját és vagyonát, mégis elveszítette Alexet. Ha tudta volna, hogy Alex szereti őt, akkor megküzdött volna érte Sybil Debenhammel. De a szerelme nélkül semmivel sincs több helye az életében, mint amikor még szobalány volt. – Semmi pénzért nem hagytam volna ki ezeket a tapasztalatokat – mondta kissé hosszúra nyúlt hallgatás után. Kérdő pillantást vetett a bátyjára. – Gondolom Lewis bácsival egy darabig kissé kínos lesz a viszonyunk, de majd túltesszük magunkat rajta Gondolod, hogy baj lesz vele? – Nos… – folytatta habozva Charles –, nem igazán erről van szó. Csak… tudod, hogy a férfiak állandóan beleszeretnek anyába.– Christa értetlenül bámult rá, Charles pedig folytatta: – Az a helyzet, hogy Lewis is beleszeretett, még tizenhárom éves korában, és azóta se nézett más nőre. Legalábbis nem komolyan. Most, hogy anya megözvegyült elé tárta az érzéseit. Anyánk mindig nagyon kedvelte, és most mind a ketten a mennyekben járnak. Azt hiszem, össze fognak házasodni. A helyzet még Charles számára is meghökkentő volt egy kissé. Miután alaposan átgondolta a dolgot, már őszintén tudott, örülni, de aggasztotta, mit fog szólni Christa. Végül is ő nem ismeri és szereti annyira Lewist mint ő, sőt épp elég oka van rá, hogy gyűlölje. Charlesnak azonban nem kellett volna aggódnia. Egy pillanatnyi döbbent csodálkozás után Christa ujjongani kezdett. Aztán elkomolyodva azt mondta. – Az a szegény ember! Nagyon odalehetett anyáért, ha kétségbeesésében engem akart helyette. Ez aztán olyan komédia, amelyet Moliére is nagyra értékelt volna – a sírból visszatérő rokonok, a régi szerelem elnyeri jutalmát… C'est merveilleux!22 Charles átölelte a húgát. Örült, hogy így fogja fel a dolgot. – Csodálatos lány vagy. Ahogy megérkeztek, Christa kipattant a hintóból, és felszaladt a lépcsőn. Az inas már nyitotta is az ajtót, ő pedig beviharzott. Marie-Claire már ott várta. Christa felzokogott a boldogságtól, és a karjába vetette magát. – Ó, Maman, Maman, annyira hiányoztál! Lewis inkább távol maradt, amíg Christa és Marie-Claire egymásnak örvendezett. Christa később üzent neki, hogy szeretne találkozni vele a könyvtárszobában. Lewis szenvtelen arccal jelent meg, de Christa kezdett rájönni, hogy ez az arckifejezés csak a zavarát leplezi. Amikor 22

Ez csodálatos!

belépett, Christa felállt, és szemügyre vette a vékony, szőke férfit. Tulajdonképpen tényleg megnyerő a külseje – kicsit talán rideg, de az anyja ezen majd biztosan változtatni fog. A férfiak valóban mindig beleszerettek, és Lewis jellemét dicséri, hogy Marie-Claire viszonozta az érzéseit. Egy pillanatig némán állt, aztán megfontolt higgadtsággal azt mondta: – Bocsánatkéréssel tartozom neked, Marie-Christine. Nagyon csúnyán viselkedtem, és attól félek, komoly veszélybe sodortalak a cselekedeteimmel, vagy legalábbis nagy kényelmetlenségbe. Christa megvonta a vállát, és huncutul elmosolyodott. – De amint látod, nem esett semmi bajom, és egyáltalán nem bánom, hogy otthagytam a Radcliffe-kastélyt. Az az érzésem, hogy én több fájdalmat okoztam neked, mint te nekem. Lewis szomorkásan elmosolyodott, és kezdett kicsit megnyugodni. – Ha tudnád, mennyit aggódtam! Tavaly ősszel tényleg téged láttalak a Hyde Park közelében? Azt hittem, talán csak a képzeletem játszik velem. – Igen – bólintott Christa. – Szerencsére London olyan hely, ahol könnyen el lehet tűnni. – Egy pillanatig nézte a férfit, aztán odalépett, és a kezét nyújtotta. – Legyünk barátok, különben Charles és az anyám nagyon boldogtalan lenne. – Akkor hát tudod…? – kérdezte Lewis, miközben a két kezébe fogta a lány kezét. – Igen, és nagyon örülök. Maman szeret férjhez menni. jó lesz neki, ha van valakije, akiről gondoskodhat. – Elmosolyodott. – Majdnem annyira, mint neked, hogy lesz valaki, aki gondoskodik rólad. Lewis odahajolt, és megcsókolta a lány kezét, nem szerelmes szenvedéllyel, hanem tisztelettel és gyengédséggel. – Nagyon különleges ifjú hölgy vagy, Marie-Christine, igazán méltó az édesanyádhoz. Christa elpirult a bókra. – Ennél kedvesebbet nem is mondhattál volna. De van itt még valami. – Igen…? – Sokat használna a barátságunknak, ha Christának szólítanál. Senki nem hív a teljes nevemen, csak ha haragszik rám valamiért. Lewis elnevette magát. Nagyon örült, hogy Christa nemcsak a múltat bocsátotta meg, de a jövőjükre is áldását adta. Odanyújtotta a karját, és megkérdezte: – Elmondjuk a többieknek is, hogy kibékültünk? – A legnagyobb örömmel. – Christa elmosolyodott. Sokkal jobban érezte magát Lewis társaságában, mint korábban bármikor. – Ne árnyékolja be semmi ezt a mai napot.

Tizennyolcadik fejezet Debenhamék természetesen nem maradhattak az Orchardban úgy, hogy a család egyetlen tagja sincs ott. Annabelle, miután két és fél napot volt kénytelen eltölteni velük egy hintóban, már nagyon remélte, hogy Alexnek sikerült megtalálnia Christát, és rábeszélni, hogy menjen hozzá. Mi egy kis – vagy akár nagy – botrány ahhoz képest, hogy egy életen át el kelljen viselnie, hogy Sybil tagja a családjuknak? Debenhamék kitették Annabelle-t a hintójukból a St. James's Square-en, és épp csak annyi időre álltak meg, hogy megbizonyosodjanak róla, Alex jól van, aztán hazahajtottak. Sybil kötelességtudóan ajánlkozott, hogy ott marad, és támogatja „Alex drága húgát”, de Annabelle nem fogadta olyan lelkesedéssel az ötletet, mint ahogy ő felajánlotta. Annabelle azonnal a bátyja szobájába sietett. Alex egy díványon hevert, az ölében egy csukott könyvvel. Bár látszott, hogy nem áll a halál küszöbén, fáradt, szürke arca szívszorító látvány volt. Annabelle odament hozzá, homlokon csókolta, aztán leült. – Nem találtad meg Christát? – kérdezte halkan. Alex lehunyta a szemét, és fájdalmasan megrándult az arca. – Inkább nem szeretnék erről beszélni, Belle. Sőt, megkérlek, hogy felejts el mindent, amit valaha is mondtam.

– Ha így akarod… – Belle kicsit hallgatott, majd félénken megkérdezte: – Mi lesz Miss Debenhammel? Alex megvonta a vállát – Az eljegyzést még nem bontottuk fel. – De hát nem szereted! – Az nem számít, Belle. Az idő nagy részét úgyis a tengeren fogom tölteni. Sybil tudja, mit vállal, és így is hozzám akar jönni. Legalább ő hadd legyen elégedett. Annabelle sírva tudott volna fakadni, hogy így látja a bátyját, de nem jutott eszébe semmi vigasztaló. Lehet, hogy Christa visszautasította, és kegyetlen volt hozzá? Annabelle-nek nehezére esett elképzelni, hogy érzékeny komornája ilyet tegyen, de nyilván valami mélyen traumatikus történhetett Alexszel. Olyan kétségbeesettnek tűnt, mint ahogy Annabelle érezte magát, miután csalódnia kellett Sir Edward Loamingban. És Alexnek nincs Christa, hogy megvigasztalja, és jobb kedvre derítse. Annabelle felsóhajtott. Alex csak a munkájában találhat menekvést. Ha már elszánta magát, hogy egy szerelem nélküli házasságra áldozza az életét, ő biztosan nem tudja rávenni, hogy meggondolja magát Odament, leült a földre a dívány elé, megfogta a bátyja kezét, és néma együttérzéssel ráhajtotta a fejét. Sokáig üldögéltek szótlanul, míg a szobában egyre sötétebb lett. Annabelle végül felegyenesedett, és azt mondta: – Jonathannek talán több szerencséje lesz a szerelemben, mint neked és nekem. Alex erre halványan elmosolyodott. – Az élet megy tovább. Jövő héten már elég jól leszek, hogy elmenjek Plymouthba, és elkezdjem felszerelni az új hajómat. Mit szólnál, ha Hattie kuzinod idejönne addig? Ő a legrokonszenvesebb a szóba jöhető hölgy rokonaink közül. – Az biztos, hogy jobb lesz, mint Agatha néni. De nem hiszem, hogy rá tudnánk beszélni, hogy otthon hagyja azokat a rémes madarait. – Hattie híres volt arról, hogy imádta állandóan rikácsoló törpepapagájait. Alex halványan elmosolyodott. – Szerintem sem túl valószínű. Annabelle felsóhajtott. – Talán beszerzek egy macskát. Ki tudja, esetleg történhet valami kis baleset a kalitkával… Alex hangosan nevetett, és felült a díványon. – Én áldásomat adom a dologra. De ha nem sikerül, számíthatsz rá, hogy Hattie a fejedet veszi. Odahajolt, és megsimogatta a húga haját. – Örülök, hogy itt vagy. – Mindig itt leszek. Úgy tervezem, felveszek néhány különcszokást, ahogy egy vénkisasszonyhoz illik. – Nagyon meglepne, ha nem várnának minden egyes kikötőben levelek, amelyekben a kezedet kérik tőlem. Annabelle elfintorodott. – Úgy döntöttem, a jövőben inkább a minőségre ügyelek, és nem a mennyiségre, ha udvarlásról van szó. Csöngessek teáért? – A választ meg sem várva meghúzta a csengő zsinórját. Radcliffe grófját a csodás hazatérését követő három hétben mindenhol örömmel látták vendégül. Mindig nagyon népszerű fiatalember volt, és őszintén meggyászolták, amikor azt hitték, hogy meghalt. Számos meghívást kapott, és a Radcliffe-házat is elárasztották az ország minden részében élő barátoktól érkezett levelek, akik a visszatérése felett érzett örömüket fejezték ki. Charles, aki már nem volt az a gondtalan társasági úriember, mint annak előtte, kissé fáradtan szemlélte a nagy felhajtást. Világéletében társaságkedvelő lény volt és az is marad, de a beau monde formaságai már sokkal kevesebbet számítottak neki, mint régebben. A börtönben és a szőkevényként töltött két év nagyban megváltoztatta a gondolkodását; azok a dolgok, amelyeket régebben fontosnak tartott, már csak triviális semmiségnek tűntek. Ami valóban fontos, az csakis a család. Egyre inkább meg volt győződve róla, hogy a húgát nagyon bántja valami. Aki nem ismerte olyan jól Christát, mint ö, talán nem vette volna észre, de ő érezte, hogy a vidám külső mögött mélységes szomorúság rejtőzik. Charles megállt a zeneszoba ajtófélfájának támaszkodva, elnézte, ahogy Christa a pianofortén játszik, és hallgatta a gyöngyöző, vidám szonátát, amelyről úgy sejtette, valamelyik bécsi zeneszerző műve lehet. Christa elbűvölően festett a kora délutáni

napfényben – minden ízében előkelő hölgy volt a bő szoknyájú, magasított derekú ruhában és a divatosan kócosnak ható fekete fürtökkel. Amikor befejezte a darabot, megfordult a széken, és üdvözlő mosollyal felnézett. – Szervusz, Charles. Hát nem gyönyörű ez a zene? A Broadwood-féle mechanikájú zongorának sokkal erősebb a hangja, mint annak a német hangszernek volt, amely a párizsi szalonunkban állt. Charles belépett a szobába, és leült a kanapéra, ahonnan jól láthatta Christa arcát. – Igen, és nagyon jól játszottál rajta. Sokat csengőzsinórt. Ha már nem tölthet sok időt a bátyjával, szerette volna a lehető legjobban kihasználni azt a keveset, ami még hátra van. – Gyakorolhattál. Ami azt illeti, az utóbbi időben annyit zongorázol, hogy már azon gondolkoztam, nem lett-e úrrá rajtad megint a rosszkedv. Christa könnyedén felnevetett, de nem nézett Charles szemébe. – Mi okom lenne rá? Úgy érzem magam, mint egy mesebeli hercegnő. Visszakaptam a családomat és a vagyonomat. Mi másra vágyhatnék még? Charles úgy döntött, legjobb lesz, ha nem köntörfalaz. – Pontosan ezért gondolkoztatott el a dolog. Valahogy megváltoztál… Christa nyugodtan nézett vissza rá. – Miért, te talán ugyanolyan vagy, mint két évvel ezelőtt? – Természetesen nem – ismerte be Charles. – Nem hiszem, hogy bárki is ugyanaz maradna, miután másfél évet töltött egy mocskos börtöncellában, a feje fölött lebegő halálos ítélettel. Soha többé nem tudom már komolyan venni egy mellény szabását vagy egy kártyaparti kimenetelét. De ez még nem jelenti azt, hogy ne élvezném a társasági életet. Te viszont bezárkóztál ide, mint egy téli álmot alvó medve. Abban a helyzetben vagy, hogy akár egész Londont meghódíthatnád egyetlen rohammal, de te minden idődet olvasással töltöd vagy a zongoránál, vagy a Richmond Parkban fárasztod ki a lovainkat. – Charles előbbre hajolt, és a térdére könyökölve összekulcsolta a két kezét. – Kezdek aggódni miattad. Christa felsóhajtott, elfordította a fejét, és egyik kezével szórakozottan simogatni kezdte a billentyűket, mintha a gondolatait kísérné. Lelke legmélyéig hálás volt a sorsnak, amiért az édesanyja és a bátyja életben van, ő pedig visszakapta a nevét és a vagyonát. Jó élete lett volna úgy is, ha Suzanne mellett dolgozhat, de bolond lenne, ha ezt részesítené előnyben azzal a szabadsággal szemben, amit a vagyon és a rang jelent. Csakhogy a világ minden gazdagsága és a családja sem tudta kigyógyítani a fájdalomból, amelyet Alex elvesztése jelentett. Egész életében mindig szigorúan kordában tartotta az érzelmeit, logikus gondolkodással és humorral győzte le a nehézségeket. Alex azonban ledöntötte a védelmező falakat, amelyeket maga köré épített. Christa józan esze ugyan azt súgta néha, hogy egyszer talán megismerkedhet valakivel, akit ugyanígy megszeret majd, de a szíve nem volt hajlandó elhinni. Hogyan is magyarázhatná el Charlesnak, hogy amikor rájött, hogy nem esett teherbe, a logika diktálta reakció a megkönnyebbülés volt ugyan, de ezt azonnal elsöpörte a primitív erejű fájdalom, a veszteségérzet, amely a lelke mélyéig megrázta? Tudta, hogy Alex nem lehet az övé, de azt nem is sejtette, mennyire reméli, hogy a gyermekét hordja a szíve alatt, amíg meg nem cáfolódott ez a lehetőség. Charles fürkésző szürke szemébe nézett, és magában elmosolyodott. Az anyja talán megértené, de ilyesmit nem lehet elmagyarázni egy védelmező idősebb fivérnek Christa egy pillanatig kísértést érzett, hogy mindent elmeséljen Charlesnak, de az Alex iránt érzett szerelme túl drága volt, hogy bárkivel is megossza, és az ostoba büszkesége sem akarta beismerni, hogy d'Estelle grófnő, Párizs szépe nem tudta elnyerni annak a férfinak a szerelmét, akire vágyott. Nem hitte, hogy Alex szerelmes lenne akár Sybil Debenhambe, akár őbelé, de a kötelességtudata mégis erősebb volt, mint a testi vonzalom, amelyet egy egyszerű komorna iránt érzett. Christa nagyra értékelte, hogy Charles ennyire aggódik érte. Jó érzés volt, hogy van valaki, aki ennyire szereti, azok után, hogy olyan sokáig egyedül volt. Mivel a bátyja túlságosan is jól ismeri, hogy elhiggye, jól van, úgy döntött, legalább részben elmondja neki az igazságot. –

Tudod, Charles, valahogy… összezavarodtam. Az elmúlt két év annyira furcsa volt. Az első év mintha soha nem akart volna véget érni. Nagyon egyedül éreztem magam, mintha soha többé nem akarna helyre zökkenni körülöttem a világ. Az utóbbi egy év aztán már gyorsabban elrepült, és többnyire boldog is voltam. Jó volt dolgozni, új barátokat szerezni, és megállni a saját lábamon. Ahogy az apám is mondta, minden munka tiszteletre méltó, és nekem is visszaadta az önbecsülésemet. Christa keze nyugtalanul megmozdult, ahogy a szavakat kereste, hogy ki tudja fejezni magát. – De ahhoz, hogy szolgálóként dolgozzam, valóban azzá kellett válnom. Soha nem feledkeztem meg a régi életemről, de tökéletesen meggyőztem magam, hogy annak már vége, és soha többé nem térhet vissza. Ha nem hittem volna ebben igazán, akkor belefulladtam volna az önsajnálatba meg a dühbe, amiért ilyen igazságtalan volt velem az élet. Még amikor előnyt kovácsolhattam volna abból, hogy a születésemről beszélek, akkor sem tettem. – Hirtelen elhallgatott. Az a gondolat kezdte kínozni, hogy számított volna-e valamit, ha elmondja Alexnek, hogy kicsoda azon az éjszakán, amikor a könyvtárban beszélgettek, és amikor arra kérte, hogy legyen a szeretője. De a büszkesége miatt hallgatott, Alex pedig Sybil Debenham karjaiba menekült. Amikor már biztosan érezte, hogy nem fog remegni a hangja, folytatta: – Most már furcsának találom, hogy kiszolgálnak, és Semmittevő, előkelő hölgy lehetek. Ha a szolgákra nézek, megértem a helyzetüket úgy, ahogy arra gazdag arisztokrataként képtelen lettem volna, bármilyen liberális neveltetésben volt is részem. El tudod képzelni, hogy mennyire másképp látom a világot? Charles komolyan megfontolta a szavait, mielőtt válaszolt volna. – Igen, azt hiszem. Franciaországban egy szűkös cellán osztoztam két tucat legkülönbözőbb osztályból származó és mindenféle korú emberrel. Jean-Claude Bohnet volt az egyetlen, aki tudott a rangomról. Abban a cellában mindenki egyenlő volt. A lelkierő és az együttérzés nem az előkelő születésből fakad. Soha többé nem tudok úgy tekinteni az emberekre, hogy egyszerűen csak szolgáknak vagy parasztoknak vagy kereskedőknek lássam őket. Régebben elméletben hittem az egyenlőségben, de most már tudom, hogy bár szerencsésebb vagyok, mint a legtöbben, nem vagyok automatikusan jobb is. Te is így érzed? – Igen. Elég nehéz hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy visszatérjek az előkelő társaság frivol kis játékaihoz. – Christa sugárzóan elmosolyodott. – Megígérem, hogy nem lesz belőlem remete, és újból megtanulom majd, hogyan kell flörtölni és egy fiatal úrilány szerepét játszani. De még nem állok erre készen. – Ezt meg tudom érteni. – Charles egy szigorú fivérhez illő arckifejezéssel vonta össze a szemöldökét. – De biztos vagy benne, hogy csak ez bánt? – Hát, nem várom túlzottan, hogy találkozzak a beau monde azon tagjaival, akik komornaként is ismertek. Nincsenek ugyan sokan, akik felismerhetnek, de akkor is zavarba ejtő lesz, és még nem tudom, hogyan kezeljem a helyzetet. Charles vágott egy grimaszt. – Az biztos, hogy ártana a jó hírednek, ha elterjedne, hogy odáig süllyedtél, hogy dolgozz a megélhetésedért, főleg mint szobalány. De az is biztos, hogy olyan jól tudod alakítani a grófnőt, hogy senki nem fogja elhinni, hogy valaha is megmozdítottál a finom kis kacsóddal egy zsebkendőnél nehezebb tárgyat. – Lehet, hogy a legtöbb embert meg tudom győzni, hogy a hasonlóság egy bizonyos hölgy volt komornájával puszta véletlen – mondta Christa egy vállrándítással –, de a volt úrnőmet nem. Túl sok időt töltöttünk együtt, hogy ne ismerjen fel. – És baj lesz belőle? Christa határozottan megrázta a fejét. – Nem, ő nagyon kedves. – Annabelle nem jelentene problémát – őt bizonyára elbűvölné a romantikus történet az elveszett, majd megkerült grófnőről, és Christa biztos volt benne, hogy minden körülmények között barátnők tudnának maradni. Ami pedig a többieket illeti, Lady Pomfret rövidlátó, fel sem ismerné, a társaság legtöbb tagja pedig, akivel futólag kapcsolatba került, aligha jegyezte meg egy szobalány arcát. Az igazi gond a Páva, akiből nemsokára Lady Kingsley lesz. Christa napokig kiszolgálta, és elég

valószínű volt, hogy még egy ilyen csak önmagával foglalkozó teremtés is felismeri, mint Sybil. De még ez is elviselhető lenne; ha előveszi a grófnői modorát, akár Sybillel is meg tud birkózni. Az azonban elviselhetetlen lett volna, hogy lássa Alexet, főleg nem a felesége társaságában. Valamikor a távoli jövőben talán már higgadtan szembe tudna nézni ezzel is, de egyelőre még nem. Nem akart addig társaságba járni, amíg biztos nem lehet abban, hogy Alex az esküvőjét követően visszatért a tengerre. – Még nem is mesélted, hogy tulajdonképpen kiknél dolgoztál – vetette fel Charles. Suzanne-tól hallotta ugyan a neveket, de kíváncsi volt, mit felel Christa. – Nincs rá szükség, hogy neveket említsek – felelte Christa kissé túl könnyedén. – Egy igazi komorna mindig diszkrét a munkaadójával kapcsolatban. Charles felállt, és szinte Christa fölé tornyosult. Ujjával felemelte az állát, hogy a szemébe tudjon nézni. – Elmondtad a teljes igazságot, kis húgom? Christa pajkosan rámosolygott. – Mindent elmondtam, amit szándékomban állt, úgyhogy ne is próbálj rávenni, hogy többet mondjak, mon frére23, vagy békát dugok az ágyadba. Charles elvigyorodott. – Ezzel én akartalak megfenyegetni téged. Honnan is sejthettem volna annak idején, hogy megtartod házi kedvencnek? – Gondolhattad volna, hogy megsajnálom szegényt. Épp eleget mondogattad, hogy úgy nézek ki, mint egy kis béka. – Tényleg? A fiúk olyan barbárok tudnak lenni a kishúgukkal. Christa felnevetett. – Ez igaz. – Felállt, és belekarolt Charlesba. – Kérdezzük meg Mamant és Lewis bácsit, nem innának-e velünk egy teát. Ha egyiküket megtaláljuk, a másik is ott lesz. – Az elég valószínű – bólintott Charles. – Nagyon jó együtt látni őket, olyan boldogok mind a ketten. Úgy érzem, mintha én tartoznék az idősebb generációhoz, és ők lennének a fiatalabbak. – Lewist mintha teljesen kicserélték volna – állapította meg elgondolkozva Christa. – Sokkal felszabadultabb, és többet nevet – Az anyánknak megvan a tehetsége ahhoz, hogy a legjobbat hozza ki az emberekből. Talán nem hallottál róla, de Angliában törvény tiltja, hogy valaki a halott házastársa testvérével házasodjon össze. De a legtöbb törvényt meg lehet kerülni, mindig van egy kiskapu, és az sem mellékes, hogy anya francia állampolgár. Ha úgy döntenek, hogy összeházasodnak, a kontinensen is megtehetik. De ez még a jövő zenéje. Nézzük meg, hátha a reggelizőszobába vannak. Charles elfogadta Christa kitérő válaszait, mert tudta, hogy úgyis hasztalan faggatná, de a húga ködös magyarázatai csak megerősítették abban a meggyőződésében, hogy valami nincs rendben. Tovább kell kutakodnia, hogy kiderítse, mi bántja. Charles nem szívesen beszélte volna meg a dolgot Marie Claire-rel, aki évek óta most először volt igazán boldog. Miért aggasztaná a lánya problémáival, amikor úgysem tehet érte semmit? Hosszas megfontolás után végül úgy döntött, hogy szarvánál ragadja meg a bikát, és meglátogatja Christa volt munkaadóját. A húga hónapokat töltött Miss Kingsley társaságában, és ő talán tudni fogja, mi zaklatta fel ennyire. Vagy az is lehet, hogy ez a hölgy az oka mindennek. Christa azt mondta, nagyon kedves, de ez elég langyos dicséret volt – lehet, hogy valójában nagyon is rossz természete van. Egy öregedő vénkisasszony talán zokon vette Christa fiatalságát és szépségét, és megkeserítette az életét a szeszélyeivel. Charles egy szép derűs februári napot választott a látogatásra, abból a meggondolásból, hogy szép időben mindenki jobb kedvében van. Korai órát választott, mivel ilyenkor nem túl valószínű, hogy más látogatók megzavarnák a beszélgetést. Charles tisztában volt vele, hogy a nők általában kedvelik, de az idős hölgyek már merevek, és nem valószínű, hogy örülnek vadidegenek látogatásának, bármilyen előkelő és jóképű is az illető. A Kingsley-házban a komornyik szenvtelen arccal beengedte, és felvitte a névjegykártyáját Miss Kingsley-nek. Charles felállt, amikor nyílt a szalon ajtaja, és tátva maradt a szája. Eléggé zavarba ejtő volt egy hableánnyal szembesülni, amikor egy vénkisasszonyra számított 23

bátyám

– a fiatal szőke hölgy, aki belépett, olyan gyönyörű volt, hogy Charles egy pillanatra azt is elfelejtette, miért is jött. Miss Kingsley a kezében tartotta a névjegykártyát, és finom arcán értetlenség tükröződött. – Bocsásson meg, mylord, de találkoztunk már valahol? Talán tavaly ősszel valamelyik rémesen zsúfolt bálon? Vetett egy pillantást a férfi arcára, aztán elpirult a tekintetétől. A látogató feltűnően jóképű volt, és Annabelle száján kicsúszott egy meggondolatlan mondat: – Nem hinném, hogy elfelejtettem volna magár A látogató felnevetett, Annabelle pedig annyira elpirult, hogy biztos volt benne, hogy a füle is lángol. A férfi megrázta a fejét, és azt felelte: – Nem, nem volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy bemutattak volna önnek. Ha kissé meglepett az arcom, az csak a fiatalsága és a szépsége miatt van. Néhány évvel ezelőtt találkoztam Lord Kingsley-vel, és azt feltételeztem, a húga sokkal idősebb hölgy lehet. Annabelle homlokán kisimultak a ráncok, és elmosolyodott. – Ön bizonyára az apámmal találkozott. Ő két évvel ezelőtt meghalt, most a bátyám, Alex Kingsley a vicomte. Ő nagyjából önnel egyidős. – Annabelle nagy nehezen levette a tekintetét a férfi arcáról, és merészen azt mondta: – Épp teázni készültem. Volna kedve velem tartani? Csöngetett a szobalánynak, miközben nagyon jól tudta, hogy Hattie úgy fog rikácsolni, mint a papagájai, ha megtudja, hogy egy idegen férfit fogadott. De nem érdekelte, fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy megtudja, miért kereste fel Lord Radcliffe. – Köszönöm – mondta a gróf, és leült. – Elég hosszú ideig voltam távol Angliától, és nem tudtam, hogy Lord Kingsley elhunyt. Közhelyekről csevegtek, amíg meg nem érkezett a tea és a sütemény. Annabelle közben lopva tanulmányozta a látogatót. Vonzónak találta, hogy olyan sok mindenben hasonlít Alexre: a magassága, a hajszíne, a belőle áradó életerő, bár az arcvonásai meglehetősen különböztek, és Radcliffe-nek világosabb volt a hangszíne, és gyorsabban beszélt. A bátyja ugyan nagyon jóképű, de az volt a véleménye, hogy a gróf még nála is jóképűbb. De vajon mit keres náluk? Lord Radcliffe a kérdést meg sem várva rögtön a közepébe vágott: – Elnézést kell kérnem, amiért ilyen korán törtem önre, holott nem is ismerjük egymást, de a volt komornájáról szeretnék beszélni önnel, akit Christine Bohnet néven ismernek. Annabelle remélte, hogy az arca nem olyan ijedt, mint amilyennek érezte magát. Miért érdeklődik egy ilyen divatos külsejű úriember egy cselédlány után? – Christa valóban az alkalmazásomban állt, de már nem dolgozik nálam. Nem hiszem, hogy helyes lenne, ha egy idegennel beszélnék róla. Charles elmosolyodott, olyan mosollyal, amely a legharapósabb kedvű idős hölgyet is megszelídítette volna – el lehet képzelni, hogy egy romantikus ifjú hölgyre milyen hatást tett. – Csakhogy én nem vagyok idegen. A bátyja vagyok. Annabelle értetlenül bámult rá, aztán kibökte az első ellenvetést, ami eszébe jutott erre az abszurd kijelentésre: – De hát… ön angol, ő pedig francia. – Egészen pontosan féltestvérek vagyunk – magyarázta Charles. Tudta, hogy részletesen el kellene magyaráznia a helyzetet, de roppant bájosnak találta Miss Kingsley zavarát, komoly és áttetszően tiszta kék szemét. Annabelle továbbra is teljes értetlenséggel bámult. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy a férfi füstszürke szeme mennyire ugyanolyan, mint a volt komornájáé. Soha nem látott az övéhez hasonló szempárt – egészen a mai napig. – Ó, istenem, a szeme! – kiáltott fel. – Igen, mégiscsak igaz lehet. – A szürke szempárban csillogó gunyoros vidámság is nagyon olyan volt, mint Christáé. – Vagyis akkor Christa… – Annabelle habozott, valami diszkrét kifejezést igyekezett találni arra, hogy törvénytelen gyerek. Ha Christa egy angol lord házasságon kívül született lánya, az sok mindent megmagyarázna – az előkelő viselkedését és azt, hogy miért vonakodott beszélni a múltjáról. – Arra gondol, hogy szerelemgyerek? – segítette ki Charles. – Nem, erről szó sincs. Ugyanaz az édesanyánk, de az apánk nem. Amikor az anyám feleségül ment d'Estelle

grófhoz, a párizsi Notre Dame-ban tartották az esküvőt, és a Gothai Almanachban szereplő nemesi famíliák fele jelen volt. Kisgyerekként én is részt vettem a ceremónián, az anyám nem akarta, hogy úgy érezzem, elhanyagol. Annabelle körül forogni kezdett a világ. Elgyengülten megszólalt: – Christa édesapja gróf? Charles bólintott. Annabelle gyorsan felidézte magában, amit a francia örökösödési rendszerről tudott, és hirtelen olyan érzés fogta el, mint amikor legszörnyűbb rémálmaiban egy szál pendelyben sétálgatott az utcán. – Azt akarja mondani, hogy Christa grófnő? – Igen, a teljes neve és címe Marie-Christine Madeleine Louie d'Estelle, d'Estelle grófnő, Bretenne és Valognes bárónője. Annabelle a kezébe temette az arcát, és felnyögött. – És ő stoppolta a harisnyáimat! Charlesból kitört a nevetés. Annabell elvette a kezét az arca elől, és rámeredt, de aztán a nevetés ragadósnak bizonyult, és végül Annabelle is kénytelen volt vele kacagni. Charles végül azt mondta: – Elnézést, ha érzéketlen voltam. El tudom képzelni, hogy megdöbbennék, ha megtudnám, hogy az inasom herceg vagy valami hasonló. De ha látta volna az arcát…– Elfojtotta az újból kitörni készülő nevetést- – Mindenesetre remélem, ügyesen stoppolt harisnyát. – Ó, feltétlenül – felelte Annabelle, még mindig kissé bódultan a meglepetéstől. – Mindenhez kiválóan értett, amit egy komornának tudnia kell, és ahhoz is, amit egy hölgynek. Hosszú csönd következett, míg Annabelle rendezte kusza gondolatait, aztán habozva megszólalt: – Megszégyenítő arra gondolni, hogy egyszerűen elhittem, hogy szolgáló. Pedig feltűnően olvasott volt, sokkal inkább, mint én. És mindent tudott társasági életről és viselkedésről. A bátyám mindig azt mondta, hogy sokkal inkább úrhölgy, mint a társaságbeli hölgyek nagy része, és teljesen igaza volt. – Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Csak mert szobalány volt, én egyszerűen nem vettem tudomást az értékeiről. Annabelle elhallgatott, és a teáscsészéjébe meredt.– Nem magam tudom igazán jól megfogalmazni. Szégyellem magam. Csak mert úgy tudtam, alacsonyabb származású, soha nem jutott eszembe, hogy tényleg annak lássam , aki, inkább azt láttam benne, amit elvártam tőle. Érti, mire gondolok? – Természetesen. Ne legyen túl szigorú önmagával szemben vigasztalta Charles. Christának mindig volt tehetsége a színjátszáshoz, és valószínűleg jobban játszotta a szerepét, mint egy valódi komorna. Tudja, Christa meglehetősen forradalmi nézeteket vall, nemcsak úgy mondja, hogy minden ember egyenlő, de tényleg hisz is benne, ez az egyik oka, hogy, meggyőzően tudta játszani a cselédlány szerepét. És azt is mondta, meggyőze önmagát, hogy az egykori életének vége, és úgy kell új életet kezdenie, hogy nem sajnálja önmagát. Szóval néha Christán is erőt vett az önsajnálat? Annabelle azt hitte, ez csak rá jellemző. – És miről óhajtott velem beszélni? Szeretné megtalálni a húgát? – Nem, ő már biztonságban van, otthon. Tudnia kell, hogy az anyámmal két évre eltűntünk, mindenki azt hitte rólunk, hogy meghaltunk Franciaországban. Christának sikerült átszöknie Angliába, de némi nézeteltérés támadt közte és a nagybátyja között, ezért kénytelen volt otthagyni a házát, és valahogy megállni a saját lábán. Amikor pár héttel ezelőtt az anyámmal visszatértünk Angliába, megtaláltam Christát, nem sokkal azután, hogy innen távozott. De most hadd térjek rá a jövetelem okára. Annabelle nagyra kerekedett szemmel hallgatta a kalandos mesét. – Hallottam a történetükről, de arra már nem emlékeztem, hogy Radcliffe volt az illető gróf neve. Napokig mindenki csak erről beszélt. Gondolom, joga van kérdéseket feltenni a húgáról. Mit szeretne tudni? – Úgy látom, hogy a húgom nagyon boldogtalan, mintha kiveszett volna belőle a régi jókedv. Azt nem mondanám, hogy búskomor, de azért aggódom érte. Nem tud esetleg valamit, ami megmagyarázná, miért ilyen lehangolt? – Amikor Annabelle csak hallgatott, hozzátette: – Valami szívügy tűnik a legvalószínűbbnek

Annabelle gyanította, hogy Alexhez van köze a dolognak, de vívódott a lelkiismeretével, hogy elmondja-e. Alex azt kérte, hogy soha többé ne beszéljen erről. De ha van rá esély, hogy segíthet, hogy kirángassa a kétségbeeséséből… Végül döntött, és azt mondta: – Lehet, hogy nem volna szabad erről beszélnem, de a bátyám feleségül akarta venni. Charles alig hallhatóan füttyentett egyet. – Annak ellenére, hogy azt gondolta, cselédlány? Hát ez sokat elárul a húgom vonzerejéről. És Christa visszautasította? – Nem tudom, Alex nem hajlandó beszélni róla. – Christa sem – mondta komoran Charles. – Gondolja, hogy összekülönböztek valamin? Annabelle egypár pillanatig elgondolkozott. – A bátyám eljegyzett valaki mást, ez valószínűleg bonyolította a helyzetet. Charles összevonta a szemöldökét. – Arra kérte a húgomat, hogy legyen a szeretője, miközben el akart venni egy másik nőt? – A szeme fenyegetően összeszűkült. – Netán olyan ember, aki erővel akarta rávenni a dologra, ha visszautasította? Annabelle erre úgy lecsapta a teáscsészéjét az asztalra, hogy a porcelán kicsorbult. – Nem, egyáltalán nem olyan! Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán Charles szelídebben azt mondta: – Sajnálom, ha sértő dolgot mondtam, csak mert védelmezni próbálom a húgomat Soha nem találkoztam Lord Kingsley-vel, de ha a húga ilyen lojális hozzá, akkor el kell fogadnom, amit a jelleméről mond. De akkor mi történhetett Christával? Annabelle lecsillapodott. – Alex tényleg el akarta venni. Hajlandó lett volna felbontani az eljegyzését Miss Debenhammel, és vállalni a botrányt. Charles felkiáltott: – Lord Kingsley mégsem veszi el az „arany liliomszálat”? – Annabelle kérdő pillantására hozzátette: – A férfiklubokban így hívják Sybil Debenhamet. – Tökéletes név, pontosan illik rá – helyeselt Annabelle. – Ismeri? – Mielőtt Franciaországba mentem, futólag flörtöltem vele. A báli szezon alatt kizárólag hercegekre és márkikra vetette ki a hálóját, úgyhogy én nem voltam túl érdekes a számára. – Annabelle döbbent tekintetére hozzátette: – Köztudott róla, hogy a lehető legmagasabb rangú férjet akarja kifogni, csak ilyenekre pazarolja figyelemre méltó bájait. – Ez felháborító – kiáltott fel Annabelle. – Aztán hozzátette: – De sok mindent megmagyaráz. Az biztos, hogy hozzá akar menni Alexhez, bár ő csak vicomte. – Nehéz idők járnak – mondta Charles. – Valószínűleg kénytelen volt lejjebb adni az igényeiből. Annabelle kuncogott. Radcliffe grófja szórakoztatóan udvariatlan tudott lenni, talán mert részben francia vér folyik az ereiben. – Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de Lord Kingsley szerelmes Miss Debenhambe? Annabelle hevesen megrázta a fejét. – Határozottan nem. Sőt egy nagy rejtély az egész, hogy hogyan történt az eljegyzés. Alex nem nagyon beszél a dologról. Charles tökéletesen tisztában volt vele, hogyan lehet csapdába ejteni egy úriembert, és rávenni, hogy megkérje valakinek a kezét Miss Debenham valóban rendkívül elbűvölő volt – Azt mondta, a bátyja el akarta venni Christát Felbontotta az eljegyzését? – Nem, csak azután akarta, ha Christa igent mondott De mivel úgy tűnik, visszautasította, Alexet már nem érdekli, kit vesz el. A bátyám kapitány a hadiflottánál. Most épp Plymouthban van, az új hajóját szerelik fel. – Christa talán nem akart hozzámenni egy olyan emberhez, aki állandóan a tengert járja – vetette fel Charles. – Nem, Alex csak akkor döntött úgy, hogy újra kapitányi posztot vállal, miután Miss Debenham a karmai közé kaparintotta. Ha lett volna rá jó oka, hogy a szárazföldön maradjon, akkor lemondott volna a tisztéről. – Szenvedélyesen hozzátette: – Bárcsak tehetnék valamit,

hogy meghiúsítsam ezt az eljegyzést! Alex lehet, hogy úgy gondolja, mindegy, kit vesz el, de én tudom, hogy boldogtalan lesz, ha feleségül veszi Sybilt. Annabelle elhallgatott, és elpirult a saját érzelmi kitörésétől. – Nem mintha gonosz lenne, de olyan nagyon különbözőek Sybilt semmi nem érdekli a szép ruhákon meg a pletykákon kívül. Alex alig szólal meg, ha vele van, pedig máskülönben remek társaság. Charlest elszórakoztatta, hogy az illedelmes ifjú hölgy egyre felszabadultabb lesz, ahogy beszélgetnek. Aztán eszébe jutott egy ötlet. – Mit gondol, ha Sybil felbontaná az eljegyzést, a bátyja sajnálná? Ha a lány gondolná meg magát, abból nem lenne akkora botrány. – Szerintem nagyon örülne. Mi az öcsémmel, Jonnal biztosan! Miért, mire gondolt? – kérdezte kíváncsian Annabelle. – Ami azt illeti, egy kis összeesküvésre. Benne lenne? Charles mosolyától Annabelle átmenetileg a kérdésről is megfeledkezett. Aztán óvatosan azt felelte: – Igen, azt hiszem. Mit kellene tennem? Charles közelebb hajolt. – Abból a feltevésből kell kiindulnunk, hogy vonzalom áll fenn az ön bátyja és az én húgom között, de valami nézeteltérés támadt köztük, és ezért most mindketten boldogtalanok. Ez így elfogadható? – Igen, Alex biztos, hogy szereti őt, és Christa is mindig nagyon jól érezte magát a társaságában. Charles figyelmeztette a lányt: – Természetesen nincs rá semmi garancia, hogy ha eltávolítjuk a képből Miss Debenhamet, az orvosolja a Christa és Lord Kingsley kapcsolatában bekövetkezett törést – Kicsit hallgatott, majd komolyan folytatta: – Egészen biztos benne, hogy a bátyja nem bánná, ha Sybil visszalépne? Nagyon nagy felelősség istent játszani, és mások életébe avatkozni, főleg azokéba, akiket a legjobban szeretünk. Annabelle-t elfogta a rémület. A saját dolgait is épp eléggé összezavarta, hogy merne Alex életébe avatkozni? Aztán eszébe jutott Sir Edward gyáva arca, és megborzongott. Örökké hálás lesz, amiért a bátyja a szívén viselte a sorsát annyira, hogy megmentse a saját ostobaságától. Sőt akár arra is hajlandó lett volna, hogy beletörődjön a házasságába, ha ő úgy kívánta volna. Kissé bizonytalan mosollyal azt mondta: – Teljesen biztos vagyok benne. És tartozom Alexnek annyival, hogy megmentsem, ő is megtette értem ugyanezt. Charles kérdőn nézett a lányra, de inkább nem kérdezett semmit. Csak annyit mondott: – Véleményem szerint Miss Debenhamet rá lehetne venni, hogy gondolja meg magát. Például ha egy rangosabb férjjelölt kerülne a látókörébe. Annabelle rámeredt. Kezdte kapiskálni, mire gondol a gróf. – Úgy érti, elhitetné vele, hogy ha szabad lenne, akkor maga megkérné a kezét? – Charles bólintott, Annabelle pedig felkiáltott: – Ez határozottan ördögi terv! Charles kissé zavartan nézett, de aztán Annabelle csillogó szemmel hozzátette: – Ez csodálatos ötlet! Annabelle elfordította a tekintetét, és habozva megkérdezte: – De ugye nem kérné meg a kezét nyíltan? – Valamiért fontos volt neki a válasz. – Attól nem kell félnie – felelte nevetve Charles. – Sybillel cseppet sem illünk össze. Tudom, hogy nem éppen gentlemanhez méltó a viselkedésem, de ha nem olyan nagyravágyó, mint ahogy gondolom, akkor nem fogja felbontani az eljegyzését. Határozottan a kötelességemnek érzem, hogy megmentsem ettől a nőtől a bátyját, aki akkora szolgálatot tett a hazánknak. – Ha rá is tudja venni Miss Debenhamet, hogy bontsa fel az eljegyzést, hogy akarja rábírni Alexet és Christát, hogy béküljenek ki? Feltéve persze, hogy van köztük valami. – Bezárjuk őket kettesben egy szobába, amíg nem tisztázzák a dolgot. Annabelle kissé megszeppenve nézett rá. – Elég határozottak a módszerei. – Igyekszem – felelte szerényen Charles. – És mit javasol, hogy szervezzük meg a találkozót?

– Ha jól gondolom, Lord Kingsley legalább egyszer még hazalátogat Plymouthból, mielőtt elhagyná Angliát. Annabelle bólintott. – Igen, úgy két hét múlva rövid időre hazajön, aztán március utolsó hetében, az esküvőre. A hajója április végén fut ki. Charles elgondolkozva azt mondta: – Magának is kell majd egy kicsit színészkednie. Mondja neki azt, hogy szeretné, ha megismerkedne velem és az édesanyámmal, mert.. mi ketten közelebbi kapcsolatot szeretnénk ápolni. Mivel ő nem is sejti, hogy Christa a húgom, csak arra van szükség, hogy ellátogassanak a Radcliffe házba egy teára. – Charles könnyedén vállat vont, amitől hirtelen nagyon franciásan festett, és hozzátette: – Attól tartok, ennek érdekében elég gyakran el kell majd viselnie a társaságomat az elkövetkező néhány hétben. Gondolja, hogy képes lenne rá? – Micsoda buta kérdés – felelte nyugodtan Annabelle. – Csak az akadályozhatja a tervünket, hogy maga nem fog ráérni, mert annyira körülrajongják a hölgyek. Charles nevetett. – Megígérem, hogy nem így lesz. – Megfogta Annabelle kezét, és az ajkához emelte. – Akkor holnap délután kettőkor meglátogatom, és elviszem sétakocsikázni. – A választ meg sem várva távozott. Annabelle elgondolkozva nézett utána, és érezte, hogy kissé buta mosoly ül az arcán. És ő még bizsergetőnek találta Sir Edward kézcsókját…

Tizenkilencedik fejezet Charlesnak soha nem volt szokása halogatni a dolgokat, ezért miután távozott a Kingsleyházból, úgy döntött, azon nyomban felkeresi Sybil Debenhamet, mivel közel lakott a St. James's Square-hez, és immár az időpont is megfelelt egy délelőtti látogatáshoz. Ahogy számított is rá, Sybilt szokásos hódolói körében találta: hozományvadászok, megbabonázott fiatalemberek és fülig szerelmes idősebb urak rajongták körül. Sybil elemében volt, kacéran fogadta a bókokat, miközben az anyja elfogódottan figyelte. Keltett némi érdeklődést, amikor Radcliffe grófja belépett a szalonba és meghajolt. Sybil örömmel látta, hogy a nap hőse látogatta meg, és egy intéssel elküldte a többi hódolóját, hogy Charles letelepedhessen mellé. Miközben a többi csodálója féltékenyen figyelte, Sybil elbájoló hangon megszólalt: – Micsoda öröm, hogy újból láthatom, gróf úr! Az emberek másról sem beszélnek, mint az ön csodálatos visszatéréséről. Charles jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Számomra is nagy boldogság, hogy újból láthatom Anglia szépét. – A tekintete végigsimogatta Sybil tökéletes alakját, és egy pillanatra elidőzött csábos dekoltázsán. – Hónapok egy francia börtönben, a halál mindennapos jelenléte… csak úgy voltam képes elviselni, hogy arra gondoltam, I amit hátrahagytam. Charles drámaian felsóhajtott, és halkan azt mondta: – Éjszakánként egy angol szépségről álmodtam, aranyszőke hajáról, rózsasziromra emlékeztető arcbőréről, amilyennel csak a mi szép szigetünk hölgyei dicsekedhetnek. Mélyen belenézett az akvamarin kék szempárba. Kissé aggódott, hogy nem viszi-e túlzásba a dolgot, de Sybil elragadtatott arca megnyugtatta. Charles megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a rémképeket. – Igen, nagyon jó itthon lenni, bár persze sok minden megváltozott, és nem feltétlenül lett jobb. Hosszú, súlyos hallgatás után, a tekintetét továbbra is a lány szemébe mélyesztve, azt mondta: – Úgy hallom, eljegyezték egymást Lord Kingsley-vel. Remélem, nagyon boldog lesz. – Egy hosszú pillanatnyi szünet után szomorkásan hozzátette: – Bárcsak én is ilyen boldogságra lelhetnék! De ne beszéljünk annyit az én gondjaimról. Beszéljünk inkább önről. Ön még szebb, mint ahogy az emlékeimben élt. Sybilnek cseppet sem volt ellenére, hogy visszatérjen kedvenc témájára. Amikor Lord Radcliffe az illem által előírt negyed óra után távozott, Sybil közölte ott maradt hódolóival,

hogy megfájdult a feje, és visszavonul. Kórusban jobbulást kívántak neki, ő pedig felment a hálószobájába, és leült a tükör elé. Itt szeretett legjobban komoly dolgokról gondolkodni. Szóval Radleigh nem halt meg. És Radleigh gróf… Ahogy ma beszélt vele, abból az derült ki, hogy jobban csodálja, mint valaha. Sybil szeretettel cirógatta egy aranyszőke fürtjét. Két év egy francia börtönben – az a szegény ember kétségbeesetten vágyhat egy szép nő látványára. Kétségbeesett és könnyen befolyásolható… Sybil összevont szemöldökkel szemlélte bájos tükörképét, aztán gyorsan abbahagyta, nehogy ráncos legyen a homloka. Radleigh él, ráadásul szabad, őt viszont eljegyezték. Eljátszadozott egy gyémánttal és rubinttal kirakott fülbevalóval, és kissé bosszúsan arra gondolt, Lord Kingsley mennyire elhanyagolja. Mióta visszatértek Suffolkból, egyetlenegyszer látta, amikor rövid búcsúlátogatást tett, mielőtt Plymouthba indult volna. Néha arra gondolt, Kingsley egyáltalán nem is értékeli, milyen szerencsés – megérdemelné, hogy másfelé kacsingasson. Persze egy vicomte, aki biztosan az övé, többet ér, mint egy gróf, aki csak feltételesen. Megint azon kapta magát, hogy a homlokát ráncolja. Meg kell várnia, mit lép Radcliffe. Talán csak azért fogalmazott ma olyan homályosan, mert olyan régóta nem forgott rendes társaságban. Régen mindig az a gyanú motoszkált benne, hogy Radcliffe grófja nevetségesnek találja, de ezt azonnal elvetette. Hogy is tarthatná nevetségesnek egy férfi London legszebb nőjét? Inkább csak örömét lelhette a társaságában. Sybil a fésülködőasztalon dobolt az ujjaival, és közben megcsodálta csodálta a körmeit Nem egyszerűen csak aranyfestékkel voltak bekenve, de talált egy festőt, aki a legbonyolultabb díszítésekkel is ellátta őket. Ezen a héten lótuszvirágok ékesítették mutatóujjának körmét, és minden virág közepére egy aprócska ékkő volt ragasztva. Arra számított, divatot fog teremteni vele. Charles Radleigh talán túlságosan is úriember, azért nem beszélt nyíltabban a szándékairól, amikor ő valaki másnak a jegyese. Kíváncsi volt, hogy felkeresi-e újból. Végül is az esküvője Kingsley-vel csak hat hét múlva lesz. Bármi megtörténhet ennyi idő alatt. A tekintete álmodozó lett. Radcliffe grófné… Nagyon jó csengésű név. Sokkal jobban hangzik, mint a Lady Kingsley. A szép idő másnap is kitartott, és Annabelle leplezetlen izgalommal várta Radcliffe grófjának látogatását. Úgy gondolta, a hermelinszegélyes égszínkék kabátja áll neki a legjobban, és amikor a látogatója megérkezett, csodáló tekintete meg is erősítette, hogy jól döntött. Miközben a férfi besegítette a hintóba, Annabelle lopva az arcát tanulmányozta, és megállapította, hogy pontosan olyan jóképű, mint ahogy emlékezett rá. De nem csak egy üresfejű Apolló – jellem, humor és intelligencia tükröződött az arcán. Charles a Kingsley-házban hagyta a kocsisát, és ő maga hajtott, hogy nyugodtan beszélgethessenek Miután megfordult a hintóval és elindultak, Annabelle megszólalt: – Számos kérdés jutott eszembe, amelyeket tegnap nem tettem fel, gróf úr. Charles vidám pillantást vetett rá. – Mivel nemsokára rokonságba is kerülhetünk, szólíthatna Charlesnak. – Csak ha maga is Annabelle-nek szólít. – Nagyon reméltem, hogy ezt fogja mondani, mignonne24. – Mit mondott? – kérdezte meglepetten Annabelle. Értette ugyan a francia becézést, de meglehetősen illetlennek tűnt, hogy a férfi ezt használta. A válasza kellőképpen mentegetőző volt, de Annabelle-nek nem kerülte el a figyelmét a halvány mosoly az arcán. – Bocsásson meg. Az elmúlt két évben leginkább franciául beszéltem, és néha keverem a két nyelvet. Annabelle egy apró horkantással válaszolt, hogy jelezze, átlát a szitán, de inkább hagyta a témát, mert nem bántódott meg a bizalmaskodáson. Épp ellenkezőleg. Nyilván még mindig 24

édes

megvan benne az a gyengeség, hogy vonzza a pimasz férfiakat, de ahogy figyelte a gróf finom profilját, tudta, hogy ebben az emberben megbízhat, nem úgy, mint Sir Edward Loamingban, aki már nem jelentett számára semmit. Charles elgondolkozva azt mondta: – Furcsa dolog ez. A húgom, aki ízig-vérig francia, most már jobban szeret angolul beszélni, míg én, aki sokkal inkább angol vagyok, franciául gondolkozom. Azt hiszem, még jó pár hétbe beletelik, amíg ez megváltozik, és megint áttérek az angolra. – Ez volt az egyik kérdés, amin eltűnődtem. Milyen volt a gyerekkoruk? – kérdezte kíváncsian Annabelle. – Nagyon szokatlan lehetett a neveltetésük – Igen, gondolom, habár nekünk akkor természetesnek tűnt A vér szerinti apám, Radcliffe grófja kétéves koromban halt meg. Furcsa – mondta eltűnődve Charles –, úgy emlékszem rá, mint egy bölcs öregemberre, pedig nagyjából annyi idős lehetett, amikor meghalt, mint én most. Annabelle pár pillanatig hallgatott, aztán halkan megszólalt: – Ilyen kicsi volt, mégis emlékszik rá? – Igen, egy kicsit, azt hiszem. Emlékszem, hogy egy magas szőke férfi feldobott a levegőbe. Csak ő lehetett. Lewis bácsikám soha nem volt ilyen játékos, habár külsőleg nagyon hasonlít az apámra. Arra is emlékszem, hogy felültettek egy lovas elé a nyeregbe, és én sikoltoztam a boldogságtól, de ez lehetett az apám vagy a nagybátyám is. Vagy mindketten, más-más alkalommal. – Nehéz lehet ilyen kisgyerekként elveszíteni egy szülőt. Charles visszafogta a lovakat, hogy elengedjen egy postakocsit. Vetett egy gyors pillantást Annabelle-re, kivételesen komoly arccal. – Mindig tragikus, ha egy jó ember fiatalon távozik, de azért ne legyen ilyen szomorú miattam. Nagyon szerencsés voltam, mivel Lewis bácsikám és az anyám második férje, Philippe d'Estelle is apám helyett apám volt. Egy angol gentleman és egy francia filozófus – mi másra lehet szüksége egy kisfiúnak? – Akkor tényleg nagyon szerencsés volt – felelte Annabelle elmosolyodva, miközben enyhe fájdalom hasított belé. Milyen lehet, ha valakit szeretnek a szülei? Aztán megkérdezte: – És a gyerekkorát mindkét országban töltötte? – Igen. Amíg iskolába nem kerültem, többnyire az anyámnál voltam, de hosszú látogatásokat tettünk Angliában, a Radcliffe-kastélyban, és Lewis bácsikám is gyakran meglátogatott minket Franciaországban. Az anyámmal ők voltak a gyámjaim, és Lewis kezelte a vagyonomat, amíg nagykorú nem lettem. Miután bentlakásos iskolába kezdtem járni Harrow-ban, már több időt töltöttem Angliában, de nyaranta hazamentem Franciaországba. Ezért olyan szoros a kapcsolatunk Christával. Legalább annyi időt töltöttünk együtt, mint a legtöbb édestestvér. Megérkeztek a Kensington Gardenshez, Charles a pálmaház felé irányította a kocsit. Nem volt túl nagy a forgalom, így kellő figyelmet tudott szentelni az utasának. – Sokat gondolkoztam azon, Christa hogy tudta ilyen jól alakítani a komorna szerepét. Nekem sok mindenről halvány fogalmam sem volt, amihez ő olyan jól értett – mondta Annabelle. Charles elnevette magát. – A húgom hihetetlenül jó oktatásban részesült Az édesanyánk úgy gondolta, hogy egy hölgynek is értenie kell a háztartáshoz, az apja viszont minden egyéb tárgy tanulására bátorította. Ráadásul Christa mindig olyan kíváncsi volt, mint egy kismacska. Azt hiszem, nem volt olyan dolog a d'Estelle háztartásban, amihez ne konyított volna legalább egy kicsit Annabelle felsóhajtott – Ha nem lenne olyan szeretetre méltó, könnyű lenne, hogy egy magamfajta alsóbbrendű nőszemély ne kedvelje. Charles megrántotta a gyeplőt, megállította a lovakat, és a lány felé fordult. Fürkésző szürke szemmel nézett rá. – Ilyet gondolnia sem szabad. Én szeretem a húgomat, és nem örülnék, ha bármiben is másmilyen lenne, de ő a női értékeknek csak egy típusát képviseli. A műveltsége és a tudása szorosan hozzátartozik, de csak a lélek számít mindenkiben. A szavak mögött ki nem mondott üzenet rejlett, és Annabelle majdnem elfordult zavarában. Megint rátörtek a régi érzések a saját értéktelenségéről. Ugyan mit láthatna

bennem egy ilyen férfi? – gondolta. De érezte, hogy valami összefűzi őket, és elhatározta, hogy minden tőle telhetőt elkövet, hogy megerősítse ezt a köteléket. Könnyedén megérintette a férfi kezét. – Maga nagyon hasonlít a húgára, nagylelkűségben és bölcsességben is. Charles megnyugodva elmosolyodott. – Ez leginkább az anyámnak köszönhető. ó a legfigyelemreméltóbb nő, akit valaha is ismertem. Nemcsak kivételes jellem, ráadásul háromszorosan grófnő, a születése és a két házassága jogán is. – Remélem, egyszer majd szerencsém lesz megismerkedni vele. – Ó, hát hogyne – felelte Charles, megrántotta a gyeplőt, és újból elindította a kocsit. Vetett egy pillantást a lányra, és hozzátette: – Egy kicsit emlékeztet az anyámra. Ugyanolyan gyengéd lélek Annabelle torka ijesztően összeszorult, és beletelt pár másodpercbe, míg meg tudott szólalni: – Köszönöm. Igyekszem méltónak lenni a tiszteletére. Egy ideig barátságos csöndben folytatták az utat, élvezték a kellemesen langyos időt. Végül Annabelle megtörte a csendet: – Csak abban reménykedem, hogy nem tévedünk, amikor azt feltételezzük, hogy van valami Christa és Alex között. Gondolom, Christa bármelyik férfit megkaphatná, amelyiket csak akarná, de a bátyámat még soha nem láttam ilyen felszabadultnak egyetlen nő társaságában sem. Kivéve persze az enyémben – tette hozzá. – De ha Christa nem érez iránta semmit… – Nem mernék megesküdni, hogy mit érez, de az biztos, hogy valaki nagyon hiányzik neki, és Lord Kingsley a legvalószínűbb jelölt. Remélem, tudja majd kezelni – mondta Charles nevetve. – Christával elég nehéz bánni. – Ha Alex képes irányítani egy háromszáz fős legénységű hajót, akkor talán egy francia leányzóval is elbánik. – A kettőt nem lehet egy lapon említeni, de azért remélem, igaza lesz. Egyébként hogy került Christa a házukba? Ez a második munkahelye volt, igaz? – Nem is hallotta a történetet? Alex a szó szoros értelmében úgy kapta el, amikor kidobták az utcára az előző helyéről. – De hát mi a csuda történt? – kérdezte meglepetten Charles. – A húga kissé határozottan utasította vissza a gazdája közeledését, és… Charles dühösen felcsattanva félbeszakította: – Ki volt az az alak? Annabelle csak ekkor jött rá, hogy Christa miért is nem mesélte el ezt a történetet a bátyjának. – Lord Radcliffe, kérem, ne veszítse el a higgadtságát! Kétségtelenül kielégítő lenne elégtételt vennie a húga becsületéért, de gondoljon bele, mennyire ártana az ő jó hírének. Charles kissé megszégyenülve hallgatott. – Azt hiszem, igaza van. De gyűlölök belegondolni, mi mindenen mehetett keresztül. – Ha ez jelent némi vigaszt, ő elég jól viselte. Alex azt mondta, az inas arcát is kissé kidekorálta, amikor az illetlen volt vele. – Te jóságos ég – mormolta Charles. – úgy tűnik, meglehetősen alábecsültem a kishúgomat. Mindenesetre szívesen pokollá, tenném annak az embernek az életét, de gondolom, nem fogja elárulni nekem a nevét. – Nem, nem fogom – felelte határozottan Annabelle. – Ugyanazért, amiért Christa sem mondta el. Szörnyű, hogy ilyesmik történtek vele, de nagyon talpraesetten elintézte a dolgot, és nem esett semmi komoly baja. Charles beletörődött, hogy nem állhat bosszút, és inkább témát változtatott. – Tegnap meglátogattam Sybilt, és úgy látom, nagyon szívesen fogadja a bókjaimat, sőt talán ennél többnek is örülne. Annabelle kuncogott. – Nagyszerű. Még ha nem is sikerül összehoznunk Alexet és Christát, akkor sem lesz lelkiismeret-furdalásom, amiért megszabadítottam a bátyámat Sybiltől. Egyiküket sem tenné boldoggá ez a házasság.

– Szerintem eleget beszéltünk már a testvéreinkről. Most mesélne valamit magáról is? – javasolta Charles, miközben visszafordította a kocsit a St. James's Square felé. – A legjobbal kezdjem, vagy a legrosszabbal? – Természetesen a legrosszabbal. A bűnök mindig érdekesebbek, mint az erények. Annabelle hosszan elgondolkozott, miközben a gróf klasszikus profilját nézte, és a szeme körül a nevetőráncokat. Úgy találta, benne is megvan a húgára jellemző türelem és megértés, és hirtelen döntött. Kicsit habozva ugyan, de elmesélte a szökésének történetét Sir Edwarddal. Ez némiképp megmagyarázta, mennyivel tartozik Christának; és ha tényleg kialakulóban van valami különleges közte és Charles között, és ettől kisebb lett a szemében, akkor legalább hamar kiderül, még mielőtt komolyabbra fordulna a dolog. Vetett rá egy lopott pillantást a szeme sarkából. Charles komolyan hallgatta. Megértette, milyen nehéz lehet erről beszélnie, de nem tudta visszafogni magát, kitört belőle a nevetés, amikor Annabelle ott tartott a mesélésben, hogy Sir Edward fejére borította a piskótát. – Ezt jól tette. Annabelle is felnevetett, és sokkal megkönnyebbültnek érezte magát a vallomástól. – Christa is pontosan ezt mondta. Még meg is tapsolt. Nagyon vicces lehetett, de igazából csak most először tudtam nevetni rajta. Épp megálltak a Kingsley-ház előtt, és a kocsis odalépett, hogy átvegye a gyeplőt. Charles egy pillanatig még fogta Annabelle kezét, miután lesegítette a hintóról, és belenézett a nagy kék szempárba. – Nagy bátorság kellhetett ahhoz, hogy ezt elmesélje. – Tudni akarta rólam a legrosszabbat, most már tudja. És ha már bölcs nem is lehetek, legalább próbálok őszinte lenni – mondta Annabelle. Belekarolt Charlesba, és felsétáltak a ház lépcsőjén. – A bölcsesség tapasztalatból fakad. Aki soha nem követ el hibákat, nem is lehet bölcs. Különben is, az erény szobrai nagyon unalmasak. – Köszönöm, hogy ilyen megértő – mondta Annabelle halkan, miközben kinyílt a ház ajtaja. – Lenne ideje bejönni egy kis uzsonnára? – De még mennyire! Hacsak tegnap nem csaptak be az ízlelőbimbóim, egy francia séf rejtőzik a konyhájukban. Miközben követte Annabelle-t a házba, Charles megcsodálta kecses járását és nőies törékenységét, amitől egy férfi magasnak és legyőzhetetlennek érezheti magát. Soha nem találkozott még ilyen szép lánnyal, aki ennyire híján lett volna minden hiúságnak. Sybil Debenham jutott eszébe, és szinte beleborzongott. Az is örömére szolgált, hogy a csodás külső őszinteséget és erős jellemet takar. Kissé csodálkozva csóválta meg a fejét – az, hogy segíteni próbált a húgának, számára is nem várt jutalmat tartogatott. A cselszövés, hogy Sybil Debenhamet elválassza Lord Kingsley-től, önzetlen célokért folyt, ennek ellenére Charles módfelett élvezte is az egészet. Ha kicsit is úgy gondolta volna, hogy Sybilnek van szíve, szégyellt volna ilyet tenni. A lány hiúsága azonban minden képzeletet felülmúlt – akármilyen túlzó volt is egy bók, úgy fogadta, mint ami jár neki. A csodálatáról biztosító megjegyzések mellett Charles időnként elejtett egy-egy célzást arra is, mekkora csapás számára, hogy Sybil már menyasszony. A hadművelet egyik legkellemesebb része az volt, hogy gyakran meg kellett látogatnia Annabelle-t, akivel nagyon hamar összemelegedtek. Halk szavú kedvessége ellenére arra is megvolt a képessége, hogy visszaterelje Charlest a helyes útra, ha túlságosan pimasz volt, és csak úgy ragyogott a férfi csodáló pillantásaitól. Miután megbeszélte a dolgot Annabelle-lel, Charles úgy döntött, egy nappal azelőtt, hogy Kingsley visszatérne a városba, megteszi a következő lépést, és ha megfelelő az időjárás, elviszi Sybilt kocsikázni. Az idő szerencsére szép volt, és nagyon kellemes volt úgy végighajtani a Rotten Row-n, hogy nem volt zsúfolásig tele más hintókkal.

A beszélgetés általános témák körül forgott, Sybil leginkább arról fecsegett, milyen bókokat kapott az utóbbi időben, egészen addig, amíg el nem hagyták a Hyde Parkot, és haza nem indultak Ekkor Charles tétován, tekintetét a lovakra szegezve megszólalt: – Szeretném a tanácsát kérni, Miss Debenham. Attól tartok, olyan sokáig voltam távol az előkelő társaságtól, hogy kissé érzéketlenné váltam, és amit tenni készülök, esetleg sértő lehet. Senki sem ismeri jobban a társasági életet, mint ön, ezért arra gondoltam, talán tudna segíteni nekem ebben az ügyben. A szeme sarkából Sybilre pillantott, aki elbűvölően festett a türkiz bársonyruhában, a hajában a három strucctollal, és az aranyfoglalatú zafír fülbevalóval. Elragadó volt, de mint mindig, egy kicsit túl sok volt rajta minden. – Bármit megteszek, ami tőlem telik, hogy segítsek – felelte Sybil komolyan. Charles igyekezett kézben tartani a lovakat az egyre forgalmasabb úton, és folytatta: – Két évvel ezelőtt, mielőtt Franciaországba mentem volna, megismerkedtem a világ leggyönyörűbb lányával. Haboztam beszélni neki az érzelmeimről, mert biztos voltam benne, hogy nem viszonozza az érdeklődésemet. Egész idő alatt, amit a francia börtönben töltöttem, csak róla álmodoztam, aranyszínű hajáról és kék szeméről. Ez az emlék volt az egyetlen, ami fényt hozott a sötétségbe. Átkoztam magam, amiért nem vallottam meg neki, hogy szeretem, és azon gyötrődtem, elnyerhettem volna-e a szívét, ha megteszem. A szeme sarkából megint a lányra pillantott, és látta, hogy Sybil megbűvölten hallgatja. – Amikor sikerült megszöknöm, és Angliába jöttem, megesküdtem, hogy ha valami csoda folytán még mindig szabad, elé tárom az érzéseimet. Nincs ugyan még férjnél, de sajnos… úgy hallottam, egy másik férfi foglalta el a szívét. – Charles elhallgatott, és ügyesen kikerült egy söröskocsit, amelyről épp hordókat rakodtak le. – Igen…? – sürgette Sybil. – Úgy tanítottak, hogy egy úriember nem beszélhet az érzelmeiről olyan nőnek, aki a másé. Lángoló pillantást vetett a lányra. – Nem tudom, a szívemnek engedelmeskedjem-e vagy az illemszabályoknak, amelyekre neveltek. Foltot ejtene-e a becsületemen, ha szerelmet vallok, abban a reményben, hogy valami csoda folytán az illető hölgy viszonozza az érzelmeimet? Vagy örökre gyűlölni fog emiatt? Megálltak a kocsival Sybilék háza előtt Charles leszállt, és a kezét nyújtotta, hogy lesegítse a lányt Sybil sikítani tudott volna bosszúságában, amiért épp most ért véget az utazás. Pár perc, és Radcliffe talán szerelmet vallott volna. Miután az ajtóhoz kísérte, megkérdezte: – Nincs kedve velünk teázni? – Sajnos nem tehetem, elígérkeztem valahová. Sybilnek ki kellett használnia a hátralévő pár pillanatot. Nem hagyhatja, hogy így menjen el, addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Egyik kezét kecsesen a férfi kabátujjára tette, és behízelgő hangon azt mondta: – Egyetlen nő sem gyűlöl meg egy férfit, csak mert az kimondja, ami a szívét nyomja. Talán tényleg csoda történik, és a hölgy viszonozni fogja az érzelmeit – Gondolja, hogy ez lehetséges? – kérdezte reménykedve Charles. – Tudom, hogy így van – búgta Sybil. Charles kétkedve rázta meg a fejét. – Olyan nehéz az ellen cselekedni, amire gyerekkorom óta tanítottak… Nem úriemberhez méltó egy másik férfi háta mögött kihasználni a helyzetet. – Aki nem mer, az nem is nyer – jelentette ki Sybil, és legszívesebben megrázta volna a férfit. – A nőknek imponálnak az olyan férfiak, akik mernek mások lenni, és megtagadják a konvenciókat az ő kedvükért. Charles még mindig tétovázott. – A szívem azt súgja, hogy tegyem meg, de nem vagyok biztos a dolgomban… Sybil szinte prüszkölt a bosszúságtól. Mégis mit kellene csinálnia vele, hogy megértse? – Ha tudná, hogy az a hölgy szabad, akkor is ilyen kétségek gyötörnék? – Nem, egyáltalán! Azt jelnek tekinteném, hogy az égiek is engem támogatnak.

Sybil szeme elgondolkozva összeszűkült, aztán úgy döntött, érdemes folytatni a játékot, hiszen a férfi már majdnem kimondta, hogy szerelmes belé. – volna kedve meglátogatni holnap délután három körül? Szeretnék egy fontos hírt közölni. Egy olyan hírt, amely talán felvidítja. Charles rávillantotta a legragyogóbb mosolyát, aztán kezet csókolt. – Lesz min gondolkoznom addig. Akkor holnap találkozunk. – Tüzes tekintettel nézett a lány szemébe. – Lehetséges, hogy nekem is lesz valami fontos mondanivalóm. A gróf hintója nagy zörgéssel távolodott a macskaköveken. Sybil arcáról a nap hátralévő részében nem tűnt el a mosoly, olyan elégedett kifejezés ült rajta, mint egy óriáskígyóén, amelyik épp egy kecskét nyelt le egyben. Milyen szerencse, hogy Kingsley holnap hazatér. Alex küldött neki egy levélkét, amelyben értesítette, hogy késő délelőtt felkeresi, ha neki is megfelel. Így mindent szépen el tud majd rendezni. Radcliffe grófné! Alex nem tért volna vissza Londonba, ha Hutchinson admirális nem hívatja, mivel hosszú volt az út Plymouthból, és ha otthon volt, túlságosan sokat kellett gondolnia olyan dolgokra, amelyekről inkább szeretett volna elfeledkezni. Az elmúlt egy hónapban nagyon elfoglalt volt, reggeltől estig dolgozott, igyekezett elintézni a beszállítóknál, hogy időben megérkezzenek az Invictára a szükséges készletek, felügyelte az ágyúk elhelyezését, a vitorlák felszerelését, a puskapor, horgonykábelek és ezernyi más dolog berakodását, amire egy hadihajón szükség van. Esténként újra meg újra ellenőrizte a könyvelést és a számlákat, nehogy megint valami hibát vétsen amiatt, hogy kissé hadilábon áll a számokkal. Ez tulajdonképpen egy hadnagy dolga lett volna, de ő örült a lehetőségnek, hogy valamivel lefoglalhatja a gondolatait, és estére annyira kifáraszthatja magát, hogy el tudjon aludni. De így is folyton arról álmodott, hogy a karjában tartja Christát, és mindketten nyugodtak és boldogok… Aztán fájdalmasan ismét átélte azt a szörnyű pillanatot, amikor a lány a szeme láttára vetette magát egy másik férfi karjába. Alex a gyötrő magányosság érzésével ébredt, és nem várt rá más, csak egy újabb fárasztó munkanap. Késő este érkezett haza Plymouthból, és másnap korán reggel felkereste Hutchinsont, hogy megbeszéljék a következő pár nap feladatait Alex nagy meglepetésére az admirális célzatosan, megkérdezte, biztos-e benne, hogy vállalni akarja az Invicta parancsnoki posztját, mert neki nagyon fog hiányozni a segítsége a szárazföldön. Alex ezt örömmel hallotta, és más körülmények között nagyon élvezte volna, ha az admiralitáson dolgozhat, mivel egyre jobban érdekelte a háttérben folyó szervezői munka, amely lehetővé tette, hogy a hadiflotta megfelelően működjön. De ahogy a dolgai alakultak, sokkal szívesebben tért vissza a tengerre, és inkább nem vett tudomást Hutchinson ki nem mondott ajánlatáról. Miután távozott az admiralitásról, meglátogatta Sybil Debenhamet a megbeszélt időpontban. Sybil és az anyja boldogan vetették bele magukat az esküvői előkészületekbe, és Alex arra számított, azt fogja elmondani, neki mi lesz a dolga. Sybil nagyon fájlalta, hogy Alex nemsokára kihajózik, és ezért csak sietős, kis esküvőt rendezhetnek, még mielőtt beindulna az igazi szezon. Annak alapján, amit legutolsó találkozásukkor leírt, az esemény jelentős mértékben hasonlítani fog egy ókori római cirkuszi előadáshoz, és Alex csak örülni tudott, hogy Sybilnek nincs több ideje alaposabb szervezésre. Meglepte, hogy a lányt egyedül találja a szalonban, valamennyi addigi találkozásukkor az anyja is mindig illedelmesen jelen volt. Sybil sötétkék ruhát viselt, amely szinte gyászöltözéknek hatott, és nem volt rajta más ékszer, csak egy háromsoros gyöngy a nyakában. Szép ívű ajkát tragikusan lebiggyesztette. Miután Alex meghajolva üdvözölte, és leültek, Sybil megremegő hangon megszólalt: – Mylord, attól tartok, nagyon feldúlt állapotban talál. Alex értetlenül nézett rá. Sybil úgy festett, mintha épp elvesztette volna az utolsó gyémántját. – Ezt sajnálattal hallom. Tudok valamiben segíteni?

Sybil előhúzott egy finom csipkés zsebkendőt, és a könnyeit itatgatta. – Megadhatja nekem a szabadságomat és a bocsánatát. Alex úgy bámult rá, mint akibe villám csapott, és próbált rájönni, mire megy ki ez az egész. Sybil remegő hangon folytatta: – Két évvel ezelőtt gyengéd szálak fűztek egy férfihoz. A szívünk egyként dobbant, és közös jövőről álmodoztunk. De a kötelesség elszólította az országból, aztán bekövetkezett a katasztrófa. Azt a hírt kaptam, hogy meghalt, és az álmaim szertefoszlottak, mint a köd. Amíg önnel nem találkoztam, azt hittem, soha többé nem fogok szeretni senkit. Sybil fontolgatta, hogy pityeregjen-e egy kicsit, de úgy döntött, elég, ha lehorgasztja a fejét. Nem szerette volna, ha kivörösödött szemmel és orral marad meg Kingsley emlékeiben. Aztán bátran felszegte a fejét, és úgy folytatta: – De alig egy hónappal ezelőtt csoda történt. Az illető úriember visszatért. Amikor megtudta, hogy időközben eljegyeztek, majdnem megszakadt a szíve, de sok boldogságot kívánt nekem. Könyörgő tekintettel folytatta: – Én sajnos csak egy gyenge nő vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy újból fellángolt bennem a régi szerelem, és én is úgy vágyom utána, ahogy ő utánam. Nagy megtiszteltetés, hogy megkérte a kezemet, de attól tartok, soha nem fogom tudni úgy szeretni, ahogy megérdemelné. Fel kell bontanom az eljegyzést. Alex döbbenten meredt a lányra. Aztán kis híján nevetésben tört ki, amikor ráeszmélt, hogy Sybil valószínűleg kapott egy jobb ajánlatot. Minden önfegyelmére szükség volt, hogy kellőképpen komor arcot tudjon vágni, és azt felelte: – Tudja, hogy soha nem kényszeríteném semmire akarata ellenére. Sokkal több időt és törődést érdemel, mint amennyit én nyújtani tudnék önnek. Azonnal értesítem az újságokat. – Felállt, és megcsókolta Sybil odanyújtott kezét. – Megengedi, hogy sok boldogságot kívánjak? Sybil mélyet sóhajtott. – Milyen nemes és nagylelkű! Mindig különleges hely lesz a szívemben az ön számára. – Kellő szomorúsággal hozzátette: – De ennek így kellett történnie. Sybil elégedetten nézte, ahogy Lord Kingsley távozik. Szegény ember, látszik, hogy alig tudja megőrizni az önuralmát. Miközben felsétált a szobájába, hogy eldöntse, mit vegyen fel Lord Radcliffe látogatására, elégedetten gondolt arra, hogy Kingsley nyilván élete végéig utána fog epekedni. Alex az utcára érve alig tudta visszatartani a nevetését, míg látótávolságon kívülre nem került a Debenham-háztól. A sarkon befordulva végre szabadjára engedte a jókedvét. A lova helytelenítően csapta hátra a fülét a hangos kacagásra. Alex eddig úgy gondolta, mindegy, kit vesz el, ha nem Christa az, de úgy tűnik, mégiscsak számított, különben nem érezné ezt a hihetetlen, elsöprő erejű megkönnyebbülést. Nyilván jobb lesz agglegényéletet élni, mint egy olyan nő mellett szenvedni, akit nem szeret. Jonathan kénytelen lesz megnősülni, és örökösről gondoskodni, még mielőtt fűbe harapna egy csatában. Alex úgy döntött, Annabelle-lel ebédel, és megosztja vele a jó hírt. Az Annabelle-től érkezett üzenet egyetlen szóból állt: Megtörtént. Radcliffe grófja széles, elégedett mosollyal összehajtogatta, és a zsebébe dugta a levélkét. Így már nem kell attól tartania, hogy esetleg túl korán látogatja meg Sybilt. Miss Debenham legelragadóbb formájában fogadta: égszínkék és ezüstszínű ruhája kiemelte kék szemét, aranyszínű fürtjeit tollakkal díszített hajpánt fogta össze. Az arca felragyogott, ahogy felállt, és a kezét nyújtotta. Charles megfogta, és lelkendezni kezdett: – Miss Debenham, mélységes hálával tartozom önnek! Bölcs tanácsait követve feltártam az érzéseimet, és ha a hölgy bátyja is beleegyezik a dologba, valóra válhat a legszebb álmom. Sybil rámeredt, ahogy rátört a döbbenet első hulláma. – Mi a csudáról beszél? Charles ártatlanul rámosolygott. – Miss Kingsley kegyesen fogadta az udvarlásomat. Kiderült, hogy a másik kapcsolatnak, amelytől tartottam, már vége, és ha a bátyja tényleg áldását adja ránk, hamarosan én leszek a legboldogabb férfi a világon. – Kissé aggodalmasan pillantott Sybilre.

– Még soha nem találkoztam Lord Kingsley-vel. Mivel ön a jegyese, remélhetem, hogy szól egy jó szót az érdekemben? Bizonyára minden vágya, hogy mindenben az ön kedvére tegyen. Sybil rémülten meredt rá, miközben a gróf tovább locsogott Miss Kingsley lélegzetelállító szépségéről, kedvességéről és elragadó egyéniségéről. Végre elhallgatott, majd mentegetőzve azt mondta: – De persze ezt ön is mind tudja, hiszen hamarosan sógornők lesznek. Látva a gyilkos dühöt Sybil arcán, Charles úgy döntött, kicsit azért hízeleg a büszkeségének. – Figyelemre méltó, hogy a két legszebb hölgy Londonban nemsokára rokoni kapcsolatba is kerül a házassága révén. De bocsásson meg, szörnyen önző vagyok, csak magamról beszélek. Azt mondta, jó híre lesz a számomra. Megtudhatom, mi az? Sybil vakon meredt rá, és csak egy gondolat járt a fejében: nem hagyhatja, hogy a férfi azt higgye, várt tőle valamit, különben mindenki rajta fog nevetni, ha ez a történet kiderül. Összeszorított foggal azt felelte: – Nem érdekes, az én hírem össze sem hasonlítható az önével, egyáltalán nem olyan izgalmas. Gratulálok a boldogságához. Habár – tette hozzá csípősen – Kingsley elég kiszámíthatatlan, és pillanatnyilag meglehetősen rossz kedvében fogja találni. Lehet, hogy elutasítja. Mielőtt a gróf bármit felelhetett volna, Sybil ideges nevetéssel azt mondta: – Ne haragudjon, de most meg kell kérnem, hogy távozzon, egy nagyon fontos látogatót várok, aki bármelyik percben megérkezhet. Charles tovább hálálkodott a segítségéért, aztán távozott. Sybil alig várta, hogy kimenjen a szobából, aztán a földhöz vagdosott néhány porcelánszobrocskát. Egy pásztorlányka és a báránykája a kandallóba repült. Szóval mégsem lesz grófné! Két virágot szedő kisgyerek követte az előző szobrocskát. Még csak egy vicomte felesége sem! Egy rézelefánt repült a porcelántárgyak után. Sybil vadul körbenézett, további áldozatokat keresve. Minden Kingsley hibája – meg sem próbálta lebeszélni arról, hogy felbontsa az eljegyzést! Már megint ő lett a vesztes, egy életre tönkretette magát! Charles a Debenham-ház lépcsőjén lefelé lépkedve szembetalálkozott egy sötét hajú, kikent-kifent ficsúrral, aki bizonytalan pillantásokat vetett az ablakokra, mintha azon tűnődne, hogy bekopogjon-e. Charles kritikus szemmel mérte végig: a férfi pontosan olyan cifrán volt öltözve, mint Sybil, tökéletes párt alkottak volna. Vidáman odaintett neki, és azt mondta: – Menjen csak be, már várja magát. – Valóban? – A férfi összerezzent és elsápadt, amikor meglátta Charlest, aztán pislogott egyet-kettőt, és elindult felfelé a lépcsőn. – Sir Edward Loaming – jelentette be a komornyik a vendéget egy meghajlással a szalonban, ahol Sybil Debenham még mindig ökölbe szorított kézzel és zihálva álldogált. Sir Edward megtorpant, és áhítattal bámulta. Igazán pompás teremtés! Mindig is csodálta Sybil szépségét, a busás vagyonáról már nem is beszélve, de soha nem próbálkozott nála, mivel köztudott volt, hogy a lány magas rangú férjre vadászik. A baronet az elmúlt négy hónapban Harrogate-ben bujkált a hitelezői elől, és nagyon megdöbbent, amikor a Gazette egy régebbi számában azt olvasta, hogy a csodálatos Sybil éppen az ő legnagyobb ellenségéhez, Lord Kingsley-hez készül feleségül menni. Kingsleyhez! Egy ilyen durva, faragatlan fajankóhoz, csak mert vicomte! Sir Edward azzal töltötte a száműzetés napjait, hogy azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút Kingsley-n, de semmi nem jutott eszébe, amivel ártani tudna egy ilyen gazdag, befolyásos és érzéketlen embernek. Mindig beleborzongott, ha eszébe jutott az a kegyetlen mosoly az arcán, amikor a párbajjal fenyegette. A hír, hogy a szépséges Miss Debenham egy ilyen barbár alakra pazarolja magát, olyan felháborodást keltett benne, aminek eredményeképp egy kétségbeesett terv kovácsolódott a fejében. Nagyon halvány kis reménysugár volt, de hát mi veszítenivalója van? Miután négy

hónapig a jegyese volt annak az alaknak, talán rájön, hogy egy igazi úriember mégiscsak többet ér. Amikor odaért Sybil házához, tétovázott, azon tűnődött, nem lehetséges-e, hogy Kingsley valamiért ott van nála. Amikor egy magas, szőke férfi jött le a lépcsőn, Sir Edward kissé megriadt, de szerencsére kiderült, hogy a férfi csak egy idegen, nem Sybil vőlegénye. Amikor Sir Edward belépett, Sybil önkéntelenül kihúzta magát, és megigazgatta a frizuráját. Nem találkozott a baronettel az óta, hogy a múlt októberben volt az a kis esete Annabelle Kingsley-vel; nagy kár, hogy épp most toppant be, amikor úgy fest, mint egy feldühödött hárpia. Sir Edward több lehetséges stratégiát is kitervelt, de most hirtelen ötlettől indíttatva csak odament, és megfogta a lány kezét. – Miss Debenham, épp most értesültem a szomorú hírről. Sybil felcsattant: – Mit hallott? – Lehetséges, hogy Kingsley máris elterjesztette az eljegyzésük felbontásának hírét London minden férfiklubjában? – Hát azt, hogy feleségül megy Kingsley-hez – felelte Sir Edward. – Lehet, hogy önnek ez nem szomorú hír, de számomra beláthatatlan tragédia. A baronet fél térdre ereszkedett, és még mindig Sybil kezét fogva komolyan folytatta: – Drága Sybil – szólíthatom így? Az álmaimban mindig így gondolok magára. Halálosan imádom magát, amióta csak először megláttam a gyönyörű arcát. Az eleganciája, a szépsége, az életöröm és az előkelőség, amely önből árad – egyetlen nő sem méltó rá, hogy akár csak megérintse a ruhája szegélyét. Ahogy a férfi könyörgő arcába nézett, Sybil érezte, hogy kellemes, meleg bizsergés árad szét benne, ami elmossa a dühét – Igazán…? – kérdezte bátorítóan. – Tudom, hogy nincs rá semmi oka, hogy miért akarna hozzám jönni, és hogy elfogadja a kezemet, szívemet és lelkemet, akkor is magáé mindenem, az utolsó ítélet napjáig. Sir Edward elhallgatott, de csak hogy levegőt vegyen, aztán kétségbeesetten folytatta: – Nem vagyok vagyonos, nem vagyok főnemes, de esküszöm, hogy nincs még egy férfi a földkerekségen, aki úgy szeretné, ahogyan én. – A hangjában olyan őszinteség csengett, amin egy kicsit mindketten meglepődtek. Sybil elgondolkozva nézett rá. – Álljon fel, még tönkreteszi a nadrágját. – Miközben a férfi vágyakozó pillantásokkal kísérte, Sybil sétálgatni kezdett a szalonban, és az ajánlatot fontolgatta. Igaz, hogy egy baronet és a felesége közrendűnek számít, nem főrendűnek, de akkor is Lady Loaming megszólítás járna neki, és mindig is úgy gondolta, hogy Sir Edward a legelegánsabb és legjobb ízlésű férfi, akit valaha is ismert. Ráadásul a fekete hajával tökéletesen kiegészítené az ő aranyszőke szépségét, míg Kingsley és Radcliffe mindketten rendelkeznek azzal a súlyos fogyatékossággal, hogy szintén szőkék. Sybil hirtelen megfordult, és megkérdezte: – Milyen régi a baroneti rangja? – Egyike a legelsőknek, még I. Jakab adományozta a családunknak 1611-ben. Egyetlen más baronet család sem előz meg minket. A családunk természetesen ennél jóval ősibb. Az első Edward Loaming ott volt a lovagok között, akik Tudor Henrik mellett harcoltak a bosworthi csatában. Újabb pillanatnyi gondolkodás után megszületett a döntés. Csodásan romantikus történet lenne, ha Sybil Debenham, aki bárkit megkaphatott volna, visszautasított egy vicomte-ot, csak hogy hozzámenjen egy baronethez szerelemből. Felszegte a fejét, és gondolatban kicsit már sütkérezett is a dicsőségben. Az anyja persze csalódott lesz, de megkönnyebbült is, hogy elrendeződtek a dolgok. Különben is – gondolta Sybil, miközben lassan mosoly terült el tökéletes, szív alakú arcán –, mindig is kedvelte Sir Edwardot. – Hát jó, magához megyek. Sir Edward nagyot nézett a meglepetéstől. – Igazán? – Gyorsan összeszedte magát, és a kezét a szívére szorítva azt mondta: – Szavak ki sem fejezhetik a boldogságot, amit érzek. Sybil türelmetlenül legyintett. – Hát persze. Egy héttel húsvét után egybekelhetünk, a Szent György-templomban a Hannover Square-en. Már le van foglalva a templom, és addig van még elég idő a kihirdetéshez.

Sybil szúrós pillantást vetett a férfira. – Egyvalamit szeretnék tisztázni: a pénzt én kezelem. Rendezem a jelenleg fennálló adósságait, és bőven kap annyit, amennyi fedezi egy úriember szükségleteit, de ha koldussá teszi magát kártyázással, akkor felőlem mehet az adósok börtönébe. Sir Edward ezt egy pillanatig fontolgatta, aztán bólintott. Úgy látszik, öregszik, ha már nem is olyan rémisztő az a gondolat, hogy valaki más irányítsa az életét. Tulajdonképpen nem is önmagáért szerette a kártyát, hanem mert úriemberhez illő időtöltésnek tartotta – meglesz nélküle, ha muszáj. De leginkább az váltott ki belőle szinte eksztatikus elégedettséget, hogy sikerült megszereznie Kingsley menyasszonyát. Tökéletes bosszú! Elképzelte a megaláztatást és dühöt a vicomte arcán, amikor meghallja, hogy Sybil Sir Edward Loaming kedvéért hagyta el őt. Végtelen elégedettséggel felsóhajtott: – Drágám, nincs senki, akinek az igájába szívesebben hajtanám a fejem – mondta, és legnagyobb meglepetésére komolyan is gondolta.

Huszadik fejezet Alex bátorítóan rámosolygott Annabelle-re, miközben kisegítette a hintóból a Radcliffeház előtt. A lány szörnyen idegesnek látszott a vendégség miatt. Előző este bevallotta, hogy kialakulóban van valami közte és Radcliffe grófja között. – Ejha, egy gróf? – kiáltott fel Alex. – Nagyon magasra törsz, Belle! Annabelle bájosan elpirult. – Ó, Alex, ő olyan csodálatos, egyáltalán nem olyan, mint… – Nem tudta rávenni magát, hogy kimondja Sir Edward nevét. Úgy döntött, a baronet már a múlté. Könyörögni kezdett Alexnek: – Kérlek szépen, kísérj el holnap, amikor megismerkedem az édesanyjával. Annyira félek! Tudom, hogy azt fogja gondolni, nem vagyok méltó a fiához. És az benne a szomorú, hogy igaza is van. – Ilyet hallani sem akarok, Belle – szólt rá szigorúan Alex. – Ilyen ranggal, jellemmel és szépséggel bárkihez méltó vagy az országban. Charles Radleigh szerencsésnek tarthatja magát, ha igent mondasz neki. – Odáig még nem jutottunk – felelte óvatosan Annabelle. – De azért remélem, holnap eljössz velem, hogy támogass. A Radcliffe-palota széles, Palladio stílusát utánzó homlokzatát mintha szándékosan úgy tervezték volna, hogy megfélemlítse azt ,aki közelít hozzá. – Ne izgulj, Belle – mondta Alex, miközben fellépkedtek a lépcsőn. – Tartogasd a sortüzet akkorra, ha a grófnő hajója támad. – Annabelle kuncogott, és a bátyja karjába kapaszkodott, miközben a komornyik ajtót nyitott, és beléptek a házba. – Lord Kingsley és Miss Annabelle Kingsley – jelentette be Alex szigorú hangon. Aki szembe tud nézni az admiralitás zsémbes portásaival, az elbánik egy egyszerű komornyikkal is. – Szíveskedjenek a szalonban várakozni – mondta a komornyik egy meghajlás kíséretében, és a tágas hallból jobbra nyíló ajtóra mutatott. – A gróf úr és a grófnő rögtön itt lesz. Amikor a szalon ajtajához értek, Annabelle odasúgta: – Alex, azt hiszem, valami baj van az egyik harisnyámmal. Megkérdezem a komornyiktól, hol igazíthatom meg, és máris jövők. – Szinte belökte Alexet a szobába, aztán elsietett Alex csodálkozva bámult a húga után. Nagyon furcsán viselkedik… Remélte, a grófnő nem olyan félelmetes sárkány, mint amilyenre számított, mert nem volt biztos benne, hogy Belle idegei elég erősek-e egy ilyen megpróbáltatáshoz. Besétált a szalonba, és megcsodálta a magas, gipszcirádákkal díszített mennyezetet és az elegáns bútorokat. Minden pompás volt, de nem közönséges módon. Csendes magabiztosságot sugárzott a berendezés, ami jó fényt vetett a ház tulajdonosára. Azt hallotta, hogy Charles Radleigh, Radcliffe grófja becsületes ember, és a házából ítélve úgy tűnt, hogy

ízlése és vagyona is van. Mindent egybevéve sokkal megfelelőbb parti, mint Sir Edward Loaming. A szalonból egy kisebb szoba nyílt, ahonnan gyöngyöző zongorafutamok szűrődtek ki. Alex enyhe kíváncsisággal odaballagott, és belesett. Talán a félelmetes Radcliffe grófnő zongorázik? A Mozart-muzsikától nem hallotta, hogy bezárul mögötte a szalon ajtaja, és kívülről eltolnak egy reteszt. Alex belépett a zeneszobába, és megcsodálta a zongoránál ülő nő hátát. Ahogy a dús fekete fürtöket és a karcsú alakot nézte, valami bizseregni kezdett a tarkójánál. Nagyon úgy fest, mint Christa… de az lehetetlen. Akaratlanul is odavonzotta valami a szoba túlsó felébe. Ez teljességgel lehetetlen, de mégis… A szonáta véget ért, és a csöndben hirtelen hangosan koppantak a léptei. A nő hátrafordult, és szóra nyílt a szája – aztán elakadt a szava, és a szeme nagyra kerekedett a váratlan látogató láttán. Alex furcsa kettősséget érzett: Christa volt az, de valahogy mégsem. Az arc és az alak az övé, de az elegáns ruha és a modora miatt mégis olyan volt, mint egy idegen. Mintha egy jó barátja ikertestvérével találkozott volna – ugyanaz, mégis határozottan más. Mint szinte mindig, ha egyedül volt, Christa zongorázás közben is Alexre gondolt. Minél jobban közeledett az esküvője napja, annál nyomorultabbul érezte magát. Többnyire sikerült megőriznie a szokásos jókedv látszatát, de a zenébe minden szomorúságát beleadta. Legalább az a veszély nem fenyegette, hogy találkoznia kell Alexszel, vagy együtt látnia a feleségével. Évek is eltelhetnek, mire visszajön Angliába. Ha nincs szerencséje, talán soha nem is tér vissza. Ez olyannyira fájdalmas gondolat volt, hogy inkább próbált a kicsit kevésbé nyomasztó lehetőségekre gondolni. Ha mondjuk tíz év múlva újból keresztezi egymást az útjuk, talán már nem is fog érezni semmit. Halványan elmosolyodott, miközben az ujjai a szonáta lassú fináléját kezdték játszani. Képtelen volt hinni benne, hogy valaha is elmúlhat, amit Alex iránt érez. Ha valamikor a távoli, homályos jövőben találkoznak, egyáltalán felismeri-e majd? És el tudná-e viselni, ha nem ismerné meg? Miközben elhomályosult tekintettel bámulta az elefántcsont billentyűket, hangos férfiléptek koppantak a háta mögött. Csak Charles lehet az, gondolta. Örült, hogy valaki félbeszakítja a gondolatait. Hátrafordult, hogy üdvözölje, aztán kővé dermedt. Hirtelen ott állt előtte álmodozásának tárgya. Christát teljesen megbénította az öröm és az ijedtség keveréke. – Alex! – kiáltott fel. Habár hetek óta állandóan előtte lebegett az arca, elsöprő erővel hatott rá a látványa. Próbált egyszerre felfogni minden részletet rajta: izmos alakját, széles vállát, rakoncátlan, sűrű szőke haját, és attól félt, az arcára kiül a leplezetlen vágyakozás. Alex boldogságtól ragyogó arccal kiáltott fel: – Christa! – és már ott is termett mellette. Megragadta a kezét, és felhúzta a zongora mellől. Az érintésére mintha szikrák pattogtak volna végig rajta. Christa kitépte magát a férfi kezéből, és odébb lépett a zongoraszéktől. Alex mozdulatlanul állt. A boldogság elszállt az arcáról, amikor látta, hogy Christa menekülni próbál. A borostyánsárga szempár már nem csillogott olyan melegen, és fakó hangon, halkan megkérdezte: – Maga meg mit keres itt? Christa zavartan felnevetett, és hiába próbált úgy tenni, mintha egyszerű társasági látogatásról volna csak szó. – Természetesen itt lakom. A körülményeim kissé megváltoztak, amint látja. – Szórakozottan rámosolygott Alexre, és az ajtó felé próbált igyekezni. Alex a füstszürke szempárba nézett, amely szomorúan nézett vissza rá, és egyszeriben mindenre rádöbbent. Charles Radleigh, Lord Radcliffe… Mindkét alkalommal, amikor a Charles nevet hallotta Christa szájából, franciásan ejtette – ebből mindig azt gondolta, a szerelme egy francia férfi lehet. Charles Radleigh, aki két évvel ezelőtt eltűnt Franciaországban, és akit mindenki halottnak hitt – tehát ő az a férfi, aki most visszatért, és újból megtalálta régi szerelmét. Radcliffe grófja, aki Annabelle-nek udvarol, és aki nyilván azonos azzal a halottnak hitt úriemberrel is, akinek a kedvéért Sybil Debenham felbontotta az eljegyzésüket. Az az őrült gondolat villant

át Alex agyán, hogy ez az ember valamiért úgy akar bosszút állni rajta, hogy elcsábítja a hozzá közel álló nőket Vajon mit követhettem el Radcliffe grófja ellen? Próbálta félretenni a találgatásokat, és kizárólag a kézzelfogható tényekkel foglalkozni. Éles hangon felcsattant: – Hát persze! Ostoba voltam, rájöhettem volna. Christa el sem tudta képzelni, Alex miért néz rá ilyen arccal. Nagy rémületére érezte, hogy mindjárt könnyekben tör ki a pillantásától. Fogalma sem volt, Alex miért ilyen dühös, de azt tudta, hogy ha nem menekülhet ki ebből a szobából most rögtön, akkor valami olyat tesz, amit később megbán: vagy a karjába veti magát, vagy zokogni kezd, vagy egyszerre mindkettőt. Az ajtóhoz rohant, de az nem nyílt. Christa vadul rángatni kezdte a kilincset, csak a menekülésre tudott gondolni. Alex követte, miközben fagyos szóáradatot zúdított rá: – Szóval Lord Radcliffe szeretője. A világon semmi jogcímem nincs, hogy kritizáljam, de felháborítónak találom, hogy itt él egy házban az anyjával, miközben ő ráadásul udvarol egy lánynak, akit állítólag feleségül akar venni. – Alex dühtől és megvetéstől szikrázó szemmel mérte végig a lányt. – Charles Radleigh állítólag tisztességes ember. Nem ezt vártam tőle. Christa kábultan rázta a fejét, túl döbbent volt, hogy visszautasítsa a vádakat. – Nem… nem, félreérti! – Nagyon is nyilvánvaló – mondta keserűen Alex. – Azt hittem, maga olyan nő, akit nem lehet megvásárolni. Vagy talán puszta szerelemből él itt ebben az aranykalitkában? Az ujjai szinte perzselték, amikor felemelte a lány nyakában lógó medált. – Nagyon csinos csecsebecse. Ez volt a fizetség? Engem is elfogadott volna, ha felajánlok egy tucat ilyet? Alex a lány döbbent arcába nézett. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy minden becsületességét, őszinteségét és melegségét egy olyan férfira tékozolja, aki csak arra tartja, hogy üres óráiban elszórakozzon vele. Szomorúan megkérdezte: – Annyival jobb az ő szeretőjének lenni, mint az én feleségemnek? Christa továbbra is csak rémült bénultsággal meredt Alexre, aki elfordult, és fojtott hangon azt mondta: – Lehet, hogy magát megszerezte, de inkább meghalok, mintsem hogy a húgom is az övé legyen. Félretolta Christát, és rángatni kezdte a kilincset, de a két ajtószárny közötti résen látta, hogy kívülről el van reteszelve. Valaki játszik velük – ez volt az utolsó csepp a pohárban, végképp fellángolt a dühe. Fontolgatta, hogy berúgja az ajtót, de az vastag tölgyfából volt, és a retesz is jó szélesnek tűnt. Valószínűbb volt, hogy csak a lába törne el. Ezt nem akarta kockáztatni, úgyhogy inkább felkapott egy súlyos kárpitozott széket, és a zárhoz vágta. A retesz kiszakadt a helyéről, az ajtó kicsapódott, és a szék kirepült a hallba. Alex épp kirontott volna az ajtón, amikor egy hang megállította. Christa nevetett. Nem tudta rávenni, hogy szeresse, de az végképp elviselhetetlen volt, hogy most még gúnyolódik is a fájdalmán. Elindult a lány felé, mint egy ugrásra kész, feldühödött tigris. Christa háttal állt az ablaknak, így nem látta tisztán az arcát, de a nevetése vérig sértette. Alex biztos távolságban megállt, attól félt, ha közelebb megy, még kitekeri a nyakát. – Viccesnek találja? – kérdezte fenyegetően halkan. – Ha kitépném a szívemet, az talán még jobban elszórakoztatná? – Hát ez hihetetlenül komikus – kacagott Christa. – Idejön az otthonomba, sérteget engem és a családomat, és miután tönkretett egy szép ajtót, még van olyan arcátlan, hogy engem ítél el. És mindezt csak azért, mert a bátyám házában lakom? Igazán hálás lehetne, hogy csak nevetek. Ha Charles itt lenne, kihívná párbajra. Nekem kellene megtennem. Alex ugyanolyan bénult döbbenetet érzett, mint amikor egyszer eltalálta egy erejét vesztett, visszapattanó puskagolyó. – A… a bátyja? – dadogta. Christa jéghideg hangon közölte: – Charles Radleigh a féltestvérem. Alexnek önkéntelenül ugyanaz volt az első ellenvetése, mint korábban Annabelle-nek. – De hát Lord Radcliffe nem angol? – Félig francia. Az édesapja Radcliffe grófja volt, az enyém d'Estelle gróf. Alex megrázta a fejét, próbálta felfogni, amit Christa mond. – Szóval maga is grófnő…?

Christa megvonta a vállát. – A nemzetgyűlés évekkel ezelőtt eltörölt minden nemesi címet Franciaországban, úgyhogy már nincsenek grófnők. Akkor ha most megbocsát, azt hiszem, ideje lenne távoznom. Ahogy Christa az ajtó felé indult, ráesett a napfény, és Alex meglátta, hogy könnyek patakzanak végig az arcán. Amikor megértette, hogy ugyanolyan fájdalmat okozott, mint amit ő érez, a lány után nyúlt és kétségbeesetten megállította, hogy valahogy jóvátegye, amit elkövetett. – Az ég szerelmére, Christa, bocsásson meg nekem! Christa felé fordult, és a mellébe fúrta az arcát, miközben olyan hevesen rázta a zokogás, mintha soha nem akarná abbahagyni. Alex is alig tudta megőrizni az önuralmát, ahogy a karjában tartotta, és hiába próbálta vigasztalni. – Ó, Christa, Christa – mondta kétségbeesetten, és simogatással próbálta enyhíteni a lelki sebeket, amiket okozott. – Az életemet is odaadnám, hogy magát megóvjam a fájdalomtól, mégis megint megbántottam az ostobaságommal és a féltékenységemmel. Christát rázta a zokogás, akkor sem tudott volna elmenni, ha akar. Alex a kanapéhoz vitte, leült és az ölébe vonta. Úgy vigasztalta, mint egy síró kisgyereket. Ahogy gyengéden ringatta, lassan alábbhagyott a könnyáradat, de Christa továbbra is elfordította az arcát. – Túlságosan sokat remélek, ha abban bízom, hogy valaha is megbocsát nekem – mondta halkan Alex, amikor végre elapadtak a lány könnyei. – A dühömet csak a fájdalom okozta, de amit mondtam, az akkor is megbocsáthatatlan. Christa nem nézett rá. – Honnan volt olyan biztos benne, hogy Charles a szeretőm? Csak egyszer hallotta tőlem a nevét. Alex a lány hátát simogatta, és érezte, ahogy lassan elmúlik a feszültség a testéből. – Amikor otthagyta az Orchardot, maga után mentem, amilyen hamar csak tudtam. Odamentem Suzanne üzletéhez, azt remélve, hogy ott megtalálom. Láttam, amikor találkozott a bátyjával. Christa meglepetten emelte fel a fejét. – Értem. Ha ott volt, akkor nem lehetett nehéz téves következtetésre jutnia. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem lett volna szabad olyan hamar utaznia. Egy héttel azelőtt kis híján meghalt. Megint megbetegedhetett volna. – Bele is betegedtem. Christa halványan elmosolyodott. – Úgy látom, már jobban van. Alex továbbra is értetlen arcot vágott. – Még mindig próbálom összerakni a mozaikkockákat. Mégis hogy lett magából komorna? Csak nem rakta ki a családja az utcára egy fillér nélkül? Christa felsóhajtott, és megint a férfi mellére hajtotta a fejét. – Ez egy nagyon bonyolult történet. Charles nagybátyja, aki a grófi címet örökölte utána, nem tudta, hogy a vagyonom egy másik bankban van letétbe helyezve, és közölte velem, hogy egy árva fillérem sincs. Ezek után megkérte a kezemet, kissé erőszakos módon, amitől én megijedtem, és elszöktem. Nagyon védtelennek éreztem magam vele szemben, de talán az is közrejátszott, hogy új életet is akartam kezdeni. Akkor okos döntésnek tűnt. Mivel nevelőnői állást nem találtam, komorna lettem Lady Pomfretnél. Végül is egy volt grófnőnek is ennie kell. A többit már tudja. – Christa tudta, hogy fel kellene állnia, de az elmúlt fél óra érzelmi viharai után olyan bágyadtnak érezte magát, hogy nem volt ereje mozdulni. Alex a lány haját simogatta, végigcirógatta a fülét, amitől egész testén borzongás futott végig. Ahogy Alex mellkasára hajtotta a fejét, érezte mély hangjának vibrálását, amikor halkan megkérdezte: – Miért menekült el tőlem? – Mert úgy tűnt, ott nincs jövőm, és elviselhetetlen lett volna a helyzetem, ha maradok. Nem szerettem volna végignézni az esküvőjét Miss Debenhammel. – Kértem, hogy legyen a feleségem. Megérdemeltem volna a választ. Christa kissé erőltetetten felnevetett. – Igazán tisztességes volt, hogy felajánlotta a nevét, amiért foltot ejtett a becsületemen, de nem akartam, hogy kötelességtudatból vagy sajnálatból vegyen el. – Nézzen rám. – Christa felemelte a fejét. Alex tekintete elsötétedett, és küszködve keresgélte a szavakat. – Christa, nekem nem erősségem a beszéd. De túlbecsüli a

kötelességtudatomat, ha azt hiszi, hogy amiatt akartam feleségül venni. Azt hittem, sejti, hogy érzek maga iránt. Christa szíve hevesen kezdett verni. – Arra kért, hogy a szeretője legyek. És a házassági ajánlatának körülményeiből ítélve az volt az érzésem, hogy csak azért tette, mert megbánta, ami történt. – Bizonyára feltűnt, hogy boldog voltam, nem pedig bűntudatos. Christa megvonta a vállát. – Elég jókedvűnek tűnt, de az anyám egyszer azt mondta, hogy soha ne várjam el egy férfitól, hogy betartson egy olyan ígéretet, amelyet szeretkezés előtt vagy után tett. Azt mondta, a férfiak ilyenkor képtelenek logikusan gondolkozni, és nem lenne tisztességes kihasználni a helyzetet. Alex bosszúsan megrázta a lányt. – Elegem van a franciás cinizmusából, ifjú hölgy! Lehet, hogy lassú vagyok a dolgok megfogalmazásában, de amit akkor mondtam, azt pontosan úgy is gondoltam, és most is úgy gondolom. – Megfogta Christa állát, felemelte az arcát, és mélyen belenézett szürke szemébe. Határozott hangon folytatta: – Soha életemben nem voltam még szerelmes, és nem ismertem fel a jeleit Élveztem a vidámságát, az intelligenciáját, az életörömét, és persze kívántam is. De az ostobaságom és a társadalmi előítéletek miatt egyszerűen nem jutott eszembe, hogy feleségül is vehetném, csak Stornawayben. Ezután már ami addig elképzelhetetlen volt, elkerülhetetlenné vált. Akkor is szerettem, amikor azt hittem, egyszerű komorna, és most is szeretem. A világon mindennél jobban vágyom arra, hogy a feleségem legyen. Ezt elmondhattam volna Stomawayben is, de még olyan új volt az egész, és egyébként sem voltam a legjobb formában. Elhallgatott, aztán halkan befejezte: – Talán azt hittem, hogy olyan erős szerelem volt köztünk azon a reggelen, hogy magának is éreznie kell. Christa szeme megtelt könnyel. – Azt hittem, hogy csak én érzem. Alex odahajolt a lányhoz, ajkán érezte sós könnyeit. Hosszú csönd után kicsit felemelte a fejét, és annyit mondott: – Akkor megkérdezem még egyszer: hozzám jön feleségül? Vagy olyan valakire vár, aki rangban jobban illik egy grófkisasszonyhoz? Christa nem vett tudomást a szurkálódásról, és óvatosan megkérdezte: – És mi lesz Miss Debenhammel? Alex váratlanul felnevetett. – Tegnap közölte velem, hogy a szíve másvalakié, és felbontotta az eljegyzésünket. Állítólag szerelmes valami lordba, akit két évvel ezelőtt mindenki halottnak hitt, de csodás módon visszatért. – Hogyan? – kapta fel a fejét Christa. – Úgy bizony. Már alig várom, hogy megismerhessem a titokzatos Lord Radcliffe-et. Úgy tűnik, az utóbbi időben elég sokat foglalkozott a húgommal, a volt menyasszonyommal, valamint a szerelmemmel. – Alex gyengéd csókot lehelt a lány homlokára. Christa boldogan felsóhajtott, és a férfi ajkához emelte az ajkát. Végül megpróbálta méltóságteljesen kihúzni magát – bár nem sok sikerrel –, és megkérdezte: – A jövő hónapban tengerre száll? Alex elmosolyodott. – Épp most gondoltam meg magam. Hutchinson admirális végtelenül boldoggá tehet valaki mást azzal, hogy ráruházza az Invicta parancsnoki posztját. Én inkább majd a szárazföldön szolgálom a flottát, a hajózást pedig csak a szabad időmben űzöm. – Ó, Alex! – Christa átölelte a nyakát, és úgy szorította, hogy egy darabig alig kaptak levegőt. Charles és Annabelle a szalonnal szemközt nyíló fogadószobában, az ajtó közelében hallgatózva várta, vajon hogyan végződik a békítési kísérlet. Charles idegesen járkált fel-alá. Annabelle a karjára tette a kezét, és azt mondta: – Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. Most már csak rajtuk múlik a dolog. Charles dús szőke hajába túrt, és bánatosan a lányra mosolygott. – Tudom, hogy igaza van, de akkor is olyan idegőrlő ez a várakozás. – Felsóhajtott. – Először jó mókának tűnt a kis összeesküvésünk, de most már csak arra tudok gondolni, mennyire ettől függ Christa és a

bátyja boldogsága. Amikor belekezdtünk, még nem tudtam igazán, mit jelent a szerelem. De most… – könnyedén megvonta a vállát – ez volt az egyik mozdulata, amitől nagyon hasonlított Christára. Annabelle csak nézte, és nem is mert belegondolni, mire is célozhat. Mindketten összerezzentek, amikor hirtelen egy súlyos szék törte be a szalon ajtaját, és végigcsúszott a hall fényes márványpadlózatán, majd nagyot koppanva megállt a szemközti falnál. – A bátyja gyakran szokott hajigálni dolgokat? – érdeklődött Charles. – Feltételezem, nem Christa volt. Annabelle hegyezni kezdte a fülét a betört ajtón át kiszűrődő ingerült hangokra. – Soha nem láttam még, hogy Alex ilyesmit művelt volna. Lehet, hogy jobban tennénk, ha bemennénk. – El is indult, de Charles visszatartotta. – Amíg csak a bútorokat töri össze, Christa biztonságban van. Olykor velem is előfordult, hogy a húgom miatt kedvem lett volna odavágni valamit. Nincs sok hajlama az engedelmességre. Nem kell aggódnunk, amíg egyikük sem sikoltozik – tette hozzá egy halvány mosollyal. Annabelle felsóhajtott. – Igaza van. Alex soha nem bántaná, akármilyen dühös is. De vajon mi történhetett? Egyre türelmetlenebbül vártak, míg Charles végül azt nem javasolta: – Szerintem ideje lenne szembenéznünk a tetteink következményeivel – azzal odamasírozott a hallon át a szalon ajtajához, Annabelle pedig követte. A látvány, amely fogadta őket, egyáltalán nem utalt erőszakra. Christa Alex ölében ült, átkarolta a nyakát, és szemlátomást tudomást sem vettek a külvilágról. Charlesnak kétszer is meg kellett köszörülnie a torkát, mire észrevették, és mindketten felnéztek. Christa megpróbált illedelmesen a kanapéra ülni, de Alex szorosan az ölében tartotta. – Remélem, megbocsátja, Lord Radieigh, hogy nem állok fel, de attól tartok, ha elengedem a húgát, megint elszökik. Úgy tűnik, ez bevett szokása. Christa elpirult, Charles pedig azt felelte: – Remélem, tisztességesek a szándékai a húgommal kapcsolatban. – Ó, nagyon is – nyugtatta meg Alex. – Csak abban nem vagyok biztos, hogy az ő szándékai is tisztességesek-e velem. – Alex! – kiáltott fel felháborodottan Christa, mire Charles és Annabelle elnevette magát. – Még nem válaszolt a kérdésemre, chérie – mondta Alex, tudomást sem véve arról, hogy közönségük is van. Christa a szemébe nézett. – Hát persze hogy magához megyek. Huncut mosoly villant az arcán, és hozzátette: – Van más választásom? – Az embernek mindig van választása. Hozzám jöhet önként, vagy elrabolom. Minek örülne jobban, ha elcipelném Skóciába, vagy kérjem meg valamelyik kapitány barátomat, hogy egy hajó fedélzetén adjon össze minket? Charles ismét megköszörülte a torkát, mielőtt a boldog pár újból megfeledkezne arról, hogy mások is vannak a világon. – Ha van némi beleszólásom a dologba, én jobban örülnék egy kellőképpen nagyszabású ceremóniának Londonban. Végül is Christa az egyetlen húgom, és nem szeretném, ha bárki is azt feltételezné, hogy szégyellem a rokonságot. Christa erre felhorkant, és egy francia riposzttal válaszolt, amely túl köznyelvi volt, hogy a két Kingsley megértse. Charles hangosan elnevette magát. – Neked is, hugicám. – Kezet nyújtott Alexnek. – Azt hiszem, ideje lenne, hogy közelebbről is megismerkedjünk. Alex letette az öléből Christát, és felállt, de azért továbbra is átfogta a lány derekát, miközben kezet szorított Charlesszal. Majdnem egyforma magasak voltak, és látta, hogy Charles szeme ugyanolyan szürke és ellenállhatatlanul vidám, mint Christáé. Alex méregette, miközben egymás kézszorítását próbálgatták. – Úgy látom, vérlázító módon beleavatkozik az ügyeimbe, de az eredmény láttán azt kell mondanom, hogy nem hibáztatom érte. Egyébként is az a gyanúm, hogy az a mákvirág húgom bujtotta fel az egészre. Charles megkönnyebbült arcot vágott. – Mindkét dologban igaza van. Remélem, megbocsát nekünk.

Annabelle kicsit bűntudatosan rezzent össze Alex megjegyzésére, és bizonytalanul nézett a bátyjára, amíg meg nem látta, milyen vidáman csillog a szeme. Christa ellépett Alex védelmező karjából, és gyorsan megölelte volt úrnőjét. – Köszönöm, ma soeur25 – súgta oda olyan halkan, hogy csak Annabelle hallotta. Mindketten a fivérükre néztek, aztán egyetértő pillantást váltottak keresve sem lehetett volna két jóképűbb férfit találni. Később lesz még idő megbeszélni, hogy milyen furcsa körülmények hozták össze őket, de egyenlőre nem volt szükség több szóra. A csendet egy újabb személy érkezése törte meg. Marie-Claire nyugodt mosollyal szemlélte a kis társaságot, aztán megkérdezte: – Ő volna hát az a fiatalember, aki elrabolta a szívedet, ma fille26? Alex és Annabelle csak bámult. – Ha nem tévedek, a hölgy a félelmetes sárkány grófnő, Belle – jegyezte meg Alex mosolygó szemmel. Annabelle elpirult. Elképzelni sem lehetett volna kevésbé ijesztő jelenséget, mint a törékeny, sötét hajú hölgy. – Ugyan már, micsoda szamárság. Attól, hogy valaki háromszorosan grófnő, attól még nem lesz jobban sárkány, mint egy grófi címtől – felelte Marie-Claire. – Gondolom, ön Lord Kingsley. Alex meghajolt, Christa pedig rezignáltan megjegyezte: – Maman, van valami, amit te nem tudsz? Marie-Claire elgondolkozott. – Ez értelmetlen kérdés. Ha nem tudok valamit, akkor honnan tudhatnám róla, hogy nem tudom? Alex elnevette magát. – Már látom, honnan örökölte Christa a filozofálásra való hajlamát. Aztán elkomolyodva Marie-Claire-hez fordult. – Úgy tűnik, a lánya hajlandó lenne feleségül jönni hozzám, és a bátyjának sincs semmi ellenvetése. Remélhetem, hogy ön is áldását adja ránk? Marie-Claire elmosolyodott, azzal a mosolyával, amellyel világéletében minden férfit elbűvölt, és amit Christa is örökölt, bár kissé a saját személyiségéhez alakítva. – Semmi kétségem, hogy a lányom jól választott. – Alex hallgatag húgához fordult. – És a hölgy bizonyára Annabelle, Charles szíve választottja. Marie-Claire lábujjhegyre állva könnyedén arcon csókolta Annabelle-t. Alex és Christa elégedetten látta, hogy végre a másik párnak is van pirulnivalója. A grófnő azt javasolta: – Akkor talán csöngethetnénk teáért. Végül is ez az állítólagos oka annak, hogy meglátogattak minket. Meghúzta a csengőzsinórt, és hozzátette: – Persze mivel francia vagyok, kávé is lesz. Átmegyünk a reggelizőszobába? Kellemesebb hely, mint ez a mauzóleum. Christa Alexre nézett. Még mindig túlságosan szépnek tűnt minden, hogy igaz legyen, de Alex megnyugtatóan rámosolygott. Olyan bizalmas ígéret csillogott borostyánszínű szemében, hogy Christának a lélegzete is elakadt a boldogságtól. Tökéletes bizalommal visszamosolygott, aztán követték a grófnőt. Alex könnyedén Christa hátán tartotta a kezét, mintha gondoskodni akarna róla, hogy soha többé el ne illanhasson. Charles és Annabelle pár pillanatig még a szalonban maradt. Annabelle félénken felnézett. – A stratégiája tökéletesen bevált. Köszönettel tartozom az erőfeszítéseiért. – Kissé szomorkásan hozzátette: – Hiányozni fog a konspirálás. Charles a virágszirom-finomságú arcocskába nézett, és elmosolyodva azt mondta: – Gondolom, sokkal gyakrabban lesz alkalmunk találkozni most, hogy a családunk rokonságba került. Van ellene kifogása? Annabelle zavartan elpirult, amitől olyan bájos volt, hogy Charles úgy érezte, meg kell csókolnia. Az elbűvölt mosolyból, és abból, ahogy a karcsú alakja hozzásimult, úgy tűnt, a lány is legalább annyira élvezte, mint ő, úgyhogy újból megcsókolta.

25 26

húgom leányom

Epilógus A hír, hogy Sybil Debenham visszautasította Kingsley vicomte-ot azért, hogy hozzámenjen Sir Edward Loaminghoz, keltett némi megrökönyödést az előkelő társaság köreiben, de tulajdonképpen inkább növelte a lány tekintélyét. Mindenki meglepőnek találta, hogy mégiscsak vannak érzelmei, de ettől mindenkinek csak rokonszenvesebb lett Kingsley hamar megvigasztalódott, és akik találkoztak a menyasszonyával, azoknak nem esett nehezükre megérteni, miért szeretett belé azonnal, és igyekezett elvenni, még mielőtt valaki más szemet vethetett volna rá. Az elbűvölő Lady Kingsley kifogástalanul előkelő családból származott, és azt suttogták, hogy a vagyona is jelentős, ugyanakkor néhány furcsa pletyka is keringett róla. Állítólag egy üzletben dolgozott, de lehet, hogy még borzasztóbbakat is művelt, bár azt senki nem tudta, mi lehet az, ami még ennél is rosszabb. Az egyetlen személy, aki nem túl bölcs módon kérdezősködni próbált a bátyjától, csak egy fenyegető szemvillanást kapott válaszul. Pedig Charles Radleigh mindig rendkívül barátságos fiatalember hírében állt. Suzanne de Savary örömmel újságolta mindenkinek, hogy az özvegy d'Estelle grófnő és az újdonsült Lady Kingsley is a legkedvesebb vevői közé tartozik, ami nagyon jót tett az üzletnek Mrs. Haywood végre megtudhatta, mi lett a történet vége, amikor Lady Kingsley felkereste az irodáját, és megígérte a tulajdonosnőnek, hogy mindig nála fognak érdeklődni, ha a jövőben bármikor új cselédre lesz szükség a Kingsley-házban. Mrs. Haywood nagyon örült – az üzlet miatt is, és azért is, hogy végre kielégíthette a kíváncsiságát A legnagyobb meglepetést azonban talán a Kingsley-ház személyzeti részén élték át. Amikor kiderült, kicsoda a ház új úrnője, óriási lett a kavarodás. Mindenki kénytelen volt átértékelni a vidám francia lányról alkotott véleményét, aki nemrég még köztük élt. Akik hagyományosabb nézeteket vallottak, nem helyeselték, hogy egy grófnő odáig alacsonyodjon, hogy fizikai munkát végezzen, de mivel mindannyian kedvelték Christát, és mélységesen hálásak voltak, amiért megmenekültek Sybil Debenhamtől, a személyzet tagjai nagylelkűen úgy döntöttek, elnézik Christának a különcségét. Miranda repesett a boldogságtól. Ő bezzeg nem talált semmi különöset abban, hogy a hősnője hercegkisasszonnyá változott Fiske célzatosan megjegyezte Mrs. Morrisonnak, hogy őladysége könnyed és közvetlen modora elárulhatta volna, hogy arisztokrata, hiszen őlordsága is mindig pontosan ugyanígy viselkedik A megdöbbentő hírt a Monsieur-vel is közölték, aki épp egy lazacot filézett. Felhorkant, és nagyot suhintott a késsel, aminek következtében egy darabka hús elrepült, és egyenesen a kissé meglepődött macska orra elé pottyant. – Hát persze, hogy grófnő, én mindig tudtam! – jelentette ki Monsieur Sabine, majd visszatért a vacsorakészítés komoly feladatához.