Jeffery Deaver - Az Illuzionista

Jeffery Deaver Az illuzionista 1

ALEXANDRA

2

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jeffery Deaver: The Vanished Man Hodder and Stroughton, 2003 A division of Hodder Headline 338 Euston Road London NW1 3BH Copyright © Jeffery Deaver, 2003 Hungarian translation © Cserna György, 2007 Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2008 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Milbacher Róbert A kiadványt Bocz József tördelte A borítót Müller Péter tervezte ISBN 978 963 370 636 7

3

Madelyn Warcholiknak

4

„Az illuzionisták szerint a bűvészmutatvány általában hatásból és módszerből áll. A hatás az, amit a nézők látnak... A módszer pedig nem más, mint a hatás mögötti titok, amelynek segítségével létrejön a hatás maga.” Peter Lamont és Richard Wiseman: Magic in Theory

5

I. HATÁS Április 20., szombat „Az igazán jó bűvész az elmét akarja becsapni, nem pedig a szemet.” Marvin Kaye: The Creative Magician's Handbook

6

Első fejezet

Nagyérdemű közönség! Isten hozta önöket! Engedjék meg, hogy szeretettel üdvözöljem valamennyiüket! Az elkövetkező két nap során feledhetetlen izgalmakat tartogatunk az önök számára, mivel illuzionistáink, bűvészeink, mágusaink, varázslóink, szabaduló– és átváltozóművészeink éjjel-nappal azon fáradoznak majd, hogy lekössék az önök figyelmét. Az első mutatványunk egy olyan előadó nevéhez fűződik, akiről mindenki hallott: az illető nem más, mint Harry Houdini, aki Amerika– ha nem egyenesen az egész világ – legfantasztikusabb szabadulóművésze volt. Olyan férfiúról van szó, aki koronásfők, államfők, sőt az amerikai elnök előtt is fellépett már. Egyes mutatványai olyannyira veszélyesek, hogy soha senki nem próbálta megismételni őket, még sok-sok évvel sajnálatosan korán bekövetkezett halála után sem. Ma ismét olyan szabadulómutatványt láthatnak, melynek során a fulladásos halál rettenetét kísérti meg az illuzionista. A mutatvány neve: „lusta hóhér”. A trükk során az előadóművész hason fekszik, a két kezét hátul a klasszikus Darby bilincs rögzíti. A két bokáját összekötik, és egy másik kötelet a nyaka köré hurkolnak, majd hozzákötik a bokájához. Mivel az ember egy idő után kénytelen kinyújtani a lábát, a nyakán lévő hurok megfeszül, és végül megkezdődik a szörnyű fuldoklás. Vajon miért nevezik a mutatványt „lusta hóhérnak”? Azért, mert az elítélt önmagát végzi ki. Houdini számos veszélyes műsorszámának bemutatásakor a segédei késekkel és kulcsokkal vették körül, hogy kiszabadítsák, amennyiben nem sikerülne a mutatvány. Gyakran orvos is tartózkodott a közelben. Ma az imént említett óvintézkedések közül egyikre sem kerül sor. Amennyiben a művész négy percen belül nem tud kiszabadulni, akkor bizonyosan meghal. Máris megkezdjük a mutatványt... De először, kérem, fogadják meg a tanácsomat: soha ne feledkezzenek meg arról, hogy amikor úgy döntenek, hogy jegyet váltanak a bemutatónkra, akkor maguk mögött hagyják a valós világot. Megeshet, hogy olyan dolgok, amiket a saját szemükkel látnak, egyáltalán nem is léteznek. Ugyanakkor olyan dolgokról, amelyeket puszta illúziónak gondolnak, kiderülhet, hogy abszolút valóságosak. Előfordulhat, hogy társuk a bemutató során vadidegenné válik. Meglehet, hogy a közönség soraiban ülő férfi vagy nő, akit ön nem ismer fel, nagyon is jól ismeri önt. Ami elsőre biztonságosnak tűnik, lehet, hogy halálosan veszélyes. Ugyanakkor 7

olyan veszélyesnek tűnő dolgok, amelyektől az ember óvakodna, lehet, hogy csak az első lépések a még nagyobb veszélyek felé vezető úton. Vajon miben hihetnek a bemutatóink során? Kiben bízhatnak? Nos, mélyen tisztelt közönség, a válasz az, hogy nem szabad hinniük semmiben. És nem szabad bízniuk senkiben. Senkiben az égvilágon. Most pedig felgördül a függöny, a lámpák kialszanak, a zene elhalkul, csak szívdobbanások felemelő ritmusa hallik. És ekkor kezdetét veszi a műsor... Az épület egy ódon kísértetkastélyra emlékeztetett. Hátborzongató, sötét és baljóslatú. Két toronyház közé szorították be a FelsőWest Side-on, tetején korláttal körülkerített erkéllyel, az úgynevezett „özvegyek erkélyével”; valamennyi ablakán le voltak eresztve a redőnyök. Az épületet a viktoriánus korban emelték; annak idején bentlakásos iskola működött itt, aztán idővel szanatóriummá alakították át, melyben háborodott elméjű bűnözők tengették szánalmas életüket. A Manhattani Zeneművészeti Akadémia épületében tehát akár többtucatnyi szellem is tanyázhatott volna. Ám egyikük sem volt olyan valóságos, mint az, amely éppen egy még meleg, hason fekvő női holttest fölött imbolygott az egyik előadóterem előterének homályában. A nő szeme merev volt és tágra nyílt, de még nem volt üveges, az arcán lévő vér még nem barnult be. Az arca egyébként szilvakékre változott a nyakára és a bokájára hurkolt kötél okozta fulladástól. Körülötte szanaszét szórva a földön fuvolatok, kottalapok és felborult papír kávéspohár hevert, a kávé foltot hagyott a farmerjén és zöld pólóján, ugyanakkor jókora barna folt éktelenkedett tőle a márványpadlón is. Jelen volt továbbá az a férfi, aki meggyilkolta; éppen fölébe hajolt és gondosan vizsgálgatta. Mozdulatai nyugodtak voltak, a kapkodás legcsekélyebb jele sem látszott rajtuk. Szombat volt, még meglehetősen korán. A hét végén nem volt tanítás az intézményben, a gyilkos ezt már korábban kiderítette. A diákok inkább a gyakorlótermeket használták, de azok az épület másik szárnyában voltak. Közelebb hajolt a holttesthez, s hunyorogva próbálta tetten érni a pillanatot, amikor esetleg lát valamilyen anyagot vagy szellemet távozni a lány mozdulatlan testéből. De nem látott semmi effélét. Felegyenesedett, s azt latolgatta, vajon mit csinálhatna még az előtte heverő mozdulatlan holttesttel. – Biztos benne, hogy sikoltás volt? – Igen, vagyis izé... nem – válaszolta a biztonsági őr. – Talán nem sikoltás, tudja. De kiabálás. Vagyis izgatott kiáltás. Talán egy vagy két másodpercig tartott. 8

Aztán elhallgatott. Diane Franciscovich, a huszadik kerület járőre folytatta: – Hallott még valaki valamit? A testes biztonsági őr zihálva kapkodta a levegőt, aztán a barna hajú rendőrnőre pillantva megrázta a fejét, majd kinyitotta és becsukta hatalmas kezét. Sötét színű tenyerét beletörölte kék nadrágjába. – Hívjak erősítést? – kérdezte Nancy Ausonio, a másik fiatal járőrnő, aki szőke volt és alacsonyabb, mint a társa. Franciscovich úgy vélte, nem lesz rá szükség, de azért nem volt biztos magában. Az errefelé dolgozó Felső-West Side-i járőrök általában közlekedési balesetekkel, bolti lopásokkal és kocsifeltörésekkel foglalkoztak (illetve átvezették az úton az öregeket). Ez volt az első aznapi esetük – a biztonsági őr szombat reggel kiszúrta a járdán ácsorgó két rendőrnőt, és gyorsan beintette őket az épületbe, hogy segítsenek neki megnézni, hogy ki sikoltott, illetve ki volt az, aki zaklatottan felkiáltott. – Maga csak maradjon! – mondta Franciscovich higgadtan. – Megnézzük, mi volt az. – Olyan volt, mintha valahonnét innét jönne – szólt közbe az őr–, de nem tudom pontosan. – Meglehetősen kísérteties ez a hely – jelentette ki Ausonio kelletlenül; pedig olyan rendőr volt, aki képes beavatkozni olyan verekedésbe is, ahol nálánál kétszer nagyobb férfiak küzdöttek. – Szóval érti, nehéz lenne megállapítani, honnét jött a hang. Érti, amit mondok? Franciscovich viszont arra figyelt, amit a társa mondott az imént. Rohadt kísérteties egy hely, tette hozzá csendesen. Kilométeres hosszúságúnak tűnő sötét folyosókon mászkáltak, de mivel nem találtak semmit, a biztonsági őr megállt. Franciscovich az előttük lévő ajtó felé intett. – Odabent mi van? – Nem hinném, hogy lenne ott hallgató. Ez csak egy... Franciscovich belökte az ajtót. Odabent egy apró előtér volt, amely egy ajtóhoz vezetett, melyre az volt felírva: koncertterem. És épp ez előtt az ajtó előtt hevert egy fiatal nő teteme, hason fekve, kötéllel a nyaka és a bokája körül. Tágra nyílt szemmel csodálkozott rá a halálra. Egy barna hajú, szakállas, ötven körüli férfi kuporgott fölötte. Felnézett, meglepődött azon, hogy bejött valaki. – A szentségit! – kiáltotta Ausonio. – Atyaúristen! – tromfolt az őr levegő után kapkodva. A két járőr előrántotta a fegyverét, Franciscovich lenézett a férfira, aki meglepő módon nyugodt maradt. – Ne mozduljon! Álljon fel lassan, lépjen odébb a holttesttől, és emelje a kezét a levegőbe! – A hangja sokkal határozottabb volt, mint amilyen határozottsággal az ujja a pisztoly ravaszát érintette. A férfi engedelmeskedett. 9

– Feküdjön arccal a földre, de látni akarom a kezét közben. Ausonio a lány felé lépett. Franciscovich ekkor vette észre, hogy a férfi magasba emelt jobb keze ökölbe van szorítva. – Nyissa ki a... Durranás hallatszott. A járőrt egy pillanatra elvakította a szobát betöltő fény villanása. A vakító fény mintha a gyanúsított kezéből jött volna, és egy darabig még világított, aztán elhalványult. Ausonio mozdulatlanná dermedt, Franciscovich pedig előregörnyedt, s közben jobbra-balra hadonászott a pisztolyával. Páni félelem lett úrrá rajta, mert tudta, hogy a gyilkos becsukta a szemét a villanás idejére, és most akár megcélozhatja a saját fegyverével, vagy éppen feléje döfhet a tőrével. – Hol van? Hova ment? – kiáltotta. Aztán az oszladozó füstben, káprázó szemével megpillantotta a gyilkost, amint berohan a koncertterembe. A férfi bevágta maga mögött az ajtót. Aztán tompa puffanás hallatszott odabentről, ahogy egy széket vagy egy asztalt tolt neki az ajtónak. Ausonio térdre esett a lány előtt. Svájci katonai bicskával levágta a kötelet a nyakáról, és átfordította, majd egy eldobható szájtapasz segítségével nekilátott, hogy mesterséges légzést alkalmazzon. – Van másik kijárat? – üvöltötte Franciscovich az őrnek. – Csak egy hátul, a sarkon. Jobb kéz felől. – Ablakok? – Nincsenek. – Hé! – kiáltott oda Ausoniónak, miközben sprintelni kezdett. – Tartsd rajta a szemed ezen az ajtón! – Rendben – mondta a szőke járőrnő, aztán újabb nagy levegőt vett, hogy befújjon az áldozat sápadt ajkán. Újabb puffanások hallatszottak odabentről, ahogy a gyilkos valóságos barikádot emelt az ajtó túloldalán. Franciscovich rohanva megkerülte a sarkot, aztán az ajtó felé szaladt, amelyet az őr említett, közben a mobiltelefonján erősítést kért. Ahogy előrenézett, látta, hogy valaki áll a folyosó végén. Franciscovich hirtelen megállt, a férfi mellkasára célzott, majd vakító halogén zseblámpájával rávilágított. – Szűzanyám! – kiáltotta rekedten az öreg gondnok, és elejtette a kezében tartott seprűt. Franciscovich hálaimát rebegett, hogy az ujját nem tartotta a pisztoly ravaszán. – Látott valakit kijönni azon az ajtón? – Mi az úristen folyik itt? – Látott valakit vagy nem? – üvöltötte Franciscovich. – Nem, hölgyem. – Mióta van itt? – Nem tudom, talán úgy tíz perce. 10

Újabb puffanások hallatszottak az ajtó túloldaláról, ahogy a gyilkos egyre magasabbra tornyozta a barikádot. Franciscovich a folyosóra küldte a portást a biztonsági őrhöz, ő pedig óvatosan az oldalajtóhoz osont. Szemmagasságba emelte a fegyverét, aztán óvatosan lenyomta az ajtó gombját. Nem volt bezárva. Oldalra lépett, hogy ne legyen tűzvonalban, amennyiben a gyanúsított rálőne az ajtóra. Olyan trükk ez, amit a New York-i rendőrségen tanult, de az is lehet, hogy az akadémián is említette valamelyik előadó. Újabb zörej hallatszott odabentről. – Nancy, ott vagy? – suttogta Franciscovich a rádiójába. Ausonio reszkető hangon válaszolt: – A lány meghalt, Diane. Próbáltam újraéleszteni, de meghalt. – Errefelé nem jött ki. Még mindig odabent van. Hallom. – A vonal túlsó végén csend honolt. – Próbáltam feléleszteni, Diane. Próbáltam. – Jól van, most nem ez számít. Gyere ide! Rendben vagy? Nem történt bajod? – Nem, jól vagyok. Minden oké, tényleg. – Aztán a járőrnő hangja megkeményedett. – Kapjuk el! – Nem – mondta Franciscovich de sakkban kell tartanunk, amíg a kommandósok ideérnek. Nekünk csak ez a dolgunk. Őrizzük a kijáratot, nem mozdulunk. Ekkor azonban kiáltást hallott odabentről. – Túszt ejtettem, itt van velem egy lány. Ha megpróbálnak behatolni, megölöm! Szentséges atyaúristen... – Hé, maga! – kiáltotta Franciscovich. – Senki nem próbál bemenni. Nyugi! Csak ne bántson senkit! – Vajon jól csinálta? – tűnődött. Itt és most se a tévéműsorok, se az akadémiai kiképzés nem segít. Hallotta, amint Ausonio felhívja a központot, és jelentést tesz a kialakult helyzetről, elmondja, hogy a gyanúsított túszt ejtett és eltorlaszolta a bejáratot. Franciscovich bekiáltott a gyilkosnak: – Nyugalom! Ha akarja... Fülsiketítő dörrenés hallatszott odabentről, mintha pisztolylövés lett volna. Franciscovich rémülten összerándult. – Mi történt? Te voltál az? – kiáltotta a rádiójába. – Nem – válaszolta vissza a társa. – Azt hittem, te lőttél. – Nem, nem én voltam. Jól vagy? – Igen. Azt mondja, túszt ejtett. Szerinted a túszt lőtte agyon? – Nem tudom. Honnét tudjam? – Franciscovich gondolatai vadul cikáztak: hol a francba késik már az erősítés? – Diane – suttogta Ausonio kisvártatva –, be kell mennünk. Lehet, hogy a túsz megsebesült. Lehet, hogy vérzik. Aztán kiabálni kezdett: – Hé, maga odabent! – Semmi válasz. – Hé! Semmi. – Lehet, hogy kinyírta magát – mondta Franciscovich. 11

– De lehet, hogy csak lőtt egyet a levegőbe, hogy azt higgyem, megölte magát, és odabent vár, az ajtóra célozva a fegyverével. Aztán visszatért az a szörnyű álomkép: kinyílik a koncertterem kopott ajtaja, sápadt fény vetődik az áldozat arcára, amely kéknek és hidegnek látszik a téli alkonyatban. Elsősorban azért lett zsaru, hogy megakadályozza, hogy az emberek ilyeneket műveljenek. – Be kell hatolnunk, Diane! – suttogta Ausonio. – Én is erre gondoltam. Rendben. Bemegyünk. – Önmaga előtt is erőltetettnek tűntek saját szavai, s közben a családjára gondolt, valamint arra, hogy hogyan kell két kézzel megmarkolni a pisztolyt, amikor tűzharcba keveredve lőnie kell. – Mondd meg a biztonsági őrnek, hogy fel kell kapcsolnia a benti villanyt! A következő pillanatban Ausonio így szólt: – A kapcsoló idekint van. Felkapcsolja, amikor szólok neki. – Franciscovich mély sóhajtást hallott az adóvevőn keresztül. Aztán Ausonio folytatta: – Rendben. Felkészülni! Háromra bemegyünk. Te számolsz! – Oké. Egy... várj, én 2 óra felől közelítek majd, nehogy rám lőj! – Rendben. 2 óránál. Figyelek! – Te pedig bal kéz felé leszel tőlem. – Gyerünk! – Egy – Franciscovich megragadta a baljával az ajtó gombját. – Kettő. Ekkorra a mutatóujja a biztonsági ravaszra simult, és gyengéden megsimogatta – itt volt a pisztolyok biztonsági zárja. – Három! – üvöltötte Franciscovich olyan hangosan, hogy biztos volt benne, a társa meghallotta rádió nélkül is. Berontott az ajtón a hatalmas téglalap alakú szobába, amely abban a pillanatban vakító fénybe borult. – Ne mozduljon! – üvöltötte az üres szobába. Lekuporodott, majd feszültségtől bizsergő bőrrel végigpásztázta fegyverével jobbról balra az egész helyiséget, aztán balról jobbra is. Egyetlen négyzetcentimétert sem hagyott ki. Sehol nem látta sem a gyilkost, sem a túszt. Balra pillantott, a másik ajtóra, ahol Nancy Ausonio állt, ugyanolyan idegesen pásztázta fegyverével a helyiséget, mint ő. – Hol van? – suttogta a járőr. Franciscovich megrázta a fejét. Észrevette, hogy a helyiségben körülbelül ötven összecsukható szék lehet, egyenes sorokba rendezve. Négy vagy öt közülük a hátán, illetve az oldalán hevert. De nem látszottak barikádnak, véletlenszerűen döntötték fel őket. Tőle jobbra egy alacsony színpad helyezkedett el. Rajta erősítő és két hangszóró, valamint egy ütött-kopott versenyzongora. A két fiatal járőrnő gyakorlatilag mindent látott a helyiségben. Az elkövetőt leszámítva. – Mi történt, Nancy? Mondd, mi történt? Ausonio nem válaszolt; akárcsak a társa, eszeveszetten járatta a tekintetét körbekörbe, 360 fokos fordulatot tett, minden egyes árnyékot megnézett, minden 12

egyes bútordarabot, pedig teljesen nyilvánvaló volt, hogy a férfi nincs ott. Hátborzongató... A helyiség gyakorlatilag egy zárt kocka volt. Nem voltak rajta ablakok. A légkondicionáló és a fűtőcsövek átmérője mindössze húsz centi lehetett. A mennyezetet faburkolat borította, nem pedig akusztikus burkolat. Nem volt csapóajtó se, már amennyire meg tudták ítélni. És nem volt más kijárat, mint az, amelyen Ausonio bejött, illetve amelyen Franciscovich behatolt. – Hova lett? – kérdezte Franciscovich. A társa válaszolt valamit. A járőr nem hallotta, amit a társa mondott, ám le tudta olvasni az arcáról: halvány dunsztom sincs. – Hé! – kiáltotta valaki az ajtóból. Sarkon fordultak, és az üres előcsarnok felé céloztak a fegyverükkel. – Megjött a mentő és a rendőrség – kiáltotta a biztonsági őr a rejtekhelyéről. Franciscovich rémülten zakatoló szívvel behívta a férfit. – Mi a helyzet... úgy értem, elkapták? – érdeklődött az őr. – Nincs itt – mondta Ausonio reszkető hangon. – Tessék? – kérdezte a férfi, és óvatosan bekukucskált a terembe. Franciscovich hallotta a rendőrök és a helyszínelők hangját odakintről. Hallotta az eszközeik csörömpölését is. A két nő ennek ellenére még nem szedte össze magát eléggé ahhoz, hogy csatlakozzona társaihoz. Bénultan álltak az előadóterem közepén, mindketten összezavarodtak, és kínosan érezték magukat. Próbálták kitalálni, hogyan szökhetett meg az elkövető egy olyan helyiségből, melynek mindkét kijáratát lezárták.

13

Második fejezet

– Zenét hallgat! – Nem hallgatok zenét, csak éppen be van kapcsolva valami. – Zenét, mi? – dünnyögte maga elé Don Sellitto, miközben belépett Lincoln Rhyme szobájába. – Ez macskazene. – Újabban megszerette a dzsesszt – magyarázta Thom a pocakos nyomozónak. – Mondhatom, meglepő. – Mint mondtam – folytatta Lincoln Rhyme ingerlékenyen –, dolgozom, és történetesen zene szól a háttérben. Hogy érted azt, hogy macskazene? A fehér inget, barna nadrágot és lila nyakkendőt viselő asszisztens a TFTmonitor felé biccentett a fejével: – Nem, nem dolgozik, hacsak nem számít munkának az, hogy már egy órája ugyanazt az oldalt bámulja. Na, ha én dolgoznék így, akkor kapnék a fejemre. – Utasítás: lapozz! – A számítógép felismerte Rhyme hangját, és engedelmeskedett, s az Igazságügyi Orvos-szakértői Szemle című folyóirat következő oldalára lapozott a monitoron. Aztán csípősen odaszólt Thomnak: – Arra ugye nem vagy kíváncsi, hogy mit bámulok? Arról az öt egzotikus toxinról olvasok, amelyeket az európai laboratóriumok szerint a terroristák használnak. Kössünk fogadásokat, hogy melyek ezek. – Nem, van más dolgunk is – válaszolta az asszisztense, és azokra a különféle fizikai gyakorlatokra gondolt, amelyeket az ápolóknak el kell végezniük naponta többször az olyan nyaktól lefelé lebénult betegeken, mint Lincoln Rhyme. – Pár perc és rátérhetünk – mondta a kriminológus, s közben élvezte a különösen energikus trombitaszólót. – Nem, most fogunk tornázni. Ha megbocsát egy pillanatra, Lon. – Hát persze. – A hatalmas pocakú Sellitto kilépett a Rhyme Central Park West-i, második emeleti lakásának folyosójára. Becsukta maga mögött az ajtót. Miközben Thom szakértő módon végezte a dolgát, Lincoln Rhyme zenét hallgatott, s közben a „macskazene” kifejezésen tűnődött? Öt perccel később Thom visszaengedte Sellittót a hálószobába. – Kávét? – Köszönöm, az jól jönne. Kurvára korán van még ahhoz, hogy szombaton dolgozzon az ember. Az ápoló kiment. – Szóval, hogy tetszem, Line? – kérdezte a középkorú detektív, és körbefordult a tengelye körül. Szürke öltönyt viselt, ruhatárának egyik jellegzetes darabját, amely a jelek szerint állandóan gyűrött volt. – Na mi az, divatbemutatót tartasz? – kérdezte Rhyme. 14

Macskazene? Aztán a gondolatai visszatértek a CD-re. Hogy a pokolba tud valaki ilyen leheletfinoman és átéléssel trombitálni? Hogy lehet kicsalni ilyen hangokat egy fém hangszerből? A nyomozó folytatta: – Nyolc kilót fogytam. Rachel diétán tart. A zsír jelenti az egyetlen gondot. Az ember kiszűri a zsírt az étrendjéből, és elképesztő, hogy milyen sokat tud fogyni. – A zsír, igen, a zsír. De azt hiszem, ez nem újdonság, Lon. Szóval... – Ezzel azt akarta mondani, hogy térjen a tárgyra. – Van egy bizarr esetem. Fél órával ezelőtt egy utcával arrébb a zeneművészetiben találtak egy holttestet. Engem bíztak meg a nyomozással, és jól jönne egy kis segítség. „Zeneművészeti. Én pedig éppen zenét hallgatok. Na, ez egy kurva nagy véletlen.” Sellitto gyorsan elsorolta a tényeket: megöltek egy hallgatót, a koncerttermet lezárták, mégis valami csapóajtószerűségen át távozott a gyilkos, ám a kijáratot senki nem találja. A zene tiszta matematika. Ezt még Rhyme, a tudós is felfogta. Logikus volt, és tökéletesen felépített. Aztán arra gondolt, hogy ráadásul még véletlen is. Korlátlan számú dallamot lehet írni. A zeneszerzésbe az ember soha nem fáradhat bele. Aztán azon tűnődött, hogy vajon hogyan kezd hozzá valaki. Rhyme úgy gondolta, ő ehhez nem elég kreatív. Tizenegy vagy tizenkét éves korában járt zongoratanárhoz, és bár hosszan tartó szerelembe esett Miss Osborne-nal, maguk a zongoraórák katasztrofálisak voltak. A hangszerrel kapcsolatos legkellemesebb emléke az, amikor egy tudományos bemutatón sztroboszkópos képeket néztek a rezonáló húrokról. – Figyelsz rám egyáltalán, Line? – Persze, egy bizarr esetről mesélsz. Sellitto további részletekkel szolgált, s lassan sikerült felkeltenie Rhyme figyelmét. – Kell hogy legyen valami titkos kijárat, amelyen át kijuthatott a teremből. De se a nyomozók, se az iskola munkatársai nem találják. – Milyen a helyszín? – Nagyjából még mindig érintetlen. Oda tudjuk küldeni Ameliát, hogy nézzen körül? Rhyme az órájára pillantott. – Még körülbelül húsz percig dolga van. – Az nem gond – válaszolta Sellitto, miközben megtapogatta a hasát, mintha azt vizsgálgatná, hogy fogyott-e valamit. – Majd rácsörgök. – Egyelőre még ne zavarjuk! – Miért, mit csinál? – Ó, valami veszélyeset– mondta Rhyme, és ismét a trombita selymes hangjára összpontosította a figyelmét. – Mi mást?

15

*** A nő megszagolta az orra előtt lévő válaszfal tégláját. A tenyere izzadt, és mivel tűzvörös haját betörte poros járőrsapkája alá, a fejbőre istentelenül viszketett. Ennek ellenére teljesen mozdulatlan maradt, miközben egy egyenruhás rendőrtiszt odaállt közvetlenül mellé, és szintén nekitámasztotta arcát a téglafalnak. – Na jó, rendben. Itt történt az eset – mondta a férfi, s közben jobb felé biccentett a fejével. Elmagyarázta, hogy közvetlenül a közelben van egy üres parkoló, melynek közepén áll az az autó, amelyet vad rendőrségi üldözés után a gyanúsított összetört és otthagyott. – Még el lehet vezetni? – kérdezte Amelia Sachs. – Nem. Összetört a lökhárítója, és elfolyt a hűtővize. Három elkövető. Feltételesen szabadlábon vannak, de az egyiket őrizetben tartjuk. Azt, amelyik a kocsiban volt, és volt egy özönvíz előtti vadászpuskája. Megsebesített egy járőrt. – A sérülés súlyossága? – Csak felszínes. – Itt a közelben kaptátok el? – Nem. Az átfésült területen kívül. Nyugati irányban, egy épülettel arrébb. – És a harmadik elkövető? – kérdezte a nő. A rendőr felsóhajtott. – Hát az sajnos bejutott ennek az épületnek az első emeletére. – Aztán a fal felé biccentett, amelynek támaszkodtak. – Barikádot épített az ajtó elé. Túszt ejtett. Egy terhes nőt. Sachs megpróbálta megemészteni az imént elhangzott információáradatot, s közben a testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, hogy ne fájjanak annyira az ízületei. Leolvasta a társa nevét a mellére tűzött névkártyáról. – Mondja, Wilkins, milyen fegyvere van a túszszedőnek? – Ismeretlen típusú kézifegyver. – Hol vannak a mieink? A fiatalember a fal mögött álló két járőrre mutatott a parkoló hátulsó részében. – Van még két emberünk az épület előtt is. Ők alkotják a csapatot. – Hívta valaki a kommandósokat? – Nem tudom. Amikor tűzharcba keveredtünk, elveszett az adóvevőm. – Van golyóálló mellénye? – Nincs. Igazság szerint autósokat igazoltattam... Hová tart ez a világ? A nő egy kódolt számot tárcsázott a mobilján: – Az 5885-ös helyszín a központnak. A következő pillanatban: – Itt a 74-es, hallgatom. – 10.30-kor bűncselekmény a Delancey 605-ön. Egy rendőrt meglőttek. Erősítés kérek. Járőrök és kommandósok. Két elkövető, mindkettőnél fegyver van. Az egyik túszt ejtett; szükség lesz valakire, aki tárgyal vele. 16

– Roger 5885-ös, megfigyelő helikoptert küldjünk? – Nem kell, 74-es. Az egyik gyanúsítottnál nagy erejű lőfegyver van, és nem haboznak rálőni a rendőrökre. – Amint lehet, küldjük az erősítést. De a titkosszolgálat lezárta a fél belvárost, mert a JFK reptér felől érkezik az alelnök. Emiatt lesz egy kis csúszás. Addig tartsa a frontot a saját belátása szerint. Kikapcs. – Roger. Kikapcs. „Szóval az alelnök. Na, én biztosan nem fogok rá szavazni.” Wilkins megcsóválta a fejét. – De nem küldhetünk tárgyalni valakit a lakáshoz, addig nem, amíg ránk lőhetnek a kocsiból. – Majd kitalálok valamit – válaszolta Sachs. Az épület sarkához araszolt, aztán kipillantott a kocsira, melynek orra begyűrődött, s meglátott benne egy sovány, puskát szorongató férfit. „Mindjárt kitalálok valamit...” Odakiáltott: – Hé, maga ott az autóban, körül van véve! Tüzet nyitunk, ha nem dobja el a fegyverét. Engedelmeskedjen, de azonnal! A férfi lekuporodott, és arra célzott, ahonnan a nő hangját hallotta. Ő is lekuporodott, aztán visszabújt a fal mögé. A mobilján felhívta a parkoló mögött elhelyezkedő két másik járőrt. – Vannak túszok a kocsiban? – Nincsenek. – Biztos benne? – Biztos – válaszolta a járőr. – Jól megnéztük, mielőtt lövöldözni kezdett. – Rendben. Maguk meg tudnák lőni? – Valószínűleg igen, az ajtón keresztül. – Nem, ne lövöldözzenek vaktában. És csak akkor süssék el a fegyvert, ha megfelelő fedezékük van. – Roger. A nő látta, ahogy a támadó oldalazva elindul. A következő pillanatban a járőr így szólt: – Van egy felesleges lövedékem. Leszedjem? – Válj! – Aztán odakiáltott: – Hé, maga ott a kocsiban, azzal a puskával a kezében. Tíz másodperce van, aztán tüzet nyitunk. Dobja el a fegyverét, megértette? – Megismételte ugyanezt spanyolul is. – Fordulj fel! Ezt igenlő válasznak vette. – Tíz másodperc – kiáltotta. – Elkezdünk számolni. Aztán odaszólt rádión a két tisztnek. – Adjunk neki húsz másodpercet, aztán zöld utat kapnak. Amikor közeledett a tíz másodperc vége, a férfi eldobta a puskát, és feltartott kézzel felállt. – Ne lőjenek, ne lőjenek! 17

– Tartsa a magasba a kezét, induljon el az épület sarka felé. Ha leereszti a kezét, magára lövünk. Amikor a sarokhoz ért, Wilkins megbilincselte és megmotozta. Sachs ott maradt lekuporodva. Aztán a gyanúsítotthoz fordult: – A másik odabent kicsoda? – Nem mondom meg... – Dehogynem, mert ha kihozzuk, márpedig ki fogjuk hozni, akkor maga börtönbe kerül bűnrészességért. Nem is bűnrészességért, hanem gyilkosságban való részességért. Mondja, megér az a fickó odabent egy életfogytiglant? A férfi felsóhajtott. – Na gyerünk, köpje ki a nevét! – mondta a nő. – A nevét, a címét, a családi viszonyait, hogy mit szeret vacsorázni, mi az anyja keresztneve, van-e rokona a bandában – bármit, amiről úgy gondolja, segítségünkre lehet! A férfi felsóhajtott, aztán beszélni kezdett; Sachs jegyzetelt. A következő pillanatban recsegni kezdett az adóvevője. A túszszakértő és a kommandóscsapat épp felbukkant az épület előtt. Sachs átadta a jegyzeteit Wilkinsnek. – Ezt vidd oda annak, aki tárgyal a túszszedővel! Közölte a fegyveressel a jogait, s közben eltöprengett: vajon a lehető legjobb módon járt-e el? Nem veszélyeztetett-e szükségtelenül emberéletet? Nem kellett volna neki magának megvizsgálnia a sebesült rendőrt? Öt perccel később a felettes rendőr százados fordult be az épület sarkánál. Elmosolyodott. A túszszedő elengedte a nőt. Senki nem sérült meg. Hármat sikerült nyakon csípni. A sebesült rendőr rendbejön, csak egy kis karcolás. Egy rendőrnő, akinek szőke tincsei kikandikáltak a rendőrsapkája alól, csatlakozott hozzájuk. – Hé, ezt nézzétek meg, egy kis jutalom. – Azzal felmutatott egy nagy, fehér porral teli táskát, és egy másikat is, amelyben tűk, fecskendők és más drogfogyasztásra alkalmas eszközök voltak. A kapitány átnézte a táska tartalmát, és elismerően bólogatott. Sachs így szólt hozzá: – Ezt az autóban találta? – Nem, egy Fordban az út túloldalán. A kocsi tulajdonosát szemtanúként kérdeztem ki, mire a fickó verejtékezni kezdett, és annyira idegesnek látszott, hogy átkutattam az autóját. – Hol parkolt? – kérdezte Sachs. – A garázsában. – Kért házkutatási parancsot? – Nem, mint mondtam, a fickó nagyon idegesen viselkedett, és már a járdáról láttam a zacskó sarkát. Ez szerintem épp elég indok. – Még véletlenül sem – mondta Sachs, és megrázta a fejét. – Törvénytelenül kutatta át a kocsiját. – Törvénytelenül? A múlt héten gyorshajtáson kaptuk a fickót, most pedig egy kiló por volt a hátsó ülésén. Szerintem helyesen jártunk el. – Az utcán más lett volna, hiszen a mozgó jármű esetén kevésbé kötöttek a 18

szabályok, mint a nyilvános területen parkoló kocsiknál. Olyankor elég a gyanú, viszont az autó magántulajdon, és hiába van benne kábítószer, akkor is házkutatási parancsra van szükség hozzá. – De hát ez hülyeség – mondta a rendőrnő védekezőleg. – Tessék, itt van, tíz uncia színtiszta kokain. Mi kell még? Egyértelműen drogkereskedő a fickó. A kábítószer-ügyosztály hónapokig hajkurássza a gyanúsítottjait, mire ilyen fogáshoz jut. A százados Sachshez fordult: – Biztos benne, hogy ez a helyes álláspont, kollegina? – Abszolút biztos. – Akkor mit javasol? – Kobozzák el a cuccot, ijesszenek rá a fickóra úgy, hogy összeszarja magát, a rendszámát pedig adják le a kábítószerosztályon. – Aztán a rendőrnőre pillantott. – Ami pedig magát illeti, jobb lesz, ha felfrissíti a házkutatással és a bizonyíték lefoglalásával kapcsolatos ismereteit, kollegina. A rendőrnő erre vitatkozni kezdett, de Sachs oda se figyelt. A kuka felé fordult, ami mellett a bűnöző kocsija állt. Hunyorogva vizsgálgatta az autót. – Kollegina... – kezdte a százados. Sachs rá se hederítve Wilkinshez fordult. – Azt mondod, három elkövető volt? – Így igaz. – Honnét tudod? – Egy ékszerboltba törtek be, és onnét kaptuk az infót. Belépett a szemetes parkolóba, és előhúzta a pisztolyát. – Nézz csak oda az elkövetők kocsijára! – Atyaisten! – mondta Wilkins. A jármű összes ajtaja nyitva volt. Ezek szerint négyen szálltak ki belőle. Sachs lekuporodott, tekintetével végigpásztázta a parkolót, majd az egyetlen lehetséges menedékhely, a rövid zsákutca felé célzott. – Fegyvere van! – kiáltotta, még mielőtt valóban detektálta volna, hogy mi történik. Minden fej odafordult, s egy nagydarab, pólót viselő puskás férfi szaladt ki a parkolóból, hogy az utca felé törjön ki. Sachs a férfi mellkasára célzott a pisztolyával, amikor az előbukkant a menedékéből. – Dobja el a fegyvert! – parancsolt rá. A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott, majd elvigyorodott, és a rendőrök irányába hadonászott a fegyverével. Sachs vidáman odakiáltott neki: – Bumm, bumm, le van lőve! A puskás férfi megállt, és elnevette magát. Megcsóválta a fejét. – Baromi jó, azt hittem, simán kiosonhatok. – Azzal a vállára vetette a zömök puskát, és a ház mellett várakozó rendőrtársaihoz sétált. A másik „gyanúsított”, akit előzőleg a kocsiból szedtek ki, odafordult, hogy leszedhessék a csuklójáról a bilincset. A „túszt” egy terhesnek aztán végképp nem mondható, latin rendőrnő 19

alakította, akit Sachs már évek óta ismert, odajött, és hátba veregette Sachst. – Szép munka volt, Amelia, megmentetted az életem. Sachs komoly arcot vágott, de persze úgy örült, mint a diák, aki jól felelt az iskolában. És pontosan ez történt. Amelia Sachs ugyanis új célt tűzött maga elé. Az apja, Herman, egész életében közönséges járőr volt. Mivel neki is ugyanez volt a fokozata, ő is évekig maradhatott volna ugyanebben a beosztásban, amíg előléptetik, csakhogy a szeptember 11-i terrortámadás után úgy döntött, hogy többet szeretne tenni a városért. így aztán beadta a papírokat, és beiskolázták a nyomozótanfolyamra. Egyetlen bűnüldöző testület sem működött még olyan hatékonysággal, mint a New York-i rendőrség nyomozói alosztálya. A hagyomány a kemény és zseniális Thomas Bymes nyomozóig nyúlt vissza, akit 1880-ban bíztak meg az ügyosztály megalapításával. Bymes fegyvertárában egyaránt megtalálhatók voltak a kemény, durva módszerek, ugyanakkor a kifinomult, tiszta logikán alapuló eljárások is. Ennek köszönhetően sikerült például egy a bűntett helyszínén talált apró szövetszál alapján felszámolnia egy kiterjedt tolvajhálózatot. Bymes zseniális vezetése alatt az ügyosztály nyomozói félistenekké nőtték ki magukat, és nekik köszönhetően a korábban vadnyugati viszonyokat idéző New York-i utcákon a bűncselekmények száma drasztikusan lecsökkent Herman Sachs rendőrjárőrként mániákusan gyűjtötte a rendőrségi relikviákat, és nem sokkal a halála előtt a leányának ajándékozta gyűjteménye egyik legkedvesebb darabját: egy ütött-kopott jegyzetfüzetet, amelyet Bymes használt, hogy ebbe jegyzetelje a nyomozásai során szerzett adatokat. Amikor Sachs még fiatal volt – és Amelia anyja nem volt a közelben –, gyakran felolvasott neki a még kisilabizálható részekből, és aztán különféle történeteket gyártottak köréjük. 1883. október 12. Megtalálták a másik lábat is! Slaggardy szenesvödre, öt nyom. Remélhetőleg Cotton Williams hamarosan vallomást tesz. Tekintve, hogy milyen presztízst jelentett, ha valaki ide bekerült (és rendőri mércével mérve ráadásul jól meg is fizették), meglehetősen ironikus volt, hogy a nők több lehetőséghez juthattak a nyomozási ügyosztályon, mint a New York-i rendőrség bármely más osztályán. Ha Thomas Bymes volt a férfi detektívek bálványa, akkor a nőké minden bizonnyal Mary Shanley volt – Sachs is szinte bálványozta. Shanley a harmincas években vette ki részét a New York-i bűnüldözésből, és féktelen, megalkuvás nélküli zsaru volt, aki egyszer azt mondta: „Azért van a fegyverem, hogy, használjam, és használni is fogom, ha kell.” És tényleg nem beszélt a levegőbe, meglehetősen rendszeresen nyúlt a fegyvere után. Miután éveken át küzdött a bűnőzökkel Midtownban, első rangú nyomozóként vonult nyugállományba. Sachs azonban több akart lenni puszta nyomozónál, hiszen ez csak egy beosztás volt, ő viszont rangot is szeretett volna. A New York-i rendőrkapitányságon és a 20

többi rendőrségen is általában abból lesz nyomozó, akit érdemei és tapasztalatai alapján kineveznek. Az őrmesteri rendfokozathoz viszont a jelöltnek kemény, hármas vizsgán kell részt vennie: írásbelin, szóbelin és – amin Sachs épp most jutott túl – gyakorlati vizsgán is, egy olyan szimuláción, melynek során a gyakorlatban kell bebizonyítania, hogy alkalmas arra, hogy kezelje a helyzetet és irányítsa az embereit is, és képes vigyázni a civilekre is éles helyzetben, akár tűzharc közepette is. A vizsga lebonyolítója egy halk szavú veterán százados volt, aki Laurence Fishburne-re emlékeztetett, és a vizsga során végig jegyzetelt. – Rendben, kollegina – mondta leírjuk az eredményeit, és hozzácsatoljuk az eddigiekhez. De hadd mondjak egy szót csak úgy félhivatalosan – a jegyzetfüzetébe pillantott. – A civilekre és a rendőrökre vonatkozó veszélyelhárítási rész tökéletesre sikerült. Az erősítést a legjobbkor és a legmegfelelőbb módon hívta. Úgy irányította az embereket, hogy a bűnözőknek minimális esélye sem maradt a menekülésre, ugyanakkor nem tett ki veszélynek senkit. Igaza volt az autó törvénytelen átkutatásával kapcsolatban is. És az is remek volt, ahogy megpróbált személyes információkat kiszedni az egyik gyanúsítottból, hogy azután hasznosíthassák majd a túszszedővel folytatott tárgyalás során. Arra nem is gondoltunk, hogy ez is része lesz majd a gyakorlatnak. De a jövőben majd erre is odafigyelünk. Őszintén szólva, soha nem gondoltuk volna, hogy rájön arra, hogy még egy gyanúsított bujkál a környéken. Úgy terveztük, hogy ő majd lelövi Wilkins járőrt, aztán megvárjuk, hogy hogyan kezeli azt a helyzetet, amikor leszedik egy kollégáját, és hogyan szervezi meg a menekülő gyanúsított elfogását. A hivatalos tónus eltűnt a hangjából, és elmosolyodott. – De sikerült leszednie a rohadékot. Bumm... Bumm... Aztán folytatta: – Az írásbeli vizsgán már túl van, igaz? – Igen, uram. Bármelyik nap megjöhet az eredmény. – A csoport kitölti az értékelőlapját, és elküldjük a vizsgabizottságnak az ajánlásunkkal együtt. Most már lazíthat egy kicsit. – Igen, uram. Az a rendőr, aki a rossz fiút játszotta – akinél az imént a puska volt –, odajött hozzá. Jóképű, olaszos külsejű, kidolgozott izomzatú fickó volt, akiről azt feltételezte Amelia, hogy már egy fél generáció óta nem a brooklyni dokkokban lakik. Az állát és az arcát sötét borosta fedte. A csípője fölött, az övébe dugva krómozott automata pisztolyt hordott, és amikor kihívóan elmosolyodott, Sachsnek az jutott eszébe, hogy mindjárt javasolni fogja, hogy használja tükörként a pisztolyát, és borotválkozzon meg benne. – Be kell hogy valljam, szivi – kezdte –, már vagy tucatnyi gyakorlati vizsgán voltam, de messze ez volt a legjobb. A rendőrnő elnevette magát a fickó szavai hallatán. Úgy látszik, a központban 21

maradt még pár nagyképű macsó – nyilván a járőröktől került fel oda–, bár általában inkább a haverkodás húzódott meg a szavaik mögött, mint a nők lekicsinylése. Nem is emlékezett rá, hogy mikor szólították „szivinek” az utóbbi években. – Talán hagyjuk a szivit, a kollegina jobban tetszik. – Nanana– mondta a fickó nevetve. – Most már kieresztheti a gőzt, vége a vizsgának. – Ezt meg hogy érti? – Mikor azt mondtam: „szivi”, az már nem tartozott a vizsgához. Most már hagyhatjuk a formaságokat. Csak azért mondtam, mert le vagyok nyűgözve. No meg azért, mert maga... tudja. – Kaján fény csillant a szemében, és éppolyan megnyerő volt, akárcsak az övébe dugott pisztoly. – Nem szoktam nagyon hízelegni. Ha már én ilyet mondok, az jelent valamit. – Mert maga aztán tudja! – Hé, csak nem húzta fel magát valamin? – kérdezte. – A legkevésbé sem. Ezért maradjunk csak a kolleginánál. így szólítson, én pedig kollégának szólítom magát. Legalábbis szemtől szembe. – Ugyan már, nem akartam sértegetni, vagy ilyesmi. Maga igazán csinos lány. Én meg férfi vagyok. Tudja, hogy megy ez... Szóval. – Szóval – válaszolta, aztán elindult az ellenkező irányba. A férfi a homlokát ráncolva eléje lépett. – Hé, várjon! Ez nem lesz így jó. Nézze, hadd hívjam meg egy kávéra! Ha megismer, meg fog kedvelni. – Azért ne fogadjon rá nagy összegben! – szólt oda az egyik haverja nevetve. A dzsigoló külsejű nyomozó a levegőbe bökött a középső ujjával, hogy jelezze a cimborájának a véleményét, aztán visszafordult Sachshez. Ekkor azonban megszólalt Amelia csipogója, és lenézett rá, hogy leolvassa a kijelzőt. Lincoln Rhyme száma jelent meg rajta. Utána pedig a „sürgős” szó. – Sajnálom, mennem kell – mondta. – Szóval nincs ideje egy kávéra, mi? – kérdezte a férfi, s jóképű arcán színlelt szenvedés jelent meg. – Ezúttal nincs. – Akkor legalább a telefonszámát adja meg! A rendőrnő pisztolyt formázott a mutató– és a hüvelykujjával, majd a férfira célzott. – Bumm, bumm – mondta, aztán elindult sárga Camarója felé.

22

Harmadik fejezet

Ez iskola lenne? Amelia Sachs maga mögött húzta a hatalmas fekete gurulós helyszínelő bőröndöt, és végigment a homályos folyosón, s közben doh és áporodott faszag csapta meg az orrát. Poros pókhálók gyűltek fel a mennyezeti sarkokban, és sok helyütt nagy foltokban mállott már a zöld festék a falról. – Kijárt idebent? Sellitto így válaszolt: – Azok a rendőrök, akik elsőként értek ide. – Aztán a két nő felé biccentett. – Rajtuk kívül a törvényszéki orvos és a kommandósok. De miután átvizsgálták a terepet, visszavonultak. A bűntett helyszínén szinte semmit sem találtunk. – Az őr is odabent volt – szólt közbe Ausonio. – De csak egy percre; kihúztuk onnét, amilyen gyorsan csak tudtuk. – Remek – válaszolta Sachs. – Szemtanúk? Ausonio válaszolt neki. –Egy portás vagy gondnok volt odakint a folyosón, amikor mi ideértünk. – De nem látott semmit – tette hozzá Franciscovich. Sachs így szólt: – Ettől függetlenül le kell vennünk a talpméretét, hogy ne keverjük össze a helyszínen rögzített nyomokkal. Idehozná valamelyikük a fickót? – Hát persze – mondta Ausonio, és elindult a férfiért. Az egyik fekete bőröndből Sachs elővarázsolt egy cipzárral zárható tiszta műanyag tasakot. Kinyitotta, és kivett belőle egy fehér kezeslábast. Belebújt, majd a fejére húzta a csuklyát. Aztán kesztyűbe bújtatta a kezét. A New York-i rendőrségen alapöltözet volt ez minden helyszínelő számára; ennek köszönhetően nem hagytak fölösleges hajszálakat, elhalt bőrsejteket és egyéb idegen anyagokat a tetthelyen, például Sachs ruhájából származó szövetszálakat, amelyek tévútra vihetnék a nyomozást. Gumi lábbelit vett, sőt, mivel Rhyme ragaszkodott hozzá, még egy nejlonzacskót is gumizott rá, nehogy elmaszatolja a helyszínen rögzíthető lábnyomokat. Sachs mikrofonos fejhallgatót tett a fülére, és rácsatlakozott az adóvevőjére. Lenyomta az automatikus tárcsázó gombját, és a következő pillanatban Lincoln Rhyme halk hangját hallotta a fülében. – Sachs, ott vagy? – Ja. Pont úgy áll a dolog, ahogy korábban informáltak: sarokba szorították a fickót, aztán eltűnt. Rhyme kuncogni kezdett. – Most pedig azt akarják, hogy kerítsük elő. Mondd csak, muszáj nekünk helyrehozni mindenki elcseszett ügyét? Várj egy kicsit! Parancs: Lejjebb a 23

hangerőt! Lejjebb! – A háttérzene teljesen elhalkult. A technikusok, akik végigkísérték Sachst a homályos folyosón, magas háromlábú állványra szerelt reflektorokat hoztak. Sachs felállította a lámpákat az előcsarnokban, és felkattintotta a kapcsolót. Általában meglehetősen vitatott kérdésnek számított, hogy hogyan kell feldolgozni megfelelő módon a bűntett helyszínét. A nyomozók általában abban egyetértenek, hogy a kevesebb több, noha a legtöbb ügyosztályon még mindig nyomrögzítő teamekkel dolgoztattak. Lincoln Rhyme azonban a balesetét megelőzően minden helyszínt egyedül dolgozott fel, és ragaszkodott hozzá, hogy Amelia Sachs is hasonlóképpen járjon el. Ha más technikusok is jelen vannak, akkor elvonhatják az ember figyelmét, és gyakran kevésbé éber az ember, mint egyébként, arra gondol – még ha csak tudat alatt is –, hogy a többiek megtalálják azt, amit esetleg ő elmulasztott. De más oka is volt a magányos keresésnek. Rhyme rájött arra, hogy képes bárki is itt zenét tanulni? Az épület tökéletes helyszínül szolgált volna az anyja valamelyik kedvenc Anne Rice-regényéhez. – Hátborzongató – mondta az egyik járőr, de csak félig-meddig viccelődött. Ez a szó tökéletesen leírta a helyet. Fél tucat zsaru – négy járőr és két civil ruhás nyomozó – ácsorgott a folyosó végén lévő dupla lengőajtónál. A kócos és zilált Lon Sellitto lehorgasztott fejjel beszélgetett az őrrel, s egyik kezében a jegyzetfüzetét szorongatta. A falakhoz és a padlóhoz hasonlóan az őr ruhája is poros és foltos volt. Amelia a nyitott ajtón keresztül megpillantott egy másik homályos helyiséget, melynek közepén egy világosabb színű alak hevert. Az áldozat volt az. Odaszólt a mellette lépkedő helyszínelő technikushoz: – Fényre lesz szükségünk. Pár égőre. – A fiatalember bólintott, és elindult visszafelé a helyszínelő kocsihoz, amely színültig tele volt mindenféle nyomrögzítő felszereléssel. Az autó kint ácsorgott két kerékkel a járdán (valószínűleg kényelmesebb tempóban érkezett a helyszínre, mint az előtte parkoló Amelia, akinek 1969-es Camarója százhúszas tempóban száguldott ide a gyakorlati vizsgáról). Sachs a tőle körülbelül háromméternyire a hátán fekvő szőke nőt tanulmányozta, akinek íjként feszült meg a teste, ugyanis alatta maradt a hátrakötözött keze. Még az iskolai előcsarnok sötétjében is jól látszottak azok a sötét színű fojtogatásnyomok, amelyek ott éktelenkedtek a lány nyakán. Az állán lévő vérfoltok valószínűleg onnét erednek, hogy elharapta a nyel vét, ami gyakran előfordul fulladásos halál esetén. Amelia önkéntelenül megfigyelte a smaragdszínű, mandzsettagombra emlékeztető fülbevalót és a kopott edzőcipőt. Semmi sem utalt rablógyilkosságra, nemi erőszakra vagy csonkításra. A lány nem viselt jegygyűrűt. – Ki ért ide elsőként? Egy magas, rövidre vágott barna frizurát viselő járőrnő lépett oda hozzá, a 24

névjegytábláján D. FRANCISCOVICH név szerepelt. – Mi voltunk. – Aztán a fejével partnere, M. AUSONIO felé biccentett. A két nő szemében zaklatottság tükröződött, Franciscovich nyugtalanul dobolt ujjaival a pisztolytáskáján. Sachs úgy tippelte, ez lehet az első gyilkossági esetük. A két járőr beszámolt arról, hogy itt találták a gyanúsítottat, aztán a fény villanásról, majd a férfi eltűnéséről, illetve az ajtók elbarikádozásáról is jelentést tettek. Aztán – mint elmondták – az elkövető nyom nélkül felszívódott. – Azt mondják, a fickó azt kiabálta, hogy túszul ejtett valakit? – Ezt mondta – válaszolta Ausonio. – De az iskolából egyetlen diák sem tűnt el. Biztosak vagyunk benne, hogy csak blöffölt. – Az áldozat? – Szvetlána Rasznyikova – válaszolta Ausonio. – Huszonnégy éves, egyetemi hallgató. Sellitto elfordult a biztonsági őrtől, aztán így szólt Sachs-hez: – Bedding és Saul mindenkit kikérdeznek, aki ma délelőtt az épületben járt. Sachs bólintott, s közben ismét a bűntett helyszíne felé fordult. – Ki járt idebent? Sellitto így válaszolt: – Azok a rendőrök, akik elsőként értek ide. – Aztán a két nő felé biccentett. – Rajtuk kívül a törvényszéki orvos és a kommandósok. De miután átvizsgálták a terepet, visszavonultak. A bűntett helyszínén szinte semmit sem találtunk. – Az őr is odabent volt – szólt közbe Ausonio. – De csak egy percre; kihúztuk onnét, amilyen gyorsan csak tudtuk. – Remek – válaszolta Sachs. – Szemtanúk? Ausonio válaszolt neki. – Egy portás vagy gondnok volt odakint a folyosón, amikor mi ideértünk. – De nem látott semmit – tette hozzá Franciscovich. Sachs így szólt: – Ettől függetlenül le kell vennünk a talpméretét, hogy ne keverjük össze a helyszínen rögzített nyomokkal. Idehozná valamelyikük a fickót? – Hát persze – mondta Ausonio, és elindult a férfiért. Az egyik fekete bőröndből Sachs elővarázsolt egy cipzárral zárható tiszta műanyag tasakot. Kinyitotta, és kivett belőle egy fehér kezeslábast. Belebújt, majd a fejére húzta a csuklyát. Aztán kesztyűbe bújtatta a kezét. A New York-i rendőrségen alapöltözet volt ez minden helyszínelő számára; ennek köszönhetően nem hagytak fölösleges hajszálakat, elhalt bőrsejteket és egyéb idegen anyagokat a tetthelyen, például Sachs ruhájából származó szövetszálakat, amelyek tévútra vihetnék a nyomozást. Gumi lábbelit vett, sőt, mivel Rhyme ragaszkodott hozzá, még egy nejlonzacskót is gumizott rá, nehogy elmaszatolja a helyszínen rögzíthető lábnyomokat. Sachs mikrofonos fejhallgatót tett a fülére, és rácsatlakozott az adóvevőjére. Lenyomta az automatikus tárcsázó gombját, és a következő pillanatban Lincoln Rhyme halk hangját hallotta a fülében. 25

– Sachs, ott vagy? – Ja. Pont úgy áll a dolog, ahogy korábban informáltak: sarokba szorították a fickót, aztán eltűnt. Rhyme kuncogni kezdett. – Most pedig azt akarják, hogy kerítsük elő. Mondd csak, muszáj nekünk helyrehozni mindenki elcseszett ügyét? Várj egy kicsit! Parancs: Lejjebb a hangerőt! Lejjebb! – A háttérzene teljesen elhalkult. A technikusok, akik végigkísérték Sachst a homályos folyosón, magas háromlábú állványra szerelt reflektorokat hoztak. Sachs felállította a lámpákat az előcsarnokban, és felkattintotta a kapcsolót. Általában meglehetősen vitatott kérdésnek számított, hogy hogyan kell feldolgozni megfelelő módon a bűntett helyszínét. A nyomozók általában abban egyetértenek, hogy a kevesebb több, noha a legtöbb ügyosztályon még mindig nyomrögzítő teamekkel dolgoztattak. Lincoln Rhyme azonban a _ balesetét megelőzően minden helyszínt egyedül dolgozott fel, és ragaszkodott hozzá, hogy Amelia Sachs is hasonlóképpen járjon el. Ha más technikusok is jelen vannak, akkor elvonhatják az ember figyelmét, és gyakran kevésbé éber az ember, mint egyébként, arra gondol – még ha csak tudat alatt is hogy a többiek megtalálják azt, amit esetleg ő elmulasztott. De más oka is volt a magányos keresésnek. Rhyme rájött arra, hogy van valami bizarr intimitása a bűntény helyszínének. Az a nyomozó, aki egyedül dolgozik, könnyebben tud lelki értelemben azonosulni az áldozattal és az elkövetővel. Jobban ráérez arra, hogy melyik bizonyítéknak lehet jelentősége, és az hol található. Amelia Sachs most ebbe a különös lelkiállapotba került, miközben a pozdorjaasztal mellett a földön heverő fiatal nő holttestét vizsgálta. A holttest mellett egy kiborult kávéscsésze, kottalapok, egy női fuvola és egy hangszertok hevert, az áldozat a jelek szerint épp próbálta összeszedegetni ezeket, amikor a gyilkos a nyaka köré hurkolta a kötelet. A halála előtti utolsó görcsös mozdulattal megmarkolta a hangszerét. Lehet, hogy fegyverként akarta használni? Vagy a kétségbeesett fiatal nő csak valami ismerős és megnyugtató dolgot akart érezni az ujjai között, mielőtt meghal? – A holttest mellett vagyok, Rhyme – mondta, miközben digitális felvételeket készített a tetemről. – Folytasd! – Most a hátán fekszik, az ideérkező rendőrök azonban hason fekve találták. Azért fordították át, hogy mesterséges légzést adjanak neki. A sérülések fojtogatásra engednek következtetni. – Sachs óvatosan visszafordította hasára a nőt. – A két kezére valami régimódi bilincset tettek. Nem láttam még ilyesmit. A karórája összetörött, pontosan reggel 8-kor állt meg. Valószínűleg nem véletlen. – Kesztyűs kezével átkulcsolta a nő keskeny csuklóját. A csont ripityára tört. – Igazam volt, Rhyme. A fickó rátaposott. Pedig szép kis óra. Seiko. De miért törte 26

össze? Miért nem lopta el? – Jó kérdés, Sachs. Lehet, hogy érdemes ezen a nyomon elindulni, de lehet, hogy nincs jelentősége. Sachs arra gondolt, hogy tipikus nyomozói közhelyet hallott – Az egyik rendőr levágta a kötelet a nyakáról. De nem a csomónál. – A rendőröknek soha nem szabad a csomónál elvágni a megfojtott áldozat kötelét; rengeteg fontos információt árulhat el a csomó arról az emberről, aki kötötte. Sachs ezután egy tapadóshengerrel próbált nyomokat rögzíteni – az utóbbi időben a törvényszéki nyomozók arra a véleményre jutottak, hogy a hordozható porszívó túl sok nyomot szed fel. A legtöbb helyszínelő mágikus hengerszerüséggel próbálta inkább összegyűjteni a fontos anyagmaradványokat. Sachs zacskóba rakta a bizonyítékokat, ugyanakkor a holttestről hajmintát és körömmintát vett. Aztán beleszólt a telefonba: – Na, most akkor következik a sakktábla. Ez a kifejezés – mely egyébként Lincoln Rhyme saját kreációja volt – arra a módszerre utalt, ahogyan a tetthelyet szokta átvizsgálni. A sakktábla a legátfogóbb módszer, oda-vissza egy irányban bejárni a terepet, aztán derékszögben elfordulva újra végigjárni, s közben nemcsak a padlót kell figyelni, hanem a falakat és a mennyezetet is. Sachs hozzálátott a kereséshez, bármiféle elhullott tárgy vagy objektum szóba jöhetett, végighengerelte a helyszínt, elektrosztatikus lenyomatokat vett a lábnyomokról, és digitális fotókat is készített. A fotós team természetesen átfogó álló és mozgó képsorozatot vett fel, de az mindig időbe került, míg hozzájuthatott a képekhez, és Rhyme ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb a rendelkezésére álljon a helyszínről készített fotóanyag. – Kollegina! – kiáltott oda Sellitto. Hátranézett. – Csak arra gondoltam, hogy mivel nem tudjuk, hová tűnt ez a seggfej, talán szüksége lenne arra, hogy fedezzük. – Dehogyis – válaszolta, de közben magában hálás volt azért, hogy emlékeztették rá, az eltűnt gyilkost itt látták utoljára a közelben. Megint csak eszébe jutott Lincoln Rhyme egyik közkedvelt helyszínelő aforizmája: alaposan kutass, de azért mindig nézz a hátad mögé! Megérintette a pisztolya markolatát, csak hogy emlékeztesse magát, hogy hol is van pontosan, és szükség esetén gyorsan előránthassa – amikor helyszínelő ruhában volt, egy kissé mindig följebb került a fegyver, mint egyébként. Azután folytatta a kutatást. – Oké, találtam valamit – mondta Rhyme-nak kisvártatva. – Az előcsarnokban. Körülbelül háromméternyire az áldozattól. Egy darab fekete szövet. Úgy értem, selyem, legalábbis selyemnek látszik. Az áldozat fuvolájának tetején van, tehát nyilván az övé volt. – Érdekes – tűnődött el Rhyme. – Kíváncsi lennék, hogy ez mire vezet. Az előtérből nem került elő semmi más, így aztán belépett az előadótérbe, a keze 27

újra meg újra visszavándorolt a Glock markolatához. Egy pillanatra megnyugodott, miután látta, hogy gyakorlatilag semmiféle búvóhely nincs itt, ahol az elkövető meghúzódhatott volna: nem talált se titkos kijáratot, se csapóajtót. De amikor hozzálátott, hogy megint végrehajtsa a sakktáblát, egyre kényelmetlenebb érzés uralkodott el rajta. Hátborzongató... – Rhyme, ez olyan furcsa... – Nem hallak jól, Sachs. Rájött, hogy kényelmetlen érzése miatt suttogni kezdett. – A földön heverő széken égett madzagdarabok láthatók. Meg gyújtózsinórdarabkák is, legalábbis úgy néznek ki. A levegőben nitrát és kénszag maradványát érzem. A beszámolók szerint az elkövető lőtt egyet. De nincs puskaporszag. Inkább valami más. Á, értem már... Olyan, mintha petárdát robbantottak volna. Lehet, hogy ezt tévesztették össze pisztolylövéssel... Várj csak, van itt még valami – a szék alatt. Egy kicsi zöld áramkörpanel hangszóróval együtt. – Kicsi? – kérdezte Rhyme gunyorosan. – Az egy méter is kicsi az egy kilométerhez képest. És az egy kilométer is kicsi a száz kilométerhez képest, Sachs. – Bocsánat, körülbelül 5 x 20 centis. – Na, ez például elég nagy a tízcenteshez képest, nem igaz? „Jól van, felfogtam, hogy mit akartál mondani” – mormogott magában. Mindent zacskóba rakott, aztán kiment a másik ajtón – a vészkijáraton –, és hengerrel és fényképezőgéppel rögzítette az ottani nyomokat is. Végül kontrollmintákat vett, hogy összehasonlítsa az áldozaton talált nyomokkal és az azon a területen talált nyomokkal, ahol végigmehetett. – Megvan minden, Rhyme. Fél óra múlva visszamegyek. – És a csapóajtók meg titkos átjárók, amit mindenki emleget? – Ilyesmit nem találtam. – Rendben, akkor gyere haza, Sachs! Kiment az előtérbe, és átadta a terepet a fotósoknak és a többi nyomrögzítőnek. A kijáratnál Franciscovitcba és Ausonióba botlott. – Előkerítették a gondnokot? – kérdezte. – Meg kell néznem a cipőjét. Ausonio megrázta a fejét. – Azt mondta a biztonsági őrnek, hogy munkába kell vinnie a feleségét. Hagytam neki üzenetet a karbantartóknál, hogy telefonáljon. A társa nagy komolyan így szólt: – Ide hallgasson, nyomozónő, bármiben a rendelkezésére állunk. Szeretnénk, ha elkapná ezt a rohadékot. Ha bármiben segíthetünk még, akkor kérem, szóljon nyugodtan. Sachs pontosan tudta, hogy milyen érzés lehet ez most nekik. – Rendben van, meglátom, szükségem lesz-e még önökre – válaszolta. Sellitto rádiója recsegni kezdett, ő pedig fogadta a hívást. Egy darabig hallgatott, 28

aztán így szólt: – A Hardy fiúk azok. Befejezték a szemtanúk kihallgatását, és az előcsarnokban vannak. Sachs, Sellitto és a két járőr visszamentek az iskola elé. Ott azután csatlakoztak Beddinghez és Saulhoz, az egyikük magas volt, a másik alacsony. Az egyik szeplős, a másik sima képű. A szemtanúk kikérdezése volt a szakterületük. – Hét embert hallgattunk ki ma délelőtt. – Plusz a biztonsági őrt. – Tanárokat és diákokat nem. Ikreknek is nevezték a két fickót, annak ellenére, hogy teljesen eltért a külsejük. A gyanúsítottakat és a tanúkat is mindig együtt hallgatták ki. Zavaró is lett volna szétválasztani őket. Egyszerűbb volt egységként kezelni őket, úgy sokkal jobban megértette az ember; hogy mire gondolnak. – Nem lettünk sokkal okosabbak. – Az biztos, hogy mindenki nagyon berezelt. – A helyszín nem sok támpontot adott. – A férfi a foltos, pókhálós mennyezet felé biccentett a fejével. – Az áldozatot nem ismerte senki közelebbről. Amikor ma reggel idejött, akkor egy barátnőjével együtt ment be a próbaterembe. A barátnője azt mondta, hogy nem látott senkit odabent. Körülbelül öt-tíz percig ácsorogtak az előtérben, és ott beszélgettek. A barátnője nyolc körül ment el. – Szóval – szólt közbe Rhyme, aki a telefonon keresztül hallotta az egészet – az elkövető odabent várt rá. – Az áldozat – folytatta az alacsonyabb, kese hajú nyomozó – Grúziából érkezett. Tudják, az egykori szovjet tagköztársaságból. Körülbelül két hónapja van itt. Elég magányos volt. – A követség már értesítette a családját. – Ma az összes többi hallgató másik gyakorlóteremben volt, senki nem hallott semmit, és nem láttak egyetlen idegen arcot sem. – Miért volt Szvetlána egy itteni előadóteremben? – kérdezte Sachs. – A barátnője azt mondta, hogy Szvetlána jobban szerette a benti akusztikát. – Férj, udvarló, barátnő? – kérdezte Sachs, mert eszébe jutott az egyes számú nyomozói szabály: az elkövető általában ismeri áldozatát. – A többi diák szerint nem volt senkije. – Hogyan juthatott be a fickó az épületbe? – kérdezte Rhyme, Sachs pedig megismételte a kérdést. A biztonsági őr válaszolt: – Ilyenkor egyedül a főbejárat van nyitva. Természetesen vannak vészkijáratok, de kívülről azokat nem lehet kinyitni. – Ezek szerint el kellett mennie ön előtt, igaz? – És beírnia magát a füzetbe. A biztonsági kamera nyilván felvette a képét. Sachs felpillantott. – Rhyme, van a mennyezeten biztonsági kamera, de úgy látom, hónapok óta nem tisztították meg a lencséjét. 29

A kezelőpult mögé gyülekeztek. A biztonsági őr gombokat kezdett nyomogatni, aztán visszajátszotta a szalagot. Bedding és Soul felismertek hét belépőt, de abban egyetértettek, hogy egyvalaki – egy barna hajú, szakállas, idősebb, famert és tömött dzsekit viselő férfi – nem volt a kihallgatottak között. – Ő az – mondta Franciscovith. – Ő a gyilkos. – Nancy Ausonio hevesen bólogatott, hogy megerősítse társa véleményét. A hangyás videofelvételen a férfi beírta magát a füzetbe, aztán besétált. Az őr a füzetet nézte, miközben a belépő beírta magát, a férfi arcát azonban nem figyelte. – Jól megnézte az arcát? – kérdezte Sachs. – Hát nem nagyon figyeltem meg – válaszolta mentegetőzve. – Ha beírják magukat a füzetbe, beengedem őket. Ez a dolgom. Ez a feladatom. Főleg azért vagyok itt, hogy ne vihessenek ki semmi lopott holmit az épületből. – Legalább megvan az aláírása, Rhyme. És a neve. Nyilván álnevet használt, de legalább van tőle kézírásmintánk. – Melyik vonalra írta be a nevét? – kérdezte Sachs, és kesztyűs kezébe vette a füzetet. Még egyszer visszatekerték a szalagot az elejére. A gyilkos negyedikként lépett be, tehát negyedikként kellett beírnia magát a füzetbe. A negyedik rubrikában azonban egy női név szerepelt. Rhyme beleszólt a telefonba. – Számold meg, hányan írták be magukat a könyvbe! Sachs ennek megfelelően utasította az őrt. Visszajátszottak a szalagot, és végignézték, ahogy kilencen beiratkoznak: nyolc hallgató, köztük az áldozattal, valamint a gyilkos. – Kilenc ember írta be magát, Rhyme. De csak nyolc név szerepel a könyvben. – Ez meg hogy történhetett? – kérdezte Sellitto. – Kérdezd meg az őrtől, hogy biztos beírta-e magát az elkövető. Lehet, hogy csak imitálta az aláírást – hallatszott Rhyme hangja. Sachs nekiszegezte hát a kérdést a szenvtelen őrnek. – Igen, biztos beírta magát, láttam. Nem mindig nézem meg a belépők arcát, de arról meggyőződök, hogy beírják-e magukat. Ez a dolgom. Ez a feladatom. Sachs megcsóválta a fejét és a tenyerébe mélyesztette a körmét. – Nos, akkor hozd el azt a könyvet is a többi bizonyítékkal együtt, majd itt átnézzük – mondta Rhyme. A helyiség sarkában egy fiatal ázsiai nő ácsorgott karba font kézzel, és a rücskös ólomüvegen bámult kifelé. Odafordult, aztán Sachsre emelte a tekintetét. – Hallottam, hogy mit mondott az imént. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy nem biztos abban, hogy a gyilkos elhagyta az épületet a... szóval utána. Maga szerint még itt van? – Nem, szerintem már nincs – válaszolta Sachs. – Csak azt akartam mondani, hogy nem tudjuk biztosan, hogy hogyan menekült el. 30

– De ha nem tudják, akkor ez azt is jelentheti, hogy még mindig itt bujkál valahol. Arra vár, hogy lecsaphasson valaki másra. Maguknak pedig fogalmuk sincs, hogy hol van. Sachs megnyugtatóan rámosolygott. – Számos rendőr van az épületben és a környékén. És addig nem mozdulnak, amíg ki nem derítjük, hogy mi történt. Nyugodjon meg, kérem. Pedig magában ezt gondolta: ennek a lánynak teljesen igaza van. Meglehet, hogy itt bujkál a fickó, és vár, hogy lecsapjon a következő áldozatára. Másrészt pedig való igaz, fogalmuk sincs, hogy hova tűnt és ki lehet az illető.

31

Negyedik fejezet

Most pedig, nagyérdemű közönség, rövid szünetet tartunk. Addig merüljenek el élvezettel a lusta hóhér emlékében... engedjék, hogy eltöltse önöket a felfokozott izgalom a következő számra várva. Pihenjenek egy kicsit! Hamarosan kezdetét veszi a következő felvonás ... A férfi végigsétált a manhattani Felső-West Side-on a Broadway mentén. Az utcasarokra érve megállt, mintha elfelejtett volna valamit, és az épület árnyékába lépett. Leakasztotta az övéről a mobiltelefonját, és a füléhez emelte a készüléket. Beszéd közben időnként elmosolyodott, épp úgy, ahogy mások is szokták mobiltelefonálás közben. Szórakozottan körülnézett, ami ugyancsak jellemző az utcán telefonálókra. Pedig valójában nem is telefonált. A környezetét fürkészte, hogy meggyőződjön róla, nem követte-e valaki a zeneiskolától. Malerick megjelenése jelen pillanatban egészen különbözött attól, ahogyan megszökött aznap reggel az iskolából. Most szőke volt, nem volt szakálla, és joggingruhát viselt magas nyakú pólóval. Ha a járókelők megnézték volna, akkor bizonyára észrevettek volna néhány furcsaságot a fizikumán: különös forradás húzódott a gallérjától végig a nyakán, továbbá két ujja – bal kezének kisujja és gyűrűsujja eggyé olvadt. De senki nem figyelt rá. Mindez annak volt köszönhető, hogy arckifejezése és gesztusai természetesek voltak – és mint azt minden illuzionista tudja, ha valaki természetesen viselkedik, akkor láthatatlanná válik. Miután meggyőződött róla, hogy senki nem követte, folytatta a kényelmes sétát, befordult a keresztutca sarkán, és a fákkal szegélyezett járdán a lakása felé közeledett. Mindössze néhány kocogó volt az utcán, és két vagy három helyi lakos tért vissza otthonában a bevásárlószatyorral és a Timesszal a hóna alatt, s alig várták már, hogy megihassák a reggeli kávéjukat és elolvassák a reggeli lapokat, vagy talán nekifogjanak a kényelmes hétvégi szeretkezésnek. Malerick felment a lakásához vezető lépcsőn – pár hónapja bérelte egy sötét, csendes épületben, amely semmiben nem emlékeztetett a Las Vegas mellett, a sivatagban lévő házához és műhelyéhez. Elindult az épület végében található lakáshoz. Mint mondottam, hamarosan kezdődik a következő felvonás. Addig is, mélyen tisztelt közönség, beszélgessünk egy kicsit arról az illúzióról, amit az imént láttak. Élvezzék a beszélgetést az önök mellett ülőkkel, próbálják meg kitalálni, mi lesz a következő mutatvány. A következő produkcióhoz teljesen másfajta képességre lesz szüksége a 32

művészünknek, mint az előző mutatvány során, de biztosíthatom önöket, hogy ez a mutatvány is minden ízében éppoly lenyűgöző, mint a lusta hóhér. A fenti szavak és még vagy tucatnyi automatikusan át– meg átszőtték Malerick gondolatait. Nagyérdemű közönség... szólította meg állandóan a képzeletbeli összegyűlteket. (Néha hallotta, amint tapsolnak, kiabálnak, nevetgélnek, s közben levegő után kapkodnak ámulatukban.) Természetes háttérzaj volt ez a mormogás, olyasféle színházba illő alapzaj, amelyhez a porondmester vagy a viktoriánus kor illuzionistája hozzászokhatott. „Felkonferálás”: így nevezték ezt a monológot, melyet a közönséghez intéz a konferanszié, hogy ellássa őket kellő információval ahhoz, hogy a mutatvány a megfelelő hatást váltsa ki belőlük, és megnyerje, maga mellé állítsa az összesereglett hallgatóságot és nézőket. Hogy lefegyverezze őket, ugyanakkor elterelje a figyelmüket. A tűzesetet követően Malerick gyakorlatilag mindenféle kapcsolatot megszakított az embertársaival, a helyükbe lassanként a képzeletbeli nagyérdemű lépett – ők jelentették számára az állandó társaságot. A felkonferálás szavai lassan már az ébredéstől kezdve betöltötték a gondolatait, sőt álmában is tovább beszélt, és néha már-már attól félt, hogy teljesen elveszíti a józan eszét. A képzeletbeli monológ ugyanakkor nagyon megnyugtatta, mert így tisztában volt vele, hogy mégsem maradt teljesen egyedül az életben a három évvel ezelőtt bekövetkezett tragédia után. A nagyérdemű közönség mindig vele volt. A nappali levegőjét olcsó bútorápoló, valamint a tapétából és apadióból áradó különös, súlyos szag töltötte be. A lakásban alig volt bútor néhány olcsó kanapé és fotel, egy praktikus célokat szolgáló ebédlőasztal, mely per pillanat egy főre volt megterítve. A hálószobák viszont zsúfolásig teltek – megtalálható volt bennük minden kellék, melyekre az illuzionistának szüksége lehet: bűvészkellékek, gyűrűk, kötelek, jelmezek, latex álarc, tapaszok, kapcsok, parókák, különféle ruhák és anyagok, varrógép, festékek, petárdák, sminkkészlet, áramkörpanelek, drótok, elemek, csillámpapír és vatta, egy gombolyag gyújtózsinór, asztalosszerszámok... és ezernyi egyéb eszköz. Készített magának egy gyógyteát, aztán leült az ebédlőasztalhoz, belekortyolt a kellemes, lágy ízű italba, és gyümölcsöt, valamint alacsony zsírtartalmú müzliszeletet evett. Az illúzió fizikai igénybevétellel járó művészet, és ha az ember jól akar szerepelni, akkor bizony karban kell tartania a testét. A testmozgás és az egészséges táplálkozás elengedhetetlen a sikerhez. Elégedett volt a reggeli mutatványával. Az első kiválasztottat könnyedén ölte meg – borzongással teli örömmel idézte fel, hogy milyen döbbenetet váltott ki a lányból, amikor megjelent mögötte és a nyaka köré hurkolta a kötelet. A lánynak fogalma sem volt róla, hogy ott várakozik a sarokban, a fekete selyem alatt megbújva már vagy fél órája. A rendőrség meglepetésszerű megjelenése–nos, ez kissé megrendítette. De mint minden jó illuzionista, Malerick is előre felkészült a vészhelyzetre, és tökéletesen sikerült a visszavonulás. Elköltötte a reggelijét, aztán kivitte a csészét a konyhába, gondosan elmosogatta, 33

és a mosogatótálcára tette száradni. Minden tekintetben precíz volt: egykori mestere, a heves természetű, rögeszmés, folyton zsörtölődő illuzionista beleverte a fegyelmet. A férfi most az egyik nagyobb méretű hálószobába ment, és betette a készülékbe azt a videofelvételt, amelyet a következő előadása helyszínén készített. Már vagy tucatszor nézte meg ezt a szalagot, és bár virtuálisan már memorizálta, most mégis úgy döntött, hogy még egyszer végigtanulmányozza. (A mestere ezt is beleverte: néha a szó szoros értelmében, a száz az egyhez szabály fontosságát. Ez azt jelenti, hogy minden színpadon eltöltött percre száz perc felkészülés kell hogy jusson.) A szalag nézése közben maga elé húzott egy bársonnyal borított bűvészasztalt. Malerick nem is figyelte a kezét, miközben végrehajtott néhány egyszerű kártyatrükköt: a hamis galambfarok keverést, a hárompaklis, hamis emelést. Aztán pár trükkösebbet a fordított csúsztatást és a lebegtetést Aztán néhány konkrét trükköt is bemutatott, bonyolultakat, mint például Stanley Palm szellemkártyáját, aztán Maldo híres hatlapos rejtélyét, aztán számos más trükköt, melyek olyan régi híres kártyamesterektől származtak, mint Ricky Jay és mások, például Cardini. Malerick olyan kártyatrükköket is bemutatott, amelyek Harry Houdini korai korszakának a repertoárjába tartoztak. Houdini a legtöbb ember emlékezetében szabadulóművészként él, de a korai éveiben sokat turnézó illuzionista volt, aki bűvészmutatványokkal és több különféle színpadi attrakcióval lépett fel, például eltüntette az asszisztenseit és az elefántokat, ugyanakkor egyszerű, otthon bemutatható trükköket is láthattak tőle. Houdini nagy befolyással volt Malerick életére. Karrierje kezdetén az ifjú Houdini néven mutatta be tudását, jelenlegi nevéből az „erick” rész még korábbi életében használt nevéből maradt – abból az életből, amely még a tűz előtt zajlott ugyanakkor a Houdini iránti tiszteletből is, hiszen a nagy illuzionista Ehrich Weisz néven látta meg a napvilágot. Ami pedig a „Mai” előtagot illeti, egy bűvész talán sejtheti, hogy honnét származik, hiszen egy korábbi világhírű előadó, Max Breith Malini néven lépett színpadra. De valójában Malerick ezt a három betűt azért választotta, mert a latin szótő azt jelentette, „gonosz”, s ez jól tükrözte az általa bemutatott mutatványok sötét természetét. Most a videoszalagot tanulmányozta, szöget mért, feljegyezte, merre találhatók az ablakok, és hol bújhatnak meg a lehetséges szemtanúk, bejelölte az ő pozícióját, pontosan úgy, mint valamennyi jó előadóművész. Miközben pedig a szalagot nézte, a kártyalapok játszi könnyedséggel, kígyóként siklottak az ujjai között, és surrogó hangot hallattak közben. A királyok, bubik, dámák és jokerek a többi kártyalappal együtt a fekete bársonnyal borított asztallapon landoltak, aztán mintha fittyet hánynának a gravitációnak, visszaugrottak erős kezébe, ahol azután eltűntek szem elől. Amikor a nézőtéren ülők ezt a trükköt nézték, mindig csóválták a fejüket, mert félig-meddig úgy hitték, hogy a valóság helyét átvette az illúzió, ugyanis azt gondolták, hogy emberi lény valószínűleg képtelen azt 34

megcsinálni, aminek most szemtanúi lehetnek. A valóság azonban épp az ellenkezője volt: a kártyatrükkök, melyeket Malerick szórakozottan végrehajtott a fekete bársonnyal letakart asztalon, egyáltalán nem mentek csodaszámba; ezek pusztán gondosan begyakorolt, jó kézügyességet és koncentrációt kívánó gyakorlatok voltak, melyek szigorúan a fizikai törvényekre épültek. Ó, igen, mélyen tisztelt publikum. Amit most láttak és amit most fognak látni, az mind valóság. Éppolyan valóságos, mint az égő hús. Éppolyan valóságos, mint a kötél, melyet a lány fehér nyakára hurkoltak. Éppolyan valóságos, mint az az áramkör, amely az óra mutatóit forgatja körbe lassan, hogy így közeledjék ahhoz az iszonyathoz, amelyet következő kiválasztottunk nemsokára megtapasztal. – Na, szép jó napot! A fiatal nő leült a székre az ágy mellé, amelyben az anyja feküdt. Odakint az ablakon túl a szépen gondozott kertben egy magas tölgyfára látott rá, melynek törzsét polipkarként font körbe a repkény, s különös formát öltött, amelyet az elmúlt néhány hónap során számos módon értelmezett. A kúszó vadszőlő ma nem sárkány volt, vagy madárraj, esetleg katona. Egyszerűen egy városi növény volt, amely az életben maradásért küzdött. – Szóval, hogy érzed magad, anyakirálynő? – kérdezte Kara. A becenév a számos családi nyaralás egyikén született – ez épp Angliában. Kara valamennyiüknek becenevet adott: „felség”, vagy „anyakirálynő”, így emlegette a szüleit. O maga csak „trónörökösként” utalt önmagára. – Jól vagyok, drágám. És neked hogy megy sorod? – Jobban, mint egyeseknek, de nem olyan jól, mint másoknak. Hé, ez hogy tetszik? – Kara feltartotta a kezét, hogy megmutassa egyenletes rövidre vágott és szépen manikűrözött körmét, melyet azután feketére lakkozott, mint a koncertzongora politúrját. – Csodálatos, drágám. Már egy kicsit úgyis untam a rózsaszínt. Manapság mindenfelé azt látja az ember. Szörnyen unalmas. Kara felállt, és megigazította a párnát az anyja feje alatt. Aztán visszaült és belekortyolt a hatalmas bögrébe; a kávé volt az egyetlen szenvedélye, ehhez azonban foggal-körömmel ragaszkodott, bármilyen drága is volt, és ma reggel már a harmadik bögrénél tartott. A haját fiúsan rövidre vágatta, jelen pillanatban éppen aranybarna és lila keveréke volt, mióta New Yorkban lakott, szinte a szivárvány minden színét magára öltötte már. Olyan tündérszerű, állapították meg egyesek, ám ő utálta ezt a megfogalmazást; Kara a frizuráját egyszerűen csak „szokványosnak” nevezte. Pár perccel a zuhanyzás befejeztével már ki tudott lépni a lakása ajtaján – ez igazán hasznos volt olyasvalakinek, aki általában hajnali három előtt nem került 35

ágyba, és aki semmiképpen nem volt nevezhető korán kelőnek. Ma fekete sztreccsnadrágot viselt és bár alig volt több 150 centinél, lapos sarkú cipőt. Felül ujjatlan top volt rajta, így kivillantak szálkás, kidolgozott izmai. Kara olyan főiskolára járt, ahol a humán tárgyak és a politika elsőbbséget élvezett a testkultúrával szemben, de miután lediplomázott a Sarah Lawrence Főiskolán, rendszeresen látogatta az egyik legmenőbb konditermet, nyomta a vasat, és állandóan a gyaloglógépen lógott. Az ember arra számított volna, hogy olyasvalaki, aki már nyolc éve lakik a bohém Greenwich Villagé-ben és a húszas évei végét tapossa, piercinget visel vagy tetováltat a testére valamit, ám Kara fehér bőre makulátlan maradt. – Na, ezt nézd meg, anya! Holnap bemutatóm lesz. Mr. Balzac egyik kisebb darabja, tudod. – Emlékszem. – De ezúttal másképp lesz. Most megengedik, hogy szólóban adjam elő. Én leszek a főszereplő. – Tényleg, drágám? – Ha mondom. Odakint Mr. Gelder csoszogott el az ajtó előtt. – Üdv mindenkinek! Kara visszabiccentett. Felidézte magában azt a napot, amikor az anyja ideérkezett a Stuyvesant szanatóriumba. Ez volt a város egyik legjobb idősek otthona, s az asszony, valamint az özvegyember meglehetős felfordulást keltettek. – Azt hiszik, hogy kefélünk – súgta oda a lányának. – És nem? – kérdezte vissza Kara, mert arra gondolt, hogy öt év özvegység után az anyjának igazán lehetne viszonya egy férfival. – Hát persze hogy nem! – sziszegte az anyja igazán dühösen. – Miket nem gondolsz. (Ez az incidens tökéletesen jól jellemezte a nőt: persze célozgatni szabad, de volt egy nagyon éles határvonal – amit véletlenszerűen húzott meg –, amelyet átlépve egyszerre bárki ellenségévé vált, még akkor is, ha az illető a saját vére.) Kara izgatottan hintázott előre-hátra a székén, és folytatta a mondókáját, és feldobva mesélt arról, hogy mit tervez másnapra. Beszéd közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét az anyjáról, akinek bőre egy hetvenöt éves nőhöz képest furamód sima és olyan egészséges rózsaszínű volt, mint egy újszülötté. A haja ugyan már javarészt ősz volt, de azért rengeteg erős fekete hajszál szőtte át imitt-amott. A helybeli fodrász ízléses kontyba fogta. – Ja, egyébként pár barátom is ott lesz, anya, így aztán fantasztikus lenne, ha te is el tudnál jönni. – Majd megpróbálok. Kara a fotel szélén ült, s egyszerre rádöbbent, hogy ökölbe szorítja a kezét, a teste pedig görcsösen meggörnyedt. Apró éles, sípoló sóhajtásokkal kapkodta a levegőt. 36

Majd megpróbálok... Kara lehunyta a szemét, és feltörni készülő forró könnyeivel küszködött. – A szentségit! Majd megpróbálok... Nem, ez nincs rendjén, gondolta dühösen. Az anyja nem mondana ilyet, hogy „majd megpróbálok”. Ő nem szokott ilyeneket mondani. Mondhatta volna azt is, hogy: „Még szép, hogy ott leszek, mégpedig az első sorban.” Vagy így is szólhatott volna fagyosan: „Nos, holnap nem tudok eljönni. Nem, arról szó sem lehet. Korábban kellett volna szólnod” Bármi más jobban illett volna az anyjához, mint az, hogy majd megpróbálok. Még akár az is, hogy „leszarom” vagy „kit érdekel”. Kivéve persze a jelen állapotot – amikor egy nő már alig-alig hasonlít emberi lényre. Legjobb esetben olyan, mint egy gyermek, aki nyitott szemmel alszik. A beszélgetés, melyet Kara az imént folytatott az asszonnyal, valójában csak a lány képzeletében zajlott Nos, persze amit Kara mondott, az el is hangzott. De az anyjáé onnantól kezdve, hogy „köszönöm jól, drágám”, és „neked hogy megy sorod”, egészen a végzetes „majd megpróbálok” mondatig mind csupán Kara fantáziájában születtek. Nem, az anyja nem ejtett ki sem a mai, sem a tegnapi, sem pedig az azt megelőző látogatás során egyetlen szót sem. Ott feküdt a repkényes ablak előtt, mintha valamiféle éber kómában volna. Bizonyos napokon az asszony ilyen volt, másokon viszont teljesen élénk, de olyankor is csak érthetetlen, ijesztő zagyvalékot hadart maga elé, arról tanúskodván, hogy éppen mennyire volt hatékony az a láthatatlan hadsereg, amely időnként végigmasírozott az agyán, széttiporva az emlékeket és gondolatokat A tragédiának voltak veszedelmesebb mozzanatai is. Az olyan ritka pillanatokban, amikor egy röpke ideig tiszta volt az elméje, képes volt teljesen elhitetni Karával, hogy semmi baja. Épp akkor, amikor a lány már beletörődött volna a leg-rosszabba is – abba, hogy az anyja, akit egész életében ismert, örökre eltűnt–, az asszony visszatért, s éppolyan volt, mint az agyvérzést megelőző napokban. Karába ilyenkor új, esztelen remény lopódzott, éppúgy, mint amikor a meggyötört feleség megbocsát kicsapongó férjének a legkisebb gyengédség láttán. Ezekben a pillanatokban mindig arról győzködte magát, hogy az anyja állapota javul. Az orvosok közölték vele, hogy erre gyakorlatilag semmi esély sincs. Csakhogy az orvosok nem voltak az anyja ágya mellett, amikor az asszony magához tért és hirtelen odafordult Karához. – Helló, szívem! Megettem azt a sütit, amelyet tegnap hoztál. Jó sok diót raktál bele, pont így szeretem. No persze hizlal, de ki nem tojja le. – Aztán pajkosan elmosolyodott. – O, mennyire örülök, hogy itt vagy. El akartam mondani, hogy Mrs. Brendon mit művelt tegnap este a távirányítóval. Kara kővé dermedve pislogott. Ugyanis, a szentségit neki, tényleg hozott az anyjának diós sütit előző nap, és jó sok diót rakott bele. És igen, a bolond Mrs. 37

Brendon az ötödik emeletről elcsórta a távirányítót, és az őrületbe kergette vagy fél órán keresztül az otthon lakóit, mert a tévészoba egy távoli sarkából folyamatosan váltogatta a csatornákat. Tessék. Hát kell ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy az anyja elméje éppolyan friss, mint annak előtte, és az igazi anyja ott maradt bezárva abba a sérült porhüvelybe, amelyből egy nap majd kiszökhet? De másnap Kara teljesen más asszonyt talált ott, aki gyanakodva méregette, és folyton azt kérdezgette, hogy mit keres ott és mit akar tőle. Mintha nem akarta volna kifizetni a villanyszámlát, és követelte volna, hogy mutassa be az eredeti bizonylatot. A sütis és távirányítós epizód óta azonban soha nem tért vissza régi önmaga. Kara most megérintette az anyja karját, azt a ráncmentes, babarózsaszínű kart. Egyszerre érezte azt a döbbenetes hármas érzéskomplexumot, amit mindig érzett, valahányszor meglátogatta: mert egyrészt azt kívánta, bárcsak a sors kegyes volna hozzá, és meghalna az anyja; másrészt titkon azt akarta, hogy bárcsak visszatérne, és éppolyan élénk lenne, mint egykori önmaga; végül pedig azt szerette volna, hogy ő maga megszabadulhatna attól a szörnyű tehertől, amit ennek a két elképzelhetetlen végkimenetelnek az egyidejű vágya okozott a lelkében. Az órájára pillantott. Mint mindig, most is el fog késni a munkából. Mr. Balzac nem fog örülni. A szombat az egyik legforgalmasabb napjuk volt. Felhajtotta a kávéját, kiöblítette a bögrét, aztán kisétált az előtérbe. Egy hatalmas, fehér egyenruhát viselő, színes bőrű nő üdvözlésképpen felemelte a kezét. – Kara! Mióta van itt? Barátságos mosoly jelent meg az asszony széles arcán. – Húsz perce. – Ó, be kellett volna ugranom, hogy meglátogassam – válaszolta Jaynene. – Még ébren van? – Nem. Amikor eljöttem, már aludt. – Ó, nagyon sajnálom! – Beszélt korábban? – kérdezte Kara. – Igen, de csak mormogott valamit. Nem tudtam megállapítani, hogy érzékeli-e a külvilágot vagy sem. De olyan volt, mintha érzékelné... Szép napunk van, nem? Sephie és én később kivisszük sétálni az udvarra, ha felébred. Szeret sétálni, utána mindig jobban lesz. – Nekem sajnos vissza kell mennem a munkahelyemre – mondta Kara a nővérnek. – Holnap fellépésem lesz az üzletben. Emlékszik még, hogy hol van? – Hát persze. Mikor? – Négykor. Örülnék, ha eljönne. – Holnap hamar végzek, úgyhogy ott leszek. Utána ihatnánk egy barackos Margaritát, olyat, mint a múltkor. – Az jót tenne – válaszolta Kara. – Hozza magával Petet is. 38

Az asszony legyintett. – Nincs semmi bajom az emberrel, de igazság szerint a férfiak vasárnap csak akkor néznek meg egy nőt, ha két félidő között a szünetben bugyiban ugrál a tévében. – Hát ez olyan igaz, mint a szentírás maga – válaszolta Kara.

39

Ötödik fejezet

Száz esztendővel ezelőtt egy sikeresnek nevezhető pénzember talán az otthonának hívta ezt a helyet. Vagy a 14. utca környékén egy luxuskategóriájú férfidivatáru-üzlet tulajdonosa. Vagy esetleg egy politikus, akinek köze lehetett a Tammany Halihoz, olyasvalaki, akinek érzéke van ahhoz, hogy meggazdagodjon az időtlen időkig tartó közszolgálati tevékenységből. A Central Park Westben található ház jelenlegi tulajdonosának azonban nem volt tudomása a ház származásáról, de lehet, hogy nem is érdekelte. Az is meglehet, hogy a szobák fényét egykoron emelő viktoriánus bútorok és finom dísztárgyak egyáltalán nem is tetszettek volna Lincoln Rhyme-nák. Ő azt élvezte, ami most vette körül: a robusztus asztalok összevisszaságát, a forgószékeket, a komputereket, a tudományos eszközöket – a sűrűségmérőt, a gázkromotográfot és tömegspektrométert, a mikroszkópokat, ezernyi színben pompázó műanyag dobozokat, a mérőpoharakat, az üvegcséket, a hőmérőket, a gáztartályokat, a nagyítókat, a különös formájú biztonsági zárral ellátott fekete vagy szürke dobozokat, melyek mintha megannyi ezoterikus hangszert tartalmaztak volna. És a vezetékeket. Mindenütt vezetékek és kábelek kígyóztak ugyanis, és teljesen elborították az amúgy is talpalatnyi szabadon maradt helyet, néhány közülük szép rendben össze volt csévélve, és becsatlakozott a szomszédos gépekbe, míg mások eltűntek a csiszolatlan szélű lyukakban, amelyeket szégyenletes módon a falakat borító több évszázados, simára csiszolt fa kazettákba fúrtak. Magának Lincoln Rhyme-nak mostanra gyakorlatilag nem volt szüksége vezetékekre. Az infravörös és rádiótechnológiának köszönhetően egy mikrofont csatlakoztatott a tolószékéhez – és az emeleti ágyához és ezeken át tartotta a kapcsolatot a környezetét irányító egységek és számítógépek között. Storm Arrow névre keresztelt járművét a bal keze gyűrűsujjával irányította egy MKIV érintőpadon keresztül. De minden egyéb parancsot, a telefonhívásoktól az emailig, hangutasításokon keresztül adott a mikrofonja és a számítógépe képernyője segítségével. Ez irányította a vadonatúj Harmon Cardon 8000 típusú hifitornyát is, amely jelen pillanatban kellemes dzsesszdallamokkal töltötte be a labort. – Hifitorony kikapcs! – adta utasításba Rhyme vonakodva, miután hallotta, hogy csukódik a bejárati ajtó. A zene elhallgatott, helyette az előszobából és a nappaliból felhangzó léptek zaja töltötte be a teret. Az egyik látogatója Amelia Sachs volt, ezt már tudta; ugyanis a magas nőnek határozott, de könnyű léptei voltak. Aztán Lon Sellitto nagy 40

gondosan kimért lépteinek jellegzetes zaját hallotta. – Sachs – dünnyögte, miután beléptek a szobába. – Mekkora volt a helyszín, hatalmas? – Nem, nem volt annyira nagy – válaszolta a nő a homlokát ráncolva. – Miért? A férfi szeme a szürke dobozokra tévedt, amelyben a nő és seregnyi rendőr a bizonyítékokat hozták. – Csak azért kérdezem, mert olyan hosszú időnek tűnt az, amíg átkutattad a helyszínt és ideértél. Nyugodtan használhatod a kocsidon azt a villogót. Merthogy azért gyártják, tudod? A sziréna is megengedett. – Amikor Rhyme unatkozott, kissé szarkasztikussá vált. Az életét leginkább az unalom keserítette meg. Sachs azonban érzéketlen maradt a férfi savanyú megjegyzésére – nem hagyta magát kizökkenteni a különösen jó hangulatából –, és pusztán ennyit válaszolt: – Meglehetősen rejtélyes az ügy, Rhyme. A férfinak eszébe jutott, hogy Sellitto a „bizarr” jelzőt használta a gyilkossággal kapcsolatban. – Minden körülményről hallani akarok, a legapróbb részletekig! Sachs beszámolt arról, hogy feltehetőleg hogyan történt a gyilkosság, melynek során az események szerinte abban csúcsosodtak ki, amikor a gyanúsított megszökött a próbateremből. A rendőrök lövést hallottak odakint, így aztán berúgták az ajtót. Összehangolt akció keretében egyszerre rontottak be a terembe. Más ajtó nem volt, ám a gyanúsított eltűnt. Sellitto a jegyzeteibe tekintett. – A járőrök szerint a férfi ötven körüli volt, középtermetű, közepes testfelépítésű, nem volt semmi különleges ismertetőjele, csak annyi, hogy szakállas volt és barna a haja. Aztán ott volt a gondnok, aki a beszámoló szerint nem látott senkit kimenni a helyiségből. Csakhogy tudod, lehet, hogy emlékezetkiesése van. Szerezd meg az iskolától a nevét és a számát. Lehet, hogy sikerül felfrissítenem a memóriáját. – És mi a helyzet az áldozattal? Mi volt az indíték? – Nem beszélhetünk szexuális jellegű bűncselekményről, sem rablásról – mondta Sachs. Sellitto még hozzátette: – Épp most beszéltünk az ikrekkel. A lánynak nincs udvarlója, és nem is volt mostanában. És a múltjában sem volt senki, aki haragudhatott volna rá. – Nappalis hallgató volt? – kérdezte Rhyme. – Vagy dolgozott tanulás mellett? – Igen, nappalira járt. De a jelek szerint mellesleg zenélt az iskolán kívül is. Most járnak utána, hogy hol. Rhyme maga mellé rendelte segédjét, Thomot, hogy jegyzeteljen neki, mint mindig. A férfi elegáns kézírásával a labor hatalmas fehér tábláira jegyezte fel az elhangzottak lényegét. Az asszisztens kézbe vette a filctollat, és írni kezdett. Kopogtattak, Thom pedig átmenetileg eltűnt a laborból. 41

– Látogatója érkezett! – hallotta az előtérből. – Látogató? – kérdezte Rhyme, ugyanis nem volt éppen olyan hangulatban, hogy vendégeket fogadjon. A segédje azonban csak tréfált. A szobába hamarosan belépett Mel Cooper, a vékonydongájú, kopaszodó labortechnikus, akivel Rhyme még annak idején, amikor a New York-i rendőrség törvényszéki osztályát vezette, néhány évvel ezelőtt ismerkedett meg egy betöréses/emberrablásos eset kapcsán, ugyanis az illető egy északi, New York állambeli rendőrőrsön dolgozott. Cooper megvitatta Rhyme-mal egy bizonyos talajtípus elemzését, és a véleménye helytállónak bizonyult. Rhyme-ot lenyűgözte a dolog, így aztán belenézett a technikus aktájába, és kiderítette, hogy Rhyme-hoz hasonlóan ő is aktív és tiszteletre méltó tagja egy bizonyos nemzetközi azonosító szervezetnek, amely körömpiszokból, DNS-ből, fogmaradványokból és a helyszínen talált egyéb foszlányokból volt hivatva azonosítani bizonyos emberek kilétét. Tekintve, hogy Cooper matematikából, fizikából és szerves kémiából szerzett diplomát, a fizikai bizonyítékok elemzése terén is ott volt a topon. Rhyme minden követ megmozgatott, hogy a férfi visszatérjen szülővárosába, és végül sikerült meggyőznie. A halk szavú törvényszéki technikus – és mellesleg versenytáncos – végül is Qeensbe került, a New York-i rendőrség bűnügyi laborjába, de gyakran segített Rhyme-nak, amikor a kriminológus egy-egy bonyolultabb ügybe botlott. A kölcsönös üdvözléseket követően Cooper föltolta vastag Hany Potter-szerű szemüvegét az orrnyergére, és kritikus tekintettel hunyorogva méregette a dobozok tartalmát, mint a sakkjátékos, amikor az ellenfelét méregeti. – Nos, mink van? – Csupa rejtély – mondta Rhyme. – Sachs legalábbis így értékelte az ügyet. Rejtélyes és kusza. – Nos, nézzük, képesek vagyunk-e kibogozni a szálakat! Sellitto beszámolt Coopernek is a gyilkosság körülményeiről, közben a férfi felhúzta a gumikesztyűjét, és nézegetni kezdte a zacskók és üvegek tartalmát. Rhyme közelebb jött a kerekes székével. – Aha. Tessék – bólogatott. – Az meg mi? – kérdezte, miközben az apró hangszóróval ellátott elektromos panelt nézte. – Ezt a panelt a próbateremben találtuk – mondta Sachs. – Fogalmam sincs, mi lehet ez. Csak annyit tudunk, hogy a gyanúsított hagyta ott – ez megállapítható a lábnyomaiból. Olyan volt, mintha számítógépből szerelték volna ki, és ez nem lepte meg Rhyme-ot, a bűnözők élen jártak a legújabb technika alkalmazásában. A bankrablók a híres 191 l-es Colt 45-ös félautomata változatával szerelkeztek fel nem sokkal a fegyver megjelenését követően, annak ellenére, hogy senkinek sem volt szabad használni a hadseregen kívül. Rádiók, kódolt telefonok, gépfegyverek, lézerfények, JPS, sejttechnológia, őrző-védő berendezések és számi tógép-kódfejtők jelentek meg a bűnözők arzenáljában, gyakran már jóval 42

azelőtt, hogy a rendfenntartók rendelkezésére álltak volna hasonló eszközök. Rhyme az elsők között ismerte be, hogy bizonyos tárgyakkal még ő sem találkozott a praxisában, és nem értett hozzájuk. Az olyan nyomokat, mint például a számítógépek, a mobiltelefonok és ez a különös eszköz – ezeket gyűjtőnéven „tőzsdei bizonyítéknak” nevezte –, szétküldte szakértőknek. – Küldjétek el a menőknek! Például Tőbe Gellernek – utasította őket. Az FBI-nál dolgozott egy tehetséges fiatalember a New York-i rendőrség számítógépes bűnözési osztályán. Geller már segített neki a múltban, és Rhyme tudta, hogy ha létezik valaki, aki meg tudja mondani nekik, hogy mi ez az eszköz, és honnét származhat, akkor az csakis Geller lehet. Sachs átadta a táskát Sellittónak, aki viszont továbbadta egy egyenruhás rendőrnek, hogy szállítsa be a belvárosba. A nagyra törő, őrmesternek készülő Amelia Sachs viszont leállította. Meggyőződött róla, hogy ki van-e töltve az anyagtovábbítást regisztráló kártya, mert ezek a dokumentumok kötelezőek voltak mindenki számára, aki valamilyen bizonyítékot adott tovább a bűntett helyszínéről. Tüzetesen átnézte a kártyát, aztán útjára engedte a rendőrt. – Na és hogy ment a gyakorlati vizsga, Sachs? – kérdezte Rhyme. – Jól – válaszolta. Kissé elbizonytalanodva hozzátette: – Azt hiszem, jól sikerült. Rhyme meglepődött a válaszon. Amelia Sachs nehezen viselte, ha szembe dicsérik, az meg aztán végképp nem voltjellemző rá, hogy ő maga dicsekedjen valamivel. – Egy pillanatra sem kételkedtem benne, hogy így lesz – válaszolta. –Sachs őrmester–merengett Lon Sellitto – remekül szerepelt. A következő pirotechnikai eszközök felé fordultak, amelyeket a zeneiskolában találtak: a biztosítékokhoz és a petárdához. Sachs legalább egy rejtélyre magyarázatot adott. – A gyilkos – magyarázta – hátratámasztott két széket a két hátsó lábára, és kiegyensúlyozta őket úgy, hogy egy darab madzaggal összekötötte. Aztán gyújtózsinórt tett közéjük. Körülbelül egy perc alatt a lángok elérték a madzagot, majd elégették. A székek ekkor a földre zuhantak, s így olyan zajt adtak, mintha a gyilkos még mindig odabent lenne. Ezenkívül meggyújtott egy másik gyújtózsinórt, amely végül felrobbantott egy petárdát: ezt gondolhatták pisztolylövésnek. – Van valamilyen használható nyomunk ezzel kapcsolatosan? – kérdezte Sellitto. – A gyújtózsinór teljesen közönséges, a petárda pedig tönkrement. Se gyártónév, se semmi. – Cooper megcsóválta a fejét. Csak annyi maradt, amennyit Rhyme is látott, apró papírforgácsok és a megpörkölődött vasmag, amelyhez a gyújtózsinórt csatlakoztatták. A madzagról csupán annyi derült ki, hogy vékony és száz százalékban gyapjúból készült, olyan általános használatú madzag, amelynek lehetetlen kideríteni a forrását. – Aztán ott volt még az a villanás is – mondta Sachs, a jegyzeteibe pillantva. – Amikor a két rendőr meglátta a gyilkost az áldozattal, akkor feltartotta a kezét, és egy fényes villanást láttak, mintha vaku lett volna. Elvakította 43

mindkettőjüket. – Maradt valamilyen nyom utána? – Nem találtam semmit. Azt mondták, hogy szétoszlott a levegőben. – Jól van, Lon. Hogy a te szavaiddal éljek: bizarr az ügy. – Lépjünk tovább. Lábnyomok? Cooper előhúzta a New York-i rendőrség lábnyomokat regisztráló adatbázisát, ez annak a kinyomtatott aktának a digitalizált változata volt, amelyet Rhyme állított össze, amikor még ő volt a New York-i rendőrség törvényszéki osztályának vezetője. Pár perc elemzés után így szólt: – Fűző nélküli, fekete Ecco márkájú cipő. A jelek szerint 43-as méret. – Mi derül még ki a lábnyomokból? – kérdezte Rhyme. Sachs számos műanyag zacskót húzott elő a szürke dobozok egyikéből. Odabent ragasztószalagok voltak, melyeket a mágikus hengerről tépett le. – Ezek onnét származnak, ahol lépkedett, illetve a holttest mellől. Cooper elvette a műanyag zacskókat, és egyesével kiszedegette a ragasztószalagokat, majd különböző vizsgálótálcára fektette őket, hogy nehogy összekeverje valamelyiket. Az így nyert minták nagy részén ugyanolyan por volt, mint amilyen Sachs kontrollmintáján, ami azt jelentette, hogy a forrás nem a gyanúsítottól származott, és nem is az áldozattól, hanem a bűntett egy olyan helyszínéről, ahol természetes állapotában voltjelen a por. Ám számos ragasztószalag-darabon olyan finom szálak látszottak, amelyeket Sachs csakis olyan helyeken találhatott, ahol a gyanúsított járt, vagy olyan tárgyakon, amelyeket megérintett. – Nézd meg őket mikroszkóppal! A technikus csipesszel a tárgylemezre helyezte a szalagokat. Sztereo binokuláris mikroszkópot használt – a szálelemzéshez leginkább ezt az eszközt használták. Aztán megnyomott egy gombot. A kép, amelyet a nézőkén át látott, megjelent egy hatalmas, lapos számítógép-monitoron is, hogy mindenki lássa. A szálak vastag, szürkés színű rostnak tűntek. Ezek a rostok általában fontos törvényszéki nyomok, mivel gyakoriak, és könnyen átkerülhetnek az egyik forrásról a másikra, így aztán könnyű osztályozni őket. Két kategóriába sorolhatók: természetesek és mesterségesek. Rhyme azonnal észrevette, hogy ezek nem viszkózus műszál alapú rostok voltak, ennélfogva természetes eredetűek. – Na jó, de azon belül milyen? – elmélkedett hangosan Mel Cooper. – Nézd meg a sejtstruktúrát! Lefogadom, hogy ürüléktartalmú. – Az meg mi? – kérdezte Sellitto. – Ürülék? Mint a szar? – Nem. Olyan, mint a selyem. A hernyók emésztőtraktusá-ból származik. Festett szürke. Matt festékkel kezelték. Mi van a másik lemezeken, Mel? A férfi azokat is megnézte, és kiderült, hogy ott is azonos szálakat talált. – A gyanúsított szürke ruhát viselt? – Nem – válaszolta Sellitto. – Az áldozat sem – tette hozzá Sachs. 44

Újabb rejtély. – Aha – mondta Cooper, miközben belebámult a nézőkébe. – Lehet, hogy ez egy hajszál. A képernyőn egy hosszú barna hajszál került a mikroszkóp fókuszába. – Emberi haj – kiáltott fel Rhyme, miután több száz lemezkét pillantott meg. Az állati szőrzeten legfeljebb több tucat lett volna. – Csakhogy ez nem eredeti. – Nem eredeti? – kérdezett vissza Sellitto. – Nos – válaszolta türelmetlenül –, igazi haj ugyan, csakhogy parókából származik. Ez egészen nyilvánvaló. Nézd meg a végét. Az nem hajhagyma, hanem ragasztó. Lehet, hogy nem a gyanúsítotté, de azért érdemes felírni a táblára. – Mármint azt, hogy nem barna hajú? – kérdezett vissza Thom. – Mi csak a tényekkel foglalkozunk – válaszolt Rhyme szárazon. – Írd azt, hogy a gyanúsított valószínűleg barna parókát viselt. – Oké, nagy fehér főnök! Cooper folytatta a vizsgálatot, és kiderítette, hogy két ragasztószalagon kosz, illetve valamilyen növényi anyag található. – Nézzük meg először a növényt, Mel! A New York-i bűnügyi helyszínelések során Lincoln Rhyme mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a geológiai, növényi és állati bizonyítékoknak, mert a városnak mindössze egynyolcada helyezkedett el az észak-amerikai nagy kontinensen; a többi része szigeteken. Ez azt jelenti, hogy az ásványi anyagok, a flóra és a fauna nagyjából azonos az egyes körzetekben és akár a bennük lévő kisebb területeken, és így könnyebb volt beazonosítani az egyes anyagok származási helyét. A következő pillanatban egy vöröses színű ágacska képe jelent meg levéldarabkával együtt. – Remek! – kiáltott fel Rhyme. – Mi ebben annyira jó? – kérdezett vissza Thom. – Az, hogy ritka dologról van szó. Ez egy vörös kerek hikoridiófáról származik. Alig találni ilyet a városban. Az egyetlen hely, ahol tudom, hogy honos, az a Central Park és a Riverside Park. És... ó, nézd csak; nézzétek azt a kékeszöld foltot. – Hol? – kérdezte Sachs. – Hát nem látod? Épp ott van! – Borzasztó dühös volt, amiért nem tudott felugrani a székéből, hogy rámutasson a monitorra. – A jobb alsó sarokban. Ha az az ág Olaszország, akkor az a folt ott Szicília. – Megvan. – Mit gondolsz, Mel? Valamilyen zuzmóféle lehet, nem? És lefogadom, hogy ráadásul nem is akármilyen, hanem Parmelia conspersa. –Meglehet – válaszolta a technikus óvatosan. – De sokféle zuzmó van. – De nem sok van közöttük, amely kékeszöld és szürke árnyalatú– válaszolta Rhyme hanyagul. – Sőt, alig van ilyen. Ez viszont bőven fellelhető a Central 45

Parkban... Most már két szál is fűz bennünket a Central Parkhoz. Remek. Most nézzük azt a kosznyomot. Cooper betett egy másik lemezt. A mikroszkóp alatt látható kép – porszemcséket ábrázolt, amelyek olyanok voltak, mint az aszteroidák – nem volt túlságosan informatív, ezért Rhyme így szólt: – Futtasd keresztül a mintát a GC/MS-en! A gázkromatográf/tömegspektrométer két vegyi elemzési műszer összeházasításából született: az első komponenseire bontja az ismeretlen anyagot, a második pedig megállapítja, hogy pontoson mik is ezek az anyagrészecskék. Két egyformának tűnő fehér porról például kiderülhet, hogy tucatnyi különféle vegyi anyagból áll össze: lehet az sütőpor, arzén, babahintőpor, karbolsav vagy kokain. A kromatográf olyan, mint a lóversenypálya: az anyagok együtt kezdenek mozogni az eszközben, de különböző sebességgel haladnak, így szétválasztódnak. A célfotónál a spektrométer összehasonlítja őket egy hatalmas, ismert anyagokat tartalmazó adatbázissal, így aztán be tudja őket azonosítani. Cooper elemzésének eredménye azt mutatta, hogy a kosz, amelyet Sachs behozott a bűntett helyszínéről, olajjal volt átitatva. Az adatbázis azonban csak annyiban tudott segíteni, hogy ásványi alapú olaj volt-tehát nem növényi vagy állati–, de nem tudta közelebbről beazonosítani. Rhyme utasította őket: – Küldjétek át az FBI-hoz! Nézzék meg, hogy a laborosaik találkoztak-e már ilyennel! – Aztán hunyorogva a nejlonzacskóra pillantott. – Mi az a fekete anyag, amit találtál? Lehet, hogy nyom, de lehet, hogy semmi. Sachs bólintott. – Az előcsarnok sarkában volt, ott, ahol az áldozatot megfojtották. – A lányé volt? – tűnődött Cooper. – Meglehet – válaszolta Rhyme –, de egyelőre tételezzük fel, hogy a gyilkosé. Cooper óvatosan felemelte az anyagot. Szemrevételezte. – Selyem. Kézzel szegett. Rhyme megfigyelte, hogy összehajtva egészen kis gombócnak tűnt, amikor széthajtották, egészen nagy lett, körülbelül egyszer két méteres. – A regisztrációs füzet alapján tudjuk, hogy már várakozott egy ideje az előcsarnokban – mondta Rhyme. – Lefogadom, hogy a következőképpen történt: elrejtőzött a sarokban, és letakarta magát ezzel a selyemanyaggal. így láthatatlanná vált. Valószínűleg magával vitte volna az anyagot, ha nem tűnnek fel a rendőrök és nem kell elmenekülnie. Szerencsétlen lány vajon mit érezhetett, amikor a gyilkos egyszer csak előbukkant a semmiből mintegy varázsütésre, és megbilincselte a kezét, majd kötelet hurkolt a nyakára? Cooper számos foltot talált a fekete anyagon. Egy tárgylemezre tette őket. 46

Hamarosan kép jelent meg a monitoron. A nagyítást követően a foltok hússzínű salátalevélre emlékeztettek. Egy finom szondával megérintette az egyiket. Az anyag rugalmas volt. – Ez meg mi az ördög lehet? – kérdezte Sellitto. Rhyme vállat vont. – Valami gumiféleség. Luftballondarab. Nem, ahhoz túl vastag. És nézd meg a lemezt, Mel! Valami elkenődött. Az is hússzínű volt. Tedd be ezt is a GC-be. Mialatt az eredményre vártak, megszólalt a csengő. Thom lépett ki a szobából, hogy ajtót nyisson, és nemsokára egy borítékkal tért vissza. – Egy kis meglepetés – jelentette be. – Ó, az jó – jegyezte meg Rhyme. – Tehát megérkeztek az ujjlenyomatok. Futtasd végig őket az adatbázison, Mel! Az FBI automata ujjlenyomat-azonosító rendszerének nagy teljesítményű szerverei Nyugat-Virginiában voltak, és ez a rendszer képes volt ujjlenyomattöredékekből is beazonosítani az országos adatbázis segítségével az elkövető kilétét órákon belül, sőt előfordult, hogy perceken belül is, amennyiben jó, tisztán látható ujjlenyomathoz jutottak. – Milyen állapotban vannak? – kérdezte Rhyme. – Egész jól kivehetők. – Sachs felmutatott egy fotót, hogy Rhyme is láthassa. Sok közülük csak részben látszott, de az egész teljes kézről jó lenyomatok maradtak. Az első dolog, amit Rhyme észrevett ezen a fotón, az volt, hogy a gyilkos egyik kezének két ujja deformált volt – nevezetesen a gyűrűs-és a kisujj összeforrtak, és sima, barázda nélküli ujjban végződtek. Rhyme korábban dolgozott az igazságügyi kórbonctani intézetben, mégsem tudta megválaszolni, hogy vajon ez születési rendellenesség vagy sérülés következménye lehet. „Milyen ironikus – gondolta Rhyme a képet nézve hogy az elkövető bal kezének gyűrűsujja roncsolt; ugyanakkor nekem ez az egyetlen végtagom, amelyet egyáltalán mozgatni tudok.” Aztán homlokát ráncolva így szólt: – Tartsd fel azt a lemezt egy perce, Mel! Közelebb, Sachs. Közelebbről szeretném látni! A lány közelebb lépett Rhyme-hoz, a férfi pedig újból megnézte az ujjlenyomatokat. – Nem látsz rajtuk semmi különöset? A lány így válaszolt: – Hát, nem igazán... várj csak. – Elnevette magát. – Ezek ugyanolyanok. Újra átlapozta a képeket. – Az ujjai ugyanolyanok. Mindegyiken ugyanott van az a kis forradás. – Valamiféle kesztyűt viselt – mondta Cooper –, hamisított ujjlenyomatbarázdákkal: ilyet még soha nem láttam ezelőtt. Ki az úristen lehet ez az elkövető? A kromatográf/spektrométer elemzésének eredménye megjelent a számítógép 47

képernyőjén. – Na jó. Van itt tiszta latex... és ez meg mi? – tűnődött. – A számítógép valami alginátként azonosította. Még soha nem hallottam erről... – Fog. – Tessék? – kérdezte Cooper Rhyme-tól. – Olyan por, amit a fogorvosok használnak vízzel elegyítve koronához és egyéb fogászati munkákhoz. Lehet, hogy az elkövetőnk épp fogorvosnál járt a közelmúltban. Cooper tovább vizsgálta a számítógép képernyőjét. Aztán – van még ezen kívül egészen kis mennyiségben kasztorolaj, propilénglikol, cetilalkohol, csillám, vasoxid, titán-dioxid, szén, kátrány és neutrális pigmentek. – Ezek egy része megtalálható a sminkkészletekben – mondta Rhyme, mert eszébe jutott egy eset, amikor úgy sikerült rájönni a gyilkos kilétére, hogy a férfi mindig obszcén üzeneteket hagyott az áldozat tükrén rúzzsal, melynek elkenődött maradványát megtalálták a kabátja ujján. Miután felgöngyölítette az ügyet, tanulmányt írt a kozmetikumokról. – A lányé? – kérdezte Sachs. – Nem – válaszolta a rendőrnő. – Mintát vettem a bőréről. Nem volt rajta semmiféle smink. – Nos, ezt is írd föl a táblára! Majd meglátjuk, lesz-e jelentősége. Ezután Mel Cooper a gyilkos fegyverhez, a kötélhez fordult, és kiemelte a vizsgálóasztalon heverő holmik közül. – Fehér, többrétegű kötél, melynek a belseje fekete. Selyemből fonták – nagyon könnyű és vékony anyag –, ezért nem látszik vastagabbnak a normál kötélnél, pedig valójában két anyagot dolgoztak össze. – Mi értelme van ennek? A belső réteg biztosítja az erősségét? – kérdezte Rhyme. – Vagy így könnyebb megkötni? Vagy nehezebb kibogozni? Vagy mi? – Fogalmam sincs. –Ez egyre rejtélyesebb–mondta Sachs olyan drámai hangsúllyal, ami idegesítette volna Rhyme-ot, ha nem értett volna egyet maga is a dologgal. – Na ja– válaszolta jóváhagyólag. – Ez újdonság számomra. Folytassuk! Valami szokványos dolgot akarok, olyasvalamit, amit használni tudunk. – És a csomó? – Szakértő kötötte, de nem ismerem fel – mondta Cooper. – Vigyél róla egy képet a hivatalba. És... nem ismerünk valakit a tengerészeti múzeumból? – Már jó párszor nyújtottak segítséget a nyomozás során – mondta Sachs. – Nekik is elküldöm a képet. Ekkor telefonhívást kaptak Tőbe Gellertől, a New York-i FBI főhadiszállásának számítógépes bűnözési osztályáról. – Ez aztán vicces, Lincoln. – Örülök, hogy jól szórakozol – dünnyögte Rhyme. – Tudsz adni valami fogódzkodót a kis játékszerünkről? 48

A göndör hajú, fiatal Geller érzéketlen maradt Rhyme gúnyos megjegyzésével szemben, különösen mivel számítógép-alkatrészről volt szó. – Ez egy digitális diktafon. Lenyűgöző kis ketyere. Az ember felvesz rá valamit, tárolja a hangot a merevlemezen, aztán beprogramozhatja, hogy késleltetve visszajátssza. Nem tudom, milyen hang volt ez – beépített egy törlő programot is, így aztán megsemmisítette az adatot. – Az ő hangja volt az – dünnyögte Rhyme. – Amikor azt mondta, hogy túsz van nála, az csak hangfelvétel volt. Éppúgy, mint a székek esetében. Csak arra használta, hogy azt higgyék, még mindig odabent van a szobában. – Ez logikus. Volt rajta egy speciális hangszóró – kicsi, de kiválóan kihangosítja a mély és a középtónusú hangokat. Egész jól tudja utánozni az emberi hangot. – Semmi nem maradt a lemezen? – Semmi. Eltűnt örökre. – A szentségit! Hangmintát szerettem volna. – Sajnálom! Már az enyészeté. Rhyme dühösen felsóhajtott, aztán visszakerekezett a vizsgálótálcákhoz; így aztán Sachsre hárult a feladat, hogy megköszönje Gellernek az értékes információt. A team ezután megvizsgálta az áldozat karóráját, amely darabokra törött, bár senki nem tudta megállapítani, hogy minek a következtében. Csak egyetlen támpontot adott: megtudhatták belőle, hogy mikor tört össze. Az elkövetők időnként összetörik a karórát a bűntett helyszínén, hogy így próbálják meg félrevezetni a nyomozókat a bűncselekmény időpontját illetően. Ez az óra azonban a halál beállásának időpontjához közel állt meg. Vajon ebből mire következtethetnek? Egyre rejtélyesebb... Miközben az asszisztens felírta a megfigyeléseiket a fehér táblára, Rhyme a portás füzetét tanulmányozta. – Egy név hiányzik – tűnődött. – Kilenc ember írta be magát, de csak nyolc név van benne... Azt hiszem, ezúttal szakértőre lesz szükségünk. – Rhyme beleszólt a mikrofonjába: – Telefonparanes: hívd Kincaid Parkért!

49

Hatodik fejezet

A képernyőn megjelent Virginia állam 703-as körzetszáma, aztán a gép elkezdte tárcsázni a számot. Kicsöngött. Aztán egy fiatal lány hangja szólt bele a kagylóba: – Kincaid lakás. – Aha, igen. Szia. Ott van Parker? Úgy értem, az apukád? – Ki keresi? – Lincoln Rhyme. New Yorkból. – Pillanat, tartsa, legyen szíves! Pár pillanat múlva az ország legjobb írásszakértőjének higgadt hangja hallatszott a túloldalról. – Szevasz, Lincoln. Már nem beszéltünk vagy két hónapja, igaz? – Sok dolgom volt – mentegetőzött Rhyme. – És veled mi van, Parker? – Ó, bajban vagyok. Majdnem nemzetközi botrányt okoztam. A Brit Kulturális Társaság azt akarta, hogy hitelesítsek egy jegyzetfüzetet, amelyet egy magángyűjtőtől vettek, állítólag Edward királyé volt. Remélem, figyelted, hogy múlt időt használtam. – Ezek szerint már kifizették. – Hatszázezret fizettek érte. – Kicsit húzós volt. Ennyire nagy szükségük volt rá? – Volt benne pár igazán szaftos pletyka Churchillről és Chamberlainről. Na persze ne arra gondolj! – Hát persze hogy nem. – Rhyme szokásához híven türelmes volt azokkal, akiktől nagy segítséget várt. – Átnéztem, mit tehettem volna? Muszáj volt alaposan átvizsgálnom. A nagy tiszteletnek örvendő írásszakértő Kincaid szájából ez a mondat egyet jelentett azzal, hogy a füzet nem volt több ócska hamisítványnál. – Na és persze megússzák – folytatta. – Bár ha belegondolok, a számlámat még nem is fizették ki... Na nem, édesem, addig nem tesszük a habot a tortára, míg ki nem hűl... Azért, mert én mondtam. Csak. Kincaid, aki egyedül nevelte a lányait, valamikor az FBI írásszakértői osztályán dolgozott. De aztán otthagyta a hivatalt, és magánvállalkozásban folytatta tovább a munkáját, hogy több időt fordíthasson a gyerekeire, Robbyra és Stephanie-ra. – Hogy van Margaret? – kiáltott be Sachs a mikrofonba. – Te vagy az, Amelia? – Ja. – Jól van. Már jó néhány napja nem láttam. Elvittük a srácokat a játék bolygóra 50

szerdán, és már épp legyőztem volna a lézercsatában, amikor megszólalt a személyhívója. El kellett mennie, hogy berúgja valakinek az ajtaját, és letartóztassa a bandát. Panamába, Ecuadorba vagy mit tudom én, hova. Nem avatott be a részletekbe. Szóval, mi újság? – Dolgozunk egy ügyön, és jól jönne a segítséged. Elmondom, miről van szó: a gyanúsított beírta a nevét aportás beléptető füzetébe. Világos? – Persze. Analizáljam a kézírását? – A baj az, hogy nincs semmiféle kézírásunk. – Eltűnt? – Ja. – És biztos, hogy az illető nem csak úgy csinált, mintha beírná? – Biztos. A biztonsági őr konkrétan látta, amint odakerült az írás a papirosra. – És most semmi sem látszik? – Az égvilágon semmi. Kincaid keserűen felnevetett. – Ügyes. Ezek szerint semmi nyoma nem maradt annak, hogy az elkövető belépett az épületbe. A következő belépő pedig ráírta a nevét az üres helyre, így aztán tönkretette azt is, ami esetleg megmaradt volna az aláírásából. – Így igaz. – Volt valami a legfölső papír alatt? Rhyme Cooperre pillantott, aki erős fénnyel világította meg a füzet második lapját – ebben az esetben inkább ezt a módszert szerették alkalmazni a lenyomat megvizsgálására, nem pedig a ceruzagrafitot. Megcsóválta a fejét. – Semmi – mondta Rhyme az írásszakértőnek. Aztán így szólt: – Szóval, hogy csinálta a fickó? – Eltüntette – válaszolta Kincaid. – Az meg hogy lehet? – kérdezte Sellitto. – Varázstintát használt. A szakmában illékonynak nevezzük. A régi varázstinta fenolftaleint tartalmazott, mielőtt betiltották volna. Feloldasz egy pirulát alkoholban, és kék tinta lesz belőle. Lúgos a pH-ja. Aztán írsz vele valamit. Egy idő után a kék színű vegyi anyag reakcióba lép a levegővel, és eltűnik. – Hát persze – mondta Rhyme, s próbálta előkaparni elemi kémiatudását. A levegőben lévő szén-dioxid savassá változtatja a tintát, és semlegesíti a színt. – Pontosan. Ezután már nem látod a fenolftaleint. De ugyanezt a dolgot elérheted timolftaleinnel és nátrium-hidroxiddal. – Meg lehet vásárolni valahol az ilyen anyagokat? – Hm – gondolkozott el Kincaid. – Egy pillanat, szívem, apa épp telefonál... Na, jól van. Minden torta púposnak tűnik, amikor még a sütőben van. Rögtön jövök... Lincoln? Épp azt akartam mondani az imént, hogy elméletben ez remek ötletnek tűnik, de amikor még a hivatalnál dolgoztam, egyetlen gyanúsított vagy kém sem volt, aki eltűnő tintát használt volna. Ez elég újszerű a bűnözésben. A szórakoztatóiparban használják inkább. „Szórakoztatóipar” – gondolta Rhyme komoran, s a bizonyítékokat 51

felsorakoztató táblára pillantott, amelyre a szerencsétlen Szvetlána Rasznyikova képét ragasztották. – Az elkövető hol szerezhet be ilyen tintát? – Leginkább játékboltokban vagy bűvészboltokban. Érdekes… – Hm, oké, köszönöm. Nagyon sokat segítettél, Parker. – Gyere, látogass meg minket valamikor! – szólt bele Sachs a kagylóba. – És hozd el a gyerekeket is! Rhyme arca grimaszba torzult a meghívás hallatán. Odasúgta Sachsnek: – De azért ne hívd meg az összes barátját is, vagy az egész iskolát... A lány nevetve leintette a kriminológust. Miután megszakították a vonalat, Rhyme komoran így szólt: – Minél többet tudunk meg, annál sűrűbb sötétség vesz körül bennünket. Bedding és Saul lépettbe, és beszámoltak róla, hogy Szvetlána a jelek szerint közkedvelt lány volt a zeneiskolában, és nem voltak ellenségei. A mellékállása gyakorlása közben sem valószínű, hogy beszerzett egyet, ugyanis gyerekdalokat adott elő szülinapi zsúrokon. Ezután egy csomag érkezett az orvos szakértői hivatalból. A műanyag zacskóban ott találták azt a régi bilincset, amellyel az áldozatot mozgásképtelenné tették. Rhyme utasításának megfelelően nem nyitották ki. Korábban közölte az orvos szakértővel, hogy inkább nyomják össze az áldozat kezét, és ne furják meg a zárat, mert lehet, hogy tönkretehetnek valami értékes nyomot. – Életemben nem láttam még ilyet – mondta Cooper, s a levegőbe emelte a bilincset –, legfeljebb a moziban. Rhyme egyetértően bólogatott. Ősrégi darab volt, jó súlyos, és durván kovácsolt vasból készült. Cooper ecsettel leporolta, aztán körbeszalagozta a zárszerkezetet, de nem talált semmi említésre méltó nyomot. Az a tény azonban, hogy régi darab volt, biztatónak tűnt, mivel ez behatárolja azoknak a forrásoknak a számát, ahonnét származhatott. Rhyme szólt Coopernek, hogy fényképezze le a bilincset, és nyomtassa ki jó pár példányban, hogy megmutathassák a kereskedőknek. Sellitto újabb telefonhívást kapott. Egy darabig némán hallgatott, aztán zavarodottnak tűnt, majd így szólt. – Ez lehetetlen... Biztos vagy benne?... Igen, rendben. Köszi. – Letette a telefont, majd Rhyme-ra pillantott. – Nem értem. – Mi az? – kérdezte Rhyme, aki egyáltalán nem volt olyan hangulatban, hogy újabb titokkal kelljen szembesülnie. – Az iskolatitkár telefonált. Nincs is gondnok az iskolában. – De hát a járőrök azt mondták, hogy látták – jelentette ki Sachs. – A takarítók nem dolgoznak szombaton. Csak hétköznapokon, akkor is este. És egyikük sem hasonlít arra a fickóra, akit a két járőr látott. – Nincs gondnok? Sellitto a jegyzeteibe pillantott. 52

– Pedig odakint volt a második ajtónál és söprögetett. Az illető... – Ó, a szentségit! – csattant fel Rhyme. – Ő volt az. – A nyomozóra pillantott. – A gondnok egyáltalán nem hasonlított az elkövetőre, igaz? Sellitto megint a jegyzeteibe tekintett. – Hatvan év körüli, kopasz, simára borotvált arcú fickó volt, szürke overallban. – Szürke overallban! – kiáltotta Rhyme. – Igen. – A selyemszál! A jelmezéből származik. – Miről beszél? – kérdezte Cooper. – A gyanúsítottunk megölte a diákot. Aztán amikor meglepték a rendőrök, elvakította őket egy vakuval, berohant az előadóterembe, előkészítette a kanócokat és a digitális hangfelvevőt, hogy azt higgyék, még mindig odabent van, majd magára húzta a gondnokjelmezt, és kirohant a másik ajtón. – De nem egyszerűen lekapott magáról valamiféle eldobható jelmezt, mint egy színész, Line – érvelt a rendőr. – Hogy i pokolban művelhette ezt? Maximum hatvan másodpercre tűnt el a szemük elől. – Jól van. Ha van más magyarázatod, amelyben persze nem szerepel valamilyen isteni csoda, akkor örömmel hallgatom. – Ugyan már. Képtelenség, bassza meg! – Képtelenség? – tűnődött el Rhyme cinikusan, miközben közelebb húzódott a táblához, amelyre Thom felragasztotta a digitális fotókat, amelyek a Sachs által rögzített lábnyomokat ábrázolták. – Akkor mit szólnál, ha bizonyítékkal is szolgálnék? – Egy darabig tanulmányozta az elkövető lábnyomát, aztán azt nézte meg, amelyet a folyosón rögzítettek annak a helynek a közelében, ahol a gondnok dolgozott. – A cipő – jelentette ki. – Ugyanaz? – kérdezett vissza a nyomozó. – Aha – válaszolta Sachs, és a táblához lépett. – Ecco, 43-as méret. – Azannya! – hüledezett Sellitto. Rhyme visszakérdezett. – Rendben. Akkor mit is tudunk eddig? Az elkövetőnk majdnem ötvenéves, közepes felépítésű, közepes termetű, simára borotvált, két ujja eldeformálódott, valószínűleg szerepel a nyilvántartásban, mert nem mert ujjlenyomatot hagyni – ez minden, amit tudunk, a szentségit. – Aztán homlokát ráncolva így folytatta: – Nem – dünnyögte maga elé sötét ábrázattal –, nem csupán ennyit tudunk. Van még valami. Volt nála tartalék ruha, gyilkos fegyverek... semmit nem bízott a véletlenre. – Sellittóra pillantott, és még hozzátette: – Újra le fog csapni. Sachs bólintott a baljós kijelentés hallatán. Rhyme figyelte, ahogy Thom a bizonyítékokat rendszerező táblára pillantott, miközben így tűnődött magában: „Mi lehet az összekötő elem köztük?” A fekete selyem, a smink, az átöltözés, az álöltözet, a villanás és a pirotechnikai trükkök. A felszívódó tinta. Rhyme minden szót alaposan megfontolva szólalt meg: 53

– Arra gondolok, hogy az emberünknek nyilván bűvészmúltja van. Sachs bólogatott. – Ésszerűnek tűnik. Sellitto is bólogatott. – Rendben, meglehet. De mi legyen a következő lépés? – Számomra egyértelműnek tűnik. Keressük meg a miénket. – Hogy érted, hogy a miénket? – kérdezett vissza Sellitto. – Hát természetesen úgy, hogy a mi bűvészünket. – Csináld újra! A lány már vagy nyolcszor megismételte. – Újra? A férfi bólintott. Kara tehát újra megcsinálta. A tripla zsebkendős mutatvány – Harlan Tarbeli híres illuzionista és tanár találmánya–, amely mindig lázba hozza a közönséget. A mutatvány közben szétválasztunk három különböző színű selymet, amelyek pedig kibogozhatatlanul össze vannak kötözve, legalábbis látszólag. Nehéz végigcsinálni gördülékenyen, de Kara úgy érezte, jól megy neki. David Balzac azonban elégedetlen volt. – Az érméid csörömpöltek – mondta halkan. Kemény kritika ez a bűvészszakmában, azt jelenti átvitt értelemben, hogy az illúzió vagy trükk ügyetlen és átlátszó volt. A köpcös, idős, fehér hajú férfi fáradtan megrázta nikotintól sárgás kecskeszakállas fejét. Levette vastag szemüvegét, megdörgölte a szemét, aztán visszahelyezte az orrnyergére. – Szerintem gördülékeny volt– tiltakozott a lány. – Én legalábbis úgy éreztem. – De nem te vagy a közönség, hanem én. Még egyszer! Most ott álltak a Füst és tükrök nevű üzlet hátsó részében található apró színpadon. Az üzletet Balzac azután vette, hogy visszavonult a nemzetközi illuzionista– és bűvészkörökből tíz évvel ezelőtt. Ezen a különös helyen bűvészkellékeket árultak, különféle eszközöket és jelmezeket lehetett bérelni, továbbá időnként ingyenes bűvészbemutatót tartottak a vevőknek és a környékbeli lakosoknak. Másfél évvel ezelőtt Kara szabadúszó szerkesztőként dolgozott a Self magazinban, és végül összeszedett annyi bátorságot, hogy maga is színpadra lépjen–Balzac hírneve már hónapok óta nyomasztotta. A korosodó bűvész figyelte bemutatóját, aztán az előadás után hátrahívta az irodájába. Maga a nagy Balzac közölte vele morgós, mégis selymes hangján, hogy van érzéke a dologhoz. Nagy illuzionista lehet belőle – persze megfelelő képzést követően –, és felajánlotta, hogy jöjjön dolgozni az üzletébe, majd ő lesz a mentora és tanára. Kara már évekkel korábban New Yorkba költözött a középnyugatról, és kapiskálta, mit is jelent a nagyvárosi élet; rögtön megértette, hogy mire utalhat a 54

„mentor” megnevezés, különösen onnan nézve, hogy a férfi már négyszer elvált, ő maga pedig vonzó nő volt, aki negyven évvel fiatalabb, mint a férfi. De Balzac ismert bűvész volt – rendszeresen szerepelt a Johnny Carson-showban, és Las Vegasban is menőnek számított éveken keresztül. Vagy tucatszor végigturnézta a világot, és gyakorlatilag minden élő illuzionista az ismerőse volt. Karának a bűvészkedés volt a hobbija, és úgy tűnt, élete nagy lehetősége előtt áll. Ott helyben igent mondott. Az első lecke során rendkívül óvatos volt, és felkészült rá, hogy visszaver minden apró támadást. A lecke valóban felkavaró volt a számára – bár teljesen másképpen, mint ahogy ő képzelte. Az öreg bűvész ízekre szedte. Miután Balzac több mint egy órán át kritizálta technikájának gyakorlatilag minden egyes mozzanatát, ránézett a lány sápadt, könnyáztatta arcára, és odavakkantotta neki: – Azt mondtam, hogy magából még lehet valami. Azt nem mondtam, hogy már jó. Ha olyasvalakit keres, aki ápolja a lelkét és az önbizalmát, akkor rossz helyen jár. Nos, hazamegy, hogy kisírja magát a mami vállán, vagy visszatér a munkájához? Visszamentek hát dolgozni. Így kezdődött ez a 18 hónapja tartó se veled, se nélküled kapcsolat a mentor és segédje között, amely a hét hat napján arra sarkallta a lányt, hogy kora hajnalig gyakoroljon, gyakoroljon és gyakoroljon. Míg Balzacnak számos asszisztense volt az évek során még előadóként, eddig csupán két tanítványa volt, és a jelek szerint mindkét fiatalember csalódást okozott neki. Nem akarta hagyni, hogy ugyanez történjék Karával is. A barátnői gyakran kérdezgették tőle, hogy honnét származik a bűvészet iránti szenvedélyes szeretete. Valószínűleg valamilyen filmélményre számítottak, vagy zaklatott gyerekkora, esetleg hatalmaskodó szülőkre és tanárokra, vagy legalább arra, hogy ez a kis egérszerű lány így próbált elmenekülni az iskolai klikkekből a fantázia világába. Ehelyett azonban egy normális lánnyal volt dolguk – egy vidám, kitűnő tanulóval, tornásszal, süteménysütő lánnyal, aki az iskolai kórusban is énekelt, aki mindenféle dráma nélkül lépett a szórakoztatóipar ösvényére, eljárt Penn és Teller előadásaira Clevelandben a nagyszüleivel, amit azután egy véletlen családi utazás követett Vegasba az apja egyik turbinagyártó partneréhez, és az út során megtapasztalhatta a repülő tigrisek és tüzes illúziók, lélegzetelállító mágia élményét. Csak ennyi kellett hozzá. Tizenhárom évesen megalakította a bűvészklubot a 3FK középiskolában, és hamarosan minden gyerekfelügyeletből származó zsebpénzét bűvészmagazinokra költötte, valamint videokazettákat és bűvészcsomagokat vásárolt Később elvállalt más munkákat is, például kertészkedést, hólapátolást csak azért, hogy aztán a pénzen elutazhasson a New York-i Nagycirkuszba és a Cirque du Soleilbe, bárhol is voltak ötvenmérföldes körzetben. 55

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem volt fontos indíték, amely útjára indította és ott is tartotta Karát. Az indíték könnyen megtalálható az örömteli és meglepett közönség arcán, függetlenül attól, hogy a közönség esetleg 12 rokonból állt a hálaadásnapi vacsorán (ennek során átváltoztatott dolgokat, illetve mácskát lebegtetett, bár ha nem lett volna a csapóajtó, az apja nem engedett volna ajtót vágni a nappali padlójába), vagy akár diákokból és szülőkből a középiskolás „Ki mit tud?”-on, ahol két alkalommal is állva tapsolt a közönség. A David Balzac mellett töltött élete azonban meglehetősen eltért a korábbi diadalmas bemutatóktól; az elmúlt év során az idő felében úgy érezte, ha volt is valami tehetsége, azt elvesztette. De olykor-olykor, amikor már épp feladni készült a dolgot, a mester biccentett egyet, vagy félmosoly jelent meg a szája sarkában. Sőt többször azt találta mondani, hogy „ez nem volt könnyű trükk”. Az ilyen pillanatokban teljesnek és kereknek érezte a világot. Az élete többi része azonban olyan hiábavaló volt, mint a szélfútta homok. Nagyrészt a boltban töltötte idejét, ő vezette a könyvelést és a raktárkészletet, ő kezelte a bolt weboldalát is. Mivel Balzac nem sokat fizetett neki, más munkára is szüksége volt, így olyan munkákat vállalat, melyekhez használni tudta az angol szakos diplomáját – tartalommal töltötte fel más bűvész és színházi weboldalak lapjait. Aztán körülbelül egy évvel ezelőtt az anyja állapota rosszabbodni kezdett, és egyetlen gyermekként Kara a fennmaradó szabad idejét az asszonynál töltötte. Zaklatott életet élt. De most már kézbe fogja venni a dolgait. Pár év múlva Balzac kijelenti majd, hogy alkalmas arra, hogy színpadra lépjen, és a mester áldásával elmegy, s a mester kapcsolatainak köszönhetően bejut a bűvészvilágba. „Kitartás, kislány, ahogy Jaynene mondaná, addig is próbálj a felszínen maradni!” Kara újból végrehajtotta Taipell három selyemkendős trükkjét Balzac a padlóra hamuzott, és a homlokát ráncolva ráemelte a tekintetét. – A bal kéz mutatóujját egy kissé magasabbra. – Látta a kendőt? – Ha nem láttam volna – vágott vissza dühösen –, akkor miért kérném, hogy emelje magasabbra a mutatóujját? Próbálja meg újra! Azt az átkozott, átkozott mutatóujjat egy kicsit magasabbra. Ssssssssssssssss... az összekötött selyem diadalmas zászlóként emelkedett a levegőbe. – Aha – mondta Balzac. Alig észrevehetően biccentett. Hagyományos értelemben vett dicséret persze nem hagyja el a száját. De Kara megtanulta, hogy mit jelent az, hogy „Aha”. Félretette az eszközöket, és a pult mögé lépett az üzlet ütött-kopott eladóterében, hogy feltöltse a készletet, amely a pénteki szállítmánnyal érkezett. 56

Balzac visszatért a számítógéphez, hogy megírjon egy cikket az üzlet weboldalán Jasper Mascelyne-ről, a brit illuzionistáról, aki speciális hadászati egységet hozott létre a második világháborúban, amely illuzionista technikákat használt fel a németek ellen Észak-Afrikában. Emlékezetből írta a cikket, mindenféle jegyzet és kutatóanyag nélkül; ez jellemző volt David Balzacra – az illuzionistákkal kapcsolatos tudása legalább olyan elmélyült volt, mint amilyen labilis és heves a vérmérséklete. – Hallott róla, hogy a Cirque Fantastique a városba érkezett? – kiabált ki. – Ma nyitnak. Az öreg illuzionista felhorkant. Épp kicserélte a szemüvegét kontaktlencsére; Balzac tökéletesen tisztában volt az előadó külsejének fontosságával, és mindig igyekezett a legjobb színben feltűnni a közönség vagy akár a vevői előtt is. – Elmegy? – makacskodott a lány. – Azt hiszem, el kéne mennünk. Cirque Fantastique – a régebbi és nagyobb Cirque du Soleil új ellenlábasa – a cirkuszok új generációjának tagja volt. Egyesítette a hagyományos cirkuszi programokat és a régi commedia dell'arte színház elemeit a kortárs zenével és tánccal, az avantgárd előadó-művészettel és az utcai bűvészkedéssel. De David Balzac a régi iskola híve volt: Vegas, Atlantic City, az egykori nagy show-k. – Miért kéne változtatni olyasvalamin, ami működik? – zsörtölődött. Kara azonban imádta a Cirque Fantastique-et, és elhatározta, ráveszi a mesterét, hogy nézze meg az előadást. De mielőtt hozzáfoghatott volna, hogy meggyőzze az öreget, hogy kísérje el, kinyílt az üzlet ajtaja, és egy csinos, vörös hajú rendőrnő lépett be, s közölte, hogy a tulajdonost keresi. – Én vagyok az. David Balzacnak hívnak. Mit tehetek önért? A nyomozónő így szólt: – Egy olyan ügyön dolgozunk, amelyben az elkövető valószínűleg bűvésztrükköket alkalmaz. Végigjárjuk a város bűvészboltjait abban a reményben, hogy esetleg segíthet nekünk valaki. – Úgy érti, valaki visszaél a tudásával, vagy ilyesmi? – kérdezte Balzac. Úgy tűnt, mintha védekezne, s Kara hasonlóképpen érzett. Régebben a bűvészet kapcsolatban állt a bűnözéssel – az elcsapott artisták, bűvészek gyakran tűntek fel zsebtolvajokként például, és a sarlatán szélhámosok illuzionista technikákkal próbálták meggyőzni a családtagokat arról, hogy rokonaik szellemével kommunikálhatnak rajtuk keresztül. De kiderült, hogy a rendőrnő teljesen más célból látogatott ide. – Igazság szerint – mondta, majd Karára, aztán pedig Balzacra emelte a tekintetét – gyilkossági ügyről van szó.

57

Hetedik fejezet

– Van egy listám azokról a tárgyakról, amelyeket a bűncselekmény helyszínén találtunk – mondta Amelia Sachs a tulajdonosnak –, és arra lennék kíváncsi, esetleg nem önök adták-e el valamelyiket. Elővett egy papirost, és átadta a férfinak, az pedig elolvasta, miközben Sachs körülnézett a Füst és tükrök elnevezésű üzletben. Az üzlet Manhattan Chelsea nevű kerületében volt, ahol a fotós üzletek vannak. Kívülről afféle fekete barlangnak látszott, odabent penész és vegyszerszag, valamint műanyag-illat uralkodott, a petróleumszerű szag abból a több száz jelmezből áradt, amelyek bizarr kuszaságban lógtak a vállfákon. Az avítt üvegpulton, melynek fele már elrepedt, és úgy ragasztották össze, kártyapaklik, bűvészérmék és poros bűvészdobozok sorakoztak. Diana hercegnő álarca és jelmeze mellett az Alien című mozifilm űrszörnyének élethű mása lógott. (Diana hercegnőn a következő felirat díszelgett: „Légy te a parti hercegnője.” Olyan érzés volt, mintha az üzletben nem is vettek volna tudomást arról, hogy a hercegnő már meghalt) A férfi végigszaladt a listán, aztán a pult felé biccentett. – Azt hiszem, nem tudok segíteni. Na persze nálunk is kapni ilyesmit. De ugyanígy kaphatók az ország bármely más bűvészboltjában. Meg egy csomó játékboltban is. A nyomozónő megfigyelte, hogy a férfi jó pár másodpercig tanulmányozza a papírt. – És ehhez mit szól? – kérdezte, majd a régi bilincset ábrázoló fotó kinyomtatott képét mutatta fel. A férfi gyorsan végignézett a képen. – A szabaduló-művészet nem az én asztalom. Ehhez semmi közöm. Vajon ez válasznak tekinthető? – Ez azt jelenti, hogy nem látta még ezt a bilincset? – Nem. – Pedig nagyon fontos lenne – csökönyösködött Sachs. A feltűnően szép kék szemű, feketére lakkozott körmű fiatal nő a képre pillantott. – Ezt úgy hívják, Darby bilincs – mondta. A férfi hűvös pillantást vetett rá. A lány egy pillanatra elhallgatott, aztán így folytatta: – Az 1800-as években ilyet használt a Scotland Yard. Sok szabadulóművész dolgozott vele. Az efféle bilincs volt Houdini kedvence. – Vajon hol lehet beszerezni? Balzac türelmetlenül hintázott a forgószékében. – Azt nem tudni. Mint mondottam, ezzel mi nem foglalkozunk. 58

A nő egyetértően bólintott. – Talán a szabadulóművészekkel foglalkozó múzeumok valamelyikével kellene próbálkoznia. – Miután feltöltötted az árut – szólt Balzac az asszisztenséhez–, szeretném, ha feldolgoznád a megrendeléseket. Tegnap vagy tucatnyi jött a neten, miután elmentél. – Aztán cigarettára gyújtott. Sachs még egyszer odanyújtotta a listát. – Azt mondta, hogy ennek egy részét önök is árusítják. Nyilvántartják a vásárlóikat? – Azt mondtam, hogy ilyesféle termékeket. De egyébként nem tartjuk nyilván a vevőinket. Némi kérdezősködés után Sachs végül rákényszerítette a férfit, hogy elismerje, a postai úton és interneten rendelt vevőikről mégiscsak van nyilvántartás. A fiatal nő átnézte a megrendeléseket, és kiderült, hogy a bizonyítékok listáján szereplő termékek közül egyet sem rendeltek ilyen módon. – Sajnálom – mondta Balzac. – Bárcsak többet segíthetnék. – Hát tudja, annak én is nagyon örülnék – válaszol ta Sachs, és közelebb hajolt. – Mert tudja, a fickó megölt egy diáklányt, és menekülés közben illuzionista trükköket használt. És attól tartok, újból le fog csapni. Balzac aggodalmasan összeráncolta a homlokát, és így szólt: – Ez szörnyű... Tudja, talán az East Side-i bűvész– és színházi kellékeket árusító üzletben kéne próbálkoznia. Ők nagyobbak nálunk. – Egy másik nyomozó őket is felkeresi. – Aha, értem már. A nyomozónő egy pillanatra elhallgatott. Aztán így szólt: – Nos, ha esetleg eszükbe jutna valami, nagyra értékelném, ha felhívnának. – Rájuk villantotta köztisztviselői, sőt New York-i rendőr őrmesteri mosolyát („Ne feledjék: a lakossággal való kapcsolat éppoly fontos, mint a bűnügyi nyomozás”). – Sok szerencsét, kisasszony! – mondta Balzac. – Köszönöm – válaszolta. „Te érzéketlen tuskó!” Búcsúzóul odabiccentett a fiatal nőnek is, és a kartonpohárra pillantott, amelyből valamit kortyolgatott. – Hé, mondja csak, van itt a közelben egy olyan hely, ahol tisztességes kávét kapni? – Az Ötödik és a Tizenkilencedik utca sarkán – válaszolta a nő. – A péksüteményük is ehető – mondta Balzac, némi segítőkészségről téve tanúbizonyságot most, hogy már nem volt tétje a dolognak, és nem kellett megerőltetnie magát. Odakint Sachs az Ötödik sugárút felé fordult, és megkereste az ajánlott kávézót. Besétált, és kért egy kapucsínót. A foltos ablak előtt magasodó mahagónipultra támaszkodott, belekortyolt a forró italba, és figyelte a szombat reggeli nyüzsgést Chelsea-ben. – A környékbeli ruhaüzletek eladóit, a hivatásos fotósokat és 59

asszisztensüket, a gazdag yuppie-kat, akik hatalmas házakban laktak, a szegény művészeket, a fiatal és idős szerelmeseket, egy-két tébolyultat, akik a jegyzetfüzetükbe firkáltak. És az egyik bűvészüzlet eladóját, aki most lépett be az üzletbe. – Üdv! – mondta a vöröseslila rövid frizurájú nő, aki zebra-bőrutánzatú retikült viselt a vállán. Rendelt egy nagy kávét, cukrot öntött bele, aztán odalépett Sachs mellé a bárpulthoz. Odaát a Füst és tükrök nevű üzletben a nyomozónő azért kérdezősködött a kávézó felől, mert az asszisztens cinkos pillantást vetett Sachsre; úgy tűnt, mintha lenne valami mondanivalója, ám Balzac előtt nem akarja kibökni. A nő mohón belekortyolt a kávéjába, aztán így szólt: – Ami Dávidét illeti... – Nem éppen segítőkész, igaz? A nő elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Na igen. Elég pontosan leírta. Nem bízik semmiben és senkiben, ami az ő kis világán kívül van, és nem is akar részt venni benne. Attól fél talán, hogy tanúskodnom kell, vagy ilyesmi. Nem szeretné, ha bármi is elvonná a figyelmemet. – Mitől? – Hát a szakmától. – A bűvészkedéstől? – Igen. Tudja, ő nemcsak a főnököm, hanem több annál, a mentorom is. – Hogy hívják? – Kara. Legalábbis ez a színpadi nevem, de legtöbbször csak ezt használom. – Fájdalmasan elmosolyodott. – Jobb név, mint az, amit a szüleimtől kaptam. Sachs kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Majd titokban tartjuk. – Szóval – mondta Sachs –, miért nézett rám olyan furcsán az üzletben? – Davidnek igaza van a listával kapcsolatosan. Bármelyik bűvészáruházban megkaphatja azokat a holmikat. Az interneten is megrendelheti vagy száz helyen. De ami a Darby-féle bilincset illeti, nos, az meglehetősen ritka darab. Fel kellene hívnia a New Orleans-i Houdini Múzeumot. Az a legjobb a világon. Én magam imádom a szabaduló-művészetet. De a mesteremnek nem beszélek erről. – Alaposan megnyomta a férfi nevét. – David tele van előítéletekkel... Elmondja, mi történt? Mármint hogyan gyilkolt az illető? Sachs általában meglehetősen óvatosan nyilatkozott az ilyesmivel kapcsolatosan, de tudta, hogy most szüksége van a nő segítségére, így aztán a szokásosnál jobban beavatta a gyilkosság és a szökés részleteibe Karát. – O, ez szörnyűség! – suttogta a nő. – Igen – válaszolta Sachs halkan. – Ahogy mondja. – Na és mi a véleménye az eltűnéséről? – Ezzel kapcsolatosan tudnia kell valamit, nyomozónő... Várjunk csak, jó ez a megszólítás, vagy felügyelőnek nevezzem, vagy ilyesminek? 60

– Szólítson csak Ameliának! – Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy milyen jól sikerült a gyakorlati vizsgája. Bumm... Bumm... Kara belekortyolt a kávéjába, s úgy döntött, nem elég édes, ezért lecsavarta a cukrosüveg tetejét, és töltött még bele. Sachs figyelte a fiatal nő szép kezét, aztán a saját körmére pillantott, melyek közül kettő le volt szakítva, a tövénél véres volt. A lány keze tökéletesen manikűrözött volt, és a csillogó fekete körömlakkon élesen visszatükröződött a mennyezeti lámpák miniatűr mása. Egy pillanatra irigységet érzett – irigyelte a körmét és az önuralmát, hogy ilyen tökéletesen ápolni tudja –, csak egy pillanatra lángolt fel a dolog, de aztán Amelia Sachs gyorsan eltávolította magától ezt az érzést. Kara így szólt: – Tudja, mi az illúzió? – Hát, David Copperfield jut eszembe róla – válaszolta Sachs a vállát vonogatva. – Meg Houdini. – Copperfield az telitalálat, de Houdini nem – ő szabaduló-művész volt. Nos, az illúzió más, mint a színpadi bűvészkedés. Olyan, mint... – Kara feltartotta a kávéból visszakapott negyeddollárost. Összecsukta a tenyerét, aztán amikor újból kinyitotta, az érme már nem volt ott. Sachs felnevetett. – Hova a pokolba tűnt? – Ez színpadi bűvészkedés volt. Az illúzió során nagy tárgyak, emberek és állatok szerepelnek a mutatványban. Amit az imént elmondott, amit a gyilkos művelt, az egy klasszikus illuzionista trükk volt. Úgy nevezik: az eltüntetett ember. – Eltűnő ember? – Nem, eltüntetett ember. A bűvészeiben az eltüntetni szót használjuk. Tehát valakit valamilyen módon elvarázsolni. Épp úgy, ahogy az imént eltüntettem a negyeddollárost. – Folytassa! – Általában kissé másként szokták végrehajtani, mint ahogy az imént leírta, de alapjában véve az a lényege, hogy az illuzionista valahogyan kijut a bezárt szobából. A közönség látja, amint belép a színpadon lévő kis helyiségbe – látják a hátteret is, mert ott elhelyeznek egy nagy tükröt. Hallják, amint dörömböl a falakon. Aztán a segédje lenyitja a falat, ő pedig már eltűnt. Aztán az egyik segédje megfordul, és kiderül, hogy nem más az illető, mint maga az illuzionista. – Ezt meg hogy csinálják? – Van egy ajtó a helyiség hátsó részében. Az illuzionista letakarja magát egy nagy darab fekete selyemmel, így a közönség nem látja a tükörben, ő pedig kisurran a hátsó ajtón közvetlenül azután, hogy bement. Az egyik falba hangszórót építenek, hogy úgy tűnjék, mintha mindvégig odabent lenne. És az átejtés lényege az, hogy bejátszanak egy olyan hangot, mintha a falat ütné 61

belülről. Miután az illuzionista kijutott, gyorsan leveti magáról a selymet, és gyorsan felhúzza a segédje ruháját. Sachs bólintott. – Értem, tehát így működik. Összeállíthatnánk egy rövid listát arról, hogy kik ismerik ezt a mutatványt? – Sajnálom, de nem. Meglehetősen gyakran adják elő. Az eltüntetett ember... Sachsnek eszébe jutott, hogy a gyilkos milyen gyorsan átöltözött, hogy öregembernek álcázza magát, de aztán felrémlett neki, hogy Balzac mennyire nem volt hajlandó együttműködni, és hogy milyen hideg tekintettel méregette – szinte kegyetlen volt a nézése, amikor Karára nézett. Aztán így szólt: – Muszáj megkérdeznem: hol volt a főnöke ma reggel? – Kicsoda? – Mr. Balzac. – Hát itt. Úgy értem, az épületben. Itt lakik az üzlet fölött... Várjon csak, remélem, nem gondolja, hogy köze van a dologhoz? – Muszáj feltennünk ilyen kérdéseket – mondta Sachs közönyt erőltetve magára. Ettől függetlenül a nőt mintha inkább szórakoztatta volna a dolog, és nem izgatta fel magát. Felnevetett. – Nézze, tudom, hogy morcos öregembernek látszik, és amolyan... tudja, olyan gúnyos a természete. Ő már csak ilyen, de a légynek sem ártana. Sachs bólintott, aztán megkérdezte: – Ettől függetlenül, tudja, hol járt reggel nyolckor? Kara bólintott. – Igen, az üzletben volt. Korán ment be, mivel a városba érkezett pár barátja fellépni, és kölcsön kellett kérniük néhány holmit. Felhívtam, hogy közöljem vele, kések egy kicsit. Sachs bólintott. Aztán a következő pillanatban megkérdezte: – El tud szabadulni egy rövid időre a munkahelyéről? – Én? O, szó sem lehet róla. – Zavartan felnevetett. – Az is nagy szerencse, hogy most le tudtam lépni egy kicsit. Ezernyi dolgom van az üzletben. Aztán meg három-négy órát kell gyakorolnom Daviddel a holnapi fellépésre. Nem engedi, hogy pihenjek egy nappal az előadás előtt. Én... Sachs a nő metsző kék szemébe nézett. – Tényleg nagyon tartunk attól, hogy az illető megint ölni fog. Kara fáradt tekintete végigsiklott a ragadós mahagónipulton. – Kérem, csak pár óráról lenne szó. Át kellene nézni velünk a bizonyítékokat. Afféle ötletbörze ez. – Nem fog elengedni. Maga nem ismeri Dávidét. – Nem, tényleg nem ismerem, viszont annyit tudok, hogy ha rajtam múlik, nem engedhetem meg, hogy még valakinek bántódása essék. Kara lehajtotta a kávéját, és szórakozottan babrálni kezdett a csészével. – Még hogy bűvészmutatványok segítségével gyilkol – suttogta hitetlenkedve. 62

Sachs egy szót sem szólt, hagyta, hogy a csend önmagáért beszéljen. Végül a fiatal nő arca grimaszba torzult. – Az édesanyám szanatóriumban van. Hol kómába esik, hol jobban van. Mr. Balzac tud róla. Azt hiszem, mondhatnám neki, hogy sürgősen be kell mennem hozzá. – Hát, nagyon jól jönne a segítsége. – Aha. Az öreg beteg édesanya jó kis kifogás... Isten, azt hiszem, ezúttal megbocsát. Sachs ismét lepillantott Kara tökéletesen manikűrözött fekete körmére. – Várjon, kérdeznem kell valamit. Mi történt azzal a negyeddollárossal? – Nézzen a kávéscsészéje alá – válaszolta a lány. – Az lehetetlen, ki van zárva. Sachs felemelte a csészéjét. Az érme ott pihent. A rendőrnő elképedt: – Ezt meg hogy csinálta? Kara válaszképpen csak rejtélyesen mosolygott. Aztán biccentett a csészék felé. – Igyunk még egy kört! – Felvette a negyeddollárost. – Ha fej, akkor maga fizet, ha írás, akkor én. Kettő a háromból. – Feldobta az érmét a levegőbe. Sachs bólintott. – Áll az alku. A fiatal nő elkapta, aztán a csukott kezére nézett, majd felpillantott. – Azt mondtuk, kettő a háromból, igaz? Sachs bólintott. Kara szétnyitotta az ujjait. A tenyerén két tízcentes és egy ötcentes hevert. A tízcentesek közül mind a kettő fej volt. A negyeddolláros persze eltűnt. – Azt hiszem, ez azt jelenti, maga fizet.

63

Nyolcadik fejezet

– Lincoln, bemutatom Karát. Karát figyelmeztették, hogy Rhyme jól lát, de a fiatal nő így is pislogott meglepetésében, és azzal a jellegzetes tekintettel nézett rá. Azzal, amit a férfi annyira jól ismert. Aztán jött a szokásos kísérő mosoly. Ez volt a híres nézés, amelyet úgy könyvelt el magában, hogy „ne nézz a testére”, aztán kísérőképpen jött az általa „ó, maga rokkant? Jé, nem is vettem észre” elnevezésű mosoly. Rhyme tudta, hogy a lány majd számolja a másodperceket, hogy végül mikor tud el tűnni végre a nyomasztó jelenlétéből. Az élettel teli fiatal nő beljebb lépett Rhyme lakásának nappalijába, amely egyúttal laborként is szolgált. – Üdv, örülök, hogy megismerhetem. – A tekintete továbbra is Rhyme szemébe fúródott. Legalább nem próbálkozott meg azzal a nyomorult meghajlással, hogy megpróbáljon kezet nyújtani neki, hogy azután iszonyattal tapasztalja meg a bénaságát. „Oké, Kara. Ne izguljon! Elég, ha elmondja az ötleteit, aztán húzhat a francba.” Felszínesen visszamosolygott, éppoly kényszeredetten, mint a nő. Szakmai szemmel nézve ez legalább nem volt őszintétlen. Ugyanakkor, mint később kiderült, Kara volt az egyetlen olyan bűvész, aki vállalkozott arra, hogy segít. A város többi üzletében senki nem tudott semmit, ugyanakkor mindenkinek volt alibije a gyilkosság idejére. A lányt bemutatták Lon Sillettónak és Mel Coopernek is. Thom odabiccentett neki, és elvégezte egyik jól ismert feladatát, megkínálta üdítővel. – Most nem jópofizni gyűltünk össze, Thom – zsörtölődött Rhyme. Kara közölte, hogy semmi gond, Thom pedig nem erőltette tovább a dolgot. – Esetleg kaphatok egy kávét? – kérdezte. – Máris hozom. – Feketén, cukorral. Sőt, két cukorral, ha lehet. – Mi igazából... – kezdte Rhyme. – Főzök egy egész kancsóval a szobának – jelentette be a segéd. – És hozok pár bagettet is. – Bagettet? – kérdezte Sellitto. – A szabad idődben vezethetnél egy éttermet – torkolta le Rhyme a segédet. – Úgy látom, futja az idődből. – Mi az, hogy ráérő idő? – vágott vissza gyorsan a szőke fiatalember. Aztán a konyhába indult. – Sachs nyomozó – folytatta Rhyme immár Karához intézve szavait – azt 64

mondta, hogy ön talán tud némi információval szolgálni, ami a segítségünkre lehet. – Nagyon remélem. – Rhyme arcán ismét feszült türelmetlenségmutatkozott. Ezúttal még erősebben. „Ó, az isten szerelmére, csak mondjon már valamit. Kérdezze meg, hogy történt? Kérdezze meg, fáj-e? Kérdezze meg, milyen érzés katéteren keresztül üríteni.” – Hé, hogy nevezzük el az illetőt? – kérdezte Sellitto, és megkopogtatta a... táblát. – Amíg még nem tudjuk a gyanúsított kilétét... Az „ismeretlen elkövetőt”. – Köztudott, hogy a bűnözők gyakran becenévvel illetik az elkövetőket. – Mit szólnátok a „bűvészhez”? – Szerintem ez túlságosan erőtlen kifejezés – mondta Rhyme. És az áldozat képére pillantott. – Mi lenne, ha inkább „varázslónak” neveznénk? – Maga is meglepődött ezen a váratlanul felbukkanó ötleten. – Tőlem mehet. A nyomozó jóval kevésbé elegáns kézírásával fölvéste a szót a táblára. A Varázsló... – Most pedig nézzük, elő tudjuk-e csalni a Varázslót – mondta Rhyme. Sachs így szólt: – Kérem, meséljen nekünk az eltüntetett emberről! A fiatal nő beletört fiúsan rövidre vágott hajába, aztán részletesen elmesélte az illuzionista trükk lényegét, amely szinte azonos volt azzal, amit a Varázsló művelt a zeneiskolában. De aztán hozzátette még azt a kiábrándító információt, hogy az illuzionisták nagy része ismeri ezt a mutatványt. Rhyme így szólt: – Próbáljon beavatni bennünket abba, hogy hogyan hajtja végre a trükköket. Technikai dolgokra gondolok. Az lenne jó, ha tudnánk, mire számíthatunk azzal kapcsolatosan, hogy ki lehet a következő áldozata. – Szóval azt akarja, hogy lerántsam a leplet? – Tessék? – Szóval, hogy leírjam az egészet. A hatást és a módszert. A hatás az, amit a közönség lát. Tudják, a lány lebeg a levegőben, vagy egy érme keresztülhullik egy összefüggő szilárd asztallapon. A módszer az a mechanizmus, ahogy a bűvész végrehajtja a dolgot – damil tartja a lányt, vagy elkapja az érmét, s közben egy azonos érmét ereszt el egy gyűrű az asztal alatt. „Hatás és módszer – tűnődött magában Rhyme. – Nagyjából olyasmi, amit én művelek: azt a hatást keltem, hogy elkapom a gyanúsítottat, amikor lehetetlennek látszik. A módszer pedig a tudomány és a logika, amely lehetővé teszi a dolgot.” Kara folytatta. – Most azt szeretné kérni tőlem, hogy áruljam el a trükk mögött meghúzódó módszert. Épp úgy, mint az imént, amikor elmagyaráztam, hogy az „eltüntetett ember” trükk módszerének mi a lényege. Meglehetősen kényes téma. Mr. 65

Balzac, a mesterem mindig haragszik azokra a bűvészekre, akik felvilágosítják a közönséget, és elmondják mások trükkjeinek titkát. Thom betolt egy zsúrkocsit a helyiségbe. Kávét töltött azoknak, akik kének, Kara alaposan megcukrozta a magáét, és gyorsan belekortyolt, pedig Rhymenak úgy tűnt, tűzforró. Aztán a tekintete a szoba túloldalán lévő könyves szekrényen ácsorgó whiskysüvegre tévedt. Thom követte tekintetét, aztán így szólt: – Eszedbe ne jusson! Még csak délelőtt van. Sellitto hasonlóképpen vágyakozó pillantást vetett a briósra. De csak egy felet engedélyezett magának. Töltelék nélkülit. Szinte kínszenvedés volt számára minden harapás. Sorra végigmentek a bizonyítékokon Karával együtt, aki gondosan átnézte őket, aztán mindannyiszor lehangoló volt hallani tőle, hogy több száz helyről is beszerezhették őket. A madzag, amelyet a színváltó madzag trükkhöz használtak, gyakorlatilag bárhol beszerezhető volt. A Schwarzban éppúgy, mint az ország bármely bűvész– és kellékboltjában. Ez a csomózási technika is ismert volt Houdini gyakorlatában, aki ilyet használt azokon a bemutatóin, amiket úgy készített elő, hogy a zsineg elvágásával fog kiszabadulni a gúzsbakötésből; másként gyakorlatilag lehetetlen volt megmenekülni belőle. – A lány akkor sem tudott volna szabadulni, ha nincs megbilincselve – mondta Kara halkan. – És mondja, ritkaságnak számít ez? Mármint a csomó. Kara elmagyarázta, hogy bárki meg tudja kötni, aki elsajátítja Houdini trükkjeinek alapjait. Ami a kasztorolajat és a sminket illeti, Kara elmondta, hogy ezek segítségével nagyon valósághű és tartós színházi smink készíthető, a latex pedig, ahogy azt Rhyme is gyanította, valószínűleg az ujjbegyre rátett hamis ujjlenyomatokból származik, ez az anyag is közkedvelt a bűvészek körében. Kara szerint nem valószínű, hogy az alginát a fogászatból származik, inkább a latex ragasztójaként használják, valószínűleg ezzel rögzítette a helyére a latex ujjbegyet vagy a fejére a kopasz parókáját. Az eltűnő tinta már inkább újdonságnak számított, bár egyes illuzionisták időnként használnak ilyet a bemutatóik során. Csak pár dolog érdemelt különösebb figyelmet a lány szerint: az egyik az áramkör volt (amely egy úgynevezett elterelő kütyü volt, hogy az ő szavaival éljünk, olyasvalami, amit a közönség nem lát), de ezt maga a Varázsló forrasztotta össze. A Darby-bilincs már valóban ritkaságnak számít. Rhyme utasításba adta, hogy valaki járjon utána az eszköznek a Kara által is emlegetett New Orleans-i Houdini Múzeumban. Sachs javasolta, hogy használják ki, hogy a helyszínre érkező két járőr, Franciscovich és Ausonio felajánlották a segítségüket. Ez olyasfajta feladat volt, amely pont megfelelt volna a két ügybuzgó fiatal járőrnek. Rhyme ráállt a dologra, és Sellitto már kapcsolatba is lépett a központi járőrszolgálattal. 66

– És mit szól a szökéséhez? – kérdezte Sellitto. – Hogy lehet az, hogy ilyen gyorsan át tudott vedleni gondnokká? – Ez az úgynevezett átváltozó-művészet – mondta Kara. – A gyors átöltözés tudománya. Ezt én magam is éveken át tanultam. Gyakran használom a mutatványaim során, de vannak, akiknek konkrétan ez az erősségük. Elképesztő dolgokra képesek. Pár évvel ezelőtt láttam például Arthuro Brachettit. Egyetlen műsor során képes volt három-négy tucat különböző álöltözetet húzni magára– voltak közöttük olyanok, amelyekbe három másodpercen belül öltözött át. – Három másodpercen belül? – Igen. És tudja, az igazi átöltöző-művészek nem egyszerűen ruhát váltanak. Egyúttal színészek is. Másképpen járnak, más lesz a testtartásuk, másként beszélnek. Mindent jó előre meg kell tervezni. A ruhákból ki kell szabadulniuk, ezért általában patent vagy tépőzár tartja össze őket. A legtöbb gyors átöltözés tulajdonképpen vetkőzés. Az ilyen ruhák ráadásul általában igen vékony anyagból készülnek, selyemből vagy nejlonból, hogy egyszerre több réteget is fel lehessen venni előre. Néha én magam is öt kosztümöt viselek a legfelső ruha alatt. – Selyem? – kérdezte Rhyme. – Szürke selyemszálakat is találtunk – magyarázta. – A helyszínen lévő járőrök beszámolója szerint a gondnok szürke egyenruhát viselt. A talált selyemszálak alapján matt anyag lehetett. Kara bólintott. – Igen, mert a matt árnyalat következtében nem fénylenek, így aztán vászonnak vagy szövetnek hatnak. Ezenkívül összecsukható kalapot, táskát, cipőburkolót használunk, teleszkópos esernyőt, és mindenféle olyan eszközt, amelyet el tudunk rejteni a testünkön. Természetesen parókát is. Aztán így folytatta: –Az arc megváltoztatásához legfontosabb a szemöldök átalakítása. Ha azt megváltoztatják, akkor az arc 60-70 százalékban más lesz. Aztán még hozzáteszünk egy-két részletet: latexcsíkokat és domborulatokat, amelyeket alkoholos ragasztóval viszünk fel. A gyors átöltöző-művészek általában tanulmányozzák a különböző rasszok és nemek arcberendezésének jellegzetességeit. Egy jó átváltozóművész ismeri, hogy mennyiben mások egy nő és egy férfi arcának arányai, és másodperceken belül képes nemet váltani. Tanulmányozzuk az arc és a testtartás pszichológiai reakcióit is – így aztán széppé és csúnyává, ijesztővé és szánalmassá, vagy éppen szimpatikussá lehetünk. Bármivé. Ez a mágikus ezotéria érdekes téma volt, de Rhyme inkább konkrét ötleteket várt. – Tud valami kézzelfoghatót, aminek segítségével megtalálhatnánk a Varázslót? A lány megcsóválta a fejét. – Semmi olyan nem jut eszembe, aminek segítségével egy adott üzlethez vagy adott helyhez köthetnénk a bűncselekményt. De azért van pár általános elgondolásom. 67

– Folytassa! – A színváltó kötél és az ujjbegyekre ragasztott latexburkolat arra utal, hogy nyilván ismeri az olyan trükköket, amelyekhez kézügyesség kell. Ez azt jelenti, hogy lehet, hogy ügyes zsebtolvaj. Ügyesen tud elrejteni pisztolyt, kést, ilyesmit. Könnyen megszerezheti az emberek kulcsát vagy személyi igazolványát. Ért továbbá a gyors átöltözéshez, és nyilvánvaló, hogy ez milyen problémát jelent az önök számára. De ami fontosabb – az eltüntetett ember mutatványa, a kanóc, az eltűnő tinta, a fekete selyem, a vakító villanás mind azt jelzi, hogy klasszikus iskolában képzett illuzionistával van dolgunk. Aztán elmagyarázta, mi a különbség az egyszerű bűvész és az igazi illuzionista között, hiszen ez utóbbi mutatványaiban emberek és nagy tárgyak is szerepelnek. – Miért fontos ez számunkra? Kara bólintott. – Azért, mert az illúzió több, mint puszta technika. Az illuzionisták elmélyülten tanulmányozzák a közönség pszichológiáját, és az egész trükköt úgy építik fel, hogy átverjék őket – nemcsak a szemüket, hanem az agyukat is. Számukra nem az a lényeg, hogy megnevettessék a közönséget azzal, hogy eltüntetnek egy negyeddollárost; az ő céljuk az, hogy elhitessék velük a szívük mélyén, hogy minden, amit látnak és hisznek, az úgy is van. Pedig valójában épp az ellenkezője az igaz. Van valami, amit soha nem szabad elfelejteniük. Soha. – Mi az? – kérdezte Rhyme. – A félrevezetés... Mr. Balzac szerint ez az illúzió szíve és lelke. Hallották már azt a kifejezést, hogy a kéz gyorsabb, mint a szem? Nos, ez nem igaz. A szem mindig gyorsabb. Az illuzionista trükkje tehát az, hogy a szem ne vegye észre azt, amit a kéz művel. – Olyan ez, mint valami elterelő hadművelet? – kérdezte Sellitto. – Ez is hozzátartozik. A félrevezetés lényege abban áll, hogy a közönség figyelmét oda irányítsuk, ahová mi akarjuk. Tehát eltereljük onnét, ahová nem szeretnénk, hogy figyeljenek. Sok szabályt vert belém – például azt, hogy a közönség az ismerős dolgokat meg sem látja, ugyanakkor az újdonságokat nagyon is észreveszi. Nem veszik észre a hasonló dolgok sorát, ugyanakkor arra felfigyelnek, ami újszerű. Ügyet sem vetnek a mozdulatlan tárgyakra és emberekre, ugyanakkor a mozgás leköti a figyelmüket. Szeretnénk valamit láthatatlanná tenni? Csak annyi a dolgunk, hogy ismételjük meg négyszer-ötször, és a közönség viszonylag hamar beleun, és másfelé kalandozik a figyelme. Elképzelhető, hogy a kezünket bámulják, mégsem látják, mit művelünk. És ilyenkor lehet ámulatba ejteni őket. – Na most, a fickó kétféle figyelemelterelést művel: először a fizikai elterelést. Nézzen csak ide! – Kara odalépett Sachshez, mereven a szemébe nézett, saját jobb kezét nagyon lassan felemelte, majd hunyorogva a fal egy pontjára mutatott. Aztán hirtelen leengedte a kezét. – Látja, végig a karomat nézte, és azt, hogy hova mutatok. Tökéletesen 68

természetes reakció. Valószínűleg észre sem vette, hogy a bal kezemmel megszereztem Amelia fegyverét. Sachs összerezzent, és látta, hogy Kara kezében tényleg ott van a pisztoly, már félig ki is húzta a tokjából. – Na, ezzel csak óvatosan! – mondta, és visszapatentozta a pisztolyt. – Most pedig nézzen abba a sarokba! – mondta, és ismét a jobb kezével abba az irányba mutatott. Ezúttal azonban Rhyme és a többiek természetesen Kara bal kezét figyelték. – A bal kezemmel nem tudtam átverni magukat, igaz? – kérdezte nevetve. – De azt nem vették észre, hogy a lábammal betoltam azt a fehér izét az asztal mögé. – Agytál – mondta Rhyme ingerülten, mert dühítette, hogy az embereit ismét félrevezették, ugyanakkor úgy érezte, kissé rombolhatja a hatást azzal, ha kihangsúlyozza, milyen közönséges tárgyról is van szó. – Tényleg? – kérdezte a nő rezzenéstelen arccal. – Nos, nem csak egy ágytálról van szó: félrevezetésről is. Mert amíg ezt nézték épp az imént, én megszereztem ezt a másik kezemmel. Ó. Tessék – mondta. – Fontos ez? – Azzal átadott egy flakont Sachsnek. A nyomozónő a homlokát ráncolta és lenézett az övére, hogy megnézze, nem hiányzik-e még valami más, majd a helyére tette a gázsprayt. – Szóval ez a fizikai félrevezetés. Ez meglehetősen könnyű. A második fajta félrevezetés pszichológiai. Ez nehezebb, mert a közönség nem hülye. Tudja, hogy az ember megpróbálja félrevezetni. Úgy értem, épp ezért jöttek el az előadásra elsősorban, nem igaz? így aztán megpróbáljuk elaltatni vagy teljesen kiküszöbölni a közönség gyanakvását. A pszichológiai figyelemelterelés legfontosabb eleme az, hogy természetesen kell viselkedni. Olyan dolgokat mondunk, amelyek következetesek, amelyre a közönség számít. De ugyanakkor titokban sikerül megúsznunk... – azzal a hangja lehalkult, mert majdnem kimondta azt a szót, amellyel aznap reggel a fiatal lány halálát jellemezte. Aztán Kara folytatta: – Amint valami természetelleneset művelek, a közönség rögtön felfigyel rá. Rendben. Most pedig behatolok a gondolataiba, és ezt fogom tenni. – Azzal Kara Sachs halántékára tette a kezét, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Odébb lépett, aztán visszaadta Sachsnek a fülbevalóját, amit a rendőrnő bal füléből vett ki. – Nem is éreztem semmit. – De a közönség azonnal rájön, hogy hogyan csináltam – mert az teljesen természetellenes dolog, hogy valakinek meg-érintjük a halántékát, és azt állítjuk, hogy olvasunk a gondolataiban. De ha azt mondom, hogy a mutatványhoz hozzátartozik, hogy súgok önnek egy szót, hogy senki más ne hallja – s azzal közelebb hajolt Sachs füléhez, a jobb kezét a szája elé tette látja, ez egy természetes gesztus. – Nem fogja elcsenni a másik fülbevalómat – mondta Sachs nevetve, s közben védekezően a füléhez emelte a kezét, amikor Kara közelebb lépett. 69

– Az igaz, de eltüntettem a nyakláncát. Hol van? Rhyme akarata ellenére is csodálattal adózott a mutatványnak. Sőt, tulajdonképpen szórakozott, amikor figyelte, ahogy Sachs megérinti a nyakát és a mellkasát, zavartan mosolyogva. .. egyfolytában eltűnt valamilyen holmija. Sellitto nevetett, mint egy gyerek, és Mel Cooper is leszállt már a bizonyítékokról, mert a bemutatót akarta figyelni. A rendőrnő körülnézett, hogy hol lehet a nyaklánca, aztán Karára pillantott, aki felmutatta üres tenyerét. – Eltűnt – ismételte. – Csakhogy – mondta Rhyme gyanakodva – látom, hogy a bal kezét ott tartja ökölbe szorítva a háta mögött. Ami viszont természetellenes gesztus. így hát gondolom, ott van a nyaklánc. – Á, maga egyre jobb – mondta Kara, aztán felnevetett. – De nem a szemfényvesztésben, attól tartok. – Azzal kinyitotta a bal kezét, és abban sem volt semmi. Rhyme a homlokát ráncolta. – Az volt az egyik legfontosabb félrevezető hadművelet, hogy a bal kezemet eldugtam és ökölbe szorítottam. Azért tettem, mert tudtam, hogy észreveszi, és így a figyelme a bal kezemre összpontosul. Ezt úgy nevezzük, „ráerőszakolás”. Ráerőszakoltam önre, hogy azt gondolja, kitalálta a módszeremet. És amint ez sikerült, azzal az agya bezárult, és a továbbiakban nem keres semmiféle más magyarázatot a történtekre. És amikor ön – vagy bárki más – a bal kezemet bámulta, lehetőségem adódott arra, hogy becsúsztassam a nyakláncot Amelia zsebébe. Sachs benyúlt a zsebébe, és előhúzta a nyakláncot. Cooper tapsolni kezdett. Rhyme elismerően morgott valamit maga elé. Kara a bizonyítékokat felsorakoztató tábla felé biccentett. – A gyilkos ugyanezt fogja művelni. Félrevezeti önöket. Önök azt gondolják, hogy kitalálták, hogy mire készül, csakhogy ez is része a tervének. Éppúgy, ahogy én tettem az imént, ki fogja használni az önök gyanakvását – és az intelligenciáját–, majd önök ellen fordítja. Igazság szerint szüksége lesz az önök gyanakvására és intelligenciájára ahhoz, hogy működjön a mutatványa. Mr. Balzac szerint a legjobb illuzionisták olyan jól építik fel a trükkjüket, hogy szinte elénk tárják a módszereiket, hogy közvetlenül lássuk, mire készülnek. Csakhogy nem hiszünk nekik. Épp ezért pont az ellenkező irányba nézünk. Ha így történik, akkor működik a trükk. Ő nyer, önök pedig veszítenek. – A mestere nevének említése mintha nyugtalansággal töltötte volna el, az órájára pillantott, majd kissé eltorzult az arca. – Most már tényleg mennem kell, túl sokáig voltam távol. Sachs megköszönte a segítségét, Sellitto pedig így szólt: – Szerzek egy kocsit, hogy visszavigye az üzlethez. –Nos, csak az üzlet közelébe kérném. Nem szeretném, ha a mester megtudná, hogy hol jártam... És ajánlhatok valamit? Van egy cirkusz a városban. A Cirque Fantastique. Tudom, hogy van egy átváltozós számuk. Talán érdemes lenne 70

megnézniük. Sachs bólintott. – Igen, már építik a sátrat a Central Park melletti utcában. Maga a park gyakran szolgált helyszínéül nagyszabású szabadtéri koncerteknek és más tavaszi és nyári fesztiváloknak. Rhyme és Sachs egyszer „részt vettek” egy Paul Si-mon-koncerten úgy, hogy ott ücsörögtek a kriminológus nyitott hálószobaajtajánál. Rhyme zsémbelve így szólt. – Ó, hát ez volt az a szörnyű lárma egész éjszaka? – Nem szereti a cirkuszt? – kérdezte Sellitto. – Persze hogy nem szeretem a cirkuszt – vágott vissza. – Miért, ki szereti? Rossz a kaja, ráadásul bohócok, akrobaták ijesztgetik azzal az embert, hogy meghalnak a gyerekek szeme előtt... De – azzal Karához fordult – kösz az ötletet. De tényleg... Habár valamelyikünknek eszébe juthatott volna eddig is – mondta vádló hangsúllyal, s végigjáratta tekintetét a csapaton. Rhyme figyelte, ahogy a lány egy csúf fekete-fehér retikült akaszt a vállára. Mindjárt elmenekül tőle a nyomorékoktól mentes világba, és magával viszi a nézését és a mosolyát. Ne izguljon! Ad egy-két támpontot, aztán mehet is a pokolba. A lány megállt egy pillanatra, s még egyszer a bizonyítékokat felsorakoztató táblára pillantott, feltűnő kék szeme elhomályosult egy pillanatra, majd az ajtó felé indult. – Várjon! – szólt utána Rhyme. A lány megfordult. – Szeretném, ha maradna. -Tessék? – Dolgozzon velünk együtt az eseten. Legalább a mai napon. Elmehetne Lonnal vagy Ameliával a cirkuszba, hogy kikérdezze az embereket. És az is meglehet, hogy további bizonyítékok kerülnek elő, amelyeket csak egy illuzionista tud értelmezni. – Jaj nem, azt tényleg nem tehetem. Már ennyi időre sem volt egyszerű elszabadulnom. Több időt nem csenhetek el. Rhyme tovább győzködte: – Sokat számítana a segítsége. Mi magunk csak milliméterekkel jutottunk közelebb az elkövetőhöz. – Látta Mr. Balzacot – fordult segítségkérőén Sachshez. In nominepatri... – Tudod, Line – mondta Sellitto kelletlenül –, jobb is, ha nem túl sok civilt avatunk be az ügybe. Van épp elég rendőrünk. – Nem épp te voltál az, aki egyszer egy látnokot is bevont az esetbe? – kérdezte Rhyme cinikusan. – A lószart, az nem én voltam. Valaki az osztályról. – Aztán meg egy kutyaidomárt és... 71

– Az se én voltam. Nem, én nem szeretek civileket bevonni. Kivéve téged. Emiatt is épp elég szarban vagyok. – O, az ember a rendőrségen soha nem lehet eléggé szarban, Lon. – Aztán Karára pillantott. – Könyörgök, nagyon fontos lenne! A fiatal nő elbizonytalanodott. – Valóban úgy gondolják, hogy megint meg fog ölni valakit? – Igen – válaszolta Rhyme úgy gondoljuk. A lány végül bólintott. – Nos, ha kirúgnak, legalább nemes ügyet szolgáltam közben. – Aztán elnevette magát. – Tudják, Robert-Houdin is ugyanezt művelte. – Az meg ki? – Egy híres francia bűvész és illuzionista. Ő is segített a rendőrségnek, pontosabban a francia hadseregnek. Valamikor, nem tudom pontosan, az 1800-as években a hadseregnek meggyűlt a baja az algériai szélsőségesekkel, a marabutokkal. Megpróbáltak felkelést szítani a franciák ellen, és folyton azt mondogatták, hogy varázserejük van. A francia hadsereg Algériába küldte Houdint, hogy afféle illuzionistapárbajt vívjon velük. Az volt a feladata, hogy bebizonyítsa a törzseknek, hogy a franciák varázsereje nagyobb. Értik, afféle erőfitogtatás. Bevált a dolog. Robert-Houdin jobb trükkökkel szolgált, mint a marabutok. – Aztán egyszer csak elkomorult az arca. – Bár azt hiszem, majdnem megölték. – Ne aggódjon! – nyugtatgatta Sachs. – Gondoskodom róla, hogy önnel ez ne történjen meg. Aztán Kara végignézett a bizonyítékok tábláján. – Ezt minden ügy felgöngyölítése közben megcsinálják? Leírják az összes nyomot, ami a tudomásukra jut? – Így igaz – válaszolta Sachs jóváhagyólag. – Van egy ötletem. A legtöbb bűvész valamilyen területre specializálódik. Mint például a mi Varázslónk az átváltozó-művészetre és a nagyszabású illúziókra, igaz? Ez szokatlan. Szerintem írjuk le, hogy milyen technikai repertoárral rendelkezhet. Lehet, hogy ezzel szűkül a gyanúsítottak köre. – Igen – mondta Sellitto –, összeállítjuk a profilját. Ez jó ötlet. A fiatal nő arca grimaszba torzult. – És kell találnom valakit, aki helyettesít az üzletben. Mr. Balzac elmegy majd az üzletből, hogy a barátjával töltse a... Ó, atyaúristen, ez nem fog tetszeni neki. – Körülnézett a helyiségben. – Használhatnám a telefont? Valamelyik speciális készüléket. – Speciálisat? – kérdezte Thom. – Igen, vagyis amelyikkel egyedül maradhatok. Hogy senki ne hallja, amint hazudok a főnökömnek. – Ó, olyan telefonra gondol – mondta a segéd, azzal átkarolta a lány vállát, s az ajtó felé terelte. – Az a készülék, amelyet erre a célra használok, odalent van a hallban. 72

A Varázsló Tetthely: Zeneiskola • Az elkövető személyleírása: barna haj, álszakáll, semmi feltűnő jellegzetesség, közepes felépítésű, közepes magasságú, kora ötven körül. A bal kezének kis– és gyűrűsujja összeolvadt. Gyorsan átöltözött idős, kopasz gondnokká. • Indíték nincs. • Áldozat: Szvetlána Rasznyikova. – Nappalis egyetemi hallgató. – Leellenőriztük a családot, barátokat, csoporttársakat, munkatársakat esetleges támpontokért. – Nincs udvarlója, nincs Ismert ellensége. – Szülinapi partikon gyerekeknek zenélt. • Áramkör hangszóróval. – Megküldtük a New York-i FBI-laborba. – Digitális hangfelvevő, valószínűleg az elkövető hangja volt rajta. Minden adatot töröltek. – A hangfelvevő házi készítésű „kütyű”. • Használt antik vasbilinccsel tette mozgásképtelenné az áldozatot. – A bilincs neve úgynevezett Darby-bilincs.

Orleans-i Houdini Múzeumot. – A bilincset eladták ErickWeirnek a múlt hónapban. Denverbe küldték egy postafiókra. Nincs újabb nyom. • Összetörték az áldozat óráját pontosan reggel 8kor. • Gyapjúfonállal kötötték össze a székeket. Átlagos. Túl sok helyen kapható. • Petárdát használtak puskalövés utánzására. – Túl sok helyen lehet kapni. • Gyújtózsinór. Általános. – Túl sok helyen lehet kapni. • A helyszínre érkező rendőrök villanásról számoltak be. Ebből nem maradt anyagminta. – Villanóvattával vagy villanópapírral lőttek. – Túl sok helyen kapni. • Az elkövető cipője: 10es méretű, Ecco. • Selyemszálak, festett szürke színű, a felszínt mattosították. – A gondnok álöltözet ruhájából származik. • Az elkövető valószínűleg barna parókát viselt.

73

• Vörös hikoridió és Parmelia corispersa moszat, mindkettő elsősorban a Central Parkban lelhető fel. Szokatlan ásványi anyaggal átitatott por. Elküldtük az FBI-hoz elemzésre. – Kiderült, hogy bőrkezelő olaj nyereghez és lószerszámhoz. Fekete selyem, 72x48 hüvelyk. Álcaként használta. A forrás nem deríthető fel. – Az illuzionisták gyakran használnak ilyet. Az ujjbegyén hamis ujjlenyomatot visel. – Bűvész ujjlenyomatvédő. Latex–, kasztorolaj– és sminknyomok. – Színházi smink. Alginátnyomok. – Ezt az anyagot latex rögzítéséhez használják. Gyilkos eszköz: fehér fonott kötél fekete selyem belsővel. -A kötelet bűvészmutatványoknál használják, színváltó. A forrás nem felderíthető. Szokatlan csomó. – Elküldtük az FBI-nak és a Tengerészeti Múzeumba-nincs információnk. – A

A Scotland Yard használta. Leellenőrizni a New

csomót Houdinitrükköknél használják, látszólag lehetetlen kibogozni. A beléptetőfüzetben eltűnő tintát használt.

Az elkövető profilja: Illuzionista • Az elkövető elterelő hadműveletekkel vonja el az áldozata és a rendőrség figyelmét – Fizikai figyelemelterelés (a figyelem elterelésére). – Pszichológiai figyelemelterelés (a gyanú elterelésére). • A zeneiskolában történt szökése hasonlít az „eltüntetett ember” elnevezésű mutatványhoz. Túl gyakori ahhoz, hogy lekövethessük. • Az elkövető főleg illuzionista trükköket használ. • A kézügyességet igénylő mutatványokban is jó. • Ugyancsak jártas az átváltozó-művészeti trükkökben. Álöltözetet használ, nejlon és selyem, kopaszságot imitáló parókát, ujjlenyomatvédőt és egyéb latexből készült kiegészítőket Bármilyen korú, nemű és rasszú emberré képes átváltozni.

74

Kilencedik fejezet

Különféle illatokat éreztek séta közben: a virágzó orgonát, a perecárus bódéjának illatát, a piknikező családok grillcsirkéjének szagát, napolajat Sachs és Kara átvágtak a Central Park nyirkos füvén, hogy közelebb jussanak a Cirque Fantastique hatalmas fehér sátrához. Amikor egy csókolózó párt láttak az egyik padon, Kara megszólalt: – Ezek szerint több, mint a főnöke? – Ki, Lincoln? így igaz. – Mindjárt gondoltam... Hogyan ismerkedtek meg? – Egy eset kapcsán. Egy sorozatgyilkos után nyomoztunk pár évvel ezelőtt. – Nehéz vele most, hogy ilyen állapotban van? – Nem, nem az – válaszolta Sachs egyszerűen, mert ez volt a teljes igazság. – Nem tudnak vele semmit kezdeni? Mármint az orvosok? – Van egy műtéti beavatkozás, amit fontolgat. De nagyon kockázatos, és valószínűleg mit sem használ. Tavaly úgy döntött, hogy nem veti alá magát, és azóta nem került szóba a dolog. Úgyhogy most egyelőre parkolópályán van az ügy. De lehet, hogy valamikor meggondolja magát. Majd meglátjuk. – Úgy tűnik, maga sem tartja valami jó ötletnek. – Nem. Rettentően kockázatos, és nem sok javulást várhatunk tőle. Túl sok felesleges kockázatot látok benne. Olyan, mint amikor például ráront az ember egy igazán veszélyes gyanúsítottra. Rengeteg papír szól ellene. Érti, amit mondok? Például letartóztatási parancs. Tudja az ember, hogy egy adott lakásban van. Nos, mit csináljon? Odamenjen, rárúgja az ajtót és rátörjön akkor, amikor nem tudja, hogy mit csinál éppen. Persze lehet, hogy alszik, de az is lehet, hogy ő és a haverja két géppisztolyt szegez az ajtóra? Vagy megvárja az erősítést, és közben megkockáztatja, hogy esetleg megszökik a fickó? Néha megéri a kockázatot, néha nem. De ha Rhyme úgy dönt, hogy aláveti magát a műtétnek, én mellette állok. így működik a mi kapcsolatunk. Aztán Sachs elmondta még, hogy kap egyébként állandó kezelést, többek között olyat is, hogy elektromosan stimulálják az izmait, és egy csomó gyakorlatot kell végeznie, amelyben Thom és fizikoterápiával foglalkozó szakemberek segítenek – pont ugyanolyan gyakorlatokat, mint amilyeneket a színész, Christopher Reeve hajtott végre meglehetősen jó eredményekkel. – Reeve elképesztő ember – mondta Sachs. – Hihetetlenül elszánt, ahogyan Lincoln is. Nem beszél róla sokat, de néha eltűnik, és ilyenkor Thommal és a terapeutákkal gyakorol. Ilyenkor nem hallok róla jó pár napig. – Bizonyos értelemben ő is „eltüntetett ember” ilyenkor, igaz? – kérdezte Kara. – Pontosan – válaszolta Sachs mosolyogva. Egy darabig hallgattak, aztán Sachs 75

azon tűnődött, hogy vajon Kara azt váija-e, hogy még beszéljen a kapcsolatukról. Olyan történeteket, hogy hogyan győzik le a nyilvánvaló akadályokat, bizonyos személyes információkat arról, hogy milyen lehet egy nyomorék élete. Hogyan reagálnak az emberek, amikor kilépnek a nyilvánosság elé. Vagy talán még intimebb természetű dolgokról. Csakhogy bármennyire is kíváncsi lehetett, nem feszegette a dolgot. Sőt Sachs úgy érezte, mintha kissé irigykedne. Kara folytatta: – Nekem nincs túl nagy szerencsém a férfiakkal az utóbbi időben. – Nem jár senkivel? – Hát, nem is tudom– válaszolta Kara félénken. – A legutóbbi kapcsolatom melegszendviccsel és ibolyával zárult. A lakásomon történt. Az ágyban reggeliztünk. Nagyon romantikus volt. Azt mondta, másnap felhív. – És nem hívta. – Nem hívott. Ja, és talán hozzá kellett volna tennem, hogy a fent említett ágyban reggelizés már három hete volt. – És maga felhívta? – Én a világért sem hívnám – mondta határozottan. – Az ő dolga lenne. –Jól teszi. – A büszkeség és az erő feltételezik egymást, ezt Sachs jól tudta. Kara felnevetett. – Van egy régi trükk, amelyet egy William Ellsworth Robinson nevű férfi mutatott be. Népszerű volt. Az volt a neve, hogyan szabaduljon meg a feleségtől, avagy az elválasztógép. – Felnevetett. – Hát ez az én történetem. Gyorsabban el tudom tüntetni magam körül a férfiakat, mint bárki más. – Nos, azért ők is elég ügyesek abban, hogy eltüntessék magukat, tudja – válaszolta Sachs. – Nos, a legtöbb férfit, akivel találkozom a munkám során a magazinban vagy az üzletben, csak két dolog érdekel. Az egyéjszakás kettyintések, vagy épp az ellenkezője –udvarlás, aztán ücsörgés egy külvárosi kiskocsmában... .Udvaroltak már magának? – Hát persze – válaszolta Sachs. – Elég hátborzongató. Na persze függ az udvarlótól is. – Na, akkor pontosan tudja, miről van szó. Szóval, vagy ágyba akarnak vinni, vagy cél nélkül udvarolgatnak... Egyik sem az igazi. Na jó, legyünk reálisak. Egy kettyintés hébe-hóba azért nem árt. – És mi a helyzet a szakmabeliekkel? – Á, szóval észrevette, hogy őket egyik kategóriába sem soroltam. Szóval, ami a többi illuzionistát illeti... Nem, oda nem megyek. Túl sok az érdekellentét. Ráadásul azt állítják, hogy szeretik az erős nőket, pedig valójában azt szeretik, ha a nők nem ütik bele az orrukat a dolgukba. Ebben a szakmában a férfiak és nők aránya körülbelül száz az egyhez. De ma már jobb. Hiszen azért feltűnik egy-két híres női illuzionista. Például Tenko hercegnő, az ázsiai illuzionista – zseniális az a nő. És vannak még páran. De csak az utóbbi időben. Húsz vagy harminc évvel ezelőtt nem láthatott női sztárokat, legfeljebb asszisztens 76

szerepben. – Aztán Sachsre villantotta a tekintetét. – Valahogy így működhet a rendőrségen is, nem? – Már nem olyan szörnyű, mint régebben. Az én generációmnak egyszerűbb. De a hatvanas-hetvenes években még nehezebb volt, akkor törték meg a nők a jeget. De én is megvívtam a magam harcát. Korábban csak kolonc voltam, mielőtt áttértem a bűnüldözőkhöz és... – Micsoda? – Kolonc. így hívják azokat a fiatal zsarukat, akiket odaraknak a belvárosba egy tapasztalt férfi mellé. Néha összekerültem egy-két igazi macsóval, akik gyűlölték a nőket. Ki nem állhatták, ha nővel kell dolgozniuk. Az illető egy szót sem szólt hozzám egész műszak alatt. Nyolc órán át járkál az ember föl-le a városban, és a fickó non szól egy szót sem. Beültünk együtt ebédelni, én pedig próbáltam barátságosan viselkedni, a fickó viszont fél méterre volt tőlem, a sportrovatot olvasta az újságban, és sóhajtozott, mert egy nőre kell pazarolnia az idejét. – Egyszerre megrohanták az emlékek. – A 75-ös köriben dolgoztam... – Miben? Sachs magyarázni kezdett: – Körzetben. A legtöbb zsaru nem is mondja azt, hogy 75. körzet, hanem csak számot mond, meg azt, hogy köri vagy ker., például a Macy's áruház a három négy utcában van. – Oké. – Na szóval a főnökünk szabadságon volt, és átmenetileg egy régi vágású őrmestert kaptunk. így aztán az egyik első műszak során a hét ötben én voltam az egyetlen nő ezen a bizonyos megfigyelésen. Bementem a műveleti irodába, és egy tucat tisztasági betétet ragasztottak az asztalomhoz. – Nem mondja! – Komolyan mondom, ha ott van a főnökünk, nem merték volna megcsinálni. Mert nem úszták volna meg. De a zsaruk sok szempontból olyanok, mint a gyerekek. Addig feszítik a húrt, amíg valamelyik felnőtt rájuk nem szól. – Hát nem olyan, mint amit a moziban lát az ember. – A filmeket Hollywoodban csinálják, nem a 75. körzetben. – És mit csinált? Mármint a tisztasági betéttel? – Odasétáltam az első sorba, és megkérdeztem a zsarutól, közvetlenül a tanári asztallal szemben, hogy leülhetnék-e a helyére – egyébként is oda akartam ülni. Erre valamennyien annyira röhögni kezdtek, hogy csodáltam, hogy nem hugyoztak be. Nos, leültem, és jegyzetelni kezdtem azt, amit az őrmester mond. Tudja, olyanokat, hogy kiket kell letartóztatni, ki kivel áll kapcsolatban, melyik sarkokon árulnak drogot, ilyesmi. Körülbelül két perccel később már nem nevetett senki. Az egész dolog egyszerre kínossá vált. Nem a számomra, hanem a számukra. – És tudja, hogy ki tette? – Hát persze. – És? Beárulta? 77

– Nem. Tudja, ez a legnehezebb abban, ha nő létére zsaru akar lenni. Ezekkel az emberekkel kell együtt dolgoznia. Muszáj, hogy ott álljanak maga mögött és fedezzék. Végig kell harcolni minden egyes lépést. De ha így tesz, akkor máris vesztett. Az a legnehezebb abban, ha az ember nem férfi, hogy megküzdjön velük. Tudni kell, hogy mikor kell harcolni, és mikor kell annyiban hagyni a dolgot. Büszkeség és hatalom... – Azt hiszem, nagyjából olyan, mint a miénk. Mármint az én szakmám. De ha az ember jól csinálja, amit csinál, ha meg tudja fogni a közönséget, akkor nyert ügye van, és alkalmazni fogják. Amolyan 22-es csapdája ez. Az ember nem tudja bebizonyítani, hogy hatni tud a közönségre, hogyha nem alkalmazzák, ugyanakkor, ha nem alkalmazzák, akkor hogyan hathat a közönségre? Közelebb sétáltak a hatalmas, ragyogóan kivilágított sátorhoz, és Sachs figyelte, amint a fiatal nő szeme felragyog, s csillogó szemmel figyeli a forgatagot. – Ilyen helyen szeretne dolgozni? – Atyaisten, hát persze, hogy ilyen helyen szeretnék. Nekem olyan ez, mint a mennyország. A Cirque Fantastique, meg tévéfellépéseket vállalni. – Rövid hallgatás után körülnézett, aztán folytatta: – Mr. Balzac megtanított nekem minden fontos mutatványt. Ezeket kívülről kell fújni. De – azzal a sátor felé biccentett – a csoda errefelé zajlik. David Copperfíeld, David Blaine... Performance, utcai varázslat, szexis varázslat. – El kellene jönnie egy meghallgatásra. -Nekem? Ne vicceljen! – válaszolta Kara. – Én még közel sem állok készen erre a feladatra. Aki itt akar fellépni, annak tökéleteset kell nyújtania. Neki kell a legjobbnak lennie. – Úgy érti, jobbnak, mint a férfinak? – Nem, jobbnak, mint bárki. Legyen az férfi vagy nő. – Miért? – A közönség miatt – magyarázta Kara. – Mr. Balzac olyan, mint egy régi lemez. Folyton ugyanazt ismételgeti: a közönség mindenekfelett – muszáj izgalomban tartani őket. Ha valaki a közönség soraiból észrevesz egy hibát, akkor az embernek annyi. Ha valaki elbizonytalanodik, és túlságosan sokáig habozik, akkor az unalmas lesz, és megbukik a mutatvány. Ha valaki a közönség soraiban ásít egyet, vagy az órájára pillant, az egyenlő a bukással. – Szerintem nem nyújthat az ember állandóan 100%-os teljesítményt – válaszolta Sachs. – Pedig muszáj – válaszolta Kara teketóriázás nélkül, szinte meglepetés érződött ki a hangjából, hogy egyáltalán lehetséges, hogy valaki ezt másképp gondolhatja. Megérkeztek a Cirque Fantastique-hez, ahol már javában folytak az esti előadás próbái. Tucatnyi artista mászkált föl-alá, egyesek fellépőruhában, míg mások csak rövidnadrágban, pólóban vagy farmerben. – Jaj, istenem... – szólt Kara rekedten. Olyan volt az arca, mint egy kislányé, 78

ahogy csillogó szemmel, sóvárogva bámulta a duzzadó sátor vakítóan fehér vásznát. Sachs összerezzent, mert csattanást hallott a feje fölött valamivel mögötte. Felnézett, és két hatalmas hirdetőszalagot látott úgy 15-16 méter magasban, a szél csapkodta őket, és ragyogtak a napfényben. Az egyikre a cirkusz nevét pingálták: Cirque Fantastique. A másik lobogón egy hatalmas rajz volt, amely egy sovány, pepita kezeslábast viselő férfit ábrázolt. Fölfelé néző tenyérrel felemelte a karját, és befelé csalogatta a közönséget. Fekete krumpliorrú fél álarcot viselt, kissé groteszknek hatott. Felkavaró kép volt ez. Sachsnek azonnal a maszk mögé búvó Varázsló jutott eszébe. Még azt sem tudja, hogy mik az indítékai, hát még hogy mik a tervei. Kara észrevette Sachs pillantását. – Az ott a képen Arlecchíno – mondta. – Vagy másképpen Harlekin. Hallott már a commedia dell'artéról? – Nem – válaszolta Sachs. – Itáliai színház volt. Nem is tudom, mikor alakult. Valamikor a 15. században, és jó pár száz éven át fennállt A Cirque Fantastique sok ihletet merít belőlük. – A kisebb lobogókra mutatott a sátor mellett, amelyeken további álarcok látszottak. Kampós orrukkal vagy csőrükkel, előrecsücsörített állukkal és magas, kidudorodó, szabálytalan arccsontjukkal valahogy túlviláginak és felkavarónak tűntek. Kara folytatta az ismertetőt: – Volt vagy tucatnyi visszatérő karakter, akik a commedia dell'arte előadásai során felbukkantak. Álarcot viseltek, hogy abból derüljön ki, hogy a színészek kit is alakítanak. – Komédia? – kérdezte Sachs, és felvonta a szemöldökét egy különösen démoni maszk láttán. – Azt hiszem, talán helyesebb a fekete komédia megfogalmazás. Harlekin nem volt éppen heroikus alak. Az erkölcsi felfogása a nullával volt egyenlő. Nem érdekelte semmi más, csak az ennivaló és a nők. Aztán időnként feltűnt és eltűnt, és becserkészte az embert. Egy másik szereplő, Pulcinella, voltaképpen szadista volt. Meglehetősen alantas tréfákat űzött az emberekkel, még a szeretőjével is. Aztán volt egy orvos, aki megmérgezte az embereket. Az egyetlen értelmes szereplő ez a nő volt itt, Columbine – tette hozzá Kara. – Az egyik dolog, amit kedveltem a commedia dell'artéban, az volt, hogy az ő szerepét valóban nő játszotta. Nem úgy, mint Angliában, ahol a nőknek tilos volt színházban fellépni. A zászló újra hozzácsattant a rúdhoz. Harlekin szeme valahová a távolba bámult, a hátuk mögé, mintha a Varázsló épp közeledne, felidézte Sachsben a zeneiskolában zajlott nyomozást. Nem, fogalmunk sincs, hogy ki az illető és hol lehet... Megfordult, és látta, hogy egy biztonsági őr közeleg, és az egyenruháját nézegeti. – Segíthetek, biztos úr, öö... akarom mondani, hölgyem? Sachs azt mondta, az igazgatóval szeretne beszélni. A férfi elmagyarázta, hogy 79

most épp nincs itt, de nyugodtan beszélhetnek az asszisztensével, ha megfelel. Sachs igent mondott, s kisvártatva egy vékony, gyors léptű – sötét hajú és bőrű, így aztán eléggé cigányos külsejű – nője-lent meg. – Segíthetek valamiben? – kérdezte beazonosíthatatlan akcentussal. A bemutatkozást követően Sachs így szólt: – A környéken történt bűncselekmény ügyében nyomozunk. Érdeklődni szeretnénk, hogy szerepel-e a műsorukban illuzionista, illetve átöltözőszám. A nő arcán aggodalom árnyéka suhant át. – Igen, természetesen – válaszolta. – Irina és Vlad Klodoja nálunk lép fel. – Kérem, betűzze a nevüket. Kara bólogatott, miközben Sachs leírta a két nevet. – Hát persze hogy ismerem őket. Pár évvel ezelőtt még a Moszkvai Nagycirkusznál dolgoztak. – Így igaz–erősítette meg az asszisztens. – És itt voltak egész délelőtt? –Igen. Itt próbáltak még körülbelül húsz perce is. Most vásárolni mentek. – Biztos ön abban, hogy csak ennyi ideje távoztak el? – Igen, én magam vagyok a felelős azért, hogy merre járnak az alkalmazottaink. – És valaki más? – kérdezte Sachs. – Dolgozik esetleg olyasvalaki önöknél, aki korábban illuzionista vagy bűvész volt? Úgy értem, még akkor is érdekelne a dolog, ha nem ad elő az illető bűvésztrükköket. – Nem, senki. Csak ők ketten. –Rendben–mondta Sachs. – Elhelyezünk pár rendőrt odakint a parkolóban. Körülbelül 15 perc múlva megérkeznek. Ha valaki zaklatná az alkalmazottait vagy a közönség közül bárkit, vagy bármi gyanúsat észlelne, kérem, azonnal szóljanak a rendőröknek. – Rhyme javasolta, hogy tegyenek így. – Rendben, meg fogom mondani az alkalmazottaknak is. De megmondaná, kérem, hogy mi ez az egész? – A mai nap során egy bűvészeiben jártas elkövető meggyilkolt valakit. Tudomásunk szerint semmi köze nincs az illetőnek az önök cirkuszához, de azért nem árt az óvatosság. Megköszönték az asszisztensnek a közreműködést, aki zavartan búcsút vett tőlük. Valószínűleg sajnálta már, hogy megkérdezte, mit keresnek itt Odakint Sachs így szólt: – Mit tud azokról a művészekről? – Az ukránokról? – Igen. Bízhatunk bennük? – Férj és feleség. Van pár gyerekük is, akik velük utaznak. Ők a két legjobb átváltozóművész a világon. El sem tudom képzelni, hogy bármiféle közük lehetne a gyilkosságokhoz. Láthatja, hogy kik kapnak állást a Cirque Fantastique-nél – olyan előadóművészek, akik öt-hat éves koruk óta ezt csinálják főállásban. Sachs felhívta Rhyme-ot telefonon, de csak Thommal sikerült beszélnie. 80

Bediktálta neki az ukrán előadóművészek nevét és azt, hogy mit tudott meg róluk. – Mondja meg Melnek, vagy valaki másnak, hogy futtassa végig a nevüket az NCIC-n és a Belügyminisztériumban. – Meglesz. Sachs letette a kagylót, és elindultak kifelé a parkból, és nyugat felé tartottak, az élénk színű felhők irányába, amelyek mindenféle színben pompáztak, akár egy monokli az ember szeme alatt. Pedig másutt vakítóan kék volt az ég. Sachs újabb csattanást hallott a háta mögül – megint a zászlók csapdostak a szélben, miközben a játékos Harlekin tovább csalogatta az arra járókat túlvilági birodalmába. Nagyérdemű közönség, remélem, kipihenték magukat egy kicsit. Felfrissültek? Az jó, mert most következik a második mutatvány. Talán hallották már P. T. Selbit nevét, de amennyiben nem, ha jártak már valaha bűvész show-n, vagy láttak már illuzionistákat a televízióban, akkor valószínűleg ismernek néhány mutatványt az említett angol férfiú oly népszerű repertoárjából. Selbit kezdetben saját nevét használta, ugyanis Percy Thomas Tibles néven anyakönyvezték, de hamarosan rájött, hogy egy ilyen semmitmondó név nem illik egy olyan előadóművészhez, aki nem a kártyatrükkökkel hódította meg a közönség szívét, sem galambeltüntetéssel vagy gyermekek lebegtetésével, hanem szadomazo mutatványokkal, amelyek sokkolták a közönséget –s ennek köszönhetően egyúttal a világ minden részéről oda is vonzották az embereket. Selbit – igen, a színpadi neve épp vezetékneve megfordításából keletkezett – alkotta meg a híres élő tűpárna mutatványt, melynek során egy lányt 84 tűhegyes tüskével döftek át. A másik híres mutatványa az úgynevezett negyedik dimenzió volt, melynek során a közönség döbbenten figyelte, ahogy egy asszonyt látszólag agyonlapítanak egy hatalmas ládában. Az egyik kedvenc Selbit-trükköm az a mutatványa volt, melyet először 1922-ben mutatott be. A mutatvány neve önmagáért beszél, mélyen tisztelt publikum: A Vér Bálványa, avagy egy Lány Elpusztítása. Örömmel jelenthetem, hogy ma Selbit leghíresebb mutatványának felújított változatát láthatják. Ezt a mutatványt több tucat országban mutatták be, sőt a híres londoni Hippodrom Cirkuszba is meghívást kapott, hogy az ottani közönség is megismerhesse a mutatványt. A szám neve... Ó, de nem... Nem mondhatom meg, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Azt hiszem, nagyérdemű közönségem, még egy kis ideig feszültségben tartom önöket, húzom az időt és halogatom a pillanatot, mielőtt elárulnám a mutatvány nevét. De azért egy kis kapaszkodóval szolgálhatok: amikor Selbit bemutatta ezt 81

a trükköt, ragaszkodott hozzá, hogy az asszisztensei művért locsoljanak a csatornába a színház elé, hogy ezzel vegye rá a közönséget arra, hogy jegyet váltsanak a hátborzongató mutatványra, és természetesen váltottak is. Dőljenek hátra, és élvezzék a műsort. Remélem, tetszeni fog. No persze, tudok egyvalakit, akinek bizonyára nem lesz ínyére.

82

Tízedik fejezet

„Mennyit aludhattam?” – tűnődött a fiatalember. A színdarab éjfélkor fejeződött be, aztán a Fehér Lóban iszogattak, isten tudja, meddig. Háromkor ért haza, a telefonja szerint negyven percet beszélgetett Braggel. Nem, talán egy órát is. Aztán reggel 8.30-kor megkezdődött az az átkozott csőszerelés. A zörgéssel, kolompolással együtt. Akkor mennyit is alhatott? A matek nem volt Tony Calvert erőssége, és úgy döntött, hogy valószínűleg jobb, ha nem is tudja, milyen mértékű fáradtsággal kell számolnia. Hála istennek a Brodwayn dolgozott, nem pedig reklámfilmesként, ahol néha – atyaúristen! – reggel hatkor kellett kezdenie. Az a tény, hogy csak délután kellett bemennie a Gielgud Színházba, feltétlenül kárpótolta azért, hogy szombaton és vasárnap is munkába kellett mennie. Átnézte az eszközeit, és úgy döntött, hogy további tetoválás elfedőre lesz szüksége, mivel ma markáns állú fiúként lép színpadra, és a Teaneck– és Garden City-beli hölgyek előtt talán elvesztem a hitelességét az a férfi főszereplő, aki epedve lobog a sztárocskáért, ha jókora bicepszén „A sírig szeretlek, Robert” felirat olvasható. Calvert becsukta a hatalmas, sárga sminkestáskát, és az ajtó melletti tükörbe pillantott. Jobban nézett ki, mint ahogy érezte magát; ezt el kellett ismernie. Az arcszínén még mindig maradt egy kicsi abból a barnaságból, amelyet a csodálatos márciusi St. Thomas-i nyaralás során szerzett. Zömök teste láttán pedig ki gondolta volna, hogy így háborog a gyomra. (Az isten szerelmére, legyen elég négy sör, jó? Helló, beérjük ennyivel?) A szeme viszont, igen, meglehetősen vörös. De ez könnyen orvosolható. A stylist száz módszert is tud arra, hogy az ember fiatalnak látszódjon, az egyszerű szépnek tűnjön, a fáradt pedig ébernek. Szemcseppet alkalmazott, aztán coup de grace-t, aztán egy-két ecsetvonás a szemránceltüntetővel. Calvert belebújt a bőrdzsekijébe, az ajtóra pillantott, és elindult lefelé az East Village-i lakása lépcsőházában, pár perccel 12 előtt Az épület csendes volt. Arra gondolt, hogy a többi szomszédja valószínűleg odakint van, és élvezik a friss, igazán kellemes tavaszi hétvégét. Vagy még mindig alszanak az előző napi lumpolás nyomán. Mint mindig, most is a hátsó kijáraton át távozott, így aztán az épület mögött húzódó sikátorba jutott. A tíz méterrel arrébb lévő járda felé indult, amikor észrevett valamit: mozgást látott a sikátorból kivezető alagútban. Hunyorogva megállt a félhomályban. „Egy állat az! Jesszusom, talán patkány?” De nem – macska, egy szemmel láthatóan sérült macska. Körülnézett, de a 83

sikátor teljesen kihalt volt, sehol nem látta az állat gazdáját. „Ó, szerencsétlen jószág!” Maga Calvert ugyan nem tartott állatot, de tavaly megkérték, hogy vigyázzon a szomszéd norwich terrierjére, és eszébe jutott, hogy a férfi elmondta neki, hogy szükség esetén Bilbo állatorvosa ott lakik a St Marks sarkán. Elvihetné oda a macskát, útban a metró felé. Lehet, hogy a nővére örülne is neki. Végül is gyerekeket is örökbe fogadott, miért ne fogadna be egy macskát? Ezen a környéken nem volt éppen életbiztosítás egyedül ácsorogni a sikátorokban, de Calvert látta, hogy még mindig teljesen egyedül van. Lassan indult el a macskakövön, nehogy megrémissze az állatot. A macska az oldalán feküdt, és halkan nyávogott. Vajon felveheti? Nem fogja megkarmolni? Eszébe jutott, hogy látott valamit a „Megelőzés” című műsorban a macska-karmolás során szerzett betegségekről. De az állat túl gyengének látszott ahhoz, hogy kárt tegyen benne. – Hé, kispajtás, hát mi a baj? – kérdezte megnyugtató hangon. – Bántottak? Lekuporodott, letette a járdára a sminkestáskáját, és óvatosan az állat felé nyúlt, ügyelve arra, nehogy nekiugorjon. Megérintette, de döbbenten visszarántotta a kezét. Az állat jéghideg volt és mozdulatlan. Még mindig érezte a merev csontot a bőr alatt. Épp most pusztult el? De nem, a lába még mindig mozgott, és halk nyávogás jött belőle. Ismét megérintette. De várjunk csak, hiszen nem is csont volt a bőre alatt. Rudak voltak, mintha a teste belsejében egy fémdoboz lenne. Mi a hétszentség ez? Talán kandi kamera? Vagy valami seggfej szórakozik vele? Aztán felnézett, és három méterrel arrébb meglátott valamit. Calvert rémülten hátrahőkölt. A férfi a földön kuporgott. „De nem – döbbent rá –, hiszen ez a saját tükörképem.” Ugyanis egy életnagyságú tükör állt a sötét sikátor sarkában. Calvert megpillantotta saját rémült, elkerekedett szemű arcát, és egy pillanatra megdermedt. Aztán lassan megnyugodott, és nevetni kezdett De megütközve látta, hogy a tükör lassan kezd előredőlni, aztán a macskakőre zuhan és darabokra törik. A mögötte rejtőző szakállas, középkorú férfi előrelendült, és ütésre emelt egy hatalmas csődarabot. – Ne! Segítség! – kiáltotta a fiatalember, és rémülten megpróbált elhátrálni onnét. – Úristen! Úristen! A cső nagy ívet leírva a levegőben, lesújtott a feje irányába. De Calvert felkapta gyorsan a sminkestáskát, és a támadójához vágta, aki így elvétette a csapást Talpra kászálódott, és rohanni kezdett. A támadó utána vetette magát, de megcsúszott a nyálkás macskakövön, és térdre esett. – Vigye a tárcámat! Tessék! – előhúzta a brifkóját a zsebéből, és maga mögé hajította. Ám a férfi mit sem törődött vele. Felemelkedett, és üldözőbe vette. Ott volt az utca és Calvert között, így az egyetlen menekülési útvonal az lett volna, ha visszamegy az épületbe. 84

Ó, Jézusom, Jézusom, Atyaúristen... – Segítség, segítség, segítség! A kulcsaim, gondolta. Elő kell keresnem! Kotorászni kezdett a farmerében, és hátrapillantott. A férfi úgy tíz méterre lehetett mögötte. Ha nem sikerül elsőre kinyitnom az ajtót, akkor annyi... halott vagyok. Calvert nem is lassított. Keményen neki vágódott a fémajtónak, és csodálatra méltó módon a kulcs azonnal belecsúszott a zárba, és gyorsan elfordult. A zárnyelve kinyílt, kihúzta a kulcsot, és beugrott az épületbe, majd bevágta maga mögött az ajtót, ami automatikusan bezárult. A szíve hevesen vert, kapkodva szedte a levegőt rémületében, de csak egy pillanatra pihent meg. Vadul cikáztak a gondolatai. „Ki lehet ez? Rabló? Buzi verő? Drogos? De nem számít. Nem hagyom, hogy megússza ez a rohadék.” Felrohant a lépcsőházban a lakásához. Ezt az ajtót is gyorsan kinyitotta. Beugrott, bevágta maga mögött az ajtót, és bezárta. A konyhába sietett, megragadta a telefont, és tárcsázta a 911–et. A következő pillanatban egy női hang válaszolt: – Központi ügyelet. Rendőrség és tűzoltóság. – Egy férfi! Megtámadott egy férfi. Odakint van. – Megsérült? – Nem, de muszáj ideküldenie a rendőrséget! – kiáltotta. – Gyorsan! – Ott van önnel? – Nem, nem sikerült bejutnia, bezártam az ajtókat. De még mindig a sikátorban lehet. Kérem, siessenek! Ez meg mi? Tűnődött Calvert. Hirtelen hűvös szellő csapta meg az arcát. Ismerős érzés volt, s rádöbbent, hogy a kereszthuzatot szokta ilyennek érezni, amikor valaki kinyitja a lakása ajtaját. A telefonkezelő tovább kérdezősködött: – Halló, uram! Ott van még? Mondja, le tudná... Calvert az ajtó felé ugrott, de aztán rémülten felkiáltott, mert megpillantotta a szakállas férfit a csővel a kezében mindössze pár méterre tőle. Az illető nyugodt mozdulattal kirántotta a telefon zsinórját a falból. Az ajtó! Hogyanjutott át a zárt ajtókon? Calvert hátrálni kezdett, de aztán megtorpant, mert ott volt mögötte a hűtő, és tovább nem menekülhetett: – Mit... – suttogta, s közben észrevette a férfi nyakán lévő forradásokat és a deformált bal kezét. – Mit akar? A támadó egy pillanatra elfordította a fejét, és körülnézett – először a konyhaasztalra pillantott, aztán a nappaliban lévő két hatalmas dohányzóasztalra. A jelek szerint valami kedvére valót talált ott. Visszafordult, és amikor lesújtott Calvert védekezően felemelt karjára a vascsővel, a csapás olyan volt, mint egy szórakozott mozdulat.

85

Csendben odagördültek a ház elé. Két nyomozó és két járőr ült a kocsiban. Az őrmester már kimászott az első járőrautóból, mielőtt még teljesen lefékezett volna. Csak hat perc telt el azóta, hogy a hívás befutott a 911-re. Annak ellenére, hogy a hívás megszakadt, a modern hívásazonosító technikának köszönhetően meg tudták állapítani, hogy melyik épület melyik lakásából telefonáltak. Hat perc... Ha szerencséjük van, még mindig ép és egészséges a megtámadott ember. Ha már nem annyira, akkor legalább az elkövető odabent van a lakásban, és az áldozat értékei között kutat. – Roger 4531 a központnak. 1084 vagyok a támadás helyszínén a 9. utcában. – Roger 4531, a különleges egység kocsija úton van. Sérültek? – Egyelőre nem tudom. Kikapcs. – Roger 45 ki. Előreküldte az egyik emberét, hogy megkerülve a házat onnét fedezze a hátsó kijáratot és a hátsó ablakokat, a másiknak pedig utasításba adta, hogy maradjon az épület előtt. A harmadik járőr a lépcsőház felé indult az őrmesterrel együtt Ha szerencséjük van, az elkövető kiugrik az egyik ablakon, és eltöri a bokáját. Az őrmester most nem volt olyan hangulatban, hogy seggfejeket kergessen a mezőn egy ilyen szép napon. Ez az ABC város volt, nevét az északról délre haladó sugár-utakról kapta, ABC, a bűnözők negyede. Lassan fejlődött, még mindig ez volt Manhattan egyik legveszélyesebb környéke. Mire az ajtóhoz értek, mindkét rendőr előhúzta a fegyverét. Ha szerencséjük van, az illetőnél csak kés van. Vagy olyasvalami, mint amivel az az őrült fenyegette őket a múlt héten: kínai evőpálcika és pajzsként a szemetesből kihalászott konzervdobozfedél. Legalább egy helyen sikerült simán bejutniuk – nem kellett keresgélniük valakit, hogy beengedje őket a biztonsági ajtón. Egy idős hölgy, aki éppen azt méregette, hogy vajon elég nagy lesz-e a bevásárlótáskája, hatalmas ananászosszatyorral a kezében épp kifelé tartott. Meglepetten pislogott rájuk, aztán kitárta előttük az ajtót, a két zsaru pedig benyomult, és semmitmondó választ adtak a kérdésére: – Nincs miért aggódnia, asszonyom! Ha szerencsénk lesz... Az ÍJ jelű lakás a földszinten volt, a folyosó vége felé. Az őrmester az ajtótól balra állt meg, a másik rendőr pedig szemben vele, a főnökére pillantott és bólintott. Az őrmester hatalmas kézbütykeivel bekopogtatott az ajtón. – Rendőrség, nyissa ki az ajtót azonnal! Semmi válasz. – Rendőrség! Óvatosan elfordította az ajtó gombját. Szerencsével járt. Nem volt bezárva. Az őrmester kitárta az ajtót, és a két férfi várakozóan hátralépett. Végül az őrmester bekukucskált az ajtófélfánál. – Ó, szentséges atyaúristen – suttogta, amikor megpillantotta a nappali közepén 86

lévő dolgot. A „szerencse” szó nyomban elillant a fejéből. A sikeres átváltozószám titka az, hogy feltűnő, de egyszerű változtatásokat hajtsunk végre a külsőnkön és a viselkedésünkön, ugyanakkor ezzel egyidejűleg bevetett trükkök segítségével más irányba terelgessük a közönség figyelmét. És annál jobban nem is lehet elterelni magunkról a figyelmet, mintha 75 év körüli, bevásárlótáskás öregasszonnyá változunk. Malerick tudta, hogy a rendőrség hamar kiérkezik. így azután a Thom Calvert lakásában bemutatott rövid előadását követően gyorsan átöltözött az egyik menekülésre használt jelmezébe: magas nyakú, kék ruhát húzott fel ősz parókával. A szakállát leszedte, és feltűnő színűre rúzsozta az ajkára. Aztán kihúzta a szemöldökét is. A vékony sienna ceruzával néhány pontos vonással felrajzolta magára a hetvenesekre jellemző ráncokat. Cipőt váltott. Félrevezetésképpen keresett egy bevásárlótáskát, és az aljára újságokat dugott – mellé betette a vascsövet és a másik fegyvert, amelyet a bemutatójánál használt majd hozzátett még egy hatalmas friss ananászt Calvert konyhájából. Ha találkozik bárkivel, miközben kimegy az épületből, lehet, hogy vetnek rá is egy pillantást, de elsősorban a hatalmas ananászt fogják nézni, és pontosan ez is történt, amikor udvariasan ajtót nyitott az odaérkező rendőröknek. Most, negyedmérföldnyire az épülettől, még mindig öregasszonynak öltözve megállt, és nekidőlt egy épület falának, mintha kifogyott volna a szuszból, és pihenésre lenne szüksége. Aztán elindult befelé a homályos sikátorba. Egyetlen rántással lejött róla a ruha, amelyet apró tépőzárdarabok tartottak össze. Az öltözék és a paróka a hasa köré tekert harminc centi széles rugalmas öv mögé került. Ez az eszköz összenyomta a ruhadarabokat, melyek láthatatlanná váltak az inge alatt. Leengedte a nadrágja szárát, elővette a sminklemosót a zsebéből, és letörölte az arcát, amíg a rúzs, a ráncok és a szemöldökceruza nyomai teljesen el nem tűntek, aztán belepillantott a zsebtükörbe. Az imént használt vattát bedobta a szatyorba az ananász mellé, majd az egészet egy zöld szemeteszacskóba rejtette. Meglátott egy tilosban parkoló kocsit, ügyesen kinyitotta a csomagtartó zárját, és behajította a táskát. A rendőrségnek eszébe sem fog jutni, hogy az ott parkoló autók csomagtartóját átkutassa, és különben is, az autót valószínűleg elvontatják, mielőtt a tulajdonosa visszatérne. Ezután visszament az utcára, és az egyik West Side-i metróaluljáró felé indult. Nos, mit szólnak a második mutatványhoz, kedves nézőim? Ő úgy gondolta, hogy a trükk jól sikerült, annak ellenére, hogy megcsúszott azon az átkozott macskakövön, és az áldozatának sikerült elmenekülnie, sőt, bezárnia maga mögött két ajtót is. Csakhogy mire Malerick odaért Calvert épületének hátsó ajtajához, már a kezében voltak a tolvajkulcsok. 87

Malerick már évek óta foglalkozott a zárfeltörés művészetével. Ez volt az egyik első tudomány, amelyre a mestere megtanította. A zárfeltörő két eszközt használ: egy apró feszítővasat, amelyet beilleszt a zárba és elfordítja, hogy a zárószegeket nyomás alatt tartsa, és magát a tűt, amelynek segítségével minden egyes benti tűt a helyére illeszt, hogy azután a zár nyitott pozícióba kerüljön. Sok időbe kerülhet félretolni a tűket, csakhogy Malerick elsajátított egy nagyon bonyolult technikát, az úgynevezett zárfésülést, amelynek során a zárfeltörő egy feszítőeszközt és egy nyitótűt alkalmaz, ez utóbbit abból a célból, hogy elfésülje az útból a zárótűket. A zárfésülés csak akkor működik, ha a zárfeltörő pontosan érzi a tekercs helyes kombinációját a cilinderen, és megfelelő nyomást gyakorol a tűkre. A mindössze néhány centiméter hosszú eszközök segítségével Malericknek harminc másodpercnél kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy kinyisson egy ilyen zárat. Lehetetlennek tűnik, nagyérdemű közönség? Csakhogy épp ebben áll az illuzionista munkája. Tudják: megvalósítani a lehetetlennek tűnő dolgot. Megállt a metrólejáró előtt, vett egy New York Tynest és belelapozott, de közben a járókelőket fürkészte. Megint csak úgy tűnt, senki nem követte. Lement hát a lépcsőn, hogy fel-szálljon a szerelvényre. Egy igazán óvatos előadóművész talán hosszabb ideig várt volna, de Malericknek nem volt sok ideje. A következő mutatványa nehéz lesz – meglehetősen bonyolult feladatot tűzött maga elé –, és előkészületeket kellett még tennie. Nem merte megkockáztatni, hogy csalódást okozzon a közönségnek.

88

Tizenegyedik fejezet

– Ronda egy ügy ez, Rhyme! – Amelia Sachs a mikrofonba beszélt, miközben ott állt ABC város szívében, az ÍJ jelű lakás ajtajában. A délelőtt folyamán Lon Sellitto utasításba adta a központban dolgozó összes diszpécsernek, hogy azonnal hívják, ha esetleg gyilkosság történik New York Cityben. Amikor befutott a jelentés erről a gyilkosságról, valamennyien egyetértésre jutottak abban, hogy csakis a Varázsló műve lehet: az a rejtélyes mód, ahogy a gyilkos bejutott az áldozat lakásába, ugyancsak ezt látszott alátámasztani. A legjellegzetesebb motívum azonban az volt, hogy összetörte az áldozat karóráját-csakúgy, mint ahogy a diáklány esetében, akit azon a bizonyos reggelen elsőként gyilkolt meg. Egy dolog azonban más volt, mégpedig a halál oka. Ez pedig arra sarkallta Sachst, hogy részletes beszámolóval szolgáljon Rhyme-nak. Míg Sellitto az előszobában parancsokat osztogatott a járőröknek és a nyomozóknak, Sachs a szerencsétlen áldozatot tanulmányozta odabent. – Az illető egy Antony Calvert nevű fiatalember volt. A hátán feküdt a nappaliban lévő dohányzóasztal közepén, széttárt karja és lába oda volt kötözve az asztal lábához. A hasát teljesen átvágták, egészen a gerincéig. Sachs leírta a sérülés jellegét Rhyme-nak. – Hát– mondta a kriminológus érzelem nélkül. – Következetes. – Következetes? – Úgy értem, ragaszkodik a bűvésztémához. Az első gyilkosság során kötelet használt, a másodiknál félbevágta az áldozatát. – Felemelte a hangját, mintha a szoba túlsó végébe kiabálna át, feltehetőleg Karának. – Ez is egy bűvésztrükk, igaz? Félbevágni az önként jelentkezőt. – Egy kis szünetet követően ismét Sachshez intézte szavait. – A lány azt mondta, ez egy klasszikus illuzionista trükk. „A lánynak igaza volt” – döbbent rá Sachs; őt azonban annyira sokkolta a látvány, hogy eddig nem látta meg az összefüggést a két gyilkosság között. Illuzionista mutatvány. Ámbár a groteszk csonkítás megnevezés érzékletesebben írta volna le a dolgot. „Ne éld bele magad!” – figyelmeztette önmagát. „Egy őrmesternek meg kell őriznie a hidegvérét.” Aztán egyszer csak eszébe jutott valami. – Rhyme, gondolod, hogy... – Mit? – Szerinted az áldozat még életben volt, amikor vágni kezdte? A kezét és a lábát az asztalhoz kötötte, olyan, mint egy széttárt szárnyú madár. 89

– Ó, úgy érted, hogy talán az áldozat hagyott számunkra valamit, valami nyomot a gyilkos kilétét illetően? Remek. – Nem – válaszolta Sachs halkan. – A fájdalmára gondoltam. – Ó, szóval arra. Ó, arra... – Nos, a vérvizsgálat majd kideríti. Ekkor Sachs észrevette a tompa tárggyal mért ütés nyomán keletkezett bevérzést Calvert halántékán. Ez a seb nem vérzett túlságosan, ami arra engedett következtetni, hogy a szíve nem sokkal azután megállt, miután a koponyáját bezúzták. – Nem, Rhyme, úgy tűnik, a vágás már a halál bekövetkezte után történt. A távolból hallotta, amint a kriminológus az asszisztensével beszél: közölte Thommal, hogy ez utóbbi információt jegyezze fel a bizonyítékos táblára. Valami mást is mondott, de erre Sachs nem figyelt oda. Az áldozat látványa szinte magához láncolta, képtelen volt elmozdulni onnét. De ezt most nem bánta. Igen, nem foglalkozik a halottal – hiszen a helyszínelőknek egyébként sem szabad és a következő pillanattól tartja magát ehhez az elhatározásához. De úgy érezte, a halál megérdemel egy pillanatnyi csendet. Sachs nem valami spirituális érzéstől vezérelve cselekedett így, vagy azért, hogy valamiféle absztrakt tiszteletet érezzen a halottak iránt; nem, önmagáról szólt ez a dolog, csak ahhoz kellett, hogy a szíve ne váljon kővé, hiszen az ilyesmi túlságosan is gyakran bekövetkezik az ő hivatásában. Ekkor döbbent rá, hogy Rhyme beszél hozzá. – Tessék? – kérdezett vissza. – Csak azt kérdeztem, nincs-e valami fegyver a helyszínen? – Sehol nem látok ilyesmit. De még nem kutattam át teljesen a lakást. Az ajtóban egy őrmester és egy egyenruhás rendőr csatlakozott Sellittóhoz. – Beszéltem a szomszédokkal – mondta az egyikük. Azzal a holttest felé biccentett, aztán nagy levegőt vett. Amelia arra gondolt, hogy eddig nyilván még nem látta közelről az áldozatot. – Az áldozat kedves, csendes fickó volt, mindenki szerette. Meleg volt, de nem hivalkodó módon. Egy ideje már nem járt senkivel. Sachs bólintott, aztán beleszólt a mikrofonjába. – A jelek szerint nem ismerte a gyilkosát, Rhyme. – Úgysem tartottuk valószínűnek, nem igaz? – szólt vissza a kriminológus. – A Varázsló más elvek szerint dolgozik – bármi is legyen az. – Mi volt a foglalkozása? – kérdezte Amelia az egyenruhás rendőrtől. – Az egyik Brodwayn lévő színházban dolgozott sminkesként és stylistként. A táskáját ott találtuk a sikátorban. Tudja, tele volt hajlakkal, ecsetekkel, sminkkészlettel. Sachs azon tűnődött, hogy vajon Calvert dolgozott-e valaha reklámfotósokkal, és ha igen, akkor dolgozott-e vele, amikor annak idején a Chantelle modellügynökség alkalmazásában állt a Madison sugárúton. A fotósokkal és 90

reklámügynökökkel ellentétben a sminkesek úgy kezelték a modelleket, mintha emberi lények lennének. Valamelyik főnök talán így beszélt volna: – Rendben, tessék, kész, de nézzük meg, hogy néz ki! – Ilyenkor a sminkes az orra alá motyogott: – Bocs, nem tudtam, hogy valamiféle deszkapalánk ez, hogy csak úgy ki kelljen mázolni. Az ajtón belépett a 9. körzet ázsiai külsejű detektívje, aki ezért a városrészért volt felelős. – Mi a helyzet? – kérdezte megborzongva. – Nem sok – dörmögte Sellitto. – Van valami elképzelése arról, hogy hogyan szökhetett meg? Az áldozat maga hívta a 911-et. Az emberei maximum tíz percen belül ideértek. – Hat – válaszolta a nyomozó. Az őrmester is megszólalt: – Némán fellopóztunk, aztán fedeztük az ajtókat és az ablakokat. Amikor bejutottunk, a holttest még meleg volt. Minden szó szerint így történt. Teljesen átkutattuk a lakást, de nyomát sem találtuk az elkövetőnek. – Szemtanúk? Az őrmester bólintott. – Az egyetlen személy, akivel a lépcsőházban találkoztunk, amikor bejutottunk, egy idős hölgy volt. O engedett be bennünket. Ha visszajött, majd beszélünk vele. Talán megnézte az illetőt. – Elment? – kérdezte Sellitto. – Igen. Rhyme hallotta az imént mondottakat. – Te tudod, hogy ki volt az a hölgy, igaz? – A szentségit! – káromkodta el magát a nyomozónő. A detektív így folytatta: – Nem, semmi baj. Minden lakás ajtaján bedobtunk egy kártyát. Vissza fog jönni. – Az a nő nem jön vissza – mondta Sachs, és nagyot sóhajtott. – Ő volt az elkövető. – Az a nő? – kérdezte az őrmester, s elnevette magát. – Nem nő volt – magyarázta Sachs. – Csak idős hölgynek . maszkírozta magát. – Ugyan már, kollegina – mondta Sellitto. – Ne legyünk túl paranoiásak. A fickó ennyi idő alatt nem operáltathatta át magát nővé. – De igen. Emlékezzen vissza, mit mondott Kara. Ő volt az elkövető, hadnagy. Akar fogadni? A fülében Rhyme hangját hallotta recsegni. – Úriember biztosra nem fogad, Sachs. Az őrmester védekezőleg így szólt: – Az a nő több mint hetvenévesnek látszott. És egy nagy szatyor holmi volt nála. Például ananász... 91

– Nézze csak! – mondta Amelia, és a konyhapultra mutatott, amelyen két hegyes levél feküdt. Mellettük egy kicsi kártya hevert, az áruház ajándéka, a kártyán pedig ínycsiklandó ananászreceptek szerepeltek. A szentségit. Ott volt az orruk előtt, csak pár centire tőlük. – És valószínűleg a gyilkos fegyver is ott volt a bevásárlótáskában. Sachs elismételte az elhangzottakat a 9. körzet egyre rosszabb kedvű nyomozójának. – De az arcát nem látták, igaz? – kérdezte az őrmestertől. -Nem igazán. Épp hogy rápillantottunk. Különben is, alig látszott belőle valami. Eltakarták azzal az izével, hogy is hívják? Nagyanyám használt ilyesmit annak idején. – Rúzzsal? – kérdezte Sachs. – Igen, és erősen ki volt húzva a szemöldöke is... Nos, azonnal megtaláljuk. Ennyi idő alatt nem juthatott túl messzire. Rhyme közbeszólt: – Már megint ruhát cserélt, Sachs. Valószínűleg a közelben hajította el a másik öltözékét. Sachs az ázsiai detektívhez fordult: – Most már valamilyen más ruha van rajta. Az őrmester viszont elmondhatja, hogy mit viselt akkor. Ezt a leírást viszont küldje szét, hogy ellenőrizzék a kukákat és a környékbeli sikátorokat. A nyomozó a homlokát ráncolta, aztán hűvösen végignézett Sachsen. Sellitto óva intette a tekintetével, és emlékeztette arra, hogy ha valaki őrmester akar lenni, akkor fontos, hogy amíg még valójában nem az, akkor ne is viselkedjen úgy. Azután elrendelte a kutatást, és a nyomozó felvette a rádióját, és beleszólt. Sachs magára húzta helyszínelő kezeslábasát, aztán sakktáblaszerűen végigjárta a lépcsőházat és a sikátort (s itt találta meg azt a legfurcsább tárgyi bizonyítékot, amivel életében dolga volt: egy játék macskát). Ezután a bűntény hátborzongató helyszínét is átfésülte, vagyis a fiatalember lakását. Átvizsgálta a holttestet is, és összegyűjtötte a bizonyítékokat. Már az autó felé indult, amikor Sellitto megállította. – Hé, várjon csak, kollegina! – Letette a telefonját, amelyen át a jelek szerint épp egy eléggé fajsúlyos beszélgetést folytatott, legalábbis a komor ábrázata erre engedett következtetni. – Be kell mennem a kapitányhoz mélyinterjúra a Varázsló esetével kapcsolatban. De szeretném megkérni ehhez valamire. Valakit még felveszünk a csapatba. Szeretném, ha érte menne. – Persze, de miért csatlakozik még hozzánk valaki? – Azért, mert négy órán belül már két holttestünk van, és egyetlen kurva gyanúsítottunk sincs – torkolta le a férfi. – És ez azt is jelenti, hogy a főnökök baromi idegesek. És valamit meg kell tanulnia ahhoz, ha őrmester akar lenni: ha a főnökök kurva idegesek, akkor a beosztottak sem fütyörésznek örömükben.

92

A sóhajok hídja. Ez volt annak a levegőt átszelő útnak a neve, amely a manhattani Központi Fogház két magas tornyát összekötötte Manhattan belvárosában, a Fő utcán. A sóhajok hídja–ezt az utat taposták a legnagyobb maffiózók, akik nevéhez több száz bérgyilkosság tapadt. És erre sétáltak a rémült fiatalemberek, akik semmi mást nem csináltak, csak baseballütővel estek neki annak a seggfejnek, aki felcsinálta a húgukat vagy az unokatestvérüket. Aztán itt mentek végig az izgága drogosok, akik képesek voltak megölni egy turistát 42 dollárért, mert szükségük volt az anyagra – kellett nekik a szer. Kell. Kell az anyag, ember, szükségem van rá... Amelia Sachs is átkelt most a hídon, útban a fogda felé – gyakorlatilag a Bemard B. Kérik komplexumba, amelyet közismertebb nevén csak „Tombsnak”, vagyis „síroknak” neveztek, ezt az elnevezést még az eredeti városi börtönről kapta, mely az utca túloldalán helyezkedett el. Itt a magasban, a kormányépületek felett Sachs megmondta a nevét az őrnek, átadta a szolgálati fegyverét (a nem hivatalos szolgálati fegyverét – a rugós kést – a Camaróban hagyta), és belépett a biztonsági előtérbe, a zajos, elektromos ajtó túloldalára. Az ajtó nyikorogva bezárult mögötte. Pár perccel később a férfi, akiért jött, megjelent az egyik közeli kihallgatóhelyiségben egy őrrel együtt. Alacsony, negyven körüli, ritkuló barna hajú férfi volt, megnyerő arcán halvány mosoly terült szét Fekete sportzakót viselt kék inge és farmere fölött. – Üdv, Amelia! – kiáltott neki oda. – Szóval elvisz Lincolnhoz? – Üdv, Rol. Azt meghiszem. Roland Bell nyomozó kigombolta a zakóját, és Amelia megpillantotta az övét. A szabályzat szerint neki sem volt fegyvere, de két pisztolytáskát is felfedezett rajta. Eszébe jutott, hogy amikor még együtt dolgoztak, gyakran osztották meg a lövészsztorikat, hiszen mindkettejüknek a lövészet volt a hobbija. Két férfi csatlakozott hozzájuk, akik szintén odabent voltak a kihallgatóhelyiségben. Az egyikük öltönyt viselt, a nyomozó volt, akivel már korábban is találkozott. Martineznek hívták, csendes fickó volt, fürkész szeme egy pillanat alatt észrevett mindent. A másik férfi lezser öltözéket viselt: khakinadrágot és fekete pólót a fakó széldzseki alatt. Bemutatták Sachsnek, ezek szerint Charles Grady volt, Sachs már ismerte látásból; a New York-i hatóság körében a kerületi ügyészhelyettes valóságos sztárnak számított. A Harvardon végzett, izmos, középkorú jogász a kerületi ügyészi hivatalban maradt jóval azután is, hogy a legtöbb törvényszolga jóval jövedelmezőbb pályára tért át. „Kemény, mint a pitbull, és szívós, mint a buldog.” A nevével kapcsolatosan ezek a hasonlatok merültek fel a sajtóban. Rudolph Giulianihoz hasonlították, csakhogy a korábbi polgármesterrel ellentétben Gradynek nem voltak politikai törekvései. Elégedett volt azzal, hogy az ügyészi hivatalban dolgozhat, és a szenvedélyének élhet, amit egyszerűen csak így jellemzett: „rács mögé juttatni a rosszfiúkat”. 93

És történetesen ezt rohadtul jól is csinálta; a felderített esetek számát illetően a város egyik legjobb statisztikájával dicsekedhetett. Bell Grady jelenlegi esetének köszönhetően voltjelen. Az állam épp eljárást folytatott egy 45 éves biztosítási ügynök ellen, aki egy kisvárosban élt New York állam északi részén. Andrew Constable azonban nem annyira arról volt híres, hogy mennyi lakásbiztosításra beszélte rá az ügyfeleit, hanem sokkal inkább egy helyi katonai szervezetről, a Hazafiak Gyülekezete elnevezésű milíciáról. Összeesküvéssel vádolták, és azzal, hogy gyilkosságot és egyéb súlyos bűncselekményeket követett el, s villámgyorsan átirányították ide az ügyét. A tárgyalás napjának közeledtével Grady egyre-másra kapta a halálos fenyegetéseket. Aztán pár nappal ezelőtt felkereste telefonon a hivatalból Fred Dellray FBI-ügynök, aki gyakran dolgozott együtt Rhyme-mal és Sellittóval. Dellray jelen pillanatban egy meg nem nevezhető terrorelhárítási ügyön dolgozott, de az ügynöktársai megtudták, hogy Grady élete veszélybe került, mert hamarosan merényletet kísérelnek meg ellene. Csütörtök este vagy péntek reggel Grady irodájába betörtek. Ekkor döntöttek úgy, hogy bevonják az ügybe Roland Bellt. A halk szavú, észak-carolinai születésű nyomozó feladata az volt, hogy Lon Sellittóval dolgozzon gyilkossági eseteken és komolyabb bűnügyeken. Ugyanakkor beletartozott a New York-i nyomozók elitkommandó néven ismert, nem hivatalos részlegébe. Bár igazából ez az elitkommandó nem arról volt ismert, mint a többi hasonló speciális egység, az ő feladatuk ugyanis a tanúk testi épségének megóvása volt. Bell úgy fogalmazott: „tulajdonképpen életben tartjuk azokat az embereket, akiket mások holtan szeretnének látni”. Ennek eredményeképpen a Sellittóval és Rhyme-mal együtt végzett szokványos nyomozás mellett Bell dupla műszakot vállalt, hiszen a tanúvédelemben is részt vett De most, hogy Grady testőrei a helyükön voltak, és a belvárosi főnökök – az ideges főnökök – úgy döntöttek, hogy be kell segítenie a Varázsló kézre kerítésében, erősítésre volt szüksége a Sellitto-Rhyme teamnek, és Bell logikus választásnak tűnt. – Szóval ez volt Andrew Constable – mondta Grady Bell-nek, és fejével a kihallgatószoba zsíros ablaka felé bökött. Sachs az ablakhoz lépett, és vékony, meglehetősen jellegzetes külsejű rabot látott narancsszínű kezeslábasban. Lehajtott fejjel ült az asztalnál, és lassan bólogatott. – Miért, mire számítottál? – folytatta Grady. – Nem tudom – mondta Bell. – Azt hittem, keményebb fickó. Olyan elszántabb fajta, ha érti, mire gondolok? De ez a fickó kezelhetőnek tűnik. Igazság szerint, Charles, azt kell hogy mondjam, nem érzi magát bűnösnek. – Na persze hogy nem – fintorgott Grady.–Nehéz volt ráhúzni a vizes lepedőt. – Aztán keserűen felnevetett. – De nekem éppen ezért fizetnek súlyos pénzeket. – 94

Grady fizetése kevesebb volt, mint egy Wall Street-i ügyvédi iroda gyakornokáé. Bell odafordult hozzá: – Kiderült még valami érdekesség az irodátokban történt betörésről? Megkaptátok már a helyszínelők előzetes jelentését? Látnom kéne. – Most várjuk. Feltétlenül kapsz belőle egy másolatot. Bell folytatta: – Most van egy másik ügy is, amibe bele kell nézned. A társaimat és a lányokat nálad és a családodnál hagyom. De telefonon elérsz. – Köszönöm, nyomozó – mondta Grady. Aztán még hozzátette: – A lány üdvözletét küldi. Össze kell hoznom a fiaiddal, és találkoznom kell a barátnőddel is Mit is mondtál, hol lakik? – Lucy odalent van Észak-Carolinában. – Ő is rendőr, ugye? – Ja, ő vezeti a seriff hivatalát. A Tanner's Corner-i metropolist. Louise Martinez észrevette, hogy Grady az ajtó felé indul, és azonnal ott termett az ügyész mellett. – Várnál még egy pillanatra? Charles? A testőr elhagyta a biztonsági területet, és visszakapta a pisztolyát az őrtől, aki az íróasztal mögötti páncélszekrényre vigyázott, majd óvatosan végignézett a folyosón, aztán a hídon. Ekkor szólalt meg mögöttük a halk hang. – Üdv, kisasszony. Sachs jellegzetes szónoki emelkedettséget vett észre a férfi szavaiban, amely annak volt köszönhető, hogy hosszú időt töltött el a közszolgálatban, és sokat beszélt emberek előtt. Megfordult, és Andrew Constable-t pillantotta meg, amint egy nagydarab őr mellett állt. Most teljesen kiegyenesedve a fogoly meglehetősen magasnak tetszett. Őszes haja hullámos és sűrű volt. Alacsony, köpcös ügyvédje ott ácsorgott mellette. így folytatta: – Maga is abba a csapatba tartozik, akik Mr. Gradyre vigyáznak? – Andrew – figyelmeztette az ügyvédje. A rab biccentett, de továbbra is felvont szemöldökkel nézett Sachsre. – Én nem ezen az ügyön dolgozom – válaszolta elutasítóan. – Ó, tényleg? Pedig épp azt akartam hangoztatni, amit az imént mondtam Bell nyomozónak. Őszintén szólva semmit sem tudok azokról a fenyegetésekről, amelyek Mr. Gradyt érték. – Bellhez fordult, aki visszanézett a gyanúsítottra. Az észak-carolinai zsaru néha egészen zárkózottnak és szégyenlősnek tűnt, de persze soha nem olyankor, ha gyanúsítottal kellett farkasszemet néznie. Hűvös tekintettel mérte végig Constable-t. – Megértem, hogy maguknak végezniük kell a munkájukat, de higgyék el, nem ártanék Mr. Gradynek. Többek között az tette naggyá az országunkat, hogy nálunk ismerik a fair play fogalmát. – Elnevette magát. – Majd legyőzöm a 95

tárgyalóteremben. Ehhez semmi kétség, hiszen itt van zseniális ifjú barátom. – Azzal az ügyvéd felé biccentett. Aztán kíváncsian Bellre emelte a tekintetét. – Valamit el szerettem volna még mondani, nyomozó úr. Azon tűnődtem, hogy talán érdekli az, hogy mi, hazafiak mit csináltunk Canton Fallsban. – Engem? – Ó, most nem arra az őrült összeesküvési elméletre gondoltam. Azt akartam elmondani, hogy valójában mit csináltunk. A fogoly ügyvédje közbevágott: – Ugyan, Andrew! Jobb, ha hallgatsz. – Csak beszélgetünk, Joe. – Aztán Bellre pillantott ismét. – Nos, érdekli? – Mit akar mondani, uram? – kérdezte Bell mereven. A rasszizmusra és a nyomozó déli származására való utalás nem talált célba. Constable tehát így folytatta: – Az egyes államok jogai, szorgos emberek, helyi önkormányzat a szövetségivel szemben. Meg kellene néznie a weboldalunkat, nyomozó. – Aztán elnevette magát. – Az emberek horogkeresztre számítanak. Helyette azonban Thomas Jeffersont és George Masont találják ott. – Miután Bell nem válaszolt semmit, súlyos csend telepedett közéjük. A rab megrázta a fejét, aztán elnevette magát, majd félénk pillantást vetett rájuk. – Isten bocsássa meg... Néha képtelen vagyok leállítani magam. Folyton az a nevetséges prédikálás. Elég, ha itt van körülöttem pár ember, és tessék, láthatják, mi történik. Visszaélek a vendégszeretetükkel. Az őr így szólt: – Menjünk! – Hát rendben – válaszolta a rab. Odabiccentett Sachsnek, aztán Bellnek is. Végigcsoszogott a folyosón, a bokabilincs halkan csörömpölt a lábán. Az ügyvéd odabiccentett az ügyésznek – két jogi képviselő, akik mégis szemben állnak egymással –, aztán elhagyta a biztonsági területet. Kisvártatva Grady, Bell és Sachs is követte őket, és csatlakoztak Martinezhez. A rendőrnő így szólt: – Nem tűnt szörnyetegnek. Egészen pontosan mi a vád ellene? Grady válaszolt a kérdésére: – Pár beépített emberünk dolgozik odafont északon, és kiderült, hogy összeesküvés készülődik, és sejtésünk szerint Constable áll az ügy mögött. Pár ember odacsalogat az ország isten háta mögötti területeire állami katonákat hamis segélyhívásokkal. Ha akad közöttük fekete, azt elrabolják, meztelenre vetkőztetik és meglincselik. Sőt utalást tettek arra is, hogy kiherélik. Sachs, aki élete során számos szörnyű bűncselekménnyel foglalkozott, döbbenten pislogott a hír hallatán. – Most komolyan beszél? Grady bólintott. – És ez még csak a kezdet. A jelek szerint a lincselések csak egy nagyobb terv részét képezték. Azt remélték, hogy ha elég katonát ölnek meg, s a média műsorra tűzi az akasztásokat, akkor a feketék fellázadnak. És akkor a fehérek 96

számára mindez jó ürügy lesz ahhoz, hogy kiirtsák valamennyit. Azt remélték, hogy a latin-amerikaiak és az ázsiaiak is csatlakoznak a feketékhez, és a fehér forradalom őket is kiirtja majd. – Mindez most, a huszonegyedik században? – Meglepő, igaz? Bell odabiccentett Louisnak. – Most már neked kell ügyelned rá! Tartsd nyitva a szemed! – Arra mérget vehetsz – válaszolta a nyomozó. Grady és a sovány őr kimentek a börtön előcsarnokából, míg Sachs és Bell visszakapták a fegyverüket a recepcióspultnál. Amikor visszatértek a bűnügyi hivatal épületének bírósági részlegére, majd végigsétáltak a sóhajok hídján, Sachs beavatta Bellt a Varázsló két esetének részleteibe. Bell megborzongott, amikor meghallotta, hogy Antony Calverttel milyen szörnyű módon végeztek. – Indíték? – Nem ismert. – Hogyan választja ki az áldozatait? – Fogalmunk sincs. – Hogy néz ki az elkövető? – kérdezte Bell. – Hát, ebben sem vagyunk biztosak. – Egyáltalán nincs semmi támpont? – Feltételezésünk szerint fehér férfi, közepes felépítésű. – Ezek szerint senki nem látta. – Igazság szerint sokan látták. Csakhogy először sötét hajú, szakállas, ötvenes férfinak írták le. Legközelebb azonban kopasz, hatvanas gondnok képében jelent meg. Aztán hetvenéves idős asszonyként. Bell arra számított, hogy Sachs majd elneveti magát jelezvén, hogy mindez csak vicc volt. Ám amikor az arca továbbra is komor maradt, így szólt: – Most nem tréfál, igaz? – Eszemben sincs, Roland. – Én értem a dolgom – mondta Bell megcsóválva a fejét, és megpaskolta a jobbjánál lévő automata pisztolyt. – De célpontra van szükségem. „Hát imádkozom, hogy legyen célpontod” – gondolta Amelia Sachs.

97

Tizenkettedik fejezet

Megérkeztek a második bűnügyi helyszín tárgyi bizonyítékai, és Mel Cooper kirakosgatta a zacskókat és fiolákat Rhyme nappalijának vizsgálóasztalára. Sellitto épp most ért vissza egy meglehetősen feszült hangulatú találkozóról a központi épületből, a téma természetesen a Varázsló esete volt. A rendőrfőnökhelyettes és a polgármester szerettek volna megtudni néhány részletet azzal kapcsolatban, hogy hogyan halad az ügy. Csakhogy meglehetősen kevés részlet volt, ami pedig a haladást illeti, az gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Rhyme megkapta a jelentést a Circque Fantastique-ben dolgozó ukrán illuzionistákról, és megtudta, hogy tiszta a múltjuk. A két rendőr, akik a cirkuszi sátornál állomásoztak, ugyancsak körbeszaglászták a cirkuszt, és jelentették, hogy nyomát sem látták semmilyen gyanús tevékenységnek. A következő pillanatban Sachs lépett be a helyiségbe, nyomában a higgadt Roland Bell-lel. Amikor Sellitto elrendelte, hogy még egy nyomozó csatlakozzék a csoporthoz, Rhyme azonnal Bellt javasolta; szimpatikusnak tűnt neki a gondolat, hogy egy harcedzett zsarut vegyenek föl, akit kemény fából faragtak, és alkalomadtán képes terepen is fedezni Sachst. Megtörtént a kölcsönös bemutatkozás és üdvözlés. Bellnek nem meséltek Karáról, így aztán a lány a következőképpen válaszolt a férfi kérdő tekintetére: – Olyan vagyok, mint ő. – Azzal Rhyme felé biccentett. – Afféle külsős szakértő. Bell így válaszolt: – Örülök, hogy megismerhetem. – Aztán pislogva nézte, ahogy a lány szórakozottan gurigázik három pénzérmével ide-oda az ujjai között. Miközben Sachs hozzálátott, hogy átnézze a bizonyítékokat Cooperrel, Rhyme megkérdezte: – Ki volt az illető? Mármint az áldozat? – Antony Calvertnek hívták. 32 éves. Nőtlen. Illetve ez esetben úgy mondanám, hogy nem volt partnere. – Volt bármiféle kapcsolata a zeneakadémiai hallgatóval? – A jelek szerint nem volt – válaszolta Sellitto. – Bedding és Saul utánajártak a dolognak. – Mi volt a foglalkozása? – kérdezte Cooper. – Egy a Brodwayn működő társulatnál volt sminkes és stylist. „Az első áldozat pedig zenész volt és főiskolai hallgató” – jutott Rhyme eszébe. „Az egyikük heteroszexuális és nő, a másikuk meleg és férfi. Teljesen más környéken éltek és dolgoztak. Vajon miféle kapcsolat lehet a két gyilkosság között?” Aztán hangosan így szólt: – Valami élvezeti szer? 98

Mivel azonban az első bűncselekménynél sem volt szexuális indíttatás, Rhyme nem lepődött meg, amikor Sachs így válaszolt: – Semmi. Hacsak nem vitte haza magával az ágyába az emlékeit. .. és így végezte szegény. – Azzal a táblához lépett, és felragasztotta a holttestről készült digitális fotót. Rhyme közelebb ment a kerekes székkel, és alaposan megnézte a hátborzongató képeket. – Állati durva – jegyezte meg Sellitto lehangoltan. – Mi volt a gyilkos fegyver? – kérdezte Roland Bell. – Valami fűrészszerűség – mondta Cooper, miután jobban megnézett egy-két közeli képet a sérülésekről. Bell, aki Észak-Carolinában és New Yorkban egyaránt látott már pár mészárlást, megcsóválta a fejét. – Hát ez aztán kemény dió. Miközben Rhyme tovább nézegette a képeket, hirtelen valami fura zajra lett figyelmes, valami kóbor sziszegésre a közelből. Megfordult, és Karát látta a háta mögött. A különös hang a lányból jött: eszeveszetten zihált. A Calvert holttestéről készült fotókat nézegette. Görcsösen beletúrt rövid hajába, miközben megkövülten bámulta a képeket, és a döbbenettől tágra nyílt szemében könnyek gyűltek. Az állkapcsa megremegett. Aztán elfordult a táblától. – Mondja... – kezdte Sachs. Kara feltartotta a kezét, zihálva lehunyta a szemét. Miután Rhyme látta az arcára írt fájdalmat, tudta, hogy a lánynál betelt a pohár. Az ő életében a helyszínelések során mindennaposak voltak a borzalmak; a lány viszont először tapasztalt ilyet. Az ő foglalkozásában csak illuzórikus veszélyek és kockázatok voltak, és túl sok lett volna elvárni egy civiltől, hogy csont nélkül vegye az ügyet. Pedig igazán nagy kár lett volna, ha a lány kiszáll, mert nagy szükségük volt a segítségére. De miután látta az arcára írt gyötrelmet, tudta, hogy tovább már nem szembesíthetik ilyen mértékű erőszakkal. Az is lehet, hogy itt helyben elhányja magát. Sachs feléje indult, de megállt, amikor Rhyme megrázta a fejét. Azt üzente neki néma jelekkel: tudja, hogy el fogják veszíteni a lányt, de muszáj elengedniük. De az is lehet, hogy téved. Kara még egy nagy levegőt vett – mint a búvár a fedélzetről való lemerülés előtt –, aztán visszafordult a képekhez, és a szemében elszántság tükröződött. Csak megacélozta magát, hogy ismét képes legyen megnézni a fotókat. Alaposan megvizsgálta valamennyit, aztán végül bólintott. – P. T. Selbit – mondta, és megtörölte kék szemét. – Az meg kicsoda? – kérdezte Sachs. Kara bólintott. – Mr. Balzac is bemutatta egy-két trükkjét. Illuzionista volt, aki száz évvel ezelőtt élt. Ő találta ki ezt a mutatványt. Úgy nevezik: „a kettéfűrészelt nő”. Ugyanígy csinálják, széttárt karral és lábbal kikötözik a kiválasztottat. Aztán 99

fűrészelni kezdenek. Az egyetlen különbség csak az, hogy a Varázsló férfit választott a mutatványhoz. – Aztán pislogni kezdett a jól csengő szó hallatán. – Úgy értem, a gyilkossághoz. Rhyme odafordult hozzá: – Csak kevesen ismerik ezt a mutatványt? – Nem. Híres trükk volt, híresebb még az eltüntetett embernél is. Aki csak kicsit is jártas az illuzionisták világában, tud róla. Rhyme erre a kellemetlen válaszra számított, de így folytatta: – Azért vedd csak be ezt is az anyagba, Thom! – Aztán Sachshez fordult: – Oké, meséld el, mi történt Calvertnél! – A jelek szerint az áldozat elhagyta az épületet a hátsó bejáraton keresztül munkába menet – épp úgy, mint mindig, a szomszédok elmondása szerint. Végigment a sikátoron, és meglátta ezt. – Azzal a műanyag zsákban heverő fekete játék macskára mutatott. – Ezt a játék macskát. Kara megnézte az eszközt. – Ez egy automata. Olyan, mint egy robot. Élő kellék. – Micsoda? – Élő kellék. így nevezik azokat az eszközöket, amelyek arra szolgálnak, hogy a közönség valódinak higgye őket. Mint például a színpadi kés, amelynek becsúszik a pengéje, vagy a kávéscsésze, amelyben van még egy alsó tárolórekesz. Megnyomott rajta egy kapcsolót, és az állat mozogni kezdett, és valósághű nyávogást hallatott. – Az áldozat bizonyára látta a macskát, odament hozzá, talán azt gondolta, hogy megsérült. – Sachs folytatta. – A Varázsló így csalta oda a helyszínre. – Honnan szerezték be? – kérdezte Rhyme Coopert. – Egy hongkongi Sing-lu nevű gyártól. Megnéztem a weboldalukat. Az eszköz az ország több száz játékáruházában kapható. Rhyme felsóhajtott. – A jelek szerint az eset leggyakrabban elhangzó mondata az volt: „túl gyakori ahhoz, hogy lenyomozhassuk”. Sachs így folytatta: – Szóval Calvert odasétált a macskához, lekuporodott hozzá és megnézte. Az elkövető ott rejtőzködött valahol a közelben, aztán... – A tükör – szakítottá félbe Rhyme. Karára pillantott, aki bólogatott. – Az illuzionisták szeretnek tükröt használni. Az ember megfelelően beállítja a tükröt, és az illuzionista tökéletesen eltűnhet mögötte. Rhyme-nak eszébe jutott, hogy az üzlet neve, amelyben Kara dolgozik: Füst és tükrök. – De valami balul sült el, és az áldozat meglépett – folytatta Sellitto. – Na és most következik a legelképesztőbb rész. Visszahallgattuk a segélykérő központra érkezett hívás felvételét. Calvert bejutotta lakásába, és hívta a 911-et Azt mondta, hogy a támadója odakint vár az épület előtt, ő pedig bezárta maga 100

mögött mind a két ajtót. De aztán egyszer csak elhallgatott a telefon. Valahogy bejutott a Varázsló. – Talán az ablakon át. Sachs, megnézted a tűzlépcsőt? – Nem. A tűzlépcső felőli ablak belülről be volt zárva. – Akkor is meg kell néznünk alaposan – jelentette ki Rhyme ellentmondást nem tűrő hangon. – Arra nem juthatott be. Nem volt elég ideje. – Akkor nyilván volt neki másolata az áldozat kulcsaiból – mondta a kriminológus. – Nem volt másolat. Csak egy kulcs volt – folytatta Sachs. – Csak az áldozaté. – Pedig biztos volt neki – makacskodott Rhyme. – Nem – szólt közbe Kara. – Kinyitotta a zárat. – Az lehetetlen – kétkedett Rhyme. – Vagy lehet, hogy már korábban megszerezte, és lenyomatot készített róla. Sachs, járj utána, hogy volt-e neki... – Mondom, hogy kinyitotta a zárat – makacskodott a fiatal nő. – Megesküszöm rá, ha kell. Rhyme megrázta a fejét. – Hatvan másodperc alatt két ajtón is átjutott? Az lehetetlen. Kara felsóhajtott. – Sajnálom, de azt kell hogy mondjam, igen, hatvan másodperc elegendő volt neki, hogy két ajtón bejusson. Sőt lehet, hogy kevesebb idő is elég volt rá. – Tegyük fel, hogy nem így történt – mondta Rhyme továbbra is elutasítóan. – Akkor pedig... A fiatal nő visszavágott: – Tegyük fel, hogy így történt. Nézze, nem lehet csak úgy átsiklani fölötte. Mert lehet, hogy ezzel egy újabb információhoz jutunk vele kapcsolatosan. Valami fontoshoz: ahhoz például, hogy a zárt ajtó még csak arra sem elég, hogy lelassítsa. Rhyme Sellittóra pillantott, aki így szólt: – Azt kell hogy mondjam, már régóta dolgozom a szakmában, és már vagy egy tucat betörővel volt dolgom, de egyikük sem tudott volna ilyen gyorsan feltörni egyetlen zárat sem. – Mr. Balzac hetente tíz órán át gyakoroltatja velem a zárak kinyitását – mondta Kara. – Nincs nálam a felszerelésem, de ha nálam lenne, akkor harminc másodpercen belül ki tudnám nyitni a bejárati ajtót, és újabb hatvan másodpercen belül a hevederzárat és a reteszt is. Ráadásul én nem is értek a zárfésüléshez. Ha a Varázsló ért hozzá, akkor feleennyi idő alatt megcsinálja. Nos, tudom, hogy szeretik ezt, mármint átnézni a tárgyi bizonyítékokat. De csak vesztegetik az időt, ha Ameliát elküldik olyasmit keresni, ami nincs is ott. – Biztos ebben? – kérdezte Sellitto. – Ha nem bíznak a véleményemben, akkor miért akarják, hogy segítsek? Sachs Rhyme-ra pillantott. A férfi egy fagyos bólintással, vonakodva elfogadta Kara feltételezését (bár magában örült, hogy a nő kimutatta a foga fehérjét, 101

nevezetesen, hogy kemény is tud lenni; a tekintetéből és a mosolyából eddig ezt nem olvashatta ki). Aztán Thomhoz fordult: – Rendben, írd fel a táblára, hogy az emberünk a zárfeltörés mestere is. Sachs folytatta a beszámolóját: – A gyilkos fegyvernek nyoma veszett. A halált valamilyen tompa tárggyal fejre mért ütés okozta. Valószínűleg cső lehetett. De ezt is magával vitte. Ezután a nyombiztosítók jelentése következett. Nyolcvankilenc különböző helyről vettek lenyomatot, azokról a területekről, amelyeket esetleg a bűncselekmény helyszínén az áldozat közelében legvalószínűbb, hogy megérintett a Varázsló. De Rhyme pár ujjlenyomatról azonnal kiszúrta, hogy van valami furcsa benne, és amikor közelebbről megvizsgálták, már látta, hogy ezek is az ujjbegy védőről származnak. Nem is fárasztotta magát azzal, hogy megnézze a többit. Ezután a Sachs által begyűjtött lábnyomokhoz fordultak, és mikroszkopikus mennyiséget találtak ugyanabból az olajból, amely a zeneiskolában is előkerült aznap reggel, valamint további latex–, smink– és alginátminták kerültek elő. Ekkor telefonált Kuan nyomozó a 9. körzetből, és jelentette, hogy a környékbeli kukákból nem került elő olyan férfiruházat, amelyet az elkövető gyorsan áthúzhatott volna, és a gyilkos fegyverre sem bukkantak rá. Rhyme megköszönte a jelentést, és arra kérte, ne adják föl a keresést. A férfi biztosította, hogy nem fogják, de olyan hamis lelkesedés csengett a hangjában, hogy Rhyme tudta, a keresés gyakorlatilag befejeződött. A kriminalista ezután Sachshez fordult: – Azt mondtad, összetörte Calvert óráját? – Igen. Pontosan délben. Illetve pár másodperccel utána. – A másik áldozaté pedig nyolckor tört össze. Nézzük, hogy fest az időrendi táblázatunk. Aha. Valószínűleg újabb áldozatot iktatott be ma délután négyre. Tehát kevesebb, mint három óránk van mostantól fogva. Cooper így folytatta: – A tükörrel sincs szerencsénk: nincs meg a gyártó – valószínűleg a keretén lehetett, ám a fickó lekaparta róla. Találtunk pár igazi ujjlenyomatot is, de ezeket átfedik az ujjbegy-védős lenyomatok, úgyhogy, gondolom, a boltosé lehet, aki a gyártól vette. Azért beküldőm a laborba, hogy futtassák át az azonosító rendszeren. Sose lehet tudni. – Van cipőlenyomat is – mondta Sachs, és kiemelt egy szatyrot a kartondobozból. – Az elkövetőé? – Valószínűleg. Ugyanaz az Ecco márka, amelyet a zeneiskolánál találtunk – és ráadásul a méret is megegyezik. – Otthagyta a cipőnyomot maga után, de miért? – tűnődött Sellitto. Rhyme így próbálta magyarázni: – Valószínűleg azt gondolta, hogy a helyszín átkutatása alapján tudjuk, hogy Eccót visel, és attól félt, hogy a kiérkező rendőrök feltűnőnek találják, ha egy 102

öregasszony ilyen cipőt visel. Mel Cooper megvizsgálta a cipőt, és így szólt: – Van néhány jó nyom a saroknál és a... valamint a talp között – Kinyitotta a táskát, és megkapargatta az anyagot. – Jó sok – mondta a technikus szórakozottan, és a por fölé hajolt. Kórboncnoki szemmel nézve nem nagy dolog, ám a nyomrögzítők számára valóságos kincsesbánya lehet, mert rengeteg információt rejthet. – Vizsgáld át alaposan, Mel! – utasította Rhyme. – Lássuk, mire jutunk! A helyszínelők legfontosabb eszköze a mikroszkóp, és bár az évek során számos fejlesztésen ment keresztül az eszköz, valójában elméletileg nem sok különbség volt a modern berendezés, valamint az apró rézlemez mikroszkóp között, amelyet Antoine van Leeuwenhoek talált fel Hollandiában az 1600-as években. Az ősrégi pásztázó elektronmikroszkópon kívül, amelyre ritkán volt szüksége, Rhyme-nak volt még két másik mikroszkópja is otthoni laboratóriumában. Az egyik egy összetett Leitz Orthoplan volt, egy régebbi modell, ám Rhyme esküdött rá. Binokuláris volt – két nézőke a vizsgáló személy számára, és egy kameracső középen. A másik mikroszkóp – amelyet Cooper most használni készült éppen – sztereomikroszkóp volt, melyet a technikusok arra használtak, hogy a bűncselekmény helyszínén felszedett rostszálakat vizsgálják vele. Ezeknek az eszközöknek viszonylag csekély volt a nagyítása, és arra használták őket, hogy háromdimenziós tárgyakat vizsgáljanak velük, például rovarokat és növényi anyagokat. A kép megjelent a számítógép monitorán, hogy Rhyme és a többiek is láthassák. A kezdő kriminalistahallgatók kivétel nélkül azonnal a legnagyobb nagyításra állítják a mikroszkópot a bizonyíték vizsgálatakor. Ám a valóságban helyszínelés céljából a legjobb nagyítás egész alacsony. Cooper négyszeressel kezdte, aztán fölment egészen harmincszorosig. – Élesíts, fókuszálj rá! – kiáltotta Rhyme. Cooper csavargatni kezdte az objektív állítógombját, míg végül tökéletesen tisztának nem látszott az anyag. – Rendben, nézzük át alaposan! – mondta Rhyme. A technikus észrevehetetlen gombok segítségével mozgatni kezdte a tárgylemezt. Közben több száz alakzat pásztázott végig a képernyőn, egyesek feketék, mások pirosak vagy zöldek, míg megint mások átlátszóak voltak. Rhyme ugyanúgy érzett, mint mindig, amikor a mikroszkóp nézőkéjébe pillantott, mintha idegen utazó lenne, aki a világot vizsgálja úgy, hogy a benne élőknek fogalmuk sincs arról, hogy kémkednek utánuk. Márpedig ez a világ rengeteg dologról árulkodhat. – Szőr vagy haj – mondta Rhyme a hosszú szálat nézegetve. – Áll ati eredetű. – A lemezkék száma alapján tudta megállapítani mindezt. – Milyen állat lehet? – kérdezte Sachs. – Szerintem kutya – vetette fel Cooper. 103

Rhyme csak helyeselni tudott. A technikus fellépett az internetre, és a következő pillanatban végigpásztázta a New Yoiik-i rendőrség adatbázisában lévő állati szőrök képét. – Két fajta is van, nem, három. Ez olyan, mintha közepes hosszúságú bundából származna: vagy német juhász lehet, vagy valamilyen szánhúzó kutya. Aztán egy másik hosszabb szőrű fajtából is maradt nyom. Óangol juhászkutya lehetett. Cooper megállította a képernyőt. Egy csomó barnás színű szemcsét, pálcikát és csövecskét nézegettek. – Mi az a hosszú izé? – kérdezte Sellitto. – Rostok? – vetette fel Sachs. Rhyme rápillantott. – Száraz fű szerintem, vagy valami növényi anyag. De a másik anyagot nem ismerem fel. Mérjünk rá egyet, Mel. A kromatográf/spektrométer hamarosan kiköpte az adatokat. A képernyőn megjelent egy táblázat, benne az elemzés eredményei: epepigmentek, szterkobilin, urobilin, indol, nitrátok, szkatol, merkaptánok, kén-hidrogén. – Ah. – Ah? Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Sellitto. – Parancs: egyes mikroszkóp bekapcsol! – adta utasításba Rhyme. A kép ismét megjelent a számítógép képernyőjén, ő pedig így válaszolt a nyomozónak: – Teljesen nyilvánvaló – élettelen bakteriális anyag, részben emésztett rost és fű. Ez szar. Már bocsánat a durva kifejezésért– mondta gúnyosan. – Vagyis kutyapiszok. Az áldozatunk olyan helyre lépett, ahova nem kellett volna. Ez már biztató volt; a hajszálak és a fekália használható bizonyítéknak számítottak, és ha hasonló nyomokat találnak a gyanúsítotton, egy megadott helyen vagy egy autóban, akkor megalapozott a feltételezés, hogy ő volt az, vagy legalábbis érintkezésbe került a Varázslóval. Megérkezett az ujjlenyomat is a központi nyilvántartó rendszerből. Az eredmény negatív volt, de ezen senki nem lepődött meg. – Mit sikerült még begyűjteni a helyszínről? – kérdezte Rhyme. – Vége – mondta Sachs –, ez minden. Rhyme átnézte a bizonyítékokat összefoglaló táblát, amikor megszólalt a csengő, és Thom kiment ajtót nyitni. A következő pillanatban egy egyenruhás rendőrrel tért vissza. A rendőr félszegen ácsorgott az ajtóban, mint ahogy számos más rendőr is előtte, amikor beléphettek a legendás Lincoln Rhyme barlangjába. – Bell nyomozót keresem. Úgy tájékoztattak, hogy itt van. – Én vagyok az – mondta Bell. – Helyszínelési jelentést hoztam. A Charles Grady irodájába történt betörés kapcsán. – Köszönöm, fiam. – A nyomozó átvette a borítékot, aztán odabiccentett a fiatalembernek, aki félénk, futó pillantást vetett Lincoln Rhyme-ra, majd sarkon fordult és távozott. 104

Bell elolvasta a boríték tartalmát, aztán vállat vont. – Ilyet még nem pipáltam. Hé, Lincoln, belenéznél esetleg? – Hát persze, Roland – mondta Rhyme. – Vedd ki az iratokból a gemkapcsot, és tedd ide az átfordító keretbe. Thom majd megcsinálja. Mi ez az egész? Az Andrew Constable-esetről van szó? – Ja. Aztán Rhyme elmondta, hogyan törtek be Charles Grady irodájába. Amikor a segéd behelyezte a jelentést a berendezésbe, Rhyme közelebb tekert. Gondosan átolvasta az első oldalt, aztán így szólt: – Parancs: lapozz! – Aztán folytatta az olvasást. A betörés úgy történt, hogy egyszerűen beütötték az egyik üvegablak sarkát az előszoba ajtaján, aztán benyúltak, majd belülről kinyitották. (Az ajtót a titkárnő irodája és az ügyész belső irodája között kettőre zárták, és vastag fából készült; az már áthatolhatatlannak bizonyult a betörő számára.) A helyszínelők, amint azt Rhyme észrevette, találtak valami érdekeset – a titkárnő asztalán és körülötte számos rostszálat. A jelentés csak a színűket említette – javarészt fehérek voltak, de volt közöttük fekete és egyetlen piros –, de semmi mást nem olvashatott róluk. Találtak ezenkívül két apró pöttynyi aranyfóliát. A helyszínelők megtudták, hogy a betörés azután történt, miután a takarítást végző cég végzett az irodában, így a rostokat valószínűleg nem Grady titkárnője vagy bárki más hagyta itt, aki a nap során jogosan tartózkodott az irodában. Nagy valószínűséggel a behatolótól származtak. Rhyme az utolsó oldalhoz ért. – Ennyi? – kérdezte. – Azt hiszem, igen – válaszolta Bell. A kriminológus felmordult. – Parancs a telefonnak: Hívd fel Vincent Perettit! Rhyme évekkel ezelőtt helyszínelőnek vette fel Perettit, és kiderült róla, hogy tehetséges a törvényszéki orvostan területén is. Amiben azonban abszolút kimagaslott a társai közül, az volt, hogy sokkal ezoterikusabb nyomozati irányt képviselt, mint amit a rendőrségen gyakoroltak. Peretti Rhyme-mal ellentétben sokkal jobban szeretett dolgozni a bűncselekmény helyszínén. Jelenleg a New York-i rendőrkapitányság nyomozati és kutató részlegét vezette. Amikor végre bekapcsolták hozzá Rhyme-ot, a férfi beleszólt a telefonba: – Lincoln, hogy vagy? – Kösz, jól, Vin. Figyelj csak, én... – Most ezzel a varázslós esettel foglalkozol, igaz? Hogy haladsz? – Haladgatok. De most valami más miatt hívlak. Itt van mellettem Roland Bell. Megkaptam a Grady irodájába történt betörésről a jelentést... – Ja, az Andrew Constable-féle dologról van szó. Hallottam, hogy megfenyegették Gradyt. Rendben. Mit tehetek érted? 105

– Most nézem át a jelentést. De ez csak az előzetes anyag. További információkra lenne szükségem. A helyszínelők találtak rostszálakat. Tudnom kéne a pontos összetételüket, illetőleg a hosszukat, az átmérőjüket, a színösszetételüket, hogy milyen festéket használtak hozzájuk, és mennyire kopottak. – Várj csak, fogok egy tollat. – A következő pillanatban így folytatta: – Folytasd! – Szükségem lenne továbbá valamennyi lábnyom elektrosztatikai mintájára, és a talajon hagyott nyomokra. Tudni szeretnék mindenről, ami ott volt a titkárnő asztalán, a vitrinjében és a könyvespolcokon. Mindent, amit a felszínen találtak, a fiókokban és a falon. És a pontos helyüket is. – Szóval mindent, amit az elkövető megérintett? Oké, meglesz. Nos... – Nem, Vince, minden érdekel, ami az irodában volt. Minden. A gemkapcsok, a gépek, a titkárnő gyerekeinek fotói. Még a felső fiókban lévő cukorka is. Nem érdekel, hogy hozzáért-e az elkövető vagy sem. Peretti most már kissé morózusabban válaszolt. – Rendben, intézkedem, hogy valaki elvégezze a leltárt. Rhyme nem értette, hogy Peretti miért nem maga végzi a munkát, hiszen Rhyme így tett volna, még akkor is, ha ő az osztályvezető, csak azért, hogy biztos legyen abban, hogy azonnal nekilátnak a munkának. De jelen pillanatban konzulensként csak korlátozott hatóköre volt. – Minél előbb, annál jobb... Kösz, Vince. – Szóra sem érdemes – válaszolta a férfi hűvösen. Aztán letették a kagylót. Rhyme így odafordult Bellhez. – Sok egyebet nem tehetek, Roland, amíg további információkhoz nem jutunk. Még egy pillantást vetett a betörés jelentésére. Rostok és isten háta mögötti milicisták... rejtély. Jelen pillanatban azonban valami másra kell összpontosítania. Valaki másra. Rhyme-nak megvolt a maga rejtélye, amit ki kellett bogoznia, és nem sok ideje volt rá: a bizonyítéktáblán lévő feljegyzés a törött órákról arra emlékeztette, hogy kevesebb mint három órájuk van rá, hogy megállítsák a Varázslót, mielőtt a következő áldozatával is végezne.

A Varázsló Tetthely: Zeneiskola • Az elkövető

• Használt antik vasbilinccsel tette mozgásképtelenné az 106

• Szokatlan ásványi anyaggal átitatott por. Elküldtük az FBI-hoz

személyleírása: barna haj, áldozatot. – A bilincs neve álszakáll, semmi feltűnő úgynevezett Darbybilincs. A Scotland Yard jellegzetesség, közepes használta. Leellenőrizni a felépítésű, közepes New Orleans-i Houdini magasságú, kora ötven körül. A bal kezének kis– Múzeumot. – A bilincset és gyűrűsujja összeolvadt. eladták Erick Weirnek a Gyorsan átöltözött idős, múlt hónapban. Denverbe küldték egy postafiókra. kopasz gondnokká. Nincs újabb nyom. • Indíték nincs. • Összetörték az áldozat • Áldozat: Szvetlána óráját pontosan reggel 8Rasznyikova. kor. – Nappalis egyetemi • Gyapjúfonállal kötötték hallgató. -Leellenőriztük a családot, össze a székeket. Átlagos. barátokat, csoporttársakat, Túl sok helyen kapható. munkatársakat esetleges • Petárdát használtak puskalövés utánzására. támpontokért. – Nincs udvarlója, nincs – Túl sok helyen lehet kapni. ismert ellensége. • Gyújtózsinór. Általános. – Szülinapi partikon gyerekeknek zenélt. – Túl sok helyen lehet • Áramkör hangszóróval. kapni. – Megküldtük a New • A helyszínre érkező York-i FBI-laborba. rendőrök villanásról – Digitális hangfelvevő, számoltak be. Ebből nem valószínűleg az elkövető maradt anyagminta. hangja volt rajta. Minden – Villanóvattával vagy adatot töröltek. – A villanópapírral lőttek. hangfelvevő házi – Túl sok helyen kapni. készítésű „kütyü”. • Az elkövető cipője: 10es méretű, Ecco. • Selyemszálak, festett szürke színű, a felszínt mattosították. – A gondnok álöltözet ruhájából származik. • Az elkövető valószínűleg barna parókát viselt. • Vörös hikoridió és Parmelia conspersa moszat, mindkettő 107

elemzésre. – Kiderült, hogy bőrkezelő olaj nyereghez és lószerszámhoz. • Fekete selyem, 72x48 hüvelyk. Álcaként használta. A forrás nem deríthető fel. – Az illuzionisták gyakran használnak ilyet. • Az ujjbegyén hamis ujjlenyomatot visel. – Bűvész ujjlenyomatvédő. • Latex–, kasztorolaj – és sminknyomok. – Színházi smink. • Alginátnyomok. – Ezt az anyagot iatex rögzítéséhez használják. • Gyilkos eszköz: fehér fonott kötél fekete selyembelsővel. -A kötelet bűvészmutatványoknál használják, színváltó. A forrás nem felderíthető. • Szokatlan csomó. – Elküldtük az FBI-nak és a Tengerészeti Múzeumba – nincs információnk. – A csomót Houdinitrükköknél használják, látszólag lehetetlen kibogozni. • A beléptetőfüzetben eltűnő tintát használt.

elsősorban a Central Parkban lelhető fel. • Bőrápoló olaj nyereghez és lószerszámhoz. • További smink és latex • A 2. számú áldozat: Tony Calvert. – Színházi az ujjlenyomatvédőből. • További alginátnyomok. sminkes. – Ellensége nem volt. – • Ecco cipőt otthagyott a Az első áldozathoz helyszínen. semmiféle kapcsolat nem • A cipőben kutyaszőrt fűzi. találtak három különböző • Indíték nincs. fajtájú kutyától. • Haláloka: – Tompa tárgy Ürüléknyomok. okozta fejsérülés. Halála után félbevágták egy fűrésszel. • Az elkövető hetven körüli öregasszonynak álcázta magáL – A környéket átkutatni az eldobott álruha és egyéb bizonyítékok miatt. – Semmi nem került elő. • A karóráját összetörték pontosan 12 órakor. – Szabályszerűség? A következő áldozatot valószínűleg délután 4kor öli meg. • Az elkövető tükör mögé bújt. A forrás nem deríthető fel. Az újlenyomatokat az FBI-ba küldtük. – Nincs a nyilvántartásban. • Játék macskával csalogatta az áldozatot a sikátorba. A játék forrása ismeretlen. • Megint ásványi olajat East Viliage-i tetthely

108

Az elkövető profilja: illuzionista • Az elkövető elterelő hadműveletekkel vonja el az áldozata és a rendőrség figyelmét. – Fizikai figyelemelterelés (a figyelem elterelésére). – Pszichológiai figyelemelterelés (a gyanú elterelésére). • A zeneiskolában történt szökése hasonlít az „eltüntetett ember” elnevezésű mutatványhoz. Túl gyakori ahhoz, hogy lekövethessük. • Az elkövető főleg illuzionista trükköket használ. • A kézügyességet igénylő mutatványokban is jó. • Ugyancsak jártas az átváltozómüvészeti trűkkökben. Álöltözetet használ, nejlon és selyem, kopaszságot imitáló parókát, ujjlenyomatvédőt és egyéb latexből készült kiegészítőket. Bármilyen korú, nemű és rasszú emberré képes átváltozni. • Calvert halála = Selbit: a félbevágott nő nevű mutatványával. • Profi zárfeltörő (valószínűleg zárfésülés

találtunk, ugyanazt, mint az első helyszínen. Várunk az FBI jelentésére.

módszerével).

109

Tizenharmadik fejezet

1900-ban Manhattan lóállománya meghaladta a százezret, és mivel a szigeten már akkoriban is helyhiánnyal küszködtek, sok állatot magas toronyházakban tartottak – legalábbis annak idején toronyháznak számítottak ezek a néhány emelet magasságú épületek. Egy ilyen emeletes istálló a mai napig megtalálható ebben a kerületben, a jól ismert Hammerstead Lovasakadémia a Felső-West Side-on. Az 1885-ben emelt épület a mai napig megtartotta eredeti szerkezetét, az akadémián több száz istálló található a földszinti aréna fölött, amelyben magánlovasórákat adnak, illetve különféle rendezvényeket tartanak. Egy ilyen hatalmas és nagy forgalmat bonyolító istálló igazán furcsának tűnik egy olyan városrészben, mint a 21. századi Manhattan, egészen addig, amíg az ember bele nem gondol abba, hogy a Central Park hat mérföld hosszúságú, jól karbantartott, lovaglásra alkalmas ösvényei mindössze néhány háztömbnyi-re találhatók onnét. Kilencven ló található az akadémián, egyesek közülük magántulajdonban vannak, másokat bérelnek, és ez utóbbiak közül az egyik állatot éppen most vezette le a meredek rámpán egy lovász a bokszából. A lovász vörös hajú tini lány volt, és rámosolygott a várakozó lovasra. Cheryl Marston most is ugyanazt az izgalmat érezte, mint ebben a napszakban mindig, amikor meglátta a magas, szilaj ló pettyes farát. – Hé, Donny fiú! – kiáltotta az állat becenevét, a lovat ugyanis teljes nevén Don Jüan di Middleburgnak hívták. Igazi nőcsábász, mondta rá sokszor. Viccesen hangzott, de tulajdonképpen igaz volt: ha férfi lovas ült rá, akkor az állat bokros lett, és nem szívesen engedelmeskedett. De ha Marston ülte meg, kezes jószágnak mutatkozott. – Viszlát egy óra múlva – mondta Cheryl a lovászlánynak, majd fellendült Donny nyergébe, megragadta a gyeplőt, és máris érezte a combján az állat elképesztő izomzatát. Enyhe nyomást követően máris elindultak. Kimentek a 86. utcára, majd lassan kelet felé tartottak a Central Parkba. Az állat patkója hangosan csattogott az aszfalton, s így minden fej feléjük fordult, megcsodálva a lenyűgöző állatot, valamint magasan a nyergében ülő vékony arcú, komoly, lovaglóruhás hölgyet: piros zakó és fekete selyemsisak volt rajta, ami alól kilógott a hosszú szőke copfja. Amikor átszelték magát a Central Parkot, Marston dél felé fordította a fejét, és a távolban megpillantotta a belvárosi irodaépületeket, ahol hetente 50 órát töltött, ugyanis foglalkozását tekintve vállalati jogász volt. Vagy ezernyi gond foglalkoztathatta volna munkájával kapcsolatosan, olyan projektek, amelyek 110

„iszonyú fontosak”, ahogy a partnerei mindannyiszor idegesítő módon felemlegették. De pillanatnyilag semmi sem érdekelte. Semmi nem hatolhatott az agyába. Sebezhetetlen volt mindennel szemben, amikor odafent ült Isten egyik legmagasztosabb teremtményének hátán, érezte a kellemes langymeleg levegőt az arcán, miközben Donny végigléptetett a sötét ösvényen, melyet körülvett a korai nárcisz, az aranyeső és orgona. Az első gyönyörű tavaszi nap. Fél óra alatt lassan megkerülte a víztározót, teljesen magával ragadta az a különös kapcsolat, amely két tökéletesen különböző élőlény között alakult ki: a maga módján mindkettő erős és okos volt. Élvezte a rövid vágtát, aztán lelassított, hogy ügetésbe csapjon át, amikor az élesebb fordulókhoz értek a park Harlemhez közeli kihaltabb részén. Teljes béke honolt a lelkében. Amíg egyszer csak be nem ütött a krach. Maga sem tudta pontosan, hogyan történt. Lelassított, hogy beforduljon a két bokor között húzódó keskeny résbe, amikor egyszer csak egy galamb egyenesen Donny boy arcának repült. A ló felnyerített, s olyan hirtelen megállt, hogy Marston majdnem lezuhant róla. Aztán hátrarúgva majdnem a farára esett. Cheryl megkapaszkodott a sörényében és az első nyereg-kápában, hogy nehogy leessen a két és fél méterre alatta lévő sziklás talajra. – Úristen, Donny! – kiáltotta, és megpróbálta megpaskolni az állat nyakát. – Donny, most már nincs semmi baj. Hó-hó! Az állat azonban továbbra is hátrált. Lehet, hogy a madárral való összeütközés során megsérült a szeme? Aggasztotta ugyan a ló sorsa, de saját magát is féltette. Körülöttük mindkét oldalon éles sziklák álltak ki a földből. Ha Donny tovább hátrál, akkor elveszíti az egyensúlyát az egyenetlen talajon, és hatalmasat esik – valószínűleg őt is maga alá temeti. A lovasok körében előforduló komoly balesetek során nem az volt a fő baj, hogy leestek az állat hátáról, hanem az, hogy odaszorultak az állat és a talaj közé. – Donny! – kiáltotta torkaszakadtából. A ló azonban tovább hátrált, és Cheryil tudta, hogy el fogja veszíteni az állatot. A patkói ott dobogtak a köveken, és érezte, hogy a hatalmas izmok megremegnek a páni félelemtől, ahogy érezte, hogy rögtön elveszíti az egyensúlyát. Hangosan felnyerített. Cheryl felfogta, hogy ripityára fog törni a lába vagy egy tucatnyi helyen, de az is lehet, hogy a mellkasa is összezúzódik. Szinte érezte a fájdalmat. Érezte a ló fajdalmát is. – Jaj, Donny... És ekkor, teljesen váratlanul előlépett a bokrok közül egy szabadidőruhás férfi. Tágra nyílt szemmel a lóra pillantott. Előreugrott, és megragadta a zablát. – Ne, menjen innét! – kiáltotta Marston. – Megvadult! Meg fogja rúgni a fejét! Menjen arrébb! De... Ez meg ki? A férfi nem rá nézett, hanem a ló barna szemébe. Egészen halkan beszélt hozzá, 111

nem is hallotta, mit mond. Csodálatra méltó módon az állat lassan megnyugodott. Abbahagyta a hátrálást. Donny előrehelyezte a testsúlyát, és négy lábra állt. Egy kicsit még mocorgott és remegett– épp úgy, ahogy az ő szíve is –, de a jelek szerint a legrosszabbon már túl voltak. A férfi közelebb húzta magához az állat fejét, és még suttogott neki pár szót. Végül hátrébb lépett, megnyugtatólag megsimogatta az állat fejét, aztán felpillantott a lovasra. – Jól van? – Azt hiszem, igen. – Marston nagy levegőt vett, és a mellkasához kapott. – Én csak... olyan gyorsan történt. – Mi történt? – Nekirepült egy madár. Egyenesen az arcába. Lehet, hogy a szemét is eltalálta. A férfi alaposan megvizsgálta az állatot. – Úgy látom, nincs különösebb baja. De nem ártana elvinni állatorvoshoz. Szerencsére nem látok rajta vágást. – Mit csinált vele? – kérdezte Cheryl. – Maga... – Értek a lovak nyelvén? – kérdezte, majd elnevette magát, és félénken oldalra fordította a fejét. Kevésbé jött zavarba, amikor a ló szemébe kellett néznie. – Ugyan, dehogy. De sokat lovagolok. Azt hiszem, nyugtatólag hatok a lovakra. – Azt hittem, össze fog esni. A férfi félénken rámosolygott. – Bárcsak ki tudnék találni valamit, amivel magát is megnyugtathatom. – Ó, ha a lovam jól van, akkor én is megnyugszom. Nem is tudom, hogy köszönjem meg. Újabb lovas közeledett, a szakállas férfi pedig odébb vezette az ösvényen Donnyt, hogy a barna mén ellovagolhasson. Aztán jobban megnézte a lovat. – Mi a neve? – Don Juan. – A Hammersteadből bérli? Vagy a magáé? – Hammersteadi. De úgy érzem, mintha az enyém lenne. Minden héten lovagolok rajta. – Néha én is bérlek ott. Milyen gyönyörű állat! Marston most már megnyugodott, így alaposabban megnézhette magának a férfit. Jóképű fickó volt, olyan ötven körüli. Ápolt szakállat viselt, vastag szemöldöke összeért az orrnyerge fölött. A nyakán és a mellkasán is valami forradásszerűt vett észre, a bal keze pedig torz volt. Mindez azonban nem számított neki, tekintve a legfontosabb jellemvonását: szerette a lovakat. Cheryl Marston 38 éves volt, de már négy éve elvált. Észrevette, hogy kölcsönösen méregetik egymást. Halkan felnevetett, aztán elfordította a tekintetét. – Az imént... – kezdte, de aztán elhallgatott, és a beállt feszült csendet úgy próbálta oldani, hogy megpaskolta Donny izmos marját. Marston felvonta a szemöldökét. 112

– Mit akart mondani? – biztatta. – Mivel hamarosan ellovagol és lenyugszik a nap, lehet, hogy soha többé nem látom... – Legyőzte a félénkségét, aztán merészen így folytatta: – Szóval arra gondoltam, nem volna-e túl nagy szemtelenség, ha megkérdezném, nem iszunke egy kávét. – Egyáltalán nem szemtelenség – válaszolta, és örült a férfi egyenes beszédének. De úgy gondolta, ő sem marad adósa. – Be kell fejeznem az órámat. Még maradt körülbelül húsz percem... De utána visszaviszem a lovat. Ennyi ideje van még? – Húsz perc múlva, az épp tökéletes. Akkor találkozunk az istállónál. – Remek – válaszolta Cheryl. – Ó, meg sem kérdeztem, maga milyen nyeregben lovagol, angolban vagy... – Legtöbbször nyereg nélkül. Valaha profi voltam. – Tényleg? Hol? – Ha hiszi, ha nem – válaszolta félénken –, cirkuszban lovagoltam.

113

Tizennegyedik fejezet

Halk csilingelés jelezte Cooper komputerén, hogy e-mailt kapott. – Egy kis üzenet a 9. körzetbeli és a pennsylvaniai barátainktól. – Folytatta az FBI-labortól kapott üzenet megfejtését, és a következő pillanatban így szólt: – A labortól kapott eredmény a következő. A kérdéses olaj kereskedelemben kapható. A márkaneve Tack-Pure. Általában nyereg, gyeplő, nyeregtáska ápolására és egyáltalán lószerszám ápolására használják. Lovak... Rhyme megfordult a kerekes székével, és a bizonyítéktáblára pillantott. – Nem, nem, nem... – Mi a baj? – kérdezte Sachs. – A trágya a Varázsló cipőjén. – Mi van vele? – Az nem kutyaszar. Hanem lócitrom! Nézd meg a benne lévő növényi rostokat. Mégis, mi az istent gondoltam? Hiszen a kutya húsevő. Nem eszik füvet meg szénát... Na jól van. Gondolkozzunk egy kicsit. A másik tárgyi bizonyítékon lévő por és piszok alapján valahová a Central Park környékére helyeztük. Ami pedig a szőröket illeti... Tudod, van az a terület, a kutyafuttató? Nos, az is a parkban van. – Az pont az út túloldalán van – emlékeztette Sellitto. – Ahol mindenki sétáltatja a kutyáját. – Kara – fordult hirtelen az illuzionistához a Circque Fantastique-ben vannak lovak? – Nincsenek – válaszolta. – Egyáltalán nincsenek állatszámaik. – Oké, akkor ezzel a cirkuszt ki is zártuk... Vajon mi más lehet még? A kutyafuttató közvetlenül a park lovas útja mellett van, igaz? Lehet, hogy merész találgatás, de elképzelhető, hogy lovagol vagy lovasokat figyel. Lehet, hogy az egyikük a célpontja. Lehet, hogy nem ő lenne a következő, de tegyük fel, hogy így van – hiszen ez az egyetlen átkozott kézzelfogható nyomunk. Sellitto szólalt meg: – Valahol a közelben van egy istálló, nem igaz? – Láttam egyet a közelben – mondta Sachs. – A 80-as körzetben, azt hiszem. – Járj utána! – kiáltotta Rhyme. – És vigyél magaddal embereket is! Sachs az órájára pillantott. Délután 1 óra 35 volt. – Most még van egy kis időnk. Két és fél óránk maradt a következő áldozatig. – Remek, mondta Sellitto. – Felderítőket küldök & parkba, hogy szaglásszanak az istállók körül. Ha 2.30-ra az emberek a helyükön lesznek, még elég időnk marad. Két és fél óránk van, mielőtt lesújtana a következő áldozatára. 114

Ezután Rhyme észrevette, hogy Kara gondterhelt arccal ácsorog. – Mi a baj? – kérdezte tőle. – Tudja, nem vagyok benne biztos, hogy valóban van ennyi időnk. – Miért? – Beszéltem a figyelemelterelésről, emlékszik? – Emlékszem. – Nos, létezik olyan, hogy időbeni félrevezetés. Ez arról szól, hogy átverjük a nézőket azzal, hogy elhitetjük velük, hogy valami egy bizonyos időpontban történik, pedig valójában máskor fog bekövetkezni. Mint például amikor az illuzionista adott időközönként megismétel egy trükköt. A közönség tudat alatt azt hiszi, hogy bármi, amit csinál, ettől fogva mindig szabályos időközönként következik be. Csakhogy az illuzionista ezután lecsökkenti a szünetek között eltelt időt. A közönség nem figyel oda, és teljesen elkerüli a figyelmét az, amit művel. Onnét lehet észrevenni, hogy időbeni figyelemelterelésről van szó, hogy az illuzionista mindig tudtára adja a közönségnek, hogy mennyi az eltelt szünet. – Például az órák összetörésével? – kérdezte Sachs. – Pontosan. Rhyme így szólt: – Ezek szerint nem hisz abban, hogy van időnk négyig. Kara vállat vont. – Meglehet, hogy van. Lehet, hogy azt tervezte, hogy három embert öl meg minden négy órában, aztán a következő, a negyedik áldozatot csak egy órával később küldi a túlvilágra. Nem tudom. – Semmit nem tudunk ezzel kapcsolatosan – mondta Rhyme határozottan. – Maga mit gondol, Kara? Mit tenne ön? A nő zavartan felnevetett, hiszen arra kérték, hogy képzelje magát a gyilkos helyébe. Aztán rövid tusakodás után így válaszolt: – Tudja, hogy mostanra már megtalálták az órákat. Tudja, hogy agyafúrt emberekkel van dolga. Már nem kell szájbarágósán viselkednie. A helyében én még négy előtt végeznék a következő áldozatommal. Már most a nyomába erednék. – Ennyi elég is – mondta Rhyme. – Felejtsük el a felderítőket, és felejtsük el a civil ruhásokat. Lon, hívd fel Haumant, és küldesd a kommandósokat a parkba! Nagy erőkkel. – Lehet, hogy ezzel elijesztenénk, Line. Meglehet, hogy ő maga is álruhában van és felderítést végez. – Azt hiszem, muszáj kockáztatnunk. Mondd meg a kommandósoknak, hogy akit keresünk, az... ó, isten tudja, hogy kit is keresünk? Adj róla a lehető legjobb általános leírást. Ötvenéves gyilkos, hatvanéves gondnok és hetvenéves szatyros idős hölgy... Cooper fölnézett a számítógépéből. – Megvan az istálló, Hammerstead Lovasakadémia. Bell, Sellitto és Sachs az ajtó felé indultak. Kara így szólt: 115

– Én is menni szeretnék! – Nem – mondta Rhyme. – Lehet, hogy én észrevennék valamit. Valami jelzést vagy azt, hogy valaki a tömegben gyorsan megváltoztat valamit. Kiszúrhatnám. – Aztán a rendőrök felé biccentett. – Lehet, hogy ők nem veszik észre. – Nem. Túl veszélyes. Civilek nem vehetnek részt taktikai hadműveletekben. Ez szabály. – Nem érdekelnek a szabályok – mondta a fiatal nő, aztán dacosan odahajolt hozzá. – Segíthetek. – Kara... Ám a fiatal nő elhallgattatta, amikor odapillantott a két áldozat felragasztott fotójára, majd hűvösen visszanézett Lincoln Rhyme-ra. Ezzel az egyszerű mozdulattal emlékeztette, hogy épp ő volt az, aki arra kérte, hogy segítsen nekik, ő volt az, aki behozta ebbe a különös világba, aki bizonyos értelemben elvette az ártatlanságát, és ettől fogva már ilyen borzalmakat is rezdülés nélkül képes volt végignézni. – Hát jó – mondta Rhyme. Aztán Sachs felé fordult. – Maradj a közelében! A nő Malerick megfigyelése szerint óvatos volt, mint ahogy bármely nő az lett volna, akit az imént csíptek fel Manhattanben, még akkor is, ha az újdonsült hódító félénk, barátságos, és képes arra, hogy megnyugtassa a megbokrosodott lovakat. Cheryl Marston ennek ellenére apránként megnyugodott, élvezte a történeteket, melyeket a férfi mesélt arról, hogy hajdanán hogyan lovagolta meg szőrén a lovat a cirkuszban, persze valamennyit alaposan feltupírozta, hogy a nő még szórakoztatóbbnak találja, és még jobban elaltassa az óvatosságát. Miután a lovász és az állatorvos megvizsgálták Hammersteadben Donnyt, és kijelentették, hogy kutya baja, Malerick és a következő, mit sem sejtő áldozata átsétáltak az istállóból az étterembe, amely ott terpeszkedett közvetlenül a folyóparti bekötőútnál. A nő most már barátságosan csevegett Johnnal (ezúttal ezt a nevet használta) a városi életéről, arról, hogy milyen korán megszerette a lovakat, azokról a lovakról, amelyek az övéi voltak vagy csak megülte őket, aztán az álmairól, hogy egyszer majd vesz egy házat magának a virginiai Midlburgban. A férfi a szavai alapján valóságos lószakértőnek tetszett, pedig az elmondottakat a nő elszólásaiból következtette ki, illetve emlékezett még egy s másra a cirkusz és illúzió világából. Az állatok mindig is fontos részét képezték a hivatásának. Hipnotizálta őket, eltüntette őket, vagy különféle más állatokká változatta át őket. Az egyik illuzionista hatalmas népszerűségre tett szert az 1800-as években az egyik trükkjével – azonnal át tudott változtatni egy csirkét kacsává (pedig a módszer rendkívül egyszerű volt: a kacsa kezdetben gyorsan levethető csirkejelmezt viselt). Régebben, amikor az állatvédők még nem foglalkoztak 116

annyira az ilyesmivel, az állatok megölése és feltámasztása ugyancsak népszerű volt, habár valójában ritkán esett bántódása az állatoknak; végül is meglehetősen ügyetlen illuzionista az, akinek meg kell ölnie egy állatot ahhoz, hogy azt az illúziót keltse, hogy halott. Egyébként is túl drága lett volna. A mai, Central Parkban bemutatott trükkjéhez, melynek során Cheryl Marstont csapdába ejtette, Malerick a századforduló környékén méltán népszerű illuzionista, Howard Thurston egyik trükkjét alkalmazta. Thurston állatokra specializálódott. A Malerick által bemutatott trükk azonban nem lett volna Thurston ínyére; a híres illuzionista úgy bánt az állatokkal, mintha valójában emberi segédek lennének, sőt akár családtagok. Malerick már kevésbé volt humánus. Kézzel fogta el a galambot. Aztán megfordította, és addig cirógatta lassan a nyakát, míg meg nem hipnotizálta– ezt a technikát a bűvészek már évek óta használták arra, hogy elhitessék a közönséggel, a madár halott. Amikor Cheryl Marston megjelent a lován, nekivágta a galambot a ló arcának. Donny fájdalmához és félelméhez semmi köze nem volt a madárnak, azt egy ultrahangos zajkeltő okozta, amelyet olyan frekvenciára állított, hogy bántsa a ló fülét. Miközben Malerick előlépett a bokrok közül, hogy „megmentse Cherylt”, kikapcsolta a generátort, és mire megragadta a zablát, az állat már lassan lenyugodott. Ezután apránként egyre jobban eloszlatta a nő gyanakvását, miután megtudta, hogy milyen sok közös vonásuk van. Legalábbis úgy tűnt. Az illúzió Malerick „gondolatolvasói” képességének volt köszönhető, ami ugyan nem tartozott az erősségei közé, mégis ügyes volt benne. Az úgynevezett mentalizmusnak semmi köze természetesen a mások gondolatában való olvasáshoz. Mechanikai és fizikai technikák kombinációja, melynek segítségével kikövetkeztethetünk tényeket. Malerick most azt művelte, amit a legjobb gondolatolvasók – testbeszéd-olvasást, nem pedig gondolatolvasást. Megfigyelte Cheryl testhelyzetének és arckifejezésének minden apró rezdülését és gesztusát, amelyeket az ő megjegyzései váltottak ki. Egyesek arról árulkodtak, hogy melléfogott, míg mások arról, hogy nyomon van. Beszélt például egy barátjáról, aki nemrégen vált el, és könnyen észrevette, hogy a nővel ugyanez a helyzet – és ő volt az elhagyott fél. Ezután aztán eltorzult arccal mesélte, hogy ő is elvált, és hogy a feleségének viszonya volt valakivel, ezért elhagyta. Ez teljesen összetörte a szívét, de most már kezd kigyógyulni belőle. – Én viszont lemondtam a hajónkról – mondta a nő keserűen – csak azért, hogy megszabaduljak attól a rohadéktól. Egy 24 láb hosszú vitorlásról. Malerick ezenkívül úgynevezett Barnum-féle kijelentéseket is bevetett, aminek köszönhetően a nő úgy vélhette, hogy sokkal több közös van bennük, mint valójában volt. A gondolatolvasó technikájának egyik tökéletes példája az, amikor felméri az alanyt, aztán komoran így szól: „Érzem, hogy ön meglehetősen nyílt ember, mégis néha egészen félénknek érzi magát.” 117

Ez persze telitalálatnak is értékelhető, pedig természetesen szinte mindenkire vonatkozik a világon. Se Johnnak, se Cherylnek nem volt gyermeke. Mindkettőjüknek voltak macskáik, elváltak a szüleik, és imádták a teniszt. Mennyi véletlen, ez hihetetlen! Az ilyen kapcsolatok az égben köttetnek... Mindjárt itt az idő, gondolta a férfi. Bár nem kell elsietni. Bár a rendőrség számára hagyott pár nyomot, amiről következtethettek arra, hogy mire készül, de nyilván azt gondolják, hogy négy előtt senkit nem öl meg; most pedig még alig múlt kettő. Azt gondolhatja a nagyérdemű közönség, hogy az illúzió világa soha nem találkozik a valóság világával, de ez nem teljesen igaz. Eszembe jut például John Mulholland, az elismert bűvész és a The Sphinx nevű bűvészmagazin szerkesztője. Az 1950-es években hirtelen bejelentette, hogy visszavonul a mágia világától, és csak az újságírásnak szenteli az életét. Akkor senki nem sejtette, hogy miért tette ezt. De aztán megkezdődtek a találgatások– azt pletykálták, hogy az amerikai hírszerzésnél dolgozik, hogy megtanítsa a kémeket, hogy illuzionista technikák segítségével hogyan csempésszenek valamilyen vegyszert az ellenfél italába, olyan agyafúrt módszerrel, hogy még a legagyafúrtabb paranoiás kommunista sem vette észre, hogy igazságszérumot kapott. Mit lát a kezemben, nagyérdemű közönség? Nézzék meg alaposan az ujjaimat. Semmit, igaz? Üresnek látszanak. Pedig, mint bizonyára sejtik, korántsem azok... Malerick Mulholland egyik bájitaltechnikáját használva a bal kezébe vette a kiskanalat. Aztán dobolni kezdett az ujjaival az asztalon, Cheryl odapillantott. Csak egy másodperc töredékéig tartott, de ennyi épp elegendő volt Malerick számára ahhoz, hogy az apró, jellegtelen ízű port tartalmazó kapszulát a nő kávéjába ürítse, miközben odanyúlt a cukorért a másik kezével. John Mulholland büszke lett volna rá, ha szemtanúja lett volna a mutatványnak. Néhány másodperc múlva Malerick már látta is, hogy hatni kezd a szer; a nő szeme kissé elhomályosodik, a testtartása pedig ellazul. Csakhogy ő nem érzékelte, hogy bármi baja lenne. Ez a jó a flunitrazepamban, vagy más néven Rohypnolban, a híres „erőszaktevő” drogban: az áldozat észre sem veszi, hogy elkábították. Egészen másnap reggelig, bár ez Cheryl Marston esetében nem szempont. A nőre nézett, és elmosolyodott. – Van kedve megnézni valami klassz dolgot? – Klassz dolgot? – kérdezett vissza álomittasan, és szája sarkában megjelent egy huncut mosoly. A férfi kifizette a számlát, és így szólt hozzá. – Most vettem egy hajót. A nő kéjesen felnevetett. 118

– Hajót? Imádom a hajókat. Milyen fajtát? – Egy vitorlást, 38 láb hosszú. A feleségemnek meg nekem egyszer volt egy hajónk – mondta Malerick szomorúan. – Csakhogy a válásunk után ő kapta meg. – Jaj, ne mondja, John! Maga tréfát űz velem – válaszolta erre, és gurgulázva felnevetett. – Nekem és a férjemnek is volt egyszer hajónk. Csakhogy a miénk az övé lett a válás után. – Tényleg? – kérdezte Malerick, és elnevette magát. – Hé, sétáljunk le a folyóhoz! Szinte látszik is innét. – Az pompás lenne. A nő bizonytalanul felállt, és a férfiba karolt. A férfi kivezette az ajtón. Úgy látszik, a dózis megfelelőnek bizonyult. Cheryl engedelmes volt, de azért nem fog elájulni, mielőtt elviszi a bokrok közé a Hudson folyó mellé. A folyópart melletti park felé tartottak. – Hajókat emlegetett – mondta a nő ismét, kába hangon. – Így igaz. – Az exférjemmel nekünk is volt hajónk. – Tudom – mondta Malerick említette. – Valóban? – kérdezte Cheryl nevetve. – Várjon csak! – mondta a férfi. – Valamit ide kell hoznom. Megállt az autójánál, egy lopott Mazdánál, aztán egy nehéz sporttáskát vett ki a hátsó ülésről, majd bezárta az autót. A táska belsejéből hangos fémcsörömpöl és hallatszott. Cheryl rápillantott, aztán beszélni kezdett, de a jelek szerint elfelejtette, hogy mit is akart mondani. – Erre menjünk! – vezette Malerick a keresztutca vége felé a gyaloghídon át, át a parkon, majd le a folyópart melletti kihalt földsávhoz. Kibontakozott a nő karjából, és aztán szorosan átölelte a hóna alatt. Az ujjaival érezte a mellét, ahogy hozzásimult. – Nézze! – mondta, és bizonytalanul a Hudsonra mutatott, ahol tucatnyi vitorlás és jacht siklott a fodrozódó sötétkék vízen. Malerick így szólt: – Odalent van a hajóm. – Szeretem a hajókat. – Én is – mondta a férfi halkan. – Valóban? – kérdezte, és felnevetett, majd suttogva hozzátette, hogy nem fogja elhinni, de neki és a volt férjének egyszer volt egy hajójuk, csakhogy elvesztette a válás során.

119

Tizenötödik fejezet

A Lovasakadémia a régi New York egy megmaradt szeletkéje volt. Amelia Sachs beleszagolt az istálló nehéz levegőjébe, közben végignézett a fából készült régi épület boltíves belsején a lovak irányába, aztán végigpásztázott tekintete a lovasokon – valamennyien méltóságteljesnek látszottak sötét színű pantallójukban, fekete vagy vörös lovaglózekéjükben és bársony fejfedőjükben. A huszadik körzet vagy fél tucat egyenruhása ácsorgott odakint az előcsarnokban. A parkban további rendőrök járőröztek. Lon Sellitto parancsnoksága alatt átfésülték a lovas ösvényt, hátha valahol az emberükre bukkannak. Sachs és Bell besétáltak az irodába, és a nyomozó felvillantotta aranyszínű jelvényét a pult mögött ülő nő felé. A nő a válla fölött vetett egy pillantást a többi rendőrre, aztán zavartan megkérdezte. – Valami baj van? – Mondja, hölgyem, használnak Tack-Pure-t a nyereg és az egyéb lószerszám kezelésére? A nő az asszisztensre nézett, majd bólintott. – Igen, uram, használunk. Nagyon is sokat. Bell így folytatta: – Egy ma történt gyilkosság helyszínén találtunk ebből az anyagból. Attól tartunk, hogy a gyilkos esetleg itt dolgozik, vagy valamelyik alkalmazottjukat, vagy egyik ügyfelüket szemelte ki a következő áldozatául. – Úristen! Kit? ~ Sajnos ez az, amit mi is nagyon szeretnénk tudni. És ráadásul azt sem tudjuk pontosan,'hogyan néz ki a gyanúsított. Csak annyit tudunk, hogy közepes testalkatú, ötven év körüli, fehér bőrű, szakállat visel és barna haja van, de ebben sem vagyunk biztosak. A bal kezének ujjai deformáltak. Azt szeretném kérni, hogy beszéljen valamennyi alkalmazottjával, törzsvendégével, akik itt vannak a környéken, hogy láttak-e valakit, akire illik ez a leírás, vagy észrevettek-e valami szokatlant. Van-e róla sejtésük, hogy valaki esetleg fenyegetett helyzetben lenne. – Természetesen – válaszolta a nő bizonytalanul. – Örömmel megteszek bármit, amit csak tudok. Hát persze. Bell magával vitt egy csomó egyenruhást, és eltűntek a régi ajtón keresztül az átható szagú, fűrészporos lovaglóarénában. – Körülszaglászunk – kiáltott oda Sachsnek. A rendőrnő bólintott, aztán kinézett az ablakon. Megnézte, mi újság Karával, aki 120

egyedül ücsörgött Sellitto civilnek látszó autójában, amely ott parkolt Sachs okkersárga Camarója mellett a járdaszegélynél. A fiatal nő nem repesett a gondolattól, hogy az autóban kénytelen ücsörögni, de Sachs ragaszkodott hozzá, hogy maradjon távol a veszélytől. Robert-Houdinnak jobb trükkjei voltak, mint a marabutoknak. Bár azt hiszem, majdnem megölték. Nyugi. Magával nem fog megtörténni. Sachs az órájára pillantott – délután kettő volt. Rádión beszólt a központba, a beszélgetést hallhatták Rhyme telefonján is. A következő pillanatban a kriminológus ott volt a vonal túlsó végén. – Sachs, Lon teamje semmit nem talált a Central Parkban. Te több szerencsével jártál? – A főnök beszél valamennyi alkalmazottal és lovassal az akadémián. Roland és a csapata körülszaglásznak az istállóban. – Aztán észrevette, hogy a főnök maga köré gyűjtötte az alkalmazottait. Valamennyiük arcán aggodalom és nyugtalanság tükröződött. Egy kerek arcú, vörös hajú lány riadtan a szája elé kapta a kezét. Aztán bólogatni kezdett. – Várj, Rhyme, lehet, hogy találtam valamit! Az igazgató odaintette Sachst, a tinédzser pedig így szólt: – Nem tudom, hogy fontos-e dolog, de volna itt valami. – Hogy hívják? – Tracy – válaszolta kérdő hangsúllyal. – Lovász vagyok. – Folytassa! – Rendben. Van egy nő, aki minden szombaton itt lovagol az akadémián. Cheryl Marston. Rhyme beleordított Sachs fülébe: – Mindig ugyanakkor? Kérdezd meg tőle, hogy mindig ugyanakkor szokott-e jönni. Sachs megismételte a kérdést. – O, igen, mindig ugyanakkor – válaszolta a lány. – Óraműpontossággal, tudja? Már évek óta idejár. A kriminológus megjegyezte: – Azok nyújtják a legkedvezőbb célpontot, akiknek rendszeres szokásaik vannak. Mondd neki, hogy folytassa! – És mit akar mondani erről az ügyfeléről, Tracy? – Ma visszajött a lovaglásból körülbelül fél órával ezelőtt, és az történt, hogy amikor átadta nekem Don Jüant, a kedvenc lovát, megkért, hogy nézzem meg és mutassam meg az állatorvosnak is, mert egy madár az arcának repült és megvadította. így aztán megvizsgáltuk az állatot, és aztán említett egy fickót, aki lecsillapította Donnyt. Mondtuk neki, hogy Donnynak semmi baja, de ő csak folyton erről a fickóról beszélt, hogy így meg úgy, hogy milyen érdekes, hogy mennyire izgatott, mert meghívta kávézni, és lehet, hogy az illető ért a lovak nyelvén. Láttam, hogy a fickó odalent vár rá. És az a helyzet, szóval, valami baja 121

van kezének. Tudja, valahogy úgy rejtegette. Nekem úgy tűnt, mintha csak három ujja lenne. -Ó az! – kiáltotta Sachs. – Nem tudja, hová mentek innét? A lány nyugat felé mutatott, a parkkal ellentétes irányba. – Azt hiszem, arra. De nem mondta meg pontosan, hogy hová. – Adjon róla személyleírást! – kiáltotta Rhyme. A lány elmagyarázta, hogy a férfi szakállas volt, és olyan furcsa volt a szemöldöke. – Teljesen összenőtt. Az arcon a legfontosabb dolog a szemöldök. Ha az ember megváltoztatja, akkor az arc hatvan-hetven százalékban más lehet, mint előtte. – Milyen ruha volt rajta? – kérdezte. – Széldzseki, futócipő és tréningnadrág. – Színe? – A dzseki és a nadrág sötét színű volt, kék vagy fekete. Nem láttam a pólóját. Bell visszatért az irodába, és az orra alá motyogott: – Szart sem találtunk. – Azt hiszem, én viszont nyomon vagyok. – Elmagyarázta, hogy mit tudott meg a lovasról és a szakállas férfiról, aztán a lányhoz fordult: – És egészen biztos abban, hogy nem ismerte a lány azt a fickót? – Biztos, hogy nem. Miss Marston és én egy ideje már elég jó ismerjük egymást, és ő mondta, hogy abszolút nem randizik senkivel. Nem bízik a férfiakban. Az exférje megcsalta, aztán a válásuk után megkaparintotta a vitorlás hajóját is. Marhára felhúzta a dolog. Barátaim, a legjobb illuzionisták egy olyan gyakorlatot követnek, amelyet úgy neveznek, „időbeosztás”. Ez azt jelenti, hogy a mutatványuk lépéseit és sorrendjét gondosan megtervezik, és betartják az ütemtervet– mindezt annak érdekében teszik, hogy az előadásuk a lehető legintenzívebben hasson. A mai harmadik mutatványunk során először egy állatillúziót láthattunk, melyben fellépett a csodáló, Donny a Central Parkból. Aztán lelassítottuk a tempót némi klasszikus kézmutatvánnyal, amit egyúttal egy csepp gondolatolvasással párosítottunk. Most pedig a szabadulóművészet tárgyköréből mutatunk be valamit. Látni fogjuk azt, ami talán Harry Houdini leghíresebb szabadulótrükkje volt. Ebben a mutatványban, amelyet ő maga fejlesztett ki, összekötözték, és fejjel lefelé belógatták egy keskeny, vízzel teli tartályba. Csak pár perce volt arra, hogy megpróbáljon felemelkedni derékból, hogy kibontsa a bokáján lévő kötelet, majd kinyissa a helyiség lelakatolt ajtaját, mielőtt még megfulladna. A tartályt természetesen „preparálta”. Úgy tűnt, a rudakat azzal a céllal tették oda, hogy nehogy összetörjön az üveg, pedig valójában ezek kapaszkodók voltak, melyek segítségével fel tudta húzni magát, hogy elérje a bokáját. A lábán lévő bilincsen és a fenti lakaton volt egy-egy titkos kis retesz, amelyet ha 122

megnyomott, a zár és a fedél lakatja azonnal engedett. A híres és méltán népszerű szabadulóművész mutatványának felújításakor, mondanom sem kell, nem lesz szükségünk hasonló eszközökre. Az előadónk egyedül dolgozik. És saját ötlettel is színesítem a mutatványt. De mindezt természetesen csak az önök szórakoztatása érdekében. Most pedig következzék hát Mr. Houdini és a vízi kínzókamra tiszteletére a mutatvány. A most már szakáll nélküli Malerick, megszabadulva a drapp színű nadrágtól és fehér ingtől is, lánccal szorosan körbetekerte Cheryl Marstont. Először a bokáját, aztán a mellkasát és a karjait. Megállt, aztán ismét körülnézett, de a sűrű bokrok tökéletesen eltakarták őket mind az út, mind pedig a folyó felől. A Hudson folyó mellett voltak, közvetlenül a mellett az apró állóvíz mellett, amely valamikor egy miniatűr öblöcskéül szolgált a kishajók számára. Mindenféle törmelék és föld zárta el régóta a folyótól, és így alakult ki ez a bűzös, körülbelül három méter átmérőjű pocsolyaszerűség. Az egyik oldalán egy korhadt stég volt, melynek közepére rozsdás csörlőt szereltek, ennek segítségével emelték ki a hajókat a vízből annak idején. Malerick most egy kötelet vetett át a csörlő felett, elkapta a végét, és hozzálátott, hogy rákötözze a Cheryl lábát rögzítő lánchoz. A szabadulóművészek imádják a láncokat. A láncok hatásvadász eszközök, van bennük valami borzongatóan szadista elem, sokkal veszedelmesebbnek tűnnek, mint a selyem és a kötél. Ráadásul nehezek – pont alkalmasak arra, hogy a mutatványt bemutató illuzionistát 'a víz alatt tartsák. – Ne, ne, ne, neee... – suttogta a nő kábán. Malerick megcirógatta a nő haját, aztán megvizsgálta a láncokat. Egyszerű és szoros kötést alkalmazott. Houdini azt írta: „bármilyen furcsának is tűnik, valójában a közönség számára látványosabbnak tűnő rögzítésből kevésbé nehéz kiszabadulni”. Ez igaz volt, ezt Malerick tapasztalatból tudta. A hatásos és tetszetős vastag kötél– és lánccsomóból az illuzionisták valójában könnyedén kijutottak. A kevesebb csomó és az egyszerűbb rögzítés már sokkal keményebb diónak bizonyult. Mint például ez itt. – Neeeeee... – suttogta a nő kábán. – Fáj. Kérem! Mit akar? Malerick ragasztószalaggal betapasztotta a száját. Aztán nekiveselkedett, erősen megragadta a kötelet, és lassan húzni kezdte, ennek következtében a nyöszörgő jogásznő lába lassan felemelkedett, és a nőt lassan az enyhén sós víz felé vonszolta. Ezen a ragyogó tavaszi délutánon forgalmas vásár töltötte meg a West Side College nagy központi terét a 79. és a 80. utca között, olyan sűrű volt a tömeg, hogy gyakorlatilag lehetetlen lett volna kiszúrni a gyilkost és az áldozatát. 123

Ezen a ragyogó tavaszi délutánon vásárlók töltötték meg a tucatnyi környékbeli éttermet és kávézót, melyek bármelyikében ott lehetett a Varázsló, s meglehet, hogy e pillanatban épp azt javasolja Cheryl Marstonnak, hogy menjenek el kocsikázni, vagy menjen föl vele a lakásába. Ezen a ragyogó tavaszi délutánon ötven sikátor húzódott meg a házak között, tökéletes búvóhelyet és gyilkossági helyszínt kínálva a homályban. Sachs, Bell és Kara föl-le kocogtak az utcákon, és átfésülték a vásárlátogatók tömegét, az éttermeket és a sikátorokat. És minden más helyet, ahol úgy gondolták, keresniük kell. De semmit nem találtak. De aztán néhány elkeseredett percet követően áttörésre került sor. A két zsaru és Kara besétáltak Ely Kávézójába a Riverside bekötőút mellett, és végignéztek a tömegen. Sachs megragadta Bell karját, és a pénztár felé biccentett. Mellette egy fekete bársony lovaglósisak és egy lovaglóostor hevert. Sachs odaszaladt a főnökhöz, egy napbarnított, középkeletről származó férfihoz. – Egy nő hagyta itt ezt a holmit? – Igen, kábé tíz perccel ezelőtt. Ő csak... – Egy férfival volt? – Igen. – Szakállas, szabadidőruhás fickóval. – Ők azok. Itt felejtette azt a kalapot és a lovaglóostort a padlón, az asztal alatt. – Tudja, hova mentek? – kérdezte Bell. – Miért, mi a baj? Talán... – Hova mentek? – makacskodott Sachs. – Rendben, hallottam, amint azt mondta a férfi, hogy megmutatja neki a hajóját. De remélem, hogy inkább hazavitte a nőt. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte Sachs. – Az a nő nem volt valami jól, szerintem azért hagyta itt a holmiját. – Nem volt jól? – Hát, alig állt meg a lábán, ha érti, mire gondolok. Szerintem beszívott, pedig csak kávét ittak. És amikor bejöttek, még semmi baja nem volt. – Elkábította – suttogta Sachs Bellnek. – Elkábította? – kérdezte az étteremtulajdonos. – Hé, mi folyik itt? A nő visszakérdezett: – Melyik asztalnál ültek? A férfi rámutatott egy asztalra, ahol négy nő ült, éppen meglehetősen zajosan ettek és beszélgettek. – Elnézést – mondta nekik Sachs, és gyorsan megvizsgálta az asztalt és környékét. Nem látott semmiféle szembeötlő tárgyi bizonyítékot. – Meg kell keresnünk – mondta Bellnek. – Ha a fickó hajó után mehetett, akkor menjünk nyugat felé, a folyóhoz. Sachs oda biccentett, ahol az imént a Varázsló és Cheryl ücsörögtek. – Az ott bűnügyi helyszín. Ne mossák le az asztalt, és ne söpörjenek fel alatta! 124

És ültesse át azokat a nőket egy másik asztalhoz! – kiáltotta, majd a négy elkerekedett szemű, átmenetileg döbbenten hallgató nőre mutatott, és kirohantak a vakító napsütésbe.

125

Tizenhatodik fejezet

Cheryl látta a férjét, amint sír. A megbánás könnyei voltak ezek, amiért „véget kellett vetnie” a házasságuknak Véget vetni a házasságnak. Olyan, mint kivinni a szemetet. Vagy megsétáltatni a kutyát. Ez a mi házasságunk volt, bassza meg! Nemcsak egy akármilyen házasság. De Roy nem így érzett. Roy azt a dagadt, kockázatelemző asszisztenst választotta őhelyette, és ennyi. Egy újabb adag fullasztó és forró sáros vizet szippantott fel az orrába. Levetőt, levegőt, levegőt... levegőt akarok! Most már az apját és az anyját látta Cheryl Marston karácsonykor, évtizedekkel ezelőtt, amint félénken betolják azt a biciklit, amelyet a Jézuska hozott egyenesen az Északi-sarkról. Nézd csak, drágám, a Jézuska még egy rózsaszínű sisakot is hozott, hogy megvédje a te kis kobakodat... Óóóóóó... A köhögve fuldokló Cherylt, akit fogva tartottak a szoros láncok, kihúzták az olajos, zavaros vizű tóból. Fejjel lefelé lógott, és lassan pörgött, mert a lábát egy kötél rögzítette a víz fölé lógó fémdaruhoz. A feje lüktetett, ahogy a vér szétáradt a fejében. – Elég, elég, elég! – kiáltotta elhaló hangon. Mi folyik itt? Eszébe jutott a jelenet, amikor Donny megriadt. Valaki lenyugtatta. Egy kedves férfi. Aztán kávéztak egy görög étteremben, beszélgettek, szó volt a hajókról, aztán valami furcsa kábaság jött rá, és ostobán nevtített. Aztán a láncok meg az a szörnyű víz. Most pedig ez a férfi őszinte érdeklődéssel az arcán figyeli, ahogy haldoklik. Ki ez az ember? Mit művel vele? Miért? Tehetetlenül himbálózott a kötélen, a férfi pedig már nem láthatta a könyörgő tekintetét, mivel New Jersey fejen álló, távolian ködös képe kúszott be eléje a Hudson túloldalán. Aztán lassan visszafordult, s közben az ibolyákat és a cserjéket nézte. Aztán a férfit. A férfi lepillantott rá, bólintott, majd kioldozta a kötelet, és lassan visszaengedte ismét a tó undorító vizébe. Cheiyl összeszedte minden erejét, és megpróbált derékból előrehajolni. Kétségbeesetten próbálta távol tartani arcát a víz felszínétől, mintha tűzforró lenne. A saját testsúlya és a láncok súlya azonban lehúzták a felszín alá. Visszatartotta a lélegzetét, reszketett, rázta a fejét, de hiába próbált 126

megszabadulni a könyörtelen vaslánctól. Aztán a férje ismét ott állt Cheryl előtt, magyarázkodott, magyarázkodott, magyarázkodott, hogy miért is a lehető legjobb megoldás számára a válás. Roy felnézett, letörölte a krokodilkönnyeit, és azt mondta, ő csak a legjobbat akarja. Cheryl sokkal boldogabb lesz majd így. Tessék, van itt a számára valami. Roy kinyitott egy ajtót, és ott volt egy ragyogó új Schwinn kerékpár. Kézvédő a markolaton, hátul pótkerék és sisak – rózsaszín sisak, hogy megvédje a kis buksiját. Cheryl feladta. Te győztél! Te győztél! Vidd azt a rohadt hajót, és vidd azt az átkozott barátnődet! Csak eressz el, és hagyj békén! Nagy levegőt vett az orrán keresztül, és hagyta, hogy a halál békessége elárassza a tüdejét. *** – Oda nézz! – kiáltotta Amelia Sachs. Ő és Bell a gyalogösvényen szaladtak a sűrű bokrok és fák felé, melyek a Hudson folyó partját szegélyezték. Egy férfi ácsorgott a rothadó stégen, amely a jelek szerint évekkel ezelőtt még kikötőként szolgált, mielőtt el nem torlaszolták a folyót. A területet teljesen benőtték a bokrok, tele volt szeméttel és poshadó állott vízzel. A férfi drapp színű nadrágot és fehér pólót viselt, a kezében egy kötelet tartott, amelyet átvetettek egy apró rozsdás csörlőn. A kötél másik vége eltűnt a felszín alatt. – Hé – kiáltotta Bell maga ott! A férfinak barna haja volt, igen, de más ruhát viselt. És nem volt szakálla sem. Ami pedig a szemöldökét illeti, nem volt olyan sűrű. Sachs nem látta, hogy bal kezének ujjai torzak-e. Akkor is, mit számít az? A Varázsló lehet férfi, lehet nő. A Varázsló láthatatlan is lehet. Amikor közelebb kocogtak, a férfi a jelek szerint megkönnyebbülten pillantott fel. – Ide, ide! – kiáltotta. – Segítsenek! Jöjjenek közelebb, egy nő van a vízben! Bell és Sachs otthagyták a mellékúton Karát, és a feketés tavat körülvevő bozótoshoz rohantak. –Ne higgy neki! – kiáltotta oda zihálva Bellnek futás közben. – Veled vagyok, Amelia. A férfi még erősebben húzta a kötelet, aztán egy barna nadrágot viselő láb bukkant elő, majd egy nő teste. Láncokba volt tekerve. Ó, a szerencsétlen! – gondolta Sachs. „Könyörgök, Uram, add, hogy életben legyen.” Egyre csökkent köztük a távolság, Bell közben belekiáltott az adóvevőjébe, hogy küldjenek erősítést és mentősöket. A gyaloghíd keleti oldalán már több ember összegyűlt, s riadtan figyelték az eseményeket. 127

– Segítsenek! Nem tudom egyedül felhúzni! – kiáltotta a megmentő Bellnek és Sachsnek. Lihegve kiabált, alig kapott levegőt az erőlködéstől. – Az a férfi felkötötte ide, és beledobta a vízbe. Megpróbálta megölni! Sachs előhúzta a fegyverét, és a férfira fogta. – Hé, mit művel? – kérdezte döbbenten. – Hiszen csak segíteni próbálok! – Aztán rápillantott az övén lévő mobiltelefonra. – Én voltam az, aki hívta a 911et. Sachs még mindig nem látta a férfi bal kezét; eltakarta a jobbjával. – Tartsa a kezét a kötélen, uram! – mondta. – Tartsa úgy, hogy lássam! – Nem csináltam semmit! – mondta furán zihálva. Lehet, hogy nem is a kimerültségtől, hanem az asztmától fulladt ki ennyire. Bell úgy helyezkedett, hogy Amelia tűzvonalán kívülre essen, megragadta a csörlőt, és kilendítette a sáros part fölé. Amikor a nő már karnyújtásnyi távolságra volt, maga felé rántotta, miközben a kötelet tartó férfi engedett a kötélen, és a nőt lefektethette a földre. Teljesen elkékülve, mozdulatlanul feküdt a füvön. A nyomozó leszedte a szájáról a ragasztószalagot, kihurkolta a láncait, és hozzálátott az újjáélesztéshez. Sachs odakiáltott a zűrzavar nyomán odasereglett vagy tucatnyi embernek: – Van maguk között orvos? Senki nem válaszolt. Visszapillantott az áldozatra, aztán látta, hogy megmozdul... Aztán köhögni kezdett, és vizet köpött Igen! Időben érkeztek! Egy perc, és azonosítani tudja a támadóját. Aztán odébb siklott a tekintete, és csillogó tengerészkék ruhát pillantott meg. Cipzár és ruhaujj úszott be a képbe. Lehet, hogy a szabadidőruha volt, amelyből a férfi gyorsan kibújt. A férfi követte a tekintetét, és ő is meglátta a ruhát. Mit látott az arcán? Csak nem összerándult? Ez jutott az eszébe, de nem lehetett biztos benne. – Uram – mondta határozottan amíg nem tisztázódik a helyzet, kénytelen leszek megbilincselni. Kérem a kezét! Egyszer csak riadt férfihang csattant fel valahonnét: – Úristen, hölgyem, vigyázzon! Az a szabadidőruhás férfi, ott jobb kéz felől, pisztoly van nála! Az emberek felsikoltottak és a földre vetették magukat, Sachs pedig lekuporodott és jobbra vetődött, hunyorogva kereste a célpontot. – Roland, vigyázz! Bell ugyancsak a földre vetette magát a nő mellé, és ugyanarra nézett, amerre Sachs, pisztollyal a kezében. De Sachs senkit nem látott a szabadidőruhában. Ó, ez lehetetlen, gondolta. Ez nem lehet! Irtó dühös volt magára, amikor rájött, hogy mi történt. A férfi maga utánozta a hangot. Hasbeszéléssel! Visszafordult gyorsan, ám a következő pillanatban vakító tűzgömb robbant szét a megmentő kezéből. Szétterjedt a levegőben, és elvakította. – Amelia! – kiáltotta Bell. – Nem látok semmit. Hol van? 128

– Én sem... Gyors lövéssorozat hangzott fel onnét, ahol az imént a Varázsló állt. A bámészkodók páni félelemben menekültek, miközben Sachs a lövöldözés irányába célzott. Bell is ugyanígy cselekedett. Mindketten hunyorogva keresték a célpontot, ám a gyilkos eltűnt, mire ismét kitisztult a látásuk. Amelia azt vette észre, hogy egy halvány füstfelhőre céloz – ennyi maradt csak az iménti petárdák nyomán. Aztán kelet felé fordult, és látta a Varázslót a park túloldalán. Az út közepe felé indult, de meglátott egy arra száguldó járőrkocsit, villogott és veszettül szirénázott, így aztán fölrohant a lépcsőn, amely a főiskola felé vezetett, és eltűnt a vásári forgatagban, mint a tű a szénakazalban.

129

Tizenhetedik fejezet

Ott voltak mindenütt. Tucatjával nyüzsögtek a zsaruk. Mindenütt őt keresték. Malerick a sprinteléstől lihegve, sajgó tüdővel az egyik főiskolai épület hűvös mészkő oldalának támaszkodott, az oldala is szúrt a kimerültségtől. Előtte ott terpeszkedett a hatalmas vásári forgatag, szinte lépni sem lehetett a sok embertől. Maga mögé nézett, nyugat felé, abba az irányba, ahonnét jött. A rendőrség már lezárta a bejáratot. A tér északi és déli oldalán azonban hatalmas betonépületek magasodtak. Az ablakaik zárva voltak, és nem látott rajtuk ajtókat. Csak kelet felé juthatott ki, a futballpálya méretű terület másik oldalán mindenütt bódék sereglettek és sűrű tömeg kavargott. Elindult hát abba az irányba. De nem mert futni. Mert az illuzionisták tudják, hogy a gyors mozgás magára vonja a figyelmet. A lassú mozgás viszont láthatatlanná teszi az embert. Az árukat nézegette, örömmel odabiccentett a gitáros előadását nyugtázandó, és nevetett a léggömböket összekötöző bohócon. Úgy tett, mint mindenki más. Mert az egyediség magára vonja a figyelmet. A hasonlóság viszont láthatatlanná teszi az embert. Kelet felé sodródott. Azon tűnődött, hogy vajon a rendőrség honnan jött rá, hogy hol van. Természetesen arra azért számított, hogy a nap folyamán megtalálják a vízbe fulladt jogásznő holttestét. De túl gyorsak voltak – olyan volt, mintha számítottak volna rá, hogy el fog rabolni valakit a város azon részében, sőt, lehet, hogy azt is kitalálták, hogy a Lovas-akadémiáról szedi az áldozatát. De hogyan? Még keletebbre. Amikor elhaladt a bódék mellett, túl a pecsenyesütőkön, túl a pirosba öltözött, dixielandet játszó zenekaron és a fehér-kék drapériába vont színpadon, ott volt előtte a kijárat – a keleti lépcső kivezetett a térről, végig a Broadwayn. Már csak ötven lépés a szabadság, negyven. De ekkor fényvillanást látott. Majdnem olyan fényes volt, mint azé a villanóé, amelyet akkor használt, amikor elmenekült a vörös hajú rendőrnő elől. A fények négy járőrkocsi tetejéről áradtak, amelyek csikorogva megálltak a lépcső mellett. Vagy fél tucat egyenruhás rendőr ugrott ki belőlük. Végigpásztázták a lépcsőt, de ott maradtak az autójuk mellett. Eközben további civil ruhás rendőrök érkeztek. Felszaladtak a lépcsőn, és a tömegbe vegyülve, a vásári forgatagban feltűnő arcokat pásztázták. Most, hogy körülvették, Malerick megfordult, és visszafelé tartott, a forgatag kellős közepe felé. 130

A civil ruhás nyomozók lassan nyugat felé haladtak, megállították az ötven körüli, simára borotvált arcú férfiakat, akik világos inget és barna nadrágot viseltek. Épp úgy, ahogy ő. De megállították a más ruházatot viselő ötven körüli férfiakat is. Ami azt jelentette, hogy tudtak róla, hogy milyen könnyen és gyorsan képes átöltözni. Ekkor megpillantotta azt, amitől rettegett: az acélos tekintetű, élénkvörös hajú rendőrnőt, aki megpróbálta letartóztatni a tónál, megjelent a lépcső tetején a vásár nyugati végében. Aztán belevetette magát a tömegbe. Malerick oldalra fordult, lesunyta a fejét, és valami ócska porcelánszobrot kezdett nézegetni. „Mit csináljak?” – gondolta kétségbeesetten. Már csak egyetlen gyorsan átvehető álruhája maradt a mostani alatt. De utána már nincs több kiút. A vörös hajú rendőrnő kiszúrt valakit a tömegben, aki olyan testfelépítésű volt, mint ő, és hasonló ruhát viselt. Alaposan megnézte a férfit, aztán elfordult, és tovább pásztázta az embereket. Ekkor megjelent a lépcső tetején az a barna hajú, zömök felépítésű zsaru is, aki mesterséges légzést adott Cheryl Marston-nak, és aztán csatlakozott a rendőrnőhöz. Pár másodpercre lelassítottak. Volt velük még egy nő, de ő nem tűnt zsarunak. Átható kék szeme volt, rövid, lilásvörös haja, és meglehetősen vékonynak tűnt Átnézett a tömeg fölött, és odasúgott valamit a rendőrnőnek, aki az ellenkező irányba haladt. A rövid hajú lány a férfi rendőr mellett maradt, és nekiláttak, hogy átfésüljék a terepet. Malerick tudta, hogy előbb-utóbb kiszúrják. El kell tűnnie innét, mielőtt további zsaruk érkeznek. A mobilvécék felé sétált, belépett az egyik műanyag bódéba, és átöltözött. Harminc másodperc múlva ismét kilépett, udvariasan ajtót nyitott egy középkorú hölgynek, aki egy kissé elbizonytalanodott, majd elfordult, mert úgy döntött, hogy vár még a fickóra, aki nem ugyanaz volt, mint ez a lófarkas, sörhasú motoros, aki kendőt viselt, hosszú ujjú Harley-Davidson-farmeringet és koszos fekete farmert. Felkapott egy újságot, és rátekerte a kézfejére, hogy eltakarja az ujját, aztán ismét a vásár keleti oldala felé indult, közben nézegette a festett üvegeket, bögréket és tálakat, a kézzel készített játékokat, kristályokat, CD-ket Az egyik zsaru egyenesen ránézett, de csak egészen rövid időre, aztán elfordította a fejét. Malerick most visszatért a vásár keleti széléhez. A Broadway felé vezető lépcső körülbelül harminc méter széles volt, és az egyenruhás rendőröknek sikerült lezárniuk a nagy részét Most megállítottak minden felnőtt férfit és nőt, akik elhagyták a vásár területét, és igazoltatták őket. A közelben megpillantotta a lilás hajú lányt és a nyomozót, közvetlenül a pecsenyesütő standok mellett. A lány valamit súgott a férfi fülébe. Vajon észrevette? Malericket hirtelen feltartóztathatatlan dühhullám öntötte el. Hiszen mindent annyira gondosan megtervezett – minden mutatványt, minden trükköt úgy koreografált meg, hogy végül elvezessenek a holnapi fináléhoz. Úgy gondolta, 131

hogy ez a hétvége lesz minden idők legtökéletesebben végrehajtott illúziója. És tessék, most minden széthullott körülötte. Arra gondolt, mennyire csalódott lenne a mestere. És az jutott az eszébe, hogy csalódást okoz a Nagyérdeműnek is... Azt vette észre, hogy az apró Szabadság-szobrot ábrázoló festményt tartó keze remegni kezd. „Ez elfogadhatatlan!” Dühöngött Letette a képet, és megfordult. De aztán megdermedt, és riadtan levegő után kapott. A vörös hajú rendőrnő mindössze pár méterre állt tőle, igaz, másfelé nézett. Gyorsan visszafordult az ékszerek irányába, és megkérdezte az árustól erős brooklyni akcentussal, hogy mennyibe kerül egy pár fülbevaló. A szeme sarkából látta, hogy a rendőrnő rápillant, de nem állapodik meg rajta a tekintete, és a következő pillanatban már az adóvevőjébe beszélt. – 5-8-8-5, kérem, kapcsoljanak össze Lincoln Rhyme-mal. – A következő pillanatban így szólt: – A vásárban vagyunk, Rhyme. Itt kell lennie. Nem mehetett el innét, mielőtt lezártuk a kijáratot. Meg fogjuk találni. Még akkor is, ha egyenként kell megmotoznunk mindenkit. Malerick elvegyült a tömegben. Számba kellett vennie a lehetőségeit. Félrevezetés – ez lehetett az egyetlen megoldás. Valamivel el kell terelnie a rendőrség figyelmét mindössze öt másodpercre, ez épp elég idő ahhoz, hogy átcsússzon az ellenőrző kordonon, és eltűnjön a Broadwayn a járókelők között. De vajon mi vonná el a figyelmüket elég hosszú időre ahhoz, hogy megszökhessen? Nem volt nála több petárda, hogy pisztolylövést utánozzon. És ha kigyulladna egy bódé? Az nem okozna akkora pánikot, amekkorára neki most szüksége van. Megint hatalmába kerítette a düh és a rettegés. De aztán hallotta a mentora hangját nagyon régről, azok után, hogy a fiú hibát követett el a színpadon, és majdnem tönkretette a férfi mutatványát A démonikus, szakállas illuzionista félrevonta a fiatalembert az előadás után. A könnyeivel küszködő fiú lesütötte a széniét, a férfi pedig így szólt hozzá: – Mi az illúzió? – Tudomány és logika – vágta rá Malerick gondolkodás nélkül. (A mentora százával verte bele a fejébe az ilyen válaszokat.) – Igen, tudomány és logika, ha valami balul sülne el – mert te, vagy az asszisztensed, vagy maga az Atyaúristen elront valamit –, akkor a tudományt és a logikát használva azonnal változtatnod kell. Egyetlen másodperc sem telhet el a hibád és a reakciód között. Légy merész! Olvass a közönséged gondolatában! A katasztrófát változtasd ünneppé! Most, hogy mestere hangját hallotta a fejében, Malerick egyszerre megnyugodott. Megigazította kendőjét, aztán körülnézett, s azon tűnődött, mit kellene csinálnia. „Légy merész, olvass a közönséged gondolatában. 132

A katasztrófát változtasd ünneppé. „ Sachs ismét végignézett a körülötte hullámzó tömegen – egy anya és apa két unatkozó gyerekkel, idősebb házaspár, egy Harley-Davidson-inget viselő motoros, két fiatal európai nő, akik épp valami ékszerre alkudtak. Észrevette Bellt a tér túloldalán, az ételárusok közelében. De vajon hol lehet Kara? A fiatal nőnek ott kellett volna lennie valamelyikük közelében. Integetni kezdett a nyomozónak, de jókora tömeg szorult közéjük, és elvesztette szem elől a férfit. Elindult hát felé, és közben ide-oda forgott a feje, mert a sokaságot pásztázta. Annak ellenére, hogy ragyogóan sütött a nap a tiszta égbolton, és korántsem olyan nyomasztó helyen volt, mint a reggel folyamán, mégis éppolyan erős nyugtalanság lett úrrá rajta, mint a zeneiskolában. Hátborzongató... Tudta, hogy mi a baj. A megérzés. Ha az ember az áldozata nyomában van, tudnia kell hallgatni az ösztöneire. Uralnia kell a terepet. Nemcsak arról van szó, hogy ismernie kell az ott élő embereket és a földrajzi elhelyezkedést; tudnia kellett azt is, hogy milyen energiák hajtják őket, hogy milyenfajta elkövetőkre számíthat, milyen veszélyek leselkedhetnek rá, és hogyan választják ki az áldozataikat – és a rendőrökét. Ha nem segítenek a megérzései, akkor ki van zárva, hogy győzzön. Sachs most döbbent rá, hogy a Varázslóval kapcsolatosan nincsenek megérzései. Az is lehet, hogy most már a 9-es metrón ül, és a belváros felé tart. De az is lehet, hogy ott van egy méterre tőle. Egyszerűen nem tudta. Igazság szerint épp akkor ment el valaki közvetlenül mögötte. Mintha ruha simított volna végig a nyakán. Egy szempillantás alatt sarkon fordult a félelemtől reszketve, és a keze a pisztolya markolatát szorongatta, mert eszébe jutott, hogy Kara milyen könnyen elvonta a figyelmét, és kiemelte a fegyvert a tokjából. Vagy fél tucat ember volt a közelben, de a jelek szerint senki sem mozdult, pedig mintha megremegett volna mögötte a levegő. Vagy mégis? Egy férfi bicegett arrébb. Ő nem lehetett a Varázsló. Vagy mégis? A Varázsló képes volt másodpercek alatt más személyiséget ölteni magára. A közelében egy idős házaspár állt, egy lófarkat viselő motoros, három tinédzser és egy hatalmas termetű, egyenruhát viselő férfi. Egyre nagyobb zavarban volt, idegesítette és megrémítette a félelem: féltette önmagát és a körülötte állókat is. A megérzések nem segítettek... És ebben a pillanatban egy női sikoly töltötte be a levegőt. Aztán egy hang hallatszott: – Úristen, oda nézz, valaki megsérült! 133

Sachs előhúzta a fegyverét, és a közeli csoportosuláshoz sietett. – Hívjanak orvost! – Mi a baj? – Úristen, ne nézz oda, szívem! Hatalmas tömeg gyülekezett a tér keleti szélénél, nem messze az ételárusoktól. Iszonyodva nézett le a földre, ahol valaki a kövezeten hevert a lábánál. Sachs kezébe vette az adóvevőjét, hogy hívja a mentősöket, és utat nyitott magának a tömegben. – Engedjenek oda, rendőr vagyok... Megállt a bámészkodók gyűrűjében, aztán a szája elé kapta a kezét. – Nem – suttogta elszörnyedve a látványtól. Amelia Sachs a Varázsló legújabb áldozatát bámulta. Kara hevert ott a földön, vér borította lila blúzát és a kövezetet körülötte. A feje hátrabicsaklott, és mozdulatlan, halott szeme az azúrkék égboltra meredt.

134

Tizennyolcadik fejezet

Sachs bénultan a szája elé kapta a kezét. Ó, Úristen, ez nem lehet... Robert-Houdinnak jobb trükkjei voltak, mint a marabutoknak. Habár azt hiszem, majdnem megölték. Ne aggódjon, gondoskodom róla, hogy magával ilyesmi ne történhessen meg... De mégsem gondoskodott. Annyira a Varázslóra összpontosított, hogy elhanyagolta a lányt. Nem, nem, Rhyme, van olyan halál, amin nem lehet túllépni. Ez a tragédia örökre vele marad. De aztán arra gondolt: még lesz ideje gyászolni. Lesz ideje még foglalkozni a következményekkel. Most viszont úgy kell gondolkodnia, mint egy istenverte zsarunak. A Varázsló ott van a közelben. És nem fog kicsúszni a kezéből. „Ez egy bűnügyi helyszín, és tudod, mit kell tenned.” Első lépés: lezárni a menekülési útvonalakat. Második lépés: lezárni a helyszínt. Harmadik lépés: igazoltatni, megvédeni és kikérdezni a szemtanúkat. A két járőrtársához fordult, hogy utasításokat adjon a fent felsoroltak elvégzéséhez. De miközben Sachs beszélni kezdett, hallotta, hogy recsegve megszólal a rádiója. – RMP 4-7-es minden harcra fogható járőrnek 1024-re a folyótól. A gyanúsított a vásár keleti kijáratánál, a West Enden halad, és a 78. utca felé közelít, északi irányba, gyalog... farmer van rajta, kék ing, Harley Davidson lógóval. A haja sötét színű, copfos, baseballsapkát visel. Fegyvert nem látok nála... Most elvegyül a tömegben... Minden harcra fogható rendőr és járőr azonnal induljon. A motoros! Levetette az üzletember álcáját, és gyorsan átöltözött. Ledöfte Karát, hogy elvonja a figyelmet magáról. Akkor csúszott át a kordonon, amikor a rendőrök a lány felé indultak. Én pedig ott voltam tőle egy méterre! Az iménti hívást további rendőrök nyugtázták, és csatlakoztak az üldözőkhöz, noha úgy tűnt, a gyilkosnak jókora előnye van. Sachs megpillantotta Roland Bellt, aki épp gondterhelt ábrázattal Karát nézte, és közelebb nyomta a füléhez az adóvevőjét, ugyanazt az adást hallgatta, amit Sachs. A tekintetük összetalálkozott, aztán a férfi biccentett az üldözés irányába. Sachs vezényszavakat ordított a közeli járőrnek, hogy zárja le Kara gyilkosságának helyszínét, hívja a halottkémet és keressen szemtanúkat. – De... – kezdett tiltakozni a kopaszodó, fiatal rendőr nem éppen vidáman, 135

nyilván nem tetszett neki, hogy egy vele egyidős nő parancsolgat neki. – Semmi „de”! – mondta, mert nem volt olyan kedvében, hogy azon szarakodjon, hogy most ki a felettese a másiknak. – Majd később bepanaszolhat a főnökénél. Ha a fiatal rendőr mondott is valamit, Amelia nem hallotta; mit sem törődött a fájdalmas ízületi gyulladásával, kettesével szedte a lépcsőt rohanás közben, és együtt loholtak Roland Bell-lel, hogy a férfi nyomába eredjenek, aki megölte a barátjukat. „Gyors ez a fickó. De én gyorsabb vagyok.” Laurenc Bürke járőr, aki már hat éve a testületnél dolgozott, kirohant a Riverside Parkból a West End sugárútra mindössze hat méterrel a menekülő áldozat előtt, aki valami Harley-Davidson-os inget viselő motoros seggfej volt. A járókelők között való cirkálás pont olyan volt, mint amikor a középiskolában amerikai focit játszott, ebben ő volt a legjobb. És éppúgy, mint akkor, Villám Larry most is egyre közelebb ért. Előzőleg épp úton volt a Hudson felé, hogy segítsen biztosítani a 10-24-es, személy elleni erőszak bűnügyi helyszínét, amikor hallotta a rádión az üldözés hírét, és mikor megfordult, ott állt vele szemben az a rohadt motoros, vagyis az elkövető. – Hé, maga, egy lépést se! Ám a férfi nem állt meg. Elviharzott Bürke mellett, és pánikszerű menekülésbe kezdett, egyfolytában északi irányba tartva. És éppúgy, mint amikor a Woodrow Wilson Gimnáziumba járt és hetvenkét yardot sprintel Chris Broderick után (és sikerült végül zihálva a földre vinnie mindössze fél méterrel a végső zónától), a lábai kipörögtek, és az áldozat után vetette magát. Bürke nem húzta elő a fegyverét. Hacsak nem fegyveres elkövetővel van dolgunk, és nem áll fenn közvetlen veszélye annak, hogy rálő az üldözőjére vagy valamelyik járókelőre, akkor nem lehet fegyverrel megállásra kényszeríteni. Ha pedig valakit hátba lőnek, az épp olyan, mintha kihallgatás közben lőne rá, nem beszélve arról, hogy a sajtó milyen botrányt kavarna belőle. – Hé, te rohadt lúzer! – kiáltott utána Bürke zihálva. A motoros kelet felé fordult egy keresztutcán, riadt tekintettel visszanézett, miután látta, hogy villám Lany és közte egyre csökken a távolság. A fickó balra fordult, és berohant egy sikátorba, a zsaru minden fordulót simábban vett, mint Mr. Harley, és ott lihegett az elkövető nyakán. Voltak olyan rendőrségek, ahol elektromos sokkolót vagy gumilövedékes pisztolyt osztottak ki a járőröknek, de a New York-i rendőrségen nem terjedtek még el annyira a high-tech eszközök. Ráadásul jelen esetben semmi hasznát sem lehetett volna venni. Larry Burke a futáson kívül máshoz is értett. Például a földre vitelhez. Amikor már csak egy méterre volt, a levegőbe vetette magát, emlékezett rá, hogy magasra kell céloznia, hogy a fickó saját teste alá kerüljön, amikor a földre zuhannak. 136

– Jesszusom – kiáltotta rémülten a motoros, amikor a földre zuhantak és nekiütköztek egy szemétrakásnak. – A szentségit! – morogta Bürke, aki érezte, hogy az esés nyomán a kövezet lenyúzza a könyökéről a bőrt. – Te rohadt állat! – Nem csináltam semmit! – kiáltotta rémülten a motoros. – Miért üldöz? – Pofa be! Bürke megbilincselte a fickót. Mivel az illető igen jól futott, műanyag bokabilincset is alkalmazott. Frankón, jó szorosra. Megnézte a véres könyökét. – A szentségit. Lejött a bőröm. Ez fájt. Te rohadék! – Nem csináltam semmit. Itt voltam a vásárban, és éppen csak... Burke a földre köpött, jó mélyeket lélegzett, aztán zihálva így szólt: – Mi lenne, ha befognád a pofád, mielőtt még nagyobb bajba kerülsz. Gondosan megmotozta a férfit, aztán megtalálta a tárcáját. Nem volt benne személyi igazolvány, csak pénz. Furcsa. És nem volt nála se fegyver, se drog, pedig ez motorosoknál elég ritka. – Fenyegethet, amivel csak akar, de ügyvédet akarok. Be fogom perelni magát! Ha azt hiszi, elkövettem valamit, nagyon téved, uram. De ekkor Bürke fölrántotta a fickó pólóját és ingét. A mellkasán és a hasán tele volt szörnyű forradásokkal. Hátborzongató volt ránézni is. De az idegen hasa körül valamilyen furcsa széles öv is volt, olyan haskötőféle, amilyet a felesége viselt az európai nyaralásukon. Bürke arra számított, hogy pénzt rejtett bele, csakhogy semmi más nem volt benne csak egy szabadidőnadrág meg egy garbó, vászonnadrág, ing és egy mobiltelefon. És, ez aztán igazán furcsa volt, egy sminkkészlet. Egy csomó összegyűrt vécépapírt is talált hátul, mintha megpróbálta volna kövérebbnek feltüntetni magát a valóságosnál. Ez aztán rohadt furcsa... Burke ismét nagy levegőt vett, de meg is bánta, mert egyúttal jókorát szippantotta a sikátorban uralkodó penetráns szemét és vizelet szagából. Megnyomta az adóvevője gombját. – 5-2-1-2 járőr a központnak... Megvan az elkövető. A 1024-ben. Megbilincseltem. – Sérülés? – Negatív. Leszámítva, hogy lehorzsoltam a könyökömet, bassza meg. – A helyszín? – Másfél háztömbnyire a West Endtől. Tartsa egy kicsit, mindjárt odaérek a keresztutcához. Bürke odasétált az utca sarkához, hogy megnézze az utcatáblát, és várta, hogy felbukkannak a rendőrtársai . Csak ekkor kezdett szétoszlani az adrenalin, a nyomában pedig ízletes eufória uralkodott el rajta. Egyetlen lövedéket sem lőtt ki. Itt fekszik hason fekve ez a seggfej lúzer... A szentségit, de jó érzés – majdnem olyan jó, mint azon a meccsen tizenkét évvel ezelőtt, amikor földre vitte Chris Brodericket, aki felsikoltott, mint egy lány, és belefúródott a talajba az egyyardos vonal előtt, pedig befutotta az egész pályát, és fogalma sem volt róla, hogy „Villám” Lány ott van a nyomában mindvégig. 137

– Hé, jól vagy? Bell megérintette Amelia Sachs karját. A nő annyira megrendült Kara halála miatt, hogy válaszolni sem tudott. Csak bólintott, és levegőt sem kapott bánatában. Mit sem törődve a futás nyomán a térdében lüktető szúró fájdalommal, Sachs és a nyomozó gyorsan fojtatták útjukat a West Enden felfelé, ahonnét Bürke járőr rádión jelentette, hogy leterítette a gyilkost. Azon tűnődött, hogy vajon Karának volt-e testvére. Ó, istenem, meg kell mondanunk a családnak. „Nem, jaj, ne, ne nekünk kelljen! De nekem kell. Hiszen az én hibám. Én rángattam bele.” Bánatosan és fáradtan továbbsietett a sikátorba. Bell ismét ránézett, nagy levegőket vett, hogy mérséklődjön a zihálása. De legalább elkapták a Varázslót. Bár a szíve mélyén azt is sajnálta, hogy nem ő volt az, aki letartóztatta. Azt kívánta, bárcsak szemtől szembe találkozott volna vele egy sikátorban úgy, hogy a fegyver ott a kezében. Meglehet, hogy gyorsabban használta volna a pisztolyt, mint az adóvevő készüléket, és beleeresztett volna egy tárat a vállába. A mozikban a váll-lövés általában csak húst ért, és csak kényelmetlenséget jelentett, és persze a hősök túlélték, mintha csak karcolás lenne. Valójában még egy kis kaliberű lövedékkel végrehajtott találat is megváltoztatja az ember életét hosszú-hosszú időre. Sokszor örökre. Csakhogy a gyilkost már elkapták, és meg kell elégednie azzal, hogy elítélnek majd egy többszörös gyilkost. „Ne izgulj, ne izgulj, ne izgulj...” Kara... Sachs rádöbbent, hogy nem is tudja a lány igazi nevét. „Ez a színpadi nevem, de legtöbbször ezt használom. Jobb, mint az, amelyet a szüleim sajnos születésemkor rám ragasztottak.” Az apró kis információhiány kapcsán majdnem elsírta magát. Rádöbbent, hogy Bell valamit magyarázni próbál neki. – Hé, figyelsz egyáltalán, Amelia? Kurtán biccentett. Befordultak a 88. utca sarkán, ahol a járőr a földre vitte az áldozatát. Az utca mindkét végét lezárták a rendőrök. Bell hunyorogva nézett végig a háztömbön, aztán észrevett egy sikátort. – Arra! – mondta, és mutatta is az irányt. Több rendőrt is odaintett – egyenruhásokat és civil ruhásokat egyaránt valamennyien követték. – Rendben, kapjuk el a rohadékot – morogta Sachs. – Úristen, remélem, kivégzik majd. Megálltak, és benéztek a homályos, girbegurba sikátorba. Az utcácska üres volt. 138

– Nem ez az? – kérdezte Bell. – 88. utcát mondott, nem? – kérdezte Sachs. – Másfél ház-tömbnyire a West End keleti oldalától. Biztos vagyok benne, hogy ezt mondta a rádióban. – Én is – válaszolta a nyomozó. – Biztos, hogy ez az a hely. – Aztán végignézett az utcán. – Nincs másik sikátor. Három újabb rendőr csatlakozott hozzájuk. – Rosszul értettünk valamit? – kérdezte az egyikük, és körülnézett. – Ez az a hely, nem? Amelia elővette az adóvevőjét. – 5-2– 1-2-es járőr választ kérek, K. Semmi válasz. – 5-2-es, melyik utcában van? Sachs hunyorogva benézett a sikátorba. – Ó, nem! – Összeszorult a szíve. Előrerohant, és látta, hogy a szemétkupac közelében egy bilincs hever a földön. Mellette egy műanyag lábbilincs, amit ugyancsak kinyitottak. Bell már ott állt mellette. – Kiszabadult abból az átkozott bilincsből, aztán levágta a lábbilincsét. – Sachs körülnézett. – Na de hol vannak? – kérdezte az egyik egyenruhás. – És hol van Larry? – kiáltott egy másik. – Talán üldözőbe vette? – dobta fel valaki más. – Lehet, hogy nincs térerő ott, ahol most van. – Meglehet – morogta Bell, és a hangjából kiérződő aggodalom jól tükrözte azt a tényt, miszerint az adóvevők általában mindenütt működtek, és ebben a városban jobban lehetett használni őket, mint a mobiltelefonok nagy részét. ». Bell hívta a 1039-et, és jelentette, hogy a gyanúsított megszökött, és egy rendőr is eltűnt üldözés közben. Azt kérdezte a diszpécsertől, hogy Bürke nem szólt-e be, de kiderült, hogy nem. Szemtanút nem sikerült találniuk, és a környéken egyetlen lövés sem dördült. Sachs végigment a sikátoron nyomokat keresve, abban reménykedett, hogy talál valamit, amiből kideríthetné, hogy merre ment a gyilkos, vagy hogy hová rejthette volna el a járőr holttestét, amennyiben megszerezte volna Bürke fegyverét, és megölte volna. De se ő, se Bell nem találta az elkövető nyomát sem. Amelia visszatért a rendőrcsoporthoz, akik a sikátor bejáratánál ácsorogtak. Milyen szörnyű nap. Két halott ma reggel. És Karát is megölte. Most pedig eltűnt egy járőr. A keze már emelkedett, hogy megnyomja SP50 típusú kézi adóvevőjét, és lehúzta róla a nejlont. Ideje közölni a rossz hír Rhyme-mal. Ó, atyám, de jó lenne megúszni ezt a telefonhívást. Beszólt rádión a központba, és kapcsolást kért. Aztán várt. Sachs megfordult. Miközben beszívta a levegőt, döbbenetében a mikrofon kicsúszott a kezéből, és ott himbálódzott mellette, mint egy inga. Két ember állt előtte. Az egyikük a kopaszodó tiszt, akinek az imént még 139

parancsokat osztogatott a vásáron, alig tíz perce. A másik Kara volt a New York-i rendőrség széldzsekijében. A fiatal nő gondterhelt ábrázattal nézett jobbra-balra a sikátorban. Aztán így szólt: – Hol van a Varázsló?

140

Tizenkilencedik fejezet

– Jól vagy? – dadogta Sachs. – Mi... mi, mi történt? – Hogy jól vagyok-e? Hát tűrhetően... – Aztán a rendőrnő döbbent tekintete láttán Kara így szólt: – Azt akarod mondani, hogy nem tudtad? A kopaszodó rendőr így szólt Sachshez: – Én próbáltam elmondani, de maga elrohant, mielőtt szóhoz juthattam volna. – Elmondani...? – Sachsnek elakadt a szava. Annyira megdöbbent– annyira úrrá lett rajta a megkönnyebbülés, hogy beszélni is képtelen volt. – Tényleg azt hitted, hogy bántódásom esett? – kérdezte Kara. – Atyaúristen. Bell sétált oda, aztán üdvözlésképpen odabiccentett Karának. – Amelia nem tudta. – Mit? – Hát a tervünket. Mármint azt, hogy úgy teszünk, mintha ledöftek volna. Bell arcán döbbenet tükröződött. – Úristen, te tényleg azt hitted, hogy meghalt? A járőr Bellnek is elismételte: – Próbáltam elmondani neki, először nem találtam, aztán amikor végre előkerült, közölte velem, hogy zárjam le a környéket és hívjak mentősöket, aztán elrohant. Kara magyarázkodni kezdett: – Roland és én beszélgettünk, és kitaláltuk, hogy a Varázsló nem ugyanabban az időpontban fog lecsapni valójában – lehet, hogy tüzet gerjeszt, vagy megszúr valakit. Tudja, csak azért, hogy félrevezessen bennünket, és közben megszökhessen. így aztán arra gondoltunk, hogy mi is megtesszük a magunk kis elterelő hadműveletét. – Hogy kiugrassuk a nyulat a bokorból – tette hozzá Bell. – Kara az ételárusoktól szerzett egy kis ketchupot, aztán magára locsolta, majd felüvöltött és összeesett. Kara szétnyitotta a kék széldzsekit, hogy megmutassa a vörös foltokat a rózsaszín felsőjén. A nyomozó folytatta a beszámolót: – Egy kicsit aggódtam, hogy pár embert megrémítünk a vásáron… – Nos, azt elhiszem. – De arra gondoltunk, hogy ez még mindig jobb, mintha a Varázsló tényleg leüt vagy megszúr valakit – tette hozzá Bell büszkén. – Az ő ötlete volt, nem viccelek. – Azt hiszem, kezdek ráérezni, hogyan gondolkodik a fickó – mondta a fiatal nő. – Jesszusom – mondta Sachs, és azt vette észre, hogy még mindig remeg. – Annyira realisztikus volt 141

Bell bólintott. – Jól adja a hullát. Sachs megölelte Karát, aztán szigorúan ránézett. – De mostantól fogva maradj a közelemben, vagy avass be engem is. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy szívrohamot kapjak. Vártak egy darabig, de senki nem jelentette, hogy látták volna a gyanúsítottat a környéken. Végül Bell így szólt: – Amelia, te kutasd át az itteni helyszínt! Én elmegyek, és beszélek az áldozattal. Utánajárok, tud-e mondani valamit. Találkozunk a vásár területén. A 8. utcában parkolt a helyszínelő busz. Sachs odasétált hozzá, és összeszedte a helyszín felméréséhez szükséges eszközöket. Egyszerre csak egy hang szólalt meg recsegve a nyakában himbálódzó adóvevőből, és Sachs összerándult. Levette az övéről a fülbe dugható head setet, és beleszólt. – 5885, ismételje meg, K. – Sachs, mi az isten folyik ott? Hallottam, hogy meglépett a fickó. Elmondta Rhyme-nak, mi történt, elmesélte azt is, hogy hogyan verték át a Varázslót a vásárban. – Kara ötlete volt? Halottnak tettette magát? Hm… – Az utóbbi hang valójában csak egy horkantás volt, ám Lincoln Rhyme szájából ez a legmagasabb elismerésnek számított. – De a fickó felszívódott – tette hozzá Sachs. – És nem találjuk a rendőrt sem. Lehet, hogy a nyomában van, de nem tudunk semmit. Roland most épp a nőt kérdezi ki, akit megmentettünk. Hátha tud mondani valami értékelhetőt. – Rendben, fésüld át a tetthelyet, Sachs! – Tetthelyeket javította ki. – A kávézót, a tó környékét és itt a sikátort. Túl sok, a francba is. – Nem, egyáltalán nem sok – válaszolta a férfi. – Mert így háromszor akkora esélyünk lesz arra, hogy találunk valamilyen értékelhető tárgyi bizonyítékot. Rhyme-nak igaza volt. A három tetthely jó sok értékelhető bizonyítékkal szolgált. Nehéz volt feldolgozni őket, bár szokatlan ok miatt: a Varázsló jelen volt minden egyes helyen – legalábbis a fantomja ott volt. Ott ólálkodott a közelben. így aztán Sachs gyakran megállt, hogy megmarkolja a pisztolyát, körülnézzen, és meggyőződjön arról, hogy a gyilkos nem termett-e ott mellette hirtelen a semmiből. Kutasd át a helyszínt, de légy óvatos! Igazság szerint soha nem látott senkit. De aztán, ha belegondolt, Szvetlána Rasznyikova sem látta a gyilkosát a fekete álcaruhájában, ahogy odalopakodott mögé az árnyékból. Tony Calvert sem látta a tükör mögül a sikátorban, amikor a játék macska felé ment. fi 142

Végül maga Cheryl Marston sem látta valójában a Varázslót, pedig ott ült és beszélgetett vele. Valaki teljesen mást látott, és álmában sem gondolta, hogy milyen szörnyű halált tervez számára az illető. Sachs a három helyszín minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgálta, digitális fotókat készített, és aztán átadta a helyszínt a többi helyszínelőnek és fotósnak. Utána visszatért a vásárra, ahol csatlakozott Roland Bellhez. A nyomozó kikérdezte Cheryl Marstont a kórházban. Természetesen arra nem tudtak támaszkodni, amit a gyilkos mondott a nőnek („egy rakás átkozott hazugság”, foglalta össze Marston keserűen). De a nő emlékezett néhány részletre még azelőttről, hogy a szer kifejtette volna teljes hatását. Jó személyleírást tudott adni róla, például pontosan elmondta, milyen forradásai vannak. Arra is emlékezett, hogy megállt egy autónál. Emlékezett a gyártmányára és a rendszám első néhány betűjére. Ez igazán jó hír volt. Számtalan módszer létezett arra, hogy felkutassák az elkövető vagy a szemtanú autóját. Lincoln Rhyme felhívta az autóazonosítással foglalkozó részleget. A központból jelentették, hogy egy a leírással megegyező autót, egy 2001-es sötét színű Mazda 626-ost egy héttel ezelőtt elloptak a White Plains-i repülőtérről. Sellitto általános körözést adott ki minden hatóságnak a metró környékén, és rendőröket küldött szét a támadás helyszínére, hátha rábukkannak az autóra, habár senki nem gondolta komolyan, hogy esetleg még ott lehet. Bell éppen befejezte a beszámolóját a Cherly Marstonnal kapcsolatos kihallgatásról, amikor félbeszakította utolsó szavait egy rádióhívás. – Bell nyomozó? Milyen kocsi volt az? Mármint az, amelyet az elkövető használt. – Sötét Mazda 626-os. A rendszáma FTE 237. – Ez az – szólt bele a rendőr a mikrofonjába. Aztán még hozzátette. Bellhez és Sachshez intézve a szavait: – Épp most kaptam jelentést – egy járőrautó kiszúrta az illetőt a Central Park nyugati részén. Nyomába eredtek, de – ezt kapják ki – fölhajtott a járdaszegélyre, aztán be a parkba. A járőrkocsi próbálta követni, de elakadtak a töltésen. – A Central Parkon belül merre? – kérdezte Sachs. – A 92. utca környékén. – Valószínűleg ő is elakadt – mondta Bell. – El fog akadni ő is, de előbb egy kis egérutat nyer – jegyezte meg Sachs. Aztán a bizonyítékokat tartalmazó ládák felé intett. – Vigyék át ezt az egészet Rhymehoz – mondta, aztán tíz másodperccel később már a Camaro kormánya mögött ült, és felbőgött a nagy teljesítményű motor. Bekapcsolta a turbót, aztán bekötötte magát. – Várj, Amelia! – kiáltotta Bell. – A kommandósok már úton vannak. Bell szavaira azonban csak motorbőgés, kerékcsikorgás és füstfelhő volt a válasz.

143

Sachs észak felé tartott, a Central Park nyugati részének irányába, s minden erejével azon volt, hogy kikerülje a gyalogosokat, az útjába kerülő autókat, biciklistákat és görkorcsolyásokat. És persze a gyerekeket sétáltatókat is. Mert mindenütt hülye emberek voltak. Úristen, miért nem alszanak otthon ezek a gyerekek. Feltette az autó tetejére a kék villogót, aztán a csatlakozóját bedugta a szivargyújtóba. Az élénkkék villogó forogni kezdett, ő pedig száguldott tovább, s időnként tülkölt is, hogy egyértelműbbé tegye az embereknek, hogy álljanak félre az útjából. Egyszer csak egy szürke csík suhant el előtte. A szentségit... Beletaposott a fékbe, hogy kikerülje az úton megforduló kocsit, de csak centiméterekkel suhant el mellette, pedig az autó körülbelül az évi fizetésének kétszeresét érte. Aztán megint rálépett a gázpedálra, és a General Motors által a motorba sűrített lovak azonnal fölnyerítettek. Kénytelen volt nyolcvan alatt tartani a sebességet, amíg a forgalom ritkulni nem kezdett a 90. utca környékén, aztán tövig nyomta a gázpedált. Pár másodperc múlva már százhúsz fölött száguldott. Recsegve megszólalt a fejhallgatója, mely ott hevert az anyósülésen. Felkapta és bekapcsolta. – Ro? – kiáltott bele, s meg sem próbált rendőrségi rádiókódot használni. '' – Amelia? Itt Roland–kiáltott bele Bell. Most ő is eltekintett a szokványos kommunikációs protokolltól. – Mondd! – A mi autóink is úton vannak már. – Hol van a fickó? – kérdezte, s megpróbálta túlkiabálni a motor dübörgését. – Várj... rendben. Kihajtott a parkból a zöld terület északi részén. Meghúzott egy teherautót, de továbbhajtott. – Merrefelé? – Ez kevesebb mint egy perce történt. Észak felé tart. – Rendben. „Észak felé tart, Harlembe?” – tűnődött Sachs. A város azon a részén számos kivezető út volt, de nem hitte, hogy bármelyiket használná ezek közül; mindegyiken volt híd, és a legtöbbjük könnyen lezárható volt, és így könnyen csapdába ejthették. Valószínűbb, hogy otthagyja az autót egy viszonylag csendes környéken, és ellop egy másikat. Újabb hang szólalt meg a fejhallgatójában. – Sachs, megvan a fickó! – Hol van, Rhyme? – Nyugat felé fordult a 125. utcán– magyarázta a kriminológus. – Az Ötödik sugárút közelében. – Mindjárt az 5-1-5-höz érek, és az Adam Clayton Powell-hez. Megpróbálom elzárni előtte az utat. De szerezz erősítést! – kiáltotta. 144

– Rajta vagyok, Sachs. De mennyivel száguldasz? – Most nem foglalkozom igazán a kilométerórával. – Azt jól teszed, az utat figyeld inkább. Sachs dudálva próbált utat vágni a 125. utca forgalmas kereszteződésénél. Aztán leparkolt keresztben, és elállta a nyugatra tartó sávokat. Kiugrott az autójából pisztollyal a kezében. Több autó is megállt a keleti sávon. Sachs rájuk kiáltott: – Kifelé! Rendőri akció. Szálljanak ki a kocsiból, és keressenek fedezéket! – A sofőrök, egy pizzafutár és a McDonald's egyenruháját viselő nő azonnal engedelmeskedtek. Most már a 125. utca valamennyi sávját eltorlaszolták. – Mindenki fedezékbe! – kiáltotta. – Mozgás! – Anyádat! – A tiédet. Jobbra nézett, és négy fiatal bűnözőszerű alakot látott, amint a drótkerítésnek dőltek, és érdeklődéssel nézték az ausztrál fegyvert, a detroiti autót és a vörös hajú nőt, akihez mindkettő tartozott. Az utcán a legtöbb ember fedezékbe vonult, kivéve ezt a négy tinédzsert, akik ott maradtak a helyükön, és nyeglén ácsorogtak. Miért is mozduljanak meg? Hiszen nem gyakran játszódott Wesley Snipes-féle mozifilm a környékükön. A távolban Sachs megpillantotta a Mazdát, amely eszeveszetten szlalomozott az autók között, miközben nyugat felé száguldott, éppen az úttorlasz felé. A Varázsló nem vette észre a blokádot egészen addig, amíg már túlhaladt azon az utcán, ahol lefordulhatott volna, hogy elkerülje Sachset. Csikorogva megállt a kukásautó mögött, és kifarolt. A sofőr és a szemetesek látták, hogy mi történik, és úgy álltak az autóval, hogy ne tudjon kitolatni. Amelia a tinédzserekre pillantott: – Le a földre! – kiáltott oda. De a fiatalok felröhögtek, és eszük ágában sem volt engedelmeskedni. Sachs vállat vont, és a Camaro motorháztetejére hajolt, hogy a szélvédő tetején megtámassza a fegyvert. Szóval végre itt volt v a Varázsló. Látta az arcát, látta a kék harleys ingét. A fekete baseballsapka alatt a copfos parókájának lófarka ideoda lobogott, ahogy kétségbeesetten forgatta a fejét, hogy egérutat keressen. Csakhogy nem volt kiút. – Maga! A Mazdában! Szálljon ki a kocsiból, és feküdjön le a földre. Semmi válasz. – Sachs? – hallotta Rhyme hangját a fejhallgatón át. – Nem tudnád... Letépte a fejéről a fejhallgatót, és még egyszer a gyilkos fejének körvonalára célozott. „Fegyvered van, hogy használd. És használhatod is...” A fejében ott visszhangzottak Mary Shanley vizsgálónyomozó szavai, ő pedig rezzenéstelenül tartotta a pisztolyt, kissé feljebb, és egy kissé bal oldalra célozva, hogy így kompenzálja a gravitációt és a kellemes áprilisi szellőt. Amikor lőnöd kell, semmi más nem létezik, csak a célpont, amelyet láthatatlan 145

zsinór köt össze veled, mint egy titkos energianyaláb. Csak attól függ, hogy képes vagy-e eltalálni a célpontot, hogy honnét indul ki ez az energia. Ha a forrás az agyadban van, akkor néha eltalálhatod azt, amire célzói. De ha a szívedben, akkor szinte mindig célba találsz. A Varázsló áldozatai – Tony Calvert, Szvetlána Rasznyikova, Cheryl Marston, Lány Bürke járőr – most valamennyien itt ültek ebben az energianyalábban rendületlenül, ő pedig tudta, hogy nem tud célt téveszteni. „Gyerünk, te rohadék! – gondolta. – Tedd azt a rohadt kocsit sebességbe, és indulj el felém!” „Rajta!” „Adj ürügyet...” Az autó araszolni kezdett előre. Sachs ujja a ravasz biztosítójára vándorolt. A Varázsló azonban mintha megérezte volna ezt, lefékezett. – Gyerünk! – suttogta önkéntelenül. Azon gondolkozott, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Ha csak megpróbál elmenekülni, akkor ki kéne lőni a hűtőventilátort vagy a gumit, és megpróbálni élve elkapni. De ha rá akar támadni, vagy mást fenyeget, akkor leteríti. – Hé, maga! – kiáltotta az egyik tinédzser a járdáról – Lője le azt a rohadékot! – Lődd szét a valagát, kisanyám! „Nem kell meggyőzni, fiúk. Készen állok rá, és meg is teszem...” Úgy döntött, ha még három métert tesz feléje bármilyen sebességgel, akkor átlyukasztja. A testszínű autó hátrálni kezdett, aztán azt látta – vagy csak képzelte –, hogy a jármű megremeg. „Három méter, csak ennyit kérek!” Újra felmordult a motor. „Na gyerünk, rajta!” – könyörgött némán. Aztán Sachs egy lassú sárga tömeget látott megmozdulni a Mazda mögött. Egy egyházi iskola busza gyerekekkel tele kikanyarodott a járdaszegély mellől, és besorolt az autók közé, a sofőrnek fogalma sem volt róla, hogy mi zajlik ott. Megállt ferdén a Mazda és a kukásautó között. „Nem...” Lehet, hogy egy pontos találat sem állítja meg a lövedéket, amely a buszba fúródhat, miután áthatolt a célponton. Levette az ujját a ravaszról, és a fegyver csövét a levegőbe emelte, majd keresztülnézett a Mazda szélvédőjén. Látta, hogy alig észrevehetően megmozdul a Varázsló feje, ahogy felnéz, majd jobbra fordul, és észreveszi a visszapillantóban a buszt. Aztán visszanézett rá, és Sachsnek az volt az érzése, mintha elmosolyodna, mert rájött, hogy nem tud már tüzelni. A Mazda első abroncsainak csikorgása töltötte be az utcát, ahogy a Varázsló tövig nyomta a pedált, és kilőtt Sachs felé, először csak húsz–, majd negyven–, majd ötvenmérföldes sebességgel. Egyenesen a rendőrnőt vette célba, és a Camarót, amely sokkal élénkebb sárgában pompázott, mint az egyházi 146

iskolabusz, amely szent, áldásos védelmét ezúttal a Varázslóra terjesztette ki.

147

Huszadik fejezet

Miközben a Mazda egyenesen feléje hajtott, Sachs kirohant a járdára, hogy megpróbáljon oldalról lövést leadni rá. Felemelte a pisztolyt, és megcélozta a Varázsló fejének sötét körvonalát, amely alig egy-két méterre suhant el tőle. Csakhogy mögötte tucatnyi épület és üzletablak sorakozott, a járdán pedig emberek kuporogtak. Esélye sem volt rá, hogy akár csak egyetlen lövést leadjon úgy, hogy ne veszélyeztessen valakit. A kórus a háta mögött azonban nem csillapodott. Mit sem törődött ezzel. – Hé, kisanyám, nehogy már futni hagyd azt a rohadékot! – Mi a szarra vársz? Leeresztette a pisztolyt, előregörnyesztette a vállát, és nézte, ahogy a Mazda egyenesen a Camaro felé száguld. „Jaj, az autót ne... Ne!” Eszébe jutott, amikor az apja megvette neki ezt az 1969-es dögös sportkocsit, persze roncsként, és együtt építették át a felfüggesztést, új váltót tettek bele, és feltuningolták, hogy a lóerők száma az egekig nőjön. Legfőképpen ezt örökölte az apjától, ezt az autót és a rendőrség szeretetét. A Varázsló tíz méterre a Camarótól balra rántotta a kormányt, arrafelé, ahol Sachs kuporgott. Erre oldalra vetődött, a férfi pedig visszatekerte a kormányt egyenesen a Chevy felé. A Mazda megpördült, és ferdén felugratott a járdára. Aztán nekihajtott az utas felőli ajtónak, és a Camaro bal oldali díszléce pörögve repült két sávon keresztül a túloldali járdára, ahol a négy srác végre megmozdult, és szétrebbentek. Sachs a vetődést követően a térdén landolt a betonon, és levegő után kapkodott fájdalmában. A Camaro pár méterre tőle megállt, és a hátulja a földre lógott, mert megállította az ütött-kopott narancssárga színű szemeteskuka, amelyet felborított. A Mazda felugratott a szemközti járdára, aztán jobbra fordult, és észak felé tartott. Sachs talpra kászálódott, még arra sem vette a fáradságot, hogy felemelje a pisztolyát és a drapp színű autóra célozzon; már lőtávolságon kívülre került. Aztán a Camaróra pillantott. Az oldala alaposan összetört, és a jobb első sarka is, de a letépett díszléc nem akadályozta a gumikat. Igen, valószínűleg utolérhetné. Beugrott, és beindította a motort Egyesbe kapcsolt. Feldübörögtek a lóerők, és ötezres fordulatszámmal próbált kilőni a járda mellől. Csakhogy egy millimétert sem mozdult. Mi lehet a baj? Talán elszakadt a vezérműlánc? Kinézett az ablakon, és látta, hogy a hátsó kerék – a két meghajtott kerék – a szemetesnek köszönhetően nem érte a talajt. Dühösen felsóhajtott, és az öklével 148

ütötte a kormányt. „A szentségit!” Még látta a Mazdát három háztömbnyivel arrébb. A Varázsló nem tudott nagy sebességgel menekülni; az ütközés az ő kocsijában is kárt tett Még mindig volt esélye, hogy elkapja De az ő kocsijával lehetetlen volt, hiszen szinte bakra volt emelve. Muszáj volt. A Camaro egyszer csak hintázni kezdett előre-hátra. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és meglátta a három suhancot, amint ledobták a dzsekijüket, és megpróbálták letolni az autót a kukáról. A negyedik, a többieknél megtermettebb bandavezér lassan az ablakhoz lépett. Behajolt, és a fogsora közepén arany csillogott sötét arcában. – Hé! Sachshez fordult, és a szemébe nézett. Aztán visszanézett a haverjaira. – Hé, niggerek, nyomjátok meg már rendesen azt a kurva kocsit! Ne csak a farkatokat verjétek. – Kapd be! – szóltak a többiek dühösen. Ismét behajolt. – Majd mindjárt letoljuk, hölgyem. Mivel akarja szétlőni annak a rohadéknak a fejét? – Egy Glockkal. Negyvenes kaliberűvel. A fiú a pisztolyára nézett. – Frankó. Aztán milyen, 23-as? C változat? – Nem, a legnagyobb. – Az jó csúzli. Nekem Smittie-m van. – Felhúzta a pólóját, és félig-meddig provokálóan, félig büszkén mutatta meg Smith and Wesson automata pisztolyának fényes ezüstnyelét. – De szerzek majd egy olyan Glockot, mint a magáé. Szóval fegyveres tinédzser. Vajon hogy kéne egy őrmesternek erre reagálnia? Az autó leugrott a kukáról, és a hátsó kerekei készen álltak az indulásra. Most mindegy, hogy mit mondott vagy tett volna egy igazi őrmester, döntötte el magában Sachs, a jelen körülmények között ez mit sem számított. Mindenesetre csak annyit tett, hogy ünnepélyesen bólintott. – Kösz, srácok! – Aztán még fenyegetően hozzátette: – Nem szeretném, ha lelőnétek valakit, hogy aztán rátok kelljen vadásznom. Világos? A fiú szája széles vigyorra húzódott, s kivillantak az aranyfogai. Aztán Sachs sebességbe tette az autót, és a kipörgő kerekek guminyomot égettek az aszfaltra. Amelia Sachs pár másodperc múlva már százzal száguldott. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – morogta maga elé, s az autó homályos, távoli képére összpontosított. A Chevy meglehetősen imbolygott ide-oda, de azért egyenes vonalban haladt. Sachs megpróbálta a fejére tenni a Motorola headsetjét. Beszólt a központba, hogy jelentést tegyen az üldözésről, és közölje, hogy merre küldjék az erősítést. Hirtelen gyorsított, és nagyokat fékezett... A zsúfolt harlemi utcákat nem a gyors 149

üldözésekre tervezték. Csakhogy a Varázsló is ugyanakkora forgalomban haladt, mint ő maga – és feleolyan jó sofőr sincs. Lassan fogyott köztük a távolság. Aztán az iskolaudvar felé fordult, ahol a gyerekek félpályás kosárlabdameccset vívtak, illetve baseball-labdát ütögettek. A játszótér nem volt zsúfolt, a kapu le volt lakatolva, és aki itt akart játszani, annak át kellett préselnie magát a kerítés rúdjai között, vagy keresztülmásznia a hat méter magas drótkerítésen. A Varázsló azonban egyszerűen rálépett a gázra, és keresztülhajtott a kapun. A gyerekek szétrebbentek, de néhányukat így is alig kerülte el, miközben a túlsó oldalon lévő másik kapu felé hajtott Sachs elbizonytalanodott, aztán úgy döntött, hogy nem követi – hiszen az autója nem volt stabil, ráadásul tele volt az udvar gyerekekkel. Megkerülte hát az épületet, és imádkozott, hogy elkapja a túloldalon, aztán farolva befordult a sarkon, és megállt. Sehol nem látta. De azt sem látta, hogy hogyan tűnt el. Maximum tíz másodpercre tűnhetett el a szeme elől, miközben éppen keresztülvágtatott az iskolaudvaron. És az egyetlen más menekülési útvonal egy rövid zsákutca volt, amely bokrokban és apró cserjékben végződött. Azon túl Sachs látta a megemelt Harlem River Drive-ot, amin túl csak a folyóhoz vezető iszapos töltésűt volt. „Tehát eltűnt... És csak annyi eredménye lett az üldözésnek, hogy ötezer dollárt fizethetek a karosszériásnak. Ember...” Aztán recsegni kezdett az adóvevő. – Minden egységnek a Frederick Duglas környékén és a 153. utcánál. Figyelem, 10-5-4-es történt. Autóbaleset, valószínűleg sérültek is vannak. Egy jármű behajtott a Harlem folyóba. Ismétlem, jármű van a vízben. Vajon ő lenne az? – tűnődött Amelia. – Tetthely 5-8-8-5. Ezentúl 10-5-4. Nincs meg véletlenül a jármű márkája? – Mazda vagy Toyota. Új modell. Drapp színű. . – Rendben, központ, azt hiszem, ez a Central Park-i üldözésben részt vett autó. 10-8-4-ben vagyok a helyszínen. Ki-kapcs. – Értem, 5-8-8-5 kikapcs. Sachs a zsákutca végéig száguldott, aztán leparkolt a járda mellett. Kimászott épp akkor, amikor egy mentő érkezett, és lassan keresztüldöcögött a bokrokon, amelyeket az imént tarolt le az arra száguldó Mazda. Amelia követte, óvatosan átvágva a maradványok között. Amikor előbukkantak a vegetációból, meglátott egy csomó csontig soványodott embert, a nagy részük férfi volt. Vagy tucatnyi hajléktalan. Csupa sár volt minden, tele szeméttel és törmelékkel, mindenféle kidobott holmival, lecsupaszított rozsdás autókkal. A Varázsló a jelek szerint arra számított, hogy a töltés túloldalán út húzódik, és ezért hajtott keresztül olyan gyorsan a bokron. Látta a kétségbeesett féknyomokat, ahogy próbálja lefékezni az irányíthatatlanná vált autót a síkos sárban, majd egy korhadt mólón át beugratott a folyóba. Két kommandós tiszt segített az ott lakóknak kikászálódni a romok közül-nem 150

esett bajuk–, mások pedig a folyót pásztázták, hátha menekülni látják a sofőrt. Rádión beszólt Rhyme-nak és Sellittónak, és elmesélte, mi történt, majd megkérte a nyomozót, hogy soron kívül küldjék oda a helyszínelő furgont. – Megtalálták a fickót, Amelia? – kérdezte Sellitto. – Mondd, hogy megtalálták! Amelia a koszos víz felszínén úszó fénylő olajfoltra pillantott, aztán így válaszolt: – Felszívódott. Elment a darabokra tört vécé és egy bűzlő szemeteszsák mellett. Sachs közelebb lépett azokhoz a férfiakhoz, akik izgatottan karattyoltak egymás között spanyolul. Horgászbot volt a kezükben; népszerű piócázóhely volt ez, illetve lehetett fogni törpeharcsát és egyéb nem túl nemes halakat. A férfiak ittasak voltak, de azért elég józanok ahhoz, hogy viszonylag egybehangzó beszámolóval szolgáljanak az autóval kapcsolatosan. Az autó nagy sebességgel száguldott át a bokrok között, aztán egyenesen a folyóba hajtott. Láttak egy férfit a vezetőülésen, és valamennyien egybehangzóan állították, hogy nem ugrott ki belőle. Sachs rövid beszélgetést folytatott Carlosszal és barátjával, a két hajléktalannal, akik eddig a most már darabokra tört kulipintyóban laktak. Mindketten be voltak szívva, és mivel odabent voltak, amikor a Mazda nekihajtott, nem láttak semmi olyat, ami használható lett volna. Carlos rendkívül arrogáns volt, a jelek szerint úgy érezte, a város kártérítéssel tartozik neki a veszteségei miatt. Két másik szemtanú, akik éppen szemeteszsákokat téptek fel a baleset idején, visszaváltható üvegek után kutatva, megerősítették a horgászok történetét. További rendőrautók érkeztek, és befutottak az első tévéstábok is, azt mutatták a kamerájukkal, hogy mi maradt az autóból, aztán a rendőrségi csónakot mutatták, amelyről a két búvár épp hátrafelé bebukott a vízbe. Most, hogy a mentősök és a többi odaküldött ember elsősorban a folyóra koncentráltak, a part menti hadművelet Amelia Sachsre maradt. Nem sok helyszínelő eszköze volt a Camaró-ban, de volt rengeteg sárga szalagja, amelynek segítségével most lezárt egy jókora darabot a part menti területből. Mire ezt befejezte, meg is érkezett a helyszínelős furgon. A fejére tette a headsetet, és beszólt a központba, majd ismét Rhyme-ot kapcsoltatta. – Követtük az eseményeket, Sachs. A búvárok nem találtak még semmit? – Azt hiszem, nem. – Ki tudott ugrani? – A szemtanúk szerint nem. Átfésülöm a terepet itt a folyóparton, Rhyme – mondta. – Ilyen az én formám. – Hogy érted? – Miközben én minden követ megmozgatok, hogy átnézzem a terepet, a búvárok biztosan megtalálják majd a holttestét, és akkor az egész kutatásom hiábavaló volt. – Ettől függetlenül még lesz nyomozás és... – Csak vicc volt, Rhyme. 151

– Hát persze, csakhogy az ilyen elkövetőkkel kapcsolatosan valahogy elveszítem a humorérzékemet. Na gyerünk, fésüld át a terepet! Amelia odahozta az egyik helyszínelő bőröndöt a tetthelyre és kinyitotta, amikor hallotta, hogy valaki erős akcentussal így kiált: – Atyaúristen, mi történt? Senki nem sérült meg? A tévéstábok mellett egy jól fésült, farmert és sportzakót viselő, latinos külsejű férfi furakodott át a tömegen. Rémülten hunyorogva nézegette a darabokra tört kalyibát, majd szaladni kezdett felé. – Hé! – kiáltott oda Sachs. A férfi meg sem hallotta. A férfi átbújt a sárga szalag alatt, és egyenesen a kunyhó felé vette az útját, s közben letaposta a Mazda keréknyomait, és valószínűleg tönkretett mindent, amit esetleg a Varázsló kidobhatott az autójából, vagy kiesett belőle – meglehet, hogy a gyilkos lábnyomait is tönkretette, már ha tényleg kiugrott a kocsiból a horgászok beszámolójának ellenére. Amelia most már mindenkire gyanakodott, így aztán megnézte a férfi bal kezét, és látta, hogy a gyűrűs– és kisujja nem olvadt össze. Nem ő volt tehát a Varázsló, de akkor ki az ördög lehet? És mit csinál az ő tetthelyén? A férfi keresztülgázolt a kalyiba roncsain, deszkákat, fadarabokat és rozsdás vasakat ragadott meg, és áthajigálta őket a válla fölött. – Hé, maga! – kiáltotta Amelia. – Menjen onnét a pokolba, hallja? A férfi odakiáltott a válla fölött: – Lehet, hogy van valaki odabenn. Amelia most már igazán dühösen reccsent rá: – Ez itt bűnügyi helyszín! Tilos itt tartózkodnia! – Lehet, hogy van odabent valaki – ismételte el a férfi. – Nem, nem, nem! Nincs senki, mindenki kijött! Semmi gond. Hé, hallja, amit beszélek?... Halló! Jóember, hall egyáltalán? Mindegy, hogy hallotta-e vagy sem, nem reagált rá. Továbbra is lázasan kutakodott. Vajon mit akarhatott? A férfi jól öltözött volt, arany Rolex óra volt rajta; nyilván nem az ostoba narkós Carlos rokona volt. Amelia elismételte magában a híres zsaruimát: kímélj meg, Uram, bennünket az aggódó állampolgároktól. Aztán intett a közelben álló két járőrnek: – Vigyék el innét! A férfi kiabálni kezdett. – Mentősök kellenek! Lehet, hogy gyerekek vannak odabent. Sachs dühösen figyelte, ahogy a járőrök lábnyomai tovább rombolják az amúgy is rossz állapotban lévő helyszínt. Megragadták a betolakodót a karjánál fogva, és talpra állították. A féri kirántotta a karját, és kiszabadította magát, aztán mindennek elmondta Sachst, mintha valami maffiózó lenne, akit mindenki ismer, aztán előadást tartott neki arról, hogy milyen szégyenletesen bánik a rendőrség az itteni, amúgy is elhanyagolt latin bevándorlókkal. – Hölgyem, van egyáltalán fogalma, hogy... – Bilincseljék meg! – kiáltotta. – Aztán vigyék innét a pokolba! – Úgy döntött, 152

hogy az őrmestereknek a lakossággal való jó kapcsolatáról szóló fejezet csak másodlagos a jelen nyomozásban. A két rendőr rákattintotta a bilincset a kivörösödött arcú férfira, aztán elvezették. Az izgága alak dúlva-fúlva, átkozódva hagyta el a helyszínt. – Akarja, hogy bevigyük? – kiáltott vissza az egyik rendőr. – Nem, csak tegyék félre az útból egy időre! – kiáltotta, amivel nevetést váltott ki a nézelődők egy részéből. Figyelte, ahogy beültetik a férfit egy járőrkocsi hátsó ülésére, s legalább egy időre eltávolítanak egy újabb akadályozó tényezőt a rejtőzködő gyilkos elfogásának útjából. Sachs felhúzta a kezeslábasát, aztán gyűjtőzacskóval és fényképezőgéppel szeretkezett fel, végül gumicipőt húzott a lábára, és bevonult a helyszínre. Carlos tönkretett kunyhójánál kezdte a kutatást. Rászánta az idejét, és alaposan átvizsgálta: a kimerítő egész napos üldözés után Amelia Sachs nem számított arra, hogy bármit is ingyen adnak neki. Igaz, meglehet, hogy a Varázsló tizenöt méterrel a szürkésbarna vízfelszín alatt pihen. De az is meglehet, hogy épségben kimászott a folyópartra valahol a közelben. Azon sem lepődött volna meg, ha megtudja, hogy már mérföldekkel arrébb jár új álöltözetben, következő áldozatára lesve. Ralph Swensen tiszteletes már napok óta itt volt a városban – most járt először New York Cityben –, úgy gondolta, hogy soha nem fog hozzászokni ehhez a helyhez. A vékony, kissé kopaszodó és kissé félénk férfi ezerszer kisebb nagyságrendű városban szolgált eddig, és azt a helyet több tucat fényév választotta el Manhattantől. Ha odahaza kinézett a temploma ablakán, hullámzó mezőket látott, ahol békésen legelésztek az állatok, míg itt, ha kipillantott a kínai negyed közelében lévő olcsó hotelszobája rácsos ablakán, durva látvány fogadta: a szemközti téglafalon egy csomó girbegurba graffiti éktelenkedett. Ha odahaza végigsétált az utcán, az emberek odaköszöntek neki: „Dicsértessék, atyám!”, vagy: „Pompás volt a mise, Ralph atya” – itt ilyeneket vágtak a fejéhez, hogy „Aggyá má egy dolcsit, fater!”, vagy „AIDS-es vagyok”, vagy egyszerűen annyit, hogy „Szopjál le!”. Swensen tiszteletes azonban, mivel csak rövid időre érkezett, úgy gondolta, hogy ki fogja bírni ezt a kis civilizációs sokkot. Az elmúlt órák során megpróbálta az ősrégi, gyűrött, széteső-félben lévő Bibliát olvasgatni, amelyet a hotelszobájában talált. De aztán végül feladta a dolgot. Bármennyire is lebilincselő volt Máté evangéliumának a története, nem tudott fölülkerekedni azon a hangzavaron, amelyet a homoszexuális prostituált és a kuncsaftja csaptak, ahogy a fájdalomtól és az örömtől, vagy mindkettőtől üvöltöztek a szomszédban. A tiszteletes tudta, hogy megtiszteltetésnek kellene tekintenie, amiért kiválasztották erre a New York-i misszióra, mégis inkább úgy érezte magát, mint Pál apostol az egyik misszionárius útja során a hitetlenek között 153

Görögországban és Kis-Ázsiában, ahol csak megvetés és gúnyolódás fogadta. – Ó, ó, ó...«igen, igen, ott... Ó, igen. Ez az, ez az, ez az! Na jó, ennyi volt. Még Pál apostolnak sem kellett ilyen megpróbáltatásokat kiállnia. A koncert jó pár órával később kezdődött csak, de Swensen tiszteletes úgy döntött, hogy inkább korábban elindul. Megfésülködött, megkereste a szemüvegét, és betette az aktatáskájába a várostérképet, a Bibliát és a prédikáció szövegét, amelyen dolgozott. Lement az előcsarnokba, ahol egy másik prostituált üldögélt. Ez legalább nő volt – legalábbis a jelek szerint. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben... A feszültségtől összeszorult gyomorral sietett tovább, és a padlót bámulta, mert attól félt, ajánlatot kap. Ám a nő – vagy a férfi, vagy bármi is volt – egyszerűen csak elmosolyodott, és ennyit mondott: – Szép időnk van, igaz, atyám? Swensen tiszteletes pislogni kezdett, majd visszamosolygok – Igen, így igaz – és ellenállt a kísértésnek, hogy hozzátegye: „gyermekem”, mert olyasvalami volt ez, amitől tartózkodott, amióta pap volt. Megelégedett annyival, hogy „legyen kellemes napod”. Odakint New York City Alsó-East Side-i durva utcái fogadták. Megállt a szállodája előtt, miközben taxik suhantak tova, fiatal ázsiai és latin külsejű férfiak és nők siettek el mellette céltudatosan, a buszok forró, fémes gázt bocsátottak ki, és kínai kifutófiúk zötyögtek tova ütött-kopott kerékpárjukon a járdán. Mindez annyira kimerítő volt. Az ideges és zaklatott tiszteletes úgy döntött, hogy gyalog megy az iskolába, ahol a koncertet tartják majd, a séta talán megnyugtatja. Megnézte a térképet, és tudta, hogy messze kell mennie, de szüksége volt valamire, hogy levezesse a feszültségét. Majd nézegeti a kirakatokat, beugrik vacsorázni, dolgozik a prédikációján. Miközben meggyőződött arról, hogy merre kell mennie, érezte, hogy valaki figyeli. Balra nézett a szálloda melletti sikátorba. Egy férfi ácsorgott ott a kuka mellett rejtőzve, sovány, barna hajú, overallt viselő fickó, apró szerszámostáskával a kezében. Valahogy céltudatosan nézett végig tetőtől talpig a papon. Aztán mintha rajtakapták volna valamin, elfordult, és bement a sikátorba. Swensen tiszteletes szorosabbra fogta az aktatáskáját, és azon tűnődött, hogy vajon hibát követett-e el azzal, hogy nem maradt a szobája biztonságában – bármilyen mocskos és zajos is volt. Lehet, hogy ott kellett voliia kivárnia a koncert idejét. Aztán halkan felnevetett. Nyugalomra intette magát. A férfi csak egy karbantartó vagy gondnok volt, lehet, hogy a szálloda alkalmazottja, biztos meglepődött, hogy egy pap lép ki egy ilyen igénytelen helyről. És különben is, jutott eszébe, miközben észak felé fordult, ő egyházfi, és az öltözéke nyilvánvalóan bizonyos fokú védettséget biztosított a számára még ebben a modern Szodomában is.

154

Huszonegyedik fejezet

Itt az egyik másodperc a másikba folyt át. A piros golyó nem juthatott el Kara kinyújtott jobb kezéből a füle mögé. Mégis megtette. Miután odagurította és feldobta a piros gömböt a levegőbe, nem tűnhetett el, és nem kerülhetett a bal könyöke hajlatába. Pedig mégis így tett. „Hogy lehet ez?” – tűnődött Rhyme. Az illuzionista és a kriminológus Rhyme lakásának földszinti laborjában ücsörögtek, s Amelia Sachsre és Roland Bellre vártak. Miközben Mel Cooper a tárgyi bizonyítékokat rendezgette az asztalon, és a CD-ről dzsesszzongora hangja szólt, Kara pedig kis külön magánszámmal szórakoztatta Rhyme-ot. Kara az ablak előtt állt, és Sachs fekete pólója volt rajta, az emeleti szekrényből szedte elő. Thom épp a topjából próbálta kimosni a ketchupot, amely pár órával azelőtt a piactéren igen hatásosnak bizonyult. – Azt meg honnét vette? – kérdezte Rhyme, s a golyók felé biccentett. Nem látta, hogy a lány a retiküljéből vagy a zsebéből előszedett volna bármit is. Kara mosolyogva csak annyit felelt, hogy elővarázsolta őket. – Maga hol lakik? – kérdezte. – Greenwich Village-ben. Rhyme bólintott, és emlékek villantak fel az agyában. – Amikor a feleségem és én még együtt voltunk, a barátaink nagy része odalent lakott, meg a Sohóban, a TriBeCában. – Nemigen jutok tűi a 23. utcán – mondta a lány. A kriminológus fölnevetett. – Az én időmben még a 14. utca volt a demilitarizált övezet kezdete. – Úgy tűnik, a mi oldalunk nyer – tréfálkozott a lány, miközben a piros golyók eltűntek, aztán újra megjelentek, egyik kezéből a másikba vándoroltak, és elképesztő módon a levegőben lebegtek. – És az akcentusa? – kérdezte a férfi. – Miért, akcentusom van? – kérdezett vissza. – Úgy értem, a hanglejtése, az intonációja, a hangszíne. – Valószínűleg ohiói, középnyugatról. – Az enyém is – válaszolta Rhyme. – Illinois. – De 18 éves korom óta itt élek. Idejártam iskolába Bronxville-be. – Sara Lawrence drámatagozatos osztályába – következtette ki Rhyme. – Angol tagozatos. – És megtetszett magának, és itt ragadt. 155

– Nos, tetszett, hogy kiszabadultam a külvárosból, és beljebb jöhettem a központ felé. Aztán apám halála után anyám ideköltözött, hogy közelebb legyen hozzám. A lány és az özvegy anya... éppúgy, mint Sachs, gondolta Rhyme. Azon tűnődött, hogy vajon Karának is hasonló gondjai lehetnek-e, mint Sachsnek az övével. Az utóbbi időben tűzszünetet kötöttek, de Sachs fiatal korában az anyja szeszélyes, kiszámíthatatlan és elviselhetetlen volt. Rose nem értette, hogy a férje miért nem akarja többre vinni annál, hogy puszta zsaru, és hogy a lánya miért választ más szakmát, mint amit az anyja szán neki. Ennek következtében természetesen az apa és lánya szövetséget kötöttek, ami tovább súlyosbította a helyzetet. Sachs elmesélte neki, hogy rosszabb napokon a menedékhelyük a garázs volt, ahol kényelmesen megjósolható világra bukkantak: ha a karburátor nem működött rendesen, az csak azért történt, mert a fizikai világ egyszerű és igazságos szabályait áthágták – a gépek toleranciája kiszámítható volt. A motorok, a felfüggesztések és a váltók nem mentek át melodrámai hangulatváltásokon vagy hisztériás rohamokon, legrosszabb esetben is csak önmagukat hibáztathatták, ha valami nem működött. Rhyme többször is találkozott Rose Sachsszel, és elbűvölő, beszédes, kissé különc nőnek találta, aki nagyon büszke a lányára. De tudta azt, hogy a múltban korántsem volt olyan felhőtlen a viszony szülő és gyermek között, mint manapság. – És hogy vált be az a dolog, hogy most a közelében lakik? – kérdezte Rhyme szkeptikusan. – Hát, elég meredek dolognak hangzik, igaz? De nem, anya, az én anyám pompás nő. Ő... hát tudja, egy olyan igazi anya. Olyan valódi anyatípus, aki soha nem esik ki a szerepéből. – Hol lakik? – Most egy szanatóriumban, a Felső-East-Side-on. – Nagyon beteg? – Semmi komoly, majd rendbe jön. – Kara szórakozottan tördelte az ujjait. – Amint jobban lesz, elmegyünk Angliába. Csak mi ketten. Londonba, Stratfordba, a Cotswoldsbe. A szüleim és én jártunk egyszer ott. Az volt életem legszebb vakációja. Ezúttal én fogok az út bal oldalán vezetni, és langyos sört iszom. Legutóbb ugyanis nem engedték. Természetesen még csak 13 éves voltam. Maga járt már ott? – Hát persze, volt idő, hogy alkalmasint a Scotland Yardnak is dolgoztam. Meg előadásokat tartottam. De nem jártam már ott vagy... hát jó pár éve. – A bűvészkedés és az illúzió mindig is népszerűbb volt Angliában, mint itt. Olyan nagy múltja van a szigetországban. Meg akarom mutatni anyának, hogy hol van Londonban az egyiptomi terem. Száz évvel ezelőtt ez volt a világ közepe a bűvészek számára. Olyasmi ez számomra, tudja, mint valami zarándokút. Rhyme az ajtó felé pillantott. Thom nem volt sehol. – Megtenne nekem egy szívességet? 156

– Hát persze. – Egy kis gyógyszerre lenne szükségem. Kara gyógyszeres üvegcséket vett észre a fal mellett. – Nem, nem, ott a könyvespolcon. – Ja, értem. Melyik? – kérdezte. – Az ott, a polc végén. Macallan, 18 éves – suttogta a férfi. – És valószínűleg minél csendesebben tölti ki, annál jobb. – Hé, nálam jobb alanyt nem is találhatott volna. Robert-Houdin azt mondta, hogy a sikeres illuzionistának három dolgot kell alaposan elsajátítania: a kézügyességet, a kézügyességet, valamint a kézügyességet. – Szemvillanás alatt jókora adag füstízű whiskyt töltött ki egy pohárba – valóban hangtalanul és szinte láthatatlanul. Thom akkor sem vett volna észre semmit, ha ott áll a közelben. Belecsúsztatta a pohárba a szívószálat, aztán betette a kerekes székhez rögzített italtartóba. – Szolgálja ki magát is – mondta a férfi. Kara megrázta a fejét, és a kávéskancsó felé mutatott, amelyet már majdnem kiivott egyedül. – Én ezzel mérgezem magam. Rhyme belekortyolt az italba. Hátradöntötte a fejét, és hagyta, hogy az égető érzés végigperzselje a szájpadlását, aztán eltűnjön. Figyelte a nő kezét és a piros golyók megmagyarázhatatlan viselkedését. Megint nagyot szívott a whiskyből. – Tetszik. – Micsoda? – Hát az illúzió gondolata. „Ne légy már ilyen rohadt érzelgős!” – figyelmeztette magát. „Ha iszol, akkor mindjárt érzelgőssé válsz.” De ez az önkritika nem akadályozta meg abban, hogy megint jókorát kortyoljon a whiskyből, aztán így folytassa: – Tudja, néha elég nehéz elviselni a valóságot. – Önkéntelenül végignézett saját mozdulatlan testén. Abban a pillanatban megbánta az iménti megjegyzést – és a pillantást is –, így máris témát váltott. De Kara nem állt elő valamilyen sztereotip együtt érző szöveggel, hanem így válaszolt: – Tudja, nem vagyok biztos benne, hogy van-e egyáltalán valóság. A férfi a homlokát ráncolta, nem egészen értette, hogy mire céloz. – Hát nem illúzió az egész életünk? – folytatta. – Hogy érti ezt? – Nos, minden, ami a múltban volt, csak emlék. Nem igaz? – De igaz. – És minden, ami a jövőben lesz, az csak képzelet. Mindkettő tehát puszta illúzió – emlékek. Az emlékek megbízhatatlanok, a jövőt illetően pedig csak spekulációkba bocsátkozhatunk. Az egyetlen dolog, amely teljesen valós, a jelen pillanat – és ez állandóan változik, ingadozik a képzelet és az emlékek között Szóval érti, mire célzok? Az egész életünk csupa illúzió. 157

Rhyme halkan felnevetett. Logikus gondolkodású tudós ember lévén szeretett volna lyukat ütni az elméleten. Csakhogy nem tudott. Igaza volt, döntötte el magában. Az ideje java részét azzal töltötte, hogy a balesete előtti emlékeiben kutakodott, azt keresve, hogy milyen volt akkor, és hogyan változott meg az élete utána. Na és a jövő? Ó, igen, azzal is sokat foglalkozott. Szinte senki nem tudta Sachset és Thomot leszámítva, hogy naponta legalább egy órát töltött testgyakorlással – manuális forgatóterápiával, illetve fürdőterápián vett részt a közeli kórházban, vagy a stimulációs kerékpáron tekert, amely odafent volt eldugva az emeleten. A sok testgyakorlás célja részben az volt, hogy visszanyerje az idegi és motoros funkciók egy részét javítsa az állóképességét, és megelőzze az ezzel járó egészségügyi problémákat, amelyek gyakran felütik a fejüket egy ilyen állapotú szervezetben. De főleg azért tornázott, hogy az izmai formában maradjanak arra az időpontra, amikor lehetségessé válik már a gyógyulás. Kara elméletét a szakmájára is alkalmazta: amikor egy eseten dolgozott, akkor állandóan a hatalmas adatbázist pásztázta, hogy hasznos ismereteket szerezzen az igazságügyi orvos szakértőktől, a múltbeli bűncselekményekből, ugyanakkor próbálta kikövetkeztetni, hogy milyen lépésre készül az elkövető. Minden, ami a múltban volt, emlék, és minden, ami a jövőben lesz, csak képzelgés... – Mivel megtört a jég kettőnk között – szólalt meg a nő, s közben cukrot tett a kávéjába –, tartozom egy vallomással. Rhyme belekortyolt az italába. – Igen? – Amikor először megláttam magát, akkor fogalmazódott bennem meg ez a gondolat. Ó, igen, Rhyme jól emlékezett arra a híres „meneküljünk a nyomoréktól” tekintetre, kedves mosollyal körítve. Az egyetlen dolog, ami ennél is rosszabb volt, az, ami valószínűleg most következett, a mindig is olyan félszeg bocsánatkérés ezért a tekintetért és mosolyért. A lány elbizonytalanodott, aztán zavartan így szólt: – Akkor arra gondoltam, milyen csodálatos illuzionista válna magából. – Belőlem? – kérdezte Rhyme meglepetten. Kara bólintott. – A maga élete, az érzékelés és a valóság. Az emberek magára néznének, és látnák, hogy rokkant... Ugye így mondják? – Hát a korrekt megfogalmazás úgy szól, hogy „fogyatékkal élő”. De én csak azt szoktam mondani, hogy rábasztam. Kara elnevette magát, és így folytatta: – Látják tehát, hogy maga nem tud mozogni. Valószínűleg azt gondolják, hogy szellemi problémái is vannak, vagy legalábbis lelassult. Igaz? Ez igaz. Azok az emberek, akik nem ismerték, gyakran lassabban és 158

hangosabban beszéltek, és elmagyarázták még a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb fogalmakat is (Thom megrökönyödésére Rhyme ilyenkor néha összefüggéstelenül motyogni kezdett, vagy Tourette-szindrómát színlelt, és a rémült látogatókat kiüldözte a helyiségből). – A közönségnek rögtön az lenne a véleménye, sőt meggyőződése, hogy valószínűleg nem maga áll az illúziók mögött, amit látnak. A nézők felét teljesen lekötné az ön állapota. A másik fele pedig nem is merne önre nézni. És ekkor lehetne lépre csalni őket... Na szóval, amikor először találkoztam magával, a tolószékében üldögélt, és nyilvánvalóan nem volt éppen egyszerű magának. Én pedig nem akartam együttérzést mutatni, nem kérdeztem meg, hogy van, még annyit sem mondtam, hogy „sajnálom”. Csak arra gondoltam, a szentségit, micsoda illuzionista lenne magából. Ez meglehetősen tapintatlan dolog volt, és az volt az érzésem, hogy megbántottam vele. Rhyme-ot teljesen feldobta a dolog. Aztán megnyugtatta a nőt. – Higgye el, nem bírom, ha valaki udvariaskodik vagy együtt érzőnek mutatkozik. A „tapintatlanság” sokkal szimpatikusabb, ha már itt tartunk. – Igen? – Aha. A lány felemelte a kávéscsészét. – Akkor ezt ürítem a híres illuzionistára, a lebénult emberre. – A kézügyesség hiánya persze egy kis problémát jelentene – jegyezte meg Rhyme. Kara így válaszolt: – Ahogy Mr. Balzac szokta mondani, a szellemi ügyesség sokkal fontosabb. Aztán hallották, amint kinyílik a bejárati ajtó, és felcsendül Sachs és Sellitto hangja, a két rendőr ugyanis beszélgetve lépett be az előszobába. Rhyme felvonta a szemöldökét, és a szívószál és a pohár fölé hajolt. Aztán maga elé suttogta. – Na nézzék csak! Ezt a mutatványt úgy nevezném, hogy a terhelő bizonyíték eltüntetése. Lon Sellitto így szólt: – Először is, feltételezhetjük, hogy meghalt? A halakkal alszik? Sachs és Rhyme egymásra néztek, aztán egyszerre válaszoltak. – Nem. A nagydarab nyomozó folytatta: – Tudják, hogy milyen durva a víz a Harlemben, Azok a gyerekek, akik megpróbálnak fürödni benne, soha többé nem jönnek ki belőle. – Hozzátok ide a hulláját – vetette közbe Rhyme –, és akkor elhiszem. Egy dolgot azonban biztatónak talált: hogy azóta nem érkezett jelentés gyilkosságról vagy valaki eltűnéséről. Valószínűleg ráijesztettek a gyilkosra azzal, hogy majdnem elkapták és meg kellett fürödnie a folyóban; talán most, hogy a rendőrség szorosan ott járt a nyomában, nem támad többé, vagy legalábbis egy darabig nyugton lesz, s közben Rhyme és csapata előtt esély 159

nyílik arra, hogy rátaláljanak a búvóhelyére. – Mi a helyzet Larry Burke-kel? – kérdezte Rhyme. Sellitto megrázta a fejét. – Vagy tucatnyi ember keresi. Egy csomó önkéntes is, járőrök és szolgálaton kívüli tűzoltók, tudja. A polgármester jutalmat tűzött ki... De meg kell hogy mondjam, nem túl biztatóan áll az ügy. Szerintem lehet, hogy a Mazda csomagtartójában van. – Még nem hozták fel? – Még nem is találták meg. A víz éjfekete, és olyan sodrása van, hogy egy búvár szerint az autó fél mérföldet is elsodródhat, mielőtt leül a folyó aljára. – Azt kell feltételeznünk – mondta Rhyme –, hogy megszerezte Bürke fegyverét és rádióját. Lon, frekvenciát kell váltanunk, hogy ne hallgathassa ki, mire készülünk. – Hát persze. – A nyomozó beszólt a központba, és átváltották valamennyi, a Varázslóról szóló rádióadást a speciális hadműveleteknél szokásos frekvenciára. – Térjünk vissza a bizonyítékokhoz! Milyen újabb tárgyi bizonyítékot szereztünk be, Sachs? – A görög étteremből semmit – mondta a lány, és lebiggyesztette az ajkát – Mondtam a tulajdonosnak, hogy ne nyúljanak semmihez, de valahogy nem értette meg, vagy nem akarta megérteni. Mire visszaértem, a személyzet letakarította az asztalt és felmosta a padlót. – Na és mi a helyzet a tóval? Ahol rábukkantatok? – Ott találtunk pár dolgot – mondta Sachs. – Ott is elvakított bennünket a villanógyapottal, aztán petárdákat robbantott. Először azt hittük, hogy lövöldöz. Cooper az égett petárdamaradványokra nézett. – Épp olyanok, mint az előzőek. Nem tudjuk megállapítani a forrását – Rendben – sóhajtott fel Rhyme. – Mi van még? – Láncok. Két hosszú lánc. Ezt tekerte Cheiyl Marston mellkasa, karja és bokája köré, aztán rugós kapoccsal rögzítette, mint a kutyapórázt. Cooper és Rhyme alaposan megvizsgálták a szóban forgó tárgyakat. Egyiken sem volt feltüntetve a gyártó. Ugyanúgy nem mentek vele semmire, mint a kötéllel és a ragasztószalaggal, amivel a nő száját beragasztotta. A sporttáskában, amelyet a gyilkos az autójából vett ki, feltehetőleg a láncokat és a kötelet tartotta. De nem volt rajta semmiféle felirat, csak annyi, hogy Kínában gyártották. Ha elegendő emberük volt, akkor néha sikerült megtalálni a forrását az ilyen gyakori tárgyaknak is úgy, hogy végigjárták a diszkontáruházakat és az utcai árusokat De egy olcsó tömegtermék esetén, mint ez a táska, lehetetlen vállalkozás lett volna belefogni a felkutatásába. Cooper kifordította a táskát a porcelán vizsgálótálca fölött, és többször is megütögette az alját, hogyha van benne valami, akkor kiessen. Egy kis fehér por hullott ki belőle. A technikusok drogelemzést végeztek, és az anyagról kiderült, hogy flunitrazepam. 160

– Ez egy úgynevezett randikábítószer – mondta Sachs Karának. Ezenkívül valamilyen ragadós, átlátszó anyagból lévő galacsinokra is bukkantak a táska belsejében. Ehhez hasonló anyagot találtak a cipzáron és elkenődve a fogantyún is. – Nem jövök rá, hogy mi ez – mondta Cooper. De Kara megnézte és megszaglászta az anyagot, majd így szólt. – Ilyen tapadós viaszt használnak a bűvészek. Arra használjuk, hogy rövid időre összeragasszuk a tárgyakat a színpadon. Lehet, hogy egy nyitott kapszula volt odaragasztva a tenyeréhez. Amikor átnyúlt a nő kávéja felett, hogy beleborítsa a tartalmát. – Honnan lehet ilyen viaszt beszerezni? – kérdezte Rhyme cinikusan. – Hadd találjam ki... bármelyik bűvészkellékboltban a szabad világban. Igaz? Kara bólintott. – Sajnálom. A táska belsejében Cooper talált még pár apró fémforgácsot és egy kör alakú fekete lenyomatot – mintha egy a táska aljában tartott apró festékesedény hagyta volna. A mikroszkópos vizsgálat kiderítette, hogy a fém valószínűleg réz volt, és a fémen különös megmunkálási nyomok látszottak. De Lincoln Rhyme semmilyen tanulságot nem tudott levonni ebből. – Küldjetek néhány fényképfelvételt a barátainknak a hivatalba! – Cooper elkészítette a fotókat, összetömörítette őket, és kódolt e-mailhez csatolva elküldte őket Washingtonba. A fekete foltokról kiderült, hogy nem festék, hanem tintanyom. Az adatbázis alapján azonban nem sikerült beazonosítani a fajtáját; nem volt benne olyan jellegzetes anyag, ami segített volna az eredetét kideríteni. – Mi az? – kérdezte Rhyme a matrózkék ruhát tartalmazó műanyag zacskóra pillantva. – Nos, ezúttal szerencsénk volt – mondta Sachs. – Ez az a széldzseki, ami rajta volt, amikor felszedte azt a Marston nevű nőt De nem volt ideje arra, hogy magával vigye, amikor kereket oldott. – Valami azonosító jel? – kérdezte Rhyme abban a reményben, hogy esetleg benne van az elkövető monogramja vagy a tisztítócédula. Hosszasan vizsgálták a ruhadarabot, végül Cooper így szólt: – Semmi. Még a címkéjét is kivágták. – De hát– mondta Sachs – találtunk pár dolgot a zsebében. Az első dolog, amit megvizsgáltak, az a sajtóbérlet volt, amelyet az egyik nagy kábeltelevíziós társaság bocsátott ki. A CTN riporterének neve Stanley Saferstein, és a fényképfelvételen egy vékony, barna hajú, szakállas férfi látszott. Sellitto hívta a hálózatot, és beszélt a biztonságiak főnökével. Kiderült, hogy Saferstein volt az egyik vezető riporterük, és évek óta dolgozik a szakmában. A múlt héten lopták el a bérletét – kiemelték egy belvárosi sajtókonferencián vagy 161

utána a zsebéből. A riporter semmit nem vett észre, és a tolvaj nyilvánvalóan kivágta a zsebét, és elcsórta a személyi igazolványával együtt. A Varázsló tehát ellopta Saferstein kártyáját, feltételezte Rhyme, mivel a riporter kissé hasonlított rá: ötven körüljárt, keskeny arcú és sötét hajú volt. A lopott bérletet letiltották, mint a biztonsági főnöktől megtudták – „a fickó így is túljuthatott az ellenőrzési pontokon, ha csak felmutatta. A biztonsági őrök és a rendőrség nem nagyon ellenőrzik a dolgot, ha látják rajta a lógónkat.” Miután abbahagyták a beszélgetést, Rhyme így szólt Cooperhez: – Futtasd végig Safersteint a nyilvántartáson! – Rendben, de miért? – Csak úgy – válaszolta Rhyme. Nem lepődött meg túlságosan, amikor negatív eredményt kaptak. Valójában nem gondolta, hogy a riporternek köze lenne a Varázslóhoz, de a személyében egy olyan elkövetőről volt szó, akinek Rhyme nem adhatott semmiféle esélyt. A dzsekiben volt ezenkívül még egy szürke plasztik szállodakulcskártya. Rhyme nagyon örült ennek a leletnek. Még akkor is, ha nem volt rajta a szálloda neve – csak egy kulcs képe és egy nyíl, amely megmutatta az ügyfélnek, hogy hogyan kell beilleszteni a zárba –, ugyanis feltételezte, hogy rajta van a kód a mágneskártyán, amiből kikövetkeztethetik, hogy melyik szállodához tartozik. Cooper megtalálta a kártya hátlapján apró betűkkel a gyártó nevét is: APC Inc. Akron, Ohio. Ezt a céget aztán megtalálta a márkanevek adatbázisban, és kiderült róla, hogy egy amerikai plasztikkártyagyártó vállalat, amely több száz igazolványt és kulcskártyát gyárt Pár perc múlva a team már magával az APC elnökével beszélt– egy elegáns, inget viselő főnök, ahogy Rhyme képzelte, akinek nem gond az, hogy szombaton dolgozzon, vagy hogy felvegye a saját telefonját. Rhyme elmagyarázta neki a helyzetet, és leírta a mágneses kártyakulcs külsejét, majd megkérdezte, hogy hány olyan szálloda van New York City területén, ahová ilyeneket adnak el. – Ó, igen, ez az APC~42-es. Ez a legnépszerűbb modell. Valamennyi nagy zárt rendszerhez ezt készítjük. Az Ilcunak, a Safloknak, Tesának, a Vingnek, a Sargentnak és az összes többinek. – Van valami ötlete, hogyan tudnánk kiszűrni, hogy melyik szállodáé lehet? – Attól tartok, legjobb lesz, ha elkezdik hívogatni a szállodákat, és utánajárnak, hogy kik használnak APC-42-est. Nyilván nekünk is van erről információnk, de nekem magamnak fogalmam sincs, hogy hogyan ássuk elő. Megpróbálom előkeríteni a kereskedelmi igazgatónkat vagy az asszisztensét. De lehet, hogy egy-két napba is beletelik. – Ajaj! – sóhajtott Sellitto. Na igen, ajaj. Miután letették a telefont, Rhyme úgy döntött, kénytelen megelégedni azzal, hogy várjon az APC-re, így aztán elküldette Sellittóval a kulcsot Beddingnek és Soulnak azzal az utasítással, hogy kezdjék átfésülni a szállodákat Manhattanben, 162

hogy kik használják azt a kurvára népszerű APC-42-es mágneskártyát Utasításba adta továbbá, hogy ellenőrizzék a sajtóbelépőn és a kártyán található ujjlenyomatokat – csakhogy ezekkel kapcsolatosan is negatív eredmény érkezett vissza. Továbbra is elmaszatolódott lenyomatokat találtak, illetve újra szerepelt kétszer is az ujjvédő lenyomata. Roland Bell visszatért a West Side-i tetthelyekről, és Cooper beavatta a részletekbe, így megtudhatta, hogy mire jutott eddig a csapat. Ezután visszatértek a tárgyi bizonyítékokhoz, és kiderült, hogy a Varázsló dzsekijében más is volt még: egy éttermi számla egy Riverside Inn nevű helyről, amely a New York-i Bedford Junctionben található. A számláról kiderült, hogy négy ember ebédelt a 12-es asztalnál április 6-án, szombaton, két héttel ezelőtt. Az étkezés során elfogyasztottak egy adag pulykát, fasírtot steaket és a konyhafőnök ajánlatát. Senki nem ivott alkoholt. Mindenki üdítőzött. Sachs megcsóválta a fejét. – Hol az istenben van az a Bedford Junction? – Gondolom, valahol az állam felső részén – válaszolta Mel Cooper. – A számlán van telefonszám is – szólt közbe Bell. – Hívjuk fel őket! Kérdezzétek meg Debbyt vagy Tanyát, vagy akárhogy is hívják a csinos pincérnőt, hogy van-e olyan négyfős társaság – azzal hunyorogva a számlára pillantott aki rendszeresen a 12-es asztalnál ül. Vagy legalábbis hogy emlékszike valakikre, akik ezeket a dolgokat rendelték. Elég kicsi az esélye annak, hogy emlékszik, de ki tudja. – Mi a szám? – kérdezte Sellitto. Bell tárcsázni kezdett. Valóban kicsi volt az esély – túlságosan is kicsi, ahogy Rhyme arra számított is. Sem az üzletvezetőnek, sem a pincérnőnek nem volt fogalma arról, hogy ki lehetett a rejtélyes négyes azon a bizonyos szombaton. – Itt valami bűzlik – szólt közbe Sellitto. – Nekem se tetszik – mondta Sachs. – Micsoda? – Hogy lehet az, hogy három emberrel ebédelt együtt? – Igaz, igaz – mondta Bell. – Szerinted van bűntársa is? Sellitto így válaszolt: – Szerintem nincs. Az ilyen mániákus sorozatgyilkosok rendszerint egyedül dolgoznak. Kara nem értett egyet ezzel. – Azért én nem lennék biztos ebben. A kisstílű bűvészek és kártyatrükkre specializálódott előadók persze egyedül dolgoznak. De ne felejtsék el, hogy illuzionistákkal van dolgunk. Ők mindig másokkal együtt dolgoznak. Önként jelentkezőket is kiválasztanak a közönség soraiból. A színpadon pedig segédek vannak, ezek olyan emberek, akik valójában az illuzionista segédei, csak a közönség nem tud erről. Elképzelhető, hogy színpadi segédnek öltöznek, vagy elvegyülnek a közönség között, és úgy tűnik, mintha önként jelentkezők 163

lennének. Egy jó előadás során az ember soha nem tudhatja, hogy ki kicsoda. „Jesszusom – gondolta Rhyme –, ez az elkövető már így is elég problémás az ügyességével, a gyors átöltözési képességével, a szabadulóművészi jártasságával és az illuzionista trükkjeivel. De ha segédei is vannak, akkor százszor olyan veszélyes. – Jegyezd fel, Thom! – kurjantotta el magát. – Nézzük, mit találtál a sikátorban, ott, ahol Bürke nyakon csípte. Az első tárgy a rendőr bilincse volt. – Másodpercek alatt kiszabadult belőle. Nyilván volt kulcsa – mondta Sachs. Bármennyire is nem értenek ezzel egyet az ország rendőrei, a legtöbb bilincset ugyanaz az általános kulcs nyitja, amely mindössze pár dollárért kapható a rendőrségi szaküzletekben. Rhyme odagurult a vizsgálóasztalhoz, és alaposan megnézte a bilincset. – Fordítsd meg... emeld fel... lehet, hogy használt kulcsot, de friss karcolásnyomokat látok a kulcslyuk körül. Én azt mondom inkább, hogy ügyesen kinyitotta... – De azt Bürke észrevette volna – mondta Sachs. – Különben is, honnét szerzett hozzá álkulcsot? Kara így szólt: – Azt bárhová elrejtheti, a hajába, a szájába. – A szájába? – csodálkozott Rhyme. – Menj rá a nagyítóval, Mel. Cooper nagyítólencsét tett fel, és egy másik fényforrással is megvilágította a bilincset. – Igen, valóban apró karcolások és pöttyök láthatók a kulcslyuk körül. – Ez azt jelenti – magyarázta Rhyme Karának –, hogy testváladék is van rajta, valószínűleg nyál. Houdini rendszeresen alkalmazta ezt a trükköt. Néha hagyta, hogy a közönség soraiból ellenőrizze valaki a száját is. Aztán még a szabadulóművész mutatványa előtt a felesége megcsókolta– ő persze azt mondta, hogy azért, hogy szerencsét hozzon, pedig valójában csak a száján keresztül átadta neki a kulcsot – Csakhogy a fickó kezét összebilincselték a háta mögött – mondta Sellitto. – Hogyan érhetett oda egyáltalán a szájához? – Ó – nevetett fel Kara bármelyik szabadulóművész képes a teste elé kifordítani a karjait három-négy másodperc alatt. Cooper leellenőrizte a nyálnyomokat Vannak olyan emberek, akik a testnedveikben antitesteket választanak ki, amelyek segítségével meghatározható a vértípusuk. A Varázsló azonban a jelek szerint nem választott ki antitesteket Sachs talált ezenkívül egy nagyon apró fűrészes szélű vasdarabot is. – Igen, ez az – mondta Kara. – Ez is szabadulóművész eszköz. Úgynevezett pengefűrész. Valószínűleg ennek segítségével vágta át a bokáján lévő műanyag pántot – Talán ez is a szájában volt? Nem túl veszélyes ez ahhoz? 164

– Ó, sokan rejtünk tűket, zsilettpengét a szánkba mutatvány közben. Egy kis gyakorlással meglehetősen veszélytelenné válik a dolog. Megvizsgálták az utolsó tárgyi bizonyítékot, amely a sikátorból került elő, és további latexdarabokat és sminknyomokat találtak, pont ugyanolyanokat, mint amilyenekre korábban bukkantak. Ezenkívül megint csak előkerült Tack-Pure olaj is. – Találtál valamit a folyóparton ott, ahol a vízbe ugratott? – Csak csúszásnyomokat a sárban. – Ezután Amelia feltűzte a táblára azokat a digitális fotókat, amelyeket Cooper kinyomtatott a számítógépéből. – Bizonyos segítőkész állampolgároknak sikerült összetaposni a helyszínt – magyarázkodott – De így is fél órán keresztül kutakodtam a sárban. Egész biztos vagyok benne, hogy nem dobott ki bizonyítékot, és nem sikerült megszöknie a kocsiból. Sellitto Bellhez fordult – Mi a helyzet az áldozattal, azzal Marston nevű nővel? Megtudtál tőle valami értékelhetőt? Az észak-carolinai nyomozó beszámolt a nővel folytatott beszélgetéséről. Szóval jogász a nő, tűnődött el Rhyme. De miért őt csípte fel? Vajon mi az isten alapján válogatja ki a Varázsló az áldozatait? Zenész, sminkes, jogász. Bell hozzátette: – A nő elvált, a férje Kaliforniában lakik. Nem éppen békében váltak el, de nem hinném, hogy a fickónak köze van a dologhoz. Mindenesetre fölvettem a kapcsolatot a Los Angeles-i rendőrséggel, és kiderült, hogy van alibije mára. Ráadásul nem szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. Cheryl Marston leírása szerint a Varázsló vékony testalkatú, de erős, szakállas férfi, akinek forradások vannak a nyakán és a mellkasán. – Ó, és ő is megerősítette, hogy az ujja deformált, úgy, ahogy gondoltuk. Úgy fogalmazott, hogy a két ujja összenőtt. Nem mondta meg pontosan, hogy melyik környéken lakik, és a „John” álnevet használta. Agyafúrt fickóval van dolgunk, az hétszentség. – Ezzel nem sokra megyünk – foglalta össze Rhyme. De aztán a nyomozó elmagyarázta, hogyan szedte fel a nőt, és mi történt utána. Rhyme Karához fordult. – Nem tűnik ismerősnek a dolog? – A fickó valószínűleg meghipnotizált egy galambot vagy sirályt, nekihajította a lónak, aztán valamilyen trükk segítségével megvadította a lovat. – Milyen trükkel? – kérdezte Rhyme. – Ismer ilyen gyártót? – Valószínűleg házilag készült eszköz ez is. A bűvészek elektródákat használnak arra, hogy adott jelre az oroszlánok ordítsanak, szóval valami ilyesmi. De tudja, egy állatvédő tiltakozna, ha ezt hallaná. Bell folytatta a beszámolóját, és részletesen leírta, hogy mi történt, amikor Marston és a Varázsló elmentek kávézni. – A nő mondott valami furcsát: olyan volt, mintha a férfi olvasna a 165

gondolataiban. – Bell leírta, hogy Marston szerint a Varázsló nagyon sok mindent tudott róla. – Csak a testbeszédéből olvasott – mondta Kara. – Mond valamit, aztán megfigyeli a nő reakcióit. Ez sokat elárul róla. Ha sikerül valakire ilyen hatással lenni, azt úgy nevezzük, „beadjuk neki a gyógyszert”. Egy igazán jó gondolatolvasó mindenféle dolgot megtudhat pusztán azáltal, hogy ártatlan beszélgetést folytat velünk. – Aztán amikor a nő kezdett meghittebb viszonyba kerülni vele, akkor kábítószert öntött az italába, és a tóhoz vitte. Fejjel lefelé felkötözte – mondta Bell. – Ez a vízi kínzás a cellában nevű mutatvány egyik változata – magyarázta Kara. – Houdini trükkje volt. Ez volt az egyik leghíresebb mutatványa. – És a tónál történt szökés? – kérdezte Rhyme Sachstől. – Először nem voltam biztos benne, hogy ő az, nagyon gyorsan átöltözött– mondta Amelia. – Más volt a ruhája, és – jelentőségteljes pillantást vetett Karára – a szemöldöke is. A kezét viszont nem láttam rendesen, így nem tudtam megfigyelni az ujjait. De elvonta a figyelmemet hasbeszéléssel. Pedig az arcát néztem – de az ajka meg sem mozdult. Kara így szólt: – Lefogadom, hogy olyan szavakat használt, amelyekben nem volt b, m vagy p. Valószínűleg f és v sem. – Igaza van, azt hiszem, valami olyasmit mondott, hogy: „Vigyázzon, a melegítős fickónál fegyver van!” Tökéletesen fekete dialektussal. – Arca fintorba torzult. – Elfordítottam a fejem – ugyanabba az irányba néztem, mint mindenki más. Aztán meggyújtott egy ilyen villanógyapotot vagy mit, és elvakított. Petárdákat robbantott, és azt hittem, hogy lövöldözik. Halálra ijesztett. Rhyme látta a nő arcára kiülő indulatokat. Amelia Sachs leginkább magára volt dühös. Kara azonban így szólt: – Ne vegye annyira a szívére a dolgot! A fülünk az az érzékszervünk, amelyet a legkönnyebb becsapni. Nem használunk gyakran hangillúziót a bemutatók során. Ezek ma már olcsó trükköknek számítanak. Sachs mit sem törődött a vigasztalással, és így folytatta: – Míg Roland és én egy darabig semmit nem láttunk a vakító fény nyomán, ő eltűnt és elvegyült a kirakodóvásár tömegében. – Újabb grimasz ült ki az arcára. – És aztán láttam tizenöt perccel később–a lófarkas motorost. A francba, ott volt tőlem karnyújtásnyira! – Nem semmi – mondta Kara, és megcsóválta a fejét–, az ő érméi nem csilingelnek, az biztos. – Ez meg mit jelent? – kérdezte Rhyme. – Az érméi? – Ó, ez amolyan bűvészszleng. Általában olyankor használjuk, ha valaki tényleg jó a szakmában. Vagyis azt jelenti, hogy amikor érmés trükköt mutat be, akkor 166

nem csilingelnek az érmek. De olyankor is használjuk, ha veszélyes mutatványt produkál valaki. Kara a fehér bizonyítékos táblához sétált, felvette a filctollat, és felírta a következőt: alkalmaz gondolatolvasást, hasbeszélő, kábítószert is bevet, valamint állattrükköket. Tudtuk, hogy zárfeltörésben is jó – a második gyilkosság kapcsán –, de most már azt is tudjuk, hogy szabadulóművész is. Vajon melyik az az ág, amelyben nem képezte magát? Miközben Rhyme hátrahajtotta a fejét, és figyelte, ahogy ír, Thom egy nagy borítékot hozott be a szobába. Átadta Bellnek. – Magának küldték. – Ez meg mi? – kérdezte az észak-carolinai nyomozó. Aztán kivette a boríték tartalmát, és elolvasta. Lassan bólogatott olvasás közben. – Ez a Grady irodájában történt másodszori kutatásról készült jelentés, amit Peretti végzett el a kívánságodra. Ugye nem bánod, ha felolvasom, Lincoln? A fejlécen egy rövid megjegyzést olvashatott: „LR részére – ahogy kérted – VP.” Rhyme átolvasta a jelentés részleteit, Thom lapozott neki, valahányszor bólintott A helyszínelő technikusok részletes leltárt készítettek a titkárnő irodájában, és sikerült valamennyi ujjlenyomatot rögzíteniük a helyiségben, pontosan úgy, ahogy Rhyme kérte. Többször is gondosan átolvasta a jelentést, lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a helyszint Aztán a helyszínen talált anyagok komplett rostanalíziséhez fordult A fehér rostok nagy része poliészter és bolyhosított viszkóza keverékéből készült. Egyesek vastag gyapotszálhoz kapcsolódtak – amelyek ugyancsak fehérek voltak. A nagy részük tompa koszos színű volt. A fekete rostok gyapjúból készültek. – Mel, mi a véleményed a fekete szálakról? A technikus felállt a székéről, és megvizsgálta a képeket. – A fotók nem valami élesek – mondta. Aztán rövid gondolkodás után hozzátette: – Ez valamilyen sűrű szövésű köpperszövetből származik. – Talán gabardin? – kérdezte Rhyme. – Nagyobb minta nélkül elég nehéz megállapítani, így nem látom benne az átlós csíkokat. De én is arra szavaznék. Rhyme tovább olvasta a jelentést, és kiderült belőle, hogy az egyetlen piros szál, amelyet találtak az irodában, szaténból készült. – Jól van, jól van – tűnődött, s lehunyta a szemét, és próbálta megemészteni az olvasottakat. A kriminológus ezután Cooperhez fordult. – Mennyit tudsz a szövetekről és a ruhaanyagokról, Mel? – Nem sokat, de hogy téged idézzelek, Lincoln, a fontos kérdés nem az, hogy mit tudunk valamiről, hanem inkább az, hogy tudom-e, hol kell utánanézni? A válasz pedig az, hogy igen, tudom.

167

A Varázsló Tetthely: Zeneiskola • Az elkövető személyleírása: barna haj, álszakáll, semmi feltűnő jellegzetesség, közepes felépítésű, közepes magasságú, kora ötven körül. A bal kezének kis– és gyűrűsujja összeolvadt. Gyorsan átöltözött idős, kopasz gondnokká. • Indíték nincs. • Áldozat: Szvetlána Rasznyikova. – Nappalis egyetemi hallgató. – Leellenőriztük a családot, barátokat, csoporttársakat, munkatársakat esetleges támpontokért. – Nincs udvarlója, nincs ismert ellensége. – Szülinapi partikon gyerekeknek zenélt. • Áramkör hangszóróval. – Megküldtük a New York-i FBI-laborba. – Digitális hangfelvevő, valószínűleg az elkövető hangja volt rajta. Minden adatot töröltek. – A hangfelvevő házi készítésű „kátyú”. • Használt antik vasbilinccsel tette mozgásképtelenné az áldozatot. – A bilincs neve úgynevezett Darbybilincs. A Scotland Yard

New Orieans-i Houdini Múzeumot. – A bilincset eladták Erick Weirnek a múlt hónapban. Denverbe küldték egy postafiókra. Nincs újabb nyom. • Összetörték az áldozat óráját pontosan reggel 8kor. • Gyapjúfonállal kötötték össze a székeket. Átlagos. Túl sok helyen kapható. • Petárdát használtak puskalövés utánzására. – Túl sok helyen lehet kapni. • Gyújtózsinór. Általános. – Túl sok helyen lehet kapni. •A helyszínre érkező rendőrök villanásról számoltak be. Ebből nem maradt anyagminta. – Villanóvattával vagy villanópapírral lőttek. – Túl sok helyen kapni. • Az elkövető cipője: 10es méretű, Ecco. • Selyemszálak, festett szürke színű, a felszínt mattositották. -A gondnok álöltőzet ruhájából származik. • Az elkövető valószínűleg barna parókát viselt. • Vörös hikoridió és Parmelia conspersa 168

• Szokatlan ásványi anyaggal átitatott por. Elküldtük az FBI-hoz elemzésre. – Kiderült, hogy bőrkezelő olaj nyereghez és lószerszámhoz. • Fekete selyem, 72x48 hüvelyk. Álcaként használta. A forrás nem deríthető fel. – Az illuzionisták gyakran használnak ilyet. • Az ujjbegyén hamis ujjlenyomatot visel. – Bűvész ujjlenyomatvédő. • Latex–, kasztorolaj– és sminknyomok. – Színházi smink. • Alginátnyomok. – Ezt az anyagot latex rögzítéséhez használják. • Gyilkos eszköz: fehér fonott kötél fekete selyembelsővel. -A kötelet bűvészmutatványoknál használják, színváltó. A forrás nem felderíthető. • Szokatlan csomó. – Elküldtük az FBI-nak és a Tengerészeti Múzeumbanincs információnk. -A csomót Houdinitrükköknél használják, látszólag lehetetlen kibogozni. • A beléptető-füzetben

használta. Leellenőrizni a moszat, mindkettő elsősorban a Central Parkban lelhető fel. East Village-i tetthely • A 2. számú áldozat: Tony Calvert. – Színházi sminkes. – Ellensége nem volt. – Az első áldozathoz semmiféle kapcsolat nem fűzi. • Indíték nincs. • Haláloka: – Tompa tárgy okozta fejsérülés. Halála után félbevágták egy fűrésszel. • Az elkövető hetven körüli öregasszonynak álcázta magát. -A környéket átkutatni az eldobott álruha és egyéb bizonyítékok miatt. – Semmi nem került elő. • A karóráját összetörték pontosan 12 órakor. – Szabályszerűség? A következő áldozatot valószínűleg délután 4korőlimeg. • Az elkövető tükör mögé bújt. A forrás nem deríthető fel. Az ujjlenyomatokat az FBIba küldtük. – Nincs a nyilvántartásban. • Játék macskával csalogatta az áldozatot a sikátorba. A játék forrása ismeretlen. • Megint ásványi olajat

• Bőrápoló olaj nyereghez és lószerszámhoz. • További smink és latex az ujjlenyomatvédőből. • További alginátnyomok. • Ecco cipőt otthagyott a helyszínen. • A cipőben kutyaszőrt találtak három különböző fajtájú kutyától. Ürüléknyomok. – Az ürülék lótól származik, nem kutyától.

169

eltűnő tintát használt.

A Hudson folyónál történt bűncselekmény és az azzal kapcsolatos helyszínek • Áldozat: Cheryl Marston. – Ügyész. – Elvált, a férje nem gyanúsított. • Indíték: nincs. • Az elkövető John néven mutatkozott be. Forradások voltak a nyakán és a mellkasán. A két ujja ezúttal is deformáltnak látszott. • Az elkövető gyorsan átöltözött borotvált képű üzletemberré, aki drapp nadrágot és inget viselt. Aztán pedig farmeros, Harley-inges motorossá öltözött át. • Autó a Harlem folyóba zuhant. • Az áldozat száját ragasztószalaggal tapasztotta be, a forrás nem felderíthető. ■ Petárda, ugyanolyan, mint korábban, a forrás nem felderíthető. • Láncok és gyorskapcsok, általános, a forrás nem ismert. • Kötél, általános. A forrás nem ismert. – További smink–, latex– és ragasztónyomok.

találtunk, ugyanazt, mint az első helyszínen. Várunk az FBI jelentésére.

• Sporttáska: kínai eredetű. A forrás nem ismert. Tartalma:

– Bódítószernyomok: flunitrazepam. – – Kinyitotta a bilincs zárját. – Nyál (a szájában rejtette el a Viaszos bűvészragasztó, forrása bilincsnyitót). ismeretlen. – Réz? Forgácsok. Elküldtük az FBI- – A vércsoportot nem sikerült meghatározni. – Apró fűrésszel hoz. szabadult ki a műanyag lábbilincsből – Nem eltűnős tinta, fekete. Tengerészkék széldzsekit találtunk, nem (ugyancsak a szájában rejtette el). volt benne se monogram, se a tisztító – Burke járőr hollétéről nem tudunk. – A jelentés szerint a holtteste valahol a pecsétje. Tartalma: Felső-West Side-on van. – a CTN televíziós társaság Harlem folyó bűnügyi helyszín: sajtóbelépője, amelyet Stanley Saferstein nevére állítottak ki. (Az illető – A folyóparton nem maradt nyom, leszámítva a csúszásnyomokat a sárban. nem gyanúsított – NCIC/VICAPkeresés negatív.) – Szállodai kulcs: amerikai plasztikkártya, az American Plastic Card, Acron, ohiói cégtől. A típusa: APC-42-es. Ujjlenyomat nincs rajta. – A nyomozók próbálják felderíteni, kinek adtak el ilyet. – Bedding és Soul nyomozók átfésülik a szállodákat. – Éttermi számla a New York-i Bedford Junctionben található Riverside Inn étteremből. – A számla szerint négyen ebédeltek a 12. asztalnál szombaton, két héttel ezelőtt. Pulykát, fasírtot, steaket és a konyhafőnők ajánlatát fogyasztották. Üdítőt ittak. A személyzet nem emlékszik, hogy ki ebédelt ott akkor. (Bűntársak?) A sikátor, ahol a Varázslót letartóztatták: • Járatos a szabadulási technikákban. Az elkövető profilja: Illuzionista • Az elkövető elterelő hadműveletekkel • Járatos az állatszámokban. • Gondolatolvasással szedi ki az vonja el az áldozata és a rendőrség 170

figyelmét. – Fizikai figyelemelterelés (a figyelem elterelésére). – Pszichológiai figyelemelterelés (a gyanú elterelésére). • A zeneiskolában történt szökése hasonlít az „eltüntetett ember” elnevezésű mutatványhoz. Túl gyakori ahhoz, hogy lekövethessük. Az elkövető főleg illuzionista trükköket használ. • A kézügyességet igény® mutatványokban is jó. • Ugyancsak jártas az átváltozóművészeti trükkökben. Álöltözetet használ, nejlon és selyem, kopaszságot imitáló parókát, ujjlenyomatvédőt és egyéb latexből készült kiegészítőket. Bármilyen korú, nemű és rasszú emberré képes átváltozni. • Calvert halála = Selbit: a félbevágott nő nevű mutatványával. • Profi zárfeltörő (valószínűleg zárfésülés módszerével).

információt az áldozataiból. Speciális kézügyességet igénylő trükk segítségével kábította el az áldozatát. • Houdini egyik mutatványával próbálta megölni a harmadik áldozatot. Úgynevezett vizi kínzókamrával. Hasbeszélő.

171

Huszonkettedik fejezet

Harry Houdini híres volt a szabadulóművész mutatványairól, de igazság szerint számos olyan szabadulóművész volt, aki őt megelőzően élt, sőt számosan akadtak a kortársai között is. Egyvalami azonban kiemelte Houdinit a többiek közül, mégpedig az egyszerű ragaszkodása a mutatványához: a kihívás. A mutatványainak nagy része során felhívást intézett az emberekhez, hogy bárki a városban, ahol éppen fellépett, kihívással élhet ellene. Nevezze meg, hogy honnan szökjön meg Houdini, milyen eszközből vagy helyről, akár a helyi rendőr bilincséből, vagy egy cellából a városi börtönben. Ez a versenyszellemmel áthatott, a mutatványaiba épített emberi tényező tette Houdinit igazán naggyá. Ezek a kihívások éltették. „És én is ilyen vagyok”, gondolta Malerick, miközben besétált a lakásába a Harlem folyóból való szabadulását és a kis felderítő munkáját követően. De a délutáni események hatására még mindig meglehetősen zaklatott állapotban volt. Amikor még rendszeresen fellépett a tűzeset előtt, gyakran fordult elő veszélyes elem a mutatványaiban. Valódi veszély. A mentora alaposan beleverte: ha nincs kockázat, akkor hogyan is reménykedhetne abban, hogy magával ragadja a közönségét? Nem volt annál nagyobb szégyen Malerick számára, mint untatni azokat, akik azért jöttek, hogy szórakoztassa őket. De micsoda kihívássorozattal kellett szembenéznie váratlanul a mutatványa során; a rendőrség sokkal jobb volt, mint amire számított. Vajon hogyan találták ki, hogy épp a Lovasakadémiáról választ magának célpontot? És azt, hogy hol próbálja a vízbe fojtani? Csapdába ejtették a kézművesvásáron, aztán megtalálták a Mazdában, aztán ismét végigüldözték az utcákon – végül annyira közel kerültek hozzá, hogy kénytelen volt a folyóba ugratni a kocsival, és épp hogy csak ki tudott szabadulni belőle. A kihívás egy dolog – de ő most már kezdte paranoiásnak érezni magát. Jobban fel akart készülni a következő mutatvány előtt, de úgy döntött, hogy az utolsó pillanatig a lakásában marad. Emellett valamit még meg kellett tennie, valamit önmagáért, nem pedig a nagyérdeműért. Leengedte a lakása ablakának a redőnyét, és egy gyertyát helyezett a kandallópárkányra az apró intarziás fadoboz mellé. Gyufát gyújtott, majd meggyújtotta a gyertyát is. Aztán lekuporodott az olcsó kanapéra terített durva takaróra. Úrrá lett a légzésén. Lassan szívta be a levegőt, és lassan fújta ki. Lassan, lassan, lassan... A lángra koncentrált, aztán lassan meditatív állapotba került a tudata. A mágia művészete története során két iskolára szakadt. Az elsőbe tartoztak az ügyes bűvészek, vásári mutatványosok és az illuzionisták – azok az emberek, 172

akik az ügyességükkel és fizikai tudásukkal szórakoztatták a közönséget. A második iskola már jóval ellentmondásosabb volt: ők okkult dolgokat gyakoroltak. Még ma, a tudomány korában is vannak olyan előadóművészek, akik állítják, hogy valójában természetfeletti erő birtokában vannak, képesek olvasni mások gondolatában, képesek pusztán a szellemük erejével tárgyakat mozgatni, jövőbe látni és az elhunytak szellemével kommunikálni. Az évek során rengeteg sarlatán és médium állította, hogy képes megidézni az elhunytak szellemét az elkeseredett szeretteik számára: mielőtt a kormány betiltotta az ilyen sarlatánok működését, a legitim mágusok voltak azok, akik megvédték a hiszékenyeket azzal, hogy nyilvánosan felfedték az állítólagosán okkult hatások mögött meghúzódó módszereket. (Még napjainkban is előfordul hasonló, például a zseniális mágus, James Randi idejének nagy részét azzal tölti, hogy leleplezi a csalókat.) Maga Harry Houdini életének és vagyonának jókora részét arra fordította, hogy hamis médiumok ellen intézzen kihívást Mégis ironikus módon az egyik oka annak, hogy felvállalta ezt az ügyet, az volt, mert kétségbeesetten keresett egy valódi médiumot, aki érintkezésbe léphetett volna az anyjával, akinek halálát soha nem heverte ki teljesen. Malerick most a gyertya lángjába révedt Figyelte és imádkozott a lelki társához, hogy jelenjen meg, és megremegtetve a sárga fénykúpot, küldjön neki jelet A gyertyát használta médiumként a kommunikációhoz, mert a tűz volt az, ami elvette tőle a szerelmét, a tűz változtatta meg Malerick életét mindörökre. Várjunk csak, vajon megrezdült a láng? Igen, de lehet, hogy nem. Nem tudta megállapítani. Mindkét iskola egyesült benne. Tehetséges illuzionistaként Malerick természetesen tisztában volt vele, hogy mutatványai nem voltak egyebek, mint a fizikai, a kémiai és a pszichológiai törvényszerűségek alkalmazásai. Mégis volt benne egy szikrányi kétkedés, hogy talán a mágia az, amely valóban ajtót képes nyitni a természetfeletti felé: az Isten, a nagy illuzionista eltünteti vagy elveszejti a testeket, aztán a keblére öleli azok lelkét, akiket szeretünk, átalakítja őket, majd visszaküldi őket hozzánk. Legalábbis ezt mondta a reménykedő közönségének. „De ez nem elképzelhetetlen” – győzködte Malerick magát. Ő... Aztán a gyertyaláng meglobbant! Igen, látta. A láng egy milliméterrel közelebb hajolt az intarziás dobozhoz. Nagyon valószínű, hogy jel volt, hogy a szerelme lelke ott van a közelben, és nem valami mechanizmus hívta oda, hanem az a kapcsolatfonál, amely azt jelképezi, hogy maga a mágia csak akkor fedi fel magát, ha az alany befogadókészséget mutat. – Itt vagy? – kérdezte suttogva. – Te vagy az? Egészen lassan vette a levegőt, és lassan fújta ki, mert attól félt, hogy a kilégzésével megremegteti a gyertya lángját. Malerick viszont bizonyítékot akart arra, hogy nincs egyedül. Végül a gyertyaláng kialudt, Malerick pedig hosszú ideig ült ebben a révült állapotban, figyelte a szürke füstcsíkot, amely a mennyezet felé kígyózott, majd 173

eltűnt. Az órájára pillantott. Nem várhatott tovább. Összeszedte a jelmezeit és az eszközeit, szép rendbe rakta őket, majd gondosan felöltözött. Aztán kisminkelte magát. A tükör elárulta neki, hogy „szerepben” van. A lépcsőházba sétált. Kinézett az ablakon, s látta, hogy az utca üres. Aztán odakint a tavaszi alkonyaiban ez a műsorszám még nagyobb kihívással kecsegtet, mint az előzők. A tűz és az illúzió lelki társak. Puskapor, gyertya, gázláng, amely fölött a szabadulóművész lebeg... A tűz, nagyérdemű közönség, gonosz játékszer, és a gonosz mindig is közel állt a mágiához. A tűz megvilágítja és felgyújtja a homályos tárgyakat, pusztít, ugyanakkor teremt is. A tűz átalakít. És ez adja az esszenciáját a következő mutatványomnak, amelyet úgy nevezek: „ az elszenesedett ember”. A Greenwich Village-i körzeti iskola az Ötödik sugárút közelében ódon mészkő épület, amely megjelenését tekintve éppoly szerény, mint ahogy a neve utal rá. Az ember nem is gyanította volna, hogy New York City városának leggazdagabb és magasabb politikai kapcsolatokkal bíró családjainak sarjai itt sajátítják el az olvasás, írás és számtan alapjait. Az intézmény nemcsak minőségi képzéséről volt híres – már amennyiben lehet ily módon utalni egy általános iskolára –, hanem fontos kulturális pontja is volt a városnak. Este nyolc óra szombatonként például a zenei próbák idejét jelezte. Ralph Swenson atya épp ide tartott aznap. Túlélte a kínai negyedben, az olasz negyedben és a Greenwich Village-ben tett hosszú sétáját anélkül, hogy bármilyen bántódás érte volna, leszámítva a szokásos koldusok kéregetését, amelyre már szinte immúnis volt. Megállt egy apró olasz étteremnél egy tál spagettire – ez és a ravioli voltak az egyetlenek az étlapon, amelyeket még felismert. És mivel a felesége nem volt vele, rendelt egy pohár vörösbort is. Az étel csodálatos volt, és jó darabig ücsörgött az étteremben, kortyolgatva a tiltott italt, és élvezte a feltűnően olasz környék utcáin játszó gyerekek látványát. Kifizette a számlát, kissé lelkifurdalást érzett, amiért az egyházi adományt alkoholra költötte, de aztán elindult észak felé, beljebb a városba az út mentén, amely végül elvezetett arra a helyre, amit Wellington Square-nek neveztek. Ez kezdetben önmagában is miniatűr Szodomának tűnt, de amikor beért a kaotikus park szívébe, a tiszteletes úgy találta, hogy az egyetlen bűn az volt, hogy a fiatalok hangos zenét játszottak, az emberek sört és bort ittak a papírzacskóba burkolt palackokból. Bár olyan erkölcsi rendszerben hitt, amely bizonyos 174

bűnösöket egyenesen a pokolra küldött (mint például a zajos homoszexuális prostituáltakat, akik nem hagyják az embert aludni), az itt talált lelki vétségek nem olyan mértékűek voltak, amelyek egyértelmű és csak egy útra szóló jegyet biztosítottak volna a nagy égetőbe. De amikor már részben átszelte a parkot, egyre jobban eluralkodott rajta a szorongás. Arra a férfira gondolt, aki leselkedett utána, az overallos fickóra a hotel mellett, akinél az a szerszámostáska volt. A tiszteletes biztos volt benne, hogy másodszor is látta – egy kirakatban tükröződött vissza a képe nem sokkal azután, hogy eljött a szállodából. Most is ugyanaz az érzés lett rajta úrrá, mintha figyelnék: gyorsan megfordult és hátranézett. A munkást nem látta, viszont megpillantott egy sötét sportzakót viselő alacsony férfit, aki őt bámulta. A férfi elfordította a fejét, majd kényelmesen elballagott a nyilvános vécé felé. Paranoiás lenne? Nyilván. Az a férfi egy cseppet sem hasonlított arra a munkásra. De amikor a tiszteletes elhagyta a teret és észak felé gyalogolt tovább az Ötödik sugárút mentén, ide-oda lökdösődve a járdát elfoglaló több száz gyalogos között, megint az az érzése támadt, hogy követik” Ismét hátranézett. Ezúttal egy szőke férfit látott, aki vastag szemüveget viselt, és barna sportzakó és póló volt rajta, és épp felé nézett. Swensen tiszteletes azt is észrevette, hogy átjön az útnak arra a felére, ahová ő is épp most kelt át. De most már biztos volt benne, hogy üldözési mániája van, három különböző férfi nem követhette. „Nyugi” – gondolta, és folytatta útját az Ötödik sugárúton a körzeti iskola felé. Az utca dugig volt emberekkel, akik élvezték a csodálatos tavaszi estét. Swensen tiszteletes pontosan hétkor érkezett meg a körzeti iskolába, fél órával az ajtónyitás előtt. Leült, és keresztbe fektette karján az aktatáskáját. Aztán úgy döntött, hogy nem. Nem szabad elengednie az aktatáskát, ezért aztán ismét felvette. Az iskola melletti kertet körülvevő kovácsoltvas kerítésnek támaszkodott, és szorongva nézett abba az irányba, ahonnét érkezett. Nem, senki. Sehol egy munkás a szerszámokkal. Sehol egy sportzakós férfi. Ezek szerint csak... – Bocsásson meg, atyám! Összerezzent és gyorsan megfordult, egy nagydarab borostás férfi nézett vissza rá, akinek kétnapos szakálla volt. – Igen? – Az előadásra jött? – kérdezte a férfi, aztán a körzeti iskola felé biccentett. – Így igaz– válaszolta, és próbált könnyed hangot megütni, hogy ne érződjék rajta a reszketés és a szorongás. – Mikor kezdődik? – Nyolckor. Az ajtót fél nyolckor nyitják. – Köszönöm, atyám. – Igazán nincs mit A férfi elmosolyodott, és elindult az iskola irányába. Swensen tiszteletes tovább 175

várakozott, idegesen szorongatta az aktatáskája fogantyúját. Az órájára pillantott: 7.15 volt rajta. Aztán végül végtelennek tűnő öt percek után meglátta azt, amire várt, azt, amiért ennyi mérföldet utazott: egy fekete Lincoln autót, hivatalos kormányrendszámmal. Egy háztömbnyi-re a körzeti iskolától megállt. A tiszteletes hunyorogva bámult a sötétbe, megpróbálta leolvasni a rendszámtáblát. Ez volt az az autó... „Hálaistennek!” . Elölről kiszálltak a sötét öltönyt viselő fiatalemberek. Végignéztek a járdán–rá is vetettek egy pillantás aztán a jelek szerint megnyugodtak, hogy tiszta a levegő. Az egyikük lehajolt, és beszólt a nyitott hátsó ablakon. A tiszteletes tudta, hogy kihez beszél: Charles Grady kerületi ügyészhelyetteshez, ahhoz az emberhez, aki a vádat képviseli majd az Andrew Constable elleni perben. Grady a feleségével érkezett az előadásra, melyen a lányuk is szerepelni fog. Igazság szerint az ügyész volt az, aki a hétvégi Szodomába tartó missziójának középpontjában állt. Szent Pálhoz hasonlóan Swensen tiszteletes is belépett a gazdagok világába, hogy megmutassa nekik, miben hibáznak, és hogy megvilágítsák előttük az igazság útját. Az volt a szándéka, hogy egy kissé nyomatékosabban teszi mindezt, mint az apostol: hogy megöli Charles Gradyt azzal a súlyos pisztollyal, amely ott lapult a görcsösen a melléhez szorított aktatáskájában, mintha maga a szent tekercs lenne benne.

176

Huszonharmadik fejezet

A férfi felmérte az elébe táruló terepet. Gondosan latba vette a szögeket, a menekülési útvonalakat, hogy hány járókelő van a járdán, mekkora a forgalom az Ötödik sugárúton. Nem engedhette meg magának, hogy kudarcot valljon. Sok múlott a sikerén; személyes ügyének tekintette, hogy Charles Grady mindenképpen meghaljon. Múlt kedden éjfél körül Jeddy Barnes, a helyi milícia tagja hirtelen megjelent az épület kétszárnyas ajtajában, amely otthonul és templomul is szolgált Swensen atya számára. Barnes állítólag Canton Falls környékén bujkált egy lakókocsiban, miután az államrendőrség razziát rendelt el Andrew Constable hazafias gyülekezete ellen pár hónappal ezelőtt. – Csináljon egy kis kávét! – utasította Barnes, és metsző, fanatikus tekintettel nézett a halálra rémült tiszteletesre. Miközben az eső monoton hangon dobolt a fémtetőn, Barnes, a kemény, őszes, katonásra vágott hajú, ösztövér arcú, harcedzett férfi előrehajolt és így szólt: – Szükségem van rád, Ralph. Meg kell tenned nekem valamit. – Mi lenne az? Barnes kinyújtotta a lábát, és a farostból készült oltárra pillantott, amelyet Swensen atya maga készített. Vastagon elkenődött rajta a rossz minőségű festék. – Van egy ember, aki rám szállt. Üldöz bennünket. Ő is közéjük tartozik. Swensen tudta, hogy mit jelent az, hogy közéjük. Barnes a szövetségi és állami kormány között létrejött rosszul megfogalmazott szövetségre utalt, a médiára, a nem keresztényekre, a szervezett politikai pártok tagjaira és értelmiségiekre – a kezdőkre (a többes szám első személy alatt mindenki olyat értett, aki nem esett a fenti kategóriákba, fel téve, ha fehér ember az illető). A tiszteletes nem volt olyan fanatikus, mint Barnes és a milíciabeli társai – akik halálra rémítették de kétségkívül hitt benne, hogy van igazság abban, amit prédikálnak. – Meg kell állítanunk az illetőt. – Ki az? – Egy ügyész, New York Cityben. – O, az, amelyik Andrew vádlója lesz? – Ő az. Charles Grady. – Mit kell tennem? – kérdezte Swenson tiszteletes, és már el is képzelte a levélíró hadjáratot, vagy egy heves szónoklatot a szószékről. – Öld meg! – mondta Barnes teketóriázás nélkül. – Tessék? – Azt akarom, hogy menj New Yorkba, és öld meg! 177

– Szentséges Úristen, ezt nem tehetem. – Megpróbált erősnek mutatkozni, bár a keze annyira remegett, hogy kilötyögtette a kávét az oltárterítőre. – Először is, mi jó származna abból? Nem segítene Andrew ügyén. A pokolba is, hiszen tudnák, hogy ő áll a gyilkosság mögött, és még nehezebb lenne a helyzete. .. – Constable-nek nincs köze ehhez. Ő kívül esik a határozatunkon. Nagyobb dolgokról van itt szó. Üzenetet kell küldenünk. Tudod, azt kell tennünk, amit az a sok washingtoni seggfej mindig hangsúlyoz a sajtókonferenciákon. „Küldj üzenetet!” – Akkor is, felejtsd el, Jeddy! Képtelen vagyok rá. Ez őrültség. – O, azt hiszem, nagyon is képes vagy rá. – De hiszen pap vagyok. – Minden vasárnap vadászol – az is gyilkosság, ha úgy nézzük. És jártál Namban. Skalpokat szedtél – ha igazak a történetek. – Az harminc évvel ezelőtt volt. – A pap kétségbeesetten suttogott, kerülte a férfi tekintetét, és nem merte bevallani, hogy a történetek nem is igazak. – Nem ölök meg senkit. – Lefogadom, hogy Clara Sampson örülne, ha megtennéd. – Dermedt csend telepedett közéjük. – A bűnök visszaszállnak az ember fejére, Ralph. Szentséges Atyám, Szentséges Atyám... Tavaly Jeddy Barnes megakadályozta, hogy Wayne Sampson a rendőrséghez forduljon, miután a gazda együtt találta Sampson tizenhárom éves lányát a játszótéren a pappal. A játszóteret maga a tiszteletes építette a templom mögött. Swenson tiszteletesnek most az jutott az eszébe, hogy Barnes csupán azért játszotta a közvetítő szerepét, hogy később megzsarolhassa ezzel. – Kérlek, nézd... – Clara írt egy szép levelet, ami történetesen nálam van. Említettem már, hogy még tavaly kértem meg erre? Na mindegy, szóval olyan részletesen leírta a nemi szervedet, hogy az embernek kifordul tőle a bele, de azért biztos vagyok benne, hogy az esküdtszék már nem lenne ilyen finnyás, és szívesen olvasná. – Ezt nem teheted. Nem, nem, nem... – Nem akarok vitatkozni veled erről, Ralph. Látod, mi a helyzet. Ha nem egyezel bele, akkor neked kell ugyanazt megcsinálnod a börtönben a niggerekkel, amit Clara Sampson csinált a te unszolásodra. Nos, mi legyen? – A szentségit! – Ezt igennek tekintem. Na, akkor hadd mondjam el szépen, hogy mit terveztünk. S ezután Barnes átadott neki egy fegyvert, megadta a szálloda címét és Grady hivatalának pontos helyét, majd elszállította New York Citybe. Amikor öt nappal ezelőtt odaértek, Swenson tiszteletes több napot töltött felderítéssel. Bement az állami kormányépületbe csütörtökön késő délután papi ruhájában, és kissé félszeg viselkedésével zavartalanul mászkált a termekben, amíg végül talált egy takarítószerek tárolására szolgáló gardróbot a kihalt folyosón, ahol elrejtőzött éjfélig. Aztán betört Grady titkárnőjének irodájába, és 178

megtudta, hogy az ügyész és a családja részt vesz aznap este a körzeti iskola énekkari próbáján; a lánya is az előadók között lesz. Most a felfegyverzett és pattanásig feszült idegzetű tiszteletes ott állt fészkelődve az iskola előtt, és figyelte, amint Grady testőrei a hátsó ülésen helyet foglaló ügyésszel beszélgetnek. A terv az volt, hogy megöli Gradyt és az őreit is a hangtompítós pisztollyal, aztán a földre veti magát, és rémülten kiáltozni kezd, hogy egy férfi, aki autóval elhajtott, lelőtte az ügyészt a kocsiból. A zűrzavar közepette pedig szépen kereket old. Így kellene lennie. Most megpróbált imádkozni, de annak ellenére, hogy Charles Grady a sátán eszköze volt, arra kérni az Urat, hogy segítsen abban, hogy megöljön egy fegyvertelen fehér keresztényt, meglehetősen felkavarta Swensen atyát. így aztán megelégedett azzal, hogy némán felidézte a Bibliát. „És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből a kinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől.” Swensen atya egyik lábáról a másikra állt, úgy érezte, képtelen tovább várni. Nyugalom, csigavér... Legszívesebben visszament volna a birkáihoz. A földjére, a templomába. Az oly népszerű miséihez. Vissza Clara Sampsonhoz is, aki már majdnem tizenöt éves volt most, és minden szempontból illett volna hozzá. „És kiálta teljes erejéből, nagy szóval mondván: leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, és minden tisztátalan léleknek tömlöczévé...” Elgondolkodott a Grady család ügyén. Végül is az ügyész felesége nem követett el semmi rosszat. Az, hogy hozzáment egy bűnöshöz, nem ugyanaz, mintha ő maga is bűnös lenne, vagy ha egy bűnöst szolgálna. Nem. Meg fogja kímélni Mrs. Grady életét. Hacsak nem veszi észre, hogy ő volt az, aki a lövésekét leadta. Ami a lányukat illeti, Barnes beszélt róla. Chrissynek hívják. .. Azon tűnődött, vajon hány éves lehet, és hogy nézhet ki. „És a gyümölcs amit a te lelked kívánt, eltávozott tőled, és minden a mi ínyes és pompás eltávozott tőled, és többé azokat meg nem találod...” Most, gondolta a pap. Gyerünk. Rajta, menj, menj, menj. „És egy erős angyal egy nagy malomkőhöz hasonló követ felvon és a tengerbe veté, ezt mondván: ilyen módon nagy sebességgel vettetik el Babilon, ama nagy város, és többé nem találtatik...'„ A nálam lévő megtorlás köve, Grady, az egy jókora svájci pisztoly, az üzenetvivő pedig nem egy mennyei angyal, hanem Amerika valamennyi józan gondolkodású emberének képviselője. Elindult tehát. A testőrök még mindig a másik irányba néztek. Kinyitotta az aktatáskát, kivette a térképet és a súlyos pisztolyt. A színes térképbe rejtette a fegyvert, és kényelmesen az autó felé sétált. Grady testőrei 179

most együtt ácsorogtak a járdán, háttal neki. Az egyikük lenyúlt, hogy kinyissa az ajtót az ügyész előtt. Már csak hat méter... Swensen tiszteletes Gradyre gondolt, az Isten legyen irgalmas a lel... És ekkor az angyal malomköve hatalmas súlyával ott landolt az ő vállán. – Földre, le a földre, de azonnal! Vagy fél tucat férfi és nő, és vagy százannyi démon ragadta meg Swensen tiszteletes karját, és nagy erővel lenyomták a járdára. – Ne mozduljon, ne mozduljon, ne mozduljon! Az egyikük megragadta a pisztolyt, és kicsavarta a kezéből, a másikuk az aktatáskát vette el tőle, egy harmadik lenyomta a tiszteletes nyakát a járdára, de olyan erővel, mintha ránehézkedne a város összes bűne. Az arca nekinyomódott az aszfaltnak, és fájdalom nyilallt a csuklójába, a vállízületébe, miközben bilincs kattant a csuklóján, és kiforgatták a zsebeit. A kövezeten fekvő Swensen tiszteletes látta, amint Grady autójának ajtaja kinyílik, és három, sisakot és golyóálló mellényt viselő rendőr ugrik ki. – Maradjon a földön. Hajtsa le a fejét. Le, le, le! Jóságos Atyaúristen odafent a mennyben... Figyelte, ahogy egy férfi lába közeledik felé. A többi rendőrrel ellentétben ez a férfi egészen udvarias volt. Déli akcentussal szólította meg: – Most pedig, uram, átfordítjuk a hátára, és fel fogom olvasni önnek a jogait. Ön pedig, kérem, közölje velem, hogy megértette-e őket. Több rendőr megfordította, és talpra állították. A tiszteletes riadtan összerándult. Az imént beszélő férfi ugyanaz volt, mint akit észrevett a Washington Squareen, ő volt az, aki sötét színű sportzakóban követte. Mellette állt az a szőke, szemüveges férfi, aki nyilvánvalóan átvette tőle a stafétabotot. A harmadik, a borostás férfi, aki megkérdezte tőle, hogy mikor kezdődik a koncert, ott ácsorgott a közelben. – Uram, engem Bell nyomozónak hívnak. Most pedig fölolvasom a jogait. Készen áll? Jó. Akkor kezdjük. Bell átnézte Swensen aktatáskájának tartalmát. Tartalék muníció a pisztolyhoz, egy sárga írótömb, amelyre valami igen silány prédikáció szövegét írták fel. Aztán egy útikönyv: New York napi ötven dollárból. Aztán ott volt még egy ütött-kopott Biblia, belepecsételve a név és a cím: ADELPHI HOTEL, 232 BOWERY, NEW YORK ÁLLAM, NEW YORK, „Hm – gondolta Bell epésen –, a jelek szerint a vádakhoz még hozzácsapjuk a biblialopást is.” Semmi olyasmit nem talált azonban, ami közvetlen kapcsolatra utalt volna az Andrew Constable és a Grady ellen elkövetett gyilkossági kísérlet között. Bosszúsan adta át a bizonyítékokat, hogy iktassák, aztán fölhívta Rhyme-ot, és 180

elmondta neki, hogy a tanúvédő csapat akciója sikeres volt. Rhyme lakásán egy órával korábban a kriminalista tovább boncolgatta az átírt helyszínelési jelentést, miközben Mel Cooper azokat a rostszálakat tanulmányozta, amelyeket a helyszínelő csapat talált Grady irodájában. Végül Rhyme ugyancsak felkavaró következtetéseket vont le. Az irodában történt lábnyomelemzés arra engedett következtetni, hogy a betolakodó perceken keresztül állt egy helyben – a titkárnő íróasztalának jobb sarkánál. Az irodában végzett leltárból kiderült, hogy csak egyetlen tárgy volt az íróasztal ezen részén: a nő határidőnaplója. És erre a hétvégére az egyetlen bejegyzés Chrissy Grady koncertje volt a körzeti iskolában. Ez pedig azt jelentette, hogy a személy, aki betört, kétségkívül megjegyezte ezt. A támadó személyét illetően Rhyme megkockáztatta, hogy valószínűleg tiszteletesnek vagy papnak öltözik. Az FBI adatbázisa segítségével Coopernek sikerült kiderítenie, hogy a feketére festett rostszálak egy minnesotai szövődéből származnak, amely – Cooper és Rhyme kiderítette a cég weboldaláról – elsősorban, az egyházi uniformisokra szakosodott ruhakészítők által használt fekete anyagokra specializálódott. Rhyme azt is észrevette, hogy a helyszínelők által talált számos fehér poliészterszál keményített pamutból származik, ami arra utalt, hogy a betolakodó könnyű inget viselt kemény papi gallérral. Az egyetlen piros szaténrost egy régi könyvből, illetve annak selyem könyvjelzőjéből származhatott, csakúgy, mint az aranyfesték is. Például egy Bibliából. Rhyme régebben felgöngyölített egy olyan esetet, amelyben egy csempész drogot rejtett a kilyukasztott Bibliába, és akkor a helyszínelő team hasonló nyomokat talált a férfi irodájában. Bell utasította Gradyt és a családját, hogy ne menjenek el a lány próbájára. A helyükre a kommandósok ülnek be, odahajtanak Grady autójával. A további rendőri egységek valamivel északabbra állomásoztak az Ötödik sugárúton, illetve a Hatodik sugárúttól nyugatra lévő keresztutcákban és északra az egyetemtől, valamint keletre az egyetemnél, dél felé pedig a Washington Square parkban. Bell, aki a parkban várakozott, persze kiszúrta a tiszteletest, aki idegesen az iskola felé bandukolt. Bell követni kezdte, de aztán észrevették, így lekopott. Egy másik tanúvédelmi tiszt vette át tőle a nyomot, és követte a férfit az iskolához. Egy harmadik detektív, Bell tanúvédelmi csoportjából, megközelítette a papot, és megkérdezte tőle, hogy mikor kezdődik a koncert, de közben azt fürkészte, hogy szemmel láthatóan van-e nála fegyver, de nem látott ilyesmit – így nem volt oka arra, hogy leterítse és megmotozza. Ám a gyanúsítottat továbbra is erősen figyelték, és amint látták, hogy előhúzza a pisztolyát az aktatáskájából, és elindul az áldozat felé, elkapták. Álpapra számítottak, így aztán alaposan meglepődtek, amikor kiderült, hogy egy igazit fogtak, erre engedett következtetni a Swensen tárcájában talált irathalmaz – habár a táskában talált kínosan gyenge prédikáció szövege ez ellen szólt volna. Bell bólogatni kezdett a H&K automata fegyver láttán. 181

– Paphoz képest egészen nagy pisztoly – mondta. – Én tiszteletes vagyok. – Ezt akartam mondani. – Felszentelt. – Jó magának. Most pedig erre válaszoljon, kérem. Felolvastam az összes jogát. Ugye nem akar élni a hallgatás jogával? Mondja el, uram, hogy miért tette azt, amit az imént tett, sokkal könnyebb lesz magának is. Mesélje el, hogy miért akarta meggyilkolni Mr. Gradyt? – Istenért.. – Hm – mondta Bell. – Rendben. Valaki mást is meg tudna nevezni? – Nem mondhatok mást se önnek, se másnak. Ez a válaszom. Isten miatt tettem. – Hát rendben, akkor majd bevisszük a belvárosba, és meglátjuk, hogy az Úr leteszi-e az óvadékot önért.

182

Huszonnegyedik fejezet

Ezt nevezik zenének? Rhyme nappalijába dobszó, aztán rézfúvósok durva hangpróbája hatolt be. Az utca túloldalán található parkban sátrat verő Cirque Fantastique-ből jött a zaj. A dallamok idegesítőek voltak, a hangzás idegborzoló. Rhyme megpróbált nem törődni vele, és visszatért a Charles Gradyvel folytatott telefonbeszélgetéshez, aki épp köszönetet rebegett azért, hogy milyen nagy segítséget nyújtott abban, hogy nyakon csípjék a tiszteletest, aki azért jött a városba, hogy megölje. Bell épp Constable-t kérdezte ki odabent a fogdában. A fogva tartott azt mondta, hogy ismerte Swensent, de már több mint egy évvel azelőtt kizárták a Hazafias Szövetségből, mert „természetellenes vonzódást” mutatott egyes hívők lányai iránt. Constable-nek semmi köze nem volt a férfihoz, később pedig, a pletykák szerint, a férfit beszervezte pár blackwoodi milicista. A fogva tartott makacsul tagadta, hogy bármit tudott volna a gyilkossági kísérletről. Ennek ellenére Grady intézkedett, hogy elszállítsanak Rhyme-hoz egy dobozt a körzeti iskola tetthelyén talált tárgyi bizonyítékokkal, azokkal a tárgyakkal együtt, amelyeket Swensen atya szállodai szobájában találtak. Rhyme gyorsan átnézte a leleteket, de nem talált semmilyen nyilvánvaló kapcsolatot a tiszteletes és Constable között. Mindezt Grady tudtára adta, aztán még hozzátette: – El kell juttatnunk a laborosokhoz az állam felső részére, hogy is hívják azt a kisvárost? – Canton Falls. – Ők elvégezhetik a talaj– és nyom-összehasonlítást. Lehet, hogy találnak valamit, ami összefüggést mutat Swensen és Constable között, de itt nekem nincs semmiféle mintám. – Köszönöm, hogy utánanéztél, Lincoln. Amilyen hamar csak lehet, eljuttatom valakivel a leleteket Canton Fallsba. – Ha írásos szakértői véleményt szeretnél, szívesen megteszem – mondta a kriminológus, de aztán még egyszer meg kellett ismételnie az ajánlatát, mivel a szavait félig elnyomta egy különösen durva kürtszóló. „A szentségit, ennél még én is jobb zenét tudnék írni!” – gondolta. Thom szünetet rendelt el, és megmérte Rhyme vérnyomását. Magasnak találta. – Ez nem tetszik – mondta. – Hát ha már itt tartunk, akkor nekem se tetszik egy csomó dolog – válaszolta Rhyme csípősen, mert idegesítette, hogy mennyire lassan haladnak az üggyel: az imént telefonált a washingtoni FBI-laborból egy fickót, és azt mondta, hogy csak reggelre tudják elkészíteni a jelentést arról, hogy mi volt a Varázsló táskájában talált fémforgács. Bedding és Soul több mint ötven motelt kerestek 183

fel Manhattanben, de egyetlen olyant sem találtak, amely pont olyan APC kártyakulcsot használ, amely megegyezik a Varázsló sporttáskájában találttal. Sellitto ugyanakkor leváltatta a Cirque Fantastique előtt őrködőket – új rendőrök érkeztek, és leváltották azt a kettőt, akik már reggel óta ott posztoltak, semmi gyanúsról nem számolhattak be. A legidegesítőbb az volt, hogy sajnos nem bukkantak Larry Burke nyomára, ugyebár ő volt az a járőr, aki nyakon csípte a Varázslót a kézműves vásár közelében. Tucatnyi rendőr kutatta át a West Side-ot, de nem találtak sem egyetlen szemtanút, sem tárgyi bizonyítékot, ami utalt volna a Varázsló hollétére. Egyetlen biztató jel mégis akadt azonban: a járőr holtteste nem volt a lopott Mazdában. Az autót még nem emelték ki a vízből, de a búvár, aki lemerült a járműhöz, jelentette, hogy nem volt holttest sem az autóban, sem a csomagtartóban. – Hol a kaja? – kérdezte Sellitto, és kinézett az ablakon. Sachs és Kara lementek, hogy hozzanak valamit a közeli kubai étteremből (az ifjú illuzionistát kevésbé izgatta fel a vacsora gondolata, mint az a lehetőség, hogy életében először megkóstolhatja a kubai kávét, amelyet Thom úgy írt le, hogy „az egy rész espresso kávé, egy rész sűrített tej és egy rész cukor”– a lehetetlen társítás ellenére izgalmasnak tűnt a koktél). A nagydarab detektív Rhyme-hoz és Thomhoz fordult, majd így szólt: – Ettetek már kubai szendvicset? Annál jobb nincs a világon. De sem a kaja, sem az ügy nem tudta kibillenteni a lelki egyensúlyából az asszisztenst. – Ideje lenne lefeküdni. – Még csak 9.38 van – jegyezte meg Rhyme. – Gyakorlatilag délután. Szóval még nincs itt az ideje a lefekvésnek. – Sikerült úgy hajlítania a hangját, hogy egyszerre tűnt fiatalosnak és fenyegetőnek. – Egy rohadt gyilkos szabadlábon mászkál, ráadásul teljesen kiszámíthatatlan a tekintetben, hogy mikor akar megölni valakit. Négyóránként vagy kétóránként. – Az órára pillantott. – És az is lehet, hogy a következő gyilkosságot pont 9.38-ra tervezte. Megértem, hogy ez nem tetszik. De el kell végeznem a munkámat. – Jól van, nem muszáj rám hallgatnod, ha akarod, ne hívjuk ezt estének. De felmegyünk az emeletre, hogy elvégezzünk pár dolgot, aztán szépen lefekszel alukálni pár órára. – Aha, persze. Nyilván azt reméled, hogy elalszom, és reggelig föl se kelek. Nos, nem így lesz. Egész éjjel ébren leszek. Az asszisztens az égre emelte a tekintetét. Aztán határozott hangon bejelentette: – Lincoln most felmegy az emeletre pár órára. – Mit szólnál, ha munka nélkül maradnál? – vágott vissza Rhyme. – És te mit szólnál ahhoz, ha kómába esnél? – replikázott Thom. – Baszki, ez visszaél azzal, hogy nyomorék vagyok – morogta. De aztán végül beadta a derekát. Felfogta, hogy mekkora veszélyt jelenthet, ha kimeríti magát. Mikor egy nyaktól lefelé bénult beteg túl hosszú ideig ül egy pozícióban, vagy 184

túlságosan extrém erőfeszítésnek teszi ki a záróizmát, vagy ahogy mindezt Rhyme szerette nyersen megfogalmazni idegenek előtt, muszáj pisálni vagy szarni, mert már jó ideje nem tette – akkor fennáll a veszély, hogy autonóm diszreflexia következik be, vagyis megemelkedik a vérnyomás, ennek viszont gutaütés lehet a következménye, ami további lebénuláshoz vagy halálhoz vezet. A diszreflexia ritka dolog, de az ember kórházba kerülhet vele, vagy bele is halhat meglehetősen gyorsan. így Rhyme kénytelen volt beleegyezni, hogy felmenjenek az emeletre, hogy elvégezze a személyes szükségleteit és pihenjen. Ezek voltak azok a pillanatok – amikor kiszakították a normál életből –, amelyek a legjobban dühítették a rokkantságával kapcsolatosan. Feldühítették, és bár nem volt hajlandó elismerni, meglehetősen lehangolták. Az emeleten Thom tisztába tette a gazdáját, aztán így szólt. – Rendben, most két óra pihenés. Aludj egy kicsit! – Egy óra – morogta Rhyme. Az ápoló vitatkozni akart, de aztán Rhyme arcára pillantott, és valószínűleg látta rajta a dühöt és a „ne szórakozz velem, baszd meg!” kifejezést, ami nem zavarta volna túlságosan, ugyanakkor azt is látta, hogy a kriminológus valóban szívből aggódik amiatt, hogy ki lesz a Varázsló következő áldozata. így aztán most ő adta be a derekát. – Rendben, egy óra, de csak akkor, ha alszol. – Egy óra és kész – mondta Rhyme. Aztán fáradtan hozzátette: – És édesdeden fogok aludni, akár egy csecsemő... Na persze egy ital igazán segítene. A segéd megigazította a finom lila nyakkendőjét. Az engedékenység jele volt ez, amelybe Rhyme úgy megkapaszkodott, mint egy cápa, amely akár csak egy molekulányi vérhez jut. – Csak egyet – mondta a kriminológus. – Rendben. – Kitöltött egy kis ódon Macallan whiskyt Rhyme egyik poharába, aztán szívószálat illesztett a gazdája szájába. A kriminológus hosszan beleszívott. – O, mennyei... – Aztán az üres pohárra nézett. – Egy nap majd megtanítalak, hogy hogyan kell rendes adagot tölteni. – Egy óra múlva visszajövök – mondta Thom. – Parancs: ébresztőóra – mondta Rhyme szigorúan. A lapos monitoron megjelent egy óra számlapja, ő pedig szóbeli parancs segítségével beállította egy órával későbbre az ébresztőt. – Úgyis felébresztettelek volna – mondta a segédje. – Ó, csak arra az esetre, ha esetleg pont valami dolgod akadna, és véletlenül megfeledkeznél rólam – mondta Rhyme huncutul. – Így viszont biztos, hogy felébredek, nem igaz? Az asszisztens kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót, Rhyme tekintete pedig az ablak felé tévedt, ahol sólymok köröztek a város fölött, fura mód forgatva a fejüket – gyors, ugyanakkor elegáns mozdulattal. Az egyikük – a tojó, egyúttal a jobb vadász – gyorsan rápillantott, pislogott egyet keskeny 185

mandulaszemével, mintha megérezte volna a tekintetét. Bólintott egyet, aztán tovább nézegette a Central Parkban lévő cirkusz körül lévő forgatagot. Rhyme lehunyta a szemét, gondolatban végigfutott a tárgyi bizonyítékok listáján: próbálta kitalálni, hogy vajon mit jelentenek az egyes nyomok: a réz, a szállodakulcs, a sajtóbelépő, a tinta. Egyre rejtélyesebb és rejtélyesebb... Végül felpattant a szeme. Ez teljesen abszurd, hiszen egyáltalán nem fáradt. „A szentségit, vissza akarok menni a földszintre, és folytatni a munkát. Szó sem lehet alvásról.” Érezte, hogy szellő cirógatja az arcát, és még dühösebb volt Thomra, amiért bekapcsolva hagyta a légkondicionálót. Amikor egy nyaktól lefelé béna ember orra elkezd folyni, akkor baromi jó, ha ott van valaki a környéken, hogy megtörölje. Sikerült odacsalnia a monitorra a klíma távirányítóját, és azon gondolkodott, hogy szemére hányja majd Thomnak, hogy tudott volna persze aludni, ha nem lett volna túl hideg a szobában. De elég volt egyetlen pillantást vetnie a képernyőre, és máris látta, hogy kikapcsolták a légkondicionálót. Akkor mi volt ez a huzat? Az ajtó még mindig zárva volt. Tessék! Megint érezte. Határozott légfuvallat érintette meg jobbról az arcát. Gyorsan elfordította a fejét. Talán az ablak felől jön? Nem, az ablak is zárva volt. Akkor pedig valószínűleg... De akkor észrevette az ajtót. Ó, nem! – gondolta, és jéggé dermedt a szíve. A hálószobájához vezető ajtón retesz volt – ezt csak belülről lehetett kinyitni, kívülről nem. És zárva volt. Újabb fuvallat érintette meg a bőrét. Ezúttal meleg. Egészen közelről. Hallotta az egészen halk zihálást is. – Hol vagy? – suttogta Rhyme. Rémülten levegő után kapkodott, amikor hirtelen egy kéz jelent meg az arca előtt, két deformált ujja teljesen eggyé olvadt. A kézben egy borotvapenge volt, a vágóéle egyenesen Rhyme szeme felé közeledett. – Ha segítségért kiáltasz – suttogta a Varázsló alig hallhatóan ha bármilyen zajt csapsz, megvakítalak. Megértetted? Lincoln Rhyme bólintott.

186

Huszonötödik fejezet

A penge eltűnt a Varázsló kezében. Nem tette el, nem rejtette el. Az egyik pillanatban még ott volt a fémdarab az ujjai között Rhyme arcának szegezve, a következőben pedig már eltűnt. A férfi – vagyis a barna hajú, simára borotvált arcú, rendőregyenruhát viselő fickó – járkálni kezdett a szobában, megnézegette a könyveket, a CD-ket, a posztereket. Időnként mintha jóváhagyólag bólintott volna. Tanulmányozta a különös dekorációt: az apró vörös szentélyt, amelynek belsejében a kínai háború istenének és a rendőrnyomozó Guan Di képmása díszelgett. A Varázsló a jelek szerint semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy egy ilyen tárgyat talál egy bűnügyi szakértő szobájában. Visszafordult Rhyme-hoz. – Nos hát – mondta a férfi suttogó torokhangon, és végignézett a rokkantágyon nem olyan vagy, mint amilyennek képzeltelek. – Az autó a folyóban van – mondta Rhyme. – Akkor meg hogy lehet...? – Ó, az? – válaszolta lekicsinylően. – Az elsüllyedt autó trükkje? Soha nem is voltam az autóban. Kiszálltam a bokrok között az utca végén. Egyszerű trükk: lezárt ablak – így aztán a szemtanúk csak a csillogását látják – és a kalapom a kalaptartón. A közönségem képzelete volt az, ami látott engem. Houdini soha nem volt benne azokban a ládákban és hordókban, ahonnét úgy tett, mintha kiszökne. – Akkor nem is voltak fékezésnyomok a kavicson – mondta Rhyme. – Hanem a gyorsuló gumik nyomát láttuk. – Rhyme dühös volt, amiért ez nem jutott eddig eszébe. – Téglát tett a gázpedálra. – A tégla túlságosan gyanús lett volna, amennyiben a búvárok megtalálják a kocsit; egy cipővel támasztottam ki. – A Varázsló Rhyme arcát fürkészte, aztán reszelős hangon így szólt: – De azt nem gondolta, hogy meghaltam. – Ezt nem is kérdésnek szánta. – Hogyan jutott be a szobámba úgy, hogy nem hallottam meg? – Én voltam itt előbb. Tíz perccel ezelőtt szöktem be ide. Jártam odalent is a hadműveleti szobájában, vagy akárhogy is nevezi. De senki nem vett észre. – Maga hozta be azt a bizonyítékot? – Rhyme homályosan emlékezett még, hogy két rendőr cipelte be dobozokban a körzeti iskolánál, valamint a tiszteletes hotelszobájában összegyűjtött bizonyítékokat. – Így van. Odakint várakoztam a járdán. Aztán jött az a zsaru a dobozokkal. Ráköszöntem, és fölajánlottam, hogy segítek. Soha senki nem állítja meg az embert, ha egyenruhát visel és céltudatosan közlekedik. – Aztán idefent bujkált – betakarta magát egy darab selyemmel, amely 187

ugyanolyan színű volt, mint a fal. – Bevette ezt a trükköt, igaz? Rhyme a homlokát ráncolva fürkészte a férfi egyenruháját. Igazinak látszott, nem jelmeznek. De a szabályzattal ellentétesen nem volt névkitűző a mellén. Egyszer csak összeszorult a szíve. Tudta, hogy honnét szerezte. – Maga megölte Larry Burke-öt... Megölte, és elvette a ruháját. A Varázsló végignézett az egyenruháján, aztán vállat vont. – Épp fordítva. Először elvettem a ruháját – mondta suttogó, testetlen hangon. – Meggyőztem, hogy le kell vetkőznie ahhoz, hogy esélyem legyen megszökni. így megkímélt az erőfeszítéstől, hogy nekem kelljen levetkőztetnem utána. Csak utána lőttem le. Rhyme undorral gondolt arra, hogy eszébe jutott, milyen veszéllyel járhat az, hogy a Varázsló elvette Bürke rádióját és a fegyverét. De az eszébe sem jutott, hogy a rendőregyenruhát fogja felhasználni arra, hogy lecsaphasson az üldözőire. Suttogva megszólalt. – Hol van a holtteste? – A West Side-on. – De hol? – Azt hiszem, azt inkább megtartom magamnak. Egy-két nap múlva majd valaki úgyis rátalál. Kiszaglásszák. Meleg van ilyenkor. – Maga rohadék! – mordult rá a kriminológus. Lehet, hogy most civil volt, de a szíve mélyén Lincoln Rhyme mindig is zsaru maradt. És nem létezik szorosabb bajtársi kötelék, mint amely a rendőröket köti össze. Meleg az idő... Rhyme azonban nyugalmat erőltetett magára, aztán hanyagul megkérdezte. – Hogyan talált rám? – A kirakodóvásár segítségével. A társa közelébe férkőztem. Ahhoz a vörös hajú rendőrnőhöz. Nagyon közel. Olyan közel, mint amilyen közel vagyok most magához. Gyakorlatilag belelihegtem a nyakába – nem is tudom, melyiket élveztem jobban. .. Na mindegy, szóval hallottam, amint az adóvevőjén beszél, és néven szólította magát. Aztán elég volt egy kis kutatómunkát végeznem, hogy magára találjak. Mert szerepelt az újságokban is, tudja, maga híres. – Híres? Egy olyan nyomorék, mint én? – A jelek szerint. Rhyme megrázta a fejét, aztán kimérten így szólt: – Valamikor annak számítottam. De már réges-rég nem én adom ki a parancsot. A parancs szót a mikrofonba mondta Rhyme, amely a hangfelismerő szoftveren keresztül eljutott a számítógéphez. A „parancs” volt az a kulcsszó, amely közölte a számítógéppel, hogy készüljön fel az utasításra. Egy ablak nyílt fel a monitoron, amelyet ő látott, ám a Varázsló nem. Utasítás? – kérdezte a gép némán. – Hogy érti azt, hogy nem ad parancsot? – kérdezte a Varázsló. – Mit ért ez alatt? 188

– Valamikor én voltam az osztályvezető. Ma már ott tartunk, hogy fiatal rendőrök nem is válaszolnak a telefonhívásra. A számítógép elkapta az utolsó két szót. Válaszképpen kiírta: Kit szeretnél felhívni? Rhyme felsóhajtott. – Elmesélek magának valamit. A múltkor például fel kellett hívnom egy rendőrtisztet. Egy hadnagyot. Lon Sellittót. A számítógép visszajelzett: Hívom Lon Sellittót. – Aztán azt mondom neki... Hirtelen rosszalló kifejezés jelent meg a Varázsló arcán. Gyorsan előrelépett, maga felé fordította a monitort, és végignézett rajta. Az arca grimaszba torzult, kitépte a falból a telefonzsinórt és a számítógépet is. A készülék halk kattanást követően elnémult. Mivel a férfi ott volt tőle 30 centiméterre, Rhyme belenyomta a fejét a párnába, és arra számított, hogy megjelenik ismét a szörnyű borotvapenge. A Varázsló azonban hátrébb lépett, és lihegve kapkodta a levegőt, mint az asztmások. A jelek szerint a kriminológus iménti mutatványa inkább lenyűgözte, mintsem feldühítette. – Ugye tudja, hogy mi volt ez? – kérdezte, és hűvösen rámosolygott. – Színtiszta illúzió. Elvonta a figyelmemet a szövegével, aztán klasszikus verbális félrevezetést alkalmazott. Úgy nevezzük ezt, hogy „fortély”. Jól csinálta. Teljesen természetesnek tűnt, amit mondott – egészen addig, amíg nem említette azt a nevet. A név volt az, amely elrontotta az egészet. Tudja, az nem volt természetes, hogy megmondja a nevét. Felkeltette a gyanakvásomat. De egészen addig nagyon jól csinálta. A megbénított ember... Aztán így folytatta: – Csakhogy én is jó vagyok. – A Varázsló előrenyúlt, és kinyitotta üres tenyerét. Rhyme összerándult, ahogy az ujjai elhaladtak a szeme előtt. Érezte, hogy súrolják a fülét. Aztán egy másodperccel később megjelent a Varázsló kezében négy darab dupla pengéjű borotvapenge az ujjai között. Ökölbe szorította a kezét, és a négy pengéből végül egy lett, melyet most a hüvelyk– és a mutatóujja között tartott. „Jaj, csak azt ne...” Rhyme nem is annyira a fájdalomtól félt, mint attól, hogy még egy érzékszervétől megfosztják. A gyilkos egészen közel tartotta a pengét Rhyme szeméhez, hátrébb húzta, aztán ismét előretolta. Aztán elmosolyodott, és hátrébb lépett. A szoba túlsó végébe pillantott, a falra vetődő árnyékra. – Most pedig, nagyérdemű közönség, hadd kezdjem a mutatványunkat egy kis ujjgyakorlattal. Ebben bűvésztársam fog segíteni. – Különös, teátrális hangon közölte mindezt. A férfi keze felemelkedett, és felmutatta a csillogó borotvapengét. Aztán egyetlen laza mozdulattal kioldotta az övet, amely Rhyme nadrágját és 189

alsónadrágját tartotta, és a mezítelen ágyéka felé hajította a pengét, mint egy frizbit. – Vajon mit gondolhat a társam... – mondta a Varázsló képzelt közönségének. – Tudja, hogy a borotvapenge ott van a bőrénél. Lehet, hogy bele is vág a bőrébe, a nemi szervébe, átvág egy vénát vagy egy artériát, és mégsem érez semmit. Rhyme a nadrágja elejére bámult, és arra várt, hogy megjelenjen a vér. Aztán a Varázsló elmosolyodott. – De lehet, hogy nincs is ott a penge... Lehet, hogy valami más van ott. Lehet, hogy máshol van. Talán itt – Azzal benyúlt a saját szájába, és kihúzta belőle az apró, téglalap alakú acélpengét. Aztán a magasba tartotta. Majd a homlokát ráncolva így szólt. – Várjunk csak. – Aztán egy újabb pengét szedett elő a szájából. Aztán még többet. Még továbbiakat. Most már négy penge volt a kezében. Szétterítette őket a levegőben, mint a kártyalapokat, fölemelte a levegőbe Rhyme fölé, aki ijedten összerándult, levegő után kapkodott, és várta, hogy lecsapjanak rá. De... semmi. A pengék eltűntek. Rhyme érezte, hogy lüktet a nyaka és a halántéka, verejték csordogál a homlokán és a halántékán. Rhyme az ébresztőórára pillantott. Úgy tűnt, mintha órák teltek volna el, de Thom még csak tizenöt perccel ezelőtt ment ki. Rhyme így szólt: – Miért csinálja ezt? Miért öli meg azokat az embereket? Mi értelme van? – Először is nem öltem meg mindet – érvelt a Varázsló dühösen. – Maga tönkretette a mutatványomat azzal a lovas nővel a Hudsonnál. – Nos, akkor bántalmazza őket. Miért? – Nem személyes ügy – mondta, aztán hirtelen köhögő-roham jött rá. – Nem személyes? – reccsent rá Rhyme hitetlenkedve. – Fogalmazzunk úgy, inkább az volt az érdekes, hogy mit képviselnek, nem az, hogy ők maguk kicsodák. – Mit ért azalatt, hogy képviselnek? Magyarázza el! A Varázsló suttogva felelt. – Nem. Nem hiszem, hogy elmagyarázom. – Zihálva vette a levegőt, és lassan megkerülte Rhyme ágyát. – Tudja, mi zajlik a közönség fejében, miközben az előadást figyeli? A tudatuk egy része azt reméli, hogy az illuzionista nem fog időben kiszabadulni, hogy megfullad, hogy belezuhan a vastüskékbe, hogy megég, hogy halálra zúzzák. Van egy mutatvány, amelynek az a neve, az „égő tükör”. A kedvencem. Úgy kezdődik, hogy a hiú illuzionista nézegeti magát a tükörben. Egy gyönyörű nőt lát a tükör túloldalán. A nő odahívja magához, s végül az illuzionista nem tud ellenállni a kísértésnek, és keresztüllép a tükrön. Látjuk, amint helyet cserélnek. Most a nő áll a tükör előtt. De aztán egy füstcsóvát követően a nő gyorsan sátánná változik. Ekkor az illuzionista a pokol csapdájába kerül, oda van láncolva a földhöz. Lángok csapnak fel a padlóból körülötte. A tűzoszlop egyre jobban közeledik hozzá. Ám közvetlenül azelőtt, hogy elborítanák a lángok, kiszabadul a láncokból, és kiugrik a tűzből, keresztül a tükrön, teljesen sértetlenül. A sátán az illuzionista felé rohan, majd felrepül a 190

levegőbe, és eltűnik. Az illuzionista összetöri a tükröt egy kalapáccsal. Aztán végigsétál a színpadon, megáll, és csettint az ujjával. Felvillan a fény, és nyilván kitalálta már, maga változik gonosszá... A közönség egyszerűen imádja... De én tudom, hogy mindenkinek megfordul a fejében a gondolat, hogy mi lenne, ha győznének a lángnyelvek, és az előadó meghalna. – Itt elhallgatott. – És természetesen ez időnként elő is fordul. – Ki maga? – suttogta Rhyme kétségbeesett hangon. – Én? – A Varázsló előrehajolt, majd szenvedélyesen az arcába sziszegte: – Én vagyok az északi varázsló. Én vagyok minden idők legnagyobb illuzionistája. Én vagyok Houdini. Én vagyok az ember, aki ki tud menekülni az égő tükörből, a bezárt szobákból. A kötelekből, a bilincsekből, bármiből... – Aztán alaposan végigmérte Rhyme-ot. – Kivéve... kivéve magától. Attól féltem, hogy maga az egyetlen, akitől nem tudok elszabadulni. Mert maga túl jó. Meg kell állítanom még holnap délután előtt... – Miért? Mi fog történni holnap délután? A Varázsló nem válaszolt. A félhomályba révedt a tekintete. – Most pedig, mélyen tisztelt publikum, következik a fő műsorszám – az „elszenesedett ember”. Nézzék meg a szám főszereplőjét! Nincs rajta lánc, nincs rajta bilincs, nincsenek kötelek. Mégsem tud kimenekülni semmi módon. Ez nehezebb, mint a világ első szabadulószáma: Szent Péter mutatványa. Cellába lökték, megbilincselték, és őrök vigyáztak rá. Természetesen neki akadt egy fontos szövetségese: Isten. A mi előadónk azonban ma este csak magára számíthat. Egy apró szürke tárgy jelent meg a Varázsló kezében, és előrehajolt, mielőtt még Rhyme elfordíthatta volna a fejét. A Varázsló egy ragasztószalagot tapasztott a szájára. Ezután leoltott minden fényt a szobában, kivéve egy apró éjjeli lámpáét. Visszatért Rhyme ágyához, feltartotta a mutatóujját, és egy lángnyelv jelent meg a csúcsán. Igen, egy csaknem tíz centi magas, hegyes lángnyelv emelkedett fel a mutatóujjából. A Varázsló előre-hátra mozgatta az ujját. – Látom, verejtékezel. – Azzal közelebb tartotta a lángot Rhyme arcához. – Tűz... hát nem lenyűgöző? Valószínűleg az illuzionisták leglenyűgözőbb segítsége. A tűz a legtökéletesebb félrevezető eszköz. Mindenki a lángot figyeli. Egy pillanatra sem veszik le a szemüket a színpadról. Bármit csinálhatnék a másik kezemmel, soha nem vennék észre. Például... Azzal Rhyme skót whiskyjének üvege jelent meg a férfi ujjai között. Egy hosszúnak tűnő másodpercig az üveg alá tartotta a lángot. Aztán jó nagyot húzott a maró italból, majd az ajka elé tartotta a lángoló ujját, s egyenesen Rhyme-ra nézett, aki összerándult. Ám a Varázsló elmosolyodott, félrefordult, és a mennyezet felé köpte ki a szájából a lángnyelvet, majd kissé hátrébb lépett, miközben az iménti lángáradat eltűnt a mennyezet sötétjében. Rhyme szeme a szoba sarka felé villant. A Varázsló elnevette magát. 191

– Füstérzékelő? Ó, arról már korábban gondoskodtam. Kivettem az elemet. – Még egy lángnyelvet fújt a mennyezet felé, aztán letette az üveget. Egyszer csak fehér zsebkendő jelent meg a kezében. Rhyme orra alá dugta. Teljesen átitatódott benzinnel. A csípős szag marta Rhyme szemét és orrát. A Varázsló rövid kanóccá sodorta össze a zsebkendőt, majd feltépte Rhyme pizsamafelsőjét, és a nyaka köré tekerte a kendőt, mint egy sálat. A Varázsló az ajtó felé indult, zajtalanul elhúzta a reteszt, aztán kinyitotta az ajtót, és kinézett. Rhyme orra még egy illatot vélt felfedezni, amely a benzin szagával keveredett. Mi volt az? Nehéz, füstös illat... Ó, igen, a scotch. A gyilkos nyilván nyitva hagyta az üveget. Csakhogy a szag hamarosan elnyomta a benzinszagot. Átható volt. Scotchszag terjengett mindenütt. Rhyme pedig undorral döbbent rá, hogy mit művel a férfi. Szétöntögette a whiskyt az ajtótól egészen az ágyáig, mint egy gyújtózsinórt. Aztán a Varázsló kinyújtotta az ujját, majd egy fehér tűzgolyó repült a kezétől a whiskytócsába. A szeszes ital meggyulladt, és kék láng szaladt végig a szobán. Hamarosan felgyújtotta a feltornyozott magazinokat és az ágy melletti kartondobozt. Aztán lángra kapott az egyik bambuszszék is. A lángok hamarosan fel fognak kúszni az ágyneműn, és perzselni kezdik a testét, amit persze nem fog érezni, de az arcát és a fejét is, ami ellenben szörnyen fog fájni. A Varázsló felé fordult, ám a férfi eltűnt, az ajtó pedig bezárult A füst csípni kezdte Rhyme szemét, és megtöltötte az orrát is. A tűz közelebb kúszott, lángra kaptak a dobozok, a könyvek, poszterek, megolvadtak a CD-k. Hamarosan kék és sárga lángnyelvek kezdték nyaldosni a takarót Lincoln Rhyme ágyának végében.

192

Huszonhatodik fejezet

Egy lelkiismeretes New York-i rendőrjárőr, talán azért, mert hallott valami fura zajt, talán azért, mert meglátott egy nyitott ajtót, mindenesetre belépett egy nyugat West Side-i sikátorba. Ötven másodperccel később egy másik férfi bukkant fel könnyű gesztenyebarna garbóban, feszes farmerban és baseballsapkában. Malerick, aki ezúttal már nem játszotta tovább Larry Burke közrendőr szerepét, céltudatosan sétálni kezdett felfelé a Broadwayn. Ha az ember meglátta volna kihívó arckifejezését, ahogy körülnézett pásztázó tekintettel, azt gyanította volna, hogy olyan férfival van dolga, aki a vadászösvényre lépett, valami West Side-i bár felé tart, hogy újra felébressze az egóját és a nemi büszkeségét, mindkettőt talán kicsit későn, tekintve, hogy már középkorúnak tűnt. Megállt egy alagsori koktélbárnál, és benézett. Úgy tűnt, hogy ez átmenetileg jó búvóhely lesz, amíg vissza nem tér rövid időre Lincoln Rhyme-hoz, hogy megnézze, mekkora kárt tett a házában a tűz. A pult végénél talált egy bárszéket a konyha közelében, rendelt egy sprite-ot és egy pulykás szendvicset. Körülnézett: mögötte számítógépes játékok sorakoztak elektronikus zenével, poros zenegépek, a helyiség füstös volt és sötét; izzadság–, parfüm– és fertőtlenítőszag terjengett, alkoholos nevetések és értelmetlen beszélgetések duruzsolása hallatszott. Mindezek a benyomások gondolatban visszarepítették a fiatalkorába, abba a városba, amely a homokra épült. Las Vegas nem egyéb, mint egy vakító fényekkel körülvett tükör; bámulhatod órákon át, de valójában nem látsz semmi mást, csak önmagadat, a himlőhelyeidet, a ráncaidat, a hiúságodat, a mohóságodat és az elkeseredettségedet. Poros, kemény hely ez, ahol a vidám fényreklámok egy-két háztömbnyivel odébb már elhomályosulnak, és nem hatolnak be a város többi részébe: lakókocsik, dülöngélő bungalók, homokos piaci árusok, akik jegygyűrűt, öltönyt, játék fegyvert árulnak, mindegy, a lényeg az, hogy negyeddollárosokra vagy csillogó ezüstdollárokra válthassák őket. És mindenütt ott van a poros, végtelen, halványsárga sivatag. Ebbe a világba született bele Malerick. Az apja blackjack-osztó volt, az anyja pedig éttermi hosztesz (egészen addig, amíg úgy meg nem hízott, hogy végül a színfalak mögé került egy pénzes szobába), ők is a vegasi kiszolgálóemberek közé tartoztak, akikre a kaszinó menedzsmentje és a vendégek egyaránt úgy tekintettek, mint valami hangyákra. Ketten a hadseregből, akik kezében olyan sokat forgott a pénz, hogy már érezték rajta a tinta, a parfüm vagy az izzadság szagát, de akik jól tudták azt is, hogy az elképesztő pénzfolyam csak másodpercekre áll meg az ujjaik között 193

Sok más vegasi gyerekhez hasonlóan, akik szüleik hosszú és kiszámíthatatlan munkaideje miatt örökké magukra voltak hagyatva és otthon mindig keserűség várt rájuk, Malerick is olyan helyhez vonzódott ahol némi megnyugvást talált. És számára ez a hely a város széli üzletsor volt. Meséltem önöknek, mélyen tisztelt publikum, a félrevezetésről – arról, hogy az illuzionisták hogyan vonják el a figyelmet a trükkjük titkáról mozgással, színekkel, fénnyel, meglepetéssel, zajjal. Nos, a figyelemelterelés több, mint bűvésztechnika; ez egyúttal életfelfogás is. Valamennyien ösztönösen vonzódunk a fény és csillogás felé, és taszít bennünket az unalom és megszokottság, a veszekedős család, a meleg, a mozdulatlan órák a sivatag szélén, csellengő tinédzserek, akik kipécéznek, mert sovány vagy és félős, aztán ököllel elvernek, de olyan keményen, hogy azt örökre megemlegeted... Az üzletsor volt az ő menedékhelye. Különösen a bűvészüzletek. Ezekből aztán jó sok volt; Las Vegasról köztudott, hogy rengeteg illuzionista lép itt föl, ez a varázslók fővárosa. A fiú hamar rájött, hogy ezek az üzletek nem pusztán kiskereskedelmi egységek; itt gyűltek össze a nagyra törő, már befutott vagy éppen már visszavonult bűvészek, hogy történetekkel és pletykákkal szórakoztassák egymást. Az egyik ilyen üzletben sikerült megtudnia valami fontosat önmagáról a fiúnak. Lehet, hogy sovány és félénk, és lassan fut, viszont csodálatos kézügyességgel bír. A bűvészek mindenféle kivételes kézügyességet igénylő trükköt mutattak neki, ő viszont azonnal eltanulta tőlük. Az egyik eladó egyszer felvonta a szemöldökét a tizenhárom éves fiú láttán, és így szólt: – Született presztidigitátor. – A fiú a homlokát ráncolta az ismeretlen szó hallatán. – Egy francia bűvész találta ki ezt a szót az 1800-as években – magyarázta a férfi. – Preszti – mint a presztóban, vagyis gyors. „Digit”, ez a mutatóujj nevére utal, presztidigitació – gyors ujjak. Csak így, lazán. Szóval lassan hinni kezdte, hogy ő nem egyszerűen a család fekete báránya, és nem arra született, hogy a többi fiú terrorizálja. Mindennap 3 óra 10-kor jött el az iskolából, és azonnal a kedvenc üzletébe ment, s ott lógott egészen addig, míg el nem sajátított valamilyen módszert. Otthon állandóan gyakorolt. Az egyik boltos időnként alkalmazta abból a célból, hogy bemutatókat és rövid műsorokat tartson a vásárlóinak a varázsbarlangban, az üzlet hátsó részében. Még ma is pontosan maga elé tudta képzelni az első előadását. Attól a naptól kezdve az „ifjú Houdini” – ez volt az első színpadi neve – minden lehetőséget megragadott, hogy rábeszélés vagy fenyegetőzés segítségével feljusson a színpadra. Micsoda öröm volt meghipnotizálni a közönségét. Örömet szerezni nekik. „Beadni nekik a gyógyszert.” Sőt, megrémíteni őket időnként. Imádta ijesztgetni őket Végül elűzték onnét, mégpedig az anyja. A nő egy idő után észrevette, hogy a fiú alig tartózkodik otthon, és átkutatta a szobáját, hogy rájöjjön, miért. 194

– Ezt a pénzt találtam – csattant fel felemelkedve a vacsorája mellől, hogy kérdőre vonja, amikor belépett a hátsó ajtón. – Magyarázatot követelek! – Az Abrakadabrából származik. – Az meg kicsoda? – Nem kicsoda, hanem micsoda. Az egy üzlet. A Tropicana mellett. Beszéltem neked róla. – Megmondtam, hogy maradj távol az üzletsortól. – Anya, hiszen az csak egy bolt, egy bűvészkellékeket árusító bolt. – Hol voltál? Ittál? Hadd szagoljam meg a leheletedet. – Ugyan, anya! – Hátrálni kezdett, mert nem akart a hatalmas, ketchupfoltos pólót viselő nő közelébe menni, mert az ő lehelete tényleg büdös volt. – El fognak kapni a kaszinóban, engem meg kirúgnak az állásomból. Az apádat is kirúghatják. – Én csak a boltban voltam. Egy kis bemutatót tartottam. Talán az emberek adnak néha borravalót. – Ez túl sok pénz ahhoz, hogy borravalónak tekintsem. Én sose kaptam ekkora borravalót, amikor hoszteszként dolgoztam. – Csakhogy én jó vagyok – mondta a fiú. – Én is jó voltam... Bemutató? Aztán miféle bemutatóról van szó? – Bűvésztrükkökről. – A fiú csalódott volt. Már mondta az anyjának ezt hónapokkal ezelőtt. – Nézd csak! – Azzal bemutatott egy kártyatrükköt az anyjának. – Ez jó volt– mondta az asszony bólogatva. – De mivel hazudtál, megtartom ezt a pénzt. – Nem hazudtam. – Nem mondtad meg, hogy mivel foglalkozol. Ez ugyanaz, mintha hazudtál volna. – Anya, az az enyém. – Hazudsz, ezért fizetned kell! Némi erőlködés árán az asszony a farmerzsebébe gyűrte a pénzt, amely feszes volt a hasa miatt. Aztán elbizonytalanodott. – Jól van, itt van tíz dollár, ha elmondasz valamit. – Mit mondjak el? – Mondj meg valamit! Láttad valaha apádat Tiffany Loam-mel? – Nem tudom... Ki az? – Tudod te jól, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. Az a pincérnő a Sandsből. Járt már itt nálunk pár hónappal ezelőtt vacsorázni a férjével. Sárga blúzban volt. – Én... – Láttad őket vagy sem? Tegnap kihajtottak a sivatagba. – Nem láttam őket. Az asszony a fiú arcát fürkészte, de aztán úgy döntött, hogy igazat mond. – Ha látnád őket, akkor tudasd velem. 195

Aztán az asszony otthagyta a fiát, hogy visszatérjen a nappaliba a tévé elé, és egy tálcán odavigye a kihűlőben lévő spagettijét. – Az az én pénzem, anya! – Pofa be, ez a napi sarc! Egy nap, amikor éppen egy kisebb bemutatót tartott az Abrakadabrában, a fiú meglepődve vette észre, hogy egy vékonydongájú, komoly férfi lép be a boltba. Amikor a mágikus barlang felé sétált, az üzletben tartózkodó valamennyi bűvész és eladó egyszerre elhallgatott. Az illető híres illuzionista volt, és a Tropicanában lépett fel. Közismert volt, hogy milyen lobbanékony, és milyen ijesztő mutatványai vannak. A bemutatót követően az illuzionista odaintette magához a fiút, és a színpadon lévő kézzel írott tábla felé biccentett. – „Ifjú Houdininak” nevezed magad? – Igen. – Gondolod, hogy érdemes vagy erre a névre? – Nem tudom, csak úgy megtetszett. – Mutass még egy-két trükköt! – Azzal a bársonnyal letakart asztal felé mutatott. A fiú mutatott egy-két trükköt, bár meglehetősen ideges volt most, hogy egy élő legenda figyeli a mozdulatait. A férfi biccentett, ami elismerésnek hatott. A szobában tartózkodó többi bűvész néma döbbenettel figyelte, hogy ez a híres illuzionista elismerően nyilatkozik egy tizennégy éves fiú teljesítményéről. – Akarsz órákat venni? A fiú izgatottan bólogatott. – Add ide az érméidet! Odanyújtotta a nyitott tenyerét, hogy felkínálja az érméket. Az illuzionista lenézett, és a homlokát ráncolta. – Hová tűntek? A fiú keze üres volt. Az illuzionista durván felnevetett a fiú zavart arckifejezése láttán, persze addigra már elcsente, a negyeddollárosok az ő kezében voltak. A fiú döbbenten nézett rá, nem érzett semmit. – Most pedig fenn fogom ezt tartani a levegőben... A fiú felnézett, de hirtelen valamilyen ösztön azt mondta, csukd össze az ujjaidat most! Vissza fogja tenni az érméket. Hozd kínos helyzetbe egy szobányi bűvész előtt. Kapd el a kezét! Hirtelen az illuzionista, anélkül hogy lenézett volna, mozdulatlanná dermedt és ezt suttogta: – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? A fiú meglepetten pislogott. – Én... – Gondold végig még egyszer! – Azzal lenézett a fiú kezére. Az „ifjú Houdini” lenézett a tenyerére, amelynek izmai megfeszültek, hogy elkapja a nagy illuzionista kezét. Ekkor döbbenten látta, hogy a férfi valóban 196

odahelyezett valamit, de nem érméket, hanem öt borotvapengét. Ha összecsukta volna az ujjait, ahogy tervezte, akkor az „ifjú Houdininak” vagy egy tucatnyi öltésre lett volna szüksége. – Hadd nézzem a kezed! – mondta az illuzionista, és visszavette a pengéket, amelyeket azonnal eltüntetett. Az ifjú Houdini felemelte a tenyerét, a férfi pedig megérintette, majd végigsimította a hüvelykujjával. A fiú úgy érezte, mintha elektromos áramot vezetnének keresztül rajta. – Jó kezed van ahhoz, hogy nagy bűvész legyél – suttogta olyan halkan, hogy egyedül csak a fiú hallotta. – Megvan benned az indíttatás, és tudom, hogy megvan benned a kegyetlenség is... De nincs még látnoki képességed. Egyelőre nincs. – A penge ismét megjelent, a férfi pedig arra használta, hogy vágjon egy szeletet egy darab papirosból, amely vérezni kezdett. Összegyűrte a papírt, aztán ismét kinyitotta. Nem volt rajta vágás, és nem volt rajta vér sem. Átadta a fiúnak, aki észrevette, hogy a közepén egy cím volt, melyet piros tintával írtak fel. Miközben a kisszámú közönség és a bámészkodók őszinte elragadtatással tapsoltak, ünnepeltek és irigyen figyelték az illuzionistát, ő odasúgta a fiúnak: – Gyere, és keress fel! – Majd előrehajolt, az ajka szinte érintette az „ifjú Houdini” fülét: – Sokat kell tanulnod, én pedig sok mindent tudnék neked tanítani. A fiú megtartotta az illuzionista címét, de nem tudott annyi bátorságot összeszedni, hogy felkeresse. Aztán a tizenötödik születésnapján az anyja megváltoztatta a fiú életének folyását örökre azzal, hogy óriási ribilliót csapott otthon, tányérok törtek, porcelán emléktárgyakat vágott a falhoz, mivel újabb értesülést szerzett a hírhedt Miss Loamről. Üvegek röpködtek, az anyja törtzúzott, míg végül megjelent a rendőrség. A fiú úgy döntött, hogy elege van. Másnap felkereste az illuzionistát, aki beleegyezett, hogy a mestere lesz. Az időzítés tökéletes volt. Két nap múlva a férfi turnézni indult az Egyesült Államokba. Asszisztensre volt szüksége. Az „ifjú Houdini” kiürítette titkos bankszámláját, és pont azt csinálta, amire a neve alapján hivatott volt: elszökött otthonról, hogy bűvészként dolgozzon. Volt azonban közte és névadója között egy nagy különbség; Harry Houdinival szemben, aki azért ment el otthonról, hogy pénzzel segítse elszegényedett családját, és hamarosan visszatért hozzájuk, az ifjú Malerick soha többé nem látta egyetlen családtagját sem. – Helló, hogy s mint? – A rekedtes női hang kizökkentette a régi emlékeiből, a nő pedig odaült mellé a Felső-West Side-i kocsma bárpultjához. „Törzsvendég lehet itt” – morfondírozott a férfi. Ötven körüli nő, aki hiába próbálta magát tíz évvel fiatalabbnak feltüntetni, és a homályos világításra alapozva itt jelölte ki a vadászterületét. Odaült tehát a mellette lévő bárszékre, előrehajolt és rámosolygott. – Tessék? 197

– Csak azt kérdeztem, hogy van. Azt hiszem, még nem láttam errefelé. – Csak egy-két napja vagyok a városban. – Aha – mondta a nő alkoholtól rekedtes hangon. – Figyu, van tüzed? – S mindezt olyan irritáló arckifejezéssel kérdezte, mintha azt kellett volna gondolnia, hogy kiváltság a részéről, hogy meggyújthatja a cigarettáját. – Ó, persze – válaszolt. Meggyújtotta az öngyújtót, és elé tartotta. A láng őrülten táncolt ide-oda, miközben a nő köréje fonta csontos ujjait, hogy odavezesse az ajkához a gyújtót. – Kösz. – Aztán keskeny füstcsíkot eregetett a mennyezet felé. Amikor visszanézett, Malerick márki is fizette a számláját, és épp ellökte magát a bárpulttól. A nő a homlokát ráncolta. – Mennem kell. – Malerick elmosolyodott, és így szólt: – Ó, tessék, itt van, ezt megtarthatja – azzal átnyújtotta neki a kis fémgyújtót. A nő elvette, és pislogni kezdett. Aztán egyre erősebben ráncolta a homlokát. A saját öngyújtója volt, amelyet a férfi elemelt, amikor odahajolt felé. Aztán Malerick hűvösen odasúgta: – Attól tartok, nem is lett volna szüksége rá, hogy tüzet kérjen. Otthagyta a bárpultot, a nő festett szeméből pedig két fekete könnycsík kígyózott alá, és Malerick arra gondolt, hogy valamennyi szadista mutatványából, amelyet erre a hétvégére tervezett–a véres húsvágós és lángoló mutatványok közül –, talán ez volt a legörömtelibb. Amelia már akkor hallotta a szirénák hangját, amikor két háztömbre volt Rhyme lakásától. Amelia Sachs elméje néha művelt ilyen furcsa dolgokat: ha valamilyen idegesítő szirénát hallott, akkor mindjárt arra gondolt, hogy az ő háza felől jön. „Természetesen nem onnét jön” – nyugtatgatta magát. Túl sok volna a véletlen. De aztán a kék és piros fényben villogó lámpák a Central Park nyugati részéből jöttek, pont onnét, ahol Rhyme is lakott. „Nyugi, kislány – nyugtatta magát –, csak a képzeleted játszik veled, kicsit sok volt neked az a baljós Harlekin figura a Cirque Fantastique zászlóján a parkban, meg az álarcos előadó, valamint a Varázsló gyilkosságainak borzalma.” Kissé kezdett paranoiás lenni. Hátborzongató... „Felejtsd el!” Átvette a másik kezébe a bevásárlószatyrot, melyben fokhagymás illatú kubai étel volt, aztán ő és Kara tovább folytatták útjukat a forgalmas járdán, s közben a szülőkről, a pályájukról és a Cirque Fantastique-ről cseverésztek. Na és persze a férfiakról is. Piff, puff… A fiatal nő belekortyolt dupla kubai kávéjába, amelybe – elmondása szerint – első kortyintásra beleszeretett. 198

– És nemcsak azért, mert feleannyiba került, mint a Starbucks'-nál – érvelt Kara –, de kétszer olyan erős is volt. Nem vagyok nagy matekos, de szerintem ez azt jelenti, hogy négyszer olyan jó – tette hozzá a fiatal nő. – Imádok rátalálni ilyen kis dolgokra. Az ilyen apróságok teszik széppé az életet, nem gondolod? De Sachs elvesztette a beszélgetés fonalát. Egy újabb mentő húzott el mellettük. Némán imádkozni kezdett, hogy folytassa az útját, és menjen el Rhyme háza előtt. De nem ment. A jármű csikorogva megállt a mellette lévő épület sarkán. – Nem! – suttogta. – Mi folyik itt? – kérdezte Kara. – Talán baleset volt? Sachs zakatoló szívvel ledobta az ételesszatyrot, és rohanni kezdett az épület felé. -Ó, Lincoln... Kara utána indult, a kezére löttyintette a kávét, de aztán eldobta az egész poharat. Sikerült utolérnie a rendőrnőt. – Mi folyik itt? Amikor befordultak a sarkon, Sachs fél tucat tűzoltóautót és mentőt számolt meg. Először arra számított, hogy Rhyme-nak diszreflexiás rohama volt. De nyilván tűzesetről volt szó. Felnézett a második emeletre, és levegőt sem kapott a döbbenettől. Füst ömlött ki Rhyme hálószobájának ablakából. .Jesszusom, nem!” Sachs átbújt a rendőrök által kifeszített szalag alatt, és az ajtóban álló tűzoltók felé rohant. Felugrott a bejárati lépcsőre, teljesen elfeledkezve az ízületi gyulladásáról. Aztán bent is volt az ajtón, majdnem elcsúszott a márványpadlón. Az előszoba és a labor érintetlennek tűnt, de a földszinti előtérre vékony füstfelhő ereszkedett. Két tűzoltó jött lassan lefelé a lépcsőn. Az arcukon lemondás tükröződött. – Lincoln! – kiáltotta. Aztán rohanni kezdett fel a lépcsőn. – Ne, Amelia! – hallotta Lon Sellitto komor hangját az előszobából. Megfordult, rémületében arra gondolt, hogy a férfi meg akarja akadályozni, nehogy meglássa a megégett hullát. Ha a Varázsló elvette tőle Lincolnt, akkor megöli. Semmi a világon nem állíthatja meg. – Lon! A férfi odaintette, hogy jöjjön le a lépcsőről, aztán megölelte. – Nincs odafent, Amelia. – Talán... – Nem, nem, jól van. Nincs semmi baj. Thom lehozta erre a szintre a hátsó vendégszobába. – Hála istennek! – mondta Kara. Riadtan nézte, ahogy újabb tűzoltók jönnek le a lépcsőn. Nagydarab férfiak és nők, akik még nagyobbnak látszottak egyenruhájukban és a felszerelésükkel. 199

Thom komor arccal csatlakozott hozzájuk a lépcsőház hátsó részében. – Lincoln jól van, Amelia. Nem égett meg, és nem nyelt sok füstöt. De a vérnyomása magas. Viszont már kapott gyógyszert, úgyhogy rendbe jön. – Mi történt? – kérdezte a nyomozó. – A Varázsló – motyogta Sellitto. Aztán felsóhajtott. – Megölte Larry Burke-öt. Ellopta az egyenruháját, így sikerült bejutnia. Valahogy felosont Rhyme szobájába. Aztán tüzet gyújtott az ágya körül. Idelenn nem is vettük észre, csak valaki meglátta a füstöt az utcáról, és hívta a 911-et A diszpécser meg felhívott engem. Thom, Mel és én a nagy részét eloltottuk, mire a tűzoltóautók ideértek. Ezután Sachs Sellittóhoz fordult. – Gondolom, nem sikerült elkapnotok a Varázslót. Keserű nevetés volt a válasz. – Szerinted? Eltűnt, mint a kámfor. Rhyme a bénulását okozó balesetet követően – miután feladta azt a realizálhatatlan és így súlyos depresszióhoz vezető vágyát, hogy újra járni tudjon – arra összpontosította minden erejét, hogy valami értelmesebb és elérhetőbb célt tűzzön maga elé. Például, hogy magától lélegezzen. A C4-es fokozatú sérültek, mint amilyen például Rhyme is – akiknek a nyaka a negyedik csigolyánál tört el, közvetlen a koponyaalapnál –, általában lélegeztetőgépre szorulnak. Azok az idegek, amelyek az agyból a rekeszizmokig vezetnek, lehet, hogy funkcionálnak, de lehet, hogy nem. Rhyme esetében kezdetben úgy tűnt, hogy a tüdő nem pumpál elegendő oxigént a vérébe, így kénytelenek voltak gépre tenni, és egy csövet ültettek be a mellkasába. Rhyme gyűlölte ezt az eszközt, a mechanikus sziszegést és azt a furcsa érzést, hogy nem érzi szükségét annak, hogy levegőt vegyen, még ha tisztában volt is vele, hogy önállóan képtelen lenne erre. (A gép ráadásul még időnként aljas módon meg is állt.) De aztán a tüdeje spontán működni kezdett, és végre megszabadult az eszköztől. Az orvosok szerint a javulás annak volt köszönhető, hogy a szervezete természetes módon stabilizálódott a traumát követően. De Rhyme tudta a valódi választ. O maga csinálta ezt. A puszta akaraterejével. Beszívta a levegőt a tüdejébe – először csak csekély mennyiséget, de akkor is az ő lélegzete volt –, és úgy érezte, ez volt élete egyik legnagyobb tette. Mostantól fogva keményen dolgozott, elvégezte azokat a gyakorlatokat, amelyek esetleg oda vezethettek, hogy javul a teste érzékelőképessége, sőt akár megmozdulhatnak a végtagjai; de bármennyi sikert is ért el, tudta, hogy soha nem fog még egyszer olyan büszkeséget érezni, mint akkor, amikor először levették a lélegeztetőről. Aznap este, amikor ott feküdt az apró vendégszobában, újra felidézte a füstfelhők látványát, amelyek a szobájában égő ruhákból, papírokból és műanyagból áradtak. Páni félelmében kevésbé gondolt arra, hogy halálra fog 200

égni, sokkal inkább arra gondolt, hogy ez a szörnyű füst behatol a tüdejébe, mint megannyi fémtüske, és elveszi tőle a diadal lehetőségét, azt a győzelmet, amelyet a saját bénasága ellen vívott harc során szerzett. Olyan volt, mintha a Varázslónak sikerült volna kitapintania a legérzékenyebb támadási felületét. Amikor Thom, Sellitto és Cooper berontottak a szobába, az első gondolata nem az volt, hogy oltsák el a tüzet a kezükben tartott poroltóval, hanem az oxigénpalackot nézte, amelyet az asszisztense tartott Az jutott eszébe: „Mentsd meg a tüdőmet!” Mielőtt még eloltották volna a lángokat, Thom az arcára illesztette az oxigénmaszkot, ő pedig gyorsan belélegezte az édeskés gázt Levitték a földszintre, és ott mind a specialista, mind pedig Rhyme saját háziorvosa megvizsgálták, megtisztították és ellátták a pár apró égési sérülést, és gondosan átnézték, nem vágták-e meg pengével (szerencsére nem, és nem találtak pengét a pizsamájában sem). A gerincvelő-specialista kijelentette, hogy a tüdeje rendben van, noha Thomnak a szokásosnál is többször kell forgatnia ezután, hogy tiszta maradjon. Rhyme csak ekkor kezdett megnyugodni. De azért még meglehetősen zaklatott volt A gyilkos valami sokkal kegyetlenebb dolgot művelt, mint amit azok a fizikai sérülések jelentettek, amelyeket okozott. A támadás arra emlékeztette Rhyme-ot, hogy mennyire hajszálon függ az élete és mennyire bizonytalan a jövője. Gyűlölte ezt az érzést, ezt a szörnyű kiszolgáltatottságot és sebezhetőséget – Lincoln! – kiáltotta Sachs, amikor berontott a szobába, aztán leült a régi Clinitron ágyra, és a férfi mellkasára borult, majd magához ölelte. Ő viszont a hajába fúrta az orrát. A nő sírt. Mióta ismerte, talán kétszer látott könnycseppeket a szemében. – Ne szólíts a keresztnevemen! – suttogta. – Balszerencsét hoz, tudod. És mára bőven kijutott belőle. – Jól vagy? – Igen, jól vagyok – suttogta, mert hatalmába kerítette valami irracionális félelem, hogy ha hangosabban beszél, akkor a koromrészecskék valahogy átszúrják és tönkreteszik a tüdejét. – A madarak? – kérdezte, miközben magában azon imádkozott, hogy semmi baja ne történjen a vadászsólymoknak. Azt se bánta volna, ha átköltöznek egy másik épületre. De az borzasztóan megviselte volna, ha bajuk esik, esetleg elpusztulnak. –Thom szerint jól vannak. A másik párkányra telepedtek át Egy pillanatra még megölelte, aztán Thom jelent meg az ajtóban. – Meg kell hogy fordítsalak. A rendőrnő még egyszer megölelte, aztán hátrébb lépett, Thom pedig közelebb jött az ágyhoz. – Kutasd át a helyszínt! – mondta Rhyme. – Nyilván maradt valami utána. Volt egy zsebkendő, amelyet a nyakam köré tekert. És voltak nála borotvapengék is. 201

Sachs megígérte, hogy megteszi, és kiment a szobából. Thom átfordította, és szakértő módon hozzálátott hogy megtisztítsa a tüdejét. Húsz perccel később Sachs visszatért. Lefejtette magáról a kezeslábast, összehajtogatta, és betette a helyszínelő bőröndjébe. – Nem sok mindent találtam – jelentette. – De megvan a zsebkendő, és pár lábnyomot is rögzítettem. Egy újabb pár Ecco cipő volt rajta. De nem találtam pengét. És bármi más, amelyet esetleg elejtett, kámforrá változott. És volt ott egy üveg scotch is. De gondolom, az a tiéd. – Igen, az enyém – suttogta Rhyme. Máskor elsütött volna egy tréfát – valamit arról, hogy micsoda büntetés 18 éves whiskyt használni gyújtózsinórként. De valahogy nem volt humoros kedvében. Tudta, hogy nem találnak sok nyomot. A tűz pusztítása miatt általában az ilyen helyszíneken csak azt sikerül kideríteni, hogy honnét indult ki a tűz. De azt már tudta. Mégis arra gondolt, hogy muszáj, hogy legyen még valami. – Mi a helyzet a ragasztószalaggal? Thom letépte és eldobta. – Nem találtam ragasztószalagot. – Nézd meg az ágy háttámlája mögött! A Varázsló ott állt. Lehet, hogy... – Megnéztem. – Kutasd át még egyszer. Valami nyilván elkerülte a figyelmedet. – Nem – válaszolta egyszerűen. – Tessék? – Felejtsd el ezt a helyszínt! Úgyszólván pirítós maradt csak belőle. – Muszáj előrébb lépnünk ebben a rohadt ügyben! – Előrébb is fogunk, Rhyme. Beszélni fogunk a tanúval. – Miért, volt tanú? – morogta. – Senki nem mondta, hogy szemtanú is volt. – Márpedig volt. Az ajtóhoz lépett, lehívta az előtérbe Lon Sellittót, hogy csatlakozzon hozzájuk. Bejött a szobába, a dzsekijét szagolgatta, s közben az orrát ráncolta. – 240 dollár volt ez a dzseki, bassza meg! És most már annyi neki. Szarrá ment. Jó, mi? – Kihallgatom a tanút, hadnagy. Magánál van a diktafonja? – Persze. – A férfi elővette az eszközt a zsebéből, és odaadta neki. – Van tanú? Rhyme így szólt: – Felejtsd el a tanúkat, Sachs! Tudod, mennyire megbízhatatlanok. Maradjunk a tárgyi bizonyítékoknál. – Nem. Most valami jó lesz. Biztos vagyok benne. A férfi az ajtó felé pillantott. – Na és ki az isten az? – Te – mondta a nő, és közelebb húzta a széket az ágyhoz.

202

Huszonhetedik feiezet

– Ez nevetséges. – Nem, nem nevetséges. – Felejtsd el! Vizsgáld át még egyszer a szobát alaposan! Biztos elkerülte valami a figyelmedet. Túl gyorsan végeztél. Ha kezdő lennél... – Nem vagyok kezdő. Tudom, hogy kell gyorsan átkutatni a helyszínt, és tudom, mikor kell abbahagyni a keresést, és produktívabb dolgokkal foglalkozni. – Sellitto apró diktafonját vizsgálgatta egy darabig, megnézte benne a szalagot, aztán bekapcsolta. – Itt a New York-i rendőrség járőre, Amelia Sachs beszél. Jelvényszám 5885. Kihallgatja Lincoln Rhyme-ot, egy 1024-es támadás, valamint egy 1029-es gyújtogatás szemtanúját a Central Park West 345-ben. A dátum április 20., szombat. – Az asztalra helyezte a diktafont Rhyme mellé. A férfi úgy nézett az eszközre, mint egy kígyóra. – Most pedig – mondta. – Személyleírás. – Már mondtam Lonnak... – Mondd nekem is! A férfi gúnyosan a mennyezetre pillantott. – Közepes testalkatú férfi. Körülbelül 50-55 éves. Rendőregyenruhát viselt. Ezúttal nem volt szakálla. A nyakán és a mellkasán forradások és elszíneződések látszanak. – Mennyire volt kinyitva az inge? Mennyit láttál a mellkasából? – Elnézést – mondta a férfi vidám szarkazmussal. – Tehát forradás a nyaka tövénél, feltehetőleg folytatódik lefelé a mellkasára. A bal kezének kisujja és gyűrűsujja összeforrt, az elkövetőnek barna szeme volt, legalábbis úgy tűnt. – Remek, Rhyme – mondta Amelia. – Korábban nem tudtuk a szeme színét. – És lehet, hogy most se tudjuk, ha kontaktlencsét viselt – vágott vissza, és úgy érezte, ezzel érzékeny pontra tapintott. – Azt hiszem, kissé javítana az emlékezetemen, ha kapnék egy kis segítséget. – Thom felé nézett. – Segítséget? – Azt hiszem, van egy kibontatlan üveg Macallan valahol a konyhában. – Később – mondta Sachs. – Szeretnem, ha tiszta maradna a fejed. – De... Sachs gondterhelt hangon folytatta. – Most pedig szeretném, ha részletesen elmondanál mindent, ami történt. Mit mondott? – Nem emlékszem túl jól – mondta türelmetlenül. – Mindenféle őrült 203

zagyvaságot. És nem voltam olyan hangulatban, hogy figyeljek rá. – Lehet, hogy neked őrültségnek tűnt. De lefogadom, hogy mondott olyasmit, amit használni tudnánk. – Sachs – mondta gúnyosan –, nem gondolod, hogy egy kissé esetleg ijedt voltam és zavart, úgy értem, talán kissé másfelé jártak a gondolataim. A nő megérintette a vállát, ott, ahol tudta, hogy érzi a kontaktus. – Tudom, hogy nem bízol a szemtanúkban. De néha tényleg lámák dolgokat... Ez az én specialitásom, Rhyme. Amelia Sachs a nép leánya, akiből zsaru lett. – Szépen végigmegyünk mindenen, éppúgy, ahogy végig szoktam járni a helyszínt. Biztos találunk valami fontosat. Felemelkedett, az ajtóhoz lépett és kiszólt. – Kara? Igen, Rhyme valóban nem bízott a szemtanúkban, még azokban sem, akik jól ráláthattak a jelenetre, és nem vettek részt magában az akcióban. Bárki, aki érintett volt magában a bűncselekményben – különösen ha valamilyen erőszakos bűncselekmény áldozata volt az illető az teljesen megbízhatatlannak számított. Még most is, amikor a gyilkos látogatására koncentrált, Rhyme véletlenszerű sorrendben látta maga előtt az eseményeket. A Varázslót maga mögött, aztán ott áll fölötte, és meggyújtja a tüzet. A borotvapengék. A scotch szaga. A forró füst. Nem érezte a kronológiai sorrendet, ha a gyilkos látogatására gondolt. Ahogy Kara is mondta, az emlékezet csak egy illúzió volt. A következő pillanatban felbukkant a fiatal nő. – Jól van, Lincoln? – Jól – morogta. Sachs azt magyarázta, hogy szeretné, ha Kara meghallgatná a beszámolót; lehet, hogy rájön valamire a gyilkos szavaiból, ami esetleg jól jöhet nekik. A rendőrnő ismét leült, aztán közelebb húzta a széket. – Folytassuk onnét, ahol abbahagytuk, Rhyme! Mondd el, hogy mi történt! Csak úgy általánosságban. A férfi habozott egy darabig, és a magnóra pillantott. Aztán nekilátott, hogy beszámoljon az eseményekről úgy, ahogy emlékezett rájuk. Megjelent a Varázsló, beismerte, hogy ellopta az uniformist, aztán megölte a rendőrt, sőt még beszélt a holttestéről is. Meleg az idő... Aztán azt mondta: – Aztán úgy tett, mintha épp a színpadon lenne, én pedig a bűvésztársa lennék. – Ahogy visszaidézte magában a férfi zagyva beszédét, egyszer csak eszébe jutott valami. – Emlékszem még valamire. Asztmás a fickó. Vagy legalábbis olyan furcsán vette a levegőt. Suttogva beszélt, és kapkodta a levegőt. – Remek – mondta Sachs. – El is felejtettem, hogy ugyanilyen volt a hangja a tónál is, miután Marstont bántalmazta. Mit mondott még? Rhyme az apró vendégszoba mennyezetére bámult. Megrázta a fejét. 204

– Nagyjából ennyi. Vagy meg akart égetni, vagy össze akart vagdosni pengével... Jut eszembe, találtatok borotvapengét, amikor átkutattátok a szobát? – Nem. – Tessék, erről beszéltem – tárgyi bizonyíték. Tudom, hogy bedobott egy pengét az alsónadrágomba. Az orvos nem találta meg. Nyilván kiesett. Látod, ilyesmit kellene keresned. – Valószínűleg soha nem is volt az alsónadrágjában – mondta Kara. – Ismerem ezt a trükköt. A tenyerében rejtette el a pengét. – Szerintem az ember nem igazán figyel oda azokra az emberekre, akik kínozzák. – Ugyan, Rhyme, ma este történt. Kara és én vacsoráért mentünk, ti meg épp a bizonyítékokat néztétek. Thom felvitt az emeletre. Fáradt voltál, igaz? – Nem – válaszolta a kriminológus. – Nem voltam fáradt, de ettől függetlenül felvitt. – Gondolom, nem örültél neki túlságosan? – Hát nem. – Tehát odafenn voltál a szobában. Elképzelte a fényeket, a madarak körvonalát, Thomot, amint becsukja az ajtót. – Csend volt... – kezdte Sachs. – Nem, egyáltalán nem volt csend. Ott van az a rohadt cirkusz az út túloldalán. Na mindegy. Beállítottam az ébresztőt... – Mikorra? – Nem tudom. Egy órával későbbre. Mit számít az? – Azért, mert az egyik részletből eszedbe juthat két másik is. Rhyme elhúzta a száját. – Ez csak kitaláció, de jól hangzik, nem igaz? Majd írd bele a könyved új kiadásába. – Nem írok könyveket a szemtanúkról – mondta Rhyme. – A tárgyi bizonyítékokról írok. – A saját riposztja hallatán ismét diadalt érzett. – Nos, honnét tudtad meg először is, hogy ott van? Hallottál valamit? – Nem, éreztem a huzatot. Azt hittem először, hogy bekapcsolva maradt a légkondicionáló. De ő volt az. Levegőt fújt a nyakamra és az arcomra. – Csak úgy, miért? – Gondolom, azért, hogy megijesszen, de különben be is vált a terve. – Rhyme lehunyta a szemét. Aztán bólintott, mivel néhány emlék visszatért. – Megpróbáltam felhívni Lont a telefonon. Csakhogy ő – és ekkor Karára nézett – kiszagolta, hogy mire készülök. Megfenyegetett, hogy megöl – nem is így volt, megfenyegetett, hogy megvakít ha megpróbálok segítséget hívni. Azt hittem, meg is teszi. De–ez furcsa volt – lenyűgözte a mutatványom. Meg is dicsért, hogy milyen ügyesen félrevezettem… – a hangja itt elhalkult, az emlék a távoli homályba veszett. – Vajon hogy jutott be? – Azzal a rendőrrel jött be, aki a Grady ellen intézett támadás bizonyítékait 205

hordta be. – A szentségit!– mondta Sellitto. – Mostantól fogva megnézem az azonosító jelvényüket – mindenkiét, aki bejön azon a rohadt ajtón. Komolyan mondom, hogy mindenkiét. – Tehát a figyelemelterelésről beszélt – folytatta Sachs. – És megdicsért. Mit mondott még? – Nem tudom – motyogta Rhyme. – Semmit. – Semmit az égvilágon? – kérdezte suttogó hangon. – Nem tudom. – Lincoln Rhyme most már dühös volt. Sachsre volt dühös, amiért egyfolytában nyaggatja. Mert nem hagyja, hogy igyon egy kicsit, amivel elnyomhatná a rémület utóhatását. De leginkább magára volt dühös, amiért csalódást kell okoznia a lánynak. De azt is meg kellett értenie, hogy milyen nehezére esik visszatérni oda – a lángok közé, a füst közé, amely bekúszott az orrába, amely a számára oly drága tüdejét fenyegette. Várj. Füst... Lincoln Rhyme megszólalt: – Tűz. – Tűz? – Azt hiszem, erről beszélt a legtöbbet. A tűz megszállottja. Mesélt egy mutatványról. Az „égő tükör” című mutatványról. Igen, azt hiszem, lángok borítják el az egész színpadot. Az illuzionistának ki kell menekülnie belőle. És átváltozik ördöggé. Vagy legalábbis valaki átváltozik ördöggé. Rhyme és Sachs egyaránt Karára pillantott, aki bólogatni kezdett. – Már hallottam róla. De ritka mutatvány. Sok előkészületet igényel, és meglehetősen veszélyes. A legtöbb színháztulajdonos manapság már nem engedi, hogy előadják. – Egyfolytában a tűzről beszélt. Arról, hogy az olyasvalami, amit nem lehet színlelni a színpadon. Meg arról, hogy a közönség titokban azt reméli, hogy az illuzionista majd megég. Várj csak, emlékszem még valamire. A fickó... – Folytasd, Rhyme, nyomon vagy. – Ne szakíts félbe! Ugye mondtam, hogy úgy viselkedett, mint aki épp előadáson van. Mintha képzelődött volna. Folyton az üres falat nézte, és beszélt valakihez. Valamilyen közönséget emlegetett. Nem emlékszem, hogy nevezte őket. Olyan volt, mint egy mániákus őrült. – Képzeletbeli közönséghez beszélt. – Így igaz. Várj csak... Azt hiszem, azt mondta, nagyra becsült közönség. Közvetlenül hozzájuk szólt. Nem is: „nagyérdemű közönség”. Sachs Karára pillantott, aki vállat vont. – Mindig beszélünk a közönséghez, ezt úgy nevezik, hogy csevej. Régen a nagy előadók mindig olyanokat mondtak, hogy „nagyérdemű közönség”, „mélyen tisztelt publikum”, „tisztelt hölgyeim és uraim”, de ma már ezt elavultnak tartják. Sokkal kevésbé formális kifejezéseket használunk manapság. 206

– Folytassuk hát! – Nem tudom, Sachs. Azt hiszem, kiszáradtam. Minden más csupa homály. – Lefogadom, hogy van még itt valami. Olyan, mint egyetlen tárgyi bizonyíték a helyszínen. Ott van, és lehet, hogy ez az egész eset kulcsa. Csak egy kicsit másként kell gondolkodnod, hogy megtaláljuk. – Azzal közelebb hajolt Rhymehoz. – Tegyük fel, hogy ez a hálószobád! Ott fekszel az ágyadban. Hol állt ő? A kriminológus bólintott. – Ott. Az ágy lába mellett, szemben velem. Tőlem balra, a lehető legközelebb az ajtóhoz. – Milyen testtartást vett fel? – Testtartást? Nem tudom. – Gondolkozz! – Azt hiszem, szembefordult velem. Folyton mozgatta a kezét, mintha közönség előtt beszélne. Sachs felállt, hogy felvegye ugyanazt a testhelyzetet. – Így? – Közelebb. Közelebb lépett. – Úgy. Ahogy ott állt ebben a pózban, igazság szerint valóban felidézte néhány emlékét. – Még valami... Az áldozatairól beszélt. Azt mondta, hogy nem személyes okból ölte meg őket. – Nem személyes okból. – Igen, most már emlékszem, mit mondott. Azt mondta, hogy a miatt öli meg őket, amit képviselnek. Sachs bólogatott és jegyzetelt, hogy azzal egészítse ki a hangfelvételt. – Képviseltek?–tűnődött. – Vajon mit akart ezzel mondani? – Fogalmam sincs. Az egyik zenész, a másik ügyvéd, a harmadik meg sminkes. Teljesen eltérő a koruk, a nemük, a foglalkozásuk, a lakhelyük, semmilyen kapcsolatot nem tudtunk felfedezni köztük. Vajon mit képviselhetnek? Felső középosztálybeli életstílusú városlakók, iskolázottság... Lehet, hogy ezek között találjuk a kulcsot – kell hogy legyen valamilyen racionális magyarázat, ami alapján kiválasztja őket Ki tudja? Sachs a homlokát ráncolta. – Valami nincs rendjén. – Mi az? – Valami nem stimmel az emlékeidben. – Nem vagyok komputer, az istenit. És történetesen nem volt nálam videokamera sem. – Nem, nem erre gondolok. – Egy darabig tépelődött magában, aztán bólintott. – Te most karakterizálod azt, amit mondott. Vagyis a te szavaiddal fogalmazol, nem az övével. Azt mondod, városlakó meg racionális. Az ő szavait szeretném hallani. 207

– Nos, az az igazság, hogy nem emlékszem az ő szavaira, Sachs. Azt mondta, hogy semmi személyes ügy nem vezérli, amikor az áldozatait kinyírja. Aztán szünet. A lány megrázta a fejét. – Nem, lefogadom, hogy nem ezt mondta. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy a gyilkosok soha nem „áldozatként” gondolnak azokra, akiket megölnek. Lehetetlen. Soha nem humanizálják őket. Legalábbis a Varázslóhoz hasonlatos sorozatgyilkosok nem. – Ez olyasféle baromság, amit a rendőrakadémián tanultál pszichológiából, Sachs. – Nem, ez a való világ. Mi tudjuk, hogy ők áldozatok, de az elkövető mindig úgy gondolja, hogy megérdemelték, hogy meghaljanak, ilyen vagy olyan oknál fogva. Gondolkodj ezen! Nem az áldozat szót használta, igaz? – Na és, mit számít az? – Azért, mert azt mondta, hogy valamit képviselnek. És rá kell jönnünk arra, hogy mi az. Hogyan utalt rájuk? – Nem emlékszem. – Nos, nem azt mondta, hogy „áldozat”. Ennyit tudok. Nem beszélt valamelyikről személy szerint? Mondjuk úgy, hogy Szvetlána vagy Tony... Vagy mi a helyzet Cheryl Marstonnal? Szőke nőnek nevezte? Vagy azt mondta, ügyvéd? Vagy azt mondta, hogy nagy csöcsű nő? Lefogadom, hogy nem azt mondta, hogy „városlakó”. Rhyme lehunyta a szemét, és megpróbálta megerőltetni az emlékezetét. Végül megrázta a fejét. – Egyszerűen nem... Aztán egyszer csak beugrott a szó. – Lovas. – Tessék? – Igazad van, nem azt mondta, hogy „áldozat”, úgy nevezte azt a nőt, hogy „a lovas”. – Kitűnő! – monda Sachs. Rhyme érthetetlen büszkeségrohamot érzett. – És mi a helyzet a többiekkel? – Nem, egyedül rá utalt személy szerint. – Rhyme ebben teljesen biztos volt. Sellitto is közbeszólt: – Szóval úgy gondol az áldozataira, mint bizonyos emberekre, akik egy bizonyos dolgot művelnek – ami lehet, hogy épp a foglalkozásuk, de lehet, hogy nem. – Így igaz – erősítette meg Rhyme. – Zenélnek, sminkelnek, lovagolnak. – De mihez tudunk kezdeni mindezzel? – kérdezte Sellitto. És Rhyme ugyanazt válaszolta neki, mint amit már oly sokszor, amikor feltette ugyanezt a kérdést a bűntett helyszínén talált tárgyi bizonyítékokkal 208

kapcsolatosan: – Még nem tudjuk, nyomozó. De egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy kitaláljuk. – A rendőrnő ezután belenézett a jegyzeteibe, melyeket az imént írt. – Rendben. Szóval bemutatta a pengés trükköt, és beszélt az égő tükörről. A nagyérdemű közönséghez szólt, és rögeszmésen rajong a tüzért. Kiválasztott egy zenészt, egy sminkest és egy lovast, hogy megölje őket azért, amit képviselnek – bármi is legyen az. Eszedbe jut még valami? Rhyme ismét lehunyta a szemét. Erősen koncentrált. De folyton csak a pengéket látta, a lángokat, és érezte az orrában a füstszagot. – Nem – mondta, és visszanézett rá. – Azt hiszem, ennyi. – Rendben, Rhyme, jó. Rhyme viszont felismerte a különös hanglejtést. Azért ismerte fel, mert ő maga is gyakran használta ezt. Ez azt jelentette, hogy még nem fejezte be. Sachs felnézett a jegyzeteiből, aztán lassan így szólt: – Emlékszel, te mindig Locard-t idézed. Rhyme bólintott az egykori francia törvényszéki nyomozó és kriminológus nevének hallatán, ő fejlesztette ki azt a módszert, amely később a nevét viselte. A szabály az volt, hogy minden egyes tetthelyen valamilyen tárgyi bizonyíték cseréje mindig megtörténik az elkövető és az áldozat között, vagy az elkövető és a helyszín között, bármilyen apróságról is legyen szó. – Nos, szerintem pszichológiai csere is lehetséges. Éppúgy, mint fizikai. Rhyme elnevette magát az őrült ötlet hallatán. Locard tudós volt, és bizonyosan elszörnyedt volna, ha hallja, hogy az alapelvét megpróbálják valami olyan sikamlós dologra alkalmazni, mint az emberi psziché. – Mire akarsz kilyukadni? Sachs folytatta: – Egész idő alatt be volt tapasztva a szád, igaz? – Nem, csak a végén. – Ez azt jelenti, hogy te is beszéltél hozzá. Vagyis részt vettél a cserében. – Én? – Miért, nem igaz? Nem mondtál neki semmit? – Dehogynem, de mit számít az? Az ő szavai fontosak. – Én arra gondolok, hogy nyilván mondott valamit válaszképpen a te szavaidra. Rhyme Sachs arcát fürkészte. Az arca félhold alakban kipirult, és telt felső ajka fölött izzadsagcseppek csillogtak. Előrehajolt, bár a hangja nyugodt volt, mégis lehetett érezni a feszültséget és a koncentrációt a testtartásán. Természetesen nem tud róla, de pontosan ugyanolyan érzelmeket élt át, mint amit ő érzett aközben, amikor telefonon keresztül irányította a helyszínelést egy-egy bűntett helyszínén mérföldekkel arrébb. – Gondolj bele egy kicsit, Rhyme! – mondta. – Képzeld el, hogy egyedül vagy egy elkövetővel! Nem feltétlenül a Varázslóval. Bármilyen elkövetővel. Mit mondanál neki? Mit szeretnél tudni? 209

Válaszképpen a férfi fáradtan felsóhajtott, és maga a sóhajtás is cinikusnak tűnt. De a nő kérdése mégiscsak beindította a gondolatait. – Emlékszem már! – mondta. – Megkérdeztem tőle, hogy ki ő? – Jó kérdés. És mit mondott? – Azt mondta, hogy varázsló... De nemcsak egy varázsló, hanem valamilyen speciális elnevezéssel utalt magára. – Rhyme hunyorogni kezdett, és erőt vett magán, hogy gondolatban visszamenjen arra a szörnyű helyre. – A megnevezés az 0z> a csodák csodáját juttatta eszembe. Tudod, abban volt a gonosz nyugati boszorka. – A homlokát ráncolta, aztán így szólt: – Igen, megvan. Azt mondta, hogy ő az északi varázsló. Biztos vagyok benne, hogy ezt mondta. – Mond ez valamit neked? – kérdezte Sachs Karától. – Nem. – Azt mondta, hogy bárhonnét meg tud szabadulni, csak tőlem nem. Vagyis hogy tőlem nem tud elszökni. Aggasztotta, hogy esetleg megállítjuk. Ezért is jött el hozzám. Azt mondta, hogy le kell állítania még holnap délután előtt. Mert ekkor fog ismét ölni. – Az északi varázsló – mondta Sachs, és a jegyzeteire pillantott. – Most pedig... Rhyme felsóhajtott. – Most már tényleg nem tudok többet mondani, Sachs. Porzik a vesém. Sachs kikapcsolta a diktafont, előrehajolt, és egy papír zsebkendővel letörölte a verejtéket Rhyme homlokáról. – Kitaláltam. Most azt akartad mondani, hogy innál egyet. Mit szólsz hozzá? – De csak akkor, ha te vagy Kara töltötök – mondta Rhyme. – Ne hagyd, hogy ő mérje ki az italt! – Azzal Thom felé biccentett. – Kér valamit? – kérdezte Thom Karától. – Ír kávét kér, lefogadom... – mondta Rhyme. – Nem is értem, hogy a Starbuck's-ban miért nem árulnak olyat? Kara nem ilyen italt kért, hanem egyenesen Maxwell House-t vagy Folgerst kért. Sellitto megkérdezte, hogy van-e esély arra, hogy valamit egyenek, mivel a várva várt kubai szendvicse nem élte túl a visszavezető utat. Miközben az asszisztens eltűnt a konyhában, Sachs átadta Karának a jegyzeteit, és megkérte, hogy írjon fel bármit a Varázsló jellemzésére, amit fontosnak tart. A nő felállt, és a laborba ment. – Ez jó volt – mondta Sellitto Sachsnek. – Mármint a kihallgatás. Nem ismerek egyetlen őrmester sem, aki jobban csinálta volna. Sachs bólintott, de nem mosolyodott el az elismerés hallatán, de Rhyme tudta, hogy jólesett neki a bók. Pár perccel később Mel Cooper lépett be az ajtón, az ő arcán is diadal tükröződött. A magasba emelt egy nejlonzsákot. – Ez minden, amit bizonyítékként találtunk a Mazdában. – A zsákban egy négyoldalas irat látszott – de kiderült róla, hogy a New York Times egyetlen lapja volt az négyrét hajtva. Nyilvánvaló volt, hogy nem Sachs helyszínelt; a vizes bizonyítékokat papírban vagy rostpépből készült tárolóban kell tartani, 210

nem műanyagban, mert az bepenészedik és sokkal gyorsabban tönkremegy. – Ez minden, amit találtak? – kérdezte Rhyme. – Eddig. Még mindig nem tudták kiemelni a kocsit. Túl veszélyes. Rhyme így szólt hozzá: – Látszik rajta a dátum? Cooper megvizsgálta az elázott papírt. – Két nappal ezelőtti. – Akkor ez a Varázslóé volt–jegyezte meg Rhyme. – Az autót még előtte lopták el. Vajon miért őriz meg valaki egyetlen lapot egy újságból az egész helyett? – Mint Rhyme esetében oly sokszor, ez is csak költői kérdés volt, és nem várta, hogy bárki megválaszolja. – Azért, mert ez^a bizonyos cikk fontos volt számára. Épp ezért fontos lehet számunkra is. Persze lehet, hogy csak egy vén kéjenc, és szereti a szexhirdetéseket. De még ez is fontos információ lehet. El lehet olvasni valamennyire? – Nem. És még nem akarom szétnyitni. Túl vizes. – Oké, vidd át a dokumentumlaborba! Ha nem is tudják szétnyitni, legalább meg tudják jeleníteni infravörös fénnyel a szalagcímeket. Cooper hívatott egy küldöncöt, hogy elvigye a mintát a New York-i rendőrség bűnügyi laborjába Queensbe, aztán felhívta a fő dokumentumelemzőt az otthonában, és megkérte, hogy végezze el az elemzést. Aztán eltűnt a laborban, hogy betegye az újságot egy a szállításhoz alkalmasabb tárolóba. Thom érkezett meg az italokkal és egy tál szendviccsel, Sellitto azonnal rájuk vetette magát. Pár perc múlva Kara visszatért, és hálás tekintettel vette át a csésze kávét az asszisztenstől. Aztán cukrot döntött bele, majd így szólt Sachshez: – Megpróbáltam fölírni azokat a dolgokat a táblára, amik most derültek ki róla és lényegesek lehetnek. És volt egy ötletem. így aztán felhívtam valakit. Azt hiszem, kiderítettem az igazi nevét. – Kiét? – kérdezte Rhyme, és belekortyolt a mennyei scotchba. – Hát a Varázslóét. Egyszerre olyan halálos csönd telepedett a szobára, hogy nem hallatszott más, csak az, ahogy Kara kevergeti a cukrot a kávéjában.

211

Huszonnyolcadik fejezet

– Megvan a neve? – kérdezte Sellitto. – Hogy hívják? – Azt hiszem, az illető egy Erick Weir nevű férfi. – Hogy írják? – kérdezte Rhyme. – W-E-I-R. – Öntött még cukrot a kávéjába, aztán így folytatta. – Előadó volt, illuzionista, egészen pár évvel ezelőttig. Felhívtam Mr. Balzacot – senki sem ismeri jobban a szakmát, mint ő, és elmondtam neki, amit tudunk róla, és pár dolgot említettem abból is, amit ma este mondott Lincolnnak. Kissé furcsa lett – úgyszólván őrült. – Sachsre pillantott. – Ma reggel Mr. Balzac nem volt túl segítőkész. Először elzárkózott, de aztán végül lenyugodott, és azt mondta, hogy szerinte Weir az. – Miért? – kérdezte Sachs. – Nos, a kora nagyjából megegyezik. Ötvenvalahány éves. Aztán Weirről közismert, hogy nagyon veszélyes mutatványokat csinált. Pengés meg késes trükköket Azon kevesek közé tartozik továbbá, akik bemutatták az „égő tükör” mutatványt És emlékeznek, azt mondtam, hogy az illuzionisták mindig specializálódnak valamire. Elég szokatlan olyan előadót találni, aki olyan sok különböző dologban jó – illúzióban is, szabaduló-művészetben, átváltozásban és kézügyességben, sőt hasbeszélésben és még gondolatolvasásban is. Nos, Weir valamennyit gyakorolta. És Houdini-szakértőnek számított A hétvégén elkövetett bűncselekményei közül jó néhány Houdini-féle mutatvány, illetve azokon alapulnak. – Aztán még ott van az a dolog, amit arról mondott, hogy ő északi varázsló. Volt egy bűvész az 1800-as években, bizonyos John Henry Anderson. Ő pontosan így nevezte magát, északi varázsló. Nagyon tehetséges volt, de nem volt szerencséje a tűzzel. Jó párszor csaknem tönkretette a számát a tűz. David mondta, hogy Weir csúnyán megégett egy cirkuszi tűzben. – A forradásai – mondta Rhyme. – És a tűz iránti megszállott rajongása. – És lehet, hogy az asztmás hangjának is köze van a dologhoz– tette hozzá Sachs. – Lehet, hogy a tűz tönkretette a tüdejét vagy a hangszálait. – Mikor volt Weir balesete? – kérdezte Sellitto. – Három évvel ezelőtt. A cirkuszi sátor, amelyben gyakorolt, elpusztult, és odaveszett Weir felesége is a tűzben. Pedig épp akkor házasodtak össze. De senki másnak nem lett komolyabb baja. Ez jó nyom volt. – Mel! – kiáltotta Rhyme, megfeledkezve arról, hogy ő maga is mennyire aggódik a tüdeje miatt. – Mel! A következő pillanatban Cooper lépett be a szobába. 212

– Hallom, jobban érzed magad. – Azonnal nézz utána az összes nyilvántartásban és adatbázisban! Keress rá Erick Weirre. W-e-i-r. Előadóművész, illuzionista, bűvész. Lehet, hogy ő az elkövetőnk. Kara még hozzátette: – A keresztneve Erick, E-r-i-c-k. – Rájöttetek a nevére? – kérdezte a technikus elámulva. Rhyme Kara felé biccentett. – Ő jött rá a nevére. – Szentséges ég! Cooper pár perc múlva visszajött egy csomó nyomtatott papírral. Átlapozta őket. Lapozgatni kezdte a papírjait, aztán felolvasott belőlük. – Nem sok–mondta. – Olyan, mintha egész életében rejtőzködött volna. Erick Albert Weir. Las Vegasban született 1950 októberében. A gyerekkoráról gyakorlatilag semmit sem tudunk. Weir különféle cirkuszokban, kaszinókban és szórakoztató társulatoknál dolgozott segédként, aztán saját illuzionista-karrierbe kezdett, illetve átváltozóművész volt. Három évvel ezelőtt feleségül vette Marie Cosgrove-t. Közvetlenül ezután fellépett a Thomas Hasbro és a Keller testvérek cirkuszában Clevelandben. A próba során tűz ütött ki. A sátor elpusztult, súlyosan megégett – harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, a felesége pedig meghalt. Ezután nincs róla semmi adatunk. – Nyomozd le Weir családját! Sellitto megígérte, hogy így tesz. Miután Beddinget és Sault teljesen lekötötte a saját feladata, a nyomozó hívta a nagy épület gyilkossági csoportját, hogy páran segítsenek be nekik. – Még pár dolog – mondta Cooper a papírok között lapozgatva. – Pár évvel a tűzeset előtt Weirt letartóztatták, és felelőtlen veszélyeztetésért el is ítélték New Jerseyben. 30 napot ült. A közönség egyik tagja csúnyán megégett, amikor valami balul ütött ki a színpadon. Aztán volt még pár polgári peres ügye a cirkuszigazgatókkal szemben, amiért kárt okozott a színházukban vagy az alkalmazottakban, és szerződésszegésért is beperelték már. Az egyik előadássorozaton az igazgató megtudta, hogy Weir igazi pisztolyt és igazi lövedéket használ a mutatványa során. Weir nem volt hajlandó változtatni a mutatványon, így az igazgató kirúgta. – További lapozgatás következett, aztán a technikus folytatta. – Az egyik szócikkben megtaláltam a nevét két segédnek, akik vele dolgoztak a tűz során. Az egyik Renóban van, a másik Las Vegasban. Megszereztem a számukat a nevadai államrendőrségtől. – Náluk az időeltolódás miatt korábban van most – mondta Rhyme az órára pillantva. – Halászd elő a telefonomat, Thom! – A ma este történtek után szó sem lehet róla, pihenned kell. – Csak két telefonhívás, aztán irány a tollasbál. Megígérem. Az asszisztens vitatkozni kezdett. 213

– Hol marad a „légy szíves” meg a „köszönöm”? Aztán Thom bólintott és eltűnt. A következő pillanatban visszatért a telefonnal, bedugta a Rhyme éjjeliszekrénye melletti számítógépbe. – Tíz perc múlva lekapcsolom a főbiztosítékot– mondta az asszisztens olyan fenyegetően, hogy Rhyme elhitte, hogy képes is lenne rá. – Rendben. Sellitto megette a szendvicsét, aztán tárcsázta a Cooper listáján lévő első segéd számát. Az üzenetrögzítőn Arthur Loesser felesége közölte vele, hogy a család nincs otthon, és arra kérte, hogy hagyjon üzenetet. Sellitto meg is tette, aztán hívta a másik asszisztenst. John Keating az első csengetésre felvette, és Sellitto elmagyarázta neki, hogy egy nyomozás kellős közepén tartanak, és néhány kérdést szeretne feltenni. Rövid hallgatást követően a férfi ideges, rekedt hangon szólt bele a telefonba. – Miről van szó? New York-i rendőrség? – Igen. – Jó, nem bánom. Sellitto megkérdezte: – Maga régebben dolgozott egy Erick Weir nevű férfinál, igaz? Rövid hallgatás következett, aztán a férfi szaggatottan válaszolt. – Mr. Weirnek dolgoztam. Hát igen, így igaz. Miért? – A hangja ideges és magas volt. A hallgatóknak olyan érzésük volt, mintha egy tucat kávét lehajtott volna. – Nem tudja véletlenül, hol találjuk? – Miért kérdezősködnek róla? – Beszélni szeretnénk vele egy bűnügyi nyomozás kapcsán. – Atyaúristen... Miről? Miről akarnak vele beszélni? – Csak néhány általános kérdést szeretnék feltenni neki – mondta Sellitto. – Találkozott vele az utóbbi időben? A vonal végén csend honolt. Rhyme tudta, hogy az ideges férfi vagy most mond el mindent, vagy elmenekül. – Halló, uram? – szólt bele Sellitto ismét. – Hát ez igazán furcsa. Úgy értem, az, hogy felőle kérdezősködik épp tőlem. – A hangja, a szavai úgy csörömpöltek, mint a fémnek ütődő márvány. – Hát tessék, megmondhatom, nem hallottam Mr. Weirről évek óta. Azt hittem, már meghalt. Tűz ütött ki Ohióban, ott, ahol utoljára együtt dolgoztunk. Megégett. De nagyon csúnyán. Aztán eltűnt, és mindnyájan azt gondoltuk, meghalt. De aztán hat vagy hét héttel ezelőtt felhívott. – Honnét? – kérdezte Rhyme. – Nem tudom. Azt nem mondta. És nem is kérdeztem. Az embernek ilyenkor nem jut eszébe megkérdezni, hogy honnét hívja valaki. Nem ez az első dolog. Egyszerűen nem jut az eszébe. Vagy maga meg szokta ezt kérdezni? Rhyme visszakérdezett. – Mit akart? – Jól van, jól van, azt akarta tudni, hogy még kapcsolatban állok-e valakivel 214

abból a cirkuszból, ahol a tűzeset történt. A Hasbro cirkuszból. Ez Ohióban volt, három évvel ezelőtt. És a Hasbroék azóta már nem is turnéznak. A tűz után a tulajdonos beszüntette a működésüket, és a társulat teljesen átalakult. Miért is tartanám a kapcsolatot bárkivel. Én itt vagyok Renóban. Mondtam tehát, hogy nem. Erre baromira berágott, tudja. Rhyme a homlokát ráncolta. Sachs közbeszólt: – Dühös lett? – Ó, mondhatom, nagyon dühös. – Folytassa! – mondta Rhyme nyugalmat erőltetve magára. – Mondja el, legyen szíves, hogy még mit mondott! – Ennyi volt az egész. Csak annyi, amit elmondtam. Úgy értem, persze apróságokról még beszéltünk. Na persze belém akasztotta a karmait. Tudja, úgy, mint a régi szép időkben... Tudja, mit csinált, amikor hívott? – Nem, mit csinált? – biztatta Rhyme. – Csak ennyit mondott: Itt Erick beszél. De nem mondta, hogy „helló”, vagy hogy „szia, John”, „hogy vagy”, „emlékszel még rám”, hanem csak annyit, „itt Erick beszél”. Nem beszéltem vele a tűzeset óta, és mit mond, amikor felhív? Azt, hogy „itt Erick beszél”. Ennyi év után, mióta elszakadtam tőle, keményen dolgoztam, hogy eltávolodjam... és akkor olyan, mintha mi sem történt volna. Tudom, hogy nem csináltam semmi rosszat. Mégis, amikor felhívott, azt éreztette velem, mintha az egész az én hibám lenne. Olyan, mint amikor rendel valaki magától egy kaját, és amikor kiviszi, azt állítja, hogy nem ezt rendelte. De mindenki tudja, mi történt – meggondolták magukat közben, és persze próbálják úgy feltüntetni az egészet, mintha a maga hibája lenne. Mintha a maga hibája lenne, és maga fog érte bajba kerülni. Sachs tovább kérdezte: – Tudna nekünk mesélni róla valamit úgy általánosságban? A barátairól, a helyekről, ahová járni szeret, a hobbijáról? – Hát persze – vágott vissza élesen. – Mindenekfelett az illúzió. – Tessék? – kérdezett vissza Rhyme. – Ebben az egy szóban benne vannak a barátai, a helyek, ahová szeretett járni, meg a hobbijai. Érti, mit mondok? Azt, hogy nem volt semmi más. Teljesen a hivatása rabja volt. Sachs újból próbálkozott. – Na jó, de hogyan viszonyult az emberekhez? Hogy nézett ki? Hogyan gondolkozott a dolgokról? Hosszú hallgatás következett a vonal túlsó végén. – Három éven keresztül hetente kétszer ötven percen át próbáltam rájönni, hogy milyen ember lehet, de képtelen voltam. Három éven át. És még mindig bánt. Én... – aztán Keatingből durva, hátborzongató kacaj tört fel. – Érti? Azt mondtam, hogy „bánt”. De azt akartam mondani, hogy „kísért”. Még mindig kísért. Vajon mit mondana ez egy freudistának? Még mindig lesz mesélnivalóm 215

jövő hétfő reggel kilenckor, nem igaz? Még mindig kísért, és fogalmam sincs, hogy milyen a külseje, bassza meg. Rhyme látta, hogy a csapat valamennyi tagja egyre idegesebben ráncolja a homlokát a férfi zagyválása hallatán. Aztán így szólt: – Hallottuk, hogy a felesége meghalt a tűzben. Tud valamit a családjáról? – Marie? Nem, csak pár héttel a tűz előtt házasodtak össze. Nagyon szerelmesek voltak egymásba. Azt gondoltuk, Marie majd lenyugtatja. így talán kevésbé fog kísérteni bennünket. Nagyon reméltük. De sajnos, nem tudtuk igazán megismerni a feleségét. – Tudna nekünk segíteni abban, hogy ki lehet az esetleg, aki tud valamit róla? – Arth Loesser volt az első segédje. Én voltam a második. Mi voltunk a fiúk. Úgy neveztek bennünket, „Erick srácai”. Mindenki így hívott minket. Rhyme így folytatta: – Loessert már próbáltuk hívni. Esetleg hívjunk még valaki mást? – Senki más nem jut eszembe, legfeljebb a Hasbro cirkusz akkori igazgatója. A neve Edward Kadesky. Azt hiszem, most producerként dolgozik Chicagóban. Sellitto megkérdezte, hogy kell betűzni az illető nevét. Aztán hozzátette: – Azóta nem hívta Weir? – Nem, nem volt szüksége rá. Öt perc elegendő volt ahhoz, hogy belém mélyessze a karmait, hogy bántson és kísértsen. Itt Erick beszél... – Nézzék, most mennem kell. Ki kell vasalnom az egyenruhámat. Vasárnap reggeles leszek. Meglehetősen sűrű napunk lesz. Miután letették a kagylót, Sachs a kihangosítóhoz lépett, hogy kihúzza belőle a zsinórt. – Atyám! – motyogta maga elé. – Ez orvosi eset–jegyezte meg Sellitto. – Nos, legalább van még egy szál, amin elindulhatunk – mondta Rhyme. – Nyomozzátok le Kadeskyt! Mel Cooper eltűnt, aztán pár perc múlva visszatért egy kinyomtatott anyaggal, amelyet a színházi társulatok adatbázisából gyűjtött. A Kadesky produkciós iroda valóban Chicagóban székelt, a South Wells utcában. Sellitto megpróbált odatelefonálni, de tekintve, hogy szombat este volt, nem meglepő módon az üzenetrögzítő válaszolt Hagyott is üzenetet. Aztán Sellitto így szólt. – Rendben. – Weir fenekestül felforgatta az asszisztense életét. Nem beszámítható. Számos ember megsérült a műsorszámai során, és most sorozatgyilkos lett belőle. De mitől kattant be? Sachs erre felnézett. – Hívjuk fel Tényt. Terry Dobyns a New York-i rendőrség pszichológusa volt. Több pszichológus is dolgozott ott, de Dobyns volt az egyetlen, aki a viselkedés alapján képes volt rekonstruálni az elkövető személyiségét, ezt még akkor tanulta, amikor a 216

virginiai Quanticóban dolgozott az FBI-nak. A sajtónak és a ponyvaregényeknek köszönhetően az emberek sokat hallanak a személyiségrekonstrukcióról, ami valóban értékes információkkal szolgál – de Rhyme úgy érezte, hogy csak bizonyos típusú bűncselekményeknél. Az elkövető agyában általában nem zajlanak rejtélyes dolgok. De az olyan esetekben, amikor az indíték homályban marad, és nehéz kiszámítani, hogy ki lesz a következő áldozat, a személyiségrekonstrukció igen értékes lehet. Segít a nyomozóknak abban, hogy felkutassák az informátorokat, vagy az olyan embereket, akik ismerhetik a gyanúsítottat, kiszámíthatják a következő lépését, csapdát állíthatnak a megfelelő környéken, megfigyelést tarthatnak, és utánanézhetnek a múltban elkövetett hasonló bűncselekményeknek. Sellitto keresgélni kezdett a New York-i rendőrség telefonszámai között, aztán végül felhívta Dobynst otthon. – Terry. – Lon. Visszhangos a vonal. Hadd találjam ki, ki vagyok hangosítva, és ott van Lincoln is. – Aha – válaszolta Rhyme. Kedvelte Dobynst, ő volt az egyik első ember, akit meglátott, miután először felébredt a gerincsérülését követően. Rhyme-nak eszébe jutott, hogy a fickó nagyjából ugyanúgy imádja a futballt, az operát és az emberi elme rejtélyeit, vagyis szenvedélyesen. – Bocs a késői zavarásért! – szabadkozott Sellitto, de a hangjában nem sok bűnbánat hallatszott. – De nagy szükségünk lenne a segítségedre egy sorozatgyilkossal kapcsolatosan. Megvan az illető neve, de mást nem nagyon tudunk róla. – Ez az, akiről az újságban olvasni? Megölte azt a kis zenészhallgatót ma reggel? Meg azt a járőrt is? – Így igaz. Ezenkívül meggyilkolt egy sminkest is, és meg akart ölni egy lovast is. Amiatt, amit képviselnek, Legalábbis így fogalmazott. Két heteroszexuális nőt és egy homoszexuális férfit. Szexuális indítékról nem beszélhetünk. Elakadtunk. És azt mondta az illető Lincolnnak, hogy holnap délután újból lecsap. – Azt mondta Lincolnnak? Telefonon? Vagy levélben? – Személyesen – mondta Rhyme. – Hm. Szép kis beszélgetés lehetett. – Fogalmad sincs róla, milyen volt. Sellitto és Rhyme felvázolták Weir eddigi bűncselekményeit és azt, hogy mit tudtak meg róla. Dobyns jó pár kérdést feltett. Aztán egy darabig hallgatott, majd végül így szólt: – Amennyire látom, két erő munkál benne. De felerősítik egymás hatását, és ugyanarra az eredményre vezetnek. Még mindig fellép valahol? – Nem – válaszolta Kara. – A tűzeset óta nem lépett fel. Legalábbis senki nem hallott róla. – A nyilvánosság előtti fellépés – kezdte Dobyns – olyan intenzív élmény, 217

annyira lenyűgöző, hogy amikor megtiltják valakinek, hogy gyakorolja, ráadásul olyasvalakinek, akinek nagy sikere volt korábban, azt óriási veszteségként éli meg. A színészek és zenészek – és gondolom, a bűvészek is – általában a hivatásban elért eredmények alapján minősítik önmagukat. Ennek következtében tehát a tűz gyakorlatilag kitörölte azt az embert, aki annak előtte volt. „Az eltüntetett ember” – gondolta Rhyme. – Ez viszont azt jelenti, hogy nem a sikeréhség motiválja, vagy a szakmai odaadás, vagy esetleg az, hogy a közönsége kedvébe járjon, hanem a düh. És ezt még súlyosbítja a második erő: a tűz elcsúfította, és tönkretette a tüdejét Viszont tekintve, hogy a nyilvánosság előtt fellépő emberről van szó, ő különösen tisztában van a torz külseje jelentőségével. így aztán exponenciálisan növeli a dühét. A szakmán belül ezt Operaház fantomja-szindrómának nevezzük. Torzszülöttként tekint saját magára. – Bosszút akar tehát állni? – Igen, de nem feltétlenül a szó szoros értelmében: a tűz voltaképpen megölte őt– legalábbis a régi személyiségét–, és ha ő öl meg valakit, akkor jobban érzi magát; csökkenti a benne lévő és benne növekvő idegességet és dühöt. – És hogyan válogatja ki az áldozatait? – Fogalmam sincs. Azt mondta: „amit képviselnek”. Mit is mondtatok, mi volt a foglalkozásuk? – Zenészhallgató, sminkes és ügyvéd, bár ez utóbbira csak lovasként utalt. – Van valami velük kapcsolatosan, amely csökkenteni tudja a dühét Nem tudom, mi lehet az, egyelőre még nem, mert nincs elegendő adatom. Ha a könyveket nézzük, nyilván azt írja a szakirodalom, hogy valamennyien olyasvalaminek szentelik az életüket, amire Weir nyilván úgy tekint, mint „fontos mozzanatokra”. Fontos, az egész életét megváltoztató mozzanatok. Lehet hogy a felesége zenész volt, vagy egy koncerten találkoztak. A sminkes – lehet, hogy itt van valami anyai szál. Például lehet, hogy életében csak akkor volt boldog, amikor kisfiúként ott ücsörgött a fürdőszobában, és figyelte, ahogy az anyja sminkeli magát. És a lovak? Ki tudja? Lehet, hogy ő és az apja valamikor lovagolt, és ezt élvezte. Az élet ilyen boldog pillanatait elvette tőle a tűz, és olyan embereket vett célba, akik ezekre az időkre emlékeztetik. De lehet, hogy épp ellenkezőleg; voltak neki olyan rossz társai, akiket ezek az áldozatok képviselnek. Azt mondtátok, a felesége próba közben halt meg. Lehet, hogy akkor épp zene szólt. – Nagy műgonddal jár el, kiválasztja őket, aztán részletes tervet készít, és úgy öli meg őket – szólt közbe Rhyme. – Az előkészületek akár hónapokig is tarthatnak. – Muszáj megvakarni az elmét, ha viszket – mondta Dobyns. – És még valami, Terry. Mintha egy képzelt közönséghez beszélt volna... Várj csak, azt hiszem, azt mondta, „nagyérdemű”. Igen, emlékszem már, ezt mondta. Úgy beszélt hozzájuk, mintha tényleg ott lennének. „Most pedig, nagyérdemű közönség, most ezt vagy azt fogjuk csinálni.” 218

– „Nagyérdemű” – mondta a pszichológus. – Ez fontos. Miután vége szakadt a karrierjének és elvesztette a szerelmét, a szeretetét, sőt a szerelmét a közönség irányába fordította – egy arc nélküli tömeg felé. Azok az emberek, akik a tömegeket szeretik, kegyetlenek, sőt veszélyesek is lehetnek az egyes emberekre. Nemcsak az idegenekre, hanem a társaikra is, a feleségükre, a gyerekükre vagy a családtagjaikra. Rhyme-nak eszébe jutott John Keating, ahogy az a férfi beszélt, olyan benyomást keltett, mintha gyerek lenne, akit folyton kínoz az apja. Dobyns folytatta: – És Weir esetében ez a tudatállapot még veszélyesebb, mivel nem valódi közönséghez beszél, hanem képzelthez. Ez arra enged következtetni, hogy az igazi emberek számára egyáltalán nem képviselnek értéket. Számára nem okoz problémát megölni őket, akár nagyszámú áldozatot is szedhet. A fickó nagyon kemény dió. – Kösz, Teny. – Ha sikerül bekasztlizni, akkor szóljatok. Szívesen elbeszélgetnék vele. Miután letették a kagylót, Sellitto szólalt meg. – Talán nem ártana, ha. – Lefeküdnénk aludni – szólt közbe Thom. – Tessék? – kérdezte a nyomozó. – És nem is feltételes módban fogalmaztam. Legfeljebb nem mindenkire vonatkozik. De te most lefekszel, Lincoln. És mindenki más elmegy. Sápadtnak és fáradtnak látszol. Nincs értelme, hogy valamilyen keringési vagy idegi problémád legyen. Emlékszel, órákkal ezelőtt már úgy volt, hogy lefekszel aludni. – Jól van, jól van – válaszolta Rhyme. Igazság szerint fáradt is volt És bár nem szívesen ismerte el, a tűzeset alaposan ráijesztett. A team tehát szétszéledt, mindenki hazament a saját otthonába. Kara megkereste a dzsekijét, és miközben belebújt, Rhyme látta, hogy meglehetősen ideges. – Jól vagy? – kérdezte Sachs. Semmitmondó vállvonogatás volt a válasz. – El kell mondanom Mr. Balzacnak, hogy miért kérdezősködtem Weir felől. Irtó dühös volt. Ezért vezekelnem kell. – Majd írunk neki igazolást– viccelődött Sachs vagy felmentést, ha az jobban tetszik. A lány fáradtan elmosolyodott. Rhyme odakiáltott: – A pokolba az igazolással! Ha te nem lennél, akkor fogalmunk sem lenne, hogy ki az elkövető. Mondd meg neki, hogy hívjon fel! Majd én eligazítom. Kara nem nagy meggyőződéssel válaszolt: – Kösz. – De ugye most nem mész be az üzletbe? – kérdezte Sachs. – Csak egy kicsit. Mr. Balzacnak fogalma sincs egy csomó apróságról. Iktatnom 219

kell a számlákat. És be kell mutatnom a holnapi magánszámomat is. Rhyme nem lepődött meg, hogy megteszi, amire a férfi kéri. Észrevette, hogy a főnökét Mr. Balzacként emlegette. Pedig néha „Dávid” volt. De most nem. Ennek hallatán eszébe jutott valami, amit nemrégiben hallott: annak ellenére, hogy a Varázsló azért jött, hogy tönkretegye John Keating életét, az egykori segéd mégis afféle tisztelettel vegyes félelemmel utalt a gyilkosra. A mester hatalma a segédek felett... – Menj inkább haza! – makacskodott a rendőrnő. – A szentségit neki, hiszen ma halálra késeltek. A lány megint haloványan elmosolyodott, aztán vállat vont – Nem leszek bent sokat. – Megállt egy pillanatra az ajtóban. – Tudják, délután fellépésem lesz. De reggel visszajövök, ha akarják. – Hát, nagyra értékelnénk – mondta Rhyme. – Bár megpróbáljuk Weirt elkapni még ebéd előtt, így aztán nem kell sokáig maradnia. Thom kivezette a lányt a folyosóra, aztán kikísérte a ház elé. Sachs belépett az ajtón, és beszívta a füstös levegőt. – Fúj – mondta, és kifújta a levegőt. Aztán eltűnt az emeleten. – Lezuhanyzom – kiáltotta. Tíz perccel később Rhyme hallotta, amint a lány lefelé jön a lépcsőn, de nem ment hozzá a hálószobába egyenesen. A ház különböző részeiből idehallatszottak a dobogások, nyikorgások és a Thommal váltott fojtott beszélgetés. Aztán végül visszatért a vendégszobába. A kedvenc pizsamája volt rajta – fekete póló és selyem bokszeralsó –, de volt rajta két nem éppen jellegzetes kiegészítő. Az egyik a hosszú csövű fekete Glock pisztoly, a másik egy zseblámpa. Mindkettőt az éjjeliszekrényre tette. – Az a fickó túl könnyen jut be mindenhová – mondta, majd bemászott Rhyme mellé az ágyba. – Átnéztem a házban minden négyzetcentimétert, székeket támasztottam az ajtókhoz, és mondtam Thomnak, ha bármit hallana, kiáltson – de aztán bújjon el. Most olyan hangulatban vagyok, hogy bárkit agyonlőnék, de azért őt inkább életben hagynám.

220

II. A MÓDSZER Április 21., vasárnap „Az igazán jó bűvész az elmét akarja becsapni, nem pedig a szemet.” Sol Stein

221

Huszonkilencedik fejezet

A vasárnap délelőtt kudarcokkal volt teli, ugyanis hiába kutattak Erick Weir után. A team megtudta, hogy az ohiói tüzet követően az illuzionista heteken át a helyi kórház égési osztályán vendégeskedett, aztán önhatalmúlag távozott, hivatalos zárójelentés nélkül. A földhivatalból kiderült, hogy nem sokkal ezután eladta Las Vegas belvárosában lévő házát, de azzal kapcsolatosan nem találtak információt, hogy vett volna egy másikat. De Rhyme azt föltételezte, hogy az emberünk könnyen vehetett magának a szerencsejáték fővárosának közelében, a sivatagban egy kisebb házat, ha van egy rakás zöldhasúja, úgy, hogy nem kérdeznek tőle sokat, és nem adják be a papírokat a földhivatalba. A teamnek sikerült viszont felkutatnia Weir néhai feleségének édesanyját Mrs. Cosgrove azonban semmit sem tudott Weir hollétéről. Erick soha nem lépett kapcsolatba velük a katasztrófát követően, még csak részvétet sem nyilvánított a lányuk halála miatt. De, mint az asszonytól megtudták, ezen nem lepődött meg. Elmondása szerint Weir önző és kegyetlen ember volt, aki rögeszmésen beleszeretett a fiatal leányába, és gyakorlatilag hipnózissál vette rá, hogy hozzámenjen. A Cosgrove család egyetlen más tagja sem került kapcsolatba Weirrel. Cooper az internetről meg a nyilvántartásokból még összeszedte a maradék információt Weirrel kapcsolatosan, de az nem sok volt. A bűnügyi nyilvántartásokban nem talált róla semmit. Nem sikerült újabb részleteket kideríteni a férfival kapcsolatban, ugyan a rendőrök lenyomozták Weir családját, így kiderült, hogy mindkét szülője meghalt, és egyedüli gyerek lévén egyetlen vérrokonát sem sikerült megtalálni. Késő délelőtt Weir másik asszisztense, Art Loesser visszahívta őket Las Vegasból. A férfit egyáltalán nem lepte meg, hogy egykori főnökét egy bűncselekménnyel kapcsolatosan keresik, és nagyjából ugyanazt ismételte meg, amit már addig is tudtak: nevezetesen, hogy Weir a világ egyik legnagyobb illuzionistája volt egykoron, de túlságosan komolyan vette a hivatását. Elmondta, hogy közismert volt nagyon veszélyes számairól, ugyanakkor rendkívül vérmes és hirtelen természetűnek írta le. Loessernek a mai napig rémálmai vannak azokból az időkből, amikor a segédje volt. Azt mondtam, hogy „bánt”, pedig valójában azt akartam mondani, „kísért”. A mai napig kísért. – Minden fiatal segédre nagy hatással van a mestere – mondta Loesser. – De a pszichiáterem szerint Weir esete más volt: bennünket meghipnotizált a mesterünk. 222

Ezek szerint tehát mindketten pszichiáterhez jártak. – Az orvosom azt mondta, hogy Weir egy úgynevezett Stockholm-szindróma kapcsolatot alakított ki. Tudja, mi az? Rhyme azt mondta, hogy hallott már erről az állapotról – ilyen esetekben a túszok szoros érzelmi kapcsolatot alakítanak ki az elrablóikkal, sőt ragaszkodnak hozzájuk, vagy akár beléjük is szerethetnek. – Mikor találkozott vele utoljára? – kérdezte Sachs. A rendőrnő aznap sportos ruhát vett fel – farmert és erdőzöld kötött blúzt viselt – A kórházban, az égési osztályon. Ez körülbelül három évvel ezelőtt volt. Rendszeresen meglátogattam kezdetben, de folyton csak arról beszélt, hogy bosszút áll mindenkin, aki valaha ártott neki, vagy akinek nem tetszik az a fajta illúzió, amit ő mutat be. Aztán eltűnt, és attól fogva soha többé nem láttam. De aztán, mint megtudták tőle, Weir egyszer csak váratlanul telefonált két hónappal ezelőtt. Körülbelül ugyanakkor, jutott Rhyme eszébe, mint amikor a másik asszisztensét is felhívta. Loesser felesége vette fel. – Nem hagyta meg a számát, és azt mondta, hogy vissza fog hívni, de nem hívott vissza azóta sem. Hála istennek! Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedtem volna vele a telefonban. – Nem tudja véletlenül, hogy honnét hívta? – Nem. Kérdeztem Kathyt – féltem tőle, hogy visszatért a városba –, de azt mondta, hogy nem mondott ilyesmit, ugyanakkor a híváskijelző szerint távolsági hívás volt. – És azt nem mondta a feleségének, hogy milyen ügyben keresi? Vagy nem tett bármiféle utalást arra vonatkozóan, hogy hol lehet? – A feleségem szerint furcsa és izgatott volt. Suttogott, és alig lehetett érteni. De erre jól emlékszem a tűzesetet követő időszakból: a tüdeje megégett. Ettől csak még ijesztőbb lett. „Nekem mondja” – gondolta Rhyme. – Aztán megkérdezték, hogy hallott-e valamit Edward Kadeskyről, ő volt a Hasbro producere, amikor a tűzeset történt. Ez volt az utolsó kérdés. Loesser nem tudott semmilyen további használható információval szolgálni, így aztán letették. Thom két rendőrnőt engedett be a laborba. Sachs feléjük bólintott üdvözlésképpen, és bemutatta őket Rhyme-nak. Diane Franciscovich és Nancy Ausonio voltak. Az a két rendőrnő volt, akiket az első gyilkosságnál kihívtak, és az volt a feladatuk, hogy nyomozzák le az antik bilincsek eredetét. Franciscovich szólalt meg először: – Beszéltünk az összes kereskedővel, akiket a múzeumigazgató ajánlott. – A magas barna és az alacsony szőke nő egyaránt makulátlan, frissen vasalt egyenruhát viseltek, ám ennek ellenére kimerültnek látszottak. A jelek szerint nagyon komolyan vették a feladatukat, és valószínűleg előző éjjel egy szemhunyást sem aludtak. 223

– A bilincs valóban Darby típusú volt, ahogy gondolta – mondta Ausonio. – Meglehetősen ritka darab – és drága is. De szereztünk egy tizenkét emberből álló listát, akik... – Te jó ég, nézd csak! – mondta Franciscovich a bizonyítéktáblára mutatva, ahová Thom ezt felírta. – Az elkövető személyazonossága: Erick A. Weir. Ausonio belelapozott a kezében lévő jegyzetekbe. – Erick Weir postai úton megrendelt egy bilincset a múlt hónapban a seattle-i Ridgeway nevű antik fegyverüzletből. – A címe? – kérdezte Rhyme izgatottan. – Egy postafiókot bérelt Denverben. Utánajártunk, csakhogy a bérlet már lejárt. Sajnos nincs meg az állandó lakcíme. – És nincs nyoma annak sem, hogy Weir valaha Denverben lakott. – A fizetés módja? – kérdezte Sachs. – Készpénz – válaszolta egyszerre Ausonio és Rhyme, utóbbi még hozzátette: – A Varázsló nem követ el ostoba hibákat. Nem. Ez zsákutca. De legalább megerősítést kaptunk, hogy ő a mi emberünk. Rhyme megköszönte a két rendőrnek a munkát, és Sachs kikísérte őket az ajtóhoz. ; Újabb hívás érkezett Rhyme telefonjára. Rhyme számára ismerősnek tűnt a kijelzőn megjelenő körzetszám, de nem emlékezett pontosan, hogy honnét. – Parancs, vedd fel a telefont... Halló? – Igen, uram, itt Lansing hadnagy beszél az államrendőrségtől. Roland Bell nyomozót szeretném elérni. Úgy értesültem, hogy átmenetileg ott tartózkodik. – Szevasz, Harv – kiáltott oda Bell, és közelebb lépett a kihangosított telefonhoz. – Itt vagyok. – Aztán odaszólt Rhyme-nak: – A Constable-eset kapcsán Canton Fallsba kiküldött nyomozónk. Lansing folytatta. – Megkaptuk a tárgyi bizonyítékokat, amelyeket elküldtél ma reggel. A helyszínelő szakértő csoportunk átnézi. Pár nyomozónkat átküldtük, hogy beszéljenek Swensen feleségével – tudod, arról a tiszteletesről beszélek, akit elkaptatok tegnap este. A nőből nem sikerült semmi használhatót kiszedni, és a fiúk nem találtak semmit a lakókocsijukban, ami összefüggésbe hozná a papot Constable-lel vagy bárki mással a Hazafias Szövetségből. – Semmit? – sóhajtott fel Bell. – Hát az elég baj. Pedig azt hittem, hogy könnyen a kezünkbe akad valami. – Lehet, hogy a Hazafias Szövetség milicistái előbb értek oda, és összeszedtek minden használhatót. – Hát ez bizony valószínű. Az az érzésem, hogy a szerencse kissé cserbenhagyott minket. Oké, legyetek rajta az ügyön továbbra is, Harv! Köszi. – Ha bármi használhatót találunk, rögtön szólunk, Roland. Azzal letették. – A Constable-eset pont olyan bonyolult, mint ez itt – mondta, és a tábla felé 224

intett a fejével. Megint kopogtak a bejárati ajtón. Kara lépett be a helyiségbe egy hatalmas kávéspohárral felszerelkezve, fáradtabbnak és nyúzottabbnak látszott, mint a rendőrnő. Sellitto éppen monológot tartott az új fogyási technikákról, amikor az előadását újabb telefonhívás szakította félbe. – Lincoln? – recsegett a férfihang a hangszórón keresztül. – Itt Bedding. Azt hiszem, a szállodakulcs utáni nyomozást leszűkíthetjük három szállodára. Azért tartott ilyen sokáig, mert... Aztán félbeszakította a partnere, Saul hangja. – Kiderült, hogy egy csomó havi, illetve hosszú távú bérleti hotel is ugyanilyen kulcsot használ. – Nem beszélve persze a néhány órára is kiadott helyekről. De az egy egészen másik történet. – Le kellett ellenőriznünk valamennyit. Na mindegy, szóval megmondom, mit találtunk. Valószínűleg, hangsúlyozom: valószínűleg, a szóban forgó szálloda vagy a Chelsea Lodge, vagy a Beckman, vagy a... mi is ez? – Vagy a Lanham Arms – egészítette ki a társa. – Így van. Csak ez a három hotel használ 42-es modellt ebben a színben. Jelenleg a Beckmanben vagyunk. A Harmincnegyedik és az Ötödik utca sarkán. Mindjárt kipróbáljuk. – Hogy érted, hogy kipróbáljátok? – kiáltotta Rhyme. – Hát ö... hogyan fogalmazzak? – tűnődött Bedding vagy Saul. – A kulcs működik bizonyos módon, de más módon nem. – Az meg hogy lehet? – kérdezte Rhyme. – Tudod, csak a szállodai szoba ajtaja az, amelyik le tudja olvasni a kulcsot. A recepciós pultnál lévő gép, amely beleégeti a kódot az üres kulcsba, nem tudja leolvasni, amelyikbe már beégették, és nem tudja megmondani, hogy melyik szobához tartozik. . – De miért nem? Ez őrület. – Hát ezt bizony soha senki nem tudja megmondani. – Minket kivéve, természetesen. Ezért megyünk ajtóról ajtóra, és kipróbáljuk valamennyit. – A szentségit! – dühöngött Rhyme. – A szívünkből szóltál – mondta az egyik nyomozó. Aztán Sellitto megkérdezte: – Szükségetek van még erősítésre? – Nincs. Egyszerre úgyis csak egy ajtóval tudunk foglalkozni. Másképp nem lehet csinálni. És ha új vendég van a szobában. .. – Akkor a kártya úgyis érvénytelen. Na ez persze nem javít a hangulatunkon. – Egy pillanatra, uraim – szólt bele Bell a telefonba. – Hé, szevasz, Roland. – Felismertük az akcentusodat. 225

– Azt mondtátok, hogy a Lanham Arms. Hol van az? – Keleten a Hetvenötödik utcában. Lex közelében. – Valami ismerősen cseng abban a névben. De nem tudom, hova tegyem – mondta Bell a homlokát ráncolva, s közben a fejét csóválta. – Az a következő a listánkon. – A Beckman után. – De nyugi, csak 682 szobája van. Jobb, ha hozzá is fogunk. Letették tehát, hagyták, hogy az ikrek végezzék hálátlan munkájukat. Cooper számítógépe csipogott egyet, amivel azt jelezte, hogy e-mailt kapott. – FBI-labor, Washington... Végre megkaptuk a jelentést a Varázsló sporttáskájában talált fémforgácsról. Azt mondják, hogy egy mechanikus órából való. – Márpedig az nem óra – mondta Rhyme. – Ez nyilvánvaló. – Honnét tudod? – kérdezte Bell. – Detonátor – mondta Sachs ünnepélyesen. – Én is ezt akartam mondani – erősítette meg Rhyme. – Benzinbomba? – kérdezte Cooper az „ajándék” zsebkendő felé biccentve, amelyet Weir hagyott ott előző este, azt ugyanis benzinbe áztatta. – Valószínűleg. – Nyilván van egy csomó benzinje, és rögeszmésen vonzódik a tűzhöz. A következő áldozatát fel fogja gyújtani. Éppúgy, ahogy vele is történt A tűz gyakorlatilag megölte, mármint a régi személyiségét – és ha ő maga meggyilkol valakit, akkor jobban érzi magát; csökkenti az idegességét és a benne fokozódó dühöt... Rhyme észrevette, hogy az óra mutatója már a 12-höz közeledik. Mindjárt délután lesz... Hamarosan meghal a következő áldozat. De mikor? 12 óra 1 perckor? Vagy 4 órakor? Még a tarkója is borzongani kezdett a kudarc felett érzett dühtől, de a remegést elnyelte a többi csont. Annyira rövid idejük volt. Lehet, hogy egyáltalán nem is volt már idejük. De a rendelkezésre álló tárgyi bizonyítékok alapján semmilyen végkövetkeztetést nem tudott levonni. Az idő meg csak haladt, lassan, de kíméletlenül, mint az intravénás infúzió. Fax érkezett. Cooper felolvasta. – A queens-i dokumentum-szakértőtől. Sikerült szétnyitniuk az újságot, amelyet a Mazdában találtak. Semmiféle jelzés vagy bekarikázás nem volt rajta. Felolvasom a szalagcímeket. Aztán felragasztotta a faxot a táblára. ÁRAMSZÜNET MIATT MAJDNEM NÉGY ÓRÁRA BEZÁRT EGY RENDŐRŐRS

226

NEW YORK IS PÁLYÁZIK A REPUBLIKÁNUS KONGRESSZUS MEGRENDEZÉSÉRE SZÜLŐK TILTAKOZTAK A LÁNYISKOLA ROSSZ BIZTONSÁGI HELYZETE MIATT A MILÍCIA GYILKOS ÖSSZEESKÜVÉSE: HÉTFŐN KEZDŐDIK A TÁRGYALÁS HÉTVÉGI JÓTÉKONYSÁGI OPERAGÁLA A METROPOLITANBEN TAVASZI SZÓRAKOZÁS KICSIKNEK ÉS NAGYOKNAK KORMÁNYZÓI ÉS POLGÁRMESTERI TALÁLKOZÓ A NEW WEST SIDE-I TERV KAPCSÁN – Ezek közül valamelyik fontos – mondta Rhyme. De vajon melyik? Lehet, hogy a gyilkos egy lányiskolát vesz célba? Vagy talán a jótékonysági gála? Kipróbált egy kütyüt, amely elektromos zárlatot okozott a rendőrségen? Egyre frusztráltabbnak érezte magát, mert nőtt ugyan a tárgyi bizonyítékok száma, de a jelentésüket továbbra is homály fedte. Megszólalt Sellitto telefonja. Amikor felvette, mindenki őt bámulta, attól féltek, újabb halálesetről kap jelentést. Ekkor 1 óra 3 perc volt. Már alaposan benne jártak a délutánban, és bőven volt esély arra, hogy a gyilkos lecsapjon. A jelek szerint azonban nem rossz hír érkezett. A nyomozó felvonta a szemöldökét a kellemes meglepetéstől, aztán így szólt a telefonba: – Így igaz... tényleg? Hát, az nincs is olyan messze. Át tudna jönni ide? – Ezután megadta Rhyme címét, és letette a telefont – Ki volt az? – Edward Kadesky, az ohiói cirkusz menedzsere. Tudod, azé, ahol Weir megégett. A városban van. Értesítették, hogy milyen üzenetet hagytunk a chicagói üzenetrögzítőjén, és átjön hozzánk, hogy beszéljen velünk.

227

A Varázsló

Tetthely: Zeneiskola

a New Orleans-i Houdini Múzeumot. – A bilincset • Az elkövető eladták Erick Weirnek a személyleírása: barna haj, múlt hónapban. Denverbe álszakáll, semmi feltűnő küldték egy postafiókra. Nincs újabb nyom. jellegzetesség, közepes • Összetörték az áldozat felépítésű, közepes óráját pontosan reggel 8magasságú, kora ötven körül. A bal kezének kis– kor. és gyűrűsujja összeolvadt. • Gyapjúfonállal kötötték • Gyorsan átöltözött idős, össze a székeket. Átlagos. Túl sok helyen kapható. kopasz gondnokká. • Petárdát használtak • Indíték nincs. puskalövés utánzására. – • Áldozat: Szvetlána Rasznyikova. – Nappalis Túl sok helyen lehet kapni.' egyetemi hallgató. -Leellenőriztük a családot, • Gyújtózsinór. Általános. barátokat, csoporttársakat, – Túl sok helyen lehet munkatársakat esetleges kapni. • A helyszínre érkező támpontokért. – Nincs rendőrök villanásról udvarlója, nincs ismert számoltak be. Ebből nem ellensége. maradt anyagminta. – – Szülinapi partikon Villanóvattával vagy gyerekeknek zenélt. • Áramkör hangszóróval. villanópapírral lőttek. – Túl sok helyen kapni. – Megküldtük a New • Az elkövető cipője: 10York-i FBI-laborba. – Digitális hangfelvevő, es méretű, Ecco. valószínűleg az elkövető • Selyemszálak, festett hangja volt rajta. Minden szürke színű, a felszínt mattosították. adatot töröltek. – A -A gondnok álöltözet hangfelvevő házi ruhájából származik. készítésű „kütyü”. • Az elkövető • Használt antik valószínűleg barna vasbilinccsel tette parókát viselt. mozgásképtelenné az áldozatot. – A bilincs neve • Vörös hikoridió és Parmelia conspersa úgynevezett Darby228

Szokatlan ásványi anyaggal átitatott por. Elküldtük az FBI-hoz elemzésre. – Kiderült, hogy bőrkezelő olaj nyereghez és lószerszámhoz. • Fekete selyem, 72x48 hüvelyk. Álcaként használta. A forrás nem deríthető fel. – Az illuzionisták gyakran használnak Ilyet. • Az ujjbegyén hamis ujjlenyomatot visel. – Bűvész ujjlenyomat-védő. • Latex–, kasztorolaj– és sminknyomok. – Színházi smink. • Alginátnyomok. – Ezt az anyagot latex rögzítéséhez használják. • Gyilkos eszköz: fehér fonott kötél fekete selyem belsővel. – A kőtelet bűvészmutatványoknál használják, színváltó. A forrás nem felderíthető. • Szokatlan csomó. – Elküldtük az FBI-nak és a Tengerészeti Múzeumbanincs információnk. – A csomót Houdinitrükkőknél használják, látszólag lehetetlen kibogozni. • A beléptető-füzetben

bilincs. A Scotland Yard használta. Leellenőrizni

moszat, mindkettő elsősorban a Central Parkban lelhető fel.

eltűnő tintát használt.

East Village-i tetthely • Bőrápoló olaj nyereghez és lószerszámhoz. • A 2. számú áldozat: Tony Calvert. További smink és latex az – Színházi sminkes. ujjlenyomatvédőből. – Ellensége nem volt. • További alginátnyomok. – Az első áldozathoz semmiféle • Ecco cipőt otthagyott a helyszínen. kapcsolat nem fűzi. • A cipőben kutyaszőrt találtak három • Indíték nincs. különböző fajtájú kutyától. • Haláloka: – Tompa tárgy okozta fejsérülés. Halála után félbevágták egy Ürüléknyomok. – Az ürülék lótól származik, nem kutyától. fűrésszel. • Az elkövető hetven körüli öregasszonynak álcázta magát. – A környéket átkutatni az eldobott álruha és egyéb bizonyítékok miatt – Semmi nem került elő. • A karóráját összetörték pontosan 12 órakor. – Szabályszerűség? A következő áldozatot valószínűleg délután 4-kor öli meg. • Az elkövető tükör mögé bújt A forrás nem deríthető fel. Az ujjlenyomatokat az FBI-ba küldtük. – Nincs a nyilvántartásban. • Játék macskával csalogatta az áldozatot a sikátorba. A játék forrása ismeretlen. • Megint ásványi olajat találtunk, ugyanazt, mint az első helyszínen. Várunk az FBI jelentésére. A Hudson folyónál történt bűncselekmény és az azzal kapcsolatos helyszínek • Áldozat: Cheryl

– Viaszos büvészragasztó, forrása ismereten. – Réz? Forgácsok. Elküldtük az FBI-hoz. – Nem eltűnős tinta, fekete. 229

-A keresés leszűkült három szállodára: Chelsea Lodge, Beckaman és Lanham Arms szállodákra. Még kérdéses, melyik. – A

Marston. – Ügyész. -Elvált, a férje nem gyanúsított. • Indíték: nincs. • Az elkövető John néven mutatkozott be. Förradások voltak a nyakán és a mellkasán. A két ujja ezúttal is deformáltnak látszott. • Az elkövető gyorsan átöltözött borotvált képű üzletemberré, aki drapp nadrágot és inget viselt Aztán pedig farmeros, Harley-inges motorossá öltözött át. • Autó a Harlem folyóba zuhant. • Az áldozat száját ragasztószalaggal tapasztotta be, a forrás nem felderíthető. • Petárda, ugyanolyan, mint korábban, a forrás nem felderíthető. • Láncok és gyorskapcsok, általános, a forrás nem ismert. • Kötél, általános. A forrás nem ismert. – További smink–, latex– és ragasztónyomok. • Sporttáska: kínai eredetű. A forrás nem ismert. Tartalma: – Bódítószernyomok: flunitrazepam.

számla szerint négyen • Tengerészkék széldzsekit találtunk, nem ebédeltek a 12. asztalnál volt benne se monogram, szombaton, két héttel ezelőtt. Pulykát, fasírtot, se a tisztító pecsétje. steaket és a konyhafőnök Tartalma: ajánlatát fogyasztották. – A CTN televíziós Üdítőt ittak. A személyzet társaság sajtóbelépője, amelyet Stanley Saferstein nem emlékszik, hogy ki nevére állítottak ki. (Az ebédelt ott akkor. (Bűntársak?) illető nem gyanúsított • A sikátor, ahol a NCIC/VICAP-keresés Varázslót letartóztatták: negatív.) • Kinyitotta a bilincs – Szállodai kulcs: amerikai plasztikkártya, zárját. az American Plastic Card, • Nyál (a szájában rejtette el a bilincsnyitót). Acron, ohlói cégtől. A • A vércsoportot nem típusa: APC 42-es. Ujjlenyomat nincs rajta. – sikerült meghatározni. • Apró fűrésszel szabadult A nyomozók próbálják felderíteni, kinek adtak el ki a műanyag ilyet. – Bedding és Soul lábbilincsből (ugyancsak a szájában rejtette el). nyomozók átfésülik a • Bürke járőr hollétéről szállodákat. nem tudunk. – Éttermi számla • A jelentés szerint a a New York-i Bedford holtteste valahol a FelsőJunctionben található Riverside Inn étteremből. WestSide-on van. Harlem folyó bűnügyi helyszín: • A folyóparton nem maradt nyom, leszámítva a csúszásnyomokat a sárban. • Az autóból újságcikk került elő. A főcímek: ÁRAMSZÜNET MIATT MAJDNEM NÉGY ÓRÁRA BEZÁRT EGY RENDŐRŐRS NEW YORK IS PÁLYÁZIK A REPUBLIKÁNUS KONORESSZUS 230

MEGRENDEZÉSÉRE SZÜLŐK TILTAKOZTAK A LÁNYISKOLA ROSSZ BIZTONSÁGI HELYZETE MIATT A MILÍCIA GYILKOS ÖSSZEESKÜVÉSE: HÉTFŐN KEZDŐDIK A TÁRGYALÁS HÉTVÉGI JÓTÉKONYSÁGI OPERAGÁLA A METROPOLITANBEN TAVASZI SZÓRAKOZÁS KICSIKNEK ÉS NAGYOKNAK KORMÁNYZÓI ÉS POLGÁRMESTERI TALÁLKOZÓ A NEW WEST SIDE-I TERV KAPCSÁN

A Lincoln Rhyrne-féle bűncselekmény – Szemszín: barna. • Pszichológiai jellemzés (készítette helyszíne Terry Dobyns, New York-i rendőrség): Bár lehet, hogy nincs tisztában vele, de • Áldozat: Lincoln Rhyme. a bosszú motiválja. Ki akarja • Az elkövető személyazonossága: egyenlíteni a számlát. Állandóan dühös. Erick A. Weir. -Alakhelye: Las Vegas. A gyilkolással csökken a fájdalma, – Három évvel ezelőtt megégett az melyet amiatt érez, hogy elvesztette a ohiói tűzesetben, a Hasbro és Keller feleségét, és már nem tud színpadra fivérek cirkuszában. Utána eltűnt. lépni. Harmadfokú égési sérülések. A színház • Weir nemrégiben felhívta az egykori producere Edward Kadesky volt. segédeit, John Keatinget és Arthur – New Jerseyben elítélték gondatlan Loessert Nevadában. A tűzről kérdezte veszélyeztetésért. őket, és azokról az emberekről, akiknek – A tűz megszállottja. köze volt hozzá. – Mániákus: a „nagyérdemű – Valamennyien őrült, hatalmaskodó, 231

közönséghez'' beszél. – Veszélyes mutatványai vannak. – Korábban feleségül vette Marie Cosgrove-t, aki meghalt a tűzesetben. – Azóta nem lépett kapcsolatba a lány családjával. – Weir szüiei meghaltak, nincs más rokona. – Weirnek nincs VICAP-ja és NCIC-je. – Úgy emlegeti önmagát, hogy az „Északi Varázsló”. – Azért támadta meg Rhyme-ot, hogy leállítsa még vasárnap délelőtt megelőzően.

mániákus és veszélyes, ugyanakkor zseniális emberként jellemezték Welrt. • Az áldozatokat azért ölte meg, amit képviselnek – valószínűleg a tűzesetet megelőző boldog, avagy fájdalmas pillanatokat. – Benzinnel átitatott zsebkendő, a forrás ismeretlen. – Ecco cipő, forrás ismeretlen.

Az elkövető profilja: illuzionista • Az elkövető elterelő hadműveletekkel vonja el az áldozata és a rendőrség figyelmét. – Fizikai figyelemelterelés (a figyelem elterelésére). – Pszichológiai figyelemelterelés (a gyanú elterelésére). • A zeneiskolában történt szökése hasonlít az „eltüntetett ember” elnevezésű mutatványhoz. Túl gyakori ahhoz, hogy lekövethessük. • Az elkövető főleg illuzionista trükköket használ. • A kézügyességet igénylő mutatványokban is jó. • Ugyancsak jártas az átváltozóművészeti trükkökben. Álöltözetet használ, nejlon és selyem, kopaszságot imitáló parókát, ujjlenyomatvédőt és egyéb latexből készült kiegészítőket. Bármilyen korú, nemű és rasszú emberré képes átváltozni. Calvert halála = Selbit: a félbevágott nő nevű mutatványával. Profi zárfeltörő (valószínűleg

• Járatos a szabadulási technikákban, • Járatos az állatszámokban. • Gondolatolvasással szedi ki az információt az áldozataiból. • Speciális kézügyességet igénylő trükk segítségével kábította el az áldozatát • Houdini egyik mutatványával próbálta megölni a harmadik áldozatot. Úgynevezett vízi kínzókamrával. • Hasbeszélő. • Fűrészpengék. • Ismeri az égő tükör mutatványt. Nagyon veszélyes, ma már ritkán adják elő.

232

zárfésülés módszerével).

A férfi köpcös volt és középtermetű. Őszes szakállat viselt, és hozzá illő hullámos haja volt. Rhyme, ki most már gyanakvó volt Weir tegnap esti látogatása óta, üdvözölte Edward Kadeskyt, aztán kérte, hogy igazolja magát. – Kérem, ne vegye zokon! – folytatta Sellitto, és elmagyarázta, hogy nem régen gondjuk akadt, mert az elkövető valaki másnak adta ki magát. Kadesky kissé felhúzta magát, hiszen nem volt hozzászokva, hogy ne ismerjék meg, nem beszélve arról, hogy elkérjék tőle az igazolványát, de azután átadta Sellittónak illinoisi jogosítványát. Mel Cooper alaposan megnézte a képet és a producert, és odabiccentett Rhyme-nak. A technikus korábban már kapcsolatba lépett az illinoisi rendőrséggel, és megkapta a jogosítványa részleteit, illetve a férfi fényképét. Minden stimmelt. – Azt az üzenetet kaptam, hogy Erick Weirről akarnak beszélni velem – kezdte Kadesky. A tekintetéből méltóság áradt, sőt kissé fennhéjázónak tűnt. – Így igaz. – Ezek szerint még életben van? A férfi kérdése máris csalódást jelentett Rhyme számára; ez azt jelentette, hogy Kadesky valószínűleg kevesebbet tud, mint ők. Rhyme válaszolt neki: – Nagyon is életben. Ő a városunkban elkövetett sorozatos gyilkosságok gyanúsítottja. – Az lehetetlen! Kit ölt meg? – Helybeli lakosokat, köztük egy rendőrtisztet is – magyarázta Sellitto. – Reméltük, hogy talán olyan információval szolgálhat nekünk, aminek alapján megtalálhatjuk. – Nem hallottam róla a tűzeset óta. Arról van tudomásuk? – Egy keveset tudunk róla – mondta Sachs. – De kérem, avasson be a részletekbe. – Tudják, ő engem hibáztatott... Három évvel ezelőtt történt. Weir és a segédei egy illuzionistaszámot csináltak, illetve egy átváltozómutatványt. Nagyon jók voltak. Úgy értem, elképesztőek. Viszont már hónapok óta panaszkodtak rájuk. Egyrészt a munkatársak, másrészt pedig a közönség. Weir megrémisztette az embereket. Olyan volt, mint egy diktátor. Az asszisztensei pedig – nos, zombiknak neveztük őket. Megfosztotta őket az akaratuktól. Az illúzió számára olyan volt, mint egy vallás. Páran megsérültek a próbák során, sőt a bemutatók során is – még a közönség soraiból kiválasztott önkéntesek is. De Weir nem foglalkozott velük. Úgy vélte, hogy a mágia akkor működik a legjobban, ha kockázat van benne. Szerinte az illúziónak olyannak kell lennie, mint a tüzes vasnak; bele kell hogy égessék a billogot az ember lelkébe. – Aztán a producer komoran elnevette magát. – Csakhogy az ilyen dolgoknak nincs helye a 233

szórakoztatóiparban, nem igaz? így aztán beszéltem Sidney Kellerrel – ő volt a tulajdonos –, s végül úgy döntöttünk, hogy megválunk tőle. Egy vasárnap reggel, még a matiné-előadás előtt közöltem a porondmesterrel, hogy bocsássa el. – Ez a tűzeset napján volt? – kérdezte Rhyme. Kadesky bólintott. – A porondmester épp akkor talált Weirre, amikor propángázcsöveket illesztett össze a számához. A szám neve az „égő tükör” volt. A porondmester közölte vele, hogyan döntöttünk, de Weir mit sem törődött vele – lehajította a porondmestert a lépcsőn, és folytatta a becsövezést. Aztán lement a színpadra. Odajött hozzám, és megragadott. Igazából nem verekedtünk, csak dulakodtunk, de egy gázcső meglazult. Nekiestünk a vaslépcsőknek, és azt hiszem, szikra keletkezett, amely meggyújtotta a gázt. Ő megégett, a felesége pedig meghalt. Az egész sátor elpusztult. Szó volt arról, hogy bepereljük, de megszökött a kórházból, és azóta nyoma veszett. – Az aktái között kutatva találtunk egy esetet New Jerseyben, ahol gondatlan veszélyeztetés miatt perelték be. Tud róla, hogy valami más miatt letartóztatták volna valahol? – kérdezte Rhyme. – Fogalmam sincs. – Kadesky megrázta a fejét – Nem kellett volna felfogadnom. De ha látta volna valaha valamelyik műsorát, akkor megértene. Ő volt a legjobb. Lehet hogy félt tőle a közönség, lehet, hogy megfélemlítették őket, mégis megvették a jegyeket csak azért, hogy lássák. És hallani kellett volna az ovációt. – A producer az órájára pillantott. 1 óra 45 volt. – Tudja, a műsorom 15 perc múlva kezdődik... Azt hiszem, nem ártana jó pár rendőrautót ideállítani. Azok után, ami köztünk történt, és tekintve, hogy Weir itt lehet a közelben. – Hová? – kérdezte Rhyme. – Hát a műsoromhoz. – Aztán a Central Park felé bökött. – Az a magáé? A Cirque Fantastique? – Hát persze. Azt hittem, tisztában van vele. Hiszen ott parkírozott egy rendőrautó... Nem tudja, hogy a Cirque Fantastique a régi Hasbro és Keller fivérek cirkusz? – Tessék? – kérdezte Sellitto. Rhyme Karára pillantott, aki a fejét csóválta. – Mr. Balzac ezt egyáltalán nem említette, amikor tegnap este felhívtam. – A tüzet követően – mondta Kadesky – újrakezdtük. A Cirque du Soleil olyan sikeres volt, hogy azt javasoltam Sid Kellemek, hogy mi is csináljuk azt, amit ők. Amikor megkaptuk a biztosítótól a pénzt, akkor útjára indítottuk a Fantastique-et – Nem, nem, az nem lehet – suttogta Rhyme a bizonyítékokat tartalmazó táblára pillantva. – Mi az, Line? – kérdezte Sellitto. – Hát ez az, amiért Weir itt van – szólalt meg. – A maga show-ja a célpontja. A 234

Cirque Fantastique. – Tessék? Átnézte még egyszer a bizonyítékokat, és közben a tényeket próbálta a cirkuszra vonatkoztatni. Rhyme bólintott. – A kutyák! – Tessék? – kérdezte Sachs. – Azok az átkozott kutyák! Nézd meg a táblát, nézd csak meg! Az állatszőrök a Central Parkban és a kutyakennelből származó kutyapiszok! Itt van az orrunk előtt, ha kinézel az ablakon! – azzal dühösen bólintott a lakás bejárati ajtaja felé. – A lovaspályán nem Cheryl Marstonra vadászott, hanem a cirkusz körül szaglászott. Az újságban, amit a Mazdában találtak, nézd csak meg, mit ír az egyik szalagcím: „Szórakozás kicsiknek és nagyoknak” – keresd ki az újságot, nézd meg, írnak-e valamilyen fontos információt a cirkuszról. Thom, hívd fel Petert! Siess! A segédnek volt egy Peter nevű jó barátja, aki riporter volt a Timesnál, és ez a fiatalember nemegyszer kisegítette őket a múltban is. Thom megragadta a kagylót, és máris tárcsázott. Peter Hoddins a nemzetközi részlegen dolgozott, de egy percnél rövidebb idő alatt megtudta a választ. Megadta az információt Thomnak, aki bejelentette: – A sztori középpontjában valóban a cirkusz állt. Mindenféle részlet volt benne – az időpontok, a számok, a fellépők életrajza. Még a biztonságra is kitértek. – A szentségit! – csattant fel Rhyme. – Alapos háttérkutatást végzett... És a sajtóbelépő? Nyilván azzal be tud jutni a színfalak mögé is. – Rhyme hunyorogva nézett a bizonyítékok táblájára. – Igen, értem már. Az áldozatok. Hogy mit képviseltek? Olyan foglalkozásuk volt, ami a cirkusszal kapcsolatos.. Sminkes, lovas. És az első áldozat. Igen. Diák volt, de mi is volt a munkája? Szórakoztatta a gyerekeket másodállásban, ahogy a bohócok is. – És maguk a gyilkossági technikák – valamennyi bűvészmutatvány volt. – Ja, ja. Az előadásra utazik. Terry Dobyns azt mondta, hogy a legfőbb indítéka a bosszú. A szentségit, lehet, hogy egy benzinbombát helyezett el. – Úristen – mondta Kadesky. – Kétezer ember van odabent! És az előadás tíz perc múlva kezdődik. Vagyis délután kettőkor... – A vasárnapi matiné – tette hozzá Rhyme. – Csakúgy, mint Ohióban, három évvel ezelőtt. Sellitto felkapta az adóvevőjét, és azonnal hívta a cirkusz előtt várakozó rendőröket. Nem vették fel. A nyomozó gondterhelten Rhyme telefonjához lépett, és tárcsázni kezdett. – Kolowski járőr – válaszolta egy férfi kisvártatva. Sellitto azonosította magát, és ráordított. – Miért nincs bekapcsolva a rádiója, járőr? – A rádió? Hát azért, mert szolgálaton kívül vagyunk, hadnagy úr. 235

– Szolgálaton kívül! Hiszen beosztották magukat. – De hát, nyomozó úr, azt mondták, hogy álljunk le. – Mit mondtak? – Fél órával ezelőtt idejött egy nyomozó, és közölte, hogy már nincs ránk szükség. Azt mondta, hogy mára már hazamehetünk. Úton vagyok Rockwee Beach felé a családommal. Én csak... – Írja le, hogy nézett ki. – Ötven körüli, szakállas, barna hajú. – Hova ment? – Fogalmam sincs. Odajött az autóhoz, megmutatta a jelvényét, és elküldött bennünket. Sellitto lecsapta a kagylót. – Ez tényleg megcsinálja... Atyaúristen, ez az elmebeteg tényleg... – Ráordított Sachsre, hogy hívja a hatodik körzetet, és rendelje ide a tűzszerészeket. Aztán ő maga felhívta a központi készültségi számot, és odaküldetett tűzoltóautókat a cirkuszhoz. Kadesky az ajtóhoz rohant. – Kiüríttetem a sátrat. Bell azt mondta, hogy felhívja a kórház sürgősségi osztályát is, és a Columbiai Presbiteriánus Kórfiáz égési osztályát is. – Több civil ruhást szeretnék a parkba – mondta Rhyme. – Egy csomót. Van egy olyan érzésem, hogy a Varázsló odakint lesz. – Ott lesz? – kérdezte Sellitto. – Nézni akarja a tüzet. A közelből. Emlékszem a szemére, amikor a szobámban felcsapó lángokat nézte. Szereti bámulni a tüzet. Nem, azt a világért sem hagyná ki, hogy megnézze a művét.

236

Harmincadik fejezet

A tűz miatt nem aggódott annyira. Miközben Edward Kadesky Lincoln Rhyme lakásából rohant a Cirque Fantastique sátra felé, arra gondolt, hogy az új kódokkal és a tűzlassítókkal még a legsúlyosabb színházi és cirkuszisátor-tűz is viszonylag lassan terjed. Nem, az igazi veszély a pánik, a többtonnányi embertömeg, egymásra taposnak, agyonnyomják egymást, csontok törnek, belső szervek szakadnak... Ha katasztrófa esetén meg akarja menteni az ember a cirkusz nézőit, akkor az a legfontosabb, hogy úgy juttassa ki őket, hogy ne törjön ki a pánik. Hagyományosan úgy kell értesíteni a bohócokat, akrobatákat és egyéb segédeket arról, hogy kitört a tűz, hogy egy finom jelzést adnak a zenekarvezetőnek, aki aztán belekezd John Philip Sousa dinamikus indulójába, a „Csillagok és sávok örökké” című, jól ismert számba. A dolgozóknak az a feladata, hogy vészgyülekező helyeket alakítsanak ki, és nyugodtan kivezessék a közönséget a kijelölt kijáratokon át (azok az alkalmazottak, akik nem vesznek ebben részt, egyszerűen elhagyják a sátrat). A fent említett dallam helyét azóta az évek során egy sokkal hatékonyabb cirkuszkiürítési procedúra vette át. De mi van akkor, ha felrobban egy benzinbomba, és mindenüvé kiömlik az égő folyadék? A tömeg rohanni kezd a kijárat felé, és ezernyi ember hal meg a tülekedésben. Edward Kadesky berohant a sátorba, és látta, hogy 2600 ember várja türelmetlenül, hogy megkezdődjön az előadás. Az ő előadása. Mert így gondolt rá. A show, amelyet ő hozott létre. Kadesky annak idején volt súgó utcai komédiásoknál, színpadmester másodrangú színházakban, harmadrendű városokban, pénztáros és jegyárus izzadságszagú kisvárosi cirkuszokban. Éveken át küzdött, hogy a nyilvános show-i felülmúlják a cirkuszoktól megszokott közönségességet és alacsony színvonalat. Egyszer sikerült a Hasbro és Keller Brothers Show-val – ezt azonban Erick Weir tönkretette. Aztán még egyszer sikerült a Cirque Fantastique-kel, világhírű show-t teremtett, amely meghozta a várt legitimitást, sőt presztízst, egy olyan szakma számára, amelyet oly gyakran szóltak le azok, akik színházba vagy operába jártak, és tudomást sem vettek róla azok, akik MTV-t vagy más könnyűzenei műsorokat néztek. Eszébe jutott az a perzselő hőség, amelyet Ohióban érzett a Hasbro sátrának felgyulladásakor. A pernye olyan volt, mint megannyi halott szürke hópehely. Emlékezett a lángok üvöltésére – az elképesztő zajra az egész show-ja tűzhalált halt a szeme láttára. 237

Volt azonban egy különbség; három évvel ezelőtt a sátor üres volt; ma azonban ezrek ültek benne, férfiak, nők és gyerekek válhatnak a lángok martalékává. Kadesky segédje, Katherine Tunney, fiatal, barna hajú nő, aki sokra vitte a Disney vidámparknál, mielőtt hozzájött dolgozni, észrevette a zavart tekintetét, és azonnal odajött hozzá. Katherine egyik különös képessége az volt, hogy szinte telepatikus módon azonnal megérezte a gondolatait. – Mi a baj? – suttogta. Elmondta a lánynak, hogy mit tudott meg Lincoln Rhyme-tól és a rendőrségtől. A lány szeme azonnal a cirkuszi sátrat kezdte pásztázni, éppúgy, mint a férfié, aki a bombát kereste, de egyúttal az áldozatokat is. – Mit csináljunk most? – kérdezte tömören. A férfi elgondolkozott egy darabig, aztán utasításokat kezdett osztogatni. Neki. Aztán még hozzátette: – Utána pedig elmégy. Kifelé. – De te maradsz? Mit fogsz... – Gyerünk, csináld, amit mondtam – mondta ellentmondást nem tűrően. Aztán megszorította a kezét. Majd kissé szelídebben hozzátette: – Majd odakint találkozunk. Nem lesz semmi baj. A nő legszívesebben megölelte volna, ezt jól érezte. De a tekintete eltántorította ettől. Szinte valamennyi ülőhelyről látták őket; egy pillanatra sem szerette volna, ha a közönség azt hiszi, hogy valami baj van. – Lassan menj, és mosolyogj. Mindenekfelett előadók vagyunk, ne feledd. Jó? Katherine bólintott, aztán először a világosítóhoz ment, majd a zenekarhoz, hogy átadja Kadesky utasításait. Végül megállt a főbejáratnál. Kadesky megigazította a nyakkendőjét, begombolta a zakóját, majd a zenekarra pillantott és bólintott. Dobpergés kezdődött. „Show time” – gondolta magában. Miközben széles mosollyal az arcán a porond közepére sétált, a közönség lassan elnémult. Megállt közvetlenül a kör közepén, a dobpergés pedig abbamaradt. A következő pillanatban két fehér fénynyaláb világította meg. Habár utasította Katherine-t, hogy mondja meg a világosítónak, a főreflektorral világítsa meg, egy pillanatra megrémült, mert azt hitte, hogy a vakító fény nem más, mint a bomba detonátora. De a mosolya egy pillanatra sem halványult el, és azonnal összeszedte magát. Az ajkához emelte a vezeték nélküli mikrofont, és beszélni kezdett. – Jó napot, hölgyeim és uraim! Üdvözlöm önöket a Cirque Fantastique-ben. – Nyugodt, kellemes, ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. – Ma csodálatos műsort tartogatunk az önök számára. És azzal kezdem, hogy az elnézésüket kell kérnem. Azt hiszem, némi kényelmetlenséget okozunk önöknek, de higgyék el, megéri az erőfeszítést. Egy különleges előadásra kerül sor a sátor előtt. Bocsánatot kérek... Próbáltuk behozni a sátrak belsejébe a Plaza Hotelt, de az igazgatóság nem engedte. Valami olyat magyaráztak, hogy a vendégeik nem örülnének. Itt elhallgatott, hadd nevessenek. 238

– Épp ezért arra kérném önöket, hogy őrizzék meg azt, ami a jegyükből megmaradt, és lépjenek ki a sátor elé a Central Parkba. A tömeg morajlani kezdett, nem tudták, mi lehet ez az egész. A férfi elmosolyodott. – Keressenek maguknak egy helyet a közelben. Ha látják a Central Park déli épületeit, akkor remekül rálátnak a műsorra. Nevetés és izgatott hangok jöttek a székek felől. Mit jelenthet ez az egész? Vajon az akrobaták a felhőkarcolók között fognak egyensúlyozni? – Most azt kérném, hogy az alsóbb sorok induljanak el, szépen rendben, ha kérhetném. Használják az önökhöz eső legközelebbi kijáratot. Felgyulladtak a fények. Látta, amint Katherine Tunney ott áll az ajtónál, és mutogat az embereknek, hogy menjenek szépen ki. „Nagyon kérlek, menj ki te is! Menj szépen!” Az emberek hangosan cseverésztek, miközben felálltak – homályosan látta őket a vakító fényeken keresztül. A többieket fürkészte mindenki, és azon tűnődtek, hogy ki megy ki először. És merre kell menni. Aztán nekiláttak, hogy összeszedjék a gyerekeket, a retiküljüket, a pattogatott kukoricás dobozokat, és megnézték, hogy megvan-e még a leszakított jegyük. Kadesky mosolygott, miközben figyelte, ahogy felállnak és szépen nyugodtan a kijáratok felé indulnak. De közben ezt gondolta: Chicago, Illinois, 1903. december. Eddie Foy híres varietéműsora közben az irokéz színházban egy reflektor tüzet fogott, és a tűz gyorsan átterjedt a színpadról az ülőhelyekre. A hozzávetőleg kétezer ember a kijáratok felé rohant, és annyira elzárták az ajtót, hogy a tűzoltók nem tudtak bejutni. Több mint hatszázan haltak meg. 1944. július, Hartford, Connecticut. Egy másik matinéműsor. A Ringling Brothers és a Barnum & Bailey cirkuszban, miközben a híres Vallenda család nekifogott világhírű kötélszámának, kisebb tűz ütött ki a sátor délkeleti oldalán, és hamarosan lángra kapott a vászon is – amely benzinnel és parafinnal volt vízmentesítve. Perceken belül több mint 150 ember égett meg, fulladt meg vagy taposták halálra. Chicago, Hartford és még oly sok város. Több ezer szörnyű haláleset színházi és cirkuszi tüzekben az évek során. Vajon mi fog történni itt és most? Így fognak emlékezni a Cirque Fantastique-re, az ő show-jára is? A sátor szépen gördülékenyen ürült ki. A pánik elkerülésének ára azonban az volt, hogy nagyon lassan mentek kifelé. Még mindig sok ember volt odabent. És egyesek a jelek szerint még mindig a székükön maradtak, jobban szerettek volna inkább idebent maradni a színházban, nem voltak kíváncsiak a parkban lévő látványosságra. Ha az emberek nagy része kiment, akkor ezekkel kénytelen lesz közölni, hogy mi folyik itt valójában. Vajon hány órára volt beállítva a bomba? Valószínűleg nem most rögtön fog robbanni. Weir nyilván gondolt a későn jövőkre is, és meg akarta várni, hogy elfoglalják a helyüket – így sokkal több lesz a sérült. Most már két óra tíz volt. 239

Talán egy kerek időpontra állította be, negyedre vagy félre. És hol van egyáltalán? Fogalma sem volt, hogy a Varázsló hol hagyhatta a bombát, pedig az fogja okozni a legtöbb kárt. A sátor túlsó felére pillantott, ahol a bejárati ajtón rendezett sorokban távozott a tömeg, és akkor meglátta Katherine sziluettjét – a nő karlendítésével próbálta jelezni neki, hogy jobb lenne, ha elhagyná a terepet. Csakhogy ő maradt. Megtesz minden szükséges óvintézkedést ahhoz, hogy kiüríthesse a sátrat, ha kell, karjába veszi az embereket, vagy kivezeti őket az ajtón, vagy akár kilöki őket, ha úgy hozza a szükség. Hogy visszatérhessen újabbakért – még akkor is, ha a sátor már csak a lángoló falak egyvelege lesz, amelyek rá akarnak dőlni. Ő lesz az utolsó ember, aki kimegy az épületből. Szélesen elmosolyodott, és megrázta a fejét a nő felé, felemelte a mikrofonját, és tovább ecsetelte a közönségnek, hogy milyen pompás, izgalmas mutatvány vár rájuk odakint. Hirtelen hangos zene vágott a szavaiba. A zenekar felé nézett. A zenészek kinéztek – ahogy Katherine utasította őket, de a karmester ott állt a számítógép konzoljánál, onnét irányította az előre fölvett zenét. Találkozott a tekintetük, és Kadesky jóváhagyólag bólintott. A vezető, veterán cirkuszi ember betette a szalagot és felcsavarta az erősítő gombját. A dallam nem más volt, mint a „Sokáig éljenek a szabadság lobogója”. Amelia Sachs átfurakodott a Cirque Fantastique izgatott tömegén, és berohant a sátor közepére, ahol a zenekar hangos indulót játszott, Edward Kadesky pedig a mikrofont tartotta a kezében, és lelkesen biztatott mindenkit, hogy menjenek ki a sátor elé, hogy megnézzék a különleges mutatványt – Amelia sejtette, hogy azért csinálja mindezt, hogy elkerülje a pánikot. Zseniális ötletnek tartotta, és elképzelte, micsoda borzalmas jelenetek zajlanának, ha egyszerre mindenki a kijáratok felé rohanna. Sachs volt az első rendőr, aki odaért – a szirénák közelgő hangja arról árulkodott, hogy a kimenekítést segítő más egységek is hamarosan ideérnek – de ő nem várt senki másra, azonnal hozzálátott a kutatáshoz. Körülnézett, és próbálta kitalálni, vajon hol lenne a legjobb hely, ahová el lehetne rejteni egy benzinbombát. Ahol a legtöbb halálesetet okozná, gondolta, a széksorok alá, a kijárat közelébe. Az eszköznek – vagy eszközöknek – nagynak kellett lenniük. A dinamittal, a plasztikbombával szemben a benzines bombának jó nagynak kell lennie ahhoz, hogy jelentős kárt okozzon. Bizonyára valamilyen szállítókonténerbe vagy egy nagy kartondobozba rejtették. Az is lehet, hogy egy olajtartályba. Észrevett egy műanyag szemetest – egy jó nagyot, amelybe akár ötven gallon is beleférne. Ez közvetlenül a főbejárat mellett volt, és több tucat ember sétált el mellette lassan, kifelé menet. Húsz vagy huszonöt ilyen szemetes lehetett a sátorban. A sötétzöld 240

szemetesedények tökéletes rejtekhelyet biztosítottak volna a bombáknak. Odarohant a legközelebbihez, de megállt előtte. Nem tudott belenézni a belsejébe, a teteje fordított V alakot formázó lengőajtó volt, de Sachs tudta, hogy a fedél beindíthatja a detonátort; a rézforgács arról árulkodott, hogy a Varázsló időzítőt használ. Kivett egy apró zseblámpát a hátsó zsebéből, és bevilágított a szemetes koszos, bűzös belsejébe. Az edény már több mint félig volt papírral és ételcsomagolóval, valamint üres poharakkal, így nem látott le az aljára. Kissé megemelte a szemetest, de túl könnyű volt ahhoz, hogy akár egy-gallonnyi gázolaj legyen benne. Még egyszer körüljártatta a tekintetét a sátron. Még mindig több száz ember volt odabent, lassan haladtak a kijáratok felé. Még több tucat ilyen szemetest kellett leellenőriznie. Elindult hát a következőhöz. Aztán megállt, és hunyorogni kezdett. A főtribün alatt, közvetlenül a sátor déli kijárata mellett egy körülbelül másfél méter magas, szögletes tárgy heveit, letakarva fekete ponyvával. Azonnal Weir trükkje jutott eszébe, mármint az, hogy ruhával takarja be magát, hogy elrejtőzzön. Bármi is volt a ponyva alatt, gyakorlatilag láthatatlan volt, és elég nagy ahhoz, hogy több száz gallonnyi benzin legyen benne. Jókora tömeg volt öt méterre tőle. Odakint a szirénák hangja egyre erősödött, aztán elhalkult, amikor a mentő– és tűzoltóautók, valamint a különleges egységek autói leparkoltak a sátor előtt. Tűzoltók és rendőrök özönlöttek a sátorba. Felvillantotta a jelvényét a legközelebbinek. – Itt vannak már a tűzszerészek? – Öt-hat perc múlva érnek ide. Bólintott, és utasította őket, hogy óvatosan nézzék át a szemeteseket, ő maga azonban a ponyvával letakart doboz felé indult. És ekkor megtörtént a dolog. Nem, nem a bomba robbant fel, hanem kitört a pánik. De egy bomba felrobbanásának gyorsaságával. Sachs nem tudta pontosan, hogy mi indította el – a kinti mentőautók látványa és a benyomuló tűzoltók valószínűleg egyes nézőket megrémisztettek. Aztán Sachs pattogás hangját hallotta a főbejárat felől. Tegnapról már ismerte ezt a zajt: a hatalmas Harlekint ábrázoló lobogó csattogott a szélben. A kijárat közelében álló nézők azonban azt hitték, hogy puskalövések dördültek, visszafordultak, és pánikszerűen próbáltak más kijáraton át távozni. Hirtelen a sátrat hatalmas robaj töltötte be, mintha mindenki egyszerre vett volna egy nagy levegőt rémületében. Mély, reszelős dübörgés. Aztán megindult a hullám. Az emberek sikoltozva, kiáltozva tódultak az ajtók felé. Sachst hátulról alaposan meglökte a rémült tömeg. Az arccsontja eltalálta az előtte nyomuló férfi vállát, aki megdöbbent az ütéstől. Egyre hangosabban sikoltoztak az emberek, összevissza üvöltöztek a tűzről, bombákról és terroristákról. 241

– Ne tülekedjenek! – kiáltotta Amelia, de senki nem hallotta a szavait. Egyébként is lehetetlen lett volna megállítani az emberáradatot. Ezernyi egyénből egyszerre egyetlen tömeg lett. Egyesek megpróbáltak kiválni belőle, ám túl erős nyomás nehezedett rájuk hátulról, és kétségbeesetten sodródtak tova az ajtónyílás felé. Sachs kirántotta a karját, mert beszorult két tinédzser fiú közé, vöröses arcuk megnyúlt a félelemtől. A feje előrebicsaklott egy ütés nyomán, és megpillantott valami rongyos, hússzínű tömeget a földön. Rémületében elkerekedett a szeme, mert azt hitte, hogy egy gyereket tapostak agyon. De nem, szerencsére csak egy kipukkadt luftballon volt. Egy cumisüveg, egy zöld ruhadarab, pop-corn, egy ajándék Harlekin-maszk és egy discman hevert a földön, s a tömeg teljesen széttaposta őket. Ha bárki elesne, az másodperceken belül meghalna. Sachs maga úgy érezte, hogy nem nagyon tudja kontrollálni az egyensúlyát, úgy érezte, bármely pillanatban tehetetlenül a földre zuhanhat. Aztán a lába felemelkedett a talajról, mert beszorult két izzadó test közé – egy nagydarab, véres ingű férfi egy zokogó kisfiút tartott a feje fölé, és egy szinte ájult nő közé. A sikoltozás egyre hangosabbá vált, gyerekek és nők hangja összekeveredett, és ez csak olaj volt a tűzre. Teljesen körülvette a hőség, és hamarosan már szinte lehetetlen volt levegőt kapni. Olyan nagy volt a tüdejében a nyomás, hogy úgy érezte, mindjárt összeroppan a szíve. A klausztrofóbia – Amelia Sachs egyik nagy félelme – most teljesen a hatalmába kerítette, és úgy érezte, hogy magával ragadja a bezártság kibírhatatlan érzése. Ha mozogsz, akkor nem tudnak elkapni... De egyáltalán nem mozgott semerre. Szoros gyűrűbe fogta az erős és nyirkos testek fojtogató tömege, mely már nem is tűnt emberinek, hanem izmokból, verejtékből, öklökből, nyálból és lábakból álló szörny, amely egyre erősebben és erősebben húzta le a mélybe. „Jaj, ne! Kérem, hadd mozogjak. Hadd szabadítsam ki legalább az egyik kezemet! Hadd menjek ki a friss levegőre!” Mintha vért látott volna. Mintha felszakadt húst látott volna. Lehet, hogy az övé volt. A rémülettől, a fájdalomtól és a fuldoklástól Amelia Sachs úgy érezte, hogy mindjárt elájul. „Ne! Ne ess a lábuk alá! Ne ess el! Könyörgök!” Nem kapott levegőt. Egyetlen köbcenti levegő sem hatolt be a tüdejébe. Aztán egyszer csak egy térdet pillantott meg néhány centiméterre az arcától. Nekiütközött az arccsontjának, és sokáig ott is maradt. Koszos farmer szagát érezte, és egy poros csizmát látott a szeme előtt néhány centiméterre. „Könyörgök, ne hagyd, hogy elessem!” De aztán rájött, hogy már túl késő.

242

Harmincegyedik fejezet

Malerick szinte megszólalásig olyan szobapincér-egyenruhát viselt, mint amilyet a manhattani Felső-East Side-on található Lanham Arms Hotel alkalmazottai, végigsétált a szálloda 15. emeletének előterében. Kezében egy súlyos szobaszerviztálcát cipelt, amelyen egy tányér volt fémfedővel letakarva, valamint egy hatalmas vázányi vörös tulipán. A külseje tökéletesen harmonizált a környezetével, így aztán nem keltette fel senkinek a gyanakvását. Malerick maga volt a megtestesült szolgálatkészség és udvariasság, szobapincér alakjában. A lesütött szem, a félmosoly, a szerény járás és a makulátlan tálca. Csak egyetlen dolog különböztette meg a Lanham szálloda többi szobapincérétől: az ételt melegen tartó fémfedő alatt nem sonkás tojás vagy óriásszendvics volt, hanem egy Beretta típusú töltött automata pisztoly, rajta pedig egy kolbász vastagságú hangtompító, továbbá egy bőrtokban zárnyitó eszközök és egyéb szerszámok. – Remélem, jól érzik magukat nálunk – fordult oda egy párhoz. Azt válaszolták, hogy igen, és kellemes napot kívántak neki. Továbbra is bólogatott és mosolygott a vendégekre, akik épp visszatérőben voltak a szobájukba a vasárnapi ebédjüket követően, vagy esetleg épp városnézésre indultak ezen a szép tavaszi délutánon. Elment egy ablak előtt, ahonnét egy kis zöld terület is látszott– a Central Park egy része. Azon tűnődött, hogy vajon miféle izgalom kezd kibontakozni ebben a pillanatban a Cirque Fantastique fehér sátra alatt – azon a helyen, ahová szándékos félrevezetésének köszönhetően odacsalogatta a rendőrséget, hiszen olyan nyomokat hagyott a gyilkosságok színhelyén, amelyek oda vezettek. Nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy elvonta a figyelmüket. A sikeres illuzionista szám kulcsfontosságú része a figyelemelterelés, és ebben senki nem volt jobb Malericknél, az ezerarcú embernél, aki egy szempillantás alatt előbukkant bárhol, hogy azután eltűnjön, mint a kámfor. Az ember, aki eltüntette önmagát. A rendőrség persze őrülten keresi majd a bombát, hiszen azt hiszik, bármely pillanatban felrobbanhat. Csakhogy nem volt bomba. Semmiféle veszély nem fenyegette a Cirque Fantastique sátra alá bezsúfolódott kétezer embert (hacsak nem számolunk azzal a veszéllyel, hogy halálra tapossák egymást, amikor pánikszerűen kimenekülnek). A folyosó végén Malerick hátranézett, és látta, hogy egyedül van. Gyorsan letette a tálcát az ajtó mellé, és leemelte a fedőt. Felvette a fekete pisztolyt, és becsúsztatta egyenruhájának cipzáras zsebébe. Kinyitotta a bőrből készült 243

szerszámostáskát, kivett belőle egy csavarhúzót és néhány zárnyitó eszközt. Gyors mozdulatokkal kicsavarozta azt a fémkart, amely megakadályozta, hogy pár centiméternyinél szélesebbre nyithassák az ablakot („Az emberi lények megragadnak minden lehetőséget, hogy megöljék magukat, nem igaz?” – jutott eszébe). Aztán teljesen felemelte az ablakot. Gondosan visszatette a csavarhúzót a helyére a bőrtokba, aztán becipzározta. Erős karjai segítségével könnyedén felkúszott a párkányra. Aztán óvatosan kilépett a külső peremre, ötven méter magasan a föld felett. A külső párkány ötven centi széles volt – ugyanilyen szélességet mért a szoba ablakából, amelyet itt bérelt pár nappal ezelőtt–, és noha életében csak néhány akrobataszámot mutatott be, a nagy illuzionistákra jellemzően neki is bámulatos egyensúlyérzéke volt. Olyan könnyedén és kényelmesen sétált végig a mészkő peremen, mintha a járdán sétálna odalent. Körülbelül öt méter séta után odaért a szálloda sarkához, és megállt, átnézett a szomszédos épületre. Ennek az épületnek, amely a keleti Hetvenhetedik utcán helyezkedett el, nem voltak párkányai, volt viszont tűzlépcsője, mindössze két méterrel onnét, ahol most állt – és egy szellőzőaknára nyíltak, amelyet megtöltöttek a szüntelenül zümmögő légkondicionálók. Malerick elrugaszkodott, és átugrott a feneketlen mélység fölött, könnyedén elkapta a tűzlépcsőt, és átmászott a korlát felett. Két emeletet ment felfelé, és megállt egy ablak előtt a tizenhetedik emeleten. Leselkedett. A folyosó üres volt. A pisztolyt és a szerszámoskészletet az ablakpárkányra tette, egyetlen gyors mozdulattal lehúzta a szobapincér álöltözetet, alatta pedig egyszerű szürke öltönyt viselt fehér inggel és nyakkendővel. A pisztolyt az övébe dugta, aztán a szerszámai segítségével ismét kinyitotta az ablakzárat. Beugrott. Hangtalanul mozgott, még a lélegzetét is visszatartotta. Malerick ezután elindult a folyosón a lakás felé, amelyet keresett. Megállt az ajtó előtt, letérdelt, és ismét kinyitottam szerszámoskészletét. Bedugott egy apró feszítővasat a kulcslyukba, fölé pedig a zárnyitó tűt. Három másodperc múlva a zár engedelmesen kinyílt. Újabb öt másodpercet követően a retesszel is végzett. Csak pár centire nyitotta ki az ajtót, hogy lássa az ajtópántot, amelyet egy apró olajos sprayjel bespriccelt, hogy néma maradjon. A következő pillanatban már odabent volt a lakás sötét előterében. Malerick halkan becsukta az ajtót. Próbálta betájolni magát, körülnézett az előszobában. A falon Salvador Dali egyik szürreális tájképének reprodukciója lógott, aztán néhány családi fénykép, de a legfőbb helyen egy New York Cityt ábrázoló ügyetlen akvarell, amelyet egy gyerek festett (rajta is volt a művész aláírása: „Chrissy”). Egy asztal ácsorgott az ajtó mellett, egyik rövidebbik lábát egy összehajtogatott sárga jegyzetlappal egyenlítették ki. Az előszoba falának egyetlen törött sílécet támasztottak. A tapéta régi és foltos volt. Malerick elindult a folyosón a televízió hangjának irányába a nappaliba, de átmenetileg eltérítették, belépett egy apró sötét szobába, amelyet egy éjfekete Kawai típusú gyerekzongora foglalt el. A zongorán egy instrukciókkal ellátott 244

kottafüzet hevert kinyitva. Ezen is a „Chrissy” név szerepelt – tollal írták rá a borítójára. Malerick kicsit értett a zenéhez, de amikor átlapozta a zongorakönyvet, megfigyelte, hogy meglehetősen nehéz darabbal van dolga. Arra a következtetésre jutott, hogy a kislány lehet, hogy nem tud szépen festeni, viszont tehetséges kis zenész lehet – ez a Christian Grady a New York-i kerületi ügyész-helyettes, Charles Grady lánya. Annak a férfinak a megöléséért, akinek a lakásában járt most éppen, 100 000 dollár üti a markát. Amelia Sachs a Cirque Fantastique sátra előtt ült a fűben, és a sajgó veséjét tapogatta. Több tucat embert segített ki a tömegből, aztán végre talált egy helyet, ahol kifújhatta magát egy kicsit. A hatalmas fekete-fehér lobogóról az álarcos Harlekin bámult le rá, és még mindig hangosan csattogott a szélben. Tegnap hátborzongatónak tűnt; most, a benti pánik után – amelyet ő okozott – a kép már visszataszító és groteszk volt. Sikerült megmenekülnie az elől, hogy halálra tapossák; a térd és a láb, amely a földre taszította, egy olyan férfié volt, aki mások fején és vállán áttaposva próbált mindenki előtt kijutni az ajtón. De a háta, a bordái és az arca lüktettek. Már majdnem tizenöt perce ült itt a hányingerrel és az ájulással küzdve, részben az elszenvedett sérülésekből következően, részben pedig a rémisztő klausztrofóbiás élmény miatt. Általában elég jól bírta a szűk helyeket, még a liftet is. Most viszont, mivel teljesen beszorították és képtelen volt mozdulni, a fizikai rosszullét kerülgette és pánikroham tört rá. Körülötte mindenütt a sérülteket ápolták. Nem voltak komoly sérülések, tudta meg a mentősök vezetőjétől – általában csak horzsolások és zúzódások. Pár ficam, illetve egy embernek eltört a karja. Sachs és a körülötte lévők a déli kijáraton özönlöttek ki. Miután kiértek, Sachs térdre esett és távolabb mászott a tömegtől. Azok után, hogy már nem voltak bezárva a szűk helyre, ahol esetleg bombát rejthettek el, vagy fegyveres terroristák rejtőzhettek, a közönség nagyobb része újra szamaritánus lett, és segített azoknak, akik rosszul voltak vagy megsérültek. Odahívott egy tisztet a tűzszerészektől, és miután a füvön fekve végignézte tetőtől talpig a férfit, megmutatta neki a jelvényét, és mesélt neki a ponyvával letakart tárgyról a déli ajtó közelében lévő ülések alatt. A férfi visszament a sátorba a kollégáihoz. Ekkor elhallgatott a sátorban eddig játszó rezesbanda, és Edward Kadesky lépett ki. A tűzszerészeket figyelő közönség egy része rádöbbent, hogy tényleg veszély fenyegette őket, és hogy Kadesky gyors gondolkodásának köszönhetően sikerült elkerülni a nagyobb pánikot; így aztán hangos üdvrivalgásban törtek ki, amikor meglátták, ám az igazgató csak szerényen mosolygott, miközben körbejárt, hogy ellenőrizze a munkatársait és a közönséget. A közönség másik része – akik vagy 245

megsérültek, vagy más véleményen voltak – már kevésbé tűnt lelkesnek, és morgolódni kezdett, majd követelték, hogy mondják el, mi történt, és azt állították, hogy szerintük jobban meg kellett volna szervezni kiürítést. Közben a tűzszerészek és vagy tucatnyi tűzoltó átfésülte a sátrat, de nem találtak semmiféle robbanóeszközt. A ponyvával letakart dobozról kiderült, hogy számos tekercs vécépapírt tartalmaz. Kiterjesztették a keresést a lakókocsikra és a teherautókra is, de a rendőrök ott sem találtak semmit. Sachs gondterhelten ráncolta a homlokát. „Tévedtek volna? Az meg hogy lehet?” – tűnődött. A bizonyíték annyira nyilvánvaló volt. Kétségkívül Rhyme néha merész következtetéseket vont le a bizonyítékokról, és néha bizonyára hibákat is követett el. De a Varázsló esetében úgy tűnt, hogy minden bizonyíték összeáll, és egyenesen a Cirque Fantastique-re mutattak. Vajon Rhyme értesült-e róla, hogy nem találtak bombát? Bizonytalanul felállt, aztán kiment, hogy kölcsönkérje valakinek a rádióját; az ő adóvevője darabokra törve hevert a sátor déli kijárata mellett, a jelek szerint ő volt a pánik során kitört tumultus egyetlen halálos áldozata. Malerick csendesen kilépett Charles Grady lakásának zene-szobájából, majd a lesötétített előszobába ment, megállt, és hallgatta a nappaliból és a konyhából kiszűrődő hangokat. Azon tűnődött, hogy vajon mennyire lesz veszélyes ez az akciója. Előre gondoskodott róla, hogy csökkentse annak valószínűségét, hogy Grady testőrei pánikba essenek és lelőjék. Amikor két héttel ezelőtt Bedford Junctionben találkozott a Riverside Innben Jeddy Barnesszal és más milicistákkal, Malerick elébük tárta a tervét. Úgy döntött, hogy az a legjobb, ha valaki megkísérel az ügyész életére törni, mielőtt Malerick Grady lakásában elköveti a merényletet. Magától értetődően egy bukott fickóra esett a választás, valami perverz Canton Falls-i tiszteletesre, akit Ralph Swensennek hívnak. (Barnes tulajdonképpen tisztelte egy kissé a tiszteletest, de aztán elmagyarázta Malericknek, hogy már nem bízik benne teljesen, így aztán a tegnap este a Harlem folyóból való menekülését követően az illuzionista felvette a karbantartó öltözékét, és követte a tiszteletest a koszlott hotelből egészen Greenvich Villageig – csak azért, hogy meggyőződjön róla, hogy ez a lúzer nem old kereket az utolsó pillanatban.) Malerick terve az volt, hogy Swensen kísérlete nem sikerül (a pisztolynak, amelyet Barnes adott neki, törött volt az elsütőszege). Malerick úgy képzelte, hogyha elkapják Grady egyik merénylőjét, akkor az őrök ébersége alábbhagy, és pszichológiailag kisebb a valószínűsége annak, hogy erőszakosan reagálnak egy második gyilkosra. Nos, ez persze csak elmélet, gondolta kissé szorongva. Lássuk, hogyan néz ki mindez a gyakorlatban. Némán elsétált egy gyenge műalkotás mellett, aztán elment a családi portrék 246

előtt is, és pár újsághalom mellett – köztük jogi szemlék, Vogue magazinok és a The New Yorkers példányai, továbbá néhány utcai árustól beszerzett ócska régiség, amelyet Grady lakásdísznek vett, de ezek is csak arról tanúskodtak, hogy az ügyész számára egyszerűen nem elegendő a nap 24 órája. Malerick tudta, merre kell menni a lakásban; egyszer már járt itt egy rövid időre – karbantartónak álcázva –, de az csak alapfelderítés volt, fel kellett mérnie a ház alaprajzát, a be– és kijáratokat. Akkor nem töltött időt azzal, hogy a családi élet személyes oldalával foglalkozzon: nem nézte meg Grady és felesége diplomáját – egyébként az asszony is éppen úgy ügyész volt, mint a férje. Aztán családi fotók. Pillanatfelvételek a rokonokról, és egy galériányi kép a szőke, kilencéves lányukról. Malerick felidézte magában, hogy milyen volt a Barnesszal és társaival elköltött ebéd. A milicisták hidegvérű vitát folytattak arról, hogy vajon van-e értelme megölni Grady feleségét és lányát Malerick terveiben Swensen feláldozásának volt értelme. De mi értelme lett volna megölni Grady családját? Feltette ezt a kérdést Bamesnak és a többieknek is. Két harapás között a pompás roston sült pulykából. – Nos, tudja, Mr. Weir – mondta Jeddy Bames Malerick-nek. – Ez jó kérdés. Én erre azt válaszolnám, hogy csak. Malerick pedig bólintott, és elgondolkodva nézett rájuk; de tudta, hogy soha nem szabad vitába szállnia sem a közönséggel, sem pedig a szakmabeliekkel. – Nos, én szívesen kinyírom őket – magyarázta. – De vajon nem volna-e több értelme életben hagyni őket, hacsak nincs kockázat. Például annak a kockázata nem áll fenn, hogy azonosítani tudnak engem? Vagy mondjuk a kislány odalép a telefonhoz, és fölhívja a rendőrséget? Nyilván azért akad néhány ember, aki kifogásolná azt, hogy megöljön egy nőt vagy egy gyereket. – Nos, a maga terve volt, Mr. Weir – mondta Bames. – Úgy teszünk, ahogy maga gondolja. – Bár az a gondolat, hogy megkímélnek bárkit is, elégedetlenséggel töltötte el. Most Malerick megállt Grady nappalijának ajtaja előtt, ós egy hamis New York-i rendőrjelvényt akasztott a nyakába, ugyanilyet mutatott be a Cirque Fantastiqueben, amikor hazaküldte a „kollégáit” pár nappal ezelőtt. Belenézett a bolhapiacról származó tükörbe, melyet nem ártott volna már újra-foncsorozni. Igen, most szerepet játszott. Pont úgy nézett ki, mint egy nyomozó, aki azért jött ide, hogy megvédje az ügyészt a rá leselkedő szörnyű haláltól. Nagy levegőt vett. Semmi idegeskedés. Most pedig, nagyérdemű közönség, felgyúlnak a fények és felgördül a függöny. Az igazi show hamarosan megkezdődik... A kezét természetes módon lelógatta az oldala mellett, majd befordult a folyosóra, és belépett a nappaliba.

247

Harminckettedik fejezet

– Helló, hogy megy a dolog? – kérdezte a szürke ruhás férfi Luis Martinezt, a csendes, nagydarab nyomozót, Roland Bell beosztottját, aki a hang hallatán hirtelen összerezzent. Az őr a tévé előtt ült a kanapén, az ölében a vasárnapi New York Timesszal. – Ember, te aztán jól megleptél – mondta üdvözlésképpen, és felpillantott az újonnan jött férfi jelvényére, aztán az arcára nézett. – Te jöttél leváltani? – Úgy van. – Hogy jutottál be? Kaptál kulcsot? – Kaptam egyet benn a főnökségen. – Torokhangon suttogva beszélt, mint aki meghűlt. – Szerencséd van – dünnyögte Luis. – Nekünk kettőnknek van egy. Idegesítő. – Hol van Mr. Grady? – A konyhában. A feleségével és Chrissyvel. Hogy lehet, hogy ilyen korán itt vagy? – Én nem tudom, engem csak megkértek, hogy segítsek, és azt mondták, mostanra jöjjek. – A mi életünk már csak ilyen, mi? – mondta Luis. Aztán a homlokát ráncolta. – Azt hiszem, nem találkoztunk még. – Joe David vagyok – mondta a férfi. – Általában Brooklynban dolgozom. Luis bólintott. – Na igen, én is ott szolgáltam, a hetvenes körzetben. – Ez az itteni első beosztásom. Úgy értem, testőrként. A tévében hangos reklám szólalt meg. – Bocs – mondta Luis. – Ezt nem hallottam. Mit mondtál, ez az első megbízatásod? – Úgy van. A nagydarab nyomózó így szólt: – Na jó, és mit szólnál, ha azt mondom, az utolsó is? – Luis eldobta az újságot, és felugrott a kanapéról, majd laza mozdulattal előhúzta a pisztolyát, és a férfira fogta, akiről tudta, hogy nem más, mint Erick Weir. Az általában nyugodt Luis most beleordított a mikrofonjába: – Itt van! Bejutott! A nappaliban! A két másik rendőr, akik a konyhában várakoztak, Bell nyomozó és a kövér hadnagy, Lon Sellitto, beléptek a másik ajtón, mindkettőjük arcán döbbenet tükröződött. Aztán megragadták Weir karját, és kihúzták az övéből a hangtompítós pisztolyt. – Le a földre, de azonnal! – kiáltotta Sellitto durva, feszült hangon, s pisztolyát a 248

férfi arcára fogta. „És micsoda képet vágott!” – gondolta Luis. Látott már egy csomó meglepett elkövetőt az évek során, de ez a fickó vitte el a pálmát. Csak tátogott, megszólalni sem tudott. De Luis szerint nem lepődött meg jobban, mint a zsaruk. – Honnét a pokolból jött? – kérdezte Sellitto zihálva. Bell csak döbbenten csóválta a fejét. Miközben Luis megbilincselte Weirt, Sellitto közel hajolt az elkövetőhöz. – Egyedül jött? Vagy társa is van odakint? – Nincs. – Ne nyomja itt nekünk a süket dumát! – A karom. Fáj a karom így! Kitöri a karomat! – szisszent fel Weir. – Van még magával valaki? – Nincs, nincs, esküszöm. Bell odaszólt a többieknek a rádióján: – A szentségit neki, bejutott... Nem tudom, hogyan. Két egyenruhás rendőr, akik a tanúvédelemnél dolgoznak, berontottak a lakásba az előszobán át, ugyanis eddig a lift mellett bujkáltak. – A jelek szerint az ablakon átjutott be erre a szintre – monda az egyikük. – Tudjátok, a tűzlépcső melletti ablakon. Bell Weirre pillantott, és rögtön tudta, miről van szó. – Szóval átugrottál a Lanham párkányáról, igaz? Weir semmit sem szólt, de csak ez lehetett a magyarázat. Hiszen rendőröket helyeztek el a Lanham és a Grady háza között húzódó sikátorba, és mindkét épület tetejére is. De az eszükbe sem jutott, hogy a fickó esetleg végiggyalogol a párkányon, és átugrik a mélység fölött. Bell így szólt a rendőrökhöz: – Senki mást nem láttatok? – Nem. Úgy tűnik, egyedül dolgozott. Sellitto gumikesztyűt húzott, és megmotozta az elkövetőt. A motozás során betörőeszközök, különféle ketyerék és bűvészkellékek kerültek elő. A legfurábbak ezek közül a hamis ujjlenyomatok voltak, melyeket szorosan az ujjaira ragasztott. Sellitto lerángatta őket, és műanyag zacskóba rakta valamennyit. Ha a légkör nem lett volna pattanásig feszült – tekintve, hogy a bérgyilkos bejutott a lakásba, egy védett család lakásába –, akkor a szatyorban heverő tíz ujjlenyomatvédő képe akár komikus is lehetett volna. Végignézték a zsákmányukat, miközben Sellitto tovább folytatta a motozást. Weir izmos volt, sőt kiváló formának örvendett annak ellenére, hogy a tűzben alaposan megsérült – jól látszottak rajta a forradások. – Valami azonosító igazolvány? – kérdezte. Sellitto megrázta a fejét. – Csak egy játékszer. Vagyis gagyi New York-i rendőrjelvénye és igazolványa van. Szinte a játékboltban is lehet kapni ilyet. Weir a konyha felé pillantott, és látta, hogy üres. Gondterhelten összeráncolta a 249

homlokát. – Ó, a Grady család nincs itt – mondta Bell, mintha az magától értetődő lenne. A férfi lehunyta a szemét, és a fejét megpihentette a padlószőnyegen. – Hogyan? Honnét találták ki? Sellitto válaszféleséget adott. – Nos, tudja, mit, van valaki, aki nagyon szívesen válaszol az ön kérdéseire. Gyerünk, autózzunk egy kicsit! Amikor visszaértek Lincoln Rhyme laboratóriumába, Rhyme végignézett a gyilkoson, amint ott állt az ajtóban, aztán így szólt: – Üdvözlöm ismét az otthonomban. – De... a tűz. – A férfi megvetően nézett az emeletre vezető lépcső felé. – Sajnálom, hogy elrontottam a mutatványát – monda Rhyme. – Végül is maga mondta, hogy nem tud megszökni előlem, nem igaz, Weir? A férfi elfordította a tekintetét vissza a kriminológusra, és az arcába sziszegte: – Már nem ez a nevem többé. – Megváltoztatta? A Varázsló megrázta a fejét. – Jogi értelemben nem. Régebben Weir voltam, de most már más nevet használok. Rhyme felidézte, mit mondott Terry Dobyns, a pszichológus, nevezetesen, hogy a tűz „meggyilkolta” Weir régi személyiségét, és valaki más lett belőle. A gyilkos most végignézett Rhyme testén. – Maga megérti ezt, igaz? Maga is elfeledte a múltját, és valaki más lett magából. Gondolom. – Miért? És ön hogy definiálja magát? – A lényem valahol köztem és a közönség között van. – Ó, igen, a nagyérdemű közönsége. A megbilincselt, kissé zavarodottnak és szerényebbnek látszó Weir szürke öltönyt viselt. A tegnap éjszaka viselt parókája már nem volt rajta; a valódi haja sűrű, hosszú és sötétszőke volt. A napfényben Rhyme jobban láthatta a gallérja körüli forradásokat, meglehetősen súlyosnak tetszettek. – Hogy talált rám? – kérdezte a férfi reszelős, suttogó hangon. – Hiszen én a... – A Cirque Fantastique-hez vezetett, igaz? Ugye? így igaz. – Amikor Rhyme túljárt egy elkövető eszén, akkor a hangulata alaposan megjavult, és szívesen cseverészett. – Úgy érti, félrevezetett bennünket, és odaküldött minket. Tudja, átnéztem a bizonyítékokat, és azt vettem észre, hogy az egész ügy túl könnyűnek látszik. – Könnyűnek? – kérdezte a Varázsló köhögve. – A bűnügyi helyszínelés során kétfajta bizonyíték létezik. Vannak nyomok, amelyeket akaratlanul hagy maga után az elkövető, és vannak tudatosan elhelyezett nyomok, amelyeket szándékosan hagy maga után, hogy 250

félrevezessen bennünket. – Miután mindenki elrohant, hogy bombát keressen a cirkuszban, az az érzésem támadt, hogy a nyomok egy részét úgy helyezték oda. Túl kézenfekvőnek tűntek – a cipő, amelyet a második áldozat lakásán hagyott, kutyaszőrt tartalmazott, és olyan talajnyomokat, amelyek a Central Parkba vezettek. Az jutott eszembe, hogy egy okos elkövető bizonyára azért hagyott egy kutyaszőrt és földet tartalmazó cipőt ott, hogy arra a helyre vezessenek bennünket, ahol rájuk találunk, és a cirkusz melletti kennel jusson eszünkbe. Meg az a sok zagyválás a tűzről tegnap, amikor meglátogatott. – Kara felé pillantott. – Ez a verbális figyelemelvonás, igaz, Kara? Weir zavart szeme a fiatal nőre tévedt, aztán végigmérte tetőtől talpig. – Aha – mondta a nő, és cukrot öntött a kávéjába. – Hiszen megpróbáltam megölni magát – sziszegte Weir. – Ha azért mondtam volna ezeket a dolgokat, hogy félrevezessem, akkor élve lett volna magára szükségem. Rhyme elnevette magát. – Egyáltalán nem próbált megölni. A legkevésbé sem állt szándékában. Azt akarta, hogy hihetőbbnek tűnjön, amit mond nekem. Miután tüzet gyújtott a szobámban, az első dolga az volt, hogy kirohanjon és hívja egy nyilvános telefonról a 911-et. Visszahallgattam a diszpécserközpontban felvett üzenetét. A telefonáló azt mondta, hogy látta a lángokat a fülkéből. Csakhogy a fülke ott van a sarkon. Onnét egyáltalán nem láthatja a szobámat. Egyébiránt leellenőriztettem. Thomot illeti érte köszönet – mondta Rhyme az ápolója felé pillantva, aki épp akkor ment el az ajtó előtt. – Szóra sem érdemes – hadarta az asszisztens. Weir lehunyta a szemét, megrázta a fejét, ahogy belegondolt, hogy mekkora hibát követett el. Rhyme hunyorogni kezdett, és a bizonyítékokat soroló táblát nézte. – Valamennyi áldozatnak olyan munkája vagy érdeklődési köre volt, amely a cirkusz előadóira utalt – a zenész, a sminkes, a lovas. A gyilkosság elkövetésére használt technikák pedig bűvésztrükkök voltak. De ha tényleg az lett volna a célja, hogy megölje Kadeskyt, akkor inkább elterelt volna bennünket a Cirque Fantastique-től, nem pedig odavezetett volna bennünket. Ez tehát azt jelentette, hogy valamiről el akarta terelni a figyelmünket. De miről? Még egyszer átnéztem a bizonyítékokat. A harmadik helyszínnél, a folyónál megleptük magát – nem volt ideje elvinni a dzsekijét, amelyben benne volt a sajtóbelépő és a szállodai kártyakulcs, ami azt jelentette, hogy ezeket a nyomokat nem szándékosan hagyta maga után. így tehát ezeknek valóban köze lehetett ahhoz, amire igazából készül. A hotelkártya kulcsa három szállodából származhatott – az egyik közülük a Lanham Arms volt, amelynek a neve Bell nyomozó fülének ismerősen csengett, így aztán utánanézett a jegyzetfüzetében. Kiderült, hogy egy héttel korábban Charles Grady-vel kávézott a szálloda báljában, hogy megbeszélje a családja 251

védelmének részleteit. Roland mondta, hogy a Lanham közvetlenül a lakása mellett van. És a sajtóbelépő? Felhívtam a riportert, akitől ellopta. Andrew Constable tárgyalásáról tudósított, és több alkalommal meginterjúvolt a Charles Gradyt... találtunk rézforgácsot is, amiről a legrosszabbat feltételezve azt hittük, hogy egy detonátorból származik. De aztán az is elképzelhető volt, hogy valami kulcs vagy szerszám elkészítése közben forgácsolódott. Sachs folytatta a monológot. – És a folyóba zuhant kocsiban talált újságcikk? Valóban volt benne egy beszámoló a cirkuszról. Ugyanakkor Constable tárgyalásáról is találtunk benne egy tudósítást. Azzal a bizonyítéktábla felé biccentett. A MILÍCIA GYILKOS ÖSSZESKÜVÉSE: HÉTFŐN KEZDŐDIK A TÁRGYALÁS Rhyme folytatta: – Aztán ott volt még az éttermi számla is. Na, ezt el kellett volna dobnia. – Miféle számla? – kérdezte Weir a homlokát ráncolva. – Ugyancsak a dzsekijében találtuk. Két héttel ezelőtt szombaton járt abban az étteremben. – De hiszen azon a hétvégén én... – kezdte, de aztán hirtelen elhallgatott. – Nem is volt a városban, azt akarta mondani, ugye? – kérdezte Sachs. – Igen, tudjuk. A számla egy Bedford Junction-i étteremből származott. – Fogalmam sincs, miről beszél. – A múltkor az egyik nyomozóm, aki a Hazafias Szövetséget tartja szemmel, felhívott Canton Fallsból, és Rolandot kérte– mondta Rhyme. – Ismerős volt a kijelzőn lévő körzetszám – ugyanaz a szám volt, mint amit az éttermi számlán láttam. Weir szeme elkerekedett, Rhyme pedig így folytatta: – Kiderült, hogy Bedford Junction a Canton Fallshoz legközelebb eső városka. Constable pedig Canton Fallsban lakik. – Ki az a Constable, akiről folyton beszélnek? – vágott közbe az elkövető. De Rhyme leolvasta az arcáról, hogy csak blöfföl. Sellitto vette át a szót. – Mondja csak, Barnes is azok között volt, akikkel együtt ebédelt? Jeddy Barnes. – Fogalmam sincs, kiről beszél. – Nem is hallott még a Hazafias Szövetségről, igaz? – Csak annyit, amennyit az újságban lehet olvasni róla. – Nem hiszünk magának – mondta Sellitto. – Azt hisznek, amit akarnak – vágott vissza Weir. Rhyme azonban látta a szemében lobogó vad dühöt, azt a dühöt, amelyet Dobyns, a pszichológus megjósolt. Egy darabig hallgatott, aztán megkérdezte: – Honnét tudták meg az 252

igazi nevemet? Senki nem válaszolt, de Weir tekintete a bizonyítékokat felsorakoztató táblán a vele foglalkozó oszlop utolsó bejegyzéseire tévedt. Az arcvonásai megkeményedtek, és a dühtől tajtékozva így szólt. – Valaki elárult, igaz? Elmesélték a tűzesetet és a Kadesky-hez fűződő viszonyomat. Ki volt az? – Gonosz vigyorra húzódott a szája, aztán Sachsről Karára tévedt a tekintete, majd végül megállapodott Rhyme-on. – John Keating volt az? Mondta, hogy felhívtam, igaz? A gerinctelen féreg. Soha nem állt ki mellettem. És Arth Loesser is, igaz? Szemét árulók! De ezt nem felejtem el nekik. Soha nem felejtem el azokat, akik elárulnak. – Egyszer csak köhögőroham tört rá. Amikor abbahagyta, Weir tekintete a szoba túlsó felére tévedt. – Kara... ugye, azt mondta, ez a neve? Ki maga? – Illuzionista vagyok – mondta határozottan. – Szóval közénk tartozik? – gúnyolódott Weir, és végigmérte a nőt tetőtől talpig. – Női illuzionista. És azon belül mit csinál? Talán segéd vagy ilyesmi? Lehet, hogy ha kiengednek, majd felkeresem magát. Csak nehogy eltüntessem! Sachs visszavágott. – Nem, Weir, ebben az életben már többé nem fogják kiengedni. A Varázsló reszelős nevetése hátborzongató volt. – Na és mi van, ha megszököm? Végül is a falak csak illúziók. – Nem hiszem, hogy sok lehetősége lesz a szökésre – tette hozzá Sellitto. Rhyme vette át a szót. – Nos, megválaszoltam a „hogyan”-t, Weir. Vagy akárminek is hívja magát. Mi lenne, ha maga megválaszolná nekem a „miért”-et? Először azt gondoltuk, hogy bosszút akar állni Kadeskyn. De aztán kiderült, hogy Gradyt akarja megölni. Mi maga? Valami illuzionista bérgyilkos? – Bosszú? – kérdezte Weir dühösen. – Mi a szar jó van a bosszúban? Vajon attól elmúlnak a forradásaim vagy rendbe jön a tüdőm? Vagy visszahozza a feleségemet? Szart se értenek! Az egyetlen dolog az életemben, az egyetlen dolog, ami valaha valamit jelentett a számomra, az a fellépés volt. Az illúzió, a mágia. A mesterem egy életre belém oltotta ezt. A tűz viszont elvette tőlem. Nincs már erőm hozzá, hogy fellépjek. A kezem eldeformálódott, a hangom tönkrement. Kijönne el, hogy megnézzen? Nem tudom csinálni azt az egyetlen dolgot, amelyhez Isten tehetséget adott. Ha a törvény megszegése az egyetlen módja annak, hogy felléphessek, hát megteszem. Operaház fantomja-szindróma... Végignézett még egyszer Rhyme testén. – Maga hogyan érezte magát a balesetét követően, amikor arra gondolt, hogy soha többé nem lehet zsaru. Rhyme hallgatott. De a gyilkos szavai az elevenére tapintottak. Hogyan érzett? Ugyanaz a düh munkált benne, mint Erick Weirben. És igaz, a balesetet követően a jó és a rossz koncepciója teljesen eltűnt. Miért ne lehetne bűnöző? Gondolta a düh és a depresszió őrületében. „Jobb vagyok a bizonyítékok 253

értékelésében, mint bárki emberfia a földön. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy manipulálni is tudnám. Elkövethetném a tökéletes bűntényt...” A végén persze az olyan embereknek köszönhetően, mint Terry Dobyns, illetőleg más orvosok, a közvetlen kollégái és persze a saját lelki erejének segítségével sikerült ezeket a gondolatokat a háttérbe szorítania. De igen, nagyon is jól tudta, hogy Weir miről beszél. Habár még a legnyomorultabb, legdühödtebb pillanataiban sem gondolt soha arra, hogy elvegye valakinek az életét – legfeljebb persze a sajátját. – Szóval eladta a tehetségét, mint egy zsoldos katona? Weir mintha rájött volna, hogy egy pillanatra elvesztette a fejét, és túl sokat mondott. Nem volt hajlandó beszélni. Sachsre inspirálóan hatott a dühe, és a táblához lépett, majd letépte az első két áldozatról készült fotókat. Weir arca elé tartotta őket, és magából kikelve üvölteni kezdett vele. – Csak azért ölte meg ezeket az embereket, hogy félrevezessen bennünket? Csak ennyit jelentettek magának? Weir farkasszemet nézett a nővel. Aztán körbepillantott, és elnevette magát. – Tényleg azt gondolják, hogy börtönben tarthatnak? Tisztában vannak vele, hogy Harry Houdini pusztán a kihívás kedvé–, ért vállalta azt a mutatványt, hogy meztelenre vetkőztetik és sötétzárkába dugják Washingtonban? Olyan gyorsan kiszabadult a cellájából, hogy még arra is volt ideje, hogy a börtönblokk valamennyi ajtaját kinyissa, és az elítélteket áthelyezze egyik cellából a másikba. Mindezt még azelőtt végrehajtotta, hogy az ellenőrző bizottság visszatért volna az ebédből. Sellitto leállította: – Csakhogy, tudja, az már régen történt. Kissé fejlettebb rendszert használunk azóta. – Aztán Rhyme-hoz és Sachshez fordult. – Beviszem a központba, lehet, hogy nekünk is elmond még egyet s mást. De mikor az ajtó felé indultak, Rhyme utánuk szólt: – Várjatok csak! – A tekintete a táblára tévedt. – Mi az? – kérdezte Sellitto. – Amikor megszökött Larry Burke-től a kirakodóvásár után, kiszabadult a bilincséből. – Így van. – Emlékszel, nyálat találtunk? Nézzétek meg a száját. Lehet, hogy kulcs van benne, vagy szerszám. – Jó. Weir közbevágott: – Nincs benne semmi, de tényleg. Sellitto gumikesztyűt húzott, amit Mel Cooper nyújtott felé. – Nyissa ki a száját! Ha megharap, annyi a golyóinak, világos? Egy harapás, és nem lesz többé golyója. – Felfogtam. – A Varázsló kinyitotta a száját, Sellitto pedig belevilágított 254

zseblámpával, aztán kicsit körbe is világított. – Semmi. Rhyme így szólt. – Van még egy hely, amit le kéne ellenőrizni. Sellitto felmordult. – Majd gondoskodok róla, hogy bent a központban megnézzék azt is, Line. Vannak olyan dolgok, amelyekért nem fizetnek meg eléggé. Miközben a nyomozó az ajtó felé vezette Weirt, Kara szólalt meg: – Várjon! Nézzék meg a fogait is! Kapaiják meg őket. Különösen a tömött fogakat. Weir ledermedt, Sellitto pedig közelebb lépett hozzá. – Az lehetetlen. – Nyissa ki a száját! – utasította a nagydarab detektív. – És a golyóira még mindig vonatkozik, amit az előbb mondtam. A Varázsló felsóhajtott. – Jobb felső tömés. Úgy értem, az én szempontomból jobb felső. Sellitto Rhyme-ra pillantott, aztán benyúlt, majd óvatosan kihúzott valamit. A kezében egy műfog jelent meg. Belsejében egy apró hajlított fémdarab volt. A vizsgálóasztalra hajította, aztán visszatette a fogat. A detektív Karára nézett. – Meglehetősen kicsi. Tudná használni? Kara megnézte. – Ó, másodpercek alatt ki tudna nyitni vele egy szabványos bilincset. – Maga túl sokat tud, Weir. Na gyerünk. Rhyme-nak eszébe jutott valami. – Várj csak, Lon! – A nyomozó odapillantott. – Nem gondolja, hogy ez félrevezetés volt, hogy segített, amikor megmondta, hogy melyik fogában találjuk a szerszámot? Kara bólintott – Igaza van. Weir undorral nézett rájuk, Sellitto pedig ismét a szájába nyúlt. Ezúttal minden egyes fogát megnézte. Egy hasonló szerszámot talált egy hasonló műfogban az alsó állkapcsában is. – Gondoskodni fogok róla, hogy valami tényleg speciális helyre zárják – mondta a nyomozó fenyegetően. Aztán behívott még egy rendőrt a szobába, és két bilincset rakatott Weir lábára is. – Nem tudok járni – panaszkodott Weir lihegve. – Lépjen picikéket – mondta Sellitto hűvösen. – Apró, tipegő lépésekkel haladjon, mint a gyerekek.

255

Harmincharmadik fejezet

A férfi a 244-es úton kapta meg az üzenetet ebéd közben, ennek pedig az volt az oka, hogy nem volt a lakókocsijában telefon– nem akart telefont, nem bízott bennük–, így aztán efféle helyekről bonyolította az összes hívását. Néha napok is elteltek, mire megkapott egy-egy üzenetet, de mivel most fontos hívást várt, rögtön hittan után Elma éttermébe sietett – már amennyire egyáltalán képes volt sietni. Hobbs Wentworth nagydarab, medveforma férfi volt, ritkás vöröses szakállal és göndör, még a szakállánál is ritkásabb hajjal. A „hivatás” olyan szó volt, amelyről a New York állambeli Canton Fallsban soha senkinek nem jutott volna eszébe Hobbs, ami nem azt jelenti, hogy ne dolgozott volna annyit, mint egy barom. Megdolgozott a pénzéért, amennyiben a szabadban végezhető munkát kapott, nem kellett sokat gondolkodnia közben, és a munkaadója fehér, keresztény ember volt. Hobbs nős volt, a felesége egy Cindy nevű slampos nő volt, aki egész életében otthon tanult, főzött, varrogatott, és közben azokkal a barátnőivel találkozgatott, akik ugyanezt művelték. Maga Hobbs az ideje nagy részét munkával és vadászattal töltötte, esténként pedig a haverjaival ivott és vitatkozott (már amennyiben ezt vitának lehet nevezni, hiszen ő és a haverjai mindnyájan hasonlóan gondolkodtak). Mivel egész életében itt lakott Canton Fallsban, szeretett is itt élni. Volt egy csomó vadászterület a környéken, és gyakorlatilag egyiket sem őrizték. Az emberek kemények, de jó természetűek voltak, és fel tudták mérni lehetőségeiket (egyébként a hasonszőrűség mindenkire igaz volt Canton Fallsban). Hobbsnak sok lehetősége adódott arra, hogy olyasmit csináljon, amit szeret. Mindennél jobban szeretett például tanítani a vasárnapi iskolában. Hobbs világéletében gyenge tanuló volt, így soha nem gondolta volna, hogy egyszer valaki azt kéri tőle, hogy tanítson. De kiderült, hogy van érzéke a gyerekekhez a vasárnapi iskolában. Nem tartott konkrét imaórákat vagy hittant, vagy ilyesmit... Csak annyit csinált, hogy bibliai történeteket mesélt a fiataloknak. De azonnali sikere volt – főleg azért, mert nem volt hajlandó szorosan ragaszkodni a szöveghez. Például az ő történetében Jézus nem két hallal meg öt kosár kenyérrel lakatta jól a híveit, hanem szerinte Isten fia elment íjjal vadászni, és száz méterről lelőtt egy szarvast. Megnyúzta, és egyedül vitte be a városba, és abból etette meg az embereket. (A története illusztrálásaképpen Hobbs behozta Clearwater MX Flex típusú íját az osztályterembe, és a gyerekek nagy örömére tíz centi mélyre belefúródott a nyíl hegye a falba, amikor bemutatót tartott.) 256

Óra után tehát besétált Elma éttermébe. A pincérnő odajött hozzá. – Szevasz, Hobbs. Pitét? – Nem, köszi, inkább most egy sajtos omlettet és egy kólát kérnék. Jól pakold meg! Ja, és szeretnék egy telefont is... Mielőtt befejezte volna a mondatot, a pincérnő átadott neki egy cetlit, melyen az alábbi szavak álltak: „Hívj fel! J. B.” A lány megkérdezte tőle: – Ez a monogram Jeddyt jelenti? Nagyon olyan hangja volt. Mióta itt voltak a zsaruk, úgy értem, azok a kommandósok, vagy kik, azt hiszem, egyáltalán nem láttam. A férfi mit sem törődve a kérdéssel, csak ennyit válaszolt: – Válj még egy percig ezzel a rendeléssel. – Azzal a fizetős telefonhoz lépett, a farmeréből előhalászott néhány pénzérmét, és gondolatban máris visszatért arra a két héttel korábban lezajlott ebédre a Bedford Junction-i Riverside Inn étteremben. Ott volt még Frank Stemple és Jeddy Barnes Canton Fallsból, illetve egy Erick Weir nevű fickó, akit később Barnes csak „mágus” néven emlegetett, mert szakmáját tekintve professzionális illuzionista volt. Barnes meglehetősen bearanyozta Hobbs napját, ugyanis amikor megérkezett, felállt, rámosolygott, aztán azt mondta Weirnek: „Bemutatom a megye legjobb lövészét. Nem beszélve arról, hogy ő a legjobb íjász is. Ráadásul átkozottul jó sofőr.” Ed az ugyancsak frankó kaja fölött az elegáns étteremben büszke volt, de egyúttal ideges is (életében nem gondolta volna, hogy valamikor a Riversideban fog enni), beletúrt villájával a konyhafőnök ajánlatába, és hallgatta, amint Barnes és Stemple Weirről beszélnek neki. Olyan volt, mint valami zsoldos katona, akikről persze Hobbs mindent tudott, hiszen előfizető volt A szerencse katonája című folyóiratra. Hobbs észrevette a forradásokat a férfi nyakán, és az eldeformálódott ujjait, és azon tűnődött, hogy vajon milyen ütközetben szerezhette ezeket a sérüléseket. Talán napalmbomba okozhatta. Barnes kezdetben vonakodó és bizalmatlan volt, természetesen először még Weirrel is, mert csapdától tartott. De aztán a mágus megnyugtatta azzal, hogy nézzék meg a híreket egy adott napon. A fő történet az volt, hogy megöltek egy mexikói kertészt – egy illegális bevándorlót–, aki egy közeli városban dolgozott egy gazdag családnál. Weir elhozta Barnesnak a halott ember tárcáját trófeaként, mint egy szarvasagancsot. Weir azonnal megnyerte őket. Azt mondta, hogy azért választotta ki a mexikóit, mert tudta, hogy Barnes miként tekint a bevándorlókra, bár ő személy szerint nem hisz a szélsőséges ügyekben – őt elsősorban a pénz érdekli, illetve az, hogy a különleges képességeit pénzzé tegye. Ez viszont mindenkinek pont megfelelt Ebéd közben a mágus elmondta, hogy mit tervelt ki Charles Gradyvel kapcsolatosan, aztán kezet ráztak, és elment. Pár nappal ezelőtt Barnes és Stample átszállították azt a perverz Swensen nevű papot New Yorkba azzal az utasítással, hogy ölje meg Gradyt szombat este. Aztán a fickó, ahogy meg is 257

jósolták, elcseszte a melót. Hobbsnak „elérhetőnek” kellett lennie, ahogy Mr. Weir fogalmazott. „Hátha szükség lesz rá.” És most szükség is volt rá. Hobbs beütötte a mobiltelefon számát, amelyet Barnes használt, persze más nevére volt előfizetve, és rögtön hallotta, amint beleszól. – Igen? – Én vagyok az. Mivel az ország össze rendőre Barnest kereste, megbeszélték, hogy a telefonbeszélgetéseik során csak a minimális kommunikációra szorítkoznak. Barnes így szólt: – Meg kell csinálnod azt, amiről ebédnél beszéltünk. – Aha. Megyek a tóhoz. – Jó. Helyes. – Menjek a tóhoz, és vigyem magammal a horgászcuccot is, ugye? – kérdezte Hobbs. – Így van. – Rendicsek. Mikor? – Most rögtön. – Akkor megyek. Barnes rögtön letette, Hobbs pedig megváltoztatta a rendelést, omlett helyet csak kávét kért és egy szalonnás-tojásos szendvicset jól megpakolva, elvitelre. Amikor Jeddy Barnes azt mondta, hogy most rögtön, azt úgy értette, hogy tényleg most rögtön meg kellett tennie azt, amit vártak tőle. Amikor az étel elkészült, rögtön kirontott az étteremből, felpörgette a Pick-up motorját, és nagy sebességgel ráhajtott az országútra. De egyszer meg kellett állnia – az utánfutójáért. Aztán átszállt a régi vacak Dodge-ba, ami olyan valakinek a nevére van írva, aki nem is létezik, és elhajt a „tóhoz”, ami persze nem jelentett semmiféle tavat; egy bizonyos helyet jelentett New York Cityben. Éppúgy, ahogy a „horgászfelszerelésben”, amelyet magával kellett vinnie, természetesen egyetlen horgászbot sem kapott helyet. *** Ismét a Tombsban voltak. Az asztal egyik oldalán a komor arcú Joe Roth, Andrew Constable ügyvédje, a másikon pedig Charles Grady ült, mellette a helyettese, Roland Bell. Amelia Sachs is ott ácsorgott az áporodott szagú kihallgatóhelyiségben a tejüveg ablak mellett, s megint úgy érezte, rájön a klausztrofóbia, amely csak lassan múlott a Cirque Fantastique-ben érzett szörnyű pánikroham után. Előre-hátra dülöngélt ácsorgás közben. Az ajtó kinyílt, és Constable őre beengedte a foglyot a szobába, újra megbilincselte a kezét, ezúttal a teste előtt. Aztán bezárult mögötte a lengőajtó, ő pedig visszatért a folyosóra. 258

– Hát, nem jött be a dolog – ez volt az első, amit Grady mondott neki. „Nyugodt a hangja; furamód szenvtelen” – gondolta Sachs. Arra gondolt, hogy a férfi családját majdnem kiirtották. – Miről beszél...? – kezdte Constable. – Már megint erről a Ralph Swensenről van szó? – Nem, ezúttal Erick Weirről – mondta Grady. – Kiről? – Őszinte csodálkozás tükröződött a férfi arcán. Az ügyész részletesen elmagyarázta, hogy az egykori bűvész, aki bérgyilkossá képezte át magát, hogyan próbálta eltenni láb alól őt és a családját. – Nem, nem, nem... Semmi közöm nem volt Swensenhez, és ehhez a másikhoz sincs semmi közöm. A férfi tehetetlenül nézett az összevissza karcolt asztallapra. A keze mellett szürkével valami graffitit firkáltak rá. Mintha egy A meg egy C betű lett volna, aztán egy K betű részlete is kirajzolódott. – Mondtam magának egész végig, Charles, a múltban ismertem pár embert, akik teljesen elgaloppírozták magukat. Úgy tekintenek önre és az országra, mint ellenségre – azért, mert együttműködnek a zsidókkal meg az afroamerikaiakkal vagy akárkivel –, és kifordítják a szavaimat, és engem használnak ürügyül azért, hogy maga ellen fordulhassanak. – Aztán halk hangon még egyszer elmondta: – Csak ismételni tudom magam, esküszöm, hogy semmi közöm ehhez az egészhez. Roth így szólt az ügyészhez: – Szerintem fejezzük be a játszadozást, Charles! Maga csak találgat. Ha van bármi a kezében, ami az ügyfelemet összefüggésbe hozza a lakásában történt betöréssel, akkor... – Weir két embert is megölt tegnap. És egy rendőrtisztet is. Az főbenjáró bűn. Constable összerándult. Az ügyvédje tompán hozzátette: – Nos, ezt sajnálattal hallom, de a szavaiból az sejlik ki, hogy nem az ügyfelemet vádolja, hiszen semmilyen bizonyíték nincs a kezében, ami összefüggésbe hozná Weirrel, nem igaz? Grady rá sem hederítve folytatta: – Most tárgyalásban állunk Weirrel, hogy adjon át bizonyítékokat. Constable Sachs felé fordította a tekintetét, és tetőtől talpig végigmérte. Tehetetlennek tűnt, a tekintetéből pedig azt lehetett kiolvasni, mintha tőle várna segítséget. Talán úgy gondolta, hogy itt már csak valami női okfejtés segíthet. O azonban néma maradt, Bell nemkülönben. Nem az ő feladatuk volt, hogy vitatkozzanak a gyanúsítottakkal. A nyomozók azért voltak itt, hogy szemmel tartsák Gradyt, és utánajárjanak, vajon meg tud-e még valamit a személye ellen elkövetett gyilkossági kísérletről és esetleg a jövőre tervezett támadásokról. Sachs azért volt itt, hogy megtudjon esetleg többet arról, hogy Constable és társai tudnak-e segíteni abban, hogy újabb bizonyítékokat gyűjtsenek Weir ellen. Emellett kíváncsi volt erre a férfira – arra a személyre, akiről azt mondták neki, hogy maga a gonosz, és aki ennek ellenére normális külsejűnek tűnt, sőt, úgy 259

tűnt, mintha az elmúlt napok eseményei megértést váltottak volna ki belőle, sőt őszinte zavart keltettek volna benne. Rhyme elégedett volt azzal, ha pusztán végignézett a bizonyítékokon; neki nem volt türelme a gyanúsított lelkét és elméjét boncolgatni. Sachst viszont felettébb érdekelték a jó és a gonosz kérdései. Vajon aki itt ül előtte, egy ártatlan ember, vagy egy újabb Adolf Hitler? Constable megrázta a fejét. – Nézzék, semmi értelme nem lett volna megpróbálni megöletni magát. Az állam úgyis kijelölt volna maga helyett valaki mást. A tárgyalás folytatódott volna, és ráadásul még a gyilkosság vádjának árnya is rám vetült volna. Akkor meg miért tettem volna ilyet? Milyen okom lett volna arra, hogy megölessem magát? – Csak annyi, hogy maga elvakult, ráadásul gyilkos és... Constable ellentmondást nem tűrően félbeszakította. – Hát ide hallgasson, már sokat lenyeltem, uram. Letartóztattak, megaláztak a családom előtt. Mindenfélét a fejemhez vágtak maguk is és a sajtó is. És tudja, mi az egyetlen bűnöm? – A tekintete Grady szemébe fúródott. – Csupán annyi, hogy kényes kérdéseket mertem feszegetni. – Andrew – kezdte az ügyvédje, és megérintette a karját. A fogoly viszont egyetlen heves mozdulattal kirántotta a karját. Most elszánta magát, és nem lehetett megállítani. – Éppen itt és épp most ebben a helyiségben el fogom követni az egyetlen bűncselekményt, amiben valóban bűnös leszek. A főbűnt: megkérdezem magától, hogy nem ért-e egyet azzal, hogy amikor a kormány túl nagyra nő, akkor elveszíti a kapcsolatot a kisemberekkel. Ilyenkor fordulhat elő, hogy a rendőrség akkora hatalmat kap, hogy megteheti azt, hogy seprűnyelet dug fel az előzetesben lévő fekete bőrű gyanúsított végbelébe – mellesleg ártatlan is volt az illető. – Megkapták a büntetésüket – válaszolta Grady lehangoltan. – Azzal, ha börtönbe kerülnek, még nem adják vissza annak a szegény fekete férfinak a méltóságát, nem igaz? És mondja, hányan vannak közülük olyanok, akiket nem kapnak el... És nem kapják meg a büntetésüket? Tessék, nézze meg, mi történt Washingtonban. Hagyják, hogy a terroristák egyenesen besétáljanak az országunkba azzal a szándékkal, hogy megöljenek bennünket, és nem lehet távol tartani őket az országtól, vagy ujjlenyomatot venni tőlük, vagy elvárni, hogy legyen náluk személyi okmány... Mit szólnak, ha elkövetnek még egy bűncselekményt? Hadd kérdezzem meg, hogy miért nem ismerjük el, hogy különbségek vannak az egyes rasszok és kultúrák között. Én soha nem állítottam azt, hogy valamelyik rassz jobb vagy rosszabb, mint a másik. Én csak annyit mondok, hogy abból nem sül ki jó, ha az ember megpróbálja összevegyíteni őket. – Pár évvel ezelőtt sikerült megszabadulnunk a faji kirekesztés bűnétől – válaszolta Bell. – Tudja, ma már az bűncselekménynek számít. – Régen az is bűncselekmény volt, ha valaki szeszes italt árult, nyomozó úr. Sőt, az is bűnnek számított, ha valaki vasárnap dolgozott. Ugyanakkor törvényes 260

dolog volt az, ha tízéves gyerekek gyárban robotoltak. De aztán az embereknek megjött a józan eszük, és megváltoztatták ezeket a törvényeket, mert az emberi természettől idegenek voltak. Előrehajolt, aztán Béliről Sachs felé fordította a tekintetét. – Kedves nyomozó úr és hölgy... Hadd tegyek fel önöknek egy nehéz kérdést. Jelentést kapnak, miszerint egy férfi feltételezhetően gyilkosságot követett el, és az illető fekete bőrű vagy latin származású. Aztán meglátják egy sikátorban. Mondják, nem kapnak egy kicsit könnyebben a fegyverük után, mint ha az illető fehér bőrű lenne? Ha viszont történetesen fehér ember és intelligensnek látszik – ha megvan az összes foga, és olyan ruhát visel, amelyen nem érződik a tegnapi vizeletének szaga –, nos, akkor egy kicsit már óvatosabban húzzák meg azt a ravaszt, nem igaz? És egy kicsit finomabban bánnak vele, nemde? A fogoly hátradőlt, és megcsóválta a fejét. – Hát ezek az én bűncselekményeim. Ennyi. Ilyen kérdéseket szoktam feltenni. Grady cinikusan válaszolt. – Pompás anyag, Andrew. De mielőtt kijátszaná még azt a kártyát is, hogy mindenki magát üldözi, akkor mondja, mit szól ahhoz a tényhez, hogy Erick Weir három másik férfival együtt a Bedford Junctionben található Riverside Inn étteremben ebédelt két héttel ezelőtt? Márpedig ez a Bedford Junction csak egy köpésnyire van a Canton Falls-i Hazafias Gyülekezet találkozóhelyétől, és körülbelül ötmérföldnyire a maga házától. Constable pislogni kezdett. – A Riverside Innben? – Kinézett az ablakon, amely azonban olyan piszkos volt, hogy lehetetlen volt megállapítani, hogy kék-e az ég vagy piszkos sárga, vagy esetleg felhős. Grady szeme összeszűkült. – Na mi az? Tud valamit arról a helyről? – Én... – de aztán az ügyvédje megérintette a karját, hogy elhallgattassa. Egy rövid ideig suttogtak egymással. Grady nem bírta ki, hogy ne üsse tovább a vasat. – Ismer valakit, aki törzsvendég ott? Constable Rothra pillantott, aki megrázta a fejét, így aztán a fogoly néma maradt. Kisvártatva Grady így szólt: – Na, és milyen a cellája, Andrew? – A cellám... – Mert az itteni cella kész szörnyűség. – Nem foglalkozom vele sokat. De gyanítom, ezt tudják. – A börtön ennél rosszabb, egyébként, majd magánzárkába kell vonulnia, ha a feketék megkedvelik magát, és esetleg szívesen. .. – Ugyan, Charles – szólalt meg Roth fáradtan. – Nincs szükségünk erre a szövegre. Az ügyész így szólt. 261

– Nos, Joe, nálam most betelt a pohár. Nem hallok mást, mint azt, hogy nem csináltam meg ezt, nem csináltam meg azt. Hogy valaki csak fölhasználja, és visszaél a nevével. Nos, ha ez a helyzet – és ismét Constable-hez fordult akkor mozduljon már, és bizonyítsa be. Mutassa meg, hogy semmi köze nincs az ellenem és a családom ellen irányuló gyilkossági kísérlethez, és adja meg azoknak az embereknek a nevét, akiknek közük van hozzá, és akkor majd beszélünk. Újabb sugdolózás kezdődött az ügyvéd és az ügyfele között. Roth végül így válaszolt: – Az ügyfelem telefonálni szeretne. Attól függően, hogy mire jut, hajlandó kooperálni önnel. – Ez nekem kevés, neveket akarok hallani. Constable zavartan egyenesen Gradyhez fordult. – Márpedig így kell lennie. Meg kell bizonyosodnom valamiről. – Fél attól, hogy esetleg a barátait köpi be? – kérdezte egyenesen az ügyész. – Nos, az imént azt mondta, hogy szeret kemény kérdéseket feltenni. Hadd kérdezzek én is egyet: miféle barátok azok, akik képesek magát életfogytiglani börtönbe küldeni? – Grady felállt – Ha ma este kilencig nem hallok magáról, akkor a tervnek megfelelően holnap megyünk a bíróságra.

262

Harmincnegyedik fejezet

Nem volt valami nagy színpad. Amikor David Balzac az illúzió világából nyugállományba vonult úgy tíz évvel ezelőtt, akkor vásárolta meg a Füst és tükrök nevű üzletet, melynek hátsó részét kisebb színpaddá alakította. Balzacnak nem volt előadói engedélye, így aztán nem szedhetett belépődíjat sem, ennek ellenére tartott néhány előadást itt – minden vasárnap és csütörtök délután –, így aztán a tanítványai színpadra állhattak, és megtapasztalhatták azt, hogy milyen is valójában közönség előtt bemutatni a tudásukat És mennyire más élmény volt ez. Kara tudta, hogy otthon gyakorolni vagy a színpadon előadni egy számot, az ég és föld. Időnkén megmagyarázhatatlan dolgok történtek, ha az ember közönség előtt lépett fel. Azok a lehetetlenül nehéz trükkök, amelyek otthon soha nem sikerültek, itt tökéletesen működtek annak a rejtélyes és spirituális adrenalinnak köszönhetően, amely ilyenkor az ember kezébe áramlott és működésbe lépett. – Ezt most nem cseszheted el. És fordítva is igaz, előadás közben az ember elszúrhatott egy olyan trükköt, amit álmában is tudott, mint például az egyérmés francia dobást, amely olyan egyszerű trükk, hogy az ember még arra sem készül fel, hogy mit kell tenni akkor, ha balul sül el a dolog. Magas, fekete függöny választotta el az előadóteret az üzlettől. A függönyt néha meglengette a szél, amikor kinyitották vagy becsukták az üzlet ajtaját, miközben a csengő halk berregése jelezte, hogy vevő érkezett. Már lassan délután négyre járt az idő, vasárnap volt, és az emberek egyre-másra gyűltek, hogy elfoglalják helyüket a nézőtéren– mindig hátul kezdtek leülni (az illúzió és a bűvészek világában valahogy senki nem akart ülni az első sorban; soha nem tudhatja, mikor választják ki „önként jelentkezőnek”, hogy aztán a színpadon kínos helyzetbe hozzák). Kara a leengedett függöny mögül figyelte a közönséget. A sima fekete falak rücskösek és csíkosak voltak, a tölgyfa padló pedig több tucat szikszalagcsíktól díszlett, mert az előadók a próbák során ezzel jelölték, hogy hová kell állniuk. Az egész színpad apró volt, háromszor három és fél méteres. Kara számára azonban ez volt a Carnegie Hall és az MGM nagystúdió maga. És felkészült rá, hogy a tudása legjavát nyújts a közönségnek. A legtöbb bűvészhez hasonlóan az illuzionisták is több számot fűznek egybe az előadás során. Gondosan építik föl a műsort, hogy izgalmas legyen a finálé. Kara úgy érezte, hogy az egymás mellé fűzött számok sora olyan, mint a tűzijáték – minden egyes rakétafellövés többé-kevésbé látványos, de az egész 263

egyben nem kielégítő, mert a robbanásoknak nem volt tematikája vagy kontinuitása. Az illuzionista számának egy történetet kell elmesélnie, minden egyes trükknek kapcsolódnia kell a másikhoz, az egyiket át kell vezetni a másikba, ugyanakkor egy vagy több korábbi trükknek vissza kell térnie a végére, hogy a közönségnek megadjuk a teljesség örömteli érzését, amiről nagyon remélte, hogy ámulatot kelt bennük. Újabb emberek érkeztek a nézőtérre. Azon tűnődött, hogy vajon más érzés lesz-e fellépni, hogyha nagyon sokan lesznek. Imádta azt a Robert-Houdin-történetet, amikor a bűvész egyik este kilépett a színpadra, és azt vette észre, hogy mindössze csak hárman ülnek a nézőtéren. Olyan előadást tartott, mintha telt ház lenne – de azért a finálé kissé más volt; utána meghívta vacsorázni az otthonába a közönséget. Magabiztos volt a műsorával kapcsolatosan – Mr. Balzac eleget gyakoroltatta, még a kisebb fellépések előtt is heteken át kellett dolgoznia. Most pedig, amikor már csak egy-két perc volt hátra ahhoz, hogy felgördüljön a függöny, már nem gondolt a trükkjeire, hanem a közönséget nézte, és élvezte az átmeneti nyugalmat, amely megszállta. Úgy gondolta, azért ahhoz nincs joga, hogy ennyire lazának érezze magát. Több oka is volt, amiért nem lehetett volna ennyire elégedett: többek között az anyja állapota rosszabbodott. Aztán az anyagi problémái is egyre súlyosabbak lettek. Továbbá Mr. Balzac szerint lassan fejlődött. Aztán a fickó, akivel együtt reggelizett az ágyban három héttel ezelőtt, megígérte annak idején, hogy felhívja. „Feltétlenül. ígérem.” De sem a srác eltűnési trükkje, sem a kámforrá váló pénz, sem pedig a rosszabbodó anya most nem befolyásolhatta az előadását. Amíg a színpadon volt, semmiképpen. Semmi nem számított ott és akkor, leszámítva azt a kihívást, hogy bizonyos arckifejezést csaljon ki a közönségből. Kara olyan tisztán látta maga előtt: a száj enyhe mosolyra görbül, a szem tágra nyílik a meglepetéstől, a szemöldök megemelkedik, közben felteszik azt a hitetlenkedő kérdést, amely minden illuzionista show-n elhangzik: hogy csinálta? Az olyan mutatványok során, amikor a közönség közelről figyeli az előadót, laza kézmozdulatokat alkalmaznak, amelyeket úgy neveznek, hogy „fogd és vidd”. Az előadó azt a hatást kelti, hogy az egyik tárgyat átváltoztatja valami mássá azzal az egyszerű módszerrel, hogy az eredeti tárgyat elteszi onnét, és helyébe egy másikat rak; a közönség mindezt úgy látja, mintha az egyik tárgy átalakulna a másikká. És pontosan ez volt Kara filozófiája a bűvészkedéssel kapcsolatosan, a közönsége szomorúságát, unalmát vagy dühét el kellett vennie, helyébe pedig vidámságot, elégedettséget és emelkedett hangulatot kellett varázsolnia – át kellett változtatni őket lelkes közönséggé, bármilyen rövid időre is. Már épp kezdődött volna a műsor, amikor még egyszer utoljára kikukucskált a függöny mögül. A székek nagy része megtelt – mindezt meglepetéssel konstatálta. Az olyan 264

napokon, amikor ennyire kellemes az idő, rendszerint jóval kisebb számú közönség verbuválódik össze. Örült, amikor látta, hogy a szanatóriumi nővér, Jaynene is ott ül a közönség soraiban, hatalmas alakja egy darabig eltakarta a hátsó bejáratot. Számos további nővér jelent meg a Stuyvesant szanatóriumból, épp most sétáltak be és elfoglalták a helyüket. Itt volt még Kara néhány barátja is az újságtól és a Greenwich utcai házból, ahol lakott. Aztán közvetlenül négy óra után szétnyílt a fekete függöny, és megérkezett a közönség utolsó tagja – olyasvalaki, akiről álmában sem gondolta, hogy eljön és megnézi az előadását. – Megoldható – mondta Lincoln Rhyme makacsul. A fények kialudtak, és a tömeg elcsendesedett. Ahogy azt Rhyme kikövetkeztette, a hírhedt mester, David Balzac volt az. Nem mutatkozott be, de végignézett egy pillanatra a közönségen, és a tekintete kissé hosszabban időzött Rhyme-on, mint a többieken. Azonban bármit is gondolt, rejtve maradt, mivel elfordította a tekintetét. – Hölgyeim és uraim, ma abban az örömben lehet részem, hogy az egyik legígéretesebb tanítványomat jelenthetem be. Kara már több mint egy éve tanul nálam. A szakma történetének legezoterikusabb mutatványaival fogja szórakoztatni önöket– lesz közöttük olyan, amelyet én fejlesztettem ki, de olyan is, amit ő maga. Ne lepődjenek meg – aztán démoni pillantást vetett a közönségre, de mintha egyenesen Rhyme-ot kereste volna a tekintetével ne döbbenjenek meg semmin, amit ma látnak. Most pedig, hölgyeim és uraim, átadom önöket Karának. Rhyme úgy döntött, hogy ma este a tudós szerepét ölti magára. Elvezni fogja azt a kihívást, hogy ki kell találnia, milyen módszer áll az illúziók mögött, meg kell figyelnie, hogy hogyan csinálja a trükköket, és hogyan tűnnek el a kártyák, az érmek, és hova rejti el az átöltözéshez használt ruházatot. Kara még mindig több ponttal vezetett előtte ebben a fogócskában, pedig a lány nem is tudta, hogy mérkőzés dúl kettejük között. A fiatal nő kisétált a színpadra, testhez álló fekete ruhát viselt, elöl félhold alakú kivágással, fölötte pedig átlátszó csillogó köpönyeget viselt, mintha valami áttetsző római tóga lett volna. Rhyme soha nem tartotta vonzónak Karát, még kevésbé szexisnek, de ebben a szerelésben egészen érzékinek hatott. Úgy mozgott, mint egy táncos, légiesen és dinamikusan. Hosszú szünet következett, melynek során lassan végigjáratta a tekintetét a közönségen. Úgy tűnt, mintha mindenkit egyesével megnézne. Egyre nőtt a feszültség. Végül megszólalt: – Változás – mondta teátrális hangon. – Változás... Mennyire nagy hatással van ránk a változás. Az átváltozás vagy az átváltoztatás. Mint például az alkímia, mint amikor az ólmot és az ónt arannyá változtatják... – Azzal feltartott egy ezüstérmét Becsukta a tenyerét, aztán újból kinyitotta, s a következő pillanatban egy aranyérme csillogott benne, hogy azután az érme aranyporrá változzon, s mint valami konfetti, úgy hulljon alá. Felcsattant a taps, és elégedett moraj zúgott végig a közönség sorain. 265

– Éjszaka... A házak fényei hirtelen kihunynak, ám a következő pillanatban – csak pár másodperc múlva – ismét visszatérnek a fények... és nappal lesz. – Kara most is hasonló testhez álló ruhát viselt, leszámítva, hogy aranyszínű volt, és a dekoltázs nem félhold, hanem napsugár alakú volt. Annyira gyorsan öltözött át, hogy Rhyme akaratlanul elnevette magát. – Az élet... – azzal egy piros rózsa jelent meg a kezében – halállá változik. – A vörös rózsát a két kezébe vette, majd szétnyitotta, és száraz, sárság hervadt virággá változott. – De aztán újra életté változik. – Valahonnét egyszer csak friss virágok vették át a hervadt szál helyét. Ő pedig odadobta a közönség sorai között ülő egyik hölgynek. Rhyme hallotta a meglepett suttogást: – De hiszen ez igazi! Kara leengedte a kezét maga mellé, aztán ismét végignézett komoly arckifejezéssel a közönségen. – Van egy könyv – mondta, s hangja betöltötte a termet. – Egy könyv, amelyet több ezer évvel ezelőtt írt egy római író, Ovidius. A könyv címe Metamorfózis. Vagyis átalakulás, mint amikor a hernyóból pillangó lesz... – Azzal kinyitotta a kezét, és egy pillangó röppent fel belőle, és eltűnt a színpad hátterében. Rhyme négy évig tanult latint. Eszébe jutott, hogy milyen sokat szenvedtek óra alatt Ovidius fordításával. Az is eszébe jutott, hogy a könyvben tizennégy vagy tizenöt rövid mítosz volt költemény formájában. Vajon mire készül Kara? Klasszikus irodalomról akar előadást tartani a közönségnek, akik általában ügyvéd anyukákból álltak, és a gyerekeknek, akik X-boxszal meg nintendóval játszanak (bár azt észrevette, hogy a tinédzser fiúk nagyon is legeltetik a szemüket testhezálló ruháján). Kara folytatta. – Metamorfózis... A könyv tehát a változásról szól. Arról, hogy az emberekből más emberek lesznek, vagy állatokká, fává vagy élettelen tárgyakká változnak. Ovidius történeteinek egy része tragikus, egy másik része mulatságos, de egy dolog közös valamennyiben. – Elhallgatott, aztán emelt hangon hozzátette: – A mágia! Aztán fénycsóva villant, és füstfelhő jelent meg a színpadon, ő pedig eltűnt. A következő negyven perc során Kara számos olyan illúzióval és bűvészmutatvánnyal bilincselte le a közönségét, amelyek a könyv költeményeit jelenítették meg. Ami azt illeti, Rhyme feladta azt a hiábavaló próbálkozást, hogy megpróbál rájönni a trükkjeire. Az is igaz, hogy teljesen magával ragadták a történetek. De ha sikerült is kiszabadulnia az előadás hatása alól és hideg szemlélőként figyelni a mutatványokat, akkor sem tudta kitalálni a módszerét egyetlenegyszer sem. A hosszú ovációt kísérőén, miközben apró, töpörödött öregasszonnyá változott, aztán ismét vissza („a fiatal öreggé... az öreg fiatallá”). Kara elhagyta a színpadot. Öt perccel később megjelent farmerben és fehér blúzban, a közönség sorai közé lépett, és üdvözölte a barátait. Most már pincérként jelent meg, és egy tálcán bort, kávét, szódát és sütit kínált. – Scotch nincs? – kérdezte Rhyme, és az olcsó kínálatot nézegette. 266

– Sajnálom, uram – válaszolta egy szakállas fiatalember. Sachs, aki már szerzett magának egy pohár bort, odabiccentett Karának, aki odalépett hozzájuk. – Hé, hát ez remek! Sose gondoltam volna, hogy eljönnek. – Szóhoz sem jutok – válaszolta Sachs. – Fantasztikus volt az előadás. – Tényleg kitűnő volt– mondta Rhyme, majd visszafordult a bárpult felé. – Lehet, hogy ott hátul van egy kis whisky, Thom. Thom Rhyme felé biccentett, majd így szólt Karához. – Ezt nem tudná átváltoztatni? – Azzal a két pohár char-donnayra nézett, amely közül az egyikben szívószál volt, és átadta a főnökének. – Ez Lincolnnak meg se kottyan. A férfi az italába kortyolt, aztán így szólt. – Tetszett a végén ez a fiatalból öregre való változás. Nem számítottam rá. Már attól tartottam, hogy a végén magából is pillangó lesz. Tudja, az egy kicsit közhelyszerű lett volna. – Épp az volt a lényeg, hogy nyugtalankodjon. De az én esetemben mindig számítson a váratlanra. Figyelemelterelés, emlékszik? – Kara – mondta Sachs –, fel kellene lépnie a Cirque Fantastique-ben. A nő elnevette magát, de nem szólt semmit. – Nem, komolyan beszélek, ez fantasztikusan profi előadás volt – csökönyösködött Sachs. Rhyme látta, hogy Kara nem szívesen feszegeti ezt a témát. Aztán halkan így szólt. – Ezen dolgozom, de nem kell elsietni. Sokan követik el azt a hibát, hogy túl nagy falatot akarnak egyszerre. – Jut eszembe, együnk is valamit – mondta Thom. – Mindjárt éhen halok. Jaynene, jöjjön maga is! A nagydarab hölgy közölte, hogy ezer örömmel, és javasolta, hogy menjenek el, mert van egy új hely a Jefferson piac közelében, a Hatodik és a Tizedik utca sarkán. Kara azonban nem tarthatott velük, azt mondta, maradnia kell, és még dolgoznia kell pár mutatványon, amely nem jó sikerült az előadás során. – Kislányom, szó sem lehet erről – mondta a nővér a homlokát ráncolva. – Dolgozni akarsz ilyenkor? – Csak pár óra. Mr. Balzac barátja zártkörű előadást tart ma este, és korán bezárja az üzletet, hogy megnézzük. – Kara megölelte Sachst, aztán elbúcsúzott mindenkitől. Telefonszámot cseréltek, és megígérték egymásnak, hogy tartják majd a kapcsolatot. Rhyme megköszönte még egyszer a Weir-ügyben nyújtott segítségét – Maga nélkül nem kaptuk volna el. – Majd eljövünk Las Vegasba, és megnézzük magát – tette hozzá Thom. Rhyme elindult a kerekes székével a bolt kijárata felé. Eközben balra pillantott, és látta, hogy Balzac szeme még mindig követi a szoba hátsó részéből. Az 267

illuzionista ezután Karához fordult, aki odalépett hozzá. A mestere közelében teljesen megváltozott, félénk és lelkiismeretes nő lett belőle. „Metamorfózis” – gondolta Rhyme, miközben figyelte, ahogy Balzac lassan becsukja az ajtót és kizárja a külvilágot.

268

Harmincötödik fejezet

– Újra elmondom, ha akarja, hívhatunk ügyvédet. – Felfogtam – válaszolta Erick Weir szokott suttogós hangján. A rendőrségi központban ücsörögtek Lon Sellitto irodájában. Kis helyiség volt, javarészt szürke, a falakat– mint ahogy arról maga a nyomozó számolt be egy jelentésében – a következő dekoráció borította: „egy gyerekkép, egy kisfiú képe, egy felnőtt nő képe, egy a közvetlen közelben található tó képe, valamint egy növény, amely már elszáradt”. Ebben az irodában Sellitto már több száz gyanúsítottat kihallgatott. A múlt és a jelenlegi szituáció között az egyetlen különbség az volt, hogy ez a Weir nevű gyanúsított kétszeresen is hozzá volt bilincselve az asztal alatta szürke székhez, és egy fegyveres járőr állt mögötte. – Felfogta tehát? – Már mondtam, hogy igen – jelentette ki Weir. Ezzel tehát megkezdődött a kihallgatás. Rhyme-mal ellentétben, aki elsősorban a bűnügyi helyszínelés szakértője volt, Lon Sellitto első osztályú nyomozó és minden téren képzett zsaru volt. Ő a szó legszorosabb értelmében detektív volt. „Detektálta” az igazságot, és eközben kihasználta a New York-i rendőrség minden forrását, illetve a rendelkezésre álló társszervezetek forrásait, ugyanakkor jól hasznosította a saját utcai kapcsolatait és beépített embereit is. Mint gyakran mondogatta, ez volt a világ legjobb munkája. Hiszen a munkája során lehetett színész, politikus, sakkjátékos, néha mesterlövész és bunyós – a feladattól függően. És a játék legjobb része a kihallgatás volt, amikor rá kellett vennie a gyanúsítottat, hogy mondja el társai nevét, és azt, hogy hol rejtette el az áldozatok holttestét. Az viszont már kezdettől fogva világos volt, hogy ez a seggfej aligha fog bármit is elköpni. – Nos, Erick, mit tud a Hazafias Szövetségről? – Mint már mondtam, csak annyit tudok róluk, amennyit olvastam az újságban – válaszolta Weir, és amennyire lehetséges, megvakarta a vállával az állát. – Nem akarják levenni egy percre ezt a bilincset? – Nem, véletlenül sem. Szóval csak olvasott a szövetségről? – Így igaz – köhintett egyet. – Hol? – Azt hiszem, a Time magazinban. – Maga viszont művelt, értelmes embernek látszik, nem hiszem, hogy magáévá tette a filozófiájukat. 269

– Természetesen nem – válaszolta zihálva. – Számomra túlságosan elvakultnak és szélsőségesnek tűnnek. – Tehát ha nem hisz a politikai nézetükben, akkor kizárólag a pénzüknek köszönhetően akarta megölni Charles Gradyt. Ezt elismerte Rhyme-nál is. Épp ezért szeretném tudni pontosan, hogy ki fogadta fel önt? – Ó, egyáltalán nem is akartam megölni – suttogta a fogoly. – Félreértettek. – Mit lehet itt félreérteni? Betört a lakásába egy töltött pisztollyal. – Nézze, én szeretem a kihívásokat. Kíváncsi vagyok, hogy be tudok-e törni egy-két helyre, ahová senki más nem tud. Én soha nem bántottam senkit. – Ezt félig-meddig Sellittónak mondta, félig pedig az ütött-kopott kamerának, amely egyenesen az arcára irányult. – És mondja csak, milyen volt a fasírt? Vagy maga roston pulykát evett”? – A micsoda? – Bedford Junctionben. A Riverside Inn étteremben. Bár szerintem maga pulykát evett, és Constable cimborái ették a fasírtot, a steaket, illetve a konyhafőnök ajánlatát. Melyiket ette ezek közül Jeddy? – Kicsoda? Ja, az az ember, akiről már beszélt? Az a Barnes nevű. Szóval arról a számláról beszél, igaz? – kérdezte Weir lihegve. – Az az igazság, hogy azt úgy találtam. Valamire kellett jegyzetelnem, ezért kerestem egy papirost. – Aha, az igazság, mi? – tűnődött el Sellitto. – Szóval valamire írnia kellett, mi? Weir levegő után kapkodva bólintott. – És hol volt? – csökönyösködött az egyre unottabb Lon Sellitto. – Hol volt, amikor arra a papirosra szüksége volt? – Nem tudom, talán a Starbucks étteremben. – Melyikben? Weir hunyorogni kezdett. – Nem emlékszem. Az utóbbi időben a bűnözők egyre többet hivatkoztak a Starbucksra, ha alibit kellett találniuk. Sellitto szerint ez azért volt, mert olyan sok kávézó volt a környéken, és mind ugyanúgy nézett ki – elég hihetőnek tűnt, hogy a bűnözők nem is emlékeznek pontosan arra, hogy abban az adott időben épp melyikben voltak. – Miért volt üres? – folytatta Sellitto. – Mi volt üres? – Hát a számla hátlapja. Ha azért vette fel, hogy írjon valamire, akkor miért nem írt rá? – Ja? Azt hiszem, nem találtam tollat. – Pedig van kirakva toll a Starbucksban. Az emberek sok mindent vesznek ott, muszáj, hogy legyen toll, hogy úgy írják alá a hitelkártya-bizonylatot. – Az eladónak sok volt a dolga, nem akartam zavarni. – És mi volt az, amit le akart írni? – Hm – válaszolta lihegve. – Az, hogy mit és mikor játszanak a moziban. – Hol van Lany Burke holtteste? 270

– Kié? – Azé a rendőrtisztté, aki letartóztatta magát a Nyolcvannyolcadik utcában. Azt mondta Lincoln Rhyme-nak tegnap este, hogy megölte, aztán a holttestét elrejtette valahol a West Side-on. – Csak félrevezetésből mondtam, azt akartam, hogy azt higgye, hogy a cirkusz ellen indítok támadást. Épp ezért hamis információkat adtam neki. – És amikor elismerte, hogy másokat is megölt? Azok is hamis információk voltak? – Pontosan. Nem öltem meg senkit. Valaki más volt a gyilkos, de most megpróbálják rám kenni. – Ó, a legócskább védekezés, és egyben a leggyengébb. A legkínosabb. Na persze azért olyan, amely néha beválik, ezt Sellitto is jól tudta – attól függ, hogy mennyire hiszékeny esküdtszékkel van dolgunk. – Aztán mondja, ki akarta volna bemártani magát? – Nem tudom, de nyilván olyasvalaki, aki ismer. – Merthogy hozzáfértek a ruháihoz, a hajához, a szövetszálakhoz meg minden olyasmihez, amit aztán el lehet helyezni a tetthelyen. – Pontosan. – Remek. Akkor ez nem sok embert jelenthet, mondjon pár nevet. Weir tágra nyitotta a szemét. – Semmi nem jut eszembe. – Félrebillentette a fejét. – Igazán kellemetlen. Sellitto maga sem tudta volna jobban megfogalmazni. Fárasztó, fél óráig tartó játszma következett. Végül a nyomozó feladta. Dühös volt, és arra gondolt, hogy nemsokára hazamegy a barátnőjéhez vacsorázni – pulykát készített, ironikus módon pont azt, amit a Bedford Junction-i Riverside Inn étteremben ettek –, csakhogy Larry Burke rendőr például soha nem tér vissza a feleségéhez. Elege volt abból, hogy játssza a barátságos, ugyanakkor kitartó nyomozót, s végül maga elé dünnyögte. – Takarodjon a szemem elől! Sellitto és a többi rendőr elvitték a rabot két háztömbnyivel arrébb a manhattani előzetes fogdába, hogy bekasztnizzák gyilkosság, gyilkossági kísérlet és gyújtogatás vádjával. A nyomozó figyelmeztette az ottani fegyőröket, hogy a rab mennyire ügyes a szökésben, és biztosították, hogy Weir külön zárkába kerül, mert van egy cellájuk, amiből gyakorlatilag lehetetlen a szökés. – Ó, Sellitto nyomozó – suttogta Weir torokhangon. A nyomozó odafordult. – Esküszöm a Jóistenre, hogy nem én tettem – mondta, hangja visszhangzott a falakon, és úgy tűnt, mintha őszinte megbánás csengene benne. – Talán ha pihentem egy kicsit, eszembe jut pár dolog, amivel a segítségére lehetek abban, hogy megtalálják az igazi gyilkost. Nagyon szeretnék segíteni. Odalenn a szigorítottban a két rendőr őrizte Weirt; mindketten szorosan fogták a rab karját, hagyták, hogy összekötött lábbal csoszogjon a börtönök között. Azért nem tűnik olyan ijesztőnek, gondolta Linda Welles rendőrnő. Persze a 271

férfi erős volt, azt megállapította, de nem olyan vadállatszerű, mint akiket itt fogva tartottak, azok a kölykök az ABC városból Harlemből, akiknek tökéletes testük volt, és még a rengeteg kábítószer és alkohol sem puhította meg őket. Senki nem értette teljesen, hogy miért csapnak ekkora hűhót e körül a sovány, idős fickó körül, e körül az Erick A. Weir körül. – Erősen fogjátok, állandóan legyen rajta a kezetek! Ne vegyétek le róla a lábbilincset sem! – figyelmeztette őket Sellitto nyomozó. A gyanúsított azonban csak fáradtnak és szomorúnak látszott, ráadásul nehezen szedte a levegőt. Linda azon tűnődött, hogy mitől lehet a karján meg a nyakán az a sok forradás. Biztos tűztől vagy forró olajtól. Amikor belegondolt, hogy milyen fájdalmai lehettek, kirázta a hideg. Wellesnek eszébe jutott, hogy a rab mit mondott Sellitto felügyelőnek az ajtón belül. Tényleg nagyon szeretnék segíteni. Weir hangja olyan volt, mint egy iskolás gyereké, aki csalódást okozott a szüleinek. Annak ellenére, hogy Sellitto felügyelőt mennyire aggasztotta az ujjlenyomatvétel és a fényképezkedés, mindenféle incidens nélkül lezajlott a dolog, és hamarosan visszakerült a fogoly bokájára a dupla lábbilincs. Welles és Hank Gersham, egy nagydarab fegyőr megragadták két oldalról a gyanúsított karját, aztán elindultak lefelé a szigorítotthoz vezető hosszú folyosón. Welles több ezer bűnözőt kísért már erre, és arra gondolt, hogy már teljesen immúnissá vált a könyörgésükre, a tiltakozásukra és a könnyeikre. De Weir szomorú ígéretében, amit az imént tett Sellitto felügyelőnek, volt valami, ami megindította. Lehet, hogy tényleg ártatlan ez a fickó. Egyáltalán nem tűnt gyilkosnak. A férfi összerándult, Welles pedig ennek megfelelően kissé lazított a fogásán. A következő pillanatban a rab felnyögött, aztán összegörnyedt és a nőnek esett. Az arcát eltorzította a fájdalom. – Mi az? – kérdezte Hank. – Görcsöl a lábam – mondta a férfi levegő után kapkodva. – Istenem, jaj de fáj... – Aztán szinte néma suttogáshoz hasonlatos módon felsikoltott. – Az a lábbilincs. A bal lábát egyenesen kinyújtotta, reszketett, és olyan kemény volt, mint egy darab fa. A fegyőr így a rendőrnőhöz fordult: – Kioldozzam? Welles elbizonytalanodott. Aztán így szólt. – Ne. – Aztán Weirre nézett. – Menjünk le, üljön le szépen, majd én segítek. – Fiatalkorában futó volt, tudta, hogy hogyan kell bánni a görccsel. Valószínűleg nem tetteti. Úgy tűnt, tényleg nagyon szenved, az izma kemény volt, mint a kő. – Ó, jesszusom! – kiáltotta Weir fájdalmában. – A lábbilincs. – Csak le kéne szednünk – mondta a fegyőr. – Nem – ismételte Welles határozottan. – Ültessük le a földre! Majd én gondjaimba veszem. 272

Leültették szépen Weirt, Welles pedig masszírozni kezdte a merev lábát. Hank odébb lépett, és onnét figyelte, hogyan dolgozik. Aztán véletlenül fölnézett. Észrevette, hogy Weir megbilincselt keze, amely még mindig a háta mögött volt, az oldalához siklik, aztán a lábbilincse pár centivel lejjebb csúszik. Még egyszer odanézett, hogy jobban lássa, mi van ott. Észrevette, hogy a ragtapasz kissé feljött, alatta pedig – úristen, az meg mi a túró? Akkor vette észre, hogy a bőrön egy vágás van. És ez volt az a pillanat, amikor a férfi a tenyerével az orrába vágott, de olyan erővel, hogy összetörte a porcot. Iszonyatos fájdalmat érzett, és egy pillanatig nem kapott levegőt. Kulcs! A rab egy kulcsot vagy álkulcsot rejtett el a kötés alatt lévő apró testnyílásban. A társa gyorsan odanyúlt, de Weir gyorsabb volt nála, és a könyökével a torkába vágott. A férfi a földre zuhant, a nyakára szorította a kezét, és tátogva, köhögve próbált levegőt venni. Weir megragadta Welles pisztolyát, és megpróbálta kihúzni a tokjából. A nőnek sikerült megragadnia mindkét kézzel, és teljes erejéből tartotta. Megpróbált felsikítani, de a törött orrából ömlő vér lefolyt a torkába és fojtogatni kezdte. A rab, aki még továbbra is a pisztolyt szorongatta, a bal kezével lenyúlt, és szinte másodpercek alatt kiszabadította a lábát. Aztán mindkét kézzel megragadta a pisztolyt, és teljes erejéből húzni kezdte. – Segítség! – kiáltotta a nő a vértől fuldokolva. – Valaki segítsen! Weirnek sikerült kihúznia a fegyvert a tokjából, de Welles, a gyerekeire gondolva, továbbra is a férfi csuklójába kapaszkodott. A pisztoly csöve az üres folyosóra célzott Hank fölött, aki éppen négykézláb állt a földön, és levegő után kapkodott. – Segítség! Kolléga, hasaljon le, segítség! – kiáltozta Welles összefüggéstelenül. A folyosó vége felől mozgást érzékelt, aztán kinyitották az ajtót, és valaki futva közeledett. De úgy tűnt, a folyosó több tíz kilométer hosszú, a pisztoly pedig egyre inkább Weir birtokába került. A földre hemperedtek, a férfi kétségbeesett szeme pár centire volt az övétől, a pisztoly csöve pedig lassan felé fordult. A férfi zihálva próbálta a mutatóujját a ravaszra helyezni. – Ne, kérem, ne! – nyöszörögte a nő. A rab gonoszul elmosolyodott, miközben a nő farkasszemet nézett a fegyver fekete csövével, amely csak pár centiméterre volt az arcától, és azt várta, hogy bármelyik pillanatban elsüljön. Maga előtt látta a gyerekeit, látta az apját, az anyját... Az lehetetlen, bassza meg, gondolta Welles dühösen. Megtámasztotta a lábát a falon, és ellökte magát. Weir a hátára esett, ő pedig egyenesen rá. A pisztoly fülsiketítő dörrenéssel elsült, a fegyver hatalmas rúgása jókorát rántott a csuklóján, és a lövés hangja szinte megsüketítette. Vér fröccsent a falra. Ne, ne, ne! 273

– Kérem, ne bántsa Hanket! – könyörgött. De Welles látta, hogy a társa talpra kászálódik. Sértetlen volt. Aztán rádöbbent, hogy már nem is kell küzdenie a fegyverért. Az ő kezében volt egyedül; Weir már nem fogta. Reszketve talpra ugrott, és hátrálni kezdett a férfitól. Úristen... A lövedék pontosan a rab halántékán hatolt be, és szörnyű sebet hagyott maga után. Mögötte a falra vér, csonttörmelék és agyvelő fröccsent. Weir a hátán feküdt, üveges szeme a mennyezetet bámulta. Vér folyt le a halántékán a padlóra. Welles reszketve feljajdult. – Ó, a kurva életbe, nézd meg, mit csináltam! Az istenit, segítsen már valaki! Miközben vagy tucatnyi rendőr rohant oda, odafordult, hogy megnézze a börtönőröket, de aztán látta, hogy megdermednek és védekezően összekuporodnak. Welles megrémült. Talán van mögötte másik rab? Sarkon fordult, de nem volt mögötte senki. Visszafordult, és a többi rendőr még mindig a földön kuporodott, és rémülten feltartották a kezüket. Kiabáltak. Ám annyira megsüketítette az iménti lövés, hogy nem értette, mit mondanak. Végül aztán azt hallotta: – Jézus, a fegyvered, Linda! Tedd már el, figyeld már, hogy mire célzói. Ekkor vette észre, hogy páni félelmében ide-oda hadonászott a pisztolyával – a mennyezetre, a padló felé, feléjük mint egy gyerek, aki a játék pisztollyal játszik. Eszelős nevetés hagyta el a torkát, amikor rádöbbent a saját gondatlanságára. Miközben betette a pisztolyt a tokjába, valami keményet érzett az övén, és levette róla. Ekkor nézte meg közelről, hogy mi az, egy véres csontdarab volt Weir koponyájából. – Ó! – nyögte, és eldobta a csontdarabot, majd nevetni kezdett, mint a lánya, amikor csiklandozni szokta. A tenyerébe köpött, aztán a nadrágjába törölte a kezét. Egyre eszelősebben dörgölte, míg végül a nevetése abbamaradt, térdre hullott, majd egész testében rázni kezdte a zokogás.

274

Harminchatodik fejezet

– Látnod kellett volna őket, anya, azt hiszem, levettem őket a lábukról. Kara ott ült a szék peremén, a kezében a Starbucksban vásárolt kávéját szorongatta, a papírpohár melege tökéletesen illett az emberi bőr hőmérsékletéhez – az anyja bőrének hőmérsékletéhez például, hiszen a bőre még mindig rózsaszín és ragyogó volt. – Egyedül enyém volt az egész színpad, és negyvenöt percen keresztül csak én szerepeltem. Na, ehhez mit szólsz? – Te? Ez a szó nem a fejében zajló képzelt dialógusban csendült fel. Az asszony ébren volt, és határozott hangon tette föl az iménti kérdést. Te. Bár Karának fogalma sem volt, hogy az anyja mit akar most ezzel mondani. Lehet, hogy azt jelentette: te, mit mondtál az előbb? Vagy: ki vagy te, mit keresel a szobámban, és miért ücsörögsz itt úgy, mintha ismernénk egymást. Vagy azt, hogy már hallottam azt a szót, hogy te. De fogalmam sincs, mit jelent. És túlságosan kínos a dolog ahhoz, hogy megkérdezzem. De tudom, hogy fontos szó, emlékszem. Csak nem emlékszem a jelentésére. Te, te, te... Aztán az anyja kinézett az ablakon a falon felkúszó repkényt bámulva, majd így szólt: – Minden jól sült el. Szerencsésen végigcsináltuk. Kara tudta, hogy kínos lenne megpróbálni beszélgetni vele, amikor ilyen szellemi állapotban van. A mondatai egyáltalán nem függenek össze. Néha még egy mondaton belül is elfelejtette a végére, hogy mit is akart az elején mondani, így aztán sokszor teljesen összefüggéstelenül és zavarosan beszélt. Így aztán Kara ügyet sem vetett rá, csak mondta a magáét, arról beszélt, hogy milyen volt a Metamorfózis című show, amit épp most csinált. Azután ha lehet, még izgatottabban beszélt arról, hogy segített a rendőrségnek elfogni egy gyilkost. Egy pillanatra az anyja szemöldöke a homloka tetejére szaladt, és Kara szíve vadul zakatolni kezdett. Előrehajolt. A feje ismét visszasüppedt a párnába. Kara keze szorosan ökölbe szorult. A légzése felgyorsult. – Én vagyok az, anya, én, a gyermeked, hát nem látsz? – Te? „A szentségit!” – dühöngött némán Kara, mert dühös volt arra a démonra, aki hatalmába kerítette szegény asszonyt, és fojtogatta a lelkét. „Hagyd békén! Add 275

nekem vissza az anyámat!” – Helló! Kara egy női hangra riadt fel. Gyorsan felitatta a néhány könnycseppet az arcáról, mintha csak valami trükköt mutatna be, és csak utána fordult az ajtó felé. – Á, üdv! – válaszolta Amelia Sachsnek. – Hé, hogyan találtál meg? – Zsaru vagyok, ez a munkám. – A nyomozónő belépett a szobába, és két kávét tartott a kezében. Aztán észrevette, hogy Kara kezében is van egy bögrével. – Bocs, akkor ezt fölöslegesen hoztam. Kara kidobta a szemetesbe a sajátját. Már majdnem kifogyott. Hálásan vette el a második csészét. – A koffein soha nem vész kárba, ha a közelben vagyok. – Aztán kortyolgatni kezdte az italt. – Köszi. Mi újság? Minden rendben? – Hát persze. De az a nő egy rémálom. Az a Jaynene. Thom egyenesen beleszeretett. És igazság szerint megnevettette Lincolnt. – Érdekes, milyen hatással tud lenni az emberekre – mondta Kara. – Igazi jótét lélek. Amelia folytatta: – Balzac viszont hamar elrángatott a műsor végén. Csak azt akartam mondani, hogy még egyszer köszönöm. És légy szíves, küldd el a számlát arról az összegről, amivel tartozunk a nyomozásban nyújtott segítségedért. – Ó, az eszembe sem jutott. És különben is, neked köszönhetem, hogy megismertem a kubai kávét. Az épp elég fizetség. – Nem, szépen számlázd csak ki az összeget, amit gondolsz. Küldd el, és majd a város kifizeti. – Tyű, mint egy szuperkém – mondta Kara. – Olyan történet ez, amit majd elmondok az unokámnak is. Ja, egyébként ráérek az est hátralévő részében – tekintve, hogy Balzac elment a barátaival. Csak a Sohóba akartam elugrani, hogy találkozzam pár ismerősömmel. Van kedved eljönni? – Hát persze – mondta a rendőrnő. – Menjünk! – Aztán felnézett Kara válla fölött. – Üdv. Kara a háta mögé pillantott, és látta, hogy az anyja kíváncsian méregeti a rendőrnőt, és a tekintetéből kiolvasta, hogy milyen állapotban van éppen. – Sajnos az anyám nem igazán van itt most köztünk. – A nyáron történt – mondta az idős asszony. – Biztos vagyok benne, hogy júniusban. – Aztán lehunyta a szemét és visszahanyatlott. – Jól van? – Csak átmeneti állapot. De hamarosan rendbejön. A tudata néha fura játékot űz vele. – Kara megcirógatta az öregasszony karját, aztán Sachshez fordult. – A te szüleid? – Az az érzésem, hogy elég mindennapi sztori. Apám meghalt, anyám pedig a közelemben lakik Brooklynban. Egy kissé túl közel is ahhoz, hogy kényelmes legyen. De az utóbbi időben most már... szóval megértjük egymást. 276

Kara tudta, hogy az anya és lánya közötti megértés meglehetősen összetett dolog, körülbelül annyira bonyolult, mint a nemzetközi megállapodások, így aztán nem faggatta tovább Ameliát. Majd lesz még erre idejük a jövőben. Éles csipogás töltötte be a szobát, és mindkét nő az övéhez kapott. Amelia bizonyult a gyorsabbnak. – Én lekapcsoltam a telefonomat, amikor idejöttem. Ki volt írva az előcsarnokban, hogy itt nem használhatom. Kölcsönadnád? – Azzal az asztalon lévő telefon felé nyúlt. – Hát persze, nyugodtan. Amelia a kezébe vette a telefont, és tárcsázni kezdett, Kara pedig felállt, hogy megigazítsa a takarót az anyja ágyán. – Emlékszel, amikor Warwickban maradtunk egy éjszakára? A kastély mellett? Emlékszel? Mondd, hogy emlékszel! Felcsendült Amelia hangja. – Rhyme, te vagy az? Itt én beszélek. Kara iménti egyoldalú beszélgetése pár másodperc múlva félbeszakadt, amikor egyszerre csak hallotta, hogy a rendőrnő élesen felcsattan. – Micsoda? Mikor? Kara várakozóan Amelia felé fordult. Sachs rábámult, és hitetlenkedve csóválta a fejét. – Odamegyek, de azonnal... Igen, itt van mellettem. Majd megmondom neki. – Letette a telefont. – Mi a baj? – kérdezte Kara. – Úgy néz ki, hogy ma este mégsem tudok veled tartani. Valószínűleg elkerülte a figyelmünket egy kulcs vagy egy zárfeltörő eszköz. Weirnek sikerült levennie a bilincsét és a lábbilincsét, és megszerezte valakinek a pisztolyát. De lelőtték. – Atyaúristen! Amelia az ajtó felé indult. – Oda kell mennem helyszínelni. – Aztán Karára pillantott. – Tudod, aggódtam, hogy sikerül-e megfelelő őrizet alatt tartani a tárgyalás idején. A fickó túlságosan sikamlós volt, ha érted, mire gondolok. De azt hiszem, létezik igazság. Ó, ami a számlát illeti, bármennyit is akartál írni rá, duplázd meg. – Constable-nek van némi információja – mondta a férfi recsegős hangja a telefonban. – Detektívesdit játszott, vagy mi? – kérdezte Charles Grady kétkedve. Kétkedve, de nem volt a hangjában semmi gúnyolódás. Az ügyésznek egy szava sem lehetett Joseph Roth ellen, aki – bár általában szemétládákat védett – mindig kínosan ügyelt arra, hogy ne lépjen bele abba a bűzös, nyálkás nyomba, amelyet az ügyfelei hagytak maguk után, így aztán a bírók, a zsaruk és a bűnözők egyaránt tisztelték. – Igen, így igaz. Telefonált Canton Fallsba, és a sárga földig lehordta a Hazafias Szövetség pár tagját. Kicsit körülnéztek a házuk táján. A jelek szerint néhány korábbi tagjuk elaljasodott. 277

– Na és kik azok? Barnes, Stample? – Nem mentünk bele ennyire mélyen a dologba. Annyit tudok mindenesetre, hogy nagyon felizgatta magát. Folyton azt mondogatja:, Júdás, Júdás, Júdás!” Újra meg újra. Gradyből azonban mindez vajmi kevés együttérzést váltott ki. Aki korpa közé keveredik... Aztán így szólt az ügyvédhez: – De azért remélem, azt nem hiszed, hogy egy az egyben futni hagyom. – Ezzel tisztában van, Charles. – Tudsz róla, hogy Weir halott? – Aha... Meg kell hogy mondjam, Andrew örült, amikor értesült róla. Én tényleg hiszek abban, hogy semmi köze ahhoz, hogy meg akartak ölni téged. Grady általában nem sokra ment a védőügyvédek információival, még az olyan egyenes beszédűekével sem, mint Roth. így szólt: – És szilárd, kézzelfogható információi vannak? – Igen. Grady hitt neki. Roth olyan ember volt, aki egyszerűen nem tudott színlelni; ha úgy gondolta, hogy Constable beköpi pár emberét, akkor az úgy is lesz. Az, hogy mindez milyen következményekkel jár, az már más lapra tartozik persze. De ha Constable viszonylag kézzelfogható bizonyítékkal szolgál, és ha az emberei csak félmunkát végeztek a szaglászásuk során, akkor, biztos volt benne, elkapja a gyanúsítottakat. Grady abban is biztos volt, hogy gondoskodni fog róla, hogy Lincoln Rhyme mondjon véleményt a helyszínen talált bizonyítékokról. Grady vegyes érzelmekkel fogadta Weir halálhírét. Bár nyilvánosan kifejtette az aggodalmát, amiért a férfit lelőtték, és hivatalos vizsgálatot ígért az ügyben, magában azonban örült neki, hogy ez a rohadék kinyiffant. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy egy gyilkos egyszerűen besétált a lakásába, ahol a felesége és a lánya is lakott, mégpedig azzal a céllal, hogy őket is meggyilkolja. Grady a pohár borra nézett, amelybe most olyan jólesett volna belekortyolni, de aztán rájött, hogy ennek a telefonhívásnak a következtében egyelőre le kell mondania az alkoholról. A Constable-eset annyira fontos volt, hogy szüksége volt minden idegszálára, hogy koncentrálni tudjon. – Szemtől szemben akar veled találkozni – mondta Roth. A bor 1997-es Grgich Hills-i cabernet savignon volt. Nem akármilyen. Remek borospince, remek évjárat. Roth folytatta. – Mikor tudnál átjönni a fogdába? – Már indulok is, fél óra múlva ott vagyok. – Grady letette a kagylót, és közölte a feleségével: – Jó hírem van, nem lesz tárgyalás. Luis, a rezzenéstelen tekintetű testőr odaszólt neki: – Önnel tartok. Weir halálát követően Lon Sellitto egy főre csökkentette a testőrök számát. – Nem, maradjon itt inkább a családommal, Luis. Annak jobban örülnék. 278

A felesége óvatosan megkérdezte. – Ha ez a jó hír, drágám, akkor mi a rossz hír? – Az, hogy ma le kell mondanom a vacsoráról – válaszolta az ügyész, aztán egy marék Goldfish ropogtatnivalót dobott a szájába, majd leöntötte egy jókora adag borral, és azt gondolta magában, a pokolba is az egésszel, ünnepeljünk végre. Sachs ütközetben edzett, sárga Camaro SS-e megállt a Fő utca 100. előtt. Odadobta a műszerfalra a rendőrségi parkolókártyáját, aztán kiszállt. Odabiccentett a bűnügyi helyszínelőknek, akik a saját furgonjuk előtt álltak. – Hol történt az eset? – Az első emeleten hátul. A folyosón. – Lezártátok? – Ja. – Kinek a fegyverét használta? – Linda Wellesét. Börtönőr. Meglehetősen sokkos állapotban van. Az a rohadék eltörte az orrát. Sachs felkapta az egyik bőröndöt, aztán ráakasztotta az egyik kerekes táskaszállítóra, és elindult a bűnügyi bíróság épületének főbejárata felé. A többi helyszínelő ugyanígy tett, aztán a nyomába eredtek. A helyszínen persze nyüzsögtek az emberek. Véletlen lövöldözés, amelyben részt vett egy rendőr is, és a gyanúsított megpróbált megszökni? Papírforma. Ennek ellenére gyilkosság történt, és ehhez teljes helyszíni jelentésre volt szükség a fegyveres incidensekkel foglalkozó bizottság számára. Illetve minden ezt követő nyomozás és bírósági per lefolytatásához. Amelia éppolyan gondosan fogja ezt a helyszínt is feltárni, mint bármely másikat. Az őr megnézte az igazolványokat, aztán levezette őket a labirintusszerű folyosón át a pincébe. Végül egy sárga rendőrségi szalaggal lezárt ajtóhoz érkeztek. Itt egy nyomozó várt rájuk, aki egy egyenruhás, leragasztott orrú rendőrrel beszélgetett Sachs bemutatkozott, és elmagyarázta, hogy ő fogja feltárni a helyszínt. A nyomozó félreállt, és Sachs megkérdezte Linda Wellestől, hogy mi történt. Az őr szaggatott orrhangon elmagyarázta, hogy amikor visszafelé jöttek az ujjlenyomatvételről a gyanúsítottal, az valahogy kinyitotta a bilincsét – ami csupán két-három másodpercig tartott. – Az összes bilincset leszedte. Mintha nyitva lettek volna. Pedig nem vette el a kulcsaimat. Azután a blúza zsebére mutatott, ahol feltehetőleg a kulcsok lapultak. – Volt nála valamilyen szerszám vagy kulcs. – Talán a zsebében? – kérdezte Sachs a homlokát ráncolva. Eszébe jutott, hogy alaposan megmotozták. – Nem, a lábában. Tudja – a fejével a folyosó felé biccentett, ahol Weir holtteste hevert –, van egy vágás a bőrében, a kötés alatt. Minden annyira gyorsan történt. Sachs feltételezte, hogy Weir képes arra, hogy saját magát megvágta csak azért, hogy rejtekhelyet készítsen a bőrén. Hátborzongató. – Aztán megragadta a fegyveremet, és dulakodni kezdünk. Aztán egyszer csak 279

elsült a pisztoly. Én nem akartam meghúzni a ravaszt. De tényleg nem. De... próbáltam kézben tartani a helyzetet, képtelenség volt. Egyszerűen csak elsült. Kézben tart... elsült. A sok hivatalos szöveg talán arra irányult, hogy megpróbálja enyhíteni a bűntudatát, amelyet kétségkívül éreznie kellett. Semmi köze nem volt ahhoz a tényhez, hogy egy gyilkos már halott, vagy hogy az élete veszélyben volt, vagy hogy tucatnyi más rendőr életét is elvehette volna ez a férfi; nem. Ez a nő nem ezzel foglalkozott. A New York-i rendőrség nagyon magasra állította a mércét: a nőknek mindig sokkal nehezebb volt a dolguk, mint a férfiaknak. – Pedig mi is tetőtől talpig átkutattuk – mondta Sachs kedvesen –, és nekünk se tűnt fel a kulcs. – Ja, igen – suttogta a rendőrnő. – De ettől függetlenül még le. fog zajlani. – Természetesen a lövöldözéssel kapcsolatos nyomozásra gondolt. – Hát igen, le fog zajlani. Nos, Sachs különösen alapos munkát fog végezni, és amennyire csak lehetséges, a rendőrnő számára a lehető legkedvezőbb módon írja majd meg a jelentését. Welles óvatosan az orrához nyúlt. – Ó, ez fáj. – Könny öntötte el a szemét. – Mit fognak mondani a gyerekeim? Mindig megkérdezik, hogy veszélyes-e a munkám, és mindig azt mondom, hogy nem. És akkor most tessék... Sachs előhúzta a gumikesztyűjét, és elkérte a nő pisztolyát. Miután elvette, felhúzta a kakasát, és a tárat kiszedte belőle, aztán minden a műanyag zacskóba került. Mivel Sachsre rájött a szokásos őrmester hangulat, így szólt. – Tudja, fordulhat jogorvoslásért a céghez. Welles nem is hallotta, mit mond. – Egyszerűen csak elsült – ismételte meg a nő tompa hangon. – Nem akartam. Nem akartam megölni senkit. – Linda – szólította még egyszer Sachs. – Elmehet rendkívüli szabadságra, egy hétre, tíz napra. – Elmehetek? – Beszéljen a főnökével! – Hát persze, jó ötlet. Azt fogom tenni. – Welles felállt, és a mentősök felé nézett, akik a társát kezelték, ugyanis csúnya zúzódást szenvedett a nyakán, de egyébként a jelek szerint jól volt. A helyszínelők annak a folyosónak az ajtaja előtt ütötték fel a tanyájukat, ahol a lövöldözés történt, kinyitották a bőröndjüket, és szépen kiterítették a nyomrögzítő felszerelést, a tartalék ujjlenyomat-rögzítő eszközöket és a videokamerát, valamint a fényképezőgépet. Sachs fehér kezeslábasba öltözött, és a lábára gumicipőt húzott. A fejére tette a mikrofont, és megkérte a központost, hogy kapcsolják Lincoln Rhyme-ot. Letépte a helyszínelő szalagot, kinyitotta az ajtót, és ezt gondolta magában: nyílást vágott a bőrében, hogy elrejtse a zárfeltörő szerszámot és a 280

bilincskulcsot? Valamennyi elkövető közül, aki után ő és Lincoln nyomozott, a Varázsló volt a... – Ó, a szentségit! – fakadt ki belőle hirtelen. – Szép jó napot neked is – hallhatta Rhyme gunyoros hangját a head-seten keresztül. – Vagy legalábbis gondolom, te vagy az. Hagyjuk is a formaságokat! – Képtelen vagyok felfogni, Rhyme. Elvitték a holttestet, mielőtt átvizsgáltam volna. – Sachs a véres, ám üres folyosót nézte. – Tessék? – csattant fel a vonal túlsó végén. – Ki engedte ezt meg? Az volt a szabály, hogy vészhelyzet esetén beléphetnek a mentősök a bűntett helyszínére csak azért, hogy ellássák a sérülteket, de gyilkossági ügy esetén a holttesthez egy ujjal sem nyúlhatnak hozzá, még a halottkém sem addig, amíg helyszínelők meg nem vizsgáltak mindent. Ez alapvető a rendőri munkában, és bizony lehet, hogy az illető, aki megengedte, hogy elvigyék a Varázsló holttestét, nagyon megüti a bokáját. – Valami baj van, Amelia? – kérdezte az egyik technikus az ajtóból. – Nézd csak! – mondta dühösen, és a folyosó felé biccentett. – A mentősök elvitték a holttestet, mielőtt megvizsgálhattam volna. Mi történt? A fiatal technikus a homlokát ráncolta. A társára nézett, aztán így válaszolt. – Nos hát az orvos odakint van. Vele beszélgettünk, amikor maga megjelent. Azzal, amelyik a galambokat etette. Arra várt, hogy végezzünk, csak utána akarta elvinni a holttestet. – Mi folyik ott? – mordult fel Rhyme. – Hallok mindent, Sachs. A lány beleszólt a rádióba. – Odakint vannak a mentősök. A jelek szerint nem is vitték el a holttestet. Akkor meg mi... – Szentséges Úristen, az nem lehet! Egyszerre jéggé dermedt Amelia szíve. – Rhyme, csak nem gondolod, hogy... A férfi ordítani kezdett. – Mit látsz, Sachs? Hogy néz ki a szétfröccsent vér? A rendőrnő odarohant a lövöldözés helyszínére, és a falon lévő vérfoltokat nézegette. – Ó, nem. Nem úgy néz ki, mint egy közönséges pisztolylövés, Rhyme. – Szövetek, csont? – Igen, van agyvelő is. De azzal is valami gond van. Van csont is. De nem sok ahhoz képest, hogy milyen közelről lőttek. – Csináltass vérvizsgálatot! Biztos, hogy nem lesz pozitív. Amelia visszarohant az ajtóhoz. – Mi folyik itt...? – kérdezte az egyik technikus, de aztán elhallgatott, amikor látta, hogy Amelia vadul kotor a bőröndök egyikében. Elővett egy Kastle-Meyer-féle vércsoportvizsgáló készletet, visszatért a folyosóra, és mintát vett a falról. Ezután fenolftaleinoldatot adott hozzá, és a következő pillanatban már meg is volt a válasza. 281

–Nem tudom, mi ez, de semmiképpen nem vér. – A földön lévő vörös színű elkenődött folyadékra nézett. Ez viszont valódinak látszott. Ezt is megvizsgálta, és ez pozitív lett. Aztán észrevette a borotvaéles késpengét a sarokban. – A szentségit, Rhyme, csak imitálta a lövöldözést. Megvágta magát valahol, hogy vérezzen, és hogy a vér valódinak tűnjön az őrök előtt. – Hívd a biztonságiakat! Sachs ordítani kezdett. – Szökés történt – minden kijáratot lezárni! A nyomozó az előcsarnokba kocogott, és a szintet bámulta. Linda Welles a csodálkozástól tágra nyílt szemmel állt mellette. A pillanatnyi megkönnyebbülés, hogy valójában nem is ölt meg senkit, hamar elmúlt, és rádöbbent, hogy sokkal rosszabb végkimenetele lesz a történteknek, mint ahogy gondolta. – Nem lehet! Hiszen ott volt, a szeme nyitva volt, és halottnak látszott – kiabálta a nő magas, kétségbeesett hangon. – Hiszen a feje is csupa vér volt... véres volt, láttam... Láttam a sebet is. „Csak a seb illúzióját láttad” – gondolta Sachs keserűen. A nyomozó felkiáltott. – Már értesítették a kijáratoknál lévő őröket. De szentséges Úristen, ez nem egy lezárt folyosó. Amíg lezártuk itt az ajtókat, addigra ő már rég megszökött valahová. Valószínűleg lopott egy kocsit, és már Queens felé tart az országúton. Amelia Sachs parancsokat osztogatott. Bármi is volt a nyomozó rangja, annyira megrendítette a szökés, hogy nem kérdőjelezte meg Amelia illetékességét az ügyben. – Adjanak ki körözést nyomban! – mondta. – Úgy értem, minden környékbeli ügynökségnek, szövetséginek és államinak is. És ne felejtsék ki a fővárosi közlekedési hatóságot sem. A szökött rab neve Erick Weir. Fehér férfi. Ötven körüli. – Mi volt rajta? – kérdezte a nyomozó Wellest és a társát, ők pedig törték a fejüket, hogy felidézzék az eseményeket. Aztán végül adtak egy hozzávetőleges személyleírást. Sachs arra gondolt, hogy aligha számít ez, hiszen mostanra már nyilván más ruha van rajta. Belebámult a négy irányba csápszerűen szétágazó folyosók homályba, és vagy tucatnyi ember sziluettjét fedezte fel. Őrök, karbantartók, zsaruk... De lehet, hogy a Varázsló is ott van közöttük álöltözetben. Most azonban az üldözés feladatát másokra bízta, és visszafordult, hogy a saját szakterületével foglalkozzon: a nyomrögzítéssel a bűntett helyszínén. A kutatás formalitásnak tűnt, de most mégis fontos lehet, élet-halál kérdés múlott rajta.

282

Harminchetedik fejezet

Malerick óvatosan haladt előre a manhattani előzetesen fogva tartottak központjának pincéjében, és a szökésére gondolt, közben magában a nagyérdeműhöz beszélt. Hadd osszam meg önökkel nagybecsű szakmánk egyik mutatványát. Ha igazán bolonddá akarjuk tenni az embereket, nem elég félrevezetni őket az illúzió során. Ez azért van, mert amikor szembetalálkoznak egy olyan jelenséggel, amely ellentmond a logikának, akkor az emberi agy újra meg újra visszajátssza a jelenetet, hogy megpróbálja utána megérteni, hogy mi is történt. Mi, illuzionisták ezt rekonstrukciónak nevezzük, és ha nem elég intelligensen és okosan állítjuk össze a mutatványunkat, akkor a gyanakvó közönséget csak rövid időre tudjuk bolonddá tenni, és végül a mutatványt követően valamennyivel rájönnek a módszerünkre. Akkor, kedves közönségünk, hogyan készítsünk ilyen trükköt? A lehető leglehetetlenebbnek tűnő módszert használjuk – vagy egy olyat, amely már abszurd módon egyszerű, vagy hihetetlenül bonyolult. Hadd mondjak egy példát. Egyszer egy híres illuzionista megpróbált egy egész pávatollat keresztülgyömöszölni egy zsebkendőn. A közönség ritkán tud rájönni, hogy milyen trükköt használ, amikor úgy tűnik, hogy valójában áthatol a ruhán a toll. Mi a módszere? Az, hogy valóban áthatol a ruhán. Van egy lyuk a zsebkendőn. A közönség is erre gondol először, de aztán önkéntelenül is az jut eszükbe, hogy ennyire egyszerű dolgot nem alkalmazhat egy ilyen nagy előadóművész. Épp ezért inkább azt gondolják, hogy valami sokkal bonyolultabb dologra vállalkozott. Egy másik példa: egy illuzionista a barátaival vacsorázni ment egy étterembe, és megkérték, hogy mutasson pár trükköt. Kezdetben szabadkozott, de aztán végül beleegyezett. Megfogta a tartalék asztalterítőt, felemelte az asztal elé, és egy szerelmes pár, akik a szomszédos asztalnál vacsoráztak, egy másodperc alatt eltűntek. A barátai teljesen megdöbbentek. Hogy csinálhatta ezt? Soha nem gondolták, hogy már eleve oda voltak híva, és az illuzionista megbeszélte a főpincérrel, hogy készítsen oda egy összecsukható asztalt, valamint egy felbérelt színész és színésznő játszotta a pár szerepét. Amikor felemelte a terítőt, azonnal eltűntek. Amikor a barátai próbálták rekonstruálni magukban az eseményt, az általam elmondott megoldást nem voltak hajlandóak elfogadni, hiszen arra gondoltak, hogy az valószínűtlen egy olyan látszólag ad hoc mutatvány esetén, mint ez. És pontosan ugyanez történt azon illúzió során, amelyei nemrég mutattam be, és amelyet úgy nevezek: „lőjük le a rabot”. 283

Rekonstrukció. Sok illuzionista elfeledkezik erről a pszichológiai folyamatról. De Malerickkel soha nem történt meg. És gondosan megtervezte a szökését a börtönből. A rendőrök lekísérik a folyosón, hogy bezárják a rács mögé. De aztán észreveszik, hogy a rab ledobja magáról a bilincset és megragadja a pisztolyt, és végül a szemük láttára agyonlövik. Aztán mindezt hitetlenkedés és szörnyülködés követte. De az agy még az ilyen elképesztő pillanatokban is azt teszi, amit tennie kell, és mielőtt még a füst elült volna, a rendőrök elemezték az eseményeket, és kikövetkeztették, hogy mi történhetett. Mint a közönség, ők is elmerültek a rekonstrukcióban, és tudván, hogy Erick Weir képzett illuzionista, kétségkívül elgondolkodtak azon, hogy vajon a lövés nem volt-e hamis. Pedig valódi pisztolylövést hallottak és valódi lövedéket láttak. Látták, amint szinte fölrobban egy hely, becsapódik a lövedék, és a következő pillanatban egy ernyedt holttest bukik a földre, melynek agyából vér és agyvelő fröccsen szét, és üveges tekintettel bámul a mennyezetre. A szeme nyitva maradt, mert megtöltötte viszkózus szemcseppel, és ennek hatására jött létre az a teljes üveges tekintet, amely nem tette szükségessé, hogy pislogjon. A szentségit, mit műveltem! Ó, a francba! Segítség, segítsen már valaki! Ó, de Welles rendőrnőn sajnos már nem tudtak segíteni, túl késő volt. Felfordultam, mint a büdös bogár. Malerick most a kacskaringós folyosókon haladt a kormányépület zegzugos pincéjében, amíg végül oda nem ért a vasszekrényhez, amelyben elrejtette az új álöltözetéhez szükséges ruházatot jó pár nappal azelőtt. Odabent az apró szobában levetkőzött, eltüntette a „sérülés” nyomait, a régi ruhája és cipője dobozokba került. Miután felöltözött az új szerelésébe, kisminkelte magát, és tíz másodperc leforgása alatt máris az új szerepében volt. Kipillantott az ajtón. A folyosó üres volt. Kilépett, és a lépcső felé sietett. Közelgett ugyanis a finálé ideje. – Ez egy úgynevezett kilépő volt – mondta Kara. A fiatal nőt visszarendelték Rhyme lakásába nemrégen, így hát eljött stuywesant-i házából, és pillanatok alatt ideért. – Kilépő? – kérdezte a kriminológus. – Az meg micsoda? – A szakzsargonban azt jelenti, „B” terv. A jó illuzionistának mindig van „B” vagy „C” terv az ingujjában. Ha elszúr valamit, vagy a közönség észreveszi a trükköt, akkor kell, hogy legyen valamilyen menekülési útvonal, aminek segítségével megmentheti a mutatványt. Nyilván tudta, hogy van rá esély, hogy elkapják, így aztán alaposan előkészítette a másik tervet is. – De hogyan csinálta? – A hajában elrejtett egy robbanó véredénykét. – A lövés? – Meglehet, hogy valamilyen álfegyver volt – vetette fel. – Vagy vaktöltény volt 284

benne, a legtöbb lövedékelkapó mutatványnál ilyet alkalmaznak. Van benne egy második golyó. Vagy igazi lövedék, csak puskapor van benne, de töltény nincs. Lehet, hogy kicserélte a rendőr pisztolyát, miközben a cellába vitték. – Aligha – mondta Rhyme, és Sellittóra pillantott. A gyűrött képű nyomozó egyetértett. – Ja, fel nem foghatom, hogyan tudna kicserélni egy szolgálati fegyvert. Vagy kiszedni belőle a töltényt, és valami vaktöltényt tenni be helyette. Kara folytatta: – Nos, akkor lehet, hogy csak úgy tett, mintha meglőtte volna magát. Biztos olyan szögben állította be a fegyvert, hogy nem láthatta az ellenfele. – És mi a helyzet a szemével? – kérdezte Rhyme. – A szemtanúk azt mondták, hogy a szeme nyitva volt, nem pislogott És teljesen üvegesnek tűnt. – Ó, rengeteg olyan trükk van, amivel halottnak tettetheti magát az ember. Biztos olyan szemcseppet használt, amely megkeni a szemfelszínt. Azzal tíztizenöt percig képes az ember kibírni pislogás nélkül. És vannak önkenő kontaktlencsék is. Olyan üveges lesz tőle az ember tekintete, mint egy zombié. Zombik meg vérutánzat... Atyaúristen, micsoda felhajtás. – Hogy tudott átjutni azon az átkozott fémdetektoron? – A magánzárkáknál nincs ilyen – magyarázta Sellitto. – Márpedig épp arra tartottak. Rhyme felsóhajtott. Aztán felcsattant. – Hol az istenben van a bizonyíték? – Az ajtóról Mel Cooperre vetődött a tekintete, mintha a vékonydongájú technikus képes lenne egy szempillantás alatt odavarázsolni a börtönből. Kiderült hogy két bűnügyi helyszín is volta belvárosban: az egyik a börtönfolyosón, ahol a színlelt lövöldözés történt, a másik pedig a bíróság pincéjében – a gondnok szekrényénél. A kutatás végzős csoport egyik tagja megtalálta azt a sérülést utánzó eszközt amelyet az elkövető használt, és a ruhákat, valamint egyéb dolgokat, amiket ott rejtett el egy táskában. Thom nyitott ajtót a csengetésre, és a következő pillanatban Roland Bell rontott be a laboratóriumba. – Ezt képtelen vagyok elhinni – mondta kifulladva, a haja izzadt csomókban tapadt a fejére. – Tényleg igaz? Meglépett a fickó? – Az hétszentség – morogta Rhyme dühösen. – A különleges egység átkutatja az egész épületet. Amelia is ott van. De nem találtak semmiféle nyomot. Bell vontatottan szólalt meg. – Lehet, hogy a hegyek felé tart, de azt hiszem, itt az ideje, hogy Charlest és a családját valamilyen búvóhelyre vigyék, amíg nem tisztáztunk mindent. Sellitto bólogatott: – Teljesen egyetértek. A nyomozó elővette mobiltelefonját, és beütött egy számot. – Luis? Roland vagyok, ide hallgass! Weir megszökött... Nem, egyáltalán nem halt meg. Csak átvert mindenkit. Azt szeretném, ha Gradyt és a családját 285

valamilyen búvóhelyre vinnéd, amíg a fickót el nem kapják. Küldök egy... Micsoda? Elég volt ez az egyetlen döbbent hang, máris minden figyelem rá terelődött. – Ki van vele?.... Egyedül ment? Mit mondasz? Rhyme Bell arcát fürkészte, az egyébként megnyugtatóan közömbös arcot mély, gondterhelt ráncok szántották. Mint oly gyakran, ennél az esetnél is úgy érezte Rhyme, hogy a megjósolhatatlan eseményekről végül kiderül, hogy réges-rég megtervezték őket. Bell Sellittóhoz fordult. – Luis azt mondta, hogy felhívtad, és hazaküldted a bébi-szittereket. – Kit hívtam fel? – Felhívtad Grady házát, azt mondtad Luisnak, hogy mindenki menjen haza, egyedül ő maradjon ott. – Miért hívtam volna? – kérdezte Sellitto. – A szentségit, már megint megcsinálta. Mint amikor a cirkuszi őröket hazaküldte. Bell odafordult a teamhez: – Ez egyre rosszabb – Grady úton van a belvárosba tök egyedül, hogy találkozzon Constable-lel, és vádalkut kössenek. – A telefonba aztán így szólt: – Tartsd együtt a családot, Luis! És hívd föl a csapat többi tagját, és rendeld őket vissza azonnal! És ne engedj be senkit a lakásba, csak olyat, akit ismersz. Megpróbálom megkeresni Chariest. – Letette a telefont, és egy másik számot hívott. Hallgatta, amint hosszan kicsörög. – Nem veszik fel. – Aztán üzenetet hagyott: – Charles, itt Roland. Weir megszökött, és nem tudjuk, hogy hol van vagy hogy mire készül. Ha meghallgattad, azonnal fordulj a legközelebbi fegyveres rendőrhöz, akit személyesen is ismersz, aztán hívj fel. Megadta a számát, aztán újabb hívást intézett, ezúttal Bo Haumannhoz, a sürgősségi szolgálat főnökéhez. Riadóztatta, elmondta, hogy Grady úton van a városi bíróság felé, és nincs vele testőr. A két pisztolyt hordozó férfi felállt, és megrázta a fejét. – Ennek aztán jó mellélőttünk. – A bizonyítékok tábláját bámulta. – Mire készülhet a fickó? – Egy dolog biztos – mondta Rhyme. – Nem megy el a városból. Élvezi ezt az egészet. Az egyetlen dolog az életemben, az egyetlen dolog, ami valaha is számított, az illúzió, a mágia. – Köszönöm, uram, köszönöm. Az őr kissé elbizonytalanodott az udvarias szavak hallatán, miközben bekísérte a férfit, akinek a szájából elhangzottak a fenti szavak, vagyis Andrew Constable-t. Együtt léptek be az alsó-manhattani Tombsban lévő tárgyalóba. Az őrizetes mosolygott rá, mint ahogy a prédikátor szokott a híveire. Az őr levette Constable kezéről a bilincset, mert a háta mögött volt összebilincselve, aztán elöl ismét rákattintotta. 286

– Mr. Roth itt van már, uram? – Pofa be, üljön le! – Hát persze – mondta Constable. – Pofa be! Nem szólt többet. Az őr kiment, és miután az őrizetes egyedül maradt a helyiségben, kikémlelt a városra a piszkos ablakon át. ízig-vérig vidéki srác volt, de még mindig vonzotta New York. A szeptember 11–i események kapcsán döbbenet és düh költözött a lelkébe. Ha ő és a Hazafias Szövetség szabad kezet kaptak volna, akkor erre az incidensre soha nem kerülhetett volna sor, mert azokat az embereket, akik az amerikaiaknak ártani akartak, felkutatták volna, és átadták volna a hatóságnak. Nehéz kérdések... A következő pillanatban kinyílt a fémajtó, és az őr bevezette Joseph Rothot a helyiségbe. – Szevasz, Joe. Grady hajlandó tárgyalni? – Igen. Körülbelül tíz perc múlva itt lesz, szerintem. De ezúttal valami kézzelfoghatóval kell szolgálnod, Andrew. – Ó, az meglesz. – A férfi felsóhajtott. – És mióta utoljára beszéltünk, még egy csomó dolgot megtudtam. Őszintén szólva, Joseph, abszolút hánynom kell attól, ami Canton Fallsban történik. Márpedig a dolog ott játszódott az orrom előtt évekig. Az a sztori, amit Grady folyton regélt – a katonák megöléséről –, azt hittem, marhaság, de nem. Tényleg vannak páran, akik ezt tervezik. – Neveket is tudsz mondani? Constable így válaszolt: – Arra mérget vehetsz. A barátaim. Jó barátaim. Vagy legalábbis azok voltak. És tudod, mit mondok a Riverside Inn-i ebéddel kapcsolatosan? Páran közülük tényleg felbérelték Weirt, hogy ölje meg Gradyt. Megvannak a nevek, dátumok, helyek, telefonszámok. És még lesz több is. Egy csomó hazafi fog együttműködni velem, ne aggódj. – Remek – mondta Roth, és megkönnyebbülni látszott. – Grady azért először rágós falat lesz. Ilyen a stílusa, de azt hiszem, megbirkózunk vele. – Kösz, Joe. – Constable végignézett az ügyvédjén. – Örülök, hogy hozzád fordultam. – Meg kell hogy mondjam, Andrew, először kicsit meglepődtem, hogy zsidó ügyvédet fogadtál fel. Tudod, azok után, amit rólad hallottam. – De aztán megismertél . – Igen, aztán megismertelek. – Erről jut eszembe, Joe, meg akartam már kérdezni, mikor van a húsvét? – Micsoda? – Tudod, a zsidó húsvét. Mikor van? – Egy hónappal ezelőtt volt. Emlékszel, amikor egyszer korábban mentem el? – Ja, persze – bólintott a férfi. – Tulajdonképpen mit ünnepeltek ilyenkor? – Azt, amikor az egyiptomi elsőszülötteket legyilkolták. Akkor Isten rátette a 287

kezét a zsidó házakra. Megkímélte az ő fiaikat. – Ó, én teljesen mást gondoltam, azt hittem, hogy akkor keltek át a Vöröstengeren, vagy ilyesmi. Roth elnevette magát. – Igen, végül is azt is ünnepelhetnénk. – Na mindegy, ne haragudj, hogy nem kívántam neked boldog húsvétot. – Így is nagyra értékelem, Andrew. – Aztán a férfi szemébe nézett. – Ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy szeretném, akkor te és a feleséged eljöhetnétek hozzánk jövőre a széder esti ünnepi vacsorára. Körülbelül tizenöten szoktunk összejönni. Nem mindenki zsidó. És jól szórakozunk. – Vegyük úgy, hogy el is fogadtam a meghívást. – A két férfi kezet rázott. – Még egy ösztönző erő, hogy kijuttass innét. Lássunk hát munkához! Mondd el még egyszer a vádakat és azt, hogy szerinted milyen vádalkut lehet kötni Gradyvel. – Constable nyújtózott egyet. Élvezte, hogy most a teste előtt lehet a keze és levették a bokájáról a bilincset. Igazság szerint olyan jól érezte magát, hogy szórakoztatónak találta, amikor az ügyvédje felsorolta, hogy New York állam törvényhozói milyen törvénysértéseket állapítottak meg nála. A monológot azonban nemsokára félbeszakították, amikor az őr belépett. Intett Rothnak, hogy menjen ki. Amikor az ügyvéd visszatért, zavartnak látszott, és így szólt: – Azt hiszem, még ücsöröghetünk itt egy darabig. Weir megszökött. – Ó, az nem lehet! Grady biztonságban van? – Nem tudom. Azt hiszem, vannak vele testőrök. Az őrizetes undorral felsóhajtott. – Tudod, ki fogja megszívni ezt az egészet? Megmondom neked, én. Már eddig is én szívtam. Egyszerűen belefáradtam, és hányok ettől az egésztől. De kiderítem, hogy hol van Weir, és mire készül . – Te? Hogyan? – Canton Fallsban mindenki, aki él és mozog, nekem dolgozik, hogy megtalálják Jeddy Barnest. Lehet, hogy kiszedik belőle, hogy hol van Weir, és hogy mire készül. – Na várj csak, Andrew! – mondta Roth kínosan feszengve. – Semmilyen illegális dolgot nem szeretnék. – Nem, nyugi, arról kezeskedem. – Biztos vagyok benne, hogy Grady nagyra értékeli majd. – Magunk között szólva, Joe, leszarom, hogy Grady mit értékel. Ezt most magam miatt teszem. Mert tálcán akarom átnyújtani Weir és Jeddy fejét – megteszem, és akkor legalább talán mindenki elhiszi majd, hogy a jó oldalhoz tartozom. Na, telefonáljunk néhányat, és tegyünk rendet ebben a kuplerájban!

288

Harmincnyolcadik fejezet

Hobbs Wentworth nem valami gyakran járt el Canton Fallsból. Takarítónak öltözött, maga előtt tolt egy kis kocsit, benne felmosófával és seprűkkel, na és persze a „horgászfelszereléssel” (az pedig egy Colt AR-15 típusú félautomata puska volt). Hobbs Wentworth észrevette, hogy a nagyváros megváltozott kissé az elmúlt húsz évben, ugyanis akkor járt itt utoljára. És észrevette, hogy minden, amit arról hallott, hogy a lassú rák emészti el a fehér fajt, az színigaz. Szentséges Szűzanyám, ezt nézzék meg: több japán vagy kínai vagy mi az isten, szóval sárga volt itt – ki tudná megmondani? –, mint Tokióban. És mindenütt latinok vannak New Yorknak ebben a részében, annyian, mint a moszkitók. Meg egy csomó arab is, nem is értette, hogy ezeket miért nem szedték össze, és miért nem lődözték agyon valamennyit az ikertornyok miatt. Az utcán épp átment egy nő, nyakig bebugyolálva, muszlim szerelésben. Viszketett a tenyere, hogy kinyírja azt a nőt, mert elképzelhető, hogy ismer valakit, aki ismert valakit, aki megtámadta az ő országát, az ő hazáját. És indiaiak és pakisztániak is, akiket vissza kellett volna küldeniük az otthonaikba. Nem értette, mi a lófaszt beszélnek, ráadásul még csak keresztények sem voltak. Hobbs dühös volt amiatt, amit a kormány csinált, kinyitotta a határokat, hogy beeresszék ezeket az állatokat, hogy elárasszák az országot, és a tisztességes embereket olyan kis biztonságosnak látszó szigetecskékre száműzték, mint például Canton Falls. Ráadásul ezek a szigetek napról napra kisebbek lettek. De Isten rákacsintott Hobbs Wentworthre, a mesterlövészre, és ráosztotta a szabadságharcos áldásos szerepét. Mivel Jeddy Bames és a barátai tudták, hogy Hobbs másvalamiben is tehetséges, mint a bibliamagyarázatban, remekül tud embert ölni. És ezt nagyon jól csinálta. Néha a horgászfelszerelése egy Ka-Bar típusú tőr volt, néha buzogány, néha pedig a kedves kis Coltja, néha pedig az íj. Az elmúlt néhány év során teljesített körülbelül tucatnyi küldetése mind tökéletes sikerrel zárult. Egy latin Massachusettsben, egy politikus Alabamában, egy nigger Burlingtonban, egy csecsemőgyilkos orvos Pennsylvaniában. Most pedig egy ügyészt is fel kellett vennie a listára. Végigtolta a takarítókocsiját a csaknem üres föld alatti garázsban, nem messze a Fő utcától, aztán megállt az egyik ajtónál. Közönyösnek látszott, amiért éjszaka kell takarítania. Pár perc múlva az ajtó kinyílt, ő pedig udvariasan bólintott, amikor a nő kilépett az alagsori folyosóról: középkorú, aktatáskás nő volt, farmerben és fehér blúzban. Mosolygott, de határozottan behúzta maga mögött az ajtót, és azt mondta, bocsánat, nem engedheti be, megértheti, hogy a biztonsági szabályok ezt nem engedik. 289

Azt mondta, hogy persze, megérti, és visszamosolygott. Majd a következő percben bevágta a nő rángatózó testét a kocsiba, és az azonosító kártyát lehúzta a nyakáról. Bedugta az elektromos leolvasóba, az ajtó pedig egy kattanással kinyílt. Lifttel felment a harmadik emeltre, maga előtt tolta a kocsiját, a nő holtteste nem is látszott a rengeteg szemeteszsák között. Hobbs megtalálta az irodát, amely Mr. Weir szerint a legalkalmasabb a feladatra. Jó rálátása volt az utcára, mivel az országúti statisztikai hivatal részlegéé volt, ráadásul nem valószínű, hogy itt olyan vészhelyzet adódna, hogy vasárnap este behívnák valamelyik alkalmazottat. Az ajtó zárva volt, de a nagydarab fickó egyszerűen berúgta és behatolt (Mr. Weir azt mondta, hogy annyi ideje nincs, hogy megtanítsa a zárfeltörés tudományára). Odabenn Hobbs előhalászta a kocsiból a fegyverét, rátette a távcsövet, és az alatta levő utcát kezdte pásztázni. Tökéletes lövészpozíció. El se tudja téveszteni. Az igazat megvallva kissé kényelmetlenül érezte magát. Korántsem arról volt szó; hogy Grady meggyilkolása aggasztotta volna, egyáltalán nem jelentett problémát még egy trófeát begyűjteni. Inkább amiatt aggódott, hogy utána hogyan fog eltűnni innét. Szeretett Canton Fallsban lakni, szeretett bibliai történeteket mesélni a gyerekeknek, szeretett vadászni és horgászni, és együtt lógni a vele hasonszőrűekkel. Még a Cindyvel eltöltött órákat is élvezte néha, hajó volt a világítás és eleget ivott. De Weir, az illuzionista persze gondoskodott az ő szökéséről is. Amikor Grady megjelenik, Hobbsnak öt tárat is belé kell üríteni, egyiket a másik után, a csukott ablakon keresztül. Az első lövedék kitöri az ablakot, és lehet, hogy mellé megy, de a többinek meg kell ölnie az ügyészt. Aztán, Mr. Weir elmagyarázta neki, Hobbsnak ki kell nyitnia a tűzlépcső ajtaját, de nem arra kell elmenekülnie. Csupán az a cél, hogy félrevezesse a rendőrséget azzal, mivel azt fogják gondolni, ez a menekülési útvonala. Ehelyett vissza kell térnie a parkológarázsba. Majd ő odavisz egy öreg Dodge-ot, a rokkantparkolóba, és ott bemászik a csomagtartóba. Később – lehet, hogy még aznap éjjel, de valószínűbb, hogy másnap – az autót elvontatják majd, amiért engedély nélkül parkolt egy mozgássérült helyén. Azoknak, akik elszállítják az autót, tilos kinyitni a lezárt ajtókat vagy a csomagtartót, csak elviszik a garázsba, tehát átvontatják a rendőrkordonokon és barikádokon, és fogalmuk sem lesz arról, hogy utast is szállítanak. Aztán, ha elérkezik a megfelelő pillanat, Hobbs majd kirúgja odabentről a csomagtartó ajtaját, és visszaszökik Canton Fallsba. A csomagtartóban rengeteg étel és ital volt, plusz egy üres üveg arra az esetre, ha vizelnie kéne. Agyafúrt terv volt. És mint az Isten által kiválasztott ítéletvégrehajtó, Hobbs majd megpróbál a lehető legjobban élni a lehetőséggel. Miközben Hobbs a járókelőket pásztázta, mint a vadász az erdei tisztást, arra 290

gondolt, hogy Mr. Weir állati frankó bűvészmutatványt agyalt ki. Az is eszébe jutott, hogy ha az egésznek vége lesz, akkor ráveszi a fickót, hogy jöjjön vissza Canton Fallsba, és tartson egy előadást a vasárnapi iskolásoknak. De az a minimum, döntötte el Hobbs, hogy kitalál majd egy-két történetet arról, hogy Jézus mágus volt, és trükkök segítségével tüntette el a rómaiakat és az eretnekeket. Ömlött róla a víz. Amelia Sachs fázott ugyan, de a hátán és az oldalán mégis verejték csorgott végig. És a félelemtől is reszketett. Alaposan kutasd át... Befordult a bűnügyi bíróság épületének újabb homályos folyosójára, a keze a fegyvere közelében volt mindvégig. Vigyázz, nézz a hátad mögé! „Na, arra mérget vehetsz, Rhyme. Azon leszek. De kit kell keresnem? Egy vékony arcú, ötvenvalahány éves fickót, aki vagy szakállas, vagy nem? Egy idősebb nőt pincéregyenruhában? Egy munkást, biztonsági őrt, egy takarítót, egy zsarut, egy orvost, egy szakácsot, egy tűzoltót vagy egy ápolónőt? Volt vagy egy tucat ember, aki teljesen jogosan tartózkodott itt vasárnap. De kit, kit, kit?” Recsegni kezdett a rádiója. Sellitto volt az. – A harmadik emeleten vagyok, Amelia. Itt nincs semmi. – Én meg a pincében. Már vagy tucatnyi embert láttam. Valamennyinek stimmelt az azonosító kártyája, de ki tudja, ha már hetek óta tervezte a dolgot, akkor simán készíthetett magának egy hamis azonosítót. – Felmegyek a negyedikre. Befejezték a beszélgetést, és Amelia folytatta a kutatást. Újabb folyosókat pásztázott végig. Tucatnyi ajtó. Valamennyi zárva. Na persze az ilyen egyszerű zárak nem jelentettek akadályt a Varázslónak. Másodpercek alatt kinyithatta bármelyiket, és elrejtőzhetett a raktár sötétjében. Bejuthatott a tárgyalóterembe, elrejtőzhetett hétfőig: beszökhetett valamelyik lelakatolt rácson azok közül, amelyek a szellőzőcsatornákba vezettek, ezen keresztül viszont a manhattani belvárosi épületek felébe bejuthatott, sőt a metróba is. Amelia a sarkon túl újabb sötét folyosóra fordult rá. Útközben próbálgatta az ajtógombokat, az egyik nyitva volt. Ha odabent lett volna a szekrényben, akkor hallotta volna. Hallotta volna az ajtógomb kattanását, ha a lépteit nem is – nem volt mit tenni, gyorsan be kellett mennie. Belökte tehát az ajtót, körbevillantotta a zseblámpáját, készen arra, hogy balra ugorjon, ha fegyvert lát a fénycsóvában (emlékezett rá, hogy van egy olyan szabály, miszerint a jobbkezes lövész ijedtében balra rántja el a pisztolyát, ami viszont azt jelenti, hogy a lövedék a célponttól jobbra csapódik be). 291

A görnyedt testtartása miatt az ízületi kopásos térdei eszeveszettül fájtak, miközben ő végigvillantott a lámpájával a helyiségen. Néhány doboz, irattartó szekrények, semmi más. Ámbátor amikor megfordult, hogy kimenjen, eszébe jutott, hogy régebben a Varázsló úgy rejtőzött el, hogy egyszerű fekete anyagot használt. Még egyszer körbenézett a szobában, ezúttal lassabban, mindenre rávilágított a zseblámpával. Eközben mintha valami megérintette volna a nyakát. Rémülten fordult sarkon, előrántotta a pisztolyát, és egy poros pókháló közepébe célzott – ez cirógatta meg. Visszatért a folyosóra. További zárt ajtók várták. További zsákutcák. Léptek közeledtek. Most egy kopasz, hatvan körüli, fegyőr-egyenruhás férfi közeledett feléje, a kitűzője alapján rendben lévőnek látszott. Biccentett neki, aztán elment mellette. Magasabb volt, mint Weir, így aztán Sachs hagyta, hogy továbbmenjen, épp csak rápillantott. Aztán arra gondolt, hogy lehet, hogy egy átváltozóművész könnyen meg tudja változtatni a testmagasságát is. Gyorsan visszafordult. A férfi eltűnt; csak az üres folyosót látta. Vagy a látszólag üres folyosót. Megint csak eszébe jutott az a selyemdarab, amelynek segítségével a Varázsló elrejtőzött, hogy megölje Szvetlána Rasznyikovát, valamint a tükör, amelyet Tony Calvert félrevezetéséhez használt. A teste megfeszült, kihúzta a tokjából a pisztolyát, és elindult arrafelé, amerre az őr – vagy legalábbis az őrnek látszó férfi – eltűnt. Hol van? Hol van Weir? Roland Bell a Fő utcán mászkált, és az utcaképet pásztázta. Autók, teherautók, hot dog-árusok gőzölgő árujukkal, fiatalemberek, akik olajozottan működő jogi cégnél vagy befektetési bankoknál dolgoznak, aztán a South Street Seaport sörétől kissé megmámorosodott csellengők, kutyasétáltatók, bevásárlók, tucatnyi manhattani, akik az utcátjárják az ilyen szép verőfényes napokon, és persze a szürke napokon is, amikor a város energiája egyszerűen kiszippantja őket az utcára. Hol lehet? Bell úgy gondolta, hogy az élet nagy része olyan, mint amikor beverünk egy szöget – bumm bele a közepébe, ahogy feléjük mondják. Észak-Carolina államban, Albemarle Sound közelében nőtt fel, ott, ahol nem fétisként volt szükség a fegyverre, így aztán megtanulta tisztelni a lőfegyvereket. Ebből a tiszteletből fakadt a koncentrációs készsége is. Még az egyszerű lövéseknél is – amikor papír célpontra, pénzdarabra, csörgőkígyóra vagy szarvasra célzott még ilyenkor is nagy volt a veszély, ha az ember nem fókuszál kellőképpen a célpontra. Nos, az élet éppilyen volt. És Bell tudta, hogy bármi is folyik most a börtönben, 292

neki most egyetlen feladatra kell koncentrálnia: megvédeni Charles Gradyt. Amelia Sachs telefonált, és közölte, hogy minden emberi lényt ellenőrzött, akit csak talált a bűnügyi bíróság épületében, függetlenül attól, hogy milyen korú, fajú és méretű volt az illető (épp az imént ellenőrzött le egy kopasz biztonsági őrt, aki magasabb volt, mint Weir, és egyáltalán nem hasonlított a gyilkosra, és aki csak azért ment át a szűrőn, mert kiderült, hogy ismerte annak idején Sachs apját). Éppen végzett a pince egyik szárnyával, és nekilátott, hogy a másikat is átfésülje. Sellitto és Bo Haumann vezetésével további csapatok ellenőrizték az épület felső szintjeit, és a legfurább dolog ebben az embervadászatban nem más volt, mint az, hogy maga Andrew Constable volt az, aki megadta, hogy milyen szálak vezetnek Weirhez New York állam északi részében. „Nem, az félrevezetés lesz” – gondolta Bell. Ha valakit gyilkossági kísérlettel vádolnak, akkor majd pont ő lesz az első, aki segít kideríteni, hogy ki az igazi elkövető. Kocogás közben bekukkantott az autókba, megvizsgálta az utcán ácsorgó teherautókat, benézett a sikátorokba, a pisztolya mindig lövésre készen simult a tenyerébe. Bell úgy döntött, hogy Gradyt valószínűleg az utcán próbálják megölni, mielőtt még belépne az épületbe, hiszen idekint az elkövetőnek nagyobb esélye van arra, hogy élve megszökjön. Azon nagyon meglepődött volna, ha öngyilkos merénylőről lenne szó – a hazafiak nem efféle emberek voltak. A gyilkos akkor próbálja majd meghúzni a ravaszt, amikor Grady leparkolja az autóját és kiszáll belőle, majd a bűnügyi bíróság hatalmas ajtajához sétál. Márpedig ez könnyű feladat lesz – gyakorlatilag semmiféle fedezék sem volt. De hol van Weir? És ami éppolyan fontos, hol van Grady? A felesége azt mondta, hogy a családi autót vitte el, nem pedig a városi kocsit. Bell megindította a vészkeresést az ügyész Volvója iránt, de eddig senki nem látta. Bell lassan megfordult, fölmérte a terepet, és úgy forgott körbe lassan, mint egy világítótorony. A tekintete az utca túloldalán lévő kormányépületekre is átvándorolt, új ház volt ez tucatnyi ablakkal, melyek közül valamennyi a Fő utcára nézett. Bell egyszer dolgozott egy túszejtéses ügy kapcsán az épületben, és tudta, hogy vasárnap gyakorlatilag senki nincs odabent. Tökéletes helynek bizonyulna az elrejtőzéshez, Gradyre várva. De akkor pontosan az utca lesz a célpontja – ez kerül célkeresztbe. De hol van, hol van? Roland Bellnek eszébe jutott, amikor az apjával egyszer elment vadászni DélVirginiában a Great Dismal-i mocsárba. Egyszer csak rájuk rontott egy vaddisznó, az apja pedig megsebesítette az állatot. Mire az eltűnt a bokrok között. Az apja felsóhajtott, és így szólt: 293

– El kell kapnunk. Nem szabad sebzett állatnak szaladgálnia az erdőben. – De hiszen megpróbált megtámadni bennünket – mondta a fiú tiltakozásképpen. – Nos, tudod, fiam, mi voltunk azok, akik betolakodtunk az ő világába. Nem ő jött a miénkbe. De most nem is ez a lényeg. Ez nem sportszerűségi kérdés. Arról van szó, hogy meg kell találnunk, még ha az egész napot rá kell szánnunk, akkor is. Hiszen embertelenség lenne részünkről sebesülten hagyni, ugyanakkor most kétszer olyan veszélyes bárkire, akivel szembetalálkozik. Körülnéztek, és amerre szem ellátott, nem láttak mást, mint bokrok, nád és sás szövevényét, mocsári növényeket mérföldeken keresztül. Az ifjú Roland tovább aggodalmaskodott: – De hát bárhol bujkálhat, apa! Az apja azonban komoran felnevetett. – Ó, ne aggódj, meg fogjuk találni. Vagy majd ő megkeres bennünket. Legyen az ujjad a ravaszon, fiam. Lehet, hogy gyorsan kell tüzelni. Nem baj? – Nem, apa. Bell még egyszer körbekémlelt, a furgonokat, a közeli sikátorokat, a szomszédos épületeket és a bírósággal szemközti oldalt vizslatva. Semmi. És Charles Grady sem bukkant fel. De Erick Weir sem, sehol nem látta a nyomát sem a gyilkosnak, sem a bűntársainak. Bell megpaskolta a pisztolya markolatát. Ne aggódj, megfogjuk találni. Vagy majd ö megkeres bennünket...

294

Harminckilencedik fejezet

– Mindent átfésülök ajtótól ajtóig, Rhyme. Ez az utolsó szárny a pincében. – Hagyd rá inkább a tanúvédő egységre. – Rhyme azt vette észre, hogy a nyaka előrenyújtózik, miközben a mikrofonba beszél. – Mindenkire szükségünk van – suttogta Sachs. – Rohadt nagy épület ez. – Most már az előzetesek épületében volt, és egyre-másra járta a folyosókat. – Kísérteties itt, olyan, mint a zeneiskola. Egyre rejtélyesebb és rejtélyesebb... – Egy nap majd írj egy fejezetet a könyvedbe arról, hogy milyen az, amikor hátborzongató helyeken kell helyszínelni – próbált viccelődni, hogy leplezze az idegességét. – Jól van, Rhyme, most elhallgatok. Majd visszahívlak. Rhyme és Cooper visszahozták a bizonyítékokat. Az előzetesbe vezető folyosón Sachs megtalálta a borotvakés pengéjét és a marhacsont-töredékeket, a szürke szivacsot – ezzel imitálta az agyvelőt és a koponyát továbbá a vérutánzatot: cukorszirup volt és piros ételfesték. A saját dzsekijével vagy a pólójával törölte fel az igazi vér nagy részét, amennyire csak tudta, a padlóról és a bilincsről. De Sachs olyan módszeresen kutatta át a helyszínt, amennyire csak lehetséges, így elegendő vérmennyiséget talált az analízishez. Az elkövető magával vitte a kulcsot vagy zárfeltörő szerszámot, amellyel a bilincset nyitotta ki. A folyosón nem volt egyéb használható nyom. A takarítók szekrényénél azonban, a pincében, már több használható dologra bukkantak – egy papírzacskóra, melyben elrejtette a véres tartályt és a sminkjét, valamint azt a ruhát, amelyet akkor viselt, amikor Gradynél nyakon csípték: szürke öltönyt, fehér inget, amivel feltörölte a vért, továbbá egy pár Oxford márkájú elegáns cipőt. Cooper bőven talált elemzésre alkalmas anyagot ezeken tárgyakon is: további latexet és sminket, bűvész-ragasztóviaszt, tintanyomokat, amelyek hasonlóak voltak a korábban használthoz, vastag nejlonrostokat és vérutánzatfoltokat. A rostokról kiderült, hogy sötétszürke szőnyegből származnak, a művér pedig festék volt. Az adatbázisokban, amelyekhez volt hozzáférésük, nem találtak semmit egyik anyagról sem, így aztán elküldték vegyelemzésre őket, továbbá a fényképeket is elküldték az FBI-hoz, hogy sürgősen állapítsák meg a forrást. Aztán egyszer csak eszébe jutott valami Rhyme-nak. – Kara – szólt oda a bűvésznőnek, miután látta, hogy a lány ott ücsörög Mel Cooper mellett, és épp egy negyeddollárost perget végig az ujjai között, s közben a rostról készült számítógépes nagyítást nézi –, tudnál nekünk segíteni valamiben? – Hát persze. 295

– Átmennél a Cirque Fantastique-be, hogy megkeresd Kadeskyt? Mesélj neki a szökésről, és kérdezd meg, hogy van-e még valami, amire emlékszik Weirrel kapcsolatosan! Bármilyen illuzionista trükkre, amelyet különösen szeretett. Karakterekre vagy álruhákra, amelyeket szívesen húzott magára, vagy hogy milyenfajta mutatványokat ismételt a legtöbbször... Bármi, ami támpontot adhat ahhoz, hogy most hogy nézhet ki. – Lehet, hogy van neki valamilyen régi újságkivágása vagy képe arról, amikor Weir éppen fellépőruhát viselt – vetette fel a lány, s közben fekete-fehér retiküljét a vállára lendítette. Rhyme mondta a lánynak, hogy ez is jó ötlet, s közben visszatért a bizonyítékos táblához, amely korábbi megfigyeléseiket tartalmazta: minél több információhoz jutottak hozzá, annál kevesebbet tudtak. A Varázsló

• Tetthely: Zeneiskola • Az elkövető személyleírása: bama haj, álszakáll, semmi feltűnő jellegzetesség, közepes felépítésű, közepes magasságú, kora ötven körül. A bal kezének kis– és gyűrűsujja összeolvadt. Gyorsan átöltözött idős, kopasz gondnokká. • Indíték nincs. • Áldozat: Szvetlána. Rasznyikova. – Nappalos egyetemi hallgató. – Leellenőriztük a családot, barátokat, csoporttársakat, munkatársakat esetleges támpontokért. – Nincs udvarlója, nincs ismert ellensége. – Szülinapi partikon gyerekeknek zenélt. • Áramkör hangszóróval. – Megküldtük a New

a New Orleans-i Houdini Múzeumot. – A bilincset eladták Erick Weirneka múlt hónapban. Denverbe küldték egy postafiókra. Nincs újabb nyom. • Összetörték az áldozat óráját pontosan reggel 8kor. Gyapjúfonállal kötötték össze a székeket. Átlagos. Túl sok helyen kapható. • Petárdát használtak puskalövés utánzására. – Túl sok helyen lehet kapni. • Gyújtózsinór. Általános. – Túl sok helyen lehet kapni. • A helyszínre érkező rendőrök villanásról számoltak be. Ebből nem maradt anyagminta. -Villanóvattával vagy villanópapírral lőttek. – Túl sok helyen kapni. • Az elkövető cipője; 10es méretű, Ecco. 296

• Szokatlan ásványi anyaggal átitatott por. Elküldtük az FBI-hoz elemzésre. – Kiderült, hogy bőrkezelő olaj nyereghez és lószerszámhoz. • Fekete selyem, 72 x 48 hüvelyk. Álcaként használta. A forrás nem deríthető fel. Az illuzionisták gyakran használnak ilyet. • Az ujjbegyén hamis ujjlenyomatot visel. – Bűvész ujjlenyomatvédő. • Latex–, kasztorolaj– és sminknyomok. – Színházi smink. • Alginátnyomok. – Ezt az anyagot latex rögzítéséhez használják. • Gyilkos eszköz: fehér fonott kötél fekete selyembelsővel. -A kötelet bűvészmutatványoknál

York-i FBI-laborba. – Digitális hangfelvevő, valószínűleg az elkövető hangja volt rajta. Minden adatot töröltek. – A hangfelvevő házi készítésű „kütyü”. • Használt antik vasbilinccsel tette mozgásképtelenné az áldozatot. – A bilincs neve úgynevezett Darbybilincs. A Scotland Yard használta. Leellenőrizni

• Selyemszálak, festett szürke színű, a felszínt mattosították. -A gondnok álöltözet ruhájából származik. • Az elkövető valószínűleg bama parókát viselt. • Vörös hikoridió és Parmelia conspersa moszat, mindkettő elsősorban a Central Parkban lelhető fel.

• Bőrápoló olaj nyereghez és lószerszámhoz. • További smink és latex • A 2. számú áldozat; az ujjlenyomatvédőből. Tony Calvert. • További alginátnyomok. – Színházi sminkes. – Ellensége nem volt. – • Ecco cipőt otthagyott a Az első áldozathoz helyszínen. semmiféle kapcsolat nem • A cipőben kutyaszőrt fűzi. találtak három különböző • Indíték nincs. fajtájú kutyától. • Haláloka: Ürüléknyomok. – Az – Tompa tárgy okozta ürülék lótól származik, fejsérülés. Halála után nem kutyától. félbevágták egy fűrésszel. • Az elkövető hetven körüli öregasszonynak álcázta magát. -A környéket átkutatni az eldobott álruha és egyéb bizonyítékok miatt – Semmi nem került elő. A karóráját összetörték pontosan 12 órakor. – Szabályszerűség? A kővetkező áldozatot valószínűleg délután 4kor öli meg. Az elkövető East Village-i tetthely

297

használják, színváltó. A forrás nem felderíthető. ■ Szokatlan csomó. – Elküldtük az FBI-nak és a Tengerészeti Múzeumba – nincs információnk. – A csomót Houdinitrükköknél használják, látszólag lehetetlen kibogozni. • A beléptetőfüzetben eltűnő tintát használt

A Hudson folyónál történt bűncselekmény és az azzal kapcsolatos helyszínek • Áldozat: Cheryl Marston. – Ügyész. – Elvált, a férje nem gyanúsított. • Indíték: nincs. • Az elkövető John néven mutatkozott be. Forradások voltak a nyakán és a mellkasán. A két ujja ezúttal is deformáltnak látszott. • Az elkövető gyorsan átöltözött borotvált képű üzletemberré, aki drapp nadrágot és inget viselt. Aztán pedig farmeros, Harley-inges motorossá öltözött át. • Autó a Harlem folyóba zuhant. • Az áldozat száját

tükör mögé bújt. A forrás nem deríthető fel. Az ujjlenyomatokat az FBIba küldtük. – Nincsa nyilvántartásban. • Játék macskával csalogatta az áldozatot a sikátorba. A játék forrása ismeretlen. • Megint ásványi olajat találtunk, ugyanazt mint az első helyszínen. Várunk az FBI jelentésére.

ragasztószalaggal tapasztotta be, a forrás nem felderíthető. Petárda, ugyanolyan, mint korábban, a forrás nem felderíthető. Láncok és gyorskapcsok, általános, a forrás nem ismert. • Kötél, általános. A forrás nem ismert – További smink–, latex– és ragasztónyomok. • Sporttáska: kínai eredetű. A forrás nem ismert. Tartalma:

– A számla szerint négyen – Bódítószernyomok: ebédeltek a 12. asztalnál flunitrazepam. – Viaszos bűvészragasztó, szombaton, két héttel ezelőtt. Pulykát, fasírtot, forrása. Ismeretlen. steaket és a konyhafőnök – Réz? Forgácsok. ajánlatát fogyasztották. Elküldtük az FBI-hoz. Üdítőt ittak. A személyzet – Nem eltünős tinta, nem emlékszik, hogy ki fekete. ebédelt ott akkor. • Tengerészkék széldzsekit találtunk, nem (Bűntársak?) volt benne se monogram, A sikátor, ahol a Varázslót letartóztatták: •Kinyitotta se a tisztító pecsétje. a bilincs zárját. Tartalma; •Nyál (a szájában rejtette – A CTN televíziós el a bilincsnyitót). •A társaság sajtóbelépője, amelyet Stanley Saferstein vércsoportot nem sikerült nevére állítottak ki. (Az meghatározni. •Apró illető nem gyanúsított – fűrésszel szabadult ki a műanyag lábbilincsből NCIC/VICAP-keresés (ugyancsak a szájában negatív.) rejtette el). •Bürke járőr – Szállodai kulcs: amerikai plasztikkártya, hollétéről nem tudunk. •A az American Plastic Card, jelentés szerint a holtteste Acron, ohiói cégtől. valahol a Felső-West A típusa: APC-42-es. Side-on van.

A REPUBLIKÁNUS KONGRESSZUS MEGRENDEZÉSÉRE SZÜLŐK TILTAKOZTAK A LÁNYISKOLA ROSSZ BIZTONSÁGI HELYZETE MIATT A MILÍCIA GYILKOS ÖSSZEESKÜVÉSE: HÉTFŐN KEZDŐDIK A TÁRGYALÁS HÉTVÉGI JÓTÉKONYSÁGI OPERAGÁLA A METROPOLITANBEN TAVASZI SZÓRAKOZÁS KICSIKNEK ÉS NAGYOKNAK KORMÁNYZÓI ÉS POLGÁRMESTERI TALÁLKOZÓ A NEW WEST SIDE-I TERV KAPCSÁN

298

Ujjlenyomat nincs rajta. – A nyomozók próbálják felderíteni, kinek adtak el ilyet. – Bedding és Soul nyomozók átfésülik a szállodákat. – Éttermi számla a New York-i Bedford Junctionben található Riverside Inn étteremből. -A keresés leszűkült három szállodára: Chelsea Lodge, Beckaman és Lanham Arms szállodákra. Még kérdéses, melyik.

• Harlem folyó bűnügyi helyszín: •A folyóparton nem maradt nyom, leszámítva a csúszásnyomokat a sárban. •Az autóból újságcikk került elő. A főcímek: ÁRAMSZÜNET MIATT MAJDNEM NÉGY ÓRÁRA BEZÁRT EGY RENDŐRŐRS NEW YORK IS PÁLYÁZIK

A Lincoln Rhyme-féle bűncselekmény helyszíne • Áldozat: Lincoln Rhyme. • Az elkövető személyazonossága: Erick A. Weir. – A lakhelye: Las Vegas. – Három évvel ezelőtt megégett az ohiói tűzesetben, a Hasbro és Keller fivérek cirkuszában. Utána eltűnt. Harmadfokú égési sérülések. A színház producere Edward Kadesky volt. – New Jerseyben elítélték gondatlan veszélyeztetésért. – A tűz megszállottja. – Mániákus: a „nagyérdemű közönséghez” beszél. – Veszélyes mutatványai

Előzetes, a szökés – Szemszín: barna. • Pszichológiai jellemzés heiyszfne (készítette Terry Dobyns, • Petárda és hólyag New York-i rendőrség): a művérhez és a műsebhez – házi készítésű, Bár lehet, hogy nincs tisztában vele, de a bosszú forrás ismereten. • Művér (cukorszirup + motiválja. Ki akarja ételfesték), marhaegyenlíteni a számlát. csontszilárikok, szürke Állandóan dühös. A gyilkolással csökken a szivacs az agyszövetek fájdalma, melyet amiatt utánzására, igazi vér a fűrészkés pengéjén. érez, hogy elvesztette a feleségét, és már nem tud • A börtönőrnő pisztolya. • Bilincs. színpadra lépni. • Weir nemrégiben • Nem sikerült letörölnie a felhívta az egykori vért. segédeit, John Keatinget • További latex– és és Arthur Loessert sminkmaradvány, Nevadában. A tűzről csakúgy, mint a korábbi kérdezte őket, és azokról helyszíneken. az emberekről, akiknek • Ragasztóviasz. köze volt hozzá. • Permanenstinta, fekete, -Valamennyien örült, hasonló a korábban hatalmaskodó, mániákus találthoz. és veszélyes, ugyanakkor • Megszáradt művér 299

vannak. – Korábban feleségül vette Marie Cosgrove-t, aki meghalt a tűzesetben. – Azóta nem lépett kapcsolatba a lány családjával. – Weir szülei meghaltak, nincs más rokona. – Weirnek nincs VICAPja és NCIO-je. – Úgy emlegeti önmagát, hogy az „Északi Varázsló”. – Azért támadta meg Rhyme-ot, hogy leállítsa még vasárnap délelőtt megelőzően.

zseniális emberként jellemezték Weirt. • Az áldozatokat azért ölte meg, amit képviselnekvalószínűieg a tűzesetet megelőző boldog, avagy fájdalmas pillanatokat. – Benzinnel átitatott zsebkendő, a forrás ismeretlen. – Ecco cipő, forrás ismeretlen.

Az elkövető profilja: illuzionista • Az elkövető elterelő hadműveletekkel vonja el az áldozata és a rendőrség figyelmét. – Fizikai figyelemelterelés (a figyelem elterelésére). – Pszichológiai figyelemelterelés (a gyanú elterelésére). • A zeneiskolában tőrtént szökése hasonlít az „eltüntetett ember” elnevezésű mutatványhoz. Túl gyakori ahhoz, hogy lekövethessük. • Az elkövető főleg illuzionista trükköket használ. • A kézügyességet igénylő mutatványokban is jó. • Ugyancsak jártas az átváltozóművészeti trükkökben. Álöltözetet használ, nejlon és selyem, kopaszságot imitáló parókát, ujjlenyomatvédőt és egyéb latexből készült kiegészítőket. Bármilyen korú, nemű és rasszú emberré képes átváltozni. • Calvert halála = Selbit: a félbevágott

(festék), elküldtük az FBIhoz elemzésre. • Szőnyegszővetszálak, elküldtük az FBI-hoz.

• Járatos a szabadulási technikákban. • Járatos az állatszámokban. • Gondolatolvasással szedi ki az információt az áldozataiból. Speciális kézügyességet igénylő trükk segítségével kábította el az áldozatát. • Houdini egyik mutatványával próbálta megölni a harmadik áldozatot. Úgynevezett vízi kínzókamrával. • Hasbeszélő. • Fűrészpengék. • Ismeri az égő tükör mutatványt. Nagyon veszélyes, ma már ritkán adják elő.

300

nő nevű mutatványával. • Profi zárfeltörő (valószínűleg zárfésülés módszerével).

A Cirque Fantastique kezdett életre kelni, már csak egy óra volt vissza az esti előadásig. Kara elsétált a Harlekin zászló mellett, és észrevett egy rendőrautót, Lincoln Rhyme utasítására tartózkodott itt, azt a rémisztő délutánt követően. Mivel valamiféle bajtársiasságot táplált irántuk, hiszen most maga is zsarunak érezte magát, a rendőrökre mosolygott, és integetett nekik. Ők pedig, bár nem ismerték a lányt, visszaintegettek. Még senki nem szedett jegyet, így Kara besétálhatott, és a színfalak mögé indult. Észrevett egy fiatalembert, aki íróalátétet tartott a kezében. Az övén szakmai belépő volt, úgy volt odatűzve, mint Amelia fegyvere. – Elnézést – szólította meg. – Igen? – válaszolta francia vagy francia-kanadai akcentussal. – Mr. Kadeskyt keresem. – Nincs itt. Az egyik asszisztense vagyok. – Hol találom? – Nincs itt. Ki maga? – A rendőrségnek dolgozom. Mr. Kadesky találkozott velem már. További kérdéseket szeretnének feltenni neki. A fiatalember a mellére pillantott, feltehetőleg, de nem feltétlenül azért, hogy az azonosító jelvényét keresse. – Aha. Aha, a rendőrség. Nos, Mr. Kadesky vacsorázik, de nemsokára visszajön. – Nem tudja véletlenül, hogy hol eszik? – kérdezte. – Nem. De önnek távoznia kell. Tilos itt tartózkodnia. – De muszáj vele beszélnem... – Van jegye? – Nincs. Én csak... – Akkor nem várakozhat itt. El kell mennie. Mr. Kadesky egy szót sem említett a rendőrségről. – Pedig nekem muszáj beszélnem vele, feltétlenül – mondta határozottan a gall külsejű, fagyos modorú fiatalembernek. – Pedig tényleg távoznia kell. Odakinn megvárhatja. – Lehet, hogy akkor elkerül. – Hívnom kell a biztonságiakat – fenyegetőzött erős akcentusával. – Megteszem! – Akkor veszek jegyet – mondta. – Minden jegy elkelt. De amennyiben sikerülne jegyet vennie, akkor sem tartózkodhat itt. Kikísérem. A férfi kiterelte a főbejáraton, ahol már javában dolgoztak a jegyszedők. 301

Odakint megállt, majd a lakókocsira mutatott, amelyre a JEGYPÉNZTÁR feliratot biggyesztették. – Ott vehetek jegyet? A férfi arcára vigyor kúszott. – Igen, az a jegypénztár, de mint mondtam már, minden jegy elkelt. Hívja fel Mr. Kadesky irodáját, ha kérdezni akar tőle valamit. Miután a férfi elment, Kara várt egy-két percet, aztán visszafordult a sarkon, és a színpadi bejárat felé indult. Visszamo-solygott a biztonsági őrre, ő is rámosolygott, aztán csak egy futó pillantást vetett az övére, ahol most már a francia-kanadai alkalmazott belépője fityegett, amelyet könnyen leakasztott a férfi övéről, amikor föltette azt az ostoba, ugyanakkor félrevezető kérdést a jegypénztárról. „Nesze neked, itt az aranyszabály – jutott az eszébe sose szórakozz olyasvalakivel, aki jó bűvésztrükköket tud.” Amikor ismét visszatért a színfalak mögé, a zsebébe rejtette a kitűzőt, és keresett egy barátságosabb alkalmazottat. A nő, akit egyébként Katherine Tunneynek hívtak, együtt-érzően bólogatott, amikor Kara elmagyarázta, hogy mit keres itt – nevezetesen, hogy egy egykori illuzionistát gyilkosságért köröznek, és kiderült, hogy régebben Mr. Kadeskynél dolgozott. A nő értesült a gyilkosságokról, és behívta Karát, hogy várakozzon addig, amíg a főnöke vissza nem tér a vacsorából. Katherine adott Karának egy belépőt, amivel bejuthatott a VIPpáholyokba, aztán elment a dolgára, de megígérte, hogy szól az őröknek, hogy küldjék oda hozzá Mr. Kadeskyt, amint megérkezik. Amikor a páholy felé tartott, egyszer csak megszólalt a csipogója, sürgős hívást kapott. Rendkívül megrémült, amikor látta a rajta lévő számot, és odarohant az ideiglenesen felállított telefonfülkék egyikéhez, és remegő kézzel tárcsázni kezdett. – Stuy vesant szanatórium – szólt bele a hang. – Jaynene Williamsszel szeretnék beszélni. Hosszú várakozást követően végre beleszóltak a kagylóba: – Lo? – Helló, itt Kara. Jól van anya? – Ó, remekül. Csak azt akartam mondani... de azért ne reménykedj túlságosan. Lehet, hogy semmi az egész... de pár perce felébredt, és utánad kérdezősködött. Tudja, hogy vasárnap este van, és emlékszik rá, hogy korábban jártál nála. – Úgy érted, engem, név szerint engem keresett? – Igen, az igazi neveden. – Aztán kissé rosszallóan hozzátette: – Hacsak nem arról van szó, hogy pusztán az ostoba színpadi nevedet tudja, Kara. Istenem... lehet, hogy visszatér közénk? – És engem is megismert, amikor felőled kérdezősködött. Azt mondta, hogy akar mondani neked valamit. Kara szívverése felgyorsult. 302

Akar mondani valamit... – Jobb, ha mielőbb idejössz. Lehet, hogy így marad, de lehet, hogy elmúlik a dolog. Tudod, milyen ez. – Épp egy megbízatás kellős közepében vagyok, Jane. Odamegyek, amint lehet. Letette a kagylót, aztán zaklatott lelkiállapotban visszament a helyére. Alig bírta a feszültséget. Épp ebben a pillanatban az anyja azt kérdezi, hogy hol van a lánya. Lehet, hogy dühös és csalódott, amiért nincs ott. „Ó, könyörgök, jöjjön már!” – imádkozott magában, és az ajtó felé pillantott, hátha megjelenik Kadesky. De semmi nem történt. Azt kívánta, bárcsak valami valódi varázslattal megidézhetné a producert, és felbukkanna az ajtóban. „Könyörgök!” – fohászkodott ismét, majd a képzelt varázspálcájával az ajtó felé suhintott. Könyörgök... Egy darabig semmi nem történt, aztán több alak is megjelent, de egyikük sem Kadesky volt. Pusztán három nő állt ott középkori kosztümben, az arcukon álarc, szánalmas arckifejezésüket meghazudtolta ruganyos léptük, látszott, hogy izgatottan várják már az esti fellépést. Roland Bell Manhattan belvárosának egyik kanyonszerű utcájában ácsorgott, a Fő utcán. Fölötte magasodott a bűnügyi bíróság komor épülete, melyet a Sóhajok hídja koronázott meg, vele szemközt pedig jellegtelen irodaépületek sora húzódott. Charles Grady Volvója még mindig sehol. Megint körbefordult, mint valami világítótorony. Hol van, hol van, hol van? A közelben dudált valaki, a bejárat irányából a híd felé tartva. Aztán kiáltást hallott. Bell megfordult, és pár lépést futott a hangok felé, közben arra gondolt: lehet, hogy csak félrevezetés az egész? De nem, két sofőr vitatkozott. Visszafordult, és a büntetőbíróság épülete felé haladt. A következő pillanatban azt látta, hogy Charles Grady sétál kényelmesen az utcán egy háztömbnyivel odébb. Az ügyész lehajtott fejjel, a gondolataiba mélyedve lépkedett. A nyomozó sprintelni kezdett feléje, és közben ezt kiáltotta: – Charles, a földre, Weir megszökött! Grady megállt, és elgondolkozva nézett rá. – A földre! – kiáltotta Bell kifulladva. A rémült férfi a járdára kuporodott két parkoló kocsi közé. – Mi történt? – kiáltotta. – A családom! – Küldtem hozzájuk testőröket – mondta a nyomozó. Aztán a gyalogosokhoz fordult: – Figyelem, rendőri akció! Húzódjanak fedezékbe! Az emberek egy pillanat alatt szétszóródtak. 303

– A családom! – kiáltotta Grady elkeseredetten. – Biztos, hogyjól vannak? – Persze, semmi bajuk. – Na de Weir... –Csak átverés volt a lövöldözés. Megszökött, és valahol itt bujkál. Már idetart egy páncélozott furgon. Roland Bell végre odaért Gradyhez, odaállt fölé, háttal az utca túloldalán tornyosuló kormányhivatali épület sötét ablakainak. – Maradj, ahol vagy, és ne mozdulj, Charles! – mondta Bell. – Kiviszünk innét épségben. – Azzal leemelte az adóvevőjét az övéről. Ez meg mi volt? Hobbs Wentworth a célpontját nézte odalent az utcán, az ügyészt, akit most egy sportzakós férfi takart el, nyilvánvalóan zsaru volt az illető. Hobbs távcsövének célkeresztje a rendőrtiszt hátán állt meg, és hasztalan próbálta becélozni Grady valamelyik kilógó testrészét. Az ügyész a földön kuporgott, a zsaru pedig állt. Hobbs arra gondolt, ha átlövi a zsaru derekát, akkor valószínűleg eltalálja Grady mellkasát, hiszen az ügyész a földön kuporgott. Csakhogy nagy volt a kockázata annak, hogy a golyó gellert kap, így Grady csak megsérül, és bezuhan az autó mögé, ahol aztán teljes biztonságban lesz. Nos, valamit csinálnia kellett. A zsaru a rádiójába beszélt. Egy percen belül bizonyára százával nyüzsögnek majd ott. „Na gyerünk, mesterlövész!” – biztatta magát. Ilyenkor mi a teendő? Odalent a zsaru még mindig jobbra-balra nézelődött, Gradyt fedezte, aki ott kuporgott a földön, mint egy vizelő spániel szuka. Na jó. Azt fogja csinálni, hogy belelő a zsaru combjába. Ha ott találja el, akkor minden valószínűség szerint hátraesik, és az ügyész nem lesz már takarásban. A fegyver félautomata volt, így aztán két másodperc alatt öt lövést is leadhatott. Nem tökéletes megoldás, de Hobbs ennél jobbat nem tudott kitalálni. Ad még egy-két másodpercet a zsarunak, hogy odébb lépjen, aztán eltakarítja az útból. Mindkét szeme nyitva volt, de a jobbjával a távcsőbe bámult, a célkereszt továbbra is ott időzött rezzenéstelenül a nyomozó hátán, és arra gondolt, hogyha visszamegy Canton Fallsba, kitalál erről egy bibliai példabeszédet. Jézus játssza majd az ő szerepét, a fegyvere persze csak egy íj lesz, és éppen a római katonákat akarja lenyilazni, akik keresztényeket kínoznak. Julius Caesar bujkál majd az egyik katona mögött, és azt hiszi, hogy biztonságban van, de Jézus keresztüllövi a katona lábát, aztán kinyírja azt a rohadékot. Jó kis sztori. A gyerekek imádni fogják. A zsaru még mindig ott ácsorgott az ügyész fölött. Na jó, hát ha ez kell, gondolta Hobbs, és kibiztosította a fegyvert. Nem maradt több idő. A pokolba is. Jézus megöli a rómaiakat. 304

A zsaru combjára célzott, és lassan megnyomta az egyik ravaszt, miközben arra gondolt, hogy csak azt bánja, hogy a zsaru fehér, és nem fekete. Csakhogy Hobbs Wentworth egy dolgot jól megtanult az életben: ha megvan a célpont, az ember ne legyen válogatós.

305

Negyvenedik fejezet

Roland Bell érezte az orrában a Motorola adóvevőjének jellegzetes szagát, amely a műanyag, a verejték és a fém illatának vegyüléke volt. – Tanúvédelmi csoport 4-es, ugye most már készen vagytok, K? – hadarta a mikrofonba. – Vettem, készen, K – válaszolta az egyikük. – Oké, most pedig... És ebben a pillanatban több lövés tompa döreje hallatszott a szűk utca magas házai között. Bell összerándult. – Lőnek! – kiáltotta Charles Grady. – Lövést hallottam! Eltaláltak? – Maradj a földön! – mondta Bell, és lekuporodott. Aztán gyorsan megfordult, fölemelte a pisztolyát, és hunyorogva a szemközti kormányépületet fürkészte. Vadul számolni kezdett. – Megvan a helyszín – szólt bele a rádióba. – A harmadik emelet ötödik irodája északról, az épület vége felé. – Aztán az ablaküveget nézegette. – Azannya! – Ismételd meg! – szólt bele a rendőr a rádióba. – Az mondtam: „Azannya!” – Aha, vettem. Kilépek! Grady a járdán fektében kérdezte: – Mi folyik itt? – Aztán nekiállt, hogy feltápászkodjon. – Maradj ott! – mondta a nyomozó, és óvatosan felállt. Elfordult az ablaktól, és a járdát pásztázta a tekintetével. Előfordulhat, hogy több lövész is van a közelben. A következő pillanatban a rohamosztagosok páncélozott autója állt meg, és öt másodpercen belül Bell és Grady már odabent ültek, hogy száguldva elhagyják a gyilkossági kísérlet színhelyét, és visszavigyék az ügyészt a családjához a Felső-East Side-ra. Bell kinézett az autó hátsó ablakán, és látta, hogy kommandósok rontanak be a bírósággal szemközti irodaépület ajtaján. Ne aggódj... majd ő megtalál bennünket! A szentségit, hát meg is talált. Bell korábban úgy számította, ha meg akarják lőni Gradyt, akkor legjobb, ha az utca túloldalán lévő irodaépültben rejtőzik el a merénylő. Nagyon valószínű volt, hogy a gyilkos az egyik alsóbb emeleten lévő irodaépületbe tör be, szemben a járdával. Azt nem tartotta valószínűnek, hogy a tetőre menjen, mert azt számos ipari kamera figyeli meg. Bell ott maradt csalétekként, mert tudott valamit a korábbi túszszedő akció során szerzett tapasztalatból erről az épületről: csakúgy, mint számos új kormányépületben, itt sem lehetett kinyitni a golyóálló üvegből készült ablakokat. 306

Arra igen csekély az esély, gondolta, hogy az orvlövész páncéltörő lövedéket használ, ami áthatolna a három centi vastag üvegen. De aztán eszébe jutott egy kifejezés, amit az egyik ügy kapcsán hallott pár évvel ezelőtt: „soha nem mehetünk biztosra”. Megadta az esélyt a mesterlövésznek, hogy lőjön, abban a reményben, hogy az ablak majd pókhálószerűen megreped, és ezzel láthatóvá válik, hogy hol van. És az ötlet bevált – egy hajszálnyi módosulással, mint ahogy azt Bell említette is a rádióban a rendőrnek. Azannya... – Speciális tanúvédő egység négyes csapat, Bellnek. Haumann beszél. Igazad volt. – Jól van, akkor rajta! Az akciócsoport parancsnoka így folytatta. – Idebent vagyunk. A helyszínt biztosítottuk. Tiszta a levegő. Hogy is hívják az ilyet? Darwin-díjasok? Tudod, amikor a bűnözők hülyeségeket művelnek és megszívják? – Vettem. Igen, úgy hívják – válaszolta Bell. – Hol találta el magát? Bell nemcsak azért szúrta ki az irodát, mert megrepedt az üveg, hanem azért, mert egy jó nagy vérfolt jelent meg az ablakon. Az akciócsoport vezetője elmagyarázta, hogy a rézlövedék, amelyet a merénylő használt, lepattant az üvegről, darabokra tört, és több helyen is eltalálta a merénylőt, a legsúlyosabb találat a lágyékát érte, ahol szétlőtt egy nagy artériát vagy vénát. Mire az akciócsoport a helyszínre ért, az elkövető elvérzett. – Mondd, hogy Weir az! – reménykedett Bell. – Sajna nem, valaki más. Úgy hívják az illetőt, hogy Hobbs Wenworth. Canton Fallsban lakik. Bell dühösen morgolódott magában. Szóval Weir és esetleg pár társa még mindig szabadlábon van. Ismét beleszólt a rádióba. – Találtál valamit, ami arra enged következtetni, hogy Weir mire készülhet vagy hol lehet? – Semmi – válaszolta a reszelős hangú parancsnok. – Csak a személyi igazolványát. Ja, és kapaszkodj meg, egy könyvet, tele gyerekeknek szóló bibliai történetekkel. – A beszélő elhallgatott. – Ez baromi rossz hír, de van még egy áldozat, Roland. A jelek szerint megölt egy nőt, hogy bejusson az épületbe. .. Na jó, lezárjuk a terepet, és tovább keressük Weirt. Kikapcs. A nyomozó megrázta a fejét, aztán így szólt Gradyhez. – A Varázsló felszívódott. Hát persze, ő felszívódott, és ezzel a probléma ugyanaz maradt. Lehet, hogy korábban számos nyomot találtak, még az is lehet, hogy megtalálták magát Weirt is – egy másik zsaru, egy asszisztens, egy kommandós, egy riporter vagy egy civil ruhás nyomozó képében, esetleg járókelőként vagy hajléktalanként – csakhogy fogalmuk sem volt róla.

307

Andrew Constable látta a kihallgatóhelyiség sárgás ablakán keresztül a nagydarab fekete őr arcát, aki bekukucskált és épp őt nézte. Aztán az arc eltűnt, mivel a férfi odébb lépett az ajtótól. Constable felemelkedett a fémasztal mellől, aztán elment az ügyvédje mellett, és az ablakhoz lépett. Kinézett, és látta, hogy két őr komor ábrázattal beszélget az előcsarnokban. Hát jó. – Mi az? – kérdezte Joseph Roth az ügyfelétől. – Semmi – válaszolta Constable. – Nem mondtam egy szót sem. – Ja, azt hittem, mondtál valamit. – Nem. Habár az is meglehet, hogy igen. Lehet, hogy önkéntelenül kicsúszott valami a száján. Vagy imát mormolt magában. Visszament az asztalhoz, ahol az ügyvéd ücsörgött, aki éppen felnézett rá a sárga jegyzeteiből, amelyekben vagy féltucatnyi név és telefonszám volt, Constable társai ezeket küldték Canton Fallsból válaszképpen arra a kérdésére, hogy Weir vajon mit tervezhet és hol lehet. Roth nyugtalannak tűnt. Épp most értesültek róla, hogy egy puskás férfi megpróbálta agyonlőni Gradyt a szemközti épületből pár perccel ezelőtt. De nem Weir volt az, őt még mindig keresik. Végül az ügyvéd szólt meg: – Szerintem Grady most túlságosan be van gyulladva ahhoz, hogy velünk tárgyaljon. Föl kéne hívnunk otthon, és megmondani neki, hogy mit tudtunk meg. – Aztán a papírra bökött. – Vagy legalább oda kéne ezt adnunk annak a detektívnek. Mi is a neve? Bell, igaz? – Igen, az – válaszolta Constable. Roth végighúzta húsos ujját a nevek listáján, aztán így szólt – Szerinted ezek közül van valaki, aki konkrétumot is tud Weirről? Mert erre lesznek kíváncsiak, valami konkrét, kézzelfogható dolgot akarnak. Constable előrehajolt, és a listára pillantott. Aztán az ügyvédje órájára nézett, majd lassan megrázta a fejét. – Nem hinném – válaszolta. – Azt mondod, nem hinnéd? – Igen. Látod azt az első számot? – Ja. – Ez a Canton Falls-i mosodás, a Harrison utca sarkáról. Az alatta lévő pedig egy kormányhivatalé. A következő a baptista egyház egyik tagjáé. És azok a nevek? – folytatta az őrizetes. – Ed Davis, Brett Samuels, Joe James Watkins. – Úgy van – vette át a szót Roth. – Jeddy Barnes társai. Constable felnevetett. – A szentségit, dehogyis! Kivétel nélkül az összes kitalált. – Tessék? – kérdezte Roth a homlokát ráncolva. 308

Az őrizetes közelebb hajolt az ügyvéd arcához, és belenézett a férfi zavarodott szemébe. – Azt mondom, hogy ezeket a neveket és telefonszámokat csak kitalálták, a hasukra ütöttek, és ennyi. – Ezt nem értem. Constable a fülébe súgta. – Hát persze hogy nem érted, te szánalmas, rohadt kis zsidó – sziszegte, majd az öklével a döbbent ügyvéd halántékára sújtott, mielőtt Roth felemelhette volna a kezét, hogy védje magát.

309

Negyvenegyedik fejezet

Andrew Constable erős férfi volt. Erős volt, mert sokat járta a távoli vadász– és horgászterületeket, erőssé tette az őzzsigerelés, a csontfűrészelés és a favágás. A kövérkés Joe Roth nem volt ellenfél számára. Az ügyvéd megpróbált felállni, hogy segítségért kiáltson, de Constable jókora ütést mért a torkára. A férfi szájából csak gurgulázó nyögés tört elő. A rab lerántotta az ügyvédet a földre, és csépelni kezdte ököllel az arcát. Roth egy pillanat alatt elvesztette az eszméletét, az arca akkorára dagadt, mint egy cipó. Constable az asztalhoz vonszolta, aztán odaültette, és megtámasztotta háttal az ajtónak. Ha az egyik őr esetleg benézne, csak azt látná, hogy lehajtott fejjel olvassa a papírjait. Constable leguggolt, lehúzta az ügyvéd cipőjét és zokniját, majd letörölte a vért az asztalról, amennyire csak tudta, a többit meg letakarta a dokumentumokkal és az írótömbbel. Majd később megöli az ügyvédet. Egyelőre, legalábbis pár perc erejéig, élőképként lesz még szükség rá, hogy elaltassa az őrök gyanakvását. Még pár percig – amíg ki nem szabadul. Szabadság... Hiszen ez volt Erick Weir tervének lényege. Constable legjobb barátja, Jeddy Barnes, a Hazafias Szövetség második embere nem arra bérelte fel Weirt, hogy megölje Gradyt, hanem hogy megszöktesse a rabot a hírhedten biztonságos manhattani előzetesből, és a Sóhajok hídján át kivigye innét, majd eljuttassa a New England-i vadonba, ahol a Hazafias Szövetség újra kezdheti küldetését, hogy megvívja háborúját a nemkívánatos, tisztátalan, tudatlan betolakodók ellen. Hogy megszabadítsa a földet a niggerektől, a melegektől, a zsidóktól, a latinoktól, a bevándorlóktól – vagyis az idegenektől, ahogy Constable fogalmazott mindig a hetente tartott előadások során a Hazafias Szövetségben és a titkos weboldalukon, amelyre ezrek fizettek elő az ország józanul gondolkodó állampolgárai közül. Constable most felállt és az ajtóhoz lépett, s újra kinézett. Az őröknek fogalmuk sem volt, hogy mi történt odabent a kihallgatóhelyiségben. Az őrizetesnek az jutott eszébe, hogy nem ártana, ha lenne nála valamilyen fegyver, ezért aztán kiemelte a fémből készült töltőceruzát az ügyvéd véres ingének zsebéből, és a kupakját a másik végére tette, hogy így védje a tenyerét. A hegyes fele viszont jó kis szúróeszköz lesz. Aztán visszaült, szemben Rothtal, és várt, s közben a tervre gondolt, amelyet Weir eszelt ki, vagyis „a Mágus”, ahogy Barnes nevezte. Mestermű volt, melybe számos illuzionistatrükköt is beleszőtt. Csavarok és dupla csavarok, gondos időzítés és okos figyelemelterelés. Azzal kezdődött, hogy Weir gondosan elültette azt a 310

gondolatot a rendőrök fejében, hogy összeesküvést szőnek Grady meggyilkolására. Ennek Ralph Swensen tiszteletes teremtette meg az alapját azzal, hogy megpróbálta elvenni az ügyész életét. A meghiúsult gyilkossági kísérlet megerősítette a zsarukat abban a hitben, hogy valóban összeesküvést szőnek az ügyész meggyilkolására, és így nem másféle bűncselekmény után szaglásznak – teszem azt, a börtönből való szökésre nem is gondolnak. Maga Weir azután szándékosan elfogatja magát, miközben másodszor is megpróbálja megölni Gradyt, így aztán az előzetesbe viszik. Eközben Constable-nek is végre kellett hajtania a maga elterelő hadműveleteit. Lefegyverzi fogva tartóit azzal, hogy úgy tesz, mintha jobb belátásra tért volna, azt állítva, hogy ártatlan. Ezzel elnyeri az együttérzésüket, és odacsalogatja Gradyt a bíróságra aznap estére azzal, hogy felajánlja, hogy feladja Barnest és a többi összeesküvőt. Constable még látszólag abban is segít majd, hogy az illuzionista nyomára bukkanjanak, ezzel még jobb színben tünteti fel magát a rendőrség előtt, megadva neki az esélyt, hogy eljuttassa azt a kódolt üzenet Weirnek Barneson keresztül, hogy az előzetes épületén belül pontosan hol tartják fogva. Amikor Grady megérkezik, Hobbs Wentworth megpróbálja majd megölni az ügyészt, de az, hogy sikerül-e vagy sem, nem számít; a lényeg az, hogy Hobbs eltereli a zsaruk figyelmét az előzetes épületéről. Aztán Weir – aki saját halálát követően szabadon mászkál majd az épületben– álruhában idelopódzik, megöli az őröket, és kiszabadítja Constable-t. A tervnek volt még egy része – egy olyan vonatkozása, amelyet Constable már hetek óta várt. Közvetlenül az előtt, hogy Weir érte jön a kihallgatóhelyiségbe, Jeddy Barnes szavaival élve „Constable-nek kell majd elintéznie az ügyvédjét”. – Ezt hogy érted? – Weir azt mondta, hogy tőled függ. Ő csak annyit mondott, hogy a te dolgod lesz, hogy intézd el Rothot, hogy ne legyen útban. Most, ahogy az ügyvéd szeméből és szájából csöpögő vért nézte, arra gondolt, na igen, a zsidóról gondoskodtam. Constable most azon tűnődött, hogy Weir vajon hogyan öli meg az őröket, milyen fajta álöltözetet ölt magára, és milyen útvonalon menekülnek, amikor – az előzetes terv szerint – hallotta, hogy berregni kezd a kinti ajtó. „Á, szóval megérkezett a szabadság édes madara.” Constable lerángatta Rothot a padról, és a kihallgatóhelyiség sarkába vonszolta. Arra gondolt, hogy most megöli, úgy, hogy összeroppantja a légcsövét De aztán feltételezte, hogy Weirnél lesz valamilyen hangtompítós fegyver vagy egy kés. Inkább azzal dolgozik majd. Hallotta, hogy fordul a helyiség zárjában a kulcs. Aztán az ajtó kitárult. Az a gondolat villant át a fején: elképesztő. Weirnek sikerült nővé maszkíroznia magát. De aztán bevillant neki, hogy valahol látta már ezt a nőt; ez volt az a vörös hajú rendőrnő, akit Bell nyomozóval látott tegnap. 311

– Van egy sérültünk – kiáltotta, amikor Rothra pillantott. – Azonnal hívjátok a mentőt! Mögötte az egyik őr felkapta a telefonját, a másik pedig rávágott a falon lévő piros gombra, és azonnal felbúgtak az épületben a riadót jelző szirénák. „Mi az ördög folyik itt?” Constable nem értett semmit. „Hol van Weir?” Aztán a tekintete a nőre vándorolt, és látta, hogy a kezében gázsprayt tart – ez volt az egyetlen megengedett fegyver az őrizetesben. Azonnal kapcsolt, a hasához kapott és hangosan felnyögött. – Valaki bejutott ide! Egy másik rab, és megpróbált megölni bennünket – Mindkét kezét a gyomrára szorította, és abban rejtegette a hegyes ceruzát. – Én is megsebesültem, megszúrtak. Gyorsan kinézett a nő válla fölött. Még mindig nem látta sehol a mágust. A nő gondterhelt arccal nézett körül a helyiségben, miközben Constable a padlóra rogyott. Arra gondolt, ha a nő közelebb jön, az arcába vágja a ceruzát. Lehet, hogy kiszúrja a szemét is. Aztán megszerzi a gázsprayt, és befújja vele a többiek szemét. Az is lehet, hogy a ceruzát maga mögött tartja, és az őrök majd azt hiszik, hogy fegyver, és kinyitják neki az ajtót. Weir biztos itt van a közelben. – Lehet, hogy ott van közvetlenül a biztonsági ajtó mögött. ,,Na gyerünk, szivi, gyere egy kicsit közelebb. Lehet, hogy golyóálló mellényt visel. Célozd tehát a csinos pofíkáját.” – És az ügyvédje? – kérdezte Amelia, és Roth fölé hajolt. – Őt is megszúrták? – Igen. Egy fekete bőrű rab volt. Azt mondta, rasszista vagyok. Azt mondta, hogy majd móresre tanít. – Lehajtotta a fejét, de érezte, hogy a nő közelebb lép. – Joe csúnyán megsebesült. Meg kell menteniük! Na, csak még pár lépést... Vagy ha fehér ember és intelligensebbnek látszik– ha megvan mindenfoga, és jó ruhát visel, és nem áraszt magából tegnapi vizeletszagot nos, akkor vajon nem bizonytalanabb-e abban, hogy meghúzza-e a ravaszt vagy sem? Constable felnyögött. Érezte, hogy a nő már egész közel van. A nő így szólt: – Hadd nézzem, milyen súlyos a sérülése! Constable erősen megmarkolta a ceruzát. Ugrásra készen várt. Aztán kinyitotta a szemét, hogy el ne tévessze a célt. S abban a pillanatban a gázspray szórófejét pillantotta meg mindössze harminc centire a szemétől. Amelia megnyomta a gombot, és a könnygáz egyenesen Constable arcába permetezett. Mintha több száz tűt szúrtak volna a szájába, az orrába és szemébe. A férfi felüvöltött, a rendőrnő pedig kitépte a kezéből a ceruzát, és a hátába rúgott. – Ezt miért csinálta? – kiáltotta, és felkönyökölt. – Miért? A nő válaszképpen kivárt egy kicsit, aztán még egy adagot belespriccelt a borzalmas sprayből Constable arcába. 312

Negyvenkettedik fejezet

Amelia Sachs eltette a gázsprayt. A lényében megbúvó jövendőbeli őrmester kissé kínosan érezte magát, amiért másodszor is jókora adagot permetezett Constable arcába. De miután észrevette, hogy a férfi kezében rejteget egy hegyes ceruzát, Sachsből előbújt az utcai zsaru, és valósággal élvezte a bűnöző szánalmas üvöltését, amikor másodszor is az arcába fújt. Odébb lépett, a két őr pedig megragadta az őrizetest, és kiráncigálták. – Orvost! Hívjanak orvost! Jaj, a szemem! Jogom van az orvosi ellátásra! – Fogd be a pofád! – mondta az egyik őr, és kirángatta az előtérbe. Constable megpróbálta kiszabadítani magát. Elkapták, összebilincselték a bokáját, aztán odaráncigálták a sarokhoz. Sachs és két másik őr Joseph Roth fölé hajoltak. Lélegzett, de eszméletlen volt, és súlyos sérülések látszottak az arcán. Arra gondolt, legjobb, ha nem mozdítják. Nemsokára megérkeztek a mentősök, és miután Sachs ellenőrizte a személyazonosságukat, bementek, hogy ellássák az ügyvédet, megtisztították a légútját, és nyakmerevítőt tettek rá, majd rászíjazták egy hordágyra, azt pedig görgőkre emelték. Kivitték a szigorúan őrzött területről, hogy azután mentővel kórházba szállítsák. Sachs felegyenesedett, és körülnézett a helyiségben, majd a folyosón, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Weir nem jutott-e be észrevétlenül. Nem, meggyőződött, hogy tényleg nem. Aztán kiment, és csak akkor kezdett kicsit megnyugodni, amikor a recepcióspultnál visszakapta a pisztolyát. Felhívta Rhyme-ot, hogy beszámoljon neki a történtekről. Aztán még hozzátette. – Constable őt várta, Rhyme. – Mármint Weirt? – Szerintem igen. Meglepődött, amikor én nyitottam ki az ajtót. Persze próbált felocsúdni a meglepetésből, de látszott rajta, hogy valaki mást vár. – Ezek szerint Weir erre készül – ki akarja szabadítani Constable-t – Csak erre tudok gondolni. – Rohadt jó elterelő hadműveletet csinált. Egész végig arra kényszerített bennünket, hogy a Grady ellen készülő merényletre figyeljünk. Soha nem gondoltam volna, hogy szöktetésről van szó. – Aztán még hozzátette: – Hacsak a szöktetés nem elterelő hadművelet, és a valódi feladata nem az, hogy megölje Gradyt. Sachs végiggondolta a dolgot. – Az is beleillene a képbe. – És Weirt sehol nem látod? 313

– Nem. – Rendben, egyelőre feldolgozom azt, amit az előzetesben találtál, Sachs. Gyere vissza, aztán együtt nézzük át az anyagot! – Nem jöhetek, Rhyme – válaszolta a lány a folyosót fürkészve, ahol vagy tucatnyi nézelődő ácsorgott, és izgatottan figyelték az előcsarnok szigorúan lezárt részét. – Valahol itt kell lennie, fel kell kutatnom, hogy merre bujkál. A Suzuki-féle gyermekeknek szóló zongoraleckék elsajátítása során a tanulók egyre nehezebb és nehezebb darabokat játszanak le a kottás füzetből, amelyben körülbelül tucatnyi darab van. Amikor a gyermek sikeresen teljesíti a könyvet, a szülei gyakran kisebb zsúrt rendeznek a barátaiknak, a családtagokat és a zenetanárt is meghívják, s ilyenkor a tanuló műsort ad. Chrissy Gradynek egy hét múlva lett volna a 3. számú Suzuki könyv teljesítését ünneplő összejövetele. Ő pedig szorgalmasan gyakorolt a kis fellépésére. A zongoraszobában ücsörgött, és Schumann egyik darabját gyakorolta. A zongoraszoba sötét volt és kicsi, de Chrissy imádott itt lenni. Volt benn pár szék, kottákkal teli polcok, valamint egy gyönyörű fényes gyermekzongora– innét is kapta a helyiség a nevét. Nem kis erőfeszítés árán eljátszotta Clementi C-dúr szonátájának andante tételét, aztán azzal jutalmazta meg magát, hogy egy kis Mozart-szonátát játszott, az egyik kedvenc darabját. De azért nem gondolta, hogy olyan jól játszott volna. Kissé elterelték a figyelmét a lakásukban lévő rendőrök. A rendőr férfiak és nők nagyon kedvesek voltak, vidáman cseverésztek vele a Star Warsról, a Harry Potterről vagy az X-box játékokról, s közben lelkesen mosolyogtak. De Chrissy tudta, hogy valójában nem is mosolyognak; csak azért csinálják ezt, hogy ő jobban érezze magát. Pedig igazából ez a sok műmosoly még inkább megrémisztette. Mert ugyan nem mondta ki senki, de igazság szerint a rendőrség azért volt itt, mert valaki bántani akarta az apukáját. Amiatt nem aggódott, hogy őt akarná bántani valaki. Az rémisztette meg, hogy valami rossz ember el akarja venni tőle az apukáját. Azt kívánta, bárcsak ne dolgozna az apukája a bíróságon. Egyszer összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte tőle, hogy nem hagyná-e abba. De az apja így válaszolt: – Mondd csak, szívem, szeretsz zongorázni! – Nagyon. – Na látod, én is pont annyira szeretem a munkámat. – Ó, rendben – válaszolta. Annak ellenére, hogy persze egyáltalán nem volt rendben a dolog. Mert ha valaki zongorázik, attól még az emberek nem haragszanak rá annyira, hogy meg akarnák ölni. Most még jobban hunyorgott, és úgy koncentrált. Nekifutott még egyszer az egyik résznek, és még egyszer megpróbálta lejátszani. És most megtudta azt is, hogy elköltöznek valahová máshová. Anyukája szerint 314

csak egy-két napra. De mi van, ha hosszabb időre maradnak? Mi van, ha lemondják a zsúrt is, amelyet a zongoravizsga miatt rendeznek? Annyira felhúzta magát, hogy abbahagyta a zongorázást, becsukta a kottafüzetet, és nekiállt, hogy becsukja a táskájába. Hát ez meg mi? A kottaállványon egy hatalmas tábla csokoládé volt. De nem egy normál méretű, hanem akkor, mint amekkorát az élelmiszer-ipari vásáron látott. Azon gondolkozott, vajon ki hagyhatta ott. Az anyukája nem szerette, ha a zongoraszobában esznek. Crissynek nem is engedték meg, hogy csokit vagy ilyen ragadós dolgot egyen, miközben zongorázik. Talán az apukája volt. Tudta, hogy az apjának rossz a lelkiismerete, amiért rendőrök vannak a házban, és nem tudott elmenni a fellépésre a körzeti iskolába a múltkor. Igen, nyilván erről van szó. Az apukája titokban meglepte ezzel a csokival. Chrissy a háta mögé nézett, és kilesett az ajtó résén. Látta, hogy emberek mászkálnak föl-alá. Hallotta annak a szimpatikus észak-kaliforniai rendőrnőnek a nyugodt hangját, aki azt mesélte, hogy két fia is van, és nemsokára találkozni fog velük. Az anyja kihozott egy bőröndöt a hálószobából. Az arca gondterhelt volt, és ezt mondta: – Ez kész őrület, miért nem tudják előkeríteni? Hiszen ő egyedül van, maguk pedig százan. Egyszerűen fel nem foghatom. Chrissy visszaült, kibontotta a csoki fóliacsomagolását, és lassan eszegetni kezdte. Amikor abbahagyta, megnézte az ujjait. Hát igen, jó csokis volt. Bemegy a fürdőszobába, hogy lemossa. És akkor odabent majd eltünteti a csokis papírt is, és anyukája nem is tud majd róla. Ezt úgy nevezik, hogy a „bizonyíték eltüntetése”. Ezt a kifejezést a tévéből szedte, abból a bűnügyi programból, amit a szülei igazából nem is engednek neki nézni, de azért hébe-hóba sikerül belekukkantania. Roland Bell épségben visszavitte Charles Gradyt a lakására, ahol a család már pakolt, hogy pár napra átköltözzenek Murray Hill környékére, ahol a New Yorki rendőrségnek volt egy búvóhelye. Leengedte a rolót, és azt monda a családnak, hogy ne menjenek az ablak közelébe. Látta, hogy ettől csak még kellemetlenebbül érzik magukat. Az ő feladata azonban nem az volt, hogy ápolgassa a lelküket. Az ő dolga az volt, hogy megakadályozza, hogy egy rendkívül agyafúrt gyilkos a másvilágra küldje őket. Megcsörrent a mobilja. Rhyme volt az. – Mindenki biztonságban van? – kérdezte a kriminológus. – Tökéletesen – válaszolta Bell. – Constable szigorítottban van. – És ismerjük az őreit, ugye? – kérdezte Bell. – Amelia azt mondta, hogy Weir lehet, hogy jó, de azért annyira nem tud 315

átváltozni, hogy úgy nézzen ki, mint két kétméteres néger kosárlabdázó. – Értem. Hogy van az ügyvéd? – Roth? Életben marad. De jól összeverte. Én most... – Rhyme elhallgatott, mert valaki más a szobában beszélni kezdett. Bell úgy vélte, Mel Cooper hangját hallja. Rhyme ezután visszatért a mikrofonhoz. – Szóval én most még mindig azokat a bizonyítékokat elemzem, amelyeket Amelia talált a fogdában. Egyelőre nincs semmilyen konkrét nyom. Van azonban valami, amit meg akartam említeni. Beddignek és Soulnak sikerült megtalálnia, hogy az a mágneskártya melyik szobát nyitja a Lanham Arms szállodában. – Kinek a nevén volt a szoba? – Álnevet és hamis címet mondtak be – magyarázta Rhyme. – De a recepciós szerint a személyleírás tökéletesen ráillett Weirre. A helyszínelők nem sok mindent találtak, leszámítva egy eldobott fecskendőt a fésülködőasztal mögött. Nem tudjuk, hogy Weir hagyta-e ott vagy nem, de egyelőre feltételezem, hogy ő. Mel csokoládé– és szacharóznyomokat talált a tűn. – Szacharóz? Az cukrot jelent? – Igen, és arzén is volt a fecskendő belsejében. Bell így szólt. – Eszerint mérget fecskendezett valamilyen édességbe. – Nagyon úgy tűnik. Kérdezd meg Gradyéket, nem küldött-e nekik valaki csokit mostanában. – Bell továbbította a kérdést az ügyésznek és a feleségének, ők pedig megrázták a fejüket, alaposan el is csodálkoztak a kérdés hallatán. – Mi nem tartunk édességet a házban – mondta az ügyész felesége. A kriminológus Bellhez fordult ismét. – Azt mondtad, meglepett, ahogy bejutott Grady lakásába délután. – Ja. Azt gondoltuk, hogy majd elkapjuk az előtérben vagy a pincében, vagy a tetőn. De arra nem gondoltunk, hogy a bejárati ajtón jön. – Miután betört, hová ment? – Egyszer csak felbukkant a nappaliban. Valamennyien nagyon megdöbbentünk. – Lehet, hogy volt ideje arra, hogy édességet hagyjon a konyhában. – Nem, a konyhában nem járhatott – magyarázta Bell. – Lon és én ott voltunk. – Milyen más helyiségekbe juthatott még be? Bell továbbította a kérdést Gradynek és a feleségének. – Mi folyik itt, Roland? – kérdezte az ügyész. – Lincoln olyan bizonyítékokra bukkant, amelyek alapján lehetségesnek tartja, hogy Weir megpróbált mérget juttatni a lakásba. Valószínűleg csokoládé formájában. Nem vagyunk persze biztosak a dologban, de... – Csokoládé? – hallatszott egy halk magas hang a hátuk mögül. Bell, a Grady házaspár és a két másik zsaru megfordultak és az ügyész lányára pillantottak, aki félelemtől elkerekedett szemmel állt ott. – Chrissy? – kérdezte az anyja. – Mi ez az egész? 316

– Csokoládét mondtatok? – suttogta a kislány ismét. Aztán az alumíniumfólia kiesett a kezéből, és zokogni kezdett. Bell izzadó tenyérrel nézegette a járókelőket a Charles Grady lakása előtti járdán. Tucatnyian voltak. Vajon Weir köztük van? Vagy valaki más, abból a rohadt Hazafias Szövetségből? Megérkezett a mentő, és két ápoló ugrott ki belőle. Mielőtt azonban bejuthattak volna a lépcsőházba, a nyomozó alaposan megvizsgálta az azonosító kártyájukat. – Mi ez az egész? – kérdezte az egyikük felháborodva. Bell azonban mit sem törődött vele, tovább vizsgálgatta az utcán parkoló autókat, a járókelőket, az ablakokat és az épületeket. Miután úgy döntött, hogy tiszta a levegő, füttyentett egyet, és Luis Martinez, a halk szavú testőr betette a kislányt a mentőbe, és az anya is beült mellé. Chrissyn egyelőre nem mutatkoztak a mérgezés jelei, bár sápadt volt és zaklatott, hiszen rengeteget sírt a félelemtől. A kislány megette azt a mentolos csokit, ami rejtélyes módon került a zongoraszobába. Bell úgy érezte, ez minden gonoszságon túltesz. Még hogy gyerekeket mérgezni. Pedig egy rövid időre elhitte Constable nyájas beszédét, ám ez az incidens teljesen rávilágított arra, hogy a Hazafias Szövetség tagjai valamennyien komplett őrültek. Kultúrák közti különbség? Vagy fajok közti különbség? Nem, uram, csak egyetlen különbség létezik. Van jóság és tisztesség az egyik oldalon, és gonoszság a másikon. Ha a kislány meghal, akkor Bell személyesen fog gondoskodni róla, hogy Weir és Constable megkapja azt a büntetést, amely megfelel annak, amit Chrissyvel műveltek – a halálos injekciót. – Ne izgulj, szívem! – mondta a kislánynak, miközben az egyik mentős megmérte a vérnyomását. – Rendbe jössz. A kislány válasz helyett csak némán zokogott. A nyomozó Chrissy anyjára pillantott, aki megpróbált nyugalmat erőltetni magára, ám látszott rajta, hogy felháborodása jóval nagyobb, mint Bellé. A nyomozó rádión beszólt a központba, és kapcsolták a kórház sürgősségi osztályát, ahol már felkészültek a fogadásukra. Azt mondta a főnöknőnek: – Két perc múlva a bejáratnál leszünk. Ide hallgasson, azt akarom, hogy a mérgezési központban és a hozzá vezető úton ne legyen senki, egy lelket sem akarok látni, csak olyanokat, akiknek fényképes kitűzőjük van. – Az lehetetlen, nyomozó úr – mondta a nő. – A kórházunk nagyon forgalmas. – Ebből nem engedek, hölgyem. – Tessék? – Mondom, kötöm az ebet a karóhoz. Egy fegyveres bűnöző akarja kioltani a 317

kislány és a családja életét. És ha valakit meglátunk ott fényképes kitűző nélkül, azt habozás nélkül megbilincseljük. – Nyomozó úr, ez a kórház sürgősségi részlege–válaszolta a nő csípősen. – Van fogalma róla, hogy per pillanat hány ember áll itt előttem? – Nem, hölgyem, nincs. De képzelje el, amint az összes ott fekszik a földön hátrabilincselt kézzel. Márpedig ez fog történni, ha non tűnnek el onnét valamennyien, mire odaérünk. Az pedig mostantól fogva körülbelül két perc múlva fog bekövetkezni.

318

Negyvenharmadik fejezet

– Néha változik az egyes esetek megítélése. Charles Grady előregörnyedve ült egy narancssárga műanyag székben a sürgősségi osztály várótermében, és a zöld linóleumpadlót bámulta, amelyen már sokezernyi kétségbeesett láb taposott. – Úgy értem, a bűnügyi eseteké. Roland Bell ott ült mellett. Az ajtót az éberen figyelő Luis alakja töltötte be, a közelben pedig a másik ajtónál, amely a forgalmas előtérből engedett átjárást, egy másik kommandós tiszt, a jóképű, szúrós szemű Graham Wilson ácsorgott. Wilsonnak különösen jó érzéke volt ahhoz, hogy kiszúrja azokat, akik fegyvert rejtegetnek, mintha röntgenszeme lett volna. – Egyszer volt egy professzorom a jogi egyetemen – folytatta Grady mereven, akár egy fadarab. – Először ügyész volt, később bíró lett. Sok éven át tartó praxisa alatt egyszer sem találkozott olyan esettel, ahol minden fekete és fehér lett volna. Valamennyiben felbukkantak a szürke különböző árnyalatai. Voltak meglehetősen sötétszürkék, és egészen világosak is, de valamennyi szürke volt. Bell a folyosóra pillantott, az ideiglenes várószoba felé, amelyet az ügyeletes nővér biztosított a sérült gördeszkások és biciklisták számára. Mivel Bell nem engedett, a kórház ezen részét kiürítették. – De ha az ember érintett lesz az ügyben, akkor megváltozik a színe. Akkor fekete lesz és fehér. Függetlenül attól, hogy védő vagy vádló az ember, a szürke színek eltűntek. A te oldalad száz százalékig jó. A másik oldal pedig száz százalékig gonosz. Jó és rossz. Az én professzorom azt mondta, hogy óvakodnunk kell az ilyesmitől. Mindig emlékeztetni kell magunkat, hogy valamennyi eset valójában szürke. Bell észrevett valamit. A latin származású fiatalember ártatlannak tűnt, de a nyomozó biccentett Wilsonnak, aki megállította, és ettől függetlenül leellenőrizte a kitűzőjét. Aztán odamutatott Bellnek, hogy rendben. Chrissy már tizenöt perce a műtőben volt. Miért nem tud már kijönni valaki, hogy legalább valami tájékoztatást adjon? Grady folytatta: – De tudod, Roland, pár hónapja, mióta a Canton Falls-i összeesküvéssel foglalkozom, folyton azt mondtam, hogy Constable esete fekete volt és fehér. Sosem tekintettem szürkének. Minden erőmmel azon voltam, hogy elkapjam a fickót. – Aztán szomorúan felnevetett. Ismét felnézett, és a komor mosolya elhalványult. – Hol az istenben van már az az orvos? Aztán ismét előrebukott a feje. – De talán ha szürkébbnek láttam volna, talán hogyha nem szálltam volna rá 319

annyira, ha kompromisszumkészebb lettem volna, akkor talán nem bérelte volna fel Weirt. Lehet, hogy nem... – aztán a fejével az ajtó felé biccentett, amely mögött épp a lánya feküdt. A torkán akadt a szó, és egy percig némán zokogott. Bell szólalt meg. – Azt hiszem, Charles, a professzorodnak nem volt igaza. Legalábbis a Constable-hez hasonló emberekkel kapcsolatosan. Bárki, aki képes arra, amit ő tett, az nem lehet szürke. Grady megtörölte az arcát. – Mondd, Roland, a te fiaid voltak már kórházban? Az anyjukat látogatták a vége felé, ez jutott először a nyomozó eszébe. De aztán nem mondott erről semmit. – Persze, néhányszor. De semmi komoly. Csak ha megsérültek foci közben, meg ilyesmi. Bestoppolták rajtuk a sérüléseket. – Hát – mondta Grady –, az emberből kifogy a szusz. – Aztán újabb pillantást vetett az üres teremre. – Egyszerűen elfogy a levegő körülötted. Pár perc múlva a nyomozó mozgást észlelt a folyosón. Egy zöld műtősruhát viselő orvos jött ki, észrevette Gradyt, és lassan feléjük indult. Bell semmit nem tudott leolvasni az arcáról. – Charles – mondta a nyomozó halkan. De Grady, bár a fejét lehajtotta, figyelte már, ahogy a férfi közeledik. – Fekete és fehér – suttogta. – Ó, uram! – Aztán felállt, hogy az orvos elé menjen. Lincoln Rhyme kinézett az ablakon át az esti égboltra. Ám ekkor meghallotta, hogy megcsörren a telefonja. – Parancs, vedd fel a telefont! Kattanás. – Tessék? – Te vagy az, Lincoln? Itt Roland. Mel Cooper komor ábrázattal felé fordult. Tudták, hogy Bell a kórházban van Chrissy Gradyvel és a családjával. – Mi a helyzet? – Jól van a kislány. Cooper egy pillanatra lehunyta a szemét, és ha protestáns létére valaha közel állt ahhoz, hogy áldást mormoljon magában, hát most elérkezett a pillanat. Rhyme ugyancsak óriási megkönnyebbülést érzett. – Volt benne méreg? – Nem. Semmi. Csak édesség volt. Egy csepp méreg sem volt sehol. – Szóval ez is csak félrevezetés volt – tűnődött a kriminológus. – A jelek szerint igen. – De mi az istent jelent ez? – kérdezte Rhyme halkan, de a kérdést nem is annyira Bellhez intézte, mint önmagához. 320

A nyomozó így válaszolt: – A nyakamat teszem rá, hogy Weir azt akarja, hogy Gradyre koncentráljunk. Szerintem ez azt jelenti, hogy még mindig valami mással próbálkozik, ki akarja juttatni Constable-t az előzetesből. Valahol ott bujkálhat a bíróság épületében. – És te úton vagy a rejtekhelyre? – Igen, az egész családdal. Kivárjuk szépen, amíg elkapjátok a fickót. Amíg? Hiányzik a mondatból a feltételes mód. Letették, aztán Rhyme az ablak felé fordult, majd visszakocsikázott a bizonyítékok táblájához. A kéz gyorsabb a szemnél. Kivéve, amikor nem. Vajon min törheti a fejét Erick Weir, a mesteri illuzionista. Érezte, hogy annyira megfeszülnek a nyakizmai, hogy mindjárt begörcsölnek, így elfordította a fejét, kinézett az ablakon, és az előttük álló rejtélyen tűnődött: Hobbs Wentworth, a bérgyilkos meghalt, Grady és a családja pedig biztonságban voltak. Constable nyilvánvalóan arra készült, hogy megszökik majd a kihallgatóhelyiségből, a börtönből, csakhogy a jelek szerint Weir meg sem próbálta megszöktetni. Úgy tűnt tehát, hogy Weir terve kudarcot vallott. De Rhyme képtelen volt elfogadni ezt a nyilvánvaló következtetést. Azzal, hogy azt kellett feltételezniük, hogy Christine Gradyt megpróbálja megmérgezni, teljesen elvonta a figyelmüket a belvárostól, és Rhyme most hajlott Bell következtetésére, miszerint hamarosan ismét megpróbálják megszöktetni Constable-t. Vagy talán valami más zajlott a háttérben – az is lehet, hogy megpróbálják meggyilkolni Constable-t, hogy nehogy tanúskodjon. A kudarc megbénította. Rhyme már rég elfogadta azt, hogy az állapota miatt sosem lesz képes majd fizikailag nyakon csípni egy elkövetőt. De bőven kárpótolta ezért az, hogy mindig túl tudott járni az eszükön. Ahogy ott ült a tolókocsijában vagy az ágyához kötve, legalább gondolatban fölébe tudott kerekedni a bűnözőknek, akiket üldözött. Kivéve Erick Weirt, a Varázslót, mert őt eddig nem sikerült sarokba szorítania. Olyan férfival hozta össze a sors, aki a félrevezetés nagymestere volt. Rhyme azon tűnődött, hogy mást sem tesznek, mint megpróbálnak választ találni az olyan lehetetlen kérdésekre, amelyek az eset kapcsán felmerülnek. Sachs, Sellitto és a tanúvédelmi csoport átfésülték a bíróság épületét, illetve a fogdát. Kara a Cirque Fantastique-ben volt, és épp Kadeskyre várt. Thom Keatingnek és Loessernek telefonálgatott, vagyis a gyilkos korábbi segédeinek, hogy megtudja, az elkövető nem próbált-e velük érintkezésbe lépni az elmúlt napokban, és ha igen, nem emlékeznek-e olyasvalamire, ami esetleg segítene az ügy megoldásában. A fizikai bizonyítékokat elemző team, akiket az FBI delegált a helyszínre, éppen az irodaépületet vizsgálták át, ott, ahol Hobbs Wentworth agyonlőtte magát. A washingtoni technikusok pedig a rostszálat, valamint a 321

művért tanulmányozták, melyeket a fogdában találtak. Vajon Rhyme-nak minek kellett volna még utánajárnia ahhoz, hogy megtudja, mi jár Weir fejében? Csak egyetlen dolognak. Úgy döntött, hogy kipróbál valamit, amit már évek óta nem tett. Ez pedig az volt, hogy ő maga is szemrevételezi a tetthelyeket. A kutatás a bírósági fogda véres szökési jeleneténél kezdődött, majd végigkocsikázott az algazöld, foszforeszkáló fénnyel megvilágított kanyargós folyosókon. Megnézte a sarkokat, amelyek már lekoptak az anyagszállító kocsik és a raklapok ütközéseitől. Benézett a szekrényekbe és a kazánházakba. Megpróbálta követni Erick Weir nyomát, illetve kacifántos gondolatait. Természetesen csak a szemével tudott megvizsgálni mindent, és maga a vizsgálat elsősorban a fejében játszódott le. Ennek ellenére ésszerűnek tűnt, hogy ő maga is részt vegyen ebben az eszeveszett üldözésben, amely részéről pusztán virtuálisan zajlott, ugyanakkor az üldözött nem volt más, mint az eltüntetett ember. A közlekedési lámpa zöldre váltott, Malerick pedig óvatosan gyorsítani kezdett. Andrew Constable-re gondolt, aki a maga nemében ugyancsak mágus volt, ez Jeddy Barnes szájából hangzott el. Constable, akár egy gondolatolvasó, képes volt másodpercek alatt felmérni az embereket, és olyan viselkedést erőltetni magára, amellyel egy pillanat alatt levette a lábáról. Képes volt humorosan, intelligensen vagy épp megértően társalogni. Racionális és együtt érző tudott lenni, ha kellett. Ő volt a hiszékenység vámszedője. Na persze az ilyenekből természetesen sok volt. Az ember azt gondolná, hogy a népek általában tojnak az olyan ostobaságokra, mint a Hazafias Szövetség és az efféle csoportok. De mint ahogy azt Malerick hivatásának nagy impresszáriója, P. T. Barnum megjegyezte, minden percben születik egy balfék. Miközben Malerick átverekedte magát a vasárnapi forgalmon, felettébb jól mulatott magában azon a gondolaton, hogy Constable most mennyire össze lehet zavarodva. A fogoly szökésének részét képezte az is, hogy Constable kiiktatja a játékból az ügyvédjét. Két héttel ezelőtt abban a Bedford Junction-i étteremben Jeddy Barnes azt mondta neki: – Nos, Mr. Weir, az a helyzet, hogy az ügyvéd zsidó. Andrew élvezni fogja, ha súlyosan bántalmazhatja. – Nekem aztán mindegy – válaszolta Malerick. – Meg is ölheti, ha akarja. A tervemet mindez nem befolyásolja. Csak azt szeretném, hogy gondoskodjon róla. Állítsa félre az útból. Barnes bólintott. – Szerintem Mr. Constable örülni fog ennek a feladatnak. Elképzelte, hogy mekkora kétségbeesés, sőt pánik uralkodik el Constable-en, 322

ahogy ott ül az ügyvéd holtteste fölött, és várja, amint ő megérkezik fegyveresen, álöltözékben, hogy kicsempéssze az épületből – márpedig ez soha nem fog bekövetkezni. Kinyílik majd a börtön ajtaja, amin egy tucat őr nyomul be, és visszahurcolják a férfit a cellájába. Folytatódik majd a tárgyalás, és Andrew Constable-nek – aki éppolyan zavarodott lesz, mint Barnes és Wentworth és bárki más ebben a New York állambeli Neander-völgyben – fogalma sem lesz arról, hogy mennyire kihasználta őket. Miközben a másik rendőrlámpánál várakozott, azon tűnődött, hogy hogyan kezd kibontakozni a másik elterelő hadművelete. A megmérgezett kislány mutatványa kissé hatásvadász, gondolta Malerick, habár nem konkrétan közhelyes, de már régen megtanulta, hogy a közönség sokkal fogékonyabb a nyilvánvaló dolgokra. Nem a világ legjobb elterelő hadművelete természetesen, hiszen például nem volt benne biztos, hogy felfedezik-e az injekciós tűt és a fecskendőt a Lanhamban, vagy nem. Abban sem lehetett biztos, hogy a lány vagy bárki más megeszi majd a csokoládét. De Rhyme és az emberei olyan jó munkát végeztek, hogy sejtette, van rá esélye, hogy arra a vérfagyasztó következtetésre jutnak, hogy újabb kísérletet próbál tenni az ügyész és a családja meggyilkolására. Na és persze majd rájönnek, hogy nem is volt méreg a csokiban. És mire következtetnek majd? Arra gondolnak, hogy talán van egy másik mérgezett csokoládé? Vagy arra, hogy csak elterelő hadművelet volt – hogy elvonja a figyelmüket a manhattani börtöntől, aminek környékén ott bujkálhat Malerick, hogy Constable szökését tervezze? Rövidre fogva tehát a rendőrség teljesen össze lesz zavarodva, és fogalmuk sem lesz arról, hogy valójában mi történik. Nos, pontosabban, hogy mi történt az elmúlt két nap során, mélyen tisztelt publikum. Hogy mi történik azon a magasztos előadáson, amely magába sűríti a fizikai és pszichológiai félrevezetés tökéletes kombinációját. Fizikai – abban az értelemben, hogy a rendőrség figyelmét egyrészt Charles Grady családjára, másrészt pedig a bíróság épületében lévő börtön felé tereli. Pszichológiai – mert eltereli a gyanút arról, amit Malerick valójában művel, és egy nagyon hihető indíték merül fel, amelynek a kitalálására Lincoln Rhyme bizonyára nagy büszke lehet: nevezetesen, hogy azért fizették meg őt, hogy eltegye Gradyt láb alól, és kiszabadítsa Andrew Constable-t. Amikor a rendőrség ezt kikövetkeztette, az agyuk megbénul, vagyis nem keresnek semmilyen más magyarázatot azzal kapcsolatosan, hogy mire készülhet. Pedig amire készül, annak semmi köze Constable esetéhez. Az a sok nyom, amit olyan nyilvánvalóan hagyott maga mögött – az első három áldozat illuzionistatrükkre emlékeztető meggyilkolása, ráadásul az áldozatok valamennyien összefüggésbe hozhatók a cirkusszal. Aztán a kutyaszőrt és a Central Park talaját tartalmazó cipő, az utalások az ohiói tűzre és a kapcsolata a Cirque Fantastique-kel... Valamennyi nyom arról győzte meg a rendőrséget, 323

hogy a célja nem más, mint hogy bosszút álljon Kadeskyn, ahogy Lincoln Rhyme fogalmazott, túlságosan nyilvánvaló. Egész biztosan valami másra készült. Pedig nem. Most mentőápolói egyenruhát öltött magára, mentőautóba ült, és átjuttatta a járművet a szolgálati bejáraton, majd bejutott abba a sátorba, amelyben a világhírű és nemzetközileg beharangozott, a kritikusok által is ünnepelt Cirque Fantastique előadásai folytak. Leparkolt a dísztribün alatt, kiszállt az autóból, és bezárta az ajtót. Se a színpadi munkások, se a rendőrség, se a biztonsági őrök nem foglalkoztak vele vagy a mentőautóval. A minap történt bombariadót követően tökéletesen normális volt, hogy leparkoljon ott egy mentő – teljesen természetes, ahogy az illuzionisták mondanák. Ezt nézzék, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Itt van az illuzionistájuk a színpad közepén, mégis tökéletesen láthatatlan. Ő az eltüntetett ember. Aki jelen van, mégsem látható. Senki nem nézett a járműre, ami nem is volt közönséges mentőautó, hanem csak utánzat. Az orvosi felszerelés helyét 2500 liternyi benzin foglalta el, és mindez egy egyszerű detonátorhoz csatlakozott, amely hamarosan begyújtja a folyadékot, és a halálos folyadék elárasztja a lelátót, a sátrat és a több mint kétezer emberből álló közönséget. És ott lesz közöttük Edward Kadesky is. „Emlékszik, Mr. Rhyme, miről beszélgettünk? A szavaim halandzsának tűntek. Kadesky és a Cirque Fantastique tönkretette az életemet és a szerelmemet, és most én fogom tönkretenni őt.” Az egész nem szól másról, mint a bosszúról. Az illuzionista most kényelmesen kisétált a sátorból a Central Park irányába, az emberek ügyet sem vetettek rá. Nemsokára átöltözik mentős egyenruhából egy új álöltözetbe, és visszatér az éj leple alatt. Ezúttal a változatosság kedvéért a közönség egyik tagjának bőrébe bújik, és keres magának egy olyan ülőhelyet, ahonnét zavartalanul élvezheti végig az előadás fináléját.

324

Negyvennegyedik fejezet

Családok, baráti társaságok, párok, gyerekek gyülekeztek lassan a sátor bejárata körül, hogy azután elfoglalják a helyüket, megtöltsék a lelátókat és a dísztribünt, lassan átváltozzanak egyénekből egy olyan képződménnyé, amelyet közönségnek neveznek, és amely teljesen más minőséget jelent, mint az egyének összessége. Metamorfózis.., Kara elfordult a látványtól, és megállt egy biztonsági őrnél. – Már várok itt egy ideje, nem tudja véletlenül, hogy mikor jön vissza Mr. Kadesky? Nagyon fontos lenne. Nem, a fickó nem tudta, és a másik két ember sem, akit megkérdezett. Ismét az órájára pillantott. Összeszorult a szíve. Az anyja képe lebegett előtte, amint ott fekszik a Stuyvesant szanatóriumban, körülnéz a szobájában, teljesen tiszta a tudata, és azon tépelődik, vajon hol lehet a lánya. Kara legszívesebben sírt volna dühében, hogy kénytelen itt rostokolni. De tudta, hogy maradnia kell, és meg kell tennie minden tőle telhetőt, hogy megállítsa Weirt, mégis annyira szeretett volna ott lenni az anyja mellett. Visszafordult a hatalmas cirkuszi sátor kivilágított belseje felé. Előadók várakoztak a porond két szélén, és arra készülődtek, hogy fellépjenek a nyitószámban. Valamennyien hátborzongató álarcot viseltek. A közönség közt helyet foglaló gyerekek is álarcot viseltek, a szüleik vették nekik odakint az ajándékboltban. Volt, aki róka komának öltözött, volt, akinek karvalyorra volt vagy éppen csőre. Izgatottan és jókedvtől mámorosan tekingettek körbe. De látta, hogy egyesek kissé feszengenek. A maszkok és a túlvilági dekorációk valószínűleg a horrorfilmek díszletére emlékeztették őket. Kara imádott gyerekek előtt fellépni, de tudta, hogy óvatosnak kell lennie; az ő valóságérzetük különbözik a felnőttekétől, és az illuzionisták könnyen tönkretehetik a gyerekek törékeny biztonságérzetét. A gyerekelőadásai során csak vicces trükköket mutatott be, és gyakran maga köré gyűjtötte a műsor után a srácokat, és így próbálta oldani a hangulatot. Ahogy körülnézett, érezte az izgalmat és a várakozást... A tenyere izzadt, mintha neki magának kéne a színpadra lépnie. Ó, mit meg nem adna, ha most ő is ott lehetne a fellépők között. Elégedetten, magabiztosan, mégis izgatottan. Érezné, ahogy felpörög a szívverése, és arra várna, hogy végre közeledjen az óra mutatója a show time-hoz. Nem volt ehhez fogható érzés az egész világon. Szomorúan mulatott magán. Nos, végül is eljutott a Cirque Fantastique-be. De csak küldöncként Azon tűnődött, vajon elég jó vagyok? Annak ellenére, amit David Balzac 325

mondott, néha úgy gondolta, hogy már elég jó. Legalábbis van annyira jó, mint mondjuk Hany Houdini az első előadásai idején – az első akkori szabadulóművész trükkjei láttán a közönség unatkozott, vagy inkább kínosan érezte magát, ahogy végignézte egyszerű mutatványait. Robert-Houdin annyira kínosan érezte magát első előadásainak kudarca miatt, hogy a végén a közönségének mechanikus gépeket ajánlott fel, olyanokat, mint a felhúzhatós török, aki sakkozott. De amikor a színpad mögé nézett és megpillantotta az előadókat, akik már gyerekkoruk óta ebben a szakmában dolgoznak, Balzac határozott hangja csendült fel a fülében: még nem, még nem, még nem... Csalódottan, ugyanakkor megnyugodva hallotta ezeket a szavakat. Balzacnak igaza volt, döntötte el végül. Ő szakértő volt, Kara pedig csak a tanonca. Muszáj volt bíznia a mesterben. Még egy vagy két év. Megéri a várakozást. Ráadásul ott volt az anyja... Aki elképzelhető, hogy épp felül az ágyában és Jaynene-nel cseverészik, és azon tűnődik, hogy hol lehet a lánya – a lánya, aki magára hagyta azon az estén, amikor ott kellett volna lennie vele. A lépcső tetején megjelent Katherine Tunney, Kadesky asszisztense, és integetni kezdett neki. „Vajon megjött Kadesky? Jaj, könyörgök...” De a nő így szólt hozzá: – Épp az imént telefonált. Vacsora után rádióinterjúra ment, úgyhogy késni fog. De azért hamarosan itt lesz. Ez az ő páholya itt elöl. Mi lenne, ha itt várakozna? Kara bólintott, és bátortalanul az ülőhelyek felé indult, amelyekre Katherine az imént rámutatott. Leült, és figyelmét ismét a sátor felé fordította. Látta, hogy megtörtént a mágikus átalakulás: minden ülőhelyet elfoglaltak. A férfiak, gyerekek és nők mostantól közönséggé változtak. Bumm. Kara érezte, amint a hangos dobütés hangja megrezgeti az egész sátrat. A fények elhalványultak, majd teljesen kialudtak, s koromsötét telepedett rájuk, egyedül a piros, kijáratot jelző lámpák világítottak. Bumm. A tömeg azonnal elnémult. Bumm... Bumm... Bumm. A dobütések lassan követték egymást, mégis az ember ott érezte a mellkasában valamennyit. Bumm... Bumm... Bumm. Egyszer csak ragyogó fénysugár irányult a porond közepére, és megvilágította a Harlekinnek öltözött színészt, aki fekete-fehér kockás öltözéket viselt, a fején pedig hozzá illő, hosszában elfelezett álarcot. Egy hosszú jogart tartott fel a levegőbe, és kajánul körbenézett. Bumm. Előrelépett, és masírozni kezdett a porondon, közben egyre-másra jelentek meg 326

mögötte a fellépők: további commedia dell'arte szereplők, aztán szellemek, tündérek, hercegnők, hercegek, varázslók. Egyesek csak lépdeltek, mások táncoltak, volt, aki lassan cigánykerekezett, mintha víz alatt mozogna, megint mások gólyalábon lépdeltek, de olyan ügyesen, mint mások gólyaláb nélkül, voltak, akik tüllel és csipkével, valamint apró fényekkel díszített szekereken vagy kocsikon érkeztek. Mindenki tökéletesen a dob ütemére mozgott. Bumm... Bumm... Álarcos, ezüstre és aranyra festett arcok, csupa csillám mindenütt. Volt, aki fénylő labdával zsonglőrködött, egyeseknél gömb volt vagy fáklya, gyertya vagy lampion. Konfettit szórtak, ami úgy szikrázott, mint a hó. A felvonulás egyszerre volt ünnepélyes, pompás, játékos és groteszk. Bumm ... Az élőkép egyszerre volt középkori és futurisztikus, s valósággal megbabonázta a tömeget. Az üzenet pedig félreérthetetlen volt: ami a sátoron kívül létezik, az itt érvényét veszti. Az ember elfeledhet mindent, amit eddig tanult az életről, az emberi természetről vagy a fizika törvényeiről. A szívünk mostantól fogva nem a saját ritmusa szerint jár, hanem a dob pergő hangjára, a lelkünk pedig többé nem a miénk; magával ragadta ez a földöntúli parádé, és elrepíti magával az illúzió világába.

327

Negyvenötödik fejezet

Nagyérdemű közönség, elérkeztünk műsorunk fináléjához. Ideje bejelentenem legnevezetesebb mutatványunkat – és persze a legellentmondásosabb illúziót. A mutatvány nem más, mint a hírhedt „égő tükör” egyik változata. A hétvégén szemtanúi lehettek olyan illúzióknak, melyeket eredetileg nem kisebb nevű mesterek találtak ki, mint T. P. Selbit, valamint Howard Thurston. De egyik sem közelíti meg azt a mutatványt, amelyet úgy neveznek, az „égő tükör”. Az előadónkat a pokolhoz hasonlatos közeg, valóságos lángtenger veszi körül, mely kérlelhetetlenül összezáródik körülötte – és az egyetlen menekülési útvonal egy apró ajtónyílás, melyet tűzfal véd. Na de persze meglehet, hogy maga az ajtó egyáltalán nem is kínál menekvést. Lehet, hogy az is csak illúzió. Figyelmeztetem önöket, nagyérdemű közönség, hogy az előadás a legutolsó alkalommal tragédiába torkollott. Tudom, mert én magam is ott voltam. így aztán kérem önöket, hogy a saját érdekükben töltsenek el egy pillanatot azzal, hogy körülnéznek a sátorban, és végiggondolják, hogy mit csinálnának akkor, ha tragédia következne be... De ha már itt tartunk, nem, most már ehhez túl késő. Talán az lesz a legjobb, és egyben a legtöbb is, amit még megtehetnek, ha egyszerűen imádkoznak. Malerick visszatért a Central Parkba, és ott állt egy fa alatt ötven méterre a Cirque Fantastique ragyogó fehér sátrától. Ismét szakállat viselt, és joggingruha volt rajta, valamint magas nyakú kötött pulóver. Csapzott szőke hajtincsek álltak ki a baseballsapka alól, amelyre az volt írva, „Fuss a rákbetegekért!”. Imitált izzadságfoltok – egy üvegből öntötte rá a vizet – tanúskodtak jelenlegi személyisége mellett: kisebb pénzügyi vezető lehet talán egy nagy banknál, aki éppen a vasárnap esti kocogását végzi. Megállt, hogy kifújja magát egy kicsit, és szórakozottan nézegeti a cirkuszi sátrat. Tökéletesen természetes. Furcsa nyugalom szállta meg. Ez az ünnepélyes nyugalom arra a pillanatra emlékeztette, amely közvetlenül az ohiói Hasbro cirkusz tüzét követően szállta meg, mielőtt teljesen rádöbbent volna arra, hogy milyen következményekkel jár a katasztrófa. Mert míg igazság szerint üvölteni kellett volna, teljesen megnémult. Érzelmi kómába esett. Ugyanezt érezte ebben a pillanatban, hallgatta a zenét, a kierősített basszushangokat, melyet mintha maga a sátorvászon nagyított volna fel. Hallotta a fojtott ünneplést, a nevetést és a döbbent csodálkozást. 328

Ennyi év színpadi rutin után ritkán volt lámpalázas. Ha az ember oda-vissza tudja a mutatványát, amikor volt ideje bőven próbálni, akkor miért is kellene idegesnek lennie? Most ugyanezt érezte. Mindent olyan gondosan megtervezett, hogy tudta, az események úgy zajlanak majd, ahogy megtervezte. Végignézett a sátron, amelynek már csak néhány perce volt hátra földi pályafutásából, és két alakot látott közvetlenül odakint a szolgálati bejárat előtt, melyen nem sokkal korábban behajtott a mentőautóval. Egy férfi és egy fiatal nő volt az. Beszélgettek, közel hajoltak egymás füléhez, hogy túlharsogják a zenét. Igen, az egyikük Kadesky volt. Aggódott korábban, hogy esetleg a producer nem lesz jelen a robbanás idején. A másik pedig Kara volt. Kadesky befelé mutatott, aztán együtt bementek a jelzett irányba. Malerick becslése szerint talán három méterre lehettek a mentőautótól. Az órájára pillantott. Már majdnem idő volt. És most, kedves barátaim, nagyérdemű közönségem... Pontosan este 9-kor lángnyelv lövellt ki a sátor ajtaján. A következő pillanatban hatalmas lángok körvonalai hullámoztak végig az izzó színben pompázó sátron, miközben elborították a tribünöket, a közönséget és a díszleteket. A zene azonnal abbamaradt, helyette sikoltozás hallatszott, és sötét füstcsík kígyózott a sátor tetején lévő lyukból. Előrehajolt, szinte megbabonázta az iszonyatos látvány. Még több füst és még több sikoltozás. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne üljön ki az arcára a természetellenes mosoly, s közben hálaimát rebegett magában. Malerick nem hitt Istenben, de az iménti hála szavait Harry Houdini lelkének küldte, a bálványának és példaképének, a bűvészek védőszentjének. A rémület és a kétségbeesés kiáltásai hangzottak fel a körülötte állókból, és a sátor felé futottak, hogy segítsenek, vagy hogy nézelődjenek. Malerick várt még pár pillanatot, de tudta, hogy hamarosan rendőrök százai lepik el a parkot. Aggodalmas képet vágott, aztán elővette a mobiltelefonját, és úgy tett, mintha a tűzoltóknak telefonálna, s közben a járda felé indult. Nem tudta megállni, hogy le ne lassítson még egyszer. Visszanézett, hogy lássa a sátor előtt lévő hatalmas zászlókat, melyeket elhomályosított a füst. Az egyikükön az álarcos Harlekin előrehajolt, és feltartotta üres tenyerét. Nézze, tisztelt nagyérdemű közönség, semmi nincs a kezemben. Csakhogy, akár egy remek bűvész, Harlekin kezében is volt valami – valami, amit tökéletesen elrejtett kifordított kezének ujjai között. Egyedül Malerick tudta, hogy mi az. A szemérmes Harlekin a halált tartotta a kezében.

329

III. CSIRIBI-CSIRIBÁ!

Április 21., vasárnap – április 25. csütörtök „Ha valaki nagy bűvész akar lenni, akkor úgy kell előadnia egy illúziót, hogy az emberek ne csak csodálkozzanak, hanem teljesen elképedjenek.” S. H. Sharp

330

Negyvenhatodik fejezet

Amelia Sachs Camarója ráfordult a West Side-i főútra, és a Central Park felé tépett. Az FDR Drive-val ellentétben, amely matricás autópálya volt, ezen az úton csak szórványos rendőrlámpák voltak a Tizennegyedik utcánál. Ennek viszont olyan egyenetlen volt a felülete, hogy rémisztően megcsúszott a Chevrolet, és szikrázva meghúzta az acél szalagkorlátot. Szóval a gyilkos átverte őket egy újabb zseniális húzással. Se Charles Grady halála, se Andrew Constable szökése nem tartozott Weir célja közé; mind óriási félrevezetések voltak. A gyilkos célja pontosan az volt, ami tegnap elvetettek, mert túlságosan nyilvánvalónak tűnt – a Cirque Fantastique. Miközben ő a bírósági épület pincéjének utolsó zegzugait is átkutatta pisztollyal a kezében, Rhyme felhívta, és elmondta neki, mi a helyzet. Lon Sellitto és Roland Bell már a cirkusz felé száguldottak, Mel Cooper is átszaladt oda, hogy segítsen. Bo Haumann és sokan a tanúvédelmi csoportból is útban voltak arrafelé. Mindenkire szükség volt, és Rhyme szerette volna, hogy amilyen gyorsan csak lehet, odajön. – Már úton vagyok – mondta, és kinyomta a telefont. Sarkon fordult, és sprintelni kezdett kifelé a pincéből, de aztán megállt, visszatért, és berúgta az ajtót, amely előtt állt, mindenesetre. Csak a biztonság kedvéért. Tökéletesen üres volt a helyiség, és teljes csend uralkodott odabent – csak a gyilkos nevetett gúnyosan a képzeletében. Öt perccel később már a Camarójában volt, és tövig nyomta a gázpedált. A Huszonharmadik utca lámpája pirosan világított, de nem volt túl nagy a keresztforgalom, így aztán gyorsan átszáguldott rajta, és inkább a kormányt rángatta ide-oda, de nem fékezett, illetve az állampolgárok lelkiismeretében bízott, ugyanis kitette a villogó kék fényt, hogy elengedjék. Miután átjutott a kereszteződésen, tövig nyomta a gázpedált, felpörgött a motor, és hamarosan százhússzal száguldott ismét. Közben a keze az adóvevőre tévedt, és felhívta Rhyme-ot, hogy megmondja neki, hol tart, és megkérdezze, hogy pontosan mit is kell tennie. Malerick lassan kifelé őgyelgett a parkból, és bele-belebotlott az emberekbe, akik a tűz felé rohantak. – Mi történt? – Jesszusom! 331

– A rendőrség... hívta már valaki a rendőrséget? – Hallja a sikoltozást? Hallja? A Central Park nyugati sarkánál és a keresztutcánál összeütközött egy fiatal ázsiai nővel, aki aggodalmas ábrázattal bámult a park felé. Aztán megkérdezte tőle: – Nem tudja, mi történt? Malerick arra gondolt: „De igen. Ha valaki tudja, akkor én tudom. Az az ember és az a cirkusz, akik tönkretették az életemet, most haldoklik.” De aggodalmas képpel csak ennyit válaszolt nagy komolyan: – Nem tudom, de elég komolynak látszik az ügy. Folytatta útját nyugat felé, és megkezdte félórás gyaloglását hazafelé, amelynek során számos gyors átöltözést hajt végre, hogy maximálisan meggyőződjön arról, nem követte senki. Az volt a terve, hogy éjszakára otthon marad, aztán reggel elutazik Európába, ahol több hónap gyakorlás után visszatér a színpadra, de új művésznév alatt. Senki az égvilágon, csak az ő nagyérdemű közönsége tudta, hogy „Malerick” az új neve, és ettől fogva ezen a néven ismeri majd meg a nagyközönség. Csak egy dolgot bánt – azt, hogy nem fogja tudni előadni a kedvenc mutatványát, az égő tükröt; túl sok olyan ember van, aki rögtön vele hozná kapcsolatba. Igazság szerint meglehetősen meg kell kurtítania a repertoárját. Le kell mondania a has-beszélésről, a gondolatolvasásról és számos olyan mutatványról, amit korábban csinált. De annak köszönhetően, hogy ennyire széles a repertoárja, éppúgy, ahogy a hétvége során, teljesen új bőrbe tud majd bújni. Malerick folytatta útját a Brodwayn, aztán visszafordult a lakása felé. Mivel állandóan figyelte maga mögött az utcákat, tudta, hogy senki sem követi. Belépett a lépcsőházba, és megállt, négy vagy öt percen át nézte az utcát Csak egy idős ember sétáltatta a pudliját. Malerick felismerte: tudta, hogy a szomszéd utcában lakik. Aztán egy gyerekjött arra görkorcsolyázva. Két tinédzserlány jégkrémmel. De senki más. Az utca üres volt: holnap hétfő lesz, munkanap és iskolai nap. Az emberek nemsokára hazajönnek ruhát vasalni, segítenek a gyerekeknek leckét csinálni... aztán odaragadnak a tévéképernyő elé, és a CNN-t bámulják majd, azon belül is a Central Parkban történt szörnyű tragédiáról készült tudósítást. Felsietett a lakásába, és letompította a lámpák fényét. Most pedig az előadásnak egyelőre vége, mélyen tisztelt publikum, hiszen ennek mindig így kell történnie. De a mi szakmánk már csak olyan, hogy amit a közönség itt ma megismert, az friss és újszerű lesz valahol másutt, holnap vagy holnapután. Tudták-e, barátaim, hogy amikor visszatapsolják az előadót, az nem arról szól, hogy a közönség megköszönje a műsort, hanem neki adatik újabb lehetőség, hogy kifejezze a köszönetét azoknak az embereknek, akik voltak olyan kedvesek és a figyelmükkel tüntették ki az előadás során. 332

Így tehát most önöket ünneplem, amiért kitüntettek a jelenlétükkel szerény előadásom során. Remélem, sikerült izgalmat és örömet varázsolnom a lelkükbe. És remélem, csodálattal töltöttem be a szívüket, miközben követtek utamon e különös világba. ahol az élet halállá alakul, a halál pedig életté, a valóság pedig a képzelet világába csap át. Meghajolok hát önök előtt, mélyen tisztelt publikum... Meggyújtott egy gyertyát, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. A tekintetét a lángra összpontosította. Tudta, hogy ma este új üzenetet fog kapni. Ott ült előredőlve, és élvezettel ízlelgette a bosszú ízét, előre-hátra hintázott hipnotikusan, és közben egészen lassan lélegzett. A lángnyelv lobbant egyet, igen! „Lobbanj fel újra...” És a következő pillanatban valóban így is lett. De a láng nem azért rebbent meg, mert a rég elvesztett szerelmének szelleme üzenetet küldött, hanem egyszerűen azért, mert az áprilisi szellő töltötte be a szobát, amikor fél tucat rendőr kommandós felszerelésben berontott a lakásába egy faltörő kos segédletével. Földre teperték a meglepett illuzionistát, aztán a vörös hajú rendőrnő, akire emlékezett még Lincoln Rhyme lakásából, pisztolyt szegezett a tarkójának, és monoton hangon felolvasta a jogait.

333

Negyvenhetedik fejezet

A két tanúvédelmi tiszt karja már remegett a tolószék és Lincoln Rhyme súlya alatt, ahogy fölhozták a lépcsőn a kriminológust, és letették az előszobában. Amikor végre a földön volt a kerék, átvette az irányítást, és begördült vele a Varázsló lakásába, ahol aztán leparkolt Amelia Sachs mellett. Miközben a többi rendőrtiszt átkutatta a szobákat, Rhyme figyelte, amint Bell és Sellitto gondosan megmotozza a döbbent gyilkost Rhyme javasolta, hogy kéljenek egy orvost a rendőrorvosi hivatalból, hogy segítsen a motozásban. Nemsokára meg is érkezett, és az utasításoknak megfelelően segédkezett. Kiderült hogy nem feleslegesen történt, az orvos számos vágást talált a férfi bőrében – apró forradásként összezárultak, de aztán újra fel lehetett őket nyitni. Odabent miniatűr fémeszközök voltak. – Röntgenezzék majd meg az előzetesben! – mondta Rhyme. – A szentségit, nem is lesz elég, végezzenek rajta MR-vizsgálatot! Minden egyes négyzetcentiméterét vizsgálják át! Miután a Varázslót háromszorosan is megbilincselték, a lábára pedig két lábrögzítőt tettek, két rendőr leültette a földre. A kriminológus a szobát nézegette, amely olyan volt, mint valami bűvészeszközök és – kellékek tárháza. Álarcoknak, műkezeknek, latexeszközöknek köszönhetően a hely egészen hátborzongató volt, ámbár Rhyme leginkább magányosnak érezte ezt a szobát, amelyben különféle tárgyakat tároltak a gyilkos szörnyű céljaira, pedig eredetileg azért készültek, hogy ezernyi embert szórakoztassanak. – Hogyan találtak rám? – suttogta a Varázsló. Rhyme látta a férfi arcán a döbbenetet. És a megvetést is. A kriminológus élvezte ezt az érzést. Minden vadász megmondhatja, hogy a vad űzése az egész játszma legjava. De a vadász csak akkor válik naggyá, amikor megtapasztalja az afelett érzett örömöt, hogy leterítette az áldozatát. – Hogyan jöttek rá? – ismételte a férfi asztmásan lihegő hangján. – Azt, hogy a cirkuszt fogja megtámadni? – pillantott Rhyme Sachsre. A lány így szólt: – Hát nem volt túl sok bizonyíték, de mégis úgy tűnt. – Úgy tűnt, Sachs? – Szinte ordított. – Szóval úgy tűnt – folytatta a lány, és nem zavartatta magát a közbeszólás miatt –, hogy valójában ez a szándéka. A bűnügyi bíróság épületének pincéjében találtunk egy táskát, benne a ruháját, amelybe átöltözött. És a műsebet – Megtalálták a táskát? Sachs zavartalanul folytatta: – Volt egy kis rászáradt piros festék a cipőn és az öltönyön. Valamint egy 334

szőnyegből származó szövetszál. – Azt hittem, hogy a festék művér– csóválta a fejét Rhyme dühösen, elsősorban magára haragudva. – Logikus volt a feltételezés, de más forrásra is gondolhattam volna. Kiderült az FBI festékadatbázisából, hogy a Jenkin gyárból származik, és autófesték. Narancssárgás piros festék volt, amelyet csak mentőautóknál használnak. Ezt a bizonyos képlet szerinti festéket kis dobozokban árulják – csak javításokra. A szőnyeg szövetszála ugyancsak autóból származik – ez egy strapabíró, kereskedelemben kapható szőnyeg, amelyet a GMC mentőautókban használtak egészen nyolc évvel ezelőttig. Sachs vette át a szót: – Így aztán Lincoln arra a következtetésre jutott, hogy maga lophatott egy régi mentőautót nemrégiben, aztán felújította. Lehet, hogy szökésre akarta használni, de lehet, hogy Charles Grady életére akart törni a segítségével. De aztán Rhyme emlékezett a kis rézdarabkára. Mi van akkor, ha valóban detonátorból származik, mint ahogy eredetileg gondoltuk? És mivel benzint használt Lincoln lakásában a zsebkendőnél, nos, ez azt jelentette, hogy valószínűleg benzines bombát rejtett el egy ál-mentőautóban. Rhyme hozzátette még: – Aztán egyszerű logikai úton... – Szóval azt akarja mondani, hogy a sötétben tapogatózott… – viccelődött Bell. – Még hogy tapogatóztam, micsoda őrültség! A logika az nem tapogatózás. A logika a tudomány alapköve. És a kriminológia színtiszta tudomány. Sellitto fáradt pillantást vetett Bellre. De az iménti csípős közbeszólás mit sem csorbított Rhyme lelkesedésén. – Szóval logikát mondtam. Kara azt mondta, hogy abba az irányba kell elterelni a közönség figyelmét, amerre nem akarjuk, hogy nézzenek. A legjobb illuzionisták annyira tökéletesen kidolgozzák a trükkjüket, hogy tulajdonképpen ráirányítják a mutatványra a figyelmet, vagyis arra, amit tényleg csinálni fognak. Csakhogy az ember úgysem hiszi el, hogy az megtörténik. Épp ezért az ellenkező irányba néz. Ha ez történik, akkor a kezünkben vannak. Akkor a közönség veszített, és az illuzionista nyert. – Szóval ezt tette. És meg kell mondanom, zseniális ötlet volt Pedig ritkán szoktam ilyen bókot mondani, igaz, Sachs?... Bosszút akart állni Kadeskyn azért a tüzért, amely tönkretette az életét. És ezért egy olyan mutatványt készített elő, amelynek segítségével bosszút is állhat, utána pedig elmenekülhet... Épp úgy, mint amikor színpadi illúziót készít elő egy csomó félrevezetés segítségével. – Rhyme hunyorogni kezdett, amikor belegondolt ebbe. – Az első félrevezetés: ön „kényszerített”, Kara mondta, hogy az illuzionisták ezt a szót használják. A gyilkos egy szót sem szólt. – Pedig biztos vagyok benne, hogy ezt mondta. Először ránk kényszerítette a gondolatot hogy bosszúból elpusztítja a cirkuszt. Csakhogy nem hittem – túl nyilvánvaló lett volna. És a gyanúnk a második félrevezetéshez vezetett: elrejtett a tetthelyen egy újságcikket, amelyben Gradyről olvashatunk, aztán az éttermi 335

számlát, a sajtóbelépőt és a szálloda kulcsát, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy meg fogja ölni. O, és a Hudson folyó melletti széldzseki? Azt tervezte, hogy szándékosan a helyszínen hagyja, igaz? Olyan kihelyezett tárgyi bizonyíték volt ez, amelyről azt szerette volna, hogy megtaláljuk! A Varázsló bólintott. – Így igaz. De jobban bevált, mint gondoltam volna, mert a rendőrei megleptek, és természetesebbnek tűnt, hogy otthagytam a dzsekit, amikor elmenekültem. – Nos, ezen a ponton – folytatta a kriminológus – azt hittük, hogy maga bérgyilkos, és illúzió segítségével próbál közelebb jutni Charles Gradyhez, és így akarja megölni... Ezt kitaláltuk. De ekkor keltette fel a gyanúnkat... egy bizonyos mértékig. A Varázsló szája mosolyra húzódott. – Egy bizonyos mértékig – zihálta. – Vigyázzon, amikor okos embereket próbál becsapni! Ők állandóan gyanakszanak. – Szóval hozzálátott a hármas számú elterelő hadművelethez. Annak érdekében, hogy továbbra se a cirkusszal foglalkozzunk, azt hitette el velünk, hogy szándékosan letartóztatta magát, hogy bejusson az előzetes börtönbe, de nem azért, hogy megölje Gradyt, hanem hogy megszöktesse Constable-t a börtönből. Ekkorra már tökéletesen megfeledkeztünk a cirkuszról és Kadeskyről. Pedig valójában maga egyáltalán nem törődött se Constable-lel, se Gradyvel. – Azok csak színpadi kellékek voltak, olyan eszközök, amelyek segítségével félrevezethettem és bolonddá tehettem önöket – ismerte el. – A Hazafias Szövetség nem fog túlzottal? örülni ennek – morogta Sellitto. Erre a Varázsló bólintott. – Erre csak azt tudom mondani, hogy kisebb bajom is nagyobb ennél, nem igaz? Ismerve Constable-t és a Hazafias Szövetség többi tagját, Rhyme azért nem lett volna ennyire biztos ebben. Bell a Varázsló felé intett, aztán megkérdezte Rhyme-tól: – De miért ilyen fárasztó1 módszert talált ki, hogy rászedi Constable-t, és elhiteti vele, hogy megszökteti? Sellitto válaszolt neki: – Nyilvánvalóan azért, hogy elterelje a figyelmünket a cirkuszról, és így könnyebben elhelyezhesse ott a bombát. – Igazság szerint nem, Lon – mondta Rhyme lassan. – Volt egy másik oka is rá. Miután ezeket a szavakat szinte kísérteties hangon kimondta, a gyilkos a kriminológus felé fordult, aki aggodalmat pillantott meg a szemében... Valódi aggodalmat, sőt, talán egyenesen félelmet – aznap este első alkalommal. „Megvagy” – gondolta Rhyme. De hangosan csak ennyit mondott: – Tudja, volt egy negyedik félrevezetés is. – Negyedik? – kérdezte Sellitto. – Pontosan... Mégpedig az, hogy ő nem is Erick Weir-jelentette be Rhyme, és erről a mozzanatról még ő is elismerte, hogy kissé hatásvadász volt. 336

Negyvennyolcadik fejezet

A gyilkos nagy sóhajtással nekidőlt a szék egyik lábának, és lehunyta a szemét. – Nem Weir? – kérdezte Sellitto. – Úgy van – folytatta Rhyme ez volt a lényege az egésznek, amit ezen a hétvégén művelt. Bosszút akart állni Kadeskyn és a Hasbro cirkuszon – illetve azon a cirkuszon, amelyet ma már Cirque Fantastique-nek hívnak. Nos, könnyű akkor bosszút állni, ha az ember nem gondol arra, hogy el is kell szöknie utána. Csakhogy – és ezzel a Varázsló felé biccentett– ő szeretett volna megszökni. Megúszni a börtönt, és folytatni a szereplést. így aztán nemcsak a külsejét, hanem a személyiségét is megváltoztatta. Erick Weirré változott, úgy intézte, hogy ma délután letartóztassák, ujjlenyomatot vegyenek tőle, aztán megszökött. Sellitto bólintott. – Szóval miután megölte Kadeskyt és leégett a cirkusz, mindenki Weirt kereste volna, nem pedig azt, aki valójában ő. – Aztán a homlokát ráncolva megkérdezte: – De hát ki az úristen valójában? – Arthur Loesser. Weir egykori segédje. A gyilkos összerezzent, most, hogy anonimitásának utolsó fátyla is lehullott, s ezzel a szökéséhez fűzött utolsó reménye is szertefoszlott – De hiszen Loesser felhívott bennünket – értetlenkedett Sellitto. – Nyugaton volt, Nevadában. – Nem, nem volt ott Utánanéztem a telefonhívásoknak. Amikor telefonált, nem írt ki hívót. Direkt eltüntette a telefonszámot. Csakhogy valójában a Negyvenhetedik utca nyugati részén található nyilvános fülkéből hívott. Nincs felesége. Az üzenetrögzítőjén Vegasban egy hamis üdvözlőszöveg szerepelt. – Éppúgy, ahogy átverés volt az is, hogy felhívta a másik segédet, Keatinget, és úgy tett, mintha ő lenne Weir. Igaz? – kérdezte Sellitto. – Pontosan. Az ohiói tűzről érdeklődött fenyegető hangon, ami akár Weiré is lehetett. A következő tervet eszelte ki: Weir New Yorkban van, hogy bosszút álljon Kadeskyn. El kellett hitetnie mindenkivel, hogy Weir ismét felbukkant. Például úgy, hogy azt a régimódi Darby-bilincset rendelte Weir nevében. A pisztolyt is ezen a néven vásárolta. Rhyme a gyilkosra nézett. – Na és mi a helyzet a hangjával? – kérdezte gúnyosan. – Most már rendbejött a tüdeje? – Tudja jól, hogy semmi baja – vágott vissza Loesser. A suttogás és a zihálás egyszerre eltűnt belőle. A tüdejének kutya baja sem volt. Ez is csak egy trükk volt, hogy elhitesse velük, hogy ő valójában Weir. 337

Rhyme a hálószoba felé biccentett a fejével. – Láttam odabent pár reklámplakátot. Gondolom, maga rajzolta őket. És a „Malerick” név szerepelt rajta. Most már ez a neve, igaz? A gyilkos bólintott. – Amit korábban mondtam magának, az igaz. Gyűlöltem a régi nevem, gyűlöltem mindent, ami én voltam a tűz előtt. Egyszerűen nem bírtam elviselni, ha a múltamra kellett gondolni. Ma már Malericknek tekintem magam... De hogy jött rá? – Miután lezárták a folyosót az előzetesben, az ingével törölte fel a padlót, és azzal törölte le a bilincset is – magyarázta Rhyme. – De amikor erre gondoltam, nem értettem, hogy miért csinálta. Hogy megtisztítsa a vértől? Annak nem lett volna értelme. Nem. Az egyetlen válasz az lehetett, hogy az ujjlenyomataitól akart megszabadulni. De hiszen nemrégen vettek ujjlenyomatot magától, akkor miért izgult volna annyira, hogy ott marad az ujjlenyomata a folyosón? – Rhyme megcsóválta a fejét, mintha a válasz fájdalmasan egyszerű lenne. – Azért, mert a valódi ujjlenyomata más, mint amit az őrizetbe vételkor vettek magától. – Azt meg hogy a rohadt életbe csinálta? – kérdezte Sellitto. – Amelia friss tintanyomokat talált a helyszínen. Ma este használták azt a tintát. A nyom önmagában nem lett volna fontos, csakhogy jelentőséget nyert, amikor összehasonlítottuk a Marston-féle támadásnál talált sporttáskával. Ez azt jelentette, hogy az elkövető az ujjlenyomathoz használt tintával már korábban érintkezett, nem ma. Arra a következtetésre jutottam, hogy fekete ujjlenyomattintás kártyát lopott, és otthon végezte el az ujjlenyomatvételt, az igazi Erick Weir ujjlenyomatát használta. A lapot pedig ragasztóviasszal rejtette el a dzsekijében. Kerestünk nála mindent, kulcsot, fegyvert, de kartonlapot, azt nem – és miután levették tőle az ujjlenyomatot, elvonta a technikusok figyelmét, és kicserélte a két kartonlapot. Valószínűleg lehúzta a vécében a másikat, vagy egyszerűen eldobta. Loesser arcvonásain dühödt fintor uralkodott el Rhyme következtetése hallatán. – Az ujjlenyomat-azonosító központ elküldte a náluk lévő kártyát, és feldolgozták. A frissen vett ujjlenyomat valóban Weiré volt, de a talált ujjlenyomat Loesseré. Benne volt ugyanis ő is az adatbázisban, mert valamikor letartóztatták Weirrel együtt gondatlan veszélyeztetés vádja miatt New Jerseyben. Megnéztük a börtönőrnő pisztolyát is, azt ugyanis visszavette a feltételezett halottól, és erről nem tudta letörölni az ujjlenyomatot. Ez az ujjlenyomat is egyezett Loesserével. Ja, és egyébként egy részleges ujjlenyomat volt a borotvakés pengéjén is. Azt is elfelejtette elvinni – mondta Rhyme, majd egy pillantást vetett a Loesser halántékán lévő apró kötésre. – Azért, mert nem találtam – vágott vissza a gyilkos. – Nem volt időm keresgélni. – De–ötlött fel Sellittóban–hiszen neki fiatalabbnak kéne lennie Weirnél. – Fiatalabb is, mint Weir. – Azzal Loesser arcára mutatott: – A ráncokat csak latex alkalmazásával érte el – csakúgy, mint a forradásokat–, valamennyi 338

hamisítvány. Weir 1950-ben született, Loesser viszont húsz évvel fiatalabb. így hát meg kellett öregítenie magát – Aztán az orra alá dörmögte: – Ó, ezt nem vettem észre. Pedig rájöhettem volna; hiszen Amelia latexdarabokat talált a smink mellett a tetthelyen, de azt hittem, hogy az álujjlenyomatból származnak. Pedig annak nem lett volna értelme. Senki nem visel sminket az ujján, onnét lejönne. Nem. Máshonnét kellett származnia. – Aztán Rhyme a gyilkos arcát és homlokát fürkészte. – Az a latex bizonyára kényelmetlen. – Az ember hozzászokik egy idő után. – Sachs, lássuk, hogy néz ki valójában! A lány némi nehézség árán lehámozta a gyilkosról a szakállat és a szem, valamint az áll körül alkalmazott latex műráncokat. A végeredmény kissé ragasztós arc volt, mégis nyilvánvalóan látszott, hogy sokkal fiatalabb, mint eddig gondolták. Az arcszerkezete is más volt Szinte nem is hasonlított arra az emberre, aki korábban volt. – Hát nem olyan, mint azok a maszkok a Mission Impossible-ben? Egyszer fölrakják, aztán meg leveszik. – Nem, a valóságban azért teljesen másképp működik. – Az ujjairól is vedd le! – bólintott Rhyme a gyilkos bal keze felé. A két ujj gézzel össze volt kötözve, hogy hihetőbbnek látsszon, hogy együtt égtek össze, aztán a kötés fölött vastag latexréteget alkalmaztak. Emiatt a kisujj és a gyűrűsujj meglehetősen ráncos, töpörödött és gyakorlatilag fehér volt, de más tekintetben normális. Sachs jól megnézte az ujjakat. – Már amúgy is meg akartam kérdezni Rhyme-tól, hogy nem vettük észre a kirakodóvásáron, hiszen egy deformált kezű férfit kerestünk. – Csakhogy akkor normálisnak látszottak az ujjai, így nem árulták el a gyilkost. Rhyme végignézett a gyilkoson, aztán így szólt: – Egy hajszálon múlt, hogy nem tökéletes bűncselekményt követett el: az elkövetőnek majdnem sikerült teljes mértékben elhitetni velünk, hogy valaki más követte el a gyilkosságokat. Tudtuk volna, hogy Weir bűnös, hiszen számos pozitív azonosító jel lett volna. Ő pedig utána eltűnt volna. Loesser elszökött volna, és folytatta volna máshol az életét, Weir pedig örökre eltűnt volna. Az eltüntetett ember mutatványát akarta megvalósítani. És Loesser a tegnapi áldozatait azért választott ki, hogy teljesen megtévessze a rendőrséget, nem pedig mélyről jövő pszichológiai késztetés sarkallta erre. Ettől függetlenül Terry Dobyns végső diagnózisa tökéletesen illett rá – bosszút akart állni a tűz miatt, amely elpusztított valakit, akit nagyon szeretett. A különbség csak annyi volt, hogy a tragédia nem arról szólt, hogy Weir karrierje tönkrement és meghalt a felesége, hanem Loesser vesztette el saját mesterét, magát Weirt. – Már csak egy probléma van – emlékeztette őket Sellitto. – Valamennyi trükkjével, az ujjlenyomatcserével meg a sminkeléssel abba az irányba terelt bennünket, hogy Weir után kutassunk. Miért csinált volna ilyet a mesterével? Rhyme így szólt. 339

– Szerinted miért hozattam fel magam a fiatal rendőrökkel a lépcsőn erre a bevehetetlen helyre, Lon? – kérdezte, aztán körülnézett a szobában. – Én magam szerettem volna helyszínelni. Ó, elnézést, úgy értem, már amennyire a tolószékem engedi. – Azzal az érintőpados irányítója segítségével föl-le kerekezett a szobában. Megállt a kandallónál, aztán felnézett. – Azt hiszem, megtaláltam az elkövetőnket, Lon. – A kandallópárkányra nézett, amelyen egy intarziás doboz és egy gyertya állott. – Ez itt Erick Weir, igaz? Mármint a hamvai. Loesser halkan válaszolt: – Így van. Tudta, hogy már nem sok ideje maradt. Szeretett volna kikerülni az ohiói égési osztályról, és visszamenni a vegasi házába, mielőtt meghal. így aztán egyik éjszaka kicsempésztem, és hazavittem autóval. Még pár hétig élt odaát. Aztán lefizettem egy éjszakás alkalmazottat a krematóriumban, és elhamvasztattam a testét. – És az ujjlenyomatok? – kérdezte Rhyme. – Azután vett tőle ujjlenyomatot, hogy meghalt? Ujjlenyomatkártyát készített, hogy meghamisíthassa azt, amit magától vesznek? A gyilkos bólintott. – Ezek szerint már évek óta tervezgette ezt? Loesser szenvedélyesen bólintott, majd így szólt. – Igen! A halál olyan, mint egy égési seb, amely nem szűnik meg sajogni soha. Erre Bell is feltett egy kérdést: – Az egészet a bosszú miatt csinálta? A főnöke miatt kockáztatott mindent? –Főnök? Ő több volt, mint a főnököm – sziszegte Loesser mániákusan. – Maga ezt nem értheti. Évente csak néhányszor jut eszembe apám – pedig ő még életben van. Viszont Mr. Weirre a nap minden órájában gondolok. Mióta bejött abba az üzletbe Vegasban, ahol épp bemutatót tartottam... Az ifjú Houdini. Az én voltam... Tizennégy éves voltam akkor. Micsoda nap volt! Azt mondta, lát bennem tehetséget, érzi, hogy nagy illuzionista leszek. A tizenötödik születésnapomon megszöktem otthonról, hogy vele utazhassam. – A hangja megremegett, aztán elhallgatott, majd folytatta. – Lehet, hogy megvert, lehet, hogy ordított velem, és néha pokollá tette az életemet, de belém látott. Szeretett engem. Megtanította, hogyan legyek illuzionista... – A férfi arca elborult. – Aztán elvették őt tőlem. És mindez Kadeskynek köszönhető. O és az a kurva cirkusz megölték Mr. Weirt... és engem is. Arthur Loesser odaveszett abban a tűzben. – Az intarziás dobozra pillantott, és az arcára egyszerre ült ki a bánat és a reménykedés, és a különös, furcsa szeretet, hogy Rhyme úgy érezte, hideg kéz kúszik végig a nyakán, aztán eltűnik béna testén. Loesser visszanézett Rhyme-ra, aztán vérfagyasztóan felnevetett. – Nos, lehet, hogy elkaptak engem, de Mr. Weir és én győztünk. Nem tudtak megállítani időben. A cirkusznak vége, és Kadeskynek is. És bár lehet, hogy nem halt meg ő maga, a karrierjének befellegzett – Ja igen, az a tűz a Cirque Fantastique-ben. – Rhyme szomorúan megcsóválta a 340

fejét. Aztán még hozzátette: – Pedig... Loesser arcán gondterhelt kifejezés jelent meg, ide-oda forgatta a fejét, és próbálta kitalálni, hogy Rhyme mire céloz. – Mi az, amit mondani akar? – Gondolkodjon egy kicsit! Gondolja végig, mi is történt ma este! Ott van a Central Parkban. Nézi a lángokat, a füstöt, a pusztulást. Hallgatja a sikoltozást... Aztán arra gondol, jobb, ha megy. Mert nemsokára keresni fogjuk. Hazafelé tart. Aztán valaki, egy fiatal nő, egy melegítőt viselő ázsiai nő véletlenül magának ütközik. Váltanak pár szót arról, hogy mi történhetett, aztán mindenki megy tovább a maga útján. – Mi az istenről beszél maga? – csattant fel Loesser. – Nézze csak meg az óraszíját! – mondta Rhyme. Az elkövető bilincse csörömpölni kezdett, ahogy kifordította a csuklóját. Egy apró fekete korong volt az óraszíjára tapasztva. Sachs leszedte róla. – GPS nyomkövető. Ez vezetett ide minket. Vagy talán nem lepődött meg egy kicsit, hogy egyszer csak berontottunk az ajtaján? – De ki...? Várjon csak! Az az illuzionista volt, az a lány. Kara. Nem ismertem rá. Rhyme fanyar mosollyal így szólt: – De hiszen ez az illúzió lényege, nem emlékszik? Kiszúrtuk magát a parkban, de féltünk, hogy megszökik. Tudja, maga hajlamos az ilyesmire. Meg arra is gondoltunk, hogy bizonyára kerülő úton jön haza. így aztán megkértem Karát, hogy változtassa el egy kicsit a külsejét. Ügyes az a nő. Én magam is alig ismertem rá. Amikor véletlenül magának ment, ráragasztotta az érzékelőt az órájára. Aztán Sachs folytatta tovább. – Elkaphattuk volna az utcán is, de maga egy kicsit túl jól ért a szökéshez. Na mindegy, szóval meg akartuk találni a kis búvóhelyét. – De ez azt jelenti, hogy maguk már tudtak az egészről még a tűz előtt? – Ó – válaszolta Rhyme lekicsinylően–, a mentőjéről? A tűzszerészek rátaláltak, és körülbelül 60 másodperccel az időzítő kioldása előtt hatástalanították. Elhajtottak vele, és egy másikat raktak a helyére, nehogy rájöjjön, hogy mit műveltek. Tudtuk, hogy nézni akarja majd a tüzet. A lehető legtöbb álruhás rendőrt helyeztük el a parkban, az volt a feladatuk, hogy egy olyan testfelépítésű férfit keressenek, mint maga, aki a tüzet nézi, de nem sokkal a robbanást követően elmegy. Páran közülük látták magát, és ekkor indult el Kara, hogy feltegye azt a chipet. És presto... – Rhyme elmosolyodott a saját szóhasználata miatt. – Itt vagyunk. – De hát a tűz... Hiszen láttam! Rhyme Sachshez fordult: – Látod, ez az, amit mindig hajtogatok a szemtanúk megbízhatatlanságáról. Látta a tüzet, tehát nyilván igazi volt. – Aztán Loesserhez fordulva folytatta. – Pedig nem is volt igazi. Igazam van? 341

Sachs vette át a szót. – Csak néhány jelzőgránátot robbantottunk föl, amit daru segítségével felvittünk a sátor tetejéhez. Lángokat is látott? Ja igen, odatettünk egy gázégőt ahhoz a hátsó bejárathoz, ahol a mentővel leparkolt. Aztán pár reflektor segítségével fölveti-tették a lángokat a sátor oldalára. – De az emberek sikoltoztak – suttogta Loesser. – Ó, az Kara ötlete volt. Arra gondolt, hogy vegyük rá Kadeskyt, hogy mondja meg a közönségnek, hogy az egyik hollywoodi stúdió tűzjelenetet vesz fel. Arról szól a filmezés, hogy kigyulladt egy cirkuszi sátor. Megkérte az embereket, hogy sikoltozzanak. Egyszerűen imádták a feladatot, kiváló statisztának bizonyultak. – Nem – suttogta a Varázsló. – Akkor ez csak... –... illúzió volt – fejezte be Rhyme a mondatot. – Az egész csak illúzió volt. A megbénult ember agyszüleménye. – Jobb, ha elvégzem a helyszínelési feladatot – mondta Sachs, és homlokát ráncolva körbenézett a helyiségben. – Hát persze, persze, Sachs. Mégis, mit képzeltem? Itt ücsörgünk, csevegünk, morfondírozunk a bűntett helyszínén. A többszörösen megbilincselt gyilkost közrefogta egy-egy rendőr, és kivezették az ajtón, ezúttal sokkal szerényebben viselkedett, mint a legutóbbi letartóztatásnál. Amikor a két tanúvédelmi rendőr épp le akarták vinni Rhyme-ot a lépcsőn, Lon Sellitto telefonja megcsörrent. Fogadta a hívást. – Igen, épp itt van... – Sachsre pillantott. – Beszélni akar vele? – Aztán megcsóválta a fejét, és tovább hallgatta a telefont komor ábrázattal. – Rendben, megmondom neki. – Aztán lerakta. – Marlow telefonált – fordult Sachshez. A járőrök parancsnoka. Vajon miről lehetett szó? Tűnődött a kriminalista Sellitto gondterhelt ábrázata láttán. A gyűrött képű nyomozó továbbra is Sachshez intézte szavait. – Azt szeretné, ha holnap délelőtt tízre bemennél a belvárosba. Valami előléptetésfélét emlegetett. – Sellitto homlokán ráncok jelentek meg. – Aztán mondott még valamit a vizsgaeredményedről. Mit is mondott? – Megcsóválta a fejét, aztán a mennyezetet bámulta, szemmel láthatóan zavarban volt. – Mi is volt az? Sachs megpróbált közömbös képet vágni, de Rhyme látta, hogy a tenyerébe mélyeszti a körmeit. Aztán a nyomozó csettintett egyet. – Ó, igen, most már emlékszem. Azt mondta, hogy az osztály történetének eddigi harmadik legjobb eredményét érted el. – Aztán az arca még gondterheltebb lett, és Rhyme felé fordult. – Ugye tudod, hogy ez mit jelent? Az ég legyen irgalmas hozzánk – mostantól fogva aztán lehetetlen lesz kibírni mellette.

342

Kara teljesen kifulladt már a futástól. A folyosó egy mérföld hosszú volt. Végigrohant a szürke linóleumpadlón, és közben csak egyetlen dolog járt a fejében: nem a néhai Erick Weir vagy a pszichopata segéde, Arth Loesser, nem is a zseniális tűzillúzió a Cirque Fantastique-ben. Nem. Csak arra tudott gondolni: vajon nem érkezett-e későn. Végigrohant a homályos folyosón. A léptei visszhangzottak. Elfutott a csukott és a nyitott ajtók előtt is. Valahonnét tévé hangjai, máshonnét zene szűrődött ki, beszélgetésfoszlányok, ahogy a családok éppen búcsúzkodtak a vasárnapi látogatást követően. Aztán hallotta a saját lépteinek tompa visszhangját. Megállt a szoba előtt. Vagy tucatnyi mély lélegzetet vett, hogy hangja határozottabb legyen, pedig lámpalázasabb volt, mint bármikor a színpadon, aztán belépett a szobába. Egy darabig nem szólt semmit. Aztán: – Szia, anya! Az anyja elfordult a tévétől. Meglepetten pislogni kezdett, aztán elmosolyodott. – Na nézzenek csak oda, ki van itt! Szia, drágám! „Atyaúristen!” – gondolta Kara, mikor az anyja csillogó szemébe pillantott. „Visszatért! Tényleg visszajött.” Odalépett az asszonyhoz, megölelte, és közelebb húzott egy széket. – Hogy vagy? – Jól. Bár kicsit fázom ma este. – Becsukom az ablakot – mondta Kara, és fölállt, behajtotta az ablaktáblát. – Azt hittem, már nem érsz ide, szívem. – Rengeteg dolgom volt. Majd elmesélem, mi minden történt velem, anya. El sem hiszed. – Alig várom már. Kara izgatottan folyatta. – Kérsz valamit? Teát vagy ilyesmit? – Alig bírta ki, hogy ne öntse azonnal az anyjára az élete elmúlt hat hónapjának történéseit. De aztán ráparancsolt magára, hogy lassítson; ha egyszerre mindent ráönt, az túl sok lehet neki, hiszen hihetetlenül törékenynek tűnt ebben a pillanatban. – Nem, köszönöm, semmit, drágám... Lekapcsolnád a tévét? Inkább rád vagyok kíváncsi. Ott van az a távirányító, de nekem valahogy soha nem működik. Néha, komolyan mondom, az jut eszembe, hogy valaki besurran ide, és kicseréli a gombokat. – Örülök, hogy ideértem, mielőtt még lefeküdtél volna aludni. – Á, mindenképpen ébren maradtam volna, hogy megvárjalak. Kara az anyjára mosolygott Aztán az idős asszony így szólt: – Épp a bácsikádra gondoltam, szívem. Vagyis az öcsémre. , Kara bólintott. Az anyja néhai öccse volt a család fekete báránya. Nyugatra költözött még Kara 343

kislánykorában, és soha nem tartotta igazán a kapcsolatot a családdal. Kara anyja és a nagyszülei nem voltak hajlandók beszélni róla, és a neve tabu volt a családi összejövetelek során. De természetesen néha felröppent egy-egy pletyka róla: az, hogy homoszexuális, aztán meg hogy hetero, meg hogy megnősült, de viszonya volt egy római cigánylánnyal, lelőtt egy férfit egy másik nő miatt, meg aztán soha nem nősült meg, és alkoholista dzsessz-zenész lett belőle... Kara mindig szerette volna tudni az igazságot róla. – Mi van vele, anya? – Kíváncsi vagy rá? – Naná, mesélj róla, légy szíves!–kérlelte az anyját, és előrehajolt, majd az asszony karjára tette a kezét. – Na lássuk csak, mikor is történt? Azt hiszem,”70 májusában, vagy talán '71ben. Nem emlékszem pontosan az évre. Tudod, a memóriám már nem a régi. De május volt, az biztos. A bácsikád és pár katona cimborája visszatértek Vietnamból. – Katona volt? Ezt nem is tudtam. – Ó, irtó jól állt neki az egyenruha. Nos, tudod, ott Vietnamban szörnyűségeken kellett keresztülmenniük. – Az anyja hangja komolyra váltott. – A bácsikád legjobb barátját megölték, úgy, hogy ott volt a közvetlen közelében. A karjaiban halt meg. Nagydarab, fekete srác volt. Nos, Tom és egy másik katona a fejükbe vették, hogy üzleti vállalkozásba fognak, hogy segítsék a meghalt barátjuk családját. így aztán leköltöztek délre, és vettek egy hajót. El tudod képzelni a bácsikádat hajón? Szerintem irtóra furcsa dolog volt. Garnélarák-halászattal kezdtek foglalkozni. Tom hihetetlenül meggazdagodott. – Anya – mondta Kara halkan. Az anyja elmosolyodott, nyilván eszébe jutott valami régi emlék, és megrázta a fejét. – Még hogy hajó... Nos, a cég nagyon sikeres volt. És az emberek persze meglepődtek ezen, mert Tom sosem volt valami okos fiú. – Az anyja szeme felcsillant. – De tudod, mit mondott nekik mindig? – Mit, anya? – Azt, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. – Ez jó kis mondás, anya – suttogta Kara. – Ó, imádtad volna azt az embert, Jenny. Tudod, egyszer találkozott az Egyesült Államok elnökével. És pingpongozott Kínában. Nem vette észre, hogy a lánya csendesen sírdogálni kezd. Az öregasszony folytatta a történetet, és Kara előtt kibontakozott a Forest Gamp teljes története. A filmé, amelyet épp a tévén nézett pár perccel azelőtt. Kara bácsikájának neve Gil volt, de az anyja fantáziájában Tómmá változott – feltehetően azért, mert a filmszínészt Tom Hanksnek hívták. Kara pedig átváltozott Jennyvé. Forest barátnőjévé. „Nem, nem, nem! – gondolta Kara elkeseredetten. – Mégsem értem ide időben.” Az anyja lelke jött és ment. És a helyében csak illúzió maradt. 344

Az anyja meséje egyre zűrzavarosabb lett, és az öbölben használt garnélarák halászhajóról áttért egy az Atlanti-óceán északi vidékén kardhalra vadászó hajóra, amely iszonyú viharba keveredett az óceánon, melyben még egy utasszállító hajó is elsüllyedt, ugyanakkor a bátyja frakkban hegedült a fedélzeten. A fejében tucatnyi más mozifilm és könyv képei keveredtek már össze. Kara „bácsikája” hamarosan teljesen eltűnt, csakúgy, mint az értelem és az összefüggés a történetből. – Ott van valahol, odakint – mondta az öregasszony végezetül. – Tudom, hogy odakint van. – Azzal lehunyta a szemét. Kara előredőlt a székén, gyöngéden megsimogatta az anyja karját, míg végül az öregasszony álomba szenderedett. Arra gondolt, hogy de hiszen előtte teljesen józanul gondolkodott. Jane nem szólt volna neki, ha nem így van. És ha egyszer megtörtént, gondolta dacosan, akkor ismét megtörténhet. Kara végül felállt, és kilépett a sötét folyosóra, és arra gondolt, bármilyen tehetséges előadóművész is, az a képessége, amire olyannyira vágyott, nincs meg: nem tudja oda varázsolni az anyját, ahol szeretet táplálja az emberek szívét, hogy bearanyozza azokat az éveket, amelyeket Isten kijelölt a számukra. Oda, ahol a családok gazdag történéseire pontosan emlékeznek. Oda, ahol a szerettek közötti szakadékról a végén kiderül, hogy nem más, mint puszta effekt– átmeneti illúzió.

345

Negyvenkilencedik fejezet

Gerald Marlow sűrű tüskés hajú férfi volt, már jó ideje a New York-i rendőrség járőrszolgálati osztályának élén állt. Határozott stílusát annak köszönhette, hogy húsz éven át járőrözött a New York-i utcákon, és tizenöt éve végezte azt a sokkal kockázatosabb munkát, hogy ő felügyelte a többi járőrt. Most, hétfő reggel Amelia Sachs ott állt előtte, többé-kevésbé a figyelme középpontjában, és azt kívánta, bárcsak ne volna ízületi gyulladása, aminek következtében úgy érezte, hogy kést döfködnek a térdkalácsába. A nagy központi épületben voltak, Marlow sarki irodájában, az egyik legfelső emeleten. Az épületet úgy is nevezték, rendőrpalota. Marlow felnézett az aktából, amelyet épp olvasgatott, és végigmustrálta a rendőrnő makulátlan kék egyenruháját. – Ó, üljön le, kollegina. Sajnálom, üljön le... Szóval Herman Sachs lánya. Amikor leült, kissé elbizonytalanodott, nem tudta, hogyan értse a mondat utolsó két szavát. Vajon pozitívan vagy negatívan. – Így igaz, uram. – Ott voltam a temetésén. – Emlékszem. – Jó szertartás volt. Már amennyire egy temetés jó lehet. Marlow kihúzta magát, és a lány szemébe nézett. – Rendben, kollegina, hát tessék, itt van. Kisebb bajba került. Ez olyan volt, mint valami gyomorszájon vágás. – Hogy mondta, uram? – Szombaton, a Harlem folyónál, helyszíneléskor. Az autó elsüllyedt a vízben, igaz? Maga vezette a helyszínelést. Ja, igen, amikor a Varázsló Mazdája letiporta a Carlo nevű hajléktalan viskóját, és a vízbe ugratott. – Így van, uram. – És aztán letartóztatott valakit a helyszínen – mondta Marlow. – Ja, az... hát nem tartóztattam le igazán, a fickó átbújt a szalag alatt, és nekiállt turkálni a lezárt területen. Kikísértettem, és megkértem, hogy vigyázzanak rá, amíg be nem fejezem. – Vigyázzanak rá, vagy tartóztassák le, a lényeg az, hogy egy darabig őrizetben tartotta. – Hát igen, uram, mert nagyon útban volt. Éppen aktív helyszínelést végeztem. Sachs kezdte összeszedni magát. Az a visszataszító fickó ezek szerint panaszt emelt. Mindegy, ilyen mindennap történik, senki nem foglalkozott az efféle 346

marhaságokkal. Kezdett megnyugodni. – Nos, tudja, ki volt az? Az a fickó Victor Ramos volt. – Igen, azt hiszem, említette a nevét. – Victor Ramos képviselő. Az iménti nyugalma egyszerre elszállt. A százados kinyitotta a New York Daily News című napilapot. – Lássuk csak! Ó, igen, itt van. – Felemelte az újságot, szétnyitotta, és a hatalmas képen a megbilincselt férfi látszott. Az ordító szalagcím így szólt: „Victort kiiktatták a játszmából.” – Maga mondta a kollégáknak, hogy bilincseljék meg? – De hiszen az illető... – Maga mondta? – Azt hiszem, én mondtam, igen, uram. Marlow folytatta. – Az illető azt állította, hogy túlélőket keres. – Túlélőket? – Sachs önkéntelenül felnevetett. – Hiszen az egy nyomorult kalyiba volt, semmi más. Az elkövető autója pedig a folyó felé menet félig lebontotta. Az egyik fal be is dőlt, és aztán... – Kissé elhamarkodottan döntött, kollegina. – Hát persze, és azt hiszem, a hajléktalanok még hajléktalanabbak lettek. Ennyi kár történt összesen. A helyszínelők elvitték a roncsokat, én pedig lezártam a helyszínt. Az egyetlen élőlény, amit meg lehetett volna menteni a helyszínen, legfeljebb pár tetű volt. – Aha – mondta Marlow higgadtan, ami nem ment könnyen az ő habitusa mellett – A képviselő azt mondta, hogy egyszerűen csak meg akart győződni róla, hogy az ott lakók közül mindenki sértetlenül megúszta-e. Sachs kendőzetlen iróniával válaszolt. – Az ott lakók a saját lábukon távoztak. Senki nem sérült meg. Bár azt hiszem, az egyikük szerzett egy monoklit, amikor letartóztatás közben ellenállt. – Letartóztatás? – Igen, megpróbálta ellopni az egyik horgász zseblámpáját, aztán levizelte az illetőt. – Szentséges isten... Amelia folytatta a beszámolót. – De nem esett bajuk. És egyébként be volt lőve az egész seggfej banda. És komolyan akarja mondani, hogy Ramos ezek miatt az állampolgárok miatt aggódott annyira? A kapitány óvatos, egyúttal együtt érző arckifejezésének helyét most a hivatalnoké vette át. Az érzelmek szinte eltűntek róla. – Konkrétan állítja, hogy Ramos fontos bizonyítékokat tett tönkre a helyszínen, amelyek elősegítették volna a nyomozást? – Nem hiszem, hogy jelentősége lenne a dolognak. Az eljárás az, ami fontossággal bír. – Sachs próbálta megőrizni a hidegvérét, és amennyire lehet, 347

igyekezett nem felemelni a hangját, és nem ironikusan fogalmazni. Marlow végül is a főnöke főnökének a főnöke volt. – Tudja, Sachs kolléga, próbálom helyére rakni a dolgokat – mondta szigorúan. Aztán még egyszer feltette a kérdést. – Van róla konkrét tudomása, hogy tönkretett valamilyen bizonyítékot? A lány felsóhajtott. – Nincs. – Szóval a helyszínen való jelenléte indokolatlan volt. – I... – Indokolatlan? – Igen, uram. – Amelia megköszörülte a torkát. – Rendőrgyilkost kerestünk, százados. Számít ez valamit? – kérdezte keserűen. – Nekem igen. Egy csomó embernek igen, de Ramosnak nem. Amelia bólintott. – Oké, és tulajdonképpen mi lett a következménye a dolognak? – Kint voltak a tévések, kollegina, nem nézte aznap este a híreket? „Nem, nem néztem – gondolta magában –, éppen más dolgom volt, próbáltam elkapni a gyilkost.” De persze hangosan mást mondott: – Nem, uram. – Nos, az egyik fő hír az volt, hogy megbilincselve elvezették Ramost. Aztán erre Amelia így szólt. – Tudja, az egyetlen ok, amiért ott volt a helyszínen, mert le akarta fílmeztetni magát, amint éppen az életét kockáztatja túlélőket keresve... Kíváncsi lennék rá, uram, hogy Ramos nem akar éppen mostanában indulni a választásokon? Az ilyen kijelentésekért sokszor nyugdíjazzák az embert. Vagy egyáltalán nem is nyugdíjazzák. Ám Marlow semmit nem szólt. – És mi a... – A végkifejlet? – Marlow ajka szorosan összezárult. – Sajnálom, kollegina. Magának annyi. Ramos utána nyomozott magának, kiderítette, hogy éppen őrmesteri vizsgát tesz. Jók az összeköttetései. így aztán maga megbukott. – Tessék? – Megbuktatták. Ramos beszélt a vizsgáztatókkal. – Az osztály történetének harmadik legmagasabb pontszámát értem el a vizsgán – mondta Amelia, és keserűen felnevetett. – Vagy talán nem így van? – De igen – a feladatválasztós teszten és a szóbeli vizsgán. De a gyakorlati vizsgán is meg kellett felelnie. – Ott is jól szerepeltem. – Az előzetes eredmények szerint igen. Nagyon is. De a végső jelentés szerint megbuktatták. – Ez lehetetlen. Mi történt? – A gyakorlati vizsgán részt vevő egyik rendőr nem engedte át magát. – Nem engedett át? De én... – Amelia hangja elhalkult, miközben maga elé 348

képzelte a kuka mögül előlépő jóképű puskás rendőrt. Azt, akit úgy lelőtt utána. Puff, puff... A kapitány a kezébe vett egy papirost, és felolvasta: – Azt mondta, hogy maga „nem tanúsított kellő tiszteletet a felettesei iránt, és tiszteletlenül bánt a munkatársaival is, akiket veszélybe sodort”. – Szóval Ramos keresett valakit, aki szívesen kirúgna, és tollba mondta neki ezeket a sorokat. Sajnálom, kapitány, de ugye maga sem gondolja komolyan, hogy egy utcai zsaru ilyen szavakkal fogalmaz, „veszélybe sodorja a társait”? Ugyan már! „Nos, apa – szólította meg gondolatban az édesapját–, mit szólsz a testülethez? Szép kis banda, megszakad a szívem.” Aztán óvatosan Marlow-ra pillantott. – Mi jöhet még, uram? Nyilván van még valami? Javára legyen írva, hogy a százados a szemébe nézett, amikor azt mondta: – Igen, kollegina, van még valamit. Attól tartok, ez még rosszabb. „Na halljuk, mi lehet még ennél is rosszabb, apa.” – Ramos megpróbálja felfüggesztetni magát. – Felfüggesztetni, ezt a baromságot! – Vizsgálatot akar. – Bosszúból... – Az a, az a „fasz”, mondta volna legszívesebben, de mikor Marlow szemébe nézett, látta, hogy pont a heves természete miatt jutott ebbe a helyzetbe. A százados hozzátette: – Meg kell hogy mondjam, annyira föl van háborodva, hogy... azt akarja, hogy fizetés nélkül függesszék fel. – Ezt a fajta büntetést általában olyan rendőröknek tartogatják, akiket valamilyen bűncselekménnyel vádolnak. – Miért? Marlow nem válaszolt. Persze nem is kellett Sachs tudta: ha Ramos meg akarta őrizni a hitelét, akkor meg kellett mutatnia, hogy rossz lóra tesz az a rendőrnőcske, aki őt próbálja megbilincseltetni. De a másik oka az, hogy egy bosszúálló fasz volt. – És mi a vád? – Fegyelemsértés és inkompetencia. – Küzdeni fogok az igazamért, uram – próbált úgy beszélni, hogy ne hallatsszon az elkeseredettség a hangjából. – A vizsgán való megbukása ügyében semmit nem tehetek, Amelia. Az a bizottság kezében van, és már meghozták a döntést. De a felfüggesztése ellen lépni fogok. De nem ígérhetek semmit. Ramosnak nagy hatalma van. Az egész város fölött. Amelia beletúrt a hajába. Addig vakargatta a fejbőrét, míg a végén már fájt. Leengedte a kezét, érezte, hogy ragad a vértől. – Beszélhetek őszintén, uram? Marlow lehuppant a székére. 349

– Úristen, kollegina, hát persze. Tudnia kell, hogy engem is nagyon rosszul érint a dolog. Mondjon, amit csak akar. És nem kell ilyen mereven ülnie, nem a hadseregben vagyunk, tudja. Sachs megköszörülte a torkát. – Ha megpróbál felfüggesztem i, uram, akkor a rendőrségi ügyvédekhez fordulok. Ezt nem hagyom annyiban. Olyan messzire elmegyek, amennyire csak kell. És elszánta magát, hogy így is lesz. Bár tudta, hogy a rang nélküli zsaruk, akik diszkrimináció vagy felfüggesztés ellen harcolnak a járőrök védelmi szövetségén keresztül, nem hivatalosan piros zászlót kapnak. Sokan jártak úgy, hogy örökre lemondhattak a pályafutásukról, még akkor is, ha kisebb részgyőzelmeket arattak. Marlow állta a rendőrnő állhatatos tekintetét, és így szólt. – Megértettem, kollegina. Szóval most éppen szívatópályára állították, ahogy az apja szokta mondani. Amié, meg kell értened: néha szar a zsaruélet, néha unalmas is tud lenni. És néha, hál' istennek, nem túl gyakran, szívatópályára teszik az embert. És ilyenkor senki nem áll melletted. Egyedül kell megharcolnod az igazadért, és senki nem fog segíteni. És most nemcsak az elkövetőkre gondolok. Néha a saját főnököddel is meg kell harcolnod. Néha az ő főnökeikkel is. Az is meglehet, hogy a haverjaiddal. Ha zsaru leszel, fel kell készülnöd arra, hogy egyedül is tudj küzdeni. Ezt nem lehet kikerülni. – Nos, egyelőre még szolgálatban marad. – Igen, uram. Mikor tudok biztosabbat? – Egy-két nap múlva. Amelia az ajtó felé indult, aztán megállt. Majd visszafordult, és így szólt: – Uram? Marlow felpillantott, mintha meglepődött volna azon, hogy még mindig ott van. – Ramos a tetthelyre hatolt be. A helyszínelés kellős közepére. Ha maga lett volna ott, vagy a polgármester vagy maga az elnök, akkor is ugyanúgy cselekedtem volna. – Ez azért van, mert maga pontosan olyan, mint az apja, kollegina. És az apja most nagyon büszke lenne magára. – Marlow felemelte a telefonkagylót. – Szorítok magáért.

350

Ötvenedik fejezet

Thom beengedte Lon Sellittót az előtérbe, ahol Lincoln Rhyme az almapiros székében ücsörgött, és éppen az építőmunkásokkal veszekedett, hogy jobban figyeljenek oda a faburkolatra, amikor éppen lefelé hozták a holmijukat meg a szerszámaikat, ugyanis fent a hálószobában próbálták eltüntetni a múltkori gyújtogatás nyomait Thom épp elment mellettük, mert a konyha felé tartott, hogy ebédet készítsen, és odaszólt: – Hagyd őket békén, Lincoln! A mániád az a famunka. – Ez elvi kérdés – válaszolta a kriminológus csökönyösen. – Az én kezem munkája van benne, ők meg itt bénáznak. – Mindig ilyen, amikor lezárunk egy ügyet– mondta az ápoló Sellittónak. – Nincs véletlenül a tarsolyodban valami durva rablás vagy gyilkosság a számára? Az biztos lenyugtatná. – Nincs szükségem nyugtatóra! – csattant fel Rhyme, amikor az ápolója eltűnt. – Csak annyit szeretnék, hogy az emberek ne verjék le a faburkolatot. Sellitto szólalt meg. – Halló, Line, beszélnünk kéne. A kriminológus fülét megütötte Sellitto hanghordozása, és látta, hogy milyen különös tekintet ül a szemében. Már évek óta dolgoztak együtt, és ismerte a zsaru minden rezdülését, különösen akkor, ha valami baj volt. Vajon mi lehet ezúttal, tűnődött. – Épp most beszéltem a járőrparancsnokkal. Ameliáról van szó. – Sellitto megköszörülte a torkát. Rhyme szíve nagyot dobbant. Nem érezte persze, de érzékelte a vérlökést a nyakában, a fején és az arcán. Arra gondolt: lövés érte, vagy autóbaleset. De aztán higgadt, halk hangon válaszolt. – Folytasd! – Elmeszelték. Az őrmesteri vizsgán. – Tessék? – Mondom. Rhyme óriási megkönnyebbülést érzett, ugyanakkor sajnálatot is. A nyomozó folytatta. – Még nem hivatalos, de én már tudom. – Honnét hallottad? – Tudod, zsaruradar. Csicseregték a madarak. Nem tudom. Sachs egy sztár. Ha valami hasonló történik, akkor az kiszivárog. 351

– De mi a helyzet a vizsga eredményével? – Annak ellenére történt, hogy tökéletesen vizsgázott. Rhyme a laborba kerekezett. A nyomozó, aki aznap különösen gyűröttnek látszott, követte. A magyarázatot, mint kiderült, kizárólag Sachsben kell keresni. Valakit kizavart a helyszínelési területről, és miután nem akart kimenni, megbilincseltette. – És ami a legrosszabb, kiderült, hogy a fickó nem más, mint Victor Ramos. – A képviselő – Lincoln Rhyme-ot gyakorlatilag nem érdekelte az önkormányzat, de annyit tudott Ramosról, hogy egy opportunista politikus, aki hátat fordított a latin szavazóinak a spanyol Harlemben egész mostanáig, most viszont, hogy politikai szempontból kellemesebb időszak köszöntött rá – és megnőtt a választókerülete –, úgy érezte, harcba indulhat az Alabama állam kormányzói székéért vagy akár egy washingtoni helyért a kongresszusban. – Nem lehet valahogy kimosni? – Ugyan már, Line. Ezek a politikusok azt csinálnak, amit akarnak, bassza meg. Már a felfüggesztéséről is beszélnek. – Szembeszállhat velük. Szembe is fog szállni. – És tudod nagyon jól, hogy mi történik egy utcai zsaruval, akire rászállnak a politikusok. Kicsi az esély rá, hogy győzne, még ha nyerne is, akkor áthelyezik Kelet-New Yorkba. Vagy ami még rosszabb, kap egy íróasztalt Kelet-New Yorkban. – Basszameg! – bukott ki a kriminológusból önkéntelenül. Sellitto föl-alá járkálta szobában, kábeleken lépett át, aztán a Varázsló esetét tartalmazó táblára pillantott. Ezután a nyomozói székbe vetette magát, amely fájdalmasan felnyikkant a súlya alatt. Jó kis úszógumit növesztett már a dereka köré; a Varázsló ügye meglehetősen rossz hatással volt a diétájára. – Még valamit – mondta halk, bizalmas hangon. – Igen? – Van egy fickó, akit ismerek. Ő volt az, aki kimosta a 18-as zsarut – Amikor az a sok kábítószer eltűnt a bizonyítékos szekrényből? Pár évvel ezelőtt? – Igen, róla van szó. Alaposan rászálltak a központi épületben. Rá aztán hallgat a vizsgálóbizottság feje. O viszont hallgat rám. Tartozik nekem. – Aztán a bizonyítékos táblára mutatott. – És nézd meg, basszus, hogy mit csináltunk! Elkaptunk egy pokoli kemény bűnözőt. Hadd hívjam fel! Hadd használjam egy kicsit az összeköttetéseimet! Rhyme szeme ugyancsak a táblára vetült aztán a berendezésekre, a vizsgálóasztalra, a könyvekre – valamennyi azzal függött össze, hogy hogyan dolgozhatná fel tudományosan azt a sok bizonyítékot, amelyet Sachs véres verejtékes munkával begyűjtött a tetthelyekről az elmúlt pár év során, amióta együtt voltak. – Nem tudom – mondta. – Mi a baj? 352

– Az, hogyha így sikerül őrmesteri rangot szereznie, akkor neki már nem is kell. A nyomozó így válaszolt: – Tudod, milyen fontos neki ez az előléptetés, Line. Igen, tudta. – Nem csinálunk mást, csak Ramos szabályai szerint játszunk. Latba akarja vetni a befolyását, hát mi is ugyanezt tesszük. Csak egy kicsit kiegyenlítjük az esélyeket, tudod. – Sellittónak tetszett a gondolat Aztán még hozzátette: – Amelia soha nem fogja megtudni. Megmondom a cimborámnak, hogy diszkréten kezelje a dolgot. És úgy is lesz. Tudod, milyen fontos neki ez az előléptetés... – Szóval, mit gondolsz? – kérdezte a nyomozó. Rhyme egy darabig nem szólt semmit, a választ a körülötte lévő néma helyszínelő berendezésekben kereste, aztán a Central Park fáinak zöld rügyeiben. A kormot lecsiszolták a faburkolatról, és a hálószobából a tűz utolsó nyomai is „elillantak”, ahogy Thom szellemesen fogalmazott, legalábbis Rhyme szerint. Az erőteljes füstszag azért még megmaradt, csakhogy az Lincoln Ryme-ot a jó kis scotchra emlékeztette, így tehát nem jelentett problémát a számára. Most éjfélkor a szoba sötét volt, Rhyme a flexicair típusú ágyában feküdt, és bámult kifelé az ablakon. Odakinn némi mocorgás támadt mivel az egyik sólyom, Isten egyik legkecsesebb teremtménye leszállt az ablakpárkányra. Az éjszakától és az éberségtől függően a madarak mérete hol megnőtt, hol összezsugorodott. Ma este nagyobbnak látszottak, mint nappal, egészen lenyűgöző volt az alakjuk. Egyúttal fenyegető is; nem örültek a Central Parkban lévő Cirque Fantastique-ből odaszűrődött zajnak. Nos, Rhyme sem örült túlzottan, tíz perccel ezelőtt elszunyókált, csakhogy felébresztette a sátorból felhangzó kirobbanó tapsvihar. – Igazán felszerelhetnének valami hangfogót – morgolódott Sachsnek, aki ott feküdt mellette az ágyban. – Ha gondolod, kilövöm a generátorokat – válaszolta a lány tisztán csengő hangon. A jelek szerint ő sem bírt elaludni. A feje a párnán nyugodott Rhyme-é mellett, az ajka a nyakához ért, érezte a haja enyhe csiklandozását és a bőre hűvös, sima tapintását A lány melle hozzáért a mellkasához, a hasa a csípőjéhez, a lába a lábához. De ezt csak megfigyelésből tudta természetesen, ezeken a pontokon semmit nem érzett. Ettől függetlenül élvezte a közelségét. Sachs mindig tartotta magát Rhyme szigorú szabályához, miszerint azok, akik helyszínelnek, semmiféle illatot nem tehetnek fel magukra, mert az esetleg elterelné a figyelmüket az ottani szagoktól. De most szolgálaton kívül volt, így Rhyme érezte bőrének kellemes összetett illatát, amely jázminból, gardéniából és szintetikus motorolajból állt. Egyedül voltak a lakásban, Thomot elvitték a barátjával, Peterrel együtt moziba, 353

így az estét pár új CD, egy kis kaviár, Ritz ropogtatnivaló és finom pezsgő társaságában töltötték, annak ellenére, hogy Rhyme-nak kissé nehezen ment a pezsgőivás szívószálon keresztül. Most a sötétben Rhyme ismét a zenére gondolt, arra, hogy a tisztán mechanikai rendszer, amely hangokból és ritmusból áll, hogy képes annyira magával ragadni. Egyszerűen elképesztette ez a tény. Minél többet gondolkodott róla, annál inkább arra a belátásra jutott, hogy a dolog lehet, hogy nem is annyira rejtélyes, mint amilyennek tűnik. A zene végül is határozottan az ő világában gyökeredzik: a tudomány, a logika és a matematika világában. Hogyan tudna valaki zenét szerezni? Ha a fizikoterápiás gyakorlatok, amelyeket folyamatosan csinálnia kell, végül valami eredményre vezetnének... Lehet, hogy az ujjával le tudná nyomni a billentyűt? Miközben ezen tűnődött, azt vette észre, hogy Sachs az ő arcát nézi a félhomályban. – Hallottál az őrmesteri vizsgáról? – kérdezte. Rhyme egy darabig habozott a válasszal, aztán így szólt: – Aha – szándékosan ügyelt arra, hogy ne hozza fel a dolgot addig, amíg Sachs fel nem készült rá, hogy megvitassa, magától előhozakodva vele. Addig viszont a téma nem is létezett – Tudod, mi történt? – kérdezte. –Nem minden részletet ismerek. Gondolom, arról van szó, hogy egy nagyjából korrupt, öntelt és önző kormányhivatalnok veszi fel a kesztyűt egy heroikus, agyondolgoztatott helyszínelő zsaruval, valami ilyesmi, igaz? A lány elnevette magát. – Egészen pontosan. – Én magam is voltam ilyen szituációban, Sachs. A cirkuszból beszűrődő zene tompán lüktetett, és belekeveredett a válasz hangjaiba. Valahogy az ember úgy érezte, hogy dühöngenie kéne, amiért betolakodik a szavak közé, de akarata ellenére is élvezte a ritmust. Aztán Sachs így folytatta: – Nem említett Lon valami olyasmit, hogy közbenjár az érdekemben, hogy elereszt egy-két telefonhívást a polgármesteri hivatalba? Amelia soha nem fogja megtudni. Majd megmondom a srácnak, hogy diszkréten kezelje a dolgot... Rhyme elnevette magát. – Dehogynem, ismered, hogy milyen. A zene abbamaradt. Aztán hangos üdvrivalgás töltötte be az estét. Ezután a porondmester halk, mégis magával ragadó hangja harsant fel. Végül Amelia így szólt: – Hallottam, hogy elsimíthatná az egészet. Megkerülné Ramost. – Valószínűleg. Messzire elér a keze. Sachs újabb kérdést tett föl. – És te mit mondtál erre? – Szerinted? 354

– Én kérdeztem. Rhyme így felelt: – Nemet mondtam. Azt mondtam, hogy nem engedem, hogy intézkedjen. – Nem engeded? – Nem. Azt mondtam neki, hogy vagy a magad erejéből megszerzed a rangodat, vagy nem kell. – A szentségit! – suttogta Sachs maga elé. Rhyme lepillantott rá, egy pillanatra elbizonytalanodott és megijedt. Lehet, hogy rosszul ítélte meg a lányt? – Dühös vagyok Lonra, hogy egyáltalán előhozakodott a dologgal. – Csak jót akart. Rhyme úgy érezte, vagy legalábbis azt képzelte, hogy a mellkasán a szorítás mintha erősebb lenne. – Amit mondtál neki, Rhyme, az nekem többet jelent bárminél. – Tudom. – De csúnyán végződhet az ügy. Ramos fel akar függesztetni. Tizenkét hónap szolgálatmentesség fizetés nélkül. Nem is tudom, mit fogok csinálni. – Majd segítesz nekem. – Civilek nem helyszínelhetnek, Rhyme. Egy helyben kell majd ülnöm. Bele fogok őrülni. Ha az ember mozog, nem tudják elkapni... – Majd kibírjuk valahogy. – Szeretlek – suttogta a lány. A férfi válaszképpen beszívta virágillatát, és azt mondta, hogy ő is szereti. – A szentségit, túl világos van itt – mondta Amelia, és az ablak felé nézett, ahonnét beszűrődtek a cirkusz reflektorai. – Mi van a rolóval? – Leégett, nem emlékszel? – Azt hittem, hogy Thom már beszerzett újat. – Már nekiállt, hogy fölszerelje, de túl sokat vacakolt vele. Méregetett, meg minden. Kihajítottam, mondtam neki, hogy majd később megcsinálja. Sachs kiszállt az ágyból, keresett egy lepedőt, aztán fölaggatta az ablak fölé, hogy kiszűrje a felesleges fényt. Aztán visszatért az ágyába, odabújt a férfihoz, és hamarosan elaludt. Lincoln Rhyme szemére azonban nem jött álom. Ahogy ott feküdt és hallgatta a cirkuszból beszűrődő zenét, különféle ötletek fogalmazódtak meg az agyában, és az alvás lehetősége, ahogy jött, úgy el is ment. Hamarosan már teljesen éber volt, és a gondolataiba merült. A gondolatai pedig nem meglepő módon a cirkusz körül keringtek. Másnap késő reggel Thom belépett a szobába, és látogatót talált Rhyme-nál. – Üdv – mondta Jaynene Williamsnek, aki ott ült az új székek egyikén, az ágy mellett. 355

– Thom. – A nő kezet rázott vele. A vásárlásból érkező asszisztens nyilvánvalóan meglepődött, hogy valakit ott talált. A számítógépnek, a környezeti irányító egységnek és a CC tévének köszönhetően Rhyme természetesen képes volt arra, hogy bárkit felhívjon, meghívja magához, beengedje a lakásba. – Nem kell olyan meglepettnek látszanod – mondta Rhyme vádlón. – Tudod jól, hogy már máskor is hívtam meg embereket. – Persze, minden szökőévben. – Lehet, hogy Jaynene-t fogom felfogadni helyetted. – Miért nem fogadod fel őt is és engem is. Legalább akkor egyszerre két embert szívathatnál. – A nőre mosolygott. – Na persze nem engedném, hogy magával ezt csinálja. – Rosszabbat is kibírtam már. – Kávét vagy teát szokott inni a hölgy? Rhyme így válaszolt: – Te jó ég, én viszont teljesen megfeledkeztem az illendőségről. Már rég föl kellett volna tennem a kannát. – Egy kávé jólesne, köszönöm. – Én pedig egy whiskyt kérek – mondta Rhyme. Amikor Thom az órájára pillantott, a kriminológus még hozzátette: – Csak egy kis adagot, kizárólag orvosi célból. – Szóval akkor kávét mindenkinek – mondta az asszisztens, és eltűnt. Miután a férfi távozott, Rhyme és Jaynene cseverészni kezdtek a gerincvelősérült betegekről és azokról a tornagyakorlatokról, amelyeket olyan fanatikusan végzett. Rhyme, aki éppolyan türelmetlen volt, mint mindig, úgy döntött, hogy túlságosan sokáig udvariaskodott, így aztán lehalkította a hangját, és így szólt: – Van egy kis gond, ami nagyon aggaszt. Azt hiszem, maga tudna segíteni, vagy legalábbis remélem. A nő óvatosan végigmérte. – Talán. – Becsukná, kérem, az ajtót? A nagydarab nő felállt, és teljesítette a kérést. Aztán visszament a székéhez. – Mióta ismeri Karát? – kérdezte. – Karát? Hát alig több mint egy éve. Mióta az anyja a szanatóriumunkba került. – Az elég drága hely, nem igaz? – Sajnos drága – mondta Jaynene. – Szörnyű, hogy mekkora összeget elkérnek. De a mi intézetünkhöz hasonló helyek mind ilyen sokat kérnek. – Van az édesanyjának biztosítása? – Csak egészségbiztosítása. Az összeg nagy részét maga Kara téríti. – Aztán még hozzátette: – Már amennyire tőle telik. Most ő jól áll, de sokszor késik a befizetéssel. Rhyme lassan bólintott. 356

– Még egy dolgot kérdeznék. Jól gondolja meg, mit válaszol. És azt szeretném, ha teljesen őszinte lenne hozzám. – Tessék– mondta az ápolónő bizonytalanul, aztán lenézett az újonnan felcsiszolt padlóra. – Minden tőlem telhetőt megteszek. Aznap délután Roland Bell ott ücsörgött Rhyme nappalijában. A háttérben Dave Brubeck szólt, ők pedig az Andrew Constable-eset bizonyítékairól beszélgettek. Charles Grady és az államügyész úgy döntöttek, hogy elhalasztják a férfi tárgyalását, mert további vádakat emelnek ellene, hiszen megpróbálta meggyilkolni a saját ügyvédjét, továbbá gyilkossági kísérlettel és gyilkosságra való felbujtással is vádolható. Nem lesz egyszerű eset – hiszen bizonyítani kell Constable, Barnes és a Hazafias Szövetség többi tagjainak kapcsolatát–, de ha valaki meggyőző tud lenni, akkor Grady biztosan tud. Ezenkívül a Legfelsőbb Bírósághoz fordul, hogy halálos ítéletet szabjanak ki Arthur Loesserre, amiért megölte Larry Burke járőrt, akinek a holttestét egy Felső-West Side-i sikátorban találták meg. Lon Sellitto épp a járőr dísztemetésén volt Queensben. Amelia Sachs épp belépett az ajtón, és meglehetősen fáradtnak tűnt, ugyanis egész nap az ügyvéddel konzultált, akit a Járőrök Védelmi Szövetsége ajánlott neki, a lehetséges felfüggesztésének esetét tárgyalták. Már órákkal ezelőtt vissza kellett volna térnie, és Rhyme-nak elég volt egyetlen pillantást vetni az arcára, máris tudta, hogy nem túl kedvező fejlemények várhatók az ügyben. Neki is volt néhány híre – a Jaynene-nel történt találkozóról és az utána történtekről. Próbálta korábban elérni telefonon Sachst, de képtelenség volt. Most viszont nem volt ideje beavatni a részletekbe, mert épp másik látogatója volt. Thom bevezette Edward Kadeskyt a szobába. – Mr. Rhyme – mondta a férfi, és felé bólintott Sachs nevét elfelejtette, de neki is odabólintott üdvözlésképpen. Kezet rázott Roland Bell-lel. – Megkaptam az üzenetét. Az állt benne, hogy az ügynek további fejleményei vannak. Rhyme bólintott. – Ma reggel még beleástam magam egy kicsit a dologba, és találtam pár elvarratlan szálat. – Miféle elvarratlan szálakat? – kérdezte Sachs. – Olyan szálakat, amelyekről nem is tudtam, hogy meglazultak. Ismeretlen elvarratlan szálakat. Sachs arca gondterheltnek tűnt. A cirkuszi producer is zavartnak látszott. – Weir asszisztensének, Loessernek, ugye nem sikerült megszöknie? – Nem, nem. Előzetesben van. Megszólalt a csengő. Thom eltűnt egy pillanatra, és a következő pillanatban Kara lépett be az ajtón. Körülnézett, megizgatta rövid haját, amely mostanra elvesztette lilás árnyalatát, olyan vörös volt, mint egy róka bundája. 357

– Üdv – mondta mindenkinek egyszerre, majd meglepetten pislogott, amikor meglátta Kadeskyt. – Hozhatok valakinek valamit? – kérdezte Thom. – Inkább most hagyj magunkra bennünket egy percre, Thom, kérlek! Az asszisztens Rhyme-ra pillantott, de miután hallotta a hangjában a határozottsággal vegyülő gondterheltséget, kiment a szobából. A kriminológus Karához fordult. – Köszönöm, hogy eljött. Az ügy kapcsán pár dolog végére még pontot kéne tenni. – Nagyon szívesen – válaszolta. Elvarratlan szálak... Rhyme magyarázkodni kezdett. – Néhány részletre lennék kíváncsi arról az estéről, amikor a Varázsló bevitte a bombával teli mentőautót a cirkuszba. Kara bólintott, és feketére lakkozott körmű ujjait egymásba fűzte. – Örömmel segítek bármiben, amiben csak tudok. – Eredetileg úgy volt, hogy nyolckor kezdődik a műsor, igaz? – kérdezte Rhyme Kadeskytől. – Így igaz. – Ön nem tért vissza még a vacsoráról meg a rádióinterjúról, amikor Loesser leparkolta a mentőautót az ajtóban. – Nem, még nem. Rhyme ekkor Karához fordult. – De maga ott volt, igaz? – Igen, láttam, amikor behajtott a mentő. Akkor még semmi gyanúsat nem láttam benne. – Pontosan hova parkolt le Loesser? – Közvetlenül a tribün alá – mondta Kara. – De nem a legdrágább helyek alatt, igaz? – kérdezte Rhyme Kadeskyt. – Nem – válaszolta a férfi. – Szóval közel állt a vészkijárathoz– ahhoz, ahol a legtöbb ember menekült volna ki evakuáláskor. – Így igaz. Aztán Bell megkérdezte: – Lincoln, mire akarsz kilyukadni? – Arra akarok kilyukadni, hogy Loesser úgy parkolta le a mentőautót, hogy a legtöbb kárt okozza, mégis pár embernek, akik a páholyban ültek, esélyt adott a menekülésre. Honnét tudta pontosan, hogy hol kell leparkolni? – Azt nem tudom – válaszolta a producer. – Valószínűleg már előre leellenőrizte, és úgy döntött, hogy ez a legjobb hely. Úgy értem, legjobb az ő szempontjából, de a legrosszabb nekünk. – Az meglehet, hogy korábban már járt ott – tűnődött el Rhyme. – De nyilván nem szívesen kockáztatta volna meg, hogy lebukjon felderítéskor, hiszen a 358

cirkusz körül nyüzsögtek a rendőrök. – Ez igaz. – Így tehát nem lehetséges-e az, hogy valami belső ember súgott neki, hogy hol parkolja le az autót? – Belső ember? – kérdezte Kadesky gondterhelten. – Úgy érti, hogy valaki segített neki? Az embereim közül senki nem tenne ilyet. – Rhyme – kérdezte Sachs is –, mire akarsz kilyukadni? Rhyme mit sem törődött Sachsszel, hanem Karához fordult. – Arra kértem magát, hogy menjen el a sátorba, és keresse meg Kadeskyt. Mikor történt ez? – Azt hiszem, úgy 7.15-kor. – És maga az emelvényen ült? A kijárat közelében? A nő félszegen körbenézett a szobában. – Azt hiszem, igen. Igen, biztos vagyok benne. – Aztán Sachsre pillantott. – Miért kérdez ilyeneket? Mire céloz? Rhyme válaszolt Sachs helyett. – Azért kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy valamit maga mondott nekünk, Kara, arról, hogy az illuzionisták trükkjeinél mindig van egy-két beépített ember. Van egy segéd. Valaki, akiről tudjuk, hogy együttműködik az illuzionistával. De van valaki, egy önként jelentkező a közönség soraiban. És még valaki, egy beavatott. Azok az emberek, akik a bűvésznek dolgoznak, de úgy tűnik, mintha semmi közük nem lenne hozzá. Színpadi munkásnak vagy önkéntesnek álcázzák magukat. Kadesky így válaszolt: – Ez így igaz, sok illuzionista használ beavatott embert. Rhyme Karához fordult, majd éles hangon így szólt: – És egész végig maga volt az, igaz? – Miről van szó?– kérdezte Bell, s értetlenkedése nagyobb volt, mint a meglepetése. A fiatal nő döbbenten rázta a fejét. – Kezdettől fogva együttműködött Loesserrel – mondta Rhyme Sachsnek. – Nem! – mondta Kadesky. – Még hogy ő? Rhyme így folytatta: –Nagy szüksége volt pénzre, és Loesser ötvenezret fizetett neki, amiért segít. Kara kétségbeesetten válaszolt. – De hiszen Loesser és én ma találkoztunk először! – Nem kellett személyesen találkozniuk. Balzac volt a közvetítő. Ő is benne volt. – Kara?–suttogta Sachs.–Nem, ezt nem hiszem el. Ő nem tenne ilyet. – Hogy nem tenne? Miért, mit tudsz róla? Tudod egyáltalán az igazi nevét? – Én... – Sachs zavartan nézett a fiatal nőre. – Nem tudom – suttogta –, nem mondta soha. A fiatal nő a könnyeivel küszködve rázta a fejét. Végül így szólt: 359

– Amelia, annyira sajnálom... de te ezt nem értheted... Mr. Balzac és Weir barátok voltak. Éveken át együtt léptek fel, és Mr. Balzacot porig sújtotta Weir halálhíre. Loesser elmondta Mr. Balzacnak, hogy mire készül, és kényszerített engem, hogy segítsek neki. De hidd el, nem tudtam, hogy bárkit is bántani akar. Mr. Balzac azt mondta, hogy csak egy kis meg-leckéztetésről van szó – hogy kiegyenlítse a számlát Mr. Kadeskyvel szemben. De mire rájöttem, hogy Loesser embereket öl, már túl késő volt. Azt mondták, ha nem segítek neki továbbra is, akkor beköpnek a rendőröknek, és örökre rács mögé kerülök. Mr. Balzac úgyszintén. – Letörölte a könnyeit. – Képtelen voltam nemet mondani neki. – A maga nagyra becsült mesterének – mondta Rhyme keserűen. Páni félelem villant a nő ragyogó kék szemében, aztán utat tört magának hirtelen Sachs és Kadesky között, és az ajtó felé rohant. – Állítsd meg, Roland! – kiáltotta Rhyme. Bell a nő után vetette magát és elkapta. A szoba sarkában henteregve birkóztak. A nő erős volt, de Bellnek sikerült megbilincselnie. Zihálva állt föl, aztán lecsatolta az övéről az adóvevőt, majd betelefonált a rendőrségre, hogy küldjenek egy rabszállítót. Undorral nézett Karára, eltette a rádióját, majd felolvasta neki a jogait. Rhyme felsóhajtott. – Már szerettem volna korábban is elmondani neked, Sachs. De telefonon nem lehet az ilyet megbeszélni. Bárcsak ne lenne igaz. De sajnos ez az igazság. Ő és Balzac mindvégig Loesser mellett álltak. Félrevezettek bennünket, mintha mi lennénk a közönség.

360

Ötvenegyedik fejezet

A rendőrnő suttogva szólalt meg. – Én csak... egyszerűen nem értem, hogy csinálta. Rhyme Bellhez fordult. – Manipulálta a bizonyítékokat, hazudott nekünk, hamis nyomokat rejtett el... Roland, menj oda, légy szíves, a táblához, majd mindjárt megmutatom. – Kara hamis bizonyítékokat helyezett el? – kérdezte Sachs döbbenten. – Ó, meg fogsz lepődni, de igen. És állati jó munkát végzett. Már az első helyszíntől kezdve. Sőt, mielőtt még rátaláltunk volna. Emlékszel, mikor jelzett neked, hogy találkozzatok a kávézóban. Mesélted. Kezdettől fogva meg volt rendezve az egész. Bell a táblánál állt, s miközben a különféle bizonyítékokra mutogatott, Rhyme elmagyarázta, hogy Kara hogyan verte át őket. Nem sokkal később Thom bejött, és így szólt. – Itt vannak a rendőrök. – Vezesd be őket! – mondta Rhyme. Egy rendőrnő lépett be az ajtón, aztán odaállt Sachs, Bell és Kadesky mellé, s gyanakodva méregette őket divatos szemüvegén át, kissé kíváncsi arckifejezéssel. Odabiccentett Rhyme-nak, aztán spanyol akcentussal megkérdezte Bélitől: – Maga hívta a rabszállítót, nyomozó? Bell a szoba sarka felé biccentett. – Ott van, megbilincseltem. A nő a sarok felé pillantott, ahol Kara összekuporodva hevert, majd így szólt. – Rendben, bevisszük a belvárosba. – De aztán elbizonytalanodott. – De először lenne egy kérdésem. – Kérdés? – ráncolta a homlokát Rhyme. – Miről beszél, kolléga? – kérdezte Bell. A rendőr ügyet sem vetett Bellre, hanem Kadeskyt méregette. – Igazolná magát, uram? – Én? – kérdezte a producer. – Igen, maga, uram. Látni szeretném a jogosítványát. – Már megint igazoljam magam? De hiszen pár nappal ezelőtt megtettem. – Kérem, uram. A férfi dohogva a zsebébe nyúlt, és előhúzta a tárcáját. Csakhogy az nem az ő tárcája volt. Elképedve bámulta a zebracsíkos brifkót. – Váljon, én... én nem tudom, mi ez. 361

– Nem a magáé? – kérdezte a rendőrnő. – Nem – válaszolta zavartan. Tapogatni kezdte a zsebeit. – Én nem tudom, hogy... – Látja, ez az, amitől féltem – mondta a rendőrnő. – Sajnálom, uram, de le kell tartóztatnom zsebtolvajlásért. Jogában áll hallgatni... – Ez marhaság – mondta Kadesky. – Valami tévedés lesz. – Kinyitotta a tárcát, aztán elképedve bámult rá. Aztán döbbent nevetés szakadt ki belőle, s feltartotta a jogosítványt, hogy mindenki lássa. Karáé volt. A belsejében pedig egy kézzel írott papírt talált. Kihullott belőle. Felvette és felolvasta. Ez áll rajta: „Most megvagy!” Kadesky összehúzott szemmel méregetni kezdte a rendőrnőt, aztán a jogosítványt nézte. – Várjunk, maga az? A rendőrnő elnevette magát, és levette a szemüvegét, majd a sapkáját, vele együtt a barna parókát, és ismét előbukkant jól ismert vörös haja. A törülközővel, amelyet Roland Bell szorongatott, letörölte az arcáról a sötét színű sminket, és lehámozta a vastag szemöldököt, illetve a műkörmöt, amivel a fekete körmeit eltakarta. És aztán visszavette a tárcát a döbbent Edward Kadeskytől, és átadta neki a sajátját, amit akkor csent el tőle, amikor ő és Sachs megpróbálták megakadályozni, hogy elszökjön az ajtón. Sachs a fejét csóválta, egyszerűen tűi döbbent volt ahhoz, hogy reagálni tudjon. Ő és Kadesky a földön fekvő alakot bámulták döbbenten. A fiatal illuzionista a sarokba ment, és felemelte az eszközt, egy könnyű, emberforma szerkezet volt, amely a hasán feküdt. A fejére rövid, vöröseslila parókát ragasztottak, a testén pedig ahhoz hasonló farmer és széldzseki volt, amilyet Kara viselt, amikor Bell megbilincselte. A kezéről kiderült, hogy latexszal borították, és rajta volt még Bell bilincse, amelyből Kara kiszabadult, ugyanakkor visszakattintotta a bábu kezére. – Csak trükk volt– mondta Rhyme a jelenlevőknek. – Kara utánzata. Miközben Sachs és a többiek elfordultak, ugyanis Rhyme elterelte a figyelmüket, amikor a táblát mutogatta, Kara kiszabadult a bilincsből, elhelyezte a sarokban a bábut, ő pedig némán kiszökött az ajtón, s közben az előszobában gyorsan átöltözött. Kara most összehajtogatta az eszközt, amelyről kiderült, hogy párna nagyságúra csukható össze – amikor megérkezett, a dzsekijébe rejtette el. Ha jobban megnézték volna a bábut, persze észrevették volna, hogy nem ember az, de a sarokban a félhomályban nem volt kivehető, hogy nem a lány hever ott. Kadesky a fejét csóválta. – Kevesebb mint egy perc alatt kiszökött és átöltözött? – Negyven másodpercig tartott. – Hogy csinálta? – Látta a végeredményt – mondta Kara. – Azt hiszem, a titkot megtartom magamnak. 362

– Szóval, feltételezem, arra megy ki a játék, hogy meghallgassam. Kara egy darabig tépelődött, de Rhyme biztató pillantást küldött feléje. – Nem, igazság szerint ez lett volna a meghallgatás. Munkát szeretnék. Kadesky végigmérte a nőt. – Ez egy trükk volt. Van még más mutatványa is? – Rengeteg. – Hányszor tud átöltözni egy előadás alatt? – Negyvenkétszer, harminc különböző alakba. Mindezt egy félórás műsor alatt. – Negyvenkét átöltözés fél óra alatt? – kérdezte a producer felvont szemöldökkel. – Igen. A férfi csak pár másodpercig tépelődött magában. – Keressen meg a jövő héten! Egyelőre nem tervezem, hogy a mostani művészeim műsorszámának idejét lecsökkenteném. De jól jönne egy asszisztens és egy tanonc. És talán fel is léphetne Floridában a téli táborhelyünkön. Rhyme és Kara tekintete összevillant. A férfi határozottan bólintott. – Hát jó – mondta a fiatal nő Kadeskynek. Kadesky a rugós bábut nézegette, amelyet Kara összehajtogatott. – Ezt maga csinálta? – Igen. – Szabadalmaztatnia kellene. – Erre nem is gondoltam, majd utánajárok. A producer még egyszer végignézett rajta. – Szóval negyvenkétszer harminc perc alatt. – Aztán bólogatva kiment a szobából. De ő és Kara egyaránt úgy néztek ki, mintha éppen egy nagyon szép, felbecsülhetetlen értékű sportkocsit kaptak volna mind a ketten. Sachs elnevette magát. – A szentségit, jól rászedtetek. – Aztán Rhyme-ra pillantott. – Mindketten. – Egy pillanat– mondta Bell sértetten. – Engem is belerángattak, nekem kellett megbilincselnem; Sachs ismét megcsóválta a fejét. – Mikor találtátok ezt ki? – Tegnap este kezdtem gondolkodni rajta – magyarázta Rhyme. – Ahogy ott feküdtem az ágyban és hallgattam a Cirque Fantastique-ből beszűrődő zenét, a porondmester fojtott hangját, az ünneplő tömeget és a nevetést. – Igen, Rhymeban felötlött, hogy Kara milyen csodálatos előadást tartott a Füst és tükrökben. Aztán emlékezett arra is, hogy mennyire elment az önbizalma a mestere jelenlétében. Eszébe jutott, hogy mit mondott neki Sachs az anyja betegségéről. Emiatt is hívta oda Rhyme reggel Jaynene-t. – Még egy kérdést szeretnék feltenni – mondta Rhyme aznap reggel az asszonynak. – Jól gondolja meg, mielőtt válaszolna. És azt kell kérnem, hogy legyen velem maximálisan őszinte. 363

A kérdés pedig a következő volt: – Kara anyja valaha felgyógyul? Jaynene így válaszolt: – Azt akarja kérdezni, hogy visszanyeri-e a józan eszét? – Így igaz. Fel fog épülni? – Nem. – Így tehát Kara nem viszi magával Angliába. Az asszony felnevetett. Nem, nem, nem. Az az asszony nem utazik sehová. – Kara azt mondta, hogy nem változtathat állást, mert biztosítani kell az anyjának a helyet a szanatóriumban. – Hát persze, gondozni kell, de nem nálunk. Kara fizeti a rehabilitációt, a rekreációt, az orvosi beavatkozásokat, a rövid távú gondozást. Kara anyja azt sem tudja, hogy mi az, hogy egy év. Bárhol lehetne. Sajnálattal mondom, de jelen pillanatban legfeljebb konzerválhatjuk a mostani állapotát. – Mi történik vele, hogyha hosszú távra beadják egy otthonba? – Egyre rosszabbodik, egészen addig, amíg meg nem hal. Épp úgy, mintha velünk maradna. Csak azzal nem tenné tönkre Karát. Ezután Jaynene és Thom elmentek, hogy együtt ebédeljenek – és kétségkívül meséltek egymásnak az ápoltjaikról. Rhyme ezután felhívta Karát. Átjött hozzá, és beszélgettek. A beszélgetés kissé nehezen indult: Rhyme soha nem intézte könnyen az ilyen személyes dolgokat. Sokkal kevésbé esett nehezére neki egy szívtelen gyilkossal szembenézni, mint másvalakinek a magánéletében vájkálni. – Nem vagyok otthon az ön hivatásában túlságosan – mondta Rhyme. – De amikor láttam vasárnap az előadáson, hát nagyon lenyűgözött. Márpedig engem nem olyan könnyű lenyűgözni. Maga átkozottul jó volt. – Tanonchoz képest nem volt rossz – válaszolta a nő szerényen. – Nem – erősködött Rhyme. – Előadóművészhez képest. Magának színpadon lenne a helye. – Még nem állok készen, de egyszer majd odajutok. Nehéz csend telepedett közéjük, aztán Rhyme végül megtörte. –A baj az, hogy ezzel a hozzáállással soha nem jut el oda. – Aztán végignézett a saját testén. – Néha közbejön valamilyen váratlan dolog. És akkor tessék, ott áll az ember befürödve, lemaradt valami fontosról. Örökre lemaradt róla... – De Mr. Balzac... – ...visszafogja magát. Nyilvánvaló. – Ő csak a legjobbat akarja nekem. – Nem. Egyáltalán nem. Nem tudom, hogy mit gondol, de szerintem nem a maga érdekeit nézi. Nézze meg Weirt és Loessert. És Keatinget. A mester megbabonázza a tanítványát. Köszönje meg Balzacnak, amit eddig tett, maradjanak barátok, küldjön neki egy páholyjegyet, amikor először lép fel a Carnegie Hallban. De szakadjon el tőle – még most, amíg tud. – De hát engem egyáltalán nem babonázott meg – mondta a lány nevetve. Rhyme nem válaszolt, érezte, hogy a lány azon tűnődik, vajon mennyire került a 364

mestere hatása alá. Aztán Rhyme így folytatta: – Egy kicsit megvicceljük Kadeskyt. Azok után, amit tettünk vele, megengedhetjük magunknak. Amelia említette, hogy mennyire tetszik magának a Cirque Fantastique. Azt hiszem, meghallgatásra kellene mennie. – Még ha el is mennék, van egy kis személyes problémám, tudja, az... – Az édesanyja – szakította félbe Rhyme. – Így igaz. – Beszéltem Jaynene-nel. A nő nem szólt egy szót sem. Rhyme folytatta. – Hadd mondjak el egy történetet. – Történetet? – Én voltam a New York-i helyszínelő osztály vezetője. A munka egy csomó adminisztratív szarsággal jár, képzelheti. De az, amit a legjobban szerettem – és amiben a legjobb is voltam –, a bűnügyi helyszínelés volt, így aztán még azok után is, hogy előléptettek, amilyen gyakran csak tudtam, kijártam a helyszínekre. Nos, volt egy szatír, aki sorozatban erőszakolta meg a nőket, Bronx területén működött pár évvel ezelőtt. Nem akarok belemenni a részletekbe, de ronda egy ügy volt, és nagyon szerettem volna, ha elkapjuk a fickót. Iszonyúan vágytam rá. A járőrök hívtak, hogy megint megerőszakolt egy nőt mindössze fél órával azelőtt, és úgy néz ki, hogy jó nyomok maradtak utána. Elmentem tehát Bronxba, hogy személyesen biztosítsam a helyszínt. Épp amikor odaértem, kiderült, hogy a helyettesemnek – aki egyébként jó barátom volt – szívrohama van, mégpedig súlyos. Sokkolt a dolog. Fiatal fickó volt, jó formában. Mindenesetre engem akart látni. – Rhyme leküzdötte az emlék nyomán feltoluló érzelmeket. Aztán így folytatta: – Én viszont ott maradtam a helyszínen, kitöltöttem a hivatalos okiratokat, és csak utána mentem a kórházba. Száguldottam, amilyen gyorsan csak tudtam, de így is későn értem oda. Fél órával azelőtt meghalt. Hát arra nem voltam büszke. Még ennyi év után is fáj. De most sem csinálnám másképpen. – Szóval azt akarja mondani, hogy ugyanezt kéne tennem anyámmal. Berakni egy szaros otthonba – mondta a nő keserűen. – Egy olcsóbba. Csak azért, hogy boldogabb legyek. – Természetesen nem. Tegye olyan helyre, ahol megkapja azt, amire szüksége van – gondozást és társaságot. Nem olyan helyre, amire magának van szüksége. Ne egy rehabilitációs központba, amelyre rámegy a gatyája is... Érti, hogy mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy ha van valami, amire úgy érzi, hogy hivatott az életben, akkor annak kell átvennie az elsőbbséget mindenekfelett Szerezzen munkát a Cirque Fantastique-ben vagy egy másik cirkuszban. De tovább kell lépnie! – Van róla fogalma, hogy milyenek azok az otthonok? – Nos, nincs. De a maga feladata lesz, hogy találjon egy olyat, amit mind a ketten elfogadhatónak gondolnak. Bocsánat, ha érzéketlennek látszom, de már 365

az elején megmondtam, hogy nem értek a finomkodáshoz. A lány megrázta a fejét. – Nézze, Lincoln, még ha el is szánnám rá magam, van fogalma róla, hogy hányan adnák oda akár a fél karjukat is azért, hogy a Cirque Fantastique-ben dolgozzanak? Hetente száz önéletrajzot kapnak. . Végre Rhyme is elmosolyodott. – Nos, tudja, erre is gondoltam. A megbénított embernek van egy ötlete, hogy milyen mutatvánnyal kéne elkápráztatnunk a producert Rhyme ezután befejezte a Sachsnek mondott történetet. Kara vette át a szót: – Arra gondoltunk, hogy úgy nevezzük el a mutatványt, hogy a „menekülő gyanúsított”. Azt hiszem, felveszem a repertoáromba. Sachs ezután Rhyme-hoz fordult. – Aztán mondd csak, engem miért nem avattál be? – Bocs, de a városban voltál, nem értelek el. – Hát, szerintem jobban működött volna, ha nekem is elmondod. Hagyhattál volna üzenetet. – Tényleg, sajnálom. Tessék, bocsánatot kértem, nem szoktam gyakran csinálni, tudod jól. Azt hiszem, értékelhetnéd. Habár most, hogy így előhoztad a témát, nem tudom, hogy hogyan lehetett volna még jobb a mutatvány. Mert amilyen képet vágtál, az sokat segített. így sokkal hitelesebbnek tűnt. – És Balzac? – kérdezte Sachs. – Tényleg nem ismerte Weirt? Semmi köze nem volt az egészhez? Rhyme Kara felé biccentett. – Pusztán a képzelet műve. Mi ketten írtuk a forgatókönyvet. Sachs végignézett a fiatal nőn. – Először leszúrtak, amikor nekem kellett volna rád vigyáznom. Aztán meg gyilkosság gyanúsítottjává válsz. – A rendőrnő kimerülten felsóhajtott – Nehezen lesz ebből barátság. Kara felajánlotta, hogy kiszalad az utcára, és hoz egy kis kubai gyorstételt, amelyről a múltkor lemaradtak, de Rhyme gyanította, hogy ez csak ürügy arra, hogy megint igyon az étterem finom kávéjából. Mielőtt azonban eldönthették volna, hogy mit esznek, félbeszakította őket Rhyme telefonjának csörgése. így aztán a számítógéphez fordult: – Parancs, vedd fel a telefont. – A következő pillanatban Sellitto hangját hallották a hangszórón át. – Line, ráérsz egy kicsit? – Attól függ, mire – morogta. – Miről van szó? – A gonosztevők nem nyugszanak... megint szükségünk lenne a segítségedre. Ugyancsak furcsa gyilkossági üggyel van dolgunk. – Legutóbb meg „bizarrt” mondtál,, ha jól emlékszem. Azt hiszem, csak azért mondod ezeket a dolgokat, hogy felpiszkáld a kíváncsiságomat. – Nem, tényleg elakadtunk ennél az ügynél. – Jól van, jól van – zsörtölődött a kriminológus –, avass be a részletekbe! 366

A felszín alatt persze Lincoln Rhyme egyáltalán nem volt dühös, hanem örült, hogy végre megint nem kell unatkoznia egy darabig. Kara ott állt a Füst és tükrök előtt, és olyan dolgokat nézegetett, amiket soha nem vett észre a másfél év alatt, amíg itt dolgozott. Egy lyukat a kirakat bal felső sarkában, amit vagy egy csapágygolyó, vagy egy eltévedt puskalövés okozott. Apró kacskaringós graffiti az ajtón. Poros Houdini-könyv a kirakatban, és pont egy olyan oldalnál volt nyitva, amelyen annak a selyemzsinórnak az előnyeit taglalta, amelyet ő is szeretett használni a mutatványai során. Lángot pillantott meg az üzlet belsejében – Mr. Balzac cigarettára gyújtott. Nagy levegőt vett. „Rajta, vágjunk bele!” – gondolta, és belépett. Mr. Balzac a pult mögött állt, azzal a barátjával, aki a múlt hétvégén érkezett a városba, egy kaliforniai illuzionista társaságában. Balzac úgy mutatta be, mint a tanítványát, a középkorú férfi kezet rázott vele. Cseverésztek kicsit arról, hogy a férfi előadása hogy sikerült tegnap este. Meg arról, hogy mások is eljöttek a városba... Tipikus pletyózás volt, amelybe a világ minden részén belemennek az előadóművészek. Végül a férfi felvette a bőröndjét. A Kennedy reptérre tartott, hogy hazarepüljön, és megállt az üzletnél, hogy visszahozza a kölcsönvett kellékeket. Megölelte Balzacot, aztán odabiccentett Karának, majd kiment az üzletből. – Késett – morogta az illuzionista. Aztán észrevette, hogy a lány nem teszi a táskáját a pult mögé, mint máskor. A kezére nézett. Nem volt benne kávéscsésze. Ez aztán természetesen elárulta. Homlokát ráncolva odafordult hozzá: – Mi az? – kérdezte, és beleszívott a cigarettájába. – Beszéljen! – Elmegyek. – Mi? – Beszéltem Kadeskyvel. Munkát kapok a Cirque Fantastique-ben. – Náluk? Kadeskynél? Nem, nem, nem – az lehetetlen. Hiszen ott nem illúzióval foglalkoznak, az csak egy..: – Márpedig én oda akarok szerződni. – Hiszen már megbeszéltük ezt rengetegszer. Még nem állsz készen. Jó vagy. Jó, de nem a legjobb. – Az nem számít – mondta a lány határozottan. – Az számít, hogy a színpadra léphetek, hogy előadhatok. – Ha elkapkodod... – Elkapkodom, David, elkapkodom? Hát mikor leszek én készen, jövőre vagy öt év múlva? – Máskülönben nehezen mondta volna a férfi szemébe, de ma szálfaegyenesen állt előtte, és így szólt: – Elengedne engem egyáltalán valaha? Csend telepedett közéjük, Balzac a papírokat rendezgette, aztán lecsapta őket a repedezett, piszkos, pultra. 367

– Még hogy Kadesky – csattant fel. – És mit fogsz nála dolgozni? – Először asszisztens leszek, aztán télen Floridában saját számom is lesz. Azután pedig ki tudja? A férfi elnyomta a cigarettáját. – Hibát követsz el. Elpocsékolod a tehetséged. Amit ő művel, az nem az a fajta illúzió, amelyet neked tanítottam. – Megkaptam a munkát annak köszönhetően, amit nekem tanított. – Kadesky – ízlelgette a szót megvetően. – Új mágia! – Igen, az az – mondta a lány. – De azt is előadom, amit magától tanultam. Metamorfózis, emlékszik? A régiből új lesz. A férfi nem mosolyodott el, pedig Kara érezte, hogy örül neki, hogy utal a számra, amelyet ő talált ki. – David, én továbbra is szeretnék a tanítványa maradni. Amikor itt leszek a városban, szeretnék leckéket venni. Kifizetem az órákat. – Nem hiszem, hogy az működne. Nem szolgálhatsz két mestert – morogta. Aztán mivel Kara nem szólt semmit, mogorván így folytatta: – Majd meglátjuk, lehet, hogy nem is lesz időm. Valószínűleg nem lesz. Kara a vállára kanyarította a táskáját. – Már most? – kérdezte a férfi. – Már el is mégy? – Igen. Azt hiszem, így lesz a legjobb. Balzac bólintott. – Szóval? – mondta Kara. Az illuzionista hivatalos „Akkor isten áldja!” fordulattal köszönt, majd a pult mögé lépett, és mást nem mondott. Kara nagy erőfeszítés árán tudta leküzdeni a könnyeit, s az ajtóhoz lépett. – Várj! – kiáltott utána Balzac, amikor kifelé indult. A férfi belépett a hátsó helyiségbe, aztán visszatért. Valamit tartott a kezében, amit belenyomott Kara tenyerébe. Egy szivarosdoboz volt, amelyben Tárbeli háromszínű selyme volt. – Tessék, ezt vidd el... Tetszett, ahogy azt a mutatványt csinálod. Pedig nehéz trükk. Kara jól emlékezett még arra, hogy milyen dicséretet kapott ezért. Ah... Kara visszalépett, gyorsan megölelte a férfit, és arra gondolt, talán ez volt az első fizikai kontaktusuk, mióta kezet ráztak, amikor 18 hónappal ezelőtt találkoztak. A férfi is félszegen visszaölelte, aztán hátralépett. Kara kiment az utcára, aztán megállt, visszafordult és integetett, ám Balzac eltűnt az üzlet homályos hátsó részében. Kara becsúsztatta a selymeket tartalmazó dobozt a retiküljébe, és elindult a Hatodik sugárúton, amely elvezetett egészen a lakásáig.

368

Ötvenkettedik fejezet

A gyilkosság valóban furcsa volt. Kettős emberölésre került sor a Roosevelt-sziget egyik kihalt részén – abban a keskeny sávban, ahol lakások, kórházak és kísérteties romok húzódtak az East River mellett. Mivel a villamos-végállomás nem messze van a manhattani ENSZ Központtól, sok diplomata és ENSZ-alkalmazott lakott a szigeten. És közülük gyilkoltak meg kettőt – két fiatal balkáni diplomatát. Mind a kettőt hátba és fejbe lőtték kétszer, úgy, hogy a kezük hátra volt kötözve. Amelia Sachs számos furcsaságra bukkant helyszínelés közben. Talált cigarettahamut, amely olyan cigarettából származott, mely nem volt megtalálható az amerikai dohányadatbázisban, aztán egy olyan növény nyomait, amely nem volt honos a nagyváros környékén, továbbá egy súlyos bőrönd lenyomatait, amelyet az áldozatok mellett tettek le a földre és nyitottak szét, miután lelőtték őket. És a legfurcsább az volt, hogy mindkét férfinak hiányzott a jobb cipője. Egyszerűen eltűntek, és sehol nem találták őket. – Mindkettőnek épp a jobb cipője, Sachs – mondta Rhyme a bizonyítékokat felsoroló táblát bámulva, amely előtt a férfi ült, miközben Sachs föl-le járkált. – Ezzel mire megyünk? A kérdés ott maradt a levegőben, mivel megszólalt Sachs mobiltelefonja. Marlow százados titkárnője volt, és arra kérte, hogy jöjjön be a hivatalba egy találkozóra. Már jó pár nap eltelt, mióta lezárták a Varázsló ügyét, és jó pár nap telt el azóta, mióta értesültek róla, hogy Victor Ramos mire készül ellene. A felfüggesztésről azóta nem volt szó. – Mikor? – kérdezte Sachs. – Azonnal – válaszolta a nő. Sachs letette a telefont, aztán összeszorított szájjal Rhyme-ra mosolygott, majd így szólt: – Helyben vagyunk. Mennem kell. Egy darabig egymás szemébe néztek. Aztán Rhyme bólintott, Sachs pedig az ajtó felé indult. Fél óra múlva Sachs ott volt Gerald Marlow százados irodájában, szemben a férfival, aki az egyik elmaradhatatlan, erősen megbarnult aktáját olvasta. – Egy pillanat, kollegina – mondta, azzal folytatta az előtte lévő dokumentum nézegetését, és néha ráfírkantott valamit. Amelia fészkelődni kezdett. A bőrkeményedését piszkálta, aztán az egyik körmét. Két kibírhatatlanul hosszúnak tűnő perc múlt el. „Ó, atyaúristen!” – gondolta magában, aztán végül megszólalt. 369

– Rendben, uram, miről van szó? Talán visszalépett? Marlow megjelölte azt a helyet a dokumentumban, ahol épp tartott az olvasással. – Kicsoda? – Hát Ramos. Az őrmesteri vizsgámmal kapcsolatosan. És az a másik rosszindulatú fasz – az az ellenszenves zsaru a vizsgáról. – Visszalépett? – kérdezte Marlow. Meglepődött a lány naivitásán. – De hiszen az soha szóba sem jött, hogy visszalépne. Szóval csak egy oka maradt a személyes találkozásnak – döbbent rá teljes világossággal Amelia. Igen, csak egy oka van annak, amiért iderendelték. Marlow elkéri tőle a fegyverét és a jelvényét. Mostantól felfüggesztik. A rohadt életbe... Az ajkába harapott. Marlow becsukta az aktát, amit tanulmányozott, rápillantott amúgy atyáskodva, ami meglehetősen idegesítette Ameliát; olyan volt, mintha a büntetés, amelyre ítéltetett, olyan súlyos lenne, hogy csak atyai kedvességgel lehet ellensúlyozni valamiképpen. – Tudja, kollegina,.az olyan embereket, mint Ramos, nem lehet legyőzni. Az ő pályájukon semmiképp. De nyert egy csatát, mert megbilincselte ott a helyszínen. A háborút azonban ő nyerte. Az olyan emberek, mint ő, mindig megnyerik a háborút. – Úgy érti, az ostoba emberek? Az alantas emberek, a mohó emberek? A századosnak meglehetősen nehezére esett hivatalos külsőt öltenie magára, hogy ne menjen bele ebbe a kérdésbe. – Nézze ezt az íróasztalt! – mondta férfi, és ő maga is úgy tett. Teljesen elborították a papírok. Különféle akták, emlékeztetők álltak halomban. – Emlékszem, amikor régebben panaszkodtam a papírmunkára, amikor még közrendőr voltam. – Beletúrt az egyik iratcsomóba, szemmel láthatóan keresett valamit. De aztán feladta. Egy másik kupacnál próbálkozott. Aztán több dokumentumot is elővett, de nem ezeket kereste, így aztán fogta magát és szépen nekiállt, hogy még egyszer összerendezgesse valamennyit, hogy újra kezdhesse a keresést. „Ó, fater, sose gondoltam volna, hogy egyszer tényleg fel fognak függeszteni.” Aztán Amelia belsejében a bánat és a csalódottság egyszerre kőtömbbé gyúródott össze, és arra gondolt: na jó, szóval ilyen szabályok szerint játszanak? „Lehet, hpgy a vesztembe rohanok, de az nekik is fájni fog. Ramos és az összes kis ravasz fasz megérzi majd a vér ízét.” Szivatópáfya... – Na végre – mondta a százados, miután végül megtalálta, amit keresett, egy nagy borítékot, amelyhez egy darab papír volt hozzátűzve. Gyorsan végigolvasta. Az asztalán lévő hajókormányt formázó órára pillantott. – A szentit, nézze meg, mennyi idő van. Legyünk túl rajta, kollegina, adja ide a 370

jelvényét. Amelia elszontyolodva, de kötelességtudóan a zsebébe nyúlt. – Mennyi idő? – Egy év, kollegina – mondta Marlow. – Sajnálom! Egy évre felfüggesztettek – gondolta elkeseredve. Azt hitte, hogy legfeljebb három hónap lesz. – Ez a legtöbb, amit tehettem. Egy év, és a jelvényt kértem. – Marlow megrázta a fejét. – Ne haragudjon, hogy ennyire rohanok, de egy perc múlva lesz egy másik találkozóm. Ez a sok találkozó az őrületbe kerget. Ezúttal a biztosítással kapcsolatosan. Az emberek azt hiszik, hogy nem csinálunk mást, csak elkapjuk az elkövetőket. Vagy inkább valószínűbb, hogy azt gondolják, hogy nem kapjuk el az elkövetőket. Ja, persze, a fele munkaidő ilyen üzleti szarakodással megy el. Tudja, hogy apám hogy hívta az üzletet? „Buzi-nesz.” 39 évig az amerikai Szabványügyi Hivatalnál dolgozott. Kereskedelmi ügynök volt. Képviselő volt. „Buzi-nesz.” Hát ez a mi munkánkra is áll. Amelián teljesen úrrá lett az elkeseredettség, miközben átadta a főnökének az ütött-kopott bőrtokot, benne az ezüstjelvényét és a személyi igazolványát. Jelvényszám 5885... De most mit fog csinálni? Biztonsági őr lesz, vagy mi a szar? A háttérben megszólalt a százados telefonja, ő pedig megfordult a széken, hogy felvegye. – Itt Marlow... Igen, uram... Már intézkedtünk a biztonságiaknál ez ügyben – s közben folytatta a beszélgetést a hívóval, az Andrew Constable-tárgyalás ügyéről volt szó a jelek szerint, s közben a százados a borítékot az ölébe tette. Aztán lehajtotta a fejét, és a válla és a füle közé szorította a telefont, visszafordult szembe Sachsszel, folytatta a beszélgetést, de közben elszakította azt a piros fonalat, amelyet az irodakapcsok köré fűztek, hogy a borítékot lepecsételve tartsák. Miközben a százados a tárgyalásról beszélt a Constable és a Hazafias Szövetség egyéb tagjai ellen felhozott új vádakról meg a Canton Falls-i razziákról, Sachs megfigyelte, hogy a férfi mennyire udvarias és kimért hangot üt meg. Milyen tökéletesen alkalmazkodik az új szituációhoz. Lehet, hogy a polgármesterrel vagy egy szenátorral beszél. Vagy éppen Ramos képviselővel. A politika nem más, mint taktikai játék... De hát a rendőrségi munka is erről szól, nem? Olyan távol állt ez a természetétől, hogy Amelia már azon tűnődött, egyáltalán mi köze neki az egészhez. Ez csak buzi-nesz. De a gondolat csak egyre emésztette. „Ó, Rhyme, mit fogunk csinálni?” Túl leszünk rajta, ezt mondta Rhyme. De az élet nem arról szól, hogy túl kell lenni a dolgokon. Ha csak túl vagyunk rajta, akkor veszítünk. Marlow, aki még mindig a füle és a válla közt tartotta a telefont, csak nyomta és nyomta a szöveget a politikusok nyelvén. Végül megfogta a borítékot, 371

felnyitotta, és bedobta Amelia jelvényét. Utána belenyúlt és kihalászott valamit, amit selyempapírba csomagoltak. – …most nincs időnk az ünneplésre. Majd később összehozunk valamit. – Ezt a pár szót csak úgy odasuttogta, és Sachs-nek az az érzése támadt, hogy most tényleg hozzá beszél. Ünnepségre? A százados rápillantott, most megint odasuttogott, eltakarta kezével a telefon beszélőjét. – Ez a biztosítási szarság, ki érti egyáltalán? Meg kell tanulnom mindent, a halálozási táblázatokat, az évjáradékot, dupla fedezetet. Marlow kibontotta a selyempapírt, és a New York-i Rendőrkapitányság aranyjelvénye hullott ki belőle. Aztán ismét normál hangerővel beszélt tovább a telefonba: – Igen, uram, teljes mértékben uraljuk a helyzetet... Vannak embereink Bedford Junctionben is. És Harrysonburgben is az út mentén. Minden eshetőségre felkészültünk. Aztán ismét odasúgott valamit Ameliának. – Megtartottuk a régi számát, kolléga. – Feltartotta a vakítóan csillogó aranyjelvényt. A száma ugyanaz volt, mint az előzőé: 5885. A százados a bőrtokba csúsztatta a jelvényt. Aztán talált még valamit a sárga borítékban: egy ideiglenes azonosító kártyát, amelyet szintén berakott a borítékba. Az azonosító kártya szerint Amelia Sachs harmadosztályú nyomozóé volt a jelvény. – Igen, uram, hallottam arról, hogy mi történt, de a helyzetértékelők szerint urai vagyunk a helyzetnek... Jól van, uram. – Marlow végre letette a telefont, és megcsóválta a fejét. – Inkább egy ilyen elvetemült fickó tárgyalása, mint egy biztosítási találkozó. Na jól van, kolléga, be kell adnia egy igazolványképet, hogy megkapja a végleges azonosító kártyáját. – Valamin elgondolkodott, aztán óvatosan hozzátette. – Ez most nem olyan férfisoviniszta szöveg akar lenni, úgyhogy nagyon kérem, ne szívja mellre, de jobban szeretik, ha a nők hátratűzik a hajukat. Mármint érti, úgy, hogy nem engedik le. Mert akkor keményebbnek látszanak, azt hiszem. Nem jelent ez problémát a maga számára? – De hát... nem függesztettek fel? – Hogy felfüggesztették-e? Nem, előléptették nyomozóvá. Hát nem hívták fel? O'Connornak kellett volna felhívnia. Vagy az asszisztensének, vagy valakinek. Dan O'Connor a nyomozóhivatal főnöke volt. – Nem hívott senki, csak a maga titkárnője. – Hát szép, pedig fel kellett volna hívniuk. – Mi történt? – Mondtam magának, hogy megteszem, amit tudok. Meg is tettem. Úgy értem, nézzünk szembe a dolgokkal – azt semmiképpen nem engedhettem, hogy felfüggesszék magát. Nem engedhettük volna meg magunknak, hogy elveszítsük magát. – Mintha elbizonytalanodott volna, amikor az aktakupacra nézett – Nem 372

is beszélve arról, hogy micsoda lidércálom lett volna szembeszállni magával, ha beperel bennünket. Amelia azt gondolta magában: ó, uram, az igen, az randa lett volna. – De az egy év. Maga említett valamit az egy évről. – Hát én az őrmesteri vizsgáról beszéltem. Legközelebb jövő áprilisban próbálhatja meg megint. Mert az a polgári szolgálathoz tartozik, és ebbe nem volt beleszólásom. De azt megtehettük, hogy a nyomozati osztályra tesszük át Ramos ebbe nem tudott beleszólni. Úgyhogy ezentúl Lon Sellitto lesz a főnöke. Amelia az aranyjelvényre bámult. – Nem is tudom, mit mondjak. – Hát mondhatja azt például, hogy „köszönöm szépen, Marlow százados, nagyon élveztem, amíg együtt dolgozhattam önnel a járőrszolgálatnál ennyi éven át. És nagyon sajnálom, hogy már el kell mennem innét.” – Én csak... – Csak vicceltem, kollegina. Bármit is beszélnek rólam, azért van egy kis humorérzékem. O, bizonyára észrevette, hogy harmadosztályú nyomozó lett. – Igen, uram. – Ameliának nagy erőfeszítésébe került, hogy ne vigyorogjon egyfolytában. – Én csak... – Ha szeretne első osztályú nyomozó lenni és őrmester, akkor, azt hiszem, hosszasan és keményen el kell gondolkoznia azon, hogy kit tartóztat le – vagy kit vetet őrizetbe a bűnügyi helyszíneken. És ha már itt tartunk, azt is, hogy kivel hogyan beszél. Csak úgy, jó tanácsként mondom. – Értettem, uram. – Most pedig, ha nem haragszik, kollegina... úgy értem, nyomozó, körülbelül öt percem van arra, hogy megtudjak mindent arról a biztosításról, amit tudni kell. Odakint a Fő utcán Amelia Sachs körbejárta a Camaróját, és megnézte, hogy mekkora kár keletkezett az oldalán és az elején, amikor Harlemben összeütközött Loesser Mazdájával. Hát nem kis munkába kerül szegény gépet ismét az eredeti állapotába hozni. Természetesen imádta az autókat, és tudott róluk minden, a karosszériáról is, de a motorról is. A szívócső hosszáról, a nyomatékról, minden csavart ismert a motorban. És valószínűleg megvan minden szükséges eszköze a brooklyni garázsában, hogy ő maga hozza helyre a kár nagy részét. De Sachs nem élvezte túlzottan a karosszériás munkát. Unalmasnak találta – éppúgy, ahogy a modellkedés is unalmas volt, és a jóképű macsó zsarukkal is unalmas volt együtt járni. Persze nem lihegte túl a dolgot túlzottan, de volt valami a lényében, ami lázadt minden ellen, ami felszínes és sekélyes volt. Amelia Sachs számára az autók lényege a szívükben és a lelkükben volt: a motor dohogása, a dugattyúk olajozott lüktetése, a fogaskerekek tökéletes illeszkedése, amely azután képes volt száguldó sebességgel repíteni tova a tonnányi fémet, bőrt és műanyagot. 373

Úgy döntött, hogy elviszi az autót egy queensi műhelybe, Castoriába, oda, ahol egyszer már járt, és a szerelők tehetségesek voltak, többé-kevésbé tisztességesek, és megadták az övéhez hasonló dögös kocsiknak a tiszteletet. Bedobta magát az első ülésre, és begyújtotta a motort, amely olyan hangosan felhördült, hogy azonnal magára vonta vagy fél tucat zsaru, ügyvéd és arra járó üzletember figyelmét. Miközben kikanyarodott a rendőrségi parkolóból, újabb döntést hozott. Pár évvel ezelőtt, miután kihegesztette a rohadásokat a kocsin, úgy döntött, hogy a gyárilag fekete autót átfesteti. Végül élénksárgát választott. Meglehetősen merész döntés, de miért is ne? Hiszen az ember maga dönt a körme, a haja és a járműve színéről, nem? De most, hogy úgyis a kocsi negyed részét át kell fújni, arra gondolt, hogy átfesteti az egészet, de más színt választ. Azonnal a tűzpiros mellett döntött. Ennek az árnyalatnak kettős jelentése volt a számára. Nemcsak olyan szín volt, amilyen színűre az apja szerint a dögös kocsikat festették, de passzolt ezúttal Rhyme saját kis járművéhez, a Storm Arrow kerekes székhez. Ez persze olyan kis érzelgősség volt, amellyel szemben a kriminalista nyilván közömbös, de azért titokban örül majd neki. Igen, pirosnak kell lennie. Arra gondolt, hogy most mindjárt beviszi a Chevyt a szervizbe, de aztán eszébe jutott valami, és inkább későbbre halasztotta. Még néhány napig járkál az ütöttkopott kocsival; az elmúlt tíz év során nemegyszer fordult ez vele elő. Mert jelen pillanatban haza akart menni Lincoln Rhyme-hoz, hogy elmondja neki a nagy hírt, hogy beszámoljon a nagy alkimistamutatványról, melynek során az ezüstöt, a jelvénye ezüstjét arannyá változtatták – és hogy visszatérjen a munkához, segítsen kibogozni a rájuk váró újabb rejtélyt: a két meggyilkolt diplomatát, az idegen eredetű növényt, a furcsa sáros talajmintát és a két eltűnt jobb lábas cipőt.

374

Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönettel tartozom Jane Davisnek,,aki a maga módján ugyancsak varázsló, ugyanis ő gondozza a weboldalamat. Aztán a húgomnak és társzerzőmnek, Julie Reece Deaernek, a drága jó barátomnak és krimiírónak, Johny Gilstrapnek, és Robby Burroughsnak, aki elkísért engem a New York-i cirkuszelőadásra, amelynek során a regény ötlete megszületett. Az alábbi forrásokat ugyancsak hasznosnak találtam regényem megírásához: Marwin Kaye: The Creative Magician's Handbook; Milbourne és Mourine Christopher: The Illustrated History of Magic; Ross Bertram: The Magic and Methods oj Ross Bertram; Adam Woog: Magicians andlllusionists; Slydini és Gene Matsuura: The Annotated Magic of Slydini; Harlan Tarbell: The Tarbell Course in Magic; Walter B. Gibson és Morris N. Young (szerk.): Houdini on Magic; Peter Lamont és Richard Wiseman: Magic in Theory.

375

A szerzőről

Az egykori újságíró, népdalénekes és jogász regényei a világ számos sikerlistájára felkerültek már, ilyen például a The New York Times, a londoni Times és a Los Angeles Times. A húszregényes író Acéltőr-díjat nyert (Steel Dagger) a Vadak birodalma című regényéért, és a Krimiírók Brit Szövetsége (British Crime Writers Association) Novella-tőrrel (Short Story Dagger) jutalmazta a Twisted egyik elbeszélését. A Mystery Writers of America ötször jelölte Edgar-díjra, egyszer Anthony-díjra és egyszer Gumshoe-díjra. Háromszor nyerte el az Ellery Queen olvasói díjat az év legjobb novellája kategóriában, és a sajátjának tudhatja a brit Thumping Good Read-díjat is. A Maiden's Grave című könyvét Halálos nyugalom címmel, James Garner és Marlee Matlin főszereplésével filmesítette meg az HBO, a Bone Collectorbó\ pedig a Universal Pictures készítésében, Denzel Washington és Angelina Jolié főszereplésével született mozifilm, a Csontember. Legutóbb megjelent könyvei Az illuzionista, A tizenkettedik kártya és a magyarul még nem olvasható The Cold Moon. És ha a pletykának hinni lehet, akkor valóban megjelent korrupt riporterként a kedvenc szappanopera-sorozatának, az As the World Tumsnék a forgatásán. Az olvasó többet megtudhat az íróról, ha ellátogat a honlapjára, melynek címe: www.jefferydeaver.com

376