Johanna Lindsey Ordogbol Angyal

Ördögből angyal

Sharonnak és Douglasnek, akik annyi kedves emlékkel ajándékoztak meg. Köszönöm a sok vidám nevetést.

I. FEJEZET

ilyen különös ellentét! Mindenki azt állítja, hogy évtizedek óta nem akadt ilyen gyönyörű és előkelő ifjú Hölgy a londoni szezon elsőbálosai között, mégis ő a leggyűlöltebb nőszemély egész Angliában. Ophelia Reid világéletében ellentétes érzelmeket váltott ki az emberekből. Isten olyan vonzó külsővel áldotta vagy verte meg, hogy mindenki megzavarodott és természetellenesen viselkedett a jelenlétében. Ez azokra a vendégekre is vonatkozott, akik most Summers Glade-ben, Birmingdale márki házában gyűltek össze. Ophelia megállt a széles lépcsősor tetején. Azt remélte, hogy az előcsarnok üres lesz, de nem volt szerencséje. Rengeteg vendég gyűlt össze a márki örökösének esküvőjére, és sokan még mindig ott időztek. Néhányan már tudták, hogy az esküvő elmarad, és távozni készültek. Mások még nem értették, hogy mi történt, és izgatottan beszélgettek. De amikor Ophelia megjelent, minden szem rászegeződött, és elkezdődött a pusmogás. A lent állóknak úgy tűnhetett, hogy a volt menyasszony látványos belépőre készül. Ophelia valóban szerette a feltűnést, és nagy gyakorlata volt a színpadias bevonulásokban, de most nem vágyott erre. Hiszen most a megjelenése inkább egy látványos elvonulást jelentett, bár szeretett volna észrevétlenül távozni. – Mikor meséled el, hogy mi történt? – kérdezte a mellette álló szolgálója, Sadie O'Donald. – Semmikor – közölte Ophelia merev arccal.

– De úgy volt, hogy ma férjhez mész. Mintha ezt Ophelia nem tudná! De most nem volt semmi kedve erről társalogni. – Maradj csöndben. Nem látod, hogy közönségünk van? Sadie nem szólt többet, csak követte Opheliát lefelé a lépcsőn. A pusmogás hangosabb lett, és Ophelia elkapott néhány szófoszlányt a fojtott hangú beszélgetésekből. – Először jegyesek, aztán mégsem. Majd megint jegyesek lesznek, utána mégis meggondolják magukat. Szerintem ez a lány túlságosan szeszélyes. – A vőlegény szerint közös megegyezéssel mondták le az esküvőt. – Kétlem. Ezt a nőt nehéz elégedetté tenni, de én is ilyen lennék, ha úgy néznék ki, mint ő. – Egyetértek. Olyan gyönyörű, hogy az már szinte bűn. – Vigyázz, kedvesem! Látszik rajtad a féltékenység. – Szerintem meg el van kényeztetve. – Hallgass, még meghallja! Tudod, milyen viperanyelve van. Nem lenne jó, ha ellened fordítaná. – Istenem, de gyönyörű! Mint egy angyal, vagy egy… – És megint férjet keres. Nem szégyellem bevallani, hogy örülök neki. Így megint van esélyem. – Úgy tudom, még a szezon kezdete előtt visszautasított. – Nemcsak engem, hanem szinte mindenkit. De akkor még nem tudtuk, hogy már el volt jegyezve Duncan MacTavishsel. – Ne pazarold rá az idődet. A te rangod nem elég neki. Egy királyt is megkaphatna, ha akarna. – Érdekes, hogy a szülei nem próbálkoztak ezzel. Pedig nagy törtetők, ezt mindenki tudja. – Talán a lány nem? – Épp most utasította vissza a márki örökösét. Ez miről árulkodik? – Arról, hogy a szülei dühösek lesznek, ha… – Nos, Locke-nak talán van nála esélye, hiszen ő lesz Norford hercege. Meglep, hogy visszajött Angliába.

– Ő nem akar megnősülni. Nem hallottad, hogy éppen azért hagyta el Angliát, hogy megszabaduljon a sok férjvadász… Ophelia úgy tett, mintha nem hallaná ezeket a megjegyzéseket, de amikor egyesek megemlítették Raphael Locke-ot, Lynnfield vikomtját, önkéntelenül abba az irányba nézett, ahol a férfi tartózkodott. Tudta, hogy az előcsarnokban van, és most búcsúzik el néhány ismerősétől, illetve valószínűleg ő is távozni készül. Ő volt az első személy, akit észrevett, amikor egy pillanatra megállt a lépcső tetején. De a jóképű norfordi örökös már az első találkozáskor feltűnt neki. Még lehetséges férjjelöltként is gondolt rá, mielőtt újra Duncan MacTavish jegyese lett. De Locke egyértelműen az ellenség táborába állt, és azok pártját fogta, akik a legrosszabbat gondolták róla. Minek is nevezte? Gonosz pletykafészeknek? Még meg is fenyegette, hogy tönkreteszi, ha híresztelni merészeli, hogy lefeküdt Sabrina Lamberttel. Pedig ő tényleg azt hitte, hogy ez az igazság. Mi másért foglalkozott volna annyit azzal a középszerű lánnyal? A férfi közölhette volna vele, hogy téved, de nem kellett volna sértegetnie. Ráadásul pont ő látta sírni az emeleten, amikor utánament. Ophelia még most is legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, ha erre gondolt. – Hogy fogunk hazamenni? – súgta oda neki Sadie, amikor leértek a lépcsőn. – A hintómmal, természetesen – válaszolta Ophelia. – A hintódnak nincs kocsisa. Az a semmirekellő alak még nem tért vissza. Ophelia erről megfeledkezett. Az apja embere nem akarta visszahozni Yorkshire-be, és csak sok rábeszélés után adta be a derekát. De mihelyt megérkeztek, kijelentette, hogy elveszíti az állását, ha nem tér vissza Londonba, és nem közli a szüleivel a lányuk tartózkodási helyét. Pedig Ophelia is úgy tervezte, hogy értesíti őket. Ha eljött az ideje. Ha már nem haragszik az apjára a

pofon miatt, amit akkor kapott, amikor Duncan felbontotta vele az eljegyzését, és mindnyájukat kitessékelték Summers Glade-ből. – Akkor kölcsön kell kérnünk a márki egyik szolgáját. Az a fickó megteszi, aki lehozta a bőröndjeimét. Közöld vele a feladatát, amíg én a szalonban várakozom. Szívesebben várt volna odakint, távol a márki vendégeitől. De az utazókabátját arra a célra készítették, hogy kiemelje az alakját, és nem az volt az elsődleges szempont, hogy melegen tartsa. Nem álldogálhatott benne télvíz idején a szabadban. A legtöbb vendég az előcsarnokban várakozott, míg a hintója előáll, ezért Ophelia azt remélte, hogy a szalon üres lesz. Belépett a helyiségbe. A szalon nem volt üres. Pont az a személy tartózkodott benne, akit soha többé nem akart látni. Mavis Newbolt, az egykori legjobb barátnője, és a mostani legnagyobb ellensége. Már késő volt egy másik helyet keresni magának, mert Mavis észrevette. – Megszégyenülten elmenekülsz? – gúnyolódott Mavis. Istenem, már megint kezdi! Nem mondott még eleget, amikor nemrég beállított, hogy megakadályozza a házasságot? Úgy tűnik, nem. – Nem erről van szó – felelte Ophelia, és megfogadta, hogy Mavis nem fogja még egyszer megríkatni. – Milyen bosszantó lehetett, hogy ma hatalmas szívességet tettél nekem, és nem kell férjhez mennem ahhoz a skóthoz. – Mondtam már, hogy nem miattad tettem. Te vagy a legutolsó személy, akinek segítenék. – Hát persze. Tudom, hogy csak Duncan kedvéért játszottad el a hősnő szerepét. De akkor is megmentettél egy szörnyű házasságtól. Azt hiszem, hálával tartozom. – Nem! – rázta meg a fejét Mavis, és a fürtjei megrezzentek a fején. – Nincs szükség több színlelésre. Mi gyűlöljük egymást, és… – Hagyd abba! – csattant fel Ophelia, mielőtt a seb újra felszakad. – Most nincs közönséged, amely előtt gyalázkodhatsz, úgyhogy

nyugodtan mondhatod az igazat. Te voltál az egyetlen igazi barátnőm, és tudod, hogy szerettelek! Ha nem így lenne, nem próbáltalak volna megvédeni Lawrence-től, és nem leplezem le az igazi természetét. De te engem hibáztattál az ő árulásáért. Hogyan is fogalmaztál? Csak azért maradtál mellettem, mert vártad a bukásomat, és ott akartál lenni, amikor megtörténik. És te nevezel engem gyűlölködőnek? – Azt is mondtam, hogy már alig ismerek magamra – mentegetőzött Mavis. – De ez is a te hibád. Miattad lettem olyan megkeseredett, hogy már én sem kedvelem magamat. – Nem igaz! A te drága Lawrence-ed tett ilyenné, aki téged használt fel arra, hogy a közelembe kerüljön. Tessék, végre kimondtam! Eddig megpróbáltalak megkímélni ettől, de miközben neked udvarolt, állandóan ostromolt, hogy legyek a felesége. Többé nem foglak megvédeni az igazságtól, Mavis. – Micsoda orcátlan hazugság! Mégis te neveztél hazugnak a barátnőid előtt. – Nocsak, most megint a barátomnak tartod azt a két piócát? Amikor ma kijelentetted, hogy már Jane és Edith sem barátkozik velem? Mintha én ezt nem tudnám! Egyébként te dühítettél fel aznap, amikor hazugnak neveztelek. Te is tudod, hogy így volt. Meddig kellett volna még visszavágás nélkül elviselnem a gonosz megjegyzéseidet? Mindenkinél jobban ismersz, és tudod, milyen könnyen kijövök a sodromból. Miattad visszafogtam magam, de nem volt kedvem eljátszani a bűbájos barátnő szerepét Jane és Edith kedvéért, akik csak azért keresték a társaságomat, mert előnyük származott belőle. De ezt elfelejtetted megemlíteni ma, amikor a fejemre olvastad az összes bűnömet. Azt állítottad, hogy kihasználom őket? – Ophelia megvetően felkacagott. – Nagyon jól tudod, hogy pont az ellenkezője történt. Minden egyes úgynevezett „barátnőm” kihasználja a népszerűségemet, hogy így érje el a saját céljait. Hiszen te magad is bevallottad ezt.

– Tudtam, hogy találsz magadnak mentségeket – jegyezte meg Mavis. – Az igazság nem kifogás – vágott vissza Ophelia. – Ismerem minden hibámat, és tudom, hogy az indulatosság a legrosszabb tulajdonságom. De általában ki szokta ezt kiváltani belőlem? – Mi köze ennek ahhoz, hogy végtelenül rosszindulatú vagy? – Te hoztad fel a témát, Mavis. Te állítottad, hogy Jane és Edith állandóan békítgetni akar, nehogy ellenük forduljak. Ez egyszerűen nem igaz. Van kedved most ezt megbeszélni, amikor nincs közönségünk, amelyet lenyűgözhetsz? – Nem én vagyok bosszúálló, Pheli, hanem te! – kiáltott fel Mavis. – És minden szavam igaz volt. Sokszor ellenük fordultál már, ma mégis lemered tagadni? – Mert felnagyítottad az eseményeket. Valóban sokszor elveszítettem a türelmemet, ha velük voltam, de csak azért, mert idegesített a talpnyaló viselkedésük. Az összes „barátnőm” ilyen volt, és elsősorban az őszintétlen hízelkedésük szokott kihozni a sodromból. Mavis megrázta a fejét. – Nem tudom, miért vettem a faradságot, hogy meggyőzzelek a saját gonoszságodról. Sosem fogsz megváltozni. Mindig csak magaddal törődsz, és bánatot okozol másoknak. – Ugyan már! Most már mindketten tudjuk, hogy te sem vagy különb nálam. Magad mondtad, hogy csak azért maradtál továbbra is a barátnőm, mert látni akartad a bukásomat. Nos, szerinted megbuktam, kedvesem? Nem hiszem. Visszatérek Londonba, és hozzámegyek az egyik ostoba imádómhoz, aki azt hiszi, hogy szerelmes belém. És te? Boldog vagy, miután rám zúdítottad minden keserűségedet? Még mindig nem sikerült bosszút állnod rajtam, mindössze megmentettél egy borzalmas házasságtól. Köszönöm szépen. És ezt most őszintén mondom. – Menj a pokolba! – csattant fel Mavis, és kiviharzott a helyiségből.

Ophelia lehunyta a szemét, és visszafojtotta a könnyeit. Ki kellett volna mennie a szalonból, amikor látta, hogy Mavis ott tartózkodik. Így kénytelen volt még egyszer elviselni Mavis acsarkodását. – Tapsolnom kéne? Pedig már azt hittem, hogy az előbb befejeztétek a jelenetet. Ophelia kihúzta magát. Istenem, már megint Raphael Locke! Hihetetlen, hogy nemrég az ő vállán sírta ki magát, miután Mavis először rátámadt. De a lánynak hamar sikerült legyőznie a gyengeségét, és összeszedte magát. Megfordult, és felvont szemöldökkel nézett a leendő hercegre. – Nem nevezhető előadásnak, amikor azt hittük, hogy négyszemközt vagyunk. Hallgatóztál, Lord Locke? Micsoda illetlenség. A férfi vigyorgott, és nem látszott rajta semmi bűntudat. – Nem tudtam ellenállni, amikor annyira lenyűgözött az átalakulásod, ahogy az elkeseredett leánykából megint jégkirálynő lett. – Menj a pokolba! – csattant fel Ophelia, Mavis végszavát idézve, és ő is kiviharzott a szalonból.

2. FEJEZET

zt most miért mondta? – Elég sértő megjegyzés volt. – Bizonyára meghallotta a megjegyzésedet. Figyelmeztettelek, hogy ne beszélj olyan hangosan. – Én nem szoktam pletykálni! – méltatlankodott egy női hang. – Most mégis azt tetted. De ne aggódj emiatt. Egy ilyen csinos lányról mindig pletykálnak. Raphael magában mosolygott, miközben az előcsarnokban tartózkodó pusmogást hallotta. A jégkirálynő, ahogy a barátja volt menyasszonyát, Ophelia Reidet magában nevezte, nemcsak rajta töltötte ki a mérgét, miután kiviharzott a szalonból, hanem az előcsarnokban álldogáló nagyobb csoporthoz is volt néhány keresetlen szava: – Ne is foglalkozzatok velem, már itt sem vagyok. Nemsokára folytathatjátok a pletykálkodást – közölte velük, majd visszament az emeletre. A beszélgetés folytatódott, csak most hangosabban, mert már tudták, hogy Ophelia nincs a szomszéd helyiségben. Milyen lenyűgöző teremtés! Sokkal bonyolultabb, mint először gondolta, amikor még csak annyit tudott róla, hogy rosszindulatú szóbeszédeket terjeszt. Raphael nem számított arra, hogy Yorkshire-nek ebben az eldugott zugában új barátokra fog szert tenni. Norford hercegének fia

és örököse volt, ezért sosem szűkölködött barátokban, bár jól tudta, hogy sokan csak érdekből barátkoznak vele. De a legtöbb ismerősével megszakadt a kapcsolata, amikor évekkel korábban külföldre ment. Most maga is meglepődött, hogy milyen hamar megkedvelte Duncan MacTavisht. Valószínűleg azért, mert az első találkozásuk alkalmával a skót roppant ingerlékeny volt, és Raphael mulatságosnak találta, hogy olyan könnyű felbosszantani. Korban közel álltak egymáshoz. Raphael a húszas évei közepén járt, Duncan néhány évvel fiatalabb lehetett. Mindketten magas, jó kiállású, izmos és jóképű férfiak voltak, bár egyébként nem hasonlítottak egymásra. Duncan sötétvörös haja és mélykék szeme nem igazán felelt meg a kor divatjának, míg Raphaelt szőke hajjal és világosabb kék szemmel áldotta meg az ég. Előkelő rang és nagy vagyon várományosaiként a legkeresettebb férjjelöltnek számítottak abban a szezonban. De Raphael nem akart feleséget találni, és még jó néhány évig nem szándékozott megnősülni. Duncan két nagyapja viszont megegyezett abban, hogy az unokájuknak minél előbb örököst kell nemzenie, ezért Summers Glade-be hívták a szezon legelőkelőbb elsőbálos hölgyeit, akik most az egyszer nem Raphaelre akarták kivetni a hálójukat. A jelenlévők mind tudták, hogy Duncan a lehetséges vőlegény, és nem Raphael. Furcsa módon Duncan érdeklődését pont az a hölgy keltette fel, akit nem hívtak meg a Summers Glade-i mulatságokba. Ő volt Sabrina Lambert, a bájos szomszédnője. Nagyon aranyos kislány. Nem egy kifejezett szépség, de csodás humorérzékével még a legkomorabb embert is fel tudja vidítani. Raphael csak félig tréfált, amikor ő is megkérte a kezét. Utána gyorsan összebarátkozott Sabrinával. Sőt még némi „kerítés”-re is hajlandó volt, pedig azelőtt sosem tett ilyet. De most szerette volna, ha Sabrina és Duncan rádöbben, hogy egymásnak lettek teremtve. – Mi ez a nagy felzúdulás? – kérdezte Duncan, amikor odalépett Raphaelhez az előtérben.

– Tényleg nem tudod? – felelte Raphael vigyorogva, és intett, hogy menjenek a szalonba, ahol nem hallják őket. – Ophelia rajtakapta a vendégeidet, hogy róla pletykálnak, és ezt nem hagyta szó nélkül. – Még nem ment el? – Azt hiszem, a hintóját várja. Sosem fogod kitalálni, mi történt, miután a Newbolt lány befejezte Ophelia szapulását. Még én sem tértem magamhoz a meglepetéstől. Raphael a fültanúja volt Mavis és Ophelia szócsatájának, miután Mavis megérkezett, hogy megmentse Duncant a nem kívánt házasságtól. A lány nem kímélte a bájos szőkeséget, és a szavai alapján Raphael megértette, miért lett Ophelia esküdt ellensége. A szalonban is elkapott néhány mondatot, és Mavis ott is ugyanolyan haragosnak tűnt, mint amikor közönség előtt hordta le a volt barátnőjét. Bár néha mintha mentegetőzött volna, ami azt a benyomást keltette Raphaelben, hogy vannak még homályos részletek a történetben. Az első jelenet során úgy érezte, hogy Ophelia nincs tiszrában azzal, milyen sok bajt okozott másoknak, ezért elhatározta, hogy ő is megmondja neki a magáét, ezért utánament az emeletre. Arra azonban nem számított, ami ott történt. Nem akarta Duncan türelmét próbára tenni, ezért beszámolt neki az eseményekről. – Ophelia Reidet a karomban tartottam, és ott zokogott bánatában. Mit mondjak? Egy élmény volt! Duncan nem volt lenyűgözve, sőt hangosan felhorkantott. – Nem tudod megkülönböztetni a hamis könnyeket az igaziaktól? – Dehogynem! Azok igazi könnyek voltak. Nézd a vállamat! A kabátom még most is nedves. – Csak egy kis nyál, semmi kétség – morogta Duncan, oda sem nézve Raphael kabátjára.

Raphael felnevetett. Persze, hogy Duncan ezt mondja, hiszen nem volt ott, és nem látta, ahogy a könnyek végigcsorognak Ophelia csinos arcán. Ő sem számított arra, hogy a lányt sírni látja, amikor utánament az emeletre. – Te jó ég, ezek igazi könnyek? – kérdezte, és megérintette Ophelia arcát. – És nem akartad közszemlére tenni őket? Pedig milyen hatásos jelenet lett volna. Le vagyok nyűgözve. – Kérlek, hagyj… – nyögte a lány. Raphael nem hagyta, hanem egy tétova mozdulattal magához vonta a lányt. Ophelia a vállába temette az arcát, és zokogni kezdett. Locke nem bírta elviselni a női könnyeket, mármint az igazi könnyeket. Ophelia most őszintén sírt, és Raphael érezte, hogy meg fogja bánni a gyengeségét. Halkan felsóhajtott, de nem tudott mit tenni. Ophelia karcsú teste remegett a zokogástól, könnyei eláztatták a kabátját. Persze egy pillanatig sem hitte el, hogy a nő jeges szíve megolvadt. Nem olyan könnyű őt becsapni. A Locke család férfi tagjai nem bolondok. De Duncannek most csak ennyit mondott: – Látom, nem hiszel nekem, öregem. Pedig én tényleg fel tudom ismerni a hamis könnyeket. Nincsenek is rám hatással. De ha egy nő őszintén sírva fakad, akkor összefacsarodik a szívem. És a szívem most elárulja, hogy Ophelia valóban zokogott a vállamon. A húgom könnyeiről viszont megállapíthatom, hogy mindig hamisak. – Ophelia azért itatta az egereket, mert vérig sértette Mavis gyalázkodása. De én tudom, hogy csak színlelt – mondta Duncan. – Honnan? – Amikor azt hittem, hogy kénytelen leszek feleségül venni, próbáltam beszélni vele. Féltem, hogy nem fog megváltozni, annyira el van merülve az önimádatban, és reménytelennek tartottam a helyzetemet. Kétségbe voltam esve, és megmondtam neki, hogy nem tetszik a modora, a rosszindulatú természete, és ki nem állhatom, hogy úgy viselkedik, mintha körülötte forogna a világ. Közöltem

vele, hogy csak úgy tudunk békében élni, ha megváltozik. Szerinted megígérte, hogy meg fogja próbálni? – Ha ezt mind rázúdítottad, akkor nem csoda, ha dacos lett – jelentette ki Raphael. Duncan megcsóválta a fejét. – Itt nem dacról van szó, hanem meggyőződésről. Ophelia egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy szerinte semmi baj a viselkedésével. Tessék, ez az igazság, nem a hamis könnyek! Az a hárpia sosem fog megváltozni. A fejemet teszem rá! – Nem szeretném, ha a fejednek baja esnék, de nyitott vagyok egy barátságos fogadásra. Fizetek ötven fontot, ha kiderül, hogy tévedsz. Mindenki képes a változásra, még ő is. Duncan felnevetett. – Legyen száz font, mert úgyis én nyerek. De a leányzó most visszatér Londonba, hogy ott folytassa a bajkeverést, és remélhetőleg soha többé nem kell látnom. Így hogyan fogjuk lebonyolítani a fogadást? – Én is visszamegyek Londonba. Vagy esetleg… A gondolat olyan meglepő volt, hogy még Raphael is megdöbbent rajta, ezért nem is akarta hangosan kimondani. Először alaposan át kellett gondolnia, és felmérnie a következményeket. – Mi van? – kérdezte Duncan türelmetlenül. Raphael vállat vont, hogy elterelje a barátja figyelmét. – Csak egy ötlet, amit még át kell gondolnom, öregfiú. – Nos, én örülök, hogy megmenekültem egy olyan sorstól, ami még a halálnál is rosszabb, és nem kell elvennem azt a boszorkányt. Akkor lássam, amikor a hátam közepét! Most végre megkérhetem annak a nőnek a kezét, akit szeretek. Raphael tudta, hogy a barátja Sabrina Lambert-re utal, és biztos volt abban, hogy a lány igent fog mondani. Duncan mosolygó arcán látta, hogy ő is így gondolja. Sabrina hiába erősködött, hogy csak barátok, Raphael már korábban is látta rajta, hogy szerelmes Duncanbe.

– Még nem tudom, hol fogok lakni, úgyhogy az esküvői meghívót küldd Norford Hallba. Ők majd tudják, hogy hol találnak. Duncan bólintott, majd elment, hogy megkeresse a két nagyapját, és közölje velük a jó hírt. Raphael egyedül maradt a szalonban, és átgondolta a hirtelen támadt ötletét. Már csak néhány perce maradt, hogy eldöntse, mit akar tenni. Ophelia hintója nemsokára a ház elé gördül, ezért nincs ideje sokáig töprengeni. Vagy most kell cselekednie, vagy soha.

3. FEJEZET

phelia kibámult a hintó ablakán, és a kietlen téli tájat nézte, miközben Sadie-vel London felé haladtak. A fű barna volt, a fák csupaszon meredeztek az ég felé, csak itt-ott látszott rajtuk néhány elszáradt levél. A környék ugyanolyan vigasztalan és szomorú volt, mint ő. Tényleg azt gondolta, hogy más lesz a debütálása? A férfiak most is megbolondultak egyetlen pillantásától, és házassági ajánlatokkal ostromolták, akárcsak az elmúlt években, amikor még túl fiatal volt ahhoz, hogy férjhez menjen. És miért csinálják ezt? Mert annyira szeretik? Dehogy! Hiszen nem is ismerik. Az úgynevezett barátnői sem különbek. Mind álnok és hazug. Istenem, de gyűlöli ezeket a piócákat! Egyikük sem a barátja, és soha nem is volt az. Csak a népszerűsége miatt csapódtak hozzá. Ez is a szépsége miatt van. Az ostobák! Tényleg azt hiszik, hogy nem tudja, miért barátkoznak vele? Pedig nagyon jól tudja. Csak azért viselik el az indulatos kitöréseit, mert ilyen a külseje. Gyűlölte a külsejét, ugyanakkor hízelgett a hiúságának, hogy mindig, mindenütt ő a legszebb. A két ellentétes érzelem hol erre, hol arra húzta, és sok feszültséget okozott neki. A tükör volt a legnagyobb ellensége. Imádta és gyűlölte egyszerre, mert megmutatta neki, mit látnak az emberek, amikor ránéznek. Gyönyörű árnyalatú világosszőke haj, alabástrom bőr, hibátlan, ívelt szemöldök, amit szinte alig kell kiigazítani. Szeme nem

különösebben feltűnő, de gyönyörű arca vonzóvá teszi. Az arcvonásai tökéletesek. Az orra keskeny és egyenes, az arccsontja magas, az ajka nem túl telt, de nem is túl keskeny, az álla határozott, és csak akkor szokta felszegni, ha makacskodik. Nos, ez gyakran előfordul. Eddig mégis mindenkit lenyűgözött a látványa, két ember kivételével, akikre most nem akar gondolni. Ophelia a szemközti ülésen lévő szolgálójára nézett. Az ő hintója nem volt olyan nagy, mint az apjáé, amelynek az ajtaján Durwich grófi címere virított, de azért elbírta a két hatalmas utazóládát, meg Sadie kézibőröndjét, és négy személy kényelmesen elfért benne. Sikerült rávennie az apját, hogy párnázott bársonyüléseket szereljenek bele, sőt még egy kis kályha is volt benne, ami kellemes meleget árasztott. Sadie mégis egy takarót terített a lábára, de rajta nem volt olyan sok alsószoknya, mint Ophelián, és a tél közepén elég hideg volt az időjárás. – Most már elmeséled, hogy mi történt? – kérdezte Sadie. – Nem – felelte Ophelia. Sadie megcsóválta a fejét. – Dehogynem, kedvesem. A végén mindig elmondod. Milyen szemtelen ez a nőszemély, gondolta Ophelia, de nem mondta ki hangosan. Még a szolgálóit is elbűvölte a szépsége. Alig merték megérinteni a gyönyörű szőke haját, féltek elkészíteni a fürdővizét, hátha nem tetszik neki. Rettegtek, hogy összegyűrik a ruháját, és még beszélni is féltek előtte! El is bocsátotta őket, egyiket a másik után. Már egy tucatot elkergetett maga mellől, mielőtt Sadie jelentkezett a munkára. Sadie O'Donaldot nem nyűgözte le, és nem is félemlítette meg Ophelia. Csak morgott, ha a lány felcsattant, és nevetett a szigorú pillantásán. Miután felnevelte az öt lányát, nem nagyon zavarták a „jelenetek”, ahogy Ophelia dühkitöréseit nevezte. A középkorú, telt idomú, fekete hajú, sötétbarna szemű Sadie mindig őszinte volt, sőt néha már kíméletlen. A neve ellenére nem volt ír származású.

Egyszer bevallotta, hogy a nagyapja csak kölcsönvette ezt a nevet, amikor meg akarta változtatni a sajátját. Most az egyszer Ophelia ellenállt Sadie hallgatásának, és nem mesélt el mindent. Aki ismerte, tudta, hogy azonnal beszélni kezd, ha abbahagyják a kérdezősködést. Ophelia nem szerette ezt a gyengeségét, de ki szereti a saját rossz tulajdonságait? Mivel eltelt már jó néhány perc, és még mindig nem kapott választ, Sadie nem tudott tovább uralkodni a kíváncsiságán. Hiszen úgy volt, hogy aznap reggel lesz Ophelia esküvője, aztán Ophelia mégis ráparancsolt, hogy azonnal csomagoljon össze, mert öt percen belül távoznak Summers Glade-ből, és visszamennek Londonba. Húsz percbe telt, mire berámolta a holmijukat, pedig Sadie még sosem volt olyan fürge, és szinte behajigálta a ruhákat a bőröndökbe. – Tehát otthagyod az oltárnál? – érdeklődött Sadie. – Nem – felelte Ophelia elszánt arccal. – Most tényleg nem akarok erről beszélni. – De azt mondtad, hogy feleségül mész a skóthoz, mert nincs más kiút, miután Mavis rátok nyitott a hálószobában, ahol egyedül voltatok. Tudom, hogy örültél, hogy így történt, mert vissza akartad kapni, már csak azért is, hogy véget vess a pletykának, ami az első jegyességetek felbomlása után kelt szárnyra. Aztán meggondoltad magad, és mégsem… – Te is tudod, miért! – vágott az asszony szavába Ophelia. – A nagyapjával együtt egy vidéki gazdálkodót akartak faragni belőlem. Belőlem! Semmi szórakozás, semmi társasági élet. Csak a munka, a munka és a munka. El tudod ezt képzelni rólam? – Beletörődnél drágám. Miért… Ophelia megint a nő szavába vágott. – Volt más választásom, amikor Mavis tönkretett volna, ha nem megyek hozzá ahhoz az otromba barbárhoz? – Azt hittem, már te is beláttad, hogy egyáltalán nem barbár. Hiszen ezt te terjesztetted róla, mielőtt találkoztál vele, mert azt akartad, hogy a szüleid fülébe jusson, és felbontsák az eljegyzést.

Ophelia haragos arccal meredt a szolgálójára. – Hogy jön ez most ide? Az régen volt, nem most. És nem vált be a tervem. A szüleim idevonszoltak Summers Glade-be, hogy találkozzak vele. És látod, mi lett belőle? Tettem egy meggondolatlan megjegyzést, és az a skót annyira zokon vette, hogy azonnal felbontotta az eljegyzést. Pedig nem akartam megsérteni, ezt te is tudod. Nem az én hibám, hogy megdöbbentett, amikor egy kikben jelent meg a fogadószobában. Még sosem láttam férfit kiltben – tette hozzá Ophelia durcásan. – Ha már láttál volna, akkor is azt mondod! – vágott vissza Sadie, mert jól ismerte a lányt. Ophelia halványan elmosolyodott. – Nos, lehet. De csak azért, mert teljesen kétségbe voltam esve. Azt mondták, hogy egész életében a skót Felföldön élt. Attól féltem, hogy tényleg barbár, különben nem jutott volna eszembe ezt terjeszteni róla. – De végül te is beláttad, hogy nagyon jó férj lenne belőle. – Sadie! Máskor nem vagy ilyen nehéz felfogású – sóhajtott fel Ophelia. – Igen, megfelelőnek tartottam. De aztán a nagyapja elkezdte sorolni leendő kötelességeimet. Amikor én csak egy nagyvilági dáma akartam lenni, aki olyan bálokat és estélyeket rendez, amelyeknek egész London a csodájára jár, és az emberek tolonganak a meghívókért. Ezt vártam a házasságtól, és semmi kedvem egy vidéki birtokon robotolni, ahogy Neville Thackeray szeretné. – Tehát ezért szöksz meg? – érdeklődött Sadie. Ophelia megcsóválta a fejét. Legszívesebben a tenyerébe temette volna az arcát, ha nem olyan kényelmesen meleg a fehér szőrme kézmelegítője. Ezért csak egy elgyötört pillantást vetett a szolgálójára, és magyarázni kezdett: – Ha mindenáron tudni akarod, Mavis beállított ma reggel Summers Glade-be, és megmentett attól a borzalmas házasságtól. Úgyhogy most hazamegyünk.

Ophelia elhallgatott, és nem is akart többet erre gondolni, de Sadie jól tudta, hogy Mavis nem tenne Opheliának ilyen nagy szívességet, mert az egykori barátnő az esküdt ellensége lett. A szolgáló ismerte Ophelia minden barátnőjét, akik sokszor összegyűltek a házánál. A középkorú nő nem ítélkezett. Talán ő volt az egyetlen személy, aki megértette Opheliát, és elfogadta minden hibájával együtt. Ophelia most tényleg nem akart erről beszélni, és megpróbált témát váltani. – Én örülök, hogy visszamehetek Londonba, de szerintem az apám nem repes majd a boldogságtól, ha már másodszor értesül arról, hogy nem egy márki lesz a veje. – Ez enyhe kifejezés, drágám. Ő volt a legboldogabb ember Angliában, amikor Lord Thackeray felvette vele a kapcsolatot a házasság ügyében. Szerintem az egész utcában hallani lehetett az üdvrivalgását. Opheliát nem lepte meg Sadie lenéző hangja. A szolgálója nem nagyon szerette a grófot. De Ophelia sem. Most mégis összerezzent, mert eszébe jutott, milyen mérges volt az apja, amikor kitessékelték őket Summers Glade-ből, és felbomlott az eljegyzés, aminek annyira örült. Még meg is pofozta, őt hibáztatva mindenért. – Pedig hallgatnia kellett volna rám, vagy legalább azokra a szóbeszédekre, amelyeket én indítottam el. Ha megszabadít az eljegyzésből, akkor elkerülhette volna ezt a sok kellemetlenséget. Miért kellett lecsapnia az első ajánlatra, ami elnyerte a tetszését? Találtam volna neki egy megfelelő vőt, akit én választok magamnak, de nem adott rá lehetőséget. – Nem szívesen mondom ki, drágám, de te is tudod, miért gondolta azt, hogy sosem jutsz döntésre a férjek ügyében. – Igen – válaszolta Ophelia keserűen. – Mert már három éve vonszolja elém a fiatal és idős férfiakat, és úgy mutogat nekik, mint egy kirakati babát. Nem csoda, hiszen csak bábunak tart. Még kislány voltam, és túl fiatal a házassághoz, de már azt akarta, hogy válasszak a férfiak közül, akik egyáltalán nem érdekeltek.

– Úgy látszik, nálatok a türelmetlenség családi vonás. Ophelia egy pillanatig a szolgálóra meredt, aztán elnevette magát. – Tényleg azt hiszed, hogy ezt tőle örököltem? – Nos, biztosan nem az anyádtól. Lady Mary egy áldott jó lélek, de ha valaki nem noszogatja, egy év is beletelik, mire döntésre jut valamiben. Ophelia felsóhajtott. Szerette az anyját, még akkor is, ha szegényke egyszer sem tudott a sarkára állni a gróffal szemben, főleg nem az egyetlen lányukkal kapcsolatban. Ophelia tudta, hogy hiába próbálna meg beszélni a szüleivel. Az apja végképp reménytelen eset volt, mert csak egy dísztárgynak tartotta őt, egy hasznos eszköznek, amellyel elérheti a társadalmi ambícióit. Egyáltalán nem érdekelték a lánya érzései. – Valószínűleg nem is tudja még, hogy megint eljegyeztük egymást Duncannel – jegyezte meg Ophelia elgondolkodva. – Az a gyáva kocsis csak azt mondhatta neki, hogy Yorkshire-be mentem, meglátogatni Lambertéket, mert ez volt a helyzet, mielőtt megint meghívtak Summers Glade-be. – Ha te nem is üzentél neki, Lord Thackeray bizonyára megtette. – Igen, de nem hiszem, hogy kinyitná a márki levelét. Nagyon zokon vette, hogy kiebrudalt minket Summers Glade-ből. – Tehát úgy véled, hogy most nyugodt lesz a hazatérésünk? Nem fognak kiabálni veled? – Addig biztosan nem, amíg az apám nem értesül az eseményekről. Azt hiszem, legjobb, ha én mondom el neki, ha még nem tudja. – Miért? – Mert ha az elején hallgatott volna rám, akkor ez nem történik meg. – Én nem kockáztatnék meg még egy pofont. Az apák nem szeretik, ha azt hallják a lányuktól, hogy „én megmondtam”. – De ha ez az igazság!

Sadie megcsóválta a fejét, és kinézett az ablakon. A késő délutáni nap a felhők mögé bújt. Ophelia azt hitte, hogy megszabadult végre a témától, és hátradőlt az ülésen. Elhatározta, hogy megpróbálja elfelejteni a kellemetlen élményeket, amelyek Summers Glade-ben érték. Sejthette volna, hogy Sadie nem adja fel… A szolgáló egyszer csak megszólalt, mintha nem venné észre a lány szándékát. – Mavis nem olyan nagylelkű, hogy segítsen neked. Már régen figyelmeztettelek, hogy ne engedd átjönni hozzád. Túlságosan keserű mostanában, főleg, amióta azt híresztelted róla, hogy hazug. – Ő tehet róla – jelentette ki Ophelia nyugodt hangon. – Sosem mondtam volna ezt, ha az aljas megjegyzéseivel nem hoz ki a sodromból. – Nem kell magyarázkodnod, drágám. Ismerem Mavist. Mindig mondtam, hogy a neheztelése miatt egyszer ellened fog fordulni. A régi barátság kedvéért túl sokáig viselted el a rosszindulatát. – Ő volt az egyetlen igaz barátom – mondta Ophelia, és elcsuklott a hangja. – Annyira reméltem, hogy megbocsátja nekem azt a rosszat, amit meg sem tettem! Csak megpróbáltam megvédeni. – Tudom – mondta Sadie, és megveregette Ophelia kezét a szőrme alatt. – Annyira elvarázsolta az a hitvány nőcsábász. Pedig egy igazi csirkefogó volt, aki csak arra használta fel, hogy a közeledbe férkőzhessen. Te többször próbáltad figyelmeztetni Mavist, de ő nem hallgatott rád. Hasonló körülmények között valószínűleg én is ugyanazt tettem volna, mint te. Szüksége volt a bizonyítékra, hogy végre kinyíljon a szeme. Te megmutattad neki, milyen aljas az a férfi, akit szeret. – És ezért elveszítettem a barátságát. – De ma végre észhez tért? Azért mentett meg a házasságtól? – Nem – felelte Ophelia keserű hangon. – Csak Duncan kedvéért tette, de előtte elmondott mindennek, méghozzá Duncan, Sabrina és Raphael Locke füle hallatára. Azt mondta, hogy a csinos külső alatt romlott és hideg vagyok.

Sadie felháborodottan felkiáltott, akárcsak Ophelia, amikor ezt meghallotta. – És ez még nem minden – tette hozzá Ophelia, és beszámolt a borzalmas jelenetről, ami azóta is élénken élt az emlékezetében. Miután Mavis befejezte a gyalázkodását, közölte vele, hogy nincs egyetlen igaz barátja sem. Mintha ezt ő nem tudná! Nem csoda, hogy Ophelia sírva fakadt. Utoljára gyerekkorában veszítette el így az önuralmát, és egész életében arra törekedett, hogy sose kelljen azt a fájdalmat még egyszer átélnie. Mostanáig sikerült is neki. De a kedves, drága Sadie megértette. Végighallgatta, majd szó nélkül ölelésre tárta a karját. Ophelia könnyei megint záporozni kezdtek.

4. FEJEZET

aphael megrángatta a kantárt, hogy gyorsabb haladásra ösztökélje a díszes hintó elé fogott lovakat. Nagyon élvezte a helyzetet, mert még sosem csinált ilyet. Egylovas fogatot gyakran hajtott a városban, de még nem próbált ilyen nagy járművet vezetni, inkább odabent foglalt helyet, ahogy ennek a hintónak az utasai is. Hideg volt. A szél belekapott a szőke hajába. Ráférne már egy hajvágás, de ahová most megy, ott erre biztosan nem lesz alkalma. Okos ötlet volt, hogy így akarja megnyerni a fogadást? Vagy a lehető legostobább döntést hozta? Most már mindegy. Nagyon remélte, hogy nem fogja megbánni. Pedig még mindig meggondolhatja magát. Ophelia elmerült az önsajnálatban, és észre sem vette, hogy nem London felé tartanak, és ő hajtja a hintójukat. De az az igazság, hogy nem akarta meggondolni magát. Felkeltette az érdeklődését a lány viselkedése Summers Gladeben, miután a barátnője olyan csúnyán rátámadt. A jégkirálynő sírva fakadt, meghazudtolva a gúnynevét. Talán fájt neki a gyalázkodás? És ha igen, akkor miért? Vagy csak azért sírt, mert sajnálta magát? Aztán ott volt az a bámulatos átalakulása, amikor később a szalonban beszélt Mavisszel. Újra higgadt és fenséges lett, mintha nem is ugyanaz a nő lenne, aki nem sokkal korábban a karjában zokogott. Raphael a legrosszabbat feltételezte róla, akárcsak a többiek. De a második párbeszédben hallott valamit, ami arra utalt, hogy

bonyolultabb a helyzet, mint gondolta. Nem szerette, ha téved, ezért mindenképpen meg akarta ismerni a válaszokat. De más oka is volt annak, hogy erre az elhamarkodott döntésre jutott. Ha sikerül a terve, megnyeri a fogadást Duncannel szemben. Ráadásul mindenkinek szívességet tesz, ha megtörténik a csoda, és Ophelia Reidből szerethető nőt tud faragni. Raphaelnek tetszett ez az ötlet. Nagyon élvezné az ünnepelt hős szerepét. És akadt még egy nem elhanyagolható részlet. Ha hihet a lány volt barátnőjének, akkor Opheliát tulajdonképpen mindenki gyűlöli, kivéve azokat az elvakult híveket, akik nem ismerik igazán, tehát az ő véleményük nem számít. Miután erre rájött, egészen másképp nézett a lányra. Védtelen áldozatként látta, és Raphael szeretett az elesettek pártjára állni. Tényleg jó lenne megnyerni a Duncannel kötött fogadást, de a barátjának igaza volt: Londonban nem fogja tudni rávenni Opheliát, hogy változzon meg. Hogyan? Kövesse a bálokba, amelyeken részt vesz? De mivel magyarázza meg a hirtelen támadt érdeklődését, amikor a lány tudja, hogy nem kedveli őt? Ezt már többször a tudomására hozta, úgyhogy biztosan furcsállná, ha most mégis a nyomába szegődne. Nem hinné el, hogy komolyan gondolja, ő pedig nem tudná megjátszani magát. Sosem volt kenyere a színlelés. Ráadásul, ha kétszer egymás után ránéz ugyanarra a nőre, a londoni pletykagépek azonnal eljegyzésről kezdenek pusmogni. Ezért nem tudta élvezni a londoni társasági életet, és tulajdonképpen emiatt ment külföldre. Tehát jobb, ha nem látják Opheliával. Most majd lesz ideje átgondolni a dolgokat, és mindent meg fog tenni, hogy segítsen Opheliának belátni a hibáit. Ha hajlandó lesz megváltozni és jó útra térni, akkor ő megtalálhatja a boldogságot. Nem lesz könnyű megszelídíteni Opheliát, de Raphael szerette a kihívásokat. Főleg, ha úgy mindenkinek jó lesz. Későre járt, és a nap már lebukni készült. A lány hintóját nem éjszakai utazásra tervezték, legalábbis nem vidéken, ahol nincsenek oszlopra szerelt lámpások az út mentén. Raphael azon gondolkodott,

hogy keressen egy fogadót éjszakára, vagy folytassa az utat, és reménykedjen, hogy a sötétben is megtalálja Alder’s Nestet. Ezt a birtokot a nagyapjától örökölte, de olyan messze volt, hogy csak néhány alkalommal járt ott. Az öreg „menedékhely”-nek nevezte, de Raphael apja mindig zsörtölődött, hogy erre a célra egy egyszerű ház is megfelelt volna. Nem értette, hogy az apjának miért volt szüksége egy hatalmas udvarházra az isten háta mögött. A herceg azonban csak nevetett ezen: – Még hogy én egy vidéki házban! Hát ez nevetséges! Ezért egy nagy udvarházat építtetett magának Northumberlandben, és gyakran időzött ott, élvezve a békét és a magányt. De a Locke család többi tagja nem kedvelte azt a helyet, mert úgy vélték, hogy Alder's Nest reménytelenül messze van mindentől. Raphael tudta, hogy a Nestet csak többórányi út után érhetik el. Ráadásul kezdett megéhezni, és sejtette, hogy a hintóban ülők is éhesek már. Még be sem értek Northumberland megyébe, mert még nem hagyták el Durhamet. Itt már ritkábban lehet fogadót találni, és minél északabbra jutnak, annál hosszabb utat kell megtenniük, mire megpihenhetnek valahol. Amikor utoljára erre járt, a nagynénje házában szállt meg. Esmerelda volt az apja legidősebb nővére, aki egy skóthoz ment feleségül, de ragaszkodott ahhoz, hogy Angliában éljenek. A férje beleegyezett, de csak akkor, ha közel maradnak Skóciához. A férfi legszívesebben a skót határon élt volna, de végül Durham mellett döntöttek, ami délebbre van ugyan, de elég messze Londontól. Miután megözvegyült, Esmerelda közelebb költözhetett volna a családjához, de már olyan hosszú ideje élt Durhamben, hogy megkedvelte a vidéket. Raphael nem értette, miért nem jutott előbb az eszébe ez a remek megoldás. A nagynénje házához, illetve az odavezető bekötőúthoz alig néhány mérföldet kell csak megtennie. Ha már nem hagyta el. Ha így van, akkor vissza fog menni. Ophelia senkitől sem fogja megtudni, hogy Durhamben van, Yorkshire-től északra, és nem félúton London

felé, ahogy gondolja. Raphael örült, hogy a nagynénjéhez viheti a lányt. Esmerelda sokkal jobb kísérője lenne Opheliának, mint a szolgálója, és Raphael biztos volt abban, hogy Esmerelda örömmel velük marad Alder's Nestben egy időre. Raphael fontosnak tartotta az illemet, nehogy valami botrány kerekedjen a hirtelen támadt ötletéből. Szerencsére az egyetlen lehetséges akadályt már elhárította. Ophelia szüleinek írt egy rövid üzenetet, majd félrevonta a szolgát, akit azzal bíztak meg, hogy hazavigye a lányt. Odaadta neki a levelet, és megparancsolta, hogy azonnal vigye el Londonba. Így két legyet ütött egy csapásra, mert a férfit megnyugtatta, hogy majd talál valaki mást, aki hazaviszi Opheliát. A szülei leborulnak mindenki előtt, aki náluk magasabb ranggal és címmel rendelkezik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a lányuk akarata ellenére elrendezték házasságát a márki örökösével. Ezért bizonyára örömmel fogadják majd a hírt, hogy a lányuk az ő családjánál tölt néhány napot. Raphael úgy fogalmazott, hogy a szárnyai alá veszi Opheliát. Ha a szülők ebből arra a téves következtetésre jutnak, hogy komolyan érdeklődik iránta, akkor az nem az ő hibája. Már csak öt mérföldet kellett megtennie a főúton, és fél órát a bekötőúton, míg Esme néni házához ért. Késő este volt, de a ház ablakaiból áradt a lámpafény, és ez bizonyára elárulta Opheliának, hogy nem egy fogadónál álltak meg éjszakára. Raphael felkészült a kellemetlen jelenetre, amikor kinyitotta a hintó ajtaját, és a kezét nyújtotta a hölgynek, hogy lesegítse a lépcsőn. A lány azonban rá sem nézett, csak elfogadta a kezét. Hát persze, hiszen szolgának nézi, aki egy pillantására sem méltó. Ő viszont azon kapta magát, hogy önfeledten bámulja, ahogy felbukkan a hintó ajtajában. Istenem, de gyönyörű! A hosszú úttól kissé zilált lett a külseje, a szeme feldagadt, talán a sok sírástól, de most is elállt tőle a lélegzete. Már akkor elbűvölte, amikor először észrevette Summers Glade-ben. Szerencsére a terem másik végében

állt Sabrinával, és mire Ophelia odaért, illetve odatolakodott hozzájuk, már uralkodni tudott az arcvonásain. A lány most visszanézett, hogy mondjon valamit a szolgálójának, és meglepetten felkiáltott, amikor Raphaelre esett a pillantása. – Mi az ördögöt keresel itt? – förmedt rá ingerülten. – Utánam jössz Londonba? – Nem. Azt hitted, hogy a márki szolgája Londonig fog vinni, pedig csak Oxbow-ig vitt volna, hogy ott keressen neked kocsist. Nem fizetik ki őket, ha napokig távol vannak Summers Glade-től, csak akkor kapnak pénzt, ha a márki bízza meg őket. Tehát szívességet teszek neked, mivel véletlenül ugyanabba az irányba megyek. – Te hajtod a hintónkat? – Bámulatos, nem? A lány felszegte az állát, talán a férfi pimasz mosolya láttán. – Ne várj köszönetet, mert nem kértelek meg rá. Raphael nem szokott hazudni, és nem szerette a hazudozó embereket. De a másik megoldás az lett volna, ha megmondja Opheliának, hogy megszöktette. A lány ezt biztosan zokon venné. Még mindig nem tudja, hogy nem London felé tartanak, és csak akkor fog rájönni, ha másnap elérik az úti céljukat. A lány dacos arccal az ajtó felé indult, de megtorpant, amikor észrevette, hogy egy hatalmas ház előtt állnak, és nem egy fogadóba érkeztek, mint gondolta. Hátranézett a válla fölött. – Hol vagyunk? – kérdezte, és Raphael csak kíváncsiságot érzett a hangján. Raphael lesegítette a lány szolgálóját is, majd elhaladt mellette, és bekopogott az ajtón. Tudta, hogy óvatosan meg kell válogatnia minden szavát, ezért egyelőre nem válaszolt. De amikor a lányra nézett, egy pillanatra meghökkent a haragos pillantása láttán, és időbe telt, mire visszanyerte a szokásos hetyke modorát.

– Nos, nagy a családom, és egész Angliában vannak rokonaim. Ez sokszor kapóra jön, ha utazom. Itt lakik például Esmerelda nénikém, aki jobban szereti, ha Esmének hívják. Nála fogunk megszállni éjszakára. Biztosíthatlak, hogy itt sokkal kényelmesebb ágyat kapunk, mint egy fogadóban. Az ajtó kinyílt, mielőtt befejezhette volna a mondanivalóját. Az öreg William álmosan hunyorgott rájuk a keskeny szemüvegén át. A lakáj kicsit vaksi volt, az úrnője pedig süket. Amikor Esmerelda néni férjhez ment, szabályosan ellopta az apja lakáját, és magával vitte az új lakóhelyére. Legalábbis az előző herceg így mesélte. – Ki az? – kérdezte William. Úgy tűnt, a szemüveg nem sokat javított a lakáj látásán. Pedig jól ismerte Raphaelt. Talán nappal azonnal felismerte volna. De az is lehet, hogy nem. Esmerelda is elég idős már, William pedig több évvel idősebb nála, úgyhogy biztosan megvan már legalább nyolcvanéves. – Rafe vagyok, öregfiú. Csak megálltunk, szállás reményében, mielőtt holnap folytatjuk az utunkat. Három szobára lesz szükségünk, és örülnénk némi ételnek is. A nagynéném még fent van, vagy már visszavonult éjszakára? – Fent van, és a szalonban tartózkodik. Fel akarja gyújtani a házat, annyi fát rakatott a tűzre. Raphael csak vigyorgott. Esmerelda könnyen megfázott, akárcsak Raphael nagyanyja. A család többi tagja nem szívesen látogatta meg Agatha Locke-ot, mert Norford Hallban olyan melegen tartotta a szobákat, hogy mindenki fuldoklott. De William sosem vallaná be, hogy idős korában neki is ugyanúgy szüksége van a melegre, mint Esmereldának. – Akkor szólok neki, hogy… – szólalt meg Raphael, de Ophelia durván félbeszakította. – Én inkább azt szeretném, ha megmutatnák a szobámat, köszönöm szépen – jelentette ki, miközben bevonult az előcsarnokba. – És ott fogyasztom el a vacsorát is.

– Természetesen, hölgyem – vágta rá William. A rossz szemével biztosan nem látta a lány finom öltözetét, de a parancsoló hanghordozásból arra következtetett, hogy egy hölggyel áll szemben. Raphael a fejét csóválva nézte, ahogy Ophelia felmegy a lépcsőn. Természetesnek vette, hogy William követi őt, és megmutatja neki a szobáját. Pedig az ő korában ez nem olyan könnyű. Az idős lakáj inkább elsietett, hogy előkerítse a gazdaasszonyt. Úgy tűnik, a lány már meg is feledkezett róla, és nem állt szándékában társalogni vele. Raphael nem szokta meg, hogy levegőnek nézik. Bár ez most kapóra jött, mert nem kell hazudnia, ha megkérdezi, mikor érkeznek Londonba. Mégis bosszantotta ez a lekezelő magatartás. – Akkor úgy látom, már csak reggel találkozunk – szólt a lány után. – Méghozzá korán reggel – vetette oda Ophelia, de közben vissza sem fordult. – Nem akarok megint egy egész napot az úton tölteni. A férfi nem várta meg a lány mondanivalóját, hanem belépett a szalonba, de az ajtóban még visszanézett. Remélte, hogy a lány megfordul, és látja, hogy faképnél hagyta. De nem. Gőgös nőszemély.

5. FEJEZET

icsoda? Elraboltad azt a lányt? Beszélj hangosabban, fiam. Azt hiszem, rosszul hallottam. Raphael megveregette nagynénje kezét. Tudta, hogy nem kell kiabálnia, mert az asszony bal oldalán ül, és Esme bal füle még egész jól működik. Talán azért nem hall, mert a nyakát és a fülét is vastag sálba bugyolálta. Sőt a vállára is egy meleg kendőt terített. Kész csoda, hogy nincs rajta kesztyű. A szalonban nagy volt a hőség. Raphael meglazította az inge nyakát. A bakon ülve majdnem megfagyott, de alig töltött két percet a szalonban, és máris le kellett vennie a kabátját. – Jól hallottad. De nem arról van szó, amire gondolsz. Néhány nap múlva megkapom a szülei beleegyezését, hogy magamnál tartsam, amíg csak akarom. – Eladják neked a lányt? – Jaj, dehogy! Szó sincs ilyesmiről. Valószínűleg azt fogják hinni, hogy házasság jár a fejemben, és tényleg így van. De nem az én házasságom. Ez az Ophelia Reid egy igazi hárpia, egy végtelenül goromba, rosszindulatú nőszemély. Hazugságokat terjeszt, és nem érdekli, hogy kinek árt ezzel. – Mintha fél London nem ugyanezt tenné… – jegyezte meg Esmerelda. Raphael felnevetett.

– De ők legalább azt hiszik, hogy az igazságot terjesztik, amikor továbbadják a pletykákat. Ophelia viszont jól tudja, hogy hazug szóbeszédeket kohol. – Akkor meg miért foglalkozol vele? – A fejembe vettem, hogy megváltoztatom. A szépsége lenyűgöző. Képzeld el azt a csodát, ha belül is ugyanolyan gyönyörű lenne, mint kívül. – És akkor elég jó lenne neked? – Ne próbálj összehozni vele, Esme néni. Ha meglátod, egyáltalán nem leszel elragadtatva tőle. – De meg fogod változtatni, úgyhogy nem törődöm az első benyomással. A férfi megcsóválta a fejét. – A nők miért nézik mindennek a jó oldalát? – Azért, mert a nőknek kell kiegyenlíteniük a férfiak pesszimizmusát. Nos, lehet, hogy te kivétel vagy, mert azt hiszed, hogy meg tudod változtatni ezt a kislányt. – Ez csak egy próbálkozás, és nem biztos, hogy sikerülni fog. De ha mégis, akkor én magam fogom támogatni őt a londoni szezonban, és gondoskodom arról, hogy jó férjet találjon magának. De az nem én leszek. Még jó néhány évig élvezni akarom az agglegényéletet, mielőtt megállapodok valaki mellett. – Akkor miért csinálod ezt? – Ha tudni akarod, egy fogadásról van szó. Az egyik barátom meg van győződve arról, hogy Ophelia Reid reménytelen eset. Én nem vagyok ebben ennyire biztos, ezért fogadást kötöttünk. – Gondolhattam volna – csóválta meg a fejét Esmerelda. – Még mindig nem nőtted ki azt a rossz szokásodat, hogy lecsapsz a kihívásokra. És miért gondolom azt, hogy most még csalni is akarsz? – Én? – vigyorgott a férfi. – Szó sincs róla. Csak egy kicsit rásegítek a dologra. De valakinek fel kellett vennie a kesztyűt. Az a lány saját magától sosem fogja elhagyni a rossz szokásait, mert azt hiszi, hogy semmi baj a viselkedésével. Egyébként mindent az illem

szerint akarok csinálni, úgyhogy szeretnélek megkérni, hogy gyere velünk Alder's Nestbe. Remek gardedámja lennél. – Miért nem maradtok itt? A férfi egy pillanatig elgondolkodott, aztán megcsóválta a fejét. – A te otthonod nincs elég félreeső helyen. Vannak szomszédok a közelben. – Na és? – Nem áll szándékomban lakat alatt tartani, de nem szeretném, ha elszökne. Nem tudok segíteni neki, ha kirepül a kalitkából. – Ahogy akarod – vonta meg a vállát az idős hölgy. – Bevallom, mindig érdekelt az apám őrültsége, ahogy a húgaim nevezték azt az eldugott birtokot. Még sosem jártam Alder’s Nestben. Amikor elvonult oda, nem hívta magával a családot, mert örült, hogy megszabadult a sok zajtól, amit Norford Hallban csaptunk. – Ezt sosem említetted. Zajos gyerek voltál, Esme néni? – Ilyet nem mondtam – szegte fel a fejét az asszony, de a barna szemében huncut fény gyúlt. – A kishúgom, Julie és Corinthia kiáltozott a leghangosabban. De az apád volt a felbujtó. Egy nap sem telt el, hogy valamelyikünket ne piszkálta volna. Végigkergetett minket a házon, és sokat szenvedtünk az ostoba tréfái miatt. Szerencsére később kinőtte ezt a rossz szokását. Raphael nem volt biztos abban, hogy ő leszokott a tréfamesterségről. Ezt a tulajdonságát az apjától örökölte, és még mindig nagyon élvezte. Imádta ugratni a húgát, Amandát, aki olyan hiszékeny volt, hogy egyszerűen nem lehetett ellenállni a kísértésnek. – Holnap korán reggel indulunk – közölte Raphael, és feltűrte az ingujját. Még a homlokát is megtörölte, mert izzadni kezdett. – És ne áruld el Opheliának, hová megyünk. Még mindig azt hiszi, hogy Londonba tartunk. – A fiatalember végül a kandallóra nézett, és megkérdezte: – Tényleg ennyire fázol, Esme néni? – Nem, csak azt akarom, hogy William hasznosnak érezze magát – ismerte be az asszony lehalkított hangon, hátha az öregember

hallgatózik. – Már azt mondogatta, hogy vissza akar vonulni, de nagyon hiányozna nekem. Olyan kevés látogatónk van, hogy már nem kell az ajtóban szolgálnia, mint régen. De most a tűzifát hozza a szobámba. Raphael felnevetett. – Nem baj, ha néhány percre kinyitom az ablakot? Az idős asszony elmosolyodott. – Dehogy.

6. FEJEZET

jszaka havazott. Nem hullott olyan sok hó, hogy sokáig megmaradjon, de egy ideig biztosan szép lesz. Ophelia ebben is mindig ellentmondásba került saját magával. Szerette a havat, de nem tetszett neki, amikor olvadni kezd, és piszkos latyak marad utána. Márpedig Londonban, a nagy forgalom miatt hamar beszennyeződik a friss hó. A Hyde Park gyönyörű látványt nyújtott egy hóesés után, de ott sem tartort sokáig a fehérség, annyira kormos volt a város. De ezt a havat most biztosan tovább élvezheti majd, mielőtt olvadni kezd. A kocsisa az előcsarnokban várt rá. Még mindig mosolyognia kellett, ha arra gondolt, hogy a Locke-örökös hajtja a hintóját. A kedvéért a legcsinosabb utazóruháját vette fel, ugyanazt, amelyben Duncan MacTavisht szerette volna lenyűgözni, amikor ki akart vele békülni az oxbow-i fogadóban. Tudta, hogy csodásan fest a hófehér szőrmesapkában, a hosszú halványkék bársonykabátban, amelyre egy ugyancsak fehér szőrmével díszített pelerint kanyarított. Az emeleti tükörben megnézte magát, és elégedett volt a látvánnyal. Még Duncant is elbűvölte ebben az öltözékben, de sajnos annyira nem, hogy meglágyuljon iránta. Nagyon zokon vette, hogy barbárnak nevezte. Kényes helyzet volt, de ő mindent megtett, hogy elérje a célját. Azt akarta, hogy Duncan bocsásson meg neki, és megint jegyezzék el egymást, megelőzve a rosszindulatú pletykákat. Aztán békességben bontsák fel a jegyességüket, ahogy eredetileg tervezte.

Ugyanakkor vigyáznia kellett, nehogy túllőjön a célon, és a férfi beleszeressen, miután rájön, hogy mégsem olyan gonosz, mint hitte. Az nem lett volna jó. Ezért óvatosan fogalmazott, és nem igyekezett megcáfolni a rossz véleményt, amit a férfi kialakított róla. Duncan végül a tökéletes megoldást ajánlotta fel, vagyis az ő saját ötletét. Az utolsó megjegyzése így szólt: „Nem szándékozom versengeni a feleségemmel, hogy én szeretem jobban, vagy ő saját magát.” Ez akkor felbosszantotta, de most már inkább viccesnek találta, miután megszabadult a rémes házasságtól, és megint értékelni tudta a dolgok humoros oldalát. Az is vicces, hogy a jóképű és gazdag Lord Locke hajtja a hintóját. Ophelia először kedvesnek találta a segítőkészségét, de előző este elgondolkodott rajta, és kételyei támadtak. Miért vállalna el a férfi egy ilyen nehéz feladatot az ő kedvéért, amikor még csak nem is kedveli? Ezt a Summers Glade-ben folytatott beszélgetéseik során egyértelműen a tudomására hozta. Végül Ophelia arra a következtetésre jutott, hogy Locke valószínűleg Summers Glade-ben rekedt, miután a húga nélküle ment vissza Londonba. Tehát egyáltalán nem szívességről van szó, csak így akarja beállítani a helyzetet. De nem is baj, mert legalább nem lesz az adósa. Azt viszont nem bánná, ha együtt emlegetnék Lord Locke-kal. Márpedig ez könnyen megtörténhet, ha megérkeznek Londonba, és valamelyik ismerőse meglátja, hogy ő hozta haza. Az ismerősei, főleg a férfiak, biztosan észreveszik a hintóját. Nem ártana, ha egy ilyen köztiszteletben álló ifjú úriemberrel hoznák hírbe, hiszen továbbra is férjet kell találnia magának, és lehetőleg még a szezon vége előtt. Mivel már nem fenyegeti a nem kívánt házasság réme, végre minden figyelmét arra összpontosíthatja, hogy ő keressen egy megfelelő férfit magának. A feltételei egyáltalán nem túlzottak. Egy olyan férfival szeretne találkozni, aki nem kezdi el azonnal imádni a szépségéért, hanem tényleg meg akarja ismerni, és nem vall neki

szerelmet, amikor még nem is tudja, miért kéne szeretnie. Ez olyan lehetetlen kívánság? – Na végre – szólalt meg Raphael a lépcső alján állva, majd hozzátette: – Pedig úgy emlékszem, azt mondtad, hogy korán indulunk. Úgy látszik, nem sikerült elbűvölnie a férfit, bosszankodott Ophelia. Pedig arra számított, hogy Raphael ellágyul, és megbánja a korábbi durvaságát. De most alig nézett rá, miközben a vállára kanyarította a télikabátját. Már órák óta fent volt, mivel előző este korán lefeküdt, és csak azért nem jött még le, hogy a többiek tovább aludhassanak, mielőtt nekivágnak egy újabb hosszú és fárasztó útnak. Mindegy. Legközelebb majd csak azzal lesz tapintatos, aki értékeli. – Nagyon elfáradtam tegnap – közölte hűvös arccal. – Különben lejöttem volna, hogy találkozzam a nagynénéddel. Lesz alkalmam üdvözölni, mielőtt távozunk? – Ami azt illeti, ő is velünk tart. Ugye nem bánod, ha meg kell osztanod a hintódat? – Félsz kísérő nélkül utazni velem? – csipkelődött Ophelia, amikor a lépcső aljára ért. – Tudtam, hogy meg fogod érteni. Senki sem szereti, ha egy szívesség miatt bajba kerül. – Amennyiben tényleg szívességről van szó. De nem hiszem, hogy most erről beszélhetünk – jegyezte meg gúnyosan a lány. – Miért nem vallod be, hogy a húgod otthagyott Summers Glade-ben, tehát tulajdonképpen én teszek neked szívességet, mert… – Mert hagyod, hogy a jó meleg hintódban utazhassak? – vágott a lány szavába Raphael, és felvonta a szemöldökét. A lány érezte, hogy elpirul. Mi ez? Nem szokott elpirulni! A bőrének nem áll jól a pirulás, mert úgy néz ki, mintha kiütéses lenne. Inkább visszataszító volt, mint vonzó. Még jó, hogy a férfi nem várt tőle választ, miután zavarba hozta.

– Mi lenne, ha megegyeznénk abban, hogy minden további társalgás nélkül elviseljük egymás társaságát? – Rendben – válaszolta a lány. – Mivel csak egy rövid időről van szó, azt hiszem, túl fogom élni. A férfi mintha felhorkantott volna, de lehet, hogy Ophelia rosszul hallotta. Ekkor egy idősebb hölgy lépett ki a szalonból, nyomában egy fiatal szolgáló bukkant fel, és mindketten utazáshoz voltak öltözve. Ő bizonyára Raphael nagynénje, gondolta Ophelia. A nő egy meleg köpenyt terített a vastag télikabátjára, a fejét is meleg gyapjúsálakba bugyolálta, úgyhogy alig lehetett látni a pufók arcát. – Bizonyára Lady Esmereldához van szerencsém – mondta Ophelia mosolyogva, és a kezét nyújtotta az idős hölgynek. – Ophelia Reid vagyok. Örülök, hogy… – Hangosabban, kislányom – mordult fel Esmerelda mogorván. – Elég rosszul hallok. – Azt mondtam, hogy… – Nem kell kiabálnod – vágott a lány szavába Esmerelda. – Annyira azért nem vagyok süket. Ophelia elmosolyodott. – Felsegítselek a hintóra, Lady Esmerelda? – A lábamnak nincs semmi baja. Ophelia nem sértődött meg a hölgy házsártos modorán, inkább mulatságosnak tartotta. – Rendben. A szolgálóm már begyújtott a kályhába. Jó meleg lesz a hintóban. – Remek. Ennek örülök – bólintott Esmerelda, majd odaszólt a közelében álló lakájnak: – Tartsd a frontot, William. Van egy olyan érzésem, hogy nem leszek sokáig távol. – Igenis, hölgyem – felelte a lakáj, és meghajolt, míg Esmerelda kivonult az ajtón. Ophelia észrevette, hogy Raphael arca megrezzen a nagynénjével folytatott beszélgetése hallatán. Ha nem gyűlölné annyira, akkor

megnyugtatná, hogy nem kell feszengenie Lady Esmerelda viselkedése miatt. Ő megérti az idősek mogorvaságát, és egyáltalán nem zavarja, ha egy kicsit harapósak. De nemsokára kiderült, hogy félreértette a férfit. Amikor követni akarta az idős hölgyet, Raphael megragadta a karját, és egy pillanatra visszatartotta. Ophelia most nem azt a tréfás kedvű fiatalembert látta maga előtt, aki még gúnyolódás közben is könnyed és vidám marad. Ez a halálosan komoly Lord Locke volt, akivel már kétszer találkozott, és mindkét alkalommal megtapasztalta, hogy ha megharagszik, akkor lefoszlik róla minden udvariasság. – Ez mi az ördög volt? – förmedt a lányra Raphael, majd választ sem várva hozzátette: – Eszedbe ne jusson felhasználni a nagynénémet az aljas kis játékaidhoz! Ezt nem fogom eltűrni. Ophelia először értetlenül pislogott, aztán rájött, hogy mi bőszítette fel. Hát persze, hiszen a legrosszabbat gondolja róla. Érthető módon megdöbbent, amikor hallotta, hogy kedves a nagynénjéhez. – Milyen vicces elképzelés. Nem akarlak kiábrándítani, Lord Locke, de kedvelem az időseket. Ők nem próbálnak versengeni velem, és nem akarnak előnyt kovácsolni az ismeretségünkből. Úgyhogy remekül ki fogunk jönni a nagynénéddel. Ezt megígérhetem. Nem kell aggódnod, hogy ellene fordítom az éles nyelvemet. Ami viszont téged illet… – Megértettem, nem kell tovább részletezned – vágott a lány szavába Raphael. – Szállj be a hintóba, mert szeretném, ha minél előbb vége lenne ennek a kényszerű együttlétnek. – Milyen furcsa, hogy most az egyszer egyetértünk – jegyezte meg a lány, és kivonult az ajtón.

7. FEJEZET

phelia egyik bosszantó szokása, hogy szereti, ha övé az utolsó szó, állapította meg Raphael. Ő is ilyen volt, ezért még mulatságosabbnak találta a helyzetet. Egyébként újabb kételyei támadtak Ophelia gonoszságával kapcsolatban. Eddig is voltak furcsa jelek, de most nagyon meglepődött, amikor látta a lányt a nagynénjével beszélgetni. Ophelia kedvessége éles ellentétben állt mindazzal, amit addig tudott és hallott róla. Ezt még a nagynénje is észrevette, és erre célozva mondta Williamnek, hogy nem lesz sokáig távol. Amikor felelősségre vonta Opheliát, teljesen érthető magyarázatot adott a viselkedésére. Túlságosan meggyőzőnek tűnt az érvelése. Ez is elbizonytalanította, pedig nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a lány mindig ármánykodik és manipulál. Az a gond, hogy még nem ismeri elég jól, és nem tudja megállapítani, mikor őszinte, és mikor hazudik. De bizonyára remek hazudozó, különben nem sikerült volna büntetlenül megúsznia azt a sok gonoszságot, amit neki tulajdonítanak. Előző este írt Sabrinának, és elkérte a nagynénjétől az egyetlen férfiszolgáját, hogy elvigye a levelet, és meghozza a választ. Sabrina jól ismerte Opheliát, mert náluk lakott a londoni debütálása idején. Raphael azt is hallotta, hogy Sabrina nagynénje és Ophelia anyja gyerekkori barátnők voltak. Sabrina többet tud Ophelia gonoszságairól, és Raphael úgy döntött, hogy minden részletet meg

kell ismernie, ha meg akarja változtatni. Remélhetőleg Sabrina siet a válasszal. Egy újabb hosszú napot töltöttek az úton, miközben maguk mögött hagyták Durhamet, és már Northumberland szívében jártak, egyre közelebb a nagyapja házához. Télvíz idején nem túl jó ötlet egy ilyen északi utazást tenni, ráadásul Raphael egész idő alatt a bakon fagyoskodott. Esmereldát megkérte, hogy csomagoljon egy kosár ételt a hölgyeknek, mert nem akart megállni ebédelni. A nagynénje neki is készített ennivalót, amit a kesztyűs kezével csak nagy üggyel-bajjal tudott elfogyasztani. Már megbánta, hogy nem állt meg a legutolsó fogadóban, amelyet késő délelőtt hagytak el. Jólesett volna kicsit felmelegednie. Minél északabbra haladtak, annál havasabb lett a táj, és a szél egyre viharosabban fújt. Raphael tudta, hogy nem lesz több fogadó az úton. A Nest valóban mindentől távol esett, messze fent, a hegyek között. Mire késő délután odaértek, örömmel látta, hogy a hatalmas ház egyik kéményéből füst száll az ég felé. Tehát a gondnok otthon van, és ő nemsokára a tűz mellett melengetheti az átfagyott tagjait. De mielőtt a melegbe ér, még számolnia kell Ophelia haragjával, és ez nem lesz egy kellemes beszélgetés. Raphael megerősítette magát, lélekben felkészült a csetepatéra, majd kinyitotta a hintó ajtaját. – Jobb lesz, ha besietnek a házba, hölgyeim – figyelmeztette a társaságot. – Elég hideg van idekint. – A hintóban elviselhetetlen a meleg – panaszkodott Ophelia. – A hőségtől elaludtam, pedig egyáltalán nem voltam fáradt. Ő lépett le először, Raphael segítségével. De aztán nem sietett előre, ahogy a férfi remélte. A hatalmas udvarházra bámult, és dühösen felfortyant: – Most meg hol vagyunk? Egy másik nagynénédnél? – Nem. Ez a ház az enyém.

– De miért álltunk itt meg? Már bizonyára London közelében járunk, úgyhogy még az est leszállta előtt odaérhetnénk. – Messze vagyunk Londontól, kedvesem. Üdvözöllek Alder's Nestben. A lány értetlen arccal próbálta feldolgozni a hírt, aztán elkomorodott, mert a hintó mögé nézett, és megpillantotta a kopár lápvidéket. Raphael még csak nyáron látogatta meg a félreeső birtokát. Akkor a táj gyönyörű volt, és vadvirágok pompáztak mindenütt. De most elég lehangoló látványt nyújtott a környék. – Remélem, vannak itt szolgák – közölte Esmerelda, miközben Raphael lesegítette a lépcsőn. – Nem fogok főzni! – figyelmeztette az unokaöccsét. – Nyugodj meg, Esme néni. Van itt egy gondnok, aki már jó ideje vigyáz a házra. Előzőleg az apádnak dolgozott. A felesége a gazdasszony és a szakácsnő, amikor itt tartózkodom. Szerintem van néhány lányuk is, úgyhogy ma estére, de legkésőbb holnapra összeáll a személyzet. Esmerelda bólintott, és az ajtóhoz sietett, ahol Bartholomew Grimshod, a középkorú gondnok állt. A hölgyet követte a csinos fiatal szolgálója, aki elismerő pillantással Raphaelre mosolygott, miközben elhaladt mellette. A férfi észre sem vette, mert Opheliával volt elfoglalva. A londoni szépség nem mozdult, arcán őszinte megdöbbenés tükröződött. – Az a szörnyű gyanúm támadt, hogy hosszabb tartózkodásra készülsz. Ugye, tévedek? – förmedt Raphaelre. – Igazad van. – Szó sem lehet róla. Követelem, hogy vigyél Londonba, ahogy ígérted! – Követelhetsz, amit akarsz, de én itt maradok. Egyébként egy szóval sem említettem, hogy Londonba viszlek, csak azt mondtam, hogy egy irányba tartunk. Ez volt az irány.

Raphael lesegítette Sadie-t a hintóból. Az asszony álmosan törölgette a szemét, és értetlen arccal nézett rájuk, mert meghallotta a beszélgetésüket. Ophelia megragadta a nő karját. – Ne menj be a házba! Azonnal távozunk. Raphael nem törődött Ophelia kijelentésével, és szó nélkül továbbsétált. A londoni hölgy nem volt hozzászokva, hogy egy férfi így viselkedjen vele, és felháborodottan felkiáltott. De Raphaelnek nem volt kedve kint álldogálni a hidegben, míg a kérdéseire válaszol. – Lord Locke! – szólt utána a szőkeség. – Raphael! – kiáltotta, amikor a férfi a füle botját sem mozdította. – A pokolba, Rafe! Azonnal állj meg! – A lány hangja most már tényleg ingerült volt. Raphael folytatta az útját, és csak az ajtóban állt meg, hogy üdvözölje Bartholomew-t. – Hagyd itt az összes poggyászt, és először a lovakat… A lovakat vidd el innen, a te házadhoz. Majd segítek bevinni a bőröndöket, ha már egy kicsit felmelegedtem. – Igen, uram – felelte a férfi. – Meddig maradsz? – Egyelőre én sem tudom, de addig is szükségem lesz személyzetre, úgyhogy intézkedjél. Ami pedig a mögöttem kiabáló hölgyet illeti… Nos, vele egyáltalán nem kell foglalkoznod. – Hallottam! – csattant fel Ophelia, aki ekkor érte utol a férfit. – És nem fogom tűrni, hogy semmibe vegyenek! A gondnok elsietett, hogy teljesítse ura parancsát, mire Ophelia megfordult, és ráförmedt a szolgálójára. – Ne hagyd, hogy kifogja a hintómat! Most már a szolgáló is haragosnak tűnt. Kurtán biccentett, és elszánt arccal Bartholomew után sietett. Raphael tudta, hogy hiába fárad, de nem volt hajlandó a hidegben álldogálva megvárni, amíg az asszony rájön erre. Sóhajtva kinyújtotta a karját, és az ajtóra mutatott. – Ha lecsillapodtál, mindent el fogok magyarázni, Ophelia. Ígérem. Majd ha lesz egy kis időnk, és nyugodtan beszélhetünk. Nem

akarom, hogy zavarba hozd a nagynénémet, amikor jelenetet rendezel. Úgyhogy a türelmedet kérem, amíg felmelegszem. Te kényelmesen utaztál idáig, de én teljesen átfagytam a bakon. Raphael elindult a szalon felé, mert biztos volt abban, hogy a nagynénje már ott van. Ophelia sziszegő hangja megállította. – Ne merj még egyszer elsétálni tőlem! A férfi hátranézett. – Nem hallottad, hogy a türelmedet kértem? – vonta fel a szemöldökét. – Én azt hittem, jó a hallásod. – Miből gondolod, hogy várni fogok? Tudod, hogy milyen türelmetlen vagyok. – Akkor azt hiszem, ezen is dolgoznunk kell. Nemsokára neki is látunk, Ophelia. Figyelj rám: most bejössz ide a szalonba, leülsz, és csendben maradsz, amíg előkészítik a szobákat, és mindenkit elhelyeznek. – És ha nem? – Nos, akkor nem árulom el, miért vagy itt. Most, hogy jobban belegondolok, nem is szükséges közölnöm veled a… – Ez nevetséges! – vágott Raphael szavába Ophelia. – Tartsd meg magadnak a nevetséges magyarázkodásodat. Én hazamegyek! A lány megfordult, hogy távozzon, és majdnem összeütközött a szolgálójával, aki közben visszatért. – A gondnok nem hallgat rám! – morogta bosszúsan az asszony. – Csak az ura parancsát hajlandó teljesíteni. Ophelia dühösen toppantott a hír hallatán. – És ki hajtaná a hintót, ha az emberem nem törődne a parancsommal? Ophelia megpördült, és villámló szemmel nézett a férfira. De Raphael csak megvonta a vállát, és így folytatta: – Ha kíváncsi vagy az okokra, akkor tedd azt, amit mondtam. Biztosíthatlak, hogy tökéletes magyarázattal tudok szolgálni, de senki sem kötelez arra, hogy eláruljam, mire készülök. Tudom, hogy nem szeretsz a sötétben tapogatózni, de talán úgy is kiigazodsz majd a helyzeten.

– Ezt nem mondhatod komolyan! – kiáltott fel Ophelia felháborodott arccal. – A türelem egy csodálatos tulajdonság. Az előbb te magad mondtad, hogy hiányzik belőled, ezért ez lesz az első leckéd. Most kezdődik a türelem próbája, Ophelia.

8. FEJEZET

phelia még mindig forrt a dühtől. A vikomtnak elment az esze! Miért nem említette senki, hogy egy őrülttel van dolga? Ophelia haragos pillantással meredt Raphael hátára. A férfi a kandalló előtt állt, és a kezét melengette. Egyszerűen nem vesz róla tudomást, mintha ott sem lenne a helyiségben! Pedig ő már legalább egy órája üldögél a szalonban, gyakorolja a türelmet, és egyetlen szót sem szól senkihez. Esmereldát azonnal a szobájába vezették, mihelyt átmelegedett. A távozása előtt néhány békítő szót szólt a magában füstölgő Opheliához: – Ne duzzogj, leányom, nem áll jól neked. Keverd ügyesen a lapokat, és a javadra válik ez a kis kaland. Ez mit jelentett? Ophelia nem kérdezte meg, mert Raphael is a helyiségben volt. Majd később beszél a hölggyel, mert úgy látszik, ő tudja, miről van szó. Raphael nagynénje egyetért azzal, amit az unokaöccse művel? Ophelia remélte, hogy téved, örült volna, ha Sadie-n kívül más is az ő pártján áll. De amíg a férfi nem áll elő a megígért magyarázattal, addig csendben fog maradni, még akkor is, ha beleőrül. A két szolgálót elvezették a szolgák lakrészébe. Sadie nemsokára visszatért, és bejelentette, hogy a szobája készen áll, de Ophelia egy kézlegyintéssel elküldte. Addig nem megy sehová, amíg Raphael el

nem mondja neki, hogy miről van szó. De ez az ördögi alak szándékosan bosszantja, és a kelleténél jóval tovább várakoztatja. A nő magában dúlt-fúlt. Még soha életében nem volt ennyire mérges. Azon törte a fejét, hogyan tudná megbüntetni Raphaelt ezért a borzalmas viselkedésért. És hiába töri a fejét, a férfi nélkül sosem fog rájönni arra, hogy mit keres ott. Még azt sem tudja, hol van! Korábban, amikor kinézett a hintó ablakán, elcsodálkozott, hogy miért olyan kietlen a táj. Alig látott néhány házat. Aztán megint elbóbiskolt, és arra gondolt, hogy Raphael bizonyára ismer egy hátsó utat, ahol elkerülhetik a Londonba vezető nagy forgalmat. De most, mielőtt belépett a házba, csak pusztaságot látott mindenfelé, mintha többmérföldes távolságban nem lenne lakott terület. El sem tudta képzelni, hogy hová került. De rá fog jönni! Arra is, hogy miért hozta ide a férfi, ahelyett, hogy hazavitte volna Londonba. Annyira fontosnak tartja magát, hogy azt hiszi, megteheti. De mi az indítéka? Csak egy dologra tudott gondolni: ő is meg szeretné kaparintani, akárcsak a többi férfi. Azt hiszi, hogy az előkelő származása miatt büntetlenül elrabolhatja, és kompromittálhatja? Meg akarja győzni arról, hogy szereti, amikor ez teljes képtelenség? – Ma megtanultad, mi a türelem? Ophelia kék szeme villámlott a haragtól, miközben Raphael széles hátára nézett. Micsoda fensőbbséges hang! Tudja, hogy nyeregben van. Meg sem fordult, hogy a szemébe nezzen, amikor megszólította. A lány képtelen volt tovább türtőztetni magát, és kitört belőle a visszafojtott feszültség. – Nem! Nem tanultam meg, mi a türelem! – Kár. – A férfi elindult az ajtó felé. Ophelia egy pillanatig hitetlenkedve nézett utána. Tényleg távozni akar? Talpra ugrott, hogy az ajtó elé álljon. De a heverő előtt álló asztalt közelebb húzták, amikor behozták az ételt, és a lány beverte a térdét.

Egy csésze meg egy csészealj nagy csörömpöléssel a padlóra esett, és Ophelia ijedten felkiáltott. Raphael azonnal megtorpant. – Jól vagy? – kérdezte, és a hangjában őszinte aggodalom csengett. – Igen. Illetve nem. A lány a haragjára utalt, és nem a térdén lévő apró dudorra, de a férfi felsóhajtott. – Rendben van, ülj le. Majd máskor tanulsz türelmet. A lány nem sietett tisztázni a félreértést, amikor úgy tűnt, hogy Raphael mégis hajlandó magyarázatot adni neki. Szeretné végre megtudni, miért vannak ott. A férfi leült a heverőre, jó messzire tőle, de legalább most a szemébe nézett, amikor Ophelia megint elfoglalta a helyét. – Mondd el, hogy London helyett miért itt kötöttünk ki. – Rendben. Szóval az a helyzet, hogy most te meg én… – Tudtam! – csattant fel a lány ingerülten. – Az a terved, hogy kompromittálsz, és kénytelen leszek hozzád menni feleségül. Nos, én nem fogok… A lány abbahagyta a felháborodott szóáradatot, mert a férfi nevetni kezdett, és látszott rajta, hogy jól mulat. Ha nem lenne olyan dühös, Ophelia zavarba jött volna, hogy ennyire félreértett valamit. A férfi megerősítette a gyanúját. – Te jóságos ég! Honnan támadt ez a rémes ötleted? – kérdezte végül. A lány bizonytalanul folytatta. – Mi más oka lenne annak, hogy idehoztál? – Éppen ezt akartam elmagyarázni, amikor a szavamba vágtál. De ha már erről van szó, biztosíthatlak, hogy a nagynéném jelenléte miatt nem kell tartanod a botránytól. Megígérem, hogy nem foglak kompromittálni. – Amíg az apám tudomást nem szerez erről a gyalázatról – jelentette ki Ophelia.

– Miféle gyalázatról beszélsz, kedvesem? Hogy a Locke család meghívott magához, és a szívemen viselem a debütálásodat? Erről már ő is tud, mert küldtem neki egy üzenetet, mielőtt elhagytuk Summers Glade-et. – Meghívás? A megkérdezésem nélkül? – Beleegyeztél volna? Úgy tűnik, a férfi csak egy választ fogad el tőle, de a lány örömmel hazudtolta meg az elvárásait. – Igen, beleegyeztem volna. – És az apád? – Ő valósággal kilökött volna az ajtón – felelte a lány, és nem tudta eltitkolni a keserűségét. De meg is bánta, hogy így elárulta magát, amikor Raphael gúnyos mosollyal bólintott. – Gondoltam. A lány haragos arcot vágott. – Akkor is az én engedélyemre lett volna szükséged! A férfi mosolya még gúnyosabb lett. – Tévedsz, kedvesem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az első eljegyzésed a barátommal, Duncannel. Belátom, hogy szörnyen igazságtalannak tartod, de csak a szüleid akarata számít, semmi más. A férfinak már visszatért a szokásos gunyoros modora, állapította meg Ophelia. Ráadásul élvezettel dörgöli az orra alá, hogy milyen kevés beleszólása van az élete fontos eseményeibe. – Ez nem a családod lakóhelye – jelentette ki. – Egyébként hol a csudában vagyunk egyáltalán? – Northumberlandben. – De az már majdnem Skócia! – Azért nem egészen, mert elég nagy ez a megye. De valóban határos Skóciával. – Tehát hazudtál a leveledben az apámnak! – jelentette ki a lány. – A családod nem itt lakik. Ha elmondom neki az igazat…

– Még nem hallottad az igazat, Ophelia – vágott a lány szavába a férfi, és a hangja kicsit ingerült volt. – De reménykedjünk abban, hogy mire megint találkozol az apáddal, már sokkal tisztábban látod a dolgokat. – Mármint te reménykedsz benne – vetette közbe a lány, és most már ő is gúnyosan beszélt. – Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Jól fogalmaztam, kedves Ophelia. Mert addig nem távozol innen, amíg tényleg meg nem javul a természeted. A lány felháborodottan felkiáltott: – Nem tarthatsz fogva! – Miért nem? A válasz olyan váratlan volt, hogy Ophelia talpra ugrott. – Mert nincs hozzá jogod! – Mindig ilyen hevesen reagálsz? – Csak ha kihozol a sodromból. A férfi a fejét ingatta, és nem zavarta a lány haragja. – Nem állt szándékomban. Szeretném színpadias jelenetek nélkül lebonyolítani ezt a beszélgetést, úgyhogy légy szíves, ülj le, viselkedj visszafogottan, és nemsokára belátod, hogy jó okkal vagy itt. – Mi lenne az? – A saját boldogságod – vetette oda a férfi könnyedén. – Vagy azt akarod mondani, hogy idáig olyan nagyon boldog voltál? Ophelia egyáltalán nem volt boldog, de ezt nem akarta a férfi orrára kötni. – Majd én gondoskodom a boldogságomról, köszönöm szépen. – Ahogy eddig? Az tesz boldoggá, hogy tönkreteszed mások életét, vagy másokat boldogtalanná teszel? Vagy olyan pletykákat terjesztesz, amelyeknek nincs semmi alapjuk. Ettől leszel boldog? A lány érezte, hogy elvörösödik. – Csak azt tudod rólam, amit hallottál. És mi köze ennek ahhoz, hogy boldoggá teszel? Miért tartanád ezt olyan fontosnak? Egyébként hogy is tudnál te boldoggá tenni, amikor gyűlöllek téged? – Tényleg?

A lány hitetlenkedve bámult a férfira. – Nem tudtad? Kételyeid voltak? Miután Summers Glade-ben olyan csúnyán beszéltél velem? A férfi vállat vont. – Csak figyelmeztettelek, nehogy pletykálni kezdjél Sabrináról meg rólam. Ez nem csúnya beszéd. – Azt hitted, hogy pletykálni kezdek, pedig eszem ágában sem volt. Csak segíteni akartam, nehogy Sabrinának baja legyen. Tényleg azt hittem, hogy lefekszel vele, annyira kitüntetted a figyelmeddel. És ha nekem feltűnt, akkor mások is ugyanerre a következtetésre juthattak volna. De te nem azt mondtad, hogy tévedek, hanem megfenyegettél, hogy tönkreteszel! – Erre megvolt minden okom, ismerve a híredet. – Tehát beismered, hogy csak azt tudod rólam, amit másoktól hallottál! – vágott vissza a lány, és lebiggyesztette az ajkát. – Abban is egyet kell értenünk, hogy nem tudsz hozzájárulni a boldogságomhoz. Úgyhogy holnap hazaviszel! A férfi határozottan megrázta a fejét. – Nem. És nem azt mondtam, hogy én foglak boldoggá tenni. Csak segítek neked megtalálni a boldogságot, és megbékélni önmagaddal. – Én békében vagyok! – sziszegte a nő. – Nem úgy tűnik – mondta a férfi, miközben felállt. – Hová mész? – förmedt rá a lány. – Kerítek magamnak valami vacsorát, és lefekszem aludni. Az az érzésem, hogy holnap fárasztó napunk lesz. – De még nem fejezted be a magyarázatodat! A férfi felvonta a szemöldökét. – Nem? Nos, akkor dióhéjban közlöm veled: egy kedves, visszafogott nőt faragunk belőled, akit mindenki szeret. Akinek nem a szépsége miatt keresik a társaságát, hanem a szívélyes és barátságos természete vonzza az embereket. Ha meggyőzöl arról, hogy sikerült elérnünk ezt a célt, akkor majd hazaviszlek.

9. FEJEZET

vártnál sokkal jobban alakult a találkozása Opheliával, gondolta Raphael, és elégedetten elnyúlt a faragásokkal díszített hatalmas ágyban. Sikerült annyira megdöbbentenie a lányt, hogy elállt a szava, így elmenekülhetett tőle az este hátralévő részében. A lány is lefeküdt aludni. Raphael csak akkor vonult vissza a szobájába, miután erről meggyőződött. Nem akarta, hogy kirohanjon a hideg éjszakába. Ostobaság lenne, de ez a lány szörnyen hisztis és konok. Raphaelnek nehezen jött a szemére az álom, pedig azt hitte, hogy a kimerítő nap után azonnal el fog aludni. Nem lett volna szabad hagynia, hogy a lány felháborodása miatt elbizonytalanodjon, és ne beszéljen a Duncannel kötött fogadásról. Nem állt szándékában ezt eltitkolni a lány elől. De… valóban közölnie kéne vele, hogy egy fogadás adta az ötletet a jelleme megnevelésére? Nem lenne helyes. Egyelőre bőven elég annyi, amit az este mondott neki. Csillapítania kell a haragját, és rádöbbentenie, hogy a modorát rajta kívül mindenki tűrhetetlennek tartja. Duncannek igaza volt: Ophelia valóban úgy érzi, hogy nincs miért szégyenkeznie, és a viselkedése teljesen elfogadható. De talán ez csak azért van, mert még sosem gondolt bele, hogyan látják őt mások, és nem ismeri a véleményüket. Te jó ég, most kifogásokat keres neki? Már megint azok az átkozott kételyek!

Nem számított arra, hogy ilyen nehéz lesz figyelmen kívül hagyni a szépségét. Szíve szerint inkább csodálná, mint gyűlölné, és szívesebben hallgattatná el egy csókkal, mint… Honnan az ördögből támadt ez a gondolat? Jól tudja… Minden akaraterejére szükség volt, hogy eltitkolja Ophelia elől, mennyire vonzónak tartja. De ez csak a látvány miatt van. Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy miért bizonytalanodik el állandóan a közelében. Talán az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem nézne rá, gondolta gúnyosan. Úgy sokkal jobban haladnának a neveléssel. Megfordult, és ököllel belevágott a párnájába, mert végtelen undor fogta el a saját gondolataitól, amelyek ébren tartották. – Miért csinálod ezt? Raphael az étkezőasztalhoz igyekezett, és nem állt meg, hogy válaszoljon Opheliának, aki egyedül ült ott. Azonnal bombázni kezdte, mihelyt belépett a helyiségbe. Vajon mióta várja, hogy megjelenjen? A tányérján csak néhány pirítós morzsája volt. – Nem baj, ha előbb eszem, mielőtt beszélgetni kezdünk? – De igen. – Akkor ez remek alkalom, hogy gyakoroljuk a tegnapi leckét, nemde? Meghallván a hangját, Nan Raphaelnek is behozott egy tál reggelit. A lány előző este érkezett az anyjával, Beth-szel együtt, hogy hideg vacsorát szolgáljanak fel nekik. Jószívű vidéki emberek voltak, akik szívesen segítettek. – A választék elég szegényes, uram – mentegetőzött, miközben az asztalra tette a tálcát. – Az apám elment a piacra, hogy feltöltse a kamrát, de csak késő este vagy holnap ér vissza. Van itt azért néhány napra való élelem, de semmi különös. – Nem kell mentegetőznöd – mosolygott Raphael a lányra. – Tudom, hogy nem számítottatok a látogatásunkra. A lány bólintott, és visszasietett a konyhába. Ophelia az ujjával dobolt az asztalon. Raphael a kezére nézett.

– Ezt nem nevezném türelemnek – jegyezte meg. – Már figyelmeztettelek, hogy nem vagyok türelmes. Ez az egyik olyan hibám, amit szívesen beismerek. Egy fikarcnyi türelem sincs bennem. De legalább a hangja higgadt volt. Egyelőre. – Tehát beismered, hogy ez hiba. Nem szeretnél megszabadulni tőle? – Ehhez nincs szükségem a te segítségedre! – csattant fel a lány. A férfi megvajazott egy frissen sült kenyérből készített pirítóst. – Hány éves vagy? Tizennyolc? Tizenkilenc? És még mindig nem sajátítottad el a türelmet? Igenis segítségre van szükséged. Nem bánom, ha a tanár szerepét kell játszanom. – Talán az ördög szerepe jobban állna neked! A férfi nevetve nézett a lányra. – Kaptam már ennél rosszabb beceneveket is. Biztosan ördögien gonosznak fogsz tartani, mire végzünk. De addig udvariasan elfogadod a segítségemet. A lány felhorkantott. A férfi most már hangosan nevetett. – Rendben. Akkor nem olyan udvariasan. A lány haragos arccal meredt rá. A férfi vállat vont, és úgy tett, mintha nem foglalkozna tovább vele. Még jó, hogy ott van előtte az étel, amit nézhetett. A lány átkozottul gyönyörű volt aznap reggel. Remekül állt rajta a lila szegéllyel díszített rózsaszín ruha, és a művészi gonddal feltűzött frizurája maga volt a tökéletesség. Szépen ívelt szemöldöke elővillant a bájos frufru alól, és a halántéka körül néhány kiszabadult fürtöcske enyhítette a frizura szigorúságát. Vajon mindig ilyen gyönyörű? Még a harag sem torzította el a szépségét. A lány még néhány másodpercig dobolt az asztalon, majd megszólalt: – Hol van a nagynénéd? – Bizonyára a rossz modorod elől bujkál. – Muszáj minden szavaddal sértegetned? – fortyant fel a lány. – Ezt teszem? Nem is tudom, miért.

A férfi látta, hogy a lány halványan elpirul. Nagyon jól állt neki. Vajon miért nem visel sminket, hogy elérje ezt a hatást? Bár talán így jobb. Ez a nő olyan szép, hogy szebb már nem is lehetne. A férfi megenyhült. – Nemigen hagyja el a szobáját dél előtt. De biztosan tudom, hogy fent van, csak délelőtt kötögetni szokott. Olvasni is nagyon szeret, és ilyenkor szívesebben van egyedül. Az egyik bőröndjét valószínűleg telepakolta könyvekkel. – Nem volt szükségem ilyen kimerítő tájékoztatásra, de köszönöm szépen. – Nem vagy hozzászokva az olyan beszélgetésekhez, amikor nem rólad van szó? A lány még jobban elpirult. Aha! Végre valami elhalványította a földöntúli szépségét, és az arca olyan lett, mint egy közönséges halandóé. Valószínűleg ezért nem hord sminket. Egy kicsivel több pír, és máris úgy néz ki, mintha kiütések lennének a halvány bőrén. El akarta terelni a figyelmét a lány külsejéről, ezért folytatta a társalgást. – Abban reménykedtél, hogy átcsábítod a saját térfeledre? Ne fáradj. Esme néni mellettem áll. A lány nem tagadta, hogy ez volt a terve. – Nem hiszem, hogy helyesli, amit művelsz. – Nem is kell véleményt formálnia. Tudja, hogy megkaptam a szüleid beleegyezését, és ennyi elég neki. Egyébként neked is be kéne érned ennyivel. – Ez csak azért sikerülhetett, mert kihasználtad az apám beteges rajongását a nála magasabb ranggal rendelkező nemesek iránt. A lány hangjában keserűség hallatszott. Nem ez volt az első alkalom, hogy szomorú lett, amikor az apja szóba került. Úgy tűnik, nem kedveli az apját, de Durwich grófja sem szeretheti túlságosan a lányát, amikor egy olyan házasságba akarta kényszeríteni, amitől a lánya irtózott.

Ophelia elhallgatott, még a dobolást is abbahagyta, és merőn nézte Raphaelt. A férfi kezdte kényelmetlenül érezni magát. A lány már Summers Glade-ben is gátlástalanul flörtölt vele, mielőtt megint Duncan jegyese lett. Akkor azzal hárította el a közeledését, hogy az ő családjában a férfiak szeretik megkörnyékezni a nőket, és nincs ínyükre, ha egy házasságra áhítozó nőszemély akarja behálózni őket. De egyértelmű, hogy a lány érzett valami vonzódást iránta, különben nem kezdeményezett volna. Ám gyorsan lelohadt a lelkesedése, amikor megjegyzést tett a Sabrinával való viszonyára, és ő alaposan leteremtette az aljas feltételezése miatt. Kemény szavakat vágott a fejéhez, és Ophelia azóta nem kedveli. Ez a kölcsönös ellenszenve alaposan megnehezíti a vállalkozását, méghozzá mindkettejük számára. De nem fog a kelleténél elnézőbb lenni vele, csak hogy megkönnyítse a feladatot. Még csak az kéne! Éppen elég nehéz volt közömbösnek maradnia a szépsége iránt, és elkerülni a pillantását. – Ha befejezted a reggelidet, szeretnék választ kapni az eredeti kérdésemre – szólalt meg végül a lány. Raphael még nem végzett az evéssel, de a lány már annyi megválaszolatlan kérdést tett fel neki, hogy összezavarodott. – Melyik kérdésre gondolsz? – Miért csinálod ezt velem? – Annak több oka is van. – Csak egyet árulj el. – Senki sem kedvel téged, kivéve azokat a fiatalembereket, akik még nem jöttek rá, hogy milyen elviselhetetlen hárpia vagy. – Nem vagyok hárpia! Egyébként semmi közöd ehhez, úgyhogy egy másik okot kell mondanod. – Rendben. Furcsának tartom, hogy egy ilyen szép lány ennyire boldogtalan legyen. Elhatároztam, hogy segítek rajtad, és ez lesz az idei jó cselekedetem. És nem értek egyet az első okomra adott válaszoddal. Én mindig együtt érzek az elesettekkel, és segítek nekik, ha tudok. A te esetedben pedig tudok.

– Mindenki mondja, hogy szereted felkarolni a kiszolgáltatottakat és a gyengéket – ismerte be a lány. – Még én is hallottam erről. De én egyáltalán nem vagyok elesett vagy kiszolgáltatott! És ha arra célzol, hogy… – Dehogynem, kedvesem – vágott a lány szavába a férfi. – Nevezz meg valakit, aki kedvel téged, a szüleiden és az előbb említett ostoba férfiakon kívül. – Például a szolgálóm! – vágott vissza Ophelia győzedelmes arccal, és örült, hogy sikerült ilyen gyorsan visszavágnia. A férfi megcsóválta a fejét. – A szolgálók nem számítanak. – Menj a pokolba! – csattant fel a lány, és felpattant a helyéről. – Hová mész? – kérdezte Raphael meglepetten. – Elindulok hazafelé – közölte a lány, vissza sem nézve. A férfi nevetni kezdett. Ophelia már az ajtóban állt, de most megtorpant. – Komolyan gondolom! – kiáltotta, és egy pillanatra megfordult. – Találni fogok valakit, aki segít visszajutni Londonba. – Sötétedés előtt aligha. És akkor mit fogsz csinálni? Eltévedsz, de előbb halálra fagysz. Ophelián látszott, hogy kezd kétségbeesni. A férfi megsajnálta. – Gyere vissza, ülj le, és elmagyarázom, miért nem jó ez az ötlet. Gyere, egyél még egy szelet pirítóst – tette hozzá, amikor a lány az asztal közelébe ért. De Ophelia elment mellette, és az asztal másik oldalához lépett. Nem törődött a kínálással, hanem felemelte a székét, és a padlóra dobta. Így akarta kifejezésre juttatni a haragját, ha a férfi esetleg nem vette volna észre. Ám miután kitombolta magát, illedelmesen leült. – Hallgatlak – morogta kelletlenül. A férfi csak úgy tudta elfojtani a nevetését, hogy gyorsan beleharapott a kezében tartott pirítósba. Ophelia várta a válaszát, és az már többször bebizonyosodott, hogy nem az erőssége a várakozás. De az előbbi kis jelenetet tényleg mulatságosnak tartotta, méghozzá

azért, mert annyira őszintének tűnt. A férfinak az az érzése támadt, hogy a lány így szokta elérni, amit akar. Tehát még elkényeztetett is, gondolta Raphael. Egyre hosszabb a lista, amit a hibáiról írhat. – Nos? – szólalt meg végül Ophelia, és a szeme villámokat szórt. Raphael gyorsan a tányérjára nézett. – Elfelejtettem megemlíteni, hogy Alder's Nest milyen félreeső helyen található? A nagyapám azért vette meg ezt a nagy kiterjedésű birtokot Northumberland vadonjában, mert távol van minden lakóhelytől és településtől. És ha ez még nem lenne elég, a házat a birtok kellős közepén építette fel. – Miért? – fakadt ki a lányból az őszinte kíváncsiság. – Ezt a kérdést a családunk is többször feltette neki. Az volt az elképzelése, hogy kell neki egy hely, ahová visszavonulhat, és a család kétszer is meggondolja, hogy meglátogassa ott. Ezt nem szégyellte beismerni. Abban az időben a háza tele volt zajos gyerekekkel. – De miért kellett neki egy ilyen hatalmas épület, ha magányra vágyott? – Nem lett volna szüksége rá, de hát végül is egy herceg volt – mondta a férfi vigyorogva. – Nem illett volna hozzá egy szerény hajlék. – Itt tartotta a szeretőjét, ugye? – kérdezte a lány hamiskás mosollyal. Még jó, hogy Raphael már lenyelte a falatot, különben most megakadt volna a torkán. – Te jóságos ég! Micsoda képtelenségeket tudsz mondani és gondolni! Szó sem volt ilyesmiről. A nagyapám imádta a feleségét meg a gyerekeit, és nem is maradt tőlük távol sokáig. Csak szükségét érezte annak, hogy évente egyszer vagy kétszer teljes csend és nyugalom vegye körül. A lány megvonta a vállát, nem törődve azzal, hogy az alaptalan vádjával megsértette a férfit és a családját. – Csak eszembe jutott.

– Ezzel a megjegyzéssel bebizonyítottad, hogy igaz a hír, miszerint rosszhiszemű és pletykás vagy. A lány felkiáltott. – Ez nem igaz! – Nem ismered a családomat, nem találkoztál a nagyapámmal, mégis egy ilyen rosszindulatú célzást tettél róla. Egyébként, ha egy férfinak szeretője van, nem egy ilyen eldugott helyen tartja, ahová több napba telik eljutni. – Gondolom, tapasztalatból beszélsz. Már megint! Nem veszi észre, hogy mit művel? Annyira a természetévé vált a rosszindulat, hogy másképp nem is tud létezni? A lány kitalálta a férfi gondolatát. – Ugye, nem várod el, hogy barátságos legyek hozzád? Egyébként még el sem kezdtem az igazi sértegetést. Szükségem van egy kis időre, hogy bemelegedjek. A férfi majdnem elnevette magát. Nocsak, nocsak. Nem számított arra, hogy Ophelia szellemes tud lenni. – Látom, hogy nem vagy túl kedves hozzám. Egyelőre. De éppen ezen dolgozunk, nem emlékszel? Egyébként valóban tapasztalatból beszéltem, mert hírhedt nőcsábász vagyok, ha nem hallottad volna. – Hallottam. Csak nem hittem el. – Miért nem? – Mert te leszel Norford következő hercege – felelte a lány. – Gondoltam, ügyelni akarsz arra, nehogy a nevedet beszennyezze valami botrány. – Értem. Szerinted botrányos, ha egy nőtlen férfi szeretőt tart? A lány a homlokát ráncolta. – Nos, nem. Talán én egy nős férfira gondoltam. – Rendben van, kedvesem. Beismerheted, hogy egyáltalán nem gondolkodtál. Ezt szoktad tenni, nem? Előbb jár a szád, mint az eszed.

A férfi egy újabb bájos pirulásban gyönyörködhetett. Talán mondania kéne még néhány tréfás megjegyzést, hogy megjelenjen a lány arcán a kiütéshez hasonló élénkebb pír. – Ha már eleget pocskondiáztál, akkor visszatérhetünk az eredeti kérdéshez – sziszegte a lány. – Arra, hogy miért nem jó ötlet gyalog útra kelni? – Nos, többek között. Ugye, nem mondod komolyan, hogy ez a ház tényleg olyan messze van mindentől, és nem tudnék segítséget kérni valamelyik szomszédtól? A férfi felnevetett. – Nincsenek szomszédok. Megkérdezheted a szolgákat, ha nekem nem hiszel. Ők is azt fogják mondani, hogy ötvenmérföldes körzetben Bartholomew háza az egyetlen épület, és a legközelebbi piac még annál is messzebb van. Vagy nem hallottad, amikor Nan megemlítette, hogy az apja egész nap távol lesz, mert elment a piacra? – Ez tűrhetetlen! – Pontosan ezért hoztalak ide, és nem egy másik birtokomra. Itt legalább szabadon járkálhatsz a házban és a környékén. – És nem kell bezárva tartanod? – Pontosan! A lány meghökkent. – Én csak vicceltem. – Tudom. De én nem. Nagyon komolyan mondtam. És minél hamarabb elhiszed, mennyire komolyan gondolom, hogy segíteni akarok neked, annál hamarabb távozhatunk innen. – És mégis hogyan tervezed ezt a segítséget? – gúnyolódott a lány. – Illemtaniskolát fogsz nyitni a birtokon? Ahhoz még több diákot kell elrabolnod. – Ne légy nevetséges… – A te terved nevetséges! És ha mégis kerítesz egy tantermet, akkor mi lesz a tananyag?

– Még sosem próbálkoztam ilyen reménytelen esettel, úgyhogy apró lépésekkel kéne haladnunk, és megnézni, mire jutunk. A lány arcán látszott, hogy ez a megjegyzés fájdalmat okozott neki. – Ha ennyire reménytelen esetnek tartasz, akkor ismerd be, hogy tévedtél, és vigyél haza. – Ha veszett ügynek hinnélek, nem lennénk itt. Nem foglak hazavinni. A lány összeszorította a száját. – Még mindig nem válaszoltál, hogy miért akarsz beleavatkozni az életembe. Meg sem fordult a fejedben, hogy talán nekem minden úgy jó, ahogy van, és nem akarok semmin sem változtatni? – Ostobaság. Boldogtalan vagy, és ezért próbálsz mindenki mást boldogtalanná tenni, aki a közeledbe kerül. Ez annyira egyértelmű, Ophelia, hogy még egy gyerek is látja. Istenem! Nehogy sírni kezdj! A lány kiszaladt a helyiségből, és eltakarta a könnybe lábadt szemét. A férfi nem állította meg. Az igazi női könnyeknek sosem tudott ellenállni, és nem akarta, hogy a lány rájöjjön erre, és később felhasználja ellene. Nem számított arra, hogy ennyire találó a jellemzése, amit Opheliáról mondott. Most már csak az a feladat, hogy kiderítse, miért lett ilyen?

10. FEJEZET

ost már elég legyen a sírásból – jelentette ki Sadie szigorú, de anyáskodó hangon, amikor belépett Ophelia hálószobájába. – Vörös lesz a szemed. Ophelia felült az ágyon, ahol addig zokogott. Maga is meglepődött, mennyi könnyet hullatott, de határozottan jólesett alaposan kisírnia magát. – A vörös jól áll majd ehhez a ruhához – jegyezte meg könnyedén. – A vörös semmilyen körülmények között nem áll jól neked. Nem a te színed, kedvesem. És szabad megkérdeznem, miért itatod az egereket? Tegnap olyan dühös voltál, hogy még velem sem álltál szóba, most meg sírsz? – Lord Locke nem egy kedves ember. El sem hiszem, hogy egy rövid ideig megfelelő férj jelöltként gondoltam rá. – Előkelő címet fog örökölni – emlékeztette Sadie, mintha meg akarná magyarázni Ophelia tévedését. – Ez engem egyáltalán nem érdekel, csak az apám rajong a címekért. Sosem egyezne bele abba, hogy egy nála alacsonyabb rangú férfihoz menjek feleségül. – Hallottam Lord Locke-ról néhány pletykát, amikor visszatért a városba. Azt rebesgetik, hogy a távozásával sok lánynak összetörte a szívét. És persze az anyák szíve is megszakadt. De nemcsak a rang meg a vagyon miatt bánkódtak a lányok, hanem azért, mert olyan elbűvölő fiatalember. Ophelia felhorkantott.

– Nos, velem nem úgy viselkedik. – Akkor bizonyára a vikomt csinos arca bűvölt el téged, kislányom. Nagyon helyes fiú, annyi szent. Ophelia szívesen ellentmondott volna Sadie-nek, de nem tagadhatta, hogy igaza van. Ugyanakkor nagyon dühítette, hogy egy ilyen jóképű férfi ennyire gőgös. – Szerencsével jártál? Ophelia elküldte Sadie-t, hogy derítse ki, hová vitték a hintójukat. Nem mintha bármelyikük hajtani tudná a fogatot, de akkor is jó lenne tudni, hogy van lehetőségük a menekülésre. – A hintó az istállóban van – felelte Sadie. – De a lovakat messzire vitték. És Lord Locke szolgáinak megmondták, hogy ne álljanak velünk szóba, ha a távozásról érdeklődünk. – Ez nem lep meg – sóhajtott fel Ophelia. – Akkor tényleg itt ragadtunk. – Én is erre a következtetésre jutottam. De meddig? – Amíg beismeri, hogy nagy otrombaság volt elrabolnia. – Tehát nem azért hozott ide, hogy kompromittáljon? Ophelia érezte, hogy megint forrni kezd benne a harag. – Először én is erre gondoltam, de tévedtem. Még csak nem is kedvel engem! Ezért nem értem, miért akar segíteni nekem. – Segíteni? – Sadie értetlenül ráncolta a homlokát. – Hogy segít azzal, ha elrabol? Ez furcsa. – Azt akarja, hogy lássam be, milyen gonosz és elviselhetetlen ember vagyok – mondta Ophelia gúnyos mosollyal. – És csak akkor lesz elégedett, ha teljesen megváltozom, és úgy csöpög belőlem a kedvesség, hogy összemaszatolom a márványpadlóját. Sadie jót nevetett. – Ezt mondta neked, kedvesem? Micsoda tréfamester… – Komolyan gondolta. – Nos, akkor mutasd meg neki, milyen kedves tudsz lenni. – Nem!

– Mert most túlságosan fel vagy zaklatva. De ha csak így juthatunk haza… Nos, mindegy. Egyébként sem hiszem el, hogy ezért hozott ide. Nem lehetséges, hogy titokban szerelmes beléd, és így akar magához édesgetni? Ez sokkal valószínűbbnek tűnik, és a kettőtök kapcsolata elég rosszul indult, úgyhogy csak így tudna a közeledbe férkőzni. – A kapcsolatunk azóta még rosszabb lett. Ő is beismerte, hogy nem kedvel, Sadie. Sadie-n látszott, hogy még mindig kételkedik. – Lehet, hogy ez csak egy csel. Elég régi trükk, jól ismerem. – Mi lenne az? – El akarja hitetni veled, hogy nem kaphatod meg – magyarázta türelmesen Sadie. – Azt hiszi, ezzel felkelti az érdeklődésedet, és annál jobban meg akarod majd szerezni. Ophelia legyintett. – Nálam nem érné el a célját. – De ő ezt még nem tudja. Ophelia ráncolni kezdte a homlokát. Lehet, hogy Sadie-nek igaza van? Nem, ez képtelenség. De Raphael magyarázata még ostobább. Még hogy meg akarja változtatni? Amikor egyáltalán nem ismeri, és nem tudja, miért ilyen? A lány a fejét csóválva nézett a szolgálóra. – Hidd el, hogy észreveszem, ha egy férfi titokban gyengéd érzelmeket táplál irántam. Locke viszont minden egyes szavával sérteget engem, és élvezettel hangsúlyozza, hogy nem kedvel, mert egy rosszindulatú pletykafészeknek tart. Ugyanolyan csúnyán bánik velem, mint Mavis. Ráadásul hárpiának nevezett. – Nem tagadhatod, hogy néha úgy viselkedsz, mint egy hárpia. – De csak akkor, ha okom van rá! Ki nem állhatom az őszintétlenséget, és a szezon kezdete óta minden még rosszabb lett. Borzalmas, hogy senkiben sem bízhatok, rajtad meg anyán kívül. Egyébként te is tudod, hogy többnyire nem szándékos, amit mondok

vagy teszek, csak néha egyszerűen nem tudok uralkodni az elkeseredettségemen. – Tudom. – Sadie leült Ophelia mellé, és átkarolta a vállát. – Ez annyira fáj… – Tudom – ismételte meg Sadie megnyugtató hangon, majd gyorsan hozzátette, mielőtt Ophelia újra elsírja magát: – Nem is mondtam még, hogy havazik! Ezt akartam elújságolni. – Tényleg? Ophelia máskor örült volna a hírnek, mert szerette nézni a hóesést. De most túlságosan fel volt dúlva, és nem tudta élvezni a látványt. De azért az ablakok felé pillantott. Mind a négy ablakot hófehér drapéria fedte, ami beengedte a fényt a szobába. Már bánta, hogy reggel azt mondta Sadie-nek, hogy ne húzza el a függönyöket, mert nincs odakint semmi néznivaló. Ophelia egy sarokszobát kapott, amelynek az összes ablaka az üres vidéki tájra nézett. El kellett ismernie, hogy a szoba nagyon szép, de látszott rajta, hogy nem nőknek tervezték. Ha Raphaelnek igaza volt, és a nagyapja tényleg csak a magány miatt jött Alder's Nestbe, akkor valószínűleg mindegyik helyiség berendezése hasonló. Nem volt benne fésülködőasztal, de egy faragott lábú kis cseresznyefa asztalt, meg egy plüssel párnázott székecskét használhatott erre a célra. A két ablak között egy kényelmes olvasófotel terpeszkedett. A másik falnál egy hosszú könyvszekrény állt, mellette egy ruhásszekrény, az ajtaján tükörrel. A széles ágy két oldalán lévő éjjeliszekrényekre egyszerű lámpákat helyeztek, de szépen megvilágították a helyiséget, amikor este meggyújtotta őket. A padlót barna és bordó árnyalatú mintákkal díszített szőnyeg fedte. A márványpárkányos kandalló kellemes meleget árasztott, így Ophelia mezítláb közlekedhetett a szobában. Minden falon festmények lógtak. Egyiken gyerekek játszottak egy mezőn, a másik egy forgalmas utcát ábrázolt, a harmadikról egy szomorú női arc nézett le rá, a negyedik képen pedig egy vázában lévő virág pompázott. A festmények kellemes hangulatot adtak a helyiségnek.

Nagy luxus volt egy egész házat így berendezni, ami túlságosan nagy ahhoz, hogy valaki egy évben csak néhány hétig tartózkodjon benne. Ophelia már több forrásból is hallotta, hogy a Locke család igencsak gazdag. Bizonyára így van, de ez őt egyáltalán nem érdekli. Felőle az ifjú örökösük akár bele is fulladhat a pénzébe. Nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek, és odalépett a legközelebbi ablakhoz. Elhúzta az egyik függönyt, és kinézett. Hatalmas pelyhekben hullott a hó, és már szinte teljesen belepte a földet. – Milyen szép – mondta. Sadie mellé lépett, hogy ő is gyönyörködhessen a látványban. – Gondoltam, hogy tetszeni fog. – Legalább elrejti, hogy nincs itt semmi az égadta világon, amit nézni lehetne. – A szakácsnő szerint nyáron gyönyörű a táj, amikor virágzik a hanga meg a többi vadvirág. El tudod képzelni, hogy mindenütt színpompás virágokat látsz, ameddig a szem ellát? – Az biztosan szép lehet – ismerte be Ophelia, bár a virágok nem érdekelték annyira, mint a hó. – Ha ez megmarad, holnap már vastag hótakaró fedi a tájat – jósolta Sadie. Ez felkeltette Ophelia érdeklődését. – Gondolod? – kérdezte izgatottan. – Északon vagyunk, úgyhogy nem fog elolvadni. Erősen havazik, és szerintem éjjel is esni fog. Kicsomagoljak néhány melegebb ruhát neked? Sadie jól ismerte Opheliát, és tudta, hogy szeret a friss hóban sétálni, ha elég mély, és a lába nyomán nem bukkan elő a föld. – Most már mindent kipakolhatsz – mondta Ophelia sóhajtva. Előző este nem engedte meg Sadie-nek, hogy kirámolja a bőröndöket, mert egyre azt hajtogatta, hogy egy perccel sem maradnak tovább.

– Nem hiszem, hogy elmegyünk innen… Legalábbis néhány napig nem – tette hozzá, majd a szolgálójához fordult, és ránézett. – Tényleg vörös lett a szemem? – Vissza akarsz térni a csatamezőre? – kérdezte Sadie. Ophelia nem tagadta, hogy megint beszélni akar Raphael lel, miután összeszedte magát. – Csak mondd meg, milyen. A szolgáló megcsóválta a fejét. – Te is megnézheted. Ott van előtted a tükör. Csak nem félsz tőle? – Sadie! – szólt Ophelia figyelmeztető hangon. – Egyáltalán nincs kivörösödve a szemed. Kár. Nem ártana, ha megtudná, hogy sírtál. Egy kis bűntudat csodát művel a férfiakkal. – Jól tudja, hogy sírtam – válaszolta Ophelia mogorva hangon. – De csak az érez bűntudatot, akinek van lelkiismerete. Márpedig az ördögnek nincs!

11. FEJEZET

phelia először észre sem vette Raphaelt a szalonban, pedig őt kereste, és a férfi a heverőn üldögélt. A ház frontjára néző egyik ablak függönye el volt húzva, és a lány önkéntelenül elmosolyodott, amikor látta, hogy még mindig erősen havazik. – Jobban érzed magad? – kérdezte Raphael. Ophelia csak most vette őt észre, és a mosolya azonnal lehervadt. A férfi letette a könyvet, amit olvasott. A felöltője a fotel karfáján hevert, valószínűleg azért, mert nagy tűz lobogott a kandallóban. Esmerelda is ott tartózkodott, egy másik heverőn. A hatalmas helyiségben három heverő és sok kényelmes fotel szolgálta a kényelmet. Az idős asszony felpillantott a könyvéből, és Ophelia felé bólintott. – Jó reggelt, kislányom. Vagy már délelőtt van? Valószínűleg közelebb járunk a délhez, mert kezdek megéhezni. Nem szoktam reggelizni, és mindig nagyon várom az ebédet. Ophelia megint elmosolyodott, ahogy Raphael nagynénjére nézett. – Nagy sürgés-forgást hallottam a konyhából, úgy-hogy valószínűleg nem kell már sokáig várnod, Lady Esme. – Tessék? – kérdezte Esmerelda, mert nem jól értette a lányt. – Megyek, megsürgetem őket, és az étkezőben várok. Csatlakozol hozzám?

– Egy perc, és jövök – mondta Ophelia. Kicsit hangosabban beszélt, de ügyelt arra, hogy ne kiabáljon. – Először szeretnék néhány szót váltani az unokaöcséddel. – Ez elég fenyegetően hangzik – szólalt meg Raphael, mihelyt a nagynénje elhagyta a helyiséget. – Van kedved viccelődni, Lord Locke, amikor a helyzet egyáltalán nem humoros? – Nem vagyok tréfás kedvemben, mert amióta megérkeztünk, egyfolytában perlekedsz és panaszkodsz. – Jó okom van rá! Vagy azt hitted, meg fogom köszönni, hogy foglyul ejtettél? A férfi hosszan felsóhajtott, de látszott rajta, hogy csak megjátssza az elkeseredést. – Gyere, ülj le. És hívj Rafe-nek. Az összes barátom így nevez. – A lány szúrós pillantást vetett rá, mire a férfi elnevette magát, és hozzátette. – És az ellenségeim is. Tényleg. Én pedig Phelinek foglak hívni, ha nem gond. Minél közvetlenebb a kapcsolatunk, annál… – De gond! – Kár. De mielőtt olyan gorombán belém fojtottad a szót, azt akartam mondani, hogy minél közvetlenebb… – Ezt tényleg nem akarom – vágott megint a férfi szavába Ophelia. Nem zavarta, ha a férfi azt hiszi, hogy szándékosan bosszantja. De ezt a nevet valóban nem tudta volna elviselni, ezért úgy döntött, hogy megmagyarázza, miért tiltakozik olyan hevesen. – A barátnőim hívtak így gyerekkoromban. Akkor még azt hittem, hogy az igazi barátaim, és nem bántam, ha így hívnak. De aztán rájöttem, hogy nem a barátaim, és azóta erről a névről a hazugság és a színlelés jut az eszembe. Valahányszor meghallom, újra átélem az árulást és a fájdalmas csalódást. A lány nem számított arra, hogy a férfi elnémul a meglepetéstől. Raphael egy darabig nem szólt semmit, de a tekintete… Ophelia értetlenséget látott benne, és… Szánalmat? Ne szánakozzon rajta, mert azt nem fogja elviselni!

A férfi végre magához tért. – A gyerekkorod valóban ennyire… szokatlan volt? – Erről nem akarok beszélni – figyelmeztette a lány. – És ezt most komolyan mondom. A férfi vállat vont. – Nos, akkor is tennünk kell valamit. Az Ophelia olyan komoly név, és már kétszer is megpróbáltam a tudomásodra hozni, hogy minél közvetlenebb a kapcsolatunk, annál hamarabb elérjük a célunkat. Mit szólnál a Pheliához? Nem! Phil. Egy kicsit férfias, de… – Rendben! – csattant fel a lány. – A Phelia jó lesz. – Gondoltam – vigyorgott a férfi. A lány gyanakodva nézett rá, de Raphael ártatlan arccal viszonozta a pillantását. Ügyes csel volt, de legalább nem akarta eltitkolni, hogy tréfált. A férfi felállt, mivel Ophelia nem fogadta el a felkínált helyet. – Mi az a megbeszélnivaló, amit a nagynénémnek említettél? – Kimehetnénk az előcsarnokba? Hogyan tudod elviselni ezt a hőséget? – Úgy, hogy élvezem a nagynéném társaságát. Neki több melegre van szüksége, mint nekünk. – Tudom. Ezért csavartam fel a kályhát a hintóban. De nem baj, majd biztosan hozzá fogok szokni. – Tehát képes vagy engedményekre? – kiáltott fel a férfi eltúlzott meglepetéssel. – Le vagyok nyűgözve! – Nincs ebben semmi lenyűgöző. Mondtam már, hogy szeretem az időseket. De most figyelj rám, Rafe. Ha őszintén gondoltad, amikor azt mondtad, hogy valami különleges célod van velem, és komolyan foglalkoztat a sorsom, akkor jobban tennéd, ha nem idegesítenél fel az állandó sértegetéseiddel. Valahányszor beszélgetünk, kihozol a sodromból. A férfi az ajkára tette az egyik ujját, és elgondolkodott. – Most nem tűnsz dühösnek – állapította meg végül.

– Arra nem kell sokáig várnod, ne aggódj. A férfi felnevetett. –Te pedig ne szellemeskedj, Phelia. Nem erről vagy híres. – Persze, hogy nem. De most nem vagyok barátok között, ahol ügyelnem kell minden egyes szavamra. – Egyetértek abban, hogy nem vagyunk barátok, de szerintem pont fordítva látod a helyzetet. Az ember éppen akkor engedheti el magát, amikor barátok között van. – Hidd el, hogy jól mondtam. – Értem – bólintott a férfi. – Tehát arra céloztál, hogy az úgynevezett barátok nem őszinte barátok? – Vág az eszed, mint a beretva. Most én vagyok lenyűgözve. A férfi megint felnevetett. Még mit nem, gondolta Ophelia. Nem fogom szórakoztatni! Megfordult, kinézett az ablakon, és erről eszébe jutott, hogy mit akart mondani a férfinak. Már alig várta, hogy egy rövid sétát tegyen a hóban, és nem lett volna jó, ha Raphael megakadályozza ebben, mert azt hiszi, hogy menekülni próbál. – Ha a hó megmarad, holnap sétálni megyek. Csak ezt akartam közölni veled. A lány visszafordult, hogy lássa, mit szól ehhez a férfi. Mi van, ha megtiltja neki, hogy elhagyja a házat? De Raphael arcán csak kíváncsiságot látott. – Miért mennél sétálni? Azt hittem, a legtöbb nő olyan, mint a húgom, aki nem hajlandó kitenni a lábát a házból, ha havazik. Attól fél, hogy elolvad. – Nem úgy értettem, hogy a szakadó hóesésben megyek ki – helyesbített a lány. – Megvárom, amíg eláll. De nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy… máshová indulok. – Tehát szereted a friss havat? Nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül más is így érez. Ami azt illeti, nekem is megfordult a fejemben, hogy sétálok egyet. – Ne taposd össze a havat, amíg… – Amíg te össze nem jártad? – vágott a szavába a férfi.

Ophelia nem tudott uralkodni az arcán, és elmosolyodott. – Igen – mondta, és észre sem vette, hogy elpirult.

12. FEJEZET

z ebéd Opheliával és a nagynénjével meglepően kellemesen telt. Raphael egy időre ki tudott kapcsolódni, és nem gondolt az előtte álló nehéz feladatra. Arra sem kellett ügyelnie, hogy a társalgás gördülékeny legyen. Sőt a két nő tulajdonképpen kizárta a beszélgetésből. Ophelia viszont elemében volt, mert Londonról beszélhetett. Megtudta, hogy Esmerelda egész életében csak kétszer járt ott, egyszer a debütálása idején, egyszer pedig a férje halála után, amikor felkereste a fivére ügyvédjét. Erre a lány a fejébe vette, hogy bemutatja az idős hölgynek Londont, amit töviről hegyire ismer. A Bond Street! Amikor a nők a vásárlásról kezdenek beszélgetni, nincs szükségük egy férfi társaságára. De a lány részletesen beszámolt a város parkjairól, a szezon társasági eseményeiről, a színházakról, sőt még a királyi palotáról is, ahol gyerekkorában járt. A férfi csak a desszertnél jött rá, hogy a beszélgetés egyáltalán nem Opheliáról szól. Pedig Mavis többek között azt vágta a fejéhez, hogy a londoni szépség csak akkor boldog, ha ő van a figyelem középpontjában, és mindenki róla beszél. De Ophelia nem magával foglalkozott, hanem igyekezett megtenni minden tőle telhetőt, hogy szórakoztassa a nagynénjét, és olyan témákról csevegett vele, amelyekben ő is otthon volt. Még nevetett is, és néhányszor a nagynénjét is sikerült megnevettetnie. Az egyik történetben az anyjáról mesélt.

– Elvitt magával kalapokat vásárolni az új ruháimhoz, amelyeket a mostani szezonra rendeltem. Vittünk magunkkal anyagmintákat, és az egyik divatáruüzletben egész jó választékot találtunk. A tulajdonos erősködött, hogy a hátsó helyiségében van egy pontosan olyan kék bársonykalapja, mint az egyik ruhám, ezért hátrahívott minket. De az üzlete régi volt, az ajtókat elég szűkre szabták, és az anyám beszorult az ajtónyílásba! – Na, ezt nem hiszem el, kislányom – ingatta a fejét Esmerelda. – Ismerd be, hogy csak ugratni akarsz! – Nem, dehogy! Az anyám nagyon édesszájú, imád torkoskodni, és az évek során egyre terebélyesebb lett. Azelőtt ilyesmi még nem fordult elő vele, mert elővigyázatosságból mindig oldalazva haladt át az ajtókon. De aznap a vásárlás hevében megfeledkezett magáról, és gondolkodás nélkül követett engem. Hamar észrevette, hogy az ajtó meglehetősen szűk, de megpróbálta átpréselni magát, mert azt hitte, hogy át fog férni. – És beszorult? – Pontosan! – kacagott Ophelia. – A szegény boltos pedig halálra rémült, mert a hátsó helyiségből nem volt más kijárat. Esmerelda hangosan nevetett. – És hogyan oldottátok meg a helyzetet? – Mivel senki sem volt ott, aki segíteni tudott volna, a boltossal együtt nekiveselkedtünk, és megpróbáltuk visszatuszkolni anyámat az első helyiségbe. – És sikerült? – Nem. – Akkor mégis, hogyan szabadult ki? – Az anyám egyszer csak böffentett egy nagyot, és átcsusszant az ajtórésen. – Ó, te jóságos ég! – Esmerelda a szemét törölgette a nevetéstől. – Annyira tele volt levegővel? Ophelia is nevetett.

– A boltban tett látogatás előtt betértünk egy étterembe, és egyszerűen nem volt elég ideje megemészteni a kiadós ebédet. Milyen csodás élmény volt Opheliát nevetni látni! Csillogott a szeme, és az arca teljesen ellágyult. Közben egy lenszőke hajtincse elszabadult, és az arcába hullott. A férfi arra számított, hogy azonnal a legközelebbi tükörhöz fog szaladni, hogy megigazítsa a frizuráját, de a lány csak félresöpörte a haját a keze fejével, és nem törődött vele. Raphael egyik ámulatból a másikba esett, de a lány ezt nem vette észre, mert teljesen megfeledkezett a jelenlétéről. A férfi még sosem látta ennyire vidámnak és felszabadultnak, mint most. Őszintén nevetni sem hallotta még a jégkirálynőt. Eszébe jutott, hogy a mai nap után már nem hívhatja így többé. Megint felbukkantak az átkozott kételyek. Az az érzése támadt, hogy Opheliát most olyan oldaláról ismerte meg, amit még senki sem látott. Ugyanezt gondolta a szalonban is, amikor a lány megnevettette. Meg amikor beismerte, hogy élvezi az élet apró örömeit, és szeret lábnyomokat hagyni a frissen hullott hóban. És közben az a szégyenlős mosolya! Teljesen levette a lábáról. Miért rejti el ezt a vidám, szórakoztató énjét a világ szeme elől? Miért nem hagyja, hogy mások is megcsodálhassák? Késő délután megérkezett Esmerelda szolgája Sabrina levelével. Sabrina bizonyára nagyon elfoglalt, mert az esküvőjét tervezi Duncannel, mégis szakított időt arra, hogy azonnal válaszoljon neki. A levele eltörölte Raphael kételyeit, amelyek az utóbbi időben gyötörték. Úgy döntött, hogy csak vacsora után beszél Opheliával. Talán korábban is meg kellett volna tennie, mert így a komor hangulatával eléggé lehangolta az étkezést. A vacsora nem hasonlított a vidám ebédhez, amit korábban együtt költöttek el. Mihelyt alkalma nyílt rá, Esmerelda felment a szobájába, mert kényelmetlenül érezte magát a kínos csend miatt. Ophelia is megpróbálta követni a példáját, de Raphael nem hagyta, hogy elmeneküljön.

– Menjünk a szalonba, és igyunk valamit – javasolta, amikor a lány felállt az asztaltól, hogy Esmerelda után siessen, aki elhagyta az étkezőt. – Inkább nem – felelte Ophelia. – Hosszú volt a nap. – Ez nem igaz. És mindenképpen szeretném, ha bejönnél velem a szalonba. Itt az ideje, hogy elkezdjük… – Mit? – vágott Raphael szavába a lány. – Az élve boncolásomat? – Inkább úgy fogalmaznék, hogy megvizsgáljuk az indítékaidat. – A férfi az ajtó felé nyújtotta a karját. – Rendben? A lány merev arccal követte a férfit a szalonba, és ott egyenes háttal leült az első útjába eső heverőre. Raphael egy polcos íróasztalhoz lépett, ahová a legutóbbi látogatása során bekészített néhány üveg italt. Töltött két pohár konyakot, leült Ophelia mellé, majd az egyik poharat odanyújtotta neki. A lány egy kézmozdulattal elutasította. – Rendben – vonta meg a vállát Raphael, és lehajtotta az italát. – Az az érzésem, hogy nekem nagyobb szükségem lesz rá, mint neked. – Valóban? Milyen meglepő. A férfi elgondolkodó pillantással nézett a lányra. – Ha ilyen támadóan viselkedsz, akkor nem sokra megyünk. Azt hittem, hogy minél előbb vissza akarsz kerülni Londonba. – Ez így igaz. De ez az egész a te ötleted, nem az enyém, úgyhogy essünk túl rajta minél előbb. – Rendben. Van egy listám a hibáidról, Phelia. Nem akarom mindegyiket egyszerre kiteregetni, mert akkor itt kéne töltenünk az éjszakát. Inkább egyenként elemezzük őket. Ma kezdjük az egyik legsúlyosabbal, amivel a legtöbben vádolnak: azzal, hogy hajlamos vagy valótlan és ártalmas szóbeszédek terjesztésére. – Hát persze, mert egy igazi pletykafészek vagyok – jegyezte meg gúnyos hangon a lány. – Ezt már többször említetted. Pedig igazából eddig csak egyszer tettem ilyet. – Háromszor – javította ki a férfi.

– Háromszor? – kiáltott fel a lány felháborodott arccal. – Mi az a másik kettő, amit szerinted én indítottam útjára? – Türelem, kedvesem. Nem emlékszel? Ma este azzal kezdjük, amit már te is beismertél. Megpróbáltad Duncant befeketíteni. – Kinek ártottam azzal, hogy barbárnak neveztem? – fortyant fel Ophelia. – Hiszen kiderült, hogy nem az! – Nos, ez igaz. De te mindent megtettél, hogy elhitesd az ellenkezőjét. – Ugyan már! Amikor megjelent a londoni társaságban, mindenki azonnal láthatta, hogy ez csupán egy feltételezés volt, és nincs benne semmi barbárság. – És ez feljogosított arra, hogy rossz hírét keltsd? – Hogyan? Azzal, hogy barbárnak neveztem? Hiszen a Felföldről származik! Az apámon kívül mindenki tudja, hogy a felföldiek kevésbé civilizáltak, mint az angolok. A férfi nem válaszolt, csak némán meredt a lányra. Néhány pillanat múlva Ophelia felsóhajtott. – Rendben, beismerem, hogy ez csak egy hiedelem. Ami azt illeti, a felföldiek néha civilizáltabbak nálunk. Ha nem lettem volna annyira kétségbeesve, akkor kétszer is meggondolom, hogy ilyesmit tegyek. – Miért voltál kétségbeesve? A lány válasza olyan halk volt, hogy Raphael nem értette. – Tessék? – kérdezte. – Attól féltem, hogy tényleg barbár. Nem én vagyok az egyetlen, aki elhiszi ezt a mítoszt a felföldiekről. – Tehát a félelem vezérelt? A félelem sok mindent megmagyaráz. – Nem. A férfi meghökkent. A lány egy teljesen elfogadható indokot adott a viselkedésére, és a következő pillanatban mégis megtagadja? – Nem? – Nemcsak a félelem volt, hanem a harag is. Nem azért terjesztettem a pletykákat a barbár felföldiről, hogy megbántsam

Duncant. Az apám miatt csináltam. Nem akartam egy olyan ember felesége lenni, akit nem ismerek. Féltem tőle, mert nem tudtam, milyen ember. Ráadásul a megkérdezésem nélkül, az akaratom ellenére jegyeztek el vele. Haragudtam az apámra, mert nem volt hajlandó meghallgatni engem. Azt akartam, hogy az ő fülébe is eljusson a szóbeszéd, és megszabadítson abból az átkozott eljegyzésből. – Tudjuk, hogy ez végül nem történt meg. Ezek szerint ő nem hallotta, mit beszélnek Duncanről az emberek? – Dehogynem! Biztosan hallotta, csak nem törődött vele – mondta a lány, alig hallható hangon. – Eszedbe sem jutott, hogy beszélsz Duncannel az ellenérzéseidről? Miért nem kezdeményezted te a jegyesség felbontását, és miért a sértegetéssel akartad elérni, hogy ő szakítson veled? A lány keserűen felnevetett. – Duncan is ezt kérdezte tőlem. De én attól féltem, hogy ha meglát, sosem fogok megszabadulni tőle. – A szépséged miatt? Közlöm veled, hogy igenis léteznek olyan férfiak, akik a jóságot és az őszinteséget többre becsülik a szépségnél. A lány elhúzta a száját. – Már látom, miért vagytok olyan jó barátok Duncannel. Még a gondolkodásotok is hasonló. – Hogyhogy? – Ő is majdnem ugyanezt mondta. De nekem más tapasztalataim vannak ezen a téren. Több száz házassági ajánlatot kaptam, ami ékesen bizonyítja, hogy a férfiak mit tartanak fontosnak. A legtöbb kérőm alig ismert. Minek is nevezted őket? Ostoba rajongóknak? Ezzel egyetértek. A férfi elmosolyodott. – A férfiak védelmében inkább úgy fogalmaznék, hogy elbűvölte őket a szépséged, és ez teljesen érthető. A népszerűséged miatt úgy

érezték, hogy sietniük kell, ha meg akarják előzni a vetélytársaikat. Szerintem ezért kérték meg a kezedet, mielőtt alkalmuk lett volna igazán megismerni téged. – Hát persze. És nemrég közölted velem, hogy ha megismernek, majd ők is ugyanúgy megvetnek, mint te és Duncan. Bár Duncan beismerte, hogy megpróbálta volna elnyerni a rokonszenvemet, ha nem sértem meg az első találkozásunk alkalmával. Amikor meglátott, nagyon megörült, hogy én vagyok a menyasszonya. Idáig te vagy az egyetlen férfi, akit nem bűvölt el a látványom. A lányt meglepték a saját szavai. Néhány másodpercig elgondolkodva nézett a férfira, és Raphael kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Ebből nem kell messzemenő következtetéseket levonni – közölte végül a férfi. – Csupán arról van szó, hogy még egy jó ideig nem áll szándékomban megnősülni. – Vagyis soha? – Ez azért túlzás – sóhajtott fel Raphael. – Még legalább tíz évig. Szerencsére az apám nagyon megértő ebben a kérdésben, talán azért, mert ő sem nősült korán. Egyelőre nem erőlteti a házasságot. – Tényleg azért hagytad el Angliát, mert minden londoni anya kivetette rád a hálóját, hogy megszerezzen a lányának? – Ez elég durva megfogalmazás, de tulajdonképpen igaz. Valósággal vadásztak rám, és bármerre fordultam, elém löktek egy ifjú hajadont. Egy idő után egyszerűen elegem lett az egészből. Amúgy is ideje volt rászánni magam az európai utazásra, mert addig még nem volt rá időm. De mondhatjuk úgy is, hogy elmenekültem. Most viszont térjünk vissza a te ügyedre. – Rendben – válaszolta a lány, és elhúzta a száját. – Imádom, ha ízekre szednek. Folytassuk. A férfi a homlokát ráncolva nézett rá. – Nem veszed elég komolyan a dolgot, Phelia. – Nem? Talán azért, mert nem látom értelmét tovább foglalkozni vele, miután már beismertem, hogy csak félelemből és haragból

kezdtem el pletykálni Duncanről. De van még egy vallomásom. A második legnagyobb hibám az indulatosságom. Nem tehetek róla, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon, ha méregbe gurulok. – Nem leptél meg, kedvesem – jegyezte meg a férfi gúnyosan. – Ezt már én is észrevettem. – Tényleg? Akkor miért ingerelsz mindig szándékosan? – Eszem ágában sincs. Túlságosan érzékeny vagy a saját hibáiddal kapcsolatban. – Mert gyűlölöm mindegyiket! A lány heves kitörése után néhány másodpercig némán bámultak egymásra. – Akkor miért küzdesz ellenem foggal-körömmel? Miért nem akarod, hogy segítsek megszabadulni a hibáidtól? – Hajlandó vagyok beszélgetni veled, és nem mondom, hogy menj a pokolba. Legalábbis egy ideje nem mondtam már. Kell ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy komolyan veszlek? A férfiból kitört a nevetés. – Nem, mostanában tényleg nem. Tehát azt mondod, hogy hajlandó vagy együttműködni velem? A saját érdekedben? – Nem a saját érdekem miatt, hanem azért, hogy minél előbb megszabaduljak innen. A férfi felsóhajtott. – Nem erre a hozzáállásra számítottam, de ez is jobb a semminél. Hadd kérdezzek valamit. Ha újrakezdhetnéd, másképp érnéd el az eljegyzésed felbontását Duncannel? – Inkább azt kéne kérdezned, hogy „ha lett volna más választásom”. De nem volt. Miért nem érted, hogy kétségbeesett voltam? – Tehát semmit sem bánsz? – Dehogynem. Nem volt bennem sem gyűlölet, sem rosszindulat. Nem megsérteni akartam, csak megszabadulni tőle! Később rájöttem, hogy nem is lenne rossz férj belőle. Az apám pedig kifejezetten örült volna a veje magas rangjának.

– És te nem? – Nekem egészen más elvárásaim vannak egy férjjel kapcsolatban. Ebben nem hasonlítok az apámra. – És mik azok az elvárások? – Ezt okvetlenül tudnod kell a célod eléréséhez? – Nem, csak kíváncsivá tettél. – Az a te bajod – mondta a lány, és huncut mosoly jelent meg a szája sarkában.

13. FEJEZET

em kérsz még egy alsószoknyát? – kérdezte Sadie. – Az előbb kidugtam a fejem az ajtón, és sokkal hidegebb van, mint gondoltam. – Voltál már itt északon? Én még nem, de bizonyára ezért van hidegebb, mint amit Londonban megszoktunk. Egyébként már három alsószoknya van rajtam! – közölte Ophelia. – Megtaláltad azt a meleg gyapjúharisnyát, amit kikészítettem? – Igen. Hagyd abba az aggodalmaskodást, Sadie. – Bárcsak elhoztuk volna a lovaglócsizmádat! Az melegebben tartotta volna a lábad, mint ez a rövid utazócsizma. Ophelia felnevetett. – Nem volt elég hely, hogy mindent becsomagoljunk. De most már tényleg állítsd le magad. Elég lesz ez a vastag bársonyruha meg a télikabát. Csak egy rövid sétára megyek, és ha fázom, visszajövök. Megígérem. Néhány perccel később a lány már szaladt is lefelé a lépcsőn. A fejébe nyomta a szőrmével díszített sapkát, és állig begombolta a világoskék bársonykabátját. A szőrmebéléses kézmelegítője egy zsinóron lógott a csuklóján, hogy ne hagyja el. Még mindig korán volt, és Ophelia remélte, hogy zavartalanul élvezheti a sétát, mielőtt az ellenségébe botlik. Majd délután lesz elég idejük kielemezni a bűneit, mert Raphael szavaiból úgy vette ki, hogy egy hosszú listáról van szó. Az előző

este is elég fájdalmas volt. Nem szerette, ha egy olyan tettére emlékeztetik, amit már ő is megbánt. Nem sok ilyen eset volt, de ha ezekre gondolt, mindig szomorú lett, és ezt igyekezett elkerülni. Miben reménykedik a férfi? Hogy elszörnyed saját magán, aztán egyik pillanatról a másikra megváltozik? Ophelia megcsóválta a fejét. De az állítólagos gonoszságainak az első kivesézése nem is volt olyan rossz, mint gondolta. Elhatározta, hogy őszinte lesz, pedig ez nem volt mindig jellemző rá. Nem tartotta hibának az őszintétlenséget, inkább csak jó megoldásnak, mert az igazság ritkán vált a javára, a hazugság viszont mindig kisegítette. Ezt a szokást az úgynevezett barátnőitől tanulta el, akik sosem voltak őszinték vele, csak hízelegtek neki, és azt mondták, amit szerintük hallani akart. Ha ő őszinte lett volna, biztosan halálra sértődnek, és megszakítják vele a kapcsolatot. Márpedig Ophelia már régen rájött, hogy a hamis barátok is jobbak, mint ha egyáltalán nincsenek barátai. Most mégis csodálkozott magán, amiért Raphaellel az őszinteség mellett döntött. Vajon miért határozott így? Talán azért, mert Raphael minden más férfi ismerősénél ravaszabb, és valószínűleg átlátna a hazugságokon. De miért kéne hazudnia magáról? Mindenkinek vannak hibái, füstölgött magában Ophelia. Nem tehet róla, hogy néha elragadtatja magát, és helytelenül viselkedik. Hajlandó beismerni a hibáit, csak minél előbb szabaduljon el innen. Sadie-nek igaza volt, gondolta, amikor kilépett a szabadba, és becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Nem is a levegő volt hideg, hanem az enyhe szél, amit valószínűleg nem érzett volna, ha süt a nap. De a nap még nem bukkant fel, hogy elolvassza a havat, hanem az újabb havazást ígérő vastag felhőtakaró mögé bújt. A szemöldökét ráncolva vette tudomásul, hogy az ajtóhoz vezető útról már ellapátolták a havat. A ház mögé vezető járdát is megtisztították, ami az istállókhoz vezetett. A gondnok teszi a dolgát, semmi kétség. Ophelia a kézmelegítőbe dugta a kezét, és óvatosan

elindult balra, ahol még érintetlen havat talált. Ott olyan szép látvány fogadta, hogy elállt tőle a lélegzete. A háznak erre az oldalára nézett az étkező és a szalon. Itt nem voltak melléképületek, csak hófehérbe öltözött fák sorakoztak, ameddig a szem ellátott. A fenyők ágai a földig hajoltak a hó súlya alatt. Mosolyogva tett néhány kört a fák között, aztán megállt, hogy a távolban magasodó hófödte hegyeket is megcsodálja. Elbűvölőnek találta ezt a tiszta, háborítatlan fehérséget, és élvezettel szívta be a friss levegőt. Aztán ijedten felkiáltott, mert valami megütötte a hátát. Arra gondolt, hogy egy madár ütközött neki, bár télvíz idején nem sok madarat lehetett látni a környéken. A szegény pára biztosan halálra van fagyva, és nem tud rendesen repülni. Ophelia megfordult, arra számítva, hogy a madarat a földön fekve találja, az ég felé meredő lábbal. Ám Raphaelr pillantotta meg, aki éppen egy újabb hógolyót gyúrt a friss hóból. – Megőrültél? – kiáltott fel a lány, majd halkan felsikoltott, mert a feje mellett elsüvített a második lövedék. Gyorsan a mellette lévő bokor mögé ugrott, és lehajolt. Fel volt háborodva, mégis úgy döntött, hogy bosszút áll. Lerázta a kezéről a melegítőt, összegyűjtött egy nagy marék havat, gyorsan összenyomkodta, majd kiegyenesedett, és a férfi felé hajította a golyót. Telibe találta! Raphael melle és télikabátja csupa hó lett. Ophelia diadalittasan felnevetett, de a szája tele lett hóval. Dühösen köpködni kezdett, és megint lebukott. A férfi jól célzott, de ő is bebizonyította már, hogy nem ügyetlen, és neki legalább fedezéket nyújt a bokor. Raphael bezzeg bátran állt odakint, mert valószínűleg azt gondolja, hogy csak véletlenül találta el. Majd megmutatja neki! Felnevetett, és felegyenesedett, hogy elhajítsa a második hógolyóját. A férfi csak arra várt, hogy a feje kibújjon a bokor mögül, és a harmadik lövése leverte Ophelia sapkáját. Talán mégsem

olyan jó ötlet a bokor mögött rejtőzködni, mert így nem látja, mit csinál a férfi. A lány úgy döntött, hogy a gyorsasággal többre megy. Egy pillanatra kikukucskált a bokor mögül, elhajolt a következő hógolyó elől, majd felállt, hogy ő is útjára indítson egyet, aztán fútásnak eredt. Megbotlott, megcsúszott, de tovább futott, és közben egyfolytában nevetett. Érezte, hogy még két hógolyó eltalálja a hátát, és hallotta a férfi kiáltását: – Gyáva! Ophelia megfordult, és ragyogó mosolyt villantott rá. – Gyere közelebb, ha mersz! – csúfolódott. – Igen? Tehát ezt akarod? – fenyegetőzött a férfi, és nekilódult. Ophelia gyorsan felmarkolt még egy hógolyóra való havat, és Raphael felé hajította, majd továbbszaladt, de még látta a férfi homlokán és arcán a feher foltot. Önfeledten felnevetett, és egy pillanatra megállt, hogy megint havat gyűjtsön magának, de felsikoltott, amikor felpillantott, és meglátta, hogy a férfi már közvetlenül mögötte van. A hosszú lábával persze könnyű volt utolérnie! Ophelia nevetve tovább futott, de a férfi utánavetette magát, és elérte. Mindketten beleestek a hóba, és néhány métert csúsztak a puha fehérségben. Ophelia annyira nevetett, hogy alig kapott levegőt. A csók váratlanul érte, és beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, hogy a férfi forró ajkát érzi a száján. Megdöbbent, és mielőtt feltámadt volna benne a felháborodás, önkéntelenül átadta magát az élménynek. Jó volt. Még csodálatosabbnak tartotta a furcsa izgalmat, amit gerjesztett benne. Sosem érzett még ilyet, mintha pillangók repdesnének a gyomrában. Ösztönös mozdulattal átkarolta a férfi vállát. Addig sem fázott, de most még melege is lett, ahogy Raphael hatalmas teste ránehezedett. Az arcát megcsapta a férfi forró lehelete, és csak most vette észre, hogy a férfi ajka is tüzel. Ophelia melle megkeményedett és bizseregni kezdett. Szíve a torkában dobogott, és úgy érezte, mintha felforrt volna a vére.

Ki tudja, meddig tartott volna ez a gyönyörűséges állapot, ha a férfi nem cirógatja meg a nyakát az átfagyott ujjaival. A hideg érintés kijózanította Opheliát, és felháborodott mozdulattal ellökte magát Raphaeltől. Fürgén talpra állt, és nekilátott lerázni a bársonykabátjára tapadt havat. Mindene csupa hó volt, de nem ezért lett mérges. – Tudtam, hogy erre megy ki a játék! – jelentette ki magából kikelve. – Nem kéne velem ennyit bajlódnod, elég lett volna, ha egyszerűen megkéred a kezemet. A szüleim bizonyára el lennének ragadtatva. – És te? – Ne légy nevetséges. – Akkor te se képzelj olyasmit, ami még nevetségesebb. Csak kíváncsi voltam, hogy az ízed is olyan rossz-e, mint a modorod. A lány lenézett a férfira, aki még mindig a hóban feküdt, mintha egy heverőn nyúlt volna el. Először haragos arcot vágott, de aztán kérdőn felvonta a szemöldökét. – És rossz ízem van? – Nagyon – mondta a férfi vigyorogva. Most ugratja? Ilyesmit még senki sem mert vele csinálni, mert a fensőbbséges modora miatt kizártnak tartottak mindenféle tréfálkozást. De igaz, hogy még hógolyót sem dobott rá senki. Ophelia nagyon élvezte ezt a kis közjátékot, ezért nem akarta haraggal lezárni. Egy pillanatig töprengett a válaszon, majd úgy döntött, hogy nem kell halálosan megsértődnie egy csók miatt, ami nem jelent semmit. A férfiról mindenki tudja, hogy megrögzött nőcsábász, ezért nála valószínűleg teljesen megszokott az ilyen viselkedés. – Nekem több találatom volt, mint neked – közölte végül, és ő is elmosolyodott. Így akarta beismerni, hogy elhamarkodott következtetésre jutott, és kimondatlanul elnézést kért Raphaeltől a hevességéért. – Nem igaz! – A férfi felnevetett, és ő is talpra állt. – De tényleg nagyon jól célzol. Gyerekkorodban biztosan sokat gyakoroltál.

Ophelia elhallgatott, és az ajkáról lefagyott a mosoly. – Nem. Senki sem volt hajlandó a hóban játszani velem. A férfi arcáról is eltűnt a vidámság. – Remélem, most hazudsz, Phelia. – Hát persze – vágta rá a lány, de csak azért, hogy témát váltsanak. – Nem hazudtál, igaz? – nézett rá a férfi kutató pillantással. – Mondtam már, hogy a gyerekkoromról ne beszéljünk, úgyhogy most hagyjuk abba. A lány elindult vissza a ház felé. A kis közjáték mégis rossz hangulatban ért véget.

14. FEJEZET

aphael fülében visszhangzott Ophelia nevetése. Úgy érezte, sosem fogja elfelejteni a hangját, és ezt a különleges élményt, amit Opheliával együtt átéltek. Egy váratlan ötlettől vezérelve dobta rá az első hógolyót. Éppen befejezte a reggelijét, amikor meglátta, hogy a lány sétára indul, és úgy döntött, hogy csatlakozik hozzá. Ami ezután következett, az nem volt előre megtervezve. Aznap alig ismert rá. Milyen nagy a különbség a hógolyóval dobálózó fiatal nő, és a mindenki által gyűlölt társasági hölgy között! A viselkedésében most nem volt semmi mesterkéltség. Raphael meg volt győződve arról, hogy a lány is ösztönös indíttatásból bocsátkozott vele hócsatába, és nem azért, mert meg akarta győzni, hogy sikerült megváltoznia. Megint egy olyan oldalát mutatta meg neki, amit még senki sem látott, és Raphaelt teljesen lenyűgözte a lány bájos játékossága. Az első kezdeményezését nem tartotta helytelennek, de a másodikat valószínűleg meg fogja bánni. Nem kellett volna megcsókolnia a lányt. Téves elképzeléseket támaszthat Opheliában, pedig az egész olyan természetesen, szinte véletlenül jött. Az ajkuk majdnem összeért, a nevetése ott csilingelt a fülében, és olyan átkozottul gyönyörű volt, hogy egyszerűen nem tudott ellenállni neki. Aztán azzal mentegette magát, hogy csak kíváncsi volt az ízére… Micsoda ostobaság! Igazán kitalálhatott volna valami jobb

kifogást. Eszébe is jutott volna egy elfogadhatóbb magyarázat, ha a csók nem bódítja el annyira. A lányt most egyedül találta a szalonban. Az ablak előtt állt, és kinézett a kertbe. Jó nagy felfordulást csináltak ott a hócsata közben. Tele volt a kert a lábnyomaikkal, és látszott az a mélyedés, ahol megcsúsztak a hóban, amikor hátulról rávetette magát. Vajon a lány most a vidám játszadozásukra gondol, vagy a csók jár a fejében? Talán önteltség azt feltételezni, hogy ő van a gondolatai középpontjában. Mire szokott gondolni, amikor egyedül van? A pokolba! Túlságosan nagy érdeklődést tanúsít iránta, ráadásul olyasmire is kíváncsi, aminek semmi köze ahhoz, amiért idehozta. – Készen állsz a következő megpróbáltatásra? – szólalt meg Raphael, amikor odaért a lányhoz. Opheliát nem lepte meg a jelenléte, biztosan hallotta a lépteit. Azt sem kérdezte meg, hogy mire gondol, hiszen ő említette egyszer, hogy Raphael ízekre akarja szedni. De a férfi most meghallotta a halk sóhaját, és a hangja is elég szomorú volt, amikor válaszolt. – Persze. A férfiban feltámadt a bűntudat, miközben nézte, ahogy a lány lehorgasztott fejjel a heverőhöz lép, és leül. Mi ez? Miért érzi magát bűnösnek, amikor segíteni akar neki? A lánynak válik a javára az ő erőfeszítése, és nem neki lesz haszna belőle. Persze azon kívül, hogy megnyeri a Duncannel kötött fogadását. De azt a megállapodást már egyáltalán nem tartotta olyan fontosnak, mert egy ideje rájött, hogy mindenképpen segíteni akar a lánynak. Talán azzal is foglalkoznia kéne, hogy miért lett ilyen Ophelia, hiszen bizonyára oka van a mostani viselkedésének. Raphael is leült a heverőre, és észrevette, hogy a lány odébb húzódik. – Nem foglak megharapni – mondta, egy kis bosszúsággal a hangjában.

– Szerintem meg igen. – Most a csókra célzol, vagy arra, hogy „ízekre akarlak szedni”? – Mindkettőre. – A lány töltött magának egy csésze teát az asztalon lévő teáskannából. Egy kosár sütemény is volt a tálcán, de arra rá sem nézett. – Én is innék egy csészével. – Akkor tölts magadnak! – csattant fel a lány. Ez sokkal jobb, gondolta Raphael. A szomorú Ophelia látványát legalább olyan nehezen viselte, mint a síró Opheliáét. Olyankor teljesen tehetetlennek érezte magát. Töltött magának teát, és mivel nem akarta, hogy a lány további sóhajtásokkal nehezítse meg a dolgát, ezért megjegyezte: – Neked hagyom a süteményeket. Nagyon sovány vagy. A lány addig nem nézett rá, de most felkapta a fejét. – Nem igaz! – És az arcod is nagyon sápadt – tette hozzá a férfi. – Nincs semmi színed. – Ez így van jól. – Azt hittem, fontosnak tartod, hogy mindig jól nézz ki. – Semmi baj a külsőmmel. Olyan átkozottul gyönyörű vagyok, hogy az már szinte undorító. Raphael megriadt. Mi ez már megint? Miért mondta ilyen keserűen? – Egyetértek – próbált viccelődni. – Rendkívül undorító. Már-már gusztustalan. A lány összehúzott szemmel nézett rá. – Nem kell ennyire részletezned. – Azt tettem? Elnézést kérek. Akkor most beszéljünk a következő pletykáról, amit te indítottál útjára. Arra számított, hogy a váratlan támadása felkészületlenül éri a lányt, aki így könnyebben beismeri a hibáit, de tévedett. Ophelia hátradőlt, és őszinte kíváncsisággal nézett rá.

– Rendben. Alig várom, hogy megtudjam, miről van szó, mert én nem emlékszem arra, hogy még egy ilyen bűnöm lenne. – Szerintem a barátnőd, illetve a volt barátnőd, ezt másképp látja. Mit is mondott Mavis? Azt terjesztetted róla, hogy hazug, és hátba támad másokat. – Éppen ő volt az, aki hátba támadott engem. Én csak hazugnak neveztem a két közös barátnőnk, Jane és Edith előtt. Azért, mert szándékosan felingerelt, engem pedig elkapott a hév. De erről senki más nem értesült. Tudtam, hogy Jane és Edith nem fogja továbbadni, amit mondtam, mert mindketten szeretik Mavist. – És te nem? A lány elfordította a tekintetét. – Tudom, hogy kihallgattad a második beszélgetésemet Mavisszel. Tudnod kell, hogy Jane és Edith sosem voltak az igazi barátnőim. Csak úgy tesznek, mintha azok lennének, de nem. – Ez zavar téged? – Nem igazán. Nem fontos nekem, hogy az emberek kedveljenek. Általában teszek is arról, hogy ne szeressenek. Ez olyan furcsa kijelentés volt, hogy Raphael hirtelen nem is tudta, mit gondoljon. Természetesen nem hitte el. De miért mond Ophelia ilyet? Ezzel próbálja mentegetni a viselkedését? – Senki sem munkálkodik azon, hogy az emberek gyűlöljék, legalábbis nem szándékosan. Ez ellenkezik az emberi természettel. A lány vállat vont. – Ha te mondod… Nem is akarja megvédeni magát? Nem tiltakozik? A férfit bosszantotta a lány közönyös hozzáállása. – Elárulnád, milyen elfogadható oka van annak, hogy szándékosan elidegeníted magadtól a barátaidat? – Így nem kell azon törnöm a fejemet, hogy őszinték-e, amikor tudom, hogy nem azok. – Tehát azt akarod mondani, hogy nem bízol senkiben? – Pontosan.

– Gondolom, ez rám is vonatkozik. A férfi szerette volna, ha a lány tiltakozik, de hiába reménykedett. – Hát persze. Te is hazudtál nekem, akárcsak mindenki más. – Dehogy hazudtam! – háborodott fel a férfi. – Teljesen őszinte voltam, amikor… A lány elhúzta a száját, mire a férfi elhallgatott. – Azt mondtad, hogy elviszel Londonba. Nem ezekkel a szavakkal, de akkor is erre utaltál. Ez talán nem volt hazugság? A férfi elvörösödött, mert találva érezte magát. – Az egy kivételes eset volt. Azért csináltam, hogy ne rendezz jelenetet, amíg ideérünk. – Értem. Így sikerült elérned, hogy egész úton nem kértem segítséget, ezen az isten háta mögötti helyen pedig már teljesen tehetetlen vagyok. Egy kivétel vagy egy tucat, mit számít az? Akkor is igazam van. A férfi még jobban elpirult. – Elnézést, hogy a kényelem kedvéért félrevezettelek, de azért nem kérek bocsánatot, hogy megpróbáltam segíteni neked. – A hazugságért sem kell bocsánatot kérned. Én is gyakran ehhez folyamodom, a kényelem kedvéért. – Ez a harmadik hibád? – Nem, mert nem hirtelen felindulásból hazudok, hanem előre megfontolt szándékkal. A türelmetlenségem és az indulatosságom olyan hiba, amin nem tudok uralkodni, de a hazudozást szándékosan csinálom. – Tehát azt nem tartod rossz tulajdonságnak? – Ne legyél képmutató. Te talán igen? – Ami azt illeti, igen. És szerintem ez a különbség kettőnk között. Én jobban szeretem az őszinteséget, de úgy tűnik, te inkább az őszintétlenséghez ragaszkodsz. – Nem ragaszkodom hozzá! – csattant fel a lány. – Egy ideig még bűntudatom is volt miatta – ismerte be megenyhültebb hangon. – És mitől változtattad meg a véleményedet?

– A környezetemben mindenki hazudik nekem. Ezért volt Mavis az egyetlen igaz barátnőm. Csak benne bízhattam, mert tudtam, hogy ő őszinte velem. Egészen addig, amíg meg nem bántottam. – Szeretnél erről beszélni? – tette fel az óvatos kérdést a férfi. – Nem. Látszott rajta, hogy ennél többet nem fog mondani. Miután Ophelia beismerte, hogy nincsenek aggályai a hazugsággal kapcsolatban, Raphaelben felmerült a szörnyű gyanú: mi van, ha addig egyszer sem mondott igazat? Elég elkeserítő gondolat volt, de nem kizárt, hogy a lány most is hazudozással akarja elérni a célját, és visszakerülni Londonba… – Nem szándékosan sértettem meg Mavist – kezdte a lány, aztán ingerülten felkiáltott: – Istenem! Hát nem látod? – Mit? – kérdezte a férfi a homlokát ráncolva. – Hogy ez a harmadik hibám. A férfi most már teljesen összezavarodott. – Mi? – Az, hogy képtelen vagyok tartani a számat! Nevetséges, de egyszerűen nem tudom elviselni a csendet. A férfi felnevetett. – Ezt hibának tartod? – Hát persze – mondta a lány ingerülten. – Ha az ember fél a csendtől, akkor még egy történetet sem tud elmesélni, mert elrontja a poént, ha elhadarja. – Ezt nem tartom komoly hibának, kedvesem – mondta Raphael nevetve. – Szerintem meg az – tiltakozott a lány. – El akartál mesélni egy történetet? – Nem, ezt csak példának hoztam fel. Akkor is így járok, ha valamiről nem akarok beszélni. – Értem. Jó tudni – vigyorgott a férfi. – De most térjünk vissza Mavisre. – Inkább nem. – Megint hallgassak el?

A lány haragos arccal meredt rá, és Raphaelnek sikerült elfojtania a vigyorát. Kiderült, hogy Opheliát is ugyanolyan könnyű felingerelni, mint a húgát, Amandát. De nem volt sok kedve nevetgélni, amikor elég kiábrándító volt a téma, amiről beszélgetni akart. – Mavis azt mondta, hogy többek életét tönkretetted. Vagy ez egy túlzó állítás volt? – Nem. A visszautasított férfiak biztosan úgy érzik, hogy tönkretettem az életüket, amikor nem mentem hozzájuk feleségül. Duncan volt az egyetlen kivétel, mert ő azt tartotta volna szörnyűnek, ha el kell vennie. Később én is hasonló véleményre jutottam, miután a nagyapja ecsetelte előttem, milyen fárasztó lenne az életem Summers Glade-ben. Duncan hajlandó lett volna elvenni Opheliát, hogy ne tegye tönkre a jó hírét, ha Mavis elpletykálja, mit látott, amikor rájuk nyitott Ophelia hálószobájában. Teljesen ártatlan beszélgetés volt, de ki hinné ezt el, ha egyszer szárnyra kel a szóbeszéd? Raphael nem lett volna képes ilyen nemes tettre, legalábbis nem Opheliával. – Ugye, tényleg nem te műved az a kompromittáló jelenet, amit Mavis meglátott? – Raphael ezt inkább kijelentette, mint kérdezte. – Nem. De be kell vallanom, hogy akkor még hajlandó lettem volna feleségül menni Duncanhez, csak hogy vége legyen az egész huzavonának. Úgy döntöttem, hogy megfelelő férj lenne, legalábbis az apámnak tetszene. És azt hittem, Duncan is hajlik erre, miután kiheverte a sértést, hogy barbárnak neveztem. Ha tudtam volna, hogy nem akar elvenni, valószínűleg megszervezek egy hasonlóan kompromittáló helyzetet. A férfi elcsodálkozott. Ezt miért vallotta be? Hiszen ő teljesen ártatlannak tartotta. – És nem látsz ebben semmi rosszat? – érdeklődött. – Amikor azt hittem, hogy ő is örül majd neki? Nem. A férfi megcsóválta a fejét, majd megenyhült hangon folytatta.

– Valószínűleg nem hibáztathatlak, mert a nők ősidők óta így csalják lépre a férfiakat. Én ezt a legaljasabb ármánykodásnak tartom, de meg kell értened, hogy egy férfi másképp látja a dolgot. – Hát persze. Nem is várom el, hogy megérts. De azért közlöm veled, hogy nem tettem volna ilyet, ha tudom, hogy Duncan boldogtalan lenne velem. Vajon most igazat mond? Raphael úgy vélte, hogy hihet neki, hiszen Ophelia a szükségesnél több „bűnét” is beismerte. – Most hadd kérdezzek tőled valamit – folytatta a lány, és szigorú pillantást vetett rá. – Ha én eszeltem volna ki azt a kompromittáló helyzetet, amiért olyan megvetendőnek tartasz, akkor te mennyivel vagy különb nálam? Hiszen csellel hoztál ide, és az akaratom ellenére tartasz itt, amíg a viselkedésem meg nem változik, a te megelégedésedre. A saját kezedbe vetted a dolgokat, méghozzá elég önkényesen. Meg sem kérdezted tőlem, hogy igényt tartok-e a segítségedre. Pedig nekem nem volt rá szükségem. Tehát válaszolj, Rafe. Mi a különbség kettőnk között? A lány önelégült arcot vágott. Valószínűleg azt hitte, hogy most sikerült sarokba szorítania, és erre nem fog tudni válaszolni. – Sejtem, hogy milyen hasonlóságra gondolsz, de rosszul látod a helyzetet. Egészen más csapdába ejteni egy férfit, és az akarata ellenére belekényszeríteni egy olyan házasságba, amely mindkét felet egy életre boldogtalanná teszi, és amitől csak egy nagy botrány árán tudnak megszabadulni. Szerinted ezt össze lehet hasonlítani ezzel a néhány héttel? Itt senkinek sem esik baja, nem lesz boldogtalan, és ha elértük a célunkat, sokkal boldogabban folytathatod az életedet. – Menj a pokolba! A férfinak sikerült elfojtani a vigyorát. – Állandóan oda akarsz küldeni, kedvesem, pedig glória van a fejem körül. Nem szeretném, ha vesztes maradnál. – Miért nem? – csattant fel a lány magából kikelve. – Az is csak egy újabb tétel lenne a hibáim hosszú listáján. Egyébként nem vagy angyal! Még sosem találkoztam nálad ördögibb emberrel.

A férfi a fejét ingatta. – Látom, most ingerült lettél, Phelia. Itt a remek alkalom, hogy megpróbálj uralkodni az indulataidon. Nem gondolod? A lány szeme villámokat szórt, mégis sikerült merev mosolyra húznia a száját. Figyelemre méltó teljesítmény, gondolta a férfi. Amikor megszólalt, a hangja csupa gúny volt. – Hol is tartottunk? Ja, igen. Arról beszéltünk, hogy hány életet tettem tönkre. Folytassuk. A lány felpattant a heverőről, és járkálni kezdett. Raphael már nem tudott a beszélgetésükre figyelni, mert megbabonázva nézte, ahogy a lány szoknyája suhogva mozog a hátsó felén… – Ki ez? – kérdezte a lány, és megállt a kandalló felett lógó arckép előtt. A férfi nagy nehezen levette a tekintetét az ingerlő látványról, és követte a lány pillantását. – A nagymamám, Agatha. A lány felvonta a szemöldökét, és az ajkán gunyoros mosoly jelent meg. – Az a nő, akitől a nagyapád ideszökött? – Nem. Ő az, akihez mindig hazasietett. Amikor a gyerekeik nagyobbak lettek, a nagyapám gyakran idehozta, hogy egyedül lehessen vele. – Elnézést – mondta a lány, alaposan meglepve Raphaelt a bocsánatkérésével. – Csak ugratni akartalak ezzel a megjegyzéssel, de úgy látszik, nekem nincs hozzá tehetségem. A lányon látszott, hogy tényleg bánja a tapintatlan megjegyzését, ezért Raphael el akarta terelni a figyelmét. – A festményhez egy elég érdekes történet fűződik. Egyszer kilovagoltam, és észrevettem, hogy a festő megpróbálja vízbe fojtani magát. – Úgy érted, úszni próbált? – Nos, először én is azt hittem, hogy úszik, hiszen meleg volt az idő. De nem. Vízbe akarta fojtani magát, de nem sikerült neki, mert

állandóan a felszínre bukkant! Közben nem látta, hogy egy kidőlt fatörzs lebeg felé a vízben. Odakiáltottam neki, hogy figyelmeztessem, de nem hallotta meg a hangomat. És a fatörzs magával rántotta. – De te megmentetted, ugye? – Igen, de nem örült neki – mondta a férfi kuncogva. – Miután kiköhögte magából a lenyelt vizet, még néhányszor meg is próbált ütni mérgében. Aztán siránkozni kezdett, és elmagyarázta, miért nem kellett volna megmentenem. Kiderült, hogy csak a művészetnek él, és nem hajlandó semmilyen más munkát végezni. Ezért sokat éhezett, mert senki sem vette meg a festményeit. A buta fickó egy kis faluban lakott, ahol az emberek nem engedhették meg maguknak, hogy festményeket vásároljanak, ő meg nem gondolt arra, hogy máshová kéne költöznie. – Ezért megbíztad, hogy fesse meg a nagymamád portréját, és így juttattad pénzhez? – Nem. Talált egy miniatúrát, ami a nagymamámat ábrázolta, és megfestette az arcképét, aztán odaajándékozta nekem. Én csak annyit tettem, hogy elvittem a legközelebbi nagyvárosba, a festményeivel együtt, és ott most annyira keresett festő lett, hogy nem győzi teljesíteni a sok megbízást. De te is láthatod, milyen tehetséges – tette hozzá Raphael, és a festményre mutatott. – Erre én is azonnal rájöttem, amikor megláttam. A miniatúra nem volt túl élethű Agatháról, de ennek a művésznek jó szeme volt, és meg tudta örökíteni a nagymamám igazi egyéniségét. Az apám szerint a nagymamám pontosan így nézett ki fiatal korában. Szívesen kiakasztottam volna Norford Hallban, de Agatha szomorú lett, amikor meglátta. – Miért, ha annyira hasonlít rá? A férfi vállat vont. – Talán az elveszített fiatalság miatt. Agatha elég idős már.

Ophelia visszatért a heverőhöz, és sokkal nyugodtabbnak tűnt. Raphael megköszörülte a torkát, így jelezve, hogy folytatni fogja az előző témát. – Tehát azt állítod, hogy nem tetted tönkre senkinek az életét? – Nem mondtam ilyet. Elég egyértelmű, hogy Mavis életét tönkretettem. Hagynom kellett volna, hogy férjhez menjen ahhoz a gazemberhez, akiért annyira odavolt. Talán boldog lett volna egy hűtlen férj oldalán, mindenesetre sokkal boldogabb, mint most. – Ha jól értem, elcsábítottad tőle az udvarlóját? – Nem nagyon kellett csábítani. Még tizenhat éves sem voltam, amikor megkérte a kezemet, jóval korábban, hogy találkozott Mavisszel. Nagyon kellemetlen volt, állandóan csókot akart lopni tőlem, úgyhogy végül megkértem anyámat, hogy ne hívja meg többé hozzánk. Ezután elkezdett a legjobb barátnőmnek udvarolni, így megint meghívást kapott azokra az alkalmakra, ahol mindketten ott voltunk. Ráadásul bevallotta nekem, hogy csak azért foglalkozik Mavisszel, hogy megint a közelembe kerüljön. – Nem mondtad ezt el Mavisnek? – Dehogynem, többször is. De ő minden alkalommal kinevetett. Egy rossz szót sem volt hajlandó meghallani arról a jellemtelen alakról, annyira elvakította a szerelem. Végül hagytam, hogy a férfi megcsókoljon, és úgy intéztem, hogy Mavis meglásson minket. Nem volt hajlandó meghallgatni, ezért másképpen bizonyítottam be neki az igazamat. – Gondolom, ez megviselte a kapcsolatodat Mavisszel. – Igen, egy időre. Mavis sírt, és csúnya dolgokat vágott a fejemhez. Engem hibáztatott mindenért. Aztán visszajött, azt mondta, hogy már mindent ért, és megbocsát nekem. – De nem így volt. – Nem – mondta Ophelia alig hallhatóan. – Többé már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. A lány arcán szomorúság látszott, és Raphael rendkívül tapintatlannak érezte magát. Azt akarta, hogy a lány ismerje be a

hibáit, de úgy tűnik, ebben az ügyben ártatlan. Megpróbált segíteni egy barátnőjének, és emiatt elveszítette a barátságát. Talán inkább vissza kéne térni az első hibájához, az indulatos természetéhez. – Látod? Nem is volt olyan nehéz uralkodni az indulataidon. A lány felállt. – Megvan a megoldás? Elszomorítasz a fájdalmas emlékekkel? Ha ez az ára az önfegyelemnek, akkor köszönöm szépen, nem kérek belőle. A lány kiviharzott az ajtón, és Raphael nem próbálta megállítani. Van min gondolkodnia, úgyhogy jobb is, ha egyedül marad egy időre. Ophelia addig minden felhozott bűnére többé-kevésbé elfogadható magyarázattal állt elő. De a legrosszabb még csak most jön. Ophelia megbántotta Sabrina Lambertet, pedig Raphael még sosem találkozott nála kedvesebb és jobb természetű lánnyal.

15. FEJEZET

phelia csak a lépcső tetejéig ment, és ott leült. Nem akart találkozni Sadie-vel, aki biztosan a szobájában van, és kérdezősködni fog, hogy miért olyan szomorú. Senki mással nem akart beszélni, csak Raphaellel. Tulajdonképpen arra számított, hogy utánajön, és elnézést kér, ezért nem ment messzire. De hiába várta, a férfi nem követte. – Egy pennyért elárulod, mire gondolsz, kislányom? Ophelia hallotta a lépteket a folyosón, de reménykedett, hogy egy szolga közeledik. Nem volt szerencséje… Felállt, és Raphael nagynénjével találta szemben magát. – Nem hiszem, hogy tényleg tudni akarod, hölgyem. – Akkor egy fontomba fog kerülni a dolog? A megjegyzésével az idős hölgynek sikerült egy halvány mosolyt csalnia Ophelia arcára. – Az unokaöcséd egy lehetetlen alak. Lekezelő, gőgös, és képtelenség tárgyalni vele, mert nem hallgat a józan érvekre. – Pedig azt hittem, hogy már sikerült elbűvölnie. A hölgyek általában vonzónak tartják. Ophelia legyintett. – Talán egy másik életemben! Szerintem még egy mogorva medve is elbűvölőbb nála. Esmerelda jót nevetett, pedig Ophelia nem viccnek szánta a megjegyzését, hanem komolyan gondolta.

– Hadd kérdezzek valamit, Lady Esme. Már tegnap akartam erről beszélni, de Rafe azt mondta, hogy csak az időmet pazarlom, mert az ő pártján állsz. De tényleg így van? Egyetértesz azzal, hogy itt tart engem, amikor haza akarok menni? – Biztosított arról, hogy a szüleid helyeslik az itt-tartózkodásodat. Talán túlzott? – Nem. Tudom, hogy örültek, amikor megkapták a levelét. De az nem számít, hogy én mit gondolok, vagy akarok? Esmerelda összehúzott szemmel nézett a lányra. – Elérted már azt a kort, hogy a véleményed számítson ebben az ügyben? Vagy még mindig a szüleid felügyelete alatt állsz? Ha elég idős vagy, hogy saját döntéseket hozz, akkor én magam viszlek vissza Londonba, ha azt akarod. Ophelia bánatosan felsóhajtott. – Nem vagyok még annyi idős. De ez olyan igazságtalan! Ahhoz elég idős vagyok, hogy férjhez menjek, de nem dönthetem el, hogy ki legyen a férjem. Szülhetek gyerekeket, de még éretlen vagyok, hogy kiválasszam a gyerekeim apját? – Ne lepődj meg, ha nem értek veled egyet. Persze, tudom, hogy könnyen beszélek, amikor én már magam hozom a döntéseket az életemben. De megértelek, és beismerem, hogy én is így éreztem fiatal lány koromban. Amikor megtaláltam azt a férfit, akihez hozzá akartam menni, eléggé elkeserített, hogy az apám beleegyezése kellett hozzá. Mivel skót volt, könnyen előfordulhatott volna, hogy az apám hallani sem akar a házasságról, és azt mondja, hogy keressek magamnak egy angol fiatalembert. Nem így történt, de ha mégis ezt teszi, akkor nem lett volna más választásom, mint engedelmeskedni neki. – Megszökhettél volna a férfival, akit szeretsz. Esmerelda felnevetett. – Nem vagyok olyan bátor, mint amilyennek tűnök. Nem szoktam megszegni a szabályokat, és fityiszt mutatni a társadalmi szabályoknak.

– Én sem! – tiltakozott Ophelia. – De szeretnéd – somolygott Esmerelda. Ophelia ezt nem tagadhatta. – De ez akkor is olyan… felháborító. – Az unokaöcsém szándékai tisztességesek. Szeret segíteni az embereken. Általában nem sokat teketóriázik, ha valakit bajban lát. És nem ez az első alkalom, hogy szélsőséges tettekre ragadtatja magát emiatt. Amikor távol volt Angliától, nem egy hagyományos európai körutat tett. Megmentett egy csapat árvát, amikor az egyikük kizsebelte, és elmagyarázta, hogy azért tette, mert ki akarja szabadítani a húgát a borzalmas árvaházból, ahonnan ő is megszökött. Fél évbe telt, mire Rafe mindegyik árvának otthont szerzett. Aztán segített egy egész francia város kitelepítésében, amikor a folyó áradt. Amandának írt erről, és a lány szerint több embernek is megmentette az életét. Ez csak néhány példa a segítőkészségéről, ami azt bizonyítja, hogy habozás nélkül cselekszik, ha szükségét látja. És ez feljogosítja arra, hogy így bánjon vele? – Én nem kértem a segítségét! – Igaz. De állítólag nagy felfordulást okoztál azon az összejövetelen Summers Glade-ben, ahol mindketten vendégeskedtetek. A te helyedben én mindent megtennék, hogy többé ne kövessem el ugyanazokat a hibákat. – Nem tagadom, hogy vannak hibáim – ismerte be Ophelia. – Senki sem tökéletes, kislányom. – Az én hibáim talán kicsit feltűnőbbek. Esmerelda felnevetett. – Egy kicsit? Akkor nem árt néhány leckét venned, hogy észrevétlenebbek legyenek. – Hogyan tudnék uralkodni az indulataimon? – fakadt ki Ophelia. Az idős hölgy megosztotta vele a saját tapasztalatát. – Beleharapsz a nyelvedbe. Ophelia elmosolyodott.

– Neked nincs is indulatos természeted. – De régebben az volt, méghozzá elég elviselhetetlen. – Tényleg? – Bizony. Ezt a férjem nagyon viccesnek találta, mert ő skót létére egyáltalán nem volt heves természetű. Ophelia felnevetett. A hang előcsalta Raphaelt a szalonból. Meglátta a lányt a lépcső tetején a nagynénjével beszélgetni, és láthatóan sokkal vidámabb hangulatban volt. – Már jobban érzed magad? – érdeklődött. – Egyáltalán nem! – vágott vissza a lány, haragos pillantást lövellve a férfi felé. Raphael megcsóválta a fejét, és visszament a szalonba. Esmerelda is a fejét ingatta. – Látom, tényleg felbosszantott. – Nem kell megerőltetnie magát, hogy felbőszítsen – mondta Ophelia lehalkított hangon, hátha Raphael még hallótávolságon belül van. – Nem, ez nem igaz. Valójában elég komoly erőfeszítéseket tesz, hogy idegesítsen. – Talán ez a stratégiája, és így akar segíteni, hogy megszabadulj az indulatosságodtól. – Akkor valami más módszerhez kéne folyamodnia, mert ez nem működik. – És te hajlandó vagy megfékezni a rossz természetedet, amiről az előbb beszéltél? Ophelia felsóhajtott. – Én nagyon igyekszem. Például már nem kiabálok vele. Esmerelda elmosolyodott, majd elgondolkodó arccal a lányra nézett. – Hadd kérdezzek valamit. Miért nem akarsz itt lenni? Itt van Anglia egyik legvonzóbb nőtlen fiatalembere, aki mindent megtesz azért, hogy segítsen neked. Az ember azt hinné, hogy örülsz ennek a kivételezett helyzetnek. – Egyáltalán nem.

– Miért nem? Raphael szerint nem kedveled, de én nem hiszem el, hogy valakinek ne nyerje el a tetszését egy ilyen jóképű, szellemes fiatalember, aki ráadásul az ország egyik legelőkelőbb családjából származik. – Ne haragudj, Lady Esme, de szerintem ebben a kérdésben eléggé elfogult vagy. Persze érthető, hiszen az unokaöcsédről van szó. De Raphaelnek nem volt joga beleavatkozni az életembe! Esmerelda a homlokát ráncolta. – Tehát nem fogsz együttműködni vele, hogy a fáradozása eredményes legyen? Ophelia nagyot sóhajtott. – Talán nem látszik, de már most is együttműködök vele. Rájöttem, hogy nincs más választásom, ha haza akarok menni.

16. FEJEZET

– Amanda! Mi az ördögöt keresel itt? Raphael igencsak meglepődött, amikor megpillantotta a húgát. Amanda még sosem járt a Nestben, de most ott állt a szalon ajtaja előtt, és a havat verte le a kabátjáról. Egy órával korábban újra havazni kezdett, pont amikor Ophelia faképnél hagyta. Amanda nem szerette a havat, de bizonyára nem ezért tűnik olyan zaklatottnak. A lány haragtól villámló szemmel nézett rá. – Hogy mit keresek itt? Kénytelen vagyok kihagyni a szezon egyik legjobb bálját, hogy kiderítsem, te mit keresel itt. Úgy volt, hogy utánam jössz Londonba. Mi tartott vissza? – Nem mondtam, hogy… De a lány még nem fejezte be a mondanivalóját, és türelmetlenül a bátyja szavába vágott. – Mindenki utánad érdeklődik. A barátnőim csalódottak, hogy nem jöttél vissza velem a városba. – Figyelmeztettelek, hogy nem kísérlek el több összejövetelre. A Summers Glade-i volt az utolsó. Több unokatestvérünk és két nagynénénk lakik Londonban, úgyhogy van elég kísérőd, kedvesem. Ezek után miért fontos, hogy mikor térek vissza Londonba? – Mert mindenki téged akar látni. A férfi felvonta a szemöldökét. – A vihogó barátnőidre célzol? – Nos, ők valóban imádnak. Mint minden nő.

– Ez egyáltalán nem igaz – válaszolta a férfi, a vendégére gondolva. – Vedd le a kabátodat. Itt elég meleg van. Vagy nem maradsz? A lány nem törődött a bátyja reménykedő hangjával, hanem a kandallóhoz lépett, és a kezét a pattogó tűz felé nyújtotta. – Egy kicsit még magamon tartom, köszönöm szépen. Teljesen össze vagyok fagyva. A kályhában nem volt elég szén ehhez a hosszú úthoz, és körülbelül két órája kialudt a tűz. A szolgálómmal kénytelenek voltunk összebújni egy lábzsákban, de az sem tartott túl melegen minket. Miért csak egy lábzsák van a hintódban? – Mert a kályha általában elég melegen tartja, és nincs rá szükségem. Az én hintómmal jöttél ide? – Hát persze. Nekem nincs, mert eddig még sosem kellett. Pedig apának több tucat hintója áll a Norford Hall-i kocsiszínben, amit használhattam volna, ha onnan indulok. De egyenesen a londoni házadból jöttem ide. Amíg meg nem pillantotta Opheliát, Raphael meg volt győződve arról, hogy a húga a leggyönyörűbb lány a világon. És nem az elfogultság miatt gondolta ezt. Amanda szőke haja néhány árnyalattal sötétebb volt az övénél, a szeme pedig egészen világoskék. Arisztokratikus vonásaival, légies termetével mindenki úgy vélte, hogy túl fogja ragyogni az összes elsőbálozót. De a Summers Glade-i összejövetel előtt a családjában senki sem találkozott még Ophelia Reiddel, és nem is hallottak róla. Márpedig Ophelia szépsége még Amandáén is túltett. – Ráadásul eltévedtünk – panaszkodott Amanda. – Igen? Az bizonyára érdekes volt. – Egyáltalán nem. – Azért tévedtetek el, mert a hó befedte az utat? – Nem, sőt az vezetett idáig. Megláttuk a szekérnyomokat az úton, és követtük őket. Azt hittem, hogy a kocsisod járt már itt korábban. De csak az eltévedésünk után vallotta be, hogy nincs még olyan

régen nálad, és életében nem járt ennyire északon. Hamarabb is mondhatta volna. – A legtöbb szolgám új, Mandy. Amikor elmentem Európába, kevés embert tartottam meg a régi személyzetből. De honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Azt hittem, hazamentél Norford Hallba. Odaküldtem az egyik szolgádat, hogy kiderítse, mi tart ott olyan sokáig, és azzal jött vissza, hogy Summers Glade-ből nem oda mentél, hanem ide. El sem tudtam hinni! Miért jönnél pont ide? Ráadásul télen? A férfi megvonta a vállát. – Miért ne? – De így lemaradsz a szezonról! A férfi felnevetett. – Egyáltalán nem érdekel a szezon. Te keresel magadnak házastársat, nem én. Egyébként találtál már valakit? A lány elhúzta a száját. – Nem. A legtöbb férfi, aki érdekel, észre sem vesz engem. – Ez nem lehet igaz! – tiltakozott nevetve Raphael. – Köszönöm a bizalmadat, de ez az igazság. Mindenki csak arról a dölyfös Ophelia Reidről hajlandó beszélni, és azt kérdezgeti, miért nem jött még vissza Londonba. Hamar elterjedt a híre, hogy mégsem ment feleségül Duncan MacTavishhez. Te tudod, miért nem? – Úgy döntöttek, hogy nem illenének egymáshoz. – A férfi csak ennyit árult el. – Ez olyan elkeserítő. – Miért? – Ne legyél már ilyen ostoba, Rafe. Mert Ophelia most megint versenybe száll, és nem sok tökéletes férfi szaladgál Londonban. A férfi vigyorgott. – A férjednek tökéletesnek kell lennie? – Nem, dehogy… illetve egy kicsit. De most a második helyre szorultam, amikor ő is férjet keres. – Hiúság és féltékenység egyszerre? Szégyelld magad, Mandy.

A lány elpirult. – Ne bosszants, Rafe. Most az életemről van szó. – Inkább a türelmetlenségedről. Jobban tennéd, ha megnyugodnál, és önfeledten élveznéd az első londoni szezonodat. Hidd el, hogy a kellő időben találkozol a megfelelő férfival. – És mindegyik Opheliába lesz szerelmes – morogta Amanda. – Tehát tényleg féltékeny vagy? A lány nagyot sóhajtott. – Nem tehetek róla. Az a lány olyan gyönyörű, hogy szinte ragyog. Az ember megvakul tőle! A fiatalember elfojtotta a nevetését. – Ebben egyetértek. Amanda zavartan pislogott, majd gyanakvó pillantással nézett a bátyjára. – Ne mondd, hogy téged is elbűvölt! – Szó sincs róla. – Az jó, mert nem egy kedves nő, legalábbis nem hozzád való. Hiú, rosszindulatú és túlságosan fenn hordja az orrát. – Ez a legújabb pletyka a városban? – érdeklődött Raphael. – Nem. Csak arról pletykálnak, hogy megint férjet keres, és ez sok férfit örömmel tölt el. Ezt én állapítottam meg, amikor találkoztam vele Summers Glade-ben. Képes volt az arcomba vágni, hogy csak az időmet pazarlom! És amikor ezt mondta, még nem is történt meg a második eljegyzése Duncan MacTavishsel. Annyira biztos volt abban, hogy vissza tudja szerezni. – Ami azt illeti, tényleg az idődet pazaroltad Summers Glade-ben. Duncan akkor már szerelmes volt a szomszédnőjébe, Sabrinába. Csak időbe telt, míg erre ő is rájött. – Nos, jó neki. Tehát ezért szakítottak másodszor is Opheliával? – Részben. A jegyesség nem az ő ötletük volt, hanem a családjuk állapodott meg a frigyükben, ezért mindketten örültek, hogy megszabadulhattak tőle. Most vedd le a kabátodat, igyál egy csésze teát, aztán menj haza.

– Ne legyél már ilyen kiállhatatlan, Rafe. Elfelejtetted, hogy meghívtál magadhoz? Azt kérted, hogy töltsem veled a szezont. – De nem itt. – Hát persze, hogy nem. – És még csak nem is velem, hanem nálam – jelentette ki a férfi. – A meghívás arról szólt, hogy használhatod a londoni házamat, mivel apa nem tart fenn házat Londonban. Nem úgy értettem, hogy veled fogom tölteni a szezont. – Hát ez remek! – háborgott a lány. – Azt hittem, te is ott leszel. Hiányoztál, Rafe. Majdnem két évig a kontinensen voltál, és azt hittem, szívesen töltesz velem egy kis időt, miután visszajöttél. – Fogok is, ha visszamentem Londonba. – De mikor fogsz visszajönni? És még el sem árultad, hogy mit keresel itt. – Nem jutott eszedbe, hogy vendégem van itt? A lány elszörnyedt. – Te jóságos ég, erre nem gondoltam! Jaj, annyira kínos. Azonnal távozom, csak egy kicsit felmelegszem. – Jó. – Jó? Meg sem próbálsz győzni, hogy maradjak? Legalább éjszakára? – Nem. Elég korán van még, hogy sötétedés előtt odaérj egy fogadóba. A lány sóhajtva levette a kabátját, és leült Raphael mellé a heverőre. A zsebéből elővett egy kis levélköteget, és átnyújtotta neki. – Elhoztam a postádat, hátha van benne valami fontos. – Abban reménykedtél, hogy lesz köztük egy meghívó, ami érdekelni fog? – Gyorsan átnézte a leveleket, de csak az érdekelte, ami Ophelia apjától jött. Kinyitotta, és gyorsan elolvasta. Pont az állt benne, amire számított. – Hát, nem tagadom – ismerte be Amanda, majd visszatért az előző témára. – És már nincs olyan korán. A fogadó, amelyben tegnap este megszálltam, legalább hatórányira van innen.

A férfi a húgára nézett. – Eltévedtetek, nem emlékszel? A lány megint felsóhajtott. – Rendben, akkor négy órára. De mire odaérek, már majdnem sötét lesz. Akkor már inkább korán reggel távoznék. És ki az a nő? Ismerem? Ezt az utolsó kérdést azért tette fel ilyen gyorsan, hátha a bátyja szórakozottan válaszol rá. A csel nem vált be. Raphael csak abban reménykedett, hogy Ophelia nem akkor fog felbukkanni. – Ismered, de ne próbáld meg kitalálni, hogy ki ő. Nincs hozzá semmi közöd, kedvesem. Egyébként félreérted a helyzetet. Nem egy szerelmi légyottról van szó. – Hát persze! – vágta rá Amanda, de látszott rajta, hogy kételkedik. – Idejössz egy nővel egy isten háta mögötti helyre, ami akár egy másik országban is lehetne, és az egész teljesen ártatlan? – Pontosan. Még Esme néni is itt van, hogy erről gondoskodjon. – Igen? – kiáltott fel Amanda örömmel. – Az csodás! Évek óta nem láttam. Akkor igazán meg kell engedned, hogy néhány napig itt maradjak. – Pár hónapja láttad apa születésnapi ünnepségén. És nem… A férfi elhallgatott, és kinézett az ablakon. Amanda érkezése előtt olvasott, és nem látta a híntóját megérkezni, de most tisztán látta, hogy a kocsi távozik. – Ugye nem akarsz valami trükkel rávenni arra, hogy visszamenjek Londonba, Mandy? Hazaküldted a hintómat? A lány felháborodott arccal tiltakozott. – Amikor azzal akarok visszamenni? Dehogy! – A pokolba! – sziszegte a férfi, és felpattant a heverőről.

17. FEJEZET

phelia annyira izgult a szökése miatt, hogy először észre sem vette, milyen hideg van a hintóban. Nem ijedt meg, amikor a kályhában csak kihűlt hamut látott, hanem benézett az ülések alá, sőt felemelte azt, amelyiket lehetett. Most már kezdett aggódni, mert a hintóban egy darab szenet sem talált. Rábukkant viszont egy lábzsákra. Sovány vigasz, gondolta, de azért gyorsan belebújt. Vajon elég meleg lesz? Mindegy, ezzel kell beérnie. A bakon ülő kocsis még jobban ki van téve a hidegnek, úgyhogy ő is el fogja viselni. A férfinak a lelkére kötötte, hogy siessen, és úgy tűnt, megértette, mennyire fontos a gyorsaság. Még most sem tudta elhinni, hogy hazafelé tart! De nem is azért érzett végtelen elégedettséget és diadalmas örömet, mert végre Londonban lehet, hanem annak örült, hogy sikerült túljárnia Raphael eszén. Amikor délután lejött a lépcsőn, és meghallotta a hangokat a szalonban, majdnem belépett, mert meg volt győződve arról, hogy Raphael a húgával beszél, és nem Lady Esmereldával. Aztán rádöbbent, hogy ha Amanda ott van, akkor hintóval jött, ami talán még a ház előtt áll, a lovakkal együtt, remek alkalmat nyújtva a menekülésre. De nem nézhetett be a szalon ajtaján, hogy meggyőződjön sejtése helyességéről. Azt is tudta, hogy a nappali ruhájában nem távozhat,

ezért visszaszaladt az emeletre a kabátjáért és kézitáskájáért. Aztán a szolgák hátsó lépcsőjén lesietett a konyhába, remélve, hogy Sadie-t ott találja. Sajnos nem látta sehol, és fogalma sem volt, merre járhat a szolgálója a napnak abban a szakában. Most mit tegyen? Ha keresgélni kezdi Sadie-t, talán elszalasztja ezt a menekülési lehetőséget. Távozzon nélküle, abban bízva, hogy Raphael majd visszajuttatja Londonba? Tényleg nem volt más választása. Ilyen alkalom nem adódik még egyszer, és nem is biztos, hogy sikerülni fog a menekülés. Azonnal cselekednie kellett, mielőtt kifogják a lovakat a hintóból, és elviszik őket oda, ahol a többit is tartják. Átsurrant a konyhán, és kisietett az oldalajtón, amíg a szakácsnő a kamrában matatott. Pont jókor! A kocsis éppen el akarta indítani a hintót a ház mögött lévő istálló felé. Ophelia csak most vette észre, hogy megint havazni kezdett, de apró, szállingózó pelyhekben. Az előzőleg leesett hó már olvadni kezdett, de most megint lehűlt a levegő, és az olvadt hó megfagyott. A lányt ez sem tántorította el. – Várj! – kiáltotta oda a bakon ülő fiatalembernek, aki meghallotta, és megállította a hintót. Még le is ugrott a kocsiról, amikor meglátta, hogy Ophelia bukdácsolva szalad feléje. A frissen hullott hó alatt jég fedte a földet, úgyhogy a lány többször is megbotlott, és majdnem elesett. A kocsison látszott, hogy legszívesebben megemelné a sapkáját, de a kabátjára kanyarított köpönyeg kámzsája alatt csak néhány meleg gyapjúsál volt a fején. Olyan arcot vágott, mint a legtöbb férfi, aki először pillantja meg: ámuldozó pillantással nézett rá, mint aki nem hisz a szemének. Ophelia igyekezett kihasználni a helyzetet, és egy ragyogó mosollyal fokozta a hatást. – Szükségem van valakire, aki visszavisz Londonba. Tudnál segíteni nekem?

Egy teljes percbe telt, mire a fiatalember magához tért a kábulatból. Közben Opheliának meg kellett ismételnie a kérdést. Végül a fiú szomorúan megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy megtehetem, hölgyem. Lord Locke engedélye nélkül semmiképpen. Ez az ő hintója. – Hogy hívnak? – Albertnek, hölgyem. – Húsz font elég lesz, hogy meggondold magad, Albert? A férfi arca megrezzent. – Az rengeteg pénz egy ilyen embernek, mint én, de biztosan kirúgnak, vagy börtönbe vetnek, ha elmegyek az úr hintójával. A lány egyre türelmetlenebb lett. Nincs ideje hosszasan győzködni a vonakodó kocsist, mert Raphael bármelyik pillanatban felbukkanhat, és akkor füstbe megy a terve. – Nem fognak letartóztatni – nyugtatta meg a fiatalembert. – Ezt megígérhetem. A kocsis még mindig bánatosan lógatta az orrát. – A húgát hoztam ide, aki néhány napon belül visszatér Londonba. Lady Amanda kedves hölgy, és biztosan megengedi, hogy együtt utazz vele. – Az késő. Nekem azonnal távoznom kell. Legyen ötven font! – Nem szeretem ezt a munkát – ismerte be a fiatalember. – Nyáron kezdtem, és akkor nem volt olyan rossz. Most már szívesebben dolgoznék úgy, hogy fedél van a fejem fölött. De ötven font nem elég ahhoz, hogy hagyjam magam kidobni az utcára. Dehogynem. A fiatalember két vagy három év alatt sem keres meg ennyit. – Száz font! – vágta rá Ophelia. – Hová akarsz menni? – kérdezte a fiú, és azonnal kinyitotta a hintó ajtaját. – Londonba, méghozzá a lehető leggyorsabban. Komolyan mondom, hogy igyekeznünk kell. Nagyon fontos!

– Ne aggódj, hölgyem. Sietni fogok a legközelebbi fogadóig, ahol a tűz mellett felmelegedhetek, mivel most nem volt rá időm. Megállhatunk egy fogadóban, ugye? – érdeklődött a férfi gyanakvó arccal. – Igen, persze. – Ophelia rájött, miért került olyan sokba a londoni fuvar. A férfi egyszerűen melegre vágyott. – Nem várom el, hogy éjszaka is hajtsd a fogatot – nyugtatta meg, majd beszállt a hintóba. Így történt, hogy most nagy sebességgel száguld az úton London felé. Jó, hogy siettette a kocsist, gondolta Ophelia, miközben vacogva kuporgott az ülésen. A hintó belseje valószínűleg tartotta a meleget, de több óra elteltével úgy érezte, mintha egy jégveremben üldögélne. A lábzsák sem sokat segített, amikor a bársonykabátja vékony volt. Mikor érik el a legközelebbi várost, és egy meleg fogadót? Valószínűleg egy órán belül, ha Albert ilyen eszeveszett iramban hajtja a lovakat. Legalább Raphael nem fogja tudni megállítani, mielőtt eléri a civilizációt. Hiszen ő maga gondoskodott arról, hogy hosszas előkészületek nélkül senki se hagyhassa el a Nestet, őt magát is beleértve. A saját csapdájába esett, somolygott magában Ophelia, és elképzelte, milyen bosszús arcot vág a férfi, ha tudomást szerez a szökéséről. Ha elég kitartó, még utolérheti őket a fogadóban, de az sem segít majd rajta. A városban megint emberek között lesz, akik nem ismerik őt, és nem fogják tétlenül nézni, hogy egy sikoltozó nőt beráncigál egy hintóba. Márpedig ő tiltakozni fog, annyi szent. Csak az bosszantotta, hogy ott kellett hagynia Sadie-t, valamint a saját hintóját és a ruháit. De Raphaelnek most már nem marad semmi oka, hogy Alder's Nestben maradjon, és majd az ő hintójával mindent és mindenkit visszajuttathat az eredeti helyére. És ha mégsem adja vissza neki a hintót? Nos, emiatt ráér akkor aggodalmaskodni, ha már hazaért. Az a lényeg, hogy többé nem kell foglalkoznia azzal az ördögi emberrel. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt leesett az ülésről, és a padlóra huppant. Kicsit belegabalyodott a lábzsákba, ezért alig vette észre,

hogy a hintó az oldalán csúszik. A padlón legalább biztonságban volt, amikor a kocsi beborult az árokba. Merev tagokkal feltápászkodott, és az ajtóban meglátta Albert halálra rémült arcát. – Jól vagy, hölgyem? – Igen, csak kicsit megütöttem magam – nyugtatta meg Ophelia. – Tényleg lecsúsztál az útról, és az árokba hajtottad a hintót? A férfi arca elvörösödött. – Nem vettem észre az úton a gödröt. Talán megláttam volna, ha nem hajtom annyira a lovakat, de lehet, hogy a hó alatt akkor sem veszem észre. – És? – A hintó nagyot huppant, és megcsúszott. Nem gondoltam volna, hogy az árok ilyen közel van, de sajnos belecsúsztunk. A legrosszabb az, hogy eltörött. – Micsoda? – A kerék – közölte a férfi zavartan. – Letört, amikor a hintó az árokba esett. – A lovak nem sérültek meg? – Jól vannak, hölgyem. – Akkor vissza tudják húzni a hintót az útra? – Igen, de törött kerékkel nem jutunk messze. Istenem, micsoda átkozott balszerencse! Igaza van, gondolta Ophelia, és nagyot sóhajtott. Ostobaság volt arra biztatni a kocsist, hogy a zord időjárás ellenére ilyen eszeveszett tempóban hajtsa a lovakat. De most már késő ezen keseregni, mert azzal nem segít. – Mit tennél egy ilyen helyzetben? – Szereznék egy új kereket. – Akkor menj, és szerezz egyet. – Még nem vagyunk a város közelében. Lehet, hogy besötétedik, mire visszaérek.

A lány első gondolata az volt, hogy nem akar egyedül maradni az út szélén, a hidegben, főleg sötétedés után. De a másik lehetőség az, hogy megpróbálja nyereg nélkül megülni az egyik lovat. Valószínűleg többször leesne róla, és még nagyobb bajba kerül, ha megsérül. Várja meg, míg jobb lesz az idő, és addig fagyoskodjon a hintóban? Mi van, ha Raphael felbukkan? Szinte látta maga előtt a kárörvendő arcát. Ha felbukkan. Lehet, hogy esze ágában sincs utána jönni, mert úgy dönt, hogy ő mindent elkövetett, és nem fáradozik tovább. Miért „segítsen” valakin, aki ennyire nem kér belőle. Ophelia gyorsan döntött. – Akkor ne késlekedj – szólt rá a kocsisra, és remélte, hogy nem követ el egy újabb hibát.

18. FEJEZET

aphael már alig látta az utat maga előtt, olyan erősen havazott. Hóviharnak is beillett volna, ha erősebb a szél, de éppen csak annyira fújt, hogy még kellemetlenebb legyen a hideg. Megfordult a fejében, hogy feladja az üldözést. Sok időbe telt, mire elhozott egy lovat Bartholomew otthonából. Aztán felnyergelte, és még szenet is kellett kerítenie, mert tudta, hogy a hintóban üres a kályha. Nem remélte, hogy utoléri Opheliát, mielőtt a legközelebbi városba ér. Szerette volna megtalálni még London előtt, de ezt holnap is megteheti, miután elállt a havazás. Ha egyáltalán eláll. Az utolsó pillanatban vette észre a hintót az árokban. Teljesen belepte a hó, és szinte beleolvadt a környezetébe. Igazából a lovak tűntek fel neki, amelyek a hintó mellett álldogáltak, és feltűnően sötétek voltak. Raphael megrémült, amikor meglátta a roncsot. Még sosem érzett ilyen erős érzelmet, de szerencsére csak egy rövid ideig tartott. Hamar rájött, hogy az egyik ló hiányzik, a hintó pedig nincs összetörve, csak kicsit megdőlt. Biztosan nem sérült meg senki a balesetben. Ophelia és a kocsisa valószínűleg úgy döntött, hogy felülnek a lóra, és úgy folytatják az útjukat. Annyira meg volt erről győződve, hogy először nem is akart lemenni az árokba, ellenőrizni a helyzetet. De tudta, hogy később megbánná, és haragudna magára a lustasága miatt, ezért leszállt a

lóról, kinyitotta a hintó ajtaját, és benézett. Nem maradt benne más, csak egy nagy halom… Takaró? Miért csak egy lábzsák van a hintádban?– visszhangzottak a fülében a húga szavai. Egy lábzsák nem csinálna ilyen nagy halmot! – Te jóságos ég! – kiáltott fel. – A kocsis itt hagyott, hogy halálra fagyjál? Hova az ördögbe ment? Ophelia kidugta a fejét a lábzsák alól, de csak annyira, hogy a férfi lássa a szemét. Nem volt rajta a sapka, és az elegáns frizuráját is leengedte. Miért? Olyan apróra kuporodott az ülésen, hogy a lábzsák a fejét is eltakarta. – Elment, hogy új kereket szerezzen, mert a miénk eltörött. Raphael leült a lány mellé, és a hideg kályhára pillantott. – Tudta, hogy fűtés nélkül hagy itt téged? – Nem hiszem – válaszolta a lány, majd felcsattant: – Csukd be azt az átkozott ajtót! A férfi behúzta az ajtót, de ez nem sokat segített, a hidegben látszott a lehelete. Miután társasága akadt, Ophelia feltápászkodott, a padlóra tette a lábát, és kihúzta magát. A lábzsák csak egy apró takaró volt, olyan széles és hosszú, hogy befedje az utasok lábát a derekukig. A lány most megint magára terítette. Raphael észrevette, hogy a keze csupasz. A haja pedig sokkal hosszabb, mint gondolta, és egyik tincse az ölében lévő kezére esett. Az ujjai remegtek a hidegtől! A férfiban feltámadt a harag, hogy ilyen veszélynek tette ki magát. – Hol van a kézmelegítőd meg a sapkád? – förmedt a lányra. – Nem találtam őket a kabátom mellett, és nem volt időm keresgélni. A lány ezt olyan szemérmes természetességgel mondta, hogy a férfi még jobban felbőszült. – Azt hittem, több eszed van ennél! Hogy tehettél ilyen ostobaságot? – morgolódott, majd levette a kesztyűjét, megragadta a lány kezét, és dörzsölni kezdte az elgémberedett ujjait. Ophelia nem tiltakozott.

– A kétségbeesés néha ostobaságokra ragadtat – mondta könnyedén. – Azt hiszem, ezt már megállapítottuk. – Egyáltalán nem voltál szorult helyzetben, csak féltél szembenézni azzal a nővel, akit az emberek látnak, amikor veled találkoznak. És mi történt a hajaddal? A lány elvette az egyik kezét, és hátrasimított egy rakoncátlan fürtöt. – Szükségem volt a melegre a nyakamon meg a fülemen. Annyira fázott, hogy a saját hajával akarta melegíteni magát! Raphael haragja egyre fokozódott. – Megölöm azt az ostoba Albertet, hogy belement ebbe! – Nem ő tehet róla. Száz fontot ígértem neki. Ez sok mindent megmagyarázott, de a férfi gyanakodva nézett a lányra. – Tehát elismered, hogy te vagy a felelős? – Persze. Illetve nem. Te vagy a hibás! A férfi majdnem elmosolyodott. – Már vártam, mikor támadsz vissza. – Mert tényleg így van. Ha nem tartasz fogva az akaratom ellenére, amikor még meg sem kaptad a szüleim engedélyét, és csak feltételezted, hogy… – Most már megkaptam. A húgom olyan körültekintő volt, hogy elhozta a leveleimet. Ophelia visszahanyatlott az ülésre. – Akkor most örülhetsz, hogy igazad van. – Igen, örülök. Mert még nem végeztünk azzal, hogy ízekre szedjünk, és roston megsüssünk téged. Raphael csak ugratta a lányt, és ezt ő is megérezhette, mert nem dühödött fel a megjegyzésén. A sütésről a férfinak eszébe jutott, hogy a nyeregkápáján lóg egy zsák szén. – Hoztam egy kis szenet. Mindjárt jövök – tette hozzá. Azonnal távozott, és másodpercek múlva visszatért. Hamar megrakta a tüzet, de tudta, hogy jó időbe telik, mire a tűz felmelegíti

a hintó belsejét. Márpedig szegény Ophelia fogai hangosan kocogtak, és a szája már egészen kék volt. Addig valami mást kell kitalálnia, hogy felmelegítse… – Azért mégis haladtunk valamit – jegyezte meg, mintha abba sem hagyták volna a beszélgetést. – Már egyáltalán nem vagy olyan nyers, mint korábban, és nem látok benned semmi rosszindulatot. Most ne ijedj meg, de megpróbálok valami mást, amivel felmelegíthetem a kezed, amíg a szén megteszi a dolgát. A férfi kinyitotta a kabátját, az ingét kihúzta a nadrágjából, és a lány mindkét kezét a csupasz mellkasára szorította. Ophelia megpróbálta visszahúzni a kezét, de a férfi erősen szorította, nem törődve a jéghideg érintéssel. – Ez nem fog segíteni – mondta a lány. – Te sem vagy valami meleg. – Akkor próbáljuk meg ezt. – A férfi a karja alá helyezte a lány ujjait. – Csak egy kicsit jobb, de ez sem tart sokáig, és te is le fogsz hűlni. – Én is át vagyok fagyva, kedvesem. Erősen havazik odakint, ha nem tudnád. De valószínűleg igazad van. Csak egy kis testmozgással tudjuk felmelegíteni magunkat. Akkor felgyorsul a vérkeringés, és megizzadunk. Az mindig beválik. A lány kételkedő pillantást vetett rá. – Itt most nincs elég hely a tornához, és nem fogok kimenni, hogy fussak és megizzadjak. – Aztán finomkodva hozzátette: – Egyébként sosem izzadok. A hölgyek nem szoktak. A férfi nem nevette ki az ostoba megjegyzéséért, de nehezére esett elnyomni a késztetését. – Én a mozgásnak egy kellemesebb formájára gondoltam – mondta halkan, és amikor a lány szeme tágra nyílt, gyorsan hozzátette: – Nem vagyok hajlandó szeretkezni egy hintóban a tél közepén, ráadásul egy ilyen hideg kályha mellett.

Raphael elvigyorodott, mert így akarta a lány tudtára adni, hogy csak tréfált. Nem akarta megijeszteni vagy megsérteni a szemérmességét, de nem tudta kihagyni ezt a lehetőséget. Az elejétől fogva visszafogta a természetes hajlamait Opheliával szemben, mert az indítékai teljesen tisztességesek és ártatlanok voltak. Segíteni akart neki, és nem elcsábítani őt. De egy kis csókolózás nem árthat, és most legalább elterelné a figyelmét a hidegről. Addig valóságos szentként viselkedett, és megállta, hogy ne érjen hozzá, pedig nagyon kívánatosnak tartotta. Sokat segített neki a lány iránt érzett ellenszenve, de amikor Ophelia magyarázatot adott néhány korábbi tettére, az érzései semlegessé váltak Még mindig nem kedvelte, mert nem tetszett neki, ahogy a lány másokkal viselkedik, de nem kell egy nőt kedvelnie ahhoz, hogy megkívánja. Márpedig ő nagyon is kívánta Opheliát.

19. FEJEZET

phelia a térdét felhúzva vacogott, úgy próbálta melegen tartani magát, és csak akkor vette észre Raphaelt, amikor megszólalt. Meglepte, hogy a hangjában nem volt semmi káröröm, és nem oktatta ki, amikor megtalálta. Csak aggodalom és harag látszott rajta, de nem rá haragudott, hanem miatta. Már ő is kezdett aggódni, hogy a hintó kocsisa aznap nem fog visszaérni, ha az éjszaka beállta előtt nem érte el a várost. De Raphael jelenléte minden félelmét elűzte. Egy percig sem kételkedett abban, hogy a férfi visszaviszi a melegbe és a biztonságba. Már az sem zavarta, hogy meghiúsult a szökése. – Csak meg foglak csókolni, Phelia. Megígérem, hogy hamarosan nem érzed a hideget, sőt néhány perc múlva már kifejezetten meleged lesz. A lánynak a puszta gondolattól melege lett. Ez persze csak egy pillanatig tartott, de az biztos, hogy elterelte a figyelmét a hidegről. Hiába próbálta összeszorítani a száját, annyira rázta a hideg, hogy hangosan kocogtak a fogai. Bárcsak megcsókolná, mint korábban, ahelyett, hogy csak beszél róla! A beszéd arra utalt, hogy a beleegyezését kéri. Márpedig ő nem fogja elárulni, hogy akarja a csókot. Mert igenis arra vágyik, és kicsit csalódott volt, hogy a hógolyózás után Raphael nem próbálkozott újra. – Gondolom, tapasztalatból beszélsz – morogta barátságtalanul. – Hát persze. A szenvedély meleget gerjeszt. Kipróbáljuk?

Tehát mégis az engedélyét kéri. Milyen lovagias. Mikor fogja végre bebizonyítani a rossz hírét? Bizonyára csak olyan nőket próbál lefektetni, akiket kedvel, és már régen megállapodtak abban, hogy ő nem tartozik ebbe a kategóriába. – Természetesen – sóhajtott fel Ophelia. – Bármire képes vagyok, hogy végre felmelegedjek. – Bármire? – kérdezte a férfi vigyorogva. – Majdnem. De a férfi még akkor is mosolygott, amikor közelebb hajolt hozzá, és összeért az ajkuk. A férfi szája nem volt hideg, és nemsokára Ophelia ajka is felforrósodott. De más módon nem ért hozzá, mintha szándékosan visszafogná magát. Vagy igazából nem is akarta megcsókolni! Ophelia most is érezte a szokatlan izgalmat, bár a csók meglehetősen lagymatag volt. – Ne ijedj meg – figyelmeztette a férfi, és egy pillanatra elengedte az ajkát. – De amikor ezt javasoltam, nem egy szűzies csókra gondoltam. A lényeg a felhevülés, és ehhez szenvedély kell. A lány elhúzódott tőle. – Ezt hogy érted? – Így. Nos, ez már egy egészen másfajta csók volt! A férfi magához vonta, átkarolta, mohón lecsapott az ajkára, és a nyelvével szétnyitotta Ophelia ajkát. Ez megdöbbentette a lányt. Már rengeteg csókot loptak tőle, meg sem tudta számolni, hányat, de ezek általában egy gyors pofonnal értek véget. Senki sem jutott még el ehhez a meghitt közelséghez, amitől elállt a lélegzete, és hevesebben kezdett verni a szíve. A férfi a hintó falának dőlt, az ölébe emelte a lányt, de közben nem váltak el az ajkaik. Ophelia úgy érezte, mintha rajta feküdne, és ezt nagyon izgalmasnak tartotta. Raphael egyik karjával átölelte, a másik kezével beletúrt a hajába, és megmasszírozta a fejét. Ophelia megborzongott, de nem a hidegtől.

– Már nem fázol? – kérdezte a férfi, miközben csókokkal árasztotta el a lány arcát és állát. – Nem. – Akarod érezni a kezemet? – Ha hideg, akkor nem. – Szerintem most már semmi sem hideg rajtam. Mindjárt bebizonyítom. Raphael megint megcsókolta, közben két kézzel megfogta az arcát. Az ajka már nem meleg volt, hanem forró, miközben végigsiklott a nyakán. Raphael nekilátott, hogy kigombolja Ophelia kabátját. Nem nyitotta ki nagyon, csak annyira, hogy becsúsztassa a kezét, és megmarkolja a mellét. A lány halkan felnyögött. Nem tudta eldönteni, hogy ez a tiltakozás vagy a gyönyör hangja volt, de az biztos, hogy a férfi keze bizsergő, érzéki vágyat gerjesztett benne. Legszívesebben még szorosabban hozzábújt volna. – Nem mindenütt vagy sovány – jegyezte meg a férfi. Ezt Raphael tréfának szánta, és a korábbi kijelentésére célzott, amikor azt mondta neki, hogy túl sovány. De hangjába most öröm és elégedettség vegyült. A lány elpirult, és elöntötte a forróság. A férfi nem adott neki időt arra, hogy bármit válaszoljon, mert ismét megcsókolta, mohón és szenvedélyesen birtokba vette a száját. Ophelia felnyögött, gondolkodás nélkül átkarolta Raphael nyakát, és közelebb bújt hozzá. A férfi elengedte a mellét, de csak azért, hogy a keze felfedezőútra induljon a testén. Végigsiklott a derekán, és megragadta a fenekét, úgy vonta magához. – Gondold azt, hogy egy párna vagyok – súgta a lány fülébe. – Nyugodtan bújj hozzám, és feküdj végig rajtam. Honnan tudta, hogy ezt akarja? A lány még sosem érzett ilyen csodálatos késztetést, hogy közel kerüljön egy férfihoz. És az újfajta csókolózásba is gyorsan beletanult. Egy idő után átvette a vezetést, mert nem tudta visszafogni magát. De a férfi gyorsan felülkerekedett, és még vadabbul csókolta. Valósággal párbajoztak a nyelvükkel!

Mintha harcolnának, ki kapjon többet a másikból, miközben a testükből áradt a forróság. Egyszer csak a férfi keze Ophelia szoknyája alá siklott. A lány érezte a hűvösséget, amikor a ruhája egy pillanatra felemelkedett, de aztán már csak arra tudott figyelni, hogy a férfi ujjai felfelé kúsznak a combján. A következő pillanatban a szó szoros értelmében ugrott egyet, mert Raphael pont a lába közé nyúlt, és ott érintette meg. Közben még szorosabban ölelte magához. Nem akarta, hogy a lány megtagadja magától az örömet, amit adhat neki. De Opheliának esze ágában sem volt megállítani, annyira elmerült a csodálatos, új érzésekben, amelyeket a férfi ébresztett benne. Megragadta a férfi haját, és most már ő is hevesen csókolta, mert szinte megvadította a gyönyör. Az egész teste remegett a vágytól, és már egyáltalán nem fázott. Aztán egy olyan érzés tört rá, ami minden képzeletét felülmúlta. Valószínűleg felsikoltott volna, ha a férfi nem szorítja rá a száját az ajkára. Így csak egy nagyot nyögött, miközben az öle lüktetett a férfi ujjai alatt. Ophelia kimerülten, elégedetten és kielégülten hevert Raphael karjában. Legszívesebben egész éjjel ott maradt volna. A férfi lágy csókokkal árasztotta el az arcát és a homlokát, a keze pedig lágyan becézte a combját. Nem mozdította meg, csak tartotta a karjában. Ophelia szeme elnehezedett, és teljesen elbágyadt a férfiból áradó forróságtól. Raphael bizonyára meghallotta a mozgást odakint. Ophelia is felemelte a fejét, mire a férfi óvatosan visszatette az ülésre. Így illendő távolságban voltak egymástól, amikor az ajtó kinyílt. Szegény Albertnek nem volt alkalma megnyugtatni a hölgyet, hogy elvégezte a feladatát, mert Raphael ökle az arcába csapott. A kocsis elterült a hóban, és az árok aljába gurult.

20. FEJEZET

i vagyok rúgva? – kérdezte Albert, miközben fel tápászkodott a hóból. – Eltaláltad – felelte Raphael, majd odalépett a lóhoz, amellyel Albert visszajött, és levette a kereket a nyeregkápáról. – De csak miután rendbe hoztad a hintót, és visszavittél minket Alder's Nestbe. Ettől a feltételtől Albert felháborodott. – Miért tenném, ha már nem az én munkám? – Talán azért, mert a másik lehetőség, hogy gyalog távozol? Albert felhorkantott. – Akkor gyalogolok, és magammal viszem a pénzt, amit a hölgy ígért. Raphael villámló szemmel nézett rá, és megint haragosan felcsattant: – Azt hiszed, hogy a közelébe engedlek, és nem öllek meg előtte, amikor itt hagytad a pusztaságban, hogy halálra fagyjon? Ne merj még egyszer a pénzről beszélni, amikor be sem fejezted a feladatot! Amit egyébként vissza kellett volna utasítanod. Albert még nem ismerte Raphaelt elég jól, vagy annyira elkeseredett volt, Hogy már semmivel sem törődött. – Rendben, akkor megyek – morogta, és elindult az úton. Ám néhány lépés után dühösen megfordult. – Nem is próbálsz megállítani?

Raphael legszívesebben elnevette volna magát, de csak felvonta a szemöldökét. – Miért tenném? – Mert gyalog valószínűleg meghalnék az úton! – Tehát? Albert elvörösödött mérgében, de visszament, és kivette Raphael kezéből a kereket. – Rendben, megcsinálom, uram. Néhány perc múlva megint az úton leszünk. – Tudtam, hogy jobb belátásra fogsz térni. És tegyél egy kis havat a feldagadt arcodra – tette hozzá Raphael, mielőtt visszafordult a hintó felé. De még hallotta, hogy Albert morog valamit a bajsza alatt. – Átkozott nagyurak… Úgy döntött, hogy nem törődik a kocsis megjegyzésével. Egyértelmű volt, hogy Ophelia mindent hallott, mert mihelyt Raphael lesegítette a hintóból, azonnal Albert védelmére kelt. – Ne rúgd ki. – Adj egy jó okot, hogy miért ne. – Raphael magához vonta a lányt, hogy melegen tartsa, amíg Albert kicseréli a törött kereket. – Mert a leglefegyverzőbb mosolyomat használtam fel ellene. Nem is kellett többet mondania. Raphael nagyon remélte, hogy ellene sosem fogja bevetni a mosolyát, mert el tudta képzelni, milyen könnyen levette a lábáról Albertet. Nem csoda, hogy bármit képes lett volna megtenni érte. Viccesen csak ennyit mondott: – Nagy teher lehet a hiúság. Nehéz uralkodni rajta, ugye? A lány közelebb bújt hozzá, hogy ne fázzon. – Ne hidd, hogy ezt hibának tartom, mert nem igaz. Tulajdonképpen nem szeretem, hogy ilyen hatással vagyok a férfiakra, de teljesen kiszámítható módon viselkednek a jelenlétemben. Kivéve persze téged. – Tényleg? Én miért vagyok kivétel? – érdeklődött Raphael.

A lány felnézett rá. – Ne akard elhitetni velem, hogy nem tudod. Amikor rám nézel, olyan arcot vágsz, mintha egy szörnyeteget látnál. A férfi felnevetett. Ez egyáltalán nem volt igaz, de nem akarta erről felvilágosítani a lányt. – Sosem mondtam, hogy szörnyeteg vagy, kedvesem. – Nem ezekkel a szavakkal, de már többször utaltál rá. A lány nem tűnt sértődöttnek, vagy felháborodottnak, sőt nagyon békés hangulatban volt, amióta kiélte a szenvedélyét. A szélben szabadon szállt a haja, és ettől valahogy lágyabbnak és elérhetőbbnek tűnt. Talán tényleg az volt, miután… – Azt hiszem, rájöttem, miért nem tudsz uralkodni az indulataidon. Rengeteg szenvedély van benned, ami egy csodálatos dolog, de még nem tudod, hogyan vezesd le a feszültséget. Eddig csak indulatossággal próbálkoztál megszabadulni tőle. A lány a férfi kabátja alá csúsztatta a kezét, és megérintette a forró mellkasát. – Tényleg így gondolod? – Igen. És csak egy módja van, hogy kipróbáljuk, igazam van-e – mondta a férfi, majd halkan hozzátette: – De nem itt. Nem sokkal később, amikor megint a hintóban voltak, útban Alder's Nest felé, a lány megszólalt: – Most, hogy már nem fázom, rájöttem, hogy nagyon éhes vagyok. – Én is. – A férfi nem az ételre gondolt. A lány aznap este felébresztett egy alvó szörnyeteget, és most már elképzelhetetlennek tartotta, hogy távol tudja tartani magát tőle. Most is lágyan cirógatta, míg a lány hátradőlt a karjában. – Nemsokára a Nestben leszünk – jegyezte meg egy idő után Raphael. – És figyelmeztetnem kell téged, hogy a húgom most már mindenképpen meg fogja tudni, ki a vendégem. – Nem mondtad el neki? – Kitértem a kérdései elől. – Miért? Titokban akartad tartani?

– Nem, de szerintem nem értené meg. – Azt, hogy segíteni akarsz egy olyan embernek, mint én? – Nem. Inkább azon csodálkozna, hogy még nem tettelek a szeretőmmé. Azt fogja hinni, hogy elveszítettem a vonzerőmet. Ophelia hátrahajolt, kíváncsi pillantást vetett a lordra, majd felnevetett. – A rossz szokásoddá vált, hogy engem ugratsz. – Miből gondolod, hogy ugratlak? – A férfi összehúzott szemmel nézett le a lányra, és az ajkán halvány mosoly jelent meg. – Az előbb említettem, hogy van egy ötletem, amitől biztosan megfeledkezel az éhségről. A lányból kitört a nevetés.

21. FEJEZET

át itt vagytok végre! – jegyezte meg Esmerelda ingerülten, amikor Raphael és Ophelia belépett a szalonba. – Milyen furcsa szórakozás télvíz idején kocsikázni. De legalább időben visszaértetek. Megvártunk titeket a vacsorával. Mehetünk? Raphael a nagynénjére mosolygott, amikor az idős hölgy felállt, és elindult az étkező felé. Nagyon tapintatos volt, hogy megpróbálta kirándulásnak feltüntetni Ophelia szökési kísérletét, miközben nem az volt. De Amandát nem sikerült megtévesztenie. Az Esmerelda mellett ülő húga nem mozdult, és hüledezve bámult Opheliára. Ophelia valószínűleg hozzá volt szokva az emberek furcsa viselkedéséhez, amikor felbukkan egy társaságban, ezért nem zavarta, hogy Amanda tátott szájjal bámulja. Csak ennyit mondott neki: – Szia, Amanda. Milyen kedves tőled, hogy otthagytad a londoni vigasságokat, egy vidéki látogatás kedvéért. Amanda nem tért magához a meglepetéstől, ezért nem válaszolt neki, és azt sem vette észre, hogy a szája még mindig nyitva van. Raphael halkan felsóhajtott. – Menjetek előre Opheliával – javasolta a nagynénjének. – Tudom, hogy Ophelia éhes, úgyhogy ne várjatok tovább. Mandyvel mi is nemsokára csatlakozunk hozzátok. Ophelia távozása sem térítette magához Amandát, aki most az ajtót bámulta tágra nyílt szemmel.

Raphael megcsóválta a fejét. – Még jó, hogy télen nincsenek legyek a házban. – Tessék? – kérdezte Amanda, aztán talpra ugrott, és a tőle megszokott hevességgel a bátyjának esett. – Az ég áldjon meg, Rafe! Nagyon szeretlek, de most komolyan nem tudom, mit gondoljak rólad. Nem kellett volna ilyen szélsőségekre ragadtatni magad a kedvemért. A férfi nem ezt várta tőle, ezért meglepetten felvonta a szemöldökét. – Bármit megtennék, hogy segítsek neked, kedvesem, ha bajban lennél. De most nem szorulsz segítségre, ezért nem értem, mi az ördögről beszélsz. Most a lányon volt a sor, hogy értetlenkedjen. – De hát azért tetted, nem? – Mit? – Idehívtad ezt a nőt. El akartad távolítani, hogy ne nehezítse meg a dolgomat. Nagyobb eséllyel fogok férjet találni, ha nem kell vele versengenem. A férfi megint megcsóválta a fejét. A nők logikáját néha nehezen tudta követni. – Mandy… Gondold át, hogy mit mondtál most. Milyen férfi az, aki irántad érdeklődik, de ha meglátja Opheliát, azonnal színt vált? Ilyen férjet akarsz? – Nem, dehogy. De… – Egy ilyen kérdésben nincs „de”. – Vannak olyan helyzetek, amikor egy férfi minden józansága ellenére kísértésbe esik. És Ophelia ilyen hatással van rájuk. Raphael szívesen vitába szállt volna ezzel az állítással, de már ő is megtapasztalta ezt a kísértést, ezért inkább hallgatott. – Lehet. De ha egy férfi ennyire ingatag, akkor jobb, ha rájössz erre, mielőtt az oltárhoz vonszolod. – Mi az, hogy vonszolom? – szegte fel az állát a lány. – Tudod, hogy értem. Mielőtt megkéri a kezed, vagy beleszeretsz. A lány elgondolkodva nézett a bátyjára.

– Az egy jó próba lenne, nem? A férfi türelmetlenül felnézett a mennyezetre. – Már mondtam neked, hogy ne aggodalmaskodj annyit, hanem hagyd, hogy a dolgok a maguk természetes módján történjenek. – De már majdnem vége van a szezonnak. Kifutok az időből! – Nem dől össze a világ, ha nem találsz férjet az első szezonban. – Megőrültél? – kiáltott fel a lány. – A két legjobb barátnőmet már eljegyezték. – Esküszöm, nem értelek, Mandy. Ha követed a csordát, és beéred egy olyan férjjel, akivel nem leszel boldog, és mindezt csak azért, mert a barátnőidet már eljegyezték… – Nem fogom megtenni! Annyira nem vagyok ostoba. De belehalok a szégyenbe, ha a szezon végéig legalább egy eljegyzésig nem jutok el. – Nem fogsz belehalni, csak új ruhatárat rendelsz magadnak a nyári szezonra, és újrakezded a férjvadászatot. Most pedig menjünk vacsorázni, mert én már… – Várj még egy kicsit! – állította meg Amanda a bátyját. – Ha nem az én kedvemért hívtad ide Opheliát, akkor… Istenem, Rafe! Ne mondd, hogy te követed a csordát, és belebolondultál! – Rossz szokásoddá vált, hogy téves következtetéseket vonsz le. Nem bolondultam bele. Csak kedvelem. – Tessék? Utoljára még azt hallottam tőled, hogy nem kedveled. A férfi vállat vont. – Lassan rájöttem, hogy nem az a hisztis primadonna, akinek hittem. – De mit keres itt? Meghívás nélkül beállított, és nem tudod, hogyan szabadulj meg tőle? Visszaviszem magammal Londonba, ha ez a helyzet. – Már megint! Hagyd abba a találgatást, és ne próbálj olyan információt kicsikarni belőlem, ami nem tartozik rád. A lány úgy tett, mintha ezt nem hallotta volna.

– Itt rejtőzködik, ugye? Azt hiszi, hogy nagy botrányt kavart a második szakítása MacTavishsel. Pedig sajnos nem így történt. Biztosíthatom őt erről, ha gondolod. – Amanda! A lány most észrevette a férfi hangjában lévő ingerültséget, és hevesen tiltakozni kezdett. – Nem hagyhatsz teljes tudatlanságban! Ophelia gyönyörű, mindenki ismeri, és nagy szenzációnak tartja, úgyhogy jó oka van annak, ha itt bujkál! – Nagyon jó oka van rá – közölte a férfi. – Segítek neki kifejleszteni néhány jó tulajdonságot, mert nem bővelkedik ilyen erényekben. – Hát persze – ingatta a fejét a húga. Raphael nem érezte szükségesnek, hogy tovább győzködje Amandát, viszont volt számára egy fontos mondanivalója. – Ne áruld el senkinek, hogy itt van. Nem akarom, hogy a nevem kapcsolatba kerüljön vele, és az egész város ugyanarra a nevetséges következtetésre jusson, mint az előbb te. Megértetted? – Akkor legalább még néhány részletet árulj el! A férfi felsóhajtott. Mikor lett a kishúga ilyen átkozottul konok? – Adok neked vacsorát, éjszakai szállást, és reggel mehetsz a dolgodra, hogy folytasd a férjvadászatot. Ophelia szülei tudják, hogy a lányuk Alder’s Nestben van, és Esme néni a gardedámja. Nem történik itt semmi szenzációs vagy különleges, úgyhogy ne üsd bele a csinos orrocskádat a dologba. – Rendben. Akkor ne mondj semmit! – fortyant fel Amanda, és kiviharzott az ajtón.

22. FEJEZET

em volt nehéz észrevenni, hogy Amanda Locke-ot valami bosszantja. A fiatal lány merev léptekkel vonult be az étkezőbe, és egyáltalán nem igyekezett nyájas arcot vágni. Ophelia korábban arra gondolt, hogy Rafe figyelmeztetése ellenére a lány segítségével próbál meg visszatérni Londonba. – Amanda szórakozott, és sokat fecseg – mondta neki a férfi, amikor visszaértek a Nestbe. – A végén még véletlenül útjára indít valami szóbeszédet az itt-tartózkodásoddal kapcsolatban. Minden érintett számára jobb lenne, ha nem tudná meg, hogy az akaratod ellenére vagy itt. De Ophelia nem ezért hallgatott. És nem is azért vonakodott Amandához fordulni, mert a lány az étkezés alatt végig ellenségesen kezelte. Egyértelmű volt, hogy nem kedveli. Talán féltékenységből? Lehet. A nők gyakran viselkedtek így vele. Mavishez hasonlóan, Amanda is kárörvendő lenne, ha megismerné a szorult helyzetét, és nem segítene neki. De egészen más oka volt annak, hogy nem kérte meg. Furcsa módon, már nem is akart távozni Alder's Nestből. Olyan bámulatos volt, ami a hintóban történt, hogy még jobban fel akarta fedezni az élményt. És mi van, ha a férfi igazat beszélt? Valahányszor eluralkodott rajta a rossz természete, nem volt képes gátat szabni a haragnak vagy az irigységnek, megsértve másokat,

bajba sodorva saját magát. Hiába bánta meg később, legközelebb megint beleesett ugyanabba a hibába. Mindez azért lenne, mert nem tudta más módon levezetni a szenvedélyét? Rafe szerint ez az oka a féktelen természetének, és olyan hihetőnek tűnt az érvelése, hogy nem lehetett megcáfolni. Miután sikerült levezetnie a szenvedélyét, meglepően nyugodtnak és békésnek érezte magát. A lelkében elszunnyadtak a negatív érzelmek, és aznap este semmi sem tudta felzaklatni. Még a szokásos keserűséget sem érezte, ami gyerekkora óta állandóan kísértette. Minden az apjával kezdődött. Alig nőtt ki a pelenkából, amikor az apja már azt tervezgette, milyen hasznot húzhat egy ilyen figyelemre méltó gyermekből. Ophelia erről nem tudott, de egy nap rájött, hogy semmi sem igaz, amit addig igaznak tartott. Az emlék olyan fájdalmas volt, hogy általában el szokta hessegetni, de most annyira elégedett, sőt boldog volt, hogy még ezzel is szembe tudott nézni. A nyolcadik születésnapján történt. Ophelia nagyon izgatottan készülődött az ünnepségre, mert tudta, hogy sok ajándékot fog kapni a barátaitól. Az anyja ilyenkor mindig nagy zsúrt szervezett neki. Ez a mulatság is olyan lett volna, mint a többi, ha az étkezőben marad, ahol a vendégei falatoztak a hosszú asztalnál. De felment az emeletre, hogy az egyik lánynak megmutassa azt a csinos kis medált, amit az anyjától kapott. A dolgozószoba előtt elhaladva meghallotta a szülei hangos szóváltását, és megállt. – Ez így nem mehet tovább – háborgott az anyja. – Nem teheted, hogy pénzen vásárolsz neki barátokat. – Akkor magyarázd meg a lányodnak, hogy képtelen vagy egy egyszerű születésnapi zsúrra összehívni a vendéglistán szereplő gyerekeket – válaszolta az apja bosszús hangon. – Az a te vendéglistád volt! – emlékeztette Mary az apját. – Csupa előkelőség. A gyerekek fele féltékeny Opheliára, és nem akar vele lenni, a másik fele pedig még sosem járt nálunk. Hát persze, hogy nem akarnak eljönni. És ez az új lista sem különb az előzőnél.

Ophelia egyik gyereket sem ismeri! Le kellett volna mondanom a születésnapi zsúrt, amikor az eredeti listád meghívóit sorra lemondták. A lányunk meg fogja tudni, hogy valami nincs rendjén. – Ostobaság. Ez egy nagyszerű alkalom arra, hogy bekerüljön a köztudatba. Már korábban is gondolhattam volna rá. Semmi értelme, hogy csak alacsonyabb rangú szülők gyerekeit hívjuk meg, ahogy te csináltad eddig. Az én lányomnak egyik sem felel majd meg. – De ők az igazi barátai! – Valóban? Vagy csak azért jönnek ide, mert a szüleik hízelkedni akarnak nekem. – Nem mindenki gondolkodik úgy, mint te. – Dehogynem! – csattant fel Ophelia apja. – Minden arról szól, hogy kit ismersz ebben a városban, és mennyire tudod lenyűgözni az embereket. És nekünk van mivel dicsekednünk. A lányunk külseje minden kincsnél többet ér, és évről évre csinosabb lesz. Még magam sem tudom elhinni. Te is szép voltál, amikor feleségül vettelek, de sosem álmodtam volna, hogy egy ilyen figyelemre méltó gyermekkel ajándékozol meg! – Én sem hittem volna, hogy csak az jár majd a fejedben, hogyan húzhatsz hasznot belőle. Miért nem szereted egyszerűen úgy, mint én, és… – Szeretni? – horkantott fel az apja. – A gyerek csak nyűg, és ő sem különb a többinél. Ha nem kéne itt tartanunk, hogy mutogassuk, már rég elküldtem volna egy bentlakásos iskolába, és nem fogadnék magántanárokat mellé. – És minden estélyemen behívod a szalonba, mint egy ölebet, aki trükkökkel szórakoztatja a vendégeket – jegyezte meg az asszony keserűen. – Ne fújd már fel ennyire a dolgot. A te feladatod a vendéglátás, nekem meg az jelenti a legnagyobb örömet, ha látom, hogy a vendégek elképedve bámulják a lányunkat. – Az apja felnevetett. – Egyébként megnézted az új vendéglistát, amit erre a zsúrra

állítottam neked össze? Az a fiú egy hercegi cím örököse. Talán megakad a szeme a lányunkon. – Ő még túl fiatal ahhoz, hogy bárkinek megakadjon rajta a szeme! Miért nem várod meg, míg felnő? Már most férjet akarsz neki szerezni? Ophelia minden szót hallott, és annyira megdöbbent, hogy sírni sem tudott. Nem hozta le az ékszerét, hanem kábán visszament az étkezőbe, ahol a barátai ültek az asztalnál. A barátai? Addig is látta, hogy teljesen idegen gyerekek gyűltek össze az étkezőben, de ezt nem tartotta szokatlannak. Azt hitte, hogy az igazi barátai is eljönnek majd, csak még késnek. Hozzá volt szokva, hogy új gyerekekkel találkozik, akik elkísérik a szüleiket az anyja estélyeire. Az anyja hetente fogadott vendégeket, és őt még akkor is behívták egy időre a szalonba, ha nem voltak gyerekek a meghívottak között, mert be akarták mutatni a vendégeknek… Ophelia megállt egy nála sokkal idősebb fiú mellett, aki unatkozva üldögélt a helyén, és nem beszélt senkivel. – Miért vagy itt? – szegezte neki a kérdést, a gyerekek őszinteségével. – Mert ez egy zsúr, és én szeretem a zsúrokat – válaszolta a fiú ingerülten. – De most nem érzed jól magad – jelentette ki Ophelia a megcáfolhatatlan tényt. A fiú vállat vont, és bevallotta az igazat. – A szüleim megígérték, hogy ha úgy teszek, mintha tetszenél nekem, akkor kapok egy új lovat. Az enyém már elég idős. Az apám nem vesz nekem másikat, de azt mondta, hogy a te apád majd fog, ha idejövök, és úgy teszek, mintha jól érezném magam. Ophelia torka összeszorult, miközben válaszolt. – Gondolom, nem igazán akartad a lovat. – Dehogynem! – Akkor színleltél volna jobban! A fiú haragos pillantást vetett rá.

– Tehát nem érdemes tovább maradnom? – Nem! – vágta rá a lány, majd az idősebb fiú mellett ülő gyerekhez fordult, aki korban közelebb állt hozzá. – Te miért vagy itt? – szegezte neki a kérdést. Mivel az első fiú már útban volt az ajtó felé, ő is őszintén válaszolt. – Az apád fizetett az apámnak húsz fontot, ezért el kellett jönnöm. Pedig szívesebben lennék a parkban, hogy a tavon kipróbáljam az új csónakomat. – Én is jobban szeretném, ha a parkban lennél – válaszolta Ophelia. A hangja már nyugodtabb volt, de úgy összeszorult a torka, hogy nehezére esett a beszéd. A szemében könnyek gyűltek, és furcsa szorítást érzett a mellkasában. A fiúval szemben ülő szerény külsejű lányra nézett, aki mindnyájuknál idősebb volt. Ahhoz mindenesetre elég nagy már, hogy egy nyolcéves gyerek születésnapján vegyen részt. – És te? – kérdezte tőle Ophelia. – Te miért jöttél? – Kíváncsiságból – felelte a lány finomkodó hangon. – Szerettem volna tudni, miért akartak pénzzel rávenni a szüleim, hogy itt legyek. De most már értem. Túl csinos vagy ahhoz, hogy igazi barátaid legyenek. Ophelia ezek után nem kérdezősködött tovább, és már nem tudta visszatartani a könnyeit. De még mielőtt elsírta volna magát, hangosan felkiáltott: – Tűnjetek el innen! Mind, egytől egyig! Ophelia ezek után más szemmel nézett a barátaira. Egyikben sem bízott, és átlátott a hízelkedő hazugságaikon. Mindig pontosan azt tette, amit a többiek a hazugságaikkal próbáltak megakadályozni. Később találkozott néhánnyal az egykori születésnapi vendégek közül. Mindegyik mentegetőzött, és esküdözött, hogy ha korábban találkoznak vele, nem kellett volna a szüleiknek megvesztegetni őket, mert szívesen elmentek volna a zsúrjába. Egy szavukat sem hitte, és ezt meg is mondta nekik.

Az apjára sem tudott már úgy nézni, mint korábban. Azelőtt valósággal imádta, de a szívében megszakadt valami, amikor rájött, hogy nem viszonozza a szeretetét, és csak arra használja, hogy felkapaszkodjon a társadalmi ranglétrán. Most már csak végtelen keserűséget érzett, ha rágondolt. De aznap megszűnt a keserűség és a bánat, és mindez Rafe miatt. Meglepte, hogy most már Rafe-ként gondol rá, de a történtek után ostobaság lenne ragaszkodni a túlzott udvariaskodáshoz. Könnyű bebizonyítani, hogy a férfinak igaza van, és az elmélete helytálló. Ophelia tulajdonképpen ezért nem akart már távozni a Nestből. A szenvedélyeinek az újfajta kiélése nemcsak az indulatosságát meg a feszültségét enyhítette, hanem annyira élvezetes volt, hogy szívesen átélte volna még egyszer. Nem törődött Amandával, aki az étkezés alatt végig duzzogott, de Rafe-et nem tudta nem észrevenni. Mágnesként vonzotta a pillantását, akár beszélt a férfi, akár hallgatott. Rafe mindent megtett, hogy fenntartsa az udvarias társalgás látszatát, és a húgát is többször megpróbálta bevonni a beszélgetésbe. Ám Amanda csak egy haragos pillantással válaszolt neki, ezért egy idő után felhagyott a kísérleteivel. Ophelia viszont csatlakozott a társalgáshoz, amikor Lady Esme megemlítette a havazást. – Azt hiszem, reggel megint át kell gázolnom a friss havon, mert a lábnyomaimat már befedte a hó – mondta a lány, majd mosolyogva a férfira nézett. – Van kedved egy újabb hócsatához, Rafe? A férfi felnevetett. – Az előzőt is elveszítetted. – Nem – tiltakozott nevetve a lány. – Döntetlen volt, ezt te is jól tudod. Amanda nem bírta tovább elviselni ezt a túlzott bizalmasságot. Felpattant, és Opheliára förmedt: – Ne próbáld meg elcsavarni a bátyám fejét! Hiába ügyeskedsz, az apánk sosem egyezne bele abba, hogy egy olyan nőt vegyen feleségül, mint te.

Ophelia elpirult. Esze ágában sem volt elcsábítani a férfit, és a méltatlan vád egy kicsit kizökkentette a nyugalmából. Rafe-et azonban teljesen kihozta a sodrából a húga kifakadása. – Jóságos ég, Mandy! Elment a józan eszed? Én szégyellem magam helyetted. – Én is, kislányom – szólalt meg Esmerelda. – Miért? – tiltakozott Amanda. – Lehet, hogy téged hidegen hagy a szépsége, de ez nem jelenti azt, hogy ő nem habarodott beléd. Nem látod, hogy néz rád? – Erre az udvariatlanságra nincs mentség – förmedt a húgára Rafe. – Azonnal kérj bocsánatot Opheliától. – Nem fogok! – csattant fel Amanda. – Ne légy vak, Rafe. Ezt ki kellett mondanom! – Nem igaz. Amanda vérvörös arccal az asztalra hajította a szalvétáját. – Nem fogok itt ülni, és nézni, ahogy lépre csalnak. Ha befejezted azt a fontos dolgot, amit nem vagy hajlandó elárulni nekem, akkor tudod, hol találhatsz meg. Ha észhez tértél, tőled majd bocsánatot kérek, de tőle nem. És légy szíves, ne mentegetőzz az én nevemben! – tette hozzá kifelé menet. Amanda valószínűleg jól ismerte a bátyját, mert mihelyt távozott, Raphael Opheliára nézett. – Elnézést kérek, Phelia, amiért… – Nem szükséges – vágott a szavába Ophelia, és halványan elmosolyodott. – Annyira hozzá vagyok szokva a féltékenységhez, hogy egyáltalán nem zavar. – Szerinted csak erről van szó? – Hát persze. Ebben az esetben persze teljesen alaptalanul. De az irigységnek és a féltékenységnek nincs szüksége tényekre, hogy fellángoljon. Hidd el, ezt mindenki másnál jobban tudom. – Dicséretes hozzáállás, kislányom – vetette közbe Esmerelda. – De az unokahúgom nem szokott így kifordulni magából. Ophelia felnevetett.

– Ezt igazán nem vehetem zokon tőle, amikor legtöbbször én viselkedem így. De talán most a szobámhoz kísérhetnél, Rafe. Ma este nincs kedvem kitenni magam egy újabb támadásnak a húgod részéről.

23. FEJEZET

lég nagy merészség volt megkérnie Rafe-t, hogy kísérja a szobájához, ami végülis egy hálószoba. Inkább Esmeraldához kellett volna fordulnia. De mivel az akarata ellenére tartózkodik Alder's Nestben, és távozni sem engedik, ezért úgy vélte, hogy most nem kell ragaszkodnia az illendőség szokásos szabályaihoz. Persze tudta, hogy a romlás felé vezető útra lép, és a jó hírét kockáztatja, ha így gondolkodik. Ezt szórakoztatónak tartotta, mert egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy ilyen súlyos következményei lennének, ha Norford leendő hercegével enyeleg. Túlságosan messze vannak mindentől és mindenkitől. Ráadásul a férfi gondoskodott arról, hogy egy minden gyanún felül álló gardedámja legyen. Tehát senki sem tudná meg, mi történik Alder's Nestben. Ha elveszíti a szüzességét, talán bevallaná a leendő férjének, de ezt név említése nélkül is megtehetné. Ha olyan szerencsés, hogy talál egy férfit, aki igazán szereti, és nem csak a szépsége miatt veszi feleségül, akkor ezt nem venné zokon. Ha pedig igen, akkor nem is szereti igazán. Milyen könnyű kifogásokat keresni, amikor olyasmiről van szó, amit ő is akar! De ő egy igazi londoni lány volt, sokkal felvilágosultabb a többi elsőbálosnál. Az elmúlt tíz év összes botrányát jól ismerte. Számtalanszor szem- és fültanúja volt, hogyan

kezdődik egy pletyka, de azt is tudta, hogyan lehet elkerülni, illetve hatástalanítani a rosszindulatú szóbeszédet. A lépcső tetejére érve lelassította a lépteit, mert már teljesen egyedül voltak Rafe-fel. Megint elfogta ugyanaz az izgalom, amit nem sokkal korábban érzett, amikor elhatározta, hogy próbára teszi a férfi elméletét. Ez is egy új élmény volt számára. Szeretkezni fog vele… Milyen izgalmas! De nem vetheti rá magát a folyosón. Több tapintatra van szüksége. – Azt hiszem, meg kell nyugtassalak, hogy a húgod állításával ellenétben nincsenek hátsó szándékaim veled – kezdte a társalgást. – Hidd el, Phelia, hogy ezt az elejétől kezdve teljesen egyértelművé tetted. Illetve… – tette hozzá elgondolkodva Rafe, és a lány azonnal rájött, hogy arra a jelenetre gondol, amikor meg akarta környékezni Summers Glade-ben. – Akkor még nem tudtam, hogy te más vagy, mint a többi, és olyan lelkiállapotban voltam, hogy bármelyik férfival beértem volna, még veled is. Nagyon untam már a férjkeresést, és te azon kevés férfiak közé tartoztál, akiket az apám is elfogadna. – Azt hiszem, most meg kéne sértődnöm. Mivel egymással szemben álltak, Ophelia látta, hogy a férfi vigyorog. – Lárszik rajtad, hogy meg vagy bántva – mondta mosolyogva. – De akkor még tényleg nem ismertelek, és ez az egész nem rólad szólt, hanem a rangodról, az is kizárólag az apám miatt. Ami viszont a vagyonodat illeti… – A lány felnevetett. – Bevallom, ez az én személyes feltételem. Az a tervem, hogy egy igazi társasági hölgy leszek, és fényűző bálokat adok Londonban, ehhez pedig sok pénzre van szükség. Ezért ha lehet, nem mennék feleségül egy nincstelenhez. De sokkal több vagyonos férfi szaladgál a világban, mint egy olyan magas cím várományosa, mint te. A férfi felsóhajtott. – Ha most biztatni akartál, akkor nem sikerült. A lány elpirult.

– Azt hiszem, rosszul fejeztem ki magam. Úgy értettem, hogy több férfi van, aki megfelelne nekem, mint akit az apám megfelelőnek tart. Egyébként nekem már egyáltalán nem fontos, hogy figyelembe vegyem az ő igényeit. És ez azt jelenti, hogy te lennél a legutolsó férfi, akit számításba vennék, mert ő nagyon is szívesen fogadna. Így már jobban érted? – Elég nyakatekert logika, de már kezdelek kiismerni. Sok mindenre képes vagy, hogy borsot törj az apád orra alá. A lány elhúzta a száját. – Már megint a rosszindulatom került terítékre? – Te másképp látod? – Megértem, hogy elítélsz, de nem tudod, mi van köztem és az apám között. – Azt hiszem, nem tévedek, ha kijelentem, hogy nem kedvelitek egymást. – Egyáltalán nem erről van szó. Nem gyűlölöm, csak már régen kihalt belőlem minden szeretet, amit régebben éreztem iránta. Az a legjobb megfogalmazás, hogy elviseljük egymást. Elegem van, hogy engem használ fel az ambíciói eléréséhez. Ha nem hiszel nekem, gondold át, hogy ebben az évben mit művelt velem. Eljegyzett egy barbárral, és odadobott a farkasoknak! – Most farkasnak nevezel? – Észrevetted? A férfi felnevetett. – Azt hiszem, már értem. – Jó. Mert ha megtalálom a tökéletes férfit, gondolkodás nélkül hozzámegyek, az apám engedélye nélkül is. Tudom, hogy vannak helyek, ahol az ilyesmit el lehet intézni. – Nos, ez megnyugtató. – Gondoltam, hogy tetszeni fog. A lány megfordult, és tett egy lépést a folyosón. Időbe telt, mire összeszedte a bátorságát, és megint a férfira nézett.

– Ezek után ne ijedj meg, ha azt mondom, hogy szeretném próbára tenni az elméletedet, amit ma felvetettél. A lány hátranézett, mert kíváncsi volt a szavai hatására. A férfi elkomolyodott, mert jól tudta, hogy ez mit jelent. – Azt hiszem… talán… ezt még át kéne gondolnod – nyögte ki nagy nehezen, majd felsóhajtott. – El sem hiszem, hogy ezt mondom. – Már meggondoltam, és bevallom, még sosem éreztem ilyen… – Ilyen fantasztikus gyönyört? – súgta a férfi rekedt hangon. – Nem! Nem arról beszélek – tiltakozott a lány pirulva. – Bár az is nagyon jó volt. De én a nyugalomra gondoltam, amit utána éreztem, és aminek még most sem múlt el a hatása. Nem is tudod, milyen ritkán fordul elő, hogy ennyire kiegyensúlyozott vagyok. – Nem gondoltam teljesen komolyan, amikor arról beszéltem, hogy úgy kéne levezetned a felgyülemlett feszültségeket. – Nem? Pedig ez igaz! Főleg, ha figyelembe vesszük a hosszan tartó hatását. Nézzük például a mai vacsorát a húgoddal. Ma egyszerűen nem tudott kihozni a sodromból, pedig máskor hasonlóan epés megjegyzésekkel szoktam válaszolni a támadásokra. Úgyhogy igenis ki fogom ezt próbálni, Rafe. Vagy veled, vagy valaki mással. Ha igazad van, akkor remélhetem, hogy örökre megszabadulhatok a rossz tulajdonságaim nagy részétől. Ezt nem fogom kihagyni. – Megkockáztatom, hogy elszalasztok egy soha vissza nem térő alkalmat, de úgy érzem, rá kell mutatnom egy fontos tényre. Semmit sem tudunk bebizonyítani, ha akkor szeretkezünk, amikor éppen a legnagyobb békességben vagy. A lány a homlokát ráncolta. – Nahát, erre nem is gondoltam! Lehet benne valami. És mi van, ha a ma történteknek a hatása állandó lesz? – kérdezte, majd miután a férfi megrázta a fejét, így folytatta: – Nem? Nos, akkor kiderítem, meddig tart. Jó éjszakát. – Phelia! A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna a férfi hangját, miközben besietett a szobájába. Milyen kínos! A férfi bizonyára azt

gondolta, hogy be akarja hálózni, pedig egész idő alatt tudta, hogy a próbának most nem lenne semmi értelme. De legalább ne mondta volna ki!

24. FEJEZET

aphael a szalon ablakánál állt, és nézte, ahogy Ophelia a hóban járkál. Most nem csatlakozott hozzá. Előző este rossz hangulatban feküdt le aludni, és most sem volt kedve az udvaron játszadozni. De akkor sem tudta megállni, hogy ne nézze a lányt. A nap kisütött, úgyhogy nem fog sokáig megmaradni a friss hó, aminek Ophelia most annyira örül. Bartholomew korábban említette, hogy télen sok hó esik Alder's Nest környékén, de általában nem ilyen sok egyszerre. Raphael örült a hóesésnek. Ha nem lenne havas az út, a hintó nem csúszik az árokba, és Opheliának sikerül elmenekülnie. Amanda kora reggel távozott, és még mindig annyira haragudott rá, hogy el sem köszönt tőle. Alberttel küldött egy levelet az intézőjének, és utasította, hogy adja ki a kocsisnak az egyéves fizetését, mielőtt felmond neki. Ez a díja annak, hogy Amandát épségben visszaviszi Londonba. Ez kevesebb a száz fontnál, amiért a fickó hajlandó volt kockára tenni az állását, de még így is jóval több, mint amit megérdemelt. Raphael árgus szemekkel figyelte Ophelia minden lépését, és közben sziszegve tapogatta a kisebesedett öklét. Előző este belecsapott a falba, annyira bosszantotta a saját ostobasága. Kihagyta a lehetőséget, hogy szeretkezzen Opheliával! Ami ráadásul az ő ötlete volt!

Ezen még most is csodálkozott, bár miután egy kicsit gondolkodott rajta, már nem is tartotta olyan meglepőnek. Opheliát nem lehet egy átlagos elsőbálozóhoz hasonlítani, és nem csak a kivételes szépsége miatt. Otthon van a londoni társasági élet rejtelmeiben, ráadásul sokkal korábban megismerte a részleteket, mint illendő lett volna. Hiszen már iskolás korában házassági ajánlatokat kapott! Ez persze az apja hibája volt, de Ophelia ennek köszönheti, hogy sokkal felvilágosultabb az összes korabeli lánynál. Raphael tudta, hogy a lány komolyan beszélt az este. Milyen kár, hogy valójában mindegy neki, kivel próbálja meg bebizonyítani az elméletét. Ő csak egyszerűen kéznél lenne. Nagyrészt ezért volt olyan rossz kedve aznap. Nem állt szándékában érzelmi kötődést kialakítani a lánnyal, sőt még egy rövid viszonyt sem tervezett, de hozzá volt szokva, hogy neki kell a nőket távol tartania magától. Opheliával viszont minden pont ellenkezőleg történt. A lány semmit sem akar tőle, és még most is legszívesebben elmenekülne a közeléből. Ezen még a kis közjátékok sem változtattak, amelyeket ő kezdeményezett, mert nem tudott uralkodni magán. Legalább célzott volna arra, hogy fontos neki a személye. De nem! Azt mondta, hogy bármelyik férfi megfelelne a bizonyításhoz. – Elnézést kérek a tegnap estéért – szólalt meg a lány a háta mögött. – Ostobaságokat fecsegtem. Raphael elmélyedt a gondolataiban, és észre sem vette, hogy a lány visszajött a házba. Megfordult, és ránézett. Ophelia egy fotel karfájára terítette a kabátját, és elindult a kandalló felé. – Ne is törődj vele – nyugtatta meg a férfi. – Minden havat levertél a lábadról? Ha beázik a csizmád, nehezen melegszel fel. – Ne aggódj. Mindig jó voltam a toporzékolásban. – El tudom képzelni… A lány rápillantott, majd úgy döntött, hogy nem válaszol a gunyoros megjegyzésre, és inkább a lángok fölé nyújtotta a kezét.

Egy olyan ruha volt rajta, amit Raphael még nem látott. Mint a legtöbb ruhája, ez is inkább a nyárias időjáráshoz illett, mély kivágással és rövid ujjal. De a legtöbb hasonló korú lány ilyesmit hordott, mert télen nemigen hagyták el a túlfűtött helyiségeket. A levendulalila szépen kihangsúlyozta az arca színét, ami enyhén kipirult a sétától. A ruha jól állt rajta, bár talán egy kicsit túl szűk volt a mellénél. A férfi halkan felsóhajtott. Úgy tűnik, most már csak érzéki gondolatai támadnak Opheliával kapcsolatban. Az ajtóhoz lépett, hogy becsukja, mert a lány nyitva hagyta, amikor belépett. – Szükségünk van a diszkrécióra? – érdeklődött a lány. – Csak nem akarom, hogy a meleg kiszökjön az előcsarnokba. – Pedig Raphael fejében tényleg megfordult, hogy a nagynénje csak órák múlva fog lejönni, és egy darabig egyedül lesznek. – Úgy látom, át vagy fagyva. – Igen, nemrég még fáztam, de már jól vagyok. – A lány már felmelegítette a kezét, ezért a legközelebbi heverőhöz lépett, és helyet foglalt. – Nem tudtam elbúcsúzni a húgodtól. A férfi odalépett hozzá, és ő is leült. – Igen. Dühösen távozott, és senkitől sem búcsúzott el. És hogy van ma a csodás nyugalmad? Még mindig tart? A lány kíváncsi pillantást vetett rá. – Igen. Kezdem azt hinni, hogy nincs igazad, és a hatás állandó lesz. A férfi megvonta a vállát. – Én sem vagyok tévedhetetlen. – És mi lesz a mai program? – Mi lenne, ha megpróbálnánk egy olyan napot tartani, amikor egyikünk sem hazudik? A lány elkomorodott. – Ez azt jelenti, hogy eddig hazudtál nekem. De miről?

– Éppen ellenkezőleg, kedvesem. Miután beismerted, hogy nincsenek aggályaid a hazugsággal kapcsolatban, feltámadt bennem a gyanú, hogy eddig egyszer sem mondtál nekem igazat. – Rosszul gondoltad. Úgy döntöttem, hogy csak akkor szabadulhatok meg innen, ha mindenben igazat mondok. – De akár ez is lehet hazugság – mutatott rá a férfi. – Honnan ismerhetem fel a különbséget? Ha egyszer elindulsz az őszintétlenség ösvényén, többé senki sem fogja elhinni, amit mondasz. Erre nem gondoltál soha? A lány hátradőlt, és gúnyos mosoly jelent meg az ajkán. – Én inkább azt látom, hogy megpróbálod felgerjeszteni a haragomat. Ügyes próbálkozás, de nem fog sikerülni. Tényleg ezt csinálja? Nem is rossz ötlet, gondolta a férfi. De azért tiltakozott. – Csak rámutattam egy tényre. – Igen, ebben egyetértek. De az egész életemet végigkísérte a bizalmatlanság. Ha egyszer rájössz, hogy senki sem őszinte veled, még a szüleid sem, akkor többé nem törődsz azzal, hogy hisznek-e neked vagy sem. Egyszerűen nem számít. – Tényleg azt hiszed, hogy mindegy? A lány elpirult. – Nos, rendben, néha fontos lehet. Mint például most. Tényleg elhatároztam, hogy veled az őszinteség az egyetlen megoldás, mert nem tudok kitalálni egy olyan épkézláb hazugságot sem, ami megszabadítana innen. A férfi nem tudta visszatartani a nevetését. A lány néha túlságosan őszinte vele, szinte már nyers. Ám a következő pillanatban elmúlt a jókedve, mert a lány ráförmedt: – Ez egyáltalán nem vicces. Az egész helyzet nem az. És nem könnyű teljesen őszintének lenni, amikor ahhoz vagyok szokva, hogy… – Megsérted az embereket a hazugságaiddal? A lány haragos pillantással nézett rá.

– Te tényleg sunyi vagy! Elaltatod az éberségemet a látszólagos könnyedségeddel, aztán hirtelen lecsapsz rám, és át akarod harapni a torkomat! Nem is tudom, hogyan feledkezhettem meg arról, hogy ilyen vagy. – Tehát már nem vagy olyan nyugodt? – Nem! És erről te tehetsz! – Az jó – mondta a férfi, és az ölébe vonta a lányt.

25. FEJEZET

lány haragja bámulatos gyorsasággal lobbant fel. Mintha elhúztak volna egy függönyt, amit a saját tévedéséből szőtt, és hirtelen az arcába vigyorogna minden régi fájdalma és keserűsége, gúnyosan kacagva rajta, amiért többé nem tud elrejtőzni. Ez teljesen kihozta a sodrából Opheliát, és a dühe arra a személyre irányult, aki félrerántotta a függönyt. De Rafe ajka hasonló gyorsasággal csapott le rá, és a lány hiába ütötte az öklével a vállát, már olyan közel vonta magához, hogy nem érte el. Ezért inkább két kézzel megragadta a haját, és kirobbanó szenvedéllyel viszonozta a csókját. A pokolba! Rafe kétségkívül szándékosan provokálta, de már nem törődött vele. A férfi hátradőlt a kanapén, és minden teketória nélkül magára fektette a lányt, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a csókot. Érezte, hogy már nem kell erőszakkal lefognia Opheliát, ezért simogatni kezdte a hátát, a derekát, majd a keze lejjebb vándorolt. Aztán még lejjebb. Hirtelen két kézzel megragadta a fenekét, és lassan mozgatni kezdte a férfiasságán. Eközben eltalált egy nagyon érzékeny pontot Ophelia testén, és valahányszor hozzáért, a lány összerándult. Az érzés annyira felkorbácsolta a szenvedélyét, hogy nemsokára már ő dörzsölte magát a férfihoz. Milyen meleg van ebben a helyiségben! Nem kellett volna becsukni azt az ajtót. Az ajtó! Ophelia egy szempillantás alatt

kijózanodott, és többé nem tudta önfeledten átadni magát az érzéseinek. Nem szívesen szakította félbe az eseményeket, de megrémült az esetleges leleplezéstől, és felkiáltott: – Valaki bejöhet… – Bezártam az ajtót. Ophelia aggodalma azonnal elmúlt, és újra elmerült a csókolózásban. A férfi lassan felemelte a szoknyáját, és már nem sok ruha maradt köztük, amikor a lába közé helyezkedett. Milyen végtelenül izgalmas érzés! Ophelia vére felforrt, és a vágy az egész testét felkavarta. Az érzékei szinte vibráltak, és mohón habzsolták az élményeket. A férfi ajka mentolos ízű volt a teától, amit nemrég ivott, az illata pedig… bódítóan férfias. Még mindig a haját markolta, és meglepődött, hogy egyáltalán nem durva a tapintása, hanem olyan, mint a legfinomabb selyem. Ezt nem gondolta volna. Valahányszor meghallotta, hogy a férfi felnyög, legszívesebben ő is felsóhajtott volna, annyira izgató volt, hogy ugyanazt érzik mindketten. Ophelia kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi pillantásában tűz és szenvedély lobog. Tehát ennyire vágyik rá? Ettől a gondolattól újabb forró hullám árasztotta el, mintha felforrt volna a vére. Egyre nehezebben kapott levegőt, de nem azért, mert a férfi ránehezedett, sőt rendkívül élvezetesnek tartotta, hogy a teste hozzátapad. Valahányszor a férfi egy érzékeny pontot talált rajta, a lány önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét. A férfi csípője egy pillanatra sem maradt mozdulatlan, ő pedig a kezével biztatta, és a hátát markolászta. Raphael gyengéden megcirógatta a nyakát, és Ophelia megborzongott az érintésétől. Aztán azon kapta magát, hogy a férfi egy könnyed mozdulattal lehúzza a ruháját a melle alá, és megmarkolja a keblét a forró kezével. De a szája még forróbb volt, amikor azzal kezdte kényeztetni. Ophelia elfelejtett lélegezni. Szorosan átkarolta a férfi nyakát, felemelte a csípőjét, megfeszítette a testét. Úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban lángra lobbanhat.

A férfi a közöttük lévő ruhákkal babrált. Valami elszakadt? Te jóságos ég, ez a bugyija volt! Milyen türelmetlen, gondolta Ophelia, és felnevetett volna, ha a férfi nem csókolja meg újra. Aztán egy furcsa feszítő érzésre lett figyelmes a lába között, amitől először kéjesen nyöszörögni kezdett, de a kezdeti gyönyör után éles fájdalom hasított az ölébe. Megpróbált elhúzódni, de a fájdalom követte, és egyre fokozódott. Ophelia felkiáltott, de a férfi gyors csípőmozdulata véget vetett a kínnak. Most már csak egy szokatlan teltséget érzett, amit nem tudott mire vélni. A varázslatos hangulatnak vége lett, és a férfi kicsit hátrahajolt, hogy lássa a reakcióját. A lány haragos pillantással nézett vissza rá, mintha becsapta volna. – Ez csak… – szólalt meg a férfi, majd nagyot sóhajtva folytatta. – ígérem, többé nem fog megtörténni. – Mi? A fájdalom? – Igen. A tested így próbálta megvédeni az ártatlanságodat. De gondolom, te nem ragaszkodtál hozzá, igaz? A lány már értette, miről van szó, és bosszúsan elhúzta a száját. – Nem. De az anyám miért nem említette a fájdalmat? Csak annyit árult el, hogy ha szerencsés vagyok, élvezni fogom a házaséletet, vagyis a szerelmeskedést. Azt is hozzátette, hogy nem minden nő talál benne örömet. Gondolom, nem tartozom a szerencsések közé. A lány látta a férfi arcán, hogy mindjárt elneveti magát, és legszívesebben megütötte volna. Egyáltalán nem vicces, hogy az a sok gyönyör ilyen rosszul végződött. – Ezek szerint végeztünk? – kérdezte bosszúsan. – Még csak az kéne. Szerintem az anyád eléggé elnagyolta azt a beszélgetést veled. Közölnie kellett volna, hogy ehhez nem sok köze van a szerencsének. – Akkor mi kell hozzá? – Egy ügyes partner – mondta a férfi vigyorogva. – Bebizonyítsam?

Miközben ezt mondta, mozogni kezdett a lány ölében. Ophelia szeme tágra nyílt. Ez az érzés több volt, mint gyönyörűséges, mármár túlságosan jó. A lány szenvedélye gyorsan visszatért, mert amit a férfi most csinált vele, az túlment minden elképzelésén. Azt hitte, hogy előző nap, a hintóban felfedezte a legnagyobb gyönyört Rafefel? Amikor most olyan érzések támadtak benne, amelyeknek addig a létezéséről sem tudott? A kéj valósággal belemart a testébe, és a felgyülemlett feszültség rövid idő alatt túlcsordult benne, mintha felrobbant volna valami az ölében, csodálatos, lüktető kielégülést hagyva maga után. Szinte észre sem vette, hogy Rafe is követte őt a csúcsra, mert olyan érzéki bágyadtság vett rajta erőt, hogy mozdulni sem tudott. Végtelen gyengédséget érzett a férfi iránt, aki még mindig a karjában tartotta. Kis híján könnybe lábadt a szeme, de nem a szomorúságtól. Egy újfajta érzelem kerítette hatalmába. – Ez aljasság volt tőled – jegyezte meg halkan, miután levegőhöz jutott, és közben szórakozottan cirógatta a férfi haját. – Igen – súgta a férfi, a lány nyakába hajtva a fejét. – De bevált? Megint békésnek érzed magad? – Fogalmam sincs. Egyelőre még nem tértem magamhoz, és csak valami földöntúli gyönyörűséget érzek. A férfi felkönyökölt, és mosolyogva ránézett. – Tehát élvezted? – Igen. El sem tudod képzelni, mennyire. – Dehogynem. Szerinted a férfiak csak azért csinálják ezt, mert valamivel agyon akarják ütni az időt? A lány felnevetett. Olyan vidám hangulatban volt, hogy mindenen vihogni szeretett volna. De aztán belehasított egy kiábrándító gondolat. – Eléggé egyértelmű, hogy az indulatosságom egy idő után vissza fog térni. Ugye? – Igen, de most már sokkal könnyebben fogsz tudni uralkodni rajta. És ez volt a cél, kedvesem. Nem az, hogy soha többé ne legyél

dühös, mert arra senki sem képes. Mostantól az indulataidat nem csak egy módon tudod levezetni, ahogy eddig tetted, és a feszültség nem sértő és ártalmas viselkedéssel fog kirobbanni belőled. – Tehát nem is volt szükség erre a próbára? – kérdezte a lány. A férfi megint elmosolyodott. – Megkockáztatom, hogy véget vetek ennek a gyönyörű pillanatnak, de… – A férfi gyengéden megcsókolta, hogy a lány értse, mire céloz. – Valószínűleg nem. De emlékezz csak vissza, milyen nyugodtnak érezted magad tegnap. Tehát a szerelmeskedésnek igenis vannak hasznos mellékhatásai. Ami pedig a próbát illeti, azt már bebizonyítottuk, hogy egy darabig lecsillapítja a hevességedet. Igazam van? – Valóban. Engem is meglepett a hatása. – És most? – Most megint békésnek érzem magam. A férfi bólintott. – Akkor szerintem kijelenthetjük, hogy szükséges volt a további bizonyítás, és a kísérlet sikeresnek bizonyult. És természetesen bármikor felajánlom a segítségemet, ha úgy érzed, hogy megint le akarod vezetni a szenvedélyeidet. – Milyen nagylelkű ajánlat! – Én is úgy gondolom. Az évődő hang most egyáltalán nem bosszantotta Opheliát, sőt legszívesebben megölelte volna a férfit. Tulajdonképpen már az első mosolyánál feltámadt benne ez a késztetés. Nagyon elégedett volt, és olyan közel érezte magához, mint még soha senkit. Mi ez? Barátság, vagy… Nem! Ezen nem fog töprengeni. Semmi értelme a mostani érzelmein morfondírozni, amikor úgysem lesz ebből semmi. Ezt Rafe-nek is a tudomására kell hoznia, nehogy feleslegesen aggódjon, hogy vissza fog élni azzal, ami most történt. Elfordította a tekintetét, és elpirult, mert tudta, hogy kényes témát fog szóba hozni.

– Amit most tettünk, az nem kompromittált, úgyhogy nem törődöm vele. Sőt nem is mennék feleségül hozzád, mert nem akarom megadni az apámnak ezt az örömet. Ami most történt, maradjon kettőnk között, és senkinek sem kell tudnia róla. A férfi kiismerhetetlen pillantást vetett rá. – Ez meglehetősen… nagyvonalú tőled. – Nem. Inkább rosszindulatú, de nem ellened irányul. – Értem. – A férfi ráncolni kezdte a homlokát. A lány kitalálta, mire gondol. – Eszedbe ne jusson az apámmal való kapcsolatomat, illetve annak hiányát boncolgatni velem. Ez csak ránk tartozik, és senkinek semmi köze hozzá. – Egy kedves, szeretetteljes hölgynek nem lennének ilyen gondolatai – jegyezte meg Raphael, a lány figyelmeztetése ellenére. – Egy kedves, szeretetteljes hölgynek nem olyan apja van, mint nekem. A férfi megrezzent. – Ez igaz.

26. FEJEZET

önnyű volt megigazítani a ruháit, hogy úgy nézzen ki, mintha semmi sem történt volna a szalonban. Rafe segített neki. Felhúzta a fűzőt a mellére, és megcsókolta a keble felső részét, ami kilátszott a mély kivágásból. Ophelia felhúzta a harisnyáját, mert a bokájáig lecsúszott. Majdnem felnevetett, amikor meglátta, hogy még mindig rajta van a csizma. Egyáltalán nem tartotta ízléstelennek, hogy a férfi nem vette le róla a ruháját, amikor szeretkezett vele. Mielőtt kinyitotta az ajtót, Raphael a karjába vonta, és még egyszer megcsókolta. Hamar kiderült, hogy ő másképp vélekedik. – Ezt az ágyban is meg kell ismételnünk – mondta, és elmosolyodott. – Ahol elég időt tudok szentelni rád, és még több gyönyörűségben részesíthetlek. Most úgy érzem magam, mint egy zöldfülű ifjonc, aki… – Biztosíthatlak, hogy egyáltalán nem zöld a füled – közölte a lány, és a férfi szájára szorította az ujját. – Nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod, de melletted mintha elveszíteném a szokásos kifinomultságomat. – Még több bókra vadászol? – Úgy hangzott? – vigyorgott a férfi. – Én a te helyedben nem nevezném magam kedvesnek – évődött a lány. – Különben vissza kell vinned Londonba, mert elérted a célodat.

A férfi köhintett, kinyitotta az ajtót, és gyengéden kitessékelte Opheliát a helyiségből. – Menj, és öltözz át ebéd előtt. Nemsokára lejön a nagynéném. – De előbb el kell tüntetnem a bizonyítékot – mondta a lány, és most ő mosolyodott el. – Akarod, hogy én csináljam? Ophelia a markában szorongatta az elszakadt bugyiját, mert a ruháján nem volt zseb, ahová elrejthette volna. Nem örült volna, ha valaki meglátja, miközben felszalad a lépcsőn. A mögötte lévő kandallóra pillantott. – Bedobnád a tűzbe? Sadie nem találhatja meg. – Természetesen. A lány halvány pírral az arcán átnyújtotta a férfinak a ruhadarabot, majd kisietett a helyiségből. Nem lesz könnyű megszabadulni az alsószoknyán lévő vérfoltoktól sem. A víz nem fogja kihozni a szüzessége pecsétjét, és Sadie jól tudja, hogy a havibaja nem most esedékes. Egyelőre a matrac alá dugta az alsószoknyát. Majd ha lesz ideje, összevágja, és azt is a tűzre dobja. Akkor minden bizonyítékot eltüntettek, és senki sem tudhat meg semmit. Tényleg át kellett öltöznie, mert észrevette, hogy a levendula színű ruhája alaposan összegyűrődött. De bámulatos gyorsasággal végzett, és alig tizenöt perc múlva már megint a földszinten volt, hogy még több időt tölthessen Rafe-fel. Csalódottan vette tudomásul, hogy a férfi már nincs a szalonban, ahol hagyta. Az ablakhoz lépett, hogy ott várja meg, míg visszatér. Közben többször is a heverőre pillantott, ahol nem sokkal korábban szeretkeztek. Soha többé nem fog tudni pirulás nélkül leülni oda. Aztán hirtelen rájött, hogy nő lett belőle. Már régen olyan okos és kifinomult, mint egy igazi nő, de most tényleg belépett a nők sorába. Furcsa módon semmi különöset nem érzett. Illetve ez nem igaz, mert csodálatos érzés volt. Bár igazából nem a nővé avatás váltotta ki belőle ezeket az érzéseket, hanem az a személy, aki átsegítette ezen a határon. Az első alkalom borzalmas élmény is lehetett volna, de Rafe

nem hagyta, hogy az legyen. Gondoskodott arról, hogy ezentúl mindig mosolyogva tudjon visszaemlékezni rá. Ophelia sejtette, hogy egy jó darabig mosolyogni fog, ha a szüzessége elvesztésére gondol. Rafe a nagynénje kíséretében jött le a földszintre. Ő is átöltözött és megfésülködött. Nagyon helyes, gondolta Ophelia, mert amikor utoljára látta, eléggé zilált volt a haja. Csak remélni tudta, hogy senki sem vette észre, milyen kócosan ment fel a szobájába. Rafe mindig jól fésült, úgyhogy feltűnt volna a szokatlan rendezetlenségével. Mivel Esmerelda is velük tartott, nem volt alkalmuk beszélni a történtekről, bár Ophelia észrevette a férfi cinkos mosolyát, és viszonozta is. Az étkezés alatt a hangulata megint kiegyensúlyozott és meglepően nyugodt volt. Még akkor sem csüggedt el, amikor Rafe azt javasolta, hogy a dolgozószobájába vonuljanak vissza, és ne a szalonba. – Nem hiszem, hogy bármire is koncentrálni tudnék abban a helyiségben – ismerte be a férfi halk hangon, miközben átkísérte az előcsarnokon. A lány ezt tökéletesen megértette. Azt is tudta, hogy a férfi nem egy újabb intim együttlétet tervez, mert valahányszor azt javasolta, hogy vonuljanak el ketten egy másik helyiségbe, mindig a múltbéli baklövéseit akarta megbeszélni vele. De aznap még ezt sem bánta. Bármilyen témát el tud viselni, amit a férfi felhoz. – Beszéljünk Sabrina Lambertről – javasolta Raphael, amikor a lány helyet foglalt az asztalával szemben álló széken. Bármilyen témát, kivéve ezt… – Inkább nem – jelentette ki Ophelia, de közben mosolygott, mert nem akarta, hogy a férfi akadékoskodónak tartsa. Sabrina Lamberttel kapcsolatban vegyes érzelmei voltak, és most nem akart ezzel foglalkozni. Rafe nem szólt egy szót sem, csak forgatta a kezében a papírvágó kést, amit felvett az asztalról. Ophelia tudta, hogy a hallgatást fegyverként használja fel ellene. De most az egyszer nem fogja elérni vele a célját…

– Elég ostoba voltam, hogy esélyt adtam neki – szólalt meg végül Ophelia, mert nem bírta tovább elviselni a férfi szótlanságát. – Amikor a nagynénjével megérkezett Londonba, hogy nálunk töltse a szezont, nagyon kedvesnek tűnt. Először kételkedtem ebben, de aztán rájöttem, hogy a kedvessége bizonyára őszinte, mert vidéki lány. Ezért megszegtem a saját első számú szabályomat, és arra gondoltam, hogy igazi barátnők lehetnénk. A férfi hosszan felsóhajtott. – Tehát ez az az eset, amikor hátba támadtál egy barátot. Abban reménykedtem, hogy fel tudsz hozni valamit a mentségedre. A férfi olyan csalódottnak tűnt, hogy a lány szíve összeszorult. Mi az ördög ez? Pedig még nem is tudja, hogy a férfi miről beszél. – Megmagyaráznád, mire gondolsz? Pontosan hogyan támadtam hátba Sabrinát? – Újra megszellőztetted a családi botrányát, ami már régen feledésbe merült. És ezt szándékos rosszindulatból tetted. – Ne butáskodj! – csattant fel a lány. – Éppen ellenkezőleg: szívességet tettem neki. A férfi kételkedve felvonta a szemöldökét. – Amikor tönkretetted az esélyeit, hogy jó férjet találjon magának Londonban? Azt hiszem, én szívesen lemondanék az ilyen szívességekről. Ophelia is felsóhajtott, és hátradőlt a széken. – Nos, rendben. Látom, hogy el kell magyaráznom. Valószínűleg nem fogod elhinni, de megpróbáltam megmenteni őt a későbbi szenvedésektől. – Szenvedésektől? – Igen. Nem akartam látni, hogy bánkódik, mert beleszeret valakibe, akihez aztán nem tud hozzámenni a botrány miatt. Hiszen az előbb-utóbb úgyis kiderült volna magától. Valakinek eszébe jutott volna, hogy honnan ismerős a Lambert név. Pedig ez egy olyan ostoba szóbeszéd volt! Nevetséges feltételezés, hogy ő is megöli magát, mert néhány felmenője öngyilkos lett. De tudod, milyenek az

emberek. Sokan elhiszik az ilyen képtelenségeket. Ezért úgy gondoltam, hogy inkább én hozom fel, és közben azt hangoztatom, mekkora butaság hitelt adni neki. Mindenkit kinevettem volna, aki komolyan veszi, vagy elhiszi ezt a szóbeszédet. Aztán a botrány hamar elhalt volna, és később senki sem beszélne róla. – Tehát te csak meg akartad védeni? Ophelia dühös pillantást vetett a férfira. – Ne vágj ilyen kételkedő arcot. Igenis, ez volt az elképzelésem… eredetileg. – Aha – bólintott a férfi. – Most értünk el a rosszindulathoz? – Nem. Inkább leleplezted a következő fogyatékosságomat. Az indulatosságomon kívül ez a legnagyobb hibám. – És mi lenne az? – A féltékenység. – Nem érzed, milyen képtelenség ez az állítás? – hüledezett a férfi. – Nagy valószínűséggel te vagy a leggyönyörűbb nő egész Angliában. Ha egy lánnyal találkozol, inkább ő lesz féltékeny rád. Még a húgom is! Te vagy az egyetlen nő, akinek nincs semmi oka az irigykedésre. – Mind igaz, amit mondtál, és ezt én is tudom. De ennek semmi köze a józan észhez. Hiába tudom, hogy nincs okom rá, mégis féltékeny vagyok, nem tehetek róla. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a legnagyobb bajom. Ráadásul sokszor jelentéktelen dolgok miatt támad fel bennem az irigység meg a féltékenység. De akkor is megtörténik! És ha ez az érzés felbukkan, akkor teljesen tehetetlen vagyok. – Tehát azt akarod mondani, hogy féltékeny lettél Sabrinára? – Igen. Mavis ébresztette fel bennem az irigységet, amikor megláttuk, hogy három hódolóm Sabrina körül legyeskedik egy bálon. Igaz, hogy jó szándékkal akartam felidézni a Lambertbotrányt, de a végén féltékenységből cselekedtem. Túltettem volna magam rajta, és az eredeti terv szerint folytatom a dolgot, de Sabrina meg a két nagynénje úgy döntött, hogy hazamegy. Mivel a

családomat Summers Glade-be hívták, hogy találkozzanak Duncannel, ezért mindnyájan együtt utaztunk. Addigra már rettegtem, hogy találkoznom kell a „barbár”-ral, ezért megfeledkeztem arról, hogy elvegyem Sabrina botrányának az élét. Persze ez most már nem számít, mert nemsokára feleségül megy Duncanhez. – Még mindig nehezen tudom elhinni, hogy féltékeny voltál Sabrinára – csóválta a fejét a férfi, majd gyanakvó pillantást vetett Opheliára. – Nem ez volt az első alkalom, ugye? A lány elpirult. – Nem. Akkor is ezt éreztem, amikor Duncan mindig körülötte sürgött-forgott, de azt hittem, hogy csak engem akar féltékennyé tenni. – És még? – Nos, akkor is, amikor téged láttalak vele. Úgy-hogy igen, valóban féltékeny voltam aznap, amikor azt mondtam neked, hogy a látszat szerint te meg ő… – Nem kell ezt most elismételned. – Rendben. De mivel te hoztad fel a témát, el fogom mondani neked, hogy miért nem akarok Sabrináról beszélni. Nagyon vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Amikor éppen nem vált ki belőlem féltékenységi rohamot, akkor tulajdonképpen kedvelem. – Ez teljesen érthető. Sabrinát mindenki szereti. A lány felvonta a szemöldökét, amikor a férfi nem folytatta a mondatot. – Hozzá akartad tenni, hogy engem viszont senki sem szeret? A férfi elmosolyodott. – Ami azt illeti, kedvesem, ez már nem lenne teljesen helyénvaló állítás, úgyhogy többé nem mondhatom. A lány elpirult. Sejtette, hogy Rafe magáról beszélt, mert már nem gyűlöli. De a férfi másképpen folytatta a mondanivalóját. – A nagynéném eléggé megszeretett. Ophelia furcsa fájdalmat érzett, de gyorsan lerázta magáról.

– Félreértetted, amit mondani akartam. Akikre irigy vagyok, azokat általában nem kedvelem. Sabrina az egyetlen kivétel. Ezért valahányszor féltékeny lettem rá, úgy éreztem, mintha elárulnám, és ettől az egész még rosszabb lett. De mihelyt elmúlt a féltékenység, megnyugtattam magam, hogy ostoba vagyok, és megint kedveltem őt. Ezek számomra nagyon szokatlan érzések. – Pedig egyáltalán nem szokatlanok. – Másnak talán nem, de nekem igen – erősködött a lány. – Talán abban reménykedtél, hogy még mindig barátok lehettek. – Szerintem ebben nincs semmi talán. Tényleg azt hittem, hogy barátok lehetünk, és valóban segíteni akartam neki. – Mikor volt szüksége segítségre? – Amikor úgy véltem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít Duncan iránta tanúsított érdeklődésének. – Duncan érdeklődése őszinte volt. – Most már én is tudom – legyintett Ophelia türelmetlenül. – De akkor honnan az ördögből sejtettem volna, hogy egymásba szerettek? Azt mondtam neki, hogy Duncan megcsókolt a fogadóban, amikor a bocsánatkérés miatt találkoztam vele. – Ez hazugság volt. – Csak egy kis füllentés, azzal a szándékkal, hogy megóvjam a fájdalomtól. – Ami azt illeti, éppen szóba akartam hozni néhány hazugságodat. Ez az egyik. A lány elhúzta a száját. – Miért nem lepődök meg? És mi lenne a többi? – érdeklődött. – Én csak egy másikról tudok. – Nincs egy hosszú listád? Azt hittem, jobban felkészültél erre a beszélgetésre. – Máris dühbe gurulsz? A lány elmosolyodott. – Nem. Csak egy kicsit bosszús lettem, de most, hogy felhívtad rá a figyelmemet… – A lány megvonta a vállát. – Már el is múlt.

A férfi hátradőlt, és meglepettnek látszott. – Nem győzök csodálkozni, mennyit változtál, Phelia. Hogy érzed magad? A lány vigyorgott. – Nagyon örülök. Olyan jó, hogy az indulataim nem tudnak eluralkodni rajtam. És mi az a másik hazugság, amit említettél? – Olyan sok volt, hogy nem tudod? A lány egy pillanatig elgondolkodott. – Nem hiszem. Csak egyetlen másik alkalomra tudok gondolni, amikor szándékosan hazudtam Sabrinának. Rosszindulatúnak neveztél, és én ellenkeztem. De ez alkalommal tényleg gonosz voltam, méghozzá a féltékenységem miatt. Nagyon fontos volt neki az időzítés, hogy mikor jegyeztük el újra egymást Duncannel. Bosszantott, hogy annyira érdeklődik iránta, ezért azt mondtam neki, hogy azonnal, miután ő elhagyta a házat. Tulajdonképpen Duncan nagyapja akarta, hogy ezt a történetet mondjuk mindenkinek, ezért igazából nem is az én hazugságom volt! De valami rejtélyes okból ez az információ teljesen lesújtotta Sabrinát. Fogalmam sincs, miért. Te tudod? – Nem. De ez kizárólag Sabrinára és Duncanre tartozik, úgyhogy nincs hozzá semmi közünk. Tehát beismered, hogy gyűlölködő voltál? Opheliát nem lepte meg, hogy a férfi lecsapott rá. – Igen. Most boldog vagy? – Nem igazán. Most már csak az a kérdés, kedvesem, hogy miután többé nem tagadod a hibáidat, tanultál-e valamit a beszélgetéseinkből? Vagy úgy térsz vissza Londonba, hogy folytatod… – Most hagyd abba! – vágott a lány a férfi szavába. – Nekem úgy tűnik, hogy kettőnk közül te nem tanultál semmit ezekből a beszélgetésekből. Te is láthatod, hogy már uralni tudom az indulataimat, és beismerem, hogy ezt neked köszönhetem. Ezek után tényleg azt hiszed, hogy nem változtam semmit?

– Igazad van. Akkor nem látom az okát annak, hogy miért kéne tovább itt maradnunk. Holnap el is indulunk Londonba.

27. FEJEZET

pheliának ujjongania kellett volna, hogy végre hazamehet. De akkor út közben miért kapta magát többször is azon, hogy könnybe lábad a szeme, és elfogja a szomorúság? Megtapasztalta élete legizgalmasabb élményét, és azt hitte, hogy még egyszer átélheti, de nem lesz rá több lehetősége, ha hazamegy. Ezért érthető a csalódottsága, de nem kéne ennyire elkeserednie azon, hogy nem tölthet több időt Raphaellel. Ez alkalommal Rafe-nek nem kellett a bakon ülnie, mert Esmerelda szolgálója még mindig velük volt, és őt bízták meg ezzel a feladattal. Így hát Rafe a hintóban foglalhatott helyet, a négy nővel. Ophelia tudta, hogy még aznap elérnek Esmerelda otthonához. Az idős hölgy igyekezett kellemes társalgással múlatni az időt, de a lány csak fél füllel hallgatta, és nem nagyon vett részt a beszélgetésben. Hiába teszik ki Lady Esmereldát, akkor sem maradnak négyszemközt a hintóban Rafe-fel, hiszen Sadie legalább olyan jó gardedám, mint az idős hölgy. Mindenki azon a véleményen volt, hogy egy fogadó helyett inkább Esmereldánál töltik az éjszakát. Még egy nagyon kellemes vacsorát költöttek el együtt, és a végén az idősebb nő elérzékenyülve törölgette a szemét. – Nem kísérlek ki titeket reggel. Gyűlölöm a búcsúzkodást. De szeretnélek megint látni valamikor, kislányom. Nagyon élveztem a társaságodat.

– Nekem is hiányozni fogsz – mondta Ophelia. – Valóban nem akarsz Londonba jönni velünk, hogy részt vegyél a báli szezon hátralévő eseményein? – Isten őrizzen! A szezon a fiataloknak való. De eljövök az esküvődre, ha megtalálod azt a férfit, aki mellett meg akarsz állapodni. Ha eljön valaha az a nap, gondolta Ophelia. De aztán eszébe jutott, hogy most már nem fogja béklyóba verni egy nem kívánt eljegyzés, nem kell állandóan azon törnie a fejét, hogyan szabaduljon meg tőle, ezért végre az igazi férjkeresésre összpontosíthatja a figyelmét. Ha még maradtak egyáltalán szabad fiatalemberek ilyenkor, a szezon vége felé. Bár az sem számít, ha már mind foglalt, hiszen bármelyik férfit el tudja csábítani… Ophelia azonnal elhessegette ezt a gondolatot, és elszörnyedt saját magán. Tényleg így gondolkodott azelőtt? Elég riasztó élmény volt egy újfajta nézőpontból látni saját magát és a tetteit. Egy érzéketlen, hideg, önző nőszemély volt. Ráadásul jogosnak tartotta ezt a viselkedést, mert azt gondolta, hogy szíve joga úgy bánni másokkal, ahogy vele bánnak. Mostantól felül kell vizsgálnia minden kapcsolatát, beleértve a szüleihez fűződő viszonyát is. Talán még jó is lenne, ha többé nem kéne haragudnia az apjára. Ő lesz a nagy megmérettetése. Ha harag és keserűség nélkül végig tud csinálni vele egy beszélgetést… Kora reggel távoztak Esmereldáéktól. Ahogy sejtette, a hangulat kicsit feszültebb lett, miután Rafe nagynénje nem volt velük, és nem terelte el a figyelmét. A férfi egész nap a gondolataiba merült, ezért Ophelia egy idő után már nem is próbált beszélgetést kezdeményezni vele, és ő is hallgatásba burkolózott. Csak akkor riadt fel, amikor a hintó megállt Summers Glade előtt. Sadie egész úton bóbiskolt, de amikor kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy hol vannak, kimondta, amire Ophelia is gondolt. – Mi az ördögöt keresünk itt már megint? Rafe felnevetett a két nő meghökkent arca láttán.

– Azért álltunk meg, hogy kiszállhassak. Az ifjú szerelmespár nemsokára kimondja egymásnak a boldogító igent, úgyhogy megspórolom magamnak az utat, és nem kell visszajönnöm Londonból. – Közölhetted volna, hogy ez a szándékod – rótta meg a férfit Ophelia. – Elnézést, azt hittem, hogy említettem – válaszolta Rafe, és megvonta a vállát. – De most, hogy belegondolok, ez egy remek alkalom lenne számodra a tanultak alkalmazására. Nincs kedved itt maradni az esküvőn? A lánynak nem is kellett gondolkodnia ezen, a válasz annyira egyértelmű volt. – Nem lenne jó ötlet. Duncan és Sabrina nem hinné el, hogy megváltoztam, és nem akarom elrontani az örömüket ezen a nagy eseményen. Majd egyedül megyek haza. – Nos, rendben. Akkor, viszlát, Londonban, valószínűleg néhány nap múlva. Egy újabb meglepetés, de ez most kellemes. – Igen? – Hát persze. Bizonyára ugyanazokon az eseményeken fogunk részt venni. A lány nem erre a válaszra számított, de sikerült lepleznie a csalódottságát. Tehát vége az együtt töltött idejüknek. Nem baj, így is sokat nyert ezen a képtelennek tűnő vállalkozáson, és Rafe sikerén. A férfi ekkor minden további magyarázkodás nélkül kilépett a hintóból, és becsukta maga mögött az ajtót. Csak így. Semmi búcsúzkodás. Még azt sem mondta, hogy viselkedjen… Az ajtó megint kinyílt. Rafe bosszús arckifejezéssel behajolt, megragadta Ophelia vállát, és mohón szájon csókolta. A lány vágya azonnal felébredt, és végtelen elégedettséget érzett, mert amikor a férfi elhajolt tőle, ugyanazt a szenvedélyt látta az ő szemében is. De aztán Rafe megint eltűnt.

Sadie Opheliára bámult, és a szemöldöke a homloka közepéig szaladt. A lány nem pirult el, mert annyira boldog volt, hogy egyszerűen nem tudott zavarba jönni. – Ne kérdezz semmit – mondta a szolgálónak, mintha azzal mindent megoldana. Persze hiába reménykedett. – A lord mióta viselkedik ilyen bizalmasan veled? Ophelia még mindig megpróbálta eltussolni az ügyet. – Ennek semmi jelentősége. Volt néhány szenvedélyes vitánk, és közben többször is megsértettem. Valószínűleg így akarta a tudomásomra hozni, hogy nem neheztel. Sadie felhorkantott. – Elég lett volna szavakkal közölnie. De az nem lett volna ilyen izgalmas, gondolta Ophelia, magában mosolyogva.

28. FEJEZET

ondonban nem havazott, mert az utcák nem voltak latyakosak, csak egy kicsit nedvesek, ami télen teljesen megszokott. Az út utolsó felében még a nap is előbújt egy kicsit, de nem sokkal később eleredt az eső. Ophelia úgy döntött, hogy az éjszakát egy fogadóban tölti, a város peremén, és másnap dél körül érkezik haza, amikor az apja nem tartózkodik otthon. Olyankor a barátaival szokott ebédelni a klubban, és Ophelia szeretett volna kicsit pihenni, hogy összeszedje magát, mielőtt az apja elé áll, és válaszol a kérdéseire. Már régóta nem hallott róla semmit, és azt sem tudta, hogy még mindig haragszik, amiért nem vonult az oltár elé Duncannel, vagy megvigasztalta a Locke-örökös iránta tanúsított érdeklődése. A gróf háza a Berkeley Streeten volt, a Hyde Parktól északra. A csendes és nem túl hosszú utcától nyugatra feküdt a Portman Square, keletre pedig a valamivel kisebb Machester Square. Ophelia egyik parkban sem játszott soha. A játékot gyerekes viselkedésnek tartották, és sosem engedték meg neki, hogy úgy viselkedjék, mint a többi gyerek. Amióta az eszét tudja, mindig felnőttként kezelték, legalábbis az apja. Az anyja igyekezett normális gyerekkort biztosítani neki, de Sherman mindig beleavatkozott a szigorú előírásaival. A születésétől kezdve arra nevelte a lányát, hogy egyszer egy magas rangú lord felesége legyen. Az anyja persze otthon lesz. Mary ritkán hagyja el a házat, mert mindig az estélyei szervezésével van elfoglalva. Inkább a barátai

jönnek el hozzá, és nem ő tesz látogatást náluk. Még Opheliát sem ő kísérte a szezon kezdetén. Sherman ragaszkodott ehhez a feladathoz. Nem a lányára volt büszke, hanem a lánya sikereire, és a háttérben állva figyelte, ahogy a fiatalemberek versengenek érte. Az arcán látszott, mennyire élvezi a helyzetet. Nem sajnálta a pénzt Ophelia ruhatárára, és a legszebb, legdrágább ruhákat csináltatta neki. De ezt sem a lánya kedvéért tette, hanem azért, hogy Ophelia túlragyogjon minden elsőbálozót, ő pedig bezsebelhesse a dicséreteket. Ophelián kezdett eluralkodni a keserűség, de még időben felismerte a jeleit, és gyorsan elhessegette az érzést. Most már megvolt a célja, amit minél előbb meg fog valósítani. Feleségül megy egy gazdag férfihoz, hogy többé ne legyen semmi köze az apjához. – Kicsomagoljak vagy előbb pihenni akarsz egy kicsit? – kérdezte Sadie, amikor beléptek a házba, ahol Ophelia felnőtt. – Nem vagyok fáradt, úgyhogy nyugodtan csomagolhatsz – felelte a lány. A beszélgetés előcsalta Mary Reidet a szalonból. – Hát itthon vagy végre? Annyira hiányoztál! Mary Reid imádta az édességet, és nem is tagadta meg magától a kedvenc csemegéit. Nem csoda, hogy az utóbbi években alaposan elhízott. Néhány centiméterrel alacsonyabb volt Opheliánál, de majdnem háromszor olyan széles. Az áldott jó természetű anyja mindig szelíden tűrte az apja zsarnokságait. Ophelia csak egyszer hallotta, hogy felemeli a hangját, mégpedig azon a szörnyű napon, amikor rádöbbent, hogy nincsenek igazi barátai, és az apjának csak a céljai elérése miatt fontos, és egyáltalán nem szereti. Ophelia az anyjától örökölte szőke haját és kék szemét, aki maga is nagyon szép lánynak számított fiatal korában. Az apja szeme és haja barna volt, és Ophelia örült, hogy nem hasonlít rá. – Te is hiányoztál nekem, mama – mondta, miközben megölelte és megcsókolta az anyját. – Nagy meglepetést okoztál, amikor megint Duncan jegyese lettél.

– És gondolom, annál nagyobb volt a csalódás, amikor megint felbontottuk az eljegyzést – vélte Ophelia. – Nos, valóban. De Duncan helyett kinek a szeme akadt meg rajtad? A Locke-örökösé! Az apád el van ragadtatva! Ophelia összerezzent. – Rafe-fel csak barátok vagyunk, mama. Nem lesz belőle semmi. – Tényleg? – Mary arcán őszinte csalódottság látszott. – Egyáltalán nem vetted számításba férjjelöltként? – Én talán igen, de ő egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy még nem áll készen egy ilyen nagy lépésre. És nagyon jó egy olyan férfival barátságban lenni, aki nem omlik azonnal a lábam elé, hogy imádjon. Mary megcsóválta a fejét. – Azért ne vesd még el teljesen. Vannak férfiak, akik akkor sem veszik észre a jót, ha ott van az orruk előtt. De addig úgy folytatjuk, mintha nem érdeklődne irántad London egyik legkapósabb ifjú lordja. – Mary elmosolyodott. – Miért nem értesítettél a hazatérésedről? Rendeztem volna egy kis estélyt neked. Mary szemrehányása érthető volt, akárcsak Ophelia lelkesedése a bálok és estélyek iránt. A lány az anyja példáját követte, amikor úgy gondolta, hogy örömét leli majd a vendégek szórakoztatásában, hiszen az anyja élete is ekörül forgott. Most is úgy vélte, hogy élvezni fogja a társasági hölgy szerepét, aki olyan bálokat ad, amelyeknek mindenki a csodájára jár, de az elsődleges célja már az volt, hogy kikerüljön az apja fennhatósága alól. Elmosolyodott, hogy kiengesztelje az anyját az elszalasztott lehetőségért. – Még most is rendezhetsz egy kisebb összejövetelt, így legalább méltó módon tudtára adjuk mindenkinek, hogy visszajöttem Londonba. – Én is pont erre gondoltam. Egyébként rengeteg meghívást kaptunk az utóbbi időben, csak eddig nem foglalkoztam velük. De te átnézhetnéd őket, hátha valamelyikre érdemes elmenned a héten.

– Felviszem őket a szobámba. – Rendben. Aztán pihenj egy kicsit, amíg én gyorsan összeállítok egy vendéglistát. Biztosan rá tudok beszélni néhány embert, hogy eljöjjenek hozzánk, még ha már el is ígérkeztek máshová. Amikor Ophelia aznap este lejött a vacsorához, megállapította, hogy az anyja most is felülmúlta önmagát. A ház tele volt vendégekkel, főleg fiatal úriemberekkel, akiket már ismert, bár volt néhány ismeretlen is közöttük. Még jó, hogy szépen felöltözött az alkalomhoz. Örült, hogy végre a teljes ruhatára a rendelkezésére áll, és nem csak abból a néhány ruhából választhat, ami a bőröndjébe fért. Sadie egy halvány krémszínű, fehér csipkével díszített selyem estélyi ruhát készített ki neki. A fülében egy gyöngy fülbevaló lógott, a nyakában pedig egy ovális medál sziporkázott. A haját a szokásához híven szorosan összefogta, csak néhány fürtöt hagyott szabadon a halántéka és a homloka körül. Sadie gyöngy hajtűkkel díszítette a frizuráját. Mielőtt a szalonba lépett volna, az anyja elkapta őt az előcsarnokban. Megértette a lánya kérdő tekintetét, és magyarázkodni kezdett: – Nem számítottam arra, hogy mindenki elfogadja a meghívásomat. Pedig gondolhattam volna, hiszen annyira népszerű vagy. – Apa is itt lesz? Mary elpirult. – Még nem üzentem neki, hogy visszajöttél. Úgy terveztem, hogy majd délután közlöm vele a hírt, amikor megjön a klubból. De csak egy üzenet érkezett tőle, hogy későn fog hazajönni. – Mary megvonta a vállát. – Nem baj. Nem szükséges itt lennie, mert nélküle is élvezhetjük az estét. Ophelia majdnem felnevetett. Az anyjával félszavakból is megértették egymást. Mary jól tudta, hogy a lánya meg a férje kapcsolata nem felhőtlen, és könnyen feldühítik egymást. Nem tartotta fontosnak közölni a férjével, hogy aznap este vendégeket fogad, és azt sem, hogy miért. Így gondoskodott arról, hogy Ophelia

feszültségek nélkül tölthesse az estét, és önfeledten élvezhesse a tiszteletére adott fogadást. Mary bekísérte a lányát a szalonba. Mihelyt beléptek az ajtón, Opheliát körülvették a hódolói, és versengeni kezdtek a kegyeiért. – Olyan jó, hogy megint itt vagy a városban, Lady O! – És nem jársz jegyben senkivel! – Elkápráztat a szépséged, Ophelia. – Lord Hatch – emlékeztette őt egy másik úriember. – Remélem, emlékszel rám. – Elbűvölő vagy, hölgyem, mint mindig – mondta Lord Cantle, és megcsókolta a kezét. – Mutass be, kérlek, Peter – sürgette egy másik ifjú a barátját, majd amikor Peter késlekedett, maga fordult Opheliához. – El sem tudom mondani, mennyire vártam már, hogy találkozhassunk, Lady Ophelia. Artemus Billings vagyok, szolgálatára. – Örvendek – biccentett a lány, de többet nem mondhatott, mert már egy újabb fiatalember próbálta magára vonni a figyelmét. Artemus elég jóképű volt, és Opheliának tetszett, hogy nem kérkedett a rangjával. Ezek szerint biztosra vette, hogy mindenki tudja, kicsoda. Később majd érdeklődik utána, de csak ha sikerült elvonnia a kezét a körülötte legyeskedő fiatalemberektől, akik mind azon igyekeztek, hogy megcsókolják. Kivéve Hamilton Smithfieldet, Moorly vikomtját. Hamilton nemrég töltötte be a huszonegyedik életévét, és örökölte meg a címet, de mindig nagyon félénk volt, amikor vele beszélt. Ophelia sosem gondolta volna, hogy lesz elég mersze elvonni őt a társaságtól, de úgy tűnik, a fiatalember most összeszedte minden bátorságát. A helyiség másik végébe vezette Opheliát, majd ott megállt, és izgatottan hadarni kezdett. – Még sosem vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem ezt tőled. És majdnem elsírtam magam, amikor meghallottam, hogy MacTavish jegyese vagy. De mivel ennek már vége, nem fogom megkockáztatni, hogy megint elszalasszam a lehetőséget. Ophelia,

kérlek, légy a feleségem! – A fiatalember imádó pillantással nézett a lányra. Ophelia azelőtt mindig gyorsan elhessegette a kéretlen kérőket, és pontosan ezt a leánykérést gyűlölte a legjobban, amikor egy férfi még arra sem veszi a fáradságot, hogy megismerje, mielőtt elé áll az ajánlatával. De a visszautasítás után a férfiak általában elkeseredett és csalódott pillantással néztek rá, és ezt most nem akarta látni. Hogy elkerülje a kínos jelenetet, csak ennyit mondott: – Beszélj az apámmal, Moorly vikomt. – Tényleg? A férfi lelkesnek tűnt, mert a választ beleegyezésnek vette, ezért a lány kötelességének érezte figyelmeztetni. – Ez egyszerűen nem az én választásom. Ophelia biztosra vette, hogy Sherman vissza fogja utasítani a fiút, és így nem kell látnia a vikomt bánatos arcát. Beismerte, hogy ez egy gyáva megoldás, de azelőtt nem zavarták a visszautasított fiatalemberek érzései. Csak magára gondolt, és nem foglalkozott más bánatával. Most viszont nem elég, hogy vissza kell vernie a kérők rohamát, hanem még rosszul is érzi magát miattuk… Jane és Edith azonban megmentette a további kellemetlenségektől, mert félrevonták, és tudni akarták, hogy végül miért nem ment feleségül Duncan MacTavishhez. Ophelia nem részletezte az eseményeket, mint ahogy régen tette volna. Egyszerűen beszámolt a Duncan nagyapjával folytatott beszélgetéséről, majd közölte velük, hogy Duncannel megállapították, hogy nem illenek egymáshoz. Aztán ő kezdte faggatni a lányokat. – Nem kéne most valahol máshol lennetek? – Semmi sem olyan fontos, mint hogy üdvözöljünk téged – válaszolta Jane. Ez majdnem őszintének tűnt, de Ophelia jól ismerte a barátnőit. Jane és Edith mindig azt mondta, amit szerintük hallani akart. Sajnos ehhez többnyire hazudniuk kellett. Ophelia rájött, hogy ez főleg az ő

hibája. Ha nincs olyan indulatos és kiállhatatlan természete, akkor a lányok is másképpen viselkednének vele. – Szerettük volna megtudni, miért késlekedtél visszatérni a városba – vallotta be Edith. – Az anyád szerinte a Locke családnál tettél látogatást. Ez igaz? – Nem hittetek neki? Edith halványan elpirult. Mindkét lány elég csinos volt, de nem olyan gyönyörű, mint Ophelia. Ráadásul alacsonyabb ranggal rendelkeztek, ezért nem is számítottak arra, hogy jó partit találnak maguknak a szezonban. Igazából mindketten abban reménykedtek, hogy Ophelia visszautasított lovagjai közül választhatnak majd, ezért arra vártak, hogy a barátnőjük döntsön végre. – Nos, tulajdonképpen úgy éreztük, hogy Lady Mary nem tudja az igazat – nyögte ki Edith, még mindig pirulva. Milyen finoman fejezte ki magát! Azt mégsem mondhatta, hogy Mary hazudott nekik. – Tehát én informáltam félre őt? – kérdezte Ophelia. – Igen – ismerte be Edith, aztán gyorsan magyarázkodni kezdett. – Tudtuk, hogy Locke-kal nem nagyon kedvelitek egymást. Nem tudtuk elképzelni, miért, amikor olyan jóképű fiatalember, de láttuk, hogy szikrázik köztetek a levegő. Biztosak voltunk abban, hogy visszautasítanád a családja meghívását. Ezért arra gondoltunk, hogy a szüleidnek ezt mondtad, de igazából nem náluk voltál. Tehát meg voltak győződve arról, hogy ő hazudott az anyjának. Rafe-nek ebben a tekintetben igaza volt. Ha az ember egyszer elindul a hazugság ösvényén, akkor mindig kételkedni fognak benne. Márpedig a két lány tudta róla, hogy hajlamos a füllentésre. Régen eldicsekedett volna a barátnőinek, hogy az elmúlt napokat Rafe-fel töltötte, bár azt nem kötötte volna az orrukra, hogy miért került sor erre az együttlétre. Most viszont nem szerette volna, ha tudnak róla, ezért nem szívesen beszélt erről a témáról. Edith és Jane nem erőltették, és Ophelia úgy vélte, elkerülhet minden további kérdezősködést, ha csak ennyit árul el nekik: –

Nehéz időszakon mentem át Summers Glade-ben, amikor rájöttem, hogy mégsem akarok feleségül menni Duncan MacTavishhez. Féltem, hogy nem tudom majd lebeszélni a házasságról. De végül szépen elbeszélgettünk, és megegyeztünk, hogy mindkettőnknek jobb lesz, ha nem házasodunk össze. Szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem magam, és átgondoljam a lehetőségeimet. Egyáltalán nem siettem haza, ahol szembe kell néznem az apám haragjával. Tudjátok, mennyire ragaszkodott ehhez a frigyhez. Elképzelhető, hogy a két lány már beszélt Mavisszel, és tudja az igazat az ügyről. Nem baj, mert mindenképpen helyénvaló, hogy „össze kellett szednie magát”. És ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy hol töltötte azt az időt. Ezért meglepődött, amikor Edith mégis nekiszegezte a kérdést: – Tehát igazából nem is Locke-ékat látogattad meg? Mielőtt eszébe juthatott volna egy újabb kibúvó, Jane megjegyezte: – Nos, azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Ophelia követte a pillantását, és meglátta Raphael Locke-ot, amint éppen belép a szalonba. A látványtól azonnal felgyorsult a szívverése. El sem tudta képzelni, mit keres náluk, de nem tagadhatta, hogy örül a felbukkanásának. Nem számított rá, legalábbis nem ilyen hamar. – Miért nem akarod bevallani, hogy van köztetek valami? – suttogta izgatottan Edith. – Talán azért, mert nem vagyok biztos abban, hogy mit érzek vele kapcsolatban – szaladt ki Ophelia száján a válasz, és már késő volt visszaszívni a szavait. Pontosan ezt nem akarta bevallani. – Te jóságos ég! Szerelmes lettél? – kiáltott fel Jane. – Nem, dehogy! – tiltakozott Ophelia. De a szíve mélyén tudta, hogy ez volt a legnagyobb hazugság, amit valaha mondott.

29. FEJEZET

ary azonnal Rafe-hez lépett, és társalogni kezdett vele. Ophelia nem tartotta furcsának, hogy az anyja meghívta, de az meglepte, hogy a lord Londonban van, és elfogadta a meghívást, hiszen előző nap Summers Glade-ben hagyta. Duncan és Sabrina nem házasodhatott össze ilyen gyorsan. Vagy talán már megtartották az esküvőt, és Rafe lekésett róla? Nem tudott azonnal végére járni a dolognak, mert a hódolói nem hagyták sokáig csevegni a barátnőivel. Hamarosan megint nyüzsögni kezdtek körülötte, és beletelt egy kis időbe, mire alkalma nyílt négyszemközt beszélni Rafe-fel. A sok jelenlévőt nem lehetett asztalhoz ültetni, de ez gyakran előfordult a Reid család összejövetelein, és Mary ilyenkor ügyesen elrendezett asztalokat állított fel a helyiségekben Most is különleges szendvicsek várták az ínyenceket, és laktató ételek a nagyobb étvágyú vendégeket. Opheliának el kellett hagynia a helyiséget, hogy megszabaduljon a hódolóitól, egy kicsit egyedül maradhasson, és amikor visszatért, oda tudott menni Rafe-hez. A férfi már megrakta a tányérját, és nézelődött, hogy hol találhat egy széket magának. De egyet sem látott. A helyiségben minden ülőalkalmatosság foglalt volt, mivel a legtöbb vendég most vacsorázott. – Lehet, hogy az étkező üres – súgta oda neki Ophelia titokban, amikor a férfi mellé lépett.

A férfi ráemelte világoskék szemét, és a lánynak egy pillanatra elállt a lélegzete. Istenem, de jóképű! Mindig nagy hatással volt rá, de aznap este különösen jól festett a sötét felöltőjében, ami kihangsúlyozta a széles vállát. A nyakát egy lazán megkötött hófehér sál díszítette, és aranyszínű fürtjei csillogtak a gyertyafényben. A közelségétől Ophelia szívverése felgyorsult, de nagyon remélte, hogy nem látszik rajta. A férfi bizonyára semmi rendkívülit nem vett észre, mert egy könnyed kérdéssel válaszolt: – De maradt ott még szék, vagy mindet áthozták ide? Ophelia végre visszanyerte a lélekjelenlétét. – Meglepődnél, ha tudnád, hogy az anyám mennyi széket tart ilyenkor készenlétben. Szerinte a kis összejövetelekkel elpazarolná a tehetségét. A lány a megrakott tányérra nézett, mire a férfi elmosolyodott. – Nem ebédeltem. – Akkor megnézzük az ebédlőt? – De előbb te is hozz magaddal valami vacsorát. – Nem vagyok éhes. A férfi felvonta a szemöldökét. – Az elmúlt napokban nem volt időnk a soványságodról beszélni. Most viccel? Vagy komolyan beszél? – Tényleg azt hiszed, hogy sovány vagyok? – kérdezte, miközben a szemöldökét ráncolva végignézett magán. – Jobb, ha nem tudod, hogy mit gondolok az alakodról. Ophelia azonnal elpirult, mert a férfi szeme a mellére vándorolt, majd még lejjebb siklott. Gyorsan felkapott egy ropogós tésztában sült kolbászt, és elindult az étkező felé. A helyiség majdnem üres volt, de nem teljesen. Két fiatalember falatozott a hosszú asztal egyik végében, és közben élénk társalgást folytatott. Egyikük, Jonathan Canters, alig tizenöt perccel korábban kérte meg a kezét. Az volt a második házassági ajánlata aznap este. És ő is ugyanolyan komolyan gondolta, mint az ifjú Hamilton.

Jonathan a szezon elején is megkérte már, amikor még nem tudta, hogy Duncan jegyese. Ophelia udvarias mosollyal üdvözölte a két férfit, de aztán nem törődött többé velük, így adva a tudtukra, hogy nem kíván csatlakozni hozzájuk. Leült az étkezőasztal másik végéhez, és várta, hogy Raphael is helyet foglaljon mellette. Csodálkozott magán, hogy ilyen sokáig uralkodni tudott a kíváncsiságán. – Mit keresel itt? – kérdezte végül halk, de türelmetlen hangon. – Summers Glade-ben kéne lenned. – Kiderült, hogy Sabrina és Duncan esküvőjéig van még néhány hét. Sabrina két nagynénje ragaszkodik a nagyszabású szertartáshoz, és időbe telik, mire mindent meg tudnak szervezni. Duncan szörnyen türelmetlen, mert nem akar olyan sokáig várni, ezért úgy döntöttem, hogy nem rostokolok ott, hanem visszatérek Londonba. – Kár, hogy ezt csak akkor tudtad meg, amikor már elhajtottam. – Valóban. Igazából éppen ezért hagytam ki az ebédet. Utol akartalak érni még ma délelőtt, de nem tudtam, melyik fogadóban szálltál meg. – Még mindig meg vagyok lepve, hogy itt látlak, és elfogadtad az anyám meghívását. Azt hittem, nem akarod, hogy a nevünket együtt emlegessék. – Az itt-tartózkodásom nem köti össze a nevünket, kedvesem. Egyébként még nem voltam otthon, így meg sem kaphattam az anyád meghívóját. Csak megálltam, és benéztem, mert tudni akartam, hogy épségben hazaértél. – Nos, ez kedves tőled. – Vannak jó pillanataim. Nem is egy, gondolta Ophelia. Persze akad sok rossz tulajdonsága is, amikor egyáltalán nem olyan kedves, de azokat már megbocsátotta neki. A végén jó hangulatban váltak el, talán túlságosan is… A férfi nekilátott az ételnek, de közben tovább magyarázott.

– Egyébként most már tényleg látni akarom, hogy megtalálod a boldogságot a megfelelő férfi oldalán. Ez is a megállapodás része volt, nem emlékszel? A lány megdermedt. Még jó, hogy a férfi nem vette észre. Ezt komolyan mondja? Most a kerítő szerepét fogja játszani a kedvéért, azok után, ami köztük történt? – Valóban? – kérdezte merev arccal. – Nem emlékszem, hogy ezt említetted volna. – Nem tartottam szükségesnek, amikor ez is hozzátartozik a boldogságodhoz – felelte a férfi a szokásos gunyoros hangján. – Még most is férjhez akarsz menni, nem? – Természetesen. – Az életed hátralévő részét azzal a szerencsés fickóval fogod tölteni, tehát előtte meg kell győződnünk arról, hogy boldog leszel vele. – Győződnünk? És hogyan lehet előre megállapítani, hogy valaki boldoggá fog tenni? A férfi meglepett pillantással nézett rá. – Ne mondd, hogy még mindig a vastag pénztárcát tartod a legfontosabbnak! A pénzen nem lehet boldogságot venni, Phelia. A vagyon csak elviselhetőbbé teszi a boldogtalanságot, de hosszú távon nem segít rajta. A lány beleharapott a kezében tartott falatba. – És mi tenne boldoggá? – A szerelem, természetesen. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen romantikus vagy. – Én sem. – A férfi elmosolyodott – Csak próbálok női fejjel gondolkodni, a húgom beszámolói alapján, amelyeket kénytelen voltam már számtalanszor végighallgatni. Amanda meg van győződve arról, hogy a szerelem őrülten boldoggá teszi majd. Úgy gondolja, hogy a szerelem és a boldogság kéz a kézben jár egymással.

– Valószínűleg így van. Erről még nincsenek személyes tapasztalataim, de vannak más dolgok is, amelyek boldoggá tehetik az embert. A férfi felsóhajtott. Most már bizonyára észrevette a bosszúságot Ophelia hangjában. – Ne mondd, hogy visszaestél, és minden közös erőfeszítésünk ellenére… – Jaj, ne aggodalmaskodj. – A lány is felsóhajtott. Van egy új célom, amit minél előbb el akarok érni: ncin fogok többé az apám kívánsága szerint élni. Ő kizárólag a saját boldogságát tartja szem előtt, amikor döntéseket hoz az életemmel kapcsolatban, és ebből elegem van. – Ez azt jelenti, hogy elfogadod a legelső házassági ajánlatot, amit most kapsz? A férfi olyan aggódó arcot vágott, hogy a lány meg akarta nyugtatni. – A jelen lévő férfiaknak legalább a fele megkérte már a kezemet – mondta nevetve. – Sokan éppen az elmúlt néhány órában. És egyikük ajánlatát sem fogadtam még el. – És van itt valaki, aki érdekel téged? – kérdezte a férfi egy kis habozás után. – Talán tudok róla valamit, amit te nem. A lány vállat vont. – Nem igazán – ismerte be, majd egy pillanatra megint rámosolygott Jonathanre. Amikor belépett a helyiségbe, mindkét férfi abbahagyta a beszélgetést, és azóta folyamatosan őt leste. – Nem adtam fel a szempontjaimat, egyelőre. – Még sosem említetted, hogy a gazdagságon kívül mit keresel egy férfiban. – Nem. – És most sem akarod elárulni? A lány felsóhajtott. – Nem titok. Csak akkor nem volt kedvem erről beszélni, amikor először megkérdezted. Egyszerűen nem bízom azokban a férfiakban,

akik rögtön szerelmet vallanak nekem. És ők mind ezt tették. – A lány egy széles kézmozdulatot tett, mintha egész Londont emlegetné. – Egy olyan férfira várok, aki időt szán arra, hogy először megismerjen. Mint például te. A lány nem pirult el. Lehet, hogy nem kellett volna ezt mondania, de a férfinak nincs semmi oka az aggodalomra. Már figyelmeztette, hogy nem fogja kivetni rá a hálóját, és közölte vele ennek az okát is. – Ez valóban szép célkitűzés, Phelia, de valószínűleg nem sikerült volna, ha… – Ostobaság! – vágott a férfi szavába a lány, mert tudta, hogy most a múltbéli hibáit fogja emlegetni. –Tudom, hogy szerinted kizárólag a te érdemed, hogy most más vagyok, de te tulajdonképpen csak felnyitottad a szemem, rámutattál néhány tényre, és segítettél legyőzni a rossz tulajdonságaimat, amelyeket addig nem tudtam uralni. Pedig már korábban is voltak jó tulajdonságaim, csak nem kérkedtem velük. – Igen, ezt én is észrevettem. – Mit? – Hogy vannak jó tulajdonságaid. Ezt példázza az is, hogy milyen hamar sikerült megnyerned a nagynénémet. – Megnyernem? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Az első perctől kezdve szimpatikusnak talált, ezt te is tudod. – Igen, igazad van. De most már vissza kell menned a vendégeidhez. Ha néhány percet velem töltesz, az még nem feltűnő, de ha tovább társalgunk, akkor azonnal pusmogni kezdenek rólunk. – Tudom. – A lány felállt. – És köszönöm, hogy eljöttél megnézni engem. Ez nagyon… aranyos volt tőled. A férfi kék szeme megvillant. – Te jóságos ég! Ezt a szót sose használd velem kapcsolatban! A rossz híremet akarod kelteni? – Inkább ragaszkodsz a megátalkodott szoknyavadász híréhez? – Természetesen! Ophelia jól tudta, hogy Rafe tréfál, és hasonló hangnemben válaszolt.

– Akkor a titkod biztos helyen lesz nálam. Azzal megfordult, hogy távozzon, de a férfi elkapta a könyökét. A lány visszatartotta a lélegzetét, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Addig minden erejét megfeszítve igyekezett megfeledkezni Rafe közelségéről, és a beszélgetésükre összpontosítani. De most az érintése felidézte benne mindazt, amit együtt átéltek. Istenem, milyen csodálatos volt! Eszébe jutottak Jane szavai… – Hogy ment a beszélgetésed az apáddal? – kérdezte Rafe. A lány csalódottan vette tudomásul, hogy csak ezért állította meg. Nem is fordult meg, mert nem tudott a szemébe nézni. – A megérkezésem óta még nem járt itthon, és nem is tudja, hogy visszajöttem. – Akkor várd ki a végét, mielőtt elhamarkodott döntéseket hozol. – Én? Elhamarkodott? – A lány egy halk kacajjal magára hagyta, és távozóban hallotta a férfi nevetését.

30. FEJEZET

iután elég zaklatott idegállapotban hagyta ott Rafe-et, Ophelia a lehető legrosszabb pillanatot választotta, hogy az étkezőből visszamenjen a szalonba, mert nem látta meg az apját, amint éppen kihámozza magát a kabátjából, és átnyújtja a várakozó szolgának. De a férfi azonnal észrevette a lányát. – Pheli? Mikor jöttél haza? Még egy mosolyt sem villantott rá, a karját sem tárta ki, hogy megölelje. Csupán kíváncsinak tűnt. Sherman Reid, Durwick grófja a negyvenes évei közepén járt. Sűrű barna haja, sötétbarna szeme volt, és magas, vékony termetével kifejezetten véznának tűnt a felesége mellett. Nem volt rossz külsejű férfi, de sosem tartották igazán jóképűnek. Talán ezért is gondolta, hogy ha már egy ilyen gyönyörű lánya született, akkor mindenképpen ki kell használnia a természetnek ezt a különleges ajándékát. – Ma délután érkeztem meg. Ahogy látod, anya szervezett egy kis ünnepséget, és meghívta a hódolóimat. A férfi a szalon felé pillantott, ahonnan élénk beszélgetés zaja hallatszott. – Ez szükséges volt? Ophelia meghökkent. Azért említette a hódolókat, mert máskor az apja örült, ha dicsekedhetett vele, és még több házassági ajánlatot zsebelhetett be. Persze, mielőtt megállapodott a márkival, hogy

Duncan MacTavish lesz a veje. Ráadásul mindig bátorította Maryt, hogy vendégeket fogadjon. Ebben a dologban a férj és a feleség egyetértett. – Nem volt szükséges, de mamát boldoggá tette, úgyhogy mégis elérte a célját. – Ne beszélj velem ilyen hangon, leányom. A lány majdnem felnevetett. A hangja egyáltalán nem volt dühös vagy szemtelen, sőt kedvesebben beszélt az apjával, mint valaha. De Sherman nyilvánvalóan arra számított, hogy fel fog csattanni, hiszen amióta eljegyezte őt Duncannel, minden beszélgetésük heves vitába torkollt. – Menjünk be a dolgozószobámba. Szeretnék néhány szót váltani veled – közölte a férfi. – Nem várhat a dolog? Vendégeink vannak. – Nem, nem várhat. A férfi nem mondott többet, és elindult a folyosón a dolgozószobája felé. A lány nagy levegőt vett, és követte. Nem fogja hagyni, hogy az apja megzavarja a frissen megszerzett lelki békéjét, és valahogy uralkodni fog az ingerültségén. Azelőtt sosem volt erre képes vele kapcsolatban, de most talán új fejezetet nyithat. Az apja már az íróasztalnál ült, amikor Ophelia belépett az ajtón. Gyűlölte ezt a helyiséget, ahol a legtöbb vitájuk zajlott. A zöld drapéria, a sok sötétbarna bútor ízléses volt, és illett egy férfias helyiséghez, Ophelia mégis lehangolónak tartotta. Pedig régen szeretett bejönni ide, mert tudta, hogy itt találja az apját… Általában az asztala elé szokott leülni, de ma az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. A nehéz függönyöket még nem húzták össze, de valaki már tüzet rakott a kandallóban, hogy a grófot kellemes meleg fogadja. Kint is meggyújtották az utcai lámpákat, és a ház előtt hintók sorakoztak. A lány csodálkozva látta, hogy havazni kezdett. Nem volt még annyi hó, hogy belepje az utcát, de a lány elbűvölve nézte a lámpák fényében táncoló hópelyheket. A látvány enyhítette a feszültségét.

– Egy házassági ajánlattal tértél haza Locke-tól? – kérdezte Sherman, és meggyújtotta az asztalon álló lámpát. Ophelia lehunyta a szemét, mielőtt válaszolt. – Ebben reménykedtél? – Nem reménykedtem, hanem elvártam tőled. Egyedül ezzel tudnád jóvá tenni, hogy másodszor is felbontottad az eljegyzésedet MacTavishsel. A férfi felemelte a hangját, hogy nyomatékot adjon a szavainak. A lány még nem fordult vissza az ablaktól. Azelőtt gyakran bejött ide, hátha sikerül magára vonnia az apja figyelmét. Észre sem vette, hogy sosem éri el a célját. Furcsa, hogy a gyerekek természetesnek vesznek bizonyos dolgokat, mint például a szüleik szeretetét. – Raphael Locke egy megrögzött nőcsábász – állapította meg lemondó hangon. Ezzel a kijelentéssel le is zárhatták volna a témát, de az apja nem szokta olyan könnyedén feladni. – És? Jól sejtette! Nem fogja meghatni az apját. Lehetne Rafe-nek akármilyen rossz híre, az apja akkor is helyeselte volna a látogatást. Neki csak a Locke család rangja számít. – És nem áll szándékában feleségül venni engem, ahogy senki mást sem. – A lány végre megfordult, hogy láthassa az apja reakcióját. – Azt hiszem, úgy fogalmazott, hogy ebben az évszázadban nem fog megnősülni. – Ostobaság! Te bármelyik férfi véleményét meg tudod változtatni. Ez akár egy bók is lehetett volna, az apja szájából mégis sértésnek hangzott. Azt nem fogja az orrára kötni, hogy foggal-körömmel küzdött Locke meghívása ellen, és a férfi tulajdonképpen elrabolta, úgy került Northumberlandbe. Az apját nem érdekelné, és már ő sem tartotta fontosnak ezt a részletet. Többet nyert azon a kis kiruccanáson, mint gondolta volna. Mi sem bizonyítja jobban Rafe

közreműködésének eredményességét, mint hogy most nem veszítette el a türelmét az apjával szemben. – Legalább szerelmes beléd, mint a többiek? – kérdezte Sherman. – Nem. De barátok lettünk. – Azt akarod mondani, hogy nem kompromittált? Egy megrögzött szoknyapecér, és meg sem próbált elcsábítani téged? A lány elpirult, mert ettől már méregbe gurult. – Tehát te is tudtad, hogy egy rossz hírű nőcsábász? Mégis engedélyt adtál nekem, hogy meglátogassam? – Hát persze. Ő a legjobb parti egész Angliában. Úgyhogy légy szíves, meséld el nekem, hogy miért nem sikerült elcsavarni a fejét? Nem vált be, hogy védekezésre akarta bírni az apját. Csak az mentegetőzik, akinek bűntudata van. Ophelia érezte, hogy a haragja lassan kezelhetetlen lesz. – Talán mert nem akartam. – Elment az eszed? A lány közelebb lépett, két kezét az asztalra tette, és közvetlen közelről az apjára meredt. – Szó sincs róla! Sőt azt hiszem, most jött meg végre. Tudni akarod, hogy miért nem kell nekem Lord Locke? Pedig hihetetlenül jóképű, dúsgazdag, és egy magas cím várományosa. Ennél többet nem is kívánhatnék egy leendő férjtől. Mégis van egy dolog, ami számomra elfogadhatatlanná teszi. – Mi az? – Az, hogy te örülnél, ha ő lenne a vejed! Miután gyakorlatilag a farkasok elé dobtál Yorkshire-ben, nem érzek magamban semmi hajlandóságot arra, hogy a házasságommal téged boldoggá tegyelek. Ez meglep? A férfi felállt, és ő is haragos szemmel meredt a lányára. – Egyáltalán nem lep meg, hogy egy akaratos és bosszúálló lány vagy. De akkor is hozzá fogsz menni feleségül! Nem érdekel, hogyan vonszolod az oltár elé, csak tedd meg! Különben én veszem kezembe a dolgokat.

Ophelia tapasztalatból tudta, hogy semmi értelme az apjával vitázni, és megértetni vele, hogy itt most az ő életéről van szó. Ezért nem szólt többet, csak dühösen kiviharzott a helyiségből. Annyira feldúlt volt, hogy nem akart visszatérni a szalonban időző vendégekhez, hanem az étkezőbe sietett. Rafe még mindig ott tartózkodott, csak most már állt, és a tányérja üres volt. A másik két férfi már elhagyta a helyiséget, bár nem biztos, hogy a jelenlétük megakadályozta volna a tettében, mert szinte gondolkodás nélkül cselekedett. Egyszerűen odalépett Rafe-hez, és megcsókolta. A férfi jól leplezte a meglepetését. Azonnal visszacsókolta, közben a tányérját letette az asztalra, hogy mindkét keze szabad legyen, és szorosan magához ölelhesse. Ophelia haragja egy szempillantás alatt szertefoszlott, és heves szenvedély támadt fel benne, ami tovább fokozódott, mert a férfi csókja elmélyült, és egyre mohóbb lett. A lány úgy érezte, hogy a teste lángra gyúl, amikor Rafe megragadta a fenekénél fogva, és a kőkemény ágyékához szorította. Istenem, milyen érzéseket tud kelteni benne! Harag, szenvedély, gyengédség, gyönyör, és remegő izgalom! Rafe volt a végzete és az öröme. Hogyan hagyhatta, hogy ilyen fontos legyen az életében? Jane-nek igaza volt, és a tudtán kívül beleszeretett? A férfi tovább csókolta, közben a hátát simogatta, és Ophelia önfeledten átadta magát a gyönyörűséges pillanatoknak. Ám egy idő után rájött, hogy nem is választhatott volna rosszabb helyet az enyelgésre. Az ajtó tárva-nyitva állt, és a folyosó másik oldalán lévő helyiségben több tucat ember tartózkodott. Bárki arra sétálhatott volna, és meglátja őket, amint szenvedélyesen ölelkeznek. A gondolattól megriadva gyorsan hátralépett, de a szíve még mindig hevesen vert, és az arca égett. Érezte, hogy feldagadt az ajka, és ez valószínűleg látszott is rajta. Aki ránéz, azonnal megsejti, hogy nemrég csókolózott. Egyébként Rafe is zilált lett, mert csókolózás közben megint felborzolta a haját. Ophelia gyorsan megigazította a

szőke tincseket. De a férfi szeme égett a szenvedélytől, és ez ellen semmit sem tehetett. Rafe zihálva felsóhajtott. – Ez váratlanul ért – mondta, és a hangja rekedt volt. A lány is nehezen tudta leplezni a felindultságát. – Tőled tanultam – vágott vissza, a hintóban kapott csókra utalva, és halványan elmosolyodott. – Veszekedtél az apáddal? – Honnan találtad ki? – kérdezte Ophelia gunyoros hangon. A férfi gyengéden megcirógatta az arcát. – Nyitva akarod hagyni a hátsó ajtót ma éjjel? A gondolattól Opheliát olyan izgalom fogta el, hogy először meg sem tudott szólalni, mert kiszáradt a torka. – Lehet – nyögte ki végül nagy nehezen. Aztán gyorsan felszaladt a lépcsőn, mert össze akarta szedni magát, és kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Rafe-fel szeretkezik a szobájában. Ám közben tudta, hogy egészen biztosan nyitva fogja hagyni azt az ajtót.

31. FEJEZET

phelia az egész délelőttöt átaludta, pedig nem így tervezte. Sadie-t megkérte, hogy ne ébressze fel, de csak azért, mert azt gondolta, illetve remélte, hogy aznap reggel nem egyedül lesz az ágyában. Előző este megkérte az egyik szolgát, hogy délelőtt hozza el a lovát, mert szeretett volna egy kicsit lovagolni a Hyde Parkban. A vidéki raboskodása idején nagyon hiányzott neki ez a testmozgás, amit hetente többször szokott gyakorolni. De elaludt, és már túl késő van ahhoz, hogy kilovagoljon. Utoljára hajnali ötkor nézett az órára. Egész éjjel ébren várta, hogy Rafe beosonjon a házba, és a szobájába jöjjön. Egy teljes órán át az ajtóra tapasztotta a fülét, hátha meghallja a lépteit! Milyen ostoba liba vagyok, gondolta. A férfi persze nem jött. Valószínűleg úgy döntött, hogy túl kockázatos lenne. Vagy nem vette komolyan, amikor azt mondta, hogy talán nyitva hagyja az ajtót? Nem kellett volna olyan szemérmesen fogalmaznia. De az is lehet, hogy ő nem gondolta komolyan ezt az éjszakai találkát, hiszen csak a haragjával kapcsolatban emlegette a nyitva hagyott ajtót. Kár volt a kelleténél többet beleképzelnie. Ophelia az ablakhoz lépett, és elhúzta a halványlila függönyt. Orrát megcsapta az asztalon pompázó rózsák illata. Az anyjának nem volt sem üvegháza, sem zárt téli kertje, valahogy mégis mindig sikerült friss virágot szereznie a téli hónapok idején.

Az anyja arról is gondoskodott, hogy Ophelia szobája szép legyen. A cseresznyeszínű bútorokkal berendezett helyiségben minden halványlila és rózsaszín volt: a szőnyeg, a bútorhuzatok, a függönyök, a tapéta és a baldachinos ágy takarója. Sőt még a fésülködőasztal aljára is rózsaszín függönyt varrtak. Ophelia szobájából egy saját gardróbhelyiség nyílt, ahol a ruháit tartotta. Az apja nem sajnálta a pénzt a ruhákra. Fontosnak tartotta, hogy a lányát királynői módon öltöztesse, és büszkén mutogathassa. Nem valószínű, hogy egész éjjel havazott, legalábbis a hónak nem maradt nyoma a járdán. Ophelia szobája az utcára nézett, de csukott ablaknál nem szokta zavarni a közlekedés zaja, aznap pedig végképp nem vett róla tudomást. Egyszer csak meglátott egy lovast, és erről eszébe jutott, hogy a kancáját vissza kell vitetnie az istállóba. Milyen ismerős ez a lóháton közeledő alak. Hát persze, hiszen Rafe az! Még le is lassított, hogy a házuk felé nézzen. Ophelia integetett neki, de a férfi nem nézett fel az emeleti ablakokra, miközben elhaladt az épület előtt. A lány kapkodva felöltözött, és lerohant a lépcsőn. Nagyon remélte, hogy a lova még odakint van. Tényleg a ház előtt állt, de ott volt mellette a kísérője hátasa is. Az egyik szolga, Mark feladata volt, hogy vele tartson ezeken a kirándulásokon. Mark az ajtóhoz sietett, amikor meglátta a lányt. – Egy percet kérek, hogy idehozzam a kabátomat, Lady Ophelia. – Először segíts fel a lóra – utasította Ophelia, és mihelyt a nyeregben volt, hozzátette: – A Hyde Park Grosvenor Gate-i bejáratánál várlak. Siess. A lány nem maradt ott tovább, hogy meghallgassa a szolga tiltakozását. Ő is tudta, hogy nem lenne szabad nélküle elindulnia, de most is ugyanazt az izgalmat érezte, ami egész éjjel nem hagyta aludni, ezért gyors vágtára fogta a lovát. Ha szerencséje van, utoléri Rafe-et. Ha igazán szerencsés, akkor a férfi javasol egy újabb randevút, és ez alkalommal nem csak tréfából.

Nem volt szerencséje. Benézett néhány mellékutcába, amely mellett elhaladt, de Rafe eltűnt, míg ő az öltözködéssel volt elfoglalva. Pedig nem is öltözött fel rendesen. Erre már akkor rájött, amikor a kapunál várta, hogy Mark felsegítse a nyeregbe. Nem időzött azzal, hogy előkeresse az egyik lovaglóruháját, hanem felkapta az első keze ügyébe kerülő ruhadarabot, egy vékony nappali ruhát, amelyben sosem szokta elhagyni a házat. A nyaka köré tekert sál sem sokat ért, mert olyan vékony volt, hogy még a mély dekoltázsát sem fedte be. Ráadásul a kabátját nem látta a szokott helyén, ezért egy köpenyt kapott fel helyette. A haját sem kötötte fel, csak gyorsan a szőrmesapka alá gyűrte. Még jó, hogy a köpenyt magához tudta szorítani, így egy kicsit melegen tarthatta magát. Közben nem győzött mérgelődni a saját ostoba viselkedésén. Azonnal haza kell mennie. Ha valaki meglátja, hogy így ment ki a szabadba, őrültnek fogja tartani. Vagy mégsem? Nem is volt olyan hideg, és a szél sem fújt. A téli időjáráshoz képest kifejezetten szép idő volt. Ideális lenne a lovagláshoz, ha megfelelően felöltözött volna. A távolban észrevette Markot. Semmi értelme itt várni rá, amikor úgyis vissza akar menni a házba. Ophelia éppen elindult volna a szolga felé, amikor valaki megközelítette hátulról. – Lovagolni mész a parkba? Honnan az ördögből tűnt fel? – Igen – felelte Ophelia, és Rafe felé fordította a lovát. A férfi érdeklődő pillantással nézett rá, valószínűleg azért, mert csupasz kézzel fogta össze magán a vékony köpenyt, ami egyáltalán nem illett a lovagláshoz. Ráadásul lent kikandikált a selyemszoknya csipkés szegélye. A férfi nem tett megjegyzést az öltözékére, csak ennyit mondott: – Valahogy sosem tudtalak lóháton elképzelni, Phelia. Azt kell mondanom, eléggé meg vagyok lepve. – Miért? Szeretem ezt a testmozgást.

– Igen, de… – A férfi elhallgatott, és halkan felnevetett. – Azt hiszem, még most is úgy képzellek el, hogy mindig makulátlanul tiszta vagy, és sosem piszkolod be magad. A frizurád is tökéletes, és minden hajszálad a helyén áll. A ruhád sem gyűrött. És isten őrizzen, hogy istállószagod legyen. Most már a lány is elmosolyodott. – Az egy hamis kép, és elég régi. Azóta már megdobáltál hógolyóval, méghozzá nem is eggyel. És a szalonban is eléggé összegyűrődött a ruhám, amikor… A lány hirtelen elhallgatott, mert a férfi szeme tágra nyílt és a pillantása szinte égetett. Tapintatlanság volt a szalonban történteket említeni, ráadásul most már az ő lelki szemei előtt is megjelent a kép, ahogy az önfeledt percekben felborzolta Rafe haját, miközben a férfi felhevült arccal nézett rá, pont úgy, mint most. Ezeket a gondolatokat ki kell vernie a fejéből! Talán mégis jó ötlet lenne egy kiadós lovaglás a parkban. – Versenyezzünk! – szólalt meg hirtelen. Mark pont ekkor ért oda hozzájuk. Meghallotta a lány javaslatát, és tiltakozni kezdett, de Ophelia már a parkba vezető ösvényen vágtázott. Nagy előnyre tett szert Rafe-fel szemben, akinek a gondolatai még mindig a szalonban jártak, és ezért nem reagált azonnal. De amikor a lány nem sokkal később a háta mögé pillantott, látta, hogy a férfi már utánaeredt. Ophelia vidáman felnevetett. Közben elhagyta a sapkáját, mert a szél lekapta a fejéről. Nem fog megállni, hogy felvegye! A verseny az verseny, és ő szeret nyerni. A köpenye szétnyílt, mert két kézzel kellett fognia a kantárt. Alig érezte a hideg szelet a mellkasán, mert a vére forrt a verseny izgalmától. A sálja kibomlott, de gyorsan megmarkolta a végét, nehogy azt is elveszítse. A köpenye, a sálja és a haja is lobogott a szélben, de nem törődött vele. Sarkát a kanca oldalába vágta, még hevesebb vágtára ösztönözve a lovat.

Az északi lovaglóösvényen haladt, de mivel a park szinte teljesen kihalt volt, gyorsan átvágott a Serpentine tó felé. Az északi ösvény megkerülte a parkot, és elhaladt a nagy tó mellett, majd megint északra fordult, és bezárta a kört. Sokkal hosszabb út volt, mint a déli ösvény, amit ritkán használt. Rafe kezdte behozni a hátrányát, de még nem ért teljesen a nyomába. A lány már látta a csónakházat a távolban. Lehet, hogy még korcsolyáznak is a jégen egy ilyen szép napon… Nem esett túl nagyot. Sokkal rosszabb is lehetett volna. Amikor a sikló keresztezte az útját, a kancája hirtelen megtorpanhatott volna, és akkor Ophelia átrepül a feje felett. De a kanca felágaskodott félelmében, és hátrafelé dobta le a földre. Vicces, hogy egy ekkora állat fél egy kicsi, ártalmatlan siklótól, de az ő kancája ilyen volt. Ophelia nagyot huppant, néhány másodpercig nem kapott levegőt, de már felkönyökölt, amikor Rafe leugrott a lováról, és odarohant hozzá. Olyan gyorsan térdelt le mellette, hogy néhány centimétert együtt csúsztak a fagyos füvön. – Te jóságos ég! Halálra ijesztettél! – kiáltott fel a férfi dühösen. – Nem esett semmi bajom – nyugtatta meg a lány. – Mert átkozott szerencséd volt! Az apádat le kéne lőni, amiért egy ilyen ijedős lovat vett neked. – Nem ő választotta, hanem én. Nekem csak néhány hónapig nyaggatnom kellett, hogy kifizesse az árát. Így szoktuk csinálni a dolgokat. Én nyaggatom, ő meg beadja a derekát, hogy békességben legyen. Nem hiszem, hogy látta a lovat. – Akkor is… – Tényleg semmi bajom. Nem segítenél fel? A férfi talpra rántotta a lányt, és hirtelen megcsókolta. Közben megmasszírozta a hátsó felét, és gyengéden megdörzsölte azokat a pontokat, amelyek sajogtak az eséstől. A lány élvezettel felnyögött. Minden porcikája bizseregni kezdett, miközben átadta magát a férfi becézésének, és mohó, szenvedélyes csókjának. Aztán a férfi

hátrahajolt, és Opheliának elállt a lélegzete, amikor meglátta a tüzes tekintetét. Rafe olyan gyorsan engedte el, hogy a lány majdnem elveszítette az egyensúlyát. A férfi megfordult, és elfordította róla a pillantását. Közben Ophelia leporolta a ruháját, és megint összehúzta magán a köpenyét. – Remélem, nem szoktál mindig ilyen lengén öltözni a lovagláshoz – rótta meg a férfi, miközben ellépett tőle, hogy megfogja a lovak kantárját. – Nem, dehogy. A férfi már összeszedte magát, és megint rá tudott nézni. – Akkor ma miért? – Nos, ma… hogy is mondjam… – A lány elhallgatott, mert rájött, hogy bármit mond, kénytelen beismerni, hogy utána sietett. – Azt hiszem, ezt most nincs kedvem elárulni. – Ahogy gondolod. – A férfi vállat vont. – De azt javaslom, hogy most menj haza. – Én is ezt terveztem. A férfi felsegítette a nyeregbe. Közben végigtapogathatta volna a testét, de sikerült visszafognia magát, és csak fellökte a tenyerével. Most nagyon személytelenül viselkedett, túlságosan is közömbösen. Igaz, hogy egy közparkban állnak, de kevés ember tartózkodik a környéken, és azok is elég messze vannak. Ophelia szerette volna megkérdezni tőle, hogy miért nem jött el hozzá előző este, mert úgy tűnt, a férfi magától nem fog beszélni erről. De illetlenség lenne firtatni a szándékait. Ráadásul már Mark is odaért hozzájuk. Most is lemaradt, mint mindig, úgyhogy talán nem is látta, hogy Ophelia leesett. A lány néha lassú tempóban haladt a kedvéért, mert Mark nem volt valami jó lovas, és a hátasa sem tudott lépést tartani az ő telivér kancájával. Többnyire előrevágtatott, és megvárta a szolgát, aki lassabb iramban követte. – Köszönöm a versenyt – mondta Rafe-nek. – Szeretek győzni – tette hozzá vigyorogva.

– Én is – felelte a férfi ravaszkás mosollyal. – Egyszer majd ezt rendes körülmények között is megismételjük, és akkor nem lesz semmi esélyed a győzelemre. A lány felnevetett. – Én nem bíznék ebben. Mit gondolsz, miért telt két hónapba, mire megszereztem ezt a kancát? Az apja egy díjnyertes versenyló. Nem volt olcsó! – Bebiztosítottad, hogy megnyerj minden versenyt, igaz? – Hát persze! – Akkor nincs más hátra, meg kell vennem az apját. Ophelia egész úton mosolygott hazafelé, de nem tudta, miért tartja olyan viccesnek ezt a beszélgetést.

32. FEJEZET

aphael visszatért a Grosvenor Streeten lévő otthonába, ami a hasonló nevű térről nyílt. Opheliáék háza több utcával odébb volt, ezért nem kellett volna aznap elhaladnia előtte. Csakis a lány miatt tért le a szokásos napi útvonaláról. Amikor belépett a házba, annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a vendéget, aki a szalon ajtajának támaszkodva állt, és rá várt. Nem tudta kiverni a fejéből Opheliát, és a friss élmények még jobban megragadták a képzeletét. Látta, ahogy vágtat a lován, visszanevet rá, a sapkája lerepül a fejéről. Később a haja szétterült a vállán, amikor felkönyökölt, és bosszús arcot vágott, amiért leesett a nyeregből. És milyen odaadással élvezte, ahogy a sajgó testrészeit masszírozza… És az érzéki arca, amikor előző este megcsókolta az étkezőben… Nem, erre nem szabad gondolnia! Arra sem, mekkora kísértést érzett, hogy beosonjon a házába miután az utolsó lámpát is eloltották. A hidegben álldogált a ház mögött, és sokáig latolgatta, mit tegyen. Végül nem nézte meg, hogy nyitva van-e a hátsó ajtó. Utána persze a fejét verte a falba, mikor hazaért, és a saját ágyában tért nyugovóra. Legalább megpróbálta volna! De bármennyire is kívánatosnak tartotta, hogy megint szeretkezzen Opheliával, egyszerűen nem teheti ezt meg, miután a lány visszajött Londonba. Opheliának férjet kell keresnie. Hiszen a vidéki tartózkodásnak az volt a célja, hogy megszelídüljön,

megszabaduljon a rossz természetétől, és boldogan éljen valaki mással. Most nem szabad azzal foglalkoznia, hogy ideges lesz, ha erre gondol. A torokköszörülés hallatán Raphael a szalon felé pillantott, és meglepetten felkiáltott, amikor meglátta a skót kiltet viselő férfit. – Duncan! Miért nem értesítettél, hogy a városba jössz? Együtt lovagolhattunk volna. – Mert én sem tudtam, hogy itt fogok kikötni – válaszolta a barátja. – Sabrina két nagynénje ragaszkodott ehhez az úthoz, hogy Sabrina esküvői fátylához beszerezzenek valami csipkét, amit otthon nem tudnak megvenni. – Te kísérted el őket? Duncan felhorkantott. – Remek alkalom lett volna arra, hogy néhány napot Sabrinával tölthessek, de nem… A hölgyek úgy döntöttek, hogy őt is magukkal viszik, én pedig nem hagyhattam, hogy a menyasszonyom nélkülem jöjjön ebbe a bűnös városba. – Nos, elismerem, hogy Londonnak vannak bűnös részei, de azért nem mindenütt olyan rossz a helyzet – tette hozzá Raphael vigyorogva. – Azt hiszem, én sem hagytam volna, hogy a menyasszonyom egyedül jöjjön ide… Mármint, ha lenne menyasszonyom. Duncan felvonta a szemöldökét. – Bánod, hogy nincs? – Ezt meg honnan veszed? Duncan felnevetett. – Valószínűleg onnan, hogy most mondtad… – Csak egyetértettem veled. Most pedig válaszolj a kérdésemre. Ugye, ez az első alkalom, hogy Londonban vagy? – Az első, és remélhetőleg az utolsó is. – És meddig maradsz? – A hölgyek már megtalálták, amit kerestek, és visszatértek a szállodába. Holnap már megyünk is vissza.

– Olyan hamar? Legalább egy kicsit körül kell nézned Londonban, mielőtt megint önkéntes száműzetésbe vonulsz. Hadd vigyelek el ma este magammal! Meggyászoljuk az agglegényéleted utolsó napjait. Duncan felnevetett. – Az egy ünnep, és nem gyász! Szerintem nem létezik nálam türelmetlenebb ember, aki már alig várja, hogy az oltárhoz vezesse a választottját. Már három hete várakoztatnak minket! Úgyhogy sehova sem megyek a menyasszonyom nélkül. Raphael felsóhajtott. – Azt hiszem, találhatok egy estélyt, vagy valami szolidabb szórakozóhelyet, amit ő is élvezhet. Illetve… – A férfi elhallgatott, és odakiáltott a szolgának, akit reggel elküldött, hogy érdeklődjék Reidékről. – Simon, visszatértél már? Simon kidugta a fejét az egyik ajtón, ami a folyosó végén nyílt. – Igen, uram. – Mit derítettél ki? – Még nem döntöttek a mai estéről. – Akkor menj vissza, és figyelj jobban. Az lehetetlen, hogy a lányukat ne tegyék közszemlére valamelyik eseményen. – Kiről van szó? – érdeklődött Duncan. – Opheliáról. Egyébként tartozol száz fonttal – tette hozzá Raphael vigyorogva. – Az kizárt! – tiltakozott Duncan. – A fogadásunk úgy hangzott, hogy csak akkor nyersz, ha a lány megváltozik. Márpedig jól tudom, hogy… – Megváltozott – vágott a barátja szavába Raphael. – De nem kell elhinned. Az emberem mindjárt kideríti, hogy hova megy ma este, és szerzek oda meghívókat, úgyhogy Sabrina nagynénjei is eljöhetnek. – Komolyan beszélsz? Miért gondolod, hogy az a hárpia megváltozott, amikor… – Mert az elmúlt hetet vele töltöttem. – Micsoda? – kérdezte Duncan meghökkenve.

– Így történt. Ha időt szánsz arra, hogy jobban megismerd, rájössz, hogy nem egy szörnyeteg. Duncan nevetni kezdett. – Most már biztosan tudom, hogy ugratsz. Mit tettél vele? Elraboltad, és addig verted, amíg megszelídült? – Valahogy úgy – válaszolta Raphael zavart mosollyal az ajkán, de az arca komoly maradt. – Ma a saját szemeddel is meggyőződhetsz arról, hogy nem viccelek. Beszélj vele, és nem győzöl majd csodálkozni. Talán még bocsánatot is kér tőled, bár ezt túlzásnak tartaná, mert nem hiszi, hogy ártott neked. Es ez tulajdonképpen igaz. De mindenképpen elnézést fog kérni Sabrinától, ha rá tudod venni, hogy veled tartson. Mert Pheliának vele kapcsolatban bűntudata van. – Rendben, ezt a csodát tényleg látnom kell. És szeretném tudni, hogyan sikerült fizikai erőszak nélkül elérned. – Nos, valóban lehetnek olyanok, akiket csak veréssel lehet nevelni. De Ophelia esetében elég volt rávilágítani arra, hogy mások milyennek látják a tetteit. Azonnal javulni kezdett a viselkedése, és mindez Esme nagynéném illendő felügyelete mellett történt. Úgyhogy most menj vissza a szállodába, és közöld a hölgyekkel, hogy kezdjenek el készülődni. Majd üzenek, hogy mikor jövök értetek, mihelyt megtudom, hová megyünk.

33. FEJEZET

ary bekopogott Ophelia ajtaján, majd benyitott a szobájába. – Eldöntötted már, drágám? Ophelia az íróasztalnál ült. A gondolataiba mélyedve bámult maga elé, és nem az asztalon heverő meghívókat nézegette, amelyeket az anyja behozott neki, amikor látta, hogy visszajött a lovaglásból. Aznap reggel is hoztak öt újabb borítékot. Az előző esti összejövetel után gyorsan elterjedt a híre, hogy visszatért Londonba, és a házigazdák előnyt akarnak kovácsolni a népszerűségéből, hiszen a jelenléte garantálja egy estély sikerét. Elolvasott már néhány meghívót, mielőtt a gondolatai Rafe felé kalandoztak, és eldöntötte, melyiket fogja elfogadni. – Azt hiszem, Lady Wilcott bálja tűnik a legjobbnak. Az utolsó pillanatban hívtak meg, mert ma este lesz. – Szólok az apádnak. – Inkább ne. Jobban szeretném, ha te kísérnél el. Vagy nincs kedved hozzá? – Dehogynem, drágám. Már szerettem volna én is részt venni egy ilyen eseményen, de az apád lebeszélt róla. Azt mondta, hogy elterelném a figyelmét, márpedig neki téged kell szemmel tartania. Ophelia inkább nem adott hangot a véleményének. Milyen „kedves” gesztus az apjától! Bóknak tünteti fel, hogy nem tart igényt a felesége társaságára.

– Én azt hittem, hogy nem akarsz elmenni otthonról – mondta Ophelia. – Tudom, hogy inkább te szeretsz vendégeket fogadni. – Csak azért, mert nem tudtam rávenni a férjemet, hogy eljöjjön velem egy bálba vagy estélyre. Igazából csak akkor szereti a társasági eseményeket, ha ő a házigazda. – Értem. Akkor ezt nem is kéne említeni neki. Hagyhatnál egy üzenetet, hogy elmentünk. Mary felnevetett. – Érdekes gondolat. Valószínűleg nagyon dühös lesz, de ki fogjuk bírni. Legalább egyszer csak mi ketten szórakozunk egy kicsit. Istenem, már alig várom! Miután Mary magára hagyta, Ophelia elmosolyodott. Most már ő is várta az estét. Az anyjával utoljára akkor mentek el valahová kettesben, amikor a szezon előtt a Bond Streeten vásárolgattak. Több hónappal előtte pedig egy színházi előadást néztek meg, amit az apja unalmasnak tartott, és otthon maradt. Más oka is volt annak, hogy izgatottan készülődött a bálhoz, Sadie segítségével. Tudta, hogy nagyon szép lesz, de nem ezért örült az eseménynek. Pedig szinte ragyogott a halványkék báli ruhájában. Ez volt a kedvenc színe, és nem véletlenül. Remekül állt a szőke hajához, világos bőréhez és kék szeméhez. Sok hasonló színű ruhája volt, de más-más díszítéssel. Ennek a szegélyére például ezüstszínű zsinórt varrtak. A nyakában egy apró zafírokkal kirakott ezüst nyakék lógott, amitől a kék szeme sötétebbnek tűnt. A szeme most ragyogott az izgalomtól, mert úgy érezte, hogy Rafe is ott lesz a bálban aznap este. Pedig ennek a bizakodásnak nem sok alapja volt, hiszen nem valószínű, hogy egy ilyen nagyszabású eseményre esik a választása, ha aznap elmegy valahová. Rafe nem feleséget keres. És egyszer a Nestben, vacsora közben, említette a nagynénjének, hogy már nem kíséri el többé Amandát. Úgyhogy egy ilyen bál lenne az utolsó hely, ahol felbukkan. Mégis meg volt győződve arról, hogy Wilcottéknál találkozni fognak aznap este.

Ezért egyre csak őt kereste a tekintetével. A hatalmas bálterem elcsendesült, amikor belépett az ajtón. Azelőtt imádta ezt a jelenetet, de aznap este észre sem vette, mert csak egy dologra figyelt: megpróbálta észrevenni Rafe-et a tömegben. A férfi elég magas volt, mégsem látta sehol. De akkor is el fog jönni! – Őszintén mondom, hogy várhattál volna a visszatéréssel, amíg férjhez megyek. Ophelia megfordult, és Amanda Locke-ot pillantotta meg, aki követte őt. Rafe húga szinte ragyogott aznap este, bár az arcán bosszúság tükröződött. Rubint nyaklánca remekül illett a rózsaszín ruhájához. Valószínűleg egy családi örökség volt, és megengedték neki, hogy a debütálása alkalmából felvegye. Mindenki úgy tudta, hogy Ophelia a Locke család vendégszeretetét élvezte, de a lány tényleg szeretett volna találkozni Rafe családjának többi tagjával is. – Szia, Amanda! – Ophelia a lányra mosolygott. – A bátyád is veled jött? – Nem – motyogta Amanda. – Tudom, hogy tegnap este hazajött, de még nem láttam. Ami azt illeti, nem is baj, mert még mindig nem akarok szóba állni vele. – Ne haragudj rá. A férfiak néha szeretik megtartani maguknak a titkaikat. Gondolom, te sem kötöttél mindig mindent az orrára, nem igaz? – Nem… Illetve talán – válaszolt Amanda enyhe pírral az arcán. – Értem, mire célzol – tette hozzá végül. – Helyes. Ne legyél féltékeny rám, Amanda. Ha megmondod, melyik férfi nyerte el a tetszésedet, azzal különösen goromba leszek. – Miért tennéd ezt meg nekem? – Miért ne? Talán nehéz elhinni, de nem akarom, hogy minden férfi a lábam elé omoljon. Az elég kényelmetlen lenne. És úgysem tudnék mindegyikhez férjhez menni! Amanda furcsa pillantást vetett rá, majd megszólalt. – Ezt komolyan mondod? – Persze.

– De a szezon elején nem úgy tűnt, amikor mindegyiket magad köré gyűjtötted, és élvezted, hogy a lábad előtt hevernek. – Valóban bátorítottam őket, de többnyire csak az apám kedvéért. Meg akartam mutatni az apámnak, hogy bármelyik férfit megszerezhettem volna a városban, ha nem jegyez el egy olyan férfival, akit még sosem láttam. Amanda halkan felsóhajtott. – Nem is értem, hogy tudtad ezt elviselni. Mármint mielőtt találkoztál MacTavishsel, és rájöttél, hogy nem egy vadember. Én haragudtam volna a szüleimre, és nagyon féltem volna. – Köszönöm. Jó tudni, hogy nem csak én éreztem így. – De… Akkor sem voltál elragadtatva MacTavish-től, amikor találkoztál vele, igaz? Ophelia megrázta a fejét. – Azt hiszem, vannak emberek, akik egyszerűen nem illenek egymáshoz. Szerencsére rájöttünk erre, mielőtt késő lett volna. Ez csak egy kis hazugság volt, ráadásul nem is az övé, úgyhogy Opheliának nem támadt kellemetlen érzése miatta. Nem győzött csodálkozni, hogy még vagy húsz percig beszélgettek Amandával. A fiatalemberek időnként megzavarták őket, főleg azért, hogy aláírják a táncrendjüket. És Amanda végül beismerte, hogy még egyik férfi sem tetszik neki, és nehezére esik a választás. – Nem tudok mást tanácsolni, csak azt, hogy várj a szerelemre, és az majd mindent eldönt. Rafe említette, hogy számodra nagyon fontos a szerelem, ami szerinted kéz a kézben jár a boldogsággal. – Igen, valószínűleg többször is beszéltem neki erről. Te is ezt teszed? A szerelemre vársz? – Attól tartok, az én helyzetem egy kicsit más. Ha nem találok gyorsan férjet magamnak, az apám megint beavatkozik, és ő választ helyettem. – De ez olyan… ódivatú! A lány miatta tűnt idegesnek, és Ophelia nem kételkedett az őszinteségében. Közben nem győzött csodálkozni. Milyen más most

minden! Ha kedvesen bánik az emberekkel, ugyanazt a kedvességet kapja vissza tőlük. Egész életében rossz úton járt, amikor szándékosan elidegenített magától mindenkit, aki a barátja lehetett volna? – Jaj, de kellemes meglepetés! – szólalt meg hirtelen Amanda, és Ophelia mögé pillantott. – Sabrina is eljött Londonba! Menjünk, és üdvözöljük. Ophelia megfordult. Sabrina és a két nagynénje éppen belépett a bálterembe. Alig ismerte fel a vidéki lányt, olyan gyönyörű volt aznap este. Pedig nem is báli ruhát viselt, csak egy szolid halványzöld estélyit. Mégis szinte ragyogott. A jelentéktelen yorkshire-i lány gyönyörűséges hercegnővé változott. Ezt tette vele a szerelem? De Ophelia kényelmetlenül érezte magát, miközben követte Amandát a helyiség másik végébe. Rafe rádöbbentette, milyen csúnyán bánt a lánnyal. És erre a féltékenység sem mentség. A szívét szorongatta a bűntudat, és mire odaértek Sabrinához, már a szeme is könnybe lábadt. Te jó ég, nem sírhatja el magát a bálterem kellős közepén! A háttérben maradt, míg Amanda üdvözölte a lányt. Sabrina mosolyogva váltott néhány szót Rafe húgával, de a mosolya elhalványult, amikor Opheliára pillantott. Mary is odament hozzájuk, hogy köszöntse Sabrina nagynénjeit, akikkel régi barátnők voltak, és egy pillanatra elvonták Amanda figyelmét. Ophelia megragadta az alkalmat, megölelte Sabrinát, és a fülébe súgta: – Kihasználtam a kedvességedet. Elnézést kérek érte… – És most tényleg elsírta magát! – Nagyon sajnálom. De leginkább azt sajnálom, hogy hazudtam neked Duncanről. Sok mindenben tévedtem, és féltékeny voltam rád, nem is egyszer. Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon megbántam, amit tettem és mondtam. Ophelia nem várta meg Sabrina válaszát. Nem akarta, hogy bárki meglássa az arcán végigcsurgó könnyeit, ezért gyorsan elhagyta a helyiséget.

34. FEJEZET

iért vágsz ilyen bosszús arcot, kislány? – kérdezte Duncan, amikor ő is belépett a bálterembe, és a menyasszonya mellé ért. Még mindig haragszol, hogy idehoztalak, amikor nincs báli ruhád, amit felvehetnél? Sabrina megveregette a vőlegénye arcát. – Én sosem haragszom rád. Ophelia volt itt az előbb. Bocsánatot kért, amiért korábban hazudott rólad, de tudom, hogy nem gondolta komolyan. Akkor meg miért bajlódott vele? A férfi megvonta széles vállát. – Talán azt akarja, hogy Rafe nyerje meg a fogadást? – Tényleg, a fogadás, amiről már beszéltél. Hát persze! – Sabrina bólintott, de aztán megint összeráncolta a homlokát. – Az nem lehet. Ő nem alacsonyodna le odáig, hogy segítsen valakinek. Ez annyira nem jellemző rá. – Akkor miért kételkedtél az őszinteségében? – Mert azt mondta, hogy féltékeny volt rám. – És? – Ez nem elég? Hogyan lehetne ő féltékeny rám? Duncan nevetni kezdett. – Nagyon is könnyen, Brina. Nem tudod, milyen csodálatos vagy? Egyébként a féltékenységnek nincs szüksége magyarázatra vagy

indokra. Igaz, hogy kivételesen szép, de neki is lehetnek félelmei és kételyei saját magával kapcsolatban. – Az ő pártját fogod? – hökkent meg Sabrina. – Nem, csak arra gondolok, hogy Rafe-nek talán igaza volt, és az a lány tényleg új lapot nyitott az életében. – Tehát a barátod azt hiszi, hogy ő nyerte meg a fogadást? – Igen. Azért vagyok itt, hogy a saját szememmel győződjek meg az igazáról. Hol van Ophelia? Sabrina elgondolkodott. – Tényleg egy kicsit megrendültnek tűnt, de azt hittem, hogy csak színjáték, mert ahhoz mindig értett. Szerintem kiment a helyiségből, hogy összeszedje magát, akármi is volt a jelenetének az indítéka. Raphaelt és Duncant az előcsarnokban feltartotta Raphael apjának egy régi barátja. Duncannek sikerült hamar kimentenie magát, és továbbmennie a bálterembe, de Raphael csak tíz perc után tudott egy udvarias ürüggyel elszabadulni tőle. Mire végre ő is belépett a hatalmas helyiségbe, nézelődnie kellett a barátai után. Közben észre sem vette, hogy egy szőke fejet is keres a tömegben. Amikor felbukkant a helyiségben, a jelenlévők izgatottan pusmogni kezdtek, sőt néhányan halkan felkiáltottak meglepetésükben. Teljesen megfeledkezett arról, hogy a jelenléte feltűnést kelthet, hiszen már évek óta nem vett részt egy londoni bálon sem. Azonnal megrohanták az ismerősök, akik a visszatérése óta nem látták, és üdvözölni akarták. És az ugrásra készen álló anyák… Amikor meglátott két elszánt matrónát, akik a lányukat maguk után vonszolva viharzottak feléje, legszívesebben sarkon fordult volna, hogy meg se álljon hazáig. De sikerült megőriznie a hidegvérét, felvette a legtartózkodóbb arckifejezését, és kitért a tánc elől, amit rá akartak erőltetni. A viselkedése már kezdett kifejezetten goromba lenni, amikor a húga a megmentésére sietett, és szó nélkül elvonszolta a hölgyek közeléből. Csak Amanda teheti ezt meg

büntetlenül, mert ilyen helyzetekben mindig önfeledten hebehurgyának és szertelennek tetteti magát. Egészen a frissítős asztalokig vonszolta, ahol a poharak sorakoztak. Egy szolga ügyelt arra, hogy mindig legyen elég ital a vendégek számára, a pezsgőtől a gyenge teáig. Raphael elvett egy pohár pezsgőt. Amanda ügyelt arra, hogy a bátyja jelenlétében ne igyon alkoholt, ezért az asztal másik végéről választott egy poharat. – Szólhattál volna, hogy itt leszel – mondta szemrehányó hangon, és ivott egy kortyot a hideg italból. – Akkor nem kellett volna magammal cipelnem Julie nénit, akinek egyáltalán nem volt kedve eljönni. És mielőtt elfelejtem, az előbb beszélgettem Opheliával. Nem fogod elhinni, de egészen kedves volt hozzám. Alig győztem csodálkozni, hogy… Mindegy, felejtsd el! Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy még mindig nem állok veled szóba. Azzal a lány elviharzott, és Raphael nevetve nézett utána. Szinte sajnálta azt a férfit, aki mellett a húga végül megállapodik. Szegény embernek egy perc nyugta sem lesz. Végül észrevette Duncant és Sabrinát, de csak azért, mert elsuhantak mellette a táncparketten. Aztán meglátta Opheliát, aki éppen megpróbált észrevétlenül visszasurranni a helyiségbe. A lány mágnesként vonzotta a tekintetét, és a szépségétől most is elállt a lélegzete. Halványkék ruhája szegélyét gyönyörű ezüstszínű bordűr díszítette, és erről régebben a jégkirálynő jutott volna az eszébe. Most viszont egyáltalán nem tűnt fagyosnak. Azelőtt minden mozdulatából áradt a fensőbbséges leereszkedés, de most ezt sem látta rajta. Sőt úgy tűnt, mintha minden önbizalmát elveszítette volna. A férfi elszörnyedt ettől a gondolattól. Mit tett vele? Ha egy félénk kisegeret faragott belőle, akkor inkább főbe lövi magát! Azonnal elindult Ophelia felé, de sietnie kellett, mert a szeme sarkából látta, hogy legalább fél tucat fiatalember készül megközelíteni a bálkirálynőt. Mire odaért hozzá, úgy érezte magát, mint egy versenyző! Végül ő győzött, de csak hajszál híján. Mert míg

a többiek azzal voltak elfoglalva, hogy a társasági élet szabályait betartva felhívják magukra Ophelia figyelmét, addig ő egyszerűen megragadta a kezét, és magával vonszolta a táncparkett felé. – Szabad egy táncra, kedvesem? – kérdezte útközben. – Örömmel – válaszolta a lány. – Bár lehet, hogy megzavarnak minket, mert ezt a táncot már valaki ni.isnak ígértem. – Bátraké a szerencse. – A férfi a táncolók közé vegyült a lánnyal. Mihelyt a vállára tette a kezét a keringőhöz, furcsa érzés fogta el, mintha a lány az övé lenne. Ez nevetséges. Talán segített neki megváltozni, megszelídítette a sárkányt, de Ophelia nem az ő alkotása. Csak segített kihozni belőle azt, ami benne volt, mélyen elrejtve. Tudta jól, hogy most már nem sajátíthatja ki Opheliát, de be kellett ismernie, hogy hiányzik neki a Nest nyugodt légköre, ahol zavartalanul együtt lehetlek. Milyen kár, hogy annak vége! Egy ilyen környezetben, egy társasági eseményen nem tölthet túl sok időt vele. Most is csak egy táncot engedhet meg magának, különben azonnal pletykálni kezdenek róluk. Pedig milyen jó lenne megint látni, ahogy nevet, és élvezni a szellemes megjegyzéseit! A Nestben töltött időnek sajnos túl hamar vége lett, és neki egész idő alatt az járt a fejében, hogy az ágyába vigye, és nem a feladatra összpontosított. Még jó, hogy így is sikerrel járt. Raphael úgy döntött, hogy továbbra is szemmel kell tartania, nehogy a végén Ophelia átessen a ló másik oldalára, és elveszítse minden önbizalmát. Tánc közben nem volt semmi furcsa a viselkedésében. Talán azért, mert a történtek után már el tudott lazulni a társaságában. Lehet, hogy a barátjának tartja? De látni akarta, hogyan viselkedik másokkal, mert nagyon aggasztotta az a meghunyászkodó, zavart arckifejezés, amellyel belépett a bálterembe. – Ha megérintelek, mindjárt meg is akarlak ízlelni. Nehéz ellenállni a kísértésnek. – Te jóságos ég, ez most tényleg kiszaladt a száján? Bizonyára, mert a lány elvörösödött.

Ezért Raphael gyorsan hozzátette: – Ne pirulj el. Olyankor túlságosan szép vagy. – A lány arca még vörösebb lett. – Így már sokkal jobb – mondta a férfi vigyorogva. – A foltok enyhítik a káprázatot. Ezt már többször észrevettem. A lány felnevetett. – Mindig ugratsz? Ez elviselhetetlen. – Nem igaz, mert igenis nagyon tehetséges ugrató vagyok. Sőt a legjobb egész Londonban, ha tudni akarod. – Hagyd abba, kérlek. – Már jobban érzed magad? A lány kíváncsi pillantást vetett rá. – Nem tudtam, hogy rosszul vagyok. A férfi vállat vont. – Olyan furcsának tűntél az előbb, amikor beléptél a terembe. Mintha nem is te lennél. – Ja, azért mondtad? Beszéltem Sabrinával, és kicsit kínos volt. – Nehezen ment? – Egyáltalán nem. Ha tudni akarod, elnézést kértem tőle. – Remélem, nem csak az én kedvemért. – Nem. Egész jól érzem magam, mintha egy nagy súly gördült volna le a vállamról. Valószínűleg még jobb lenne, ha megbocsátott volna. A férfi a homlokát ráncolta. – Nem fogadta el a bocsánatkérésedet? Ez nem vall rá. – Félreértettél. Lehet, hogy megbocsátott volna, csak nem akartam kivárni, mit mond. Azt hiszem, egy kicsit zavarba jöttem. – Zavarba jöttél? – ismételte meg a férfi a mindent iiuló pillantásával. – Nyugodtan bevallhatod, hogy sírtál. – Ne hidd, hogy… – Ne kezdj megint hazudozni – vágott a szavába a férfi feddő hangon.

– Ne kukacoskodj! Ha a sírást másképpen akarom nevezni, akkor másképpen nevezem, és kész! Vagy megint akarod látni, hogy elpirulok? A férfi nevetve megcsóválta a fejét. – Rendben. Nevezd, aminek akarod.

35. FEJEZET

phelia megint Rafe karjában volt, de most több tucat szempár kereszttüzében táncolt vele a parketten. Nehezére esett leplezni az érzelmeit és ügyelni a viselkedésére, amikor végre ismét Rafe közelében lehetett. Ügyelnie kellett arra, hogy a mosolya ne legyen árulkodó, mert sokan figyelték őket. Igyekezett elfordítani a tekintetét, nehogy elmerüljön a férfi kék szemében, és megfeledkezzen arról, hogy hol vannak. Annyira jóképű az elegáns öltözékében! A helyiségben valószínűleg minden nő szívesen cserélt volna vele, de most az egyszer nem a kivételes szépsége miatt. Rafe egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott a fekete kabátban, amelyet egy lazán megkötött fehér selyemsál díszített. Ráadásul incselkedik vele! Nemrég azt mondta, meg akarja ízlelni, és Ophelia majdnem összeesett, amikor meghallotta. Az együtt töltött idő után feljogosítva érzi magát, hogy érzéki megjegyzéseket tegyen? Jó lenne azt hinni, hogy egyszerűen nem tudja visszafogni magát, de sokkal valószínűbb, hogy úgy érzi, most már nyugodtan mondhat ilyet, hiszen úgysem válaszolhat hasonló modorban, bármennyire is szeretné. A láncnak túl hamar vége lett, de talán nem is baj. Ha sokáig ilyen közel van Rafe-hez, akkor bizalmasabban is meg akarja érinteni, és nem elégszik meg azzal, hogy csak a kezét fogja tánc közben. – Tudtam, hogy itt leszel – vallotta be szégyenkezve, miközben a férfi elvezette a táncparkettről.

Észrevetted az emberemet, aki nálatok kémkedett? – Az emberedet? A férfi legyintett. – Mindegy. Honnan tudtad? – Csak volt egy erős megérzésem. Talán azért, mert közölted velem, hogy segítesz férjet választani. A lány azt remélte, hogy a férfi tiltakozni fog, ám csak ennyit mondott: – Most már hajlandó vagy alaposabban megfontolni a döntésedet, és nem sieted el, csak hogy minél előbb kikerülj az apád fennhatósága alól? Egyébként milyen volt a találkozás, azon kívül, hogy feldühített? – Pontosan olyan, amilyennek vártam. De ha a korábbi hangos vitáinkra gondolok, akkor azt kell mondanom, hogy nem tudott annyira kihozni a sodromból, mint máskor. Úgyhogy egész jól ment. Ophelia nem tett említést arról, hogy amikor az étkezőben találkoztak, Rafe csókjától a maradék haragja is elpárolgott. A csók gondolatától megint elpirult, ezért gyorsan így folytatta: – Nem hiszem, hogy túl sok időm van a válogatásra. Az apám minél előbb férjhez akar adni, és ő irányítja az eseményeket. – Arra gondoltam, hogy talán beszélhetnék vele. – Nehogy megpróbáld! Akkor végképp meg lesz győződve arról, hogy érdeklődsz irántam. – A pokolba! Miért ilyen türelmetlen? – Nem tudod? A születésem óta arra vár, hogy férjhez adjon, és élvezze a házasságom társadalmi előnyeit. Azt hitte, hogy Duncannel elérte a célját, és nagyon örült a frigynek. Teljesen el volt keseredve, amikor az eljegyzésünk kétszer is felbomlott, és bosszantja, hogy mindent kezdhet elölről. Úgyhogy ne lepődj meg, ha legközelebb téged szemel ki magának. – Sajnálom, de nem az esetem. Rafe ezt olyan komoly arccal mondta, hogy a lányból kitört a nevetés. De azért fontosnak tartotta, hogy még egyszer figyelmeztesse a férfit.

– Megpróbálhatod elviccelni a dolgot, de ne feledd, hogy az apám komolyan gondolja. Elhatározta, hogy te leszel a veje. Rafe elhúzta a száját. – Azt hiszem, az első levelem miatt támadt ez az ötlete. Valószínűleg félreértette a szándékaimat. A férfi végigvezette a lányt a táncparkett szélén, amíg Maryhez nem értek. Sajnos Mary még mindig Sabrinával és Hilaryvel csevegett. Duncan is ott volt. Sabrina mögött állt, és kezét a menyasszonya vállára tette. Ki gondolta volna, hogy ők ketten egy pár lesznek, amikor első látásra egyáltalán nem illenek össze? A jóképű, erős felépítésű skót, és a kedves vidéki lány, akit a legjobb indulattal sem lehet szépségesnek nevezni. De Duncant valószínűleg az nyerte meg, hogy Sabrina minden helyzetben meglátja a humort, és másokat is fel tud vidítani. Először barátok lettek, aztán szerelmesek, és Ophelia már bánta, hogy ezt nem vette észre korábban. Így félreértette a helyzetet, és meggyőzte Sabrinát, hogy Duncan csak azért mutat érdeklődést iránta, mert őt akarja féltékennyé tenni. Duncantől is bocsánatot kell kérnie a hamis feltételezéseiért, és a sok lelki gyötrelemért, amikor azt hitte, hogy feleségül kell vennie. De fura módon minden másképp alakult volna, ha még a vőlegényével való találkozása előtt megváltozik, és másképp viselkedik az emberekkel. Talán ők is egymásba szerettek volna? Milyen érdekes gondolat… De megtörténhetett volna, ha nem riasztja el Duncant a sértő megjegyzéseivel meg a gőgös viselkedésével. Tehát, ha most bocsánatot kér tőle, akkor tulajdonképpen azt sugallja, hogy sajnálja a történteket, és nem örül annak, hogy a volt vőlegénye megtalálta az igaz szerelmet Sabrina oldalán. Nem, ez nagyon kínos lenne. Ez alkalommal Sabrina rámosolygott, és Ophelia boldog megkönnyebbüléssel viszonozta a mosolyát. De aztán elkapta Duncan gyanakvó pillantását.

– Szia, Duncan – üdvözölte a férfit kissé félénk hangon. – Meglep, hogy itt látlak titeket a városban, nem sokkal az esküvőtök előtt. – Csak vásárolni jöttünk, mert van néhány holmi, amit a hölgyeim nem tudnak otthon beszerezni. Hilary Lambert egy hálás mosollyal köszönte meg a „hölgyeim” kifejezést, de aztán folytatta a beszélgetést Maryvel. Ha a két barátnő találkozott egymással, nem tudta megunni a régi történetek felelevenítését. – Gratulálok a közeledő menyegzőhöz – mondta Ophelia Duncannek. – Nagyon örülök nektek. – Nocsak – csodálkozott Duncan. – Látom, komolyan gondolod. A férfi láthatóan nem kételkedett benne, a lány mégis kötelességének érezte megnyugtatni. – Talán mi is összebarátkoztunk volna, ha nem erőltetik a találkozásunkat. De nem kétlem, hogy Sabrina sokkal jobb feleséged lesz, mint én lettem volna. Duncan Rafe-re nézett, és még mindig nem győzött csodálkozni. – Feladom, öregem. Nem is kell többet hallanom, mert elhiszem, hogy a lány megváltozott. Örömmel veszítem el a fogadást. Ophelia zavartan ráncolta a homlokát, mert nem értette, miről beszél a volt vőlegénye. De aztán Rafe-re nézett, és látta, hogy a férfi kényelmetlenül feszengeni kezd. – Duncan ezt bóknak szánta, és örül a sikerednek, Phelia – próbálta menteni a helyzetet Raphael. De a lány nem is hallgatott rá. – Egy fogadás? Az egész egy fogadás volt? Egy átkozott fogadás miatt gyötörtél annyit? – Egyáltalán nem erről van szó. – Nem? – Nem! – győzködte a lányt Rafe. – Én tudtam, hogy képes vagy a változásra. A fogadást csak Duncan kételkedése miatt javasoltam.

A lány Duncanre nézett, és látta, hogy már ő is kínosan érzi magát. Sabrina is zavartnak tűnt. A vőlegénye helyett szégyenkezett? Vagy azért, mert félt, hogy Ophelia jelenetet rendez? A jelenlévők tényleg feléjük fordultak, és még Mary meg Hilary is abbahagyta a beszélgetést. – Mi a baj? – kérdezték egyszerre. Ophelia nem felelt. Csak arra tudott gondolni, hogy Rafe és Duncan együtt nevetgéltek rajta, amikor a fogadást kötötték. Milyen jól szórakozhattak! Minden hazugság volt? Rafe végig hazudott neki? Félig szomorú, félig lesújtó pillantást vetett az ifjú örökösre. – Tehát még most is azt állítod, hogy az én boldogságom érdekelt? Amikor képes voltál pénzt tenni rám, és fogadni a barátoddal? Istenem, milyen hazug alak vagy! – Phelia, esküszöm, hogy… Ophelia nem volt kíváncsi a további magyarázkodásra. Kirohant a helyiségből, és az anyja rémülten követte. – Mi történt? – kérdezte Mary, aki alig kapott levegőt, mert megpróbált lépést tartani a lányával. A kabátjukat sem vették ki a ruhatárból, sőt Ophelia azt sem várta meg, hogy előhozzák a hintót. Egyszerűen kirontott az ajtón, és ő kereste meg. A kocsijuk nem messze állt, a járda mellett, úgyhogy néhány másodperc múlva már úton is voltak hazafelé. – Mi történt? – ismételte meg a kérdését Mary. Ophelia nem válaszolt. Nem tudott megszólalni, mert úgy érezte, hogy egy hatalmas gombóc van a torkában. Az arcán csurgó könnyek azonban önmagukért beszéltek, és a lány nemsokára az anyja karjában zokogott. Raphael az ajtóban állva nézte, ahogy Ophelia hintója eltűnik az utca végén. Csak néhány másodperccel utána ért oda, mert először ráförmedt Duncanre: – Köszönöm szépen, öregem. – Nem tudott a fogadásról? – csodálkozott Duncan.

– Hát persze, hogy nem! Ennyire ostobának nézel? Most viszont tényleg bolondot csináltál belőlem. – De miért zavarja őt a fogadásunk? Az a lényeg, hogy megváltozott, és már nem egy elviselhetetlen fúria. – Azt hitte, hogy a javát akarom, amikor meggyőztem a változás fontosságáról, de most azt hiszi, hogy aljas indokaim voltak. Lehet, hogy az összes erőfeszítésem kárba vész! – Akkor eredj utána, és magyarázd meg neki a helyzetet. Hozd helyre, amit elrontottam.

36. FEJEZET

aphael már korán reggel a Reid-házhoz ment, persze azért igyekezett elfogadható időpontban bekopogni az ajtón. Nem nyert bebocsátást. A hölgyek aznap nem fogadtak látogatókat, a gróf pedig nem volt otthon. Délután visszatért, és ugyanezt az üzenetet kapta. A ház előtt álldogált egy darabig, és figyelte, hogy másokat is elküldenek-e. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy nem csak őt utasítják vissza. Az embere, Simon sem járt sikerrel, és nem tudta kideríteni, mit terveznek a hölgyek aznap estére. Sőt, kitették a szűrét, miután az egyik szolgálólány szólt a lakájnak, és közölte vele, hogy Simon nem tartozik a házhoz. De Raphael már erre az eshetőségre is adott neki utasítást. A szolga az utca végében várt egy bérelt kocsiban, hogy követni tudja a hölgyeket, ha elhagyják a házat. De nem távoztak. Raphael most tapasztalta meg életében először, milyen kellemetlen érzés, amikor aggódik valakiért. Miért nem ment Ophelia után az este? Akármilyen késő volt, ragaszkodnia kellett volna ahhoz, hogy beszéljenek. Akkor nem lenne ez a furcsa görcs a gyomrában, ami azóta nem hagyja nyugodni. Szörnyű volt a gondolat, hogy fájdalmat okozott a lánynak. Ennél még az is jobb lenne, ha haragudna rá. Azt el tudná viselni. Szinte megkönnyebbült, amikor levelet kapott az apjától, amelyben azt kérte, hogy menjen Norford Hallba. Raphael nem lepődött meg. Inkább azon csodálkozott, hogy nem írt már korábban. Miután visszatért Angliába, sokáig nem látogatta meg a családját. Az

apja valószínűleg jó ideje várja, hogy megjelenjen Norford Hallban, de végül elfogyott a türelme. Akárhogy is van, nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja a felszólítását. Pedig a lehető legrosszabb az időzítés. Egész éjjel egy levelet fogalmazott Opheliának, de végül összetépte. Írásban nem lehet ezt megmagyarázni, sőt talán még ront is a helyzeten, és még jobban felzaklatja a lányt. És mit mondhatna neki? Hogy egy fogadás indította el az eseményeket, de a végén már egyáltalán nem arról volt szó? Másnap reggel elindult Norford Hallba. Miután az éjszaka nagy részét levélírással töltötte, olyan fáradt volt, hogy meg sem kérdezte Amandát, miért akar vele tartani a rövid úton. Inkább megpróbálta bepótolni a hiányzó alvást. Amikor felébredt, meglátta a húgát, amint a zötyögés ellenére olvasni próbál a szemben lévő ülésen. – Azért jöttél velem, hogy megvédjél? Amanda felnézett a könyvéből. – Tényleg úgy gondoltam, hogy szükséged van némi védelemre. A férfi csak tréfált, de a lány komolynak tűnt. – Miért? Nem tettem semmit, amiért fejmosás járna. Apát valószínűleg bosszantja, hogy az egész szezont az otthontól távol töltöm. – Vagy a fülébe jutott, hogy elrejtőztél Opheliával a vidéki birtokon. Egyébként még mindig nem árultad el nekem, hogy mi volt ez az egész. Raphael összehúzott szemmel nézett a húgára. – Ugye nem te mesélted el nekik? Amanda sértődött arcot vágott. – Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék ilyesmire? – Emlékszem, tízéves korodban rohantál apához, és elárultad neki, hogy csináltam egy erődöt. – Tönkretetted a sövénylabirintust azzal az erőddel, mert vágtál egy új kijáratot, pedig már kezdtem kiismerni magam benne. Annyira

büszke voltam rá, de te elrontottad az örömömet. Egyébként akkor még gyerek voltam. – Most is gyerek vagy. – Hogy merészelsz… Az út további részét testvéri civakodással töltötték, de ez nem volt szokatlan, hiszen Raphael mindig szerette ugratni a húgát. Mély hallgatásba merültek, amikor Norford Hall közelébe értek. A hercegi udvarház olyan hatalmas volt, hogy a hintó mindkét ablakán kinézve láthatták az épületet. Ez az otthonuk. Itt élt a családjuk, ahol még a szolgák is családtagnak számítottak, mert egész életükben ismerték őket. A régi udvarházhoz rengeteg emlék kötődött, és Raphaelt mindig kellemes érzések töltötték el, ha meglátta. Ophelia két napig nem hagyta el a szobáját. Attól félt, hogy ha valaki ferde szemmel néz rá, könnyekben tör ki, vagy lelövi az illetőt. A lelkében kétféle érzelem tombolt: határtalan fájdalom és éktelen harag. Az elsőtől minduntalan zokogásban tört ki, a második pedig szélsőséges tettekre tudta volna ragadtatni, és tényleg attól félt, hogy megöl valakit. Méghozzá nem akárkit, hanem őt. Magára is haragudott, amiért olyan ostoba és hiszékeny volt. Azt hitte, hogy Raphael valóban segíteni akart neki, pedig csak a fogadást akarta megnyerni. És persze lefeküdni vele. Az elején úgy tett, mintha esze ágában sem lenne elcsábítani, pedig bizonyára ez is a tervei között szerepelt. Olyan nagy gyakorlata van a nők behálózásában, hogy Ophelia belesétált a csapdájába, és észre sem vette az aljas szándékait! Most viszont állandóan az járt a fejében, hogy a két barát milyen jókat nevethet rajta. Még Sadie sem tudta rávenni, hogy beszéljen erről, pedig bevetette a régi bevált módszerét, a sértődött hallgatást. Ophelia arra gondolt, hogy talán sikerült megszabadulnia egy újabb gyengeségétől. Az anyja sem tudta szóra bírni. Ophelia elhatározta, hogy nem árulja el senkinek, milyen ostoba volt. De Mary nem adta fel, és a lány tudta, hogy addig nem nyugszik meg, amíg ilyen

zaklatottnak látja. Ezért, amikor legközelebb bekopogott hozzá, igyekezett megnyugtatni az anyját. – Jobban vagy már? – érdeklődött Mary, és bekukucskált az ajtón. – Nincsen semmi baj, mama. Nem kell lábujjhegyen járnod a közelemben. Már jól vagyok. Ez persze nem volt igaz, de nem akarta, hogy az anyja aggódjon miatta. Mary így is ijedt arccal lépett be a helyiségbe. – Most már szeretnél beszélni róla? – Inkább nem. Csak valamiről kiderült, hogy nem igaz, pedig én… Mindegy. – De már túl vagy rajta? – Igen, persze. A kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítottam neki, ennyi az egész. Nem volt igazán fontos. Ophelia mosolyt erőltetett az arcára, de érezte, hogy elég torzra sikeredett, ezért gyorsan elfordult, nehogy Mary meglássa. – Csodálom, hogy apa még nem dörömbölt az ajtómon – mondta inkább, hogy témát váltson. – Már két napja nem a férjkereséssel vagyok elfoglalva, úgyhogy bizonyára a fogát csikorgatja mérgében. – Ami azt illeti, régen láttam ilyen jókedvűnek – jegyezte meg Mary, a homlokát ráncolva. – Még velem sem veszekedett, hogy nemrég elmentünk otthonról, és nem szóltunk neki. Utoljára akkor láttam így mosolyogni, amikor megduplázta a pénzét egy jó befektetésen. Valószínűleg most is erről van szó. – Nem szokta elárulni, ha ilyesmi történik? – Dehogy. Úgy véli, hogy a pénzügyek meghaladják az értelmi képességeimet. Ophelia felnevetett. A Wilcott-bál óta most először tudott nevetni. – Pedig biztosan tudnál neki tanítani néhány dolgot… Mary a lányára mosolygott. – Inkább ne tudjon erről. Hagyom, hogy megmaradjon a téveszméjében. Ophelia vidámsága egy pillanat alatt elmúlt. Mint oly sokszor, most is vissza kellett fognia magát, nehogy valami rosszat mondjon

az apjáról. Aztán megvonta a vállát. Miért finomkodjon, amikor az anyja úgyis tudja, mi a véleménye róla? Ezért engedett a kísértésnek. – Tudod, mama… szeretném, ha bevallanád, hogy a születésem előtt volt egy viszonyod, és apa nem is az igazi apám. Mary felsóhajtott. – Drágám, néha én is azt kívánom, hogy ezt mondhatnám neked. De csak a te kedvedért. Tudom, hogy nem jöttök ki egymással, és ezt nagyon sajnálom. Én viszont szeretem őt. Hidd el, hogy jó ember, csak néha olyan átkozottul konok tud lenni. – Mary szomorúan felsóhajtott. – Amikor rólam van szó. – Igen. De ne izgasd magad, drágám. Egyszer majd mosolyogva fogsz visszaemlékezni erre az időszakra. Biztos vagyok benne. Ez nem valószínű, gondolta Ophelia, de nem mondta ki hangosan. Inkább az asztalhoz lépett, ahol egy halom meghívó hevert, ami mind aznap estére szólt. – Ezeket kidobhatod, mama. Ma nincs kedvem elmenni itthonról. De holnap estére elfogadhatsz egy meghívást. Rád bízom, melyiket. Szeretem a meglepetéseket. Mary bólintott, majd az ajtó felé menet megállt, és visszanézett. – És vacsorára lejössz ma? – Inkább nem. De ígérem, hogy hamar összeszedem magam. Jól vagyok, csak az utóbbi időben nem aludtam jól, és ma este megpróbálom behozni a lemaradást.

37. FEJEZET

herceg háza népe hamar értesült Amanda és Raphael érkezéséről, mert Amanda apró sikkantással és örömujjongással üdvözölt mindenkit, az útjába került. A nagy felfordulás még a nagymamájukat is előcsalta a szobájából, és az idős hölgy a lépcső tetején állva lekiáltott: – Te vagy az, Julie? – Én vagyok, nagymama. Mandy. – Gyere ide, hadd öleljelek meg, Julie. Amanda megcsóválta a fejét, aztán felszaladt a lépcsőn, hogy üdvözölje Agatha Locke-ot, és visszavezesse a szobájába. Agatha már évek óta összekeveri a családtagokat, és hiába próbálták felhívni a figyelmét a tévedésére. Azt hitte, hogy tréfálkoznak vele, és ideges lett. Sokkal jobb volt ráhagyni a dolgot. – Mama mostanában a te neveden hív engem – közölte Preston Locke, Norford tizedik hercege, miközben megölelte a fiát. – Remélem, ha együtt lát minket, visszakapom az igazi személyazonosságomat. Raphael elmosolyodott. Szinte eltűnt a hatalmas termetű apja karjában. Egyforma magasak voltak, és a hajuk meg a szemük színe is megegyezett, de Preston szőke hajába már ősz hajszálak vegyültek. Egyáltalán nem volt feltűnő az őszülése, de Raphael utolsó látogatása során az apja panaszkodott miatta. Ráadásul az idő múlásával Preston egyre terebélyesedett, és a fiának egy medve jutott róla eszébe. – Ugye nem ezért küldtél értem? – érdeklődött Raphael.

Ezt ő sem gondolta komolyan, mert ennél sokkal jobban ismerte az apját. A herceg lemondó legyintése megerősítette benne, hogy más oka van a felszólításnak. – Gyere velem – mondta Preston, és elindult a szalon felé, de aztán irányt változtatott. – Inkább menjünk a dolgozószobámba, ahol nem zavarnak meg minket. Raphael a homlokát ráncolva követte az apját az előcsarnokban. Nem zavarnak minket? Nem tetszett neki ez a kifejezés, mert a dolgozószobáról a gyerekkori büntetések jutottak az eszébe. Régebben Amandával együtt azonnal tudták, hogy bajban vannak, ha a dolgozószobába hívják őket. A helyiség mérete a szalonéval vetekedett, pedig az sem volt kicsi. Ám Preston dolgozószobája különbözött a ház összes többi helyiségétől. Raphael anyja remek ízléssel felújította a régi udvarház nagy részét, de a férje nem engedte meg neki, hogy a dolgozószobához nyúljon. A legfeltűnőbb különbséget a hófehér falak jelentették. A házban mindenütt fával vagy tapétával burkolták a falakat, de itt csupaszon maradtak. A több tucat festmény így sokkal feltűnőbb volt a fehér háttér előtt. Raphaelnek tulajdonképpen tetszett ez a világos helyiség, ha éppen nem azért hívták oda, hogy valami csínytevés miatt megmossák a fejét. – Az értesüléseim alapján úgy vélem, illene gratulálnom – kezdte Preston a beszélgetést, miután leült az íróasztalhoz. Az apja hangja nem volt különösebben vádló, Raphael mégis úgy érezte, hogy védekeznie kell. – Valóban? Mégsem tűnsz túl boldognak. – Mert jó lett volna, ha én tudom meg először, és nem mástól hallom. Ülj le, és mesélj el mindent. – Természetesen. De sokat segítene, ha tudnám, mihez akarsz gratulálni. Preston felvonta a szemöldökét. – Tehát több hőstettet is véghezvittél mostanában? Raphael összeráncolta a homlokát.

– Ami azt illeti, mostanában csak egy olyan dolog történt, amire büszke lehetek, de arról senki sem tud. Úgyhogy tulajdonképpen miről beszélünk? – Természetesen az eljegyzésedről. Raphael éppen leülni készült, de most gyorsan felegyenesedett. – De… Én nem jegyeztem el senkit – jelentette ki határozottan. – Szerintem neked is hallanod kellett, miről pusmognak városszerte. Raphael lehunyta a szemét. Jóságos ég, mit művelt Ophelia? Egy pillanatig sem gondolta, hogy az apja másra célzott. Preston folytatta: – Egy régi barátom, John Forton alig várta, hogy gratuláljon nekem. Képes volt eljönni ezért hozzám, és természetesnek vette, hogy én, mint a vőlegény apja, már régen… – Nem vagyok vőlegény! – Tehát a vőlegény apjaként már régen tudok róla. – Preston arcán látszott, hogy nem ajánlatos még egyszer a szavába vágni. – Nem számított arra, hogy meglepődök a híren. Ezek után persze nagy élvezettel világosított fel az eseményekről. El tudod képzelni, milyen kényelmetlenül éreztem magam? – Gondolom, ez attól függ, milyen tényeket osztott meg veled. – Több is van? – Valószínűleg. Ophelia Reid igen ellentmondásos nőszemély. Mert gondolom, Opheliáról beszélünk, ugye? – Preston nem felelt, csak összeszorította a száját, ezért Raphael folytatta: – Az emberek vagy szeretik, vagy gyűlölik őt. Illetve, csak eddig volt így, mert most már egész más lett. Legalábbis a közelmúltig, amikor egy olyan megrázkódtatás érte, ami vagy teljesen összetörte, vagy a végletekig felbőszítette. Fogalmam sincs, melyik történt. – Ülj le, Rafe. Raphael engedelmeskedett, és idegesen beletúrt a hajába. – Nem tudom, miért lepődök meg azon, hogy így alakultak az események. Hiszen azelőtt nagy pletykagép volt, és kézenfekvő, hogy ezzel indítja ellenem az első támadást.

Preston felsóhajtott. – Légy szíves, ne magadhoz beszélj, hanem hozzám, és ha lehet, érthetően. Nekem nem úgy tűnt, hogy a szóbeszéd egy nőtől származik, hacsak az illető nőszemély nem bánja, hogy bemocskolja a saját nevét. – Mégis, mit mondtak neked? – Látták, hogy Ophelia Reiddel távozol Summers Glade-ből. Ez már önmagában feltételezésekre adott okot, ráadásul utána egy hétre mindketten eltűntetek a városból. Ugye nem kell hangsúlyoznom, hogy ez miféle szóbeszédeket indított el, annál is inkább, mert az apja megtudja, hogy a lányát meghívták ide. A gróf melle persze dagadt a büszkeségtől, de ez érthető. Nem szoktunk idegeneket Norford Hallba hívni. Raphael zavart arccal magyarázkodni kezdett. – Ez az én hibám volt. Én mondtam neki, hogy a szárnyaim alá vettem a lányát, aki a családomnál vendégeskedik. – Tehát hazudtál neki? – Nem, csak nem részleteztem, melyik családtagot fogja meglátogatni. Egész Angliában élnek rokonaink, és valójában Esmerelda nővéredet látogattuk meg, akit aztán magunkkal vittünk a Nestbe, hogy Ophelia gardedámja legyen. Preston talpra ugrott. – Egy férjhez menés előtt álló elsőbálozót Alder's Nestbe vittél? Te jóságos ég, Rafe! Hogy képzelted ezt? – Nos, nem sejtettem, hogy mindenki megtudja. Tehát ez már közismert tény? – Nem, hála az égnek – felelte Preston. – De már az is elég a feltételezéshez, hogy elvitted a családodhoz. – Ez nem igaz. – De igen! Ugyanis láttak titeket csókolózni a lány saját házában, amikor a szülei is otthon voltak. Mindez a Londonba érkezése első napján történt. Raphael lerogyott a székre.

– Erről nem én tehetek, ő csókolt meg. – Számít az, hogy ki kezdte a csókot? Raphael felsóhajtott. – Van még valami? – A második estén, a Wilcott-bálon, kisajátítottad magadnak az első táncot. – A pokolba! Az volt az első tánc? – Úgy tűnik. – Ki az ördög tartja számon ezeket? – Az idős hölgyek, akiknek nincs jobb dolguk. De ez már nem oszt, nem szoroz. A társaság úgy véli, hogy el vagytok jegyezve, csak még hivatalosan nem jelentettétek be a hírt. Tudod, milyen nehéz meggyőzni az embereket az ellenkezőjéről, ha egyszer mindenki ezt gondolja. – Ebben az esetben nem lesz nehéz. Egyszerűen ki kell jelentenem, hogy nem igaz. – Azt hiszed, ez ilyen könnyű? – Preston elgondolkodó arcot vágott. – De van egy kis bökkenő. Mivel gyakorlatilag megszöktetted a saját hintójával, megfelelő gardedám nélkül… – A szolgálója vele volt! – Megfelelő gardedám nélkül – ismételte meg Preston, és szigorúan összehúzta a szemét. – Aztán megcsókoltad. És nehogy megint a szavamba vágj! Lehet, hogy ő kezdte, de te is részt vettél benne. Ez a két tény már önmagában tönkreteszi a lány jó hírét, ha nem jegyzed el. Tehát most felteszem a kérdést, fiam: ugye már eljegyezted? Raphael jól tudta, hogy ez mit jelent. Az apja tulajdonképpen ráparancsolt, hogy nősüljön meg. – Mesélt Forton valamit erről a lányról, akit szerinted most a családba kell hoznom? – kérdezte magába roskadva. Preston vállat vont. – Arra gondolsz, hogy Londonban még senki sem látott nála szebb leányzót?

– Nos, igen, erre is. – És ezért egy kicsit fenn hordja az orrát. – Igen, nemrég még ilyen volt. – És elég házsártos természete van. – Már nem. – Tényleg? Nos, akkor máris jobban érzem magam a váratlan és kéretlen frigy miatt. – Én a helyedben nem örülnék. Valószínűleg ki akarja tekerni a nyakamat, ha megtudja, hogy összeházasodnunk. De lehet, hogy mindenképpen meg akar ölni. Az is előfordulhat, hogy visszautasít, és nem érdeklik a következmények. – Ez képtelenség. – Fogalmad sincs róla, milyen fúria lesz, amikor elragadja az indulat. – Én sem neveltem egy ostoba fiút. Biztos vagyok benne, hogy az elbűvölő természeteddel meg tudod győzni.

38. FEJEZET

aphael még egy napot a családjával töltött. Opheliáról többé nem kellett beszélnie, mégsem tudta kiverni a fejéből a lányt. Az apja azért nem kérdezősködött az ügyről, mert Raphael az első beszélgetésük során több órát töltött a dolgozószobában, és mindent elmesélt róla. Elmondta, hogy mit tett, és azt is megmagyarázta, hogy miért. Azonban továbbra sem tudta megváltoztatni Preston véleményét, aki még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy Raphaelnek feleségül kell vennie Opheliát. Ugyanakkor biztos volt abban, hogy az apja nem ellenkezne, ha mégis találna valami kiutat a házasságból, káros következmények nélkül. Csak egy dolgot nem említett, és remélte, hogy sosem kell bevallania: azt, hogy lefeküdt a lánnyal. Az apja régi vágású ember volt, és ha megtudná, azonnal összeboronálná őket. Mire észbe kapna, már össze lenne kötve az élete Opheliával. De Lord Forton elbeszélése alapján nem úgy tűnt, mintha Ophelia állna a szóbeszéd mögött. A lány haragszik rá a fogadás miatt, és ezt nem is rejtette véka alá. A londoni pletykák bizonyára tovább fokozzák a haragját. Raphael lenyelte volna a keserű pirulát, és felajánlja neki a házasságot, ha a lány őt hibáztatja, és kompromittálva érzi magát. Nem volt szokása szűz grófkisasszonyokat elcsábítani. Sőt a szüzeket mindig nagy ívben kikerülte, és inkább a tapasztalt nők társaságát élvezte, egészen mostanáig. De Opheliát most valóban kompromittálta. A lány mégis biztosította, hogy titokban tartja az

esetet, és nem akar feleségül menni hozzá. Feltett szándéka, hogy nem választ magának olyan férjet, akinek az apja örülne. És most? Még mindig azzal bosszantja az apját, hogy nem megy Raphaelhez feleségül? Vagy most már annyira megharagudott rá, hogy inkább őt akarja büntetni, és ragaszkodik a házassághoz? Ezt csak akkor derítheti ki, ha beszélgetnek. Ha Ophelia egyáltalán hajlandó szóba állni vele. De lehet, hogy előbb megpróbálja megölni. Visszaindult Londonba, hogy megakadályozza a házasságot, mégsem tudta kiverni a gondolatot a fejéből. Házasság Opheliával? Teljesen kizárt. Még nem áll készen arra, hogy megállapodjon. Ki akarja élvezni az agglegényéletet. Ugyanakkor furcsának találta, hogy egyáltalán nem vágyott más nők társaságára. A pokolba! Tudta, hogy hiba volt lefeküdni vele. Ő a legjobb, a legkülönlegesebb, a legszellemesebb, a leggyönyörűbb, a legszenvedélyesebb nő, akivel valaha találkozott. Utána mindenki más csalódást jelent majd. Hiszen mire vágyhat még, ha már megkapta a legjobbat? Házasság Opheliával? Ez lehet a pokol, de lehet a hetedik mennyország is. – Én is félteném a nyakamat – jegyezte meg Amanda, mintha belelátna a fejébe. A húga is visszajött vele Londonba. Már egy jó órája utaztak, de a lány még nem szólt hozzá, és Raphael annyira elmerült a gondolataiban, hogy teljesen megfeledkezett a jelenlétéről. – Ezt miért mondtad? – nézett a húgára, és felvonta a szemöldökét. – A fogadás miatt. Igen, bevallom: hallgatóztam a dolgozószoba ajtajánál! Miért lepődsz meg ezen, amikor nem voltál hajlandó elárulni nekem, hogy mit csináltok a Nestben Opheliával? Majdnem meghaltam a kíváncsiságtól. – Mennyit hallottál? – Mindent – jelentette ki a lány diadalittas mosollyal. – Lejöttem, miután visszavittem nagymamát a szobájába. Csak azt akartam

megtudni, hogy miért hívtak haza. Nem számítottam arra, hogy minden titkodat hallani fogom. El sem hinnéd, milyen sok helytelenítő pillantást kaptam az arra járó szolgáktól. Annyira lebilincseltek a hallottak, hogy nem is próbáltam úgy tenni, mintha nem hallgatóznék. A férfi haragos pillantást vetett a húgára. – Nehogy bárki más is halljon erről, Mandy! A lány sértett arcot vágott. – Már megint kételkedsz a megbízhatóságomban? Felesleges az aggodalmad. – Sajnálom. – Raphael felsóhajtott. – Eléggé zaklatott vagyok. – Nem csoda. Fontos mérföldkő lesz az életedben ez a váratlan, nem tervezett nősülés. – Nem fogok megházasodni. – De apa azt mondta, hogy… – Jól figyelj ide, kedvesem. Egy: Ophelia valószínűleg nem fog hozzám jönni. Kettő: szerintem helyes volt az első feltételezésed, és biztosan át akarja harapni a torkomat. Semmi kétség. – Jobban szeretném, ha tévednék – sóhajtott fel a lány is. – De nem csodálkozom az indulatain. Hogy tehettél ilyet? Megpróbáltad megváltoztatni az életét egy ostoba fogadás miatt. – Azt hittem, mindent hallottál. – Nos, nagymama visszajött a lépcsőhöz, és onnan szólongatott, mert azt mondtam neki, hogy nemsokára visszajövök. Úgyhogy néhány percre kénytelen voltam elbújni a folyosón. Lemaradtam valamiről? – A Duncannel kötött fogadás csak elindította az eseményeket. Az egész egy igen nemes vállalkozás volt, ha szabad ilyet mondani magamról. De tényleg az ő boldogságát tartottam szem előtt. Tudod, milyen volt korábban, és magad is láthattad a mostani viselkedését. A különbség igencsak feltűnő, nem? – Valóban. Nem győzök csodálkozni, hogy hajlandó volt elfogadni tőled a segítséget. Vagy mégsem? Csak azt mondtad

apának, hogy megvan a szülei engedélye? Istenem, Rafe! Megszöktetted, igaz? Raphael megcsóválta a fejét. – Ez a kifejezés túl erős. Egyébként Ophelia csak néhány napig mérgelődött, aztán rájött, hogy a javát akarom. És olyan arcát mutatta meg nekem, amit kevesen ismernek, sőt talán még senki sem látta. Ha félreteszi a keserűségét, Ophelia tud szellemes és elbűvölő is lenni. És látszott rajta, hogy igyekszik megváltozni. Mire visszatértünk Londonba, már teljesen együttműködött velem. – Azt elmesélte, hogy miért indított az útjára annyi pletykát? – Mindent megbeszéltünk, Mandy. – Akkor elég jól megismerted, igaz? – A lány elgondolkodó pillantással nézett a bátyjára. – Biztos, hogy nem akarod feleségül venni? Hát ez az. Raphael ebben egyáltalán nem volt biztos.

39. FEJEZET

incs elég báli ruhád? – kérdezte Mary, amikor meglátta Opheliát lejönni a lépcsőn. – De igen. Bár be kell még szerezni néhányat a szezon vége előtt – válaszolta Ophelia. – Miért kérded? – Mert estélyi ruha van rajtad – mutatott rá Mary. – Nagyon szép. Ez a kék jól áll neked. De ma este bálba megyünk, és nem lenne jó, ha úgy éreznéd, hogy kilógsz a sorból. Ophelia felnevetett. – Nem ez lenne az első eset, amikor nem az alkalomhoz illően öltözöm. De a bál holnap lesz, mama. Ma este Lady Cade zenés vacsorájára megyünk. – Istenem! Akkor én vagyok túlöltözve. – Mary gyorsan kibújt a köpenyéből, és elővillant a báli ruhája. – Azt hiszem, túl sok meghívást fogadtam el egyszerre. Listát kell írnom, hogy fejben tudjam tartani őket. Csak néhány percet kérek, hogy átöltözzek. Nem tart sokáig, ígérem. Mary felsietett az emeletre. Ophelia elmosolyodott. Az anyja egyszerűen nem szokta meg, hogy meghívásokat fogad el, és el kell hagynia a házát. Az ő erőssége a meghívók kiküldése volt. Ophelia belépett a szalonba, hogy leüljön, míg az anyjára vár, de hamar megbánta ezt a döntését. Ott volt az apja, és éppen egy könyvet olvasott. Amikor meglátta a lányát, gúnyos mosollyal nézett rá.

– Ha én kísérnélek el, nem kéne várnod – jegyezte meg. Úgy tűnik, hallotta Mary szavait. – Egyébként nagyon nevetséges ürüggyel hozakodtál elő, hogy inkább az anyáddal akarsz menni. – Ez nem ürügy. Nem várhatod el, hogy a férj keresésre összpontosítsak, amikor úgy feldühítesz, hogy elriasztom az összes jelöltet. A férfi összeszorította a száját, és eltűnt a gunyoros mosolya. – Nekünk nem kötelező mindig veszekednünk. – Neked sem lenne kötelező basáskodni az életemen, de ez sosem tartott vissza téged. – Elég ebből – mordult fel a férfi. – Ne kezdjük megint. Egyébként ez a szín nagyon jól áll neked. Gyakrabban kellene ilyen árnyalatot hordanod. Egy bókot kapott? Tőle? Ophelia meg akarta csípni a karját, hátha csak álmodik. Szívesen az apja orra alá dörgölte volna, hogy gyakran hord ilyen színű ruhákat, de ő annyira el van foglalva magával, hogy észre sem veszi. Ezért csak haragos arcot vágott, és az apjára förmedt: – Lemaradtam valamiről? Ma reggel még veszekedtél velem, amiért nem tudom megmondani, hogy Raphael mikor jön vissza Londonba. – Igen, pontosan. Te pedig azzal vágtál vissza, hogy nem érdekel, és azt sem bánod, ha soha többé nem teszi be a lábát a városba – zúgolódott Sherman. – Nem ilyen hozzáállást érdemel a leendő férjed. Neked most csak rá kell koncentrálnod, mivel fél London már azt hiszi, hogy el vagytok jegyezve. Úgyhogy mostantól… – Annak a nevetséges szóbeszédnek nincs semmi alapja. – Láttak vele csókolózni a minap. El sem tudom mondani, mennyire boldoggá tett, hogy egyszer végre követted az utasításaimat. – Már többször megcsókoltak. Ez azt jelentené, hogy sok vőlegényem van? – A lopott csókok, amelyeket senki sem lát, nem számítanak. De igenis sorsdöntő, ha egy csóknak szemtanúi vannak.

Ophelia mély lélegzetet vett, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Nem számított erre az átkozott pletykára, de meg volt győződve arról, hogy el tudja hallgattatni a gonosz nyelveket, csak még nem találta ki a módját. De akkor sem fog megint ezen vitázni az apjával. Még mindig sok volt köztük a nézeteltérés, de az utolsó néhány napban az apja nem volt olyan kemény vele. Minden bizonnyal azért, mert elégedettséggel töltötte el, hogy az emberek a lányáról és Raphaelről pletykálnak. Arra számított, hogy így már biztos a házassága Norford következő hercegével, és nem örült, hogy a lánya tiltakozik a frigy ellen. – Ez az új stratégiád? – kérdezte a lány sokkal nyugodtabb hangon. – Úgy feldühítesz, hogy ne is akarjak elmenni itthonról? A férfi felsóhajtott, és hátrahajtotta a fejét a heverő támlájára. – Nem. Tényleg nem értem, miért nem tudunk már normálisan beszélgetni. Miért, mikor beszélgettek normálisan? Szerencsére Mary visszatért, ezért Ophelia nem érezte szükségesnek, hogy válaszoljon az apjának. Mit is tudott volna mondani neki, ami nem hozza ki a sodrából? – Tessék, már itt is vagyok – jelentette be Mary, és megállt az ajtóban. – Mondtam, hogy nem tart sokáig. Ophelia odalépett hozzá, és megigazította a ruhája kivágását. – Csodásan nézel ki, mama. De most már sietnünk kell. Nem akarok elkésni a vacsoráról, amikor itthon sem ettünk. Maryben feltámadt az anyai gondoskodás. – Biztosan nem akarsz enni valamit, mielőtt elmegyünk? Mostanában megszokott, hogy egy társasági eseményen a vendégek csak csipegetik az ételt. Több mint megszokott, gondolta Ophelia. Néhány háziasszony nem is gondoskodik elegendő ételről. De ha tovább halogatják az indulást, Ophelia már nem is akar elmenni. Még mindig nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy fesztelenül társalogjon, és gyakran

könnybe lábadt a szeme. De tegnap óta nem sírt. Amikor a fülébe jutottak a pletykák, a haragja legyőzte a szomorúságát. És még mindig férjet kell találnia. Remélhetőleg Raphael Locke távol tartja magát Londontól egy darabig, és csak akkor jön vissza, ha már tényleg menyasszony lesz, és nem csak azt rebesgetik róla.

40. FEJEZET

gy szót sem akarok beszélni veled! – sziszegte oda Ophelia a férfinak, aki abban a pillanatban foglalt helyet mellette az asztalnál. Rafe akkor bukkant fel a Cade család házában, amikor a vendégek leültek a vacsorához. Az asztal ellentétes oldalán lettek volna, mert az egyetlen szabad szék elég messze esett Opheliától, de a háziasszony az utolsó pillanatban átszervezte az ülésrendet, hogy egymás mellé kerüljenek. Az átkozott pletykák! Őt senki sem kérdezte meg, hogy megerősítse a kósza hírt. Ez már a harmadik eljegyzése lenne abban a szezonban, ami minden valószínűséggel rekordnak számít, ezért valaki igazán érdeklődhetett volna. De úgy tűnt, a feltételezést máris mindenki készpénznek vette, és senki sem tartotta fontosnak az érintettek nyilatkozatát. Az asztal olyan hosszú volt, hogy a huszonnégy vendég egyszerre le tudott ülni a vacsorához. Opheliát nem lepte meg, hogy ha ő rajta van Lady Cade vendéglistáján, akkor Rafe-et is meghívják. Megint csak a pletykák miatt! De legalább Mary a másik oldalán ült. Ophelia gyorsan az anyjához fordult. – Beszélgess velem, mama. Mondj bármit. Tegyünk úgy, mintha belemelegedtünk volna a társalgásba. – Rendben van, drágám. De nincsen abban semmi rossz, ha a nyilvánosság előtt beszélsz Lord Locke-kal. Hiszen gyakorlatilag már családtagnak számít.

Ophelia azt hitte, hogy rosszul hall. Már az anyja is? Ez minden bizonnyal az apja műve. Sikerült meggyőznie a feleségét, hogy a lányuk hamarosan hozzámegy a vikomthoz. Rafe a karját a lány székére tette, és közelebb hajolt, mintha hárman társalognának. – Ezt én is hallottam, Phelia – mondta gunyoros hangon. A lány ránézett, és a rájuk szegeződő számtalan szempár miatt kénytelen volt a férfira mosolyogni. – Azt mondtam, hogy ne szólj hozzám – sziszegte alig hallhatóan. A férfi felsóhajtott. – Nem értem, miért vagy olyan dühös. Illetve értem, de ha jobban belegondolnál, tudnád, hogy tényleg segíteni akartam neked. Az a fogadás csak elindította a dolgot. És nem fogunk kikerülni ebből a kutyaszorítóból, ha nem veszel rólam tudomást. – Hidd el, hogy jobban jársz, ha nem foglalkozom veled – súgta a lány mérgesen. – Hacsak nem akarsz a főszereplője lenni egy olyan kínos jelenetnek, amit még a jövő században is szégyellni fogsz. – Akkor köszönöm szépen, de kihagyom a botrányt az életemből. – Azzal Rafe a másik oldalán ülő férfihoz fordult, és beszélgetésbe elegyedett vele. A lány tátott szájjal bámulta a férfi hátát, és nem győzött csodálkozni. A botrány legkisebb fenyegetésére feladja? Semmit sem hoz fel a saját védelmére, és nem akarja meggyőzni, hogy Duncannel nem szórakoztak rajta? Teljesen felforgatta az életét egy ostoba fogadás miatt, és nem mond semmit, amivel elfogadhatóbbá tenné, amit művelt? Ophelia érezte, hogy a lelkében feltámad a régi énje. A harag és a keserűség annyi éven át uralkodott rajta, hogy nehezére esett most elfojtani. Dühében arra gondolt, hogy elfogadja a következő házassági ajánlatot, amit a sors az útjába hoz, de aztán rájött, hogy senki sem fogja megkérni a kezét, amíg mindenki a mellette ülő ördögi alak jegyesének hiszi. Milyen szörnyű helyzet! Pedig milyen szívesen az

orra alá dörgölné, hogy bárkinek az ajánlatát szívesebben veszi, mint az övét. Nos, ha ez nem lehetséges, akkor inkább hozzámegy feleségül, és Rafe keservesen meg fogja bánni, hogy beleavatkozott az életébe. Nem ez volt az első alkalom, hogy a házasság gondolata felmerült benne, miután hallott a Duncannel kötött fogadásról. Még akkor is ott motoszkált a fejében, amikor két napig zokogott a szobájában. De a bosszúvágy ennél gonoszabb ötleteket is adott neki. El akarta hitetni a férfival, hogy csúfos kudarcot vallott vele, és mégsem nyerte meg azt az átkozott fogadást. Higgye azt, hogy egész idő alatt csak színlelte a „megtérést”, mert vissza akart menni Londonba. A gondolatok azonban nem tettek. A régi Ophelia talán képes lenne ilyesmire, de… Istenem! Rafe miért nem próbálja meg enyhíteni a fájdalmat és a haragot, amit okozott neki? Az anyja megbökte Ophelia karját. – Az étel már öt perce itt áll előtted az asztalon. Pedig azt mondtad, hogy nem akarsz lekésni a vacsoráról. Jól vagy? – Remekül. – Ophelia felvette a villáját. – Csak egy kicsit elkalandozott a figyelmem. – Talán az én romlásomat tervezgeted? – szólalt meg Raphael a másik oldalán. Tehát még mindig figyel minden szavára? A lány haragos pillantást vetett rá. – Hogyan találtad ki? Az együgyű férfiak nem szoktak ilyen éleslátóak lenni. – Visszatértél a régi énedhez, és megint sértegetsz? – Honnan tudod, hogy visszatértem? Tényleg azt hitted, hogy megnyerted azt a nyavalyás fogadást? Hát ennyit arról, hogy a bosszúálló gondolatokat a fantázia világában tudja tartani. Ophelia elszörnyedt a saját szavain, ugyanakkor nem kis kárörömmel állapította meg, hogy a sértése célba talált. A férfi összeszorította a száját, az arca megfeszült, és a tekintete már nem volt barátságos.

– Te indítottad útjára ezt a pletykát? – kérdezte halk, fenyegető hangon. – Tehát mégsem vagy olyan nehéz felfogású? – vágott vissza a lány, és egy gúnyos mosollyal tetézte az epés megjegyzését. – De mi volt a célod? Hiszen nem akarsz hozzám jönni feleségül. – Még arra is képes lennék, hogy szenvedni lássalak. És az csak a kezdet, hogy megfosztalak a nagy becsben tartott, szabad agglegényéletedtől. A férfi erre felpattant, megragadta Ophelia kezét, és kivonszolta a helyiségből, nem törődve a döbbent nézőközönséggel. A lány meg sem tudott szólalni. Te jóságos ég! Ő csak fenyegetőzött, hogy jelenetet rendez, de a férfi tényleg megtette! Raphael Lord Cade dolgozószobájába vezette Opheliát, és becsukta mögöttük az ajtót. A helyiségbe érve a lány kitépte a kezét a férfi szorításából, és rátámadt. – Teljesen megőrültél? – Igen, úgy látszik. – Tényleg elment az eszed? – Közel állok hozzá. – Most újabb táptalajt adtál a szóbeszédnek! Ezt azért fel tudod fogni? – Nem. Éppen most találtam meg a kiutat. A szerelmesek összekaptak, nem tudnak kibékülni, s a többi. – És mi lenne erre a magyarázat? Mert most az egyszer meghazudtolom magam, és hajlandó vagyok megtenni, amire kényszerítenek! A férfi egy pillanatig meghökkenve bámult rá, sőt majdnem elmosolyodott, de aztán mérgesen felmordult: – A pokolba, Ophelia! Képes lennél rá? – Miért ne? Másra is képes voltam. Például elhitettem veled, hogy megnyerted a fogadást! Olyan könnyű volt, hogy egy színésznőnek is dicséretére vált volna. Azt hiszem, pályát tévesztettem.

A férfi szigorú pillantással nézett rá. A lány majdnem meghátrált, mert kezdte kényelmetlenül érezni magát. Ha nem lett volna olyan mérges, akkor valószínűleg befejezi a félrevezető színjátékot. De a harag még mindig tombolt benne, ezért gúnyos mosolyra húzta a száját. – Milyen érzés, ha sarokba szorítanak, és nincs menekvés? Nem túl kellemes, ugye? – gúnyolódott. – Te is ezt tetted velem, te aljas gazember! És miért? Hogy megnyerjél egy átkozott fogadást? Valaki bekopogott, valószínűleg Ophelia anyja. Vagy talán Lord Cade, akinek nem tetszik, hogy elfoglalták a dolgozószobáját. Rafe az ajtónak támaszkodott, hogy ne tudjon senki benyitni. – Egy pillanat! – kiáltotta ki barátságtalan hangon, mire a kopogás abbamaradt. – Kérlek, gondold ezt át egy kicsit jobban. – A férfi igyekezett nyugodt hangon beszélni. – Egy bosszúból kötött házasság sokkal több nyomorúságot hoz, mint hinnéd. És tudom, hogy képes vagy rá. Nemrég még azért nem akartál hozzám jönni, hogy az apádat bosszantsd. Most a haragod ellenem irányul. Lehet, hogy örömöd leled a bosszúban, de ne feledd, hogy az egész hátralévő életünkről van szó, Phelia. – Nem érdekel! – Nem is vagy hajlandó átgondolni, mire készülsz? – Csak arra tudok gondolni, hogy téged szenvedni lássalak! – Rendben. Akkor miért várjunk vele tovább? A férfi esélyt sem adott Opheliának, hogy megkérdezze, mire céloz. Megragadta a kezét, és visszavitte az étkezőbe, ahol minden további teketória nélkül bejelentést tett: – Opheliával úgy döntöttünk, hogy ma este fogadunk örök hűséget egymásnak. Ha valaki szemtanúja akar lenni az egybekelésünknek, azt szívesen látjuk.

41. FEJEZET

phelia egész életében sokat szenvedett a heves természete miatt. Mindig meggondolatlan kijelentéseket tett, amelyeket nem volt hajlandó visszavonni, a vélt vagy valós sérelmei és a saját konoksága miatt. Utána persze gyötörte a bűntudat, és nagyon bánta a dolgot. De most a következmények sokkal komolyabbak voltak Néhány perc múlva feleségül ment Raphael Locke-hoz, Lynnfield vikomtjához, egy bíró házának szűk előcsarnokában, mert a férfi apjának volt egy különleges engedélye, ami lehetővé tette az azonnali egybekelést. Csak Lady Cade és Mary Reid vett részt a hevenyészett szertartáson. A többi vacsoravendéget annyira megdöbbentette a hír, hogy nem kísérték el őket. Lady Cade azonban kapott az alkalmon. Ez lesz a szezon legnagyobb szenzációja, és ő első kézből értesülhet minden részletről, egészen a boldogító igen kimondásáig. Ophelia nem így képzelte el az esküvőjét. Mindig arról álmodott, hogy egy hatalmas templom feldíszített széksorai között vonul az oltárhoz, egy káprázatosan szép esküvői ruhában. A jelen lévő hajadonok boldogan mosolyognak rá, mert örülnek, hogy végre megszabadulnak a vetélytársuktól, a fiatalemberek pedig búslakodnak, hogy más nyerte el a kezét. A valóságban egy meglehetősen szegényes szertartás zajlott le, ami inkább egy sietős ügyintézésnek tűnt, minden pompa nélkül. A bíró anyja egész idő alatt a szomszéd helyiségben horkolt! Valószínűleg ezért nem hívták

be őket a szalonba, hogy ott fogadjanak örök hűséget egymásnak. Ha egyáltalán házassági fogadalomnak nevezhető az, ami történt. Talán csak megígérték egymásnak, hogy egy későbbi időpontban összeházasodnak. Ophelia olyan kába volt, hogy nem tudta felfogni az eseményeket, és alig értette az elhangzottakat. De az egész meglehetősen véglegesnek tűnt, és a lány örült, hogy az apja nem volt ott. Így legalább nem örvendezhet, hogy végre megkapta, amit ő akart. A szánalmas szertartás után hazavitték Lady Cade-et, és Mary egész úton idegesen fecsegett a hintóban. Az ifjú házasok egy szót sem szóltak egymáshoz, és úgy ültek ott, mintha nem történt volna semmi különös. Néha beszálltak a beszélgetésbe, de kizárólag Lady Cade kedvéért. Illetve csak Rafe társalgott. Ophelia csak akkor szólalt meg, ha az anyja megbökte, ahogy a szertartás alatt is minden szót a szájába kellett adni. A kábasága ellenére is tudta, hogy szükséges a beleegyezése, mert csak úgy érvényes a dokumentum, amit aláírtak. Amikor reggel elterjed a hír, Lady Cade mindenkinek elmeséli majd, hogy a szertartás sietős volt, és egyáltalán nem illett egy herceg fiához, de olyan romantikus, hogy a pár nem tudott várni. Milyen megható ez a türelmetlenség! Kínos csend telepedett rájuk, miután kitették Lady Cade-et a háza előtt. Még jó, hogy csak néhány saroknyira volt tőlük a Reid család otthona. Ott azonban Rafe nemcsak Maryt segítette ki a hintóból, hanem Opheliát is. – Most edd meg, amit főztél – sziszegte dühösen a lány fülébe, majd becsapta az ajtót, és a hintó elhajtott. Nem havazott, hideg sem volt, Ophelia mégis úgy érezte, hogy odafagy a járdához. Aznap este egyik megrázkódtatás érte a másik után, de ez az utolsó már túl sok volt. Ha feleségül vette, miért vitte vissza a szüleihez? Vagy mégsem házasok? Nem értette a bíró minden szavát, mert túlságosan kába volt az eljárás alatt. Mary átölelte a lányát, miközben a vikomt távolodó hintója után néztek.

– Nem értem, mi történt – ismerte be Mary zavartan. – Ha az apád nem győzött volna meg arról, hogy hozzámész ehhez a férfihoz, nem engedtem volna, hogy ilyen sietősen a bíró házához vigyen. Mire gondoltál, Pheli, amikor beleegyeztél ebbe? Beleegyezett? Valójában ő rángatta bele Rafe-et a házasságba. Azt hazudta, hogy ő terjesztette a pletykákat, pedig nem volt hozzájuk semmi köze. Mi ez, ha nem beleegyezés? Ráadásul megfenyegette, hogy megfosztja a szabadságatól, mert szenvedést akar okozni neki. Mégsem számított arra, hogy a férfi így válaszol a meggondolatlan kijelentéseire. Igazából nem akart ő mást, csak megsérteni Rafe-et, és visszaadni neki a fájdalmat, amit okozott. – Most tényleg férjhez mentem, mama? – kérdezte Ophelia sírós hangon, és még mindig kábán nézte az üres utcát. – Vagy ez csak egy előzetes eljárás volt, amire szükség van a tényleges esküvő előtt? Talán ez egy hivatalos ígéret, hogy össze fogunk házasodni, és tanúk előtt írásba kellett fektetni? – Én sosem hallottam ilyesmiről – ráncolta a homlokú Mary. Talán csak egy herceg fiánál szükséges… – Menjünk be, mert megfagyunk. – Mary a ház felé fordította Opheliát. – Ami ma történt, az nem egy előzetes ígéret volt. Csak azt furcsállom, hogy azonnal összeadtak titeket. De nem lep meg, hogy a Locke családnak van egy ilyen különleges engedélye a sürgős helyzetekre. Tudod, az apádat mindig bosszantották ezek az apróságok, a felső tízezer előjogai. Mert neki nincsenek olyan kapcsolatai, hogy beszerezzen ilyesmit. – Akkor neki kellett volna beházasodnia a felső tízezerbe, ahelyett, hogy engem akar feltolni a társadalmi ranglétrán – morogta Ophelia. Mary meghallotta, és elmosolyodott. – Ez is volt a szándéka, kedvesem… De aztán belém szeretett. Ophelia az anyjára pillantott. Még sosem hallotta ezt az apjáról. Maryért feladta a saját céljait? De mielőtt meghatódott volna, eszébe

jutott, hogy igazából sosem adta fel a tervét, csak a lánya kötelességévé tette az álmai megvalósítását. Mary szomorúan felsóhajtott, miközben a hallban állva levették a köpenyüket. – Ennyit a nagyszerű esküvőről, amit szervezni akartam neked. Még fel sem tudom fogni, hogy sosem lesz rá alkalmam. Ophelia szörnyű bűntudatot érzett. Mary erőssége és egyetlen szórakozása a nagyszabású események szervezése. Természetes, hogy a lánya esküvője lett volna a legfontosabb számára. De nem élvezhette ki ezt a remek alkalmat, és csak tanúja volt a szertartásnak. – Sajnálom – suttogta Ophelia. – Ne szomorkodj, kedvesem. Nem a te hibád, hogy az a fiatalember olyan türelmetlen volt. Láttam rajtad, hogy te is ugyanúgy meg vagy lepve, mint a jelenlévők. Inkább azt a különleges engedélyt hibáztatom. Ha az embernek egy ilyen dokumentum lapul a zsebében, nagy kísértést érez, hogy felhasználja. Ophelia nem tudta tovább elviselni a bűntudatot, és kifakadt. – Rosszul látod a történteket, mama. Nem volt ebben semmi romantikus. Mary értetlen arcot vágott. – Ezt hogy érted? – Nem gondoltál bele, hogy miért hagyott itt veled, ahelyett, hogy hazavitt volna magával? – Dehogynem. Éreztem rajta némi haragot, amit hősiesen próbált leplezni. De biztosan megvan rá az oka. – Nagyon is jó oka van rá! Mert egyáltalán nem akart feleségül venni, ahogy én sem akartam hozzámenni. Az én haragos megjegyzéseim indították erre a lépésre, bár a városban terjengő szóbeszédek is besegítettek. Mary csak egy dolgot hallott meg. – Tényleg nem akartál hozzámenni?

– Nos, talán szívesen lettem volna a felesége, ha apa nem ragaszkodik annyira hozzá. És ha Rafe-fel megtaláljuk a közös hangot. Közel jártunk hozzá, hogy mindketten ugyanazt akarjuk, de azt hiszem, nem így volt megírva. – De azért szereted? Már megint ez a kérdés! Mit válaszoljon rá? – Tényleg nem tudom. Még egy férfival sem éreztem magam ilyen jól, és nagyon élveztem, hogy nem kell ügyelnem minden szavamra. Ugyanakkor még soha senki sem dühített fel ennyire. Rafe szélsőséges érzelmeket vált ki belőlem. Átéltem vele néhány csodálatos percet, amit sosem fogok elfelejteni. Kihozza belőlem a gyereket, a lányt és a nőt. Minden érzelmemre hat, nem csak egyre. – Istenem… – Mary csak ennyit mondott, mintha mindent értene, mintha Ophelia egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolt volna. Pedig a lány úgy érezte, hogy összefüggéstelenül beszélt. – Ilyen korán hazajöttetek? – hallották meg Sherman hangját. A férfi a lépcső tetején állva nézte őket. – És az előcsarnokban állva csevegtek? – Ó, te jóságos ég! – súgta Mary Opheliának. – Csak most döbbentem rá, hogy Sherman nem volt ott az esküvődön. Nagyon dühös lesz! Ez volt az egyetlen jó dolog ebben a borzalmas napban, gondolta Ophelia.

42. FEJEZET

aphael eloltotta az olvasófotel mellett álló lámpát. A hálószobában már csak a kandallóban parázsló tűz világított. A rumosüveg ott volt mellette. Szívesebben ivott volna konyakot, de a dolgozószobája sötét volt, amikor bebotorkált. Fel akart markolni néhány üveget, de csak kettő akadt a keze ügyébe. Az egyiket leverte, és nem találta meg a padlón, a másikat felvitte a szobájába. Ha később megint lemegy, visz magával lámpát, hogy megnézze, mi történt a többi itallal a mindig jól felszerelt bárszekrényében. Aznap éjszakára nem lesz elég egy üveg, sőt talán kettő sem. Feleségül vette Ophelia Reidet… aki most már Ophelia Locke. Jóságos ég, teljesen elment az esze? Pedig megszabadulhatott volna tőle, csak be kellett volna jelentenie, hogy kibékíthetetlen ellentétek támadtak közöttük. Senki sem kételkedett volna az igazában, aki ismeri a lányt. De valahol a lelke mélyén volt egy nevetséges elképzelése, hogy a házasságuk jó lehet, méghozzá olyan jó, hogy a legszerencsésebb fickónak érezheti magát az egész világon. De a valóság egészen más. Most már tudja, hogy egy igazi rémálom lesz. Szólnia kéne a házvezetőnek, hogy készítse elő a házat egy hölgy fogadására. Raphael legyintett, és inkább ivott még egy pohár rumot. Isten őrizzen, hogy idehozza azt a hárpiát! És azt sem fogja elárulni neki, hogy még mindig vágyik rá, és alig tudja visszafogni magát, ha a közelében van. Ha távol lesz tőle, könnyebben ellenáll a

kísértésnek. Hol van megírva, hogy a feleségével kell élnie? Ha a szülei nem akarják tovább eltartani, majd talál neki egy helyet, de az nem a saját házában lesz. Sosem volt híján a pénznek. Az örökölt címét a családjában hamar át szokták adni az elsőszülöttnek. A ranghoz egy hatalmas birtok és több ingatlan járt, amelyek mind rendszeres bevételt hoztak. A családi hagyomány szerint korán megtanították neki a vagyonnal járó felelősséget, így már jóval a felnőttkor elérése előtt a maga ura lett. A londoni ház is az örökségéhez tartozott. Nem kellett megvásárolnia, de a berendezésére nem sajnálta a pénzt. Egy igazi férfinak való otthont teremtett belőle, amely illik az agglegényéletéhez. Viszont nem megfelelő egy nőnek, főleg egy olyan nőnek, aki puszta rosszindulatból tönkretenné, mert minden cselekedetét a gyűlölet vezérli. Szerette ezt a házat, és nem akarta, hogy Ophelia bosszúállásának az áldozata legyen. A férfi lehajtott még egy pohár rumot. Tisztában volt vele, hogy a gondolatai egyre összefüggéstelenebbek. Azt remélte, hogy az alkohol egy kis békességet hoz neki, mielőtt reggel szembe kell néznie a valósággal. De egyelőre nem érezte az áldásos hatását, ezért ivott még egyet. Holnap mindenki a házasságáról fog beszélni. Az ilyen hírek nagyon gyorsan terjednek. Fogalma sem volt, hogyan fogadja majd a gratulációkat, hiszen inkább részvétnyilvánításra lenne szüksége. Írnia kell egy rövid levelet az apjának, de attól tartott, hogy most csak olvashatatlan sorokat tudna a papírra vetni. Majd holnap. Kezdte magát rosszul érezni, amiért Opheliát a szüleinél hagyta. Idegen volt számára ez a gyűlölködés, de olyan jólesett bosszút állni rajta. A lány rosszindulatból kényszerítette bele a házasságba, ő pedig megtagadja tőle az egyetlen dolgot, amire vágyott, és nem teszi lehetővé, hogy kikerüljön az apja fennhatósága alól. Tökéletes bosszú, csak túl kegyetlen. Nem hagyhatja ott sokáig, de az otthonába sem fogja hozni. Arról szó sem lehet! Majd talál neki egy helyet, ahol kedvére gyűlölködhet,

és ő nem látja, nem is tud róla. Nem fog vele egy fedél alatt élni, amikor egyetlen szavában sem bízhat. Még mindig nem tudta elhinni, hogy így lóvá tette. Tényleg elhitte, hogy megváltozott, őszintén megbánta a korábbi bűneit, és igazat mondott neki. Azt hitte, hogy sikerült legyőznie a saját rossz természetét, de hazugság volt az egész. Hogyan élhetne együtt egy ilyen álnok nőszeméllyel? – Hazaszaladtam, mihelyt meghallottam a hírt. Gratulálok! Raphael felnézett, és a húgát pillantotta meg, aki bekukucskált az ajtón. – Ne csináld ezt. – Mit? – Ne gratulálj. De gyászolhatsz velem, ha akarsz. És kérlek, ne vágj ilyen vidám arcot. – Be vagy rúgva – állapította meg a lány, és bejött a szobába. – Talált, süllyedt. Tiéd a két pont. – Tényleg részeg vagy. De miért? És hol van ő? – Amanda az ágy felé pislantott. – Itt nem fogod megtalálni – morogta a férfi. – De ha azt hitted, hogy itt van, akkor miért nem kopogtál, mielőtt berontasz? – Én nem szoktam sehová berontani – tiltakozott a lány felháborodott arccal. – Most mégis azt tetted. – Nem igaz. Többször kopogtam, és amikor nem válaszoltál, azt hittem, hogy már alszol. De nem voltam benne biztos, és annyira szerettem volna osztozni az örömödben, hogy… – A lány észrevette a bátyja komor arcát, és elhallgatott. – Vagy nem kéne örülnöm? – Nem. – De én kedvelem őt. – Azelőtt ki nem állhattad. – Azóta viszont jól elbeszélgettünk. A férfi felhorkantott.

– Egy szavát se hidd el, Mandy. Megrögzött hazudozó, tapasztalt szélhámos és remek színésznő. Képes elhitetni veled, hogy süt a nap, amikor borult az ég. Egyébként honnan tudtad meg ilyen hamar? – Egy fiatalember berontott a helyiségbe, ahol éppen vendégeskedtem, és fennhangon közölte a hírt. Aztán mindenki kérdezgetni kezdte, mire ő elmesélte, hogy a Cade-vacsorán történt. Bejelentetted a szándékotokat, és mindenkit meghívtál a bíró házába, hogy szemtanúi legyenek a nagy eseménynek. Lady Cade veletek is ment. Ekkor természetesen minden szempár rám szegeződött, és láttam, hogy a jelenlévők neheztelnek rám, amiért egy szót sem szóltam nekik erről. Nagyon kínos volt, de megbocsátok neked. Bár egyáltalán nem örültem, hogy… Boldog vagy? – Boldognak tűnök? A lány aggódó arcot vágott, és leült a fotel karfájára. – Mi történt? Valami miatt mégsem tudtad elvenni? – Nem erről van szó – rázta meg a fejét a férfi. – Megakadályozhattam volna, ha nem vagyok olyan dühös, de mégsem tettem ellene semmit. – Ő is tudta, hogy ez furcsán hangzik, ezért magyarázkodni kezdett, de elveszítette a fonalat, és inkább feladta. Kábán a húgára nézett, és felemelte a mutatóujját. – Hadd adjak egy jó tanácsot, kedvesem. Sose hozzál komoly döntést, amikor haragszol. – Azt hittem, hogy kedveled. Nem győztél áradozni az új Opheliáról. Én is találkoztam vele, és be kellett látnom, hogy igazad van. Nemcsak megváltozott, hanem mintha kicserélték volna, és egy egészen más személy lenne. – Hazugság! Nem is létezik az a nő, akit én kedveltem. Csak egy ámítás volt, egy nagy csalás. Amanda a bátyjára nézett, és felvonta a szemöldökét. – Biztos vagy ebben? Most arról a nőről beszélünk, aki tudomást szerzett a fogadásról, és ezért legszívesebben átharapná a torkodat. Az előbb azt mondtad, hogy remek színésznő. Talán Ophelia most színleli a gonoszt.

43. FEJEZET

át nem érted, Sherman? – győzködte a férjét Mary. – Sírva aludt el, szegény. Egyáltalán nem örül, hogy így alakultak az események. – Én talán igen? Az étkezőben voltak, és gépies mozdulatokkal reggeliztek, mert nem érdekelte őket az eléjük tett étel. Előző este Mary elmagyarázta a férjének a történteket, már amennyit fel tudott fogni belőle. De a lényeget megértette. A férje nagyon mérges lett, és a hangulata reggelre sem javult. Mary nem szokott hasonló hangnemben reagálni a férje mogorvaságára, de most ő is ugyanolyan ideges volt, csak más okból. – Az évszázad legnagyszerűbb esküvője lehetett volna az övé – folytatta Sherman a dohogást. – Talán még a királyi család tagjai is részt vettek volna rajta. Fel tudod fogni, milyen lehetőséget szalasztottunk el? – Most az egyszer nem gondolnál inkább a lányodra, mint az átkozott lehetőségekre? Mary ritkán kiabált a férjével. A lányával ellentétben, ő nem szokott kijönni a sodrából, és nem voltak heves érzelemkitörései. Ha nagy ritkán mégis előfordult, Sherman azonnal meghunyászkodott, ahogy most is. A férfi mintha összement volna a székén, az arcáról eltűnt a haragos kifejezés, és aggódó pillantást vetett a feleségére. – Vidd el vásárolni – motyogta. – Az mindig felvidítja a nőket.

– Milyen cinikus megoldás, Sherman. A férfi elpirult. – De segít, nem? – A kisebb megrázkódtatások esetén talán igen, de ezt a tragédiát aligha lehet mellékesnek nevezni. Ráadásul nem most sírt először ezen a héten. Tudd meg, hogy nem volt beteg, amikor napokig a szobájában gubbasztott. Hallott valamit, ami nagyon felzaklatta. – Mit? – Fogalmam sincs. Nem volt hajlandó beszélni róla, és úgy tett, mintha csak egy semmiség lenne. De még sosem láttam ilyen dühösnek, és elkeseredettnek… Csak akkor, amikor eljegyezted MacTavishsel. A férfi megint elvörösödött. – Kérlek, ne hozd fel ezt, kedvesem. MacTavish nagyon jó parti lett volna, ha Ophelia ad neki egy esélyt. – Ez már nem oszt, nem szoroz. Most azért van elkeseredve, mert egy olyan férfi felesége lett, aki egyértelműen nem akarja őt. A férfi kihúzta magát, és felháborodott arcot vágott. – Nem tudom elhinni, hogy létezik olyan férfi, aki ne akarná azt az angyalt. Mary felvonta a szemöldökét. – Tényleg angyalnak látszik, de te is tudod, hogy a szokatlan gyermekkora, amit főleg neked köszönhet, meglehetősen gőgössé és gorombává tette, ráadásul bizalmatlanná mindenki iránt. – Engem hibáztatsz mindenért? – Nem, csak azért, amiről te tehetsz. Számtalanszor figyelmeztettelek, hogy ő nem egy csecsebecse, amit mindenkinek büszkén mutogathatsz. Akkor is felnőttként bántál vele, amikor még gyerek volt. Fiatalembereket hoztál ide, hogy minél több házassági ajánlatot zsebelhess be, amikor ez még túl korai volt számára. – Ha tudni akarod, engem is bosszantott a rengeteg ajánlat. – Akkor szerinted ő hogyan érezhette magát? Hírhedtek a szócsatáitok, ha nem tudnád. Az egész utca ezen nevetgél.

A férfi megint vörös lett. – Már nem volt olyan robbanékony, amikor visszatért a Locke családtól. Te is észrevetted? Szinte rá sem ismertem. Az asszony megcsóválta a fejét. – Te sosem láttad a természete szelíd oldalát, mert mindig feldühítetted. Egyébként tényleg feltűnő volt a változás a hazatérése után. Sokkal lágyabb lett, mintha elveszítette volna a tüskéit. – Talán a Locke család felsőbbrendűsége lenyűgözte, és valahogy alázatosságra késztette? – gondolkodott hangosan a férfi. Az asszony megint megcsóválta a fejét. – Nem hiszem, hogy erről lenne szó. A vikomtot és a húgát kivéve még nem is találkoztunk velük, úgyhogy ne tégy elhamarkodott megállapításokat a családról, mert lehet, hogy tévedsz. A férfi vállat vont. – Akkor mi változtathatta meg? Tényleg nem árult el neked valamit? – Az anyja vagyok, Sherman, nem a legjobb barátnője. Szeretném, ha másképp lenne, de ritkán avat a bizalmába. Mary már kiadta a haragját, és most elszomorodott a lánya helyzetén. A hangja is bánatos lett, amikor újra megszólalt. – Opheliának idáig nem volt valami boldog az élete, Sherman. Ezt beismered? Olyan gyönyörű, mint egy festmény, mégis ő a legboldogtalanabb gyerek, akit ismerek. – És én mit tehetek? – Azon kívül, hogy feldühíted? Elnézést, nem akartalak megbántani, de biztosan te is belátod, hogy csak veled viselkedik úgy, mint egy fúria. És nem tudom, most hogyan segíthetnénk neki. Az a furcsa, hogy szerintem szereti a vikomtot. Nem vallotta ezt be nekem, de láttam, hogy ragyog a szeme, amikor róla beszél, így még inkább nem értem, hogy Ophelia miért van most itt velünk, míg Raphael elhajtott, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, a lányunknak igaza van, és a vikomt tényleg nem akart megnősülni. Csak az ostoba szóbeszéd miatt vette el a lányunkat, amelyeket te

terjesztettél, amikor minden barátodnak elújságoltad, hogy a Locke családnál vendégeskedik, és reményeid szerint menyasszonyként fog visszajönni. A férfi arca most már szinte lángolt. – Meglátogatom Locke-ot, hogy kiderítsem, merről fúj a szél. – Nem tartom jó ötletnek – tiltakozott a felesége. – A végén még tovább rontasz a helyzeten. – Ám ezután ő is elvörösödött az indulattól, és hozzátette: – De ha a elkövetkező néhány napban nem jön el a lányunkért, hogy magához vegye, akkor én fogom meglátogatni, és megmondom neki a magamét. Nem tűröm, hogy a lányomat nevetség tárgyává tegye. Mert most úgy tűnik, mintha Ophelia nem felelne meg a kényes ízlésének.

44. FEJEZET

em vagy még fent? Sadie azt mondta, hogy már felkeltél. Ophelia gyorsan felült az ágyban. Nem aludt, és tudta, hogy dél felé jár az idő, de nem szívesen nézett szembe a nap megpróbáltatásaival. Most sem örült, amikor meglátta Jane és Edith arcát. A két lány alig tudta leplezni az izgatottságát, amikor belépett a szobájába. Tehát tudják, hogy mostantól Lady Locke-nak hívják. – A szolgálóm szerint fel kellett volna már kelnem, és azért engedett be titeket, hogy így vessen véget a lustálkodásomnak – magyarázta Ophelia, és még egy ásítást is színlelt az élethű alakítás kedvéért. – Keveset aludtál, ugye? – vigyorgott Jane. Jane és Edith elfoglalta a megszokott helyét a kis reggelizőasztal mellett. Sadie hagyott ott egy tálcát, amikor utoljára megpróbálta kikönyörögni az ágyból. Ez egy elég merész megjegyzés volt Jane részéről, mert egyértelmű utalást tett a nászéjszakára. Szerencsére Opheliának nem kellett válaszolnia rá, mert Edith nem tudta tovább elfojtani az izgatottságát, és felkiáltott: – Olyan szerencsés vagy! – Nemrég tudtuk meg, hogy eljegyzett téged – magyarázta Jane. – El sem hiszem! Senki sem említette nekünk, mert azt hitték, hogy biztosan értesültünk már róla. Most pedig ez történt! – De nem számítottunk arra, hogy itt találunk – vette át a szót Edith. – Ma reggel elmentünk a Locke-házhoz, hogy ott látogassunk

meg. De a lakájnak fogalma sem volt, hogy miről beszélünk. Amikor közöltük vele, hogy hozzámentél Lord Locke-hoz, kis híján hazugnak nevezett minket. Végül csak annyit mondott, hogy még nem hallott róla, ezért nem is lehet igaz. Ki kell majd rúgnod azt az embert. Nem érdekel, hogy csak a munkáját végezte, akkor is elég gorombán viselkedett. – Tehát miért vagy itt, és miért nem találtunk ott? – szegezte Opheliának a kérdést Jane. Ophelia halkan felsóhajtott, és kitérő választ adott. – A háza még nem áll készen a fogadásomra. – Sejthette volna, hogy a barátnői nem hagyják annyiban a dolgot. – Tényleg? – Edith elgondolkodva ráncolta a homlokát. – De hiszen a húga is nála lakik. – Amandának mindegy. De Rafe azt akarja, hogy minden tökéletes legyen, amikor én odaköltözöm. Fontos neki az első benyomás, meg ilyenek… Én nem tiltakoztam. A nászéjszakánkat viszont megtartottuk. Ophelia azonnal elpirult, de nem a kényes téma miatt, bár a két lány biztosan azt hiszi, hogy elszégyellte magát. Azért jött zavarba, mert nem mondott igazat. Miért folyamodik megint hazugságokhoz? Mert nem akarja, hogy a két vendége szánakozzon rajta, ha megtudja az igazat. Ezért gyorsan témát váltott. – Nagyon korán keltetek ma reggel, ha máris meghallottátok a hírt. – Viccelsz? – nevetett fel Edith. – Még tegnap este megtudtuk. – Lady Cade vendégei szétszaladtak a szélrózsa minden irányába, hogy elújságolják a szenzációt – tódította Jane. – Tudod, hogy az előkelő körökben milyen fontos a jól értesültség. Tulajdonképpen kétszer is hallottunk rólatok tegnap este. Először azt, hogy elindultatok a bíróhoz, aki összead titeket. – Aztán alig egy órával később megtudtuk, hogy már meg is történt az egybekelés – vette át a szót megint Edith. – Néhány vendég

ott maradt Lady Cade házában, és megvárta, míg a hölgytől személyesen hallja a hír megerősítését, hiszen ő szemtanúja volt az eseményeknek. Aztán persze ők is siettek terjeszteni a hírt. – És nem fogod elhinni, mi történt! – folytatta Jane, az izgalomtól csillogó szemmel. – Tegnap este megkaptam az első házassági ajánlatomat, rögtön azután, hogy kiderült a házasságod. Lord Even kérte meg a kezem. Nem mintha érdekelne, de ez egy biztató kezdet. – Engem is meglátogatott két korábbi rajongód ma reggel – újságolta Edith. – Nagyon meglepődtem, de örültem neki. Kicsit csalódottak még, de legtöbben már rájöttek, hogy rólad ugyan lekéstek, mégis meg kell nősülniük. – Tehát mi is találhatunk magunknak férjet ebben a szezonban. Igaz, már nem sok időnk maradt, de akkor is megnyílt előttünk a lehetőség. Ophelia hallgatta őket, és nézte, milyen izgatottan örvendeznek, hogy megkaphatják az ő „maradékát”. Miért nem gyűlölik? A híres szépsége miatt akadályozta az érvényesülésüket, és lehetetlenné tette, hogy férjet találjanak maguknak. Addig nem is foglalkoztak azzal, kihez szeretnének férjhez menni. Mindketten beletörődtek, hogy addig nem lesz esélyük, amíg Ophelia férjhez nem megy. Milyen szomorú! Pedig nem kellett volna így lennie, de ő nem tett ellene semmit, mert igazából egyiknek sem volt igaz barátnője. – Adhatok néhány jó tanácsot – mondta kicsit szégyenlősen. – Talán nem úgy tűnt, de tényleg odafigyeltem a körülöttem legyeskedő fiatalemberekre, és tudom, melyik kedvesebb a többinél, vagy romantikusabb, vagy kiből lesz jó apa. Gondolom, sejtitek, miért tartottam fontosnak ezt a tulajdonságot egy férfiban. – A két lány felnevetett. – De mivel el voltam jegyezve, igazából egyikük sem érdekelt, és nem szégyelltem kérdésekkel próbára tenni őket, így sok mindent megtudtam róluk. – Akadt köztük olyan, akiben megvan mindhárom tulajdonság? – érdeklődött Jane.

– Persze – bólintott Ophelia. – Például Harry Craig tökéletes lenne neked, Jane. Nemcsak remek lovas, de versenylovakat tenyészt a kenti birtokán. Tudom, milyen csalódott voltál, amikor egy esés után a szüleid nem engedtek többé lovagolni, mert eltörted a karodat. Szerintem Harry csak azért érdeklődött irántam, mert tudta, hogy szeretek lovagolni. Szerintem elvárja majd a feleségétől, hogy minden nap kilovagoljon vele. – Opheliának igaza van – bólogatott Edith. – Egyszer beszéltem csak Harryvel, de állandóan a lovakra terelte a szót. Engem eléggé untatott, de emlékszem, már akkor is mondtam neked, Jane, hogy téged érdekelne. – És elég jóképű is – jegyezte meg Jane, és látszott rajta, hogy feltámadt az érdeklődése. – Legalábbis szerintem. – Nekem túl sportos a külseje – felelte Edith mosolyogva. – Mert én inkább tudós típus vagyok. – Jól tudjuk, hogy szívesebben bújod a könyveket, mint hogy bálba járj – ugratta a barátnőjét Jane. – Erről jut eszembe, Edith, hogy neked pedig egy kicsit több figyelmet kéne szentelned Lord Paisley-nek – jegyezte meg Ophelia. – A keresztneve most nem jut eszembe, de egyszer hallottam, hogy a háromezer kötetes könyvtáráról dicsekszik. Azt mondta, ki kellett bővítenie a házát, hogy legyen elég helye a könyveknek. – Tényleg? – kérdezte Edith, és tágra nyílt a szeme a csodálkozástól. – Igen. Az volt a benyomásom, hogy képes lenne beutazni a fél világot, ha meghallja, hogy egy távoli országban beszerezheti azt a könyvet, ami még hiányzik a gyűjteményéből. – És elég sápadt is, úgyhogy remekül összeillenétek – vigyorgott Jane. – Tudod, Pheli, sosem gondoltam volna – szólalt meg Edith, de elhallgatott, és ijedten a szája elé kapta a kezét. – Jaj, bocsánat! Csak kicsúszott a számon.

– Semmi baj – nyugtatta meg Ophelia. – Már nem zavar a régi gúnynév. – Nem? – kérdezte Jane elgondolkodva. – Megváltoztál, Ophelia. Tényleg nagyon más lettél. Még sosem ereztem magam ilyen… ilyen… – Ilyen nyugodtnak – fejezte be Edith a mondatot a barátnője helyett. – Én is ezt érzem. És talán kidobsz a házból, de akkor is kijelentem, hogy tetszik ez a változás. Ki gondolta volna, hogy veszed a fáradságot, és segítesz nekünk kiválasztani a hozzánk illő párt, mint egy igazi… Edith nem fejezte be a mondatot, de elpirult. Mint egy igazi barát. A kimondatlan szó ott lebegett fölöttük. Ophelia is zavarba jött. Rafe-nek igaza volt. Azelőtt a keserűség miatt túlságosan önző volt, és nem tudott közel kerülni a két lányhoz, akik mindig úgy viselkedtek, hogy kedvezzenek neki. Pedig amikor éppen nem kellett feszengeniük, mindketten kedvesek voltak, és élvezte a társaságukat. Istenem, mennyi mindenről lemaradt az életében. Elidegenítette a barátait, hogy ne tudják megbántani, közben ezzel okozta a legnagyobb fájdalmat magának.

45. FEJEZET

a férjed van itt, a szalonban vár – jelentette be Sadie az ajtóban állva. A lányok közben már átültek az ágyra, ahol Ophelia segítségével egy hosszú listát készítettek a lehetséges férjjelöltekről, és közben sokat nevetgéltek. Ophelia már régen nem érezte ilyen jól magát. Sadie bejelentése hallatán a két lány arra gondolt, hogy a férj szó bizonyára kellemes gondolatokat ébreszt az ifjú feleségben, csak Ophelia tudta, hogy ez mennyire távol áll az igazságtól. A jókedve egy csapásra elmúlt, de igyekezett vidámnak látszani, míg a barátnői sietve távoztak, mert nem akarták megzavarni a házas élete első napját. A lány nem sietett az öltözködéssel, bár Sadie folyamatosan sürgette. Rafe várhat, akár egész nap. Megérdemli! Ophelia haragja bámulatos gyorsasággal visszatért, és képtelen volt uralkodni rajta. – Még jó, hogy az anyád lepihent – mondta Sadie, miközben valósággal kilökte Opheliát az ajtón. – Azt hallottam, hogy nagyon fel van háborodva az események alakulása miatt. – Ez ostobaság – jelentette ki Ophelia, és megállt a lépcső tetején. – Az anyám nem szokott veszekedni. – De most igen. Tudom, hogy nehezen hiszed el, de még az apád is meghátrált előtte. Jerome hallgatózott az ajtónál, és esküszik rá, hogy így történt.

Ophelia nem hitte el. Az a szolga szerette kiszínezni a híreket, hogy érdekesebbnek tűnjenek. De nem fog most ezen vitázni, mert Rafe már a szalonban várja. Ophelia biztosra vette, hogy érte jött. Ha házasok, akkor egy házban kell élniük, akár akarják, akár nem. Először persze bocsánatot kell kérnie, amiért előző este olyan udvariatlanul faképnél hagyta. Megállt a szalon ajtajában. Csatához öltözött! Az egyik kedvenc világoskék ruháját viselte, ami kiemelte a szeme színét, a frizurája pedig még sosem volt ilyen tökéletes. A „férje” az utcára néző ablaknál állt, noha nem sok néznivaló volt odakint. Mégis úgy tűnt, mintha a gondolataiba mélyedne, pedig biztosan hallotta, hogy megérkezett. Így is volt. Rafe vissza sem fordult, amikor megszólalt. – Egy órája várok. Arra számítottál, hogy elegem lesz, és távozom? – Félreértesz – mondta a lány negédes hangon. – Csak arra számítottam, hogy eleged lesz. A férfi megfordult, és látta, hogy a lány gúnyosan mosolyog rá, miközben a heverő felé indul. Négy egyforma, kényelmes szófa is volt a helyiségben. A zöld és barna mintákkal díszített aranyszínű selyembrokát huzatuk kellemesen harmonizált a helyiségben található halványbarna fotelokkal. A heverőket egy alacsony asztal körül helyezték el, amelyen néhány csecsebecse és az anyja egyik virágkompozíciója állt, de főleg teázáshoz használták. Ophelia szétterítette a ruháját, nehogy a férfinak eszébe jusson mellé telepedni. De Raphael odalépett hozzá, és ráült a szoknyájára! A lány dühösen kirángatta az anyagot a férfi combja alól. Talán észre sem vette, mit csinált, mert közben szembefordult vele, és egyik kezét a heverő támlájára tette. Lehet, hogy nem is akart goromba lenni, de Ophelia udvariatlanul elhúzódott tőle. A férfinak ez feltűnt, és rászólt: – Maradj nyugton! – Menj a pokolba!

A férfi megmozdult, mintha hozzá akarna nyúlni, de aztán meggondolta magát, és felsóhajtott. – Lehetne arról szó, hogy legalább néhány percig normálisan beszélgessünk egymással? – Kétlem. Az a néhány perc túl hosszú idő ahhoz, hogy barátságos legyek veled. A lányban forrt az indulat. Minden egyes szava tovább növelte a haragját, mintha olajat öntene a tűzre. Nem tudta másképp levezetni az indulatait, és kénytelen volt kiadni magából a dühöt, nehogy felrobbanjon. A férfi megmutatta neki, hogyan találhatna még enyhülést, de az a módszer most szóba sem jöhet. Nem fogja Rafe-et felhasználni arra, hogy levezesse az indulatokat, amelyeket ő gerjeszt benne. – Kitaláltam egy megoldást, ami mindkettőnknek jó lesz. Úgy vetette ezt oda, mintha arra számítana, hogy örömmel kap rajta. Hát nem! – Nem tudtam, hogy megoldásra van szükségünk. Talán csak te hiszed ezt. – Ophelia az érvénytelenítésre gondolt, de nem fogja hagyni, hogy Rafe ilyen könnyen megmeneküljön. Ezért felkészült a csatára. – Az érvénytelenítésről szó sem lehet! – jelentette ki. – Egyetértek – mondta a férfi, Ophelia nagy meglepetésére. – Hiszen már megvolt a nászéjszakánk, bár kicsit korábban a kelleténél. Ha arra számít, hogy zavarba hozza a szerelmeskedésük emlegetésével, akkor nagyon téved. Sőt a lánynak erről eszébe jutott, milyen hiszékeny volt. Elhitte minden hazugságát, és azt, hogy tényleg segíteni akar neki, pedig egész idő alatt csak szórakoztak rajta Duncannel. Az mellékes, hogy közben tényleg segített, ha az indítékai aljasak és öncélúak voltak. – Elhatároztam, hogy veszek egy házat. Van egy eladó ház nem messze innen, úgyhogy bármikor meglátogathatod a szüléidet. – Mi a baj a tiéddel?

– Semmi. A házam tökéletes, nekem. Gondolom, nem lep meg, ha szeretném ilyen állapotban megőrizni. Én most a te házadról beszélek. Ophelia nem erre számított, de volt annyi lélekjelenléte, hogy egy gunyoros mosolyra húzza a száját. – Tényleg azt hiszed, hogy tönkretenném a házad? – Felmerült bennem. Kiismerhetetlen nő vagy, Phelia. Még sosem találkoztam ilyen szeszélyes nőszeméllyel, mint te. Nem teszem ki a házamat semmilyen veszélynek. – Tehát az a ragyogó ötleted támadt, hogy nemcsak külön hálószobánk lesz, hanem külön házban is fogunk lakni? És mi van, ha nekem nem tetszik ez a helyzet? – Nem azért csinálom, hogy a kedvedbe járjak, kedvesem. Felőlem itt is maradhatsz, de ez előbb-utóbb kínos lesz számodra, és a családomra is rossz fényt vetne. Ne feledd, hogy te kényszerítettél ebbe a helyzetbe, pedig könnyen megszabadulhattunk volna tőle. – Én nem kényszerítettem rád semmit! Te okoztad magadnak, amikor úgy döntöttél, hogy fogadást kötsz az életemre! A férfi nem törődött a lány haragjával, csak vállat vont. – Akárhogy is van, el kell fogadnod az ajánlatomat. Vagy még nem jöttél rá, hogy most már enyém a döntés joga? Opheliát dühítette ez a gúnyos magabiztosság. – A helyedben erre azért nem vennék mérget. A férfi felállt, és az arca most ugyanolyan volt, mint Summers Glade-ben, amikor leszidta. – Ne ingerelj, Ophelia. Ezt már eleget csináltad. Ha kell, megint rövid pórázra foglak. Nem szívesen, de meg fogom tenni, ha kényszerítesz rá. Rafe ezzel a komor figyelmeztetéssel hagyta magára. Mi ez, ha nem nyílt célzás arra, hogy visszaviszi Alder's Nestbe? Csak most egyedül lesz ott, és ugyanúgy nem menekülhet, mint legutóbb. Ezért mondta, hogy megint. De ő nem fogja hagyni! És már azt is tudta, hogyan akadályozza meg.

46. FEJEZET

z egy rossz ötlet – morogta Sadie, miközben feljebb húzta magán a lábzsákot, és aggódó arccal nézett ki a hintó ablakán. – Ez egy remek ötlet – tiltakozott Ophelia. – Nem lehet így lerohanni senkit, főleg nem ezeket az embereket. – Igaz, hogy herceg, de egyben az apósom is – közölte Ophelia, és megvonta a vállát. – Tényleg azt hiszed, hogy nem fog barátságosan fogadni? – Nem erről van szó. De mi van, ha már hallotta, hogy elidegenedtél a fiától? – Ezt senki sem tudja, még Rafe sem. Azt hiszi, hogy az ő ötlete a különélés. – Be kéne költöznöd abba a házba, amit vett neked, ahelyett, hogy rárontasz a családjára. Ophelia felsóhajtott. Sadie aznap különösen sokat morgolódott. Ophelia is ideges volt, hiszen első alkalommal fog találkozni a herceggel, és Sadie aggodalmaskodása csak rontott a helyzetén. – Először is, nem rontok rájuk – érvelt Ophelia. – Másodszor pedig, nem áll szándékomban elfoglalni azt a házat. – De hiszen neked vette! – Ez igaz, és örülök, hogy elfecsérelte rá a pénzét. Ha visszatérünk Londonba, feltett szándékom, hogy további költekezésre kényszerítem. Egy nagy bevásárló körutat teszek, és elküldöm neki az összes számlát.

– Megcsapolni egy olyan férfi pénztárcáját, akivel nem is vagy jó viszonyban, még rosszabb ötlet, mint hívatlanul beállítani Norford Hallba – figyelmeztette Sadie. – Mostanában mindent rossz ötletnek tartasz. – Mert visszatértél a régi énedhez. Éppen kezdtem megszokni az újat, amikor… – Ez nem igaz, te is tudod! – csattant fel Ophelia sértett hangon. – Csak vele kapcsolatban estem vissza. Sadie felsóhajtott. – Ez igaz. Ne haragudj. Csak olyan nagy reményeket fűztem a házasságodhoz. Örültem, hogy végre békességben élhetsz, az apádtól távol, élvezheted egy rendes ember szeretetét, és gyerekeid születnek majd, akiket körülrajonghatok… Biztos, hogy nem vagy állapotos? Ophelia egyáltalán nem volt ebben biztos, de azért rávágta a választ: – Jaj, dehogy! Most viszont szólj a kocsisnak, hogy álljon meg egy kicsit, mert megint hánynom kell. – Tehát terhes vagy, ugye? – Nem. És nem is kell megállni, már elmúlt a hányinger. Csak a haragtól meg az idegességtől forog a gyomrom, és ez a sok zötykölődés sem tesz jót. – Nem baj, ha mégis babát vársz. Hiszen férjnél vagy. – Nem lesz kisbabám! – Rendben. De azelőtt sosem ment a gyomrodra az ingerültség. – Mert ennyire még senkire sem haragudtam. Sadie morgolódott még egy darabig, de Ophelia nem figyelt rá. Nem tudta, mit vár ettől a látogatástól, mert igazából nem voltak kész tervei. Nem akart viszályt szítani Rafe és a családja között, de nagyon aggasztotta a férfi fenyegetőzése. Jó lenne, ha valaki mellé állna, az ő pártját fogná, és Rafe lelkére beszélne, ha tényleg megpróbálná korlátozni a szabadságát, és megint el akarná vinni Alder's Nestbe, vagy valami hasonló helyre, hogy ott hagyja egyedül. Nem is kellett egy egész napot utazniuk, hogy Norford Hallba érjenek. Ophelia még soha életében nem látott ilyen hatalmas

épületet, ami a királyi palotával vetekedett méretben és pompában. A ház egész egyszerűen lenyűgöző volt, és talán egy kicsit nyomasztó is, mert egyértelműen azt sugallta, hogy egy herceg lakóhelye. Egy igazi hercegé. Csak most döbbent rá, hogy a királyi családon kívül ennél feljebb nem is juthatott volna a társadalmi ranglétrán. Sadie még jobban meg volt illetődve, amikor kiléptek a hintóból, és tátott szájjal bámulta a káprázatos látványt. – Remélem, tudod, mit csinálsz – súgta oda a lánynak, mintha a megilletődöttségtől nem tudna hangosan beszélni. Ophelia nem válaszolt. Libériás szolgák bukkantak fel a hintó előtt. Az ajtóhoz kísérték őket, intézkedtek, hogy rámolják le a bőröndjeiket, és gondoskodjanak a kocsiról meg a lovakról. A lány előkelően öltözött az alkalomhoz, és valószínűleg ezért nyert bebocsátást, mielőtt elárulta volna, hogy kicsoda, és mit keres ott. Ám ekkor szembetalálták magukat Norford Hall méltóságteljes lakájával, és a lány biztos volt abban, hogy ő csak akkor fogja továbbengedni, ha kiderítette, mi járatban van. De Sadie nagyon jól tudott bánni a személyzettel, és egyáltalán nem nyűgözte le, ha valaki nála magasabb helyet foglalt el a ranglétrán. Megelőzve mindenféle kérdezősködést, azonnal a tárgyra tért. – Két szobára lesz szükségünk – közölte a lakájjal. – Az egyik legyen nagy, úgyhogy eszedbe se jusson az úrnőmnek egy egyszerű vendégszobát adni. Ő az urad újdonsült menye, és eljött meglátogatni a férje családját. És ahogy elnézem ezt a hatalmas épületet, azt hiszem, nyugodtan kérhetem a mellette lévő szobát. Köszönöm szépen. Minden teketória nélkül felkísérték őket az emeletre. Ha a lakáj nála dolgozna, Ophelia ragaszkodna ahhoz, hogy egy szolgáló határozott fellépésénél több bizonyítékot kérjen, mielőtt beenged valakit a házba. Bár talán vidéken az emberek egyszerűbben és fesztelenebbül intézik az ügyeiket. Opheliát bevezették egy szobába, ami négyszer nagyobb volt, mint az övé, és egészen eltörpült benne. Az elegáns bútorokat tengerzöld és aranyszínű huzatok díszítették.

Látszott a berendezésen, hogy minden nagyon különleges és drága. De ő hozzá volt szokva a drága holmikhoz, úgyhogy minden elfogódottság nélkül használatba vette a szobát. Nem csoda, hogy Norford Hall olyan hatalmas kiterjedésű, mint egy egész londoni háztömb, amikor akkora helyiségek vannak benne. Mivel majdnem az egész napot utazással töltötte, legalább vacsoráig pihennie kellett volna, de annyira ideges volt, hogy ez meg sem fordult a fejében. Ha már beszélt a herceggel, talán meg tud nyugodni, persze csak akkor, ha jól alakul az első bemutatkozás. Lehet, hogy utána még élvezné is a vendégeskedést. Ezért gyorsan átöltözött, felvette a legkevésbé gyűrött nappali ruháját, és lement a földszintre, hogy találkozzon az új családjával.

47. FEJEZET

phelia rájött, hogy Norford Hallban könnyű eltévedni, miután sokáig barangolt a földszinten, de nem tudta kiismerni a járást. Odalent nemcsak egy előcsarnok volt, a belőle nyíló helyiségekkel, hanem több, és mindegyikből számtalan szobába lehetett jutni. Végül feladta, hogy rátalál a fő helyiségekre, és megkért valakit, hogy jelentse be a hercegnek az érkezését. Ezt könnyű volt megtenni, mert mindenütt szolgákba ütközött. Azt már észrevette, hogy nem csak egy szalon van a házban. Végül bevezették egy Kék Szobának nevezett helyiségbe, és csak remélni tudta, hogy nem kell sokáig várakoznia. A szalont bizonyára azért hívták így, mert minden kék volt benne: a falak, a szőnyegek és a drága függönyök. A helyiség nem volt üres. Az egyik heverőn egy középkorú nő feküdt. Úgy tűnt, mintha szunyókálna, és közben a szeme elé tette az egyik karját, hogy ne zavarják a hatalmas ablakokon betűző napsugarak. De a léptek hallatán gyorsan felült, szemügyre vette Opheliát, és haragos arccal ráförmedt: – Te ki vagy? Ez nem lesz jó. Menj el, mielőtt lejön a fiam. A szokatlan üdvözlés hallatán Ophelia nem tudta, hogy nevessen, vagy vérig sértődjön. Rafe anyja lenne a hölgy? De úgy emlékezett, hogy ő már régen meghalt. Akkor ki ez? Egyébként vonzó külsejű nőszemély volt, és szőke hajával, kék szemével nagyon hasonlított

Rafe-re. A goromba és fensőbbséges modora miatt viszont inkább férfiasnak tűnt. – Tessék? – kérdezte Ophelia, mert jobb válasz nem jutott eszébe. – A fiamat, Rupertet nagyon érdeklik a szép nők – magyarázta a nő. – Te pedig átkozottul csinos vagy. Azonnal a lábaid elé veti magát, és ott csorgatja majd a nyálát, ha meglát. Úgyhogy el kell menned. Ophelia úgy döntött, hogy nem törődik ezzel a megjegyzéssel, és udvarias társalgást kezdeményez. – Te lennél a férjem egyik nagynénje? Én Ophelia vagyok. – Nem érdekel, hogy ki vagy, kislányom. Azonnal el kell tűnnöd innen. Na, mindegy. Majd mi megyünk el. Máskor is meglátogathatjuk a bátyámat. A nő fel is állt, de aztán dühösen felmordult, mert látta, hogy elkésett. A helyiségbe besétált egy fiatalember, valószínűleg az előbb emlegetett fia. A fiú pillantása azonnal Opheliára esett, és földbe gyökerezett a lába. Leplezetlenül megbámulta, amihez Ophelia hozzá volt szokva, de az már meglepte, hogy nem némult el a látványtól, mint a legtöbb férfi, akivel addig találkozott. – Te jóságos ég! – kiáltott fel a jövevény. – Mióta jönnek le az angyalok a földre? Az arcát fekete fürtök keretezték, és halványkék szeme szinte világított. Ophelia kénytelen volt megállapítani, hogy a fiatalember feltűnően jóképű, bár kissé nőiesek a vonásai, mert a bőre túlságosan sima, az orra pedig keskeny és finom. Az ingujját és a sálját hófehér csipke díszítette, és egy halványzöld mellényben feszített. Ophelia csodálkozott, hogy nem hord selyem térdnadrágot, mint a legtöbb divatos ifjonc. Határozottan lányos jelenség volt, amit viccesnek tartott, mert az anyja inkább férfiasnak tűnt. – Becsukhatod a szádat, Rupert – förmedt rá az anyja. – A hölgy Rafe kuzinod felesége. – Ez mindent megmagyaráz. – A fiatalember egyáltalán nem keseredett el, amikor meghallotta, hogy férjnél van. – A

felülmúlhatatlan Ophelia, ha jól sejtem. Megfordult a fejemben, hogy felkeresem, amikor hallottam róla, de az igazat megvallva, egy szót sem hittem el a szóbeszédből. Nem létezhet olyan szépség, mint amit a lelkes rajongók ecseteltek. Most az egyszer bánom, hogy túl okosnak tartottam magam. De sebaj. – A férfi egy lebilincselő mosolyt villantott Opheliára. – Felejtsd el a kuzinomat, és szökj el velem. Hidd el, hogy mérhetetlenül boldoggá tudnálak tenni. – Rupert! Szomorúan látom, hogy egy bolondot neveltem fel – panaszkodott az anyja. Rupert egyáltalán nem foglalkozott az anyjával. Opheliához ugrott, és meghajolva kezet csókolt neki. El sem engedte, az ajkát a kezére szorítva felnézett rá. A lány attól tartott, hogy a következő pillanatban szopogatni kezdi az ujjait. Ekkor csatlakozott hozzájuk még egy férfi, aki csak egy gyűrött szalonkabátot viselt, de büszke tartása, és a lényéből sugárzó méltóság elárulta, hogy ő Norford hercege. Ő is Rafe hasonmása volt, ugyanolyan magas, szőke hajú, kék szemű, csak sokkal terebélyesebb. A haragos arcú nőre pillantott, és rászólt: – Julie, menj haza. Tovább maradtál, mint kéne. – De hiszen csak most érkeztem! – Pontosan. A férfi odalépett a nőhöz, megölelte, és a nő mosolyogva viszonozta az ölelését. A férfi csak viccelt vele? Egy herceg tréfálkozik a húgával? A herceg most Opheliához fordult. – Azt hiszem, nem kell megkérdeznem, ki vagy. A szépségedről terjengő szóbeszédek valóban igazak. Gyere, keressünk egy helyet, ahol nyugodtan megismerkedhetünk, és az unokaöcsém közben nem csorgatja a nyálát. – Én egyáltalán nem csorgatom a nyálamat! – tiltakozott Rupert.

De Norford hercege már el is hagyta a helyiséget. Úgy tűnik, természetesnek veszi, hogy Ophelia minden további utasítás nélkül követi. De még először el kellett rántania a kezét Ruperttől, aki még mindig nem akarta elengedni. Amikor végre sikerült elszabadulnia, ő is kisietett a szalonból. – Ne maradj el sokáig, szerelmem. Itt várok rád! – kiáltott utána Rupert, és Ophelia még hallotta, hogy fájdalmasan felkiált. Az anyja bizonyára megütötte valamivel. A lány végignézett a folyosón, és még időben észrevette, hogy Preston Locke eltűnik az egyik ajtó mögött. Felemelte a szoknyáját, hogy utánafusson, csúszott néhány centimétert a márványpadlón, amikor megállt az ajtó előtt, majd várt egy kicsit, míg összeszedi magát, és csak aztán lépett be utána a helyiségbe. Nem tudta eldönteni, hogy egy könyvtárszobába vagy egy dolgozószobába érkezett, de az biztos, hogy ez a helyiség is hatalmas volt. A falak mentén zsúfolt könyvszekrények sorakoztak, de a sarokban, az ablak előtt látott egy íróasztalt is, ami kétszer akkora volt, mint az apjáé. A helyiségben több kényelmes fotel is kínálta magát. – Nagyon szép ez a… dolgozószoba – jegyezte meg, miközben csatlakozott a férfihoz, és leült az egyik fotelba. A közöttük lévő alacsony asztalon tea várta őket. – A dolgozószobám sokkal puritánabb, és a folyosó végén van – javította ki a férfi. – Itt szoktam pihenni, amikor nem foglalkozom a birtok ügyeivel. Töltenél nekünk egy teát? Most hozták be. – Természetesen. A férfi hangja nem árulta el a hangulatát. A lány nem tudta megállapítani, hogy örül a találkozásnak, vagy bosszantja a váratlan felbukkanása az otthonában. Kész csoda, hogy a teáscsészék nem csörömpöltek a kezében, annyira ideges volt. Közben érezte, hogy a férfi figyelmesen nézi. Végül megszólalt: – Olyan szép vagy, hogy azt szavakkal le sem lehet írni. Tényleg azt hittem, hogy az emberek túloznak, amikor rólad áradoznak, de már látom, hogy tévedtem.

– Szeretném, ha nem így lenne, kegyelmes uram. – Ugyan már, leányom! A családon belül nincs szükség a formalitásra. Nyugodtan szólíthatsz apának, de ha ezt kényelmetlennek tartod, a Preston is megfelel. Tényleg nem örülsz annak, hogy ilyen csinos vagy? A lány a férfi szemébe nézett, miközben átnyújtotta neki a csészét. – Ez áldás és átok egyben, de inkább átok. – Miért ez a véleményed? Ophelia meghökkent. Ezt még senki sem kérdezte meg tőle, és nem látta az okát, miért ne válaszolhatna őszintén. Hiszen az apósával beszél. – Főleg azért, mert az apám mindig úgy bánt velem, mintha egy csecsebecse lennék, amit büszkén mutogathat. Ezért kezdettől fogva gyakoriak az összetűzések közöttünk. És nagyon kellemetlennek tartom az emberek viselkedését, amikor először találkoznak velem. Itt van például az unokaöcséd is. A herceg felnevetett. – Rupert nem jó példa, kedvesem. Az a fiú minden szoknya közelében elveszti a fejét. De megértem, hogy nem örülsz az efféle fogadtatásnak. – Ráadásul nemcsak a férfiak viselkednek így, hanem a nők is. Igyekszenek a közelembe kerülni, de nem azért, mert kedvelnek, hanem csak velem akarnak mutatkozni. A szépségem miatt nagyon népszerű lettem, ugyanakkor az életem legnagyobb részében nem tudtam bízni senkiben, mert senki sem őszinte velem. Nos, ez az az átok, amiről beszéltem. A herceg érdeklődve méregette. – Az ember azt hinné, hogy egy ilyen gyönyörű hölgynek csodálatos élete van. Furcsa, hogy épp az ellenkezője az igaz. A lány vállat vont. – Ma már nem bánkódok emiatt annyira, mint régebben, és ez a fiad érdeme. Segített nekem más szemszögből nézni a dolgokat.

Nagyon jó volt, hogy végre egy kicsit bízni tudtam az emberekben, ahogy azelőtt sosem. – Igen, Rafe említette, hogy… együtt dolgoztok. A pillanatnyi habozása elárulta Opheliának, hogy Rafe sokat mesélt az apjának a kapcsolatukról. Talán azt is megemlítette, hogy intim közelségbe kerültek. Gyakori, hogy a fiúk ilyen bizalmas részleteket is megbeszélnek az apjukkal. A lány érezte, hogy elpirul, de a herceg következő kérdése elterelte a figyelmét a zavaráról. – Erről jut eszembe, hol van a boldog vőlegény? Arra számítottam, hogy ő hoz el az első bemutatkozásra. Ophelia egy pillanatig habozott, majd megint az őszinteség mellett döntött. – Nem tudja, hogy idejöttem. Rafe-fel nem beszélünk egymással, és… nem is lakunk együtt. A férfi elkomorodott. – Nem vagy hajlandó vele élni? – Ellenkezőleg. Feleségül vett, majd azonnal visszavitt a szüleim házába. Preston vörös arccal talpra ugrott. – Még ilyet! A lányt igazából nem lepte meg, hogy a férfi sértőnek tartja Rafe tettét. Vagy a fia szokatlan viselkedése hozta ki a sodrából? Furcsa módon azon kapta magát, hogy védelmébe veszi Rafe-et. – Nem akart feleségül venni, és nagyon dühös, mert úgy érzi, hogy rákényszerítették a házasságra. A férfi ezen egy pillanatig elgondolkodott, majd sóhajtva visszaült a helyére. – Attól tartok, ez az én művem. Gyakorlatilag ráparancsoltam, hogy mentse meg a jó híredet, a szóbeszéd miatt. Nem várhattuk meg, míg az emberek pusmogni kezdenek. Kompromittált volna, ha nem jegyez el, és később nem vesz feleségül. De nem számítottam arra, hogy mindez ilyen gyorsan megtörténik.

– Ő sem. Sőt ő egyáltalán nem gondolta, hogy erre sor kerül. A szándéka szerint el akarta hallgattatni a pletykát, és elkerülni a házasságot. De a haragomnak nem tudtam parancsolni, és tulajdonképpen én hajszoltam bele ebbe az elhamarkodott döntésbe. Tehát nem a te hibád, hogy így történt. – Pedig Rafe mintha azt mondta volna, hogy már sikerült megszabadulnod az indulatos természetedtől. A lány összeszorította a száját. – Igen? Nos, ez többnyire igaz is. Mostanában még az apámmal is képes vagyok kiabálás nélkül beszélgetni. Pont Rafe az egyetlen kivétel. Úgy tűnik, vele kapcsolatban továbbra sem tudom türtőztetni magam. – Értem. – A herceg bólintott. Bárcsak én is érteném, gondolta Ophelia. – Akárhogy is van, nem szívesen élnék egyedül abban a házban, amit vett nekem. Biztosan nagyon szép, és talán egyszer még nem bánom, hogy ott kell laknom. De most, amikor ilyen zaklatott vagyok, jobb lenne, ha emberek vennének körül. – Nagyon szívesen látunk itt – mondta a férfi, és látszott rajta, hogy ezt őszintén gondolja. – Köszönöm, de nem ezért jöttem. A szolgálóm, Sadie szerint terhes vagyok. Én persze nem… – Tényleg? – vágott a szavába a herceg, és felragyogott az arca. – Ez csodálatos hír! Tehát Rafe mégsem hagyott magadra rögtön az esküvő után?

– De igen. Viszont az Alder's Nestben eltöltött idő… eléggé eseménydús volt… több szempontból is. – A lány örömmel látta, hogy a férfi érti, mire céloz, és nem kell többet mondania. – De ahogy az előbb említettem, én nem hiszem, hogy Sadie-nek igaza van. Ilyen korán még nem lehetek biztos benne. Ha esetleg mégis igaza van Sadie-nek, akkor… Úgy gondoltam, hogy most kéne találkoznom Rafe családjával. Az igazat megvallva, szerettem volna kideríteni, hogy te is olyan bosszantó vagy-e, mint a fiad. Norford hercege nem sértődött meg, sőt kitört belőle a nevetés.

48. FEJEZET

aphaelt megőrjítette ez a vihar előtti csent! Állandóan azt várta, hogy a „felesege” mikor tesz valamit, amivel kihozza a sodrából, hiszen megtorlást emlegetett, és megesküdött, hogy szenvedést okoz neki. Még szerencse, hogy távol van tőle, és így nem veheti rá megint valami meggondolatlanságra, amivel még jobban tönkreteszi az életét. Pedig kereste, csak nem vallotta be magának. Több estélyre is elment, hátha valahol összefutnak. De a lány mindig máshol volt, vagy nagyon elfoglalta a költözés. Talán azért kerüli a nyilvánosságot, mert nem akar válaszolni az emberek kérdéseire. Okos nőszemély. Elég kínos lenne beismernie, hogy a férje nem akar a férje lenni. Bár nem valószínű, hogy ezt bevallaná, inkább kitalálna valami mesét, amivel őt tüntetné fel rossz színben. De ilyen szóbeszédet nem hallott a városban. Senki sem beszélt a házasságáról. Bezzeg őt állandóan kérdezgették. Nem jött zavarba, és kitérő válaszokat adott, amelyek nem sokat árultak el. A húgát is faggatták, hátha tud valami szaftos részletet, de sikerült rábeszélnie, hogy tegyen úgy, mintha még mindig haragudna rá. Előző este Amanda egy bálba készülődött, de előtte együtt vacsoráztak. – Mindenki azt hiszi, hogy még nem állok szóba veled – nyugtatta meg a lány a bátyját. – Így sokkal könnyebb azt válaszolni a kérdésekre, hogy semmit sem tudok.

Raphael végre megunta a várakozást és a találgatást. Elhatározta, hogy kideríti, mire készül Ophelia, és este elment otthonról. Az új házat már ellátta személyzettel. Tulajdonképpen azért esett a választása arra az ingatlanra, mert szépen és ízlésesen volt berendezve. Nem akarta, hogy a feleségének várnia kelljen a beköltözéssel, amíg megérkeznek a bútorok meg a berendezési tárgyak. Nem csodálkozna, ha elbocsátotta volna az általa választott személyzetet, hogy a saját ízlésének megfelelő embereket alkalmazzon. De amikor bekopogott, ugyanaz a lakáj nyitott neki ajtót, akit még ő küldött oda. – Hol van? – kérdezte Mr. Collinst. – Kicsoda, uram? – A feleségem, ki más – mondta Raphael, és átnyújtotta a lakájnak a kabátját meg a kalapját. Emlékezett arra, hogy a lány legutóbb alaposan megvárakoztatta, ezért kényelembe akarta helyezni magát. – Lady Locke még nem költözött be – közölte Mr. Collins, és látszott rajta, hogy zavarban van, amiért ezt kell mondania. Nos, erre nem számított. – Már majdnem egy hét eltelt, amióta közöltem vele, hogy a ház készen áll a fogadására. Legalább a holmiját idehozatta? – Még egyáltalán nem láttuk a hölgyet. Raphael nem kérdezett többet. Visszavette a kabátját, a kalapjáról megfeledkezett, és néhány pillanat múlva már a Reid-ház felé tartott. Ott megtudta, hogy a lány hová ment. Ráadásul már két nappal korábban elment otthonról! Raphael kétségbeesett. A lány olyan galibát okozhat a családjában, ami komoly károkat okozhat, legalábbis neki. Egy pillanatig sem voltak kétségei, hogy Ophelia azzal a feltett szándékkal ment Norford Hallba, hogy ellene fordítsa a rokonait. És két nap előnye volt! Ez megint az az Ophelia, akivel először találkozott, és akit nem kedvelt, mert hamis pletykákat terjesztett, amelyeket hazugságokkal támasztott alá. Ezt a nőt csak az

érdekli, hogy elérje a saját önző céljait, és nem törődik azzal, ha közben megsért másokat. És most az a célja, hogy neki ártson! Néhány órával később megérkezett Norford Hallba. Késő éjjel a ház már teljesen csendes volt, és a legtöbb lámpát eloltották. Az ajtóban szolgálatot teljesítő férfi egy széken ülve szundikált, és nem ébredt fel, amikor Raphael beosont, és felment a szobájába. Ki akarta aludni magát, mielőtt másnap reggel találkozik Opheliával. A lányt az ágyában találta. Nem számított arra, hogy az ő szobájában fogják elszállásolni, pedig sejthette volna, hiszen a felesége. Az volt az első gondolata, hogy azonnal távoznia kell, és keresnie egy másik szobát. Az épületnek abban a szárnyában a legtöbb üresen állt. A fárasztó út után nem érezte magát elég erősnek a vitához. Majd holnap reggel kipihenten, tiszta fejjel beszél vele, és kiszedi belőle, hogy mire készül. Ám hiába tudta, mit kéne tennie, mégsem mozdult a lába. A lány az ő ágyában fekszik! Valósággal megigézte ez a gondolat, ahogy az ágy mellett állva nézte az alvó alakot. A haja fehéren ragyogott a holdfényben, és szétterült a párnán. Nem húzta be a függönyt. Derült éjszaka volt, ő is ezért tudott olyan hamar odaérni. De mégis későre járt, és a lány valószínűleg már több órája alszik. Az ágyában. És a felesége. Képtelen volt elmenni onnan. Vajon mélyen szokott aludni? Észrevenné, ha bebújna mellé az ágyba? Raphael gyorsan levette a ruháit, és kipróbálta. A lány nem ébredt fel, meg se moccant. Raphaelt megviselte a hosszú út, és a kimerítő nap, ami kellemetlen meglepetéseket hozott. Aludnia kéne. Reggel Ophelia úgyis felébreszti, ha ott találja. Ráér akkor foglalkozni a fúriával. De most nem tűnt fúriának. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy aludni tudjon, amikor a lány meleg, lágy teste alig néhány centiméterre van tőle. A szex korábban lecsillapította a haragját.

Vagy az is hazugság volt, és csak el akarta hitetni vele, hogy sikerült megváltoztatnia? Csak egy módon tudhatja meg a választ…

49. FEJEZET

phelia egy pillanat alatt rájött, miért érzi olyan jól magát, és azonnal elhatározta, hogy nem tiltakozik Rafe teljesen egyértelmű kezdeményezése ellen. Nem volt ostoba. Miért tagadná meg magától azt a különleges élvezetet, amit a férfi adhat neki, csak azért, mert még mindig haragszik rá? Ösztönösen tudta, hogy a szeretkezés sem fogja enyhíteni a haragját. Talán egy rövid időre megfeledkezik róla, de ennél több nem történik. Mert a férfi elárulta! Talán nem a szó eredeti értelme szerint, de az érzés ugyanaz. Összetörte a szívét, és ez a fájdalom, tulajdonképpen választ ad a kérdésre, amivel addig nem akart foglalkozni. Igen, beleszeretett Rafe-be. Ezért nem fogja begyógyítani a szívét az újabb szeretkezés, de azért jólesett neki, hogy a férfi még mindig kívánja, és nem tud ellenállni neki. A vászon hálóruháját mindig fel szokta húzni térdig, mihelyt betakarózik, de a férfi most a csípőjéig tűrte. Aztán gyengéden cirógatni kezdte a combja belső felét, és az egyik ujjával hirtelen az ölébe hatolt. Csak olyan mélyre nyúlt, hogy a lány összes idegvégződése bizseregni kezdjen. A hálóinge nyakát is meglazította, hogy hozzáférjen a melléhez, és most ott is cirógatta és csókolgatta. Ophelia nem állt ellen az érzéseknek, amelyeket a férfi gerjesztett benne, épp ellenkezőleg. Kiélvezett minden pillanatot, de igyekezett nyugodtan lélegezni, és csak magában sóhajtozott az élvezettől. Nem azért, mert el akarta hitetni vele, hogy még mindig alszik. Csak nem

akart beszélni hozzá, feltenni a lelkében kavargó ingerült kérdéseket, és esze ágában sem volt elterelni a figyelmét arról, amit most csinál vele. Egy idő után kinyitotta a szemét, és a férfira nézett. Határtalan izgalom fogta el, amikor látta, milyen élvezettel tapad az ajka a mellére. Gyengéden megsimogatta a haját, de a keze megállt a levegőben, amikor rájött, hogy mit tett. Nem akarta ennyire nyilvánvalóan elárulni, hogy teljesen tudatában van annak, ami történik vele. És ráadásul még élvezi is… De hiába, a mozdulat elárulta, és a férfi azonnal a szemébe nézett. Ne szólj egy szót sem, egyetlen árva szót sem. Rafe pillantása mintha ezt mondta volna. Ophelia is tudta, hogy ha megszólal, nem lenne kedves, amit mond. Ha pedig a férfi törné meg a csendet, azonnal elszállna az érzéki bűvölet, amibe sikerült elmerülnie. A férfi felkönyökölt, és továbbra is figyelmesen nézte. Egy örökkévalóságnak tűnt ez a pillanat. Mintha vívódna magában, hogy mondjon-e valamit. A lány nem tudott tovább csendben maradni. – Eddig elkerülted az ágyamat. Most miért vagy itt? – szegezte a férfinak a kérdést. – Ez az én ágyam – felelte a férfi lágy hangon. – És a benne fekvő nő is az enyém. Lehet, hogy sok beszélnivalónk van, de most nincs itt a beszéd ideje. Azzal megcsókolta. Istenem, milyen magával ragadó a csókja! Mintha nem tudná, hogy Ophelia hajlandó lesz-e szeretkezni vele, és így akarná rábeszélni. Pedig Opheliának nem voltak fenntartásai. Ha a csók nem lenne elég, az a célzás teljesen levette volna a lábáról, amellyel tulajdonképpen a feleségének nevezte. A lány lelkesen belevetette magát az érzéki felfedezésekbe, mohón viszonozta a férje csókját, mélyen a szájába hatolva, hogy érezze az ízét. Átölelte a férfit, mintha örökre ott akarná tartani.

Aztán rájött, hogy Rafe ujja még mindig az ölében van! De már nem volt mozdulatlan, hanem mélyebbre hatolt, majd mintha ki akarta volna húzni, aztán mégis beljebb tolta. Határozott mozdulatokkal, változó iramban becézte, egyszer lassan, majd gyorsan, majd megint őrjítő lassúsággal. A hüvelykujja közben megtalálta, és finoman dörzsölni kezdte a lába között rejtőző legérzékenyebb pontját. A lány felkiáltott, és megfeszítette a testét. A férfi kitartóan ingerelte, míg Ophelia valósággal vonaglott a lepedőn, és hangosan nyögdécselt az élvezettől. A férfi ajka elfojtotta a nyögéseket, mert többször is szenvedélyesen megcsókolta. A helyiségben nagyon kellemes volt a hőmérséklet, mert a kandallóban parázsló tűz éppen annyi meleget adott, hogy lefekvéskor jólesett bebújni a takaró alá. De Ophelia most úgy érezte, hogy elviselhetetlen a hőség. A hálóinge dörzsölte a bőrét, azon a néhány helyen, ahol még mindig hozzáért. Mintha az egész teste érzékeny lenne minden érintésre. Ez a férfi miatt van. A teste így válaszol a közelségére. Annyira vágyott rá! Azt hitte, hogy soha többé nem tarthatja így a karjában, és nem élheti át vele a szeretkezés gyönyörűségét. És most, hogy mindezt mégis megkapta, a teste sietni akart, hogy hamar elérje a csúcsot, és végre megtapasztalja a teljes kielégülést. Ugyanakkor ki akart élvezni minden pillanatot, lassan, komótosan. A két ellentétes vágy nehezen fért meg egymással. A férfi ledobta a takarót az ágyról, tehát neki is melege lett. Ophelia megsimogatta a széles hátát, és érezte, hogy forró a teste. Hallotta, hogy Rafe zihálva lélegzik, és azon kapta magát, hogy ő is visszatartja a lélegzetét, valahányszor úgy érzi, hogy közel jár a csúcshoz. De amikor már nem bírta tovább, és nagy levegőt vett, a kéj csillapodni kezdett. Ám nem sokkal később megint felgyülemlett az izgalom és a feszültség, egy újabb csúcs közelébe sodorva őt. Minden idegszála, az egész teste a beteljesülésért könyörgött. Ha lett volna elég ereje, a hátára fekteti Rafe-et, hogy ő kerekedjen felül, és minél előbb eljusson az áhított kielégüléshez.

A gondolattól nevethetnékje támadt. Ez enyhítette egy kicsit a feszültséget, de annyira nem, hogy elengedje magát. A férfi mintha olvasna a gondolataiban, végre elhelyezkedett a lába között, és egy határozott, lassú mozdulattal a testébe döfte magát. Ophelia érezte, hogy elérkezett a szakadék szélére, és mindjárt zuhanni fog. Vagy szárnyalni. – Istenem, ez az igazi hazatérés – súgta a férfi a fülébe. Ophelia ölében szinte azonnal felrobbant a felgyülemlett feszültség, és lüktetni kezdett a kéjtől. Közben kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba. Amikor a kábulat elhagyta, és magához tért, feltámadtak benne a gyengéd érzelmek, méghozzá olyan nagy hirtelenséggel rohanták le, hogy majdnem elsírta magát. Igen, szereti Rafe-et. És gyűlöli is. És majd holnap kitalálja, hogy mit tegyen ez ügyben. De most hogyan tudna másra gondolni, amikor Rafe egy gyengéd mozdulattal leveszi róla a hálóingét? Mit is ígért neki? Ha az ágyban lesznek együtt, majd lesz elég ideje arra, hogy megmutassa neki a szeretkezés minden örömét.

50. FEJEZET

phelia tudta, hogy gyáván viselkedik. Aznap este nem már nem jött álom a szemére, és sokáig gondolkodott, miközben ébren feküdt Rafe mellett. Csendben sírdogált is egy darabig, majd végül úgy döntött, hogy nem fogja elrontani ezt a csodálatos éjszakát azzal a keserű érzéssel, ami reggel vár rájuk. Így hát még pirkadat előtt, míg a férje mélyen aludt, kiosont a hálószobából, felöltözött, szólt Sadie-nek, és előhozatta a hintóját. Közben ügyelt arra, hogy ne ébressze fel a házban lakókat. Hagyott egy üzenetet Preston Locke-nak, megköszönte a vendégszeretetét, és megkérte, hogy ne említse a fiának, amiről beszéltek. Mert ha valóban kiderül, hogy a szíve alatt hordozza a gyermeküket, akkor ő akarja elmondani neki a hírt. Még mindig nem hitte, hogy terhes. A hányinger mindig akkor tört rá, amikor forrt benne a harag, és ez magyarázatot adott a háborgó gyomrára. Mihelyt megemlítette Sadie-nek, hogy Rafe hazajött az éjjel, a nő nem szólt egy szót sem, és nem panaszkodott, amiért még a hajnali sötétségben el kell hagyniuk a házat. De miután kiléptek az ajtón, és elindultak a hintó felé, a lány megtorpant. – Elfelejtettem valamit. Egy pillanat, és itt vagyok szólt oda Sadie-nek, és visszaszaladt a házba. Rafe még mindig aludt. A fejét félig az ő párnáján pihentette, és karját az ő térfelére nyújtotta, mintha még mindig ölelné. Ophelia lehajolt, és megcsókolta a homlokát. Nem ébresztheti fel, mert azonnal előtörne belőle minden fájdalma és sértettsége. Máris

potyogtak a könnyek a szeméből. De nem fogja szó nélkül itt hagyni. A félhomályban írt még egy üzenetet, odaadta az egyik szolgának a földszinten, majd beszállt a hintóba Sadie mellé. Úgy döntött, hogy alvással próbálja lecsillapítani zaklatott idegeit, és szinte egész úton szundikált. Nem sokkal dél előtt érkezett meg Londonba, pont időben, hogy az anyjával ebédeljen. – Ez rövid volt – jegyezte meg Mary, miután utasította a személyzetet, hogy hozzanak Opheliának is az ételből. – Nem számítottunk arra, hogy ilyen hamar visszajössz. Nem alakult jól a látogatás? – Minden remek volt, mama. Locke-ék nagyon rendes emberek. Rafe nagymamája, az özvegy hercegné, egy elbűvölő idős hölgy. Egész idő alatt összekevert az unokájával, Amandával, akit imád, úgyhogy remekül megvoltunk egymással. – Akkor miért nem maradtál tovább? – Rafael felbukkant. Nem kellett többet mondania, mert Mary megértette. – Féltem, hogy ez lesz, mert a lakájunk szerint itt keresett téged. Mr. Nates nem tudta, hogy titokban kéne tartania az úti célodat. Ophelia megvonta a vállát, és szomorúnak tűnt. – Semmi baj. Mielőtt odajött, sikerült találkoznom a Locke család néhány tagjával, és jó hangulatban töltöttem velük egy kis időt. De nem akartam, hogy el kelljen viselniük a szóváltásunkat. Jobb, ha nem tudják meg, milyen könnyen kijövök a sodromból… amikor Rafe közelében vagyok. Marynek támadt egy ötlete. – Holnap elmehetnénk vásárolni, miután kipihented az út fáradalmait. Legalább egy időre megfeledkezel a sok kellemetlenségről. Ophelia ezt jó ötletnek tartotta. Bármit szívesen csinál, ami egy kicsit megnyugtatja, még ha csak átmenetileg is. Ám ekkor megérezte az ebédre felszolgált sült hal illatát, és felfordult a

gyomra. De hiszen szereti a sült halat! És most egyáltalán nem dühös! – Menjünk ma délután – mondta az anyjának, majd gyorsan felállt, hogy minél messzebb kerüljön a tányértól, amit elé tettek. – Nem vagyok sem fáradt, sem éhes. Megyek, és átöltözöm, amíg te befejezed az ebédet. Meg sem várta Mary válaszát, kiszaladt a helyiségből, hogy megszabaduljon az illattól, amitől hányingere lett. Raphael már hónapok óta nem ébredt ilyen frissen és kipihenten. Mielőtt felkelt, megszagolta a feje mellett lévő üres párnát, és elmosolyodott. Ophelia illatát érezte tehát nem álmodott. Most nem volt a helyiségben, de látta a ruháit. A lány már biztosan nem haragszik rá. Ez volt az első gondolata, amikor felkelt az ágyból. Az nem lehet, hogy így szeretkezett vele, aztán mégis ártani akar neki. Valaminek történnie kellett az érkezése előtt, ami lecsillapította a haragját. Ezt valószínűleg az apjának köszönheti, mert Preston mindig megnyugtató hatással van az emberekre, legyenek azok barátok vagy ellenségek. Preston Locke-ról elmondható, hogy született diplomata. Nem vitázott, hanem érvekkel győzött meg mindenkit az igazáról. Ha kiderült, hogy téved, akkor csak elnevette magát, és folytatta, mintha mi sem történt volna. Csak a testvéreivel nem volt olyan tapintatos. Őket imádta bosszantani. Raphael gyorsan felöltözött, és elindult, hogy megkeresse a feleségét meg az apját, méghozzá ebben a sorrendben. Mivel még korán volt, először a reggelizőhelyiségbe nézett be. Opheliát nem látta, de Preston ott tartózkodott. – Még mindig csodákra vagy képes, igaz? – Raphael megköszönte a szolgának, hogy elé is letett egy tálcát az asztalra, majd mosolyogva az apjára nézett. – Hogyan sikerült lecsillapítani a feleségem dühét? Preston megrázta a fejét.

– Nem volt dühös, amikor idejött, úgyhogy nem kellett lecsillapítani. – Nem próbált meg viszályt szítani az itt-tartózkodása alatt? Nem akart befeketíteni, és mindenért engem hibáztatni? – Éppen ellenkezőleg. Egy elbűvölő, őszinte ifjú hölgynek ismertem meg, aki kész beismerni a hibáit. Még azt is bevallotta, hogy haragjában ő provokálta ki a házasságotokat. Csak azt nem értem, hogy te miért hagytad ezt? Bejelenthetted volna az eljegyzéseteket, aztán a megfelelő időben rendesen elveszed feleségül. Szerinted nem akart volna egy szép esküvőt, ahol jelen vannak a barátai és a rokonai is? Ahogy a te barátaid és rokonaid is. Raphael halványan elpirult. Kellemetlen volt a téma, és az apja rosszalló pillantása is zavarba hozta. Tudta, hogy magyarázkodnia kell majd, amiért az egész családját kirekesztette az esküvőjéről. Ha örömteli esemény lett volna, akkor most bűntudata lenne, így csak kínosan érezte magát. – Őszintén mondom neked, apa, hogy ha nem így történik, akkor sosem került volna rá sor. Preston felvonta a szemöldökét. – A pletykák ellenére? Most tényleg azt mondod, hogy képes lettél volna tönkretenni azt a lányt? – Dehogy. Elintéztem volna, hogy elcsituljanak a pletykák. Hiszen csak egyetlen átkozott csókot láttak! – Sokkal többről volt szó. Többen látták, hogy együtt távoztok, aztán mindketten eltűntetek, majdnem egy hétre. – A családunknál vendégeskedett – vetette közbe Raphael. – Te mondtad, amikor legutóbb itt voltam, hogy az apja még dicsekedett is ezzel. – Igen, azzal kérkedett, hogy a lányát ide, Norford Hallba hoztad. Azt viszont nem említettem neked, hogy azon a héten látogatóim voltak, akik érdeklődtek utánatok, és azt a választ kapták, hogy nem vagytok itt.

Ezek után nem volt nehéz összerakni a képet. Már beszéltünk erről korábban is, úgyhogy hadd kérdezzem meg tőled. Ha nem lettek volna a pletykák, akkor végignézted volna, hogy feleségül megy valaki máshoz? És ne feledd, hogy találkoztam vele. – Felejtsd el egy pillanatra, hogy ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttál. Mi van, ha belül egy sötét, hideg, gonosz… – Most ugyanarról a nőről beszélünk? Raphael felsóhajtott. – Rendben. Bevallom, kicsit rossz volt, hogy Londonban az útjára kellett engednem. Az együtt töltött idő alatt megkedveltem, talán egy kicsit túlságosan is. De azt hittem, hogy megváltozott, és a hárpia egy örök életre eltűnt. Még talán feleségül is kértem volna, ha továbbra is ez a véleményem. – Én nem láttam rajta, hogy hárpia lenne. – Mert ha úgy akarja, akkor nagyon ügyesen leplezi a haragját meg a gonosz nyelvét. Engem is meggyőzött, hogy többé már nem egy szörnyeteg. Tényleg azt hittem, hogy segítettem neki megváltozni. De aztán bevallotta, hogy az egész megtévesztés volt, és csak megjátszotta magát, hogy hamarabb visszahozzam Londonba. – Biztos vagy ebben? – Ezt miért kérded? – Lehet, hogy mégsem hazudott, amikor megváltozott. Talán az a hazugság, hogy becsapott.

51. FEJEZET

Ibűvölő? Őszinte? Beismeri, ha tévedett? Ez úgy hangzott, mintha az új Opheliáról lenne szó, és nem a régiről, aki megint felbukkant, amióta a lány rájött arra az átkozott fogadásra. Vagy csak ő látja benne a hárpiát? Nem fog többé magában morfondírozni ezen, inkább beszél vele. Akárhogy is van, Opheliának sikerült bolondot csinálnia belőle, és ennek egyáltalán nem örült. Ha ki akarja deríteni az igazságot, vissza kell térnie Londonba. A lány elhagyta Norford Hallt, mielőtt ő felébredt. Kiosont a házból, még a holmiját sem pakolta össze, mert nem akarta felébreszteni, és megbeszélni, hogy mi történt köztük az éjjel. Vagy talán… Éppen távozóban volt, amikor a szolga átnyújtotta neki Ophelia levelét. Raphael meglepődött, és feltámadt benne némi remény: Ez nem hazatérés volt, csak egy tűzszünet. Ha igazi hazatérést akarsz, akkor meg kell magyaráznod, miért avatkoztál az életembe. Nem hallotta, amit addig mondott neki? Vagy annyira megharagudott rá, hogy nem hajlandó megérteni? Raphael megfogadta, hogy most mindent megbeszél vele. Londonba érve azonnal a házához lovagolt, és megtudta, hogy a lány fél órája távozott otthonról. Vásárolni ment az anyjával a Bond Streetre, de nem közölték, milyen boltokat akarnak meglátogatni. A lakáj felajánlotta, hogy várja meg őket ott. Nem valószínű, hogy

megtalálná őket a forgalmas utcán, kora délután, amikor a legnagyobb a tömeg. Végig kéne néznie az összes boltot! Mégis felült a lovára, és elindult a Bond Street felé. Ophelia még sosem érezte magát ilyen zaklatottnak. Nem is hallotta, mit beszél Mary, miközben üzletről üzletre vonszolja. Amikor döntenie kellett, hogy mit vegyen meg, nagy nehezen kinyögött egy igent vagy nemet, de fogalma sem volt, mit választott. Kisbabája lesz! Többé nem tagadhatta le, miután a kedvenc ételétől, a sült haltól, felfordult a gyomra, és csak akkor múlt el a hányingere, amikor már nem érezte a szagát. Mihelyt megszűnt az illat, elmúlt a hányinger. Kisbabája lesz… Csak egyszer tért le az erkölcs útjáról, és ilyen csodás következménye lett. Egy kisbaba! Milyen furcsa, hogy ettől a gondolattól végtelen boldogság tölti el. Ostobaság volt idáig is tagadnia. Az is bámulatos, hogy az anyai ösztönök máris feltámadtak benne. Ezt a kisbabát szépen fogják felnevelni. Már tudja, hogyan nem szabad bánni egy gyerekkel, ezért könnyű dolga lesz. Az ő gyereke szeretetben és biztonságban fog felnőni. Nem hagyja, hogy olyasmi történjen vele, amivel ő nem ért egyet. Ophelia szerette az anyját, de tudta, hogy Mary túl gyakran meghajlott Sherman akarata előtt. Ő ezt nem fogja tűrni, és foggal-körömmel küzd majd a gyermekéért. Talán közölnie kéne Rafe-fel a hírt, de nem akarta elsietni. Majd megmondja neki, ha eljön az ideje, de előbb magában örvendezik. Ha rajta múlik, még a gyereke megszületéséről sem értesül… Nem! Ezt csak a harag mondatja vele. Meg kell szabadulnia ettől a haragtól, mielőtt a gyerek a világra jön. Az ő kisbabája sosem fog hangos szóváltást hallani. – Pheli! Pheli, jól vagy? Ophelia visszazökkent a jelenbe, és látta, hogy az anyja már eltűnt egy bolt ajtajában, amelynek a kirakata tele volt csipkével. Megfordult, hogy megtudja, ki szólt hozzá, és legnagyobb

meglepetésére Mavis Newboltot pillantotta meg a forgalmas járdán. A lány aggódó arcot vágott. Mavis? Az ellensége aggódik érte? Nem valószínű. Mit is mondott Mavis? Ja, igen. – Jól vagyok – felelte Ophelia, és igyekezett közömbös arcot vágni. Nem látta Mavist a Summers Glade-i mulatságok óta, és a két hangos vitájuk nem volt kellemes emlék. – Miért kérded? Mavis megvonta a vállát. – Úgy tűnt, mintha egy másik világban lennél. – Igen? Elmerültem a gondolataimban. – A hintóm itt haladt el, és megláttalak. Meg kellett állnom. Opheliát elfogta a félelem. Mavis megint vitázni akar? – Miért? – kérdezte óvatosan. Mavis hirtelen zavarba jött. – Már napok óta tervezem, hogy meglátogatlak. Nincs kedved velem tartani, és beszélgetni egy kicsit? A hintóm itt van az utca másik oldalán. – Beszélgetni? Mit mondhatnánk még egymásnak? Mavis odébb lépett, hogy helyet adjon egy kéz a kézben sétáló párnak. A járda legalább olyan forgalmas volt, mint az utca, ahol egymást érték a hintók, fogatok és szekerek. – Gratulálni akartam a házasságodhoz – mondta Mavis. – Köszönöm. – És szeretnék nagyon sok… – Elég! – vágott a szavába Ophelia, de azonnal megbánta, hogy így felcsattant. Gyorsan elfojtotta a feltörő indulatokat. Már tudta, hogy képes rá, és büszke is volt magára. Az apján kívül Mavis volt az egyetlen személy, aki a legrosszabbat tudja kihozni belőle, most mégis sikerült legyőznie a sértettségét. Ophelia sokkal nyugodtabb hangon folytatta. – Nem kérek több sértő megjegyzést. – Nem akartam…

– Kérlek, Mavis. Nincs kedvem tovább vitázni veled. – Nekem sem. Ophelia kételkedve nézte a volt barátnőjét. Nem tudta ezt elhinni neki. Hiszen Mavis még nem tudott bosszút állni rajta, illetve nem annyira, mint szerette volna. Summers Glade-ben csak zavarba hozta. De Mavisnek fogalma sincs arról, mennyire megbántotta, és még sírt is miatta. Nem is fogja soha megtudni. – Látom rajtad, hogy nem hiszel nekem, és nem hibáztathatlak érte. – Mavisnek az arca és a hangja is bűnbánónak tűnt. – Gyűlöltelek, de nagyon tévedtem. Azt hittem, hogy hazudtál Lawrence-ről, mert akkoriban gyakran füllentettél. Amíg barátnők voltunk, ez nem zavart, és különben is csak apró hazugságok voltak. Nem törődtem vele, egészen addig, amíg megpróbáltál meggyőzni, hogy Lawrence egy gazember, és csak arra használ fel engem, hogy a közeledbe kerüljön. Ezt nem hittem el, és ezért gyűlöltelek annyira. Közben szörnyen éreztem magam, mert igazából nem akartalak gyűlölni, csak nem tudtam ellene tenni semmit. Mavis hangja olyan panaszos volt, hogy Opheliának elszorult a torka. – Miért hozod ezt most fel, Mavis? – Nemrég találkoztam Lawrence-szel. Elhagyta őt a gazdag örökösnő, akit feleségül vett. Erről már hallottam, de nagyon régen nem láttam őt. Elhízott, elzüllött és iszákos lett. Akkor is részeg volt, amikor összefutottunk. Fel sem ismert! Emlékeztetnem kellett, hogy ki vagyok, mire egyszerűen kinevetett. – Sajnálom – mondta Ophelia, de a régi barátnője folytatta a vallomását, mintha meg sem hallotta volna. – Tudod, mit mondott nekem? „Te vagy az a buta liba, aki azt hitte, hogy feleségül fogom venni? Most már több eszed van, kis szívem?” Mavis sírva fakadt. Ophelia meg akarta fogni a kezét, de a lány hátrébb lépett.

– Te figyelmeztettél engem. Én pedig meggyűlöltelek, ahelyett, hogy megköszöntem volna. Istenem, annyira sajnálom! Csak azt akartam, hogy tudd! – kiáltott fel Mavis, és átfutott az utcán, a várakozó hintója felé. Ophelia próbálta megállítani, és utánakiáltott, de Mavis nem hallotta meg. Aztán arra gondolt, hogy utánaszalad, de túl nagy volt a forgalom, ráadásul az egyik hintó kicsit furcsán haladt, mintha a kocsis elveszítette volna az uralmat a lovak felett, ezért túl közel került a többi járműhöz. Holnap meglátogatja Mavist, és megnyugtatja, hogy nem haragszik rá. Nem haragszik senkire, csak a férjére. Ki tudja? Lehet, hogy megint barátok lesznek. Tovább nézte Mavist, hogy épségben átért-e a másik oldalra. A lány nem figyelt a forgalomra, lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a könnyeit. Egyszer csak Ophelia ráncolni kezdte a homlokát. Az a megvadult jármű egyenesen Mavis felé tart! Ophelia gondolkodás nélkül a barátnője után vetette magát. Még soha életében nem futott olyan gyorsan. Megkerült egy lassú szekeret, majdnem beleütközött egy lovasba, és el akarta rántani Mavist az útból. De a hintó kocsisa már visszanyerte az uralmát a megriadt lovak felett. Vadul rángatta a kantárt, kiabált az embereknek, hogy térjenek ki, és még le is lassított. Az utolsó pillanatban kikerülte Mavist, és egyenesen belerohant Opheliába, aki akkor érkezett oda. Jó lett volna, ha az ütközés ereje félrelöki az útból a lányt, de nem ez történt, és Ophelia a lovak alá került. Iszonyú fájdalmat érzett mindenütt, a mellén, a vállán, az arcán. Aztán már meg sem tudta állapítani, hogy hol. Végül minden elhomályosult a szeme előtt, és megszűnt körülötte a világ.

52. FEJEZET

aphael észrevette a csődületet a nagy hintó körül, de ellovagolt mellette. Londonban gyakran történnek balesetek, és nem csak az ilyen forgalmas utakon. Ha nincs a közelben senki, akkor természetesen odamegy, hogy segítsen, de már így is túl sok ember álldogált ott, és ha ő is beáll a nézelődők közé, csak fokozza a zűrzavart. A tekintetével kutatta a járdát, egy ismerős szőke fejet keresve, abban a reményben, hogy észreveszi Opheliát, amint egyik boltból átmegy a másikba, és nem kell még az üzletekbe is benéznie. Útközben több ismerős intett neki, de ő csak bólintott, és folytatta a keresést. Aztán egy középkorú férfi ért oda hozzá, talán Lord Thistle volt az, és egy pillanatra elállta az útját. – Szerettelek volna felkeresni, Locke – mondta Thistle, miközben elfordította a lovát, hogy utat adjon neki. – Olyan nagy bűntudatom van. Amikor megláttam, hogy megcsókolod Lady O-t az étkezőben, annyira meglepődtem, hogy nem tudtam magamban tartani a hírt. Remélem, nem az én meggondolatlan fecsegésem miatt kényszerültél arra, hogy elvedd feleségül. Bár nem hiszem, hogy létezik olyan férfi, aki bánná, ha egy ilyen nőt kell elvennie. De azért… – Semmi baj – vágott Raphael a bőbeszédű férfi szavába, és távozás közben még hozzátette: – Ne aggódj emiatt. Raphael gyorsan továbbhaladt, mielőtt megint megállítja valaki. Tehát a lány hazudott? Az apjának volt igaza! Meg neki, amikor az

első gondolata az volt, hogy a pletykát nem Ophelia indította útjára. Csak azért vállalta magára a felelősséget, hogy felbosszantsa? Most már mindenképpen meg akarta találni. Miután elérte az utca végét, és nem járt sikerrel, megfordította a lovát, hogy még egyszer végignézze a járdákat. Elhaladt a baleset mellett, ahol közben még nagyobb csődület támadt, és eszébe jutott, hogy talán a felesége is ott van a tömegben. Talán őt is ugyanúgy érdekli, hogy mi történt, mint a többi embert. A járdához irányította a lovát, hogy kikerülje a forgalmat. Itt alaposabban át tudja nézni a tömeget. Nem látta Opheliát, de ahogy a pillantása végigsöpört az embereken, észrevette Mavis Newboltot, aki a tömeg közepén állt, és zokogott. Először értetlenül ráncolta a homlokát, de aztán a szörnyű balsejtelem szorította össze a szívét. Nem lehet véletlen, hogy Mavis itt sírdogál, amikor Ophelia is a közelben tartózkodik. Raphael leugrott a lováról, és befurakodott a tömeg közepébe. És meglátta a szőke arcot, amit egész idő alatt keresett, a földön, véresen. – Mit tettél? – förmedt Mavisre magából kikelve. – A hintó elé lökted? A lány sokkos állapotban volt, és csak ennyit tudott kinyögni: – Megpróbált megmenteni engem. A férfi nem is hallotta, mit mond, mert már Ophelia mellett térdelt. Félt megérinteni a testét, olyan összetörten és mozdulatlanul hevert ott, és alig lélegzett. Az egyik lópatkó szöge feltépte a kabátját, és az alatta lévő ruhát. A szakadás körül csupa vér volt minden, de nemcsak ott, hanem máshol is. A férfi nem tudta megállapítani, hogy csak ebből a sebből vérzik, vagy több sérülés is van a testén. De semmi kétség, hogy nemcsak elesett, hanem megtaposták a lovak. A kabátján több sáros patanyom is éktelenkedett. A lovakat, akik ezt a szörnyűséget művelték, néhány méterrel odébb vitték. Még mindig meg voltak bokrosodva, vadul tépték a kantárjukat, és a patáikkal dobogtak a kövezeten. Egy férfi állt

előttük, bizonyára a hintó kocsisa, és kitárt karral próbálta visszafogni őket. Közben egyfolytában kiáltozott a körülötte lévőknek: – Megpróbáltam megállítani őket! Egy fiú egy játék pisztolyt durrantott a járdán, és ez megijesztette a lovakat. De én megpróbáltam megállítani őket! – Ne nyúljon hozzá, uram – mondta valaki Raphael háta mögött. – Mindjárt érkezik a segítség. – Már elmentek az orvosért. Egy asszony ismer egy orvost, aki a szomszéd utcában lakik. – Láttam, hogy mi történt. Mindkét lány átszaladt az utcán, pont az elszabadult hintó előtt. Még szerencse, hogy nem ütötte el mindkettőjüket. – Én is láttam. Le sem tudtam venni a szemem erről a hölgyről. Olyan szép volt, mint egy angyal. Aztán hirtelen eltűnt a lovak patái alatt. Én azt mondom, le kell lőni az ilyen ijedős lovakat. Nem lehet megbízni bennük. – Milyen kár egy ilyen szép lányért. Az emberek nem hozzá beszéltek, hanem izgatottan beszámoltak arról, amit láttak. Raphael fülében a hangok egyetlen kiáltássá folytak össze, és nem értette a körülötte lévők izgatott beszédét. Nem tudta otthagyni Opheliát a földön. Egyszerűen nem tudta… Valaki megpróbálta megakadályozni, hogy felemelje. – Ő a feleségem! – mordult rá, mire békén hagyták. Nem is érezte, hogy a könnyek patakokban folynak végig az arcán. Azt sem tudta, hogy úgy néz ki, mint egy tébolyult. – Istenem, Phelia! Nehogy meghalj nekem! – ismételgette, mint egy imádságot, és remélte, hogy a lány hallja a hangját. – Itt van a hintóm. Itt van a hintón. Kérlek, Locke! Nem viheted lóháton! Mavis kiabálta ezt neki, és közben a kabátját rángatta. Raphael megtorpant a lova előtt, és rájött, hogy nem tud nyeregbe szállni Opheliával a karjában.

– Lord Locke! A férfi végül Mavisre nézett. – Hol van? – Gyere utánam. Itt, nem messze. A tömeg még nem széledt szét. Feltartották a forgalmat az utcán, hogy át tudjon menni a másik oldalra, Opheliával a karjában. Mavis nem szállt be vele a hintójába, amikor odaértek, mert félt tőle, azok után, ahogy a férfi ránézett. De odakiáltotta a címet a kocsisnak. A Reid-házhoz vitette őket. Raphael szívesebben vitte volna a saját házába a lányt. – Hozom a lovadat, és az orvost! – kiáltotta utána Mavis, miközben a hintó elhajtott. Ez volt élete leghosszabb utazása, pedig csak pár percbe telt, mire a kocsis gyorsan, de óvatosan végighaladt a forgalmas utcákon. Raphael nem tudta levenni a szemét Ophelia véres arcáról. Az egyik oldalon teljesen fel volt dagadva. A sok vértől nem látta a sérülést, de ha ennyire vérzik, akkor valószínűleg össze kell majd varrni a sebet, és a heg látszani fog. De most ez volt a legkisebb félelme. Mert még abban sem volt biztos, hogy Ophelia életben marad.

53. FEJEZET

fájdalom elviselhetetlen volt. Néha enyhült egy kicsit, aztán megint rátört, és úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége. Fogalma sem volt, mennyi idő telt közben el. Nem volt ereje arra, hogy az eszméleténél maradjon. Valahányszor megpróbált kiszabadulni ebből a bódult állapotból, hangokat hallott, de nem tudta, hogy ez a valóság, vagy csak annak a rémálomnak a része, amiből nem tud kitörni. De minél jobban próbált a környezetére figyelni, annál nagyobb lett a fájdalom, ezért mindig megadta magát, és visszazuhant az öntudatlanságba. – Nehogy feladd, Phelia! Eszedbe ne jusson, hogy meghalsz, és így próbálsz elmenekülni tőlem. Nem engedem. Ébredj fel, hogy ezt elmondhassam neked. Jól ismerte ezt a hangot. Hát nem látja, hogy ébren van? Miért nem tudja kinyitni a szemét, hogy bebizonyítsa neki? Tényleg halálos veszélyben van? A hangokat hol hallotta, hol nem. Nagyon fájt, ha meg akarta érteni, mit mondanak, így inkább feladta. Vajon emlékezni fog mindenre, ha végre felébred? És miért nem ébred fel? – A sebek begyógyulnak, de a hegek sajnos maradandóak. Sajnálom. Ezt a hangot nem ismerte. Milyen hegek? És miért sír egy nő? Aztán a hang elhallgatott. – Az orvos azt javasolta, hogy próbáld meg átaludni a fájdalmat. Ez segít, kedvesem.

Ezt a hangot is ismerte. Az anyja volt. És ismerős íze volt már a meleg folyadéknak is, amit a szájába öntött. Gyógyszert adnak neki? Nem csoda, hogy nem tud teljesen felébredni, és beszélni. Nemsokára megint békés öntudatlanságba süllyedt. Fájt, amikor a kötéseket cserélték. Szörnyen fájt feje, az arca, a válla. A fájdalom elől visszamenekült a mély, sötét semmibe. Nem is tudta, hány kötés van a testén. A feje fájt a legjobban. A tompa lüktetés egy pillanatra sem szűnt meg. Még álmában is érezte, és mindig arra emlékeztette, hogy valami szörnyűség történt vele. Már nagyon szeretett volna felébredni, és megtudni, hogy mi az. – Hagyd abba a sírást, Mary, az ég szerelmére! Ezzel nem segítesz. Mit számít az a néhány heg? Nem a világvége. Ezt a hangot is ismerte, és szerette volna, ha elmúlik. Nem zavarta őt az anyja halk zokogása, sőt megnyugtatónak találta. Ő nem tudott könnyeket hullatni, és az anyja helyette is sírt. Az apja érdes hangja azonban bántotta a fülét. – Menj el. Ezt hangosan mondta, vagy csak képzelte? De inkább ő ment vissza a kábulatba, ahol nem érezte a fájdalmat. Egyszer ki tudta nyitni a szemét, és azt látta, hogy a saját szobájában van. Az apja az ágy mellett lévő fotelban ült. A kezét az arcához szorította, és az ujjain érezte a könnyeit. – Miért sírsz? – kérdezte. – Meghaltam? Az apja azonnal ránézett, tehát most biztosan hangosan mondta ki a szavakat. A gróf arca felragyogott az örömtől. Még sosem látta Sherman Reidet ilyen boldognak. – Nem, angyalom. Nem fogsz… Angyalom? Az apja így becézi? – Nem baj – vágott gyorsan a szavába Ophelia. – Biztosan álmodom. – Azzal megint visszacsúszott az öntudatlanságba. De az éber állapotai egyre hosszabb ideig tartottak, és a lüktető fájdalom sem volt már állandó. Néha voltak olyan pillanatai is,

amikor egyáltalán nem érzett fájdalmat. Persze csak akkor, ha nem próbált megmozdulni. Aztán egy reggel felébredt, és ébren is maradt. Sadie a szobában tevékenykedett, mint mindig: fát rakott a tűzre, letörölte az asztalokat, a fésülködőasztalt, a… Istenem! Egy huzatot tettek a tükörre. Ennyire szörnyű a seb az arcán? Félnek, hogy meglátja magát? Rémülten tapogatta meg az arcát, de csak a kötéseket érezte. Szorosan be volt kötve a feje, az arca, az álla. Félt letépni a kötéseket, mert attól tartott, hogy még több sérülést okoz magának. Mivel nem tudta megállapítani, meg akarta kérdezni Sadie-t, hogy milyen súlyosak a hegek, de a szavak megakadtak a torkában. Félt megtudni az igazat. Eleredtek a könnyei, de gyorsan lehunyta a szemét, és remélte, hogy Sadie nem veszi észre őket. Milyen furcsa fintora a sorsnak! Egész életében gyűlölte az arcát, de most, hogy eltorzult, mégis siratja, amit elveszített. Órákon át zokogott, míg a szeme teljesen kiszáradt. Mire dél körül Sadie visszatért, már csak hevert az ágyban, és a mennyezetet bámulta. Nem mondhatni, hogy beletörődött a torz külsejébe, de tudta, hogy semmit sem tehet ellene. Valahogy hozzá kell szoknia. Gyűlölte az önsajnálatot, főleg saját magában. – Hála az égnek, hogy végre fent vagy, és tudsz valamit enni – mondta Sadie, amikor közelebb jött, és meglátta, hogy nyitva van a szeme. – Ez a húsleves, amit a torkodon lecsorgatnak, még egy verébnek sem lenne elég. Már teljesen lefogytál. Sadie hangja vidám volt, de bizonyára azért, mert tartani akarja benne a lelket. – Mióta vagyok így? – Majdnem egy hete. – Olyan régen? Tényleg? – Szükséged volt a pihenésre, úgyhogy ne szörnyülködj ezen. Hogy van a fejed?

– Melyik része? – kérdezte Ophelia gúnyosan. – Az egész egyetlen nagy lüktetés. – Hatalmas dudor volt az egyik oldalon. Az a seb vérzett a legjobban. Az orvos azt állította, hogy talán magadhoz sem fogsz térni. Az apád elküldte a pokolba, és hívott egy másik orvost. – Tényleg? – Igen. Nagyon haragudott arra az emberre. Az új orvos sokkal derűlátóbb volt, és teljes joggal. Látod? Ébren vagy, és rendbe fogsz jönni. Én meg most visszaviszem ezt a húslevest a konyhába, és hozok valami tartalmasabb ételt neked. – Sült halat kérek – szólalt meg Ophelia váratlanul, mert szörnyű balsejtelem fogta el. – Akkor sült halat kapsz – jelentette ki Sadie, és még mindig gyanúsan vidám volt a hangja. – Akkor is, ha el kell mennem a piacra egy friss halért. Sadie elég sokáig távol volt, ezek szerint tényleg elment a piacra. De a távozása előtt mindenkivel tudatta, hogy Ophelia ébren van. Az apja jött be hozzá először. Talán jobb is, mert ő az egyetlen személy, aki el tudja terelni a gondolatait a félelméről. Mi van, ha elveszítette a babát? Most már nem az apja csinos csecsebecséje! Egyszer tényleg arra ébredt a rémálom közepén, hogy az apja sír az ágyánál? Ha igen, akkor nem kétséges, hogy miért bánkódott. – Végre magadhoz tértél? – kérdezte az apja. – Meg akartam győződni róla, mielőtt felébresztem az anyádat, és elmondom neki a jó hírt. Majdnem minden éjjel itt virrasztott melletted, úgyhogy még ágyban van. – Tényleg olyan sok kötésre volt szükségem a fejemen? – kérdezte a lány, miközben az apja leült az ágy mellett álló fotelba. – Igen, de dupla kötés volt rajtad. Az szorította oda a hideg borogatást, amit az anyád készített, és ragaszkodott ahhoz, hogy az arcodra tegyük, mert csúnyán fel volt dagadva. Egy kötés pedig a fejeden lévő duzzanatot szorította le. A másik megoldás az lett volna,

hogy összevarrják a sebet, és akkor le kellett volna borotválni a hajadat, de az anyád hallani sem akart erről. Úgyhogy az orvos egy szorosabb kötést tett arra a területre, és végül kiderült, hogy a vágás varratok nélkül is szépen begyógyul. Ezeket a kötéseket valószínűleg le is vehetjük majd, ha délután meglátogat az orvos. – És hány öltésem van… máshol? A férfi felsóhajtott. – Csak néhány. Ez hazugság volt. Az apjának gyakorolnia kéne, hogy ne piruljon el, amikor hazudik, gondolta Ophelia. De igazából nem is akarta tudni a választ. Majd megnézi, ha összeszedi a bátorságát, és leszedi a huzatot a fésülködőasztal tükréről. A férfi még mindig zavarban volt, amikor tovább beszélt. – Egy percig sem kételkedtem abban, hogy rendbe fogsz jönni, de… sokkal rosszabb is lehetett volna. És most, hogy ilyen közel álltam ahhoz, hogy elveszítelek, kénytelen voltam magamba nézni. És nem vagyok büszke arra, amit láttam. Én nem tudom kimutatni az érzelmeimet. Konok vagyok, goromba, és… – Nem mondtál semmi olyat, amit ne tudnék, apa – vágott a szavába a lány. – Miért említed ezt most? – Csak mert eszembe jutott… hogy is mondjam… A pokolba! – mordult fel bosszúsan a férfi. – Mi az? Mondd ki. A férfi megint felsóhajtott. Megfogta a lánya kezét, megszorította, és lenézett rá. – Mi az évek során annyit veszekedtünk, hogy szinte szokásunkká vált. És ha kialakulnak bizonyos megszokások, az ember már mást nem is lát tőlük. Arra gondoltam, talán nem is tudod, hogy szeretlek. Tessék, kimondtam! Szeretlek, Pheli. A férfi felnézett, hogy lássa a hatást. Ophelia csodálkozva bámult rá. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon, és nem is tudott

megszólalni, mert összeszorult a torka. És könnyek gyűltek a szemébe. – Mondok neked valamit, amit még az anyád sem tud – folytatta a gróf. – Nem volt könnyű gyerekkorom. A szüleim a legjobb iskolákba küldtek, ahol csupa előkelő, felső tízezerbeli gyerek közé kerültem. Nem örültem neki, mert a fiúk kegyetlenek tudnak lenni. Sokszor az orrom alá dörgölték, hogy nem tartozom az ő csapatukba. El tudod ezt hinni? Egy gróf fia nem tartozott közéjük! A férfin látszott, hogy megrohanják a kellemetlen emlékek. A lány kezdte érteni, miért meséli ezt el neki. – Nem voltál kívülálló, apa. A te rangod is volt olyan jó, mint bárki másé. – Tudom. A végén én is sejtettem, hogy csak a féltékenység beszél belőlük, mert az én családom gazdag volt, míg sok nálam előkelőbb ranggal rendelkező fiú szerényebb anyagi háttérrel rendelkezett. De ezek után egész életemben be akartam bizonyítani, hogy én is vagyok olyan jó, mint ők. Közéjük akartam tartozni. És ez a késztetés sosem hagyott nyugton, még akkor sem, amikor rájöttem, hogy én már sosem tudom elérni a célomat. Aztán megszülettél te, és évről évre gyönyörűbb lettél. Te voltál az én bizonyítékom. Igen, ezért dicsekedtem veled annyit. Egyszerűen nem tudtam beérni az emberek csodálatával, a gratulációkkal, az áradozásokkal. Ez kárpótolt a keserű gyermekévekért, amikor alsóbbrendűnek éreztem magam. De most rájöttem, mennyire önző voltam, hogy olyan helyzetekbe kényszerítettelek, amelyekre nem voltál még felkészülve. Annyira büszke voltam rád, Pheli! – Nem rám voltál büszke, apa – mondta Ophelia halk hangon. – Magadra voltál büszke, hogy ilyen gyermeket nemzettél. A kettő nem ugyanaz. A gróf lehajtotta a fejét. – Igazad van. Csak akkor nyílt fel a szemem, amikor majdnem elveszítettelek, és most már látom, mennyi mindent rosszul csináltam. Az anyád mindig próbálta megmagyarázni nekem. Ez volt

az egyetlen téma, amelyen rendszeresen összevesztünk. De én nem hallgattam rá, mert elvakított a büszkeség. Bárcsak mindent helyrehozhatnék, de tudom, hogy ez nem lehetséges. De még nem késő jóvá tenni a legutolsó baklövésemet. – Mire gondolsz? – Tudom, hogy nem vagy boldog abban a házasságban, amit én erőltettem rád. – Nem te erőltetted, apa. – Dehogynem. Én parancsoltam rád, hogy menj feleségül Lockehoz. És gondoskodtam arról, hogy mindenki ezt várja el tőled. A lány szomorú mosollyal nézett az apjára. – Mikor teljesítettem én a parancsaidat anélkül, hogy megpróbálnék valami kibúvót találni? Az én indulatos természetem késztette Rafe-et, hogy az oltár elé vonszoljon. Nem a te műved volt. A férfi megköszörülte a torkát, és enyhén felvonta a szemöldökét. – Akárhogy is van, nem kell ebben a házasságban maradnod. A férjed nem úgy viselkedett, ahogy az egy férjtől elvárható lenne, ezért nem hiszem, hogy nehéz lenne érvényteleníteni a frigyet, a segítségemmel. A lány elcsodálkozott. – Harc nélkül lemondanál arról, hogy egy igazi herceg bekerüljön a családunkba? – Pheli, rájöttem arra, hogy a te boldogságodat akarom. A cím nem csak nekem kellett volna. Az anyáddal néha viták nélkül is tudunk beszélni rólad. Tudom, hogy az ő nyomdokaiba akartál lépni, csak magasabb szinten, és azt remélted, hogy te leszel egész London legnagyszerűbb háziasszonya.Egy magasabb rang segített volna elérni a célodat. A lány felsóhajtott. Ennek most nincs semmi jelentősége. Csak arra vágyott, hogy megint hányingere legyen a sült haltól. Érezte, hogy könnyek csorognak végig az arcán, és nem tudta visszatartani őket.

– Valószínűleg igazad van. Rafe-fel nem voltunk egymáshoz valók. Nem fog tiltakozni az érvénytelenítés ellen. Ugyanakkor… – A lány azt akarta mondani, hogy talán ez már nem lehetséges, de akkor elárulná az apjának, hogy Rafe-fel intim kapcsolatban voltak. Előbb meg kell tudnia, hogy még mindig terhes-e. Ha elvetélt, az orvos bizonyára megmondta a szüleinek, és ők most titkolják előle a szomorú igazságot. Ezért csak megint sóhajtott egy nagyot. – Köszönöm, hogy felajánlottad. Hadd gondolkozzak még, mielőtt döntök. – Persze. Először gyógyuljál meg. Ráérsz ezzel akkor foglalkozni, ha már megerősödtél. A férfi megölelte, mielőtt távozott. Egy igazi öleléssel. Gyengéden, nehogy fájdalmat okozzon neki, de akkor is igazából. Mihelyt az ajtó becsukódott az apja mögött, Opheliából kitört a zokogás. Ennyi év után végre kibékült az apjával, és először érezte, hogy van egy apja, egy igazi apja, aki szereti. Időbe telik, mire hozzászokik ehhez. Aztán megérkezett a sült hal, és Ophelia még keservesebben sírt, mert nem érzett hányingert. Most már semmi sem áll az útjába annak, hogy egy érvénytelenítéssel eltüntesse Rafe-et az életéből. Istenem… A hegek, amelyekkel együtt kell élnie, nem jelentenek olyan fájdalmat, mint az a tudat, hogy elveszítette a babáját, és vele együtt Rafe-et.

54. FEJEZET

sak egy kis horpadás – mondta az orvos, miután levette a kötést, és felemelte Ophelia állát, hogy jobban szemügyre vegye az arcát. Amikor meglátta a lány rémült tekintetét, gyorsan mentegetőzni kezdett. – Csak vicceltem, kislány – nyugtatta meg Opheliát, majd felsóhajtott. – A feleségem mindig szid a modorom miatt, és talán tényleg hallgatnom kéne rá. Rendbe fogsz jönni. A hegek idővel elhalványulnak, és később már észre sem lehet majd venni őket. Az orvos megpróbálja vigasztalni. Kedves ember, kár, hogy addig nem találkoztak vele. Ő lehetne a családorvosuk, bár nem szoktak betegeskedni. A doktor azt javasolta, hogy a testéről csak néhány nap múlva vegyék le a kötéseket. Mary az ágy másik oldalánál állt, és ő is nyugtatgatta a lányát. – Az orvosnak igaza van, ne félj. Nagyon aggódtunk az összezúzott arccsontod miatt, de alig észrevehető, csak egy kis heg maradt ott. Ha arra gondolok, mennyivel rosszabbul is járhattál volna… De nézzünk csak oda! Mélyebbek lettek a gödröcskéid! Az anyja ügyetlen a vigasztalásban. Az arccsontján nincsenek gödröcskék! – Karakteresebb lett az arcod, ha kíváncsi vagy az én véleményemre – szólalt meg Sadie az ágy lábánál. – Még most is te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam, úgyhogy ne aggódj, kedvesem.

Próbálták felvidítani, de semmi sem tudta őt jobb kedvre deríteni. A tökéletes arca többé már nem tökéletes. Mihelyt Mary kikísérte az orvost, Ophelia felkelt az ágyból, hogy felöltözzön. – Azt nem mondta, hogy felkelhetsz, és összevissza kószálhatsz – tiltakozott Sadie. – De nem is tiltotta meg. Nem hagyom el a szobát, csak ezt az átkozott ágyat. Elég lesz egy köntös. A sebei csak akkor fájtak, ha a bőre megfeszült. Most már a lelkében volt a fájdalom, és az ágyban addig csak sírdogált. Ebből elege van. Sadie magára hagyta, de előbb a lelkére kötötte, hogy pihenjen. Ophelia először sokáig álldogált a kandalló előtt, és a tüzet bámulta. Az ágynak nincs semmi köze a könnyeihez. Most is bármikor sírva fakadhat, ha arra gondolt, ami a szívét fájdította. Ezért megpróbált semmire sem gondolni. Tényleg mindent megtett… – Belefáradtál a lustálkodásba? A lány megpördült, mire összerándult a teste a fájdalomtól. Még nem szabad ilyen hirtelen mozdulatokat tennie. Rafe állt a nyitott ajtóban, az ajtófélfának támaszkodva, zsebre dugott kézzel, és figyelmesen nézte őt. Istenem, de jó megint látni! De Opheliának eszébe jutott az arca, és gyorsan visszafordult a kandallóhoz. És persze megint megrándult a fájdalomtól. – Ki engedett be? – Az a fickó, aki ajtót szokott nyitni. – A férfi túl vidámnak tűnt a lány komor hangulatához. – Miért vagy itt? Nincs kedvem többé veszekedni veled. Menj el. – Nem veszekszünk, és nem megyek sehova. – Rafe becsapta maga mögött az ajtót, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Ophelia még nem akart foglalkozni vele. Érezte, hogy elfogja a félelem. Sosem bocsátja meg magának, ha sírva fakad a férfi előtt. És nem akarta, hogy Rafe lássa az eltorzult arcát. – Mit keresel itt? – ismételte meg a kérdését, emeltebb hangon.

– Hol lennék? A feleségem ágya mellett a helyem a nehézség idején. – Micsoda hazugság. – Egyáltalán nem az. Gyakran itt voltam, tulajdonképpen minden nap. Elég udvariatlan volt az apádtól, hogy nem ajánlott fel nekem egy szobát, annyi időt töltöttem melletted. A lány egy szavát sem hitte. A félelme pedig egyre nőtt. Még mindig elfordította az arcát. Ha észreveszi rajta a szánalom legkisebb jelét… Mielőtt szembefordul vele, tudni akarja, milyen látvány tárul a férfi szeme elé. Ophelia odalépett a fésülködőasztalhoz, és lerántotta a huzatot a tükörről. A tükör nem volt a helyén, csak az üres keret. Annyira szörnyű az arca, hogy ki is vitték a tükröt a szobából? – Szörnyű idegállapotban voltam, mert semmit sem tehettem, hogy segítsek rajtad – mondta Rafe a szoba másik végéből. – Én törtem el a tükröt. Sajnálom. Nem akartam, hogy meglásd magad, amikor úgy néztél ki, mint egy múmia, mert annyira becsomagoltak. Engem is megijesztett a látvány, és biztos voltam abban, hogy halálra rémülsz tőle. A lány hallotta a hangján, hogy mosolyog. Tréfálkozik az állapotán? Ez nagyon durva. Aztán közvetlenül a háta mögött hallotta a férfi hangját, most sokkal lágyabban. – Még most is fáj? Igen, nagyon! Mélyen, legbelül. Legszívesebben a férfi karjába vetette volna magát, hogy a vállán sírja ki magát. De nem tehette meg. Lehet, hogy a férje, mégsem az övé. Nincs a szívében hely számára, sajnos. És nem fogja megtudni, hogy az ő szívét viszont rabul ejtette. Nem fog rákényszeríteni egy eltorzult arcú feleséget. Az apja megadta ehhez a lehetőséget. Majd megkönnyíti neki, hogy elfogadja a felajánlott szabadságot, és örüljön a könnyű megoldásnak. Ezt csak úgy lehetséges, ha folytatja a csalást.

– Rendbe fogok jönni. Gondolom, élvezed, hogy a jégkirálynő így pórul járt, de nehogy azt hidd, hogy össze fogok roppanni. – Miről beszélsz? – Az eltorzult arcomról! A férfi megragadta a karját, kivonszolta a szobából, végig a folyosón, ahol minden helyiségbe bedugta a fejét, egy tükröt keresve. Amikor végre talált egyet, odaállította a lányt. Ophelia lehunyta a szemét, mert úgy érezte, hogy nem fogja elviselni a látványt. De a férfi kitartó volt. – Látod? A bőr felső rétege lejött az arccsontodon, a zúzódás fölött, de akkor is lejön ennyi bőr, ha alaposan megcsutakolod az arcod egy törülközővel. Egy hét múlva elmúlik a pirosság, és a véraláfutás talán még hamarabb is. És az az érzésem, hogy ez a kis hegecske még fokozni is fogja a szépségedet. Rád bízom, hogyan csinosítod ezután magad. Ez a gúnyos hang… A lány kinyitotta a szemét, hogy megnézze az arcát. A férfi nem hazudott. Ott volt egy vörös folt, ami először megijesztette, de nem volt elég mély, hogy heget hagyjon. Az arca nagy részén még mindig véraláfutás éktelenkedett, és az arccsontján volt egy kis bemélyedés. Közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye a sérülést. Ez egyértelmű tökéletlenség, állapította meg, a könnyeivel küszködve. De egyáltalán nem olyan vészes, mint gondolta Az emberek észreveszik majd, de még így is szerencsésnek tarthatja magát, hogy élve megúszott egy ilyen balesetet. – Az orvos hegeket említett – mondta. – Hol vannak? – Nem láttad őket? Pedig tükör nélkül is megtehetnéd. – Nem szoktam a meztelen testemet nézegetni. – Pedig kéne. Mert gyönyörű. A lány a férfihoz fordult. – Ez nem vicces. Rafe két kézzel óvatosan megfogta Ophelia arcát. – Phelia, itt voltam, amikor az orvos összevarrta a sebeidet. Lesz egy kis heg a válladon, egy másik a derekadon, egy pedig a csípődön,

de mind halványodni fog az idő múlásával. Isten különös kegyelme folytán egyetlen csontod sem tört el, csak zúzódásokat szenvedtél, amelyek már szinte alig látszanak. A legsúlyosabb sebed, ami miatt komolyan aggódtunk, a fejeden volt, de azt mondták, hogy az is szépen javul. Beletelt egy kis időbe, mire a lány feldolgozta a hallottakat. A semmiért hullatta azt a sok könnyet? Nem. Volt más is, amit siratnia kellett. Ellökte magát a férfitól, és elindult vissza a szobájába. Rafe követte, és megint becsukta az ajtót. Miért nem megy el? Most kéne említenie az érvénytelenítést, akkor biztosan távozna, méghozzá boldogan. Megpróbálta megfogalmazni a szavakat, de képtelen volt megszólalni, mert a férfi elterelte a figyelmét. Istenem, milyen gyengéden néz rá… – Igazából nem a fogadás érdekelt, hanem a kihívás – kezdte Rafe. – Ne! – Akkor is végig fogsz hallgatni, ha le kell kötözzelek az ágyra. Duncan meg volt győződve arról, hogy sosem fogsz megváltozni. Én nem értettem egyet ezzel az elképzeléssel. Azt hangoztattam, hogy mindenki képes a változásra, még te is. És igazam lett. Megváltoztál, és egy sokkal jobb ember lettél. Számomra egyértelmű volt, hogy nem vagy boldog, mert a boldog nők nem okoznak felfordulást, ahol megjelennek. Ezen is változtatni akartam. Nem érdekelt a fogadás, én őszintén segíteni akartam neked. – Az indítékod egy hazugság volt! – Nem igaz. Csak nem említettem meg, mi indította el az eseményeket. – Igen, ebben nagyon jó vagy. Elhallgatsz valamit, és azt hiszed, hogy ez nem hazugság. – Rólad is ugyanezt mondhatnám. Vagy még mindig fenntartod az állításodat, hogy te indítottad útjára azokat a pletykákat rólunk? Tudom, hogy nem te voltál.

– De én is lehettem volna! A férfi felnevetett. – Nem igaz, Phelia. Add fel. Te is tudod, hogy már nem vagy az a nő. És hálásnak kéne lenned azért a fogadásért. Hiszen annak köszönhetjük, hogy egymásra találtunk. A lány elhallgatott. Ez most tényleg azt jelenti, amire ő gondol? Nem lehet. De a férfi szeméből áradó érzelmek ezt erősítették meg. A lány hallgatása lehetőséget adott a férfinak arra, hogy magához vonja. – Van még valami, amit nem említettem, pedig már régen kellett volna. – Mi az? – A lány félve tette fel a kérdést. – Szeretlek – mondta a férfi végtelen gyengédséggel. – Minden porcikádat szeretem. Még az indulatos természetedet is, úgyhogy nem kell elrejtened előlem. Illetve nem mindig. Szeretem, ahogy kinézel, ahogy érzel. Szeretem, hogy volt bátorságod vállalni önmagadat, az igazi természetedet. Pont azt mondta, amit a lány hallani akart. Istenem, lehet, hogy most álmodik? Azért talál ki ilyeneket, mert a szíve mélyén erre vágyik? – Nem akartál megnősülni. Én kényszerítettelek rá az átkozott indulatosságommal. A férfi megrázta a fejét. – Tényleg azt hiszed, hogy rá tudtál volna kényszeríteni, ha nem akarlak elvenni? – Akkor miért vittél vissza a szüleimhez aznap este? – Mert én is haragudtam. Tudod, hogyan kell kihoznod a sodromból. Ezt mosolyogva mondta, és a lány egy kicsit elpirult. – Ezért pazaroltad a pénzedet arra a házra, amit nekem vettél? Csak haragból?

– Inkább a te haragod miatt. Jó átmeneti intézkedésnek tűnt. Egyébként az ingatlanvásárlás sosem kidobott pénz. Az a ház óriási, még az enyémnél is nagyobb. És van benne egy bálterem. Rafe emlékezett a régi tervére? Ez nagyon kedves volt tőle, de a régi céljai olyan jelentéktelennek tűnnek most, amikor a szíve csordultig van örömmel. Nincs szüksége semmire, mert ez a szerelem teljesen kitölti az életét. – Főleg azért vettem, mert tudtam, hogy ki akarsz szabadulni az apád fennhatósága alól – folytatta a férfi. – És mivel nem álltál még készen arra, hogy velem éljél… – Értem – vágott a szavába a lány halkan. – Tényleg? Biztos, hogy nincs még valami, amin vitáznunk kéne? A lány elmosolyodott. – Nem hiszem. – Akkor most hazaviszlek. Oda, ahová azonnal vinnem kellett volna téged. Az otthonomba, mert oda tartozol.

UTÓHANG

z első bálod ne legyen túl nagy. Ha minden szezonban te akarsz lenni a legjobb háziasszony, akkor ne a csúcson kezdjél, mert onnan hová tudnál még feljebb jutni? Nem lesz alkalmad az állandó tökéletesedésre. Ophelia a férjére pillantott, összebújtak a heverőn, Rafe átkarolta, Ophelia pedig hozzásimult. A férje nagyon gyengéd volt. Nem tudott úgy mellette lenni, hogy ne érintse meg, ne csókolja meg, vagy ne ölelje át. Ezt szerette benne a legjobban, bár tulajdonképpen mindent szeretett a férjében. – Egy bál? – kérdezte a lány mosolyogva. – Minden szezonban egy. Ennél többet nem engedek. – Csalódást kell okoznom neked, drágám. Szerintem egy ideig annyira el leszek foglalva a kislányunk nevelésével, hogy eszem ágában sincs bált rendezni. – Nagy csibész, ugye? Az aranyhajú kisgyerek a padlóra terített bolyhos takarón üldögélt, és a körülötte heverő játékokat méregette, mert nem tudta eldönteni, melyikre vesse rámagát. Néhány héttel korábban megtanult kúszni, és már tökélyre fejlesztette ezt az új képességét. Kész csoda, hogy most már hosszú percek óta nyugodtan ül a helyén. Ophelia nem veszítette el a gyermekét, ahogy gondolta. Hatalmas megkönnyebbüléssel és örömmel töltötte el, amikor a hányingere visszatért, és azt sem bánta, hogy több hónapon át szenvedett tőle. A baleset megpróbáltatásai csak egy rövid időre szabadították meg tőle.

Rafe majdnem kiugrott a bőréből, amikor elújságolta neki a hírt. Nem akart túl sok gyereket. Csak egy nagy kosárra valót, szokta mondogatni. De Ophelia egyetértett vele. Nagyon élvezte az anyai szerepet, és már alig várta, hogy a kislányuknak testvérei szülessenek. Letelepedtek Londonban, és beköltöztek a nagyobb házba, amit Rafe neki vett. Ophelia lassan kidekorálta a saját ízlése szerint. Időnként vendégeket fogadott, és estélyt vagy vacsorát adott, de nem túl gyakran. Egy nagyszabású rendezvényt viszont tartottak az új házban, amellyel utólag megünnepelték az egybekelésüket. Rafe ötlete volt, és az anyósát kérte fel a szervezésre. Még Mavist is meghívták, de ez nem csoda, hiszen a két nő hamar felújította a régi barátságot, és közelebb kerültek egymáshoz, mint régen. Ophelia életében már nem volt helye az irigységnek vagy a féltékenységnek. Rafe megcsókolta a felesége homlokát, aztán egy még gyengédebb csókot lehelt a kis mélyedésre az arcán. A lány közelebb bújt hozzá, hogy elérje a száját. A férfit nem kellett biztatni. A gyengéd csókban ott volt minden, amit egymás iránt éreztek: a végtelen szerelem és szeretet. Ha egy másik helyiségben vannak, a csók bizonyára szenvedélyesebben folytatódik, de a gyerekszobában erről szó sem lehetett. A gőgicsélés hallatán lenéztek a lányukra, aki odakúszott hozzájuk, hogy ő is figyelmet követeljen magának. Pufók arcocskáján bájos mosoly sugárzott. Ez a kislány nem csak a londoni szezon leggyönyörűbb királynője lesz. Ő lesz a legszebb, legokosabb és legkedvesebb lány az egész világon. Legalábbis a büszke szülei szerint.