Lorettachase-egyutolsobotrany

Köszönetnyilvánítás

Szeretnék köszönetet mondani: Ericnek és Nicknek a tökéletes kiszolgálásért, az ösztönzésért és vidám szellemükért. Colonial Williamsburg1 munkatársainak, akik nagy türelemmel osztották meg velem hatalmas tudásukat, elviselték vég nélküli fotózásomat, és jóval több ihletet adtak, mint sejtenék. Külön köszönet illeti Mark Schneidert és Susan Cochrane-t, amiért feltárták elıttem a lovak és a régi idık hintóinak rejtélyeit. Sherrie Holmesnak, aki segített kordában tartani a káoszt… és mert elmagyarázta a lovakkal kapcsolatos finom árnyalatokat. Walternek mindenért, de különösen azért a részért, amikor bevágtatott fehér paripáján, és ismét megmentett. Nancynek, Susannek és Cynthiának – ık már tudják, miért. 1 Colonial Williamsburg (Virginia) - Williamsburg történelmi városrésze, élı falumúzeum; a házak, a miliı és az ott lakók is a XVIII. századi Amerikát idézik. (A fordító megjegyzése)

Elıszó

London 1822. október 5.

Uram!

El kell Égetnie ezt a Levelet, miután elolvasta! Ha Rossz Kezekbe kerül, engem ismét VIDÉKRE Számőznek, az egyik Carsington mostoha-nagybácsim Birtokára, ahol egészen biztosan ELSZIGETELNEK a világtól. Nincs ellenemre a Vidéki Élet, ha Kis Adagokban kapom, de az tőrhetetlen, hogy BEZÁRJANAK és eltiltsanak mindenféle Társasági Érintkezéstıl (attól félve, hogy Nem Megfelelı Ismeretségeket kötök vagy Tévútra viszem az Ártatlanokat). Ha ez Megtörténik, az biztosan Kétségbeesett Tettekre fog kényszeríteni. Folyamatosan Figyelnek. Az egyetlen módja, hogy rendes, Csonkítatlan és Cenzúrázatlan Levelet küldjék Önnek, ha a Titkos Helyemen írok, és Bizonyos Személyekkel – akiknek Névtelennek kell maradniuk, mivel a Feladat szokatlanul veszélyes – elrendezem, hogy ezt a Levelet a Futártáskába tegyék. Pusztán azért nem vállalkoznék erre a Veszélyes Feladatra, hogy emlékeztessem, Pontosan Egy Esztendeje annak, elindultunk a Rendkívül Érdekes bristoli Utazásunkra. Azért

sem veszélyeztetném a Szabadságomat, hogy Közöljem azokat az Ártalmatlan Újságokat, amelyeket egy Ifjú Hölgy elmondhat egy ismerıs Ifjú Úriembernek… még ha az az Úriember valamiféle gyakorlatilag a Bátyja, de legalábbis Unokatestvére. Az egyetlen Mentségem, hogy KÖTELESSÉGEMNEK tartom informálni Önt a Körülményeiben bekövetkezı további változásról. Nekünk, Gyerekeknek nem is szabadna tudnunk ezekrıl a Dolgokról, de az a helyzet, hogy az Édesanyja ismét Kisbabát vár. Igen, ez döbbenetes az ı korában, annál is inkább, mert alig egy év telt el azóta, hogy az elsı kisöccse megszületett. A Kis David egyébkén bámulatos módon kezd Önre hasonlítani, külsıleg legalábbis. A Kisbabák persze kaméleon-szenten változnak az Elsı Idıkben, de úgy tőnik, az Öccse Külseje már kialakult. A Haja ugyanolyan szıke, mintáz Öné, és a Szeme színe is szürkének ígérkezik. pont olyan szokatlan árnyalatúnak, mint az Ön Szeméé. De eltértem a Tárgytól. Mindig Bámulatba ejt Édesanyjának váratlan TERMÉKENYSÉGE tizenhárom meddı év után. De Hargate Dédnagymama azt mondja, hogy szülei hosszas látogatásai az általa Szerelmi Fészeknek nevezett skóciai Kúriában mindent megmagyaráznak. A Dédnagymama szerint a Haggis2 és a Skót Whisky oldotta meg a Dolgot. Azt állította, e kettı kombinációja mindig rendkívüli hatással volt a Dédnagypapára. Tudom, mire gondol „rendkívüli„ alatt, mert történetesen ráakadtam a Titkos Rézm

2

Haggis [hagiz] – hagyományos skót húsétel.

Nem szaporítom tovább a Szót, mert azt akarom, hogy a Levelem biztosan bekerüljön a Futártáskába. Eme Feladat azt kívánja tılem, hogy Észrevétlenül kiosonjak egy Bizonyos Rokon Házából, és Bérkocsit keressek. Szerencsére vannak Szövetségeseim. Ha rajtakapnak, VIDÉKI RABSÁG vár rám… de amint azt Ön is tudja, a saját Biztonságom és Boldogságom Nem Számít, ha a Nemes Ügyrıl van szó.

İszinte híve: Olivia Wingate-Carsington

Egyiptom, Théba 1822. november 10.

Kedves Olivia!

Néhány napja kaptam meg a leveled, és hamarabb válaszolnom kellett volna, de a tanulmányaim és a munkánk minden idımet felemésztik. Ma azonban Rupert bácsi elment, hogy egy csapat franciát kipenderítsen az ásatási területünkrıl… immáron harmadszor. A gazemberek megvárják, hogy a szolgáink leseperjék az összes homokot, ami több heti munka. Aztán a fondorlatos gallok felmutatnak egy fermánt valami nem létezı kasiftól, aki állításuk szerint nekik adta a terület feltárási jogát. Én is tudok úgy verekedni, mint bárki más, és szerettem volna Rupert bácsival menni, de Daphne néni odakötözött a dahabija (ez egy nílusi hajófajta, meglehetısen kényelmes) korlátjához, és megparancsolta, hogy írjak a családomnak. Ha a szüleimnek írok, az csak eszükbe juttatja, hogy létezem, és felszítja ama értelmetlen vágyukat, hogy maguk mellett tudjanak és tanúja lehessek véget nem érı hisztérikus jeleneteiknek, mindaddig, míg el nem felejtik, miért is akarták, hogy hazamenjek, és elküldenek egy újabb szörnyő iskolába. Mivel Lord Rathbourne nevelt lányaként Te is a családhoz tartozol, senki sem kifogásolhatja, ha a szüleim helyett Neked írok. Híreid olvastán két ellentétes érzés is a hatalmába kerített. Egyrészt szomorú vagyok, hogy egy újabb ártatlan gyermek kerül a szüleim érzelmi viharainak középpontjába.

Másrészt viszont önzı módon örülök annak, hogy végre vannak testvéreim, és boldog vagyok, hogy David szépen fejlıdik. Nem tudom, miért róna meg bárki is azért, mert tájékoztattál az anyám terhességérıl, de tény, hogy sohasem értettem igazán a nıket érintı szigorú korlátozásokat. Ha ez vigasztal, itt még rosszabb a nık helyzete, mint Angliában. Mindenesetre remélem, nem zártak be, amiért írtál nekem. A természetedtıl idegenek a korlátok, a fogságról nem is beszélve. Ezt személyesen volt alkalmam megtapasztalni az általad említett kaland során. Természetesen élénken emlékszem még a napra, amikor hirtelen és váratlanul – két olyan jelzı, amelyrıl mindig Te jutsz eszembe – veled együtt elhagytam Londont. Bristoli utazásunk minden pillanata mélyen bevésıdött az agyamba, oly mélyen és valószínőleg oly tartósan, mint a rosette-i kı görög és egyiptomi felirata. Ha évszázadok múlva valaki kiássa a holttestemet és megvizsgálja az agyamat, ott láthatja majd a könnyen felismerhetı betőket: Olivia. Hirtelen. Váratlanul. De tudod, az érzelgısséget meghagyom a szüleimnek. Az én gondolataimat a tényeknek kell uralniuk. Márpedig tény az, hogy az életem jelentıs fordulatot vett a közös utazásunk után. Ha nem tartottam volna veled, biztosan elküldenek az egyik, spártai módszerekkel vezetett skót iskolába… bár legyünk igazságosak: a skót iskolákhoz viszonyítva a spártaiak puhányok voltak. El kellett volna tőrnöm ugyanazt a fajta dühítı szőklátókörőséget, amely a többi iskolában is dívik, de még szadistább körülmények közt, mint például az érthetetlen skót akcentus és a borzalmas idıjárás. No meg a skót dudák! A hírekért köszönetképpen küldök Neked egy apró ajándékot. Daphne néni szerint a szkarabeusz bogár felirata:

„heper”3, ahol a „h”-t úgy kell kiejteni, mint a pech szóban. A hieroglifáknak többféle jelentésük és használatuk is lehet. A szkarabeusz a megújulást, az újjászületést jelenti. Úgy tekintek erre az egyiptomi utazásra, mint újjászületésre. Sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint remélni mertem. A homok az elmúlt évszázadok alatt egész világokat nyelt el, amelyeket még alig kezdtünk el feltárni. Az emberek lenyőgözıek, s a napjaim mind szellemileg, mind fizikailag oly serkentsek, amilyenek otthon sohasem voltak. Nem tudom biztosan, mikor térünk vissza Angliába, de remélem, nem hosszú idıre megyünk. Most be kell fejeznem. Rupert bácsi visszatért – épen és egészségesen, nem kis örömünkre –, és alig várom, hogy halljam a beszámolóját azokról a hitvány semmirekellıkrıl.

Üdvözlettel: Lisle

Utóirat: Szeretném, ha nem hívnál Utómnak. Szinte hallom a gúnyos hangodat, ahogy kimondod, és látom, ahogy túlzott udvariassággal pukedlizel… vagy inkább meghajolsz, tekintve a zavaros fogalmaidat arról, mit szabad és mit nem egy leánynak.

L. Utó-utóirat: Mi az a Rézm? 3

Heper (Khepera) – A legısibb egyiptomi istenek egyike. Igen keveset tudunk róla. Legtöbbször szkarabeuszként vagy szkarabeuszfejő emberként ábrázolják. (A fordító megjegyzése)

Négy évvel késıbb

London 1826. február 12.

Kedves L.-em!

Gratulálok a TIZENNYOLCADIK SZÜLETÉSNAPOD alkalmából! Sietnem kell, mert ismét Számőzetésbe megyek, ezúttal Darius bácsikám birtokára, Cheshire-be. Ez jó Lecke számomra, hogy legközelebb kétszer is meggondoljam, hogy elvigyek-e egy olyan Kis PLETYKAFÉSZKET, mint Sophie Hubble egy Játékbarlangba. Bárcsak hosszabb idıre látogattál volna haza legutóbb! Akkor együtt Ünnepelhetnénk eme Nevezetes Napot. De tudom, hogy sokkal jobb Neked Egyiptomban. Az is lehet, hogy ha túl sokáig idıztél volna itthon, a Szüleid egyáltalán nem engedték volna, hogy visszatérj Egyiptomba. Nem sokkal a Távozásod után Komoly ÖSSZEÜTKÖZÉSBE kerültünk a Szüléiddel. Amint tudod, mindig igyekeztem megóvni a Felnıtteket az Igazságtól. Elmagyaráztam Lord és Lady Athertonnak, hogy az Egyiptomban dúló Járvány egyáltalán nem olyan SZÖRNYŐ & HALÁLOSAN FERTİZİ, mint a középkorban volt szokásos, csupán egy enyhébb Megbetegedés, amelyet az utazók gyakran elkapnak. De csupán néhány héttel az után, hogy a hajótok kifutott, valami Minden Lében Kanál Elmondta Nekik az Igazat! A Szüleid HISZTÉRIKUS ROHAMOT kaptak, és egyenesen azt KÖVETELTÉK, hogy hívják vissza a Hajót. Mondtam Nekik,

hogy belepusztulnál, ha vissza kellene térned, de azt mondták, túldramatizálom a helyzetet. Én! El tudod ezt hinni? Bagoly mondja veré De be kell fejeznem! Itt van a fiú. Nincs idım, hogy Mindent Elmeséljek. Elég annyi, hogy a Papa elintézte a Dolgot, s egyelıre BIZTONSÁGBAN vagy. Adieu, Barátom! Kíváncsi vagyok, látlak-e még valaha és… Ó, a fenébe! Mennem kell!

Üdvözlettel: Olivia Carsington

U. i.: Igen, elhagytam a Wingate nevet, és Te sem fogsz csodálkozni rajta, ha elárulom, hogy mit mondott Apai Nagybátyám a Mamáról. Ha a Papa élne, mindet kitagadná, és tudod… Átkozott kölyök! Nem vár egy percet sem!

O.

Egy faluban, tíz mérföldre a skóciai Edinburgh-tól 1826. május

Két éve senki sem lakott a Gorewood-kastélyban. Az idıs Mr. Dalmay-nek fokozatosan romlott az egészségi állapota, így néhány évvel korábban kénytelen volt egy modernebb, melegebb és szárazabb edinburghi házba költözni. Az ügynöke nem talált lakót, és a gondnok, akit elızı tavaszon baleset ért, még nem tért vissza. Ez volt az oka annak, hogy a felújítás és a javítási munkálatok, amelyek emberemlékezet óta – azaz amióta Mr. Dalmay a kastélyban élt – folytak, szép lassan lendületüket vesztették. És ez volt az oka, hogy ezen a tavaszi estén csak Jock és Roy Rankin voltak a palotában. Szokás szerint keresgéltek. Kemény tapasztalatok árán tanulták meg, hogy az oromzat pompás kövei nem élik túl a több mint százlábnyi zuhanást odalentre. Az alagsor tele volt kıtörmelékkel, sokkal könnyebb zsákmányt ígérve. Valaki már megpróbálta ellopni a lépcsı egy darabját. A munkaadójuk jó pénzt fog fizetni a maradék kövekért. Miközben a lépcsı egy nagyobb darabját igyekeztek kiásni az elmállott vakolat és kıtörmelék ágyból, a lámpás fénye megcsillant valami kerek tárgyon, amely a legkevésbé sem hasonlított vakolatdarabra vagy kı lépcsıfokra. Jock felvette és hunyorogva vizsgálgatta. – Né' mán! – mutatta fivérének. Igaz, nem pontosan így mondta. İ és Roy az angol nyelv skót változatát beszélték, amelyet egy átlagos angol könnyen összetéveszthetett volna a szanszkrittal vagy az albánnal.

Ha felismerhetı angolt beszélnek, az körülbelül így hangzott volna: – Mit találtál? – Fogalmam sincs. Talán egy rézgombot. – Hadd lássam! – Talán valami érme – mondta Roy. Levakarta róla a földet, s most összehúzott szemmel tanulmányozta. – Régi érme? Némelyik nagy pénzt ér. – Meglehet – dörzsölte meg újra a fémkorongot Roy, aztán ismét nézegetni kezdte. – R-E-X – betőzte ki nagy nehezen. – Aztán valami jel van, nem bető, utána meg C-A-R-O-L-V-S. – Mi az? – kérdezte Jock, akinek az olvasástudása a kocsmacégér felismeréséig terjedt. – Pénz – felelte a fivére. Mindketten újult erıvel kezdtek el ismét ásni.

Elsı fejezet

London 1831. október 3.

Peregrine Dalmay, Lisle grófja egyik szülıjérıl a másikra nézett. – Skóciába? Kizárt dolog, hogy odautazzam. Atherton márkija és márkinéja egymásra pillantott. Lisle meg sem próbálta kitalálni, mit jelent ez a pillantás. A szülei a saját világukban éltek. – De számítottunk rád! – mondta az anyja. – Miért? – kérdezett vissza Lisle. – A legutóbbi levelemben világosan megírtam, hogy csak egy rövid ideig maradok, mielıtt visszatérek Egyiptomba. A szülei egészen mostanáig vártak – percek múlva indulniuk kellett a Hargate-házba –, hogy szóljanak neki, a család egyik skóciai birtokán válsághelyzet alakult ki. Ma este Hargate grófja és grófnéja bált ad az özvegy Hargate grófné, a Hargate család matriarchája, Eugénia kilencvenötödik születésnapja alkalmából. Lisle azért tért haza Egyiptomból, hogy részt vegyen az ünnepségen, s nem csupán azért, mert esetleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy élve láthatja a huncut idıs hölgyet. Bár majd' huszonnégy éves felnıtt ember volt, aki nem szorult többé Rupert és Daphne Carsington gondoskodására, Lisle továbbra is a családjának tekintette a Carsingtonokat. İk

voltak az egyetlen rendes család, akiket ismert. Almában sem jutott volna eszébe, hogy kihagyja az ünnepséget. Alig várta, hogy újra találkozzon velük, különösen Olíviával. Öt éve nem járt itthon, öt éve nem látta a lányt. Amikor két héttel ezelıtt hazaérkezett, Olivia Derbyshire-ben volt, és csak tegnap tért vissza Londonba. Szeptember elején, alig néhány nappal a koronázási ünnepségek után utazott le szülei vidéki birtokára, egy felbontott eljegyzés után. Ez volt a harmadik, negyedik vagy a tizedik felbontott eljegyzése – mindegyikrıl beszámolt a leveleiben, de Lisle idıközben elvétette a számolást –, és a rövidségét illetıen minden addigi rekordját megdöntötte. Nem egészen két óra telt el aközött, hogy elfogadta Lord Gradfield győrőjét, majd vissza is küldte neki az egyik szokásos, sok aláhúzást és nagybetőket tartalmazó levelének kíséretében. İlordsága nagyon a szívére vette a visszautasítást, és addig provokált egy ártatlan nézelıdıt, míg párbaj lett a dologból, amelynek során mindkét férfi megsérült, bár nem halálosan. Más szóval, az Olivia körüli szokásos izgalmak. Lisle egyáltalán nem a szülei miatt jött haza. Nevetséges alakok. Vannak ugyan gyerekeik, de az nem család. Tökéletesen elmerültek a saját világukban és végtelen drámáikban. Ez is milyen jellemzı! Hatalmas jelenetet rendezni a szalonban egy olyan témával kapcsolatban, amelyet normális emberek egy értelmes vita keretében és alkalmas idıpontban vitattak volna meg, nem pedig percekkel a bálba indulásuk elıtt. Ha jól értette, a Gorewood-kastély fokozatosan hanyatlott az elmúlt három-vagy négyszáz év során, s hellyel-közzel javításokat is végeztek rajta ez idı alatt. Valami oknál fogva Lisle szülei hirtelen úgy döntöttek, hogy vissza kell állítani az

épület régi fényét, és neki kell odautaznia, hogy felügyelje a munkálatokat, mert valami gond akadt a… kísértetekkel? – De menned kell? – erısködött az anyja. – Valakinek oda kell utaznia. Valakinek tennie kell valamit! – Ez a valaki pedig a tiszttartód – felelte Lisle. – Nevetséges, hogy Mains egész Midlothianben nem talál munkásokat. Azt hittem, a skótoknak égetı szükségük van a munkára. A kandallóhoz ment, hogy megmelengesse a kezét. Az Egyiptomból való visszatérése óta eltelt néhány hét nem volt elég, hogy alkalmazkodjon az itteni idıjáráshoz. Az angliai ısz a legkeményebb télnek tőnt számára. Skócia elviselhetetlen lenne. Ott még a nyár dereka is undorító: szürke, szeles és esıs, ha éppen nem havazik, vagy havas esı esik. Lisle-nak nem volt ellenére, hogy kemény körülmények közt éljen. Egyiptomban a szó szoros értelmében brutális viszonyok uralkodtak. De Egyiptom egy felfedezni való világot kínált neki. Skóciában nincs mit felfedezni, nincsenek megoldásra váró rejtélyek. – Mains mindent megpróbált, még a megvesztegetést is – mondta az apja. – De ott most arra van szükség, hogy a család egy férfitagja személyesen is jelen legyen. Te is tudod, a skótok mennyire ragaszkodnak a klánjaikhoz. Azt akarják, hogy a kastély ura vegye kézbe az irányítást. Én nem mehetek. Nem hagyhatom itt az anyádat, amikor ilyen törékeny az egészsége. Más szóval már megint állapotos. – Úgy tőnik, kénytelen magamra hagyni, szerelmem – emelte az anyja ernyedten a homlokához a kezét. – Peregrine-t sohasem érdekelt más, mint a görög, a latin meg a copf. – Kopt – javította ki Lisle. – Egyiptom ısi.

– Mindig csak Egyiptom – szakította félbe az anyja, és egy kis pityergést is bevetett. – Mindig csak a piramisaid, a múmiáid meg a tekercseid, de hogy mi is létezünk… Az öcséid azt sem tudják, hogy ki vagy! – Elég jól ismernek – felelte Lisle szárazon. – Én vagyok az, aki azt a sok tréfás dolgot küldöm nekik külföldrıl. A két kisebbik fiúnak ı volt a rámenıs és titokzatos báty, aki izgalmas kalandokba keveredik a távoli vad és veszélyes vidéken. İ pedig olyan ajándékokat küldött, amelyekkel örömet szerzett nekik: madár-és macskamúmiákat, kígyóbırt, krokodilfogat és gyönyörően konzervált skorpiókat. Rendszeresen írt is nekik. Ennek ellenére nem tudta teljesen elhallgattatni a belsı kis hangot, amely azt súgta neki, hogy sorsukra hagyta az öccseit. Hiába mondogatta magának, hogy semmit sem tudna értük tenni, kivéve, hogy ı is osztozna a nyomorúságukban. Csak Lord Rathbourne, akit társaságszerte a Tökéletes Lordként ismertek, volt képes kezelni Lisle szüleit. İ mentette meg Lisle-t tılük. De most már Rathbourne-nak saját családja volt. Lisle tudta, hogy tennie kellene valamit a fivéreiért. De ez a kastélyügy képtelenség. El kellene halasztania az Egyiptomba való visszatérést… mennyivel is? És miért? – Nem értem, mi jó származna abból az öcséimnek, ha dohos és düledezı palotában fagyoskodnék – mondta. – Elképzelni sem tudok nevetségesebb feladatot, minthogy négyszáz mérföldet utazzak azért, hogy egy csapat babonás munkást megmentsek a koboldoktól. Azt meg végképp nem fogom fel, mitıl félnek a falusiak. Skóciában minden kastély szellemjárta. Minden talpalatnyi hely. A csataterek. A fák. A sziklák. A skótok szeretik a kíséreteiket.

– Itt többrıl van szó, mint egyszerő szellemekrıl – magyarázta az apja. – Történt néhány döbbenetes baleset, és vérfagyasztó sikolyokat hallottak az éjszaka közepén. – Azt beszélik, hogy egy régen szunnyadó átok kelt életre, amikor Frederick Dalmay kuzinod véletlenül rálépett Malcolm MacFetridge üknagyanyjának a sírjára – borzongott az anyja. – Frederick nyomban ezután betegeskedni kezdett, és három év alatt el is vitte valami kórság! Lisle körülnézett, mintha azt remélné – nem elıször –, hogy talál valakit, akitıl megkérdezheti: te ezt elhiszed? Bár annak, hogy szülei képesek meghajolni az észérvek elıtt, nem volt több esélye, mint annak, hogy hirtelen felbukkan egy unikornis a szalonban, Lisle saját józan esze azt követelte, hogy rámutasson a tényekre. – Frederick Dalmay kilencvennégy éves volt, és álmában halt meg, méghozzá tíz mérföldre az állítólag elátkozott kastélytól. – Nem ez a lényeg – vitatkozott az apja. – A lényeg, hogy a Gorewood-kastély a Dalmay-ek tulajdona, és lassan összeomlik. És egészen mostanáig te sem törıdtél vele, gondolta Lisle. Frederick kuzin évekkel azelıtt elhagyta a kastélyt, a szülei pedig nem foglalkoztak vele. Vajon miért lett hirtelen ilyen fontos? Mi másért? Mert itthon volt, és így nem tehette meg, hogy tudomást sem vesz róluk, ahogy a leveleikkel tette. Ez nem más, mint cselszövés, hogy ıt Angliában tartsák. Nem azért persze, mert szükségük lenne rá vagy akarnák ıt. Nem, pusztán azért, mert szerintük itt a helye. – Mit törıdik ı vele? – sírta az anyja. – Mikor törıdött egyáltalán Peregrine velünk? Felugrott a székrıl, és az egyik ablak felé vetette magát, mintha ki akarna ugrani rajta elkeseredésében.

Lisle nem ijedt meg. Az anyja sohasem ugrott még ki egyetlen ablakon sem, és a fejét sem verte szét a kandallópárkányon. Csak megjátszotta, hogy megteszi. A szülei drámai jeleneteket rendeztek gondolkodás helyett. – Milyen szörnyő bőnt követhettünk el, Jasper, hogy ilyen kıszívő gyermekkel vert meg a sors? – siránkozott az asszony. – Ó, Lisle, ó, Lisle! – sóhajtott az apja, és kezét a homlokára szorítva felvette kedvenc Lear király pózát. – Kihez fordulhatna egy férfi, ha nem a legidısebb fiához és örököséhez? Mielıtt belefoghatott volna a szokásos monológjába a háládatlan és keményszívő gyermekekrıl, anyja vette át a szót. – Ez a fizetség, amiért a kedvedben jártunk – mondta könnyben úszó szemmel. – Ez a büntetésünk, amiért Anglia legmegbízhatatlanabb emberére, Rupert Carsingtonra bíztunk. – Csak a Carsingtonok számítanak neked – vette fel a fonalat az apja. – Hány levelet írtál nekünk Egyiptomból a sok ott töltött év alatt? Egy kezemen meg tudom számolni. – De miért kellett volna írnia, amikor sohasem gondol ránk? – panaszolta az anyja. – Csak egy egyszerő kéréssel fordultam hozzá, erre gúnnyal válaszol. – Apja a kandallóhoz viharzott, és öklével a kandallópárkányra sújtott. – Istenem, hogy is lehet ezt elviselni? Esküszöm, Lisle, a miattad érzett aggodalom és bánat tesz idı elıtt a sírba. – Ó, drágám, ne mondd ezt! – sikoltotta az anyja. – Képtelen lennék nélküled élni! Bánatomban utánad halnék, és szegény fiúk itt maradnának árván. Ellökte magát az ablaktól, beleroskadt a legközelebbi székbe, és hisztérikus zokogásban tört ki. – Most nézd meg, mit csináltál az anyáddal! – mutatott zaklatott hitvesére Lord Atherton. – Mindig ezt csinálja – mondta nyugodtan Lisle.

Apja keze lehullott, és megbántva fordult el tıle. Elıhúzta a zsebkendıjét és az anyja kezébe nyomta… mindez egy pillanat mőve volt, mert anyja zsebkendıjét máris ki lehetett volna csavarni. Lady Atherton bámulatosan sok könnyet tudott hullatni. – A fiúk kedvéért imádkoznunk kell, hogy soha ne jöjjön el az a szörnyő nap – mondta az apja felesége vállát simogatva. – Lisle természetesen úgyis a pogányok közt fog kóborolni, nemtörıdöm idegenek gondjaira hagyva az öccseit. A fivérei már így is nemtörıdöm idegenek gondjaira vannak bízva, gondolta Lisle. Ha elárvulnának, apja valamelyik nıvéréhez vagy húgához kerülnének. Bár egyiküket – Lord Rathbourne elsı feleségét – évekkel azelıtt elveszítette, a többi hat kitőnı egészségnek örvendett, és nyilván észre sem venné, ha egykét gyerekkel szaporodna amúgy is népes családjuk. Nem mintha bármelyikük is személyesen foglalkozott volna a gyerekeivel. Szolgák, nevelınık és tanítók nevelgették a csemetéket. A szülık nemigen csináltak mást, mint beleütötték az orrukat olyan dolgokba, amelyekbe nem kellett volna, azt keresték, hogyan bosszantsanak másokat, és nevetséges, kellemetlen terveket dolgoztak ki, amivel csak mások idejét vesztegették. Nem fogja hagyni, hogy manipulálják. Ha megengedi, hogy belerángassák ebbe az érzelmi örvénybe, sohasem szabadul ki belıle. Ragaszkodnia kell a tényékhez, ha két lábbal a szilárd talajon akar maradni. – A fiúknak tucatnyi rokonuk van, akik gondoskodnának róluk, és több mint elég pénzük, amibıl élhetnek – mondta. – Nem fognak árvaházban éhezni és szenvedni. Én pedig nem megyek Skóciába valami ostoba megbízás miatt. – Hogy lehetsz ilyen szívtelen? – sírta az anyja. – A család egy vagyontárgyának a pusztulással kell szembenéznie.

Visszasüllyedt a székbe, hagyva, hogy férje zsebkendıje kiessen remegı ujjai közül, mintha arra készülne, hogy elaléljon. A komornyik lépett be. Úgy viselkedett, mint mindig, mintha semmi rendkívüli érzelemkitörés nem történt volna. – A hintó indulásra készen vár – jelentette.

A dráma nem ért véget az indulásukkal, hanem folytatódott a Hargate-ház felé vezetı úton. A késıi indulásnak és a sőrő forgalomnak köszönhetıen az utolsók közt érkeztek. Lisle szülei folyamatosan ostorozták a fiukat, elárasztották szemrehányásaikkal azokban a nyúlfarknyi idıközökben is, amikor üdvözölték a házigazdákat, a jelenlévı Carsington férjeket és feleségeket, s ahogy utat törtek a tömegben az est díszvendége felé. Úgy tőnt, az özvegy Hargate grófné semmit sem változott. Olivia leveleibıl Lisle tudta, hogy az idıs hölgy még mindig pletykálkodik, iszik és whistezik a barátnıivel, akiket a Carsingtonok maguk közt csak Hárpiákként emlegettek, és még mindig akad arra ideje és energiája, hogy zsarnokoskodjon a családján. Jelenleg a legutóbbi divat szerinti legdrágább holmikba öltözve, kezében egy itallal ült valami trónusféleségen, a Hárpiák úgy csoportosultak körülötte, mint egy királynı udvarhölgyei. Vagy inkább, mint a keselyők a keselyőkirálynı körül. Attól függ, ki milyen szemszögbıl nézi. – Szánalmasan nyúzottnak látszol, Penelope – fogadta az idıs hölgy Lisle anyját. – Van, aki kivirul, amikor gyermeket vár, és van, aki nem. Kár, hogy te nem azokhoz tartozol, akik kivirulnak… az orrod kivételével persze. Az elég vörös, meg a szemed is. A te korodban én nem bıgnék annyit, és nem is szülném sorra a gyerekeket. Ha engem kérdezel, akkor kellett

volna elvégezned ezt az egész szülés dolgot, amikor elkezdted. Nem volt helyes szünetet tartanod, és addig várnod, amikor oda az egész külsıd és az izmaid is menthetetlenül elrenyhültek. Lisle anyja elvörösödött, és a szava is elakadt. İladysége Lisle-hoz fordult. – Ó, hát visszatért a vándor, szépen lebarnulva, mint mindig. Azt hiszem, megrázó lesz számodra, hogy a lányok mind teljesen fel vannak öltözve, de kénytelen leszel elviselni, hogy nem meztelenkednek. Barátnıi jót kacagtak. – Ha már a meztelenségnél tartunk – vihorászott Lady Cooper, aki a fiatalabb Hárpiák közé tartozott a maga legfeljebb hetven évével. – Mennyit tennél rá, Eugenia, hogy a lányok fantáziáját az izgatja, az ifjú Peregrine mindenhol olyan barna-e, mint az arcán? Lisle anyja halkan felnyögött. Az özvegy közelebb hajolt a fiatalemberhez. – Mindig is álszent ostoba liba volt – súgta neki félhangosan. – Ne is törıdj vele. Ez az én partim, és azt akarom, hogy a fiatalok jól érezzék magukat. Tele vagyunk csinos, fiatal lányokkal, és mind ég a vágytól, hogy megismerje a mi nagy kalandorunkat. Menj csak, Lisle, nyugodtan, és ha azt találod, hogy Olivia megint eljegyezte magát valakivel, mondd neki, hogy ne legyen nevetséges. Egyetlen intéssel elbocsátotta a fiút, és élvezettel tért vissza Lisle szüleinek gyötréséhez. Lisle a legcsekélyebb lelkiismeretfurdalás nélkül otthagyta ıket, és eltőnt az ünneplı tömegben. A bálterem, ahogy az özvegy mondta, tele volt gyönyörő lányokkal, és Lisle egyáltalán nem volt immúnis a csinos nıszemélyekkel szemben, legyenek teljesen felöltözve vagy sem. A tánc sem volt ellenére. Könnyen talált partnereket magának, és boldogan megtáncoltatta ıket.

Tekintete azonban egész idı alatt a tömeget fürkészte egy vad, vörös üstököt keresve. Ha Olivia nem táncol, akkor csak a kártyaszobában lehet… és éppen megkopaszt valakit, aki volt olyan ostoba, hogy leüljön vele játszani. De az is lehet, hogy valami sötét sarokba elbújva megint eljegyzi magát, ahogy az özvegy gyanította. Olivia számos felbontott eljegyzése, amely egy kevésbé gazdag vagy befolyásos családból származó lányt rég tönkretettek volna, nem riasztotta el a kérıket. Azt sem bánták, hogy nem egy kimondott szépség. Olivia Carsington jó parti volt. Jack Wingate, az apja a nemrég elhunyt Fosbury gróf ifjabbik, könnyelmő fia volt. Fosbury halálával kisebb vagyon szállt a lányra. Rathbourne vikomt, a mostohaapja, aki egyben Lisle nagybátyja is volt, szintén temérdek pénzt mondhatott magáénak, ráadásul ı volt Hargate gróf örököse, aki még nagyobb vagyonnal rendelkezett. A táncok alatt és között Olivia volt a beszélgetések fı témája: a múlt havi koronázáson viselt kihívó ruhája, a kocsiverseny Lady Davenporttal, párbaja Lord Bentwhistle-lel, akit azért hívott ki, mert a férfi korbáccsal megütött egy kifutófiút… és így tovább, és így tovább. Már négy éve forgott a társaságban, de még mindig nem ment férjhez… és változatlanul szóbeszéd tárgya volt Londonszerte. Lisle-t ez a legkevésbé sem lepte meg. Bathsheba, a lány anyja a DeLucey család romlott ágából származott: hírhedt szélhámosok, csalók és bigámisták fészekaljából. Mielıtt Bathsheba Wingate hozzáment volna Lord Rathbourne-hoz, határozottan úgy festett, Olivia rossz hírő elıdei nyomába lép. Azóta az elıkelı neveltetés elrejtette az erre utaló jeleket, de nyilvánvaló, hogy a lány természete mit sem változott.

Lisle emlékezett néhány sorra az egyik levélbıl, amelyet Olivia Egyiptomba írt neki nem sokkal azután, hogy Lisle elsı öccse megszületett. Alig várom a napot, amikor én is Agglegény leszek. Szeretnék izgalmakkal teli életet élni. A pletykák szerint ez sikerült neki. Lisle már azon volt, hogy komolyan nekilát a lány keresésének, amikor észrevette a tülekedı, egymást lökdösı férfiakat a terem egyik sarkában – nyílván azon versenyeztek, hogy az ügyeletes szépség közelébe kerülhessenek. Lisle arra felé indult. Túl nagy volt a tömeg, így elıször csak a férfiak feje fölé magasodó divatosan lehetetlen frizurát látta. Elsı látásra olybá tőnt, mintha két paradicsommadár beledugná a csırét egy vörös kontyba. egy nagyon vörös kontyba. Az egész világon csak egyetlen lánynak van ilyen haja. Nos, igazából nem meglepı, hogy Oliviát férfiak győrőjében találja. Elıkelı származású, fantasztikusan nagy hozománya van. Ez több, mint elég, hogy pótolja. A tömeg ekkor kettévált, és Lisle megpillantotta a lányt, aki felé fordult, és ı döbbenten torpant meg. Elfelejtette. Az a hatalmas kék szempár! Lisle egy pillanatig csak állt, elveszve a kékségben, amely oly sötét volt, mint Egyiptom ege alkonyatkor. Aztán pislogva magához tért, de csak azért, hogy befogadja a teljes látványt: a merev kontyon billegı, nevetséges madaraktól a halványzöld ruha szegélyének fodrai-bodrai alól kikandikáló hegyes orrú báli cipellıig. Tekintete lassan ismét felemelkedett, s vele együtt agya is csigatempóra lassult.

A frizura és a cipı közt kecses ívő nyakat, gömbölyő vállat, telt keblet látott… és lejjebb karcsú derék ívelt szemnek kellemesen nıies csípıvé. Nem, itt valami tévedés történt. Oliviára sok mindent lehetett mondani, de az, hogy gyönyörő, nem volt köztük. Feltőnı, igen: a végzetes kék szempár, az élénkvörös haj. Ez az övé, senki másé. És igen, az ott az ı arca a nevetséges frizura alatt. de nem, mégsem. Lisle csak nézett, újra meg újra végigmérte a lányt. A teremben hirtelen fullasztó lett a hıség, és a szíve furcsa ritmusban kezdett kalapálni, miközben agyát emlékek sőrő köde borította be, s vakon botorkálva kutatott az emlékképek közt, hogy magyarázatot találjon arra, amit a szeme látott. Homályosan rémlett, hogy neki most mondania kellene valamit, de fogalma sem volt, mit. A nagyvilági modor egyébként sem jött ösztönösen neki. Egy másik világhoz volt szokva, másfajta éghajlathoz, másféle férfiakhoz és nıkhöz. Bár megtanulta, hogyan illeszkedjék be ebbe a világba, ez a beilleszkedés mégsem vált természetessé számára. Sohasem tanulta meg, hogy olyasmit mondjon, amit nem gondolt komolyan, és most nem tudta,' mit kellene mondania. Abban a pillanatban minden civilizált modor, amelyre valaha is próbálták ránevelni, semmivé lett. Olyan látvány tárult elé, amely letépte róla az összes szabályt és semmitmondó frázist, a helyes társasági viselkedés elıírásait, cafatokra tépte és az apró darabkákat messzire hajította. – Lord Lisle – szólította meg a lány, s fejét kecsesen oldalra biccentette, amitıl a madarak díszes tollazata megrezzent. – Számtalan fogadás köttetett, hogy ön megjelenik-e a dédnagymama partiján. Az oly ismerıs hang hatására a Józan Ész lassan utat tört a zavarodottság sőrőjében.

Ez Olivia, mondta a Józan Ész, és sorolta a tényeket: az ı hangja, az ı szeme, az ı haja, az ı arca. Igen, más az arca, mert nıiessé lágyult. Az orcája puhább, kerekebb lett. A szája teltebb… Lisle hallotta, hogy az emberek beszélnek: az egyik megkérdezte, ki ı, és a másik válaszolt. De az egész olybá hatott, mintha egy másik, egy jelentéktelen világban zajlana. Igazából nem látott, halott mást, csak Oliviát, nem tudott másra gondolni, csak rá. Aztán meglátta a lány tekintetében a kacagó csillanást, észrevette a száj vonalának halvány felfelé kunkorodását. Nagyot puffanva tért vissza a való világba, és biztosra vette, hogy becsapódás hangját még a hatalmas bálterem túlsó végében is lehetett hallani. – A világért sem mulasztottam volna el – szólalt meg végre. – Örülök, hogy látom – mosolygott rá a lány –, s nem csupán azért, mert megnyertem a fogadást. Olivia lassú pillantással tetıtıl talpig végigmérte, s pillantása nyomán Lisle bıre bizseregni kezdett, mintha a lány megérintette volna, és a forró bizsergés egyenesen az ágyékába szaladt. Magasságos egek, ez a lány veszélyesebb, mint valaha! Lisle kíváncsi lett volna, mi célt szolgált ez a pillantás. Olivia egyszerően csak a hatalmát próbálgatja, vagy az összes hódolóját bosszantani akarja úgy téve, mintha Lisle lenne az egyetlen férfi a teremben? Akármi is volt a cél, a lány kitőnı munkát végzett. Ennek ellenére, ez már tényleg több a soknál! Olivia nem kislány többé – ha egyáltalán volt valaha is az –, és ı sem kisfiú már. Tisztában van vele, hogy játsszák ezt a játékot. Lustán, ráérısen ismét szemügyre vette a lány keblét. – Megnıtt – mondta. – Tudtam, hogy gúnyolódni fog a hajamon.

Ahogy azt is tudta, hogy Lisle nem a hajára utalt. Olivia sohasem volt naiv. De Lisle elértette a célzást, és engedelmesen a lány frizurájára emelte a tekintetét. Bár a hajviselet a legtöbb férfi feje fölé tornyosult, Lisle elég magas volt, hogy a madarak szemébe nézhessen. Biztos volt benne, hogy a többi nı is hasonlóan lehetetlen alakzatokba fésültette a haját. Miközben az utóbbi évtizedekben a férfidivat sokkal józanabb lett, a nıi mintha megırülni látszott volna. – Néhány madár szállt le a fejére – jegyezte meg Lisle némi szemlélıdés után. – És el is pusztult rajta. – Biztosan azt hiszik, a mennyekbe kerültek – szólalt meg egy férfihang mellette. – Nekem úgy tőnik, beállt náluk a hullamerevség. Olivia futó mosolyt villantott rá. Valami különös történt Lisle mellkasában. Valami jóval lejjebb is történt, bár egyáltalán nem különös és nagyon is ismerıs. Lisle szándékosan elnyomta ezeket az érzéseket. Nem tehet róla, mentegette magában Oliviát. Ilyenek született, Drámai DeLucey minden porcikájában. Nem szabad magára vennie. A lány a barátja, a szövetségese, gyakorlatilag a húga. Lisle kényszerítette magát, hogy olyannak lássa, mint az elsı napon, amikor találkoztak: sovány, tizenkét éves lánykának, aki a vázlatfüzetével próbálta meg szétverni a fejét. Egy bosszantó, veszélyesen elbővölı lánynak. – Kifejezetten önnek öltöztem – közölte Olivia. – Az egyiptomi Nemes Küldetés tiszteletére. A ruhám selyme a Nílus zöldjét idézi, ahogy ön ábrázolta a folyót a vízfestményein. A hajamhoz kénytelenek voltunk paradicsommadarakat használni, mert íbiszeket sehol sem találtunk. Hangját lehalkítva, cinkosan Lisle felé hajolt, közelebbi és alaposabb betekintést engedve az ingerlıén domborodó,

alabástromfehér kebelre, amely pontosan úgy gömbölyödött, hogy beleférjen a férfiúi tenyérbe. Ilyen közelrıl Lisle még a bırön megcsillanó, a teremben uralkodó hıség okozta vékony verejtékréteget is látta. Ahogy az onnan áradó nıi illatot is érezte, a nyirkos bır és a könnyed virágillat veszélyes keverékét. Oliviának figyelmeztetnie kellett volna, hogy a fene vigye el! Gondolj a csupa csont, tizenkét éves lánykára! – tanácsolta magának Lisle. – Szerettem volna úgy öltözni, mint azok a hölgyek, akik az ön által küldött, a síremlékek falán található festményeken láthatók – folytatta Olivia –, de azt megtiltották. Az illattól és a megtiltották szó hangsúlyozásától Lisle agya eltompult. Tények, mondta magának, ragaszkodj a tényékhez, mint például… Hol vannak a lány szeplıi? Talán a termet megvilágító gyertyák halvány fényénél nem olyan szembetőnıek. Vagy talán Olivia bepúderezte a keblét. Vagy esetleg citromlével kifehérítette volna ıket? Ne gondolj a keblére! Ez az út az ırületbe visz. Mit is mondott? Valamit a sírkamrák falán látható festményekrıl. Lisle kényszerítette magát, hogy a kıfalakon lévı sík figurákra gondoljon. – A sírkamrák falain látható hölgyek a szó szoros értelmében nincsenek felöltözve. Míg élnek, úgy tőnhet, hogy egy rendkívül vékony vászondarabba vannak szorosan beburkolva. A ruha semmit sem bízott a képzeletre, s valószínőleg ez okozhatta, hogy Lisle-nak, aki jobban szeretett a lényekhez ragaszkodni, és a képzelet világát meghagyta a szüleinek,

semmi nehézséget nem okozott Olivia új, nıies idomú testét elképzelni a vékony vászondarabba burkolva. – Amikor aztán meghalnak – folytatta az értekezést –, túlöltöztetik ıket, mivel tetıtıl talpig több réteg vászonba csavarják ıket. Egyik öltözet sem tőnik megfelelınek egy angol bálteremben. – Ön sohasem változik – húzódott vissza Olivia. – Mindig mindent szó szerint vesz. – Ha Lisle-ra bízzuk a dolgot, elszalasztja a legkedvezıbb lehetıséget is – szólalt meg egy másik férfihang. – Ahelyett, hogy bókolt volna a hölgynek, ahogy minden más férfi tette volna, hogy így nyerje el a hölgy kegyeit, ı elkalandozik valami unalmas elıadásba a pogány szokásokról. Igen, mert az biztonságos terület. – Biztosíthatom, Miss Carsington, hogy a figyelmem nem kalandozott el – mondta Lisle. – Jelenleg csakis az öné. Bár jobban szerette volna figyelmét annak a démoni lénynek szentelni, s kezét szorosan a nyakára fonni, aki ezt az arcot és testet adta a lánynak… mintha nem lett volna eddig is épp elég fegyvere. Csakis az ördög lehetett. Az utóbbi öt évben, amíg nem találkozott a lánnyal, az valami egyezséget köthetett. Kettejük egyezségében természetesen a Sátán húzta a rövidebbet, ahogy mindenki más járt volna a helyében, ha Oliviával köt üzletet. Agyának egy kis zugában megszólalt a hang, amely a sötétben ólálkodó haramiákra, kígyókra és skorpiókra szokta figyelmeztetni, és azt súgta: vigyázz! De anélkül is tudta, hogy óvatosnak kell lennie, hiszen ismerte Oliviát. A lány veszélyes. Legyen feltőnı vagy gyönyörő, dús keblő vagy sovány, végzetes csáberıvel rendelkezik. Könnyedén a bővkörébe vonja az egyébként intelligens férfiakat, akiknek

legtöbbje pedig már tanúja volt, hogyan döntött romlásba a lány más, hasonlóan intelligens férfiakat. Lisle tudta ezt. Olivia levelei sok minden más mellett tele voltak romantikus csalódásokkal. Másoktól is hallott néhány történetet, mióta a bálterembe lépett. Igen, tudta, milyen a lány. Csak azért zavarodott össze átmenetileg, mert férfi. Pusztán testi reakcióról van szó, ami teljesen természetes, amikor az ember egy gyönyörő nıvel találkozik. Gyakran volt része ehhez hasonló élményben. Ez most csak azért hatott zavaróan rá, mert ezúttal Olivia volt a kiváltó oka. Olivia, aki a barátja és szövetségese volt, sıt gyakorlatilag a húga. Mindig is a húgaként gondolt rá. És továbbra is így fog gondolni rá, mondta magának. Egy kicsit meglepıdött, ennyi az egész. Végül is, ı olyan ember, aki majd' minden napján meglepı dolgokkal, eseményekkel szembesül, és szinte ezek éltetik. – A következı tánc az enyém – szólalt meg Lisle mellett egy férfi. – Miss Carsington nekem ígérte. Olivia egy csattintással összezárta a legyezıjét. – Majd egy más alkalommal táncolunk, Lord Belder – közölte. – Idıtlen idık óta nem láttam Lisle-t, s hamarosan ismét itt hagy minket. İ a legnehezebben megfogható ember a világon. Ha most nem táncolok vele, ki tudja, mikor adódik legközelebb alkalom? Lehet, hogy odavész egy hajókatasztrófában. Vagy megeszik a krokodilok, esetleg megcsípi egy skorpió vagy megmarja egy vipera. Belehalhat valami halálos kórba. Csak akkor boldog, tudja, ha az életét kockáztathatja azért, hogy minél többet tudjunk meg az ısi civilizációkról. Önnel késıbb is táncolhatok. Belder gyilkos pillantást vetett Lisle-ra, de aztán Oliviára mosolygott, és átengedte az elsıbbséget.

Lisle miközben a táncparkettre vezette a lányt, végre megértette, miért lövik le egymást a férfiak miatta. Mind Oliviát akarta, és ezen nem tudott változtatni; Olivia mindezzel tisztában volt, de nem törıdött vele.

Második fejezet

Olivia megfogta a kesztyős kezet. Melegebb és erısebb, határozottabb volt, mint emlékezett. Amikor az ujjak a kezére kulcsolódtak, szétáradt benne a meleg, ami alaposan meglepte… és kétségtelenül ez volt az est elsı döbbeneté. Még sohasem fogta volna meg Lisle kezét? Nem emlékezett. De ösztönös tett volt, vele akart lenni, bár Lisle nem az a fiatalember volt, akinek ismerte. Elıször is jóval nagyobb volt, és nem csupán termetre, bár az a változás is meglehetısen lenyőgözı volt. Amikor a fiatalember néhány perccel azelıtt a közelébe került, az egész báltermet eltakarta elıle. Persze Lisle mindig magasabb volt nála, de többé már nem az a hórihorgas fiú volt. Idıközben felnıtt, és olyan férfiasság áradt belıle, hogy az ember lánya megszédült tıle. De nem ı volt az egyetlen, akit az ifjú gróf elszédített. Az ıt körülvevı férfihordák közt néhány barátnı is ott állt. Olivia látta, hogyan néznek Lisle-ra, amikor közéjük lépett. S most, ahogy Lisle és ı átvágott a tömegen a táncparkett felé, látta, hogy fejek fordulnak utánuk – és most elıször nem csak férfiaké, és nem csupán ıt bámulták. İ is csak nézett, amikor elıször észrevette a fiatalembert, bár jól ismerte. Lisle azért keltette fel az ember figyelmét, mert senki másra nem hasonlított. Olivia lopva alaposan szemügyre vette; tetıtıl talpig végigmérte, ahogy mindenkit szokott, és ahogy mindegyik Drámai DeLucey tette volna.

Az egyiptomi nap bronzszínőre festette a bırét, és fakóarannyá világosította a haját, de nem csak ettıl volt más. A fekete kabát széles vállat és karcsú testet ölelt körbe, és a testhez simuló nadrág kiemelte a hosszú, izmos lábat. Inge makulátlanul fehér volt, báli cipıje fényes feketén ragyogott. Bár ugyanolyan kifogástalan estélyi öltözetet viselt, mint a többi férfi, valahogy mégsem tőnt felöltözöttnek, talán azért, mert egyik úriemberen sem érzıdött ilyen erısen, hogy az elegáns öltözék milyen erıtıl duzzadó testet takar. Olivia látta, hogy a többi nı is felfigyelt a látványra, elhallgat beszéd közben, hogy a fiatalembert végigmérje, és megpróbálja elkapni a tekintetét. De ık csak a külsıt látták, igaz, az is elég izgalmas, ismerte el Olivia. İ azonban tudta, hogy Lisle más, kevésbé nyilvánvaló módon is más. Nem az urak szokásos neveltetésében részesült. Daphne Carsington mindent megtanított neki, és még jóval többet, mint amennyit egy iskolában vagy akár az egyetemen megtanulhatott volna. Rupert Carsington pedig azokat a túlélési technikákat sajátíttatta el vele, amelyekre csak kevés úriembernek volt szüksége: például azt, hogy hogyan bánjon a tırrel, vagy hogyan hajítson ki valakit az ablakon. Olivia minderrıl tudott. Amire viszont nem volt felkészülve, az Lisle hangjának megváltozása volt: az arisztokraták dallamos beszédébe vegyülı, alig észrevehetı és szívet megdobogtató nem angol akcentus, és az a mód, ahogy ez a hang sátrak, turbánok és perzsaszınyegen epedezı félmeztelen nık képét idézte fel. Lisle tartása is más volt, mint korábban. Majdnem tíz évig egy bonyolult és veszélyes világban élt, ahol megtanulta, hogyan mozogjon olyan halkan és észrevétlenül, mint egy macska vagy kobra.

Az aranybarna bır és a halványarany haj a tigrist juttatta az ember eszébe, de ez nem igazán fejezte ki a másságát. A fiatalember úgy mozgott, mint… a víz. Ahogy átvágott az emberek közt, nyomában hullámzó moraj támadt. Gondolatban nık hullottak aléltan a lába elé, és a férfiak gyilkosságot fontolgattak. Olivia biztosra vette, hogy a környezetére különösen érzékeny ember lévén Lisle is tudatában van mindennek, bár arckifejezése ebbıl mit sem árult el. De Olivia, aki régóta ismerte ıt, tudta, hogy közel sem olyan hővös és összeszedett, amilyennek mutatja magát. A logikus, tudálékos külsı alatt vad, makacs természet rejtızött. Olivia gyanította, hogy e tekintetben Lisle semmit sem változott. Ahogy a temperamentuma sem, ami – ahogy arról a konokul összeszorított száj árulkodott – nem is olyan régen súlyosan próbára lett téve. Megrántotta a férfi kezét. Lisle ránézett, szürke szeme ezüstösen csillogott a gyertyák fényében. – Erre – mondta Olivia. Ahogy elhaladtak egy csapat tálcákat cipelı szolga mellett, elengedte Lisle kezét, hogy két pezsgıspoharat levegyen az egyik tálcáról, aztán továbbment, ki a folyosóra és onnan egy kisebb várószobába. Lisle rövid habozás után követte. – Csukd be az ajtót! Olivia! – Ó, kérlek! – mordult fel türelmetlenül a lány. – Mintha lenne még jó hírem, amit elveszíthetnék. Lisle becsukta az ajtót. – Ami azt illeti, még van, bár személy szerint biztos vagyok benne, hogy idıtlen ideje tönkre kellett volna mennie. – Kevés olyan dolog van, amit a pénz és a rang ne tudna megvenni, beleértve az ember jó hírét is – vont vállat Olivia. – Tessék, vedd el az egyiket, és engedd meg, hogy rendesen üdvözöljelek hazatérésed alkalmából.

Lisle átvette az egyik poharat, közben kesztyős ujjai finoman súrolták a lány ujjait. Olivia érezte a szikrát a kesztyő alatt, a bıre alatt. A szíve is felszikrázott, és hevesebb ütemre váltott. Fél lépést hátrált, és poharát a férfiéhoz koccintotta. – Isten hozott itthon, kedves barátom! – mondta. – Még soha senkinek nem örültem úgy, mint neked, amikor megláttalak. Szerette volna a férfira vetni magát, és átölelni a nyakát. Meg is tette volna, bármit mondjon is az Illem, de az ezüstös szem tekintete, amikor a férfi elıször megpillantotta ıt, megállította a mozdulat közepén. Lisle a barátja volt, ez igaz, és nála jobban csak a dédnagymama ismerte Oliviát. De idıközben felnıtt férfi lett, nem az a fiú volt már, akit ismert. – Halálra untam magam – folytatta a társalgást –, de az arcod leírhatatlan volt, amikor felfedezted, hogy van mellem. Minden pénzt megért a látvány. Alig bírtam megállni nevetés nélkül. A férfi most odanézett, s pillantása nyomán forróság árasztotta el a lányt, amely elıbb a bırét perzselte, majd mélyebbre hatolt. Oliviát ismét elöntötte a veríték, akárcsak nemrég, amikor Lisle elıször ránézett. Nem is kellett neki több figyelmeztetés: ez olyan tőz, amellyel jobb, ha nem játszik. Lisle kritikusan nézegette a lány keblét, körülbelül úgy, mintha a hieroglifírás vonalait vizsgálná. – Amikor legutóbb láttalak, még nem volt ott – jegyezte meg. – Teljesen elképedtem. Honnan szerezted? – Hogy honnan szereztem? – Jóságos ég, ez annyira jellemzı Lisle-ra! Úgy töpreng egy nıi mell fölött, mint ahogy egy ısi agyagedény fölött töprengne. – Egyszerően oda nıttek. Minden nı. Nagyon lassan. Hát nem különös? Minden más vonatkozásban koraérett voltam. – Belekortyolt a pezsgıbe. – De ne is törıdj a mellemmel, Lisle.

– Te könnyen beszélsz. Nem vagy férfi. Én meg még nem szoktam hozzá. Ahogy Olivia sem szokott még hozzá ahhoz, ami vele történik, valahányszor a férfi így néz rá. – Nos, akkor nézd csak – nevetett. – Dédnagymama azt mondja, túl gyorsan eljön az az idı, amikor a férfiakat már nem érdekli a látvány, szóval ki kell élveznem minden pillanatot, amíg lehet. – Semmit sem változott. – Törékenyebb és gyorsabban elfárad, mint régebben, de még mindig nyüzsög. Nem is tudom, mi lesz velem, ha meghal. Hargate dédnagymama volt a bizalmasa, az egyetlen ember, aki ismerte Olivia titkait. Anyjának vagy mostohaapjának nyilván nem mondhat el mindent. İk igazán minden tılük telhetıt megtesznek érte. Az igazság csak elkeserítené ıket, ezért meg kell óvnia ıket. – Nem tudom, mit csináltam volna nélküle ma este – mondta Lisle. – Maga mellett tartotta a szüleimet, engem meg szabadjára bocsátott. – A hajába túrt. A zilált fürtök láttán nem egy nı elalélna, gondolta Olivia. – Tudom, hogy nem kellene bosszankodnom miattuk, de úgy tőnik, képtelen vagyok elsajátítani a semmibevételük mővészetét. – Mi az, amit ezúttal nem tudsz semmibe venni? – érdeklıdött Olivia. – Csak a szokásos ırültség – vont vállat Lisle. – Nem akarlak a részletekkel untatni. Olivia tudta, hogy a férfi szülei a kereszt, amelyet Lisle-nak cipelnie kellett. Az egész világuk saját maguk körül forgott. Mindenki más, beleértve a gyerekeiket is, csak mellékszereplık voltak életük nagy drámájában. Dédnagymama volt az egyetlen, aki könnyedén helyre tudta tenni ıket, mert mindig pontosan azt mondta és tette, amihez éppen kedve volt. Mindenki más vagy zavart volt a jelenlétükben, vagy túl udvarias vagy kedves, vagy úgy érezte,

nem érdemes veszıdni velük. Még mostohaapja is legfeljebb kezelni tudta ıket, de az is annyira próbára tette a türelmét, hogy csak rendkívül különleges esetekben szánta rá magát. – Mindent el kell mondanod! – jelentette ki. – Odáig vagyok Lord és Lady Atherton ırültségeiért. Mellettük még én is józan, logikus és kellemesen unalmas embernek érzem magam. Lisle szájának jobb sarka apró, alig észrevehetı mosolyra rándult. Olivia szíve fájdalmasan összeszorult. A kandallóhoz sétált, és könnyed mozdulattal az egyik párnázott karosszékbe vetette magát. – Gyere, melegedj meg – hívta a férfit. – A bálteremben olyan meleg volt, mint a pokolban, de tudom, hogy neked nem. A meleg testek lökdösıdésétıl eltekintve nyilván úgy érezted, hogy jégveremben vagy. – A szemben lévı szék felé intett. – Meséld el, most éppen mit akarnak tıled a szüleid! Lisle a kandallóhoz ment, de nem ült le. Sokáig bámult a tőzbe, aztán egy pillanatra a lányra nézett, mielıbb figyelme visszatért volna az elbővölı lángokhoz. – Egy Edinburgh-tól körülbelül tíz mérföldre lévı, omladozó kastélyról van szó, amely a családunké – kezdte.

– Milyen különös! – vélte Olivia, miután Lisle összefoglalta neki a szüleivel lezajlott jelenet lényegét. Lisle tudta, hogy a lány magától is el tudja képzelni a színpadias jelenetet. Végül is az utóbbi kilenc évben több idıt töltött a szüleivel, mint ı. – Bárcsak ık is különösnek találnák! – sóhajtott fel. – De számukra ez egyáltalán nem furcsa. – Én a kísértetekre gondoltam – mondta Olivia. – Milyen különös, hogy a munkások a kísértetek miatt nem vállalják a munkát. Gondolj csak arra, hogy hány szellem kísért a londoni

Towerben. Ott van a hóhér, aki Salisbury grófnıt kergeti a vesztıhely körül. – A fejét cipelı Boleyn Anna. – Vagy a fiatal hercegnı, Lady Jane Grey – folytatta a sort a lány. – És ez csak néhány… és egyetlen épület. Tele vagyunk kísértetekkel, és úgy tőnik, senki sem bánja. Milyen furcsa, hogy a skót munkások félnek tılük. Azt hittem, szeretik, ha kísértik ıket. – Ugyanezt mondtam én is a szüleimnek, de a logika olyan nyelv, amelyet nem hajlandók megérteni. Nem mintha ennek bármi köze is lenne a szellemekhez meg a kastélyokhoz. Az egész arról szól, hogy itthon tartsanak. – De te itt megbolondulnál. Olivia mindig megértette, már attól a naptól fogva, hogy találkoztak, és mesélt a lánynak arról az elhatározásáról, hogy Egyiptomba megy. Olivia Nemes Küldetésnek nevezte. – Nem bánnám különösebben, ha valóban szükségük lenne rám. Az öccseimnek szükségük van rám… valaki kellene nekik, aki törıdik velük, de én nem igazán tudom, mit tegyek. Erısen kétlem, hogy a szüleimnek hiányoznának, ha magammal vinném ıket Egyiptomba, de még túl fiatalok. Az északról származó gyerekek nem bírják az ottani éghajlatot. Olivia kissé hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen a férfira. Amikor a nagy, kék szempár tekintete megállapodott az arcán, Lisle bensıjében valamik történtek, bonyolult dolgok, amelyek nem csupán az állati ösztönöket mozdították meg benne, s a nemi szervét érintették. A dolgok ott ugráltak a mellkasában, és ez az ugrálás valamiféle fájdalommal is együtt járt; mintha apró szúrásokat érzett volna odabent. Lisle elfordította a tekintetét, és ismét a tőzbe bámult. – Mit fogsz tenni? – kérdezte Olivia. – Még nem döntöttem el – felelte. – Az úgynevezett válság percekkel azelıtt tört ki, hogy elindultunk ide. Nem volt még

idım átgondolni, hogy mit tegyek. Nem mintha bármit is szándékomban állna tenni abban a képtelen kastélyügyben. A fivéreim dolgát kell átgondolnom. Több idıt kell velük töltenem, hogy aztán dönteni tudjak. – Igazad van – bólintott a lány. – A kastélyra nem is érdemes szót vesztegetni. Csak idıpocsékolás az egész. Ha… Elhallgatott, mert az ajtó kitárult, és Lady Rathbourne lépett be. A sötét hajú, kék szemő – bár nem ugyanolyan kék, mint a lányáé – asszony maga is igazi szépség volt. Lisle azonban közömbös maradt, ha ránézett, s noha szeretetet érzett iránta, lelki egyensúlyát nem borították fel holmi zavarba ejtı érzelmek. – Az ég szerelmére, Olivia, Belder már mindenhol keres – szólalt meg az asszony. – Neked most táncolnod kellene. Lisle, neked meg több eszed is lehetne, semhogy hagyod magad belerángatni egy tete-á-tete beszélgetésbe Oliviával. – De mama, öt éve nem láttuk egymást Lisle-lal! – Lisle holnap meglátogathat, ha nem bánja, hogy szerelemtıl ittas hódolók egész hordáján kell keresztültörnie – mondta ıladysége. – Jelenleg a teremben levı ifjú hölgyek zúgolódnak, mert szeretnének táncolni vele. Lisle nem a tulajdonod, Olivia, és hosszas távolléted nyugtalanítja Beldert. Gyere, Lisle, biztos vagyok benne, hogy nem szeretnéd, ha az estély azzal végzıdne, hogy megverekszel Olivia valamelyik lovagjával. Szegény bolondok! Elhagyták a kis szobát, s Lisle és Olivia útjai hamarosan szétváltak: a lány ment Lord Belderhez és a többi hódolójához, a férfi pedig a tucatnyi ifjú hölgyhöz, akik akkor sem különbözhettek volna jobban Oliviától, ha egy más fajhoz tartoznak. Lisle-nak csak késıbb, miközben az egyik ifjú hölggyel táncolt éppen, jutott eszébe, hogy mit is látott egy pillanattal

azelıtt, hogy Lady Rathbourne megjelenése félbeszakította a beszélgetésüket: a csillogást Olivia túlságosan kék szemében, mielıtt a tekintete befelé fordult volna. Lisle már évekkel korábban megtanulta felismerni ez a befelé forduló tekintetet. Gondolkodik. Olivia töpreng valamin. És ez, az anyja a megmondhatója, mindig veszélyes.

London, Somerset-ház Október 5., szerda

Az Archeológus Társaság nem hivatalos győlést tartott. Elıször is, általában csütörtökön szoktak találkozni. Másodszor a győléseik csak novemberben kezdıdnek. De Lisle gróf nem sőrőn jön Londonba, és nagyon valószínőtlen, hogy novemberre ismét hazatér. Minden, az egyiptomi régészeti leletek iránt érdeklıdı tudós hallani akarta, és az eseményen, bár az utolsó pillanatban hirdették meg, sokan megjelentek. Amikor legutóbb Lisle gróf itthon járt, noha még csak tizennyolc éves volt, egy komoly jelentıséggel bíró papírost mutatott be, amely az egyiptomi fáraók neveit tartalmazta. Az hieroglifák értelmezése tulajdonképpen Daphne Carsington szakterülete volt. Ezt mindenki tudta. Mint ahogy azt is, hogy az asszony egy zseni. A gond csak az volt, hogy nı. Férfinak kellett ıt képviselnie, különben a felfedezéseit és elméleteit könyörtelenül megtámadták és kigúnyolták volna azon elemek, akik félve és győlölettel tekintettek az intelligens nıkre, nem is beszélve arról, ha esetleg még náluk is intelligensebbek voltak. A fivére, aki általában Daphnét képviselni szokta, külföldön volt. Rupert Carsington, a férje, aki közel sem volt olyan ostoba, mint amilyennek mutatta magát, sohasem lett volna

képes komolyan beszélni egy tudományos témáról… mármint akkor, ha nem alszik el elıadás közben. Mivel Lisle és Daphne évekig együtt dolgoztak, s mivel Lisle rendkívül nagyra tartotta Daphne képességeit, boldogan vállalta, hogy képviseli az asszonyt, és a témát megérdemlı komolysággal mutatja be legújabb tanulmányát. De volt valaki a hallgatóság soraiban, aki az egész elıadást csak egy nagy viccnek tekintette. Lord Belder az elsı sorban, Olivia mellett ült, és Lisle minden egyes szavát kigúnyolta. Ha ezzel a módszerrel Oliviát próbálta lenyőgözni, rossz helyen kereskedett. Sokkal valószínőbb volt azonban, hogy Belder csupán Lislet akarta bosszantani. Elızı nap gondoskodott róla, hogy ott legyen, amikor Lisle meglátogatja Oliviát. De a fél város ott volt Lord Rathbourne házában, és Lisle csak néhány szót tudott váltani a lánnyal. Megemlítette neki az elıadást, és Olivia megígérte, hogy eljön, Belder pedig kapott az alkalmon, és közölte, hogy majd ı elkíséri. A világért sem mulasztaná el Lord Lisle valami kis felolvasását, mondta. Lisle-t nem volt nehéz kihozni a sodrából, s most Daphne nevében fortyogott magában: Belder az asszony kemény munkájának eredményét gúnyolja. Azzal hőtötte magát, hogy úgysem hagyják, hogy ez az ostoba alak sokáig folytassa a piszkálódást. Belder most nem az Almackben vagy egy estélyen van. Az itteni hallgatóság nemigen tőri az ilyen viselkedést. Nem is tévedett. Még alig gondolta ezt így végig, az egyik tudós már el is vesztette a türelmét. – Uram – szólt rá Belderre hővösen –, ha lenne olyan jó, hogy az elmésségeit olyan alkalmakra tartogatja, ahol megfelelıbb társaság győlt össze: a klubját javasolnám… vagy

talán egy kávéházat vagy kocsmát. Azért győltünk ma össze, hogy a felolvasást tartó úriembert hallgassuk, nem önt. Lisle úgy tett, mintha egy porszemet pöckölne le a jegyzeteirıl. – Elmésség? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. – Ezek szerint ez az volt? Bocsánatáért esedezem, Lord Belder, amiért nem válaszoltam a megjegyzéseire. Összetévesztettem önt egy szenttel. – Egy szenttel? – nevetett Belder, nyilván azért, hogy Oliviának megmutassa, mennyire nem érdekli, hogy nyilvánosan rendreutasították, mint egy neveletlen kölyköt. – Igen. Tudja, Egyiptomban azokat hívják szentnek, akiknek lassú a felfogásuk vagy nem fogják fel a dolgokat, és a külsejük, beszédük vagy a viselkedésük furcsaságait az isteni áldás jelének tekintik. A hallgatóság felzúdult. A tudósok nem sajnáltak néhány percet arra vesztegetni, hogy bosszút álljanak Belderen, ıt téve meg gúnyolódásuk tárgyának. Belder megtette nekik azt a szívességet, hogy arca még Olivia hajánál is vörösebbre gyúlt. Miután Belder elszenvedte a maga által kiprovokált megaláztatást, Lisle-t senki sem zavarta meg többé, s ı nyugodtan befejezhette Daphne munkájának ismertetését. Amikor minden kérdésre válaszolt, és a hallgatóság oszlani kezdett, keresztülverekedte magát az Oliviát körülvevı férfiak csoportján – akiket a szunyókáló krokodil körül gyülekezı madaraknak látott –, és felajánlotta, hogy hazaviszi a lányt. Olivia elfordult Beldertıl, és olyan káprázatos mosollyal jutalmazta Lisle-t, hogy az egy percig se látott, se hallott. Aztán Olivia a férfiba karolt, és együtt mentek ki a lány hintájához. Bailey, Olivia szobalánya követte ıket. A lakáj lehajtotta a lépcsıt, és Olivia készült beszállni a hintóba, amikor egy fiú tőnt fel a járdán, és egyenesen feléjük

száguldott. Rohanás közben ügyesen kerülgette a járdán sétáló és a fáraókról vitatkozó tudós úriembereket. Lisle-t is kikerülte, de aztán elkövette azt a hibát, hogy Oliviára nézett, és a lány szépsége egy pillanatra elvakította és kibillentette az egyensúlyából. Lépései bizonytalanná váltak, figyelme elkalandozott, bár lába tovább vitte. Lord Belder épp akkor indult Olivia hintója felé. A fiú egyenesen belerohant, és mindketten elestek: a fiú a járdára, Belder a vízelvezetı árokba. A legényke talpra kecmergett, riadtan Belderre nézett, és eliszkolt. – Állítsák meg! Tolvaj! – ordította Belder. Két barátja elkapta a fiút, ahogy az megpróbált elsurranni mellettük. İlordsága kikászálódott az árokból. Arra járó ismerısei nem kímélték meg az ilyenkor szokásos otromba tréfáiktól: Még csak most kelsz fel, Belder? Vagy: Ez a legújabb szépítı fürdı, Belder? És így tovább. Bizonytalan eredető, büdös barna és fekete mocsokfoltok éktelenítették az ızbarna nadrágot és kék kabátot, a gondosan megkötött nyakkendıt, a mellényt és a kesztyőt is. Belder végignézett a ruháján, aztán a fiúra meredt. Tekintetétıl a gyerek vergıdni kezdett, hátha kiszabadulhat. – Baleset volt, nagyságos uram! – üvöltötte. – Semmit sem vettem el! – Ez igaz – kiabálta túl Olivia a hangzavart. – Láttam, mi történt. Ha lopni akart volna, nem… – Várj meg a hintóban és hagyd rám a dolgot! – vágott a szavába Lisle, mielıtt a lány elmagyarázhatta volna, mi a helyes módja a lopásnak. Elvégre ı profi volt benne. – Ne butáskodj, én is el tudom intézni – mondta a lány. Lisle megpróbálta elvinni onnan, de Olivia lerázta magáról, és határozottan a fiút fogva tartó férfiakhoz masírozott. – Engedjék el! – parancsolt rájuk. – Tényleg baleset volt.

Lisle számára egyértelmőek voltak a figyelmeztetı jelek: az elvörösödı nyak és arc, a hangsúlyos „tényleg” szóban megbúvó ti fafejőek célzás. Mivel nem rángathatja csak úgy el onnan, kénytelen lesz túlbeszélni. De Belder szólalt meg elıször. – Nem tudhatja, hogy mire képesek ezek a szakadt csavargók, Miss Carsington – mondta. – Szándékosan belebotlanak az emberbe, hogy kirabolják ıket. – Valóban megtörténik az ilyesmi, de… – kezdte Lisle. – Ez esetben nem errıl van szó – fejezte be helyette a mondatot Olivia. – Egy rendes zsebtolvaj olyan gyors és hatékony, hogy észre sem veszi a ténykedését. Gondosan ügyel rá, hogy senkit se lökjön fel olyan erısen, hogy az elessen. Arra is vigyáz, nehogy magára vonja a figyelmet, és nem áll meg, hanem nyomban kereket old. Ráadásul a zsebtolvajok párban dolgoznak. A lánynak tökéletesen igaza volt, és ezt bármely racionálisan gondolkodó ember belátta volna. De Beldert az indulatai vezették. Le kellett vezetni a sérelmeit, s a fiú tőnt a legkönnyebb célpontnak. Olivia fejtegetésére mindössze leereszkedı mosollyal válaszolt, aztán a bámészkodókhoz fordult. – Valaki hívjon egy rendırt – szólt oda nekik. – Ne! – kiáltotta a fiú. – Nem vettem el semmit! Rúgott és kapálózott, így próbálva kiszabadítani magát. Lord Belder lekevert neki egy nyaklevest. – Maga durva vadállat! – visította Olivia. Az összecsukott ernyı felemelkedett, majd nagy csattanással a férfi vállán landolt. – Aú! – Engedjék el azt a gyereket! – Olivia most a fiút tartó férfiakra támadt az ernyıvel.

Belder elkapta a karját, mert nem akarta, hogy a lány a barátait bántalmazza. Lisle látta, hogy a mocskos, kesztyős kéz Olivia karjára kulcsolódik, aztán vörös köd borult az agyára. Elırelépett, durván megragadta Belder karját és elrántotta a lánytól. – Ne merj hozzányúlni! – mondta halk, kemény hangon. – Soha többé nem merj hozzáérni!

Harmadik fejezet

– Jaj, kisasszony! – sopánkodott Bailey. – Megölik egymást. Lisle szinte abban a pillanatban eltaszította Beldert, ahogy megragadta a karját, de Belder nem hagyta, hogy ezzel vége legyen. Meglökte Lisle-t, aki visszalökte, ezúttal keményebben, amitıl Belder a kerítésnek zuhant. Nyomban felpattant, letépte a kesztyőjét, ledobta a kalapját és felemelte az öklét. Lisle követte a példáját. – Ne érj hozzá! – mondta mély, fenyegetı hangon, amitıl Oliviát kilelte a hideg. Micsoda ostobaság! Nem iskolás lány már… a szíve mégis olyan hevesen dobogott, mint még soha, pedig a férfiak folyton verekedtek érte, és azt is tudta, Lisle-nak ı nem jelent semmit. A férfi ösztönösen cselekedett, mert ilyen a természete. Védelmezı… és agresszív is. De évek óta nem látta verekedni. Évek óta nem látott egyetlen verekedést sem, emlékeztette magát. A férfiak általában hajnalban szoktak találkozni, olyan helyeken, ahol senki sem jár, mert a párbaj tilos volt. Az ökölharc viszont nem. Ennek ellenére nem szokványos dolog, hogy két úriember fényes nappal London egyik legforgalmasabb fıútján ökölre menjen egymással. Nem csoda, hogy ilyen izgatott. – Megpróbálják megölni egymást – javította ki Bailey-t. – De igazából nem csinálnak mást, mint alaposan összeverik egymást, ami sokkal jobb, mint a golyóváltás húsz lépésrıl.

Belder ég a harci vágytól, Lisle élvezni fogja, hogy a kedvére tehet. Oliviának elég volt egyetlen pillantást vetnie a szobalányra, hogy lássa, Bailey sem maradt érzéktelen a látványra. Az apró termető, filigrán alkatú, csinos barna lány nem volt olyan törékeny, mint amilyennek látszott. Nem is bírta volna ki az Olivia melletti munkát másként. – Még sohasem láttad Lisle-t verekedni – mondta Olivia. – Tudom, hogy úgy fest, mint egy angyal a szıke hajával és a fantasztikus szürke szemével, de valójában félelmetes bokszoló. Egyszer tanúja voltam, ahogy fasírtot csinál egy kétszer akkora fiúból, mint ı. Azon a napon történt, amikor Olivia elindult Bristolba, a Nemes Küldetésre. Lisle nem helyeselte, hogy Nat Diggerbyvel szándékozik útnak indulni. Igazság szerint Olivia sem kedvelte különösebben Diggerbyt. Bár úgy tett, mintha nem érdekelné, valójában nagyon megkönnyebbült, amikor Lisle foglalta el a helyét. Olivia minden figyelmével a verekedık felé fordult, s közben azt kívánta, bárcsak többet látna a harcból. Hallotta a nyögéseket, és az öklök puffanását a másik testén, de a sokaság eltakarta a látványt. A bámészkodók kiáltozva biztatták a küzdıket, közben fogadásokat kötöttek a harc kimenetelére. Még Olivia is tudta, hogy botorság lenne megpróbálnia betörnie ebbe a körbe. Egy hölgy nem keveredik vérszomjas férfiak tömegébe. Egy hölgy a csetepaté helyszínétıl biztonságos távolságban várakozik. Ha felmászhatott volna a hintó hátsó bakjára, ahol a lakájok szoktak állni, onnan jobban látott volna, de az sem volt szabad. Nem tehetett mást, mint hogy várt és hallgatta a küzdelem hangjait. Be kellett érnie egy-egy pillantással és a reménnyel, hogy Lisle egy darabban kerül ki a verekedésbıl. A férfi hozzászokott már a harchoz, nyugtatta magát Olivia.

Egyiptomban folyton próbálták megölni. Belder viszont valami oknál fogva ırülten féltékeny volt rá, ráadásul Lisle nyilvánosan meg is szégyenítette, méghozzá fontos emberekbıl álló hallgatóság elıtt. Néhány óráknak tőnı perc után kiáltás hallatszott, aztán csend lett. A férfiak sorfala szétnyílt. Olivia látta, hogy Belder a földön fekszik, és néhány barátja igyekszik oda hozzá. Elırelódult, és a könyökét meg az esernyıjét használva átverekedte magát a ritkuló tömegen. – Gyere innen! – ragadta meg Lisle karját. A férfi üres tekintettel meredt rá. Haja kócos és koszos volt, az ajka vérzett. Vér fröcskölte be tépett nyakkendıjét is. Egyik kabátujja is félig elszakadt a varrás mentén. – Gyere innen! – rántotta meg ismét a karját Olivia. – İ már harcképtelen. Lisle a földön fekvı férfira nézett, aztán vissza Oliviára. – Nem akarod megvigasztalni? – Nem. Lisle elıvette a zsebkendıjét és kezdte volna megtörölni az ajkát, de már az elsı mozdulatra összerezzent. Olivia elvette tıle a kendıt és óvatosan megnyomogatta a férfi ajkát. – Holnapra elsırendő monoklival dicsekedhetsz, és a következı néhány napban csak pépes ételeket ehetsz – jósolta. – Remek érzéked van ahhoz, hogy magad köré vonzd az idiótákat – morogta a férfi. Olivia keze megállt a mozdulat közben. – Az ajkad fel fog duzzadni – jegyezte meg. – Egy kis szerencsével nem leszel képes beszélni. A lány megcsóválta a fejét, hátat fordított neki és a hintóhoz indult. Lisle követte. – Nem kellene bátorítanod ıket, ha egyszer nem akarod ıket magad körül látni – füstölgött.

– Nem kell bátorítanom ıket – jelentette ki a lány. – A DeLucey nık vonzzák a férfiakat. Márpedig a férfiak mindent összevetve mind idióták. Beleértve téged is. Csak ürügyet kerestél a verekedésre, ahogy Belder is. – Talán valóban így volt – ismerte el Lisle. – Nem is emlékszem, mikor élveztem utoljára ennyire, hogy beverhetem valakinek a képét. Odanyújtotta koszos és felsebzett kezét a lánynak, hogy segítsen megtartani az egyensúlyát a hintó keskeny lépcsıjén. Olivia lenézett rá, és felvonta az egyik szemöldökét. – Felfordult a gyomrod? – érdeklıdött Lisle. – Nem igazán. Arra gondoltam, hogy késıbb ez nagyon fog neked fájni. – De megérte. Férfiak, gondolta Olivia. Megfogta Lisle kezét, beszállt a hintóba, és kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Bailey követte az úrnıjét, és a vele szemközti helyre ült. – Nem hiszem, hogy Belder megverése megéri az árát – vélte Olivia. – Hozzászoktam a monoklihoz és a sajgó állhoz – vont vállat Lisle. – Nem erre céloztam. A szüleid nem fognak örülni, ha meghallják, mi történt. A férfi ismét megrántotta a vállát. – Jobb lesz, ha hagyod, hogy hazavigyelek – folytatta Olivia. Lisle megrázta a fejét. – Nem esik útba. Nichols egy percen belül itt lesz, csak felszedi a kalapomat. A sovány inas már sietett is feléjük, a zsebkendıjével tisztogatva Lisle kalapját.

Bailey haragos pillantást vetett a jóképő lakájra, és megvetıen szipogott. – Jobb lesz, ha egyenesen hazamegyünk, kisasszony – mondta. – Igaza van – helyeselt Lisle. – Nem kell sok idı hozzá, hogy London-szerte elterjedjen a híre, hogyan verted meg Beldert az esernyıddel. Biztos még az elıtt haza akarsz érni, hogy a pletykák hozzátok is eljutnak, hogy a neked megfelelı módon adhasd elı a mesédet. Nem számít, hogy a történtek milyen változatával áll elı Olivia. A szülei belefáradtak már a folyamatos botrányokba. Hargate nagymamának és nagypapának is biztosan lesz mondanivalója, és az sem ígérkezik kellemesnek. Szerintük Oliviának már régen férjhez kellett volna mennie. Szentül hitték, hogy a lánynak férjre és gyerekekre van szüksége, attól majd megnyugszik. De nekik csak fiaik voltak, és egyikük sem volt Oliviához hasonlítható. Igazából senki sem volt olyan, mint Olivia, kivéve a többi Drámai DeLucey-t. Nyughatatlan, megbízhatatlan népség. Ha férjhez megy, az élete leszőkül arra, hogy feleség és anya legyen, és ez az élet lassan megfojtja majd. Soha többé nem tehet semmi igazán érdekeset. Az biztos, hogy sohasem lesz része azokban a kalandokban, amelyekrıl mindig is álmodott. Nem mintha most, a túl szigorú társasági szabályoktól megkötözve olyan sok reménye lenne rá. De addig, amíg senkinek sem a felesége – és amíg Hargate dédnagymama él és kiáll mellette a többiekkel szemben – legalább viszonylagos szabadságot élvez. Ezt pedig nem fogja feladni, csak amikor már végképp nem lesz más lehetısége. – Gyere el hozzánk vacsorára – mondta Lisle-nak. – Akkor beszélgethetnénk.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha elıbb megmosakszom. Lisle a lányra vigyorgott, és egy pillanatra úgy festett, mint egy szutykos iskolás fiú, és Oliviát arra a fiúra emlékeztette, aki leütötte Nat Diggerbyt és a hőséges fegyverhordozó szerepét játszotta a bristoli úton. A vigyor és az emlékek megmozdítottak valamit Olivia belsejében. – Igen, azt hiszem, tényleg jobb lesz. Lisle rácsukta a hintó ajtaját. Olivia hátradılt az ülésen, nehogy kísértésbe essen, és kinézzen az ablakon, s így figyelte, ahogy a férfi elsétál. Érezte, ahogy a hintó könnyen megremeg, ahogy a lakájok felugrottak a helyükre. Egyikük megkopogtatta a kocsi tetejét, és a jármő mozgásba lendült. – Kisasszony, még mindig magánál van ılordsága zsebkendıje – szólalt meg néhány perc múlva Bailey. Olivia lenézett a kendıre. Ki fogja mosni, és hozzáteszi a győjteményéhez. Jobb kezén a kesztyő azt a szkarabeuszt rejtette, amelyet a férfi küldött neki évekkel korábban. Olivia győrőt csináltatott belıle és állandóan viselte. Megırizte a leveleit is… azt a néhányat: egyet minden fél tucatra, amit neki írt. Az övé volt a férfi barátsága és minden egyes levele. Megvolt az összes csecsebecse, amit Lisle küldött neki az évek során és a sok furcsa, bóvli emléktárgy, amelyet összegyőjtött, s tudta, hogy ez mindaz, amire bárki más is számíthatott volna tıle. A férfi már réges-régen Egyiptomnak adta magát: a szívét, az eszét, a lelkét. – Nem fog neki hiányozni.

Az Atherton-ház ugyanaznap este

– Ó, Peregrine, hogy tehetted ezt? – siránkozott Lady Atherton. – Verekedésbe keveredni! Mint valami közönséges bőnözı! Ráadásul épp a Stranden, hogy az egész világ lássa! – A férjéhez fordult. – Látod, Jasper? Ez lett a következménye, hogy oly sok éven át Rupert Carsington gondjaira lett bízva. Ez egyáltalán nem volt logikus következtetés. Lisle, amióta csak az eszét tudta, folyton verekedésekbe keveredett. Ezen a területen egyáltalán nem volt szüksége Rupert bácsi útmutatására. Soha életében nem futamodott meg a harc elıl, függetlenül az ellenfelek nagyságától vagy számától. Sohasem futamodott meg, és soha nem is fog. – Igazi vadember lett belıled! – dühöngött az apja. – Még tudományos elıadást sem tudsz úgy tartani, hogy ne okozz zendülést. – Aligha nevezném zendülésnek. Inkább egy kis csetepaténak – javította ki az apját Lisle. – Az újságok érdekesebb hírekkel is szolgálhatnak. – Az újságok mit sem szeretnek jobban, mint azon csámcsogni, ahogy a férfiak Olivia Carsington miatt verekednek – mondta az anyja. – El sem akarom hinni, hogy te is hagytad, hogy az a lány bolondot csináljon belıled. Meg vagyok döbbenve! Hogy nézzek ezek után a barátnıim szemébe? Hogyan járhatnék ezek után emelt fejjel? – Az asszony a pamlagra rogyott és könnyekben tört ki. – Ez a következménye annak, hogy elnéztük ezt az egyiptomos hóbortodat – vette át a szót az apja. – Nos, ennek egyszer s mindenkorra véget vetek. Addig, amíg nem tapasztalom a fiúi kötelesség valami halvány megnyilvánulását, és legalább a látszatát annak, hogy képes vagy úriemberhez méltón viselkedni, egy pennyt sem látsz tılem.

Lisle egy percig némán bámult az apjára. Természetesen számított rá, hogy a szülei jelenetet rendeznek. Akkor döbbent volna meg igazán, ha nem dühöngnek és szónokolnak. De ez új volt. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta. A többi nemesember fiához hasonlóan anyagilag Lisle is teljesen a szüleitıl függött. Mást nem is kapott tılük, csak pénzt. Sohasem mutattak iránta szeretetet vagy megértést. Mindezt a Carsingtonoktól kapta meg, méghozzá bıségesen. De pénzért nem mehetett hozzájuk. – Megvonjátok tılem az anyagi támogatásotokat? – hitetlenkedett. – Gúnyt őztél belılünk, semmibe vettél minket, kihasználtál és visszaéltél a nagylelkőségünkkel – sorolta apja. – Mindezt türelemmel viseltük, de most túl messzire mentél. Kínos helyzetbe hoztad az anyádat! A végszót hallva az anyja daléit. – De hát ez ırület! – háborgott Lisle. – Mibıl fogok élni? Az apja az anyjához sietett, hogy repülısót szagoltasson vele. – Ha pénzt akarsz, kövesd a többi úriember példáját – mondta az apja, miközben gyengéden felemelte az anyja fejét a párnáról, ahová kényelmes módon esett. – Tiszteld a szüleid kívánságát. Utazz el Skóciába, ahogy kértük, és egyszer életedben vállalj felelısséget valamiért. Nem mész még egyszer Egyiptomba, csak a holttestemen át!

Lisle végül nem jött el vacsorára. Késı délután Olivia üzenetet kapott tıle.

Ha elmegyek a vacsorára, megölök valakit. Jobb lesz, ha távol maradok. Valószínőleg így is elég nagy bajban vagy.

L.

Nyomban válaszolt az üzenetre.

Nem biztonságos írni. Találkozzunk a Hyde Park Cornernél! Holnap. Délelıtt Tízkor. NE HAGYJ CSERBEN!

O.

Hyde Park, másnap reggel

Még mindössze néhány évvel azelıtt is az ember számíthatott arra, hogy London legdivatosabb úriemberei délelıttönként sétát tettek a Hyde Parkban, majd délután öt és hét óra közt ismét megjelentek. Manapság azonban délelıtt sétálni nem csupán divatjamúlt volt, de közönséges is. Így aztán a délelıttök tökéletesen alkalmasak voltak a Titkos Randevúkra, ahogy Olivia írta az egyik levelében. A lány természetesen késett, és Lisle sohasem bírta a várakozást. Nyomban megfeledkezett azonban a türelmetlenségérıl, hogy Oliviát megpillantotta. Hatalmas, halványkék dísztoll lengedezett a kalapja tetején, mint egy csatába induló század harci lobogója. Szemének kékjével megegyezı színő lovaglóruhája is katonai módi szerint készült.

Az alacsonyan járó délelıtti nap fénye megcsillant a kalap és a hajtők fogságából kiszabadult fürtökön, amelyek gránátvörös színben ragyogtak. Amikor Olivia odaért hozzá, Lisle még mindig alig kapott levegıt. – Fogalmad sincs, milyen nehezen tudtam megszabadulni Bailey-tıl – kezdte a lány. – Az ember azt hinné, hogy mégiscsak örül annak, ha nem kell elkísérnie, mivel győlöl a városban lovagolni, de nem, eltökélte magát, hogy velem jön. Pokolian sok idıbe került, mire meggyıztem, hogy maradjon és eloszlattam a gyanakvását. Végül kénytelen voltam magammal hozni egy lovászt. – Tolldíszes fejével egy libériás fiatalember felé intett, aki tisztességes távolságban várakozott mögötte. – Nem mintha neked és nekem bármi titkolnivalónk lenne, de az egész család haragszik rám, amiért beleugrattalak a Belderrel való verekedésbe. – Magam ugrattam bele magamat – mondta Lisle. – Nagyon csúnyán fest a szemed – hajolt kissé közelebb Olivia, hogy jobban szemügyre vehesse. – Rosszabbnak látszik, mint amilyen. Nichols tudja, hogyan kell ellátni az ilyesmit. – Fia nem tudná, az a szem most úgy fel lenne dagadva, hogy ki sem tudná nyitni. – A következı néhány napban csúnya színekben fog pompázni, aztán elhalványul. S mint ahogy nyilván sajnálkozva látod, a szám sem sérült meg annyira, mint gondoltad. – Nem vagy olyan jóképő, mint a bálon voltál – jegyezte meg Olivia. – A mama valakitıl nagyon szemléletes leírást kapott a verekedésrıl és a sérüléseidrıl. Azt mondta, tartsam távol magam tıled. Van elég gondod anélkül is, hogy még én is bajba sodornálak. – Képtelenség. Kivel beszélgetnék akkor, ha te távol tartanád magad tılem? Gyere, menjünk. Itt túl nagy a zaj. Bár a park maga elhagyatott volt – a legelıkelıbb körökbıl származó sétálókat legalábbis nélkülözne kellett –, a Hyde Park

Corneren nagy volt a nyüzsgés. Árusok, tejesasszonyok és mindenféle lézengı alak népesítette be a járdát. A Knightsbridge Roadon a Királyi Posta járatai és gyorskocsik versenyeztek a helyért a lassú parasztszekerekkel, az elegáns magánhintókkal, a lovasokkal és gyalogosokkal. Kóbor gyerekek, macskák és kutyák cikáztak a kocsik és lovak között. Itt, a Hyde Park Cornernél kezdıdött az elsı közös kalandjuk. Lisle élénken látta maga elıtt, ahogy Olivia egy bikára emlékeztetı, nagydarab fiú társaságában áll… aztán leütötte a fiút, hogy félreállítsa. majd felmászik a szekérre a lány után… Valahányszor Lisle találkozni készült Oliviával, mindig feltőnı hajú és szemő, sovány lánykára számított, amilyennek megismerte… és valahányszor megpillantotta mostani valójában, kibillent a lelki egyensúlyából. Még mindig nem szokta meg, hogy milyen szépség lett a lányból. Szinte fájt az arcára nézni, és testének domborulatai, amelyeket a szők lovaglóruha még jobban kiemelt, alaposan felkavarta az érzéseit. Rossz érzések. Olyan érzések, amelyeket a csinos nık szoktak a férfiakban ébreszteni… és bármelyik könnyővérő nı ki tudja elégíteni ezeket az érzéseket. Lisle-nak azonban barátra és szövetségesre volt szüksége. Ám még akkor sem igazán érezte magát beszédképesnek, amikor lovaikon beléptettek a parkba. Elıbb ki kell gyomlálnia a zavaros érzéseket a fejébıl vagy a szívébıl… maga sem tudta pontosan, honnan. – Versenyzünk? – kérdezte. Olivia szeme felcsillant. A lovak frissek voltak, boldogan vágtattak nyugatnak az elhagyatott Rotten Row-n. A lány kancája legalább olyan jó volt, mint Lisle-é, és Olivia ugyanazzal az ügyességgel és merészséggel lovagolt, amelyet élete minden tettében alkalmazott. Lisle gyızött, de épp hogy csak, és a végén

mindketten felszabadultan kacagtak… magukon és a vágta okozta élvezeten ezen a szép ıszi délelıttön. Ügetésre fogták a hátasaikat, ahogy tovább lovagoltak, beljebb a parkba. Amikor elértek egy facsoporthoz, amely eléggé kiesett a látogatottabb lovaglóutaktól, lépésben haladtak tovább. Aztán Lisle elmesélte a lánynak, hogy mi történt. – Megszüntették az apanázsodat? – hitetlenkedett Olivia. – De azt nem tehetik. Meg fogsz itt bolondulni. Vissza kell menned Egyiptomba. – Mondtam én neked, hogy itthon akarnak tartani, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire elszántak. Azt hittem, egy kis idı múlva majd megnyugszanak, ahogy máskor is szoktak. De ma még hajthatatlanabbak amiatt az átkozott kastély miatt, mint tegnap. Az apám kész felemelni az ellátmányomat, ha hajlandó vagyok belevágni a felújítási fantazmagóriákba. – Azt hiszem, megértem, mire számít – jegyezte meg Olivia. – Úgy véli, ha a feladat felkelti az érdeklıdésedet, akkor a szenvedélyed is teljesen arra fordítod. – A szenvedélyem? – kérdezett vissza Lisle, közben szíve nagyot dobbant a bőntudattól. – A szüleid féltékenyek Egyiptomra – magyarázta a lány. – Nem értik, mi a különbség egy ódon kastély és egy ısi emlékmő között. Nekik mind a kettı csak öreg. Lisle nem nevezte volna Egyiptomot szenvedélynek, de Olivia igen, és végül is, amit a hely és a munkája iránt érzett, felfogható volt valamiféle szenvedélynek. Olivia olyan jól megértette, néha jobban, mint ı saját magát. De a lány DeLucey volt, és a DeLucey-k azért maradhattak fenn nemzedékeken át, mert ügyesen olvastak az emberekben, és jól tudták manipulálni ıket. – Azt hiszem, hálás lehetek, hogy nem elıbb jutott eszükbe megvonni a jövedelmemet – jegyezte meg.

– Ha megtették volna, Lord Rathbourne fizette volna az utadat. – A mostohaapád már így is több mint eleget tett értem. Neki rád és a testvéreidre is gondolnia kell. – Majd én odaadom neked a pénzemet. Tudod, hogy megteszem. – Az rendkívül helytelen lenne – tiltakozott Lisle. – Örülök, hogy nem lehetséges. Lisle tudta, hogy Olivia vagyonát gondosan befektették, hogy megvédjék a lányt nem csupán a hozományvadászoktól, de önmagától is. Olivia az ellentmondások különös keveréke volt: az agya számító, a szíve nagylelkő. Nagyon is jellemzı volt rá, ahogy elızı nap a kis csibész segítségére sietett. Olivia közelebb léptette hozzá a kancáját, és kezét a kezére tette. – Nem hagyom, hogy itt ragadj a csapdában – mondta. – Mi ketten ki fogunk találni valamit. Tessék, a nagy kék szempárban már meg is csillant valami. – Nem! – szögezte le határozottan Lisle. Olivia a barátja, a szövetségese és a bizalmasa, de impulzív természetétıl, erkölcsi érzéktelenségétıl és túlzott lelkesedésétıl néha égnek állt a haja… neki, akinek naponta szembe kellett néznie a skorpiókkal, krokodilokkal, tolvajokkal, haramiákkal… és mind közül a legrosszabbakkal, a hivatalnokokkal. Ha az ember azt állította, hogy a lány értékítélete kétséges, nagyon is finoman fejezte ki magát. Kilenc évvel azelıtt a lány belecsábította ıt egy bristoli útba, méghozzá nem másért, mint holmi kincsvadászatért. Ez is egyike volt az Ötleteinek, így nagy İ-vel. Az út igazán szörnyő véget érhetett volna számára – például az egyik szadista skót iskolában –, ha Lord Rathbourne nem avatkozik közbe.

Lisle azzal is tisztában volt, hogy akkori egyiptomi útját is csak Rathbourne-nak köszönheti. Azt is tudta, hogy az ember nem számíthat mindig arra, hogy csoda történik. Ráadásul már felnıtt férfi volt, nem kisfiú. Nem várhatja el, és nem is akarta, hogy a barátai és a rokonai húzzák ki a nehéz helyzetekbıl. – Nem, Lisle, meg kell hallgatnod – mondta Olivia lelkesen. – Csodálatos ötletem támadt. Olivia és az ötletei! A gondolat minden férfiember szívét rémülettel töltené el, aki akár a legcsekélyebb intelligenciával és morzsányi önfenntartási ösztönnel rendelkezik. – Csak semmi ötlet! – tiltakozott. – Semmilyen körülmények közt. – Menjünk Skóciába! Együtt.

Olivia szíve olyan hangosan dobogott, hogy még a Kensingtonpalotában is hallaniuk kellett. Szombat óta csak a skóciai kastélyra gondolt. – Elment az eszed? – képedt el Lisle. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. – Nem megyek Skóciába! – De együtt mennénk – erısködött Olivia. – Jó szórakozás lenne. Igazi kaland! – Ne légy nevetséges! Nem vagyunk már gyerekek. Még te sem teheted meg, hogy egy férfival Skóciába utazol. A szüleid sohasem engednék meg. – Nem kell tudniuk róla. – Olivia! – kerekedett el Lisle szeme. – Holnap reggel Derbyshire-be utaznak. Én Londonban maradok Hargate dédnagymamával.

– Ez percrıl percre rosszabb lesz – morogta Lisle, és elfordította a tekintetét. – Mindent átgondoltam. – Na ne mondd, és mikor? – kérdezte, és kíváncsian újra a lányra nézett. – Csak egy perce meséltem el, mi történt. – A kastélyon gondolkodtam – felelte Olivia, és ez igaz is volt. Lisle esetében jobb volt olyan közel maradni az igazsághoz, amennyire csak lehetett. A férfi nem csupán ijesztıen logikusan gondolkodott és szinte már bőnösen becsületes volt, de Olivia néha úgy érezte, hogy képes a gondolataiban olvasni. – Próbáltam kigondolni valami tervet, hogy megmentselek tıle. – Nem fogsz megmenteni engem – jelentette ki Lisle. – Nem te vagy a fénylı páncélú lovagom, vagy aminek hiszed magad. Már majdnem huszonnégy éves vagyok, és tökéletesen képes vagyok gondoskodni magamról. – De kérlek, ne játszd itt meg nekem a büszke hímet! – csattant Olivia. – Ha meghallgatnál, te is belátnád, hogy az ötletem gond nélkül keresztülvihetı. – Kilenc évvel ezelıtt is keresztülvihetı ötleted volt arra, hogyan mentsd meg az édesanyádat a szegénységtıl, és azért szöktél el Bristolba, hogy kiásd a kalózok kincsét Lord Mandeville kertjében. – Igen, és remek mulatság volt, nem? Igazi kaland. Persze, neked nap mint nap van részed kalandokban, de nekem… – Lemondóan legyintett. – Eljegyzéseket bontok fel és az ernyımmel ütlegelem a férfiakat. Lisle megfejthetetlen pillantást vetett rá, aztán vágtára ösztökélte a lovát.

Távolságra volt szüksége. Nem akart ezen gondolkodni. Nem akart arra a lányra gondolni, aki valaha Olivia volt, és aki lovag akart lenni és Nemes Küldetést végrehajtani. A lány követte. – Ne zárd be az elméd az ötletem elıtt – kérte. – Te tudós vagy, és egy tudósnak nyitottnak kell lennie az új dolgokra. – Az új dolgokra igen, de az ırültségekre nem – vágott vissza Lisle. – Nem ruccanhatsz csak úgy ki Skóciába, mert unod az eljegyzések felbontását és a férfiak ütlegelését az ernyıddel. Sajnálom, hogy gúzsba kötnek a nıkre vonatkozó ostoba szabályok, de nem tudok rajtuk változtatni. És még én is tudom, hogy nem pattanhatsz be egy hintóba és utazhatsz négyszáz mérföldet egymagádban anélkül, hogy szörnyő botrányt ne kavarnál. – Én folyton botrány kavarok – vont vállat a lány. – Arról vagyok híres. Bármit teszek vagy mondok egy vacsorán, másnap azon csámcsog egész London. Olivia Carsington, a Tegnap Esti Botrány. Ez vagyok én. Ezt kellene a névjegykártyámra íratnom. Lisle körülnézett. A park csendes volt aznap délelıtt, a szomszédos ösvényeken is oly ritka volt a mozgás, hogy a fák leveleinek zizegésén, a lovak patáinak dobogásán és néhány madár rikoltásán kívül más hangot nem is lehetett hallani. Lisle a saját szívének dübörgését is hallotta. Erıs volt a kísértés, nagyon erıs. De a lány mindig is kísértést jelentett számára. Már tizenkét éves korában is. Ha az utóbbi tíz év nagy részét nem Egyiptomban tölti, Olivia mostanra már biztosan teljesen felforgatta volna az életét. – Nem kellene ezt mondanom neked, de mivel elment az eszed, azt hiszem, kénytelen vagyok, szóval figyelj. Lehet,

hogy úgy gondolsz rám, mint a fivéredre, de nem vagyok az. Nem utazhatsz velem kísérı nélkül. – Természetesen lesz kísérım – nyugtatta meg Olivia. – De a szervezést teljesen rám hagyhatod. Neked csak annyit kell tenned, hogy… – Semmit sem teszek – vágott a szavába Lisle. – El sem hiszem! Az apám megvonja az apanázsomat. Nincs hová mennem, mibıl megélnem, erre te azt akarod, hogy vigyelek el négyszáz mérföldre egy omladozó, öreg kastélyba. Méghozzá októberben! Van fogalmad arról, hogy Skócia milyen októberben? – Sötét, nedves, hideg, félelmetes és szörnyen romantikus – felelte a lány. – Nem megyek oda – jelentette ki Lisle. – El sem hiszem, hogy egyáltalán leállók vitatkozni róla. – Jó szórakozás lesz – erısködött Olivia. – Igazi kaland! Kaland. Neki folyton volt része benne. De Oliviának nem. Évek óta nem. De ez már nem ugyanaz az Olivia. A régi Oliviát Lisle még tudta kezelni. Egy bizonyos pontig. De akkor tizenhárom éves volt, akit nem érdekeltek a nık, sıt egyenesen ellenségesen viszonyult hozzájuk. – Ez az egyetlen és egyedüli, a legeslegutolsó lehetıségem egy kalandra – mondta Olivia. – A családnak elege van a botrányos viselkedésembıl, és Hargate nagypapa meg nagymama erısködik, hogy ideje férjhez mennem. Márpedig amikor ık rákezdik, az ember jobb, ha feladja a harcot. Te is tudod, mennyire szívügyük, hogy mindenki behajózzon a házasság kötelékébe és megállapodjon valaki mellett. Márpedig, ha az ember megállapodik valaki mellett, akkor le is higgad és onnantól rendes életet él, feleség és anya lesz. Megállapodik, lehiggad, rendes életet él. Soha többé nem lesz lehetıségem rá, hogy valami érdekeset tegyek, soha többé.

Lisle emlékezett rá, hogy a lány nem ismerte a félelmet… egyedül nekivágott az útnak. szekerekre mászott fel. két lovászfiút rávett, hogy kártyázzanak vele. Aztán arra gondolt, milyen élete van most: egyik parti a másik után, ahol az illemtıl való legkisebb eltévelyedés is beindította a pletykamalmokat, és a botrányra éhes hírharangok a legyezıjük takarásában csámcsogtak a történteken. – A fenébe is, ne tedd ezt velem, Olivia! – fakadt ki. – Te is tudod, hogy igazam van. A nıknek nagyon korlátozott az élete. Elıbb valaki lányai vagyunk, aztán valaki felesége, majd valaki anyja. Sohasem tehetünk semmit, nem úgy, mint a férfiak. – Nem – rázta meg a fejét Lisle. – Nem hagyom, hogy a szüleim erıvel olyasmire kényszerítsenek, amit nem akarok megtenni. – Nincs választási lehetıséged – vélte Olivia. – Eddig sikerült tudomást sem venni róluk és kitérni az útjukból, de most rájöttek, hogy van egy hatalmas fegyverük ellened. – Te pedig a kezükre játszol – morogta szemrehányóan Lisle. – Van fogalmad róla, mi kell egy régi kastély újjáépítéséhez? – Elég pontos elképzeléseim vannak. – Évekig eltarthat. Évekig! Skóciában! Skót dudák közt! – Nem fog évekig tartani, ha segítek neked – mosolygott a lány. – És az sem fog ártani, ha a szüleid azt hiszik, ık gyıztek. Ha jól játsszuk ki a lapjainkat, akkor… nos, nagy valószínőséggel már tavasszal visszautazhatsz Egyiptomba. Már a mosoly önmagában elég volt hozzá, hogy Lisle engedjen. De ırangyalának a hangja, amely segített neki életben maradni annyi éven át, figyelmeztetın megszólalt: Várj! Gondolkodj!

Nagyon nehéz volt úgy gondolkodni, hogy a lány ráfüggesztette nagy, kék szemét, és azok a dolgok a szívét böködték. De mégsem volt teljesen megbővölve. Még mindig élt benne a makacs fiú, aki régóta ismerte a lányt, és a tudós is, aki képes volt távolságot tartva és tárgyilagosan megvizsgálni a lány tetteit. Tudta, hogy Olivia képes bármit elhitetni az emberekkel, különösen a férfiemberekkel. – Nem – mondta olyan gyengéden, ahogy csak tudta. – Ha most hagyom, hogy ilyen módon zsaroljanak, késıbb újra meg újra megteszik. Ha most engedelmeskedem a követelésüknek, késıbb újabbakkal fognak elıállni. A lány mosolya nem halványult el. – Jó, rendben, ha nem, hát nem – mondta vidáman. – Tudtam, hogy meg fogod érteni. – Ó, hát persze, hogy megértem. Tökéletesen. – Jó, mert… – Nem kell megmagyaráznod – vágott a szavába Olivia. – Ahogy mondtam, tökéletesen megértem. De nem maradhatok. Rengeteg mindent kell még ma elintéznem. Azzal a lovaglóostor nyelét a kalapja szegélyéhez érintette és elvágtatott.

Negyedik fejezet

Atherton-ház Október 7., péntek

Tudnia kellett volna! Nem lett volna szabad, hogy felkészületlenül érje. De természetesen ez lehetetlen, ha Oliviáról volt szó. Olivia. Hirtelen. Váratlanul. Ez a három szó mélyen bevésıdött az agyába. Amikor Lisle lejött a reggelihez, a lány ott volt. De nem csak Olivia. Magával hozott az özvegy grófné Hárpiái közül kettıt, Lady Coopert és Lady Withcote-ot. Lisle nem aludt jól. Klubjának csendes magányában tucatnyi tervet kigondolt, hogyan kezelje szülei hirtelen szigorát, de mindegyik végzetesen tévesnek bizonyult. Aztán megjelent Lord Winterton. Egyiptomban többször is találkoztak, és rengeteg közös témájuk akadt. Winterton meghívta Lisle-t magához, hogy megmutassa, milyen érdekes papirusztekercseket hozott a legutóbbi útjáról. Lisle örömmel üdvözölte a lehetıséget, mert úgy vélte, a papiruszok sikeresen el fogják terelni a figyelmét a szüleirıl és Oliviáról, s a megfontolt, higgadt Winterton megfelelı antidózisként fog hatni a benne dúló érzelmi viharokra. Lisle elfogadta a meghívást, és az idı szinte észrevétlenül elrepült.

Ennek következtében reggel semmivel sem volt több elképzelése arról, hogyan kezelje a szüleit, mint elızı nap, amikor Olivia elvágtatott. Amikor belépett a reggelizıszobába, csupa ragyogó arc nézett vissza rá. Lisle gyakran büszkélkedett azzal, hogy nincs képzelıereje. Nem hitt abban, hogy valaki megérezheti a küszöbönálló katasztrófát. Eddig. A tálalóasztalhoz ment, és megrakta a tányérját. Az asztalhoz sétált, és leült Lady Withcote mellé, Oliviával szemben. – Olivia mesélt a tervedrıl – lelkendezett az anyja. Lisle megdermedt. – A tervemrıl – ismételte és Oliviára nézett. – Hogy magaddal viszel Skóciába és segítek neked a kastély újjáépítésében – magyarázta a lány. – Micsoda? – Azt hittem, már elmondtad a szüleidnek. Sajnálom, hogy elrontottam a meglepetésedet. – Mindenki megérti, gyermekem – mondta az özvegy. – Elragadott a lelkesedés, és nem tudtál várni. – Micsoda? – Valóban meglepetés volt – mondta az anyja. – És be kell vallanom, hogy elıször nem is lelkesedtem túlzottan. – De… – Az édesanyád arra gondolt, hogy ez egyáltalán nem helyénvaló – magyarázta az özvegy. – Két fiatal együtt indul Skóciába. Egy ifjú hölgynek nem illik ilyesmit csinálnia, mondta. Mintha mi nem tudnánk, és meg is találtuk a megoldást. – A megoldást…

– Lady Cooper és Lady Withcote kedvesen beleegyezett, hogy vállalja a gardedám szerepét – mondta Olivia. – Mindhárman magunkkal visszük a szobalányunkat. Hargate dédnagymama megígérte, hogy kölcsönad néhány szolgálót és inast, amíg állandó személyzetet találunk. Én pedig magammal viszem a mama szakácsát és komornyikját, úgysincs rájuk szükség, amíg a család Derbyshire-ben van. Lisle végignézett a vidám arcokon. Hát megtette. Olivia megelızte és intézkedett azok után, hogy megmondta neki, semmilyen körülmények közt… Nem, ez csak valami rémálom lehet. Nincs is ébren. Talán vakok a szülei? İ az egyetlen, aki észrevette, milyen gyanúsan jól viselkedik az özvegy? Senki más nem látja az ördögi fényt csillogni a tekintetében? Nem, semmit sem láttak, mert Olivia mindenkit az ujja köré csavart. Ez ırület. İrület! Cooper és Withcote mint gardedámok! Ahogy az özvegy mindegyik barátnıje, ıket is a pletykák, az ivás, a szerencsejáték és a fiatalemberek fixírozása éltette. Náluk alkalmatlanabb kísérıt el sem lehetett képzelni. Ez képtelenség. Kénytelen lesz mindenkit észre téríteni. – Olivia, azt hittem, világosan beszéltem, amikor. – De hát azt tetted – nézett rá tágra nyílt, ártatlan szemmel a lány. – Tökéletesen megértettem. Ha nekem lenne olyan elhivatottságom, mint neked, csak olyan ügy tudna elvonni tıle, ami élet és halál kérdése. A te elhivatottságod az ısi Egyiptom. Egy skót kastély nem gyújtja fel a képzeletedet. – Nekem nincs képzeletem – szögezte le Lisle. – Azt látom, ami ott van, s nem azt, ami nincs. – Igen, tudom, éppen ezért lenne neked gyötrelmes, hogy felfedezd egy romos kastély szépségét. Amire neked szükséged van, az egy szakértı szempár és képzelet. Én mindkettıt a

rendelkezésedre bocsáthatom, miközben te a dolgok gyakorlati oldalával fogsz foglalkozni. – Annyira sajnálom, hogy nem értettem meg rögtön, milyen nehézségekkel jár számodra ez a feladat – sopánkodott az anyja. – Ahogy Olivia rámutatott, ha egyedül odaküldenénk téged, az olyan lenne, mintha egy katonát egyetlen puskával, de muníció nélkül küldenénk a csatába. Lisle az apjára nézett, aki elnézıen nézett vissza rá. Elnézıen! Az apja! És miért is ne? Olivia csak azt tette a szüleivel, amit mindenki mással szokott: hitet adott nekik. – Pompás megoldás – mondta ılordsága. – Azért leszel ott, hogy megóvd a hölgyeket az esetleg rájuk leselkedı szörnyő dolgoktól, és a mélyére áss a dolognak, ami a szerencsétlen események egész sorozatához vezetett. – Olivia pedig azért lesz ott, hogy megóvjon a festés és felújítás unalmaitól – vette át a szót az anyja, és kacagott. Mindenki kacagott. – Ha-ha – mondta tettetett jókedvvel Lisle. – Olyan izgatott lettem, hogy egyetlen falat sem megy le a torkomon. Azt hiszem, sétálok egyet a kertben. Olivia, csatlakoznál hozzám? – Mit sem szeretnék jobban – felelte a lány ártatlan ıszinteséggel.

A kertben, tíz perccel késıbb

Lisle Olivia fölé tornyosult, és kıkemény tekintettel nézett rá. – Elment az eszed? – akarta tudni. – Nem figyeltél oda arra, amit tegnap mondtam? Te is olyan leszel, mint a szüleim, hogy csak a fejedben lévı hangokat hallod meg?

Dühítı volt, hogy Lisle pont az ırült szüleihez hasonlítja, de Olivia ennek ellenére ártatlan képpel nézett rá, és nem rúgta sípcsonton. – Természetesen odafigyeltem – vágott vissza. – Ezért jöttem rá, hogy teljesen irracionálisán állsz a kérdéshez, én pedig bármire képes vagyok, hogy megmentselek önmagadtól. – Még hogy engem? – hitetlenkedett Lisle. – Nem én vagyok az, aki megmentésre szorul. Én pontosan tudom, mit és miért teszek. Megmondtam, hogy nem engedhetünk nekik. – Nincs más választásod – mutatott rá Olivia. – Mindig van más lehetıség – közölte Lisle. – Csak idıre van szükségem, hogy kiderítsem, mik azok. Nem adtál idıt, hogy végiggondoljam a dolgot. – Mert nincs idıd. Ha most nem veszed a kezedbe az irányítást, a szüleid emelni fogják a tétet. Te nem érted ıket. Nem ismered a gondolkodásmódjukat. Én igen. – A DeLucey-k is így gondolkodtak, és ezért élhették túl a megpróbáltatásokat. Belenéztek a másik ember szívébe és elméjébe, és felhasználták, amit ott láttak. – Ez egyszer kénytelen leszel megbízni az ítélıképességemben. – Neked nincs ítélıképességed – morogta Lisle. – Nem tudod, mit akarsz. Fuldokolsz abban a helyzetben, amiben vagy, és a szüleim felkínálták a lehetıséget, hogy izgalmakban legyen részed. Te pedig csak erre vagy képes gondolni. Láttam, hogyan csillan fel a szemed, amikor elıször beszéltem a kísértetjárta kastélyunkról. Gyakorlatilag hallani lehetett, mire gondolsz. Szellemek. Rejtély. Veszély. Neked ez kaland. De nekem nem. – Mert nem Egyiptom. Mert semmi más, csak Egyiptom lehet érdekes és izgalmas. – Nem ez a… – És mert makacs vagy, mint egy öszvér – vágott a szavába a lány. – Mert nem nyitod meg az elmédet a lehetıségek elıtt.

Mert szokásodhoz híven harcolni akarsz, ahelyett, hogy megtalálnád a módját, hogy a legjobbat hozd ki a helyzetbıl. Tudom, hogy kettınk közül én vagyok az, aki kihasználja a lehetıségeket. Ez a specialitásom. Miért nem látod be, hogy annál okosabbat nem tehetsz, minthogy egyesítsük az erıinket? – Nem érdekel, hogy okos legyek! – csattant fel Lisle. – Nekem ez nem játék. – Ezt hiszed? Hogy nekem ez csak játék? – Neked minden játék. Tegnap bizalmasan beszéltem veled. Azt hittem, megértetted. De te sportot őzöl abból, hogy úgy játszol az emberekkel, mintha csak kártyáznál. – A te kedvedért tettem, te ostoba! De Lisle-t túlságosan lefoglalta a sértıdöttsége és a haragja, semhogy meghallgassa, amit a lány mond. Úgy folytatta, mintha Olivia meg sem szólalt volna. – Jól játszottad ki a lapjaidat, azt el kell ismernem. Megmutattad, hogy még a szüleimet is tudod kezelni, és képes vagy elfogadtatni velük a nevetséges terveidet. De én nem a szüleim vagyok. Ismerlek. Ismerem a trükkjeidet. És nem hagyom, hogy felforgasd az életemet, csak mert te unod a tiédet! – Ez az egyik legutálatosabb, legsértıbb, legostobább dolog a világon, amit valaha is mondtál nekem – jelentette ki a lány. – Úgy viselkedsz, mint valami idióta, és az idióták untatnak. Menj a pokolba! – lökte meg keményen a férfit. Lisle nem számított rá. Megbotlott, és egyensúlyát vesztve a bokrok közé zuhant. – Fajankó! – morogta Olivia, és elviharzott.

White's Club Nem sokkal éjfél után

Lisle azzal töltötte a napot, hogy megpróbálta levezetni a dühét öklözéssel, vívással, kemény lovaglással, és kétségbeesésében a céllövöldében is. De még mindig szeretett volna megölni valakit. A kártyaszobában ült, és a pohara pereme fölött az ott levıket fürkészte, azon tanakodva, kivel lenne érdemes verekedést provokálni, amikor egy tiszteletteljes hang szólalt meg a válla mellett. – Lordságod elnézését kérem a zavarásért, de üzenete jött. Lisle körülnézett. Az egyik inas egy ezüsttálcát tett éppen az asztalra a könyökénél. Az összehajtogatott és lepecsételt papíron az ı neve állt. Bár az este folyamán elfogyasztott egy-két üveg bornak hála a feje nem volt olyan tiszta, mint amikor megérkezett, így sem okozott gondot az írás felismerése. Mi több, ahhoz sem kellettek különösebb észbeli képességek, hogy kitalálja, egy Oliviától érkezett üzenet így éjfél után nem feltétlen olyan híreket tartalmaz, amelyeknek örülne. Feltörte a pecsétet.

Ormont-ház október 7., péntek

Uram!

Miután egész nap Hiába vártam, hogy BOCSÁNATOT kérjen, nem várhatok tovább. Önre bízom, hogy Megmagyarázza Lord és Lady Athertonnak a Képtelen hogy megcselekedje azt, amivel MINDENKIT boldoggá tesz. Mindent megszerveztem. Mindent becsomagoltam. A szolgák készen állnak a Nagy Expedícióra. A Drága Hölgyek, akik oly készségesen beleegyeztek, hogy elhagyják Otthonuk Kényelmét és elkísérjenek minket engem e Nemes Küldetésre, szintén Készen állnak, és türelmetlenül várják, hogy induljunk. Ha úgy érzi, hogy Magára hagytuk, azt csakis Önmagának és hitvány hálátlanságának köszönheti. A Lelkiismeretem Tiszta. NEM HAGYOTT nekem VÁLASZTÁST! Mire ezt az Üzenetet olvassa, már Elmentem. Szívélyes üdvözlettel Olivia Carsington

– Nem – nyögte Lisle. – Az nem lehet, hogy ismét megtörténik!

A régi északi országúton egy órával késıbb

– Esküszöm, egy emberöltı is eltelt azóta, hogy legutóbb utazóhintóban ültem – jegyezte meg Lady Withcote, ahogy a hintó megállt a kingslandi vámsorompónál. – Már el is felejtettem, mennyire ráz, különösen az utcaköveken. – Tényleg ráz – ismerte el Lady Cooper. – A nászéjszakám jut róla eszembe. Milyen kellemetlen élménynek bizonyult! Majdnem örökre elvette a kedvem a dolog gyakorlásától. – Az elsı férjjel mindig ez a helyzet – vélte Lady Withcote. – Ez annak köszönhetı, hogy a lányok még nagyon fiatalok, és nem tudnak többet, mint hogy mi hová megy. – S lehetséges, hogy ı még ezt sem tudja – mondta Lady Cooper. – Épp ezért nem tudja azt sem, hogyan kezelje a fiút – főzte tovább a szót Lady Withcote. – S mire megtudja, már rég túl van a tanulási szakaszon – sóhajtott fel Lady Cooper. Lady Withcote Oliviához hajolt, aki Bailey-vel együtt a szemközi ülést foglalta el. – De azért nem volt olyan rossz, mint hinnéd, kedvesem. Az elsı férjet a szülık választották nekünk, és kétszer vagy talán még többször annyi idıs volt, mint mi. De legalább jó esélyünk volt rá, hogy fiatal özvegyek leszünk. Idısebbek és bölcsebbek lévén, a második alkalommal már jobban tudtuk, mit szeretnénk. – Néhányunk elıbb próbára tette a második férjét, mielıtt beleegyezett a házasságba – mondta Lady Cooper. – És voltak olyanok is, akik sohasem zavartatták magukat, hogy másodszor is férjhez menjenek – tette hozzá Lady Withcote.

Olivia tudta, hogy a hölgy Hargate dédnagymamára utal, aki szinte már aggályosán hőséges volt a férjéhez, s miután a férfi meghalt, soha többé senkihez nem volt hő. – Nos, egyelıre végeztünk az utcakıvel – jegyezte meg vidáman, ahogy a hintó ismét mozgásba lendült. Még egy olyan jó rugózású, luxus-utazóhintó, mint ez úgy volt megépítve, hogy jól bírja a mostoha útviszonyokat és a hosszú utakat. A városi hintóktól eltérıen nem szigorúan kényelmi szempontok szerint készült. A köveken tovagördülı kerekek zajos és rázós utat ígértek. Az utóbbi órában a hölgyek túlkiabálták a kerekek zaját, és fel-alá pattogtak az ülésen. Olivia velük kiabált és pattogott. A feneke elzsibbadt, a háta fájt, bár a Shoreditch-templom, amelytıl a távolságot mérték, alig egy és egy negyed mérföldre volt mögöttük. De mostanra a házak megritkultak, az út simábbá vált. A hintó egy fokkal gyorsabban haladt, és a következı mérföld hamarabb eltelt, mint az elızı. Áthaladtak a stamfordi vámsorompón, és felkapaszkodtak a Stamford-hegyre. A tetejérıl az ember elméletileg látta a Szent Pál-székesegyházat. Olivia felállt, hogy lehúzza az ablakot, aztán az ülésen hátradılve kinézett, de az éjszaka sötét volt. Csak az elszórtan levı utcalámpáit halvány fényét látta, és a paloták ablakaiból kiszőrıdı világosságot. Nyilván még órákig folytatódnak a bálok. A Hold csak alkonyat után jelent meg az égen, sarlója azonban alig volt vastagabb, mint az újholdé, így nem sok hasznát vették. Olivia ismét felhúzta az ablakot, aztán visszadılt az ülésre. – Bármi nyoma a fiatalembernek? – kérdezte Lady Cooper. – Ó, nem, az még túl korai lenne – felelte Olivia. – Jó sokat fogunk haladni, mire beér minket. Olyan messzire, ahonnan már késı lesz visszafordulni.

– Szörnyő lenne, ha vissza kellene fordulnunk – jegyezte meg Lady Withcote. – Egy örökkévalóság óta nem volt részünk ilyen izgalmakban. – Ezek a mai idık olyan unalmasak. – Nem, mint a régi szép napok. – Ó, azok voltak csak a szép idık, kedvesem! – áradozott Lady Cooper. – Bárcsak te is tudnád, milyen is volt az élet akkoriban! – A férfiak olyan szép öltözeteket viseltek – mondta Lady Withcote. – Mint a pávák, olyan cifrák voltak. – De a sok csipke és selyem ellenére is szélesebbek és keményebbek voltak, mint a jelen nemzedék. Lisle kivételével, gondolta Olivia. De végül is ı a Carsington férfiak közt nıtt fel, és ık sem voltak szelíd bárányok, még a civilizáltak sem. – Emlékszel, amikor Eugenia összevitatkozott Lord Dreyhew-val? – kérdezte Lady Cooper. Lady Withcote biccentett. – Hogyan is felejthetném el? Akkoriban új házas voltam, Eugénia pedig az egyik legragyogóbb özvegy. Szerinte a férfi túl parancsolgató lett, és ezt nem tőrhette. Megszökött. – De Dreyhew utánament. Eugénia Lord Mordenhez szökött Dorsetbe. Micsoda veszekedés volt, amikor Dreyhew rájuk talált! – A férfiak párbajoztak. Hosszan, nagyon hosszan. – Akkoriban még kardra mentek. – Igazi küzdelem volt. Nem ez a húsz lépésrıl golyóváltás. Ehhez nem kell más tudás, csak jól célozni. – De a kard, az igen. Ahhoz valóban kell ügyesség. – A gond csak az volt, hogy mindkét úriember egyformán jól bánt a pengével. Alaposan összeszabdalták egymást, de

egyikük sem tudott végezni a másikkal, és nem is adták meg magukat. – Végül összeestek. Mind a ketten. Nem halálig ment a harc, de végkimerülésig vívtak. – Azok voltak csak a szép idık – sóhajtott fel nosztalgiázva Lady Withcote. – Úgy bizony, kedvesem. A férfiak még igazi férfiak voltak. – Lady Cooper is felsóhajtott. A férfiak mindig csak férfiak maradnak, gondolta Olivia. A külsı változott, de a gondolkodásuk nem. – Ne aggódjanak – nyugtatta meg ıket Olivia. – Nincs szükségünk férfiakra az izgalmakhoz. Velük vagy nélkülük, de tudom, hogy remekül fogjuk érezni magunkat.

Mindeközben Londonban

Lisle akkor érkezett az Ormont-házhoz, amikor egy utazóládákkal és szolgákkal teli szekér elindult az utcán. Egy kis szerencsével ez az elsı szekér lesz, nem az utolsó. De Lisle nem számított rá, hogy a szerencse mellé áll. Kifizette a bérkocsit, felrohant a lépcsın, és a kopogtatóval megdöngette az ajtót. Dudley, az özvegy komornyikja nyitott ajtót. Ahogy Lisle-t meglátta, arcán az udvariasan semmitmondó kifejezést bosszúság váltotta fel. Látszott rajta, hogy csak hajszál választja el attól, hogy valamelyik inassal dobassa ki a betolakodót. Bár Lisle verekedésben szerzett sebei és zúzódásai szépen gyógyultak, monoklija sokkal színesebb lett: zöld és vörös, lila és sárga. Vad sietségében a klubban hagyta a kalapját és a kesztyőjét. Nichols sohasem engedte volna ki a házból ebben

az állapotban, de ı éppen nem volt a közelben, hogy gondoskodjon ılordságáról. A bölcs és tapasztalt komornyikok azonban nem szoktak elhamarkodott következtetésekre jutni. Dudley rászánt egy percet, hogy jobban szemügyre vegye az eszement férfit, aki a küszöbön állt az éjszaka egy olyan órájában, amikor a részegek, a csavargók és a betörık indulnak útjukra. A komornyik arca ismét felvette a szokásos udvariasan üres kifejezést. – Jó estét, Lord Lisle. – Már itt is van, ugye? – hallatszott egy rekedt, de tisztán érthetı hang a komornyik mögül. – Küldje be, küldje csak be! Dudley meghajolt és ellépett az útból. Lisle berobogott az elıtérbe. Hallotta, hogy az ajtó becsukódik mögötte, miközben továbbsietett a tágas elıcsarnok felé. Az özvegy Hargate grófné ott állt a botjára támaszkodva. Dúsan fodrozott és csipkézett selyemköntöst viselt, amely már akkor rég kiment a divatból, amikor a párizsi tömeg a Bastille-t ostromolta. Az özvegy végigmérte Lisle-t. – Úgy látom, valaki alaposan kihozott a sodrodból – jegyezte meg. Az idıs hölgy lehetett bár ezeréves, és lehet, hogy a családban mindenki – beleértve Lisle-t is – félt tıle, de Lisle számára akkor sem volt természetes, hogy mást mondjon, mint amit gondol. Jelen pillanatban nem volt türelme az udvariassági formulákra. – Elengedte! – csattant fel vádlón. – Biztosan teljesen megszédítette az a szörnyő lány, ha hagyta, hogy ezt tegye. Az öregasszony kotkodácsolva nevetett. A vén boszorkány! – Mikor ment el? – akarta tudni Lisle. – Amikor éjfélt ütött az óra. Te is tudod, hogy Olivia kedveli a drámai be-és kilépıket.

Éjfél több mint egy órával azelıtt elmúlt. – Ez ırület – háborgott Lisle. – Nem hiszem el, hogy egymagában elengedte Skóciába, ráadásul az éjszaka kellıs közepén. – Az éjfél még nincs olyan késın – mondta ıladysége. – A partik épp csak, hogy megkezdıdtek. És nem is egyedül ment. Agatha és Millicent elkísérte, nem is beszélve a szolgákról. Elismerem, hogy a komornyik nem töri össze a mázsát, de a szakács legalább kétszázhúsz fontot nyom. Legalább fél tucat tenyeres-talpas szobalányt vitt magával és másik fél tucat inast is, és te is tudod, hogy szeretem a nagydarab, jóképő fickókat magam körül. Nem mintha manapság sok mindent tudnék kezdeni velük, azon kívül, hogy gyönyörködöm a látványban. Lisle-nak önkéntelenül is eszébe jutott, mit csinálhatott az özvegy az inasokkal, mielıtt az idıs kor fölébe kerekedett. Kényszerítette magát, hogy Oliviára koncentráljon. – Szolgák tarkabarka gyülekezete és két idıs hölgy. Tudom, hogy rajongva szereti és mindenben elkényezteti, de ez minden határon túlmegy. – Olivia tud magára vigyázni – jelentette ki ıladysége. – Mindenki alábecsüli ıt, különösen a férfiak. – Én nem. – Valóban nem? Lisle nem hagyta, hogy az állhatatos tekintet összezavarja. – İ a legkomiszabb lány, aki valaha a világra született – mondta. – Ezt is szándékosan tette. Tudta, hogy Lisle-nak bőntudata lesz és felelısnek érzi magát miatta, még ha nincs is igaza. Tudta, hogy Lisle nem mondhatja meg a szüleinek, hogy Olivia nélküle indult el Gorewoodba, miközben ı otthon maradt. Otthon marad. Valószínőleg örökre.

Otthon, amelyet Olivia nélkül kellene elviselhetıvé tennie, bár néha a lány is elviselhetetlen volt. Átkozott legyen! – Nem akarom elhinni, hogy nincs senki a családban, aki kezelni tudná – fakadt ki. – Most kénytelen leszek fenekestül felforgatni az életemet, mindent odadobni, és utána sietni, ráadásul az éjszaka közepén… – Nem kell sietned – szakította félbe az özvegy. – Ne felejtsd el, hogy az a két dilis öregasszony is vele van. Szerencsésnek mondhatja magát, ha hajnal elıtt Hertfordshirebe ér.

Idıközben a régi északi országúton

Olivia tisztában volt vele, hogy ha kísérettel utazik, nem veheti fel a versenyt a királyi posta gyorskocsijainak a sebességével. Mégis, amikor Hargate dédnagymama azt mondta, hogy legalább két hétbe telik majd Edinburghba jutni, azt hitte, az idıs hölgy csak viccel, vagy még a múlt században él. Most azonban kénytelen volt felülbírálni a véleményét. Tudta, hogy körülbelül tíz mérföldenként meg kell állniuk, hogy lovakat váltsanak, hegynek felfelé pedig még gyakrabban. Míg a legjobb fogadósok képesek voltak két perc alatt ki- és befogni a lovakat, hogy eleget tegyenek a királyi posta szigorú elıírásainak, ez a gyorsaság nem vonatkozott rá és a kíséretére. Most kezdett derengeni neki az is, hogy az idıs hölgyeknek hosszabb pihenıkre lesz szükségük az útszéli fogadókban. Gyakrabban kell kiszállniuk, mint ahogy a postakocsik utasainak megengedik, és több idıt töltenek el az illemhelyen, vagy azzal, hogy sétálgatva nyújtóztassák ki elzsibbadt

tagjaikat, vagy étellel-itallal erısítsék magukat. Különösen itallal. A hölgyek gyorsan kiürítették a hatalmas elemózsiás kosarat, amelyet a szakács készített nekik össze az útra. Az üres kosár most Bailey lábánál pihent a hintó padlóján. Nézd a dolgok jó oldalát, vigasztalta magát Olivia. Az ember igazán nem kívánhat magának szórakoztatóbb társaságot, mint a két hölgy. Tovább utaztak, és az idıs hölgyek hajmeresztı történeteket meséltek újabb napjaikból, míg végül Waltham Crossnál elérték Hertfordshire-t. A könnyő iramot tekintve a lovak valószínőleg váltás nélkül is el tudták volna még tíz mérföldet vinni ıket, egészen Wareig, de a kocsis megállt a Sólyom fogadóban lovat váltani. A Carsington család mindig ugyanazoknál a fogadóknál állt meg, s a válogatás hosszú évek tapasztalatain alapult. Olivia úti térképén az özvegy grófné megjelölte az állomásokat és a kedvelt fogadókat. – Végre – sóhajtott fel Lady Withcote, amikor a hintó begördült a fogadó udvarára. – Elepedek egy csésze teáért – mondta Lady Cooper. Megkopogtatta a hintó tetejét az ernyıjével. – Tudom, hogy nem szabadna az idıt vesztegetnünk, kedvesem. Nem is fogjuk, csak egy percre van szükségünk. Olivia ebben erısen kételkedett. Kénytelen lesz egy kicsit noszogatni ıket. – Önökkel megyek – jelentette ki. – Koromsötét az éjszaka, és az udvar is gyengén van megvilágítva. Ráadásul esik is. Most hallani lehetet a tetın az esıcseppek kopogását. – Ugyan már, lányom, nincs szükségünk pesztrára, aki minden lépésünket figyeli – mondta Lady Cooper megbántódva. – Remélem, annyira még nem vagyok vén. – Persze hogy nem, de…

– Ha nem jártunk itt legalább ezerszer, akkor egyszer sem – mondta Lady Withcote. – Még vakon és részegen is kiismerem itt magam – tódította Lady Cooper. – Ahogy volt is már rá példa – vihogott Lady Withcote. – Amikor Lady Jersey egyik reggelijérıl jöttünk hazafelé, ha nem csal az emlékezetem. Szóváltásuk közben az egyik inas kinyitotta a hintó ajtaját, és leengedte a lépcsıt. A hölgyek kissé bizonytalanul kiszálltak. – Az volt csak a parti! – mondta Lady Cooper. – Manapság már nincsenek olyanok. Csak az egyik vacak és unalmas csetepaté a másik után. – Már nem is ölnek meg senkit. A hintó ajtaja becsukódott, kizárva a hölgyek hangját. Olivia az ablakon át nézve ıket hamarosan szem elıl veszítette a két idıs nıt. Az esı sötét alakok párosává olvasztotta ıket – Lady Cooper egy cseppet alacsonyabb és teltebb, mint a barátnıje mielıtt teljesen eltőntek a félhomályban. Olivia visszasüllyedt az ülésre. Bár a térkép szerint még csak tizenegy és fél mérföldet tettek meg, az majdnem három órájukba telt. A sietıs indulás izgalmát rég maguk mögött hagyták. Az izgalmak elmúltával visszatért a harag és sértıdöttség. Az az ostoba, makacs és hálátlan alak! Bárcsak erısebben lökte volna meg! Bárcsak nála lett volna az ernyıje! Élvezte volna, ha megtáncoltathatja azon a kemény koponyáján. Nos, majd ı megmutatja neki, kivel próbáljon fölényeskedni. Azt hitte, Lisle megérti… de nem, ı is csak férfi, és pontosan úgy viselkedik, mint a többi férfi. Teltek a percek. Az esı a hintó tetején és az udvar kövezetén dobolt, elnyomva a kerekek zörgését és a paták

kopogását. Még ezen a hajnali órán is jöttek-mentek a kocsik. Egy útszéli fogadóban sohasem volt megállás. Olivia az indulatai ellenére – vagy éppen azért, mert a harag és a fájdalom teljesen kimerítette – valószínőleg elszundikált, mert arra kapta fel a fejét, hogy hangok közelednek a hintóhoz. Kinyílt az ajtó. A kocsis és néhány más férfi, köztük a dédnagymama két inasa is odakint állt. Mind esernyıt tartottak a kezükben. – Legyen szíves, kisasszony – mondta a kocsis. – Szörnyő vihar közeledik. – Nagyon szörnyő – csatlakozott hozzá egy másik férfi, nyilván a fogadós. – Percrıl percre rosszabb a helyzet. A két hölgynek már javasoltam, hogy várják meg, amíg elvonul. Megítélésem szerint egy-két óránál nem kerül több idıbe. Szélroham söpört végig az udvaron, megpróbálva magával ragadni az esernyıket. Az esı csendes kopogása dübörgı dobolássá erısödött. Olivia alig várta, hogy továbbmenjenek. Minél messzebb járnak Londontól, amikor Lisle utoléri ıket, annál jobb. Ennek ellenére, bármiképp vélekedett is a férfi az értékítéletérıl, Olivia nem volt olyan ostoba és meggondolatlan, hogy kockáztassa a szolgái és a lovak életét. Bailey-vel együtt kiszállt a hintóból, és mindketten besiettek a fogadóba.

Bár az özvegy grófné úgy vélte, Lisle könnyedén utoléri Oliviát, s bár kimerítı nap állt mögötte, a fiatalember mégsem feküdt le, hogy pihenjen néhány órát, ahogy azt egy olyan értelmes úriember tette volna, mint ı. Helyette, alighogy hazaért, gyorsan megfürdött, átöltözött, és megparancsolta az inasának, hogy csomagoljon össze. Mivel

Nichols hozzá volt szokva a sietıs indulásokhoz, hajnali fél háromkor el is tudták hagyni Londont. Nichols úgy vélte, hogy könnyő lesz követni és utolérni egy hintót, amelyet utazóládákat, zsákokat és ki tudja mi egyéb, háztartáshoz szükséges eszközöket szállító szekerek követnek. Így történt, hogy Lisle és az inasa a régi északi országúton lovagolt alig tíz mérföldre Londontól, amikor feltámadt a szél és kegyetlen erıvel végigsöpört a vidéken. A súlyos, fekete fellegek megnyitották csatornáikat, és a csendesen szemerkélı esıbıl három és fél perc alatt mindent elöntı felhıszakadás lett.

Ötödik fejezet

Olivia az ebédlıben talált rá kísérıire. Az egyik sarokban álló nagy asztalnál helyezték kényelembe magukat, elıttük étel-ital. Más, a vihar miatt útjukat megszakítani kényszerült utazók is itt gyülekeztek. Néhányan a tőz elıtt szárítkoztak, mások az asztaloknál ültek, megint mások arra használták a pihenıt, hogy megborotválkozzanak vagy megpucolják a csizmájukat. Olivia mindig is szeretett megállni vacsorára egy-egy fogadóban. Itt mindenféle emberrel találkozhatott, nem úgy, mint az elıkelı társaságban, ahol mindenki egyforma volt, és a többségük rokonságban állt a másikkal. Mivel korábbi látogatásai sohasem voltak elég hosszúak, most boldogan csatlakozott volna a társasághoz, ha a hintóbeli rövid szunyókálás rá nem ébreszti, milyen végtelenül fáradt. Egy ilyen útra való felkészülés egy hetet vagy akár több idıt is igénybe vehetett, ı pedig kevesebb, mint negyvennyolc óra alatt elrendezett mindent – magának és a két idıs hölgynek is. Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag nem maradt ideje aludni. Így történhetett, hogy a társasághoz való csatlakozás helyett kibérelte a fogadós állítása szerinti legjobb szobát. Ott aztán belesüppedt a kandalló elıtti kényelmes karosszékbe. Elméje azonban a meleg és a csend ellenére sem tudott megpihenni. Hosszú idı telt el, mire kavargó gondolatai és érzései csillapodni kezdtek, és ı lassan elmerült az áldott feledésben. Alig egy percnek tőnı idı után valaki könnyedén megérintette a karját, és ı felriadt.

– Sajnálom, hogy megijesztettem, kisasszony – szabadkozott Bailey. Olivia a szunyókálástól ködös aggyal nézett fel. A lány összevont szemöldöke közt függıleges ránc jelent meg. Nem jó jel. Bailey nem szokott minden csip-csup dolog miatt aggodalmaskodni. – A hölgyek? – kérdezte Olivia, és olyan hirtelen állt fel, hogy megszédült. – Igen, kisasszony – felelte Bailey. – A kártya miatt kerekedett a vita. Nem akarom nyugtalanítani, de a hölgyek felidegesítették a helyi földesúr fiát. A férfi csúnya jelenetet rendez az ebédlıben, a konstáblerért meg a rendırbíróért kiabál, és senki sem teszi ıt helyre. Úgy tőnik, a fogadós fél tıle. Arra gondoltam, hogy talán szeretné biztonságosan kimenekíteni a hölgyeket. Bailey beszéd közben megigazította Olivia haját, lesimította a szoknyája ráncait, és más módon is próbálta eltüntetni annak nyomait, hogy úrnıje ruhában aludt. Mivel úgy vélte, hogy valószínőleg sietve kell majd elhagyniuk a fogadót, segített úrnıjének belebújni a felsıruháiba, miközben végigsiettek a folyosón. A lépcsı tetején már tisztán lehetett hallani az emelt hangokat. Olivia meggyorsította a lépteit, és berobbant az ebédlıbe. Ekkor döbbent rá, hogy több idıt töltött nyugtalan elméje csitításával, mint gondolta. Idıközben elállt az esı, és az ablakon kívül halványszürke fény derengett. A helyiségben nagy volt a nyüzsgés. A zivatar nyilván több utazót is feltartóztatott, és mindannyian enni kívántak. Akiknek sürgıs volt az útja, csak gyorsan bekapta az ételt, s már tovább is állt. De még így is sokkal nagyobb volt a tömeg, mint néhány órával azelıtt. A szorgos pincérek tálcákat cipelve járkáltak kibe.

Közben egy férfihang tovább kiabált, és a terem hangulata lassan fenyegetıvé vált. A fogadós láthatóan nem volt ura a helyzetnek, és egyre hangosabb perpatvar kerekedett. Rendes körülmények közt Oliviának nem is lett volna ellenére. Egy csetepaté mindig izgalmas. A gond csak az volt, hogy a verekedés a hatóságokat is odavonzotta. Az pedig hosszas késedelmet jelentene, amit jobb szeretett volna elkerülni. Mindez az alatt futott át az agyán, miközben felmérte a zavar forrását. Egy testes, homokszıke hajú fiatalember, aki minden bizonnyal egész éjjel vedelt, azt az asztalt verte ököllel, amelyiknél Olivia a hölgyeket hagyta. Az asztal állapotából ítélve a két idıs hölgy nemcsak a gazda borospincéjét és éléskamráját ürítette ki, hanem a vendégek zsebeit is. – Csaltak? – üvöltötte a részeg. – Láttam, hogy csaltak! Lady Cooper felállt a székrıl. – Ha van valami, amit nem bírok, az az olyan ember, aki nem bírja elviselni, ha veszít – közölte méltóságteljesen. – Még hogy csaltam, na persze. – Ugyan-ugyan, Mr. Flood, uram – csitította a fiatalembert a fogadós. – Ez csak egy kis játék… – Kis játék! Ez a két nıszemély ötven fontot rabolt ki tılem! – Még hogy kiraboltuk, na persze – csóválta a fejét Lady Withcote. – Nem tehetünk róla, hogy nem bírja az alkoholt. – És nem lát rendesen – tódította Lady Cooper. – Még egy bubit meg egy királyt sem tud megkülönböztetni egymástól. – Nem a mi hibánk – vette át a szót Lady Withcote –, hogy olyan tompa az agya, hogy még a kezében tartott lapokat sem tudja megjegyezni. – Azt elég jól láttam, hogy csaltak, vén, tolvaj boszorkák! – Boszorkák? – visította Lady Withcote.

– Adok én neked boszorkát, te részeg disznó – fenyegetızött Lady Cooper. – Az ám, lennék csak férfi… – Ha férfi lenne, most leütném – ordított a fiatalember. Olivia utat tört magának a tömegben. – Hölgyeim, menjünk innen! – szólította fel a két idıs nıt. – Ez a férfi nyilván nincs eszénél, különben nem viselkedne úriemberhez oly méltatlan módon, és nem fenyegetne ártalmatlan nıket. A részeg fiatalember vörös arccal pördült felé. Száját kinyitotta, de hang nem jött ki rajta. Olivia gyakran volt ilyen hatással a férfiakra, amikor elıször találkoztak vele. Az ifjú részeg volt, de vak nem. A férfi pillanatnyi zavarodottságát kihasználva Olivia megpróbálta a hölgyeket kiterelni a fogadóból, de nem kis bosszúságára a fiatalember gyorsan magához tért. – No nem, azt már nem! – süvítette. – Ez a két nı itt leitatott, aztán a helyzetet kihasználva kirabolt. Ezt nem úszhatják meg szárazon! A rendırbíró elé viszem ıket, és gondoskodom róla, hogy megvesszızzék és lecsukják ıket érte. – Felkapott egy széket, és a falhoz vágta. – A pénzemet akarom! A fenyegetés nem ijesztette meg Oliviát. Akármelyik Drámai DeLucey el tudta érni, hogy a rendırbíró a tenyerébıl egyen. De Oliviának nem volt kedve ahhoz, hogy rendırbírókat szédítsen el, sem annyi ideje, hogy csökönyös és ellenszenves alakokra vesztegesse. Az utóbbi két napot az elıkészületek lázában töltötte… s mindezt egy makacs, faragatlan és ostoba férfi kedvéért. Erre alig hunyta le a szemét, már fel is ébresztették, s megint egy makacs, faragatlan és ostoba férfi miatt. Fáradt és éhes volt, s a férfiról, akit a legjobb barátjának tartott, kiderült, hogy ı sem különb a többi fafejő férfinál.

– Ön, uram – kezdte azon a hővös, kimért hangon, amellyel a mostohaapja szokta összezúzni a felkapaszkodott és ostoba embereket –, ön megsértette ezeket a hölgyeket, ezért bocsánatot fog tılük kérni. A férfi épp egy másik széket emelt fel, de megdermedt a mozdulat közben. Lerakta a széket és a lányra meredt. – Hogy mit fogok tenni? A bámészkodók mormolása elnémult. – Bocsánatot fog kérni. – Ettıl a két vén csatalótól? – nevetett a férfi, és koszos hüvelykujjával Olivia kísérıire mutatott. – Megbolondult, hölgyem? – Akkor válasszon fegyvert! – Miii? – Válasszon fegyvert – ismételte Olivia. – Pisztoly vagy kard? A fiatalember körülnézett a teremben. – Ez valami tréfa? Mert nem hagyom, hogy bolondot csináljanak belılem. Olivia levette a kesztyőjét, a férfihoz lépett és arcon ütötte. – Gyáva! – közölte vele. A tömeg egy emberként szisszent fel. Olivia hátralépett, közben felmérte a környezetét: menekülési útvonalak, akadályok, lehetséges fegyverek. – A viselkedése megvetésre méltó – mondta. – Ön hitvány alak. – Micsoda, majd adok én… A fiatalember rátámadt. Olivia felkapott a jobb kezénél levı asztalról egy kávéskannát, és fejbe csapta vele a férfit. Aztán az események igazán felgyorsultak.

Mialatt a vihar dühöngött, Lisle egy enfieldi fogadóban keresett menedéket, több mint egy mérfölddel lejjebb az úton. Mire belovagolt a Sólyom udvarára, a nap már jócskán fenn járt. Lisle arra számított, hogy az udvaron útra készülıdı kereskedık és utasok nyüzsgése fogadja. Helyette azonban rengeteg, az ebédlı ajtajánál tülekedı embert talált. Mindegyikük a nyakát nyújtogatta. Nyilvánvalóan történt odabent valami, és mind azt akarta látni. Lisle leszállt a lováról, s az állatokat Nicholsra hagyva az ajtó felé indult. – Mi történik itt? – kérdezte valaki a tömegben. – A földesúr fia megint berúgott – válaszolta egy másik –, és dühöng valami miatt. – Nincs abban semmi új. – Ezúttal azonban egy vörös hajú nıszemély alaposan leszedi róla a keresztvizet. Lisle besietett az ebédlıbe, épp idıben ahhoz, hogy hallja, Olivia inzultál valakit. Átverekedte magát a tömegen, de nem volt elég gyors. Látta – és hallotta –, ahogy a kesztyőjével arcon üt egy részeg fiatalembert. A folyton útjába kerülı bámészkodóknak köszönhetıen Lisle nem tudta leütni a részeget, mielıtt az a lányra rontott volna. Olivia egy kávéskannával fejbe verte, mire a férfi a földre rogyott. Egy tálcát cipelı szolgáló megbotlott benne, és esés közben egy vendéget is levert a lábáról. Néhány ember az ajtó felé rohant, mások a székekre és asztalokra másztak fel, de a többség közelebb nyomult a csetepaté helyszínéhez. Miközben Lisle igyekezett ösvényt vágni Oliviához, szeme sarkából észrevette Bailey-t. A szobalány a többiektıl eltérıen magasra emelt fejjel, nyugodtan terelgette a két idıs hölgyet az udvar felé. Lisle-t Olivia hangja térítette vissza az eseményekhez.

– Ön az egész szellemi sötétségben élı férfinem szégyene – hallotta a jeges hangot, amelyet a lány nyilván Lord Rathbourne-tól tanult el. A kába férfi a padlón hevert, ahová az imént esett, és onnan pislogott fel Oliviára. Itt lenne az idı… és a lehetıség, hogy a lány távozzon. De nem. – Egy úriember lenyeli a sértést, és tanul belıle – dühöngött tovább a lány. – De ön… nıkre támad! Szégyellhetné magát, maga nagydarab, részeg barom. Kár, hogy egyetlen férfi sincs itt, aki alaposan elagyabugyálná. – Monggya csak meg neki, kisasszonka! – kiáltotta valaki a terem biztonságos hátsó traktusából. – Mindig csak basáskodik meg visszaél a hatalmával. – Senki nem meri bántani, mer' ı a földesúr fia. Látszott rajtuk, hogy viszket az öklük egy jó kis csetepatéra. Normális esetben Lisle is élvezettel csatlakozott volna hozzájuk. Nagy megelégedésére szolgált volna, ha alaposan helybenhagyhatja a férfit, úgy, hogy azt soha el ne felejtse. De a verekedés kiszámíthatatlan dolog, ahogy Olivia is az, amikor elragadják az indulatai. Lisle nem kockáztathatta, hogy a lány esetleg megöleti magát. Megkocogtatta a vállát. Olivia türelmetlen pillantást vetett rá – dühös kék villanás mielıtt folytatta volna a kioktatást. Lisle még abban sem lehetett biztos – tekintve a lány állapotát hogy egyáltalán felismerte. És a lány állapotát tekintve Lisle csak egyetlen dolgot tehetett. Olivia mögé lépett, karját a jobb vállán, majd a bal karja alatt átcsúsztatva egy csípımozdulattal kibillentette a lányt az egyensúlyából, és magával vonszolta. Olivia megpróbált küzdeni, de a furcsa testhelyzet nem adott rá lehetıséget. Csak hátrafelé botladozni tudott arra, amerre a férfi rángatta, szitkozódva egész idı alatt.

– Még nem végeztem azzal a részeg disznóval, az ördög vigyen el! Nem megyek sehová! Azonnal engedj el! – Csillapodj! – szólt rá Lisle. – El kell tőnnünk innen, mielıtt a rendır megérkezik, és a falusiak kitalálják, ki is vagy, és megint az újságok lapjain végzed. – Lisle? – Ki más lenne? Egy pillanat csend következett, aztán: – Nem! – visította Olivia. – Még nem végeztem azzal a nagydarab, részeg barommal! Megpróbált hátrarúgni, de Lisle elıvigyázatosan távol tartotta a lábát a veszélyzónától, miközben az udvar kövezetén keresztül a hintó felé rángatta a lányt. – Ha nem nyugszol meg, esküszöm, leütlek, megkötözlek és felpeckelem a szádat, aztán egyenesen Derbyshire-be viszlek – fenyegette meg. – Óóó, milyen nagy és erıs vagy! Jaj, de félek! – Vagy egyszerően csak ott hagylak összekötözve az út szélén valahol. A fogadós, aki kijött utánuk, az inast megelızve a hintóhoz rohant és kinyitotta az ajtaját. Lisle fellökte a lányt a lépcsın. Olivia fejjel elıre beesett a kocsiba, szerencsére Bailey idıben elkapta. Lisle rájuk csapta az ajtót. – Indulj! – szólt oda a kocsisnak. – Rögtön jövök én is. Nézte, ahogy a hintó kirobog az udvarról. – Köszönöm, uram – hálálkodott a fogadós. – Jobb, ha a hölgyek távol maradnak az ilyen helyzetektıl. Amit nem látunk, amiatt nem fáj a fejünk, szoktam volt mindig mondogatni. Lisle egy zacskó ezüstöt nyomott a markába. – Elnézést a rendbontásért. Gyorsan megkereste a lovát és Nicholst. Néhány perccel késıbb már ismét a régi északi úton ügetett.

Olivia meg fogja ölni. Hacsak nem öli meg ı elıbb a lányt.

Hertfordshire, Ware Londontól huszonegy mérföldre

A két idıs hölgy kijelentette, hogy menten éhen hal, azzal kiszállt a hintóból és besietett a Szaracénfejbe. reggelizni. Olivia beküldte velük Bailey-t, de ı a hintóban maradt és megpróbálta összeszedni magát. Hővös fejre lesz szüksége, ha boldogulni akar Lisle-lal. De kimerülten és bosszúsan – rájött, hogy elszámította magát – nehéz volt józanul gondolkodni. Az sem segített, hogy halottá a két idıs hölgy locsogását, bármennyire kedvelte is ıket. A hölgyek látták, amint Lisle félrelódít valakit az útból, és ez volt a legizgalmasabb dolog az életükben, aminek az utóbbi évek során tanúi voltak. Most jó ideig errıl fognak beszélni, és azt fogják találgatni a maguk szemérmetlen módján, mekkora izmai lehetnek a férfinak, milyen kitartása, meg ilyenek. Megjegyzéseik felidézték a meleg, szorító érzést, ahogy az izmos kar átölelte a testét. Gyakorlatilag még most is magán érezte, mintha a férfi valamiféle lenyomatot hagyott volna rajta, az ördög vinné el! Nem számít. Lisle végül férfinak is rendkívüli volt, ami lenyőgözte, de gyorsan ki fogja heverni. S Lisle-ról lévén szó, természetesen súlyosbítania kellett a helyzetet még azzal is, hogy bosszantó módon hamarabb bukkant fel, mint számított rá. Olivia tudta, hogy a férfi követni fogja. Lisle a bátyjának tekintette magát, és természeténél fogva védelmezı típus.

Ráadásul a többi férfihoz hasonlóan ı is azt hitte, hogy sokkal józanabb gondolkodású és rátermettebb bármelyik nınél. Egy nıre sem lehet rábízni semmilyen felelısségteljes feladatot, kivéve a háztartást és a gyerekeket… az arisztokraták közt pedig a nık gyakran még ezekért sem feleltek. Még az anyja, aki tisztában volt Olivia hibáival, még ı is tudta, hogy Olivia tökéletesen képes rá, hogy megszervezzen egy hosszú utazást és rendbe hozzon egy birtokot. Nem mintha szándékában lett volna egyedül belevágni, nem, de képes lenne rá! Nos, végül is minden a terv szerint halad, kivéve azt az elıre nem látott kavarodást a Sólyom fogadóban. Amelyet egyébként meglehetısen élvezett. Megfizethetetlen látványt nyújtott az a barom, amikor képen törölte a kesztyőjével. De aztán jött Lisle, elrángatta és… A hintó ajtaja kinyílt. Ott állt a férfi, s ahogy ránézett, ezüstszürke szemében a szivárvány minden árnyalata ott ragyogott. – Jobb lesz, ha bejössz és megreggelizel – szólalt meg –, mert legközelebb csak délben állunk meg. – Állunk? Mi? – kérdezte eltúlzott csodálkozással Olivia. – Úgy volt, hogy te nem jössz. Inkább élsz koldusként Egyiptomban, vagy éhen halsz, semhogy engedj a szüleidnek. Azt mondtad, egy skóciai út még a halálnál is rosszabb sors. – Attól tartok, veled utazni még végzetesebb lesz – vélte Lisle. – Kérsz enni vagy sem? Órákba telhet, mire legközelebb megint alkalmad lesz az éhedet csillapítani. – Nem te vagy a felelıs ezért az útért. – De most már igen. Te akartad olyan elszántan, hogy ezt tegyem. Akkor most viseld a következményeket, mert a magam módján fogom tenni. Eszel vagy éhezel, a te döntésed. Én mindenesetre megyek, és megnézem azt a híres ágyat.

A hintóajtót nyitva hagyva Lisle sarkon fordult és visszaballagott a fogadóba.

Olivia tíz perccel késıbb robbant be a hálószobába. – Ide figyelj… – kezdte, de még elvakult haragjában sem tudta nem észrevenni az ágyat, és döbbenten torpant meg. – Magasságos egek! Ez hatalmas. Lisle, aki eddig az egyik ágyoszlopot vizsgálgatta, most egykedvően felnézett. A lány kalapja ferdén állt, vörös fürtjei kezdtek kiszabadulni a hajtők fogságából, s a gyöngyfehér arc körül táncoltak. A lehetetlenül kék szempárban még ott izzott a harag tüze, bár a shakespeare-i idıkben oly híres ágy láttán a csodás szempár egészen elkerekedett. A lány vad látványt nyújtott, s bár Lisle-nak mostanra hozzá kellett volna szoknia a megrázóan gyönyörő archoz, ez a vadság ismét kibillentette a lelki egyensúlyából, s a szíve fájdalmas erıvel dobolt a mellkasában. – Ezért hívják a ware-i nagy ágynak – mondta nyugodtan. – Sohasem láttad még? A lány a fejét rázta, s fürtjei ırült táncba kezdtek. – Meglehetısen régi már. angol mércével nézve legalábbis. Shakespeare megemlíti a Vízkeresztben. – Láttam már ilyen stílusú holmit – mondta Olivia. – Több tonna tölgyfa, gondosan és élethően kifaragva. De olyat nem, amely akár megközelítıleg ekkora lett volna. Valóban szinte szédítı volt, ahogy a fekete tölgy minden egyes négyzetcentiméterét finom mívő faragások borították: virágok és gyümölcsök, állatok, emberek és mitológiai lények kavalkádja kápráztatta el a szemlélıdıt. – Tizenkét négyzetláb a fekvıfelülete és kilenc láb a magassága – sorolta Lisle. A tények mindig biztonságot adnak

és megnyugtatnak. – Igazából nem más, mint egy függönyökkel határolt szoba. Nézd csak meg ezeket a fatáblákat. Olivia közelebb lépett. Lisle megérezte az illatát, és egybıl eszébe jutott, milyen volt a testét a keze alatt érezni, miközben kivonszolta a fogadóból. Tények. Lisle igyekezett az ágy fizikai jellemzıire összpontosítani. A belsı faragott ívekre, a két fatáblára, amelyeken a városi életképek voltak láthatók, köztük a híresneves hattyúk is. Mutatóujját könnyedén végighúzta az intarziákon. Nem volt meg bennük az egyiptomi mővészet kecsessége, Lisle mégis elbővölınek találta ıket, s ezen ı maga is meglepıdött. – Olyanok, mint az ablakok, látod? – mutatta. – Az volt a céljuk, hogy szórakoztassanak. Új korában biztosan még inkább magára vonzotta a tekintetet. Itt-ott még láthatsz festéknyomokat. Eredetileg valószínőleg meglehetısen színes lehetett… olyan, mint Egyiptom templomai és sírkamrái. És akárcsak Egyiptomban, a látogatók itt is itt hagyták a nyomaikat. – Ujjai most egy sor kezdıbetőt rajzoltak körbe. – Meg a névjegyüket. Lisle megkockáztatott egy újabb pillantást a lány arcára. Azon most csodálat látszott. A harag eltőnt, a vihar elvonult, mert ı is el volt bővölve. Okos volt, ravasz és egy percig sem naiv, de a képzeletének semmi sem szabott határt, és úgy át tudta adni magát valaminek, mint egy gyerek. – Milyen különös, hogy még sohasem láttad – jegyezte meg. A lány egy oroszlánfejet vizsgált, amelynek az orrán egy piros pecsét volt. – Egyáltalán nem különös – felelte. – Mivel általában Derbyshire-be vagy Cheshire-be szoktunk utazni, nem ezen az

úton szoktunk menni. Meg aztán, olyankor szoktam elhagyni Londont, amikor valami szégyenleteset tettem, ami egyben azt is jelenti, hogy a lehetı legmesszebb és a lehetı leggyorsabban el kell távolítani a városból. Nincs idı a látványosságokra. Lisle elfordította a tekintetét a lány arcáról. Ha túl sokáig nézi, a végén teljesen összezavarodik. Az egyik tartóoszlopot díszítı szatírt tanulmányozta. – Azt a részeget megütni a kesztyővel és gyávának nevezni nem a legbölcsebb dolog volt, amit életedben tettél. – De roppant kielégítı. – Kijöttél a sodrodból. Márpedig, ha a lány kijött a sodrából, nem bízhatott benne, sem az eszében, sem az ösztöneiben. Nem bízhatott benne, hogy a lány vigyáz magára. Lisle eljött a tartóoszloptól, és kezét összefonta a háta mögött. – Mit mondott az anyád, mit tégy, ha kijössz a sodrodból? – kérdezte ugyanazon a türelmes hangon, amelyet a lány anyjától hallott azon a napon, amikor elıször találkoztak. Olivia összehúzott szemmel nézett rá. – Tízig kell számolnom – felelte. – Szerintem nem számoltál tízig. – Nem volt hozzá kedvem. – Csak azon csodálkozom, hogy nem valamelyik bocsánatkérésedet adtad elı. – Kezét a szívére téve fejhangon folytatta: – Ó, uram, a legalázatosabb bocsánatáért esedezem. Aztán megrebegtethetted volna a szempilládat, mire ı a lábad elé hullott volna. Amikor elıször találkoztak, a lány pontosan így viselkedett, és Lisle-nak a szava is elakadt. – Mire befejezed – folytatta Lisle –, mindenki zokogott… vagy kóválygott volna, s te szép csendesen ki tudtál volna surranni.

– Most már sajnálom, hogy nem így tettem. Akkor megmenekültem volna attól, hogy durván kirángassanak a fogadóból. İ pedig megmenekült volna attól, hogy megismerje, milyen érzés a keze közt tartani a lányt. – Csak azt nem értem – jegyezte meg Olivia –, hogy miért nem azt a férfit vonszoltad ki az udvarra, hogy a víz alá nyomd a fejét. Valakinek ezt kellett volna tennie már akkor, amikor az egész elkezdıdött. De mindenki félt tıle. Azt hittem volna, hogy te nem, de a fene nagy bátorságodból csak arra futotta, hogy velem erıszakoskodj. – Mert téged kivonszolni sokkal nagyobb mulatság volt. Olivia közelebb lépett, és alaposan megnézte magának a férfi monokliját. Az illata felhıként lengte körül, és Lisle szíve hevesebben kezdett dobogni. – Az a Belder! Miért is nem ütött meg erısebben? – kérdezte a fejét csóválva, és kiviharzott a szobából.

A nap hővös és szürke volt, az esı elverte a port. A hölgyek, mint mondták, friss levegıre vágytak. Összezsúfolódni egy sötét, fülledt hintóban nem igazán egyezett a kellemes utazásról alkotott elképzeléseikkel. Olivia gyanította, valójában azért engedték le az ablakokat, hogy a férfias látványban gyönyörködhessenek. Tényleg nem akármilyen látvány volt, s Olivia nem tehetett róla, de ı is élvezte, bár Lisle tragikus csalódásnak bizonyult. A férfi a kocsi mellett lovagolt, gyakorlatilag Olivia vállánál, tartva az iramot, ahelyett, hogy a hintó elé vágott volna, ahogy várta tıle. A hintó sebessége, tekintve a hölgyek idıs csontjait, lassabb volt, mint ami Lisle-nak tetszhetett. Ami azt illeti, lassabb, mint amit Olivia kedvelt. Igazság szerint

szívesebben lovagolt volna ı is, de nem gondolt rá, ezért nem is rendezte el elıre a dolgot. A nyerge valamelyik szekéren volt a többi holmijával egyetemben, ráadásul jó mélyre elpakolva. Nem hitte, hogy szüksége lehet rá, mielıtt elérik a céljukat. Bár az ember bérelhet lovakat az út menti fogadókban, s Olivia gyakorlatilag bármilyen lovat képes volt minden nehézség nélkül megülni, a nyereg egészen más kérdés volt. Egy hölgy nyerge ugyanolyan személyes holmi volt, mint a főzıje, és úgy készült, hogy pontosan megfeleljen neki. Nem mintha nyeregre lenne szüksége. Végül is ı Jack Wingate lánya, és ugyanolyan ügyes bármely lovon, mint egy cigány. De senkinek sem kell tudnia, hogy még mindig mőveli azt a fajta dolgot. Senkinek sem kell tudnia azokról a férfiruhákról, amelyeket Bailey igazított az alakjára, és amelyek gondosan összehajtogatva pihentek az egyik utazóládában. Eszébe jutott, mennyire megdöbbentette Lisle-t, amikor elıször látta ıt fiúruhában. Azon a pillanaton tőnıdött – hogyan is felejthetné a fiú komikus arckifejezését? –, amikor a hintó megállt. A kocsi könnyed ringásba kezdett, ahogy az inasok leugrottak a hátsó bakról. Olivia látta, hogy az egyik elıresiet megfogni a lovakat. – Mi történt? – érdeklıdött Lady Cooper. – Talán Lisle észrevette, hogy nincs minden rendben az egyik kerékkel – vélte Lady Withcote. Az ajtó kinyílt, és az egyik inas leengedte a lépcsıt. Lisle ott állt mögötte. – Nincs okuk aggodalomra, hölgyeim – sietett megnyugtatni az idıs hölgyeket. – Csak Oliviát szeretném. A hölgyek a lányra mosolyogtak. – Csak téged szeretne – mondta Lady Cooper.

– Azzal fenyegetett, hogy itt hagy az út szélén – árulta el Olivia. – Ne butáskodj, gyermekem – feddte Lady Withcote. – Semmi ilyesmit nem fog tenni. Dehogynem, gondolta Olivia, még annál rosszabbat is. A férfinak volt ideje a büszkeségét ért súlyos sértésen borongani. Mostanra biztosan megfogalmazott egy rendkívül unalmas és bosszantó leckéztetést. – Nem terveztük, hogy megállunk – mondta a férfinak. – Nem, amíg… – az útitervre nézett –, amíg el nem érjük Buntingfordot. – Mutatni szeretnék neked valamit – mondta Lisle. Olivia elırehajolt, és kinézett az ajtón elıbb jobbra, aztán balra. – Nincs itt semmi látnivaló. Kivéve egy rendkívül jóképő férfit, aki oly természetességgel ülte meg bérelt hátasát, mintha összenıtt volna vele. – Ne bosszants már! – Teremtım, ne bosszantsd már ezt a legényt, gyermekem – szólt rá Lady Cooper. – Hagyd, hogy megmutassa, amit akar. – Én is örülnék egy kis pihenınek – csatlakozott hozzá Lady Withcote. – Szeretném egy pillanatra behunyni a szemem anélkül, hogy ide-oda rázkódnék és zötykölıdnék. Szörnyő fejfájás tört rám. Biztosan ettem valamit, amit nem kellett volna. Olivia elfordult az ajtótól, és a két hölgyre nézett. – Nem szeretnéd látni, amit mutatni akar neked? – kérdezte Lady Cooper. Olivia kiszállt. A két hölgy elırehajolt, hogy a nyitott ajtón át végignézze, mi történik odakint.

Olivia odasétált Lisle-hoz. Megsimogatta a ló selymes pofáját, miközben a szeme sarkából érzékelte a közelében lévı izmos lábszárat. – Azt mondtad, sohasem volt lehetıséged megnézni a látványosságokat. Van itt egy szép hely annál a fordulónál ott balra. Olivia meglepıdve nézett a férfi által mutatott útjelzı táblára, aztán a férfira emelte a tekintetét. – Nem valami elhagyatott helyre viszlek, hogy megöljelek – ígérte Lisle. – Itt és most legalábbis nem. Ha most elvinnélek, és nélküled térnék vissza, a hölgyek talán észrevennék, de Bailey biztosan. Nem megyünk messzire. Nyugodtan odasétálhatnánk, de ezeken a vidéki utakon az ember térdig süpped a sárba. Jöhetsz Nichols lován. – Nem, maradjon csak – emelte fel a kezét Olivia, mielıtt az inas leszállhatott volna a nyeregbıl. – Lovagolhatok ılordsága mögött is. – Nem – tiltakozott Lisle. – Azt mondtad, nem megyünk messzire. Semmi értelme arra vesztegetni az idıt, hogy addig igazgassuk Nichols nyergét, amíg kényelmesen nem ülök, és aztán késıbb az összes változtatást vissza is kell csinálni, ami megint csak fölösleges idıpocsékolás. De csak egy pillanat, és máris mögötted ülök. Lisle a lányra nézett. Aztán Nicholsra. Az inas, dacára annak, hogy elkapta ıket a zápor, elegáns maradt és megırizte higgadtságát. Bár a világért sem mutatná, belül ezer halált halna, míg átrendezi a nyergét Oliviának. A lány semmi értelmét nem látta, hogy ily módon gyötörje meg. Nem az inas volt az, aki megsértette és fájdalmat okozott neki. – Mi aggaszt? – kérdezte Lisle-tól. – Csak nem attól félsz, hogy kiütlek a nyeregbıl? – Egy kicsit nyugtalanít, hogy esetleg hátulról kést döfsz belém – felelte a férfi. – Esküdj meg, hogy nincs nálad fegyver.

– Ne légy nevetséges! – bosszankodott Olivia. – Sohasem támadnálak hátba. Az nem lenne tisztességes. A torkodba vagy a szívedbe döfném a tırt. – Akkor rendben. Lisle bal lábát kivette a kengyelbıl. Olivia bedugta a bal lábát a kengyelbe, megfogta a férfi karját és felugrott mögé a lóra. – Az ördögbe ezzel a lánnyal! – kiáltott fel Lady Withcote. – Én sohasem tudtam ezt megcsinálni! – Te más területeken voltál mozgékony, Millicent – mondta neki a barátnıje. Közben Olivia rájött, hogy súlyosan hibázott.

Hatodik fejezet

Nem is gondolkodott, úgy cselekedett, és miért nem? Olivia ugyanolyan könnyedséggel ülte meg a lovat, mint egy cigány. Számtalanszor lovagolt az apja mögött ülve. De az az apja volt, és ı is kislány volt még. Lisle viszont nem az apja. Egyszer vág kétszer már vele is lovagolt, de az nagyon régen történt, mielıtt a fiú ilyen vonzó férfivá érett volna. Oliviának eszébe sem jutott, hogy a férfi kabátjába kapaszkodjon. Egyszerően átkarolta a derekát, mert az volt számára természetes. Most viszont egész testét elöntötte a forróság, ahogy a keze alatt érezte a feszes csípıt, s keble az egyenes háthoz simult. Combjuk, lábuk összeért, testük pedig egy ritmusra mozgott, ahogy a ló a sáros, keréknyomoktól szabdalt úton baktatott. Olivia ténylegesen érezte, hogy erkölcsei – olyanok, amilyenek – elemi szálakra bomlanak. Nos, végül is csak egy rövid útról van szó, amelynek a végén valószínőleg hosszú és unalmas kioktatás várja. Az majd véget vet a kényelmetlen érzésnek és a céltalan vágyaknak. Arcát Lisle nyakára fektette, és mélyen beszívta a férfi, a ló, a vidéki levegı és a nemrég lehullott esı illatát, és valahol ebben a keverékben szívet bizsergetın, alig észrevehetıen megbúvó borotválkozó szappan illatát. – Kíváncsi lennék, Millicent milyen területeken volt mozgékony – szólalt meg Lisle egy perc néma lovaglás után.

– Közel sem olyan egzotikus területeken, mint képzelnéd – mondta Olivia. – Fogadni mernék, hogy nem is hasonlít a hárem táncosnıkre. Egyáltalán nem olyan akrobatikus. – Elıször is, én nem szoktam képzelıdni – kezdte Lisle kioktató hangon. – Másodszor, ha a táncosnıkre utalsz, azok gyakorlatilag nem hárem táncosnık. Remek, egy nyelvóra! Ez majd eltereli a figyelmét az elıtte ülı lehengerlı férfiasságáról, és az illatról, amelyet palackba kellene zárni és a veszélyre figyelmeztetı koponyával és keresztbe tett lábszárcsonttal kellene megjelölni. – A hárem szó általában a háztartásban élı nıkre utal – folytatta Lisle –, bár nem ez a pontos jelentése a szónak, amely egy szent vagy tiltott helyet jelöl. A táncosnık viszont… – Azt hittem, balra kell mennünk. – Ó, tényleg – fordult vissza Lisle a dőlıútra. Az utolsó pillanatban. Talán a férfi illata tette, vagy a testébıl áradó hı, a férfiassága, vagy inkább nagy valószínőséggel ezek ellenállhatatlan kombinációja, de Olivia hirtelen úgy találta, hogy komolyan érdekelni kezdi a hárem szó pontos jelentése. Néhány perccel késıbb egy mezıre értek, és egy kisebb, elkerített terület felé ügettek, amelyen egy sziklatömb állt. – Ott van – mutatta Lisle. Ahogy közelebb értek, Olivia látta, hogy egy fémtábla van a kıbe illesztve. – Egy szikla – mondta. – Azért szállítottál ki a hintóból, hogy megmutass egy sziklát. – Ez a Balloon Stone – magyarázta Lisle. – Itt Szállt le az elsı angliai hılégballon. – Tényleg? – Vannak helyek, amelyek maguknak követelik az elsıséget, de… – Ó, ezt meg kell néznem közelebbrıl!

Olivia alig várta, hogy távolabb kerüljön a férfitól, és ki tudja tisztítani a fejét, ezért nem habozott. Egyik kezét a nyereg hátuljára tette, a másikat Lisle combjára, és nekikészült, hogy leugorjon a lóról. Azonnal megérezte az intim érintést követı döbbenetét, de túl késı volt már ahhoz, hogy megálljon… és nevetséges is lett volna. Ez volt a leggyorsabb és legegyszerőbb módja annak, hogy leszálljon. Átlendítette a lábát a ló farán, közben végig érezte Lisle kezének szorítását az övén… a combján… ahogy tartja, hogy biztonságban leugorhasson. Olivia hevesen kalapáló szívvel csússzam a földre. Nem várta meg, amíg Lisle követi a példáját. A kerítéshez sietett, és szoknyáját felemelve bemászott az elkerített területre. Tudta, hogy ezzel elsırendő betekintést nyújt a férfinak az alsószoknyájára és a harisnyájára. Azzal is tisztában volt, hogy milyen hatást gyakorol ez a látvány egy férfira, de Lisle felizgatta, s úgy tisztességes, hogy visszaadja a kölcsönt.

– Tudja meg az utókor – olvasta Olivia hangosan olyan fellengzıs stílusban, ahogy általában az állami rendezvényeken szoktak beszélni tudja meg és ámuljon, hogy 1784. szeptember 15-én a Toszkánából származó, luccai születéső Vincenzo Lunardi, az elsı angliai hılégballonos repülés végrehajtója, miután Londonban, az Artillery Gronudról felszállva két órát és tizenöt percet tartózkodott a levegıben, ezen a helyen ért ismét földet. Lisle a kerítésnél maradt. Még mindig nem tért magához a lovaglásból: Olivia karja, amint átöleli a derekát, ördögi keble a hátához nyomódik, lába a lábához simul. A fizikai közelség még most is ott vibrált az egész testében, különösen elöl, ahol teste a nyereggel érintkezett.

A lány annyira összezavarta, hogy észre sem vette, amikor ellovagolt a dőlıút mellett. S mielıtt még összeszedhette volna magát, Olivia átmászott a kerítésen, tökéletes betekintést nyújtva az alsószoknyáira és a harisnyájára. Tipikus fiús viselkedés volt ez tıle, amelyet Lisle-nak már a múltban is volt alkalma tapasztalni, amikor együtt utaztak. A lány a fivéreként gondol rá. Ezért nem foglalkozott azzal, hogy szoknyában van, ezért nem habozott felpattanni mögé a nyeregbe. De Lisle nem a bátyja volt, és kisfiú sem többé, aki süket és vak a nıi fehérnemő kavargására. Arról nem is beszélve, hogy Olivia kislányként nem ilyen, csábító kék hímzéssel díszített harisnyát viselt, és az alsószoknyái sem voltak dúsan, s rendkívül nıiesen csipkézettek. Ráadásul akkoriban a lába nem volt ilyen formás és karcsú bokában végzıdı… vagy ha mégis, ı nem vette észre. Miután Lisle mindezt elrendezte magában, sikerült a férfiasságát is lecsillapítania, és agya ismét járni kezdett, átlépett a kerítésen és Olivia mellé állt, aki épp akkor fejezte be az elsı angliai hılégballonos repülést méltató szöveg felolvasását. – Nem csodálatos? – nézett Lisle-ra, amikor végzett. – Ez a csendes mezı nagyjelentıségő esemény tanúja volt. Milyen nagyszerő, hogy megjelölték ezt a helyet! – Mondtad, hogy sohasem volt alkalmad nevezetes helyeket megnézni. S Lisle bármilyen bosszús volt is – mert még az volt –, sajnálatot is érzett a lány iránt. Kisfiúként a fogadott apja gyakran magával vitte az utazásaira. Lord Rathbourne mindig szánt arra idıt, hogy megmutassa neki a nevezetes helyeket, elmesélje a hozzá tartozó történeteket, különösen a félelmetes

gyilkosságokról, kísértetekrıl és hasonló dolgokról szóló vérfagyasztó történeteket, amelyeket a fiúk annyira szeretnek. Furcsának és igazságtalannak tőnt, hogy az élénk képzelető, kalandokra és izgalmakra vágyó lánynak oly kevés lehetısége volt érdekes helyeken megfordulni. – Semmit sem tudtam róla – mondta Olivia. – Képzeld csak el! Majdnem ötven évvel ezelıtt történt. Mit gondolhattak az itt élı emberek, amikor meglátták? – Megrémültek – felelte Lisle. – Képzeld el, hogy akkor és itt élsz a faluban. Felnézel az égre – s miközben ezt mondta, ı is a szürke fellegekre emelte a tekintetét és hirtelen egy óriási valami jelenik meg ott, ahol csak madaraknak és felhıknek szabadna lennie. – Nem tudom, hogy megrémültem volna-e. – Most nem személy szerint rólad van szó, hanem egy falusiról, egy teljesen hétköznapi emberrıl. Ami elképzelhetetlen volt. Oliviáról sok mindent el lehetett mondani, de az, hogy teljesen hétköznapi lett volna, nem volt köztük. – Mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen lehet hılégballonnal utazni – jegyezte meg Olivia. Ez valahogy nem lepte meg Lisle-t. – Milyen fantasztikus lehet olyan magasról lenézni a világra! – lelkendezett a lány. – Nagy magasságokba feljutni még megjárja, de le is jönni onnan már egészen más kérdés. Lunardinak fogalma sem volt, hogyan irányítsa a hılégballont. Evezıket vitt magával, mert azt hitte, ugyanúgy tud evezni a levegıben, mint a vízen. – De legalább megpróbálta – mutatott rá Olivia. – Volt egy álma, és megvalósította. A Nemes Küldetés, nagybetővel. És itt van egy kı, amely megörökíti az eseményt… az utókornak, ahogy írják.

– Nem találod egy kissé fellengzısnek a szöveget? – kérdezte Lisle. Nem a legsikerültebb szójáték volt, de nem tudott neki ellenállni. – Fellengzıs. Ó, Lisle! Ez… – halkan felnevetett, de rögtön el is fojtotta a vidámságát. – Ez szörnyő! – Vitt magával egy kutyát, egy macskát, egy galambot és egy kosárnyi ételt. Az ételt megértem, de az állatokat nem. Akárhogy is, a galamb hamarosan elszabadult, a macskának pedig sehogy se tetszett a légi utazás, és már London közelében el kellett engednie. Olivia erre már tényleg felkacagott, hangosan és tiszta szívébıl. Nem is hasonlított ahhoz a mesterséges, kényeskedı vihogáshoz, amelyet oly sok nıtıl hallott már. Mélyrıl jövı, telt és kissé rekedtes hang volt, amelytıl Lisle-nak borzongás futott végig a gerince mentén. Veszélyes képeket kavart fel ez a hang a képzeletében – szellı mozgatta ágyfüggönyöket és feldúlt ágynemőt –, ugyanakkor le is fegyverezte. Bután a lányra mosolygott. – De egyben jó is. Nem látod? A hılégballon gondolája, és azon a kis helyen össze van zsúfolva az élelem, az evezık meg hasonló szerszámok, a macska, a kutya és a galamb. És akkor a macska ott agonizál a padlón. Szinte látom magam elıtt Lunardi arcát, hogy mennyire szeretné kivágni az átkozott dögöt. Kíváncsi vagyok, hogy odaverıdött-e a gondola a földhöz, amikor Lunardi kiengedte a macskát. – Komolyan, Olivia, te is tudod, hogy nincs képzelı. – De ezt Lisle sem bírta nevetés nélkül megállni. Megállíthatatlanul kacagott, ahogy maga elé képzelte az Olivia által festett képet. Aztán mesélt neki a majd' kétszáz fontos Mrs. Letitia Sagerıl, az elsı angol nıi hılégballonos repülırıl, aki Lunardi barátjával, Bigginsszel emelkedett fel. Olivia természetesen ezt a jelenetet is felvázolta: a gondolát dobálja a szél, és a hatalmas nı megállíthatatlanul csúszik a

rémült Biggins felé. Aztán a következı pillanatban elül a szél, és Biggins megússza, hogy palacsintává lapítva végezze. Olivia nem egyszerően elmesélte, el is játszotta, amit mondott, különbözı hangokat adva a különbözı szereplıknek, köztük az állatoknak is. Annyira belemerültek a mesélésbe és történeteken való kacagásba, hogy észrevétlenül közelebb kerültek egymáshoz. Véletlen volt, oly természetes. Ahogy azt a múltban is tették. Lisle hosszú, nagyon hosszú ideig ott maradhatott volna, megfeledkezve a haragjáról és neheztelésérıl, egyszerően csak élvezve a lány társaságát. Hiányzott neki Olivia, és ez tagadhatatlan tény volt. Emlékezett rá, hogy egyszeriben úgy tőnt, a világ visszabillen a helyére, amikor a lány maga után húzta abba a kis szobába – alig néhány nappal korábban –, és csak annyit mondott: meséld el! Persze Oliviának az sem került sok idejébe, hogy ismét kibillentse Lisle világát a helyébıl, méghozzá a leglátványosabb mértékben, és Lisle még mindig szívesen megfojtotta volna. Ugyanakkor Olivia el is kápráztatta, s abban a pillanatban olyan boldog volt, mint már hosszú ideje egyszer sem. Nem is sietett visszaindulni a hintóhoz, még akkor sem, amikor egy erıs szélroham az arcába vágott. Olivia azonban megborzongott, és Lisle azt mondta: – Jobb lesz, ha visszamegyünk. A lány bólintott, de közben az emlékmővet nézte. – Az biztos, hogy elég idıt hagytunk a hölgyeknek a találgatásra, hogy pontosan mit is csinálhatunk. – Micsoda páros! – vigyorgott Lisle. – Hogy az ördögbe tudtad meggyızni a szüleimet, hogy megfelelı gardedámok lesznek? Ha már itt tartunk, hogyan tudtál mindenkit meggyızni…

– Lisle, te is nagyon jól tudod, hogy DeLucey-törvény tiltja, hogy megmagyarázd a csalást. Lisle a lány mosolygó profilját tanulmányozta. – Ezek szerint csaltál – állapította meg. Olivia a férfi felé fordult, és tekintetük találkozott. A lány kék szemével látszólag ıszintén nézett rá, mint akinek semmi rejtegetnivalója nincs. – Minden lehetséges módon, ami csak az eszembe jutott. Még mindig haragszol rám? – Az nem kifejezés. – Én is dühös vagyok rád, de egyelıre félreteszem a haragom, mert megmutattad nekem ezt a követ, ahelyett, hogy hosszan és unalmasan kioktattál volna az erkölcsrıl meg hasonló dolgokról. – Nem szoktam senkit kioktatni. – Dehogynem, folyton azt teszed. Általában tetszeni szokott a dolog, de ma nem volt hozzá hangulatom. Mivel azonban visszafogtad magad, készen állok rá, hogy békepuszit adjak, és azzal elintézettnek tekintsem az ügyet. Persze csak képletesen szólva. Egyelıre. Lisle rájött, hogy tekintete önkéntelenül is a lány szájára tapad. Elıvigyázatosan a jobb fülre fordította a figyelmét, amely biztonságos pontnak tőnt. De nem. Kicsi és kecses formájú volt, benne arany fülbevaló – finoman megmunkált aranyszálak szövedéke egy kis jádekı körül. Lisle azon kapta magát, hogy közelebb hajol a lányhoz. Kényszerítette magát, hogy teljesen másfelé nézzen: az emlékkıre, a mezıre, bárhová, csak Oliviára ne. Túl sok a nıiesség és túl közel van hozzá – és hol az ördögben marad a szél? Ugyanolyan hirtelen, ahogy feltámadt, el is ült, és Lisle most érezte a lány illatát. Megfordult, hogy szóljon, ideje indulniuk.

Olivia ugyanabban a pillanatban fordította felé a fejét és közelebb hajolt. Szája a férfi szájához ért. Lisle-t mintha áramütés érte volna. Egy döbbent pillanatig csak egymásra meredtek. Aztán úgy ugrottak szét, mintha villám csapott volna a kerítésbe. Olivia a száját dörzsölte, mintha valami rovar szállt volna rá. Lisle heves szívdobogás közepette ugyanezt tette.

Nem volt értelme a száját dörzsölni. Olivia tudta, sohasem tudja letörölni a kemény, meleg érzést, a kínzóan csábító kóstolót, milyen íze lehet a férfinak. – Nem lett volna szabad úgy tartanod a szádat – mondta. – Azért fordultam hozzád, hogy mondjak valamit – vágott vissza Lisle. – Nem lett volna szabad a szádnak olyan közel lennie. Olivia felkapaszkodott a kerítésre. – Azt mondtam, hogy kész vagyok békepuszit adni, és azzal elintézettnek tekintetni az ügyet. Képletesen. – Te csókoltál meg! – Csak egy testvéri puszit akartam az arcodra nyomni. Legalábbis remélte, hogy csak ennyit akart tenni. Remélte, hogy komolyan beszél. Bízott benne, hogy nem vesztette el a józan eszét. – Nem vagy a testvérem – jelentette ki Lisle a szokásos tudálékos modorában, miközben ı is elhagyta a bekerített területet. – Egyáltalán nem vagyunk rokonok. A mostohaapád egy idıben az apám húgának a férje volt. – Köszönöm a származástani leckét. – A lényeg az, hogy…

– Nem fog még egyszer elıfordulni – vágott a szavába a lány. – Biztos lehetsz benne. – A lényeg az – folytatta Lisle makacsul –, hogy a férfiak nem tesznek különbséget ilyen esetekben. Amikor egy csinos nı van a közelükben, és úgy tőnik, hogy kezdeményezni akar… – Én nem akartam kezdeményezni! – Úgy tőnik – ismételte Lisle. – Úgy tőnik. Sosem figyelsz oda arra, amit mondok? – Jelenleg nem bánnám, ha süket lennék. összetettebb lények. Képesek finom –A nık megkülönböztetéseket tenni. A férfiak nem. A férfiak olyanok, mint a kutyák és… Istenem, mit magyarázok én itt neked? Te aztán pontosan tudod, milyenek a férfiak. Eddig Olivia is azt hitte, hogy tudja. Odaértek a férfi lovához. Olivia elıbb az állatra nézett, aztán Lisle-ra. – Jobb lesz, ha visszamegyünk, mielıtt a hölgyek meghalnak a kíváncsiságtól – mondta. – A hintónál is folytathatod a leckéztetést. – Nem száll ok fel megint arra a lóra veled együtt – közölte Lisle. Olivia sem akart a férfival együtt ülni a lovon. Az izmos test, a forróság és a férfias illat mind-mind méreg a nıi agynak. Nem engedheti meg magának, hogy egy férfi elvegye az eszét, különösen ez a férfi nem. Lisle összekulcsolta a kezét, hogy bakot tartson. – Szállj fel! – utasította Oliviát. Ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit tehettek. Mégis… – Csupa sár az út – mondta. – Tönkre fogod tenni a csizmád. – Van másik csizmám.

Olivia bosszús morranásnak álcázta megkönnyebbül sóhaját, megfogta a kantárt, és csizmás lábát a férfi összekulcsolt markába tette. Elrúgta magát a földtıl, s már fenn is volt a nyeregben. Lisle élénk és gyakorlatias mozdulatokkal eligazította a kengyelvasat, aztán lehúzta a lány szoknyáját. – Ó, az ég szerelmére! – fortyant fel Olivia. – Az emberek mindent látnak. – Milyen szigorú erkölcső ember lett belıled – gúnyolódott Olivia. – Te viszont kibírhatatlanul meggondolatlan vagy – vágott vissza Lisle. – Azzal, hogy mutogatod azt a… a nıiességedet az egész világnak. Ó, szóval ez zavarja, mi? Remek. Hiszen a férfi is összezavarta ıt. Olivia elmosolyodott, és halk csettintéssel jelzett a lónak, hogy induljon.

A hölgyek aludtak, amikor Olivia visszatért, és akkor sem ébredtek fel, amikor a hintó ismét útnak indult. Míg ık horkoltak, Olivia kinyitotta a Paterson-féle útikalauzt, és miközben haladtak, felolvasta Bailey-nek, mit lehet tudni az útközben érintett városokról és falvakról, milyen nevezetes személyek éltek a vidéken, és a nevezetességek lakóhelyérıl szóló leírásokat. A lassú hegymenetet Buntingfordnál szakították meg, ahol lovakat váltottak. Az út továbbra is felfelé vitt a következı váltásig Roystonnál. Utána, ahogy vágtára alkalmas terepre értek, a lovak gyorsabban haladtak. Átkocsikáztak a Cam folyó felett, és Arrington felé folytatták az útjukat. Ott a Hardwicke Armsnál álltak meg, ahol maga a fogadósné üdvözölte ıket, amiben persze semmi

meglepı nem volt. Az asszony felismerte Hargate grófné utazóhintóját, és a többi országúti fogadósokhoz hasonlóan ı is tudta, hogy a hintó oldalára festett jel helyesen olvasva: pénz, méghozzá hegyekben álló pénz, amelyet számolatlanul költenek. Arringtonban a hölgyek is felébredtek. Közölték, hogy menten éhen és szomjan halnak, s amint a lakáj leengedte a hintó lépcsıjét, fürgén ki is szálltak. Olivia is kifelé készülıdött, amikor Lisle, ezúttal két lábon, odalépett a hintó nyitott ajtajához. – Tudom, az mondtad, hogy mostantól te felelısséged az út, de meg kell állnunk enni – közölte Olivia. – Mindannyian éhesek vagyunk. – A Sólyomban történt felzúdulásnak köszönhetıen Oliviának nem volt alkalma megreggelizni, Ware-ben pedig túl ideges volt ahhoz, hogy evésre gondoljon. – Nem állt szándékomban éheztetni benneteket – nyugtatta meg Lisle. A karját nyújtotta, és Oliviának sikerült közönyösen fogadnia, nem törıdve a belsején átcikázó izgalomról, miközben gyorsan lelépett a keskeny lépcsın. Amint biztosan állt a földön, nyomban elengedte a férfi kezét, és a fogadó felé indult. Lisle-t azonban nem bírta megelızni. A férfi hosszú lépteivel könnyedén beérte. – Hamarabb megálltunk volna, ha emlékeztetsz, hogy nem volt idıd reggelizni – mondta Lisle. – Jobb lesz, ha nem számítasz rá, hogy odafigyelek az ilyen dolgokra. Ha nem éheztem volna én is meg, eszembe sem jutott volna, hogy enni is kell. Egyiptomban, amikor utazunk, nem gondolok az ételre, mert a szolgák gondoskodnak róla. Azonkívül általában dahabijával utazunk, ahol van szakács, készletek és mindenféle konyhai felszerelés is. Nem kell fogadóknál megállnunk, ha

enni akarunk… nem mintha olyan sok fogadó lenne Kairón kívül. Dahabijával utazni olyan, mintha egy házban utaznál. Olivia lelki szemei elıtt megjelent a kép, elég élénken ahhoz, hogy megfeledkezzen kínos érzéseirıl. – Milyen csodálatos lehet! – sóhajtott fel. – A méltóságteljes hajó felfelé úszik a Níluson, a legénység fehér turbánt és köntöst visel. Egészen más, mint itt ez – intett körbe, s mozdulata az egész kocsmaudvart befogta. – Siklasz a vízen, és mind a két parton csodálatos látvány tárul eléd. Buja zöld növényzet, s ahol a zöldsáv véget ér, kezdıdik a sivatag és a dombok, köztük templomok és síremlékek tőnnek fel egy ısi világ szellemeiként. Mire befejezte a látomás leírását, be is értek a fogadóba. A férfira nézve látta, hogy az úgy nézi ıt, mintha valami ismeretlen kacskaringó lenne egy darabka kövön. – Mi az? – kérdezte. – Most mi van? Talán túl sok látszódik a nyakamból? – Milyen könnyen el tudsz képzelni bármit! Igen, olyan természetes volt számára, mint az, hogy lélegzik. – Ebben az esetben inkább emlékezésrıl van szó – mondta. – Rajzokat és festményeket küldtél Egyiptomból, és rengeteg könyvünk is van. – Amelyek többségét ı rendelte, hogy követni tudja a férfi utazásait, amelyekrıl oly szőkszavúan írt. – Nem látom úgy, ahogy te, de meg tudom érteni, mennyire hiányzik neked. – Akkor miért… – kezdte Lisle, de aztán a fejét rázva elhallgatott. – De nem. Fegyverszünetet kötöttünk. Olivia tudta, mit akart a férfi kérdezni. Ha megérti, hogy mennyire vágyik Egyiptomba, akkor miért csalta kelepcébe, és kényszerítette rá erre a szörnyő utazásra, méghozzá olyan helyre, amely a világ egyik legkevésbé kedvelt pontja számára,

hogy megbékítse a szüleit, akik egyáltalán nem értik meg ıt, s a legcsekélyebb mértékben sem érdekli ıket az ı boldogsága. Olivia mindenkinél jobban megértette, mit jelent egy másféle élet után vágyakozni, egy álmot kergetni. Azt akarta, hogy Lisle azt az életet élhesse, amit szeretne. İ is ilyen életet akart magának, de ez, ahogy azt már hosszú évekkel ezelıtt felismerte, a lehetetlennel volt határos egy nı számára. Nem mintha feladta volna a reményt, vagy abbahagyta volna a próbálkozást, hogy megtalálja a módját, hogyan biztosíthatná magának a vágyott életet. A lehetetlennel határos nem ugyanaz, mint a lehetetlen. De addig is, amíg megtalálja a módját – ha megtalálja egyáltalán valaha kénytelen egy másféle életmóddal beérni. Ha Lisle végül itt ragad Angliában, de nem, ennek még a gondolatát sem bírja elviselni! Valószínőleg felakasztja magát, és a lány is felakasztja magát merı együttérzésbıl, hacsak nem pusztul bele elıbb az unalomba. Lisle-nak ezt tudnia kellene, de hát férfi az istenadta, és mint minden férfi, ı is lassú felfogású. S mivel férfi és ostoba, egyszerően nem látja át Olivia tervének zseniális voltát. Valószínőleg rémülten üvöltve menekülne, ha rájönne, mit tett Olivia. Nem, inkább megfojtaná. De csak azért, mert nincs semmi képzelıereje.

Lincolnshire, Stamford, a György király fogadó – Londontól nyolcvannyolc mérföldre Nem sokkal éjfél elıtt

Lisle-t kiáltozás ébresztette mély álmából, amelyre ugyancsak szüksége volt már. – Tivornyázók – morogta. – Más sem hiányzott. Három fárasztó hölgyet pásztorolni egy négyszáz mérföldnél is hosszabb úton nem nyúlszívőeknek való feladat. A lovakhoz hasonlóan ıket is etetni-itatni kellett. Ám a lovaktól eltérıen ıket nem lehetett frissekre cserélni. Nem lehetett ıket hámba fogni, ami egyben azt is jelenti, hogy az embernek szemfülesnek kellett lennie, ha megálltak valahol. Nem hagyhatta, hogy a hölgyek húzzák az idıt, mert képesek voltak akár az örökkévalóságig piszmogni, és minél tovább maradtak egy helyen, annál nagyobb volt a valószínősége, hogy valami galibát okoznak. Szerencsére aznap este fél tízre minden gond nélkül elérték a György király fogadót. Itt két másik kocsi csatlakozott hozzájuk. A szolgákkal és a csomagokkal a folyosó majd' ık foglalták el. Lisle óriási összes szobáját megkönnyebbülésére mind a három hölgy azonnal visszavonulta szobájába. Olivia közölte, hogy fürödnie kell. – A hölgyek szerint úgy bőzlök, mint egy tanyaudvar – mondta. Kétségtelen, hogy a két boszorkány ennél jóval többet is mondott. Nyilván obszcén megjegyzések hangzottak el a lovakról és a szétvetett lábbal lovagoló nıkrıl, s egyéb olyan dolgokról, amelyek kísértették Lisle gondolatait, bár legszívesebben tíz körömmel vakarta volna ki ıket a fejébıl. Semmi szüksége sem volt rá, hogy ezekhez a gondolatokhoz még a fürdızı Olivia képe is társuljon.

Lisle megfordult, és az egyik párnát a fülére húzta. A kiabálást még így is hallani lehetett, bár a szavakat már nem értette. Az álom gúnyosan legyintett és tovairamodott. A dühös léptekkel kísért hangok egyre közeledtek. – Láttam, hogy mit csináltál! – Csak képzelıdtél! – Láttam, hogy borjúszemeket meregettél arra a nıre! – Na és te? Azt hiszed, nem láttam, hogy kacérkodtál a férfival? – Részeg vagy. – Nem vagyok részeg, és vak sem. Lisle feladta. Ledobta a párnát, és hallgatta a párt… ahogy nyilván mindenki más is a folyosón, akár akarta, akár nem. – Undorító vagy! – kiáltotta a nı. – Mit csináltál a szekér mögött? – Vizeltem, te ostoba nıszemély. – Nem vagyok ostoba, és vak sem. Láttalak benneteket az istálló udvaron. – Akkor képzelıdtél. A fene essen beléd, Elspeth, ne kényszeríts rá, hogy végigkergesselek ezen a folyosón. – Úgy van, Elspeth – morogta Lisle. – Inkább egy másik folyosón kergettesd magad végig. – A fene essen belém? – visította a nı. – Te alávaló, undorító, csalfa, erkölcstelen és brutális barom! – Azonnal gyere vissza! Újabb visítás. – Vedd le rólam a kezed! – A feleségem vagy, az isten verjen meg! – Ó, persze, verjen meg. Te csaltál meg engem, és még te átkozódsz? Győlöllek! Miért is nem hallgattam a papára? Aztán valaki dörömbölt az ajtón. Lisle ajtaján? – Uram!

Lisle felült. Nichols sovány alakja jelent meg a szomszédos hálófülkébe vezetı ajtóban. – Nyissam ki az ajtót? – kérdezte halkan az inas. – Uramisten, dehogy! Jobb kimaradni a szerelmesek civódásából. Az ember sohasem tudhatja… – Vedd le rólam a kezed, vagy sikítok! Újabb dörömbölés, de ezúttal a szomszéd szoba ajtaján. – Uram? – nézett kérdın Lisle-ra Nichols. – A világért se! – Győlöllek! – visította a nı. – Elspeth, elegem van ebbıl! – Nekem meg belıled van elegem! – Ne kényszeríts rá, hogy magammal rángassalak. – Ahogy a hozzád hasonló brutális alakok szokták? – kacagott ezúttal gúnyosan a nı. Újabb kopogás a folyosó egy távolabbi ajtaján. – Ostoba liba, senki sem fog ajtót nyitni egy idegennek az éjszaka… Hirtelen csend lett. Aztán újabb hang csatlakozott az eddigiekhez. Bár túl messze volt ahhoz, hogy a szavakat érteni lehessen, Lisle-nak nem okozott felismerni a hang tulajdonosát: Olivia. – A kórság essen belé! – szitkozódott Lisle. Ledobta magáról a takarót és az ajtóhoz rohant.

Hetedik fejezet

Az asszony zokogva vetette magát Olivia karjába, aki ösztönösen magához ölelte és behúzta a szobába. Olivia áthárította a síró nıt Bailey-nek. – Ohó, ı az én feleségem! – mondta a férfi. Olivia lenyelt egy sóhajt, és visszahátrált a küszöbre. Egy kis veszekedés sohasem volt az ellenére, de a házastársi civódás nem igazi veszekedés. Tisztában volt vele, hogy az esélyek erısen afelé hajlanak, hogy a nı hibázott. A házasság egyszerően így volt felépítve. Minden hatalmat a férfi kezébe adott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az asszony félkegyelmő módjára viselkedhet. Márpedig Olivia erısen gyanította, hogy ezúttal ez az eset áll fenn. De az ember akkor sem fordíthat hátat egy bajban levı hölgynek. Olivia győlölte a házastársi veszekedéseket. Elbővölıen a férfira mosolygott, mire az hátralépett. – Úgy tőnik, a felesége zaklatott – közölte kedvesen. – Inkább háborodott – javította ki a férfi. – Azt mondta… – Hallottam – szakította gyorsan félbe Olivia. – Azt hiszem, az egész város hallotta. Komolyan mondom, szerintem okosabban is kezelhette volna a helyzetet. Az ön helyében én most elmennék, és valami jobb stratégiát dolgoznék ki. Elsı lépésnek remek lenne, ha kijózanodna. – Nem vagyok részeg – morogta a férfi –, és nem tőröm, hogy holmi nıszemélyek parancsolgassanak nekem. – Nem kelt jó benyomást – közölte vele vidáman Olivia.

– Nem érdekel. Adja vissza a feleségemet! A férfi fenyegetıen Olivia felé hajolt. Bár nem volt túl magas, de keménykötésőnek látszott, olyan karokkal, mint egy kovácsé. Ha úgy dönt, könnyedén felkaphatta és félrehajíthatta volna Oliviát az útjából. Mivel elérte a részegség izgága fokát, volt rá esély, hogy meg is teszi. Olivia teljes magasságában kihúzta magát, karját keresztbe fonta maga elıtt, és próbált megfeledkezni arról, hogy hálóruhát visel, s abból is csak egy vékony hálóinget. Bailey a sötétség és az idı rövidsége miatt nem találta a hálóköntösét, és Olivia nem várt az ajtónyitással. Úgy viselkedett, mintha nemcsak teljesen fel lenne öltözve, de fel is lenne fegyverkezve. – Gondolkodjon józanul – próbált a férfi eszére hatni. – Semmiképp sem adhatom ki jó lelkiismerettel a feleségét, ha ı nem akarja. Miért nem próbálkozik a hízelgéssel? – Elspeth! – ordította a férfi. – Gyere ki, de ízibe! Szóval így képzeli a hízelgést, gondolta Olivia. Férfiak! – Erıszakos gazember! – kiabálta az asszony. – Gaz csábító! Szoknyabolond! Züllött kéjenc! – Még hogy kéjenc? Az ördögbe is, Elspeth, semmi mást nem tettem, mint jártam egyet az udvaron. Nevetséges vagy! Azonnal gyere ki vagy bemegyek érted! – A férfi Oliviára nézett. – Kisasszony, én visszaadnám vagy félreállnék az útból, ha a maga helyibe lennék. Magának ehhez semmi köze. Elırelépett, majd hirtelen hátra, ahogy egy fehérbe öltözött kar elkapta és maga felé pördítette. – Eszébe ne jusson! – figyelmeztette Lisle. – Nála van a feleségem. – Így igaz, de akkor sem mehet be utána. A férfi lenézett az ıt tartó kézre, aztán fel, Lisle arcába. Lisle arcán az a rendkívül nyugodt kifejezés ült, amely általában valamely vad cselekedetét szokta megelızni. A

legtöbb embernek nem okozott gondot, hogy olvasson errıl az arcról. Úgy tőnik, a háborgó férj is felfogta az arckifejezés jelentését, mert ahelyett, hogy megpróbálta volna eltörni Lisle állát, elfordult és Oliviára meredt. – Nık! – sziszegte megvetıen. – Higgye el, mélyen együtt érzek magával – mondta Lisle. – De itt semmit sem tehet. Azt szokták mondani, hogy a távolság megszépíti a dolgokat. Szerintem menjen le, és odalent várja meg, amíg a hitvese észhez tér. – Ostoba nıszemély – morogta a férfi, de már sokkal lagymatagabban. Lisle veszélyesen nyugodt viselkedése kifogta a harag szelét a vitorlájából. Lisle elengedte a karját, mire a férfi megfordult, morgott még valamit a nıkrıl és elballagott. Lisle addig nézett utána, amíg el nem tőnt a szeme elıl. Utána Oliviához fordult és végigmérte. Elıbb a kócos madárijesztı frizurát vette szemügyre, aztán tekintete lesiklott a muszlin hálóingen, végül megállapodottá meztelen lábfején. Olivia minden porcikájában érezte a fürkészı pillantást. Nem habozott viszonozni. Tekintete szándékolt lassúsággal vándorolt lefelé, a borzas hajtól indulva megszemlélte a monoklit a férfi szeme alatt, az alig térdig érı hálóinget, a csupasz és izmos lábszárat, a meztelen lábfejet. Mire végzett, azt kívánta, hogy inkább a falat nézte volna. Felidézıdött benne a férfi illata, testének érintése és a belıle áradó forróság, amikor hozzásimult. Valahol mélyen a gyomra mélyén felkavarodott valami vad, erkölcstelen dolog. – Mivel ismerlek, kénytelen vagyok elhinni – kezdte Lisle. – De még így is szédülök. Az éjszaka kellıs közepén járunk. Te pedig odamész az ajtóhoz, ráadásul úgy, hogy szinte semmi sincs rajtad, és kinyitod egy idegennek.

– Nem igaz, hogy semmi sincs rajtam, vagy ha mégis, akkor ez rólad is elmondható – mutatott rá Olivia. Mintha csak szándékosan ellent akarna mondani neki, Nichols jelent meg a gazdája mellett, és rásegített egy csodálatos, borvörös szegélyő, zöld selyem köntöst. Lisle szórakozottan fogadta inasa buzgólkodását, s közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét Oliviáról. Amikor a köntös már rajta volt, egyeden intéssel elküldte az inast. Nichols ugyanolyan diszkréten tőnt el, ahogy megjelent. Hogy egy olyan ember, mint Lisle hogyan fogadhatta fel ezt az intelligens és kifinomult inast, Olivia számára ugyanolyan rejtély volt, mint azok a kis képek és kacskaringós ábrák, amelyeket Lisle szokott illusztrációként rajzolni a leveleiben. Az elegáns köntös biztos, hogy az inas mőve volt. Lisle nem szokott a ruházatával törıdni. Olivia mindig úgy vélte, hogy roppant hálátlan feladat ıt öltöztetni. Az inas mégis ragaszkodott hozzá, és kitartott mellette a kemény és viszontagságos egyiptomi idıkben is. Egy pillanatra átfutott rajta az irigység, de gyorsan el is nyomta az érzést. Ugyan mi irigyelni való van azon, hogy az ember láthatatlanságban tölti el az egész életét? Mindeközben, mialatt Bailey a hisztérikus feleséggel volt elfoglalva, Olivia ott állt egy szál vékony hálóingben, mintha nem is viselne semmit. – Vészhelyzet volt – mondta. – Az embernek nincs ideje rendesen felöltözni, ha egy bajban levı a segítségét kéri. – Az asszony felé intett, aki épp az orrát fújta valamibe, ami úgy festett, mint Olivia egyik zsebkendıje. – Egy bajba jutott hölgy – folytatta. – Szerinted mit kellett volna tennem? Lisle a fejét csóválta. A mögötte levı fali gyertya fényében napszítta haja glóriaként fogta körbe az arcát, mintha az angyali külsınek külön kiemelésre lenne szüksége.

Olivia gyorsan lejjebb nézett, ellenállva a kísértésnek, hogy beleborzoljon a férfi alvástól kócos fürtjeibe. Helyette inkább a köntös övét nézte, de az meg a feszes csípıt juttatta eszébe, amelybe néhány órával korábban kapaszkodott. Ezek után végképp nem tudta, hová nézzen. – Szerintem gondolkoznod kellett volna. – Nem igaz. Inkább azt szeretted volna, ha csendben ülök, és arra várok, hogy jöjjön egy férfi, aki majd gondolkodik helyettem. – Még én is tudom, hogy hiába várnám el tıled, hogy csendben ülj – morogta Lisle. – Azt hittem, okosabb vagy annál, hogy beleavatkozz egy házastársi civódásba. Sohasem hallgatsz a nevelıapádra? Talán nem ez Lord Rathbourne egyik szabálya? Olivia csak arra tudott gondolni, hogy a férfi meztelen lába ott van szinte az ı lábánál. – Biztos vagyok benne, hogy azt a szabályt is megtanította neked, hogy sohase vitatkozz egy hölggyel – motyogta. – Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. Meggondolatlan alak vagy szinte már a végletekig, mindig is az voltál. Csak az idımet vesztegetem, ha bármikor is vitatkozom veled, különösen egy hideg folyosón az éjszaka közepén. – Te vagy az, aki jó meleg köntöst visel – vágott vissza Olivia. – Én nem fázom. Lisle a lány mellére nézett. Olivia nem követte a példáját. Nem volt rá szüksége. Anélkül is érezte, milyen állapotban vannak a mellbimbói. – Egy bizonyos részed igenis fázik – mutatott rá Lisle. – De azon is vitatkozni kezdenél, nekem pedig elegem van. Lisle sarkon fordult, és öles léptekkel végigment a folyosón. Olivia egy percig csak állt, és nézte, hogy távolodik a férfi. Lisle mindig elsétált… vagy ellovagolt… vagy elvitorlázott… a kalandokért, a szeretıjéhez, Egyiptomba, és

csak annyi idıre jött vissza, hogy mindent kibillentsen az egyensúlyából. Olivia egy idıre visszakapta a barátját és szövetségesét, de aztán Lisle ismét elment, és ı még nyugtalanabb, még elégetlenebb lett. Várta a férfi leveleit, hogy megossza vele az életét, Lisle pedig… ó, teljesen elfeledkezett volna róla, ha Olivia nem ír neki rendszeresen, hogy emlékeztesse a létezésére. Olivia ökölbe szorította a kezét, és Lisle után indult.

Lisle belépett a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, nekidılt és behunyta a szemét. Magasságos egek! Olivia félig meztelenül. És egy nyilvános vendégfogadó szobájának ajtajában állva, hogy bárki láthassa. Elspeth férje biztosan alaposan végigmustrálta: Olivia cicije, amint ott ágaskodik a hálóingnek csúfolt szánalmas semmiség alatt. Lisle férfiassága is tettre készen ágaskodott, mintha nem vesztegetett volna már így is elég energiát a hiábavaló feladatra. – Menj le, és hozz nekem egy pohár brandyt – utasította Nicholst. – Nem, jobb, ha mindjárt egy egész üveggel hozol. Tudod mit, legyen három üveg. – Készíthetek meleg aludttejet önnek, uram – mondta az inas. – Rendkívül megnyugtató tud lenni egy ilyen izgalom után. – Nem nyugalmat akarok, hanem feledést. Ezek az átkozott nık! – Igenis, uram. Az inas távozott. Alig csukódott be mögötte az ajtó, ismét kopogtak. – Menjen el – szólt ki Lisle. – Bárki is az, menjen el.

– Nem megyekel. Hogy merészelsz hátat fordítani nekem? Hogy merészelsz szidalmazni és parancsolgatni, amikor… Lisle kinyitotta az ajtót. A lány ott állt, ugyanolyan hiányos öltözékben, mint korábban, karja a magasban, ahogy ismét kopogtatni készült. – Menj vissza a szobádba! – mordult rá Lisle. – Mi a fene bajod van? – Te – közölte Olivia. – Évekig nem voltál itthon. Csak rövid idıre jöttél haza, aztán ismét elutaztál. – Széles mozdulatot tett, amitıl a muszlin szorosan a keblére tapadt. – Nincs jogod utasítgatni, sem a dolgaimba avatkozni. Ahogy arra te magad is rámutattál, nem vagy a bátyám, és semmilyen rokoni kapcsolat nincs köztünk. Nincs jogod uralkodni felettem. További drámai mozdulatok. A lány haja vad összevisszaságban omlott a vállára. A hálóing egyik szalagja kikötıdött. – Ha tíz nıt akarnék beengedni a szobámba, akkor sem lenne jogod megállítani – dühöngött tovább Olivia. – Ha tíz férfit óhajtanék beengedni, akkor sem állíthatnál meg. Nem vagyok a tulajdonod, és nem hagyom, hogy parancsolgass nekem. Nem hagyom, hogy bírálgassanak, amiért azt teszem, ami szerintem helyes. Nem tőröm, hogy… Sikoltva hagyta abba a tirádát, amikor Lisle elkapta az egyik hadonászó karját, berántotta a szobába, és becsukta mögötte az ajtót. Olivia lerázta magáról a férfit. Lisle elengedte és hátralépett. – Ez rendkívül bosszantó – közölte. – Ebben egyetértünk – helyeselt Olivia. – Már teljesen el is felejtettem, milyen idegesítı tudsz lenni.

– Már teljesen el is felejtettem, hogy el tudod vetni a sulykot, és hajlamos vagy arról is megfeledkezni, hol vagy, amikor rád jön a bolondóra. – Ez nem bolondóra, te fajankó! – Nem érdekel, minek hívod. Nem mászkálhatsz hiányos öltözékben, és nem rendezhetsz nyilvános jeleneteket. Ha az a szerencsétlen alak nem lett volna fülig beleesve szeszélyes hitvesébe, vagy másfajta férfi lett volna, vagy ketten vannak, amikor ajtót nyitottál, a következmények. Nem, gondolni sem akarok rájuk. Az ördög vigyen el, sohasem gondolkodsz, mielıtt cselekednél? Sohasem szánsz rá egy percet, vagy legalább egy pillanatot, hogy megfontold, mi minden történhet? – Tudom, hogyan védjem meg magam – szegte fel az állát a lány. – Ha van valaki, akinek ezt tudnia kellene, az pontosan te vagy, Lisle. – Ó, valóban? Akkor védd magad, Olivia! Azzal Lisle átölelte a lányt és magához szorította. – Ó, azt már nem, ezt… De a férfi megfogta az állát és megcsókolta.

Olivia valóban tudta, hogyan védje meg magát. A férfi csuklója felé nyúlt, hogy belemélyessze a körmét, lábát felemelte, hogy ágyékon rúgja. De valami félresikerült. A fejét nem tudta mozdítani, mert a férfi tartotta az állát, gyengéden ugyan, de határozottan. Ez pedig nem engedte, hogy elmeneküljön a döbbenetes érzés elıl, amelyet az elszánt, követelızı, unszoló férfiajkak nyomása keltett benne. Lisle a velejéig makacs volt, s bármit tett is, minden figyelmét arra összpontosítva, nem hagyva lehetıséget Oliviának, hogy elforduljon vagy semmibe vegye. Nem tudta megtenni, hogy ne

reagáljon. Nem tudta megállni, hogy ne kóstolja meg a férfi szájának érzetét, a férfi ízét. A gyötrıen férfias illat bekúszott az orrába, beúszott a fejébe, és álmokkal, sóvárgással és forrósággal töltötte meg. A talaj eltőnt alóla, mintha egy hılégballonnal emelkedett volna fel. A férfi vállára csúsztatta a kezét. Aztán karját a nyaka köré fonta, és úgy kapaszkodott belé, mintha száz mérföldet zuhanna a hideg föld felé, ha nem tenné. Jól sípcsonton kellett volna rúgnia. Helyette csupasz lába felmerészkedett a férfi lábszárán. Lisle szabad keze Olivia fenekére csúszott, keményen megragadta és közelebb húzta magához, az ágyékához szorította a lányt. Csak néhány vékony réteg muszlin és selyem volt köztők, amelyek semmit sem rejtettek el és semmitıl sem védtek. Lisle forró és kemény férfiassága Olivia hasának nyomódott. Olivia nem volt teljesen ártatlan. Érezte ı már más férfi szerszámának ágaskodását is, de még sohasem futott át rajta a vágy forró heve oly sebesen, mint a lángra lobbantott puskapor. Korábban is érzett már bizsergést és hevületet, de sohasem tapasztalta meg ezt a sajgó sóvárgást. Még sohasem járta ez a vad nyugtalanság. Lisle az ajtónak esett, vitte magával a lányt is, és minden, amit Olivia eddig ismert, darabjaira hullott. Minden tudása és ravaszsága semmivé lett. Csak a vágy uralta, ám ez a vágy nem valami romantikus sóvárgás volt, hanem maga az ırület. Testét a férfiéhoz nyomta, száját kitárta, hogy befogadja, megízlelje a férfit. Forró és érzéki volt, összegabalyodott nyelvek csatája, támadása és visszavonulása, akárcsak a közösülés, amely után minden ösztöne sikított. Hallotta a hangot, de nem jelentett neki semmit. Valami bizonytalan hang, ami akármi lehet.

Valami valahol dobol. Nem tudta, hol. Lehet akár a szíve is, melynek minden dobbanása egy ütemre vert a szorosan hozzásimuló férfi test minden porcikájának lüktetésével… Lehet a vágy dobolása, amely mintha az örökkévalóság óta tartana. Dobbanás. A szíve lüktet izzón, vágyón… és félve, mert ami történik, afelett nincs hatalma. Kopogás. Aztán egy hang. – Uram! Férfihang. Ismerıs. Az ajtó túloldalán. A DeLucey-k túlélı ösztöne, amelyet sok nemzedéken át finomítottak, tökéletesítettek, kirántotta Oliviát abból az ırült világegyetembıl – bárhol legyen is az –, amelybe az érzései repítették. Visszatért a földre, amely hirtelen kietlen, fagyos helynek tőnt. Érezte, hogy Lisle megdermed és elhúzódik. İ is elengedte a férfit, és megkockáztatott egy pillantást az arcára. Tökéletesen nyugodt volt. İt nem fenyegette az a veszély, hogy a talaj kicsúszik a lába alól. Nyugodtan igazította helyre Olivia hálóingét. Erre, nehogy alulmaradjon, ı is megigazította a férfi köntösét, majd ráadásul barátságosan megveregette a mellkasát is. – Nos, akkor szolgáljon ez neked lecke gyanánt – mondta. Kinyitotta az ajtót, méltóságteljesen odabólintott Nicholsnak, majd szédülı fejjel és remegı lábbal kivonult a szobából, s közben remélte, nem megy neki a falnak és nem is esik orra.

Október 9., vasárnap Reggel fél hét

Álmában Olivia csak egy vékony ruhát viselt. Egy kılépcsı alján állt, és intett neki. Mögötte csak sőrő sötétség volt. – Gyere és nézd meg a titkos kincseimet. Lisle nekivágott a lépcsınek. A lány rámosolygott, aztán eltőnt egy ajtó mögött. Az ajtó becsapódott mögötte. – Olivia! Lisle öklével verte az ajtót, és mennydörgést hallott a túloldalról. De nem, ez nem mennydörgés volt. Ismerte ezt a hangot. A helyükre gördülı sziklák hangja. Egy ostoba csapda. Visszanézett. Sötétség. Csak a sziklák robaja, amint a bejárat elé gördülnek. Bumm! Bumm! Neki a fának. Mi ez a zaj? Nem kövek. Az ajtó. Valaki az ajtón dörömböl. Lisle hirtelen teljesen éber lett, ahogy erre az évek során ránevelte magát Egyiptomban, ahol az álom azonnali lerázása az életet jelenthette. Felült. A függönyökön átsejlı halvány fény elárulta, hogy a nap lassan felkel. Hol az ördögben van Nichols? Ebben az idıpontban nagyvalószínőséggel épp valamelyik szobalány ágyából mászik ki… vagy talán bejutott volna valamelyik hölgy vendég szobájába? Lisle inasát elátkozva ugrott ki az ágyból, belebújt a köntösbe, papucsot húzott és az ajtóhoz viharzott. Felrántotta. Olivia felemelt keze megállt a levegıben.

Lisle megrázta a fejét. Még mindig álmodik. De nem. A lány mögött a folyosó ugyanolyan halványszürke fényben derengett, minta szobája. A lány teljesen fel volt öltözve. Lisle álomtól tompa agya csak lassan fogadta be a látványt: a túldíszített kalapot… a magas nyakú, divatosan puffos ujjú úti ruha… a vékony bokacipı. Utazáshoz öltözött, közölte vele álmos elméje. De ennek semmi értelme. – Mi van? – kérdezte. – Mi van? – Indulásra készen állunk – felelte a lány. – A szolgák kocsija elırement. A hölgyek a hintóban várnak. Lisle-nak fogalma sem volt róla, mirıl beszél. Agyában a múlt éjszaka képei váltakoztak: a majdnem meztelen lány… ı, amint elveszti az eszét. Baklövés. Hatalmas, óriási, majdnem végzetes baklövés. De ott állt a lány egy szál, vékony alsóruhában, ami már lecsúszni készült róla, és a haja is szabadon omlott a vállára, miközben hadonászott és kezének minden mozdulatával együtt mozgott a testének többi része is. Lisle Kairóban látott táncosnıket. Még amikor a nyilvánosság elıtt, teljesen felöltözve táncoltak, akkor is nagyon megmozgatták az ember képzeletét. A magánestélyeken láthatta, amint ennél jóval tovább mennek, lemeztelenítve a keblüket és a hasukat, vagy csupán egy kendıben vagy övben táncolnak. Lisle képes volt megırizni a hidegvérét mindannak ellenére, amit azok a hajlékony testek mővelni tudtak. Olivia haragos volt, és meg sem próbálta elcsábítani. Gyakorlatilag mindene el volt takarva, és ı mégis elvesztette a fejét. Ha Nichols akkor nem jött volna… – Mennyi az idı? – kérdezte. Milyen nap van? Még mindig álmodik?

– Fél hét. – Reggel? A lány mosolya káprázatos volt. Veszélyesen az. – Ha most elindulunk, napnyugtára Yorkba érhetünk. – Elindulunk? Most? – Könnyedén magunk mögé utasíthatjuk a yorki postakocsit. – Mindössze három órát aludtam. Mi ütött beléd? – Szeretnék olyan gyorsan Gorewoodba érni, amilyen gyorsan csak lehet. Minél hamarabb odaérünk, annál hamarabb befejezhetjük a küldetésünket, s minél hamarabb végzünk, annál hamarabb visszatérhetsz Egyiptomba. – Olivia végigmérte a férfit. – Úgy tőnik, nem állsz készen az indulásra. – Persze hogy nem állok készen. A lány újabb káprázatos mosollyal ajándékozta meg. – Nos, akkor gondolom, majd odaérsz, amikor odaérsz. Olivia sarkon fordult és elsétált. Lisle az ajtóban állt, és hitetlenkedve nézte, ahogy a csípıjét ringatva végigvonul a folyosón. Visszalépett a szobába, és becsukta az ajtót. A következı pillanatban nyílt az ajtó. – Tudom, mi ez – mondta Lisle. – Bosszú. – Uram? Nichols lépett be, a kezében tálcával. – Észrevettem, hogy a hölgyek távozni készülnek – mondta. – Arra gondoltam, talán meginná a kávéját.

Nyolcadig fejezet

York, aznap este

Kisfiúként Lisle egyszer végignézte, ahogy a postakocsi napnyugtakor útnak indul a St. Helen Square-i York fogadótól. Nem hitte, hogy Olivia látta volna aznap. Lehetséges, hogy ı és boszorkány kísérete idıben megérkezett, ám nem mentek messzebb a Coney Streeten lévı György fogadónál. A György nagy és régi vendégfogadó volt, furcsa, oromzatos külsıvel, amelynek különös figurái a tizenhatodik századból származtak. Mire Lisle megérkezett, leszállt az est és a postakocsi régen elment. Több mint száz mérföldet tett meg ezen a napon. Keményen lovagolt, és közben próbált nem gondolni az elızı éjszakára, s a váltóállomásokon is csak rövid idıre állt meg ugyanezen okból. Mostanra olyan éhes és kimerült volt, hogy gondolkodni sem tudott, a lelkiismerete azonban ott hangoskodott az elméje mélyén. Felvánszorgott a lépcsın, végig a folyosón. Sietıs lépteket hallott, de azt is homályosan érzékelte. Olivia olyan gyorsan és váratlanul bukkant fel a sarkon, hogy Lisle-nak alig volt ideje megvetnie a lábát, mielıtt a lány belefutott. Lisle megingott az összeütközés erejétıl, de karja ösztönösen felemelkedett, és átölelte a lányt, hogy megóvja az eleséstıl. – Tudtam, hogy hiányozni fogok neked – jegyezte meg.

Nem ez volt a legbölcsebb, amit mondhatott, és az elmúlt éjszakai események fényében nem volt okos dolog tıle, hogy nem engedte el nyomban Oliviát. De Lisle elıbb volt férfi, s csak utána bölcs ember, ezért pontosan azt tette, amit minden férfi tett volna a helyében, ha egy csomagnyi habos-babos nıiesség hull a karjába. A lány mérföldekre terjedı selyemholmit viselt, és csipkét meg fodrokat, s legalább hatmérföldnyi anyagot a hatalmas, buggyos ballonujjakban. Vagyis fel volt öltözve, kivéve ott, ahol a takarás a legfontosabb lett volna: puha válla és keblének jó része fedetlen volt. Meleg, puha és csodásán formás volt, és egy szédült pillanatig Lisle nem emlékezett rá, miért is kellene elengednie. A lány felnézett rá, kék szemében hamiskás fény csillant. – Szörnyen hiányoztál – mondta elfúló hangon. – Az órák mintha évezredek lettek volna. Szavam sincs rá, milyen nehezen viseltem az elválást. Az utolsó csepp energiámat is kiszívta a szenvedés. Megroggyant a lába. Lisle meglehetısen fáradt volt, és a karjában tartott buja nıi test eléggé elbutította ahhoz, hogy pontosan három másodpercre el is higgye, hogy a lány elalélt. Aztán eszébe jutott, hogy most Oliviáról van szó. – Kora reggel óta lovaglók – mondta. – A karom, akárcsak az egész testem teljesen kimerült, és valószínő, hogy el foglak ejteni. Nagyon valószínő. Olivia kiegyenesedett, és kicsit meglökte a férfit. Lisle elengedte, és két lépést hátralépett. – Tévednék, vagy tényleg nincs annyi ruha rajtad, mint lenni szokott? – Ez egy vacsorához való ruha. – De te nem vacsorázol, hanem ırjöngve szaladgálsz egy vendégfogadóban.

– Mert a hölgyek eltőntek. Egy pillanatra nem figyeltem, és ık elszöktek. – A mai kegyetlen út után, amit el kellett viselniük, egyáltalán nem csodálkozom. Komolyan, Olivia, tudnod kellene, hogy a régiségekkel gyengéden kell bánni. – De ık nem régiségek! – morgolódott a lány. – Két komisz öregasszony, akik még nem teljesen elaggottak, és most odakint az éjszakában keresik a kalandokat. A tıle megszokott széles mozdulattal intett körbe, mire a közszemlére kitett fedetlen testrészei roppant provokatív hullámzásba kezdtek. Lisle megpróbált másfelé nézni, de túl fáradt volt, és akaratereje nem állt a helyzet magaslatán. – A fejükbe vették, hogy meglátogatják a katedrálist, mert a tőz óta nem jártak ott, és meg akarják nézni a kriptát. Lisle nagy nehezen elszakította magát a sátáni gondolatokat ébresztı fedetlen válltól és keblektıl. Emlékezett rá, hogy valami ırült két évvel azelıtt felgyújtotta a yorki katedrálist, és akkor fedezték fel, hogy a kórus alatt egy nagy kripta rejtızik. – A kiégett székesegyház romjai közt akarnak kúsznimászni? – csodálkozott Lisle. – Ez még a te mércéddel mérve is ırültség. – Nem kúszni-mászni. Ez nem olyan, mint te meg a sírboltjaid. Csak egy kicsit fel akarják pezsdíteni a vérüket. Egy kiégett rom éjszaka ellenállhatatlan. És nagyon kényelmes, alig néhány perc séta innen. Már órákkal ezelıtt vissza kellett volna érniük. – Majd én megkeresem ıket – mondta. Legyenek átkozottak! Éhes volt. Szinte kóválygott a kialvatlanságtól. Erre most ki kell mennie York utcáira, hogy két ırült vénasszony után kajtasson. – Megyek én – mondta Olivia. – İk az én problémám, és az én hibám, hogy hagytam magam becsapni. Csak egy jó fürdı

meg egy kis alvás, csak erre vágyom – utánozta Lady Coopert. – Átkozott csalók! Tudták, hogy én is azt akarom. Észre kellett volna vennem, miben mesterkednek. Végigaludták az utat egészen a reggeliig. Aztán a délutánt is. Kipihenték magukat, és tele voltak energiával. Észre kellett volna vennem, hogy készülnek valamire. Csak magamat hibáztathatom. Viszek magammal két szolgát és megkeresem ıket. – Nem fogsz nélkülem elmenni egy kiégett templomba az éjszaka közepén –jelentette ki Lisle. – Én már hozzászoktam, hogy sírboltokban, templomokban kússzak-másszak. Te nem. – Fürödnöd kell – mutatott rá Olivia. – Úgy bőzlesz, mint egy disznó. – Nyugodt körülmények közt akarok fürödni. Nyugodt körülmények közt akarom elkölteni a vacsorámat. Szeretnék egy éjszakát háborítatlanul végigaludni. De egyiket sem tehetem meg, míg azok ketten odakint vannak valahol szabadjára eresztve. – Tökéletesen képes vagyok rá, hogy… – Tudom, tudom – vágott a szavába Lisle. – Együtt megyünk… de át kell öltöznöd valami praktikusabb ruhába. – Nincs rá idı. – Ha halottak, akkor is halottak lesznek, amikor megtaláljuk ıket – érvelt Lisle. – Ha csupán bajban vannak. – Csak? – …vagy bajt akarnak kavarni, ami sokkal valószínőbb, biztos vagyok benne, hogy túlélnek még egy fertály órácskát. Körülbelül olyan kifinomultak, mint egy vaddisznó. – Lisle! – Nem mászkálhatsz az égett törmelékek közt ebben az öltözékben – mondta határozottan a férfi. – Hagyd, hogy Bailey valami kevésbé… kevésbé… – végigmérte a lány fedetlen keblét. – Valami kevésbé szellıset adjon rád. Kapsz

egy negyedórát, nem többet. Ha addig nem készülsz el, nélküled megyek.

Tizenöt és fél perccel késıbb

– Nadrág – mondta Lisle komoran. A lány az utolsó pillanatban robbant ki az ajtón. Lisle már a járdán állt, készen arra, hogy induljon… Olivia nélkül. Pontosan úgy, ahogy Olivia gyanította. – Te mondtad, hogy valami praktikus öltözetet viseljek – mondta még mindig lihegve a nagy rohanástól, hogy idıben elkészüljön. – Ruhában sohasem lennék képes szők helyekre bejutni. – Semmiféle szők helyre nem kell menned. – A nıknek manapság a legtöbb hely szőkebb. Ha nem vetted volna észre – fejtegette Olivia –, a nıi divat szélesebb lett. A ruhaujjaim többsége akkora, mint egy vajköpülı. Biztos vagyok benne, hogy a dédnagymamának könnyebb dolga volt annak idején a krinolinnal. – Ha a fenekeden maradsz és rám bízod a keresést, sohasem kellett volna olyan ruhákba beleszuszakolnod magad, amelyek egyáltalán nem illenek a nıi alakra. – Értem, szóval szerinted túl nagy a fenekem. – Nem ezt mondtam – védekezett Lisle. – Az alakod nem olyan, mint egy férfié. Soha senki nem tévesztene össze egy férfival. Ó, a mindenit, nincs nekem idım erre a nevetséges vitára! Azzal sarkon fordult, és elindult. Olivia felzárkózott mellé.

A férfi szörnyő hangulatban van, és Olivia tudta, hogy legalább részben ez neki köszönhetı. Kegyetlenül korán verte ki az ágyból egy kimerítı nap és éjszaka után… egy rendkívül erıs érzelmi jelenet után… amelyre gondolni sem akart. Haragudott a férfira, ugyanakkor zaklatott is volt, amit még ı is alig tudott megmagyarázni magának. Amit ma reggel tett, felért egy arcul csapással, amely után ráadásul megfutamodott. Felettébb érett viselkedés! De tanácstalan volt, ami csak ritkán fordult elı vele, és győlölte ezt az állapotot. – Nem az a lényeg, hogy férfinak nézzenek – kezdte. – A kényelmi szempont az elsı. Te mondtad, hogy valami praktikus öltözetet vegyek fel, márpedig a nıi ruhák egyszerően nem felelnek meg erre a célra. Ami azt illeti, évrıl évre rosszabb lesz a helyzet e téren. Továbbá, egy értelmes férfi pontosan tudja, hogy lehetetlen egy nı számára negyed óra alatt ruhát váltani. Megérdemelted volna, hogy az alsóingemben jöjjek le. – Nem mintha nem láttalak volna már alsóingben – jegyezte meg Lisle. – Ha a múlt éjszakára célzói, közlöm veled, hogy az a hálóingem volt – mondta méltóságteljesen Olivia. És inkább ne beszéljünk a múlt éjszakáról! Még nem vagyok rá kész. – Nekem nagyon alsóingnek tőnt. – Nem sokat láthattál, ha nem tudod megmondani a különbséget. – Férfi vagyok, és mi, férfiak nem foglalkozunk a nıi ruha finomságaival. Csak azt vesszük észre, hogy milyen sok vagy milyen kevés ruhát visel egy hölgy. És nekem feltőnt, hogy te nagyon keveset viselsz. – Mihez képest? Vagy inkább kikhez képest? Talán az egyiptomi nıkkel összehasonlítva? Nekem úgy tőnik, hogy ık csak szélsıségekben tudnak gondolkodni. Vagy a szemüket

kivéve teljesen be vannak bugyolálva, vagy táncolnak és néhány, apró csengın kívül semmit sem viselnek. A lényeg… – Erre – szólt közbe Lisle, és befordult a St. Helen Squarere. A Coney Streetnél szélesebb tér nem volt olyan sötét. Ahogy elhaladtak a York vendégfogadó elıtt, Olivia felnézett. Sötét épületek körvonalai rajzolódtak ki a csillagfényes éjszakában. A következı pillanatban már keresztül is szelték a teret, és befordultak a Blake Streetre, majd Stonegate-re, egy újabb keskeny yorki sikátorba. – A lényeg az – folytatta Olivia ott, ahol abbahagyta –, hogy meg kellene engedni a nıknek, hogy az ehhez hasonló esetekben nadrágot húzzanak. – A lényeg az – vágott vissza Lisle –, hogy a nıknek nem szabadna olyan helyzetekbe kerülniük, ahol jobb lenne, ha nadrágot hordanának. – Ne légy már maradi! Daphne néni is nadrágot hord. – Egyiptomban, ahol a nık nadrágszerő öltözékben járnak. De azok nem simulnak rá az alakjukra, és több réteg más ruhát is viselnek fölötte. Ha ebben a nadrágban megjelennél Kairóban, letartóztatnának és megkorbácsolnának közbotrányokozásért. – Az igaz, hogy egy kicsit szők – ismerte be Olivia. – Nem is tudom, a férfiak hogyan viselik el. Kényes helyen dörzsöl. – Ne beszélj nekem a kényes testrészeidrıl! – morrant rá Lisle. – Valamirıl csak kell beszélnem. Legalább az egyikünknek meg kell próbálnia, hogy valamelyest enyhítsen a nyomasztó légkörön, amit a társaságod nyújt. – Igen, nos… – Lisle megállt. – Ó, a fenébe is! Olivia… ami a múlt éjszakát illeti… amikor odajöttél a szobámhoz. A lány is megállt, szíve hevesebben dobogott.

– Hiba volt – folytatta Lisle. – Több száz szempontból is súlyos hiba. Bocsánatot kérek. Lisle-nak igaza van, mondta magának Olivia. Sok szempontból szörnyő hiba volt. – Igen, tényleg az volt – helyeselt. – És nem teljesen a te hibád. Én is bocsánatot kérek. A férfi megkönnyebbültnek látszott. Olivia azt bizonygatta magának, hogy ı is megkönnyebbült. – Jó – biccentett Lisle. – Akkor ezt elrendeztük. – El. – Csak hogy tisztázzuk: még mindig bosszantó nıszemély vagy, és nem kérek bocsánatot azért, mert leszidtalak. – Megértem, és én sem kérek bocsánatot semmiért, amit mondtam. – Akkor rendben van. Azzal mindketten ismét elindultak.

Kínos volt. Lisle még sohasem érezte magát kínosan a lány társaságában. Ez a következménye annak, ha átlép egy határvonalat, amelyet nem lenne szabad átlépni. Oliviától ugyan bocsánatot kért, de nem tud bocsánatot kérni Rathboume-tól, mint ahogy azt az érzést sem tudja lerázni magáról, hogy elárulta a férfit, vagy azt, hogy valami visszafordíthatatlant követett el. Kinyitotta Pandora szelencéjét és most… Olivia hangja törte meg az elhúzódó csendet. – Tizenöt perc – mondta a lány. – Csak egy férfi hiheti, hogy ez bármire is elegendı idı. – Te is nagyon jól tudod, hogy arra számítottam, nem készülsz el idıre. – Te pedig azt tudod nagyon jól, hogy úgyis megcsinálom, vagy meghalok. Elıször megijedtünk egy kicsit, mert Bailey

nem találta a nadrágom, és azt hittük, hogy el kell vennünk Nicholsét. Lisle ránézett. A lány még csak nem is hasonlított az inasra. Vagy mégis? Lehet, hogy Olivia az ı járását utánozza? – Komolyan mondom, nevetséges vagy. – Ó, tudom én, hogy nem lett volna könnyő, de ez jutott elıször eszünkbe, amikor nem találtuk ezt a holmit. Aztán, mialatt Bailey letépte rólam az ingvállat meg a szoknyákat, és beleszuszakolt a nadrágomba, elképzeltem, mi történne. Lisle azt képzelte el, ahogy a szobalány letépi Olivia ruháit és beleszuszakolja a lányt a szők nadrágba. Pandora szelencéje. Mindazonáltal azzal nem árt, ha gondol rá. Elvégre férfi. A férfiaknak folyton buja gondolatok járnak a fejükben. Ez teljesen természetes és normális. – Nagy hőhót csapna – folytatta Olivia –, és nekem kellene elvonnom a figyelmét, amíg Bailey leüti. Utána levennénk a nadrágját. Aztán, miután elmentem, Bailey bekötözné a sebeit, és elmondaná neki, hogy mennyire sajnáljuk, de nem tehettünk mást. – Miért nem tudtál nyugodtan megülni Londonban és színjátékokat írni? – Lisle, használd a fejed. Ha a legkisebb hajlamon is lenne arra, hogy nyugodtan megüljek valahol, akkor ott ragadok az elsı férfi mellett, akivel eljegyeztem magam, férjhez megyek hozzá, gyerekeim lesznek, és eltőnök abban a névtelen féllétezésben, ahol a többi nı is. Miért kell a nıknek nyugodtan megülniük? – hadonászott. – Miért kell nekünk kicsi holdaknak lennünk, saját kis körpályánkon mozogva egy bolygó körül, amely nem más, mint egy férfi? Miért nem lehetünk mi is egy bolygó? Miért kell holdnak lennünk?

– Ha már csillagászati terminusokban beszélünk, hadd hívjam fel a figyelmed arra, hogy azok a bolygók mind a saját röppályájukon keringenek a Nap körül. – Muszáj neked mindig mindent szó szerint venned? – Igen, én szörnyen ragaszkodom a szó szerintiséghez, te pedig döbbenetes élénk képzelıerıvel rendelkezel. Például én elıttünk, az épületek mögött egy székesegyházat látok emelkedni. Te mit látsz? Olivia a sikátor vége felé pillantott, és egy fekete tornyot látott az éjszakai ég felé emelkedni. – Egy kísérteties romot látok, amely fenyegetıen tornyosul a sikátor fölé, mint egy nagy fekete óriás a csillagokkal teliszórt éjszakai égen. – Nem vagyok benne biztos, hogy rom, de hamarosan meglátjuk. Még néhány lépés, és elérték a Stonegate végét. Átvágtak a High Petergate-en, elhagytak egy kis keresztutcát, és beléptek a kísérteties rom, vagy egy más nézıpont szerint a kissé kiégett yorki székesegyház területére.

Lisle feltételezte, hogy az egyik festett ablaküveg mögött pislákoló fény hozzájárult ahhoz, hogy Olivia kísértetiesnek lássa a helyet. İ csupán az élet jelét látta benne. – Úgy tőnik, valaki otthon van – mondta. – Ennek ellenére nem botladoznék ebben a félhomályban, hogy bejussak. Kabátjának zsebébıl tőzszerszámot és egy rövid gyertyát vett elı. – Van nálam kénes gyufa – mondta Olivia. Lisle a fejét rázta. – Az koszos és büdös.

Beletelt egy percébe, hogy tüzet csiholjon és meggyújtsa a gyertyacsonkot. – Az igaz, hogy gusztustalan holmi, de az ember sosem tudhatja, mikor veszi hasznát. – Csak azoknak hasznos, akik megszokták, hogy a szolgák raknak tüzet. Egy értelmes ember ugyanolyan gyorsan és könnyen, ráadásul sokkal biztonságosabban tud tüzet csiholni egy tőzszerszám segítségével. – A legtöbben nem gyakorolják akár ezerszer is csak azért, hogy bebizonyítsák, meg tudják csinálni. – Én nem gyakoroltam ezer… a mindenit, miért hagyom, hogy bosszants? Túl sokat kérek, ha azt mondom, maradj a közelemben? Nem tudjuk, mennyire tisztították meg a területet. – Csak azért, mert a hatalmas fenekemet belegyömöszöltem egy férfinadrágban, még nem kell feltételezned, hogy az agyam férfi méretőre zsugorodott – morogta Olivia. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nálad van a gyertya, és nem vágyom rá, hogy elessek valami szétszóródott törmelékben. Ijesztıen sötét és csendes ez a hely, nem? London éjszaka is olyan nyüzsgı, mint nappal. És jobban ki van világítva. De tökéletes az összhang: középkori templom, középkori sötétség és síri csend. Mint kiderült, az út tiszta volt. De nem jutottak messzire. A déli kereszthajóban jártak, amikor egy lámpást tartó alak sietett feléjük. – Sajnálom, uraim – mondta –, sötétedés után nem fogadunk látogatókat. Tudom, hogy vannak, akik szeretik a borongós hangulatot, vagy azt akarják, hogy halálra ijesszék ıket, de… – Nem látogatók vagyunk – szakította félbe Lisle. – Csak azért jöttünk… – Jöjjenek vissza nappal. Igaz, nagy a nyüzsgés a munkások miatt, de muszáj eltakarítani a romokat, mielıtt hozzákezdenek

a javításokhoz. Most pedig itt van ez a kripta is, és mindenki azzal zaklat, hogy hadd vessen rá egy pillantást. – Nem azért… – Össze sem tudom számolni, hány tudós járt itt, és méregetett meg vitatkozott. Legutóbb azt hallottam, hogy százezer fontba fog kerülni a felújítás, és ebben nincs benne a kripta, mert azt még nem döntötték el, hogy azzal mi legyen. A tudósok legalább fele azon erısködik, hogy ki kell ásni, a másik fele meg azért kardoskodik, hogy hagyni kell, ahogy van. – Nem a… – Jöjjenek vissza holnap, uraim, és/valaki boldogan körbevezeti önöket, megválaszolja a kérdéseiket, és elmeséli, miért vitatkoznak arról, hogy mi a román és mi a gótikus – terelgette ıket az ajtó felé. Feltételezve, hogy az ır kissé nagyot hall, Lisle felemelte a hangját. – Két hölgyet keresünk. A férfi megtorpant, lámpásával az ajtó felé intett. – Két hölgyet? – A nagynénéimet – mondta Olivia hátborzongatóan kamaszos hangon. Könnyedén hozta a szerepet. Lisle rámeredt. Mert a lánynak mindig cifráznia kell! – Az egyik körülbelül ilyen magas – mondta Lisle, és Olivia füléhez tartotta a kezét a másik egy hajszállal alacsonyabb. Szerették volna megnézni a templomot, különösen a kriptára voltak kíváncsiak. – Ó, igen, emlékszem. Mondtam nekik, hogy jöjjenek vissza holnap. Most egyáltalán nem biztonságos. Figyelmeztettem ıket, de nem hallgattak rám. Mire észrevettem, hogy mit csinálok, már kalauzoltam is körbe ıket és válaszoltam a kérdéseikre. De nem azért alkalmaztak, hogy éjszakai

templomnézéseket vezessek, és nem vagyok hajlandó több kivételt tenni. – Ez természetes – nyugtatta meg Lisle. – De talán azt meg tudná mondani, hogy mikor távoztak a hölgyek. – Nos, talán tíz perce, legfeljebb negyed órája. Nem tudnám pontosan megmondani, de nagyon siettek. Azt mondták, észre sem vették, hogy elszaladt az idı. – Azt véletlenül nem árulták el, hová mennek innen? – kérdezte Lisle. – Azt mondták, a Coney Streeten lévı György fogadóba. Megkérdezték, hogy jutnak vissza a leggyorsabban. Azt is mondták, hogy elkéstek a vacsoráról. – Ha tíz perccel ezelıtt távoztak, találkoznunk kellett volna velük – mondta Lisle. – Talán egy másik útvonalat választottak – találgatott az ır. – A Stonegate-en át jöttek? – Igen – felelte Lisle. – Azt nem… – Elmeséltem nekik, hogy a név a kıre utal, amit azért hoztak ide, hogy felépítsék a katedrálist – közölte bıbeszédő informátoruk. – Vízen szállították ide, és a Stayne Gate-nél, a Guildhall alatt kötöttek ki. – Gondolja, hogy… – Nagyon érdekelte ıket, hogy az író, Mr. Lawrence Steme Stonegate-en lakott agglegény korában. – Gondolja, hogy másik útvonalon mentek? – vetette közbe Lisle sietve. – Lehetséges, hogy rossz helyen fordultak be, és a Little Stonegate-en át mentek. Remélem, nem tévedtek el! Esküszöm, én biztonságosan kikísértem ıket a templomból. Az út csak gyengén van megvilágítva, és a sok szemét meg törmelék miatt túl könnyő… Éles sikítás szakította félbe a szavait.

Lisle a hang irányába fordult. Semmit sem látott. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy ott sem lát semmit, ahol Oliviának kellene állnia. – Olivia! – kiáltotta.

– Áú, áú, áú – jajgatott Olivia, majd eszébe jutott, hogy neki most férfit kellene játszania, ezért hozzátette: – A pokolba is! A hangja megremegett. A fájdalomtól könny szökött a szemébe, és legszívesebben sírva fakadt volna, bár azt inkább csak elkeseredésében. Fogalma sem volt, hogy keveredhetne ki ebbıl a helyzetbıl méltóságteljesen. – Itt vagyok. – Hol? A gyertya és a lámpás fénye remegje vándorolt a különbözı törmelékhalmok között. – Itt! – kiáltotta. A fény végre felé fordult, megvilágítva megalázó helyzetében. Hason feküdt félig rajta, félig mellette annak a deszka-és kıhalomnak, amiben elbotlott, feneke az égnek meredt. Egészen kicsi halom, állapította meg, amikor a férfiak közelebb értek. De ahogy' egy kis karcolás végzett Mercutióval, az apró bucka is elég volt Olivia számára. Beütötte a térdét, ami nagyon fájt, és a könyökére esett, amitıl éles fájdalom cikázott végig a karján. De mindez semmiség volt ahhoz képest, amit akkor érzett, amikor fel akart állni. Lisle átadta a gyertyacsonkot az ırnek, és a lány mellé kuporodott. – Ezért mondom mindenkinek, hogy ne éjszaka jöjjenek – szólalt meg az ır. – Az ember könnyen elbotlik és a fejét is betörheti. Még nappal is oda kell figyelni, hová lépünk.

– Álljon egy kicsit hátrébb – utasította a férfit Lisle. – Tartsa magasabbra a lámpást! Az ır hátralépett, és tette, amit mondtak neki. Olivia lenyelt egy nyögést, és sikerült valamennyire az oldalára fordulnia. Az nem érdekelte, mit lát Lisle, de nem akarta, hogy az ır a fenekét bámulja. – Hol van a kalapod? – kérdezte Lisle halk hangon. – Nem tudom. A férfi végigfuttatta az ujjait a tőkkel, csatokkal leszorított hajon. – Úgy tőnik, nem vérzel. – A karomra estem. – Ha nem így történik, tényleg betörhetted volna a fejed. – Semmi baja a fejemnek. – Ez csak nézıpont kérdése. – A lábammal van a gond. Nem tudok felkelni. – Megfojtlak – morogta Lisle. – Megmondtam, hogy… – Hogy maradjak melletted. Tudom. De csak néhány lépésre távolodtam el. Csak gyorsan körül akartam nézni, mielıtt az a fickó kidob minket, és aztán. – Megbotlottál. – Az esés nem volt olyan szörnyő, de a bal lábam nem akar megtartani. Azt hiszem, kificamítottam a bokámat. Felsegítenél? – Eltört valamid, a fenébe is? – Nem hiszem. Csak a lábam. Nem hajlandó engedelmeskedni, és ha megpróbálom rábírni, pokolian fáj. A férfi arabul morgott valami az orra alatt. Olivia feltételezte, hogy nincs olyan erıs angol szitokszó, amellyel kifejezhetné az érzéseit. Aztán Lisle megfogta a jobb bokáját, és a lány kis híján az égig ugrott. Lisle alaposan megvizsgálta a fájós testrészt, gyengéden ide-oda forgatva. Oliviának minden akaraterejére szüksége volt, nehogy felnyögjön, és egyáltalán

nem volt biztos benne, hogy a fájdalom vagy a férfi kezének érintése miatt tette volna. A lábfejétıl Lisle fürgén, de gyengéden feljebb ment a térdéig. – Nem hiszem, hogy bármid eltört volna. – Én is ezt… – kezdte Olivia, de elakadt a lélegzete, mert Lisle ülı helyzetbe húzta. Mielıtt visszanyerhette volna a hangját, a férfi a hóna alá nyúlt és talpra állította. Amikor jobb lába a talajhoz ért, Olivia összerándult. – Egyáltalán ne helyezz rá súlyt – tanácsolta Lisle. – Rám kell támaszkodnod. Szerencsére nem kell messzire mennünk. – Miközben beszélt, karját a lány kabátja alá csúsztatta és hátulról átkarolta. Karja meleg volt, és biztos. Olivia nagyon is tudatában volt a férfi kezének a melle alatt. A melle is érzékelte az erıs férfikezet, mert bıre megfeszült, és erkölcsgyengítı érzések áradtak lefelé. Lisle, miközben ıt támogatta, néhány pénzdarabot halászott elı a zsebébıl, és az ırnek adta. – Elnézést a kellemetlenségért – mondta. – Remélem, az ifi úr hamarosan rendbejön. – Köszönöm – mondta Olivia fiatalember hangon. Lisle egy szót sem szólt. Kivezette a lányt az ajtón, aztán lassan lesegítette a lépcsın, ki az udvarra. Némán tették meg az utat a sikátoron át a High Petergate-re.

Lisle nem bízott magában annyira, hogy meg merjen szólalni. Halálra rémült. Olivia kitörhette volna a nyakát vagy betörhette volna a fejét. Még amikor látta, hogy a lány többé-kevésbé egy darabban van, akkor is tovább aggódott… törött vagy elrepedt csontok, agyrázkódás miatt.

Úgy tőnt, nem történt annál nagyobb baj, minthogy Olivia bokája kifordult. A gond csak az volt, hogy túl sokáig tartott, míg erre a következtetésre jutott. Kezét a lány fejére, lábfejére, lábszárára tette. Túl alaposan vizsgálta meg, és túl sok idıt töltött el vele. Ez nem volt értelmes dolog. Még kevésbé értelmesen cselekedett, amikor talpra állította a lányt. A kabátja alá csúsztatta a kezét ahelyett, hogy a kabáton át karolta volna át. A kabát védelmezı vastagsága helyett a vékony ing anyagát és a nadrág derekát érezte a keze alatt. Amikor a lány nekitámaszkodott, a nem megfelelıen védett mell alja a kezének szélén pihent. Olyan meleg volt a puha kebel az ing alatt! Még egy szent önuralmát is próbára tenné, ha ilyen intim módon kellene egy nıvel sétálnia: a lány melle folyton hozzáért Lisle kezéhez, a csípıje a csípıjéhez nyomódott, ahogy lassan, nagyon lassan kibotorkáltak a templomból, le a lépcsın, ki a templomudvarból és tovább az utcán. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Lisle érezte a hajának és a bırének illatát. Csak lépegess! – hajtogatta magának Lisle. Egyik lábad a másik elé. Rathbourne nevelt lánya. Ezt ne feledd! – Lisle! – Ne! – Tudom, hogy haragszol, de ott voltunk, és ki tudja, mikor jövök megint vissza, és csak néhány lépésre távolodtam el… – Csak – morogta Lisle. – Csak ez. Csak az. És ha kitörted volna a nyakad, mit mondtam volna az anyádnak meg a nevelıapádnak? Olivia csak halott. Lisle képtelen volt erre gondolni, és nem is akart. Nem volt rá szüksége. A lány életben van. De megfogta, és minden érintés az elmúlt éjszakára emlékeztette, a szenvedélyes csókra, és arra, ahogy a lány meztelen talpa

végigsimogatta a lábszárát. Az orrában érezte az illatát, a keble a karjához nyomódott, és minden ösztöne arra sarkallta, hogy bizonyítsa – a legısibb módon ott, a sikátor falánál – Olivia életben van, és ı is él. Olivia megsérült, te disznó! – Igen, de nem törtem ki a nyakam – mutatott rá a lány. – Egyáltalán nem vall rád, hogy azon aggodalmaskodj, mi történhetett volna. – Nem vall rám? – háborodott fel Lisle. – Neked fogalmad sincs, mi vall rám és mi nem. Csak itt látsz, amikor folyamatosan feszült vagyok, lelkileg felkészülve a következı katasztrófára. – És azon igyekezve, nehogy valami ırültséget vagy megbocsáthatatlant tegyen, amelybıl nincs visszaút. İ a józan ész, az elvek embere. Van lelkiismerete. Tudja, mi a különbség a tiszteletreméltó és a becstelen viselkedés között. De átlépett egy határt, és a gondosan felépített világa kezdett darabjaira hullani. – Komolyan, Lisle, ekkora hőhót csapni… – Valahányszor hazajövök, mindig ugyanaz vár! – fakadt ki a férfi. – Csoda, hogy nem akarok Angliában élni? Egyiptomban csak kígyókkal, skorpiókkal, homokviharokkal, tolvajokkal és orgyilkosokkal kell megküzdenem. Itt csupa drámai jelenettel, és azzal, hogy ott is problémát keresnek, ahol nincs. Ha nem a szüleim visítoznak, zokognak és cirkuszolnak, akkor te keseríted meg az életemet, nyilvános jelenetet rendezel, vagy megpróbálod megölni magadat. – Ezt nem hiszem el. Olivia megpróbált elhúzódni a férfitól. – Ne légy ostoba! – szólt rá Lisle. – Orra fogsz esni. – Az épületeknek támaszkodva is haladhatok. Nincs szükségem rád – jelentette ki Olivia. Lisle még szorosabban ölelte magához. – Gyerekes vagy.

– Én? – Igen, te. Körülötted minden drámai. Az érzelem az elsı, az utolsó és minden. – Mert nem egy kı szkarabeusszal a szívem helyén születtem. – Néha talán használhatnád a fejedet is a szíved helyett. Talán elıbb gondolkodhatnál, mielıtt úgy döntesz, hogy sétára indulsz egy romos templomban az éjszaka közepén. Vagy talán – bár ez csak álom – szólhattál volna, hogy mire készülsz. – Akkor megállítottál volna. – És jogosan. – Te csak hallgass! Te vagy, aki kotorászva mászkál a sírboltokban meg a temetkezési kamrákban. Lisle behúzta a lányt a Stonegate-re. Merev kézzel tartotta, mert attól tartott, hogy különben megrázná. – Én tudom, mit csinálok – mondta, és minden önuralmára szüksége volt, hogy halk, nyugodt hangon beszéljen. – Elıbb gondolkodom, és csak utána cselekszem. Nem vágok bele vakon mindenbe, ami egy pillanatra fellobbantja a képzeletemet. – Nem ez történt! Mindent kiforgatsz. – Te pedig nem látod önmagadat. Nem látod, mit csinálsz. Ez ugyanaz, ahogy a férfiakkal is bánsz. Unatkozol, és szórakozásra használod ıket, nem törıdve azzal, hogy kit bántasz meg. Unatkozol, ezért betolakszol az életembe, becsapod a családomat és a tiédet is, felborítasz, ki tudja, hány háztartást… – Igazán sajnálom, hogy megtettem. Soha semmit még nem sajnáltam így életemben. Itt kellett volna abbahagynia. Lisle tudta, és az agyának egy kis, józan zugában azzal is tisztában volt, hogy el sem kellett volna kezdenie. De az a csekély józanság nem tudott átfurakodni jelenlegi háborgása vastag ködén.

– Én is sajnálom. Sajnálom, hogy hazajöttem. Sajnálom, hogy a közeledbe mentem. Ott kellett volna maradnom, ahol voltam. Igen, inkább vakuljak bele a hieroglifák silabizálásába. Inkább süljek meg a sivatagban, vagy adjak egy esélyt a homokviharoknak, skorpióknak, kígyóknak és orgyilkosoknak. Szívesen csinálnék bármit, lennék bárhol, ahol egy világ választ el tıled és a szüleimtıl. – Bárcsak sohasem jöttél volna haza! – kiáltotta Olivia. – Bárcsak visszamennél! Boldogan fizetek, hogy visszamenj és ott is maradj. Nem érdekel, hogy mi lesz belıled. Menj Egyiptomba! Menj a pokolba! Csak menj már! – Bárcsak mehetnék a pokolba! Maga lenne a paradicsom a veled töltött két nap után. Olivia meglökte. Keményen. Lisle nem volt rá felkészülve. Elvesztette az egyensúlyát, nekiesett egy boltajtónak, és szorítása meglazult. Csak egy pillanat volt, de a lánynak ennyi is elég volt. Kirántotta magát a férfi markából. – Győlöllek – jelentette ki. Átsántikált az utcán, és a kezével az épületeknek támaszkodva megkezdte lassú útját vissza a fogadóba. Lisle egy pillanatig csak állt és nézte, szíve hevesen dübörgött a mellkasában. İ nem vágott át az utcán. Nem bízott magában. İ is elindult. Lassan, a maga oldalán. Olivia is a maga oldalán. És lassan, némán visszatértek a fogadóba. Egy egész világ választotta el ıket egymástól.

Kilencedik fejezet

Október 10., hétfı

Félkegyelmő! Vadbarom! Hosszú, kemény lovaglás volt, több mint száz mérföld Yorktól a northumberlandi Alnwickig. Lisle még mindig haragudott Oliviára, amikor útnak indult, és magára volt dühös, amikor megérkezett. Miket mondott neki elızı éjjel! Olivia a barátja. Igaz, ırült és veszélyes barát, de ı is távol állt a tökéletestıl. Ott van például a természete. Túl heves, ezt tudta, de elıfordult valaha is, hogy így szabadjára engedte az indulatait egy nıvel szemben? És ez a nı volt az, aki hétrıl hétre hőségesen és megbízhatóan írt neki. Az a nı, aki mindig is megértette, mit jelent neki Egyiptom. Félkegyelmő. Vadbarom. És ez még csak a kezdet volt. Mire napnyugta után néhány órával elérte az alnwicki Fehér hattyút, Lisle végigment az összes általa ismert jelzın vagy egy fél tucat nyelven. Mivel tisztában volt vele, hogy az egész napos lovaglás, a fürdı és vacsora hiánya is közrejátszott az elızı éjszakai durva viselkedésében – ha nem is mentette azt Lisle megfürdött,

felöltözött, és megvacsorázott, mielıtt felkereste Olivia szobáját. Kopogott. Egyszer. Kétszer. Bailey nyitott ajtót. – Beszélnem kell Miss Carsingtonnal. – Nem vagyok itt – szólt ki Olivia. – Elmentem. Elmentem, hogy eladjam a bőnös lelkemet Lucifernek. Lisle intett Bailey-nek, hogy álljon félre. A lány az úrnıjére nézett, aztán újra a férfira. Aztán oldalra lépett. – Komolyan, Bailey, nem hiszem el, hogy hagyod magad megfélemlíteni – nézett rá szemrehányóan Olivia. – Igen, kisasszony. Sajnálom, kisasszony. A lány visszavonult a szomszédos szobába. Az ajtót résnyire nyitva hagyta. Lisle odasétált, és becsukta. Olivia felé fordult. A szobába vetett elsı pillantás elárulta, hogy a lány a kandallónál ül. Most azt is felfedezte, hogy miért nem ugrott fel, sietett az ajtóhoz, hogy kilökje, vagy elpáholja a piszkavassal, vagy nyakon szúrja egy tollkéssel. Köntösbe burkolózva és szoknyáját felhúzva ült, lábát egy nagy lavór vízben tartva. A sérült boka, jutott eszébe Lisle-nak és elpirult szégyenében. Hiába mondta magának, hogy a lány a saját ostobasága miatt sérült meg. Megsérült, fájdalmai voltak, és ı szörnyő dolgokat vágott a fejéhez. Lisle átvágott a szobán, megállt a lány elıtt, kettejük közt a lavórral. – Nem szabad győlölnöd. Rossz szavak. Már azelıtt tudta, hogy a kék szempár haragosan felvillant. Olivia nem szólt semmit, csak figyelmét ismét a lábának szentelte. A csend fıbe kólintotta, szíven ütötte Lisle-t. Ne győlölj, ne győlölj, ne győlölj! Lenézett a lány lábára. Milyen karcsú, fehér és sebezhetı! Tudta, mit kell mondania. Ott volt valahol az elméjében.

Sajnálom! Egyetlen szó. De roppant súly nehezedett a mellkasára, és túl lassú volt, így a lány törte meg elıször a csendet. – Utállak – mondta halk, fájdalmas hangon. – Összetörted a szívemet. Kegyetlenül. Lisle rámeredt. – Összetörtem a szívedet? – Igen… Utálatosan viselkedett, az igaz, és kegyetlen dolgokat mondott, de… a szívét? – Ó, ugyan már! Te is tudod, hogy semmi ilyesmit nem tettem. Újabb gyilkos szemvillanás. – A szüleidhez hasonlítottál, annyi ember közül épp a szüleidhez, amikor tudod, hogy milyen gyakran szembeszálltam velük a te érdekedben, amikor te nem voltál ott, hogy megvédd magad. És azt mondtad, hogy egész idı alatt miattam maradtál távol, miattam. Félrenézett. Ez igaz volt. A lány a barátja, de olyan, mint a számum: hirtelen és óriási erejő forgószél, amely keresztülszáguld a sivatagon, homokfelhıket sodorva magával és arra kényszerítve mindenkit, hogy fejvesztetten menedék után rohanjon. Felkapja a sátrakat, és úgy szórja szerteszét a tárgyakat, embereket és állatokat, mintha csak játékok lennének. Gyönyörő és drámai jelenség, amely csak ritkán öl, de rengeteg kárt hagy maga után. Olivia emberi számum volt, és Lisle nem tagadhatta, hogy részben miatta maradt távol, de inkább leharapta volna a nyelvét, semhogy még egyszer kimondja ezt az igazságot. Lehajolt, hogy a lány arcába nézhessen. – Ugye, igazából nem is sírsz?

Olivia még jobban elfordította a fejét, a tőz felé. A tőz fénye tucatnyi rézszívő szikraként táncolt a rakoncátlan fürtök közt. Ha a lány tényleg a húga lenne, most megsimogathatná a fejét. Ha a szeretıje lenne… de nem lehetnek szeretık. Soha! Nem becstelenítheti meg, és nem vehet feleségül egy számumot. Ez ilyen egyszerő és megmásíthatatlan. – Miért pazarolnék könnyeket egy olyan szívtelen alakra, mint te? – kérdezte Olivia. – Miért hagynám, hogy vérig sértsenek a pokolian igazságtalan megjegyzéseid? Pokolian igazságtalan. Dráma. Ez jó. Igaz is. A Lisle mellkasára nehezedı súly mintha enyhült volna. Ha a lány a bőntudatkeltés eszközéhez folyamodik, akkor elıbb-utóbb megbocsát… bár beletelik egy kis idıbe, és súlyos sértésekre számíthat, amelyeket meg is érdemel. – Tényleg, miért is – mondta könnyedén. – Sohasem válogattam meg a szavaimat, ha veled voltam, és sajnálnám, ha most kellene elkezdenem. Természetesen megteszem, ha ez a kívánságod. Van benne elég gyakorlatom. De meg kell, hogy mondjam, az még nyomasztóbb lesz számomra, mint Skócia embertelen idıjárása, a szörnyő szüleim és az átkozott kastélyuk. Ha ki tudja, mennyi ideig együtt leszünk abban a vadonban azzal a két boszorkával, és nem mondhatom ki nyíltan, amit… – Ne kezd ezt! – szakította félbe Olivia. – Ne tégy úgy, mintha a bizalmasod lennék, amikor minden tetteddel és szavaddal azt bizonyítottad, hogy nem így van. Ha neked az jelenti a nyílt beszédet, hogy a legaljasabb módon sértegetsz… – Aljasság! – Kiváló. És meglehetısen igaz is. – Nem vagyok a kutyád, akibe belerúghatsz, ha rossz a kedved. – Nyugodtan visszarúghatsz. Általában meg is szoktad tenni.

– Bárcsak tehetném, de amint látod, ideiglenesen rokkant lettem. Lisle lenézett a lány vízben ázó, meztelen lábára. Eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor a meztelen talpa a lábszárát simogatta. Pandóra szelencéje. Gyorsan rácsapta a fedelet. – Még mindig annyira fáj? – kérdezte. – Nem. Csak kifordult a bokám. De Bailey úgy látta, mintha megduzzadt volna, és azt akarta, hogy áztassam. Kénytelen vagyok engedelmeskedni neki, különben itt hagy, és ha elhagy, te is tudod, hogy teljesen szétesek. – Nem fog elhagyni – nyugtatta meg Lisle. – Ahogy én sem, amíg nem teljesítjük ezt az ostoba nemes küldetést. Belerángattál, és innentıl kénytelen leszel elviselni a következményeket, tetszik vagy sem. Te magad hoztad a fejedre a bajt. Lisle azt mondta magának, ez legalább olyan jó végszó volt, mint bármi más. Figyelmeztette magát, hogy a távozás okos tett lenne tıle. Olivia többé-kevésbé megbocsátott, és ı sem akarja már felakasztani magát. De a lány lába! Bailey úgy látta, hogy megduzzadt. Nem jó jel. Lisle rengeteg tudott az ilyen dolgokról. Daphne Carsingtontól megtanulta, hogy kell ellátni a szolgák és a személyzet gyakori betegségeit és sérüléseit. Lehetséges, hogy Olivia bokája nem csupán kifordult. Lehet, hogy kificamította, vagy talán el is törte a sok apró csont közül valamelyiket. Lisle letérdelt a lavór elé. Kizárta tudatából a nıi ruhadarabokat, a tőztıl megvilágított fürtöket és a nıiesség minden egyéb részletét, és csak a lány jobb lábára összpontosított, mintha az valami teljesen különálló tárgy lenne.

– Nekem nem tőnik duzzadtnak – mondta –, de nehéz biztosat mondani, amíg víz alatt van. Óvatosan megfogta a lány lábát, és gyengéden kiemelte a lavórból. Hallotta, ahogy a lány lélegzete elakad. Valami remegett, vagy az ı keze, vagy a lány lába. – Fáj? – Nem. – Úgy tőnik, rendben van. – Óvatosan forgatta a lábat ideoda. Karcsú, tökéletesen arányos lábfej, a lábujjak hossza bájosan rövidül, ahogy az egyiptomi szobrokon is. A nedves bır finom és puha volt az keze alatt. – Azt hiszem, már elég ideig nézted – hallotta a lány fojtott hangját. – Kezd fázni a lábam. Igen. Elég ideig. Túl sokáig. – Akárhogy is, ideje abbahagyni az áztatást – mondta, s hangja kissé megremegett. Remélte, hogy Olivia nem vette észre. – Kezd ráncos lenni. – A lavór mellé tett, összehajtogatott törülközıért nyúlt, a combjára terítette, és rátette a lány lábát. Gyengéden masszírozni kezdte a lábfejet a törülközıvel, a bokától a lábujjak felé haladva. Aztán vissza. És fel a vádlin a térdhajlatig. Aztán ismét le. Olivia mozdulatlanul ült. Lisle letette a sérült lábat egy másik törülközıre, aztán a bal lábat is megmasszírozta a másikhoz hasonló módon. Gondosan ügyelt rá, hogy a törülközı az ujjai és a lány bıre közt legyen. Ennek ellenére érezte a lábfej minden egyes részletét: a finom csontozatot, a boka kecses ívét, a lábujjak elegáns körvonalát. – Ha a lábamnál térdelsz – szólalt meg Olivia bizonytalanul –, akkor ez biztosan egyfajta bocsánatkérés. – Igen, valószínőleg.

Ez ugyanaz a lábfej volt, amellyel Olivia a lábszárát simogatta két éjszakával azelıtt. Lisle felemelte a lábat, mintha a másikhoz hasonlóan rá akarná helyezni a törülközıre. Habozott. Csak egy pillanatig tartott, és mégis egy örökkévalóságnak tőnt. Elöntötte a vágy… elviselhetetlenül. Lehajolt és megcsókolta az alsó lábszárat. Hallotta, ahogy Olivia élesen felszisszen. İ maga alig kapott levegıt, szíve úgy dübörgıit, és a vágy forró hullámokban áradt el benne. Vigyázva letette a lány lábát. Könnyedén felemelkedett. Hiba. Hiba. Óriási hiba! Tisztességtelen saját magával, a lánnyal és mindenkivel szemben. De megtörtént, véget vetett neki, s hosszú szalonkabátja jótékonyan eltakarta, hogy mit is tett vele… vagy inkább ı mit tett magával. – Vagy talán csak kiegyenlítettem a számlát – mondta. Szokásos higgadt és közönyös modorában kivonult a szobából, miközben a belsejében ott tombolt a számum.

Alighogy az ajtó becsukódott Lisle mögött, egy másik, a szomszéd szobába nyíló kitárult, és Bailey lépett be. – Igazán sajnálom, kisasszony – kezdte –, de nem gondoltam, hogy… Olivia felemelte a kezét. – Nem számít – mondta. Alig ismerte rá a saját, elfúló hangjára… mert a szíve még most is olyan fájdalmasan, gyorsan kalapál. – Lisle… – Elhallgatott. Mi az ördögöt képzelt? Hiszen megegyeztek, vagy nem, hogy a stamfordi esemény óriási hiba volt. De átléptek egy határt… és Lisle férfi volt, és ha egyszer egy férfi fejében az jár… ó, milyen képtelenség! A férfiak fejében mindig az jár! De Lisle-nak akkor is távol kellett volna tartania magát tıle.

Arról nem volt szó, hogy elcsábítja az az ostoba fajankó! Akár bocsánatkérésnek szánta, akár bosszúnak, végzetesen kockáztatta… Olivia jövıjét. A saját jövıjét! – Férfiak – mondta. – Igen, kisasszony. – Gondolom, csak saját magamat hibáztathatom. – Nem tudom, kisasszony. – Tudod, nagyon dühös voltam. – Igen, kisasszony. – Olyan dolgokat mondott. – Még mindig fájt, ha felidézte ıket. – Igen, kisasszony. – Be kellett volna takarnom a lábamat, amikor bejött, vagy legalább a szoknyámat le kellett volna húznom. – Igen, kisasszony, de nem tudta megtenni, én pedig itt hagytam. – Nem a te hibád, Bailey. DeLucey vagyok. Nem számít, hogy más vér is folyik bennem. A DeLucey-természet mindig átveszi az irányítást. Lisle megsértett, s nekem ki kellett egyenlítenem a számlát azzal, hogy bosszantóan viselkedem. Lehettem volna ennél bolondabb? Talán nem mértem fel alaposan Hargate dédnagymama partiján? Talán nem volt elég nyilvánvaló a láthatatlan jel a feje felett? Veszély! Ne játssz a tőzzel! Bármelyik DeLucey észrevette volna. A gond csak az, hogy bármelyik DeLucey figyelmen kívül hagyta volna. – Igen, kisasszony. – Olyan nehéz ellenállni a kockázatnak. – Igen, kisasszony. – De ı túlságosan nagy kockázatot jelent. A keze túlságosan ügyes, az érintése elviselhetetlenül intim. Annyira türelmes és módszeres. Ha úgy dönt, hogy elcsábít egy nıt, így teszi. Türelmesen. Módszeresen. Úgy, ahogy két

éjszakával korábban megcsókolta: tökéletesen a feladatra összpontosítva. Nem kegyelmezve. Ha bármely másik férfi érintette volna így meg, csókolta volna így meg, erkölcsi korlátai leomlanak és boldogan engedi, hogy tegye. – Átkozott vagy, ha megteszed, és átkozott akkor is, ha nem – morogta. – Ha az ember férjnél van, lehet viszonya. De a házasság olyan, mint a szerencsejáték a nı számára. Ha rossz kártyát húz, rossz férfihoz megy hozzá, egész életét ilyen vagy olyan pokolban élheti le. Az egyik rosszabb, a másik jobb, de végsı soron mindegyik… vagy majd' mindegyik csak pokol. – Ez így igaz, kisasszony – helyeselt Bailey, aki nem volt túl jó véleménnyel a férfiakról. Az Olivia körül forgolódó férfiak viselkedése minden fiatal lány illúzióit lerombolta volna. – Ennek ellenére, az édesanyja… – Könyörgöm, ne a mamát hozd fel példának! – vágott a szavába Olivia. Anyja megtalálta élete szerelmét. Kétszer is. – Ez egyáltalán nem ugyanaz. İ jó ember.

Október 11., kedd

Olivia megpróbált hajnalban felkelni, ahogy az elızı két napon is tette, ma azonban a lehetıség, hogy a két pajkos hölgyet ismét sötétben rángassa ki az ágyukból, és ügyesen elszökjön Lisle elıl, elvesztette a szórakoztató jellegét. A nap már jó magasan járt az égen, amikor végre készen állt rá, hogy szembenézzen a rá váró nappal. Bailey behozta a reggelit. A tálcán egy levél is feküdt. A címzés „Miss Carsington”-nak szólt. A precíz, szögletes írás túlságosan is ismerıs volt. Olivia feltörte a pecsétet, széthajtotta a papírt, és elolvasta.

Alnwick 11., kedd, ebben a pillanatban

Kedves Olivia!

Mire ezt olvasod, én már úton vagyok, mert szilárdan eltökéltem, hogy még fényes nappal érek Gorewoodba, mert fel akarom deríteni a terepet. Csak késın jutott eszembe – s mivel férfi vagyok, nem fogsz csodálkozni a lassúságomon –, hogy fogalmunk sincs róla, milyen szörnyőségre Számíthatunk a bútorok dolgában. Gyanítom, nem találunk belılük túl sokat. Úgy tőnik, a jó természetedre apellálva meg kell, hogy kérjelek, intézz el néhány vásárlást nekem Edinburgh-ban. Nichols készített egy elızetes listát, amelyet mellékelek. Amint megérkezünk, leltárt fog készíteni, amelyet majd továbbküldök neked Edinburghba. Mivel hozzászoktam, hogy tábori ágyon vagy a sírbolt padlójára leterített takarón alszom, sejtheted, hogy nem vagyok az a fajta, aki nagy hőhót csap a színek vagy a stílus miatt. Használd a józan ítélıképességedet, és ha eszedbe jut bármi más, amire szükség lehet, kérlek, ne habozz megvásárolni. Akárhogy is, kétségem sincs, hogy az ízlésed ezekben a dolgokban sokkal jobb, mint az enyém.

Írtam Mainsnek, apám tiszttartójának Edinburgh-ban, és tájékoztattam arról, hogy milyen feladattal bíztalak meg. Minden számlát neki kell elküldeni. Tudom, hogy mint az összes többi érzı férfi, boldogan a rendelkezésedre áll bármiben, amiben kéred. A nevét és a címét Nichols listáján megtalálod. Egy vagy két héten belül várlak az Utálatos Kastélyban.

Üdvözlettel: L.

– Ó, igazán, Lisle – sóhajtotta Olivia. – Olyan gyerekes, hogy áthúztad azt a két szót! Mégis… – Olivia egy kicsit töprengett. – Igen, nem vagy teljesen tökkelütött. Nem kétlem, hogy te is láttad a módszereid hibáját. Amit nem látunk, amiatt nem fáj a fejünk. – Kisasszony? Olivia a szobalány felé lengette a levelet. – Haladék, Bailey – mondta. – Lisle elment, mi pedig vásárolni megyünk.

Edinburgh Október 12.

Kedves Lisle!

Ahelyett, hogy a Hölgyeket kitettem volna egy újabb a Hintóban eltöltött

Hosszú Napnak, úgy döntöttem, hogy Kényelmes Tempóban, megszakításokkal folytatjuk utunkat Edinburgh-ba. Ma Késı Délután érkeztünk meg… és, ó, milyen Látvány tárult a szemünk elé! Pontosan, ahogy Scott írta:

Mily sötét pompa öleli a hegyet, Melyen a tágas kastélyt megleled, És a meredek lejtın lefelé, Megannyi csipkéje az égig elér, Ott fekszik összezsúfolván, Az én romantikus kis városkám.4

Ahogy bizonyára emlékszel is, Gyerekkoromban már jártam itt, de csak zavaros Emlékeim voltak a helyrıl, és azt hittem, álmodtam az egészet: a Nagy Sziklát megkoronázó Kastélyt, amely kiemelkedik a Sejtelmes Ködbıl, a Tornyok Csúcsait, amelyek átdöfik a borongás Ködfátylat, az İsi Várost a magas Épületeivel, amint ott terpeszkedik a hegygerincen. De ott van, a Világ Legcsodálatosabb Városa – és igen, állítom, hogy még a Szfinx sem hasonlítható az Atmoszférájához. De tudom, hogy untat az Ömlengésem, ezért a Tárgyra térek. A Festıi Óváros zsúfolva van mindenféle fajta Üzlettel. Még több van belılük a sokkal kevésbé romantikus Újvárosban, amely északnyugatra, egy síkságon fekszik. (Mellesleg ott élt a kuzinod is, egy Elegáns Házban, amely megdöbbentı mennyiségő régi Könyvvel és Irattal van telezsúfolva.) Kétség sem fér hozzá, hogy a legsürgetıbb megbízásainkat néhány napos Vásárlással el tudjuk intézni. 4

Szabó Krisztina fordítása

Mindent elıreküldünk, kivéve a szolgákat, akiket nem nélkülözhetünk. Edwards, aki a Fıkomornyik szerepét tölti be, mindent meg kíván tenni, hogy lakhatóvá tegye a Kastélyt még az Érkezésünk elıtt. Közben felkeresem a Háztartási Alkalmazottakat közvetítı Irodát, és tudatom velük az igényeinket. Tekintettel a helyiek RETTEGÉSÉRE a KASTÉLYTÓL, kénytelenek leszünk a Saját Csekély Erıinkre támaszkodni, legalábbis egy Ideig. Teljesen bizonyos vagyok azonban abban, hogy gyorsan a Mélyére Ásunk ennek a SZELLEMJÁRÁSNAK, és rendes skót személyzetet tudunk alkalmazni, mert mint te is tudod, a Londoni Szolgáink csak kölcsönbe vannak velünk, és hamarosan vissza kell térniük, lehetıleg még az elıtt, hogy a Mama rájön, hogy Elloptam ıket.

Üdvözlettel: Olivia Carsington

Szerdán Roy és Jock Rankin visszatért Edinburghból, zsebükben ott csilingelt a haszon, amely azoknak a holmiknak az eladásából származott, amelyek nem is az övéik voltak. Amikor betértek a gorewoodi kocsmába, mindenki izgatottan tárgyalta a legújabb hírt: Atherton márki fia, Lisle grófja londoni szolgák egész hadával beköltözik a Gorewoodkastélyba. Egy dobozokkal és ládákkal teli kocsi meg néhány szolga már meg is érkezett, és néhány napon belül még többet várnak. Roy és Jock egymásra nézett. – Nem túl valószínő – mondta Roy. – Néhány londoni jön, hogy megnézze az öreg kastélyt, ahogy máskor is megtörtént már. Errefelé mindenkinek ostoba gondolatai támadnak.

Folyton azt hiszik, hogy valaki beköltözik. Pedig senki sem jött ide lakni, mióta az öreg kiköltözött… mikor is… tíz évvel ezelıtt? De körülöttük az emberek sokkal izgatottabbak voltak, mint eddig bármikor, amikor Angliából jöttek látogatók, akik fel akarták fedezni a kastélyt. Egy idı után a testvérek otthagyták a kocsmát, és kiballagtak az esıbe, hogy maguk nézzenek utána a történteknek. Az útról, a kitartóan szitáló esın át is látták, hogy legalább három ablakból fény szőrıdik ki. Amikor közelebb osontak, az egyik rozzant istállóban felfedezték a kocsit és a lovakat. – Ez így nem lesz jó – szólalt meg Roy. – Ennek mielıbb véget kell vetni – értett vele egyet Jock.

Október 13., csütörtök

Edwards, a fıkomornyik nem volt olyan részeg, mint szeretett volna lenni. Azóta kitartóan esett, mióta megérkeztek a Gorewood-kastélyba. A ronda kıhalmaz bőzlött attól, hogy nem használták. Hoztak magukkal ágynemőt, de nem voltak ágyak. Az egy dolog volt, hogy az uruk hozzászokott már ahhoz, hogy kıpadlón vagy a puszta földön aludjon, Edwards azonban nem volt hozzászokva az ilyesmihez. Napkeltétıl késı éjszakáig dolgoztak, hogy lakhatóvá tegyék ezt a legsötétebb középkort idézı helyet a hölgyek számára. A falusiak nem bizonyultak túl segítıkésznek. Rendületlenül megtagadták, hogy megértsék a legegyszerőbb angol beszédet, és még maga az úr, aki több pogány nyelvet is beszélt, sem tudott semmit kihámozni a beszédükbıl.

A londoni szolgákkal úgy bántak, mintha nyomorékok serege lennének. Az ember azt hinné, a boltosok vevıket akarnak, de bármit kértek is tılük, csak üres tekinteteket kaptak válaszul. És amikor végre kegyeskedtek felismerni bennük a vásárlót, akkor félreértették, mit is rendeltek tılük. Végül a Csalárd Csalóhoz címzett kocsmában megértették, mit akar – miután több kört is megtettek vele, s végül papírt toltak elé, hogy írja le a kívánságát. Azért tért be a kocsmába, hogy felmelegítse magát, mielıtt ebben a nedves idıben visszavánszorog abba az átkozott kastélyba. Az út elhagyatott volt, sehol egy lámpa. Az egyik oldalon homályosan kivehetık voltak a múlt században leégett templom romjainak körvonalai. Látta a temetıt, a sírkövek megroggyant, szabálytalan formáit, mintha az esı, a sötétség és a hideg nehezedne rájuk ólomsúllyal. Reszketve nézett arrafelé, amikor meghallotta a zörgést. Aztán hirtelen felmagasodott elıtte egy izzó szemő fehér alak. Edwards felsikoltott, és sarkon fordulva rohanni kezdett. És csak rohant, rohant és rohant.

Gorewood-kastély Október 14., péntek

Kedves Olivia!

Jobb lesz, ha keresel egy másikfıkomornyikot. Edwards eltőnt. Üdvözlettel: L.

Tizedik fejezet

Gorewood Október 17., hétfı

Olivia az úton állt, és felnézett az emelkedıt megkoronázó hatalmas építményre. Lisle elhagyta a falut, és épp idıben érkezett meg ahhoz, hogy lássa, amint Olivia hintója megáll a temetı és a romos templom mellett. Figyelte, ahogy a lány kiszáll és az út szélére sétál. Aztán megáll, és kezét a keble elıtt összekulcsolva, látható elragadtatással nézni a Gorewood-kastélyt. Jármővek egész sora – fıleg a jó ég tudja mivel megrakott kocsik és szekerek – elızte meg a hintót. Mások meg követték. Az összes falusi ott hagyott csapot-papot, és kijöttek, hogy megbámulják a menetet. Lisle is csak bámult. Legalább tíz éve, IV. György király koronázása óta nem látott ilyen hosszú kocsisort. Olivia megfeledkezett a mellette elhaladó lovakról, kocsikról, szekerekrıl. Megfeledkezett mindenrıl, és nem látott mást, mint a nagy, zordon, négyszöglető kıhalmazt. Lisle tudta, hogy a lány világokkal többet lát benne, mint ı. İ igazából csak Oliviát látta a rá oly jellemzı testhelyzetben. Egy pillanatig ı sem mozdult, csak nézte a lányt, amint ott áll oly mozdulatlanul, hogy egy tudatlan szemlélı azt hihette volna, hogy megbabonázták.

Mivel Oliviáról volt szó, kétségtelen, hogy valóban megbabonázták. Aki ismerte ıt, elég volt ránéznie és tudta. Lisle eltőnıdött, hogyan reagálna a lány a piramisok látványára. Ostoba kérdés. El lenne ragadtatva. Nem bánná a viszontagságokat. Dublin és London utcáin nıtt fel. Boldog és izgatott lenne… amíg az újdonság varázsa meg nem kopna, és ı ismét unatkozni kezdene. Lisle élete nem volt mindig olyan izgalmas, ahogy a lány képzelte. Maga a munka egyhangú és unalmas volt. Egy sírboltot megtalálni napok, hetek, hónapok, évek türelmes kutatómunkájába telt. A homokot szitáló munkások felügyelete, a lassú és aprólékos munka, amellyel lemásolta a sírboltok és a templomok falán lévı képeket, lerajzolta az emlékmőveket, mert azok könnyen eltőnhettek, mindez nap, nap után, a rekkenı hıségben. Egész falakat és mennyezeteket vágtak ki és szállítottak el, hogy azok múzeumokat és magángyőjteményeket gyarapítsanak. Templomokat bontottak le, és a köveket gyárak építésére használták fel. Hiányzott neki. Hiányzott az egyhangú, unalmas munka. Hiányzott a keresés, a mérés, a szétválogatás, a rendezés. Olivia megértette az Egyiptom iránt érzett szenvedélyét, de sohasem értette meg az efféle lassú munka iránti szeretetét. Ha ismerné a valódi életét, valószínőleg halálra unná magát, és Lisle nagyon jól tudta, mi történik, ha a lány unatkozik. Egy napon majd Olivia is megnézi a piramisokat, Lisle ebben biztos volt. Ellátogat oda, ahogy mások is, az arisztokraták, akik a saját jachtjukon hajóznak Egyiptomba, végigjárják a Nílust, majd mindenféle emléktárggyal felpakolva hazahajóznak. Olivia ekkor megfordult, miközben Lisle gondolatai még földrészekkel odébb jártak. Nem készült fel, és érezte, amint a

világ eltőnik körülötte. Nem maradt más, csak a lány gyönyörő arca, a kéknél is kékebb szeme, a gyöngyházszínő bıre, és az orcáját ellepı pír. Valamint a dolgok, amelyek apró tıröket döftek a szívébe. – Ah, és ott áll ı, a kastély ura, maga a laird – szólalt meg Olivia erıs skót kiejtéssel, amelyet nyilván Edinburgh-ban szedett fel. A hangja kirántotta Lisle-t a révületbıl. Remélte, skót dudán nem tanult meg játszani a lány. – Mondd ezt a helyieknek – lépett közelebb hozzá. – Úgy tőnik, ık azt hiszik, adószedı vagyok, vagy a hóhér. Olivia mély, bársonyos hangon felnevetett. Lisle érezte, hogy úgy vonzza, csapdába ejti ez a hang, mint az ostoba legyet a pók hálója. Tények. Ragaszkodj a fényekhez! Úgy tanulmányozta a lány ruháját, mintha valami ısi lelet lenne. A vörös fürtök tömege fölött a kalaposnı szokásos ırült kreációját hordta: a holminak akkora karimája volt, mint egy tengernagyi hajó elıfedélzete, a tetején pedig tollak és szalagok sarjadztak. Ruhája a varrónı szokásos ırült kreációja volt: boroshordó mérető ruhaujjak és olyan buggyos szoknyarész, amelytıl a dereka olyan vékonynak látszott, mintha egy férfi fél kézzel is könnyedén átfoghatná. A látszott nem tény. A látszott a képzelet világához tartozik. Lisle úgy dobta félre a gondolatot, mint valami haszontalan kavicsot. Lekapta a kalapját és mélyen meghajolt, hogy valami ésszerő dolgot csináljon. – Isten hozott az Utálatos Kastélyban. Remélem, elég borongósnak és visszataszítónak találod. – Csodálatos! – lelkesedett Olivia. – Minden képzeletemet és reményemet felülmúlja.

Látszott rajta, hogy tényleg el van ragadtatva. Összetéveszthetetlenül ott izzott a felcsillanó tekintetében, az izgalom pírjában az arcán. Ha gyerekek lennének, most odaszaladna hozzá, gondolta Lisle, átkarolná a nyakát és felkiáltana: Úgy örülök, hogy eljöttem! Lisle-t egy pillanatra szomorúság fogta el, a veszteség érzése… de az ember nem maradhat örökké gyerek, és nem is akar az maradni. Visszatette a kalapját a fejére, és a figyelmét a Gorewoodkastélyra és a tényekre fordította. – Földvár. Erıdítménynek épült – kezdte. – U alakú. A fıépület háromszintes és van alagsora. A nyugati homlokzatból két szárny nyúlik ki, szintén három szinttel az alagsor felett. A magassága százhat láb a talaj szintjétıl a mellvéd tetejéig. A falak átlagosan tizenöt láb vastagok. Elismerem, hogy távol áll egy kastély szokványos szerkezetétıl, és igazán bámulatra méltó, hogy ilyen sokáig viszonylag érintetlenül fennmaradt. – Köszönöm az építészeti kiselıadást. – Olivia egy cseppet megcsóválta a fejét, mire vörös fürtjei életre keltek az arca körül. – Sohasem változol, ugye? Én a hely légkörére utaltam. Olyan szürke és fenyegetı. És a fény a napnak ebben a szakában… a lemenı nap átdöfik a felhıket és hosszú árnyakat vet a sivár tájra, mintha a Gorewood-kastély terjesztené ki komor borúját az ıt körülvevı völgyre. – Miközben beszélt, egy csapat felzavart varjú emelkedett fel hangos károgással az északi toronyból. – És ott vannak a sötét kísérteteid. – A hely légköre a te hatáskörödbe tartozik. Nekem már annyiban volt részem, hogy elegem is van belıle. Egyfolytában esik. Túl sok volt a rövid és sötét esıs napból, amelyet hosszú és sötét esıs éjszakák követtek. Mindeközben végig azon tőnıdött, vajon mit követhetett el, amivel ezt a számőzetést

kiérdemelte. Arra vágyott, hogy beszélhessen valakivel, és gyızködte magát, hogy a valakin nem a lányt értette, hanem egy értelmes személyt. De Olivia itt áll, ragyogón, mint egy egyiptomi reggel, átdöfve, ugyanakkor fel is vidítva Lisle szívét. – Akkor kijelentem, hogy a légkör teljesen megfelelı. Tökéletesen alkalmas helyszín az olyan ijesztı történeteknek, mint a Frankenstein vagy A szerzetes.5 – Ha szerinted ez tökéletes, akkor egyenesen eksztázisba fogsz esni, amikor belülrıl is meglátod – vélte Lisle. – Nyirkos, sötét és hideg. Néhány ablak be van törve, és a vakolat is meg van repedezve. Ennek következtében érdekes sivító és siránkozó hangokat hallunk, amikor befúj a szél. Olivia közelebb lépett hozzá, és felnézett rá kalapjának hatalmas karimája alól. – Alig várom – mondta. – Kérlek, mutasd meg… most, amíg fenn van a nap.

Olivia valóban el volt bővölve, igen, de így is észrevette, milyen düledezı állapotban van a palota boltíves bejárata, amelyen át lassan bevonult a kocsik és szekerek hosszú sora. Azt várta, hogy Lisle is ott bukkan fel. Elképzelte, ahogy a hasonló módon düledezı és festıi, dob alakú kapuslakás mellett áll egy ideig, a mellette elhaladó szekereket fürkészve, ıt keresve. Aztán meglátja, kijön és… nos, nem fogja kitárni a karját, hogy ı az ölelésébe rohanhasson. Annyit azonban elvárt volna, hogy kijön és üdvözli, ahogy a vár urához illik. Ehelyett a semmibıl tőnt fel, pontosan azon a helyen, ahol a lenyugvó nap megcsókolni látszott a haját, amint lekapta fejérıl a kalapját és meghajolt. A napsugár csillogó aranysávokat festett a hajába, és a kocsik és szekerek által 5

Mary Shelly és Matthew Lewis mőve (A fordító megjegyzése)

felvert szalmán és porfelhın táncolva aranyszikrákat szórt köré. Igazán bosszantó volt tıle, hogy így hirtelen megjelent, aranyba burkolva, mintha egy középkori mesébıl lépett volna elı. Olivia egy pillanatra elképzelte, hogy a férfi a karjába kapja, hófehér paripája nyergébe emeli és elviszi… Hová? Egyiptomba. Hová máshová? Ahol aztán ledobja a porba, és azonnal megfeledkezik róla, amint megpillant egy porladó, büdös múmiát. De nem tehetett róla, ahogy Olivia sem tehetett róla, hogy ki ı. És a férfi a barátja. A barátja, akinek sötét árnyak ülnek a szeme alatt, állapította meg, amikor alaposabban megnézte magának. A kalapja széles karimája alatt monoklis szeme alig volt észrevehetı, de a sötét árnyak csak még jobban kiemelték arcának fáradt vonásait. Boldogtalan is. Higgadt hangon beszélt, de Olivia így is kihallotta belıle a boldogtalanságot, látta a tartásán, csupa elszántság, semmi élvezet. Mégsem szólt semmit, csak hallgatta, ahogy tovább magyarázott a maga pedáns módján, miközben besétáltak a kapu boltíve alatt a gaztól felvert udvarra. Olivia látta, hogy a kötıgát is omladozik, de az udvar távoli végében lévı istállók valamivel jobb állapotban voltak. Mindent összevetve a kastély közel sem volt olyan romos, amilyennek Athertonék leírták. Nem igazán meglepı. İ és Lisle is tudta, a kastély csupán ürügy volt a céljuk eléréséhez. Egy lépcsıhöz közeledtek, amely felfelé vezetett, talán harminclépésnyit, az ódon épület egyik ajtajához. – Így jutunk fel az emeletre – mondta Lisle. – Korábban volt itt egy felvonóhíd, és a kapurostély alatt kellett átkelni, de azok már régen az enyészeté lettek. A múlt században több nagyobb javítást is végeztek, és az ısöm nyilván úgy döntött, hogy a

lépcsı praktikusabb. Szerintem bölcs döntés volt a részérıl. Manapság már semmi sem indokolja a felvonóhíd és a kapurostély létét, a fenntartásuk pedig egy vagyonba kerülne. Olivia maga elé tudta képzelni a felvonóhidat és a kapurostélyt. Látta maga elıtt, milyen lehetett a kastély a régi idıkben, amikor a falak vastagok és erısek voltak, a tornyokban, a kapusiakban és a mellvédeken is ırök álltak. Mielıtt Olivia nekivághatott volna a lépcsınek, Lisle megfogta a csuklóját, hogy megállítsa. Ha a férfi romantikus alkat lett volna, Olivia azt hihette volna, hogy a karjába vonja és elmondja, mennyire hiányzott neki. Oliviának, nem kis bosszúságára, tényleg hiányzott Lisle. Szerette volna, ha együtt fedezhetik fel Edinburgh-t. Biztos volt benne, hogy még a férfit is lefegyverezte volna a város szépsége. Még ı is értékelte volna, mennyire más, mint London, mintha egy teljesen más világ lenne. De a férfi keze alig érintette meg az övét, máris elhúzta, és egy gazzal és szeméttel eltorlaszolt ajtóra mutatott a földszinten. – Erre – mondta. – A fıépületben, az alagsorban van bárom szobánk. Boltíves szobák. Kútterem a déli szárnyban. A déli toronyban helyeztelek el benneteket, nıket, mert az egy kicsit melegebb és világosabb. A hárpiák az alsó szinten lesznek, mert a lépcsı megölné ıket. Olivia felnézett, fel-fel, a vár tetejére. A belsı lépcsı keskeny, meredek csigalépcsı volt… és sötét. A régi idıkben, ha bejutott is az ellenség, itt könnyen csapdába lehetett ejteni és megölni, mielıtt túl messzire jutott volna. – A felvonóhíd és a kapurostély romantikusabb lenne – jelentette ki, és nekivágott a nem romantikus lépcsınek.

– Egy földalatti várbörtön kárpótolna? – érdeklıdött Lisle. – Mert az északi szárny alagsorában van egy remek, dohos tömlöc. – Biztos vagyok benne, hogy kapóra jön majd. – Jelenleg nem mőködik. Az alagsori helyiségek a kútterem kivételével mind romos állapotban vannak. Az egyik lefelé vezetı lépcsıt megrongálták. Ezzel együtt úgy tőnik, hogy azt és a kötıgátat érte a legtöbb károsodás. Olivia felért a lépcsı tetejére. Az ajtó kinyílt, és ı ellépett az ajtót tartó szolga mellett és átsétált a rövid folyosón. Aztán csak állt mozdulatlanul és szájtátva bámult. – Én ugyanígy reagáltam – hallotta maga mögül Lisle hangját. – A szüleimet hallgatva az ember azt hinné, hogy fák nınek ki a kandallóból, és madarak fészkelnek a galérián. Olivia tudta, hogy Lisle szülei túloztak. Mindig azt tették. Erre a látványra azonban mégsem készült fel. Hatalmas lovagtermet látott maga elıtt, és igen, rengeteg ilyen helyen járt már. De azok gazdagon bútorozott, minden kényelmet kínáló termek voltak. Egyáltalán nem látszott rajtuk ilyen nyilvánvalóan az eredeti állapotuk, mint ezen. Magasan fölötte a mennyezet csúcsos boltívet alkotott. Tıle balra, a hosszú terem végében egy óriási, kúp alakú tetıben végzıdı kandallóban tőz lobogott. A másik oldalán tágas fali fülkék sorakoztak, amelyek mindegyikébe valaki gyertyákat tett. A terem ragyogó volt. Bár szinte teljesen nélkülözte a bútorzatot, gyakorlatilag olyan volt, amilyen akkor lehetett, amikor Mária, a skótok királynıje idelátogatott. Ez egy kicsit talán ahhoz hasonlít, gondolta Olivia, amit Lisle érezhetett, amikor elıször lépett be egy ısi templomba: mintha egy másik, egy ısi világba lépne be. Homályosan érzékelte, hogy a szolgák beléptek a terembe, felsorakoztak és most várnak. Azt is tudta, neki kellene

utasításokkal ellátnia ıket, de abban a pillanatban képtelen volt bármi mást tenni, mint a környezetét bámulni. – Ötvenöt láb hosszú és huszonöt láb széles – hallotta maga mögül Lisle hangját. – Harminc láb a padlótól a dongaboltozat legmagasabb pontjáig. Úgy tőnik, a galériát a múlt században átépítették. Alatta volt egy átjáró, de nem vagyok biztos benne, hogy azt vissza kellene állítani. A lány leié fordult. – Csodálatos – mondta. – Örülök, hogy annak találod. Remélem, a lelkesedésed át tudod adni a szolgáknak is, mert úgy tőnik, ık erısen kételkednek. – Meglesz – fogadkozott Olivia lelkesen. Pontosan tudta, mit tegyen. Ezért jött ide. Hogy valami felségeset varázsoljon egy romból, és életre keltsen egy falut. Hogy valami érdemlegeset csináljon. A felsorakozott szolgákra nézett, akik egyáltalán nem tőntek boldognak. Különös módon, azok a szolgák, akik már napok óta itt voltak, nem látszottak zaklatottabbaknak, mint azok, akik vele jöttek. Olivia feltételezte, hogy Lisle mindent megtett a rend fenntartásáért. De ezek az emberek végül is mind londoniak voltak. Biztosan úgy érezték, mintha a sötét középkorba tértek volna vissza. Nem húzta ki magát látványosan, de lélekben megtette. Ez nem lesz nehéz. Minél elıbb intézkedik, annál gyorsabban elkészülnek az itteni munkával. Akkor aztán Lisle visszatérhet az egyetlen igaz szerelméhez, és ı… Ó, az ég szerelmére, hiszen még csak huszonkét éves! Még bıven van ideje, hogy ı is megtalálja az egyetlen igaz szerelmét. Az esélyei persze nem a legjobbak, de máskor is sikerült már a maga javára fordítani a helyzetet.

Elég csak megnézni, hová jutott azóta, hogy Lisle-lal találkozott. És most van egy kastélya – igaz, nem örökre, de hát ı amúgy sem az az örökre fajta lány.

Egy órával késıbb

Lisle tudta, hogy Olivia olyan, mint egy kaméleon. Nemcsak a kiejtést vagy a tájszólást tudta utánozni, de a testtartást, a modort is. Látta ıt tökéletesen beilleszkedni utcakölykök, zálogkölcsönzık és vándorárusok közé. Miért ne tudná könnyedén felvenni a kastély úrnıjének a szerepét is? Mégis megdöbbent, amikor nem sokkal a belépésük után Olivia levette a nevetséges kalapját, és átalakult a tulajdon mostoha nagyanyjává, Lady Hargate-té. A romantikus és izgatott Olivia, akit az út közepén látott állni hővös, szenvtelen nıvé változott, aki tökéletesen ura a helyzetnek, miközben kiadja a szolgáknak az utasításokat. A legfontosabb feladat, hogy lakályossá tegyék a nagytermet, hisz idejük nagy részét itt fogják tölteni. Nichols a szolgák elsı csapatával kitakaríttatta a termet. Miután Olivia ellenırizte a munkájukat, nekilátott, hogy berendeztesse velük a helyet. Amikor Lisle rájött, hogy úgy figyeli a lányt, ahogy a múmiák pólyáját szokta tanulmányozni, hirtelen észre tért, és elhagyta a nagytermet. A szobájába ment és hosszas, józan érvekkel teli leckét adott magának az elbővölı nıkrıl, akik hajlamosak homokviharrá változni. Aztán összeszedte a vázlatokat és alaprajzokat, és visszatért a lányhoz.

– Arra gondoltam, hogy ezek segítségével könnyebben kiigazodsz majd a kastélyban – mondta nagyon hővösen és logikusan, amikor a papírokat átadta neki. Olivia elvette tıle a rajzokat, és kiteregette a nagy asztalon, amelyet a szolgák cipeltek a terem közepére. Egy ideig tanulmányozta ıket, a tőz és a gyertyák fénye vidám táncot járt a feje tetején különleges frizurába fésült fürtökön. – Ó, Lisle, ez nagyszerő! Vajon ha az ujja köré tekerné az egyik tincset, milyen érzés lenne? – Nálam van a kuzinod, Frederick Dalmay néhány könyve és irata. Azokban is vannak rajzok, de egyik sem olyan részletes, mint ezek itt. – Általában ez az elsı, amikor ismeretlen szerkezettel találkozom – mondta Lisle. – Muszáj volt valami hasznosat tennem. Azóta esik, mióta megérkeztem, és ez erısen korlátozta a lehetıségeimet. – Edinburgh-ban is esett, minden nap egy kicsit. Olivia nem nézett fel, még mindig a rajzokat és a jegyzeteket tanulmányozta. – Itt jóval több esett, mint egy kicsi – morogta Lisle. – Coldstreamnél, az Alnwick utáni elsı állomásunknál nyíltak meg az ég csatornái, dermesztı esıt zúdítva ránk. Gondolom, a skótok így képzelik el a viccet.6 Végig esett, mialatt Nicholsszal ide lovagoltunk, és tegnap estig nem is állt el. A ház feltérképezése legalább lefoglalt. A nyugtalanító gondolatokat is kordában kellett volna tartania, de ezen a téren nem volt igazán sikeres. – Ezt csinálod Egyiptomban is? – Igen, miután eltakarítottuk a homokot. – Gyönyörőek a rajzaid – nézett fel végre a lány. 6

Cold stream – jelenthet hideg folyót, de hideg esıt is. (A fordító megjegyzése)

Lisle az asztalon kiteregetett rajzokra pillantott, aztán Oliviára. Az a csodaszép pír az orcáján. Úgy tőnt, belülrıl jön, de talán csak a gyertya fénye festi rózsásra a lány arcát. Még nappal is csak kevés fény jut át a keskeny ablakokon és a tizenöt láb vastag falakon. – Nem tréfálok és nem is hízelgek – erısködött Olivia. – A rajztudásod kiváló. Mosolygós pillantást váltottak, és Lisle úgy érezte, ez mindent elmondott. Mindketten ugyanarra gondoltak: amikor elıször találkoztak, a lány azt mondta Lisle-nak, hogy szörnyőek a rajzai. – Mindössze tíz évembe került, hogy gyalázatosból kiválóvá fejlıdjek. Olivia figyelme visszatért a rajzokhoz. Lisle figyelte, ahogy a karcsú ujját végighúzza az elsı emeleti nagy hálószoba körvonalain. – Ez mindent egyszerőbbé tesz – vélte. Valóban? Vagy inkább minden lehetetlenül nehézzé lett: a karcsú, kecses ujj és a finom csontozató kéz, az, ahogy a bıre ragyogott a félhomályba burkolózott ısi terem fényében és a közös emlék feletti mosoly. Lisle ellépett a lány mellıl, mielıtt kísértésbe esne, hogy megérintse. – Megkönnyíti a döntést, hogy mely javítások élveznek elsıbbséget – mondta. – Amikor és ha egyáltalán kapunk munkásokat, pontosan tudni fogom, hol kezdjenek, és mit csináljanak. – Ezért voltál ma a faluban? – Nem mintha sokra jutottam volna. – El sem akarom hinni, hogy nem volt szerencséd a falusiakkal. Egyiptomban munkások egész hadával elboldogulsz.

– Ott egészen más a helyzet. Elég jól ismerem a különbözı nyelvjárásokat ahhoz, hogy megértessem magam, és ismerem a szokásaikat is. A skót kultúra alapjaiban különbözik. De gyanítom, hogy Gorewood lakói szándékosan tettetik magukat ostobának, mert nem akarnak megérteni. És arra is fogadni mernék, hogy a szokásosnál is erısebben raccsolnak, mégpedig azért, mert nem akarják, hogy megértsem ıket. – Ez érdekes, alig várom, hogy kiderítsem, mi áll mögötte. Végül is, a földesuruk fia vagy. Gondok vannak a kastéllyal. Érezniük kell, hogy megoszthatják az aggodalmaikat veled. – Talán nem olyannak látnak, akiben megbízhatnak. Olivia ezt az ötletet egyetlen legyintéssel félresöpörte. – Ne butáskodj! Nem kell mást tenned, mint ott állnod, hogy bizalmat kelts, tılünk eltérıen. De egyszerié csak egy dologgal foglalkozzunk. Elsı a szolgáink dolga. – Igaz is, ne haragudj. Nem szándékosan veszítettem el a fıkomornyikot. Olivia erre már teljes figyelmével a férfi felé fordult. – Edwards. Már akartalak kérdezni róla, csak a kastély látványa mindent elfeledtetett velem. Aztán megláttam a szolgákat, és mindegyik úgy festett, mint aki… mintha… – Öngyilkos akarna lenni – segítette ki Lisle. – Az ember nem hibáztathatja ıket. A nagyteremben kell táborozniuk, pontosan úgy, ahogy az elıdeik tették évszázadokkal ezelıtt. Csoda, hogy nem szökött meg mindegyik. A kék szempárban érdeklıdés csillogott. – Edwards megszökött? – Úgy tő… Bömbölés és egy szörnyő csattanás szakította félbe. A konyhába vezetı átjáró ajtaja kivágódott, és a konyhai személyzet berobbant a nagyterembe.

A bömbölés – embertıl származó – teljes hangerıvel folytatódott tovább. Olivia a galéria alá tömörülı, remegı konyhai kisegítıkre nézett, aztán a konyhába vezetı ajtóra, végül Lisle-ra. – Biztosan Aillier az – felelt a férfi a néma kérdésre, megnevezve a szakácsot, akit Olivia Londonból küldött, hogy fızzön rájuk. – Mostanában egy kicsit mogorva. – Egy kicsit mogorva? – ismételte Olivia. – Felvágotton és sajton élünk – mondta Lisle. – Nem hajlandó sütni. Azt állítja, hogy a sütı irtózatos. Ki akartam hajítani az ablakon, de valószínőleg nem férne át rajta, de ha mégis, akkor nemcsak a komornyik hiányozna, hanem a szakács is. Olivia felszegte az állát. – Lehet, hogy segítek kihajítani az ablakon – mondta ugyanazon a hővös, ingerült hangon, amelyet Lady Hargate szokott használni. – Még hogy nem hajlandó sütni! Nem csoda, hogy a személyzet ennyire csüggedt. Magasra emelt fejjel, izzó tekintettel indult a konyha felé. Nichols, aki eddig az egyik riadt konyhalánnyal beszélgetett, az ajtóhoz sietett. – A bocsánatáért esedezem, Miss Carsington, hogy így elállom az útját, de nem biztonságos oda bemenni. Azt mondják, a szakács egy húsvágó bárddal fenyegetızik. Javaslom, engedje meg, hogy elıbb lefegyverezzem. Olivia tetıtıl talpig végigmérte Nicholst. Valószínőleg teljes fegyverzetben sem nyomna többet száznegyven fontnál. – Szívósabb, mint amilyennek látszik – szólalt meg mellette Lisle, pontosan olvasva a gondolataiban. – És erısebb – tette hozzá. – Ráadásul rendkívül kitartó… legalábbis az egyiptomi asszonyok közt ez a híre. A hangja túl halk volt, és a szája túl közel Olivia füléhez. Meleg lélegzete érzékeny pontot csiklandozott a füle mögött.

De most nincs erre ideje. Férfiak! – Köszönöm, Nichols, de nem engedhetjük meg, hogy megelızzön minket. – Lisle-hoz fordult. – Nem hagyhatjuk – mondta neki ugyanolyan halk hangon, ahogy a férfi is beszélt – , hogy úgy tőnjön, egy szeszélyes francia szakács képes megfélemlíteni minket. A hír el fog jutni a falusiakhoz, és azok halálra fogják nevetni magukat. – Sajnálom, Nichols – mondta Lisle hangosabban. – Nem hagyhatjuk, hogy az összes szórakozás a tied legyen. Miss Carsington és én elrendezzük a dolgot. Olivia királynıi mozdulattal intett. Nichols félreállt az útból. Az ajtó mögül újabb bömbölés harsant. Olivia Nicholsra meredt. Az kinyitotta az ajtót. A lány beviharzott a sárkány barlangjába.

Olivia megpróbált Lisle elıtt bejutni az átjáróba, de a férfi elkapta a derekát, felemelte, és maga mögé tette. Az utolsó mozdulat – újra letenni a lányt – közel sem volt olyan könnyő, mint lennie kellett volna. Olivia könnyebb volt, mint amilyennek látszott: a temérdek ruha becsapta Lisle szemét. Túl csábítóan suhogott, túlságosan is hasonlított az összevissza dobált ágynemő hangjára. Lisle emlékei közt ismét elıtérbe tolakodott a lány lábfejének karcsúsága és finomsága, ujjainak kecsessége, bırének selymes tapintása az ujjai alatt. Minden álom és fantáziakép, amelyet eddig szigorúan elnyomott, kísértetként bukkantak fel újra. Lisle ismét kíméletlenül elfojtotta ıket. – Te beszélhetsz – mondta –, de én megyek be elıször, arra az esetre, ha esetleg dobálózni kezdene azzal a bárddal.

– Ne légy nevetséges! Azt hiszed, nem tudok bánni a cselédséggel? – Könyökét a férfi oldalába vágta, és beviharzott mellette a konyhába. Lisle a bajsza alatt szitkozódva követte. A lány válla fölött egy pulykavörös arcú, húsvágó bárdot lóbáló Ailliert pillantott meg. Mivel a férfi majdnem hat láb magas és három láb széles volt, és rendkívül éles pengékkel volt körülvéve, nem kellett különösebb bölcsesség hozzá, hogy az ember megértse, miért menekült fejvesztve a konyhai személyzet, amikor dühöngeni kezdett. Befelé menet Lisle hallotta a szóözönt. A három nyelven elıadott tirádát röviden így lehetett összefoglalni: – Ezt a konyhát primitívnek nevezni óriási hízelgés. Olyan, mint a vadállatok barlangja. Senki sem várhatja el tılem, hogy ilyen helyen fızzek! Amikor Olivia bevitorlázott, a szakács szája tátva maradt a megdöbbenéstıl, keze megállt a levegıben. – Ne hagyja, hogy félbeszakítsam – mondta neki a lány. – Azt mondta, hogy…? Aillier gyorsan magához tért a meglepetésbıl. – Ezt nem lehet elviselni, mademoiselle! – kiáltotta. – Ez a hely lenni tudatlan barmoké. A parasztok ostoba vademberek. Hogyan mondani el nekik, hogy mire van nekem szükség? Nem beszélnek sem angol, sem francia. Németet vagy olaszt sem tudnak. A nyelvük, mint az állatoké, csupa morgás és ocsmány gurgulázás. – Mert ı olyan finoman beszéli a nyelvet – suttogta Lisle. – Értem – mondta Olivia. – A parasztok alantasok. Mi van még? Aillier elıször a sütı felé lendítette a bárdot, aztán az óriási kandalló felé, amely mellett még ı is eltörpült, majd a kıbıl faragott mosogató és az ısöreg kecskelábú asztalon felhalmozott serpenyık, lábasok és egyéb edények felé.

– Azt várni tılem… Aillier-tıl, hogy ezen a helyen fız, kész kínzás – üvöltötte, bár egy fokkal bizonytalanabbul, mint korábban. – Egy mővészt ide. egy barlangba zárni embertelen. Én nem bírni ki. Olivia szándékos lassúsággal nézett körül. A konyha az északi szárny elsı emeletét foglalta el. Még a falak vastagságát és a kandalló gigantikus méretét leszámítva is jókora hely maradt. A három nagy ablak egyikét alakították át sütıvé. A konyha még esıs napokon is világosabb volt, mint a legtöbb, amit Lisle látott. Sok nagy angol házban a konyhát mélyen a föld alatt alakították ki. – Szerintem meglehetısen lenyőgözı – morogta Lisle. Senki sem figyelt rá. – Ez itt nem kínzás – jelentette ki Olivia. – A kínzásra várni kell, míg a kastély tömlöcét is rendbe hozzák. Ezt itt kihívásnak nevezném. Egy igazi séf bárhol tud fızni. Emlékszik arra, hogy Talleyrand herceg milyen kihívás elé állította a híres szakácsot, Careme-et? Egy évig úgy kellett fıznie, hogy a fogások soha ne ismétlıdjenek, és csak olyan alapanyagokat használhatott, amelyek abban az évszakban megteremtek a birtokon. De ha ön nem képes megfelelni ennek a kihívásnak, azon nem lehet segíteni. Hiába is kívánná az ember, hogy az elıkelık igényeinek megfelelı képességekkel rendelkezzen, vagy hogy bízzon a saját meglévı képességeiben. Ha alkalmatlan a feladatra… – Alkalmatlan?! – Könyörgöm, ne feledkezz meg róla, hogy a fickónak egy szörnyő nagy és átkozottul éles bárd van a kezében – mormolta Lisle. – Ha úgy döntött, hogy feladja, Monsieur Aillier – folytatta Olivia –, akkor ne rendezzen itt jelenetet, hanem mondja meg egyenesen! Majd egy falusi asszony ellát minket élelemmel, amíg nem hívatok egy rendes szakácsot Londonból. Ezúttal

egy olaszt. Azt hallottam, ık roppant elszántak és nem hátrálnak meg a kihívások elıl. A fenyegetés kimondása után Olivia sarkon fordult, és méltóságteljesen kivonult a konyhából. Lisle nem mozdult. Csak ámult és bámult. Látta, hogy Aillier tátott szájjal nézi, ahogy a lány kivitorlázik a konyhából, arca csúnya vöröses színben játszott. Lisle lelkileg felkészült, de a férfi lassan leengedte a bárdot tartó kezét. Lisle kihátrált az átjáróba. Egyetlen penge sem repült utána, de a konyhában honoló csend vészjósló volt. Aztán meghallotta Aillier hangját, ahogy az átkozott olasz szakácsokról és az ehetetlen szószaikról morog valamit. Majd serpenyıcsapkodást hallott. Olivia félúton az ajtó felé várta Lisle-t. Aztán a friss emlékkép betolakodott az elméjébe: a hatalmas bárdot lóbáló Aillier és a feleakkora Olivia óriási ruhaujjaival és terjedelmes szoknyáival, buta loknikba tőzött fürtjeivel. Olivia, amint felszegi az állát és hővösen a helyére teszi a nagydarab szakácsot. Aillier arca. A lány arca. Jóságos isten! Ó, szentséges Szőz Mária! Olivia!

Olivia megtorpant, amikor meghallotta a hangot. Elıször azt hitte, valakit fojtogatnak. Aillier. Utánuk jött a folyosóra? Megtámadta Lisle-t? Szíve hevesebb ütemre váltott, amint sarkon pördült. A félhomályos folyosón Lisle-t látta meg, amint a falnak támaszkodva kétrét görnyed, a hasát fogja… Nevet. Odasietett hozzá. – Ne itt, te ostoba! – sziszegte neki. – Meghallja.

Aillier még mindig magában morgott, a serpenyıket csapkodta, de csak néhány lépésre voltak a konyhától. Lisle a lányra nézett, a száját összeszorította, de valami köhögésszerő hang így is elszabadult. Olivia megragadta a karját, és az ajtó felé rángatta. A férfi elindult vele, de néhány lépés után szájára tapasztott kézzel ismét a falnak tántorodott. – Lisle – szólította Olivia. – Te! – nyögte a férfi, de csak ennyit tudott mondani, mielıtt újabb nevetıgörcsöt kapott. – Lisle! – szólt rá a lány. – Olyan mulatságos! Te! İ! – A végén még valami sérülést okozol magadnak. – Te! Csak te! – de ismét elakadt a szava a visszafojtott nevetéstıl. Olivia csak állt és csodálkozva nézte. Amikor megérkezett, Lisle olyan fáradt és sztoikus volt, most pedig. A férfi elıvette a zsebkendıjét és megtörölte a szemét. – Elnézést – szabadkozott. – Túlságosan kimerült vagy. – Igen, valószínőleg. Ellépett a faltól. Aztán arca ismét nevetésre torzult, és csak kacagott, kacagott. Olivia megbabonázva állt, ügyefogyottan mosolygott, miközben a belsejében pörgött-forgott valami, mint az arany porszemecskék, amelyek a férfi körül táncoltak. Pörögve-forogva zuhant bele valamibe, mert a férfi nevetett, és ez a hang csínyt és örömet jelentett, és lehetetlen volt kizárni a szívébıl. Aztán Lisle abbahagyta, és ismét megtörölte a szemét. – Ne haragudj – kért újra bocsánatot. – Fogalmam sincs, mi… Olivia, te tényleg felülmúlhatatlan vagy! Megfogta a lány kezét, és Olivia azt hitte, azért, hogy az ajtóhoz vezesse.

Aztán hirtelen a falnál találta magát, az ajtó melletti sarokban. Lisle a tenyerébe fogta az arcát, és nevetés íze volt, ahogy szája az ajkára tapadt.

Tizenegyedik fejezet

Lisle csak annyit akart mondani a lánynak, hogy csodálatos. Azt hitte, ezt teszi… ezt fogja tenni. De a keze felemelkedett, és aztán két tenyerébe fogta a gyönyörő arcot és azt akarta mondani: Elfelejtettem. Errıl az oldaladról megfeledkeztem. El is felejtette, miféle csoda volt lányként, olyan, aki kész bármit kipróbálni, bármivel szembenézni. Az elıtte álló gyönyörő nı akadályozta abban, hogy megfelelıen lássa Oliviát. De ı volt a lány és a nı, a csoda és a szépség is. Belenézett a hatalmas, kék szempárba, amelynek színét nem látta a homályos átjáróban, és nem is volt szüksége rá, hogy lássa, mivel mélyen bevésıdött már az elméjébe az a vad kékség, amely úgy megdöbbentette az elsı találkozásukkor. És ott volt a szája, telt és puha, amely most alig leheletnyire volt az övétıl és egy cseppet szétnyílt meglepetésében. Lisle egy szót sem tudott szólni. Aztán már csókolta is. Érezte, ahogy a lány megmerevedik, és kezét a mellkasának feszíti. Lökj el magadtól, igen, az lesz a legjobb! De nem, még ne! Ajkának puhasága… a bırének illata… a közelsége… a melegsége: Lisle nem készült fel rá, hogy elengedje. Még nem. Olivia nem lökte el. A merevség felengedett, és a lány puha és engedékeny lett, elolvadt, miközben keze Lisle vállára kúszott. Visszacsókolta, gyorsan, hirtelenül és vadul. És ott is volt, az íz, amelyet próbált elfelejteni. Olyan volt, mintha érett

cseresznyébe harapott volna. Ez elfeledtet egy férfival minden más ízt abban az elsı, ambrózia íző pillanatban. Biztos, hogy Éva cseresznyét adott Ádámnak. Melyik másik gyümölcsnek lenne ennyire bőnös íze? Lisle más dolgokat is elfelejtett: az eltökéltséget, a lelkiismeretet, a bölcsességet. Ha mindettıl megszabadul, mi marad? Hiányzott neki Olivia. De most ott volt a karjában, a lány, aki annyira hiányzott neki, és a nı is, az emberi kaméleon, akit oly régen ismert. Aki egy perccel azelıtt még vakmerı és magabiztos volt, most pedig meleg és engedékeny. Lisle is megadta magát. Behódolt a cseresznye-édes, illatos bırnek, a hajából, ruhájából áradó virágillatnak. Az illat beszivárgott az elméjébe, mint az ópium füstje. Valami más is ólálkodott ott. Egy árnyék. Egy figyelmeztetı hang: Elég! Hagyd abba! Emlékezz! Még nem! A lány ujjai a haját keresték, és becézı érintése mélyre nyúlt. Rátalált a szívében arra az üres helyre, amelyet a férfi oly gondosan leplezett, ahová a lehetetlen kívánságait és vágyait rejtette. Sóvárgott, bár maga is alig tudta, mi után, de ez nem az a primitív és nyilvánvaló állati vágy volt. Azt ı jól ismerte. Ez valami új, ismeretlen érzés volt. Valami többre van szüksége; csak ennyit tudott. Keze lesiklott a lány vállára, karjára. Keményen magához húzta, és még mindig a megfoghatatlan többet keresve elmélyítette a csókot. A lány engedett, ahogy a sivatagi homok is enged. Most már vakmerı volt, mint mindig is, és Lisle unszoló tapogatózására a sajátjával válaszolt.

Olivia sem tudta, mit is keres. Lisle érezte, hogy neki is idegen ez a világ. Itt mindketten újoncok, bár egyikük sem ártatlan. Mindeközben a falak, amelyeket azért építettek fel elıvigyázatosan, hogy megvédjék a barátságukat, homokká porladva leomlanak. Lisle megragadta a lány fenekét, és az ágyékához szorította Oliviát. Olivia kihívóan mozdította meg a csípıjét és hozzá dörgölızött. Lisle keze már a lány keblét kereste, de ott útját állta a ruha. Túl sok ruha. Dühítı! Belemarkolt a szoknyába és felrángatta, de volt még… többmérföldnyi szoknya és alsószoknya. Lisle nem adta fel, egyre többet húzott fel belılük, közben az anyag hangosan zizegett, mintha csak tiltakozna. De Olivia nem tiltakozott. Némán sürgette, hívogatta és csábította. Teste a testéhez simult, ajka az ajkára tapadt. Nyelvük játékos és izgató incselkedése a közösülést utánzó támadó és visszavonuló párbajjá vált. Lisle végre átverekedte magát a szoknyák tengerén, és ujjai a harisnya szegélyét cirógatta. Aztán ujjhegye rátalált a bársonyos bırre. Felfelé kalandozott, a lány lába közt megbúvó puha hely után kutatva. A lány lélegzete elakadt, és Lisle összerezzent, mint egy iskolás fiú, akit valami csínyen kaptak. Aztán Olivia keze Lisle nadrágjának elejére simult. Lisle élesen beszívta a levegıt. Ugyanakkor csattanás hangja hatolt be a tudatába. Fém csattant fémen. Nem túl messze. A közelben. A konyhában. Aillier csapkodja a lábasokat. Ha az egyik lábassal fejbe veri Lisle-t, az hatékonyabb lett volna, de így is elég volt, hogy visszahozza a való világba, és rádöbbentette, mire készül. Esze – legalábbis egy része – visszatért. Megszakította a csókot, felemelte a fejét és elhúzódott a lánytól.

Olivia felnézett rá. Feje hátrahajtva, szeme tágra nyílt és sötét, keze még mindig Lisle nadrágjának duzzanatán. Villámgyorsan elkapta. Lisle sajnálkozva és bután lenézett oda, ahol az elıbb még a lány keze volt. Elengedte a ruháját. A szoknyák nagy suhogással omlottak le a bokájához. – Lisle – szólalt meg Olivia. – Nem ezt akartam tenni – védekezett kásás, tompa hangon. Fajankó! – Csak azt akartam… – Gondolkodnia kell. Talán a falba kellene vernie a fejét. – Amit odabent tettél – kezdte –, az nagyszerő volt. De… jóságos isten! Olivia odábblépett. Ruhája összevissza állt. Elragadó. Szörnyő. Mit tett? – Csak pillanatnyi érzelemkitörés volt – mondta a lány. – Elragadtattuk magunkat. Izgatottak voltunk, mert akár meg is halhattunk volna. – A jó öreg „fogalmam sincs, mi ütött belém” kifogás. Remek. Ez megteszi.

A férfi olyan feldúltnak tőnt. Olivia megértette, miért. Lisle nem olyan volt, mint ı. Neki elvei voltak. Csordultig tele volt kötelességtudattal, tisztességgel és hőséggel – olyan helyes elvekkel, amelyeket a mostohaapja tanított neki. Ó, Olivia nagyon jól tudta! Ami ıt illeti, neki nem volt szüksége elvekre, hogy mélyen megrendült legyen. Egy hajszál választotta el, hogy elveszítse az ártatlanságát. Lisle-lal. – Az én hibám volt – mondta. – Te is tudod, hogy hiányzik belılem az erkölcsi érzék. Ez a Drámai DeLucey-k átka. Mind ilyenek vagyunk, kivéve az anyámat. De ı abnormális.

– Ki kell mennünk innen – morogta Lisle. – Most! – Nem tehetjük – tiltakozott Olivia. – A szolgák csak ránk néznek és tudni fogják, hogy titkos légyottunk volt. – Semmi ilyesmi nem jut az eszükbe – nyugtatta meg Lisle. – Azt fogják hinni, hogy a szakáccsal csatáztunk. Olivia végignézett magán. Az ingválla meg volt csavarodva. – Ez nem éppen csetepaténak néz ki – jegyezte meg. Megigazította és lesimította a szoknyáit. Haja kibomlott, de nem volt értelme Lisle-t arra kérni, hogy csinálja meg. – Menjünk! – mondta Lisle. Olivia ellépett Lisle mellett, és elindult az ajtó felé. A férfi nem sietett kinyitni elıtte. Olivia gyanította, arra vár, hogy az erekciója lankadjon. Lisle férfiassága hatalmasra duzzadt… és nem kellett volna odatennie a kezét, hogy tudja, mennyire fel van ajzva, mert amúgy is nyilvánvaló volt, de… Semmi erkölcsi érzék nem szorult belé. Erıs volt a csábítás, és ı nem állt ellen, gondolkodás nélkül cselekedett. Lisle túl izgalmas volt ahhoz, hogy egy erkölcstelen nı ellen tudjon állni neki. A férfi sokkal jobban felizgatta így jókedvében, mint amikor rosszkedve volt, mint például Stamfordban. Ezúttal a lába teljesen cserbenhagyta. Ha Lisle elengedi, a ki nem elégített vágy tócsájává olvad ott, az átjáróban. Feltételezte, hogy a férfi ugyanannyi szorgalommal és elszántsággal tökéletesítette a csókolózási tudományát, mint amennyit a rajzai javításának szentelt. Ahogy megtanulta azt is, hogyan csiholjon tüzet egyetlen pillanat alatt a tőzszerszám segítségével. És amikor ágyba vitt egy nıt… de ez most nem a találgatások ideje. Olivia kitárta az ajtót és besétált a nagyterembe. A következı pillanatban Lisle is követte.

Az összes szolga ott állt, pontosan úgy, ahogy otthagyták ıket, a galéria alatt várakozva. De most egyik sem tőnt csüggedtnek. Mindegyik arcon ugyanaz a mohó érdeklıdés volt látható. Olivia ismét magára vette a vár úrnıje szerepét. – Vissza a munkához – utasította a konyhai személyzetet. Azok azonnal indultak a konyha felé. Olivia adott még néhány utasítást a többieknek, és a szolgák elsiettek, hogy tegyék a dolgukat. A nagyterem kiürült, csupán két szolga szorgoskodott a terem túlsó végén, a kandalló közelében, akik a bútorokat vitték a hárpiák lakrészébe. Az ajtó nyitva maradt, és Olivia hallotta, ahogy a hölgyek azon vitáznak, kié legyen az emeleti hálószoba, és kié a fölötte lévı. Olivia hagyta, hogy két hölgy maga jusson dőlıre ebben a kérdésben. Amikor Lisle-hoz fordult, látta, hogy a férfi mond valamit Nicholsnak, aki bólintott, aztán távozott. – Hallották – mondta Lisle halkan. – Gondolom, ezért voltak olyan érdeklıdık – biccentett Olivia. – Nem minket. Az Aillier-vel folytatott vitádat hallották. – A konyhaajtó felé intett. – Meg van repedve. Ha hozzávesszük a vakolat réseit és a törött ablakokat, az azt jelenti, hogy a hang könnyebben terjed, mint akkor fog, ha egyszer befejezzük a felújítást. Hallották, ahogy Aillier rád üvölt. Hallották a te válaszodat és azt is, ahogy a szakács reagált. Aztán tanúi lehettek, méghozzá hamarosan, hogy a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba. Te is láttad, hogy a konyhai személyzet habozás nélkül visszatért a munkájához. És a többi szolgát is rendesen lenyőgözted a viselkedéseddel. – Legyıztem a sárkányt – mosolygott Olivia.

– Zseniális vagy – ismerte el Lisle. Egy pillanatra elhallgatott. – Rá kellett volna jönnöm. Sajnálom, hogy kételkedtem benned. Tudnod kell, hogy még most sem örülök, hogy itt kell lennem, de te egy fokkal elviselhetıbbé tetted. – Köszönöm. Én is szórakoztatónak talállak téged. – Szórakoztatónak? – szaladt a homlokára a férfi szemöldöke. – Annak ellenére, ami az imént a konyhai átjáróban történt, nem történhet meg még egyszer. Tudod, hogy semmi erkölcsi érzékem sincs. Én pedig azt tudom, hogy beléd viszont rengeteg szorult… mindenféle elvek, etikai normák meg ilyesmik. – Olivia lenézıen legyintett. – Na igen, és ilyesmik. – A férfi tekintete őzött lett. Bőntudat mardosta. Legyen átkozott a lány mostohaapja, aki lelkiismerettel és szigorú erkölcsi elvekkel, kötelességtudattal és tisztességgel vértezte fel. – Lisle – hajolt közelebb Olivia –, ez teljesen természetes dolog. Fiatalok vagyunk, gyönyörőek. – És szerények is. – Te vagy az, aki szereti a tényeket. Akkor nézzünk szembe velük. Tény: az értelem kemény küzdelmet folytat az állati ösztönökkel. Tény: elég gyatrán gardíroznak minket. Végeredmény: a helyzetünk közelít a katasztrofálishoz. Mindent el fogok követni, nehogy ismét hibázzam, de… – Csodás – vágott a szavába Lisle. – Ezek szerint teljesen rám hárul, hogy védelmezzem az erényed. Mert eddig is remek munkát végeztem. – Figyelj rám, te fennkölt gondolkodású fajankó! – kapta el Olivia a férfi kabátjának a hajtókáját. – Nem követhetjük el még egyszer ezt a hibát. Tudod, hogy milyen közel jutottunk ahhoz, hogy valami jóvátehetetlent tegyünk? – Elengedte a kabáthajtókát, hogy felemelhesse a jobb kezét, és a hüvelyk-és mutatóujját pár milliméterre eltartva egymástól mutassa a

távolságot. – Ilyen közel… – Elhallgatott, hogy növelje a drámai hatást. – És azzal egyenesen a szüleid kezére játszottunk volna. Lisle hátrakapta a fejét, mintha a lány megütötte volna. Valakinek meg kellett tennie. Valakinek tennie kell valamit. Olivia erre nem számított. Azt hitte, képes lesz kezelni Lisle-t úgy, ahogy eddig a többi férfival tette. De nem sikerült neki, és látta, hogy egyre közelebb kerülnek a lejtıhöz. Ha Lisle ráhagyja, ı csak intene, és azt kiáltaná: Igen, gyorsabban, gyorsabban! A férfi hangja törte meg a feszült csendet. – Mit mondtál? Lisle most teljes figyelmével felé fordult. – Szeretnének itthon tartani, ezért kötötték a nyakadba ezt a kastélymalomkövet – magyarázta Olivia. – Abban reménykednek, hogy minél tovább vagy itthon, annál kevesebbet gondolsz Egyiptomra, és ahogy apránként elfeledkezel róla, egyszer csak kedved támad feleségül venni egy rendes, angol lányt és letelepedni. Lisle rámeredt. – De én nem… Hirtelen felismerés villant a szürke szempárban. – Igen – bólintott Olivia. – Még azt sem bánnák, ha én lennék az. Lisle-nak beletelt egy percébe, mire felfogta. Akkor azonban lelki szemei elıtt megjelent a szülei mosolygó arca, az asztal felett repkedı összeesküvı pillantások, az özvegy grófné mosolya és az elnézı arcok. Mint egy színdarabban. – Olivia, pontosan mit mondtál nekik? – kérdezte lágyan, tompán dübörgı szívvel. – Még hogy mondtam? Ne légy nevetséges! Sohasem lennék olyan óvatlan, hogy valóban ki is mondjam. Csupán sugalltam, hogy mit gondoljanak.

– Mármint azt, hogy… – Alig tudta elviselni, hogy kimondja. – Azt, hogy engem szemeltél ki férjedül? – Ez pontosan az a fajta szentimentális ostobaság, amit el is hisznek – vont vállat a lány. – És kiváló mentség arra, hogy elfogadják, hogy veled együtt utazom és itt lakom veled. – Hogy csapdába ejts – mondta Lisle. – A házasság csapdájába. – Igen – ragyogott rá Olivia. – Tudtam, hogy meg fogsz döbbenni. – Az nagyon enyhe kifejezés. – Végül is, mindketten tudjuk, hogy a szüleid sohasem kedveltek igazán. De ahogy mondtam neked, a ranggal és vagyonnal szinte bármit megvehetsz, márpedig nekem befolyásos rokonaim és elég sok pénzem is van. Lisle a homlokára szorította a tenyerét, és az asztalnak támaszkodott. A lány tényleg minden képzeletet felülmúlt. Ott áll és vidáman megmagyarázza az éktelen hazugságot, amelyet… burkoltan elejtett. – Eláll tıled a lélegzetem. Olivia is odasétált az asztalhoz, és Lisle mellé támaszkodott, olyan közömbösen, mintha az egy perccel azelıtti események meg sem történtek volna. Ráadásul minden hely közül épp a konyhai átjáróban! – Az egyetlen dolog, amit felajánlhattam, ez a kellemetlen vonzalom. – Kellemetlen? – Bármilyen bosszantó és nehézfejő fajankó vagy is, mégiscsak te vagy a legjobb barátom. Nem akarom tönkretenni az életedet, és tudom, hogy te sem az enyémet. Annyi jó példa van körülöttünk arra, hogy léteznek jó házasságok. Az anyám kétszer is megtalálta élete nagy szerelmét. Boldog lehetek, ha nekem legalább egyszer sikerül. És neked is ezt kívánom. De te

is tisztában vagy vele, hogy mi ketten ebben a tekintetben nem passzolunk egymáshoz. – Istenem, persze hogy nem! Olivia haragosan rámeredt. – Azért nem kellene ilyen lelkesen helyeselned. – De ez tény. Tudta, hogy így van. A lány a természet csodája volt, de a számum is a természet egyik csodája, ahogy a hurrikán, az árvíz és a földrengés is az. Lisle káoszban nıtt fel. Rathbourne hozott rendet az életébe. Szüksége volt a rendre. Az utolsó tíz évet azzal töltötte, hogy fegyelmezett, még ha helyenként izgalmakkal teli életet alakítson ki magának. Szerencsés ember, hogy hamar rájött, mit is akar, és türelmesen, elszántan dolgozott érte. Ha a lány mellette volt, odalett a rend és az irányítás kicsúszott a kezébıl. Ami még rosszabb volt, hogy saját maga fölött is elvesztette az uralmat. Elég csak megnézni, mit csinált. Ráadásul újra, meg újra, meg újra. – Nos, akkor ezzel rendben is vagyunk – jelentette ki Olivia. – Így igaz. – Lisle ellökte magát az asztaltól. – Most felmegyek a tetıre. – A tetıre? Beismerem, hogy a terveim kissé félresiklottak, de nem látom be, miért ne tudnánk dőlıre jutni. – İ is ellépett az asztaltól. – A dolgok kicsúsztak a kezünkbıl, de ez még nem jelenti azt, hogy vége a világnak. Semmi szükség rá, hogy olyan szélsıségekre ragadtasd magad, mint hogy leugorj a tetırıl. Lisle egy pillanatig csak csodálkozva nézett rá. – Nem fogok leugrani a tetırıl – mondta aztán türelmesen. – Azért megyek fel, hogy befejezzem a kastély feltérképezését. Az állandóan zuhogó esı miatt nem volt alkalmam megnézni a tetıt, felmérni az állapotát vagy felvázolni a tervrajzát. – Ó! – Olivia két lépést hátrált. – Akkor rendben van.

– Méghogy leugorjak a tetırıl – morogta Lisle félhangosan. – Most komolyan. – Feldúltnak látszol. – Azért, mert nem tudom, nevessek vagy sírjak-e, vagy inkább a falba verjem a fejem. Nyugalomra van szükségem – mondta. – Kétségbeesetten vágyom rá, hogy valami nagyonnagyon unalmassal foglalkozzam.

Aznap este, késıbb

Bár nem ez volt a legínyencebb vacsorája, Aillier-nek így is sikerült nagyon finom ételt az asztalra tennie. Ez az elsı rendes vacsorája, mióta elhagyta Londont, döbbent rá Lisle. Rendes, civilizált vacsora egy rendes asztalnál, beszélgetıtársakkal és viszonylag értelmes társalgással. Ez volt az elsı olyan vacsorája is, ahol ı ült az asztalfın az egyik családi otthonban. Mire a kastély hölgyei felálltak az asztaltól és összegyőltek a tőz körül, a nap izgalmas eseményei is leülepedtek valahogy. Persze nem teljesen. Még mindig kísértette, hogy Olivia társaságában elvesztette az önuralmát. Azt pedig még most sem értette, hogy a lány nagy ötlete hogyan fogja ıt tavaszra visszajuttatni Egyiptomba. Ennek ellenére nyugodtabb volt, hála a munkának, amelybe jó érzékkel belefogott. Általában a munka volt a gyógymódja, ha bármi összezavarta vagy felzaklatta. A mérés, becslés, jegyzetelés biztos talajt jelentett számára, még itt, ezen a primitív helyen, ilyen nyomorúságos idıjárási viszonyok közt is. Miközben az ismerıs feladatra koncentrált, a zavar és reménytelenség érzése enyhült.

És ez idı alatt, fedezte fel, az Olivia nevő förgeteg megváltoztatta a táj képét. A lány, aki maga volt a megtestesült zőrzavar, nyugalmat teremtett. A szolgálók visszataláltak a megszokott napi rutinjukhoz, és alig néhány óra alatt a ház kezdett lakóhelyre, nem pedig elhagyatott erıdítményre hasonlítani. Ahogy Lisle körülnézett, békét és rendet látott maga körül. Már el is felejtette, milyen az. A rendes étel nyugtatóan hatott, a bor pedig természetesen kellemesebbé tette a dolgokat. Még a hárpiák is szórakozottabbak és kevésbé bosszantóak. Jelenleg ittasak voltak, de ez normálisnak számított. Most éppen csendben ültek, mert Olivia Frederick Dalmay Gorewood-kastélyról szóló történeteibıl olvasott fel. A történetek közt természetesen ott voltak a szinte kötelezı kísértethistóriák is. Nem hiányzott a szokásos befalazott test, ez éppen egy árulóé volt, akit a tömlıében halálra kínoztak. İ az alagsorban kísértett. Megvolt a szokásos állapotos szobalány, akit meggyilkoltak. İ a konyhai átjáróban szokott megjelenni esküvık és születések után. Volt egy hölgy, aki a zenekari galérián szokott felbukkanni, amikor kedve tartotta, és egy lovag, aki csak bizonyos ünnepeken kísértett a második emeleti kápolnában. Olivia most ért a tetın lézengı szellemhez. – A hét embert, akiket a kegyetlen gyilkosság elkövetésével vádoltak, akasztásra, kibelezésre és felnégyelésre ítéltek – olvasta. – İk fennhangon hangoztatták az ártatlanságukat és próbát követeltek, hogy bebizonyíthassák azt. Mindenki meglepetésére, Lord Dalmay beleegyezett. Felvitette a gazembereket a déli torony tetejére, és felajánlotta, hogy azzal bizonyítsák az ártatlanságukat, hogy átugorják a déli és az északi torony közt levı árkot. Akinek ez sikerül, ártatlannak nyilvánítják. Dalmay hívei közül néhányan tiltakoztak. Szerintük ılordsága túlságosan is kegyes a gazemberekhez.

Senki sem képes véghezvinni azt az ugrást. Aki megpróbálja, lezuhan, és nyomban szörnyethal, ezek az emberek pedig lassú kínhalált érdemelnek azért, amit tettek. De Lord Dalmay birtokán az ı szava volt a törvény. Így aztán a férfiak egyesével kiálltak a torony csipkézett mellvédjére, és egymás után megkísérelték a szabadsághoz vezetı ugrást. És egymás után a halálba is zuhant hat ember. – Hat? – kérdezte Lisle. – Egy ember nem halt meg – olvasta tovább Olivia és Lord Dalmay tartotta magát az ígéretéhez. A férfit ártatlannak nyilvánították és szabadon engedték. Lisle nevetett. – A fickó túlélte a százhat lábas zuhanást? – Nem, sikerült átugrania az árkot. – Bámulatosan hosszú lába lehetett – vélte Lady Withcote. – Tudod, mit tartanak a hosszú lábú emberekrıl? – kérdezte Lady Cooper. – Az nem a lábszárra vonatkozik, Agatha, hanem a lábfejre – oktatta ki a barátnıjét Lady Withcote. – Azt mondják, akinek nagy a lábfeje, annak nagy a… – Fizikai képtelenség – szólt közbe Lisle. – Ahhoz, hogy átugorja, szárnyakat kellett volna növesztenie. – Mekkora távolság van a két torony közt? – érdeklıdött Olivia. – Biztos vagy benne, hogy egy mozgékony ember nem tudja átugrani? – Semmi sem hasonlítható egy mozgékony emberhez – révedt vissza a múltba Lady Cooper. – Emlékszel Lord Ardberryre? – Hogyan is felejthetném el? Lisle összenézett Oliviával. A lány, hozzá hasonlóan, visszafojtotta a nevetését.

– Még tanulmányt is írt róla – mondta Lady Withcote. – Abból az idıbıl, amikor Indiában volt. Valamiféle titkos könyvet, azt beszélik. – Én úgy tudtam, szent7 könyv. – Lehet, hogy mind a kettı. Akárhogy is, ılordsága ezért tanult meg szanszkritul. – Nem mintha ebben a témában olvasásra szorult volna bármilyen nyelven. Láttad a képgyőjteményét. – Minden egyes darabja felér ezer szóval is. – Legalább olyan szórakoztatóak, mint Eugenia rézmetszetei. Lisle olyan tisztán látta maga elıtt, mintha ott lenne elıtte a papír: Rézm. Egyike Olivia bosszantó, áthúzott szavainak. – Miféle rézmetszetek? – érdeklıdött. – Sohasem látta ıket? – csodálkozott Lady Cooper. – Azt hittem, a Carsington fiúk mind felfedezték maguknak a maguk idejében. Rendkívül tanulságosak. – A szó szoros értelmében én nem vagyok Cars… – Most komolyan, Agatha, mintha Lord Lisle-nak oktatásra lenne szüksége e téren – nézett szemrehányóan barátnıjére Lady Withcote. – A fiatalember majdnem huszonnégy éves, és olyan helyen él, ahol a lányok meztelenül táncolnak az utcán, a férfiak pedig háremeket tartanak. Amennyire tudjuk, akár neki is lehet ott háreme, és mind a négyszáz pozitúrát kipróbálhatta már. – Millicent, te is nagyon jól tudod, hogy nincs négyszáz belıle. Még Lord Ardberry is beismerte, hogy a kétszázhatvanhármas és a háromszáznyolcvannégyes pozitúra fizikailag kivitelezhetetlen a gerinces lények számára. Lisle Oliviára nézett. – Miféle rézmetszetek? 7

Secret = titkos, sacred = szent; a két szó kiejtése nagyon hasonló (A fordító megjegyzése)

– A dédnagymama metszetei – felelte a lány unott hangon. Letette a könyvet és felállt. – Felmegyek a tetıre – közölte. – Friss levegıre van szükségem. És látni akarom, milyen széles az az árok. Fogta a vállkendıjét, és kivonult a szobából.

Ez igazságtalanság! Olivia tanulmányozta Hargate dédnagymama rézmetszeteit. Valóban rendkívül tanulságosak voltak. Olivia érdeklıdve várta, hogy a gyakorlatban is kipróbálhassa a látottakat. De csókolózott már néhány férfival, sıt bizonyos apróságokat meg is engedett nekik, de csalódott volt. Egy kis bizsergést érzett ugyan, de azt is csak azért, mert tudta, tilosban jár. Aztán Lisle visszajött, felnıtt, érett férfiként, aki valószínőleg keleti szakértıktıl tanulta a csókolózás tudományát. Olyan fajta, hogy biztosan tapasztalt szakemberhez ment. Fis gyakorolt. Szorgalmasan. Most már ı is megértette, hogy a hölgyek miért beszélnek ennyit róla, és a dédnagymama miért szerette annyira egyetlen férjét, s miért lett vígözvegy. Nem csupán bizsergés. Szenvedély. Nem kell hozzá szerelmesnek lenni, mondta Hargate dédnagymama, de a szerelem megízesíti a dolgot. Ez mind nagyon szép, de a szenvedélynek megvan az a komisz szokása, hogy nyugtalanná teszi, ok nélkül felbosszantja az embert. Mivel Olivia olyan szerencsétlen volt, hogy Lisle-lal tapasztalta meg elıször ezt az érzést, most meg kellett birkóznia a be nem teljesíthetı szenvedéllyel, és ez rendkívül kellemetlen volt. Ahogy egyre feljebb mászott, azon tőnıdött, hová lett az a sok hideg levegı. Süvített a szél a toronyban, de legfeljebb

annyira hősítette felkorbácsolt érzelmeit, mint a forró sivatagi szellı. Csak ment körbe-körbe, egyre feljebb és feljebb; elhagyta a második, majd a harmadik szintet, ahol valaha az ırség lakott, most pedig a szolgák szállása volt. Továbbmászott felfelé, még egy utolsó lépcsısor, aztán átlépett egy kis ajtón és végre kijutott a tetıre. Elsétált a falig, rátette a kezét a mellvédre, behunyta a szemét és mélyet lélegzett. A levegı hővös volt, csodálatosan hővös, és körülötte csend honolt. Távol volt minden beszélgetéstıl. Vett még egy nagy lélegzetet, kiengedte, aztán kinyitotta a szemét. Csillagok, csillagok és csillagok. Csillagok mindenfelé, körülötte, fölötte, ameddig a szem ellát. Még sohasem látott ennyi csillagot. És magasan fölötte ott ragyogott a majdnem teljesen kitelt hold. Olyan gyönyörő volt ez a csodás hely! – Miféle rézmetszetek? – hallott egy mély hangot maga mögül. Nem fordult meg. – Ó, hiszen tudod – felelte közönyösen. – Azok a pikáns képek, amelyeket a pult alól árulnak a metszetboltokban. Meg azok, amelyeket a dédnagymama győjtött össze az utazásai során. Aretinótól kezdve egészen a Fanny Hill legfrissebb rajzaiig. İ meg a hárpiák még mindig szoktak vihorászni felettük. – Gondoltam, hogy valami ilyesmi lehet – mondta Lisle. Cipıje alig ütött zajt a kıpadlón, de Olivia érezte, hogy közeledik. A férfi alig egy lépésre megállt mellette, és kezét a falra tette. – De sohasem mondtad el. Egyszer felvetetted a témát az egyik leveledben, de aztán áthúztad a szót a szokásos bosszantó módon.

– El sem hiszem, hogy emlékszel rá. Olivia lopva Lisle-ra pillantott, de nyomban rájött, hogy ez hiba volt. A Hold és a csillagok fénye ezüstcsíkokat festett a hajába, és arcélét csiszolt márványhoz tette hasonlóvá. – Persze hogy emlékszem. Akkoriban ezt különösen bosszantónak találtam. Mennyi lehettem? Tizennégy vagy tizenöt? Természetesen majd' meghaltam a kíváncsiságtól, hogy láthassam ıket, és borzasztó dühös voltam, hogy az orrom alá dörgölöd: ha, ha, Lisle – mondta éneklı hangon –, nekem vannak disznó képeim. Neked nincsenek. – Neked nem volt szükséged disznó képekre. Ott voltak a táncosnık. Lisle most teljesen felé fordult, és a mellvédre könyökölt. Hosszú ideig némán tanulmányozta Oliviát. A lány hagyta. Kártyás volt, méghozzá remek kártyás. Senki sem tudott olvasni a vonásaiban. – Úgy látom, a táncosnık komolyan aggasztanak – jegyezte meg Lisle. – Még szép, hogy aggasztanak – fortyant fel Olivia. – Nézz csak rám! Széles gesztussal végigmutatott a hatalmas szoknyákon és puffos ruhaujjon. – Nézlek. – Én, ebben a sok mindenben. Befőzve, alsószoknyák tömkelegében és minden oldalról beszegve. – Úgy tőnik, ez most a divat. – Azok a lányok az utcákon táncolnak. Lisle félrehajtott fejjel, látható értetlenséggel nézett rá. – Bármit megadnék, hogy az utcán táncolhassak! De sohasem fogom megtenni. Ha szerencsés leszek, beleszeretek valakibe, és hozzámegyek szegény fickóhoz, mert nem hozhatok szégyent a családomra. Valakinek a felesége leszek, a gyerekeinek az anyja, és senki más, mint ahogy nem csinálhatok semmi mást sem. Hacsak nem elhalálozik a szegény fickó, és itt hagy engem gazdag özvegyként, és akkor

folytathatnám úgy, ahogy a dédnagymama tette… de nem, azt sem tehetném, mert manapság a nık már nem viselkedhetnek úgy, mint akkoriban, és ha mégis megteszik, roppant diszkrétnek kell lenniük, márpedig reménytelen eset vagyok, ha diszkrét viselkedésre kerül a sor. Lisle nem válaszolt. Nem érti. Ugyan melyik férfi értené vagy érthetné meg? Hiszen még Lisle is elıször a nıt látja benne, és csak másodszor… vagy inkább negyvenkettedszer Oliviát. Vagy lehet, hogy nem is tesz különbséget. – Mit akarsz? – kérdezte Lisle halkan. – Mit akarsz igazából? Tudod egyáltalán? Téged, te tökkelütött! De ez jellemzı volt rá, hogy a sziklát akarja átugrani, mikor ott van elıtte a tökéletesen jó és biztonságos mezı, hogy játsszon. De még ı sem volt annyira meggondolatlan, hogy tovább bonyolítson egy amúgy is nehéz helyzetet, és megmondja a férfinak, hogy… mit is? Hogy belebolondult? Olivia kinézett az alattuk elterülı vidékre. Ez volt a környék legmagasabb pontja. Ki tudta venni a környezı völgyekben megbúvó kis falvak házainak körvonalait, az ablakokban pislákoló fényeket. Nem messze tılük, egy magaslaton egy másik kastély állt. Csillag- és holdfényben fürdött a táj. Hővös szél simogatta a bırét, megemelte az arca körül divatos loknikba csavart fürtöket. Csodálatosnak érezte a hős szellı érintését. – Kezdetnek valami ilyesmit szeretnék – intett körbe az ezüstös tájon. – Varázslatos. Romantikus. Az érzést, amikor elıször megláttam ezt a kastélyt, amikor elıször a nagyterembe léptem. Mit gondolsz, mit akarok? Ismersz. A mamát leszámítva ki ismerne jobban nálad? Tudod, hogy azt szeretném, hogy levegyenek a lábamról.

Lisle végignézett a holdfényben fürdı vidéken, aztán felpillantott a Holdra és a szikrázó csillagfelhıkre. – Te bohó lány. Olivia elfordult a mellvédtıl, és kezét az égnek emelve felkacagott. Lisle sohasem változik. A romantika nem tények halmaza. Ezzel az erıvel a Holdnak és a csillagoknak is beszélhetett volna. İk jobban megértenék, mint ahogy a férfi valaha is fogja. Lisle-nak idegenül hangzik mindaz, amit mondott. Mintha egy holdbéli lény beszélne hozzá. Lisle ellökte magát a mellvédtıl. – Gyere, hideg van itt – nyújtotta Olivia felé a kezét. Gyakorlatias, mint mindig. De ı már csak ilyen, és a barátja. Nem tehet róla, hogy mit mővelt vele. Olivia tudta, hogy véletlenül sem akarta. Akárhogy is, önzı és hitvány dolog tıle, hogy idefenn tartja. Lisle nincs hozzászokva ehhez az éghajlathoz. Mivel nyilván csontig átfagyott már, érthetı, hogy azt hiszi, Olivia is fázik. Csak vissza akarja vinni az épületbe, ahol nincs szél. Óvni akarja. Olivia megfogta a férfi kezét. Lisle megrántotta, mire a lány elvesztette az egyensúlyát. A férfi a karjába vonta. A következı, amit Olivia érzékelt, hogy hátrahajol, és egy izmos kar a derekát öleli át, egy másik pedig a vállát. Ösztönösen ı is felemelte a karját, hogy átölelje a férfi nyakát. Felnézett rá, és látta, hogy mosolyog, ahogy a szemébe néz. A férfié tiszta ezüstként ragyogott a holdfényben. – Levegyenek a lábadról? – hallotta ismét a mély hangot. – Úgy érted, valahogy így?

Tizenkettedik fejezet

A holdfény tette, a csillagok ragyogása, Lisle szemének ezüstös csillogása és a hangja. A férfi a karjába kapta, és minden gondolat kiröppent a fejébıl. – Igen – felelte. Pontosan így. – Mit akarsz még? – Gondolkozz! – Feltételezem, szenvedélyes csókokat. – Igen. – Veszélyes dolog. – Ó, igen. – Vakmerı leány – korholta Lisle. – Micsoda oktalanság! Lehajtotta a fejét és megcsókolta. Talán az egész csak színjáték. De nem az, nem lehet. A férfi hangjában nem bujkált nevetés, a szemében sem, és ajkának érintésében sem volt semmi könnyedség. Akkor nem játszik, mert Lisle nem szokott. Nem szokott színlelni. Oliviának nem okozott gondot hamiskodni. Lisle sohasem tenne ilyet. Az ajka sem szimulált. Határozottan tapadt a szájára, unszolva, hogy megnyíljon elıtte, és Olivia habozás nélkül meg is nyílt. A forró és sürgetı csók ott folytatódott, ahol abbahagyták. Az érzések megmaradtak. A világ összes beszéde és logikája sem tudta számőzni ıket. Csak forrtak, fıttek a saját levükben óráról órára, arra várva, hogy ismét szabadjára engedjék ıket.

Befejezetlen üzlet. Befejezetlenül kellett volna hagyniuk, de az – bármi is vonzotta ıket egymáshoz – nem volt hajlandó csendben leülepedni. Ráadásul az volt az igazság, hogy Olivia nem is akarta, hogy eltőnjön. Nem akarta, hogy vége legyen. Érezte a férfi által megivott bor ízét, és ez csak fokozta a férfi ízét, és ez volt az az íz, amelyre Olivia vágyott, amelyre szüksége volt. Egy életen át várt rá. Igen, levették a lábáról. Olyan volt, mintha beitta volna a Holdat, a csillagokat és az éjszaka varázsát. Olyan volt, mintha felrepülne a Holdba és a csillagokba. Ne engedj el! Soha többé ne engedj el! Karját szorosabbra fonta a férfi nyaka körül, Lisle pedig közelebb húzta magához és háttal a mellvédnek tántorodott. Ezúttal gyorsabban és biztosabban mozgott a keze, mint korábban. Félrehúzta Olivia vállkendıjét, és megszakította a csókot, hogy szája lejjebb vándorolhasson az állán. Ahol ajka a lány bıréhez ért, forróság támadt a nyomában, le a nyakán, egészen addig, míg a fedetlen kebelhez nem ért. Olivián remegı izgalom futott végig, és nem tudott elfojtani egy nyögésbe fúló kiáltást. Olyan dolog volt ez, amelyet nem tudott irányítani, amelyen nem tudott uralkodni. Felkapta és magával ragadta az élmény szédítı forgataga, ahogy a férfi szája a mellén barangolt. Aztán a keze is odatalált, tenyerébe véve a keblét. Olivia fel akart kiáltani, de Lisle szája ismét az ajkára tapadt. A szenvedélyes csók elhallgattatta, és ı megadta magát – teljesen és boldogan –, s az érzelmek tengerébe merülve örömmel várta, hogy belefulladjon. Keze mohón barangolta be a férfi karját, vállát, hátát. Meleg és erıs volt, és Olivia nem tudott betelni az érintésével; nem tudott elég közel jutni hozzá.

Lisle keze lejjebb mozdult, és az éjszaka csendjében a lány szoknyáinak suhogása mennydörgésnek hatott. De csak a szíve dübörgött hevesen, boldogsággal, félelemmel és izgatottsággal telve, s oly erısen, hogy az már fájt. Ez alkalommal Lisle gyorsabban, türelmetlenebbül húzta fel a szoknyákat, mint korábban. Keze szinte égetett, ahogy felfelé siklott Olivia combján, és fürgén megtalálta a bugyogó nyílását. Az intim érintés sokként érte Oliviát, de egész életében arra várt, hogy ilyen sokk érje. A férfi kezének melege, amint ott megfogja, bensıségesen és birtoklón, és az érzés… egyszerre bőnös, élvezetes és ırjítı. Hozzádörgölızött a férfi kezéhez, mert így kellett tennie. Valami odabent, a hasa legmélyén erre kényszerítette. Ne hagyd abba! Ne hagyd abba! Ne hagyd abba! Nem tudott megszólalni, de el tudta játszani a szavakat. Nyelve összegabalyodott a férfiéval, teste a kezéhez nyomult. Aztán Lisle ujja beléhatolt, s ı azt hitte, darabjaira hullik. Ha Lisle nem csókolja éppen, Olivia felsikoltott volna. Lisle ott simogatta, azon a helyen, amelynek titkait csak ı ismerte, de úgy tőnt, a férfi ismeri mindegyikét, és még többet is. Olivia belsejében minden vibrált. Az érzések együvé győltek, mint egy madárraj, kiterjesztették szárnyukat és felröppentek a mennyekbe, ahogy a madarak is tették ma pont ebbıl a toronyból, és Olivia teste megremegett, mintha a lelke felszárnyalt volna… fel, fel a csillagokba. Akkor tudta, hogy minek kell történnie. Testének minden sejtje, minden porcikája tudta. Keze bejárta a férfi testét, felfedezte az izmos kart, elidızött a hátán, aztán lesiklott a fenekéhez, majd a nadrág elejét kutatta, a gombokkal babrált. Lisle egy kicsit hátrahúzódott, hogy helyet adjon neki, miközben egyre sürgetıbben folytatta a simogatást, s Olivia kis híján hanyatt zuhant a gyönyörtıl. De

keze ösztönösen mozgott tovább, és egyik gombot a másik után bujtatta ki a lyukból. Amikor meghallotta a hangot, elıször azt hitte, tıle ered. Aztán rájött, hogy nem, és nem is a varjak rikoltoznak. Valaki visított.

Vérfagyasztó, velıtrázó sikoly. Lisle felkapta a fejét, és a világ megpördült körülötte. Egy fekete és ezüst világ. Csillagok. Milliónyi csillag. A nı a karjában oly puha, oly meleg. Olivia arca szinte világított a Hold fényében, és gyöngyházfehér keble büszkén tolakszik elı ruhájának felsı részébıl. Az agyát elborító sőrő, vörös köd elszállt, mintha a jeges szél fújta volna ki. Keze a meleg, síkos… Nem! Az nem lehet, hogy megint! Lisle kihúzta a kezét a ruha alól, és a szoknyák visszahulltak a helyükre. Helyrerántotta az ingvállat, visszagyömöszölve a lány mellét a ruha alá. Mi van még? A vállkendı… Hová lett? Ott van. Felkapta és Olivia vállára terítette. Lisle gyorsan, ösztönösen mozgott. Nincs idı gondolkodni elıször. Hozzá volt már szokva. De mi…? Újabb sikoly. Hol? Lenézett a mellvédrıl. Az udvaron apró alakok rohangáltak. Gondolkodj! Nem hevernek testek a földön. Jó. Ez jó. A csigalépcsıhöz vezetı ajtó felé indult. – Lisle, a nadrágod. Lenézett.

– A fenébe! Legyek ezerszer is átkozott! – Gyorsan begombolkozott. – Ostoba, ostoba, ostoba fajankó! – Ne is törıdj vele – mondta Olivia. – Nem számít. A lány a ruháját igazgatta. Miatta. İ tette ezt vele. Mi a fene ütött belé? – Elıbb ezt kell elintéznem – kezdte –, de… – Menj csak – mondta Olivia. – Jövök én is utánad.

Lisle-nak beletelt egy kis idejébe, mire sikerült áthatolnia a hisztéria keltette zőrzavaron, és értelmet találnia a történtekben. Volt, aki orgyilkosokról makogott, mások betolakodót kiáltottak, megint mások szellemeket emlegettek, és voltak olyanok is, akik csak összezavarodtak. Végül neki és Oliviának sikerült mindenkit visszaterelniük a kastélyba. Sokkal nehezebb dolguk lett volna, ha a szolgáknak lett volna hová menniük. Néhányan ugyan bevetették magukat az istállóba, de Lisle gyanította, hogy nem maradnak ott sokáig. Ott túl hideg volt, és a terület is túlságosan szem elıtt volt. Ha egy csepp eszük van, visszajönnek ide, a többiekhez. Igaza lett. Mire ı és Olivia biztonságba helyezték a hölgyeket a kandalló elıtt, és a kezükbe nyomtak egy-egy nagy pohár whiskyt, az összes szolga összegyőlt a nagyteremben. Ha mindannyian együtt vannak, kisebb a kockázat. Lisle észrevette, hogy a szolgák most nem a zenekari galéria alatt győltek össze, mint korábban. Helyette a terem túlsó végében álló kandalló közelébe húzódtak. Ahogy arra számítani is lehetett, a legtöbbjüknek fogalma sem volt róla, mi történt. Amikor meghallották a sikolyokat, pánikba estek és rohantak. Nagy türelem és persze Olivia segítsége kellett, hogy kikérdezze ıket, de végül Lisle-nak sikerült kiderítenie, hogy Lady Cooper kezdte a sikoltozást.

Most éppen Lady Withcote-tal vitatkozott arról, mit látott. – Kísértet volt – erısködött Lady Cooper. – Teljesen tisztán láttam. Ott fenn – intett poharával a terem túlsó vége felé. – A zenekari galérián. Minden fej abba az irányba fordult, de ott semmi látnivaló nem akadt. A galéria sötét volt. – Milyen volt? – faggatta Lisle. – Amilyenek egy kísértetnek lennie kell. Fehér és árnyszerő. Áttetszı, mint a köd. Átsuhant a galérián. Néhány szolgáló összeborzadt. – Micsoda képtelenség! – csattant fel Lady Withcote. – Tudom, mi történt. Elaludtál, ahogy szoktál, és álmodtad az egészet. – Tudom, mikor alszom, és mikor vagyok ébren. Egyáltalán nem álmodtam! – Mennyi ideig volt ott? – kérdezte Lisle. – Semmi sem volt ott – morgolódott Lady Withcote. – Igenis, ott volt – nézett szúrósan a barátnıjére Lady Cooper. – A szolgák közül is látták néhányan. Nem vagyok benne biztos, meddig volt ott. Lehet, hogy egy kicsit ólálkodott és minket figyelt. Erre még többen megborzongtak. – Amikor felnéztem – folytatta Lady Cooper –, egyszer csak ott volt, és én felsikoltottam. Mi mást tehettem volna? Más vajon mit tett volna? Az ember hall ilyen dolgokat, de még sohasem láttam hús-vér kísértetet a saját szememmel. – Igazán, Agatha, aligha lehetett hús-vér. Nevetséges, amit mondasz. – Te is sikoltoztál, Millicent. – Mert halálra rémítettél. Azt hittem, a vérszomjas skótok törtek be, hogy lemészároljanak minket. Aztán észvesztve kirohantál a terembıl, és a fél szolgahad pánikba esve követett.

Fogalmam sem volt, mit higgyek. Tán tüzet fogott az alsószoknyád? Lisle Oliviára nézett. Jobban mondva, arra nézett, ahol legutóbb látta. De a lány már nem volt ott. Vadul körülnézett a teremben. A sarkok a rengeteg gyertya ellenére sötétek maradtak. Lisle csak ekkor döbbent rá, hogy egy idegen milyen könnyen besurranhat anélkül, hogy bárki is észrevenné ebben a zőrzavarban. Milyen könnyő elkapni valakit… De nem, mi nem jut eszébe? Bárkinek, aki Oliviát próbálná elkapni, nagy meglepetésben lenne része. Alig gondolta ezt végig, amikor a feje fölött, a terem északi végében fénysugár jelent meg a sötétben. Lisle felnézett. Olivia a galérián állt, kezében egy többágú gyertyatartóval. Minden tekintet arra fordult. Csak Oliviára kell bízni a dolgot, és gondoskodik a drámai belépırıl. – Bármi volt vagy nem volt itt, már elment – közölte a lány. Beljebb lépett a galérián, a magas, boltíves ablakfülke elé. A gyertyatartót letette egy asztalra. Haja a gyertya fényében vörös aranyként ragyogott. Királynıi tartással állt: fejét felszegve, vállát kihúzva és semmitıl sem félve. Könnyő volt elképzelni, hogy az ısidıkben az akkori úrnı ugyanebben a méltóságteljes pózban utasította az alattvalóit, hogy bármi áron védjék meg a várat. – Itt nincs semmi – mondta újra. – Semmi kísérteties ködpára. Semmi sáros lábnyom. Semmi az égvilágon. – De én láttam, kedvesem – törte meg Lady Cooper hangja a varázslatot. – Tisztán és világosan. – Nem kétlem, hogy látott valamit – felelte Olivia. – Talán egy madár repült be a törött ablakon. Valami tréfacsináló is bejuthatott.

Elhallgatott, hagyta, hogy ki-ki a maga módján feldolgozza az információt, aztán a szobalányához fordult. – Bailey, hozz nekem egy seprőt és egy darab muszlint. Míg a lány ment, hogy teljesítse a kérését, Lisle észrevette, hogy a hangulat jelentısen megváltozott, és az ostoba rettegés elült. A dermedt csend lassan feloldódott, és halk mormolásnak adta át a helyét. Néhány perc múlva Bailey jelent meg a galérián, hozva a seprőt és az ruhadarabot. Olivia odaadta neki a gyertyatartót és elküldte. A galériára ismét sötétség borult. Nem sokkal ezután Lisle halk ruhasuhogást hallott, aztán egy fehér valami tornyosult fel a galéria korlátjánál. Hallotta, ahogy mindenki egy emberként hördül fel. – Nem kell más, csak valami vékony anyag egy hosszú rúd végén – hallatszott Olivia hangja a sötétbıl. – Magasságos egek! – kiáltott fel Lady Cooper. A szolgák mormolása felerısödött, néhányan halkan felnevettek. Egy idı után megszólalt Lady Withcote, hangján tisztán érzıdött, milyen elégedett. – Nos, ez is csak azt mutatja, milyen könnyen lóvá lehet tenni az embert. – De hát ki tenne ilyesmit? – sopánkodott Lady Cooper. – Valaki olyan, aki kedveli a rossz tréfákat. A világ sohasem volt híján efféle alakoknak. Olivia ismét megjelent köztük, ugyanolyan hirtelen, amilyen hirtelen eltőnt. Elırejött, és megállt a kandalló elıtt. A lángok fénye tökéletesen megvilágította. Bár Lisle tisztában volt vele, hogy ez csak egy újabb drámai jelenet, így is elakadt a lélegzete. A lány szinte természetfölötti jelenségnek tőnt, ahogy ott állt a hatalmas kandalló elıtt, a lángok fénye táncot járt a fényes, vörös fürtökön, a tejfehér bırön, ruhája súlyos selymén.

Láthatóan megmaradt a kastély úrnıje szerepében. Egyenes gerinccel állt, kezét lazán összekulcsolta a derekánál. – Csak egy ostoba tréfa volt – mondta a társaságnak. – Több mint valószínő, hogy néhány helyi suhanc akart egy jót nevetni a londoniak rovására. Biztosan azt hitték, remek móka lesz nézni, ahogy mindenki összevissza szaladgál, sikoltozva rémületében. – Ki hibáztathatná ıket? – kacagott Lady Withcote. – Valid be, Agatha, hogy komikus látvány volt. Azt juttatta eszembe, amikor Lord Thorogood megtréfálta a feleségét. Emlékszel? – Hogyan is felejthetném el! Azt beszélték, hogy a szeretıje úgy megrémült, hogy még az eset után sem tudta munkára bírni a fütykösét. Miközben ık folytatták szemérmetlen emlékeik taglalását, Olivia elküldte a szolgákat a dolgukra. Félrehívta Nicholst és Bailey-t, és utasította ıket, hogy vizsgálják át az összes szobát és átjárót. Ez majd megnyugtatja azokat, akik félnek, hogy a betolakodók még mindig bent vannak. Mire eljön a lefekvés ideje, mondta, azt akarja, hogy rend és nyugalom legyen. – Kábítsátok el ıket, ha kell – szólt az utolsó parancsa. Nichols és Bailey ment, hogy teljesítse a feladatot. Nem sokkal ezután a két idıs hölgy is eltámolygott lefeküdni. Olivia és Lisle magukra maradtak a nagyteremben. Olivia a kandallóba bámult. A tőz fénye arannyal vonta be a haját, halvány rózsaszínre festette az arcát, és a látványtól Lisle szíve megsajdult. Mit tegyek? – gondolta. Mit csináljak vele? – Nagyon gyorsan kapcsoltál – dicsérte a lányt. – Pillanatok alatt észre térítettél mindenkit.

– Nem akartam gondolkodni – vont vállat Olivia. – Elég gyakran csináltam kísérteteket, sıt szeánszokat is rendeztem. Könnyő volt. – Nem kellett volna, hogy meglepjen az elıadásod, de mégis megdöbbentem. – De azért csak nem képzelted, hogy hiszek a kísértetekben. – Romantikus vagy. – Igen, de nem becsapható. Nem becsapható, sem naiv vagy ártatlan. Olivia sohasem volt egyik sem. Sem gátlásos vagy kényeskedı. Semmi olyasmi, mint a többi Lisle által ismert nı. Egyszerre árasztotta el az érzékeit és a gondolatait: a lány heves szenvedélye, bırének puhasága, az íze és illata, testének domborulatai… és olyan forróság fogta el, hogy megszédült belé. – megállíthatatlan, Olivia egy természeti erı ellenállhatatlan. Mi az ördögöt csináljon? A lányra nem számíthat, és saját magában nem bízhat. Elég csak arra gondolni, mit tett mindössze néhány órával azután, hogy megegyeztek, az soha többé nem történhet meg. Nem akarom tönkretenni az életed, és tudom, hogy te sem az enyémet. – Ha már a romantikáról beszélünk… – kezdte Lisle. – Ha bocsánatot akarsz kérni azért, ami a tetın történt, megfojtalak – jelentette ki Olivia. – Ha nem szakítottak volna félbe minket… – Igen, tudom. – A lány összevonta a szemöldökét. – Végig kell gondolnom. Biztos vagyok benne, hogy van rá valami megoldás. De egyelıre nem találom. Hosszú volt ez a nap. Egy egész emberöltı, gondolta Lisle. Az ı életébıl… amely lassan megváltozik… visszavonhatatlanul, megállíthatatlanul. Attól a pillanattól

változóban van, hogy ajka a lány ajkához ért, nem, korábban történt. Akkor, amikor meglátta a bálteremben. – Eseménydús, az biztos – helyeselt. – De a dolgok lényege… – Olivia homloka ráncba szaladt. – Szerintem égetı szükségünk van egy fıkomornyikra. Nyilvánvaló, hogy Edwards, bárhol is van most, nem fog visszajönni. Ugyancsak égetı szükségünk van skót szolgákra. A londoniak nem illenek ide. Nem szeretnek itt lenni, nem értik az itteni dolgokat, és nem tudnak beilleszkedni. Az is nyilvánvaló, hogy valaki alá akarja ásni az itteni munkánkat. Meg kell tudnunk, hogy ki az és miért teszi. Az istállóba is személyzet kell, olyanok, akikre számíthatunk, akik kötıdnek ehhez a helyhez. Bár hosszú nap állt Lisle mögött, túlságosan nyugtalan volt, és annyira haragudott magára, hogy nem érzett fáradtságot. Neki kellene az erısnek lennie. Mégis, amikor ott találta a tetın a lányt, és meglátta a szemében a csillagokat, pontosan azt tette, amirıl megfogadta, hogy nem fogja megtenni. Ennek ellenére nem tudta figyelmen kívül hagyni a lány szavait. Tények. Olivia olyan logikusan foglalta össze a helyzetet, ahogy ı maga is tette volna, ha érzései nem kinyúltak volna össze mindent. – Igazad van – mondta. – Tényleg? – kerekedett el a lány szeme. – Van egy gondunk, de nem az az egyetlen. Azért jöttünk ide, hogy felújítsuk a kastélyt, hogy megoldjuk a problémáját. Erre kell összpontosítanunk. Ha ezt tesszük… Olivia szája felfelé kunkorodott. – Nem lesz idınk csintalankodni. – Tétlen kéznek ördög a munkaadója – bölcselkedett Lisle. – Sosem éreztem, hogy szükségem lenne a segítségére – jegyezte meg Olivia. Kurtán felkacagott, és odébb vonult. –

Nos, akkor máris van valamiféle tervünk. Holnap majd részletesen megvitatjuk. Azzal jó éjszakát kívánt és eltőnt a nyugati szárnyban.

Olivia megırizte szórakozott arckifejezését, amíg ki nem jutott az ajtón, és biztonságban nem érezhette magát a lépcsın felfelé menet. Akkor megállt, és a tenyerébe temette az arcát. Mit fognak csinálni? A vágy szörnyő dolog, nem olyan, amilyennek eredetileg képzelte. Elviselhetetlen! Elviselhetetlen volt ott állni, a férfit látni, és vágyni arra, hogy megérinthesse, s hogy a férfi megérintse ıt. Ami a tetın történt, az csodálatos érzés. Olivia tudta, mi volt az. Végül is elolvasta a dédnagymama csodálatos, erotikus irodalom győjteményét, és megtanulta, hogyan szerezzen örömet magának. De az csak halvány utánzata volt az igazi gyönyörnek. Gondolj valami másra! – parancsolt magára. Így aztán inkább fıkomornyikokra gondolt, és azon töprengett, hogyan veszíti el és hogyan pótolhatja ıket az ember. Kísértetekre gondolt, akik nem is kísértetek. Listát készített a háztartásban felmerülı gondokról, miközben lassan a szobájába ballagott a csigalépcsın. Úgy feküdt le, hogy biztos nem fog tudni elaludni, de a nap eseményei annyira kimerítették, hogy alig tette a fejét a párnára, már álomba is merült. Aztán már csak arra eszmélt, hogy szürke reggeli fény szőrıdik be az ablakon, és Bailey ott áll az ágya mellett egy tálcával a kezében. Olivia orrát csokoládéillat ütötte meg.

A Gorewood-kastély nagyterme Október 18., kedd reggel

A hárpiák még nem keltek fel, és délig valószínőleg nem is fognak. Lisle feltételezte, hogy általában akkor szoktak, hacsak a természet szava ki nem kergeti ıket az ágyból. Bár belül közel sem volt nyugodt, élvezte a csendes reggelit. Nem is tudatosult benne, hogy egészen mostanáig milyen nyugtalanok voltak a reggelek. Hallotta a szolgálók könnyed lépteit, ahogy a munkájukat végzik… a fal résein és a törött ablakon befúvó szél fütyülését… a tőz ropogását a kandallóban. A környezet távol állt az ideálistól, és ı is több száz mérföldnyire volt attól a helytıl, ahol lenni szeretett volna, ráadásul a rá váró munka sem töltötte el izgalommal. De béke volt körülötte… és rend… és pillanatnyi csend, amely alatt eltőnıdhetett annak iróniáján, hogy ezt a békét és nyugalmat éppen Oliviának köszönheti. A lány akkor jött be, amikor a Nichols készítette kávé utolsó cseppjeit kortyolgatta. Lisle felállt. Olivia megállt mellette, és belekukucskált az asztalon lévı apró csészébe. – Az ott törökkávé? – érdeklıdött. Lisle bólintott. Fülében ott zizegett a lány ruhájának hangja. Orrában ott érezte a halvány virágillatot. Vagy inkább egy csipetnyit főszeres volt, s nem virág? Nagyon halvány. Nem olyan, amit üvegcsékben árulnak. Valószínőleg szárított főszernövények és virágok, amelyek közt a ruháit tárolják. – Szeretem, bár meg bírok lenni nélküle. Iszom, amit lehet. De Nicholsnak nagyon szigorú elképzelései vannak arról, hogyan kell ellátnia gazdáját. Elképzelhetetlen számára, hogy

beérje azzal, ami éppen adódik. Bármerre járunk is, mindig van nála törökkávé. Bárhol vagyunk, minden reggel fız nekem egy adaggal. Kérsz belıle? – Kérek, de még mennyire! – Az egyik székhez lépett és leült. – A dédnagymamánál gyakran ittam, de a szobalánya roppant féltékeny, és nem hajlandó elárulni Bailey-nek, hogyan kell készíteni. – Majd szólok Nicholsnak, hogy tanítsa meg – ígérte Lisle, és ismét helyet foglalt. – Nichols megveti a kicsinyes féltékenykedést. – És szívesen megtanít egy csinos szobalányt bármire, amit csak a lány akar, beleértve néhány olyan dolgot is, amelyrıl nem is tudta, hogy akarja. Bár Lisle nem csengetett, Nichols megjelent, ahogy mindig tette, ha szükség volt rá. – Uram? – Hozz egy csésze törökkávét Miss Carsingtonnak. – Igenis, uram. – És amikor Miss Bailey-nek lesz egy szabad perce, tanítsd meg, hogyan kell elkészíteni a törökkávét. – Igenis, uram. Bár Nichols hangja nem változott, Lisle észrevette, hogy a tekintete felcsillan. Nyilván Olivia is látta, mert amikor az inas eltőnt a konyhai átjáróban, megszólalt. – Ne is álmodjon arról, hogy elcsábítja a szobalányomat. – Épp elég gondom van a saját erkölcseimmel – mondta halkan Lisle. – Nem várhatod el tılem, hogy valaki más erkölcseiért is én feleljek. Azt pedig biztosan nem adhatom utasításba neki, hogy mirıl álmodozzon. Végül is Nichols férfi. – Csak figyelmeztetlek. Nem vállalom a felelısséget azért, amit Bailey esetleg tenni fog. Nincs túl jó véleménnyel a férfinemrıl.

– Nichols tud vigyázni magára. Ahogy tegnap is említettem, erısebb, mint amilyennek látszik. Egyszer felkapta egy homokvihar, és magával sodorta egy darabon, mielıtt valami beduin törzsnél ledobta volna. Nichols segített nekik eltakarítani a homokot, aztán kávét készített nekik. İk pedig kölcsönadtak neki egy tevét. Amikor visszatért hozzám, bocsánatot kért, amiért „olyan váratlanul tőnt el”. Olivia ránézett, kék szemében kacagás és hitetlenkedés keveredett. – Ezt most találtad ki – vádaskodott. – Ne légy nevetséges. Tudod, hogy nincs semmi képzelıerım. A főtött fantáziaképeknek és a még gátlástalanabb álmoknak semmi köze sincs a képzelıerıhöz, mondta magának. Egy férfinak ezek a dolgok maga a valóság. – Szeretném tudni, hogy azt ki találta ki – mondta Olivia. Lisle követte a lány tekintetét a galériára. – A szellemjárásra gondolsz? – Meg akarom nézni még egyszer napvilágnál is. Talán semmi sem volt ott, és Lady Cooper csak képzelıdött vagy tényleg álmodta. De ez nem tőnik valószínőnek. Valakik kísértetesdit játszottak itt az elmúlt néhány évben. Miért hagynák pont most abba, amikor közönségük akadt? – A kérdés az, hogy miért kezdtek bele egyáltalán – vélte Lisle. – Miért akarna bárkit is elijeszteni innen valaki? – Mert a magáénak akarja a helyet, vagy, mert van itt valami, ami kell neki. – Az nyilvánvaló, hogy senki sem akarja magáénak. Mains képtelen volt bérlıt találni, és annak sincs nyoma, hogy valaki csak úgy beköltözött volna. – Mains – kapott a szón Olivia. – Beszélni akartam róla veled.

Nichols jelent meg a kávéval. Teletöltötte Olivia csészéjét, újratöltötte Lisle-ét, aztán ismét eltőnt. Olivia utána fordult, és nézte, ahogy kimegy. – Igazi kincs ez az ember – mondta. – Feltőnt már neked^ valaha, hogy milyen kevés férfi tud tapintatosan visszahúzódni, ha kell? Általában minden lehetséges módon igyekeznek felhívni a figyelmet magukra. – Tekintete visszavándorolt Lisle-ra. – Te nem, ha már itt tartunk. Gondolom, ez a munkádból adódik, meg abból, hogy Egyiptomban éltél. – Az, hogy észrevétlenül tudj mozogni, rendkívül fontos képesség. – Szívesen megtanulnám, de ezekben a ruhákban képtelenség. Olivia ma barna ruhát viselt. Mivel nappali viseletnek szánták, egészen a nyakáig takarta. Ettıl eltekintve pontosan úgy festett, mint az elızı esti öltözete: hatalmas, puffos ujjak és óriási szoknyahegy, amelyet temérdek alsószoknya emelt meg… Lisle visszakényszerítette a gondolatait a valóságba. – Rengeteg helyet foglal el, és úgy susog meg zizeg. – Mainsrıl akartál beszélni – emlékeztette Lisle. – Igen. – Belélegezte a kávé illatát, és elismerıen felsóhajtott, mielıtt belekóstolt. – İ, tökéletes. Még jobb, mint a dédnagymamáé. – Mains – csikordult meg Lisle foga. – Kész csoda, mennyire céltudatos vagy. – Legalább az egyikünknek annak kell lennie. Te egyszerre tízfelé is elkalandozol. – Igen, most éppen az ételre gondoltam. – Majd én telerakom a tányérod – ugrott fel Lisle, és a tálalóhoz sietett, alig várva, hogy mozoghasson, hogy tegyen valamit. – Te csak beszélj!

– Jó, jó, rendben. Igazi rejtély volt, elismerem. Arra számítottam, ahogy kétségtelenül te is, hogy tökéletesen alkalmatlan. Vagy részeges. Vagy mind a kettı. Az emberek végül munkát akarnak. A faluról igazán nem mondható, hogy virágzik. Egy dolog, ha az ember nehezen talál bérlıt. Nem mindenki talál hívogatónak egy tizenötödik századbeli kastélyt, még akkor sem, ha remek állapotban van, és minden kényelmet kielégít. De hogy egy tiszttartó ne találjon munkásokat egy olyan birtokon, ahol évszázadok óta a kastély adta a fı megélhetési forrást… ez valóban nagyon különös volt. Lisle visszatért az asztalhoz, és a lány elé tette a tányért. – Látom, nincs haggis. – A szakácsunk francia. – Lazac sincs, de látom, valahogy csak sikerült tökéletes brióst sütnie abban az utálatos sütıben. – Csodálatraméltó, nem? – Lisle visszaült a helyére. – Ami Mainst illeti. Azt mondtad, hogy? Olivia felvette az evıeszközöket. – Te csak egyre tudsz gondolni. – Igen, és valósággal tőkön ülök. Abból, ahogy elıvezeted a témát, arra következtetek, hogy valami fontosat akarsz mondani. – Nem is egy dolgot – biccentett Olivia. – Elıször is, a tiszttartód egy kicsit iszik, egy kicsit hozzá nem értı és egy kicsit lusta is, de ezek egyike sem nagy baj, komolyan. Elég jól végzi a munkáját. De egészen az elmúlt évig, azaz a haláláig a kuzinod, Frederick Dalmay felügyelte. Azóta ez a felügyelet az apád kezébe került. Ekkor a lány elhallgatott és minden figyelmét a reggelinek szentelte. – Az apám pedig alaposan elpuskázta – mondta Lisle. – Így is lehet mondani – hagyta rá Olivia.

– Egymásnak ellentmondó parancsok, mert legalább tucatszor meggondolta magát. – Nagyon úgy tőnik. – Látom már, mi történt – morogta Lisle. – Nem kell hozzá különösebb képzelıerı. A helyiek pontosan úgy éreznek, mint én. – Az irányítás vagy indokolatlanul szigorú volt, vagy az utasítások ellentmondtak egymásnak. Ennek következtében elvesztettél néhány mesterembert. A falu ugyan nem ürült ki, de néhány család elköltözött. Más családoknál a férfiak távolabb kerestek munkát. Olivia evés közben, két falat közt beszélt. Lisle hagyta, hogy a saját ütemében haladjon. Rengeteg átgondolnivalója volt. – A nevelıapámtól és a bácsikáimtól megtanultam, hogyan kell irányítani egy birtokot – folytatta Olivia. – Te is tudod, Lord Rathbourne milyen komolyan veszi a felelısséget. Abból, amit megtudtam, úgy tőnik, Frederick kuzinod ugyanazokat az elveket követte. – De az apám nem – mondta Lisle. – Akkor sem tudna ragaszkodni egy szabályhoz vagy elvhez, ha ráragasztanák az orrára. – A jó hír az, hogy így már érthetı, miért nem fogadtak tárt karokkal a helyiek. – Rosszindulat – bólintott Lisle. – Nem tudják, miféle újabb sorscsapásokat hozok rájuk. – Újra meg kell nyernünk a bizalmukat. Szerintem ezzel kell kezdenünk. Aztán lefüleljük a kísértetet is. Mielıtt Lisle válaszolhatott volna, Nichols ismét megjelent. – Uram, Miss Carsington, egy férfi keresi önöket egy bizonyos ügyben – jelentette.

Tizenharmadik fejezet

Egy Herrick nevő férfi jelentkezik a megürült fıkomornyiki állásra, mondta nekik Nichols. Olivia Lisle-ra nézett. – Mi történt? – csodálkozott a férfi. – Tegnap még hét lóval sem lehetett senkit a kastély közelébe vonszolni. – Tegnap egy apró, vörös hajú lányka farkasszemet nézett egy húsvágó bárdot lengetı, mérges szakáccsal – mondta a lány. – Lehetetlen, hogy ilyen gyorsan híre ment – vélte Lisle. – Tegnap történt – mutatott rá Olivia. – Ha Londonban csináltam valamit, másnap már mindenki azt tárgyalta a reggelinél. Tapasztalataim szerint vidéken még gyorsabban terjednek a hírek. – De hogyan? Ki mondta el nekik? Egyetlen falusi sincs a kastélyban. – Az istállók – jelentette ki Olivia. – A pletyka a házból az istállóba jut, és ott mindig ólálkodik ilyen vagy olyan ürüggyel egy-két helyi minden lében kanál. Minden faluban akad olyan ember, aki szinte kötelességének tekinti, hogy mindenkirıl mindent tudjon. Lisle Nicholsra nézett. – Tudom, ha valami kétes alak lenne, elküldted volna. – Ajánlása van Mr. Mainstıl, uram, és az elızı gazdájától, Lord Glaxtontól is. Biztosan az a kastély lesz az, amelyet az elızı este a tetırıl látott, gondolta

Olivia. Félresöpörte a tetıt és az ott történteket. Ha nagyon elszántan igyekszik megfeledkezni róla, talán sikerült teljesen számőznie a gondolatai közül. – Fogadjuk, amint Miss Carsington befejezi a reggelijét – mondta Lisle. – Már befejeztem. A férfi a tányérjára nézett. – Nem, még nem fejezted be. – Enni bármikor tudok, de fıkomornyik nem terem minden bokorban errefelé. – Akkor elveszem azt a brióst – mondta Lisle. – Adj nekünk egy percet, Nichols, aztán vezesd be. Olivia és Lisle otthagyta az asztalt, hogy a terem legmelegebb részén – és távol a konyhai átjárótól és az ottani személyzet kíváncsi füleitıl –, az óriási, díszes kandallónál várják a reménybeli alkalmazottat. Nem tudni, milyen titokzatos idıérzéke volt Nicholsnak – talán a sok, Lisle mellett eltöltött év tette –, mindenesetre pontosan azután vezette be Herricket, miután Olivia az utolsó morzsákat is lesöpörte Lisle mellényérıl. Lisle észre sem vette, vagy nem törıdött velük, de Nicholsnak biztosan feltőnt volna. Olivia biztosra vette, hogy Nichols szörnyet is halna, ha a gazdája nem szalonképes öltözékben jelenne meg egy leendı alkalmazott elıtt. Herrick valóban alkalmasnak tőnt fıkomornyiknak. Külsıre lenyőgözı volt: körülbelül olyan magas, mint Aillier, de alkatra sokkal erıteljesebb. Sötét haja gondosan ápolt, fürkész tekintete jó megfigyelıre vallott. Volt benne valami csendes nyugalom, ami azokra az emberekre jellemzı, akik tisztában vannak önmaguk értékeivel. Oliviát Dudley-ra, Hargate dédnagymama tökéletes inasára emlékeztette.

De még jobban emlékeztette Nicholsra, bár Herrick sokkal nagyobb termető volt, de ugyanaz a tapintatos modor jellemezte. Bár skót volt, a kiejtésén ez alig érzıdött. – Legutóbb a Glaxton-kastélyban szolgált – kezdte Lisle, miután elolvasta az ajánlóleveleket. – Kíváncsi lennék, mi késztet valakit arra, hogy otthagyja az elınyös állását, és ebben a romhalmazban akarjon dolgozni. – A becsvágy, méltóságos uram – felelte Herrick. – A Glaxton-kastélyban Mr. Melvin a fıkomornyik, és én közvetlen alatta szolgáltam. Nem jöttünk jól ki egymással. Mivel igen csekély annak a valószínősége, hogy ez a helyzet megváltozzon, vagy hogy Mr. Melvin visszavonuljon, úgy döntöttem, máshol próbálok szerencsét. Az egy hónapos felmondási idım két hete lejárt, és éppen azon voltam, hogy elfogadok egy edinburghi állást, amikor értesültem az itteni üresedésrıl. A tegnapi megbeszélésem Mr. Mainsszel megerısített abban a hitemben, hogy ez a hely jobban megfelel nekem. Lisle meg sem próbálta leplezni döbbenetét. – Ez az elhanyagolt rom? – intett körbe a félig berendezett nagyteremben. – Ami azt illeti, méltóságos uram, én a kihívást látom benne. – Mint ahogy mi valamennyien – mondta Lisle –, sajnos… Olivia úgy döntött, ideje közbelépnie. – Tapasztalataim szerint a szolgák általában a könnyő helyeket kedvelik. A kihívások nem igazán vonzzák ıket. – Általában valóban ez a helyzet, Miss Carsington – fordult felé Herrick. – Nekem azonban úgy tőnik, hogy így élni roppant unalmas és egyáltalán nem kielégítı. – Unalmasak aztán nem vagyunk – mondta Lisle. – Erre mérget vehet. Talán hallotta, hogy az elızı fıkomornyik titokzatos körülmények között tőnt el.

– Errefelé az ember mindenrıl értesül, méltóságos uram. Edinburgh lakosai, különösen a szolgák húsz mérföldes körzeten belül mindenkirıl mindent tudnak. Gorewood pedig jócskán ezen a körön belül van. – Az elızı fıkomornyik eltőnése önt egyáltalán nem nyugtalanítja? – kérdezte Olivia. – Ha méltóságod és Miss Carsington megengedi, hogy nyíltan beszéljek. – Feltétlenül – mondta Lisle. – Az elızı fıkomornyik londoni volt – kezdte Herrick finoman… vagy inkább szánakozva? – Én nem vagyok az. A családom már sok nemzedék óta a környéken él. Itt vannak a gyökereim, s nem könnyő engem innen kitépni. Vagy inkább lehetetlen. Olivia Lisle-ra nézett. – Méltóságod és Miss Carsington nyilván szeretné négyszemközt megbeszélni a dolgot – mondta Herrick. – Magukra hagyom önöket. Azzal a férfi elhagyta a termet. Olivia és Lisle figyelte, ahogy kivonul. – Nichols bátyja lenne? – kérdezte Olivia halkan. – Bizonyára valami külön fajhoz tartoznak – vélte Lisle. – Remélem, ı nem szoknyavadász. Bár az ember nem kaphat meg mindent. Skót, ahogy akartad, és itt vannak a gyökerei. A referenciái kifogástalanok. Jó benyomást kelt. Diszkrét. Csendes. Érthetıen beszél angolul. Nos, akarod ıt vagy sem? – A te kastélyod. – Ez nem én asztalom – vetette ellen Lisle. – Nekem meglehetısen tetszik, de az alkalmazottak hozzád tartoznak. Arról volt szó, hogy én a férfias dolgokkal foglalkozom. Fel kell mérnem az udvar és a kötıgát állapotát. Közelebbrıl meg kell vizsgálnom az épület alagsorát is. Meg akarom keresni, hol

jutnak be a betolakodók. Hadd foglalkozzam inkább azzal és hagyjam rád a fıkomornyik dolgát. – Igazi fınyereménynek tőnik. – Erre vonatkozólag megbízom a DeLucey-ösztönödben. – Nem olyannak látszik, mint akit megrémít a hatalmas feladat, amellyel meg kell birkóznia: teljes személyzetet felfogadni, lehetıleg a környékrıl; elintézni, hogy a dolgok rendben folyjanak; megszervezni az ellátás rendszerét, és még sorolhatnám. – Valóban távol állt a rémülttıl – hagyta helyben Lisle. – Sokkal inkább olyan benyomást keltett, mint egy pórázra fogott vadászeb, amely alig várja, hogy elszabaduljon és a vad nyomába vesse magát. – Magas és jóképő. – Akkor ez el is dönti a kérdést. Nichols jelent meg. – Miss Carsingtonnak tetszik – mondta neki Lisle. – Küldd be az új fıkomornyikot.

Valamivel késıbb

– Nichols késıbb majd bemutatja a személyzetnek és körbevezeti – mondta Olivia Herricknek. – Lady Withcote és Lady Cooper délnél elıbb nem kel fel. – A két idıs hölgy nyilván alaposan szemügyre veszi az új fıkomornyikot, és illetlen megjegyzéseket fog rá tenni, Herrick pedig kénytelen lesz hozzászokni. – Lord Lisle több tervrajzot is készített, amelyet minden bizonnyal tanulmányozni kíván majd. Én nagyon hasznosnak találtam ıket. A kastély sokkal bonyolultabb szerkezető, mint elıször hittem, de nem kétlem, hogy ön hozzá van szokva az emeletet megkerülı vagy hirtelen

véget érı lépcsıkhöz, és az emeletek közti szintekhez, itt-ott eldugott szobákkal. – A félemeletekre gondol, kisasszony? Valóban volt olyan Glaxtonban is. – Még nem mindegyiket fedeztem fel teljesen, de Nichols azt javasolta, hogy közvetlenül a konyhai átjáró felett lévı félemeleten lehetne az irattárunk. Egyelıre oda vittem át a háztartási fıkönyveket. Herrick a falnak arra a részére nézett, amely rögtön a konyhába vezetı ajtó felett volt. Ahogy a fejét elfordította, hozzávéve még az erısen hajlott orrát is, Oliviának a sólyom jutott eszébe róla. – Az ön lakrésze körülbelül azon a szinten van az északi toronyban, közvetlenül Lord Lisle szobái alatt – magyarázta Olivia. A sötét tekintet a terem északi vége felé fordult, abba a sarokba, ahol a zenekari galéria is volt, amely mögött egy ajtó és egy folyosó vezetett a fıkomornyik lakrészébe. – Jobb lesz, ha azt is elárulom – folytatta Olivia –, hogy tegnap éjjel egy kísértetet láttak ott. A galérián. A sólyomtekintet ismét megpihent a lányon. – Egy kísértetet, kisasszony? – Valaki szellemesdit játszott – mondta Olivia. – Rendkívül bosszantó. İlordsága már kiment, hogy megpróbálja kideríteni, hol jutott be az álkísértet. – Vandalizmus jeleit láttam, amikor idejöttem, kisasszony. Szerencsétlen dolog, de a kastély jó ideig üresen állt. Van, aki az ilyesmit nyílt felhívásnak tekinti. – Tudom, hogy nagyon csábító. Úgy rémlik, ılordsága mondott valamit holmi hiányzó lépcsıfokokról valahol az alsóbb szinten. Én is láttam az oromzat némely részeit a földön. – Az a rongálás sok évvel ezelıtt történt – mondta Herrick. – Azt hiszem, idıközben feladták a tervet, hogy tégláról téglára

próbálják eladni a kastélyt. De az udvar! – A férfi a fejét csóválta. – Szégyenletes. El sem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom. – Az udvar? – Olivia próbált visszaemlékezni, mit látott az elızı nap, amikor Lisle körbevezette az udvaron. A falak omladoztak és néhány kı egészen messzire gurult az eredeti helyétıl. A talaj valóban egyenetlen volt. Talán valami furcsát, oda nem illıt kellett volna észrevennie? Annyira lefoglalták a romantikus fantáziaképek, hogy körül sem nézett alaposabban. – Ástak – segítette ki Herrick. – Valaki megint a kincset kereste.

Nem sokkal ezután

– Elásott kincs? – ismételte Lisle. – Van néhány ırültünk, aki azt hiszi, hogy kincset ástak el itt? A bejelentés, amelyet Olivia valósággal röpülve hozott, ennél hosszabb és jóval drámaibb volt, rengeteg hadonászással és a hozzá tartozó, egyéb testrészek mozgásával… és ugyancsak próbára tette a férfit. – Ha végigolvastam volna Frederick kuzinod valamennyi papírját és könyvét, biztos megtaláltam volna – lelkesedett Olivia. – Amit csak tudott, mindent összegyőjtött a Gorewoodkastélyról. Az összes legendát és minden változatát. Elıbb vagy utóbb belebotlottam volna az elásott kincs történetébe is. – Ez most nem a kalózokról szól, ugye? – érdeklıdött Lisle. – Mert te és én már kiástuk a kalózok kincsét. Olivia felmosolygott rá. Kalap nélkül szaladt ki az ajtón, a haja kibomlott és lobogott a szélben. Ugyanez a szél a szoknya szegélyét is emelgette. Lisle érezte, hogy a mosoly megolvasztja az agyát.

Mit tegyen a lánnyal kapcsolatban? – Nem kalózok – ragyogott Olivia. – A polgárháború alatt történt. Cromwell megtámadta a kastélyt. Végül a családnak és a szolgáknak menekülniük kellett. Éjszaka szöktek el, de nem tudták magukkal vinni az összes kincsüket. A lány szinte remegett az izgalomtól. Nagyon nehéz volt ellenállni a lelkesedésének. De Lisle-nak nyugalomra és rendre volt szüksége. Tucatnyi gonddal kellett szembenéznie, és nem volt benne biztos, hogy képes lesz bármelyiket is tisztán átgondolni, ha nem oldja meg elıbb azt a gondot, amelyet Olivia jelentett. De úgy nem tudta megoldani, ha a lány elıtte állt. Gondolkodni is alig tudott. – Szóval elásták – mondta. Olivia bólintott. – Igazán sajnálom, hogy össze kell törnöm a gyönyörő álomképeket, de ha nem hallottam legalább huszonötször ezt a történetet, akkor egyszer sem. Elmondjam, hogyan folytatódik? Cromwell hívei tovább uralkodtak, mint a királypártiak számítottak rá. A család mindent elvesztett, köztük a titkot is, hogy hová ásták el a kincset. Esküszöm, minden királypárti család Angliában elásta a kincseit, mielıtt az éjszaka közepén elmenekült volna Cromwell és a hordái elıl. És kivétel nélkül mindegyik elfelejtette, hová ásta el. – Természetesen én is tudom, hogy ez csak egy legenda, de… – Senki, különösen nem a ravasz skótok, nem lehetnek olyan hiszékenyek, hogy azt képzeljék, bármilyen kincs is maradhatott itt kétszáz év után – mondta Lisle. – Úgy értem, senki, aki elmúlt már tizenkettı. Mondd, kérlek, hogy nem hiszed el. – Nem kell elhinnem, abban viszont hiszek, hogy valaki ezt a kincset keresi. – Olivia az udvaron elszórt rengeteg bucka és

túrás felé intett. – A talaj olyan nedves, hogy alig lehet észrevenni. De Herrick látta a nyomait, hogy itt nemrég ástak. – Az elrejtett kincsek a te felségterületed. Nyugodtan áss csak, amennyi tetszik. – Lisle, nem ez a lényeg! Hogy lehetsz ilyen nehéz felfogású? Nem érted, hogy… – De értem, csakhogy most nem kalandozhatok el – vágott a szavába a férfi. – Túl sok tennivalóm van. Munkásokra van szükségem, és meg is szerzem ıket. – Persze, azt kell tenned, én csak azt akarom. – Ez így nem mehet tovább. – Lisle nem hagyta szóhoz jutni. – Tele vagyunk törött ablakokkal. Beesik az esı, befúj a szél, és tréfacsinálók surrannak be a kastélyba. A régi idıkben senki sem juthatott volna be a galériára. Fegyverrel kellett volna megtisztítaniuk az utat maguk elıtt. A szellemeink valószínőleg azon a sérült ajtón jöttek be, amelyet mutattam neked ott az alagsorban. Aztán már csak fel kellett sétálniuk a törött lépcsıkön a galériára. Azt az ajtót meg kell javítani és meg kell erısíteni. – Egyetértek veled, de… – Bemegyek a faluba és szerzek embereket.

Olivia hátat fordított a férfinak, és leült a kötıgát egy darabjára, amely még valamikor a múlt században begurult az udvarra. Ha végignézi, ahogy a férfi elvonul, biztos nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy utánavágjon valamit. Az persze kielégítı lenne, de nem változtatná meg sem a férfit, sem a körülményeket. Lisle-nak rengeteg teendıje van, és a lehetı leggyorsabban el akarja ıket végezni. Egy kísértethistória végére járni vagy a kincskeresés számára most elkalandozás. Hogyan értethetné meg Csökönyös úrral, hogy ez a gondok gyökere?

Valakik nem sajnálták a fáradságot az elmúlt néhány évben. Bizonyára komoly okuk lehetett azt hinni, hogy a kincs létezik. Olivia körülnézett. Az udvar egyenetlen volt, de erre számítani lehetett annyi év elhanyagoltság után. Frederick Dalmay inkább a palota belsejére fordított figyelmet, ez nyilvánvaló volt. Mit láthatott Herrick, amit sem Lisle, sem ı nem vett észre? Lisle azt mesélte, hogy napokon át zuhogott az esı, mielıtt ı megérkezett. Aztán az a sok ló és szekér letaposta a füvet és feltörte a talajt. Ez és az esı elrejtette az ásás nyomait, ha voltak egyáltalán. Olivia tekintete végigvándorolt az omladozó falon. Az ırtorony maradványai a délnyugati sarokban álltak. Talán ott? Volt valami rendellenesség a környezı talajon? A lány abba az irányba indult. A fal mellett a föld fel volt halmozva néhány mélyedés mellett. Nem friss ásás nyoma volt. De túl réginek sem látszott. Ezt látta volna Herrick? Olivia egy ideig még ott állt a talajt tanulmányozva, de a göröngyös föld nem mondott neki semmit. – Esélyem sincs rá – mondta magának. – Kénytelen leszek értelmesen cselekedni, és megkérdezni Herricktıl.

Gorewood Néhány órával késıbb

Lisle úgy találta, hogy a falu hangulata egyetlen éjszaka alatt megváltozott. İ és az inasa sorra járta a boltokat, rendeléseket adtak le, és senki sem tett úgy, mintha nem értené.

Ahogy Olivia mondta, nyilván eljutott a hír a faluba, hogy egy apró, vörös hajú lányka szembeszállt az ırült francia szakáccsal és a húsvágó bárdjával. Mostanra már nyilván arról is hallottak, hogyan készített Olivia szellemet, és hogyan változtatta a rémületet kacagássá. Nos, kétség sem fér hozzá, hogy a lány kész csoda. Lisle és Nichols belépett a Csalárd Csalóba. A napszakhoz képest igencsak zsúfolt a hely, gondolta Lisle. Lévén azonban ez az egyetlen kocsma a faluban, mindenki idejött, ha a legfrissebb pletykákról akart értesülni. Lisle a pulthoz sétált, és rendelt egy korsó sört. A kocsmáros nem tett úgy, mintha Lisle görögül vagy kínaiul beszélne. A pultra tette a söröskupát. – És egy kört mindenkinek – mondta Lisle. Ez felkeltette az emberek figyelmét. Lisle megvárta, amíg mindenkit kiszolgáltak. Aztán beszélni kezdett. Hozzá volt szokva, hogy idegenek elıtt beszéljen. Így toborzott embereket az ásatásokra. És így tartotta ott ıket. Az egyiptomiaknak nem mindig a pénz volt a legfontosabb, és nem is égtek különösebben a vágytól, hogy idegenekért kockáztassák az életüket. A külföldiek azt hitték, hogy az egyiptomiak gyávák. Lisle úgy vélte, csak nagyon érzékenyek. Így aztán a józan eszükre apellált, és gondoskodott róla, hogy bízzanak benne, hogy elhiggyék, gondoskodni fog róluk. A skótokat illetıen nem volt biztos, de azt tudta, hogy akár az esztelenségig bátrak, és legalább olyan hőségesek is. A cullodeni csata jutott az eszébe. Mivel a helyiek húsz a kettı arányban túlerıben voltak, Lisle nem fárasztotta magát tapintatos beszéddel. Ez volt az egyetlen nyelv, amelyet sohasem sikerült igazán elsajátítania. – Embereket keresek a Gorewood-kastély felújítására – kezdte. – Olyan férfiakat keresek, akik nem ijednek meg a szörnyektıl és szellemektıl, hosszú lábú vadaktól, és más, az

éjszakában kóborló lényektıl. Ez az utolsó alkalom, hogy Gorewoodban szólok. Nichols, itt mellettem, készített egy listát a kívánalmaimról az ácsok, kımővesek és egyéb mesteremberek tekintetében. Azok, akik szeretnének a kastélynak dolgozni, írják fel a nevüket, és holnap reggel nyolckor munkára készen legyenek Gorewoodban. Ha Nichols a szükségesnél kevesebb névvel tér vissza, akkor a Felföldön fogok munkásokat keresni. Úgy hallottam, ott igazi férfiakat találok. Lisle megitta a sörét, és kisétált a kocsmából.

Roy, a többiekhez hasonlóan, figyelte, ahogy távozik. A teremben síri csend honolt, mindenki az ajtót bámulta, ahol a laird fia kisétált. Aztán a bárpultnál álló, jegyzetfüzetet és ceruzát tartó sovány alakra néztek. Aztán Tam MacEvoy hatalmas hahotában tört ki, és mindenki más vele kacagott, és késıbb már kétrét görnyedtek a nevetéstıl, mintha soha életükben nem hallottak volna még hasonló tréfás dolgot. – Hallottátok ezt? – kérdezte Tam, amikor visszanyerte a lélegzetét. – Elıször a vörös hajú lányka, aztán meg ez – mondta valaki. – Még sohasem láttál ilyesmit? – kérdezte egy másik. – Nem, még soha – felelte Tam. És ez igaz volt. Tam még sohasem volt tanúja, hogy egy csapat erıs, egészséges skót néma csendben tőr egy ilyen sértést egy angoltól – és ez itt ráadásul nem is a földesúr, akirıl mindenki tudja, hogy bolond, csak a fia. Jockra nézett, aki a szokásosnál is zavartabbnak tőnt.

– Ezt igazán nem tőrhetjük, igaz? – kérdezte. – Majd mi megmutatjuk ılordságának, kik az igazi férfiak. Odamasírozott a sovány inashoz, a Nichols nevőhöz. – Maga! – dörrent rá. A Nichols nevő alaknak arcizma sem rándult. Nyugodtan, udvariasan állt, abban a tipikus, mindenkit megvetek angol stílusban. – A nevem Tam MacEvoy – tolta elıre az állát Tam. – Máris felírhatja. Tam MacEvoy, üveges. Másik férfi könyökölt utat magának az inashoz. – És engem is írjon fel. Craig Archbald, kımőves. – Meg engem is. Aztán már mind ott lökdösıdtek és könyököltek, követelve, hogy írják fel ıket a munkára. – Roy – suttogta Jock –, most mit fogunk csinálni? – Nem iratkozhatunk fel – morogta Roy. Gorewoodban mindenki tudta, hogy életükben egyetlen napot sem dolgoztak. Ha most elkezdik, gyanakodni fognak. – Úgy viselkedünk, mint máskor. – De… – Ne aggódj! Van egy ötletem.

Olivia aznap estig csak elvétve látta Lisle-t. Miután a férfi visszajött a faluból, az egész délutánt az udvar vizsgálatának szentelte. Azután egy órát töltött Herrickkel az irattárnak kinevezett szobában, majd a szobájába ment. Bár Olivia nem látta, tudta, hogy a férfi kialakított magának egy dolgozósarkot a hálószoba nagy ablakfülkéjében, amely pontos mása volt az ı szobájában lévınek. Ott dolgozott, amíg át nem kellett öltöznie a vacsorához. Jobb, ha nem gondol a férfi hálószobájára!

Amikor vacsora után kényelembe helyezték ^magukat a nagyterem óriási kandallójánál, Lisle elismételte a rövid, provokatív beszédet, amelyet a Csalárd Csalóban elıadott. – És senki sem vágott hozzád semmit? – csodálkozott Olivia. – Persze hogy nem. Két perccel azután, hogy otthagytam ıket, mindenki nevetett és ujjongott, legalábbis Nichols szerint, és törte magát, hogy feliratkozhasson a munkára. Nichols azt mondta, hogy a rokonaikat is felíratták, mert nem akarták, hogy úgy tőnjön, bármelyik hozzátartozójuk gyávább lenne, mint a barbár felföldiek. vagy gyávább, mint egy apró, vörös hajú lányka. Mindannyian tudjuk, hogy te voltál az, aki megtörte a jeget. – De te voltál az, aki tudta, hogyan fordítsa elınyére a helyzetet. – Olivia sajnálta, hogy nem volt ott. Azt is szívesen végighallgatta volna, hogy mit mondtak a falusiak Lisle távozása után. Nem mindennapi élvezet lett volna. – Igazán remek munka – dicsérte Lisle-t Lady Cooper. – Alig várom, hogy tagbaszakadt skótokat lássak a létrákon mászkálni, téglákat cipelni meg ilyesmit. – Nem mintha idebent nem lenne részünk kellemes látványban – jegyezte meg Lady Withcote, és elragadtatottan mérte végig Herricket, aki az esti italukat hozta. Amikor kiment, Lady Cooper Oliviához fordult. – Hol az ördögben találtad ezt a fickót? – kérdezte tıle. – Egyszerően csak megjelent – felelte a lány. – Mint a dzsinnek Az Ezeregyéjszaka meséiben. – Szívesen megsimogatnám a lámpását – mondta Lady Withcote. – Millicent, emeljük poharunkat Oliviára, amiért az inasok ilyen remek példányát sikerült felfogadnia. – Oliviára! – mondta Lady Withcote.

Lisle felemelte a poharát. Tekintete találkozott a lányéval, és Olivia látta, hogy a szürke szempárban ezüst csillagok ragyognak, és a Hold, mire minden visszatért, forró hullámokban tört rá az emlékezés. – Oliviára – mondta a férfi. – És Lisle-ra – tette hozzá Lady Cooper. – Az erıs és izmos skót férfiakért. – Lisle-ra – csatlakozott a barátnıjéhez Lady Withcote. – Lisle-ra – mondta Olivia, és bosszúból ı is forró, sokatmondó pillantást vetett a férfira a pohara pereme fölött. – Köszönöm, hölgyeim, de most kénytelen vagyok a bocsánatukért esedezni. Holnapra egy hadseregnyi munkásembert várok, és a legjobb formámat akarom hozni. Ez azt jelenti, hogy ma a tyúkokkal fekszem. Miután így kimentette magát, jó éjszakát kívánt és felment a szobájába.

A kastély minden részét bejárták az elmúlt években. Úgy ismerték, mint a tenyerüket. Tudták minden átjáró és lépcsı helyét, ismertek minden zugot kint és bent. A düledezı ırbódéban lapítottak, és a déli torony ablakait figyelték. Ott laktak a nık. Gorewoodban mindenki tudta, ki hol alszik, melyik szobalány melyik hölgyet szolgálja ki, hol van a szolgák szállása, melyik az, amelyik kisurran éjszakánként az istállóba, és melyik lovászlegény a legnépszerőbb a szolgálók közt. Elvégre ez a Gorewood-kastély volt, és ami a falai közt történik, az mindenkire tartozik. Jock és Roy megvárták, amíg a déli torony ablakai elsötétülnek. Aztán, mindvégig az árnyékban maradva, a törött alagsori ajtóhoz siettek, lementek a törött lépcsıkön, majd az

elsı emeletre vezetı lépcsısor felé indultak. Oóóóúúúúíííóóóúúúúúúúóóóóúúúúúúúúúúíííííúúúóóóúúúúúú! Olivia úgy ült fel az ágyban, mintha ágyút sütöttek volna el a füle mellett. – Magasságos egek! Lépteket hallott. – Kisasszony, mi ez a hang? – Nem vagyok benne biztos – mászott ki az ágyból a lány. A hamvadó tőz fényénél meglátta a piszkavasat és felkapta. – De bárki is csinálja, nagyon meg fogja bánni.

Óóóóúúúúíííóóóúúúúúúúóóóóúúúúúúúúúúíííííúúúóóóúúúúúú! Lisle felébredt, kiugrott az ágyból, s közben kikapta a tırt a párnája alól. – Uram, mi ez? – Szörnyő! A világ legborzasztóbb hangja. A halál, a gyötrelem, a tüzes pokol haláltusájának hangja – felelte Lisle. – Átkozott legyen! Ez a skót duda.

– Gyorsan! – sürgette testvérét Roy. – Jönnek. İ és Jock átrohantak a hosszú, második emeleti termen, át az északi torony lépcsıjéhez vezetı ajtón, és lesiettek. A lépcsıházban koromsötét volt, de legalább százszor megmászták már ezeket a lépcsıket, és mindegy volt nekik, hogy nappal vagy éjszaka van. Lesiettek az elsı emeletre, át a nagytermen a másik, a déli toronyba vezetı lépcsıhöz. Nekivágtak a kıfokoknak. Aztán Roy megállt. – Most pedig adjunk az öreg hölgyeknek is – mondta.

Olivia és Bailey Lisle-lal és Nicholsszal egy idıben robbantak be a második emeleti fogadószobába. – Láttad ıket? – kérdezte Lisle. – Csak hallottam. Mi volt ez a… – Skót duda – mondta Lisle komoran. – Igazán? Szörnyő hangja volt. – Mikor nem az? Elfojtott sikolyok hallatszottak a déli torony lépcsıje felıl. Olivia arrafelé rohant. Lisle elıtte ért az ajtóhoz. – Maradj itt! – parancsolt rá. Félretolta az útból, és nekivágott a lépcsınek. Olivia könyökével félrelökte Nicholst, és Lisle után eredt. – Nem félek a skót dudáktól – közölte vele. – Aki képes arra használni, hogy az embereket felverje vele az éjszaka közepén, az semmitıl sem riad vissza. – Komolyan, Lisle, annyira azért nem szörnyő. – Dehogynem. Ez a világ legborzasztóbb hangja. Úgy hangzik, mint tízezernyi halál. Odaértek Lady Withcote szobájának nyitott ajtajához. Az idıs hölgy eléjük ment, komornája még mindig a köntös övét próbálta megkötni. – Igazán sajnálom, kedveseim, de a rémes visítás halálra rémített. Majdnem kiugrottam a bırömbıl ijedtemben. Nem is tudom, mikor fordult elı ilyesmi utoljára. Azt hiszem, amikor Lord Waycroft hideg lába hozzám ért. Látva, hogy a hölgy ép és sértetlen, Lisle visszasietett a lépcsıházba, Olivia szorosan a nyomában szedte a lábát. Lady Coopert a szobája elıtt találták, amint a sötét lépcsıt fürkészi. – Innen jött – mutatta. – A kísérteties skót dudásokat egy szóval sem említetted, Olivia – nézett szemrehányóan a lányra.

– Ha tudtam volna róluk, felkészülök a fogadásukra. Láttál már valaha dudást, amint a dudáját fújja. Tudod, erıs tüdı kell hozzá, erıs váll és erıs láb… – Remek – szakította félbe Lisle. – Örülök, hogy nem esett baja. A sarkában Oliviával belépett a nagyterembe vezetı átjáróba. – Hadd menjek elıre – súgta. – Adj egy percet! Hallgatóznom kell, s neked fogalmad sincs, milyen hangos az inged, amikor mozogsz. – Ez nem ing, hanem hálóruha. – Bármi is az, gondoskodj róla, hogy csendben maradjon… és légy óvatos azzal a piszkavassal!

A teremben koromsötét volt. Mivel Lisle semmit sem látott, hallgatózott. De csak a szoba csendjét hallotta. Bárkik jártak is itt, alaposan ismerték a helyet… és már elmentek. A következı pillanatban Olivia is belépett. Lisle-nak nem kellett látnia, hogy tudja, ott van. Hallotta a közeledését. Hálóruhájának halk suhogása hangosnak hatott a síri csendben. A lány mellé ért, és Lisle érezte az illatát. A ruhájából áradó halvány illatot, és a bırének, a hajának illatát… és még valami, alig érezhetı. túl halvány ahhoz, hogy illatnak lehessen nevezni, de álmot és a még mindig meleg ágynemőt idézte. Lisle lelki szemei elıtt újabb képek bukkantak fel: gyöngyfényő bır a holdfényben, a lány halk nevetése, testének rándulása, ahogy a csúcsra ér. Lisle ökölbe szorította a kezét… és rádöbbent, hogy még mindig görcsösen markolja a tırt. Ellazította az ujjait. Számőzte a képeket az elméjébıl. – Elmentek – mondta.

A galérián fény jelent meg. Herrick állt ott hálóköntösben, a kezében gyertyával. – Megnyugtattam a személyzetet, uram – jelentette. – Azokat legalábbis, akik hallották a hangot. Úgy tőnik, a legfelsı emeletekig nem hallatszott fel a zaj. – Szerencsés emberek – morogta Lisle. – Szervezzem meg a keresıcsapatot, hogy átkutassuk a kastélyt, uram? – A mi zenész kísérteteink már rég elmentek – mondta Lisle. – Szóljon az embereknek, hogy nyugodtan visszafekhetnek. Herrick némán távozott. Lisle visszafordult Oliviához. Szeme közben tökéletesen alkalmazkodott a sötéthez, és elegendı holdfény szőrıdött be ahhoz, hogy ki lehessen venni a lány félig átlátszó, csupa fodor és csupa szalag hálóköntösének körvonalait. Lisle gyorsan a legközelebbi fali fülke felé fordította a tekintetét. – Éjjel nem kutathatunk utánuk – szólalt meg. – Persze hogy nem – helyeselt Olivia. – İk ismerik a vidéket, míg a mi londoni szolgáink csak ide-oda botladoznának a sötétben, míg ki nem törik a nyakukat. – Biztosan a második emeleti fogadószobában voltak – mondta Lisle. Alig néhány lépésre a lány hálószobájától. – Gyötörnek minket. – Nagyon szeretett volna valamit megütni. – Be kell ismernem, hogy szörnyen nyugtalanító volt – vallotta be Olivia. – Senki sem számít skót dudák hangjára az éjszaka közepén, és ha még rosszul is játszanak… – Azt meg honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét Lisle. – Akár jól, akár rosszul játszotta, mindenképp kísérteties volt. – Sajnálom, hogy nem kaptuk el ıket – morogta Lisle. – Szerettem volna látni, amint belevágod a piszkafát abba az

undorító bırhólyagba. Jellemzı a skótokra, hogy ilyen sátáni szerkezetet találjanak ki. Skót duda! Golf! Olivia nevetett. A hang végigsiklott Lisle gerince mentén, és forró ösvényt hagyott maga után. – Olivia, feküdj le! – De biztosan szeretnéd… De még mennyire, hogy szeretném! – Most nem beszélhetünk – vágott a szavába Lisle. – Használd a fejedet! Nézz magadra, hogy mi van rajtad! Az egyikünknek muszáj megıriznie a józanságát, és mindketten tudjuk, hogy az nem te leszel. Feküdj le… és légy óvatos azzal a piszkavassal!

Tizenegyedik fejezet

Október 19., szerda

A nap a hegyek mögé süllyedt. Roy és Jock a romos templom árnyékában álltak, és figyelték, ahogy az emberek hazafelé tartottak a kastélyból az elsı napi munka után. Néhányan a vállukon vitték a szerszámot, mások taligát toltak, néhányan szekeret hajtottak. – Még egy hét, és lezárnak – mondta Jock. – Nem, ha mi kibontjuk, amit már befalaztak – vágta rá Roy. – Megbolondultál? Többtucatnyian dolgoznak napkeltétıl napnyugtáig. Azt a sok munkát, amit elvégeznek? Nekünk meg csak néhány óránk lesz éjszakánként. – Nem mind, csak amit az alagsor körül csinálnak, hogy bejussunk. Szerinted meddig fogják bírni a londoniak, ha éjszakáról éjszakára felriasztjuk ıket? – Még azt sem tudom, én meddig bírom – morogta Jock. – Fel-le szaladgálni azokon a lépcsıkön, közben azt az átkozott dudát is cipelni. Amikor ásással is tölthetnénk azt az idıt. – És mi haszna lenne? Egészen eddig fényes nappal kerestünk. Szerinted éjjel milyen eredménnyel emelgetnénk a köveket? Nappal sem volt könnyő megtalálni az érméket. Nem úgy ment, hogy fényesen csillogva hívogatták ıket: gyertek, itt a pénz. Ugyanolyan színük volt, mint a talajnak, és alig lehetett megkülönböztetni ıket a kövektıl, kavicsoktól.

Elég jól kerestek azzal, amit eddig találtak. Néhányat az alagsorban, néhányat az udvaron. De az udvaron talált antik fülbevaló gyızte meg Royt arról, hogy az öreg Dalmay mégsem ostobaságokat fecsegett, ahogy mindenki állította. Az a fülbevaló elárulta, hogy a kincs valóban létezik, és ott van valahol. A fal alatt, hajtogatta az öreg. Az emberek viszont azt mondták, ha a Dalmay-ek nem találták meg régen a kincsüket, amikor még friss volt az emlékezetük, akkor az a kincs már nincs is meg. Cromwell meg az emberei elvitték, ahogy minden mást is elvettek akkoriban, mondták. De ha az emberek látták volna azokat az érméket meg a fülbevalót, és tudnák, mit kaptak érte Edinburgh-ban, mindjárt más húrokat pengetnének. Ásókkal és csákányokkal felszerelkezve rohannának a kastélyhoz… és nem azért, hogy helyrehozzák. – A földesúr fia ásásra is fogta ıket – mondta Roy. – Ha az udvaron vagy az alagsorban ásnak, meg fogják találni. Meg kell állítanunk ıket.

Lisle megpróbált nem elaludni a tányérja felett. Hosszú, bár kielégítı nap volt, és az agya még fáradtabb volt, mint a teste. Még mindig nem értette, mit akart valaha is a családja ettıl a ronda kıhalomtól. Teljesen elhagyták, mégis vagyonokat költöttek a fenntartására. Nem számít, mit tesznek vele, ez a hely mindig hideg, nedves és borongós marad. Ennek ellenére, amikor látta a falubelieket a kastély felé masírozni az úton, egyfajta büszkeséget, ugyanakkor megkönnyebbülést is érzett. A földesúr – Lisle apja – okozta károk ellenére az emberek hajlandók voltak megbízni a földesúr fiában. Most végre képes lesz rendesen elvégezni a munkát. Mivel hatalmas feladat volt, alaposan lefoglalja majd.

Az asztal túloldalára pillantott, ahol ott ült az ok, amiért le kell foglalnia magát. Olivia ruhája valami súlyos kék selyembıl készült, a szokásos többmérföldnyi anyagból a legfurcsább helyeken, míg a válla és sátáni keblének nagy része csupasz volt… kivéve egy zafír nyakláncot, melynek medálja a sátán földjének közepérıl kacsintgatott rá. Olivia felállt az asztaltól, arra készülve, hogy átvonuljon a kandallóhoz egy teára – vagy a hölgyek esetében, egy jó adag whiskyre – és társalgásra vagy felolvasásra, amikor valahonnan a föld alól feljajdult a duda hangja. Lisle felugrott a székrıl. – Herrick, Nichols, velem jönnek. Maga – mutatott a falat támasztó inasra –, le a déli lépcsın. Felkapták a gyertyatartókat, és az alagsorba siettek. Romok közt botladozva kutatták át a boltozatos termeket. Aztán az egyik inas felkiáltott: – Méltóságos uram, ide! Lisle a hang felé sietett. A férfi az egyik szobában állt, és a falra mutatott. Hatalmas, szénnel felrótt betőkkel ez állt rajta: VIGYÁZATOK! Csak ennyit találtak. Az ördögöknek megint, sikerült elmenekülniük. Lisle felküldte a szolgákat a nagyterembe, hogy nyugtassák meg a hölgyeket, egyelıre senkit sem gyilkoltak meg. Aztán visszaballagott a felirathoz. Ha elkapja ıket. Ismerıs ruhasuhogást hallott. Elfordulta helytelenül írt fenyegetéstıl. Olivia közeledett a kezében gyertyával. Megállt Lisle mellett, és a feliratot tanulmányozta. – Meg kell mondanom, határozottan nyugtalanít, hogy besurrantak, amikor mindenki ébren van a kastélyban – mondta. – Furcsamód bátrak. – Vagy furcsamód ostobák – morogta Lisle.

– A papa mindig azt szokta mondani, hogy a bőnözık gyakran alacsony intelligenciájú és roppant ravasz emberek. – Tudom. Sokkal jobban szeretem, ha okos gazemberekkel van dolgom. Azoknak legalább meg lehet érteni a gondolkodását. – A skót duda önmagában meglehetısen ártalmatlan – jegyezte meg Olivia. – Ez nézıpont kérdése – vélte Lisle. – Inkább a zaklatás zavar – folytatta a lány. – Idegesíti a szolgákat. Ez Lisle-t is zavarta. A szolgákra szükségük van, márpedig azok nem maradnak olyan helyen, ahol baj van, hacsak nem mindenre elszántak. – Sajnos nem tarthatunk külön hadat, hogy megvédelmezzen bennünket a betolakodóktól, mint a régi idıkben – mondta. – Nem hiszem, hogy valóban ártani akarnak nekünk – vélte Olivia. – Azzal idevonzanák a hatóságokat… márpedig nyilvánvaló, hogy inkább azt szeretnék, hogy mindenki elmenjen, és ık folytathassák a kincskeresést. – Nem megyek el – jelentette ki Lisle. – Ha egyszer belekezdtem, nem adom fel. Helyrehozom ezt a haszontalan és átkozott romot, aztán visszamegyek Egyiptomba, még ha magamnak is kell végigeveznem egy csónakban. Közben álcázott csapdát állítok fel az alagsorban. Azoknak a gazembereknek másik bejáratot kell keresniük. – Ha mi találjuk meg elıbb a kincset, kénytelenek lesznek feladni a keresést – mutatott rá Olivia. Lisle fáradt volt, és nehéz volt a lányra néznie úgy, hogy józan maradjon, miközben odabent halálra szurkálták. Haragudott magára, amiért nem képes megzabolázni azokat az érzéseket, amelyek úgyis csak boldogtalansághoz vezetnek. Már a nyelve hegyén volt, hogy „nincs semmiféle kincs”, és rászóljon a lányra, hogy ne legyen már ilyen romantikus

bolond… és vegyen fel több ruhát, meg ne álljon olyan közel, hogy érezni lehessen az illatát. Szerencsére a figyelmeztetı hangocska idıben közbeszólt. Gondolkodj! Kincs! Kincs ugyan nincs, de Olivia ezt sohasem hinné el neki. Meg akarja keresni. Miért ne hagyná neki? A kincskeresés legalább lefoglalná, és ha Lisle jól tálalja, még a bajtól is távol tartja Oliviát. – Rendben – mondta. – Vizsgáljuk meg a dolgot logikusan. Még a legostobább emberek sem dolgoznának ilyen keményen, ha nincs rá nyomós okuk. – Ez az, pontosan – helyeselt Olivia. – Évek óta csinálják, ha abból indulunk ki, mikor kezdıdött a kísértetjárás. Valaminek lennie kell mögötte! – Ha tudjuk, mi az, azt is tudni fogjuk, mit tegyünk. Talán Frederick kuzin iratai közt van valami. Vagy olyasmit mondott, amibıl arra következtettek, hogy itt valahol kincs van elásva. A bajok akkor kezdıdtek, amikor Frederick elhagyta a kastélyt, és Edinburgh-ba költözött. Lisle esze máris a talány megoldásán járt. Nem volt nehéz olyan csalit találnia, hogy hazudnia se kelljen hozzá. – Valóban érdekes, elismerem – mondta. – De nincs most idım rá, hogy ezen töprengjek. Nincs idım rá, hogy az iratokat meg a könyveket áttanulmányozzam, sem arra, hogy beszéljek azokkal az emberekkel, akik közel álltak a kuzinomhoz. Itt van ez a kırakás, amelyet helyre kellene állítanom a régi dicsıségében, hogy a szüleim kedvére tegyek. Látta, hogy megnyúlik Olivia arca, és hirtelen szégyen fogta el. Ami még rosszabb, az ırült, kalandvágyó része – az, amelyet a lány oly könnyen elıhívott – szeretett volna mindent eldobni és a rejtély nyomába vetni magát. Ez a rész kincsvadászatra akart indulni, ahogy korábban is tették már Oliviával. Ó, nagyon is csábító volt a gondolat! Lisle

emlékezetébe idézte, milyen izgalmas volt megszegni a szabályokat, és pusztán az eszére támaszkodva túlélni a kalandot. Érezte, mennyire vonzza a lehetıség, és tudta, küzdenie kell ellene, de az ırült, kalandvágyó énje nem akart. Aztán… – Igazad van – mondta Olivia, és felragyogott az arca. – Kincs ide vagy oda, a kastélyt helyre kell állítani. Megígértem neked, hogy tavaszra visszatérhetsz Egyiptomba, ami azt jelenti, hogy nincs vesztegetni való idınk. Majd én fényt derítek a rejtélyre. Most, hogy Herrick itt van, rengeteg idım maradt, és fogadni mernék, hogy a hölgyek imádni fogják, ha pletykákat győjtögethetnek a kuzinod barátaitól. – Közelebb lépett Lisle-hoz és megpaskolta a mellkasát. – Te csak ne aggódj – nyugtatta meg. – Hőséges lovagod, Sir Olivia majd elintézi, amit kell. Ha megnövök, lovag leszek, mondta neki Olivia azon a napon, amikor elıször találkoztak. A bátor Sir Olivia, aki veszélyes kalandokra indul, nemes tetteket hajt végre, érvényt szerez az igazságnak. A lány elsietett, és Lisle csak nézett utána, amíg el nem tőnt a szeme elıl, és a ruhasuhogás hangja is elenyészett. Akkor megfordult, és a falra meredt. A VIGYÁZATOK! De ı természetesen nem hitt az elıérzetben vagy a rossz ómenben. Sem olyan tökkelütöttek fenyegetéseiben, akik még helyesen írni sem tudtak. Lisle sarkon fordult, és visszament az emeletre.

Ahogy ígérte is, Herrick szerdán Edinburgh-ba lovagolt. Csütörtökre lett házvezetınıjük, Mrs. Gow személyében. Péntekre Herrick és Mrs. Gow teljes skót személyzetet fogadott

fel. Aznap Olivia a londoni szolgáknak – a személyi szolgák kivételével – megengedte, hogy visszatérjenek Londonba. Csak Aillier ragaszkodott hozzá, hogy maradjon. A többiek nem tudtak elég gyorsan csomagolni, és kora délutánra mind el is mentek. Olivia eközben órákat görnyedt Frederick Dalmay könyvei, iratai, újságjai fölött. Bárhol megemlítették a Gorewoodkastélyt – például Sir Walter Scott egy antikvár kiadványnak írt cikkében –, Frederick olvasójelet tett a könyvbe, és jegyzetekkel látta el a margót. A jegyzetek nagy része ugyan olvashatatlan volt, de nem számított. A nyomtatott anyag az összes kísértethistóriáról beszámolt. Olivia rájött, hogy a különbözı korokban más-más szellemek Lakomákon történt különös voltak népszerőek. mesterkedésekrıl és zavaros jogi ügyletekrıl is tudomást szerzett. Frederick mindegyik birtokvitáról nyilvántartást vezetett. Naplót is írt. Amennyire Olivia meg tudta állapítani, ezek fıleg a Gorewood-kastéllyal és történetével foglalkoztak. Néha-néha a kastéllyal kapcsolatos bosszúságokra is tettek utalást. De nem lehetett benne biztos, mert az apró betős, pókszerő írást majdnem lehetetlen volt elolvasni. Arra gondolt, Lisle-nak bizonyára nem okozna nehézséget értelmet találni bennük, mivel hozzá van szokva, hogy kibogozza a különbözı furcsa írásokat, amelyeknek egy részét néha még a barbárok is megrongálták. Meg fogja kérdezni tıle, tud-e egy kis idıt szakítani rá. Aztán hétfın lapozás közben, ahogy azon tanakodott, próbáljon-e meg kikönyörögni valami magyarázatot Lisle-ból, egy elsárgult, részben megégett papír hullott ki a naplóból. – De ez nyom – erısködött Olivia, és meglengette Lisle orra elıtt a győrött, barna szélő papírt. A férfi vonakodva vette el tıle.

A terve nagyon jól mőködött. İ tette a dolgát, és Olivia is a magáét. Útjaik csak az étkezéseknél találkoztak, ahol a hölgyek is ott voltak, és anélkül, hogy tudtak volna róla, sikeresen elterelték Lisle figyelmét. De ma Olivia a sarokba szorította lent, az alagsorban, mialatt a munkások mind odakint ebédeltek. A lány valósággal táncolt az izgalomtól, mert NYOMRA bukkant. Arról nem volt szó, hogy bármilyen nyomot találjon. Az volt a terv, hogy keres és kutat, amíg Lisle be nem fejezi a munkát, és közben megjön a józan esze Oliviával kapcsolatban, vagy ha ez lehetetlen lenne, akkor addig, amíg rá nem jön, hogyan oldja meg az Olivia nevő problémát. – Mi van ráírva? – kérdezte a lány. Lisle lenézett a szabálytalan rácsra és a véletlenszerően beleírt jelekre. – Semmi. Úgy fest, mintha egy gyerek firkálta volna. Valószínőleg Frederick kuzin egyik korai próbálkozása. Az anyám is megtartotta az összes rajzomat. Az ilyen holmik megtartásának semmi köze a józan ítélıképességhez, csakis az érzelmességhez, ez nyilvánvaló. – Biztos vagy benne? Lisle visszaadta neki a papírt. – Ez nem a kincses térkép. – De lehet, hogy valami kódolt üzenet. – Nincs itt semmiféle kód. – De azok a kicsi szimbólumok – mutatta Olivia. – Ott, a kicsi négyzetekben. Lisle a papírról a lányra nézett. Olivia hajába és ruhájára pókhálók ragadtak, míg leért a kútterembe. Látszott, hogy a hajába túrt, nyilván, amikor megpróbálta megfejteni a titkos üzenetet, mert jó néhány haj tő lógott ki részegen a dús fürtök közül. Kék szeme csillogott izgalmában, és arcát a napkeltét idézı pír lepte el.

Lisle-nak elege volt ebbıl az utálatos kastélyból és a borzalmas idıjárásból, de legfıképpen belefáradt abba, hogy folyton lyukakat ásson az érzelmeinek, amelyek azonban újra meg újra elıbújtak, mint a kígyók, és Lisle-ba mélyesztették a méregfogukat. Miért is jött vissza Angliába? Hiszen tudta, nem jó az neki, ha a lány közelében van. De a Carsingtonok miatt jött vissza… és ez így nem tisztességes. Miért kellene csupán azért távol tartania magát az egyetlen családtól, amelyik jelent számára valamit, mert a család egyik tagja képes kifordítani ıt önmagából és fenekestül felforgatni az életét? – Ez csak szemét – mondta. – Az a fajta papírdarabka, amit az idıs emberek szeretnek megtartani mindenféle különösebb ok nélkül. A pír elmélyült a lány arcán, és lejjebb kúszott a nyakán. Figyelmeztetı jel. – Frederick nem olyan volt – tiltakozott. – Ha olvastad volna a naplóját, te is tudnád. Pedáns ember volt. Ha megtartotta ezt a lapot, annak oka volt. – Bármi lehetett ez az ok – mutatott rá Lisle. – Az aggkori gyengeség jut hirtelen eszembe. A lány szeme összeszőkült, ahogy felnézett rá. – Azt mondtad, keressek nyomokat. Azt mondtad, járjak a végére. Napok óta nem háborgattalak. Most a segítségedet kérem, erre te lerázol magadról. Te is pontosan tudod, hogy ez a papír jelent valamit. – Semmit sem jelent! – csattant fel Lisle. – Nincs itt semmiféle kincs. Lehet, hogy valaha volt, de bármely értelmes ember tudná, hogy annak rég vége. Még a szellemek is elvesztették az érdeklıdésüket. Nem tőnt fel? Egyszer sem sírt fel az a szörnyő duda az éjszaka közepén. Semmi jelük azóta, hogy azt a fenyegetést felírták az alagsor falára.

– Esett. Nem akartak az esıben mászkálni a dudát meg a többi kísértettrükk kellékeit cipelve. – Csapdát állítottam az alagsorban és nem csináltam belıle titkot – mondta Lisle. – Biztosan hallottak róla, ahogy itt mindenki mindenrıl értesül. – És azt hiszed, csak úgy feladták? Azt képzeled, hogy a csapdád elijesztette ıket? – Nos, korábban senki sem állított csapdát, vagy tévednék? Olivia arca még sötétebb színt öltött. – Lisle, ugye nem… – Ez nevetséges! – szakította félbe a férfi. – Nem fogok itt kísértetekrıl vitatkozni. Olivia meglengette elıtte a papírlapot. – Legalább rá… – Nem. Nem fogom az idım egy haszontalan firkálmányra vesztegetni. – Nem beszélnél így, ha láttad volna Frederick naplóit. – Nem nézem meg a naplóit – jelentette ki Lisle. Úgy semmiképpen, hogy a lány közben a válla fölött kukucskál. Az illata. Az átkozott ruhasuhogás. Ez nem tisztességes! Hiszen a lány is tudja, hogy távol kell maradniuk egymástól. – Azt mondtad, hogy olvassam el ıket! – kiáltotta Olivia. – Órákat töltöttem azzal, hogy iratokat, könyveket, naplókat és leveleket olvassak. Órákon keresztül próbáltam kisilabizálni az apró betőket. Te voltál az, aki azt mondta.… – Azért, hogy lefoglaljalak valamivel! – tört ki Lisle-ból. – Hogy megszabaduljak tıled. Itt van nekem ez az ostoba, értelmetlen feladat, hatalmas idı-és pénzpocsékolás, ha engem kérdezel, ezen a borzalmas helyen, ahol sohasem akartam lenni… és ahová nem is kellett volna eljönnöm, ha te nem vagy. – Csak segítettem neked!

– Ó, igen, tényleg nagy segítség voltál. Ha te nem vagy, elküldhettem volna a szüleimet a pokolba. Boldogabban éheznék Egyiptomban, minthogy itt legyek. Mit törıdök én az átkozott pénzükkel? Költsék nyugodtan a fivéreimre. Én meg tudom teremteni magamnak, ami kell. De nem, itt vagyok, és próbálom ezt az átkozott munkát rendesen elvégezni, erre te is csak nyaggatsz meg gyötörsz, hogy egy újabb reménytelen vállalkozásba kezdjek. – Nyaggatlak és gyötörlek? Te voltál az, aki… – Elterelı hadmővelet volt! Annyi ember közül éppen neked tudnod kellene, mi az. Te is folyton alkalmazod. Nos, most én használtam rajtad. Neked hogy tetszik, hogy úgy táncolsz, ahogy én fütyülök? – Te… te… Olivia lekapta a férfi kalapját és nagyot húzott vele Lisle mellkasára, aztán a földre dobta a kalapot, és rátaposott. – Bravó! – gúnyolódott Lisle. – Milyen megfontolt! – Ha férfi volnál, párbajra hívnálak. – Ha férfi volnál, boldogan le is lınélek. – Győlöllek! – visította Olivia. – Hitvány alak vagy! Sípcsonton rúgta a férfit. Kemény rúgás volt, de Lisle túl dühös volt ahhoz, hogy megérezze. – Pompás. Úrinıhöz illı. Olivia szemérmetlen kézmozdulatot tett, aztán elviharzott.

Október 25., kedd Éjjel egy óra

Az éjszaka tiszta volt, s a Hold, bár fogyóban volt, elegendı fényt adott a csínytevıknek, gazfickóknak és bárkinek, akik leselkedni akart utánuk. Az egyetlen bárki jelenleg Olivia volt, aki, miután mindenki lefeküdt, kiosonta kastélyból. Férfinadrágot viselt, alatta flanel bugyogóval. Mellény, kabát és egy vastag, csuklyás köpeny kínált védelmet a skót ıszi éjszaka hővöse ellen. Egy gyapjútakarót is hozott magával az éjjeli nedvesség ellen. Nem mintha szüksége lett volna rá. Forrongó vére melegen tartotta. Szóval elmentek a kísértetek, ugye? – Majd elválik – morogta az orra alatt. Fogadnia kellett volna Lisle-lal, igen, azt kellett volna tennie a fagyosan udvarias vacsora után. Nem mentek el, és be is tudom bizonyítani. Ezt kellett volna mondania. Mire a férfi azt felelte volna: Semmit sem tudsz bizonyítani. Nem-e? Fogadsz velem? Mit szólnál az Utálatos Kastélyhoz? A tiéd lehet. Nem a tiéd, hogy elajándékozhasd. De megmondom, mi legyen. Ha bebizonyítom, hogy a kísértetek nem mentek el, akkor nem viselkedsz többé úgy, mint valami ostoba fajankó… ó, bocsáss meg, el is felejtettem. Nem tehetsz róla. – És akkor azt mondaná, hogy… – Felnézett az északi toronyra. A sötét ablakok elárulták, hogy a férfi már alszik… és Olivia remélte, hogy pokoli rémálmai vannak. – Es akkor azt mondaná, hogy… Mit mondana? Nem számít. Be fogja bizonyítani, hogy a kísértetek nem adták fel. Csak taktikát változtattak. Ezt fogja tenni.

Mindenesetre a fogadás csak felkeltette volna Lisle gyanúját. Jobb így, hogy azt hiszi, Olivia duzzog. Ha Lisle rájött volna, hogy mit tervez, alkalmatlankodott volna. Másra sincs szüksége, csak hogy egy goromba, együttmőködni nem hajlandó férfiember az útjába álljon. Még Bailey-nek sem szólt a tervérıl, mert akkor a lány ébren várná meg, és Olivia nem tudta, mennyi ideig lesz idekint. Ha kell, akár hajnalig fennmarad. Elég kellemes búvóhelyet talált. A hely kiválasztása nyilvánvaló volt. Az udvar délnyugati sarkában álló romos ırtorony pontosan erre a célra épült. Bár jelenleg nem arra használták, hogy a környezı vidéket vigyázzák onnan, az ajtajából jól lehetett látni a kastélyudvar jó részét, míg ıt nem lehetett észrevenni. Az egyetlen fárasztó dolog a várakozás volt. Egy helyben ülni, anélkül, hogy kártya vagy könyv lenne a kezében, nem volt valami szórakoztató. Es egy kövön ülni, legyen az bármilyen nagy és sima, csak egy rövid ideig volt kényelmes. Olivia a vastag gyapjúköpeny, a nadrág és a flanelbugyogó rétegein át is érezte a hideget. A szél befütyült a fal résein át. Ahogy telt az idı, a Hold és a csillagok mintha elhomályosultak volna. Olivia kikukucskálta búvóhelyérıl. Az erısödı szél felhıket kergetett az égre, a súlyos fellegek eltakarták a Holdat és a csillagokat. Olivia beljebb húzódott a menedékébe, és szorosabbra húzta maga körül a takarót. Ahogy az idı telt, a levegı egyre hidegebb lett. Végtagjai elmerevedtek. Olivia testhelyzetet változtatott. A nedves levegıt érzi az arcán? Vagy csak a hideg szelet? Ujjai elzsibbadtak. Az éjszaka sötétebb lett. Alig tudta kivenni az udvar körvonalait. A szél sikoltva fújt be a kövek repedésein, és Olivia hallotta, ahogy leveleket görget az udvaron. Újra megmozdult, de nem

volt elég helye. Nem mert dobogni, hogy felmelegítse a lábát, és lábujjai sajogtak a hidegtıl. A feneke is elzsibbadt. Lisle-ra gondolt, és a gyalázatos dolgokra, amiket mondott, arra, hogy mit válaszolhatott volna, de többé ez sem melegítette fel. Fel kell állnia és sétálnia egy kicsit, különben teljesen megbénulnak a végtagjai. Nekikészült, hogy feláll. Szeme sarkából fény lobbanását vette észre. Vagy mégsem? Olyan rövid ideig tartott. Egy elsötétített lámpás? Aztán minden még sötétebb lett, és a levegı súlyos, nedves takaróként nehezedett rá. Ekkor meghallotta a lépteket. – Vigyázz a lámpásra – mondta egy halk hang. Zörrenés. Puffanás. Tompa dobbanás. – Semmit sem látok ebben az átok sötétben, és már megint esik. Mondtam neked… – Ez csak a köd. – Esı. Megmondtam… Kénköves pokol! A fény Olivia arcába villant, elvakítva a lányt.

A győrött és félig megégett papírdarab századszor furakodott be Lisle gondolatai közé, amikor már éppen elaludt volna. A bizonytalan rácsvonalak megjelentek a lelki szemei elıtt, és az apró figurák is újra feltőntek a négyzetekben. Térkép nem lehet, nincsenek rajta nyilak vagy égtájak. De lehet valamiféle kód vagy gyorsírás. Agya ismét rendezte és újra rendezte a vonalakat és az alakokat, aztán már hiába is próbált elaludni, mert járt az esze. Kinyitotta a szemét, felült, meggyújtotta az ágyánál lévı gyertyát, és halk szitkot mormolt az orra alatt. Olivia meglengette az arca elıtt, és az most nem hagyta nyugodni.

Felkelt az ágyból, belebújt a köntösébe, és felszította a tüzet. Felvette a gyertyát, és a nagy ablakfülkéhez ment. Valamikor, a külseje alapján a kastély történetének korai szakaszában, illesztették be ablaküléssel együtt. Lisle egy padot tetetett be, és azt használta íróasztalnak. Napközben a fény több mint elegendı volt. Esténként kellemes volt itt dolgozni. Amikor nem esett vagy nem volt borús az idı – ritka alkalom –, nézhette a csillagos eget. Nem olyan volt, mint az egyiptomi ég, de tény, hogy úgy tőnt, távol van minden civilizációtól, és annak szabályaitól és bosszúságaitól. Lisle kinézett és ismét szitkozódni kezdett. Ismét esett. – Átkozott hely! – morogta.

Beletelt egy pillanatba, amíg Olivia látása visszatért. A lámpás fénye ismét felvillant, de ezúttal nem az ı irányába. Zörgést és emberi hangokat hallott. Valami puffant a talajon. Aztán futó léptek zaja ütötte meg a fülét. Olivia nem gondolkodott. Ledobta magáról a takarót és utánuk futott, követve a lámpást, amelynek fénye az udvaron pattogott, aztán átsurrant a falban levı nyíláson, elvitorlázott a bejárat mellett, és kiért az útra. Olivia érezte, hogy az esı egyre kövérebb cseppekben hull, de a lámpás szentjánosbogárként pislákolt elıtte, és a fény vonzotta, húzta maga után, végig az úton. Aztán egyszer csak hirtelen eltőnt. Sehol semmi világosság. Olivia körülnézett: balra, jobbra, elıre, maga mögé. Semmi. Sötétség. Esı, jeges esıcseppek doboltak a fején, a vállán, a nyakán csörgedeztek.

Hátranézett. Alig tudta kivenni a kastély körvonalait, elmosódott árny a távolban, az esıfüggöny mögött. Köpenye, kabátja lassan átázott. Az ablakokban nincs fény. Semmi. Nincs segítség. Sehol egy hely, ahol menedékre lelhet… és ugyan mi hasznát venné most a menedéknek, még ha találna is egyet? A kesztyője átnedvesedett, keze sajgott a hidegtıl. Megpróbált futni, de lábai mintha hideg kıtömbök lettek volna, és ruhája is súlyos volt a nedvességtıl. Ha megbotlik és elesik. Ne dramatizáld a helyzetet! Mozogj! Egyik lábad a másik után. Összeszorította a fogát a hideg ellen, lehajtotta a fejét és vánszorogni kezdett vissza, a kastély felé.

Lisle északi toronybeli szobájának ajtaja vastag volt. Ha nincs a sarokvasnál lévı rés – egy újabb tétel a javítandók listáján –, nem hallotta volna meg a hangot. Ami azt illeti, nem is volt biztos benne, hogy tényleg hallott-e valamit. Az ajtóhoz lépett, résnyire nyitotta, és hallgatózott. Kaparászást és motyogást hallott. Aztán egy szitkot. Bár a hang nagyon halk volt, azonnal megismerte, kié. Felvette a gyertyát, elhagyta a szobáját, és kilépett oda, ahol valaha a társalgó volt, a nagyterem fölött, majdnem olyan nagy, bár nem olyan magas, minta nagyterem, és szintén hatalmas kandallóval dicsekedhetett. Olivia térdelt elıtte. Reszketett, és egy tőzszerszámmal megpróbált szikrát csiholni. Felnézett, és pislogni kezdett a gyertyaláng láttán. – Lisle? – kérdezte suttogva.

A férfi felfogta az elé táruló látványt: csöpögı haj, csöpögı ruha, egyre hízó tócsa körülötte. – Mit csináltál? – kérdezte. – Olivia, mit tettél? – Ó, Lisle – vacogta a lány vadul remegve. Lisle letette a gyertyát, aztán lehajolt és a karjába vette a lányt, aki teljesen át volt ázva és didergett. Lisle üvöltözni, dühöngeni szeretett volna, és talán azt is kellett volna tennie. Aztán valaki meghallhatta volna – a lány szobalánya vagy legvégsı esetben az ı inasa –, és a segítségére siet. De nem kezdett el veszekedni vele. Egy szót sem szólt. Csak bevitte a lányt a szobájába.

Tizenötödik fejezet

Lisle a kandalló elıtti szınyegre tette le. Olivia vadul remegett, foga vacogott, keze jéghideg volt. Lisle szívdobogva tépte le róla a vizes ruhákat. A súlyos gyapjú matrózköpeny egészen a bélésig át volt ázva. Lisle a félelemtıl ügyetlenkedı kézzel babrálta gombbal. Nem tudta átbújtatni a lyukon. Leszakította, letépte a köpenyt is, és félredobta. Alatta a lány férfiruhát viselt. Az is nedves volt. Lisle nagy nehezen kiszabadította a lány vállát, aztán lehámozta róla a kabátot. Azt is félrehajította, közben káromkodott. A Yorkban viselt öltözékéhez képest ezúttal mellény is volt a lányon. Az is át volt ázva, és a hosszú gombsor nehéz küzdelmet ígért. Lisle az íróasztalnak használt pádhoz rohant, felkapta a zsebkését, és levágta az összes gombot. Lehúzta a mellényt, és a nadrágon kezdett munkálkodni. Az egy fokkal szárazabb volt, így a gomblyukak is könnyebben engedelmeskedtek a rángatásának. Lehámozta a nadrágot, és ismét káromkodott. Alul Olivia flanelbugyogót viselt… és az is nedves volt. Lisle egymás után hámozta le róla a rétegeket, és a lány bırig el volt ázva. Harag és rémület tombolt benne. Meddig állhatott odakint az esıben? Mi az ördög ütött belé, hogy ilyesmit tett? Megfázhat. Belázasodhat. Itta semmi közepén, mérföldekre egy rendes orvostól. Meg sem próbálta kioldani a bugyogót. Elvágta a zsinórját és kezdte volna lehúzni a bugyogót. – V-várj – vacogta Olivia. – V-várj!

– Te nem várhatsz. – M-majd én cs-csinálom. – Remegsz. – A-annyira f-fázom. Lisle lerángatta a lábán a bugyogót, és teljesen lehúzta. Miközben pırére vetkıztette, rögtön be is takarta. Valahol halványan tudatában volt, hogy miért kell betakargatni, de nem törıdött vele. A lány csak hüppögött és értelmetlen dolgokat beszélt: hebegıs mondatokat, amelyeket nem fejezett be; zavaros frázisokat valami fogadásról és arról, hogy sohasem kapott elég levelet, és hogy miért tartotta meg az egész szemetet, de Bailey megértette, ugye? Félrebeszél. A félrebeszélés a láz jele. A láz a tüdıgyulladás elıjele. Ne gondolj rá! Újabb takarót borított a lányra. Felszította a tüzet. Olivia még mindig remegett. – N-nem b-bírom ab-abbahagyni – vacogta. – N-nem tudom, m-miért. Lisle a takaróval dörzsölgetni kezdte a lány testét, így próbálva serkenteni a vérkeringést, de a gyapjú túl durva volt a bırének, és Olivia összerezzent. Lisle ırjöngve kutatta át a szobát. Végül felkapta a Nichols által másnapra kikészített törülközıket. Lehúzta a takarót a lány egyik karjáról, és a törülközıvel végigdörzsölte, aztán a másik karjával is megismételte. Olivia keze még mindig jéghideg volt és remegett az övében. Lisle a végtagokra összpontosított, és a lábait masszírozta. Azok is fagyosak voltak. Lisle elszántan dörzsölte ıket, nem engedve meg magának, hogy gondolkozzon, csak arra figyelt, hogy meginduljon a vérkeringés a végtagokban is.

Nem tudta, mennyi ideig folytatta a masszázst. A pánik ködbe vonta az agyát. Megmasszírozta a lány vállát és karját, lábát és lábfejét. Már fájt a keze, de nem hagyta abba. Olyan bısz elszántsággal dolgozott, hogy beletelt egy kis idıbe, míg észrevette, hogy a görcsös remegés abbamaradt. Olivia már nem beszélt értelmetlenségeket, és foga sem vacogott tovább. Lisle abbahagyta a masszírozást, és a lányra nézett. – Ó – sóhajtott Olivia. – Azt hittem, soha többé nem melegszem fel újra. Ó, Lisle! Miért dühítettél fel ennyire? Tudod, mi történik, amikor kijövök a sodromból. – Tudom. – Mit képzeltem, amikor azt hittem, meg tudom egyedül is csinálni? De csak kémkedni akartam. Olyan sötét volt! Egyik ablak sem világított. Rá kellett volna vennelek, hogy gyere velem. Kiegészítjük egymást. Csak félig volt értelme annak, amit mondott, de Lisle-nak ez a fél is elég volt. Szíve valamelyest nyugodtabban vert. Keze alatt a lány bıre végre melegedni kezdett. A remegés tovább enyhült. Háborgó elméje is megnyugodott. Aztán hirtelen teljesen tisztán látta. Olivia, a tőz elıtt, pokrócba csavarva. A ruhái szétdobálva a szobában. Gombok mindenfelé. – Ó, Lisle, a kezed olyan jó meleg! A csodálatos, ügyes kezed. A férfi lenézett a kezére, amely a lány jobb alkarjára kulcsolódott. El kell engednie. El kell engednie! Helyette ismét megmozdult, de már lassabban, és végigsimította a lány karját le, aztán ismét fel… majd újra… meg újra.

Gondosan ügyelt rá, hogy a takaró végig fedje a lány testét, s csak addig húzta félre, míg a karját vagy a lábát masszírozta. Ráhúzta a takarót a jobb karra, és lehúzta a balról. Megmasszírozta azt a kart is. Lassan. – El sem tudom mondani, milyen érzés – mondta Olivia kábult hangon. – Varázslatos! Hogyan csinálod ezt velem? Lisle felhúzta a takarót, felfedve a lábát. Amikor a lábfejére simította a tenyerét, a lány felnyögött. Lisle párnákat halmozott a lány feje és válla mögé, aztán rájuk lökte a lányt. Olivia behunyta a szemét és felsóhajtott. Aztán újra kinyitotta, hogy a férfit nézze. Lisle folytatta a lábfej masszírozását. Elıbb az egyiket, aztán a másikat. Utána a takarót feljebb tolva rátért a lábszárra. Tenyere a formás vádlira simult. A lány bıre mintha bársony lett volna az ujjai alatt. Meleg bársony. Olivia lélegzete lelassult és elmélyült, remegése teljesen abbamaradt. A párnákon feküdt, felnézett Lisle-ra, kék szeme csillogott a tőz fényében, s úgy tőnt, mintha csillagok táncolnának benne. A lángok vörösre festették a bırét: a magas arccsontot, szájának ívét, a makacs állat. A takaró lecsúszott a válláról felfedve hófehér nyakát és vállának kecses vonalát. Lisle elejtette a törülközıt, és hagyta, hogy kézfeje a lány arcához érjen. Bıre sima volt, mint a legpuhább selyem, az a fájta, amelyet a leggazdagabb egyiptomi nık viselnek, és olyan finom, hogy az egészet könnyedén át lehet húzni egy győrőn. De nem selyem volt, hanem Olivia bıre, meleg és eleven. Néhány perccel azelıtt még azt hitte, elveszíti ıt, és a világ megszőnt létezni, minden üres és sötét lett. Megfordította a kezét, hogy a tenyerén érezhesse a puhaságot, a melegséget és az életet. Olivia elfordította a fejét, hogy szájával megérinthesse Lisle tenyerét.

Ne, ne, ne! De ez hazugság volt. Nem ez az, amit akart. Ez nem ilyen egyszerő. Egy érintés semmisége. Csak az ajka a tenyerén. De egy örökkévalóság óta várt már, és az érintés végigremegett rajta, mintha egy elektromos pálcát érintett volna meg. Megpattant a szívén, amitıl az szabálytalan kalimpálásba fogott. Aztán lefelé iramodott, forrósággal töltve el az ágyékát. Teste megfeszült, és agya egyfajta csatornává szőkült. A lány lábánál térdelt és nem látott mást, csak ıt, ahogy ott ragyogott a tőz fényében. Teste most már meleg volt, nagyon meleg. Elı, eleven volt, keble emelkedett és süllyedt a takaró alatt. A szoba csendes és sötét volt körülöttük, csak a tőz ropogott mellettük, és a lángok fénye világította meg ıket. A sarkokban árnyak táncoltak. Olivia fél kezével markolta a takarót maga elıtt. Lisle odanyúlt és megrántotta a kezét. A lány ujjai elernyedtek és elengedte a pokrócot. Nem tiltakozott. Egy hangot sem adott ki. Csak felnézett Lisle-ra, csak némán figyelte, gyönyörő arca komoly és tőnıdı volt, mintha csak egy rejtély mélyére kellene hatolnia. Lisle számára nem volt itt rejtély. İ csak egy férfi, akinek szörnyen hiányzott a lány, és néhány perccel azelıtt pillantást vethetett egy Olivia nélküli világra. Nélküle élt és távol tartotta magát tıle. De azért hiányzott neki. Ha nem lenne itt, hogy visszajöjjön hozzá, milyen lenne az élete? Egy perccel ezelıtt még azt hitte, el fogja veszíteni. Most azonban itt van, melegen és elevenen fekszik a tőz fényében. Ez egyszerő tény. Olivia itt van és ı kívánja: egyetlen egyszerő

tény, amely kitörölte az akaraterejét és a jó szándékot, a lelkiismeretet és a kötelezettségeket. Lisle lehúzta a lány derekáig a takarót, aztán csak nézte, hagyva, hogy szeme és elméje befogadja a látványt. – Jóságos isten! – lehelte, bár elakadt a lélegzete. – Jóságos isten, Olivia! A lány bıre gyöngyfehér volt, mint az éjszakai égen magasan járó Hold. Kemény melle is, amely nyilván a sátán ajándéka volt, puhán és fehéren fénylett, mint a Hold, de a hegyén rózsás bimbók ültek, amelyek szinte könyörögtek azért, hogy megérintse ıket. Olivia a kezéért nyúlt, és ı engedelmesen odaadta neki. Olivia atlaszfényő keblére fektette. Lisle érezte, hogy a mellbimbó megkeményedik a keze alatt. Férfiassága követte a bimbó példáját. Agyának csatornája tovább szőkült. Nem látott mást, csak ıt. Nem tudott másra gondolni, csak rá. Az egész világot a tőz fényében ragyogó Olivia jelentette. Tenyerét rásimította a selymes félgömbre, és felsóhajtott. Keze megtelt a lány keblével. Finoman megszorította, és Olivia mély, torokhangon felkacagott, és behunyta a szemét. – Igen – mondta. – Ez az, amit akartam. Egyszerő szavak. Lisle mindent hallott bennük: a vágyakozás, a gyönyört és nem is tudta, mi mást még. Vagy legalábbis úgy tőnt, és ez elég is volt neki, mert ı csak ezt tudta volna mondani. Ez az, amit akartam. Széttárta a lány lábát. Olivia még mindig nem tiltakozott, csak nézte ıt. Lisle feljebb kúszott, fölé hajolt és nyelvével megérintette az egyik rózsás bimbót. – Igen – suttogta Olivia. Igen… és ez mindent elmondott. Igen volt a bırének íze, a hangjának dallama, hasának íve, ahogy teste megfeszült Lisle

nyelvének érintésére. Ahogy karja Lisle nyaka köré fonódott és szorosan ölelte. Ahogy felnyögött, amikor Lisle szopogatni kezdte, majd nyelvével bejárta a keblét és megízlelte a gyöngyfényő bırét. Igen, ez az, amit akartam. Aztán Lisle lerángatta róla a takarót, és Olivia magához rántotta ıt és csókolta, csókolta, puha ajka hívogatón szétnyílt, és cseresznye édes bőnöket ígért. Aztán a csók volt az, amely magával ragadta, a szenvedélyes, vad csók, amely mintha száz más, az évek során felhalmozódott csókot foglalt volna magában, mert oly végtelen volt, és oly végtelen volt a zuhanás élménye is… egyre mélyebbre zuhant, Olíviába, önön magába és egy vad világba, ahol csak ık ketten léteztek. A világ leszőkült a lány ízére, illatára, bırének érzetére, testének formájára a keze alatt. A világ volt az, ahogy az érintése alatt vonaglott, és ahogy keze bejárta Lisle felsıtestét, míg rá nem talált az ingének szélére. Akkor addig rángatta, amíg Lisle megszakította a csókot, és áthúzta az inget a fején, aztán félredobta. Most már ı is meztelen volt, mint a lány. Igen, ez az, amit akartam. Olivia keze ismét vándorútra indult. Bebarangolta Lisle vállát és karját, körberajzolta a mellkasát, és ujjai nyomán apró szikrák villództak Lisle testén, és amikor Olivia a mellbimbókhoz ért, a szikrák behatoltak a bıre alá is. – Ó – súgta Olivia, és gyors, sima mozdulattal felemelkedett, hogy nyelvével megérinthesse a kemény mellbimbót. Még jobban felhúzódzkodott, lábát a férfi csípıje köré fonta, és újra megcsókolta. Nyelve ostromolt, játszott, elıretört és visszavonult, közben keble a férfi mellkasához nyomódott, míg Lisle kemény és forró szerszáma a hasánál reszketett.

Lisle egyetlen pillanatra sem engedte el, keze egyre lejjebb vándorolt a sima háton, elérte a derék karcsú hajlatát, majd rátapadt a fenekére. A tőz pattogott mellettük, és Lisle-nak úgy tőnt, hogy a lángok belülrıl is nyaldossák. Minden érintés, minden csók táplálta ıket. Lisle anélkül, hogy a csókot megszakította volna, gyengéden lefelé nyomta Oliviát, és a lány engedelmesen ment, ahová a férfi némán vezette, lába még mindig a férfi csípıjét ölelte. Lisle felemelte a fejét és kinyitotta a szemét. Tekintetük egymásba kapcsolódott, miközben széthúzta a lány lábát és letette a szınyegre. Keze végigsimított a combon egyenesen a forró maghoz, ahol puha, rézszínő fürtök fénylettek, és a harmatos bır csillogott a tőz fényében. Lisle ujja megtalálta a keskeny rést, és megsimogatta. Olivia vonaglott, teste ívbe feszült az érintésére. Lisle tudta, hogyan kell örömet szerezni egy nınek. Mindennél jobban vágyott rá, hogy hosszasan becézgesse, kényeztesse a lányt, de Olivia tüze oly gyorsan fellángolt, hogy azt hitte, menten elhamvad. Csak az ösztön és a vágy maradt. Elementáris volt: két fiatal test, amint egymás után sóvárognak, egymást hívják, és száguldó vérük, amely oly vad és megállíthatatlan, mint a homokvihar. Olivia megérintette a hímvesszejét, fürge ujjai felmérték a hosszát, és összezárultak körülötte, aztán cirógatni kezdték felle, fel-le. Lisle felhördült és félrelökte a lány kezét, aztán beléhatolt. Feszesség és ellenállás fogadta. Olivia meglepett kiáltással emelkedett fel hirtelen, teste megfeszült. Lisle a szájával hallgattatta el, és csókolta vadul, szenvedélyesen, olyan szenvedéllyel, mintha örök idıkre el akarná raktározni a pillanatot, az ízét, a gyönyört.

Olivia karja ismét felemelkedett, Lisle nyaka köré fonódott, keze a férfi arcát kereste, hogy a tenyerébe fogja. A feszültség enyhült, és ı a férfiéhoz hasonló szenvedéllyel visszacsókolt. S miközben hosszan-hosszan csókolóztak, Lisle újra elırenyomult, ezúttal mélyebbre döfve. Olivia megmerevedett, de nem húzódott el és nem is lökte el. Valahonnan távolról egy hang vagy emlék bukkant fel figyelmeztetın. Állj meg! Ideje abbahagynod! De a figyelmeztetés nagyon távolról jött, és az egyszerő, állati vágyig lecsupaszított Lisle túl volt már azon, hogy engedelmeskedjen. Odabent volt, Olivia most már az övé, és csak döfött, döfött és újra döfött, valami ısi nyelven beszélve, amely csupán egy szót ismer: enyém. Enyém. Enyém. Valahol, a sürgetı ırület közepette érzékelte, hogy a feszültség felenged, és a lány is mozogni kezd, ösztönösen, vele egy ritmusra. Körmei a hátába vájtak, és teste sürgetın egyre gyorsabb vágtára sarkalta Lisle-t. Aztán egy hirtelen, vad hajszában megtörtént: egy utolsó tomboló, féktelen erıfeszítés, aztán a boldogság, gyönyör villáma és zuhanás egy ırült világba, ahogy a csillagok felfelé potyognak vagy belesüllyednek az ég mélyébe. Végül csend és szívük eszeveszett dübörgése.

Olivia döbbenten feküdt a férfi alatt. A szemérmetlen rézkarcok ezt nem tudták átadni. Alig bírta felfogni. Milyen mélységes meghittség! Milyen szárnyaló érzések! Jóságos isten! Érezte, ahogy szíve megnyugszik, lélegzete lecsillapodik. Érezte, ahogy a férfi hímvesszıje kisiklik belıle, szomorúság és ırült boldogság kavargott benne egyidejőleg.

Az a szörnyő-szörnyő menet a zuhogó, jeges esıben a végtelen úton. Életének legrosszabb, legsötétebb órája. Még amikor a papa meghalt, és a szíve összetört, még akkor is ott volt neki a mama. Ma éjjel azonban teljesen egyedül érezte magát, ahogy felnézett a kastély ormótlan árnyára, amely semmit sem kínált, ablakaiban egyetlen kicsiny fény sem üdvözölte. És erre így végzıdött. Egyfajta mennyországban, de nem a jó és unalmas mennyországban, amelyrıl az emberek locsogni szoktak. A férfi karjában. Lisle legördült Oliviáról, az oldalára fordult, és a lányt magához ölelte. A fenekét az ágyékához nyomta, fejét a lány vállára hajtotta, keze a keblén nyugodott. Olivia szeretett volna meghalni a meghitt, birtokló érintés gyönyörétıl. Szíve csordultig telt. Félt megszólalni, félt visszahozni a világot. Belekapaszkodott a pillanatba, amikor végre minden a helyére került, mert végre összejöttek és szerették egymást a testükkel, a szívükkel és az elméjükkel, szabadon. Egy rövid, végtelen idıre a világ többi része, életük hátralevı része és minden kis durva valóság félre lett téve. Lisle hangja mély és rekedt volt, amikor megtörte a csendet. – Jól vagy? Igen, végre, ez egyszer. – Igen. – Azt hiszem… – kezdte Lisle. – Ne gondolkozz! – vágott a szavába Olivia. – Egy percig ne gondolkozz! – Kezét a mellét fogó kézre tette. – Ne mozdulj! Ne csinálj semmit! Egyszerően csak… legyél. Hosszas csend következett, de nem a békés fajtából. Olivia érezte, hogy növekszik a feszültség a férfiban. Mert jó és tisztességes ember. – Azt hittem, meg fogsz halni – szólalt meg végül Lisle halkan.

– Én is. – Azt hittem, egyre hidegebb leszel, és addig remegsz, míg meg nem halsz a karomban. Olivia akkor annyira fázott, olyan elkeserítıen fázott és nyomorultul érezte magát, hogy csak hagyta, hogy megtörténjen, legyen az bármi. Most azonban emlékezett: Lisle kezének heves, ırjöngı mozdulataira a testén, a fájdalomra, ahogy kényszerítette a vérét, hogy ismét folyjon az ereiben… a kezére, a kezére. – Én is azt hittem. Attól féltem, soha többé nem fogok felmelegedni. Vagy talán mégsem. Nem vagyok biztos benne, hogy tudtam gondolkodni. – Mit csináltál odakint? – akarta tudni Lisle. Olivia elmondta neki… mindent, beleértve a képzeletbeli beszélgetést kettejük között. – Nem tudtál volna valamit hozzám vágni helyette? – kérdezte Lisle. – Nem találhattál volna valami olyan módot a gyötrésemre, amihez nem kell kimenned a zuhogó esıbe? – Amikor kimentem, még nem esett. Egyetlen felhı sem volt az égen. Na jó, egykét elszórt bárányfelhıt kivéve. – Órákig odakint voltál! – Nekem éveknek tőnt. – Mit csináljak veled? – Mit szólnál egy titkos viszonyhoz? – Nem tréfálok. Olivia megfordult a karjában. – De mindketten ezt akarjuk. Ez a „tartsuk magunkat távol egymástól”-dolog is ezt bizonyítja. De az ember nem harcolhat az elkerülhetetlennel. – Nem próbálkoztunk valami keményen. Már az elsı önuralompróbánál elbuktunk. – Lisle, én az összes önuralompróbán elbukom.

– De én nem. Hívhattam volna a szobalányodat. Felkiabálhattam volna a házat, és ugraszthattam volna a szolgákat, hogy hozzanak forró ezt meg azt és száraz ezt meg azt, sürgölıdjenek körülötted, elszalaszthattam volna valakit orvosért az éjszaka közepén. De nem. Olivia megsimogatta a férfi arcát. – Nem tudnád egy kis idıre egy fiókba zárni a lelkiismeretedet? Nem élvezhetnénk csak úgy ezt a pillanatot? Lisle közelebb húzta magához, és arcát a hajába temette. – Megırjítesz – morogta fojtott hangon. – De ırültnek lenni veled izgalmas és általában jól érzem magam a társaságodban. Nagyon kedveljük egymást… nos, nem utáljuk egymást, és barátok vagyunk. Az imént pedig szeretkeztünk… és az is jól ment. Olivia felkacagott. – Ó, Lisle! – Ez nem rossz alap a házassághoz. Ghrrr! Olivia elhúzódott. – Tudtam. Tudtam! Lisle visszahúzta, és szorosan magához ölelte. Teste meleg volt, és erıs, és Olivia legszívesebben elolvadt volna. – Hallgass rám! – kérte Lisle. Szája melegen csiklandozta a fölét. Bırének illata ott volt az orrában és az agyában, eltompítva azt. – Tönkre fogjuk tenni egymást – jósolta Olivia. – Nem teljesen. – Ó, Lisle. – Lehajtotta a fejét, hogy homlokát a férfi mellkasán pihentethesse. – Imádlak. Mindig is imádtalak. Az egyik, amiért bálványozlak a becsületességed, az elveid, az erkölcsöd és a kötelességtudatod meg az a sok jó dolog. Ez a sok jó az, ami eltorzítja a gondolkodásod, ezért nem olyannak látod a dolgokat, amilyenek valójában. Most azt gondolod: tönkretettem a jó hírét. A tény azonban… figyelj, ez a tény: a

tény az, hogy valaki elıbb-utóbb úgyis tönkretette volna a jó híremet. Örülök, hogy te voltál ez a valaki. Az embernek valami egészen különlegessel kell elkezdenie a szerelmi életét, és te ezt megadtad nekem. – Elkezdeni? Lisle egész testében megdermedt. Minden egyre rosszabbra fordul, de semmit sem tehetett ellene. Lisle elszánta magát, hogy tiszteletreméltón fog viselkedni, és ı a világ legmakacsabb embere. – Imádlak. Mindig is imádtalak és mindig imádni foglak. De önzı lány vagyok, ráadásul romantikus is, és azt akarom, hogy egy férfi szívében én legyek az elsı. Nem elégszem meg azzal, amivel a legtöbb nı beéri, és a végén magányosan és unatkozva végzi. – Nem elégszel meg? Olivia, tudod, hogy jobban szeretlek… – Jobban, mint Egyiptomot? Rövid, de beszédes csend borult rájuk. – Micsoda nevetséges dolog ilyet mondani! – csattant fel Lisle. – Ez két teljesen különbözı téma. – Lehetséges, de a szívedben Egyiptomé az elsı hely. Mindig is az volt, és mindig is az lesz. Én pedig nem fogom beérni a második hellyel. Olivia érezte, hogy a férfi összerezzen. Elhúzódott tıle és felült. – Vissza kell mennem a szobámba. Lisle is felült, és Oliviának sajgott érte a szíve. A tőz fénye megvilágította mellkasának kemény körvonalait és karjának dudorodó izmait. Haját arany fényben fürdette meg. Az a fajta férfi volt, akirıl álmok és mítoszok születnek, és ezek az álmok, mítoszok ihletik a nagy bronz-és aranyszobrokat, amelyekhez a hívık elzarándokolnak, hogy leróják tiszteletüket és bálványozzák.

Olivia szívesen lett volna a rajongója. Elég romantikus volt hozzá, de túl romantikus és túl cinikus volt ahhoz, hogy értelmesen cselekedjen és feleségül menjen hozzá. Lisle felkapta az egyik félredobott pokrócot, és Oliviára terítette. – Nem gondolkodsz józanul – mondta. – Nincs választásod. Lehet, hogy terhes vagy. De még ha nem, akkor is vannak szabályok, Olivia, és tudom, hogy nem akarsz szégyent hozni a családodra. – Akkor meg kell találnunk a módját, hogy megkerüljük a szabályokat. Csak szerencsétlenné tennénk egymást. Ha egy pillanatra be tudod tömni az átkozott lelkiismereted száját, te is belátod majd. Túlságosan józan gondolkodású ember vagy ahhoz, hogy ne lásd be.

A csend hosszúra nyúlt. A tőz megroskadt. Lisle távoli sziszegést hallott. Biztosan az esı az. Esı. Teljesen hétköznapi dolog. Nap mint nap megtörtént. Mégis az hozta ide Oliviát, és hozta össze kettejüket. A szörnyő az, hogy Olivia most az egyszer józanul gondolkodott. A szörnyő ebben az, hogy a lány ugyanolyan tisztán látta a dolgokat, mint ı. Szerette Oliviát. Bele volt bolondulva. Mégsem lehetett biztos abban, hogy ez elég, és ugyanaz a lelkiismeret, amely arra ösztökélte, hogy vegye el a lányt, azt súgta, hogy szerencsétlenné tenné a lányt, ha tényleg elvenné. Amikor megengedte magának, hogy Oliviát az élete részeként képzelje el, mindig csak azt vette fontolóra, mit csinálna a lány, milyen pusztítás vinne végbe Lisle életében. Azt sohasem gondolta végig, ı mit tenne a lány életével. Most viszont nem az általa eddig elképzelt számumokkal teli jövıbe pillantott bele, hanem a saját szívébe. Nem tudja azt kínálni a lánynak, amire szüksége van, és amit megérdemel.

Oliviát az elsı hely illeti meg egy férfi szívében, és Lisle-nak eddig fel sem tőnt, hogy talán az ı szívében erre már nincs hely. – Ezt nem oldjuk meg ma este – mondta. – Ez valószínő. – Jobb lesz, ha visszajuttatunk téged az ágyadba. – Igen, de álcáznunk kell a bizonyítékokat. A legegyszerőbb az lenne, ha felszítanánk a tüzet a társalgóban, és a nedves ruháimat ledobnánk elé. Akkor úgy festene, mintha azt tettem volna, ami eredetileg is a szándékomban volt: tüzet raktam, hogy megszárítkozzam. Jobb lesz, ha Oliviára bízza a dolgot. Lisle hozzá volt szokva, hogy fürgén járjon az agya, de a bőntettek álcázása nem tartozott a specialitásai közé. A lány felállt, a takaró lesiklott róla. A tőz fénye megvilágította az érett domborulatokat, és megcsillant a lába közti rézszínő háromszögön. Lisle megengedte magának, hogy csábító idomokon legeltesse a szemét, és addig csodálta a lányt, míg a szíve megsajdult. – Igen, gyönyörő vagy – mondta elszoruló torokkal. Olivia mosolygott. – De nem javaslom, hogy mezítelenül barangolj egy skót kastélyban – folytatta Lisle. – Tönkretennéd a kemény munkámat, és mégis megfáznál. Miközben beszélt, fürkészıen nézett maga köré. Megtalálta az ingét. Felállt, és a ruhadarabot áthúzta a lány fején, majd karját belebújtatta az ujjaiba. A kézelı eltakarta a lány kezét, az ing alja a térde alá ért. Olivia végignézett magán. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt is olyan könnyen meg tudom magyarázni, mint azt, hogy meztelenül kószálok a folyosón. – Majd kitalálsz valamit.

Megfogta a lány kezét és az ajtóhoz vezette. Eszébe jutott, milyen merészen barangolt ez a kéz a testén, tüzeket gyújtva mindenfelé, amerre járt. Mit csináljon vele? Résnyire nyitotta az ajtót. A társalgó csendes és sötét volt. Lisle úgy hallgatózott, ahogy akkor szokott, mielıtt belép egy sírkamrába, ahol esetleg orvtámadás vár rá, azt figyelve, hall-e lélegzést. Senki sem lélegzett a társalgóban. Belépett a szobába Oliviát is magával vonva. A hatalmas teremben olyan sötét volt, mint egy sírkamrában, leszámítva a saját szobájából kiszőrıdı vékony fénycsíkot, és körülbelül félúton a kialvó parázs halvány izzását. – Visszatalálsz a szobádba anélkül, hogy kitörnéd a nyakad? – kérdezte Lisle. – Talán jobb lenne, ha veled mennék. – Nem lesz semmi gond – suttogta Olivia. – Nincs olyan sok bútor, amibe belebotolhatnék. Kihúzta a kezét Lisle-éból, és indulni akart. Lisle szeretett volna mondani valamit, de a benne dúló zőrzavarban nem találta a neki kellı szavakat. Elkapta Olivia vállát és maga felé fordította a lányt. Megcsókolta. Csak egyszer ugyan, de annál szenvedélyesebben. A lány beleolvadt a csókba. Lisle megszakította a csókot és ellökte magától Oliviát. – Menj! És Olivia ment. Lisle várt, hallgatta a meztelen lábak elhalkuló csattogását a kıpadlón, ahogy a lány átvágott a hosszú termen. Megvárta a halk kattanást, ahogy az ajtó becsukódik mögötte. Akkor visszatért a szobájába. Nichols épp a lány szétszórt ruháit szedegette össze. Még a legjobb körülmények közt sem volt gyerekjáték átvágni a végtelen fogadószobán az éjszaka közepén. Olivia nem a

legjobb formájában volt. A torka kapart, a szeme szúrt, és legszívesebben leült volna, hogy egy hétig mást se csináljon, csak zokogjon. Nem bánta, ha testi fájdalmat okoz a férfinak – kibírja –, és az sem volt ellenére, hogy belemélyessze a karmait, amikor utálatos, ostoba fajankóként viselkedett. De ma éjjel Lisle nem tett mást, mint vele törıdött, szeretkezett vele… és teljesen kiforgatta a szívét. És most minden más volt, mint szokott. Bármit érzett is iránta eddig – ó, bizonyos fokig mindig is szerette –, ez most más volt… és abban a pillanatban fájdalmas is. Ne nyafogj! – szólt rá magára. Egyszerre csak egy dologgal foglalkozz! És ez volt az elsı, amivel foglalkoznia kellett, hogy eljusson az ágyáig anélkül, hogy bárki is felfedezné. Az biztos, hogy elıállhat a képtelen történetével, ha arra kerül a sor, hogy megmagyarázza a társalgó kandallója elıtt szétszórt ruhákat. Szerencsére, az olyan hebehurgya viselkedés, hogy gazfickók után leskelıdjön a szakadó esıben, még bıven belefért az „Oliviára jellemzı viselkedés” kategóriájába. Arcizma sem fog rándulni annak, aki meghallja a történetet. Azon sem fog meglepıdni, hogy férfi ruhát visel. Nem kell mást tennie, mint elmesélnie, mi történt, kihagyva azt a részt, hogy Lisle bejött a társalgóba, egészen odáig, hogy ı visszaindult a szobájába. Más szóval, kihagyni egy egész életet. Beosont a szobájába. Nem volt sötét odabent. A kandalló melletti kis asztalon egy gyertya égett. A tőz mellett Bailey ült. Az ölében foltozásra váró ruha feküdt, de ı úrnıjét nézte. – Meg tudom magyarázni – mondta Olivia. – Ó, kisasszony, mindig meg tudja.

Mr. Nichols megdermedt, amikor egy apró láng jelent meg a társalgóban, ahol a nedves ruhákat teregette nagy gonddal a kandalló elıtt. A lángocska ı felé imbolygóit. Ahogy közelebb ért, a halvány fényben Miss Bailey-re ismert. Vastag vállkendıbe volt burkolózva, s alatta nem lehetett más, csak a hálóruhája, mert Nichols meglepıen frivol fodrokat látott kikandikálni a hálóköntös alól a boka környékén. A lány papucsát színes szalagocskák díszítették. A színőket már nem tudta megállapítani a félhomályban. – Miss Bailey – suttogta. – Mr. Nichols – suttogta vissza a lány. – Remélem, nem holmi túlvilági lények miatt van fenn ezen a késıi órán. – Nem, dehogyis. A ruhák miatt jöttem. Nem hagyhatjuk ıket itt. A gazdájának és az úrnımnek minden bizonnyal elment az esze, mondom ezt úgy, hogy a legnagyobb tisztelettel adózok Lord Lisle intelligenciájának, de az urak olykor hajlamosak elveszteni a fejüket, és az úrnımnek ritka tehetsége van ahhoz, hogy segítsen ebben nekik. Nichols végigtekintett az oly gondosan kiteregetett ruhákon. – Miért kellene komédiázni, amikor rajtuk kívül csak maga és én tudjuk, hogy szokatlan dolgok történtek ezen az éjszakán – mondta Bailey. – Arról nem is beszélve, hogy az úrnımmel kapcsolatban semmi sem számít szokatlannak. Fıleg azok miatt a darabok miatt aggódom, amelyeket ki kell mosni. Bailey a vérfoltokra gondolt. Nichols nem tudta megmondani, a lány elpirult-e, vagy csak úgy látszott. A kandallóból áradó fény meglehetısen vörös volt.

– Hm! – köhintett halkan. – Ez nekem is megfordult a fejemben, de tapintatlanságnak tőnt ezt ılordságának is megemlíteni. – Majd én elintézem – nyugtatta meg Bailey olyan hangon, mint aki régen hozzászokott már, hogy eltőntesse úrnıje csínytevésének nyomait. Nichols összeszedte a nedves ruhákat. – Ha megvilágítja az utat, elkísérem egészen az ajtóig – ajánlotta fel. Bailey bólintott. İ világított, Nichols vitte a ruhákat. Az ajtónál a férfi óvatosan a lány szabad karjába rakta a ruhákat. Az ajtó kilincsért nyúlt, aztán keze megállt a mozdulat közepén. – Miss Bailey – mormolta közvetlenül a lány fülébe. – Nem – mondta határozottan Bailey. – Szó sem lehet róla. Nichols halkan felsóhajtott, és kinyitotta az ajtót. Bailey besurrant az úrnıje szobájába. Nichols becsukta mögötte az ajtót, és ismét felsóhajtott. A következı pillanatban az ajtó résnyire nyílt. – Várjon – szólt ki halkan a lány. Nichols reménykedve megfordult. Egy inget dugtak ki a résen. – Ezt visszaviheti. Nichols elvette ılordsága ingét.

Tizenhatodik fejezet

Közben Jock és Roy a leégett templom azon szegletében remegett, amelyik nem omlott be teljesen. – Ki az ördög volt az? – kérdezte Jock. – Mit számít? Ott volt, és ránk várt. – Elıbb-utóbb várható volt, hogy ıröket állítanak. Hallottad, mit mondtak: a földesúr fia arról beszélt, hogy kutyákat hozat. – A kutyákat meg lehet mérgezni – mondta Roy. – A fene vigye el, akárki volt is az – bosszankodott Jock. – Majdnem lehugyáltam a nadrágomat. Az ırtoronyból kikandikáló fehér arc Royt is megrémítette. Ha egy kicsit gondolkodott volna, rájön, hogy csakis ember lehet. De ki áll meg ilyenkor gondolkodni? Eldobták a csákányt és a lapátot, és rohantak. Jock nem ejtette el a lámpást, de az ajtót sem csukta rá, és a dolog… Nem, nem dolog, hanem egy férfi egészen addig üldözte ıket, míg Roy ki nem kapta ostoba öccse kezébıl a lámpást. Most pedig itt ülnek csapdába esve ebben az átkozott templomban. Nincs tüzük és mód sincs rá, hogy csiholjanak. Gondolkodni viszont bıven van idejük. Éjszaka, az esıben a domb tetején álló öreg kastély csak egy nagy, sötét árny volt az égen, amely szinte semmivel sem volt világosabb. Roy a kastélyra meredt, és gondolkodott. Nem tudta, meddig ült így, mielıtt Jock megszólalt. – Az esı lassan eláll. De ennyi elég is volt.

– Odakint keresnek minket – mondta Roy, miközben elhagyták a templomot. – Szóval keresnünk kell valakit, aki odabent van, és híreket szállít nekünk. – Arra senki sem lesz hajlandó. Senki sem kedvelte ıket túlzottan. Az emberek egy kicsit beszélgettek velük, aztán gyorsan odébb is álltak, hogy valaki mással beszéljenek. Ez megfelelt Roynak. İ sem kedvelt senkit igazán. – Nem, tényleg nem lesznek rá hajlandók – helyeselt. – De tudok valakit, akit rávehetünk, hogy mégis megtegye.

Október 26., szerda Nem sokkal dél után

– Értik, hogy mit kell tenniük? – kérdezte Olivia. Lady Cooper megigazította a kalapját. – Természetesen. – Mi sem egyszerőbb – mondta Lady Withcote. A három nı a nagyterem bejáratánál állt. A hintóra vártak, amelyik Lady Coopert és Lady Withcote-ot Edinburgh-ba viszi. Az volt a feladatuk, hogy kutassák fel Frederick Dalmay ápolónıjét és szolgáit, és annyi információt húzzanak ki belılük, amennyit csak tudnak. – Remélem, nem találják unalmasnak a feladatot – mondta Olivia. – Egy kicsit olyan lesz, mintha tőt keresnének a szénakazalban. – Ó, nem hinném, hogy unalmas lesz – mondta Lady Cooper. – Tudjuk a neveket. Biztos könnyedén megtaláljuk ıket.

– Amikor pedig megtaláljuk ıket, nem hiszem, hogy nehéz lesz ıket beszédre bírni – csatlakozott a barátnıjéhez Lady Withcote. – Ha minden mással kudarcot vallunk, még mindig ott van a megvesztegetés – mondta Lady Cooper. – A pénz megoldja a nyelveket. Egy inas lépett be. – A hintó várja önöket, hölgyeim.

Lisle percekkel azután lépett be, hogy a hölgyek távoztak. – Azt mondták, Edinburgh-ba mennek nyomokat keresni. Olivia elızı éjszaka óta nem látta. Jó idıbe telt, mire el tudott aludni, ezért késı volt már, amikor lejött reggelizni. A két idıs hölgy még ott volt, de Lisle már nem. Kiment a munkásokkal, mondta Herrick. Olivia elhatározta, úgy viselkedik, mintha semmi szokatlan nem történt volna. Könnyebb volt, mint várta. A férfi még mindig Lisle volt, és amit az elızı éjjel tettek, napvilágnál a világ legtermészetesebb dolgának tőnt. Mert szereti, és valószínőleg mindig is szerette. Ez a szeretet az évek során különbözı formákban nyilvánult meg, de ott volt. És a férfi most ott állt… egy lapáttal a kezében. – Valami titokzatos céllal hoztad be azt, vagy csak elfelejtetted letenni odakint? – kérdezte. Lisle a lány kezére meredt, aztán felnézett. – Mit? – A lapátot. – Ja, ezt – nézett le a szerszámra. – Az egyik munkás találta ma reggel, amikor megérkezett. Egy lapátot és egy csákányt. – Bizonyíték.

– Nincs szükségem bizonyítékra. Hittem neked. De nem tudtam jól magam elé képzelni. Biztosan megijesztetted ıket – vigyorodott el. – Erre eldobtak mindent és rohantak. – Mindent, kivéve a lámpást. Ha azt is eldobták volna, nem futhatott volna utánuk… és sohasem történt volna meg, ami utána történt. – Ezzel együtt nem akartam behozni, csak láttam elmenni a hölgyeket, és bejöttem, hogy megkérdezzelek róluk, a lapátot pedig elfelejtettem letenni odakint. Lisle körülnézett. Herrick jelent meg. – Igen, méltóságos uram. Joseph majd kiviszi. Egy inas sietett elı, elvette az ásót és kiment. Herrick eltőnt. – Ma valahogy nem vagyok önmagam – mondta Lisle halk hangon. – Elképzelni sem tudom, miért. A tőz pattogott a kandallóban. A szolgák ki-be jártak, diszkréten végezve a napi dolgaikat. Halvány fény szőrıdött be az ablakon, enyhítve a teremben uralkodó félhomályt, de nem igazán világítva meg a helyet. Az asztalon gyertyatartó állt. Az óra szerint fényes nappal volt, a skót idıjárás szerint alkonyat. Lüktetett köztük a levegı. – Talán valami furcsát álmodtál. – Igen. – Lisle tekintete ismét a lány kezére siklott. – Akárhogy is, azért jöttem, hogy segítsek. – Miben? – Azért jöttem, hogy segítsek nyomokat keresni.

A mód, ahogy a lány ránézett, amikor belépett. De ugyanígy nézett rá akkor is, amikor elıször megpillantotta a bálteremben. Akkor vajon látta a világokat a tekintetében? Valamit akkor is meglátott, amitıl megtorpant. Az elızı éjjel Olivia azt mondta… azt mondta…

Imádlak. Mindig is imádtalak és mindig is imádni foglak. Mit jelent ez, mit jelenthet? – Hibáztam, amikor nem vettem figyelembe az általad talált nyomot – szólalt meg. – Tévedtem azokkal a bosszantó szellemekkel kapcsolatban. Ha csak egy kicsit elgondolkodtam volna rajta, de most már nyilvánvaló, miért nem tettem meg. A lényeg azonban, hogy hibáztam. A lényeg, hogy nem szükséges folyton a munkások sarkában lenni. A lényeg, hogy meg kell állítanunk a kísértetjárást. Jelenleg az elgondolásod tökéletes. A kísérteteknek komoly oka lehet azt hinni, hogy kincsre bukkannak itt, ahol senki sem remél kincset találni. Vagy teljesen ırültek, vagy végtelenül ostobák, vagy megtévesztette ıket valami… vagy a kincs tényleg létezik. Olivia csípıre tette a kezét. Kevés ékszert viselt. Egy egyszerő karkötıt. Egy győrőt. Azt a bizonyos győrőt. – Köszönöm – mondta. Lisle elszakította a tekintetét a győrőrıl. Körülnézett, de egyetlen szolga sem volt a közelben. – Ezért voltam ébren, amikor éjjel bejöttél – mondta halkan. – A papír, amit találtál, nem hagyott nyugodni. Nem tudtam aludni miatta. Felkeltem, hogy kiderítsem, mit tudok kihozni belıle. Volt néhány ötletem, de emlékezetbıl dolgoztam. Szeretnék még egy pillantást vetni rá. – Az irattárban van.

Ahogy azt Lisle meglepve felfedezte, a kastély egyszerő külseje bonyolult és logikátlan belsıt rejtett. A félemelet, ahol Olivia az irattárat berendezte, az elsı emeleti konyhai átjáró és a második emeleti társalgó egyik fali fülkéje közé volt beillesztve. Az ablaka az északi és a déli torony szárny közti területre nézett.

Az egyszerő megközelítési útja a déli torony lépcsıjén át vezetett. Ha az ember a másik utat választotta, fel kellett mennie a zenekari galériára, át az ajtón az északi toronyba. Aztán be kellett fordulni balra, egy szők folyosóra, el kellett haladni Herrick szobái mellett, és fel egy nem túl meredek lépcsısoron. A szoba nagyobb és világosabb volt, mint az alatta lévı konyhai átjáró, mert az ablakfülke nem volt olyan mély. Nem mintha igazán világosnak lett volna mondható ezen a szürke napon. – Nos? – nézett kérdın Lisle-ra Olivia. A férfi körülpillantott. – Amikor utoljára láttam ezt a helyet, halomba hányt dobozok és könyvek zőrzavara volt. – Ez Herrick mőve. Polcokat és egy szekrény t is berakatott a munkásokkal. Most minden a helyén volt, gondosan felcímkézve. Nem kellett volna meglepıdnie. Hiszen látta, milyen jól irányítja a személyzetet. Ennek ellenére rejtély volt számára, mert sok más tekintetben annyira rendszertelen volt. De nem, ez így nem teljesen igaz. Számító is volt, méghozzá idınként kegyetlenül az. Talán csak azért tőnt rendszertelennek, mert a saját szabályai szerint élt. – A bútor Frederick kuzinod dolgozószobájából származik. Ami nem volt túl sok. Az ablakfülkében kicsiny, egyszerő íróasztal állt, amelynek mindössze egyetlen fiókja volt. Az asztalon egy ódivatú, fából készült íródoboz feküdt, mögötte súlyos faszék, amely nyilván egy tonnát nyomott. – Olyan, hogy akár dr. Johnson8 is írhatta volna rajta a szótárát, feltéve, hogy a nagyapja íróasztalán dolgozott.

8

Samuel Johnson (1705-1784), angol tudós, költı és mőbíráló, 1755-ben adta ki fı mővét a Dicitonary of the Engish Language-et, amely még a XIX.

– Frederick Dalmay nem volt a divat embere. A legtöbb holmija olyan öreg és ronda volt, hogy Edinburgh-ban hagytam. Mains várja az utasításodat, hogy mi legyen velük: eladja vagy elajándékozza ıket. De arra gondoltam, kell, hogy legyen valami a kuzinodtól is a kastélyban. Olyan sokáig élt itt, és úgy tőnt, szerette. Úgy véltem, ezek jól illenek ide. – Nagyon jól mutatnak itt. – Itt mindenesetre jobban, mint bárhol máshol – mondta Olivia. – Herrick idehozatta a legfrissebb háztartási könyveket. Mivel a kuzinod győjteménye csak a kastély történetérıl szól, helyesnek tőnt, hogy a könyveket és iratokat birtokpapíroknak vagy okmányoknak tekintsük, és itt tartsuk a többi hivatalos irattal együtt. – Levett egy könyvet a polcról. – Abba a könyvbe tettem vissza a titokzatos papírt, amelyikben találtam arra az esetre, ha esetleg a kulcs a könyvben lenne. Én nem látok semmiféle kapcsolatot, de lehet, hogy te fogsz. Arra gondoltam, bárki tette is oda azt a papírt, valószínőleg nem vaktában tette. Olivia a furcsa papírnál nyitotta ki a könyvet, aztán átadta Lisle-nak. Lisle kivette a papírt, aztán gyorsan végigfutott a két oldalon, ahol a papír volt. – Az egyik kísértetsztori – mondta Olivia. – A tömlıében sínylıdı fogoly története. Arra gondoltam, talán van valami kapcsolat. – Lehetséges. Olivia közelebb húzódott és belekukucskált a papírba. Lisle érezte a haja, a bıre illatát, és azt a halvány illatot is, amely körüllengte.

Század végén is az egyik legjobb angol lexikográfiai munkának számított. (A fordító megjegyzése.)

– Jobban emlékeztem rá, mint hittem – jegyezte meg Lisle. – Ugyanaz az ügyetlenül rajzolt rács, és azok az apró szimbólumok vagy alakok némelyik négyzetben. – Tudom, hogy lehet rejtvény vagy játék, de nem tudok szabadulni az érzéstıl, hogy többet jelent. – Ez tartott engem is ébren. Az érzés, hogy esetleg több van benne, mint amennyit látok. – Nem vagyok jó ezekben a dolgokban – ismerte be Olivia. – A dekódolás logikát igényel, én pedig nem vagyok logikus személyiség. – Nem is kell, hogy az legyél. En elég logikus vagyok kettınk helyett is. – Úgy fest, mintha egy gyerek megpróbálta volna lerajzolni a kastélyt. Lapos perspektíva, furcsa arányok. – Lényegében ez az egyiptomi mővészeti stílus – mondta Lisle. – Vegyük például a falfestményeket. A méret nem arányos, hanem a fontosságot mutatja. Az arcot profilból látod, de a szem egyenesen… – Elhallgatott, figyelme a papírról a szobára terelıdött. – A fal… egy falat keresünk. Olivia tekintete követte a férfiét. – Egy fal? De az túl nyilvánvaló. – A térképek általában nyilvánvalóak. – Lisle összehúzott szemmel tanulmányozta az apró alakokat. – Magammal kellett volna hoznom a nagyítómat. Olivia felnyitotta az íródobozt, és kivett belıle egy nagyítót. – Szükségem volt rá, hogy el tudjam olvasni Frederick kuzin írását – magyarázta. Az írást, amelyet nem volt hajlandó segíteni megfejteni, gondolta Lisle. Mert ostoba volt. Ennyit már kiókumlált. Mint ahogy arra az egyszerő tényre is rájött, hogy rengeteg a pótolnivalója, és elképzelhetı, hogy csak rövid ideje van arra, hogy megtegye.

Közelebb lépett az ablakhoz, és a nagyítóval tanulmányozta a papírt. – Úgy fest, mintha számok lennének – mondta egy perc múlt. A nagyítót és a papírt odaadta a lánynak. – Mit gondolsz? – Számok – hagyta rá Olivia. – De nem mindegyik. Fogalmam sincs, a többi jel mi lehet. Virágok? Nap? Csillagok? Valamiféle szimbólum? Találtál a falakon rajzokat, amikor felmérted a kastélyt? – Csak a szokásos díszítéseket. Az ajtók körüli motívumokat és hasonlókat. A falak kövein azonban semmit. Semmi olyat, ami ezekre a jelekre hasonlítana. – Felemelte a papírt, és összehasonlította az ıt körülvevı falakkal. – A számokat és a szimbólumokat leszámítva a rajz úgy fest, mint ez a fal. Olivia a papírra nézett. – Bármelyik fal lehet – jegyezte meg –, ha ez fal egyáltalán. De nagyon annak néz ki. Gondolod, hogy ez itt egy ablak? – Nehéz megmondani. Megvannak a tervek? – Odaadtam ıket Herricknek… de nem, várj. Már végzett velük. – Kihúzta az íróasztal fiókját, és elıvette a tervrajzokat. – Úgy véltük, az a legjobb, ha itt tartjuk ıket, ahol könnyő megtalálni. Ahogy kivette a fiókból a papírokat, Lisle tekintete ismét a győrőre siklott. Kényszerítette magát, hogy a rajzokra figyeljen. Addig nézte ıket, míg az elméje is odakoncentrált. – Ha az a szám a fal aljának méretét jelenti – mutatott a rajzra –, akkor túl széles, hogy ennek a szobának a fala legyen. Itt a hosszabbik fal nincs kilenc láb. A rajzon a szám tizenkettı. Ez lehet körülbelüli. Hány szobának lehet körülbelül tizenkét láb az egyik fala? A déli torony legtöbb szobája ekkora lehet. Herrick szobája is.

– Mi van a magassággal? – kérdezte Olivia. – Ha az a szám ott a fal magassága, az leszőkíti a dolgokat. Kizárja a fıszint legtöbb helyiségét. – Herrick szobáira sem áll. – Ott – mutatta a lány. – Az alagsorba vezetı sérült lépcsısor mellett. A kútterem feletti félemelet. Ez az! Lisle ránézett. A lány arca kipirult. Ragyogó tekintete találkozott Lisleéval. A férfié lesiklott a lány alig leheletnyire levı szájára. – Ez az – mondta. – Ez az. Nem tudom ezt csinálni. – Mit? – kérdezte halkan Olivia. – Mit nem tudsz csinálni? – Színlelni. Nem vagyok jó a színlelésben. Azzal felemelte a lányt és megcsókolta.

A csók kemény és megalkuvást nem ismerı volt azon az elszánt módon, ahogy a férfi mindent csinálni szokott. Olivia tiszta szívébıl-lelkébıl visszacsókolta, és lábát egyszerően a férfi csípıje köré fonta. Lisle azonnal megmarkolta a fenekét. Letette az asztalra, megszakította a csókot, és a lány kezét elhúzta a nyakáról, Olivia pedig az gondolta: ha abbahagyod, megfojtlak. Lisle sarkon fordult és a lépcsıhöz vezetı ajtóhoz sétált, mire Olivia azt gondolta: halott ember vagy. A férfi bezárta az ajtót. Aztán felkapta a széket, a másik ajtóhoz cipelte és a kilincs alá ékelte. Visszajött és megállt a lány elıtt. – Gyere ide, hadd hámozzalak ki a nedves ruhákból. Olivia végignézett magán. – Nem is vagyok vizes. – Akkor tégy úgy! – mondta Lisle nagyon mély hangon.

A férfi hangjától kellemes borzongás futott végig Olivia gerince mentén. – Rendben – mondta. Lisle a lány vállára tette a kezét. Elhúzta majd félredobta a vállkendıt. Aztán kezét a tarkójára csúsztatta. Kikapcsolta a ruha elsı kapcsát. Aztán a másodikat. Majd a harmadikat. Nagyon apró kapcsok voltak, de Lisle így is minddel elboldogult, közben tekintetét egyszer sem vette le a lány arcáról, és Olivia sem bírt másfelé nézni, mert fogva tartotta az ezüst szempár. Lisle mosta lány derekánál levı nagyobb kapcsokkal kezdett foglalkozni. Olivia érezte, ahogy a ruha szétnyílik a hátán. Lisle lehúzta a nyakrészt, majd megoldotta a puffos ruhaujjakat tartó szalagokat. Lehajtotta a fejét, és kigombolta a csuklórész apró gyöngyház gombjait… a jobb kezén… a bal kezén. Olivia úgy nézte a férfi selymes, aranyszıke haját, mint akit megbabonáztak. Késıbb majd beletúr a férfi hajába. Késıbb majd a keze bejárja a férfi egész testét. Most azonban hagyja, hogy azt tegye vele, amit akar. Lisle lehúzta a ruha felsı részét a derekára. Megrántotta. Olivia megemelte a csípıjét, és a férfi lejjebb húzta a ruhát, aztán hagyta, hogy a padlóra hulljon. Nem szólt egy szót sem. Olivia sem beszélt. A csend tökéletes volt. Egyetlen szó sem hangzott el köztük. Ez is tökéletes volt. Csak a lélegzetük hangja hallatszott, és az a hang, amelyet Lisle a lány ruháján és testén matató keze okozott. Nagyon elszánt volt. Módszeres. Kioldotta az alsószoknyát tartó szalagokat, a szoknyát lehúzta és hagyta, hogy az is a padlóra essen, majd félrerúgta. Utána a lány válla fölé hajolt és meglazította a főzı zsinórjait.

Olivia lélegzete felgyorsult. Lisle-é is. Olivia hallotta. De nem szólalt meg. Nem volt szükségük a szavakra. Most nem. Lisle elhúzta a főzıt. A kiszabadult alsóing lesiklott Olivia válláról felfedve a fél keblét. Olivia nem próbálta eltakarni magát. Lisle sem próbálta betakarni a lányt. Hagyta az inget ott, ahol volt, és a bugyogón kezdett munkálkodni. Enyhe remegés futott át Olivián. Lisle megoldotta a bugyogó szalagjait is, aztán lehúzta a nevezetes ruhadarabot, amely végül a többi holmi tetején kötött ki. A harisnyakötı következett… majd a harisnya. Aztán Lisle az inget is lehúzta a lányról. Olivia anyaszült meztelenül, minden porcikájában remegve ült az asztalon. Lisle teljesen felöltözve állt elıtte. Bár hasa mélyén lüktetı izgalom ugrált és táncolt, Olivia mozdulatlanul, nagyon nyugodtan ült. Lisle ránézett és az ezüst szempár pillantása mintha simogatott volna, ahogy végigsiklott rajta. Olivia érezte a bıre alatt, amint lefelé igyekszik egy helyre a lába között. Akkor Lisle elırehajolt. Olivia azt hitte, meg fogja csókolni, és csókra nyújtotta a száját. De a férfi az arcát csókolta meg helyette. Aztán könnyedén megnyalta. Olivia remegett. De nem a hidegtıl. Teste kívül-belül tőzben égett. A férfi nyalogatta. Mindenhol. Ajka kalandozott. A fülén. A nyakán. A keblén. A karján. A kezén. Aztán letérdelt, és nyelvét, ajkát végigjáratta a lábán. Megcsókolta a lábfejét, minden egyes lábujját. Módszeresen. Minden figyelmét a csókokra összpontosítva. Lent, Olivia hasa mélyén ırjítıvé vált az izgalom, a viszketés, amelyet nem tudott megvakarni.

Ó, jóságos isten és az összes istenek, Zeusz és a többiek, angyalok, szentek és vértanúk, a krokodil-és íbiszfejő istenek is, Lisle végigcsókolta a lábát egészen… egészen odáig! És akkor Olivia sikított… vagy legalábbis úgy tőnt neki, hogy egy sikoly visszhangzik a kis szobában. Lisle ekkor a hasára tette a kezét és meglökte, Olivia pedig engedelmesen ledılt az asztalra, vonaglott és apró, ırült hangokat adott ki, és értelmetlen szavakat nyöszörgött és ó, istenem… ó, istenem… ó, istenem! Kis vulkánok törtek ki bensıjében, és ı csak remegett, aztán hirtelen megtörtént: vad, heves hullám kapta el és vitte, vitte fel az égbe, és aztán ledobta összetörtén. – Ó, istenem! Ó, istenem! Ó, istenem! Ekkor mély, rekedt hangon megszólalt Lisle. – Remegsz. Fel kell, hogy melegítselek… belülrıl. – Az ég szerelmére, Lisle, siess! Hallotta, hogy a férfi kurtán, fojtottan felnevet, aztán a ruhájával babrál. A következı pillanatban már belé is hatolt. Olivia egész testében megrándult, szeme tágra nyílt, és megmarkolt Lisle karját. Lisle mozdulatlanná dermedt, az ı szeme is tágra nyílt. – Fáj? – Nem… ó, dehogyis! Épp ellenkezıleg! Ó, Lisle! Istenem! Az elızı éjszaka fájt, és még a legjobb részeknél is szúrást érzett. De most egészen más volt. A férfi teljesen kitöltötte, forró volt és… és csodálatos. A férfi válláért nyúlt, hogy közelebb kerüljön hozzá, többet kapjon belıle. Megmozdította a csípıjét. – Ó, igen – nyögte. – Pont így! Ezúttal egyetlen szúrást sem érzett, és a férfi egyetlen meztelen testrésze ott lüktetett benne, és csodálatos volt. Csodálatos volt meztelennek lenni! Csodálatos volt magában tudnia a férfit!

– Ez annyira helytelen – mondta. – Igen – helyeselt a férfi. – Ez tökéletes! – Ó, Olivia! Ezzel véget is ért a beszélgetés. Lisle megcsókolta, soha véget nem érı csókkal, miközben testük egy ütemre mozgott egyre gyorsabban, egyre vadabbul. Aztán jött a hullám és ismét elragadta újra meg újra, egyre magasabbra. Felrepítette az égbe. Olivia csillagokat látott, és csak kacagott, kacagott. – Mennyire szeretlek! – kiáltotta kacagás közben. Aztán a hullám gyengéden lerakta, ı pedig csókolta a férfi arcát, nyakát, ajkát és… – Szeretlek – lehelte. Aztán elalélt.

Tizenhetedik fejezet

Lisle érezte, hogy a lány teste elernyed a karjában. Döbbenten nézett le. Olivia pislogott és felnézett rá, kék szeme tágra nyílt és csodálkozó. Lisle szíve elszorult a megkönnyebbüléstıl. – Remélem, a gyönyörtıl ájultál el – morogta kásás hangon. – Igen – mondta kábán a lány. – Édes istenem! Azt mondta, szeretlek. Lisle megfogta a kezét, azt, amelyiken az egyetlen győrőt viselte. – Mi ez? – kérdezte. – Győrő – felelte Olivia. – A köve. – Szkarabeusz. Te küldted. Valószínőleg már nem is emlékszel rá. Lisle emlékezett. A szkarabeusz, amelyet hosszú évekkel ezelıtt küldött egy levéllel. – Győrőt csináltattam belıle – tette hozzá Olivia. – Mikor? – Amikor eldöntöttem, hogy nem nyakláncba vagy karkötıbe foglalom. Arra gondoltam, hogy egy győrőt állandóan viselhetek. Lisle a győrőt nézte. Állandóan. Állandóan azóta is. Tucatnyi felbontott eljegyzés és botrányos, számőzetéssel végzıdı epizód. Hány neki írt levele kezdıdött így: „Ismét KEGYVESZTETT lettem. Vagy: Megint Vidékre számőztek, amíg elül a Vihar.”

Olivia, a vakmerı és könnyelmő Olivia, aki a saját szabályai szerint él, de közben mindvégig hő volt hozzá a maga módján. – A dédnagymamád partiján is viselted? – kérdezte. – Persze hogy viseltem. Mindig rajtam van. Olyan érzéssel tölt el, mintha te is mindig… kéznél lennél. Felnevetett. – Szörnyő. Elég rossz tréfa éppen most. Itt ülsz anyaszült meztelenül… – Igen. Valóban csodálatos! Még sohasem ültem meztelenül egy ablakban. Igazán üdítı élmény minden szempontból. Nagyon találékony vagy. Csak Olivia képes rá, hogy ott üljön meztelenül egy hideg kastély hideg szobájának ablakában és nevessen. Olyan látvány ez, amelyet visszavisz magával… Egyiptomba. De olyan látvány is egyben, amelyet nem szívesen osztana meg a világgal. Szerencsére az ablakokat a falba mélyedı fülkékbe építették, és ez, bár vékony volt, de kicsiny is. Különben szép bemutatót rendeztek volna az udvaron dolgozó munkásoknak. Olivia valószínőleg azt sem bánta volna. – Nos, úgy tőnik, ez jó dolog, bármikor is csináljuk – mondta Lisle. – Az egyetlen ilyen, ami azt illeti. Tudod, épp ez a gond, ha az ember egyszer elkezdi. Miközben beszélt, a ruhahalom mélyérıl elıásta a vállkendıt, és a lányra terítette. Aztán visszatőrte az ingét a nadrágjába és begombolkozott. A padlóról felnyalábolta a ruhákat, ellenállva a kísértésnek, hogy beléjük temesse az arcát. Ráadta Oliviára az inget. – Jó lenne, ha nem kapnál tüdıgyulladást – mondta közben. – Megérné – mosolygott a lány. – Most felöltöztetsz? – Én vetkıztettelek le, fel is tudlak öltöztetni. – A főzıvel folytatta. – Megfordulnál? Sokkal könnyebb ezzel a holmival boldogulni, ha látja az ember.

– Még Bailey sem tudja úgy levenni rólam, hogy ne kellene megfordulnom. Milyen csodálatos, hogy elbántál az összes kis kapoccsal és zsinórral! – Tanulmányoztam a ruhád szerkezetét. Megváltozott, mióta utoljára itthon jártam. Valahányszor hazajövök, mindig egyre bonyolultabb. – Neked pedig meg kell találnod a megoldást, ahogy meg kell fejtened a rejtélyes hieroglifa sorokat is. – Ez nem tisztán szellemi tevékenység. Kézbe vette a harisnyát és a harisnyakötıt. – Azt én is meg tudom csinálni – mondta Olivia. – Én vettem le, én is fogom feladni rád. Lisle még sohasem szentelt különösebb figyelmet a nıi ruháknak, és lássuk be, lett volna mire odafigyelni: az a rengeteg réteg egymás után és a bonyolult beás kikapcsoló szerkezetek. De a lány ruhája lenyőgözte. Anélkül tanulmányozta, hogy igazából tudatában lett volna, hogy mit csinál. Felhúzta a harisnyát a karcsú lábfejre, a finoman formált bokára, az elegáns ívő vádlira és tovább fel, a térd fölé. Valami a szívébe markolt és csak szorította, szorította. Megkötötte a harisnyakötıt, majd a másik lábon megismételte a szertartást. Talán ez egyfajta önkínzás volt, de semmi sem okozhatott volna neki nagyobb élvezetet, minthogy levetkızteti és felöltözteti a lányt, mintha hozzá tartozna. – Úgy látom, részletesen feltérképezted a ruháimat – jegyezte meg Olivia. – Jó érzékem van a részletekhez. – És még arra is elég szellemi energiád volt, hogy megfejtsd titokzatos papír rejtélyét. Lisle keze megáll a bugyogókeresés közben. Megfeledkezett a papírról.

De az csak egy darab cetli volt, szellemi kihívás. A lány azonban… a tekintete, az illata, a szemének színe és az arcának pírja, az apró szeplık, amelyek úgy festettek, mintha aranyporral szórták volna be a bırét. Fia Lisle az ısi Egyiptomban élt volna, a sírkamrája falára Oliviát festtette volna, hogy egy örökkévalóságig ıt nézhesse. A szkarabeuszt győrőbe foglaltatta, és állandóan viseli. Lisle leemelte a lányt az asztalról és felsegítette rá a bugyogót. Megkötötte a zsinórját. Ráadta az alsószoknyát, aztán a ruhát, és megkötött, bekapcsolt és begombolt mindent, ami ki volt kötve, ki volt kapcsolva és ki volt gombolva. – Tessék – mondta. Elkészült, minden úgy állt a lányon, ahogy kellett, kivéve a haját, amely kibomlott a kontyból, és beleakadt a fülbevalójába, belelógott a nyakába. Olivia közelebb lépett hozzá, és a kezét a mellkasára simította. Aztán lejjebb csúsztatta, majd még lejjebb. – Lisle, ez kibírhatatlanul izgalmas volt. – Úgy gondolom… – kezdte Lisle, de nem tudott gondolkodni. Olivia keze a hímvesszején pihent, amely máris reménykedın duzzadozott, emelkedett. A lány nézése, hangja, kacagása megtette a többit. Lisle nem várta meg, hogy a lelkiismeretének mi mondanivalója van. A falnak lökte a lányt, felemelte a szoknyáját és megkereste a bugyogó nyílását. Ezúttal nem kapcsolt vagy gombolt ki semmit.

Késıbb

Olivia felhúzta a harisnyát, amely a féktelen szeretkezés közben lecsúszott a bokájához, és megkötötte a harisnyakötıt. A szeme sarkából figyelte, ahogy Lisle begombolja a nadrágját. – Ki kell jutnunk innen – mondta a férfi. – Az biztos – helyeselt Olivia. – Ez az egész kezd kicsúszni az irányításunk alól. Lehet, hogy a szenvedélyes szerelmi viszonyokban nincs túl sok tapasztalata, de így is ki tudta számítani az esélyeket. Minél gyakrabban csinálják, annál nagyobb a valószínősége, hogy megfogan. Habár, ha jobban belegondol az ember, az esélyek mindig ugyanazok. És ha Lisle gyereket csinál neki. Olivia a férfira nézett: magas és erıs, arany és nem teljesen civilizált. Ha terhes lesz, egyáltalán nem fogja bánni. Megtalálja a módját, hogyan boldoguljon. Jó abban, hogy megtalálja valaminek a módját. Lisle elvette a széket az északra nyíló ajtó kilincse alól. Olivia kinézett az ablakon. – Nem sokáig lesz már világos, ha meg akarjuk vizsgálni a félemelet falát. Lassan lemegy a nap. Lisle, aki a déli toronyba vezetı ajtót készült kireteszelni, megállt a mozdulat közben, és követte a lány pillantását. – Mennyi ideig voltunk itt? – Jó ideig – felelte Olivia. – Ott volt az a sok kigombolás, kikapcsolás és kioldozás, aztán meg az összes begombolás, bekapcsolás, megkötés. Utána meg a második alkalom. Az ugyan lényegre törıbb volt, de azt hiszem, valójában tovább tartott… – Igen. – Lisle kinyitotta az ajtót. – Ideje mennünk – tette hozzá, és elhessentı mozdulatot tett. Igen, ideje, hogy kikerüljünk innen.

Olivia faggatni kezdte magát… nyugtalanító kérdésekkel: Mit fogsz csinálni, ha megint elmegy? Tényleg olyan borzasztó másodiknak… vagy akár harmadiknak vagy negyediknek lenni? Rosszabb, mint sehányadiknak, külön földrészen élni és várni a levelet, amelyben megírja, hogy talált magának valakit ott, akit feleségül vesz, és soha többé nem jön vissza? Olyan szörnyő lenne… talán a világ végét jelentené, ha beleegyeznél, hogy azt tedd, amit mindenki más helyesnek tart? Olivia kisietett az ajtón és lefelé indult a lépcsın. Néhány pillanat múlva meghallotta a férfi lépteit maga mögött. – Kíváncsi vagyok, kész van-e a tea – mondta Lisle. – Farkaséhes vagyok. Olivia rájött, hogy ı is. Kései reggelije óta még egy falatot sem evett. – Felszolgálhatnánk a teát a félemeleten – jegyezte meg. – Sajnálnám elvesztegetni a napvilágot. – Nem vizsgálhatjuk át a szobát most, amikor a munkások dolgoznak. Fia azt látják, hogy a köveket vizslatjuk és egy régi papírdarabot lobogtatunk, kíváncsiak lesznek, mit keresünk, és nem kell nekik sok, hogy rájöjjenek a dolgokra. Akkor pedig nemcsak egykét ütıdött fogja a kincset keresni. Olivia erre nem is gondolt. Hogy gondolt volna? – Igazad van. Az egész falu tudomást szerezne róla… meg a szomszédos falu is… és aztán sorban az összes többi. – Nem sok kellene hozzá, hogy Edinburgh-ba érjen a hír – bólogatott Lisle. – Inkább nem bonyolítanám a dolgokat. – Meg kell vámunk az éjszakát, és akkor kutakodni. – Jóságos isten, mit forgatsz abban a csinos fejedben? Olivia megfordult, és felnézett a férfira. – Éjszaka? – kérdezte Lisle.

– Amikor mindenki alszik – magyarázta Olivia. – Így nem keltjük fel az emberek gyanúját. – Igaz. Figyelj rám, te balgatag nıszemély, a következıt fogjuk csinálni. Most megteázunk. Mire végzünk, a munkások hazamennek, mi pedig lemehetünk, hogy megnézzük, mennyit haladtak. Valószínőleg vitatkozni is fogunk. Az ad nekünk néhány órát. Érted? Olivia továbbindult a lépcsın. – Persze hogy értem. És nem vagyok balgatag nıszemély.

Két órával az után, hogy a munkások elmentek, Olivia összehúzott szemmel állt a félemelet fala elıtt. – Vagy csákánnyal esünk neki, vagy napvilágnál csináljuk – mondta. – Mindkét oldalon tizenkét láb hosszú, mindkét fal teljesen üres. Fogalmam sincs, hogy dolgozol az ablak nélküli sírkamrákban. Én képtelen vagyok kivenni, hogy ezek a jelek itt a kövön szimbólumok akarnak lenni vagy csak véletlen jelek. – A sírkamrák falait általában mővészi vésetek vagy festmények díszítik. Ha az embernek van fáklyája vagy gyertyája, egészen jól láthat. – Kezét végigfuttatta az egyik kıtömbön. – Olyan, mintha valaki csákánnyal leverte volna a falat, aztán késıbb visszavakolta volna. De ez lehetett valamilyen javítás is. Olivia is látta, mirıl beszél Lisle, bár a különbség alig észrevehetı volt. – Ha valakik itt kutakodtak, úgy tőnik, nekik sem volt jobb ötletük, mint nekünk arra, hogy hol kezdjék a keresést. – Nem javaslom, hogy vaktában kezdjük szétrombolni a falakat – mondta Lisle. – Ez a szoba meglehetısen jó állapotban van. Kénytelen leszel visszafogni a

türelmetlenséged – nézett a lányra. – Ezt végig kell gondolnunk és tervet kell készítenünk. Olivia körülnézett. Lisle szerint a helyiség valaha ırszoba volt. Kandallóval és faliszekrénnyel is büszkélkedhetett, és a déli falon lévı kis fülkébe egy ruhásszekrényt is beállítottak. Jelenleg üres volt, de a napokban takarították ki és javították meg. Olivia csalódott és türelmetlen volt, de nem állt szándékában tönkretenni mindazt a munkát, amit az emberek eddig végeztek. – Vasárnap – mondta a férfi. – A munkások nem lesznek itt, és a szolgák többsége is kiveszi a szabad délutánját. Úgy vizsgálhatjuk át ezt a helyet, hogy közben nem zavarnak meg folyton és pletykára sem adunk okot. És lesz napvilág is. Vagy valami olyasmi. Talán. – Remélem, addigra valamivel többet tudunk. A hölgyek vacsorára visszaérnek. Számítok rá, hogy legalább egy kis fényt derítenek erre a rejtélyre. És még mindig ott vannak a kuzinod papírjai, amelyeket átnézhetünk. Én még csak alig kezdtem bele. – A bosszantó falrész felé intett. – Viszlát, vasárnap, te idegesítı talány. – De csak ha nem esik – jegyezte meg Lisle.

Aznap este

– A falaknak füle és szeme van. De vigyázat odalent! – ismételte Lisle. – Ez volt az? A két hölgy bólintott. Késın értek vissza Edinburgh-ból, ahol a barátaikkal vacsoráztak. A késıi könnyő vacsora alatt a hölgyek beszámoltak a Frederick Dalmay szolgáival folytatott beszélgetésekrıl.

Ez a két mondat volt az összegzés. – Igazán sajnáljuk, kedveseim – mondta Lady Withcote. – Csak zagyva beszéd. – És nincs semmi titok – vette át a szót Lady Cooper. – Az egész világ tudja, mit mondott Frederick Dalmay a halálos ágyán. Mindenki azt hiszi, hogy ez is egyike volt a tréfáinak. – Egyértelmő volt, hogy az utolsó hónapokban egyre értelmetlenebbekké váltak – tette hozzá Lady Withcote. Az egész világ tudott az egyik helybéli özveggyel folytatott viszonyáról, amely évekig tartott. Mindenki tudott az összes többi viszonyáról is. Lisle kuzinja nagyon kedvelte a hölgyeket, és a hölgyek is kedvelték ıt. Nyilvánvaló volt az is, hogy legalább annyira szeretett győjtögetni, mint amennyire szerette a tréfákat és a nıket. El volt ragadtatva, valahányszor olyan könyvre, brosúrára vagy levélre bukkant, amelyben szerepelt a Gorewood-kastély. Nem jelölte meg – legalábbis látható módon nem – egyetlen dokumentumot sem, amely kimondottan kapcsolatban állna a legendás kinccsel, de… – A falak – monda Lisle. Oliviára nézett, aki egy darabka süteményt tologatott ideoda a tányérján. Az étel nagy részével ezt tette: elrendezte és újrarendezte, közben nagy néha eszébe jutott egy-egy falatot is enni. – Igen – mondta, de láthatóan máshol járt az esze. – A falak.

Október 28., péntek éjszaka

A Rankin fivérek figyelték, ahogy Mary Millar és néhány másik férfi kitámogatja a lány részeg testvérét a kocsmából. – Hasznos fickó – jegyezte meg Roy.

– Eleinte – mondta Jock. Mary Millart szobalánynak alkalmazták a Gorewoodkastélyban. Glaud, a fivére foltozóvarga volt. Roy és Jock azt mondta Marynek, hogy aggódnak miatta. Attól tartanak, hogy a férfi ujja véletlenül eltörik. Attól félnek, ez akkor fog bekövetkezni, ha Mary nem lesz hozzájuk barátságosabb és nem beszél velük többet… például nem mesél el mindent, ami a kastélyban történik. Az is aggasztja ıket, hogy mi történhet Maryvel, ha bárkinek is beszél errıl. Bárki, aki vett egy italt Glaudnak, a barátja volt. A Rankin fivérek egyetlen éjszaka nagyon jó barátai lettek. Esténként, amikor Mary érte jött, Glaud a többiektıl távol, a sarokban ült két jó barátjával. Mary is le szokott ülni hozzájuk, és beszélt velük, gyorsan és nagyon halkan. Aznap este a két idıs hölgy Edinburgh-ban tett látogatásáról mesélt. – Tudják, mit mondott az öregember, de nem ásnak. – Ezt Jock állapította meg. – A falaknak füle és szeme van, de vigyázat odalent – idézte Roy. – Mi más van a fal alatt, mint a talaj? Jock gyorsan körülpillantott, de senki sem volt a közelükben, hogy hallhassa Roy szavait. Még ha a kocsma tömve volt is, az emberek általában hagytak egy kis helyet a fivérek körül. – A talajban találtuk a dolgokat – hajolt közelebb a testvéréhez. – A falnál. Roy sokáig gondolkodott. Jock a kupájába meredt. – Nem ásnak, nem igazán – mondta. – Mi pedig nem tehetjük. Roy tovább gondolkodott. – Megırülök, komolyan belebolondulok – folytatta Jock. – Egész idı alatt…

– Lehet, hogy nem szó szerint kell érteni – találgatott Roy. Jocknak ez már túl magas volt. Megcsóválta a fejét, felvette és kiitta a kupáját. – İk talán megfejtik a jelentését – főzte tovább a gondolatsort Roy. – Logikus. Az öregember tanult volt. A földesúr fia is tanult. Lehet, hogy amit mondott, valami mást jelent. És a papíron van a magyarázat. A papírt nem szerezhetjük meg. Semmit sem tehetünk. Talán hagynunk kellene, hogy elvégezzék helyettünk a munkát. – És megtalálják a kincset? – meredt rá Jock. – Csak úgy? Feladnád? – Miért ne hagynánk, hogy elvégezzék helyettünk a munkát és megtalálják a kincset? – kérdezte Roy ravaszul. – Megtalálni egy dolog. Megtartani egy másik. – Megbolondultál, Roy? – csodálkozott Jock. – Csak nem hiszed, hogy elveheted tılük? A hely tele van szolgákkal és az a nyomorult Herrick a vezetıjük. Az ajtókon rácsok vannak. Az alagsorban csapdák. – Nekünk viszont itt van Mary – mutatott rá Roy. – İ pedig azt fogja csinálni, amit mondunk neki.

Október 30., vasárnap

– Átkozottak! Legyetek átkozottak! – kiáltotta Olivia. – Átkozott, makacs kövek! Ti nem a Szfinx vagytok, a fene vigye el! Valamit rejtegettek, és ezt mindketten tudjuk. Nagyot ütött a falra a kalapáccsal. – Ne… – Aú! A kalapács a padlóra hullt.

– Ne üsd meg olyan erısen! – morogta Lisle. Letette a saját kalapácsát, és a lányhoz ment. Olivia a karját dörzsölte. Lisle eltolta a kezét, és masszírozni kezdte. – Arról volt szó, hogy gyengéden ütögeted. Gyengéden – mondta közben. – Nem erre termettem. Nem tudom, miért ütögetek. Fogalmam sincs, mit kellene hallanom. Nem csinálhatnánk egyszerően úgy, ahogy Belzoni csinálja… csinálta. Lisle abbahagyta a masszázst. – Mit csinált Belzoni? – Hiszen tudod. Épp te magyaráztad el egyszer azt, hogy addig nézett egy-egy helyet, amíg egyszer csak meglátta az apró eltéréséket a homoknál vagy a körülötte lévı kıtörmeléknél. Így találta meg a második piramis bejáratát. Megírta a könyvében is. – Olivia Lisle-ra nézett. – Nem tudnád megtenni, hogy csupán nézel? – Már néztem, Olivia. De ez egészen más. Ezt nem takarja homok vagy kıtörmelék. Még abban sem vagyok biztos, hogy mit keresek. Hirtelen rádöbbent, hogy már nem masszírozza, de még mindig fogja a lány karját. Elengedte. Gyengéden és óvatosan, aztán hátrább lépett. Öt nap. Nagyon hosszú idı. Azzal foglalták el magukat, hogy végigolvasták Frederick papírjait és könyveit. De nem zárt ajtók mögött. A könyveket, iratokat és papírokat levitték a nagyteremben és ott dolgoztak, Lisle az asztal egyik végén, Olivia a másikon. Nem mondták ki hangosan. Nem volt rá szükség. A dolgok irányítása kicsúszott a kezükbıl, és ezt még Olivia is elismerte. Még is látta, hogy a meredély szélén állnak, és ı, a meggondolatlan is hátrált egy lépést.

Tönkretesszük egymás életét… Nem fogom beérni azzal, hogy második legyek egy férfi szívében. – Hol van a nyomunk? – kérdezte Lisle. – Valahol a padlón. Elejtettem. Bárcsak sohasem láttam volna! – Emlékeztess rá, hogy soha ne vigyelek el egy ásatásra. – Mintha el akarnál. – Megtenném, de belepusztulnál az unalomba… vagy megölnél valakit. A türelem nem az erıs oldalad. Olivia nagy szoknyasuhogás közepette sarkon perdült, és levetette magát az egyik padra, amelyet a munkások hagytak ott. Lisle megtalálta a régi papírost, amelyet a lány félrelökött. Tanulmányozni kezdte. A jelek nem egyeztek a falon lévıkkel. A falon kezdıbetők voltak és a kımőves jelei… mindenki hagyott valami jelet hátra, pont úgy, ahogy a látogatók tették a ware-i nagy ágyon. – Tényleg gondoltál rá? – szólalt meg Olivia. – Gondoltál rá, hogy ott legyek veled egy ásatáson? Gondolt, méghozzá többször, mint hitte. Amikor elıször meglátta a nagy piramisokat és a Szfinxet, a lányra gondolt, és arra, hogy milyen lenne az arca az elsı alkalommal és mit mondana. Belépne a sírkamrába és… – Néha elgondolkodom, milyen lenne, ha hozzád fordulhatnék, és azt mondhatnám: nézd ezt, ezt nézd, Olivia! Igen, néha eszembe jut. – Ó! – Az izgalmas lenne, a felfedezés elsı pillanata – folytatta Lisle. – De ami elıtte és utána van: unalmas és egyhangú munkanapokon, heteken, hónapokon át. – Ami alatt el is felejtenéd, hogy létezem. – Hozhatnál nekem egy csésze teát, az jó emlékeztetı lenne. – Arra ott van Nichols.

– Levehetnéd az összes ruhádat. – És meztelenül táncolhatnék a sivatagban? – Éjszaka. A csillagos égbolt alatt. Még sohasem láttál olyan csillagokat, olyan éjszakákat. – Pompásan hangzik – mondta halkan a lány, aztán felpattant a pádról. – De tudom, mit csinálsz. Megpróbálsz elcsábítani. – Ne légy nevetséges! Az lenne? Talán. – Ismerlek, Lisle. jobban ismerlek, mint bárki más a világon. A lelkiismereted nem hagy nyugtot, éjszakáról éjszakára csak piszkál és nyaggat. Erre kieszeltél egy ravasz tervet az elbukásomra. Elcsábítom, döntötted el. S mivel jobban ismersz engem, mint bárki más a világon a mamát kivéve, pontosan tudod, hogyan csináld. Ezt tennél? És mőködik a terv? Olivia odament a férfihoz. – Több türelmem van, mint hinnéd, de most nem vagyok valami jól. Ez az eleve kudarcra ítélt, tragikus szenvedély nem tesz jót nekem. Hadd nézzem még egyszer azt az átkozott papírt!

Egyiptom. Meztelen tánc a sivatagban a csillagos ég alatt. Milyen angyalinak tőnik – arany haj, ezüstös szem –, de ördögi természete van! Olivia elvette a férfitól a papírt, és kényszerítette magát, hogy arra összpontosítson. A rajz két, tizenkét láb széles falat ábrázolt. A köveket jelképezı négyzetekben apró jelek és számok voltak. Felfelé, körülbelül a fal negyedrészénél, a jobb oldalon volt egy szimbólum a rajzon. – Ez itt – mutatta Olivia. – Nem olyan, mint a többi, ugye?

– Talán a kımőves jele. VO-nak fest, amit egy nyíl szúr át. – Ha ez nyíl, akkor lefelé mutat. – De hol van? Mindketten odasétáltak az északi falhoz, és keresni kezdték a jelet. Semmi. A nyugati falnál folytatták a keresést. Semmi. – Biztosan a… – Olivia elhallgatott. – Hacsak nem rossz dolgot keresünk. Szavak és képek tolakodtak az elméjébe. A hölgyek szavai. Lisle szavai. – Emlékszel, amikor azt mondtam, az túl nyilvánvaló, ha ez egy fal rajza, mire te azt válaszoltad, hogy a térképek általában nyilvánvalóak? Lisle lenézett a jelre, aztán a falat fürkészte a tekintete. – Egy nyíl, amely a rejtekhelyre mutat? – Ha a fal a nyugati falat ábrázolja, akkor egy ablakra. – De miért VO? – A kuzinod rajza. Mi van, ha ez is csak egy tréfa? – A falaknak füle és szeme van – idézte Olivia. – De vigyázat odalent! És ez volt az a pillanat, amikor Olivia lelki szemei elıtt megjelent a kép. A hatalmas sziklára épült város. A város, ahol Frederick Dalmay élete utolsó éveit töltötte. – Edinburgh – mondta ki. – Biztos nagyon viccesnek hitte. – Nem… – Gyere! – fogta meg a férfi kezét Olivia. A keze, a keze. Milyen egyszerő megfogni a kezét, de ami a bensıjében történik közben, az mindennek mondható, csak egyszerőnek nem. Az ablakmélyedés legészakibb pontjához vezette a férfit, a kis fülkébe. Kinyitotta az ajtót.

– Vigyázat odalent! – mondta. – De ez a klotyó – értetlenkedett Lisle. – Edinburgh-ban, amikor kilöttyintették az ablakon a szennyvizet, elıtte kikiáltottak: vigyázat odalent! Látod, ez egy figyelmeztetés.

A hely kicsi volt, és sötét. Ennek ellenére nem volt nehéz egy deszkát találni, amit a lyuk fölé tettek, és úgy tőnt, hogy a Lisle által hozott egyetlen gyertya elég ahhoz, hogy bevilágítsa a keskeny helyiséget. A falakon kezdıbetők, primitív rajzok és durva versikék díszelegtek, amelyeket különbözı kezek karcoltak beléjük más-más idıkben. Lisle-nak úgy kellett bepréselnie magát Olivia szoknyái mellé, és most ott szorongtak egymás mellett, miközben Lisle lassan felemelte, aztán leengedte a gyertyát, hogy tüzetesen megvizsgálhassanak minden egyes követ. Bár nyitva hagyták az ajtót, hogy annyi fény jöjjön be a kis szoba ablakából, amennyi csak tud, a helyet azonban nem két emberre tervezték és fıleg nem hosszú ideig való tartózkodásra. A levegı egyre melegebb, fojtogatóbb lett, a lány haja Lisle orrát csiklandozta, és ruhájának, bırének halvány illata körbeölelte. – Jó lesz, ha mielıbb megtaláljuk – jegyezte meg Lisle –, mert ez… ez… – Tudom – bólintott Olivia. – Olyan ez, mintha egy sírkamrában lennénk? – Még sohasem voltam veled egy sírkamrában. Fejét lehajtotta, ajka a lány halántékához tapadt puha hajfürtökhöz közeledett. – Vigyázz a gyertyára! – figyelmeztette Olivia, de abban a pillanatban már Lisle is érezte, ahogy a forró viasz a kezére cseppen, és gyorsan egyenesbe hozta a gyertyát. A láng az

egyik kı körüli habarcscsíkra esett, amelynek mindegyik oldalára valaki egy kis keresztet karcolt. – Ott – mutatta Olivia. – Az nem… – De igen. – Lisle közelebb emelte a gyertyát. – Az X a helyet jelöli. – Magasságos egek! – Olivia megragadta a férfi karját. – El sem hiszem. Régi jelek, ugye? – Igen, régiek és nem a kıbe, hanem a habarcsba vésték. Régi jelek, régi habarcs. Mindenhol máshol a jelek a kövekbe voltak vésve. Lisle szíve hevesen zakatolt. Talán semmit nem jelent. Talán csak kuzinja egy újabb tréfájáról van szó. A jelek régiek ugyan, de lehetetlen megmondani, mennyi idısek. Tíz-, húszvagy kétszáz évesek. – Ó, Lisle, megtaláltuk! – fordult felé a lány. – Nem érdekel, mi az. De régi, kerestük és megtaláltuk. Lisle-t sem érdekelte, mi az. Letette a gyertyát a vécédeszka legtávolabbi sarkába. Átölelte Olivia derekát és felemelte, hogy a szemük egy vonalban legyen. – Te ırült leányzó – mondta. – Te ırült, okos leányzó! Olivia Lisle nyaka köré fonta a karját. – Köszönöm – mondta. – Köszönöm. Ha semmi mást nem találunk, akkor köszönet ezért. Lisle megcsókolta. Azért emelte fel, hogy ezt megtegye. Olivia visszacsókolta. Egyszer, hosszan és vadul, mintha ez lenne az utolsó lehetıségük az életben arra, hogy megcsókolják egymást. Lassan visszaengedte a padlóra, aztán felvette a gyertyát, és kényszerítette magát, hogy azt tegye, amit mindig: megvizsgáljon, értékeljen, döntsön. Alaposan szemügyre vette a vakolatot. Megfontolta a lehetıségeket. Aztán döntött. – Vésıkre lesz szükségünk – jelentette ki.

Egy örökkévalóságig tartott. Csákányt hoztak magukkal, de arra Lisle is rájött, nyilvánvaló volt, hogy ilyen szők helyen nem tudják hatékonyan használni. Így aztán a vakolatot szedték le. Szorosan egymást mellett állva, testük folyton egymáshoz ért munka közben. A vakolat kis darabokban vált le, de végül sikerült annyit leverniük, hogy kiszabadítsák és el tudják mozdítani a követ. – A habarcs nem volt olyan kemény, mint vártam – jegyezte meg Lisle. – Azt hittem, órákba fog telni, mire leverjük. – Megmozgatta a követ. – Szerintem ez sem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Megpróbáljuk együtt kiszedni, vagy inkább hívjak néhány szolgát? – Hogy kérdezhetsz ilyet? Azok után, hogy mennyi idıt töltöttünk azzal a bosszantó papírral meg azokkal a makacs falakkal? Mindazok után csak nem képzeled, hogy átengedem ezt a dicsıséges pillanatot a szolgáknak? – Még nem tudhatjuk, hogy dicsıséges lesz-e – figyelmeztette Lisle. – Az sem érdekel, ha Frederick kuzinod egyik pár cipıjét találjuk meg – jelentette ki Olivia. – A lényeg, hogy valamit találtunk! – Rendben. Tedd ide a kezed és tartsd, amíg én megpróbálom kiemelni. Olivia engedelmesen követte Lisle utasításait, és a kı lassan, fokról fokra kijjebb jött a falból. De nem lassan, mint Olivia hitte. A kı hátsó sarka olyan hirtelen bukkant elı, hogy Olivia, aki még nem volt felkészülve rá, el is ejtette volna, de Lisle fürgén elkapta. Aztán kiemelte a követ a lyukból, és letette a lyuk fölé fektetett deszkára. Elölrıl nézve úgy festett, mint a többi kı, de a hátulja ki volt vájva.

Lisle felemelte a gyertyát. Olivia lábujjhegyre állt, és bekukucskált a kı helyén maradt lyukba. Egy vaspántos ládikó volt odabent.

Tizennyolcadik fejezet

Legalábbis úgy festett, mint egy vaspántos ládikó. Olivia szájtátva nézte. Valójában nem számított rá, hogy kincses ládát találnak. Nem igazán volt biztos benne, mire számított, hogy mit találnak, de ez volt a legutolsó köztük. – Te jó ég! – nyögte. – Jóságos atyaúristen! – Olyan, mint egy láda – jegyezte meg Lisle. – Az ott föld? – kérdezte Olivia. – Ez most olyan koszos, mint hiszem? Vagy korhad? – Úgy néz ki, mint ami elıbb el volt temetve valahol. Talán elıször elásták, aztán meggondolták magukat. – Benyúlt a lyukba, és megfogta a láda két végét. Megrántotta. A láda meg sem moccant. Ekkor erısebben rántotta meg, mire a ládikó egy leheletnyit elmozdult. Olivia tudta, hogy Lisle erıs. Hiszen ıt is könnyedén felemelte. Pedig magasabb volt, mint a legtöbb nı, és alultápláltnak sem lehetett mondani. De a férfi úgy kapta fel és tette le, mintha csak egy teáskanna lenne. – Nehezebb, mint hittem – mondta Lisle. – Nicholsra is szükségem lesz. Azzal kiment. Olivia maradt, és hitetlenkedve nézte a ládikót. Amikor Lisle Nicholsszal az oldalán és néhány szerszámmal visszatért, a lány még mindig gyızködte magát, hogy hihet a szemének. Hátrább állt, amíg a férfiak letakarították a földet a ládáról. Ezt szokták csinálni Egyiptomban is, gondolta Olivia.

Egy fogantyú tőnt elı. Nichols a fogantyúnál fogva húzta, Lisle irányította a ládát, így kettejüknek együtt sikerült kiemelniük a ládát a padlóra. – Meglepıen nehéz – mondta Lisle. – De a súly egy része lehet az évszázadok alatt rárakódott föld is. Át kell vinnünk a szomszéd szobába, hogy rendesen lássuk, mit csinálunk. Miután Nichols letakarította a másik fogantyút is, a két férfi kivitte a ládát a kis fülkén át az ırszobába. Itt Nichols folytatta a tisztogatást. Egy-két perc múlva szünetet tartott. Amikor újra nekikezdett, sokkal lassabban és óvatosabban folytatta a munkát. Nehéz volt nyugodtan állni és csak nézni. Belül Olivia türelmetlenül toporgott. – Gondolom, így bántok a leletekkel is – szólalt meg. – Nem csoda, hogy azt mondtad, türelmet igényel. Ez csak egy ládikó. Még az én fantáziám is szegényes ahhoz, hogy elképzeljem, mennyi idıbe kerülhet letakarítani a földet egy sírkamráról vagy templomról. – A homok más – mondta Lisle. – És embereink is vannak a munkára. De még így is… Valami gond van, Nichols? – Nem egészen, uram – felelte az inas. – De arra gondoltam, jobb az óvatosság. – De ugye nem fog felrobbanni? – aggodalmaskodott Olivia. – Frederick kuzinodnak egészen furcsa humorérzéke volt. – Nem fenyeget ilyen veszély, kisasszony – nyugtatta meg Nichols. – Csak arról van szó, hogy bizonyos jelek arra utalnak, hogy németek készítették a tizenhatodik vagy a tizenhetedik században. Olivia még a ládához sem szokott hozzá. Kellett egy-két pillanat, mire az új hírt fel tudta fogni. – Német – mormolta. – Tizenhatodik vagy tizenhetedik század. – Mi az? – kérdezte Lisle. – Miért nézel így?

– Miért, hogy nézek? – Mintha felrobbant volna ez a láda. Olivia közelebb lépett Nicholshoz. – Ezek a ládák híresek. – Bonyolultak – mondta Nichols. – Ördögien azok – helyeselt Olivia. – Hubert DeLucey bácsikám, aki a világon mindent ki tudott nyitni, azt mesélte, hogy napokat töltött el egy ilyennel… és nála voltak a kulcsok. – Valóban, kisasszony – mondta Nichols, szorgalmasan folytatva a munkát. – Az ember nem akarja, hogy merı véletlenségbıl elrontsa a szerkezetet. Olivia ujja viszketett, hogy hozzáérhessen. Kényszerítette magát, hogy távolságot tartson. Mialatt Nichols gondosan és türelmesen eltávolította a vastag földréteget, ı körüljárta és szemügyre vette a ládát. Körülbelül két láb hosszú, egy láb széles és egy láb magas volt. Vaspántokból készült. Mire Nichols befejezte a munkát, lement a nap. Az inas felseperte a szobát. Olivia letérdelt a láda elé. Lisle mellétérdelt. – Látod, álkulcslyukak – mutatta a lány. – Meg rejtett kulcslyukak. És külsı zárak. Természetesen itt kell elkezdeni. – Feltételezem, az a könnyebb rész. – Remélem. Eddig csak egyszer láttam ilyet, és még sohasem volt lehetıségem, hogy dolgozzak velük. A zárakat egy bizonyos sorrendben kell kinyitni, a kulcsokat elfordítani, és így tovább. Még akkor is nagy kihívás, ha megvannak hozzá a kulcsok, márpedig nekünk nincs kulcsunk. Lisle az inasára nézett. – Gyertyákra lesz szükségünk – mondta –, és tőzre. Gyanítom, még egy ideig itt leszünk.

Négy órával késıbb Olivia az asztalnál ült, állát az öklére támasztva, és mogorván nézte a ládát. A dolgok nem jól alakultak. Miután ı és Lisle gondosan megtisztogatta a rozsdától és meg is olajozta a zárakat, munkához látott. – Idıtlen idık óta nem volt alkalmam egy rendes zárat kinyitni – mondta a férfinak. Az elsı óra elteltével megkérte Nicholst, hogy hozzon le neki egy asztalt és egy széket. Lisle és az inas feltették a ládát az asztalra. A második óra után Bailey teát hozott nekik, és egy melegebb vállkendıt az úrnıjének. – Fel kell mennünk, hogy átöltözzünk a vacsorához – mondta Lisle a harmadik órában. – Menj csak – felelte Olivia. – Én nem hagyom itt ezt az átkozott holmit, amíg ki nem nyitom. Lisle inkább szólt a hárpiáknak, hogy vacsorázzanak csak meg nélkülük, és szendvicset meg bort vitt le az ırszobába. Olivia minden álkulcsot kipróbált a betörıkészletébıl, ami legalább húsz kísérletet jelentett. Próbálkozott hajtővel, biztosítótővel, fogpiszkálóval, varrótővel és dróttal. Közben eltelt a negyedik óra is. – Az embernek néha abba kell hagynia egy idıre – mondta neki Lisle –, és késıbb újra megpróbálnia. – Még sohasem volt dolgom olyan zárral, amelyet nem tudtam kinyitni. – Még ezek közül sem volt dolgod eggyel sem. Te magad mondtad, hogy ez nem egy egyszerő zár vagy zárak kombinációja, hanem rejtvény. Mennyi idıbe telt Daphne nénikédnek megfejtenie Ramszesz fáraó jelét? – Ez nem holt nyelv! – csattant fel Olivia. – Ez egy zár, néhány fémdarab. Ez az egyetlen, amihez értek. Oldalra hajtotta a fejét, és belenézett a kulcslyukba.

– Micsoda képtelenség! – mondta Lisle. – Sok más mindenhez is értesz. Csak az a baj, hogy nem megfelelı a gondolkodásod az ilyesfajta rejtvényekhez. Ez kitartó, módszeres és makacs gondolkodást kíván, a te elméd pedig – Lisle örvénylı mozdulatokat tett a kezével –, nyugtalan, lobbanékony, érzelmekkel teli. Olivia felkapta a fejét, tekintete lángot vetett, ahogy a férfira nézett. – Azt akarod mondani, hogy te ki tudnád nyitni? – Talán eljött az ideje, hogy megpróbáljam. – Nem! Meg tudom csinálni, méghozzá anélkül, hogy holmi amatır segítene benne – jelentette ki Olivia. Lisle kifelé indult. Félúton járt az ajtó felé, amikor lelki szemei elıtt megjelent a lány arca, és fülében csengett megvetı hangja, ahogy az amatır szót kiejtette a száján. Kezét a falnak támasztotta, tekintetét a padlóra szegezte, de így sem tudott uralkodni magán. Felnevetett… és csak nevetett… nevetett. Olivia felpattant. – Te öntelt tökfej! Ez egyáltalán nem mulatságos! Lisle elkapta, magához rántotta és megcsókolta. Olivia küzdött ellene, de csak egy pillanatig. Aztán átkarolta Lisle nyakát, és viszonozta a csókot. Dühösen, vadul. Aztán a következı percben a teste megremegett, megszakította a csókot, és belıle is kitört a kacagás. A mély, bársonyos hang visszhangzott a teremben, végigfolyt Lisle testén, át a szívén, mint egy gyönyörvízesés. – Nem tudom megcsinálni – mondta Olivia még mindig nevetve, és nagyot dobbantott. – Legszívesebben a hajam tépném. Lisle ismét közel húzta magához, és megsimogatta a selymes fürtöket. – Talán nem veled van a gond – mondta. – Talán beszorultak a zárak.

– Akkor most mi legyen? Pöröllyel próbálkozzunk? – Az enyhítené az indulataidat, de tönkretenné a ládát meg a tartalmát is. Kovácsra van szükségünk.

Aznap éjjel

– Késtél, Mary – mondta Roy, megijesztve az ösvényen, a kunyhó felé tartó lányt, aki a fivérével élt együtt a kis házikóban. – Jól van, ugye? – kérdezte aggódva. – Nem… – Jock vigyáz rá, nagyon gondosan. Végül is nem akarjuk, hogy bármi történjen az ujjával. Hogyan dolgozna akkor? Mi tartott ilyen sokáig? – Vasárnap van. A legtöbben most vették ki a szabad délutánjukat. – De te nem. Glaud mondta, pedig neked kellett volna szólnod, Mary. – Többet fizetnek, ha a szabad délutánodon is dolgozol. Tudod, hogy szükségem van a pénzre. – Neked pedig azt kell tudnod, hogy azért, mert a kocsma zárva van, még nem osonhatsz haza úgy, hogy nem beszéltél velem. Én a helyedben máris kezdeném mondani. Mary idegesen nézett körül. – Senki sincs a környéken – mondta Roy türelmetlenül. – Találtak… valamit. A kisasszony és az uraság. Mindenki elment, és csak a saját szolgáik maradtak. Nem vették észre, hogy én is ott vagyok… és hallgatóztam, ahogy akartad. – Tudom, hogy hallgatóztál, de mit hallottál? – Találtak egy ládát. Roy nagy lélegzetet vett, aztán kifújta. – Valóban?

Mary a kezeit tördelve ismét körülnézett. – Jobb lesz, ha elmondod. Jobban fogod érezni magad… és Glaud is, az biztos. – Találtak egy vasládikót a déli torony ırszobájában, és Mr. Nichols órákig tisztogatta róla a földet, és nem tudták kinyitni, ezért holnap elviszik a kovácshoz, és ez minden, amit tudok – sorolta Mary egy szuszra. – Hadd menjek be, kérlek. Vacsorát kell adnom Glaudnak. Megpróbált elmenni Roy mellett, de az elkapta a karját. – Mikor mennek a kovácshoz? – Korán. Az lesz az elsı dolguk holnap. Mielıtt még elterjedne a hír. Mielıtt a munkások megérkeznek a kastélyba. Hogy ott legyenek a kovácsnál, mire az kinyitja a mőhelyét, elvégezzék a dolgot, és haza is érjenek anélkül, hogy feltőnést keltenének. Roy elengedte a lány karját. – Menj csak, és szólj Jocknak, üzenem, hogy jöjjön ki. Mary besietett a kunyhóba. A következı pillanatban Jock lépett ki az ajtón. Roy elmondta neki a híreket.

Október 31., hétfı

A kastélytól a faluig egy mérföld sem volt az út, rövid távolság még akkor is, ha lassan megy az ember. Lisle vezette a lovat, amely a kiskocsit húzta, azt a fajtát, amelyet a legkülönbözıbb falusi feladatokra használtak. A kocsin ott volt a makacsul bezárt állapotú láda, amelyet az istállóból kölcsönvett öreg szınyeggel takartak le. Olivia a kocsi mellett sétált. Hideg, szürke reggel volt, és a legtöbb munkás még nem indult útnak. Az a néhány, akivel találkoztak, összehúzta magát a hideg

ellen, és épp csak odabólintott nekik köszönésül, ahogy elment mellettük. Egy derültebb napon, egy késıbbi idıpontban talán megálltak volna, hogy megbámulják ıket. Lisle és Olivia inkább melegen öltöztek, mint elegánsan. Olivia azt a matrózköpenyt viselte, amelynek melegen kellett volna tartania azon az éjszakán, amikor a kísértetek jöttét figyelte. Lisle a legöregebb felöltıjét vette fel, azt, amelyiken Nichols már többször is megpróbált túladni. Nem megfelelı viselet Lisle grófjának, viszont ez volt a legmelegebb kabátja. Lisle még mindig nem szokott hozzá a skót éghajlathoz. Nem volt biztos benne, hogy valaha is hozzá fog. Akárhogy is, az öltözéke nem vonta magára a figyelmet. Nem mintha túl sokan jártak volna arra ezen a korai órán, akiknek a figyelmét magukra vonhatták volna. A nap még alig bukkant fel a horizonton… mármint elméletileg, mert a napot sőrő felhık takarták, és nem igazán lehetett kivenni, hogy az ég melyik része világosabb a többinél. – Jól vagy? – kérdezte Lisle. – Ó, igen. Bailey alaposan felöltöztetett. Flanelbugyogó és alsószoknya, vastag, vattával bélelt főzı és gyapjúruha. – Köszönöm a részletes leírást. – Az a férfi, aki ki akar szabadítani ebbıl a gúnyából, nagy fába vágja a fejszéjét. – Ez most kihívás? – Erre nem is gondoltam. Milyen remek ötlet! – Nincs idınk. – Sosincs idınk. – Nem lehet rá idınk. – Elegem van abból, hogy jó legyek – morgott Olivia. – Ez nem természetes. Arról nem is beszélve, hogy ez az egész nem tisztességes. Az ember rátalál a nagy szenvedélyre, aztán soha többé nem csinálhatja.

– Az embernek a nászéjszakáján kellene felfedeznie a nagy szenvedélyt – jegyezte meg Lisle. – Úgy érted, hogy a nınek – vágott vissza a lány. – Egy férfi bármikor felfedezheti, amikor csak kedve van hozzá, és annyiszor csinálhatja, ahányszor csak akarja. – Ez nem így van – tiltakozott Lisle. – Nem bármikor, amikor csak kedvünk hozzá. Ha ez így lenne, gondolod, hogy most ebben a kínos helyzetben lennék? Nem, csak te lehettél… – Olyan romantikus vagy! – Csak te lehettél – ismételte meg Lisle. – És te vagy az, aki a Napot, a Holdat és a csillagokat akarja, meg Élete Nagy Szerelmét csupa nagy kezdıbetővel. Csak hogy tudd, tökéletesen jó férj lenne belılem. – Egy múmiának talán. Mindketten feszültek voltak. A kialvatlanság és az elfojtott vágy kellemetlen kombináció tud lenni. – Örökölni fogom a márki címet, hozzá rengeteg holdnyi földet, néhány házat és tömérdek pénzt… mármint akkor, ha az apám és az anyám nem tékozolják el a vagyont, nem üldözik el az összes bérlıt és nem vesztik el a jövedelmeiket. – Olyan csábítóvá tudod tenni, ahogy így beszélsz róla – jegyezte meg Olivia. – Remek. Gúnyolódj csak! Az ember nem is vágyik másra hajnali hét órakor. – Már majdnem nyolc. – Honnan lehet azt tudni? Ezen az istenverte helyen még nap sincs. – Abba kellene hagynod, hogy olyannak akard Skóciát, amilyen nem tud lenni – feddte meg Olivia. – El kellene fogadnod olyannak, amilyen. Ez egy gyönyörő hely a maga módján. De itt nincs homok, nincsenek büdös tevék, sem még büdösebb múmiák…

– És semmi sem tud rendesen tönkremenni – vágott a szavába Lisle. – Nem tud csak úgy kecsesen belesüllyedni a homokba. Posvány meg penész, és a kövek megfeketednek. Egy darabka fal itt, néhány szemöldökív ott – intett balra, egy omladozó épület felé. – A gyalogösvény kövei közt fák nınek. Ott, a templom alatt emberek nyugszanak, nem? Odatemették és elfelejtették ıket. Még a temetı is. Akkor meglátta ıket és megállította a lovat. – Fuss! – kiáltott rá Oliviára. Alighogy kimondta, két álarcos. férfi robbant ki a temetıkert kapuján.

Olivia nem futott el, hanem a sírkert felé fordult, ahonnan a két férfi elırontott. A ló riadtan ágaskodott, és a láda hátracsúszott. Áttörte a kocsi hátulját és az útra zuhant. Az egyik férfi utána lódult. Lisle elkapta és a kocsihoz vágta. A férfi felpattant és Lisle-ra vetette magát. Lisle ismét elkapta, behúzott neki, majd félrelökte. Ez alkalommal a férfi nem kelt fel, miután a földre zuhant. Olivia felsikoltott. Lisle arra fordult, és látta, hogy az egyik haramia viaskodik vele. A karjánál fogva eltartotta magától, miközben a lány egyik kezével megpróbálta letépni róla az álarcot, a másikkal meg akarta ütni, közben a lábát rugdosta. Lisle üvöltve támadt rá. – Vigyázz! – sikította Olivia. Valami hátulról fejbe vágta. Tudatában volt a fájdalomnak, de még inkább Olivia arcának, a tágra nyílt kék szempárnak és az Ó-t formáló szájnak. Azután körülölelte a sötétség.

– Neeeeem! Neeeeem! – visította Olivia, és ırjöngve küzdött, hogy megszabaduljon a támadójától, és Lisle-hoz jusson. – Hagyd a nıt! – kiáltott egy hang. – Gyere, segíts! Ez a holmi egy tonnát nyom! A férfi elengedte Oliviát, aki Lisle-hoz rohant és letérdelt mellé. Lisle mozdulatlanul hevert a földön. Nyakkendıjét vérfolt csúfította. – Ne halj meg! – sírta Olivia. – Ne merészelj nekem meghalni! Ujját a férfi nyakára nyomta a pulzust keresve. Igen, megvan! Olivia megkönnyebbülten fújta ki a levegıt. – Lisle? Körülnézett. A két férfi eltőnt a lóval és a kocsival. Az út itt élesen elkanyarodott és lejtett. Mindkét oldalán fák álltak. Ideális hely egy orvtámadásra, nem látható sem a kastélyból, sem a környezı földek felıl. Nem mintha bárki is lett volna a közelben, hogy lássa. De Olivia remélte, hogy a munkások perceken belül megérkeznek. Hány óra lehet? Láttak embereket az úton, de csak egyszer. Olivia nem emlékezett rá, hogy mások is jöttek volna. De ı és Lisle vitatkoztak, amikor befordultak ebbe a kanyarba, és ı semmi másra nem figyelt. – Segítség! – kiáltotta. – Valaki segítsen! Visszafordult Lisle-hoz. – Térj magadhoz! – szólt rá határozott hangon. – Muszáj magadhoz térned! Óvatosan, gyengéden a férfi feje alá csúsztatta a kezét. Ragacsos volt. Látta a Lisle mögött felemelkedı férfit a kıvel a kezében. De a gazember túl gyors volt, Lisle pedig, aki Oliviára figyelt, túl lassú, hogy észrevegye.

Aztán minden lelassult. Egyetlen végtelen pillanat alatt történt minden: a követ tartó, magasba emelt kéz… ı, amint a figyelmeztetést sikoltja… az összecsukló és földre omló Lisle. – Muszáj magadhoz térned! – esdekelt. Tudott valamit a fejre mért ütésekrıl. Minél tovább eszméletlen az ember, annál súlyosabb a sérülés. – Térj magadhoz! – Megpaskolta a férfi arcát. Aztán erısebben ütögette meg. A férfi oldalra fordította a fejét. Szeme kinyílt. – Mi a fene? – szólalt meg. – Ó, L-Lisle! Olivia a férfi mellkasára verette magát. Lisle átölelte. – Igen… nos – köszörülte meg a torkát. – Soha, de soha nem halhatsz meg! – zokogta Olivia. – Képtelen lennék nélküled élni! – Átkozottul ideje volt már, hogy rájöjj.

A Gorewood-kastély nagyterme

– Honnan tudták? – tanakodott Lisle. A kandalló mellett ült egy széken. Nichols, miután kitisztította, leragasztotta a sebet, miközben Olivia és a hölgyek nézték. Olivia is bekötözhette volna Lisle-t, de okosabb volt annál, hogy egy férfi és az inasa közé álljon. De azért Lisle jobbján ült, és nézte, hogy megbizonyosodjon, a seb nem súlyosabb, mint ahogy azt a férfiak állítják. Elıször, amikor a munkások végül megérkeztek és felrakták egy szekérre, szörnyen festett. Lisle hangosan tiltakozott ellene, hogy szekéren vigyék, de a munkások hallani sem akartak róla, hogy gyalogoljon. Úgy tőnt, még meg is sértıdtek, mikor Lisle javasolta. Olivia, a torkában dobogó szívvel követte ıket vissza a kastélyba.

Bár a férfi szokásos makacs önmaga volt, Olivia fejében egyre csak az a kép élt, ahogy támadó leütötte a kıvel, és ı azt hitte, Lisle meghalt. Most, hogy a sebet kitisztították, látta, miért is vették oly könnyedén a férfiak a dolgot. Lisle kalapot viselt, és a haja dús volt. A kı felsértette a bırt, és az vérzett, de a kis vér nagy riadalmat okozott. Olivia mégis nagyon megrendült. – Tudom, hogy gyorsan terjednek a hírek – folytatta a töprengést Lisle –, de ez nevetséges. Tegnap egész késı este terveztük el a dolgot. Nicholson, Bailey-n és Herricken kívül ki tudhatott arról, hogy ilyen korai órában ott leszünk azon az úton? – Nem az a kérdés, hogy ki tudhatott róla – mondta Olivia –, hanem az, hogy a támadóink hogyan tudhatták meg? Herrick lépett be. – Az emberek visszatértek a keresésbıl, uram. Mély sajnálattal kell jelentenem, hogy sem a gazembereket, sem a ládát nem találták. – Nem is számítottam rá, hogy elkapják a támadókat – mondta Lisle. – Ha nem feküdt volna az úton az az ember… – Glaud Miller, uram. A falu foltozóvargája. Éjszakánként általában részeg, de minden reggel józanul áll oda a munkapadhoz. – Úgy véli, valaki segített neki, hogy ma reggel részegen ott heverjen az úton? – nézett a fıkomornyikra Olivia. – Valóban gyanúsnak találom ezt a véletlen egybeesést, kisasszony. – Én is – csatlakozott hozzá Lisle. – Késleltette a munkásainkat, és elég idıt adott a támadóinknak, hogy elmeneküljenek. Mostanára már biztosan Edinburgh-ba értek. – Ebben egyáltalán nem lennék olyan biztos, uram – mondta Herrick.

– Elvitték a ládánkat és a kocsinkat meg a lovunkat – sorolta Lisle. – Miért ne mennének egybıl Edinburgh-ba? – Errefelé szánalmasak a bőnözık, méltóságos uram. Nem a legokosabb fickók, de biztos vagyok benne, hogy még ık sem kockázatnák, hogy útnak indulnak, méghozzá pont oda, ahová mindenki várja ıket. Sıt mi több, mindenki észrevenné, ha valamelyik szomszédja hirtelen eltőnne. Ha javasolhatom, a kastély közelében kezdjünk keresgélni.

Eközben a romos templomtól néhány méterre álló facsoportnál Jock gyászosan nézte az ellopott lovat. – A láda biztonságban van – jelentette ki Roy. – Nincs más teendınk, mint kivárni, amíg elül a ribillió. – De egyenesen Edinburgh-ba mehettünk volna – panaszolta Jock. – Egyikünk a lovon, a másikunk a kocsin a ládával. – Ugyanazon a napon, amikor a földesúr fiát fejbe vágják egy kıvel, és ellopják a lovát, a kocsiját és a ládáját? Úgy, hogy az utakon mindenfelé ugyanezt a lovat, kocsit és ládát keresik az emberek? És szerinted Edinburghban kinek kellene olyan áru, amelyet ma loptak el, és a fél világ azt keresi? – Ha Mary beszélni kezd, mindenki tudni fogja, hogy mi voltunk. – Ez a másik ok – mondta Roy. – Ha Edinburgh-ba megyünk, Mary biztonságban fogja érezni magát, és azt hiszi, nyugodtan beszélhet. De ha ma este meglát minket a Csalárd Csalóban, ahogy Glauddal ott ülünk, mint máskor, féket tesz a nyelvére. – Mi van, ha még az elıtt beszél? Az az átkozott Herrick… – A vér nem válik vízzé. Te is tudod, hogy odavan a fivéréért. Nem fogja kockáztatni, hogy Glaudnak valami baja legyen. Amíg itt vagyunk, ı is tartani fogja a száját. Aztán hagyjuk, hogy szépen elcsituljon az ügy, és közben szerzünk

magunknak egy jó lovat meg szekeret, összepakoljuk a holminkat. amelyek közt ott lesz a láda is, és elindulunk Edinburgh-ba. Vagy talán Glasgow-ba. – Tanakodott egy kicsit. – Ismerek ott néhány fickót. Lehetséges, hogy ık nem fogják tudni, mi történt errefelé. – Meglapogatta fivére vállát. – Az lesz a megoldás, Jock. Glasgow. Oda fogunk menni. – Most? – kérdezte reménykedve Jock. – Nem, most túl kockázatos lenne. De hamarosan. Amint szerzünk egy másik lovat és kocsit. Ezt itt elengedjük, hadd ballagjon haza, amikor úgy érzi, van kedve hozzá.

Tizenkilencedik fejezet

A Csalárd Csaló ajtaja kinyílt, és három ember lépett be. Jock megdermedt, a korsót tartó keze megállt a levegıben, félúton a szájához. – Roy – szólt oda fivérének halkan. – Látom – mondta Roy. A laird fia, a vörös hajú, aki ágyékon rúgta Jockot és az az önelégült fattyú Herrick. – Mit akarnak itt? – aggodalmaskodott Jock. – Mégis mit gondolsz? – Jobb lesz, ha megyünk. – İk bejöttek, mi elfutunk. Szerinted hogy venné ki magát? – Fogalmam sincs. – Mintha bőnösek lennénk, hát úgy – mondta Roy. – Maradj, ahol vagy, és viselkedj úgy, ahogy máskor is. – Mi van, ha Mary elárult minket? Roy Mary fivérére, Glaudra pillantott, aki magába roskadva, fejét a karjára hajtva ült az asztalnál. – Ugyan mit mondott volna? Majd kérdezısködünk, hogy mi újság a kastélyban. Ahogy mindenki más is teszi. A földesúr fia és a vörös hajú odamentek a pulthoz, és mondtak valamit Mullcraiknek. A kocsmáros teletöltött két korsót. Herrick nem tartott velük. Karba tett kézzel az ajtónál maradt. Tam MacEvoy felállt és az ajtó felé indult. Herrick felemelte a kezét, mire Tam ott maradt, ahol volt.

A földesúr fia elfordult a pulttól és a magasba emelte a sörét. – És egy kört mindenkinek, Mr. Mullcraik – mondta. Halk zsongás kezdıdött. Tam visszament a helyére és leült. – Köszönjük, méltóságos uram – kiáltott valaki. A többiek csatlakoztak hozzá. A földesúr fia és a vörös hajú csak mosolygott. – Tessék, látod? – mondta Roy. – Azért jöttek, hogy mindenkit kikérdezzenek, mit tudnak. De senki sem tud semmit. Mi sem tudunk semmit. És ılordsága nekünk is fizetett egy italt, mint mindenki másnak. Miután mindenkit kiszolgáltak, valaki tósztot mondott ılordságára. Amikor a talpnyaláson is túljutottak, ılordsága megszólalt, nem túl hangosan, de elég tisztán ahhoz, hogy mindenki hallja. – Azt hiszem, a legtöbbetek ismer engem. Azt is tudjátok, nem lennék itt és nem vendégelnélek meg benneteket, ha nem akarnék valamit. Néhányan nevettek. – Ma reggel – folytatta ılordsága –, ahogy minden bizonnyal mindnyájan tudjátok, Miss Carsingtont és engem megtámadtak, és elrabolták egy lovunkat, kocsinkat, egy öreg és lyukas gyapjútakarót és egy még öregebb vasládát. Késıbb, a nap során a ló visszatért maga után húzva a kocsit. A takaró azonban nem jött vissza, és a láda sem. Minket a láda érdekel igazán, de ha valaki a takaróról tud bármit mondani, az is sokat segítene. Ugyanis azért jöttünk ide, hogy… – Elfordult, és a vörös hajúra nézett. – Azért jöttünk, hogy nyomokat keressünk.

Egy órával késıbb

– İk azok – mondta Olivia. – A sarokban ülı pár. – Rankinék – felelte Herrick oda sem nézve. A fivérek rajta voltak Herrick rövidke gyanúsított listáján. – Hirtelen jó barátságba keveredtek Glaud és Mary Millarrel – főzte hozzá Lisle. – Mary pedig az egyik szobalányunk – mondta Herrick. – Tegnap este elég sokáig a kastélyban maradt. Korábban beszéltem vele – folytatta homlokát ráncolva –, de azt mondta, egyenesen hazament. Nagyon sajnálatos, uram. Rendes lány. De Glaudon kívül nincs senkije, és úgy tőnik, a fickó Rankinék túsza. – A feneség a dologban, hogy nincs bizonyítékunk – bosszankodott Lisle. – Az egész csak hallomás és találgatás. Sok mindennel gyanúsíthatok, de… – Megcsóválta a fejét. Mennyi minden szárad az apja lelkén! Piti bőnızök garázdálkodnak a faluban. A falusiak erıfeszítéseit folyamatosan meghiúsítják. A lelkész, akinek Lord Atherton plébániát adott, Edinburgh-ban lakik, és nem veszi a fáradságot, hogy tíz mérföldet utazzon a nyájához. – Nincs bizonyítékunk – értett vele egyet Olivia. – Nem kell mást tenniük, mint a szájukat tartani. Lisle a lányra nézett. – Lehetséges, hogy ki tudnám verni belılük. – Az annyira durva, minden mővészi finomságot nélkülözı lenne. Lisle aznap este már rengeteg elkedvetlenítı dolgot hallott, de Oliviának sikerült megnevettetnie. – Rendben, akkor tiéd az elsıség.

A fivérek szorosan egymás mellett ültek, és fejüket a kupájukba hajtva halkan beszélgettek. Glaud Millar fejét a karjára fektetve Jock mellett szunyókált. Jockkal szemben volt egy üres szék, de Lisle azt mondta, ott huzat van, és felszólította az embereket, hogy adjanak helyet a hölgynek maguk közt. Azok engedelmesen odébb húzódtak, és helyet csinálnak Lisle-nak az egyik oldalon Jock – akit beszorítottak a sarokba – és Roy közt, Oliviának pedig a másik oldalon, Jock és Glaud közt. Olivia Glaudhoz fordult. – Glaud Millar? – szólította meg. – Glaud, szeretnénk beszélni magával. Glaud tovább horkolt. – Hiába beszél hozzá, kisasszony – mondta Jock. – Nem tudja felkelteni ıt senki, kivéve a nıvérét. – Na persze, végül is zsúfolt napja volt – jegyezte meg Lisle. – Pitymallatkor odakint aludt az úton. Hazavitték. Erre most megint itt van. – De azt meg kell adni, hogy azok a fickók nagyon ravaszak voltak. Ismerd el, Lisle – fordult felé Olivia. – Rendkívül rövid idı állt a rendelkezésükre, mégis milyen fortélyos tervet eszeltek ki. – Fortélyost? Kivonszoltak egy hullarészeg embert az útra, aztán ott hagyták, hogy bárki belebotolhasson. – Ragyogó késleltetı taktika volt – erısködött Olivia. – Ha a munkások nem Mr. Millarrel lettek volna elfoglalva, talán már támadás közben elkapják a két fickót. Nem, nagyon is okosan kigondolták. Jock önkéntelenül is kihúzta magát. Roy figyelmeztetı pillantást vetett rá, mire ismét meggörnyedt és a kupájába meredt. – És a vakmerıségük – folytatta Olivia. – Az ember csak csodálni tudja.

– Miféle vakmerıség kell ahhoz, hogy megtámadjanak egy védtelen nıt? – háborgott Lisle. – Védtelen? – kapta fel a fejét Jock. – Ugyan, hiszen… – A bocsánatáért esedezem, kisasszony, de maga nem olyannak látszik, mint aki védtelen – vágott testvére szavába Roy. – Mindenki hallott róla, hogyan bánt el a szakácsukkal. Olivia rámosolygott. – Akkor a rabló nagyon bátor volt, hogy rám mert támadni. – No ugye hogy az volt, bátor? – düllesztette ki a mellét Jock. – Kockáztatta, hogy megnyomorítsák a férfiasságát, már ha megbocsát a kifejezésért, kisasszony. – Jock – kezdte a fivére, de Olivia a férfira ragyogtatta kábító mosolyát, és Lisle látta, hogyan változik meg az arca… annyi férfitól látta már, hogyan vakul és süketül meg, amikor Olivia beveti ellenük szépsége teljes fegyvertárát. – Maga mégis bátran harcolt – hízelgett Jocknak. – Én… – Ti! – visította egy nı. – Ti hazug, tolvaj disznók! Hagyjátok békén az öcsémet! Felnéztek. Mary Millar állt az ajtóban vörös arccal, fıkötıje a hátára volt csúszva, haja kibomlott. Herrick felemelt karral tartotta vissza.

– Engedjen – könyörgött a lány. – Kérem, engedjen át, Mr. Herrick. Nem bírom tovább, már épp eleget tőrtem… azoktól ott. Lisle biccentett. Herrick leengedte a karját, és Mary elviharzott mellette. Jock fel akart állni, de Lisle visszalökte. – Helyes, maradj is ott! – förmedt rá Mary. – Maradj és hallgass, ahogy ti szoktátok nekem mondani. És azt akarom,

hogy mindenki más is hallja. – Kihívóan nézett körül. – Azt akarom, hogy mind halljátok. – Mondd csak meg a magadét, Mary – szólt oda neki valaki. – És maga is, méltóságos uram – nézett a lány Lisle-ra. – Végeztem ezzel! – Hallgatlak, Mary. A lány ismét Rankinék felé fordult. – Már az is elég baj, hogy olyankor is itattátok Glaudot, amikor nem kellett volna. Az is elég baj, hogy olyan dolgok elmondására kényszerítettetek, amikrıl hallgatnom kellett volna. Tudtam, hogy hiba beszélni nektek a ládáról. Tudtam, hogy megpróbáljátok ellopni, de azzal nyugtattam magam, hogy amilyen ostobák vagytok, úgysem ússzátok meg. Azzal gyızködtem magam, hogy senkinek sem fogtok ártani. De ti leitattátok Glaudot és kidobtátok az útra, mint egy döglött kutyát. Megsebesítettétek ılordságát, aki pedig csak jót akart nekünk. Megtámadtatok egy nıt, ti gyáva férgek! – Letépte a fıkötıjét, és megütötte vele Royt. – Ti hitvány korcsok! Aztán Lisle – és a látszat alapján mindenki más – legnagyobb meglepetésére öntudatlan fivérét kezdte püfölni. – És veled is végeztem, Glaud, nem törıdöm többé vele. Hála neked, most nincs munkám. Pedig jó hely volt. Már semmim sem maradt, még önbecsülésem sem. Itt végeztem és elmegyek. Te meg… te és az erıszakos cimboráid elmehettek a pokolba! Felkapta az egyik kupát és öccse fejére borította a tartalmát. A férfi megrázta a fejét, és felnézett. Tekintete zavaros volt. – Mary? – Menj a pokolba! – ismételte meg a lány. – Végeztem veled! Azzal az ajtó felé viharzott. Herrick kérdın nézett Lisle-ra. Lisle biccentett.

Herrick kinyitotta az ajtót és kiengedte a lányt. A kocsmában síri csend honolt. Lisle Oliviára pillantott. A lány ragyogó mosollyal mérte végig a fivéreket. – Nos, ez izgalmas volt – jegyezte meg vidáman. Lisle nem mosolygott. – Hol van? – dörrent rájuk. Roy egyenesen a szemébe nézett. – Nem tudom, mirıl beszél – mondta. – Annak a lánynak elment az esze. Lisle felállt, a vállánál fogva felemelte Royt, és a falhoz vágta. – Lisle – kezdte Olivia –, nem hiszem, hogy… – A te módszereddel már próbáltuk – nézett rá a férfi. – Most az én módszerem következik. Olivia gyorsan felállt, és félrevonult az útból. Jock megpróbált átfurakodni mellette, de Lisle ráborította az asztalt. Glaud lebukott a székrıl és a padlóra zuhant. Lisle felrántotta Jockot és áthajította a szobán. A hátratántorodó férfi feldöntött egy asztalt és néhány széket. A kocsmában ekkor már mindenki talpon volt. – Nem játszom tovább veletek – közölte Lisle. – Háromig számolok. Ha addig nem áruljátok el, mint csináltatok a ládámmal, vasra verve hurcollak benneteket a kastélyba, és lehajítalak benneteket a tetırıl. Az egyiket a déli torony, a másikat az északi torony tetejérıl. – Ha, ha – próbálkozott egy gúnykacajjal Roy, közben a tarkóját dörzsölgette. – Azt nem teheti meg. Már nem a régi idıkben élünk. – Egy – mondta Lisle. – Nem teszi meg – szólt oda nyugtatóan a testvérének Roy. – Csak blöfföl. Nem teszi meg. Az törvényellenes. Gyilkosság.

Mind hallottátok – nézet körül a kocsmában. – Te, Tam MacEvoy, te is hallottad, hogy megfenyegetett. – Én ugyan semmit sem hallottam – vont vállat Tam MacEvoy. – Én sem – csatlakozott hozzá Craig Archbald. – Szégyen – szólalt meg egy harmadik. – Szégyen, hogy kihasználtátok Glaud gyengeségét és a nıvérét ellene. És ez még mind semmi, méltóságos uram. Ha tudná, mi minden van a rovásukon. – Kér egy kis segítséget, méltóságos uram? – kiáltotta valaki. – Nem tisztességes, hogy minden szórakozás csak magának jut – csatlakozott egy másik. – Mullcraik, hozz egy kötelet! – szólalt meg egy harmadik. – Kettı – számolt tovább Lisle. – Ha megöl minket, nem találja meg a ládát! – üvöltötte Jock. – Soha! – Az igaz – hagyta rá Lisle. – De a tietek sem lesz. Három. Roy Jockra nézett. Aztán hirtelen nekiugrott a hozzá legközelebb álló embereknek, leütötte ıket, aztán sarkon fordult és rohanni kezdett a kocsma hátulja felé. Egy söröskupa repült át a levegın, és tarkón találta Royt. A férfi elterült a padlón. Egy csapat férfi lódult felé. – Szép dobás – nézett elismerıen Oliviára Lisle, aztán a csetepaté felé indult. – Ne! – visította Jock. – Állítsa meg ıket! Ízekre fognak tépni! Állítsa meg ıket, méltóságod! – Akkor mondd el neki, hogy hol a láda! – kiáltott rá az egyik férfi. A tömeg szétnyílt, és ketten Lisle elé rángatták Jockot. Egy másik kis csoport az eszméletlen Royt vonszolta elı. – Hol van? – kérdezte halkan Lisle.

Jock lenézett a fivérére. Az egyik férfi türelmetlenül megrázta. – Mondd már meg, te félesző bolond! – A templomban – nyögte Jock.

Késı volt már, de az egész falu velük tartott, fáklyákat és lámpásokat hozva, tréfálkozva és nevetgélve. Segítettek elkapni Lisle-nak a gonosztevıket, és segítettek, hogy választ kapjon a kérdésére. Nappal kényelmesebb lett volna, de mind készségesek voltak, és megérdemelték, hogy kivegyék a részüket az elcsent láda visszaszerzésében, ahogy Olivia mondta. – Lehet, hogy mégis a te módszered volt a jobb – ismerte el Olivia, amikor beléptek a romos templomba. – Kettınk együttes munkája volt – mondta Lisle. – Te meglágyítottad az agyukat, különösen Jockét, aztán én kivertem belılük az információt. – Ne feledkezz meg a hadvezéri képességedrıl – emlékeztette Olivia. – Ahogy az embereket a csatába vezetted… – Bármi volt is a módszer, mőködött. Ha Jock nem fedi fel a titkot, hónapokig keresgélhettünk volna. – Még úgy is pokoli munka lett volna megtalálni, hogy tudjuk, hogy itt van – nézett körül Olivia. Igaza volt. Lisle hozzá volt szokva, hogy a táj apró eltéréseit keresse, amelyek elárulták neki, hogy ott valami el van rejtve. De ez egy másik világ volt. Nappal talán könnyebb lett volna, de most nem látott olyan jól, hogy az egyik mohlepte kırakást megkülönböztesse a másiktól. Elırelökdösték a megkötözött kező Jockot. – Itt – rúgott bele a férfi az egyik nagyobb kılapba. – A kövek alatt.

A kılap, amelyet Royjal a lyuk fölé fektettek, úgy festett, mint amelyik már régen odazuhant. Talán még a Belzoni módszerét alkalmazó Lisle is elnézte volna az apró karcolásokat, amelyek azt mutatták, hogy a követ nemrégiben elmozdították. De végül is ahhoz szokott, hogy a sivatagban keresgéljen a fényesen tőzı nap alatt. Annyi segítı kézzel könnyő volt elmozdítani a köveket. Aztán az emberek köteleket használva kihúzták a ládát a lyukból. Lisle néhány percig hagyta ott állni, hogy mindenki megnézhesse. Nem akármilyen látvány volt a pántjaival, zárjaival és bonyolult kulcslyukaival. – Amikor mindenki betelt a nézésével, felteheti a szekérre – mondta Lisle Tam MacEvoynak. – Ma éjszakára vissza kell vinnünk a kastélyba, de holnap délben mindenkit szívesen látunk a kovácsnál a felnyitásra. – A bocsánatáért esedezem lordságodnak – szólalt meg egy nagy, tagbaszakadt férfi. – John Larmour vagyok, a kovács, uram. Nem kell holnapig, a mőhelynyitásig várnia. Most rögtön megcsinálom, ha kívánja. A tőz ugyan csak pislákol, de gyorsan fel tudjuk szítani, ha szükséges. De ahogy elnézem azt a ládát, nem lesz szükségünk a tőzre. Hatalmas éljenzés fogadta a javaslatot. Ó, milyen figyelemre méltó emberek vagytok! – gondolta Lisle. – Köszönöm, Larmour, ez igazán nagylelkő ajánlat – mondta kissé fojtott hangon, aztán megköszörülte a torkát. – MacEvoy, tegye fel a ládát a szekérre és vigye Larmour mőhelyébe. Herrick, küldjön valakit a kastélyba, és kérjék meg Lady Coopert és Lady Withcote-ot, hogy csatlakozzanak hozzánk. – És a komornákat is – tette hozzá Olivia.

Lisle a lányra nézett. – És a komornákat is – ismételte. – Meg mindenki mást. Hozzák a foglyainkat is. A világért sem nélkülözném ıket.

Mindenki elıjött a kunyhókból: férfiak, nık, gyermekek. Hatalmas tömeg győlt össze a kovács mőhelye elıtt. Aki csak tudott, befurakodott. Mások a nagy, nyitott ajtónál tömörültek. Az apák a vállukra vették a gyerekeiket. A remegı gyertyafény táncoló árnyakat festett a falra, a mennyezetre és a kíváncsi hallgatóság arcára. Lady Cooper és Lady Withcote a hallgatóság elıtt ült egyegy párnázott széken, amelyet az inasok hoztak a kényelmük kedvéért. A belsı személyzet a közelükben állt. Jock és Roy is a mőhelyben volt, kezük-lábuk bilincsben, mindkét oldalukon egy-egy ır állt. John Larmour egy ideig tanulmányozta a ládát, aztán mondott valamit. Olyan erıs tájszólással beszélt, hogy Herricknek kellett lefordítania. Lisle a templomban is alig értette, amit mondott, pedig akkor lassan és egyszerően beszélt. De Larmour izgatott volt, és ahogy egyre gyorsabban peregtek a szájából a szavak, annál nehezebb volt megérteni, mit mond. – Azt mondja, igazi mestermunka – tolmácsolt Herrick. – Sajnálja, hogy erıszakot kell alkalmaznia, de a külsı zárakhoz kénytelen fémfőrészt használni. Lisle bólintott, és a kovács munkához látott. Nem tartott sokáig. Miután a lakatok lehullottak, Olivia ismét megpróbálta a tolvaj kulcsaival felnyitni a szerkezetet. Beletelt egy kis idejébe, mire meghatározta a helyes sorrendet, de végül sikerült az egyik kulcslyuktakarót kiszabadítania. Félretolta, aztán a kovács kulcsaival próbálkozott, s miután a férfi az utasításai szerint megreszelte az egyiket, Olivia

kinyitotta a láda azon részét. Aztán néhány fémgomb elfordítása és azzal egyidejőleg a kampó kiakasztása következett. Lisle-nak segítenie kellett. Volt még egy szerkezet, de most, hogy már megfejtette a szisztémát, nem tartott olyan sokáig, mint elıször. Lisle azt is észrevette, a lány gondosan vigyázott, hogy végig takarásban dolgozzon, így a bámészkodók nem láthatták, mit mővel. Amikor elkészült, félreállt. Az emberek tapsoltak és éljeneztek. Kórusban gratuláltak Oliviának, amelyet nem egy „szép volt, lányka!” felkiáltás is kísért. – Tiéd a megtiszteltetés – intett Olivia Lisle-nak. A férfi felemelte a súlyos fedelet. Alatta egy díszes fémlemez álcázta a bonyolult zárszerkezetet. A nyitott láda tetején egy szintén gazdagon díszített fémtálca feküdt. Az emberek azonnal fogadásokat kezdtek kötni, mi lehet a tálca alatt. Pénzérmék, vélték néhányan. Ékszerek, mondták mások. Könyvek. Tányérok. Koszos ruha, ugratta a többieket néhány mókamester. – Szemérmetlen képek – mondta Lady Cooper. – Öt fontba fogadok veled, Millicent. – Ne légy nevetséges! – csóválta a fejét Lady Withcote. – A papír nem lenne ilyen nehéz. Szobrocskák lesznek benne. Néhány olyan rézbıl készült szatír. A régi idıkben roppant népszerőek voltak. – Valaha szerettem egy szatírt – vallotta be Lady Cooper. – Gondolom, Lord Squeeversre célzol. – A bandzsa Squeeversre? Ó, dehogy. İ Küklopsz volt. – De neki volt olyan szırös lába… – Látnod kellett volna az altestét! – Ó, láttam.

– Emlékszel arra az idıre… – Ha már az idırıl van szó – vágott közbe Olivia. – Mindenki megtette a fogadását? Remek. Lord Lisle, kérem, vessen véget a feszültségnek. Lisle felemelte a fémtálcát.

Sem ékszerek, sem pénzérmék nem csillogtak a ládában… nem mintha Lisle számított volna rájuk. A ládában egy vastag brokátruha feküdt. – Ó, istenem, attól tartok, ez egy régi házikabát – jegyezte meg Olivia. – Ennek semmi értelme – vélte Lisle, és belenyúlt a ládába. – Ki fáradna ennyit azért, hogy elrejtsen egy régi ruhát? Ez a láda évszázadok óta nem lett felnyitva. A zárakat nem olajozták meg már… – Keze valami kemény dologba ütközött. – Várj! Óvatosan távolította el a köntöst. Még több ruha feküdt alatta, de úgy tőnt, valami kemény tárgyat csomagoltak beléjük. Lisle kiemelte a csomagot, és lerakta a munkapadra. – Bármi is ez, nem pihesúlyú. A tömegbıl mormolás hallatszott, a hátul álló emberek kérdezték, mi az, és az elöl állók válaszoltak, hogy ık sem tudják. Lisle félrehúzta a ruhát, egy négyszögletes ólomládikót fedve fel. Ezen szerencsére csak egy egyszerő zár volt. Oliviának mindössze néhány percébe telt, hogy kinyissa. Némi kísérletezés után végül a győjteményében levı szokatlan kulcsok egyikével nyitotta ki. Síri csend ereszkedett a kovácsmőhelyre, ahogy a lány felemelte a ládikó fedelét. – Édes jó istenem! – tört ki Oliviából. – Jóságos atyaúristen!

Még Lisle-nak is elakadt a lélegzete. – Ez az, aminek hiszem? – Mi az, a fenébe is? – morogta Jock. – Mennyit kell még várnunk, hogy megtudjuk, mi van a ládában? – Szándékosan csinálják, hogy minket bosszantsanak – mondta Roy. Vastag pergamenre írt szöveg volt, a tinta már megbámult, de a kancelláriai írás tökéletesen olvasható volt. A pergamen szélessége nagyobb volt, mint a hossza, és egy hatalmas pecsét lógott róla. – Régi papírok – mondta valaki Lisle mellett. Jock hangosan felnyögött. – Szemét! Annyi év munka, és az egész csak valami szemét miatt! – Nem szemét – tiltakozott Roy. – Vannak olyan bolondok, mint az öreg Dalmay is volt, akik szép summát fizetnek az ilyen régi papírokért. – De az öreg halott. Ki fogja most megvenni? Azt mondtad, ékszerek, arany meg ezüst. Az a sok-sok ásással töltött év! – Elég jól boldogultunk. – Persze, találtunk néhány vacak érmét! Egy régi kupát. Egy kanalat. Azt a fél fülbevalót. És mit kaptunk érte? – Ez egy kiváltságlevél – mondta Lisle. A fivérek tudni akarták, az mit jelent. Néhányan bajt sejttettek, ha Roy és Jock nem fogja be a száját. Erre Rankinék morogva visszakoztak. Lisle kivette a papírt, és figyelmesen átolvasta a latin szöveget. Tudatában volt, hogy Olivia a könyökénél szintén olvassa, bár kétségtelenül valamivel nehezebben. Neki nem volt ott Daphne Carsington, mint Lisle-nak, hogy beleverje a latint, a görögöt és még hat másik nyelvet. De így is nyilván megértette a lényeget, mert a kézfejével a könnyeit törölgette.

Lisle-nak nem kellett volna megindultságot érezni; tartott ı már a kezében ennél sokkal régibb tárgyakat is. De egyik sem volt személyes. A torka elszorult. – Mi az, méltóságos uram? – kérdezte valaki a tömegbıl. Lisle gyorsan összeszedte magát. – Nem olyasmi, amit a legtöbb ember kincsnek tartana, de valójában családi kincs. Ezt az iratot az Ur ezernégyszázharmincegyedik évében, június havának huszonegyedik napján keltezték, és I. Jakab, skót király aláírása van rajta. A kórusban felhangzó ah! elárulta, hogy a hallgatóság is megértette, milyen fontos relikviára bukkantak. A mormolások közt hallatszott, hogy a Rankin fivérek azon vitatkoznak, az irat szemét-e vagy sem, míg valaki el nem hallgattatta ıket. – Ebben a kiváltságlevélben – folytatta Lisle –, a király engedélyezi az ısömnek, Sir William Dalmay-nek, hogy felépítse a Gorewood-kastélyt, „egy kastélyt vagy erıdítményt”, mondja az írás, „amelyet fallal és árokkal vegyen körül, és réz-vagy vaskapuval védelmezzen, valamint a tetıt ırtornyokkal lássa el”. – Hallhatnánk az egészet, méltóságos uram? – kérdezte Tam MacEvoy. Lisle felolvasta, elıször latinul, mert úgy rendkívül izgalmas volt. Aztán lefordította. A négyszáz évvel azelıtti angol meglehetısen lenyőgözıen hangzott. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy a Gorewood-kastély teljesen és jog szerint a magáé, méltóságos uram – mondta MacEvoy, miután Lisle befejezte. – Tetszik vagy sem – kiáltotta valaki, mire a tömeg nevetésben tört ki. – És mi is – folytatta MacEvoy. – Együtt járunk a kastéllyal, mi és minden gondunk.

Az emberek hangos „úgy ám” kiáltásokkal helyeseltek, és még nagyobb lett a kacagás. Lisle körülnézett. Nevettek, de komolyan gondolták. Eszébe jutott, amit az elızı éjjel hallott. Érezte, hogy Olivia megérinti a karját. Lenézett. – Már megint olyan arcot vágsz – mondta halkan. – Milyen arcot? – A lelkiismerettıl gyötört arcot. – Ezek az emberek – sóhajtott Lisle. – Az apám. Amit tett. – Igen, tudom. – Olivia megszorította a karját. – Beszélnünk kell róla, de majd késıbb. A lány gondosan visszahelyezte az iratot a tartójába. Kezdte volna lecsukni a fedelet, de hirtelen megállt, és újra felnyitotta. – Mi az? – kérdezte Lisle. – A sarokban van valami – felelte Olivia. – Azt hiszem, egy érme. Vagy… Hirtelen elmosolyodott. Karcsú ujjai összezárultak a tárgy felett, és kivette azt a valamit. Győrő volt, külsıre egy hölgy győrője: az aranykarikát gömbölyőre csiszolt drágakövek díszítették, rubinok vagy gránátok. Olyan színő kövek, mint a haja. Feltartotta, hogy az elöl álló emberek láthassák. İk továbbadták a hírt a hátul állóknak. Újabb ah és óh hullámzott végig a tömegen, és szórványos éljenzés hallatszott. Csak Rankinék nyöszörögtek. – Látod? – nézett fel Olivia a férfira. – Ez szép és boldog pillanat… mindenkinek, kivéve a gonosztevıket. Élvezd!

Néhány órával késıbb

Lisle az ablakmélyedésben állt, és az éjszakát nézte. Néhány csillag látható volt a felhıs égen. Mire mindenki kiörvendezte és kicsodálkozta magát a kincs felett és újra felrakták a ládát a szekérre, hogy aztán a teljes menet visszakísérje a kastélyba – amelynek során még több olyan dolgot hallott, amit elızı este a Csalárd Csalóban is –, nagyon késı volt már. Még a hölgyek sem tiltakoztak a lefekvés ellen. Royt és Jockot a tömlıébe záratta azzal, hogy majd késıbb intézkedik az ügyükben. Újabb dolog, amit el kell intéznie. Seregnyi hasonló üggyel kellett szembesülnie Egyiptomban: elégedetlen falusiakkal és munkásokkal, akik loptak, csaltak és megtámadták. Kudarcba fulladt ásatásokkal. Elsüllyedt hajókkal. Patkányinvázióval. Járványokkal. Ez volt az élete. Érdekes volt, néha még felpezsdítı is. Most pedig… Halk kopogás riasztotta fel gondolataiból. Otthagyta az ablakmélyedést és az ajtóhoz ment. Olivia állt elıtte, tetıtıl talpig fehérben: hálóköntösét szalagok, fodrok, csipkék tették még izgalmasabbá. A haja le volt engedve, és ragyogó összevisszaságban omlott a vállára. Lisle behúzta a szobába, és becsukta az ajtót. Aztán meggondolta magát, kinyitotta az ajtót, és megpróbálta kituszkolni a lányt. – Döntsd el, mit akarsz – szólt rá Olivia. – Odamész egy férfi szobájához az éjszaka közepén egy szál hálóköntösben, és még azt is elvárod, hogy annyira észnél legyen, hogy még dönteni is tudjon? Mennyi idı telt el azóta?

Napok, napok és egy örökkévalóság. – Beszélnünk kell – mondta Olivia. Lisle visszahúzta a szobába és ismét becsukta az ajtót. – Hadd tisztázzak valamit – kezdte. – Az a lány, aki bemegy egy férfi szobájába gyakorlatilag semmit sem viselve, csak a bajt keresi magának. – Így igaz. – Nos, miután ezt megbeszéltük… Lisle ledobta a köntösét. Semmit sem viselt alatta. – Ó! – kerekedett el Olivia szeme. A tőz fénye folyékony rubinná változtatta a lány kócos haját. Bıre fénylett, mint a Szent Iván-éji Hold. Illata halványan ott lengett körülötte a levegıben. Lisle a karjába kapta és az ágyhoz vitte. Magához szorítva a lányt, fél kézzel hajtotta vissza a takarót. Aztán Oliviát az ágy szélére ültette. – Rendben – mondta a lány. – Késıbb is beszélgethetünk. – Ó, igen, rengeteg megbeszélnivalónk van. És egy egész élet rá. Olivia felemelte a kezét, és végigsimított Lisle mellkasát. – Jól csináltad – mondta Olivia. – Te is – viszonozta a bókot Lisle. Térdét a lány lába közé nyomta, mire Olivia hátrább araszolt, és lábát felhúzta az ágyra. – El sem tudom mondani, milyen izgalmas ez az egész. – Majd megírod levélben… késıbb. Lisle két oldalt marokra fogta a lány hálóingét és köntösét, és felhúzta ıket. Aztán a lábára nézett. – Szereted a lábamat – állapította meg Olivia. – Igen, szinte már zavarba ejtı módon. Lisle lehajolt, és megcsókolta a lány lábszárának az alsó részét pont úgy, ahogy az alnwicki Fehér hattyú fogadóban is tette

– Ó, te komisz ember! Te gonosz, szívtelen… – Kegyetlen – mormolta Lisle. – Ki ne felejtsd a kegyetlent. Megsimogatta a lány combját, ujjai becézın cirógatták fel és le a selymes bırt. Olivia hátravetette a fejét. Lisle feljebb tolta a hálóruhát. Feljebb araszolt a lány combján, aztán bemerészkedett a lába közti puha fészekbe. – Ó, a kezed, a kezed! – Kezét a férfi kezére szorította, hogy erısebben nyomja a magját. – Ó, az ég szerelmére! Mit tegyek? Feltérdelt. Nekiesett a hálóköntös szalagjainak, aztán ledobta magáról a köntöst. Levetette a hálóinget, és azt is félrelökte. A rézszínő fürtök a vállára hulltak. Apró, rézszínő háromszög csillogott a lába közt. Az és a gyöngyfényő bıre volt minden, amit viselt. Könnyő volt elképzelni, ahogy meztelenül táncol a sivatagi holdfényben. – Elég – jelentette ki. – Elég ebbıl a képtelenségbıl! Sohasem leszek jó. Ne is kérd tılem, hogy jó legyek! – Ez lenne az utolsó dolog, amit… – Gyere ide! – kérte Olivia. Kezét a hasára csúsztatta, aztán még lejjebb, a lába közti selymes dombra. – Gyere ide! Lisle felmászott az ágyra, és letérdelt a lánnyal szemben. Olivia megfogta a kezét, és a keblére vonta. Lisle elırehajolt és megcsókolta, hosszú, édes csókkal. Gyengéden masszírozta a keblét. Olivia a nyaka köré fonta a karját. Lisle hagyta, hogy hátraejtse a fejét, hogy ı jobban hozzáférjen, kedvére megérinthesse, ahogy a lány szeretné, ahogy ı szeretné. Olivia is megérintette, keze bejárta a karját, a hátát, végül megállapodott a fenekénél. Megmarkolta, és közelebb nyomult Lisle-hoz, az ágyékához nyomva magát. Lisle szerszáma mohón lüktetett a lány hasánál.

Olivia lenyúlt és megfogta. Fel-le csúsztatta a kezét rajta, aztán megállt és könnyedén megcirógatta a bíborvörös fejet. Lisle valami fojtott hangot hallatott. A lány felnézett rá. – Befejezted a játszadozást? – kérdezte Lisle kásás hangon. – Még közel sem. Gyengéden meglökte a férfit. Lisle értette a célzást, és hanyatt dılt. Olivia rámászott. – Tudom, hogy meg lehet csinálni – mondta. – Láttam róla képeket. Lisle nevetett. Megfogta a lány csípıjét, felemelte és lassan magára engedte. – Ó! – sóhajtott fel reszketegen Olivia. – Ó, Lisle! Ó, édes istenem! Elırehajolt, és a mozdulattól hüvelye ráfeszült Lisle hímvesszejére. Lisle lélegzete elakadt a gyönyörtıl. Olivia megcsókolta. Vad, szenvedélyes csók volt, amely a forró sötétség legmélyére rántotta Lisle-t. Lisle szorosan markolta a lány derekát, és ı mozgott, fel-le siklott rajta, megszabva az iramot. Gyors és vad iram volt, mintha ismét az elsı alkalom lenne, mintha egy örökkévalóság óta vártak, készültek volna rá, és ez lenne az egyetlen és utolsó lehetıségük. Lisle nézte, ahogy Olivia fölébe hajol, kék szeme sötét, mint az éjfél, dús haja tüzes glóriaként keretezi az arcát. – Szeretlek! – mondta ki. Lehúzta magához, hogy megcsókolja, hogy szorosan magához ölelje, ahogy együtt emelkedtek és süllyedtek, egyre gyorsabban és keményebben, míg végül nem volt már hová menni. Színtiszta gyönyör áradt el rajtuk és ragadta magával ıket. Aztán hirtelen a világ elcsendesült. Hosszú, nagyon hosszú idı telt el.

Aztán Olivia lesiklott róla, és bebújt mellé az ágyba. Lisle a hátán feküdt, és hallgatta, ahogy a lány lélegzete lassan elcsitul, közben a baldachint nézte. Olivia a férfi még mindig hevesen ziháló mellkasára tette a kezét. Lisle még nem teljesen nyugodott meg, de egyben teljesen biztos volt. Tökéletesen biztos. Kezét Olivia kezére tette. – Szeretlek! – ismételte meg.

Huszadik fejezet

Olivia magába itta szót, aztán élvezte, hogy az lesiklik, le a szívéhez, és ott elrejtette a többi titka mellé. Beitta a csendet is. A kastély vastag falai kizárták a külvilágot, és tompította a belsı zajokat. Csak a tőz pattogását hallotta most, és a férfi halk, rekedtes hangját, meg a szívdobogását. Felkönyökölt és Lisle-ra nézett anélkül, hogy másik kezét elvette volna a mellkasáról. Meleg volt ott, a férfi erıs, ügyes keze alatt, tenyerén érezve az egyenletes szívdobbanásokat. – Kezdtem gyanítani, hogy valami ilyesmi lehet a helyzet – jegyezte meg. – Te is viszontszeretsz – közölte Lisle. – El sem tudom képzelni, hogy ne tennéd. Egymásnak vagyunk teremtve. Ez teljesen nyilvánvalónak kell, hogy legyen számodra is. Olivia nagy levegıt vett, aztán lassan ismét kifújta. – Maradj itt! – mondta aztán. Kibújt az ágyból, felkapta a hálóingét és belebújt. Lisle hirtelen felült az ágyban. A tőz fénye aranyszínőre festette a bırét, végigsiklott duzzadó izmain. Ezüstös szeme tágra nyílt, döbbenet tükrözıdött benne. – Olivia! – Szeretnék mutatni valamit, amit látnod kell. Mindjárt visszajövök.

Lisle felkelt, és hálóköntösbe burkolózva járkált fel-alá, mire Olivia, kezében a dobozzal visszatért. – Ne haragudj! Bailey szokás szerint ébren volt, amikor már rég aludnia kellett volna. Állandóan ırködik felettem, mint Argosz, a százszemő óriás. Mindenképpen rám kellett adnia a köntösömet, s közben végig dorgált, holmi halálos megfázást emlegetve. Gyere az ágyhoz. – Olivia letette a dobozt, és felmászott az ágyra. – Gyere – hívta megint Lisle-t, és megpaskolta maga mellett a matracot. – Meg akarom mutatni a kincseimet – mondta, és törökülésben letelepedett. – Azt hittem, már megmutattad. – Lisle a lány mellé mászott, és megcsókolta a homlokát. – Nem szokás kiugrani az ágyból alig két perccel azután, hogy egy férfi szerelmet vallott neked – mondta. – Hát semmit sem tudsz? – Azt szerettem volna, ha látod. Olivia kinyitotta a dobozt, és egymás után kiszedte a tartalmát: a leveleket, amelyeket Lisle írt neki; a kicsi, festett, férfi fafigurát – az elsı ajándék, amelyet küldött neki; a kékköves karkötıt; az alabástromdarabkát… és mind, a többit. Tíz év apró kincseit, amiket küldött neki. Végül a nevének kezdıbetőit viselı zsebkendıt, amelyet néhány héttel azelıtt lopott el. Olivia felnézett a férfira, szeme szúrt, torka elszorult. – Szeretlek – mondta. – Látod? Lisle lassan bólintott. – Látom – mondta. – Igen, látom.

Kimondhatta volna a szót, de bármilyen szót is mondott ki, bárkivel el is tudta azt hitetni. S ezt ı is tudta. Sıt azzal is tisztában volt, hogy Lisle is tudja. A dobozban voltak a titkai, azok a dolgok, amelyek igazán számítottak.

Megengedte, hogy Lisle a szívébe pillantson, hogy meglássa azokat a dolgokat, amelyekrıl nem beszélt, az igaz dolgokat. Lisle nagyot nyelt. – Hozzám kell jönnöd feleségül – mondta egy pillanatnyi feszült csend után. Olivia egy ideig csak nézte titkainak győjteményét. – Azt hiszem, kénytelen leszek – szólalt meg végül. – Önfeláldozó akartam lenni, meg bátor, de az nem tesz jót nekem. Lisle rámeredt. A lány visszarakosgatta az apró tárgyakat, aztán a leveleket is. – Komolyan? – kérdezte. – Igen – bólintott Olivia. – Azt hittem, nem bírnám elviselni, de kezdtél egyre jobban a szívemhez nıni. Mint a penész. – Nagyon mulatságos! De a megkönnyebbülés átjárta a testét. Eddig észre sem vette, mekkora és milyen elcsüggesztı súly nehezedett rá, csak most, hogy csökkent. – Kiegészítjük egymást. Szeretjük egymást. Barátok vagyunk – sorolta Olivia. – És a szeretkezés is egész jó. – Egész jó? – Sokkal jobb, mint Lady Cooper elsı élménye – felelte a lány, és elmesélte a hölgyek elsı házasságbeli tapasztalatait. Lisle nevetett. – Túlszárnyaltam Lady Cooper elsı férjét… és van győrőm meg mindenem. – Az, ami a ládában volt – mondta Olivia. – Ó, ezzel a dolog el is van intézve. Lisle a karjába vonta, és megcsókolta. – Ha felébresztünk két tanút, férjnek és feleségnek nyilváníthatjuk magunkat… és akkor itt töltheted az éjszakát – súgta. – A házasság Skóciában egyszerőbb.

Olivia hátrahúzódott, és megsimogatta a férfi arcát. – Ez roppant csábító, de azt hiszem, a mama szeretné látni az esküvımet. – Az anyád, igen. Elfelejtettem – rázta meg a fejét Lisle. – Szülık. A fenébe! Szülık, hogy az ördög vinné el ıket! – Van egy ötletem – mondta Olivia. – Fogjunk néhány takarót, és osonjunk le a földszintre, csenjünk el egy kis élelmet a kamrából, és rendezzünk pikniket a nagyterem kandallója elıtt, közben dolgozzuk ki a szüleid elleni összeesküvés tervét.

Fél órával késıbb

Törökülésben ültek a tőz elıtt, amelyet Lisle gyújtott. Fél kenyér és remek sajt volt elıttük, amelyet Lisle felvágott, és egy palack bor, amelyet egyenesen az üvegbıl ittak. – A szüleim – morogta Lisle. – Az átkozott szüleim. Itt van életem legboldogabb pillanata, vagy legalábbis az egyik, erre ık alattomban besiklanak a jelenetbe, mint… mint… – Egy kísértet – fejezte be a mondatot Olivia. Lisle egy darabka sajtot tett egy falat kenyérre, és a lánynak nyújtotta. – Az apám – mondta komoran. – Mit tett az itteni emberekkel. Százszor is meggondolja magát. Szeszélyes szabályokat hoz. Ha úgy véli, hogy nem kapott eleget tılük, felemeli a bérleti díjakat. Valahányszor eszébe jut, hogy Gorewood létezik, valami kárt csinál. Rankinék és néhány hozzájuk hasonló rombolnak, lopnak és erıszakoskodnak, de senki sem tud bizonyítani semmit, és nincs olyan emberük, aki rendért felelne. Lord Glaxton nem ártja bele magát. Egyszerkétszer megpróbált közbenjárni, de az apám perrel fenyegette

meg… és egyszerően nem éri meg az idegeskedést. A falusiak túl csüggedtek és túlságosan lefoglalja ıket a túlélésért folytatott küzdelem ahhoz, hogy kiálljanak magukért. És csak az jár a fejemben, hogy felújíthatom a kastélyt, munkát adhatok az embereknek, de ha elmegyek, ismét ebek harmincadjára jut itt minden. De nem maradhatok itt. Már megint a lelkiismerettıl gyötört arc! – Nem maradhatsz – helyeselt Olivia. – Tíz évet áldoztál az életedbıl Egyiptomnak. Már kisfiúként tudtad, mit akarsz, és a szorgalmaddal el is érted. Ez a te elhivatottságod. Azt kérni tıled, hogy add fel, olyan, mintha egy költıt arra kérnénk, hogy hagyja abba az írást, vagy egy festıt arra, hogy ne fessen tovább… vagy a papát arra, hogy hagyjon fel a politikával. Nem adhatod fel! – Mégis úgy érzem, hogy fel kell adnom. – Ó, hát persze. – Olivia megsimogatta Lisle arcát. – Persze hogy úgy érzed, te… te jó ember, te. Hagyta, hogy a keze lejjebb vándoroljon, s most a férfi mellkasát cirógatta. – Az a szerencséd, hogy a jövendıbelidnek nincsenek gátlásai. Elvette a kezét, fogta a palackot és meghúzta. – Szeretlek – mondta Lisle. – Én is ırülten szeretlek. Boldoggá tennélek akkor is, ha meg kellene ölnöm valakit hozzá. De arra talán nem lesz szükség. – Egy ideig a tőzbe meredt, gondolatai egymást kergették. Aztán meglátta. A megoldás igazán egyszerő volt. – Ó, Lisle, remek ötletem van!

A Gorewood-kastély nagyterme Tíz nappal késıbb

– Ez tőrhetetlen! – kiabálta az apja. – Mindent elnézel neki, Rathbourne, és te is tudod, hogy ez most csak szeszély. Itt van a fiam, aki hajlandó lenne… nem, egyenesen ég a vágytól, hogy feleségül vegye… – Összetörte a szívét – visította az anyja. – Csak nézzetek rá szegény fiúra! Lisle úgy viselkedett, mint mindig, amikor a szülei drámáztak. De ık mindig is csak a saját elıadásukra figyeltek, bármit mondott vagy tett. Miért állítaná meg épp most ıket? Megírta a szüleinek a levelet, amelyet Olivia diktált – leszámítva a nagybetőket és az aláhúzásokat, hogy azzal is csökkentse a drámai hatást. Olivia is írt a szüleinek. Az anyja és az apja nem sokkal azelıtt érkezett, alig lemaradva Lord és Lady Rathbourne-tól. Mind a négyen egyforma türelmetlenséggel várták a nagy eseményt, még ha más-más okból is. Aztán Olivia bejelentette, hogy meggondolta magát. Az úgynevezett gardedámok a Glaxton-kastélyban voltak, mert Olivia attól tartott, véletlenül elárulják magukat. A jó szándékukhoz ugyan kétség sem fért, de amikor a pohár fenekére néztek, kiszámíthatatlanná váltak. Még a tökéletesen józan Lisle is csak remélte, hogy semmi rossz nem fog kicsúszni a száján. A színészkedés nem volt az erıssége. – Semmi baj, anyám – szólalt meg. – Csalódott vagyok, igaz, de valahogy túlélem. – Nem kényszeríthetem Oliviát arra, hogy férjhez menjen – jelentette ki Lord Rathbourne.

– De azt mondta, hogy szereti a fiamat! – kiáltotta Lisle anyja. – A fiam szereti ıt. Azt mondta, megnısül. Már mindenkinek elújságoltam! – Olivia meggondolta magát – csatlakozott a beszélgetéshez Lady Rathbourne. – Olivia mindig meggondolja magát. – De miért? – siránkozott Lisle anyja. – Miért, Olivia? – Ha tudni akarja… és komolyan nem állt szándékomban elmondani, mert a világért sem szeretném megbántani – felelte Olivia. – De az az igazság, hogy korábban nem jöttem rá, hogy Lisle nincstelen. Így szó sem lehet az egészrıl. Lord és Lady Rathbourne egymásra nézett. Lisle apja és anyja nem vette észre. İk senki mást nem láttak, csak saját magukat. A jelenlegi helyzetbıl csak annyit fogtak fel, hogy Anglia egyik leggazdagabb leánya faképnél hagyta a fiukat. – De hát ı fog örökölni! – kiáltotta Lord Atherton. – İ a legidısebb fiam és örökösöm. Minden az övé lesz. – De ez isten segedelmével még nagyon sokáig nem következik be – mutatott rá Olivia. – Természetesen hosszú és boldog életet kívánok lordságodnak. – Azt mondtad, szereted a fiamat, Olivia – nézett szemrehányóan a lányra Lady Atherton. – Mielıtt idejöttél, az értésünkre adtad, hogy szívesen fogadnád az udvarlását. Bármennyire dühítınek is találta Lisle a szüleit, egyre nehezebben tudta megırizni a komolyságát. Szinte látta maga elıtt, ahogy Olivia bedobja a mézesmadzagot, aztán lassan, fokozatosan elhúzza a szülei orra elıtt. – Az még az elıtt volt, hogy teljesen tisztába jöttem volna ezzel a szerencsétlen helyzettel – mondta Olivia. – Ha feleségül mennék hozzá, köznevetség tárgya lennék, ı pedig nagyot zuhanna az emberek szemében. Mindenki azt mondaná, hogy annyira férjhez akartam menni, hogy végül elfogadtam egy hozományvadász ajánlatát.

– Hozományvadász? – sikoltotta Lisle anyja. – Ezt nem én mondom – hangsúlyozta Olivia. – Tudom, hogy Lisle-t nem érdeklik az ilyen dolgok. Tudom, hogy akár egy szál ingben is elvenne – pillantott a férfi felé. – De önök is tudják, milyen szörnyen gonoszok tudnak lenni az emberek. Nem tudnám elviselni, sem magam, sem Lisle miatt, ha rosszindulatú emberek a sárban hempergetnék meg a nevét. Igazán elszomorít, hiszen úgy vélem, jól összeillünk Lisle-lal, de attól tartok, ez a házasság sohasem jöhet létre. Lisle-hoz fordult, kék szeme visszafojtott könnyektıl csillogott. A férfi tudta, megvan az a képessége, hogy bármikor sírva fakadjon, ha úgy akarja. – Lisle, félek, hogy a szerelmünk kudarcra van ítélve. – Ez rendkívül sajnálatos – adta a megtörtet Lisle. – Már megvettem a győrőt és minden mást is. – Ez képtelenség! – fakadt Lisle apja. – A fiam nem nincstelen! – Semmilyen saját tulajdona sincs – mutatott rá Olivia. – Semmi olyasmi, amire azt mondhatná, hogy az övé és csakis az övé. Nincs megfelelı jövedelme. Csak apanázst kap… – Rendkívül bıséges apanázst – vágott a szavába Lord Atherton –, amelyet szándékomban áll megemelni az itt végzett remek munka jutalmaként. – Az apanázst azonban adhatja vagy visszavonhatja, ahogy kedve tartja – mondta Olivia. – Az nem az övé. Úgy tőnt, Lisle apja végre megértette, mert megtorpant a dúlt járkálásban, és gondterhelten nézett maga elé. – Ez az egyetlen akadály? – kérdezte. – A pénz? – A pénz – bólintott Olivia. – De nem, nem csupán a pénz. Akármekkora is a summa, nélkülözi… a lényeget. Igazából egy birtok az, amit szeretnénk. Senki sem hívhatja Lisle-t hozományvadásznak, ha van birtoka. – Olivia körülnézett, pillantása körüljárt a nagyterem falain, amelyek immáron

faliszınyegekkel és festményekkel dicsekedhettek. – Például ez a birtok. Igen – ráncolta a homlokát komolyan. – Ha jobban belegondolok, ez a birtok megtenné. Adja Gorewoodot teljesen Lisle kezébe, és én hozzámegyek feleségül, amikor csak kívánja.

Aznap éjjel

Megegyeztek, hogy egy hónapon belül hatalmas lakodalmat tartanak. Lord és Lady Atherton azonban nem akarta, hogy Olivia esetleg ismét meggondolja magát, és elszökjön a házasság elıl, ezért haladéktalanul Edinburgh-ba szalajtottak egy szolgát, hogy hozzon egy ügyvédet, aki megírja a papírokat, miszerint Gorewood minden ingó és ingatlan tartozékával, összes jövedelmével, és így tovább, és így tovább, Lisle gróf tulajdonába kerül. Mire a nap lenyugodott, el is készültek vele. Nem sokkal ez után Olivia és Lisle házastársaknak nyilvánították egymást a szüleik, Lady Cooper és Withcote, Lord Glaxton és maroknyi rokonsága, valamint a teljes háznép elıtt. Aillier remek vacsorát készített, a hitvány sütıben készült nagyon finom édes tésztákat is beleértve. A nagyteremben folyt az ünneplés. Amikor Lisle és Olivia kiosont, mindenki mosolygott. Minél elıbb elhálják a házasságot, annál jobb, vélték a szülık. Lisle a tetıre vitte Oliviát. Arra is volt gondja, hogy elreteszelje az ajtót. Hozott fel takarókat és szırméket, mert november volt – méghozzá skót november –, és átkozottul hideg. Ma éjjel

azonban Skócia szeszélyes idıjárásistenei rájuk mosolyogtak, és elsöpörték a felhıket. Olivia Lisle karjába simult, és felnézett az égre. – Csillagszınyeggel van borítva – szólalt meg. – Sohasem láttam még ennyit. – A maga módján gyönyörő – ismerte el Lisle. – Több törıdést érdemel, mint amennyit az apámtól kapott. – Közelebb húzta magához a lányt és megcsókolta. – Ez nagyszerő volt. Csodálatos voltál. – Lelkiismeretlenül és gátlástalanul hazudtam és csaltam. Igen – bólintott Olivia –, a legjobb formámat hoztam. – Kiváló ötlet volt. – Nyilvánvaló megoldás volt. Ki lenne jobb ura Gorewoodnak, mint te? – És ki lenne jobb abban, hogy véghezvigye azt, amit senki más: rávegye az apámat, hogy lemondjon valamirıl, amirıl nem akar. Bár nem tud vele mit kezdeni, akkor is ragaszkodik hozzá. – Várj csak, apránként majd elorozzuk tıle a testvéreidet is. – Amikor egy kicsit idısebbek lesznek, szeretném iskolába küldeni ıket. Az én természetemmel sohasem fértek össze az iskolák szigorú regulái, de ık mások, mint én. Azt hiszem, ık boldogok lesznek. – Te boldog leszel itt? – Persze, idırıl idıre. De te is tudod, hogy sohasem fogom igazán megszokni. – Nem is várom el tıled. Nincs is rá szükség. Itt van nekünk Herrick. Lisle felnevetett. – És az elsı intézkedésem földesúrként az lesz, hogy elıléptetem intézıvé. Ó, Olivia, a hatalom pompás dolog! Majdnem olyan jó, mintha Egyiptomban lennék. Milyen

csodálatos, hogy szabadon azt tehetem, amit helyesnek tartok! Elevenen felfalt volna a bőntudat, hogy itt hagytam ezeket az embereket az apámnak. Most nem kell beszámolnom neki Jockról és Royról. Ha mégis tudomást szerez róluk, semmit sem tehet. Ahogy semmit sem tehet Mary Millarrel sem. Senkit nem bocsáthat el, és nem vehet fel. Ez az egyetlen hely, ahol nem tud galibát csinálni. Rankinékkel közölte, hogy választhatnak: a következı öt évben vagy segítenek újjáépíteni, korszerősíteni a mőhelyeket, utakat és házakat, vagy bíróság elé állítja ıket. A fivérek a munkát választották. – Öt év tisztességes munka jó útra térítheti Rankinéket – mondta. – Ha mégsem… nos, azzal ráérünk akkor foglalkozni. És nem látom okát, hogy Maryt elbocsássam. – Kilátástalan helyzetben volt, de a végén helyesen cselekedett. – Ez a legtöbb, amit kérhetünk az emberektıl. Hogy helyesen cselekedjenek. Olivia felé fordította a fejét és felnézett rá. A szırmetakaró lecsúszott a válláról. Lisle visszahúzta. Késıbb majd lassan kihámozza a ruhájából. Vagy talán nagyon is gyorsan. De az éjszaka túl hideg volt a tetın való illetlenkedéshez. – Te helyesen cselekedtél – mondta Olivia. – Olyan körülmények közt és olyan helyen, ahol soha nem akartál lenni. – Tanultam egy-két dolgot. – Közelebb húzta magához a lányt. – Rengeteget nyertem. Milyen bosszantó! Az apámnak kell hálásnak lennem a kezdetért. – És nekem a szép befejezésért. – Akkor befejeztük? – Nem egészen. Mire azonban megtartjuk a világraszóló lakodalmat, mindennel el kell készülnünk. Csak akkor indulhatunk nászútra.

– Ó, arról meg is feledkeztem. Nos, egy férfinak áldozatokat kell hoznia. Gondolom, valami romantikus helyre szeretnél utazni. Párizsba. Velencébe. – Dehogy. Ne butáskodj! Mindenki odamegy nászútra. – Olivia teljesen Lisle felé fordult. – A szfinxet akarom, a piramisokat, a sírkamrákat és a büdös múmiákat. – Ajka a férfi fülét súrolta. – Egyiptomba vigyél engem, kedves barátom!