Laura.d-szex.es.tandij

LAURA D. Szex és tandíj Drága diákéveim

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008

A fordítás alapjául szolgáló mű: Laura D.: Mes chéres étudcs Copyright © Laura D. en collaboration avec Marion Kirat, 2008 Tous droits réservés Hungárián translation © Morvay Zsuzsa, 2008 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008 ISBN 978 963 2541631

„Egy szó a papíron, és minden elkezdődik. .. Egyesül a papír és a tinta, te és én... A szerelem, mikor az egyik áthatol a másikba, a másikba, aki felel neki. A pillanat, mikor eggyé lesz a kettő; az írás, a történetünk, a könyv. Beleborzongok ebbe a pillanatba. A tények, a szavak igazságába, a leírt borzalomba... Az egy egyetemi évre eső borzalom mennyiségébe... A könyv Lauráról szól, de Laura nem egyetlen ember. .. Egyszerre több, túl sok is... nyisd ki a szemed, és tégy valamit..."

A könyv megírásában Marion Kirat, a fordítóképző huszonhárom éves hallgatója nyújtott segítséget.

Árnyéknővéremnek

Bevezetés

Ne hunyja be a szemét!

Letolt alsónadrággal áll előttem. Egy szál bugyiban és melltartóban nézem, hogyan legelteti rajtam a szemét. Tudom, hogy még egy perc, és megkér, üljek le mellé az ágyra, és attól kezdve egy órán át nem én rendelkezem a testemmel. Egy óra, 100 euróért. Laura vagyok, tizenkilenc éves olasz-spanyol szakos egyetemi hallgató. Prostituált lettem, hogy tanulhassak. Nem vagyok egyedül ezzel. Állítólag 40 000 sorstársam csinálja azt, amit én. Az események különös láncolatában úgy történt meg egyik dolog a másik után, hogy szinte észre sem vettem, mibe sodródtam bele. Nem ezüstkanállal a számban születtem. Soha nem éltem jómódban, luxuskörülmények között, de megvolt mindenem. Mindenáron tanulni akartam, és szilárdan hittem, hogy az egyetem lesz életem legszebb, leggondtalanabb időszaka. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az első év valóságos rémálommá változik majd, és végül el kell menekülnöm szülővárosomból.

Az ember nem lesz prostituált zsebpénzért tizenkilenc évesen. Divatos holmikért, egyegy kávéért még nem adja el a testét. Csak a nélkülözés viszi rá, és ha átmenetileg semmi más megoldást nem tud kitalálni, hogy teljen lakbérre, rezsire, ennivalóra. A diákprostituáltak nem állnak kint az utcasarkon. Nem kábítóznak, vannak papírjaik, és nem feltétlenül szegény családból jönnek. Többnyire fehérek, franciák, kis fizetésű szülők gyerekei. Közös vágyuk, hogy tanulni szeretnének, még akkor is, ha ebben az országban a tanulás egyre többe és többe kerül. Az itt következő történet egy francia nagyvárosban játszódik. V.-nek neveztem el, hogy a szüleim még véletlenül se ismerhessenek rám. Ők sohasem tudhatják meg. Soha. Hadd maradjak továbbra is az ő jó kislányuk, a mintagyerekük. Aki kicsit önfejű, de nem szajha. Persze a szememre vethetik, hogy miért nem vállaltam inkább munkát, akár valamilyen vacakot is. Mint a legtöbb diák, én is dolgoztam, de a diákmunkából nem lehet élni, lakni, enni. Ha az embernek nincs pénze, és sürgősen szüksége lenne rá, nagyon nehéz ellenállni a kísértésnek, azoknak a fantasztikus összegeknek, amiket egy prostituált keres. Ez a könyv az én történetem. Nagyon nehéz volt elmondani, de végre le akartam rántani a leplet a diákprostitúciót övező álszent magatartásról. Ma már nem lehet szemet hunyni afölött, hogy a

diákok egy része állandó létbizonytalanságban él. De mintha még mindig kevesen akarnának tudomást venni erről. Azért meséltem el az egészet, hogy vegyék már észre, és tegyenek valamit, hogy a pénztelen diákoknak többé ne kelljen áruba bocsátaniuk testüket, ha diplomát akarnak szerezni. Ne mindig a más országban történteken szörnyülködjünk, egyszer már nézzünk körül idehaza, Franciaországban is! Azt akarom, hogy mással mindez ne történhessen meg, és többé senki se hunyhassa be a szemét.

1. fejezet

Beiratkozás 2006. szeptember 4. Határozott léptekkel igyekszem a v.-i kampusz főépülete felé. Különleges nap van ma, beiratkozni megyek a Modern Nyelvek Intézetébe, olaszspanyol szakra. Két hete érkezett meg a levél, hogy 14.30-kor jelentkezzem a tanulmányi osztályon, intézzem el a formaságokat, és vegyem át a diákigazolványomat. Izgatottan szedtem össze a beiratkozáshoz szükséges okmányokat. Rengeteg papírt kellett beszereznem és kitöltenem, de végül sikerült mindent elintéznem. A legboldogabb pillanat az volt, amikor beírtam az érettségin kapott osztályzatokat, hiszen ezzel lezártam életem egy korszakát. A metróban gyorsan csináltattam még egy igazolványképet, arcomról diadalmas mosoly sugárzik. Ma reggel, felkelés után a metrótérképen megnéztem az utat, nehogy elkéssek, és lemaradjak a beiratkozásról. Jegyre, persze, megint nem volt pénzem, de megfogadtam, hogy utolsó alkalom

mai blicceltem: megveszem a bérletet, akármeny-nyibe kerül is. Új életet kezdek. A metróban le sem ültem, annyira izgatott voltam: nemsokára meglátom, hol fogok éveken keresztül tanulni (és remélem, szórakozni is). Még kedvenc zeném se nyugtatott meg. Indulás előtt háromszor is átnéztem a papírjaimat, nehogy azt mondják: „Kisasszony, sajnos hiányosak az adatai, nem adhatjuk oda a diákigazolványát. Jöjjön vissza valamelyik nap!" Márpedig én ma akarok egyetemi hallgató lenni, és nem máskor. Idegességemben majdnem elfelejtettem leszállni. Az utolsó pillanatban kaptam észbe, amikor egy vidáman beszélgető csoport majdnem elsodort: „Szent ég! Nekem is itt kell leszállnom. Mától kezdve egyetemista leszek, és nem kis gimnazista. 18 és fél éves vagyok." Pontban kettőre érek a kampuszba. Nem tudom biztosan, hogy a metrótól merre kell menni, ezért a többiek nyomába szegődöm. Van még időm, sétálok hát egy kicsit, és felfedezem a környéket. A metrókijáratnál lévő térképen, biztos, ami biztos, megnézem, hol is vagyok pontosan, nehogy eltévedjek. A kampusz valóságos város a városban. Útjelző táblák mutatják az egyes épületeket. „Modern Nyelvek - F épület" ide fogok hát járni éveken keresztül. Húzom az időt, még nem megyek fel a lépcsőn, még nem keresem meg a legrövidebb utat. Még nem tartozom ide.

Aztán nekiindulok, hogy még a beiratkozás előtt körülnézzek. Csak nem megyek úgy haza, hogy ne lássam, hol fogok annyi időt eltölteni a következő három évben! Amikor odaérek, a nyár emlékét idéző szeptemberi napsütésben hunyorogva nézem az épületet. Nem valami nagy szám, de kit érdekel. Mától fogva ez jelenti nekem a jövőt. Az igazat megvallva a nyelvszakot kényszerűségből választottam. Eredetileg marketinget akartam tanulni valamelyik jó nevű főiskolán. Mindig is szerettem a pörgést, a felelősséget, a döntéshelyzeteket, feldob a folyamatos kihívás. Azt hiszem, a lehető leghamarabb világos képet akartam kapni a munka világáról, szerettem volna, ha alaposan felkészítenek a szakmára. Véglegesen szakítani akartam a gimnáziumi élettel, annak protekcionista és gyerekes, nyomasztó légkörével. Legyünk őszinték, ha üzleti főiskolát végez az ember, állást is sokkal könnyebben talál, mint az egyetemi diplomával, s biztosan jobban meg is fizetik. Erről azonban jelenleg legfeljebb csak álmodoz-hatom, az ilyen iskolák túl drágák nekem. Azt sem engedhetem meg magamnak, hogy nagyobb kölcsönt vegyek fel, mert akkor évekre elkötelezném magam. Különben valószínűleg fel se vettek volna. Nemhogy egyben, pillanatnyilag még részletekben se tudnám kifizetni a tandíjat. Fájó szívvel elvetettem hát az ötletet, és a modern nyelve

ket választottam, több okból is. Ha megkapom az olasz-spanyol diplomát, azzal továbbmehetek egy kereskedelmi főiskolára, oda mindenképpen kellenek a nyelvek. Latin-Amerika gazdasága az utóbbi években hihetetlen tempóban kezdett fejlődni, a spanyolra és az olaszra érdemes ráhajtanom. S ki tudja, hátha az egyetemen felszedett kulturális ismereteimmel fogok mindenkit lekörözni. Álltam az F épület előtt, és álmodoztam. Tulajdonképpen nincs okom panaszra: mindig volt mit felvennem, volt mit ennem. Csak éppen az anyagi biztonságot nem ismerem. Apám munkás, anyám ápolónő, mindketten minimálbért kapnak, és két gyereket kell nevelniük. Hónapról hónapra élünk, többletkiadásra már nem jut. Ösztöndíjat nem kaphatok, mert számtalan sorstársammal együtt én is azok közé a szerencsétlenek közé tartozom, akik nem elég gazdagok, viszont szegénynek sem elég szegények ahhoz, hogy diáksegélyt kapjanak. A család jövedelmét az állam elégségesnek tartja. Kiút sehol: be kell érnem azzal, ami nincs. Nekiiramodom, mert tényleg nem akarok elkésni a tanulmányi osztályról. Kézbe akarom már venni a diákigazolványomat. Majdnem rohanok. Odaérve látom, hogy az épület előtt hosszú sor áll. Újonc lévén, türelmesnek kell lennem. Pedig azt írták, hogy feltétlenül legyek ott 14.30-ra. Most kóstolok bele először a diákéletbe, ami gyakran többórás várakozást jelent különböző ajtók előtt.

Ahogy a sor felé tartok, letámad két, feltűnő színes pólót viselő lány. - Szia! Elsőéves vagy? - Aha, te is? - mondom meglepett mosollyal. Az egyik lány kicsit furcsán néz rám. Látszik, hogy nem ezt a választ várta, s nem beszélgetni akar velem. Aztán gyorsan ő is elmosolyodik: köny-nyű préda vagyok. Azért szólítottak meg, hogy fizessek valamiféle diák-társadalombiztosítást. Szavaikból azonnal megértem, hogy jutalék fejében végzik ezt a munkát. Versenytársak, valóságos hadiállapot van köztük: egymás szavába vágnak, majdnem félrelökik egymást, hogy hozzám férhessenek. Nem tudom, mit csináljak, nekem még minden újdonság. Hadarva beszélnek, csak minden második szavukat értem. Iszonyú rámenősek, mindent bedobnak, hogy meggyőzzenek, így totálisan követhetetlenné válik a szövegük. A végén már mulatok a szürrealista jeleneten, bár kicsit sajnálom is őket. Nyilvánvalóan a pénzre hajtanak, nyakamat rá, hogy egyébként szelíd nyuszik mind a ketten. - Na, döntöttél? A csatának vége, a felek rám néznek: arra várnak, hogy válasszak közöttük. Én meg oda se figyeltem. - De... hát... nekem már van tébém. Persze, ez a legjobb kifogás. Egyikük csalódottan megállapítja, hogy kár vesztegetni rám az időt, és elhúz. A másik hagyja, hogy továbbmen

jek, majd tesz egy utolsó kísérletet. Higgyem el, két biztosítás jobb, mint egy, s az enyém biztos nem is a legelőnyösebb, s ha egy pillanatot szánnál arra, hogy végiggondoljad még egyszer a döntésedet, te is rájönnél, hogyblablabla... Meglépek a további értelmetlen szónoklat elől, s beállok a sorba. Most van fél három, most kellene bemennem az irodába, de ez szemmel láthatóan nem hatja meg az előttem állókat. Besorolok hát egy nagydarab csávó mögé. Belelesek a behívójába, látom piros filccel aláhúzva a lap közepén: 14 h. Vajon mióta áll itt? Fél füllel hallom morogni az „öregeket", a negyed- és ötödéveseket, hogy miért nem halad a sor. Nyilvánvalóan minden évben ugyanígy van. Mindegy, ma nem akarom felhúzni magam, se kedvem, se energiám. Fél óra elteltével mégis elkezdek nyugtalankodni, nem feledkeztek-e meg rólam. Gyorsan lecsapok valakire, akinek kitűzőjén az egyetem lógója látható. - Elnézést, de engem 14.30-ra hívtak be. Már fél órája várok. Beszéd közben meglobogtatom a behívómat. Rá se pillant, csak odaveti: - Igen, kisasszony, mint itt mindenki. - Akkor várjak tovább? Biztos, hogy sorra kerülök ma? -Megtesszük, amit lehet.

„Megtesszük, amit lehet..." Ez nem válasz! Most volt dolgom először az egyetem tanulmányi osztályának a képviselőjével, de nem érzek se diadalt, se megkönnyebbülést. A semmitmondó válasz után úgy döntök, várok tovább. Kicsit dühös vagyok, hogy nem hoztam magammal könyvet, sokkal hasznosabban is eltölthetném az időt. Beletúrok a táskámba, de nincs benne még egy árva újság vagy ostoba reklámfüzet sem. Már sajnálom, hogy olyan gyorsan leráztam a két csajt, kérhettem volna tőlük legalább egy brosúrát. Azzal is elmenne legalább öt perc. Reggel ostoba módon kiöltöztem. Mintha egy fontos randevúra mennék, felvettem egy régi magas sarkú cipőmet. A sor közepén ezerszer elátkozom magam ezért az ötletért. Ha merném, levenném a cipőmet, és mezítláb ácsorognék ott. Másfél óra várakozás után végre bejutok az épületbe. Nézem, melyik ablak szabadul fel elsőnek, hogy végre elintézhessem, amit kell. Szavakat mormolok, teljesen kimerültem, elegem van a mai napból. Jó hangulatom rég elszállt, nem akarok mást, csak átvenni a diákigazolványomat, és hazamenni. Az egyik fiatal nő végre int nekem. Odarohanok, rámosolygok, tudom, hogy nemsokára szabadulok. Úgy néz rám, mintha a saját idétlen viccemen nevetnék. Nem túl lelkesítő. Elérkezik a kényes pillanat, a fizetésé.

- Csekken fizeti be a pénzt? Igen, az anyám adta oda a múlt héten. Kitöltetlen, biankó csekk. Még most is hallom a figyelmeztetését: „Vigyázz, Laura, el ne veszítsd! Képzeld, mi történne, ha megtalálná valaki!" Mindig vigyáztam a pénzre, úgyhogy a csekk kézbevételekor rögtön felfogtam a pillanat jelentőségét. Gondosan beletettem egy tasakba, és elsüllyesztettem az íróasztalom zárható fiókjába. Csak nekem van kulcsom hozzá, és bár tökéletesen megbízom a barátomban, akivel együtt lakom, jobb az óvatosság. Sose lehet tudni. - Igen, csekken. - Lássuk csak! Mivel ön nem ösztöndíjas, de rendelkezik diák-társadalombiztosítással, akkor ez összesen... 404 euró 60. Micsoda nevetséges összeg! Átadom a csekket, nem akarom, hogy észrevegye a grimaszt, amit vágok. Egy hang nélkül lepecsételi a papírjaimat, valamit ráfirkant, és a Diákigazolvány feliratú ablakra mutat. Két percig se tartott az egész. Az igazolványokat kiadó férfi se kedvesebb, majdnem kitépi a kezemből az iskolalátogatási igazolást. Gépies mozdulattal kinyomtatja a plasztikkártyát, átadja, majd kettétépi az igazolást. Ez sem érdekel, végre megvan a diákom. Sikerült! Új lap kezdődik az életemben. Bizakodóan és derűsen nézek a jövő elé, amit a kezemben tartok a plasztiklapocska képében.

Laura D. Modern nyelvek Spanyol szak I. évfolyam Kezdődhet a tanulás. Megnyugodva indulok vissza a metróhoz.

2. fejezet

Követelmények 2006. szeptember 8. Az étteremben végigdolgozott nap után belépek a lakásba, ahol a barátommal, Manuvel lakom. Egy éve járunk együtt, két hónappal ezelőtt költöztünk össze. Akkoriban hiába próbáltam lakást találni magamnak a tanév kezdetére. Egy vasam se volt, s a szüleim se tudtak anyagilag támogatni. Ráadásul nem is V.-ben laknak. Az érettségi óta tudom, hogyha tanulni akarok, csak magamra számíthatok. Manu már elsőéves kora óta itt lakott, boldogan jöttem hát utána ebbe a városba. Elkezdtem lakást keresni. Először a Crous (internetes szolgáltató újság diákoknak) apróhirdetéseit böngésztem, hátha találok egy cselédszobát, arra ugyanis rögtön rájöttem, hogy egy igazi lakás messze meghaladja anyagi lehetőségeimet. Bármilyen kis lyukkal is kiegyeztem volna, de még a legócskább garzon vagy kiadó szoba is túl drágának bizonyult.

Zsákutcába jutottam. Miután nem voltam ösztöndíjas, semmilyen állami segítségre nem számíthattam, viszont a szüleim nem tudtak havi 200 eurót adni lakbérre. Lakástámogatásra sem voltam jogosult. Két lehetőséget láttam: vagy találok valamilyen munkát, vagy nem tanulok tovább. A Crous-ban meghirdetett szobákat elsősorban ösztöndíjasoknak adják ki. Sok diák dolgozik az egyetem mellett, viszont ők szoktak megbukni a vizsgákon, és ők hagyják abba a leggyakrabban az egyetemet. A tanulásról nem mondhattam le, tudtam, hogy a jövőm forog kockán. Minden álmom szertefoszlott volna, ha az egyetem helyett dolgozni kezdek. Csodában reménykedve bújtam hát tovább az ingyenes hirdetési újságok lakásrovatait. Sőt, a hajléktalanszállókba is elmentem érdeklődni. Meggyőztem magam, hogy nincs más lehetőségem, és később még mindig találhatok valamit. Elborzadtam azonban a gondolattól, hogy akár csak egyetlen éjszakát is egy ilyen szálláson töltsek, annyira megalázónak tűnt. Teljesen elcsüggedtem, hogy semmilyen normális megoldást nem találok. Egy nap, amikor már bőgtem a tehetetlenségtől, Manu előállt a javaslattal: - Lakhatnánk együtt is. Fantasztikus lenne! Ketten már biztos találunk valami olcsó lakást, és ráadásul éjjel-nappal együtt lehetnénk.

Ragyogott a szeme, de én tudtam, hogy erre sincs pénzem. - De Manu, nem lehet, nincs pénzem! Jó, ha egy lepukkant cselédszobát ki tudok fizetni, hogy gondolhatnánk kétszobás lakásra! - Dolgozhatsz is a tanulás mellett, ezen a szakon bőven marad időd. Nem voltam meggyőzve. Manu viszonylag jómódú családból származik, és fogalma sincs róla, mi mindent kell előteremtenem. Hogy bebizonyítsa, marad időm munkára a tanulás mellett, megmutatta az egyetem honlapját, amelyre már feltették az órarendet. Elég sok órám volt, de tényleg úgy tűnt, hogy összehozható a dolog. Belekapaszkodtam a Manu által nyújtott álomképbe. - Látod, hogy meg lehet csinálni! Mondj már igent, s gondolj arra, hogy mindig együtt lehetünk majd. És különben sincs más választásod! Igaz. Nincs más választásom. Boldogan a nyakába ugrottam hát. Másnap már be is költöztem hozzá. Micsoda luxus: valódi lakás két külön bejáratú szobával V. központjában! Palotának tűnt, ahol én leszek a királykisasszony. Letettem az előszobában a két nehéz bőröndöt, és Manut karon ragadva körbetáncoltam a lakást. A szüleim is megkönnyebbültek. Ők ugyan soha nem szerettek Manut, de

ezt

még

mindig jobb megoldásnak tartották, mintha, mondjuk, el kell vállalnom valami rémes melót, vagy ami meg rosszabb, a híd alatt kell laknom.

Egész nyáron az alattunk lévő étteremben dolgoztam, hogy mindent meg tudjak vásárolni. Még egy kis zsebpénzem is maradt. Abban állapodtunk meg, hogy tekintettel az anyagi helyzetemre, Manu fizeti a lakbért és a rezsit, én meg a többit. Egyébként, ha erről nem is esett szó, történetesen tudom, hogy a lakást nem saját zsebből kell fizetnie: az anyjától minden hónapban kap annyit, hogy még bőséges zsebpénze is marad. Erről azonban nem beszélek. Túlságosan szeretem, s miután nála lakom, természetes, hogy amennyire a lehetőségeim engedik, én is kiveszem a részem a költségekből. Úgy oldom meg, ahogy tudom. Amikor például hazamegyek, felpakolok, elhozok egy csomó mindent a hűtőből, meg az anyám is mindig ad valamit. Egész nyáron működött a dolog. Boldogok voltunk, szerelmesek, terveket szövögettünk, és néha beültünk valahova a haverokkal. Az idő nagy részét a tévé előtt töltöttük: én a vállára hajtott fejjel, ő pedig a szája sarkában lógó füves cigivel. Habzsoltam hát az életet: a szerelmemmel együtt minden oly könnyűnek látszott. Ma hullafáradtan jöttem haza a munkából, két órát túlóráztam, amit, tudom, soha nem fognak kifizetni. Teljesen kizsigerel ez a meló, de csak így tudom ideiglenesen megoldani, hogy én is be-szálljak a költségekbe. Ha továbbra is itt fogok melózni, egész évben fáradt leszek, de pillanat

nyilag nincs jobb ötletem. Amint meglesz az órarendem, keresek valami más munkát. Manu otthon van, tévét néz. Erőltetett vidámsággal ráköszönök, leereszkedem mellé, és szájon csókolom. Furcsa. Nem viszonozza a lelkesedésemet. -Mi van?Minden oké? - Oké, oké - válaszolja kitérően. - Biztos? Mert nem úgy fest a dolog. Manu kikapcsolja a tévét, és végre rám néz. Habozik, aztán elszántan kiböki: - Laura, ebben az évben együtt fogunk lakni, szeretném, ha te is hozzájárulnál a lakbérhez. Egy szót se szólok, csak nézek rá. - Értem. De nem keresek valami sokat az étteremben. Mennyivel kéne beszállnom? - A lakbér felével. 300 euróval. Megérthetnéd, hogy én egyedül nem tudom állni... Egyedül! Micsoda hazug alak! Pontosan tudja, hogy felszolgálóként épp ennyit keresek, s ha odaadom, egy fillérem se marad. Vigasztalásul elhatározom, itt az alkalom, hogy felmondjak, s valami jobb munkát keressek a pincérnősködésnél. -Jó. Akkor keresnem kell valami más munkát. - Szerintem is ez a megoldás. A bevásárlásokat pedig kéthetente felváltva intézzük, egyetértesz? Még vásárolni is vásároljak? Nem térek magamhoz.

A pénzhiány olyan megalázó helyzetbe hozza az embert, hogy még visszavágni sem képes. Mindenbe beleegyezem: - Oké. Legyen, ahogy akarod. Leülök a kanapéra, és bekapcsolom a tévét, hogy ne kelljen beszélgetni. Ezzel tudom csak feloldani a kettőnk közötti feszültséget. Este a karjában alszom el, magam előtt is bizonyítandó, hogy a pénz nem számít, ettől még továbbra is együtt maradunk. Két nappal később egy telemarketinges cégnél aláírok egy négyórás szerződést.

3. fejezet

Tanévkezdés 2006. szeptember 17. Órarenddel a kezemben rohanok, hogy el ne késsem az első órámról. Az imént jöttem ki a tanulmányi irodából, ahol felvettem a tantárgyakat. És én még azt hittem, hogy az első napi végeláthatatlan várakozással egyszersmind meg is szabadultam a kötelező adminisztrációtól. Mekkorát tévedtem! A hivatalos beiratkozás után át kellett mennem a Modern Nyelvek Intézetének az épületébe, hogy feljelentkezzem az órákra. Húsz órám van egy héten. Már nagyon vártam, hogy meglegyen az órarendem, így végre be tudom osztani az időmet, és meg tudom szervezni a munkámat. A tanulás mellett továbbra is dolgozni fogok. Délután majd felhívom a céget, és megbeszéljük a munkaidőmet. Az egész nem tartott ugyan soká, mégis el fogok késni. Egy pillantás a papírra: a spanyol kulturális ismeretek szeminárium a harmadikon van.

Felrohanok a lépcsőn, már alig várom, hogy elkezdhessem a tanulást. Halkan lépek a terembe, a többiek már mind ott ülnek. Mentegetőzöm egy kicsit. A tanár futólag rám pillant, majd ránéz a jelenléti ívre: - Hogy hívják? - Laura. Laura D. Ráfirkál valamit a papírra, majd int, hogy üljek le. Egy lány mellé telepszem. Egyébként is jóval több a nő a teremben, ahogy, gondolom, az egész karon. A tanár kitöltet velünk egy kérdőívet, hogy jobban megismerjen minket. Ó, ezek a kérdőívek. Eddig még minden olyan, mint a gimiben, ott is állandóan feladatlapokat adtak. Tudom-e, hogy mit akarok majd csinálni? Az üzleti szférában akarok dolgozni, de hogy pontosan mit is? Érzem, milyen jellegű munka lenne a legmegfelelőbb számomra, de hogy ennek van-e pontos megnevezése, arról fogalmam sincs. Leírom hát, amiről álmodozom, s mindazt, amit az egyetemtől remélek. Valami még hiányzik. A ceruzám végét rágva a plafont bámulom. Néhány perc múlva odabigy-gyesztem a lap aljára: Teljes életet akarok élni. Valószínűleg nem ezt a választ várja a tanár, nem is túl frappáns, de engem most ez fejez ki a legjobban. Végre elkezdődik az óra, és minden percében hálát adok az égnek, hogy itt lehetek ebben a te

rémben. Anyám több mint 400 eurót fizetett ki, de szó nélkül tette, tudva, hogy ezen múlik a jövőm, s ő mindig is a legjobbat szerette volna adni a lányainak. Nagyon fogok igyekezni. Az óra spanyolul folyik. Az apám spanyol, s bár velünk soha nem beszélt az anyanyelvén, a rokonoknál töltött vakációk alatt jól megtanultam a nyelvet. Kapunk egy lapot a kötelező olvasmányok listájával. - Kérem, vegyék nagyon komolyan. Ha sikeresen akarnak vizsgázni, minden könyvet figyelmesen, alaposan kijegyzetelve olvassanak el. Valósággal iszom a tanár szavait. Persze '-ogy el fogok mindent olvasni, mindig is imádtam olvasni, ez nem gond. - Sajnos nem mindent találnak meg a könyvtárban. Hiába kérem, még mindig nem sikerült mindent beszerezniük: vagy megveszik tehát, vagy kölcsönkérik valakitől. Ez már kevésbé lelkesít. Az idegen nyelvű könyvek iszonyúan drágák, darabonként minimum 15 euróba kerülnek. Ha egyet-kettőt meg is veszek, ennyi többletkiadást már nem engedhetek meg magamnak. Nézem a hosszú listát. Összeszorítom a fogam, mikor látom, legalább tíz könyvet meg kéne vennem. Gyorsan a táskám aljára süllyesztem a papírt, a mai napot nem akarom elrontani. Még bőven van időm, hogy eldöntsem, mi legyen.

- Továbbá az órákra kötelező járni. Háromszori hiányzás után senkit nem vagyok hajlandó levizsgáztatni. Világos és egyértelmű. Rajtam múlik, hogy levizsgázom-e vagy sem. Minden kártya az én kezemben van. Repül az idő, és egy pillanatig sem unatkozom, nem úgy, mint a gimiben, ahol szinte percenként néztem az órámat. Most egy előadásra megyek, és életemben először látok igazi előadótermet. A lélegzetem is elakad a látványtól. Nemcsak én vagyok így, mások is megtorpannak egy pillanatra az ajtóban, hogy megcsodálják a hatalmas termet. Csak az évismétlők keresnek azonnal helyet maguknak. Ők már fásultak, hiszen mindent ismernek. Körülnézek, s tudom, mindig boldogan jövök majd ide órára. Senki sem ismer, senki sem törődik velem, olyan vagyok itt, mint tű a szénakazalban. A tanárok nem fogják előadásukat megszakítani csak azért, hogy megjegyzéseket tegyenek a házi feladatomra. Az egyetem voltaképpen szolgáltatás: biztosítja az előadókat, az oktatást, s az ember maga döntheti el, hogy él-e a lehetőséggel vagy sem. Az egyetem felelősségre tanít: nem vagyok több egy regisztrációs számnál, de mától fogva én döntök, hogy vállalom-e vagy sem. Végre felnőttszámba vesznek. Visszavonhatatlanul vége a gimnáziumnak. Már az első nap tudom, hogy minden más lesz. A kö

zépiskola utolsó évében rengeteg sebet kaptam, sokat szenvedtem - mától kezdve nem kell félnem. Soha nem felejtem el, mikor az érettségi évében a történelemtanár egyszer nyilvánosan megalázott az osztály előtt. Egy rosszul sikerült váratlan röpdolgozat után „szerencsétlennek" nevezett, mire én csak lesütöttem a szemem. A személyemre vonatkozó megjegyzéseket minden további nélkül lenyeltem volna, annyira nem számított, mit mond ez a tanár, aki soha nem vett komolyan. A tragédia oka a következő mondat volt. - Nem válaszol, Laura? Azt ajánlom, gondolja át még egyszer, mit akar a jövőben csinálni, mert pillanatnyilag nem jósolok magának semmi jót. Ennyire lebaltázni valakit csak azért, mert egyetlenegyszer elégséges lett egy dolgozata. De még ez sem volt elég. - Tény, hogy maga rendkívül szétszórt, és nem veszi komolyan az iskolát. Ki mint vet, úgy arat, Laura. Nagyon felelőtlenek a szülei... A „szülők" szóra elöntötte agyamat a vér. Hogy mer a családomra bármit is mondani csak azért, mert kaptam egy gyenge jegyet? Egy pillanat alatt bepörögtem. Padszomszédom megpróbált visszatartani, de elkésett. Úrrá lett rajtam a düh, és mielőtt inkvizítorom újra kinyithatta volna a száját, felborítottam az asztalt, hogy a rajta lévő holmik szanaszét repültek. Soha nem féltem még életem

ben annyira, mint ebben a pillanatban. Felkaptam a táskám, és kirohantam az osztályból. Másnap magántanulóként jelentkeztem az érettségire. Már addig is nehezen viseltem el az ostoba, óvodai légkört, könnyű szívvel hagytam hát ott a sulit. Ma már tudom, hogy elragadtattam magam, s le kellett volna győznöm a büszkeségem. Akkor azonban képtelen lettem volna rá. A szüleim az egészből semmit sem értettek, s eleinte úgy gondolták, múló hisztéria az egész. De amikor látták, hogy reggelenként nem kelek fel, és megkapták az értesítést, hogy magántanulóként fogok leérettségizni, megértették, komolyan gondolom. Továbbra is felkeltettek reggelenként, hogy iskolába küldjenek, de én nem mentem. Pedig az anyám még el is sírta magát, úgy könyörgött. - Felelőtlen vagy! Tönkreteszed az egész életedet. Könyörgöm, Laura, neked muszáj tanulnod, nem dobhatsz el minden lehetőséget magadtól egy pillanat alatt. így nem fogsz leérettségizni. Nem rúghatod fel az életedet három hónappal az érettségi előtt! Soha nem vallottam be a szüleimnek, hogy mi is történt. Nagyon elszomorodtak volna. Csak megráztam a fejemet, és újra kijelentettem, hogy többé nem teszem be lábamat az iskolába. Ettől kezdve az apám nem beszélt velem. Már előtte se sokat társalogtunk, de hogy rátettem még egy lapáttal, végképp elkeserítette. Néha még most is

érzem, hogy legszívesebben megölelne és megmondaná, mennyire szeret, de mindig megkeményíti magát, és szó nélkül továbbmegy. Három hónapig otthon tanultam, egyedül, a többiektől kérdezve meg, hogy mit vettek. Anyám titokban, apám háta mögött segített, de apám nem volt - és még ma sem hajlandó belenyugodni a döntésembe. Júliusban „jó rendűén" leérettségiztem. Iszonyú büszke voltam magamra. Anyám elsírta magát, amikor felhívtam, hogy elújságoljam neki. De apám továbbra sem szólt hozzám. Este némán vacsoráztunk, fel se merült, hogy ünnepeljünk. Ma már tudom, óriási szerencsém volt. Bár, ki tudja, mi számított többet, a szerencse, vagy a bennem élő hatalmas bizonyítási vágy. Az előadóteremben arra gondoltam, hogy ilyen megalázó helyzetbe soha többé nem kerülhetek. Túl sok a diák ahhoz, hogy a tanárok emlékezzenek mindegyikük nevére, odafigyeljenek rájuk, vagy akár megsértsék őket. Mindenki magának tanul. A nap folyamán volt még két szemináriumom: fordítás és labor. Az ötödik óra után hazaindultam a puha fészekbe, ahol szerelmem várt. Gyönyörű nap volt, lehetnék-e ennél boldogabb? Van barátom, aki szeret, akivel együtt lakom egy belvárosi lakásban, tanulok, s ha pénzem nincs is sok, egészséges vagyok. Mi kell még?

Beszállok a zsúfolt metrókocsiba. Minden sikerülni fog, érzem, tudom, és mindenre el vagyok szánva.

4. fejezet

Hétköznapok 2006. október 4. Esténként hullafáradtan megyek haza. Szerda van, ilyenkor 8-kor végzek, plusz legalább háromnegyed óra a metró. Még a tegnapi fáradtság is bennem van, kedden kilencig dolgoztam. Útközben Manure gondolok, nemsokára látom. Finom vacsorára, terített asztalra, gyertyafényre vágyom. Tudom, elkerülhetetlen, hogy megbeszéljük az első együtt töltött hónapot. Kicsit félek a beszélgetéstől, túl sok mindent söpörtünk mindketten a szőnyeg alá. Néha már-már úgy élünk, mintha csak társbérlők lennénk. Csak este találkozunk, ilyenkor épphogy bekapok valami gyorsan összeütött kaját, s megyek tanulni. Eleinte Manu nem tett szemrehányást. Vágott ugyan néha egy-egy grimaszt, de aztán azt mondta: - Na menj, még tanulnod kell. Ő általában a tévét nézi, nagyon ritkán látom csak tanulni. Megcsókolom még egyszer, és visz-szavonulok száműzetésembe, a hálószobába. Manu azok közé az emberek közé tartozik, akiknek gyakorlatilag nem is kell tanulniuk. Kiváló eredménnyel teszi le minden vizsgáját, pedig

alig látok könyvet a kezében. Nagyon irigylem, hogy ennyire okos, és mindent ilyen könnyen vesz. Én néha késő éjjelig tanulok. Mikor úgy dönt, hogy lefekszik, bejön a szobába, én pedig kihurcolkodom a könyveimmel a konyhába. Mire lefekszem mellé, már rég alszik. Kinyújtózom, és mély, álomtalan álomba zuhanok. Reggel aztán minden kezdődik elölről, indulok az egyetemre vagy dolgozni, attól függően, hogy milyen nap van. Eddig minden jól ment, hiszen mindenért kárpótolt, hogy együtt éltünk. A telemarketinges cégnél cirka 400 eurót keresek. Kifizetem Manunek a kért 300 eurót, s igyekszem nem tudomásul venni, hogy az egészet elmulatja, meg elfüstöli a haverokkal. Nekem alig marad valami, szórakozásról, vásárlásról szó se lehet, s a barátnőimmel sem tudok sehova elmenni. De nem szólok, nem akarom elrontani a kapcsolatunkat. Még soha nem szerettem senkit ennyire, mint Manut. Lassacskán azonban minden rosszra fordult. Manu elunta, hogy minden estéjét a tévé előtt tölti, elkezdett kimaradozni, gyakran csak hajnalban jött haza. Eleinte nem szóltam egy szót sem, hiszen a munkámon és a tanuláson kívül úgysincs időm semmire. Örültem, hogy legalább a függetlenségem és a szabadságom megmarad. De nemrég besokalltam. Manu szinte már soha sincs otthon, mikor hazaérek, legfeljebb azt tudom megállapítani, hogy mikor ment el: néha még füs

tölög a csikk a nappali hamutartójában. Alig van már ideje számomra. Az életmódom teljesen kimerít, se erőm, se bátorságom, hogy megvárjam, csaknem minden este egyedül alszom el közös ágyunkban. Gyakran elfog a kísértés, hogy leüljek a kanapéra, s elszívjam az otthagyott dzsointot, de soha nem teszem meg. Egyrészt, hogy ne tegyen szemrehányást, másrészt, mert akkor nem tudnék rendesen tanulni. Telnek-múlnak a napok, s Manu egyre hidegebb hozzám. Minden pénzét elszórakozza, elfüstöli. Eleinte még áltattam magam, annyira nem tudtam mit kezdeni a valósággal. A tények azonban kegyetlenek, Manu egyre nehezebben viseli az együttélést, s ezt érezteti is velem. Már nem tudom olyan könnyen venni az életet, mint amikor még otthon laktam a szüleimnél. A legrosszabb, hogy Manu a szemembe nevet. Állandóan új cuccokat vásárol, mindent megtehet, amit én nem. Egyre nő a közöttünk lévő szakadék, s ha eleinte csak a pénz volt az oka, ma már sokkal többről van szó. Napról napra érzem, hogyan távolodunk egymástól, s teljesen tehetetlen vagyok. Mára azonban megbeszéltünk egy romantikus vacsorát. Már egy hete rágom a fülét, mert tudom, mindkettőnknek szüksége van rá, hogy újra egymásra találjunk. Végre belement, s azt is megígérte, hogy ő főz, nekem csak asztalhoz kell ülnöm. Előre ledolgoztam ezt az estét. A metróban még

gyorsan kifestettem magam, hogy szép legyek. Épp csak a szemem. Már ahogy belépek az ajtón, érzem, hogy valami nem stimmel. Nem szokott ilyen csend lenni a lakásban, ha Manu itthon van. Rá kell jöjjek, nincs itthon. Benézek a konyhába, hátha csak leugrott kenyérért, de a konyha hideg és üres, semmi jele, hogy valaki főzött volna. Nagyot kordul a gyomrom, iszonyúan éhes vagyok. Nem volt pénzem szendvicsre, ezért ebéd helyett is tanultam a könyvtárban. Leülök a tévé elé, és sírva fakadok. Az idő múlik, Manu sehol. Megpróbálok tanulni, de képtelen vagyok odafigyelni. Még azt sem értem, amit a tévében látok. Hívjam fel egy barátnőmet? És ő mit csinálna? Kinevetne, azt mondaná, hogy minden pasi egyforma, nem lehet számítani egyikre sem. De Manu nem ilyen. Manu igazán szeret engem, és igenis törődik velem. Lassan éjfél van, s Manu még mindig nincs itthon. Túl büszke vagyok, hogy felhívjam a mobilján, különben is, az enyémet meg fel kellene tölteni, már nincs rajta semmi. Már az összes cigimet elszívtam, az asztalon van egy csomag dohány. Miért csinálja ezt velem? Nem gürcölök így is épp eleget? Még csak egy hónap telt el, de már nem bírom tovább, állandóan hullafáradt vagyok, hiába töröm magam, pénznek színét se látom. Ekkor megzörren a kulcs a zárban. Lélegzetemet is visszafojtom, nem gondoltam, hogy még ma este összetalálkozunk. Gyorsan letörlöm a

könnyeimet, nem akarom, hogy elmaszatolódott szemmel lásson. Manu a következő pillanatban már a konyhában van. Ránézek, visszanéz, szeme vörös az elszívott füves cigiktől, s természetes hangon kérdezi: - Mi újság? Hogyhogy nem tanulsz? Egy pillanatig azt hiszem, hogy felrobbanok. Ezt nem mondhatja komolyan! Be van szíva. Világos. - Miért? Szórakozol velem? Hol voltál? Egész este téged vártalak. Nem úgy volt, hogy ma együtt vacsorázunk? Már ordítok, nem tudom fegyelmezni magam. Annyira fáradt vagyok, hogy már az is csoda, hogy még van energiám kiabálni. Manu lehorgasztja a fejét, tudja, hogy fájdalmat okozott nekem. - Laura, ide figyelj, nem tudom, hogy történhetett, esküszöm, nem akartam. Hazajöttem, bementem a konyhába, és tényleg akartam neked vacsorát főzni. Kinyitottam a hűtőt, hogy megnézzem, mit vettél. Neked kellett volna bevásárolnod, nem? Rajtad volt a sor, de nem vettél semmit. - Ezért volt az egész? Ezért hagytad, hogy itt bőgjek egész este? Megbüntettél? - Nem, Laura, nem csak a bevásárlásról van szó, mindenről. Tudom, hogy nincs pénzed, de abban állapodtunk meg, hogy megosztjuk a költ

ségeket. És ráadásul ma még a gázszámla is megjött. Egyenesen a szemembe néz, már nem kiabálok. Bármennyire is szeretném, nem értem, mit mond. Hogy meri ezt mondani, hiszen majd belegebedek, hogy kifizethessem, amit kér! Mindig is zavarban voltam, ha pénzről esett szó. - Mint legutóbb, ma is én menjek el bevásárolni, hogy legyen mit ennünk? Elegem lett belőle, hogy megint én engedjek, elegem van belőle, hogy itt élősködj a nyakamon. Elmentem, hogy találkozzak a haverokkal, s egy kicsit kiszellőztessem a fejem... Nem szólok egy szót sem, fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Micsoda sóher alak! Pénzt kér tőlem a lakbérre, a számlákra, és még vásároljak is! Ez így már körülbelül 450 euró havonta. Nem elég a fizetésem sem, hozzá kell tennem azt a kis zsebpénzt is, amit az anyámtól kapok minden hónapban. Nem valami sok, azt adja ide, amit le tud csípni a kosztpénzből. Már egy hónapja tartozom a mobilszámlámmal is, minden fillérem a lakásra megy. Heti 20 órám van az egyetemen, 15-öt dolgozom a telemarketinges cégnél, s még otthon is tanulok. Manu egyáltalán nem dolgozik, a pénzt, amit anyja havonta átutal neki a lakbérre, cuccokra és cigire költi, s tőlem is behajtja a részem. Szóval nem hiszem, hogy élősködő lennék, ugyanúgy hozzájárulok a költségekhez, mint ő.

Mindennek ellenére őrülten szerelmes vagyok. Még mindig el tud varázsolni, s képtelen vagyok visszavágni. Szégyellem is, hogy ennyire elgyöngülök, ha meglátom. Végül Manu gyöngéden átölel, én pedig boldogan simulok hozzá. Jól érzem magam a karjában, más nem számít. Néhány pillanat múlva eltol magától, nagy fekete szemével végignéz rajtam, s hirtelen megszólal: - Figyelj, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson elő, jobb lesz, ha külön vásárolunk, mindenki magának. Mindkettőnknek könnyebb lesz, s elkerüljük a maihoz hasonló vitákat. Nem térek magamhoz. Nem elég, ami ma történt? Még rátesz egy lapáttal? - Tessék? - Azt hiszem, neked is, nekem is jobb lesz így. Úgysem eszünk gyakorlatilag soha együtt, és különben is más az ízlésünk. Még mindig nem tudok egy szót se kinyögni, de közben lázasan jár az agyam. Mit is mondhatnék ezek után? Hogy győzzem meg a földkerekség legsóherebb pasiját, aki ráadásul el van kényeztetve? Fel se fogja, hogy fájdalmat okoz. Ezen már nem tudok változtatni. Valami végérvényesen megszakadt közöttünk. Bólintok, megpróbálok mosolyogni, de mindketten tudjuk, hogy baj van. És a pénz az oka. Vagy a közöttünk lévő társadalmi különbség,

amit nem tud elfelejteni. Az anyja szerint is jobbat érdemelne nálam. Másnap reggel kiüríti a konyhaszekrény felét, az lesz az enyém.

5. fejezet

Éhség 2006. október 26. Anyám közelebb tolja a csirkés tálat, s közben le nem veszi a szemét rólam. A vacsora eleje óta néz. Őszi szünet van, pár napra jöttem haza, még nem tudom pontosan, meddig maradok. Négyen ülünk az asztalnál, anyám, apám, aki most se szól egy szót sem, a húgom, akinek be nem áll a szája, és én. - ízlik a csirke, Laura? - kérdezi anyám. Tudom, hogy pillantása követi minden mozdulatomat: villámat beledöföm egy szép combba, másik kezemmel megfogom, s úgy esem neki, mint egy vadember. Négy helyett eszem ma, any-nyira éhes vagyok. Hónapok óta nem volt részem ilyen lakomában. - Isteni volt, rég ettem ilyen jót. Csak a húgom beszél, s rajtam kívül nem figyel rá senki. Tudom, hogy a jelenlétem megzavarja az apám gondolatait. Máskor se bőbeszédű, de ha én is itt vagyok, hallgat, mint a csuka. Soha nem volt egyszerű a kapcsolatunk: szerettük egymást, de nem beszéltünk róla. Apámat

nem lehet nem tisztelni. Húszéves korában menekült el Spanyolországból a diktatúra és a nyomor elől s Franciaországban próbált szerencsét. Szigorú, hagyománytisztelő családban nevelkedett. A gyerekeivel - különösen velem - mindig is kicsit hűvösen viselkedett, ahogy annak idején az apjától látta. Mindig is természetesnek tartottam, ő ilyen volt. Soha nem beszélt az érzelmeiről, nem mondta ki, de tudom, hogy szeret. Első gyerek vagyok, szüleim nagyon akartak, kiskoromban sokat dédelgettek. Ahogy nagyobb lettem, és szorosabb kapcsolatba kerültem anyámmal, apám egyre inkább hallgatásba burkolózott, nem nagyon tudott mit kezdeni a lányával. Bátran szembeszálltam vele, ha meg akart büntetni, ezt nem értette, tiszteletlennek tartott. Egyre jobban magába zárkózott, végül tudomást se vett rólam. Hiába vagyok a szobában, soha nem szól hozzám, csak ha végképp elkerülhetetlen. Tudom, hogy viselkedésemmel sokszor csalódást okoztam neki. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor abbahagytam a gimnáziumot. A húgommal mindig is tudtuk, hogy én vagyok az anyám kedvence, ő az apja lánya. Tényként fogadtuk el, hisz nem is tehettünk mást, így legalább soha nem kellett féltékenykednünk egymásra. Ma is emlékszem a napra, amikor 16 éves koromban elköltöztem otthonról, s egy hónapig máshol laktam. Mindannyian együtt ültünk a nappá

libán, én a kanapét néztem. Eredetileg zölddel kárpitozott ősrégi darab volt, ott állt a lakásunkban, amióta csak az eszemet tudom. Annyira ócska volt, hogy egyszer, még egészen kicsi lehettem, anyám elhatározta, átfesti vörösre, ne látszódjék annyira kopottnak. Néztem a tévét, és szórakozottan kapargattam a karfáján egy részt, amelyet soha nem fogott be a festék. Hirtelen megszólaltam: - Mi lenne, ha visszafestenénk zöldre? Olyan régóta vörös már, biztos jobban nézne ki. Apám rám se nézett, úgy válaszolt: - Ez a kanapé soha nem volt zöld. Olyan megvetően mondta, mintha a világ legnagyobb ostobaságát ejtettem volna ki a számon. - Dehogynem, papa, emlékszem, mikor a mama átfestette. - Mondtam már: ez a kanapé soha nem volt zöld. Néhány percig győzködtem, hogy én emlékszem jól. Még egy albumot is elő akartam venni bizonyítékul. Ahogy a nappali polcain kotorásztam, apámat iszonyú düh öntötte el. - Persze, csak hogy neked legyen igazad! Muszáj mindig kötekedned, te, te... mindentudó?! Ordított. Anyám és húgom dermedten nézte. Én is mozdulatlanul álltam egy albummal a kezemben, fogalmam se volt, hogy mit csináljak. - Elegem van belőled, elegem van a viselkedésedből, az állandó piszkálódásodból. Tiszteletlen

vagy, csak magaddal törődsz, azt hiszed, hogy te vagy a világ közepe. Nem tűröm tovább, kis... hülye kis picsa. Igen, hülye picsa vagy. Mintha fellélegzett volna, hogy kimondta, és kiment a konyhába. A húgom felsikoltott, hogy meghallotta. Az én csodálatos apám, aki soha nem teketóriázik. Mindennek ellenére valami kaparta a torkom. Ökölbe szorítottam a kezem és én is kirohantam a szobából, hiába állt fel anyám, hogy visszatartson. Futtomban felkaptam a táskám. Anyám sírt, és könyörgött, hogy ne menjek el, húgom belecsimpaszkodott a karomba. Apám nem jött ki a konyhából. - Mama, én nem bírom tovább. Te is látod, hogy nem lehet vele élni. Elmegyek. - De hova mész? Mit fogsz csinálni? - Majdcsak találok valamit. És találtam. Egy teljes hónapig a barátnőmnél laktam, pontosabban a szüleinél. Nem faggattak, szorítottak egy kis helyet nekem, elég nagy volt a házuk. A barátnőmmel együtt minden reggel elmentem az iskolába, s hetente egyszer felhívtam az anyámat. Egy hónap múlva aztán hazamentem, nem akartam visszaélni a barátnőm és a családja kedvességével. Apám, szokása szerint, továbbra sem vett tudomást rólam. Még akkor sem, amikor az ügy végre elsimult. Nagyon szenvedtem, de képtelen voltam kimutatni, vagy, pláne, elmondani neki.

Később tudtam csak meg, hogy sírt, amikor elköltöztem. A mostani helyzet tehát nem újdonság. Húgom élénken társalog, hogy megtörje a kínos csendet. Aztán belefárad, és abbahagyja. A vacsorát némán fejezzük be. Anyám még az este folyamán félrevon. Tudom, hogy azóta akar beszélni velem, amióta megérkeztem. - Mondd, Laura, eszel te rendesen? - Persze, mama, láttad, hogy kétszer is vettem a csirkéből. - Nem, kislányom, nem erről beszélek. Azt szeretném tudni, hogy otthon eszel-e rendesen. Van egyáltalán mit ennetek? Naná, hogy észrevette: az utolsó hónapban, amióta külön kasszán élünk, iszonyú sokat fogytam. Szeptember elején még több mint 60 kiló voltam, kicsit sok is, most meg 50 vagyok. Este későn érek haza, hullafárad tan, s gyakran főzni sincs időm, hiszen tanulnom is kell. Egész nap rohanok: órára, könyvtárba, munkába, végül haza. A konyhaszekrényben, az én részemben csak egy csomag tészta árválkodik hónapok óta. Gyakran a menzára se megyek el, és hétvégén is inkább csak szendvicset csinálok magamnak. Rájöttem, ha nem eszem semmit, egy idő után nem is érzem, hogy éhes lennék. Vagyis, alig.

Manu általában elmegy valahova enni a barátaival. Szerintem az én pénzemből vendégeli meg magát, míg én a könyveimbe temetkezem. Egyébként jól kijövünk egymással, már alig veszekszünk. Igaz, hogy gyakorlatilag nem is találkozunk. Én továbbra is bele vagyok zúgva, még akkor is szeretem, amikor a konyhaszekrényben vágyakozva nézem a pástétomos konzervjeit, meg a pestót, amivel sokkal finomabb lenne az üres tésztám. Egyszer nem bírtam ki, és elvettem egy szelet pármai sonkát, gondolván, hogy úgysem veszi észre. De lehet, hogy megszámolta, mert azonnal rájött, hogy megloptam. Hosszan mentegetőztem, mondván, nagyon éhes voltam, s majd veszek neki másikat helyette. Másnap meg is tettem, s elköltöttem azt az 5 euróst, aminek három napig ki kellett volna tartania. Odáig mentem, hogy hangsúlyozottan egyetlen szeletet adtam neki vissza, hátha észreveszi, mennyire hülyén viselkedett. Nem akarok belemenni a játszmájába, nem érdekel. Mindezt persze nem mesélhetem el az anyámnak, beleőrülne, és mindennek elmondaná Ma-nut. Arra kényszerítene, hogy hazaköltözzem, amiről szó sem lehet. - Ne izgulj, mama, minden oké. - De, ugye, elmondod, ha valami baj van? - Persze, mama, persze, ne idegeskedj!

Ahogy rám néz, látom, hogy kételkedik. Nem hisz nekem, de tehetetlen, amíg nem mondom el az igazat. Két nap múlva, amikor visszamegyek, anyám teletöm egy szatyrot ennivalóval: mindent beletesz, ami csak a keze ügyebe kerül Rám kacsint, amikor a kezembe adja. Jó utat, drágaságom, és vigyázz magadra. Apám csak int, meg se ölel. Évek óta nem csókoltuk meg egymást.

6. fejezet

Szégyen 2006. november 16. A diáksegélyző épülete előtt toporgok, habozva, hogy bemenjek-e. Nem tudom, be akarok-e menni. Egy kicsit félreállok. Már november van, jeges szél fúj. Az elmúlt hónapban még tovább fogytam. Egyre jobban fázom, soha nem éreztem még, hogy ennyire csontomig hatolt volna a hideg, pedig reggel magamra húztam több réteg ruhát. Amióta sovány vagyok, egyfolytában fázom. Mindenhol vacogok, bent is: az egyetemen is, a munkahelyemen is, otthon is. Rohamosan közeledik a tél, de még nem kezdtünk el fűteni. Legalábbis én nem szeretném még elkezdeni. Manu, amint hazaér, bekapcsolja a fűtést, majd elterpeszkedik a kanapén, mint egy török basa. Alig várom, hogy elmenjen otthonról, azonnal megyek, és kikapcsolom. Azóta csinálom ezt, amióta a rezsi felét is fizetnem kell. A villany, a víz, a gáz - egy vagyon. Manut nem érdekli, hiszen nem neki kell előteremteni rá a pénzt. Ő felcsavarja a fűtést, én pedig titokban mindig vissza

veszem: nem tudom rávenni magam, hogy őt is megkérjem erre. Eleinte rendesen felöltözve tanultam, de hamar rájöttem, ha mozdulatlanul ül az ember órákon keresztül, legalább annyira fázik, mintha kint lenne. Azóta a tanuláshoz külön felöltözöm: térdig érő gyapjúzoknit húzok, felveszek egy polárfel-sőt, és arra az anyám által kötött, hatalmas nagykendőt. Manu jót nevetett rajtam, amikor először meglátott, s a tükörbe nézve én is kacagni kezdtem. Pár percig. Azért nem olyan mulatságos a dolog. Végül megszoktam a rengeteg göncöt: vigasztal, hogy mennyi pénzt takarítok meg. Inkább nézzek úgy ki, mintha egy aipinistaexpedícióra mennek, mintsem 50 euróval többet fizessek a fűtésért. Ami pénzt csak tudok, félreteszek. Semmi fölösleges kiadás. Talán mondanom se kell, hogy hónapok óta egy kirakatot sem láttam. Először is nincs időm. Aztán meg minek csorgassam a nyálam olyan holmik után, amiket úgysem tudok megvenni. Hogy kísértésbe se essek, messziről elkerülöm az üzleteket. Végre felfogtam, hogy soha nem fogok az utolsó divat szerint öltözni. Persze néha borzasztóan szeretném, ha nekem is lenne vadiúj koptatott farmerom, dögös blézere, és méregdrága cipőm, mint a többi csajnak az egyetemen. Csak nézem őket, néha olyan feltűnően, hogy már-már kínos, sóhajtozom, aztán visszatérek a könyveimhez. Jó lenne, ha fütyülni

tudnék erre az egész undorító fogyasztói társadalomra, de legyünk őszinték: nincs olyan ember, akit nem fog el soha a kísértés. Fiatal vagyok, az egész világ csupa reklám, ha lenne pénzem, ideális áldozat lennék. Nagyon irigylem a csoporttársnőimet. Frissek, üdék, kipihentek, a legtöbbjüknek életükben nem kellett még dolgozniuk, a szüleik eleget keresnek. Az anyák néha elviszik őket vásárolni, s ha lányuk gondosan kiszámítva elkezd sóhajtozni egy jó cucc láttán, azonnal előrántják hitelkártyájukat. Nem veszem tőlük rossz néven, hasonló helyzetben én is ugyanezt csinálnám. Egyszerűen csak irigykedem: engem a frász tör ki, ha meglátok egy ellenőrt a metróban, s állandóan azt számolgatom, hogyan húzhatnám ki a hó végéig. Akkor is elfog a reszketés, ha Manu mellékesen megkérdi, mikor adom oda a lakbért. Vajon más is él így? Annyira megalázónak érzem, hogy még a csoporttársaimnak se beszélek róla. Meg se értenék. Jobb, ha udvariasan elhárítom, ha ebédelni hívnak, és nekiállok inkább tanulni: ezért legalább nem kell fizetnem. Nem lenne semmi baj, ha nem lennék állandóan éhes. Konyhaszekrényem béltartalma továbbra is hervasztóan szegényes, nagyon hamar elfogyott, amit anyám csomagolt. Tészta, tészta, mindig csak tészta. Úgy érzem, mintha már röhögne rajtam. Eleinte paradicsomszósszal ettem, de valamelyik éjszaka annyira megcsömörlöttem tőle,

hogy azóta már ránézésre is elfog az undor az olcsó szósztól. „Utóvégre nem is olyan rossz vajjal!" Egyedül az vigasztal, hogy van még egy üveg nutellám. Egyszerre csak egy kanállal eszem belőle, így tovább tart. Már ránézni is jó, ha kinyitom a szekrényajtót. Rájöttem, a legjobb, ha egyáltalán nem eszem. Egy idő után magától is elmúlik az éhség, és az ember szervezete átáll. Néhány nap múlva már nem is szenvedek. Rászoktam, hogy ne reggelizzem, és üres hassal üljem végig az órákat. Néha ugyan furcsa hangokat hallat a gyomrom, de már annyira megszoktam, hogy észre sem veszem. Múltkor az egyik lány hátrafordult, s kezembe nyomva egy szelet csokit, kedvesen megjegyezte: - Egyél már valamit, semmit se lehet hallani, úgy korog a gyomrod. Szégyenkezve köszöntem meg, s úgy tettem, mintha jót mulattam volna a viccén. Pedig nem volt kedvem nevetni. Csendesen szopogattam a csokit. Legszívesebben mohón egyszerre magamba tömtem volna az egészet, annyira kívántam. Méltóságteljesen visszafogtam magam, de az utolsó morzsákat is gondosan felcsipegettem. Olyan jó lett volna még egy! Este, amikor van időm vagy erőm enni az egyetem vagy a munka után, általában tejberizst főzök. A desszert egy kanál nutella, ebből merítek erőt a tanuláshoz. Akármilyen szomorú is, de

nekem a csoki a legjobb nyugtató. Alaposan lenyalom a kanalat, hogy a lehető leghosszabb ideig élvezzem az ízét. Úgy vettem észre, hogy utána a tanulás is jobban megy. Azután valamelyik délben megtörtént, aminek meg kellett történnie. Az óra közepén elájultam. Túlfeszítettem a húrt, s nem gondoltam, hogy átléptem azt a határt, amit már nem tud elviselni a testem. Mindenki megijedt, de gyorsan magamhoz tértem, és folytatódhatott az óra. Többen győzködtek, hogy lekísérnek az orvosi ügyeletre, de udvariasan visszautasítottam az ajánlkozásu-kat. Nem kell orvos, én tudom a legjobban, hogy mi a bajom. Pénzhiányban szenvedek. Ezen a napon határoztam el, hogy elmegyek a Crous-ba (ez a diáksegélyző), hátha van mód rá, hogy én is kaphassak segélyt. A pénzhiány már az egészségemet veszélyeztette, s ebbe nem akartam belenyugodni. Felháborított, hogy annyit kell gályázni, csak azért, hogy egyek, miközben azért kell ennem, hogy tudjak dolgozni. Az épülethez érve elgyávultam, s nem mertem bemenni. Sose hittem volna, hogy ezért keresem fel egyszer a Crous-t. Tudom, hogy sok diák jön ide segélyért, de én nem akartam. Kudarcot vallottam: nem boldogulok egyedül. Be kellett látnom. Egyedül nem tudok kimászni ebből a helyzetből, kell egy kis segítség. Nem bírom az állandó koplalást. Végül összeszedem a bátorságom, bemegyek, és türelmesen várakozom a recepciónál. Fél órát

nézem a jövés-menést, míg végre bejutok egy ügyintézőhöz. Az irodában nem merek egyenesen rátérni a lényegre, csak kerülgetem, mint macska a forró kását. Azért fordultam önökhöz, mert súlyos anyagi problémáim vannak, és szeretném tudni, hogyan kaphatnék segélyt az önök szervezetétől. Egy pillanat alatt döntök: elmondom, hogy élek, beszélek Manuről, a lakbérről, a melóról, a mindennapi nélkülözésekről. Közben a nő arcát fürkészem. Figyelmesen hallgat, s úgy tűnik, érti, miről van szó, Fiatal, nem lehet több harmincnál, biztosan nem felejtette el, milyen üres zsebű diáknak lenni. Jó negyed óra múlva végre elhallgatok, és várom a választ. Köhécseléssel töri meg a csendet. - Pillanatnyilag csak ebédjegyet tudok önnek adni a Crous menzájára, ahol nagyon olcsó az ebéd, valamivel kevesebb, mint 3 euró. Gyors fejszámolást végzek. Nincs heti 15 euróm napi egy étkezésre. Azt reméltem, hogy itt lényegesen olcsóbban ebédelhetek és vacsorázhatok. - Az igazat megvallva, ennyi pénzből én egy egész hétig élek. Szerettem volna tudni, hogy van-e valamilyen más lehetőség. - Akkor nem látok más megoldást, csak az ingyenkonyhát. Ott jut ételhez pénz nélkül. Nagyon lassan és kedvesen mondta ezt, tudva, hogy milyen hatással lesz rám. Nem is tévedett. Döbbenten meredek rá. Egyetlen mondattal a fran

cia társadalom legaljára taszított. Azok közé, akik már az ételért se tudnak fizetni, és a hajléktalanok konyhájára szorulnak. Azt hiszem, rosszul hallok, nem mondhatja ezt komolyan. De folytatja, miközben komoly, megértő szemekkel néz. Valami köszönetfélét dadogok, s megkérdezem, hol van az az ingyenkonyha.Szép, egyenletes betűkkel felírja a címet egy kis cédulára. Nagyon igyekszik, hogy tudomásomra hozza, mennyire megindította a történetem. Gyorsan elköszönök, hogy minél előbb kint legyek. A folyosón még megszorítja a kezem, s csak utána kiáltja el harsányan: „a következőt". Ahogy kilépek az épületből, újra belém mar a novemberi hideg. Meggyorsítom a lépteimet, hogy egy kicsit felmelegedjek, közben szorongatom a cédulát. Szó se lehet róla. hogy elmenjek oda. Nem tudnám rávenni rrogam, hogy ilyen helyre betegyem a lábam: itt még nem fartők. Olyan lenne, mintha azok elő! a szerencsétlenek elől enném el az ételt, akiknek tényleg nincs az égvilágon semmijük. S főleg, nem állhatok be közéjük a sorba. Van lakásom, dolgozom és tanulok. Ez az egy biztos, és a tészta különben sem rossz étel. Végül is nem én vagyok az egyetlen, akinek nehézségei vannak.

7. fejezet

A vég 2006. december 9. Mindenkinek az életében van egy éjszaka, amikor egyik pillanatról a másikra felnőtté válik. Ami után már minden más lesz, mint annak előtte. Isten veled, ártatlanság! Mindig akkor jön el az ilyen éjszaka, amikor az ember válsággal küzd. Jelen esetben: anyagi válsággal. Nincs pénzem, sorra jönnek a számlák, fenn kell tartanom egy lakást. A sötétben ülök Manu számítógépe előtt, kezem szinte öntudatlanul mozgatja az egeret, hátha rálel valamilyen megoldásra. Egyik hirdetési oldal tűnik fel a másik után. Aztán felugrik egy ablak: csak 18 éven felülieknek. Belép vagy nem lép be. Egyből a másodikat akarom választani, mintha valaki nézné, mit csinálok. De a szoba üres, egyedül vagyok. Legyünk őszinték, kizárólag a pénz miatt megyek rá erre az oldalra. Nem is, csak kíváncsiságból, mondom magamnak, miközben jól tudom, hogy átléptem egy határt. Semmi különleges védelem, rákattintok (a francba,

elmúltam már 18!). A „kulcsszó" mezőbe beírom, hogy „egyetemista", és a városom nevét. Megjelenik az érdeklődők listája, amit lassan görgetek le az egérrel. így is lehet, és ilyen köny-nyű? Lassan végignézem a hirdetéseket, s arra a következtetésre jutok, hogy lényegében mind egyforma. Ugyanazok a szavak ismétlődnek: „fiatal lány", „gyöngéd pillanatok", „találkoznék", „keresek". Én is keresek, illetve szeretnék keresni: pénzt, mégpedig gyorsan. Ostobán a nagyon is kétes „masszázs" kategóriába sorolt hirdetéseket böngészem, a legtöbb férfi ötvenes. Öregebb, mint az apám. „Papa, ha tudnád..." Az egyetlen különbség, hogy nekik van pénzük, mégpedig sok, s elkölthetik egy vágyálomra, amit, úgy látszik, én testesítek meg. A tarifa általában óránként száz euró körül mozog. Ez is lehetséges? Az összeg nagysága egy pillanat alatt felcsigáz. Látom már magam a rengeteg zsozsóval kopott kis pénztárcámban. Vannak, akik több órát is el szeretnének tölteni egy magamfajta lánnyal. Mit számít egyetlen délután az ember életében? Ha igazán nagy szükséged van a pénzre, semmit. Lehet, hogy itt a megoldás, amire vártam? A kényelem lehetősége, mégpedig azonnal. Egyébként eddig elég jól megvoltam minden különösebb luxus nélkül. 18 éves koromig a szüleim lakótelepi lakásában laktam, olcsó cuccokat hordtam, kézzel sodort cigarettát szívtam, s nem volt különösebb bajom a világgal. Egészen mosta

náig. Persze előfordult néha, hogy sóvárogtam valami után, de nem voltam igazán anyagias (valószínűleg, mert nem volt hozzá pénzem). Soha nem volt egy vasam se, a metrón és a buszon mindig muszájból lógtam, de alapjában véve el lehetett viselni. Néha kicsit zavart a dolog, főleg, ha jöttek a számlák, de ki lehetett bírni. Próbálom meggyőzni magam, hogy egy-egy „masszázs" sokkal szabadabb életet tenne lehetővé. Nem fogom fel, hogy éppen fordítva van, soha többé nem lesz választásom. A sötétség leple alatt könnyebben követ el az ember őrültséget, érzékeim hihetetlenül felbolydulnak, agyam őrülten pörög. A látomás eleinte perverznek tűnik, de percről percre valóságosabbá válik. Látom a nappaliban a könyvespolcként szolgáló ócska faalkotmányon heverő számlákat, amelyeket egy hete nem merek felbontani. Megjelennek lelki szemem előtt a bankjegyek, melyekkel barátaim némelyike sokadik kávémat fizeti ki a sarki bisztróban. Lassan körvonalazódik fejemben egy már évek óta lappangó gondolat: ha lenne pénzem, nemcsak hogy többet tanulhatnék, hanem magammal is jobb viszonyba kerülnék. Önkívületben vagyok. Egész testem sóvárog a szinte karnyújtásnyira lévő gazdagságra. Csak mozdítanom kell az ujjamat, egészen kicsit megnyomnom az egeret. Kezem magától mozdul. Sötét, tiltott, furcsa módon mégis pezsgő vágy mozgatja. A karom, a fejem, egész testem tudatában

van, hogy a döntés most az ujjamon múlik, a megoldás vitatható, de pillanatnyilag mégis megváltoztathatja az életem. Egész testem összefog kevéske józan eszem ellen, hogy tegyem már végre meg azt a pici mozdulatot. Mindegy, mi lesz aztán, majd kiderül. Hirtelen lázba jövök. Már túl késő. Elég egy pillantást vetni az üzenetekre, hogy aztán teljesen belemerüljek az olvasásukba. Ne gondolkodj, Laura, válaszolj valamelyik átkozott üzenetre, és máris kint vagy a szarból, nincs más megoldás, te is tudod. Nem akarok gyáván visszakozni, itt a lehetőség, ki kell használnom. Rámenős természetem nem tesz különbséget jó és rossz között, kiutat keres, kerül, amibe kerül. Ettől a pillanattól kezdve sajátos skizofrénia lesz rajtam úrrá. A hirdetések olvasása közben személyiségem megkettőződik: az egyik Laura jól tudja, hogy a tűzzel játszik, míg a másik mohón vágyik a pénzre. Ráadásul, bármilyen nevetséges, még kihívásnak is érzem: meg tudod csinálni - önmagamnak is bizonyítani akarok. Rávetem magam a billentyűkre, és sebesen írni kezdek: ujjaim úgy zongoráznak a klaviatúrán, mintha ezen múlna az életem, mintha így gyökerestül tépném ki magamból a napról napra növekvő hiányt. Hiszem, hogy ura vagyok veszendő józan eszemnek, a pénz puszta ígéretével is legyőzhetetlennek gondolom magam. Használd ki, hogy Manu nincs itthoni Azért rásandítok az órára, meg a bejárati ajtóra, de ilyenkor

még nem szokott hazajönni, a barátaival ül valahol. Gyorsan, gondolkozás nélkül írok, nehogy elképzeljem, mibe is keveredem bele éppen. Elbuktam. Öt perc alatt elbuktam. Egy óra múlva elégedetten leengedem a kezem. Őrült lendületemben vagy negyven hirdetésre válaszoltam. Ez egyelőre csak egy szám, a negyven ember pillanatnyilag még csak virtuálisan létezik. A hirdetésükből kirajzolódó elmosódott kép számomra semmit sem jelent. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az egészet csak álmodom. Nagyon vigyáztam, hogy ne gondolkozzak, miközben ujjaim a billentyűzeten futkároznak. Véget vetek az álmodozásnak, lehajtom a laptop tetejét, és elmegyek egyet járni. Az éjszaka megtette a magáét. Nemcsak bennem nőtt meg a hiányérzet, hanem ezzel egy időben másokban is. Tulajdonképpen hasonlítunk egymásra: mindannyiunknak hiányzik valami. Mégsem álmodtam, a bizonyítékot ott találom a postaládámban. Még itthon vagyok, biztonságban, de már nem én irányítom a történéseket. Önkívületben válaszoltam a hirdetésekre, annyira reménytelennek láttam, hogy valahogy megszerezzem azt a rohadt pénzt, és tessék, most itt az őrültségem eredménye. Lám, a diáklány felizgatta az érett férfiakat. Voltaképpen mindenki megtalálja a maga számítását: ők képzelődéseik tár-gyiasulását, én a pénzt.

Soha nem fogom elfelejteni a legelső üzenetet. Joe küldte, legalábbis így írta alá az emailt, ezen a furcsa néven. Nálunk a Joe inkább Joseph. Természetesnek vette, hogy álnevet használjon; egyrészt így fiatalabbnak tűnik, feltehetően jobban illik jövőbeni partneréhez, másrészt nem adja ki magát. Vajon az ő személyisége is megkettőződik éjszaka, amikor felgerjedni érzi magában a vágyat? Nekem eszembe se jutott, hogy álnevet válasszak. Túl egyenes, túlságosan is kezdő voltam, ilyesmi meg sem fordult a fejemben: történjék akármi, Laura mindig Laura marad. Fiatalos, ötvenes férfi alkalmi partnert keres masz-százsra. Diáklányok előnyben. Furcsán udvarias az üzenet, de ha a sorok között is olvasok, megérzem, hogy beleizzad a vágyakozásba. Kérdezi, vannak-e nálam tabuk. Ordít a szavak közül, sokkal többet ad, ha nincsenek. Nem kér tőlem fotót, de magáról küldött. Ötvenhét éves. El lehet képzelni, hogy milyen. Hirtelen ráébredek a kőkemény valóságra, most már muszáj tudomásul vennem. Ahogy a levelét olvasom, hirtelen gyereknek érzem magam. Életemben először, hiszen mindig is érettebb voltam a koromnál. Ez egy meglett férfi, háromszor annyi idős, mint én. Most szabadjára engedheti képzeletét, felszínre hozhatja eltemetett, rosszul leplezett vágyait. Feltehetően egy rakott szoknyás, fehér térdzoknis kislányról ábrándozik, aki eperízű nyalókát szopogat. Aztán

kikapcsolja a számítógépét, mert belép a felesége, és vacsorához hívja. Evés közben úgy tesz, mintha mi sem történt volna, lehet, hogy már évek óta játssza ezt a bújócskát. Esetleg ránéz a lányára, aki talán idősebb is a kis rakott szoknyásnál, megállapítja, hogy milyen szép, s milyen ígéretes jövő előtt áll. Amikor a lány megkéri, adja oda a tálat, szívesen, mosolyogva nyújtja felé. Jó esetben este szeretkezik a feleségével, udvariasan, lassan, visz-szatartva magát, hogy az asszony is elélvezhessen. Hiszen szereti. Tiszta szívből szereti mindkettejüket. Természetesen a tarifa kérdését is érintettük. A képernyő fedezékében nem is olyan nehéz hazudni, könnyedén bújtam egy vérprofi prostituált bőrébe, aki már mindent kipróbált, és akit nem lehet átvágni. Addig nem is volt gáz, amíg a pénz szóba nem került. Ösztönösen ezreket és százakat kértem volna, de azt gondoltam, hogy nem szabad elvetnem a sulykot. Idővel aztán megtanultam, hogy aki mer, az nyer, nyugodtan mondhatok bármekkora összeget, ha sokallják, még mindig lehet alkudni. A férfiak azt képzelik, s esetemben - ezt nyugodtan állíthatom - teljes joggal, ha egy lány sokat kér, akkor biztosan megéri a befektetést. A csillagászati ár mindig meglepetést ígér: ilyen tarifát valószínűleg csak egy bombázó engedhet meg magának. A jó segget meg is kell fizetni. Egyébként valószínűleg azt hiszik, hogy az ilyen lányok

odavannak a szexért, folyton csak szexelni akarnak; kikapós diáklányok, akik idétlen kortársaik helyett érett férfiakra vágynak, hogy egy kis színt vigyenek egyhangú szexuális életükbe. Tapasztalatlanságomban 100 eurót kérek óránként, az egyik hirdetésben valami ilyesmit olvastam. Joe el van ragadtatva, gondolom, nagyságrendekkel többre számított. Feltehetőleg most jön rá, hogy kezdővel van dolga. Fejben már el is készítette a koreográfiát, átlépve a „profik" által meghúzott határokat. Rövid levélváltás után megbeszéljük a randevút, és úgy teszek, mintha szándékomban állna elmenni. Három nap múlva fogunk találkozni egy szállodában a pályaudvar mellett. Piros póló lesz rajta, hogy könnyen megismerhessem; bár elküldte a fényképét, semmit nem bíz a véletlenre, nem akar hiába jönni. Többször is hangsúlyozza, hogy nem a városban lakik, s nagyon kiábrándító lenne, ha semmiért tenné meg ezt a kis kiruccanást. Szigorúan beszél velem, mint egy gyerekkel, aki valamilyen rosszaságon töri a fejét. Igent mondok, hogy a lehető leghamarabb lerázzam, és ne kelljen többé erre gondolnom. Hiába, a részletek egyre-másra előtolakodnak a gondolataimban. Lassacskán összeáll a kép. Képzeletemben megjelenik a férfi arca, hozzá egy hatvanéves test piros pólóban. Mindez egy olcsó szálloda előtt a pályaudvarra vezető utcában, mely amúgy is hírhedt környék, tele prostikkal és dílerekkel.

Amint kikapcsolom a számítógépet, s kihunynak az álomkép utolsó fényei is, pillanatok alatt visszazökkenek hétköznapi kis életembe. Manu még mindig nem ért haza. Seggfej! Elhatározom, hogy nekigyürkőzöm a feladott fordításnak. Képtelen vagyok koncentrálni. Néhány percnyi gondolkodás után eltökélem, hogy semmilyen körülmények között sem megyek el a randevúra. Játszottam egy kicsit a tűzzel, épp, hogy egy kicsit megégessem a kisujjamat, de eszem ágában sincs elmenni. Egy pillanatig sem gondoltam komolyan. Joe szobrozhat majd egyedül a hotel előtt, én meg itthon fogok ülni. Csak az a hülye pénz nem megy ki a fejemből: óránként 100 euró. Még három nap. De mit beszélek? Elhatároztam, hogy nem megyek el, akkor meg mit töröm azon a fejem, hogy ne verjek át egy vadidegen pasit? Nem megyek el, nem, és kész. Gondolataim ideoda cikáznak, hol a józan ész, hol az égető szükség szavára hallgatva, gondosan kihagyva ifjú szívemet, melynek semmi helye a történetben. Belekukkantok a konyhaszekrénybe, üres. Bamba pillantást vetek a polcon heverő számlákra. Fáj a fejem. Becsukom a füzetet. De csak most az egyszer.

8. fejezet

A balek 2006. december 12. Csak három nap telt el az e-mail-váltásunk óta. Végeredményben nem is baj. így legalább nincs sok időm a tépelődésre, pedig állandóan gyötröm a fejem: nagy szükségem lenne arra a pénzre. Úgy beszéltük meg, hogy délután kettőkor találkozunk, egy órára, 100 euróért. Pont egy órával a meló előtt. Az utolsó pillanatig nem tudom, hogy tényleg elmegyek-e vagy sem. Végűi dönt az üreszseb-szindróma. Nem igazán tudom, hogy miért és hogyan, de egyszer csak azon kapom magam, hogy már ott lépkedek azon a bizonyos utcán, mint aki nagyon fontos randevúra megy. Be sem írta a naptárába, úgysem feledkezhet meg róla. Úgy tettem, mintha az egész egyáltalán nem lenne fontos, közönséges farmert, sima fölsőt húztam. Ha véletlenül ismerőssel találkoznék, semmit se venne rajtam észre, eszébe se jutna, hogy a nadrág alatt furcsa módon harisnyát viselek, ami kicsit dörzsöl. Nagyon röhejesnek éreztem magam, amikor felhúztam. Pe

dig még le is borotváltam a lábam reggel a zuhany alatt. Egyébként ezt gyakran megteszem, különösen, mióta Manuvel élek, de most különös gondossággal többször is végighúztam a borotvát a térdemen és a bokámon. A legkényesebb hely az ember bokája. Tetszeni akarok, szeretnék jó benyomást kelteni. De még mindig nem egészen világos, hogy miért is csinálom mindezt. Most jövök rá, ki se találtam, mit mondjak, ha találkozom valakivel. Persze nem nagy gáz, elég jól tudok hazudni, majd csak eszembe jut valami. A pályaudvar közelében meggyorsítom a lépteimet. Minél hamarabb odaérek, annál gyorsabban vagyok túl rajta. Gépiesen ismételgetem a fő szabályt, amihez tartanom kell magam: egyszer, és soha többet. Indulás előtt el kellett volna szívnom egy dzsoin-tot. Miért is nem jutott előbb az eszembe? Sokkal nyugodtabb és lazább lennék, bizonyára még mulatnék is a helyzeten. Minden bizonnyal. Furcsa módon jónak láttam elhatározni néhány óvintézkedést: nem mutatkozhatom, amíg meg nem látom, várok, hogy ő érkezzen elsőnek. Szívem mélyén még mindig nem hiszem el az egészet. A megbeszélt szálloda előtt türelmesen várok a decemberi hidegben, nézem a járókelőket, s már-már örülnék, ha a pasi megérkezne, és nem kellene tovább vacognom a jeges szélben. A virtuális Joe pillanatokon belül valósággá válik.

Közben eszembe jut egy csomó tisztázatlan kérdés. Azt írta, hogy szobát foglal a hotelban. Vajon az igazi nevét adta-e meg a recepción? Nem szóltam, amikor ezt a helyet ajánlotta, pedig eléggé lepusztult környék. Valószínűleg itt próbál ki minden új nőt, s aki megérdemli, azt később már jobb helyekre is elviszi. Végül is csak egy segg kell neki; miért gondolkozna bármin is? így is megtalálja a számítását. Egy hajszállal a megbeszélt idő előtt megérkezik egy idősebb férfi, megáll az épület előtt, és nyugodtan körülnéz. Erre mondjuk udvariasan, hogy „meglett ember", ha nem akarunk megsérteni valakit az „öreg" szóval. Mi tagadás, öreg. Álmomban se jutna eszembe, hogy egy ilyen korú férfival lefeküdjek. Kicsit se hasonlít a fényképre, amit küldött. Bármennyire fiatalos és sportos, mégiscsak 57 éves. Piros kockás inget, dzsoggingot és edzőcipőt visel; haja, korának megfelelően, már őszül. Hatalmas, barna bajusz díszeleg az orra alatt. Az én szememben nem valami szívdöglesztő, de kétségtelenül hozzátartozik a stílusához. Tuti, hogy soha sem fordulnék meg utána az utcán, de legalább nem visszataszító. És ezt a pasit látom majd meg nemsokára meztelenül! És hozzám fog érni! Már előre megborzongok az undortól. De talán, mert rosszabbat vártam, hirtelen előbújok rejtekemből, átrohanok az utcán, hogy találkozzam vele. Már nem is akarok gondolkozni.

Amikor meglát, nyomban megváltozik az arckifejezése. Nem tudom eldönteni, hogy örüle vagy sem. Futólag megcsókoljuk egymást, de mind a ketten feszengünk kicsit. Azután láthatóan megváltozik a viselkedése, lazít, és nagyon udvariasan bemutatkozik. Istenem, milyen öreg. Persze, le sem tagadhatná, hogy 57 éves. - Szia, Laura - mondja, miközben felmér. - Szia, Joe - válaszolom, anélkül, hogy bármit is hozzátennék. Nem bírom megállni, hogy végig ne mustráljam tetőtől talpig. Nem vagyok megilletődve, inkább valami gyűlölködésfélét érzek. Meglepett az akcentusa, és ezért kezdtem el vizslatni: sugárzott róla, hogy nagy vidéki marha Ahogy hangsúlyozott, ahogy megnyújtotta a magánhangzókat, mind arról árulkodott, hogy faluról szakadt a „nagyvárosba", hogy ott karriert csináljon, de örökre megmaradt parasztgyereknek. Erről eszembe jut, mi lesz, ha nem akar fizetni. Olcsó, kicsit gagyi cuccai láttán joggal teszem föl magamnak a kérdést. Most már magabiztosan viselkedik, láthatóan nem először jár itt. Az is biztos, hogy meg van elégedve a külsőmmel. Megpróbálok úgy tenni, mintha nem látnám, hogy szinte felfal a szemével. Főnyeremény vagyok számára, jobbról nem is álmodhatott. Egy diáklány, aki először bocsátja áruba a testét, ráadásul nevetségesen olcsón. Elő

re beleborzong a gyönyörbe, s titokban gratulál magának, hogy ilyen jól választott. Ami engem illet, én állandóan jobbra-balra sandítok. Mióta találkoztunk, egyfolytában rettegek. Be szeretnék már menni, félek, hogy valaki felismer. Merev arcom láttán valószínűleg megérti, s utat enged. Sok mindent megértett, amióta meglátott ezen a járdán ácsorogni. Szorosan mögötte surranok be az ajtón. Látszik, hogy ismeri az utat. Készségesen lépkedek a nyomában, így legalább eltakar. Azt hiszem, nem szeretném látni, hogy néz rám a portás. Nem esett a feje lágyára, pontosan tudja, hogy a délután közepére foglalt szobában nem a déli vonattal érkező turisták akarják kipihenni az utazás fáradalmait. Olyan jól elbújtam mögötte, hogy észre se vettem a csendőröket: Joe még csak meg se lassította lépteit a láttukra, egy kézmozdulattal se intett óvatosságra. Pedig ott állnak: ketten vagy hárman beszélgetnek a recepciónál. Ahogy melléjük kerülök, azt kívánom, bárcsak inkább az ismeretlen portás nézne rám, ha vádló pillantassa! is. Hirtelen megértem, semmi dolgom a portással, s a következő pillanat esetleg teljesen megváltoztathatja a sorsomat. A csendőrök akár még le is tartóztathatnak. Amikor szembe találom magam velük, lesütöm a szemem, pánik fog el. Elönt a verejték, mint mindig, mikor veszély közeleg, összeszorul a gyom

rom, érzem, hogy csikarnak a beleim. Hát akkor vége, pedig még el se kezdődött. I lat akkor vége, pedig még húszéves se vagyok, miért is mentem bele egy ilyen ocsmány játékba, aminek nem mértem fel előre a következményeit. Közben egy hollywoodi film pereg le előttem. Látom magam a rendőrőrsön, hideg lámpa világít arcomba, elvakít, csuklómon bilincs, egy vasszéken ülve próbálom bizonygatni ártatlanságomat. Szüleimet is beidézik a kerületi kapitányságra, anyám persze zokog, apám rám se néz, mert bemocskoltam a nevét. Rémálom! Megyek előre, s tudom, hogy egy másodperc múlva a csendőr meg fog állítani. Lépkedek tovább, követem a íéríit, minden bajok okozóját, aki miatt ifjú éveimet börtönben fogom tölteni. Beszéljünk inkább róla. Joe-n nem látszik, hogy han-gyányit is aggódna amiatt, ami körülöttünk zajlik. A francba, csinálj már valamit, a zsaruk rögtön lekapcsolnak! Kiáltani akarok, de egy hang se jön ki a torkomon. Várjunk csak: ha ez az állat meg se rezzen, lehet, hogy ő is benne van az egészben? Lehet, hogy civil ruhás zsaru? Én marha, zöldfülű, hagytam magam csőbe húzni! Gyűlölöm magamat, gyűlölöm az egész világot, és egyszerre csak azt veszem észre, hogy már a liftben állunk, joe még azt se mondta, hogy külön-külön menjünk tel a szobába, ami mégis bizonyos érthető óvintézkedés lenne. Látszik, hogy

nem fél a zsernyákoktól. Minden kiderül néhány perc múlva. Valami egész hihetetlen dolog történik: semmi. Az ég egy világon semmi. A csendőrök látták, hogy felmegyünk, ez nyilvánvaló, hiszen majdnem súroltuk őket. Ennek ellenére semmi nem történt. A lift megy felfelé, Joe gondolataiba merül, nyilván már elképzelte, mit fog velem csinálni, ha már fenn leszünk, én meg csak állok, kővé dermedten, éppen csak átesve a sokkon, amit a csendőrök megjelenése okozott. Ahogy felérünk, habozás nélkül indul a szoba felé, nyilván úgy ismeri már ezt a hotelt, mint a tenyerét. Sietve elfordítja a kulcsot a zárban, s megjátszott udvariassággal előreenged. Határozott léptekkel bevonulok a szobába. Minél előbb megtörténik, annál hamarabb leszek túl az egészen. Legelőször a két ablakot takaró kifakult, mocskos függönyök ötlenek a szemembe. Micsoda borzalmas díszlet! Kinek lehet ilyen rettenetes ízlése, hogy ilyen függönyt választ egy ilyen szobába? A többi átlagos. A szoba elég nagy, de csak a legszükségesebb bútor van benne: egy ágy két hozzáillő éjjeliszekrénnyel, egy asztal a szemközti falnál, rajta telefon. Azonnal felmérem, jól fog jönni, ha Joe túl erőszakos lenne. A padlót közönséges, sötétkék, majdnem fekete padlószőnyeg borítja, már alig emlékszem a színére. A zár kattanása zökkent ki gondolataimból. Joe kulcsra zárta az ajtót. Szó se lehet róla! Még min

dig nem beszéltünk egymással a bemutatkozás óta. - Nem. Az ajtó nyitva marad - mondom. Micsoda sértés! Alig ejtem ki számon a szavakat, már észre is veszem, milyen szárazon csattant a hangom. Beszélhetek én ilyen ellentmondást nem tűrő stílusban a pasival, akinek mindjárt odaadom magam? Alig vagyok tudatában annak, ami történik. Ez most az igazi Laura volt, aki kimondja, amit gondol. Joe egy kicsit elhúzta a száját, az egész csak a pillanat töredéke volt, de észrevettem. - Ahogy akarod. Csak gondoltam, így nyugodtabb. Nem ellenkezik, és tiszteletben tartja az akaratomat. Lehet, hogy könnyebb lesz, mint gondoltam volna. Annyira ideges vagyok, és olyan pocsékul érzem magam, hogy egy pillanatig sem tudok nyugton maradni: fel-alá járok a szobában, tök fölöslegesen megnézek minden egyes bútort, csak hogy valamiképp megszabaduljak a stressztől. - Jól vagy? - kérdi. Szinte tapintható a bennem lévő feszültség, az öreg hát úgy dönt, hogy társalog velem egy kicsit. - Persze, persze, minden oké - vágom rá, csak hogy bele ne bonyolódjunk ebbe a fölösleges beszélgetésbe. - Szóval egyetemista vagy. Mit tanulsz? És tulajdonképpen hány éves vagy?

Nem bírok felelni. Túlságosan zavart vagyok, s teljesen elfoglal, hogy őt nézem. A teste eléggé kisportolt, s a förtelmes ingétől eltekintve, elmegy. Tulajdonképpen imponáló is az ő korában. Feltesz még néhány tökéletesen érdektelen kérdést, amelyekre továbbra sem válaszolok. Nem udvariatlanságból, csak, mert kényelmetlenül érzem magam. Megfordulok, és újra az ocsmány függönyre esik a pillantásom. Miért szenvedek ennyire a látványtól? Szabályos hányinger fog el tőle. Irtózom ettől a még soha ki nem mosott anyagtól. Aztán rájövök, miért zavar ennyire: saját nyomorúságos és mocskos helyzetemre emlékeztet. Joe átjön a szobán, most veszem csak észre, hogy egy fekete aktatáska van a kezében. Igazi diplomatatáska. Óvatosan leteszi az ágy végébe, és babrálni kezd a zárral, hogy kinyissa. Teljesen bizarr a jelenet: képzeljék el a pasast a piros kockás favágóingben, amint a vérprofit alakítja. És mi lehet abban a táskában? Fürkésző pillantást vetek rá. Már-már azt várom, egy komplett sebészfelszerelést varázsol elő, hogy itt és most feldaraboljon. Esetleg valamilyen játékszert, amivel megfűszerezi a mi kis együttlétünket. Hirtelen szorongani kezdek, nem tudom, mire képes, hiszen egyáltalán nem ismerem. A táska már kinyitva hever az ágyon. Egy pillanatra egy Tarantino-film hősnőjének képzelem magam, közelebb megyek, hogy megnézzem, mi

van benne. Még azt is el tudom képzelni, hogy tele van bankjegyekkel. De nem, Joe egy levelet vesz ki belőle, és átnyújtja. - Mit csináljak? Olvassam el itt, előtted? Még mindig nem szól egy szót sem, csak bólint. Nem túl eredeti, de nyilvánvaló, hogy rejtélyes akar lenni. Tulajdonképpen, el kell ismernem, sikerül is neki. Tétován megfogom a papírt. Az írása nagyon gondos, és már az első mondatból látszik, hogy megválogatta a szavait. Szervusz, Laura! Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen pontos voltál. Őrült! Vajon arra is lett volna levele, ha elkésem? Ma együtt fogunk játszani. Kérlek, hogy olvasd végig a levelet, és pontosan kövesd az utasításaimat. Először is szeretném, ha teljesen levetkőznél. Az idő hosszú és kínos csenddé változik. Joe nem szól egy szót sem, összefont karral áll és vár. Mint egy állásinterjún. Ha átmegyek a pucérsági teszten, biztos lehetek benne, hogy fölvesznek. A levelet lassan leteszem az ágyra. Gondolkodás nélkül leveszem a felsőmet, és anélkül, hogy megvárnám a reakcióját, kigombolom és lecsúsztatom a farmeromat. Egy álmatagnak gondolt

mozdulattal lehajolok, hogy teljesen megszabaduljak tőle. Joe nyitott szájjal bámul. Már semmi sincs rajtam, csak a melltartó, a harisnya és egy kislányos bugyi. Hátratett kézzel megállok előtte, hadd nézzen. Én vagyok a gyermek-asszony, Na-bokov Lolitája, biztos ez tetszik neki. Már elveszítettem minden realitásérzékemet. Most jön a tortúra, rémületemet megpróbálom kuncogással leplezni. A szituáció végleg elbizonytalanít, különben is komplexusaim vannak a testemmel kapcsolatban. Joe nem moccan, már egy negyedóra eltelt, és még egy szót sem szólt. Ekkor hosszú sóhaj tör fel belőle, ajka szétnyílik. Beszélj, az istenért, mondj már valamit! -Woa!- kiált fel röviden. Ennyi, és nem több. Egyetlen indulatszó. Senki nem értheti meg, hogy mit érzek ebben a pillanatban. Testemet hirtelen remény és megelégedettség tölti el, szinte kikerekedik. Ennek a vadidegen pasinak a másodperc töredéke alatt, egyetlen szóval sikerült elérnie, amit tíz másiknak soha: megértem, hogy szép és kívánatos a testem. De miért pont ő? Nincs válasz, a dolog megmagyarázhatatlan. Csak azt tudom, hogy életemben először valaki bókolt nekem. Ebben a pillanatban férfivá válik a szememben, már nem nagy, gusztustalan állatnak látom, aki rögtön rám teszi a mocskos mancsát. Hány lánnyal lehetett már dolga életében, s lám, mégis elvarázsolódik néha.

Egymásra mosolygunk, hirtelen megszületik közöttünk a kölcsönös bizalom. - Pontosan ezek miatt nem szeretem a „profikat", soha nem tudnak olyan ártatlanul kinézni, mint te. Nem tudom, hogyan értsem ezt a megjegyzést. Most prostituáltnak tart vagy nem? Egykét menet után az ember már azzá válik? Fejével újra int, olvassam tovább a levelet. Megteszem. Most kérlek, menj, és zuhanyozzál le, én is le fogok zuhanyozni utánad. Nagyon örülök, hogy eljöttél, és együtt lehetünk. Gyorsan végigfutok a levélen. Végül is, a többi nem kétséges; zuhany után, meztelenül valószínűleg nem betűkirakóst fogunk játszani. Köszönöm, Laura, hogy eljöttél. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és remélem, ezután gyakranfogjuk látni egymást. Úgy látom, jó ember vagy. Jó ember vagyok? Honnan veszi ezt? Jó ember vagyok, mert hajlandó voltam levetkőzni neki csak azért, mert nincs pénzem? A levelet egy sor semmitmondó közhely zárja; biztosan úgy vélte, jobban megbízom majd benne, ha ezeket odabigy-gyeszti a végére. Mindenesetre szavai kedvesség

ről árulkodnak - erre álmomban se gondoltam volna! Eddig semmi nem úgy zajlott, ahogyan elképzeltem. Azt hittem, hogy egy órára kikapcsolom majd a fejemet, megpróbálok semmire nem gondolni, s lám, most ezen a pasin agyalok. Leveszem még, ami rajtam van, és engedelmesen elindulok a fürdőszobába. A szűk helyiség ajtaját becsukva pont a tükör előtt találom magam. Meztelen testem láttán hirtelen megint elszomorodom. Az előbb egy kicsit kikapcsoltam, de most újra szembe kell néznem önmagammal, s azzal, amit csinálok. Még soha nem néztem meg magam ennyire közelről, és ilyen alaposan, joe elismerésétől furcsa módon büszke lettem a testemre, s most aprólékosan szemügyre veszem. A hasammal soha nem voltam megelégedve, most egy kicsit más szemmel nézek rá. Közben megint megszólal bennem egy hang, és megpróbál észhez téríteni. A francba, a két ellentétes érzés totálisan kikészít. A zuhany kis szünetet hozott a kalandba, most már muszáj gondolkodnom. Hogy rövidre zárjam, folyatom a vizet, és beszabályozom a nyomást. Hiába nem illik, azon kapom magam, hogy mosolygok. Mosolygok, mert hirtelen szépnek látom magam. Újra gyerek lettem, és ennek az apámnál is öregebb férfinak a bókja olyan örömmel tölt el, mint egy kis unokát a nagyapjáé.

A víz végigfolyik testemen, lázasan szappanozom magam a hotel olcsó szappanjával. Nem kellene ennyire dörzsölnöm a bőrömet, még nem is ért hozzám. Mégis folytatom, mintha a bőrt is le akarnám dörzsölni magamról. Talán ezt az egész helyzetet akarom lesikálni, a hotelszobát, a bókokat, a zöld függönyt. Már tiszta vagyok, fogom a törülközőt, magamra tekerem, és a két mellem között megcsomózom. Mi lesz, ha belép a fürdőszobába? Egy másodpercet habozok. Fogalmam sincs, hogy meztelenül menjek-e ki, vagy törülközőben. Ahogy megfogalmazom ezt a kérdést, az is eszembe jut, előbb-utóbb mindenképpen meztelenül fogok állni előtte. Akkor legalább én döntsem el, hogy mikor. Kioldom a csomót, és leeresztem a törülközőt. Puhán, hang nélkül esik le a földre. Amikor benyitok a szobába, Joe alsónadrágban fekszik az ágyon. Most látom először a mellkasát. Semmi meglepő, jól látszik rajta az 57 év. A mellén már őszül a szőr, és van egy kis pocakja. - Nagyon izgató vagy, tudod-e? - sóhajtja. Igen. Efelől semmi kétségem. - Akkor most figyelj jól, mi következik. Kis szünetet tart. - Imádok jeleneteket rendezni. Sokat szoktam erről ábrándozni - mondja nyugodtan. Látja rajtam, hogy nem értem, mit akar; elmagyarázza.

- Azt kérem, hogy menj ki a szobából, várj egy pillanatig a folyosón, majd kopogj kétszer az ajtón. Amikor azt mondom, szabad, bejössz, és csinálod, amit kérek tőled. - Jó, de hogyan menjek ki? így meztelenül? -Igen. így meztelenül. És a száz rongy nem kéne? Ahogy itt mennek a dolgok, a végén még nekem kell fizetnem. A meztelenül bekopogó lány képe már sokkoló egy kicsit. Mi van, ha valaki meglát? Kezdem elveszteni a fejem. -Nem. - Hogyhogy nem? Miért nem? -Nem. - És megtudhatom, hogy miért? Tekintete hirtelen megváltozik. Érzem a hangján, hogy ez a visszautasítás darabokra törte a szépen kidolgozott izgató képet. Érzi, hogy határt készülök szabni buja ötleteinek, s ezt, bármenynyire udvariasan is teszem, nem hajlandó elfogadni. Ebben a pillanatban megijedek. Megszegtem a szabályt. Vajon nem lép-e vissza az utolsó pillanatban, ha nem tartom be a megállapodást? - Ez már túl sok nekem. Már levetkőzni is borzasztóan nehezen vetkőztem le előtted. Nem bírom, többet már nem bírok. Túl messzire mész és túl gyorsan. Otthon nem hittem volna, hogy így fogok vele beszélni. Itt van a testem, csináljon vele, amit

akar, behunyom a szemem, hogy gyorsabban túl legyek rajta, de nem akarok színészkedni. Leszek egy óráig döglött szuka, de szerepet nem játszom. Olyan őszinte a kirohanásom, hogy pár pillanat múlva megenyhül a tekintete. De az összeszűkült pupilláján látom, hogy egy tapodtat se fog engedni. Az tuti. - Értem, de nem kell félned, bízz bennem, és minden rendben lesz. Csak annyit kérek, hogy egy pillanatra menj ki a szobából, és kopogj az ajtón... Jobb, ha engedelmeskedem; minél gyorsabban megteszem, amit akar, annál hamarabb lesz meg a pénz. Az én pénzem. Már a magaménak gondolom, különben képtelen lennék tovább csinálni. Elindulok meztelenül az ajtó felé, gyorsan körülnézek, majd kilépek. Micsoda röhejes helyzet. Hogy ne mondjam, megalázó. Ha Manu így látna, vagy a szüleim... Egy másodperc múlva bekopogok. Legalább nem marad időm, hogy eszembe jusson, mi a francot keresek ezen a rohadt folyosón. Gyorsan visszamegyek a szobába. Szerencsére nem kell újra kezdenem. Megállok az ágy előtt, ő még mindig ott ül. - Most simogasd egy kicsit magad, légy szíves. Úgy simogasd, mintha most fedeznéd fel a testedet. Értettem az előbbi leckéből, lassan végighúzom a kezem a nyakamon, fel, egészen az arcomig. Engedelmesen hátranyúlok a tarkómhoz, fellebben

tem a hajam, csukott szemmel, mintha valóban élvezném, amit csinálok. Aztán résnyire kinyitom a szemem, hogy lássam, mennyire izgult fel Joe, s hogy felkészüljek, ha rám veti magát. De ettől még messze vagyunk. Úgy bámul rám, mintha egy közönséges pornófilmet nézne. Üres, kifejezéstelen arccal. Folytatom, amit elkezdtem, végigsimítom a mellemet egy banális mozdulattal. Rápillantok az órámra, 14 h 29. Már csak egy fél óra. A helyzet teljesen irreális. Nem vagyok hajlandó eljátszani a kacér kislány szerepét, még pénzért sem. Nem tudok tettetni. Haza akarok menni, mi a nyavalyát keresek itt? Nem tudom elszánni magam, hogy még lejjebb csúsztassam a kezem, az ágyékomon megmerevedik. Ennyire azért nem vagyok jó színésznő. - Még, folytasd, izgass fel! Persze hogy ez nem elég neki. Megint bedobom a törülközőt. Leengedem a karom, jelezve, hogy nem tudom tovább csinálni. Nem tudom, mit tegyek, hova nyúljak. Ügyetlennek érzem magam, egy nagy nullának, s az jár az eszemben, hogy mi a nyavalyát keresek itt. 14 h 34. - Nem megy. Nem bírom. - Látom. Nem az a fajta vagy, aki hagyja, hogy uralkodjanak rajta - válaszolja abszurd módon szinte huncut hangon. Idegességemben majdnem elnevetem magam ezen a nyomorult kísérleten, de visszafogom ma

gam. Ha végiggondoljuk, igaz: ki szeretné, hogy olyan ember uralja, akit nem kíván? Persze van egy kivétel: akinek pénzre van szüksége. Tulajdonképpen egyetlen választ szeretne hallani, vékony gyerekhangon: igen, azt akarom, hogy te legyél az uram és parancsolóm. Hát én erre tökéletesen alkalmatlan vagyok. Semmi nem úgy zajlik, ahogy elképzeltem. Az gondoltam, hogy gyorsan megkefél, és annyi. Csak én lehetek ilyen peches, hogy kifogok egy perverzt. - Gyere, ülj ide az ágyra - mondja kisvártatva -, majd magam veszem kézbe a dolgokat. Szigorú a hangja, komolyra fordult a dolog. Mostantól a vágyálmai uralkodnak. A parancs szerint leülök mellé az ágyra, ennek a meghatározhatatlan színű, kékeszöld siralmas ágynak a végére, amely tuti, hogy itt áll, mióta megnyitották a hotelt. Megint csak szó nélkül engedelmeskedem; még egy kicsit tarts ki, Laura! 14 h 36. Itt ülök az ágyon, a mellem fedetlen. A szeme, az arca, a férfiassága engem kíván. Nézz, nézz csak, ne zavartasd magad! Ha így bámul továbbra is, a többit meg se kapja. - Feküdj hanyatt! Au! Nem hülye a pasas. 14 h 41. Nyakamra teszi a kezét, és óvatosan lenyom az ágyra. Most először érzem magamon a kezét, először ér hozzám. Hanyatt fekszem, nézem a plafonon a hámló festéket, s várom, hogy rám nehezedjen. Akkor

érzem meg a kezét, amikor figyelmem egy pillanatra ellankad, összerezzenek, de nem lepődöm meg. Először a hasamat simítja végig, azután a nyakam felé vándorol a keze. Ez egy érzéki ölelés akar lenni, de engem teljesen hidegen hagy. Most megérzem a másik kezét is. Ahogy fokozódik az erekciója, úgy jár a keze fel-alá a mellemen, egyre szaporábban, egyre hevesebben; mind gyorsabban és gyorsabban simogat. Többet nem nyitom ki a szemem, így olyan, mintha csak egy rossz álom volna. Nem is tudom, mit szeretnék jobban, hányni vagy zokogni. Halottnak érzem magam az ágyon kiterítve. Végül is, egy testre volt szüksége, itt van, megkapta. Ha ennél többet akar tőlem, pofon vágom. De nem, lelassul a mozgása. Felül. Várom, most mi következik. - Ülj fel, beszélgessünk! - mondja. Most viccel? Beszélgetnem is kell vele? Ez is benne van az árban? Gondolom, igen. Azt kér a pénzéért, amit akar. -Miért vagy most itt? Ez most a negyvenmilliós kérdés, vagy csak hülyít? - Van valakid? Mit csinálsz itt V.-ben? Egyre bizalmasabb dolgokat kérdez. Csak nem fogom elmesélni neki az életemet! Az már túlmenne minden határon, ha el kéne mondanom,

hogy élek. És különben is: nem azért fizet, hogy igazat mondjak neki. -Nincs senkim. 14 h 49. Rettenetesen hosszúnak tűnik a hátralévő 10 aprócska perc. - A tied lesz a pénz? Megrázom a fejem. Kis szünet után azt mondja. - Rendes dolog, amit csinálsz. -Tényleg? - Tudod, rám is számít valaki. Elváltam, van egy lányom. Kicsit idősebb nálad. Aztán, már jó ideje, elvettem egy gyönyörű nőt. De nem jó vele a szex. Pedig már rég lemondtam arról, hogy megosszam vele a vágyaimat. Tudod, nem könnyű olyannal, aki már nem kíván téged. Nekem pillanatnyilag az nem könnyű, hogy kiteregeti az életét. Nem értem, miért pont én vagyok az, akinek kiönti a szívét, hiszen most lát először. Ha tovább hallgatom, elkerülhetetlenül el fogom képzelni, hogyan él, meg fog előttem jelenni ezen a szobán kívül. V. nem túl nagy város, és könnyen előfordulhat, hogy egyszer csak szembetalálkozunk, amikor a családjával sétál. Innen, gondolom, haza fog menni. Megborzongok. Sajnálom a feleségét, s arra gondolok, mit szólna, ha megtudná, hogy a férje fiatal lányokat csöcsörészik, s közben róla mesél nekik. - Nem vagyok kíváncsi az életedre. Majd szétrobbanok az idegességtől. Kinek tartja magát, hogy így kihasznál mindenkit, pedig csak

sötétség van a fejében! Egy hang se jön ki a torkomon. Azt hittem, a kurvák mindent gépiesen csinálnak, és ez meg itt lelki életet akar velem élni! Joe lágyan feleli: - Mondd, ugye, egy kicsit neked is jó velem? Összekötöd a kellemest a hasznossal, mi? Ez már mindennek a teteje! Próbálom kiolvasni a szeméből, a hangjából annak jelét, hogy egy percig sem hiszi, amit az imént mondott. De nem. Tényleg azt gondolja, hogy nemcsak a pénzért csinálom, hanem mert örömömet is lelem benne. Őrült fejébe nem fér bele, hogy egy nő csak a pénzért fekszik le valakivel. Valami más okot is keres. Meg tetszeleg a gondolatban, hogy még most is jó pasi. Ennyire nehéz egy öreg embernek elviselni, hogy a felesége már nem kívánja? Eny-nyire nehéz, hogy nem hajlandó bevallani magának, én csak a pénzéért vagyok vele? Hallgatok; már csak zavarban vagyok, a dühöm elpárolgott. A keze újra kezdi a motozást rajtam, hol a hasamat, hol a mellemet simogatja. Irtózom a bőrétől, égeti a testem, de nem engedem, hogy észrevegye. Az egyetlen, amitől megköny-nyebbülök, hogy nem csúsztatja lejjebb a kezét, nem nyúl a vaginámhoz. - Legközelebb majd hozok neked valamit, ami biztos tetszeni fog... Joe már a következő randevút tervezgeti. Megint nem szólok egy szót sem, mégse üvölthetem a képébe, hogy szó se lehet róla.

- Lejárt az idő. Öltözz fel. Megszabadultam! 15 óra! Végre, vége. Joe nagyon pontos, felkel. Miközben magamra kapkodom a ruháimat, a táskájában keresgél. Még hízeleg egy kicsit. - Nagyon örültem neked. Szuper volt az első randevúnk, igazán élveztem. Fantasztikus vagy, erre nem is számítottam. Ráadásul érzékeny vagy és kedves, ami nagyon fontos nekem. Persze hogy eleinte vannak gátlásaid, de alapjában véve én is bátortalan vagyok, legközelebb, majd meglátod, sokkal jobb lesz. Egy borítékot nyújt át, s anélkül, hogy tudnám, mi a szokás, vagy illik-e, még ott, előtte megnézem. Nem 100 euró van benne, hanem 250. Két százas és egy ötvenes bankjegy. Még soha nem volt a kezemben 100 eurós. Ennyi pénz láttán csak arra tudok gondolni, hogyan fogok előhúzni egy ilyen címletű bankjegyet anélkül, hogy gyanút keltenék. Ennyit még életemben nem költöttem el, jobban illenek hozzám az 5 eurósok. - Találkozunk majd az interneten. De ha látod, hogy fent vagyok, ne akarj csetelni, mert gyakran a feleségem lép be a nevemen. Közben lemegyünk ugyanazzal a lifttel, mint amelyikkel feljöttünk. A csendőrök már nem állnak a recepciónál, de különben is, fütyülök rájuk. Szinte repülök: a megszerzett pénz szárnyakat adott. Most már megleszek valahogy, egy óra alatt megkerestem a számláim összegét.

250 eurót fizetett csak azért, hogy nézzen, jól átvágtam! Mekkora marha! És még azt hiszi, hogy legközelebb találkozunk! Soha. Ezt soha többé. Félek, rájön, hogy csőbe húztam, meggyorsítom hát a lépteimet. Szeretném már magam mögött tudni a hotelt, és elfelejteni az egészet. Annyira megkönnyebbültem, hogy vége, hogy másra sem tudok gondolni. Még nem fogtam fel, hogy mennyire ravasz volt Joe, mikor kedves szavakkal és hízelgéssel manipulált: pontosan tudta, mit csinál. Csak a zsozsóra tudok gondolni, arra, hogy végre egy kicsit föllélegezhetek. Legközelebb majd kitalálok valami mást. Megtapogatom a zsebemben az üdvözítő borítékot, és elmosolyodom. Igen, végre egyszer diadalmasan mosolygok.

9. fejezet

A szerelmes 2006. december 12. A találka után nincs kedvem egyenesen munkába menni. Van még egy fél órám. Felhívom a barátnőimet, és elindulok a kedvenc kávézómba. A belvárosban van, és a haverom, Paul a tulaj. Mosolyogva érkezem. Az arcomon semmi sem árulkodik arról, mit csináltam fél órával korábban. Kicsit ugratjuk egymást, most pont arra van szükségem, hogy elfelejtsem az elmúlt órát. Jő óra is beletelik, mire megbeszélünk mindent, s eljön a fizetés pillanata. Bocs, lányok, de nincs nálam egy fillér se. Tudna valaki kölcsönadni, hogy kifizethessem a kávémat? Holnap isten bizony megadom. Csak nem húzhatok elő egy 100 vagy egy 50 euróst. Furcsállták volna, hiszen soha nincs egy vasam sem. Tisztában vannak vele, hogy gyakran nem tudok fizetni. Szó nélkül elfelezik ketten a számlát. - Nem gond, Laura. Legközelebb majd te fizetsz - mondja nevetve az egyik.

Persze nem gondolja komolyan. Általában any-nyira le vagyok égve, hogy még a saját kávémat se tudom állni. Gyakran inkább felhívom őket magamhoz, hogy ne kelljen állandóan kölcsönkérnem. Fizetésnapon pedig mindig meghívom őket egy italra, nem többre, de így legalább egálban vagyunk. Vajon sejtenek valamit? Megpróbálok természetesen viselkedni: vidám vagyok és kedves. Soha nem vallottam be nekik, hogy milyen nehéz volt az elmúlt pár hónap. Ha feljönnek hozzám és megkérdik, van-e valami rágcsálnivaló, tréfával ütöm el a kérdést, s valami olyasmit felelek, hogy nem volt időm vásárolni. Bármennyire is titkoltam előttük anyagi gondjaimat, azért a barátaim nem hülyék. Ha nem is gondolnak bele, azt azért látják, hogy állandóan le vagyok égve. Már régóta ők fizetik a kávémat, de nem bánják. Ennek ellenére újra és újra zavarba jövök. Ma azonban valóságos lelkifurdalás fogott el: hiszen a zsozsó itt van a zsebemben. Abból, amit kaptam, számtalanszor meghívhatom őket. Este elmegyek Manuért a bárba, leülök mellé, de nem rendel nekem semmit. Figyelem, ahogy kiissza a sörét. - Minden oké, szépségem? Mi történt ma? - Semmi különös, szokás szerint. Na hallod! Ez a nap minden volt, csak szokványos nem, de nem hiszem, hogy elmesélhetném neki: „Ó, semmi különös. A meló előtt végigtape

rolt egy öreg szivar, akit azelőtt még csak nem is láttam, s ráadásul leperkált 250 eurót. Csak hogy ki tudjam fizetni a lakbér és a rezsi felét, miközben te itt cigizel, és boldogboldogtalant meghívsz egy körre. Nem rossz, mi?" Amint eléri a megfelelő alkoholszintet, hazaindulunk „a mi puha kis fészkünkbe". Útközben muszáj nevetnem, annyi hülyeséget beszél össze. Manu, ha kicsit becsíp, összehasonlíthatatlanul kedvesebb, azt hiszem, szívem mélyén sokkal jobban szeretem így. Némán lépünk be a lakásba, az esti eufória, a kapcsolatunk öröme már elszállt. Lefekvéshez készülődünk, úgy viselkedünk, mint akik már húsz éve házasok. Látván, milyen volt, mikor kijöttünk a bárból, felötlik bennem, hogy ma este talán felizgatom egy kicsit. Manuvel ritkán szexelünk, gyakran vannak problémái, ahogy mondani szokás. Minden párnak, ha már együtt vannak egy ideje, óhatatlanul eszébe jut, hogy talán tartós lesz a kapcsolatuk. Ami engem illet, kezdem úgy érezni, hogy már túl régóta tart ez az egész, és kevés örömöm származik belőle. Egy ideje, ha ő nem kezdeményez, én már nem bújok oda hozzá. Nem ébred már fel bennem a vágy, pedig engem kicsit ódivatú szóval általában elbűvölőnek szoktak tartani. Annyira megijedtem, hogy még a nőgyógyászomat is megkérdeztem, de megnyugtatott: ez gyakran előfordul, ha az ember nem érzi, hogy a másik

kívánná. Fején találta a szöget. Szép kis pár vagyunk. Manu a merevedési nehézségeivel, én a hüvelyszárazsági problémáimmal. A legtöbb emberhez hasonlóan én is szeretek szexelni, s azt gondolom, hogy ez borzasztóan fontos egy pár életében; nem véletlen hát, hogy kapcsolatunk már minden eresztékében recseg-ropog. Odáig jutottunk, hogy már csak azt szeretném, hogy legalább néha megkeféljen. Egészen mostanig. Ma este ugyanis megértettem, hogy soha többet nem akarom. Furcsa, de úgy tűnik, hogy Manut ez az egész nem érdekli. Az utóbbi hónapokban csak az egyetem és a kocsma érdekli. Szavak nélkül is mindketten tudtuk, hogy ennek a kapcsolatnak vége. Nem is nagyon harcoltunk, éreztük, úgyse tehetünk semmit. Ha már elmúlt a szerelem, nem lehet visszahozni, még közös akarattal sem. Ma este, miközben némán mossuk a fogunkat egymás mellett a tükör előtt, hirtelen megértem, hogy ez így nem mehet tovább. A kapcsolatunk már-már bohózatba illik. Vajon azért, ami ma délután történt? Biztos, hogy a mai események hozták felszínre, de a feszültség egy ideje ott lappangott már köztünk. Vajon megszólal? Lelkem mélyén érzem, ha nem szól egy szót sem, ha nem találja ki, min mentem keresztül ma délután, akkor mindennek vége. Ez azt jelenti, hogy már nem érzi meg azonnal, mint régen, ha valami nem stimmel velem. Szük

ségem van rá, hogy hozzábújhassak, szükségem van a vállára, karjára, hogy megvédjen, hogy elfeledtesse, ami ma történt. Bebújok az ágyba. A csend mázsás súlyként nehezedik rám. Ma este ne, Manu, ma este, könyörgöm, törődj velem, ölelj át. Manu is lefekszik mellém anélkül, hogy rám nézne. Hátat fordít nekem, lassan ez lesz már a megszokott pozitúránk. Most világosodik meg előttem végleg, amit hónapok óta nem akarok bevallani magamnak: ez a kapcsolat már halott. Csukott szemmel fekszik mellettem, de én még reménykedem, hogy megszólal. Megtöröm a csendet: -Jóéjszakát! - Mmm - válaszolja félálomban. Igen, jó éjszakát, Manu. Isten veled!

10. fejezet

Magány 2006. december 13. Az ébresztőóra éles csörgése ver fel kíméletlenül legmélyebb álmomból. Tegnap este sokáig nem bírtam elaludni, csak forgolódtam az ágyban, és újra meg újra végiggondoltam a délutánt. Felkeltem, kimentem a konyhába, és elszívtam az összes cigimet. Még tanulni is megpróbáltam, de hiába. Mintha kínaiul lett volna az olasz művelődéstörténet-jegyzet. Túlságosan is tele volt a fejem. Öt óra felé lett annyira úrrá rajtam a fáradtság, hogy végre lecsukódott a szemem. Manu még alszik. Csendben szemügyre veszem felém fordított meztelen vállát. Lenyomom az órát, és akkor hirtelen minden eszembe jut. Minden, ami tegnap történt. Az egész rémálom. Az összes rémálom. Éjszaka óta már tudom, hogy Manuvel vége. Kapcsolatunk eleinte mintaszerű volt, csupa szenvedély és cinkosság, de lassan mindez füstbe ment anélkül, hogy bármit is tehettem volna érte. Ma reggel nagyon magányosnak érzem magam,

egyedül kell szembenéznem a lélekölő mindennapi gondokkal. 2006. december 12-ét soha nem fogom elfelejteni; annyi minden megváltozott az életemben. De nincs sok időm gondolkodni. Ki az ágyból, mindjárt kezdődik az órám! Pedig semmi mást sem szeretnék, mint visszabújni a takaró alá, és jól kisírni magam. De nem lehet. Most már tudom. Minden nap újra és újra fel kell kelnem, és tovább kell élnem ennek a napnak a súlyával. E pillanatban gyűlölöm magam. Még pizsamában is úgy érzem, mintha bemocskolt testem kíváncsi tekintetek szabad prédája lenne. Úgy érzem, minden pórusommal bűnt verejtékezem, s a testemre, arcomra van írva a förtelem, ami megesett velem: az emberek le se tudják venni szemüket rólam. Hihetetlenül piszkosnak érzem magam. És még rosz-szabb lenne, ha Joe igazán magáévá tett volna? Támolyogva kelek fel. Hihetetlenül nehéznek tűnik a testem. A fürdőszobában vagy negyedórán keresztül folyatom magamra a vizet, sokáig mozdulatlanul állok a zuhany alatt. Azután fogom a szivacsot, és tiszta erőmből súrolni kezdem a bőröm. Már egészen vörös a dörzsöléstől, de nem törődöm vele, nem bírom abbahagyni. Minden mocskot le akarok sikálni róla, legszívesebben eltörölném, kitörölném az életemből az egész tegnapi napot. Tegnap mindent elvesztettem: Ma-nut és az önbecsülésemet. Potom 250 euróért.

Rohanok a metróhoz. A valóság magamhoz térít: nincs időm az önsajnálatra, igyekeznem kell az egyetemre. És mi lesz most? Biztos vagyok benne, hogy képtelen leszek koncentrálni, odafigyelni az előadásra vagy a könyvre. Fejemben egy hang állandóan azt ismételgeti, hogy kurva lettem. Pénzért eladtam a testem. Pénzért kellettemmutogattam magam egy vadidegennek, miközben a barátom az egyetemen ült. Nem érek semmit, piszkos vagyok, és úgy érzem, most már egész életemben az is maradok. Csendben felöltözöm, hang nélkül csukom be a bejárati ajtót, s ezzel együtt a kapcsolatunkat is lezárom. Soha többé nem tudok már a korábbi ártatlansággal Manure nézni. Nem elég, hogy őt megcsaltam, ennél sokkal borzasztóbb dolgot is műveltem. Önmagamat csaltam meg, prostituált lettem. Elszorul a torkom, ahogy kiejtem ezt a szót. De újra és újra belém hasít, hiszen ez a valóság. Odakint fagy. Meggyorsítom lépteimet, hogy magam mögött hagyjam a jeges szelet, s abban reménykedem, hogy ettől az iramtól talán háborgó lelkem is elcsitul. Félek, szégyellem magam, annyi erőm sincs, hogy sírva fakadjak. Az úton semmi nem lett jobb. Ha az ember leül a metróban, óhatatlanul a gondolataiba merül. Akaratlanul is töprengeni kezd önmagán, az életén, azon, hogy ki is valójában. Én is gondolkozom, bár nem akarok. Úgy érzem, az arcomra van

írva, mit tettem tegnap, mindenki leolvashatja róla. Érzem, hogy ég az arcom a szégyentől, a nyakam köré tekert hatalmas sálba rejtem. Ha mégis Manuvel maradnék, előbb-utóbb rájönne, mit tettem. Annyira tele van vele a fejem, hogy biztosan kiül az arcomra is. Nagyon rövid volt az éjszaka, teljesen kimerültem, de biztosan tudom, hogy ma sem fogok tudni elaludni. Még nem bűnhődtem eleget, amíg csak élek, a gondolataimmal kell megfizetnem a vétkemért. Teljesen megzavarodva szállok le a metróról, életem mérlege sokkal rémesebb, mint hittem. Egyetlen menedékem maradt: a tanulás. Eddig Manuért is érdemes volt hajtanom, a legjobbat kihoznom magamból. Vége, többé semmilyen lazaságot nem engedhetek meg magamnak. Kezembe kell vennem a sorsom. Bűnt követtem el, de megígérem magamnak, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom. Lám: egy alkalom is elég volt hozzá, hogy elveszítsem a fiút, akit szeretek. Soha többé nem teszek ilyet.

11. fejezet

A parkoló 2006. december 22. „Soha többé!" Csakhogy miután kifizettem a számlákat, és odaadtam a lakbért Manunek, egy fillérem sem maradt. Ráadásul ebben a helyzetben valamilyen szállást is kell találnom magamnak. De hogyan? Az egyik évfolyamtársnőm befogad egy rövid időre. Egyedül lakik, s azt hiszem, még örül is a társaságnak. Most nála lakom, és megint randevúra készülök. Ismét válaszoltam a megszámlálhatatlan hirdetés egyikére: nagy a kereslet diáklányban, nem volt nehéz újabb zsákmányt találnom. Az élet közben folyt a maga megszokott medrében, s én immár egyedül próbáltam boldogulni. Egy új lakás megint csak rengeteg kiadással jár, amit nem tudok a telemarketinges fizetésemből kigazdálkodni. Újra totális anyagi csőd fenyeget. Helyzetem katasztrofális: érzem, ha nem teszek semmit, állandósul, és soha többé nem tudok kievickélni belőle. Ha saját lakást akarok, pénzt kell szereznem.

Dolgozom, egyetemre járok, mi fér még bele? Ahogy felteszem magamnak a kérdést, már tudom is előre a választ. Egyetlen lehetőség áll nyitva előttem, akárhogy fogadkoztam is. Az első alkalom Joe-val egészen másképp alakult, mint ahogy elképzeltem; mintha nem is lett volna igaz: ellentmondásos érzésekkel gondolok vissza rá. Nagyon elbizonytalanított, nehéz volt levetkőznöm előtte, s elviselnem fantazmagóriáit. Ennek ellenére úgy érzem, hogy átvágtam. Rettenetes első alkalom volt, mert most, hogy megint megszorultam, újra meg újra beugrik a pénzkeresetnek ez a lehetősége. írtam tehát egy másik pasinak. Egy diszkrét egyetemi számítógép előtt megint elborult az agyam, s engedtem a csábításnak. A korábbihoz hasonló lelkiállapotban úgy képzelem, hogy ez a randevú átlendít majd az anyagi nehézségeken, s ki tudok bérelni egy lakást. Két órában állapodtunk meg, óránként 70 euróért. És persze ő fizet az étteremben. A csávó fiatal, 26 éves, Juliennek hívják. Bebeszéltem magamnak, hogy vele sokkal könnyebb lesz, mint egy öreg pasival, olyannal, mint Joe-val. Arra is kíváncsi vagyok, mi vitte rá, hogy prostit keressen. Az ő korában azért nem olyan borzasztó nehéz lányt találni. Úgy beszéltük meg, hogy a belvárosi étterem előtt találkozunk, így ha ismerőssel futok össze, nem lesz nehéz kimagyarázkodnom. Nagy köny

nyebbség, hogy ugyanahhoz a generációhoz tartozunk. Kevésbé lenne kínos, mintha Joe társaságában láttak volna meg. Nem kell várnom, mire megérkezem, már ott van. Első pillantásra megértem, hogy miért így keres partnert. Messziről süt a frusztráltság. Teljesen átlagos kinézetű: se túl magas, se túl alacsony, kicsit görbén tartja magát. A haja rémes, tök kispolgári, egyfajta ágaskodó kefefrizura, stílusa nulla. A szerelése is nagyon gáz, még ellenszenvesebbé teszi. Kifakult bordó gyapjúpulóver, formátlan farmer, ócska edzőcipő. Tipikusan az a szerencsétlen pasi, akit meg se látnék az utcán. A csajokkal biztosan jót szórakoznánk rajta. Kegyetlenek lennénk? Lehet. Futólag szájon csókoljuk egymást. Látszik, hogy zavarban van, s máris megbánta, hogy eljött. Bemegyünk az étterembe, s én csak remélni tudom, senki nem gondolja, hogy együtt járunk. Bár én is jókor vagyok ilyen rátarti! Örülök, hogy nem öltöztem ki nagyon: famert húztam egyszerű, de szexi felsővel. A hely pont olyan, mint ő: semmilyen. Fehér falak, semmi dekoráció, sorba rakott asztalok. Legjobban az éles, fehér fény zavar, túlságosan is látszunk. Alaposan szemügyre veszek mindent: borzalmas. Sokkal jobb lett volna, ha egyszerűen meghagyják füstös kocsmának, azt eléggé bírom. Amióta prostituált vagyok, üldöz az ízléstelenség,

talán hogy egy percre se felejthessem el, mit is csinálok. Persze még ha tetszene is a hely, akkor se tenném be többé a lábam oda, ahol egy kuncsafttal voltam. Kuncsafttal? Hát igen, kuncsafttal, hiszen kurva vagyok. A pincérnő egy másik pár közelében ültet le minket. Az étterem zsúfolt, az asztalok túl közel vannak egymáshoz. Érzem, hogy Julién megmerevedik, jobban szeretett volna egy félreeső, kevésbé feltűnő asztalt. Egy darabig némán ülünk egymással szemben, kitalálom, hogy Julién az asztal alatt idegesen dörzsölgeti a kezét, nemigen tudja, hogy kezdje a beszélgetést. Megszánom, és elhatározom, hogy segítek neki, különben sem bírnék ki szó nélkül egy egész estét. - Hol dolgozol? - V.-hez közel, egy vállalatnál. Elég érdekes munka, és... Már az első mondat után unom. Továbbra is úgy teszek, mintha figyelmesen hallgatnám, de gondolataim elkalandoznak. Fogalmam sincs, miről beszél. Holnap csak arra fogok emlékezni, hogy zavarát oldandó egy halálosan unalmas és végtelenül hosszú monológot adott elő. Kit érdekel ez a pasi meg a melója? Mielőtt meghalnék az unalomtól, és kiderülne, mennyire az agyamra megy, megpróbálom egy kicsit felpiszkálni. Mindig is ez volt a legnagyobb hibám: amint felfedezem valakinek a gyengéjét, kegyetlenül lecsapok rá, és provokálni kezdem.

Egyébként magamat se tartom valami nagy számnak, de gondosan ügyelek, nehogy átlássanak rajtam. Képtelen vagyok megérteni azokat, akik nem így tesznek. Világos, hogy a pasi egy lúzer, és ami még nagyobb pech, ez ordít is róla. Félbeszakítom hát a lélekölő dumát, s megkérdezem: -Miért jöttél ide? - Ide? Vagyis, arra vagy kíváncsi, miért pont ezt az éttermet választottam? - Dehogy! Ide, velem. Miért adtad fel azt a hirdetést, hogy „masszázsra" keresel fiatal lányt? Világos, hogy megint elbizonytalanítottam. A provokáló hangtól rosszul érzi magát. Körülnéz, vajon meghallotta-e valaki, mit kérdeztem. Szinte érzem, hogy a homlokán kiütköznek az első verejtékcseppek. Micsoda seggfej! Tényleg azt hiszi, hogy az egész vacsora alatt úgy fogok tenni, mintha nem tudnám, csak azért jött, hogy megdugjon? Bár az is lehet, maga sem tudja, hogy mit akar. - Hát.. .szóval... khm... ez nem olyan egyszerű, tudod... Még soha nem csináltam ilyet, most először... Nyögd már ki, hogy egy jó segg kell nekedl Magamban már tényleg nagyon közönséges vagyok. - Szóval, a feleségem... nagyon szép nő, igazán tökéletes, csak... ami a szexet illeti... nem is tudom igazán... ez túl bonyolult... - Tuti, hogy nem is annyira bonyolult. A feleséged frigid, ugye erről van szó?

Nem lehet mondani, hogy kerülgettem volna a forró kását. Meglepetésében szinte kiegyenesedik, aztán újra behúzza a nyakát, mintha így válaszolna igennel a kérdésemre. Egy pillanat alatt átgázoltam mindenen, ami számára eddig tabu volt. A francba, szenvedjen már egy kicsit ő is, ne csak mindig én. - Hát... szóval... valahogy így. Mondjuk, hogy nem kellek igazán neki. Eleinte azt hittem, majd elmúlik, hogy nem lesz mindig így, érted, ugye? Már egy éve házasok vagyunk, de ami a szexet illeti, semmi sem változott, sőt. Soha nem enged magához, én meg nem merek se erőszakoskodni, se beszélni erről vele. Nincs túl sok barátom se, akikkel erről beszélhetnék, és... Világos, a csávó teljesen ki van akadva. Túl korán nősült, gondolom, valami gyerekkori szerelmét vette el, nincsenek haverjai, akikkel kocsmáz-hatna-bulizhatna néha, keres hát egy prostituáltat, hogy elsírhassa a bánatát. Nem él társadalmi életet, és ma este, velem akarja bepótolni. Újra belekezd egy végtelen monológba, elmondja, hogy mennyire egyedül van, hogy a munkája dögunalmas, s még egy csomó mindent, amit azonnal el is felejtek. Durván félbeszakítom: - Ha két ember között nincs szex, azt a kapcsolatot barátságnak hívják - mondom szárazon. Úgy mered rám, mintha valami borzasztó dolgot mondtam volna. Én is csak félig hiszem el a saját szavaimat, de agyamra megy a pasi, s vala

milyen kegyetlen humort vált ki belőlem. Pedig meg sem próbál tiltakozni, vagy védekezni. Ebben a pillanatban értem meg, hogy egy prosti élete nem merül ki a szexuális szolgáltatásokban. A kliensek gyakran csak beszélgetni akarnak, egy kicsit könnyíteni a leikükön, egy-két órára kiszállni unalmas vagy kudarcos életükből. Nem készültem fel arra, hogy a férfiak sirámait kell hallgatnom. Éppen elég problémám van nekem magamnak is, s ha a szenvedés fokát nem is lehet mérni, ez már több annál, mint ami kibírható. A beszélgetés veszélyes fordulatot vesz, ízlésemhez képest kezd túl személyessé válni. Ha így megy tovább, „seggpszichológus" leszek. Muszáj I mne gondolkodnom, de nem megy: a prosti Laurával nem fér össze. Nem túl vidám az egész. Ahogy fogynak az ételek, egyre többet tudok meg az életéről, és a szó szoros értelmében belefulladok a mindennapjaiba. A legrémesebb, hogy más körülmények között valószínűleg nem tartanám ennyire ellenszenvesnek a pasit. Vigasztalni is megpróbálnám, de ebben a szituban nem vagyok rá képes. Torkig vagyok a siránkozásával, belefojtom hát a szót: - Mondd már ki, hogy a dugás hiányzik! Összerezzen. Megijesztettem, de magamat is. Nem hittem volna, hogy ennyire provokatív és közönséges leszek. De nem tudom leállítani magam. Az agyamra megy, ahogy kerülgeti a forró

kását, elhatározom, kézbe veszem a dolgokat, legyen már vége ennek az estének. - Öööö... Hát igen... - leheli végül, megköny-nyebbülten, hogy kimondta. - Akkor ideje mennünk, nem? Látom, megint bepánikol. - Öööö... hogy menjünk? Most? - Igen, most, ma már eleget dumáltunk. Elegem van már ebből a végtelen párbeszédből. A pasi egy „masszázst" kért, és ehelyett egy vacak étteremben ülünk, és lelkizünk. A lehető leggyorsabban véget akarok vetni a komédiának. - Hova menjünk? Egy hotelba? -Van pénzed hotelra? - Tudod... nem is tudom... már azt se tudom, hogy tényleg akarom-e. - Naná, hogy akarod! Azért írtál nekem, mert akarod. Néhány pillanatig úgy néz rám, mint egy megvert kutya. Megsértettem az önérzetét; totál mélyponton van, már azt se tudja, mit akar. Nem vagyok hajlandó pénz nélkül hazamenni ez után az este után. Pár perc múlva nagyon halkan mondja, szinte leheli: - Tudok itt a közelben egy parkolót... Egykettőre kifizeti a számlát. Beszállunk az autójába, s egy szót se szólunk, míg meg nem érkeztünk abba a bizonyos parkolóba. Sötét van, nem valószínű, hogy bárki észrevenne bármit. Szinte megnyugszom, itt biztos nem lát meg senki.

Bármilyen magabiztos lett is Julién, hogy kijöttünk az étteremből, megint érzem, hogy elbizonytalanodik, mikor leállítja a motort. Idegesen dörzsölgeti a kezét, s hogy figyelmét elterelje, a műszerfal gombjain babrál. Fél, hogy valaki rajtakap minket, s bevallom, magam is tartok valami hasonlótól. - Fázol? - kérdezi. Tél derekán járunk, tény, hogy az éjszakák már hidegek. A helyzet hervasztó: itt ülünk ketten, egy autóban, a szupermarket parkolójában, s azt lessük, nem látja-e meg valaki, ha kefélünk. - Egy kicsit. - Oké, akkor bekapcsolom a fűtést. Rágyújtok anélkül, hogy engedélyt kérnék. Elfordítja a fűtés gombját, s míg felmelegszik a kocsi, tovább dörzsöli a kezét. Határozatlansága láttán úgy döntök, hogy bevetem magam. Ráteszem a kezem a nadrágjára a két lába közé. Érzem, hogy nem áll fel neki. Kérdőn nézek rá, de már tudom a magyarázatot. Félrenéz, zavartan mondja: - Tudod... szóval... ha stresszelek... Lassan dörzsölgetni kezdem a nadrágját, nehogy újra beszélni kezdjen. Semmi reakció. Próbálkozom vagy öt percig. Biztos vagyok benne, ha nem kapja meg, amit akar, nem fog fizetni. Azok után, amiket lelkileg el kellett viselnem ma este, nem mehetek haza pénz nélkül. Julién zavarban

van, hogy semmi fizikai reakciót nem tud produkálni, ezért csak félénken böki ki: -Esetleg, ha levetkőznél... Na végre! Meglep a váratlan válasz: nem illik az eddigi viselkedéséhez. Mindenesetre elkezdek vetkőzni, egy autóban, a parkoló kellős közepén. Egyetlen dologtól félek ebben a pillanatban, hogy valaki felfedez minket. Láthatóan Julién is ettől tart. Néhány percig csak bámul, aztán rászánja magát, hogy megérintsen. Megint a nadrágjához érek, semmi. Először a mellemet kezdi markolászni. Lejjebb nem mer nyúlni, egyelőre megelégszik a felsőtestemmel. A kezemet hiába sétáltatom a nadrágján, nincs hatás. Néhány perc múlva belátva a helyzet reménytelenségét, megszólal: -Mondd, lehetne... Azonnal megértem, mit akar. Ehhez nem kell prostitúcióból érettségi. Kigombolom a nadrágját, és számba veszem a péniszét. Érzem, ahogy lassacskán megmozdul benne a vágy. Egy pillanat alatt kibújik a nadrágjából, és hátradönti az ülés támláját. Rám fekszik, elővesz egy gumit, s szinte azonnal belém hatol. Nem tudom elmondani, mit érzek ebben a pillanatban. Kétségkívül hányingert. Másra gondolok, nem érzek semmit. Julién hirtelen személytelenné válik, már neve sincs. Az első. Ez már túl sok, nem bírom elviselni, hogy bennem legyen,

nem akarom. Minden elmosódik, becsukom a szemem. Mocskosnak érzem magam. Összeszorítom a fogam, hogy leküzdjem az undoromat. Végtelen üresség vesz körül. Szakadatlanul ismételgetem magamban: kész, kurva vagy, széttetted a lábad egy vadidegennek. Már nem gonoszkodom. Már nem akarom provokálni. Ő győzött, megkapta, amit akart. Megpróbálok a pénzre koncentrálni, nem elfelejteni, hogy miért csinálom mindezt, de nagyon durva a pillanat. Meg vagyok fosztva saját személyiségemtől, életemben nem távolodtam el még eny-nyire önmagamtól. Nincs könnyem, nem tudok sírni, nem maradt más, csak a hányinger, és a köteg kifizetetlen számla, hogy el ne felejtsem, miért csinálom. Manu, hol vagy? Hogyan jutottam ide? Nem akarom, hogy hozzám érjen, miért kell nekem ezt elviselni? Miért pont velem történik ez? Annyira igazságtalannak érzem a helyzetemet, hogy össze kell szorítanom a fogam, különben üvöltenék. „Rögtön vége, Laura, ki ne nyisd a szemed, úgyis rögtön vége." Meg kell adni, hogy igazán gyorsan végzett. Miután elélvezett, a józan ész felülkerekedett a libidóján. - Öööö... Laura... jobb, ha indulunk. Nem nézek rá. Majdnem elsírom magam a boldogságtól, hogy túl vagyok rajta. - Ne aggódj, kifizetem a két órát. Itt a 140 euró.

-Oké. A bankjegyeknek ugyanolyan szaguk van, mint azoknak, amelyeket Joe-tól kaptam. Nem köny-nyen, de gyorsan szerzett pénz, és tabu. - Hazaviszlek, jó? Bólintok. Csendben elindulunk. Egy szót se bírok kiejteni a számon. A lakásomtól néhány sarokra megkérem, álljon meg. Gyorsan, zavartan megcsókoljuk egymást. - Szia. - Szia, Laura. Fel a fejjel! Kiszállok a kocsiból, hogy a lehető leghamarabb megszabaduljak tőle. Azonnal indul. Igen, fel a fejjel. Pont erre van szükségem. Hogy elfogadjam a mocskot, hogy elfogadjam a tényt, már függő vagyok: nem tudok ellenállni az ölembe hulló pénznek. A jeges, sötét éjszakában meggyorsítom lépteimet, jaj, csak legyek már otthon. Julién még útban van a feleségéhez, a meleg szobába, mikor én már alszom magányos ágyamban. Fázom.

12. fejezet

A látszat 2006. december 24. Anyám ünnepien terítette meg az asztalt, és telerakta ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb tálakkal. Farkaséhes vagyok, mint az utóbbi három hónapban mindig. Ma este öten üljük körbe az asztalt. Apám elhívta egy barátját, aki különben egyedül töltötte volna a karácsonyt. Mindig meghatódom apám dolgain, csak azt nem értem, hogy velem miért nem ilyen nagylelkű soha. A vendég jelenléte nagyon feldobta a hangulatot, mindenki vidáman diskurált. Vagyis mindenki, rajtam kívül. Nem bírok felszabadultan ünnepelni. Az én állítólagos karácsonyi vakációm meg van mérgezve. Még rengeteget kell tanulnom a félévi vizsgákra. Továbbra is dolgozom a nyomorúságos bérért a telemarketinges cégnél, így a kéthetes szünet alatt sem lazíthatok. Pénzt kell keresnem. Különben is: ha nem dolgozom, nem találom a helyem. Elbizonytalanodtam, mióta nem kell nap mint nap bejárnom az órákra. A gondolataim elől a tanulásba menekülök. Ha be

megyek az egyetemre, legalább találkozom valakivel. A barátaimat szeptember óta gyakorlatilag nem is láttam. Kevés szabad időmben tanulok és olvasok. Micsoda komédia ez a családi ünnep! Apám eljátssza a tökéletes házigazdát, tüntető szívélyes-séggel kínálgatja a barátját. Még hozzám is figyelmes, hogy lássák, milyen jó és odaadó apa. Hallgatom apámat, ahogy élénken beszélget; ha magunk vagyunk, soha nem szól egy szót sem. Micsoda bűvész: közönség előtt azonnal át tud változni, álarcot varázsolva magára. Engem nem hat meg. Régebben én is szívesen beszálltam a játékba, még ha tudtam is, hogy másnap megint csak nem fog hozzám szólni. Kihasználtam a pillanatot, hogy végre megölelhessem. Elhitettem magammal, hogy közel állunk egymáshoz, hiszen ez lett volna minden vágyam. Most azonban minden másképp van. Már nem vagyok hajlandó szeretetért kuncsorogni, nem bírom elviselni, hogy ennyire ne vegyenek tudomást rólam. Ha apám tényleg odafigyelne rám, már régen észrevette volna, hogy annyit melózom, mint senki, hogy több mint 12 kilót fogytam szeptember óta, hogy majd beledöglöm az erőfeszítésbe, hogy szenvedek és sírok mindennap. Ha szánna rám egy kis időt, talán még azt is megértené, mi mindent kell elviselnem azért a nyomorult pénzért.

Túl sokat gondolkodom ahhoz, hogy értékeljem az estét. A vendégnek is észre kell vennie, hogy nem vagyok formában. Fütyülök a rosszalló atyai pillantásokra, nincs kedvem komédiázni. Anyám próbálja megtörni a hirtelen beállt csendet. Biztos fél, nehogy valami oda nem illő vagy barátságtalan megjegyzést tegyek. Apám a húgomra számíthat csak a beszélgetésben. Összevissza kérdezi a gimiről, a barátairól, úgyhogy levegőt venni sincs ideje szegénynek. De boldog, mert úgy érzi, végre egyszer igazán figyelnek rá. A hihetetlenül bőséges vacsora után jön az ajándékbontás. Anyám imádja a karácsonyt, s gondosan őrzi a hagyományokat. Hatalmas karácsonyfát állított fel a nappaliban, és alá tette az ajándékokat. Mint minden évben, idén is kirakta a betlehemet. A családban senki sem vallásos, ő sem, de imádja beleélni magát ebbe a játékba. Szíve mélyén fantasztikus karácsonyokról álmodik, s csak azt sajnálja, hogy nem tud bennünket ajándékok özönével elárasztani. A fa feldíszítésével és a csomagolással kárpótolja magát. Imádom az anyámat, s mindig meghatódom, mennyit gürcöl, hogy boldognak lásson minket, nemcsak karácsonykor, hanem egész évben. Igazi tyúkanyó, még ha mindig egyenrangú félként bánt is velünk, s felnőttszámba vett minket. Tulajdonképpen el is érte, amit akart. Nézem a csillogó karácsonyfát, a gondosan berendezett kis betlehemet, s örülök, hogy vele lehetek ma este.

Nincsenek ajándékhegyek, nálunk az a szokás, hogy mindenki egyetlen meglepetést kap. Mamának mindig sikerül valami olyat találnia, ami azt is elfeledteti velünk, hogy nem jut több. Ma már nem bánt, de volt idő, amikor a húgommal irigyen hallgattuk osztálytársaink beszámolóját, akik mindig tengernyi mesés ajándékot kaptak. Tudom, hogy ez természetes gyermeki reakció volt. Idén sem számítok semmi különlegesre. Annyi mindenre volna szükségem, hogy inkább nem is kértem semmit. Az „annyi mindent" a szüleim úgysem tudják megadni. Kibontom az ajándékomat. Lassan tépem le az almazöld csomagolópapírt: egy pár fekete sarkú cipő kerül elő. Anyámmal mindenszentekkor láttuk egy kirakatban, s én megjegyeztem, hogy mennyire tetszik. Nem hittem volna, hogy anyám visszamegy, és megveszi. Nagyon szorosan átölelem, hogy megköszönjem neki. Apámnak is köszönetet mondok, még ha tudom is, hogy semmi szerepe nem volt az ajándék kiválasztásában. Nem öleljük meg egymást. Eszembe jut Manu. Nem hallottam róla, amióta szakítottunk. Szüleim megkönnyebbültek, mikor meghallották, hogy már nem lakunk együtt, ők soha nem szerették, sznobnak tartották. Azt hiszem, persze, hogy anyám szemében senki nem lesz elég jó se nekem, se a húgomnak.

És ha tudná... Még sokkal jobban gyűlölné Manut, biztos vagyok benne. Napokig csak sírna. Azután a szomorúsága átcsapna dühbe, és bűnbakot keresne. Először önmagát vádolná, azután, persze, Manut. Ha megtudná, mennyi pénzt szedett el tőlem, minden bizonnyal őt hibáztatná, hogy idejutottam. Őrjöngene dühében. Keresné a választ, de nem találná meg. Idővel aztán lassan rossz emlékként kezelné az egészet, segítene nekem is elfelejteni. De az ő sebe soha többé nem gyógyulna be, soha nem bocsátaná meg magának a történteket. Nem. Soha nem szabad megtudnia. Az este minden vita és hangos szó nélkül zajlik le. Úgy tervezem, korán lefekszem. Másnap reggel frissen akarok kelni, hogy tanulhassak. Délután aztán vonatra ülök, mert december 26-ától már dolgozom. Szusszanásnyi időm sincs, de szilárdan hiszem, hogy egyszer ez meg fog térülni. Meg kell térülnie. Egy intéssel elbúcsúzom mindenkitől, és gyorsan felmegyek a szobámba, ahol leülök egy spanyol szöveg mellé. Minden szabad percemben tanulok. Tudom, hogy sikerülni fognak a vizsgáim, éppen eleget dolgoztam érte, de nincs is más választásom. Mindig a tökéletesre törekszem, állandóan a legjobb akarok lenni. Ráadásul tanulás közben nem kell gondolkoznom. Másnap délután már vonaton ülök, megyek vissza V.-be. Nincs mit mondanom az otthon töltött két napról.

13. fejezet

Gyötrelem 2007. január 7. Sajnos a további „üzletektől" a Juliennel való kaland se tartott vissza. Sőt, éppen ellenkezőleg. Mindig új és új hirdetések jelennek meg a neten; néha azt kell hinnem, hogy a világ kielégítetlen pasikkal van tele. Nem vetem meg őket, hiszen jelenleg ezek az ismeretlen emberek és féktelen, vad vágyaik segítenek hozzá anyagi problémáim megoldásához. Legközelebb megint egy idősebb férfinak válaszolok, nem akarok újra egy Julien-féle szerencsétlen, sóher alakkal találkozni. A pasast ezúttal Pierre-nek hívják. Csak azt tudom róla, hogy üzletember, és egy jó nevű cégnél dolgozik. Ettől megnyugszom, mert legalább biztos, hogy van pénze. A döntés önmagában is nehéz ügy, a randevú színhelye pedig mindig igazi orosz rulett. Legalább annyira, mint a biztosíték, hogy fog-e fizetni. Kora délutánra, a főtérre beszéltük meg a randevút. Ő kérte, hogy a belvárosban találkozzunk, és utána a lakására menjünk, ahol „nem

zavar senki". Eleinte tiltakoztam, szó se lehet arról, hogy felmenjek egy vadidegenhez, akinél ki tudja, mi történhet velem, de kis gondolkodás után hagytam magam meggyőzni: a lakása üres, ott biztonságban leszünk, senki nem láthat meg minket. Ő se szeretné, hogy valaki felismerje például az egyik városi szállodában. Az utolsó e-mailben megállapodtunk tehát, hogy értem jön a térre, s onnan a kocsijával megyünk tovább. Úgy gondoltam, amikor találkozunk, rögtön látni fogom, hogy megbízhatok-e benne. Tudom, hogy milyen veszélyeknek vagyok kitéve, mikor ilyesmibe belemegyek, de nagyon kell a pénz. Egyre több. A megbeszélt időben elindulok V. főterére. A kedvenc ruhámat vettem fel, a puffos ujjú szürkét. Nagyon szeretem, mert megnyújtja az alakomat, és kiemeli a divatos csizmába bújtatott lábamat. Nagyon elegáns vagyok, s tudom, hogy ez a ruha mindig tetszik a pasiknak. Egyszerre vagyok benne kislányos és nőies. Eldöntöttem: minél szebb vagyok, annál szívesebben fizet majd. Különben is, gyönyörű verőfényes téli nap van. Jókedvűen ébredtem, és elhatároztam, hogy nagyon szép leszek. Csak úgy, magam miatt, nem az ő kedvéért. Útközben látom, milyen szemeket meresztenek a pasik, mikor megpillantanak ebben a ruhában. Tudom, hogy jól nézek ki. Már messziről szemembe tűnnek a sátrak, és a közszemlére kitett élelmiszerek körül nyüzsgő tömeg. Szent ég, kiment a fejemből! Ma van a kira

kodóvásár; a kíváncsi turisták ilyenkor vehetik meg a vidék specialitásait a termelőktől. Nem tudom eldönteni, hogy nekem most ez jó vagy rossz: mindenesetre könnyen eltűnhetek a tömegben. Viszont nagyobb a kockázata, hogy összefutok egy ismerőssel. A puszta gondolatra is elfog a pánik. Úgy döntök, hogy kicsit félrehúzódom, s mesz-sziről próbálom kiszúrni azt a bizonyos Pierre-t. Abban állapodtunk meg, hogy fekete felöltő lesz rajta, piros sállal: ez eléggé feltűnő, de megfelel az időjárásnak is. Figyelem a járókelőket., öt perc múlva már türelmetlenkedni kezdek. Kínosan érzem magam, összefont karral állok, s idegesen ütögetem a karomat. Meggyőződésem, hogy mindenki engem néz, ettől még jobban kiborulok. Hirtelen a hátam mögött meghallom a nevemet. A hang rémületesen ismerős. Azonnal tudom, kié, és ereimben megfagy a vér. - Laura! Laura! Bevallom, először átfutott a fejemen, hogy nem nézek hátra, hanem gyáván elrohanok. Ehelyett lassú, természetes mozdulattal megfordulok. - Mama? Hát te mit keresel itt? Kicsit dadogok, próbálok úrrá lenni a rémületemen. Az anyám. Itt, a belváros főterén. Miközben a kuncsaftomat várom, akivel pénzért fogok lefeküdni. Kővé dermedek, mint a gyerek, akit ebéd

előtt rajtacsípnek, hogy mindkét keze csupa lekvár. Hebegek valamit, miközben tudom, ha nem beszélek normálisan, anyám rögtön elkezd gyanakodni, és rájön, hogy nem stimmel valami. - Tudod, hogy ma jött meg a nantes-i család? Emlékszel? Még beszéltünk is róla, hogy milyen jó ötlet elhozni őket ide. Egyben meg is nézhetik V.-t. Tényleg isteni ötlet. Anyám mögött meglátom apámat, s mindazokat, akiket anyám a nantes-i családnak hív. Tökéletesen elfeledkeztem az egészről: a vásárról is, a családi vizitről, s arról, hogy a szüleim is eljöhetnek erre a kurva vásárra. Gyönyörű jelenet: anyám, apám, nagybátyám, nagynéném, és két vagy három ismeretlen, akiket párszor láttam csak életemben, de tudom, hogy rokonok. Csapdában vagyok, azonnal ki kell találnom valami jó ürügyet, hogy elszabadulhassak. Megpróbálom nem lesni tovább az ismeretlen Pierre-t, de akaratlanul is kutató pillantásokat vetek ide-oda. Anyám megérzi, hogy nem figyelek igazán rá, de nem találhatja ki, hogy miért. Boldog, hogy ha véletlenül is, de találkoztunk, a mögötte állókkal is megosztja örömét. Rettegek, hogy a nevemet hallva, meg ne szólítson egy piros sálas, felöltős férfi. - Hé! Ide nézzetek! Ez itt Laura!

- Hiszen ez a kis Laura! Micsoda meglepetés! Hogy megváltoztál! Igazi nő! Minket kerestél? -lelkesedik nagynéném. Bár ritkán találkozunk, nagyon szeretem a nagynénémet, de ma nem tudok mit kezdeni vele. Akaratom ellenére egy családi találkozó kellős közepébe csöppentem, egy nyilvános helyen, a város főterén, pont, amikor én, a prostituált, egyik kliensemet várom. Micsoda hülye ötlet volt fényes nappal ide szervezni a randevút! Ostoba voltam, de késő bánat, a lehető leggyorsabban ki kell másznom a csávából. Hirtelen meglátok egy lobogó, piros sálat. A férfi, aki viseli, nekem háttal éppen a tér közepe felé tart. Valószínűleg ő is félrehúzódott egy kicsit, de miután hiába várt, a keresésemre indult, hogy megbizonyosodjon róla, nem vertem-e át. Jó ötvenes, felöltőben, nagyon elegáns. Azonnal tudom, hogy az én pasimról van szó. Bénultságomból a nagynéném hangja zökkent ki, aki még mindig választ vár a kérdésére: - Laura, alszol? Ő is, anyám is megfordulnak, hogy mit nézhetek annyira. Szerencsére Pierre-t már elnyelte a tömeg. - Ööö... szóval nagyon sajnálom, kicsit tényleg szórakozott vagyok - mondom mosolyogva, hogy magamra vonjam fürkésző tekintetüket. - A barátaimat várom, s egy pillanatig azt hittem, őket látom, de tévedtem.

Gyorsan belekarolok anyámba és nagynéném-be, s a férfival ellenkező irányba húzom őket. Látom, hogy apám a többiekkel beszélgetve utánunk jön. - Persze, nem ér rá a kislány, de ez az ő korában nagyon is érthető! Nem is zavarunk sokáig, szépséges Laurám, megyünk mindjárt tovább. Még egy csomó mindent akarunk venni. Tudod, hogy gyönyörű ez a város? Beszél, beszél és beszél. Be nem áll a szája. A nagynéném igazi nagy dumás. A pasi közben meg biztosan lelépett. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy azért veszítek el egy kalap pénzt, mert véletlenül összefutottam a családommal. Pont ezt a napot kellett kiválasztanom, amikor olyan emberek is egymásba botolhatnak, akik különben az életben nem találkoznának! De nekem kell az a pénz! Kell, hogy a víz fölött maradhassak. Tudom, hogy a tűzzel játszom, de belül egy hang azt mondja, nincs más kiút. A szemem akaratlanul is ide-oda jár, fürkészi a járókelőket. Nagynénémnek nem tűnik fel, de anyám észreveszi, hogy mehetnékem van. - Na, eredj, mulass jól a barátnőiddel, kislányom! Gyere el este vacsorára, ha van időd. Vásárlás után felvehetünk, együtt töltjük az estét, és visszajössz a reggeli vonattal. Tudom, hogy kicsit hosszú az út, de... Persze ha van már programod...

- Majd meglátom, mama, nagyon kedves vagy. Még nem tudom, hogy alakul az estém. Tudod, holnap dolgozom... Tulajdonképpen most is dolgozom. Végtelenül hosszú időnek tűnik, mire sorban elbúcsúzom mindenkitől. Nagynéném sokáig tart átölelve, s fülembe súgja, nagyon reméli, hogy este még találkozunk, s hogy milyen szép vagyok, meg így, meg úgy... Apám oda se figyelve éppen csak megszorítja a kezem. Érzi vajon bőrömön a bűn kipárolgását? Szinte ugrándozva megyek tovább, gondtalannak látszom, de belül alig tudom fékezni magam, hogy futásnak ne eredjek. Megpróbálok diszkréten körülnézni, hátha felfedezem a pasast, de tudom, anyám még követ a tekintetével. Drukkolok, nehogy Pierre megunja a hiábavalónak tűnő várakozást, s lelépjen. Ahogy a piros sál után kutatok a szememmel, hirtelen megpillantom a tér túlsó felén. A csel sikerült, a családomat leráztam, de most éppen ellenkező oldalon állunk. Továbbra is kerülnöm kell a feltűnést. Muszáj ma megkapnom azt a pénzt. Ugyan a családom megjelenése hideg zuhanyként hatott rám, de nincs időm morfondírozni a dolgon, jobb is, ha egyáltalán nem gondolkozom. Végre utolérem az üzletemberemet, lassítok, hogy ne keltsek feltűnést. A férfi nem tudja, kit vár, nem írtam meg, hogy nézek ki, ez most kapó

ra jön. Ott toporog az orrom előtt. Mögé lépek, majd hirtelen megelőzöm. Amikor egy vonalba kerülök vele, igazi dílerként mormolom: - Laura vagyok, kérem, kövessen. Ne forduljon meg, jöjjön utánam, itt van a családom. Egy szuszra hadarom el mindezt. A tömeg körülfog, szeretnék már szabadulni ebből a gyötrelmes helyzetből. Érzem, hogy jön mögöttem, velem egy ütemre lép. Vagy öt percen keresztül távgyaloglóbajnokhoz méltó léptekkel haladok anélkül, hogy egyszer is megfordulnék. Csak akkor állok meg egy néptelen utcában kifújni magam, amikor már biztos vagyok benne, hogy senki sem vehet észre. Most látom először szemből. Elég magas, és nem is néz ki rosszul. A jelmeze azt sejteti, hogy a visszatérő James Bondot akarja eljátszani. Ehhez persze már nem elég fürge. így közelebbről nézve biztosan több mint ötven. Kétségtelenül jól áll neki a felöltő és a sál. De az arca kiábrándító. Világoskék szeme van, ami önmagában még nem lenne baj, de fakó és kifejezéstelen. Az a benyomásom, hogy élhetett vagy tíz rendkívül megerőltető esztendőt, s mára elfogyott minden ereje. Szép pár vagyunk: egyikünk elegáns üzletembernek öltözött, másikunk szexi diáklánynak: akár azt is hihetik az arra járók, hogy egy apa sétál jól nevelt, elegánsan öltözködő lányával. Tuti, hogy fel nem merül senkiben, hogy egy prostituált az, a kuncsaftjával.

- Szervusz, Laura! Hú, de rohantál. Olyan vontatottan beszél, hogy egy rövid mondatának is alig lehet kivárni a végét. -Jó napot! Pierre, ugye? - Igen, így van. Mit szólnál hozzá, ha beülnénk valahová pár percre, hogy kifújjuk magunkat egy kicsit? Utána mehetünk. A sarkon van egy bár, oda menekülünk be. Se ő, se én nem akarunk tovább rohanni, én meg ráadásul szeretnék gyorsan eltűnni az emberek szeme elől. Ma már túl sokan láttak. A terem végében ülünk le egy asztalhoz. Rendelünk, majd néhány percig hallgatunk, úgyhogy van időm körülnézni: trendi hely, ideülő pincérekkel: mind nagyon szép és nagyon menő. Kicsit furcsán néznek ránk, össze is súgnak. Akkor húzom csak össze a szemöldököm, amikor az egyik rám se pillantva teszi le elém a kávét. Villámcsapásszerűen értem meg az okát. Bármilyen jól álcáztuk is magunkat, rájött, hogy nem vagyunk apa és lánya. Megesküdnék, hogy mikor visszamegy a következő vendég kávéjáért, odasúgja a másiknak: „Figyelj, mérget vehetsz rá! Ez egy kis kurva a pasijával, akarom mondani, a kliensével. Ordít róluk!" Ennyire szembeszökő? Pierre látszólag semmit nem vett észre, én meg nem merek szólni neki. Nyugodtan beszélget. - Megisszuk a kávét, és elmegyünk hozzám. Jó?

Minél gyorsabban, annál jobb. Éppen belekortyoltam a kávémba, csak beleegyezően bólintok. Pár perc együttlét után biztos vagyok benne, hogy pipogya alak, és nem forgat a fejében semmi rosszat. Azért továbbra is résen állok, a mondás szerint alamuszi macska nagyot ugrik. - Senki sincs nálam otthon, sokkal zavartalanabbul lehetünk együtt, mint egy hotelben. Meglátod, milyen szép, biztosan fog neked tetszeni. Az enyém a... Szó se lehet róla, hogy még egyszer lépre menjek, elég volt Juliennel. Nem akarom végighallgatni az életét, s a legjobb, ha ezt rögtön a tudomására is hozom. Pont ezért nem szeretek a kuncsaftokkal kávézókban, éttermekben találkozni: nem engedhetem meg, hogy bizalmas viszony alakuljon ki köztünk. Nem lennék jó hosztesznek. Öt perc múlva már az utcán sétálunk a kocsija felé. Miközben Forma-l-es pilótát játszik luxusautója volánjánál, megpróbálom elképzelni, hova megyünk: gyönyörű házba egy hatalmas kert közepén, messze a várostól, ahol még a legközelebbi szomszéd is kilométerekre lakik. Egyszer nekem is ilyen házam lesz. Pierre hallgat, engem meg lassan hatalmába kerít a rettegés, s azon tépelődöm, mi lesz ennek az egésznek a vége. Nem tudom, hova visz, és ott mi fog velem történni. Túl sokat kockáztattam. Ki tudja, hogy ez a lassú beszédű úriember, akinek a szájában megalszik a tej, nem megvonási tünetek

kel küzdő kokainfüggő-e, aki, amint hozzájut az adagjához, rögtön leteper? Hm, persze nem nagyon valószínű, látva, hogy a tök üres úton minden stoptáblánál tíz percig szemlélődik, tényleg nem jön-e semmi. Vagy negyedóra autózás után hatalmas luxusháztömb előtt állunk meg a város egyik legdrágább negyedében. A ház nemrég épült; mintegy keretbe foglalja, és egyben lezárja V. belvárosát. Valószínűleg fantasztikus lehet a tetőteraszról a kilátás. Pierre kiszáll. Dinamikus üzletemberi szerelése ellenére öregesen lépked. Gyötrelmesen hosszú időbe telik, míg felérünk a lakásához. Végre megérkezünk a megfelelő emeletre. A pompás folyosó patikatisztaságú, üres és makulátlan. Ahogy a gazdagok szeretik. Azt hinné az ember, hogy egy magánpalotában jár. Na, itt vagyunk, ez az ő ajtaja, most már csak az utolsó próbatétel vár rám, az ajtó kinyitása. Legszívesebben kitépném kezéből a kulcsot, hogy magam forgassam meg a zárban. Már most elegem van, s nem tudom, hogy fogom kibírni vele a többi időt. Szerencsére egy pillanatra elterelődik a figyelmem a kínlódásáról, azután már bent is vagyunk az előszobában. Pierre, mint egy óriási csiga, bemászik a konyhába, én addig megszemlélhetem a lakást. Elsőnek a szalonban nézek körül: hihetetlenül nagy, fehér, mintha csak egy lakberendezési újságból vágták volna ki. A beáradó napfény kiemeli az elegáns berendezést: minimalista stílus, a

polcokon néhány ritka műtárgy, afrikai ébenfa szobrocskák. Minden hibátlan ízlésről tanúskodik. Nagyon kicsinek és szerénynek érzem magam ennyi szépség láttán, ugyanakkor kicsit büszke is vagyok és megkönnyebbült: nem hazudott, tényleg rengeteget keres. Pillanatnyilag ez az egyetlen, ami számít, vagyis nem kerültem csapdába. Nincs időm örülni - minden relatív -, mert Pierre már meg is jelenik, gondos házigazdaként poharakat egyensúlyoz. Leteszi egy alacsony asztalra, majd felém fordul: - Azt gondoltam, hogy talán jólesne egy kis rágcsálnivaló, mielőtt... Nem fejezi be a mondatot. Mind a ketten tudjuk a folytatást. Megnézem, milyen kaját hozott. Egy pohár tejet egy szelet püspökkenyérrel. A francba! Ez a pasi tényleg gyereknek néz. Lolitákról fantáziál, mint sokan mások, és végsőkig viszi a dolgot. Nem gondoltam végig, mit váltok ki a kuncsaftokból. Vagy csak belőle? Vagy a gyerekes ruhám miatt van az egész? Pierre gyereklánynak lát, de olyannak, akivel szívesen eljátszadozna. Itt valami nem stimmel. Szó nélkül elfogadom a kaját, és megeszem a püspökkenyeret, mert éhes vagyok. Megiszom a tejet is. Pierre feláll, egyik kezét a csípőjére teszi, egyetlen természetes mozdulata sincs. Mosolyogva néz, ahogy a püspökkenyeret majszolom, büszke rám, mint apa a lányára, akinek enni ad, hogy

megerősödjön. Ahogy ezt észreveszem, kiesik a sütemény a kezemből. Előveszek egy cigarettát, de rám szól: - Itt nem szokás rágyújtani. Válaszul arcába fújom a füstöt. Megzavarodik, nem tudja, hogy reagáljon, inkább másra tereli a szót: - Valami zenét? - kérdezi hirtelen. Fogja a távirányítót, de a drága hifi szemmel láthatóan nem engedelmeskedik neki. Idegesen nyomkodja egy darabig, majd odamegy, hogy megnézze közelebbről, mi a baj. Tiszta röhej: a pasi megvesz egy hiper-szuper ketyerét, csak azért, mert drága, de nem tudja használni. Vicces, ahogy próbál romantikus hangulatot teremteni. Hiába tervezett el mindent aprólékosan, semmi sem jön össze neki. Már mosolyogni se tudok, annyira fáraszt. Végre, jó pár perces próbálkozás után megszólal a zene. Azonnal felismerem: Luz Casal. Az ő isteni hangja jegyében telt el gyerek- és serdülőkorom. Ő apám kedvence, nálunk gyakorlatilag családtag. Minden albumát ismerjük, nem csak azt, ami nemrég oly híressé tette. Sose gondolkoztam rajta, hogy szeretem-e a zenéjét vagy sem: állandóan szól nálunk. Abban a korban ismertem meg, amikor az ember még nem kérdőjelezi meg a szülei ízlését: azt szereti, amit ők szeretnek. Éppen ezért, ha a családomra vagy az otthonunkra gondolok, mindig eszembe jut Luz Casal is.

Pierre nem is választhatott volna rosszabbul. Ezzel a nővel egészen különös, bensőséges kapcsolatban vagyok, ehhez pedig neki nem lehet semmi köze. Ülök az alacsony asztalnál, szájam tele mézeskaláccsal, és azonnal kiborulok: hogy jön ahhoz, hogy belezavarjon a családom és Luz Casal közötti összhangba. Ma már másodszor - a kelleténél legalább eggyel többször - keveredik magánéletem a „munkával". Szívem mélyén tudom, hogy Pierre nem tehet semmiről, hiszen nem ismer, és mindezt nem tudhatja. Ennek ellenére muszáj gyűlölnöm, már csak azért is, mert megint gondolkodnom kell. Valószínűleg látja, hogy tekintetemmel szinte felnyársalom, mert egy ideje úgy néz rám, mintha olvasni akarna a gondolataimban. - Utálom ezt az énekesnőt, kapcsold ki, légy szíves, a zenét - mondom szárazon. Meglepődve, hogy végre megszólaltam, Pierre megteszi, amit kérek, vagy inkább, amire utasítom. Újra csend van. Gondolom, ő se akar beszélgetni, lassan közelebb jön. Ahogy közeledik, látom, hogy fokozódik az erekciója. Lépésről lépésre úgy érzem, mintha a szoba egyre jobban bűzlene a kanszagtól. Nem mozdulok, nem tudom rászánni magam, hogy megérintsem. Nézem, hogy jön egyre közelebb. Amikor odaér hozzám, ágyéka gyakorlatilag egy vonalban van a szememmel. így marad pár pillanatig, tetszik neki

a pozíció. Azután kigombolja a nadrágját, és hagyja lecsúszni. Elfog az undor. Tudom, hogy itt van a határ. Hirtelen megfogadom, hogy semmit se teszek meg neki. Már túl késő, de most őt hibáztatom azért, mert szomorú vagyok, mert prostituált lettem. Ez a találka mindeddig nem úgy zajlott, ahogy kellett volna. Semmi nem jó. Még a szempillája rebbenése is idegesít. Hogy nem mozdulok, kinyújtja a kezét, és felhúz. Most jövök rá, hogy milyen magas: pont a szájáig érek. Pierre leveszi a ruhámat. Ott állok előtte egy szál bugyiban, melltartóban, olcsó harisnyában. Nem számít, érzem a zihálásából, hogy nagyon a kedvére való vagyok. Behúz a hálószobába, és ledönt az óriási ágyra. Közben megszabadul az ingétől. Fölém hajol, és egy mozdulattal hasra fordít. Olyan tehetetlenül hagyom magam, mintha gumibaba lennék. - Most egy kicsit megmasszírozlak, szereted, ugye? -Ühüm... Igen... Pierre teljes súlyával rám nehezedik. Kiszabadítom magam egy hirtelen mozdulattal, amitől felpattan. Újra normálisan kapok levegőt. Mellém fekszik, s elkezd simogatni. A melltartómat nem vette le, szerintem csak azért, mert nem tudja, hogyan kell kikapcsolni. Legszívesebben elrohannék. Elbizonytalanodom: lehet, hogy mégiscsak el kellene mennem, most azonnal? Egy pillantás a

rádiós órára, látom, hogy már csak húsz perc van hátra. A pénz vonzása az erősebb, döntök. A pénz miatt maradok, szerintem már bőségesen megérdemeltem. Keze a testemen kalandozik, a várt tempóban. Olyan lassú, hogy az idő múlását sem érzékelem. Tökéletesen mozdulatlan vagyok: ha valaki most látna, biztosan halottnak hinne. Kerek tizennyolc percen keresztül semmi mást nem csinál, csak dörgölőzik hozzám. Talán megijedt csendes tartózkodásomtól, ezért nem mer mással próbálkozni. Egy szót sem szól, elég neki, hogy hozzám ér. Lehunyom a szemem, ennél jobbat úgyse tudnék tenni. Amikor az órán felvöröslenek végre az üdvözítő számok, szó nélkül felpattanok az ágyról. Pierre jámboran fölkel, még sóhajtani se mer a nagy sietség láttán. Intek neki, hogy menjünk vissza a szalonba. A tárcájába nyúl, mint egy gondos apa, aki szórakozni készülő lányának akar pénzt adni. Kivesz 150 eurót a két óra fejében. Szép kis summa, tulajdonképpen semmiért. Én azonban meg vagyok győződve róla, hogy ez a pénz jár nekem, igenis kiérdemeltem. Tudom, hogy soha többé nem fogok találkozni Pierre-rel, még ha első pillantásra bizalmat is ébresztett bennem. Számomra most már örökre az undorral kapcsolódik össze. Meg azzal, hogy véletlenül összefutottam a családommal. A józan eszemmel belátom, hogy ez bármikor, bárkivel

előfordulhat, de én makacsul őt hibáztatom. Miatta kellett ma reggel a belvárosba mennem, miatta hazudtam a családomnak (eddig legfeljebb csak elhallgattam előlük dolgokat). Pierre felajánlja, hogy hazavisz, de nem engedem: szó sem lehet róla, hogy egy perccel is többet töltsek a társaságában. Akkor is egyedül mennék, ha két napot kellene gyalogolnom V.-ig. Zsebre vágom a pénzt, amit szinte kitépek a kezéből, és rohanvást elindulok az ajtó felé. Otthagyom egyedül a pompás kastélyában, vissza se fordulok, csak elmormolok valami viszlátfélét. - Ugye, nemsokára találkozunk megint, Laura? -Igen... persze... Sohanapján, gondolom magamban. Jobbnak látom hazudni, hogy elkerüljem a hosszadalmas magyarázkodást, meg felhúzni sem akarom. Nyugodtan hazudhatok, a pasas csak az e-mail címemet ismeri, semmi egyebet. Amint kiérek a friss levegőre, megállok egy pillanatra, és felnézek az égre. Kész. Ebből már nem tudok kimászni. Hazudnom kell a szüleimnek, ha megkérdezik, hogy telt a napom, s nem mehetek el hozzájuk vacsorázni sem, nehogy apám szemébe kelljen néznem. Aki tud, vagy csak sejt valamit. Most érzem csak igazán, hogy prostituált lettem. Kurva. Tudom, hogy újra fogom kezdeni, s már mindegy lesz, hogy Joe, Julién vagy Pierre a neve. Kurva lettem, s ezentúl számítani fogok a kliensektől kapott pénzre, abból fogok élni min

den hó végén. Örömlány vagyok, aki néhány óra alatt elfelejti az őt tapogató kezeket. Négyórás naplopó, diákszajha, internetes prosti. A szabad levegőn visszatér a színem. Lassan, dobogó szívvel megkeresem a legközelebbi buszmegállót.

U. fejezet

Idegesség 2007. január 14. Feltűrt gallérral szaporázom lépteimet a hideg utcán, futok, hogy el ne késsek életem első vizsgájáról. Nagyon stresszelek, mert spanyol irodalomból vizsgázom. Természetesen elolvastam az összes kötelező olvasmányt, csak éppen az utolsó pillanatban. Miután nem tudtam megvenni a könyveket, meg kellett várnom, míg megkaphattam őket a kari könyvtárban. A múlt héten három könyvön rágtam át magam. Előtte bemagoltam az anyagot anélkül, hogy értettem volna, mivel a műveket nem olvastam. Kijutott hát bőven az adrenalinból. Futkostam a munkahelyem és az egyetem között, s közben éjt nappá téve tanultam. Most mégis nagyon félek ettől az első vizsgától. Rohanok a folyosón, hogy minél hamarabb odaérjek. Az előadó bejárata előtt már többen várakoznak. Miután azóta rohanok, hogy kiugrottam az ágyból, most, hogy megállok, hirtelen majd összeesem a fáradtságtól. Csak az idegesség tart talpon.

Két napja megint volt egy kuncsaftom. Ezúttal elhatároztam, hogy megtartok valamennyi pénzt, s kényeztetem egy kicsit magam. Veszek valamit. Ez a baj a könnyen szerzett pénzzel: az ember mindig többet és többet akar. Elmentem hát egy pasihoz: fiatal lányt keresett, aki „hiányos öltözékben házimunkát vállal". A vizsgák közeledtével ugyanúgy szükségem volt pénzre, mint korábban, de felfokozott idegállapotomban sokkal nehezebben viseltem el, hogy valaki hozzám érjen. Eltöltöttem hát a pasasnál két órát, s egy szál bugyiban, melltartóban kivasaltam az ingeit. 100 eurót adott. A metróban, az egyetemre tartva, hirtelen eszembe jutott ez az eset, s hirtelen olyan mocskosnak éreztem magam, mint még soha. Tudom, hogy a vizsgaidőszakban rendszerint amúgy is megcsappan az ember önbizalma, de most kifejezetten gyűlöltem magam, s arra gondoltam, hogy ebből már soha többé nem fogok kimászni. Mivel a fizetésemből nem tudok kijönni, a prostitúció olyan lett, mint valami drog. Látva, hogy ezzel a „munkával" mennyit keresek, az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a telefonálgatást, s kizárólag a prostitúciónak „szentelem magam". Havi néhány óra „munkával" könnyedén megkeresem jelenlegi fizetésem tripláját is. Bármennyire is unalmas és alulfizetett ez a telefonos munka, mégis az egyetem mellett ez az egyedüli, ami a valósághoz, az igazi élethez köt.

Ha csak a prostitúcióból akarnék megélni, figyelmeztetem magam, előbb-utóbb bekerülnék egy hálózatba, s óhatatlanul lecsapna rám egy strici. Akkor pedig vége az egyetemnek, én lennék az ő aranytojást tojó tyúkja, s teljes munkaidőben dolgoztatna. Az előadóterem előtt egyre nő a feszültség. Valahogy le kell csillapodnom, ha nem akarok teljesen összezavarodni a feladatlap fölött. Nyugtatom magamat, ez normális reakció, mindenki így van vele, ez az első vizsgám, de annyira szenvedélyemmé vált a tanulás, hogy a tét már irreálisan nagynak tűnik. Egész héten vizsgázom, ki kell bírnom a feszültséget. Egyedül a szóbelitől nem félek, élőszóban mindig is könnyen fejeztem ki magam. Csak az irodalmon legyek túl; ha ez sikerül, már sokkal nyugodtabb leszek. Zsebembe nyúlok, hogy cigarettát sodorjak, de csak néhány dohánymorzsát találok. Szokás szerint megkérdezem az egyik csajtól, nem tudna-e megdobni egy szál cigivel már nyújtja is. Micsoda luxus, egy igazi cigaretta a vizsga előtt! Jó jel! Kinyílik az előadó ajtaja, belépek, és eltökélem, hogy megmutatom, mire vagyok képes.

15. fejezet

A találkozás 2007. január 24. Paul bárja lett a menedékem. Már régen fölfedeztem: mielőtt még egyetemista lettem volna. Azonnal otthonosan éreztem itt magam. Sötét bútorok, kolóniái stílusban. A falakon színészfotók a 40-es évekből, s bár a legtöbbjükről fogalmam sincs, hogy kicsoda, mégis gyorsan meghitt ismerőseimmé váltak. Nem vagyok itt mindennapos vendég, mert szeretném, hogy újra és újra elvarázsoljon a hely. Paul odabólint nekem, ahogy átmegy a termen, váltunk néhány szót. Eleinte akkor menekültem ide, ha egy-egy „üzleti" találkának vége lett, de aztán egyre gyakrabban és gyakrabban jöttem: beugrottam munka előtt egy kávéra és egy kis fecsegésre a felbukkanó ismerősökkel. Igazán fontossá életem nagy fordulópontján vált: ide menekültem a Joe-val való randevú után. Azóta mindig hatalmas megkönnyebbülést érzek, valahányszor belépek a bárba; a meghittség szimbóluma lett a testi-lelki erőszak után. Itt eloszlanak sötét gondolataim, oldódik mély szomorúsá

gom, elfeledkezem egész életemről. A bár valamiféle megálló a szállodák és a lakásom között: itt védve vagyok a külvilágtól, burokban érzem magam. Amióta gyakran járok ide, összehaverkodtam Paullal, a pincérrel, aki egyben tulajdonosa is a bárnak. Megnyugtat a jelenléte. Neki nyugodtan beszélhetek bármiről, anélkül, hogy be kéne avatnom a részletekbe. Egyrészt, mert nincs is kedvem elregélni az életemet az első jöttmentnek, másrészt, mert Paul elég felszínes srác. A történetemből is csak a szex érdekelné. A szívemet sohasem önteném ki olyasvalakinek, akinek szüntelenül ide-oda jár a tekintete, mintha keresne valamit, amibe belekapaszkodhatna. Nem bízom benne annyira, hogy „ünnepélyesen rábízzam életem nagy titkait", végleg kitöröltem fejemből még a lehetőségét is, hogy egyszer bevalljam neki tilos játékaimat. Egyelőre elképzelhetetlen, hogy erről a titokról bárkinek is beszéljek. Nem akarom, hogy igazat adjon nekem, nem akarom látni a tekintetét, melyben biztosan ott bujkálna a szánalom. És a megvetés. Ha jobban belegondolok, valószínűleg nem is hinne nekem. Paul igazi nőcsábász. Személyes varázsával minden nőt le tud venni a lábáról, aki csak belép a bárba. Villámgyorsan meghódítja. Lerohanja, majd pár nap vagy pár óra után ejti őket. Eleinte velem is próbálkozott. Szerintem életcélja, hogy minden csinos lányt magába bolondítson, aki csak átlépi a

bár küszöbét. Egy ideig fűzött, de engem abszolút hidegen hagyott a dolog: a fejemben túlságosan a prostituáltéletemhez kötődik. Megérezte, s gyorsan ki is húzott a lehetséges zsákmányok listájáról. Egyébként nem hiszem, hogy igazán érdekeltem volna. Éppen csak egy újabb hódítás lehetőségét jelentettem neki, nem is hajtott rám igazán. Különben se az ő műfaja, hogy egy lányért pedáloz-zon. De mivel a bárja annyira közel van azokhoz a helyekhez, ahol titkos találkáimat szoktam bonyolítani, hogy ha akarja, előbbutóbb rájöhet, mit csinálok, és hova járok. A bár újabban szinte a második otthonom lett. Bevallom, ebben a vendégkör is szerepet játszott. Többnyire harmincasok, ifjú menedzserek, művészek járnak ide, néha egy-egy manöken, a hely árasztja magából a fiatalságot. A vendégek vidáman keverednek a bárban, gyakran hahotázás, barátságos lárma tölti be a termet. Mindig is érettebb voltam a velem egyidős lányoknál, s ezekkel a tök ismeretlen emberekkel -általában harmincasokkal - beszélgetve rájöttem, hogy a korukbeliekkel érzem a legjobban magam. A legtöbb gyereknél gyorsabban lettem felnőtt, mert szüleim mindig is úgy kezeltek. A gimnáziumban nehezen viseltem a kamaszos idétlenséget. Ha mulattatott is néha osztálytársnőim fecsegése, inkább csak a levegőt bámultam. Agyamra mentek a szokásos szövegek, a „Figyelj! A pasimnak már kocsija is van!" típusú hencegések; az

akkori barátom harmincéves volt, s már régóta autóval járt. Nem nagy szám! Nem bírtam rávenni magam, hogy részt vegyek szombat esti pizsamapartijaikon, vagy mikor először próbálják ki az állítólagos könnyű drogokat. Általában csak az órákra jártam be a gimibe, aztán már húztam is haza. Ritkán keveredtem a többiekkel. Nem néztem le őket, csak megtartottam a három lépés távolságot. Jól megvoltam mindenkivel, de órák után senkinek se kerestem a társaságát, így volt a srácokkal is. Amióta csak az eszemet tudom, a korombeli fiúk - Manut kivéve halálosan untattak. Amikor abba a korba kerültem, amikor az ember már elkezd pasizni, sose a kortársaim közül szemeltem ki a lehetséges fiúmat. Szeretem a kész embereket, akik már túl vannak a serdülőkori válságokon és az identitáskeresésen. Néha sajnálom, hogy ilyen gyorsan felnőttem, mert a gimiben magányosnak és meg nem értett-nek éreztem magam, annyira más voltam, mint a többiek. Úgy gondolkozom, mint egy harmincéves. Mindent összevéve, néha vágytam rá, hogy olyan felületesen, gondolkodás és felelősség nélkül szórakozhassak, mint a többi korombéli lány. Időnként saját magam számára is fárasztó vagyok, de nem tudok kibújni a bőrömből: bele kell nyugodnom, hogy a gyerekes szórakozások nem valók nekem. Már nagyon régen elveszítettem az ártatlanságomat.

Biztosan ezért éreztem magam annyira jól már az első pillanatban is Paul bárjában. Mindig egyedül jövök ide, abban a biztos tudatban, hogy találok majd valakit, akivel végigbeszélgethetem az estét. Ma este zsúfolva van a bár. Egy rockzenekar játszik, s a becsípett vendégek táncteremmé rendezték át a termet. Paul észrevesz, és azonnal hoz egy pohár bort, hogy egy kicsit - mint mondja -jobb hangulatom legyen. Tudom, hogy csak azt szeretné, ha a pultra könyöklő, és engem jól megbámuló pasik is észrevennék, amikor adok neki egy puszit. Akkor odavetheti nekik: „persze hogy ismerem, srácok..." Ez mindig hat. Két férfi is megpróbál szóba elegyedni velem. - Szia! Gyakran jársz ide? - kérdi az egyik, nem túl eredeti módon. - Még sohasem láttalak, pedig egy ilyen csinos lányt biztosan észrevennék - mondja a másik, ihletetten. Micsoda eredeti szöveg! Világos, hogy rám akarnak hajtani. Száz méterről is megérzem, ha egy férfi megkíván. Kedvesen válaszolok. Udvariasságból még mondok néhány lapos közhelyet is. A két csávó jól ismeri egymást, így lassanként versengeni kezdenek. Melyikük fogja hazavinni a csajszit? Rámosolygok arra, aki épp beszél. Megpróbálok barátságos maradni, de legszívesebben

mind a kettőt elküldeném a francba, hogy egyszer és mindenkorra megértsék, nincs esélyük nálam. Hirtelen észreveszem a két férfi háta mögött. Már hosszú percek óta engem néz. Barna haja rendetlenül hullik - biztosra veszem, zöld - szemébe. Feltűrt ujjú csíkos vászoning van rajta. Az összhatás semmi különös, de én nem tudom a szemem levenni róla, amióta csak megpillantottam. Van benne valami lenyűgöző. Tekintetéből együttérzést olvasok ki. Már máskor is felfigyeltem rá. Gyakran beszélgetett Paullal egy kávé mellett. Elmosolyodom, s arra gondolok, hogy mégse kérdezhetem meg tőle: „Gyakran jársz ide?" Szemével üzen valamit, de nincs időm megérteni. Egy pillanattal később már mellettem is van, átkarolja a derekamat a két pasi orra előtt. Mondanom sem kell, hogy azonnal visszavonulót fújnak, szégyellve, hogy ekkorát tévedtek. Egy pillanatra csend lesz, csak halk köhécselésük hallatszik, amivel zavarukat próbálják leplezni. - Á, szia! - sikerül eldadogni egyiküknek. Némi udvariaskodás után már távoznak is. Megmentőm maga felé fordít anélkül, hogy elengedné a derekamat. Borzasztóan erotikus pillanat, érzem, hogy libabőrös leszek, és végigfut a hideg a hátamon. Nem tudom levenni róla a szemem, ő is engem figyel szó nélkül. Messze van attól, hogy szépnek mondja az ember, engem mégis elvarázsol. Akár egy órát is így maradtam volna, mégis úgy döntök, hogy megtöröm a csendet:

- Kösz, már tényleg kezdtek az agyamra menni. - Igen, láttam. Egy éppen felszabaduló asztalra mutat. Rendel két pohár sört, most már magától értetődik, hogy együtt töltjük az estét. Rengeteget nevetünk, s mindenfélét megtudunk egymásról. Olivier-nak hívják, nem csinál semmi különöset, azt hiszem, kicsit már un mindent, cigányéletet él. Látszólag már beletörődött, hogy - mivel nincs időgépe -nem tud visszamenni a hetvenes évekbe, pedig, mint mondta, akkor kellett volna születnie. Eltévesztette a kort. Nagyon kellemes az éjszaka, remekül érzem magam. Nem is tudom, miért, de ma este minden annyira egyszerűnek és könnyűnek tűnik. Nem keresem a magyarázatot, hogy miért is érzi magát az ember néha olyan jól egy idegen emberrel... hogy még egészen bizalmas dolgokat is elmond neki. Beszélek a családomról, az egyetemről, Ma-nuről. Figyelmesen hallgat, majd ő is mesél a gyerekkoráról, meg a közelmúltban történtekről. Végre egy egészséges és igaz beszélgetés, ahol mindegyikünk önmagát adja. Közben mosolygunk, s megértjük, hogy a szenvedések is fontosak voltak az életünkben. Ahogy az éjszaka előrehalad, az asztalunkon egyre gyűlnek a poharak. Kezdünk becsípni, s a részegség logikája azt kívánja, hogy fenntartások nélkül öntsük ki a szívünket. Különös érzés fog el: neki talán azt is elmondhatom, amit mindenki

előtt titkolok. Többször is azon kapom magam, hogy megpróbálom kitalálni, hogyan fogadná, ha bevallanám neki életem legsötétebb titkát. Ráadásul fel is adja a labdát. - Tudod, ha az ember elmúlt harminc, már semmin sem tud megbotránkozni. Szomorú, nem? Olyan jó érzés belekapaszkodni a felkínált mentőövbe, s olyan nehéz egyedül hordozni a titok súlyát! - Tényleg semmin se botránkozol meg? Biztos? - Biztos. - De én tudok olyat mondani, amin meg fogsz. Az alkohol egyre bátrabbá tesz. Tudom, hogy a tűzzel játszom, de a hetedik érzékem azt súgja, hogy megbízhatok benne. Egy másodpercig hallgat, mintha azon gondolkodna, hogy mit válaszoljon. Megérti, hogy van még valami, amit el szeretnék neki mondani: - Mondd el bátran, ha tényleg akarod. Érzi a bizonytalanságom. Ahhoz, hogy a titkos életemről meséljek, tökéletesen meg kell bíznom benne, s abban is, hogy megőrzi a titkot. De hisz nem is ismerem! Miért bízzak meg benne? Sokáig nézem, s közben érzem, ő biztos nem fog fecsegni. De még nem szánom el magam: mintha egy pillanatra hirtelen kijózanodnék. - Légy nyugodt, esküszöm, kettőnk között marad.

Fejest ugrom hát. Megpróbálom megfogalmazni a mondanivalómat hiszen erről még sohasem beszéltem senkinek. - Tudod, hol voltam a múlt héten? Nemet int. Persze hogy nem tudja. - Egy ötvenéves pasassal voltam, aki azért fizetett, hogy fogdoshasson. Prostituált vagyok. Kimondtam, gondolkodás nélkül. Amint kint volt, a szájam elé kaptam a kezem, mintha nem is én lettem volna az, aki az imént beszélt. Egy percre elsötétül a tekintete, ráncokba gyűrődik a homloka, de azonnal eszébe jut az ígérete, és újra felölti előbbi arcát. - Értem - mondja egyszerűen. Nem teszi kezét a vállamra, nem tesz egyetlen idegesítő vigasztaló mozdulatot sem. Sőt. Kérdez egy csomó mindent, meg akarja érteni, hogy mi is történt. Az éjszaka második része is úgy telik el, mint az első: a vallomással nem rontottam el semmit, csak még közelebb kerültünk egymáshoz. A hosszú álomból Paul ébreszt fel. Úgy telt el ez a hat óra, hogy észre se vettük, mi történik körülöttünk. Nem éreztem az idő múlását, s viccnek tűnik Paul megjelenése, aki zárás előtt takarítani akar egy ronggyal a kezében. - Indulás! Záróra! Egyszerre törünk ki nevetésben, hogy ennyire elveszítettük az időérzékünket. Olivier feláll, engem is felhúz a székről, s elindulunk. Részegen és boldogan intek Paulnak. Olivier hazakísér, átka

rolja a derekamat, hogy egyenesebben tudjak menni. Egész úton nem tudjuk abbahagyni az alkoholmámor kiváltotta fuldokló nevetést. A kapu előtt megvárja, míg előszedem a kulcsomat, és sikerül elfordítanom a zárban. Azután arcon csókol. Mosolyogva nézem, majd elindulok felfelé, hogy lefeküdjek - egyedül, de boldogan.

16. fejezet

A mélypont 2007. február 4. Rohamosan közeledik a születésnapom. Nemsokára tizenkilenc éves leszek. Mindenki szerint ez a „legszebb életkor". A számok engem hidegen hagynak. Tizenkilenc év. Két szerelem - az egyik most is tart - egy érettségi, egy egészen jó eredménnyel abszolvált félév az egyetemen, s egy titkos prostituáltélet. Nem semmi a tizenkilenc évhez képest. Majdnem tizenkilenc vagyok, és legalább tízzel többnek érzem magam. Majdnem tizenkilenc éves vagyok, és továbbra is rettenetesen nagy szükségem van a pénzre. Anyagi helyzetem messze nem jó. A telefontársaság visszavette a mobilomat, mert nem tudtam fizetni a részleteket. Először a lakbér jön, bár azzal is nehézségeim vannak. Általában bliccelek a metrón, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy bérletet vegyek. Megpróbálom a dolgok jó oldalát nézni. Imádok tanulni: immár négy hónapja boldog egyete

mi hallgató vagyok. Bár fáradtan, de boldogan megyek az órákra, tudatában vagyok az óriási szerencsének, hogy (szinte) ingyen tanulhatok. Csöppet sem csökkent bennem a tudásszomj, biztos vagyok benne, hogy jól választottam, amikor nyelvszakra jelentkeztem. A tanáraim dicsérnek, a múltkor az egyik azt mondta, kiváló nyelvtanár lehetne belőlem. Megjött a januári vizsgák eredménye is: átlagosan 75%-ot értem el! Alig hittem a szememnek, amikor kibontottam a borítékot. Azért van igazság a földön, nem hiába tanultam annyit. Persze arra megint nincs pénzem, hogy megvegyek minden könyvet. A könyvtár lett második otthonom, szeretem remekművek társaságában eltölteni az időmet. Sajnos a tanszék könyvtára nem elég nagy, s gyakran elviszik az orrom előtt a szükséges könyveket. Az ilyen apró kényelmetlenségek még nem szegik kedvemet, csak egy kicsit megnehezítik a dolgomat. Irigylem azokat a diákokat, akik egyenesen a sarki könyvesboltba mennek, megrendelnek mindent - és eredetiben -, amire szükségük van, aztán mosolyogva nyújtják át hitelkártyájukat. Majd' megdöglök egy laptopért, hiszen lassan el se lehet végezni nélküle az egyetemet. A gondolat éppen a telemarketinges cégnél fészkelt az agyamba. Az egyik alkalmazott szólt, hogy ki fognak sorsolni egy laptopot. A hír rögtön megmozgatta a képzeletemet. Amint alkalmam adódik,

végignézem az interneten az összes számítógépes webáruház ajánlatát, s csorog a nyálam a technológiai csodák láttán. Képzeletben ki is választom, hogy melyiket szeretném, bár jól tudom, hogy a szüleim biztos nem tudnak ilyet venni a születésnapomra. Tehetetlenül állok a hétköznapok nehézségei előtt. Valamivel több, mint egy hónap telt el azóta, hogy először találkoztam Joe-val. Ez alatt az egy hónap alatt három komoly kuncsaftom volt, s a tőlük kapott 600 euróval átmenetileg elkerültem a teljes pénzügyi csődöt. Hála nekik, minden elmaradásomat ki tudtam fizetni, de a számlák egyre csak jönnek. Nem látom az alagút végét. Túl sok mindenre kell gondolnom, túl sok a fizetnivalóm. Újra elkezdem nézegetni a jól ismert hirdetéseket a neten. Először egy amatőr fotóshoz megyek el. A pasinak egészen valószínűtlen a szerelése, ilyen maskarát legmerészebb álmaimban sem tudnék kitalálni. Ahogy telik az idő, a pasas egyre zűrösebb lesz. Követelőzik, már-már erőszakos, kiabál, ha nem teszem meg, amit akar. - De Laura, ne így ülj! Azt hiszed, ebben a pozi-túrában bárki is megkíván? Ne legyél már ilyen málé! Kicsit szexisebben, igen, így, nyitott szájjal, így jő lesz! Gyorsan rövidre zárom az egész fotózást. Amikor elteszem a pénzt, rájövök, hogy ezzel messze nem tudok annyit keresni, mintha lefeküdnék va

lakivei. Ráadásul nagyon nincs ínyemre a dolog. A fotók megmaradnak. Ezt a kockázatot nem tudom vállalni. Szeretném, ha az egész továbbra is titokban maradna. A pasi többször is felhív, felajánlja, hogy dolgozzunk hármasban, egy másik lánnyal együtt. - Ő is egyetemista, meglátod, jól megértitek majd egymást, biztos vagyok benne. Már a puszta gondolatra is megfagy bennem a vér, hogy egy másik szerencsétlennel találkozzam, aki ugyanakkora szarban van, mint én. Érzi, hogy habozom, egyre jobban felsrófolja a tarifát, míg végül olyan összeget mond, amilyenről álmodni se mertem volna. Csakhogy biztos vagyok benne, ha elfogadom az ajánlatát, menthetetlenül a karmai közé kerülök. Tipikus strici: egyik pillanatban hízeleg, atyáskodik, a másikban már erőszakoskodik. Valószínűleg az egész V.-t átszövő hálózat tagja. Ha most ebbe belemegyek, prostituált maradok egész életemben. Nem így képzelem el a jövőmet, egyébként ezzel minden utcalány így van. Megijedek, hogy ennyire közel kerültem az örvényhez: hirtelen kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érzem magam a manipulátorokkal szemben, de ugyanakkor furcsa módon elég erősnek is, hogy ne veszítsem el a fejem. Eddig még mindig sikerült idejében megneszelnem a veszélyt, és nem mentem bele akármibe. El tudtam kerülni a striciket de meddig lesz ez így? Ha valaki prosti

lesz, bekerül egy körbe, ahol előbb-utóbb megismerik és felismerik. Újra teljesen le vagyok égve, úgy érzem, minél mélyebbre süllyedek titkos életemben, annál nehezebbek lesznek a hó végék. Amikor elfogy a pénzem, már ülök is le a számítógép elé, hogy új kuncsaftot szerezzek. Ördögi körbe kerültem, már elkapott az örvény: minél többet keresek, annál többet költök, és annál többet akarok. Tudom, hogy eddig egész egyszerűen „szerencsém" volt. Senki sem erőszakolt meg, nem találkoztam dühöngő őrülttel. Beleremegek, amikor végiggondolom: lehet, hogy valami rettenetesnek kell történnie velem ahhoz, hogy abbahagyjam végre ezt a kettős életet? És ha nem történik semmi? Ha apránként észrevétlenül kitolódnak az általam megszabott határok, és már nem fogom megérezni a veszély közeledtét? Lehet, hogy egy szép nap azon veszem észre magam, hogy már én is a „hivatásosok" közé tartozom? Lesz-e elég erőm, hogy kiszálljak belőle? Minderre csak nagyon ritkán merek gondolni. Nem dugom homokba a fejem: pontosan tudom, hogy a tűzzel játszom. Ez csak önvédelem. Mivel pillanatnyilag nem tudok jobb módszert a gyors pénzszerzésre, minek kínozzam magam a jövővel. A sötét gondolatok csak felerősítik skizofréniámat. Meghasonlottam. Nem vagyok se fekete, se fehér; se igazi prostituált, se igazi diák, csupa

ellentmondás az életem. Ha erről el tudok feledkezni, szilárdan hiszek a jövőben. Szép házban fogok lakni a kis családommal, remek munkám lesz, és ezt az egész nyomorúságot örökre elfelejtem majd. Tudom, hogy lesz elég erőm visszakapaszkodni a lejtőn. Biztosan ki fogok mászni ebből. Mindig is büszke leszek rá, erre a titkos győzelemre, erre a diadalra. Tudom, kevés lánynak sikerül, de példát fogok mutatni. Egyszer majd irigylésre méltón klassz nő válik belőlem, de jelenleg még nem engedhetem meg magamnak. Egyre többet, és egyre komolyabban gondolok Joe-ra: benne látom a megoldást. Az első találka után nem ejtett. Állandóan e-mailekkel bombáz, amiket automatikusan, olvasás nélkül küldök a kukába. Még új vagyok a szakmában, nem tudom elképzelni, hogy újra találkozzam egy klienssel. Gyorsan rájövök azonban, hogy éppen erre kell építeni, hiszen a „törzsvendégek" jelentik a mentőövet, a biztos kapaszkodót egy prostituált életében, ami csupa bizonytalanság. Azt hiszem, ostobán még mindig abban reménykedem, hátha megismétlődik a Micsoda nő forgatókönyve: jön egy újabb Richárd Gere, és kimenekít ebből a pokolból. Egy belső hang azt mondja, hogy semmi esélyem erre, ha mindig ugyanazokkal a kuncsaftokkal találkozom. Ezért kereskedek hát máshol, ezért kerülöm Joe-t, mintha pestises

lenne. Tiszta röhej, hogy még most is a fehér lovon érkező királyfit várom. Richárd Gere azonban csak nem jön, s amikor a főbérlőmtől újabb felszólítást kapok, hogy még a héten fizessem ki a lakbért, azzal vigasztalom magam, hogy „ügyfelet" mindig könnyen találhatok. Hogy megbízhatót-e, az persze már kétséges. Gyakran már a hirdetésből is süt a határtalan perverzió, az ilyentől óvakodom, mint a tűztől. Joe más volt. Még most is úgy érzem, hogy én vágtam át. Nagyvonalúan fizetett gyakorlatilag a semmiért: néhány simogatásért. Tulajdonképpen azt is ki lehet bírni, amit elképzelt, amit akart. Elfelejtem, milyen pocsékul éreztem magam azon a találkán, hogy mennyire undorodtam az egésztől. Ez a legnagyobb veszély: nem emlékezni másra, csak a vastag borítékra. A lakástulajdonos levelét követő napon kaptam meg a cégnél az elszámolólapot. Az összeg láttán elhúztam a számat: a hideg vízre valót sem keresem meg ezzel a melóval. Egy internetkávézóból még aznap este írok Jóénak, éppen csak hogy megkérdezzem, mi van vele. Ez a pasi talán még aludni is a számítógép előtt alszik, mert abban a minutában válaszolt. A második e-mailben beleegyezem, hogy újra találkozzunk, s hozzáteszem, hogy minél előbb, mert nagyon kell a pénz. Kapva kap az alkalmon, hajtja a vágy. Udvariasságból azért megkérdezi, hogy mi újság. A válaszba belecsempészem, hogy

a napokban lesz a születésnapom, hozzátéve, hogy akár aznap is találkozhatunk, és megünnepelhetjük együtt. A levélhez habozás nélkül csatolom az internetes oldalt a vágyva vágyott laptop paramétereivel. Elhiszem, hogy ezzel a lépéssel most sokakat megbotránkoztatok, de az a véleményem, hogy ha ezek a perverz pasik a seggemet akarják, fizessék is meg. Ennek ellenére nem tudom rászánni magam, hogy „profi" prostituált legyek: ennél azért többre tartom magam. A bizonyításhoz is pénz kell. Nemsokára tizenkilenc éves leszek, s minden eddiginél nagyobb szükségem van segítségre és vigasztalásra. Elég ostoba vagyok, hogy mindezt egy kuncsafttól ajándékba kapott számítógéptől várjam. A hülyeségem határtalan! A válaszra már várnom kell. Tudom, hogy elbizonytalanítottam Joe-t. Csak nem hiszi, hogy puszta szimpátiából kerestem meg újra? Az egészben csak a zsozsó érdekel. Azért válaszol, s megkérdi, mire kell nekem a számítógép. Elmagyarázom, mennyire megkönnyítené a tanulást. Gondot fordítok a mézesmázos stílusra, mert tudom, hogy egy apáskodó hajlamú valakit kell megfőznöm. Pár perc múlva megérkezik a válasza: Kedves Laura! Látom, hogy nehéz időket élsz most át. Megértem, mennyivel könnyebb dolgod lenne egy számító

géppel. Milyen típust szeretnél? Kinéztél már egyet?... Tudom, hogy a dolog le van rendezve. Még csak nem is szégyellem magam. Ebben a pillanatban bármit kérhetne tőlem, mindent megtennék neki, s megesküszöm, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy pénzért csinálom. Három nap múlva fogunk találkozni: épp a születésnapomon.

17. fejezet

A bukás 2007. február 7. Egy órakor várom ugyanott, ahol első alkalommal is találkoztunk. Két órát leszünk együtt, utána megyek dolgozni. Még élénken él bennem a Pierre-rel való kalandom emléke, szemem szüntelenül ide-oda jár. Minden járókelőt alaposan megnézek, s csak reménykedni tudok, hogy Joe hamarosan befut. A sors fintora, hogy addig nem érzem magam biztonságban, amíg egyedül nem vagyunk egy szobában. Tudom, hogy az emberek nem hülyék, s hogy mit fognak gondolni rólam, ha együtt látnak bennünket. Emlékszem, beszélgettem egyszer egy prostival anélkül, hogy elmondtam volna neki, titokban én is ezt művelem. Elmesélte, hogy „amikor az utcán dolgozik", félóránként felhívja egy kolléganőjét. Ha egyikük beszáll egy autóba, szól a többieknek, hogy ha nem tér vissza időben, kezdjék el keresni. A neten ismerkedő lányok sokkal inkább ki vannak téve a veszélyeknek, mint az utcán strichelők.

Messziről észreveszem Joe-t, megint nála van a csudatáskája. Megcsókoljuk egymást, majd így szól: - Menj fel előre. - Miért? - A múltkor is itt voltak a zsaruk, nem akarom, hogy bármi probléma legyen. Soha nem lehet tudni. Kérd el a kulcsot a recepción. Nem tudom az igazi nevedet, ezért az enyémet adtam meg. Naná, hogy nem tudja a nevem! Nem is fogja megtudni soha. Szó se lehet róla. - Akkor indulj, helyezd magad kényelembe, nemsokára én is utánad megyek. Ez a „helyezd magad kényelembe" azt jelenti, hogy vegyem fel azokat a szexi cuccokat, amiket kért. Bólintok, és elindulok a recepció felé. Egy fiatal lány van szolgálatban. Felnéz, gépiesen rám mosolyog. Felérve a szobához fülelek egy kicsit: mintha hangok szűrődnének ki bentről. Meg mernék esküdni, hogy nyögéseket hallok, gyanakodni kezdek. Lehet, hogy ott bent már vár valaki? És bántani fog? Az ajtóra tapasztom a fülem. Semmi, néma csend. Az előbb csak képzelődtem. Elég ebből, a végén még paranoiás leszek. Elfordítom a kulcsot a zárban. Belépek, és elsőre megint a zöld függönyre esik a tekintetem. Most is elborzadok, hogy milyen ronda. A szoba kisebb, mint a másik volt, a berendezés hajszálra ugyanolyan. Nem

változott semmi. Furcsa módon ettől megnyugszom. Észreveszem a laptopot, egy kis asztalon van az ágy mellett. A képernyőn pornófilm megy: megkönnyebbülök, akkor hát nem képzelődtem, innen jönnek a nyögések. Az ágyon egy levél. Lám, Joe nem változik. Drága szeretőjének is levelet hagyott, nyilván ez a mániája. Kedves Laura! Nagyon örülök, hogy megint láthatlak. Megkérlek, először zuhanyozz le. Én kopogni fogok az ajtón. Kérlek, válaszold azt: „Lépjen be, mester!" Utána feküdj az ágyra. Szeretném, ha ezzel fogadnál: „jó napot, mester, minden, amit látsz, a tied." Tiszta röhej. Uralkodói szerepre vágyik, kétszeresen is. Kicsit azért szorongok, ez a levél más hangnemben íródott, mint a múltkori. A levélben nem említi a számítógépet. „Még most az egyszer, Laura. Esküszöm, ez lesz az utolsó" -biztatom magam. Közelebb megyek a géphez, hogy megnézzem. Valóban nekem szánja-e, vagy csak szórakozik velem? Kinézem belőle. Lassan, vágyakozva végigsimítok a billentyűkön, s eszembe jut: tényleg mindenre hajlandó vagyok, csak hogy az enyém legyen? És ha nem is nekem vette? Vagy a végén úgy dönt, hogy mégsem adja ide? Nem tudok másra

gondolni, mérhetetlenül vágyom rá. Akarom azt a számítógépet, mindenáron. Megyek zuhanyozni, attól majd rendeződnek a gondolataim. A fürdőszobában kellemes meglepetés vár: nincs tükör. Azt hiszem, képtelen lettem volna ma belenézni; a tizenkilencedik születésnapomon eladom magam egy számítógépért. Gyorsan lezuhanyozom. Még javában törölközöm, mikor meghallom a kopogtatást. Meztelenül a szoba közepére állok, úgy válaszolok: -Lépjen be, mester! Nem bírom ki, hogy el ne nevessem magam. Azt képzeltem, mosolyogva fog bejönni. Ehelyett végigmér, és szárazon rám szól: - Csak semmi nevetés. Valószínűleg úgy gondolja, hogy a drága ajándék fejében többet követelhet tőlem. „Ó, te cafka, ne játszd most az eszed... Csináld végig, ráadásul ott a számítógép" - intem magam. Tényleg borzasztóan izgulok, megkapom-e a gépet. Joe hangja térít magamhoz: - Feküdj hasra, keresztbe az ágyon. Szó nélkül engedelmeskedem. Joe így az egész testemet látja, elsősorban a fenekemet, amit gyűlölök. Napfényes délután van, a zöld függöny átereszti a világosságot. Persze, mert annyira ócska anyagból van. Elég kényelmetlen így. Kezem, lábam lelóg, az ágy ugyanis nem elég széles. Joe is észreveszi: - Nézz le, és nyúlj be az ágy alá.

Megteszem anélkül, hogy rájönnék, mit is akar, remélem, fejen azért nem kell állnom. Valami keményet érzek. Egy doboz. Kihúzom az ágy alól, hogy megnézhessem. Egy laptop. Az én laptopom. Nem tudom megállni, hogy boldogan el ne mosolyodjam a láttán. Hirtelen ördögi gondolat villan át az agyamon. Most, hogy megkaptam az ajándékot, miért feküdjek le vele? Ostoba gondolat. Hogy fordulhatott meg a fejemben akár egy pillanatra is, hogy Joe csak úgy elereszt? Nem hülye. Látnia kellett, ahogy megvillant a szemem, mert így szól: - Persze csak utána nyithatod ki. Akkor nincs menekvés, át kell esnem rajta. Most értettem meg, hogy a mai napot még ki is fogja fizetni. Már előre örülök, milyen gazdag leszek. Tulajdonképpen meg is vagyok hatva. Életemben nem kaptam még ilyen drága ajándékot. Egyáltalán: nem sok mindent kaptam ajándékba az életben. Joe persze csak a pénze miatt kell nekem, de most először megérzek valamit az egyéniségéből: eddig nem sejtettem, hogy ilyen emberi és nagylelkű tud lenni. Persze ez a legkevesebb, mondom magamban. Az ördögi kör bezárult. Úgy manipulál, hogy észre sem veszem. Joe tudja, mit csinál. Én kellek neki, s tudja, hogy a pénz a legjobb csali. Megint egy kicsit odább tolódott az általam meghúzott határvonal. A gyeplő most már Joe kezében van.

Megkér, hogy üljek mellé az ágyra. Felerősíti a képernyőn pergő film hangját - mostanáig éppen szünet volt. Amatőr szadomazo filmet látunk, a képen egy kövérkés, negyvenes nő van egy székhez kötözve, anyaszült meztelen, s gyertyával égetik a húsát. A forró viasz lecsorog a mellén, a nő üvölt fájdalmában. Minél jobban üvölt, kínzója annál jobban élvezi a dolgot. A film végére maga a nő is elélvez. Peregnek a képek anélkül, hogy rögzülnének a retinámon; alig bírom végignézni. Elég gyakran szoktam pornót nézni, néha a barátnőimmel vagy éppen a barátommal. Kíváncsiságból, vagy csak, hogy felizgassam magam, mint bárki más. A szadomazo azonban más. Azt hiszem, az életben nem fogom megérteni, mi a jó egy ilyen filmben. Két perc múlva már nem bírom tovább, elfordulok. A képek láttán szinte jégcsappá változtam. Joe viszont baromian élvezi. - Ne haragudj, Joe, nem bírom nézni, ez nem az én műfajom. - Na és, én meg szeretem. Akkor ne nézd! Egészen más hangon beszél velem, mint a múltkor. Most már megvet: közönséges kurva lettem a szemében, aki odatartja a seggét, és nem pofázik. - Tudod, mit? Kössük a kezedet az ágyhoz. Azonnal eszembe jut a film. Engem is meg akar égetni? S még azt hittem, vele biztonságban vagyok egy szállodai szobában! Joe megenyhül egy kicsit. - Ne félj, Laura. Nem bántalak.

Óvatosan közelebb jön. Lassan lefektet az ágyra, majd oldalra fordít. A hátam mögött összefogja a két csuklómat, és az ágyon heverő pulcsimmal összekötözi. Nem nagyon szorosan, ez egy kicsit megnyugtat: ha akarom, ki tudom magam szabadítani. Úgy tűnik, Joe is gondolt erre. Elővarázsol a semmiből egy madzagot, és a bokámat is összekötözi. Azután, biztos, ami biztos, a csuklómat a bokámhoz köti. Pontosan úgy érzem magam, mint egy kötözött sonka a hentesnél. Miért hagyom, hogy ezt művelje velem? Kivesz a táskájából egy műpéniszt. Már máskor is láttam ilyet, de most sokkal nagyobbnak tűnik. Reszketni kezdek a félelemtől. Joe oda se figyel. Most, hogy megkötözött, fütyül rám. Fogoly vagyok. Kényére-kedvére kiszolgáltatva. Visszajön, egy papír zsebkendőt töm a számba, majd körbetekeri valamivel a fejemet. Két perc alatt megbénított és megnémított. „Még kiabálni se tudok, ha bánt." Egy síkosítóval és a természetellenes szerszámmal Joe-nak sikerül testileg felizgatnia. Ami utána jön, az kész kínszenvedés és borzalom. Hirtelen leírhatatlan fájdalom hasít belém. Kiáltani próbálok, de a papír zsebkendő ott a számban. Nem hagyja abba, éppen ellenkezőleg. Hangtalanul ordítok: „Hagyd abba", a könnyek végigfolynak az arcomon, a fájdalom elviselhetetlenné fokozódik. Amennyire csak bírom, összeszorítom a combomat, értse már meg, hogy elég

volt. Teljes erőmből rúgkapálok, úgyhogy nem bír már tartani, és tovább nyomni belém azt az akármit. Ráadásul - hiába van a számban a papír zsebkendő - az ordítást is meghallják előbb-utóbb a szomszéd szobákban. Reakcióm láttán elfogja a pánik, eloldja a kötelékeimet, és leveszi a szájamról a kötést. Szabad vagyok. Valamennyire. Amint kioldotta az utolsó csomót, talpra ugrom. Visszafordulok kócosan, lihegve. Úgy festhetek, mint egy fúria. Egyenesen a szemébe nézek. Ölni tudnék. Zavartan néz vissza, kétségtelenül meglepődött, hogy ennyire kiborultam. De ő továbbra is jól érzi magát. Látva bevérzett szememet, ártatlanul teszi fel a kérdést: - Na, mi van? Azt hittem, szereted az ilyet. Szeretsz behódolni... Azért ezt ő se hiszi. Nem is válaszolok, rávetem magam a ruháimra, s rakétasebességgel kapkodom magamra. Ki tudja, még mire képes. Elegem van. Egyszer és mindenkorra. - Már mész? Két órában állapodtunk meg. Van még egy órám. Rettegek, hogy elkezd erőszakoskodni, megpróbálok kitalálni valamilyen ürügyet. Úgyse fogja elhinni, de nem érdekel, akkor is elmegyek. Remegő kézzel valahogy rendbe hozom magam, szédületes gyorsasággal hadarni kezdek. Ma van a születésnapom, ma nem dolgozom. A barátaim egy kávézóban várnak, hogy koccinthassunk. A

vizsgaidőszak kellős közepén vagyok, nem maradhatok sokáig, haza kell mennem tanulni. Tucatnyi okot sorolok fel, hátha talál egy elfogadhatót közöttük. Érzem, hogy a kiborulás határán vagyok, muszáj kimennem, különben megőrülök ebben a mocskos szobában. Pénz ide, pénz oda, muszáj innen lelépnem. Joe előveszi az utolsó érvét, hogy még egy kicsit maradásra bírjon. Kijátssza a bocsánatkérés-kár-tyát. - Ne kapd fel a vizet, Laura, ez csak egy kis játék volt. - Egy kis játék? De nem velem! Leállítom magam. Kihez is beszélek? Közben teljesen felöltöztem, éppen a kabátomat veszem, mikor Joe megszólal: -Le se zuhanyozol? Kurtán válaszolok: -Nem, megyek. Egyszerre több parancsát is megszegtem, elveszíti a talajt a lába alól, nem tudja, hogy reagáljon. Semmi kedvem kivárni, míg elgondolkozik a kérdésen, már a kilincsen van a kezem. Egy pillanatra visszafordulok, tudom, hogy valamit elfelejtettem. Anélkül, hogy ránéznék, felkapom a laptopot, és már kinn is vagyok az ajtón. Joe a folyosón ér utol. - Ezt itt hagytad - mondja, és kezembe nyomja a borítékot.

Ugyanolyat, mint a múltkor. Kinyitom - 400 euró van benne. Keze a fejemhez közeledik, ránézek. Soha nem volt még ilyen merev az arcom. Megsimogatja a hajam. -Nagyon jó volt. Élveztem. Olyan „jó kislány vagy" hangon mondja, hogy megint elfog az undor. A borítékkal a kezemben elrohanok anélkül, hogy egyszer is hátranéznék. Elfúlt lélegzettel szaladok ki a hotelból. Arcomon patakzik a könny, de szinte azonnal jéggé is fagy, olyan hideg van. Nem tudok egyedül maradni. Berontok kedvenc báromba, első alkalommal is ide menekültem, hogy ne kelljen rögtön hazamennem. Paul a pult mögött a mai századik poharat törölgeti. Látja, milyen állapotban vagyok, arcomat kimarta a hideg, szemem gyanúsan csillog. Nem akarok neki panaszkodni; ezt soha senki sem tudhatja meg. Azt azért mégse mondhatom neki, hogy minden rendben, úgyse hinné el. Arcomon pánik tükröződik. Az egyetlen kiút, hogy elhitetem vele, valami jó hírtől zavarodtam így meg. - Laura! Jól vagy? - kérdi, miközben felülök az egyik bárszékre. - Remekül. Valami fantasztikus dolog történt velem! Tulajdonképpen nem is hazudok. „Gyorsan, találj ki valamit]" - Ezt a laptopot nyertem a melóhelyemen. Szuper, mi!?

Nem is rossz. Megúsztam. Megmutatom a laptopot, amiért olyan nagy árat fizettem. Gondolatban vállon veregetem magam, azt hiszem, ezzel megnyertem az év hazugsága versenyt. Paul gratulál, szemmel láthatóan nagyon örül a szerencsémnek. Kérek egy kávét, mellé feltálalja a legfrissebb pletykákat. Remek. Úgyse tudnék most se beszélni, se gondolkozni. Néhány perc múlva félbeszakítom. - Paul, lezuhanyozhatnék itt? - Persze, érezd magad otthon. Kihasználom az alkalmat, majd megőrülök, hogy még mindig Joe szagát érzem a bőrömön. Elindulok a hátsó terem felé, ahonnan lépcső vezet a fürdőszobába. A számítógépet viszem magammal. A mocsok és a szégyen valósággal beivódott a bőrömbe, nagyon sokáig kell dörzsölnöm, mire megszabadulok tőle. Hosszan folyatom magamra a vizet, s legalább egy fél flakon tusfürdőt elhasználok. Amikor kilépek a zuhany alól, még mindig piszkosnak érzem magam, de hirtelen valami megváltozik. Meglátom a sarokba letett számítógépet, s olyasmi történik, amit egy perccel korábban el se tudtam volna képzelni: mosolygok. Boldog vagyok, hogy az enyém. Az öröm legyőzte az undort és a pánikot, ami elfogott a hotelben. Minden félelmem elszállt. Könnyűnek érzem magam, és erősnek, hogy felvegyem a harcot az élettel. Ma van a születésna

pom, csak nem rontom el ezt a napot mindenféle sötét gondolattal, erre még bőven ráérek. Összeszedem a holmimat, elköszönök Paultól, s megnyugodva kimegyek a bárból. Indulok dolgozni. Még csak meg se vetem magam, amiért örülök a számítógépnek. Boldog születésnapot, Laura!

18. fejezet

Szerelem 2007. február 7. Anélkül, hogy közelebbről meghatároztuk volna, hogy mi is van közöttünk, az egyetem és a munka mellett rendszeresen találkozom Olivier-val. Kapcsolatunk továbbra is szigorúan plátói. Még azt se mondhatom, hogy együtt járnánk. Türelmetlen vagyok, de igyekszem meggyőzni magam, hogy jobb így. Mindketten tartunk attól, ami az első csókot követné. Hetente többször Paul bárjában találkozunk munka után, ott, ahol megismerkedtünk. Fogalmam sincs, Olivier mit csinál, miből él, mert mindig ráér találkozni velem; általában ő hív fel. Lehet, hogy munkanélküli-segélyen van? Óhatatlanul is összehasonlítom az exbarátommal, Manuvel. Egy sóher pasi után most olyannal kerültem össze, akinek biztos nincs sok pénze, de, ha csak teheti, elvisz vacsorázni. Nagyon fontos nekem, bár még csókolózni se csókolóztunk. Titkos életem soha nem merül fel problémaként közöttünk. Olivier belenyugodott a gondolatba,

olyan lánnyal barátkozik, aki magát árulja, hogy elvégezhesse az egyetemet. Bevallom, jó ideje már nem is töprengek életemnek ezen a részén. Olivier sem kérdez semmit. Biztosan neki is megvan a maga baja. Legelőször mindenkinek a maga démonaival kell megküzdenie. Egész napokat sétálunk át V.-ben, néha nálam beszélgetünk hajnalig. Remekül kijövünk egymással, időnként persze vitatkozunk, de hihetetlenül emberi a kapcsolatunk: nem bíráljuk egymást, hanem előbb megpróbáljuk megérteni a másikat. Rengeteget nevetünk. Imádom látni és hallani a nevetését. Mielőtt kirobbanna belőle, ajka megremeg, furcsa fintort vág, majd tiszta szívből kacagni kezd. Nézem, és annyira lenyűgöz a kép, hogy néha még nevetni is elfelejtek. Olivier nem az a szívdöglesztően jóképű pasi, akitől elájulnak a csajok, de én csodálatosnak látom. Messze nem tökéletes, de van benne valami nemes. Azután abbahagyja a viccelődést, és ő gyönyörködik bennem. Ilyenkor szépséges és természetes csend száll le ránk. Nem is értem, hogyan kerülhettünk rövid idő alatt ennyire közel egymáshoz. Nem keresem a magyarázatot, az életben sokszor nincs is. Hagyom, hogy sodorjanak az események, elfogadom, ami következik, s a lehetőségekhez mérten megpróbálok nem panaszkodni.

Egy este telefonál, és meghív magához vacsorára. Boldogan megyek, egyre fontosabb, hogy együtt legyünk: amint elmegy, máris hiányzik. Az este meglepetések nélkül, jó hangulatban telik. Örülünk, hogy újra együtt vagyunk. Viccelődünk, beszélgetünk, felváltva esik szó semmiségekről és komoly dolgokról. Vacsora után Olivier felemeli poharát, és megkocogtatja tányérja szélét, mint aki csendet kér. Komoly, s mivel ezt az arcát még nem ismerem, megmerevedek a széken. -Laura... Láthatóan keresi a szavakat. Ez vajon mit jelent? Nem szólok egy szót sem. -Laura... Lassan feláll, átölel és megcsókol. Ez a legszebb szerelmi vallomás, amit életemben hallottam. Az elmúlt hónapban idegenek dühödt vágytól eltorzítva ejtették ki a nevem, azóta úgy érzem, soha többé nem akarom hallani. Szinte skizofrén lettem: mintha egy új képzeletbeli barátnővel, egy új lakótárssal kellene osztoznom az életemen: Laurával, a prostituálttal. Most azonban hirtelen visszakaptam valódi énemet, és az élet értelmét. Az ő szemében nem vagyok kurva, csak Laura. Ez a csók egy pillanat alatt megértette velem, amit hetek óta nem merek bevallani magamnak: őrülten belezúgtunk egymásba. Manu után nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan újra szerelmes leszek, különösen, mióta kettős életet élek. Persze a kuncsaftok iránt nem

érzek semmit, de azt hittem, hogy már minden és mindenki iránt tökéletesen érzéketlenné váltam. Olivier a bizonyíték rá, hogy nem így van. Lehet, hogy sok embernek egy csók szinte semmit se jelent, de én új életre keltem tőle, ismét érző, szerető lénynek tudom elfogadni magam, és nem csak idegenek használati tárgyának. A következő hetek olyan intenzívek, mint még soha rövidke életemben. Olivier-val soha nem hagyjuk el egymást, együtt fogjuk leélni az életet. Tudjuk, anélkül, hogy beszélnénk a jövőről. Közben rendszeresen találkozom a kuncsaftokkal, hiszen továbbra is szükségem van pénzre. Egyre igényesebb vagyok, olyan dolgokat is megveszek, amikről fél éve még álmodni se mertem volna. Amikor először szeretkezünk, történik valami nagyon fontos. Olivier egyszer csak abbahagyja, zöld szemével hosszan, figyelmesen néz. Hirtelen megtöri a csendet: -Laura... Nyel egyet, úgy folytatja. - Laura, te most mit csinálsz? - Veled vagyok. Szeretkezünk. - Nem, Laura, te csak hagyod magad megdugni. Ez nem ugyanaz. Visszahőkölök. - Laura, én nem duglak. Én szeretkezem veled. Elgondolkozom azon, amit Olivier mondott. Hónapokon keresztül a szexet nekem csak a kuncsaftok jelentették, kialakult hát bennem valami

féle védekező reflex. Mozdulatlanul fekszem, és behunyom a szemem: tényleg nem így kell csinálni, ha a szerelmemmel vagyok. Olivier karjában nyom el az álom, hosszan, békésen alszom. Másnap fantasztikusan gyöngéden szeretkezünk. Olivier nem huny szemet titkos életem felett, éppen ellenkezőleg. Ő lesz az előjegyzési naptáram: mindig megmondom neki, hogy hányra és hova megyek, hátha történik velem valami. Fel se fogom ennek a kapcsolatnak a furcsaságát. A szó szoros értelmében beleegyezik, hogy megcsaljam, még segít is megszervezni. Soha nem beszélünk aztán a találkákról: nem kell tudnia, hogy mi történt. Nem gondolom, hogy mazochista lenne, s bennem sincs semmi szadizmus. Egész egyszerűen csak mindent megosztunk egymással: tudja a kuncsaftok nevét, s hogy mikor találkozom velük. Valamelyik nap egy idegennel beszéltem meg randevút késő délutánra, a pályaudvar közelében. A találkozó előtt Olivier-val beülünk Paul bárjába. Az első forró korty kávénál megszólal a mobilom. Az illető hív. - Laura? Találkozzunk inkább kilenckor a pályaudvar előtti parkolóban, jó? Tudom, hogy kicsit késő, de közbejött valami. - A pályaudvar előtt? Nem is tudom... - kezd gyanús lenni a pasas. - A pályaudvar előtt? Nem

biztos, hogy ilyen későn szeretnék veled ott találkozni. Olivier felkapja a fejét, s hallgatja a beszélgetést. - Ne félj, Laura, kocsival leszek. Épp csak felveszlek, s már megyünk is. Ne izgulj, nem töltjük ott az estét! Azonnal véget kell vetni ennek a beszélgetésnek, és lemondani a találkát. Szó se lehet róla, hogy ilyen későn a pályaudvarnál találkozzam egy vadidegennel és beszálljak a kocsijába. - Lemondom. Ilyen későn nem megyek sehova. Leteszem a telefont, még a válaszát sem várom meg. Olivier azóta is néz, csak épp a tekintetemet kerüli. Érzi, hogy valami zűr van. - Minden oké? - kérdezi végül. - Persze. Lemondtam a kuncsaftot. Még elmosolyodni se volt ideje, máris újra csengett a mobilom. Gondolhattam volna, hogy ez a fura pasi nem hagyja annyiban a dolgot. Nem vesszük le a telefonról a szemünket. Tudjuk mindketten, ki hív, s most először érzem, hogy tilos kis játékaim mégiscsak kettőnk közé állnak. Felveszem. Megint a pasas. - Laura, miért tetted le? Biztos találkozhatunk később is. Vagy máskor. Csak meg tudunk egyezni, nem? Valamit dadogok, hogy nem érek rá, s megint leteszem a telefont. Olivier szemében düh lobban: mindjárt robbanni fog. Megfogom a kezét, és csó

kokkal borítom. Érezzük a helyzet súlyát, s várjuk, mikor szólal meg újra a telefon. Pár perc múlva éles csörgés töri meg a csendet. Olivier heves mozdulattal ráveti magát a mobilra, felveszi, s beleüvölt egy hallót. Fogalmam sincs, mit mondhatott a pasas. Gondolom, megijedt a dühös férfihang hallatán. Azt hallom csak, hogy Olivier ordít a telefonba, ne merészeljen többet hívni, mert személyesen fogja megkeresni, ha tovább zaklat. Megértem, hogy ebben a pillanatban léptük át azt a bizonyos határt. Olivier mindenfélét üvölt dühében, végre szabadjára engedi az elmúlt hetekben öntudatlanul vagy tudatosan visszafojtott haragját. Néhány másodpercnyi ordítozás után levágja a telefont az asztalra. Rám pillant, majd visszatér a kávéjához. Soha többé nem beszélünk erről, de attól fogva előtte is titkolom az ügyeimet. Vége a „magántitkárkodásnak", én újra csak a barátnője leszek, ő pedig továbbra is szemet huny afölött, amit soha nem lett volna szabad megtudnia. Ez az epizód kikezdi kapcsolatunkat, többé már nem az, ami volt. Olivier nem képes színlelni, én viszont nem tudom abbahagyni a dolgot, mindig több és több pénzt akarok. Bármennyire rettegek is, hogy elveszítem Olivier-t, továbbra is elmegyek a kuncsaftokkal. Mindennapjaim részévé válik a prostitúció, és meg vagyok győződve róla, hogy e nélkül nem tudnék anyagilag kijönni.

Egy reggel, mikor Olivier-nál felébredek, üresen találom az ágyat magam mellett. Korán van, még érzem a teste melegét. Olivier a konyhában van, s elgondolkozva néz ki az ablakon. A kávéját issza, tekintete a semmibe réved. Lábujjhegyen mögé lopakodom, s szerelmesen átkarolom. Nem reagál. Bekövetkezik, amitől napok óta félek. -Laura... Mindig ez a „Laura", ezzel a szóval vallott szerelmet, ezzel ébresztett rá igazi valómra. Most azonban egészen másképp cseng. Ez a „Laura" a befejezés; kapcsolatunk vége a konyha hajnali derengésében. Ennyi. Még aznap összeszedem a cuccaimat a lakás minden sarkából, és elköltözöm. Csak az utcán kezdek el sírni. Nem törlöm le könnyeimet, hagyom, hadd csorogjanak végig arcomon.

19. fejezet

Pánik 2007. március 25. A bárpultra könyökölve könnyedén felszínes dolgokról csevegek Paullal. Egy hete, mióta szakítottam Olivier-val, nem jártam itt. Azóta ő is messze elkerüli ezt a helyet. Életemben először érzem magam teljesen egyedül. Néhány hónapja úgy döntöttem, hogy elmondom neki a súlyos titkot, és most már nem tudom egyedül elviselni. Túl nagy súllyal nehezedik rám. Paul van olyan tapintatos, hogy nem említi Olivier-t, talán tiszteletben tartja néma szenvedésünket. Bár az is lehet, hogy fütyül az egészre, így hát főleg érdektelen dolgokról fecsegünk. Egy hétig ki se mozdultam otthonról, magányosan emésztettem magam, s közben lázas tanulásba kezdtem. Tudom, hogy felejtenem kell, és új lapot nyitnom az életemben, de nehezebb, mint gondoltam volna. Vissza kell térnem a „normális" életemhez, ha ugyan ez a mostani annak nevezhető.

Hirtelen kinyílik az ajtó. A bár nem túl nagy, mindenki azonnal látja a belépő új vendéget. Első pillantásra megismerem. Megfagy ereimben a vér, kővé dermedek. A barátnőjével vagy inkább a feleségével van, s ami a legborzasztóbb, a kisfiával. Aranyfürtű, kék szemű, mosolygós, tüneményes kölyök. Futó pillantást vetek a feleségére. Muszáj alaposabban megnéznem. Magas, barna, inkább telt nő, de nagyon elegáns. A kisfia kezét fogja, és mosolyog. Biztos jő anya. Gyorsan visszafordulok a bárpult felé, hogy csak a hátamat lássák. Fogalmam sincs, mit csináljak. - Szia, Paul - köszön oda a pasas. - Szia, Mathias! Hogy vagy? Ezer éve nem láttalak! Á, a kis családod is itt van? Basszuskulcs, ezek ismerik egymást! Pokoli! Egy hónapja sincs, hogy találkoztunk egy „masz-százsra" valami nyomorúságos kis hotelben. Es most itt van a bárban, az én báromban. Moccanni se merek, nehogy szemtől szembe kerüljek vele, és főleg, hogy ne kelljen tudomásul vennem, hogy mi is történik. Mathias egyelőre még nem vette észre, hogy itt vagyok, Paullal beszélget, miközben hallom, ahogy a hátam mögött, kicsit távolabb Aranyfür-töcske csacsog az anyjával. Csak egyszer találkoztam Mathiasszal, lehet, hogy fel sem ismer hátulról. Végül is csak egy azonnal elfelejthető, kellemes félrelépés voltam az életében. Én mindet felismerem: nem tudom elfelejtem az arcukat. Felisme

rem a hangjukat, még az utcán is hátra-hátra fordulok, mert hallani vélem valamelyikükét. A szó szoros értelmében mellém könyököl a bárpultra, szinte súrolja a karomat. A lehető leggyorsabban le kell lépnem. Lehajtott fejjel lecsúszom a székről, de közben megbotlom a táskámban. Erre megfordul. Találkozik a tekintetünk. Nyílik a szája. Tudja, hogy látott már valahol, s rögtön rá is jön, hogy hol. Látom a szemén, pánikban van, hogy itt találkozik velem. Egy pillanatra mindketten megbénulunk, de ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnik. Paul látva, hogy fogom a táskámat, és indulni készülök, megkérdi: - Már mész is, Laura? Még a kávédat se ittad meg! - Eszembe jutott, hogy valamit sürgősen el kell intéznem - dadogok, s még jobban belegabalyodom a válltáskám szíjába. - Várj már egy percet, hadd mutassam be neked Mathiast, az egyik legjobb haveromat! „Kösz, de jobban ismerem már én ezt a haverodat, mint szeretném." Paul nem érti, miért fogott el a rémület. Ha érezné, milyen nyirkos lett hirtelen a kezem, talán rájönne, hogy valami borzasztó történik. Mathias aggodalmas pillantást vet mögötte guggoló szíve hölgyére, de az hál' istennek el van foglalva a trónörökössel.

- Szia, Laura vagyok, nagyon örvendek - nyújtok kezet. - Ööö, szia, öööö... Mathias... én is... Hideg, merev ujjaink egy futó kézfogás erejéig egymásba kulcsolódnak. Megpróbáljuk elkerülni egymás tekintetét. Paulnak is feltűnik, mennyire zavarban vagyunk. - Minden oké, Laura? Nem maradsz még egy kicsit? - Kösz, nem, sajnálom, sietnem kell. De még mennyire sajnálom! A választ se várva meg, egy alig hallható viszláttal már rohanok is a kijárat felé. Látom, hogy Paul értetlenül bámul utánam, aztán vállat von, és tovább törölgeti a poharakat. Néhány percig megállás nélkül rohanok, hogy minél messzebb kerüljek a bártól, és ne kelljen gondolkoznom. Egy kis utca sarkán állok csak meg végre levegőt venni. Egyszerre szeretnék ordítani és bőgni. Ez már sok: kereszteződött a két életem, összetalálkozott a két énem. Egészen mostanáig sikerült ezt elkerülnöm, de most szembe kell néznem a valósággal. Láttam Mathias családját. Egy csapásra testet öltött mindaz, amiről megpróbáltam elfeledkezni, ha kuncsafttal voltam együtt. Ez így nem mehet tovább. Nem élhetek többé ebben a városban.

20. fejezet

Kifosztottság 2007. március 30. Megfogadtam, hogy soha többé nem találkozom Joe-val, mégsem tudtam tőle megszabadulni. Megírtam neki, hogy nemsokára elmegyek Párizsba, hülye fejjel azt hittem, hogy végre nyu-tom lesz. Vagy mégsem? „Ahhoz, hogy Párizsba menj, pénzre lesz szükséged; üres zsebbel csak nem vághatsz neki az útnak. Gyere el még egyszer utoljára, meglátod, meg fogunk tudni egyezni." Egy ideje megvan a mobilszáma, és addig erőszakoskodott, míg én is megadtam az enyémet. Most már tudom, mekkora hiba volt engedni. Ha azt mondanám, hogy rendszeresen hív, hazudnék: ugyanis a szó szoros értelmében üldöz a hívásaival. Totál odavan értem, én testesítem meg a szemében a szexi és pajzán diáklányt. Most éppen valami teljesen őrült ajánlattal áll elő. 1000 eurót ad öt óráért. Azért ez pokolian vonzó. Bár nagyon hosszú tud lenni öt teljes óra. Vajon mit főzött ki? Nem tudok semmi másra gondolni, csak az 1000 euróra: rengeteg pénz! Még

soha nem kaptam ilyen ajánlatot, és ennyi pénzzel a zsebemben sokkal nyugodtabban vágnék neki a párizsi útnak. Lenne időm valami jobb munkát keresni, s nem kéne beállnom mosogatni az első lebujba. Eltökéltem, még egyszer nem fordulhat elő, hogy akkora szarba kerüljek, mint V.-ben. Menekülök ebből a városból, nem akarok többé számítgatni, bujkálni, hazudozni. Párizsban tisztességes életet fogok élni. A szokásos szállodába beszéltük meg a randevút. Lassan már biztonságban érzem ott magam. Történt, ami történt, valahogyan mégis megbízom Joe-ban. Igaz, hogy utoljára annyira megkínzott és megalázott, hogy ordítottam a fájdalomtól, de legalább ismerem, s nem hiszem, hogy az életemet kockáztatnám. Bár éjszakánként az ágyban bőgve gondolok vissza arra, amit velem művelt, tudom, hogy nem fog se megfojtani, se leszúrni. Szóval, már a befolyása alá kerültem. Jól fizet. Eleinte csak egy-egy e-mailt váltottunk. Joe győzködött, hogy találkozzunk újra, rövid leveleiből kiéreztem az őrült vágyat. Újabb és újabb időpontokat javasolt, de én mindig azt válaszoltam, hogy sajnos nem érek rá. Hogy ne legyen annyira átlátszó a dolog, egyszer-egyszer én is ajánlottam neki időpontot, de mindig olyat, amiről biztosan tudtam, hogy nem ér rá. Néha feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is folytatom ezt a játékot, miért nem törlöm egyszerűen az e-mailjeit. Nem bírtam megtenni, ez volt számom

ra az utolsó mentőöv arra az esetre, ha végképp nem lenne pénzem. Most, hogy elhatároztam, elutazom messzire, elmenekülök, mert különben soha többé nem tudok kimászni ebből a szarságból, megint pénzre van szükségem. Teljesen le vagyok égve, még a vonatjegyet se tudom megvenni. Különben mindent megszerveztem: anyám egy barátnőjénél fogok lakni addig, míg nem találok magamnak munkát és lakást. Szereztem egy kamu orvosi igazolást, hogy ne kelljen bejárnom az órákra. Egy évfolyamtársnőm elküldi majd a jegyzeteit, s május végén visszajövök vizsgázni. Az eddigi melómat pedig könnyű szívvel hagyom ott. Úgyse akartam életem végéig telefonálgatással keresni a kenyeremet. Mindenkit értesítettem, hogy elutazom. Apám sóhajtott, de inkább nem vett tudomást rólam, csak hogy ne kelljen veszekednie. Úgy érzi, megint ugyanaz történik, mint tavaly, amikor otthagytam a gimit. Pedig bennem fel se merült, hogy abbahagyjam az egyetemet, Párizsban is folytatom a tanulást, hiszen ez az egyetlen lehetőségem az életben. Soha ennyire nem akartam még, hogy valami sikerüljön. Szóval ez az utolsó lehetőségem, hogy abbahagyjam végre a prostitúciót, különben menthetetlenül lecsúszom. Ahogy meglesz a pénzem arra a rohadt vonatjegyre, utazom. De nincs meg. Micsoda paradoxon: ahhoz, hogy végleg hátat fordíthassak a prostiéletemnek, me

gint találkoznom kell Joe-val. Elfogadtam hát az ajánlatát, és kértem, írja meg a mobilszámát. Néhány nap gondolkodás után felhívtam. - Szia, Joe, Laura vagyok. - Szia, Laura, hogy vagy? Semmi kedvem udvariaskodni, rövidre zárom a beszélgetést, és egyenesen a tárgyra térek. - Öt óra, Joe, egy perccel sem több. Öt óra 1000 euróért. Hallhatóan megdöbbent, hogy a lényeggel kezdem, de gyorsan magához tért, és válaszolt. - Remek, Laura! Öt óra, ez igazán remek. És az 1000 euró is megfelel. Akkor találkozunk a szokott helyen? Jó neked szerdán 1-kor? -Jó a szerda. Ott leszek. - El ne felejts valami szexi ruhát hozni! Gyorsan letettem a telefont. Mindig megkér, hogy vigyek valamilyen csábos cuccot, mert a farmer-póló szerelésem nem izgatja fel eléggé. Azt szeretné, ha úgy néznék ki, mint amikor egy iskolás lány felnőttruhába bújik. Ez tetszik neki. Szerdán a hotel előtt találkoztunk. Kért, hogy menjek fel előre. Tudom, hogy megint előre megtervezte a jelenetet, gondolom, hogy a szokásos levél az ágyon fog várni. Bingó! Persze hogy ott van a levél. Szervusz, Laura! Nagyon örülök, hogy eljöttei, biztos vagyok benne, hogy egy csodás délutánt töltünk majd együtt.

Szokás szerint arra kérlek, először zuhanyozz le. Utána menj ki, légy szíves, a szobából, hogy bekopoghass. Amikor szólok, gyere be. A szokásos cirkusz: zuhany, ajtó, szóval semmi új. Ez legalább megnyugtató. Letettem a levelet, és elindultam a fürdőszoba felé. Folyatom magamra a tűzforró vizet. Mintha minden energiám elszállt volna. Nem érzek magamban erőt az ellenszegülésre. Miután alaposan ledörzsöltem magam, visszamegyek a szobába. Joe az ágyon fekszik. Szó nélkül követem az utasítását, és kimegyek a folyosóra. Bekopogok, és mielőtt válaszolna, berohanok, annyira félek, hogy anyaszült meztelenül összetalálkozom valakivel a folyosón. Meg se mozdul, egy szót se szól, a levélre mutat, hogy olvassam tovább. Ma csak egy fél órát maradunk a szobában, hogy beszélgessünk, utána elmegyünk itt a közelben egy helyre, amit meg szeretnék neked mutatni. Egy helyre? De hová? Még ha ehhez a hotelhez, undorító emlékek kötnek is, legalább ismerem. Fogalmam sincs, hogy ezen a szobán kívül hova jár még Joe. Akár veszélyes is lehet. Különben se nagyon szeretnék a szállodán kívül mutatkozni vele. A józan eszem azt diktálja, hogy meneküljek,

de a mérleg másik serpenyőjében ott az 1000 euró. Ebből az egészből nem származhat semmi jó. Egy szexshopba megyünk, ott fogunk szórakozni: jól ismerem a helyet, biztos, hogy élvezetes lesz mindkettőnk számára. Kérdőn nézek rá, tekintetemben félelem bujkál. - Gyere ide mellém az ágyra - mondja. Most jön hát a „beszélgetés". Minden ékesszólását latba veti, hogy meggyőzzön, és végül elmenjek vele arra a lehangoló helyre. - Figyelj, nagyon jó hely, engem mindig felizgat. Két lépésre van a szállodától, biztos nem lát meg senki. Tényleg közel van. - Joe, lesz ott egy csomó ember, nem akarom, hogy meglássanak. Nem érzem biztonságban magam. Nem, ez nekem nem megy, maradjunk inkább itt. - Laura, ne csináld ezt! Megnyugtathatlak, nagyon jó lesz ott, ne aggódj. Senki nem fog meglátni. A bolt mélyén van egy különszoba törzsvendégeknek. Különben is, a boltban elég sötét van, higgyél nekem, senki nem fog meglátni. Megnézhetünk együtt néhány videót, borzasztóan izgatóak. Rendszeresen jártam oda nőkkel, és soha nem volt semmi baj. Tudja, hogy velem kesztyűs kézzel kell bánnia, nem szabad erőszakoskodnia, különben könnyen faképnél hagyom. Soha nem voltam még ilyen

helyen, de el tudom képzelni, milyen rémes lehet. A legnagyobb baj, hogy nem tudom, mi vár ott rám. Kisvártatva így szól: - Tudod, mit? Odamegyünk, és meglátod. Ha nagyon rosszul érzed magad, visszajövünk a szállodába. Tökéletesen megértelek, magam is elég bátortalan és szégyenlős vagyok. Sóhajtok, de egy belső hang ezt súgja: „1000 euró, Laura, és szabad vagy. Itt hagyhatod ezt az egész szarságot. Pénz nélkül soha nem fogsz tudni elmenni." -Jó. De ha szólok, visszajövünk. Elindulunk hát a szexshopba. Tényleg a hotel mellett van, a sarkon. Amikor belépünk, megcsendül egy kis harang. Az első, akit meglátok, a pénztáros. Huszonötharminc év körüli férfi, olyan gyönyörű, hogy elakad a lélegzetem. Micsoda pasi! Ha az utcán látom meg, vagy más körülmények között, lehet, hogy odamegyek, és elkérem a telefonszámát. Itt azonban, Joe társaságában, aki az apám lehetne, fülig vörösödöm. A pasi is felfigyel rám. Látom a szemén, hogy tetszem neki, de szinte azonnal undorral fordul el. Bizonyára azt gondolja, hogy egy kis kurva vagyok, aki ide jön megdugatni magát a szexshopba. Talán még dühös is magára, hogy egy pillanatig jó nőnek talált. És én, aki erősnek hiszem magam, aki soha nem szoktam alulmaradni, most porig alázva érzem magam. Ennek a férfinak a szemében annak látom magam, aki voltaképpen vagyok: másik életem Laurája, a

de a mérleg másik serpenyőjében ott az 1000 euró. Ebből az egészből nem származhat semmi jó. Egy szexshopba megyünk, ott fogunk szórakozni: jól ismerem a helyet, biztos, hogy élvezetes lesz mindkettőnk számára. Kérdőn nézek rá, tekintetemben félelem bujkál. - Gyere ide mellém az ágyra - mondja. Most jön hát a „beszélgetés". Minden ékesszólását latba veti, hogy meggyőzzön, és végül elmenjek vele arra a lehangoló helyre. - Figyelj, nagyon jó hely, engem mindig felizgat. Két lépésre van a szállodától, biztos nem lát meg senki. Tényleg közel van. - Joe, lesz ott egy csomó ember, nem akarom, hogy meglássanak. Nem érzem biztonságban magam. Nem, ez nekem nem megy, maradjunk inkább itt. - Laura, ne csináld ezt! Megnyugtathatlak, nagyon jó lesz ott, ne aggódj. Senki nem fog meglátni. A bolt mélyén van egy különszoba törzsvendégeknek. Különben is, a boltban elég sötét van, higgyél nekem, senki nem fog meglátni. Megnézhetünk együtt néhány videót, borzasztóan izgatóak. Rendszeresen jártam oda nőkkel, és soha nem volt semmi baj. Tudja, hogy velem kesztyűs kézzel kell bánnia, nem szabad erőszakoskodnia, különben könnyen faképnél hagyom. Soha nem voltam még ilyen

helyen, de el tudom képzelni, milyen rémes lehet. A legnagyobb baj, hogy nem tudom, mi vár ott rám. Kisvártatva így szól: - Tudod, mit? Odamegyünk, és meglátod. Ha nagyon rosszul érzed magad, visszajövünk a szállodába. Tökéletesen megértelek, magam is elég bátortalan és szégyenlős vagyok. Sóhajtok, de egy belső hang ezt súgja: „2000 euró, Laura, és szabad vagy. Itt hagyhatod ezt az egész szarságot. Pénz nélkül soha nem fogsz tudni elmenni." - Jó. De ha szólok, visszajövünk. Elindulunk hát a szexshopba. Tényleg a hotel mellett van, a sarkon. Amikor belépünk, megcsendül egy kis harang. Az első, akit meglátok, a pénztáros. Huszonötharminc év körüli férfi, olyan gyönyörű, hogy elakad a lélegzetem. Micsoda pasi! Ha az utcán látom meg, vagy más körülmények között, lehet, hogy odamegyek, és elkérem a telefonszámát. Itt azonban, Joe társaságában, aki az apám lehetne, fülig vörösödöm. A pasi is felfigyel rám. Látom a szemén, hogy tetszem neki, de szinte azonnal undorral fordul el. Bizonyára azt gondolja, hogy egy kis kurva vagyok, aki ide jön megdugatni magát a szexshopba. Talán még dühös is magára, hogy egy pillanatig jó nőnek talált. És én, aki erősnek hiszem magam, aki soha nem szoktam alulmaradni, most porig alázva érzem magam. Ennek a férfinak a szemében annak látom magam, aki voltaképpen vagyok: másik életem Laurája, a

prosti Laura, aki öreg pasikból él. Igen, a szemében csak egy kis kurva vagyok. Na jó, de ő meg egy szexshop pénztárosa! Joe kifizeti a belépőjegyet, nevetséges összeg, pár euró. Gyorsan a terem végébe irányít, a fekete függöny felé. Már megint egy függöny. Ahányszor csak egy kuncsafttal találkozom, ott van a függöny. Ebből tudhatom, milyen ocsmány és mocskos dolgot művelek. Besurranok a függöny mögé, kerülöm az eladó pillantását, aki egyébként már rám se néz. A helyiségben sötét van, kell egy kis idő, míg megszokja a szemem. Először csak a szagot érzem, a ragadozóbűzt, az emberi testek kipárolgá-sát. Beleborzongok. Amikor már ki tudom venni magam körül a dolgokat, meglátok egy kivetítőt, pornófilm megy rajta: egy közönséges szőke nő üvöltve élvez. A vászon előtt vagy húsz szék van sorba rakva. Első pillantásra nagyjából tíz embert számolok meg, mind férfi. Többnyire ülve vagy állva maszturbálnak. Alig bírok erőt venni magamon, hogy ki ne rázzon az undor. A terem elég nagy, minden fekete benne. Kicsit egy éjszakai mulatóra emlékeztet, látszik, hogy trendi helynek akarták berendezni. Az eredmény rémes: ahogy belép az ember, rögtön érzi, hogy sötét dolgok folyhatnak itt. - Ülj le, itt egy szék, nézzük egy kicsit együtt a filmet!

Mindennek vége. Most mit csináljak? Üljek ide ezek közé a pasik közé, hogy megláthassanak? És ha egyiküket ismerem? Semmi mentségem nincs. Mert az még elmegy, hogy az ember vesz egy videót egy szexshopban, legfeljebb kicsit perverznek fogják tartani. Azt azonban soha nem tudom kimagyarázni, hogy mit keresek egy ilyen teremben. Olyan zavarban vagyok, mint egy hatéves bűnbánó kölyök, s szó nélkül engedelmeskedem az apai parancsnak. Leülök a második sorba, miután jól megnézem, hogy senkihez se kerüljek közel. Joe a háttérben állva marad, nézelődik. Figyeli a szexshop kuncsaftjait, néha oda-odapillant a filmre. Érzem, hogy mindenki engem néz. Én vagyok itt az egyetlen nő. A kuncsaftok úgy gondolhatják, nagy mázlijuk van: ma talán egy hús-vér nővel is csinálhatják... Kényszerítem magam, hogy nézzem a filmet, és ne gondoljak semmire - de nem megy. A szőke sikoltozik a vásznon, a pasik hörögnek az élvezettől, nem tudok a zajoktól elvonatkoztatni. Amennyire csak ilyen helyzetben lehet, megpróbálok uralkodni magamon. Joe mellém lép, és a fülembe súgja, egy ötvenes pasira mutatva: - Azt ott közelebb engedheted. Beszéltem neki rólad, nem fog bántani, ismerem. Ő is oké. Most egy másik, hasonló korú férfiról beszél, aki az első sorban ül. Nyugodtan mutogatja őket,

teljesen el vannak merülve a filmben. Mindegyiket ismeri, s ami még borzalmasabb, beszélt nekik rólam. Érzem, most zárul rám a csapda. Azt várom Joe-tól, hogy megvédjen, miközben ő hozott ide. „Oké", suttogom, szemem ide-oda jár, azt lesem, honnan közeledik az első veszély. - Na menjünk, eleget moziztunk mára. Joe úgy mondja ezt, mintha valamilyen élvezetes dolgot hagyatna velem abba. Persze ha választhatnék ebben a helyzetben, legszívesebben akár öt órán keresztül is itt ülnék, és ezt a hánya-dék filmet nézném. Tudom, hogyha felállók, és követem Joe-t, igazán komolyra fordul a dolog. Már előre reszketek. - Elhoztad a cuccokat? - kérdezi. - Igen - mutatok a műanyag szatyorra, amit letettem a fal mellé. - Jó, akkor menj, és öltözz át, ott van egy fülke. Eddig észre se vettem a hátam mögött lévő fülkéket, pedig három is van belőlük a vászonnal ellentétes fal mellett. Fogom a ruháimat, és bemegyek a fülkébe. Pont egy ember fér el benne, egyetlen berendezési tárgya egy ócska szék. A terem félhomálya után szinte elvakít az éles fény. Kiveszek a szatyorból egy mélyen kivágott, rövid, fekete hálóinget. Gyorsan átöltözöm, mert rettegek, hogy valaki belép közben a fülkébe. Jobban körülnézve látom, hogy a fülke oldalán kerek lyukak vannak, de nem értem, mi célból.

Kilépek, összefonom mellemen a karom, takargatni próbálva a meztelenségem. Joe az ajtó előtt vár. Látszik, hogy lenyűgözi az öltözékem, általában nem szoktam ilyen szexi cuccokat felvenni. - Remek! Szép kis hálóing! Jó, akkor most figyelj ide. Visszamész a fülkébe, és vársz egy kicsit. Amikor közel jönnek, csináld azt, ami neked jó. Hogyhogy jönnek??? Nem értem, mit mond. De időm sincs megérteni. Joe visszatuszkol a fülkébe, és rám csukja az ajtót. Bizonytalanul leülök egy székre. Egy perc múlva, az egyik lyukban megjelenik egy pénisz. Hát erre valók a lyukak! És rögtön jönnek a többiek is, hogy megérintsem őket, meg még jó ég tudja, mit csináljak. Úristen, hova kerültem? S még azt hittem, hogy gyorsan túl leszek az egészen! Hallom kintről a kéjes nyögéseket. Hátrahőkölök, s egy kallantyúval azonnal rázárom magamra a fülkét. Valami a vállamnak ütközik. Egy másik hímvessző. Aztán egy harmadik, és egyre újabbak. Annyi van, hogy még ha akarnám is, akkor se tudnám megfogni az összesét. Hányinger fog el. Kezembe temetem az arcom, hogy ne lássak, ne érezzék semmit. Megsemmisültem, már csak egy tárgy vagyok, egy masztur-bálógép. Ilyen nincs! Rémálom! Ha ez az ára a párizsi útnak, akkor inkább lemondok róla, haza akarok menni. Felnézek a fülke tetejére. Egy figyelő szempárt látok. Most már értem ennek a rettenetes béren

dezésnek a perverz voltát. Megpróbálok úgy helyezkedni, hogy egyetlen szempárral se akadjon össze a tekintetem. Most egy másik keresztezi a pillantásom. Mindenki engem les, a vágytól türelmetlenül várják a kezem vagy a szám érintését. Lehajtom a fejem, kezemet a fülemre tapasztom, kizárom a világot. Hangtalanul üvöltök. Megpróbálok némán dúdolni valamit, hogy ne halljam a nyögéseket. Az idegösszeroppanás határán vagyok. Nem sírok, elértem a fájdalomnak arra a fokára, hogy már könnyeim sincsenek. Nem tudom, mennyi idő telt el, de amikor végre felemelem a fejem, a péniszeknek már nyoma sincs. Körülnézek, tényleg nem látni egyet sem. Rémes helyzet. Mennyi ideig ültem ott befogott füllel? Tíz percig? Egy óráig? Még csak megközelítőleg se tudnám megmondani. Ki kell mennem innen, de attól félek, hogy az összes perverz pasi ott vár a fülke előtt, hogy rám vesse magát. De mégsem maradhatok itt örökké. Hosszú habozás után óvatosan elfordítom a kallantyút. Legnagyobb megkönnyebbülésemre senki sincs odakint, csak Joe. Széles mosoly ül az arcán, biztosan az övé volt az egyik leskelődő szempár. - Na, mit szólsz hozzá? Nem válaszolok. Tudhatja jól, mit gondolok. Teljesen átfagytam, minden ízemben reszketek a félelemtől. A legabszurdabb ebben a pokoli történetben, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva neki.

Biztos vagyok benne, hogy ő hagyatta abba az egészet. Látszik rajta, hogy tudatában van a hatalmának. Tekintetében van valami, ami elárulja, hogy mire készül. Ha nem csinálok azonnal valamit, akkor az összes férfi átmegy rajtam. A kétségbeeséstől bátorságra kapva felmarkolom a cuccaimat és elhúzok. Joe és a többi pasi bosszúsan néz utánam. Joe mondani akar valamit, de én se látok, se hallok. Alig érek ki félmeztelenül, ruhámmal a hónom alatt a szexshopból, Joe utolér. - Nyugodj meg, Laura, adok 500 eurót. Megyek, de alig tudom egyenesen tartani magam. Mindjárt rosszul leszek. Mintha részeg lennek, vagy be lennék lőve, alig állok a lábamon, lántorgok. Annyi életösztönöm még maradt, hogy a boríték után kapjak, de Joe egyelőre zsebre teszi. Némán megyünk vissza a szállodába. Még mindig a bőrömön érzem a férfiak szagát. A rövid úton egyikünk se szól egy szót sem. Ha megszólalok, felpofozom, vagy szembe köpöm Joe-t. Gyűlölöm magam, amiért eddig nem jöttem rá, hogy vén perverz alak, és nem több. Soha, soha többé. Egyetlen dologra tudok csak gondolni, fogom a pénzem, és megyek, meg se állok a világ végéig. Mocskosnak érzem magam, legszívesebben bőgnék, de nem tudok. A szobában szólalok csak meg. - Elmegyek. Most add ide a pénzemet. - Zuhanyozz le, majd az ágyra teszem a borítékot. Találkozzunk jövő csütörtökön, jó?

Mindezek után tényleg azt hiszi, hogy eljövök jövő csütörtökön? Még ha az 500 euró nem is elég a párizsi útra, soha többé nem akarom látni. Szó sem lehet róla, hogy még egyszer találkozzam egy ilyen rohadékkal. De jobb, ha most hallgatok, egyedül vagyunk a szobában, és most már tudom, hogy minden kitelik tőle, nem akarom provokálni. A végén még megüt. - Rendben, jövő csütörtökön. Muszáj lezuhanyoznom, annyira rosszul vagyok ettől a szagtól. A fürdőszobában legszívesebben leroskadnék a földre, de nem engedhetem meg magamnak: nem biztos, hogy fel tudok újra állni. Hallom a zárat kattanni; Joe elment. Vagy negyedóráig megszállottan sikálom magamat a tűzforró víz alatt, majd felöltözöm, és kimegyek a fürdőszobából. Az ágyon, ahogy mondta, ott van a boríték. Kinyitom, hogy lássam a pénzt, mely remélem, kicsit megvigasztal, és elfeledteti velem a borzalmakat. A borítékban 100 euró van. Még egyszer megnézem, csak 100 euró. 400 hiányzik. Átvert. Kibugy-gyan a könnyem, zokogásom kisvártatva üvöltésbe megy át. Fúriaként vetem magam a telefonra, s tárcsázom a számát. Szememet annyira elhomályosítják a könnyek, hogy háromszor is rossz számot hívok. Ettől csak még idegesebb leszek. Remeg a kezem, artikulálatlanul kiabálok, öklöm

mel verem a falat. Joe nem veszi fel a telefont. Már biztos messze jár. Még egyszer kifordítom a borítékot, hátha csak rosszul láttam, s mégis benne van, amit ígért. Persze üres. Elhúzom az asztalt, kirázom az ágyneműt. Eszelős tekintettel nézek körül, hátha valahova máshova dugta a többi pénzt ebben a rémes szobában. Már tudom, hogy nincs sehol. Viszont találok egy levelet, biztosan a boríték alatt volt. Sebtében írhatta, miközben zuhanyoztam. Laura, gondolom, észrevetted, hogy az ígért 500 euró helyett csak 100 van a borítékban. A többit csütörtökön fogom odaadni, amikor találkozunk. Biztos akartam lenni benne, hogy még egyszer látlak, mielőtt elutazol Párizsba. Bízzál bennem, megkapod a pénzed. Légy jó, Laura. Dühömben földhöz vágom a levelet. Lőttek Párizsnak, lőttek az új életnek, a remény elszállt. Soha nem tudok elmenekülni, örökre prostituált maradok. Megfordultak a szerepek. Ma engem vertek át.

21. fejezet

Szökés 2007. április 2. Csütörtök délután van, megint itt állok a szálloda előtt, de nem hiszek benne, hogy Joe eljön. Nincs sehol. Azóta sem csillapodtam le, fél óra várakozás után már toporzékolok és káromkodom. A járókelők visszafordulnak, de észre sem veszem őket; semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy megszerezzem a pénzem. Hazaérve hagyok egy üzenetet a rögzítőjén (azóta sem veszi fel a telefont), ordítok, hogy megbánja, ha nem adja oda a dohányt. Három napig semmi nem történik. Egyfolytában csak eszem magam, s azonnal elkezdek bőgni, amint eszembe jut Párizs. Könnyeimen át látni vélem, mint úszik el az Eiffel-torony a többi szép reményemmel együtt. Három nap múlva megszólal a telefon: - Laura? Azon nyomban megismerem a hangját. Elönti agyamat a vér.

- A kurva életbe, Joe, hogy ejthettél így pofára! Azonnal hozd el a dohányt! Üvöltök a készülékbe. Még jó, hogy egyedül vagyok otthon. - Tudom, Laura, tudom. Várj egy kicsit, hadd magyarázzam meg... - Mit akarsz megmagyarázni? Szemét alak vagy, azonnal add ide a dohányt! - Laura, nem otthon vagyok. Kaptam egy szívrohamot, és még mindig itt fekszem Perpignan-ban. Egy pillanatra abbahagyom a szitkozódást. - Át akartam utalni neked a pénzt, de a feleségem zároltatta a számlámat. Attól tartok, elkezdett gyanakodni. A régi Laura habozás nélkül elhitte volna. Az új, aki akkor született meg, mikor először becsapták, már nem hagyja magát olyan könnyen átverni. - Nem hiszem, joe, ne fáraszd magad. Add ide a pénzem. - Laura, igazat mondok, hidd már el, tényleg nagyon beteg vagyok. Rákos. Már nincs sok időm hátra. Megfagy bennem a vér. Akármit tett is velem, ez a hír mégis szíven üt. Egy pillanatig sajnálom, aztán megint csak gyűlölöm. Folytatja: - Figyelj rám, Laura, holnap kimegyek innen. Találkoznunk kell, hogy odaadhassam a pénzed.

ígérem, hogy megkapod. És nagyon szeretnélek még egyszer látni. Leteszem a telefont. Már nem hiszek neki. Soha többé nem fogok hinni.

22. fejezet

Zaklatás 2007. április 17. Két héttel az eset után éppen vásárlásból tartok hazafelé, nehéz szatyrokkal. Ritka alkalom, de most egy barátom lakik nálam, s elhatároztuk, hogy fejedelmi vacsorát csapunk: tandoori csirkét csinálunk vadrizzsel. Nem szeretném, ha észrevenné, hogy üres a kamrám. Dőzsölni fogunk, már előre érzem a pompás ízeket a számban. Jó kedvem van, vidáman, dúdolva cipelem a nehéz nejlonszatyrokat. Amint hazaérek, kipakolom a kaját a konyhában, s megyek a lakótársamért. Főzés közben egyszer csak megszólal. - El is felejtettem mondani, fél órája egy pasi keresett a vonalason. Mondtam neki, hogy hívjon később. - És megmondta a nevét? - Nem. Annyit mondott csak, hogy egy régi barát. Rég nem hallott rólad, s szeretne látni. - Kösz, úgyis felhív újra, ha fontos neki.

Egy órával később, a vacsora kellős közepén megint megszólal a telefon. Felveszem. Rögtön ráismerek a hangiára. Pierre, a pipogya vállalkozó. A papucsos James Bond. - Szia, Laura, itt Pierre. - Honnan tudtad meg a számomat? - kérdem barátságtalanul. Hirtelen minden eszembe jut. Az uzsonna, az elszívott cigi, a nyitva maradt táskám. Nem akarom tudni, miért várt mostanáig, hogy felhívjon, semmit sem akarok már tudni: megvan neki a vonalas telefonom száma, tehát megvan a címem is. Pánikba esem, elfog az idegesség, és fenyegető hangon mondom: - Soha többé ne hívj ezen a telefonon, érted, soha többé! - Oké, de a te hibád. Azt ígérted, hogy írsz, de semmi. Szeretnék veled találkozni, Laura. Nyilvánvaló, hogy a pasinak nincs ki mind a négy kereke, ha hónapokig nem tudott kiverni a fejéből, és nyomozott utánam. Teljesen beparáz-tam, lehet, hogy innen hív lentről, az utcából, talán a házból... - ide figyelj, ha nem hagysz békén, felhívom a cégedet, és elmesélem, hogy játszadozol tizenkile-enc éves prostituáltakkal. Megkeserülöd, ha még egyszer fel mersz hívni. A fenyegetés hatott. A vonal másik végén csend lett. Leteszem, mielőtt újra kezdené.

A következő napokban végig frászban vagyok, hátha lenn vár a ház előtt. Az utcán is minduntalan hátra-hátranézek, szüntelenül látni vélem a tömegben. Tudom, hogy nem mondott le rólam, mert akárhányszor meghallgatom a rögzítőmet, a gépi hang bemondja, hányszor keresett: „Ez és ez a szám huszonhatszor kereste önt, üzenetet nem hagyott." Huszonhatszor! Idióta! Amikor már n-edik alkalommal hallgatom végig, hányszor keresett az őrült Pierre, elhatározom, hogy visszahívom. Fiatal lány veszi fel a telefont, s mondja, hogy Pierre Machintruc nincs bent, keressem másnap délelőtt. Szóval a munkahelyéről hívogat! Most legalább már tudom, hogy hívják, befűt-hetek neki. Milyen ostoba! Azt hiszi, hogy nem merek ujjat húzni vele. Másnap nyugodtan feltárcsázom a számát, már megvan a tervem. Ő veszi fel a telefont. Érzem, hogyan torzul el arca a hangomra. -Jól figyelj, Pierre! Csak figyelmeztetni akarlak, ha még egyszer keresni merészelsz, egyenesen a zsarukat fogom hívni. - Már miért tennél ilyet? - Mert amikor kinyomoztad a nevem, annak is utána kellett volna nézned, hogy nem vagyok-e kiskorú. Levegőt se kap. Elnyom egy káromkodást, majd összevissza hebeg, szédíteni próbál: - Ne haragudj, Laura, én csak látni szerettelek volna...

Elegem van. Joe rengeteg pénzzel átvágott, a párizsi utam ugrott, más sem hiányzik, mint ez a seggfej meg a telefonjai. Ordítani kezdek, minden dühömet rázúdítom: - Zaklatás miatt foglak feljelenteni! Tudom a címedet, a telefonszámodat, mindent tudok rólad, és fel is fogom használni, ha még egyszer közeledni mersz! - De hisz te csak egy kurva vagy, Laura. Seggfej. Ő akarta, úgy látszik, még mindig nem vesz komolyan. Akkor jöhet a terv. - És azt hiszed, őket nem védi a rendőrség? -mondom gúnyosan. Persze ez nem igaz a diákprostitúció esetére, de mindegy. Pierre túlságosan be van szarva, hogy utánanézzen. - Soha többé ne hívj, érted, soha többé! És ne küldözgess e-maileket! Úgy tűnj el az életemből, ahogy megjelentél: két másodperc alatt! Lecsapom a telefont. Nem várom meg, míg szóhoz jut. Most már biztos, hogy örökre megszabadultam tőle. Döntöttem: Akár van pénzem, akár nincs, itt hagyom ezt a várost, amint tudom.

23. fejezet

Száműzetés 2007. április 19. Nem bírok figyelni a spanyol szövegre. Öt óra van, ez lesz az utolsó szemináriumom a v.-i egyetemen. Tegnap megvettem a vonatjegyet Párizsba. Holnap indulok a 12.47-essel, és két órával később már a fővárosban leszek. Nézem a szöveget, és csaknem sírva fakadok. Nem tudom elhinni, hogy ma este mindennek vége. Egy óra múlva már szökött diák leszek. Hiába próbálom meggyőzni magam, hogy nincs más választásom, és hogy muszáj elutaznom Párizsba, mégis kudarcként élem meg az egészet. Már megint nem voltam képes befejezni normálisan egy tanévet. Úgy látszik, hogy ez a sorsom: nem ülhetek nyugodtan az előadóban a tanárokat hallgatva. Pedig a mostani helyzetnek semmi köze a tavalyihoz - de úgy látszik, a sors erősebb nálam. Gyávának érzem magam, hogy megfutamodom. Nagyon drága volt a jegy, mert nincs kedvezményre jogosító igazolványom, de ha minden

pénzem rámegy is, akkor is muszáj elmennem, hogy végre biztonságban legyek. Az egyetemet a legnehezebb itt hagyni, alig bírtam elszánni magam. Nagyon szeretem a diákéletet, szeretek órákra járni, szeretek tanulni. Ha muszáj volt is azt tennem, amit tettem, a kampuszban mindig jól éreztem magam. Egyébként a tanulmányaimat nem hagyom abba. Ha törik, ha szakad, leteszem a vizsgákat. Eszem ágában sincs abbahagyni az egyetemet, túl sok áldozatot hoztam érte, hogy az utolsó pillanatban felrúgjak mindent. A kuncsaftokat, az összes szemét melót csak azért vállaltam, hogy ne kelljen feladnom, s tanulhassak tovább. Először is találnom kellett valakit, aki lelkiismeretesen jegyzetel, és utána elküldi nekem. Eszembe jutott egyik évfolyamtársnőm. Nem ismerem közelebbről, de általában egymás mellett ülünk a szemináriumokon. Elég jóban vagyunk, bár az egyetemen kívül még soha nem találkoztunk. Ki kellett találnom valamilyen kamu családi ügyet, hogy megindokoljam, miért utazom el. Mindig is hihetően tudtam hazudni. Kicsit zavart ugyan, hogy nem mondhatom meg neki az igazat, de nem tehettem mást. Előre kifizettem a fénymásolásokat és a postaköltséget, ő meg megígérte, hogy mindent elküld. A zéhák úgyse számítanak bele az év végi eredménybe, s mivel szereztem egy hamis orvosi igazolást, a hiányzásokat is el kell fogadniuk a tanároknak. Szomorú vagyok, még akkor is, ha tudom, nem örökre hagyom itt

az egyetemet. Minden összeomlott körülöttem, amiről szeptemberben álmodtam. Legszívesebben sírva fakadnék, annyira igazságtalannak érzem, ami történt velem: minden reményem szertefoszlott. Persze levelező szakon folytatom majd a tanulást, de vajon sikerül-e majd levizsgáznom? Elég erős, elég fegyelmezett vagyok-e? Tegnap felmondtam a munkahelyemen. Még ott is összeszorult egy kicsit a szívem: nem mintha annyira szerettem volna azt a melót, ellenkezőleg, de mégis ez volt az egyik menedékem. Rákény-szerített, hogy kimozduljak otthonról, elfoglaljam magam, és ne gondolkozzam. Általában elég jól kijöttem a munkatársaimmal, mindig segítetek, ha nem tudtam valamit. A főnökömet nem érdekelte, miért megyek el. A diákok jönnek, mennek, évente vagy egy tucat megfordul itt, nincs ebben semmi különös. Fogalmam sincs, mi vár Párizsban. Lehet, hogy ott sem lesz jó, lehet, hogy két hetet se fogok kibírni. Tudom, eleinte éjjel-nappal melóznom kell. Először is munkát kell találnom. Azután meg kell tanulnom alkalmazkodni egy félig ismeretlen emberhez. Senki nem lesz, hogy segítsen, hogy vigasztaljon, ha egy nap elcsüggedek. Akkor is jobb lesz, egészségesebb lesz, mint itt, és én mindenre el vagyok szánva. A prostitúciónál minden csak jobb lehet. Értesítettem anyám barátnőjét, akinél lakni fogok, de nem tud kijönni elém a pályaudvarra. Egy

külvárosban lakik, megmondta, melyik gyors-vasútra kell felszállnom. Persze ez csak átmeneti megoldás, addig, míg nincs lakásom. A lehető leggyorsabban találnom kell egy társbérletet, egy cselédszobát, mindegy, csak valamit. Akármeny-nyire is félek, tudom, annál csak jobb lehet, mint itt maradni V.-ben. Nézem a szöveget, de nem hallom a tanárt. Ki kellene még használnom ezt az utolsó lehetőséget, de nem tudom elűzni sötét gondolataimat. Eszembe jut, hogy ma este egyedül kell becsomagolnom. A könyveimet és a jegyzeteimet viszem magammal, hogy tudjak tanulni. Még akkor se hagynám őket itthon, ha több mázsát nyomna a kofferem. A ruháim nem érdekesek, ebben az évben alig vettem valamit. Szeptember óta meg kellett tanulnom fontossági sorrendet tartani. A hónap végéig még fenntartom a lakásomat, addig fizettem ki a lakbért. Üresen fog állni, de mindegy. Később apám egy barátjával elszállítja a bútoraimat. A tulaj nem volt túl boldog, hogy felmondtam a lakást, de megnyugtattam, biztosan hamar talál új albérlőt. Különben sem rajongott értem, ami érthető, hiszen bármennyire igyekeztem is, nemegyszer késtem a lakbérrel. Az egyetemen kitettem a hirdetést, hogy garzon kiadó. V.-ben még ilyenkor is biztosan lesz rá kereslet. Egyébként meg nekem nyolc. Van épp elég gondom.

Tíz perc van hátra az órából. Mindenki izeg-mozog, már mennének haza. Jó lenne hozzánőni a székemhez, akkor nem kellene innen soha elmennem. Persze ezt senki nem értheti meg. El nem tudták volna képzelni, mekkora erőfeszítésembe került, hogy ne látszódjék rajtam a nyomor, amiben élek. A tanár hangját elnyomja a nevetés, úgy dönt hát, hogy befejezi az órát. Jól tudja, egy bizonyos idő után a diák agya hermetikusan bezárul, képtelen bármit is befogadni, levegőre van szüksége. A többiek azonnal felpattannak, mihelyt meghallják a tanárt: „Akkor a jövő héten találkozunk." Megszokásból én is behajítom jegyzeteimet a táskámba. Lassan felállók, belebújok a kabátomba, s kimegyek az előadóból. A folyosón megcsókolom az évfolyamtársnőmet, aki küldeni fogja a jegyzeteit. Sok szerencsét kíván - szemében látom az együttérzést. Bár hazudtam neki, azért az együttérzésére igényt tartok. Végül is, mondom magamban, nem gyávaságból megyek el. Sőt, nagyon okosan döntöttem, kockázatos lenne V.-ben maradnom. Különben sem találtam meg a helyem itt. Ha maradok, soha nem mászom ki ebből az egészből. Egyetlen esélyem, ha most elmegyek. Itt már minden ellehetetlenült körülöttem. Még egy utolsó pillantást vetek a barátnőmre, majd elindulok a metró felé, mint egy átlagos napon.

24. fejezet

A kezdet 2007. április 24. Áprilishoz képest iszonyú meleg van Párizsban. Pánikszerűen csomagoltam, s ott felejtettem a nyári ruháimat. Fütyülök rá. Meleg van, és elértem, amit akartam, eljöttem V.-ből. Na persze a helyzetem cseppet sem rózsás, úgy, ahogy sejtettem. Munkát kell szereznem, majd lakást. Két hetet adtam magamnak, hogy találjak valamilyen melót, mindegy, milyet. Ha nem sikerül, visszamegyek V.-be, nem élek tovább vissza Sandra vendégszeretetével (Sandra anyám barátnője). Persze a puszta gondolatra is kiráz a hideg, hogy vissza kell mennem V.-be, így teljes erőbedobással látok neki az álláskeresésnek. Egy hete talpalok. Életrajzzal felfegyverkezve járom az éttermeket, böngészem a hirdetéseket, hogy a lehető leggyorsabban találjak valamit, s meg se fordulhasson újra a fejemben a rémséges megoldás. Mostanig erős voltam, éltetett a remény, hogy itt Párizsban, száműzetésem helyén senki sem ismer

mint prostituáltat, és újra nulláról indulhatok, tiszta lappal kezdhetem az életemet. Egyelőre nagyon jól kijövünk anyám barátnőjével, Sandrával. Tárt karokkal fogadott, örült, hogy legalább egy ideig nincs egyedül. Valamikor nagyon jó barátnők voltak anyámmal, boldog, hogy megismerhette a lányát. Ötven körül járhat, és nem lehetett könnyű élete, ott a nyoma az arcán. Könyvelőként dolgozik egy elektromos háztartási gépeket forgalmazó cégnél, és utálja a munkáját. Kora reggel kezd, és este hullafáradtan ér haza, tökéletesen kimerítik a kollégái, s a számhegyek, amikkel nap mint nap meg kell küzdenie. Ennek ellenére szépnek látom, különösen esténként, mikor otthon kontyba tűzi szőkére festett haját. Csendesen él, mindene megvan, de nem lehet gazdagnak mondani. A lakásban sincs semmi luxus, a bútorokat nagyrészt használtan vette, de nagyon otthonos a meleg színű takaróktól, párnáktól. Gyakran vacsorázunk együtt, s még az álláskeresésben is segít: megfogalmazza helyettem a motivációs leveleket. Egy napon elmeséli, az egyetem elvégzése után évekig ő is ugyanúgy gályá-zott, mint én. Vajon neki sohasem jutott eszébe, hogy mennyivel könnyebben kereshetne pénzt prostitúcióval? Furcsa, de örülnék neki, legalább nem érezném magam annyira magányosnak. Jól érzem magam Sandránál, de hiányzik a függetlenség, a saját kis lakásom. Amíg nincs mun

kám, még keresnem se érdemes, semmilyen garanciát nem tudok felmutatni. Különben is elvem, hogy mindent a maga idejében, bár időm van a legkevesebb. Sandra kedvessége is arra ösztönöz, hogy ne maradjak túl sokáig. Jól tudom, hogy két ember kapcsolata gyorsabban romlik meg, mint gondolnák, ha az egyik a másikra van szorulva. Máris zavar, hogy rászorulok, nem akarom megvárni, míg terhesnek érzi a jelenlétemet. Újra szorongani kezdek. Egyedül vagyok Párizsban, messze a családomtól, a barátaimtól, minden támasz nélkül. Hamarosan döntenem kell: vagy elismerem a kudarcot, és visszamegyek V.-be, vagy gyorsan csinálok valamit itt Párizsban. Az utóbbit választom. A gondolattól is beteg vagyok, hogy hazamenjek V.-be. Voltam már rosszabb helyzetben is, még bírom egy darabig. Eddig még egy munkahelyről se hívtak vissza. Már egy hét eltelt, kezdek bepánikolni. Üres a zsebem, azt sem tudom, hogy a maradék pénzemből hogyan sikerül még egy hétig kihúznom. A múltam is üldöz. Joe egyfolytában zaklat. Naponta hagy üzenetet, könyörög, hogy menjek vissza V.-be, még vonatjegyet is hajlandó küldeni. Állítólag szeretne még egyszer látni, mielőtt meghal. Valószínűtlenül hatalmas összegeket kínál. Nagyon óvatos vagyok. Ha a mobilom nem írja ki a hívó számát, nem veszem fel. Be kell vallanom, már többször megkísértett a gondolat, hogy visz-szamegyek, annyira csábított a felkínált pénz.

Lassacskán megértem, hogy mindaddig nem tudok végérvényesen szakítani a múltammal, amíg nem beszélek róla valakinek. Esténként képtelen vagyok elaludni. Csak forgolódom az ágyban, s borzalmasabbnál borzalmasabb képek jelennek meg a szemem előtt. Gyakran sírva is fakadok, hogy most már mindörökre ezzel a tudattal, ezekkel az emlékekkel kell élnem. Beszélni kellene, de kinek? Böngészem a diákprostitúcióval foglalkozó oldalakat, de a kérdéseimre nem találok választ. Sőt, az ide írogató lányok közül többen még engem szidnak, mikor azt állítom, hogy a diákprostitúció igazi katasztrófaként van jelen az egyetemeken. Annyi marhaságot írnak, annyira nincs fogalmuk mindarról, amit átéltem, hogy többé nem látogatom ezeket az oldalakat. Innen biztosan nem remélhetek segítséget, hogy felszabaduljak a lelki nyomás alól. Egyetlen menedékem van: a tanulás, illetve az írás. A csendes estéken és álmatlan éjszakákon belefogok, hogy leírjam a történetemet és érzéseimet. Órákon keresztül írok gondolkodás nélkül. Lassacskán rájövök, hogy az írással kiűzöm magamból a borzalmakat, általa megszabadulok a szenvedéseimtől. Ahogy a Joe-tól kapott számítógép billentyűit verem, kezdem átlátni az életemet, s felragyog előttem egy fénysugár, a menekülés lehetősége. Mégsem leszek örökké kurva. Ugyanakkor sokat tanulok, még többet, mintha magam is ott lennék az előadásokon V.ben. Any

nyira bizonytalannak érzem a jövőmet, hogy nem szeretnék mindent elszúrni. Ezen a héten kaptam meg az első csomag jegyzetet. Hál' istennek, az évfolyamtársnőm nem feledkezett meg az ígéretéről. Nem adom fel a reményt: ha találok valami jobb munkát Párizsban, félre tudok tenni pénzt, és újra beiratkozom az egyetemre. Biztosan sikerülni fog. Dühödt elszánás munkál bennem: megtanultam, mi az, hogy nyomorogni, nem szeretném újra átélni. Néha elsírom magam, amikor nem értek valamit. Igaza volt az apámnak, soha nem csinálok semmit úgy, ahogy kell. Lehet: csinálom, ahogy tudom, azzal, amim van, a majdnem semmivel. Lehet engem hibáztatni vagy elítélni, de ami megtörtént, az megtörtént, úgysem lehet rajta változtatni. Mindig mindent a jövőmért tettem, prostituált is azért lettem, hogy tanulhassak. Igen, pálcát lehet törni fölöttem, de az a javamra szól, hogy soha nem adtam fel, nem ültem ölbe tett kézzel. Most nem csüggedhetek el, túl sok a dolgom. Sok mindennek kell még sikerülnie.

25. fejezet

gőség 2007. június 17. Borzasztó nehéz volt az utolsó hónap Párizsban. Két hét keresés után, a huszonnegyedik órában találtam magamnak munkát. Párizs belvárosában, egy elegáns étteremben lettem felszolgáló. Még mindig Sandránál lakom, nagyon fárasztó az ingázás a lakásom és a munkahelyem között, de legalább keresek. Minden időt kihasználok. A metróban olvasgatom a jegyzeteket, amiket indulás előtt a táskámba teszek. Erőt veszek magamon, mert állandóan lecsukódik a szemem. Nem állandó beosztásban dolgozom, van úgy, hogy késő éjjel végzek, amikor már az utolsó metró is elment. Először taxiba ültem. Nem volt más választásom, nem ismertem még a kollégáimat, nem kérhettem meg egyiküket sem, hogy nála alhas-sak. Amikor megláttam, mennyit mutat az óra, megfogadtam, hogy soha többet nem csábulok el. Nem pazarolhatom el, amit kerestem, a hazamenetelre.

Megint belekerültem az ördögi körbe: van munkám, de ha nem tudom az esti műszakot vállalni, hamar el fogom veszíteni. Állandóan a lakáshirdetéseket bújom, hátha találok valamit a közelben. Azt hittem, V.-nél nincs rosszabb, de Párizs maga a pokol - minden rettenetesen drága. Még egy cselédszobát se tudok bérelni annyiért, amenynyi nekem van. A társbérlet is jó lenne, de még több kauciót kell érte letenni, mint egy lakásért. Ráadásul feltételezem, hogy a tulaj azonnal kiteszi azt, aki nem tud időben fizetni: egyre többen keresnek lakást, nagy a kockázata, hogy valaki nem fizet. Eleinte Sandra mindig azt mondta: „hagyd, addig maradhatsz, ameddig akarsz, egyáltalán nem zavarsz". Mikor azonban látta, hogy nem lakhatom ilyen messze a munkahelyemtől, ő is segített, ahogy csak tudott. Minden ismerősét megkérdezte, nincse egy kiadó szobája. Semmi, még egy lyukat sem talált. Kedvessége lassan udvariasságba váltott át. Mikor látta, hogy sehogy se találok lakást, egyre hűvösebb lett - ez persze természetes. Már nem szoktunk együtt vacsorázni, csak ritkán szól hozzám. Mint előre látható volt, kezdek a terhére lenni. Nem tűi nagy a lakása, én meg mióta elfoglalom a nappaliját. Egy este, szokás szerint nagyon későn jövök haza a munkából. Teljesen kinyúltam, egy vágyam van: minél hamarabb lefeküdni. Sandra két barátnőjével beszélget egy pohár bor mellett a

nappaliban. Amikor megpillant, elhúzza a száját. Értem: jobban szeretné, ha nem lennék ott, és nyugodtan beszélgethetne tovább. Borzasztóan rosz-szul érzem magam, megpróbálom olyan kicsire összehúzni magam, amilyenre csak tudom, s indulok a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzam. Mire kijövök, már mindenki elment. - Hazamentek? - Persze. Itt úgyse beszélgethettünk volna tovább, hiszen szeretnél lefeküdni. Túl sokáig vettem igénybe a vendégszeretetét. Szó nélkül kihúzom a kanapét. És lefekszem. Tudom, hogy el kell mennem, mielőtt még Sandra kitenné a szűrömet. Az étteremben megkérdezem az egyik kolléganőmet, akinek, tudom, elég nagy lakása van, nem alhatnék-e nála. Jóban vagyunk, remélem, hogy nem utasít vissza. Gyűlölöm ezt a kiszolgáltatottságot. Nem maradok sokáig, éppen csak, amíg találok valami lakásmegoldást. Mosolyogva egyezik bele. Mindig így kezdődik. Mindenki azt mondja, örül, hogy nincs egyedül, de egy idő után rájönnek, hogy mégis zavarom őket. Ráadásul Párizsban a lakások általában kicsik, állandóan egymásba ütközünk. Tudom, hogy ez a megoldás is csak átmeneti, a lehető leghamarabb találnom kell valamit. Nem csak miatta, magam miatt is. Én sem bírom már, hogy állandóan függök valakitől.

Összepakolok, és még aznap este átköltözöm a kolléganőmhöz. Sandra meglepetten ölel meg, nem gondolta, hogy ilyen hamar döntök. Nagyon sajnál, talán kicsit hibáztatja is magát. De tudom, hogy ha már nem leszek ott, végre újra elnyúlhat a kanapéján, és kiélvezheti az egyedüllétet. Ez a nyomorúságos helyzet újra és újra előhozza legsötétebb gondolataimat. És ha hagynék mindent a fenébe? És ha elfogadnám Joe ajánlatát? Akkor vége lenne az állandó gürizésnek. Lelkem mélyén persze tudom, hogy ez a megoldás is csak átmeneti lenne. Az így szerzett pénz messziről nézve csábító, de közelről mocskos és veszélyes. Felhívom az évfolyamtársamat, aki a jegyzeteket küldi, hogy új címem van. Neki mindegy. Nem kérdez semmit. Nem baj, úgysem tudnék már újabb hazugságot kitalálni. Megszállottan tanul, és kezd pánikolni a vizsgák miatt. - Laura, ugye visszajössz vizsgázni? Lakhatsz nálam, ha akarod. Mondom, hogy persze, és megköszönöm ajánlatát, élni is fogok vele, mert a vizsgaidőszak alatt végképp nincs hova mennem. Megbeszélem a főnökömmel, hogy két hétig tizenkétórázom, s akkor elenged egy hét szabadságra, így előre ledolgozok öt napot, ez éppen elég lesz a vizsgákra. Anyámnak megírom, hogy hazamegyek, de egyben azt is, hogy nem lesz időm találkozni ve

lük. Biztos nagyon szomorú lesz, de egy kicsit büszke is, hogy a lánya most már ilyen felelősségteljes életet él. Elérkezik a vizsgaidőszak. Semmi másra nem vágyom, mint hogy lefeküdhessek, és aludjak, aludjak és aludjak. Persze nem lehet, éjjel-nappal tanulunk a barátnőmmel. Egymást bátorítjuk. Az emberi test sok mindent kibír, erőt ad a tudat, hogy nemsokára befejezem az első évet. Nagyon akarom, hogy sikerüljön; muszáj sikerülnie azok után, amiken ebben az évben keresztülmentem. Annyit tanultam, nem adhatom fel az utolsó pillanatban! Nem engedhetem meg magamnak. Ebbe az évbe mindent beleadtam, még a saját testemet is. Nem bukhatok meg. A vizsgák után megköszönöm a barátnőmnek, hogy befogadott, majd felszállok a párizsi vonatra. Nem kérdez semmit, nyilván úgy gondolja, hogy a magánéletem csak rám tartozik. Megint ezerrel dolgozom. Nem is gondolok a vizsgákra. Megtettem, ami tőlem telt, most várok. Néhány nappal később a számítógép előtt várom, hogy megjelenjenek a jegyeim. Két hete csak erre a napra gondolok. Beírom a kódomat, néhány perc múlva tudni fogom az eredményt. Reszketek, annyira stresszelek. És ha megbuktam? Ha nem fogadják el a beadott dolgozatomat? Annyira elfáradtam az év végére, annyira magam alatt voltam, hátha megérződött az írásomon...

Hirtelen megjelenik az eredmény. Sikerült! Jó eredménnyel végeztem. Elbőgöm magam örömömben. Végül is nem volt hiábavaló a rengeteg áldozat!

26. fejezet

Remény

2007. szeptember 5. Sikerültek a vizsgáim, és még mindig Párizsban élek. Tizenkilenc éves vagyok, s nemsokára kezdődik az új szemeszter. Egész nyáron dolgoztam az étteremben, s amit lehetett, félretettem. Azóta is a kolléganőmnél lakom, a vártnál sokkal jobban sült el a dolog. Neki is könnyebb, hogy beszállok a lakbérbe. Ez a társbérlet nem is emlékeztet arra az időre, amikor Manu vei laktam. A barátnőm is robotol, sokkal jobban megért tehát. Telefonon gyakran beszélek a szüleimmel - sokat javult a kapcsolatunk. Felnőttem - ez meglátszik a viselkedésemen is. Érzem, hogy mellettem állnak. Anyámat is, apámat is meglepte, hogy jó eredménnyel sikerült letenném a vizsgáimat, azóta tisztelnek. Nem értették, hogy miért mentem el V.-ből, s remélem, soha nem is fogják megérteni. Tudom, hogy fáj a szívük, amiért nem tudnak anyagilag támogatni, de nekem már az is sokat jelent, hogy bátorítanak. Ez a bizonyíték arra, amit

mindig tudtam: csináljak akármit, ők mellettem állnak. Azóta is keresek lakást. Nemsokára beiratkozom a második évre a párizsi egyetemre, muszáj, hogy nyugodt körülmények között tudjak tanulni. Soha nem akarok visszamenni V.-be. Ott meg lenne pecsételve a sorsom. Nem akarok visszaélni a kolléganőm jóindulatával. Az étterem felajánlott egy félállást, elfogadom. A fizetésem így már biztos, remélhetőleg minden könnyebb lesz ezután. De ez az egész keményebb dió, mint gondoltam. Hiába járok lakásról lakásra, látom, mégsem elég a garancia, amit nyújtani tudok. Bár van egy félállásom, a tulajdonosok inkább azokat választják, akik mögött valaki áll. Nekem nincs senkim. A szüleim, úgy látszik, nem keresnek eleget. Vicc nélkül. Továbbra is bizonytalan a jövőm. Hiába álmodozom, a társadalom mindig visszaránt a valóságba. Tanulni akarok, egyetemre járni, de az akadályok továbbra is ott tornyosulnak előttem. Találok vajon lakást? Tudok-e munka mellett tanulni? S főleg, elég erős vagyoke, hogy ne kezdjem újra a prostitúciót? A szexért kapott pénz annyira köny-nyen és gyorsan jön, jobb, ha nem is gondolok rá. Tudom, mit akarok, de azt is tudom, hogy ez nem mindig reális. Nagyra törő álmaim vannak, csak a lehetőségeim szűkösek.

Utószó

EVA CLOUET* Diákprostitúció az internet korában „Franciaországban körülbelül 40 000 diák kényszerül prostitúcióra, hogy tanulmányait folytathassa." A Sud-Étudiant diákszervezet képviselői hozták nyilvánosságra ezt az adatot, mikor 2006 tavaszán tiltakozó mozgalmat indítottak az „esélyegyenlőségi törvény" ellen, hogy felhívják a kormány figyelmét „az egyetemisták valós helyzetére". A hallgatói képviselet követeléseit azzal indokolja, hogy a diákok egy része nagyon nehéz anyagi körülmények között él (kevés és drága a bérbe vehető lakás, nem jönnek ki a pénzükből, nehéz összeegyeztetni a munkát és az egyetemi kötelezettségeket stb.), majd rámutat a kormány megoldási javaslatainak az ellentmondásosságára. A hírt 2006 őszén a média (elsősorban a sajtó és a televízió) is nyilvánosságra hozta, s így reflektorfénybe és új megvilágításba került a diákok létbizonytalansága. A választásokat megelőző kam* Eva Clouet huszonhárom éves, társadalompolitika szakos ötödéves szociológushallgató.

pányban hatalmas port vert fel ez a 40 000-es szám. Kíváncsiságot, döbbenetet, értetlenséget, felháborodást, kételkedést váltott ki, s vitákat provokált a közélet legkülönbözőbb fórumain. Társadalmunk hagyományosan elítéli a prostitúció minden formáját, s a prostituáltat* ma is mindenki „a társadalom peremén élő" személynek képzeli, akinek „helyzete annyira kilátástalan, hogy saját testét kell áruba bocsátania". A francia közvélemény számára a prostituált az utcasarkon álló**, férfiakat leszólító külföldi nő, ami egyáltalán nem fér össze a diákokról alkotott sztereotip képpel. Pedig, mint Laura esete is bizonyítja, hazánkban igenis létezik a diákprostitúció. Miként fordulhat elő, hogy Franciaországban, e világhatalomban, melynek oktatási rendszerét * A hagyománynak megfelelően prostituáltnak nevezünk minden nőt, férfit és transzvesztitát, aki térítés ellenében szexuális szolgáltatást nyújt. ** 2006 februárjában egy kérdőíves felmérésben a Nantes-i Egyetem 138 másodéves pszichológus- és orvostanhallgatóját megkérdezték, hogyan vélekedik a diák- és nem diák prostitúcióról. A felmérés eredménye azt mutatta, hogy a vizsgált személyek véleménye szerint Franciaországban a prostituált fiatal (a megkérdezettek 84,8%-a szerint) külföldi (82,6%) nő (97,8%), aki az utcán dolgozik (71,3%). Ez megfelel annak a médiában rendszeresen felbukkanó képnek, mely - a prostitúció elterjedéséről szólva - általában annak legszembetűnűbb formáját (üzletszerű kéjelgés közterületen) hangsúlyozza. Ezzel szemben az Orvosok Világszövetsége „prostitúcióval foglalkozó bizottságának" felmérése szerint (nantes-i tévé) Franciaországban csak a prostitúció 40%-a zajlik az utcán.

nemegyszer példaként említik - dacára annak, hogy sokszor és joggal bírálják -, diákok prostitúcióra kényszerülnek? Bár a jelenségről mindmáig nem készült komoly tanulmány, s tudományos felmérések híján a 40 000-es szám csak becsült érték, de Laura története, és az én hoszteszként alkalmazott diákokról írt dolgozatom rávilágít egy sor tényre, s közelebb hozhat a diákprostitúció nem egyszerű kérdésének a megértéséhez. 1. A DIÁKPROSTITÚCIÓ SOKSZÍNŰ VALÓSÁGA Ma annyiféle prostituáltról* beszélhetünk, ahány módja és helyszíne létezik a prostitúciónak. Ebben az összefüggésben az antropológus és politológus Janine MossuzLavau-ra hivatkoznék, aki szerint a helyzet annyira sokrétű, hogy ma már nem lehet általánosságban „prostitúcióról" beszélni, inkább „prostitúciókat" (többes számban) kell mondanunk.* A prostitúció különböző helyszínein (garzonlakásokban, bárokban, mulatókban, az interneten, a masszázsszalonokban, az autópályák környékén, az erdőkben, az autók* Meghatározott társadalmi rétegekhez tartozó egyének, mint pl. diákok, középosztálybeli fiatalok stb. * Janine Mossuz-Lavau és Marie-Élisabeth Handman: La Prostitution a Paris (A párizsi prostitúció), Paris, Éditions de la Martiniére, 2005,13. o.

ban) másokat találunk, mások a szabályok, mások a sajátosságok, a tarifák, a klientúra, a kényszerítő körülmények és a tétek. Ugyanígy a prostitúciót űző diákok sem egyformák. Vannak, akik kiállnak az utcára/ mások a kampuszban árulják magukat, megint mások hirdetéseket adnak fel, és otthon fogadják a kuncsaftokat. Vannak, akik „hoszteszbárokban", masszázsszalonokban dolgoznak, vagy éppen, Laurához hasonlóan, az internetet választják, és ott kínálják fel szexuális szolgálataikat. Mindebből következik, hogy a diákprostitúciót nem szemlélhetjük homogén jelenségként, számos formája és szokása van. A korszerű kommunikációs eszközök, így a 80-as években a Minitel, napjainkban pedig az internet és a mobiltelefon elterjedése következtében a „profi" prostitúcióval szemben előtérbe került az „amatőr" és „alkalmi" prostitúció, melynek jelentős szelete a diákprostitúció. Ez utóbbi számtalan válfaja közül a jelen utószó elsősorban azzal foglalkozik, melyet Laura is művelt, vagyis az önkéntes, szabadon választott prostitúcióval, melyet alkalmilag, egyedül művelnek, futtató és strici nélkül, felhasználva az internet lehetőségeit. * Erről egy diáklány, Sélénia írásában olvashatunk, aki egy évig volt utcai prostituált Toulouse-ban. In E. Philippe: Étudiante, mais je suis prostituée (Egyetemista vagyok, de prostituált), Esprit Femme (folyóirat), 2007. február, 21. sz., 56-57. o.

2.

AZ

INTERNET ÉS AZ EGYETEMISTA „ESZKORTGÖRL"

A 80-as években a Minitel „Rózsaszín üzenetei", ma pedig az internet óriási könnyebbséget jelent mind a kuncsaftoknak (kereslet), mind pedig a prostitúciót választóknak (kínálat). A kínálat rendkívül széles és naprakész, bármikor bárkinek a rendelkezésére áll, olcsó, diszkréten és nyugodtan meg lehet beszélni a találkákat, „megnyugtató és kényelmes névtelenséget"* biztosít. Ráadásul az internet jelentősen megnehezíti a rendőrség munkáját: „Az interneten dolgozó prostituáltak nem kockáztatnak sokat, hiszen nem jelentenek elsődleges célpontot a rendőrség számára."** Éppen ezért sok, korábban az utcán dolgozó prostituált, valamint diák választja ezt a lehetőséget, s kezd dolgozni a saját szakállára. A neten a fizető szexuális szolgáltatások között a legtöbb az „eszkortmunka". Eredetileg a vendég kísérgetését jelentette; a kísérők általában férfiaknak nyújtanak társaságot esti programjaikon, színházba, étterembe mennek velük... A szexuális * Pascal Lardellier: Le Coeur Net - Celibat ct amoiir sur le Web (Szív-net - Cölibátus és szerelem a weben), Paris, Berlin, 2004, 65. o. * Az idézeteket Yann Reuzeau (szerző és rendező) a Les Débutantes - Prostituées en quelques dics (Kezdők Prostitúció néhány kattintással) c. darabjához írt bevezető jegyzeteiből vettük. A darabot 2006. november és 2007. február között játszotta a párizsi Manufacture des Abbesses színház.

kapcsolat tulajdonképpen nem része a szolgáltatásnak, nincs is benne a szerződésben, a kliens és kísérője magánügyének számít. Ez a kétértelműség a bizonyíték, hogy a kísérő gyakran sajátos igényeket kielégítő „luxusprostituált". „Bájosnak, szépnek és finomnak kell lennie, ugyanakkor műveltnek és intelligensnek is, hiszen a kliens általában jómódú és igényes."* Újabban azonban esz-kortgörlnek neveznek minden prostituáltat, aki az interneten kínálja szolgáltatásait, bármilyen „szintet" képvisel is. Ma tehát az „eszkort" szó sok mindenkit takar: korábbi utcalányt, zsúfolt határidőnaplóval rendelkező profit, stricik által kihasznált külföldit,** * Christelle Schaff: Prostitution en Francé: l'enquete (A prostitúció Franciaországban: a vizsgálat), Éditions de la La-gune, 2007, 50. o. ** Természetesen nem minden, az interneten hirdető prostituált önálló: sokan dolgoznak „ügynökségeknek", mások futtatójuk nyomásának engedve elvállalják a „turnézást", és így egy hálózat rabszolgájává válnak. A „turnézó prostituált-kifejezés mindig egy futtatónak dolgozó prosti-tuáltat/eszkortot takar. A futtató hosszabbrövidebb időre szobát vesz ki a lánynak valamelyik nyugati nagyváros szállodájában, hogy ott fogadja a kuncsaftokat (nemegyszer naponta tízet is), majd egy másik városba viszi. A lányokat (általában a keleti országok helyi ügynökségei) az interneten toborozzák, s ugyancsak ott hirdetik meg. A „turnézó" kifejezés azt jelenti, hogy a prostituált körbejárja Nyugat-Európa nagyvárosait. 2000 májusában megalakult az emberkereskedelem elleni küzdelem központi hivatalának (OCRETH) kiegészítő irodája azzal a céllal, hogy a technikai újdonságokhoz kapcsolódó bűnözés

vagy alkalomszerűen dolgozó „éjszakai pillangót"*. Az eszkortlányok akár profik, akár amatőrök, mint Laura, általában a „fizetett randevúk" vagy a „felnőtt randevúk" címet viselő speciális weblapokon adnak fel hirdetéseket, illetve azokon kommunikálnak. A hirdetések tartalmazzák a felajánlott szolgáltatások pontos részleteit: az esz-kortgörl méreteit, korát, a megyét, ahol dolgozik, az időpontokat, amikor ráér, a tarifáját. Ezenkívül néha rövid ismertető szöveget is olvashatunk arról, hogy milyen szolgáltatásokra hajlandó, s mi számára a tabu**. Sok eszkortgörlnek van saját honlapja vagy1 -lógja***. Ezek a személyes oldalak az esetleges egye-

ellen harcoljon. Az informatikai és kommunikációs technológiához kapcsolódó bűnözés elleni harc központi irodájának (OCLCTIC) feladatkörébe tartoznak a fiatalkorúakkal, valamint a lányok futtatásával kapcsolatos bűncselekmények. * Matthieu Franchon és Andreas Bitesnich: Salariées le jour, escort girls la nuit (Nappal alkalmazott, éjszaka örömlány), Choc (hetilap), 2007. június 28., 87. sz., 26-33. ** Az eszkortmunka zsargonjában „tabunak" nevezik azokat a szexuális szolgáltatásokat, amelyekre az eszkort nem hajlandó. A „tabu nélkül" kifejezés azt jelenti, hogy az eszkort mindenre kapható. *** Blog: olyan mindenki számára hozzáférhetű személyes weboldal, melyen feljegyzések találhatók időrendben. Napló vagy hajónapló mintájára újabb és újabb bejegyzéssel (cikkel) toldható meg. A blogger (a blog tulajdonosa) multimédiás elemekkel és kereszthivatkozásokkal tűzdeli meg a szöveget, melyhez az olvasó általában hozzáfűzheti megjegyzéseit.

di grafikai megoldások dacára nagyon hasonlítanak egymáshoz: egy felugró ablak figyelmeztet, hogy az oldalon csak nagykorúak böngészhetnek. Ezután az eszkortgörl általában egy saját maga által fogalmazott szövegben mutatkozik be. Az itt hirdetők egy része megelégszik külsejének leírásával, mások megjelölik érdeklődési területüket is, családi állapotukat, s gyakran az okot is, hogy miért vállalkoznak prostitúcióra. Az oldalon az eszkortnak arra is lehetősége nyílik, hogy a találkával és a kuncsafttal kapcsolatos elvárásait is közölje (a találka körülményei, favorizált szexuális aktusok vagy játékok, férfitípus...). Külön rubrikába kerülnek a kínált szolgáltatások. Általában itt találjuk a listát, hogy az eszkort mire hajlandó, és mire nem, a tarifákat (egy órára, egy estére vagy éjszakára), hogy mikor tud rendelkezésre állni („munkaidő"); végül a kapcsolatfelvétel módját, ahol feltünteti e-mail címét és/vagy mobilszámát. Gyakran fotógaléria illusztrálja a blogot, ahol a lányról a legkülönbözőbb pózokban és megvilágításban láthatunk képeket. Az „amatőr" eszkortok nagyon ritkán tesznek fel olyan fotókat, melyen az arcuk is látszana, vagy felismerhető lenne. Ezekről a lányokról a környezetük általában nem tudja, hogy prostitúcióval keresnek pénzt, gyakran más foglalkozásuk is van, így valódi kilétüket titokban akarják tartani. Gyakran dolgoznak vagy tanulnak, s eszkortmunkát csak alkalmanként (havonta egyszer-kétszer) vállalnak.

A prostitúció „alkalmi munkásai" között találunk titkárnőt, háziasszonyt, ügyvédet, munkanélkülit és egyetemistát; közös bennük, hogy nem a prostitúció a főfoglalkozásuk. Éppen ezért legtöbbször függetlenek (futtató nélkül, saját zsebre dolgoznak), s bár anyagi gondokkal küzdenek, mégis szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy jövedelmüket prostitúcióval egészítik ki. Malika Nor* írja, hogy a független és alkalmi szexmunkásokról nem tudnak a szociális szervezetek (ezzel magyarázható, hogy egyetlen állami vagy civil szervezetnek sincsenek pontos adatai a diákprostitúcióról). A szerző hozzáteszi még, hogy ezt a fajta „önkéntes prostitúciót vagy azért választják, mert luxuskörülményekre, nagy jövedelemre vágynak, vagy pedig a megélhetéshez szükséges pénzt akarják így előteremteni". Az internet kétségtelenül nagyon megkönnyíti a prostituálódást, azt, hogy valaki effajta kettős életet éljen. Yann Reuzeau elemzése szerint „napjainkban a prostituáltak legnagyobb része az interneten kezdi a szakmát. E nélkül a pusztán virtuálisnak gondolt, ám nagyon is valós lehetőség nélkül sokan nem is jutnának ide [...], mivel az internet újdonsága, hogy mindenki kipróbálhatja ezt a munkát. Elég egy egyszerű internetes kapcsolattal rendelkező számítógép, két-három fény* Malika Nor: In Prostitution (A prostitúció), Paris, Le Cavalier Bleu, 2001, 54. o.

kép, egy bő negyedóra, és máris eszkortlánnyá válhat bárki."* Egyébként, ha Laura történetére gondolunk, ő például a világhálón szörfölve gyorsan és könnyen bukkant rá a szexhirdetésekre. Pénzre volt szüksége, kíváncsi is volt, s így a számítógép mögött tökéletes biztonságban tudva magát, hamar megtalálta az interneten „a megoldást: kényelmet, mégpedig gyorsan..." Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy a prostituáltak között diákokat is találunk. Tudjuk azonban, hogy ez a réteg messze nem gazdag, és sokan dolgoznak közülük az egyetem mellett**. Azok a munkák, melyek időben összeegyeztethetők az egyetemi kötelezettségekkel, általában nem jövedelmezőek, sőt eléggé alulfizetettek. Mindezt figyelembe véve nincs mit csodálkozni azon, hogy „egy létbizonytalanságban élő fiatal számára óriási kísértést jelent, amikor megtudja, mekkora összegeket lehet keresni ezzel a munkával"***.

* Legutolsó darabja egyébként éppen erről az önkéntes és amatőr prostitúcióról szól. Hősnő je, Marion, a 19 éves medika, alkalmanként prostitúciót vállal az interneten keresztül, hogy fedezni tudja tanulmányai költségeit. Yann Reuzeau: Les Débutantes - Prostituées en quelques clics (Kezdők - Prostitúció néhány kattintással). A darabot 2006. november és 2007. február között játszotta a párizsi Manufacture des Abbesses színház. ** Az OVE (Observatoire de la Vie Étudiante) szerint Franciaországban a diákok 47%-a rendszeresen dolgozik az egyetem vagy főiskola mellett, ebből 15% átlagosan fél évet minimum napi három-négy órában. *** Christelle Schaff, i. m. 140. o.

3. KIK

VÁLLALNAK AZ INTERNETEN

PROSTITÚCIÓT?

Nehéz egyértelműen meghatározni azt a diáktípust, aki az interneten prostituálódik. Az első szembeszökő megállapítás: a hirdetések zömét fiatal lányok adják fel. Egyébként, ha az utóbbi években erről a témáról megjelent újságcikkeket olvassuk, azokban sem esik szó róla, hogy fiúk is lennének a prostituáltak között. Általános megítélés, hogy a prostitúció „női munka", ergo a diákprostitúció csak a diáklányokat érinti. Tény, hogy a hirdetések feladói között nincsenek férfiak, ez azonban még nem jelenti azt, hogy a diákprostitúció kizárólag a lányokra korlátozódik.* Nem kellene ebből azt a következtetést levonni, hogy a prostitúció csak nők számára van fenntartva, inkább a két nem között meglévő különbségekre

* Tanulmányomhoz anyagot gyűjtve találkoztam egy egyetemista fiúval, aki két évig az utcán „dolgozott", de újabban az interneten keresi a kuncsaftokat, mivel az „kevésbé kockázatos, mint az utca". Nem ad fel hirdetéseket, nincs saját blogja, de rendszeresen látogatja a „meleg" levelezőoldalakat. Szerinte azért kevesebb a férfi (jelen esetben a diák) a fizetett szexuális szolgáltatók között, mert a kínálat/kereslet így alakítja. Az „ingyenes" heteroszexuális kapcsolatra férfiak körében nagyobb a kereslet, mint a kínálat, ezt hivatott „enyhíteni" a női prostitúció. Mind a kereslet, mind a kínálat kisebb azonban az „ingyenes" férfi homoszexuális kapcsolatokra. Ebből következően sokkal kevesebb a férfi prostituált, mint a nő , az igények nagy része „ingyenesen" ki van elégítve.

kellene odafigyelni. A prostitúcióban a nők általában a kínálati oldalon jelennek meg, míg a férfiak többnyire a keresletet képviselik, de ez csupán a kapcsolatok egyenlőtlenségéből következik. A hagyományos rendszerben a - társadalmilag meghatározott - női szexualitást a férfiak természetesnek mondott, ám valójában ugyancsak társadalmilag determinált ösztönei irányítják. Ha felismerjük, hogy a hagyományos szerepek szerint a férfiak uralkodnak a nőkön, nyilvánvalóvá válik, miért gondolják a diákprostituáltakat kizárólag lányoknak. Azt állítják, hogy a legtöbb diákprostituált a lányok közül kerül ki. A témában összegyűjtött sajtóanyag tanúsága szerint ezek a lányok kizárólag a pénzszűke miatt választják a prostitúciót, és mert a tanulmányaik mellett nem tudnak rendesen fizető munkát vállalni. A média a prostituá-lódás lehetséges magyarázatai közül az érintettek anyagi nehézségeit emeli ki, s a megélhetés költségeinek folyamatos emelkedésére hivatkozik. Laura például valóban ezért választotta a prostitúciót. Mint az állami egyetemeken tanuló diákok legtöbbje, Laura is átlagos családból származik, és életszínvonalát egyértelműen a családi körülmények határozzák meg. A hivatalos normák szerint Laura családja nem szenved semmiben se hiányt, hiszen mindkét szülő teljes munkaidőben dolgozik, és elégségesnek ítélt jövedelmet kap, amiből az egész család meg tud élni. A valóságban azon

ban a két minimálbérből élő „átlagos" családnak meg kell tanulnia meghúzni a nadrágszíjat, hogy valahogy megéljen. Mindezek ellenére a diákprostitúciót csak részben magyarázza a társadalmi hovatartozás*, és az abból következő gazdasági nehézségek. Hiszen nem minden nyomorgó diák prostituálódik! És nem minden eszkortmunkát vállaló egyetemista él rossz anyagi körülmények között.** Ebben az összefüggésben további árnyalásra szorul a teste áruba bocsátására kényszerülő „szegény diák" alakja.

4. MILYEN

OKOKBÓL VÁLASZTJÁK A DIÁKOK

A PROSTITÚCIÓT?

Kutatásaim eredményei szerint a prostitúció általában a diákok előéletében bekövetkezett kisebb-nagyobb törésekből eredeztethető. Mindenkit más-más körülmények és okok késztetnek arra, hogy ezt a megoldást válassza, s ebből következően rendkívül sokszínű a diákprostitúció palettája.

* A diákok jövedelmének 44,6%-a a szülőktől vagy más családtagoktól származik (CREDOC-adat, 1992) - Olivier Galland és Marco Oberti: Les Étudiants (Diákok), Paris, La Découverte, 1996, 67. o. ** Tanulmányom írása során két, eszkortmunkát vállaló diáklánnyal is találkoztam, akik nem elsősorban a pénz miatt lettek prostituáltak. Mindkettőjüket eltartják (mégpedig minden nehézség nélkül) a szüleik.

Vannak, akik - Laurához hasonlóan - kizárólag praktikus okokból választják a prostitúciót: pénzre van szükségük a tanuláshoz. Másokat a „dolog tiltott volta" vonz, lázadnak a hagyományos családi értékrend ellen. Megint mások bosszút akarnak állni a férfiakon, akikkel addig ingyen feküdtek le. A sokféleséget szem előtt tartva, háromféle törésvonalat különböztethetünk meg: szakítást a család társadalmi és anyagi helyzetével; szakítást a család erkölcsi értékrendjével, illetve az érzelmi alapon álló ingyenes kapcsolatokkal. Világos, hogy e kategóriák nem különülnek határozottan el egymástól, és sok diáklány választásában két vagy három szempont is közrejátszik. A) KITÖRÉS A CSALÁD ANYAGI ÉS SZOCIÁLIS

- A DIÁKOK MINDENRE KÉPESEK A SIKER ÉRDEKÉBEN A diákok sokszor a prostitúciót választják, hogy kifizethessék a tandíjat, a lakbért, vagy biztosíthassák megélhetésüket. Az okok közül feltétlenül ki kell emelnünk a diákpopuláció elszegényedését. Az OVE (Observatoire de la Vie Étudiante - Diákélet Kutatóintézet) tanácsának elnöke, Guillaume Houzel ezt nyilatkozta: „Jó néhány éve tapasztaljuk, hogy az egyetemistáknak egyre mélyebben kell benyúlniuk a pénztárcájukba. Az ingatlanárak HELYZETÉBŐL

emelkedésével párhuzamosan megnőttek a lakhatási költségeik, ezt azonban nem követték az ösztöndíjak.* A diákok gazdasági létbizonytalanságáról készült Dauriacjelentés** szerint a felsőoktatásban részt vevő diákok közül 100 000 a szegénységi küszöb alatt él, átlagosan havi 650 euróból. Az OVE becslése szerint 45 000 diák kifejezetten nyomorog, 225 000 pedig csak nagy nehézségek árán tudja kifizetni a tandíjat.*** A jelentés felhívja a figyelmet arra, hogy a diákoknak az a rétege szegényedik el, akiknek továbbtanulását a szülők nem tudják, vagy nem akarják anyagilag támogatni, s így egyedül kell boldogulniuk, vagyis a tanulás mellett el is kell tartaniuk magukat. A Laurához hasonlóan az alsó középosztályból származó diákeszkortok az egyetemi * Jean-Marc Philibert: La prostitution gagne les bancs de la fac (A prostitúció meghódítja az egyetemet), Le Figaro, 2006. október 30.,ll.o. ** Jean-Francois Dauriac először a créteil-i (1992-2001), majd a versailles-i (2004-ig) egyetem diáksegélyzőjének (Crous) volt az igazgatója. 2000-ben Claude Aliégre közoktatási miniszter megbízza J.-F. Dauriacot, hogy a bevezetésre kerülő szociális támogatási tervezet tükrében mérje fel a diákok gazdasági helyzetét Franciaországban. Note de synthése du rapport au ministre de l 'Éducation nationale, de la Recherche et de la Technologie sur la mise en oeuvre du plan social étudiant (A közoktatási miniszter számára készült jelentés összefoglalója a szociális támogatási terv bevezetéséről), Paris, 2000. *** Jean-Marc Philibert, i. m. - Franciaországban pillanatnyilag 2 200 000 diák tanul a felsőoktatásban. \

évek alatt általában szociális és anyagi gondokkal küzdenek, s így nemegyszer komolyan veszélybe kerül tanulmányaik folytatása, pedig éppen számukra lenne a legfontosabb a diploma megszerzése. A tanulás az egyetlen lehetőségük, hogy megvalósíthassák álmaikat, hogy „legyenek valakik", hogy szüleiknél jobban, kényelmesebben élhessenek. A továbbtanulás feltételeinek megteremtéséhez azonban sem a diákoknak, sem szüleiknek nincs elég pénzük, s így válik a prostitúció az „álmok megvalósításának" egyik lehetséges útjává. Számos szerző* egyetért abban, hogy a diákok anyagi tekintetben nem egyenlő eséllyel tanulhatnak tovább, és a jó körülmények között élő családokból származó fiatalok olyan gazdasági előnyökkel rendelkeznek, melyeket kevésbé szerencsés társaik soha nem hozhat* Néhány példa: Pierre Bourdieu és Jean-Claude Passeron: Les Héritiers: les étudiants de la culture (Az örökösök: a kultúra tanulói), Paris, Éditions de Minuit, 1989; Ray-mond Boudon: L'Inégalité des chances - La mobilité social dans les sociétés industrielles (Esélyegyenlőtlenség - Társadalmi mobilitás az ipari társadalmakban), Paris, Armand Colin, 1979; Francois Dubet: Les étudiants (Diákok), in F. Dubet et al, Universités et Villes (Városok és egyetemek), Paris, L'Harmattan, 1994; Stéphane Beaud: 80% au bac... et aprés? (Mi lesz a 80%-os érettségi után?), Paris, La Dé-couverte, 2003; M. Euriat et C. Thelot: Le recrutement social de Vélite scolaire en Francé (A franciaországi iskolai elit társadalmi összetétele), Revue francaise de sociologie, XXXVI-3,1995. július-szeptember, 403-438. o.

nak be; nincs tehát esélyegyenlőség a felsőoktatásban. Ennek tudatában az állam bevezetett egy sor intézkedést egyes fiatalok anyagi támogatására (szociális ösztöndíj, tanulmányi ösztöndíj, lakhatási támogatás stb.), hogy megteremtse számukra „a társadalmi felemelkedés alapvető feltételeit"*. A rendszer azonban nem hibátlan (emlékezzünk, hogy Laura sem jogosult ösztöndíjra), és csak részben fedezi a diákok kiadásait. Az utóbbi öt évben 23 százalékkal nőttek a kötelező kiadások (tandíj, tébé, lakbér, menza stb.), miközben az egyetemi ösztöndíjakat és a lakhatási támogatást mindössze 10 százalékkal emelték. A diákok nem elenyésző hányadának dolgoznia kell tehát a tanulás mellett. 2003-ban a francia diákok 45,5 százaléka vállalt munkát az egyetem alatt (a nyári munkán kívül**). Laura történetében olvashatjuk, hogy a heti húsz órája mellett tizenötöt dolgozik egy telemarketinges cégnél, s mivel még * 2006-ban 2,2 millió diákra 6 milliárd euró támogatás jutott. Forrás: Laurent Wauquiez: Les aides aux étudiants: comment relancer l'ascenseur social? (Diáktámogatások -Hogyan segítsük a társadalmi felemelkedést?, Paris, 2006. ** Claude Grignon (az OVE tudományos bizottságának elnöke): Les étudiants en difficulté: Pauvreté et précarité (Nehéz körülmények között élő diákok - szegénység és létbizonytalanság) - Rapport au ministre de la Jeunesse, de l'Éducation nationale et de la Recherche (Jelentés az ifjúsági, közoktatási és tudományügyi miniszternek), Paris, 2003.

tanulnia is kell, nyilvánvaló, hogy hátrányban van a többiekkel szemben. Folyton fáradt, s voltaképp az egészségét teszi kockára. Az OVE által végzett kutatások is igazolták ezeket a tényeket, s az intézet nyilvánosságra hozta, hogy „a tanulás melletti munka növeli a bukás vagy a kimaradás kockázatát"*. Az egyetemi követelményeik teljesítésére ugyanis a „diákmunka" mellett gyakran nem marad elég idő. Az OVE szerint egyébként ebben az összefüggésben kell vizsgálni a diákszegénység fogalmát is. A rosszabb szociális körülmények között élő diákok számára a prostitúció lehetővé teszi, hogy jobb anyagi feltételek mellett tanulhassanak. Lehetővé teszi, hogy ki tudják fizetni a lakbért, meg tudják venni az ennivalót, miközben marad idejük a tanulásra, s nagyobb eséllyel tehetik le jó eredménnyel a vizsgáikat. Bármennyire logikusnak tűnik is ez a stratégia, fel kell tennünk a kérdést, mekkora árat kell fizetniük az alsó középosztályból származó diákoknak a továbbtanulásért és a diploma megszerzéséért. Közel sincs mindenkinek azonos esélye a társadalmi felemelkedésre és a diploma megszerzésére. Claude Grignon, i. m.

B)

SZAKÍTÁS

A CSALÁD ERKÖLCSI ÉRTÉKRENDJÉVEL

-

A BÉKLYÓKTÓL SZABADULNI AKARÓ DIÁKOK A prostituálódó diáklányok közül többen nem elsősorban pénzszűke miatt választják ezt az utat, egyszerűen csak szakítani akarnak a család hagyományos erkölcsrendszerével, s kipróbálni mindazt, ami korábban meg volt tiltva nekik. Napjainkban, még ha nem is teljesen „liberalizált" a szexualitás, hiszen mint minden szociális kapcsolat, ez is a nemek, az osztályok, a generációk közötti kapcsolat és a kultúra függvénye, mégis egyre kevesebb és kevesebb szabály korlátozza.* Ezzel kapcsolatban Mi-chel Bozon hangsúlyozza , hogy 1960 és 2000 között mekkora változáson mentek át a generációs kapcsolatok: „a szülők nemzedéke mára lemondott arról, hogy erkölcsi tilalomfákat állítson a fiatalok elé"**. Általánosan elfogadottá vált, hogy a fiatalok „élik a maguk életét", s a szülők nem szólnak bele a magánéletükbe, és nem korlátozzák önállóságukat. A szülők tehát * Thomas Laqueur: La Fabrique du sexe - Essai sur le corps et le génre en Occident (Szexgyár - Tanulmány a testről és a nemekről), Paris, Gallimard, 1992. ** A szülők azért ügyelnek gyermekük szexuális életére, elsősorban azonbna a nemi úton terjedő fertő ző betegségek és a nem kívánt terhesség elkerülése érdekében. -Michel Bozon: Sociologie de la sexualité (A nemiség szociológiája), Paris, Armand Colin, 2005, 54. o.

elfogadják, hogy a fiatalok - akár a családi fedél alatt is - aktív szerelmi életet éljenek. Természetesen ezek a megállapítások nem vonatkoznak minden családra. Vannak, amelyek megőrizték a hagyományos - a vallási erkölcsrendszeren alapuló - értékrendet, s fokozottan ellenőrzik gyermekük szexuális életét. E konzervatív családokban a fiatalok a rokonok - általában a nagyobb testvérek - tudtával és ellenőrzésével kezdik meg szexuális életüket. A szülők rögzítik a szabályokat, hogy gyermekeik - elsősorban a lányok - hogyan és mikor élhetik nagykorú életüket.* A gyerekek, elsősorban a serdülők csak engedéllyel mehetnek el barátaikhoz és szórakozni. A szexuális élet tabu marad, amiről a családban csak nagyon ritkán beszélnek. Az ilyen családokban felnőtt diáklányok gyakran a családi erkölcsi értékrend béklyóiból akarnak kiszabadulni a prostitúciót választva. Elhatárolódnak a szülők által képviselt erkölcsi normáktól, és így valósítják meg vágyukat, hogy végre önállóak legyenek. Maguk szeretnék irányítani életüket - elsősorban szerelmi életüket -, és megteremteni identitásukat. * Michel Bozon, i. m., 16. o.

c) SZAKÍTÁS

A SZERELEMMEL ÉS A FÉRFL/NŐ KAPCSOLATTAL

-CSALÓDOTT

ÉS KIÁBRÁNDULT DIÁKOK

Néhány, eszkortmunkát választó diáklány számára a prostitúció az érzelmi és szexuális űrt hivatott kitölteni. Ezek a fiatal nők többnyire csalódtak előző kapcsolatukban, és úgy érzik, hogy nem értékelték őket eléggé. „Ingyen" adták oda magukat valakinek, akiben csalódniuk kellett, nem találtak kölcsönös megbecsülésre és hálára. Úgy érzik, hogy becsapták, kihasználták őket, hiszen a kapcsolatból hiányzott a tisztelet és az elismerés. Ezek a lányok nem akarnak lemondani a szexuális életről, sőt, javítani szeretnének rajta új praktikákat elsajátítva, és új tapasztalatokat szerezve. Ebben az összefüggésben új értelmet nyer, hogy miért a prostitúciót választják. A szexuális kapcsolatban a pénz egyértelműsíti a helyzetet. A diákeszkortok pontosan tudják, hogy fizetett randevúra „szerződtek", és hiábavaló volna bármiféle folytatásban reménykedni, így a pillanatra tudnak koncentrálni, megszerezhetik a szexuális örömöket anélkül, hogy a jövővel kellene törődniük.

5. MIT

GONDOLJUNK?

Bármilyen indítékból és okból választják is a diáklányok a prostitúciót, semmiképpen se hunyhatunk szemet e fölött a gyakorlat fölött, és nem tarthatjuk ártalmatlan cselekedetnek. Ezt bizonyítja Laura szerencsétlen története is. Ha maguk döntenek is, mint minden döntés, ez is csak a körülmények ismeretében értelmezhető. Senki sem lesz prostituált véletlenségből. A pénzhiány, a szökés vágya, a szerelmi csalódások önmagukban még nem magyarázzák meg, hogy miért prostituálódik egy diák. „A fiatalok prostituálódásának kockázatáról"* szóló tanulmány szerint szükség van egyfajta „táptalajra", amelyen az egyén személyes és szociális előtörténetéhez kapcsolódó diszfunkciók „kicsírázhatnak", és a fiatalt a prostitúcióba taszítják. A vizsgálat kimutatta, hogy a legkülönbözőbb öngerjesztő diszfunkciókról lehet szó. Van, aki élete korábbi szakaszában valamilyen súlyos * Egy francia egyesület által készített tanulmány, mely nem kizárólag a diákokról, hanem azokról a 18-25 éves fiatalokról készült, akik a szociális intézmények látókörébe kerültek anyagi vagy szociális helyzetük miatt. ANRS -Service Insertion Jeunes - Association Nationale de Ré-adaptation Sociale (Országos Rehabilitációs és Szociális Egyesület - Fiatalok Beilleszkedése), Le risque prostitution-nel chez les jeunes de 38-25 ans (A 18-25 éves fiatalok prostituálódásának kockázata - feltáró tanulmány), Paris, 1995.

(fizikai, lelki vagy szexuális) erőszakot szenvedett el, mások identitászavarral küzdenek, és nem tudnak, vagy nem akarnak hasonulni a szülői modellhez, megint mások szociálisan elszigetelődtek, lelkileg labilisak, a családjuk kitagadta őket, vagy egészen torz elképzelést alakítottak ki a sikerről, esetleg valamilyen módon belekerültek a hálózatba, s ott ismerkedtek meg a prostitúcióval. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy soha nem egyetlen tényező vagy esemény következtében választja valaki a prostitúciót, mindig több, többé-kevésbé meghatározó személyes vagy szociális konfliktus együttes hatásával kell számolnunk. Paradox módon többeknek alternatívát jelent a prostitúció, s így igazolva látják tettüket és választásukat. A diákok ebből a szempontból sajátos helyzetben vannak, hiszen prostituálódásuk mindig életük egy bizonyos szakaszában, meghatározott körülmények hatására következik be. Bár látszólag ennek segítségével oldják meg „nehéz" helyzetüket, a prostitúció soha nem marad következmények nélkül. Napjainkig még egyetlen tanulmány sem foglalkozott azzal, hogy a továbbiakban miképpen alakul ezeknek a diákoknak az élete, s hogy milyen hosszú távú - egyéni és társadalmi - következményekkel járt számukra a prostitúció.

6. Mi

A MEGOLDÁS?

Mindig társadalmi feszültségre, lappangó bajra utal, ha valahol a prostitúció a problémák megoldásaként jelentkezik. Láthattuk, hogy az általunk tárgyalt jelenség is a férfiak és a pénz dominanciájára épülő társadalmi viszonyok közepette üti fel a fejét. Ebben a helyzetben kizárólag a gondolkodásmód megváltozásában reménykedhetünk, a meglévő egyenlőtlenségek csak így tűnhetnek el. A gondolkodásmód megváltoztatásának pedig kulcsfontosságú tényezője az oktatás. Ennek ellenére azt kell tapasztalnunk, hogy a hatalom rendkívül keveset (szinte semmit sem) tesz azért, hogy javítson a társadalom erkölcsi állapotán. Társadalmunkban a szexualitás témáját még ma is tabuként kezelik, továbbra is élnek azok a szexista hiedelmek és sztereotípiák, melyek mind a nőket, mind a férfiakat meghatározott és hierarchikus szexuális szerepekbe zárják. Még mindig a női tulajdonságok közé sorolják a szemérmet és a szexuális önmegtartóztatás, önmérsékles képességét, még mindig úgy vélik, hogy a nőknek nincsenek szexuális vágyaik. A férfiakra e szerint a gondolkodásmód szerint a vágy, az erőszak, az aktivitás a jellemző.* Ha több intézmény - és több ember - nagyobb hangsúllyal foglalkozna elemzéseiben és intézkedéseiben a férfi/női társadalmi * Michel Bozon, i. m. 25. o.

kapcsolatokkal, előbb-utóbb talán a szexualitás alapja is a szabadság és az egyenlőség lehetne. Az egymást követő francia kormányok körülbelül tíz éve szándékoznak „átalakítani" a felsőoktatást azzal a hivatalosan meghirdetett szándékkal, hogy megszüntessék a fiatalok gazdasági létbizonytalanságát. A különböző reformok (a bolognai rendszer bevezetése az „esélyegyenlőségi törvénnyel", és a híres „első munkaszerződéssel", ma pedig az egyetemek autonómiáját kimondó törvény...) voltaképpen mind csak tovább mélyítik az eltérő körülmények között élő családokból származó diákok közötti szakadékot. Ha a kormány valóban meg akarná teremteni a diákok esélyegyenlőségét, mindenképpen meg kellene hoznia néhány konkrét intézkedést: át kellene alakítani a szociális ösztöndíjak rendszerét (és akkor a Laurához hasonlóak is megkaphatnák), jelentősen növelve a kollégiumi férőhelyek számát is, valamint gondoskodni kellene arról, hogy mindenki igényeinek és képességeinek megfelelő, tisztességesen megfizetett „diákmunkához" jusson stb. Sajnos továbbra is igaz, hogy az ország vezetői félnek minden intézkedéstől, mely segítene csökkenteni a vagyoni és a nemek közti egyenlőtlenségeket.