Martina Cole - Bosszu.pdf

Michael Flynn, az Arcok nevű bűnszervezet mindenre elszánt vezére nem véletlenül került a csúcsra; már egészen fiatalon, a félelmetes Patrick Costello beosztottjaként is számtalanszor

bizonyította

rátermettségét

és

kegyetlenségét, lojalitása pedig el is nyerte méltó jutalmát, amikor magától értetődő módon ő lépett a cég élére hajdani főnöke után. Ahogy telnek az évek, Michael pozíciója egyre inkább megingathatatlannak látszik, és lassan már ő maga is elhiszi: érinthetetlen a legtöbb közönséges halandó számára. Mindent és mindenkit a markában tart, és bármikor megszerzi, amit akar. Egyetlen épeszű ember sem húzna ujjat Michael Flynnel. Egészen mostanáig… Martina

Cole-t

világszerte

a

krimi

koronázatlan

királynőjének tartják. Műveiből összesen több mint tizenegy millió példány fogyott világszerte, népszerűsége több mint huszonöt év után is töretlen. Huszadik megjelent regénye, a Bosszú sem okoz csalódást – egyszerre sokkoló, fordulatos és a végletekig nyomasztó, egyszóval hamisítatlan Martina Cole-krimi.

Martina Cole nyers őszintesége olyan felkavaró, hogy úgy érezzük, képtelenek vagyunk letenni a könyvet... Gátlástalanság, kegyetlenség, erőszak – az alvilág rettenetes világa tárul fel előttünk.

MARTINA

COLE

ALEXANDRA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Martina Cole: Revenge Headline Publishing Group, 2013 An Hachette UK Company 338 Euston Road London NW1 3BH Copyright © Martina Cole, 2013 Borítófotó © Stephen Mulcahey/Arcangel Images Hungarian translation © Babits Péter, 2016 A bibliai idézetek forrása a Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája. Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2017 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. e-mail: [email protected] www.alexandrakiado.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Kassai Zsigmond Tördelte Bocz József A borítót Tóth Gábor tervezte

Darley-nak és Adele-nek, sok szeretettel

Előhang Megver

az Úr

tébollyal,

vaksággal

és

elmezavarral. Mózes ötödik könyve 28:28

2012 – Hallod egyáltalán, amit mondok? A kislányom három kibaszott napja eltűnt. Nem gondolod, hogy jobban is végezhetnéd a munkádat? Michael Flynn dühében szinte a kagylóba köpdöste a szavakat. Százkilencvenes magasságával, erős testalkatával méretes fickó benyomását keltette, és ahogy minden jelenlévő tudta, nagyon is készen állt az erőszakra. A szakértelmükért fizette a mocskokat, aminek ők a jelen helyzetben fájóan híján voltak, Michael Flynn pedig kezdett komolyan begőzölni a töketlenségüktől. – Az anyja pokollá teszi az életemet, ami önmagában elég, hogy hazavágja a napomat. Tudnom kell, hol van, emberek! Jobb lesz, ha kiderítitek, mielőtt azt hiszem, hogy át akartok baszni. Tudom, hogy a csaj nem az a hamvas rózsaszál, és hidd el, ha előkerül, személyesen küldöm el a francba, de akkor is találd meg. Ti vagytok a mocskok… ez a kibaszott dolgotok! Ti szeditek össze az elkóborolt kölyköket, úgyhogy jobb lesz, ha gyorsan nekiláttok. Nem a türelmemért szeretnek, és a bénázást se viselem jól – csapta le a telefonkagylót. Jamie Gore végighallgatta a főnöke kirohanását a zsebében tartott rendőrök ellen. Mindenki tudta, hogy Michael Flynn lánya, Jessie Flynn nagyjából annyira megbízható, mint egy nigériai házasságközvetítő. Senki nem is törődött vele igazán, legkevésbé a zsaruk. Bármit megúszhatott – tiltott anyag

birtoklásától a bombakészítésig, ha épp arra támadt kedve hála az apja befolyásának. Flynn évek óta rendes pénzt fizetett a zsaruknak, hogy ügyet se vessenek a lányra – most mégis elvárja, hogy tegyék első helyre a listájukon? Nem kis pálfordulás! Jamie Gore meg is mondta neki: – Figyelj, Michael, minden tiszteletem mellett, de te legalább olyan jól ismered a lányodat, mint mi. Biztosan szakadtra kefélteti magát valahol. Nem most szívódott fel először… Michael Flynn ereiben jó adag ír cigányvér csordogált, sötét haja és sötét bőre alapján ezt nem is vonhatta kétségbe senki. Jóvágású seggfej volt, akinek a külleme nagyon is hozzátartozik a személyiségéhez. Férfiak és nők egyaránt vonzódtak hozzá, amit nem is mulasztott el a javára fordítani. Áttetszően kék szeme most Jamie Gore-ra szegeződött, akinek a bőre máris borsózni kezdett metsző pillantásától. – Be vagy szívva, Jamie? Azt hiszed, a nagy szarért hozattalak ide? Az öreglány kezd olyan lenni, mint egy kibaszott holdkóros. Eltűnt az egy szem pici lánya! Senki, úgy értem, kurvára senki nem látta három kibaszott napja! Tudom, hogy fehérmájú, tudom, hogy más időzónában él, és legalább akkora púp a hátamon, mint a Himalája, de attól még a kislányom, úgyhogy azt tanácsolom, kurvára találjátok meg! Ássátok elő, és közöld velem, hol van, hogy visszavihessem az anyjának, és azután majd szépen haza lehet menni. Michael körülnézett a szobában, és tudta, hogy nagyjából minden jelenlévő ugyanarra gondol: Jessie Flynn egy újabb szarházival hempereg, egy ledurrant senkivel, akit jártábankeltében szedett össze. Az a lány egyszerűen lotyónak született,

tizennégy éves kora óta összefekszik fűvel-fával. Michael belegondolt, hogy a munkatársai közül vajon hányan vághatták gerincre. Végül is gyönyörű teremtés, csak épp egy kóbor macska erkölcseit örökölte. Nem számít – akkor is tudnia kell, hol van. S ami még fontosabb: az anyjának is tudnia kell. Josephine nem győz aggódni a lánya holléte miatt. Nem mintha Jessie-ért bárkinek betegre kellene aggódnia magát – noha életében menetrendszerűen követik egymást a katasztrófák (rendszerint egy férfi képében), eddig mindent megúszott. Michael Flynn maga gondoskodik erről. A végén mindig hazatér, az anyja pedig annyira örül az ő megtévedt báránykájának, hogy a büntetés szóba se jöhet. Éppen ez a gond. Személy szerint ő mindig is hitte, hogy a lányára ráférne néhány atyai pofon, a felesége azonban sosem értett egyet. Ha Jessie egy baltával felaprította volna a szomszédokat, a térfigyelő meg felvette volna az egészet, ő akkor is csak legyintett volna, hogy biztosan felbosszantották valamivel. Az ő szemében Jessie nem tud hibázni. Korábban Michael Flynn is elkényeztette, amikor még kicsi volt és szerethető, ám mindez szemvillanás alatt megváltozott, amint Jessie felfedezte a szexualitás hatalmát, s mindazt a kárt, amit ezzel okozhat egykor imádott apjának. Michael már rég feladta, hogy atyai szigorral próbálkozzék. Jessie úgysem figyelt volna rá, mindig a saját feje után ment. Pontosan azt tette, amit akart, méghozzá a legteljesebb erőbedobással, csak éppen szajha lett belőle, amivel megkeserítette az életét. Nem mintha valaha is jelét adta volna ennek – ebben a játszmában az végzetes gyengeség lenne.

Nagyot sóhajtott. A szobában tartózkodtak a Délkelet legsúlyosabb arcai, akik mind neki dolgoznak, méghozzá a legnagyobb örömmel. Mindnyájan kemény fickónak ismerték, aki kínos gondot fordít rá, hogy fair, sőt tisztességes legyen. Ezek a fickók mind klasszisnak számítottak a maguk területén, ő pedig használta a tudásukat és ösztöneiket a maga javára, de közben keresni is engedte őket. Michael Flynn egyedülálló volt a maga nemében: olyasvalaki, akitől nemcsak rettegtek, de mások tiszteletét is kivívta; akinek úgy sikerült felhágnia a csúcsra, hogy nem kellett félresöpörnie az útból másokat – inkább megbékítette az ellenfeleit, és gondoskodott róla, hogy amíg eleget keresnek, véletlenül se ácsingózzanak a helyére. Ma már neki dolgozott az ország – sőt, egész Európa – minden valamirevaló Arca, akik mind a lekötelezettjei lettek, csodálták a sikereiért, és cseppet sem nehezteltek, amiért le kell passzolniuk a maguk százalékát, mert nélküle sosem jutottak volna ilyen messzire. Michael Flynn talán gyorsan felkapaszkodott a csúcsra, de már a kezdet kezdetén megértette, hogy ha fent akar maradni, ahhoz megbízható és hatékony emberekre van szüksége. A bűn világában csakis akkor lehet meghatározó tényező, ha eközben jövedelmező és törvényes vállalkozásokat gründol, s nem csupán befekteti a hasznot mások üzletébe, de védelmet is kínál, ha a zsaruk szaglászni kezdenének a környékükön. Michael mostanra zsebre tette az egész rendőrséget, ami kurvára nem volt ingyen. Rohadtul bőkezűen fizette a zsernyákokat, akik a maguk részéről el is követtek mindent, hogy megszolgálják a kenőpénzt. Ettől persze nem bosszantotta kevésbé a helyzet, de hát régi partnere, Patrick Costello nem

véletlenül nevezte „szükséges rossznak” a zsarukat. Keményen megdolgozott, amíg sorra zsebre tette őket, de végül egyedül neki köszönhették rendes fizetésüket, szép kocsijukat, a kölykök iskoláját. Ezért tartott a kezében minden adut: lealkudhatta a börtönbüntetéseket, elejtethetett bizonyos vádakat, rács mögé dugathatott bárkit, akinek kezdett túl nagy arca lenni. Egyszerűen nem veszíthetett. Még soha senki nem állt ennyire a törvény felett. Mindezt egy személyben vívta ki, ennek köszönhetően vált egyeduralkodóvá. Zárt világában senki sem érzett késztetést vagy éppen szükséget, hogy megpróbálja átvenni a helyét – ehhez túlságosan jól ismerte a dörgést. A törvényes üzletek is szépen hoztak – annyira mindenképp, hogy magyarázatot adjanak a családi vagyonra. Mindent egybevetve: Michael Flynn érinthetetlenné vált. Mégis, ahogy most végignézett üzlettársain, akiket a barátainak is tekintett, mardosta a szégyen. Lányának újabb ámokfutását talán egyikük sem fogta fel személyes ügyként, amit neki kell elrendeznie, de ha már rendesen megfizette őket, nem maradt más választásuk, mint figyelni, és lehetőség szerint segíteni. Jessie-t a híre szokás szerint messze megelőzte. Okkal feltételezték róla, hogy szétitta és/vagy szétkokózta az agyát, mint máskor. Huszonkét évesen kisebb legendának számított a maguk köreiben. Kicsapták minden iskolából, ahová csak küldték; tanulás helyett már egész fiatalon elmerült az alvilágban. Mindegy volt neki, drogdíler, önkényes lakásfoglaló csöves, betörő, házilag kivarrt piti tolvaj – minden idejét a

legaljával töltötte, miközben Michael időről időre hazacibálta az anyjához. S persze betört néhány koponyát. Tizenhat éves korára végleg lemondott róla. Michael egyszer tök

csupaszon

talált

rá

egy

mocskos

matracon,

egy

életveszélyessé nyilvánított hackney-i házban, egy háromszor idősebb narkóssal, akinek nemcsak a monoklit, de a jó adag vérbajt is köszönhette. Akkor megértette, hogy nincs választása: érzelmileg el kell távolodnia tőle. Továbbra is szerette, de már nem ért el hozzá. Ezzel együtt visszament, hogy kis híján halálra rugdossa a faszfejet azért, amit a kislányával művelt. Ki kellett engednie a gőzt, miután szembesült lánya életcéljával. Bárki megkaphatta őt, aki rákacsintott, csak felhúzhassa ezzel az apját, és szégyent hozhasson a nevére. Michael egyszerűen nem értette. Jessie-nek megvolt az otthona, ahol szerető család várta. Megkapott mindent, amire csak vágyott: jó iskolákba járhatott volna, mesés élet állt előtte. Tizennégy éves korától mégis annak szentelte magát, hogy a lehető legmélyebbre süllyedjen, a mocsokban dagonyázzon, s közben nem mellesleg összetörje az anyja szívét. Apjával ellentétben Josephine még mindig hitt a mesés fordulatban, hogy a lánya egyszercsak hátat fordít mindennek. Michael nem ringatta magát ilyen illúziókba. A lány lett az Achilles-sarka, az egyetlen igazán gyenge pontja. Szabadosságáról az egész világ tudott, s csakis az ő pozíciója tartotta vissza az embereket attól, hogy nyíltan a szájukra vegyék. Bármit próbált, Jessie mindent meghiúsított. A lánya maradt, akit lehetőség szerint megvédett, ám a legsötétebb pillanatokban, amikor újabb ámokfutásról értesült – vagy a rendőrök felhívták

azzal, hogy megint be kellett varrniuk –, titokban a halálát kívánta, miközben gyűlölte magát ezért. Ám ennél is jobban neheztelt Jessie-re azért a szenvedésért, amit az anyjának okozott. Őt törte meg legelőször, Josephine mégis ugyanúgy aggódott érte. Még mindig azt remélte, hogy egy napon hazatér, s akkor elfeledkezhetnek erről az egészről, hogy olyan normális életet éljenek, mint mások. Michael már nem hitt ebben, mégis tovább finanszírozta lánya életét – így legalább a pénzfüggőség lehetővé tette, hogy némileg irányítsa. Jessie tizenhat évesen szült, a gyermek azonban alig jelentett neki többet, mint egy baba, amit különleges alkalmakkor felöltöztethet; másként az anyja kezébe nyomta, hogy ő nevelje fel. Michael imádta csibész kis unokáját, aki tökéletesen illett a Flynn vérvonalba, akármelyik fasztolvajjal is csináltatta fel magát Jessie. Persze halvány sejtése nem volt, ki a szerencsés, és az életét ismerve szó szerint bárki lehetett. Ezt már rég el kellett fogadnia vele kapcsolatban. Talán szerette a lányát, de cseppet sem kedvelte. S az anyja most újra betegre aggódja magát miatta, sőt ha őszinte akar lenni, ő is. Jobban ismerte a lányát, mint az valaha is hitte: lehetett igazi világklasszis a kurválkodásban, soha egy alkalmat ki nem hagyott volna, hogy a járandóságát felvegye. Előző este is meg kellett volna jelennie az irodájában, hogy elvegye a pénzét, csakhogy nem volt se híre, se hamva. Ez nagyon nem vallott rá – nincs az a narkós, aki úgy áhítozna a szerre, mint Jessie a pénzre. Úgy szórta, mintha nem lenne holnap – ruhákra, cipőkre, meg persze pasikra. Az ő Jessie-je sosem

mulasztott

volna

el

egy

fizetésnapot;

miután

a

hitelkártyás fizetésein rajta tartotta a szemét, megtanulta értékelni a készpénzt. Jessie lehetett narkós és részeges ribanc, a világ legfeleslegesebb embere, a zsebpénzéért mindig időben jelentkezett. Michael tett róla, hogy legalább ezen a téren függjön tőle. De akkor hol a faszban van? Jessie Flynn kinyitotta a szemét, és félelem töltötte el. A koromsötétben csak abban lehetett biztos, hogy kezét-lábát megkötözték. Lehetett bármilyen zűrös az élete, ilyen helyzetbe még nem került. Lázasan kutatott az agyában – nemcsak azután, hogy ki a faszt haragított ennyire magára, de hogy kinek van elég vér a tökében ilyet tenni, tudván, ki az apja. A lelke mélyén máris tudta, hogy ezúttal komoly bajba került, de valamiért ezt még most is nehezére esett megemészteni. A rohadt életbe, hiszen ő Jessie Flynn! Apja a legnagyobb Arc a városban. Ez mindig egyet jelentett azzal, hogy nem eshetett komolyabb bántódása – bármilyen botrányos helyzetbe is sodorta

magát,

az

apja

közbenjárására

minden

gond

varázsütésre eltűnt. Próbálta felmérni, hol lehet, de a sötétben semmit sem látott. Nem volt mit látni, csak a totális feketeséget. Kezdett komolyan megrettenni, ami külön kiborította. Még sosem érzett igazi félelmet – a fogalmat se nagyon ismerte –, de most vissza kellett nyelnie a sikolyt, mielőtt felkúszott a torkán. Mégsem hagyhatta, hogy bárki megtudja, mennyire be van szarva. Egész életében a dacos ellenállás maszkja mögé rejtőzött; még egy ilyen helyzet se akaszthatta ki.

Vett néhány nagy levegőt, hogy lehiggadjon, közben a szíve olyan hangosan dübörgött a fülében, mintha valaki egy üstdobot vert volna. A helyzet jobban megviselte, mintsem bevallotta volna. Túlságosan átható csend vette körül; a saját zihálásán és szívverésén kívül egyetlen neszt se hallott. Ösztönösen megértette, hogy ez nem jó jel – nem olyan helyzet, amit képes kezelni. Az nem érte meglepetésként, hogy idegen helyen ébredt, miközben távolról sem sejtette, hogyan került oda. Gyakran feküdt mellette egy olyan férfi, akiről nem tudta, hogy kicsoda, sem azt, hogy merre botlott belé. Végül mindig mindenre fény derült: kérdéseket tett fel, majd a válaszokból fokozatosan kihámozta a történteket és a kérdéses éjszaka főbb eseményeit. Ez most más. Megkötözték, méghozzá nem is kíméletesen. A karját mintha kicsavarták volna a helyéből, a bokája pedig úgy sajgott, hogy már a lábfejét se érezte. Érezte, ahogy a félelem újra szétárad benne, de leküzdötte. Bárki művelte ezt vele, nem adja meg neki az elégtételt, hogy nyüszíteni vagy sikoltozni hallja. Maradt annyi sütnivalója, hogy tudja: akárki legyen, hiába kiáltozna segítségért. Ha hangyányi esélye is lenne, hogy meghallják, a fickó leragasztotta volna a száját. Tökéletes csend ölelte körül, éppoly áthatóan, mint a sötétség. Nem olyan helyre került, ahol egy járókelő véletlenül belebotolhat, és még kevésbé olyan helyre, ahol a zajra felfigyelhetne valaki vagy felhívná a mocskokat. Okkal rabolták el, és csak abban reménykedhet, hogy ez az ok előbb-utóbb kiderül.

Fázott, és érezte a matrac penészes bűzét – amilyen nyirkos ez a hely, akár a föld alatt is lehet. A néma csend és a bűz ezt a feltevést erősítette. A zsigereiben érezte, hogy bármiért is hozták ide, nem válik a javára. Összepréselte a szemhéját, amikor újra késztetést érzett rá, hogy kiüvöltse a tüdejét, legyen bármily hiábavaló. Vécére kellett mennie; hirtelen szükségét érezte, hogy kiürítse a beleit. Egyre gyorsabban zuhant magába. Napok óta nem evett rendesen, s most, hogy kezdett kijózanodni, még inkább rettegéssel töltötte el szorult helyzete. Próbálta kirángatni kezeit a háta mögül, de nem ment. Szorosan megkötözték, minden mozdulatra belemart a fájdalom. Hirtelen belé villant, hogy fel van öltözve, vagyis bárki tette ezt vele, aligha erőszakolta meg, míg ki volt ütve. Nem tudta, örüljön-e ennek – azt legalább ismerné, talán irányíthatná is. Egész életében mást se csinált, csak a vonzerejét használta, hogy elérje, amit akar. Vett még néhány mély levegőt, de a páni félelem tovább ólálkodott benne. Összepréselte a szemhéját és próbált ellazulni, de nem ment ez olyan könnyen. A karjaiban tort ült a fájdalom; talán már órákkal korábban megkötözték, és a ficánkolással csak rontott a helyzetén. Próbálta legalább az ujjait mozgatni – egy hang a fejében arra biztatta, hogy tartsa fent a keringést –, majd ahogy könnyek gyűltek a szemébe, dühödten hunyorogni kezdett. Nem mutatja ki a félelmét senki előtt. Az annyira nem vallana rá. Csak az lehet, hogy elrabolták. A gondolattól elöntötte a várakozás izgalma – ha az apja kifizeti a váltságdíjat, azzal vége az egésznek. Legalábbis az ő számára, mert az apja addig nem

nyugszik, amíg le nem vadássza a bűnösöket – persze nem a túszejtés miatt, hanem mert foltot ejtettek a tekintélyén. Ha az anyja nem erősködne, az apja talán azzal se bajlódna, hogy kifizesse a pénzt. Hiszen egyedül ő az, akivel az apja törődik, meg persze az unokája. Ez a gyerek az egyetlen, amivel kompenzálni tudja a hiányosságait – ha már az apja nem uralhatja az ő életét, hát uralja az unokájáét. Akit a maga módján szeret is. Jessie látta ezt, és fájt neki. Sikerült átfordulnia a hasára, ettől a vállában enyhült a fájdalom.

Még

kiszolgáltatottnak

életében vagy

nem

érezte

magányosnak,

magát

ennyire

miközben

rohadtul

vágyott egy italra. Persze nem vízre – bár most annak is örült volna –, inkább nagy pohár vodkára vagy whiskyre, hogy elvegye a helyzet élét. Egy kis Válium is segítene ellazulni, amíg kitalálja, mitévő legyen. Felötlött benne, hogy évek óta most először színjózan, amikor nem kereng benne sem alkohol, sem más kemikália. Hirtelen meghallotta a nehéz ajtó nyikorgó hangját, nem messze attól a szobától, ahol megkötözve feküdt, mint fűszeres lazac. Azt az összetéveszthetetlen borzongást érezte, amit csak az igazi terror válthat ki. Timothy Branch, az életellenes bűncselekmények osztályának nyomozója bosszankodott, noha előre tudta, hogy egyszer ez a nap is eljön. Nem ostoba, bármit is gondoljon róla Michael Flynn. A legelső perctől tudta, amint elfogadta a fickó pénzét, hogy lényegében az ő tulajdona lett, és egyszer majd felhívja, hogy bevasalja rajta a szívességet – épp csak arra nem számított,

hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Másfelől ez tényleg rendőrségi ügy; egy fiatal lány eltűnését nem szokás félvállról venni. Vagyis nincs miért bosszankodnia, ha Flynn behívatja, hogy a maga kéretlenül goromba modorában eredményeket követeljen. – Használd

ki

a

lehetőséget

és

szolgáld

meg

a

kedvességemet, te elbaszott ingyenélő! Ez fájt. Timothy tudta, hogy szarba se veszik, és ezt a fickót egy süket szöveggel sem szerelhette le, amit külön fájlalt. Tudta, hogy mutatnia kell valamit, de inkább előbb, mint utóbb. Michael Flynn mintha megháborodott volna. – Három nappal ezelőtt eltűnt, Branch, és biztos forrásból tudom, hogy utoljára egy upney-i lebujban látták. Kokózott és füvezett, azután éjfél körül eljött, hogy azóta se lássa senki. Timothy Branch bólintott, mintha ez tökéletes összhangban lenne a saját információival. Gondosan szabályozott modorával mintha vörös posztót lengetett volna a bika orra előtt, még ha ennek nem is volt tudatában. Vérbeli sznobként, felkapaszkodott senkiként a legkisebb lelkifurdalást sem okozta neki, ha kenőpénzből

finanszírozta

felesége

felső-középosztálybeli

allűrjeit, s közben teljes szívéből hitte, hogy a szakmai rangját sosem kezdi ki, ha kapcsolatot ápol egy ismert gonosztevővel. Éppen ostobasága és arroganciája miatt került fel Michael fizetési listájára; ha ő nem támogatja, esélye sem lett volna idáig jutni. – Közzéteszem az eltűnését, Michael, de ha őszinte akarok lenni, mindketten tudjuk, hogy a végén szokás szerint úgyis előkerül.

Michael elnézte a fickót, akit oly hosszú ideig rendesen megfizetett, és felötlött benne, hogy egy totális seggfejre szórta el a pénzét. Timothynak tudnia kellett, hogy egyszer majd kérnek tőle valamit; hogy eljön a nap, amikor viszonoznia kell a szívességet. Most sem kellett többet tennie, amennyit egyébként is megtenne – megkeresnie egy eltűnt lányt –, mégsem adta jelét annak a lelkesedésnek, amit Michael a tekintélyes befektetés nyomán joggal elvárt volna. Ami azt illeti, nyomát se látta rajta lelkesedésnek – bosszúságnak annál inkább. Egyszerűen nem vette figyelembe, mekkora summát vágott zsebre az évek folyamán, sem hogy a rendőrség berkein belül milyen magasra repítette ez az ember, akit most megpróbál átverni a palánkon. Michael Flynn semmire se vágyott kevésbé, mint erre a baszakodásra,

főként,

miután

az

elmúlt

néhány

óra

egyértelművé tette, milyen mélyen érinti őt a lánya és annak elbaszott életstílusa. Ez a faszfej meg, aki tőle kapja a második fizetését,

úgy

kezeli,

mint

egy

elcseszett

turistát,

amit

semmiképp sem tűrhet el. – Te kibaszott pöcs! Azok után, hogy évekig tömtem a zsebed, úgy bánsz velem, mint egy senkivel? Mintha nem számítanék? – Felrángatta a halálra vált férfit a székéből, miközben kéjes örömmel érezte a belőle sugárzó félelmet és a lassan felsejlő tudatot, hogy kivel is áll szemben. – A legjobbat várom, mert ezért fizettem az évek során, és csak két másodperc választ el attól, hogy kurvára megbánjam ezt a döntést. Ne akard, hogy megtegyem, mert akkor, cimbora, vissza kell fizetned minden kurva pennyt, amit feleslegesen öltem beléd. Dereng már, te díszpöcs? Jobban rühellem a korrupt zsarukat,

mint bárkit ezen a világon. Ha már valakinek szarakodnia kell velem, inkább legyen olyan, akit nem tudok lefizetni. Egy tisztességes zsarutól talán le is nyelném, de a hozzád hasonló mocskoknak csak annyi a dolguk, hogy tegyék, amit mondok, megértetted? Timothy Branch a saját irodája padlóján feküdt, a feje fölé emelt karjaival próbált védekezni Michael Flynn kirobbanó haragja ellen. Pontosan tudta, hogy az őrsön mindenki hallja a szóváltást, és azzal is mindenki tisztában van, hogy mi folyik itt. Várta az ütéseket, amelyek bármilyen pillanatban záporozni kezdhettek rá. Világklasszis hibát követett el, s már csak azért sem javíthatott a helyzetén, mert éppen ő idézte elő. Pedig őszintén hitte, hogy egy rendőr, egy magas rangú rendőr sosem lehet kitéve ilyen inzultusnak. Azt feltételezte, hogy minden vagyona és befolyása ellenére Flynn kétszer is meggondolja, mielőtt kezet emel a rendőri erők egy tagjára. Hát alaposan melléfogott. Flynn-nek nagyobb hatalma volt, mint gyanította, és a tény, hogy senki nem siet a segítségére, mindezt fájóan egyértelművé tette. A külső irodákra halálos némaság telepedett; odakint mindenki a szóváltást hallgatta, ami még megalázóbbá tette a helyzetet. Hirtelen kivágódott az ajtó, és akár egy bosszúálló démon, Dennis Farthing kerületi rendőrfőnök rontott be az irodába. A rendőrfőnököt körülvevő dohányfüst és az ordítóan fehér műfogsor láttán Timothy Branchet eltöltötte a nyugalom – egészen

addig,

amíg

aggodalmaskodó hangját.

meg

nem

hallotta

a

főnöke

– Rettenetes ez az ügy, Michael, de ne aggódjon, barátom. A legjobb embereimet állítom rá, ebben biztos lehet. Garantálom, hogy Jessie felkutatása lesz az első feladatunk. Michael Flynn érezte, ahogyan a harag lassan elpárolog belőle. Ezt akarta – egy ígéretet, hogy mindent elkövetnek a lánya megtalálása érdekében. Ez kellett a feleségének is – a tudat, hogy Jessie mindennél fontosabb számára, ezért minden erejével meg akarja találni de a lelke mélyén tudta, hogy az ügy sokkal

komolyabb,

mint

bárki

gondolná.

Jessie

sosem

mulasztotta volna el a fizetésnapot, de még inkább azt, hogy felhívja

az

anyját.

Bármennyire

is

szétcsúszott,

menetrendszerűen rácsörgött, mert tudta, hogy betegre aggódná magát, ha nem hívná. Josephine-nek hallania kellett felőle, mert a maga módján ő sem volt teljesen komplett. Azt pedig meg kell hagyni, hogy Jessie ritkán hagyott ki egyetlen napot is. Most négy teljes nap telt el, mióta Josephine vagy bárki más nem hallott felőle. És ha Michael őszinte akart lenni magához, minden eltelt órával egyre nyugtalanabbá vált. Josephine Flynn egyre nehezebben vette a levegőt, ami közelgő pánikrohamra figyelmeztetett, ezért leült a székre, és próbált erőt venni magán. Gyűlölte magát a gyengeségéért, de hát sosem voltak egészen rendben az idegei. Amikor végül azt érezte, hogy a szívverése fokozatosan lassulni kezd, megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Átadta magát a nyugalomnak, a normalitás érzésének, és a tudatnak, hogy ha csak rövid időre is, de legyőzte a démonait. Lassan felnyitotta a szemét, aztán szomorúan körülnézett.

Tudta, hogy motiválnia kellene magát valamivel, mondjuk rendet rakni, tenni valami hasznosat, de ahogy máskor sem, ezúttal sem sikerült. Akárhányszor megpróbálta rávenni magát, hogy végre csináljon valamit, hogy átvegye az uralmat az élete és a környezete felett, ha ilyesmire került a sor, végül sosem tett semmit, amivel érdemben változtatott volna a dolgokon. Észrevette, hogy a függönyt széthúzta valaki; nyilván Michael volt az, amíg ő aludt. Tudta, hogy ha Michael nem teszi meg, ő maga nem fog bajlódni ezzel. Josephine a függönyt behúzva szerette, hogy kizárja a világot, a való világot. Michael mindig erősködött, hogy olyan gyönyörű a kilátás – háborítatlan vidék, sehol egy ház. Azt hitte, Josephine ettől jobban érzi majd magát, hogy ez megkönnyíti az egyedüllétet, épp csak azt nem értette, hogy az ablakon túli világ mit sem számít, hiszen Josephine-t a legkevésbé sem érdekli. Nem érdekli semmi más, csak a közvetlen környezete. Lassan felkelt és az öltözőasztalhoz lépett. Michael hozott neki egy kancsó friss vizet. Josephine mosolyogva fogadta a kedvességet, és töltött is magának egy pohárral, mielőtt aprólékos gonddal kikészítette az orvosságokat. A tablettákat egyenként nyelte le, megnyugtató volt, ahogy a szájában érzi őket, mielőtt leöblíti a friss vízzel, amire a férje szerint legalább annyira szüksége volt, mint az orvosságokra. Josephine máris jobban érezte magát. Megtette az első lépést ezen az újabb napon, amelyik éppen olyan rémülettel töltötte el, mint élete minden egyes napja. Aztán visszament a székhez, és megint leült. Kuszaság vette körül mindenütt: fényképhalmok, újságok, koszos üvegek.

Cipők tornyosultak a sarokban, ruhák szétszórva a padlón. A szemetet zsákokba gyűjtve tartotta, amelyeket rendszerint gyengéd figyelemmel támasztott a falnak. Ez a kuszaság védte meg őt a külvilágtól – ettől érezte magát biztonságban. Ha ránézett egy tárgyra, amit csakis valamilyen általa ismert okból őrzött meg, máris mosolyogva idézte fel a rég elfeledett emléket, amivel rajta kívül senki sem törődött. Most eltűnt az ő Jessie-je. Egy szót se hallott felőle, és Josephine már a gyomrában érezte, hogy valami szörnyűség történt a lányával. Kinyitotta a sminkestáskát, amit mindig a keze ügyében tartott, aztán közelebb húzott magához egy nagy tükröt, és hosszú, aprólékos munkával nekiállt megfesteni a képet, ami lehetővé tette, hogy legjobb képességei szerint nézzen szembe a világgal. Michael Flynn kimerült. Két napja nem aludt rendesen, s bár korábban ezt nem tartotta volna lehetségesnek, őszintén aggódott a lánya miatt. Jessie talán önző, kapzsi, manipulatív és híján van minden erkölcsnek, de pont emiatt nem mulasztotta volna el, hogy felvegye a járandóságát. Kedveli a drága holmikat, szereti kényeztetni magát – korántsem olyan olcsó, mint amilyennek kiadja magát. A lánya sosem került ki Michael látóteréből, bármit is gondoljanak erről mások. Bármit is hitessen el másokkal. Jessie mindig az ő kicsikéje maradt. Olyan lány, akit nem könnyű szeretni, és tényleg megpróbált mindennel keresztbetenni neki. Mintha ez lenne az életcélja – annyira élvezi, ha fájdalmat

okozhat az apjának, hogy még a tulajdon fiáról is lemondott, csak azért, hogy őt boldogtalanná tegye. Michael a feleségével magára vállalta a gyerek felnevelését, csakhogy – a lánya legnagyobb bánatára – ezt ők egyáltalán nem érzik nyűgnek. Valójában

mindketten

újjászülettek,

annyira

imádják

az

unokájukat, mióta csak világra jött. Jessie-vel viszont nem történt meg a csoda. Nem változott meg varázsütésre attól, hogy életet adott egy kisbabának. Bármennyire reménykedett az anyja, Jessie az első adandó alkalommal sorsára hagyta a kölyköt, akinek az életében azóta is csak hébe-hóba bukkan fel. Michael emiatt külön utálta a lányát, még annál is jobban, amiért akkora fájdalmat okoz szegény anyjának. Jessie mindig is azt hitte, hogy egyedül ő méltó a figyelemre. Nos, hát ilyen az ő lánya: egy arrogáns picsa, aki hírből se ismeri a lelkifurdalást. Aki mindenkit csak kihasznál a saját céljára, beleértve

a

saját

gyerekét

is.

Michael

az

évek

során

rákényszerült, hogy elfogadja az igazságot, de közel sem ment ez olyan könnyen, ahogy sokan hitték. Nagyon is nehezére esett elfogadni. Mert még mindig teljes szívéből szerette az ő kicsikéjét. Az egyetlen gyermekét. Aki ezzel együtt egy önző, utálatos, cinikus, manipulatív, pénzsóvár, romlott és kétszínű bestia. Akinek egyetlen életcélja, hogy berúgjon, benarkózzon és megbasszák, illetve e háromnak a kombinációi. Valaha Michael szeme fénye volt, most viszont olyasvalaki, akit napi szinten kell kivernie a fejéből. Michael csak a helyzetének köszönhette, hogy nem hallja a lányával kapcsolatos pletykákat, ami azért jó, mert ha a lánya még sokáig hergelte volna, végül talán olyasmit tesz, amiért bekasztlizzák.

Bámulta az irodai telefont, és abban reménykedett, hogy megcsörren, és valaki közli vele, hogy a lányával minden rendben van. Aztán ha egyszer kifizeti a váltságdíjat – és Jessie-t is visszaszolgáltatták –, akkor egyenként fogja lelőni őket, mint a veszett kutyákat, és személyesen gondoskodik arról, hogy a továbbiakban egyetlen szülő életét se keseríthessék meg így. Mérhetetlen örömére szolgál majd, hogy a létező legnagyobb gyötrelem

és

rettegés

kíséretében

távoznak

el

ebből

a

siralomvölgyből. A lánya eltűnése személyes ügy. Bárki is álljon mögötte, nála akar elérni valamit, hozzá akar eljutni. Nem lehetett másként. Óhatatlanul megfordult a fejében, hogy talán a lánya is a cinkosuk. Jessie bármilyen aljasságra képes – ki tudná ezt nála jobban? Michael remélte, hogy téved, mert még a gondolatát is rühellte, hogy a saját vére akarja meg- kopasztani. Ha valóban képes erre a lánya, gondja lesz rá, hogy minden érintettel tudassa, mennyire felbőszítette az akció, s különösen igaz ez Jessie-re. Ha tényleg benne van, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ezúttal drasztikusan megtorolja a dolgot. Mert van, amit nem lehet megbocsátani. Van, amiért az ember képes a sajátjai ellen fordulni. Jessie újra felriadt, és azonnal érezte, hogy valaki más is van a helyiségben. Továbbra is koromsötét vette körül, hideg és nyirkosság. Tudta, hogy nem szólalhat meg elsőként – az apja mindig azt mondta, ha nem vagy biztos magadban, inkább tartsd a szád! Ha így teszel, a másiknak kell majd magyarázkodnia. Az apjának

igaza volt, Jessie ezt a saját kárán tanulta meg. Nem is törte meg a csendet. Hallotta a másik visszafojtott lélegzetét, de ami még fontosabb: a másik is hallotta az övét, s ebből tudhatta, hogy már nem alszik. Nagyon is ébren van. Amitől rettenetes érzés töltötte el. Egész életében sohasem kellett aggódnia amiatt, hogy mások hogyan reagálnak a viselkedésére. Bármi történt vele, akármit mondott vagy tett, mindig tudhatta, hogy az apja ott van a háttérben, és pont emiatt biztonságban érezheti magát. Történjék bármi, senki nem fog szembeszegülni vele, mert az azt is jelentené, hogy vele, az apjával szegül szembe. Ezt pedig senki sem akarhatta, ha egy csöpp esze volt. Ez volt Jessie kilépője a sittről, és egyben az ok, amiért minden helyzetben elment a végletekig. És ez volt, amiért újra és újra képes volt kibaszni az apjával. Az apja pedig mindenki számára világossá tette, hogy a lánya érinthetetlen. Jessie csakis az apja miatt hitte magát sebezhetetlennek; mert rá mindig számíthatott. Bármekkora szarba is mászott bele, az apja mindig kirángatta. Amiben ő csak az apja újabb gyengeségét látta meg. Egy újabb okot arra, hogy azt tegye, amit akar. Hiszen bármit csinál, az apja kisegíti. Muszáj gondoskodnia arról, hogy a lánya életstílusa ne üthessen vissza rá, hiszen erről szól az egész. Jessie tudta, hogy az apjának a saját jó híre mindennél többet ér. Neki, a kislányának, az egy szem gyermekének, ezért is muszáj volt gondoskodnia arról, hogy ez a jó hír szart se érjen. És mindezt a legnagyobb örömmel tette. Élvezte a tudatot, hogy minden cselekedetével alátesz az apjának, és tudatosítja benne, hogy igazából milyen keveset is ér.

Most mégsem tudja, mit gondoljon. Rögtönöznie kell, mert komoly slamasztikában van. Bárki is álljon e mögött, francot se izgatja a családneve. Őt pedig halálra rémíti a tudat, hogy nincs egyedül a sötétben, és úgy látszik, mostanában nem is megy innét sehová. Josephine Flynn mosolyogva nézte az unokáját. Gyönyörű gyerek, a nagyapja hasonmása lehetett volna – sötét haj, kéklő szemek. Még Michael modorosságát is megörökölte, ami kísérteties, tekintve, hogy Jessie-nek sejtelme sincs az apa személyéről. Josephine meggyőződése szerint Michael génjei olyan erősnek bizonyultak, hogy kioltottak minden mást. Már csak a gyermek érdekében is remélte, hogy így van, hiszen az apa tényleg bárki lehetett – ez a rideg valóság. Jessie csak azért szülte meg a gyereket, mert az apja szerint szóba se jöhetett az abortusz, és mert egyedül ez fordíthatta volna az anyát a lánya ellen. Habár gondtalanabb pillanataiban Josephine szerette azt hinni, hogy lánya egyébként sem lett volna képes ekkora szörnyűségre. Jessie pontosan tudta, hogy az anyja mennyire megküzdött azért, hogy őt megszülje. Az összes többi gyermekét elveszítette – némelyiket már az ő születése után. Josephine teljes szívéből hitte, hogy a gyermek Isten ajándéka, és egy ilyen csodálatos áldás visszautasítása megbocsáthatatlan bűn. Így hát Jessie lehiggadt, egy ideig nem ivott, nem drogozott, és világra hozta ezt a gyönyörű fiúcskát. Azután kisétált a gyermeke életéből, amikor az még kétnapos se volt – csak szépen a szülei kezébe nyomta, és vissza se nézett. Ami jobban fájt Josephine-nek, mint

bármi, amit a lánya művelt, még akkor is, ha boldogan elfogadta a kisfiút. Jessie ekkor még alig töltötte be a tizenhatot. Josephine remélte, hogy a szüléstől végre felnőtté érik, és képes lesz felmérni, hogy minden tettének következménye van. De tévedett, méghozzá súlyosan. Ha lehet, a lánya ettől még szörnyűbb emberré vált. Jessie még azzal sem bajlódott, hogy nevet adjon a saját gyerekének, ami Josephine számára tökéletesen jellemezte az egész helyzetet. Ő maga nevezte el Jake-nek a gyereket, amit Jessie egyetlen vállrándítással nyugtázott. Jake mostanra betöltötte a hatot, de már nyolcéveseknek való ruhákban járt. Vágott az esze, korát messze túlhaladóan olvasott és írt, igazi kis tudósnak ígérkezett. Hát, ezt biztosan nem az anyjától örökölte! Jessie-nek sohasem ment a tanulás – nem mintha ostoba lett volna, egyszerűen csak túl lusta. Ő mindig is a kisebb ellenállás irányába haladt. Josephine magát okolta ezért is; olyan sokáig vártak Jessie-re, hogy a legelső naptól elrontották. Most már bánta. Hallgatnia kellett volna a saját anyjára, aki sok éve megmondta, Jessie-t kemény kézzel kell fogni, le kell törni a szárnyait. Ha őszinte akart lenni magához, Michael mindig szabad kezet adott a gyereknevelésben. Sosem kényszerítette rá a saját véleményét, még akkor sem, ha ehhez minden joga meglett volna. Michael túlságosan is szerette őt, ezért mindig beadta a derekát. Michael imádta őt, ő pedig még annál is jobban szerette a férjét, hiszen tudta, a problémái láttán egy gyengébb férfi hanyatt-homlok

menekült

volna.

Michael

viszont

sosem

éreztetett vele mást, csak hogy mennyire törődik vele és szívén viseli a boldogságát. Josephine figyelte, ahogy az unokája körülnéz a kusza hálószobában. Tudta, hogy mi következik. – Olyan sötét van itt, nagyi. Miért nem jössz ki a kertbe? Lökhetnéd a hintát, ha van hozzá kedved. – A hangjából reménykedés csendült ki, ahogy mindig. Josephine bánatosan elmosolyodott. – Ezért tartjuk Danát, Jake. Ő sokkal fiatalabb a nagyinál, még tud szaladgálni utánad. Mit szólnál, ha hintázás után megebédelnénk a nagypapával, és utána játszanánk egy jót? Jake Flynn megvonta a vállát. Most sem kapott mást, mint amire számított. – Oké. Anya is eljön majd? Jogos kérdés volt, amit néha hangosan is megfogalmazott, ha éppen eszébe jutott, hogy anyja is van. Josephine visszafojtotta a szomorúságát, és élénk hangon válaszolt: – Nemsokára találkoztok. Tudod, mennyire elfoglalt, de amint el tud szakadni a munkájától, nyomban eljön hozzád. Ahogy egy jó dada, Dana O’Carroll is mindig tudta, mikor kell közbelépnie. Megragadta a gyermek kezét, miközben vaskos ír akcentusával kijelentette: – Ugyan már, Jake! Irány a játszótér! A nagyidnak még rendbe kell tennie néhány dolgot. Josephine nézte, ahogy távoznak, majd fáradtan lehunyta a szemét. Miután elszakadt a székétől, vetett egy pillantást az állótükörre, amit Michael egyenesen Franciaországból hozatott neki. Öreg darabnak tűnt, egész vagyonba kerülhetett. Imádta.

Sugárzóan gyönyörű asszonyt látott benne, drága ruhákban, tökéletes sminkkel, és szomorú zöld szemekkel. Nem látszott a kora, és az alakját sokan megirigyelték volna. Sűrű szőke haját már festetnie kellett, ezért minden hónapban eljött egy fiatal lány, aki gondoskodott róla, a körmeiről, a gyantázásról. E tekintetben mindig sokat adott magára. Gyanította, hogy többen még most is megfordulnának utána – persze csak ha elhagyná a házat –, és azt is tudta, hogy Michael büszke rá. Mindig azt éreztette vele, hogy számára nincs más nő a világon, és még most is úgy bánt vele, mint egy királynővel. Ha Jessie kicsit is próbálja megérteni őt, valahol félúton találkozhattak volna. Akkor most biztosan nem lennének ebben a helyzetben. Csak hát mindig Jessie-nek kellett kimondania az utolsó szót, és tudta, hogy az anyja gondjai miatt ezt meg is teheti. Jessie gyűlölte, hogy ennyire beszűkült az anyja világa, s mint mindenért, ezért is az apját hibáztatta. Josephine bárhogy is igyekezett elmagyarázni, mi történt valójában, Jessie nem hitte el. Most pedig rettegett, hogy a kislánya olyasvalakivel akadt össze, aki bánthatja, és fájdalmat okozhat neki. Jessie valahogy mindig ráakadt az ilyenekre – a férfiakra, akik kihasználták, szarba se vették, és a legkisebb lelkifurdalás nélkül félredobták. Férfiakra, akiket a koszból vakart ki, és az apja pénzéből tartott el, mert tudta, hogy semmivel sem dühítheti fel jobban, mintha eldobja magától az életét. Úgy tűnt, most végre elérte a célját – megtalálta a férfit, aki végleg kicsinálja. Túl sok idő telt el. Az ő Jessie-je egy napot se hagyott ki, hogy beszéljen vele – bármit is gondolt az apjáról, azért az anyját

szerette. Nagyon közel álltak egymáshoz. A tudat, hogy nem bírná elviselni, ha nem hallhat az ő kislányáról, csak ez tartotta vissza Michaelt, hogy örökre száműzze Jessie-t az életükből. Michael úgy érezte, Jessie okulna belőle, ha saját magát kéne eltartania, és megtudná, milyen a világ, ha ő nem áll mögötte. Josephine viszont azzal érvelt, hogy így örökre elmarnák maguktól. Rettegett attól, hogy Jessie végül az utcán kötne ki, és eladná magát boldog-boldogtalannak, csak hogy belőhesse magát. Most azonban kezdte azt hinni, hogy végig Michaelnek volt igaza. Egy rövid, de fájdalmas sokk, ahogy ő fogalmazott, talán mégiscsak jót tett volna Jessie-nek. Kézbe vette a kedvenc rózsafüzérét, amit Michaeltől kapott még a menyegzőjük napján. Egyszerű, olajfából készült darab volt, mégis a világot jelentette számára. Megcsókolta a feszületet, majd kapkodva keresztet vetett, mielőtt kilépett volna a hálószobából a tágas nappaliba. Itt letérdelt a helyiséget uraló nagy kereszt elé, hogy belekezdjen az első tíz imádságba. Máskor az örvendetes titkokat szerette imába foglalni, Jessie eltűnése óta azonban a fájdalmas titkokra összpontosított, és átérezte mindazt a kétségbeesést, amit Szűz Mária, Jézus anyja érezhetett, amikor elragadták tőle a fiát. Mást sem akart, másért sem imádkozott, csak egy telefonhívásért. Valamiért, amiből kiderül, hogy a lánya biztonságban van. – Ez most komoly? Mégis hogy a faszba derítsük ki, mi történt a lányával? De tényleg, egyáltalán hol kezdenénk? Szó szerint akárhol lehet.

Marcus Dewer teljes értetlenséggel állt a feladat előtt. És komolyan aggódott. Miként Michael emberei közül sokaknak, neki is sikerült bibliai értelemben megismernie Jessie Flynnt, és ha őszinte akart lenni, nem is egy alkalommal. Most, hogy a lány eltűnt, halálra rémítette az eshetőség, hogy Michael rájön erre. Ahogy a legtöbben, ő is úgy vélte, a lány annyira szétcsapta magát, hogy fingja sincs róla, hol van, és mekkora szart kavart. Jamie Gore megvonta a vállát. – Hát, ez van, Marcus. Szereti Brixtonnak ezt a részét, itt veszi a cuccot, szóval parkoljunk le, és kérdezzünk körbe. Marcus felsóhajtott, szabályosan leparkolta a BMW-t, majd vetett egy pillantást Jessie fotójára. Szemrevaló lány, az egyszer biztos. – De hát ez őrület! Mindenki tudja, hogy aranyban fizetünk bármilyen hírért, ami a lányról szól. Az egész londoni rendőrség a Smoke-on szaglászik. Mégis, mi a frászban reménykedünk? Jamie Gore titokban egyetértett a barátjával, de volt annyi esze, hogy ne mondja ki. – Tegyél nekem egy szívességet, Marcus! Fogd be a pofádat, és csináljuk, amiért fizetnek. Ki tudja, talán belebotlunk valamibe véletlenül.

Ha

már

itt

vagyunk,

benézhetnénk

néhány

drogtanyára. Tudod, milyenek ezek a dzsunkák… kitörhet a kibaszott harmadik világháború, azt is csak akkor veszik észre, ha kifogynak az anyagból. Vagyis fennáll az esélye, még ha sovány esély is, hogy még nem értesültek Jessie eltűnéséről. Ne feledd, Marcus, ha megtudunk valami fontosat, abból sokat profitálhatunk.

Marcus bólintott, noha minden meggyőződés nélkül. Akkor már inkább azért aggódott, hogy megtalálják a lányt, de túladagolva és hullamereven. Na, azt a hírt nem szívesen adná át Michaelnek. Márpedig az emberek többsége szerint Jessie Flynnnel éppen ez történt. Mindenki csak arra várt, mikor bukkan elő a hullája, és senki sem akart a szerencsétlen helyében lenni, aki megtalálja. Jessie legyengült. A fickó, aki fogva tartotta, csak minimális mennyiségű vizet adott neki, ezért állandóan szomjas volt, de így legalább az éhség nem kínozta annyira. Rég nem tudta már, mióta

lehet

itt

a

sötétben.

Rengeteget

aludt,

úgyhogy

gyaníthatóan tettek valamit a vizébe, amitől elkábult. Legalább a kezét kioldozták, bár a bokáján továbbra is béklyót viselt, és a lánc egy falhoz erősített vaskarikához kapcsolódott a matraca mögött. A sötétség átható maradt – fényt csak akkor látott, ha a fickó vizet hozott neki. Elemlámpával világított, ami annyira elvakította, hogy el kellett takarnia a szemét. Úgy érezte, a fickó amúgy sem akarná megmutatni magát, ő pedig belement a játékba – mást nem is tehetett. A fogvatartója egyszer sem szólt hozzá, ami mindennél jobban

megrémítette.

Hiába

mondta

el

mindennek,

és

fenyegetőzött azzal, hogy az apja úgysem nyugszik, amíg meg nem találja, a fickó semmilyen módon nem reagált. Csak felkattintotta az elemlámpát, hogy megmutassa neki a régi bilit, ahol elvégezheti a dolgát. Jessie szitkozódott, százszor is elátkozta őt – minden eredmény nélkül.

Ezúttal korábban feléledt, mert hallotta a mozgolódást az ajtón túl. Visszanyelte a kitörni készülő pánikot, amit egyre nehezebben és nehezebben tartott kordában. Nem tudta, mit kéne tennie, hogy mit várnak tőle. Orrában érezte a saját ürüléke bűzét, a koszt a testén és a ruháján. Mindig azt várta, mikor erőszakolják meg, vagy verik össze, de semmi ilyesmi nem történt. A fickó rendszeres időközönként vizet adott neki, idővel kiürítette a bilit, még egy takarót is hozott. Jessie csak arra tudott következtetni, hogy elrabolták, s most arra várnak, hogy az apja fizessen érte. Fizetni is fog, az anyjának gondja lesz rá. De mi tart már ilyen sokáig? Folyton a sorozatgyilkosok jártak a fejében, a sok film és könyv azokról a fickókról, akik fiatal lányokat rabolnak el, hogy megkínozzák és megerőszakolják őket. Csakhogy a filmekben és könyvekben mindig van egy nyomozó, aki szagot fog, és akiről tudni lehet, hogy végül megmenti a lányt, és megöli a mániákust. A nyomozó mindig megoldja az esetet, bármilyen zavarosak a nyomok. A mániákus megpróbál kapcsolatba kerülni a rendőrökkel, direkt hergeli őket, az olvasó és a néző mégis abban a tudatban követheti a nyomozó munkáját, hogy a végén úgyis minden a helyére kerül. Hát, a való életben rohadtul nincs így. Ő okkal aggódott, hogy a fickó végül komolyan bántani fogja. Sőt egyenesen halálra rémítette ez a lehetőség. Kezdeti arroganciája mostanra elpárolgott. Évek óta először nemcsak színjózanná vált, de arra is ráeszmélt, hogy még nem áll készen a halálra. A maga módján szereti a fiát, és újra látni akarja, akárcsak az anyját, akit megölelne, legalább még egyszer utoljára. Nem zárhatja ki, hogy ennek az egésznek az apjához

van köze, aki az évek során sokaknak rálépett a tyúkszemére. Ha csak a pénzről szólna az egész, mostanra szabadon engedték volna, nem? S ha ez a valaki komolyan neheztel az apjára? Vagy tényleg sorozatgyilkos, akinek az apja neve és a híre semmit sem jelent? Szájához kapta a kezét, hogy fel ne sikoltson. Annyi ereje még maradt, hogy ne adja nyilvánvaló jelét a rettegésének, és ne mutassa ki a félelmét, amíg nem feltétlenül muszáj. Persze, ha kell, térden állva könyörög és megtesz bármit, hogy esélye legyen kijutni innét. Ahogy szorosan bebugyolálta magát a takaróba, próbált racionálisan gondolkodni. Nehezen ment az összpontosítás – olyan félelmetesnek, olyan véglegesnek tűnt a sötétség. A fogvatartója is megmaradt kész rejtélynek – amíg nem szól hozzá, vagy nem veszi bármilyen módon tudomásul a jelenlétét, addig még csak nem is sejthette, mi ez az egész. Érezte, ahogy a könnyek végigperegnek az arcán, s ezúttal meg sem próbálta elapasztani őket. – Gyerünk, Jake, edd meg szépen a vacsorát! Michael rákacsintott az unokájára, miközben újra elámult azon, milyen szeretetet ébreszt benne ez a gyerek. Születésének körülményeit tekintve mindig is lenyűgözte, hogy ilyen mélyen érez iránta. – Mindent megeszek, nagypapa, hogy én is olyan nagy és erős legyek. Michael felsóhajtott. Emlékezett rá, amikor még az ő Jessie-je volt ilyen kicsi és ártatlan. Amikor még ő bízott benne így, s

vágyott ennyire a társaságára. Azután minden megváltozott, amikor betöltötte a tizenhármat. Szemvillanás alatt lett egészen másvalaki – nehezen kezelhető, otromba és gyűlölködő. Mindenki azzal nyugtatta őt, hogy ilyenek a kamaszévek, majd kinövi. Hát nem nőtte ki, csak egyre rosszabb lett, míg végül teljesen kezelhetetlenné vált. Most pedig eltűnt, és ő nem tudja, mi mást tehetne még.

Első könyv Vagy találunk utat, vagy vágunk egyet. Hannibál Ne bízzatok zsarolt javakban, rablott holmival ne kérkedjetek! Ha gyarapszik is vagyonotok, ne bizakodjatok el! Zsoltárok könyve 62:11

Első fejezet 1979 Michael Flynn érdeklődve nézett körbe a lerobbant irodában. Patrick Costello, a legendás East End-i Arc innét irányította a befolyásos Costello családot. Michael mostanáig Patrick egyik behajtójának, egy Jimmy Moore nevű stricinek dolgozott, de igazából arra vágyott, hogy bekerüljön a sűrűjébe. Tudta, milyen sokat tanulhatna itt Patrick Costellótól. Patrick Costello lassan betöltötte az ötvenet, bár fiatalabbnak tűnt a kortársainál. A húszas éveiből kilencet rács mögött töltött, de ezt az időt is bölcsen használta fel. Emberölésért került be, de mint életfogytos, lehetőségéet adtak neki, hogy pallérozza magát, ő pedig kapott minden kínálkozó esélyen. Belevágott a testépítésbe, és közben diplomát szerzett angol irodalomból, hogy végre megértse, mekkora hatalmat is jelent a valódi tudás. Feltételes szabadon bocsátása óta Patrick egészen másként viszonyult az élethez. Leülte a magáét, és miután nem szándékozott még egyszer ebbe a hibába esni, külön gondot fordított rá, hogy egyetlen szál se vezessen hozzá. Megfizette az embereit,

hogy

ők

igyák

meg

a

levét,

ha

a

dolgok

elcsesződnének, és nem is fizetett rosszul. A testvére, Declan alig öt évvel volt fiatalabb nála, mégis nagydarab, túlkoros kölyök benyomását keltette – csupa móka és

kedélyes bajtársiasság. Széles, nyílt arcából őszinteség sugárzott, amivel a világ nagyobbik része elől sikeresen leplezte el, milyen erőszakos kirohanásokra képes. Mindez azzal a ténnyel párosult, hogy sosem felejtette el és sosem bocsátotta meg, ha valamit sértőnek talált. Kivételesen veszélyes fickó volt. Costello embereinek zöme napi szinten csak Declannel került kapcsolatba, ami mindkét testvérnek tökéletesen megfelelt. Declan szívesebben osztogatott parancsokat a tervezgetés helyett, és Patrick ezt boldogan ráhagyta, míg Declan cserébe megengedte, hogy a bátyja hozza a fontos döntéseket – így azt is, hogy hová és hogyan fektessék a pénzüket. Ő egyedül arra se lett volna képes, hogy a Vatikánban összehozzon egy misét. Így lett Patrick a család feje, aki gondoskodott róla, hogy minden olajozottan működjön. Megtervezte a Costellók minden egyes lépését. Néhány ember azért a saját fizetési listáján is szerepelt. Ezek is a családi üzletben indítottak, de miután Michael felismerte a képességeiket, új lehetőséget kínált nekik. Amikor

pedig

az

ő

személyes

alkalmazásába

kerültek,

megismerhették a Costellók családi üzletének azt az oldalát, amelyik legalább olyan jövedelmező volt, mint amilyen veszélyes. Patrick saját maga tanítgatta őket, hogy egyedül neki feleljenek, senki másnak. Az alkalmasság mellett a legfőbb kritériumnak az számított, hogy mindenkor tartsák a szájukat, és ha bármilyen okból mégis lebuknának, vonakodás nélkül vállalják a következményeket. Miközben azt is tudhatták, hogy bőségesen kárpótolva lesznek a kellemetlenségért. Ezúttal Michael Flynn kapott esélyt, hogy szemtől szembe kerüljön Patrick Costellóval, és ezt nem szándékozta elpazarolni.

Türelmesen várakozott, mígnem a lépcső felől meghallotta Patrick lépteit, ahogy visszatért az irodájába. A főnök sugárzó mosollyal lépett be. – Bocs a késésért, fiam. Tudod, mit mondanak: bűnös embernek nincsen nyugodalma. Michael válasz helyett elvigyorodott. Patrick néhány pillanatra megállt az íróasztala mögött, hogy átható pillantással végigmérje a másikat. Michael könnyedén állta a tekintetét, noha ettől még nyugtalanság töltötte el. A saját birtokán belül Patrick Costello még

veszedelmesebbnek

tűnt,

mint

bármikor.

Michael

tökéletesen indokoltnak látta, miért nem akarja senki keresztezni az

útjait

–

életében

nem

érezte

magát

sem

ilyen

kiszolgáltatottnak, sem ilyen idegesnek, de uralkodott az érzésein. Patrick váratlanul elmosolyodott. – Ne légy ilyen ideges, Michael! Csupa jó dolgot hallottam rólad, fiam. Ezért akarom, hogy nekem dolgozz. Személyesen nekem. Michael annyira megdöbbent Patrick Costello szavain, hogy még válaszolni is elfelejtett. Patrick

kedélyesen

elmosolyodott.

Nem

csupán

a

zavarodottságot látta a fiú szemében, de a hamisítatlan akarást is. Jól választott. Michael Flynn talán fiatalabb a többieknél, akiket már maga mellé vett, de máris jó kereső hírében áll. És ami még fontosabb: azt mondják róla, hogy fiatal ember létére mindig tartja a száját.

Már azzal lenyűgözte, ahogyan Jimmy Moore-t kezelte. A fickó igazi pöcs, akit mindenki utál – még a saját rokonai is. Beleköt az élő fába, csak mert azt hiszi, mindent megúszhat a bácsikája, Terry Gold, az ismert Arc révén. Michael Flynn pedig – akiről tudni lehet, hogy képes megvédeni magát, akár egy olyan alakkal szemben is, mint Jimmy Moore – mindig megőrzi a hidegvérét, csak teszi a dolgát. Még Jimmy Moore részesedéséről sem beszélt, amiről váltani kívánt néhány szót Declannel, amíg nem tudta pontosan, mi az ábra. Patrick Costello éppen ezt a típust szerette maga mellett tudni. Aki örömmel dolgozik neki, és zokszó nélkül leüli a magáét, ha a szar kicsapna a ventilátorból. – Nem is tudom, mit mondjak, Mr. Costello… – Mielőtt válaszolnál, Michael, egyvalamit meg kell értened. Az üzleteim jó részét teljes titokban intézem. Gondom van rá, hogy ezek ne csak rohadtul jövedelmezőek legyenek, de annyira titkosak is, hogy egy időben legfeljebb ketten-hárman lássák át, mi a pálya. Behatóan figyelte Michaelt, ő pedig lassan bólintott, mint aki totálisan egyetért. Most tették próbára, és a reakcióján múlt minden – vagy kiérdemli a helyet Patrick oldalán, vagy mehet vissza Jimmyhez. Patrick felsóhajtott, mintha azon vívódna, hogy méltó-e egyáltalán Michael a figyelmére. – Hiszem, hogy minél kevesebben ismerik a részleteket, annál inkább teljesülnek a feltételek, amelyeket a magas profitráta megkövetel. Engem kizárólag ez érdekel. Megtudom, méghozzá órákon belül, ha valaki a személyes fizetési listámról

eljártatja a száját. Azért mondom el mindezt, hogy lásd, hogyan gondolkodom, és pontosan mit várok tőled. Michael még most sem szólt. Az igazat megvallva, nem is tudta, mit mondhatna. Inkább türelmesen várta, hogy Patrick folytassa. – Declan a családunk szeme fénye. Ő áll a kirakatban, ahogyan te is tudod. De amit most mondok, az csak neked szól. Michael ekkor határozottan bólintott. Így tett ígéretet a másiknak. – Declan, áldja meg az Isten, még egy katonai térképpel és egy rendőrkutyával se találná meg a saját farkát, ezért van néhány emberem, akik a konkrét üzleti ügyeket intézik, Declan pedig csinálja, amihez ért, vagyis gondoskodik róla, hogy minden simán menjen. Ezt azért mondom, mert bízom benned. Én vezetem ezt a családot, és Declan tőlem kapja az utasításait. Közben, hogy úgy mondjam, a színfalak mögött sokkal veszélyesebb üzleteket viszek. Michael gyanakodva nézte, ahogy Patrick a hátsó falnál álló nagy ódivatú iratszekrényhez lépett, és a felső fiókból előhúzott egy palack Johnnie Walkert. Miután visszatért az asztalhoz, helyet foglalt nagy bőrszékében, bőkezű adagot töltött két csorba teáscsészébe, majd az egyiket Michael felé tolta. Aztán nagyot kortyolt az italából, és tovább folytatta, mintha mi sem történt volna. – Kedvellek, Michael. Szerintem fényes jövő áll előtted. Nagyon fiatal vagy, de a te esetedben ezt is a javadra írom. A szárnyaim alá akarlak venni, hogy megtanítsalak az üzletre, amiért egyszer neked kell majd felelned. Rendes pénzt kínálok,

sőt röhejesen nagy pénzt, de ez azért van, mert ha bármi okból rosszul sülnek el a dolgok, te leszel, aki horogra akad. Érted, amit mondok, Michael? Ha bármi elszaródna, neked kell elvinned a balhét. Ezért kapod a nagy pénzt, fiam. Mielőtt válaszolt, Michael belekortyolt a whiskyjébe. Jóleső érzés töltötte el, ahogy az ital végigperzseli a torkát. Végre értette, pontosan mit is várnak tőle. Patrick meg sem próbálta selyempapírba

csomagolni,

csak

brutális

egyszerűséggel

megmondta az igazat, és ez mindennél többet jelentett Michael számára. Megszólalt, hogy ezzel örökre megpecsételje a sorsát. – Értem, amit mond, és ha még mindig engem akar, benne vagyok. Patrick elvigyorodott; éppen erre számított. Szokás szerint jól választott. Nem hibáztatta volna a fiút, ha kihátrál, de ha valaki neki dolgozik, annak a legelső pillanattól tudnia kell, mi az ábra. Szerette nyilvánvalóvá tenni, hogy pontosan mire vállalkoznak, és pontosan mit vár tőlük. Mert ha egyszer döntöttek, zsebre vágta őket. – Rendes kölyök vagy, Michael. Általában nem foglalkozom ilyen ifjoncokkal, de kell nekem valaki, aki megérti ezt az új világot, ami alakul. Sokat hallok rólad, és őszintén hiszem, hogy tudod tartani a szád. Ha odafigyelsz rám, és van egy kis sütnivalód, nagyon kicsi az esélye bármiféle lebukásnak. De ettől még van esélye, ahogy minden törvénytelen vállalkozásban. Ezt meg kell értened. Michael megvonta a vállát. – Ismerem a pályát. Értékelem, hogy ennyire őszinte velem, de kölyökkorom óta tudom, hogy a sitt mifelénk foglalkozási

ártalom. A melóval jár. Nem vagyok ostoba, Patrick. Ismerem az üzlet árnyoldalát, ezért ha valamilyen okból mégis lebuknék, tudni fogom, mi a dolgom, és leülöm az időmet. Ahogy pontosan tudja, olyankor nincs is más választás. Ha Patrick Costello eddig kedvelte Michaelt, most egyenesen elismeréssel adózott neki. A fiúban megvolt minden: vonzó küllem és komoly gondolkodás. Már csak arról kellett gondoskodnia, hogy örökre magához láncolja. Bűnrészessé kellett tennie valamiben, ami nemcsak a fiú hűségét garantálja, de tartós köteléket is formál közöttük. – Hát akkor, Michael Flynn, üdv a fedélzeten.

Második fejezet Josephine Callahan tudta, hogyan váljon ellenállhatatlanná – a legújabb divat szerinti szőke hajától egészen a tűsarka hegyéig pontosan úgy festett, ahogyan egy Michael Flynn-hez hasonló férfi barátnőjének kellett. Michael elvárta tőle, hogy jól nézzen ki, ha vele mutatkozik, és Josephine azt is értette, miért – most, hogy nevet szerzett magának, vele egyenrangú barátnőre volt szüksége. Tizennégy éves korától randiztak, s bár a fiú akkor már betöltötte a tizenkilencet, a korkülönbség senkit sem zavart. Mostanra, tizenhét éves korára, Josephine már minden létező módon beadta neki a derekát, de már amúgy is egy párnak számítottak, hiszen eljegyezték egymást. Soha nem is vágyott ennél többre. Ez a frigy a mennyben köttetett. Josephine apja, Des Callahan az Arcok közé tartozott – nem az ismert Arcokhoz, akiktől mindenki tartott, de azért nem is a piti tolvajok közé. Hét évet húzott le bankrablásért, méghozzá egyetlen szó nélkül, amivel kivívta magának a tiszteletet. A feleségét és a lányát azért megviselte ez az időszak – rendszeres bevétel nélkül sokat küszködtek, rá voltak utalva Des főnökeinek jóindulatára. Mire kijött a sittről, Des meg is tanulta a leckét: ezentúl előre tervezett, és törvényes vállalkozásokba fektette minden törvénytelen jövedelmét, arra az esetre, ha valami balszerencse folytán újra kiöntene a szar. Josephine anyja, Lana immár egy kávézót vezetett az A13-ason, meg egy

fogadóirodát Dagenhamben. Az idő tájt mindkettő virágzott, így ha nem is ment nyugdíjba, Des olyan helyzetbe került, hogy már szabadon válogathatott a munkák között. Josephine-t pedig, mint egyetlen gyermeküket, immár nemcsak a szülei szerették féltő odaadással, hanem Michael is, akiben testet öltött minden, amit valaha is kívántak a lányuknak. Michael ma este egy házavatóra vitte őt Patrick Costellóhoz, az új főnökéhez. Josephine tudta, mennyire fontos elfogadtatnia magát a Costellókkal, ezért amennyire szerette Michaelt, olyan magabiztosan eltökélte magában, hogy büszkévé teszi.

Harmadik fejezet Declan Costello már kezdett egészen felönteni a garatra, de az nem kerülte el a figyelmét, hogy a bátyjának, Patricknek ez mennyire nem tetszik. Kora délután óta ivott, noha tudta, hogy színjózanul illene megjelennie a partin. A tudomására jutott információ azonban olyan súllyal nehezedett a vállára, hogy muszáj volt oldania rajta. Látta, hogy Patrick felesége, Carmel a megszokott utálkozó pillantásaival méregeti, ezért tüntetőleg tudomást se vett a nőről. A nyavalyás hárpia folyton úgy viselkedik, mintha különleges lenne, pedig ha nem a bátyjához megy hozzá, ugyanúgy egy szociális

bérlakásban

élne,

mint

az

összes

barátnője.

Kétpercnyire az anyjától. Sosem értette, mit látott ebben a nőben a bátyja. Olyan kibaszott nagy sznob, és még csak saját egyénisége sincs. Rendben, talán maga Declan sem az a mesebeli királyfi, de legalább megdolgozik a pénzéért. Carmelnek viszont egyebe sincs, csak a csinos pofija meg a két kézre álló dudája. Ennyi. Ahogy magán érezte a nő lesajnáló tekintetét, Declan el is döntötte, hogy lelép a partiról. Inkább megy Patrick irodájába, hátha ott találja a testvérét és egy újabb italt. Ahogy benyitott az ajtón, legnagyobb meglepetésére Michael Flynnt találta odabent.

– Minden oké, Declan? Találkoztál már Patrickkel? Azt mondta, váltana veled néhány szót. Nem semmi kéró, mi? Azt hiszem, még életemben nem jártam ilyen proccos helyen. Mintha valami filmből lenne, nem igaz? Declan barátságosan elvigyorodott. Kedvelte az ifjú Michael Flynnt, aki rendes és tehetséges kölyöknek látszott. Aki zokszó nélkül el tudja viselni azt a strici Jimmy Moore-t, nagyon tudhat valamit. Márpedig eddig Michael volt az egyetlen, aki együtt dolgozott Jimmyvel, és nem kérte az áthelyezését. Declan persze nem fogadott volna Jimmy esélyeire, ha kenyértörésre kerül a sor kettejük között, de nagyra tartotta a srácot, amiért nem harapott rá a csalira. Michael tudta, hol a helye, Jimmy meg különben sem ért volna annyit. A bátyja fényes jövőt szánt ennek a fiatalembernek, ő pedig örült neki. Patrick nagy tehetséggel fedezte fel azokat, akik nemcsak értették a dolgukat, és rendesen melóztak, de ha kellett, akár hagyták magukat bekasztlizni is. A testvére láthatóan eltökélte, hogy örökre a rácsnak ezen az oldalán marad. – Nekem is épp ezen járt az eszem – hazudta kedélyeskedve. – Rohadtul ott van ez a ház, Michael! Bár nekem baszott nagy lenne. Van hozzá vagy húsz hektár birtok. Ami engem illet, inkább maradok a Smoke-ban. Ez a vidéki levegő nem tesz jót az embernek! Michael felnevetett. Declannek máris keresztben álltak a szemei. Veszedelmes balfasz tudott lenni, ha valaki nem vigyázott, de amíg nem piszkálták fel, nem akadt nála jobb társaság. Michael azt is megtanulta, mennyire fontos, hogy megadja bizonyos embereknek, ami jár nekik – ezért nem ivott

soha néhány italnál többet, és ezért fordított különös gondot arra, hogy belopja magát azok szívébe, akik befolyásolhatták a karrierjét. Most is gondosan fogalmazott. – Nem tudom, Declan, azt mondják, a vidéki levegőtől csak kanos lesz az ember. Biztos a sok erős markú fejőlány miatt. Declan harsányan felnevetett. Értékelte a vaskos tréfát. A testvérével ellentétben sohasem házasodott meg. Sok nő társaságát élvezte, és nem érezte szükségét, hogy lecserélje őket egyetlenegyre.

Ennél

jobban

szerette

a

változatosságot.

Kihasználta az útjába kerülő nőket, de nem bánt velük rosszul, és abban a néhány hétben, míg le tudták kötni a figyelmét, rájuk szánta minden fölös pénzét és idejét. – Ez még sosem jutott eszembe, ifjú Michael! Jobb lesz körülnézni az istállóban, hátha összejön valami. Hol is van az a bájos kis barátnőd? Michael örömmel hallgatta a bókot. Josephine igazán rászolgált. Magasan felette állt a legtöbb lánynak, és ezt Michael is tudta. Mielőtt válaszolhatott volna, szélesre tárult az ajtó, és Patrick Costello vonult be rajta. – Szóval, fiúk, hogy tetszik az új otthonom? – Patrick várakozó tekintettel fordult Michael Flynntől a testvére felé. Michael már épp felelni készült, amikor Declan dühödten felcsattant. – Muszáj volt megcsinálnod, igaz, Pat? Én kértem, hogy ne tedd, de neked akkor is meg kellett csinálnod. – Declan úgy tajtékzott, mint akinek elment a józan esze.

Patrick Costello nem felelt. Michael csak állt, egy szót sem tudott kinyögni. Azt sem értette, mi ez az egész. Még életében nem látta Declant ennyire indulatosnak, és úgy tűnt, ezzel nincs egyedül. A kirohanás ugyanolyan készületlenül érte Patricket. – Az egész Golding családnak annyi. Elégtek a saját ágyukban. Leszámítva a fiút, aki az egyik haverjánál aludt. Mindkét lánynak reszeltek. Tizenkét és tizennégy évesen. Ettől most jobban érzed magad, Patrick? És az egész négyszáz tetves font miatt? Michael Flynn fizikai rosszullétet érzett. – Az egésznek semmi köze hozzám, Declan. Csak arra tudok gondolni, hogy a fickó másnak is tartozott. Mondjuk ki, egy nyavalyás balfasz volt. Declan nevetve fogadta testvére arroganciáját. – Mégis ki a fasznak képzeled magad, Patrick? Jobb, ha tudod, hogy az ilyesmi hajlamos visszaütni az emberre. Ezt hívják karmának. Mondhatsz bármit, lehazudhatod a Holdat az égről, akkor is tudom, hogy a te műved! Declan kiviharzott a szobából. Michael

Flynn

lassan

Patrick

Costello

felé

fordult.

Holtsápadt lett a tudattól, hogy ő idézte elő mindezt a szörnyűséget. Patrick megvonta a vállát. – Sajnálom, fiam. Azért az kurvára Goldingra vall, hogy szokás szerint hazudott a hollétéről. Patrick látta a döbbenetet a fiú arcán, ezért töltött neki egy nagy adag brandyt, és kezébe nyomta a poharat.

– Hajtsd fel, fiam. Látom, megdöbbentél, de rajtunk kívül senki sem tudja az igazat. Néha előfordul az ilyesmi. Szar ügy. Michael felhajtotta a brandyjét. – A fickó hazudott nekem, Michael. Azt mondta, néhány napra el kell utaznia. – Nagyot sóhajtott. – Ami történt, megtörtént, fiam. A lényeg, hogy helyretegyük magunkban a többivel együtt, érted? Michael bólintott. Nem tudta, mi mást tehetne. – Beszéltem neked az üzlet árnyoldaláról, hát most a saját szemeddel is láthatod. Fogadj meg egy tanácsot, fiam! Ha boldogulni akarsz ebben a szakmában, meg kell tanulnod kizárni magadból azt a sok szart, amire nincs szükséged. Ez egy baszott nagy tragédia, de ha Golding nem ilyen hazug pöcs, soha nem történt volna meg. Michael bólintott. Kétségbeesetten hinni akart abban, amit a férfi mondott. Patrick Michael szemébe nézett, aztán összeráncolta a homlokát. – Ha ez túl sok neked, most mondd meg! Szépen különválnak az útjaink, és nincs harag. De tudnom kell, hogy számíthatok-e rád, Michael. Michael Flynn nem hagyta elveszni az esélyt, amiről egész életében álmodott. – Számíthatsz rám, Patrick. A férfi elvigyorodott. – Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogod mondani. Michael Flynn akkor és ott értette meg, hogy felégetett maga mögött minden hidat. Nyitott szemmel járt a világban, mindig

tudta, hogy vannak, akikből áldozatok lesznek. Bárkivel megtörténhet, a legkülönfélébb okokból – ahogy a hosszú börtönbüntetés, ez is ott lebeg a fejük felett. A kockázatot mindenkinek vállalnia kell, aki az Életet választja, ő pedig nem engedheti meg, hogy valami baleset vagy kibaszott félreértés sötét felhőként telepedjen rá egész hátralévő életében. Ki kell vernie a fejéből ennek az esetnek még az emlékét is. Elvégre csak azt tette, amire Patrick Costello megkérte – hiszen ezért fizetik, és ő pontosan ezt akarja csinálni. A döntést már meghozta.

Negyedik fejezet – A rohadt életbe, anya, ez csak egy telefon. Tényleg úgy beszélsz, mintha a középkorban élnénk. Szükségem van rá a munkámhoz, érted? Ha akarod, te is bármikor használhatod. Hannah Flynn kihallotta a lappangó bosszúságot a fia hangjából. A három hónap alatt, mióta Patrick Costellónak dolgozott, Michael gyökeresen megváltozott. – Mégis kit hívnék azon a telefonon, megmondanád? Azzal a pedáns, kioktató hanghordozással tette fel a kérdést, amivel mindennél jobban felbőszítette a fiát. Bárki azt hihette, életében nem látott még telefont. Michaelnek mostanáig eszébe se jutott, valójában milyen kevés barátja van az anyjának. Alig múlt negyvenegy, de az életét látva bárki azt gondolná, hogy máris szenilis öregasszony. Nagyot sóhajtott, mielőtt megpróbált volna kedvesebb hangot megütni. – Tényleg nem tudom, anya. Ha például orvosra van szükséged, vagy a tűzoltókra, csak egy telefonodba kerül. Ha pedig engem keresnek, csak írd fel az üzenetet. Hagyok egy jegyzetfüzetet és tollat a telefon mellett, rendben? Az asszony bólintott, de közben csalódottan forgatta a szemét. Úgy érezte, a fia egyre türelmetlenebb vele, és ez nagyon fájt neki. – Egyáltalán nem is jössz haza ma este?

Michael megvonta a vállát, majd bosszúsan válaszolt: – Nem tudom, anya. Mondtam már, hogy attól függ, mi lesz a dolgom. Nézd a szebbik oldalát: most már akármikor felhívhatlak, igaz? Szólhatok, hogy ne várj. Már nem vagyok gyerek, anya, az ég szerelmére. Hannah tudta, mikor kell beadnia a derekát. Mindig büszkeséggel töltötte el, hogy jobban ismeri a fiát, mint az önmagát. De mióta Patrick Costellónak dolgozott, Michaelt mintha kicserélték volna. Egy csapásra felnőtté vált, és eltávolodott tőle. Elvesztette felette szinte minden befolyását. Tudta, hogy a fia még mindig szereti, de már nem osztott meg vele semmit úgy, mint azelőtt. Szinte semmit sem tudott arról, hogyan él, és ez már nem is fog megváltozni. Mintha nem is Patrick Costellónak, hanem a titkosszolgálatnak dolgozott volna. Hannah cseppet sem örült ennek, de tudta, mikor kell visszavonulót fújni. Kipréselt hát magából egy mosolyt. – Nem, Michael, felesleges hívogatnod. Te csak intézd a dolgodat, fiam! Majd holnap találkozunk. Michael éppen ezt akarta hallani. Gyorsan megölelte az anyját, aztán elment. Ahogy hallotta távolodni Michael kocsiját, Hannah fáradtan hunyta le a szemét. A fia annyi mindent megadott neki, és tudta, hogy hálásabbnak kellene lennie ezért, de hát neki csak a fia maradt. Férj vagy szerető híján ő lett a mindene. Neki szentelte az életét, ezért joggal érezte, hogy a fiú hozzá tartozik.

Manapság

mégsem

érezte

magát

másnak,

csak

házvezetőnőnek, aki mos és vasal rá, meg főtt ételt tesz elé, ha megéhezik. Michael akkor jött és ment, amikor neki jólesett. A fia kezdett teljesen kicsúszni a kezéből, amit nem engedhetett. Harc nélkül semmiképp.

Ötödik fejezet Patrick és Declan egy kocsmában ült udvart, ami elég közel esett a dokkokhoz, hogy alkalmas legyen találkahelynek, mégis elég távol, hogy ne tűnjön ledurrantnak. Remek kis kocsma volt, ahol a Costellók törzsvendégnek számítottak. A legtöbb emberük kész örömmel lógott itt, miközben a hely szűkössége miatt könnyen szemmel lehetett tartani a vendégkört, hogy ki jön, ki távozik. Michael valamivel kilenc után lépett a bárba. Kiöltözött az alkalomra: feszes, sötétkék öltönyt viselt botrányosan lila, kigombolt inggel és jókora arany mandzsettagombbal, amibe nevének kezdőbetűit vésték. Utóbbit Patrick Costellótól kapta, ezért minden adandó alkalommal viselte. Sűrű haját még mindig hosszúra engedte, de már divatosra nyíratta és gondosan ápolta. Mindig is tudta, hogy a külleme szerelmet

ébreszt

a

nőkben

és

tiszteletet

a

férfiakban.

Megjelenése és felépítése mellett megnyerő modora már csak hab volt a tortán. Ahogy előreindult a bárban, elégedetten nyugtázta, hogy Patrick Costello egy itallal várja. Szeme sarkából látta, hogy Terry Gold őt vizslatja, de nem törődött vele. Terrynek nem tetszett az események alakulása és Michael felbukkanása a Costellók belső körében. Azelőtt mégiscsak az unokaöccse, Jimmy parancsolt neki. Terry Gold behatóan ismerte Jimmy

munkamódszereit is, ahogy szemrebbenés nélkül átver bárkit. Michael tudta, hogy Terry Gold most alighanem azon agyal, beszélt-e ő erről olyasvalakinek, aki számít. Michael már a gondolatot is sértőnek találta. Mintha kitelne tőle ilyesmi. Mintha rohadt spicli lenne. – Mostanában olyan elegáns vagy, Michael, hogy rád se ismerek, amikor belépsz. Michael nevetett, bár kissé zavarba jött Patrick szavaitól. Sok mindenben megváltozott, és most már megvolt a pénze, hogy jobban törődjön a külsejével. Szükségét is érezte, hogy az öltözködésével kifejezze új státuszát. – Tetszik? Ilfordban vettem valami öreg zsidótól. Életemben nem költöttem ennyit ruhára. Patrick hangosan felnevetett. – Az utolsó pennyig megérte! Az az ócska bibliai szöveg, hogy nem a ruha teszi az embert… nem, a szart nem! Egy rendes göncben az ember mindjárt másképp érzi magát. Neked még jól is áll az öltöny, fiam, megvan hozzá az alkatod. Michael nem tudta, hogyan fogadja az elismerést, ezért csak ivott egy nagyot a whiskyjéből. Azért kapott rá a skót whiskyre, mert a Costellók is ezt itták, de ha őszinte akart lenni, nem sikerült megkedvelnie. – Jól dolgoztál a héten, Michael. Elégedett vagyok. – Patrick egy hajtásra leküldte az italát, s máris rendelte a következőt. A zenegép hirtelen életre kelt, hogy hangjával elfojtson minden társalgást. Az „Unchained Melody” szólt a Righteous Brotherstől. Michael elégedetten sóhajtott fel. Szerette ezt a nótát, bár gyanította, hogy egy idősebb fickó választotta ki. Ahogy

körülnézett a zsúfolt helyen, újra átjárta az izgatottság, amiért része lehet ennek a világnak. Patrick intett a fejével, mire Michael követte a tömegen át, ki a mosdóba. Odabent Patrick türelmesen megvárta, amíg a többi vendég távozik. Michael észrevette, hogy mindenki pontosan ezt is teszi, és újra ámulatba ejtette Patrick azon képessége, hogy mindig megkapja, amit akar. Miután kettesben maradtak, Patrick belenézett a fél falat beborító tükörbe, s miközben lesimította a haját, mintegy mellékesen odavetette: – Szeretném, ha elintéznél nekem valamit. Michael bólintott. – Amit csak kell, Patrick. Tudod. Patrick elfordult a tükörtől. – Jó gyerek vagy, Michael. Még sokra viszed. Újra a tükör felé fordult, hogy minden szögből megcsodálja magát. Birtokolta a fiú teljes odaadását, ebben nem kételkedett. A kölyökben volt tartás; olyan egyenesre nőtt a gerince, mint a nyílvessző. – Ki kell iktatnod Terry Goldot, Michael. El kell tűnnie a föld színéről, méghozzá a lehető legnagyobb csendben és titokban. Senki nem is sejtheti, hogy benne volt a kezünk. Az egész kettőnk között marad, soha nem tudhat róla senki. Michael megdöbbent, de nem mutatta ki. Csak egyenesen Patrick Costello szemébe nézett. Látta, hogy a másik is az arcát fürkészi, próbálja felmérni a reakcióját. A levegő hirtelen összesűrűsödött a kimondatlan fenyegetéstől. Michael pontosan tudta, hogy ebben a játékban újra és újra igazolnia kell az

érdemességét, bizonyítania a hűségét. Ha komoly játékos akar lenni az Életben, sosem vesztheti el a hidegvérét. Meg kellett mutatni, hogy szó szerint bármit kész megtenni, amit kérnek tőle. Most is csak megvonta a vállát, miközben pontosan tudta, hogy döntése kihatással lesz egész hátralévő életére. – Vedd úgy, hogy el van intézve.

Hatodik fejezet – Biztos valami rosszat ettél, Michael. Josephine őszintén aggódott, és Michael utálta, hogy hazudnia kell neki, de amióta belement, hogy kiiktatja Terry Goldot, szinte megállás nélkül rókázott. – Ja, drágám, biztos igazad van. Josephine hideg törölközőt terített a homlokára. Jólesett, efelől semmi kétség. – Főzök neked egy gyenge teát. Te csak feküdj vissza és pihenj. Michael

erőtlenül

bólintott,

de

ahogy

körülnézett

a

hálószobában, újra le kellett küzdenie hányingerét. A rózsaszín fal és virágmintás tapéta igazi lányszobára vallott, akárcsak a fehérre festett öltözőasztal és a Josephine által varrt rózsaszín szaténfüggöny, amely takaros redőkben keretezte az ablakot. A lány igazából remek munkát végzett, mégis utálta ezt a helyet, a sok fodrot és csetreszt, amelyek közt élt. Josephine imádta a kuszaságot – ez is a kis hóbortjai közé tartozott -, ő azonban máshoz szokott. Az anyja e tekintetben sosem számított túl nőiesnek – tiszta, dísztelen otthonuk egészen férfias benyomást keltett. Azelőtt sosem ötlött fel benne, de míg Josephine és a mamája órákon át tudott társalogni egy adott színösszeállításról vagy függönyanyagról, addig az ő anyja sosem fárasztotta magát ilyenekkel. Michael ezt a szűkös

esztendőkkel magyarázta, amikor Des hosszú évekre rács mögé került. Sokáig olyan keveset engedhettek meg maguknak, hogy most semmi sem tette őket boldogabbá, mint ha vehettek valami új bizbaszt. Michael számára a kevesebb több lett volna. Bárhogy is utálta Josephine szobájának túláradóan lányos jellegét, másrészről megérintette, hogy ekkora gondot fordít az ilyesmire. A nőiesség mindennél többet jelentett Josephine számára, többek között ezért is vonzódott hozzá annyira. Josephine-t az Isten is feleségnek teremtette – nem vágyott másra, csak hogy a férjét támogassa, a gyerekeit nevelje, és gondoskodjon a közös otthonukról. Lehunyt szemmel újra eltökélte magában, hogy nem gondol Patrick Costello kérésére. Mert más dolog akaratlanul gyilkolni, és egészen más, amikor az ember pontosan tudja, mit csinál. Hallotta, ahogy Josephine visszatért a hálóba. Ahogy kinyitotta a szemét, az ő gyönyörű arcát látta maga előtt. Abban a pillanatban megértette, ha rendes életet akar ennek a lánynak és a gyerekeiknek, akkor muszáj összekapnia magát és követnie a kijelölt utat. Az utat, amit ő választott maguknak. – Menj, beszélj a pappal, Josephine, hogy mikor tud összeadni minket. Josephine szeme elképesztően nagyra tágult. Michael láthatta benne a sugárzó örömet, amely olyan nagy részben, hozzájárult vonzó személyiségéhez. Josephine mindenben megtalálta az örömet, a legjobbat hozta ki bármilyen helyzetből. Mindenben és mindenkiben ezt kereste, Michael pedig az életcéljává tette, hogy ezt megadja neki.

– Ó, Michael, ez biztos? Mit szól majd a mamád? Tudod, hogy szerinte még várnunk kellene. Michael felnevetett. – Francot se érdekel. Mi tudjuk, mi a jó nekünk, szívem. Jövőre egybekelünk. Hívj meg, akit akarsz, foglald le a helyet, amelyik a legjobban tetszik, az ár nem számít. Josephine leült mellé az ágyra, és boldogan mosolygott, miközben a neki szánt teát kortyolgatta. Mindig erre a menyegzőre vágyott, ami most végre valósággá vált. Michael imádta őt, s miközben hallgatta, ahogy álmai menyasszonyi ruhájáról és mindenféle emeletes tortákról fecseg, nem is lehetett volna boldogabb. Felégetett maga mögött minden hidat, meghozta a döntést, s ettől valahogy könnyebbnek tűnt minden.

Hetedik fejezet Mióta Patrick és Declan Costello trónörökösnek járó státusszal ruházta fel Michael Flynnt, Terry Goldban ott lappangott a nyugtalanság. Már csak idő kérdése volt, mikor derül fény az unokaöccse szélhámosságaira. A Costellók két lábbal álltak a földön – tudták, hogy mindenki lekanyarítja a maga részesedését, és hogy készpénzes üzlet nincs könyvelési trükkök nélkül. A személyes haszonszerzés mozgatja a világot, de Jimmy persze ezt is túltolta. Pedig Terry újra és újra elmagyarázta neki, hogy ha néhány font elfogadható is, a komolyabb lenyúlásokat már nem nézik jó szemmel. Jimmy soha nem vette túl jól a kritikát, ő úgy látta, mindenre fel van jogosítva. Ez volt a szavajárása. Terry saját rangot vívott ki magának. Mindig jó keresőnek számított, aki többé-kevésbé tisztességesen játszik. Őt saját jogán tekintették kemény fickónak, Jimmy azonban a nagybátyja hírnevére játszott. Terry pedig engedte neki, ha már egyszer családtag. Azt viszont sohasem hitte volna, hogy Jimmy sámesze hirtelen a hónap alkalmazottja lesz. Ezt senki sem látta előre – még Doris Stokes sem, pedig az öreglány szerint ő tényleg mindenről tud. Kötöznivaló bolond volt, ezt most már Terry is látta. Túl messzire engedte Jimmyt, és még a védelmébe is vette. Amíg Jimmy színre nem lépett, soha senki nem kérdőjelezte meg Terry

hitelét. Nem mintha most bármivel is megvádolták volna, mégis tudta, hogy Jimmy hírneve árnyként vetül az övére. Terelgette őt, de nem tudta kordában tartani. Mindez persze francot se érdekelt volna, ha azt a strici Flynnt be nem veszik az üzletbe. Jimmy kezdettől fogva utált ránézni is. Rühellt rajta mindent, a jó megjelenésétől kezdve a visszafogott modoráig. Azzal meg végképp nem lopta be magát ti szívébe, hogy mindezek ellenére olyan fickó hírében állt, akivel nem árt óvatosnak lenni. Becsületére legyen mondva, Michael Flynn sosem vett elégtételt, amiért Jimmy úgy bánt vele, mint a szarral, csendes beletörődésével azonban csak olajat öntött a tűzre. Amikor nem vette fel a sértéseit, mintha azt éreztette volna Jimmnyvel, hogy még erre sem tartja érdemesnek. Jimmy ezalatt egyre több és több embert haragított magára, és képtelen volt megérteni, hogy ebben a világban mindenkinek ismernie kell a korlátait. Idővel a Costellók is rákényszerülnek, hogy kezdjenek valamit Jimmyvel. Máris hallhatták a szóbeszédet, különösen Patrick, akinek mindenfelé van szeme és füle. Patrick Costello az agy a csapatban. Declannek is megvan a maga érdeme, tiszteli és féli mindenki, aki neki dolgozik, Patrick azonban egészen más ligában focizik. Sokat beszélnek róla és a saját embereiről, bár a tényeket senki sem ismeri. Az egész csupa feltevés és pletyka. Az a tény viszont, hogy Patrick a szárnya alá vette Flynnt, mindenesetre arra utalt, hogy már jó ideje figyelheti őt. Terrynek mégsem Flynn miatt kellett aggódnia – arra ott volt Jimmy. Amióta Michael Flynn felkerült a premier ligába, a tudat elevenen felzabálta Jimmyt, akár a rák.

Terry Gold nagyot sóhajtott. Hallotta, hogy a felesége a nővérével trécsel a konyhában. Terry szívből szerette a nővérét, de sehogy se fért a fejébe, hogyan tudott világra hozni egy ilyen semmirekellőt, mint Jimmy. Ahogy a konyha felé indult, orrát megcsapta a sült csirke illata, amitől máris jobban érezte magát. Imádott enni, és ha már szembe

kellett

néznie

Jimmyvel,

szívesebben

tette

teli

gyomorral. Linda Gold mosolyogva fordult férjéhez, miközben a főzéssel szorgoskodott. Aggódott Terry miatt. Az utóbbi időben olyan zaklatottnak tűnt, ami egyáltalán nem vallott rá. Kinyitotta a sütőt, majd ahogy kiemelte a csirkét, hogy még egyszer megöntözze, sietve felnézett. – Majd’ elfelejtettem, Terry. Declan telefonált. Mondtam neki, hogy visszahívod.

Nyolcadik fejezet Jimmy Moore dühös volt, és ezúttal sem leplezte érzelmeit. Ez a sok kérdés kezdett az idegeire menni. Amennyire ő látta, elvégezte a rábízott feladatot, s ezzel vége. Talán lefölözte a pénzt, de ez a melóval jár. A végén ezzel együtt is szép hasznot hajtott. Töltött magának egy bőkezű adag vodkát. Nem volt se íze, se bűze, de a célnak megfelelt, több meg nem kellett. Körülnézett az irodájában. Klasszikus patkánylyuk, de miért aggassza magát miatta? Csak egy hely, ahonnét a munkáját végzi. Terry bácsikája mégis folyton erősködik, hogy takarítsa ki, és tüntessen el mindent, ami terhelő lehet rájuk nézve. Mintha a mocskok valaha idemerészkednének! Terry bácsikája kezdte elveszíteni az időérzékét. Nem értette, hogy már nem az ötvenes, hanem a hetvenes években élnek. Nem látta, ahogy napi szinten változik a világ. Jimmy egész életében őt tekintette példaképének, ezért is fájt neki a beismerés, hogy akit oly bőszen próbált utánozni, valójában egy kibaszott dinoszaurusz. Ő még fiatal, látja, merre tart a világ. A punkoktól a skinheadekig mindenki ugyanazt harsogja: az embernek önmagával kell törődnie. Másképp cseszheti. Rágyújtott, majd lassan beszívta a füstöt, hogy kiélvezze a dohány aromáját. Tartott egy kevés kokót a tárcájában, szívesen

fel is szívott volna egy adagot, de a bácsikája nyomban észrevette az ilyet, azután kapott ezért is. Vetett egy pillantást az órájára; a bácsikája késett. Már tíz is elmúlt. Pedig éppen ő ragaszkodott hozzá, hogy legkésőbb fél tízre érjen ide. Felsóhajtott. Ahogy a külső ajtó kinyílt, sietve ledöntötte a vodkát. Fura, gondolta, de nem hallott motorhangot és nem látott fényszórót. A bácsikája általában a ház elé parkol, el sem lehetett téveszteni. A szenilis balfasz talán feljebb hagyta a kocsit. Mostanában tiszta paranoiás, minden sarkon ellenséget lát. Kinyílt az iroda ajtaja, Jimmy pedig rémülten látta meg Declan Costello emberét, a karibi származású, rasztahajú Danny Briggst, aki leginkább súlyemelőre emlékeztetett. Danny egy hatalmas macsétát tartott a kezében, s bár felfogta ennek jelentőségét, Jimmy ahhoz is túl kába volt, hogy védekezni próbáljon.

Kilencedik fejezet – Ez

rettenetes,

igaz,

mama?

–

Josephine-t

éppúgy

megdöbbentette Jimmy Moore halála, mint mindenki mást. Lana Callahan felsóhajtott. – Mit mondjak, szar alak volt, Josephine. Nem szívesen mondom ezt, te is tudod, mennyire imádom az anyját, de ha őszinte akarok lenni, öntelt kis balfasz volt. Josephine nem válaszolt. Még most sem tért magához a döbbenettől, amit a brutális gyilkosság miatt érzett. A helyi hírekben arról számoltak be, hogy Jimmyt több mint húsz macsétacsapással végezték ki, a rendőrség pedig felszólított mindenkit, aki este kilenc és tizenegy között a környéken tartózkodott, hogy jelentkezzen, ha bármilyen információval rendelkezik. Az apja meg is jegyezte a hírblokk végén: – Hát, ez mindent elmond, lányok. A hekusoknak nagyobb esélyük van elkapni a londoni hasfelmetszőt, mint a tagot, aki ezt tette. – Szegény anyja, mit érezhet… Lana rágyújtott, és lassan beszívta a füstöt. – Tragédia, elismerem, de Jimmy épp elég embert magára haragított a modorával. Hogy bánt a te Michaeleddel 111 Kész szent az a fiú. Valljuk be, Michaelt sem kell félteni, csak a jó ég tudja, miért tűrt olyan sokáig, de hát épp erről beszélünk, nem?

Michaellel ellentétben Jimmy sosem tudta, hol a helye, sosem tudta, mikor kell visszavonulót fújni, még annyi esze se volt, hogy felmérje, a bácsikájának köszönhet: mindent. Michael is azért nyelte a mérget, mert pontosan; tudta, hogy amíg nem szerez magának saját nevet, el kell viselnie Jimmy t. Josephine

meredten

nézte

édesanyját,

miközben

a

beszélgetés iránya egyre inkább megrémítette. Nem örült, hogy Michael neve egyáltalán szóba került. Rettegett attól, hogy; ő is gyanúsított lehet. – Michael velünk volt, anya, ezt legalább olyan jól tudod, mint én. Lana lassan és hitetlenkedve megrázta a fejét. Néha az ő, Josephine-je is tudott sziklaagyú lenni. – Senki nem vádolja semmivel, szívem. Ha odafigyeltél, akkor tudod, hogy épp azt mondtam, mekkora önuralma van a te Michaelednek. Ez nagyon fontos az ő munkájában. Szerintem Patrick Costellónak is azért akadt meg rajta a szeme, mert képes kordában tartani az érzelmeit. A Jimmy Moore-féléknek sosincs jó végük, Josephine, de az olyanok, mint a te Michaeled, ritkaságszámba mennek. Megbízhatók és szavahihetők, tudod. Ahogy elmosolyodott, szinte tapintani lehetett Josephine megkönnyebbülését. – Már értem, mit mondasz. Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy szerinted Michaelnek is része lehet ebben. – Jaj, dehogy, Josephine! Az ég szerelmére, lazíts már egy kicsit! – Lana elnézte imádnivaló lányát, ezt a tündöklő szépségét. Nyugtalanította, hogy minden apróság miatt képes így aggódni. Josephine nem igazán tudta feldolgozni, amikor

apja olyan hirtelen – még ha csak ideiglenesen is – eltűnt az életükből. Noha rendszeresen látogatták Dest, Josephine a börtönben sosem tudott feloldódni. Gyűlölte a Parkhurtsben tett látogatásokat, s még azután is nehezen birkózott meg a helyzettel, hogy szabadulása előtt áthelyezték az apját egy családbarát helyre, a Sheppey-szigetre. És akkor még nem is beszélt arról, milyen nehéz lett az életük Des nélkül. A fedelet talán nem veszítették el a fejük fölül, de nehéz idők jártak, élére kellett állítania minden pennyt. Az üzleti vállalkozások mostanra garantálták a Callahanek anyagi biztonságát, de Lana tudta, hogy Josephine nem felejtette el azokat az időket. Egy pillanatra sem tekinti magától értetődőnek a viszonylagos fényűzést, amiben élnek. Most pedig fülig bele van esve Michael Flynnbe, és ha valamiben biztos lehet, az az, hogy az ifjú Michael idővel felemelkedik a Costello család legfelsőbb köreibe. A lányának pedig meg kell értenie, hogy ha valaki olyan férfihoz köti magát, mint Des vagy Michael, annak együtt kell élnie azzal a lehetőséggel, hogy egy napon bilincsben vezetik el a párját. Josephine könnyen ugyanabban a helyzetben találhatja magát, mint évekkel ezelőtt ő. A férfiak számára ez munkahelyi kockázat, de mennyivel nehezebb egy asszonynak hátramaradni a kölykökkel és az üres ággyal. Bizony, nem könnyű együtt élni ezzel a tudattal. Talán itt az ideje, hogy felnyissa a lánya szemét, lássa végre ő is, milyen utat választott.

Tizedik fejezet Michael kimerült volt, de magába kellett fojtania az újabb ásítást. Későre járt. Az elmúlt néhány napban változott az időjárás, az éjszakai levegőt nehéz fagyos köd ülte meg. Október elejéhez képest keserves hideg lett, a vénasszonyok nyara egyik pillanatról a másikra ért véget. Az időjárás-jelentés szerint Skóciában már havazott – ha őt kérdezték, a lehető legjobb helyen, mert ki nem állta, sőt egyenesen rühellte a hideget. A végtelenül hosszú éjszakák mindig búskomorrá tették – már kölyökkorában is előre rettegett attól, ha vissza kellett állítani az órát. Olyankor az ember sötétben kel fel, és valahogy semmi se stimmel. Egy napnak se szabadna így kezdődnie, a nap induljon napfénnyel és madárcsicsergéssel. Még az erőtlen téli napsütés is többet ér, mint a semmilyen. A mai éjszakai ködnek ugyanakkor célja volt. Körülnézett, és nem látott mást, csak a fák sötét sziluettjét és a latyakos csapást, amelyen egy órával korábban idehajtott. Azt hitte, ideges lesz és rémült, de most, hogy a dolgok mozgásba lendültek, már nemigen érzett semmit. Ennek is meg kellett történnie, neki pedig nem maradt más választása, mint túlesni rajta, azután folytatni az életét. Ölt már – egy egész kibaszott családdal végzett –, még ha akkor nem is tudta. A lényeg, hogy megtanult megbirkózni a tudattal. S miután az ember elfogad valamit, könnyebben együtt él vele, legyen

bármilyen szörnyű. Ezúttal mindent alaposan eltervezett, s eddig minden klappolt. Remélte, hogy a többi is ilyen egyszerű lesz. Nem volt ostoba, gondoskodott róla, hogy megtegyen minden szükséges előkészületet. Órákon át agyalt, eltervezett minden

apró

részletet,

fejben

lefuttatott

minden

létező

forgatókönyvet. Nem kételkedett abban, hogy készen áll, bármi is történjen. Vetett magára egy pillantást a tükörben, és elégedetten látta, milyen higgadtnak tűnik. Ha a rendőrök rá is akadnak, és megkérdezik, mi a francért ücsörög egy autóban a semmi közepén, tudta, mit kell felelnie. Bekészítette a takarókat, a termoszt és a távcsövet. Madárlesre jött, ilyenkor gyakran alszik a kocsiban, hogy már hajnalban kint lehessen a terepen, és hódolhasson a hobbijának. Még egy jegyzetfüzettel is készült, hogy szükség esetén megmutassa az eddigi helyszíneket, időpontokat és a megfigyelt madárfajokat. Ezzel talán tényleg túlbonyolította a dolgot, de minden eshetőségre készen kellett állnia. Most másra se vágyott, csak hogy túlessen rajta. Unatkozott, fázott, és az életét adta volna egy rendes italért. Ahogy nekidőlt az ülésnek, hogy ellazítsa az izmait, és megengedett magának egy hangos ásítást, előtte a távolból fényszórók bukkantak fel. Elernyedt az ülésben, vett egy nagy levegőt, és egészen addig bent tartotta, amíg a másik autó le nem húzódott az övé mellé. Eljött a perc. Sietve kiszállt a kocsiból. A hűvös éjszakai levegő tüstént kiűzött belőle minden fáradtságot. Kedélyesen elmosolyodott,

ahogy becsusszant Terry Gold Mk IV Cortinájának anyósülésére. Michael örömmel nyugtázta, hogy Terry a megszokott autójával jött. Ezzel csak megkönnyítette a dolgát. – A tököm lefagyott ebben a hidegben, haver. Terry szabadkozva elmosolyodott. – Kicsit nehezen találtam ide, Michael. Nem épp az autópályán van. Michael elmosolyodott, Terry

Gold pedig

elismerően

megjegyezte magában, hogy milyen szabályos és fehér fogsora van. – Akkor megvan a cucc, Terry? Terry színlelt bosszúsággal nyögött fel. – Persze, hogy megvan. Kurvára nem sok értelme lett volna idáig caplatni, ha nincs meg, igaz? Michael felnevetett. Tényleg nem Terry Gold a legélesebb kés a fiókban. A helyében ő sosem ment volna bele ebbe a játékba, de a kapzsiság sok ember számára mindennél erősebb ösztönző. Amikor Michael mellékesen említette, hogy ha tudna keríteni néhány kilónyi kokót, lenne egy vevője, aki még új a szakmában, viszont rendesen ki van tömve, és a lehető legelhagyatottabb helyen akarja nyélbe ütni az üzletet, Terry izgalmában lerágta a kezét. Fél szemével reflexszerűen mindig a nagy esélyt leste. Még az sem számított, hogy Terry gyanúja szerint Michael keze is benne volt az unokaöccse megölésében. Jimmy halálát talán elhallgatták, de mindenki tudta, hogy a Costellók akarták kicsinálni. Terry Goldnak nem maradt más választása, lenyelte a dolgot – mi mást tehetett volna? Erre a lehetőségre akkor se mondhatott nemet.

– A csomagtartóban, Michael. Együtt szálltak ki az autóból. Terry nyomban rágyújtott. Michael elnézte, ahogy a csomagtartó kinyitásával bajlódott, majd felhajtotta a gumiszőnyeget, hogy megmutassa a pótkerék helyére rejtett három téglát. Michael megcsóválta a fejét. Hogy lehet valaki ilyen rohadtul kiszámítható? A mocskok is kapásból azon a helyen keresnék, ha valamiért megállítják a kocsit. Míg Terry behajolt a csomagtartóba, hogy kiszabadítsa a nehéz

csomagokat,

Michael

előhúzta

a

zsebéből

a

kis

ólmosbotot. Az első csapás elég volt ahhoz, hogy lecsendesítse és kiüsse Terryt. A következő tizenöt már csak a biztonság kedvéért kellett. Nem létezett, hogy ez a strici magához térjen, történjék bármi körülötte az elkövetkező néhány órában. Michael bepréselte testét a csomagtartóba és rácsapta a fedelet, azután halkan fütyörészve beült, hogy beindítsa a motort. Addig hatolt egyre mélyebben az erdőbe, míg végül a földút is elfogyott alóla. Miután kiszállt a kocsiból, behajolt a vezető felőli oldalra, kiengedte a kéziféket, és tekintélyes testi erejét latba vetve betolta az autót és a péppé vert vezetőjét egy nagy, mély, és különösen mocskos tóba. Be kellett gázolnia a fagyos vízbe, míg végül a kocsi elsüllyedt és eltűnt a zavaros mélyben. Végül, a tudattól elégedetten, hogy végzett, és soha senki nem fog tudomást szerezni erről, visszaindult a sötétben a saját autója felé. Átázott nadrágja és cipője akadályozta a mozgásban, ezért

miután

felnyitotta

a

BMW

csomagtartóját,

sietve

levetkőzött. Tiszta ruhát és száraz csizmát vett fel, beült a kocsiba, maximumra vette a fűtést, majd lassan visszaindult a

bakhátas úton. Amikor végre rátért az A2-esre, bekapcsolta a rádiót, és miközben felgyorsított, egyre jobban érezte magát. Elvégezte a feladatát. Terry Gold eltűnése idővel feledésbe merült. Unokaöccsének véres

halála

tanulságként

szolgált

bárkinek,

aki

arról

ábrándozna, hogy a haszon lefölözésével jut előrébb. Ám aki ismerte Terryt – a boldog házasembert, aki imádta és mindenek elé helyezte a családját –, az okkal rémült meg a hírtől. Soha senkit nem tartóztattak le vagy gyanúsítottak meg Terry eltűnésével kapcsolatban. A Costellók sem kérdezősködtek utána – nem beszéltek róla, nem spekuláltak arról, mi történhetett vele ami a beavatottak számára többet mondott minden szónál. S bár természetesen senki sem beszélt a dologról, az emberek óhatatlanul is elgondolkodtak.

Tizenegyedik fejezet Ahogy belenézett a bárpult tükrébe, Michael elégedett lehetett a megjelenésével. Tiszteletet vívott ki magának. A Costello testvérek támogatása felruházta a hitellel, hogy a legkisebb erőfeszítéssel új üzletekbe vágjon. Épeszű ember soha nem keresztezte volna az útját. Mióta hat hónappal korábban leírta Terry Goldot, külön bevételre is szert tett: Patrick nekiadta három jól jövedelmező bár bevételének oroszlánrészét, meg egy új éjszakai klubét, ami nemrég nyitott Kelet-Londonban. Mást sem kellett tennie, mint rendszeresen megjelennie, és begyűjtenie a részét. Olyan könnyen ment, hogy szinte fájt. Szart se kellett csinálnia, mégis gyorsan tollasodott, és tudta, hogy ez csupán a kezdet. Amint Patrick

megbizonyosodott

róla,

hogy

Michael

képes

beilleszkedni a rendszerbe, és kézben tudja tartani a helyeket, újabb komoly melót bízott rá. Lenyűgözte a fejlődés, és szépen megjutalmazta Michaelt, amiért olyan embernek bizonyult, akibe érdemes bizalmat fektetni. Már csak idő kérdése volt, mikor veszi be az igazán nagy bulikba. Michael alig győzte kivárni. Josephine a bár túlsó végében állt, ő pedig percek óta figyelte. A barátnőivel trécselt, és ahogy elnézte, nem bírta megállni mosoly nélkül. Mindenki szerette Josephine-t, és vele

együtt azt látta a legjobb tulajdonságának, hogy egyszerűen nincs rossz oldala. Szokás

szerint

ő

öltözött

a

legszebben.

Ösztönösen

megtalálta a ruhadarabokat, amelyek kiemelték az adottságait. Mindig tiptopnak tűnt, a hajától a sminkjén át a körme hegyéig. Ha csak egy üveg tejért ugrott le, akkor is gondot fordított rá, hogy kisminkelje magát, belője a haját. Ez is hozzátartozott a vonzerejéhez. Michael pedig szerette a nőiességét. Akarta, hogy Josephine-nek

szüksége

legyen

rá,

tőle

függjön.

Egész

egyszerűen így kellett lennie. Harsogott a zene, Michael pedig elégedetten látta, hogy a hely máris zsúfolásig telt. Korán volt még, a péntek különben is a hölgyek estéje. A lányok fél tizenegy előtt ingyen jöhetnek be, így mire beindul az élet, lépni is alig lehet a legkülönfélébb lányoktól és asszonyoktól. Miután elkapta a tekintetét, jelzett Josephine-nek, hogy csatlakozzon hozzá. Ahogy a lány elindult felé, Michael látta, hogy a kidobók is alaposan végigstírölik. Ami jóleső érzéssel töltötte el, már csak azért is, mert Josephine csakis az övé volt – és ezt mindenki tudta. – Kezd pörögni a hely, nem gondolod, Michael? Biztos elégedett vagy vele. Michael elvigyorodott. – Jól mennek a dolgok, Josephine, kezdünk lendületbe jönni. Figyelj, szívem, el kellene ugranom kicsit, elintézni valamit. Elleszel addig a barátaiddal? – Persze! Menj csak, és csináld, amit kell. Michael gyengéden megcsókolta.

– Nem leszek el sokáig, szívem, megígérem. Josephine a szemébe nézett. Michael jó volt hozzá, mindig olyan figyelmesen bánt vele. – Tudod, hol találsz. Mielőtt visszavonult az irodájába, Michael elnézte, ahogy a lány visszamegy a barátai közé. Aztán áthaladt az előtéren, és elégedetten figyelte, hogy odakint máris tekintélyes sor kígyózik. Tudta, az ajtónállók átkutatják a női táskákat, és nemcsak fegyvert keresnek. Egy barátnő kézenfekvő választás lehet, hogy becsempéssze a kést, pisztolyt – de akár alkoholt is. Michael széthúzta a nehéz brokátfüggönyt, amelynek túloldalán az irodája várta. Elégedetten füttyentett. Az élet határozottan szép. Behúzta maga mögött a vaskos ajtót, és élvezte a viszonylagos csendet. Ide már csak fojtottan szűrődött be a zene. Szerette az irodáját, ezt a szentélyt, szerette a krémszínű falakat, a drága tölgybútorokat. Külön tetszett neki az ablakok hiánya. Ez csak fokozza a biztonságot, ami a készpénzes műveleteknél alapfeltétel. A hatalmas és súlyos széf, amelyet az íróasztala mögött csavaroztak a padlóhoz, az egész helyiséget uralta. Nemcsak a klub által termelt bevételt őrizte itt, de sok egyéb értéket is. Leült az íróasztalhoz, és nekiállt, hogy átnézze az alkohol- és élelmiszerszámlákat. Sikerült találnia egy jó üzletvezetőt is – ő is fiatal volt, akárcsak Michael –, akit elég régóta ismert. Michael megbízott Paulie O’Keefe-ben, és tudta, hogy ért a számokhoz. Nemcsak a kettős könyveléssel boldogult, ami egy ilyen üzletnél alapfeltétel, de elég nagyra nőtt ahhoz, hogy bárki kétszer is

meggondolja, mielőtt beleköt. Michael és Paulie remek csapatot alkotott. Az ember csak úgy maradhat fenn, ha olyanokkal veszi körül magát, akiben megbízik. Michael ennyit máris megtanult Patrick Costellótól. Halkan kopogtak az ajtón. Michael hátradőlt a székében. – Bújj be! Ahogy várható volt, Paulie O’Keefe lépett az irodába. A fickó – tagbaszakadt, akár egy ír kazánfűtő – jelenlétével kitöltötte az egész helyiséget. Michael is magasra nőtt, Paulie azonban egészen nagy volt, fatörzsnyi lábától egészen a busa fejéig. Kurtára nyíratta tömött vörös haját, és metszően kék szemmel méregette

a

világot.

Húsos

ajkával

és

ellapult

orrával

hamisítatlan bugrisnak tűnt, Michael azonban tudta róla, hogy kész lángelme, különösen, ha számokról van szó. Tökéletesen megfelelt a feladatra. Miután túltették magukat a küllemén, mások is rövid úton felismerték, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét. – Pokolba is, Paulie, mintha minden alkalommal nagyobb lennél, ahányszor csak látlak. Paulie elnevette magát. – Mit mondhatnék, Michael? Imádok zabálni. Paulie kényelmesen helyet foglalt vele szemben, majd miután elővett egy pakli Bensőn & Hedgest, ráérősen rágyújtott. – Nos,

szépen

megy

a

bolt,

Michael.

Mintha

saját

pénznyomdánk lenne, de tényleg. Michael helyeslően bólogatott. – Tudom. Múlt éjjel átnéztem mindent. Ez a hely máris kitermelte az árát. Mindenki boldog, annyit mondhatok.

Paulie mosolyogva fogadta az elismerést, aztán előrehajolt a székben, és lehalkította a hangját. – Azért van egy szőrszál a levesben, Michael, és nem vehetem ki, amíg nem mondod. Michael összeráncolta a homlokát. Nem sok minden volt Isten teremtett világában, amit Paulie O’Keefe nem tudott volna magától elrendezni. Érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul, de megacélozta magát a rossz hírre. – Rajta, Paulie. Bökd ki! Paulie O’Keefe egy pillanatra némán meredt barátjára, mielőtt dühösen felcsattant: – Az a kis pöcs, Rob Barber. Ideszokott a haverjaival, és nemcsak hogy jókora cechet csinált, amit tudomásom szerint azóta se fizetett ki, de minden alkalommal beleköt valakibe. A kidobók persze óvatosak vele, mégiscsak egy Barber, senki se akarja, hogy háborúzni kezdjenek miatta a családok, de valamit akkor is kezdeni kell vele, Michael. Eddig tartottam a szám, mert tudtam, milyen pipa leszel, ha kiderül, de Rob a múlt héten túl messzire ment. Teljesen szétkokózta az agyát, és hogy rövidre fogjam, képen törölt valami szerencsétlen kislányt. Szóltam neki, hogy most már hordja el magát, amit gond nélkül meg is tett. Szerintem ő is érezte, hogy kezd sok lenni, de ezt akkor se hagyhatjuk ennyiben, Michael. Michael nagyot sóhajtott. Ez tényleg kapitális probléma. A Barberek és a Costellók eddig is csak kényszerűségből tűrték meg egymást. A Barberek különben is Notting Hill-i fiúk, akiknek nincs semmilyen érdekeltségük Kelet-Londonban, se Dél-Londonban, ha már itt tartunk.

Jonny és Dicky Barber amúgy sem olyan ember, akinek a társaságát bárki keresné. A Barberek alapjában véve erőszakos vadbarmok. A Costellókkal ellentétben nem hallották meg az idők szavát, még mindig úgy irányítják a kis birodalmukat, hogy csak az erőszakban és megfélemlítésben hisznek. Ennek folyományaként megélnek ugyan, de mindenki gyűlöli őket, és a felségterületük gyorsan apad. A jamaicaiakat ezzel együtt nem lehet csak úgy félreállítani, ezt mindenki tudja, akinek már dolga akadt velük. Olyan erőt alkotnak, amivel számolni kell. Brixtonban, Tulse Hillben és Norwoodban monopóliumuk van, közben egyre erősebb a jelenlétük Notting Hillben, Shepherd’s Bushban és a környező térségekben. Ők az új írek, az ég szerelmére! Akinek morzsányi agya van, tudja. Készséggel megdolgoznak a betevőért, van is mit a tejbe aprítaniuk, de ami a legfontosabb, a kapcsolataik révén be tudják szerezni az egyre népszerűbb kannabiszt. Rob Barber a legkisebb testvér, akinek az IQ-ja egy amőbáét se éri el. Ezért veszi magának a bátorságot, hogy eljöjjön az ő klubjába. És hülyére akarja venni? Paulie észrevette, hogy Michael fortyog a haragtól. Neki kellett volna az értelem hangjának lennie, ám ezúttal nem, maradt választás. Rob Barber odaszart a szőnyegükre, amit nem tűrhettek. Ezzel együtt, észnél kellett lenniük. – Hallgass ide, Michael! Az ösztönöm már első este, amikor ez a balfasz megjelent, azt súgta, hogy páros lábbal kell kirúgni, de abból csak még nagyobb bajunk lett volna. Azért nyeltem le a szemétkedését, mert számolnunk kell a testvéreivel és az üzleti

kapcsolataikkal. Erről Patricknek és Declannek is tudnia kell. Remélem, érted, miért. Nekik kell kimondaniuk az utolsó szót. Michael tudta, hogy Paulie-nak igaza van, mégis elvi döntést kellett hoznia. Az a kis szarfaszú Rob Barber tudta, hogy az ő neve van kiírva az ajtóra, hogy a Costellók neki adták a klubot. Rob Barber igazából őt hívta ki maga ellen, ami felett nem hunyhat szemet. Kiérdemelte a helyét a Costello családban, ezért errefelé mindenki tisztelettel emlegeti a nevét. Amikor Patrick Costello kiválaszt valakit, az emberek joggal feltételezik, hogy olyasmit tett, amivel megszolgálta a bizalmat – olyasmit, ami arányban áll a hirtelen felemelkedésével. Ha ezek után valaki, mint Rob Barber, aki egyébként is közröhej tárgya, tiszteletlenül bánik vele, afölött kurvára nem hunyhat szemet. Le kellett higgadnia. Tudta, hogy feleslegesen túráztatja magát. Csakis tiszta fejjel lehet rá képes, hogy végiggondolja a dolgot. – Igazad van, Paulie, óvatosan kell eljárnunk. De akkor is szólnod kellett volna már a legelején. Sosem szabadott volna idáig fajulnia. Abban pedig bízhatsz, haver, hogy Patrick nélkülünk is tudja, amit erről tudni kell. Mindenfelé vannak fülesei, ezt nagyon korán megtanultam. Rád bíztam az irányítást, és tudom, hogy csak meg akartál kímélni a bosszúságtól, de a jövőben az ilyenekről inkább előbb szólj, mint utóbb! Paulie bólintott. – Tényleg nem akartalak terhelni. Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy idáig jutunk, de igazad van, Michael. A jövőben előre szólni fogok.

Michael szélesen elmosolyodott. – Akkor most szólj a kidobóknak, hogy Rob Barber ki van tiltva innét, s ha bármi gondja van ezzel, mondja meg nyugodtan. Személyesen nekem.

Tizenkettedik fejezet – Várod már, hogy házasok legyünk, Michael? Josephine kérdésére Michael lassan kinyitotta a szemét. Épp csak elszenderült. Bár még nem is sötétedett, máris halálosan kimerült. Fárasztó hét állt mögötte. – Hát persze, te buta. – Még szorosabban magához vonta Josephine meztelen testét. – Semmi szükség rá, hogy ilyeneket kérdezz, ugye, tudod? Josephine felkacagott. – Csak úgy szeretem hallani! Hozzásimult a férfihoz. Tökéletesen illettek egymáshoz, s ő ezekért a lopott pillanatokért élt. Az anyja és az apja bement a fogadóirodába, hogy átnézzék a könyveket, így néhány órára biztonságban lehettek. Az anyja nyilván gyaníthatta, hogy máris lefekszenek egymással, de tudta, hogy ezt sosem fogja szóvá tenni, így gondtalanul élvezhette az> együttléteket. Tudta, hogy Michael szereti, és megértette, ha sok mindent kell intéznie, még ha együtt is mentek valahová. Örömmel elvolt a barátaival – jókat dumált és nevetgélt, míg arra várt, hogy Michael visszatérjen és foglalkozzon vele, –, néha mégis azt kívánta, legalább egy estére feledkezzen el a munkájáról, és vigye el valahová úgy, mint régen, amikor még nem volt más, csak ők ketten. Most már csak a klubjába vagy az egyik bárba jártak.

Michael egyszerre volt itt, ott, és mindenütt, ő pedig próbált nem túl sokat agyalni ezen, ami néha nehezen ment. Ahogy Michael visszaaludt és halkan hortyogni kezdett, Josephine felsóhajtott. Kit akart becsapni? Igazából nem maradtak barátai, a legtöbb lány csak úgy mellécsapódott. Kedvesek vele, de közben pontosan tudja: a legfőbb vonzereje abban áll, hogy Michael Flynn barátnője. Helyet akartak maguknak az ő világában; minden adandó alkalommal flörtölni próbáltak Michaellel, és leplezetlen pillantásokkal méricskélték őt. Azt is látta, hogy Michael ügyet sem vet rájuk – őt szerette, efelől nem lehetett kétsége. Különben is, Josephine jobban nézett ki akármelyiknél. Mindig tisztában volt a szépségével – tényként fogadta el. Az egyik legkorábbi emlékében valaki éppen azt mondta az anyjának, hogy milyen gyönyörű gyermek. Nem szállt el magától, és használta a szépségét, hogy magára vonja a figyelmet, de neki csak Michael kellett. Az iskolában az egyik apáca azt mondta neki, ezért különösen szerencsés, mert kívülbelül szép. Az apáca azt is hozzátette, hogy a külső szépség lehet átok, ami idővel úgyis megfakul, a belső szépség azonban örök. Örömmel hallotta ezt. Igaznak érezte. Emlékezett a legelső alkalomra is, amikor Michaelt látta. Már betöltötte a tizennégyet, és hazafelé gyalogolt az iskolából. Ahogy körülnézett a forgalmas főútnál, megakadt a szeme egy fiún, akinél szebbet még sosem látott – és aki éppen őt nézte. Csak felvillantott egy ártatlan mosolyt, és azzal megtörtént: a fiú

átkelt az úton, ide-oda kacsázott az autók között, ő pedig úgy várta őt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ha majd összeházasodnak, még jobban fogja érezni magát. Akkor minden más lesz. Éjjelente nem kell majd eljárnia vele, csak rendben tartja az otthont, és gyerekeket nevel. Alig bírta kivárni. Elsőre egy lányt akart, egy okos nagy nővért, aki később besegíthet a testvéreinél. Miután mindketten egykék voltak, Michaellel megállapodtak, hogy az egész ház tele lesz kölykökkel. Csupa gyönyörű gyerekkel, akiket tárt karokkal fognak várni. Ahogy elaludt a férfi karjában, máris azon tűnődött, hogyan fogják hívni őket.

Tizenharmadik fejezet Patrick és Declan Costello feszült figyelemmel hallgatta Michael beszámolóját Rob Barber viselkedéséről. A hangja érzelemmentes maradt, csupán a tényeket sorolta. Ebben az ügyben a Costellóknak kell meghozniuk a döntést; a személyes sértettség mit sem számít. Ezzel együtt nehezére esett, hogy megtartsa a véleményét. Paulie O’Keefe-et a nap hősének állította be. Külön hangsúlyozta, hogy Paulie csak őt akarta távol tartani egy felesleges balhétól, ha arra került volna sor a Barber-fivérekkel. Ezért nem szólt azonnal. Michael észlelte, hogy Patrick úgy ingatja a fejét, mint aki meggyőzőnek találja ezt a logikát. Paulie O’Keefe-et aligha lehetett gyávasággal vádolni – mindenki tudta, hogy szükség esetén képes megvédeni magát. Igazi harcos hírében állt, aki ha egyszer beindul, rúg, vág és harap, felhasznál bármilyen fegyvert, átlép minden határt. Paulie-ról azt is tudni lehetett, hogy könnyen elbánik egyszerre akár több ellenféllel is. Hogy Paulie O’Keefe nem döngölte bele az aszfaltba az első adandó alkalommal az ifjú Rob Barbert, az már önmagában is fegyverténynek számított. Declan felhúzta magát, ezt Michael is jól látta. Nem minden ok nélkül rühellte a Barbereket. Sok évvel korábban egyszer szó szerint péppé verte Dicky Barbert, aki ragaszkodott hozzá, hogy bunyózzanak. Dicky kötött bele Declanbe, mégpedig egy

woolwichi kocsma előtt. Dicky volt az, aki végül is kihívta maga ellen, Declan pedig boldogan elfogadta a felkérést. Jonny Barber akkor nem lépett semmit. Volt annyi esze, hogy felmérje, Dicky fiú magának kereste a bajt. Ő akarta a bunyót, hát megkapta. A harcra nyilvános helyen került sor, Dicky kezdeményezte, az ügy ezzel el volt rendezve. Jonny okosan válogatta meg az ellenfeleit, és helyesen érezte meg, hogy ha arra kerül a sor, a Costellók seggét nem is lenne olyan egyszerű szétrúgni. Minden szempontból ők voltak a nagyobbak, és messze népszerűbbnek is számítottak, ezért Jonny jobbnak látta, ha visszavonulót fúj, és gondoskodik róla, hogy Dicky fiú is ezt tegye. Patrick Costello napokon belül tudomást szerzett erről. – Rob Barber egy nappal se fiatalabb harmincötnél! A „kis Rob Barber”, meg a faszom! Még Jonny se bízik abban a pöcsben, pedig a saját testvére! Mond ez nektek valamit? – Declan hangja dühtől és megvetéstől fröcsögött. Patrick töltött egy nagy adag whiskyt. Az ablak mellett állt, onnét nézett le az üres raktárépületekre. Olyannak látta őket, amilyenek

sok

évvel

ezelőtt

lehettek:

zsúfolásig

tele

brandysrekeszekkel és mindenféle színű selymekkel. Akkoriban pezseghetett itt az élet, az egész hely harsoghatott a zajtól. – Szívózni akar, Declan, az biztos, de szerintem az egész Supermannek szól. – Visszafordult a testvére és Michael felé. – Látom rajtad, Michael, hogy mennyire akarod őt. Michael komoran elmosolyodott. – Rád hajt, fiam. Te vagy az, aki neki kell, te is tudod. A te klubodban keménykedett. És hála Paulie O’Keefe-nek és a nemes

szívének, ez a strici most azt hiszi, nincs vér a pucádban, hogy szembenézz vele. Azt hiszi, nem mersz kiállni ellene. Michael

hirtelen

felpattant,

mire

Patrick

és

Declan

Costellónak nyomban eszébe jutott, milyen veszélyes tud lenni, ha felhergelik. Michael legnagyobb erőssége éppen abban állt, hogy uralkodott magán. Nem sokan gyakorolták ezt ilyen magas szinten. Patrick igen, de Michaelen kívül nem ismert mást, aki ilyen tökéletesre fejlesztette volna az önuralmat. Ritka adottság ez, amely legalább olyan hatalmas, mint amilyen egyedülálló lelkierőről tanúskodik. Az általuk ismert világban az erőszakra való hajlam átlagosnak számít, de csak kevesen tudják ezt mederben tartani és halálos fegyverként használni. Michael most tényleg dühbe gurult. Patrick azt akarta, hogy mutassa ki az érzéseit. Tudta, hogy ki kell engednie a gőzt. Nem lehetett kérdés, hogy ez személyes ügy. Rob Barber őt kóstolgatta, az ő személyes terét dúlta fel. Michael új seprűnek számított, márpedig a Robhoz hasonlók mindig keresték a lehetőséget, hogy más kárára öregbítsék a saját hírnevüket. Rob Barber ezzel együtt sosem állt volna ki Michael ellen; a híre bőven elég volt ahhoz, hogy eltántorítsa. Nem, Rob Barbernek ehhez minimum kés vagy pisztoly kellett volna, meg egy csomó ember, amilyen gyáva pondró. – Le akarom vadászni, Patrick! Még szép, hogy ezt akarom, de azt is tudom, hogy a véleményem csak rám tartozik, és van elég önuralmam, hogy ne tegyek olyasmit, amivel kárt okoznék másoknak. Ha mégis ráhajtanék, mindketten tudjuk, hogy ott helyben kinyírnám.

Patrick Costello felnevetett. Declan egy hajtásra kiitta a whiskyt, majd követte a példáját. Michael csak állt, míg a Costello testvérek gurultak a nevetéstől, azután, minden haragja ellenére, ő is nevetni kezdett. Patrick a kabátja ujjába törölte a szemét. – Annyira hasonlítasz rám, Michael. Mindig az összképet nézed. Próbálod előre lejátszani, mi történne, ha szabad folyást engednél a természetes ösztöneidnek. Pontosan tudom, milyen érzés. – Ahogy a mutatóujjával megkopogtatta a halántékát, hirtelen elkomorodott az arca. – Már kölyökként is tudtam, hogy túl sok a harag idebent, ezért meg kell tanulnom uralkodni rajta. Már akkoriban is képes voltam végezni bárkivel, ha a harag fölém kerekedett. Te vagy az egyetlen, akit ismerek, Michael, aki ugyanezzel küzd, és hozzám hasonlóan megtanult uralkodni magán. Michael felismerte az igazságot a másik szavaiban. Érezte, ahogy Declan lenyűgözve nézi őket, és ahogy a testvérét hallgatja, mintha most először lenne képes igazából megérteni őt.

Még

akkor

is,

ha

Patrick

szavaitól

nyilvánvalóan

kényelmetlenül érezte magát. Patrick nagyot sóhajtott, mintha belefáradt volna a sok beszédbe. – Megkapod Robot, Michael. Te pedig, Declan, egyszer és mindenkorra végezz azzal a strici Dickyvel! Ami Jonny Barbert illeti, őt már évekkel ezelőtt ki akartam nyírni, hát most nem is lesz más választásunk. Az a használhatatlan balfasz Rob gondoskodott róla.

Michael elmosolyodott, amitől egészen ellágyultak a vonásai. Senki sem hitte volna, hogy ennyi gyűlölet és harag lappang benne. Patrick töltött maguknak még egy italt, azután köszöntőre emelte a poharát. – Rendesen meg kell tervezni. Gyorsan és csendesen elintézni. Michael bólintott. – Egyetértek. Várunk, amíg lehiggadnak a kedélyek. Hadd érje őket készületlenül. Patrick Costello pontosan azt hallotta, amit hallani akart. Ezt körültekintően kellett intézni. Rendesen, hogy mindenki más is értsen belőle, aki nagy álmokat dédelget. – Mellesleg, fiúk – tette hozzá csendesen –, ha a Barberek kikerülnek a képből, akkor csúcsragadozók leszünk, akiknek nincs természetes ellensége! Declan

helyeslően

bólogatott,

ahogy

összekoccantak. – Én se mondhattam volna szebben, bratyó!

a

poharak

Tizennegyedik fejezet Hannah Flynn elnézte a fiát, ahogy vacsorázik. Mindig mohón falt, ő pedig jóleső örömmel figyelte. A fia minden falatot élvezett, és ő, mint bármelyik anya, szerette látni, ha a kölyke értékeli a főztjét. Nem mintha napi szinten komolyabb ételeket készített volna. Annyira nem élvezte a főzést, hogy ilyenekkel bajlódjon. Egészen mostanáig nem is érdekelte a kérdés, de mióta a fia így összeborult a Callahan családdal, minden lehetőséget megragadott, hogy otthon tartsa. Lana Callahan bezzeg úgy főz, mintha az élete múlna rajta, és a kis Josephine-nek is megtanította az ír konyha fortélyait, ahogy ő nevezi. Ami önmagában véve is ellentmondás, ha őt kérdezik. Lana Callahan ugyanazokból a régi ír receptekből főz, mint a saját nagyanyja, és ez mindennél bosszantóbb. Miközben ő írebb akárkinél – hogy mást ne mondjon. Odaát született, és máig

megőrizte

az

akcentusát.

Az

Összes

többi

csak

másodgenerációs ír. Fogalmuk sincs, honnét származik a családjuk, nincs semmilyen kapcsolatuk az otthoniakkal. Még csak nem is jártak odahaza. Persze Michael szerint Lana nagyon ért a főzéshez, és Josephine az ő nyomdokaiban jár. Egy istenverte kis szent, ha hinni lehet a fiának. Szűz Mária jobban teszi, ha vigyáz, mert a kis Josephine Callahan bejelentette igényét a mennyek trónusára.

Callahanék megbabonázzák a fiát, ő meg szemlátomást örömmel hagyja ezt – máris úgy viselkedik, mintha a családjukhoz tartozna, annyi időt tölt náluk. Hiába is próbálna vetélkedni ezzel. Csak azt tudja, hogy közel négy esztendő és a beharangozott esküvő után sem képes elfogadni, hogy a lány állandó része lesz a fia jövőjének. Ezért kényeztette Michaelt, ahogy csak tudta. Offenzívába ment át: inkább ő főzött a fiára, ő adta át neki ír örökségét. – Látom, ízlik, fiam. Michael elmosolyodott, ahogy tovább lapátolta szájába a pörköltet. Nem vallott az anyjára, hogy ilyen fenséges ételeket főzzön.

A

karácsonyi

vacsorát

leszámítva

nem

nagyon

csillogtatta szakácsnői képességeit. Náluk a reggeli mindig kimerült búzapehelyben és hideg tejben – lehetett nyár vagy tél – , ahogy ebédet se csomagolt neki soha az anyja, csak pénzt adott, hogy ugorjon be a halsütödébe. Soha nem panaszkodott. Amit nem

ismerünk,

az

nem

hiányzik.

Callahanék

azonban

felnyitották a szemét. Tetszett neki, ahogy éltek, hogy mindig otthon ettek, és egy családként osztoztak az ételen. Eleinte furcsának találta, de most már alig várta az ilyen alkalmakat. Ahogyan a napjukról társalogtak, ahogyan étkezés után is az asztalnál maradtak, hogy élvezzék egymás társaságát – Michael valami ilyesmit szánt a gyerekeinek is. – Nagyon finom, anya. Már kopogott a szemem az éhségtől, úgyhogy a legjobbkor jött! Hannah-ra hirtelen rátört a sajgó bűntudat. Ha a szükség úgy hozta, Michael attól sem riadt vissza, hogy maga főzzön. A szalonnás rántotta volt az erőssége, legtöbbször ezt készítette

mindkettőjüknek, miután hazajöttek a vasárnapi miséről. Ő meg engedte, sőt a végén már el is várta. Most már bánja. Hannah mindig büszkén hangoztatta feminista nézeteit, de ha őszinte akart

lenni

magához,

egyszerűen

engedett

a

lustaság

kísértésének. Azzal se bajlódott, hogy felkeljen, és elkísérje a fiát az iskolába, miután elég nagy lett ahhoz, hogy ellássa magát. A fiú így is készséggel elment, ezért sem látta értelmét, hogy mindketten felkeljenek, amikor ő olyan fáradt. Mindig gürcölnie kellett, hogy eltartsa magukat. Kezdettől fogva ezt várta Michaeltől is, aki soha nem kérdőjelezte meg a nevelési módszereit. Egészen mostanáig. Hannah rájött, hogy a fia sok szempontból nagyon is régimódi. Szereti, ha rendes étel várja, amikor hazaér, elvárja, hogy a ruhák tisztára mosva és ropogósra vasalva lógjanak a szekrényében. Mert a Callahan-házban így mennek a dolgok. Már azzal sem bajlódik, hogy megköszönje a fáradozásait. Mintha csak elvárná őket. Egyre jobban eltávolodik tőle, ami ijesztő. Ha nem vigyáz, örökre lemondhat róla. Ahogy elnézte a fiát, most is azon tűnődött, hogyan szülhetett ilyen jóvágású kis ördögöt. Ezzel a kiállással még férfimodell is lehetne, ha éppen arra vágyna. Manapság mindenfelé ilyeneket látni, a tévéreklámokban, az összes magazinban. Azok is igazi férfiak, nem valami heréltek. Az ő Michaelje akár filmekben is szerepelhetne, annyira rohadtul jóképű. Markánsan szép, amilyen a legtöbb férfi szeretne lenni. Akármelyik lányt megkaphatná, neki mégis Josephine Callahan kell. Eldob magától mindent, és még csak nem is látja. A megszállottja lett annak a lánynak. Hannah úgy döntött, témát vált.

– Hogy mennek a dolgok Costellónál, fiam? Michael szokás szerint megvonta a vállát. Tudta, hogy nem fog részletesen beszámolni mindenről. Már rég nem avatta az anyját a bizalmába. – Remekül. Holnap parti lesz Patrick házában. Miért nem jössz el? Házassági évforduló lesz, remek buli. Pia rogyásig, rendes kaja meg élő zene. Tényleg meggondolhatnád, hogy eljössz-e velem és Josephine-nel. Hannah elfintorodott. Hetek óta tudott a partiról, de a fiú eddig egy szóval sem említette, hogy elkísérhetné. – A kis Josephine-nel biztosan jobban éreznétek magatokat nélkülem. Michael

megrázta

a

fejét.

Az

anyja

egyre

inkább

megkeseredett. Tudta, hogy Josephine már hetekkel ezelőtt elhívta, de ő szokás szerint oda se bagózott rá. Ez már valóban kezdte bosszantani. Az anyja még mindig úgy kezelte a menyasszonyát, mintha futó kaland lenne, miközben

maholnap

összeházasodnak.

Hiába

próbálta

megőrizni a nyugalmát, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, egyre kevésbé tudta fenntartani ezt a látszatot. Az anyjának még az is nehezére esett, hogy elfogadja Josephine létezését. Jottányit sem engedte őt közelebb magához, ő meg persze hagyta, hogy úgy bánjon vele, mint egy darab szarral. Ez nem járta. Torkig van vele. – Josephine is szeretné, hogy velünk tarts, anya. Te is tudod. Hannah felsóhajtott, mielőtt fájdalmas pillantást vetett a fiúra. – Ó, én ezt nem gondolnám, Michael!

Michael utálta ilyennek látni. Az anyja állandóan úgy viselkedett, mintha midenkiben, akit megkedvel, lenne valami eredendően rossz, csak ő túl fiatal vagy ostoba ahhoz, hogy ezt magától felismerje. Michael ilyenkor mindig meghátrált, és eltöltötte a bűntudat, amiért más emberek társaságára vágyik. Kölyökkorában be is érte az anyjával, de most már látta, hogy soha senkihez nem kerülhet közelebb, ha az ő jóváhagyásán múlik. Felnőtt, sikeres férfi lett, de az anyja még mindig fenntartja magának a jogot, hogy megválogassa, kivel ossza meg az életét. – Miért csinálod ezt, anya? Miért akarsz mindenből kibaszott görög tragédiát csinálni? Pontosan tudod, hogy te is meg vagy hívva! Hannah érezte az indulatot, amit a fia oly keményen próbált magába fojtani. Túl messzire ment. Bárcsak fékezni tudná magát, és élvezné a társaságát, amíg még teheti! Bárcsak ne próbálná kierőszakolni a beismerést, hogy ő az egyetlen ember, akit valaha is igazán szeretni fog – de nem teheti. Michael az övé, az egyetlen gyermeke, a kisfia, akit nem engedhet el csak úgy. Hozzá tartozik. Az a Josephine-nel eltöltött néhány év semmi egy egész közös élethez képest. Egyszer majd ő is megérti. – Josephine mindenhová elhív magával, anya, de te folyton azt hajtogatod, hogy nem érsz rá. Hát akkor nyisd ki jól a füled! Egy szép napon nála is betelik a pohár, és keresztül fog nézni rajtad. És én nem fogom hibáztatni. Érted? Hannah el akarta mondani, hogy ő nem tehet róla. Josephine olyan neki, mint egy tüske az oldalában. A nap, amikor Michael találkozott azzal a kis rüfkével, az lett a vég kezdete kettejük

számára. Most, hogy nyakukon az esküvő, neki is el kell majd fogadnia őt, ha csak színleg is. Nincs más választása – de amikor olyan nehéz! Josephine Callahan olyan, mint egy nagy léggömb: kívülről színes és szép, de ha egy jól irányzott bökéssel kiszúrná, kiderülne, hogy belülről üres. A fia miért nem látja ezt? Josephine nem elég jó az ő Michaelje számára. Végül rá fog unni, ezt ő előre borítékolja. – Tudod, Michael, csak azért nem fogadom el a meghívásait, mert nem akarok egész nap ruhaboltokban lófrálni. Mondd azt, Michael, hogy egyszer is láttál engem egész álló nap vásárolgatni! Előbb kötöm fel magam a beleimmel. Michaelnek nevethetnékje támadt. Akadt némi igazság az anyja szavaiban, de itt most nem erről volt szó – sokkal inkább az akaratosságáról, arról, hogy nem tudja elfogadni Josephine-t a leendő menyének és a Flynn család tagjának. Mindketten pontosan tudták. – De már van elég pénzed, anya! Nem is vagy öreg, még mindig jól nézel ki. Manapság a nők vásárolgatnak, anya, szeretik kicsípni magukat. Lana is fantasztikusan néz ki a korához képest. Ha összeszedi magát, előfordul, hogy Josephine nővérének nézik! Hannah megvetően horkant fel. Ez már túl sok volt neki. – Mégis ki nézi annak, mi? Nincs nála véletlenül egy fehér bot meg egy vakvezető kutya? Még hogy a nővérének! Most már tényleg eleget hallottam. Michael dühösen ellökte a tányért, amivel felborította a söröspoharat. Aztán engedte előtörni oly soká rejtegetett keserűségét.

– Tudod, mit, anya? Josephine-nek igaza van. Olyan kurvára negatív vagy! Bárhogy igyekszik, össze is törheti magát, te még csak esélyt se adsz neki. Szerzett jegyet a West Endre, csak mert azt mondtad, hogy meg akarsz nézni egy előadást. Azután szépen visszautasítottad. Nem is akárhogy! Még éreztetted is vele, hogy csak féleszűek járnak ilyen helyekre. Hannah öntudatosan rázni kezdte a fejét. – Ebben tévedsz, fiam, nekem elhiheted. – Ott voltam, anya, ha emlékszel. Láttam, hogyan reagáltál, de tartottam a pofám, mert Josephine azt kérte. Pedig akkor és ott kurvára helyre akartam tenni a dolgokat. Ha csak rajtam múlt volna, anya, már rég beszélek a fejeddel. Hannah elkerekedett szemekkel nézte. Tudatosult benne, hogy vissza kellene fognia magát, de már elkésett. Michael annyira haragudott, és akkorát csalódott benne, hogy nem maradt más választása, mint végighallgatni a kirohanását. – Aztán hozott jegyet a Dublinersre, de te le se szartad! Pedig egész életemben mást se hallottam, csak hogy a Dubliners a földkerekség legjobb ír bandája. Megvetted az összes lemezüket, mégis passzoltál, amikor élőben láthattad volna őket. Azt hittem, két kézzel kapsz majd a jegyed után, de nem, téged csak az érdekelt, hogy tudatosítsd Josephine-ben, hol van a helye a világban! A Dubliners szólt egész gyerekkoromban, anya. Betéve tudom az összes nótát, a „Danny fiút”, a „Boolavogue-ot”, a „Négy kibaszott legelőt”, a „Kevin Barryt”, a „Rohadt Galway Shawlt”! Egyetlen esélyed lett volna, hogy szemtől szembe lásd őket, de te nemet mondtál, csak mert szegény Josephine-nel kellett volna menned. Ő rendes lány, anya! Bárki más évekkel

ezelőtt elküldött volna melegebb éghajlatra. Ahogy leülsz az anyjával és az apjával… Jól mondod, a vak is látja, mennyire rühelled

az

egészet.

Úgy

viselkedsz,

mintha

kibaszott

szívességet tennél nekünk. Hát, a jövőben ne fáraszd magad! Ha nem tudsz kijönni a feleségemmel, akkor nem hagysz nekem sok esélyt! Mert ha választanom kell köztetek, én habozás nélkül Josephine-t választom. Michael látta az őszinte fájdalmat anyja arcán. Ő volt a mindene az anyjának, de az anyja egyértelműen döntött. Egyszerűen nem akarta, hogy bármi is változzon. És Michael akármennyire is szerette az anyját, tudta, hogy véget kell vetnie ennek. Az anyja most már túl messzire ment. Minden lehetőséget megragadott, hogy kapcsolódást találjon, és közelebb kerüljenek

egymáshoz.

De

ez

nyilvánvalóan

nem

fog

megtörténni. Michael ezt már tisztán látta. Az anyja túlságosan ír, túlságosan büszke, és túlságosan ragaszkodik hozzá. Ha rajta állna, még negyvenöt évesen is otthon tartaná. Ő azonban férfi, méghozzá a saját jogán – olyan ember, akivel számolni kell. Már nem taknyos kölyök, nem fogja alávetni magát neki. Ennek vége. Hannah dermedten nézte a fiát. Képtelen volt elhinni, hogy ilyen szörnyűségeket mondott, de tudta, hogy komolyan gondolt minden egyes szót. A javát ő provokálta ki magának – ezt most már ő is látta –, de hát Michael mégiscsak a gyermeke. Az egyetlen gyermeke, akit egymaga nevelt fel; akiért feláldozta az életét. Mi egyebe van rajta kívül? Hirtelen megszólalt a csengő, ami szétzúzta ezt a feszült csendet. Hannah erős késztetést érzett, hogy felsikoltson és

világgá kürtölje fájdalmát, hogy megértesse a fiával, menynyire megbántotta. Hogy ő is lássa az árulását, mielőtt túl késő lenne. Michael puskagolyóként repült ki a székéből. Láthatóan megkönnyebbült, amiért faképnél hagyhatja az anyját. Mintha semmire sem vágyna jobban, mint hogy minél távolabb kerüljön tőle. Hannah tovább füstölgött magában. Tudta jól, hogy ki érkezett. Naná, hogy Josephine Callahan. Ha nem ismerné jobban, még azt hihetné, előre eltervezte az egészet.

Tizenötödik fejezet Jonny Barber lassan betöltötte a hatvanat. Gyakorlatilag negyvenéves korától ennyinek nézték, és bár százhetven centijével nem számított magasnak, hordónyi mellkasa és görbe lába miatt mégiscsak jelentős ember benyomását keltette. Sűrű fekete haja már a húszas évei végén őszülni kezdett. Azóta sörtére nyírva viselte. Ez az egyetlen frizura, ami jól állt neki. Nem volt jóvágású fickó, élénk tekintete mégis feltűnő volt. Ahogy mindkét fivére, ő is megörökölte anyjának hosszú sötét pillákkal övezett, hatalmas kék szemét. Aki egyszer ránézett, nem tudta levenni róla a szemét. Szempilláit bármelyik nő megirigyelte volna – többek közt ez magyarázta, miért nősült meg háromszor is. Egyetlen pillantásával feledtetni tudta arcának többi részét, de a nőket persze a híre és bankszámlája sem hagyta hidegen. Jonny manapság sokat aggódott. Hírét vette, hogy a legkisebb öccse, Rob megint hülyét csinált magából. Csakhogy ezúttal vette a fáradságot, hogy ne hazai pályán, hanem éppen London túlsó felén, az East Enden csillogtassa meg antiszociális személyiségét. Rob úgy döntött, odamegy és kihívja maga ellen Michael Flynnt, aki rendes kölyök hírében áll ugyan, és sose keresi a bajt, de nagyon is készen áll szembenézni vele, ha a szükség úgy hozza. És ha ez nem lenne elég, Patrick Costellónak dolgozik. Patrick, amint azt mindenki tudja, átadta az üzlete

oroszlánrészét a testvérének, Declannek, hogy zavartalanul árthassa magát minden egyéb törvénytelen és jövedelmező tevékenységbe. Rég nemcsak drogokkal üzletelt már. Menő autókat lopott a feltörekvő arab piacra, és megszerzett bármilyen fegyvert, lehetett akár lefűrészelt csövű puska a bankrablók céhének vagy légvédelmi ágyú – a vevő csak rábökött, Patrick Costello meg szállította. Jonny Barber úgy hallotta, hogy jó pénzért még Semtexet is kerített. Az évek során a Costellók nevet szereztek maguknak; minden szempontból lekörözték a Barbereket, és mindezt úgy, hogy be sem tették a lábukat a felségterületükre, amit Jonny külön értékelt. A Costellók tisztán játszottak, és a régi kódex szerint

éltek,

ami

megkövetelte,

hogy

az

ember

tartsa

tiszteletben a másik területét. Jonny tudta, ha a Costellók le akarnák taposni a családja gyepét, nagyon is képesek lennének rá. Megvan hozzá az emberük és a pénzük is. Követnie kellett volna a példájukat, de ő mindig megelégedett azzal, hogy a saját portáján söprögessen. Most pedig már késő lett volna bármihez. Dicky évekkel korábban tett egy kísérletet, de szánalmasan elbukott. Declan Costello a meleg szart is kiverte a testvéréből, amit megtorolatlanul kellett hagynia. Dicky egy woolwichi kocsmában vedelt, méghozzá nagyüzemben. Ugyanezen a helyen nézte ki magának Declant, s amikor az alkohol elérte a kritikus szintet, belekötött. Jonny pontosan tudta, hogy Dickyt sem kell félteni – annyira ismerte már a testvérét. Declan Costello mégis másik ligában focizott. Ha bepipult, senki se állította le. Akárhányszor került a földre, mindig felállt, és csak ment tovább. Nem mintha bárki is

ledönthette volna – már ahhoz is jó páran kellettek. Declannek nekimehetett volna az egész British Lions rögbicsapat, a végén akkor is egyedül ő marad talpon. Senki, aki ismerte Declant, nem lett volna olyan ostoba, hogy kipécézze magának. Még Roy „Szépfiú” Shaw, a profi ökölvívó és legendás nehézfiú is azzal tréfálkozott, hogy bárkivel kiáll, Declan Costellót leszámítva. Jonny akkoriban azt hallotta, hogy Declan minden létező módon próbálta elkerülni a nyílt színi harcot, de Dicky szokás szerint olyan volt, mint a kutya, ha csontot lát. Declan végül elvesztette a béketűrését. A többi már történelem. Most Rob látta jónak, hogy belekössön Michael Flynnbe, akiről mindenki tudta, hogy nagy dolgokra hivatott, s aki mindig a legnagyobb tisztelettel kezel másokat, pedig már nem egy alkalommal bizonyította, hogy kibaszott veszélyes tud lenni, ha rákényszerül. Jonny kétségbeesetten sóhajtott fel. Erre végképp nem számított. Remélte, hogy még a kis Robnak is van annyi sütnivalója, hogy nagy ívben elkerüli az olyanokat, mint Flynn. Ilyen rokonok mellett kinek kell ellenség? Lépnie kellett, Jonny ezért összehívta a családi tanácsot. A két fivére szokás szerint késett, ő pedig úgy érezte, mintha csak a közmondásos borsót hányta volna a falra. Dicky nyilván Rob védelmére kel majd, erre felkészült. Mégis egyértelművé kell tennie, hogy hangyafasznyi kétely se maradjon bennük: ha nem követik az utasításait, személyesen fogja kinyírni őket. Ő ennek a családnak a feje, neki kell megküzdenie az egész cégért – mindenért, amijük csak van. Ahhoz pedig nem elég erősek, hogy nekimenjenek a Costellóknak. Vagyis fel kell használniuk

minden meggyőző erejüket, hogy mentsék a helyzetet, mielőtt egy bandaháború kellős közepén találnák magukat.

Tizenhatodik fejezet Riordan atya mindig kedvelte és jószívű kölyöknek tartotta Michael Flynnt. Ahhoz képest, hogy Hannah nevelte fel – aki külsőre talán angyal, de a személyisége olyan, mint egy dobermanné – tényleg jó ember lett. Riordan atya örült, hogy ő adhatja össze az ifjú Flynnt és bájos menyasszonyát, Josephine Callahant. Úgy vélte, gyönyörű párt alkotnak. Persze

hallotta

a

szóbeszédet.

Michael

Flynn

is

a

Costellóknak dolgozik, akik mindketten rendszeresen járnak templomba és bőkezűen adakoznak – csak célzást kellett tennie a szolgálatra, máris mélyen a zsebükbe nyúltak. Ha egészen őszinte akart lenni, szívesen látott volna még néhány ilyen hívet a parókián – persze amíg nem tud túl sokat arról, miből telik minderre.

A

szemében

ők

sem

különböztek

a

többi

másodgenerációs írtől: tették, amit kell, hogy eltartsák a családjukat. Ki hibáztatja őket emiatt? A világ nem könnyű hely, ezt ő is jól tudta. – Na, Michael, izgulsz a nagy nap miatt? Michael boldogan elvigyorodott. – Nem győzöm kivárni, atyám. Felőlem akár holnap is lehetne. Riordan atya jóleső érzéssel észlelte a lelkesedést. Manapság olyan kevesen kértek egyházi ceremóniát. Ha vasárnap körülnézett a templomban, ájuldozott a fiatal lányok láttán,

akiket a szüleik rángattak el az istentiszteletre – úgy öltöztek, akár az utcalányok, még melltartót se vettek, vastagon kihúzták a szemüket, és láthatóan halálra unták magukat. A szüleik ugyanúgy nem értették őket, mint ő maga. Messze sodródtak Írországtól, az egyszer biztos. – Hát, már nem kell sokat várnod, Michael, és Josephine-nel nemcsak a neveden osztozol, de egész hátralévő életeden is. A házasság szentsége komoly esemény minden férfi életében, hiszen az Úr színe előtt fogadtok egymásnak örök szerelmet és hűséget. Michael meghajtotta a fejét. – Én is így gondolom, atyám. Ő mindennél fontosabb számomra. Ahogy egymás mellett ültek a templomban, Michael érezte a közéjük telepedő békességet. Szerette a templomot; a magányt, amivel hívogatta. Gyerekként gyakran betért ide, csak hogy ücsörögjön és elmélkedjen. Ahogy ő látta, az ember a világon sehol

nem

lehet

annyira

egyedül,

mint

egy

katolikus

templomban. A maga módján hitt is. Mély tisztelet élt benne a vallás iránt, s tudta, hogy ez mindig része lesz az életének, még ha sok tanítást meg is kellett kérdőjeleznie. Ez együtt járt azzal, hogy felnőtté érett, de mindent egybevetve, továbbra is igényelte ezt az állandóságot és kiszámíthatóságot. Josephine osztozott vele a hitében, amit tovább kívántak örökíteni gyermekeikre is. Fontos volt számukra a tudat, hogy részei valami nagynak és hatalmasnak, aki elkíséri őket egész életükön át.

– Készen állsz meggyónni, Michael? – Hogyne, atyám, persze. Michael tudta, hogy töredelmes bűnbánatot kell gyakorolnia. Az esküvője napján abban a tudatban akart áldozni, hogy egyetlen szégyenfolt sincs a lelkén. A katolikus esküvő nagy szentség. Válás szóba se jöhet, a házasság egész életre szól, sőt még azon túl is. Ennek megfelelően kezelte a dolgot. Riordan atya teljes szívéből azt kívánta, bárcsak több Michael Flynnhez hasonló hívő lenne az egyházközségben! A rendes katolikus fiatalok száma minden évben tovább csökkent. – Akkor hát jöjj. Michael követte a papot a gyóntatófülkébe, ahol nyomban letérdelt, miközben hálát adott a bőrpárna puhaságáért. Odabent szinte teljes sötétség honolt. Tudta, a pap magával az Úrral áll kapcsolatban, amit Michael sohasem vett félvállról. Nem véletlen, hogy a gyóntatófülke területén még az állam törvényei sem érvényesek. Bármit is mond, sosem kerülhet ki innét. Amíg igaz bűnbánatot gyakorol, vétkei megbocsáttatnak, és a lelke újra makulátlan lehet. Kapkodva keresztet vetett, hogy a lehető leghamarabb túl legyenek rajta. – Bocsásson meg, atyám, mert vétkeztem. Két év telt el a legutóbbi gyónásom óta. Riordan atya megáldotta, de egyáltalán nem siettette őt. Mindig élvezettel hallgatta a gyónásokat, melyeket ritka, személyes alkalomként élt meg. Lehetőség ez arra, hogy személyesen beszéljen Istennel. Az ember ilyenkor abban a tudatban szabadulhat meg minden vétkétől és szorongásától,

hogy az Úr sosem fog nemet mondani azoknak, akik a bocsánatáért könyörögnek. Nem ítélkezik, nem fordít hátat. Riordan atya hitte, hogy ez a katolikus egyház legnagyobb erőssége: a megbocsátás hatalma és a tudat, hogy ha őszinte szívvel meggyónjuk a bűneinket, mentesülünk a büntetés alól. Tiszták és bűntelenek lehetünk, ha csak kis időre is. Könnyed szívvel és abban a tudatban vehetjük magunkhoz a szentségeket, hogy a kegyelem állapotában vagyunk. Egy igaz hívő számára nincs ennél hatalmasabb dolog. Michael meghajtotta a fejét, aztán halkan és tisztelettudóan beszélni kezdett. – Vétkeztem, atyám. Káromkodtam, hiába vettem számra az Úr nevét. Rossz gondolataim, szörnyű gondolataim támadtak. Nem tiszteltem anyámat. Riordan atya erre számított. Elmosolyodott magában. Az évek során sokkal rosszabbakat is hallott. – Folytasd, fiam! – Lefeküdtem Josephine-nel, nem is egy alkalommal. Tudom, hogy nem szabadott volna. Várnom kellett volna, nagyobb tisztelettel bánnom vele, de mostantól ezt is fogom tenni. Kivárom,

amíg

az

Úr

színe

előtt

házasságot

kötünk.

Gondoskodni fogok arról, hogy gyermekünk a szent kötelékben foganjon. Riordan atya erről is tudott. Josephine hosszú ideje rendszeresen meggyónta nála ugyanezt a bűnt, ha nem is érzett rá késztetést, hogy felhagyjon vele. Megértette, hogy a test esendősége a fiatalság átka, Michael egyenessége azonban annál inkább meglepte. A fiú igazabbnak bizonyult, mint gondolta –

fájdalmasan alázatosnak és őszintének, amitől egyenesen úgy érezte, mintha lopva kihallgatná. Évek óta most először hallotta ezt a régi kifejezést – a „szent köteléket” –, ami éppoly váratlanul érte, mint amekkora örömet okozott. Érezte a végletes elkötelezettséget Michael hangjában, amikor megfogadta, hogy kivárja a nászéjszakáját, és bűntelenül hál együtt az arájával. Néma csend lett. Hosszúra nyúlt csend. Csak Michael lélegzetét lehetett hallani, ahogy felületesen és szaporán kapkodja a levegőt. – Még valamit meg kell gyónnom, atyám. Egy halálos bűnt, amiről tudom, hogy nem fogja egykönnyen megérteni. Michael hangja élesebbé vált. Riordan atya érzékelte a légkör árnyalatnyi változását, s ebből tüstént megértette, hogy bármit is mondjon el Michael, nem akarja hallani. Még sincs választása, meg kell hallgatnia a gyónását. Erről nem ő döntött. Lelke szorongással telt el, az ismeretlentől való félelemmel. Hirtelen hőhullám tört rá, verítékezni kezdett, mégis tudta, hogy tennie kell a kötelességét. Meg kell hallgatnia Michaelt, és nem szabad ítélkeznie felette, akármit is mondjon. Vett egy mély lélegzetet, hogy összeszedje magát, mielőtt megszólal. – Itt bármit elmondhatsz, Michael. Ne feledd, most nem velem beszélsz, hanem a mi mennyei Atyánkkal! Neki mindent elmondhatsz. Én sem adhatom tovább, amit a gyónásod során hallok, te is tudod. Nem azért vagyok itt, hogy pálcát törjek feletted, hanem hogy meghallgassam töredelmes bűnbánatodat. Michael halkan felsóhajtott, aztán felemelte a fejét. – Embert öltem, atyám.

Tizenhetedik fejezet Patrick Costello elfáradt. Kora reggel óta talpon volt, és mostanra lenullázódott. Még csak most kezdődött volna a házassági évfordulóra szervezett parti, de máris torkig volt vele. Őszintén szerette a feleségét, még ha tudta is, hogy túlságosan sok figyelmet követel magának. Ha bárki más nehezíti meg így az életét, gondolkodás nélkül és hidegvérrel lepuffantja. De Carmel szerencsére jó kislány és remek anya. El kell ismernie, hogy szereti – csak ne rágná napok óta a fülét ezzel a házassági évfordulóval! Mintha az Antikrisztussal tárgyalt volna. Bármit mondott, az rossz volt. Ráadásul a felesége valamiért a fejébe vette, hogy ő akarta ezt a partit, Patrick meg volt annyira értelmes, hogy ezt szó nélkül hagyja. Carmel akkor is képes volt éreztetni vele, hogy nincs igaza, ha hajszálnyi kétely sem fért az ellenkezőjéhez. Patrick igazság szerint még tisztelte is ezért a feleségét. Egyike volt a keveseknek, akik nem rettegnek tőle. És ettől még jobban szerette őt. Ha félne, már rég átgázolt volna rajta, ezt mindketten tudták. Declan persze a legelső naptól utálta őt, mégis elfogadta, hogy a bátyjának ez a nő kell. Carmel cserébe ugyanolyan hévvel gyűlölte Declant. Ma este az egész világot Patricknek kellett szórakoztatnia, és gondoskodnia kellett róla, hogy mindenki jól érezze magát. Ez együtt jár a főnökösdivel: akit meghívott estére, nemcsak azért lehetett hálás, mert kivehette részét az ünneplésből, de

egyértelmű üzenetet is kapott: jól végzi a munkáját. Patrick mindig tudta, mennyire fontos, hogy az emberei úgy érezzék, megbecsüli őket. Napi szinten talán Declannel tartották a kapcsolatot, mégis egyértelműen jelezni kívánta, hogy tudja, kik ők, és mit csinálnak. Soha nem árt emlékeztetni az embereket, milyen nagyra tartjuk őket. Töltött magának egy nagy adag brandyt a bárpultnál, amely az egész helyiséget elfoglalta. A háznak egyedül ezt a szobáját nem engedte, hogy a felesége rendezze be. Így megmaradt az ő menedékének. A falak megőrizték az eredeti faburkolatot, a padlót sötét tölgy deszkákkal burkolták. Kedvelte a fát – egyszerű és túlzásoktól mentes. Két széket állított az eredeti Adam kandalló mellé, két viharvert darabot. Mindkettő vénebb volt az országútnál, habár az antik bőr egész vagyonba került. Az irodában ezenkívül csak egy aukción vásárolt, bárpultként is szolgáló nagy könyvszekrény állt, szemben a kertre nyíló üvegezett, kétszárnyú erkélyajtóval. Se fényképek, se csetreszek, semmi személyes – Patrick éppen így szerette. Letelepedett egy székre, ott várta, hogy Michael és Declan befusson. Beszélnie kellett velük, mielőtt beindul a parti. Declan érkezett elsőnek, aki az alkalomhoz öltözött – Patrick nem is tudta megállni nevetés nélkül. Méretre készült öltönyt viselt, egy ezüstcsíkos sötétkék darabot, hozzá illő inggel és kézzel varrt cipővel. Declan életében először elegánsnak tűnt. – Nézzenek csak oda! Declan elvigyorodott, noha láthatóan zavarba jött. – Tudom! Elmentem a pasashoz, akihez Michael is jár. Egy kibaszott varázsló, én mondom neked, tesó. – Busa feje egészen

elvörösödött, még a füle is kipirult, amitől Patricket egyszeriben eltöltötte a testvéri szeretet. Örült, hogy ilyen jól fest a testvére. – Azt látom. Még sose néztél ki ilyen jól. Nem hittem volna, hogy megérem ezt a napot! Declan a szekrényhez lépett, és töltött magának egy italt. – Úgy hallom, Michael új üzletbe fogott. Van érzéke hozzá, hogy kiszagolja a pénzes bulikat. Az egyik emberemtől hallottam, azt mondta, látta Michaelt odaát, Ladbroke Groveban. Együtt iszogatott Winston Oatesszal, aki drogügyekben nagy szaktekintély, ahogy te is tudod. Azt hiszem, a saját pályájukon akar egyenlíteni a Barber fiúkkal. Patrick megriadt; ő még semmit sem hallott Michael új üzletéről. Mindig büszkeséggel töltötte el, hogy mindenről tud, ami körülötte zajlik – még Declan is elismeréssel adózott e képessége előtt és őszintén hitt a régi bölcsességben, hogy a tudás hatalom. Most azonban felötlött benne, hogy öregkorára kezd

elpuhulni,

és

Michael

iránti

jóindulata

kezdi

elhomályosítani a józan ítélőképességét. Mostanában már nem is érdeklődött a fiú dolgai után, totálisan megbízott benne. Mindig élt benne egy bizonyos fokú egészséges gyanakvás – még valami, amire büszke lehetett. Nem bízott senkiben, a Costello fivérek ennek is köszönhették sikereiket, Michaelnek azonban sikerült elérnie a lehetetlent: Patrick most először nem érezte szükségét, hogy szoros megfigyelés alatt tartsa az egyik legfőbb emberét. Ő maga is alig hitte el, hogy ilyen engedékeny lett. Megbízott Michaelben – hogyne bízott volna? –, pedig ennyi pénz még a leghűségesebb embernek is óriási kísértés. A történelemben épp elég példát látni, hogy a pénz mennyire

képes elcsavarni az emberek fejét – talán még egy jó numeránál is jobban. Declan a testvére reakcióját figyelte, és önkéntelenül is érzett némi elégtételt. Ritkán esett meg, hogy a bátyja előtt tudomást szerzett valamiről. Michael találkozójáról amúgy véletlenül értesült, ám Patrickkel szemben, aki szinte üldözési mániában szenvedett, ő egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Michael Flynn egyenes, akár a gerely. Remélte, nem okozott a fiúnak felesleges kellemetlenséget – tapasztalatból tudta, hogy Patrick bárkire képes ráborítani az asztalt, ha úgy érzi, hogy át akarják verni. Patrickkel nagyon kell vigyázni, főként, ha az a gyanúja támad, hogy át akarnak gázolni rajta. Mindig neki kell kimondania az utolsó szót. Declan úgy döntött, jobb lesz visszakozni. – Figyelj, Pat, lehet, hogy az egész csak félreértés. Cecil Thompsontól hallottam, és hát valljuk be, nem ő a legélesebb kés a fiókban, igaz? A felesége több faszt fogott, mint kilincset, az a barom meg nem is sejtette. Csak amikor a legkisebb kölyke olyan feketén jött a világra, mintha odakozmált volna, akkor kezdte gyanítani, hogy valami nem stimmel. Patrick felnevetett, és a feszültség el is párolgott. Tudta, hogy Declan el akarja simítani a dolgot, és máris bánja, hogy szóba hozta a dolgot. Nyilván csak el akart hencegni valamivel, amit még nem tudott – ritkán nyílt rá alkalma, neki ez felért egy főnyereménnyel. Akárhogy is, kiéleződtek az érzékei. – Michael nemsokára itt lesz. Lássuk, mi mondanivalója van, rendben?

Tizennyolcadik fejezet Josephine krémszínű selyemruhája tökéletesen passzolt, és bár a karján kívül semmit sem mutatott meg, így is előnyösen hangsúlyozta testének minden vonalát. Döbbenetesen festett, és ezt tudta is magáról. A ruhához krémszínű tűsarkút választott, vastag fekete övet, ami kiemelte derekának karcsúságát. Michael szerette, ha jól néz ki, és szívesen mutatkozott vele. Büszkén tekintett rá, amiért ennyire ad magára, különösen, ha így kicsípte magát. A dekoltázsából nem mutatott meg semmit, ami kicsit is provokáló lehetett volna – Michael kívánta így. Mégis dögösebbnek tűnt, mint ha falatnyi miniszoknyát viselt volna combig érő csizmával. Haja hosszan omlott a hátára, lágyan hullámzott a lakkréteg alatt. Még akkor is természetesnek hatott, ha órákba telt beállítani. Nem viselt tolakodóan erős sminket, épp csak egy kis borvörös ajakrúzst a drámai hatás kedvéért, hogy tökéletessé tegye megjelenését. Most elégedetten nyugtázta a vendégek csodálatát, ahogy belépett a helyiségbe Michaellel, aki alig várta, hogy felfigyeljenek rájuk. Boldogan segített neki ebben. Szeretett szépen felöltözni, ráadásul tudta magáról, hogy ha valamiben, ebben igazán jó. A kezébe adtak egy pohár pezsgőt, amit óvatosan átvett. Michaelt fontos embernek tartották, ezért gondoskodnia kellett arról, hogy méltónak ítéljék őt a figyelmére – elvégre nemsokára

összeházasodnak. Pusztán ezzel a ténnyel kivívta a vendégek megbecsülését, s bár Michaelt a világ összes nője kívánatos partinak találhatta, magában megesküdött: sosem ad rá okot, hogy mások figyelmére vágyjon. Épp elég nőt látott, akik férjhez mentek,

kipotyogtattak

néhány

kölyköt,

azután

teljesen

elhagyták magukat, kövérek és slamposak lettek. Többé nem sminkeltek, nem törődtek a külsejükkel. A jegygyűrű birtokában könnyű

elhitetni

magunkkal,

hogy

egy

férfi hűségének

megőrzéséhez elég, ha szülünk neki néhány gyereket. Mintha így lenne! Ez már a hetvenes évek, és a házasság egész intézménye omladozik. A válás többé nem a gazdagok és híresek kiváltsága, hanem a mindennapi élet része. Ezért is tökélte el magát, hogy Michael mindig azt a lányt látja majd benne, amit megismert és feleségül vett. Nem pedig egy ballasztot, amivel össze van kötve. Belőle nem lesz nyafka, túlsúlyos gyerekszülő-automata, aki képtelen élvezni az élet örömeit. Titokban meg is vetette az ilyen nőket. Elég eszesnek hitte magát ahhoz, hogy kikerülje ezt a csapdát. Egyelőre persze beérte annyival, hogy elriasszon minden nőt, aki azzal hitegeti magát, hogy átveheti a helyét Michael oldalán. Még akkor is, ha szó szerint meg kell verekednie érte. Azért remélte, hogy erre sosem kerül sor. Akkor már inkább nevet szerez magának mint ünnepelt szépség, sőt divatikon, aki minden megjelenésével arra emlékezteti majd az embereket, milyen jól néz ki, és így gondoskodik arról, hogy senki ne zavarjon bele a közös életükbe. Ostoba lett volna, ha nem tölti el a rémület, hogy a választottja egyre fontosabb ember, s mint ilyen, egyre vonzóbb bizonyos nők számára. Az anyja

gondoskodott róla, hogy megértse a világ működését. Akadnak visszataszítóan ronda férfiak, akiknek

– a státuszuknak

köszönhetően – a kisujjukat se kell mozdítaniuk, ahogyan sok olyan férfit is ismer, akik a fiatalság csábításának engedve elhagyták a családjukat. Szánalmasnak tartotta mindezt, mégis az élet realitásának. Olyasminek, ami vele sosem történhet meg. Michael szereti őt, és ha rajta múlik, ez soha nem fog megváltozni. Sietve kiitta a pezsgőt. Hirtelen nyugtalanság lett rajta úrrá. Nyelt egyet, majd nagy levegőt vett. Miután megnyugodott, újra magának követelte a figyelmet, amivel emlékeztette Michaelt, mennyire illik hozzá, és milyen tökéletes lesz a közös életük. Észrevette, hogy Patrick felesége magához inti. Carmelt szokás szerint egész hölgykoszorú vette körül. Sosem volt egyedül, és az úgynevezett „barátai” egyetértettek mindennel, amit mondott. Mintha másra se vágynának, csak hogy vezesse őket. Josephine már attól is zavarba jött, ha ránézett. Carmel Costello

annyira

szerette

megjátszani

a

királynét,

hogy

tökéletesre csiszolta magát ebben a szerepben. Ha táncolni támadt kedve, mindenki táncolt; ha rövidet ivott, mindenki azt kért. Ha úgy döntött, hogy valamelyik lány bármi módon megsértette,

az

illetőt

nyomban

mindenki

kiközösítette,

méghozzá a lehető legkönyörtelenebb és legnyilvánosabb módon. Carmel Costello soha nem hagyott kétséget afelől, hogy mit óhajt. Igazán gyerekesnek érezte, de Josephine tudta, hogy követnie kell a példát, s azt kell tennie, amit Michael leendő feleségétől elvárnak. Bizonyos fokú védettséget máris élvezett,

hiszen Michael magas rangot vívott ki magának mint Patrick Costello csodagyereke. Michael sosem cseszte volna el ezt a renomét, ahhoz túl keményen megdolgozott érte. Sőt mindent megtett azért, hogy még magasabbra emelkedjen. Mindkettejük számára leosztották hát a lapokat. Josephine csatlakozott a hölgyekhez, akiknek a megélhetése teljes egészében a Costello családtól függött. Ezt még Josephine sem felejthette el soha.

Tizenkilencedik fejezet Colin Dawes minden igyekezetével kerülni próbálta a bajt. Nem mintha gyáva lett volna – nagyon is tudott vigyázni magára egyszerűen csak nem látta értelmét, ha valaki szántszándékkal keresi magának a gondot. Tapasztalatai szerint a baj olykor anélkül is bekopogtat az ember ajtaján. Mint például most, ahogy ott áll Jonny Barber irodája előtt. Kölyökkora óta ismerte Jonnyt, és lehetett bármekkora rohadék, Colin nem tudta ölbe tett kézzel nézni, hogy elveszejtsék. A tisztesség mást követelt. A gondot az okozta, hogy Jonnyval nem lehetett barátilag csevegni. A testvérein kívül senkire sem szakított időt, így nem is volt túlságosan könnyű megközelíteni. Jonny ugyanakkor nem is olyan régen még rendes fickónak tűnt, ami nagyon sokat számított Colin szemében. Tisztességes volt, vagy legalábbis próbált az lenni. Colin tudta, hogy mi a helyes, ahogy azt is, mivel tartozik Jonny Barbernek. Vett hát egy nagy levegőt, kihúzta magát – több mint száznyolcvan centi volt –, aztán jó erősen kopogott Jonny ajtaján, mielőtt a színe elé lépett volna. Azzal a ténnyel nyugtatgatta magát, hogy csak olyasmit tesz, amit maga is elvárna, hogy érte megtegyék, ha a szükség úgy kívánja. Jonny Barber valójában sosem kedvelte Colin Dawest, gyaníthatóan azért, mert Colin a jó természete miatt mindig népszerű volt. Már az iskolában is sikerült összehaverkodnia

mindenkivel. Jonny ezt igazán nem róhatta fel neki, mégis nyugtalanítónak találta Colin tagadhatatlan népszerűségét. Egyszerűen nem érezte jól magát a hozzá hasonlók társaságában; valahogy nem találta velük a hangot. Ezzel együtt Colin Dawes nagyon hosszú ideje a Barbereknek dolgozott, Jonny már ezért is tartozott neki egy privát kihallgatással. A hűségét sosem érhette kétely – szemben a Barberek fizetési listáján szereplő sok más fickóéval, akikre az anyja kivénhedt, korcs macskáját se bízta volna, ha az állatvédők írásban nem kezeskednek értük. Erről is a testvére, Dicky tehetett.

Aki

előbb-utóbb

mindenkibe

belekötött

–

nem

személyes okból, egyszerűen a természete miatt. És ami azt illeti, Jonny sem volt éppen makulátlan. Dickyhez hasonlóan nehezen látta meg az élet napfényes oldalát, ami éppen elég rossz érzést szült azokban, akik neki dolgoztak. És miután a testvére harcban állt az egész emberi fajjal, egy pillanatig sem lehetett nyugodt afelől, hogy megbízhat-e bárkiben maga körül. Dicky bármikor képes volt többet verekedni, mint Joe Frazier egy húszperces menetben. Mintha Dickynek az lett volna az életcélja, hogy kitartó munkával minden emberüket elidegenítse. Jonny most okkal aggódott, hogy ez visszaüt rájuk. Hiába, az öccse egy kibaszott barom. – Minden rendben, Colin? Mit tehetek érted? – igyekezett baráti, sőt derűs hangot megütni, ami nem ment olyan könnyen. Csak arra várt, hogy a fivérei végre tiszteletüket tegyék nála. Colin elmosolyodott, próbált nyugodtnak tűnni. Kora ellenére megmaradt jóvágású férfinak, amit ő maga annak tulajdonított, hogy viszolygott a létező összes alkoholtartalmú

italtól. Soha, még taknyos korában sem bírta az ital ízét, és látván a sok bajt, amit okoznak, nem is szerette meg őket. Az ember igyon teát, ha akar! Az alkohol viszont nemcsak a természetes elővigyázatosságot oldja, de felerősíti a rossz tulajdonságokat is. Olyan tüzet szít, ami aztán megpörköl mindenkit maga körül. Colint nyugtalanság fogta el. Vett egy mély levegőt, hogy összeszedje magát. – Tudod, Jonny, nem akarok bajt okozni. Ismersz engem, kimaradok mindenből, de most mégse csinálhatok úgy, mintha semmi se történt volna. Jonny Barber úgy meredt Colin Dawesra, mintha életében először látná. Semmi ilyesmire nem számított, végképp nem erre az őszinteségi rohamra. – Mi a szarról karattyolsz itt? Colinnak nem maradt választása, elő kellett jönnie a farbával. Jonny nem könnyítette meg a dolgát, de most már túl késő volt visszakozni. – Rob és Dicky magával vitt néhány embert, és éppen úton van

Patrick

Costellóhoz,

aki

történetesen

a

házassági

évfordulóját ünnepli. Rob és Dicky valamiért azt hiszi, hogy játszva be tud jutni Patrick otthonába, ahol aztán en bloc kiirthatja az egész Costallo családot. Gondolom, erről nem egyeztettek veled, máskülönben közölted volna velük, hogy ez felér az öngyilkossággal. Kibaszott őrültség, Jonny, de te ismered legjobban a kis Robot. Teljesen be van gőzölve Michael Flynntől, Dicky meg vissza akar vágni Declan Costellónak a régiekért. Jonny Barber már abban is kételkedett, ébren van-e. Ez csak valami rémálom lehet. Narkótól és magas láztól lehet ilyeneket

látni. Épeszű ember nem gondolhatja – egyetlen pillanatra sem hogy félresöpörheti a Costello testvéreket, főleg nem a tetves otthonukban! Még a felvetés is kész röhej – bár ha őszinte akar lenni, ez nagyon is Dickyre vall. Értette, hogy Colin Dawes csak segíteni próbál, szívességet akar tenni neki – amilyen átkozottul hűséges és rendes fickó –, most mégis azt kívánta, bárcsak tartotta volna a bagólesőjét. Jonny még abban sem volt biztos, hogy bele akar keveredni ebbe. Legalább teljes őszinteséggel mondhatta volna, hogy semmit nem sejtett az egészből, és ami történt, ugyanakkora meglepetésként érte őt, mint mindenki mást. Hála ennek a pöcsnek, ezt most már nem teheti meg. Nincs az az isten, hogy a testvérei megússzák! Ilyesmi sosem fordulhat elő. Kibaszott rohamrendőrök nem jutnának be Patrick Costello házába, még akkor se, ha letartóztatási parancs lenne a kezükben, és mögöttük állna az összes titkosszolgálat. Patrick Costello mindig ügyel rá, hogy védve legyen az ilyen akcióktól. Mindig

két

lépéssel

mások

előtt

jár;

olyan

biztonsági

intézkedéseket léptetett életbe, amelyek csírájában elfojtanak bármilyen fenyegetést. Jonnyt hirtelen a rosszullét kerülgette. Mintha felforrósodott volna körülötte a levegő. Lélegzethez is alig jutott. Teljesen kiszáradt a torka, egy csepp nyála nem maradt. A rettegéstől úgy érezte, mintha abroncs feszülne a mellkasán, és kipréselne belőle minden levegőt. A szíve olyan hangosan vert a fülében, hogy dübörgésével elfojtott minden mást. Érezte, hogy a teljes összeomlás szélén áll. Életében most először tapasztalta meg a

hamisítatlan rettegést, ami azzal a tudással párosult, hogy teljesen ki van szolgáltatva, hogy semmit nem tehet. A mellkasát markolászta, de bárhogy szerette volna, nem kapott infarktust. Lassan tudatosult benne, hogy megint képes tisztán gondolkodni, és a természetes életösztön új életre kel benne. Még azt is észrevette, hogy bűntudatot érez: legalább meg kéne próbálnia tenni valamit a testvéreiért – de azok már elvetették a kockát. Nem látták őt alkalmasnak, hogy megosszák vele a tervüket, hát most megnézhetik magukat. Nyakukba vették ezt az őrültséget – hát most viseljék a következményeket. Azért hagyták ki őt az egészből, mert tudták, hogy megtiltaná a dolgot. Hát baszódjanak meg mindketten! Most már csak annyit tehet, hogy magára figyel, és védi a saját érdekeit, próbálja menteni a kárt, legyen bármilyen reménytelen. Gondoskodnia kell arról, hogy a Costellók és az a pöcs Flynn is megtudja, személy szerint ő semmit sem tudott a testvérei öngyilkos küldetéséről. Most már a fennmaradás a tét. A testvéreit leírhatja; nincs más választása, mint hogy megpróbálja menteni a menthetetlent. Nem mintha sok reménye lenne… – Mit szólnál egy italhoz, Colin? Azután elmondhatnál mindent, amit tudsz! Colin Dawes izgatottan fogadta a meghívást, miközben nem sejtette, hogy ő fog alibit szolgáltatni Jonny Barber számára, s ezzel

halálos

elcsesződnének.

veszélybe

sodorja

magát,

ha

a

dolgok

Huszadik fejezet Patrick Costello felesége, Carmel egyetlen életcélt tűzött maga elé. Nem kételkedett abban, hogy férje gyengéd érzelmeket – sőt, szerelmet – táplál iránta, csakhogy ezért napi szinten meg kellett dolgoznia, és pontosan ezt is tette. Patrick cserébe úgy kezelte, mint egy istennőt, és minden tiszteletet megadott neki, mint a gyermekei anyjának. Bármi történjék vele – még ha végül le is csukják a mocskok –, előre gondoskodik a családjáról. Nem mintha Carmel bármi effélére számított volna. Az ő Patrickje ahhoz túlságosan nagyra nőtt, de ha valami mégis beütne, Carmel tudhatta, hogy zavartalanul folytathatja a fényűző életet, amit megszokott. Hozzáfért az offshore-számlákhoz; Patrick minden információt megosztott vele, hogy emiatt se kelljen aggódnia. Carmelnek sosem kellett féltenie a jövőjét. Patrick idősebb volt nála – későn házasodtak, és ennek megfelelően komolyabban vette a fogadalmat –, Carmel mindazonáltal megmaradt realistának. Patrick jó férjnek és igaz katolikusnak tartotta magát, ám ettől még férfi volt, nem is akármilyen férfi. Arc egy olyan zárt világban, ahol sosincs hiány tettre kész fiatal lányokból. Az Életben túlságosan sokan vannak olyanok, amilyen egykor ő maga is volt. Akik ugyanazt a célt tűzik maguk elé, s ugyanolyan eltökéltséggel harcolnak érte, kerül, amibe kerül. Carmel ismert olyan férfiakat, akik a

második, harmadik, sőt negyedik feleségüket koptatták. Vele ez sosem történhet meg – ő tűzön-vízen át megtartotta a rangját. Ezek

a

fiatal

lányok

–

akik

mintha

osztódással

szaporodnának – hiába nyeretlenek, fiatalabbak és üdébbek nála, nincsenek terhescsíkjaik, viszont izgatóan ismeretlenek. Szép sorban megismerkedett mindegyikükkel, hogy semmi kételyük ne legyen afelől, kit haragítanak magukra, ha úgy döntenek, megpróbálják átvenni a helyét. Bármennyire is imádta őt Patrick, egy pillanatra sem lankadhatott az ébersége. Eltökélte magát, hogy ő lesz az egyetlen Mrs. Costello, és ha kell, utolsó vérig küzd ezért a rangért. Ennek a frigynek csak a halál vethet véget – s nem feltétlenül az övé. Ezért vette magát körül olyan lányokkal és asszonyokkal, akikről úgy gondolta, hogy nem jelentenek fenyegetést az életvitelére nézve. Ismert minden nőt a férje környezetében, és gondot fordított rá, hogy elmaradhatatlan része legyen a társasági életüknek. Patrick talán rögeszmésnek gondolta volna – amilyen nagyszerű ember, jó családapa és hűséges férj, de még csak nem is sejti, mi mindenre képesek bizonyos nők, hogy megszerezzék, amit akarnak. Ő aztán egyik faszszopónak se adott rá esélyt, hogy megkaparintsa, ami az övé. Szüntelenül azért dolgozott – s tette ezt továbbra is minden áldott nap –, hogy megőrizze az otthonát. És ami még fontosabb: az Életben betöltött pozícióját. Sok szempontból jó életet élt, mégsem könnyű életet, hiszen sosem engedhette el magát, sosem vehette le a szemét a labdáról. Állandó készenlétben kellett állnia, ami teljesen kimerítette. De nem tehetett mást, ha meg akarta oltalmazni magát és a gyermekeit attól, hogy egy fiatal lotyó a partvonalra szorítsa.'

Most a házassági évfordulójukat ünnepelték, s bár Patrick gondoskodott róla, hogy csodás estéje legyen, sőt úgy bánt vele, mint egy királyi felséggel, csak nem tudta rávenni magát, hogy feloldódjon és élvezze a partit. Azt is úgy kellett kierőszakolnia, hogy megszervezze ezt a bulit. Mindenkinek azt mondta, hogy a férje ötlete volt, de valójában ő találta ki. Az ilyen alkalmak fontos üzenetet közvetítettek minden jelenlévő felé: a Costellók összetartanak, boldogok együtt, és semmi, de semmi nem állhat közéjük. Igen, ez a diadal pillanata. Bár tudta volna élvezni, mégsem engedhette meg magának, hogy egy pillanatra is kikapcsoljon. Kiszúrta Michael Flynn menyasszonyát, Josephine Callahant. A lány úgy tündökölt, hogy a vak is észrevette – nemcsak a küllemével, de a személyiségével is. Carmel már-már gyűlölte magát, amiért ennyire féltékeny, de nem tehetett róla. Josephine nem csupán gyönyörű volt, de fiatal – olyan üde és ártatlan, amilyen csak lehet. A legtöbb férfi számára ellenállhatatlan kombináció. Michael Flynn persze teljesen belepistult, ahogy Josephine se látott mást a világból, csak Michaelt. Bájos ifjú párt alkottak, logikusan nem is látott semmilyen okot, amiért féltékenykednie kellett volna, mégis úgy vigyázott Josephine Callahannel, mint egy áspiskígyóval. Járj kedvébe a barátaidnak, de még inkább az ellenségeidnek! Mekkora igazság. Patrick megkérte, hogy vegye szárnyai alá a fiatal lányt, figyeljen rá, és vezesse be a társaságba, ha lehet így mondani. Elvégre van elég személyes tapasztalata. Jóllehet a férje nem mutatott érdeklődést a lány iránt – függetlenül attól, hogy Michael jövendőbelije –, Carmel oldalát

most is fullánkként bökte a féltékenység, amihez a jól ismert szorongás társult. Ez a félelem sosem múlik el. Tehetett úgy, mintha mindent az irányítása alatt tartana, mintha az egész világ körülötte forogna – a családja, az otthona, és mindazok, akiket magához vonz –, mindez csak porhintés. A lelke mélyén egyetlen önfeledten boldog napot sem élt meg azóta, hogy összeházasodott Patrick Costellóval. Amióta csak megszerezte magának, élete minden percét arra szánta, hogy el ne veszítse. Ami nem ment könnyen. Carmelt túlságosan is fűtötte a büszkeség, hogy bárkinek – akár Patrick Costellónak is – elnézze, ha túl akar adni rajta. Ahhoz túl sok időt és fáradságot ölt ebbe, hogy csak úgy félresöpörjék! Attól a pillanattól, hogy az ujjára húzta a jegygyűrűt, csak az éltette, hogy maga mellett tartsa a férjét.

Huszonegyedik fejezet Michael jó kedvében volt. Az ő Josephine-je mindenkin túltett. Alig

győzte

kivárni,

hogy

a

nászágyba

vihesse.

Fülig

beleszeretett. A gyónás óta szinte duzzadt az erőtől. Nem szívesen kötötte volna össze az életét Josephine-nel abban a tudatban, hogy gyilkossá vált. Nem tűnt helyénvalónak, bármennyire ő döntötte el, hogy megteszi, és bármennyire tudta, hogy ezt várták tőle. Lényének egyik részét titokban szorongással töltötte el, hogy a kezdeti lelkifurdalás, amit azért érzett, mert elvette valakinek az életét, mára teljesen aránytalannak tűnt. Pontosabban, nem örült annak, amit tett, de nem vonatkoztathatott el a ténytől, hogy sokkal

könnyebben

ment,

mint

valaha

gondolta

volna.

Érvelhetett persze azzal, hogy lehetetlen helyzetbe került. Amikor Patrick megfogalmazta a kérését, aligha tehetett mást, mint hogy rábólint. Riordan atya fogta és örökre eltörölte a bűneit. Olyan egyszerűen ment, és most mennyivel jobban érezte magát, hogy vezekelt a bűneiért! Olyan könnyűnek érezte magát, mintha a világ súlyát vették volna le a válláról. Soha többé nem becsülhette alá a vallás hatalmát. Ahogy mosolyogva belépett Patrick irodájába, fantasztikusan érezte magát. – Helló, srácok, nem fogjátok elhinni, amit mondani fogok!

Patrick

elvigyorodott,

majd

gúnytól

csepegő

hangon

válaszolt: – Hadd találgassak! Köze van egy bizonyos Notting Hill-i dílerhez, és a kannabiszon alapuló üzletéhez? Michael teli torokból felnevetett. – Pokolba is, Pat! Én meg azt hittem, sikerült besepernem egy jó piacot, de több eszem is lehetett volna. Téged lehetetlen meglepni!

Mindig

egy

kibaszott

lépéssel előttünk

jársz.

Kibaszottul nem hiszem el! Declant érdekelte, hogyan reagál majd a testvére Michael hírére. Már-már azt kívánta, bár tartotta volna a pofáját. Őszintén bízott a fiúban, de neki tudnia kellett volna, hogy a bátyjánál semmi se biztos. Pedig Michael az ő csodagyereke, az ég szerelmére! Őt magát nem zavarta ez a különbségtétel, inkább örült a bevételnek, Patricket azonban sosem a kenyérkereset érdekelte, ő mindig a nagy bulira melegített. Declan őszintén örült, hogy a napi ügyeket átengedte neki, de a fivérével akkor sem lehetett könnyen szót érteni – muszáj volt mindent és mindenkit az irányítása alatt tartania, tudnia kellett minden üzletről. És ezzel alapjaiban keserítette meg mindenkinek az életét. Declan szívből szerette a fivérét, de tudta, hogy agyban sosem lesz olyan gyors, ahogy Patrick elvárja. Mindig tudta, hogy a bátyja az ész a családban, ám ettől még nem érezte magát alacsonyabb rendűnek. Büszkén tekintett Patrickre, miközben tökéletesen beérte azzal a szereppel, amit neki szánt. Michael Flynnben is az ő eszét és eltökéltségét látta viszont. A bátyja ezért is melengette a fiút a keblén, Declan pedig ezért értette meg, mekkora szükség van rá a cégben.

Declan a testvérét figyelte, ahogy egyértelművé teszi az álláspontját. – Ismersz, Michael. Mindig szeretem tudni, mi az ábra! Ügyelek rá, hogy ne kerüljek kiszolgáltatott helyzetbe. Ez nem személyes ügy, egyszerűen az az érdekem, hogy mindenkiről mindent tudjak. Michaelnek egy arcizma se rándult. A másik helyében ő is ezt tette volna. – Le vagyok nyűgözve, Pat, de szerintem te is érted, mi benne a logika. Patrick zajosan belekortyolt az italába, mielőtt válaszolt: – Jonny Barber embere, Michael! Michael közönyösen vállat vont. Declant lenyűgözte, hogy a fiú ennyire nem retten meg a bátyjától. Kikezdhetetlen az önbizalma,

nézni

is

öröm.

Nem

olyan,

mint

a

többi

bólogatójancsi. Nem mintha arrogáns lenne, csak őszintén növelni akarja a bevételt. – El akarjuk takarítani a Barbereket az útból, úgyhogy mit számít? Pöcs az összes! Szerinted miért karoltam fel Oastest, amint esélyem nyílt rá? Rendes fickó, a Barberek mégis úgy bánnak vele, mint egy darab szarral. Egy emberük se maradt, aki elégedett lenne az alkalmazása körülményeivel. A Barberek oda szarnak, ahol esznek, a sajátjaikat nyúlják le, egyszerűen nem értik, hogy változnak az idők. Én csak annyit tettem, hogy váltottam egy-két emberi szót Oastesszel, és nekem elhiheted, hogy odáig volt! Ez lesz a következő lépés, Pat. Patrick figyelmesen hallgatta a fiút. Michael nem kertelt, őszinte és hűséges maradt. Ahogy mindig.

– Igazad van, ember, de nem is én lennék főnök, ha nem izmoznék állandóan. Sosem árt megmutatni, hogy tudod, mi a helyzet. Ettől vagyunk olyan kibaszottul sikeresek, fiam. Ezt jól jegyezd meg! Michael tudta, hogy a dicséret mellett burkolt figyelmeztetés is elhangzott, de egyik se izgatta különösebben. Nem volt miért aggódnia. Nem tett mást, csak tető alá hozott egy jó üzletet. Tudta, hogyan játsszák ezt a játékot. A Patrick Costellóhoz hasonló embereknek muszáj biztosra menniük, muszáj tudniuk, hogy azok, akik a bizalmukat élvezik, megbecsülik őket. Michael nagyon is készen állt megadni neki, ami az övé. Csekély árnak találta ezt azért, amit cserébe kapott, és igenis tisztelte a főnökét. – Sosem felejtem el, Patrick, ne aggódj! Szeretném, ha tudnád, hogy hálás vagyok minden lehetőségért, minden egyes pennyért, amit a Costello családnál keresek. Én csak valami újat szeretnék kezdeni. Nagy pénz van benne. Oastes kedvel, és hogy őszinte legyek, én is kedvelem őt. Rendes fickó, de én sem vagyok teljesen ostoba. Gyanítottam, hogy máris két lépéssel előttünk jársz. Patrick pontosan ezt akarta hallani. Megbízott az évek hosszú során át felépített hálózatban, azokban az emberekben, akik bárkiről és bármiről jelentettek neki. Az érdeklődése még Declanre is kiterjedt. Nem volt éppen büszke rá, de semmit sem tehetett a késztetés ellen. – Rendes kölyök vagy, Michael, jól tudom! Az iroda ajtaja kivágódott, és mindnyájuk meglepetésére Douglas Marshall rontott be rajta. Miután Dougie korábban

katona volt, most Declan testőreinek egyike, és az érkezése egyáltalán nem okozott örömet. – Mi a fasz ütött beléd, Dougie? Declan a hanghordozásával egyértelműen arra utalt, hogy a másiknak elment az esze. – Bocs a zavarásért, Declan, de itt vannak a rohadék Barberek, és balhét akarnak.

Huszonkettedik fejezet Dicky Barber eléggé lerészegedett már ahhoz, hogy vakmerő legyen, de még így is tisztán hallotta a vészharangot valahol a lelke mélyén. Figyelte a Patrick Costello kapuját őrző embereket, s láthatta, hogy előbb halnának meg, semhogy bebocsássák őket és a kíséretüket.

Csak

álltak

ott

teljesen

közönyösen,

persze

felfegyverkezve, várták, hogy alakulnak majd az események, és kitartottak amellett, hogy a Barberek nincsenek rajta a meghívottak listáján. Dicky tudta, hogy rohadtul elbaszták az egészet. Egyikük sem gondolta végig rendesen. Azt kívánta, bárcsak ne lenne ennyire részeg! A helyzet komolyságát csak most kezdte felfogni, ahogy megértette, hogy ő és a testvére minden ízében legalább akkora pöcs, mint amekkorának látszanak. Rob persze még mindig nem látta át a helyzetet. Még most is nevet akart szerezni magának, nyomot hagyni a világban! Olyan emberként, aki sosem vette a fáradságot, hogy előre tervezzen, és megpróbáljon felkészülni minden olyan eshetőségre, ami előállhat, ha a dolgok rosszra fordulnak. Még azt sem mérte fel, hogy a társaik, szembesülve a reménytelen túlerővel, lassan kihátrálnak. Úgy kezelik őt, mint valami apró bosszúságot, nem pedig komoly problémát.

Rob már azon felkapta a vizet, hogy nem eresztették be őket haladéktalanul a Costellók otthonába. Valamiért azt hitte, hogy úgy jelentik majd be őket, mint a királyi felségeket – erre tessék, ott toporognak a kapu előtt, és nem úgy tűnt, hogy ez változni fog. Rob teli torokból üvöltött. – Csak mondjátok meg, hogy itt vagyunk! Ez egy kibaszott parti, nem? Mi meg a kibaszott vendégek vagyunk! Egy ötvenes évei végén járó tagbaszakadt fickó állt a kapu előtt.

Nagyot

sóhajtott,

mintha

futballhuligánokkal

állna

szemben, akikből a pia beszél, de nincs egyetlen működő agysejtjük sem. – Mint már mondtam, nincsenek rajta a vendéglistán. Nyomatékosan azt tanácsolom, tegyék el a fegyvert, és menjenek haza! Messze komolyabb biztonsági erő fogadta őket, mint várták. Dicky legkevesebb hét embert számolt meg csak a kapunál, és akkor hol voltak még azok, akik a felhajtó mentén parkoló autókban várakoztak. Ezek a fickók láthatóan nem hagyták, hogy bárki megfélemlítse őket, viszont nagyon is készen álltak rá, hogy azt tegyék, amiért a fizetésüket kapják. Az igazi sokkot mégis az okozta, hogy szembesültek Patrick Costello életkörülményeivel. A ház még a kapun kívülről is úgy festett,

mintha

egy

film

díszlete

lenne.

Fényesebben

kivilágították, mint a Battersea Erőművet, míg a házhoz vezető dűlőút – ha valaha túljutottak volna a kapun – jó hatszáz méter hosszúnak tűnt. Az éjszakai levegő zene, társalgás és nevetés

hangjával telt meg. A házban senki sem sejtette, hogy valami nem stimmel. Dicky már felmérte a birtokot körülölelő téglafalat, így tudta, hogy biztosabb, mint a parkhursti börtöné. Legfeljebb egy kibaszott Sherman tankkal tudták volna áttörni. A felbukkanásukkal csak annyit értek el, hogy aláírták a tulajdon halálos ítéletüket, és ország-világ előtt bizonyították, milyen nyeretlen amatőrök a Barberek. Vicc volt az egész – a rosszabbik fajtából! Costello kérója zsúfolásig telt a Smoke és a környék Arcaival – épp csak a Barber fivérek hiányoztak. Ez önmagában mindent elmondott. Ha elértek volna bármit az életben, most odabent lennének, és ugyanúgy élveznék a vendégséget, mint bárki más. Dicky a félelem fagyos ujjait érezte a torkán. Ahogy körülnézett, látta, hogy az emberei máris az esélyeket latolgatják, hogyan úszhatják meg ezt élve. Ez már túl sok volt. Részükről már abban a pillanatban túl sok volt, amikor megérkeztek Patrick Costello kapuja elé. Ez az ember a házassági évfordulóját ünnepli a családja körében. A kölykei is odabent vannak, az ég szerelmére! Dicky tudta, hogy ha meg is hátrálnának, immár halott emberek. Ez a sértés kenterbe vert minden mást. Egy ilyen botrányos inzultust senki sem nézett volna el. Jonnynak igaza volt. A Costellók megadták nekik a tiszteletet, amikor nem törtek be a területükre, pedig könnyedén megtehették volna. Ezt most már tisztán látta. A hirtelen jött józanság és az utólagos bölcsesség rohadtul gyilkos páros. Az ivás önmagában is átok – több bajt okoz, mint örömet. Hamis

biztonságérzetbe ringatja az embert, de ami még rosszabb, a legkisebb szikrát is addig szítja, amíg vad és pusztító tűzorkán nem lesz belőle. Rob végül előkapta a vadászpuskáját, egy kis kaliberű, lefűrészelt csövű fegyvert, ami nem is igazán illett a helyzethez. Dicky Barber szégyenkezve rezzent össze. Ez tényleg az amatőrök éjszakája. Utálta magát, amiért újra engedte, hogy a gyűlölete vegye át az uralmat. Robnak persze bizonyítani kellett, hogy mindenki lássa, nem futamodik meg olyan könnyedén. Neki le kellett tennie a kézjegyét. – Kibaszottul nem ijesztetek meg, pöcsök! Dicky látta, ahogy a testvére felemelte a fegyvert, és tudta, hogy használni is fogja. Tehetetlenül nézte, amint egy számszeríj lövedéke másodperceken belül átfúrta a testét. Éppolyan csendesen, amilyen halálosan. Mindennek vége volt.

Huszonharmadik fejezet Dübörgött a parti. Josephine közvetlen közelről figyelte Carmel Costellót,

és

amikor

látta,

hogy

minden

perccel

egyre

ingerültebbé válik, nem hibáztatta. Patrick Costello egész éjjel alig mutatkozott, s miután a partit ő szervezte, ezt nem csupán gorombaságként értékelte, de személy szerint is aggasztó jelként. Michael sem volt sehol, legkevésbé az ő oldalán. A zene csodálatos volt, és fantasztikusak az ételek, az ital pedig úgy fogyott, mintha a csapból folyna. Körülöttük minden remekül mutatott, de ő Carmellel együtt másra se tudott gondolni, csak hogy hol a francban lehetnek a férfiak. Amikor észrevette, hogy Carmel kisurran a nagy szalonból, követte a lépcsőn és át a fordulón, egészen a nagy hálóig. Jól látta, mennyire zaklatottá vált, és meg is értette. Biztosan valami üzleti ügy jött közbe, de egy ilyen rendkívüli éjszakán csak háttérbe lehetne szorítani az ilyesmit! Halkan bekopogott, majd anélkül, hogy választ várt volna, belépett a hálóba, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Carmel a hatalmas ágyon ücsörgött. Josephine most először látta a mindennapi vértezete nélkül. Ahogy a szemét törölgette, iszonyú törékenynek és védtelennek tűnt. Josephine-ben most először tudatosult, Carmel milyen vézna is valójában. Teljesen elveszett a ruhájában. Szörnyű látványt nyújtott, mintha hirtelen megöregedett volna – szinte legyőzöttnek látszott. Mindig

szépen kikészített arca és védjegyévé vált mosolya egyszeriben üressé vált. Josephine először láthatta őt a maga valójában. Gondolkodás nélkül odalépett hozzá, hogy átkarolja és magához ölelje. Carmelnek vigasztalás kellett: valaki, akivel megoszthatta a terhet. – Jól vagy, Carmel? Carmel Costello szomorúan nézett körbe. A legtöbb nő csak álmodhatott ilyen gyönyörű hálószobáról. Amikor először lépett be ide, Carmel úgy érezte, megérkezett, végre megcsinálta. Most, életének ebben a pillanatában, mégsem jelentett már számára semmit. Mintha a ház, az autók, az egész életstílus, amire annyira vágyott, hirtelen füstté vált volna, hogy ne maradjon a nyomában más, csak a végtelen magány. Patrick maga is füstté vált, egyedül hagyta a saját partiján, s ez jobban fájt, mint valaha is képzelte volna. Persze mindenki remekül érezte magát, és úgy vélte, hogy Patrick nem is lenne Patrick, ha nem jött volna neki közbe valami sürgős üzleti ügy. Amivel Carmelt semmilyen módon nem lehetett összekötni – mégis fájt. Ilyen hosszú ideig egyedül maradni, és megjátszani a bátrat korántsem egyszerű, amikor legszívesebben kést döfne a férje szívébe. Sosem hitte volna, hogy ennyire maga mellett akarja tudni őt, hogy a támasza ilyen sokat jelent neki. Kedves volt a kis Josephine-től, hogy próbálta megnyugtatni. Elhitte, hogy csak jót akar, és nem kürtöl szét a világnak mindent, amit mond neki. Ösztönösen érezte, hogy bízhat benne, ezért évek óta először kimondta, amit igazából gondolt. Egyszerűen ki kellett adnia magából.

– Egy perc, és jobban leszek, Josephine. Csak tudod… néha meg tudnám ölni Patricket. Teljesen magamra hagyott, pedig ez a mi kettőnk estéje. Legalább erre tekintettel lehetne. Úgy érzem magam, mint egy nyeretlen kamasz, akit felültettek. Josephine felsóhajtott. – Nekem mondod, Carmel? Michael ugyanúgy felszívódott, ahogy Declan is. Biztos valami újabb meló. Valami, amit haladéktalanul el kell rendezni. Okkal vagy ilyen zaklatott, de lefogadom, hogy tényleg valami fontos. Patrick odáig van érted, a vak is látja. Carmel látta, hogy a lány minden erejével próbálja őt jobb kedvre hangolni. Nagyra értékelte az igyekezetét és megindította a kedvessége, de mindez jottányit sem enyhített a fájdalmán. Josephine túl fiatal és ártatlan ahhoz, hogy megértse, mire vállalkozik, de hamarosan ő is rádöbben. Addig könnyen osztogatja a feloldozást, amíg nem az ő férje lép le a saját partijáról. – Hallgass rám, Josephine! Michael pont olyan, mint a férjem. Ezeknek mindig a munka lesz az első, és másokkal ellentétben ezt a munkát nem hagyhatják holnapra. Olyan világban élnek, ahol a nap minden pillanatában résen kell lenniük, mert szó szerint bármi megtörténhet, és ha meg is történik, akkor bármi áron, de azonnal meg kell oldaniuk a problémát. Jobb, ha hozzászoksz az egyedülléthez, és ahhoz a gondolathoz, hogy a mocskok idővel talán elragadják őt tőled. Jobb, ha hozzászoksz, hogy nem lesz egy perc nyugtod se, mert sosem tudhatod, mit tartogat számodra a jövő. Meg kell tanulnod, hogy csak magaddal törődj, hogy amikor beüt a szar, legalább a te segged

védve legyen. Ez a világ egy illúzió, csupa kirakat és színlelés. Olyan világ, amit jobb lett volna sohasem megismerni. Mindig erre vágytam, most mégis úgy érzem, mintha csapdában vergődnék. Josephine megütközött Carmel szavain – hevességükön éppúgy, mint az igazságukon. Ahogy elnézte Josephine arcát, Carmel még pocsékabbul érezte magát. Már bánta, hogy egy szót is szólt. – Sajnálom, Josephine kedvesem, ne is figyelj rám! Csak dühös vagyok, ez minden. Itt egy házra való ember, Patrick meg teljesen magamra hagyott, ráadásul éppen az évfordulónkon. Josephine válasz helyett még egyszer magához ölelte őt. Tudta, mennyire bánja Carmel, hogy megnyílt előtte – hogy jelét adta a gyengeségnek, amikor beismerte boldogtalanságát. – Hallgass ide, Carmel! Tudom, hogy sokszor én is nyeretlen kétévesnek tűnök, és azt is, hogy a színigazat mondtad, de szeretem Michaelt, és bármi történjen, ugyanúgy mellette fogok állni, ahogyan te is Patrick mellett. Te csak ne aggódj miattam! Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom! Ilyen közelről Josephine már látta a szarkalábakat Carmel szeme körül, és érzékelte a tekintetéből sugárzó szomorúságot. Most először került szemtől szembe az igazi Carmel Costellóval, és ez sok mindent megváltoztatott. Rettenetesen sajnálta őt, annál is inkább, mert tudta, hogy Carmel Costello mindenekelőtt olyan nő hírében áll, aki kézben tartja az életét. – Ugyan már, Carmel, menjünk vissza! A helyedben én az iroda felé kerülnék, hogy alaposan beolvassak a férjemnek. Josephine jól beszélt, Carmel el is nevette magát.

– Igazad van, Josephine! Ideje visszatérni a vendégekhez. Ahogy Carmel szavai tovább visszhangoztak a fejében, Josephine már tudta, hogy sosem fogja elfelejteni őket.

Huszonnegyedik fejezet – Ezt meg hogy a szarba képzelték? Kurvára be lehettek tintázva, ha azt hitték, hogy idejöhetnek! Michaelt ugyanúgy megdöbbentették az események, mint a Costello testvéreket. Hihetetlen volt az egész. Indulatosan fordult Patrickhez. – Dicky még lélegzik, de Rob már az utolsókat rúgja. Meg kell hagyni, erős egy balfasz. Én azt mondom, menjünk és gyűjtsük be Jonnyt. Azután, ha vége a partinak, egyszer s mindenkorra lerendezzük az ügyet. Patrick

bólintott.

Az

éjszaka

eseményei

teljesen

felbőszítették. Ahogy

figyelmesen

nézte,

Declan

látta

rajta

valódi

személyiségének jegyeit. A testvére csak ritkán engedte meg magának a fényűzést, azt, hogy kitombolja magát, de most kétségkívül erre készült. Gondoskodni akart róla, hogy a Barberek százszorosan megfizessenek az arcátlanságukért. És ki hibáztatta volna ezért? A fickók hatalmas szart kevertek, de ami még rosszabb, nem mutattak semmi tiszteletet. Ha rendesen eltervezik, ha legalább kis esélyt adnak maguknak, azzal mutattak volna némi tiszteletet. De így felbukkanni, minden gondolkodás nélkül – hihetetlen arcátlanság! Patrick nekik köszönhetően maradt le a partijáról. A Barberek elképesztő dolgot műveltek. Esküvő, évforduló, születésnap, keresztelő, de

még a kibaszott temetés is szent dolog! Bensőséges családi esemény és mint ilyen: tabu. Ahol feleségek, gyerekek és közvetlen rokonok jelennek meg, az tiltott terep. Ilyen akciót csak egy eszelős tud elképzelni, különösen olyan család vonatkozásában, mint a Costellók. Michael taktikát váltott, és próbálta kisebbíteni az ügyet, amikor látta, hogy Patrick mindjárt felrobban. Azon senki se nyert volna. – Eddig sikerült csendben intézni, Pat. Senki nem sejti, mi történt, bár valószínűleg végül kipattan. A Barberek emberei rég felszívódtak… a kis patkányok még Jonnyt is átadnák, hogy megússzák. Az embereink e percben is irtják őket, szóval bármekkora a botrány, kézben tartjuk az ügyet. Tesszük a dolgunkat. Declan, akit mindenki torz humorérzékéről ismert, hirtelen elnevette magát. – Nézd a napfényes oldalát, Pat! Megspórolták nekünk a benzinpénzt, hogy házhoz jöttek a pofonért. Ezek után már Jonny se fog kellemetlenkedni. Amennyire tudjuk, semmi köze az éjszakai murihoz, de ebből megérti majd, hogy lejárt az ideje. Patrick végignézett rajtuk. Még mindig szédelgett a sokktól, hogy a Barberek ilyen közel jutottak hozzájuk. Az otthonához. A családjához. Michael jól csinálta, jól megszervezte az őrséget Declannel. Nem becsülte alá annak szükségét, hogy olyan embereket, válogasson össze, akik nemcsak rettenthetetlenek, de elég; érzékenyek

ahhoz, hogy

a lehető

legnagyobb csendben

kezeljenek minden problémát. Az a számszeríj lángelmére vall!

– Képzeld csak el, ahogy odaállt azzal a lefűrészelt csövű vadászpuskával! Ebből is látszik, milyen kibaszott tuskó és ócska az összes Barber! Töketlenek, kibaszott barmok! Ekkor pattant fel az ajtó, és Carmel, akár egy bosszúálló démon, megállt velük szemben. – Ez a kettőnk házassági évfordulója, Patrick Costello! Rémlik valami? Erre te itt töltöd az egész éjszakát? Nem gondoltál rá, hogy csatlakozhatnál a feleségedhez és a vendégeidhez? Carmel alig látott a méregtől, ez nem is volt kérdés. Patrick azonnal megjuhászodott. Tudta, hogy a feleségének igaza van, és élete végéig fel fogja ezt hánytorgatni. A lehető legszelídebb hangját vette elő, hogy megbékítse. – Persze, Carmel szívem, igazad van. Csak volt egy kis feszkó, és itt kellett ülnöm a telefonnál, hogy elrendezzem. Borzasztóan sajnálom, szerelmem. Carmel pontosan ezt akarta hallani. S miután hallotta, mosolyt erőltetett az arcára. Patrick bocsánatot kért, és csatlakozott a vendégekhez. Legalább az est hátralévő részét megmenthették.

Huszonötödik fejezet Jonny Barber beletörődött a sorsába. Hiába is ágált volna ellene, már nem tehetett mást, mint hogy bármi történik, próbálja hidegvérrel fogadni. Valahol egy nyirkos, sötét pincében várta, hogy a Costellók megérkezzenek, és befejezzék, amit az idióta testvérei elkezdtek. Amennyire Patrick Costellót ismerte, személyesen akarta rendezni az ügyet. Ugyan ki hibáztatta volna emiatt? Ilyen dolgot ő is személyesen intézett volna. Fázott, bár nem mintha ez számított volna a dolgok állása szerint. Hallotta a testvérét, Dickyt, amint maga elé motyogott, s ebből gyanította, hogy ő is ugyanarra a következtetésre jutott. Meg vannak számlálva a perceik. Dicky rendes verést kapott, ami nem könnyítette meg a dolgát. Jonny nagyot sóhajtott. Még most is szédelgett, ha a történtekre gondolt. Robnak, a legkisebb testvérének és legnagyobb keresztjének rég ki kellett volna szenvednie. De nem! A barom tovább küzdött minden lélegzetért, ahogy ott feküdt a mocskos padlón. A számszeríj nyila egyenesen a mellkasába fúródott, bár a szívét láthatóan elkerülte. Jonnyt meglepte a vér hiánya, bár tudta, hogy az olyan fegyver, mint a kés – vagy esetükben a nyíl –, elállítja a vérzést, amíg a helyén hagyják. Ha egy szúrt sebből kihúzzák a kést, a penge, szöveteket, izmokat, beleket ránt magával, és ez okozza a súlyos

vérzéseket. Ha viszont a sebben hagyják, nem tud igazán komoly

kárt

okozni

–

kezdve

mindjárt

azzal,

hogy

megakadályozza a vérzést. Bármilyen furcsa, de a testvére a nyílnak köszönheti, hogy még életben van. Az ajtón túlról beszélgetés hangjai szűrődtek be. A hangok bizonyos mértékben megnyugtatták. Valahol még a rádió is szólt, zenét hallott a háttérből. Szinte normálisnak tűnt minden. Újra felsóhajtott. Próbált váltani néhány szót Dickyvel, de ő már a varázsködben lebegett. A rettenet – annak felismerése, hogy a tettük milyen hatással lesz – megfosztotta az ép értelmétől. Jó neki! Legalább abban az egyben biztos lehetett, hogy a családjának nem esik bántódása. Patrick Costellóról sok mindent lehet mondani, de elsősorban mégis azt, hogy talpig úriember. Jonny végiggondolta, hogy mi vezetett idáig. Olyan ember volt, aki vonzotta az erőszakot. Együtt élt vele, és akárcsak a testvérei, még élvezte is. A Barberek nagy halként terpeszkedtek egy kis pocsolyában – abban a pocsolyában, ami immár a Costello testvéreké. Jonny nem kételkedett abban, hogy mindazok, akik kényszerből hűséget esküdtek neki, most táncra perdülnek hirtelen elmúlásának hírére. Egy ujján meg tudná számolni, ki állna mellé önszántából. Milyen szép is az utólagos bölcsesség. Az apja kedvenc mondása szerint „aki kardot ránt, kard által vész el”. Ő már csak tudta, az asszonyverő strici! A végén már olyan gyakran ütötte-verte a feleségét, hogy a tulajdon fiai vágták el a torkát. „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.” Ez volt az öreg másik nagy mondása.

Jonny Barbert lenyűgözte, milyen hűvös nyugalommal tekint saját helyzetére, és milyen könnyen képes beletörődni a sorsába. Amikor viszont Patrick Costello végignézette vele, ahogy Michael Flynn halálra kínozza a testvéreit, és a fülében ott visszhangoztak az elgyötört sikolyok, végre lerázta magáról a kábulatot. Könyörületet azonban hiába várt volna. A Costellók olyan erőteljes üzenetet küldtek, amire még hosszú éveken át emlékeztek a köreikben.

Huszonhatodik fejezet – A rohadt életbe, anya, hagyj már békén! Mást se hallok tőled mostanában, csak a nyavalygást. Nem bírom már tovább. Baszódjon meg az a pap! Mi a szarért érdekelne, mit gondol rólam? Hannah Flynn óvatosan figyelte a fiát. Hallotta a szóbeszédet a növekvő híréről, amit Patrick Costello jobbkezeként szerzett. A fiából a nagyobbik részt már rég elveszítette – Josephine-nek gondja volt erre. Most a Costellók követelték maguknak a maradékot, hogy neki már semmi ne maradjon. Ahogy égnek emelte a tekintetét, erősen igyekeznie kellett, hogy megőrizze a nyugalmát. – Én csak azt mondom, hogy Riordan atya jó ember, és mindig kedvelt téged, Michael. Valamivel csak sikerült magadra haragítanod, ha ennyire kerül. Nem szólt egy szót sem, de nem is kell. Elég, ha látom, mennyire megváltozott a viszonyotok. Biztosan csináltál valamit, hogy így felzaklattad. És annyit mondhatok, Michael, bármilyen keménynek is hiszed magad, mindig a kisfiam maradsz, az egyetlen fiam… ez sosem fog megváltozni. Ezért akarom tudni, mit csináltál. Michael

rettenetesen

mérges

volt.

Riordan

atyának

semmilyen módon nem lett volna szabad reagálnia arra, amit a gyóntatófülke magányában mondott neki. Ez nem tartozott

másra, csak rá és az Istenre. A pap sem számít, neki az egészhez semmi köze. Az anyját viszont, úgy tűnt, meg kell békítenie, inkább előbb, mint utóbb. A katolikus egyház oszlopos tagjaként mindenek fölé helyezte a papokat és az ő óriási hitüket. Ebben voltaképpen egyet is értett vele – tényleg csodálatosnak találta, ha valaki Krisztusnak és másoknak szentelte az életét. Soha, semmilyen körülmények között nem értette meg őket, de ez sem tartotta vissza attól, hogy teljes és feltétlen csodálattal adózzon nekik. – Riordan atya rossz napot fogott ki nálam, anya. Lehet, hogy nem beszéltem vele túl szépen. Elrendezem, oké? – Jobban is teszed, mert nem ilyennek neveltelek. Ő fog összeadni benneteket, hogy örök és szent kötelékben egyesítsen azzal a lánnyal. És ne feledd, mifelénk nem szokás elválni. Michael helyeslően bólintott. – Nem áll szándékomban bármikor is elválni Josephine-től, anya, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod. A papot meg felkeresem és bocsánatot kérek tőle, úgyhogy feleslegesen húzod fel magad. Különben sem kellene ilyen kurvára érzékenynek lennie. Te is tudod, hogy rendesen ki szoktam tömni a perselyét. Ezt Hannah sem vonta kétségbe. A fia szép summát adományozott jótékony célokra, több mint nagylelkű összeget. Riordan atya mostanáig nem is győzött ódákat zengeni a parókiának nyújtott támogatásáról. Hannah Flynn megbékélt, nyugtalanságát mégsem tudta csak úgy lerázni. A házasság nemsokára megköttetik, neki pedig nem marad más választása, mint elfogadni a tényt. Az ügy kicsúszott a kezéből, a fia egyértelművé tette az álláspontját.

Belepistult a lányba, ahogy Josephine Callahan – hamarosan Flynn – is fülig beleszeretett a fiába. Örülnie kellett volna, hogy a fia ilyen szépen megállapodik. Örült is volna, ha a leendő menye nem bosszantja halálra. Megszólalt a csengő, ő pedig nézte a fiát, aki nyakát törte, csak mielőbb kinyissa az ajtót. Hallotta Josephine hangját az előtérben. Mintha körmök karistoltak volna egy iskolai táblán, Hannah mégis mosolyt erőltetett az arcára, és felkészült rá, hogy a tőle telhető legnagyobb melegséggel köszöntse fia választottját.

Huszonhetedik fejezet Lana Callahan is hallotta a szóbeszédet a Barberek erőszakos kimúlásáról, és eleget tudott az Életről, hogy megértse: a Costellók hírnevét csak erősítik az efféle pletykák. Általánosan elfogadott nézet, hogy a Barberek az egészet maguknak köszönhetik. Mindenki tudta, hogy a holttestük sosem kerül elő, legfeljebb majd egy új kor hajnalán. Örökre eltűntek a föld színéről, haláluk körülményei azonban nem merültek feledésbe. A rendőröknek talán megvoltak a maguk feltevései, de semmilyen nyomon nem tudtak elindulni – legalábbis olyan nyomon, ami ne a Costellókhoz vezetett volna. Ezért, minthogy a Costellók szépen megfizették a londoni mocskok védelmét, senkinek sem állt érdekében megbolygatni a dolgokat. Még a gyilkossági osztály nyomozói sem mutattak különösebb érdeklődést a Barberek hirtelen eltűnése miatt. Végső soron ők is ki akarták vonni a forgalomból a Barbereket – miért izgatták volna magukat azon, ha más megtette helyettük? Lana mégis azon kapta magát, hogy egyre inkább szorongva tekint lánya szívszerelmére – és azon tűnődik, mi mindenre lehet képes. Őszintén kedvelte Michael Flynnt, akiről tudta, hogy szívből szereti a lányát, mégis azon járt az esze, hogy sejti-e Josephine egyáltalán, kivel készül összekötni az életét. Mostanáig benne se tudatosult, hogy a fiúnak van egy sötétebb oldala. Michael jól leplezte, ám ettől még nagyon is

létezett, sőt elválaszthatatlanul hozzátartozott, Lana ezt már biztosan tudta. A képesség, hogy elvonatkoztasson bármitől, ami a jólétére és a lelki békéjére nézve fenyegető lehetne. A férje súgta meg Lanának, hogyan alakultak a Barberek utolsó földi órái, ám ellentétben Desszel – aki láthatóan azt gondolta, Michaelt lovaggá kéne ütni a közreműködésért –, ő ösztönösen aggódott amiatt, hogy miféle emberrel fogja összekötni az életét a lánya. Mióta Des megosztotta vele leendő vejük viselt dolgait, folyton azon kapta magát, hogy gyanakodva figyeli Michaelt. Látta, hogy úgy mosolyog és nevet, mintha mi sem történt volna, mint akinek a világon semmi gondja sincs. Egyszerűen csak éli tovább az életét. Lana érezte a szíve mélyén, hogy ez rossz, nagyon rossz. Tudta, hogy az erőszak része az életüknek, ahogy mindenki életének az alvilágban. Az olyanok, mint a Costellók, az erőszak révén szereztek maguknak nevet és rangot a társadalomban, ezt készséggel elfogadta – amíg nem az ő ajtaján kopogtatnak. Mennyire örült pedig, hogy Josephine talált egy férfit, aki odafigyel rá, gondoskodik róla, és szép életet teremt neki! Most már nem is volt ebben olyan biztos. Bár ne tudott volna ennyi mindent! Des viszont lelkendezve újságolta, valahányszor leendő vejük bebizonyította Patrick Costellónak, hogy szó szerint akármire képes. Neki ez ünneplésre és csodálatra adott okot. Des igazi nagymenőnek látta Flynnt, és repesett az örömtől, hogy egyetlen gyermekük is elkíséri őt a csúcsra vezető úton.

Az egész mégis helytelennek tűnt – az ilyen erőszakot nem szabad félvállról venni. Michael szó szerint megrémítette Lanát. Feleségül fogja venni a lányát, és Josephine talán nem is érti, mibe mászik bele. De ő annál inkább érti. Josephine kedves, naiv, szerelmes fiatal lány, és ha csak megsejtené az igazat Michaellel kapcsolatban, menthetetlenül összeomlana. Josephine vakon szereti azt az embert; Lana pedig tudta: még ha meg is osztaná vele, amit tud, Josephine akkor sem hinne neki. Ezért örült volna Lana, ha Des tartotta volna azt a nagy pofáját. Talán a mérhetetlen büszkeség beszélt belőle, de neki köszönhetően immár brutális vadállatnak tartotta Michaelt.

Huszonnyolcadik fejezet Riordan atya érezte, hogy a testének minden egyes pórusából csepeg a veríték, ahogy Michael figyeli őt. Tudta, nincs joga megítélni

egyetlen

emberi

teremtményt

sem,

mégsem

feledkezhetett meg a szörnyű bűnökről, amiket ez a fiatalember elkövetett. Minden ébren töltött órájában ezek kísértették. Hallott már épp elég házasságtörőt és erőszakos férjet, akik vele osztották meg legmélyebb és legsötétebb titkaikat, de mindenkor el tudta hitetni önmagával, hogy ezeket nem neki mondják, hanem magával a Mindenható Istennel osztják meg. Ezúttal mégsem sikerült – egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy felülemelkedjék a történteken. Mégiscsak gyilkosságokról van szó. Amit soha nem lehet jóvátenni. Michael most itt ült előtte, oldalán a kis Josephine Callahannel, és őszinte érdeklődéssel hallgatta, amit a házastársi esküről, a szent kötelékről mondott, és arról, hogy maga az Isten áldja meg leendő frigyüket. Miközben 6 mindvégig tudta, hogy Micheal Flynn közönséges gyilkos. S ami még rosszabb, neki köszönhetően még csak lelkifurdalást sem érez. Továbblépett, bűnbocsánatot nyert. Ő maga hallgatta végig a gyónását. Ami azóta is kínozza. – Minden rendben, atyám? Kissé sápadtnak tűnik… Josephine őszintén aggódott érte, és ahogy a pap a lány gyönyörű arcát nézte, kedvességet látott benne. Ez a lány akar

hozzámenni a férfihoz, akiről tényszerűen tudta, hogy gyilkos. Kényszerítenie kellett magát, hogy mosolyogjon, és a szokásos módon viselkedjen. – Hogy őszinte legyek, nem vagyok túl jól, Josephine. Azt hiszem, kezd leteperni az influenza. Josephine

nyomban

meg

is

bánta,

hogy

ennyi

kellemetlenséget okoznak neki, amikor szemlátomást nincs jól. – Máskor is megbeszélhetjük ezt, atyám. Szerintem most ágyban lenne a helye! Tudja, hogy mindketten alaposan fel vagyunk készülve a házasságra. Már nem sok van vissza, igaz? Alig győzöm kivárni. Riordan atya rendíthetetlenül mosolygott. – Igazad van, Josephine, itt sem kéne lennetek. Még csak az hiányzik, hogy elkapjátok tőlem! Nemsokára úgyis találkozunk, igaz? Michael lassan felállt, boldogan Josephine-re mosolygott, és derűsen megszólalt: – Te csak menj, szívem. Én még szeretnék néhány szót váltani Riordan atyával. Josephine bólintott, aztán kedvesen arcon csókolta a papot. Ahogy kiszállt a padból, keresztet vetett az oltár előtt, és a két férfi szótlanul nézte, amint kecsesen kisétál a templomból. Michael Flynn hosszú ideig meredt a papra, miközben szinte érezte a belőle sugárzó félelmet. Bosszantotta, hogy Riordan atya, a gyóntatója, a parókia papja, ilyen furán viselkedik. – Egész pontosan mi a baja, atyám? A pap nem válaszolt, még csak nem is nézett a szemébe, amit Michael botrányosnak talált. Megvallotta neki a bűneit, ahogyan

az egyház megköveteli, különösen az esküvő előtt. Akkor mégis, ki a fasznak képzeli magát ez a Riordan atya? Hogy nem sül le a képéről a bőr! – Nincs joga ítélkezni felettem, atyám, ezt mindketten tudjuk. Nagyon furcsán viselkedik, ami nagyon nem tetszik. Azért gyóntam meg, hogy tisztán és szabadon köthessek házasságot. Ez az egyház tanítása, nem az enyém. Megvallottam az összes bűnömet, úgyhogy ami engem illet, letudtam a kötelességemet. Ha atyám nem tud megbékélni ezzel, nem leszünk jóban. Ez fenyegetés volt, Riordan atya is jól tudta. Soha, egyetlen pillanatig se hitte volna, hogy választott papi hivatása miatt egy napon nemcsak az istenhitét fogja megkérdőjelezni, de minden mást is. Ez a jóvágású fiatal férfi pedig, aki ott volt minden vasárnapi misén, bőkezűen adakozott az egyházközségnek, aki tisztességes, istenfélő hívőnek tűnt, s éppen készül feleségül venni egy gyönyörű fiatal lányt, hogy mellette élje le az életét, maga volt a testet öltött ördög. Nem tért le az általa választott útról. Tudta, hogy halálos bűnt követett el, de csak azért vallotta meg, hogy megkönnyebbüljön, és tiszta lelkiismerettel köthessen házasságot. Riordan atya pontosan tudta, hogy Michael Flynn a legkevésbé sem bánta meg, amit tett – csak eljátszotta a bűnbánatot, miközben éppen a bűnbánat lenne a gyónás lényege. Ha valaki nem bánja meg őszintén a bűneit, értelmetlen az egész. – Hallja, amit mondok, atyám?

A pap belenézett Michael szemébe. Akármit is tett, ezzel megvetette a jövője alapjait. Magában imádkozott, hogy legyen ereje megtenni, amit muszáj. – Meghallgatlak, Michael. De úgy érzem, látni se bírlak többé. Tudom, hogy papként kudarcot vallottam, de akkor is a saját szívemet és lelkiismeretemet kell követnem. Michael hallgatott. Látta, hogy Riordan atya komolyan gondol minden szót. Tudta, hogy nem kelleti magát vagy akadékoskodik szántszándékkal. Igazi dilemma előtt áll – ahogyan ő is. – Megbíztam magában, atyám. Most úgy érzem, nagyobb hibát nem is követhettem volna el. A pap határozottan megrázta a fejét. – Nem, Michael, nem követtél el hibát. Amit elmondtál, azt továbbra is védi a gyónás szentsége. Egyetlen teremtett léleknek sem mondhatom el, és nem is teszem, abban biztos lehetsz. Mégsem viselkedhetek úgy, mintha semmi sem történt volna. Távoznom kell innét, Michael. Michael felsóhajtott. Kedvelte Riordan atyát, akit rendes fickónak tartott. – Nézze, atyám, sajnálom, ha a dolgaim megnehezítik az életét, de amennyire tudom, nem magához szóltam, igaz? Akármit is mondtam, köztem és az Úr között marad, nem? Szerintem túlreagálja a dolgot. Az ég szerelmére, hát nem erre szerződött le? A pap felállt. Egy percig se reménykedett abban, hogy ez a férfi megérti, miért ilyen zavarosak az érzései, és miért érzi szükségét, hogy búcsút intsen ne csak az egyházközségének, de

az otthonának és eddigi életének is. Michael sosem értette meg: attól, hogy ő együtt tud élni a bűneivel, más még nem feltétlenül képes erre. Mindez csak időpocsékolás volt. – Vigyázz a kis Josephine-re, Michael! Teljes szívéből szeret téged. Beszélek Barry atyával, ő készséggel megtartja majd az esküvőtöket. Mindkettőtöket ismeri kölyökkorotok óta. Michael bánatosan bólintott. Kinyújtotta a kezét, Riordan atya pedig erőteljesen megrázta. Nem tudta, mi mást tehetne.

Második könyv A kevélységből csak civódás lesz, de a tanács megfogadásában bölcsesség van. Példabeszédek könyve 13:10

Huszonkilencedik fejezet 1989 – A rohadt életbe, Josephine, a végén még azt hiszik, hogy csórók vagyunk, szívem! Michael nevetett ugyan, de Josephine tudta, hogy valójában mérgelődik. A férje két kézzel szórta a pénzt mindenféle haszontalanságra, amit Josephine nem is bánt. Elvégre ő volt az is, aki megkereste a rá valót. Josephine csak azt nem értette, Michaelnek miért olyan nehéz elfogadni, hogy ő ellenben előre megtervezi a kiadásait, és szeret alkalmi áron vásárolni. Látta, ahogy Michael felméri a kamrában felhalmozott vécépapírt, miközben színlelt kétségbeeséssel forgatta a szemét. Lassan az összes üres helyiséget megtöltötték az akciósan vásárolt holmik. Michael épp csak azt nem látta, hogy Josephine ettől érzi magát jól, ettől érzi magát biztonságban. Inkább megőrizte a nyugalmát.

Josephine

tapasztalatból

tudta,

hogy

bármit

mondana, süket fülekre találna, és ma különben sem akart vitázni. Mindkettőjüknek töltött egy bögre teát. Általában így vetett véget a vitának, s ez mindig be is vált. Michael elmosolyodott magában, amint megértette, hogy a témát lezárták. Örömmel hagyta. – Köszönöm, drágám. Ez rám fér.

Ahogy Josephine kedvesen elmosolyodott, Michaelben, mint mindig, ezúttal is fájóan tudatosult, mennyire szereti a feleségét. Újra és újra ámulatba ejtette, hogy a felesége egyetlen mosolyával képes meglágyítani a szívét. Imádta őt, és azt kívánta, bár megtalálná a módját, hogy Josephine jobban érezze magát mellette. – Egész nap távol leszel? Michael bólintott. – Vacsorára azért hazajövök, csak néhány apróságot kell megbeszélnem Patrickkel. Nincs köztük semmi halaszthatatlan. Este megnézhetünk egy filmet, mit szólsz? Bonthatnánk egy üveg bort is. Josephine nevetve hallgatta, ahogy a férje próbál mindent olyan színben feltüntetni, mintha kis semmiség lenne. Ezért különösen szerette. – Benne vagyok, Michael! – Akkor ezt megbeszéltük. Josephine nekidőlt a gránit munkalapnak, ahogy belekortyolt a teájába. Földöntúli boldogság töltötte el, amikor ilyen jól megvoltak, amikor élvezték egymás társaságát, és nem érezte úgy, mintha sötét felhő telepedne rájuk. Mindegy, Michael mit tett vagy mondott, hogy megnyugtassa őt, Josephine amennyire szerette a férjét, éppen annyira tudta, hogy mindketten üresnek érzik az életüket. Nagyot nyelt, hogy magába fojtsa a feltörő szomorúságot. Michael nem tudta elviselni, amikor ilyennek látta, és sosem hagyta magára, ha azt gondolta, hogy rögeszmésen önmagát

hibáztatja közös életük kudarcaiért. Olyan jól bánt vele. Josephine tudta, milyen szerencsés, hogy ilyen férje van. – Gyerünk, Michael, ideje összekapnod magad! Estére bárányragut főzök. Csörögj majd haza, hogy tudjam, mikorra várjalak! Josephine gyengéden megcsókolta férjét, aztán az ajtóig kísérte. Ahogy Michael szorosan magához ölelte, érezte a férfiból áradó szeretetet. Ám ahelyett, hogy ez biztonságérzettel töltötte volna el, csak újra eszébe juttatta, milyen csúfos kudarcot vallott. Miután Michael letolatott a felhajtóról, Josephine becsukta az ajtót, majd nekidőlt a falnak, és elgyötörten kifújta a levegőt. Egyre nehezebben és nehezebben tartotta fenn a látszatot. Óriási volt ez a ház, túlságosan hatalmas kettőjüknek, de amikor megvették, még úgy számítottak, hogy rövid úton megtöltik gyerekekkel – kisfiúkkal és kislányokkal, akiket szerethetnek és kényeztethetnek. Részletesen megtervezték a nagycsaládot, amire mindketten vágytak. Nemcsak a neveket, de még az iskolákat is kiválasztották leendő sarjaiknak. Soha még csak eszükbe se jutott, hogy Josephine el fog vetélni, egyik gyerekkel a másik után, és egyre riasztóbb gyakorisággal. Pedig épp ez történt: véres és fájdalmas körülmények közt elvesztette minden magzatát. Mindez olyan igazságtalannak tűnt. Elmentek minden létező orvoshoz, sok ezer fontot kifizettek, mégis gyermektelenek maradtak. Mintha Josephine méhe képtelen lett volna életben tartani egyetlen magzatot is. Ezúttal, amikor újra teherbe esett, nem szólt senkinek – legkevésbé a férjének. Ezúttal, amikor a méhe újra kivetette

magából közös gyermeküket, egyedül hordozta a terhet. Nem tudott volna újra a férje szemébe nézni – látni előbb a reménykedést,

amivel

a

terhesség

töltötte

el,

majd

a

csalódottságot, amikor a terhesség idő előtt véget ért, és végül a szánakozást, amiért képtelen megtenni az egyetlen dolgot, ami a világ összes asszonya számára a lehető legtermészetesebb. Ezt a szánalmat a férje tekintetében – ezt viselte a legnehezebben. Nem, ezt a babát egyedül hordja ki; nem lesznek se orvosok, se segítő családtagok. Csak kivár, meglátja a végeredményt, és egyedül fogadja, bármi legyen. Véget értek az idők, amikor a szemét is kisírta; nem fog még több fájdalmat okozni Michaelnek. A saját vállán cipeli ezt az egészet. Ez a legkevesebb, amit tehet. Nem ébreszt újabb hiú reményeket. Kegyetlenség lenne – ezúttal megkíméli ettől a férjét.

Harmincadik fejezet Patrick Costello a fél éjszakát átveszekedte Carmellel, és totálisan belefáradt. Lassan kezdte megviselni a kor, az ő Carmele azonban órákon át képes volt hisztizni, miközben élvezett minden kibaszott pillanatot. Évekkel korábban ő is szerette

az

ilyen

szenvedélyes

vitákat,

amelyeket

még

szenvedélyesebb kibékülés követett. Akkoriban még órákon át nyalták-falták

egymást,

szó

szerint

az

ágyban

éltek,

pezsgőkoktélokat ittak, majd tovább keféltek, és bizonygatták, mennyire szeretik a másikat. Mintha egy előző életben történt volna mindez. Mostanság, ahogyan a feleségének is próbálta elmagyarázni, kétoldalú lett a kapcsolójuk – vagy kefélnek, vagy veszekednek. Pechjére

Carmel

imádott

vitázni,

ezért

minden

létező

alkalommal belekötött, és beleráncigála egy újabb perlekedésbe. Már hajnali háromra járt, mire a felesége végre hagyta elaludni, s ami a legrosszabb, hogy még ekkor se tudta, mi a szaron kaptak össze. Mégis mosolyognia kellett. Az asszony világklasszis hárpia, nem is kérdés, de legalább mindig képes meglepetést okozni. Egy süketnémával is képes óbégatni, ha úgy tartja úri kedve. Patrick a lelke mélyen ezt valamiért vonzónak találta. Carmel persze a küllemével is levette a lábáról, és jó volt az ágyban. A legtöbbet mégis az nyomott a latban, hogy szemernyi félelem nélkül rontott neki. Tisztelte ezért. Csak azt rühellte,

hogy rendszeres időközönként össze kell kapniuk; hogy csak azzal bizonyíthatja sosem múló szeretetét, ha veszekedik vele. Annyira szerette őt, amennyire csak embert tudott, de ettől még jócskán az idegeire ment. Halálosan fárasztotta, hogy a feleségének állandó figyelemre van szüksége. Az egykor oly izgalmas drámázás kezdte kimeríteni. Gyermekei anyjaként Carmel mindig birtokolta gyengéd vonzalmát, még ha nem is érzett kimondott büszkeséget a lányai miatt. Talán szívből szerette őket, de mély csalódást okoztak neki a lustaságukkal és tömény ostobaságukkal. A kemény munkának a fogalmát se értették, nemhogy késztetést éreztek volna rá. S miután a feleségére bízta a nevelésüket, csak arra tudott gondolni, hogy ő szúrta el őket ennyire. Felsóhajtott, és úgy döntött, inkább nem is gondol erre – így is túl sok idejét rabolta el ez, totál feleslegesen. Körülnézett új irodájában. Az igazat megvallva kissé túl proccosnak találta, de manapság minden a kérkedésről szólt. Nem szívesen költözött át ide, végül mégis meghajtotta a fejét Michael óhaja előtt, ahogyan előre tudta. A fiú csak nagy ritkán tévedett. Ezzel együtt nem érezte itt jól magát – az irodáért többet perkált egy évben, mint amibe az első háza fájt. Kész elmebaj, de el kellett fogadnia: ha törvénytisztelőnek akar tűnni, annak is kell látszania. Még ha ez azt is jelenti, hogy olyan irodából kell irányítania az üzletet, amilyenből a törvényes vállalkozások teszik. Logikus lépés, épp csak a természetes késztetésének mond ellen, s ezen a tényen az sem változtat, hogy ez az üzlet szépen hoz a konyhára. Ő tolvajnak született, és amíg

hátul hordja a seggét, ez nem is fog megváltozni. Őt mindig a törvénytelen haszon vonzotta. Törvényesen is megélhetett volna, ha azt az utat választja. De hogyan lehet azzal rendes profitot csinálni? Ha egyszer adót kell fizetni, könyvelőket kell felvenni, az összes többi szarságról nem is beszélve. Ez az ország igazából sosem ösztönözte a vállalkozókat. Amint keletkezett egy kis haszon, a kormány rögtön elvitte a javát, azután megadóztatta még a munkaerőt is. Az adózás egész koncepciója szembement mindennel, amiben hitt – ezzel együtt megmaradt realistának, és igazat adott Michaelnek. Törvényes vállalkozások valóban kellenek, amelyek elegendő adót fizetnek, de ami még fontosabb: termeljenek elegendő profitot ahhoz, hogy indokolják a vagyonosodást, a drága autókat és még drágább házakat. Ma már más világot élünk, nem lehet olyan könnyen tisztára mosni a pénzt. Igazi vállalkozásokon kell átfuttatni, s meg kell adni, a fiúnak van hozzá érzéke. Igen, megváltoztak az idők, de ő akkor is sajnál minden egyes pennyt, amit be kell fizetnie az államkasszába. Michael lépett be az irodába, majd amint szembesült Patrick Costello rosszkedvével, hangosan elnevette magát. – Az ég szerelmére, Pat, úgy nézel ki, mint akit kimostak! Amúgy bocs a késésért. Rohadt dugó! Patrick önkéntelenül is elmosolyodott. Csak Michael volt képes arra, hogy ilyen hangot engedjen meg magának. – Ne kezd te is! Carmellel átveszekedtük az egész kurva éjszakát. Ha van olyan ember, akire ráférne egy új asszony, itt ül előtted.

Michael nem először hallotta ezt. Patrick soha nem rejtette véka alá, hogy a felesége a nap bármely percében képes vitát szítani, legyen éjjel vagy nappal. Idővel kezdett beleunni – ő sosem élt volna olyan életet, mint Patrick és Carmel Costello. Az az asszony igazi fúria, s ezzel még nem is mondott sokat. Lószart

sem tesz azért, hogy

környezetével:

arrogánsan

megkedveltesse

viselkedik,

lenéz

magát

a

gyakorlatilag

mindenkit, és olyan mély megvetéssel kezeli azokat, akik Patricknek vagy Declannek dolgoznak, hogy nem lehet nem észrevenni. Ő sosem kötötte volna össze az életét egy olyan asszonnyal, mint Carmel, az egészen biztos. Talán minden cécó nélkül kihordta Patrick gyerekeit, de ezzel el is mondott róla minden jót. Patrick sem imádta már annyira a feleségét – vagy a dühkitöréseit –, ez egyre inkább látszott, Michaelnek mégis több esze volt annál, hogy ezt szóvá tegye. Hatékonyabb módszert keresve se találhatott volna, hogy hazavágjon egy régi barátságot, és rövid úton megölesse magát. A Carmelhez hasonló nők rengeteg fejfájást tudnak okozni, ha úgy érzik, ki akarják túrni őket a helyükből. – Hát, ez legyen a te bajod, haver! Patrick újra elnevette magát. Pontosan tudta, Michael mennyire rühelli Carmelt. Régebben se volt ez másként, Carmel egyszerűen ilyen hatást gyakorolt az emberekre. Az ő Carmelje az egész világon csak egyvalakit kedvel, Josephine Flynnt, de őt is csak azért, mert szegény Josephine is őszintén kedveli őt. – Milyen diplomatikus vagy, Michael. Szóval áruld el, hogy mennek a dolgok?

Michael nyomban átvedlett üzletemberré. Örült, hogy letudták a személyes dolgokat – a veszélyes dolgokat. – Nos, jó híreim vannak a jelzáloghitel üzletágról. Mondtam, hogy jövedelmező lesz, hát úgy is van. Komoly bevétel, Patrick, és a legszebb az egészben, hogy a kormány ösztönöz minket. Manapság bárki megteheti, hogy megveszi a házat, amiben él, úgyhogy az ügynökeink nem győzik a munkát. Igazi potyapénz, ráadásul ez a legjobb módja annak, hogy tisztára mossuk a többit. Ha készpénzért megveszel egy házat, azután jelzáloghitelt veszel fel rá, a hitelezőtől kapott pénzt simán beteheted egy legális bankszámlára. Mozgathatod, megvehetsz és eladhatsz más ingatlanokat, befektethetsz üzletekbe,

klubokba,

bármibe.

Én

sok

pénzt

utalok

Spanyolországba, a marbellai és benidormi ingatlanpiacon is befektetek. Spanyolországban az a jó, hogy velük nincs kiadatási egyezményünk, ami sok ügyfelünknek kurva nagy bonuszt jelent. Ott bármikor felszívódhatnak, és mennyivel közelebb van, mint Dél-Amerika! Patrick Costello már tudott mindenről, amit Michael elmondott. Michael nem feltétlenül örült, hogy Patrick Costello még ennyi idő után is szükségét érezte a megfigyelésének, de bizonyos dolgok sosem változnak; ezzel együtt kell élnie. Ezt leszámítva Patrick Costello még mindig jobban bízott benne, mint valaha is bárkiben. Egyszerűen ilyen a természete. Patrick örült a hírnek. Könnyen jött a pénz, méghozzá igazán sok pénz. A befektetések elképesztő hasznot hoztak, s ezért egyedül Michael Flynnt illette köszönet. Ő látta meg a lehetőséget Spanyolországban és Portugáliában, mielőtt bárki

más felismerte volna. Ő ragaszkodott hozzá, hogy ne csupán pénzt, de időt és energiát is áldozzanak az új vállalkozásra. Kezdettől erősködött, hogy ne csupán lefölözzék a hasznot, de ami fontosabb, a későbbiek érdekében a saját embereiket ültessék minden kulcspozícióba. A befektetés máris busásan megtérült, ráadásul lefedték az egész piacot, így ha bárki szükségét érezte, hogy kimentse a pénzét, nem maradt más választása, mint hogy először velük tárgyal. Patrick Costello tudta, hogy sikerült behálózniuk egész Spanyolországot és a környező területeket. S tették mindezt teljesen legálisan. – A spanyolok szarnak az egészre, Michael, őket csak az érdekli,

hogy

az

emberek

odahordják

a

pénzüket.

Az

idegenforgalom máris hazavágta a gazdaságukat. Túlságosan függnek tőle, ahogy előre megjósoltad. Egész városok épülnek a hotelszakmára. Neked lett igazad. Meghajlok előtted, kibaszott lángész vagy, fiam, de hát ezt mindig is tudtuk, nem igaz? Michael jóleső érzéssel nyugtázta a dicséretet. Szerette Patrick Costellót, aki mindig jól bánt vele, és gondot fordított rá, hogy ne csak a bizalmát, de a tiszteletét is kivívja. Ezért sem hagyta nyugodni, hogy Patricknek még mindig kémekkel kell őt figyeltetnie. Ez sértette az önérzetét és ellentmondott a hűségről alkotott képének, mégsem szólhatott – felért volna egy nyílt színi lázadással. Még azt sem vallhatta be Patricknek, hogy tudatában van ennek. A Costello családban elért pozíciója nem csupán komoly keresettel járt, de olyan státuszt garantált számára a londoni alvilágban, amilyenre sosem tett volna szert, ha Patrick Costello

nem veszi a szárnya alá. Ezt soha, de soha nem felejthette el; mindig hálásnak kellett lennie a kiemelt figyelemért, és mindazokért a lehetőségekért, amelyek ebből következnek* – Figyelj, Patrick, szerintem az lenne a legjobb, ha innánk valamit, bekapnánk néhány falatot, azután megvitatnánk néhány üzleti lehetőséget, ami szerintem a hasznunkra válna. Patrick Costello kész örömmel meghallgatott mindent. Szerette a fiú ötleteit – Michael Flynn mindenkinél jobb érzékkel tapintott rá az új bevételi forrásokra, ám ami ennél is fontosabb: Patrick Costello őszintén élvezte a társaságát. – Mutasd az utat, fiam. Vevő vagyok mindenre.

Harmincegyedik fejezet Declan Costello gyötrő másnaposságra ébredt. Elkínzottan nyitotta ki szemét, a napfénytől máris belenyilallt a hasogató fájdalom. Hunyorogva próbálta leolvasni az időt a karórájáról, de feleslegesen erőlködött. Akármilyen közel is emelte a jobb karját, csak elmosódott foltot látott. Arany Rolexet viselt, arany számlappal és számokkal. Szart se látott, nemhogy az időt. Kótyagosan forgatta a fejét; végre ráismert a hálószobára. Samantha Harker budoárjában ébredt. Nem az első alkalommal találta itt magát, érkezésének körülményeire máskor sem emlékezett. Felült az ágyban, majd miután párnákat gyűrt a háta mögé,

visszahanyatlott,

és

az

ágy

hátlapját

használta

fejtámaszként. Megérezte a saját bűzét: veríték, alkohol és Samantha Harker keveredett benne. Matatni kezdett az éjjeliszekrényen, ahol sejthetően a cigarettáját és az öngyújtóját találja. Meggyújtott egy Benson & Hedgest, azután tunyán magába szívta a füstöt. A szoba igazán rendezett volt. Samantha odafigyel az otthonára,

korábbi

tapasztalataiból

Declan

ezt

is

tudta.

Aprólékos gonddal rendezte be, és makulátlanul tisztán tartotta lakását. Rendes lány, ráadásul ismeri a dörgést. Irdatlan nagyok a didkói, és még a külseje is elviselhető. Talán kissé túl fiatal.

Hirtelen elszégyellte magát – ennyi idősen akár az apja is lehetne. Az egyetlen lány, aki ezt érezteti vele, mégis újra itt van az ágyában. Bosszúsan hunyta be a szemét. Hallotta a lányt, ahogy a konyhában motoz. Declan olyan bezártnak érezte most magát az apró lakásban, mint egy kibaszott skatulyában. Néhány perccel később nyílt a hálószoba ajtaja, és Samantha lépett a szobába, arcán a védjegyévé vált széles mosollyal. Egy bögre teát hozott. A kislánya szokás szerint a sarkában lihegett. Kiköpött anyja – ugyanaz a kék szem, ugyanaz a sűrű szőke haj, ugyanaz a sugárzó mosoly. Ahogy megállt az ágy végében, Declan magán érezte a kislány kíváncsi tekintetét. – Tessék, Declan, a nagy bögre tea. Óvatosan vette át a gőzölgő bögrét. Samantha állandóan úgy viselkedett, mintha Declan nem tartozna neki semmivel. És miért ne tette volna? Lószarral se tartozik neki. Samantha leült mellé az ágyra. Nem viselt sminket, hálóköntöse elrejtette a vadító testet, amit Declan olyan jól ismert. – Csodás volt az este, Declan! Tényleg remekül éreztem magam. Declan elmosolyodott; nem tudta, mit mondjon erre. Samantha tüzetesen végigmérte a férfit, akivel nem egy alkalommal töltötte az éjszakát, és a viselkedése láttán – akárha azt is szégyenletesnek találná, hogy az ágyában fekszik – olyan izzó haragra gerjedt, amit csak egy ilyen megaláztatás képes kiváltani. Mióta megszületett a lánya, Declan volt az egyetlen férfi, akit beengedett az otthonába} sőt az ágyába. Már az első

alkalommal olyan mély vonzalmat érzett iránta, hogy őszintén hitt kettejük kapcsolatában. A korkülönbség sem zavarta. A férfi személyiségéhez vonzódott, az erejéhez és a kedvességéhez. Tüstént így érzett iránta, és ha ez nem lett volna elég, testileg is úgy vágyott rá, mint még soha senkire. Ő kereste meg az első együttlétük után; Samantha túlságosan büszke volt ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. A férfi futott utána, ahogyan előre várható volt, és most mégis úgy viselkedik vele, mintha rangon aluli volna. Ez fájdalmas volt. Samantha kitárta a karját, hogy magához vonja, ölébe ültesse és szorosan megölelje a kislányát. Declan gyanakodva figyelt, és érzékelte, ahogy a légkör megváltozik. Tudta, hogy semmi nincs rajta, így nem tehet mást, ki kell várnia, amíg magára kaphat valamit, azután olyan gyorsan elhúz innét, amilyen gyorsan csak ember képes. Samantha hosszú pillanatokon át fürkészte a férfi tekintetét. Továbbra is szorosan ölelte a kislányát, és látni lehetett, hogy a gyermek nagyon élvezi a testi közelséget, anyja gyengéd figyelmét. – Figyelj csak, Declan, egyáltalán nem tetszik, hogy így bánsz velem! Úgy teszel, mintha még sosem történt volna ilyen, pedig de… nem is egyszer. Beléd szerettem, Declan, amiről szerintem te is tudsz, de akkor se fogom hagyni, hogy úgy bánj velem, mint egy lotyóval. Ha nem akarsz többet látni, akkor húzz el innen a picsába! Rendben? Declan legszívesebben megölelte volna, és elmondta volna neki, hogy minden rendben lesz. De nem tudta megtenni.

– A lányom lehetnél, Sam. Túlságosan öreg vagyok hozzád. Én csak próbálom azt tenni, ami a helyes. Samantha bánatosan elmosolyodott. – Hát, nagy kár, hogy nem korábban gondoltál erre. Vagyis azzal nincs baj, ha titokban összebújunk? Kösz a nagy semmit, Declan! Tudod, hol találod az ajtót. Samantha Harker felállt, hogy minden maradék méltóságát összekaparva kivonuljon a szobából. Declan továbbra is az ő ágyában feküdt, miközben bárhol másutt szívesebben lett volna. Hallotta Samanthát a konyhában, amint a kislányával cseveg, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de még a gyermeke iránt érzett gyengéd szeretet mögül is kihallotta végtelen szomorúságát. Declan Costello még életében nem érzett ekkora bűntudatot.

Harminckettedik fejezet Carmel Costello egyre fokozódó ingerültséggel figyelte a két lányát. Állandóan veszekedtek egymással és vele. Úgy kezelték, mintha a cselédjük lenne. Assumpta, az idősebbik, mintha az ősellensége lett volna; még a fehéret is feketének hazudta, ha azzal vitát szíthatott, és az anyja idegeire mehetett, míg Gabriella boldogan belekötött az élő fába is – az elkényeztetett kis nyafka talán még a nővérénél is jobban élvezte a veszekedést. Patrick mindig próbálta elütni a felelősséget azzal, hogy rá hasonlítanak. Nos, Carmel szerint viszont mindkettő kiköpött apja. Totál el vannak kényeztetve – soha semmiért nem kellett megküzdeniük, ezért soha semmiért nem is küzdöttek meg. Megadatott nekik minden, amit csak akartak, ők meg cserébe még többet követeltek. Ha őszinte akart lenni, néha Ő is felhasználta a lányokat, hogy elérje Patrick-nél, amit akar. Őket rángatta elő, hogy igazodásra késztesse a férjét, és az mindig készséggel engedelmeskedett is. Nem csoda, ha a lányoknak már az Isten se parancsolt. Hírből se ismerték a lelkifurdalást; azt se tudták, mi helyes, és mi nem az. Igen, halálra lettek kényeztetve, ám vele ellentétben nem volt annyi agyuk, hogy megértsék: egy kiadós hisztinél több kell ahhoz, hogy bármit elérjenek egy olyan férfinál, mint az apjuk. Patrick lemondóan beszélt a lányokról, Carmel pedig, ha lehet, még nagyobbat csalódott bennük. Az iskoláik egy

vagyonba kerültek, mégsem sikerült felmutatniuk egyetlen nyavalyás bizonyítványt. Pedig olyan biztosra vette, hogy nagy dolgokra vannak hivatottak, és egy napon büszkévé teszik majd a szüleiket. Sose hitte, hogy semmivel se lesznek különbek, mint ha szociális bérlakásban nevelkedtek volna. Carmel azt gondolta, csak mert drága magániskolákba járnak, mindjárt rangot is szereznek, ami megkönnyíti számukra, hogy boldoguljanak az életben. De csak idő- és pénzkidobás volt az egész. Az is tudatosult benne, hogy a férje úgy tekint a lányaira, mint akik az ő machinációitól lettek ilyenek, csak mert ragaszkodott hozzá, hogy bízza rá a nevelésüket, ha már ő nem képes átlátni a lányok nevelésének finomságait. Pedig Carmel nem tehetett erről. A lányai hagyták cserben, akik nem értették meg, hogy a pozíciójuknak köszönhetően elérhetnek bármit. Mindketten a legkisebb szívfájdalom nélkül mondtak le a drága magániskolákról, és letagadhatták azt is, hogy valaha a közelükben jártak. Még ő is több könyvet olvasott náluk, ami sokatmondó volt. Carmel abból indult ki, hogy az iskola majd gondoskodik a rendes nevelés minden alapkövetelményéről – elvégre ezért fizetnek érte egy rakás pénzt. Fel sem ötlött benne, hogy az iskola csak felnyalja a pénzt, azután lógva hagyja a lányokat. Patrick ezek után nem látott mást a lányaiban, csak elkényeztetett kis görcsöket. Amiben természetesen igaza volt. Most mégis Carmel volt kénytelen közölni a hírt a férjével, hogy Assumpta teherbe esett. Patrick kezdett kicsúszni a kezéből, most már tisztán látta, és megtalálta a felelőst is, aki egy

személyben felelt a család minden hányatottságáért! Ezzel azonban betelt a pohár. A lányok még mindig rágták a kefét. Igazából elképesztő volt nézni is: amikor egymásnak estek, az egész külvilág megszűnt számukra. – Befognád csak öt kibaszott percre, Assumpta, amíg végighallgatsz? Mindkét lány döbbenten meredt az önmagából kivetkőzött anyjára. – Apád nem fog nézni se istent, se embert, ha ezt megtudja! Én a helyedben, kis szívem, másra se gondolnék, csak hogy mit fog tenni, és közben odafigyelnék rá, hogy a gyerek apja is kéznél legyen, vagy legalábbis ki tudjak bökni egy nevet. Jesszusom,

sosem

gondoltam

volna,

hogy

így

fogok

szégyenkezni miattatok! Assumpta és Gabriella összenézett. Hirtelen mindketten megértették, milyen súlyos következményei lehetnek a viselt dolgaiknak. Amikor Assumpta visszafordult az anyja felé, Carmel félelmet olvasott le az idősebbik lánya arcáról. Végre sikerült felkeltenie a figyelmüket. – Nekem elhiheted, hogy apátok meg akarja majd ölni a felelőst. Úgyhogy arra kérlek, Assumpta, legalább most az egyszer használd az agyad, és próbáld megkönnyíteni a dolgot minden érintett számára! Carmel Costello végre birtokában volt lányai osztatlan figyelmének. S bár tudta, hogy ezt nem köszönheti másnak,

csupán annak, hogy egyedül ő képes megvédeni a lányokat az apjuktól, számára már ez is fegyverténynek tűnt.

Harmincharmadik fejezet Michael alighogy belépett a hátsó ajtón, és levetette birkabőr kabátját, máris elkurjantotta magát. – Hé, Josephine, ezt tényleg nem fogod elhinni, szívem! Még nekem is kibaszottul hihetetlen. Lana Callahan, aki a lánya konyhájában ült, nyomban hegyezni kezdte a fülét. Ő sem ment a szomszédba egy kiadós pletykálkodásért. Ahogy figyelmeztetőleg a lányára emelte a mutatóujját, Josephine elmosolyodott. Végül úgyis mindig mindent elmondott az anyjának. Michael, ahogy szokott, a maga ellenállhatatlan küllemével és kikezdhetetlen önbizalmával toppant a konyhába. Mintha szüntelen boldogsággal töltötte volna el az élete; bármilyen helyzetbe is került, láthatóan semmitől sem rettent meg – most mégis megdöbbent azon, amit hallott. Lana gyanította, hogy ez egyike a ritka alkalmaknak, amikor beláthat Michael álarca mögé. Amint meglátta az anyósát a konyhaasztalnál, Michael tüstént megtorpant. Jól tudta, mennyire nem rajong érte Lana, de azt is, hogy szeret mindenről első kézből értesülni. És hallgat, mint a sír. Michael titokzatosan elvigyorodott, aztán drámai hangra váltott.

– Később még bánni fogod, hogy tudsz róla, Lana. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Lana felnevetett. Tényleg imádta a legfrissebb pletykákat, s azokat mindig megtartotta magának. Tudta, milyen veszélybe sodorná magát, ha bárkinek elismételné, amit ebben a házban hall, különösen a Costellókról és hasonlókról. Josephine kinyitotta a hűtőt, hogy elővegyen egy dobozos sört, majd miközben felnyitotta, vetett férjére egy lapos pillantást. – Bökd ki, Flynn, ne hagyj minket kétségek közt vergődni! Michael elvette a sört, majd miután ivott egy nagyobb kortyot, gondosan megtörölgette a száját. Megvárta, amíg a felesége visszaült az asztalhoz, csak ekkor váltott komolyra. – Assumpta Costello terhes. Patrick nem lát a méregtől. Várta az ilyenkor szokásos reakciót, de hiába. A felesége és az anyósa a legkevésbé sem tűnt meglepettnek, pedig azt hitte, hogy ugyanúgy kapkodnak majd a levegő után, mint ő, amikor először hallotta. – Tudni már, ki a fickó, Michael? – próbálta Josephine a lehető legközönyösebb hangot megütni. Michael megrázta a fejét, és azon tűnődött, hogy a hír talán nem is akkora titok. Személy szerint Patrick egy szót sem szólt erről – ő is csak Declantől hallotta –, és most már azt is tudta, miért titkolózik ennyire. Ha a tulajdon felesége és anyósa sem ütközik meg Assumpta terhességén, az csakis azt jelentheti, hogy tudnak valamit, amit ők nyilvánvalóan nem. Michael szórakozottan megvonta a vállát, de azért az orrát is felhúzta.

– Hát én nem is sejtettem. Declan csak azért mondta el, mert Patrick mostanában nem egészen önmaga. Kiszámíthatatlanul viselkedik, felhúzza magát mindenen és mindenki miatt. Nyilván nem akarja szétkürtölni a bánatát az egész világnak. És ki hibáztatná ezért? Olyan, mint egy ketrecbe zárt tigris. De ha majd kitör a rácsok mögül, hát Isten óvja a szerencsétlen balfaszt, aki az egészet okozta. Patrick olyan, mint egy megszállott, ráadásul

nyilvánvalóan

megszégyenült.

Lefogadom,

hogy

igazából ez bassza fel. Mégiscsak a kölykéről van szó. Josephine és az anyja még most sem árult el semmit. Sem Assumptáról, sem pedig arról, hogy hogyan került ilyen helyzetbe. Ami bosszantotta Michaelt. Úgy érezte, kizárják az életükből, mintha kibaszott kívülálló lenne, aki nem érdemes rá, hogy eláruljanak neki bármi fontosat. A jókedve lassan elpárolgott; már bánta, hogy egyáltalán szóba hozta az egészet a felesége és az anyósa előtt. Barátságos viselkedése másodpercek alatt eltűnt, a két asszony pedig riadtan érzékelte a megváltozott légkört. Michael hangja lapossá vált, a maró gúny külön hangsúlyozta a dühét. – Úgy látom, a hölgyek sokkal többet tudnak erről, mint szerénységem. Rajta, elő a farbával! Csupa fül vagyok! Josephine nem szívesen világosította fel férjét a legjobb barátja lányáról – vagy inkább lányairól, ha igaz a szóbeszéd amikor az érintettek láthatóan próbálták családon belül tartani a dolgot. Ha nem Patrick Costello lányairól van szó, az egész város erről sugdolózna, mégpedig plasztikus részletességgel, így azonban csak azok az asszonyok vették erre a bátorságot, akiknek a férje a legbelsőbb körökben szolgált, s még ők sem

vontak be egyetlen külsőst sem. Túlságosan veszélyes lett volna. Senki sem akart az az ember lenni, aki Patrick Costellót tájékoztatja a lányai viselt dolgairól. Márpedig régóta romlott árunak számított mindkét lány, olyannak, akit szinte bárki megkaphat, ha hinni lehet a pletykáknak. Most, hogy Assumpta teherbe esett, a föld alól is elő kellett keríteni a vétkest, ez nem kérdés. Talán ha egy állandó barát lett volna, Patrick meg is emészti a dolgot, Assumpta azonban

régóta

összefeküdt

fűvel-fával,

és

ugyanolyan

szemérmetlen volt, mint amilyen könnyen kapható. A Costellók világában ezt minden asszony elfogadott tényként kezelte, ám ahogy lenni szokott, a férfiak még csak nem is gyanítottak semmit. Josephine nem tudta megállni, hogy ne nehezteljen, amiért az Assumptához hasonló lányok akkor is megfogannak, ha nem akarnak, sőt gond nélkül kihordják a gyereküket, s ha épp nem úgy döntenek, hogy elvetetik, a legkisebb cécó mellett ki is tolják magukból. Semmi tiszteletet nem mutatnak a terhesség és a szülés iránt. Még csak nem is sejtik, milyen csoda zajlik a testükben. A terhesség számukra legfeljebb nem kívánt problémát jelent. Ők szabadon dönthetnek, hogy végigcsináljáke, vagy ami valószínűbb, megszakítják, egyszerűen kitaszítják magukból a magzatot, hogy tovább éljék az életüket, mintha mi se történt volna. Mintha nem is lettek volna olyan szerencsések, hogy egy kisbaba növekedett bennük. Egy kisbaba, aki egészségesen és kényelmesen élhet az anyaméhben, amelyik nem löki ki magából, és nem száműzi váratlanul a testéből, hogy egy véres és gyötrelmes kudarc után ne csupán önmaga alá

kerüljön, de minden alkalommal egyre kevésbé érezze magát nőnek, amiért képtelen megtenni, amit várnak tőle. Az egész olyan kibaszottul igazságtalan! Ő, Josephine akarja azt a gyereket, nagyobb szüksége van rá, mint bármire ezen a világon, mégis újra és újra elvetél. Az egyetlen kisbaba, akit sikerült néhány hónapnál tovább megtartania, a méhében halt meg, neki pedig abban a tudatban kellett végigcsinálni a mesterségesen megindított szülést, hogy a végén ugyanúgy nem marad semmije. Josephine ráeszmélt, hogy az anyja közben Michaelhez beszél. Kényszerítette magát, hogy odafigyeljen, még ha engesztelhetetlenül haragudott is a világra. Michael most már elképedten csóválta a fejét; korábbi bosszúsága nyom nélkül elillant. Figyelmesen hallgatta Lanát, ahogy

Patrick

lányainak

viselkedéséről

beszélt,

amit

nyilvánvalóan részletesen ismert. Úgy tűnt, az asszonyok messze többet tudnak, mint amit a férfiak valaha is sejtettek. Michael azon kapta magát, hogy névértéken elhisz mindent, amit Lana mond a Costello lányokról és viselt dolgaikról. Annyira igaznak tűnt minden szó, hogy nem is tehetett másként, miközben teljes szívből átérezte mindazt a szégyenkezést, megaláztatást és tehetetlen indulatot, ami feldúlta a barátja életét. – Patrick kitér a hitéből, ha rájön, hogy a lányai állandóan és mindenkivel összefekszenek. A fickók, akik meg velük voltak, biztosan nem tudják, kivel kezdtek ki, mert épeszű ember a kisujját se emelné Patrick Costello lányaira.

Lana sértődötten vonta meg a vállát. Mióta a Barber fivérek felkerültek

az

eltűntek

listájára,

nem

bízott

a

lánya

választottjában. Veszedelmes fickónak tartotta, aki próbál normálisnak tűnni, de őt nem lehetett átverni. Ha rajta múlik, a lánya esküvőjére sosem került volna sor. A férje mégis szívből szerette Michaelt, benne látta meg a sosem volt fiát, és a lányával együtt azt hitte, hogy az ő seggéből süt a nap. Egyedül Lana ismerte az igazi Michaelt, akinek teljes tudatlansága a férfiak és a Costello-féle lányok közös dolgairól kezdte felbosszantani. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a férfiak szart se tudnak. – Hallgass ide, Michael Flynn! Meglepődnél, ha tudnád, mennyire le tudnak alacsonyodni a férfiak! És abból, amit hallottam, azok a lányok már évek óta csinálják a raplit. Carmel Costello talán nem a legjobb barátnőm, de ezeknél a lányoknál jobbat érdemelt volna. Ő csak azt akarta, hogy ne a csupasz seggükkel vágjanak neki a világnak. Patrick Costellónak meg, akármilyen nagyfejű, felül kell emelkednie ezen. Talán nem lesz könnyű, de nincs más választása. De egyvalamit te is jegyezz meg a későbbiekre, Michael! Mindig kettőn áll a vásár. Ha az a lány meg tudja nevezni Patrick Costello első unokájának apját – mert most erről beszélünk, az unokájáról, aki vér a véréből hát én megeszem a kibaszott hímzésemet. Még valami, Michael, ha már így rajtam van az őszinteségi roham! Komoly pénzbe lefogadnám, hogy a kölyök fekete lesz, de legalábbis sötét bőrű. Igen, a Costellóknak bőven lesz min agyalniuk. „Ki feküdt a lányom ágyacskájában?” – kérdezi majd egy olyan ember, akinél jobban senki se tudja, mire képesek a férfiak, aki folyton azzal kérkedik, hogy mindenkinél előbb tud mindent. Fog még Patrick

Costello egy nagyot csodálkozni! És mondjak valamit? Örülök neki! Ideje rádöbbennetek, hogy nem ti vagytok a teremtés koronái. Mindig lesz, aki kijátssza a figyelmeteket, hogy lelkifurdalás nélkül elvegye, ami a tiétek, és elpusztítson mindent, ami csak értékes számotokra. Az anyósa kirohanásával szembesülve Michael nem találta a szavakat. Nem akart mást, csak megosztani a feleségével egy pletykát, amikor szokás szerint hazaér a munkából. Mindig mindent elmondott neki az életéről, a munkájáról – ahogy eddig is. Josephine pedig mindvégig egyetlen szót sem szólt. Az anyjára hagyta, hogy elmondja, amit Assumptáról és a szerencsétlen helyzetről tudnak. Az igazat megvallva, messze többet hallott a Costello lányokról és a szexuális praktikáikról, mint valaha szerette volna. Sosem engedte volna, hogy Patrick a feléről is értesüljön. Michael észrevette, hogy Lana kaján örömmel avatta be. Nem tudott megbékélni ezzel a nővel, mióta csak feleségül vette az egy szem lányát. Akkor mintha egy csapásra megváltozott volna. A saját anyja behatásának és az aggodalomnak tudta be, amit Lana az egyetlen lánya iránt érzett, de most önkéntelenül is azon töprengett, hogy talán egyszerűen csak nem kedveli őt. Valaha talán rajongott érte, de már le se szarja. Valahányszor Josephine elvetélt, Lana mellette állt, fogta a kezét és féltőn vigyázott rá, együtt gyászolt vele. Vele ellenben minden egyes alkalommal azt éreztette, hogy ő tehet mindenről. Még ha talán titokban örült is annak, hogy a lánya nem tudta kihordani az ivadékát.

Amíg nem született gyermekük, Lana úgy érezte, felette áll. Mintha igazából nem hálták volna el a házasságot, amit így bármikor semmissé lehetne tenni. Sosem értette, hogy Michael bármennyire is vágyik egy gyerekre, számára Josephine még ennél is fontosabb. Ő a mindene, s ez sosem fog megváltozni. Inkább Josephine az, aki mindenáron gyereket akar szülni. Michaelt nem igazán érdekli, hogy sikerül-e vagy sem. Neki csak a felesége kell – az ő Josephine-je. Michael kedélyesen elmosolyodott, nehogy a másik még azt higgye, sikerült beférkőznie a páncélja mögé. – Hát, Lana, ezzel rendesen válaszoltál a kérdésre! A jövőben tartani fogom a bagólesőmet. Josephine érezte az ellenségességet, ami immár nemcsak az anyjából sugárzott, de a férjéből is. Michaelnek minden joga megvolt hozzá, hogy nehezteljen. Az anyjának nem szabadott volna így viselkednie, ilyen mély megvetéssel tekintenie rá és az életére. Michael mindent megadott neki, amit csak kívánhatott, sőt még többet is. Tudta, hogy mondania kell valamit az anyjának. Meg kell mutatnia Michaelnek, hogy megérti az érzéseit, és az ő oldalán áll, ahogyan eddig és ezután is. – Most már elég! Szerintem ideje hazamenned, anya. Lana hitetlenkedve pillantott a lányára. Arra kérték, sőt utasították, hogy távozzon, és még csak nem is tapintatosan. A lánya egyszerűen ajtót mutatott neki! Elbocsátotta, mint egy cselédet. Michael mosolya őszintévé vált. Örült, hogy Josephine azonosul a nézőpontjával, és megérti, mennyire gyűlöletes

számára, hogy az anyja ilyen hangon beszél vele a saját otthonában. Lana érezte, ahogy elvörösödik a szégyentől. Belemart a fájdalom, hogy Josephine így bánt vele, mégsem torolhatta meg a dolgot. – Nem azért, anya, de apa már biztosan aggódik, hogy hol vagy! Lana összeszedte minden maradék méltóságát, úgy sétált ki a konyhából. Lánya otthonának előterében leemelte kabátját a hatalmas bőrkanapéról, ami szinte elveszett az általa mindig is csodált hatalmas térben. Josephine nemcsak óriási, de szépen berendezett házban lakott; elég pénzt kapott egy ilyen palota fenntartásához. Michael mindent megadott a lányának, amit kívánt, de még ez sem feledtethette vele, hogy mire képes. Josephine kinyitotta az ajtót. Lana szó nélkül kilépett, de végül mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy utoljára oda ne bökjön, annyira méltatlannak érezte a bánásmódot. Hiszen másra se vágyott, csak hogy boldognak lássa a lányát! Josephineről pedig sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy boldog. Hogyan élhet együtt egy olyan erőszakos gazemberrel, mint Michael? – Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálod velem, Josephine! Ha tehetném, a tenyeremen hordoználak, te is tudod. – Ó, nagyon is tudom, anya! Mindig tudtam, de Michael akkor is a férjem, és ő is a tenyerén hordoz, ha nem vetted volna észre. Érted és apáért is olyan sokat tett. Még sosem éltetek ilyen jól. Ha mégis választanom kell köztetek, te is tudod, hogy őt választanám, anya.

Lana hátat fordított. Ahogy beült az autóba, még hallotta a bevágódó ajtót. Michael nem szívesen látta a felesége őrlődését. Meg akarta őt óvni mindentől, ami fájdalmat okozhatott neki; férjként a kötelességének tartotta ezt. Kitárta a karját, hogy szorosan magához ölelje. Érezte, amint a másik teste máris kezd elernyedni, és tudta, hogy Josephine ott van, ahol mindig is lenni akart. – Annyira sajnálom, Josephine. Nem is tudom, mi volt ez az egész. Josephine magához szorította, élvezte a testi közelségét, a férje illatát. Olyan biztonságosnak, olyan erősnek érezte. – Felejtsd el, Michael! – Másról akart beszélni, pokolba kívánta az egész szóváltást. – Szerinted mennyit tud Patrick a lányairól? Michael fáradtan sóhajtott fel. – Tényleg nem tudom. Declan is csak bizalmasan beszélt erről. Patrick egy rohadt szóval se említette, most már azt is tudom, miért. Ha igaz, amit anyád mond, és miért ne lenne igaz, akkor Patrick nehezen fogja megemészteni a dolgot. Ki hibáztatná ezért? Eddig azt hitte, a lányai miatt kel fel a nap. Mindent értük csinál. Ők a föld sója, vér a véréből. Josephine nem válaszolt, csak remélte, hogy az ő vérük, ez a mostani terhesség végre megadja az egyetlen dolgot, amit nem vásárolhatnak meg. Egyetlen gyermek elég lenne – ez minden, amit akar. – Egyet azért megmondhatok, Josephine! Bárkit nevezzen is meg Assumpta, azt fogja kívánni, bár meg se született volna.

Harmincnegyedik fejezet Patrick Costello szó szerint levegőért kapkodott dühében. Jobbnak látta, ha egy időre egyedül marad, ezért visszavonult az irodájába, és töltött magának egy becsületes adag whiskyt. Lassan kortyolgatta az italt, élvezte markáns zamatát, és az égető érzést, ahogyan lenyelte. Kellett neki az alkohol, hogy legalább az érzékeit eltompítsa, hogy elvegye az élét az érzelmeinek. Ilyesmi még sosem történt vele. Nem fordult elő, hogy ne tudta volna uralni az érzelmeit. A lánya terhessége kibillentette az egyensúlyából, és a tény, hogy kerek perec megtagadta a bűnös megnevezését, teljesen kikezdte szokott önuralmát. Újabb kortyot

ivott,

és

közben

azért

fohászkodott,

hogy

ez

megnyugtassa, legalább átmeneti békét adjon neki. Ki kellett iktatnia az érzéseit egy időre, hogy újra ura legyen önmagának és a tetteinek. Hamarosan végez valakivel – ez nem is lehetett kérdés, és ha a lánya nem felel sürgősen a kérdésére, jó eséllyel ő lesz az áldozat. Assumpta éppen a vonakodásával győzte meg arról, hogy az apa voltaképpen bárki lehet. Ha szerelmi botlásról lenne szó, már rég kiderült volna. Patrick azt talán el is fogadná; még emlékszik rá, milyen, amikor tombolni kezdenek a hormonok, amikor először szerelmes az ember. Ő nem valami elcseszett diktátor, képes lenne nagyvonalúan szemet hunyni a történtek felett, ha szerelem volna a háttérben. Ettől még nem lenne

kevésbé dühös, de elfogadná, hogy a lányát – az ő kicsikéjét – elragadták a heves érzelmek. Így viszont egészen más. A helyzet nélkülöz minden romantikát, és ezáltal minden mentséget is, ami felmerülhetne a lánya védelmében. A lányának sejtelme sincs róla, ki az apa, sőt ez láthatóan nem is különösebben izgatja. Mintha a méhében cseperedő élet nem lenne több múló kellemetlenségnél. Egyszerűen meg akar szabadulni tőle, véget akar vetni a terhességnek, inkább előbb, mint utóbb. Patrick igazából ezt nem tudta megemészteni, ezt a totális érdektelenséget, amit Assumpta a gyereke iránt mutatott. Az ő imádott lánya úgy tekint a terhességre, mint valami megoldandó problémára. Fel sem mérte annak jelentőségét, ami vele történt – hogy neki kell majd oltalmaznia egy másik emberi lényt, egy gyermeket, akit ő hozott létre. Nem érti, hogy katolikusként nincs más választása, mint világra hozni és feltétel nélkül szeretni a gyermekét, függetlenül a fogantatás körülményeitől. Az egész vallás másról se szól, kivált az íreknél. Az ember vétkezik, de együtt él a bűnével. Szereti azt a bűnt, és gondoskodik róla, amíg már nem bűnnek látja, hanem a legjobb dolognak, ami vele történhetett. A mennyei atya ajándékának, ami okkal adatik meg neki. Csak azért, hogy jobb emberré váljék, és megtapasztalja az élet csodáját, hogy olyan békességet és szeretetet hozzon neki, amilyet el se tudna képzelni. Assumpta mégis meg akar szabadulni a gyerektől, mintha csak egy kismacskát fojtana vízbe. Az iroda ajtaja csendesen kinyílt, Patrick pedig meredten állt, mint egy kőszobor. A lánya érkezett meg. Érezte parfümjének és

sminkjének tolakodó illatát. Mindig túl sok sminket viselt. Assumpta gyönyörű lány volt, Patrick sosem értette, miért kell így kikennie magát. Mégis engedte neki. A feleségének is engedte, hogy ő mondja ki az utolsó szót a lányokkal kapcsolatban. Most már bánta, noha tudta, hogy Carmel mindent megtett a lányok érdekében, és őt legalább ennyire megdöbbentette Assumpta viselkedése. Patrick mereven állt, kinézett az ablakon, és csodálta a szép kilátást, miközben próbálta magába fojtani a haragot, csalódottságot és szégyent, hogy a lánya tényleg nem tud elképzelni más megoldást, mint hogy kikapartassa a gyermekét. Ha csak egy rossz szót hall tőle, fennáll a veszélye, hogy komolyan bántani fogja őt. Assumpta az apjára nézett. Egész életében nem látott mást benne, mint a jólét forrását. Igazából az anyja gondoskodott róluk, aki igyekezett ugyan jó anya lenni, csakhogy valamiért mégis mindig jobban érdekelte a saját kinézete, vagy az, hogy milyen ruhákban járassa a gyerekeit. Assumpta már a kamaszkora kezdete óta aktív szexuális életet élt. A jó híre mit sem jelentett neki. A Costello nevet viselte, ez pedig hatalmat adott minden és mindenki felett, mióta az eszét tudta. Az emberek kedvesen bántak velük, csak mert Costellók voltak – nem másért. Assumpta azért is kezdett összefeküdni mindenkivel, hogy bebizonyítsa magának, képes túllépni a családi néven. Bárcsak tudta volna akkor is, amit most tud! Máris a negyedik hónapban jár, és mást sem akar, csak hogy az apja véget vessen ennek. Akkor újrakezdheti majd az életét, ezúttal rendesen, okosan, utólagos bölcsességgel. Most, hogy

már ismeri a buktatókat, készen áll megtanulni a leckét. Kerül, amibe kerül. – Sajnálom, apa. Patrick

kétségbeesetten

hunyta

be

a

szemét.

Olyan

éretlennek, olyan ártatlannak hallotta a lánya hangját. Az elsőszülött

kislánya

hangját.

A

kislányáét,

aki

konokul

megtagadta, hogy néven nevezze a gyereke apját. Patrick kiitta a whiskyjét, aztán olyan higgadtan válaszolt, amennyire csak embertől telik. – Akkor mondd meg, ki a gyerek apja! Csak ennyit akarok tudni. Assumpta visszanyelte a bosszúságát. Ha az apja ismerné a körülményeket, megértené, miért vonakodik világgá kürtölni. Ha ismerné a körülményeket, azt is pontosan tudná, miért nem mondhatja meg, ki az apa. Az időpont alapján ugyan van némi sejtése, de az itt most kevés. – Bárcsak visszaforgathatnám az időt, apa, de nem tehetem! Senki sem teheti. Csak egy esélyt akarok, hogy magam mögött tudjam ezt az egészet, és újrakezdjek mindent. Patrick a lányára nézett és végigmérte. Szép formás test, sugárzó mosoly: igazi kis angyal. A haja sűrű és fényes, a szeme tündöklően kék, még az anyja szív alakú arcát is megörökölte. Igazi Costello – legalábbis külsőre. – Meg fogod tartani ezt a kibaszott gyereket, Assumpta! Verd végre bele a hülye fejedbe! El se hiszem, hogy katolikusként valaha is másképp gondoltad. Ha nem szülöd meg, Assumpta, kitagadlak a családból, mielőtt kettőt pislognál. Jézus Krisztus szent nevére esküszöm, amíg élsz, nem bocsátok meg

neked. Éppen olyan halott leszel számomra, mint a gyerek, akit megölsz. Hát megtörtént. Patrick Costello a lányát nézte, és tudta, hogy végül csak sikerült megértetnie vele. A fenyegetés, hogy megszakít

vele

minden

kapcsolatot,

mindennél

jobban

megrémítette a lányát. Patrick nem örült ennek, de őszintén hitte, hogy a gyermek megváltoztat mindent. Az ő szemében egyedül ez moshatja tisztára a lánya nevét. Assumpta tudta, hogy nincs választása, engedelmeskednie kell az apjának, aki egyértelművé tette, mennyire komolyan veszi, amit mondott, és nem fogja meggondolni magát. A gyermek, akit a méhében hord, többet jelent az apja számára, mint neki valaha is fog. Egy pillanatig se gondolta, hogy a családból bárki örülni fog a terhességének; biztosra vette, hogy a szülei olyan gyorsan és csendben meg akarnak szabadulni a gyerektől, amennyire csak lehet. Hogy az ő apja, Patrick Costello hisz az élet szentségében, meg sem fordult a fejében. Nos, nem tévedhetett volna nagyobbat, pedig mindaz, amit róla hallott, ennek az ellenkezőjére utalt. Az erőszakra való hajlama, a legendák arról, hogy része van azok halálában és eltűnésében, akik keresztezték az útját, mind arra utaltak, hogy apja hidegvérű gyilkos. Megrémítette

a

tudat,

hogy

ugyanez

az

ember

elfogadhatatlannak, Isten elleni bűnnek tartja az abortuszt. Mindig azt hitte, hogy a nagy ájtatosság csak a porhintés része; csupán kirakat, hogy mások lássák, milyen jó és tisztességes ember. Az a tény, hogy az apja valóban hisz a katolikus

egyházban és alapvető tanításaiban, álláspontja felülvizsgálatára késztette. Maradt viszont egy ütőkártyája, ami remélhetőleg minden mást visz. – Apa, el kell mondanom még valamit. Patrick

megvonta

a

vállát.

Most

már

mutatkozhat

nagylelkűnek, megnyerte a háborút. – Ki vele! – Ez a baba… szóval lehet, hogy fekete lesz. Patrick kihallotta a lánya hangjából a reménykedést. Assumpta tényleg azt gondolja, egy fekete baba önmagában elég ahhoz, hogy szembefordítsa mindennel, amiben hisz? A lánya mindig készen áll, hogy megdöbbentse őt valamivel. – És? – kérdezte a létező legérdektelenebb hangon. Assumptát megrendítette a válasz. – Én csak azt gondoltam, jobb, ha tudod. Ez minden. Patrick felnevetett. – Ez a „lehet”, mindent elárul rólad, amit tudni érdemes. Az se érdekel, ha babakék lesz rózsaszín pöttyökkel. Meg fogod szülni, és a gyerek a Costello nevet fogja viselni. Az első unokám lesz, és mint ilyen, megkap minden létező esélyt, amit megadhatok neki. Remélem, az anyjával ellentétben lesz annyi esze, hogy éljen a lehetőséggel. Assumpta

távozni

készült,

Patrick

pedig

ellenállt

a

késztetésnek, hogy kirugdossa az ajtón. A lány minden létező módon csalódást okozott neki. Nem annyira a terhességgel, azt végül csak elfogadta volna. Inkább azzal, hogy egyáltalán nem érdekelte a gyermeke sorsa. Totális érdektelenségével csak

határtalan önzését bizonyította. Be kellett ismernie, hogy szégyelli a lányait – mind a kettőt. Ugyanabból a fából faragták őket; egyikük se látott tovább a saját szükségleteinél. Miután Patrick egy penny nélkül nőtt fel, az első pillanattól teljesítette a lányai minden kívánságát. Akik ennek köszönhetően bár mindennek tudták az árát, az értékét semminek nem. És ott van szegény Josephine Flynn, aki igazán jobban megérdemelné az anyaságot, mint ez a cafka, és aki egyik gyermeket a másik után veszíti el, mert a sors megtagadja tőle azt, amire mindennél jobban vágyik. Hát, most majd az ő Assumptája is megtanulja, miről szól az élet. Meg fogja szülni ezt a gyereket, s ha csak még egyszer fejfájást okoz az apjának, hát magára vessen. Patrick mindenféle történetet hallott a lányairól. Declan világosította fel ezekről, hogy mégse idegenektől kelljen hallania. És bár rendszerint megütközött, annál nagyobb fájdalmat érzett. Az, hogy nem is tudott róla, miféle mérges kígyókat melengetett a keblén, mindent elárult az élete valódi természetéről. Carmel, az Isten áldja meg, feltétel nélkül bízott a lányaiban. Így ő még Patricknél is jobban felháborodott a lányaik hőstettein. Patrick környezetében mindenki tudott a lányairól és az általuk választott életmódról, ő mégis végig a sötétben tapogatózott. Olyan ember számára, aki büszkén hangoztatja, hogy semmi sem érheti készületlenül, nem létezik nagyobb árulás. Még sincs más választása, szembe kell néznie a megaláztatással, és emelt fővel kell elviselnie. Ha pedig bárki valaha is futó célzást mer tenni erre az egészre, gondolkodás nélkül kitépi a belét. Majd ő kideríti, ki az

apja az unokájának, és minden egyes férfi nevét is, akit a lányai a háta

mögött

az

ágyukba

rángattak.

Patrick

mindennél

fontosabbnak tartotta a jó hírét. Ez olyasvalami, amiért megéri harcolni, és ő pontosan ezt fogja tenni.

Harmincötödik fejezet – Idehallgass, Pat, ez így nem mehet tovább, haver! Kibaszott bolondot csinálsz magadból! Michael Flynn magának kereste a bajt, de nem volt más választása. Patrick teljesen begőzölt, elszakadt a világ tárgyi valóságától. Ilyet még életében nem látott. Declan dermedten nézte őt. Látszott, mennyire nem hitte el, hogy Michael végül képes lesz szóvá tenni a dolgot, pedig együtt tervezték el az egészet. Patrick soha nem bírta a kritikát, sőt ami azt illeti, nehezen birkózott meg vele. Valamit mégis tenni kellett már, és egyedül Michael érezte magát elég tökösnek ehhez. Patrick végigmérte Michaelt. A hangjában egyértelmű volt a megvetés. Nem számított rá, hogy valaha ilyesmi irányuljon felé, legkevésbé az ifjú Michael részéről. – A bánatos faszomat se érdekli, mit gondolsz, Michael. Ne felejtsd el, hogy te dolgozol nekem, haver, nem pedig fordítva! Michael megköszörülte a torkát. Tudta, hogy valamivel oldania kellene a feszültséget. De voltak dolgok, amiket nem hallgathatott el. – Akkor te se felejtsd el, hogy te ki vagy, Patrick! Ha lenne egy kis eszed, felhagynál ezzel a boszorkányüldözéssel. Gondold csak végig! Ha a lányod tudná, ki csinálta fel, szerinted nem árulta volna el már régen? Tényleg megértem, min mész keresztül, de így csak bolondot csinálsz magadból. Kész röhej,

Pat! Nem te vagy az első, akinek a lányából egyedülálló anya lesz. Ez már a nyolcvanas évek, az ilyesmi már rég nem nagy durranás. Patrick valahogy megértette, hogy Michael igazat mond. Lepkefingot kergetett, mégsem tudott leállni. Rühellte, hogy a lánya ennyire lealacsonyította magát, hogy eközben őt is cserbenhagyta és a létező legnagyobb szégyenbe hozta. Most már Carmelt okolta mindenért. Ő is csak a kurva szégyent hozza rá, ő is ugyanúgy cserbenhagyta. Az is csak egy cafka, aki kihasználja. Úgy látszik, ez családi vonás, de a lányai nem tőle örökölték. Már ha egyáltalán az ő lányai, mert most már ezt is megkérdőjelezte. Nem tudott se enni, se aludni. Egész életét felemésztette, hogy a lányain és életvitelükön gondolkodott, és hogy ő erről semmit se tudott. Nem értette, hogyan lehetett ennyire naiv. Mást se mondogatott a lányoknak, csak hogy milyen imádnivalók, milyen szépek. Úgy bánt velük, mint a királylányokkal; egy pillanatig se kételkedett a jóságukban. Feltételezte, hogy tisztában vannak a becsület fontosságával, kincsként

őrzik

az

érintetlenségüket,

és

végképp

nem

szenvednek önértékelési zavarban. Egyszerűen nem értette az egészet. A lányok szemlátomást bárkinek odaadták magukat, aki csak

fikarcnyi

érdeklődést

mutatott

irántuk.

Ilyen

gátlástalanságot sosem feltételezett volna róluk, most pedig nem tudott másra gondolni, csak hogy mi minden kerülte el még a figyelmét – mi minden történt még a háta mögött. Már Declant és Michaelt is gyanúsnak találta – elvégre bennük ugyanúgy megbízott, és most csak csodálkozni tudott a saját hülyeségén. Mégis Carmel lett mind közül a leggyanúsabb,

hiszen az ő gondjaira bízta a lányokat. Most szüntelenül a felesége múltja jutott eszébe. Ő sem volt már az a hamvas virágszál, amikor találkoztak, mégis jóval fiatalabb nála, és ő addig koslatott utána, amíg be nem adta a derekát. Boldogan elvette, csak hogy családja és otthona legyen. Carmel szállította a családot, ő a többit. Megadott nekik mindent, amit pénzen venni lehet. Patrick készséggel megállapodott egy asszony mellett, és soha nem adott rá okot, hogy kétség férjen a hűségéhez. De vajon fordítva is elmondhatja ugyanezt? Már nem tudta biztosan. Michael felsóhajtott. Látta, hogy Patrick nem figyel rá. Mint aki azt se tudja, hol van. – Meg se akarsz hallgatni, Pat? Hozzád beszélek, te meg visszavonulsz a kis világodba. Szedd már össze magad, hallod? Máris nagy tételben bukjuk a pénzt. Nem mész el a megbeszélésekre, vagy ha mégis, belekötsz olyanokba, akiket egész életedben ismertél… akik tőled függnek és bíznak benned, mert eddig mindenben támaszkodhattak rád. Ha nem jössz ki a varázsködből, Pat, rövid úton háttérbe szorítanak. Máris fogy a vevőkörünk, de ami még rosszabb, elveszítjük az arcunkat. Kezd elveszni a hitelünk, hála neked. Declan látta a bátyján, hogy túl messze jár, ahol már nem ér el hozzá az értelem szava. Patrick egyszerűen kizárta a fejéből Michaelt. Ilyen helyzetekben csak azt hallotta meg, amit hallani akart. Nem mintha máskor túlzottan figyelt volna arra, amit nem akart hallani, de ez hozzátartozott a természetéhez – éppen a tévedhetetlensége

és

a

kiszámíthatatlansága

tette

ilyen

veszélyessé. Csak addig hallgatott másokra, amíg jónak látta,

amíg az ő nótáját fújták. Michael még nem ismerte Patricknek ezt az oldalát, Declan azonban tudta, mennyire képes kifordulni önmagából. Ő mindig elfogadta, hogy a bátyja szokványos emberi kereteken kívül él. Valaha ez számított az erősségének, ezért ültetett akaratlanul is félelmet mindenki szívébe. Még az agyhalott is látta, hogy Patrick Costello más zenére táncol, mint a világ többi része, de most az egyszer belehullott az őskáoszba. Ez a szégyenletes epizód mélyebben átformálta, mint korábban bármi. Declan nem először látta rajta az üldözési mániát, de még sosem fordult a sajátjai ellen. Ki gondolta volna, hogy éppen a gyermekei miatt süllyed idáig? Assumpta tönkretette az apját, amikor akaratlanul is megtalálta az egyetlen igazán gyenge pontját. Akárcsak Michael, Declan is pontosan látta, hogy ha nem vigyáznak, valaki a helyükbe lép, és elveszi az üzletüket. Az általuk ismert világban az efféle gyengeséget csakis megvetés sújthatja, és Patrick túl nagy befolyást gyakorol ahhoz, hogy előtérbe helyezze a személyes sérelmeit. Az efféle problémákat már csak ezért is csendben szokás intézni. Minden érintett érdeke ezt diktálja. Ez az utca törvénye, ami sosem változik. A Costellók is így szereztek nevet maguknak, így vették át mások üzleteit. Már csak arra kell vigyázni, hogy velük sose történjen ilyesmi. Declan megrázta a fejét. – Hagyd, Michael! Csak az időt vesztegeted. Michael tudta, hogy Declannek igaza van. Patrick mintha nem is tudott volna magáról. Ijesztő volt nézni is. Valami morbid kíváncsiságtól hajtva Michael mégis lenyűgözve szemlélte

Patrick őrületét. Patrick igazán rosszul festett ~ nemcsak mániákusnak tűnt, de olyan veszedelmes szörnyetegnek is, aki nem ismer semmilyen határt vagy korlátot; Ami eddig a csúcson tartotta őket, most azzal fenyegetett, hogy mindent elpusztít, amiért eddig dolgoztak. Michael alig hitt a szemének, mégis pontosan tudta, hogy ha Declan nem képes rá, neki kell átvennie az irányítást.

Harminchatodik fejezet Josephine hosszú idő óta nem érzett ekkora boldogságot. Még mindig gyermeket várt, és még mindig nem tudott erről senki más. Nem is szól, amíg feltétlenül nem szükséges. Oly sokszor cserbenhagyott már mindenkit, hogy ezt a kockázatot még egyszer nem vállalhatja. A fajdalom minden veszteséggel elevenebbé vált ahelyett, hogy enyhült volna. Aki csak ismerte, mind szánakozva és sajnálattal tekintett rá. Ezt a szánakozást gyűlölte a legjobban, most azonban minden nap minden percében magában érezte a kisbabát. Ezúttal minden más lesz, győzködte magát, és valahogy minden a helyére került. Ez az ő titka, az ő saját kis boldogsága. Sikerült elérnie, hogy nem őrködnek minden mozdulata felett, és nem kérdeznek rá minden arckifejezésére. Nem faggatóznak minden rosszullétnél, vagy ha csak elsápad. Nem próbálják örökké ágyba dugni, mintha valami halálos betegségben szenvedne, és nem fürkészik az arcát a fájdalom első jelei után, amelyek előre jelzik a vetélést, és amire mindvégig számítanak. Senki sem erősködik, hogy pihenjen le. Senki sem ücsörög mellette, hogy egy percre se maradjon egyedül. Josephine-t kimerítette, hogy ilyen sokan törődnek vele. Belefáradt a kényszeres jókedvbe, hogy úgy kell tennie, mintha nem rettegne attól, hogy ezt a gyereket is le kell majd húznia a vécén. Mennyivel jobb így. Mennyivel nyugodtabb.

Gyengéden megsimogatta a hasát, becézgette a gyermekét, és remélte, hogy ez alkalommal végre esélye lesz rá, hogy a karjába vegye. Michael anyja igazi anyatigrisként viselkedett. Josephine szinte érezte, hogy azt kívánja, vetéljen el. Az álnok ír boszorka egyedül magának akarta Michaelt. Egy gyermek, egy élő gyermek végre bebetonozta volna a házasságukat, amit Hannah aligha kívánt. Josephine szörnyen érezte magát, amiért így gondolt az anyósára, de ez volt az igazság. Hallotta a kavicságy csikorgását, amint Michael autója megállt. Korán érkezett. Őmeg még azt se találta ki, mit főzzön vacsorára. Nem mintha a férje törődött volna ezzel. Hallotta a férje lépteit, ahogyan megkerüli a házat. Michael mindig a hátsó ajtón jön be. Ezen állandóan viccelődtek. Michael azt mondja, a lakótelepi nevelés teszi: a bejáraton ki, a kijáraton be. Josephine gépies mozdulattal tette fel forrni a vizet. Michael mindig elvár egy csésze teát. Milyen kiszámíthatóvá vált az életük. Vajon azért, mert még nem élvezték a gyermekáldást? Egy gyermek felborítja a mindennapi rutint. A legtöbben ezért is nem terveznek vagy tekintenek bármit alapnak. Vagy éppen ezért nem házasodnak meg. – Jó kislány! Rám férne egy csésze tea. Josephine széles mosolyra húzta ajkát, mielőtt a férjéhez fordult, hogy elővegye legvidámabb hangját. – Mondj egyetlen alkalmat, amikor beléptél azon az ajtón, és nem várt rád azonnal egy csésze forró tea. Ez a küldetésem, hát

nem érted? Azért élek, Michael, hogy teljesítsem minden óhajodat. A férfi vele nevetett, és érezte, ahogyan ellazul. Néha nagyon megnehezíti az életét Josephine érzékenysége. Michael teljes szívéből

imádta

őt,

de

tudta,

mennyire

megviseli

a

gyermektelenség. Josephine sosem hitte el neki, hogy igazából mindegy. Hogy neki ő a gyönyörűsége. Az egyetlen nő, akit valaha akart és akarni fog. Bárcsak elhinné végre! – Óhajaim éppen vannak, Josephine. Ma éjjel teljesíthetnéd is az egyiket – tette hozzá incselkedve. Az asszony mindkettőjüknek töltött, aztán végigmérte a férjét. – Azt hiszem, ennyi még belefér, Michael, de csak ha jól viselkedsz. Michael

elvigyorodott.

Örült

a

felesége

jókedvének.

Osztozhatott is volna benne, de a Patrick miatt érzett szorongás kezdte megviselni. Fáradtan ült le a konyhaasztalhoz, és várta, hogy Josephine odavigye a teát. Amikor a felesége helyet foglalt mellette, mosolyogva fordult felé. Az asztal, amelynél nyolcan – szükség esetén akár tízen – is kényelmesen elférhetnek, a csillogó fenyőlapjával hasonlított a ház többi bútorához. Ízléses volt, drága, és alig használt. Milyen vérmes remények éltek bennük, amikor megvették ezt a házat! Azután a remények fokozatosan kezdtek megkopni. Mostanra az otthoniak nyomasztóan nagy lett kettejük számára. Minden zugáról lerítt a magány. Többé egyikük sem érezte meghittnek, mégsem költözhettek máshová, hiszen azzal bevallották volna, hogy kudarcot vallottak, és beletörődnek,

hogy sosem lesz gyermekük. Ha valaha elmennek innét, az csakis Josephine döntése lehet, nem az övé. Ezt az ítéletet egyedül ő mondhatja ki. Michael olyan szépnek látta a feleségét. Sosem unt rá, hogy őt nézze. Hirtelen feltűnt viszont neki, hogy most valahogy mégis másként fest. – Mintha felszedtél volna néhány kilót, öreglány. Josephine-t elégedettséggel töltötték el a szavak. Pontosan olyan, amilyen egy terhes asszonynak lennie kell. Tényleg szívesen megosztotta volna a hírt Michaellel, de tudta, hogy nem lehet. Túl sokszor jártak már így. Ha most elveszíti a gyermeket, legalább a férjének nem kell meggyászolnia. – Talán így is van, Michael, de cseppet se bánom. A legutóbbi baba után túl sok kilót leadtam. Gondolom, ez azt jelenti, hogy kezdek rendbe jönni, nem igaz? Michaelt mérhetetlen szomorúság töltötte el. Tudta, milyen nehéz Josephine számára akár csak megemlíteni is az elveszett kisbabákat. – Az én szememben mindig gyönyörű leszel, Josephine, te is tudod. De ettől még igazad lehet. Josephine kortyolt a teájából, aztán gyorsan témát váltott. – Sikerült Patrickkel beszélned? Michael bosszúsan felhorkant. – Ezt inkább hagyjuk, Josephine! Elment a maradék esze is. Mindig holdkóros volt kicsit, mint tudod, de épp ez tette olyan sikeressé. Annyira sugárzik belőle az elfojtott erőszak, hogy akinek hangyányi esze van, nem akar keresztbe tenni neki. De

ennek most vége. Kibaszott furcsán viselkedik. Már Declannek is elege van belőle. Josephine számított erre. Találkozott Patrickkel, és maga is láthatta, hogy nincs ki a négy kereke. Napról napra furcsább lett. Carmel már azt sem tudta, mihez kezdjen vele; Egyre nehezebben viselte a dühkitöréseit. – Carmel azt mondja, már nem is alszik, csak egész éjjeli járkál a házban. A lányok rettegnek tőle. Szegény Assumpta úgy érzi, ő tehet mindenről. Carmel mesélte, hogy két napja kis híján letartóztatták. Az éjszaka közepén bemeri egy piaboltba, és életveszélyesen megfenyegette az eladót. Azzal vádolta, hogy követi. Csak azért nem varrták be, mert a helyi zsaruk ráismertek. Felcsörögték Carmelt, aki elment érte és kihozta. Azt mondja, olyan volt, mint egy mániákus. Szó szerint retteg, hogy mi lesz legközelebb. Michael már hallotta a sztorit Declantől. Patrick soha nem volt százas, de ez már túlment minden határon. Lenyűgöző volt, hogy néhány hét alatt mennyit romlott az állapota. – Declan nekem is mesélte. Meg azt is mondta, hogy Patricknél korábban is elszakadt a cérna. Az orvosok ezt már akkor „pszichotikus kitörésnek” nevezték, pedig az semmi nem volt ehhez képest. Declantől tudom, hogy még egy kibaszott agyturkászhoz is járnia kellett kölyökkorukban. De igazán a középiskola után gurult el a gyógyszere. Képzelheted, hogy a mostaniak fényében mennyire örültem a hírnek. Patrick annyira kiakasztotta Michaelt, hogy már nem tudta, mihez kezdjen vele. Ilyesmire senki sem készült, most azonban a nyakukba szakadt, és tenniük kellett valamit. Declan szokás

szerint ráhagyta a melót Michaelre. Nem akarta, hogy a bátyja legutóbbi ámokfutása beszédtéma legyen, de azt se, hogy személyesen neki kelljen intézkednie. Nem akart vállalni semmilyen felelősséget – legkevésbé, hogy neki kelljen kényes döntéseket hoznia a bátyjával kapcsolatban. Amit bizonyos szinten meg is lehet érteni. – Patricket be kell dugni valahová, már csak a saját érdekében is, hogy a többiekről most ne beszéljünk. Teljesen kész van, Josephine. Még életemben nem láttam ilyet. Az emberek máris kibeszélik a háta mögött. Összekap azokkal, akiket hosszú évek óta ismer, minden szarsággal megvádolja őket. Kemény fickókról beszélünk, nem utcasarki kreténekről. Első kézből tudják, milyen veszélyes fasz Patrick Costello. Az is volt mindig, tiszta sor, de most már tényleg kezd olyan lenni, mint egy dilis. Ez így nem mehet tovább, érted? Bármi áron, de rendeznem kell a sorainkat. Josephine megértette, hogy Michael kiönti neki a szívét. Mindig is elmondott neki mindent. Tudta, hogy ő az egyetlen személy, aki előtt teljes nyíltsággal mer beszélni. Persze az is segített, hogy legtöbbször azt mondta neki, amiről tudta, hogy hallani akarja. Most szomorúan megrázta a fejét. – Igazad van, Michael, ez így nem mehet tovább. Valakinek egy időre át kell vennie Patrick helyét. Csak amíg kiszellőzteti a fejét, hogy senki ne használhassa ki a helyzetet. Erre pedig csak te vagy képes, Michael! Amúgy is te irányítod a dolgokat, ezt mindenki tudja. Patricknek nyilvánvalóan orvosi segítség kell, és tudom, hogy Carmel is értékelne minden segítséget. Egyébként

szerintem a legszívesebben faképnél hagyná Patricket, ha tehetné. Persze ez sosem fog megtörténni. Patrick előbb nyíratná ki őt. Michael helyeslően bólogatott. Josephine jól beszél; Carmel napjai meg vannak számlálva. Michael ölébe vonta és szorosan átölelte a feleségét. Élvezte a meghitt testi közelséget. Imádta a felesége hajának illatát – mindig olyan frissnek és tisztának érezte. Még így, smink nélkül is gyönyörűnek látta őt. Érezte a néhány kilót, amit magára szedett, de ennek is örült. Josephine tényleg rettenetesen lefogyott az utolsó vetéléskor. Sokat aggódott miatta, de a múltbéli tapasztalatokból tudta, hogy azzal nem segít, ha szüntelenül emlékezteti a történtekre, vagy azt kérdezgeti, mit kelj lett volna másképp csinálniuk. Josephine ment tovább az úton – ő így birkózott meg a veszteséggel –, mégis tudta róla, hogy a szíve mélyén gyászol, és az egész sokkal jobbam megviseli, mint bárkinek hajlandó lenne beismerni. Michael tiszteletben tartotta a felesége óhaját, és hagyta, hogy a maga módján kezelje a helyzetet. Ha éjjel sírt, magához ölelte és megvigasztalta, ám ezt leszámítva követte Josephine példáját, s úgy tett, mintha mi sem történt volna. – Már érezni rajtad az úszógumikat, asszony! Végre lesz mibe kapaszkodni. Csak nehogy elhízz nekem! Josephine csilingelő hangon felkacagott. – Ha egyedül vagyok, egy csomó csokit felfalok. Csak beteszek valami szomorú filmet, azután bontok egy tábla mazsolás Cadburyt. Michaelnek tetszett, hogy újra ilyen boldog a felesége hangja. Mintha visszatért volna a normális kerékvágásba, ami új

reménnyel tölti el. Nagyon hiányzott neki, amikor a felesége a gyászba temetkezett. Ilyenkor tehetetlen düh fogta el – hiába keres annyi pénzt, hiába van Josephine-ben olyan határtalan szeretet, nem tudják összehozni az egyetlen dolgot, ami boldoggá tehetné őt. Az egyetlen dolgot, amit igazán akar. Erre tessék, itt van Assumpta, aki akarata ellenére hord ki egy gyereket! Bármelyik apa elvetette volna vele – ha másért nem, hát azért, mert a lány komplett idióta, akire épeszű ember sosem bízna egy kisbabát. Annak a lánynak még az is gondot okoz, hogy megfogalmazzon egy rendes mondatot. Ez annyira igazságtalan! Michael felsóhajtott, és még szorosabban ölelte magához imádnivaló feleségét. Ahogy a mamája mindig mondta: ami meg van írva, az előbb-utóbb megtörténik. Michael azt akarta, hogy megtörténjen, és nemcsak azért, mert Josephine megérdemli, hanem mert így végre azt érezheti majd, hogy beváltotta az ígéretet, amit annak idején tett, amikor nekivágtak a közös életnek, s úgy tűnt, a lehetőségeik határtalanok. A lány sosem kért semmit, viszont mindig mindent megtett érte, és Michael pontosan tudta, mennyire szerencsés ezért. Nem tehetett olyat, amivel

megváltoztatta

Josephine

érzéseit

–

egyszerűen

önmagáért, feltételek nélkül szerette őt. Josephine a világot jelenti számra, s ez soha nem változik meg.

Harminchetedik fejezet Carmel Costello pocsékul festett, de már ez sem érdekelte. Már rég nem róla volt szó, hanem a férjéről. – Assumpta, légy szíves, fogd be! Ha meghallja, hogy megint rákezdted, egyből a torkunknak ugrik. Ne is figyelj rá! Assumpta tudta, hogy van logika az anyja szavaiban, de már nem bírta elviselni az apja üvöltözését. Órák óta ez ment. – Csak hallgattasd el, anya, kérlek, állítsd le! Megfájdul tőle a fejem. Carmel

határozottan

megragadta

a

lánya

csuklóját.

Assumpta hisztérikussá vált, amit Carmel nem is csodált, ezzel együtt mégiscsak magának köszönheti az egészet. Ő idézte elő a katasztrófát

a

viselkedésével.

Carmel

pedig

nem

hangsúlyozhatta eléggé, mennyire súlyossá vált a helyzet. – Figyelj rám, lányom, méghozzá nagyon jól figyelj! Az az ember odalent nincs a józan eszénél. Képes rá, hogy komolyan bántson bennünket. Tudod, hogy ilyenkor hiába beszélsz neki. Ha azt hinném, hogy képes vagyok lenyugtatni, nem próbáltam volna meg már órákkal ezelőtt? Én vagyok az egyetlen élő ember, aki valaha ellentmondott neki, és az egyetlen, akinek ezt hagyta is. De most elmentek nála otthonról. Ha nem fogod be a pofádat, egyszer csak itt terem, mint egy bosszúálló démon, és akkor tényleg bajban leszünk.

Assumpta kezdett halálra rémülni. Az apja szünet nélkül ordítozott órák óta, és nem úgy tűnt, hogy mostanában abbahagyja. – Csak tartsd a szád, hadd adja ki magából, és reménykedj, hogy inkább előbb teszi, mint utóbb.

Harmincnyolcadik fejezet Declan belefáradt. Carmel huszonnégy órán belül harmadszor telefonált, hogy jöjjön és segítsen, hátha akkor Patrick hajlandó lesz kórházba menni. Patrick meg kijelentette, hogy oda soha többé nem megy. Olyan lett, mint valami kibaszott mániákus. Ahogy ő látta, mindenki ellene szervezkedik. Mintha egy száznyolcvan magas pólyást kellene kezelnie, aki eltökélte magában, hogy akkor is az lesz, amit ő akar. – Kérlek, Patrick, hagyjál végre szóhoz jutni engem is! Patrick továbbra is hisztizett. Declan látta rajta, hogy a kialvatlanság kezdi komolyan megviselni. Máskor is előfordult ilyesmi, de eddig soha nem fajult idáig a helyzet. A bátyja egy pillanatra se tudott megnyugodni, folyton csinálnia kellett valamit. Nézni is rossz volt. – Kurvára nem vagyok kíváncsi a mondandódra, Declan! Pontosan tudom, mit akarsz beadni nekem, ezért újra elmondom, amit már ezerszer: nem megyek vissza abba a kibaszott

kórházba. Nincs

értelme,

hogy

visszamenjek

a

kórházba, amikor csak arra van szükségem, hogy eltávolítsam azokat, akik az utamba állnak. Hát nem érted? Csupa pöcs vesz körül, egytől egyig. Declan felsóhajtott. Ennek tényleg nem lesz vége egyhamar. Carmel be akarta utaltatni Patricket, csak túlságosan félt, hogy

személyesen tegye meg. Azt akarta, hogy Declan intézze helyette, amiért nem lehetett hibáztatni. Declan tudta, hogy ezt kellene tennie. Ez minden érintett érdeke, a leginkább persze Patrické, mégsem tudta megtenni. Nem tudta rávenni magát, hogy félreállítsa a bátyját. Ez akkor sem történhet meg, ha mégoly nehezére esik, hogy a bátyját ilyen állapotban lássa. Patrick egész életében a szakadék szélén egyensúlyozott, de végül mindig sikerült megőriznie az önuralmát. Félelmetes lelki erőről tett bizonyságot, és bár lehetett bármennyire kiszámíthatatlan, a múltban legalább elfogadta ezt. Tisztában volt a saját gyengeségével, és küzdött, hogy elfojtsa. Attól esett át a ló túloldalára, amit a lányairól megtudott. Declan is hallotta a szóbeszédet, kivált Assumptáról. Sokan kötelességüknek

érezték,

hogy

felvilágosítsák

őt

az

unokahúgairól és választott életvitelükről. Aki ilyesmivel fordult hozzá, az pontosan tudta, hogy elszabadul a pokol, ha Patrick bármit megsejt az egészből. Ezért várták el, hogy Declan fékezze meg a lányokat, mielőtt valami jóvátehetetlen történik. Declan pedig türelmesen végighallgatta a pletykákat, de esze ágában sem volt továbbítani azokat a testvérének. Mióta a lányok felnőttek, Carmel sem igazán kötődött hozzájuk. Declan véleménye szerint Carmel nem is volt képes senkihez kötődni. Ahhoz túlságosan fontosnak találja a saját személyét. Így hát, amíg a lányok szép ruhában jártak és tökéletes sminket viseltek, Carmelt más nem is érdekelte. Nem mintha a maga módján nem szerette volna őket, egyszerűen csak nem volt meg a képessége, hogy önmagát leszámítva bárki iránt

komolyabban érdeklődjék. Declan már csak emiatt sem kedvelte őt, azt azonban el kellett ismernie, hogy minden tőle telhetőt megtett Patrickért, aki cserébe elhitte neki, hogy a maga módján szereti. Már amennyire saját magán kívül bárkit szeretni képes… Mindeközben a testvére magában beszélt, és olyasmiket motyogott, amitől a hideg futkosott Declan hátán. – Tudom, hogy ki kell iktatnunk Ozzy Harpert, Declan! Ma este szépen elmegyünk hozzá, és egyszerűen lepuffantjuk, ennyi. Tiszta munka. Ebből majd mindenki érteni fog. Az összes pöcs, aki le akar venni, aki totál hülyének néz, mind tudni fogja, hogy meg vannak számlálva a napjai. Meg fogja érteni, hogy végül ő is sorra kerül. Pontosan ezt fogom tenni, Declan, ha kell, megesküszöm az anyám tetves sírjára. Leveszem őket a tábláról, egyiket a másik után. Patrick halálosan komolyan beszélt. Declan elszörnyedt, mégis mosolygott, mert tudta, hogy le kell beszélnie a bátyját erről az őrültségről. Patrick kezdett túlságosan veszedelmessé válni. Olyasvalakit akart kinyírni, akit egész életükben ismertek; egy igaz barátot, egy rendes tagot – ráadásul köztiszteletben álló férfit. – Szerintem Ozzy nincs itthon, Patrick. Úgy hallom, Spanyolországban sütteti a hasát. Van ott egy nyaralója, emlékszel? Marbellában. Sokszor voltunk nála. Patrick tekintete egy pillanatra sem állapodott meg. Declan tudta, hogy már azon agyal, ő mennyire megbízható. Az üldözési mánia minden perccel egyre jobban elhatalmasodott rajta. Tennie kellett valamit, mielőtt Patrick tényleg elszáll. Belegondolni is rossz, hogy hirtelen végezni akar majd valakivel,

és nem lesz vele senki, hogy lebeszélje róla! Abból tényleg vérontás lenne. Vagy ha a bátyja ezúttal Carmel és a lányok ellen fordul? Nagyon is képes lenne kinyírni az egész családját. Nem most ölne először, csak azelőtt gondosan eltervezett mindent, és a gyilkolás csupán eszközként szolgált egy cél elérésére. Mostanra nem maradt más, csak a hirtelen ötlet, amit aztán kötelességének érez nyomban megvalósítani. Patrick összezavarodott. – Biztos vagy benne, hogy Ozzy elutazott, Declan? Declan

bólintott.

Gyorsan

körbepillantott

testvére

irodájában, látta a bezárt ajtót és bezsaluzott ablakokat. Tudta, hogy Carmel odafent van a lányokkal, mindnyájan foglyok a saját otthonukban. – Miért nem megyünk el Michaelhez? Ő mindig tudja, hol van Ozzy. Akkor legalább biztosak lehetünk a dologban, nem igaz? Michael mindig nyomon követ mindenkit, benne van a vérében. Declan felvette az asztali telefont, hogy hívja Michael házát. Sietve és fennhangon elmagyarázta, hogy Patrick meg akarja ölni Ozzyt,

de

senki

sem

biztos

benne,

hogy

nincs-e

Spanyolországban, ezért arra kéri Michaelt, hogy találkozzanak a roncstelepen lévő régi irodában. Ott együtt átbeszélhetik a dolgot, és eltervezhetik, hogyan tovább. A roncstelep a legjobb hely, mert Patrick szerint az összes többi irodát bepoloskázták. A vonal túlsó végén Michael szótlanul hallgatta Declant. Érezte a hangjában a végső kétségbeesést, és tudta, hogy Patrick menthetetlenné vált.

Gyengéden megcsókolta Josephine-t, majd otthagyta a kanapén, ahol együtt nézték a tévét. – Nem tart soká, szívem. El kell ugranom elintézni valamit. Josephine megszokta már, hogy a legfurább időpontokban kell elmennie. Mosolyogva nézett utána. – Menj csak, de azért remélem, nem maradsz ki egész éjszakára. Michael nem válaszolt.

Harminckilencedik fejezet Patrick és Declan megérkezett a roncstelepre, és ahogy számítani lehetett rá, Michael már ott várt. Az irodaként használt konténerházban égtek a lámpák, és Declan arra is felfigyelt, hogy az éjjeliőr a kutyájával együtt felszívódott. Nyomban értette ennek a jelentőségét, de már nem változtathatott azon, aminek meg kell történnie. Az egész kicsúszott a kezéből. Patrick a maga részéről nem vett észre semmi szokatlant, csak sietős léptekkel az iroda felé indult. Miközben Declan lassan követte őt a konténerház felé, szívből sajnálta, hogy idáig jutottak, de tudta, hogy nem tehetnek mást. Patrick kockázati tényezővé vált, amit nem tűrhetnek tovább.

Negyvenedik fejezet Michael mindent eltervezett, semmit sem bízott a véletlenre. Rendesen megkente az éjjeliőrt, aki készségesen hazament legközelebbi barátjával, a dobermannal együtt – a kutya amúgy is lekölykezett, rászolgált néhány nap szabadságra. Az éjjeliőrt sem először kérték meg, hogy nem részletezett okokból távozzon, s miután a fickót a kutyáján kívül más nem érdekelte – pontosan ezért alkalmazták –, szó nélkül távozott is. Amikor Patrick belépett az irodába, Michael már a helyén volt. Nyilvánvaló módon ugyanúgy ítélte meg Patrick legutóbbi ámokfutását, mint Declan. A tény, hogy leszervezte a találkozót, mindent elmondott. Nem akadt ennél biztosabb hely arra, amit meg kellett tenniük. Csendes és sötét, de ami mindennél fontosabb, itt még Patrick Costello is biztonságban érzi magát. – Minden oké, Michael? Michael bólintott. Patrick még ebben az állapotában is megmaradt impozáns jelenségnek, aki személyiségével és természetes karizmájával uralja az egész teret. Kevés emberből sugárzott ilyen erő, ami megkülönbözteti a férfit a fiútól, a kemény bűnözőt a piti tolvajtól. Noha teljesen elveszítette a realitásérzékét, a fickóban így is több kurázsi maradt, mint a legtöbb emberben. Igazán kár, hogy az elméje ilyen csúfosan cserbenhagyta. Ugyanazok a szellemi képességek, amelyek

vezető szerephez juttatták az alvilágban, egy csapásra teljesen megbízhatatlanná tették. Michael kedélyes mosollyal és kinyújtott kézzel indult a barátja felé. Amint Patrick megmarkolta a kezét, hogy megrázza, Michael erőteljesen maga felé rántotta, hogy a szívébe döfje a húszcentis pengét. Pillanatok alatt vége lett. Michael megtartotta Patricket, ahogy ráomlott a karjára, majd lassan leengedte a padlóra, hogy a lehető legnagyobb méltóságot kölcsönözze bukásának. Ott állt felette az öccsével, Declannel, amíg elvérzett. Remélte, hogy nem szenved túl sokáig. – Jaj, istenem! – küszködött a könnyeivel Declan, ahogy letérdelt a testvére élettelen testéhez. Michael megvonta a vállát. – Ahogy öreganyám szokta mondani, Declan, örülök, hogy van isten, mert egy napon nagy szükség lesz rá. Jó katolikus volt, azt meg kell adni. – Töltött két becsületes adag brandyt, és az egyiket Declannek nyújtotta. – Tudod, hogy meg kellett tennünk, haver. Inkább mi, mint más, valaki olyan, aki előnyt kovácsolna belőle. Gyorsan ment, szinte fájdalommentesen. Azt tettük, amit kellett, és megvolt rá a jó okunk. Ezt sose felejtsd el! Declan tudta, hogy Michaelnek igaza van, de ettől még nem tűnt kevésbé helytelennek. Akármi is lett belőle, Patrick a testvére volt. – Tudom, hogy igazad van. Bár ne kellett volna idáig jutnunk!

Michael nem válaszolt. Semmi olyat nem mondhatott, amitől Declan jobban érezte volna magát. A világ egyszerűen így működik, történnek ilyen dolgok. Nincs mögötte rosszindulat, csak praktikus szükségszerűség. – Azt akarom, hogy rablásnak tűnjön, Declan. Persze senki sem fogja elhinni, de a zsaruknak elég lesz ennyi, és Carmel is megkapja a biztosítási pénzt. Declan bólintott, és közben felötlött benne, hogy testvére elmúlásával minden tekintetben Michael Flynn alkalmazottja lett. Immár Michael az utca új császára. Nem mintha számítana – a világ minden kincséért, még Kína összes teájáért se akarna ekkora felelősséget. Vagy legyen inkább Kína összes heroinja? Tudta, hogy Michael máris tökig áll a szarban. Már most őhozzá fordul mindenki, de Patrick halálával erősödni fog a hatalma. Belegondolt, vajon Michael tudja-e, mit vállal. Most, hogy Patrick nem áll mögötte, több szempontból is bizonyítania kell majd a rátermettségét. Fel sem ötlött benne, hogy Michael mindig is készen állt erre az eshetőségre. Semmit sem bízott a véletlenre, és mindent megvizsgált a létező összes szempontból. Patrick sem másért vette alkalmazásba annak idején. És alaposan ki is tanította. A szellemi rokont látta Michael Flynnben, ezért adott át neki minden tudást, ami ahhoz kell, hogy része legyen az általa teremtett világnak. A szélsőséges erőszak világának, ahol mindenki gyanús, és ahol rengeteg pénzt termelnek olyan emberek, akiknek nemcsak Patrick felhatalmazására, de a szakmai titkaira is szükségük van. Patrick Costello sosem ajánlott munkát senkinek, amíg nem pörgetett végig minden

elképzelhető forgatókönyvet. Az emberek éppen ezért tartották biztonságos üzlettársnak – sosem vállalt kockázatot, inkább bukott az üzleten, semhogy veszélybe sodorja önmagát vagy bármely más érintettet. Ehhez értett a legjobban, ezzel vívta ki a legnagyobb tiszteletet. Most mégis lejárt az ideje, és ahogy mindenki mást, őt is meggyászolják, ám amint az emberek felocsúdnak,

ő

már

csak

egy

újabb

mesehős

lesz

a

legendáriumban. Ez a brutális igazság. Patricknek egyetlen hibája volt csak: az őrületre való hajlama, ami végül is a vesztét okozta. Nem ő az első, akivel ez történt. Sokan haltak emiatt erőszakos halált. Michael Flynn pedig mindig a csúcsra tört, legfeljebb az volt a kérdés, hogy mikor éri el. Meg kell adni, alapos ok nélkül sosem tette volna meg ezt az utolsó lépést. Nagyra tartotta Patricket, az iránta tanúsított érdeklődését és bizalmát. Declan tudta, hogy Michael csak azt tette, amit kellett, ez mégis rossz érzéssel töltötte el. Michael a maga részéről nagyon is készen állt átvenni a Costellók üzletét. Ha őszinte akart lenni magához, alig várta, hogy

elkezdje.

Persze

meggyászolta a barátját.

csak

azután,

hogy

tisztességesen

Negyvenegyedik fejezet Michael fantasztikusan érezte magát. Mindenki kinyilvánította neki a részvétét, egyszersmind tudatta, hogy kész a szokott módon folytatni a munkát. Ez számított igazán – meg kellett bizonyosodni

arról,

hogy

alkalmasnak

látják-e

Patrick

utódjaként. Tudta, hogy Patrick halálában játszott szerepét – noha az érintettségét nem bizonyítja semmi – máris elfogadták az Élet megmásíthatatlan fényeként. Mindenki látta, tapasztalta, hogy az utolsó időkben hogyan viselkedett Patrick, így a halálát szükségszerű rossznak könyvelték el. A nagy ember temetésén pedig mindenki, aki számít, Michael

Flynnt

tekintette

Patrick

Costello

természetes

örökösének. Michael ennél többet nem is remélhetett. Ha az kell, készen állt volna megküzdeni az igazáért – épp elég keményen dolgozott, hogy idáig jusson mégis tudta, hogy Declan beleegyezése az, ami mindent eldönt. Bárhogy adta a tökfilkót, Declan nagyon is rajta tartotta szemét a labdán. Az a tény, hogy egy ilyen napon háttérbe húzódott és átengedte Michaelnek a rivaldafényt, mindent elárult, amit az új rendről tudni kell. S ezt sosem felejti el neki. Tudta, hogy Declannak nagyon hiányzik a testvére, ahogyan neki is. Szerette Patrick Costellót, aki apja helyett apja volt. Éppen tőle tanulta meg a legfontosabb szabályt: vannak dolgok, amiket meg kell tennie, s bármily nehéz,

ilyenkor

sosem

szabad

hagyni,

hogy

az

érzelmek

befolyásoljanak. Az első perctől elfogadta ezt, és akárcsak Patrick, ő sem engedte, hogy bármi megkérdőjelezze a józan ítélőképességét. Carmel Costello végigülte a gyászmisét. Elégedett volt a dolgok alakulásával, de még inkább a férje távozásával. Újra levegőhöz jutott, és a lányai is fellélegezhettek. Michaelnek hála, minden szempontból biztonságban lehettek. Assumpta máris megszabadult a gyerektől, s nemsokára mindnyájan leköltöztek a

spanyolországi

házba.

Emberemlékezet

óta

először

felszabadultan élhettek, mint a normális emberek. Végül csak levakarta a hátáról Patricket. Nem mintha rühellte volna – szerette, amennyire tőle telt, még a különcségeit is elviselte, és csekély árnak tartotta mindazért, amit a kapcsolatuktól kapott –, de ahogy az idő telt, egyre nehezebben boldogult vele. Ez az utolsó időszak végképp felnyitotta a szemét. Megértette, kivel is kötötte össze az életét. Patrick halálra rémítette őt és a lányait, és tudta, hiába mondana bármit, úgyse hallgatna az emberi szóra. Annak idején a pénzéért akarta Patricket, és mindazért, amit kínálhatott. A neve egyet jelentett a biztonsággal, amit mindennél nagyobb vonzerőnek talált, és hitte, hogy a férje azért hagyja hisztizni, azért enged végül minden követelésének, mert valamiféle kontrollal bír felette. Ahogy kiderült, Carmel csak ámította magát. Addig, amíg ő is megkapta, amit akart, Patrick egyszerűen elviselte a kirohanásait, ez minden. Ez az utolsó néhány hónap tényleg felnyitotta a szemét, míg végül csak meglátta, kivel osztja meg az életét. Egy veszedelmes bűnözővel.

Michael

nem

csupán

a

szabadsággal

és

a

lányai

szabadságával ajándékozta meg, de még valamivel, aminek a létezéséről eddig nem is tudott. A lelki békével. Elnézte, ahogy mindenki Michael elé járul, hogy lerója kegyeletét, és hűséget esküdjön. Az sem érdekelte, ha ezzel Michael kitúrta a férjét a helyéből. Már semmi se számított – legyen ez szegény kis Josephine gondja! Hamarosan ő is megtudja, milyen nehéz együtt lenni valakivel, akinek élete minden napján meg kell küzdenie azért, hogy megtartsa, amije van, közben pedig mindenfelé csak álnokságot lát. Talán ez volt benne a legnehezebb.

Negyvenkettedik fejezet Riordan atya nehéz szívvel nézett végig a híveken. Próbálta elhagyni a parókiát, akarata ellenére mégis maradnia kellett, s ahogy most Michael Flynnt elnézte, az jutott eszébe, miféle Isten szabadíthat a világra egy ilyen embert. Még ha meg is fizeti az egyháznak a járandóságát, és teljes szívéből jó katolikusnak is vallja magát. Ez ellentmond mindennek, amiben valaha hitt. Tudta, hogy az otthon maradt papok kész örömmel hallgatják az IRA harcosainak gyónásait, akik a körülmények áldozatait látják önmagukban. De ő képtelen lett volna erre. Hitt abban, hogy Isten azért nem ajándékozza meg gyermekkel a szegény Josephine-t, mert nem engedi elszaporodni a földön a Michael Flynn-féléket. Igaz, ez sem adott magyarázatot arra, hogy más erőszakos gazemberek miért hozzák keresztelőre a gyerekeiket, egyiket a másik után. Türelmesen kivárta, amíg a koporsó elhagyja a templomot azoknak a férfiaknak a vállán, akiknek erőszakosságával csak a képmutatásuk vetekedett. Nem tagadta meg Patrick Costellótól a gyászmisét, amit katolikusként joggal elvárhatott, de közben pontosan tudta, hogy ő is csak egy erőszakos gazember, aki kard által veszett el – pontosabban kés által, ami végül is majdnem ugyanaz. Bármennyire is megülte Riordan atya gyomrát, nem maradt más választása, mint tenni, amire kérték. Azt kellett tennie, amit a vallás diktál. Jézust fogságba vetették és

igaztalanul megvádolták, megkínozták és megalázták, hogy a keresztfán haljon meg a világ bűneiért – az ilyen emberekért. Nem az ő tiszte ítélkezni bárki felett, de iszonyú nehéz megállni, tudván, amit tud. Látta, hogy Michael Flynn és Declan Costello az élen halad, úgy viszik a vállukon a koporsót, hogy a lehető legnagyobb tiszteletet róják le a halott előtt. Ez a legkevesebb, amit megtehetnek valakiért, akit a maguk módján szerettek, s akit – ha igaz a szóbeszéd – ők ketten fosztottak meg az életétől. Nyílt titok, mégsem feszegeti senki. Ahhoz Michael Flynn túlságosan hatalmas lett. Érinthetetlen. Az általa teremtett világ viszonyai közt Patrick Costello szép halált halt. Illő, tiszteletre méltó halált. Riordan atya mégis gyűlölte, hogy a részese ennek, és semmit sem tehet ellene. Gyűlölte, hogy ez lett az élete.

Negyvenharmadik fejezet – Ez jól ment, Michael! Patrick is elégedett lenne. Michael szomorúan elmosolyodott. – Remélem, Declan. Egyikünk sem akarta ezt. Declan tudta, hogy Michael igazat mond, bármennyire is fájt. – Hát, legalább Carmel boldog. Michael felnevetett. Declan fején találta a szöget. Carmel majd’ kibújt a bőréből örömében, de ki hibáztatta volna ezért? – Meg kell hagyni neki, Declan, hogy megtette, amit lehetett. A két jól fejlett dudája közt valahol benne is érző szív dobog. Őszintén sajnálom, de ő is tudta, hogy a férjének annyi. Declan belekortyolt a sörébe. A búcsúztatót Michael otthonában tartották, amit senki sem tartott különösnek – Declan köztudomásúlag nem volt olyan helyzetben, hogy ilyen alkalmat rendezzen, s ha hinni lehetett a pletykának, Carmel nem akart a nyakába venni egy ilyen nyűgöt. Szép temetést rendeztek. Amint várni lehetett, a világ minden részéről jöttek a vendégek, akik persze nemcsak a kegyeletüket rótták le e szeretett és tisztelt férfiú előtt, de arról is meggyőződtek, hogy a bevételi forrásaik a halálával együtt nem apadnak el. Josephine alaposan kitett magáért. Minden tökéletesen sikerült. Pincérek szolgálták fel a drága ételeket, profi bármixerek keverték az italokat. Mostanra mindenki kellemesen

leitta magát és felidézte a régi emlékeket, ahogyan egy ilyen temetés után várható. A ház bőven elbírt ekkora partit, és Michael azt is tudta, hogy az otthona csak megerősíti a presztízsét,

amennyiben

lehetőséget

teremt

arra,

hogy

demonstrálja a sikerességét. Tudta, mennyire fontos, hogy olyan embernek lássák, aki mögött ott áll a pénz. Minden az életstílus! Ez határozza meg azok körében, akikkel napi szinten üzletel. Számára egy ilyen alkalom mindenképpen nyerő helyzetet teremt – még ha örül is, hogy lassan vége az egésznek, és minden helyreáll. Cseppet sem bánta, hogy egyszer végre megtelt a ház, és a felesége eljátszhatja a figyelmes vendéglátót, amihez annyira ért. Talán később is gondoskodhat majd ilyen alkalmakról, hogy kitüntesse a társaságával üzletfeleit; meghívhatja őket vacsorára, az asszonyokkal együtt. Élettel töltheti meg a házat, és így Josephine-nek is alkalma lesz ragyogni. Michael nagyon büszke volt rá. Levette a terhet Carmel válláról, egyszersmind gondoskodott arról, hogy az emberekben szemernyi kételkedés se maradjon. Ahogy körülnézett, önkéntelenül is arra gondolt, mennyire rászolgált minderre. Megdolgozott érte. Sokat tanult a mestertől, s most okkal lehet büszke arra, amit elért. Még mindig fiatal, közben épp most ütötte meg a főnyereményt. Belebújt Patrick Costello bőrébe, s ennek jogosságát senki sem kérdőjelezte meg. Tudta, milyen nagy becsben áll, de azért arra is számított, hogy legalább egyvalaki kihívja majd maga ellen. Az utolsó szóig eltervezte a védőbeszédét. Harc nélkül kurvára nem fogja megadni magát. Felkészült rá, hogy félresöpörjön bárkit, aki megpróbál az útjába

állni. Csakhogy tévedett. Úgy tűnt, a létezése senkinek sem szálka a szemében. Idővel mindenképpen eljutott volna idáig; ez volt

megírva,

megszerzéséért.

ő

pedig

mindent

Megragadta

a

megtett

lehetőséget,

a

hatalom

ami

minden

emberöltőben csak egyszer adódik. Declan hozott neki egy tisztességes adag whiskyt, amit Michael hálásan fogadott. – Az öreg Joey Murphy csúcsformában van! Imádja az elbaszott ír temetéseket. Máris énekelni akar. Michael elnevette magát. Ez lehetett a hab a tortán. Odarángatta Declant az öregfiúhoz, aki egy nappal sem volt fiatalabb nyolcvannál, viszont az IRA oszlopos tagjának számított, és ha beivott, egy üres kocsmában is tömegverekedést tudott provokálni. Mindhárom gyermekét eltemette – ráadásul három jóvágású fiút. Kettőt megöltek, míg a legfiatalabb a börtönben halt meg rákban. Joey igazi karakternek számított, aki mindenkitől megkapta az illő tiszteletet. Amellett imádott ír népdalokat énekelni. – Mondd csak, Joey, hogy is van „A vad gyarmatlakó”? Patrick azt szerette a legjobban. Joey csak úgy ragyogott a kitüntetéstől, és igazi átéléssel adta elő

a

darabot,

amelynek

éneklésébe

idővel

mindenki

bekapcsolódott. Michael észrevette, hogy Josephine őt figyeli, és rákacsintott, majd kitárta felé a karját. Az asszony habozás nélkül belevetette magát az ölelésbe; sehol sem lett volna szívesebben. Ahogy az éneklés hangjai elárasztották a házat, Josephine boldogan felkacagott. A magzat ezúttal megmaradt, és ettől

csodálatosan érezte magát, Michaelt pedig annyira lefoglalta Patrick temetése, hogy még most sem vett észre semmit. Josephine pontosan ezt akarta. Nem szerette volna, ha bárki tudomást szerez a terhességéről – annyi ideig feltétlenül magában akarta tartani a dolgot, amíg ki nem derül, hogy a baba tényleg megmarad-e. Patrick Costello akaratán kívül időt adott neki, hogy a lehető legkisebb felhajtás mellett hordja ki a benne növekvő magzatot, amiért nem győzött elég hálás lenni. Michael hirtelen magához ölelte, hogy belesúgjon a fülébe. – Szeretlek, Josephine Flynn. Josephine felnézett rá, és tündöklőén elmosolyodott. – Tudom.

Negyvennegyedik fejezet – Ez rohadtul sok pénz, Declan, és szerintem megérdemled, hogy tudj róla. Most, hogy Patrick elment, erről is én döntök. Sosem

értettem,

miért

tartott

távol

éppen

téged

a

mézesbödöntől. Ha őszinte akarok lenni, mindig is bökte a csőrömet, de amíg élt, nem tehettem mást, beletörődtem. Declan

nem

válaszolt

Michaelnek,

de

felismerte

az

igyekezetét, hogy próbál tisztességes lenni, és őt is bevenné a buliba. Michaelt nézte a drága öltönyében, a tökéletesre nyírt hajával – ő aztán pontosan tudja, hogyan mutatkozzon a világ előtt. Az olyanok, mint a testvére és Michael Flynn, mindig többet akarnak – reggelente ezért kelnek fel. Nem érik be kevesebbel, csakis a legtöbbel, a legelső hellyel. Sosem képesek megelégedni azzal, amijük van. Nem úgy, mint ő. – Nézd, Declan, én csak azt akarom, hogy tisztán lássunk. Elvégre Costello vagy, azért akarlak beavatni, hogy mindketten egyformán tisztában legyünk a dolgokkal. Declan a tükörképét figyelte az ablakban. Még annyira se szerette az ilyen irodákat, mint Patrick. Az egész Michael fejéből pattant ki; ő vezette be őket ebbe a szép új világba, ő csiszolta le a Costellók durvaságait, ami persze nagyon is rájuk fért. – Idehallgass, Michael, értékelem, amit csinálsz, de ha őszinte akarok lenni, sosem vágytam rá, hogy Patrick helyében legyek. Réges-rég eldöntöttem, hogy a háttérben maradok. Mi

csak a mindennapi ügyekben voltunk partnerek. Tudom, hogy jót akarsz, de egyáltalán nem érdekelnek Patrick üzleti ügyei. Soha nem is érdekeltek. Ezért kellettél neki te. Tegyél nekem egy szívességet, haver, és hagyj ki ezekből! Michael hosszan hallgatott, hogy megeméssze, amit hallott. Valami hasonlóra számított, mégis felötlött benne, hogy most, miután Patrick kikerült a képből, Declan talán nagyobb szeletet akar a tortából. Tudta, hogy Patrick szerette a testvérét, ugyanakkor soha nem tekintette egyenrangú félnek. Most, hogy látta, Declan milyen boldogan kimarad a nagy dolgokból, készséggel engedett neki. Ami azt illeti, neki így is tökéletesen megfelelt. – Ahogy gondolod, Declan. Én csak azt akartam, hogy tudd, bármikor benne lehetsz. Declan elvigyorodott. – Tudom, haver, de jó nekem így. Mondjak valamit? Sokkal jobban hasonlítasz Patrickhez, mint hinnéd. Ugyanarra a rugóra jár az agyad, és ez bennem sosem volt meg. Nekem nem kell sok a boldogsághoz, beérem azzal, ami van. Michael tudta, hogy Declan igazat mond. Nagyra tartotta az őszinteségéért, valahogy mégis megdöbbent ekkora gyengeség láttán. Felkínálja a fickónak az igazi nagy pénzt, az igazi hatalmat, ő meg egy legyintéssel elintézi. Nos, mindenki tegye, amit helyesnek vél. Neki nincs más választása, mennie kell tovább, előre. – Csak azt gondoltam, felkínálom neked a lehetőséget, ez minden. Ha azt akarod, hogy minden maradjon a régiben, akkor úgy lesz.

Declan közönyösen megvonta a vállát. – Nekem jó így, Michael.

Negyvenötödik fejezet Josephine alig fél füllel hallgatta anyját, és máris kezdte megbánni, hogy áthívta. Az anyja egyszerűen nem szívelte Michaelt, s ez jobban fájt, mint valaha is bevallotta volna magának. – …Legalábbis mindenki így gondolja – fürkészte a lánya arcát Lana. Valamilyen reakcióra számított, de Josephine vagy szántszándékkal nem válaszolt; vagy rá se bagózott. – Hallod egyáltalán, amit mondok, Josephine? Josephine egy csapásra visszatért a valóságba, amint kihallotta a bosszúságot anyja hangjából. – Bocs, anya, egészen máshol jártam. Miről is volt szó? Lana ingerülten sóhajtott. – Csak azt mondom, hogy az emberek beszélnek Patrick Costello haláláról. Senki se hiszi el, hogy kirabolták. Ahogy Josephine ránézett az anyjára, legszívesebben pofon vágta volna. Tudta, hogy leplezetlenül célozgat valamire, ráadásul nem először. Hirtelen felpattant. Ahogy mindig, most is a konyhában ültek le, összeütött egy kellemes kis ebédet, és próbált úgy tenni, mintha élvezné az alkalmat, pedig az anyja már régóta csak púp volt a hátán. Most betelt a pohár. Nem engedhette, hogy ezt is szárazon megússza. Ezúttal nem. – Egész pontosan mit akarsz ezzel mondani, anya?

Lana látta a fortyogó indulatot, amit kiváltottak a szavai. Ez is megerősítette a meggyőződésében, hogy Michael Flynn áll Patrick

Costello

halála

mögött.

Mindenki

így

gondolja,

leszámítva az ő kislányát. – Nem akarok mondani semmit, szívem. Csak azt mondom, miről sugdolóznak az emberek. Josephine kelletlenül felnevetett, mintha a legkényesebb helyen csiklandoznák. – Tudod mit, anya? Szart se érdekel, miről sugdolóznak az „emberek”. Csak azt tudom, hogy jobb lesz, ha az én Michaelem nem hallja meg. Kurvára nem örülne neki, ha az „emberek” gyilkossággal vádolnák, mert erről van szó, nem igaz? Erre próbálsz itt célozgatni. Végre kezdett derengeni Lanának, hogy a lánya minden körülmények között kiáll a férje mellett. Még akkor is, ha tudja, mire képes. Mindez a legkevésbé sem zavarja. – Nem próbáltam semmi ilyesmire célozni… Josephine meglendítette a kezét anyja arca előtt. – Ó, fejezd már be, anya! Folyton ezt hajtogatod. Utoljára mondom, ha nem hagyod abba, páros lábbal rúglak ki az ajtón. Nem viccelek. Lana tudta, hogy a lánya nagyon is képes lenne erre. – A világért sem okoznék neked fájdalmat, Josephine… Josephine az anyja szemébe nézett. Annyira felzaklatták a szavai, hogy kis híján elsírta magát. – De hát éppen azt teszed, anya, te is tudod. Valahányszor be akarod feketíteni előttem Michaelt, mindig fájdalmat okozol. Nem csinálom tovább, anya, ennek örökre vége. Egyszerűen

képtelen vagy megérteni, hogy engem nem érdekel, mit tett vagy sem. Nem érdekel, hogy te vagy bárki más mit gondol. Szeretem őt, és ő is szeret engem. Semmi más nem számít. Lanának a szíve is belesajdult, hogy a gyermeke így gyötrődik. Bárcsak belátná, milyen igazából Michael! De ez sosem történik meg, most már tudja. Josephine-t azt sem érdekelné, ha a teljes igazságot tudná – épp most jelentette ki. – Sajnálom, szívem. Többé egy szót se szólok, esküszöm. Én csak miattad aggódom. Josephine

visszaült,

miközben

minden

harciassága

elpárolgott. – Hát ne tedd! Remekül megvagyunk Michaellel. Rendesen bánik velem, anya. Ha kicsit is odafigyelnél, te is látnád. Lana felsóhajtott. – Látom, Josephine. Azt is tudom, hogy szeret. Tudom, hogy gondoskodik rólad. De én akkor is az anyád vagyok, és az a dolgom, hogy aggódjak miattad. Ha egyszer neked is lesz gyermeked, megérted majd, miről beszélek. Elhangzott az utolsó sértés, Josephine pedig szívből gyűlölte az anyját, hogy előhozta – hogy az anyaságot használja arra, hogy fölébe kerekedjék. Hát, most már benne is új élet növekszik, ám ezt semmi pénzért el nem árulná az anyjának. Ehelyett egyetlen szó nélkül távozott a konyhából, és felment az emeletre a szobájába, ahol senki sem bánthatja.

Negyvenhatodik fejezet – Rohadtul hihetetlen! Van fogalmad, hogy ez potenciálisan mennyi pénzt jelent, Michael? Michael Flynn elmosolyodott. – Hogyne lenne, Jeffrey! Annyi pénz van benne, hogy ember nincs, aki megszámolja, de veszély ugyanúgy. Kurva nagy gond is lehet belőle. Jeffrey Palmer felnevetett. – Ennyit magamtól is látok, viszont magán viseli egy jó buli minden kézjegyét. Épp, ahogy szeretem. Jeffrey Palmer negyvenöt éves kora ellenére jó karban tartotta magát. Klasszikusan jó vágású fickóként minden férfi kedvelte, és minden nő szerette, amit minden alkalommal ki is használt. Jó hírnek örvendett, amiért keményen megdolgozott, és ha meg is maradt ügyeskedőnek, tökélyre fejlesztette hivatását. Nemigen maradt más választása, miután Patrick Costello nem szívelte – bár sosem tudta kideríteni, miért, soha egy lehulló morzsát se adott neki; a ritka alkalmakkor, amikor egy légtérben tartózkodtak, tudomást sem vett róla. Jeffrey nem tudta ennek az okát – csak azt tudta biztosan, hogy semmit sem tett, amivel kiérdemelte volna ezt. Bárhogy túráztatta az agyát, hogy kiderítse, miért bánik vele úgy a fickó, mint egy leprással, nem jutott semmire. Mindig is megadta Patrick Costellónak a tiszteletet, ami járt neki; soha nem mondott olyat, amit

félreérthetett volna. Ha Costello helyre akarta volna tenni a dolgot, csakis rajta múlt volna – Jeffrey-nek több esze volt annál, hogy a bajt keresse. Mégis, bármennyire nem hagyta nyugodni a mellőzés és megaláztatás, végül is el kellett fogadnia, mint megváltoztathatatlan tényt. Patrick Costellóból nagyon is kitelt, hogy ok nélkül megorroljon bárkire, ha pedig ő került a célkeresztjébe, Jeffrey Palmer jobban tette, ha gyakran a háta mögé néz. Patrick Costello sosem habozott, ha hirtelen szükségét érezte, hogy eltegyen valakit láb alól, bár köztudomásúlag másra bízta az ilyen piszkos munkát – az embereinek ilyenkor nem csupán a hűségüket kellett bizonyítaniuk, de ami fontosabb, azt is, hogy egyetlen szavára, szó szerint, bármire képesek. Patrick Costello halála ilyen módon lehetett tragédia sokak számára. Még többen megkönnyebbülten lélegeztek fel. Michael Flynn ajánlata pedig nemcsak egyszerű békejobbnak tűnt, de meghívónak a nagyfiúk ligájába. Michael Flynn gondosan tanulmányozta Jeffrey-t, és örült, hogy maga mellé emelheti. Patrick mindig viszolygott a fickótól – Michael azt is tudta, hogy miért. Nem másért utálta, mint a sűrű, tömött hajáért, a három erős fiáért, és mert azon kevesek közé tartozott, akiket még ő sem tudott megfélemlíteni. Michael sejtette, hogy a fickó azon agyal, mire fel ez a hirtelen kedvesség. Miért nem tartja Michael Flynn tiszteletben Patrick Costello kívánságát, amikor mindenki tudja, hogy szó szerint a fiaként tekintett rá? – Nagyon hallgatsz, Jeff. Jeffrey Palmer vállat vont, de nem válaszolt. Tudni akarta, mi a pálya. Amit Michael meg is tudott érteni. Patrick is mindig

azt mondta: hagyni kell beszélni a másikat, hadd mondja el, amit tudni akarunk. – Tudom, hogy azon töprengsz, miért kínálom fel neked a lehetőséget, amikor Patrick nem különösebben rajongott érted. De meg kell mondanom, hogy mindennek ellenére tisztelt téged. Tisztelt, mert sosem tettél neki keresztbe, és egy rossz szót se mondtál róla. Patrick mókás fickó volt. Nem kedvelt, de most már nincs közöttünk. És én úgy gondolom, te vagy a tökéletes ember a feladatra. Jeffrey Palmer körülnézett. Michael Flynn otthonában, az irodájában volt, és lenyűgözte a fickó életstílusa. Ez nemcsak a pénzről szólt. Michael úgy él, mint egy igazi üzletember, s az otthona is ezt tükrözi. Nem a szokásos drága szarokat és hivalkodó bútorokat látni. Michael otthona olyan, akár a sajátja – persze nagyobb léptékben. Akárcsak Michael Flynn, Jeffrey is rendes, eszes lányt vett feleségül, aki idővel beletanult a szerepébe, a megfelelő magazinokat olvasta, és kiművelte magát az ügyben, hogyan is élnek jobb helyeken. Igazán nagy kár, hogy Michael és a felesége nem élvezhetik a gyermekáldást, ami teljessé tenné a családi képet. Jeffrey Michael szemébe nézett, majd komoly hangon felelt: – Sosem tudtam, miért bánt velem így Patrick. Haragudtam érte, de azt is tudtam, hogy nem tehetek semmit. A hiba, bármit is talált, nem az én készülékemben volt. Neked is csak azt mondhatom, Michael, hogy nem fogod megbánni, ha beveszel a buliba. Ezt nekem találták ki, haver. A lábujjamat már bele is dugtam a vízbe, hogy úgy mondjam, ezért pontosan tudom, kikkel kell üzletelni. De gondolom, ezért is választottál engem.

Michael ezt akarta hallani. – Tudom, hogy ismered az érintetteket, de nem szabad elfelejtened, hogy ezúttal az én nevemben üzletelsz velük. Ez azt jelenti, hogy te leszel a főemberem… a többiek szarni se mehetnek az engedélyed nélkül, és ezt el is fogadják. Szükségük van rám, hogy egyengessem az útjaikat, amit szokás szerint meg is teszek. De ne feledd: ahogy te, úgy ők is nekem dolgoznak. Neked kell ezt az eszükbe vésni, miközben személyesen felügyelsz mindent. Ez nemcsak ranggal jár, de annyi pénzzel, amennyit el se tudsz képzelni. Az üzlet máris pörög, Jeffrey, neked csak annyit kell tenned, hogy átveszed, és jelentesz nekem. Javaslom, hogy a többi üzletedet szervezd ki valaki másnak. Ez a feladat le fogja kötni minden idődet, nekem elhiheted. Jeffrey Palmer lenyűgözve hallgatta Michaelt, még ha meg nem is döbbent. Épp erre számított. Tudta, hogy Michael Flynn teljes elköteleződést vár, amit ő nem is tagadott meg tőle. Elérkezett élete nagy lehetősége. – Vedd készpénznek, Michael. Mit akarsz, mikor kezdjek? Michael hangosan és kedélyesen felnevetett. Az első perctől tudta, hogy Jeffrey Palmer a saját kezét lerágná egy ilyen lehetőségért. Felkelt, és mindkettőjüknek töltött egy becsületes adag whiskyt, majd miután visszaültek, újra komolyra fordította a szót. – Végigvezetlek az egészen, elejétől a végéig, bemutatlak mindenkinek, akikkel mostantól napi szinten dolgod lesz. Tudom, hogy önerőből is sok kapcsolatot szereztél, ami tényleg melletted szól. Csak tartsd észben a jövőben, hogy nekem felelsz!

Ez figyelmeztetés volt. Jeffrey Palmer elmosolyodott. Megvillantotta szép fogsorát, amit még az anyjától örökölt, s szerencsésen továbbörökített a fiaira is. Az anyja ír volt, erős, akár az öszvér. Mindenben rá hasonlított, az apja pedig megmaradt távoli emléknek. Kétéves korában vesztette el, lepuffantották egy pókerjátszma közben. Ilyen halálra nem érdemes emlékezni, főként nem egy ilyen szar alak esetében. Jeffrey korán fel is esküdött rá, hogy az ő életének több értelme lesz; belőle sosem válik olyan ember, mint az apja – East End-i vadbarom, akinek nincs más célja az életben, mint hogy vedeljen, kártyázzon, és piti betörésekből szerezze meg a rávalót. Jeffrey mindig is kezdeni akart magával valamit, hogy túllépjen az apja nevén és az apja emlékén. Michael Flynn-nek köszönhetően most beválthatja ezt a fogadalmát. – Mindent megteszek, Michael, amit csak kell, te is tudod. Azt viszont meg kell kérdeznem, hogy pontosan menynyi cuccról beszélünk. – Sokkal többről, mint bárki gondolná, Jeff. Kilencven kilót terítünk hetente, s ez csak a kokó. Nagy üzlet. Mi látunk el mindenkit, aki számít. Semmi se történik az engedélyünk nélkül. Jeffrey Palmer illő módon megdöbbent. Főként, mert kiszámolta a részesedését. – Értem. Ez nagy felelősség. Michael helyeslően bólintott, majd epés hangon válaszolt: – Én tudom. Michael végzett az italával. Élvezte az égető érzést, ahogyan lecsúszott a torkán. Elégedett lehetett Jeffrey Palmerrel. Jó munkát vár tőle, ám ami ennél is fontosabb: mindenki tudja,

hogy ha Patrick Costello élne, Jeffrey Palmer a közelébe se szagolhatna az üzletnek. Michael a maga módján így tudatta, hogy a saját lábán áll – bármit megváltoztathat, ő diktálja a feltételeket –, és közben arra is gondot fordított, hogy a saját emberei vegyék körül. Patrick Costello megtanította neki a hűség fontosságát – mennyivel többet ér, ha bizonyos embereknek nem csupán a bizalmat szavazza meg, de a bizalomból fakadó bevételt is. Első kézből tapasztalta ennek igazságát. Most pedig készen állt, hogy a tudást a saját hasznára fordítsa. A maga módján szerette, és sok szempontból apjaként tisztelte Patrick Costellót, ám vele ellentétben tudta, hogy az üzletben nincs helye

érzelmeknek.

Készen

állt

felülemelkedni

ilyen

haszontalanságokon – ezt akkor tanulta meg, amikor Patrick arra kényszerítette, hogy a nevében gyilkoljon. Tudta, ha akkor kudarcot vall, még mindig bábu lenne, egy senki. Amiért örökre hálás lehetett Patrick Costellónak. Tőle tanulta meg, hogyan legyen fontos szereplője az Életnek. Nélküle semmi lenne.

Negyvenhetedik fejezet Josephine szorgoskodott: pincétől a padlásig kitakarította az egész házat, és így már képesnek érezte magát arra, hogy szembenézzen túlzsúfolt gardróbjával. A padlóra hányta a ruhákat, próbálta eldönteni, mit adományozzon jótékonysági célokra, de nehezen mondott le bármiről. Valahogy mindenhez ragaszkodott. Boldog volt, még mindig terhes és önfeledten vidám. Nem is törődött mással. Azzal sem, hogy Michaelt teljesen leköti az új szerepköre, és még annyi ideje sincs, hogy gondoljon rá. Josephine-nek megfelelt így. Élvezte, hogy egyedül lehet. Ezúttal minden más lesz, ezt biztosan tudta. Erősnek érezte magát, kézben tartotta a dolgokat. Egyszerre találta ijesztőnek

és

izgatónak,

hogy

magában

őriz

egy

ilyen

mérhetetlen titkot. Lopott pillantásokat vetett a gardrób tükrére. Látta, hogy kezd kikerekedni, és sírni tudott volna a boldogságtól. Ezúttal végig kell csinálnia, még ha bele is hal. Ellentétben a korábbi terhességekkel, Josephine csak úgy duzzadt az erőtől. Nem érezte

magában

azt

az

ismerős

rettegést

és

szüntelen

kimerültséget. Reggelenként újult erővel ébredt, alig várta az új napot. Mostanra fokozatosan elveszítette a kapcsolatot régi barátaival – mind megszültek, amihez ő képtelen lett volna asszisztálni. Társaságban még összefutottak, de ez volt minden. Utálta magát, mert valahányszor meglátta őket a gyerekeikkel, a

féltékenység mardosta. Utálta magát, amiért nem tud velük örülni, amiért így megkeseredett. De hát ilyen a természet. Természetes, ha egy nőtől ilyesmit várnak el, épp csak neki nem sikerült megugrani a lécet. Egészen mostanáig. Hallotta Michael döngő lépteit a lépcsőn; ahogy mindig, azonnal őt kereste. Ezen meghatódott. Érezte, ahogy szétárad benne a férje iránt érzett szeretet. Amikor megállt a hálószoba ajtajában, most is megcsodálta. Michael olyan jó megjelenésű férfi, akinek még mindig hatalmában állt, hogy felizgassa, hogy vágyat ébresszen benne. – Végre meglesz a nagytakarítás? Josephine boldogan elmosolyodott. – Éppen ideje, Michael. Utána a te szekrényed jön. A férfi elvigyorodott. – Csak rajta! Örülök, hogy ilyen lelkes vagy – mondta, és egy pillanatra elhallgatott, mielőtt halkan hozzátette: – Jól áll. Josephine felkacagott. – Mi áll jól? Michael odalépett hozzá, hogy gyengéden a karjába vonja. Josephine szerette ezt az érintést, ezt a biztonságérzetet. Aztán gyengéden homlokon csókolta a feleségét, mielőtt válaszolt: – Hogy terhes vagy, Josephine. Jól áll neked, szerelmem. De mikor akartad elmondani? Josephine elhúzódott tőle, hogy a férjére nézzen. Látnia kellett a szomorúságot, ami értetlenséggel és boldogsággal keveredett. – Mióta tudod, Michael?

A férfi még szorosabban magához ölelte. – Már egy ideje, Josephine. Vártam, hogy végre elmondod. Legszívesebben elsírta volna magát, de nem tehette. A férje tudta, és Josephine emiatt most bolondnak érezte magát – hát persze, hogy tudta! Nem ostoba. Valamiért mégis azt hitte, hogy titokban tarthatja; nem annyira a maga érdekében, mint inkább az övében. – Ó, Michael, senkinek nem mondtam, egy léleknek se. Senki se tudja. Azt gondoltam, ha rossz vége lesz, így nem kell majd együtt

élnem

az

alkalmatlanság

érzésével.

Nem

kell

végighallgatnom azokat az elkoptatott közhelyeket. Ha senki se tudja, egyedül fogok megbirkózni az egésszel. Michael érezte, hogy a gyengéd figyelem könnyeket csal a szemébe. Josephine meg akarta kímélni a csalódástól, méghozzá a legteljesebb önzetlenségből. – Te buta tyúk! Már mióta tudom. Bár jobban figyelnél rám, Josephine! Ha gyermekünk születik, az sokkal inkább neked lesz boldogság, mint nekem. Amíg te mellettem vagy, nekem nincs szükségem másra. Esküszöm a lelki üdvömre. – Még szorosabban ölelte magához feleségét, miközben csókokkal árasztotta el. Josephine tudta, hogy igazat mond, ám ettől sem érezte magát jobban. – Annyira sajnálom, Michael! Én csak magamban akartam tartani egy ideig. A végén úgyis elmondtam volna. Hogy őszinte legyek, csodálom is, hogy észrevetted. Michael sértve érezte magát.

– Hogyne vettem volna észre, Josephine! Te vagy a mindenem, a rohadt életbe! Josephine azt a szép arcot figyelte, amit olyan közelről ismert. Látta a kétségbeeséssel keveredő indulatot, és utálta magát, amiért ezt okozta. Amikor a férje egyebet sem tett, mint szerette, gondoskodott róla, és megóvta mindentől. – Megtennél nekem valamit, Michael? Kérlek, maradjon ez közöttünk. Nem akarom, hogy bárki megtudja. Ha elveszítem, nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen. Nem tudnám még egyszer végigcsinálni. Michael nagyot sóhajtott. – Hát persze, szívem. Amit csak akarsz. – Kösz, Michael. Csak mert nem tudok már tovább színészkedni. Anyád mindig megjegyzi, hogy már rég rendes családnak kéne lennünk, az enyém meg úgy tesz, mintha a világon

mindenki

elvetélne.

Túl

sok

ez

már

nekem.

Valahányszor vége lesz, úgy érzem magam, mint egy komplett csődtömeg. Úgy érzem, oda minden remény. Ha ezt a gyereket is elveszítem, Michael, szeretném magamban meggyászolni. A mi gyászunk legyen, senki másé. Michael kihallotta felesége hangjából a vágyakozást, a gyermek iránti sóvárgást, és a rettegést is, hogy ezúttal sem teljesül a vágya, mert a teste szokás szerint cserben hagyja. Készséggel odaadta volna az utolsó pennyét is, csak hogy a feleségének végre saját gyereke legyen, aki végre békét hoz az életébe. – Esküszöm, Josephine. Senkinek nem szólok.

Josephine befészkelte magát Michael karjába, ő pedig újra érezte az áradó szerelmet, ami soha nem múlt el. A feltétel nélküli szeretetet. – Azért elmondod, hogy érzed magad? Nincs semmi baj? Josephine

bólintott,

miközben

újra

elhúzódott,

hogy

felnézhessen a férjére. – Épp ez az, Michael, remekül vagyok. Jobban, mint eddig bármikor.

Ezúttal

minden

a

helyén

van.

Nem

tudom

megmagyarázni. Ha lesz gyerekünk, szerintem most jött el az ideje. – Ó, drágám! Remélem, igazad lesz. Ahogy újra magához ölelte feleségét, csak azért imádkozott, hogy így legyen. Bárhogy történt, nem maradt más választása, mint hogy a legjobb képessége szerint gondoskodjon róla.

Negyvennyolcadik fejezet Declan kimerült. Talált egy új kis csibét, aki minden létező módon az elégedettségére szolgált. Huszonhárom éves és gyönyörre teremtetett – bájos arc és kéklő szemek, sűrű szőke haj és krémszínű bőr, s mindehhez egy pár 36D méretű duda. Meg egy dokkmunkáshoz illően mocskos száj, s ami még nagyobb hátrány, a vágy, hogy mielőbb oltárhoz vezessék. Declan máris szemet vetett másvalakire, Deirdre azonban nem hagyta, hogy csak úgy félreállítsák. Történt már ilyen – nem egyszer –, de mindig sikerült levakarnia magáról a kérdéses hölgyet. Bár már az elején odafigyelnének rá, amikor megmondja nekik, hogy nem keres mást, csak egy kis szórakozást. Declan mindig ad egy kedves búcsúajándékot – legtöbbször néhány fontot, vagy törődésre igényesebb nő esetén valami drága ékszert. Deirdre viszont nem hagyta, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőle. Ahogy ott állt az éjszakai klubban, amit nemrég nyitottak Michaellel, érezte a benne feltoluló bosszúságot. A Deirdréhez hasonló lányok arra születtek, hogy használják őket. Ez életük értelme. A szeme sarkából most is látta: kevesebb ruhát viselt, mint egy profi atlétanő, miközben gyilkos tekintettel méregette, mintha ez őt francot is érdekelné. Megkönnyebbült, amikor Michaelt látta közeledni. Ahogy kezet ráztak, kéjes örömmel fordított hátat sértett barátnőjének.

– Kurvára hasít ez a hely, Declan! Mesésen. Remek munka. Declan elégedett volt. Keményen megdolgozott ezért, bár a helyet konkrétan egy hosszú távú adósság fejében szerezte. Az előző tulaj szenvedélyesen szerette a lovakat és a lóversenyt, csak a vonzalma sajnos viszonzatlan maradt. Declan jó feltételekkel, kedvező kamattal és hosszú időre adott neki kölcsönt, de ő sajnos egyiket sem értékelte, ahogyan egy szenvedélybetegtől elvárható. Végül is a fickónak nem maradt más választása, minthogy átírassa Declan nevére a helyet, hogy a tartozást így rója le. Miután Declan átalakította és átkeresztelte szerzeményét, már csak annyi volt a dolga, hogy kényelmesen hátradőljön és számolja a bevételt. Mintha egy aranybányán ült volna. A hely Kelet-Londonban, a bárok és éttermek gyűrűjében működött, és bármire bérbe lehetett adni, a koncertektől a bokszmeccsekig. Az immár Michael Flynn által vezetett Costelló-cég továbbra is jó pénzt

fizetett

a

mocskoknak,

hogy

biztosítsák

a

sima

üzletmenetet, a bevétel pedig csak dőlt. Két szinten öt bár üzemelt, mellette hatalmas tánctér és egy akkora diszkógömb, akár valami műhold. Ahogy a többi helyen, itt is csak a saját embereik seftelhettek drogokkal. – Szerintem is be fog jönni, Michael! Michael elvigyorodott. – Emiatt nem kell aggódnod, haver. Akkor már inkább a kiscsaj miatt a hátad mögött. Ebből kiadós veszekedés lesz… Deirdre úgy kocogtatta meg a vállát, mintha minden joga meglenne rá, hogy hallja a társalgást. Ahogy Declan égnek emelte a tekintetét, abból Michael is látta, milyen rohadtul

röhejesnek találja a helyzetet. Declan csak ezután fordult a lány felé, és megadóan felemelte a kezét. – Mi az már? Deirdre leplezetlen rosszindulattal nézett rá. Michael láthatta, hogy Declannek mennyire nincs kedve ehhez a jelenethez; ez az ő estéje volt, és nyilvánvalóan szégyellte, hogy ilyesmi történik Michael szeme előtt. Mióta Patrick kikerült a képből, Declan ugyanazt a tiszteletet adta meg neki, amit korábban a bátyjának, méghozzá úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Bár nem volt hajlandó elfogadni Michael ajánlatát, hogy partnerek legyenek, továbbra is féltette a Costello családnál betöltött helyét, és tiszteletet követelt. – Ezt meg hogy érted? Michael tüzetesebben megnézte a lányt: jól nézett ki, de hát ezt Declan minden hódításáról el lehetett mondani. Született nőcsábász másfélével nem is bajlódik. Ez a példány épp csak a száját nem tudta tartani, és nagyon úgy tűnt, hogy harc nélkül nem is adja meg magát. Declan azt kívánta, bárcsak venné a lapot, és eltűnne. Deirdre azonban túl sokat ivott, és csak fortyogott benne a jogos harag, amit az egész világgal tudatni akart. Michael előrelépett, s miközben határozottan megragadta a nő könyökét, halkan azt mondta: – Ha nem húzod el innét a beled, te kis ribanc, az embereim páros lábbal rúgnak ki, és személyesen gondoskodom arról, hogy a jövőben tíz mérföldes körben a bár közelébe se jöhess. Képes vagyok rá. Declan is képes rá, csak ő velem ellentétben túl

elnéző. Úgyhogy tegyél magadnak egy óriási szívességet, és tűnj a picsába. Deirdre ettől már megijedt. Most Michael Flynn-nel beszélt – egy Arccal, egy igazi nagy Arccal, aki éppen megszívlelendő tanácsot adott neki. A szavai nyomán kezdett kijózanodni, bár amikor a férfi ellökte magától, kis híján így is elveszítette az egyensúlyát. Michael átkarolta Declan vállát, és a bárpult felé fordultak, így mindketten a hátukat mutatták a nőnek. Ennél vaskosabb sértés nemigen létezik. Michael Flynn nem kívánt olyanok társaságában lenni, akik rossz fényt vetettek rá vagy a világára, és ezt egyértelművé tette. Deirdre gyorsan vissza is vonult, immár semmire sem vágyott úgy, mint hogy hazaérjen, és a sebeit nyalogassa. Declan figyelte a tükörben távolodó alakját, majd lassan csóválni kezdte a fejét. – Michael, ezért nem lehetek elég hálás. Michael elnevette magát. Tudta, hogy figyelik, és belement a játékba, mégis bosszantotta a kialakult helyzet, különösen ezen az estén. Mindig mindenki őket figyeli, ez is hozzátartozik a pozícióhoz, amit a világukban betöltenek. Az emberek ismerik őket, és részt akarnak venni az életükben, ha mégoly parányi részt is. Azért érdeklődnek utánuk, akik – olyan Arcok, akik többé-kevésbé uralmuk alá hajtották a környezetüket, beleértve ezt az éjszakai klubot is. Michael nem engedhette, hogy egy ilyen olcsó cafka jelenetet rendezzen és lejárassa őket. Előbb vágja le a kibaszott fejét és nyomja le a torkán. Kedélyesen elmosolyodott.

– Tudod, öreg barátom, ideje, hogy kicsit tökösebb legyél. És inkább előbb, mint utóbb. Egy ilyen picsa soha, de soha nem gondolhatja azt, hogy joga van jelenetet rendezni. Ez a gyengeség jele, és mi több, rossz fényt vet ránk. Minket a hírünk éltet. E nélkül senkik és semmik vagyunk. Már az is botrány, hogy ez a nő azt gondolhatta, simán megúszhat egy ilyen hisztit. Mintha szó nélkül lenyelnénk, a rohadt életbe! Ezt még Josephine-től se tűrném el, pedig a feleségem. Declan egy ideig nem válaszolt. Nem tudta, mit mondhatna, csak azt, hogy Michaelnek igaza van. Deirdre kirobbantotta volna a harmadik világháborút, ha Michael le nem állítja, és élvezte volna minden pillanatát. Csírájában el kellett volna fojtania a dolgot. – Sajnálom, Michael. Ismersz, szeretem a rámenős csajokat, de igazad van. Többet nem fordul elő, erről kezeskedem. Michael intett még két italért, amit a mixer a pillanat törtrésze alatt kihozott. – Helyes. Ezt örömmel hallom. Akkor most élvezzük az estét! El kell vegyülnünk, hadd örüljenek ezek a piti balfékek, de előtte innom kell még néhányat. Declan felnevetett. – Üdv a világomban! Michael elégedetten látta, hogy Jeffrey Palmer és az emberei átvágnak a táncparketten. Kezdett feloldódni. Tudta, hogy mire vége lesz ennek, mindenki, aki kicsit is számít, tiszteletét teszi nála. Ő pedig mindenkit meghív egy italra, azután végighallgatja az életüket. Ez garantálja a klub sikerét; ezt az áldozatot be kell mutatnia a kapcsolatépítés oltárán.

Harsogott a zene, zsúfolásig telt a hely, és ő szakértő figyelemmel felmérte, hogy a kidobók mind tudják a helyüket. A bárszemélyzet gyorsan és hatékonyan végzi a dolgát. A személyisége részévé vált, hogy meggyőződjön a dolgok olajozott működéséről. Fáradhatatlanul kutatta a hibákat, és megoldást szolgáltatott minden felmerülő problémára. Costello alaposan kitanította őt, és miközben valami új feltörekvő maffiózó történetét hallgatta – aki el akarta kápráztatni, hogy egy napon belőle is Arc lehessen rádöbbent, mennyire hiányzik neki Patrick.

Negyvenkilencedik fejezet Jermaine O’Shay, a nagydarab jamaicai, komolyan veszi a testépítést, napi legalább két órát az edzőteremben tölt. És bár ettől talán nem lett szebb, a száznyolcvanas magasságával és erős csontozatával mindenképpen impozáns jelenség volt, aki már a fellépésével veszélyesnek tűnt. Pusztán a mérete, a kopasz feje és fenyegetően komor arckifejezése gondoskodott erről. A nők

valamiért

mégis

szerették.

Jermaine

tudta,

hogyan

gyakorolja és használja előnyére a hatalmat, de bármenynyire is képes volt erőszakosan fellépni, ha a helyzet megkívánta, alapvetően megmaradt rendes tagnak. Miként Michael Flynn, ő is megértette, milyen fontos kellemes személyiséget sugározni, s miként Michael Flynn, ő sem csupán terrorral, de kedvességgel működtette a maga kis birodalmát. Megbízható emberekkel vette körül magát, akiknek a társaságában ellazulhatott és önmaga lehetett. Patrick Costello a maga idejében üzleti kapcsolatot ajánlott neki, s ezzel megváltoztatta az életét. Korábban is tudta, hogyan hozza be a drogokat és szerezzen tőlük tisztes megélhetést, de miután Patrick Costello képbe került, nemcsak a kapcsolatait használhatta, de maximalizálhatta a hasznot is. Patrick Costello támogatásával egyik percről a másikra nagy játékos lett belőle. Most azonban szorult helyzetbe került. Michael Flynn tökéletesen pótolta Patrick Costellót, ezt senki se tagadta.

Semmi sem változott, mintha Patrick Costello el sem ment volna. Jermaine a szokott módon üzletelt, minden ment a maga útján, most azonban Michael hirtelen felkarolta Jeffrey Palmert, s ez mindent megváltoztatott. Jermaine azt kívánta, bár maradt volna minden a régiben. Saját klubjának bárpultjánál ücsörgött egy rumos kóla társaságában. A hely a Railton Roadról nyílik, de persze csak bizonyos emberek számára. Kicsi, válogatott ügyfélkör – Jermaine éppen így szereti. Az ember itt ellazulhat; nem kell amiatt aggódnia, hogy mit mond és kinek. A Jermaine-hez hasonlók értékelik a diszkréciót, és készséggel megfizetik az árát. Most előbb hallotta meg Michael hangját, mint hogy megláthatta

volna.

Michael

szokás

szerint

köszönt

az

ajtónállónak, mielőtt nevetve a bárpult felé indult. Jermaine felállt, hogy határozottan kezet fogjanak, ám ekkor Michael oldalt lépett, és Jermaine azon kapta magát, hogy már Jeffrey Palmer kezét rázogatja. Minthogy ilyen korán még senki sem dolgozott, Jermaine maga állt be a pult mögé. – Mit kértek? Michael leült a sarki bokszban, amit nemrég kárpitoztak arany és zöld brokáttal. Jeffrey Palmer mellette foglalt helyet, majd érdeklődve körülnézett. Jermaine örült, hogy felújították a helyet, bár az a sanda gyanúja támadt, hogy Jeffrey Palmert nem a bárok iránti szokott érdeklődése vezérelte ebben. – Két whiskyt, haver, de anélkül a szar nélkül. A múltkor kis híján lemarta a zománcot a fogamról. Jermaine felnevetett.

– Azt mondják, aki kólát tesz a whiskybe, az meg se érdemli. Az öregem is forogna a sírjában, ha felhígítanám a jóféle skót whiskyt ezzel a szutyokkal. Michael bólintott. – Van abban valami, amit mond, Jeffrey, de ha lejövök ide, muszáj tennem valamit az italba, máskülönben pillanatok alatt kiütöm magam. Jermaine elvigyorodott. – És még te nevezed magad írnek? Jeffrey vele nevetett. – Te talán nem ír vagy, Jermaine? Ezzel a névvel, hogy O’Shay? Mondani se tudnék olyat, ami írebbül hangzik. Jermaine kivitte az italokat, és leült melléjük, mielőtt válaszolt: – Az ükapám még ír volt, de azóta minden a sötétségbe vész. Jeffrey nem tudta, hogyan reagáljon, és Jermaine látta ezt. Tetszett neki, hogy véletlenül sem akarja megbántani. Ez arra utal, hogy a fickó nem rasszista – külsőleg legalábbis. A többit majd az idő eldönti. – Ha Jamaicába mész, ott mindenkinek csörgedezik az ereiben egy kis ír vér. Sokaknak még a szeme is kék. Szinte hihetetlen. Mindenütt csak Patrickek és Seanok. És mi is odavagyunk a Guinnessért. A mamám csak lekozmált íreknek hívott minket. Michael hangosan nevetett, pedig nem először hallotta ezt. Tudta, hogy Jermaine büszke ír származására, de még inkább jamaicai gyökereire.

Jeffrey belekortyolt az italába, és elégedetten állapította meg, hogy jóféle ír malátawhisky. Jermaine-hez hasonlóan nem várta ezt a találkozót, bár egész mostanáig csak olyanokkal üzletelt, akik Jermaine-nek dolgoztak. Néhány kiló itt-ott, jobbára kokó meg egy csomó fű. Ha lehet, a világosabb fajtából. A libanoni arany keresett terméknek számított, s ellentétben a feketével, ami Afganisztánból jött, mindig garantálta a kellemes lazulást. Sok világos cucc jött az Államokból is – Acapulcói arany az emberek mégis a libanoniért fizették a nagy pénzt. Michael hallgatott, csak figyelte a két férfit, ahogyan egymást méregetik. Tudta, hogy egyikük se vágyott erre, mégis elkövettek mindent, hogy elfogadják az új helyzetet. Tőle kapják a fizetésüket, az engedélye nélkül gyakorlatilag lehúzhatják a rolót, ő pedig abba a csodálatos helyzetbe került, hogy gond nélkül engedheti keresni őket. Ha odaáll mögéjük, nem kell rendőrségi razziáktól tartaniuk, s közben esélyt adhat néhány hasonló gondolkodású embernek, hogy ne csupán az üzletet bővítsék, de a bevételeit is gyarapítsák. – Ha Michael rád bízza az ügyeket, Jeffrey, rendszeresen találkoznunk kell, legalább hetente kétszer. Mindenről tudnom kell, legkevesebb egy hónappal előre. Michael már biztosan elmondta. Jeffrey meglepetten eszmélt rá, hogy szinte élvezi a helyzetet. Jermaine O’Shay sokban hasonlít rá: ismeri a korlátait, és nem szereti a változást. S akárcsak neki, Jermaine-nek sem maradt más választása, mint hogy azzal a személlyel dolgozzon, akit Michael

Flynn

megnevez.

Ez

nem

ment

könnyedén

a

magukfajtának. Akik saját céget visznek, azok tiszteletet várnak

az embereiktől. Most mégis Jermaine O’Shay területén járnak, az ő klubjában isznak, ezért neki kell meghajtania a derekát. Akárcsak Michael Flynn, ő is ismerte az alázat értékét, és előnyt tudott kovácsolni belőle. Megfelelő kezekben ez akár halálos fegyver is lehet. Elfedheti a mélyben lappangó erőszakot. – Igen, ezzel tisztában vagyok, haver. Csak azt remélem, együtt tudsz élni a helyzettel. Néhány embereddel máris kapcsolatba léptem, amint azt nyilván te is tudod. Most, hogy Michael nekem adta ezt a lehetőséget, mást sem akarok, csak sikeresen élni vele. Michael lenyűgözve hallgatott. Remélte, hogy Jeffrey Palmer megérti az új felállás lényegét, és együtt tud működni Jermainenel, de arra azért nem számított, hogy Jeffrey Palmer, aki pillanatok alatt fel tudja kapni a vizet, így megalázkodik a közjó érdekében. Megelégedéssel töltötte el a tudat, hogy bölcsen választott. Jermaine O’Shay visszatért a pult mögé, hogy előhozza a palackot, és mindhármuknak töltsön egy tisztességes adagot. – Saját magunkra! – mondta ki őszintén. – Az új rendre! Michael elvigyorodott. – Erre iszom – mondta. Kezdett már kimerülni. Egészen mostanáig nem fogta fel egészen, mennyi mindennel foglalkozott Patrick Costello. Abból indult ki, hogy rálőcsölte a munka oroszlánrészét, most azonban kezdte megérteni, hogy Patrick az igazán nagy pénzekre koncentrált, ami önmagában kitöltötte a munkaidejét. Őneki is éjt nappallá téve kellett dolgoznia, hogy ellenőrzése alatt tartson mindent. És bármennyire megemelte a kalapját Patrick Costello

előtt, neki nem volt saját Michaelje, akire fokozatosan rábízhatta volna a kisebb feladatokat. Eleinte ez nem izgatta, beérte annyival, hogy megtalálja a megfelelő embereket a megfelelő posztokra, ami időbe telt. Josephine terhessége azonban megváltoztatott mindent. A lehető leghamarabb mozgásba kellett lendítenie a dolgokat, hogy végre a feleségére összpontosíthasson. Ez a tünemény sohasem panaszkodott, hogy késő éjjel jár haza; mindig készen állt meghallgatni őt. Tudta, hogy Josephine mellette áll, bármit is hozzon a sors, és most elérkezettnek látta az időt, hogy viszonozza ezt. Hogy ő is mellette álljon. Gondoskodnia kell arról, hogy a gyermek világra jöjjön. Josephine sokszorosan rászolgált erre a kisbabára, akire annyira vágyott, hogy nézni is fájt. Tartozott neki ennyivel, ezért bármi is történjen, mostantól nem hagyhatja magára.

Ötvenedik fejezet – Elmennél végre, Michael? Jól vagyok. Kezdett a férje komolyan Josephine idegeire menni. Folyton azt kérdezgette, hogy van, egy pillanatra se hagyta magára; hol kényeztető hátmasszázst, hol teát kínálgatott neki. Josephine-t megviselte és bosszantotta ez a nagy figyelem, ahogy a férje árgus szemekkel lesi minden mozdulatát. – Csak segíteni akarok, szívem. Josephine felsóhajtott. – Tényleg segíteni akarsz? Michael bólintott. Úgy nézett ki, mint egy eltévedt cserkészfiú. – Persze. – Akkor menj el, jó? Tudom, hogy rengeteg elintéznivalód van. Azt is tudom, hogy segíteni akarsz. De az egyetlen, amit most akarok, hogy levegőhöz jussak. Jól vagyok. Remekül érzem magam. Azzal viszont felidegesítesz, hogy állandóan azt várod, mikor történik baj. Michael megsemmisült. Csak jó fiú akart lenni. A feleségéért aggódott, és azért, hogy elveszíti a magzatot. Ami tönkretette volna Josephine-t, ahogy mindig. – Csak szeretném, ha tudnád, te vagy a legfontosabb nekem. Olyan sok időt töltök távol. Szeretlek, és melletted akarok lenni. Josephine szomorúan elmosolyodott.

– Én is szeretlek, Michael, jól tudod, de kezdesz olyan lenni, mint egy rossz szag, amit nem lehet kiszellőztetni. Máskor mindig a dolgaidat intézed, legyen éjjel vagy nappal. Kérdőre vontalak valaha is? Elfogadtam, hogy ez a munkáddal jár, erre most fingani se tudok úgy, hogy ne állnál a hátam mögött. Az őrületbe kergetsz. Majd szólok, ha szükségem lesz rád. Michael a feleségét figyelte. Látta, hogy próbálja megőrizni a higgadtságát, és tudta, hogy tényleg az idegeire megy. Meg a saját kibaszott idegeire is! Ha viszont okkal retteg, és Josephine tényleg elveszíti a gyereket, ezzel aligha birkózik meg majd olyan könnyen, mint hiszi. Láthatóan nem kételkedik abban, hogy ezúttal minden más lesz, ő viszont nem ilyen biztos ebben. A vágyálmai talán feledtetik Josephine-nel a tényeket. Persze ki hibáztatná ezért? Talán rendszeresen eljár az orvoshoz és minden a legnagyobb rendben megy, de így volt korábban is. Michael most örömmel adna tíz évet az életéből, ha ezzel megválthatná a gyermeke életét. – Értem, amit mondasz, Josephine, de nekem meg az a dolgom, hogy törődjek veled, és aggódjam érted. Josephine elgyötörten hunyta be a szemét. A férfiak néha olyan értetlenek! Az egész valójában Michael félelmeiről szól, épp csak ő nem látja. Azt várja, mikor bukik el megint. Persze sosem mondja ki, de ő akkor is mindennél jobban tudja. Michael amiatt szorong, hogy a közös dolgaik újra elszaródnak. – Tudod, mit, Michael? Csak ne aggódj miattam! Inkább hagyj békén. Állandóan engem nyomasztasz, hát nem érted? Éveken át egyedül töltöttem minden éjszakát, megtanultam együtt élni ezzel, megtanultam együtt élni a munkáddal, hogy

akkor jössz-mész, amikor jólesik. Már megvan a rutinom. Lefogadom, hogy gőzöd sincs róla. Vannak kedvenc műsoraim, aztán veszek egy jó fürdőt, lefekszem és olvasok kicsit. Megtanultam boldogulni nélküled, és szeretnék békében lenni kicsit a saját otthonomban, úgyhogy könyörgök neked, Michael, kérlek, ne kezelj úgy, mint egy kibaszott idiótát, oké? Tudom, hogy talán ezt a gyereket se fogom kihordani, hidd el, jobban tudom mindenki másnál. De nem az első eset lesz, igaz? Elégszer átéltem már, ismerős a helyzet, úgyhogy menj, és csináld a dolgod, de legfőképpen hagyd, hogy én is csináljam a magamét. Michael látta, hogy Josephine komolyan veszi, és nem is a levegőbe beszél. Ő meg elhanyagolta az üzletet, amivel nem tett jót egyiküknek se. Ott kellett volna lennie, hogy rendbe tegye a káoszt, amit Patrick Costello hagyott maga után. Most mégis úgy érezte, hogy a felesége mellett a helye. – Az a telefon megállás nélkül csörög az irodádban, Michael, te meg fel se veszed. Csak ülsz itt, mint apáca a legénybúcsún. A frászt hozod rám. Vedd fel azt a kurva telefont, és csináld végre a dolgod! – Megszorította a férje kezét. – Tudom, milyen nehéz neked, hogy Patrick mekkora űrt hagyott maga után. Van elég bajod, úgyhogy szállj le rólam, rendben?

Úgy

érzem,

miattam

nem

tudsz

az

üzletre

koncentrálni. Nem akarom ezt, Michael! És ha igazán őszinte vagy magadhoz, te sem akarod. Az irodai telefon újra csörögni kezdett. Josephine látta, hogy Michael tépelődik. – Vedd fel azt a kurva telefont, Michael! Legyen már vége!

Michael dacosan felnevetett. Tudta, milyen szerencsés, hogy ilyen nő lett a párja. Josephine sosem kérdez semmit, csak elfogadja őt ilyennek. Persze nem ostoba, tudja, mi az ábra – miről szól ez az egész. Lassan felállt, hogy elinduljon, és felvegye a telefont. Josephine

kényelmesen

hátradőlt

a

kanapén,

majd

megkönnyebbülten felsóhajtott. Kezével óvatosan kitapogatta a hasát. Örömmel töltötte el a testében növekvő élet, és az esély, hogy végre nyugta lehet. Michaelnek engednie kell, hogy maga birkózzon meg ezzel. Nincs szüksége szárazdadára, csak arra a tudatra, hogy ő irányítja az életét. Fáradtan hunyta be a szemét. Másra se vágyott, csak egy kis szundításra. Néhány perccel később Michael visszatért a szobába, ő pedig látta rajta, hogy megint aggodalmaskodik. – El kell mennem egy időre, szívem. Josephine gyengéden elmosolyodott. – Mit is mondhatnék? Hála annak a kurva égnek!

Ötvenegyedik fejezet Declan

komolyan

aggódott.

Neki

még

sosem

kellett

megbirkóznia ilyen helyzettel. A bátyja erről is gondoskodott. Patrick tudta, hogy a gyors reakció ilyenkor mindennél fontosabb. Michael végre összekapta magát, de ez már nem elég. Rég itt kellett volna lennie, amit meg is mondott neki. Michael olyan lett, mint egy kibaszott kísértet: a saját kedve szerint jöttment, ami elfogadhatatlan. Ő vette át a családot, Declan számára mégis úgy tűnt, hogy máris kicsúszott a kezéből, miközben egy percre sem nyugodhatott, hiszen az üzletfeleik csak a gyenge pontokat keresik, és ha egyet is találnak, nyomban beleütik a vésőjüket. Leült. Fojtogató meleg lett a konténerirodában, ráadásul szörnyű büdös is. Rágyújtott egy szivarra, mélyen magába szívta a füstöt. A nagy Churchill illata elnyomott mindent, s miután a hely úgy bűzlött, mint egy török birkózó gatyája, Declan hátradőlve élvezte a dohány markáns aromáját. Hallotta a másik

helyiségből átszűrődő

szitkokat és

fenyegetéseket, amire bosszúsan behunyta a szemét. Ez nem az ő bulija – Michael Flynn területe. Rühellte, hogy belerángatták, de nem volt más választása. Valamit tennie kellett, mielőtt elszabadulnak az indulatok. Egy ilyen helyzet könnyen háborúba torkollhat.

Észrevette a fényszórókat, ahogy egy autó ráfordult az útra, és

türelmesen

várta,

hogy

Michael

csatlakozzon

hozzá.

Komolyan haragudott rá, de tudta, hogy ennek nem adhat hangot, amíg el nem rendeztek mindent. Egyszerre csak egyet. Patrick mottója szerint. Michael kinyitotta az ajtót, és ahogy belépett, Declan látta rajta, hogy máris pipa. – Mondd, hogy ez csak valami beteg vicc, Declan! Declan megrázta a fejét, miközben hirtelen úrrá lett rajta a nyugtalanság. Michael Flynn nem látott a méregtől, amit Declan kedvezőtlen előjelként értékelt. – Mintha szórakozásból ide szoktalak volna rángatni éjnek évadján! Egész este próbáltalak elérni. Ez a te dolgod, Michael, nem az enyém. Michael tudta, hogy Declannek igaza van. Fel kellett volna vennie azt a kurva telefont – nyomós ok nélkül senki sem zavarta az otthonában. Josephine volt az egyetlen gyengéje, az Achillesz-sarka. S ezt most rendesen elkúrta. – Oké, akkor bökd ki, mi ez a szarság! Declan észrevette, hogy a másik szobában hirtelen csend lett. A

fickó

alighanem

meghallotta Michael hangját, amitől

egyszeriben magához tért, és most azon tűnődik, hogy fog kimászni ebből. Néhány pillanatig csak némán pöfékelt. – Jeffrey Palmer beugrott néhány italra az új klubba, erre ki bukkant fel a haverjaival, részegen és beszíva? Nem más, mint Kelvin McCarthy. Persze egyenesen nekiment Jeffrey-nek. Kész botrány, Michael! Jeffrey tartotta magát, lenyelt egy csomó

szarságot, messze többet, mint amennyit a helyében én lenyeltem volna, de végül elszabadult a pokol. Jeffrey lekevert egy jól megérdemelt maflást, mire Kelvin fegyvert rántott… ott helyben, mindenki szeme láttára. Kurva nagy szerencse, hogy az emeleti bárban voltunk. A legtöbben azonnal tudták, mi az ábra, de akkor is hajmeresztő helyzet volt, annyit mondhatok. Ott helyben le- puffantotta volna Jeffrey-t, ha az ifjú Danny Kirby el nem veszi tőle a pisztolyt. Érdemes odafigyelni a kölyökre, megmentett minket egy kibaszott nagy szégyentől. A lényeg, hogy rövidre fogjam: idehoztam Kelvint. Declan az ajtó felé biccentett, ami a konténeriroda másik helyiségébe vezetett. – Olyan gyorsan megkötöztük, amennyire csak lehetett, de Jeffrey tutira nem hagyja ennyiben a dolgot. Persze ki hányná a szemére? Nyilvánosan megalázták. Csak épp az van, hogy Kelvin apja egészen más ligában focizik, mint azt te is tudod. Christie McCarthy ismert Arc, szép nagy csapat áll mögötte. Meg van egy fia, aki annyit se ér, mint az apácák pinája. Az a gond, hogy ettől még a fia. Michael kapkodva nézett körül, miközben vadul pörögtek a gondolatai. Több szempontból is komoly problémával került szembe. Nagyra tartotta és tisztelte Christie McCarthyt, habár azon kevesek közé tartozott, akikkel nem üzletelt. Michael csak alkalmanként vette igénybe a szolgálatait. Nagyjából Christie McCarthy volt az egyetlen ember, aki árthatott neki – s egyike a kevés szerencsésnek, akit még Patrick Costello is őszintén kedvelt. Együtt nőttek fel, mindig jó kapcsolatban álltak. Christie McCarthy jobbára megmaradt magának. Hosszú távú és nagyon

jövedelmező, bár különleges üzletet vitt: mindenki hozzá fordult, ha végleg meg akart szabadulni valakitől, de ilyen vagy olyan okból nem akarta, hogy az érintettsége kiszivárogjon. Christie ráadásul nagyon értett a közvetítéshez, s nem csupán feloldotta a szemben állók ellentéteit, de garantáltan nem húzott egyik félhez sem. Ebben állt az erőssége. Meg abban a képességében, hogy akár ádáz ellenségeket is egy asztalhoz ültetett. Ha egy ilyen tárgyaláson közvetítőként szerepelt, senki sem merte kijátszani, hogy a maga hasznára fordítsa a megbeszélést, netán visszavágjon. Christie McCarthy sosem engedte

volna,

elvégre

ebből

élt,

noha

más

jellegű

szolgáltatásokat is nyújtott, amire csak igény mutatkozott. Ahogy a menekülőautók sofőrjeit kiközvetítette, úgy a korrupt ügyvédeket is. Hírnevét kiterjedt kapcsolatrendszere mellett annak a ténynek is köszönhette, hogy mindig elvégezte, amit vállalt. És a fia most olyan szart kevert, amiből könnyen bandaháború lehet. Michael átlépett a másik irodába, ahol úgy megkötözték Kelvin McCarthyt, mint a fűszeres lazacot. Michael látta a félelmet a szemében. Nem volt kétséges, hogy az apja fia. Ugyanaz az ívelt szemöldök, ugyanaz a tömött fekete haj, ugyanolyan sötét árny az arcán, ami arra utal, hogy napjában kétszer kell borotválkoznia. Kelvin kiköpött mása volt Christienek, jóvágású gazfickó, ám itt véget is ért a hasonlóság. Egyéniségét tekintve mintha az öregje szöges ellentéte volna: gyenge akaratú, erőszakos és kötözködő szájhős, aki az apja nevéből és hírnevéből él. Ám ezúttal durván mellényúlt.

Declan lépett be a szobába. Michael tudta, hogy Kelvin McCarthyval együtt ő is azon töpreng, mi lesz most. Az elfogása láthatóan kibillentette Kelvint az egyensúlyából. Nem számított rá, hogy ilyen durván és óvatlanul bánnak vele. Még soha senki nem merte így megalázni. Mindig mentességet élvezett, az apja valahogy mindig elsimította a dolgokat. – Hány éves is vagy, Kelvin? – Michael szokványos, szinte érdektelen hangon beszélt. Kelvin

nem

érzékelt

indulatot,

amitől

némiképp

megnyugodott. Aggasztotta a tény, hogy idehozták. Ismerte annyira az Életet, hogy tudja: Michael Flynn nem az az ember, akinek érdemes keresztezni az útját. Őt még az apja sem hívta volna ki maga ellen. Ahogy józanodott, és nem hatottak a tabletták sem, amiket úgy kapkodott be, mint a cukorkát, most először kezdett neki derengeni, hogy komoly bajban van. – Huszonhat. Michael nem válaszolt azonnal, csak állt és méregette őt. Ahogy rátapadt a tekintetével, Kelvin érezte, hogy vörösödni kezd. – Hallod ezt, Declan? Huszonhat éves, az ég szerelmére! Declan Costello tudta, hogyan játsszák ezt a játékot. – Hallom bizony – felelte közömbös hangon. – Azért kurvára elképesztő, nem, Declan? Huszonhat éves, és egy kibaszott pöcs, aki nem jó semmire. Biztosan fáj az öregednek, hogy ekkora szégyenbe hozod, Kelvin. Apropó, hívhatlak Kelvinnek?

Kelvin McCarthy bizonytalanul bólintott. Nem tudta, mi egyebet tehetne; még életében nem került ilyen helyzetbe. – Persze. Ez a nevem – próbálta oldani az egész szobára rátelepedő feszültséget. Próbált úgy tenni, mintha cseppet se zavarná, hogy ő játssza a darabban a karácsonyi pulykát. Michael Flynn hosszú másodperceken át újra csak méregette, míg Kelvin McCarthy óvatos pillantásokkal viszonozta a figyelmét. Jéghideg tekintetéből ítélve bármire készen állt a másik. Kelvin ösztönösen tudta, hogy így van. Nem félt senkitől és semmitől. – Te szólíthatsz Mr. Flynn-nek. Kelvin McCarthy hirtelen úgy halálra rémült, amihez hasonlót még életében nem tapasztalt. A neve eddig megóvta mindentől. Most először érezte a rettenetet, hogy ki van szolgáltatva egy Michael Flynn-féle embernek. Kelvin McCarthy igazából végtelenül gyáva volt. Mindig az apja híréből élt. Úgy érte el, amit akart, hogy közben teljes védettséget élvezett. Most először ingott meg, ám ezzel együtt töretlenül hitt abban, hogy bármi történik, senki sem meri bántani Christie McCarthy fiát, ez pedig egyenértékű a diplomáciai védettséggel. Az apja neve és híre olyan, akár az aranyfedezet. Mindenkinek dolgozott már, aki számít, Jack Spottól a Kray fivéreken át a Richardsonokig, ezáltal egyedülálló helyet tölt be az alvilágban. Olyan szolgáltatást nyújt, amit senki más meg sem kísérel. Szentírásnak veszik a szavát. Az egész üzlete a kivételes hírén, kikezdhetetlen megbízhatóságán alapul. Ebben áll az apja legfőbb erőssége, ezért tiszteli őt a fél világ. Ezért gondolják meg kétszer az olyanok is, mint Michael Flynn, hogy maguk ellen fordítsák-e.

Kelvin óvatosan figyelte Michaelt. A fickó nem is lehetett volna nyugodtabb, ami már önmagában idegesítette. Úgy tett, mintha az ilyesmi mindennap előfordulna vele. – Szóval, Kelvin, szerinted mit kezdjek veled? Declan Costello távozott a szobából, és elfoglalta magát azzal, hogy nagy adag whiskyt tölt maguknak. Úgy érezte, rájuk fog férni. Michael csőbe akarta húzni a fiút, s csak remélni merte, hogy Kelvin olyan válaszokat ad, amilyeneket vár tőle. A reménykedésnél tovább nem jutott. A fiú láthatóan kezdett összeomlani. Michael elfogadta a whiskyt Declantől, s miközben ivott egy nagyobb kortyot, Kelvin rettegését élvezte. Azt akarta, hogy Kelvin érezze a cselekedetei súlyát. – Gondold csak át az én szempontomból! Bejöttél a klubomba, és rendeztél egy kurva nagy jelenetet. Még attól se rettentél vissza, hogy fegyvert ránts egy közeli barátomra. Gondold csak végig logikusan, Kelvin! Ezt nem tűrhetem el, igaz? Kelvin

McCarthynak

mindene

fájt.

Olyan

szorosan

megkötözték, hogy mozdítani se tudta a karját, de különben is belefáradt az egészbe. Pokoli másnaposság gyötörte, és Michael Flynn úgy kezelte, mint egy elbaszott senkit. Fenyegetőzött. Kelvin McCarthy elérkezettnek látta az időt, hogy emlékeztesse rá, kivel beszél. Talán megrémült, de ettől még nem felejtette el, hogy az apja ott áll mögötte, és nem hagyja, hogy komolyabb baja essen. Természetes arroganciája újult erővel tört felszínre. Nagyobb biztonságban van, mint a hullámvasúton. Michael Flynn úgysem meri bántani. Az apja eddig is mindig

közbelépett, hogy elsimítsa a dolgokat. Talán túlment a határon, s ezért keservesen meg kell fizetnie, ha az apja megtudja, mi történt, de épp ez a lényeg – végső soron az apja lesz az, aki megfenyíti, nem más. Ahogy eddig is. Színpadiasan felsóhajtott. Álmában is tudott megbánást színlelni; tizenöt éves kora óta ezt gyakorolja, amióta az apja először lopáson kapta. – Nézze, Mr. Flynn, beismerem, hogy rohadtul elcsesztem. Soha többé nem fordul elő, esküszöm. Megtanultam a leckét, méghozzá a magam kárán, de most már elég lesz! Minden ízületem sajog, és már nem érzem a kezem. Órák óta meg vagyok kötözve. Az apám már biztos aggódik, hol vagyok. Az emberek, akikkel voltam, úgyis továbbadják neki, mi történt…

ha

ugyan

nem

tették

meg

máris.

De

majd

megmondom, hogy az egész az én hibám. Megesküszöm mindkettőjük előtt, ha kell, az anyám életére, hogy nem marad bennem semmi tüske, és soha nem fogom magukat okolni ezért. Michael Flynn gondosan végighallgatta, de nem adta jelét semmilyen érzelemnek. Declan lassan kisétált a szobából, és visszaült a régi íróasztal mögé, amit a testvére sok évvel ezelőtt egy kiárusításon vásárolt. Magához vette a Glenfiddichet, és töltött magának még egy jókora adagot, amit kapkodva felhajtott, mielőtt újra megtöltötte a poharat. Hajnalodott. A távolban már hallotta az autókat, a munkába indulók hangjait, akik ugyanazt a bért kapják minden tetves héten, egyik évben a másik után. Totálisan idegennek érezte azt a másik életet. De ahogy Patrick mondani szokta, az ilyenek nélkül megnézhetné magát a brit birodalom. Ezek az

emberek működtetik a dolgokat; ők dolgoznak a gyárakban, amelyek naggyá teszik a gazdaságot. Ők alkotják a nemzet gerincét; nélkülük és a munkamoráljuk nélkül Nagy-Britannia rég elesett volna. Átérezte a logikát Patrick érvelésében; a brutális igazságot, amit senki se tagadhatott. Nagyot sóhajtott, mielőtt Michael felé fordult, aki még mindig mozdulatlanul állt, és semmilyen módon nem adta jelét, hogy egyáltalán hallja Kelvin McCarthy szavait. Michael látta a totális zűrzavart Kelvin önelégült arcán. Reakciót várt a kis beszédére, Michael azonban tudta már a szíve mélyén, hogy sosem fog megbocsátani ennek a pöcsnek. Még egyszer végigmérte. Mindene megvan, amit csak férfi kívánhat: formás test, jóvágású arc, sűrű fekete haj, meg egy apa, aki a csillagokat is lehozná érte. És ő mégsem lát mást az apjában, csupán hasznos eszközt, ami garantálja, hogy soha ne kelljen megfizetnie a hibáiért. A tény, hogy Christie McCarthyból csak egy ilyen jellemtelen, pénzsóvár, lusta és álnok, haszontalan senkire telt, továbbra is rejtély számára. Inkább legyen gyermektelen, mint hogy egy ilyen alakot melengessen a keblén. A fickó még most is azt hiszi, hogy a neve felmentést ad mindenre, míg ő nem győz utálkozni és szégyenkezni Christie McCarthy helyett, akit igazán nagy embernek tart. Mi lehet rosszabb a tudatnál, hogy ő szabadított világra egy ilyen szégyentelen patkányt? Michael belépett az irodába, ahol Declan szótlanul üldögélt. A szoba sarkából elhúzott egy régi széket, hogy leüljön, és felé tartsa

üres

poharát.

elmosolyodtak.

Miután

Declan

töltött,

mindketten

– Tudod, Patrick sosem ült volna le így. Egyszerűen képtelen lett volna rá, Michael. Neki mindig a főhelyet kellett elfoglalnia. Ez az első alkalom, hogy az asztala mögött ülök! Szerinted ez mit mond el rólam? Michael felnevetett. – Hidd el, bárkinél jobban tudom, miről beszélsz. Patrick nem szándékosan tette, Declan, egyszerűen a természetéből fakadt. Keményen megdolgozott azért, hogy ilyen magasra jusson, és ez sokat jelentett számára. Declan látta ebben az igazságot, és elképesztette, hogy Michael ilyen jól ismerte a testvérét. – Igazad van. Patrick mindig is többet akart. Számára soha semmi nem volt elég. Ahogy neked se. – Lehet. Michael felállt, és az ajtóhoz lépett, kézbe vette a feszítővasat, amit szükség esetére tartottak itt. Declan megvonta a vállát. – Ebből még nagy baj lehet, Michael, de hát ezt magadtól is tudod, nem igaz? Michael azonban már a választott fegyverével volt elfoglalva, hogy átvegye egyik kezéből a másikba. Végül elvigyorodott. – Tudom, Declan, de még Christie McCarthynak is el kell fogadnia, hogy a kisfia ezúttal elvetette a sulykot. Ezt nem hagyhatom annyiban, ahogy te sem. Egy ilyen kibaszott szégyent nem. Ha kell, lerendezem Christie McCarthyt is, de bármi történjen, ennek a pöcsnek annyi!

Declan újra vállat vont. Kezdettől tudta, hogy ez lesz a vége. Ezért is hozta ide a fickót, ezért küldött haza mindenkit. Ez nem érhetett boldog véget, egyik érintett számára sem. Michael néhány perccel később tért vissza a hátsó irodába. Előbb felhajtotta az italát. Az első csapás felnyitotta Kelvin koponyáját, a második az agyát. Azonnal meghalt, mielőtt még Michael a testére kezdett összpontosítani. Példát akart statuálni, hogy senkinek ne maradjon kétsége, kivel áll szemben, ha keresztezni próbálja az útját.

Ötvenkettedik fejezet Josephine lassan ébredezett, s közben tunyán elmosolyodott. A férje mellette aludt, átkarolta a derekát. Erezte, hogy a kisbaba mocorog a hasában, és ettől eltöltötte a boldogság. Valahányszor megérezte a mozgását, tudta, hogy a magzat életben van. Behunyta a szemét, hogy gyors hálaimát rebegjen. Mindennap elmondta a rózsafüzért, jobbára az örvendetes olvasót. A többi rózsafüzért nem szerette, különösen nem a fájdalmas olvasót. Elmondta az imaharmincadot és a hitvallást is. Utóbbit kivált szerette, és gyönyörűnek találta. Imádkozott a Szűz Máriához, Istennek Szent Anyjához, hogy óvja meg a gyermekét. Biztosan tudta, hogy az imái meghallgatásra találnak, de ha mégsem így történik, többé nem erőlködik, elfogadja majd a meddőségét, és úgy éli tovább az életét. Óvatosan kimászott az ágyból, nehogy felébressze Michaelt. Olyan keményen dolgozott, ő meg tegnap este szinte kirugdosta a házból. Már szégyellte magát emiatt. Hiszen csak vigyázni akart rá! Josephine leszaladt a konyhába, és feltette a teavizet. Szokás szerint kinyitotta a hátsó ajtót, hogy beengedje a friss levegőt. Imádta, hogy ilyen hatalmas a kertjük, hogy ennyire békés minden. A kertész heti háromszor jött, makulátlan rendben tartott mindent, ám ő maga is gondozott egy kis veteményest. Közben bármikor kiülhetett a kis tornácra, hogy élvezze a kert

áldásait. Tudta, milyen szerencsés, hogy ennyi mindene van; nagyon is sokra értékelte, amit Michael adott neki. Tudta, a férje milyen keményen dolgozik a családjáért. Ő pedig milyen szerencsés, hogy ilyen férjet talált. Készített egy csésze teát, majd leült a konyhaasztalhoz. Ahogy a pocakját simogatta, a mozgások egyre intenzívebbé váltak. Az anyja nyilván gyanította az igazat, még ha szóvá nem is tette. Külön szerette ezért. Az anyja volt a legjobb barátja, amíg Michael miatt egyik napról a másikra ellene nem fordult. Akkor hirtelen nagyon rosszban lettek, de az anyja mindig is tudta, mikor kell visszavonulót fújni. Megértette, hogy előtte senki sem mondhat rosszat Michaelről, mert ha választania kell, habozás nélkül a férje mellett dönt. Az anyja valahányszor megpróbált becsempészni a mondandójába egy kis kritikát, nyomban letorkollta. Ez be is vált. Már szinte alig hallott tőle panaszt. Mintha elvágták volna. Az apja meg mindig is odavolt Michaelért. Kettőből egy: nem is rossz arány. Belekortyolt a teájába. Ölni tudott volna egy csésze kávéért, de a kisbabának az valamiért nem ízlett, ezért le kellett szoknia róla. Odakint kerékcsikorgás hallatszott. Még csak reggel nyolcra járt. Nagyot ásított. Ki lehet ilyenkor? Biztos Michael valamelyik embere. Mintha mindnyájan tudták volna a kapu kódját. Átsétált az előtéren, hogy kinyissa a bejárati ajtót. Ketten is elfurakodtak mellette, miközben durván hátralökték. – Hol van?

Josephine halálos rémületben mérte végig az előszobájában álló két férfit. Hatalmasnak és iszonyú erőszakosnak tűntek. Egyiküket valahonnét ismerte, de hirtelen nem tudta, honnan. – Nincs itthon. Egész éjjel nem jött haza – mondta. Nem engedhette, hogy váratlanul rátámadjanak a férjére, ennyit biztosan tudott. – Azt ajánlom, ne szarakodj velem, szivi! Nincs most kedvem játszadozni. Hol a faszban van? Michael a lépcső tetején állt, a felesége pedig rettegve nézett fel rá. Alig tudta elhinni. Michaelt mintha a legkevésbé se zavarta volna, hogy betörnek a házába, az otthonába. Lassan elindult lefelé. – Több tiszteletet, fiúk! A feleségem állapotos. Mindkét férfi Josephine felé fordult, mire ő végigsimított a hasán, hogy nyomatékot adjon férje szavainak. – Számítottam rátok, bár azt gondoltam, van bennetek annyi illem, hogy az irodában kerestek. Én se otthon szoktam rátok törni a problémáimmal. Egyikük se szólt, Josephine meg visszafojtott lélegzettel várta, mi fog történni. Miután lejött a lépcsőn, Michael megnyerően elmosolyodott. – Feltennél egy kanna vizet, szívem? Mind szívesen innánk egy teát. Aztán átsétált az irodájába, a két férfi pedig olyan engedelmesen követte, akár a kisbárányok.

Ötvenharmadik fejezet Michael halkan becsukta az iroda ajtaját. Mosolyogva intett a két férfinak, hogy foglaljanak helyet, majd miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtek, noha még most is megszeppentnek tűntek, hogy a felesége másállapotáról értesültek, teli torokból elordította magát: – Hogy merészelitek? Hogy mertek így rám törni a kibaszott házamban? Az otthonomban, ahol a feleségem él, akit meg akarok óvni minden ilyen szarságtól! Hogy mertek így berontani, mint a vadbarmok, és hogy képzelitek, hogy szó nélkül hagyok egy ilyen kibaszott sértést? Ha feldühítik, Michael félelmetes tud lenni. Rendszerint az egész világ előtt megőrizte kedélyes megjelenését, a felszín alatt azonban olyan indulatok kavarogtak, amelyeket senki sem akart felszítani.

Az

évek

során

mindvégig

ezzel

a

kiszámíthatatlansággal operált. Soha nem lehetett tudni, hogyan reagál egy adott helyzetre. Részben ennek köszönhette hírnevét. Most a két fickó is ezért nem tudta, mire számítson. Michael még élénken emlékezett rá, milyen bűntudat fogta el a Goldingok halála miatt. Könnyebben túltette magát rajta, mint valaha gondolta volna. Átment a tűzkeresztségen – Patrick Costello gondot fordított rá –, és egyszersmind megtanulta, hogy mi sem egyszerűbb a gyilkolásnál. Senki nem is kételkedett abban, hogy képes bármilyen erőszakos megnyilvánulásra, csak az aktuális

reakcióját, azt nem tudták kiszámítani. Michaelt láthatólag most sem zavarta, hogy ott látja őket a házában, és bármit gondoltak erről, végül is őt hozták előnyös helyzetbe. Most már látták, hogy meggondolatlanul cselekedtek dühükben. Ez a sértés önmagában megtorlásért kiáltott. Közben Michael Flynn őszintén sajnálta Christie McCarthyt. A férfit elemésztette a bánat, s erre meg is volt minden oka. Elveszítette a fiát, ami rettenetes csapás bárki számára, az ő világukban mégsem számít más, csak hogy kiköszörüljék a csorbát. Ez mindennek az eredője. Kelvin ezúttal rossz emberbe kötött

bele,

átlépte

a

határt,

és

megszenvedte

ennek

következményeit. Michael szemében ezzel az ügy lezárult. – Nézd, Christie, én megértem, hogy most így érzel. Tiszteletben tartom, de mindketten pontosan tudjuk, hogy Kelvin kereste magának az egészet. Michael választ várt. Egérutat akart adni a másiknak. Személy szerint vele nem volt semmilyen elszámolnivalója. Christie hallgatása azonban megnehezítette a dolgát. Hát baszódjon meg! Ráfér egy kis illemtanóra. – Tudod, mit gondolok? Hogy neked kellett volna pórázt tenned arra a kölyökre, de már réges-régen. Alig hittem a fülemnek, baszd ki! Szó szerint fegyvert rántott Jeffrey Palmerre, méghozzá a saját kibaszott klubomban! A fizetővendégek szeme láttára, teszem hozzá. Ezzel megszégyenített engem és a klubomat is. – Michaelt egyre inkább dühítette, hogy el kell magyaráznia, mi a helyzet. – Tényleg azt hitted, hogy lenyelem ezt a szart? Hogy csak meresztem a seggem? A fiad évek óta szívózott

azzal az emberrel, minden

létező

alkalommal

belekötött, és Jeffrey Palmer csak azért nem torolta meg, csak azért nem puffantotta le ott helyben, mert nálam történt. Tudta, ha belemegy a játékba – mert minden oka meglett volna rá, hogy hazavágja azt a kis pöcsöt –, ugyanaz vonatkozik majd rá is, mint a fiadra. Szemrebbenés nélkül kinyírtam volna őt is. Soha senkinek nem engedem meg, hogy így viselkedjen a klubomban. Leszarom, hogy kinek az egyszülött fia. Christie McCarthy tudta, hogy Michael csak azt tette, amit ebben a helyzetben ő is tett volna, de ettől még az 6 fia halt meg. Lehetett bármilyen haszontalan, ezen már semmi sem változtat. Michael karba tett kézzel támaszkodott az íróasztalának. Minden szempontból uralta a helyzetet; puszta jelenlétével meggyőzött róla bárkit, mennyire veszélyes lenne alábecsülni őt. Akárcsak Patrick Costello, ő sem hagyott kétséget efelől. McCarthynak akadt már dolga pár veszedelmes fickóval, el sem kerülhette volna ebben a világban, ám ugyanez a világ néha olyan alakokat is felokádott magából, mint Michael Flynn vagy Patrick Costello. Kevés ilyen akadt, és éppen az tette őket ennyire sikeressé, hogy egészen más kottából játszanak, mint a többiek. Christie McCarthy a saját jogán szerzett komoly hírnevet, és harcolni jött ide. Nem pusztán azért, hogy megbosszulja a fia halálát, de meg akarta mutatni mindenkinek, hogy pár dolog megérett a változásra. Vetett egy pillantást a barátjára, Sam Dunne-ra, a nővére férjére, akiről tudta, hogy mindig mindenben mellette áll. Hozzá hasonlóan Sam is megjuhászodott.

– Mégiscsak a fiam volt, Michael, az én kisfiam. Te pedig kurvára megölted. Michael közönyösen megvonta a vállát. Az egész kezdte komolyan bosszantani. Máris túl soká húzták. – Tudod, mit? Nem hagyott más választást, érted? Erről kurvára nem akarok vitát nyitni. Tettem, amit kellett, és ezt mindketten tudjátok. Szívből sajnálom, ha megsértettelek, Christie. Őszintén mondom, hogy nagyra tartalak, de ennek semmi köze a barátsághoz. Ez üzleti ügy. Ha megtorlás nélkül hagynék egy ilyen sértést, lehúzhatnám a rolót. Christie csóválni kezdte a fejét, mire Michael újra elbődült. – Kereste a bajt, hát megkapta! Épp ideje volt, hogy valaki megtegye. Nem igaz, hogy te nem láttad előre, haver! Visszaélt a neveddel és a híreddel, élősködött rajtad, mint egy kibaszott pióca. Én csak kimondtam, amit mindenki más is gondolt, amióta csak élt. Nem én akartam megvinni az örömhírt! Te is tudod, hogy ilyesmihez csak végső esetben folyamodok, de ami történt, megtörtént. Bármit gondolsz, csak azt tettem, amit kellett. Sam Dunne nem tudott Christie szemébe nézni, mert egyetértett Michael Flynn minden szavával. Testvéreként szerette Christie McCarthyt, de az a kölyök rá is mindig csak bajt hozott. Rettenetes, hogy Kelvin meghalt, egy apának nehéz elfogadni a fia meggyilkolását, de bizonyos szempontból megkönnyebbülés is. Christie-nek évek óta csak fejfájást okoztak a fia viselt dolgai. Feneketlen kútként nyelte a pénzt, nem tudta megtartani egyik állását se, még a saját családjától is lopott. Hírből se ismerte a tisztességet, és egész életében úgy élt, mintha

neki minden csak úgy járna. Mindaddig, amíg ki nem pécézte magának Michael Flynnt. Sam Dunne kezdte komolyan megbánni, hogy első indulatában idejött, de a család mégiscsak család. Michael is látta, hogy Christie mennyire sajnálja a fiát. Nem szívesen nézte egy ilyen ember szenvedését, de akkor sem szépítgethetette a dolgot. A fickónak tudnia kellett, hogy világklasszis

idiótát

nemzett.

Még

egyszer

megpróbálta

visszanyelni a dühét. – Nézd, Christie, nem fogok bocsánatot kérni azért, amit tettem. Csak azt mondhatom, hogy remélem, előveszed a jobbik eszed. Nem szeretném, ha emiatt összekülönböznénk. Nincs viszályom veled… vele se volt, amíg rá nem lépett a tyúkszememre, de ha nem tudod túltenni magad rajta, jobb lesz, ha most azonnal megmondod. Ez fenyegetés volt, amit Christie is felismert. Michael Flynn megunta az egyoldalú társalgást, dűlőre akarta vinni a dolgot. S a

maga

keresetlen

módján

mégiscsak

bocsánatot

kért,

megmagyarázta a tettét, megadta az illő tiszteletet. Christie messze többet tudott az Életről, mint a fia – tudta, mikor kell annyiban hagyni a dolgokat. Michael Flynn egy csomó olyan embert alkalmazott, akikkel napi szinten üzletel – ami azt illeti, részben neki köszönheti a megélhetését. Nem nyugodott bele a történtekbe – egy fiú halála nem olyasmi, amin az ember könnyedén túlteszi magát, még ha maga is kereste a bajt –, de a korábbi haragja elpárolgott. – Nem akarok összetűzést veled, Michael. Igazad van, a fiamnak több esze is lehetett volna. Mindig tudtam, hogy csak

elszívja a levegőt mások elől. A szívem szakad meg érte. Megadtam neki minden esélyt, hogy rendes élete legyen, de ő minden lehetőséget elcseszett. Nem akarok miatta háborúzni veled. Nem könnyű kimondani, de nem érné meg. Ez van. Michael

szélesen

elmosolyodott.

Most

már

lehetett

nagylelkű, sőt nemes szívű. Megkapta, amit akart. – Ezt örömmel hallom, Christie. Nem örültem volna, ha mi ketten egymás torkának esünk. Amikor megláttalak titeket az előtérben, meg a szegény feleségemet, ahogy megszeppent, legszívesebben ott helyben végeztem volna veletek. Nem mintha arra vártam volna, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Ez csak azt mutatja, milyen becsapós lehet az első benyomás. – Michael kinyújtotta a kezét, Christie McCarthy pedig határozottan megrázta. Aztán Sam Dunne-hoz fordult, aki ugyanúgy viszonozta a gesztust. Hirtelen kedélyes hangulat lett, a levegőből elpárolgott a feszültség, Christie és Sam pedig nem tudott másra gondolni, csak hogy mit úszott meg. Michael is ellazult, mint aki megkönnyebbült, hogy félreértett egy helyzetet. – Hadd töltsek egy italt! Örülök, hogy végre túljutottunk ezen a szarságon – mondta, aztán személyesen szolgálta ki őket, hogy még oldottabbá váljon a hangulat. Hellyel és szivarral kínálta a férfiakat, hogy kimutassa végtelen tiszteletét nekik és a világban betöltött helyüknek. – Igyunk a közös jövőre! Mindannyian abban a tudatban emelték fel a Waterford kristálypoharat, hogy az ütközetet Michael Flynn nyerte. Hamarosan mindenki megtudja, hogy beadták neki a derekukat.

Christie-nek le kellett nyelnie a saját fia halálát, így Michael Flynn lépése megtorlatlanul maradt. – Veled tényleg sosem akarnék háborúzni, Christie. Christie

McCarthy

ivott

egy

nagy

kortyot,

hogy

megnyugtassa háborgó idegeit. – Tudom, Michael. Tudom, hogy nem volt más választásod. Most már értem. Michael

továbbra

is

atyaian

mosolygott,

miközben

mellékesen odavetette: – Még valami, Christie, ha nem bánod. Soha többé nem hozom szóba, de fontos lenne tudnom: melyik áruló pöcstől kaptad meg a tetves belépőkódot?

Ötvennegyedik fejezet Lana már a harmadik pohár bornál tartott. Ahogy ő fogalmazott, „jóságosra” itta magát, s miközben Josephine újratöltötte a poharát, önfeledten felkacagott. – Ó, köszönöm, szívem! Épp, ahogy a doktor rendelte! Josephine vele nevetett. Ezt az anyát szerette, akire a gyerekkorából emlékezett – ezt az életvidám kópét, aki mindig kapható egy jó kis nevetésre. Mennyire hiányzott neki! Utálta, amikor összekaptak, különösen az ő Michaelje miatt. Lana a megszokott, kritikus pillantásaival nézte gyermekét. A sok trauma ellenére Josephine megmaradt bűbájos leánynak – vagy

inkább

asszonynak.

Dacára

minden

vetélésnek

és

halvaszülésnek, megőrizte természetes szépségét. Nagyobb változás legfeljebb a viselkedésében látszott: a kudarcok nyomán fokozatosan elveszítette természetes jókedvét és vidámságát. Az elmúlt években szinte remeteéletet élt, mostanra már a házat is alig hagyja el. Hetente kétszer még együtt vásárolgatnak, de ez minden. S ahogy Josephine vásárol! Mindent tucatjával. Bármerre nézett, mindenütt dobozok állnak, egymás hegyén-hátán. Azelőtt még csak eldugdosta őket, de a hely lassan már raktárra kezdett hasonlítani.

Ki

más

venne

egyszerre

huszonnégy

leveskonzervet? Csak ők ketten. Des szokott azzal viccelődni, hogy ha ledobnák a bombát, egy évig simán ellennének

Josephine-nél, akkor se kéne kétszer ugyanazt enniük. Vele nevetett, úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de anyaként nem győzött aggódni. Tudta, hogy a lánya egyáltalán nincs rendben, sőt nincs az ép eszénél. Korábban fantasztikus, ízlésesen berendezett háztartást vezetett. Minden egyes bútordarabot hosszú tépelődés után választott ki és féltő gonddal helyezett el, mostanra azonban dobozok

borítottak

mindent.

Josephine

mintha

egy

népkonyhának vásárolt volna – egy ládát ebből, kettőt amabból – , Lanát mégis az aggasztotta legjobban, hogy Josephine úgy tesz, mintha ez teljesen természetes lenne. Hatalmas volt a ház, a lányának mégis tele kellett zsúfolnia az összes helyiséget. Persze nem szólt – ő aztán nem borítja ki a bilit, amikor végre úgy tűnik, sínre kerülnek. A Michaellel kapcsolatos tanácsait is megtartotta magának. Josephine nem tűrt semmilyen kritikus megjegyzést, bár nyilván ő is hallotta az aktuális pletykákat. Most éppen Kelvin McCarthyval kapcsolatban, amiről az egész város beszél. Csupán egyvalami akadt, amivel kapcsolatban meg kellett kérdeznie a lányát. Nem hagyhatta annyiban, ahhoz túlságosan fontosnak találta. Ivott még egy korty folyékony bátorságot, ami jóleső érzéssel csúszott le a torkán. Minden hibája ellenére – pedig van neki egy szakajtóval – egyet meg kell hagynia Michaelnek: mindenből a legjobbat veszi. – Kicsit ki vagyok bukva, Josephine! Josephine boldogan felkacagott. – Ne mondd, anya!

Lana együtt nevetett a lányával. Örült, hogy újra ilyennek látja. – Meg kell kérdeznem, Josephine, drágaságom, hiszen az anyád vagyok, és kérlek, ne ugorj egyből a torkomnak. Újra várandós vagy? Ahogy elnézte anyját, Josephine szívből sajnálta, hogy csak ennyi bor után mer előhozakodni ezzel, de tudta, hogy az egész az ő hibája. Ő épített falat kettőjük közé – magas falat, ami annyira elidegenítette tőle a tulajdon anyját, hogy csak félve meri feltenni a világ legtermészetesebb kérdését. Miközben lassan a nyolcadik hónapban jár. Tudta, hogy már rég el kellett volna mondania az anyjának. Egyetlen gyermekként ő volt a szülei mindene. Bűntudat töltötte el a hűtlensége miatt. Anyja mindennél jobban szereti, ebben nem kételkedett. Könnyek fojtogatták, ahogy megtört hangon válaszolt: – Senkinek sem mondtam el, anya, még Michaelnek se. Nem akartam,

hogy

tudja.

Nem

akartam,

hogy

bárki

újra

reménykedni kezdjen. Így ha elveszítem a babát, nem kell úgy belenéznem mások szemébe, hogy viszontlássam a saját csalódottságomat. Ezúttal egyedül akartam megbirkózni vele. Nem akartam elmondani, hátha megint kudarcot vallok. Nem tudnám még egyszer végigcsinálni. Lana úgy

érezte, hogy

menten kettéhasad a szíve.

Mérhetetlenül lehangolónak találta a lánya magyarázatát, mégis látta benne a logikát. Iszonyú lehetett számára egyik gyereket a másik után elveszítenie. Gyűlölte, hogy végig kell néznie a szenvedését – látni, ahogy minden alkalommal belőle is meghal valami. Ilyenkor mindig szorosan magához ölelte, míg kisírta

magát a vállán, s azt kívánta, bár átvállalhatná a gyötrelmét, hogy ne neki kelljen végigszenvednie. Miután nem tehette, nem maradt más, mint mellette állni és imádkozni. – Ó, én megértem, szívem, de segíteni szeretnék mindenben, amiben tudok. Én sem mondtam volna el senkinek. Az anyád vagyok, Josephine. Tudom, hogy vannak köztünk ellentétek, de sose felejtsd el, hogy te vagy a mindenem! Csak azt szeretném, ha boldog lennél, drágaságom. Josephine szorosan megölelte az anyját, és megkönnyebbült, hogy végre kipattant a titok. – Eleinte még Michaelnek se mondtam, anya. Idővel persze rájött, de akkor sem vitt rá a lélek, hogy másoknak szóljak. Bármilyen őrültségnek tűnik, úgy érzem, ezúttal minden más. Úgy érzem, ezúttal sikerülni fog. Ez a baba rengeteget mocorog. Érzem, hogy él. Bárcsak elmondtam volna, anya! Tudom, hogy benned megbízhatok, akármi legyen. Annyira sajnálom. Lana hosszú ideje először tényleg azt érezte, hogy közel áll egyetlen gyermekéhez. Ahogy szorosan magához ölelte, és érezte feszes, kerek pocakját, meghitten ismerős érzés támadt benne. Mindaz, amit Michael Flynnről tudott, elszakította őket egymástól,

de

már

tudta,

hogy

ennek

sosem

szabad

befolyásolnia az egyetlen gyermekével ápolt kapcsolatát. Nincs választása: a lányának szüksége van rá, s egyedül ez számít. – El sem tudom képzelni, min mész keresztül, szívem, de egyet megígérhetek. Én mindig melletted leszek, Josephine, bármi is történjen. Josephine érezte, hogy a könnyei elkeverednek az anyja könnyeivel, és a bűntudat minden mást kioltott. Tudta,

mennyire szereti őt az édesanyja. Életében egyszer sem érezte, hogy elhanyagolná őt vagy a pokolra kívánná. Az anyja és az apja csak őérte éltek, ezt mindig tudta. Amikor a férjét választotta az anyja helyett, iszonyú nehéz döntést kellett meghoznia, de tudta, ha a szükség úgy hozná, habozás nélkül újra megtenné. Michael jelenti számára a világot, s ez már nem is változhat. – Kérlek, anya, ígérd meg, hogy soha többé nem fogsz Michael ellen beszélni! Egyszerűen nem tudnám elviselni. Ő mindig szeretett és mellettem állt. Hajlandó volt elfeledkezni az összes babáról, csak hogy ne fájdítsa még jobban a szívem. Ezért is nem akartam beszélni neki erről, amíg nem muszáj. Jobban szeretem mindennél, és ő is szeret engem, anya, ezt biztosan tudom. Lana halkan felsóhajtott. – Egy szót sem szólok, megígérem. Lana már megtanulta a leckét. A tény, hogy Josephine Michaelt választotta helyette, mindent elmondott, amit erről tudnia kell. A lányát pedig soha többé nem veszítheti el. Michael Flynn talán nem az az ember, akit neki kívánt, ahhoz túlságosan ismeri őt, de ha a lánya a gáncstalan lovagot látja benne, ő biztos nem fogja ráébreszteni a valóságra. Kár lenne megpróbálni is. Nem marad más, mint éberen őrködni, és imádkozni azért a napért, amikor végre Josephine is meglátja a férje igazi arcát.

Ötvenötödik fejezet Michael nézte, ahogy Declan falatozik. Pusztító természeti erőre emlékeztette, hogy a fickó képes a saját testsúlyát felzabálni steakben. És még a desszertnek is marad hely. Mint egy gép, úgy dolgozza fel az ételt, s szinte kedvet csinál hozzá, annyira élvezi az evést. Michael szokás szerint az asztalfőn ült, a jobbján Declan. A többi nyolc helyet olyanok foglalták el, akik elég magasan állnak a ranglétrán, hogy Michael havonta egyszer velük vacsorázzon. Declan persze nem látta értelmét ennek; csak a kövér számlát látta, amit végül ő egyenlített ki. Ezek a fickók neki dolgoznak – nem őnekik illene fizetniük? Nélkülük utolsó senkik lennének, az ég szerelmére! Michael mégis ragaszkodott hozzá, hogy Declan fizesse a díszvacsorát, ami az ő szemében totális pénzkidobásnak tűnt. Igaz, ő nem is tudta, mennyit keresnek ezeken a fickókon heti rendszerességgel. Ő csak azt a pénzt látta, amit személy szerint ők, keresnek meg, és nem is érdekelte az összkép, hogy ezek itt a sokszorosát hozzák be annak, amit elvisznek. Nem csoda, hisz’ Declant soha nem érdekelte, miből lesz a nagy pénz, Michael azért hívja el ezekre a vacsorákra, mert az üzlettársának tartja, és próbálja felvilágosítani az ilyen fontos részletekről, Declan azonban sosem mutatott irántuk érdeklődést, Michael annál inkább tudta, hogy ezek a vacsorák megérnek minden pennyt. A legjobb emberei ülnek az asztalánál, akik nagyra

értékelik, hogy felfigyelt rájuk, és kimutatja, milyen nagyra tartja őket. Michael tudta, ha maga mellett akarja tartani őket, éreztetnie kell velük, hogy részei a nagy egésznek – rájuk kell szánnia az idejét, s ami még fontosabb: a figyelmét. Az ilyen estékből mindenki csak profitálhatott – nem beszélve a jó borról, jó ételről és jó társaságról. Ahogy hátradőlt a széken, Michaelt eltöltötte az elégedettség. Megengedett magának néhány pohár vörösbort, és élvezte a társaságot. Jeffrey Palmer a másik főhelyen, a balján ült. Mindig is jól érezte magát vele, s mióta levette a tábláról a kis McCarthyt, Jeffrey minden tőle telhetőt megtett, hogy kivívja Michael

elismerését.

Hálás

volt,

amiért

Michael

Flynn

személyesen kezeli a kényes helyzetet; ezt soha nem felejti el neki. Michael nem árulta el, hogy csupán azért iktatta ki a fiút, mert az ő klubjában merészelt pisztolyt rántani. Ezt nem tűrhette el, függetlenül attól, kit fenyegetett. Ezért bárkit kinyírt volna, bárkihez is tartozzon. Ez alapszabály. – Szép ez az este! Michael, ahogy mindig, kedélyesen elmosolyodott. Ehhez igazán értett. – Tetszik a hely, Jeffrey. Tetszik, ahogy a pénzeszsákok keverednek a sleppel. Jeffrey vele nevetett. – Rohadtul igaz, Michael! De figyelj csak! Van itt még valami, amit megbeszélhetnénk. A héten meglátogatott egy régi cimborám. Hosszú időt húzott le odabent, aztán végül csak kijött. Most Spanyolországban él. Van néhány klubja a Dormban,

és van elég kapcsolata, hogy bármilyen drogot beszerezzen, bármilyen mennyiségben. Michael Flynn belekortyolt a borába. Nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, amíg nem feltétlenül kellett. Jeffrey Palmer ismeri a dörgést, de már ivott néhány pohárral, és kezdett ellazulni, Michael Flynn pedig megtette neki élete szívességét, amit mindenképpen viszonozni akart. Durván megragadta Michael karját, hogy közelebb húzza magához. – Figyelj, Michael, abból, amit elmondott, bárkinek alá tud menni. Michael

ugyanolyan

durván

lerázta

magáról,

azután

odahajolt, belenézett Jeffrey szemébe, és gúnyosan válaszolt: – Ne baszd ki, Jeff! Akkor miért nem hívod fel most rögtön? Jeffrey Palmer hátrahőkölt a reakciótól, s amennyire Michael látta, erre meg is volt minden oka. – Te,

figyelj,

Jeffrey!

Olyanokkal

üzletelünk,

akik

észrevétlenek maradnak, jó cuccot szállítanak, és sosem adtak rá okot, hogy kételkedjünk a hűségükben. Soha egyikük nem tett egy rossz lépést se, te mégis elvárnád, hogy félresöpörjem a barátságunkat és az üzleti kapcsolatunkat, ami ezer éve fennáll? Azt az üzleti kapcsolatot, amit nem is olyan régen ruháztam át rád? Cserébe miért is? Egy volt sittesért, aki éppen Benidormban, a világ segglyukában húzza meg magát? Mi a szar ütött beléd? Jeffrey Palmer tudta, hogy rendesen elcseszte a dolgot. Bedőlt a barátjának, aki nagyobb haszonnal kecsegtette, és meggyőzte arról, hogy így sokkal jobb lesz mindenkinek. Ostoba módon azt hitte, hogy Michael Flynn két kézzel kap majd utána, de már értette, hogy nem csupán megvitatta a dolgaikat egy

kívülállóval, de a vétséget tetézve kész lett volna átlépni azokon, akiket Michael Flynn mutatott be neki. Pedig ezért örökre hálásnak kellene lennie, hisz’ máris több pénzt keres, mint egész nyomorult életében. Erre most képes beleharapni a kézbe, ami eteti? Nem túl bölcs lépés. Ahogy látta az utálkozást Michael arcán, a fizikai rosszullét kerülgette. – Kicsit csodálkozom rajtad, Jeffrey. Ha egészen őszinte akarok lenni, csak arra tudok gondolni, hogy megvitattad az üzleti ügyeinket a tetves benidormi „barátoddal”, és elárultál neki mindent… időpontokat, forgalmat, hasznot. Amennyire én látom, ezek szigorúan bizalmas adatok. Azt hittem, te is érted a hűség és titoktartás fontosságát. Nem látom okát, miért kellene bárkivel is tárgyalnunk az üzleti ügyeinkről. De az alapján, amit mondasz, te nyilvánvalóan mindent kitálaltál Mr. kibaszott Benidormnak, a szállítástól a terítésig. Máskülönben hogyan tudna alákínálni a többieknek? Michael alig látott a méregtől. Az emberei közül Jeffrey Palmerről feltételezte volna utoljára, hogy ilyesmire képes. Hátradőlt a széken, leplezni próbálta a haragját, és kedélyes mosollyal nézett végig a többieken. Csupa gyönyörű pincérlány dolgozott itt, akik csak arra vártak, hogy megrendeljék a desszertet. Tudták, hogy tőlük vaskos borravalóra számíthatnak – annál nagyobbra, minél nagyobb a kosárméretük. – Azt hiszem, én sajttálat kérek meg egy jó pohár portóit. Tudjátok, hogy nem vagyok oda a desszertért – nevetgélt és tréfálkozott Michael, mintha mi sem történt volna. Jeffrey Palmer közben romokban hevert. Néhány perc alatt összeomlott az egész élete, az éveken át gondosan felépített

hírneve. Kivárt egy percet, végignézett a gondtalanul nevetgélő és iddogáló társain, aztán közelebb hajolt Michaelhez, hogy a kínálkozó alkalmat megragadva váltson vele néhány szót. – Nézd, Michael, őszintén sajnálom. Tényleg csak a pénzt láttam. Nem gondoltam át rendesen, de elhiheted, hogy a haverom rendes tag. Egyenes, mint a nyílvessző. Tizenhat évet húzott le. Talán ismered is, Charlie Carter a Notting Hillről. Michael bosszúsan megvonta a vállát. – Mintha francot is érdekelne. Felőlem Keresztelő Szent János is lehet, akkor sincs jogod kitárgyalni vele a dolgainkat – mondta, aztán újra előrehajolt, hogy Jeffrey Palmer tekintetét fürkéssze. Mintha további gyengeségek után kutatna. – Tudod, Jeffrey, annyira fel vagyok háborodva, hogy alig hiszek a fülemnek. Nemcsak arról van szó, hogy szartál mindenkire, akivel együtt dolgozol, engem is beleértve, de gond nélkül kitálaltál egy idegennek. Ez majdnem olyan, mintha a mocskoknak köpnél. Kibaszott kockázati tényező lettél, hát nem érted? Bevettelek a buliba, bíztam benned, összehoztalak azokkal, akikkel évek óta dolgozom. A helyettesem voltál, a tetű életbe! Te pedig átgázoltál nemcsak rajtam és azon, amit tőlem kaptál, de azokon is, akikkel a nevemben üzletelsz. Körülöttük mindenki viccmesélésbe feledkezett. Michael kényelmesen hátradőlt, hogy velük nevessen. Épp elég időt pazarolt Palmerre. Nem hagyhatta, hogy még egy szót szóljon. Felőle akár fel is fordulhatott. Garry England, a fiatal és feltörekvő pénzmosó vitte a prímet. Kivételesen mókás fickó volt, mint a profi komikusok, úgy mesélt el egy viccet. Michael még a sajttállal se törődött.

Elment az étvágya, inkább rágyújtott egy szivarra. Intett a főpincérnek, mire egy palack Remy XO-t hozott az asztalhoz, és mindenki elé letette a konyakospoharat. A főpincér tudta, hogy az ital önmagában többe kerül, mint az egész vacsora, ha pedig hozzávette a finom borokat és aperitifeket is, tényleg csinos kis számla ígérkezett. Michael Flynn több szempontból kiemelt vendégnek számított. Rangot adott nekik, hogy rendszeresen náluk vacsorázik, és mindig gondot fordít arra, hogy azok se járjanak rosszul, akik kiszolgálják. A vendégei ráadásul sosem csináltak cirkuszt, bármenynyire is leitták magukat. Michael kinyitotta a konyakot, hogy töltsön magának egy becsületes adagot, mielőtt továbbpasszolja az üveget Declannek. Belekortyolt, élvezettel ízlelgette aromáját. Szerette a jóféle konyakot. Erre is Patrick Costello tanította meg. Ő magyarázta el, hogy a jó konyaknak éppúgy vannak ismérvei, mint a jó bornak. Azt is elárulta neki – persze csak bizalmasan –, hogy megfizetett egy hibbant franciát, egy sommelier-t valamelyik proccos londoni hotelből, aki felvilágosította a borokról. Bevallotta, mennyire elképesztette a fickó tudása, s hogy mennyi mindent tanult tőle. Patrick élvezettel továbbadta a maga tudását, amiért Michael nem lehetett elég hálás. Garry England épp arról mesélt a jelenlévőknek, amikor kölyökkorában az anyjával elment a Parkhurtsbe az apját látogatni. Declan máris kuncogott, akár egy éretlen kamasz. Nem először hallotta a mókás történetet. Michael ugyanakkor nem tudott rendesen figyelni; még mindig szédelgett a sokktól, hogy Palmer kész lett volna hátat fordítani mindenkinek, akit ő

mutatott be neki, akivel évek óta együtt dolgoznak, és aki egytől egyig megbízott benne. Jeffrey Palmerre esett a választása: őt avatta a helyettesévé, őt avatta a bizalmába. Bár ne tette volna! Olyasvalakit választott, aki nem tudta értékelni, amit felkínáltak neki; aki még azt sem tudta a maga teljességében felmérni, mivel van dolga. Egy pennyt sem ér az esze, ahogy az anyja mondani szokta.

Ötvenhatodik fejezet Egy szemrevaló lány hozta be a kávét a tágas irodába, amit Michael használt, ha éppen Canary Wharfban tartózkodott. Innét irányította a legális vállalkozásait és az egzotikus üzleteit, ebből a fényűző és elzárt világból, ahol teljes személyzetet tartott fenn. Declan Costello kimerülten és óvatosan kortyolgatta a kávéját. Michael Flynn gyengéd pillantással mérte végig a szemközt ülő nagydarab, túlsúlyos férfit, aki túlzottan szűk zakójában és olcsó ingében inkább emlékeztetett szociális munkásra. Egész külleme gondozatlanságot, sőt ápolatlanságot sugallt, Michael mégis megbízott benne. Declan Costello talán paprikajancsi benyomását keltette, de ha valaki keresztezte az útját, nagyon is veszélyes gazfickó tudott lenni. – A tanácsod kellene, Declan. Tudom, hogy benned bízhatok, ezért kérlek, mondd el, mit gondolsz. Declan felsóhajtott. Tudta, hogy Michael szarban van. Fél füllel ő is hallotta Jeffrey Palmert, s akárcsak Michael, ő is megdöbbent, hogy miért éppen Jeffrey Palmer beszél ilyeneket, akinek igazán több esze lehetne. Már csak ezért se szabad kivételezni senkivel. – Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek, Michael! Patrick mindig is mondta: ha a kisujjad nyújtod, az egész karod kell. Szerinted miért vett fel téged? Bármilyen fiatal voltál, az első

perctől megbízott benned, de ami ennél is több: őszintén kedvelt. Meglátta benned a lehetőséget, és igaza is lett. Tudom, hogy folyton bizonyítanod kellett, hogy bármire képes vagy érte, ő így rostálta ki az embereket, de ha jobban belegondolsz, a semmiből emelt ki, nem igaz? Nem közülünk választott valakit, akit ismert, aki már neki dolgozott. Egyszerűen föléjük emelt. Ahogy Michael a másik szavait emésztgette, felismerte bennük a megcáfolhatatlan logikát. – Alaposan át kell rágnod, kit mivel bízol meg, Michael, és végül meg kell találnod a helyettesedet. Az elején megmondtam. Kurva nagy felelősség ez egyetlen embernek. Michael figyelmesen hallgatott. Tiszteletben tartotta Declan véleményét. A fickó több mindent észrevett, mint bárki is gondolta volna. Patrick mindig azon tréfálkozott, hogy Declan olyan, mint a fa: talán nem látni a felső ágait, de attól még nem egy tuskó. – Ezt mind értem, Declan, de azt kérdem, mit gondolsz Jeffrey Palmerről? Nem hiszem el, hogy kitálalt Charlie Carternek! A fickó igazolt flepnis futóbolond, aki most már tudja, kivel, mikor és hogyan üzletelünk, és mennyit keresünk. Ez így együtt rohadtul veszélyes kombináció. Mi a szart gondolt az a barom? Pedig letettem volna a nagyesküt, hogy tőle nem szivárog ki semmi. Declan elnevette magát. – A pénzen járt az esze, Michael, mi máson? Talán rendes jutalékot kap tőled, de lefogadom, hogy Carter még többet ígért. Ha haverok, akkor pláne veszélyesek, érted? Jeffrey tényleg nem fogja fel, hogy olyanokkal üzletel, akiket te választottál, és

akikről

tudod,

hogy

megbízhatóak,

mert

rendszeresen

bizonyítanak. Jeffrey Palmer szart se tud, nélküled soha nem is hallott volna róluk. Ő csak a haverját látja, meg hogy milyen jó lenne olyannal dolgozni, akit így ismer. Az cseng a fülébe, hogy egy tonna pénzt kereshet, csak meg kell győznie arról, hogy válts beszállítót. A régi lemez, Michael. Ahogyan Charlie Carter is régi tag, de legalább tudja tartani a pofáját. Michael nagyot sóhajtott. – Ezt mind tudom, Declan. Nem most akarsz felvilágosítani arról, milyen az Élet, ugye? Azt mondd meg, mit csináljak! Ez a kurva nagy kérdés. Declan lassan elmosolyodott. – Azt akarod hallani, hogy szerintem ki kellene iktatni Palmert, Cartert, és mindenki mást, akit másképp nem lehet elhallgattatni? Ne reménykedj, Michael! Szerinted csak annyi kell, hogy ráhozd a frászt Palmerre, meg Carterre is. Elvégre nem szálltak szembe veled, és nem is veszélyeztetik a pozíciódat, vagy igen? Lefogadom, hogy máris veri őket a víz. Azt se felejtsd el, hogy ha most kesztyűs kézzel bánsz vele, Jeffrey Palmer sosem felejti el, milyen közel került az elmúláshoz. Lesz miből tanulnia. Michael elnevette magát. – Ha Patrick itt lenne, mindegyiknek be lenne kötve a szeme, és az utolsó cigarettáját szívná. Declan a fejét rázta. – Ne hidd! Patrick felhasználná ezt ellenük, és garantálná a sírig tartó hűségüket. Persze csak akkor, ha nem lenne rajta a

bolondóra, de akkor úgyis válogatás nélkül kinyírna bárkit, akár elbaszta, akár nem. Ezen nevettek egy sort, miközben tudták, hogy nagyon is így lenne. – A jó öreg Patrick, nála mindig az döntött, milyen lábbal kelt. Declan helyeslően bólintott. – Nekem nem kell bemutatnod, Michael. Egész életemben együtt éltem ezzel, ha még emlékszel. Ezért is mondom, hogy alaposan gondold át. Patrick kemény fickó volt, rengeteg tiszteletet kapott, de az évek során egy csomó embert feleslegesen haragított magára. Sokszor ok nélkül nekiment másoknak, és ez rengeteg fejfájást okozott, nekem elhiheted. Végül neked is emiatt kellett kinyírnod. Michael behunyta a szemét. Utálta, ha emlékeztették rá, milyen szerepet játszott Patrick halálában. Declan persze igazat mondott – Michael látta ebben a logikát, és egyetértett minden szavával –, valahol a szíve mélyén mégis úgy érezte, hogy Jeffrey Palmer átlépte a határt. Ezzel együtt megtartotta magának a véleményét, ha már kikérte Declan Costellóét, aki meg is mondta, amit gondolt.

Ötvenhetedik fejezet Josephine kritikus szemmel méregette magát a gardrób tükrében: ha nem is látványosan, de nagyobb lett a hasa. Ösztönösen megcirógatta, a kisbaba azonban második napja nem moccant, ő pedig kezdett pánikba esni. Habár a nyolcadik hónapban járt – eddig még egyik babával sem jutott idáig –, már nem érzett mást, csak hamisítatlan rettegést. Tudta: ha ez a gyermek is meghal, soha nem lesz másik. Csupasz testén nem viselt mást, csak hálóköntöst, a pehelykönnyű selymet, ami egy rakás pénzbe került, és remekül állt rajta. Halvány rózsaszín árnyalata tökéletesen illett sűrű szőke hajához és sötétkék szeméhez. Még várandósán is kívánatos akart maradni Michael számára. Közelebb lépett a tükörhöz, közben összehúzta és lazán megkötötte a köntöst. Színtelennek és komornak látta arcát, a szemében tükröződő rettegést. Elfordult, és az ágyhoz lépett, ahová már kikészítette az aznapra választott ruhadarabokat. Öltözködni kezdett. Az orvos megnyugtatta, hogy ha bármikor látni akarja, csak fel kell emelnie a telefont. Michael erre is odafigyelt. Nyilván elhúzta az orvos orra előtt a mézesmadzagot, ahogy ő mondta. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy ígért neki egy vaskos és garantáltan adómentes pénzköteget. Josephine ezt nem is különösebben bánta. Leült az ágy szélére, és óvatosan

előrehajolt, hogy belebújjon a kismamacipőjébe, amit Michael csak „libidógyilkosnak” nevezett. Felállt és eligazította a lábán a cipőt. Már a melltartóját kapcsolta be, amikor olyan éles fájdalom szúrt a hasába, hogy egy pillanatra a lélegzete is elállt. Kivárta, amíg elmúlik, azután újra felvette a hálóköntöst, és visszaült az ágyra. Idegesen várta, mi fog történni. Ha történik valami egyáltalán. Addig nem riasztja Michaelt vagy az anyját, amíg nem tudja, mi ez. Végezni akart az öltözködéssel mielőtt felhívja az orvost, és szépen beautózik a kórházba. Eltökélten ellenállt a pániknak; a lehető legnagyobb nyugalmat erőltette magára. Az orvosa mindig azt mondta, hogy ez teljesen szokványos terhesség, ezért így is kell kezelnie. Nincsenek vérzések és görcsök, nincsenek rosszullétek és hányingerek. Nem érzi a szokásos törékenységét, mintha a gyermek a méhében máris végzetesen elgyengült volna. Ezúttal minden a legnagyobb rendben megy, ezt nem szabad elfelejtenie. De amíg kézbe nem fogja a gyermekét, semmit sem tekinthet magától értetődőnek. Túlságosan sokszor elkövette már ezt a hibát.

Ötvennyolcadik fejezet – Reméljük, ezúttal sikerül neki, bár akkor sem értem, mi a fene ez a nagy titkolózás. Mondjuk ki, Michael: igenis szólhattál volna erről. Ahogy mostanság bánsz velem, azt hihetnék, hogy egy jöttment vagyok az utcáról, nem a szülőanyád. Lefogadom, az egész ház megint tele van hintőporral meg pelenkával. Ha egy rögbicsapatot szülne, akkor se használná el a felét sem annak, amit vesz. Kész röhej! Michael eleget hallott. Hannah-tól nem telt másra, csak panaszra, és aztán még ő csodálkozik, miért kerüli mindenki. Az unokáira tett gonosz kis megjegyzéseivel minden alkalommal összetörte Josephine szívét, miközben benne is bűntudatot próbált kelteni, amiért nem látogatja mindennap. Pedig csakis ő tehet erről, meg a keserűsége és a torz világképe. Mintha nem lenne elég baja anélkül is, hogy az anyja sirámait hallgassa. – Ó, a rohadt életbe, anya! Nem hagynál egy kicsit békén? – Hannah befogta a száját. A fia hangja haraggal és bosszúsággal telt el. Szorosan összepréselte ajkát, nehogy tovább hergelje Michaelt. A fia csak a feleségéért aggódik, ami a lehető legtermészetesebb, de ettől még nem kéne elfelejtenie, hogy ki nevelte fel, etette és ruházta egész életében. Michael ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy letorkollja anyját, aki egy szentet is kihozott volna a béketűrésből.

Most is a szokásos formáját hozta, miközben szegény Josephine-t éppen az orvos vizsgálja. Ahogy visszaindult a feleségéhez, azon tűnődött, mi a francért vette a fáradságot és ment el az anyjához, hogy tájékoztassa őt a felesége állapotáról. Csak az idejét fecsérelte. Belépett Josephine kórházi szobájába, arcán a védjegyévé vált széles mosollyal. A felesége nem láthatta rajta, mennyire aggódik. Ha ez rosszul sül el, Josephine sosem teszi magát túl rajta, ezt biztosan tudta. Lana a lánya kezét szorongatta. Michael elégedetten látta, hogy Josephine éppen jót nevet valamin, amit az anyja mondott. – Szia, Michael! Most mondta az orvos, hogy minden rendben van. A szívverését is hallottuk, igaz, anya? Lana elmosolyodott. – Hallottuk bizony. A hangjából ítélve bivalyerős. Michael leült az ágyra. – Szerintük meddig tart még? Josephine megrázta a fejét, és szórakozottan vállat vont. – Nem tudni. Amíg el nem folyik a magzatvíz. Lehet, hogy örökre bent tartanak! Ha kell, Josephine örömmel maradt volna akár napokig is. Neki csak az számított, hogy minden rendben legyen. – Anyád jól van? Michael égnek emelte a tekintetét. – Mint mindig. Olyan vele beszélgetni, mintha az ember fél kézzel tapsolna. Lana vele nevetett. – Akkor nincs sok változás.

Josephine elszomorodva nézte a férjét. Tudta, mennyire szereti az anyját, ahogyan azt is, mennyire nehéz kijönni Hannah-val. Nem maradt előtte titok, hogy az anyósa sosem kedvelte, de ez kezdetben nem sokat számított. Ha kap tőle néhány unokát, alapjaiban változott volna meg a kapcsolatuk. – Biztos nem akart rosszat, Michael! Michael türelmetlenül legyintett. – Maradjon csak magának! Ahogy belépett a szülésznő, Michael nyomban a háttérbe húzódott, és csak nézte, ahogy a felesége elmosolyodik és biccent. Mindig meg akar felelni, mindig azt tenné, ami helyes. Most újra Istenhez fohászkodik, hogy ezúttal élő gyermekkel áldja meg. Persze Michael is erre vágyott volna, de ha másként kell lennie, abba is könnyen beletörődne. Bármit, csak ne kelljen még egyszer látnia Josephine gyötrődését. Ezúttal, úgy tűnt, minden rendben megy, de a korábbiak alapján Michael nem hagyta magát hiú reményekbe ringatni. A bába – egy nagydarab karibi asszonyság – mély hangjával és ragadós nevetésével új színt vitt a kórterembe. Josephine nagyon megszerette. Michael figyelte, ahogy a feleségét vizsgálja, s közben kedélyesen cseveg vele. Örült neki, hogy felfogadta őt; minden pennyt megért. Josephine csakis a legjobbat érdemli. Michael úgy érezte, jobban szereti őt az életénél is. – Hallottad, Michael? Szivárog a magzatvíz! Itt az idő! Carmen Presley örömmel kísérte végig a magzat fejlődését. Josephine annyiszor kudarcot vallott, hogy már senki sem merte

elvállalni, de ezúttal tényleg úgy tűnt, hogy rendben lesz minden. i Michael boldogan mosolygott, amíg Lana fel nem csattant: – Hasznossá tehetnéd magad, fiam! Hoznál esetleg egy teát, ha megkérlek? Bármennyire is nem szívelte, Lana mégis megsajnálta Michaelt. Látta rajta, hogy halálra van rémülve, s azt is tudta, hogy a lányát félti. Lehet bármilyen szörnyű ember, Josephine-t szívből szereti. Amint Michael távozott, megragadta lánya kezét, és elhadart egy újabb üdvözlégyet. Akárcsak Michael, ő is mindennél jobban vágyott rá, hogy a lánya végre életet adjon egy gyereknek.

Ötvenkilencedik fejezet Declan Costello a legújabb klub, a Gatsby felső szintjén ünnepelt, és élvezett minden egyes pillanatot. Az oldalán feszített az ügyeletes szeretője, egy óriási bögyökkel és nagyzási hóborttal megáldott Sinead nevű szőkeség. Vonzó teremtés: a szeme zöld, arca egy szívet formáz, az ajka telt, csak sajnálatos módon éppen egy ebihal személyisége jutott neki. Declan még csak egy hete ismeri, de máris halálosan unja. Azokban a nőkben, akik mellett Declan legalább ideig-óráig megmaradt, a tetszetős csomagolás mellett akadt még valami: a jó humorérzék. Declan körülnézett. Jeffrey Palmertől Jermaine O’Shayig mindenki eljött a tejfakasztó bulira. Még a Notting Hill-i fiúk is tiszteletüket tették, pedig

ilyesmire végképp senki nem

számított. De hát Michael Flynn nagy hírnévnek örvend, mindenki gratulálni akart az első gyermekéhez. Isten a tanúja, épp eleget várt rá. Jermaine whiskyt ivott. A nők szokás szerint egymás sarkát taposták, csak hogy beszélhessenek vele, de ma este egyikükkel sem törődött. Nem akart mást, csak osztozni Michael örömében. A klub zsúfolásig telt, a zene üvöltött, dübörgött, ritmusába a padló is beleremegett. Michael Flynn végül valamivel éjfél után érkezett, s amint feljutott a felső szintre, szólni kezdett Whitney Houston dala, az „I Wanna Dance With Somebody”. Michael önfeledt örömmel

jelent meg a színen, még néhány tánclépést is ellejtett, miközben fejhangon énekelt együtt Whitney-vel. – Basszus, Michael! Máris totál kész vagy? Michael annyira boldog volt, hogy szinte nézni is fájt. Ennyi szűk esztendő után szegény Josephine-nek végre sikerült kihordania a gyermeküket. – Részeg? Dehogy vagyok részeg, te kis rohadék! Boldog vagyok! Szerezz egy dupla írt nekem, haver! Mindenki tülekedett, hogy Michael közelébe férjen, ő pedig csak rázogatta a kezeket és ölelgette maga körül az embereket, akikre gyorsan átragadt Michael boldogsága. – Oké, most már kibökheted. Fiú vagy lány? Michael döbbenten nézett Declanre. – Nem mondtad el nekik? – Nem, tartottam a szám. A te asztalod, neked kell megosztanod velük a hírt, nem nekem. Michaelt szinte könnyekig meghatotta Declan figyelmessége. Mindenkinél jobban tudta, mekkora pillanat ez az életében, s ha nem is bánta volna, ha Declan megosztja a többiekkel a hírt, értékelte, amiért ráhagyta ezt. – Gyerünk, Michael, mid van? Vagy ez, vagy az. Michael

újra

felnevetett.

Azután

kihúzta

magát

és

színpadiasan megköszörülte a torkát, mielőtt bejelentette: – A mai napon, szeptember tizedikén, az Úr ezerkilencszáznyolcvankilencedik esztendejében, kétezer-nyolcszázhatvan grammos súllyal a világra jött Jessica Mary Flynn, aki az anyja kiköpött mása, vagyis egy kibaszott kis angyal!

Olyan üdvrivalgás harsant, ami még a zenét is elfojtotta. Declan Michael kezébe nyomta a whiskyspoharat, ő pedig egy hajtásra kiitta, mielőtt üresen visszaadta. – Még egyet! Már a belépéskor észrevette, hogy Jeffrey Palmer is eljött az embereivel, csak félénken meghúzta magát. Kiszúrta Jermaine O’Shay-t is. Mosolyogva nézett körül a tömegen, miközben tudta, hogy mindenki miatta van itt, vele akar ünnepelni. London szinte összes Arca a bárban tolongott, s ahogy végignézett rajtuk – a fiatal Dannyn, aki szokás szerint most is viccet mesélt és megnevettette az embereket, vagy Orville Cardozán, a korosodó rasztafárin, aki a legkisebb kötekedésre dühöngő vadállattá változik Michaelt eltöltötte a végtelen békesség. A kislánya maga a testet öltött csoda. A legkisebb gond nélkül megszületett, ő pedig még sosem látta ennyire gyönyörűnek Josephine-t, arcán azzal a diadalmas mosollyal. Végre sikerült elérnie, amire egész életében mindennél jobban vágyott. Ahogy karjába vette a gyermeket, hálásan hunyta be a szemét,

és

mondott

köszönetet

Istennek,

amiért

végre

meghallgatta az imáikat. Amint kézhez kapta, Michael egy hajtásra leküldte az újabb adag whiskyt is. – Csak töltsétek őket szép sorban, fiúk. Ma este talajrészegre iszom magam. A körötte állók lelkesen éljeneztek. Arnold Jameson, a fiatal, de máris kopasz jamaicai, aki élt-halt a tarka ingekért, szorosan magához ölelte.

– Még emlékszem az első kölyköm születésére. Vér a véredből, haver. Ez azért nem semmi, igaz? Michael viszonozta az ölelést. Mostanáig ez eszébe se jutott. Az ő kislánya, az ő csilli-villi újszülött gyermeke, vér volt a véréből.

Hatvanadik fejezet Josephine a kórházban feküdt. Fáradt volt és sajgott a teste, mégis földöntúli boldogsággal gyönyörködött kislányában, akit mellé tettek. Lenyűgözve figyelte minden apró lélegzetvételét, halk szuszogását. Közben még most is attól rettegett, hogy az egész csak álom, és végül a saját ágyában, verítékben úszva ébred, hogy némán belezokogja bánatát a párnájába. Végignézett önmagán: a hasa máris leapadt, nem is úgy festett, mint aki nemrég szült. Ezen nevettek egy sort a bábával, azután egy másik kismama dugta be a fejét, hogy megkérdezze, bejöhet-e. Mennyire imádta ezt! Sosem hitte volna, hogy egyszer más anyukákkal beszélgethet a csemetéikről, mégis teljesen természetesen viselkedett, és órákon át önfeledten fecserészett. Ezután megetette a kis Jessicát, akit Michael máris Jessie-nek hívott. Az anyja az ő nevét sosem engedte megrövidíteni – mindig Josephine volt, sose Jo most mégis azonnal elfogadta a Jessie-t. Valahogy illett hozzá; igazi kis Jessie-nek tűnt. Még Hannah se tudta tönkretenni az örömét. Szüleivel ellentétben, akik egymás kezéből kapdosták ki a babát, gügyörésztek neki, és osztoztak vele a világon töltött első óráin, Hannah nem volt hajlandó kézbe venni őt, sőt végül köszönés nélkül távozott. Michaelnek fel sem tűnt az anyja távolléte, annyira belepistult a kis Jessie-be. A tekintetében feltétlen és határtalan csodálat volt, csak nézte merően az újszülött

kislányát, aki máris imádnivaló gyermek volt: rózsaszínben és krémfehérben játszott, nem kékben és lilában, mint a többi újszülött. Önmagát látta a lánya vonásaiban. Az anyja mindig azt mondta, hogy Josephine az ő hasonmása, kiköpött kiskori önmaga, és ezt képekkel is bizonyítani tudta, Josephine mégis azt hitte, lánya Michael markáns vonásait örökíti majd tovább. Sötét hajú lesz és pirospozsgás. Jessie mégis világos bőrrel és szőke hajjal született, mint az anyja. Josephine tudta, hogy aludni kellene, halálos kimerültséget érzett, mégsem vitte rá a lélek. Azt akarta, hogy az örökkévalóságig tartson ez a nap. Ez a legszebb nap egész életében. Évek óta most először érezte, hogy igazán él. Michael olyan jó volt hozzá, úgy tett, mintha nem számítana, van-e gyermekük, de a lelke mélyén tudta, hogy nagyon is számít. Végtelen örömmel sóhajtott fel. Végre ő is édesanya lett, egy másik emberi lény anyukája, és nem ismert ennél szebb érzést. Elnézte az ő pici lányát, oly védtelen, oly kiszolgáltatott volt. Aztán halkan a fülébe súgta: – Megígérem neked, Jessie Flynn, hogy soha nem hagylak cserben. Ha szükséged lesz rám, én mindig ott leszek. Komolyan gondolt minden egyes szót. Fel sem ötlött benne, hogy az ember néha nem oltalmazhatja meg a gyermekét, bármennyire is akarja. Az Élet egyszerűen nem így működik.

Hatvanegyedik fejezet Michael vett egy nagy levegőt, majd lassan elszámolt ötig. Josephine a kis Jessie-t etette, míg ő mezítláb, egy szál alsóban kiment a konyhába, hogy kerítsen egy csésze kávét. Ekkor rúgott bele egy új dobozhalomba, ami mintha egyik napról a másikra nőtt volna ki. Ahogy belesajdult a nagylábujja, elfojtott egy jókora káromkodást. Ahelyett, hogy nevetett volna rajta, amint fél lábon ugrál, Josephine szántszándékkal úgy tett, mintha mi sem történt volna. Pedig mennyire remélte, hogy a kisbaba után már nem érzi szükségét

az ilyen nagybevásárlásoknak! Mindig

a

gyermektelenség kudarcának tudta be, hogy kényszeresen és nagy tételben gyűjt mindent, ezért sosem tette ezt szóvá. Azt hajtogatta magában, hogy ha ez teszi boldoggá, ám legyen. Mostanra azonban határozottan kezdte bosszantani a dolog. A helyzet az elmúlt hat hónapban nem hogy javult, de még rosszabb lett. Michael gyorsan végigmérte a dobozokat, míg belekortyolt a kávéjába. Még több étel! Mintha nem lenne így is épp elég! Huszonnégy konzerv kartononként, összesen öt karton. Kettő tele paradicsommal, egy spagettivel, a maradék kettő meg nem mással, mint chilis babbal. Miközben Josephine finomabbnál finomabb dolgokat főz, és konzervet szinte alig bont. Ez már túl sok volt, hogy tréfa tárgya legyen.

Leült, majd mosolyogva fordult a felesége és a kislánya felé. A kis Jessie félrelökte a cumisüveget, hogy széles fogatlan mosollyal üdvözölje. Semmi kétség, nem létezik nála szebb kisbaba. Azok a kéklő szemek és a hosszú fekete pillák! Mindenki csodálta a szemét, még a vadidegenek is. Mintha belelátott volna a lelkébe, olyan átható pillantásokkal méregette az apját. Végül még az anyja is behódolt a bája előtt. – Jó reggelt, szívem! A

kisbaba

gügyörészni kezdett,

vigyorgott,

a

karját

markolászta, ő meg nevetve nézte, ahogy Josephine próbálja befejezni az etetést. Gyengéden homlokon csókolta feleségét. – Jó reggelt, másik szívem! Josephine mosolyogva nézett fel, mégis látta a férjén a bosszúságot, ami nem tetszett neki. A szíve mélyén tudta, hogy igaza van a vásárlási szokásaival kapcsolatban, de hát megengedhetnek maguknak ennyit. Valamiért biztonságérzet töltötte el, ha ilyen sok mindent vesz. Annyira rég kezdődött ez nála, hogy mostanra megszokás lett. S ha valamit akciósan kínáltak, még spórolt is vele. – Elégedett kisbabának tűnik. Josephine elvigyorodott. – Már túl vagyunk a reggelin. Imád enni, Michael. Michael érezte, ahogy a szívébe markol a felesége iránt érzett szeretet. Bárcsak Josephine is beismerné, hogy ez a vásárlási mánia kezd rögeszméssé válni. Minden mérték szerint óriási házban laknak, mégis alig marad hely a dobozoktól. A rengeteg ételtől, hintőportól és kibaszott tejportól. Josephine összevissza vásárol, aztán sosem használ fel semmit, ahogy ezt a chilis babot

vagy a szárított gyümölcsöket sem! Egyszerűen nincs benne logika. Ha száz évig élnek, akkor se ehetnek meg ennyi mindent. A vendégszobában már hegyekben állnak a zabpelyhes dobozok – csupa lejárt szavatosságú étel a tonhalas és szardíniás konzervekről már nem is beszélve. – Jobb is, ha nagy étvágya lesz, Josephine! Több kaja van a házban, mint egy tetves Tescóban. Látta, ahogy felesége arca fájdalmasan összerándul; ettől máris rosszul érezte magát, mintha igazságtalan lett volna. Aztán felsóhajtott, amikor a könnyek is megcsillantak Josephine szemében. – Nem bántásból mondom, Josephine, de nem gondolod, hogy kicsit elszaladt veled a ló? Nézz csak körül, szívem! Olyan ez a hely, mint egy rohadt raktár. Még csak nem is használjuk ezeket. Amikor a múlt héten fel akartam bontani egyet, kis híján leharaptad a fejem. Josephine elkeseredetten forgatta a szemét. – Van a szekrényben is, minek felbontani egy teljes kartont? Nem mintha nem beszéltük volna meg… Michael felvette a lányát. Egyszerűen elhúzta felesége öléből. – Hallod, amit mondasz, Josephine? Ki a francot érdekel, honnét van egy konzerv? Ennyi már egy partraszálláshoz is elég. Azt hittem, örülsz, ha valaki végre megeszik legalább egyet. Mert nem lakásdísznek vannak itt, ugye? Josephine kényszerítenie beszéljen.

már kellett

a

könnyeivel magát, hogy

küzdött.

Michaelnek

halkan és higgadtan

– Ma eljön hozzánk néhány srác, leviszik az összes dobozt a garázsba, oké? Azt akarom, hogy rend legyen, mire hazajövök. Ez nem egy kibaszott raktár, hallod? Ez az otthonunk. Josephine nem válaszolt, csak nézett rá azzal a fájdalmas tekintetével. – Sajnálom, drágám, de már intézkedtem – mondta Michael, aztán felállt, hogy eljátszadozzon a kislányával. Eltökélte, hogy ezúttal nem nézi végig, hogy a felesége összeomlik. Kipucolják végre ezt a házat, erre gondja lesz. A konyhából jókora, régimódi kamra nyílt, melynek polcain több mint hatvan üveg lekvár és negyven üveg méz sorakozott, de ami

még

aggasztóbb,

a

fiókokban

összesen

harminckét

konzervnyitót számolt össze. Bárhová nézett, az esztelen gyűjtögetés jeleivel találkozott, ami jobban megrémítette, mintsem bevallotta volna. Ez már túllépett minden határt. A saját szemével látta, hogy a kiszállítás után Josephine nedves ronggyal áttörölget minden egyes konzervet, mielőtt visszatenné a dobozba. Mennyire kell lököttnek lenni ilyesmihez? Most már muszáj a sarkára állnia; gondolnia kell a gyermekükre is. Jobb lesz, ha Josephine visszatér a való életbe. Hiába remélte, hogy a kisbaba majd véget vet a különcködéseinek, inkább csak fokozta őket. Hiába szereti őt jobban bárminél ezen a világon, akkor is tudja, hogy ez így nincs jól. – Mintha kezdene kikerekedni, nem? Josephine bólintott. – Kezd is. Ahogy mondtam, imád zabálni.

– Hát, ebben a házban biztos nem kell éheznie, igaz? – nevetett fel Michael. Oldani próbálta a feszültséget, de Josephine úgy tett, mintha meg se hallaná.

Hatvankettedik fejezet Declan a végletekig felhúzta magát – valójában alig látott a méregtől pedig ez nála merőben szokatlannak számított. Ritkán engedte, hogy bármi kihozza a sodrából. Gyengeségnek tekintette az ilyesmit, sőt jellemhibának – nem mintha bárkinek a szemébe mondta volna. A testvére, Patrick és Michael e tekintetben a totális ellentétei lehettek volna. Ők minden reggel azért keltek fel, hogy tovább hajszolják a pénzt. Declan ennél jobban szereti a világot, amit kialakított maga körül. Jól megy az üzlet, ő pedig beéri ennyivel, és őszintén hisz benne, hogy ez máris több, mint elég. Rendes haszonra tesz szert, és több nővel kufircolt, mint ameddig el tud számolni. Már csak ezért se cserélne senkivel. Soha nem vágyott feleségre vagy gyerekre, készséggel eljátszotta az örök agglegényt, nem szerette viszont a széthúzást, főként nem az emberei körében. Könnyen hangot lehetett találni vele, de akik neki dolgoztak, mind tudták, mire képes, ha a szükség úgy kívánja. Most éppen Michael Flynnre fért rá, hogy beszéljenek a fejével, amit Declan meg is fog tenni, akár tetszik neki, akár nem. Nem mehet így tovább. Ezt Michael mindenki másnál jobban tudja. Sok kellett ahhoz, hogy Declant elragadja a hév, de ha megtörtént, nagyon veszélyes tudott lenni. Michael is jobban tette volna, ha ezt nem felejti el.

Vetett egy pillantást az órájára. Michael máris több mint egy órája késik, ami külön felbőszítette. A pontatlanság valamennyi közül a legnagyobb sértés. Időpontot éppen azért szokás megbeszélni, mert az minden érintettnek megfelel. Nincs nagyobb gorombaság, mint szarni mások idejére. Declan meghallotta Michael érkezését. Szokása volt, hogy hangosan és mosolyogva köszönti az embereket, Declan azonban tudta, hogy Michael Flynn a legkevésbé sem az a szívélyes, pajtáskodó pöcs, akinek mutatja magát. Álnok fattyú, aki talán nem lóg ki a jól öltözött üzletemberek közül, de akkor se bocsátható meg neki, hogy az elmúlt hónapban, amíg beleéléssel játszotta a boldog családapát, elfeledkezett minden másról. Ezzel komoly törést idézett elő a soraikban, amit orvosolni kell – inkább előbb, mint utóbb. Josephine problémáiról mindenki tud, mindenki együtt is érez Michaellel – senkinek se hiányozna egy dilinós a családba –, Michaelt mégis emlékeztetni kell az aranyszabályra, hogy a családi élet másodlagos az üzlethez képest. Amikor Michael belépett az irodába, Dedannek minden akaraterejét latba kellett vetnie, hogy ne törölje képen. Pedig ha valakire ráfért volna, hogy egy kis észt verjenek a fejébe, akkor éppen Michael Flynn volt az.

Hatvanharmadik fejezet Ahogy az ölében tartotta unokáját, Hannah maga is elámult, milyen szeretettel tekint rá. Ilyen túláradó érzelmeket eddig nem ébresztett benne más, csak a fia. De azzal is mire ment? A kis Jessie viszont mégis utat talált a szívéhez, és most már kínszenvedésként élte volna meg, ha elválasztják tőle. Hannah még a csípős nyelvét is fékezni tudta, nehogy elragadtassa magát, és emiatt ne férjen hozzá a gyermekhez. Önmagát látta benne, noha ezt be nem vallotta volna. Az ő szemét örökölte, az ő anyjának formás ajkát. Egész hihetetlennek találta, hogy egy gyereknek ilyen hatalma legyen felette. Egyszerűen nem tudott betelni vele, s ha valamire, erre végképp nem számított. Szeme sarkából azt figyelte, hogyan felügyeli Josephine a dobozai eltávolítását. Amennyire ő látta, ennek nagyon is eljött az ideje; mintha egy akadálypályán lettek volna. Michaelnek már évekkel ezelőtt megálljt kellett volna parancsolnia. Mégis, ahogy látta a páni félelmet a menye szemében, ahogy a szerzeményei fokozatosan tűnnek el a házból, Hannah akarata ellenére szánalmat érzett a lány iránt. Bárki azt hihette volna, éppen a gyerekeit rabolják el tőle. Most eszmélt csak rá, hogy a menye súlyos problémával küzd. – Gyere, ülj ide, Josephine. Még alig beszéltünk, mióta megjöttem!

Josephine kétségbeesett tekintettel fordult felé. – Egy perc, Hannah. Csak tudnom kell, hogy mindent olyan helyre tesznek, ahol később megtalálom… Hannah a gyermekkel a karján felállt, hogy odalépjen a menyéhez, aki a hátsó ajtónál toporgott. Amikor indult volna, hogy kövesse a rakodókat a garázsba, az anyósa megragadta a kezét. – Hagyd őket! Nem akarlak megrémíteni, szívem, de nagyon furcsán viselkedsz, és ezt azok is látják, akiket Michael küldött ide, hogy kipakolják a házat. Az emberek pletykálnak, szívem, te legalább olyan jól tudod, mint én. Ne adj nekik alkalmat, hogy a szájukra vegyenek! Ha magad miatt nem is, Michael miatt érdekeljen! Őt nem láthatják gyengének. Gyere, üljünk le, főzök egy jó teát! Josephine tudta, hogy az anyósának igaza van. Nem viselkedik észszerűen. Nem szabadott volna törődnie az egésszel, csakhogy nem ment az olyan könnyen. Az érzésein nem tud változtatni. Olyan vigasztalannak és sebezhetőnek érezte magát, mintha végig kellett volna néznie, ahogyan a szerettei közül meghal valaki. Hannah gyengéden elhúzta az ajtó mellől. – Ülj le, és fogd meg a gyermeked! Elhiszem, hogy ez most nehéz neked, Josephine, de akkor is hagyd annyiban! – mondta, és átadta a babát a menyének. Aztán látta, hogy az anyai ösztön nyomban működésbe lép. Amikor Josephine leült a konyhaasztal mellé, Hannah megkönnyebbülten sóhajtott fel. A kis Jessie-nek jó természete

van, legalább ezért hálát adhatott az Istennek. Alig lehet hallani a hangját, csak nagy ritkán sír. – Olyan jó baba, Josephine! Még életemben nem láttam ilyen elégedett

kiskölyköt.

Köszönhetően

neked,

amiért

ilyen

csodálatos anyja vagy. Hannah tudta, hogy ezt kell mondani, és amikor Josephine hálás mosollyal felnézett rá, végre megértette, miért szereti a fia ennyire ezt a lányt. Nincs benne szemernyi rossz. Egy pillanatra elszégyellte magát, amiért így bánt vele az évek során. Sosem adott neki esélyt, mindig neheztelt rá, amiért kitúrta őt a fia szívéből. Csak a kis Jessie születése lágyította meg. Most ismerte csak fel Josephine igazi énjét – a rémült fiatal lányt, aki mindennél jobban áhítja a kedvességet és megértést. A zaklatott, háborgó lelket, akin segíteni kell. Az ő Michaelje megértette ezt. Ha nem lenne ennyire önző, ennyire megkeseredett, rég segítségért fordult volna hozzá – ehelyett tőle is meg kellett védelmeznie a feleségét, tudván, milyen véleménnyel van róla. Hannah életében először tapasztalta meg, milyen is a maró bűntudat.

Hatvannegyedik fejezet Michael megadó mozdulattal nyújtotta a kezét. Tudta, hogy Declan figyelmét nem kerülte el a késés. A pontosság a vesszőparipája. – Bocs, Declan, de otthon el kellett intéznem néhány dolgot. Michael szokás szerint makulátlanul festett. Rengeteg időt szakít a küllemére, mert a hiúsága nem engedi, hogy másként mutatkozzék az emberek előtt. Neki mindig tökéletesnek kell lennie. Declan pontosan tudta, milyen szöges ellentétben áll Michael életfelfogása az övével. Ő minden hónappal egyre kövérebb lett, miközben a legjobb akarattal sem lehetett jóképűnek nevezni. Csakhogy, Michael Flynnel ellentétben, ő soha nem is törődött a külsőségekkel, Michael viszont mindenáron jómódú és nagy hatalmú Arcnak akart látszani, és ehhez a drága aranyóráját éppúgy segítségül hívta, mint a tökéletesre nyírt frizuráját. – Tudod,

miért

kerestelek

meg,

úgyhogy

elég

a

szarakodásból! Michael nevetve fogadta barátja kirohanását. Egyedül Declan engedte meg magának ezt a hangot, vagy legalábbis egyedül ő vitte el egyedül szárazon. Lassan, színlelt hitetlenséggel megrázta a fejét.

– Hé, hátrébb a kibaszott agarakkal! Elrendezem, oké? – mondta. Szántszándékkal fogta vissza magát, hogy ezzel is megbánást mutasson. – Ennél többre lesz szükség, Michael! Ezt kurvára tudod. A mosoly eltűnt, ami egyszeriben ráébresztette Declant, milyen veszedelmes is olyasvalakit kihívni, mint Michael Flynn. Akárcsak néhai bátyja, Michael is képes gyakorlatilag bármire. Jobban teszi, ha ezt sosem felejti el, bármennyire is élvezi most Michael tiszteletét és szeretetét. – Tudom, miről beszélsz, Declan. Hidd el, én próbáltam hidakat verni! Megadtam minden létező lehetőséget, hogy rendbe tegyék a dolgot maguk között. Jeffrey Palmer hajlandó is lenyelni a békát. Tudja, hogy már a kezdet kezdetén rosszul indított, de Jermaine O’Shay csak nem hagyja annyiban. Még az én kedvemért se. Declan

hirtelen

leült,

és

kinézett

a

hatalmas

panorámaablakon, ami valóban pompás kilátást nyújtott a folyóra. Hideg, borús, tipikus márciusi napra ébredtek. A tavasz első fuvallata talán már ott érződött a levegőben, de London még soha nem festett rosszabbul. Declan felsóhajtott. Máris előre látta, hová tart ez az egész. Ha Michael Flynn személyes szívességet kér valakitől, elvárta, hogy az illető nyomban bólogatni kezdjen. – Mit akarsz mondani, Michael? Michael odahúzott egy széket Declan mellé, ledobta magát, majd hosszú hallgatás után, csendesen válaszolt:

– Sokat törtem ezen a fejem. Jermaine-t is megkértem mint barátot, hogy nézze el Jeffrey botlását, és valahogy lépjen túl rajta. Mindketten jó emberek, de erre egyszerűen képtelenek. Declan Michaelt figyelte. Az arcán fojtott indulatot fedezett fel, amit mindenáron leplezni próbált. Kár, hogy ehhez túlságosan jól ismerik egymást. – Mit fogsz most csinálni? Michael kedélyesen elmosolyodott, megvillantotta vakító fogsorát. – Mit tehetnék, Declan? Kurvára nem maradt választásom. Menniük kell! Épp, ahogy számította. Ha akarna, akkor se változtathatna semmin. – Értem. Mindkettőnek jók a kapcsolataik. Észre fogják venni. Michael újra elmosolyodott. – Merem remélni! Figyelmeztetésnek szánom, haver. Vagy úgy van, ahogy akarom, vagy nincs sehogy! Declan szótlanul figyelte, ahogy Michael manikűrözött ujjaival lecsippent a nadrágjáról egy láthatatlan szöszt. Úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Mikor akarod csinálni? Michael is kinézett a folyóra. Imádta ezt a kilátást, ezt az irodát. A sikeresség légkörét árasztja. A törvényes üzletek szárnyalnak, és egyedül ez számított. Tudta, ha elég tisztességes hasznot zsebel be, még kevesebb okot szolgáltat arra, hogy bárki kutakodjon a pénzügyeiben. Sokat fizetett, hogy minden zökkenőmentesen

haladjon,

nemcsak

a

könyvelőknek

és

titkárnőknek, de a rendőröknek és azoknak is, akikkel a rendőrök kapcsolatban állnak. Nem sajnált erre egyetlen pennyt sem. Máris több mocskot fizetett, mint a rendőrségi központ. Mindenfelé ott ültek az emberei. Náluk jobb befektetés nem is kellett. Declant figyelte, az arcán a bizonytalanságot. Számított erre, de tudta, hogy Declan szokás szerint úgyis mellé áll majd. – Mi csináljuk meg, haver! Méghozzá ma este. Már összehívtam egy megbeszélést a roncstelepre. Declan bólintott. Épp ahogy Michael várta. – Már így is túl jó voltam velük. Sokkal korábban ki kellett volna iktatni őket, de most már betelt a pohár.

Hatvanötödik fejezet Jermaine O’Shay

cseppet

sem bízott

Michael Flynnben.

Amennyire ő látta, Palmert már abban a pillanatban ki kellett volna vonni a forgalomból, amint elcseszte az ügymenetet. Michael Flynn persze a fejébe vette, hogy elrendezi a dolgokat. O’Shay értette Michael Flynn szempontjait, sőt egyet is értett velük. De Michael azt is elvárta volna, hogy hagyja annyiban. Mint mondta, neki tesz személyes szívességet. Hát, ez nem történhet meg. Jeffrey Palmer nem egy pöcs, de éppen ezért úgy próbálja kezelni Jermaine-t, mintha ő az lenne. Jeffrey jó hírnek örvendett, sokan kedvelték, de őt is épp ugyanúgy. Az egész a kötelező tiszteletről szól, amit Michael Flynn-nek tényleg meg kell értenie. A személyes garanciája, hogy elrendez mindent, ide kevés. Az első perctől nem jöttek ki Palmerrel, aki megpróbálta őt zsebre tenni. De most már eleget nyelt tőle. Az embereit is magával vitte a tárgyalásra, ha rosszul sül el a dolog, legalább ne érje felkészületlenül.

Hatvanhatodik fejezet Jeffrey Palmer belekortyolt a whiskyjébe, és máris érezte, hogy ellazul. Eddig semmi sem az elvárásai szerint alakult. Declan és Michael

egyaránt

szívélyesen

fogadta,

gondoskodtak

a

kényelméről, és mást se kérdezgettek, csak hogy mit tehetnek érte. A roncstelep legendás hírben állt, ő mégis először járt itt. Mindenki tudta, hogy Michael és Patrick innét irányítja a legnagyobb bulikat. Ez a hely saját jogán is jövedelmező üzletnek számított; azt mondták, minden évben több mint egymillió font értékű ócskavas megy itt át. – Remélem, ma este mindent tisztázunk, Jeff! Nem szeretem, ha széthúzás van az embereim között. Abból mindenki csak rosszul jöhet ki. Jeffrey belekortyolt a whiskybe, hogy kiélvezze telt aromáját. – Tudod, hogy ezt én sem akarom, haver. Elvetettem a sulykot, és hidd el, ha tehetném, visszacsinálnám! Kicsit elragadott a hév, ez minden. Elvakított a pénz. Michael nevetve fogadta az őszinteségi rohamot. – Hát, legközelebb már több eszed lesz. Fénycsóva vetült a mennyezetre, mire Michael felállt a kopott íróasztal mögül, hogy az ajtóhoz lépjen és szélesre tárja. – Gyere gyorsan, haver. Kurva hideg van odakint.

Ahogy Jermaine kiszállt a kocsijából, Michael látta, hogy két emberét is elhozta. Mindkettő közel állt hozzá, évek óta neki dolgozott. Michael Flynn bekísérte őket a konténerirodába, aztán becsukta az ajtót, és színpadias mozdulattal összedörzsölte a két tenyerét. – Ilyen rohadt időt még nem láttam. Hidegebb van, mint egy banya lyukában! A konténerben viszont hívogatóan meleg volt. Michael intett Jermaine-nek,

majd

figyelte,

ahogy

leül

az

egyetlen

rendelkezésre álló székre. Két embere esetlenül toporgott az ajtóban. A kis iroda máris zsúfoltnak tűnt; egyik jelenlévő sem volt éppen csenevész. – Azt hittem, kíséret nélkül jössz, Jermaine – mondta Michael, és a hangja egyszeriben hűvössé vált. Arca most minden látható érzelmet nélkülözött, a védjegyévé vált mosolyt is, és így egészen másnak tűnt. Mint valami álarc. Jermaine O’Shay nem hagyta magát megfélemlíteni. Magával hozta két legjobb emberét, és készen állt megküzdeni az igazáért, hogy egyszersmind Michaelt is emlékeztesse, kivel van dolga, és minek köszönheti a jó hírét. Jermaine olyan fickókkal üzletelt, akiknél keményebbet nem hordott hátán a föld, s amennyire ő látta, nem baráti csevejre gyűltek most össze. Egyszer és mindenkorra tisztázniuk kell a súlyos félreértést. Ez az egész máris túl soká húzódott, ő pedig kezdte komolyan unni. – Nos, mint láthatod, nem úgy jöttem, Michael. Nem is egyezkedni akarok. Jeffrey Palmer fejében megszólalt a vészcsengő. Ebből még baj lehet. Kapkodva lenyelte a whisky maradékát. Látta, hogy

Declan Costello éppen olyan ideges, mint ő. Ebből semmi jó nem sülhet ki, az biztos. Michael halkan felnevetett. – Tudod,

mit,

Jermaine?

Tudtam,

hogy

elhozod

az

embereidet. Meg is mondtam, igaz, Declan? Declan komoran bólintott. – Megmondtad, Michael. Éppen ezért felkészültünk a helyzetre. Jermaine O’Shay összeráncolta a homlokát. Ez egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan várta. Declan felállt, hogy kinyissa a szomszédos iroda ajtaját. Michael Flynn vidáman felkiáltott. – Gyertek, fiúk, ideje kilépni a rivaldafénybe. Amikor Jermaine O’Shay látta besorjázni a négy Barker fivért, hirtelen úgy érezte, mintha egy kő lenne a gyomra helyén. A Barkerek, akik mind öt éven belül születtek, mintha egymás klónjai lettek volna: száznyolcvannál is magasabbra nőttek, dagadoztak az izmoktól, és hírhedten hajlottak az erőszakra. Miután jamaicai apától és egy másodgenerációs holland anyától születtek, jóvágású gazfickók voltak, kávébarna bőrrel és sötétkék szemmel. Ők alkották Michael Flynn személyes hadseregét, s ennek megfelelő fizetséget kaptak, ám ami még fontosabb: nemcsak a hűség, de a barátság is kenyéradójukhoz kötötte őket. A Barkerek csak azoknak dolgoztak, akiknek ők akartak, Anglia-szerte bátor, gerinces férfiaknak ismerték őket, akiket nem vághatott zsebre senki. Ennyiben különböztek másoktól, s emiatt keresetté is váltak. Most pedig előttük álltak,

machetével a kezükben és széles mosollyal az arcukon, készen arra, hogy megtegyék a dolgukat. – Azt hiszem, jobb körökben ezt nevezik kegyelemdöfésnek. Ami alapvetően azt jelenti, hogy baszhatjátok. Jermaine hátrasandított az embereire. Még mindig azt várta, hogy mellé álljanak, de azok csak toporogtak az ajtóban, és meredtek maguk elé. Michael közönyösen megvonta a vállát. – Szépen kértelek, hogy nyeld le a békát, Jermaine, de te nemet mondtál. Hónapok óta csak fájdítod a fejem. Jermaine

O’Shay

még

most

sem

hagyta

magát

megfélemlíteni. – Ennél többet érdemlek, Michael, te is tudod. Ne felejtsd el, kiknek dolgozom. Michael újra elnevette magát. – Ó, miattam ne aggódj, Jermaine. Szarni se megyek el úgy, hogy ne tervezném meg előre – mondta, és a kezét Jeffrey Palmer vállára tette, hogy megszorongassa. – És ne felejtsd el, hogy én sosem akartam ezt. Az íróasztalhoz lépett és kihúzta az egyik fiókot, amiből egy kis fejszét húzott elő. – Viszont mindig magam végzem el a piszkos munkát. Azzal egyetlen erőteljes csapással kettéhasította Jeffrey Palmer koponyáját. – Nevezzük ezt rendkívüli felmondásnak. Senki nem moccant, a szeme se rebbent senkinek. Jermaine O’Shay érezte az arcába fröccsenő vért, és alig hitt a szemének, amikor Michael egyszerűen lecsapta a fickó fejét.

Declan lemondóan szomorú pillantást vetett rá. Ő próbálta figyelmeztetni, de nem hallgatott rá. Michael Flynn már úszott a vérben, mintha valami olcsó horrorfilmből vágták volna ki. Jermaine próbált felállni, próbálta védeni magát, de éppen a saját emberei nyomták le a székre, hogy maradjon veszteg. Michael még most is nevetett. – Remélem, megérted, Jermaine, hogy ez nem személyes, ügy. Kedveltelek, ahogy Jeffrey-t is, de nem hagyom, hogy; bárki keresztbe tegyen nekem. Nem hagyom, hogy bárki baszakodni próbáljon velem. Megadtam nektek minden esélyt, de ti le se szartátok. Úgyhogy elmehettek a picsába. Michael ráérősen intézte el Jermaine O’Shayt, abban a tudatban, hogy minden jelenlévő emlékezni fog erre az éjszakára, és elviszi a hírét. Az egész a hiteléről szólt, amit mindenkinek meg kellett értenie. Az emberek fejébe kellett vernie, hogy aki neki dolgozik, egy pillanatra se feledheti el, kinek köszönheti a kenyerét. Nem árt, ha mindenki jól megtanulja ezt a leckét. Declan látta, hogy még a Barker fivérek is elismeréssel adóznak előtte. Akárcsak ők, Michael Flynn is élvezte ezt az egészet.

Hatvanhetedik fejezet Josephine hallotta, amikor Michael megérkezett. Vetett egy pillantást az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára – elmúlt hajnali négy. Nemrég etette meg a babát, hogy utána visszafeküdjön. Kivárt néhány percet, mikor surran be Michael a szobába, ahogy szokott, ám ezúttal nem jött. Azután meghallotta a zuhany csobogását a nagy fürdőben. Mindig a hálóból nyíló kis fürdőt használták, és Josephine azon is eltűnődött, miért érzi szükségét Michael, hogy az éjszaka közepén lezuhanyozzon. Felkelt az ágyból, és nesztelenül kilépett a hálóból, hogy a fürdő felé induljon. Miután besurrant az ajtón, hangtalanul behúzta maga mögött. A nagy helyiséget a padlótól a mennyezetig fekete márványlapok borították, hogy kiemeljék az antik fürdőkádat, ami egész vagyonba került. A hatalmas zuhanyfülkében öten is kényelmesen elfértek volna. Josephine meglátta a földön a férje ruháit. Szinte eláztatta őket a vér. Ösztönösen utánuk nyúlt, majd amikor észrevette, hogy Michael őt figyeli a fülkéből, kapkodva összecsomagolta őket. – Majd ha végeztél, csak dobd le a törölközőt, Michael. A férfi a tekintetével követte, ahogy Josephine elhagyja a fürdőszobát, és csak azután folytatta a zuhanyozást. Mire a férje lement a földszintre, Josephine már mindent elégetett az iroda nagy kandallójában. Amikor Michael odaadta

a használt törölközőt, azt is szó nélkül ráhajította a tűzre. Nem akart felfordulást az otthonában. – Ez minden? A férfi bólintott. – Akkor nem lesz semmi baj? A férfi a karjába vonta és szorosan magához ölelte a feleségét. – Dehogy lesz, te buta kis liba – mondta, és belecsókolt a nő hajába. Josephine egész testében remegett. – Most már itt a kisbaba is, ne feledd! Michael elmosolyodott, gyengéden eltolta magától, és mélyen a szemébe nézett. – Hogy is felejteném el? Ezt az egészet csak miattad és miatta csinálom. Josephine szomorúan viszonozta a mosolyt. – Tudom, Michael. Tudom.

Harmadik könyv Aki kárt okoz háza népének, szelet örököl, és szolgája lesz a bölcsnek a bolond. Példabeszédek könyve 11:29

Hatvannyolcadik fejezet 2004 – Hogy ezt a szájalós kis rüfkét, Josephine! Ne hagyd, hogy ezt is megússza szárazon! Lana nem látott a méregtől, és Jessie Flynn tudta, hogy a nagyanyja joggal érez így. Őszintén sajnálta, hogy ilyesmit mondott neki, de végül is ő húzta ki belőle. Josephine nem válaszolt, csak arcon csókolta a lányát, és kikísérte az ajtóhoz. – Declan majd elvisz a diszkóba, azután érted megyünk, az apád vagy én. Jó lesz így? Jessie színpadiasan felsóhajtott. Még mindig szégyellte magát, amiért szájalt a nagyanyjával, de legalább az anyja megértette, miért tette. – Persze, anya. Van, ami sosem változik. – Csak aggódunk érted, kis szívem, ez minden! Bármilyen szokványosan is hangzott mindez, hallani lehetett az egyszerű szavak mögött bujkáló fenyegetést. Jessie pontosan tudta, hogy az apja még a házból se engedné ki, ha az anyja nem lenne. – Sajnálom, hogy kiabáltam a nagyival. Josephine szomorúan elmosolyodott.

– Tudom, kicsim. Jót akar neked, ezt ne felejtsd el. Velem is így bánt. – Tudom, de akkor is utálom, hogy harcolnom kell a szabadságomért, anya. Josephine jót nevetett lánya választékos megfogalmazásán. Így beszél egy született színésznő, egy igazi drámakirálynő. – Nézd, drágám, ha az apádon múlna, ki se tehetnéd a lábad a tetves házból. Mondtam már, hogy az apád csak akkor kezelhető, ha azt hiszi, hogy az ő kezében van az irányítás. Jessie bosszúsan forgatta nagy kék szemét. – Mindjárt tizenöt leszek, anya. Már nem vagyok gyerek. Josephine gyengéden ellökte magától. – Az nem olyan biztos. De most már tűnj el! És érezd jól magad! Josephine figyelte a lányát, ahogy bemászik Declan bácsi Mercedesébe. Ahogy integetett neki, hirtelen belemart a félelem. Jessie smink nélkül is elmegy tizennyolcnak – ebben tényleg rá hasonlít –, kikészítve viszont felnőtt nőnek tűnik. Csak hát nem felnőtt, épp ez a gond. Testileg kinézhet akár huszonötnek is, ha fejben

megmarad

gyereknek.

Az

idősebb

férfiak

máris

érdeklődéssel tekintenek rá, s miért ne tennék? Nem úgy fest, mint egy átlag iskolás. Túl korán érett a kis szépség. Kész szerencse, hogy Michael Flynn lánya. Ez önmagában garantálja neki a védelmet, amit a legtöbb vele egykorú lány nem kap meg. Igazi gyönyörűség, s ezt nem az anyai elfogultság mondatja. Jessie sugárzó szépség, a kor minden normája szerint. Amíg Josephine visszatért a konyhába, felkészült rá, hogy az anyja telebeszéli majd a fejét, milyen rosszul teszi, hogy kísérő

nélkül engedi eljárni a lányát. Az anyját is aggasztja, hogy Jessie messze idősebbnek néz ki a koránál, ami igaz is, ám ugyanezen az alapon Jessie-nek is megvan róla a maga véleménye. Furcsa, de valahogy Josephine mindig közelebb állt Michael anyjához. Ki hitte volna? Hannah láthatóan sokkal jobban megérti őt, mint Lana valaha is fogja. Ha nem ismerné jobban, még azt gondolná, az ő anyja nem is szereti igazán az egyetlen unokáját. Lana valahogy mindig megtalálja benne a hibát, s ez fáj neki. Jessie jó gyerek, Lana mégsem képes túllépni a külsőségeken. Mintha a korai fejlettsége vörös posztó lenne a szemében. Mintha bárki is ezt akarná. A természet vonzó külsővel, nagyszerű alakkal és olyan finom csontozattal ruházta fel Jessie-t, amiért más lányok ölnének, ám ettől még értelmes lány, aki miatt soha nem kell főnie a fejének. Egyedül ez számít. Lana még mindig füstölgött, hogy vén szatyornak nevezték. – Hallottad, milyen hangon beszélt velem, Josephine? Kinek képzeli ez magát? Jobb lesz, ha féken tartod a nyelvét, én mondom! Josephine nézte anyját, ahogy durrog és méltatlankodik, csak hogy mindenáron befeketítse az egy szem unokáját, s azon kapta magát, hogy elbődül. – Jaj, anya, fogd már be a szád! Még csak tizennégy éves. Ne harapd át mindenért a torkát! – Felőled aztán azt csinál, amit akar. A saját sírodat ásod, remélem, tudod. Josephine mindent megpróbált, hogy kordában tartsa a haragját.

– Tudod mit, anya? Jessie a legrendesebb kölyök. Szépen tanul, szó nélkül eljön a misére, segít a ház körül. Soha nincs vele gondom. Ő az én kicsikém, aki veled ellentétben nem keresi folyton a hibákat. Még csak gyerek, anya, de te képtelen vagy, hogy egyetlen esélyt is adj neki. Lana felsóhajtott. Nem tehetett róla, de nem kedvelte a kölyköt – egyszerűen nem bízott benne. Ilyesmire mondják, hogy lassú víz partot mos. Egy napon majd kiderül, hogy neki volt igaza. Ó, szereti ő az unokáját, ez nem is kérdés, csak kedvelni nem tudja. Jessie Flynn önző és arrogáns, annyira el van telve magával, hogy nézni is rossz. Már rég nem gyerek, ahhoz túl sokat tud. Sosem fogadja el a „nemet”, de hát soha nem is kell hallania. Amit csak akar, mindent megkap. Michael a holdat is lehozná neki az égről, az ő egyetlen, megkésett gyermekének, akit mindig is úgy kezelt, mint valami királyi fenséget. Jessie pedig máris sunyi. Már kiskölyökként tudta, hogyan manipulálja a szüleit. Olyan, akár egy időzített bomba, és ő, Lana nagy összegben fogadna rá, hogy nem kell sokáig várni azt a robbanást. Nézte a lányát, akit mindennél jobban szeretett, és mielőtt óvatosan megszólalt, változtatott a hangnemen. – Én csak azt mondom, Josephine, hogy úgy játszik rajtatok, mint egy tetves bendzsón. Josephine felnevetett. – Hát persze, anya, ezt nevezik kamaszkornak. Az összes kamasz ezt csinálja, de Jessie akkor is tudja, meddig mehet el Michaelnél és nálam. Elég kicsi még ahhoz, hogy hallgasson ránk. Na, akkor most iszunk még egy pohárral, vagy sem?

Lana bólintott, és amíg Josephine kitöltötte a bort, gondolatai a lánya felé kanyarodtak. Manapság már csak ritkán hagyja el a házat. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy neki kell bevásárolnia helyette. Josephine minden héttel egyre inkább elszigetelődik, a kis Jessie pedig nem ostoba – naná, hogy kihasználja ezt. Ilyen a természete. Sok van benne az apjából: ugyanolyan csökönyös, ugyanúgy hajlamos kiborulni, ha valaki ellene szegül. Külsőre talán az anyja klónja, de mit sem örökölt az ő jó természetéből. S ahogyan az apja, ő is csak ritkán mutatja ki a foga fehérjét. Még Michael fojtott indulatát is megörökölte. Az évek során ez néha felszínre is bukott, s akárcsak Michael esetében, ez felér a természet pusztító erejével.

Hatvankilencedik fejezet Michael halálosan kimerült, mégsem maradt más lehetősége, mint hogy továbbmenjen az úton. Olyan ügyleten dolgozott, ami, ha bejön, a következő néhány évben milliókat hozhat. Az utolsó részletig eltervezett mindent; csaknem egy évébe telt, amíg eljutott idáig. Most már csak egy hajszál választotta el a céltól. Egy nagy kolumbiai kartellel működött együtt, és pontosan tudta, hogy ez milyen veszélyeket rejt. Ezek nem törődnek senkivel és semmivel. Rengeteg idő és erőfeszítés kellett ahhoz is, hogy komolyan vegyék. Bármekkora nevet is szerzett magának Európában, összevetve velük és a világgal, amit azok mozgatnak, ahhoz képest az európaiak kibaszott amatőröknek tűntek. Ezek a fickók maguk hozzák a törvényeket. Ha a helyzet azt kívánja, habozás nélkül lelövik a tulajdon anyjukat; bármikor megkínoznák és megölnék egy riválisuk gyerekét, ha ki akarják szorítani a piacról. Az ő világukban az emberi életnek akkora értéke sincs, mint egy dobozos kólának. Egészen más pályán játszanak. Most viszont ő, Michael Flynn, készül tető alá hozni egy ügyletet, aminél nagyobbat brit földön még nem kötöttek. Ha sikerül, ő lesz egész Európa királya. Azután tényleg nem lesz senki, aki akár csak szarni elmehet az engedélye nélkül. Kinézett a Temzére. Imádta az irodájából nyíló panorámát; itt mindig sebezhetetlennek érezte magát. Elégedetten tekintett

felségterületére. Bekebelezte egész Londont; addig harcolt, amíg rákényszerítette az akaratát mindenkire, aki számított, s ez busásan megtérült. Az irodát nemrégiben újították fel, nem feltétlenül az ő ízlése szerint. Legkevésbé sem találta tetszetősnek a fehér falakat és a kilúgozott tölgypadlót, túlzottan személytelennek érezte ezt a steril környezetet. Hiányzott a régi íróasztala, az antik szekreter – lehetett bármilyen testes és idejétmúlt, megvolt a maga karaktere. Most egy elképesztően drága modern asztalnál ült, lényegében két felfényezett pallónál, amit csak az imádság tartott össze, meg két keresztrúd. Az egész hat ingatag lábon állt, ami nem keltette azt az illúziót, hogy képes megbirkózni a feladattal, és még egy nyamvadt fiókja sem volt, hogy kicsit is hasznos legyen. A székében is kényelmetlenül feszengett, pedig többe került, mint az első autója. Mégis kellett ez a kirakat – ezt mindenkinél jobban tudta –, hogy elkápráztassa azokat, akikkel üzletel. Talán kezd öregedni. Kezd olyanná válni, mint azok, akiket fiatalként ki nem állt. A múlt után sóvárog, de persze pontosan tudja, miért érez így. Még most sem engedi, hogy bármilyen ügyet

az

interneten

intézzenek.

Emiatt

talán

mindenki

dinoszaurusznak tartja, de nem számít – egyszerűen nem bízik benne, úgyhogy dugják fel a tudáshálót a seggükbe. Jó pénzért éppúgy vissza lehet élni vele, mint bármi mással az életben, ő pedig eleve nem bízik olyasmiben, amivel szemvillanás alatt emberek millióit lehet elérni. Amennyire ő látja, ez a sok számítógép csak lustaságot és érdektelenséget szül. Az emberek túlságosan könnyen megbíznak olyasmiben, amit nem ők

építettek, de még csak nem is látnak át, aztán persze mindig megfizetik az árát. Innét már egyenes út vezet a pokolba. Különösen aggasztó, hogy olyan nyomot hagyhat maga után, amit mások anélkül is követni tudnak, hogy elhagynák az íróasztalukat. Ő aztán nem szaporítja a nyomorultak számát, akik éjjel-nappal a hálón lógnak. Olyan világban él, ahol minél kevesebben ismerik, annál jobb. Erre való a személyes találkozó és az élőszó. Szerencsére a kolumbiaiak is így látják, ezért beleegyeztek abba, hogy az ő terepén találkozzanak. Ezzel helyére került a kirakó utolsó darabja is. Önmagában fegyverténynek könyvelte el, hogy hajlandóak idáig jönni miatta. Ki kellett mutatniuk, hogy bíznak benne, neki pedig bizonyítania, hogy garantálni tudja a szükséges védelmet. Most is épp ezt tette, amikor biztonságban földet értek Angliában, és senki nem tartóztatta fel őket. Besötétedett, mindenfelé kigyúltak a fények. Fura, de mindig úgy látta, hogy London éjszaka sokkal impozánsabb. A szemében ilyenkor kel életre, telik meg a város új lehetőségekkel és titkokkal. Vetett egy pillantást az órájára, a platina számlapos, gyémántokkal kirakott Rolexre. Kilenc múlt. Tíz percen belül itt kell lenniük. Körülnézett. Mindent előkészített. A bárszekrényt – amit

személy

szerint

olyannak

látott,

mint

egy

ócska

iratrendezőt – feltöltötték az emberiség által ismert összes alkoholos itallal; a bőrkanapét úgy helyezték el, hogy mindenki a legkisebb

erőfeszítés

nélkül

kapcsolatba

kerülhessen

a

többiekkel. A konyhába bekészítettek egy svédasztalt, ha bárki étkezni kívánna.

Salvatore Ferreira kivételesen óvatos ember hírében állt, amit Michael Flynn külön nagyra értékelt. Csak nagy ritkán hagyja el a szülőhazáját, Kolumbiát. Michael kivette neki az egyik legelőkelőbb londoni szálloda legfelső szintjét, hogy ne kelljen érintkezni a többi vendéggel, és a rendelkezésére bocsátott minden luxust, amit csak egy ilyen intézmény kínálni tud. Amikor meghallotta a halk surrogást, ami a külön bejáratú lift érkezését jelezte, visszaült a helyére, hogy türelmesen várakozzon a tárgyalásra, amit már egy éve szervez – és ami egyszer s mindenkorra bebetonozhatja legendás státuszát a brit alvilágban.

Hetvenedik fejezet – Figyelj, Declan, nem örülök, hogy tőlem kell megtudnod, de mi mást csinálhatnék, a rohadt életbe? Peter Barker – a legidősebb Barker fivér – a szokott kifejezéstelen tekintettel meredt Declanre, egyedül a kipirult arc árulkodott arról, mennyire dühös. Persze kurvára meg is volt rá minden oka. Főként most, hogy mindenki tudta, mekkora durranás készül. – Hé, ne a hírhozóra legyél pipa, oké? Én csak próbálom tenni, amit kell. Declan megrázta a fejét. Más se hiányzott ma estére. A klubban harsogott a techno, ami még az iroda vaskos, tűzbiztos ajtaját is megremegtette. Utálta a zenét, amit manapság játszanak – számára úgy tűnt, mintha valami légköri zavar lenne. Felsóhajtott, és elővette a létező legnyugodtabb hangját. – Mit is mondtál, kitől hallottad ezt, Peter? Peter kövér füves cigit vett elő a zsebéből, majd meggyújtotta és bőszen pöfékelt egy sort, mielőtt válaszolt a barátja kérdésére. – Mondtam már, Declan. Jack Cornel volt. Az a bamba északi pöcs! Kijárt már neki egy alapos verés, de a testvérem, Billy közbelépett.

Azt

mondja,

ez

bekavarhat

Michael

és

a

kolumbiaiak tárgyalásába, bár hogy honnét tudnak róla egyáltalán, külön megérne egy misét. Mindketten tudjuk, hogy a Cornellek soha nem dolgoztak nekünk szívesen. Michael nem

adja meg, ami jár nekik, és ezt kurvára tudják. Rohadtul el vannak telve magukkal. Mintha észak az ő felségterületük lenne, ahol semmi keresnivalónk. Mintha a körgyűrűt is csak miattuk húzták volna fel. Declan önkéntelenül is elmosolyodott a férfi szavain. Mókás is tudott lenni az öreg Peter. Ha nem is mindenki szereti ezt a fajta szikár humort, most is fején találta a szöget. – Szóval csak azért akarnak délre jönni, hogy bekavarjanak? Peter bölcsen bólogatott. – Voltaképpen igen. Azt hiszik, ha megnehezítik Michael életét, akkor a kolumbiaiak belátják, mekkorát tévedtek. Ez komoly gond lehet, hiszen Michael sem akar semmi zűrt, igaz? Van benne logika. Declan hagyta leülepedni az információt. A Cornel testvérek régóta bökték a csőrét. Hírből se ismerték a tisztességet, a társasági viselkedés szabályait még annyira se, miközben az Északkelet szinte véletlenül hullt az ölükbe. Jack Cornel egy adósság miatt lepuffantotta az egyik Dooley-t, és miután az idősebb Dooley fivérek vizsgálati fogságban ülnek, eddig még senki sem vonta ezért felelősségre. A Cornelek csak mostanában kerültek fel a profi ligába – nemrég még ágyútölteléknek is silányak voltak –, ezért mindenki azt várta, mikor tűnnek el a süllyesztőben. De semmi se történt. És miután láthatóan senki sem tekinti őket komoly fenyegetésnek, a Cornelek azt a téves következtetést vonták le, hogy kikezdhetnek Michael Flynn-nel és az egész Délkelettel. Nem lehet kérdés, hogy nem ezen a bolygón élnek. Nevetséges helyzet alakult ki, ami ráadásul bármikor tovább romolhat. Ha Jack Cornel született balfék,

akkor az öccse, Cecil elcseszett holdkóros, akinek mindig is hiányzott egy kereke. Nem verekedett soha, csak felkapta a keze ügyébe eső első fegyvert, és nem állt le, amíg volt a másikban élet. Jack Cornel igazi magamutogatóként semmire se vágyott, csak hogy a nagy nyilvánosság előtt összetűzésbe keveredjen Michaellel. És amilyen agyatlan barom, nem is érti, mi ezzel a gond. Neki csak a dicsőség lebeg a szeme előtt, hogy ezt is meg meri tenni. Ami Cecilt illeti, ha támadt valaha egyetlen eredeti gondolata is, az mindjárt belepusztult a magányba. Különben mindenben követte a testvérét. Nem létezett ennél veszettebb ügy, csakhogy a Cornel testvérek éppen azt az időpontot pécézték ki a kettős öngyilkosságra, amikor Michael Flynn éppen a szervezett bűnözés történetének legnagyobb üzletét készült nyélbe ütni. – Jesszusom! Michael teljesen be fog gőzölni, ha ezt meghallja. Peter Barker elvigyorodott. – Ennyit magamtól is tudok, Declan. Declan Costello megadóan emelte fel a kezét. – Hozd be őket, Peter, de próbáld fű alatt csinálni! Peter vett egy nagy levegőt, aztán sejtelmesen válaszolt: – Semmi sem okoz nagyobb örömet, Declan, elhiheted. Már kézbe vettem az ügyet, és személyes küldetésnek tekintem – mondta, majd elgondolkodva csóválta a fejét. – Nem győzök csodálkozni, milyen sötétek az emberek. De ahogy az öregem szokta mondani: halottakkal nem érdemes vitatkozni.

Hetvenegyedik fejezet Jessie örömmel látta, hogy az anyja várja az iskola előtt, és boldogan ugrott be a kocsiba. Tudta, milyen nehezére esik sötétben vezetni. Sokkal többet tudott az állapotáról, mint amennyit az anyjának elárult. – Azt hittem, apa jön értem. Tudod, mennyire szereti, ha időben hazaérek – mondta, és közben őszintén örült, hogy az anyja jött érte, aki manapság nemigen hagyja el a házat, ha nem kell. Jessie tudta, hogy ez nagyon nincs jól, mégsem tette szóvá senki. Nem is az rémítette meg, hogy az anyja ki sem teszi otthonról a lábát, inkább az, hogy mindenki úgy tesz, mintha ez természetes lenne. Josephine

idegesen

elmosolyodott,

aztán

óvatosan

beindította a motort. – Szokás szerint közbejött valami. Valami munkahelyi dolog. Hogy telt az estéd, szívem? Jessie felkacagott. – Nagyon jól szórakoztam, anya, sokat nevettünk. Josephine elégedettséget hallott a lánya hangjában. – A te korodban így is kell. Jessie nem válaszolt. Még mindig az este hatása alatt állt. – Nem úgy volt, hogy Natalie-t is hazavisszük? Jessie közönyösen megvonta a vállát. – Nem, hazasétált néhány másik lánnyal.

Jessie azt gondolta, bárcsak köztük lehetne. Szívesen hazasétálna a többiekkel, hogy tovább pletykáljanak, és megdumálják a jövő pénteki bulit, amit mindnyájan nagyon várnak. Jason Ford hívta, hogy menjenek együtt, de ez soha nem történhet

meg,

amíg

minden

alkalommal

leszállítják

a

helyszínre, majd a buli után biztonságban hazaszállítják. Ez az élete, el kell fogadnia. – Amúgy péntek este Natalie-nál alszom, anya. Szombaton korán megyünk vásárolni. Mondtam az anyukájának, hogy meg van beszélve. Josephine nagyot ásított. – Hát persze. Majd elmegy érted valaki, ha haza akarsz jönni. Jessie boldogan elmosolyodott. – Kösz, anya! Tudta, hogy az anyja sosem vonja kérdőre, ha azt mondja, hogy Natalie-nál lesz. Óvodáskoruk óta ismerik egymást, sülvefőve együtt vannak. Natalie majd azt mondja az anyjának, hogy ő meg náluk éjszakázik, így békében el tudnak menni a buliba. Bárcsak már ott tartanának! Jason Fordra élete meglepetése vár: bebizonyítja neki, hogy sokkal felnőttebb annál, mint gondolja. Már több mint egy éve őrülten szereti, de most végre elhívta randira. Ha az anyja vagy az apja tudná ezt, Jessie ki se jöhetne a szobájából, amíg meg nem őszül. Az apja elszántan vigyáz a szűzi erényére, pedig Jessie tudja jól, hogy ő se éppen patyolattiszta. Hallott ezt-azt róla is és Declan bácsiról is, de amikor megkérdezte a történetekről, amiket az emberek mesélnek, az anyja cseppet sem volt közlékeny. Tetszett is neki, hogy így összezárnak, azért viszont neheztelt, hogy ilyen

súlyosan korlátozzák a szabadságát. Amikor már attól is kívülállónak érezte magát, hogy ilyen távol kell élnie a barátaitól. A Flynn név megbélyegezte őt. Olyan ember lánya volt, akitől egyformán félnek, és akit egyformán tisztelnek, Jessie-nek ezt a keresztet kell hordania. Egész életében királyi fenségként kezelték, de már kisgyermekkorától tudta, hogy csakis az apja miatt. Tőle még a tanárok is óvakodtak, ami rögtön más megvilágításba helyezte a dolgokat. Nem volt egészen ostoba. Az emberek nemcsak a brit alvilág királyának tartották az apját, de erőszakos vadbaromnak is. Rettenetes volt ez a tudat, főként úgy, hogy a barátai is erről pletykáltak a háta mögött. Mert bármit is mondanak róla, attól az apja még az apja marad. Jessienek jó élete van, amit meg is becsül. Lehet akárki az apja, ő mindig felnézett rá és istenítette. Ugyanakkor készen állt csalni és hazudni a pénteki buliért, amit élvezni akart – a szó minden értelmében.

Hetvenkettedik fejezet Salvatore Ferreira nem volt olyan magas, mint ahogy Michael elsőre gondolta. Igazából köpcösnek tűnt, legfeljebb százhetven centi lehetett, ugyanakkor tömörebb, mint egy betonkocka. Aki ránézett, már a tekintetéből is látta, hogy bármire képes. Olyan szeme volt neki, mint egy cápának: hiányzott belőle minden emberi érzés. Michael tudta magáról, hogy ugyanilyen szemmel tekint a világra. Mindketten ennek köszönhetik, hogy idáig jutottak. Ezért tér ki mindenki az útjukból. A sötét hajú, sötét szemű és sötét bőrű Salvatore Ferreira arcán végtelen büszkeség tükröződött. Michael ezzel is tudott azonosulni – veleszületett arrogancia nélkül egyikük sem ért volna el semmi említésre méltót. Michael elégedetten nyugtázta, hogy a másik is elegánsan öltözködik: méretre szabott öltönyt és kézzel varrott cipőt visel, ráadásul a többi dél-amerikaival ellentétben

nem

érzi

szükségét

a

tolakodó,

ízléstelen

ékszereknek. Éppúgy fest, mint ő maga: jómódú és sikeres üzletember. Kedélyesen és határozottan megrázták egymás kezét. Ahogy felmérték a másikat, mindketten elégedetten nyugtázták leendő üzlettársuk fellépését. Michael tudta, hogy a magassága és a testfelépítése előnyhöz juttatja. Még Patrick Costello mondta évekkel korábban: „Mindig úgy lépj be, mintha máris a tiéd

lenne a hely, akkor nagy eséllyel a tiéd is lesz.” Sosem felejtette el ezt a tanácsot, és minden adandó alkalommal hasznosította is. – Nagy tisztesség nekem, hogy eljött, Salvatore! Hanghordozásával megadta a tiszteletet, amire a másik joggal tartott igényt, elvégre ő tett szolgálatot neki – nélküle sosem tudná garantálni azt a kábítószer-mennyiséget, amivel az emberei üzletelnek. Ezt még soha senki nem csinálta ilyen nagyban. Ferreirának köszönhetően kimeríthetetlen utánpótlást kap a létező legtisztább kokainból, amit újra és újra felhígíthat, és még így is tisztább marad, mint bármi Európában. Ezen a helyzeten csak nyerhet. – Én örülök, hogy itt lehetek, Michael. Először járok Londonban, de máris szerelmes vagyok a hazájába. Michael elvigyorodott. – Mókás öreg város, Salvatore, valamiért mégis a fél világ ide jár. Talán a királynő teszi. Kis ország vagyunk, ám egyben gazdag is. Európa még mindig az útmutatásunkat várja. Ugyanúgy visszük a prímet, ahogy mindig is. Salvatore kecsesen helyet foglalt a fekete bőrkanapén. Michael tudta, hogy a világ egyik legszörnyűbb nyomortelepéről származik, ahol nem sokat tanult, csak amit a katolikus papoknak sikerült a fejébe verniük, ha néha megjelent az iskolában. Mégis mindenki félte és tisztelte, akivel csak üzletelt. Messze több volt benne, mint bárki gondolta volna. Ő sem egészen erre számított. Megbízható forrásból tudta, hogy a kolumbiaiak alapjában véve ragadozó vadállatok, akik hírből sem ismerik az illemszabályokat, ám ahogy szélesebb körben kezdett kutakodni, mást is megtudott. Salvatore pozíciójában

senki sem maradhatott életben, ha nem volt egy kis sütnivalója, ő pedig olyan ember benyomását keltette, aki mindig a szívét követte, lelkesen fogadta a kínálkozó üzleti lehetőségeket, és rövid úton megtanulta, hogyan kell viselkedni. A két férfi azonnal erős kötődést érzett. Önmagukra ismertek a másikban, és nem becsülték alá e felfedezés értékét. Mindig ki kellett vívniuk a bizalmat, másként bukásra voltak ítélve. Michael figyelmét az sem kerülte el, hogy Salvatore az ajtó előtt hagyta az embereit, és örült, amiért úgy döntött, hogy négyszemközt találkozik vele. Helyet foglalt Salvatore mellett. – Nagyon örülök, hogy személyesen fáradt ide. Tudom, hogy ez is azt bizonyítja, mennyire bízik bennem. Meg akarom mutatni,

hogy

van

elég

pénzem

és

erőm

egy

ilyen

vállalkozáshoz, amit nemcsak finanszírozni vagyok képes, hanem erős kézzel felügyelni is, de ami még fontosabb: garantálhatom, hogy nincs semmi, amire ne állnék készen. Salvatore előzékenyen bólintott. – Jól tudom. Elvégeztem a házi feladatomat, ahogy maguk mondják. Még egyszer sem merészkedtem ilyen távol az otthonomtól anélkül, hogy előtte ne tájékozódtam volna alaposan. – Ivott egy kortyot a brandyből, amit Michael személyesen töltött ki neki, mielőtt a lényegre tért. – Viszont egy valamit meg kell kérdeznem, Michael, szemtől szembe: mihez akar kezdeni az oroszokkal? Nekik mindig is monopóliumuk volt itt Európában. Az oroszok és társaik, a kelet-európaiak, sok szempontból

hasonlítanak

a

dél-amerikaiakra.

Olyan

országokból jönnek, amelyek minden képzeletet meghaladóan

korruptak. Kíméletlenek, és már itt vannak Londonban. Ők nem a mi szabályaink szerint játszanak, még saját beszállítóik is vannak. Igaz, hitvány dolgokkal üzletelnek… nyilván tudja, hogy a heroin az erősségük, ami egészen más tészta, de akkor is tudnom kell, hogyan képes kordában tartani őket, és mit tervez arra az esetre, ha úgy döntenek, hogy be akarnak szállni az üzletünkbe. Ez egyáltalán nem mellékes, mint ön is tudja. Ön szavatolta nekem, hogy monopolhelyzetben van Európában, és hiszek is magának. Ha nem így lenne, nem tettem volna meg ekkora utat. Csupán garanciát szeretnék kapni arra, hogy semmi és senki nem zavarhatja meg a terveinket. Michael füstölgött magában. Bizonyította már Ferreirának, hogy mindent kézben tart – hiszen a fickó éppen ezért utazott Angliába! Az oroszok régen a partvonalra szorultak. Készséggel hagyják, hogy ő szállítson az egész piacra. Ha megköti az alkut a kolumbiaiakkal, nem is lesz más választásuk. Ez már lefutott ügy. Afganisztánban és Pakisztánban manapság túl sok zűr van ahhoz, hogy biztosítani lehessen a folyamatos ellátást. Az oroszok nem boldogulnak olyan könnyen – már nem fogadják őket tárt karokkal, mint a nyolcvanas és kilencvenes években. Manapság inkább a befektetéseikkel törődnek, hogy mindent felvásároljanak,

főleg

Dubaiban,

Horvátországban

és

Görögországban. Tudta, hogy Salvatore értesült erről, nem is egyszer. Azt is tudta, hogy ha Salvatore Ferreira nem fogadná el az ő szavát, megtalálja a módját, hogy kiderítse, mi az, ami érdekli. Michael lenyelte a csalódottságot. Ez nem személyes ügy, Ferreira csak izmozik egy kicsit. Meg akar győződni róla, hogy

pontosan érti, mit vár tőle. Így figyelmezteti rá, hogy ha bármilyen probléma adódik, neki egyedül kell megbirkóznia vele, méghozzá a lehető leggyorsabban és a legkisebb feltűnés nélkül. A fickó igazi üzletember, s legalább annyi van benne, hogy négyszemközt jöjjön elő ezzel. Úgy beszél vele, mint férfi a férfival, hallgatóság nélkül. Ettől persze még bosszantotta a dolog, de megfogadta, amit mentora, Patrick Costello tanított neki. Most is a fülébe csengett, amikor azt mondta: „Senki ne tudja, mi jár a fejedben, Michael, sose mutass ki semmit. Csak gondolj arra, mennyit kereshetsz ezen.” Felkelt, hogy újra kézbe vegye a Remy XO palackját. Miután mindkettőjük poharát teletöltötte, visszaült Salvatore Ferreira mellé a bőrkanapéra, és olyan üdvözülten mosolygott, mintha maga a pápa áldotta volna meg. – Biztosíthatom, Salvatore, hogy senki sem zavarhatja meg az üzletünket. Ismerem, akit csak kell, a rendőröktől a vámosokig, sőt a kibaszott legfelsőbb bírákig. Szükség esetén bárkinek tudok szólni. Salvatore Ferreira bólintott; nem is

várt kevesebbet.

Elmondta, amit akart, most már lehetett nagylelkű. – Hiszek magának, Michael, de akkor is meg kellett kérdeznem. Remélem, megérti. Michael ivott egy nagy kortyot, aztán közönyösen megvonta a vállát, és a konyakkal együtt lenyelte a haragját is, ami az imént kitöréssel fenyegetett. – Természetesen, Salvatore. Az ön helyében én is ezt tettem volna. Most pedig, ha nem bánja, elmehetnénk valamelyik klubomba a West Enden.

Salvatore feszülten figyelte. Michael tudta, hogy ez is egy újabb teszt. – Tetszenek az angol lányok. A természetes szőkék. Michael nagyot sóhajtott, miközben tettetett bosszúsággal forgatta a szemét. – Valahogy sejtettem, hogy ezt fogja mondani.

Hetvenharmadik fejezet Jack Cornel intelligens embernek tartotta magát, aki ha rendes iskolákba járt volna, most akárki lehetne. A legnagyobb problémája az arrogancia, amit gyermekkorától úgy visel, mint egy vértet. Egész életében belekötött mindenkibe, akiről csak gyanította, hogy lenézi. Ez mindig is bökte a csőrét. Rühellte, ha úgy kezelték, mint egy senkit. Talán mert az apja hírhedt iszákos volt, az anyja pedig nála is hírhedtebb, a Cornel fiúk egy tetves szociális

bérlakásban

nőttek

fel,

és

egész

életükben

szégyenbélyegként viselték a Cornel nevet. Nem csupán hallottak az erőszakról, de az áldozatai is voltak, amióta csak az eszüket tudják. Szörnyű gyerekkor állt mögöttük, ő pedig hiába próbálta megvédeni kisöccsét erőszakos szüleiktől, akiket a legkevésbé sem érdekelt a két gyermekük. Még arra sem emlékeztek, hogyan hozták össze őket. Amikor a fiúk betöltötték a tizenhármat és a tízet, apjuk végül agyonverte az anyjukat, így onnantól a szociális ellátórendszerben kellett megtalálniuk a túlélés módját. Az örökbeadáshoz már késő volt, és ilyen zaklatott gyerekkor után nevelőotthonba se kerülhettek. Így jobb híján egy olyan intézetbe zárták őket, ahová a fiatalkorú bűnelkövetőket meg a hozzájuk hasonlókat szokták, akikkel nem tudnak mást kezdeni. Ebben a rideg és kegyetlen környezetben éltek, amíg a szociális munkások rá nem szabadították őket a gyanútlan társadalomra.

De addigra javíthatatlanná váltak. Hozzáedződtek a kínokhoz, és

miután

híján

voltak

minden

készségnek,

ami

a

beilleszkedéshez kellett volna, óhatatlanul piti bűnözők lettek. Betörésekből és tolvajlásokból tartották fenn magukat, egészen addig, amíg Jack agyon nem lőtte Dooley-t. Ez az esemény volt az, amelyik elhitette Jackkel, hogy képes feljebb lépni a ranglétrán, s ezáltal igazi nevet szerezni maguknak. Jack Cornel meglátta élete esélyét, és eltökélte magát, hogy a legtöbbet hozza ki belőle. Az öccsét, Cecilt könnyen meggyőzte, hogy Dooley megölésével elindultak az elismertség és a gazdagság útján.

Hetvennegyedik fejezet Declan a Cornel fivéreket nézte, amint hülyére isszák magukat a klubban, amit Michael néhány évvel korábban, egy komoly adósság fejében vett át. Néhány fiatalabb fickóval mulattak, két feltörekvő Arccal, akik pontosan tudták, mit várnak tőlük. A Cornelek már velük együtt érkeztek, ami jól mutatta, mennyire gyanútlanok. Miközben még csak nem is ismerték a terepet. Szánalmasak voltak. A Cornel fivérek tényleg elhitték, hogy Michael

Flynn

bármikor

betoppanhat,

nyomában

a

kolumbiaiakkal. Mintha ilyesmi csak úgy megtörténhetne! Mintha bárki, aki kicsit is ismeri a világot, feltételezné, hogy egy Michael Flynnhez hasonló arc ilyen ledurrant csehóba jár, és még a tengerentúli barátait is magával hozza. Declan utasította a bár személyzetét, hogy tegyen meg mindent, amit kémek, de legfőképp itassa le őket – minél részegebbre, annál jobb. A Dooley-k kurva nagyot hibáztak, amikor

nem

vették

elő

a

Corneleket

a

testvérük

meggyilkolásáért. A tény, hogy előzetesben ültek, nem igazán számított. A börtönből ugyanúgy kézben tartottak mindent, az üzletet is tovább vitték. Azt beszélték, hogy elszámolási problémájuk támadt a testvérükkel, aki meghalt, de hát mit számít az? Ilyen sértést akkor se lehet megtorlás nélkül hagyni. Mégiscsak a testvérükről van szó, a tetves életbe! Ezt akkor is el kellett volna rendezniük; nem nyelhették le a szart, főként nem

olyan férgektől, mint a Cornelek. Ettől a két töketlen baromtól, akiknek az IQ-ja együtt sincs annyi, mint egy kibaszott mongúzé. Akármiért is alakult így, Declan a Dooley-k töketlenségét okolta, amiért a Cornelek azt hitték, úton vannak a világhírnév felé. Emiatt lettek most az ő problémái, amit nem fog egyhamar elfelejteni. A Dooley-k tartoznak neki, elvégre helyettük végzi el a piszkos munkát. De gondoskodik majd is arról, hogy bevasalja rajtuk

az

adósságot.

Keservesen

meg

kell

fizetniük

a

mulasztásuk árát. Sietve visszavonult az irodába. A két pöcs talán részeg volt már, de Jack így is bármikor észbe kaphat, hogy valami nem stimmel. Declan utasította az ajtónállót, hogy hajnali kettőre pucolja ki a klubot. A Cornelek majd azt gondolják, zártkörű buli lesz. Az embereik már elhitették velük, hogy intézkedtek, így ők is itt lehetnek, amikor Michael megérkezik. Mostanra részeggé és kiszolgáltatottá váltak, épp, ahogy Declan Costello szerette volna. Két ilyen álnok, koszos kis senki! Le akarják lőni Michael Flynnt, hogy nagyobb hitelük legyen, hogy mindenki igazi Arcnak tartsa őket. Tényleg azt hiszik, hogy harc nélkül átengedik nekik a terepet? Micsoda torz, már-már beteges gondolat! Declan Costello érezte az erősödő szívverését, ahogyan a harag felizzott benne. Ha a Barkerek nem figyelmeztetik előre, igazi vérfürdő lehetett volna, a mocskok pedig rászállnak minden érintettre – beleértve az idelátogató kolumbiaiakat is, akik, ha Declan jól sejti, ezt aligha vették volna jó néven.

Rágyújtott egy cigarettára, és mélyen leszívta a füstöt. Már csak egy óra. Michael nemsokára megérkezik, a Cornel testvérek pedig ráeszmélnek, hogy kurva nagy hibát követtek el.

Hetvenötödik fejezet Michael Flynn Salvatore Ferreirát nézte, amint készséggel megadta magát a gyönyörű Bella bájainak. Bella a legjobban kereső öltáncosok közé tartozott. Idősebb volt, mint amennyinek látszott, de nem ez számított. Sűrű szőke hajával, kéklő szemével és krémszínű bőrével igazi hamvas angol rózsaszálnak tűnt, ráadásul proccos akcentussal beszélt, amivel nagy hatást gyakorolt az ügyfeleire. Valójában Dagenhamből származott, csak illemtanórákat és balettleckéket vett, s miközben sikeresen levetkőzte magáról az essexi lány minden nyerseségét, felépített egy vadonatúj személyiséget. Michael nagyra tartotta emiatt. Bella azt is helyesen mérte fel, hogy ez nem nyugdíjas állás, gyorsan le fog járni a szavatossága, viszont a munkája nagyon is jövedelmező lehet, ha jól keveri a kártyákat. Most is három lepedőt kereshet, ha elszórakoztatja Salvatorét – ha elmegy a szállodájába, és elhiteti vele, hogy ő a világ császára. Meg kell hagyni, Bella Oscart érdemelt volna az alakításáért. Micsoda előadás! Amikor elkapta a tekintetét, mielőtt az ajtó felé indult, Bella a másodperc törtrésze alatt leszállt a rúdról, és Salvatore ölében termett. Michael Flynn öt perc múlva már a bérelt autónál állt, és sokatmondóan rákacsintott a spicces Salvatore Ferreirára, mielőtt útjára bocsátotta a párt. Megtette, amit kellett, most már rátérhet az est második napirendi pontjára. Egy Davey Dawkins

nevű fiatal fickó vezetett. Rendes kölyök, aki nem erőltette a beszélgetést, csak tette a dolgát. Michael aznap este ezt különösen nagyra értékelte. Szó szerint gyilkos düh töltötte el.

Hetvenhatodik fejezet Josephine-nek nem jött álom a szemére. Hosszú idő telt el azóta, hogy végig bírt volna aludni egy éjszakát, és már az altatók se segítettek. Most is a külön neki fenntartott hálószobájába vonult vissza. Minthogy Michael alig jár haza, legalább nem kell nélküle lefeküdnie a közös szobában, s közben úgy tennie, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Bejöhetett ide és nézhette a tévét, békességben ücsöröghetett a dolgai közt, a „csetreszeivel”, ahogy Jessie nevezte őket, noha a legkevésbé sem voltak értéktelenek. Csupa nagyon fontos újságot és magazint őrzött ezekben a dobozokban. Itt tartotta a lánya teljes anyagát, a legelső naptól kezdve, hogy járni kezdett. Házi feladatokat, rajzokat, ellenőrzőket, még az évek során Jessie által megevett csokoládék papírjait is. Képtelen lett volna megválni tőlük. Michael nem tartotta normálisnak, hogy megőriz mindent, amihez csak Jessie hozzáért, de ez sem érdekelte. Egy férfi nem érti ezt a különleges köteléket anya és lánya között. Megtartott minden ruhadarabot, amit a lánya valaha viselt, természetesen szépen kimosva, kivasalva és bedobozolva. Mindenről pontosan tudta, hol van – minden rugdalózóról, minden előkéről. Bármit elő tudott keresni, ha kellett. Kétszemélyes

antik,

gyöngyház-berakásos

ágyában,

ropogósra keményített lepedőn feküdt. Más bútort nem is tűrt

meg, leszámítva a székét és a tévéjét. Nem kellett semmi más, így legalább több hely maradt az emlékeinek. Ha leült, maga körül tudta az egész életét. Michael persze ki nem állhatta ezt. Úgy érezte, túl sokat időzik a múltban, ahelyett hogy élvezné a jelent vagy várná a jövőt. Egyszerűen nem akarta megérteni, mennyire szorosan kötődik a kincseihez. Ő egészen más életet él, többnyire a házon kívül – mindig el kellett mennie valahová –, és azt akarta, hogy ő is így tegyen. Josephine külvilágban tett látogatásai mégis egyre ritkultak, szívesebben választotta az otthon meghitt kényelmét és biztonságát. Már alig vezetett, hacsak nem a lányáért kellett mennie. A lelke mélyén érezte, hogy kezd egyre inkább magába fordulni, de már nem törődött vele. Itt megvolt minden, amire csak szüksége lehetett. Végignézett a még mindig formás lábain. Jó megjelenésű asszony maradt, aki odafigyel magára: mindig szépen öltözött és nagy műgonddal sminkelt. Michael ugyanúgy vonzónak találta, mint azelőtt; ugyanúgy élvezte együttléteiket. Josephine is kívánta őt; szerette, amikor erős karjával magához öleli – épp csak elmenni nem akart vele sehová. Büszkeséggel töltötte el, hogy olyan ételeket főz a férjének, mint egy profi szakács, és mindig külön gondot fordít a tökéletes terítékre, a legdrágább poharaktól a legfinomabb vászonszalvétákig. Olyan házat vezetett, amire a legtöbb férfi irigységgel tekintett. Cserébe nem kért mást, csak hogy a maga módján élhesse az életét. Az üvegajtóhoz lépett és kinyitotta, hogy kisétáljon a teraszra. Leült az asztalhoz, és felnézett az égboltra: a tiszta éjszakára,

a

teliholdra,

a

felette

szikrázó

csillagokra.

Megborzongott a hűvös esti levegőben, aztán kecsesen megfogta az idekint hagyott poharat, és ivott egy kortyot a fehérborból. Jessie mélyen aludt, ő pedig egy pillanatig irigyelte a nyugalmát. Oly hosszú idő telt el, hogy nem aludta ki magát, szinte már el is felejtette, milyen érzés az. Azt kívánta, bárcsak ne szenvedne álmatlanságban; bár lefeküdhetne és ellazulhatna, ahogy mindenki más. A gondtalanság, amit azelőtt érzett az álom ringató karjában, sajnos olyan fényűzéssé vált, amit már nem engedhetett meg magának. Ehelyett éberen várt, és hegyezte a fülét, mikor hallja meg a férje kocsiját a felhajtón. Amikor Michael biztonságban hazaért, Josephine mindig jobban érezte magát. Az ilyen éjjeleken, amikor magára maradt, önkéntelenül is eszébe jutottak azok a dolgok, amiket jobb lett volna nem háborgatni. Michael életvitele megrémítette, s éjjelente mindig eszébe jutott, milyen erőszakos és véres a világ, amelyben él. Tudta, hogy Michael szereti ezt a világot, bár ezt nem értette meg addig az éjszakáig, amíg nem látta őt a maga valójában, ahogyan elborította a vér, amit minden látható érzelem nélkül mosott le magáról. Segített neki, méghozzá ösztönösen. Csak azt tette, amit egy feleségnek az ő helyzetében meg kellett tennie a férjéért. Az a pillanat mégis mindent megváltoztatott. Utána hetekig szörnyű rémálmok gyötörték, azután jött az álmatlanság. Félt elaludni, félt az újabb lidércnyomástól, és azóta se gyógyult ki ebből. Michael élete – a tudat, hogy mire képes – halálra rémítette. Hiába tudott erről; első kézből megtapasztalni egészen más.

Tudta, hogy Michael sosem bántaná őt vagy a lányát. Mindennél jobban szerette őket – épp ez okozta a gondot. Úgy érezte, képtelen megfelelni az elvárásainak: évekig még gyereket sem tudott szülni neki, most pedig aggódhatott, hogy súlyos bűnnek tartja az otthonához való túlzott ragaszkodását. És talán az is, de Josephine így tud megbirkózni a dolgokkal. Michael soha nem teszi szóvá, de minden egyes alkalommal, amikor elutasítja a meghívását, megsebzi az érzéseit. Nem akarja ezt tenni vele, hiszen teljes szívéből szereti – egyszerűen csak minden nappal nehezebb lesz elhagynia az otthonát. Már önmagában az, hogy ma este elment Jessie-ért, annyira megviselte, hogy az egész teste verítékezett, mire végül hazaértek. Josephine világa minden nappal kisebbre zsugorodik. Igazán csak az otthonában, a dolgai közt érzi magát biztonságban, márpedig szüksége van rá, hogy biztonságban érezze magát. Ezért érez erőteljes késztetést, hogy mind távolabb kerüljön Michael világától. A világtól, ami fokozatosan megnyomorítja. Egyszerűen nem akart már harcolni ez ellen. Aznap este végre elszánta magát. Josephine végre beismerte magának az igazságot, és meghozta a döntést, hogy soha többé nem hagyja el a biztos menedékét. Szinte könnyekre fakadt örömében. Michael majd szépen elfogadja ezt a döntését is. Nem kockáztatná meg, hogy az ő szájából hallja az igazat – a valódi okát annak, hogy ilyen lett. Felvette az üres poharat, hogy visszatérjen a ház oltalmazó melegébe. Odabent ihat még egy pohárral, közben megnéz egy jó DVD-t. Mostanában így múlatta az időt, mióta az alvás olyan

fényűzés lett, amit a világ minden pénzén sem vehetett meg magának.

Hetvenhetedik fejezet Jack Cornel leitta magát. Sosem tartozott a túláradóan kedélyes részegek közé, inkább rögeszméssé vált, problémát szimatolt ott is, ahol nem létezett, és készséggel követte keserű gyűlöletét, bárhová is vezette. Ezúttal okot se kellett keresnie, hogy felkapja a vizet. Egész éjjel arra várt, hogy az a strici Flynn végre felbukkanjon, de most már tényleg kezdte elunni magát. Azért jött Londonba, hogy lerendezze Michael Flynnt. Valahányszor erre gondolt, az izgatottságtól görcsbe ugrott a gyomra. Ezzel végre kivívja magának és a testvérének a tiszteletet, amire úgy vágynak. Ki akart lépni a rivaldafénybe; megmutatni az embereknek, hogy mire képes. Meg akarta győzni a világot, hogy nem hagyja magát semmibe venni. Cecil ugyanúgy berúgott, ám bátyjával ellentétben ilyenkor teljesen ellágyult. Keblére ölelte volna a világot, s benne minden embert. Jack nézte, ahogy üdvözült mosollyal elbotorkál a mosdó felé. Mindig utálkozott, ha a testvére így kivetkőzött önmagából – olyan idétlenül viselkedett, mint egy vihogó bakfis, még nézni is fájt. Jack Cornelnek egyvalamit meg kellett hagyni: még talajrészegen is agyafúrt gazfickó maradt, aki nem hagyta ki az útjába kerülő esélyt. Természetes dörzsöltsége az alkohol hatására kiéleződött, így azon kevesek közé tartozott, akik piásan még jobban is működtek, mint józanul.

Most, ahogy körülnézett, feltűnt neki, mennyire kezd kiürülni a klub. Amikor pedig azt is látta, hogy az ajtónálló őket vizslatja, a legkisebb kétség nélkül tudta, hogy valami rohadtul nem stimmel. Az évek, amíg teljesen ki volt szolgáltatva két erőszakos alkoholistának, megtanították rá, hogy mindig a legrosszabbra készüljön, de ami még fontosabb: mindig legyen menekülési útvonala. A két fiatal fickóban sem bízott, akik ezüsttálcán kínálták neki Michael Flynn fejét. Kezdettől érezte, hogy csak bábok, mégis számított rájuk, hogy csak elővarázsolják a kérdéses fickót. Akkor készséggel megragadja a lehetőséget, s miután két lőfegyvere is van, az átlagosnál jobbnak ítélte az esélyeit. Hiszen csak egyszer kellene rendesen eltalálnia a fickót. Nem akart játszadozni, csak bejutni ide, ledurrantani a faszfejet, azután már sütkérezhet is a dicsőségben. Most viszont a félelem jeges szorítását érezte a torkán. Valami nagyon nem stimmelt. Gyorsan leküldte a piát, mielőtt a két fiatal fickóhoz fordult, aki meghívta őket. – Pisálnom kell, fiúk, és ha már ott vagyok, ránézek az öcsikémre, nehogy összehúgyozza a falat. Addig jöhet még egy kör, fiatal még az éjszaka. Lassan és óvatosan indult a mosdó felé, abban a tudatban, hogy minden oldalról figyelik. Odabent a vécében rátalált öccsére, aki sikertelen kísérletet tett rá, hogy miközben könnyít a hólyagján, össze ne piszkítsa magát és a nadrágját. Amikor meglátta a bátyját a tükörben, Cecil bárgyún elvigyorodott. – Kurva jó a buli, nem, bratyó?

Jack Cornel a szemét forgatta. Az öccse sosem tartotta túl sokáig magában a piát – vagy kipisálta, vagy kiokádta. Hordania kellett ezt a keresztet, még ha ma este a szokásosnál is nehezebbnek érezte. Ügyet se vetett Cecilre, csak belépett a fülkébe, ahonnét ablak nyílt. Két percébe telt kinyitni. Valaki vastagon lemázolta, hogy beragadjon, a bicskájával kellett felfeszegetnie. Amint elkészült, felállt a fajanszra és kimászott, majd hívta az öccsét, hogy kövesse. Szűk sikátorban találták magukat. Miután megmászták a falat, ahonnét egy másik szintre jutottak, Jack nem túl gyengéden megragadta testvére karját, hogy letántorogjanak az ingatag lépcsőn, ami végre levezetett az utcára. – Mi ez az egész, Jack? Jack Cornel arra se vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Mire észrevették az eltűnésüket, a testvérek már messze jártak.

Hetvennyolcadik fejezet – Hogy érted ezt, Declan? Hogy a faszba veszíthetted el őket? Michael Flynn tényleg nem értette. Ilyesmi nem történhet meg! A Cornelek elbaszott idióták. Hogy a picsába lóghattak meg? Declan Costello teljesen megdöbbent, s közben rohadtul amatőrnek érezte magát. – Nézd, Michael, ebben a Jackben sokkal több van, mint elsőre gondoltuk. Követte a tesóját a vécére, azután egyszerűen kimászott az ablakon. Ezt senki nem látta előre. Michael Flynn úgy meredt Declan Costellóra, mintha életében először látná. Annyira feldühítette, hogy komplett idióta módjára viselkedett és elhanyagolta a kötelességét, hogy legszívesebben itt helyben beledöngölte volna a betonba. – Ezt kurvára nem hiszem el! Egész éjjel szórakoztattam a kolumbiaiakat, neked csak annyi dolgod lett volna, hogy rajta tartod a szemed két kibaszott faszverőn, erre te azt mondod, hogy túljártak az eszeden? Kimásztak egy kibaszott ablakon, és senki nem vette észre? Azt mondod, nem állítottál senkit az utcára? Declan tehetetlenül rázta a fejét. Még mindig szédelgett a döbbenettől. Meghúzta magát, és kivárta, hogy Michael megérkezzen, most pedig az egész szar a nyakába szakadt. – Fegyveresen jött?

Declan bizonytalanul bólintott. – Két fegyvere van, egy Glock és egy kisebb pisztoly. Michael gúnyosan felnevetett. – Hát ez kibaszott jó. Más se hiányzott, csak hogy egy picsarészeg

északi,

aki

a

véremre

szomjazik,

szabadon

kóboroljon London utcáin, és leszarja az egész világot. Ilyen egy haszontalan bagázst! Ha bármi történik, ami bekavarhat az üzletbe Salvatoréval, személyesen vadászok le minden felelőst. Declan körülnézett. A klubban mindenki a földre szegezte a tekintetét. Senki nem mert Michael szemébe nézni, hogy ezzel magára vonja a haragját. Michael teljesen megdermedt. Üzletet készült kötni a bolygó legveszélyesebb emberével. Ilyenkor semmi – de semmi – nem mehet félre. Ha Salvatore Ferreira akár csak megsejti, hogy ilyesmi előfordulhat a területén, gyorsabban eltűnik, mint az apáca az orgiáról. Salvatore azért utazott Angliába, mert hitt abban, hogy itt semmi baj nem történhet vele. Ha belerángatják egy nyomozásba, csak mert a Cornel testvérek épp most akarnak bizonyítani, abból vérfürdő lehet, de szó szerint. – Takarodj a szemem elől, Declan! Azt akarom, hogy minden emberünk őket keresse. Húsz lepedőt fizetek a Cornel fiúk fejéért, méghozzá darabonként. Találd meg őket, de szélsebesen! Most hazamegyek. Feltételezem, hogy az emberek ott őrködnek a házamnál! Már csak az hiányzik, hogy a feleségem és a lányom is képbe kerüljön. Declan bólintott. – Persze. Azért nem vagyok totál idióta, a rohadt életbe!

Michael kiviharzott a klubból. Amint eltűnt, Declan az ajtónállóhoz fordult. Mindnyájan rettegtek az életükért, és tudták, hogy ezt most durván elbaszták. – Kapd fel azt a telefont, Patsy. Négy ember menjen Michael kecójához, de azonnal! Addig én riasztok mindenki mást. Meg kell találnunk a Cornelleket. Úgy éljek, ha meglesznek, elevenen nyúzom meg őket.

Hetvenkilencedik fejezet Jessie Flynn felriadt, és miután felkapcsolta a lámpát, fülelni kezdett. Bármi is zavarta meg az álmát, még tartott. Hallotta, ahogy az anyja kiabál valakivel. Pedig az anyja soha nem kiabált senkivel. Nem létezett nála szelídebb ember. Ilyesmi nem fordult elő, amióta az eszét tudta. Most mégis jeges rémületet hallott az anyja hangjában. Felpattant az ágyból, hogy kirontson a szobából, és átszaladt az anyja hálószobájába. – Mi történik, anya? Mi a baj? Josephine az erkélyajtóban állt. Amikor meghallotta a lánya hangját, kapkodva felé fordult és halkan válaszolt. – Menj vissza a szobádba, szívem, és zárd magadra az ajtót! Most ne vitázz, csak tedd, amit mondtam! Josephine nem akarta, hogy azok a férfiak odakint megtudják: a lánya itt van vele. Csak a bajt keresik. Michaelt akarták, és tudta, hogy harc nélkül nem mennek el. – Hívtad már a rendőröket, anya? Josephine haragosan megrázta a fejét. – Dehogy hívtam, és te se tedd! Csak tedd, amit mondtam! – már szinte kiabált a lányával, amitől Jessie kezdett komolyan megrémülni. Hallotta, amint odakint felordít valaki.

– Figyelmeztetem, hölgyem, vagy kinyitja ezt a kurva ajtót, vagy betöröm! Jessie döbbenten látta, hogy az anyja visszaordít neki. – Csak rajta, francot se érdekel, de azt megmondhatom, hogy nem lesz egyszerű! Egy kibaszott légvédelmi ágyúval se lehet betörni. A férjem bármelyik pillanatban itt lehet, és akkor vége. Miszlikbe fog tépni, haver, méghozzá a legnagyobb élvezettel. Josephine becsapta az erkélyajtót, majd sietve rázárta a zsalukat is. Ahogy kirontott a szobából, Jessie követte a lépcsőn, be az apja irodájába. – Fel kell hívnunk a rendőröket, anya! – Nem, nem kell! Még csak ők hiányoznak. Jessie Flynn nem hitt a fülének. – Anya! Muszáj hívnunk a rendőröket! Josephine kinyitotta a nagy széfet, ahol Michael a készpénzt tartotta, és Jessie hüledezve nézte, amint előhúzott egy jókora puskát. Miután az anyja szakértő kézzel kibiztosította a fegyvert, durván kiterelte maga előtt a lányt, azzal megállt az előtérben és célba vette a bejárati ajtót. – Utoljára szólok, Jessie! A változatosság kedvéért egyszer az életben csináld, amit mondok! Nincs szükségünk rendőrökre, érted? Már hívtam segítséget. Most pedig indulj! Jessie értette a sürgetést, ezért felszaladt a lépcsőn, de odafent visszafordult, hogy megnézze az anyját – az ő jámbor és melegszívű anyját –, amint higgadtan bezárja az ajtókat, majd újra elfoglalja őrhelyét az előtérben, és kibiztosított fegyverrel, leplezetlen gyűlölettel fordul a bejárat felé.

Alig hitt a szemének. Mintha egy ócska krimit nézett volna! Azok a fickók odakintről próbáltak bejutni, próbálták kirabolni őket, az anyja pedig ahelyett, hogy hívta volna a rendőrséget, egymaga akart szembeszállni velük. Ez így nagyon nem stimmelt. Halálra rémítette. Az ilyesmit mindig a rendőrök szokták intézni, nem? Az apja ismeri is őket, mindig itt forgolódnak a házukban. Jessie már reszketett a félelemtől. Leült a felső lépcsőfokra, és a térdére húzta a hálóköntöst, úgy nézte az anyját, mintha még sosem látta volna. Nem is látta, legalábbis ilyennek nem. Ezt az oldalát nem ismerte. Ez az oldala teljesen megrémítette. Üvegcsörömpölést hallott. A férfiak betörték a hátsó ajtót. Látta, ahogy az anyja a lezárt és lereteszelt konyhaajtó felé pördült, készen a tüzelésre. Akár egy rémálomban. Ez egyszerűen nem lehet a valóság! – Fegyverem

van,

szétlövöm

a

kurva

fejeteket.

Ne

mondjátok, hogy nem szóltam! Húzzatok el, amíg tehetitek! Amikor odakint éles, csikorgó hangon autók fékeztek, Jessie észlelte az anyja arcán a megkönnyebbülést. Aztán meghallotta az apja hangját. Az anyja a bejárati ajtónál termett, aztán az apja berontott a házba. Odakintről lábdobogás hallatszott. Az apja szorosan magához ölelte az anyját és belecsókolt a hajába, miközben halk, megnyugtató hangon biztosította róla, hogy most már nem lesz semmi baj. Jessie némán figyelte mindezt, és közben fájóan tudatosult benne, hogy még csak észre se veszik. Sietve és csendben eltűnt a képből, behúzódott a korlát mögé, elrejtőzött a sötétben.

Hallotta, amint az apja utána érdeklődött, anyja pedig azt felelte, hogy bezárkózott a szobájába. Hallotta az apját, amint megkönnyebbülten felsóhajtott. – Kik ezek az emberek, Michael? Mit akarnak? Látta, ahogy az apja óvatosan kivette a puskát az anyja kezéből. – Nagyon sajnálom, Josephine. Ez csak egy iszonyú félreértés, szívem, aminek sosem szabadott volna megtörténnie. Nem hívtad a rendőröket, ugye? Jessie látta, hogy anyja határozottan megrázta a fejét. – Dehogy hívtam, bár ha még sokáig így megy, hidd el, hogy megteszem. Kis híján betörtek az otthonunkba! Az otthonunkba, Michael! Jessie halálra rémült. Én is kurvára megrémültem. Michael még szorosabban ölelte a feleségét. Jessie látta, milyen őszintén szeretik egymást, és érezte, ahogy kiszöknek a könnyei. Őszintén megindította, hogy ilyennek látta őket – ebben a szoros ölelésben, tökéletes párként. Hallotta az apja nevetését, amiből azt is tudta, hogy elmúlt a veszély. Most már minden rendben lesz. – Senkinek

nincs

ilyen

felesége,

Josephine.

Szépen

kibiztosítottad és célra tartottad a fegyvert, épp ahogy tanítottam. Rohadtul büszke vagyok rád, remélem, tudod. Megvédted az otthonunkat, bébi. Mindig is tudtam, milyen szerencsés vagyok, de most újra bebizonyítottad. Jessie döbbenten hallgatta, ahogy az anyja idegesen felnevet. – Halálra rémültem, Michael, annyit mondhatok. – Tudom, szívem. Most menj fel a kis Jessie-hez! Mond meg, hogy be akartak törni hozzánk, de már minden rendben.

Szegény, biztos frászban van. Most el kell mennem, de hagyok itt néhány embert, úgyhogy nem kell félned. Ilyen nem lesz többet,

drágám,

csak

elszabadult

két

agyhalott,

Cornel

testvéreknek hívatják magukat. Nem hiszem el, hogy idáig jutottak! Miután lerendeztem őket, nekem elhiheted, napot is elátkozzák, amikor délre jöttek, előveszem azokat is, akik miatt ez az egész szarság megtörténhetett. Jessie sietve szaladt a szobájába. Itt magára zárta az ajtót, az ablakhoz lépett, és onnét nézte végig, amint apja emberei egy Range Rover hátuljába tuszkolják a két bűnöst. Hallotta a tiltakozásukat; látta, ahogy durván ütlegelik és rugdossák őket. Még most is reszketett a félelemtől, ahogy az apját figyelte, aki a Range Roverhez lépett, és elvett egy nehéznek tűnő fémcsövet az egyik emberétől, mielőtt kirángatta az első betörőt a terepjáróból. Nézte, ahogy a férfi koponyája széthasad, amint az apja újra és újra lecsap rá a csővel, de olyan erővel, hogy a csontszilánkok a vérrel együtt szétfröcskölnek a felhajtón. Hallotta, ahogy az apja dühében teli torokból ordít. – Ezt mertétek? Hogy mertetek idejönni az otthonomba? A kibaszott otthonomba! Megöllek, te rohadék! Szarrá verlek, te idióta! A többiek csak álltak és nézték az apját, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Olyan magától értetődőnek tekintették az erőszakot, hogy már ő sem tudta, mit gondoljon róla. A felhajtó nagyobb fényárban úszott, mint egy stadion, így jól kivehetett minden véres részletet.

Aztán Jessie még akkor is a külön fürdőszobájának drága porcelán mosdótáljába okádott, amikor az anyja döngetni kezdte az ajtót, hogy azonnal engedje be. Minden igaznak bizonyult, amit csak az apjáról hallott. Most végre a tulajdon szemével látta. Igazán mégis az anyja viselkedése döbbentette meg, és ébresztette rá, milyen keveset tud azokról, akikkel egy fedél alatt él. Hirtelen úgy érezte, hogy már semmit sem ért.

Nyolcvanadik fejezet – Figyelj rám, Jessie! Pontosan tudom, hogy fest ez az egész, de még túl fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd, ami ma este itt történt. Josephine-nek a szíve szakadt meg. Soha nem akarta, hogy a lánya ilyen szörnyűséget tapasztaljon. Miután kávét főzött Michael embereinek, hátrahagyta őket a földszinten, és átvitte a lányát a saját szobájába. Itt bezárta az ajtót, majd legjobb tudása szerint megpróbálta elmagyarázni, mi történt. Azt, hogy ezt senki sem láthatta előre. Jessie csak meredten nézte az anyját, az ő kedves, szelíd, halk szavú anyukáját, akit mindenki törékeny rózsaszálnak hitt, akivel mindenki kesztyűs kézzel bánt. Egész életében azt gondolta, hogy az első szél elfújná. Mindig úgy érezte, hogy meg kell őt védenie, és készséggel vállalta is, erre most kiderül, hogy az egész csak porhintés. Az ő imádnivaló anyukája, akinek mindenfele „problémái” vannak, szó szerint bármire képes. Nyilvánvalóan mindent tud az apjáról és a viselt dolgairól, és szemrebbenés nélkül lepuffantotta volna azokat a fickókat is, ha a szükség úgy hozza. Profiként bánik a fegyverrel. Hazudott neki, akárcsak az apja. Kibaszott hazugság az egész élete. Az anyja most is úgy viselkedik, mint akinek vaj van a fején. Egész életében mást se csinált. – Mondj valamit, Jessie! Kérlek, válaszolj!

Olyan őszintének hangzott. Hihetetlen: teljesen úgy beszél, mintha tényleg törődne vele. Idegesnek és feszültnek tűnik, még a hangja is reszket a fojtott aggodalomtól. – Mit akarsz, mit mondjak, anya? Josephine már attól megkönnyebbült, hogy a hangját hallotta. Hosszú ideig nem válaszolt. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy ez kivételes eset volt. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Soha. Kérlek, Jessie, ezt meg kell értened, szívem! Apád előbb halna meg, semhogy engedje idáig durvulni a dolgokat. Jessie lassan bólintott, miközben még mindig nem értette, mit várnak tőle. Josephine Flynn pontosan tudta, mit érez. Jessie olyasmit tapasztalt meg, amit még soha. Josephine túlságosan tisztán emlékezett rá, milyen felkavaró tud lenni az első ilyen élmény, de ezen már nem lehetett változtatni, így leginkább azt kellett megértetnie a lányával, hogy erről soha senkinek nem beszélhet, leszámítva a legszűkebb családot. Vannak dolgok, amik csak rájuk tartoznak. Josephine megragadta, erősen megszorította a lánya kezét, miközben hangja fojtott lett az érzelmektől. – Ugyan már, Jessie, szívem. Biztosan tudtad, hogy az apád nem átlagos fickó. Biztosan hallottál róla ezt-azt. Jessie mellette ült az ágyon, érezte az anyjából sugárzó melegséget, ahogyan az ujjait szorongatta. Feldúlta ez az egész. Legszívesebben elrántotta volna a kezét, ellökte volna magától az anyját, hogy a lehető legmesszebb kerüljön tőle, miközben mégis jobban szerette őt bárkinél. Az egész egyszerűen nem állt

össze benne. Alig több mint tizennégy éves gyerekként nem tudta, hogyan reagáljon az éjszaka eseményeire. Tanúja volt a durva erőszaknak és gyilkosságnak. Olyasminek, ami még egy filmben is megrémítette, nemhogy a való életben. Most pedig itt ül az anyjával, aki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Mintha megdumálhatnák, aztán szépen elfelejthetnék az egészet. Josephine az ajkához emelte a kezét, hogy gyengéd csókot leheljen a lánya ujjaira. Annyira sajnálta, hogy Jessie ilyen helyzetbe került. Bármit megadott volna, ha azzal elmulasztja a fájdalmát, ám ehelyett meg kellett értetnie vele, hogy a család iránti hűség mindennél fontosabb. Miközben tudta, hogy egyetlen rossz szóval lerombolhat benne minden bizalmat. – Nézd, Jessie, én tudom, hogy ennek most semmi értelme, de hidd el, egy napon majd megérted. Ha idősebb és bölcsebb leszel, megérted majd, miért kérem azt, hogy felejtsd el az egészet. Meg kell ígérned, hogy soha nem beszélsz róla senkinek, még a nagyinak sem. Talán már sejted is, milyen súlyos a helyzet, hiszen nagyon okos kislány vagy. Tudnod kell, hogy az apád hűséget vár tőled, ahogyan én is. Jessie az anyja arcát fürkészte. Megértette, hogy bármi történjen, az apja mindig is első lesz az anyja számára. Sok évvel ezelőtt a lelki békéjét is feláldozta érte, ezért viselkedett mindig olyan furcsán. Azt is tudta, mit jelent a hűség, amit követel tőle. A család iránti elkötelezettség legalább akkora súlyt kapott az életében, mint hogy jó katolikus legyen. Most, hogy az anyja erre hivatkozott, nem utasíthatta vissza. Bármit is érzett, hirtelen tudatosult benne, hogy soha, de soha nem fordulhat a saját családja ellen. Egyszeriben meg világosodott. Megértette, hogy

dacára mindannak, aminek; tanúja volt, és amit megtudott a szüleiről, soha egy szóval sem beszélhet erről, bármekkora legyen a nyomás. Korábbi rettegésének helyét most egészen újfajta félelem vette át. Attól kellett félnie, hogy elveszíti az általa ismert egyetlen életet. Nem maradt más választása, teszi, amit várnak tőle.

Nyolcvanegyedik fejezet Declan Costello egész nap vedelt, mégis józanabb maradt, mint egy ministráns. A világon nem létezett annyi ital, amitől e percben be tudott volna rúgni, mert ezúttal tényleg elcseszte. Ennél tényleg lehetett volna több esze. Készséggel felvette a nagy pénzt Michaeltől, elsimította a kisebb nézeteltéréseket, ahogy mindig is tette, ha valaki bekavart – különösen, ha ezzel komolyabb üzleti érdekek sérülhettek –, Declan azonban idővel fokozatosan ellustult. Michaelnek lassan úgyszólván mindenhez külön kérvényt kellett benyújtania, miközben Declan nem erre esküdött fel – ezt ő is tudta. Gyorsan és csendben ki kellett volna irtania a Cornel fivéreket. Michaelnek sosem szabadott volna tevőlegesen is részt vennie ebben, legfeljebb utána értesülnie a részletekről, abban a biztos tudatban, hogy ő elbánik minden ilyen fenyegetéssel. Ehelyett a Cornelek egészen Michael Flynn házáig jutottak, miközben ő nem nyújtott semmilyen védelmet a családjának. A felesége és a lánya védtelen és kiszolgáltatott lett, méghozzá az ő hibájából. S még ha Josephine harcos amazonná is változott, tudta, hogy ezért felelnie kell. Elcseszte. Michael eljön érte, ő pedig semmit sem tud felhozni a mentségére. A testvére, Patrick, aki szívből szerette, még ő sem nyelt volna le ilyesmit – Declan mostanra már rég

halott lenne. De hiszen még 8ő sem képes megbocsátani önmagának. Végignézett a báron. Csendesen telt az este, csak a két fiatal pultost látta. Két jóravaló lányt. Estelle már az ötvenes éveit taposta, de jól tartotta magát – egyszerre háromfelé figyelt, és ha a helyzet megkívánta, leszerelte a részegeket is. Szőkére festette a haját és lángvörösre a körmeit. A másik lány jócskán fiatalabb volt, barnára szolizva, tömött sötét hajjal, hihetetlenül meleg barna szemekkel és még hihetetlenebb peckes mellekkel. Némi mellékesért az egyik Arcnak jelentett, akinek alighanem az ágyát is felmelegítette. A lány újra biccentett neki, pedig ha megölik, Declan akkor se tudta volna felidézni a nevét. – Oké, lányok, most már mehettek. Ma korábban zár a kóceráj. Estelle egy szemvillanás alatt kabátot húzott. Declan figyelte, ahogy kitereli a másik pultost a bárból. Az ajtó zajosan csapódott be mögöttük. Elküldte az összes emberét, most pedig türelmesen várt Michael Flynn érkezésére. Nem akarta szépítgetni vagy mentegetni a tettét; készen állt elfogadni a büntetést. A sajátjaként szerette Michael lányát; életében semmiért nem szégyellte magát jobban, mint most, hogy nem gondoskodott a biztonságáról. Vagy az anyjáéról, ha már itt tartunk. Két végzetes hibát is elkövetett: nem csupán alábecsülte a Cornel testvéreket, de cserbenhagyta Michael Flynnt.

Nyolcvankettedik fejezet Hannah Flynn aggódott az unokája miatt, pedig ilyen érzelmet eddig soha nem tapasztalt. Jessie-nek valahogy sikerült utat találnia a szívéhez. Hannah annyira szerette őt, amennyire csak tőle kitelt; olykor még önmagát is felfedezte benne. Hannah Flynn mindig emelt fővel járt, kihúzta magát és természetes eleganciával mozgott, amit Jessie ugyanúgy megörökölt tőle, mint az eszét. Josephine sajnos viszont agy nélkül született. Egy tizenkét éves szintjén társalog. A divaton, ruhákon és cipőkön kívül semmi nem érdekli. Igaz, remekül főz, és ad a terítékre, Jessienek viszont vág az esze. Falja a könyveket, és minden megragad benne. Olyan sok mindenre hivatott. Hannah tudta, hogy bármi lehet belőle, ami csak lenni akar. Ma a kis Jessie mégis súlyos betegnek tűnt, amikor tiszteletét tette náluk. Josephine meg épp csak ki nem hajította a házból, amit nem mostanában fog megbocsátani neki. Az előcsarnoknál tovább nem is jutott, onnét fordították vissza a taxija és az otthona felé. Valami történt abban a házban, aminek akkor is a végére kell járnia, ha ez lesz a legutolsó, amit életében tesz.

Nyolcvanharmadik fejezet Ha csak behunyta a szemét, Jessie újraélte az éjszaka eseményeit. Ilyenkor szinte fizikai rosszullét fogta el, görcsbe rándult a gyomra, levegőt is alig kapott. Nem győzte kordában tartani a rettegését. Hatalmas hálószobája volt. A legtöbb családban a nappali sem ilyen nagy. Jessie mindig is szerette ezt a szépen berendezett lakosztályt. A falakat halvány rózsaszín selyem borítja, ami egy vagyonba került, de amióta csak az anyja először megmutatta neki, ilyet akart. A dupla ágyat egyenesen Franciaországból hozatták, és a faragásaival egy palotából se lógott volna ki. A fal rózsaszínjénél egy árnyalattal sötétebb függönyöket választottak, hozzá

fehér

tölgyfa

padlóval.

Az

éjjeliszekrénytől

az

öltözőasztalig egyenként szedték össze a bútorokat is. Csupa drága darabot. Egészen mostanáig eszébe se jutott, mibe kerülhetett mindez, most hirtelen mégis fontosnak tűnt. Körülnézett, látta a polcot a kedvenc könyveivel és a róla készült aranykeretes fotókkal, amelyeken szélesen mosolygott. Akkor még nem tudta, milyen világban él. Nem tudta, hogy a biztonság és boldogság máza egy szemvillanás alatt képes lefoszlani. Behunyta a szemét, miközben kétségbeesetten próbálta kizárni magából az emléket. Gyönyörű szobája mindig is irigység tárgya volt a barátnői körében, ám a falak, amelyek közt

régen olyan jól, olyan meghitt biztonságban érezte magát, most csapdaként záródtak köré. Az ajtó kinyílt, az anyja csendesen belépett. Tálcát hozott, rajta tejet és süteményt. Jessie kivárta, amíg az ágyához lép. Amikor leült, látta a tekintetében a bánatot; érezte a szeméből áradó végtelen szomorúságot. – Egyél valamit a kedvemért, Jessie! Jessie hirtelen felült, méghozzá abban a tudatban, hogy anyjának így el kell húzódnia. Josephine

esetlenül

felállt,

majd

amikor

a

lánya

elhelyezkedett, ölébe tette a tálcát. – Legalább a tejet idd meg, Jessie! Jessie felemelte a poharat, hogy engedelmesen igyon néhány kortyot. – Ez az én kislányom. Idővel minden jobb lesz. Josephine nagyon aggódott a lánya miatt. Még csak egy nap telt el, de máris szívből gyűlölte a tudatot, hogy a lányának egész életében együtt kell élnie ezzel a traumával. Jessie durva mozdulattal az anyja kezébe lökte a poharat. – Most már jobb lesz, igaz? Josephine gondosan a padlóra állította a poharat. Azután leült az ágyra, és hosszú pillanatokig némán figyelte a gyönyörű kislányát. – Nem, Jessie! Igazából nem lesz jobb, szívem. Én már tudom, és most már te is tudod. A múlt éjszaka egy kibaszott rémálom, és én bármit megadnék, hogy változtassak ezen, de nem lehet. Mi nem hívhatjuk a rendőröket, ahogy a normális emberek. Mi soha senkivel nem beszélhetünk erről! Gondoskodnunk kell

arról, hogy senki se tudhassa meg, mi történt. Talán nem jól van így, de a hozzánk hasonlóknál így működik. Tapasztalatból beszélek, Jessie. Neked is meg kell találnod a módját, hogy megbirkózz ezzel. Jessie tudta, hogy az anyja nem is sejti, mennyi mindent látott. Elhitte, hogy bezárkózott a szobájába, és neki meg kellett erősítenie ebben a hitében. Az anyja sosem tudhatja meg, hogy szemtanúja volt egy gyilkosságnak. Az apja pedig még annyira sem. Mindenki jobban fog járni, ha nem tudják meg.

Nyolcvannegyedik fejezet Michael Flynn halálosan kimerült. Fáradtnak és elcsigázottnak tűnt, komolyan ráfért volna egy zuhany és egy borotválkozás. Még a megnyerő külseje is cserbenhagyta. Declan Costello szótlanul, megtört emberként állt előtte. Ő is hasznát vette volna egy fürdőnek és borotvának, s akárcsak Michael, ő is koszos és gyűrött öltözéket viselt. Megadóan széttárta a karját. – Mi a szart mondhatnék, Michael? Elcsesztem az egészet, az elejétől kezdve. Nem tudom, mi járt a fejemben. A Barkerek szívességet akartak tenni. Ha lett volna egy kis eszem, rájuk bízom az egészet, de azt hittem, hogy személyesen akarod intézni. Michaelt annyira felbőszítette Declan magyarázata, hogy szólni sem mert, amíg a haragja alább nem hagy. Declan látta, milyen nehezen uralkodik magán. – Hozok egy italt, Michael. A bárpult mögött termett, ahol sebesen töltött két nagy adag whiskyt. Michael próbálta szabályosan venni a levegőt. Minden oka megvolt rá, hogy dühös legyen, és olyan bosszút álljon, amit egy efféle botrányos mulasztás követel, – azt is tudta, hogy Declan sosem akart ártani neki, ilyen húzást pedig végképp nem várt a Cornel testvérektől. Declan Costellónak nem róhatott fel mást, mint az ostobaságát és a lustaságát.

Lenyelte az italát, élvezte a nyomában támadó égető érzést. Mintha újra feltöltődött volna energiával. Leküldte a whisky maradékát, azzal gondosan a bárpultra helyezte a poharát, aztán behajolt, hogy felkapja a palackot. Töltött magának még egy bőkezű adagot, de továbbra is hátat fordított Declannek, és közben nyers, utálkozó hangon megszólalt. – Tudod mi bassza fel igazán az agyamat, Declan? Állsz itt, mint egy hadiárva, nézel rám nagy bociszemekkel és várod a büntetést, miközben pontosan tudod, hol cseszted el. Tudod, hogy a feleségemet és a lányomat miért terrorizálhatták a saját otthonában. Szóval igazából arra lennék kíváncsi, miért nem gondoltál erre, mielőtt minden kicsúszott a kezedből? Michael megfordult, hogy egyenesen Declan szemébe nézzen. Declan megvonta vaskos vállát, méghozzá meglehetősen indulatosan. – Mire Peter Barker megjelent, teljesen ki voltam bukva. Nem akarok itt mentegetőzni, de kell még nekem egy-két nap, amíg rendesen átgondolom a dolgokat. Szerinted miért nem akartam a társad lenni, amikor felajánlottad? Én nem vagyok ilyen agygép. Ugyanazt a szart csinálom most is, mint amikor még a testvérem ült a trónon. Azt hittem, jól csinálom. Nem gondoltam a következményekre, arról meg végképp nem álmodtam, hogy azok a barmok ámokfutást rendeznek. Baszd meg, Michael, a lábukon is alig álltak! Michael egyetlen hajtásra kiitta a whiskyjét, aztán nagyot sóhajtott, teljes erőből lecsapott a pohárral Declan fejére, majd konok és céltudatos mozdulatokkal tovább ütötte a vérző férfit.

Miután végzett, kiment a mellékhelyiségbe, gondosan kezet mosott, majd amennyire lehetett, rendbe hozta magát. Sietősen távozott; az autója és a sofőrje türelmesen várakozott odakint. Két kidobó is állt mellettük. Ahogy előre megbeszélték: mihelyt elhajtott, besurrantak a bárba, hogy feltakarítsák a kuplerájt, amit Michael Flynn maga után hagyott.

Nyolcvanötödik fejezet Michael lezuhanyozott, aztán fekete melegítőalsót és ropogósan tiszta fehér pólót húzott. Ahogy áthaladt a lépcsőfordulón a lánya szobája felé, hallotta a feleségét odalent a konyhában. Megnyugtatták ezek a hangok: az otthon és a normális élet kísérőzajai. Halkan bekopogott a lánya ajtaján, mielőtt belépett a félhomályba. A tévé ment. Egyedül ez adott fényt, de még a hangot is lecsavarták. Lánya az ágyban feküdt, és amikor felé fordult, mosolyt erőltetett az arcára. Michael leült mellé az ágyra. Jessie érezte rajta a sampon és a szappan megszokott illatát. Ezt a meghitt és bensőséges illatot, ami egészen mostanáig mindig megnyugtatta. Felnézett az apjára, ahogyan oly sokszor előtte, de most mégis másnak látta. Nem az ő szeretett és istenített apjának. Idegen lett számára. Valaki, akiben nem bízott. – Minden rendben, Jessie? Bólintott. Az apja magához vonta és szorosan megölelte, hogy érezze törékeny testének merevségét. Tudta, mennyire megviselték az elmúlt huszonnégy óra eseményei. Lazított az ölelésen, s ahogy a lánya visszahanyatlott a párnákra, ledőlt mellé az ágyra. Michael látta rajta a lappangó félelmet, és tudta, hogy sosem fogja elfelejteni a történteket, mégis rendületlenül mosolygott, miközben a lánya óvatosan nézett rá.

– Hallgass rám, Jessie! Ennek sosem szabadott volna megtörténnie. Ilyen csak egyszer van egy életben, esküszöm neked, szívem. Rohadt betörők! Tetves betolakodók! A világ szemetei. Az összes az, aki megpróbálja lenyúlni más verítékkel megkeresett pénzét. Ezt sose felejtsd el, kis szívem! De anyádon bezzeg nem tudtak kifogni, igaz? – Michael próbálta könnyen venni az egészet, mintha csak jól sikerült tréfa lenne. – Láttad azzal a böhömnagy puskával? Mint a Bonnie és Clyde-ban! Jessie nem válaszolt, és ez aggasztotta Michaelt. Sosem okozott neki gondot, hogy megmondja, mit akar. Ez is hozzátartozott a közelségükhöz. – Csak téged próbált védeni, drágaságom. A világban sok rossz ember él, és néha történnek rossz dolgok, de most már vége. Most már minden rendben lesz. Apu itt van. Látta a lánya szomorú arcát, a lappangó félelmet. Ez nevetséges! Most már itt van vele, nincs oka félni semmitől! – Aludni szeretnék. Michael Jessie arcát fürkészte. Annyira másnak hallotta most a hangját. Mintha hiányozna belőle minden ragaszkodás, minden érzelem. A Cornelek tényleg megviselték. Ha tehette volna, boldogan megölte volna újra azt a két faszfejet. – Oké, bébi, csak ígérd meg, hogy megpróbálod elfelejteni ezt az egészet. Te is Flynn vagy, ami azt jelenti, hogy soha nem bánthat senki. I Ahogyan a nevüket kiejtette, Jessie megérezte az apja hangjában a hűvös arroganciát, és nem tudta megállni gúnyos megjegyzés nélkül. – Nem mintha az éjjel a nevünk megvédett volna bármitől is.

Michael legalább annyira megütközött a szavakon, mint maga Jessie. Azonnal felpattant az ágyról. A lánya látta arcán a haragot, de már ez sem érdekelte. – Nem volt itt semmiféle betörés, apa. Még a rendőröket se hívtátok ki, ennyit én is tudok. Michael hosszú ideig nem válaszolt, csak szomorúan elmosolyodott, aztán újra letérdelt a lánya ágya mellé. – Nemsokára tizenöt éves leszel. A te korodban én is sokkal többet tudtam, mint az emberek gondolták. Ezért mondom, Jessie, hogy anyáddal jobban szeretünk, mint bármit ezen a világon, és mindent csak érted teszünk. Ezt soha ne felejtsd el! A lány egyenesen az apja szemébe nézett, aztán csendesen válaszolt: – Nem fogom. Michael lassan felegyenesedett. Valami megváltozott köztük, és tudta, hogy nem jó irányba. – Ha tehetném, Jessie, eltörölném ezt az utolsó néhány napot. Te is tudod, szívem. Tudta. Az apja bármire képes. A múlt éjszaka eseményei is éppen ezt igazolják. – De nem teheted, apa. Senki se teheti. Jessie látta, hogy az álarc félrecsúszik az apja arcán. Még mindig forrt benne a harag, ez nem is lehetett kétséges. Úgy nézett ki, mint aki menten felrobban. Egy pillanattal később mégis elmosolyodott. Azzal a mosollyal, amit mindig úgy szeretett, amivel bearanyozta a napjait. – Azt viszont megígérhetem, hogy ilyesmi soha többé nem történik veled vagy anyáddal.

Jessie az arcát fürkészte, Michael pedig érezte, hogy még mindig nem sikerült megnyugtatnia. Most is gyönyörűnek látta – kiköpött kis Josephine-nek, a sűrű hajától egészen ívelt szemöldökéig. De bármily hihetetlen volt a hasonlóság, rá kellett döbbennie, hogy Jessie nem az anyja természetét j örökölte. Sosem lesz olyan szerető és megbocsátó, mint az, aki a világra hozta. Van benne valami engesztelhetetlen keménység, ami inkább az ő anyjára emlékeztet. Talán téved – elvégre a szegény kislány most élte át élete traumáját, ezt nem felejtheti el. De valami történt, valami örökre megváltozott. Lehajolt, arcon csókolta a lányát, és megjegyezte magának, hogy az nem viszonozza a gesztust. – Próbálj aludni kicsit! Jessie

az

apja

távolodó

alakját

nézte.

Egyik

fele

legszívesebben visszahívta volna, hogy elmondja: tudja, mit tett azzal az emberrel, de ettől még ugyanúgy szereti, ám a másik fele még most is szédelgett attól, aminek a szemtanúja volt. Legalább az anyja megpróbált őszinte lenni vele. Az ő imádnivaló anyukája, aki mintha a légynek se tudna ártani. Akit mindenki védtelennek és gyengének hisz, pedig keményebb,; mint a koporsószög. Jessie összeomlott, és ez megfosztotta, őt minden bizonyosságtól. Porhintés az egész élete. Minden; csak hazugság és csalás.

Nyolcvanhatodik fejezet Amikor Michael csatlakozott hozzá, Josephine a konyhaasztalnál ült, kezében nagy pohár fehérbor, ajkai közt vékony cigaretta. Látta a férje arcán, hogy a lányuk szobájában tett látogatása nem sikerült fényesen. Talán figyelmeztetnie kellett volna, de nem akarta befolyásolni, noha azt is tudta, milyen súlyosan megviselték Jessie-t az éjszaka eseményei. Michael fáradtan ült le, és töltött magának is egy pohár bort. – Csináltam szendvicset, Michael. Ha akarod, főzhetek is valamit. Szeretnél egy szalonnás rántottát? A férfi lassan megrázta a fejét. – Nem, elég ez. Felkapott

egy

sajtos-uborkás

szendvicset,

és

mohón

beleharapott. Éhesebb volt, mint gondolta. Ivott egy nagy kortyot, élvezte a bor frissességét. – Még csak most történt, Michael! Majd túlteszi magát rajta. A férfi helyeslően bólintott. – Rühellem, hogy keresztül kellett mennie ezen. És hogy neked is! A rohadt életbe, Josephine, azok a faszfejek betörték az ajtót. Ezt sosem fogom elfelejteni. Josephine bágyadtan elmosolyodott. Nem szívesen látta ilyennek a férjét. Mindig is odafigyelt, hogy ne mutassa ki előtte a félelmeit. Belül még mindig reszketett, és bár ezt sosem árulta

volna el neki, minden erejét össze kellett kaparnia, hogy szembenézzen azokkal a fickókkal, és megvédje az otthonát. – Csak el akarom felejteni, Michael! – Most is a West Enden kéne lennem. Salvatore minden este ott akar borozgatni és vacsorázni. A kis Alex Martint kellett küldenem magam helyett, hogy ő vigye el bulizni. Rendes kölyök. Reggelig leköti, legalább addig levegőhöz jutok. – Elmondta Cecil, honnét tudtak a kolumbiaiakról? – Mondta a francot! Nem is sejtette. Jack volt az ész a csapatban, bármekkora képtelenségnek is hangzik. Cecil a farkát se találta meg egyedül. Életemben nem találkoztam; ekkora tuskóval. Egy kibaszott amőba is IQ-bajnok mellette. Josephine önkéntelenül is felnevetett. – Ma itt járt az anyád. Ismered, mint egy vadászkopó. Rekordidő alatt kitessékeltem az ajtón, de így is kiszagolta; hogy valami nem stimmel. Michael végzett a szendvicsével, mégsem bajlódott a válasszal. A tény, hogy egy Jack Cornelhez hasonló senki ilyen közel került hozzá, teljesen kibillentette. Ez is csak azt bizonyítja, hogy lehet valaki bármilyen nagy játékos, attól még nem lesz sebezhetetlen. Eddig ostoba módon azt hitte, a név önmagában garanciát jelent, hogy legalább az ilyen féleszűek békén hagyják. Az utóbbi néhány nap megmutatta, hogy bőven van még rés a pajzson, és át kell értékelnie mindent, amiben eddig hitt. Patrick Costello

egyszer

azt

mondta:

magányosabb. Milyen igaza volt! '

sikeres

embernél

nincs

Nyolcvanhetedik fejezet Natalie Childs elképedve nézett a legrégebbi és legjobb barátnőjére. – Nem mondod komolyan, Jessie! – Natalie hangszíne addig emelkedett, amíg végül szinte sipítozott, annyira megdöbbent a barátnője szavain. – De igen! Nagyon is komolyan mondom, Nat. Natalie még most is szédelgett Jessie legújabb vallomásától. Jessie Flynnt mostanában mintha kicserélték volna. A lány, akit szeretett és ismert, nyom nélkül eltűnt. Ez az új Jessie pedig hírből se ismerte a szégyent, belement mindenbe. Ez az új Jessie máris nevet szerzett magának mint ordas nagy ribanc, és még élvezte is. – Ha nem vigyázol, Jessie, kurva nagy bajba kevered magad. Jessie közönyösen megvonta a vállát. – Pont leszarom, Natalie! Natalie-t

kezdte

komolyan

megrémíteni

a

barátnője.

Egyszerűen nem értette, mi történhetett vele, hogy ilyen furcsán viselkedik. – A szüleid teljesen berágnak, ha ezt megtudják! Jessie megérezte Natalie hangjában a teljes értetlenséget. Egy pillanatra meg is sajnálta a barátnőjét, de hát Natalie sosem érthette meg az életét. Senki sem érthette. Lehetetlen megérteni, hacsak nem él valaki a családja választott világában. Elnézte a

barátnője ártatlan arcát, amint barázdákat vet rá az iránta érzett aggodalom, de bármennyire véget akart vetni ennek, nem tehetett semmit. – Honnan a picsából tudnák meg? Ha azt csinálod, amit kérek, ha azt mondod, hogy veled vagyok, nem derülhet ki! Natalie nem volt olyan biztos ebben. Nem szerette ezt a sok hazugságot és szervezkedést. Sosem élt ilyen eszközökkel, és néhány hónappal ezelőtt még Jessie sem. Most meg már egy szavát se lehet elhinni. – És ha az anyád idecsörög, hogy beszéljen veled? Barátnők az én anyámmal, ha még emlékszel. Erre nem gondoltál? j Jessie csak nevetett. Jól láthatóan ez se hatotta meg. – És akkor? Ha a szüleimen múlna, csak páncélautóban; járhatnék el otthonról. Ha lebukok, az már az én bajom, Nat, nem a tiéd! Különben is, ha az anyám utánam akar szólni, az én telefonomon hív – mondta, aztán sietve rágyújtott egy; cigarettára, és mélyen leszívta a füstöt. – Nem mintha szart is számítana, Natalie. Ha elkapnak, tudod, hogy elviszem a balhét, nem mártalak be, de ha ennyire zavar a dolog, felejtsd el! Nincs szükségem senkinek a segítségére. Natalie tudta, hogy vereséget szenvedett, és szokás szerint azt teszi majd, amit Jessie akar. Kölyökkoruk óta ez megy. Mindig is Jessie irányított a kapcsolatukban, ami egészen, mostanáig nem zavarta, de Jessie manapság mást se akart csak hogy fedezze őt. S vele ellentétben őt nem izgatták a klubok és kocsmák, sem a túlkoros férfiak, akik mindig túl sokat követelnek azért a néhány italért cserébe.

Jessie Flynn kezdett hírhedtté válni, ami szemlátomást cseppet sem izgatta. Tizenöt éves létére úgy sminkelt, olyan ruhákban járt, mintha legalább huszonöt lenne. Mindig meghazudtolta a korát, messze idősebbnek tűnt az éveinél, ám ettől még minden más megmaradt színjátéknak. Bárhogy is próbálta felnőttnek kiadni magát, Natalie túlságosan jól ismerte őt. És a barátjának tekintette, ami többet számított, mint azt Jessie valaha is gondolta. – Oké. Szóval ezúttal ki a szerencsés? Jessie kacéran elmosolyodott. Megkapta, amit akart. Lassan és kéjesen nyújtózott el Natalie ágyán, akár egy nőstény macska. Minden érzéki mozdulatából sugárzott a fiatalos és buja vonzerő. Natalie mindig is irigyelte Jessie-t, mert ilyen korán kifejlődött, és mostanra olyan alakja lett, hogy bármelyik nő gyilkolt volna érte. Telt mellek, karcsú derék, hosszú combok. Vonzó külső és döbbenetes hajzuhatag – halálos kombináció. Natalie csinosnak tartotta önmagát, de tudta, hogy nem játszik azonos pályán Jessie Flynn-nel. Jessie után már tizenhárom éves korában megfordultak a férfiak, és ki hibáztatná őket? Csak úgy sugárzik a szépségtől. – Gyerünk, Jessie, bökd már ki! Jessie tovább nyújtózkodott, túlzóan érzéki mozdulatokkal, amitől Natalie egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Olyan számítónak, olyan mesterkéltnek tűnt az egész. – A neve Bill, és egy építkezésen dolgozik. Fantasztikus teste van, Nat. Natalie önkéntelenül is érdeklődni kezdett.

– Hány éves? Jessie titokzatosan lebiggyesztette az ajkát. – Jó harmincas. Nem vagyok benne biztos, az a helyzet. Natalie illő módon megbotránkozott, amit Jessie elégedetten nyugtázott. Pontosan ezt a hatást kívánta elérni. – Ugye vigyázol magadra, Jessie? Ígérd meg! Jessie felkacagott. – Értem csak ne aggódj! Én mindig vigyázok, Nat. Natalie Childs hitetlenkedve ingatta a fejét. Egyszerűen nem értette, hogy képes a barátnője ekkora kockázatot vállalni, tudván, mekkora baj lehet belőle. Senki előtt sem titok, hogy az apjával nem ajánlatos összetűzésbe kerülni. Nem mintha egyszer is beszéltek volna erről Jessie-vel – a család neve és híre sosem került említésre, de ettől még egy pillanatra sem feledte, mennyire veszélyes fickó a barátnője apja. Ha rájönne Jessie viselt dolgaira, itt tényleg elszabadulna a pokol, Jessie-t viszont ez valamiért hidegen hagyja. – Neked elmentek otthonról, Jessie. Nem csinálhatod ezt örökké! Jessie sejtelmesen mély és rekedtes hangon nevetett fel, ami nagyon nem illett az életkorához. – Igazad lehet, Nat. Kár, hogy kurvára nem tud érdekelni.

Nyolcvannyolcadik fejezet Terence Brown nem nőtt magasra, a szélességével azonban pótolta ezt a hiányosságát. Sok időt töltött a konditeremben. A teste meg is hálálta a törődést, és olyan ruhákban járt, amelyek hangsúlyozták ezt a tényt. Nem volt szép arca, inkább érdekes, de így is kedélyes és szívélyes fickó benyomását keltette. Talán ezért feltételezte róla mindenki, hogy nyitott személyiség, akivel könnyű beszédbe elegyedni. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. Terence Brown, ha a kedve úgy hozta, az Úr angyalába is belekötött. A világon élő emberek túlnyomó része eleve bosszantotta, kivált azok, akik mindenáron céltalan társalgást próbáltak kezdeményezni. Abból élt, hogy lejárt adósságokat hajtott be, rendszerint hatalmas összegeket. Terence Brown szolgálatait végszükség esetén vették igénybe, mert képes volt lenyomozni bármilyen adóst, ha a világ legtávolabbi szegletében is húzta meg magát. Kiszagolta, mint egy vadászkopó, azután döbbenetes gyorsasággal levadászta az űzött vadat. A jó híre volt a legnagyobb kincse, amit előnyére használt fel. Teljes harmincöt százalékot tett zsebre az általa behajtott összegből, plusz tíz lepedőt előre, ami akkor is nála maradt, ha történetesen felsült. Ennyi járt az idejéért és fáradságáért. Olyan fickónak ismerték, aki megtette, amit vártak tőle, s nem csupán gyorsan, de ami fontosabb: csendesen. Ha Terrence Brown

kopogott az ajtón, az érintett személy gondoskodott róla, hogy olyan gyorsan előkerítse a pénzt, amennyire csak ember képes lehet erre. Tudni lehetett, hogy mindenkit eltakarít, aki ezt elmulasztja. A fizetésképtelenséget személyes sértésnek vette, amit szigorúan meg kellett torolnia, hogy a jövőben elkerülje a hasonló eseteket. Kezdeti esélytelensége dacára Terence Brown jó életet kapart össze magának, amire büszke lehetett. A bár péntek este zsúfolásig megtelt. Miközben kifizette az italát és lassan belekortyolt, Terence Brown végigpásztázott tekintetével. Még csak tíz óra múlt, de máris pezsgett a hely – harsogott a zene, habár a társalgás így is elnyomta. A kiscsaj, akivel nemrég találkozgatott, széles mosollyal indult felé. Nemcsak igazi bombázó volt – szőke haj, minimális ruha, csokibarnára szolizott bőr –, de jó társaság is. Igazából ez utóbbi vonzotta. Csak kevesen keltették fel az érdeklődését, de ő rögtön jó benyomást tett rá a humorával. Még akkor is, ha tudta róla, hogy egy Arcra pályázik. Nem mintha halovány esélye lett volna nála. Ha valaha megnősül majd – s ez egy kurva nagy „ha” –, akkor biztosan nem olyat fog elvenni, aki bárkinek hanyatt dobja magát néhány italért és hamburgerért. – Gondoltam, hogy te vagy az, Terence! A férfi elvigyorodott. A lány sosem követte el azt a hibát, hogy úgy tegyen, mintha valódi kapcsolatban lennének. A helyében sokan megpróbálnának olyan közelséget színlelni, ami nincs meg közöttük. – Erre jártam, gondoltam, beugrok, Jan. Hátha van kedved egy gyors italra.

Janice Evans sugárzóan elmosolyodott. Tetszett neki Te rence Brown, aki mindig kedves volt hozzá, és azt éreztette, hogy sokkal jobban kedveli, mintsem gondolná. – Nagyon jól hangzik, Terence. Legyen egy JD és egy diétás kóla. Mialatt a férfi kikérte az italokat, Janice fecsegett, nevetgélt és poénkodott, míg rá nem ébredt, hogy Terence egyáltalán nem figyel rá. Amint követte a tekintetét, látta, hogy korántsem egészséges érdeklődéssel tekint egy másik párra. Amikor megragadta a karját, a férfi fújtatva pördült felé. – Minden rendben? Terrence előhúzott a zsebéből egy húszast, hogy a lány kezébe nyomja. – Szerezz még néhány italt, Jan. Jó nagyok legyenek, oké? Janice elvette a pénzt és visszafordult a bár felé, de fiistölgött magában. Az a lány nagyon fiatalnak tűnik, és amennyire Terence Brownt ismerte, ebből még gond lehet. A férfi nem az érett nőkre bukik, erre már magától is rájött, de lerázta magáról a kellemetlen gondolatot. Terence nem az a fickó, aki bármikor éreztetné egy nővel, hogy hatalma van felette – ezért is értékeli nagyra, hogy a társaságában még csak rá se nézett másra. Mégsem hagyta nyugodni, hogy ilyen pillantásokkal bombázza azt a fiatal lányt, s ami még rosszabb: haragudott magára, amiért ez ennyire zavarja. Terence Brown a maga részéről komoly dilemmába került, és nem tudta, mihez kezdjen vele. Egymillió év alatt se hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet, jó lelkiismerettel mégsem tehette meg, hogy hátat fordít és elsétál. Kurvára veszélyes szituációban

találta magát. Nagyon kényes helyzetben, amihez komoly diplomáciai érzék kellett, de szerencsére ez nem jelentett számára komolyabb kihívást. Az emberek épp azért fizették, mert tartja a száját. Ő pedig mindig is gerinces fickónak tartotta magát, aki a régimódi erkölcsök szerint él, így nem volt más választása: helyesen kellett cselekednie. Számos alkalommal dolgozott Michael Flynn-nek, aki mindig megadta neki, ami járt, ezért kedvelte és tisztelte. Michael még az otthonába is meghívta; nem egy alkalommal evett a tányérjából. Sok boldog órát beszélgetett az emberrel, aki mindig a legnagyobb tisztelet hangján szólt hozzá, és akitől csak figyelmességet kapott. Így most, ebben a bárnak csúfolt porfészekben – ahol tényleg csak a legalja forgott –, nem tudott felülemelkedni a tényen, hogy Michael Flynn kicsi lánya is itt van, méghozzá rúdtáncosnak öltözve és egy olyan fickó társaságában, aki az apja lehetne. Elvette a poharat Janice Evans kezéből, majd egy hajtásra kiitta. Azután durván magához rántotta a lányt, és túlüvöltötte a zenét. – Hé, Jan, ki az a faszi bőrkabátban és fényes surranóban? ismered? Janice kapkodva bólintott. Ha Terence Brown ilyen kérdést tett fel, arra megvolt a jó oka. – Folyton

idejár.

Valamilyen

Billy.

Szimpla

melós

Silvertownból, igazi lúzer, sosincs pénze, és amennyire tudni lehet, kölykei vannak. Néhány hete jelent meg azzal a kis lotyóval. Kiskorú a csaj, ha engem kérdezel, pedig már vagy fél

tucat taggal láttam. Mindenki játszik nála, aki meghívja egy italra. Terence Brown összeráncolta a homlokát. – Figyelj, nekem most el kell intéznem egy gyors telefont. Addig tégy meg valamit, Janice! Tartsd rajtuk a szemedet! Az a kis pöcs szerintem szép pénzzel tartozik az egyik ismerősömnek. Janice boldogan és hálásan elmosolyodott, amiért Terence Brown szívességet kért tőle. Így legalább része lehet az életének – ha mégoly parányi is.

Nyolcvankilencedik fejezet Billy Thomas rendesen berúgott már. Későre járt az idő, és tudta, hogy a felesége ezért hetekre megkeseríti majd az életét, de ez sem érdekelte. Ezzel együtt is megéri. Ritkán találni ilyen kiscsibét, aki mindenben benne van, ha adja alá a piát és a süket dumát. Még fiatalkorú – messze nincs annyi, mint mondja de ő lesz az utolsó, aki elrontja a mókát. Talán tizenöt, de számára épp ez a legnagyobb vonzereje. Mindig az éretlen, üres fejű ribancokra bukott, akiket elég felnőttként kezelni, hogy lázas izgalommal megtegyenek bármit, amit csak kér. Olyan, mint egy valóra vált álom. Odakint,

a

rainhami

építkezés

előtt

parkolt

a

melósfurgonnal. Jessie már-már elaludt, a vállához simult, ő pedig gyengéden megcsókolta, aztán az ajkai közé csúsztatta a nyelvét, hogy belenyaljon a szájába. A lány mohón átadta magát a csóknak, ahogyan előre látható volt. – Ez az, haver. Egész nap erre vártam! Ahogy

kiszálltak

a

furgonból,

Billy

Thomas

máris

keményebb volt a kősziklánál. Ő is egész nap erre várt, ezt tervezgette. Kapkodva kinyitotta a bejárati ajtót, majd miután belökte rajta Jessie-t, még a villanyt se kapcsolta fel, csak bevágta maguk mögött az ajtót. – Gyere!

Berángatta a lányt a nappaliba, ahol csupán egyetlen kanapé állt. Erre lökte le, hogy hevesen megcsókolja, mielőtt felállt és kiszaladt a konyhába. Jessie hallotta, hogy mindkettőjüknek italt töltött. Önelégülten elvigyorodott. A fickó tényleg megérte a pénzét. Tetszett neki, hogy előre tervezett – elment, megvette az alkoholt, azután idehozta, készen az esti mulatságra. A tudat, hogy miatta vállalta a fáradságot, kéjesen simogatta az egóját. A szoba sötétjébe csak az utcáról szűrődött be némi fény, de így is látta, hogy a falakat nemrég vakolták. Az egész hely penésztől és elhanyagoltságtól bűzlött. Ledurrantnak tűnt még a kanapé is. Ahogy a szeme hozzászokott a sötéthez, kezdte meglátni a mocskot. Minden cigarettától és zsíros ételektől bűzlött, de kit érdekel? Arra tökéletesen megfelelt, amire kellett. Billy behozta az italokat, és a kezébe nyomott egy műanyag poharat. – Hörpöld csak fel! Bőven van még, ha kell. Jessie leküldött egy nagy kortyot – a koktél szinte csak olcsó vodkából állt, ahogy várta. Hátradőlt a kanapé karfájára, és látta az izgatottságot a másik szemében, amikor visszaadta a poharat, és szégyenkezés nélkül vetkőzni kezdett. Amúgy se volt rajta sok ruha, de ahogy kibújt a felsőjéből, hallotta, amint a levegő a férfi

torkán

akad.

Alsóneműt

nem

hordott;

korábbi

tapasztalataiból tudta, mekkora erő ez. Billy máris a padlóra tette az italát, hogy teljes figyelmével rajta és a testén csüngjön. Telt, kerek melleitől bármelyik; férfi elélvezett volna, ahogyan Jessie is élvezte a hatalmát, amikor feltárta őket. Miután felhúzta csípőjére a szoknyáját és szélesre tárta a combjait, a férfi légzése

még szaporább lett. Szinte tapintani lehetett a lázas izgalmát, ahogyan a karjába vette és szenvedélyesen megcsókolta, miközben próbálta letépni róla a szoknyát. – Ez az, Billy fiú. Tudod, mi a dolgod! Billy Thomas teljes önkívületbe került. Felpattant, szanaszét hányta a ruháit. Ez eddig a csúcs. Ez a fiatal rüfke tényleg egy megvalósult álom, és csak az övé – teljesen az övé. Mintha egyszerre köszöntene be az összes karácsony és születésnap. Életében nem izgult fel ennyire. Mintha csak egy pornósztárt kapott volna ajándékba, a lány készen állt valóra váltani minden szexuális fantáziáját. Ebben a megvilágításban még jobban látszott a kora. Rohadtul éretlennek és védtelennek tűnt. Mint egy felnőtt testbe zárt bakfis. Billy ettől indult be csak igazán. Ám amikor végre belehatolhatott, hirtelen elszabadult a pokol.

Kilencvenedik fejezet Terence Brown életében nem viszolygott ennyire. Példa nélküli volt,

hogy

egy

olyan

Arc,

mint

Michael

Flynn,

így

megszégyenüljön. Amikor a lány rémülten felsikoltott, gépies mozdulattal megragadta és betapasztotta a száját. Sürgősen el kellett hallgattatnia – még csak az hiányzott, hogy a mocskok is megjelenjenek a jegyzetfüzeteikkel, a fürkész tekintetükkel, a tapintatlan kérdéseikkel. Michael Flynn rendesen ellátta Billy Thomas baját, ahogy egy ilyen szarzsák meg is érdemli. Kurvára rászolgált egy kiadós verésre. Az elbaszott pederaszta, a rohadt vadállat – ez a lány még gyerek, hiába vannak ilyen dudái. Melyik épeszű férfi akarna vele kefélni? Egy kölyökkel? Michael Flynn tényleg rendesen nekiment. Terence Brownban az is felötlött, hogy Billy Thomas nem hagyja el élve a helyiséget. De hát ő kereste a bajt, hát meg is kapja. Jessie látott mindent, ami körötte történik, s miután a helyzet komolysága tudatosult benne, felhagyott a vergődéssel, nem próbált sikoltozni se. Csak becsukta a szemét, és várta, hogy vége legyen. Terence a szabad kezével felkapta a legközelebb eső ruhadarabot, és megpróbálta eltakarni a lány csupaszságát Billy Thomas vadonatúj ingével.

Michael Flynn tovább csépelte a fickót az öklével és a lábával, beleadta minden erejét, noha Terence látta, hogy a fickó rég meghalt. Ilyen verést senki sem él túl; egyszerűen képtelenség. A lány is hallgatott, nyilván azért, mert végre tudatosult benne, hogy az egészről ő tehet. Ő indította el ezt a lavinát. Michael Flynn tovább rugdosta a halott Billy Thomast. Amikor a dühe végre alább hagyott, a lábánál heverő véres massza már alig emlékeztetett emberi lényre. Michael Flynn egy hosszú pillanatig dermedten nézte egyetlen leányát, majd szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Te csináltad ezt, Jessie, ne felejtsd el! Ez miattad történt. Jessie Flynn felállt, és ahogy kapkodva felöltözött, nyers hangon válaszolt. – Ó, nem, apa, ezt te csináltad. Ez a hivatásod, már elfelejtetted?

Kilencvenegyedik fejezet Josephine Flynn teljesen megsemmisült. Minden szó, amit csak hallott a lányáról, felért egy ökölcsapással. – Ó, Jessie, de hát mi ütött beléd? Az ég szerelmére, nincs benned semmi szégyen? Hírből se ismered a tisztességet? Jessie kelletlenül felnevetett. – Jaj, szállj már le rólam, anya! Ne játszd meg itt a zárdaszüzet! Oké, keféltem néhány fickóval, de mit számít ez a dolgok nagy rendszerében? Én legalább nem öltem meg senkit! Nem a gyilkolás az életem. Josephine meredten nézte az ő imádnivaló kislányát; a szépségét tőle, a ridegségét az apjától örökölte. Az ő Jessie-je minden ízében olyan megátalkodott lett, mint az, akit láthatóan szívből gyűlölt. Durván megragadta lánya haját, és addig húzta, amíg bele nem nézett a szemébe. – Rohadtul elegem van ebből a szarságból, kishölgy! Figyelmeztetlek, Jessie, ne feszítsd túl a húrt! Lehet, hogy úgy nézek ki, mint akivel bármit meg lehet tenni, de ez kurvára nem így van. Eszedbe ne jusson! Mi megbíztunk; benned, hallod? Akármit is gondolsz rólunk, megbíztunk benned. Isten hozott a való világban. Nem bánom, hogyan teszed túl magad rajta, de soha többet ne hibáztass engem vagy az apádat, ha elcseszel

valamit, mert mi mindig szerettünk. Mindent megadtunk neked, és jobb lesz, ha ezt soha nem felejted el! Dühösen ellökte magától a lányát, majd szenvtelenül nézte, ahogy elterül a padlón – még arra sem vitte rá a lélek, hogy megvigasztalja. Abban a pillanatban teljes szívéből utálta azért, amit az apjával és mindnyájukkal tett. Mert ő választotta ezt az utat, ezt a rohadtul magányos és göröngyös utat. – Összetörted az apád szívét, remélem, tisztában vagy vele. Ezt sosem bocsátom meg neked. Jobban szeretett téged, mint önmagát. Milyen végtelenül ostoba vagy! Tudtad, hogy nem úgy élünk, mint más családok… ne csinálj úgy, mintha nem tűnt volna fel! Mindent tudtál rólunk, tudom, hogy így van, hiába próbálod megjátszani magad. Flynn nagyinak gondja volt rá. Tudom, hogy telebeszélte a fejed minden szarsággal, ő csöpögtette beléd ezt a mérget. Jessie

megragadta

a

márványpult

szélét,

és

lassan

feltápászkodott. Sajgott mindene, és közben ott látta a padlón a saját kitépett haját. Sosem hitte volna, hogy az anyja képes így nekirontani. Mindazok után, ami történt, ez a hirtelen kirobbanó indulat nyitotta fel igazán a szemét. Az anyja volt az egyetlen, akire bármilyen körülmények között támaszkodhatott, de már tudta, hogy mindig is elébe fogja helyezni az apját – mert őt egyedül ez érdekli. Most már tisztán látta, mit és kit képvisel az anyja. Ő is csak egy újabb keserves csalódás, egy újabb kibaszott hazugság, amivel együtt kell élnie. Abban a hitben nőtt fel, hogy Isten megáldotta a családját, és azért élnek ilyen jól, mert az apja keményen gürcöl. Soha nem kérdőjelezte meg ezt – miért is tette volna? – pedig a fickó, akit

apjaként szeretett, igazából nagymenő bűnöző, akinek az erőszak a kenyere. Aki az életvitelével kis híján az anyja és az ő halálát okozta. Valahogy mégis úgy tűnik, hogy ez senkit sem érdekel. Erre az anyja most azt próbálja beadni neki, mekkorát csalódott benne? Hogy ő az, aki megtévedt? Botrány. Miért nem érti meg az ő szempontjait? – Akkor éjjel mindent láttam, anya! Téged a puskával, mint egy kibaszott amazont. Láttam mindent, ami történt, mert meglestelek.

Képmutatók

vagytok!

Állandóan

csak

korlátoztatok, nélkületek még szarni se mehettem ki. Mindig nekem kellett a jó kislánynak lennem, mintha normális családban élnénk, közben az egész egy nagy kövér hazugság. Meg is halhattunk volna akkor éjjel. – De nem haltunk meg! Jessie-ből elgyötört sóhaj tört fel. Alig tudta elhinni, hogy az anyja ezt mondja. Josephine töltött magának egy nagy pohár bort, majd miután ivott egy kortyot, leült a konyhaasztalhoz. Rágyújtott, egy ideig némán pöfékelt, aztán szomorúan megcsóválta a fejét. – Szóval mindent láttál, ami akkor éjjel történt. Sajnálom, tényleg, de azt ugyanúgy láttad, amikor ma este megöltek egy férfit, akivel összefeküdtél. Tizenöt évesen máris bárcás ribanc vagy, ami ráadásul cseppet sem zavar, ahogy az se, hogy ha te nem csinálod a műsort, a fickó még most is vígan élne. Na, kérdezd csak meg magadtól, hogyan tudsz elszámolni a lelkiismereteddel! Mert én úgy látom, hogy nagyban hasonlítasz az apádra, még ha nem is veszed észre.

Jessie Flynn nem válaszolt az anyjának; nem is tudta, mit mondhatna. Csak azt tudta, hogy már nem ugyanaz a lány, aki azelőtt volt, hogy a fegyveresek rájuk rontottak. Mintha csak álmodta volna egész addigi életét, akár egy tündérmesét, ami végső soron nem más, mint porhintés és rózsaszín köd. Minden, amiben valaha hitt, mintha csak futóhomokra épült volna, hiszen apja most is azon ügyködik, hogy megszabaduljon Billy tetemétől. Csinálja, amit szokott, miközben mindenki úgy tesz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Jessie-t igazság szerint nem érdekelte Billy Thomas. Az sem érdekelte, hogy meghalt. Kezdettől le akart lepleződni; soha nem is álmodott arról, hogy ilyen sokáig megúszhatja. Mégis így történt, csak mert a szülei mindig a legjobbat feltételezték róla. Tudniuk kellett volna, hogy valami emészti őt, mégsem vették észre, hogy baj van. Ő pedig haragudott rájuk, mert azt hitték, csak úgy összeszedi magát és éli tovább az életét. Ez is csak azt mutatja, hogy kívülálló a szülei életében. Apja és anyja futó gondolatot is alig áldoz rá. Saját magukkal vannak elfoglalva. – Erre most mit mondjak, anya? Ha tudni akarod az igazat, semmit sem jelentett nekem. Bárcsak korábban rájöttem volna! Azt viszont tudom, hogy neked és apának semmi szükségetek rám. Soha nem is volt. Úgy érzem, apával lehazudtátok a csillagokat is az égről, hogy ne lássam az igazat, te meg már el se hagyod a házat, ha nem muszáj. Többé nem érzem úgy, hogy ez lenne az otthonom. Apuci kislányából, akinek tökéletes az élete, egy csapásra senki lettem. Minden összeomlott, amiben valaha hittem. Apa még Declan bácsinak is nekiment, és kórházba juttatta, engem meg egyik pillanatról a másikra kilöktetek ebbe a

rettenetes és erőszakos világba, a ti világotokba. Még csak tizenöt vagyok, anya! Josephine Flynn szívből sajnálta a lányát. Pontosan értette, miről beszél, de már elkésett ezzel. Sokkal régebben el kellett volna mondania. – Sajnálom, hogy így érzel, Jessie. Mindennél többet jelentettél nekem és az apádnak. Én megpróbáltam őszinte lenni veled – mondta Josephine, és kiitta, majd sietve újratöltötte a poharát. – Amikor én ennyi idős voltam, Jessie, az apámat hosszú időre bekasztlizták. Azzal töltöttem a gyerekéveimet, hogy őt látogattuk a Parkhurstben. Nem tetszett, de elfogadtam. Mi tettük elviselhetővé számára a bezártságot. Írtunk neki, látogattuk. Hány karácsony, hány születésnap telt el úgy, hogy csak ketten voltunk anyámmal. Küszködtünk, alig tudtunk megélni, mégis végigcsináltuk. Nem perlekedtem a világgal, pedig hiányzott az apám. Istenem, mennyire hiányzott az én apukám! Emlékszem, amikor a mocskok eljöttek hozzánk. Szétszedték az egész házat, bizonyítékokat kerestek, kirángattak minket az ágyunkból. Még az én matracomat is felvágták valami nagy késsel, hátha ott rejtett el valamit az apám. Most is emlékszem a tárgyalásra, ahogy az anyám esténként hazajött a bíróságról, és próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A szívem szakadt meg, de már akkor is tudtam, lehettem bármilyen fiatal, hogy az anyám kedvéért erősnek kell maradnom. Hát az voltam. S a szívem mélyén érzem, hogy te is mindent tudsz az apádról, Jessie. Hiába teszel úgy, mintha kurvára meglepődtél volna! Ezt nem veszem be. Az összes barátnőd tud rólunk. De még ha igaz is lenne, amit mondasz,

akkor sincs jogod ezt mentségként használni, amikor utcasarki ribancot csinálsz magadból. Jessie kihúzott egy széket az asztal alól, és leült az anyjával szemben. – Halálra rémültem, anya! Nem hiszem el, hogy nem érted, milyen hatással volt ez rám. Josephine elnézte az ő szép kislányát, aztán lassan felkelt, a legközelebbi szekrényhez lépett, és még egy borospoharat tett az asztalra. Töltött Jessie-nek egy kis vörösbort, majd durván odalökte elé. – Nagyon is értem. Ott voltam, ha még emlékszel. A legjobb tudásom szerint védtem magunkat, amíg az apád hazaért. Utána bármikor odajöhettél volna hozzám, de nem tetted. Megbíztam benned, ahogy mindig, de rosszul tettem, most már látom. Idd csak meg a borodat! Amennyire tudom, nem idegenkedsz az alkoholtól. Jessie nem kívánt semmilyen bort. Eltolta magától a poharat. Josephine elgondolkodva nézte a lányát. Szomorúan csóválta meg a fejét. – Jó kislány! Tudtam, hogy miután kijózanodsz, nem akarsz majd inni. Terhes vagy, igaz? Jessie nem válaszolt. – Tudod, hogy kié? Jessie szokott arroganciája újult erővel tört felszínre. – Mit számít az? Nem akarom megtartani. Még csak tizenöt vagyok. Josephine nagyot sóhajtott.

– Hadd áruljak el valamit, Jessie, szívem! Mint azt te is tudod, apád sok mindenre képes, de soha nem lenne partner egy abortuszban. Egy élet növekszik benned, lányom, mi pedig jó katolikusok vagyunk. Minden gyermek Isten ajándéka. Jobb lesz, ha ezt megjegyzed a későbbiekre. Ahogy a Biblia mondja: amit vet az ember, azt is aratja. A baj már megtörtént, szívem. Josephine kitárta a karját, és ahogy keblére ölelte az ő kislányát, azon merengett, hogyan szabadíthat Isten ennyi fájdalmat egyetlen családra.

Negyedik könyv Ne

tévelyegjetek:

Istent

nem

lehet

megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is. Pál levele a galatákhoz 6:7 Mert a bűn zsoldja a halál. Pál levele a rómaiakhoz 6:23

Kilencvenkettedik fejezet 2012 Amikor Jessie Flynn kilépett a sohói bárból, megcsapta a hideg esti levegő. Lábai megbicsaklottak a tűsarkú cipőben, ezért néhány pillanatra nekitámaszkodott a falnak, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Szokás szerint teljesen kifordult önmagából és halálosan unatkozott – unta a társaságot, unta az egész életét. Az apját már nem különösebben érdekelték az ügyei, amit nehezen emésztett meg. Manapság már az anyja se foglalkozott vele annyit. Miután éveken át próbálták visszacsalogatni az életükbe, próbálták a pénzükkel irányítani és felkelteni az érdeklődését a fia iránt, a szülei váratlanul leálltak. Úgy tűnt, végre nyert, csak azt nem tudta biztosan, hogy mit. Lassan kezdte úgy érezni, mintha ő lenne az, aki elvesztett valami fontosat. Az apja már rég nem színlelt. Nem tett úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem is gorombáskodott vele, csak láthatóan szégyellte őt és az életét. Jessie pontosan ezt akarta elérni: eltökélte, hogy megbünteti az apját, és megmutatja neki, mennyire nem érdekli semmi, legkevésbé ő vagy a drágalátos hírneve. A tény, hogy az apja végül elfordult tőle, furcsamód mégsem töltötte el a várt elégedettséggel. Sőt, ahogy az utolsó néhány alkalommal viselkedett vele, mintha azt érezte volna, hogy itt ő a hunyó, a rossz fiú.

Felsóhajtott. Túlságosan elszállt már ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjon, inkább feltúrta a táskáját egy cigiért. Rágyújtott egy Marlboro Lightra, mélyen leszívta, majd lassan kifújta a füstöt az éjszakába. Kimerült, de ebben sem volt semmi új – mindig ilyen rohadtul fáradtnak érezte magát. Több időt tölt a lakáson kívül, mint a lakáson belül. Imád társaságba járni, szeret szórakozni. Az élet túl rövid. A saját apja mutatta meg neki, hogy ez mennyire igaz. Jessie már egészen fiatalon megtanulta, mi is az emberi élet értéke. Különben is fiatal még ahhoz, hogy leüljön, mint az iszap. Fiatal ahhoz a férfihoz is, akivel ma este volt, és aki mellett: halálra unja magát, mert csak magáról képes beszélni. Ahogy meghallotta az ajtó nyitódását, tudta, hogy Jonny Parsons őt keresi. Olyan rohadtul biztos magában; egy pillanatra sem, gondolna bele, hogy épp azért van vele, mert egy piti kis senki. Most valahogy nincs türelme hozzá; kezd komolyan az idegeire menni. A barom csak értetlenkedik és sajnáltatja magát. Látni a ráncokat a szeme körül, a porszáraz bőrét. Tényleg megéri a pénzét. Jessie-nek mostanában az is feltűnt, hogy minél inkább próbál belehúzni, annál fájóbban tudatosul benne az igazság a helyzetével és az életével kapcsolatban. Mintha minden nappal egyre nehezebben fogadná el önmagát. – Hé, mi történt, babám? Mire visszafordultam, csak a hűlt helyedet láttam. Jessie bosszúsan forgatta a szemét. Micsoda egy fasz! Eddig miért nem vette észre? Közelebb áll az ötvenhez, mint a negyvenhez, túlsúlyos, ráadásul úgy öltözködik, mint egy kibaszott statiszta a Maffiózókból, és úgy beszél, mintha ej

kibeszélőshow-ban lenne. Csak a szégyent hozza rá. Jessie gyorsan hátrébb lépett. Rühellte a fickót, mert nem volt képes átlátni, hogy ő már nem akar vele lógni. Jessie pontosan tudta, hogy csak az apja miatt pedálozik ennyire – azt hiszi, ő lesz a belépője a VIP páholyba. – Nem vagyok a kibaszott babád, se másod, hülye köcsög! Ki mond már ilyeneket, hogy „babám”? Hallod egyáltalán, miket beszélsz? Mint akit az elcseszett nyolcvanas évekből szalajtottak. Szállj már le rólam! Jonny Parsons rendesen lerészegedett, és be is lőtte magát. Jobb perceiben sem tudott magvas társalgást folytatni, de Jessie Flynn most kezdte felidegesíteni. Sok időt és pénzt fektetett ebbe az agyatlan picsába, erre van pofája úgy beszélni vele, mint egy kifutófiúval? Neki, aki semmit sem tett le asztalra, akin többen végigmentek, mint a főutca zebráján, akinek nincs mása, csak az apja neve? Mégis, ki a szarnak képzeli magát? Mindenkit úgy kezel, mintha a seggéből rántotta volna elő. Láthatóan fogalma sincs róla, hogy ő se éppen főnyeremény. Aki kurva, az kurva is marad. – Baszd meg, Jessie Flynn! Ki a picsának hiszed magad? Egy rakás pénzt elszórtam rád, ezt jobb, ha nem felejted el! Senkinek nem hagyom, hogy hülyét csináljon belőlem, főleg nem egy ilyen szakadt ribancnak. Jessie-ből drámai sóhaj tört elő. Végre kezdte jól érezni magát. – Szerintem meg mindketten tudjuk, mi az ábra, Jonny. Te is tudod, hogy jobb vagyok nálad. Ez bassza a csőrödet.

Látta, hogy a fickó elevenére tapintott. Nem is hagyja szó nélkül, hogy egy ilyen fattyú leribancozza – ha harc, hát legyen harc. Szerette, amikor ilyen reakciót váltott ki. Ez is csak azt bizonyítja, hogy minden férfi rohadék, egyik sem érdemli meg, hogy rá fecsérelje az idejét. – Akarod tudni az igazat, Jonny? Szerintem te is abba a kategóriába tartozol, amit csak úgy nevezek: fogyatékos faszfejek. Még azoknak is több működő agysejtjük van, akik a buszmegállokban

szipóznak,

szóval

tegyél

nekem

egy

szívességet, és baszd meg! Jonny Parsons sem az a fickó volt, aki egy nőtől bármit eltűr. És mint született gyáva, sosem habozott kezet emelni egy ribancra. Jessie Flynn vörös posztót lengetett az orra előtt, ő pedig nagyon nem szívelte, ha hülyére veszik. Torkon ragadta és a falhoz préselte Jessie-t, miközben máris i ütésre emelte az öklét. – Nem beszélhetsz velem így, te kibaszott kurva! Senkitől se tűröm el ezt a szart, de legkevésbé egy olyan rohadt csavargótól, mint te! Jessie már teli torokból nevetett. Mindennél jobban élvezte a drámát és az erőszakot. – Rajta, Jonny, csináld csak! Gyerünk! Üss meg! Rajta, nagy ember! Adj bele mindent! Jonny Parsons látta Jessie arcán a perverz vágyat. Verekedést provokált, minél nagyobb jelenetet, ő pedig már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ezt akarja. Lehetett bármennyire részeg, tudta, hogy ezzel csak bajt hozna a fejére. A lány mégiscsak egy Flynn, Michael lánya, ami önmagában elég, hogy jobb belátásra

térítse, egyszersmind emlékeztesse, egyáltalán miért is kezdett ki vele. Csak épp sokkal elcseszettebb, mint hitte; amennyire meg lehet ítélni, kész pszichopata. Annyit biztosan nem ér, hogy megdögöljön miatta. Miközben dühödten félrelökte, megértette, hogy semmivel sem okozna neki nagyobb örömet, mintha bántaná. Mindig neki kell a középpontban lennie. Tényleg szánalmas. Szép fiatal nő, ugyanakkor megkeseredett és bosszúszomjas, ami halálos kombináció. – Te önpusztító kis kurva, neked az kell, hogy verjenek, igaz? Azt akarod, hogy bántsanak, hogy mindenkit leránthass a magad szintjére. Hát nem adom meg neked ezt az örömet. Annyit se érsz, hogy pofán basszalak. Ahogy hátat fordított, majd bizonytalan léptekkel távozott, Jessie óvatosan nézett utána. Ő kereste a bajt, túl messzire ment. Jessie mindenkivel ezt csinálta: feszegette a határokat. Utálta az ilyen fickókat, akik nem láttak benne mást, csak egy létrafokot a felemelkedés útján; akik úgy akarták megváltani a belépőjüket Michael Flynn világába, hogy vele kefélnek. Ez fájt neki igazán: hogy az egyetlen igazi érdeme a neve. Újra nekidőlt a falnak, hogy néhány percre behunyja a szemét, és magába szívja a hideg éjszakai

levegőt.

Csak

amíg

lelassul

a

szívverése

és

megnyugszik. Ha tudnák az igazat, hogy ezzel csak a saját sírjukat ássák! Az apja gyűlöl mindenkit, aki csak a közelébe kerül. Éppen úgy tekinti őket egy darab szarnak, ahogy egyébként azok is. Ha őszinte akar lenni, ő sem lát bennük mást, de ettől még esze

ágában sincs visszafogni magát. Bármit megtesz, amivel lealacsonyíthatja az apját, aki nagyon is rászolgált erre. Rápillantott

az

órájára,

az

arany

Rolexre,

amit

a

születésnapjára kapott az ő szerető szüleitől. Ezzel próbálták megvesztegetni. Az anyja és az apja el akarta hitetni vele, hogy szeretik és törődnek vele, ami persze lószart sem jelent. Míg a fia az ő gondjukra van bízva, azt tehet, amit akar – a fiúért cserébe az öreg boldogan finanszírozza az életstílusát. Jake a szülei második esélye: a sosemvolt fiuk, a szemük fénye, a kis trónörökös. Az apja kényszerítette rá arra is, hogy megszülje. A nagy katolikus, akinek a szemében az abortusz felér a gyilkossággal – de hát ki tudná nála jobban? Mindegy, mit tesz, arra akkor sem veheti rá, hogy megállapodjon, hogy teljesítse anyai kötelességeit, és úgy csináljon, mint aki megtanulta a leckét. Összepréselte a szemhéját. Most nem szabad ilyesmire gondolnia. Semmi értelme. Sosem akarta a kis krapekot, akkor meg miért engedi, hogy ennyire felzaklassa? Önszántából mondott le róla; csak örülni tudott, hogy valaki megszabadítja a felelősségtől. Akkor jó ötletnek tűnt. Még alig múlt tizenegy óra – nem fogja arra pazarolni ezt a szép estét, hogy olyasmin rágódjon, amit

úgysem tud

megváltoztatni. Leintett egy taxit, és hálásan vackolta be magát a bőrülés melegébe, hogy visszavitesse magát Kelet-Londonba; közben örült, hogy legalább nem egy szószátyár taxist fogott ki. Nincs rosszabb, mint amikor a sofőrnek be nem áll a szája. Bosszantó, főként, ha azzal kérkedik, hogy ismeri London összes Arcát – kiváltképpen az apját. Látta, hogyan néznek rá a

tükörben. Tudta, hogy képtelenek felfogni, miért engedi az apja, hogy így éljen. Kipattant a kocsiból egy upney-i bárnál, ahol gyakran megfordult, és örömmel látta, hogy jókor érkezett. Nem akart mást, csak bevásárolni, s ha nincs semmi érdekes, hazamenni és lefeküdni. Az apja megajándékozta egy kellemes Canary Wharf-i lakással, amit minden ismerőse irigyelt. Tényleg fantasztikus helyen volt, mesés kilátással és a legmagasabb igények szerint berendezve. Kevesebbet nem is várt volna az apjától. Ahogy minden másról, erről is azt gondolta, hogy ha egy vagyonba; kerül, csak jó lehet. Mennyire rühellte azt a helyet! Ez is csak arra emlékeztette, hogy az apjától függ. Még a nevére se íratta, hogy még jobban a képébe másszon. Csak azért vette neki, hogy tudja, hol lakik; mintha így akarná magához láncolni. A szülei minden lépése mögött ott lapult a hátsó szándék. Belépett az ivóba, megcsapta a veríték és az állott sör ismerős szaga. A pultnál meglátta a dílert, akit keresett, és sietve elindult felé. A hely szinte kongott az ürességtől. Georgie Burns elmosolyodott, és ettől megcsillantak az aranyfogai. Eddig nem ment a bolt, Jessie Flynn viszont mindig sokat költött. Nagyban vásárol, és készpénzben fizet, ami önmagában aranyfogaival

garantálja és

drága

a

meleg

fogadtatását.

rasztafrizurájával

minden

Georgie ízében

veszélyes rosszfiúnak tűnt, pedig szociológiából diplomázott, és a szülei mindketten tanítanak. Egy kedves észak-londoni házban nőtt fel, két nővére és egy Bubbles nevű túlsúlyos labrador társaságában. Georgie csak azért dílerkedik, mert egyedül így

tudja biztosítani a családjának a rendes életet. Így képes fizetni a jelzálogot és a két lánya iskoláztatását. És a felesége se bánja a pluszpénzt. Szereti megengedni magának a szebb dolgokat, ezért készséggel szemet huny a férje mellékállása felett. – Szia, Jessie! Engem keresel, kislány? Jessie elmosolyodott. Őszintén kedvelte Georgie-t. Azon kevesek közé tartozik, akik egyszer sem próbálták meg ugródeszkának használni. – Hát persze, hogy téged, Georgie. Másként betenném a lábam egy ilyen szaros helyre? Ezen nevettek egy sort, majd Georgie intett a pultosnak. – Szívemből beszélsz. Szóval mit tehetek érted? – A szokásos lesz – mondta, és körülnézett. – Elég nagy a pangás. Csoda, hogy még itt vagy! Georgie bosszúsan megvonta a vállát. – Máshol se jobb, kislány. Már épp indultam hazafelé – mondta. A lány felé tolta a nagy adag kólás JD-t, amit Jessie egy szuszra felhajtott. – A Soho ugyanez. Halott, mint Elvis. Georgie felnevetett. – Inkább mennél valami klubba. Hétköznap van, az ég szerelmére. Jessie elvigyorodott. – Tudom, de valahogy nincs kedvem. Mennyivel jövök? Tíz perccel később Jessie kilépett a bárból, hogy az Upneyállomás felé induljon. Ott mindig sok taxi parkolt, ő pedig, szokás szerint bemászott az elsőbe, és elégedetten nyugtázta, hogy valamennyire ismeri a sofőrt. A fickó korábban

is vitte már haza, így kellemesen eldumáltak, amíg megérkeztek a ház elé. Kifizette a fuvart, aztán gyorsan elindult az otthona felé. Már készült volna kinyitni az előtérbe nyíló ajtót, amikor valaki a nevén szólította. Ahogy a hang felé fordult, valamelyik; ismerősére számított, aki hozzá hasonlóan örökké társaságot, lceres, mégis egy vadidegen férfi állt előtte. S mielőtt egyetlen szót is szólhatott volna, érezte, hogy valami kapcsolatba kerül a koponyájával. Azonnal elsötétült minden.

Kilencvenharmadik fejezet – Mondjak valamit, Michael Flynn? Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, csak fel akarsz bosszantani – tréfálkozott Josephine, de a szavai mögött mélyebb jelentés bujkált. Michael felsóhajtott. Utálta ezt a sok manőverezést, mégis együtt kellett élnie vele. Másképp nem tudta volna kezelni a feleségét. Josephine egyre kevésbé tudott megbirkózni az igazsággal, sokkal szívesebben vonult vissza a kis álomvilágába, ami iszonyú fárasztó tudott lenni. Neki a való világban kellett maradni, hogy eltartsa magukat. – Csak

azt

szeretném

tudni,

hogy

szerinted

is

figyelmeztetnem kéne-e ezt a Jonny fiút. Tudom, hogy Jessie találkozgat vele, és ahogy hallom, ez is csak egy újabb zsákutca. Josephine az ágyán üldögélt. Nem tudta, mit mondhatna. Bármekkora csalódást is okozott Jessie, nem akarta őt teljesen elidegeníteni magától. Nem akart ő lenni a rossz – ezt meghagyta Michaelnek. Nem nézett a férjére, csak csendesen megkérdezte: – Miért, mit hallottál erről a fickóról? Michael

megvetően

felhorkant.

Folyton

ezt

csinálják:

Josephine ráhagyja, hogy derítsen ki minden érdemlegeset a lányukról, azután úgy tesz, mintha valami egészen másra számított volna.

– Nos, kezdetnek annyi, hogy negyvenvalahány éves, felesége van meg négy kölyke, és közben drogozik. Kokózik, hogy egész pontos legyek. Egy piti kis díler, aki nagymenő akar lenni. Persze a kis Jessie jóvoltából. Josephine a kezébe temette az arcát. Nem a férje szavai döbbentették

meg,

egyszerűen

csalódást

érzett

a

lánya

választottja miatt. Nem is tudta, miért fáj ennyire. Hiszen ugyanaz a régi nóta. – Hadd csinálja, Michael, ne avatkozz bele! Azt ígérte, vasárnap eljön teára, meglátogatja a kis Jake-et. Majd akkor meglátjuk, hogy viselkedik. Michael tudta, hogy a téma ezzel le van zárva. – Holnap biztosan találkozom vele, Josephine. Fizetésnap lesz. Josephine nem válaszolt. Tudta, hogy Michael nem szívesen fizet a lányának csak azért, hogy szemmel tarthassa. Ha rajta múlna, aligha venné a fáradságot. Így tulajdonképpen rá marad, hogy olyan közel tartsa Jessie-t, amennyire csak lehet. Michael átkarolta és szorosan magához ölelte a feleségét. A lánya összetörte a szívét, viszont adott neki egy fiút. Legalább ennyit sikerült elérnie. – Tényleg, hogy van a kisember? Élvezte az iskolai kirándulást? Merre mentek? Valami farmra, nem? Michael imádta az unokáját, az ő kis szeme fényét. – Igen, tetszett neki, Michael! Csak úgy mesélt, amikor hazaért. Okos kölyök, csak hogy tudd, igazi kis zseni. Hatéves létére elolvas bármit. A tanára szerint messze a többi gyerek előtt jár.

Michael elégedett lehetett. Mindig is tudta, hogy unokája! nagy tehetség, hát most már az iskola is osztotta a véleményét. Jake igazi kis kincs. – Megmondtam, igaz? Született agygép. Mindig ráver a többiekre. Emlékszel, milyen hamar megtanult számolni is? Josephine sütkérezett a férje örömében. Jake tényleg iszonyú gyorsan tanul, ő pedig őszintén örült, hogy ekkora tehetség. – Hát, az iskola szerint megvan a magához való esze. Most már csak rajtunk áll, hogy bátorítsuk. – Rajtunk nem múlik, szívem, te is tudod. Hé, miért nem megyünk le, és iszunk egy pohár bort? Most tényleg jólesne lazulni kicsit. Fáradt vagyok, de nem álmos, ha érted, hogy gondolom. Josephine máris a fejét rázta, de Michael visszanyelte a bosszúságát. Felesége manapság alig hagyja el a szobáját. Néha lemegy a konyhába, főz valamit, vagy csak Jessie-vel találkozik – ha méltóztatik hazajönni –, de nagyjából ennyi. Az élete többi részét a hálószobában tölti, a házat pedig már évek óta nem hagyta el. Mostanság még a kertet is hanyagolja. – Inkább hozz fel egy üveggel, Michael! Össze kell kapnom magamat. Josephine

körülnézett,

mint

akinek

halaszthatatlan

tennivalója akadt. Szokás szerint így reagált, Michael mégsem szólt semmit, amivel kizökkentette volna, csak lassan felállt, és úgy tett, mintha észre se venné a kuplerájt, a ládaszám gyűlő szemetet, amivel Josephine körülbástyázta magát. Csak könnyed mosollyal ránézett. – Én vöröset innék. Neked is jó lesz, édesem?

Josephine hálásan viszonozta a mosolyt, amiért a férje mindig ilyen kedves és megértő. Látta, mennyire nehezére esik. – Hogyne, Michael. Egy jó kis vörösre sosem mondok nemet – ahogy a férje kinyitotta a szoba ajtaját, Josephine hirtelen szükségét érezte, hogy mondjon még valamit: – Annyira sajnálom, Michael. Mindennél jobban szeretném, ha helyre tudnám tenni az életünket, ugye, tudod? Michael visszafordult a feleségéhez, és megpillantotta a gyönyörű arcon a végtelen szomorúságot. Josephine megmaradt klasszikus szépségnek; az egyetlen nőnek, akire valaha is vágyott. – Hát persze, hogy tudom. Te vagy életem szerelme, Josephine, mindig is az leszel, de ne tarts fel, hadd hozzam azt a bort! Szeretnék végre hancúrozni kicsit az én imádnivaló feleségemmel – kacsintott rá pajkosan, aztán elhagyta a szobát| Josephine sóhajtva nézett utána. Ő sem akart más férfit, mióta először szemet vetett rá. Egész életében mindenkinél, még a lányánál is előbbre helyezte a férjét, és ez már nem fog megváltozni. Ő a mindene. Michael visszatért a borral és két Waterford kristálypohárral. Josephine engedelmesen követte őt az erkélyre. Tudta hogy Michael szereti őt a friss levegőn látni. Leült a kovácsoltvas asztalhoz, belekortyolt a borba, amit a férje kitöltött nek. – Elég hűvös az este, kislány. – Tudom, korábban is voltam kint. Este mindig hűvös van – mondta. A férjét bámulta, ezt a még most is markáns jóképű férfit. – Megtennél nekem valamit, Michael? Megkérdeznéd a kis Jessie-t, hogy vasárnap tényleg eljön-e? Jake annyira várja már,

nem szeretném, ha csalódnia kéne! Egész nap csak az ajtót bámulja, ő meg annyi fáradságot se vesz, hogy idetolja a képét. Michael bólintott. Nagyon is jól tudta, mire képes a lánya. – Megkérdezem,

de

te

is

tudod,

milyen.

Rohadtul

kiszámíthatatlan. Egyedül az biztos, hogy a pénzéért mindig jön. Nem furcsa, hogy csütörtökön sosem alszik el? Josephine nem válaszolt. Tudta, hogy Michael mennyire képes felbosszantani magát, ha Jessie kerül szóba. Michael belekortyolt a borba, és miközben végignézett a kerten, élvezte minden zamatát. Már korábban felkapcsolta a lámpákat, s most örömét lelte a kilátásban. Oly sok erőfeszítésbe telt, hogy ilyen gyönyörű legyen, de úgy tűnt, a felesége már ezt sem veszi észre. Olyan szomorú, hogy már nem örül semminek. Hogyan is örülne? Mást se csinál egész nap, csak gubbaszt az ágyban. Lassanként ez lesz minden, amire képes. Nem tud aludni, nem tudja élvezni az életet. Az ő gyönyörű párja, az ő Josephine-je fokozatosan elszakad a világ valóságától, és esze ágában sincs visszafordulni. Josephine felsóhajtott. Iszonyúan hiányzott neki a lánya, de már semmi esélyt nem látott rá, hogy hazajöjjön. Kerülte őket, mint a pestist, kivált a kis Jake-et. Josephine önmagát hibáztatta a lánya ügyeiért. Jessie-nek szüksége lett volna rá, ő pedig nem állt mellette. Csak a férjével törődött és azzal, amit ő akart. – Szerinted rosszul tettük, hogy rákényszerítettük a kis Jakeet? Annyira fiatal volt, Michael – nézett a férjére, aki azonnal indulatosan rázni kezdte a fejét. – Hogy juthat ilyen egyáltalán az eszedbe, Josephine? Ő a világ legokosabb kölyke. Ha mi nem állunk a sarkunkra, most

még ő sincs. Leszarom, mit csinál a lányunk, felőlem tehet úgy, mintha Jake nem is létezne, egy napon ő is rá fog döbbenni, hogy ez volt a helyes. Helyesen cselekedtünk, amikor adni akartunk a gyereknek egy esélyt. Jessie-nek is értenie kellett volna, milyen komoly problémát okozott. Értenie kellett volna, hogy egy gyerek nem játék. Katolikusként nem is lehetett volna más választása. Ebben a kibaszott házban nem lesz abortusz, ezt világosan megmondtam. Kezdett feldühödni, ezért ivott egy kis bort, s közben próbált lehiggadni. Még most sem tudott belenyugodni, hogy a lánya így bánik a saját fiával. – Ez a legrosszabb az egészben, Josephine! Tényleg azt hittem, hogy ettől végre felnő, érted? Azt hittem, felfogja, hogy minden hibánkért súlyosan meg kell fizetnünk, de kurva nagyot tévedtem. Ezzel csak elüldöztük magunktól. Josephine megpróbált rágyújtani, pedig Michael semmit sem utált annyira, mint amikor dohányzott. Viszont nem tudta, mit válaszolhatna. Michael mindig olyan biztos volt mindenben, épp csak a lányában nem. Előrehajolt a széken, í hogy egyenesen a férje szemébe nézzen. – Tudod, mit gondolok, Michael? Szerintem az az éjszaka tette tönkre, amikor a Cornelek idejöttek. Ez hatalma, trauma volt

minden

érintett

számára,

de

neki

sosem

sikerült

feldolgoznia, érted? Akkor tévedt le az egyenes útról, azután mindennek a tetejébe jött a kisbaba, ami már túl sok volt neki. Tizenhat évesen anyának lenni? Ez mindenki számára hatalmas lépés, Michael, hát még egy olyan kislánynak, mint Jessie.

Michael gúnyosan elnevette magát. Nem állt szándékában mentségeket keresni a lányának. Ő csináltatta fel magát – még csak azt se tudta, kivel; szó szerint akárki lehetett a viselt dolgai pedig csak súlyosbították Josephine állapotát! Aki ezután már arra sem tudta rávenni magát, hogy elhagyja a házat. Még csak az hiányzott, hogy ezek után ő mentegesse. Michael páholyból nézte végig, milyen hatást gyakorolt lánya életvitele a felesége állapotára. Esze ágában sem volt elsiklani efelett. – Hát ide hallgass, Josephine! Engem nem érdekel, ki mit mond. Lehet, hogy aznap este rájött a frász, ezt elfogadom, de akkor se emiatt lett belőle ámokfutó. Soha ebben az életben nem kapott tőlünk mást, csak szeretetet és gondoskodást. Vannak kölykök a nagyvilágban, akik egy háborús zóna kellős közepén nőnek fel, és végignézik, ahogyan lemészárolják az egész családjukat, de még ők is túlteszik magukat rajta. A kis Jessienek az a legnagyobb baja, hogy egyetlen kibaszott este miatt képes volt elfelejteni a sokévnyi szeretetet, amit előtte kapott. Én azt mondom, és most őszinte vagyok, hogy szerintem bármit teszünk, rossz útra tévedt volna. Nézd csak meg, hogy él! Mit művel évek óta! Iszik, drogozik, férfiakkal kefél. Ilyen az életmódja, Josephine, ezt az utat választotta. A héten beszéltem Tommy Ambrose-zal, hat kölyke van, az egyik egy kibaszott heroinfüggő. Összetöri az apja szívét, de Tommy képtelen tenni bármit is. A kölyök nem jó semmire. Tommy mondott nekem egy nagy igazságot: arra jutott, hogy ez benne van a fiú természetében. Semmit sem tehetett volna, hogy elkerülje. A fiúnak az volt a sorsa, hogy elbaszott drogos legyen. Szerintem ez vonatkozik a kis Jessie-re is. Most végre megtalálta a helyét, a

maga szintjét. Én hiszek ebben. Amikor a múlt héten eljött a pénzéért, csak néztem a bamba tekintetét, és majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Hat lépésről éreztem a leheletét, olyan büdös a szája. Mocskosak a ruhái – szerintem azokban is alszik –, a lába meg csupa véraláfutás, csupa friss seb, úgyhogy mostanában láthatták el a baját. Ezek után volt pofája úgy elvenni a pénzem, mintha ő tenne nekem szívességet. Én mondom, Josephine, minden akaraterőmre szükség volt, de így is csak egy hajszál választott el, hogy páros lábbal rúgjam ki az irodámból. Josephine még sosem hallotta, hogy a férje így beszél a lányukról. Akkor és ott végre megértette, mi járhat már régóta Michael fejében. – Ó, Michael! Annyira sajnálom, hogy ilyeneket mondasz a kis Jessie-ről, de értem, hogy gondolod, és bármennyire fáj kimondani, igazad van. Michael gúnytól csöpögő hangon nevetett fel. Jobban felbosszantotta magát, mint gondolta, és mielőtt még erőt vehetett volna magán, már hallotta is, ahogy teli torokból üvölteni kezd: – Baszd meg, Josephine, nézz már körül, a rohadt életbe! Az a lány egy két lábon járó rémálom. Ha te nem lennél, már évekkel ezelőtt a sorsára hagytam volna. Josephine sírva fakadt, egész teste rázkódni kezdett a zokogástól. Michael azonnal felpattant és letérdelt elé. Szorosan magához ölelte, amíg a felesége keserű könnyeket ontott, de akkor is rég ezt kellett volna tennie. Utálta magát azért, amit mondott, és tudta, hogy Josephine nem akarja hallani az igazat,

de úgy érezte, akkor is hallania kell. Bármekkora fájdalmat okoz neki, legalább kis időre visszarángatja őt a való világba.

Kilencvennegyedik fejezet Declan Costello hangosan nevetett. Szerette a jó vicceket és a délutáni lazítást, az új pultoslány pedig született komédiás volt. Talán még egy macskát is meg tudott volna nevettetni. Nagy kár, hogy közben leginkább német úszónőre emlékeztetett. Ha kicsit is szebb, már rég rámászott volna. Declan talán már kezd öregedni és még mindig túlsúlyos, de ez mit se számít – soha nem a szépségéért szerették. Sok lány próbálta már magához kötni őt, de egyiküknek sem engedte. Néhány hét alatt mindet megunta, bárhogy nézett ki. Nem vágyott állandó társra, és ez már nem is változik. Michaelre várt. Csütörtök lévén az egyik kelet-londoni magánklubban fogadta, legkésőbb egykor. Évek óta így ment. Michael mindig szerette első kézből beszerezni az aktuális híreket, Declan pedig készséggel a kedvére tett. Mindenről és mindenkiről beszámolt. Miután Michael évekkel ezelőtt kis híján agyonverte, nálánál jobban senki sem lepődött meg, amikor visszafogadta az akolba, sőt úgy viselkedett, mintha semmi szokatlan nem történt volna köztük. Declan sokat tanult az esetből, sosem felejtette el. Michael csupán egyszer tett róla említést: azon a napon, amikor végre kikerült a kórházból, és elment hozzá. Miután az egészségéről érdeklődött, szomorúan megcsóválta a fejét:

– Nem akarom, hogy még egyszer eltávolodjunk egymástól, Declan! Azt akarom, hogy a jövőben tartsd rajta a szemed a labdán. Neked kell fedezned, neked kell megkönnyítened az életemet – mondta. Declan akkora hálával fogadta a nem várt esélyt, hogy azóta is azt bizonygatta, mennyire rászolgált. Sosem felejtette el a dolgát, és értékelte a világban betöltött helyét, miután szembesült vele, milyen könnyen elveszítheti. Lustasága és vonakodása, hogy használja a fejét, kis híján nemcsak a megélhetésébe, de az életébe került. Ezt a hibát nem követhette el még egyszer. Ivott egy tisztes kortyot a söréből, és élvezte, ahogy a fagyos ital lecsúszik a torkán. Jól élt, és mostanság már értékelni is tudta ezt. Túlélte Michael haragját, márpedig bármilyen nehezére is esett elviselni, Michael Flynn nélkül gyakorlatilag szart se ért. Felmutatta az üres poharát a pultosnak, aki szélsebese újratöltötte. A bárban alig lézengtek. Csak nemrég újíttatták fel, ettől furcsán sterilnek hatott, de így is megmaradt az ódivatú hangulat. A törzsvendégek másként nem is érezték volna jól magukat. Declan vetett egy pillantást a lépcső felé. Hallotta az ajtó nyikorgását, majd látta, hogy Michael lassan leereszkedik lépcsőfokokon. Ő ugyanolyan jóvágású maradt, túlsúlyt is szedett fel. A szerencsés ördög, ahogy öregedett, úgy lett egyre sármosabb. – Minden oké, Michael? – tudakolta Declan, de inkább üdvözlésnek szánta, mint kérdésnek. Michael elmosolyodott.

– Minden oké, Declan. Jól nézel ki, haver. Declan is elvigyorodott. – Jól érzem magam a bőrömben, és csak ez számít. Iszol? A pultos felvette a rendelést. Declan elképedve látta, hogy Michel Flynn egy dupla whiskyvel indítja a napot. – Tényleg minden oké, Michael? Declan hangja őszinte aggodalomról tanúskodott. Michael felhajtotta az italát, aztán válaszolt. – Jessie. Nem jött el a pénzéért. Tudom, hogy baromság, ha emiatt aggódom, de korábban ki nem hagyott volna egy csütörtököt se. Intett még egy italért, mire a pultos szó nélkül elvette a poharát, hogy újratöltse és visszategye elé. Michael mosollyal köszönte meg a gondoskodást, s közben megfigyelte, hogy a nő nem az a szokásos szemrevaló fajta. – Nem tudom, Declan. Ez nem vall rá. Tényleg aggódom. Declan tudta, milyen ingatag Michael helyzete az egyetlen lánya vonatkozásában. Gyanította, hogy a kis Jessie megint kiütötte magát valami tetű társaságában, de több esze volt annál, hogy ezt szóvá tegye. Csak beleivott a sörébe, mielőtt megvonta a vállát. – Biztosan előkerül. Nincs miért aggódnod, cimbora. Nyilván sűrű éjszakája volt. Michael elnézte öreg barátját. Declan kezdett komolyan ráncosodni, de az sem segített, hogy nigériai menekültnek öltözött. Mindig olyan benyomást tett, mintha vaksötétben kapkodná magára a ruháit.

– Nyilván, de Josephine azt akarja, hogy jelentsek neki. Mi a szart mondjak? Elküldtem valakit a pecójához. Jessie-nek nem fog tetszeni, de a francot se érdekel. Tudnom kell, hogy nincs-e baja. Declan nem válaszolt. Jessie Flynn hírhedtté vált a világukban, neve a kurválkodás szinonimája lett. Amennyi piros pontja volt Declan bácsinál, Jessie azt már évekkel ezelőtt elpazarolta; Declan most már legfeljebb csak undorodott tőle. Ha az ő lánya lett volna, már rég eltöri mindkét lábát, hogy veszteg maradjon. Úgy legalább nem feküdne össze mindenkivel, aki szembejön. – Ez az alma kurvára messze esett a fájától, mi? Declan óvatosan felnevetett. – Mit mondjak, Michael? Nekem sose kellett kölyök, se asszony, az biztos. Ismersz, haver. Sosem vágytam szaporodni. Michael cudar kedve ellenére elnevette magát. – Kurvára nem hibáztatlak érte. Amúgy mi az ábra? Hallottam a vitáról a sztriptízklubban. Declan színpadisan felnyögött, de közben örült, hogy témát váltottak. – Ha láttad volna a faszit, teljesen kész lennél. Először is, öregebb volt az országútnál, a lány meg vagy tizennyolc. A fickó elkövette a klasszikus hibát. Azt hitte, csak mert perkált neki, egész éjszakára kisajátíthatja. Amikor véget ért a műszak, és a lány távozni készült, teljesen berágott. Tipikus városi surmó, aki azt hiszi, az egész világ a lábánál hever. A végén kapott egy nagy maflást, ha már nem értett a jó szóból, azután rács mögött éjszakázott – újságolta Declan, s újabb italért intett, és a fejét

csóválta. – Azért muris figura. Két lepedővel rövidebb lett, alig állt a lábán, de még így is a pinán járt az esze. –v; Michael vele nevetett. – Hihetetlen, hogy mennyire nem értik a világot! Declan

elvette

a

frissen

csapolt

sört,

és

élvezettel

belekortyolt. – Még szép, Michael! Ha értenék, a seggünk is kilógna gatyából.

Kilencvenötödik fejezet Hannah Flynn érdeklődéssel hallgatta ősellensége mondandóját. Talán nem Lana áll a legközelebb a szívéhez, de sokszor hasznos betekintést kínált a lánya életébe. – Én mondom, Hannah, az én Josephine-em egyre rosszabbul van. Ha az a kölyök nem lenne, hát nem tudom, mihez kezdene magával. Hannah lassan bólintott. A menye rendes lány; ahogy teltek az évek, egészen kezdte megkedvelni. Gyenge, az az ő nagy baja. Nincs tartása. Jessie viselkedése csak az utolsó csepp a pohárban. A terhességétől mindnyájan kiborultak, Josephine-nek viszont a szíve szakadt meg. Azóta se tért magához a sokkból. Hannah maga kereste fel Lanát, miután – az Isten tudja, mióta először – Jessie nem jött el. Pedig csütörtökön mindig nála ebédelt. Először beugrott az apjához, hogy felnyalja a pénzét, azután egyből a nagyanyjához ment. Hannah ilyenkor maga főzött, majd csacsogtak egy sort. Hannah egész héten ezt várta, ma mégsem jött el. Valaminek csak történnie kellett! Jessie még sosem hagyta ki a közös ebédet. Hiába próbálta újra és újra hívni a mobilján, semmi – a telefon csak kicsöngött. Kínjában végül eljött Lanához, hátha ő hallott valamit közös unokájukról. Nos, Lana szemlátomást még annyit se tudott, mint ő. – Látta ma bárki is Jessie-t? Lana megvonta a vállát.

– Nem tudok róla, Hannah. Mikor látta bárki is azt a csökönyös barmot? Néha úgy fel tudnám képelni! Hannah belekortyolt a teájába. Tudta, hogy Jessie-t nem különösebben izgatja az anyja családja, ami a szokott elégtétellel töltötte el, de ezzel együtt is kényelmetlenül érezte magát az elmaradása miatt. Lehetett bármennyire megbízhatatlan, Jessie csütörtökön mindig nála ebédelt. Ez volt az ő kis titkuk.

Kilencvenhatodik fejezet Jake eleven kedvében volt, Josephine még a bezárt üvegajtón át is

hallotta

a

hangoskodását.

Szokás

szerint

a

kertben

garázdálkodott, ő pedig mosolyogva lépett ki az erkélyre, hogy ránézzen. A nevelőnője, Dana kergette, aki elől könnyedén kereket oldott. Josephine látta a fiú arcán a felhőtlen örömet, ahogyan hangosan kacarászik. Jake tényleg élvezi az életét. Amikor csípőre tett kézzel megállt a pázsiton, annyira hasonlított Michaelre, hogy könnyeket csalt Josephine szemébe. Minden áldott nap hálát adott Istennek, amiért az unokája nem az apjára ütött – bárki legyen is az apja. Josephine nehezebb szívvel tekintett volna rá, ha nincs benne semmilyen családi vonás. Leült a legközelebbi székre, és tenyerével megtörölte a száját. Utálta magát, amiért így gondolkodik, de nem tehetett róla. Jake a világot jelentette számára, s bár arra nem tudta rávenni magát, hogy kimenjen hozzá, gondoskodott róla, hogy minőségi időtöltéseket szervezzen neki a házban. A fiú másfelől értetlenül szemlélte az életét. Azt kérdezgette, miért nem ő viszi az iskolába, miért nem sétálnak soha. Folyton az anyját kereste rajta. Jake tudta, hogy az anyjának mellette kellene lennie, ahogy a barátai anyukájuk is teszik. Neki mégsem volt igazi anyukája. És igazi nagymamája sem volt, ami azt illeti. Josephine nem lehetett igazi nagymama, hiszen még az unokája kedvéért sem

hagyhatta el a házat. Jake pedig elérte azt a kort, hogy kezdte észrevenni az ilyen dolgokat. Josephine látta, ahogy Dana felkapta és megpörgette az unokáját. Szépen bánt vele az a lány. Látszott, hogy törődik vele. Aztán érezte a szabálytalan szívverését és nehézkes légzését – a közelgő pánikroham előjeleit. Máris egész testében izzadt, semmit sem tehetett ellene. Behunyta a szemét. A légzésére összpontosított, lassan és egyenletesen szívta be a levegőt, ahogy az orvos tanította neki. Érezte, hogy a pánik visszahúzódik, és a rettegés éppen olyan gyorsan távozik, ahogyan érkezett. Azután meghallotta a saját nevét, s amikor kinyitotta a szemét, Jake már ott állt közvetlenül alatta; a tornácon, és szigorú arccal nézett fel rá. Most is csípőre tette a kezét; nyilván nem először szólítgatta, mióta leszállt, rá a varázsköd. – De tényleg, nagyi, ez így nem jó, tudod? Órák óta hívogatlak! Ahogy elviharzott, Dana felnézett rá és megvonta a vállát, aztán követte a fiút a házba. Josephine elkeseredetten hunyta be a szemét. Mostanában ez egyre gyakrabban előfordult, mintha kezdte volna elveszíteni az időérzékét. Meglátta a cigarettáját az asztalon; erre kapkodva rágyújtott és mélyen leszívta a füstöt. Addig dohányzott, amíg a remegés a testében lassan alább nem hagyott.

Kilencvenhetedik fejezet – Biztos, hogy nem volt ott? Daniel Carter bólintott. – Használtam a kulcsot, Michael, ahogy megbeszéltük. Én mondom, nem volt ott egy teremtett lélek sem. Mindent átkutattam. Jessie biztosan elhagyta az épületet. Michael nem igazán döbbent meg. A legnagyobb félelme az volt, hogy a lánya odabent van, csak épp már hullamereven. Ilyen életvitel mellett az se lett volna csoda. – Oké. Kösz, Daniel. Hálás vagyok. Daniel Carter szívből sajnálta, hogy nem szolgálhatott jobb hírrel. – Körbekérdezhetek, ha akarod, Michael. Hátha valaki tud róla. Michael keserűen felnevetett. – Azon már túl vagyunk. Azért kösz, haver – mondta, és nézte Daniel távolodó alakját, aztán nagy sóhajjal lerogyott az íróasztala mögé. Úgy tűnt, a múlt éjszaka óta senki se látta Jessie-t. Upney-ban még bevásárolt, azután hazataxizott a lakásához, de azóta nem látták, s ami fontosabb, nem is hallottak felőle. A mobilja csak csörgött vég nélkül, ő azonban órák óta nem használta. A tetű, akivel kavart, azóta is téglákat fosott ijedtében, hogy az éjszaka közepén három nagydarab fickó kirángatta az ágyából, de igazat

mondott.

A

klubnál

találkoztak

utoljára,

amit

többen

megerősítettek. Michael tudta, hogy nem süketel; az már rég kiderült volna. Az ottani mocskok a zsebében voltak, mindig szóltak is, ha a lányát épp bevarrták valamiért. Ezzel együtt ragaszkodott hozzá, hogy járjanak utána, de semmi. Jessie-t mintha a föld nyelte volna el. Újra megpróbálta a mobilján, de csak csörgött és csörgött. Hol másutt kereshetné még? Jessie nem tudta, de az apját folyamatosan tájékoztatták a hollétéről, így ha bárhol felbukkant, tudomást szerzett róla. A maga módján így vigyázott a lányára, és leinformált mindenkit, akivel összeszűrte a levet. Kurva nehéz volt mindenki előtt eljátszani, hogy francot se érdekli a lánya élete, miközben tudta, ha közbeavatkozik, Jessie talán teljesen elfordul az anyjától, amivel még tovább nehezítené az életüket. Kezdte úgy érezni, mintha lánya a tökeit szorongatná.

Kilencvennyolcadik fejezet Josephine a kis Jake-et hallgatta, amint megállás nélkül csacsogott. Iskolai egyenruhát viselt, ő pedig büszkén tekintett rá, erre a jóvágású kis legényre. – Dana megígérte, hogy iskola után elvisz a parkba. Bárcsak te is velünk jönnél, nagyi! Olyan jó lenne. A hintát szeretem a legjobban. Dana szerint azért, mert olyan vagyok, mint egy sajtkukac! – Önfeledten felkacagott. – Megígérem, hogy nagyonnagyon jó leszek. Nem fogok zajongani. Josephine magához ölelte és homlokon csókolta az unokáját. – Szerintem Danával is remekül fogod érezni magad, Jake. Tudod, hogy a nagyinak rengeteg a dolga, de majd találkozunk, amikor hazajössz, és szépen elmesélsz mindent. Jake hosszú pillanatokig szó nélkül méregette őt. Josephine látta rajta, hogy nem hiszi el az állítólagos munkáját. – Hát jó, de azért néha tényleg megpróbálhatnál velünk jönni. – Úgy lesz, Jake. Most menj, nehogy elkéss! Arcon csókolta a fiút, majd hallgatta, ahogy a lépcsőn lefelé sem állt be a szája. Miután a bejárati ajtó becsapódott, szomorúan felsóhajtott. Jake nélkül üresen kongott a ház, amit mindig is túlságosan nagynak érzett. Michael szerette, és a maga módján ő is, de egy ilyen otthonhoz nagy család dukált volna. Michael évekkel korábban azon tréfálkozott, hogy Von Trappék

is eltévednének benne. Ez akkoriban történt, amikor még mindketten azt hitték, hogy sorban potyogtatja majd a kisbabákat. Még mielőtt a kudarc és a fájdalom sötét felhői árnyékot nem vetettek az életükre. Réges-régen, egy másik időszámításban. Josephine lassan felállt, hogy a lépcsőfordulón átkelve a hálószoba felé induljon, amelyen valaha a férjével osztozott. Amikor benyitott, elégedetten látta, hogy Michael már ébren van, és az ágyban ülve nézi a reggeli híradót. Nagy bögre kávét tartott a kezében, amiből tudhatta, hogy jó ideje fent van. – Nem is hallottalak megjönni, Michael. Amikor leült mellé az ágyra, a férje odahajolt, hogy gyengéden megcsókolja. – Késő volt, Josephine. Nem akartalak felébreszteni. – Beszéltél Jessie-vel? Kedd reggel óta nem hívott. Milyennek láttad? Szóba hoztad a vasárnapot? Michael Flynn a gyönyörű feleségét figyelte, akit a világon mindennél jobban szeretett. Máris kisminkelte magát, ahogy szokta, és elegáns, krémszínű selyemköntöst viselt – láthatóan egy drága darabot –, ami csodásan állt rajta. Biztosan Lana választotta neki. Josephine mindig nagyon odafigyelt magára. Az elmúlt években úgyszólván mást se tett. Szürreális látvány volt, éjjel-nappal teljes sminkben, tökéletes frizurával és kiöltözve, mintha készülne valahová. Mintha e nélkül nem lenne elég baja. Michael olykor, ahogy most is, neheztelt rá ezért, de egy szót se szólt. Erről már lekésett.

– Nem láttam őt, szerelmem. Sok dolgom volt tegnap, nem maradtam túl soká. Ha őszinte akarok lenni, nem is voltam abban a passzban. Josephine kedvesen elmosolyodott. – Csak reméltem, hogy találkoztatok. Ismered Jessie-t. Rossz pénz nem vész el. Michael helyeselve bólogatott. – Mintha csak róla találták volna ki. Amúgy én nem aggódnék miatta. Tudja, hol lakunk. Josephine-nek nem tetszett a férje hozzáállása, de megállta szó nélkül. – Azért felhívhatott volna, Michael! Rendszeresen beszélünk, te is tudod. Michael megragadta és erősen megszorította a felesége kezét. Olyan aprócska volt keze-lába, mint egy törékeny madárnak. – Ne aggódj, Josephine! A kis Jessie-t ismerve most is valami kreténnel hentereg, akit éjszaka ismert meg. Nem ez lenne az első eset. Josephine nem szólt, de egyre jobban felzaklatta ez az egész. Nem kellett, hogy a férje is emlékeztesse a lánya botlásaira. Durván elrántotta a kezét. Michael ebből is tudta, hogy sikerült megbántania, de akkor sem mondhatta el az igazat, hogy Jessie eltűnt, és az égvilágon senki se tudja, hol van. – Jobb, ha most megyek, Michael. Van néhány dolog, amit el szeretnék intézni. Michael érezte, hogy fortyogni kezd benne az indulat, de szokás szerint elfojtotta. A felesége mostanság már nem „intézett” mást, csak a sminkjét igazgatta, a körmeit pingálta,

vagy a kacatjait rendezgette. Évek óta most először érezte, mekkora szüksége lenne rá, hogy olyan legyen, mint régen, amikor még mindent elmondhatott neki; amikor meghallgatta őt, és tanácsokat adott neki. Nem szívesen vallotta be, de az imádnivaló felesége kezdett vadidegen lenni számára. Ha rajta áll, a régi kacatjait választotta volna helyette, Jake helyett, Jessie helyett. Eddig minden tőle telhetőt elkövetett, hogy boldoggá tegye a feleségét, de már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ezzel jót tett. Csak annyit sikerült elérnie, hogy Josephine élete teljesen céltalanná és értelmetlenné vált, ő meg karba tett kézzel végignézte. Az orvosok pirulákkal tömték, de senki sem mondott ellent neki, és senki sem közölte vele, milyen különös az élete, és mennyire különc ő maga is. A pszichiáterek órákon át cseverésztek vele, de Michael hiába hagyott náluk egy kisebb vagyont, Josephine állapota csak súlyosbodott. Ahogy most elnézte a feleségét, azon tűnődött, vajon miért engedte, hogy idáig fajuljon a helyzet. Már akkor a sarkára állhatott volna, amikor a felesége először kezdett nagy tételben vásárolgatni. Manapság már csak elvétve szeretkeztek, és általánosságokban beszéltek, kikerülve minden fontosabb kérdést. Jake lett az egyetlen közös témájuk. Ahogy Josephine az arcát fürkészte, legszívesebben elkapta volna, hogy berántsa az ágyba és adjon neki, ami belefér, akár a régi szép időkben. Nem, ez már soha többé nem lesz ugyanolyan. Ez már nem a régi Josephine, akit feleségül vett – csak egy idegen, aki magába zárkózik, és légüres térben éli az életét. – Boldog vagy, Josephine? Úgy értem, igazán boldog?

Amikor látta a felesége szép arcán a súlyos zavarodottságot, legszívesebben pofon vágta volna, hogy ugyanúgy reagáljon, mint régen, amikor még nem rágott meg alaposan minden szót. – Bökd már ki! Nem olyan nehéz, igaz? Egyszerű igen vagy nem. Josephine a kezére meredt. Képtelen lett volna a férje szemébe nézni. – Hát persze, hogy boldog vagyok, Michael. Micsoda kérdés. Michael a mutatóujjával megemelte az állát, hogy mégis a szemébe kelljen néznie, amint komor hangon felel neki: – Szerintem meg nem vagy az, Josephine. Szerintem már hosszú ideje nem vagy boldog. Igazán nem. Josephine látta a férje tekintetében a szomorúságot és a várakozást. – Boldog vagyok, Michael. Komolyan is gondolta. A férfi elmoolyodott, mert tudta, hogy igazat mond. Látta a szemében. – Helyes. Csak tudni akartam.

Kilencvenkilencedik fejezet Jessie félt és fázott. És amellett éhezett is, ami meglepte – a fontossági sorrendjében az étkezés sosem került az első tíz közé. Most viszont annál inkább. Talán évek óta nem evett rendesen, de most olyan üresnek érezte a hasát, hogy szinte mardosta a fájdalom. Mintha az összekötözött keze és lába miatt nem gyötrődött volna eleget. Valahányszor moccanni próbált, a tagjaiban fellángolt a perzselő fájdalom. Halálra volt rémülve. Átható sötétség vette körül. Érezte, hogy a könnyek végigperegnek az arcán, de erőnek erejével elállította őket. Nem fog itt bőgni, annak semmi értelme, és végképp nem fogja engedni, hogy az érzelmei fölülkerekedjenek. Megőrzi az ép eszét, és megpróbálja felmérni, mi ez az egész. Ha emberrablás – amit azonnal kétségbe vont bárki is követte el, jobban teszi, ha felnyalja a pénzt, és aztán rohan, ahogy csak bír. Az apja nem hagy megtorlás nélkül egy ilyen sértést – személyes ügyként kezelné, mintha közvetlenül ellene, a neve ellen irányulna. A fájdalom újra belehasított a koponyájába, de olyan élesen, hogy be kellett csuknia a szemét, és be kellett harapnia az alsó ajkát, amíg a fájdalmat megpróbálta kirekeszteni magából. Máris vesztésre állt; a kín minden mást feledtetett. Érezte, hogy kezdi elveszíteni az öntudatát, s ezúttal nem küzdött ellene. A feje iszonyúan lüktetett, de legalább a vérzés elállt.

Hálával fogadta, ahogy az álom elragadta, még ha tudta is, hogy ez nem természetes.

Századik fejezet – Az embereim mind őt keresik, beleértve a mocskokat is, az összes haszontalan faszfejet. Esküszöm a szemem világára, amint kiderítem, mi folyik itt, a puszta kezemmel ölöm meg a rohadékokat. Hogy merészelik! Hogy hiheti bárki, hogy elrabolja a lányomat, és megússza szóbeli figyelmeztetéssel? Michael fel-alá járt az ilfordi klub irodájában, s közben annyira felhúzta magát, hogy már levegőt is alig kapott. Immár nem lehetett kétséges: Jessie eltűnt. Három nap telt el, ami még tőle is túlzás. Egy rohadt élősködő, úgy él, mint, egy kibaszott hippi, de bármilyen titokzatosnak is képzeli magát, igazából kurvára kiszámítható. Nem mintha ezt valaha is a tudtára adná, a nyeszlett agyú kis picsának. Neki pont jó így, hadd higgye csak magáról, hogy szembemegy az árral, meg hogy ő a függetlenség szobra. Nélküle és a védelme nélkül már rég elsüllyedt volna a mocsokban. Nem tud szart se, a való világban, ha neki kéne gondoskodni magáról, baszhatná az egészet. Viszont ettől még a kislánya marad, akinek nem fordíthat hátat. Declan Costello nézte, ahogy Michael körbejár a kis irodában. Nem vallott rá, hogy így kibukjon; mindig megőrizte hidegvérét, bármi is történt. Ezúttal persze minden más, még Declan is értette. Ez most a kölykéről szól. Ahogy visszaült a helyére, szívből megsajnálta a barátját.5

– Emberrablás nem lehet, Michael, akkor már hallottunk volna róluk. Kész elmebaj! Senki sem tűnik el csak úgy. Michael nagyot sóhajtott. – Mindketten tudjuk, hogy vannak, akik csak úgy eltűnnek. Declan

tudta,

mire

céloz

Michael,

ezért

a

lehető

leghatározottabban megrázta a fejét. Ki bajlódna azzal, hogy megölje Jessie-t? Vannak, akik eltűnnek, tiszta sor, de egyik se ok nélkül. – A francokat, Michael! Hallod egyáltalán, hogy mit beszélsz? Mi a nyavalyáért akarná bárki is megölni Jessie-t? Nevetséges. Michael Flynn megállt a régi barátja előtt. – Gondold csak végig, Declan! Te is tudod, milyen a lányom. Sokszor még én is ki tudnám tekerni a nyakát. Visszaszájal mindenkinek,

úgy

kezeli

az

embereket,

mint

a

szart.

Figyelmeztettem épp elégszer, hogy ha nem tesz a szájára lakatot, egyszer még komoly bajba kerül. Muszáj, hogy mindig az övé legyen az utolsó szó. Declan felnevetett. – De

tényleg!

Hallod

magad,

Michael?

Az

emberek

kilencvenkilenc százaléka egy ganajtúró bogarat se taposna el, még ha az élete múlna is rajta. A magunkfajták ezért tehetik azt, amit. Olyan ember pedig még nem született erre a világra, aki egy ujjal is hozzá merne nyúlni a te lányodhoz. Ezt Jessie is pontosan tudja. Szerinted miért viselkedik így? Akármilyen tenyérbe mászó modora van, tudja, hogy a neved nélkül öt percig se húzná.

Declan valódi félelmet látott Michael arcán, és mélyen átérezte az aggodalmát egyetlen gyermeke iránt. Ez nincs jól. Michael Flynn nem szolgált rá erre. Minden hibája ellenére tisztességes ember, aki mindig megteszi a kötelességét. Ezt még ő is elismeri, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen tud lenni. – Évek óta senki nem merészelt kihívni maga ellen, Michael! Nem lehet, hogy így akarjanak hozzád férni! Michael látta a logikát abban, amit Declan mond, de ez sem oldotta a félelmét. Lenyomoztatta a lány mobilját, de napok óta nem kezdeményeztek róla hívást. A „barátai” – s most tekintsünk el a szó igazi jelentésétől – éppúgy értetlenül állnak az eltűnése előtt. Kivágódott

az

iroda

ajtaja.

Michael

zord

arccal

elmosolyodott, amint Jonny Parsonst lökdösték be rajta, aki elbotlott a saját lábában. Épp csak pofára nem esett. Totálisan halálra rémült, ez egyikük számára sem lehetett kétséges. A fickóról lerítt, hogy kicsoda valójában. Olcsó utánzat, önjelölt gengszter, ócska kis senki. Ahogy meglátta Michael Flynn fenyegető arcát, Jonnyban az ütő is megállt. Most először szembesült a belőle sugárzó hatalommal

és

fenyegetéssel.

Mindig

erre

vágyott,

egy

személyes találkozóra Michael Flynn-nel – Jessie-vel is ezért szűrte össze a levet –, ám mostanáig nem értette, pontosan, mivel is jár ez. Michael Flynn fölé tornyosult, hogy a szűkös kis irodában; szinte bosszúálló démonnak tűnjön. Jonny már értette, miért óvakodott Michaeltől mindenki, miért tudott szert tenni ekkora hatalomra, miért örvendett ekkora tiszteletnek. Egész Európában

ismerték, uralma alá hajtott mindent és mindenkit, amit azért kevesen mondhatnak el magukról. Látta, hogy Declan Costello úgy ül az asztalnál, mint egy, túlméretezett kobold. Csupa gúnyos mosoly és várakozást A szemét se vette le róla, látni akarta, mi lesz vele, és a tekintetéből ítélve előre élvezte ezt. Jonny Parsons úgy érezte, csapdába került. Csak állt, mint egy birka, és képtelen lett volna szólni, de még moccanni is. Michael elnézte a fickót, aki lefeküdt az ő kislányával, az egyetlen gyermekével. Nem nyűgözte le, amit látott, inkább viszolygás töltötte el. Jonny Parsons negyvennél egy nappal se tűnt fiatalabbnak, mégis úgy vágatta a haját, mint egy nyeretlen kétéves, olcsó konfekciót viselt, és még a Rolexéről is ordított, hogy hamis. Ám ami még fontosabb: Jonny Parsonsból hiányzott minden tisztesség. Menthetetlenül és végletesen gyáva volt, a lánya mégis belevetette magát az ágyába. Michaelt felbőszítette, hogy Jessie ennyire lealacsonyította magát. Megbökte a mutatóujjával a fickó mellkasát, hogy újra kibillentse

az

egyensúlyából.

Örömmel

nyugtázta,

hogy

hullámokban sugárzik belőle a rettegés. Legalább okot adott rá, hogy tudassa vele, mit is gondol róla. – A lányomat keresem, Jessie Flynnt. Gondolom, emlékszel rá. Tudod, hol van? Jonny Parsons torka annyira kiszáradt, hogy feleslegesen próbált volna megszólalni. Michael élvezte Jonny feszengésének minden pillanatát, aztán teli torokból hirtelen elüvöltötte magát.

– Süket vagy, baszd meg? Te haszontalan pöcs! Kérdeztem valamit. Jonny Parsons kétségbeesetten rázta a fejét, közben azon tűnődött,

hogyan

gondolhatta,

hogy

Jessie

Flynnt

ugródeszkaként használva bejuthat egy ilyen ember világába. Nem lehetett magánál, amiért egyáltalán esélyt adott a gondolatnak. – Nem, Mr. Flynn, esküszöm, a múlt hét óta nem találkoztam vele. Michael felsóhajtott. Ilyen elbaszott idiótát! Mi a szar járt Jessie fejében? Megnézte egyáltalán, kivel feküdt össze? – Nem beszéltél vele és nem hívtad, ennyit magamtól is tudok. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy láttad-e, vagy találkoztál-e olyannal, aki igen. Jonny Parsons határozottan megrázta a fejét. – Nem. Egyáltalán nem. Egy szót sem hallottam senkitől. Michael elfordult, és teljes hitetlenkedéssel nézett Declanra. – Igazi Casanova a fickó, mi, Declan? Megkúrja őket, az után vissza se néz. Jonny komoly bajba került, s nem tudta, hogyan mászhatna ki belőle. Ha bármit tudott volna Jessie-ről, kész örömmel megosztja az apjával. Michael szomorúan megcsóválta a fejét; ebből Declan előre tudta, mi következik. Az első horog felemelte Jonny Parsonst a talajról, közben hosszan felrepesztette a jobb szemöldökét. Michael nézte, ahogyan összecsuklott. Amint elterült a padlón, sietve összegömbölyödött, hogy karjával védeni próbálja a fejét. Michael néhány pillanatig némán mered rá, mielőtt használni

kezdte a lábát, s miközben újra és újra belerúgott lánya szívszerelmébe, örült, hogy végre levezet heti a mérgét. Utánajárt ennek a Jonny Parsonsnak; tudta, hogy fűnek-fának eldicsekedett a lányával, akiről azt hitte, lesz a belépője a profi ligába. Nem ő volt az első, akinek eszébe jutott – és úgy tűnt, nem is az utolsó –, mégis jólesett beletaposni a földbe, hogy eszébe juttassa, kivel is van dolga. Declan a szokott nyugalmával szemlélte az eseményeket. Maga is megszenvedte már Michael haragját, ezért jól tudta, milyen fájdalmas bír lenni, de Michaelnek ki kellett adni magából a mérgét – ettől majd mindent más színben fog látni. Kivárta, amíg Michael dühe alább hagyott, csak ekkor lépett közbe. Jonny Parsons véres masszaként hevert a lábánál. Miután határozottan elrángatta és visszaültette Michaelt az íróasztal mögé, az ajtóhoz lépett és kinyitotta, hogy behívjon néhány kidobót, akik azonnal látták, mi a helyzet. Egyetlen szó nélkül felkapták a földről Jonny Parsons ernyedt testét. Declan becsukta mögöttük az ajtót, aztán Michael felé fordult. – Na, most már jobb? Mert ideje lenne, ha logikusan végiggondolnánk a dolgot. Michael előredőlt a régi széken és tenyerébe temette az arcát, mint aki menten sírva fakad. – Ebben kurvára nincs semmi logika, Declan, épp az a gond. A zsigereimben érzem, hogy ez most rohadtul komoly. Rohadtul személyes. Semmi köze Jessie-hez. Hogy is lehetne? Te magad mondtad: ki a fasz merne egy ujjal is hozzányúlni a lányomhoz?

Declan elfogadta az érvelést, de még most sem érezte úgy, hogy

meggyőzték.

Michael

Flynn

mögött

ott

álltak

a

kolumbiaiak; nem létezett olyan, aki magára akarta volna haragítani. Minden oldalról fedezte magát, mindenki tisztelte. Igazságosan és tisztességesen vezette a céget, külön gondot fordított rá, hogy a hozzá hűséges emberek jó pénzt keressenek. Rendelkezésére álltak a világ legveszélyesebb emberei. Ezek után látni is rettenetes volt, hogy ilyen kiszolgáltatott tud lenni. – Az is lehet, Michael, hogy ott fekszik kiütve valahol, s még csak nem is gyanítja, mi folyik körülötte. Te is tudod, milyen a lányod. Michael felnézett régi barátjára, és nagyot sóhajtott. – Remélem, igazad van, Declan. Szívből remélem, de valami azt súgja, hogy ezúttal tévedsz. Jessie bajban van. Ne kérdezd honnan, de tudom.

Százegyedik fejezet Jake-nek fülig ért a szája, a boldogsága szinte fertőző volt, Josephine figyelte, ahogy rajzol, s miután végzett a képpel, mély meghajlással átnyújtotta neki. – Ez te vagy és nagyapa, ahogy vacsoráztok! Josephine

önkéntelenül

felnevetett.

A

fiú

tökéletesen

ábrázolta őket. Ahogy megnézte a rajzot, önmagát látta, amint a férjével egymás mellett ülnek az ágyon, ölükben a tányérjukkal. És látta, hogy Jake saját magát is lerajzolta: egyedül ül a fotelben, és őket nézi. A képen nem mosolyog, inkább szomorú. – Te miért vagy rajta ennyire szomorú, Jake? A fiú megvonta a vállát. – Mert anyát várom, de persze nem jön. Josephine szívből sajnálta a kiskölyköt. – Mondtam már, Jake. Anyunak rengeteg dolga van. A fiú tovább rajzolt, de nem válaszolt. Josephine néha fel tudta volna képelni a lányát, amiért ennyi bánatot okoz. Azzal is, hogy eltűnt, csak őket bántotta. Lassan négy teljes napja nem hallott felőle, s akárcsak Michael, ő is komolyan kezdett nyugtalankodni. Dana sugárzó mosollyal lépett a szobába. Amikor Josephine látta, mekkora örömmel fogadja Jake, belémart a félt tékenység. – Most megvagy! Ideje fürödni, fiatalúr.

Jake felpattant a földről, és habozás nélkül sorsára hagyta a rajzát. – Vihetem a játékaimat? Dana a legkisebb erőfeszítés nélkül felemelte a fiút. Korához képest megtermett gyereknek számított, de Danát ez láthatóan nem érdekelte; még mindig úgy kezelte, mint egy kisbabát. – Hát persze! Csak arra várnak, hogy játssz velük. – Viszlát később, nagyi! Josephine integetett neki, és nézte, hogyan hagyják magára, aztán letérdelt a szőnyegre, hogy összeszedje a lapokat és ceruzákat. Gondosan felvette a csomagolást, ami a Snickers és Milky Way szeletek után maradt, és szépen összehajtotta őket, mielőtt eltette volna a számtalan doboz egyikébe. Az öltözőasztal tükrében vetett magára egy pillantást, ellenőrizte

megjelenését.

Makulátlanul

festett,

ami

elégedettséggel töltötte el. Felkapta az asztalról a rúzst, hogy gyorsan végigfusson vele az ajkán, és az ismerős mozdulatsortól máris jobban érezte magát. Rengeteg megnyugvást merített az ilyen rutinokból. Az orvosa szerint minden az irányításról szólt, de ő ezt nem így látta – egyszerűen élvezte az apró könnyebbséget, amivel az ismétlődő és meghitten ismerős dolgok megajándékozták. Ezek nélkül nem boldogult volna. Visszaült

a

székre,

és

ahogy

körülnézett,

fejben

összeszámolta a dobozokat, majd végigvette mindegyiknek a tartalmát. Felvette a poharát a széke mellé állított kis antik asztalkáról, és belekortyolt a vörösborba, hogy átadja magát melegségének. Ő nem zsúfoltságot vagy káoszt látott maga körül, csak az

értékeit – a dolgokat, amiket szeretett, mert megnyugvással töltötték el. Ma különösen ráfért volna ez a megnyugvás, de bárhogy igyekezett és győzködte magát, hogy Michaelnek igaza van, felesleges aggódniuk a lányuk eltűnése miatt, ő mégiscsak aggódott – méghozzá egyre jobban. Tudta, hogy Jessie alapos ok nélkül sosem tenne ilyet.

Százkettedik fejezet Timothy Branch nyomozót bosszantotta, amikor félreérthetetlen módon értésére adták, hogy minden létező erőforrást be kell vetni Michael Flynn lányának előkerítésére. Könnyebb mondani, mint megtenni, amikor a lány szó szerint akárhol lehet. Már mindenkit ráállított erre az ügyre, de semmire se jutott, és nem örült, hogy ezt a hírt neki kell közölnie Michael Flynnnel, aki valamiért azt hitte, ő majd képes lesz elővarázsolni a lányt egy cilinderből. Mintha csak úgy menne. Most mégis rá, Timothy Branchra hárul a feladat, hogy beismerje a fickónak, aki évek óta dömperrel hordja nekik a pénzt, hogy nem tudnak segíteni. Jessie Flynnt mintha a föld nyelte volna el. Michael Flynn emberei máris mindenkit kifaggattak, aki érintőlegesen is kapcsolatba került a lánnyal, méghozzá nem a legtapintatosabb módon. Branch rendőreit napok óta hívogatták az aggódó polgárok. Neki kellett gondoskodnia arról is, hogy az emberei ne rontsák tovább a helyzetet. Nem mintha az érintettek feljelentést akartak volna tenni, de így sem győzött kapkodni, miközben az elmúlt napokban az ő helyzete is kezdett tarthatatlanná válni. Lelepleződött mint korrupt zsaru, aki nyakig benne van az egészben, és bármennyire nem akarta szétkürtölni-mégis, mit tehetett volna? Ahogy Michael Flynn a maga behízelgő modorában rámutatott: éppen ezért kapja a nagy dohányt. Ezzel még ő sem szállhatott vitába.

Százharmadik fejezet Amikor Jessie újra felnyitotta a szemét, azonnal tudta, hogy nincs egyedül. Próbált úrrá lenni zihálásán, ami a sötétben iszonyú hangosnak tűnt, azután ráeszmélt, hogy tudja mozgatni a kezeit. Már nincs megkötözve. Próbált felülni, s bár ez elsőre nem sikerült – a lábait továbbra sem oldozták el, sőt az ágyhoz láncolták,

ahogy

fokozatosan

felmérte

a

körülményeket,

megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy legalább valami kis mozgástere lett. Beletelt néhány percbe, amíg ülő helyzetbe tornászta fel magát. A fájdalom még most sem múlt el. Úgy érezte, mintha eltörték volna a karját és a hátát. – Ki van ott? Tudom, hogy ott vagy! – motyogta. A remegést hallotta a hangjában, és utálta magát a gyengeségéért. – Te gyáva kis pöcs! Mondj már valamit! Úgysem mehetek el, igaz? Nem árthatok neked, ugye? Fülelt, próbált a sötétség mélyére hatolni. – Az apám ki fog nyírni ezért, ugye tisztában vagy vele? Közvetlen közelről hallotta a másik légzését; legfeljebb egy méterre lehetett tőle. Férfi volt, ezt ugyanolyan biztosan tudta, mint azt, hogy leperegnek róla a szavai. Teljes uralmat gyakorolt felette és a helyzet felett, ami megrémítette, de akkor sem adhatta meg magát, nem mutathatott félelmet. – Tudom, hogy itt vagy! Tudom, hogy közel vagy! Hallak, a rohadt életbe – Jessie hangja egyre erősebben zengett, aminek

örült, még ha fel is készült a támadásra. Semmi sem történt. Nem tudta biztosan, mit tegyen most, mit várnak tőle. Lehalkította a hangját. – Éhes vagyok és szomjas. Volt itt víz, de eltűnt. Bárhogy fülelt, nem hallott mást, csak a halk szuszogást. Visszahanyatlott az ágyra. Legyengült. Csak az erejét vesztegeti, ha megpróbál bármilyen reakciót kicsikarni. Remélte, hogy nem éheztetik halálra, és nem hagyják egyedül meghalni ebben a sötétben. Ez a lehetőség mindennél jobban megrémítette. Ilyesmi nem történhet meg vele! Az oldalára fordult a matracon, és ahogy összegömbölyödött, hallotta a bokaláncok csörgését. Súlyuk ránehezedett, ő pedig egész életében most először totálisan egyedül érezte magát. – Te aztán tényleg az apádra ütöttél! A nyugodt hangból londoni akcentus érződött. Idősebb férfit hallott, de ezen felül csak annyit tudott, hogy számára teljesen ismeretlen. – Miért vagyok itt? Mit követtem el ellened? Hallotta a lépteket, ahogy a férfi lassan távozott. Hallotta, ahogy a súlyos ajtó kitárul, de még kivárta, amíg újra bezárul, és csak azután fakadt sírva.

Száznegyedik fejezet – Képtelen vagyok elhinni, hogy senki sem tudja, hol van a lányunk, Michael. Ez lehetetlen! Tévedsz. Most már ideje, hogy összeszedd magad! Michael a felesége tökéletesen kikészített arcát és a drága ruháit nézte, amelyeket csak odahaza viselt, mint más a pizsamát. Az éjszaka közepén is teljes díszben állt; úgy csinált, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hajnali háromkor kibaszott szupermodellnek öltözni. Hát nem az! És ha ez sem lenne elég, még van képe kérdőre – sőt felelősségre – vonni őt, mintha nem tenne meg mindent a lányuk előkerítéséért. Ő, aki arra se veszi a fáradságot, hogy itthagyja ezt a francos házat, és segítsen a kutatásban. Kimerült, aggódott, és a tetejébe most még fel is húzta magát. Hogy mer a felesége így beszélni vele, amikor ő maga meg se próbál segíteni? – Mondjak valamit, Josephine? Neked aztán vastag bőr van a képeden! Mindent tűvé teszek Jessie után, ráugrasztottam az ügyre a teljes londoni rendőrséget, az összes balfaszt, aki csak tőlem

kapja

a

fizetését,

s

közben

mellesleg,

beszélek

mindenkivel, akivel Jessie rövidke élete során kapcsolatba került. Te mit csináltál? Mármint amellett, hogy kibaszott hajadat tupíroztad? Ja, és átengedtél a kis Jake-nek néhány percet a rohadtul értékes idődből? Eljátszottad a jó öreg nagyit, hogy utána eltegyél mindent, amihez csak hozzáért, mintha ennek

olyan kurva nagy jelentősége lenne! Áruld már el, Josephine, tényleg rohadtul érdekel! Évvek óta nem hagytad el a házat. Úgy bujkálsz itt, mint egy háborús bűnös. Eljátsszuk, hogy ez a normális, hogy bevackolod magad két szobába, miközben a kibaszott kínai néphadsereg elférne a házban, de nem, Josephine, ez kurvára nem normális. S ezek után van képed azt mondani, hogy nem követek el mindent Jessie-ért? Honnan a faszból veszed a bátorságot? Josephine falfehéren hallgatta a kirohanást; egy szót se tudott kinyögni. A férje fájdalmas és nyers indulattal támadt rá. Még sosem látta őt ilyennek. A szíve mélyén tudatosult benne, hogy igazat mond, de ettől még nem hallgatta könnyebb szívvel. Lassan kihúzta magát a széken, hátrafeszítette a vállát, hogy összekaparja minden büszkeségét. A férfi szemébe nézett, akihez egykor feleségül ment, s akit azóta is teljes szívével szeret, aztán kimért hangon válaszolt: – Nincs szükségem rá, hogy bárki is életvezetési tanácsokat adjon, Michael. A saját életemet nekem kell élnem, s ezt is teszem, méghozzá a legjobb tudásom szerint. A szavai most először semmilyen hatást nem gyakoroltak a férjére, aki láthatóan nem törődött már sem a gondjaival, sem a szükségleteivel. – Dugd fel az életedet a seggedbe, Josephine. Most az egyszer nem rólad van szó! Ez Jessie-ről szól, meg arról, hogy hol a picsában van. Ne hidd, hogy megint rájött a bolondóra. Ezúttal komoly pácban van.

Százötödik fejezet Amikor felébredt, Jessie egy jéghideg hamburgert és egy palack vizet talált az ágya végében. Megkönnyebbülten látta, hogy végre világosabb lett – ha nem is túlságosan, annyira azért igen, hogy felmérhesse a közvetlen környezetét. Nem mintha sok látnivaló lett volna. Miközben felfalta az ételt, alig tudott meg bármi újat. A betonfalakat egyenetlenül; vakolták, a helyiségben nem volt más bútor, csak az ágy, amihez odaláncolták. Viszolygott a vizelete bűzétől, de semmit se tehetett ellene. Remélte, hogy ez legalább a javára szolgál – bárki is a férfi, így nem akarhatja megerőszakolni. Bűzlik, mint egy vágóhíd. A fickónak különben is meglett volna már az esélye. Végzett az étellel, amit leöblített egy nagy korty vízzel. Még életében nem érzett ilyen éhséget. Gyanította, hogy a férfi a vízen keresztül nyugtatózza be, de nem volt más választása – innia kellett. Talán jobb is, ha nem kell ébren lennie. Innét egyhamar úgysem szabadul ki. A karjai még most is sajognak attól, hogy napokon át hátra voltak kötve, ám amikor próbálta megmozgatni a lábait, hogy egy kis élet leheljen beléjük, a padlón egy halom ruhára lett figyelmes. Mohón felkapta a rongyokat. A fickó egy olcsó, körbetekerős szoknyát hagyott ott neki, amilyet a tengerpartokon hordanak, meg egy ocsmány, szürke szabadidőfelsőt, legalább melegnek

tűnt. Ahogy lehámozta magáról a ruháit, szégyenkezett egy ideig, hogy milyen mocskos és lepukkant. Elkúszott az ágy végéig, ahol bizonytalanul felállt. A félhomályban ki tudta venni a két vastag fémlemezt. Ezekhez kötötték ki. Maguk a láncok feszesnek és kellően erősnek tűntek. Szerszám nélkül aligha tud megszabadulni tőlük – kivéve persze, ha megszerzi valahogy a kulcsot. Rettenetesen érezte magát a saját mocskában és bűzében, megkötözve, mint egy állat, de ezt természetesen nem hozhatta a fickó tudomására. Talán nem bántotta az első éjszaka óta, amikor hátulról lecsapta, de még most is sajgott a feje azon a ponton, ahol eltalálták. Ha egyszer képes volt ekkorát rásózni, nyilván nem lesz rest, ha újra meg kell tennie. Kapkodva öltözött át a tiszta ruhába, miután kibújt a régi szoknyájából. A bugyiját alaposan összekoszolta, de azt nem vethette le a láncok miatt. A tiszta ruhák így is eszébe juttatták, milyen erős tud lenni, ha a szükség úgy hozza. Ezt sosem tévesztheti szem elől. Ha megadja magát a félelmeinek, a férfi máris legyőzte, ezt pedig senkinek sem engedheti, amíg jártányi erő van benne. Megküzdött az apjával, az alvilág nagyhatalmú urával, és inkább rohadjon meg, de akkor se hagyja, hogy egy ilyen

gyáva

fasz

problémamegoldásra

megtörje.

Minden

koncentrálni,

erejével

miközben

próbált

a

emlékeztette

magát, hogy bármi is történt közte és az apja között, végül is ő az egyetlen esélye a túlélésre. Ha bárki képes megtalálni és kimenteni innét, akkor ő az. Jessie észrevette, mennyire összeszennyezték a matracot a saját testnedvei. Teljes erejét latba kellett vetnie, hogy sikerüljön

átfordítania a matracot, a feladat teljesen kimerítette, de akkor is el

kellett

végeznie.

Nem

engedhette,

hogy

fogvatartója

megfossza minden méltóságától. Ahogy visszamászott az ágyra, elégedetten szemlélte, hogy mit sikerült véghez vinnie. Ám ettől sajnos továbbra is mocskosnak érezte magát. Orrában érezte a saját vizelete és teste áporodott szagát; Bűzlött a lehelete; zsírosan és szurtosan fénylett a bőre. Hatalmas alvadt vérrögöt tapintott a fején, ahol a férfi leütötte. Még mindig belenyilallt a fájdalom, ha csak megmozdította a fejét. Felrángatta a takarót a földről, és lehetett bármilyen koszos, befedte vele a testét. A könnyei újabb kitöréssel fenyegettek, és dacára minden bizonyosságának, önkéntelenül is azon kezdett tűnődni, vajon keresi-e már az apja. Miért nem találta még meg? Ő a kibaszott alvilág császára! Egyáltalá mit akarnak tőle? Ez nem szimpla emberrablás – ha az lenne, nem vették volna filmre az emberrablók követelésével együtt? Ha másért nem, csak hogy bizonyítsák, még életben van. Az apja biztosan ragaszkodna hozzá. Egy pennyt se csöngetne ki, amíg meg nem győződik arról, hogy egy d rabban van a lánya. De akkor mi ez a faszság? Még a drága Rolexét se vették el, most is mutatja az időt és a dátumot. Öt nap telt el, mióta elrabolták, s nem úgy tűnik, mintha bármi is sürgetné a fickót, aki megláncolta. Esze ágában sincs kapkodni. Kicsit talán túlságosan is ráérős. Az étel, a fény, a tiszta ruha – mind arra utal, hogy nem akarja őt halálra éheztetni. Valami mást forgat a fejében, de hogy mit, arról Jessienek halvány lila sejtése sincs.

Százhatodik fejezet Dana O’Carroll a harmincas évei végén járt, és tudta magáról, hogy nem egy ünnepelt szépség. Akkor már inkább ormótlan azzal a lapos arcával, a biggyedt ajkával és sötétbarna szemével. Három hónappal Jake születése előtt került a Flynn családhoz, hogy ellássa a gyermeket és Josephine-t. Mint hivatásos, regisztrált nővér, abban a tudatban foglalta el a posztot, hogy hosszabb időre kell maradnia, mégsem tudott ellenállni a csábításnak, hogy egy újszülöttről gondoskodhat. Jake Flynnben a sosem volt gyermekét látta, akit egyszerűen imádott. Noha színleg azért vették fel, hogy Jake-et gondozza, öt percen belül átlátta, hogy Josephine Flynn pszichiátriai ellátásra szorul, s bármennyire is sokra tartotta őt, nem vonatkoztathatott el a ténytől, hogy napról napra furcsább lett. Dana azért is kapott ilyen busás fizetést, hogy cserébe egy pillanatra se vegye le róla a szemét. Minden tőle telhetőt megadott Jake-nek, amit a fiú kicsiny szíve minden szeretetével viszonzott, ám ahogy kezdett idősödni, egyre több kérdést tett fel a világgal és a benne élőkkel kapcsolatban. Az anyja, Jessie teljes rejtély maradt számára: ki-be járt az életében, és akkor sem tudott mit kezdeni vele, amikor éppen együtt voltak. Hogy is tudott volna? Ez nem olyan, mintha otthon sokat tanult volna a szeretetről és gondoskodásról. Dana hamar felismerte, hogy Josephine mindig a férjét, Michaelt teszi

az első helyre – ha kell, még Jake elé is. Milyen lehetett Jessie-nek együtt élnie ezzel a tudattal? Most pedig, miután Michael felfrissítette emlékezetét, hogy végre szembenézzen az életével, Josephine mintha arról is elfeledkezett volna,

hogy az

unokájának szüksége van rá. Egyszerűen bezárkózott a szobájába, a sebeit nyalogatja, és elmerült az önsajnálatban. Még a kisunokáját sem kívánta látni, mondván, ehhez is túl zaklatott. Nagy kegyetlenségnek találta, hogy így kizárta Jake-et az életéből, de mit tehetett volna ellene? Michael Flynn belépett a konyhába, és leült az unokája mellé. Csattanós puszit nyomott az arcára, és felemelte magához. Jake boldogan felkacagott; imádta, ha vele foglalkoznak. – Úgy hallom, egy fiatalember a környékről ma misére megy az osztálytársaival, hogy mindent megtudjon az elsőáldozásról. Jake rávigyorgott a nagyapjára. – Én! Én megyek! Honnét tudtad? Michael színpadiasan megvonta a vállát. – A madarak csiripelték. És én akartam neki adni egy nagy ölelést, mielőtt elmegy. Tudod, Jake, az áldozás nagy szentség, olyan, mintha szerződést kötnél Istennel. Nagyon fontos dolog mindenki számára. Ezt ne felejtsd el! Nemsokára meglesz az első gyónásod, és akkor, ha majd feloldozást nyertél a bűneid alól, életedben először te is áldozhatsz. Nagy nap ez mindenkinek az életében, haver. Jake csüngött a nagyapja minden szaván. – Ne felejtsd el, hogy nagyon különleges ember vagy, aki nagyon különleges dolgokra hivatott, de jó katolikusnak lenni ugyanilyen fontos!

Jake ünnepélyesen bólintott. – Anya is ott lesz az elsőáldozásomon? Michael magához ölelte unokáját. – Hát persze, hogy ott lesz, Jake. Ilyen fontos eseményt még ő sem hagyna ki! Válasz közben őszintén reménykedett, hogy lánya nem hazudtolja meg. Mert amennyire tudta, akár halott is lehetett.

Százhetedik fejezet Declan Costello minden emberével beszélt, és mind ugyanazt szajkózták: Jessie Flynn eltűnt a föld színéről. Eddig úgy gondolta, az egész csak egy kibaszott vicc. Őszintén hitte, hogy Jessie-t – híven önmagához – az ágyban hemperegve fogják megtalálni valamelyik szarkupaccal, és akkor mindenki lazíthat majd egy kicsit, de most már kezdte azt hinni, hogy Michaelnek mégiscsak igaza van, és ennél többről van szó. De mi a szarról? Mi értelme az egésznek? Hirtelen senkit sem tudott, aki a családján keresztül akart volna ártani Michael Flynn-nek. Az egészben semmi logika – ha valaki tényleg ilyet tenne, azzal aláírná a saját halálos ítéletét. Michael sosem nyelne le egy ilyen sértést. Türelmesen várakozott, hogy Michael megérkezzen a megbeszélésre. Ezúttal lelkesen egyetértett vele. Kezdettől volt valami furcsa ebben az egészben, most már ő is látja.

Száznyolcadik fejezet Josephine úgy érezte, hogy Michael összetörte a szívét, amikor ilyen hangon beszélt vele. Amikor elvesztette a türelmét, és nekiugrott a torkának. Hogy tehette éppen most, amikor pontosan tudja, mennyire aggódik a lányáért? Úgy üvöltött vele, mintha

ő

tehetne

mindenről.

Pontosan

tudja,

mekkora

akaraterőre van szüksége ahhoz is, hogy ezt a korlátozott életet fenntartsa, mégis olyan ádáz indulattal beszélt vele, amiből végre megértette, mit gondol róla a szíve mélyén. Ez iszonyúan fájt neki. Minden egyes nap kihívást jelentett számára, minden rohadt pillanatért meg kellett küzdenie, Michael pedig mindig úgy kezelte, mintha megértené ezt. Végig hazudott neki. A tudat, az árulás miatt érzett fájdalom újra belémart. Sosem felejti el, Michael mit mondott neki. Ha csúszva-mászva kér tőle bocsánatot – mert úgyis az fog történni –, akkor se felejti el neki, mit mondott, és hogyan mondta. Josephine a tükörképét nézegette: tökéletesen kisminkelte magát, s mindezt csakis a férje kedvéért. Miatta tartotta magát ilyen formában, hogy örömét lelje benne, és sose feledje: az ég is egymásnak szánta őket. Mindig mindenki elé helyezte a férjét, s azt hitte, ő ugyanígy érez. Ahogy Michael világa tágult, úgy szűkült az övé. Mostanra viszont csapdába esett, és az egész élettere néhány szobára korlátozódott, miközben a külvilág halálra rémítette. Eddig komolyan azt hitte, hogy Michael

megérti a félelmeit, legyenek bármennyire irracionálisak – elfogadja őket, mint a közös életük elválaszthatatlan részét. Most kiderült, hogy mégsem. Hallotta, ahogyan Jake-kel beszélt, nevetgélt és tréfálkozott vele, majd azt is, ahogyan elhagyta a házat anélkül, hogy beköszönt volna hozzá. Az ő Michaelje mindig odafigyelt az ilyesmire; mindig éreztette vele, hogy ő a mindene. Josephine nem engedhette meg magának, hogy sírva fakadjon. Még Michael kedvéért sem tehette tönkre a sminkjét. Itt lesz neki, ahogyan mindig is volt. Michael tudja, hogy ő az egyetlen, aki igazán érdekli. Mindig is őt helyezte a legelső helyre, s amennyire látta, ezzel kivívta a sírig tartó hűségét.

Százkilencedik fejezet – Hogy lehet, hogy még mindig nem tudunk semmit, Declan? Kész röhej. Declan nem válaszolt a kérdésre. Mit is mondhatott volna? – Szerintem mégis igazad van, Michael. Itt valami tényleg bűzlik. Michael keserűen felnevetett. A Canary Wharf-i irodában ültek le. – Na, végre! Kezded érteni, hogy miről beszéltem idáig? Öt nap telt el, Declan, egyetlen kurva szó nélkül. A lányom rühelli a pofámat, minden adandó alkalommal a képembe dörgöli a viselt dolgait, akkor most miért nem? Ha rajta múlna, már tett volna róla, hogy tudjak minden szaftos részletet. Declan felkelt a helyéről, hogy mindkettőjüknek töltsön egy kávét. Sütött az aggodalom a barátja hangjából. Miután odaadta Michaelnek a csészéjét, őszinte hangon válaszolt: – Tényleg nem tudom, Michael, én sem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy szerintem is igazad van. Kezdettől fogva jól láttad. Michael belekortyolt a kávéjába, és örült a könnyebbségnek, hogy végre közös nevezőn vannak. Tényleg az első perctől azt érezte, hogy valami nem stimmel. – Ki akarok tűzni egy nyomravezetői díjat, ötven lepedőt. Ez felrázza kicsit a dolgokat, eljut mindenhová. Ha bárki; tud

valamit a lányomról, akár azt is, hogy holtan fekszik valahol, személyesen dugom a zsebébe a pénzt. Meg kell találnom őt, Declan. Tudnom kell, mi folyik itt. Érzem, hogy kurva nagy gáz van. Declan bólintott. – Majd én elintézem, Michael, csak aztán ne felejtsd el, hogy te voltál, aki azt mondta, hogy élve vagy halva. Nem én. Declan is gondolt már rá, hogy a lány holtan fekhet valahol. Az életvitelét tekintve ez nem tűnt elrugaszkodott ötletnek. – Egyszerűen tudnom kell, mi történt, Declan. Vagy így, vagy úgy! – Declan meg tudta érteni; hasonló helyzetben ő is ezt érezte volna.

Száztizedik fejezet Josephine kopogtatást hallott, amiből gyanította, hogy Dana az – más nem bajlódott volna az illemmel. Mosolyt erőltetett az arcára, és próbált higgadtnak tűnni, noha tudta, hogy Dana minden egyes szót hallott, ami közte és Michael között elhangzott. Amikor Dana besurrant a szobájába, látta, hogy egy levelet tart a kezében. – Ez odakint volt a postaládában, Josephine. Kézzel írták, és önnek címezték. Gondoltam, az a legjobb, ha nyomban átadom. Tudja, arra az esetre, ha… Josephine óvatosan átvette a levelet. – Köszönöm! Dana várt néhány pillanatig, hátha Josephine azonnal felbontja, de nem. Csak kecses mozdulattal a szék melletti asztalkára helyezte a borítékot. Dana elmosolyodott. – Nem gondolja, hogy ki kellene nyitnia, Josephine? Ha jobban belegondol, fontos is lehet. Josephine viszonozta a mosolyt. – Majd később kinyitom, ha nem baj. Minden rendben ment Jake-kel? Dana megvonta a vállát. – Jó napja volt, ahogy mindig. Rendes kölyök. Élvezte a szentmisét, másról se tud beszélni.

– Az jó! Tea után hozza fel nekem. Dana bólintott. – Hogyne. Akkor megyek is. Amilyen gyorsan csak az illendőség engedte, Dana elhagyta a szobát. Őszintén kedvelte Josephine-t, de néha akkor is a frászt hozta rá. Visszatért a konyhába. Amikor néhány órával később tálcán felvitte a teát és a kekszet, nem kérdezte meg Josephine-től, sikerült-e elolvasni a levelet. A boríték még akkor is bontatlanul feküdt az asztalkán. Dana mégis úgy érezte, hogy fontos lehet, ezért felhívta Michaelt. Elmondott neki mindent, amit tudott, s ahogy számította: a férfi egy órán belül hazatért.

Száztizenegyedik fejezet – Néha egyszerűen elképesztő vagy, Josephine! Mi a szarért nem bontottad fel ezt a tetves levelet? – Michael felkapta az asztalról a borítékot. Ingerültsége felzaklatta Josephine-t. A férje úgy nézett rá, mintha valami rosszat tett volna. Mégis, ki a szarnak képzeli magát? Michael feltépte a borítékot, és egyetlen tökéletesen összehajtott

papírlapot

talált

benne.

Miközben

óvatosan

szétnyitotta, Josephine ráeszmélt, hogy a férjéhez hasonlóan előre retteg attól, mi áll a levélben. Az arcát figyelte, míg végigolvasta. – Szóval? Elmondod, mit írnak? A férfi lehajolt, míg az arcuk egy szintbe nem került. – Nem sok mindent, Josephine. Csak egy telefonszámról van szó, amit ma délután fél négykor fel kellett volna hívnunk, de ehhez már kicsit késő van, nem gondolod? Te hülye picsa! Josephine-t mardosta a bűntudat, ezt Michael is látta, csak már nem érdekelte. A felesége akkor se bontotta volna fel a borítékot, ha egymillió van benne készpénzben. Egyszerűen képtelen lett volna rá. Évek óta egy levelet se nyitott ki; ez is az őrült hóbortjai közé tartozik. Michael mindig elfogadta a különcségeit, és erőnek erejével próbálta őt támogatni, mert mindennél jobban szerette, de kezdett komolyan kételkedni

abban, hogy jól tette-e. Ezzel a feltétel nélküli támogatással csak annyit sikerült elérnie, hogy a felesége még inkább magába zárkózott. Éppen ő tette lehetővé számára, hogy megadja magát a félelmeinek. – Mi a szarért nem hívtál fel, Josephine? Vagy miért nem szóltál Danának, hogy hívjon fel? Fel sem ötlött benned, hogy a lányodról lehet szó? De tényleg, mikor fordult elő utoljára, hogy valaki levelet küldött neked? Ezt nem hiszem el! Ennyire nem érdekel a lányod sorsa, hogy kinyisd a borítékot, vagy legalább szólj valakinek, hogy tegye meg? Most szállt el az egyetlen esély, hogy beszéljünk azzal a rohadékkal, aki elrabolta Jessie-t. Tényleg nem látod, hogy ez mennyire nincs jól? Mennyire közveszélyes lettél? Még arra sem tudod rávenni magad, hogy kinyiss egy kibaszott levelet? Michael már teli torokból üvöltött. A feleségére zúdította minden haragját és csalódottságát, ami hosszú ideje érlelődött benne. – Éveken át úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Annyira szerettelek, hogy belementem ebbe az egészbe. A rohadt gyűjtögetésedbe, és abba, hogy tudomást se veszel a való világról. Lenyeltem, amikor remete lett belőled. Vagyonokat költöttem a létező legjobb orvosokra. Mindent megtettem, amit csak lehetett, hogy segítsek rajtad, de mondjak valamit? Bár akkor tudtam volna, amit most. Szerintem te élvezed a remeteéletet, élvezed, hogy ki se mozdulsz a szobádból, ahol körbevesznek a szarjaid. Neked bőven elég ennyi az élethez. Még Jake se számít, igaz? Ahogy én vagy Jessie sem. Egyikünk se versenyezhet ezzel a világgal, amit magadnak teremtettél. Ezzel senki se versenyezhet. Hogy is versenyezhetne? Hiszen az egész

rólad szól, nem igaz? – szélesre tárta a karját. – Nézz csak körül, Josephine! Ennyi, drágám! Ez az életműved. Két szoba meg egy proccos fürdő. Remélem, te is úgy látod, hogy megérte. Josephine képtelen volt visszavágni. Ahogy elnézte, Michaelt nyomban elfogta a bűntudat. Minden szín kiment a felesége arcából; még így, kisminkelve is szörnyen festett. A szavai végre célba értek, de akkor is ki kellett mondani, amit igazából akart. Ha csak egyszer is. A felesége önzése miatt érzett harag olyan erővel lobbant fel benne, hogy nem tudta elfojtani. Eddig jó férje volt, bármit gondoljon róla. Beadta a derekát, bármit talált is ki. Mindig. Csak az ő Josephine-je boldog legyen! És mire ment ezzel hosszú távon? Semmire, ez a büdös igazság. Kurvára semmire! A nő intett a való világnak, ő meg hagyta, pedig mindvégig tudta, hogy nem jól teszi. Hát, ezt akkor sem fogja megbocsátani neki!

Száztizenkettedik fejezet Jessie rosszul érezte magát. Olyan gyorsan behabzsolta a neki hagyott ételt, hogy nem győzte megemészteni. Máskor nem is evett ennyit, most mégis szükségét érezte, hogy mindent megegyen, és megőrizze az erejét arra az esetre, ha harcra kerülne a sor. A fickót láthatóan hidegen hagyták a bájai, és miután mindig ezeket vetette be, ha el akart érni valamit, most nem igazán tudta, mihez kezdjen. A fickó még csak nem is beszélt hozzá, sőt tüntetően tudomást se vett róla, ami önmagában felért egy sértéssel. Ha rá is nézett, csak az arcát fürkészte, mintha próbálna Jessie fejébe látni. Jellegtelen férfi volt, nem túl magas, jócskán az ötvenes éveiben. Habár ilyen félhomályban Jessie semmiben sem lehetett biztos. Talán még mindig félt tőle, de nem gondolta, hogy minden ok nélkül képes lesz nekiesni. Egész életében erőszakos férfiak vették körül, de ez a fickó még csak nem is hasonlított az apjára vagy Declan bácsira. Őket olyan légkör vette körül, ami arra figyelmeztetett, hogy szó szerint bármire képesek, ha a körülmények úgy hozzák. Hannah nagyi készséggel beszámolt mindenről, amit csak tudni akart, és a többiekkel ellentétben nem is próbálta szépíteni a dolgokat. Figyelmesen hallgatta a meséit, de bármennyi időt töltött, vele, Jessie sosem tudta

megkedvelni őt. Csípős nyelvű vén banyának tartotta, mégsem marhatta el magától, ha tudni akart a világról. Most a férfi szemébe nézett, miközben dühösen felcsattant. – Mondj már valamit, ne csak a kibaszott seggedet mereszd! A férfi egy pillanatra elmosolyodott. Azután elment, egyedül hagyta a szobában, és bezárta maga mögött az ajtót. Jessie újra érezte, ahogy a félelem dagadozni kezd a mellkasában. Hogy a francba juthatott idáig? Mi a szar történt vele?

Száztizenharmadik fejezet – Mást se csinálok, csak azt a számot hívom, Declan, de nem veszik fel. Ezért fel tudnám rúgni Josephine-t. Mi a szarért nem nyitotta ki azt a rohadt levelet? Nem kell hozzá agysebésznek lenni, ugye? A lánya eltűnt, a levél megjött. Csak össze kellett volna raknia a kettőt, de neki már minden mindegy, ugye? Nem tud kinyitni egy kibaszott levelet, nem tud lemenni a kibaszott lépcsőn, nem tudja elhagyni a kibaszott házat. A végtelenségig sorolhatnám. Elfogadtam őt, a problémáival együtt, te is tudod, de ahogy ma leszarta, hogy mi van a lányával, hát az még nekem is sok. Most végre megláttam, micsoda önző egy picsa! Declan nem szólt, és Michael nem is várt választ. Enélkül is ismerte Declan véleményét Josephine-ről és az ő „problémáiról”. Persze soha nem mondta a szemébe, de a hallgatása mindennél többet elárult. Kimondatlanul is tudni lehetett, hogy nem Josephine a szíve csücske. Neki most mégis a lánya miatt kellett aggódnia. – Többet elértem, mint amiről a legtöbb ember valaha álmodna. Milliók folynak át a kezemen, egy személyben megváltoztattam a brit szervezett bűnözés egész arculatát. S mire mentem ezzel az egésszel, Declan? Kurvára semmire. A lányom úgy kezel, mint egy leprást, a feleségem nem ezen a bolygón él. Tudtad, hogy Josephine manapság már lépcsőre se merészkedik ki? Két szobából áll az élete. Ott az a böhömnagy

ház, mégis akkora helyen nyomorog, mint egy szociális bérlakás. Mit mond ez neked? Declan még életében nem látta így kiborulni Michaelt, aki mindig is teljes kontrollt gyakorolt az érzelmei felett. Sosem gondolta volna, hogy ilyen sebezhető és kiszolgáltatott tud lenni, de hát nehéz idők jártak. Michael se ragaszkodott már foggalkörömmel a keményfiús álarchoz. Declan töltött maguknak egy nagy adag whiskyt, s miközben Michael

kezébe

nyomta

az

italát,

azt

kívánta,

bárcsak

mondhatna valamit, amivel enyhíti a bánatát. – Szeretem a lányomat, Declan! Akármi is történt köztünk, még mindig szeretem. Most pedig eltűnt, és nem tudok segíteni neki. – Átadhatnád a levelet a zsaruknak, Michael, hátha találnak rajta ujjlenyomatot vagy valamit. Michael úgy nézett öreg barátjára, mintha most látná először. – Jaj, fejezd be, Declan! Ez nem a CSI, a kurva életbe, Gil Grissom nem fogja váratlanul bedobni a rosszfiú nevét, mielőtt lejár a hatvan perc. Mindketten tudjuk, mennyi köze van ennek a valósághoz. A legtöbb fickó ujjlenyomata nincs meg az adatbázisban, hacsak nem kasztlizták be, a DNS-t meg hetekbe telik feldolgozni. És akkor is csak úgy lennénk okosabbak, ha nekik is megvan a mocsok DNS-e. Érted, miről ugatok? – Én csak arra gondoltam, hogy valahol el kéne kezdeni, Michael… Michael szomorúan csóválta a fejét. – Nem tehetünk mást, mint hogy várunk, hátha a szemétláda újra jelentkezik.

Száztizennegyedik fejezet Michael újra és újra felhívta a levélben megadott számot. Semmi. Csak az idejét vesztegette, mégsem tudott leállni. A telefon még csak ki se csöngött; eldobható kártyás vacak, lehetett. Nem értette, hogy az emberrabló miért nem igyekszik kapcsolatba lépni vele. Ha az egész a pénzről szólna, ha le akarnák venni, már rég történt volna valami. A feszültség kezdte komolyan megviselni. Nem ismert senkit, akinek elég vér lett volna a tökében, hogy ilyesmivel próbálkozzék. Ehhez túl nagyra nőtt már – túl nagy tiszteletben állt, hogy bárki azt hihesse, ilyesmit szárazon megúszhat –, de így sem került közelebb a megoldáshoz. Ugyanolyan értetlenül állt a dolog előtt, mint a rendőrök. Nem tehetett mást, csak gubbasztott a házban, és várta a hívást, az újabb levelet, vagy bármit, ami elvezetheti a lányához. Aztán széles mosollyal az arcán Jake rontott a szobába. Tisztán illatozott, és zömök kis testével nagyobbnak tűnt, mint eddig bármikor. Ahogy összeborzolta a haját, Michael örömmel és büszkén tekintett rá. – Szia, nagyapa! Megtanultam a hetes szorzótáblát! Michael nevetve fogadta, hogy unokája ilyen gondtalanul élvezi a kis életét. – Ne mondd! Tudod, az tényleg nagyon fontos, hogy ismerd a szorzótáblákat!

Jake teljes egyetértéssel bólogatott. – Tudom, nagyapa! Dana szerint ez különbözteti meg a férfit a fiútól! Dana jót kacagott ezen. Máris Jake reggelijét készítette, és Michael is vele nevetett. – Hát, Danának lenne mit mesélnie erről, úgyhogy nagyon figyelj oda rá. Jake örömmel hallotta, hogy a nagyapja ilyen boldog. Gyűlölte ezt a feszültséget. A nagyija olyan szomorúnak tűnt, mintha nem is önmaga lenne. A nagyi veszekedett a nagypapával; ő is hallotta, hogyan kiabáltak egymással. Ez nyugtalanította – Danán kívül egyedül rájuk számíthatott. Az anyját hosszú ideje nem látta, de miatta is nagyon aggódott. Miután Dana zabkását tett elé, lassan enni kezdett. Szerette a mézet és a cukrot, Dana pedig mindig tökéletesen eltalálta az arányokat. A nevelőnő a hűtőnek támaszkodva a kávéját kortyolgatta. Egy ideig szótlanul nézte Michaelt, mielőtt felvont szemöldökkel rákérdezett: – Van valami újság? Michael szomorúan megrázta a fejét. – Nincs. Semmi. Egy büdös szó se. Jake hallgatta őket, és tudta, hogy az anyjáról beszélnek. Arra magától is rájött, hogy valamilyen bajba került, de hát ő mindig valamilyen bajban volt. Nincs ebben semmi különös. Az egész élete egyik baj a másik után, legalábbis a nagyija így gondolja. Mindig azt mondja Danának, hogy az ő Jessie-je olyan,

mint egy mágnes, ami bajt vonz. Mielőtt észbe kaphatnának, máris nyakig ül a lekvárban. – Most már menned kell az iskolába, Jake. Legyen szép napod, fiam! Jake szerette, amikor a nagyapja a „fiának” hívta. Kapkodva végzett a zabkásával. – Be kell vinnem a rajzot, nagyapa. Te vagy rajta Danával és a nagyival. Az volt a feladat, hogy rajzoljuk le a családunkat. Elsőáldozáskor kint lesz a falon! A kertben rajzoltalak le titeket, még a nagyit is! – Mikor Jake felnevetett, Michael követte a példáját, bármily elszomorítónak is találta, hogy a kiskrapek már ennyi idősen tudja, a nagyanyja a világért se menne ki a kertbe, az anyjára pedig végképp nem számíthat. – Ez nagyon szép. A nagyi örülni fog, hogy lerajzoltad. Jake megvonta a vállát, hogy egyetlen természetes gesztusba sűrítse minden gyermeki őszinteségét. – Biztos, nagyapa, de akkor se fog eljönni, te is tudod. Pedig nagyon jó voltam. Michael

szomorúan

hallotta

unokája

tárgyilagos

megállapítását. Josephine már elfeledkezett róla, hogy az életvitele hatással van mindenkire, különösen Jake-re. A tény, hogy még akkor is egy kibaszott álomvilágban él, amikor a lányának nyoma veszett, mindennél jobban bizonyítja, milyen végtelenül önző. – A nagyanyád nincs túl jól, Jake! Jake lassan felkelt a helyéről, elmosolyodott, és színlelt jókedvvel azt mondta:

– Dana már mondta. Tudom, hogy nincs jól. A nagyi soha nincs jól.

Száztizenötödik fejezet Jessie magán érezte a fogvatartója tekintetét. Olykor álmában is nézte őt, Jessie bármennyire is gyűlölte ezt a tudatot. Borsózott tőle a háta. Sajgott mindene, és a bokája is vérzett. A bilincs minden alkalommal felhorzsolta a bőrét, ha csak megmozdult. Gyötrelmes lassúsággal telt az idő. Felült az ágyban, és elüvöltötte magát. – Éhes vagyok, csak hogy tudd! Kurvára éhezek! Rendes ételt akarok. Meg akarok fürdeni. Használni akarom a vécét. Kérlek, hadd használjak egy rendes vécét! Jessie utálta a saját vinnyogását, de nem tudott erőt venni magán. – Nem látod, hogy vérzek? Ez a szar teljesen kidörzsöli a bokámat. Legalább egy fájdalomcsillapítót adj! Mostanra sírva fakadt, bármennyire nem akarta jelét adni gyengeségének. Nem akarta elárulni, hogy a fickó legyőzte, pedig így volt. Akárhogy játszotta a tökös csajt, odaláncolták az ágyhoz egy retkes alagsorban. A fickó abban a pillanatban győzött, amikor Jessie megkötözve felébredt, és nem tudta kiszabadítani magát. Most már valósággal bömbölt. Fájt mindene, vérzett, és halálra rémült. Minden perc tovább koptatta az eltökéltségét. Lehetett erős vagy gyenge, a fickót francot se érdekelte. Csak ült és nézte, hogy hisztizik. A félelme és a rettegése végül

felülkerekedett rajta; teljesen megtört. Semmit sem tudott tenni a keserves zokogás ellen, amitől még a gyomra is görcsbe rándult. A fogvatartója csak meredten nézte, ő pedig a könnyein at is látta, hogyan mosolyog.

Száztizenhatodik fejezet Timothy Branch nyomozó okkal félt. Talán még sosem járt Michael Flynn roncstelepén, de így is tudta, milyen sokan megfordultak ott, hogy aztán többé senki se lássa őket. Ekkora hatalmat jelent egyetlen présgép. Ha egy kósza hullát valamelyik roncs csomagtartójába temettek, többé esélye sincs, hogy előkerüljön. Amikor az egész autó elfér egy hatvanszor hatvan centis kockában. Lassan hajtott be az udvarra. A kaput előre kinyitották, és látnia kellett, hogy miután beterelik, kedélyesen bezárják mögötte. Keservesen bánta, hogy sok évvel ezelőtt elfogadta Flynn pénzét. Most kellett volna visszafizetnie egy szívességgel, amit nem teljesített, s ennek nagyon nem örült. Nála jobban talán egyedül Michael Flynn bánta, hogy kudarcot vallott. Megállt a konténeriroda előtt, s miközben kiszállt a kocsiból, észrevette a területen szétszórt embereket. Mind őt figyelték, amint felkapaszkodik az irodába vezető ingatag lépcsőn. Odabent végül meglátta Michaelt. Előzékenyen biccentett, majd csendes és tisztelettudó hangon megszólalt: – Sajnálom, Michael, még mindig semmi. Újra kiküldtem az embereimet. Elővettek mindenkit, aki csak ismeri Jessie-t, de mind ugyanazt mondják: nem látták, nem került összetűzésbe

senkivel, nem bujkál. Egy kibaszott rejtély. Senki nem szokott így eltűnni. Michael Flynn látta, hogy Branch őszintén csalódott. – Még

a

térfigyelők

felvételeit

is

elővettem

arról

a

környékről, ahol Jessie lakik. A nagy büdös semmi. A kamerát, aminek a ház bejáratát kellett volna vennie, kiiktatták. Az üzemeltető cég is csak másnap reggel vette észre. Egy ballisztikus rakétát is feldughatok a fickók seggébe, akkor se leszünk okosabbak. Declan Costello kényelmesen ült, csak vonakodva kelt fel a helyéről, hogy előhúzza a titkárnői széket az íróasztal mögül, és azt kínálja fel Timothy Branchnek. – Foglalj helyet. Mindenkinek hozok egy italt. Ugyanazt, Michael? Michael Declan felé nyújtotta az üres poharát, ő meg elfoglalta magát az italokkal. Timothy Branch hálásan vette el a magáét, hogy élvezettel belekortyoljon. Michael lassan ivott. – Bárcsak

mondhatnék

valamit,

Michael!

Tényleg

azt

kívánom, de mint hallom, a maga emberei se jártak több sikerrel. Michael bólintott. – Jól hallottad, senki nem tud lószart se! Viszont kérdeznék valamit, Timothy, és az igazat akarom hallani. Ha ez igazi rendőrségi ügy lenne, ha egy lány ugyanúgy eltűnne, mint Jessie, mennyi idő után mondanátok le róla? Declan Costello nem hitte, hogy eljön a nap, amikor megsajnálja Timothy Branch nyomozót, ezt a feltörekvő kis

seggfejet. De most ez is megtörtént. A fickó tényleg nem tudta, mit feleljen. – Az a helyzet, Michael, hogy minden eset más. Úgy értem, erre senki sem tud válaszolni. Michael bosszúsan sóhajtott. – Hagyd abba a kibaszott süketelést, nem vagyok totál idióta. Még egyszer megkérdezem: ha egy lányt elrabolnak, mint az én Jessie-met, mennyi időnek kell eltelnie, mire azt gondoljátok, hogy kurvára kinyúvadt? Az utolsó szót már szinte üvöltötte a másik képébe. Timothy Branch megvonta a vállát, mielőtt keresetlen egyszerűséggel felelt. – Pár nap. A tény, hogy semmi sem magyarázza az eltűnését, nem jó jel. Ezzel együtt legalább tudni lehet, hogy fogva tartják. A felesége kapott egy levelet, amit személyesen neki címeztek. Szerintem ez jó dolog, Michael. Michael Flynn határozottan megrázta a fejét. – Ez minden, amink van. Ettől még bárkinél lehet!

Száztizenhetedik fejezet Jessie arra ébredt, hogy a férfi fölébe tornyosul. Ilyen közelről határozottan furcsának tűnt: nem adta jelét érzelemnek, se bármi másnak, amivel nyugtázta volna a jelenlétét. Jessie-t ez ugyanúgy kiakasztotta, mint a színtelen szemek vagy a koszos sárga bőr. Ahogy résnyire nyitotta a száját, látta a fickó elszuvasodott fogait és érezte borzalmas leheletét. Felfordult a gyomra. A fickó közelségétől fizikai rosszullét kerülgette. Mindent elborított az állott ételek és elhanyagolt foglyukak émelyítően édes szaga. A rothadás bűze. A férfi több mint harminchat órája nem adott neki enni, csak egy

palack

vizet

–

gyaníthatóan

azt

is

azért,

hogy

begyógyszerezze. Eszelősnek tűnt, mint azok a holdkórosok az utcán,

akikről

egyetlen

pillantásra

lerítt,

hogy

ön-

és

közveszélyesek, ezért jobb nagy ívben elkerülni őket. Jessie nem akart mást, csak hazamenni. Minél távolabb kerülni tőle és ettől a helytől. Látni akarta az anyját és a kisfiát. Évek óta most először a családja körében akart lenni. A férfi szándékolt lassúsággal nyalta meg az ajkát. Jessie látta rajta, hogy szed valamit, amitől teljesen be van állva. A tekintete a semmibe révedt, és az elmúlt napokban úgy tűnt, egyre gyakrabban ki van ütve. A fickó hirtelen elmosolyodott, majd ahogy felnevetett, harákolni kezdett, így a szájszaga a repkedő

nyálcseppekkel

együtt

Jessie

arcába,

csapott.

Minden

akaraterejét elő kellett vennie, hogy ne okádja el magát. A fickó hosszú pillanatokig meredten nézte, aztán színtelen hangon megszólalt: – Biztos ki vagy éhezve. Éhes vagy? Jessie bólintott, miközben azon tűnődött, hová vezet ez. Már nem kiabált és követelőzött – ahhoz túlságosan gyenge volt, túlságosan rettegett. Ezt a fickó is tudta. Az elmúlt napokban érezte rajta a változást. Úgy tűnt, hogy Jessie minél jobban legyengül, ő annál hatalmasabbnak érzi magát. Arra számított, hogy az apja mostanra rég kiszabadítja, de ez nem történt meg. Úgy érezte, okkal tart attól, hogy ezúttal nem bajlódik vele, a sorsára hagyta. Vagy ami még rosszabb, a szülei nem is tudnak a fickóról, és egyszerűen feltételezik, hogy felszívódott. Nem ez lenne az első eset, hogy senkinek sem szól a hollétéről. A fickó viszont nem árult el neki semmit. Alig beszélt hozzá. Beérte azzal, ha bámulhatja. Most távolabb lépett, elővett egy pakli cigit, és rágyújtott. Azután, szinte mellékesen, neki is felkínálta a lehetőséget. Jessie hálásan vette el a Lambert & Butieres dobozt, hiszen végre történt valami. Kihúzott belőle egy szálat, és ülő helyzetbe tornászta magát a matracon. A férfi felkattintotta az öngyújtóját. Minden mozdulata régimódi fickóra vallott. Még a tenyerét is odatartotta, hogy megóvja a lángot. Ahogy Jessie beszívta a füstöt, nyomban megszédült. Időtlen idők óta nem gyújthatott már rá. – Köszönöm. Ezért külön hálás vagyok.

A férfi meghajolt, és a lány tudta, hogy gúnyt űz belőle. Újra beleszívott a cigibe. Érezte, ahogy a nikotin felszállt az agyába, örült, hogy ez felébresztette. Hogy sikerült áttörnie a sötét ködként rátelepedő rosszullétet. – Az apám tudja, hogy elkaptál? Ha megkéred, egy rakás pénzt fizet értem. Értesítetted már? Tud erről? A férfi nem válaszolt, csak meredt rá, mint aki meg se hallja. Szörnyen idegölő tudott ez lenni. Azután ledobta és eltaposta a csikket – lassan, szinte kéjesen passzírozta szét a betonpadlón –, mielőtt megrázta a fejét, és szélesen elmosolyodott, mint aki jó viccet hall. – Dehogy értesítettem. Mi a francért kéne? – Csak a pénzért csinálod, nem? Az apám fizetni fog, az anyámnak gondja lesz rá. Különben mi másért hoztál volna ide? Ennek kurvára semmi értelme! A férfi újabb cigarettára gyújtott, zajosan beszívta a füstöt, de a válasszal nem bajlódott. Jessie odapöckölte a csikket a lábához. Kezdett új erőre kapni. – Azt azért tudod, ki az apám? Van egyáltalán fogalmad arról, kivel kezdesz ki? Az apám nem olyan ember, akinek bárki keresztbe akarna tenni. Rohadtul veszélyes, és tűvé fogja tenni értem az egész világot. Jobb, ha tisztában vagy ezzel, nehogy eldurvuljon a helyzet. A sipítozása a saját fülét is sértette, de még most is szédelgett attól, amit a férfi mondott. Ha nem lép kapcsolatba senkivel, hogyan fog valaha is kiszabadulni? Hogyan talál rá bárki? Ha ez nem a pénzről szól, akkor mi a jó nyavalyát akar tőle ez a vadbarom?

A férfi letelepedett az ágy végébe, egyenesen a szemébe nézett, aztán komoly hangon válaszolt: – Ez most nem rólad szól, Jessie! Soha nem is rólad szólt, hanem az apádról. Michael Flynnről. Egy régi adósságról. Emlékeztetnem kell, hogy a múltja örökre vele marad, bárhogy próbálja elfelejteni. Mert én nem felejtek. S ha végül úgy döntök, hogy visszaadlak a szüleidnek, ifjú hölgy, addigra már biztosan hullamerev leszel. Mindig is így terveztem. – De hát miért? Mit követtem el ellened? – zokogott tehetetlenül Jessie. A férfi újra felnevetett, mint aki jól szórakozik. – Te? Te nem követtél el semmit, buta kislány. Ahogy mondtam, ez most nem rólad szól – a férfi hirtelen felállt. – Mellesleg, soha többé nem hozok neked ételt. Szerintem úgy

tisztességes,

hogy

ezt

megmondom.

Ennyit

te

is

megérdemelsz, Jessie. Megérdemled, hogy egyenes legyek veled. A Bibliában is benne van. János, nyolcadik könyv, harminckettedik vers: akkor megtudjátok az igazat, és az igazság szabaddá tesz. Ezt sose felejtsd el, Jessie Flynn! Az igazság annyira fontos, hogy meghalni is érdemes érte. Jessie dühösen felcsattant: – De én nem akarok megdögleni! Van egy kisfiam. Szüksége van rám! A férfi csak mosolygott. – Látod? Már megint hazudsz. Ragaszkodnod kell az igazsághoz, Jessie. Te csak egy ócska ribanc vagy, az anyád és az apád nevelik helyetted a kisfiadat. Mindenki tudja, milyen szar alak vagy. Elvégeztem a házi feladatomat, Jessie Flynn.

Jessie hiába mondott volna bármit, hiába is próbált érvelni. Nem mondhatott semmit, amivel megváltoztathatja a fickó véleményét. A férfi szomorú pillantást vetett rá. – Nem akartam elmondani, de szerintem tudnod kell az igazat, Jessie. Elküldtem anyádnak egy telefonszámot, hogy hívjon fel. Ez még a múlt héten történt. Hogy őszinte legyek, csak

gyötörni

akartam

kicsit,

soha

egy

pillanatig

se

szándékoztalak elengedni. Erre mi történt? Még csak fel sem hívott. Aznap fél négykor csak erre vártam, de semmi se történt. Meg sem csörrent a telefon. Ez is olyan igazság, amit el kell fogadnod. Adtam neki egy esélyt, hogy kapcsolatba lépjen veled, de az anyád még erre se vette a fáradságot. Szemben az apáddal, aki, mint hallom, mindent tűvé tesz érted. Ötven lepedőt hajlandó fizetni annak, aki bármit tud a hollétedről. Látod már, miről beszélek? Az igazság szabaddá tesz, Jessie. Jessie nézte, ahogy a férfi távozik, és tudta, hogy nem maradt számára remény. Éhezett és vérzett, ami a fickót cseppet se érdekelte. Semmit sem jelentett számára ő vagy a szenvedése. Hallotta az ajtó csapódását, a kaparászó hangot, amint a retesz a helyére siklik, és arra gondolt, hogy ennyi volt. Itt fog meghalni, magányosan és rettegve. Éhen döglik anélkül, hogy esélye lenne elmondani a kisfiának: igazából mindig is szerette.

Száztizennyolcadik fejezet – Ne vedd személyes sértésnek, Josephine, de tényleg azt hiszed, hogy nem mozgattam meg minden követ Jessie érdekében? Senki nem tud semmit! Se a mocskok, se az embereink. Kibaszottul hihetetlen! Josephine szörnyen érezte magát. – Nem úgy értettem, Michael, csak nagyon aggódom miatta. Rekonstruálnod kell azt az estét. Csak van valaki, aki tud valamit… Michael félbeszakította. Még mindig haragudott rá, hogy miatta vesztették el az egyetlen nyomot, amin elindulhattak volna. Hogyan képes így hülyíteni saját magát? – Ne röhögtesd már ki magad! Az első perctől kezdve mást se csinálok. Ellentétben veled, Josephine, aki arra se veszed a fáradságot, hogy kimozdulj ebből a kibaszott szobából. Ki meresztette itt a seggét, iszogatta a fehérbort és nézegette az ócska filmeket, hogy ne is kelljen gondolnia az egészre, miközben kinyithatta volna azt a kurva levelet is? Vicc az egész, Josephine! Az egész életed egy kibaszott vicc. Minden a te hibád. A te életed vitte ennyire félre Jessie-t. Mindig úgy csináltál, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nem volt rendben, Josephine. Hogyan mered előírni nekem, hogy mit kéne tennem, miközben te szart se csinálsz? Te aztán tényleg nem érted, milyen kurva nehéz veled, mi?

Nézni, ahogyan elvesztegeted az egész életedet, mint valami kibaszott királydrámában. Nézni, amit te életnek nevezel, Josephine, hosszú éveken át. Erre most ráment a lányunk is. Michael számára nem lehetett kétséges, mekkora fájdalmat okoz a szavaival. Felesége falfehér lett, a szemei is akkorára tágultak, mint egy kirakati macskának. Összetörte a szívét, de már nem érdekelte. A lánya, bárhogy viszonyult is hozzá, nyom nélkül eltűnt, akár meg is halhatott, ő pedig torkig volt ezzel a hülye játékkal. Belebetegedett, hogy úgy tegyen, mintha minden normális

lenne.

Nem

oltalmazhatta

meg

Josephine-t

az

igazságtól, de már nem is akarta. Ráfért, hogy szembesítse a világgal. Rég ezt kellett volna tennie. Amikor a felesége lesütötte a szemét és elfordult – úgy tett, mintha kettejük közül csak neki lennének problémái –, Michael dühe újult erővel lángolt fel. A nő tényleg tudja, hogyan játssza a mártírt. – Mondjak valamit, Josephine? Átlátok rajtad! Tudom, mit csinálsz. Úgy teszel, mintha ártatlan lennél minden vádpontban. Szegény kis Josephine, ki várhatná tőle, hogy bármi hasznosat tegyen, amikor annyi a problémája? Tudod, mit? Felőlem meg is baszódhatsz, mert veled ellentétben én mindent megtettem azért, hogy felkutassam Jessie-t. Tudom, hogy így van, és ami még fontosabb, te is tudod. Josephine Flynn megértette, hogy végül sikerült felélnie az összes bizalmat, amit a férje belé fektetett. Életében még nem szégyellte magát ennyire. Mindig is tudta, hogy Michael több szeretetet ad neki, mint amennyit valaha érdemelt. A férje egy ideje kezdte elveszíteni a türelmét vele kapcsolatban, mégsem

tudta, hogyan javíthatna a helyzetén – hogyan értethetné meg vele, hogy nem tehet semmiről, sőt ő még jobban utálja magát a saját gyengesége miatt. – Kérlek, Michael! A férfi elfordult tőle, és csak legyintett. – Nem érdekel, Josephine. Bocsáss meg, de most mennem kell!

Száztizenkilencedik fejezet Declan nem tudta, helyesen teszi-e, de jó lelkiismerettel nem utasíthatta vissza az öregasszony kérését. Láthatóan Michael is egyetértett vele, amikor vállalta a találkozást. Az öregasszony személyesen vele lépett kapcsolatba, és hosszú ideig várt a lehetőségre, de Michaelen kívül senkivel sem volt hajlandó szóba állni. Egy héten át hívogatta az irodájában anélkül, hogy elárulta volna, mit akar. Declan végül visszahívta, és a hangneméből azonnal érezte, hogy fontos információ birtokában van. Declan most rámosolygott az asszonyra, aki vele szemben ült és a teáját kortyolgatta. Angyali mosollyal nézett rá, amitől Declan valamiért jobban érezte magát a bőrében. Akármi lesz a vége ennek, legalább őszintének tűnik. Várhat ennél többet? Michael megérkezett az asszony által megadott címre, és gondosan leparkolta Range Roverét a ház előtt. Ráismert a régi környékre – innét nem messze nőtt fel –, és elégedetten látta, mekkorát változott. Kelet-London egyre kívánatosabb lakóhely lett. A házak, amelyeket azelőtt csak jóindulattal lehetett nyomortanyának nevezni, ma már csillagászati összegekért cseréltek gazdát. Mint egy kibaszott vicc! Azelőtt mindenki arról álmodott, hogy egy szép napon elmegy innét, most meg a fél veséjüket odaadnák az emberek, csak hogy itt vehessenek ingatlant. Méghogy nincsenek csodák!

Michael bűntudatot érzett, hogy úgy nekiment Josephinenek, bármennyire tudta, hogy ez már régóta érett. Még mindig szerette a feleségét, és legalább annyira vétkesnek érezte magát, amiért

így

élt.

Hogy

korábban

nem

szembesítette

a

különcségeivel. Kiszállt a Range Roverből, és bezárta az ajtót. Felkocogott a házhoz vezető rövid feljárón, majd becsöngetett. Declan Costello nyitott ajtót, és szó nélkül bevezette a parányi házba. Michael vakon is eligazodott volna a régimódi lakásban. Csak követnie kellett Declant a keskeny folyosón, ami az utcai szobába

vezetett.

Mrs.

Singh,

ahogyan

mindig

ismerte,

türelmesen várakozott rá. Kis kétszemélyes, borvörös kanapén üldögélt. A hozzá illő két szék a kandalló előtt állt. A berendezésből egyedül a drága szőnyeg, egy valódi Axminster érdemelt említést. Legfeljebb erre költöttek komolyabb pénzt. Más dísztárgyat nem lehetett látni, csak családi fotókat, azokat viszont mindenfelé. Michael gyengéden megfogta az asszony kezét. – Örülök, hogy újra látom, Mrs. Singh. Rég nem jártam errefelé. Az asszony felállt, hogy üdvözölje. Ugyanolyan aprócska volt, ahogy emlékezett rá: alig százötven centi, ráadásul vékony volt, mint a kapanyél. Sötét haja őszbe fordult, mégis megőrizte a tartását, hogy azt éreztesse vele, mintha még mindig kiskölyök lenne. – Ülj le, Michael! Örülök, hogy újra itt fogadhatlak.

Michael és Declan is helyet foglalt a kandallóhoz húzott széken. Mrs. Singh töltött egy teát Michaelnek, aki óvatosan elvette tőle a csészét. bátorságot Értékeltem, hogy eljöttél a férjem temetésére, Michael, ő is nagyon örült volna. Mindig sokra tartott téged. Ezt nem felejtem el neked, tudod. Sosem felejtem el, hogy ilyen jó szívvel vagy azok iránt, akiket még gyerekkorodból ismersz. Michael zavartan kortyolt bele a teájába. – Maga és a férje mindig nagyon jók voltak hozzám. A férje rendes tag volt, rendes ember. Az asszony helyeslően bólogatott. – Az. Szerencsésen házasodtam – mosolyodott el szélesen. – Mindig tudtam, Michael, hogy te vetettél véget annak az áldatlan helyzetnek az üzletben. A fenyegetéseknek és a gyűlöletkeltésnek egy csapásra vége lett. Mr. Singh mindig mondta, hogy csakis te intézhetted el. Tudtuk, mi lett belőled, és büszkék voltunk rád. Declan Costello hátradőlt és ellazult. Michael szemlátomást nagy

tiszteletben

tartotta

az

asszonyt,

akit

készséggel

meghallgatott. – Igazán semmiség, Mrs. Singh. Csak szóltam néhány helyen, hogy maguk a közeli barátaim, de ha ezzel a segítségükre voltam, azt nagy örömmel hallom. Az asszony gyengéd pillantást vetett rá, de ezzel sem leplezhette, hogy még nagyon is jól forog az esze. Az asszony sötétzöld szárit viselt. Declan számára úgy tűnt, mintha kiöltözött volna az alkalomra. Súlyos és szépen

megmunkált arany ékszereivel jómódú asszony benyomását keltette. A fülében gyémántok csillogtak, az ujjain gyűrűk. – Egy ideje már próbálok kapcsolatba lépni veled, Michael. Hallottam, hogy a kis Jessie-nek nyoma veszett, és hogy örülsz minden értesülésnek, ami nyomra vezethet. Michael tüstént közelebb hajolt. Tudta, hogy az asszony nem hívta volna ide alapos ok nélkül. – Folytassa! Figyelek – mondta Michael fojtott, izgatott hangon. – Tudnod kell, Michael, hogy az egésznek talán semmi jelentősége. Csupán szeretnék elmondani valamit, ami feltűnt, és amiről azt gondolom, hogy az események fényében talán téged is érdekelhet. Declan jónak látta közbeszólni: – Ötven lepedő is jár annak, aki Jessie nyomára vezet. Michael

Flynn

Declan

felé

fordult,

és

hamisítatlan

viszolygással mérte végig. Mrs. Singh lassan megcsóválta a fejét, mielőtt a szívére tett kézzel, megkérdőjelezhetetlen őszinteséggel válaszolt: – Biztosíthatom róla, Mr. Costello, hogy ez vajmi keveset jelent nekem – leplezni sem próbálta, hogy mennyire sértőnek tartja még a felvetést is. Michael Flynn a pillanat tört része alatt ugrott ki a karosszékből,

letérdelt

öreg

barátja

elé,

megragadta

és

megszorította a kezét. – Ne is figyeljen rá, Mrs. Singh! Néha iszonyú bugris tud lenni. Csak mondja el, mit tud!

Az asszony viszonozta a szorítását, miközben a mellkasához vonta a kezét. – Néhány hete az üzletben jártam. Manapság már ritkán időzök ott, de hetente egyszer-kétszer benézek. Tudod, miután a férjem meghalt, a legidősebb fiam, Davinda és a felesége vette át a boltot. Akárhogy is, de láttam ott valakit. Manapság, ha jól tudom, az ilyenre szokták mondani, hogy vaj van a füle mögött. Emlékszel, mennyire szerette Mr. Singh az ilyen szólásokat? A lényeg, hogy felismertem ezt a személyt. Ugye ismered azt az érzést, amikor felismersz valakit, de hirtelen nem tudod eldönteni, hogy ki az? Én is pontosan ezt éreztem. Negyven Lambert and Butlerst vett, meg egy üveg olcsó vodkát. A fiam, Davinda szolgálta ki, s amikor távozott, egyenesen rám nézett és elmosolyodott. Olyan furcsa mosollyal, Michael! Nem tudom másként mondani. Beletelt egy-két napba, de végül is csak eszembe jutott, ki volt az. Gyengéden eltolta magától Michaelt, és hátradőlt a kis kanapén. Michael látta az arcán a zavarodottságot; látta, mennyire nyugtalanítja, amit mondani készül. – Sok év telt el, de biztosan tudom, hogy Steven Goldingot láttam. Declan Costello némán figyelte az eseményeket, így azt is látta, hogyan néz Michaelre, miután közli, hogy szerinte kivel találkozott. Declan azt is megfigyelte, hogy Michael Flynn arcából minden szín kiszökött. – Remélem, tévedek, Michael, de azt hiszem, tényleg ő volt az! Azután eljutott hozzám a hír, hogy Jessie eltűnt – sóhajtott nagyot az asszony. – Tényleg nem tudom, van-e bármilyen

kapcsolat a kettő között. Csak azt akartam, hogy tudd – Mrs. Singh le sem vette a szemét Michael arcáról. – Mindig is sokat gondoltam erre, Michael. Michael lassan megrázta a fejét. Declan látta, mennyire megdöbbentették az asszony szavai. Nézni is hihetetlen volt ezt az átalakulást. – Nem ezt akartam, esküszöm. Nem szabadott volna így történnie. Mrs. Singh szélesre tárta a karját, és közben megeredtek a könnyei. – Én mindig tudtam, Michael. Sosem kételkedtem benned. Michael magához vonta és szorosan megölelte a törékeny asszonyt, aki viszonozta a gesztust. Declan hitetlenkedve nézte, egy dolgot azonban biztosan tudott: már a legelső telefonnál össze kellett volna hoznia őket ahelyett, hogy megpróbálta lerázni az öregasszonyt. Eluralkodott rajta a szörnyű érzés, hogy most talán már késő.

Százhuszadik fejezet Declan kinyitotta tetőtéri lakását, majd oldalt lépett, hogy előreengedje Michaelt. Odabent becsukta és bezárta az ajtót, aztán követte őt a nappaliba. Menet közben kapcsolgatta fel a lámpákat. Michael a nagy erkélyre vezető üvegajtóknál állt, és a lába előtt elterülő Londont csodálta. Declan hagyta, addig is kilépett a hatszor öt méteres konyhába, hogy mindkettőjüknek töltsön egyegy italt. A konyha a kifinomultság csúcsát testesítette meg: sütője még a legelőkelőbb éttermekből se lógott volna ki, nem mintha egyszer is használta volna, akárcsak az amerikai stílusú hűtőt és a két mosogatógépet. Tőle legfeljebb egy instant kávéra és egy szelet pirítósra futotta; a feketegránit munkalap is csak bárpultnak volt jó. Sosem érdekelték a proccos konyhai gépek, viszont szerette, hogy ilyen előkelőséget kölcsönöztek a lakásának. Bevitte a nappaliba az italokat, az egyiket Michaelnek nyújtotta. – Szóval Mrs. Singh kedves öreglány. Michael egy hajtásra kiürítette a poharát. – Mióta próbált kapcsolatba lépni velem, Declan? Declan se vacakolt az italával; nagyon is ráfért. – Múlt hét óta, ha jól tudom. Gondold végig, Michael, azt se tudtuk, kicsoda és mit akar. Csak azért hívtam vissza, mert nem

szállt le rólam. Azután egyből szóltam neked. Most már látom, hogy hibáztam, gyorsabban kellett volna lépnem, de nem szándékosan tettem, te is tudod. Michael az üres poharát nyújtotta, majd követte Dedant a konyhába, ahol kivárta, hogy mindkettőjüknek töltsön egy újabb adag skótot. – Tényleg kedves hölgy ez a Mrs. Singh. Declan helyeslően bólintott. – Látom, Michael. Azt is, hogy milyen nagyra tartod, a néhai férjével együtt. Michael Flynn elővette a cigarettáját és rágyújtott. – Nagyon jók voltak hozzám. Ő és a férje. Davindával, a legidősebb fiukkal egy suliba jártunk, jó haverok voltunk. Akkoriban a szikhek és a muszlimok is katolikus iskolába járatták a gyerekeiket, és mind együtt nőttünk fel. Más világ volt. Davinda, Dave, ahogy mi hívtuk, úgy tanult, mint a gép. Kijárta az egyetemet is. Mr. Singh mindig erről álmodott, tudod? Mintha a diploma lenne a brit korona legfényesebb ékköve. Mindig azt mondta, ne feledjétek, fiúk, ebben az országban működik a világ legjobb oktatási rendszere. Ráadásul ingyenes. Nekem csak akkor esett le, amikor már késő lett volna változtatni, de kölyökként sok időt töltöttem náluk. Mrs. Singh vigyázott rám, amíg az anyám dolgozott. Declan meg se próbált közbeszólni. Az lesz a legjobb, ha engedi, hogy a barátja kibeszélje magát. – Miután a bátyádnak kezdtem dolgozni, elvesztettem velük a kapcsolatot, ahogy sok más régi haverommal is. Tudatosan tartottam őket távol magamtól. A magam útját akartam járni, de

ha kegyetlenül őszinte akarok lenni, nem szerettem volna magammal rántani a fertőbe Davindát és a többieket. – Nem tudtam. Rémálmomban se gondoltam volna, hogy bármi közöd lehet hozzá. Mindenki kibukott, az egyik lány tizennégy volt, a másik alig tizenkettő. Te voltál? Te öntöttél benzint a levélrésbe, és égetted el őket elevenen, amíg az ágyukban aludtak? Declanen

mérhetetlen

viszolygás

lett

úrrá.

Élénken

emlékezett a döbbenetre, ami az egész környéken uralkodott. Daniel Golding persze fűnek-fának tartozott – mint a megrögzött szerencsejátékosokat általában, őt se érdekelte, kitől kér kölcsön, mert meggyőződéssel hitte, hogy amint nyer, szépen visszaad mindent –, de az senkinek sem jutott eszébe, hogy a családon verje el a port emiatt. Ez nem járta. Daniel megérdemelte, amit kapott – de a felesége és a kölykei? Michael Flynn a hajtókájánál fogva megragadta Declant, hogy durván magához rántsa és egyenesen a képébe üvöltse: – Én csak azt csináltam, amit az elbaszott bátyád parancsolt! Azt hittem, senki nincs otthon. Patrick kezeskedett ezért. Tudod, mit mondott utána? Azt, hogy ez kurvára Danny Goldingra vall, mindig rosszkor van rossz helyen. Declan lerázta magáról a barátja kezét. – Sajnálom, Michael! Tudom, hogy a bátyám kibaszott holdkóros volt. Szerinted miért léptem hátra, miután elintéztük? Szerettem őt, de tudtam, hogy ki kell mustrálni, mint egy rühes veszett farkast. Így, hogy elmondtad, már tökéletesen értem. Fiatal voltál, aranyfedezetnek vetted a szavát. Ő meg éppen ezt akarta. Tetszett neki, hogy nem is sejtesz semmit.

Michael keserűen felnevetett. – Benyeltem az egészet. Eleinte tényleg elhittem, hogy baleset volt, nem is foglalkoztam vele. Meggyőztem magam, hogy nem az én hibám. Mondjak valamit, Declan? Nem is volt az én hibám. Csak azt tettem, amit Patrick mondott. Amikor pedig elszaródtak a dolgok, ő mellettem állt, amit nagyra értékeltem. Csak évekkel később értettem meg, amikor már jobban ismertem, hogy ehhez ő túl agyafúrt. Tudnia kellett előre, hogy a ház nem lesz üres. Declan Costello újabb whiskyt töltött. Michael hálásan fogadta el. – Ez nagyon is a bátyámra vall, Michael! Én aztán tudom, mire volt képes. Akkor éjjel, amikor lerendeztük, a szívem mélyén fikarcnyi megbánást se éreztem. Megkönnyebbültem, még örültem is, hogy végre eltűnik a süllyesztőben, és nem kell asszisztálnom a hülyeségeihez. De mindezt félretéve, mi oka van Mrs.

Singhnek,

hogy

figyelmeztessen

Steven

Goldinggal

kapcsolatban? Michael Flynn óvakodva fürkészte Declan arcát. Épp most osztotta meg vele élete legnagyobb titkát, élete legnagyobb szégyenét. Nem volt más választása, bíznia kellett benne. – Akkor éjjel találkoztam Mrs. Singhgel. Az üzletük előtt belebotlottam a férjébe, és ő is kijött, hogy köszönjön. Tudta, hogy a bátyádnak dolgozom, még figyelmeztetni is próbált. Akkor éjjel azt mondta, menjek haza és fürödjek meg, mert csak úgy bűzlök a benzintől. Persze akkor még nem tudta, miért. De miután Goldingék csak néhány saroknyira laktak, nem kellett sokáig gondolkodniuk, hogy összeálljon a kép. Tudtam, hogy

bízhatok benne. Sose meséltem róla Patricknek. Tudtam, hogy azt hinné, fenyegetést jelent rá és a világára nézve. Soha fel se ötlött benne, hogy vannak, akik önzetlenségből törődnek másokkal. Declan elnevette magát. – A bátyám hírből sem ismerte az önzetlenséget, Michael! Épp ez volt a baja. Michael nagyot sóhajtott. – Azért mondtam el ezt, mert tudnod kell, de legbelül még mindig úgy érzem, hogy csak azt tettem, amit kellett. Declan sajnálta Michaelt. A saját bőrén tapasztalta, milyen manipulatív tudott lenni a testvére. – Oké, Michael, akkor egy pillanatra felejtsük el ezt az egészet, és összpontosítsunk arra, hogyan kapjuk el Steven Goldingot. Ez a Mrs. Singh csavaros eszű vén boszorka. Most elmegyek a mocskokhoz, hátha tudnak valamit. Épp ideje, hogy megdolgozzanak a pénzükért. Talán adnak valami támpontot. Michael Flynn bizonytalanul bólintott. – Én csak azt akarom, hogy Jessie-vel minden rendben legyen. Declan gyengéden megpaskolta barátja vállát. – Hát persze, Michael, hiszen ő a te kislányod.

Százhuszonegyedik fejezet Timothy Branch nyomozó megkönnyebbült, hogy végre valami hasznos információval szolgálhat Michael Flynn-nek. Ami azt illeti, ki is tett magáért. Miután behajtott a roncstelepre, és gondosan leparkolta BMW-jét, hős megmentőként léphetett be a konténerirodába. i Michaelt és Declant odabent találta. Önelégült mosollyal toppant eléjük, amíg nem tudatosult benne, hogy Michael Flynn és Declan Costello egyformán fáradtnak és bosszúsnak tűnik. Erről eszébe jutott, hogy Michael lánya továbbra sincs meg, ezért letörölte arcáról a vigyort, és átváltott hivatalos üzemmódra. – Jöttem, amint tudtam. Azt hiszem, örülni fognak annak, amit kiderítettem. Várta, hogy hellyel kínálják. Michael széles mozdulattal intett a titkárnői székre. – Ülj le, bökd ki! Kurvára ideje már, hogy megdolgozz a pénzedért. Timothy eleget tett a kérésnek, noha a korábbi eufóriája mostanra elpárolgott. Michael Flynn jelenléte megrémítette, ez nem is lehetett kérdés. Márpedig ő és Declan minden figyelmével felé fordult, és úgy várták a mondandóját. ( Timothy Branch tudta, hogy csak egy esélye van, hogy hasznossá tegye magát. Gyorsan kinyitotta hát Steven Golding

anyagát, és ahogy megköszörülte a torkát, újabb hullámban tört rá a nyugtalanság. – Először is, mint kiderítettem, Steven Golding sok éven át pszichiátriai gyógykezelés alatt állt. Tizenöt éves korában az anyja, az apja és a két húga egyaránt meghalt egy tragikus tűzesetben. Szándékos gyújtogatás történt, ő is csak azért élte túl, mert az egyik barátjánál töltötte az éjszakát. Sosem tudta túltenni magát a sokkon, az azóta eltelt harminc-egynéhány évben egyik pszichiátriai intézetből a másikba került. Négy hónappal ezelőtt újra kiengedték, miután az évek során a különféle segélyekből és járandóságokból összegyűlt neki egy tekintélyesebb összeg, több mint tizenkétezer font. Úgy tűnik, ezt egy összegben vette fel a bankból, és azóta senki se látta őt. Nem jelent meg a kirendelt orvosánál, és közelében se járt a szociális bérlakásnak, amit kiutaltak neki. Priusza nincs, soha nem tartóztatták le semmiért. Az orvosa szerint

kényszerképzetektől szenved, gyakran

képtelen különbséget tenni a valóság és a fantázia között, viszont arról biztosított, hogy nem erőszakos. Erős gyógyszereket szed, Dolmatilt és… – meredt a lapra Timothy Branch, de így sem tudta elolvasni a saját kézírását. – Attól tartok, ezt hiába próbálom

kibetűzni.

antidepresszáns,

Nyilván

vagy

valami

hasonló.

vényköteles,

Steven

erős

Goldingnek

kiemelkedően magas az IQ-ja, és csak úgy falja a könyveket. Naponta kiolvas egyet. Három hete látták utoljára, amikor minden pénzét kivette a bankból. Michael Flynn megadóan tárta szét a karját. – Ennyi? Timothy Branch bólintott.

– Ez minden, amit megtudtam. Az embereim most is keresik – folytatta, majd kapkodva előhúzott egy fotót, hogy átadja Michaelnek. – Ez nemrég készült róla. Michael Flynn alaposan megnézte magának. Steven Golding idősebbnek tűnt a koránál – hamuszürke bőrével és szinte élettelen tekintetével leginkább kitömött menyétre emlékeztetett. Egyenesen a kamerába bámult – tátott szájjal, feketére szuvasodott fogakkal, narancshéjat idéző himlőheges bőrrel. Ezzel a fickóval senki se áll le cseverészni, az egyszer biztos. Timothy Branch vett egy nagy levegőt, majd komor hangon hozzátette: – Az

alapján,

amit

tudunk,

könnyen

paranoiássá

és

agresszívvé tud válni, ha nem szedi a gyógyszereit. De hangsúlyozni kell, hogy a kezelőorvosa szerint nem erőszakos típus. Persze, ha rendesen beveszi a gyógyszereit… Michael átadta a fényképet Declannek. – Lássuk, Timothy, jól értettem-e! A lényeg, hogy három hete jött ki a diliházból, lepucolta a bankszámláját, azután nyoma veszett tizenkét lepedővel. És hogy még szebb legyen, a gyógyszerei nélkül teljesen eltorzul a személyisége., Timothy Branch nem tudta, mit válaszoljon. Csak azt remélte, hogy valaki látta a dilinóst, ő pedig segíthet Michaelnek levadászni. Declan visszaadta a fényképet Michaelnek. – Ez ám a finom úriember, Michael! Ezzel a díjnyertes mosollyal nem lesz könnyű elrejtőznie. Legalább a tömegben nem tud elvegyülni.

Michael Flynn elmosolyodott. Declan még egy ilyen pillanatot is fel tudott deríteni. – Ha ő rabolta el Jessie-t, bérelnie kellett egy helyet. Az embereink

kérdezzenek

körül,

hol

fizettek

ilyesmiért

készpénzben. És jól mondod, Declan! Ilyen arcot nem könnyen felejt el az ember. Nem az a fickó, akinek az ember süteményt visz, ha a szomszédba költözik. Miközben Timothy Branch felállt, újfent elhatalmasodott rajta a rettegés. – Ráuszítom az összes emberemet. Szólok, amint megtudok valamit. Michael Flynn arra se vette a fáradságot, hogy válaszoljon. A fickó minden szempontból értéktelennek bizonyult. Miután Branch távozott, Declan hitetlenkedve csóválta a fejét. – Hogy a faszba engedhetik szabadon futkosni az ilyeneket? Senkit nem állítanak rájuk? Senki nem gondol rosszra? Egyszerűen csak rászabadítják őket a társadalomra? Felháborító! Michael Flynn egyetértett a barátjával. – Én mondom, Declan, ha bármi történik a kis Jessie-vel, akkor a fickó, aki aláírta a papírjait, jobban teszi, ha nyakába kapja a lábait, mert kurvára levadászom. Gondom lesz rá, hogy az életben soha többé ne legyen ilyen felelőtlen. Declan elvigyorodott. – Engem nem kell győzködnöd, Michael! Én mindenben melletted állok, haver. És ne feledd, most már tudjuk, hogy kit keresünk.

Százhuszonkettedik fejezet Az utcán elterjedt a szóbeszéd. Jessie Flynn eltűnt, és ötven lepedő várja a gazdáját. Ezért bárkinek érdekében állt, hogy nyitva tartsa a szemét. Most pedig körbevitték egy fura fickó képét is. Egy ilyen arcot aligha lehet eltéveszteni. A hír mindenkihez eljutott. Michael Flynn minden embere kérdéseket tett fel, és válaszokat várt. A ház közben olyan lett, mint Fort Knox: a nap huszonnégy órájában fegyveresek őrizték. Az ügy komolysága senki számára nem lehetett kétséges. Az az ötven lepedő pedig éppen elég ösztönzést jelentett. Nemcsak egy rakás pénzről volt szó, hanem annak bizonyságáról is, mennyire elszántan kutat Michael Flynn a lánya után. Vagy ami még fontosabb, mennyire nem bánik kesztyűs kézzel az olyanokkal, akik hátráltatják ebben. Michael Flynn élő legendának számít, akinek épeszű ember nem keresztezné az útját. A fotó is nyilvánvalóvá tette, hogy a fickónak hiányzik egy kereke. Nem is lehetett másként. Amikor Golding nevét meghallották, néhány emberek összeállt a kép. A fickó elvesztette az egész családját, nem csoda, ha begurult – de miért pécézte ki magának éppen Michael Flynn egy szem lányát? A pletyka szerint Michael Flynn megtagadta a váltságdíj kifizetését, amit sokan megértéssel is fogadtak. Jessie Flynn nem volt épp a szívük csücske, ráadásul azt is tudták, hogy mennyire rühelli az apját. Úgy beszélt róla, mint egy darab

szarról. Ráadásul mindig élvezte mások megütközését és félelemmel vegyes csodálatát, amikor azt hallották tőle, hogy a saját apját pöcsnek nevezi. És ha ez még nem lenne elég, Michael Flynn úgy tett, mint aki rá se bagózik, pedig nyilván nem lehetett könnyű neki, ha a saját lánya ennyire semmibe veszi. Ha bárki más úgy nyilatkozott volna róla, mint Jessie, hát kezdhetett volna gyűjteni a koszorújára. Az emberek készséggel elhitték, hogy Michael nem fog váltságdíjat fizetni a lányáért, s a legtöbben nem is hibáztatták ezért. Azt gondolták, az ötven lepedő csak arra való, hogy felkutassa a felelőst – s ha közben Jessie is előkerül, hát sebaj. Az egész brit alvilág Steven Goldingot kereste. Mindenütt az ő fotóját lehetett látni. Híresség lett, még ha nem is éppen jó értelemben.

Százhuszonharmadik fejezet Josephine az unokáját hallgatta, ahogy az iskoláról fecseg; Dana kísérte be hozzá az imént, egy italokkal és süteményekkel megrakott tálcával együtt, ő pedig – amennyire tőle telt – igyekezett a kisfiúra összpontosítani. Michael

igazat

mondott:

tényleg

nem

érdekelte

a

mondanivalója. Szerette az unokáját, de nem akarta felvállalni a nyűgöt, ami a napi nevelési munkával jár. Ezért vették fel Danát. Közben pedig attól tartott, hogy a fiú valahogy összekeveri az ő kis kincseit. Mióta Michael úgy leteremtette, komolyan aggódott, hogy már soha nem lesz közöttük béke. Azóta alig látta őt, de még csak nem is telefonált. Önkéntelenül arra gondolt, hogy számukra itt a vége. Már a szex se izgatta, egyszerűen nem vágyott rá, ha mégis megadta magát neki, nem vállalt aktív részt, csak feküdt, és várta, hogy vége legyen. Michael soha nem kényszerítette olyanra, amit nem akart – túl tisztességes, túl gyengéd volt ahhoz, hogy ilyet tegyen. Josephine most mégis azon merengett, talán akaratlanul is öngólt lőtt. Michael még mindig jóvágású, eleven férfi, és könnyedén talál magának egy fiatal lányt, aki minden igényét kielégíti. Josephine mindig azt hitte, hogy az iránta érzett szeretete elég visszatartó erő, de már nem volt olyan biztos ebben. Már az sem segített, ha tökéletesen nézett ki.

– Mondj már valamit, nagyi! – fakadt ki Jake bosszúsan, ami magához térítette az elmélkedésből. Josephine elmosolyodott. – Sajnálom, kis szívem. Mit is mondtál? Jake nem válaszolt; jól láthatóan haragudott rá. Megunta, hogy a nagyanyjával társalogjon, mert nyilvánvalóan nem figyelt rá. Soha nem figyel rá! – Kérlek, Jake! Annyira sajnálom. Nem hallottam. A nagyinak mostanában annyi minden jár a fejében. Jake felállt. Szokás szerint Josephine lábánál ült, de úgy tűnt, most nincs olyan kedvében, hogy elviselje a nagyanyja hóbortjait. – Kimegyek, nagyi. Ha nem beszélgetsz velem, inkább kint leszek a kertben. Josephine megdermedt, olyan gorombán bánt vele Jake. Talán tényleg Michael gyerekkori hasonmása. Ahogy ott állt, karba tett kézzel, jóvágású arcán a sötét indulattal, egészen úgy tűnt, hogy még a férje arckifejezését is örökölte. – Megkérem Danát, hogy játsszon velem odakint, és amikor hazajön a nagypapa, meg fogom kérdezni tőle, mikor jön értem az anyukám. A kisfiú kiviharzott a szobából, Josephine hiába is próbálta volna megállítani. Mégis, most abban a tudatban dőlt hátra a székében, hogy utána kellene mennie, és éreztetnie kellene vele, hogy szüksége van rá. Csak hát hogyan tegye meg, ha egyszer nem így érzi?

Előrehajolt, felszedegette az édességek csomagolását. A fiú Kit Katet és egy kis Mars szeletet evett. Josephine mindkét fóliát ügyesen összehajtotta, hogy elhelyezze őket a dobozában. Aztán egész testében reszketni kezdett. Gondot okozott neki a

légzés,

ezért

gyorsan

behunyta

a

szemét,

és

arra

összpontosított, hogy hosszan és mélyen vegye a levegőt. Rettenetes érzés fogta el. Az orvosa szerint akkor tör ki rajta a pánikroham, ha stresszhatás éri. Még szép, hogy stresszes! A lánya eltűnt, az unokája nem áll szóba vele. Ha ehhez hozzáveszi a férje kirohanásait is, nincs mit csodálkoznia. Magába fojtotta a kitöréssel fenyegető könnyeit. Az öltözőasztalhoz lépett, hogy gondosan megigazítsa a sminkjét, de ettől sem érezte magát jobban, mint máskor. Amikor visszaült a székbe, azon tűnődött, vajon felhívja-e valaha is a férje. Aztán kezdett lassan megnyugodni. Töltött magának még egy pohár vörösbort, s miközben belekortyolt, eldöntötte, hogy beteszi az egyik kedvenc DVD-jét.

Százhuszonnegyedik fejezet – Figyelj rá, Lana! Én mindent megteszek, hogy előkerítsem a lányomat.

A

helyedben

én

inkább

a

saját

lányommal

foglalkoznék, a kibaszott feleségemmel! Ha nem tűnt volna fel, az isten tudja, mióta nem jött ki a szobájából. Úgyhogy szállj le rólam, és ne hívogass percenként! Ha megtudok valamit, te leszel az első, akivel megosztom – csapta le Michael a telefont. Fortyogott a dühtől. Kinek képzeli magát Lana? Ő is olyan, mint Josephine meg a saját anyja! Mind azt várják, hogy csodát tegyen. Eddig ezt is tette, de most nem akar mással foglalkozni, csak hogy megtalálja Jessie-t, és levadássza azt a balfasz Goldingot. Más se hiányzik, csak hogy olyanok rángassák telefondróton, akiket aztán végképp nagy ívben elkerülne, ha nem lennének rokonok. Declan Costello felnevetett. – Ennyiből csak megértette! Michael Declanhez fordult, aki igazi jó barátként viselkedett, dacára mindannak, ami a múltban történt. – Kibaszott Lana! Csak púp a hátamon. Josephine teljesen rá ütött. Azt hiszik, az egész kurva világ körülöttük forog. A picsába minden mással. Mondjak valamit, Declan? Josephine évek óta a házat se hagyta el. Az az eszelős fasz, aki elkapta Jessie-t, küldött neki egy levelet, benne egy telefonszámmal, hogy hívja fel, de ő még arra se vette a fáradságot, hogy engem

felhívjon. Úgy látszik, már a telefont se bírja felemelni az a holdkóros picsa. Kivéve persze akkor, ha őt hívják. Na, ebben hol a logika? Declan felsóhajtott. – Tudom, Michael, már mesélted, haver! Mindnyájan tudjuk, hogy Josephine különc kicsit, de ne mondj semmit, amit; később megbánnál! Michael mindig csak legyintett Josephine hóbortjaira. Declan személy szerint azt gondolta, hogy a nő kötöznivaló bolond, de hát nem ő vette feleségül, hála a kurva égnek. Michael megvetően horkant fel. – Különc?

Te

kényszerzubbonyba

ezt való,

annak

neveznéd?

csökevényes

agyú

Szerintem elbaszott

pszichopata. Bárcsak korábban felismertem volna! Anyám, az a másik „vasakaratú” fapicsa, pedig kezdettől óvott tőle. Azt mondta, nincs ki a négy kereke, de nekem bezzeg akkor is ő kellett. Úgy szerettem Josephine-t, mintha valami halálos betegség lenne, amit csak én kaphatok el. Mindent elnéztem neki. Lehetett bármilyen lökött, én úgy csináltam, mintha az lenne a normális. Hát nem az, Declan. Magasról leszarja Jessie-t, de még a kis Jake-et is. Meg engem is, ha már itt tartunk! Csak saját magával törődik, meg a kibaszott problémáival. Kurvára elegem van az egészből, Amikor a telefon megcsörrent, Declan gyorsan felkapta. Örült, hogy félbeszakad ez a beszélgetés. Nem szívesen nyilatkozott volna lesújtó hangon Josephine-ről. Michael az arcát fürkészte, ahogy a hívót hallgatja. – Száz százalék?

Declan tovább hallgatott, Michael pedig odafigyelt minden rezzenésére. – Jó ember! Végre valami. Mondd meg, hogy hozzák ide, a Canary Wharfbe. – Declan visszatette a kagylót, és Michaelre pillantott. – Úgy tűnik, kiszúrták a mi Golding barátunkat. Jack hívott. Az egyik embere meglátogatta az anyját Essexben, Canewdonban, nem messze Rochfordtól, és azt mondja, szerinte ő jött ki a helyi SPAR-ból. De mire az emberünk leparkolt, tudjuk, milyen hely Essex, ha parkolnia akarunk, szem elől tévesztette. Elhozta viszont a térfigyelő felvételét az áruházból, és idehozza nekünk. Ez is valami, Michael. Ha ő az, akkor megvan a helyszín. Michael Flynn a könnyeivel küszködött, annyira túláradó volt a megkönnyebbülés. Még soha életében nem érezte magát ennyire haszontalannak. Ó, a nagyfőnök, akinek mindenki a fizetését

köszönheti,

aki

a

kolumbiaiakkal

üzletel

és

gyakorlatilag egész Európát a markában tartja, még mindig nem tudta felkutatni az egy szem lányát. Hát nem ironikus?

Százhuszonötödik fejezet A felvétel nem volt éppen nagy felbontású, de Michaelnek; nem is az kellett. – Ő az, Declan! Kurvára ő az! Végre-valahára. Declan átérezte Michael kitörő örömét. Több mint két hét telt el Jessie eltűnése óta; azóta egy teremtett lélek nem látta és nem hallott róla. Leszámítva a tulajdon anyját, aki mélyen elhallgatta az információt. Mi a szart képzelt? Mindenki tudta, hogy Josephine-nek hiányzik egy kereke. Legtöbbször nem is lehet követni, hogy éppen mi baja, de amikor megtudta, hogy kapcsolatba léptek vele, még a kisujját se mozdította. Michaelnek rá kellett ébrednie, hogy a felesége teljesen megbuggyant. Mindössze egyetlen parányi esélyt kaptak, hogy kiderítsék a lány hollétét, de Josephine Flynn azt is eljátszotta, amikor a gyermeke életénél is fontosabbnak tartotta a saját baromságait. Azért ez még tőle is túlzás volt. Most azonban végre kaptak valami kézzelfoghatót, ahol elindulhatnak.

Michael

rászolgált

erre

a

könnyebbségre.

Mindent megtett érte. A barátja lefirkantotta a részleteket egy jegyzettömbbe. – Lambert and Butler cigarettát vett, meg egy üveg olcsó vodkát, ahogy Mrs. Singhnél. Tudjuk, hogy nem szerezte meg a jogosítványt, bár ez még nem jelenti, hogy nincs járműve, csak azt, hogy nincs biztosítása. De miért nem vesz élelmet?

Declan vállat vont. Ez neki is megfordult a fejében, de nem akarta tovább borzolni Michael idegeit. – A mocskok mindent átfésülnek, ahogy a saját embereink is. Ha kivett egy helyet, tudni fogjuk. Nem rejtőzködhet örökre, Michael! Manapság már nem így megy. Nem olyan könnyű felszívódni. Michael elvigyorodott. Amióta ez a rémálom elkezdődött, még egyszer sem érezte magát ilyen felszabadultnak. Megcsörrent a telefon. Ezúttal Michael vette fel, hátha megtudja a fickó címét, vagy bármi mást, ami segíthet a lánya megtalálásában. Declan széles vigyorral figyelte. Arra számított, hogy előkerült a fickó, így végre csinálhatnak valami értelmes dolgot, mondjuk, halálra kínozzák, aztán örökre letörlik a föld színéről. – Ezt kurvára nem mondod komolyan! Declan csalódottságot érzett Michael hangjában. Bárki is hívta, nem jó hírt közölt. – Oké, oké. Itt várunk, de ne tartson soká! – tette le lassan Michael a kagylót. Declan lélegzet-visszafojtva várta, hogy Michael beszámoljon a legfrissebb hírekről. Michael rágyújtott, és néhányszor mélyen leszívta a füstöt, mielőtt tehetetlenül kifakadt: – Ezt kurvára nem fogod elhinni, Declan! Most jelentkezett John Freed. Úgy tűnik, neki is van felvétele. Goldingot ezúttal egy kenti Tesco Expressnél látták. Ugyanazt vette: negyven Lambert and Butlert egy üveg olcsó vodkával. Az egyik

pénztáros ismerte fel. Ő hívta Johnt, az meg rástartolt a térfigyelőre. Szerinte tutira Golding az. Declan hallgatott. Az egész kezdett hátborzongató lenni. Mintha a fickó tudatosan félre akarná vezetni őket. Ha még jobban fel akarja bőszíteni Michael Flynnt, nem is találhatna jobb módszert. – A képünkbe nevet a rohadék, Declan! Ez a retardált fasz szakadtra röhögi magát rajtunk, a kurva életbe! Ezzel is azt üzeni, hogy nála pattog a labda. Felfogtam. Vezessük tévútra az ellenséget! De mi lesz közben a kis Jessie-vel? Mi lesz, ha bántja? Ha máris megölte és elásta! Declan kétségbeesetten tárta szét a karját. – Nem szabad így gondolkodnod! A jó életbe, Michael, ha bántaná Jessie-t, azzal feladná az alkupozíciót, nem? Gondolj bele. Amennyire tudni lehet, nem is erőszakos. Talán egy elbaszott kretén, de nem közveszélyes. Michael felpattant a helyéről. Végtelenül dühösnek és tehetetlennek érezte magát. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen idióta kibasszon vele? Kész rémálom! Nem szabad alábecsülnie a fickót, az egyszer biztos. Sokkal értelmesebb, mint bárki gondolná. – Vedd már észre magad, Declan! Szoktál újságot olvasni? Nem múlik el nap, hogy egy kibaszott eszelős ne ölne meg valakit minden ok nélkül. Embereket támadnak le és szúrnak hátba fényes nappal, egy kurva pláza közepén, és ami a legrosszabb: ezek a fickók, ezek a zakkantak, csak azért flangálhatnak az utcán, mert egy rohadt agyturkász kimondta róluk, hogy nem jelentenek veszélyt senkire. Mintha így lenne!

Ez a pöcs klasszikus sorozatgyilkos! Nem érdekel, mit mondanak a diliházban, amikor ezt a vadbarmot még az se zavarja, hogy az én kislányomat rabolta el. Emlékszel, milyen, magas az IQ-ja? Meg hogy mennyit olvas? Csak kapjam a kezem közé Mr. Kurvára Művelt Elmebeteget! Személyesen fogom kikaparni az agyát, és megetetem azzal a faszszopóval, aki úgy döntött, hogy rászabadítja a társadalomra. Nem tudom elhinni, hogy ez a fasz képes kibaszni velem. Ezt a legnehezebb megemészteni, Declan! Hogy egy ilyen senki, egy eszelős rohadék tényleg képes túljárni az eszemen. Declan teljes szívéből egyetértett vele. A fickó vagy okos volt, vagy kurvára szerencsés, vagy ami a legrosszabb: mindkettő. Nem mintha Michaelnek éppen most ezt kellett volna hallania. – Ez már téboly, Michael! Hallod egyáltalán magad? Eszelős, nem is kérdés, de ez a gyengéje, nem az ereje. Még váltságdíj se kell neki, a kurva égbe! Ez önmagában elmond róla mindent. – Az biztos, Declan! Azt mondja el, hogy ez nem a pénzről szól, hanem rohadtul személyes ügy. És azt is tudjuk, hogy miért! Declan nem válaszolt. – Patrick pontosan tudta, mit kér tőlem. Tudta, hogy a ház nem lesz üres. Átvert, csak hogy kiadhassa a mérgét. Ez volt a legnagyobb hibája, hogy sosem látott tovább az orránál. Képes volt felfújni a legkisebb sértést, egyetlen rossz pillantást, bármilyen piti adósságot, pedig megengedhette volna magának, hogy nagyvonalúan szemet hunyjon. Azért se tette. Ha egyszer valaki bogarat ültetett a fülébe… – halt el Michael hangja. A

dühe azzal fenyegetett, hogy teljesen felemészti. Tudta, hogy muszáj lesz lehiggadnia és logikusan gondolkodnia. Nem engedheti meg, hogy a szíve átvegye az esze helyét. – Te pontosan tudod, miről beszélek, Declan. Michael Flynn kinézett az ablakon. Ma nem élvezte a kilátást, amit máskor annyira szeret. Azon pörgött, hogy járhatott túl az eszén egy olyan ember, mint Steven Golding. Nem akart együtt élni ezzel a tudattal; soha nem lett volna képes megemészteni ezt. A fickó szinte rimánkodott azért, hogy levadássza, és Michael eltökélte magában, hogy pontosan ezt fogja tenni.

Százhuszonhatodik fejezet Jessie arra ébredt, hogy a férfi fényképeket készít róla. Meg sem próbálta takargatni magát, ahhoz túlságosan kimerült volt, és fárasztotta minden mozdulat. Iszonyúan fájt a lába – a bilincsek mostanra lemarták róla az összes bőrt, szó szerint látta a csontjait. Attól is undorodott, ha ránézett. A fémet alvadt vérrögök és száraz bőrfoszlányok borították, hogy szemernyi kétsége se maradjon, mi vár rá. A férfi nevetgélt, mintha bennfentes tréfát hallana. Jessie rég feladta a harcot, hiába is próbálta volna meggyőzni, bármiről. A férfi már közölte vele a lehető legrosszabbat: hagyja megdögleni. El is hitte neki. Egy ilyen eszelős miért hazudna? Szent küldetést teljesít, nem vitás. Másik bolygón, másik univerzumban él. Ő pedig éhezik, de olyan fájdalmak közepette, hogy nemsokára már megváltásként fogadja a halált – egy ilyen élet nél még a halál is jobb. A férfi a vödröt is elvette tőle, hogy a beleit és a hólyagját se üríthesse olyan könnyen. Kínjában a betonpadlót használja. Mi mást tehetne? A béklyói ennyit engednek, s ahogy az apja mondani szokta: még a kutya; se piszkít a saját házába. Úgy látszik, minél kevesebb étel, van a testében, annál több akar kiürülni. Csak víz jön belőle, mintha menne a hasa, de így is elég fájdalmas. És annál; megalázóbb.

Vajon mennyi időnek kell még eltelnie, hogy már moccanni se tudjon? Akkor nem lesz más választása, mint a saját mocskában feküdni. Legszívesebben sírva fakadt volna, de már nem maradt könnye. Kinyitotta a vizespalackot – legalább ezt meghagyták neki –, legalább ihat egy nagy kortyot a begyógyszerezett vízből, mielőtt átadja magát a feledésnek. A sebek a bokáján elfertőződtek, érezte a rothadó hús bűzét. Ez a förtelem még a testszagát is elnyomta, bár a mindent elborító szarszagot ez sem tudta túlszárnyalni. Nem úgy tűnt, mintha a fickó ebből bármit is észrevett volna. Nem fintorgott, talán nem is érzi az őt körülvevő bűzt – vagy egyszerűen csak úgy döntött, hogy nem érdekli. Ahogy újra és újra elmondta: ez nem róla szól. Őt a legtöbbször mintha meg se látta volna. A férfi idétlen mosollyal lépett közelebb. – Emlékszel arra a vetélkedőre, amit évekkel ezelőtt adtak? Amikor a versenyzőknek meg kellett becsülniük, mi mennyibe kerül? Azt tényleg szerettem. Jessie a fejét rázta. – Nem, nem emlékszem. Az még az én időm előtt volt. A férfi elvigyorodott. – Ó, pedig élvezted volna. Én aztán élveztem. Egy nagyon okos ember kérdezgetett. Már emlékszem, Az évszázad üzlete, ez volt a címe. Szeretem a tévés vetélkedőket. Szeretem a kérdéseket. Mindig is szerettem a kérdéseket. Jessie kipréselt magából egy mosolyt. – Tényleg? Akkor én is kérdezhetek egyet?

A férfi szinte sugárzott az örömtől. – Hát persze, te kis buta! Kérdezz bármit, amit akarsz. Lefogadom, hogy tudom a választ. Jessie feltornászta magát a könyökére, hogy a férfi szemébe tudjon nézni, mielőtt halkan felteszi a kérdést: – Miért csinálod ezt? Mit követtem el ellened? A férfi kelletlenül elfordult, de amikor újra ránézett, már újra nevetett. – Mondtam már, Jessie, ez nem rólad szól. Te csak a fegyver vagy, amivel térdre kényszerítem az apádat. Amikor majd visszaadlak neki, lesoványodva, megláncolva, és persze holtan, végre ő is megérti, mit jelent a teljes kétségbeesés és; reményvesztettség. Kivételes gyötrelem, annyit mondhatok. Tudod, egy dolgot sikerült megtanulnom, Jessie. A legnagyobb fájdalom a világon nem a saját szenvedésed, hanem a tudat, hogy olyasvalaki szenved, akit igazán szeretsz. Nincs ennél szörnyűbb kín. Rosszabb, mint bármi, ami történhet, veled. A férfi üdvözülten mosolygott, mintha az örök boldogság titkát osztaná meg vele. Azután tárgyilagos hangon hozzátette: – Gondolj a kisfiadra, Jake-re. Képzeld, hogy őt éheztetem halálra. Ez sokkal szörnyűbb fájdalom lenne, mint amit, most érzel, ugye? Érted, mire gondolok? Dereng már? Jessie nem válaszolt. Fizikai rosszullét kerülgette a férfi szavaitól, olyan hihetetlennek, teljes képtelenségnek tűnt az egész, pedig aztán tényleg megtörtént vele.

Százhuszonhetedik fejezet Kentben ugyanúgy keresik az embereink, mint Essexben. Nem rejtőzhet el örökre. Mindenkit mozgósítottam, akit csak lehet, és mindnyájan erre a rohadékra vadásznak. Ötven lepedő komoly ösztönző, de úgy tűnik, ennek a fickónak tényleg van esze. Michael nem válaszolt. Halálosan kimerült, mégsem tudott aludni. Még mindig a Canary Wharf-i irodában tanyázott Declannel. Itt legalább mindenki el tudja érni. Hazamenni nem akart. Telefonon beszélt a kis Jake-kel, de semmiképp sem akart szembenézni Josephine-nel. Ő volt a legutolsó ember, akit látni kívánt. Valahányszor arra gondolt, hogy megtartotta magának a levelet, csak mert a lányánál is fontosabbnak találta a saját kényelmét, olyan indulat fogta el, hogy puszta kézzel meg tudta volna fojtani. Ha akkor szól neki, talán már minden megoldódott volna. Ha a fickó tényleg olyan eszelős, mint hiszik, attól még jobban begőzölt, hogy nem telefonáltak neki. Elvégre azóta nem hallottak felőle. – Hogy a picsába képes ez a zakkant kicselezni nemcsak a rendőrséget, de az ország összes Arcát? Ezt rohadtul nem tudom elhinni. Declan megvonta a vállát. – Nézd meg azt a Bin Laden fazont. Évekig szívózott, mire elkapták.

Michael beletúrt a hajába. Declan néha kurvára nem értett semmit. Épp szóvá tette volna ezt, amikor a fickó nagyobb sebességre kapcsolt: – Ja, úgy mellesleg, Jack telefonált, amíg zuhanyoztál. Megszerezte Golding orvosi kartotékját. A fél veséjét odaadta érte, de megvan az összes cím, ahol valaha előfordult… minden, amit csak tudni lehet róla. Ki tudja, talán visszajár valahová. Egy próbát megér. Michael megvetően horkant fel. – Ha csak azt nem. Azért elképesztő, hogy pénzzel mi mindent el lehet érni, ugye? Declan nevetve fogadta Michael szarkazmusát. Pénzzel általában bármit el lehetett érni. – Bárcsak biztosan tudnám, hogy még életben van – tette, hozzá Michael. – Sokkal jobban érezném magam. Belegondolni is szörnyű, mennyire meg lehet rémülve. Retteg, egyedül van, és nem érti, miért nem mentem meg. Declan blazírt, mégis őszinte hangon felelt. – Bocs, Michael, de sok kell ahhoz, hogy Jessie megrémüljön. Nem éppen az a hamvas rózsaszál! Jessie Flynn mindig a maga útját járta. Basszus, ha te nem tudtad kordában tartani, szerinted kinek sikerülne? Michael ezúttal nem nevetett Declannel. Értékelte, hogy a barátja próbálja oldani a félelmeit, de ezt most senki sem tudta megtenni. – Nem vagyok benne olyan biztos, Declan! Jessie nem az a tökös csaj, akinek mutatja magát. Van benne valami gyengédség, amit csak kevesen látnak. Képes mindennap felhívni az anyját,

csak mert tudja, mennyire aggódik érte. Még Jake-ről is kérdezgeti. Szereti azt a kölyköt, ebben biztos vagyok. Declan kételkedett, hogy Jessie olyan édes fiatal teremtés lenne, amilyennek az apja leírja, de ha Michael ebben akar hinni, ő aztán nem akadályozza meg. Ahogy ő látta, a föld még nem hordott a hátán Jessie Flynn-nél önzőbb picsát, aki egyszer sem jutott odáig, hogy felismerje a szerencséjét, vagy értékelje mindazt a szeretetet és imádatot, amit kapott. Kihasznált mindent és mindenkit. Declan ezzel együtt megtartotta magának a véleményét. Vannak dolgok, amiket nem mondunk másoknak, mert ők egyszerűen nem azt akarják hallani. – Hát, Michael, te nyilván mindenkinél jobban tudod. Amikor a telefonja vibrálni kezdett, Michael kézbe vette, megnyitotta az üzeneteket, és döbbenten szembesült Jessie fotójával. A lányát egy ágyhoz kötözték; betegnek és rémüknek tűnt. – Szentséges Úristen! Átadta a telefont Declannek, aki elszörnyedve nézte a képet. Jessie-n látszott, hogy retteg, s ami még szörnyűbb, hogy éhezik. A bordái kis híján átszúrták az oldalát. Ráközelített, hogy jobban lássa a részleteket, köztük a vasbéklyóktól feldörzsölt és elfertőződött bokáját. Már a csontjai is kilátszottak, miközben a padlót teljesen elborította az ürülék. Ilyen képet csakis olyasvalaki küldhetett, aki a létező legnagyobb fájdalmat akarta okozni. Michael görcsösen összefonta maga előtt a karját, ahogy előre-hátra rázkódott a teste. Declan megütközve látta, hogy képes leplezetlenül sírni. Michael Flynn vigasztalanul zokogott,

akár egy kölyök. Nézni is rettenetes volt, hogy ennyire lealacsonyodik. Declannek muszáj volt tennie valamit, ezért felkapta a kagylót, és máris Arthur Hellmannt hívta, az internetes gurut. Hellmann mindenkinek dolgozott, aki csak számított, emellett súlyos szerencsejáték-függőként mindenfelé tartozott a Smokeon. Annak idején maga Michael vetette fel, hogy jó lenne kifizetni az adósságait, és behozni a cégbe. Declan most abban reménykedett, hogy a fickó a szakértelme révén képes lenyomozni a Golding által használt mobiltelefont. Szalmaszálak után kapkodott, de nem maradt más. Michael Flynn-nek minden korábbinál jobban éreznie kellett, hogy tesznek valamit. A kis Jessie-ről készült fotó megtette a magáét: megfellebbezhetetlenül bizonyította, mennyire kicsúszott a kezükből az irányítás. Miután letette a telefont, szomorúan fordult Michael felé. – Biztosítani kell a házadat, Michael! Ezek után szerintem nem vállalhatunk semmilyen kockázatot. Michael bólintott. – Bent is legyenek! Szólok Danának, hogy még iskolába se vigye el Jake-et. Amíg nincs vége ennek, nem kockáztathatunk – mondta, aztán Michael újra a lányáról készült fényképet bámulta. – Halálra van rémülve, látni a tekintetén. Hogy a szarba történhetett ez? Hogy a szarba tudta ezt csinálni vele egy elmeroggyant? Declan megvonta a vállát. A helyzet őt is ugyanúgy felkavarta; ez messze kívül esett a tevékenységük szokásos körén. Egészen mostanáig az utolsó pennyjét is feltette volna rá, hogy ilyesmi nem fordulhat elő. Ehhez túl nagyok és ismertek.

Igaz, mostanra megtanulhatta volna, hogy a legnagyobb fenyegetések mindig onnan jönnek, ahonnan a legkevésbé várják.

Százhuszonnyolcadik fejezet Hannah Flynn nem értette, Michael miért nem jár hozzá már napok óta. Ez nem vallott rá – mindig gondot fordított arra, hogy meglátogassa.

Különösen

amiatt

kezdett

aggódni,

amit

Josephine-től hallott. Ha Michael már a feleségét is leteremti, akkor tényleg súlyos lehet a helyzet. Azelőtt Josephine sosem tudott hibázni, sosem tehetett semmiről. Úgy tűnt, Michael végképp elveszítette a vele szemben tanúsított türelmét, ő pedig azon kapta magát, hogy őszintén sajnálja ezért Josephine-t. A nő teljesen kibukott, amiért a férje őt tette meg bűnbaknak, bár Isten a tanúja – itt Hannah Flynn kapkodva keresztet vetett, amiért hiába vette az Úr nevét –, Josephine Flynn-nél önzőbb embert még nem hordott hátán a föld. Hannah leült a konyhájában. Mostanában merő ideggörcs volt, sehol sem találta a helyét. Nem hagyta nyugodni, mi történhetett Jessie-vel. Az a lány mindig kapcsolatban maradt az ő Hannah nagyijával. Töltött egy pohár jóféle ír whiskyt, és ivott egy nagy kortyot, hogy lehiggadjon. Azután újra töltött. Amikor meghallotta a kapucsengőt, bosszúsan sóhajtott fel. Kevesen keresték a társaságát, ami tökéletesen meg is felelt neki. Sosem szívelte az ostobákat, mégis, ahogy az ajtó felé indult, vadul reménykedett abban, hogy a látogató hírt hoz az ő Jessie-jé- ről. Ahogy kinyitotta az ajtót, egy ismerősre számított, ám ehelyett csontos, ősz hajú fickót látott, az arcán viaszsárga bőrrel

és torz mosollyal. Hannah orrát megcsapta a belőle áradó fanyar bűz. Már épp megkérdezte volna, mi a nyavalyát akar, de mielőtt egy szót szólhatott volna, a férfi már neki is rontott. Ahogy próbált hátrébb lépni, éles fájdalmat érzett a mellkasában. Lenézett, és egy kés nyelét látta kiállni a mellkasából. Az egész nagyon gyorsan történt. A férfi még most is mosolygott, majd ahogy Hannah térdre rogyott előtte, csak szenvtelen mozdulattal ellépett, és fotózni kezdte a telefonjával. Nem tehetett mást, mint hogy nézte. Próbált kiáltani, segítséget hívni, de hiába. A vér lassan megtöltötte a száját, amitől okádhatnékja támadt. Viszolyogtatónak érezte az ízét, a sűrűségét, ahogy kibuggyant, ahogy a melege elárasztotta a mellkasát. Már a hátán feküdt, és tudta, hogy lassan belefullad a saját vérébe. Érezte, hogy minden pillanattal egyre lassul a szívverése. Hallotta a saját hörgését, miközben levegőhöz próbált jutni. Szédelegve adta át magát az eszméletlenségnek, és tárt karokkal fogadta a végtelen úr. Bármi jobb, mint ez a görcsös küzdelem egyetlen korty levegőért.

Százhuszonkilencedik fejezet Arthur Hellmann furcsa megjelenésű fickó volt: magas és nagyon vékony, sötétbarna szemekkel, de hamvas szőke hajjal. Ijesztő kombináció. Más esetben ez talán hozzájárult volna a markánsan

vonzó

megjelenéshez,

neki

azonban

csak

a

különcségét erősítette. Emiatt is találta nehezen a hangot az emberekkel, ezért kedvelte inkább a virtuális tér névtelenségét. Amikor belépett az irodába, Michael és Declan még azzal se bajlódott, hogy köszönjön, ami tökéletesen megfelelt neki. Örült, hogy Michael Flynn nem akar mindenáron beszélgetést kezdeményezni, amíg nincs fontos mondanivalója. Túl sokan beszélnek kizárólag a társalgás kedvéért, és közben ritkán mondanak bármi érdekeset. Leült az asztalhoz, majd miután felállította a laptopját, mintegy általánosan megjegyezte: – A legtöbb telefont könnyű elérni. Amíg be van kapcsolva, meg tudom határozni a pozícióját. Azt is megmondom, honnét érkezett egy adott hívás, mármint a vételi körzeten belül. Michael Flynn kezébe nyomta BlackBerryjét, hogy vethessen egy pillantást a fényképre. Rémisztőnek találta. – Ez a kép három órája érkezett, Arthur. Találd meg a küldőt! Arthur bólintott. Megértette, hogy az idő kulcsfontosságú tényező.

– Annyit előre megmondhatok, hogy ez nem egy olcsó eldobható telefon. A kép meglehetősen részletgazdag, ami viszonylag új modellre utal. Michael Flynn meg se hallotta. – Csak nyomozd le a rohadékot. A telefon hirtelen megrezdült. Arthur Hellmann gépies mozdulattal megnyitotta az üzenetet, de csak egyetlen pillantást vetett a tartalmára, mielőtt szó nélkül továbbadta a telefont. Amikor Michael meglátta anyját a saját előszobájában, a mellkasában egy késsel, lassan, hitetlenkedve rázni kezdte a fejét. Életében először teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát, ami halálra rémítette. Az anyja a szeme láttára haldoklott, a lánya kikötve, mint egy rohadt korcs, nyilván iszonyú fájdalmak közepette, ő pedig semmit sem tehet. A gyilkos gúnyt űzött minden erőfeszítéséből. Amikor csörögni kezdett az irodai telefon, Michael Flynn azonnal tudta, miért keresik.

Százharmincadik fejezet Josephine egy pohár vörösborral a kezében ült a teraszon, és miközben a kertet nézte, azon tűnődött, hogy aki elrabolta a lányát és megölte a nászát, végül érte és Jake-ért is el fog-e jönni. Valamiért nehezére esett elhinni, hogy Hannah meghalt. Hogy a saját otthonában szúrta le őt egy ámokfutó, aki aztán elmenekült, az ő otthonát pedig megszállták a fegyveresek, akiket Michael küldött a védelmükre. A kis Jake élvezte a társaságot, áldja meg az ég! Nem is gyanította, milyen veszélyben vannak. Az oldalán ott feküdt egy tizenkettes vadászpuska, előtte az asztalon egy Glock 22-es pisztoly. Ha eljönnek érte, nagyon is készen áll, hogy megküzdjön az életéért. Furcsa, de mióta Michael először tanítgatni kezdte, mindig kézre álltak neki a fegyverek. Élvezte a tapintásukat, és tudta, hogy mekkora pusztításra képesek. Ez a fegyverek sötét titka: a világ leggyengébb emberét is megóvják a leghatalmasabb ellenségétől, mert viszonylagos súlytalanságuk dacára ezek az élet és halál urai. Ha már Michael is úgy döntött, hogy fegyveresekbe fullasztja az otthonát, ő nagyobb biztonságban érezte magát, ha külön felfegyverkezhetett. Hannah-t a saját ajtajában kapták el, ledöfték, mint egy kibaszott disznót, és akárki tette ezt, fogva tartja az ő kislányát is. Bárcsak képes lett volna továbbítani az

üzenetét Michaelnek, akkor talán elkerülhették volna mindezt. Mennyire remélte, hogy aznap eljön őt meglátogatni. Ha megtette volna, a levelet is megmutathatta volna neki. Tanulnia kellett az esetből. Nem mentegethette tovább a tetteit, ami persze nem jelentette azt, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozik, mint egy hülye filmben, ahol minden megoldás belefér másfél órába. Ez most az ő rohadt kis életéről szól, de legalább meghozta a tudatos döntést, hogy segítséget kér. Már ez is valami, nem? Jake szaladt be a szobájába izgatottságtól fűtötten. – Nagyi, nagyapa egyik barátja megígérte, hogy megtanít pókerezni! Ugye megtanulhatok? Josephine nem lehetett elég hálás, hogy lekötik Jake figyelmét. – Hát persze! Nem könnyű játék, úgyhogy jól teszed, ha nagyon odafigyelsz. Jake Flynn most is a kedvenc Peppa malac pizsamáját viselte – annyira imádta, hogy addig hordja, amíg nem le foszlik róla. A hóna alatt kedvenc könyvét, A graffalót szorongatta, amit szintén rongyosra olvasott. Olyan szépnek és sebezhetőnek látta őt. Még a könnye is kicsordult, ahogy nézte. Sokkal többet érdemelt, mint amit valaha is kapott tőle. Fiatalsága ellenére oly sok mindent elveszített már. – Szeretek kártyázni. Mondtam nagyapa barátjának, aki nevetett rajta. Azt mondta, nagyapa kiköpött mása vagyok. Ez jó, ugye, nagyi? Dana is megtanul pókerezni, utána majd együtt játszhatunk.

Josephine szorosan magához ölelte. Belecsókolt Jake sűrű, sötét hajába; magába itta a Matey habfürdő és a jojobás sampon illatát. A fiú fél karral viszonozta az ölelést, mielőtt elhúzódott. Csak ekkor vette észre az asztalon heverő fegyvert. Egészen elkomolyodott. bátorságot Ezekkel nagyon kell vigyázni, nagyi. Josephine érezte a hangjában a félelmet. Hatévesen máris tudta, hogy a fegyverek veszélyesek. Egy nap persze neki is meg kell majd értenie, hogy a nagyapja világában a fegyverek szükségszerűen

jelen

vannak

–

a

mindennapok

részei.

Gondtalan életük nincs ingyen, néha nagyobb árat kell fizetniük érte, mint bárki gondolná. Veszélyes ez az élet – most még inkább, mint eddig bármikor. – Vigyázok, szívem, nagyon vigyázok. Most menj, és tanulj meg pókerezni! Ne félj semmitől! Senki sem engedi, hogy rossz történjen veled. Megígérem. Ahogy a fiúcska visszaszaladt a konyhába, Josephine azon tűnődött, megtarthatja-e az ígéretét. Élénken emlékezett az éjszakára,

amikor

a

Cornell

fivérek

megjelentek

náluk.

Emlékezett a sokkra, amit Jessie-nek okoztak. Látta önmagát, amint azt hajtogatta, hogy csak zárkózzon be a szobájába és ne féljen. Akkor éjjel talán rátalált a lelkierejére, hogy megvédje az otthonát – az ő mentsvárát a külvilág fenyegetése elől –, de Jessie meglátta őt fegyveresen, amitől halálra rémült. Akkor értette meg, mekkora veszélyben vannak, s ez megváltoztatta őt. Egyik pillanatról a másikra kellett felnőnie.

Most pedig elrabolták az egyetlent, amit nem dolgoz majd fel egykönnyen. És bármilyen nehezére esett elfogadni, hogy még ez sem tudta rábírni a telefonkagyló felemelésére, mégiscsak Michael reakciója aggasztotta igazán. Rettegett, hogy a férje sosem bocsát meg. Titokban abban reménykedett, hogy az ismeretlen idejön, és alkalma lesz végezni vele. Talán ez az egyetlen lehetősége, hogy a bűneiért vezekeljen.

Százharmincegyedik fejezet Timothy Branch Michael Flynnt figyelte, amint próbálja megemészteni az anyja halálhírét – a tényt, hogy a saját otthonában mészárolták le. Hihetetlen! Erre tényleg senki sem számított. Ki hitte volna, hogy egy Steven Goldinghoz hasonló agykárosult képes bábuként rángatni olyasvalakit, mint Michael Flynn? Golding egy kibaszott kis senki, valahogy mégis sikerült Michael Flynn fölé kerekednie. Már nemcsak a lányát rabolta el, de az anyját is sikerült kinyírnia. Mindennél jobban aggasztotta, hogy Steven Goldingot a legkevésbé sem izgatják tettének következményei. Az öngyilkos terroristák észjárását követi: egyetlen feladat végrehajtása élteti, a saját biztonságától teljesen függetlenül. Neki csak a küldetés számít, ezért nem úgy gondolkodik, hogy azt bármelyik épeszű ember érthesse – hiába is próbálnának alkudozni vele, nincs semmijük, ami kéne neki. Csak az érdekli, hogy minél nagyobb gyötrelmet okozzon Michael Flynn-nek. Nem vágyik másra, csak a bosszúra. Az egész csak erről szól. Nem mintha Michael Flynn sietne elárulni, mit követett el ellene, de az orvosi jelentésekből kihámozta, hogy a férfi családja egy tragikus tűzesetben vesztette életét. Vagy ha úgy tetszik, egy gyújtogatás miatt. Nem kell hozzá agysebésznek lenni, hogy tudja az ember, ebben valamilyen módon Michael Flynn is érintett lehetett. Elég régóta űzi már az ipart, hogy kiszagolja, mi történik valójában, még ha

ezen a vonalon nem is indulhat el. Kár lenne megbolygatni a múltat. – Az édesanyja holttestét a törvényszéki intézetbe vitettem, és egyelőre teljes sajtózárlatot rendeltem el, de meg kell értenie, Michael, hogy ez nem mehet így a végtelenségig. A szomszédok persze nem láttak semmit, az egész túl gyorsan történt. Amennyire tudom, az édesanyja egyébként sem lopta be magát a szívükbe, ha érti, mire gondolok. Michael szárazon felnevetett. – Hogyne érteném. Az anyám a környezetében mindenkire úgy tekintett, mintha a seggéből rántotta volna elő. Nem éppen a behízelgő modoráról ismerték. Declan Costello hallotta, hogyan csuklik el Michael hangja, mintegy dacolva az epés megjegyzéssel. Lehetett Hannah akármilyen, Michael szerette, s talán nem mutatta ki útonútfélen, de az anyja is viszonozta ezt az érzelmet. Timothy Branch mostanra értesült róla, hogy Hannah Flynnt nem éppen a türelméért vagy a visszafogottságáért kedvelték, ellenben nagyon is szeretett szájalni, ha az érdekei megkívánták. Felsóhajtott. – Nézze, Michael! A lényeg mégiscsak az, hogy az emberünk vagy nagyon rafinált, vagy nagyon szerencsés. Nem láttam ilyet, mióta hátul hordom a seggem. Nyilván jó ideje figyelte, megismerte a mindennapi rutinját, másképp honnan tudott volna ennyit? Az biztos, hogy nincs túl messze. Azt mondanám, legfeljebb egyórányira lehet a házától. Nem lehet máshogy. Így logikus.

Declan és Michael összenézett: a fickó végre mondott valamit. Épp ideje, hogy valami hasznát vegyék! Branch olyan, mint az összes korrupt zsaru – se azok nem kedvelik, akiktől a mellékest kapja, se azok, akikkel a munkája során érintkezik. Mindenki tudja, hogy nem kóser, a szóbeszéd pedig gyorsan terjed, ez ellen nem tehet semmit. Ennek az érmének tényleg két oldala van: jó pénzt kap, hogy intézkedjen, ha elszáradnák a dolgok, viszont eleve gyanús, hiszen a sajátjait se habozik elárulni. Az árulást pedig nem nézik jó szemmel egyik oldalon se, ahol megfordul. Declan újabb adag whiskyt töltött Michaelnek, ami rá is fért ilyen megrázkódtatás után. – Gyerünk, Michael, hajtsd fel! Ez óriási megrázkódtatás. Michael engedte, hogy leültessék, és elfogadta a felkínált italt. Életében nem érezte magát ennyire haszontalannak. Most is csak Jessie-t látta maga előtt, a rettegést az arcán, és az anyját, ahogy a szeme láttára szenvedett ki. Úgy tűnt, senki sem képes használható információt adni. Akárhányan dolgoznak neki, még a legegyszerűbb dolgot sem tudják kideríteni Steven Goldingról. Timothy Branch színpadiasan köszörülte a torkát. – Az embereim átnéztek minden orvosi leletet, de nem találtak semmi érdemlegeset. Jártak minden címen, ahol valaha megfordult, megkérdezték az összes orvosát, de semmi, Michael Flynn hangosan, mégis természetellenesen és fülsértően magas hangon nevetett. Declan és Timothy gyanakodva nézte őt. Arthur Hellmann ekkor nézett fel a szoba sarkába állított asztal mellől, és diadalmasan bejelentette:

– Megvan! Azt hiszem, megtaláltam a szarházit! Declan

letérdelt

Michael

elé,

hogy

megmarkolja

és

határozottan megrázza a vállát. – Fejezd be, Michael! Hagyd abba ezt az eszelős nevetést! Figyelj rám! Még nincs vége. Michael

idővel

kezdett

lecsendesedni,

fokozatosan

összeszedte magát. Ellökte magától Declant, hogy felkapja és egyetlen hajtásra kiigya a poharát. Csak azután nézett Declan szemébe, akinek őszinte aggodalmat olvasott ki a tekintetéből. Kapkodva törölte meg a száját. Nem maradt más választása, szembe kellett néznie a helyzettel. – Oké, Declan, jól vagyok! Minden oké. Declan még most is a földön térdepelt, úgy megütközött Michael reakcióján. Nem vallott rá, hogy így elveszítse a fejét. Még ha meg is volt rá minden oka, Declan valahogy nem erre számított.

Kemény

férfinak

ismerte,

keményebbnek

a

koporsószögnél. – A rohadt életbe, Michael, most nem adhatod fel! Annyira közel vagyunk. Muszáj összekapnod magad. Michael vett egy nagy levegőt. Ahogy lassan kifújta, tudatosult benne, hogy ez most tényleg mindennél fontosabb. – Minden rendben, Declan. Már elmúlt. Arthur Hellmannt zavarba hozták a túláradó érzelmek, főként olyasvalaki részéről, mint Michael Flynn. A fickót csak egy hajszál választotta el a nyílt színi hisztériától. Declan odafordult hozzá, és dühösen felcsattant: – Oké, most már bökd ki, Arthur. Hol van az a balfasz?

Százharminckettedik fejezet Jessie arra ébredt, hogy a férfi megrázza. Végletesen kimerültnek és betegnek érezte magát. Néhány pillanatig azt sem tudta, hol van, és beletelt némi időbe, hogy minden eszébe jusson. Ahogy az igazság teljes súlyával nehezedett rá, elgyötörten hunyta le a szemét. Nyelte a könnyeit, a férfi torz vigyorát leste, amit lassan jobban ismert már, mint a saját anyja gyönyörű mosolyát, és közben belegondolt, hogy talán ez lesz az utolsó dolog, amit életében lát. Remélte, hogy nem így lesz. Azt remélte, hogy egyszerűen csak elalszik, és nem ébred fel többé. Legalább a hatalmának egy részétől: megfosztaná a kínzóját, ha úgy menne el, hogy a másik nem lehet a szemtanúja. A férfi olyan áthatóan nézte, hogy képtelen volt elfordítani a fejét. Úgy érezte, szinte lángolnak az amúgy is duzzadt lábai. A lábujjai már elfeketedtek, ebből is tudta, milyen súlyos a fertőzése. A haja a fejbőréhez tapadt, egyre nehezebben tudott összpontosítani. Már csak túl akart lenni az egészen. A férfi elmosolyodott, és könnyed, csevegő hangon szólította meg. – Szörnyen nézel ki, Jessie, de tényleg. Iszonyúan! Jessie nem válaszolt. A férfi nem is várt választ tőle. – Ezt akkor is muszáj elmondanom – kuncogott, akár egy kislány, és Jessie érezte a féktelen örömet, amit a férfi érzett. Az ágyon ült és a háta mögé rejtette a kezét, egészen úgy, mint egy

kamaszlány, aki most hallott egy szaftos pletykát a legádázabb ellenségéről. – Mutatni akarok neked egy fényképet. Tudom, hogy érteni fogod, miért fontos. Nagyon okos lány vagy. Hogy őszinte legyek, nem is számítottam rá, hogy ennyire. Nyújtotta a telefonját Jessie-nek, ő pedig engedelmesen megnézte a képet, épp ahogy a férfi akarta. Választása sem volt, Jessie-nek már elszállt minden harciassága. Hannah nagyanyját látta a képen, aki halott volt, vagy épp a haláltusáját vívta. Mindent elborított a vér, émelyítő látvány volt. A nagyanyja erőszakos halált halt, csak mert ez az eszelős úgy döntött, hogy eljött az ideje. Jessie iszonyú igazságtalanságnak érezte, hogy így megfosztotta őt minden méltóságától, és egyszerűen hagyta meghalni. Hannah Flynn olyan asszony volt, aki egyedül nevelte fel a gyermekét, és keményen dolgozott, hogy a fia mindenből a legjobbat kapja. Rettenetes, hogy így kellett meghalnia, és még inkább, hogy egy ilyen holdkóros miatt. Jessie lobogó indulatot érzett, de elővigyázatosan magába fojtotta. – A nagymamám. Ez azt jelenti, hogy meghalt? – hallotta a saját közönyös hangját, és örömmel gondolt arra, hogy ezzel is kisebbíti a másik diadalát. A másik valamilyen reakciót várt, és meg is kapta, csakhogy nem éppen olyat, amilyet szeretett volna. A férfi kihúzta magát. Olyan mereven ült, mintha a padlóhoz szögezték volna. Jessie felsóhajtott. – Amúgy se szerette senki. Nagy szívességet tettél a világnak. Lefogadom, hogy az apám szívesen megrázná a kezed, ha itt tudná.

Ott ült a férfi az ágyon, őt bámulta, de a lány tudta, hogy már nem őt látja, hanem a saját kis univerzumában gyönyörködik. Miféle ember szúr le egy idős hölgyet, hogy aztán eldicsekedjen vele az unokájának? Jessie-nek most már minden félelme elpárolgott. Talán haldoklik – már csak idő kérdése, hogy vége legyen –, de abban biztos volt, hogy nem szolgáltat több elégtételt ennek a rohadéknak. A másik többé nem fogja jól érezni magát, mert ő retteg tőle. Az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy látnia kellett Hannah-t és az ő méltatlan halálát. Lehet bármennyire beteg és gyenge, nem fogja éreztetni a mocsokkal, hogy sikerült őt megtörnie. A nagyija ennél sokkal jobbat érdemelt volna. Sikerült kipréselnie magából egy halk, reszelős nevetést. – Lefogadom, hogy meglepődött, amikor meglátott, he? Hannah Flynn, az East End boszorkánya, akit a saját házában döftek le. Ez ám a sorscsapás! Szerencséd, hogy nem ő szúrt először. Érzékelte, hogy a férfi kezd bosszússá válni. Nem tetszett neki, amit hallott, de Jessie-nek tökéletesen megfelelt így – remélte, hogy megkönyörül rajta, és véget vet a szenvedéseinek. Innét már úgysem jut ki élve. A fickó ezt már a legelején nyilvánvalóvá tette. – Az apámmal többet bokszoltunk, mint Mike Tyson. Rühelljük egymást. Az anyám évek óta a kibaszott házat se hagyta el, a szobájában kuksol, és minden szemetet elrak. Lefogadom, hogy ezt se tudtad. Megőriz mindent, minden fecnit, minden szart, amihez csak hozzáért valaki, akit szeret. Totál kész van, nekem elhiheted. Togyogós kölyökkoromból

vannak csokipapírjai. Az meg egyenesen biztos, hogy amint észrevették, hogy eltűntem, több testőr kezdett vigyázni rá, mintha Whitney Houstonra. Az apám imádja, ő az élete értelme. Ha majd leszállítod a holttestemet, ahogy mondtad, le fog lőni, mint egy rühes kutyát, de nem ám azért, amit velem tettél, azt magasról leszarja. Azért fog levadászni, mert elvettél tőle valamit, ami az övé. Az egész csak arról szól, hogy megtartsa a tekintélyét. Újra felnevetett, ezúttal hangosabban. Látta az értetlenséget a férfi arcán. Élvezte zavarodottságát, hogy minden színészkedése ellenére rohadtul ki van bukva. Ha többre nem telik tőle, arra gondja lesz, hogy ő nevessen utoljára. A férfi hirtelen felpattant, ő pedig egyenesen belenézett a szemébe. A férfi keményen arcul ütötte. Nem reagált, csak hagyta, hadd csinálja. Még akkor se szólt, amikor érezte, hogy a szeme kezd felduzzadni. A férfi váratlanul ráüvöltött mint egy sebzett vadállat: – Nem hagyom, hogy kinevess! Nem engedem, hogy ezt csináld! Újra megütötte, ezúttal az állkapcsán. Az a jobbhorog mintha leszakította volna a fejét. A következő ökölcsapás a száján találta el, sokkal erősebben, mint elképzelhetőnek tartotta. Az ajka felhasadt és erősen vérzett. Érezte a vér ízét, ahogy lecsepeg az arcáról. Ösztönösen megfeszült a következő csapás előtt, de az nem jött. Hallotta, ahogy a férfi távozik, újra magára hagyta. Nem moccant. Kivárta, amíg a retesz éles kattanással a helyére csúszott, és csak akkor nyitotta ki a szemét. Örült, hogy újra egymaga lehet, és óhatatlanul úgy érezte, mintha győzelmet

aratott volna. Talán aprócska diadal, de mégiscsak az övé. Kiköpte a vért. Érezte a lüktetést, ahogy a szemhéja kezdett lezárulni. Érezte az éles fájdalmat a felhasadt ajkában. Próbálta ülő helyzetbe tornászni magát, de nem ment. Örömel vette tudomásul az arcában szétsugárzó fájdalmat: a friss sebek feledtették minden eddigi baját. Csak feküdt, moccanni se tudott, miközben azért imádkozott, hogy ragadja el az álom. Amíg alszik, nem érez fájdalmat, addig nem emlékszik, milyen állapotban van, sem arra, hogy egy ágyhoz láncolva fog megdögleni. Nem kell arra gondolnia, hogy elhanyagolta a kisfiát, sem hogy elvesztegette az ifjúságát, csak mert meglátta szülei életének sötét oldalát. Jake szüntelenül a kisiklására emlékeztette – mindig a saját ostobaságának jelképét látta benne. A történtek után már bármit megadna, ha visszaforgathatná az idő kerekét, és mindent helyesen csinálhatna, ahogy az apja kezdettől

kérte:

összeszedné

magát,

szembenézne

a

felelősséggel. Egész életében vele harcolt, s nagyon úgy tűnt, hogy kurvára feleslegesen. Ahogy ott feküdt, és mélyebben belegondolt, már látta, hogy nem cseszett ki mással, csakis önmagával. Elnézte a mennyezetet. A könnyek végiggördültek az arcán. Érezte, ahogy belecsöppennek a fülébe, de meg se próbálta letörölni őket.

Százharmincharmadik fejezet – Rendben, emberek – mondta Arthur Hellmann, miközben teljesen megfeledkezett a külvilágról. Hétköznapi emberként talán ez a vonása a legnagyobb gyengesége, ugyanakkor éppen ez tette őt hatékony számítógépes guruvá. – Az alapján, amit megtudtam, a megadott személyt egy negyed mérföldes sugarú körön belül kell keresni. Essexben, Romfordtól két mérföldre. Maga a telefon egy bizonyos Malcolm Briers nevén van, aki, bármily hihetetlen, Romfordtól két mérföldre él. A White Farmon, a Rainham Roadon. Kibaszottul okos csaló, azt meg kell adni. Ha nem férnék hozzá a föld összes telefonjához, sosem találnánk meg. Jól elrejtőzött. Nem tudtam volna bemérni, ha nem hagyja bekapcsolva a telefont. Michael teljes döbbenettel hallgatta a fickót. Ennyi idő után éppen egy ilyen elcseszett fazonnak sikerült az, ami az egész rendőrségnek nem. Csaknem kiugrott a bőréből – végre egy nyom, amin elindulhatnak! Arthur gyanakodva figyelte Michael átalakulását. – Nézzék, ez nem jelenti, hogy ott is van. Csak azt, hogy erre utal minden. A telefont biztosan ebben a körzetben használták. Michael magához ölelte. – Te kibaszott agygép, te! Akármi lesz, haver, megcsináltad a szerencsédet. Legalább el tudjuk kezdeni valahol. Meg tudnálak csókolni!

Még Declan is nevetett. Ugyanazt az eufóriát érezte. Végre egy nyamvadt kis eredmény. Timothy Branch a két férfi után nézett, amint elrohantak. Úgy érezte, kudarcot vallott, és nem is tévedett nagyot. Odafordult Arthur Hellmannhez, a röhejes kockához, és arrogáns hangon közölte vele: – Ugye tudja, hogy amit csinál, teljesen törvénytelen? Hellmann egyenesen a képébe nevetett. Szart se érdekelte, mit gondolnak a módszereiről. Ha törvényesen dolgozna, sosem derítene ki semmit. Ilyesmire senki nem képes, ha meg van kötve a keze. Információszabadság, meg a több hülye törvény! Naná! Röhej az egész. Épp ezért keres ilyen jól. Ha valaki, hát ez a fickó igazán tudhatná. Arthur megbökte Branch mellkasát, és gúnyosan válaszolt: bátorságot Tudja, mit? Pereljen be! Legkevesebb ötven rongyot várt ezért a munkáért. Ennyit ígértek annak, aki megtalálja Michael Flynn lányát, ő pedig követte és lenyomozta a telefont. Remélte, ennyi elég: az üdvösséghez.

Százharmincnegyedik fejezet Michaelnek zsongott a feje, ahogy a kocsijukkal maguk mögött hagyták Kelet-Londont – végre csinálhatnak valami értelmeset! Ez régóta érett már; a rohadék annyiszor felültette őket, hogy már kezdte azt hinni, sosem találják meg. Életében most először fordult elő, hogy nem talált megoldást egy problémára. Olyan hosszú ideig sikerült mindent az uralma alatt tartania, hogy most nehezére esett elhinni, hogy bárki is fölébe kerekedhet. S ez, ha őszinte akart lenni, nemcsak nyugtalanította, de halálra idegesítette. – A saját kezemmel nyúzom meg a szemetet, Declan. Hogy merte ezt tenni? Akármi történt a múltban, a nézeteltérésünk csak rám tartozik, nem a családomra. Én csesztem el az életét – nevetett fel gúnyosan Michael. – Vagy, hogy pontosabbak legyünk, Patrick cseszte el. Hiszen pontosan tudta, mit kér tőlem. Az viszont nem fér a fejembe, hogy ennyi ember közül, akit az évek során valamiért ki kellett iktatnom, miért éppen egy olyan harap seggbe, akinek soha életemben nem akartam ártani. Ilyet senkivel nem tennék. Kinyírni az asszonyt és a kölyköket? Ilyet csak eszelős csinál. Én sose mennék bele ilyesmibe. Declan

felsóhajtott.

Megértette

Michael

érzéseit,

és

tárgyilagos hangon válaszolt: bátorságot Ez viszonylagos, Michael! Ami elmúlt, elmúlt. Most; csak annyi a dolgunk, hogy próbáljunk jól kijönni belőle.

Egyre

dühítőbb

Barkingban,

a

volt,

Lodge

ahogy

Avenue-i

a

dugóban

várakoznak

körforgalomnál.

Michael

elfehéredő ujjakkal markolta a kormányt. Egész testében izzadt. Sugárzott belőle a harag és a türelmetlenség, mégsem volt választása. Ki kellett várnia, amíg végre megmozdul a forgalom. Mi mást tehetett volna? Declan érezte a szikrázó feszültséget, ami máris robbanással fenyegetett. Meggyújtott két cigarettát, az egyiket átpasszolta Michaelnek. Akkor végre megmoccantak. Michael hatékonyan manőverezett a nagy Mercedesszel, és amikor már Dagenham felé araszoltak, hallható megkönnyebbüléssel törte meg a csendet: – Ha még öt percet ülünk abban a dugóban, ámokfutást rendezek Barkingban. Declan nevetett, de ugyanezt érezte. Mostanra besötétedett, az égen fenyegető esőfelhők gyülekeztek. A közelgő vihar csak fokozta a sürgetést. Máris szemerkélt, Michaelnek be kellett indítania az ablaktörlőt. Csak akkor kezdtek ellazulni, amikor az A13-ason elhúztak a Ford motorgyár mellett, majd beértek Rainhambe. Ennyi idő után végre tisztán látták maguk előtt a célt. – Valahányszor belém villan az a kép Jessie-ről, üvölteni tudnék. És az anyám halála, Declan… Tudom, hogy ennyi volt, mégsem vagyok képes megemészteni. A saját házában, a saját ajtajában szúrta le az a rohadék. Hogy a picsába történhet ilyesmi éppen velem? Mint egy kibaszott rémálomban – hadarta Michael. Legszívesebben újra sírva fakadt volna. Érzelmeinek hatalma egészen megdöbbentette. – Anyám, Isten nyugosztalja,

minden hibája ellenére nagyon jó volt hozzám, Declan! Mindent értem tett, és én soha nem is vágytam másra. Tudom, hogy a falatot is megvonta magától, hogy nekem jó legyen. Mindig is tudtam. Elhajtottak

a

rainhami

óratorony

mellett,

majd

továbbhaladtak a mellékutakon. Már egészen közel jártak, és Michael érezte, ahogy tovább forr benne az adrenalin. – Mindig mondta az anyám, hogy Josephine önző picsa. Igaza volt, mégse figyeltem rá. Amikor először kezdett mindenféléket összehordani, még évekkel ezelőtt, azt mondta, csírájában kell elfojtani az ilyet, de akkor se hallgattam rá. Úgy bántam vele, mintha az ellenségem lenne. Úgy tettem, mintha ez lenne a normális, de megint neki lett igaza. Ha akkor a sarkamra állok, ez a szarság sose tud így elhatalmasodni Josephine-én. Ölbe tett kézzel néztem, ahogy a feleségem elszakad a valóságtól. A rakás pénz, amit az évek során elbasztam a pszichiáterekre, és mind ugyanazt szajkózták, hogy idő kell neki. Egy

elmebetegnek!

Nem

tudom,

Declan,

nem

vagyok

szakember, de ennyit én is észrevettem. Kurvára nem kell hozzá diploma, hogy lássa az ember. Ha Dana nem lenne, Jake sosem hagyná el a házat. Azt a baszott nagy házat, azt a palotát, aminek saját parkja van két kertésszel, meg harminclepedős konyhája, miközben a feleségem két nyavalyás szobában él, s még akkor sem képes telefonért nyúlni, ha ezzel megmenthetné a lánya életét. Az ablakon szórtam ki a pénzt, hogy segítsenek rajta, de még most sem képes felbontani egy levelet vagy feltárcsázni egy kibaszott számot. Mennyire kell ehhez elcseszettnek lenni? Az az új fickó, akihez mostanában járt, egy kibaszott arrogáns seggfej,

még nekem adott egy listát könyvekről, hogy olvassam el őket, akkor majd jobban megértem a feleségem állapotát. Finoman és udvariasan emlékeztettem rá, hogy rengeteg pénzt fizetek, amiért elvárom, hogy ő dolgozzon nekem. Ismered a mondást: nem azért van kutyám, hogy én ugassak helyette. Tényleg felbaszta az agyamat, szerintem még ő is látta. Elég annyi, Declan, hogy páros lábbal rúgtam ki. Lelassított. A rainhami úton jártak, ahol félreállt egy leágazásnál. – Ez az a farm. Ott a kapu az út végén. Kiszálltak a kocsiból. Mostanra már elkeseredetten zuhogott. Michael kinyitotta a csomagtartót, elővett egy nagy pisztolyt, és átadta Declannek. Magának egy Glock 22-est választott. Ezt szerette. Könnyű és egyszerű szerkezet, ezért, megszabadulni sem nehéz tőle. Egészen apró darabokra szétszedhető. – Alig várom, hogy találkozzam Mr. Steven Goldinggal, és szétlőjem a kibaszott fejét. Halkan becsukta a csomagtartó fedelét, aztán visszafordult régi barátja felé. – Sosem fogom elfelejteni, hogy mellettem álltál ebben az ügyben, Declan. Tényleg nagyra értékelem, hogy mindenben számíthatok rád. Tudom, hogy nem egy alkalommal; te mentetted meg a helyzetet, te gátoltad meg, hogy teljesen elkúrjam a dolgot. Örülök, hogy van egy ilyen barátom, Declan. Declant megindították Michael szavai. Tudta, milyen nehéz lehetett szavakba önteni egy ilyen érzést. – Tudod, hogy én mindig fedezni fogom a segged, Michael. Michael szomorúan elmosolyodott.

– Tudod,

mi

a

legszörnyűbb?

A

legfontosabb,

amit

megtanultam ebből? Hogy az egész nem ér szart se. Amiért végig dolgozunk, és amit elértünk, minden kibaszott trükk, amit csak bevetettünk, hogy megszerezzük, amit akarunk, az összes tervezgetés és taktikázás, az a rohadt sok év, amit beletettünk ebbe, az mind csak picsafüst. Éjjel-nappal hajszoltuk a pénzt, a kurva nagy álmainkat. Mi irányítottunk, mindenki tőlünk kapta a fizetését, mi döntöttünk életről és halálról, de közben csak vesztegettük a kibaszott időt. Elpazaroltuk az egész életünket arra, hogy halmozzuk a pénzt, a hatalmat, a dolgokat, még sincs semmi hasznos és értelmes az életünkben, amit fel tudnánk mutatni. Milyen szánalmas ez? Declan színpadiasan megvonta a vállát, mielőtt nevetve felelt: – Hát, ha innét nézzük, Michael… Michael elképedt saját magán, ő sem tudta megállni nevetés nélkül. Ha akárki látta volna, hogy ebben a helyzetben képesek bármit mulatságosnak találni, őrültnek hiszi őket, de hát Declan Costello mindig is meg tudta nevettetni őt. Azért ez is vakmi. Jót nevetni, szívből nevetni, meglátni valaminek a derűs oldalát. Egy pillanatra összenéztek, aztán elindultak egymás mellett a White Farm felé.

Százharmincötödik fejezet A White Farmot, mint kisbirtokot, több mint két éve adták bérletbe. Állatokat már nem tartanak, a csűröket és különféle gazdasági épületeket mégis jó állapotban őrizték meg. Az idős férfi és asszony, aki a háború óta lakott itt, néhány nap különbséggel

halt

meg.

Egyetlen

fiuk,

akit

mindketten

bálványoztak és áldozatot nem kímélve taníttattak, még a hatvanas évek elején kivándorolt Kanadába. Végül éppen a diploma idegenítette el azoktól, akik örömmel támogatták az egyetemi években, sőt a torontói repülőjegyét is megvették. Szülei nem is látták többé. Nem találkoztak a feleségével, a gyermekeivel vagy a dédunokáikkal, mégis büszkén emlékeztek rá, és kincsként őriztek minden képeslapot, minden fényképet, amit az évek során hébe-hóba kaptak. Miután a szülei meghaltak,

a

férfi

elintézte

a

temetést,

egyszersmind

rendelkezett a farm bérbeadásáról, hogy addig is hasznosítsa a helyet, amíg újra emelkedni kezdenek az ingatlanárak. Mindezt telefonon rendezte el, s mint minden távol élő háziúr, ő sem tudta, ki lakik a házában, ahol felnőtt. Az ingatlanügynököt, ha lehet, még ennyire sem izgatta a dolog, ami olyasvalaki számára, mint Steven Golding, azzal az előnnyel kecsegtetett, hogy soha senki nem érdeklődik utána, soha senkivel nem kell személyesen találkoznia. A külvilágot egyedül az érdekelte, hogy kifizesse a bérleti díjat, ebben az esetben három hónapra előre.

A padláson megtalálta az idős pár holmiját. Az egész életük elfért

néhány

dobozban:

egy-egy

levél

vagy

képeslap,

szórványos érdeklődés a fiú részéről, aki az első adandó alkalommal lelépett. Gyűlölte őt, amiért csak úgy hátat fordított szerető szüleinek. Steven Golding most a konyhaasztalnál – ennél a fenyőből ácsolt, régi és viharvert monstrumnál – ült, amit hosszú élete során rengeteget használtak. Tudta, hogy vannak, akiknek sokat megérne egy ilyen darab. Olyanok, akik felvásárolják mások életét, mások ingóságait, mert az ő családjukban nincsenek ilyen értékek. Szomorú, de így van. Az eső elállt, a szél viszont kezdett rákapni. Október eleje volt, máris tombolt a keserű ősz. Steven Golding hirtelen felállt, elégedetten nézett körül a tiszta és takaros konyhában. Vetett egy pillantást az órájára. Elmúlt nyolc óra. Elindult lefelé, a pincébe, de előtte gondosan bezárta maga mögött a súlyos ajtót. Ezen senki nem juthat át, akár Fort Knoxban. A bűz az orrlyukait ostromolta, mégis elmosolyodott, ha csak rágondolt, mekkora kényelmetlenséget okozhat Jessie Flynn-nek. Óvatosan vette a fokokat, míg el nem ért oda, ahol a lány az ágyon feküdt. Tényleg szörnyen festett. A lábai feldagadtak és őrülten fájhattak. A bőr holtsápadtan feszült a koponyáján, szemei beesettek. Haldoklott, és ezt a lány ugyanúgy tudta, mint ő. Jessie Flynn nehézkesen vette a levegőt, minden kilégzés hosszan és elgyötörten tört fel a légcsövén, a visszhangja betöltötte a néma alagsort. – Jessie, Jessie, ébredj, szívem! – rázta meg durván a lányt, majd amikor Jessie kinyitotta a szemét, fölé hajolt. – Beszélnünk

kell, Jessie! Meg fogsz halni, de szerintem erre magadtól is rájöttél! Az apádnak már rég itt kéne lennie. Nem gondoltam volna, hogy ennyi időbe telik, míg rád találnak. A lány nem válaszolt, csak próbált a férfi arcára fókuszálni, visszatérni a valóságba. Steven Golding látta, hogy Jessie Flynn messzire jár, hiába is próbálna értelmes beszélgetést folytatni vele. Az elmúlt tizenkét órában kezdett teljesen széthullani. Az állapota megdöbbentette – erősebb személyiségnek hitte, aki ennél sokkal keményebben fog küzdeni. Eleinte olyan önhitten és arrogánsan viselkedett, nem győzött fenyegetőzni az apjával. Teljes meggyőződéssel hitte, hogy az apja segíteni fog neki. Azt gondolta, ez is a pénzről szól – az ilyenek számára mindig minden a pénzről szól. Amikor végül rádöbbent, hogy nem akar érte váltságdíjat, és ezért soha nem fog kiszabadulni, soha nem hagyja el ezt a pincét, láthatóan megadta magát a sorsának. Nem erre számított. Nem tetszett neki az események alakulása. Odalépett a lépcső melletti csaphoz, hogy megtöltsön egy vödröt a jéghideg vízzel. Azután újra megállt a lány fölött és az egészet a képére borította. Teljesen eláztatta, ám azt leszámítva, hogy levegő után kapkodott, ami természetes reakció, a lányt már a jeges víz se tudta feléleszteni. Látta, hogyan próbál fókuszálni, előbb rá, azután a környezetére, egy váratlan, múló pillanatra még meg is sajnálta. Egészet megkedvelte, amire szintén nem készült fel. Erre aztán vég képp nem számított. Lenézett rá. A lány már láthatóan nem fogta fel, mi tör ténik vele. Felötlött benne, hogy a fertőzés talán bejutott a véráramba, és a vérmérgezés kezdi megtenni a magáét. Még a szörnyű

bűzben is érezte a rothadó hús kipárolgását - a fanyar, nehéz, undorító szagot, amit szinte hullámokban eresztett ki a bőréből, teljesen beburkolva a testét. A szag erősen marta az orrát, könnyet fakasztott a szeméből. Ilyen a közelgő halál bűze. Megragadta a lány kezét, hogy gyengéden két tenyere közé fogja. Tényleg rettenetes állapotba került, de hát mit tehetett? Kezdettől ezt tervezte. Nem maradt senkije a világon, csak mert Patrick

Costello

összekülönbözött

az

apjával.

Persze

gondoskodott magának tökéletes alibiről, és nem kis idejébe telt, míg kiderítette, hogy a Costello család üdvöskéje, Michael Flynn végezte el helyette a piszkos munkát. Ő öntötte be a benzint a levélnyíláson, és ő irtotta ki ezzel az egész családját, csak hogy nevet szerezzen magának. Bármit megtett, hogy ő legyen Patrick Costello aduásza. Nos, ahogy a Biblia mondja: egy bűn sem marad megtorlatlanul.

Százharminchatodik fejezet Michael és Declan megkerülte a birtokot, halkan és óvatosan közeledtek a hátsó kapu felé. A háború előtt épült kétszintes vörös téglaépület nem volt különösebben esztétikus, még a régimódi Crittall ablakok is megmaradtak. Egyszerűen nem akadt semmi, ami egyediséggel ruházta volna fel. Rendesen felépítették, de sok munkára lett volna szükség, hogy bárki tartósan berendezkedhessen itt. A birtok elhanyagolt volt, ami meg is látszott rajta. Michael bekémlelt a konyhaablakon. Ezt a helyiséget leszámítva a ház teljes sötétségbe borult. Kint sem égtek lámpák, amiért nem lehettek elég hálásak. Ez megkönnyítette a dolgukat. A konyha avíttnak tűnt, a Discovery Channelen szoktak ilyeneket mutogatni – megfakult sárga linóleum és kézzel ácsolt faszekrények, régi típusú gáztűzhely, öntöttvas serpenyőkkel és három gázrózsával. A sütőben legfeljebb egy nagyobb csirke fér el. Az elektromos vízmelegítőt leszámítva egy skanzenből sem lógott volna ki a hely. Michael Flynn mindent felmért, majd a barátjához fordult. – Basszus, Declan, olyan ez a hely, mint egy régi tévésorozatban. Sietve a hátsó ajtóhoz lépett, s ahogy lassan elfordította a gombot, megkönnyebbülten állapította meg, hogy még csak be se zárták. A rohadék nyilván nem hitte, hogy rátalálnak. Amint

belépett, visszafojtotta a lélegzetét, és a fülét hegyezte. A hely bűzlött az elhanyagoltságtól és a szegénységtől. Declan követte, majd óvatosan behúzta az ajtót. A hely teljesen kihaltnak tűnt, mintha hosszú ideje nem laknák. – Figyelj, Declan – suttogta Michael fojtott hangon. – Hallod ezt? Declan Costello fülelt, próbálta kiszűrni a legkisebb neszt is, de végül csak megrázta a fejét. – Nem. Michael bosszúsan forgatta szemét, ahogy lassan átkelt a konyhán. Innen átjáró nyílt az előtérbe, mellette zárt ajtó volt. Gyanította, hogy ez vezet a pincébe. Az ilyen régi házak az örökkévalóságnak épültek, méghozzá a gazdák igényei szerint. A pince fontos szerepet töltött be az élelmiszer tárolásában, különösen a téli hónapokban. Hirtelen meghallották a zenét, hangosan és erőteljesen, ami nagyon nem illett a dolgok rendjébe. Egy pillanatra mindketten értetlenül torpantak meg. Michael felismerte a dallamot Randy Crawford „Almaz” című dalából. Az egész kezdett bizarr fordulatot venni, és amikor meghallották, hogy a pincébe vezető ajtót kireteszelik, mindketten behúzódtak az előtér sötétjébe. Michael a tulajdon szívverését is hallotta, ahogy arra várt, hogy a férfi feljöjjön az alagsorból. Visszafojtotta a lélegzetét, nehogy a szuszogása árulja el. Nem akart mást, csak megtalálni az ő Jessie-jét, az ő kicsikéjét, és végre bebizonyítani neki, hogy mennyire szereti, történjen bármi. Majd azután ráér elpusztítani ezt a pöcsöt, aki valahogy kijátszotta az éberségét és fölébe kerekedett, hogy ezzel a családját és az egész életét fenyegesse.

Az ajtó csikorogva nyílt ki. Öles, súlyos ajtó volt, nem lehetett

egykönnyen

megmozdítani.

Declan

és

Michael

visszafojtott lélegzettel várta, hogy Steven Golding előkerüljön a pincéből, végre kilépjen eléjük. A férfi elő is jött – aztán arra fordult, ahol tudta, hogy csak rá várnak. Kedélyesen elmosolyodott. – Már vártam magukat, ahogy a kis Jessie is.

Százharminchetedik fejezet Steven Golding kisebb volt, mint amire Michael számított. Szinte jelentéktelenül apró. Alig tudta elhinni, hogy ez az a fickó, aki annyi fejfájást okozott neki. Kibaszottul megfoghatatlan. Golding elnevette magát. – Elkésett, Mr. Flynn. Vártunk magára, de csak nem jött, most pedig már késő. Attól tartok, a kis Jessie már haldoklik. Michael előrelépett, hogy a puszta kezével tépje szét, Declan azonban megragadta. – Állj, Michael! Épp ezt akarja. Előbb találjuk meg Jessie-t. Egy szavát se hiszem ennek a féregnek. Michael tudta, hogy Declannek igaza van. Nem tehet semmit, amíg meg nem találja a lányát. Steven Golding megvonta a vállát. – Csak kövessenek, odalent van – intett a pinceajtó felé – a legelső pillanattól kezdve. Declan torkon ragadta a férfit, hogy magával rángassa le a lépcsőn, Michael nyomában. A zene egyre hangosabb volt, ami fokozta a helyzet szürreális voltát. Egy pillanatra Declan abban sem volt biztos, hogy hihet a szemének. Ha a bűz önmagában nem lett volna elég, Jessie – ha csakugyan Jessie volt – mintha egy horrorfilmből került volna ide.

Teljesen felpüffedt, és a lábán, az imádnivaló kis lábán alig maradt bőr. Michael felé sandított; látta rajta, hogy ő sem képes értelmezni a látványt. Talán ő is arra gondol, hogy ez csak valami trükk, egyszerűen nem lehet valóságos. Lehetett bármilyen szörnyű az a fénykép, az azóta eltelt órákban Jessie állapota még tovább romlott. Csakugyan halottnak tűnt. Declan a CD-lejátszóhoz lépett, teljes erejéből belerúgott, majd nézte, ahogy a levegőbe repül és nekicsapódik a falnak. Szinte fülsiketítő csend lett. Michael

a

lánya

állapotát

vizsgálta.

Mint

valami

lidércnyomás. Meghaladta minden képzeletét. Mégis a kislánya feküdt előtte – bármi történt a múltban az egyetlen gyermeke, akit mindennél jobban szeret. – Ó, édes istenem! Szent isten! Kérlek, ne tedd ezt velem… – Michael próbálta karjába venni a lányát, próbálta megnyugtatni, de már nem reagált semmire, a szemét se nyitotta ki. Michael sírva fakadt, keservesen, kétségbeesetten zokogott. Declan ököllel belecsapott Golding arcába, nézte, ahogy végigcsúszik a mindent elborító szaron, és végül elterült. Nyomban felrángatta, hogy beleordítson a képébe: – Hol van a kulcs, te kibaszott idióta? Máris átkutatta a férfi nadrágzsebeit, letépte a kabátját. A kulcs a kabátból került elő. Rákiáltott Michaelre, és odadobta neki. Jessie ebben a pillanatban hosszan kifújta a levegőt, és felnyitotta a szemét. Próbálta értelmezni a távoli hangot, ahogy apja szólongatta.

– Jessie, szívem, Jessie, én vagyok az, az apád. Maradj velem, drágaságom, könyörgök… Declan dühösen rivallt a barátjára. – Oldozd már el, Michael, a rohadt életbe! Mentőre van szüksége, de azonnal! Szedd össze magad, ember! Most nem csúszhatsz szét! Michael mintha hirtelen megértette volna, mit kell tennie. Láthatóan reszketett, de felvette a kulcsot a padlóról, majd előhúzta a mobilját, hogy a mentőket hívja. Amennyire tudott, próbált összeszedett lenni, amíg megadta a White Farm címét. Elmondta azt is, mennyire súlyos állapotban van a lánya, és csak ezután fordult vissza Declanhez. – Nem a kulcs kell. Ez a fasz odacsavarozta a láncot. Keress egy feszítővasat! – Steven Goldinghoz fordult, majd miután megrugdosta és lelökte a padlóra, megragadta korán őszülő hajánál fogva, újra felrángatta, és beleordított az arcába: – Te láncoltad meg, te is fogod kiszabadítani! Michael és Declan figyelte, ahogy Golding a padlóra rogyott, majd átmászott a mocskon, és nagy nehézség árán felhúzta magát, hogy elvegye a feszítővasat az ablakpárkányról. Úgy nyújtotta feléjük, mint valami engesztelő ajándékot. – Túl szoros, nekem nem megy. Mindent beborít az alvadt vér. Olyan, mint valami tetves ragasztó. Még most is gúnyt űzött belőlük. Declan előrelépett, mielőtt Michael újra rátámadt volna. – Még csak az kéne, hogy holtan találják, Michael. Nemsokára itt lesz a mentő, emlékszel? Szabadítsd ki Jessie-t, szerezz neki segítséget, addig én jegelem ezt a mocskot,

rendben? Elviszem a roncstelepre, te meg hívd Branchet, hogy egyenes utatok legyen a kórházba. OŐ majd elintézi, hogy ez ne üthessen vissza ránk. Csak annyit kell tenned, hogy segítséget hozol Jessie-nek, rendben? Declan figyelte, ahogy Michael teszi, amit mond neki. Rámaradt,

hogy

végigvonszolja

a

felrángassa csapáson,

Goldingot és

a

bepasszírozza

pincéből, Michael

Mercedesének csomagtartójába. A kocsiban ülve várta ki, amíg megérkeznek a mentők, azután nyugodt tempóban áthajtott Londonon, egészen a roncstelepig. A holdkóros nyilván azt akarta elérni, hogy Michael kinyírja. Elvégezte a küldetését, most már nyugodtan meghalhat. Micsoda eszelős vadbarom! Nem is marad el a büntetése, csak későbbre csúszik. És nem lesz könnyű halála, az egyszer biztos.

Százharmincnyolcadik fejezet Timothy Branch megérkezett a kórházba. Pontosan tudta, mit várnak tőle: el kell simítania a dolgokat Michael Flynn számára, hogy a lehető legkisebb felhajtás mellett pontot tehessen az ügy végére. Amikor meglátta a kis Jessie Flynnt, életében először szólni se tudott a döbbenettől. A lány az intenzíven feküdt, Michael Flynn pedig mellette állt és a kezét szorongatta. Ő ugyanolyan betegnek tűnt: arca teljesen színtelenné vált, még az ajka is kifehéredett. Ám Jessie, a kis Jessie még nála is borzalmasabban festett. – Bassza meg, Michael, annyira sajnálom. Szívből sajnálom. Komolyan is gondolta. Michael hallotta a hangjában. – Eltervezte az egészet, Timothy. Az ágyhoz bilincselte, azután hagyta megrohadni. A szíve nem bírta. A vérfertőzéstől teljesen elgyengült. Huszonkét évesen kibaszott szívrohamot kapott. Túl későn értem oda. Túl későn ahhoz, hogy segítsek rajta. Michael újra sírva fakadt. Timothy Branch ösztönösen a férfi vállára tette a kezét. El sem tudta képzelni, mit érezhet. Épp elég elveszíteni egy gyermeket, de a tudat, hogy meggyilkolták, hogy lassan és gyötrelmek közt szenvedett ki, az egyszerűen elviselhetetlen.

– Figyeljen ide, Michael! Mindent elintézek, esküszöm. Ezzel most ne törődjön! Michael bólintott. Értékelte a férfi segítőkészségét – most először érezte, hogy megbízhat benne –, de ez sem változtatott a lényegen. Az, ahogy Jessie meghalt, még egy ilyen korrupt semmirekellőt se hagyott érintetlenül. Az összetört test látványát alig lehetett elviselni. – Az

a

rohadék

leöntötte

hideg

vízzel,

kiéheztette,

odabilincselte egy kibaszott vaságyhoz. Látnia kéne szegény lábait. Azok a bilincsek ledörzsöltek róla minden bőrt, már a csontjait kaparták. Iszonyú fájdalmai lehettek, Timothy. Az én kicsikém megjárta a földi pokol legmélyebb bugyrait, miközben csak arra várt, hogy megtaláljam és kiszabadítsam. És én nem mentem. Timothy

Branch

nyomozó

nem

hitte,

hogy

valaha

szána..kozást érez Michael Flynn iránt, mégis ez történt. Úgy élte át a férfi gyötrődését, mintha az övé volna. Soha senkinek nem szabadna így látnia a gyermekét. Ez túlmegy minden határon. Mérhetetlen gyűlölet kell ahhoz, hogy valaki ilyet tegyen egy másik emberi lénnyel. Gyerekgyilkosok, erőszaktevők képesek ilyen galádságra és aljasságra, de ők – merő gyávaságból – mindig a védtelenekre támadnak: kisgyerekekre, nőkre, a náluk kisebbekre és gyengébbekre. Itt most Jessie Flynn halt meg. Olyasvalakinek a lánya, aki nemcsak London vagy az Egyesült Királyság, de egész Európa egyik legkeményebb bűnözőjének számít. Ha ilyesmi megtörténhet Michael Flynn gyermekével, mennyi esélye van másoknak? Ez is csak azt bizonyítja, hogy

senki sem védett a gyűlölet ellen. Rendőrtisztként Timothy ezt mindig is tudta – látott épp elég céltalan erőszakot, értelmetlen gyilkosságot, de amikor egy olyan ember vált áldozattá, mint Michael Flynn, aki minden számítás szerint a tápláléklánc csúcsán áll, volt min elgondolkodnia. Amikor látta őt összetörten zokogni a lánya sebekkel borított teteme felett, az más megvilágításba helyezte a dolgokat. Michael Flynn torz mosollyal fordult Timothy Branch felé. – Elkaptuk, Timothy. Megvan a rohadék, és meg fog fizetni ezért. Erre ne legyen gondja. Timothy Branch nem válaszolt, csak állt, és magában hálát adott az Istennek, amiért nem az ő gyermeke fekszik itt holtan.

Százharminckilencedik fejezet Ahogy Josephine meghallotta a férje közeledő lépteit, sietve ellenőrizte sminkjét az öltözőasztal tükrében, és elégedetten látta, hogy tökéletesen fest. Felegyenesedett székében, hogy lekapcsolja a DVD-t. Tudta, hogy Michael ki nem állja a filmjeit, különösen mert mindig ugyanazokat nézi, újra és újra. Amikor a férje belépett a szobába, azzal a szelíd mosollyal és érdeklődő arckifejezéssel várta, amit az évek során alaposan begyakorolt és tökéletesre

csiszolt. Semmi pénzért

nem

alacsonyodott volna le odáig, hogy azt firtassa, eddig miért nem próbált kapcsolatba lépni vele. Benne is van büszkeség. A férfi úgy állt meg előtte, mint egy bosszúálló démon. Josephine tüstént látta, hogy nem önmaga, sőt kimondottan szörnyen néz ki. A ruhája összegyűrődött, mintha abban aludt volna, és egy borotválkozás is ráfért volna. Lassan, tetőtől talpig végigmérte méltatlan megjelenését, miközben tudatosította vele, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét. – Gondoltam, hogy te vagy az, Michael, de oly régóta nem tüntettél ki a jelenléteddel, hogy már teljesen lemondtam rólad. A férfi nem válaszolt azonnal, csak miután belenézett a szemébe.

– Ez minden, amit mondani tudsz, Josephine? Az anyám halott. Azt hittem, esetleg téged is érdekel, hogyan dolgozom fel a tragédiát. Meggyilkolták, ha még emlékszel. Josephine hallotta a maró gúnyt, ami csak úgy csepegett a férfi minden szavából. Ő aztán nem mondott semmit, amivel okot adott neki, hogy újra rátámadjon, mint a legutolsó alkalommal. Ahogy akkor sem fogadta el ezt a bánásmódot, ezúttal sem teszi. Ha a férjének van is némi oka, hogy megkérdőjelezze a viselkedését, még ez sem jelenti, hogy muszáj megtennie. Házasságban élnek, s bármi történt velük a múltban, attól még szeretik egymást. – Őszinte részvétem az anyukád miatt, Michael, de tényleg. Hogyan vádolhatsz érzéketlenséggel éppen engem? Sértett

hangjával

nemcsak

azt

érzékeltette,

mennyire

megbántották, de még inkább egyértelművé tette a férje számára, milyen valójában – milyen volt mindig is. Michael halkan és gúnyosan elnevette magát, mielőtt egészen új szemmel mérte végig. Mesésen fest, és miért ne festene? Egész élete másról se szól, csak a megjelenéséről: hogy tökéletes legyen a sminkje és kiszedesse a szemöldökét, hogy senki ne találhasson kivetnivalót a rúzsában. A nap huszonnégy órájában olyan, mintha egy divatlapból vágták volna ki. Az az életcélja, hogy aprólékos gonddal leráspolyozza és kipingálja minden egyes körmét. – Te aztán tényleg nem vagy semmi, Josephine, ugye tudod? Ha netán elmerengtél volna rajta, az egyetlen lányod halott. Szívrohamot kapott. Bizony, huszonkét esztendősen a szíve vitte el. A fickó, aki elrabolta, aki kapcsolatba lépett veled, ha még

emlékszel, de te tudomást se vettél róla, gyakorlatilag halálra kínozta Jessie-t, aki kínok közt pusztult el, miközben arra várt, hogy valaki megmentse. Itt hagyott minket, Josephine, ahogyan szegény öreg anyám is. Josephine tudta, hogy Michael igazat mond, mégis nehezére esett elfogadnia. – Arra várok, hogy szólj valamit, Josephine. Most közöltem veled, hogy egyetlen gyermeked halott, de semmi. Egy kurva szó se. Michael csak állt, fölé tornyosult, és neki tényleg mondania kellett volna valamit – bármit –, hogy reagáljon egyetlen gyermeke elmúlására, de nem tudott megszólalni. – Tudod, mit, Josephine? Patrick Costello sok évvel ezelőtt mondott valamit, aminek csak mostanában értettem meg a valódi jelentését. Akkoriban kezdted a gyűjtögető életmódot, én meg komolyan aggódtam miattad, a lelki egészséged miatt. Ő is tudta ezt, ezért egyik este azt mondta, sose felejtsd el, Michael, hogy mindenki csak annyit tehet meg veled, amennyit te megengedsz neki. Egészen mostanáig nem értettem igazán, pedig Patricknek megvolt a magához való esze. Talán nem volt ki a négy kereke, de téged jól kiismert. Josephine még most sem tudta elhinni, hogy az ő Jessie-je meghalt. Eddig egyszer sem gondolt erre az eshetőségre, de valahol meg is könnyebbült. Mindez azt jelenti, hogy Jake immár teljesen az övék – az övé és Michaelé. A sosemvolt fiuk. – Alig hiszek a fülemnek, Michael. Az én kicsikém, az én kis Jessie-m halott. Szegény Jake. Teljesen elárvult. Csak mi maradtunk neki.

Michael dühödten rázta a fejét. – Tartogasd ezt olyannak, aki nem ismer. Jake túléli, erről kezeskedem, de egyet megmondok, Josephine. Diliházban a helyed, s ezúttal teszek róla, hogy oda is kerülj. Ha nem mész be, teljesen

magadra

maradsz,

hallod?

Halálosan

komolyan

mondom. Sosem bocsátok meg neked, Josephine, sosem bocsátom meg, ami Jessie-vel történt. Hogy meg se próbáltál szólni, amikor az a rohadék megkeresett. Szokás szerint magaddal voltál elfoglalva, és tudom, hogy ez már sosem változik. Magányos vén szipirtyóként fogsz megdögleni, mert én végeztem veled. Minden szeretet, amit irántad éreztem, pedig valaha teljes szívemből szerettelek, sírba száll Jessie-vel. Vége! Josephine felpattant a székből, próbálta megragadni a férje kezét. Nem élhet nélküle, az ő Michaelje nélkül. Ő az egyetlen, aki igazán érdekli. A férfi ellökte magától, még az érintésétől is viszolygott. – Megbeszéltem az orvossal, hogy ha öt napon belül nem vonulsz be önként a kórházba, bevitetlek. Megtehetem, Josephine, és ha rákényszerítesz, kurvára meg is teszem: Ne reménykedj, hogy egy új doki majd kihúz a csávából. Mindet kifizettem, úgyhogy azt teszik, amit én mondok. Josephine visszahanyatlott a székbe, a pánik teljes súlyával ránehezedett. A férje komolyan gondol minden egyes szót, és ő nem tudta, mivel állíthatná meg. Máris undorodva fordít hátat neki. Michael csak az ajtóból nézett vissza, hogy szomorúan megcsóválja a fejét.

– Elvesztettük Jessie-t, de nem úgy tűnik, mintha ez fikarcnyit is érdekelne. Olyan körülmények között halt meg, amit a legrosszabb ellenségemnek se kívánnék, de még azt se kérdezted, mi lett vele. Tudom, hogy a kibaszott temetésére se jönnél el, de a diliházba akkor is be fogsz vonulni, Josephine! Ahogy elnézte férjét – az ő jóképű férjét, aki mindig mellette állt, bármi is történt –, hirtelen iszonyú magányosnak és rémültnek érezte magát. Éveken át kizárta őt minden döntéséből, csak mert tudta, hogy sosem ártana neki – ahhoz túl tisztességes, túl rendes. Mindig erre épített, az iránta érzett szeretetére. A férfi továbbra is az ajtóban állt, és átható tekintettel figyelte őt. – Egyébként az anyám mellé fogom temettetni Jessie-t. Közel álltak egymáshoz, azt akarom, hogy együtt legyenek. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy a kis Jessie teljesen magára maradjon a föld alatt – nyelte Michel a könnyeit. – Olyan sok mindent örökölt az anyámtól. Most már látom. Kilépett a szobából, és Josephine hallotta nehéz lépteit, ahogy mind távolabb került tőle. Jake izgatott sikongatását is hallotta, amikor a nagyapja felkapta és feldobta a levegőbe, de ez semmit sem jelentett számára. Csak azt tudta, hogy a férje el fogja hagyni, s így oltalmazó nélkül marad. Megrémítette ez a tudat.

Valahányszor

az

orvosok

radikális

gyógymódot

javasoltak, kórházba akarták utalni, Michael gondoskodott róla, hogy lecseréljék őket. Michael mindig is próbált a kedvében járni. Minden tőle telhetőt megtett, hogy boldognak lássa. Josephine a kezébe temette az arcát. Életében még nem érzett ilyen kétségbeesést, mégsem tudott sírni, bármennyire szeretett

volna. Nem engedhette, hogy bármi tönkretegye a sminkjét. Sietve felállt, hogy a tükör elé húzza a kis zsámolyt, és lerogyjon rá. Egy hosszú pillanatig némán meredt az arcára, gépiesen ellenőrizte a sminkjét, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor mindent rendben talált. Ez az ő álarca, a kirakata a világ felé. Még akkor is, ha a lelke mélyén tudja, hogy évek óta nem néz szembe a világgal. Hirtelen tudatosult benne, hogy a lánya valóban elment. Az ő Jessie-je soha többé nem hívja fel. Nem jön el meglátogatni a fiát. Az ő Jessie-je, a drága kislánya, meghalt. Elkeseredetten hunyta be a szemét. Michaelnek igaza van. Valóban nem érdekli senki és semmi; egyedül azzal törődik, hogy Michael intézetbe akarja záratni. Annyira azért ő se hülye. Tudja, ha bevonul egy ilyen helyre, hosszú időnek kell eltelnie, hogy újra kiengedjék.

Száznegyvenedik fejezet Michael lassan hajtott át a roncstelep kapuján. Az éjszakás öregfiú sokat adott a társasági illemre, ezért kedélyesen odaintett neki, hogy nyugtázza hálás mosolyát, de a lelke mélyén bosszúsan felsóhajtott. Az öreg rendes tag volt, fiatalabb korában igazi Arc, de ez sem indokolta a smúzolást, valahányszor idejött. De ahogy Declan is mondta: csak két percbe telik elismerni egy jó melóst, aki cserébe húszévnyi hűséggel fizet. Igazat adott neki, de ma este valahogy mégsem fűlött ehhez a foga. Leparkolta a Range Roverét a Mercedes mellé. Miközben kiszállt a kocsiból, elégedetten hallotta, hogy bárkit is zártak a Mercedes csomagtartójába, éktelen zajt csap. Declan lépett ki a konténerirodából. Óriásinak tűnt a reflektorok fényénél. Az évek során egyre nagyobbra és nagyobbra hízott, amit Michael csak most ismert fel. – Előbb egy italt? – kérdezte, és pipiskedve eljátszotta, hogy ajkához emel egy csésze finom teát. Michael akaratlanul is elnevette magát. Nem lehetett nem szeretni Declan Costellót. A fickó minden pénzt megért. Még ilyen pillanatokban is mosolyt tudott csalni az arcára. – Egy nagy konyakot, de előbb nyisd ki ezt a kurva csomagtartót! Declan elővette zsebéből a Mercedes kulcsait, hogy sietve felnyissa a csomagtartó tetejét.

Steven Golding odabent feküdt, és hunyorogva nézett fel a hirtelen beáradó fényben. Rémült tekintete végül Michaelen állapodott meg. Michael körülnézett. Tudta, hogy a fickó sehogyan sem menekülhet el a roncstelepről. A telepet egyfelől magas téglafal veszi körül, másfelől a szögesdrót, amit néhány éve húztak ki a tetején, ennél is komolyabb elrettentő erő. A kapuk elektromosan nyílnak, és épp elég magasak. Az éjjeliőr németjuhásza nem nagyon szíveli az új arcokat, emellett van három másik véreb is: két doberman és egy rottweiler szuka. Azokat nappal is eleresztik; a gazdáik itt dolgoznak, így nem gond, ha szabadon járnak. Vannak, akik úgy tesznek, mintha valamilyen alkatrészt keresnének, de közben lerí róluk, hogy nem idegenkednek a betöréstől – a kutyák az ő kedvüket vették el attól, hogy sötétedés után újra eljöjjenek. Michael még egyszer Steven Goldingra nézett. Nem lehetett kétsége afelől, hogy a fickó magától sosem mászik ki a csomagtartóból. Elnevette magát. Ez az az egész csak egy rossz vicc lehet. – Mondjak valamit, Steven? Akkor éjjel nem tudtam, hogy vannak a házban. Tényleg azt hittem, hogy üres. Nem szívesen gyújtom fel mások otthonát, de Patrick Costello ezt kérte, én meg bizonyítani akartam. Kezdeni akartam magammal valamit. Hazaadni az anyámnak egy kis pénzt, hogy könnyítsék az életén. Amióta megszülettem, a szájától vonta meg a falatot, hogy rendesen felneveljen. Sosem gondoltam volna, hogy bárkiben is kárt teszek. Patrick Costello akarta az egészet. Iszonyú kicsinyes tudott lenni.

Steven Golding csak tovább feküdt a Mercedes tágas csomagtartójában, ahol láthatóan kényelmesen elfért. – Ha egyszerűen eljössz hozzám, ha lett volna annyi eszed, hogy elém állj a sérelmeddel, kész lettem volna mindenre, hogy jóvátegyem. Erre hajlandó vagyok megesküdni. Én sem tudtam túltenni magam ezen. Még ma is előfordul, hogy erre riadok fel, de megtanultam eltenni magamban. Ha nem sikerül, talán én is ilyen elcseszett dilinyós lennék, mint te. Steven Golding pocsékul nézett ki, szuvas fogaitól egészen a himlőheges bőréig. Egész lényéből sugárzott a keserű magány. Michael tudta, hogy megbomlott az elméje, s emiatt szinte az egész életét különféle diliházakban töltötte. Ez elszomorította, de akkor sem változtathatta meg a múltat, ha akarta, így Steven Golding az maradt, ami mindig volt: Megtört és a világból kiábrándult vesztes, aki kamaszkorában elveszített mindent, s ettől jobban begőzölt, mint egy tenyészbika, akinek tüzes piszkavasat dugnak a seggébe. Emiatt sikerült beszivárognia az életébe, hogy végül ne csak a lányát, de az anyját is elpusztítsa. – Tudod mit, Steven? Maradj csak, ahol vagy. Zajosan lecsapta a csomagtartó fedelét, aztán ráérősen az egyik melléképület felé indult. Ebben a több mint húszéves, hullámlemezből

épült

fészerben

tartották

a

gyúlékony

folyadékokat. Bement,

hogy

a

sötétben

körbetapogasson

egy

benzineskanna után. Érezte a kezében a súlyát, s ahogy megrázta, elégedetten hallotta a folyadék lötyögését. Miután visszatért a Mercedeshez, hívta Declant, akiről tudta, hogy a konténeriroda ablakából figyel. Amint felbukkant, intett

neki, hogy újra nyissa fel a csomagtartót. Declan Costello, ahogy mindig, most is készséggel engedelmeskedett. Steven Golding továbbra is összegömbölyödött. Ahogy Michael kinyitotta a kannát és rálocsolta a benzint, próbált felkelni és kimászni, de Michael egy ütéssel visszaküldte. A benzingőz elnehezítette a levegőt. Steven Golding halálra vált, ezt Michael is látta. A szeme egészen kidülledt a rettegéstől, hogy elevenen fogják elégetni. – Csak még valamit mondj meg! Bántottad volna az unokámat? Steven Golding megrázta a fejét. – Dehogyis. Őt békén hagytam volna. Michael megvetően horkant fel. – Miért nem engem vettél elő? Én tehettem mindenről, a rohadt életbe! Golding egyenesen belenézett a szemébe. – Túl könnyű lett volna. Tudtam, hogy Jessie és anyád halála jobban megvisel majd. A bűntudat pusztító erő. Michael nem válaszolt. Elvégre ki vitatta volna az igazát? Inkább előhúzott a zsebéből egy levél gyufát, mielőtt az ajka torz mosolyra húzódott. – A helyzet az, Steven, hogy ezt most tényleg élvezni fogom. Steven Golding próbált kimászni, de Michael Flynn még egyszer megütötte, majd újra és újra, amíg nem maradt nyugton. Érezte, ahogy az orra beszakadt az ökle alatt, de még akkor se tudta abbahagyni. Addig csépelte a fickót, míg csak meg tudta emelni a kezét.

Akkor felvette a földről a gyufát és letépett róla egy szálat. Meggyújtotta, belobbantotta vele a többit is, aztán hanyag mozdulattal a férfi mellkasára ejtette. Miközben az egész autó lángolni kezdett, Declan elkiáltotta magát. – Mi a szart művelsz, Michael? A kocsid! Mi lesz a kocsiddal? Michael Flynn csak állt, és szemrebbenés nélkül végignézte, hogyan sikoltozik és vergődik a férfi, aki a lánya és az anyja erőszakos haláláért felel. Csak hosszú idő múlva fordult Dedanhez, és nevette el magát. – Nyugi, Declan, az ég szerelmére! Már órákkal ezelőtt jelentettem, hogy ellopták. Declan visszatért a konténerbe, hogy két nagy itallal jöjjön elő. Az egyiket átadta Michaelnek, majd megállt mellette, miközben Steven Golding a felismerhetetlenségig összeégett. Mire az autó végül felrobbant, már egymás mellett ültek az irodában. – Vége, Michael! Michael belekortyolt az italába, élvezte a konyak zamatát. – Tudod, mi a legrosszabb, Declan? Azt kívánom, akkor éjjel bárcsak ez a rohadék is a házban lett volna. Bár elégett volna a húgaival, az anyjával meg az apjával. Milyen már ez? Declan átkarolta a barátja vállát, mielőtt nagyot sóhajtott. – Emberi, Michael. Sajnos azt kell mondanom, hogy nagyon is emberi.

Epilógus Az igaz házában nagy kincs van, a bűnösnek pedig jövedelme okozza a vesztét. Példabeszédek könyve 15:6

Száznegyvenegyedik fejezet – Úgy megváltozott a nagyi! Michael nevetve fogadta unokája komoly megállapítását. – Tudom. Nincs jól, de már kezd rendbe jönni, és ez a lényeg. Jake bólintott, noha már semmiben sem volt biztos. Azt tudta, hogy az anyukája meghalt. Látta a sírját, ahová Hannah dédivel együtt temették. A nagyapja sokat látogatta őket, s néha őt is elvitte. Fura érzés volt belegondolni, hogy az anyja meghalt és felment a mennybe, de az iskolában az egyik apáca elmagyarázta, hogy vannak, akik annyira hiányoznak Jézusnak, hogy idő előtt magához szólítja őket. Szerette volna elhinni, hogy így van, de megvoltak a maga kételyei. Az ő anyja igazi semmirekellő volt, Josephine nagyi legalábbis mindig ezt mondta. Most pedig Josephine nagyi is kórházba került, ahol nagyon furcsán viselkedett. Amikor látta, hogyan indul el feléjük, úgy érezte, menten megáll a szíve. – Itt is van, Jake! Hallotta a színlelt vidámságot nagyapja hangjában. Josephine lassan vágott át a pázsiton. A gyógyszerek tehettek erről; mostanában már nemigen futkározott sehová. Leült a kerti asztalhoz, a férjével szemközt, aki még mindig jól nézett ki. Meg se kottyant neki, hogy korosodott, amit nagy igazságtalanságnak tartott. Michael elmosolyodott.

– Jól nézel ki, Josephine. Nem, ez nem volt igaz. Újabban pocsékul nézett ki. Már a külsejével sem törődött. Az orvosok a javulás jelét látták ebben, de ő kételkedett benne. Nem válaszolt, csak Jake-hez fordult, kitárta a karját, és szomorú hangon megszólalt: – Rám férne egy ölelés, fiatalember. Jake vetett egy gyanakvó pillantást a nagyapjára. Amikor Michael alig észrevehetően biccentett, megkerülte az asztalt és vonakodva engedte a nagyijának, hogy magához szorítsa, de amint sikerült kiszabadulnia az ölelésből, nyomban visszatért a nagyapja mellé. Josephine látta, hogy az unokája nyilvánvalóan megtagadja, de nem sokat tehetett ez ellen. Nem, Josephine, tényleg jobban nézel ki. Az orvosod szerint már nem akkora gond, ha ki kell mozdulnod. Jó látni, hogy most is itt vagy velünk. Josephine hosszú pillanatokon át nézte a férjét. Hetente kétszer, sőt néha háromszor is látogatja, úgy tűnik, őszintén érdeklődik az állapota iránt, de ő tudja, hogy csak porhintés az egész. Ennyire nem hülye. Jobban ismeri Michaelt, mint ő saját magát. Csak kötelességből csinálja. Ez az ő keresztje, hogy képtelen az árulásra. Még akkor is, ha végül úgyis faképnél hagyja. – Hogy vagy, Michael? Jól? A férfi gyengéden elmosolyodott. – Igen, remekül. Tudod, ahogy mindig. A régi passzban. Josephine gúnyosan bólintott.

– Hallom, mennyire a régi passzban vagy. Katherine Rourkkal, Danny lányával. Aki saját lányod is lehetne, nem igaz? Elég fiatal hozzád. Michael nem válaszolt. Ez aztán végképp nem tartozott Josephine-re. A nő kelletlenül felnevetett. – Még hallok ezt-azt, Michael. Még nem vagyok teljesen agyhalott. A férfi mosolyogva nézte, de a hangja acélkemény lett. – Ha nem vigyázol a szádra, az is bekövetkezhet, Josephine. Hamarabb, mint hinnéd. – Fenyegetőzöl? Látta, ahogy a nő résnyire szűkítette a szemét, és újra eltűnődött, miért hagyta, hogy ilyen sokáig uralkodjon felette. – Miért tenném, Josephine? Ha fenyegetőznék, hidd el, hogy biztosan tudnád. Csak azért jöttem, hogy meglátogassalak, és elhozzam neked a kisunokádat. Nincs hátsó szándékom. Josephine dühösen csattant fel. – Már közel hat hónapja itt vagyok, Michael. Haza akarok menni! Michael Jake-hez fordult. – Menj csak be, vegyél valamit abból az egy fontból, amit adtam. A recepción megvárhatsz, mindjárt jövök én is, oké? Jake bólintott. – Köszönj el a nagyitól! Jake kapkodva integetett, és elszaladt, csak a válla felett köszönt el.

Michael tudta, hogy a kisfiú próbatételnek éli meg a látogatást. Ahogy ő is, ha teljesen őszinte akart lenni. Josephine egyre furcsábban viselkedett. Habár a doktorok szerint ez jót jelentett,

amennyire

ő

meg

tudta

ítélni,

napról

napra

eszelősebbnek tűnt. – Tudod, Josephine, itt már rég nem én irányítok. Ez egy rendes kórház, nem lehet csak úgy lefizetni az orvosokat, hogy aztán tollba mondjam nekik, mit csináljanak. Nézd meg, máris mennyit fejlődtél! Továbbra is azt kell tenned, amit az orvosok mondanak. Ne várd, hogy megmentelek, Josephine! Az ég szerelmére, hiszen erőszakkal kellett behozni ide! Már azt sem tudod eldönteni, mi a jó neked. Kicsúszott a kezedből a gyeplő. Az orvosok döntik el, mikor mehetsz haza, és amint eljön a nagy nap, beköltözhetsz a szép új házadba. Neked vettem. Imádni fogod. – Már van otthonom! Michael nagyot sóhajtott. Kezdett elege lenni az egészből. – Nem, már nincs. Azután is gondoskodni fogok rólad, hogy elváltunk, de abba a házba soha többé nem térhetsz vissza. Különben is, a ház már Jake nevén van. Josephine gúnyosan elmosolyodott. – Élvezed, igaz? Megszabadultál tőlem, és most száműzni akarsz az életedből is. Katie Rourk kibaszott jó numera lehet, Michael, hogy dróton rángat, és azt csinál veled, amit akar. Michael lassan felállt. – Nem csinálom tovább, Josephine! Megmondtam már: köztünk mindennek vége. Sosem bocsátom meg neked, ami Jessie-vel történt. Gondoskodom rólad, ennyivel tartozom, de ne

kezelj úgy, mint egy töketlen barmot, oké? Azért jöttem, hogy láthasd Jake-et, én meg lássam, van-e fejlődés. Elvégre én vagyok, aki a tetves kórházi számládat fizeti, nem igaz? Ha meggondolom magam, mehetsz egy diliházba, úgyhogy a helyedben nem harapnék abba a kézbe, amelyik etet. Josephine nem tudta elhinni, hogy Michael tényleg képtelen megbocsátani neki. Azelőtt mindig megbocsátott, bármit is tett. Megragadta a kezét, próbálta visszahúzni, hogy leüljön és megbeszéljék a dolgot. – Kérlek, Michael. Ígérem, hogy bármit megteszek, csak ne csináld ezt… A férfi elhúzódott tőle és hátralépett. – Most mennem kell, Josephine, és ha nem hagyod ezt abba, nem jövök többet. Megmondtam már épp elégszer, hogy fizetem a kezelésedet, és mindig gondoskodni fogok rólad, de a házasságunknak vége. Céltudatos léptekkel elindult. Szemernyi kételyt sem érzett afelől, hogy ezt akarja tenni. A felesége már akkor megszűnt létezni Michael számára, amikor elolvasta azt a bizonyos levelet. Mintha kómából ébredt volna. Végre a maga valójában látta Josephine-t. Látta, hogyan manipulálta az évek során, s ami még rosszabb, ő hogyan asszisztált mindenhez: az agorafóbiájához, a telefonoktól való idegenkedéséhez, minden rohadt félelméhez, ha valami nem tetszett neki. A bortól bezzeg nem félt, azt éjjelnappal vedelte. Ő meg csak nyelt, amíg meg nem látta azt a levelet, ami miatt a lányának kínok közt kellett elpusztulnia. Ha Josephine csak egyszer az életben másra is gondolt volna, mint saját magára, talán elkerülhetik ezt. Sosem bocsátja meg neki.

Belépett az előtérbe. Jake a recepción várta őt. Már nagyon aggódott a drága. – A nagyi jól van? Michael elvigyorodott. – Persze. Gyere, most már menjünk! Dana halászlevet főz, méghozzá igazi halászból! Jake végre őszintén elmosolyodott. – Az a kedvencem! – Az enyém is! Hé, mi ennek az esélye? – Megfogta unokája kezét, hogy együtt sétáljanak ki a parkolóba. Jake hirtelen megtorpant a Mercedes előtt, mire Michael kérdő pillantást vetett rá. – Mi a baj, Jake? A kisfiú hirtelen védtelennek és riadtnak tűnt. Michael gyengéden elmosolyodott. – Nekem bármit elmondhatsz, Jake, te is tudod. Jake sírva fakadt, mire Michael odalépett hozzá és átkarolta, hogy szorosan magához ölelje törékeny testét. – Félek a nagyitól. Nem szeretek idejönni, nagypapa. Michael ekkor értette meg, méghozzá a leghalványabb kétely nélkül, hogy soha többé be nem teszi ide a lábát. – Akkor nem jövünk többet, Jake. Jake kivonta magát a nagyapja öleléséből, hogy komoly arccal felnézzen rá. – Ígéred? Michael rámosolygott a kiskölyökre, akit teljes szívéből szeretett. – Ígérem.

Száznegyvenkettedik fejezet Declan a legjobb úton haladt, hogy berúgjon. Talán még csak a határán volt, de máris remekül érezte magát. Az ajtóra sandított, várta Michael érkezését. Személy szerint jó dolognak tartotta, hogy egyre többet jár el. Épp eleget ugrált Josephine körül. Most végre szabadon teheti, amit akar. Nehéz év áll mögötte: eltemette az anyját és a lányát, azután végig kellett néznie, ahogyan a feleségét, élete szerelmét erőszakkal kirángatják az otthonából,

miközben

kézzel-lábbal

tiltakozik

a

kényszergyógykezelés ellen. Rászolgált egy kis lazulásra. Úgy hallotta, Katie Rourk máris a gondjaiba vette, aminek csak örült. Michael sosem hűtlenkedett, lehorgonyzott egyetlen asszonynál. Ha bárki más veszi el Josephine-t, az réges-rég haza se járt volt, nem úgy, mint Michael. Declan körülnézett a bárban. Zártkörű klubhoz képest meglepően jónak találta a hangulatot. Ide csak tagok járhatnak, ezért Michaellel együtt kiváltották a kártyát. Hogy ez milyen remek! Abban a tudatban járhatnak ide, hogy nem kell találkozniuk senkivel, akivel nem akarnak. Intett a pultosnak még egy italért, ami nyomban meg is érkezett. Kora este lévén csak néhányan lézengtek a bárban. Később életre kel majd a hely, de addig is élvezni lehet a nyugalmat. Felvette a Jack Daniel’sszel és kólával teli poharat, majd biccentett a pultos felé, mielőtt leküldött egy nagy kortyot.

Michael pár pillanattal később ereszkedett le a lépcsőn, az arcán széles mosoly, amit Declan elégedetten nyugtázott. A fickó mintha újra kezdte volna élvezni az életet. A pultoslány beillett volna törpének, a százötven centit alig ütötte meg. Declan még sosem látta, hogy egy felnőtt nőnek ilyen apró kezei és lábai legyenek – ellentétben a hajával, ami olyan, akár egy kazal. Gyönyörű teremtés, főként ezzel a hajkoronával,

ráadásul

állandóan

csak

mosolyog.

Ez

a

természetéből fakad. Számára mindig félig tele van az a közmondásos pohár, amint többször is elmondta Declannek. Most pedig kérés nélkül kezdte mixelni Michaelnek a vodkatonikot. Miután mosolyogva elvette tőle, Michael Declanhez fordult, és boldogan felsóhajtott. – Ez nagyon rám fér, Declan! Őrült egy nap volt. – Ivott egy kortyot. Az italt még az ő mértékével mérve is erősnek találta. – És? Mi van Josephine-nel? Michael megvonta a vállát. – Minden a régi. Declan elnevette magát. – Nézd már! Ki hitte volna, mi? Michael cigarettára gyújtott, és sietve leszívta a füstöt. – Sosem hittem, hogy valaha különválunk – vallotta be –, de ez is eljött, és mit mondjak? Örülök neki. – Michael hirtelen elvigyorodott, előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Nagy újság van, Declan. Veled akartam először megosztani. Declan jót nevetett titokzatoskodásán.

– Azt mondod? És mi lenne az? Michael Flynn boldogan elmosolyodott. – Katie várandós. Nem terveztük, de meg kell mondanom, Declan, rég voltam ennyire boldog. Declan Costello hátrahőkölt, de gyorsan összeszedte magát. – Gratulálok, haver. Amúgy mennyi idős is Katie? Michael intett a pultosnak, hogy töltse fel a poharát. – Huszonhat. Nem olyan fiatal, mint látszik, bár így is sokkal fiatalabb nálam, amint azt Josephine ma találóan megjegyezte. Tudod mit, Declan? Kurvára nem érdekel. Tényleg szeretem, és azt hiszem, ő is. És gyerekeket akarok, saját gyerekeket. Feleségül veszem, Declan, hogy az egész világot megvegyem neki és a kölykeinek. Declan Costello szólni se bírt. Michael Flynn észrevette a barátja megkövült értetlenségét. – Közel járok az ötvenhez, még sincs semmim, leszámítva persze Jake-et. Azt akarom, ami eddig nem adatott meg nekem, Declan: néhány kölyköt, rendes kölyköt, meg egy nőt, aki nem két lábon járó idegroham. Az orvosától tudom, hogy nem változtathattam

volna

Josephine

életén.

Súlyos

személyiségzavara van. Mindig azt hittem, miattam nincs ki a négy kereke, de akármi történik is, ez lett volna a vége. Katie pedig vicces, bármikor képes megnevettetni. Egész életemben Josephine kezét fogtam vagy az egyetlen lányom szarságait nyeltem, miközben úgy tettem, mint akit nem érdekel, pedig nagyon is érdekelt. Hát ennek vége. Lezártam ezt a fejezetet. Jessie meghalt, Josephine meg éljen egyedül a problémáival.

Most már én is azt akarom, amit mindenki más. Egy rohadtul normális és átlagos életet. Declan Costello elmosolyodott, ahogy köszöntésre emelte a poharát. – Akkor igyunk rád, Michael, és a Flynnek következő nemzedékére.

Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető Vadász Katalin igazgató Megjelent 32,12 (A/5) ív terjedelemben