Ap 211 Hetszinvirag 2osztaly1

Nyiri Istvánné összeállítását felhasználva átdolgozta BURAI LÁSZLÓNÉ és DR. FARAGÓ ATTILÁNÉ

HÉTSZÍNVARÁZS OLVASÓKÖNYV 2. OSZTÁLYOSOKNAK

Tizenharmadik, kerettantervre átdolgozott kiadás

CELLDÖMÖLK, 2003

Az Oktatási Minisztérium az 5/1998. (II. 18.) MKM számú rendelet 6. § (3.) bekezdése alapján a Hétszínvarázs c. kiadványt T 510.943 – H/1999. szám alatt jóváhagyta és tankönyvvé nyílvánította.

Illusztrálta RÉNYI KRISZTINA Ferenczy Noémi-díjas

Fotók Magyar Távirati Iroda

Szerkesztette Esztergályos Jenô Réti Éva

AP–211/10 ISBN: 963 464

APÁCZAI KIADÓ 9500 Celldömölk, Széchenyi utca 18. Tel.: 95/525-000 fax: 95/525-014 Felelôs kiadó: ESZTERGÁLYOS JENÔ ügyvezetô

Nyomdai elôkészítô munkálatok: MÉDIA COLOR KFT. GYÔR Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. Felelôs vezetô: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6959.49.01

I. FEJEZET

SZÓL A CSENGÔ, KEZDÔDIK AZ ISKOLA SZEPTEMBER Szilvaszedés... Szôlô-szüret! Kigyúltak a pásztortüzek. Nyit a Tudás Kapuja: kezdôdik az iskola! Tamkó Sirató Károly

3

ISKOLA-NYITOGATÓ Iskola, iskola, ki a csoda jár oda? A takács, a kovács, a kômûves meg az ács, a kardjával odajár kese lovon a huszár!

itt tanulta meg a csôsz, mikor sárgul meg az ôsz, minden ember itt tanulta meg, hogy mennyit ér a munka, é-t is, b-t is, c-t is, itt tanulok én is!

Itt tanulta meg az á-t és a matematikát, itt tanulta meg az ó-t, mennyi szálat fon a pók. Itt tanulta meg az í-t, hogy a rózsa kivirít, hogyan írja le az ú-t, s a Dunántúl csupa púp, pörögtek az ô-k, az û-k, mint a fényes köszörûk.

Kinyújtom a kezemet, ha ugyan elérem a kilincset, s bemegyek pirosan, fehéren, körülöttem karikában kürtös-fürtös kobakok, itt tanult meg a halász is készíteni csónakot, itt tanulta meg az á-t és a matematikát, itt tanulta meg az ó-t, hogyan kötik a csomót, meg a d-t, meg a t-t, emberek becsületét!

Itt kezdte a hóember, jaj, de szép a december! Itt sütötte meg a pék a legelsô kenyerét, 4

Gyurkovics Tibor

– Az is-ko-lá-ban jól vi-sel-kedj, cicus-kám! Ren-de-sen menj az ú-ton! Fi-gyelj és fe-lelj o-ko-san! – mond-ta macs-ka-ma-ma. A kis-ci-ca nem ké-sett el a macska-is-ko-lá-ból, mert nem bá-mészko-dott el út-köz-ben se-hol, ve-rebet sem ker-ge-tett. Az is-ko-lá-ban mind-járt be-ült a pad-ba. Ki-vet-te a köny-vét, és még egy-szer át-olvas-ta az ol-vas-mányt. Az-tán bejött a ta-ní-tó bá-csi, és ki-kér-dezte a lec-két. A mi kis Cir-mos cicánk úgy fe-lelt, mint a víz-fo-lyás. A ta-ní-tó bá-csi meg is di-csér-te: – De-rék kis-ci-ca vagy! – mondta. A kis Cir-mos a-lig vár-ta, hogy ha-za-ér-kez-zék. Sebôk Zsigmond

CI-CA-IS-KO-LA – Kelj föl, Cir-mos, mert már a há-tad-ra süt a nap! – kel-te-get-te macs-ka-ma-ma kis-fi-át. A kis-ci-ca a-zon-ban a pap-lan a-lá bújt: – Nya-u, nya-u, a-nyács-kám, hadd fe-küd-jem még a bal fü-lemre is! Macs-ka-ma-ma rá-szólt: – Ej-nye, mi-a-u, mi-a-u! Azt a-karod, hogy el-késs az is-ko-lá-ból? De-hogy a-kar-ta ezt a kis-ci-ca. Gyor-san föl-kelt, meg-mos-dott és fel-öl-tö-zött. Vál-lá-ra vet-te a táská-ját. 5

SEHALLSELÁT DÖMÖTÖR Sehallselát Dömötör buta volt, mint hat ökör, mert ez a Sehallselát kerülte az iskolát.

Míg más olvasott meg írt, ô csak ordítani bírt, megette a könyvlapot, s utána tintát ivott.

Azt gondolta, hogy a pék a pékhálót szövi rég, és kemencét fût a pók, ottan sülnek a cipók.

Csak azt mondom: Dömötör buta volt, mint hat ökör, mert ez a Sehallselát kerülte az iskolát. Weöres Sándor

Azt hitte, hogy szûcs az ács, zabszalmát szô a takács, sziklát aszal a szakács, libát patkol a kovács.

6

MA-DA-RAK IS-KO-LÁ-JA Egy kis-fi-ú na-gyon sze-re-tett volna fecs-ke len-ni. Azt hi-szi-tek, talán szú-nyog-pap-ri-kás-ra é-he-zett? Ó, de-hogy! A-zért, mert azt hit-te, ak-kor nem kell ne-ki ta-nul-ni. No-hát, sze-ret-tem vol-na, ha tegnap lát-ja ez a kis-fi-ú, a-mit én láttam. Azt lát-tam, hogy ho-gyan tanít-ja a nagy fecs-ke a pi-cit rö-pülni. Fecs-ke-a-nya ki-pa-ran-csol-ta a fi-ó-ká-it a fé-szek-bôl a tor-nác párká-nyá-ra. Úgy gub-basz-kod-tak ott a buk-sik, mint az is-ko-lás gye-rekek a pad-ban. Fecs-ke-a-pó pe-dig ki-ült az e-per-fá-ra, és on-nan paran-csol-ga-tott: – Gyer-tek, csak csi-cse-ri! Bát-ran csak, fi-cse-ri! Hár-man szót is fo-gad-tak, és átlib-ben-tek fecs-ke-a-pá-hoz. Hanem a ne-gye-dik buk-si csak li-hegett, pi-he-gett, a szár-nyát is meg-emel-te egy ki-csit, de az-tán csak visz-sza-lé-pett a pár-kány-ra. Csicser-gett ke-ser-ve-sen, hogy a röpü-lés nem ne-ki va-ló tu-do-mány. – Nem szé-gyel-led ma-gad? – kop-pan-tot-ta meg fecs-ke-a-nya a fe-je búb-ját. És ta-szí-tott raj-ta akko-rát, hogy nyak-le-ves-nek is beil-lett. Er-re az-tán még-is-csak szárny-ra ka-pott a buk-si. – Mesz-sze, mesz-sze, mesz-sze? – ki-a-bált két-ség-be-e-set-ten, a-hogy a le-ve-gô-ben buk-dá-csolt. – Er-re, er-re, er-re! – biz-tat-ták az apja, meg a test-vér-ké-i az e-per-fá-ról.

Tíz-szer tették meg az u-tat egy dél-e-lôtt a kis-fecs-kék a tor-nác-ról1 az e-per-fá-ig, meg visz-sza. Ak-kor az-tán az ö-re-gek azt mond-ták, hogy e-lég eny-nyi tudo-mány egy nap-ra. Más-nap azon-ban már a ház-te-tô-re is kihoz-ták a fi-a-ta-lo-kat. Har-madnap pe-dig már a szom-széd-ban kós-tol-gat-ták a le-gyet, hogy ott jobb í-zû-e, mint ná-luk. Azt is lát-tam már, mi-kor a gó-lya ta-ní-tot-ta a fi-át bé-kát en-ni. Az anya-gó-lya rö-pült e-lô-re a bé-ká-val a csô-ré-ben, a fi-a u-tá-na. Két-szerhá-rom-szor meg-ke-rül-ték a kéményt, ak-kor az a-nya-ma-dár följebb röp-pent, és ki-ej-tet-te csô-rébôl a bé-kát. A gó-lya-fi-ók-nak röpté-ben kel-lett ezt el-kap-ni. Ha nem si-ke-rült ne-ki, ak-kor az any-ja meg-bú-boz-ta. Tyúk-a-nyó-nak is sok ba-ja van a csir-ké-i-vel, míg kita-nít-ja ve-lük az is-ko-lát, mert a kis-csir-ké-nek is ne-héz fe-je van kez-det-ben. Bi-zony, bi-zony, min-den-ki-nek ta-nul-ni kell, ha tud-ni a-kar. Móra Ferenc 1

tornác: a falusi ház nyitott, folyosószerû része

7

A CSO-DÁ-LA-TOS RA-DÍR-GU-MI Kap-tam a-pukám-tól egy ra-dírgu-mit, szép zöldet. Ha ce-ru-zával í-rok va-la-mit és el a-ka-rom tün-tet-ni, csak jól, jól, jól meg kell dör-zsöl-ni, és volt í-rás, nincs í-rás. Mint a va-rázs-lat-ban. Csak na-gyon kell vi-gyáz-ni, nem sza-bad túl so-kat ra-dí-roz-ni vele, mert ki-lyu-kad az ir-ka1. De én o-lyan cso-dá-la-tos radírt sze-ret-nék, a-mi-vel nem-

csak azt le-het ki-ra-dí-roz-ni, a-mit le-ír-tam, ha-nem azt is, a-mit kimond-tam. Mert ha vol-na egy ilyen ra-dí-rom, ak-kor ki-ra-dí-roznám, hogy Fe-ri-nek azt mondtam, hogy te u-tá-la-tos hü-lye. Meg: te i-rigy ku-tya. És azt is ki-radí-roz-nám, hogy nem fo-gok játsza-ni ve-led, és add visz-sza a foci-mat! De az i-lyen cso-dá-la-tos ra-dír-gu-mi-val se sza-bad nagyon so-kat ra-dí-roz-ni, ne-hogy ki-lyu-kad-jon a ba-rát-ság. Fehér Klára 1

irka: vékony, iskolai füzet

8

KÉK SZÍNÛ FALEVELEK Ka-ti-nak két zöld ce-ru-zá-ja volt. Ró-zsá-nak egy sem. – Add i-de, kér-lek, az e-gyik zöld ce-ru-zá-dat! – for-dult Ró-zsa Ka-tihoz. – Majd meg-kér-dem é-des-anyám-tól, meg-en-ge-di-e – vá-laszol-ta Ka-ti. Más-nap Ró-zsa meg-kér-dez-te: – Meg-en-ged-te a-nyu-kád? Ka-ti só-haj-tott, és így szólt: – A-nyu-kám meg-en-ged-te, de nem kér-tem en-ge-délyt a bátyám-tól. – Per-sze, per-sze... kérj hát enge-délyt a bá-tyád-tól is! Más-nap is-mét meg-kér-dez-te Ró-zsa: – Nos, meg-en-ged-te a bá-tyád? – Meg-en-ged-te, de at-tól fé-lek, hogy ki-tö-röd a ce-ru-za he-gyét! – Na-gyon vi-gyá-zok majd rá! – Vi-gyázz is, kér-lek! Ki ne hegyezd! Ne nyomd e-rô-sen! A szád-ba se vedd! És ne raj-zolj ve-le so-kat! – Csak ép-pen a zöld fü-vet és a kis fa-le-vél-ké-ket kell ki-szí-neznem. – Ó, az sok lesz! Ró-zsa Ka-ti-ra né-zett, és fél-rehú-zó-dott. Nem nyúlt a ce-ru-za u-tán. – Na, mi a ba-jod? Ott a ce-ru-za! – szólt Ka-ti. – Kö-szö-nöm, nem kell.

A rajz-ó-rán az-tán meg-kér-dez-te a ta-ní-tó né-ni: – Ró-zsács-ka, a te fá-i-don mi-ért ké-kek a fa-le-velek? – Nincs zöld ce-ru-zám. – Hát mi-ért nem kér-ted kölcsön a ba-rát-nôd-tôl a zöld ce-ruzát? – Ró-zsa nem fe-lelt, Ka-ti vö-rös lett. – O-da a-kar-tam ad-ni, de Ró-zsa nem fo-gad-ta el – mond-ta Ka-ti. A ta-ní-tó né-ni e-lô-ször az e-gyik kis-lány-ra né-zett, az-tán a má-sikra, majd így szólt: – Jó szív-vel adj, hogy a-mit adsz, azt el is fo-gad-has-sák! Oszejeva nyomán

9

KICSI LEGÉNY, NAGY TARISZNYA Horgasinamat1 verdesô tarisznyámban palavesszô2, palavesszô s palatábla3... Így indultam valamikor, legelôször iskolába.

Máskor pedig ilyenformán mosolyogták a tarisznyám: – Éhes lehet a tudásra az, akinek ilyen hosszú, ilyen nagy a tarisznyája...

Le az utcán, büszkén, bátran lépdeltem a tarisznyámmal.

De csak mentem, még büszkébben, míg az iskoláig értem. Az iskola kapujában gyökeret vert a két lábam.

– Hova viszed, ugyanbiza, azt a legényt, te tarisznya? – Tréfálkoztak a felnôttek, akik velem szembejöttek.

S álltam, míg csak bátorító szóval nem jött a tanító. Rám mosolygott: – Ej, kis legény, gyere fiam, bátran, ne félj! Kézen fogott, bevezetett. Emlékszem, be melegem lett. Évek teltek, múltak, de még most is érzem olykor-olykor jó tanítóm meleg kezét. Kányádi Sándor

1

horgasín: a térdhajlatban lévô vastag ín palavesszô: világos palából készített rudacska, palatáblára való íráshoz 3 palatábla: keretezett (fekete) palalemez, írás gyakorlására 2

10

RÉGI TÖRTÉNET Kezdôdne a tanítás. Molnár tanító bácsinak egyre az a tizennégy gyerek jár az eszében, akik most otthon kuksolnak az ágyon, maguk alá húzott lábbal, és néznek ki az ablakon. A szegény kis mezítlábasok úgy nônek majd fel, hogy alig tudnak többet, mint végigbetûzni az ábécét. Molnár tanító bácsi gondolatai messze túlszállnak az iskola falán. A padok elé lép. A gyerekek elcsendesednek. – Kinek van közületek két pár cipôje? – emeli fel a hangját. Pillanatnyi mozdulatlanság. Végre a középtájon felnyúlik egy kéz. Azután kettô. – Többnek nincs? – néma hallgatás a válasz. – Milyen jó lenne – folytatta –, ha együtt ülne ismét az egész osztály, és az otthon maradt mezítlábasoknak nem kellene arra várniuk, hogy a tavaszi nap felmelegítse a földet. Elhallgat. Vár. Végre a második padból feláll egy fiú. – Én odaadom Köles Pistának a cipômet, amíg eljön az iskolába – mondja csöndesen. – Hát te? Hiszen neked is csak egy van! – néz az elnyûtt1 kiscipôre. – Te hogyan jössz iskolába? – Korábban indulok el hazulról, valaki majd visszaviszi a cipôt Pistának. Mire kezdôdik a tanítás, ô is ideérhet. A tanító bácsi odamegy a kisfiúhoz, állánál fogva gyöngéden felemeli lehajtott fejét.

– Ember lesz belôled, Lali! Egyszerre öten is felugranak a padokból: – Én is odaadom a cipômet! – Én is! Én is! Egy perc múlva az egész osztály ott tolong a tanító bácsi körül, aki talán még soha ilyen boldog nem volt, mint ebben a zsongásban. Egy kis idô múlva két gyermek megy a dombon fölfelé. Kezükben madzaguknál összekötött cipôk himbálódznak. A tanító bácsi csak áll, és nézi az iskolába igyekvô gyerekeket. Nézi a csodát. Mennyi jóság fér el egy csöppnyi gyermekszívben... László Gyula 1

elnyûtt: használt

11

A KIS BICEBÓCA (részlet)

Sohasem felejtem el, amikor Pálistók Peti, a kis bicebóca elôször kocogott be az iskolába. Ôsz vége volt már. A kis bicebóca lenhajú, búzavirágszemû, velem egyidôs fiúcska lehetett. Mind a két hóna alatt mankó1 volt. Nem is annyira ment, inkább úgy odaugrált a tanító úr elé, mint a veréb. 12

– Mit akarsz, fiacskám? – kérdezte tôle a tanító úr barátságosan. – Iskolába szeretnék járni – mondta bátran. – Kicsit megkéstél, gyermekem. – Most kerültem a városba. Itt vannak a bizonyítványaim. A tanító úr belenézett az írásokba, és megcirógatta a gyerek fejét. – Hát az édesapád miért nem jött el veled? A bicebóca féloldalt szegte a fejét. – Nincsen nekem sem apám, sem anyám. Elhaltak idegen városba. A nagyapám vett magához, ô idevalósi. – Hol csinálok én neked helyet, mikor úgyis alig férünk? Tudod mit, fiam? – szánta meg a tanító úr. – Kvártélyozd be magadat2 a kuckóba. Úgyis ott van ilyenkor a jó világ. Nagy boglyakemencéje volt az iskolának. Az új deák3 odanézett, és örült. – Ez nagyon jó lesz – mosolyodott el Pálistók Peti, és indult a helye felé nagy mankókopogással. Ott aztán meg se mukkant az óra végéig. Akkor odakopogott a tanító úr elé, és engedelmet kért tôle, hogy ôneki ne kelljen hazamenni délre. Nagy messzire laknak, túl a városon, oda-vissza meg se lehetne tenni az utat délutánig még rendes lábú embernek sem. – Én pedig csak olyan bicebóca vagyok – tette hozzá egy kicsit bánatos mosolygással.

– Maradni maradhatsz, fiam – mondta aggóskodva4 a tanító úr – de hát enned is kellene ám valamit. – Van mit ennem – sietett bicebóca a megnyugtatással. Belenyúlt a ruhája egyik feslésébe, és kimarkolt belôle néhány szem kökényt. – Jó ez – mosolyodott el a bicebóca –, csak sok legyen belôle. A rigók is szeretik. No, én nem szeretnék kökényt ebédelni – gondoltam magamban délben, mikor ebédeltem. Kivettem a tálból egy lekváros buktát, és belecsúsztattam a zsebembe. Aztán azt mondtam: énnekem most nagyon kell sietnem az iskolába. Siettem is, hogy el ne hûljön a bukta, mire odaérek. Csöndesen nyitottam be az ajtót: – Ezt teneked hoztam. Bukta. – Tudom – mosolyodott el, és mindjárt bele is harapott. – Szeretem. Ezalatt Gyuszi is besompolygott az ajtón, és odaállt elébünk. – Hoztam neked valamit. Dobostorta. Egy másik fiú fügét hozott, a harmadik almát, a negyedik mákos kalácsot, kisvártatva úgy be volt terítve az egész padka, akár egy cukrászbolt kirakata. A kis bicebóca pedig zavartan kapkodott hol az egyikhez, hol a másikhoz:

– Ez az enyém? Mind az enyém? De hát mit csináljak én ezzel a sok mindenfélével? Azt hiszem, soha olyan jók nem voltunk az iskolában, mint azon a délutánon... Négy óra után egész falkában kísértük végig a kis bicebócát az utcákon. Móra Ferenc 1

mankó: a sánta vagy sérült lábú ember hóna alá illeszthetô botszerû támasz 2 kvártélyozd be magad: helyezkedj el, telepedj oda 3 deák: diák, tanuló 4 aggóskodva: aggódva, féltve valakit

13

MÁR ISKOLÁS VAGYOK (részlet)

Érdekes, de amióta iskolába járok, a felnôtteket egyetlen dolog érdekli. Mindenki megkérdezi tôlem: – Aztán szeretsz-e iskolába járni? Én elôször azt válaszoltam, hogy nem tudom. Akinek ezt válaszoltam, az összecsapta a kezét, és egészen odavolt. Hogy miért nem szeretek iskolába járni? Talán nem szeretem a tanító nénit? Pedig nem azt mondtam, hogy nem szeretek iskolába járni, csak azt, hogy nem tudom. Mert ez az igazság. Van, amikor szeretek iskolába járni, és van, amikor nem. Amikor a tanító néni olyat kérdez, amire senki sem tud felelni, csak én, akkor szeretek iskolába járni. Ha én hajítom a legmesszebbre a kislabdát, és a Magda néni azt mondja, ejha!, akkor szeretek iskolába járni. És akkor is jó, amikor a folyosón találkozunk az Attilával, akivel sajnos nem egy osztályba járunk. Ilyenkor odakiabálunk egymásnak, hogy szia, kifli, szia, bödön! Ezen csak mi ketten nevetünk, a többiek nem is érthetik. Mert az óvodában nekem a kifli volt a jelem, az Attiláé meg bögre, de ô mindig összetévesztette a bödönnel. És akkor is szeretek iskolába járni,

mikor a tanító néni felemeli a füzetemet és megmutatja a többieknek, hogy nézzétek, így kell ezt ügyesen megcsinálni! Szóval, sokszor szeretek iskolába járni, de van, amikor nem szeretek. Amikor olyan sokáig kell egy helyben ülni, hogy a lábam már nem bírja, és elkezd magától dobogni a pad alatt, és rám szólnak, hogy ejnye, Dani, akkor nem szeretek iskolába járni. Amikor sehogy se akar vége lenni az órának, és muszáj egy picit harapnom az uzsonnámból, és a mögöttem ülô árulkodó rákezdi, hogy tanító néni kérem, a Dani megint eszik, akkor nem szeretek iskolába járni. És ha a többiek nevetnek ezen, akkor pedig annyira nem szeretek, hogy majdnem sírok. Meg olyankor se szeretek iskolába járni, mikor véletlenül nem arra figyelek, amire kell, hanem arra, ami jobban érdekel, és a Piri néni rám szól, hogy ejnye Balázs, már megint nem figyelsz. Mert ha én véletlenül nem figyelek, az azért még nem „már megint”, és azonkívül Daninak hívnak. Csak ô téveszt össze folyton a Balázzsal. Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha én azt mondanám neki, hogy Panni néni kérem, én figyeltem. Hát ezért nem tudok én mit válaszolni arra, hogy szeretek-e iskolába járni. Janikovszky Éva

14

ILLEMKOCKÁK A világban nem vagy egyedül. Sok ember vesz körül, akikkel együtt kell élned, tevékenykedned. Ahhoz, hogy jól érezd magad embertársaid között, figyelned kell azokat a szabályokat, amelyek segítik, hogy az emberek tiszteletben, békességben éljenek egymással. Ezek a szabályok együttesen alkotják az illemet. Az olvasókönyv egyes fejezeteiben azokból az illemszabályokból találsz egy-egy csokorra valót, amelyeket fontos megismerned. Az iskolai viselkedés szabályai Az iskola az a hely, ahol sok mindent megtanultok, egyre okosabbak, udvariasabbak lesztek. ✿ Figyelj az órákon, ha mondanivalód van, jelentkezz! ✿ Csintalankodással, közbeszólásokkal ne zavard az órát! ✿ Ne a szomszédod munkáját figyeld, önállóan próbáld megoldani a feladataidat! ✿ Ha segítségre van szükséged, várd meg, míg a tanítód rád figyel! ✿ Ha elkésel, kérj bocsánatot illemtudóan! Csendben kapcsolódj be a munkába! ✿ Ne nevesd ki, ne csúfold az osztálytársaidat! Inkább segítsd ôket hibáik felismerésében és kijavításában! ✿ Szünetekben is udvariasan viselkedj! Ne durváskodj!

✿ A közös játékban vagy más te-

vékenységben úgy vegyél részt, hogy mindenki jól érezze magát! Amit a köszönésrôl tudni illik A köszönéssel tiszteletünket fejezzük ki mások iránt. Köszönni illik: ✿ minden ismerôsnek, ha összetalálkoztok vagy elbúcsúztok egymástól; ✿ ha belépsz valahová vagy eltávozol onnan; ✿ ha együtt mész valakivel és ô üdvözöl valakit; ✿ ha neked köszön valaki! A legelfogadottabb köszönések ✿ A napszaknak megfelelôen: Jó reggelt! Jó napot! Jó estét (éjszakát) kívánok! ✿ A felnôtteknek: Kezét csókolom! Csókolom! ✿ A hozzád hasonló korúaknak, közeli hozzátartozódnak, ismerôsödnek: Szervusz! Szia! Mindig figyelj arra, hogy kit hogyan köszöntesz! A köszönés illemszabályai ✿ Nézz a szemébe annak, akit köszöntesz! ✿ Hangosan, érthetôen köszönj! ✿ Ne legyen a szádban köszönéskor ennivaló, édesség, rágógumi! ✿ Ne felejtsd a zsebedben a kezedet! 15

II. FEJEZET

BARÁTUNK A TERMÉSZET Süss fel, napfény! Rigó rikkants! Erre tart a legszebb bakancs, benne pedig én magam! Tóth Eszter

16

A NÉGY ÉVSZAK TAVASZ – Tündérrózsa kinn a tóban, mit csinálsz ott egyedül? – Velem van a tükörképem, minden reggel felmerül, én meg nézem, egyre nézem, hogy ne legyek egyedül, míg a nap fennjár az égen s mikor este lemerül: jön a szellô s mindkettônknek altatódalt hegedül.

TÉL Seprûvégbôl lett a botja, szeme egy gomb meg egy kocka, kucsmája egy ócska dézsa, orra fonnyadt sárgarépa, – nem állt az utcán december vége óta szebb hóember! Kisütött a nap az égen, nem maradt bot a kezében, fejebúbján dézsa forgott, sárgarépa-orra csorgott, térde izzadt, könnye pergett: vége volt a hóembernek. Faludy György

NYÁR Boglyasor áll kinn a réten, magas, mint az emelet, Bakot ugranak elôtte Tibi meg a gyerekek. – Versenyezzünk, ki a gyorsabb – szól a szellô, a hamis – szénaboglyák magas hátán bakot ugrom magam is.

ÔSZ Ôszi este az ajtóban barna prücsök hegedül. – Miért húzod kis muzsikus, küszöbömön egyedül? – Közeledik a hideg tél, azért jöttem én ide, Kikeletig húzom néked, ha szállást adsz télire. 17

CINEGENAPTÁR (részlet) – És most milyen hónap következik? – kérdezte Picinyke az Öreg Verébtôl. – Szeptember – felelte az Öreg Veréb. – Az ôsz elsô hónapja. Csakugyan: a nap már nem tûzött olyan erôsen, észrevehetôen rövidültek a napok, hosszabbodtak az éjszakák, egyre sûrûbben öntözték esôk a földet. Elôször a mezôre érkezett meg az ôsz. Picinyke látta, ahogy az emberek behordják szekereiken a gabonát a faluba, onnan pedig a városba. Hamarosan egészen néptelen lett a mezô, csak a szél csatangolt rajta kedvére széltében-hosszában.

18

Az erdôn már sárgult, pirosodott, barnult a sok levél. A madárfészkek lakói kis csapatokba gyûltek, a csapatok pedig nagy seregbe. Vándorútra készülôdtek. Egyre-másra megjelentek olyan madarak is, amilyeneket soha azelôtt nem látott Picinyke. Hosszú lábú, tarka sárszalonkák, különös fajtájú kacsák. Leszálltak a patakpartra vagy a mocsárba, egy napig ettek, pihentek, éjjel aztán fölkerekedtek, továbbszálltak arrafelé, ahol delel a nap. Mocsári és vízimadarak költöztek délre, messzi északról. Vitalij Bianki

A CINEGE CIPÔJE Vége van a nyárnak, hûvös szelek járnak, nagy bánata van a cinegemadárnak.

Darunak, gólyának, a bölömbikának, kár, kár, kár, nem ilyen akárki fiának.

Szeretne elmenni, ô is útra kelni. De cipôt az árva sehol se tud venni.

Daru is, gólya is, a bölömbika is, útra kelt azóta a búbos banka is!

Kapkod fûhöz-fához, szalad a vargához, fûzfahegyen lakó Varjú Varga Pálhoz.

Csak a cinegének szomorú az ének: nincsen cipôcskéje máig se szegénynek.

Azt mondja a varga, nem ér rá most arra, mert ô most a csizmát nagy uraknak varrja.

Keresi, kutatja, repül gallyrul gallyra: „Kis cipôt, kis cipôt!” egyre csak azt hajtja. Móra Ferenc

19

A MI GÓLYÁNK

Egy nyári napon apám fölmutatott a levegôbe, és így szólt: – Ni, a gólya. Egy gólya jött szokatlanul nehéz röpüléssel. Egyszer csak leereszti a szárnyát, és lebukik az eperfánkra. Az ágak megtöredeztek alatta, és az udvarra hullt. Csaknem élettelenül feküdt a porban. Odafutottunk hozzá. Valaki meglôtte. – Gólyát nem szokás lôni. A gólya derék állat: pusztítja a békát, egeret, cserebogarat. 20

Apám bekötötte a gólya szárnyát vizes ruhával, puha vattával. Szomorúan, bágyadtan feküdt. Szedtünk neki cserebogarat, de nem nyúlt semmihez. Nagy volt az örömünk, mikor másnap reggel már állva találtuk a ketrecben. Búsan kelepelt ott, és mikor közel mentünk hozzá, nagyokat ugrott. Félt tôlünk. Néhány nap múlva annyira megszelídült, hogy kíváncsian kukucskált ránk. Mikor ennivalót vittünk neki, már a kezünkbôl is elvette a cserebogarat. Akkor kibocsátottuk. Megmaradt az udvaron, és átvette ott az uralkodást. Rendet teremtett a verekedô kakasok között. Megszokott, jó barátunk lett. Ahogy a kutya ôrzi más helyen az udvart, úgy ôrizte a gólya a miénket. De jött az ôsz. Az eperfa levelei megsárgultak, lehullottak. Magasban utazó gólyacsoportok szálltak el fölöttünk. A mi gólyánk fél szemmel felnézett rájuk, szomorú volt. – Elrepülne ô is, ha tudna – mondotta az apám. Alighogy ezt kimondta, a gólya megcsattogtatta szárnyát, és egy kereket fordulva az udvar közepén fölrepült. Darabig a házunk fölött szállongott, mintha búcsúznék tôlünk, aztán elrepült dél irányában, s egy gólyacsoport után eltûnt a levegôben. Mindnyájan elkedvetlenedtünk. Az udvar puszta és elhagyatott volt utána. Gárdonyi Géza

VADLUDAK Hangok sírnak át az égen vadlúd árnyak hosszú V-ben

Sarki tájról délre szállnak búcsút mondva víznek fának

Bárha Ezért jég és jajgat hó lep úgy a mindent vadlúd válni mikor mégis ôsszel fáj a húzni szívnek halljuk Hárs Ernô

VÁNDORMADÁR LENNÉK Leültünk a nagy vackorfa alá. Anyám körülnézett, de inkább a fák teteje, az ég felé. – Már készülôdik a nyár – mondta. – Hová készül? – kérdeztem. – Megy a vándormadarak után. Az ôsz fülébe suttog már. – Én inkább vándormadár lennék – mondtam anyámnak –, mert akkor ôsszel elmennék, s más tavasszal jönnék vissza. Elmennék messzire, s legalább látnék sok világot.

– A vándormadarak sem járnak összevissza. – Hát? – Mindig ugyanegy helyre mennek, s tavasszal is a tavalyi helyükre jönnek vissza. – Úgy tudják az utat? – Úgy! – mondta anyám. Ezen nagyon elgondolkodtam. Csodálatosnak tûnt elôttem, miképpen tudhat egy ilyen kicsi madár, mint a fecske, olyan hosszú úton egyenesen hazatalálni. Tamási Áron nyomán

21

ITT VAN AZ ÔSZ, ITT VAN ÚJRA... (részlet) Itt van az ôsz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja Isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.

És valóban ôsszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szemébôl is látszik, hogy csak Álmos ô, de nem beteg.

Kiülök a dombtetôre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét.

Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet.

Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szeretô anya.

Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. Petôfi Sándor

22

LEVELEK HULLÁSA Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy száraz falevél. Ôsz a küldôje, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan, mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig ezt lehet róla: Kergetem a falevelet, Hátamon hozom a telet, Mosolygós a születésem, Lucskos, sáros temetésem.

bíborba öltöztek a fák. De ez a nagy pompa nem tartós. Lekopaszítja a fákat egy szellôlebbenés, és a zörgô leveleket szerteszét hurcolja. Azokkal küldi az ôsz az üzenetet embernek, madárnak. Az embernek azt üzeni: – Itt az ideje a gyümölcsszedésnek, kukoricatörésnek. Megérett a szôlô, lehet szüretelni, szántani, vetni. Jön a nátha, jön a köhögés. Jó lesz elôszedni a meleg ruhákat. A madaraknak küldi az ôsz a legsürgôsebb postát: Készüljetek, fecske, gólya: Itt az óra indulóra! Szomorú a kert. Bánatosak a virágok, érzik hervadásukat. Róluk írta Petôfi Sándor: Búsulnak a virágok, Szegénykék betegek, Nincs messze már halálok, Mert a tél közeleg. Mire a tél megjön, már csak egy-egy levél lebeg az ágak hegyén. Móra Ferenc

ÔSZ

Hát ez így igaz. Az ôsz az egyik kezével a nyárba fogódzik, a másikkal a télbe kapaszkodik. Az egyik szeme mosolyog, a másik szeme sír. Ahogy kinézek a ligetre, látom, hogy ezüstbe, aranyba,

Verbôczy Antal 23

DIÓBÉL BÁCSI Ki lakik a dióhéjban? – Nem lakhat ott bárki, Csak Dióbél bácsi. Ha rácsapsz a dióhéjra, kinyílik a csontkapuja, és cammogva elômászik vén Dióbél bácsi – csak a szádat tátsd ki! Csoóri Sándor

OKTÓBERI LAKOMA Sárguló, ritkuló lombú fák, üresen ásító fészkek. A fák alatt egy kis legény vidáman fütyörészget.

Almát tallózgat, lomb között lapító almát, körtét. (Kár, hogy a dióágakat a verôk összetörték.) Megrakja zsebét, kebelét, s kiül az ôszi napra. Mellette dióval tele üldögél a kalapja. Követ keres, két jó követ, föl sem kell állni érte. Körülötte már ott csücsül utcája kicsi népe. Elkezdôdik a lakoma, A szomszédban lekvárt fôznek. Süt a nap, finom szilvaíz illata van az ôsznek. Kányádi Sándor

24

AZ ÖREG ALMAFA – Milyen kedves, kicsi almafa! – mondta mindenki, aki a kertbe lépett. Még alacsony, kicsi fácska volt, de olyan szép erôsnek és egészségesnek látszott, olyan terebélyesen borultak szét az ágai, olyan üde zöldek voltak a levelei, hogy mindenkinek feltûnt. Végül a kis almafa nagyon önhitt lett, mert mindenki annyira dicsérte, és egy napon megszólította szomszédját, a nagy, öreg almafát. – Milyen hajlottak az ágaid! – mondta. – Úgy szereted a földet, hogy lehajolsz hozzá? – Talán igazad van – bólintott a nagy fa. – De öregszem is. Te meg fiatal vagy... – Nem hinném, hogy valaha is meghajolnak az ágaim és a derekam, és olyan leszek, mint te – szakította félbe a kis fa. Nem volt szép, hogy ilyet mondott. Az öreg almafának rosszul esett nagyon, de azért nem felelt egy szót sem. Múlt az idô, és a látogatók még mindig dicsérték a kis almafát. De egyszer kertész jött a gyümölcsösbe. Létrát hozott magával, és mögötte egy kisfiú szaladt két nagy kosárral. A kertész elment a kis fa mellett, és így szólt: – Szegény kis fa! Még mindig nem hoz semmi gyümölcsöt. Aztán megállt az öreg fánál. Nekitámasztotta a létrát a fa törzsének, és felment a tetejére. Néhány perc

múlva máris visszajött. Zsebei csak úgy dagadoztak a nagy, ízes, piros almáktól. – Ez a fa évrôl-évre több gyümölcsöt hoz – nézett késôbb büszkén a nagy kosár almára. – Én ezt az öreg fát szeretem a legjobban – mondta a kisfiú –, bár a kicsi fa talán szebb. – Most már tudod, hogy miért olyan hajlottak az ágaim – mondta az öreg almafa a szomszédjának, amikor a kertész eltávozott a kisfiával. – A gyümölcseim húzzák le az ágakat. Bocsáss meg – mondta az öreg fa. – Jövôre talán majd rajtad is megterem néhány alma. A kis almafa reménykedett, és elhatározta, hogy az öreg almafához akar hasonlítani. Mert mi szebb és jobb, mint az, ha öregkorára ágai meghajolnak a gyümölcsei súlya alatt? Angol mese 25

GALAGONYA Ôszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába.

Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Ôszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Weöres Sándor

FAKÓ LOVON LÉPTET Fakó lovon léptet, dünnyög, dudorászgat. Számbaveszi minden kincsét a határnak.

S amint megy, a fákról alma, dió, körte, szilva, barack pottyan elébe a földre.

Megnézi a krumplit, a tengeritáblát: messzirôl meglátszik, ha jól megkapálták.

Nézelôdik az ôsz – mert ki is volna –, nézi, mi lenne még végezni valója.

Aztán gyalogosan a kertekhez kószál: leng utána egy-egy ezüstfehér hajszál.

S amint nézelôdik, lát egy vetôgépet, és nekilát mindjárt a búzavetésnek. Kányádi Sándor

LEVÉLSÖPRÔ Köd szitál, hull a dér, lepörög a falevél. Földre szökik, szemétnek, –

aki éri, ráléphet. Sziszegô szél söpri-hajtja, hullongó hó betakarja. Csanádi Imre

26

MESÉL AZ ÔSZI ERDÔ (részlet) Az ôszi erdô minden évben megújuló csodálatos színjátéka a lombhullatás. Szinte a szemetek elôtt, napról napra színesednek a levelek, változnak fokozatosan sárgára, vörhenyesre1 vagy éppen barnára. De amíg idáig eljutnak, a színek ezerféle finom árnyalatát csodálhatjátok meg. Ilyenkor az erdô a madárvonulás lázában ég. Mindenütt tollas utasok nyüzsögnek, fent a magas ágak között éppen úgy, mint a bokrok alatt. Szeptemberben mindenütt érik a fekete bodza. Bogyói ezernyi madárnak kínálnak ízletes táplálékot. A növények és az állatok felkészülnek a kemény télre. A sün férgek, bogarak és más apró élôlények után kutat az avarban. A mókus is leereszkedik a magasból, és makkok után keresgél. Hangosan bôgnek a szarvasbikák. De október végére a csodálatos erdei orgonakoncert fokozatosan elhallgat. Az ôznek vastag téli csuhája2 nô a nyári helyett, és sorolhatnánk tovább, tovább... A csodálatos ôszi erdôben gyûjthettek leveleket, tollakat és terméseket. Ha csöndben megálltok egy vaskos fatörzs védelmében, hallani fogjátok az avarban keresgetô, magok után kutató állatok zörejét is. Ha elég óvatosak vagytok, elôcsalogathatjátok rejtekükbôl és megfigyelhetitek a fôként éjszaka tevékenykedô rágcsálókat is. Körülöttetek a természet, csak fel kell fedeznetek! Schmidt Egon 1

vörhenyes: vöröses 2 csuhája:bundája, „ruhája”

27

LEKVÁRCIRKUSZ BOHÓCAI Piros a som, a csipke, dér sógor megcsípte: kerek kosárba szedjük marékkal, lekvárt fôzünk három fazékkal.

NOVEMBER Nyugaton, keleten vörös az ég alja. Régrôl nem kelepel kéményen a gólya. Csóka- s varjúsereg lepi el a fákat, véget a szél se vet a nagy csárogásnak. Pedig fúj, ahogyan fújni tud, november birkózik a csupasz hegyekkel, vizekkel. Bömböl a szél, süvölt, dühében már jajgat: túlcsárogják dühét csókák és a varjak. Kányádi Sándor

28

Jövôre, jövôre, sokat eszünk belôle. Lekvár-bajuszt pödrünk s nevetünk, lekvárcirkusz bohócai mi leszünk, mi leszünk. Csoóri Sándor

ESIK A HÓ Szárnya van, de nem madár, repülôgép, amin jár, szél röpíti, az a gépe, így ül a ház tetejére. Ház tetején sok a drót, megnézi a rádiót, belebúj a telefónba, lisztet rendel a malomba. Lisztjét szórja égre-földre, fehér lesz a világ tôle, lisztet prüszköl hegyre-völgyre, fehér már a város tôle: fehér már az utca, fehér már a muszka1, pepita a néger, nincs Fekete Péter, sehol, de sehol nincs más fekete, csak a Bodri kutyának az orra hegye – és reggel az utca, a muszka, a néger, a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter és ráadásul a rádió mind azt kiabálja, hogy esik a hó! Szabó Lôrinc 1

muszka: orosz

29

HULLÓ PELYHEK

A nap éppen lement, mikor az erdô felett elkezdett esni a hó. – No, anyó – mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben –, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. Nemsokára a búzamezôk fölött kezdtek táncolni a hópihék. – Gyertek, gyertek – csalogatták ôket a szántóföldek –, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben. A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhôk odaértek föléje.

– No, ezt a falut megtréfáljuk egy kicsit – mondták a hópelyhek. – Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetôket is. Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a hópelyhek a várost akarták látni. – Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket – mondták a falura, mezôre hulló testvéreiknek. – Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek. Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott hullottak a háztetôkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban. De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprûvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Lekotorták a havat a tetôkrôl is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek! Az erdôk, mezôk hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren. Móra Ferenc

TALÁLÓS KÉRDÉSEK Fehér pokróc egész földön, nem itt szövik, az égbôl jön. (hó) Csillag fent a fellegekben, s vízzé válik tenyeredben. (hó) 30

A MADÁRETETÔ TÉLI VENDÉGEI Itt a tél. Egyre rövidebb ideig süt a nap, egyre hosszabbak az éjszakák. Hidegebb van, a rovarok elbújnak, eltûnnek. A fecskék elrepülnek olyan vidékre, ahol télen is meleg van, lehet eleséget találni. Sok madár azonban itthon marad télire. Sajnos, közülük sokan elpusztulnak, mert nehezen találnak maguknak eleséget. Különösen akkor nagy a baj, ha leesik a hó, és befedi az ágakat, az avart, a földet, még a szemetet is. Ilyenkor rászorulnak a madarak a segítségünkre, gondoskodásunkra. Ha megte-

heted, segíts a madaraknak! Tedd ki valahová az ételmaradékot, adj nekik szalonnabôrkét, faggyúdarabkát, fél almát, félbevágott diót! Ha nagyon jó akarsz lenni hozzájuk, napraforgómagot is kiszórhatsz. Meglátod, hamarosan sok madár szokik oda, rendszeresen várják az eleséget. Tavasszal pedig vidám énekükkel, a fák gondos tisztogatásával köszönik meg, hogy átsegítetted ôket a zord télen. Vásárhelyi Tamás Csiby Mihály nyomán

A képen látható madarak: 1. kék cinege 2. meggyvágó 3. vörösbegy 4. zöldike

4.

3.

LÁBNYOMOK A hóban rigó lábnyom, szép rigó-lábas minta, hármas ágacska, villa, az ajtó elôtt toporog. Ó, ha valaki nékik tökmagot hajítana!

1.

2.

Ezt az utat más is járta, én is megpróbálom, talán tökmaghoz vezet ez a lábnyom. Károlyi Amy

31

MESÉL A TÉLI ERDÔ Gondoltatok már arra, hogy hány fehér hópihe szállingózik a szürke fellegekbôl erdôre, mezôre? Nincs olyan ember, aki meg tudná számolni, de az biztos, hogy nagyon sok. Egykettôre fehér köntösbe öltöztetik a lomb nélkül maradt ágakat, megülnek a bokrokon és beborítják az erdei avart is. Ha éppen az erdôben jártok havazás idején, figyeljétek meg, hogyan zizeg, milyen finoman muzsikál a sok ezernyi lefelé hulló hópihe! Télen néha nagyon hideg van, mégis csodálatosan szép és érdekes a séta a behavazott erdôben. A friss hótakaró olyan, mint egy óriási nyitott képeskönyv, de ha olvasni akartok benne, meg kell ismerkednetek a hóba írt különös „betûkkel” is. Az apró lábnyomokból álló, kanyargó füzér az erdei egér éjszakai útjáról árulkodik. A tapsifüles mezei nyúl ugrásainak jellegzetes lenyomatai is jól látszanak a fehér taka-

nyúl

róka mókus

32

rón. A szajkó az erdô elsô számú ôre. Az ô lábnyomai mellett jól látszanak az ághegyek lenyomatai is, amint elrugaszkodott. A fenyôfák alatt néha elôforduló szôrgombócok az erdei fülesbaglyok táplálékmaradványait rejtik. A zord tél kemény próba elé állítja a növényeket és az állatokat. A madarak nappal vegyes csapatokba verôdve keresgélik a fák kérge alatt vagy az avarban elrejtett rovarpetéket és bábokat. Felborzolják tollaikat, és együtt éjszakáznak, hogy melegen tartsák magukat. Az ôzek is csoportokban keresnek menedéket. Ôk hajtásokkal táplálkoznak. Az erdei pocok levelekért és gyökerekért csatornákat ás a hó alatt. A sün levelekbôl és fûbôl készített fészkében alszik. A tûlevelû erdôk melegen tartják a növényeket, de akadályozzák az állatokat abban, hogy táplálékukat megtalálják. Schmidt Egon

HÓEMBER

Ütött-kopott rossz fazék a tökfedôje, megbecsüli, hiszen jó lesz még jövôre; Verbôczy Antal

HIDEG SZÉL FÚJ

seprûnyél a nagyvilági sétapálca, el is mehetne, ha tudna, vele bálba.

Hideg szél fúj, hogy az ember majd megdermed. Kinek jó ez? Csak a kövér hóembernek!

Ilyen ô, az udvarunkon nagy gavallér, bár rajta csak ujjal rajzolt az inggallér,

Szeme szénbôl, az orra meg paprikából, lába nincs, de minek is, ha úgy sem táncol?

mégse fázik, mikor minden majd megdermed, el is mennék, ha lehetne, hóembernek! Csukás István 33

A TÉL

ZÚZMARÁS FA Tündér Holdnak udvarába él egy ifjú zúzmarás fa, zúzmarás fa.

A fák nem fáznak. Úgy legalábbis nem, ahogy az állatok, emberek. Nem vacognak, nem dideregnek. Nem fáj nekik a hideg, ha belepusztulnak sem. A mi fáink ritkán is pusztulnak bele a télbe. A kényesebb gyümölcsfák, mint amilyen a diófa, a mandula – könnyen kifagynak a kemény teleken, kivált a csemeték. A bükkfák, a tölgyfák, a nyírfák, a fenyôfák állják a hideget. Kevésbé bírnák, ha annyi víz lenne a törzsükben, ágaikban, mint tavasztól ôszig: akkor rakásra repedeznének. Lombhullás elôtt ezért a gyökerek már alig vesznek fel vizet. A fenyôk télire sem vetkôznek ki tûleveleikbôl – kivéve a vörösfenyôt –, de azért ôk is alusznak téli álmot. Hajtásaik nem nônek, törzsük nem vastagszik: ilyenkor ôszi önmagukat ôrzik tavaszig. Varga Domokos nyomán

Csupa csipke, csupa fodor, mint egy menyasszonyi csokor, csupa fodor. Mókus iramodik neki, ágát rigó rezegteti, rezegteti. Pirkadattól napszálltáig úgy tündököl, mint a jáspis1, mint a jáspis. Vôlegényét várja: jön-e?! S befedi a hó függönye, hó függönye. Utassy József 1

jáspis: vörös, sárga vagy barna színû ékkô, drágakô

34

TÉL DEREKÁN Összenôtt a föld az éggel, csupa fehér, csupa szürke. Ég és föld közt oszlopként feszül a kémények füstje. Farkasordító hideg van. Csattog a fagy, mint a fejsze. Kibújni a jó melegbôl kinek volna kedve, mersze?

BETEMETETT A NAGY HÓ

Szégyen volna mégis-mégis egész nap bent rostokolni: mire való a csizma meg az a sok meleg holmi?

Betemetett a nagy hó erdôt, mezôt, rétet. Minden, mint a nagyanyó haja, hófehér lett.

Lám, a varjú milyen bátor, se csizmája, se bundája, mégis kiül károgni a fehérlombú diófára.

Minden, mint a nagyapó bajsza, hófehér lett, csak a feketerigó maradt feketének.

Kányádi Sándor

Kányádi Sándor

35

A CSÓKAI CSÓKA Csókai csókának Mi jutott eszébe? Föl szeretett volna Öltözni fehérbe. Unta szegény jámbor, Hogy ô télen-nyáron, Örökkön-örökké Feketében járjon. Ahogy így tûnôdik Ághegyen a csóka, Arra ballag éppen Csalavér, a róka. Attól kér tanácsot, Mit kellene tenni, Hófehér galambbá Hogy kellene lenni. „Nincsen annál könnyebb” – Neveti a róka –, „Fürödj meg a hóban, Te fekete csóka!

Olyan fehér galamb Lesz rögtön belôled, Hogy magam sem tudom, Mit higgyek felôled.” Nagyeszû rókának Szótfogad a csóka, Nagy vígan leugrik Az ágról a hóba. Az orra hegye se Látszik ki belôle, Kérdi is a rókát, Mit hisz most felôle? „Azt hiszem, galamb vagy” – Csípte meg a róka, S csapott nagy ozsonnát Belôle a hóba. – Róka-csípte csóka, Csóka-csípte róka – Így lett fehér galamb A csókai csóka. Móra Ferenc

36

A TULIPÁN (részlet) A tél szép... Ilyenkor virágcserepet szedek elô. Megtömöm földdel. Vetek bele mindenféle virágmagot. Odaállítom a kályhám közelébe, és öntözöm. Az idén tulipánhagymát is tettem a cserépbe. Öntöztem. És míg odakünn zúgott a hózivatar, álltam a kályha mellett, és néztem a cserepeimet. Egy szerdai napon rozsdaszínben játszó zöld gombocska emelkedett ki a cserép közepén. Örömmel néztem. Az én tiszta, szép, piros tavaszi virágom a kályha mellett elhitte, hogy tavaszodik. Fölébredt. (...) Nôtt napról napra. Végre egy februári napon kinyitotta üde, piros virágát. Sárban fogamzott1. Sárban nôtt. És mégis égi fenségben pompázik.

A folyosóról a kis Eszter jön. Hármat koppant. – Bejöhetsz, Eszter! Belép. Meglepôdéssel fordul szeme a virágra. – No, mi az, Eszter? Ismered-e? – Tulipán – feleli mosolyogva. És tekintete gyönyörûséggel áll a virágon. Ez a kislány is olyan, mint a tulipán. Az arca gömbölyû. Üde piros. Mindig piros és mindig mosolyog. A szeme fekete. A nyolcéves tulipán nézi a nyolchetes tulipánt. Gárdonyi Géza 1

fogamzik: fejlôdni kezd, életre kel

A NAGY TERMÉSZET De szép is a nagy természet, hol haldoklik, hol meg éled! Hóból víz lesz, vízbôl hó lesz... Más szavunk sem lehet erre: így is jó lesz, úgy is jó lesz! Tamkó Sirató Károly 37

NYITNIKÉK (részlet) Alszik a hóban Háromszor hármat lüktet a dala, a hegy, a völgy; vígan, szaporán, mint hallgat az erdô, éles fuvola. hallgat a föld. (...) Egyszerre mégis rezzen a táj: hármat fütyül egy kis madár.

Az a fuvolás a Nyitnikék! Már kezdi is újra az énekét: (...)

Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék, szívnek és tavasznak nyílni kék! (...) Szabó Lôrinc

TAVASZÉBRESZTÔ Ébredj, új tavasz, jégtörô, sugaras, gallyat gombosító, rügyet rojtosító, mindenféle madarakat víg versre tanító! Csanádi Imre 38

FEKETE TARÉJÚ SZÁNTÁS Fekete taréjú szántás, aranyos taréjú felhô, friss füvek, rügy az ágon, tócsákat ringat a szellô. Foltokban a hó a földön, ibolya ömlik a völgybe; mintha csak kék zománccal lenne a domb leöntve. Juhász Ferenc

HÓVIRÁG (részlet) A föld még füvetlen, barna, szomorú. Az árokban, s bokrok között még ott a tél csillogó köpenyének egy-egy fehér foszlánya. Sehol egy bogár, sehol egy lepke, sehol semmi élet. Csak a varjak keringenek és kiáltják: – Kár, kár! – s tovaszállnak. S íme ebben a csendes világban egy csoport apró, fehér virágot pillantottam meg egy kis földsüppedék oldalán. Egy csoport friss virágot, amint üdefehéren állanak kis kétleveles zöld ruhájukban. Hóvirág! A tavasz elsô szülötte! Gárdonyi Géza

MESÉL A TAVASZI ERDÔ Tavasszal felébred az erdô. A fák kizöldülnek, és a frissen kikelt hernyók azonnal pusztítani kezdik a zsenge leveleket. A költözô madarak visszatérnek és egyre többet énekelnek. Szinte muzsikál az erdô ilyenkor. Hívják a párjukat, védik a területüket. A hím kék cinege az udvarlás során hernyókkal eteti párját. A szajkó szorgosan építi fészkét száraz gallyakból. A nôstény szalonkát alig lehet észrevenni, ahogy ül a tojásain, oly ügyesen elrejtette fészkét az ellenségei elôl. A téli álmot alvó emlôsök és rovarok is felébrednek. A kis sün azonnal rovarokat keresgél az avarban. Az emlôsök kicsinyei általában tavasszal születnek. Így teljesen kifejlôdnek, mire a következô tél beköszönt.

A legtöbb erdei növény tavasszal fejlôdik és virágzik, mert késôbb a fák elfogják tôlük a fényt. A virágok közül elsônek a hóvirág kukucskál ki a földbôl. Gyorsan ledobja hópaplanát, és viszi a tavasz hírét az embereknek. Virágzik az ibolya, a sárga kankalin, a gyöngyvirág. Sok lombhullató fa elôbb virágzik, és csak azután hajt leveleket. Amíg az ágak csupaszok, a szél könnyebben szállítja a virágport. Ahol az illatos virágok kinyílnak, ott megjelennek a szorgalmas méhek is. Sokan élnek együtt egy méhállamban. Sejtet és lépet építenek a kicsinyek számára. A királynô rakja le a petét, és a dolgozó méhek etetik a petébôl kikelt lárvákat. A tavaszi napsugár bizonyára benneteket is kicsalogat az erdôbe! Schmidt Egon 39

CSIGABIGA Napos mohán melegszik a botszemü kis csigabiga; korán kibujt s most vár, pihen, fél és örül, mint a szivem, nem tudva: itt van-e a tél, vagy új tavaszt hoz már a szél; nem tudja még, mi a világ: ibolya? vagy csak hóvirág? Szabó Lôrinc

TAVASZ Zöldülni tanul a fû, nô, növekszik egyre, nézd! S mit csinál a napsugár? Tanulja a napsütést. Bólogat a hóvirág, szél tanítja rá – na nézd! Hát a szagos ibolya? Tanulja a kékülést. Hazaszáll a fecskepár, a szúnyogoknak hada, nézd! Még csak zirrenni sem mer, tanulja a remegést. Zörögni is elfelejt erdô alján a haraszt, némán figyel: a világ most tanulja a tavaszt. Szilágyi Domokos 40

MÁRCIUSI VERSIKE Tavaszt csörög a szarka, tavaszt. Zöldülni kezd a barna haraszt. Zsendülni kezd a zsenge határ. Erôre kap a gyönge bogár. Szelídülnek az ordas szelek. Barkákat hány a bokros berek. Bukfencet vet a játszi patak. Már csak a hegyen látni havat. Kányádi Sándor

TYÚKANYÓ MOSTOHAGYEREKEI (részlet) Tavasz felé egy szép napon megfogták tyúkanyót az udvaron, és bevitték a szobába. – Jaj! Jaj – kiabált a tyúkanyó –, segítség, kakasok! Pecsenyének visznek! De hiába volt a nagy ijedség: a tyúkanyót nem pecsenyének vitték, hanem ráültették egy szakajtókosárra, tizenöt tojásnak a tetejébe. – Ezt már szeretem – szólott a tyúkanyó mosolyogva. És jókedvûen terjesztette szét meleg, puha szárnyait, betakarta a szép fehér tojásokat a szakajtóban1. A harmadik hét végén így szólott: – No, holnap kikelnek az én kis csibéim – hallgatózott, hogy mozognak-e. Nem mozogtak. – Ejnye, de furcsa – szólott a tyúkanyó a fejét csóválgatva. A negyedik héten már annyira türelmetlen volt, hogy leugrott a fészkérôl, és megnézte a kalendáriumot2. Persze, hiába nézte. A tyúkok nem értenek az ábécéhez, és így hiába nézik a kalendáriumot. Azután visszaült a tojásokra.

A negyedik hét végén mozgolódás és kopogás hallatszott a tojásokból. Az egyik tojás egyszer csak felroppant, és egy kis sárga fej pislogott ki belôle. – Sáp, sáp! – mondta –, jó napot édesanyám! – Nini! – felelte a tyúk csodálkozva –, de furcsa csirke vagy te! Aztán fölroppant a másik tojás is, és abból is kimászott egy aranyos kis sárga apróság. – Sáp, sáp! Jó reggelt! – szólott rápislogva tyúkanyóra. És kikeltek a tojások egymás után mind. – No – szólott akkor a tyúkanyó –, azt látom, hogy nem az én gyerekeim vagytok, hanem valami kacsáé, de mindegy: az én szívem melegénél nôttetek eddig, nôjetek tovább s fölnevellek benneteket szeretettel. (...) Fel is nevelte valamennyit szépen. Derék gömbölyû kacsák lettek. Ha eljöttök hozzám, megláthatjátok az udvaromon, micsoda szép kacsákat nevelt nekem a tyúkanyó. Gárdonyi Géza 1

szakajtó: gyékénybôl font kosár kalendárium: naptár

2

MÉLY ERDÔN IBOLYA-VIRÁG Mély erdôn ibolya-virág, elrejt jól a boróka-ág.

Minek is rejt az az ág. Gyere, tágas a világ, mély erdôn ibolya-virág. Weöres Sándor 41

GÓLYA, GÓLYA, GILICE A rét a patak mentén tele van már sárga, fényes levelû virággal. A gólyavirág az. Mikor a gólyavirág megjelenik, már akkor várjuk a gólyát. Az igazi tavaszt a gólya hozza meg. Tavaly már József-napkor virított a gólyavirág, és néhány nap múlva rá megérkezett a gólya. Az idén csak gyümölcsoltókor láttam az elsô gólyavirágot a Tuli gyerek kalapján. De késett a gólya is. – Valami bajba kerülhetett – vélekedett Fodor András.

42

Mert csak egy gólyapár lakik nálunk, és az a Fodor Andrásék házán lakik. Gólyameggondolás szerint Fodor András a legbecsületesebb ember a faluban, és a vadász a leggonoszabb. Ha Fodorék járnak a réten, a gólya nem is repül föl a vízbôl, csak éppen hogy rájuk tekint, de ha a vadász megy arra, bármilyen messze is jár ôtôle, ijedten kanyarodik fel a magasba. Az nem is jó ember; villámlani tud meg mennydörögni. Hát egy napon hallom ám a veres Gál gyerek hangját, amint kiabálja az ablakom alatt: – A gólya! A gólya! Hát csakugyan itt a gólya. A nyakát meg lábát hosszan elnyújtva, lassan és méltósággal kereng a magasban. Egyre alább és alább ereszkedik, és leszáll egyenesen a Fodorék házára. Megáll ott a fészek szélén, és elégedetten, vidáman kelepel. A szomszédok összefutnak. A szép Szabó Magda is kiáll a konyhaajtóba. A tenyerét a szeméhez tartja: nézi mosolyogva a gólyát. A gólya lengô ugrásokkal jár ide-oda a fészke körül. – Hát a feleséged hol marad, hej! – kiáltja fel hozzá a bakter1.

– Az késôbb jön – magyarázza Fodor András –, késôbb jön az asszonyokkal. És míg a gólya fészkének örülve ugrál a háztetôn, a gyerekek lenn az udvaron fél lábon táncolva éneklik:

Gólya, gólya, gilice! Mitôl véres a lábad? Török gyerek megvágta, Magyar gyerek gyógyítja... A napfény szelíden áradt alá a felhôk közül. A faluban mintha ünnep volna. Még az öreg, nagy szakállú, vak koldusunk is megáll a kocsiút közepén. Nyugodt és méltóságos arcával a gólya felé fordul, és a kezét a füléhez emeli, hogy jobban hallja a kelepelést. Gárdonyi Géza 1

bakter: vasúti pályaôr

A PACSIRTA Ki ne ismerné a széles országúton szaladgáló kis búbos pacsirtát? Barna kabátkájukban lapulva haladnak elôre, amikor feléjük közeledünk, csak hegyes kis bóbitájuk mered felénk. Néha finoman elnyújtott hívóhangjukat hallatják, amirôl kedvesen hangzó pipiske nevüket is kapták. A búbos pacsirta egész évben nálunk van, a fészke környékét sosem hagyja el. Néha a magasban keringve dalol, legszívesebben mégis a föld közelében trillázik. Schmidt Egon nyomán 43

A FECSKÉK

Egy áprilisi reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját, és közben ébresztgetett bennünket. – Halljátok csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassátok csak, hogy köszöntenek benneteket! A tornácról a hajnali csendességben édesen csicsergett be a köszöntô:

Fityfiritty, fityfiritty, kikelet kivirít. Terike, gyere ki, Ferike, gyere ki, csicseri, csicseri. Megjöttek a fecskéink! Még abban az órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg gömbölyû kis fészküket, maguk gyúrta sárból, szalmatörekbôl1. Nincs az a kômûvesmester, aki fürgébben dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták, rakták, simogatták, gömbölyítették, minden mozdulatuknál mondtak valamit: – Vakolat van-e még? – Van elég. – Add errébb! – Fuss szalmáért, picike! – Hozom én ízibe. – Hocc ide! – Cvikk, cvikk, cvikk! 44

– Mi tetszik? – Jó ebéd tetszenék. – Mi legyen az ebéd? – Bogaracska, legyecske. – Kisfecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere! Azzal huss, ki a kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak. Csak a szájukat kellett tátogatni, szinte magától hullott bele a sok bogár. El is pusztították ôket egy hét alatt, úgy, hogy aranyért se lehetett volna találni egyet közülük. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár, olyan rendet tudtak tartani a mi kis zselléreink2. Móra Ferenc

Miért térnek vissza tavasszal a fecskék régi fészkükre? A vándormadarak kitûnôen tájékozódnak, és nemcsak abba az országba, városba vagy faluba térnek vissza, ahol kibújtak a tojásból, de még a régi fészket is megtalálják, ahol maguk is felnövekedtek. Ha szerencsésen visszatérnek a szülôk is, rendszerint övék lesz a régi fészek, és a fiatalok valahol a közelben építenek új otthont maguknak. Az öreg fecskék ekkor már nem ismerik meg régi fiókáikat, és éppen úgy elkergetik ôket a fészek környékérôl, mintha teljesen idegenek lennének. 1

szalmatörek: a gabona kalászának, szárának apró részei 2 zsellér: bérért dolgozó mezôgazdasági munkás

MADÁRFÉSZEK A nap lement. Benépesült a levegô zümmögô bogárral. A göröngyös, kátyús úton egy szekér ballag csendesen. De egyszer csak nagyot zökken, s a rajtaülôk felriadnak. – Hophó! Eltört a tengely! – hangzott az egyik utas szava. Csakugyan leült a szekér hátsó fele. A másik utas leugrott. – Nagy baj! – dörmögte fejét vakarva. – Megroppant biz az, kátyúba estünk. Most már mit csináljunk? Ha legalább valami fa volna, valami husáng1, hogy átköthetnôk vele. – Van is itt! Furcsa táj ez erre! – Nem nô itt meg a fa, csak a nadragulya2! – Haj, haj! Mihez fogjunk, mihez? – Emelem én a szekeret – ajánlkozott az egyik –, föl is tartom addig, míg fát érünk. Kend pedig vezesse a lovakat! Bizony jó darabon kellett vinni a szekér hátulját, s fa még sehol sem volt. Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. – Ahol ni! – kiált fel egyikük. – Ott bólingat egy kis vékony nyárfa. Nekünk való éppen... – No hát, ne legyen ez az egy sem... Kiváglak, hogy ne búslakodj itt magadban – dörmögte a haragosabbik. Elôkereste a fejszét, s átugorván az útszéli árkot, nekivágott a növendék fának. Az összerázkódott. Gallyai is megroppantak a fejsze csapásai alatt. Egy madár szállt fel róla. Megriadva, s kétségbeesetten röpködte körül a növendékfa koronáját. Madárfiókák síró csipogása felelgetett a fölkergetett öreg madárnak.

– Jó lesz-e tengelydorongnak? – türelmetlenkedett a másik. – Jó biz az – szólt a fejszés atyafi kedvetlenül –, csakhogy baj van! – Már megint? – Hát izé... fészek van rajta. – No és aztán? – Ej, lánchordta! Hát, csak nem vághatom ki! Mi lenne az apróságokból? Nem hallja kend, milyen szomorúan csipognak? – De bizony hallom szegénykéket. Csakhogy aztán velünk mi lesz? – Mi lesz? Hát mi lenne? – felelte a fejszés atyafi. – Majd tolom én még a szekeret egy darabon. Úgy is volt. Haragudott ugyan egy kicsit, amint megint a tengelyt fogta kétrét görbülve. De csak tolta a szekeret. A madarak szomorú csipogása fülében hangzott mindig. S valami azt súgta a szívében: mégiscsak jól tette, hogy azt a madárfészkes növendék fát ki nem vágta. Mikszáth Kálmán 1

husáng: dorong, bot 2 nadragulya: mérgezô növény

45

HOL KEZDTEM A KERTÉSZKEDÉST? Még iskolás fiú voltam. Az iskolának rengeteg nagy udvarát, ott, ahol kikövezve nem volt, ellepte a székifû meg a kutyakapor. Azt a telket felosztottuk magunk között egyenlôen. Ki-ki felásta a magáét. Akinek nagyon homokos

rész jutott, nem restellt talicskával kimenni a mezôre, s onnan hozni jó televény földet. Összehordtunk aztán innen-onnan mindenféle virágpalántát. A kikanyargatott virágágyakat beszegélyeztük tengerifûvel, aminek szép virága van. A kert végébe víztartót ástunk, hogy legyen öntözôvizünk. S nyár derekára pompás kert díszlett az iskola udvarán. Ott töltöttük mind valamennyien az üres idônket, nekivetkôzve, gyomlálva, kapálva. Hát ti ezt nem tudnátok megtenni? Jókai Mór

NAPSUGÁR A LEVEGÔBEN Napsugár a levegôben, tündököl a rét, kincseit az ifjú tavasz bôven önti szét.

Szántogatók dala száll, égig evez a madár, méz-illatú libegéssel közeleg a nyár.

Fényes idô lelke jár, belepezsdül a határ, lengjünk, mint a harang nyelve, énekelve már! Weöres Sándor

KÉK A HAJNAL Kék a hajnal, kék, harmat hinti még. Éledezô tarka mezô tavaszi csokra szép! Kék fönn az ég! Kék fönn az ég! Tavaszi szellô fújja hátunk, ragyog a kikelet, örül a lég! Nóta, meg ne állj, szállj te, szállj te, szállj! Fütty kanyarúl, arc kipirúl, szapora móka vár! Zeng, zsong a táj! Zeng, zsong a táj! Viola-kedvünk, szöcske-lábunk, röpül a cinege, dalol a száj! Weöres Sándor 46

ILLEMKOCKÁK Jó tanácsok a kiránduláshoz Minden évszakban kellemes és hasznos idôtöltés a kirándulás. Gyönyörködhetünk a természetben, mélyeket lélegezhetünk az egészséges, friss levegôbôl, s közben megmozgathatjuk minden porcikánkat. Ha megfogadod tanácsainkat, jól érzed majd magad a kiránduláson. ✿ Mindig az idôjárásnak megfelelô, kényelmes öltözékben indulj útnak! ✿ Járj nyitott szemmel és füllel, mert így bizonyára sok új ismerettel gazdagodsz! ✿ Az udvarias viselkedés szabályairól a kirándulás ideje alatt se feledkezz meg!

✿ Légy óvatos, se magadat, se másokat ne sodord veszélyes kalandokba! ✿ Ne zavard az erdô csendjét, nyugalmát, mert az növények, állatok élôhelye, melyet óvni, védeni mindenkinek kötelessége! ✿ Ne háborgasd a fészkeket és az állatokat, ne szedd le a növényeket! ✿ Ne térj le az ösvényekrôl, és ne kóstolj meg semmilyen növényt, gombát! ✿ Csak a kijelölt helyen – felnôtt felügyeletével – rakj tüzet! ✿ Fedd le földdel a kialudt tüzet, és vidd haza a szemetet!

ÜLTESS FÁT! Ültess fát! Hogyha mást nem, lombot ád. Árnyékában megpihenhetsz, gondot ô visel reád. Jó tavasszal nyit virágot, messze érzed illatát. Kis madárka száll reája, ingyen hallgatod szavát. Ültess fát! Jókai Mór

ERDÔBEN Sötétzöld sátoros Erdôben járok. Kevély tölgyfák alatt Szerény virágok. A fákon madarak, Virágon méhek. Ott fönn csattognak, Itt lenn döngicsélnek. Petôfi Sándor 47

MÁJUSI MONDÓKA

ÉGI FAGYLALT

Kôrôl kôre bukfencezik a patak. Ágról ágra röppennek a madarak.

Ég, ég, fényes ég, óriási nyári kék. Most egy felhô felszalad, csupa jég és csupa hab, mintha látnál óriási tejszínfagylalt-tornyokat.

Dombról dombra száll a szellô szaporán. Nyáj kolompol a szelíd domb oldalán. Benépesül, zeng, zsibong a nagy határ, kapaélen táncot jár a napsugár. Ég a munka. Mindenkinek dolga van. Csak a juhász s a pacsirta furulyázgat gondtalan. Kányádi Sándor

48

Nem sokáig bírja nyáron, úszni kezd az égi tálon, olvad, olvad, szétcsepeg, itt a zápor, cseppre csepp. Nemes Nagy Ágnes

MESÉL A NYÁRI ERDÔ... A nyár talán a legélénkebb évszak az erdô életében. Az erdôk legvidámabb lakói a madarak. A legszebb hangú madaraink: a fülemüle, a pinty, a cinegék és a többiek. A sûrû lombsátor megvédi és eltakarja a fészkelô madarakat és a fiatal emlôsállatokat. A kis madárkák szorgalmasan táplálják fiókáikat. Több énekesmadár fiókái, melyek tavasszal kelnek ki a tojásból, már elhagyták fészküket. A szülôk a nyár folyamán még egy fészekaljat felnevelhetnek. Nyáron sok repülô rovart találhatunk az erdôben. Ezek a denevéreknek és sok, fiókáit etetô madárnak fontos élelemforrásul szolgálnak. Az ôzgidák májusban vagy júniusban jönnek a világra. Pettyes bundájuk szinte láthatatlanná teszi ôket az árnyékos erdôben. A rókakölykök gyakran játszanak az odújuk elôtt. Játék közben erôsödnek, látásuk, hallásuk, szaglásuk élesedik. Találkozhattok még sok-sok kedves lakójával az erdônek, így a hazai erdôk legnagyobb vadon élô állatával, a szarvassal is. Szép, kecses mozgásáról, ágas-bogas csontkoronájáról könnyen felismerhetitek. A sûrû bozótos erdôben tanyázik a vaddisznó. A kannak félelmetes agyarai vannak. A vaddisznó kismalacainak háta csupa csík, ami a rejtôzködésben segít. A kicsinyeit féltô anyadisznó még az embert is megtámadja. A virágzó növényekben megjelennek a termések. A borostyánnak nyáron új levelei fejlôdnek. Ha csöndben, figyelmesen jártok az erdôben, sokféle állattal találkozhat-

tok. Ne akarj azonban mindent egyszerre megismerni! A legtöbb állat elrejtôzik, ha hallja, hogy ember közeledik felé. Ezért érdemes csendben ülni, és akár egy-két órát várni, hátha elôjönnek. Schmidt Egon

NYÁR (részlet) Tudjátok-e mit susognak az erdôben a lombok? „Gyertek aludni árnyamba ti elfáradt vándorok!” S tudjátok-e mit énekel fáradt vándor és madár? „Szép az erdô, szép a mezô, gyönyörû a nyári táj!” Zelk Zoltán 49

A PITYPANG MESÉJE A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tôlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hûvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e ôket a pillangók. A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fûszeres – mert irigy volt ez a kerti rózsa. Irigyelte a viola édes illatát. Azt szerette volna, hogy az emberek csak az ô illatában gyönyörködjenek. A virágok tündére jószívû volt, amint az egy tündérhez illik. Megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát. A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani. A liliom élesebb kardokat kért. Az estike meg azt szerette volna, ha ô nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna. A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illô sok kérést meg panaszt. Rosszkedvûen ment el a kertbôl. Elhatározta, hogy egyhamar nem

látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat. Lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé az erdôben. Így történt, hogy meglátta az út szélén a porban virító pitypangot. Megállt elôtte: – Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, parancsod? A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza. – Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek? Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, felsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult: – Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang? – Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni – mondta a pitypang. – Messze földrôl kerültem ide, ebbe az országba. Meggyökereztem itt. Tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat. De ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyermekeim elmehetnének..., de hát azoknak sincs szárnyuk! Gondolkozott egy kicsit a tündér. Mert csodatevô, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái – a termésbóbiták – ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti ôket hegyen-völgyön át. Messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a régi, elhagyott hazába is. Tompa Mihály

50

PARÁNYI BÖLCSÔLAKÓK A hangyaboly Hangyabolyra gyakran bukkanunk. A hangyaboly körül szorgoskodó hangyák sokaságát mindenki láthatta már. Van olyan hangyafaj, amely a földben vagy a kövek alatt tanyázik. Van, amelyik a korhadó fából, levéltörmelékekbôl a fák alatt épít bolyt. Akad olyan, amelyik öreg, odvas fába telepszik. Bárhol és bármibôl is épül a hangyatanya, sok folyosó és kamra osztja részekre. Minden kamrának más a feladata: egyikben petéket tartanak, másikban lárvákat nevelnek. A harmadikban hulladék gyûlik össze, a negyedik meg tápanyagraktár is lehet.

Csecsemôgondozás hangyáéknál A hangyaanya alkalmas fészkelôhelyet keres, és ott lerak néhány petét. A petékbôl elsôként kikelô lárvákat maga gondozza mindaddig, amíg azok felnônek, és segíteni nem kezdenek a kisebbek gondozásában. Ezután már magát az anyát is gondozzák. A hangyadajkáknak sok a dolguk. A petéket naponta többször tisztogatják, nyalogatják. A lárvákkal is nagyon sokat kell bajlódni. Ha odakint nagy a

hideg az összes lárvát lecipelik a boly mélyébe, ahol melegebb van. Ha kinn melegebb az idô, ismét felhordják a lárvákat a boly felsô részébe. Még a szabadba is kiviszik ôket, ha nyugodt az idô, ha szépen süt a nap. Amint ellenség közelít a bolyhoz, azonnal felkapják, és a legbiztosabb helyre, a boly mélyére menekítik a védelemre szoruló kicsinyeket! Jó étvágyat! Azok a hangyák, amelyek a kicsinyeket gondozzák, nem mennek ki a bolyból eleséget gyûjtögetni. Másoknak is sok munkájuk akad odabenn. Ezeket a gyûjtögetôk táplálják. A gyûjtésbôl hazatérô hangyáktól a többiek úgy kérnek ennivalót, hogy csápjaikkal „kopogtatnak” a másik testén. Addig nem hagyják abba a kopogtatást, amíg jól nem laknak. Tetûtehenészet Figyeljük meg: ha cukrot szórunk a földre, rövidesen egész sereg hangya veszi körül. A hangyák nagyon szeretik az édességet. A természetben is igyekeznek édességet szerezni. Több levéltetû testén idônként édes nedv keletkezik. Ezt annyira szeretik a hangyák, hogy még a levéltetvek ápolására is vállalkoznak. A levéltetveket benn, a bolyban tartják. Idônként azután a tetveket „fejni” kezdik. Addig simogatják a náluk jóval kisebb állatokat, amíg azok édes nedvet nem bocsátanak ki a testükbôl. Szécsi Katalin

51

KISZÁMOLÓK, MONDÓKÁK KISZÁMOLÓ

KATICABOGÁRKA

Csizma, csizma, csizmadia, a cipô a csizma fia, facipô, fatopán, fapapucs terem a fán.

Katicabogárka, nyisd ki a ládádat, mutasd meg fehér rokolyádat! Ha nem mutatod meg, sós kútba löklek, onnan is kiveszlek, malom alá teszlek, ott meg összetörlek.

Fa a sarka, fa a talpa, fából faragta a balta, tipegô, topogó, te leszel most a fogó.

Népköltés

Dénes György

MADARAK VOLTUNK

ESS, ESÔ, ESS Ess, esô, ess! Karikára ess! Az én hajam olyan legyen, mint a csikó-farka, még annál is hosszabb, mint a Duna hossza! Még annál is hosszabb, mint a világ hossza! Krumpli bokrosodjék, búza szaporodjék, ess, esô, ess, karikára ess!

Madarak voltunk, földre szálltunk, búzaszemet szedegettünk, jött a vadász puskájával, agyonlôtte golyójával. Hány szemet ettél meg, te meg te? Népköltés

Népköltés

HÉJA, HÉJA, LAKATOS! Héja, héja, lakatos, látom, lábad ripacsos. Addig libát nem adok, míg a lábad ripacsos. Csörlôre, csattogóra, ángyomasszony ablakára.

Héja, héja, lakatos, látom, lábad maszatos. Addig csirkét nem adok, míg azt el nem takarod. Csörlôre, vaskapura, ángyomasszony ablakára.

Héja, héja, vaslapát, el ne lopd a kis libát! Tudom, hol lakik az apád, Budába, Bécsbe, lyukas kemencébe! Népköltés 52

III. FEJEZET

A MESÉK BIRODALMA Elhajózunk messze, a nagy idegenbe, Meseország közepébe, egy tündérszigetre. Várnai Zseni

53

AZ ÉGIG ÉRÔ MESEFA Volt egyszer a világon egy öregember. Nem volt neki senkije. Talált egyszer egy szem babot, elültette az udvarába. Hát a bab kikelt, elkezdett nôni. Nôtt, nôtt, nagyon nôtt. Addig nôtt, hogy egy szép magas fa lett belôle. De nem állt meg akkor sem, hanem mindennap tovább nôtt. Fölért az égig. Hát ott nem bírt tovább nôni, hanem csak terjedni. Gyönyörû szép ágakat eresztett, és minden ágából kiság is hajlott. Az öregember nagyon megörült, mert jó hûvös lett az udvarában. De még csak akkor lett nagy a boldogsága, mikor az égig érô fa elkezdte hullajtani a meséket. Nem unta már magát! Annyi mese termett a fán, hogy hallgatni sem gyôzte. Teli lett vele az udvar, a falu, a város, az egész világ! Egyszer történt, hogy a fa tetején, de épp a közepén nôtt egy szem bab. Ez a bab megérett. Leesett a fáról, és lett belôle egy szépséges kisfiú. Az öregember elnevezte Babszem Jankónak. Hiába örült neki. Babszem Jankó nem akart nála maradni. Elindult a világba. Azt mondta, neki mennie kell, mert várják a gyerekek. Azóta vándorol, mindenhova benéz, mindenütt mesél. Csak látnátok, hogy fölcsigázza a gyerekeket! Ôt hallgatják éjjel-nappal. Legyen holnap a ti vendégetek! Magyar népmese

54

A BÚBOS PACSIRTA MEG A REZGÔFÛ Egy kis búbos pacsirta meglátott egy tô rezgôfüvet. – Azt a füvet én gyökerestôl kihúzom – mondta hetvenkedve a többi madárnak. A fû nagy volt, a búbos pacsirta kicsike. A madarak nem hitték, hogy boldogul egyedül. – Gyönge vagy te ahhoz – csúfolták. Erre a kicsi pacsirta megmérgesedett, s leröppent a fáról a fû mellé. Csôrébe vette a rezgôfû szárát, s nagyot rántott rajta. A fû meg sem rezdült. – Minek erôlködsz, hiszen úgysem

bírsz vele – mondták a madarak. De a búbos pacsirta csak nem tágított. Próbálta jobbról, próbálta balról. Mikor ötödszörre rugaszkodott neki, a fû szára elszakadt, a kis pacsirta pedig hanyatt esett. A madarak úgy kacagtak, majd lefordultak a fáról. Elszégyellte magát erôsen a búbos pacsirta. De nem akarta megvallani, hogy felsült. Hencegve azt csicseregte hát: – Én is így akartam! Én is így akartam! Kolozsvári Grandpierre Emil

55

UGORJUNK ÁRKOT! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy farkas, egy róka, meg egy nyúl. Versenyeztek, ki tud nagyobbat ugrani. – Ugorjunk árkot! – mondta a róka. Hosszú, széles árok volt az erdô szélén. Odaállt a róka az árok partjára, és így szólt: – Hosszú lábam, rövid fülem, lompos farkam, hopp! De nagy ez az árok! – zsupsz, már bele is esett. Utána a nyúl ugrott. – Hosszú lábam, hosszú fülem, suta farkam, hopp! De nagy ez az árok! – ügyesen átugrotta, futott tovább, mintha puskából lôtték volna ki.

Utoljára ugrott a farkas. – Hosszú lábam, hosszú fülem, hosszú farkam, hopp! De nagy ez az árok! – odapottyant ô is a róka mellé. Mély volt az árok, nem tudtak kijönni. Már nagyon éhesek voltak. – Ide hallgass! – szólt a róka. – Ha segítesz kimászni, kihúzlak téged is. – Jó lesz biz az – állt rá a farkas. A hátulsó lábaira ágaskodott, a róka felkapaszkodott a hátára, és egy ugrással kinn termett az árok szélén. Úgy elszaladt, hátra sem nézett. Még most is várja a farkas a rókát, ha azóta meg nem unta. Magyar népmese

56

A NYUSZI, AZ ÔZIKE, MEG A RÉPA A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel: – Hohó! Két répát találtam! Csak az egyik répát ette meg. A másik megmaradt. Azt gondolta a nyuszi: „Az ôzikének bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!” Szaladt a nyuszi az ôzike házához, de az ôzike nem volt otthon. Otthagyta hát a nyuszi a répát. Az ôzike azért nem volt otthon, mert ô is éppen eleség után járt. Talált is ennivalót, és örömmel vitte haza. Amikor visszatért a házába, meglátta a répát, és nagyon elcsodálkozott:

– Hát ez hogy került ide? Az jutott eszébe: – A nyuszinak bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól! Szaladt az ôzike a nyuszi házához. A nyuszi azonban már jóllakott, és aludt édesen. Az ôzike nem akarta fölkelteni a nyuszit, letette hát a répát, és elment. Fölébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemét csodálkozásában: – Ejnye, visszakerült a répa! Nohát! – gondolkozott egy keveset, aztán elmosolyodott. – Milyen jó az én barátom! Kínai népmese

57

A HOLLÓ ÉS A RÓKA Sajtot talált a holló, fölvitte a fára. Róka koma a sajtot nagyon megkívánta. Magas a fa, magasan ül a holló rajta. Csôrébôl a zsákmányt azért is kicsalja! „Holló asszony – szól neki –, örülök, hogy látom; nincs kegyednél gyönyörûbb madár a világon!” Csönd. A holló nem felel, épp csak egyet illeg. Rá a róka: „ Tollánál, termeténél nincs szebb!” Fönn a holló hallgat, és szorítja a sajtot. A róka vár, majd úgy tesz, mint aki elcammog. Lép egyet, és morog, hogy a holló is hallja: „De mit ér a szépség, ha rút1 hozzá a hangja!” „Rút a hangom? – a hollót elfutja a méreg, s károgni kezd. – Ez neked nem elég szép ének?” „De még milyen!” – nevet a róka, és a sajttal, mit a holló kiejtett, vidáman elnyargal. La Fontaine2 1

rút: nagyon csúnya

2

La Fontaine (ejtsd láfonten): francia író

58

OSZTOZKODIK A RÓKA Az üveghegyen innen, a selyemréten túl, volt egy rengeteg erdô. Ebben a rengeteg erdôben, annak is a kellôs közepében élt egyszer egy öreg medve. Ennek az öreg medvének volt két fia. Ezek egyszer elhatározták, hogy elmennek világgá szerencsét próbálni. Odaálltak az anyjuk elé, elbúcsúztak tôle illendôen. Az öreg medve megölelte a fiait. Lelkükre kötötte, hogy soha el ne hagyják egymást. Megfogadták. Azzal nekicammogtak az erdôirtásnak, onnan meg a szántóföldnek. Mentek, mendegéltek. Egyszer azonban elfogyott az ennivalójuk. Szomorúan kullogtak egymás mellett. – Hej, de ehetném, testvér! – szólalt meg a fiatalabb. – Én is! – lógatta buksi fejét a másik. Amint mentek, mendegéltek, nagy kerek sajtot találtak, de nem tudták elosztani igazságosan. Irigyen civakodtak, huzakodtak, morogtak, amikor közibük toppant a róka. – Min vitatkoznak, medve komák? – kérdezte a Ravaszdi. Elmondták. – Sebaj! Majd elosztom én igazságosan! – Jó lesz bíz az, jó lesz! – hagyták helyben a dörmögôk. Azzal fogta a róka a sajtot, eltörte kétfelé. Úgy intézte, hogy az egyik fele szemlátomást nagyobb legyen a másiknál.

Fölmordult egyszerre mindegyik mackó: – Ez nagyobb! – Csak lassan, mackók! Türelem! Azzal jó darabot leharapott a nagyobb félbôl. Most meg a kisebb lett a nagyobb. – Így se jó! – békétlenkedtek a mackók. – Ugyan, ne türelmetlenkedjetek már! Értem én a magam mesterségét! Le is harapott a nagyobb darabból egy jókora falatot. Most megint az lett a kisebb. Így ment az osztozkodás addig, míg a róka alaposan jóllakott. A két medvebocsnak alig-alig maradt a sajtból, mikorra egyforma lett a két darab. – No, jó étvágyat, medvebocsok! – mosolygott a róka, és otthagyta ôket faképnél. Magyar népmese

59

A CSÖKÖNYÖS KISELEFÁNT

Élt messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös1 volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád. – Gyere velünk! – hívta elefántapja. – Nem megyek! – rázta a fejét a csökönyös kiselefánt. – Gyere! – hívta az anyja. – Nem megyek! – Gyere! – hívták a testvérei. – Nem! Megunták, otthagyták, egyedül maradt a kiselefánt. El is unta magát hamarosan. Akkor meg azért haragudott a világra. Azt mondta mérgében: – Nem is leszek én elefánt többé! Hanem mi legyek? Arra szökdelt egy gazella. Nézte a kiselefánt, megirigyelte a szép karcsú termetét, sebes futását. – Tudom már, mi leszek! Gazella leszek! Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módra szökdelni. Addig szökdelt, amíg vastag oszloplábai össze nem 60

akadtak, és föl nem bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában: „– Nem is olyan jó gazellának lenni. Inkább majom leszek.” Tovább sétált, míg egy majomcsapatot nem talált. Odakiáltott nekik: – Én is majom akarok lenni! Játsszatok velem! No, több se kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a kiselefántot, ki a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csiklandozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértôdötten odébbállt. Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel elôtte. – De most már igazán tudom, mi leszek! Papagáj akarok lenni! Taníts meg engem repülni, hallod-e? – Megtanítalak én szívesen! – állt rá a csínytevô papagáj. – Gyere csak utánam! Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part szélére. Megállt a magas parton, elrugaszkodott, és felröppent. – Így kell, ide nézz! – Hiszen ez semmi! – rikkantott a kiselefánt, és ô is elrúgta magát a parttól. Belepottyant persze a folyóba. Nagy nehezen kivergôdött a partra, csupa víz volt, csupa hínár, csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen: – Mégiscsak elefánt maradok inkább! Aztán elcsörtetett az erdôbe, hogy megkeresse a családját, hátha még egyszer sétálni hívják. Afrikai népmese 1

csökönyös: makacs, nyakas, konok

A RAVASZ RÓKA MEG AZ OKOS VADKACSA Ôsz van. A ravasz róka azt gondolja magában: „A vadkacsák útra készülôdnek. Lemegyek a folyópartra, fogok egy kacsát.” A bokrok között odalopakodott, látja: csakugyan egész sereg kacsa gyülekezett össze a folyóparton. Egy kis vadkacsa ott álldogált éppen a bokor tövében, lábacskájával szárnya alatt tollait rendezgeti. Hopp – a róka elkapja a szárnyát! A vadkacsa nagyot rántott rajta, és kitépte a szárnyát a róka szájából. Csak a tolla maradt a róka fogai között. – Ejnye! – bosszankodik a róka. – Hogy kitépte magát!... A csapat megriadt, szárnyra kapott, és felrepült. A kis vadkacsa pedig ott maradt: eltörve a szárnya, kitépve a tolla. Elrejtôzött a nádasban, jó messzire a parttól. Korgó gyomorral tért haza a róka. Tél van. A ravasz róka azt gondolta magában: „Befagytak a vizek. Most már nem menekülhet elôlem az én vadkacsám: akárhova megy, nyomot hagy a havon, én pedig követem a nyomát.”

Lement a folyópartra – jól sejtette: az úszóhártyás lábacskák nyomot hagytak a parti hóban. A vadkacsa megint ott üldögélt a bokor tövében. Már kinôtt a tolla. A közelben forrás bugyogott a föld alól, körös-körül megolvasztotta a jeget. Lék támadt a folyón, pára szállt belôle. A róka rá akarta vetni magát a vadkacsára, de az egy csapásra eltûnt a lékben, a jég alatt. – Ejnye! – mérgelôdik a róka. – Ez megfulladt!... Éhesen kullogott haza. Tavasz van. Azt gondolja a ravasz róka: „Olvad a jég a folyón. Elmegyek, megkeresem a vízbe fúlt vadkacsát.” Leér a folyópartra – a vadkacsa ott úszkál a vízre hajló bokor alatt; él, semmi baja! A télen, amikor lebukott a jég alá, a túlsó part mentén kibukkant – ott is volt egy lék. Így húzta ki a telet. – Megállj csak! – bosszankodik a róka. – Várj csak, mindjárt utánad ugrom a vízbe!... – Hiába, hiába, hiába! – hápogta a vadkacsa. Felrebbent a folyóról, és elrepült. A hosszú télben meggyógyult a szárnya, és tavasszal új tollacskái nôttek. Vitalij Bianki 61

A KISKAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCÁRJA

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kiskakasa. Csak ott keresgél-kapirgál a kiskakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki: – Kiskakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat! – Nem adom biz én, kell a gazdaasszonyomnak! De a török császár erôvel is elvette tôle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni: – Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kiskakas az ablakába repült, onnan kiabálta: – Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! – Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba! A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban: 62

– Szídd fel, begyem a sok vizet, szídd fel, begyem a sok vizet! Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába: – Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának: – Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele az égô kemencébe! A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égô kemencébe vetette. De a kiskakas megint csak elkezdi: – Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba. – Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Még nagyobb méregbe jött erre a török császár. – Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhkasba, hadd csípjék agyon a darazsak! A szolgáló belevetette a kiskakast a méhkasba. Ott megint elkezdi a kiskakas: – Szídd fel, begyem, a darázst, szídd fel, begyem, a darázst! Erre a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába. – Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

– Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bô bugyogóm fenekébe! Akkor a kiskakas megint csak elkezdi: – Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát! Ereszd ki begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát! A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár. – Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kiskakast; vigyétek hamar a kincseskam-

rába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját! Bevitték a kiskakast a kincseskamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját: – Szídd fel, begyem, a sok pénzt; szídd fel begyem, a sok pénzt! Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belôle, még máig is él, ha meg nem halt. Magyar népmese

63

A HALÁSZ ÉS A NAGYRAVÁGYÓ FELESÉGE Messze az Óperenciás-tengeren is túl, egy kis kunyhóban élt egy öreg halász zsörtölôdô feleségével. Egy napon szép halat fogott az öreg. – Eressz el engem, jó ember, hálából teljesítem minden kívánságod! – így szólt a hal, s a jószívû öreg halász visszaengedte a vízbe, s aznap hal nélkül ment haza. Elmondta a feleségének, mi történt a tengerparton. Az asszony visszaküldte, hogy kérjen a haltól a kunyhójuk helyett egy szép házat.

Elmondta a halász a felesége kívánságát a halnak, az meg így felelt rá: – Menj haza, öreg halász, otthon vár már a szép ház! Így is történt: mire a halász hazaért, az öreg kunyhó helyén szép ház állott. Örült az öreg halász a szép háznak, de a felesége új kívánsággal hozakodott elô: – Kastélyt kérj nekem a haltól! Újra lement hát a halász a tengerpartra, és elmondta a halnak az aszszony új kívánságát. A hal csak azt felelte: – Kapzsi a te feleséged, de menj csak haza, már vár a kastély. Így is lett. Mire a halász hazaért, a szép ház helyén hatalmas kastély állott. Ezzel sem elégedett meg azonban a halász felesége. Azt vette a fejébe, hogy ô királyné akar lenni. Ment a szegény halász, elmondta a halnak az asszony kívánságát. Erre aztán mérges lett a hal. Azt mondta: – Nemcsak kapzsi, hanem gonosz is a te feleséged. A mások munkáján akar uralkodni, nem érdemel mást, csak kunyhót. Mire a halász hazaért, a kastély helyén a régi, rozoga kunyhó fogadta. Magyar népmese

64

A KÓRÓ ÉS A KIS MADÁR Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra. – Kóró, ringass engemet! – Nem ringatom biz én senki kis madarát! A kis madár megharagudott, elrepült. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét. – Kecske, rágd meg a kórót! Kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast. – Farkas, edd meg a kecskét! Farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut. – Falu, kergesd el a farkast! Falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy tüzet. – Tûz, égesd meg a falut! Tûz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy vizet. – Víz, oltsd el a tüzet! Víz nem ment tûzoltani, tûz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy bikát. – Bika, idd fel a vizet! Bika nem ment vizet inni, víz nem

ment tûzoltani, tûz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy furkót. – Furkó, üsd agyon a bikát! Furkó nem ment bikaütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tûzoltani, tûz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy férget. – Féreg, fúrd ki a furkót! Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bikaütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tûz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy kakast. – Kakas, kapd fel a férget! Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tûz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kis madarat. Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna. Arany László

65

A CSILLAGSZEMÛ JUHÁSZ Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon meg az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király. Olyan hatalmas volt, hogy ha messzirôl látták is, reszkettek tôle az emberek, mint a nyárfalevél. Ha prüszkölt, lovas emberek vitték hírét az egész országba, aztán aki nem mondta: „Adj Isten egészségére”, az mindjárt halál fia volt.

Mondta is már mindenki, csak egy juhászlegény nem akarta mondani sehogy se. Na, rögtön vitték a király elé, hogy ítéletet mondjon rá. De akárhogyan parancsolta a király, a juhász mégsem kívánta egészségére a prüszkölést. Azt mondta, majd akkor, ha a király nekiadja a lányát!

66

A királylány szívesen hozzáment volna a juhászhoz, mert az igen szép volt. Két csillag ragyogott a szemében. Azonban a király nem akarta a lányát hozzáadni. Megparancsolta a katonáinak, hogy vessék a juhászt a medve tömlöcébe. Úgy is tettek. De amikor meglátta a juhász csillagszemét, a lábához feküdt, aztán kezét nyalogatta. Reggel, amikor a strázsa bement, a juhásznak semmi baja nem volt: fütyült, dalolt, s a medve táncolt hozzá. Még a király is csudájára ment a dolognak. De azért most se adta hozzá a lányát, hanem megparancsolta, hogy vigyék a juhászt a sündisznók börtönébe. De ezek se bántották, amikor a szemébe néztek. A juhász meg elôvette a furulyáját. A sündisznók még reggel is táncoltak, amikor a strázsa belépett.

Megint odahívták a királyt. Nézte, csudálta a dolgot, de azért most se adta hozzá a lányát, hanem azt parancsolta, hogy vessék egy gödörbe, száz éles kasza közé. No, elvitték és bedobták egy gödörbe, száz éles kasza közé. De most se

lett semmi baja, mert két szeme világított, aztán estében addig kalimpálódzott, amíg jó helyre nem esett. Reggel már ott ült a gödör szélén, és furulyázott. Hát most már belátta a király, hogy így nem boldogul a juhásszal, azért gondolt egyet. Befogatott a hintóba, és maga elé ültette a juhászt. – No – azt mondja a király –, neked adom ezt az ezüsterdôt, ha azt mondod: adj Isten egészségére! – Nem mondom én – azt mondja a juhász –, ameddig nekem nem adja a lányát. Megint továbbmennek. Egyszer odaérnek egy gyémánttóhoz. – No – azt mondja a király –, ezt is neked adom, ha azt mondod: adj Isten egészségére! – Nem mondom én – azt mondja a juhász –, még most se, csak majd ha nekem adja a lányát!

– No, hát legyen a tiéd! – mondja a király. Hazamennek, aztán a király mindjárt kihirdette az egész országban, hogy férjhez adja a lányát, aki akar, jöhet vendégségbe. No, lett is lakodalom, hét országra szóló! Az elsô tál éppen tormás hús volt. A torma nagyon erôs volt, hát a király akkorát prüszkölt, hogy olyant még soha! – Adj Isten egészségére, adj Isten egészségére! – kiabálta mindegyre a juhász, amikor már a többiek el is hallgattak. – Jaj, ne mondd már annyit, inkább neked adom a fele királyságomat is! Na, mindjárt meg is koronázták ôt is, meg a feleségét is, aztán még most is uralkodnak, ha meg nem haltak. Magyar népmese

67

CSALIMESE Valamikor régen, mikor még százesztendôs kislány voltam, elmentem a kerek tóba ibolyázni. Amint szedegettem az ibolyát, egy kecske bújt ki a víz alól. Nekilátott az ibolyát legelni elôlem. De mikor meglátta a cserfaleveles rokolyámat1, azt kezdte el legelni. Mérgemben akkorát ütöttem a fejére a fûzfa sípommal, hogy elrepült. Igen ám, de az én cserfaleveles rokolyám is a szájában volt, így én is repültem vele. Mikor a nagy óceán fölött repültünk, hirtelen kipottyantam a rokolyámból. Szerencsére egy nagy bálna fejére estem. Hogy a hullámok le ne sodorjanak, belebújtam a bálna orrlyukába. Az ibolya illata alighanem csiklandozta a bálna orrát, mert akkorát tüsszentett, hogy az égig repített, éppen egy fecske hátára.

68

A fecskét megnyergeltem, hátán hazarepültem. Eresz alatt megpihentem, egy fecskét megvendégeltem. Eddig tart a csalimese. Magyar népmese 1

rokolya: szoknya

MEGJÁRTA JANCSI Jancsi kapált az apjával. Nem könynyû dolog a kapálás. Jancsi elfáradt. Meleg volt. A Maros kutya ott feküdt a hûsön, a körtefa alatt. Jancsi megtörülte a homlokát, és így szólt: – Hej, édesapám, de jó volna, ha kutya volnék! – Hát csak légy – felelt az apja –, próbáld meg! Jancsi letette a kapát. A Marost elkergette a körtefa alól, s maga feküdt oda. Onnan nézte, hogy az apja hogyan kapál. Az idô már délfelé járt. Jancsinak a szeme majd kiesett az éhségtôl. Végre nagy nehezen megérkezik az ebéd. Az apa leteszi a kapát, és odaül a fa alá. – Lássuk – mondja –, mi a leves! – Bableves – mondja örömmel Jancsi. – Csitt – szól rá az apja –, a kutya nem beszélhet. S enni kezd. – Hát én nem kapok? – kérdi Jancsi. – Hol hallottad azt, hogy a kutyának leves jár? Mondtam már, hallgass, mert te beálltál kutyának: kutyának nincs szava.

Hallgatott Jancsi, de szomorúan. Következett a fôzelék. Abban volt hús is. Az apa megette a fôzeléket, a húst is. A csontot odadobta Jancsinak. Akkor már Jancsi sírva fakadt. – Nini – mondja az apa –, hát mi bajod? – Édesapám – feleli Jancsi –, nem kívánok tovább kutya lenni, mert ha még tovább is kutya vagyok, a tésztából se jut. Így került ki aztán Jancsi a kutyaságból. Gárdonyi Géza

69

A KÁSAHEGY Volt egyszer egy szegény asszony s annak egy leánya. Olyan szegények voltak, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Hej, elbúsulja magát a leány. Ô bizony többet nem éhezik, elmegy szerencsét próbálni. Na, el is ment, s addig ment, mendegélt, míg egy rengeteg nagy erdôbe ért. Ott az erdôben találkozott egy öreg asszonynyal. Köszönt neki illendôképpen: – Adjon Isten jó napot, öreganyám! – Adjon Isten neked is, édös lányom. Hol jársz itt, ahol a madár sem jár? Elkesergi a lány az ô búját, baját. Azt mondja rá az öreg asszony: – Sose búsulj, édös lányom. Nesze, adok neked egy kis fazekacskát. Csak azt kell mondanod: „Fôj, fazekacskám!“ – s egyszeribe megtelik kásával. Aztán ha elég volt a kása, csak azt mondjad: „Elég már, fazekacskám!” – s egyszeribe vége a fövésnek. Megköszönte a leány az ajándékot, hazaszaladt nagy örömmel, s mindjárt kipróbálta a fazekacskát. Csak azt mondta: „Fôj, fazekacskám!“ – hát az egyszerre megtelt kásával.

70

Fôtt, fortyogott a kása, aztán szólt neki: „Elég volt, fazekacskám!” – vége volt a fövésnek. Bezzeg jó dolguk volt ezután: ehettek kását, amennyi csak beléjük fért. Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy a leány elment hazulról. Az anyja meg közben megéhezett. Szólt hát a fazekacskának: „Fôj, fazekacskám!” Hiszen fôtt, fortyogott a fazekacska. Egy szempillantásra megtelt kásával, másik szempillantásban ki is folyt belôle a kása. Mert hogy az aszszony elfelejtette, hogy mit kell mondani, csak folyt a kása. Megtelt vele a konyha, aztán az egész ház. Onnét kifolyt az udvarra, az udvarról az utcára, s hej, Uram, Teremtôm! Megteltek a házak mind kásával! Még ez sem elég. A házakban sem fért a kása, rettentô nagy hegy kerekedett belôle. Na szerencse, hogy a leány hazajött, s megállította a fazekacskát, különben az egész világ egy nagy-nagy kásahegy lett volna. Itt a vége, fuss el véle! Magyar népmese

FURULYAVÁSÁR Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy gazdag, büszke ember. Elküldte egyszer a két kisfiát a szomszéd faluba a vásárba, hogy vegyenek maguknak egy-egy furulyát. Az ember tudta, hogy egy furulyának négy-öt forint az ára, de a gyerekeknek adott nyolc-nyolc forintot, hogy vegyenek maguknak valami nyalánkságot is. Ment a két fiú nagy büszkén, hogy nekik milyen sok pénzük van. Találkoztak másokkal, szegényebbekkel, akiknek csak egy vagy két forintjuk volt. Vagy éppenséggel egy sem, csak mentek a vásárba nézelôdni. Nagyon nagyra volt vele a két fiú, hogy ônekik milyen sok pénzük van. Mikor odaértek a vásárba, megtalálták a furulyaáruló embert. Azt kérdi a nagyobbik fiú: – Mit kér egy ilyen furulyáért? Hát az ember adta volna négyért is, de gondolta, hogy ötöt kér, s aztán egyet elenged. Öt forintot kért. A fiú nézegette egy kicsit a furulyát, s azt kérdezte az embertôl: – Ideadja nyolcért?

Az ember nagyot nézett, de gyorsan rámondta: – Add ide a pénzt! – Az öcsémnek is ad egyet nyolc forintért? – Add ide a pénzt! Odaadták, megkapták érte a furulyákat, s elkezdték fújni. Odamentek a többi gyerekhez, s dicsekedve mondták: – Lám, hogy becsaptuk azt az embert! Öt forintot kért, s elcsaltuk tôle nyolcért! Így aztán a hír eljutott haza az apjukhoz is. Az szégyellte magát, hogy neki milyen buta fiai vannak. Máig is élnek, ha meg nem haltak! Magyar népmese

ILLEMKOCKÁK Az étkezés illemszabályai ✿ Étkezés elôtt mindig mosd meg a kezedet! ✿ Nyugodtan és egyenesen ülj a helyeden! Ne támaszkodj könyököddel az asztalra, és ne hintázz a székeden! ✿ Kívánj jó étvágyat asztaltársaidnak! ✿ Ne szürcsöld a levest! ✿ Az ételt az evôeszközzel tedd a szádba! Tele szájjal ne beszélj!

✿ A kést csak vágásra, kenésre használd! ✿ A csontokat tedd a tányérod szélére! A kenyérszeletet ne harapd, hanem a tányér fölött törj le belôle apró falatokat! ✿ Ha végeztél, köszönd meg az ételt, de csak akkor állj fel az asztaltól, ha már a többiek is befejezték az étkezést! 71

A HÁROM KÍVÁNSÁG

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember meg a felesége. Szerették, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt néha azért összezördültek. Egyszer az asszony elôbb ért haza a mezôrôl, mint a férje, és azon törte a fejét, mit fôzzön vacsorára. Végül egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával. Amint ezt gondolta, hát egy tündér szállt eléje. A tündér így szólt: – Nem bánom, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. Azzal el is tûnt, ahogyan jött. Az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az elsô kívánság már megszületett a fejében. Egy szál kolbászt kívánt. Abban a pillanatban már szállt is le a kéménybôl egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tûz fölé a lábast. Mikor az ember hazaért, nagyon elcsodálkozott. Az asszony elmondta,

mi történt, hát mindjárt elkezdtek tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást. Nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek sem lettek volna. Az ember rá akart gyújtani, tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast a kolbásszal. Megijedt az asszony, kapkodott, hogy kirántsa a kolbászt a tûzbôl, és szidta az urát: – Nôtt volna inkább az orrodra, mint a tûzbe fordítod ezt a kolbászt! Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le egészen a térdéig. Megijedt a szegény asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanôtt, hogy le nem lehetett szakítani azt onnan. – Majd levágjuk – mondta az asszony. – De én nem engedem – feleselt az ember –, most már, ha így van, kívánjuk vissza a lábasba, s aztán kész! – De hát a tinó, a ló meg a malac! – így az asszony. Az ember erre azt felelte: – De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról! Na, végül csakugyan az lett a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba. Most már vacsorához láthattak, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat. Még mindig azon zsörtölôdtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak. Magyar népmese

72

A PECSENYE Két koma elhatározta, hogy vacsorára pecsenyét eszik. Vettek a mészárosnál egy nagy darab húst, és megsütötték. Lett belôle három kiló pecsenye. Letették a pincébe, s elmentek borért. Mire megjöttek, s nagy vidáman asztalhoz akartak ülni, a pecsenye eltûnt. – Hova lehetett? – töprengett Friss koma. – Hova? Ugyan hova? – visszhangozta a másik. Ahogy ilyenformán a fejüket törték, elôsompolygott a macska. – Az ette meg! – mutatott rá Friss koma. – Látom a lomha járásán.

– Megmérjük! – mondta Okos koma. Csakugyan megmérték, s a macska éppen három kilót nyomott. – No – szólalt meg Friss koma –, a pecsenye hát megvolna. – Meg – hagyta rá Okos koma –, de hol a macska? Kolozsvári Grandpierre Emil

73

MÁTYÁST MEGVENDÉGELIK

Történt egyszer, hogy Mátyás király egy rengeteg erdôben vadászott. Déltájban, amíg a szakács az ebédet készítette, Mátyás vadat ûzve elszakadt társaitól, és eltévedt. Hiába kereste a többieket, egészen belefáradt a bolyongásba, míg végre egy pislogó fény magányosan álló, barátságos kunyhóhoz irányította. No, gondolta, itt szállást kérek éjszakára. Egy öreg anyóka nyitott ajtót. – Adjon Isten jó estét, édes öreganyám! – köszönt rá a király. – Eltévedtem, sehogy sem találom a társaimat. – Adjon Isten neked is jó estét, édes fiam! – fogadta barátságosan az anyóka. – Ha világosban nem találtad, a sötétben még úgy sem leled az utat. Itt egy lóca, ezen elalhatsz reggelig. De vacsorát nem tudok adni! Az anyóka, látva, hogy vendégének szeme csak úgy kopog az éhségtôl, egyetlen tyúkocskáját levágta, megkopasztotta, és finom levest fôzött belôle. Megmelegedett Mátyás szíve, amikor az anyóka eléje tette a párolgó, jóízû le74

vest. Megszámlálta, hány aranyló zsírcsepp gyöngyözik a tetején, és így szólt: – Tudd meg, öreganyám, én Mátyás király vagyok. Szeretném meghálálni, hogy betévedt vendéged kedvéért egyetlen tyúkocskádat feláldoztad. Annyi aranyat kapsz tôlem, ahány zsírcsepp sárgállik a levesed tetején! – Ó, fiam, ne haragudj rám, hogy nem ismertelek fel, és királyhoz illôen meg sem tiszteltelek! Mátyás elôvette erszényét, és híja nélkül kiszámolta az anyóka asztalára az ígért aranyakat. Épp ekkor toppantak be a király vadászai. – Jaj, királyunk, az egész erdôt bejártuk, egész éjjel kerestünk! Hogy aggódtunk érted! Közben meglátták az asztalon a halom aranyat, és Mátyás elmesélte nekik, miért kapta az anyóka a gazdag jutalmat. – No – gondolta magában a király szakácsa –, fôzök én olyan zsíros levest, hogy nem gyôzi nekem kiszámolni az aranyakat a kincseskamrájából! Visszatérve a palotába a szakács már másnap elkészítette a tyúkhúslevest. Ahogy feltálalta, Mátyás azon nyomban kitalálta, hogy honnan fúj a szél, és éktelen haragra gerjedt: – Te szakács! Elrontottad a levest, ehetetlen, csupa zsír az egész! Mehetsz, amerre látsz! – mondta. Lógó orral hagyta ott az udvart a szakács, aki sok aranyat akart, de semmit nem kapott. Magyar népmese

AZ IDÔJÓS Mátyás király útra készülôdött. Megkérdezte hát udvari csillagászát, milyen idô várható. A csillagász elôvette a látcsövét, vizsgálódott valamelyest a derült égen, aztán így szólt: – A Nap sugarának rezgése, a felhôk peremének színe mind azt mutatja, hogy szép idô lesz. A király annyira bízott a csillagászában, hogy még kabátot sem vitt magával, hiába szidta a felesége. Ahogy mentek, egy rétre értek. Azon a réten egy juhász legeltette a nyáját. Mikor a szamár meglátta a díszes kíséretet, hátracsapta a fülét, és harsányan hármat ordított. – Mit hirdet a szamarad? – kérdezte tréfásan a király a juhászt. – Amikor ilyenformán ordít, mindig esô lesz – felelte a juhász. Mátyás a csillagászhoz fordult: – Hallod-e te nagy tudós, most is azt mondod, hogy szép idô lesz? A csillagász megint elôvette a látcsövét, vizsgálódott köröskörül az ég alján, s így szólt: – A levegô remegése, a falevelek csillogása, valamint a barázdabillegetôk billegése mind azt mutatja, hogy szép idô lesz. Óvta a juhász a királyt, forduljon viszsza, különben megázik. De a király nem hallgatott rá. Nem haladtak egy fél órát sem, nyakuk-

ba zúdult egy kiadós nyári zápor. Mátyás akkorát tüsszentett, majd levált az orra. Pedig szép, nagy orra volt, kár lett volna érte. Aztán kimondta az ítéletet: – A csillagász szamár, a szamár csillagász. Meg is vette a szamarat a juhásztól, és soha útra nem kelt anélkül, hogy véleményét az idôjárásról meg ne tudakolta volna. Magyar népmonda

75

AZ OKOS LEÁNY Egyszer volt, hol nem volt, volt egy molnárnak egy takaros, okos leánya. Olyan okos volt, hogy hetedhét országra elment a híre. Meghallja ezt a király. Odaizen, hogy van neki a padlásán százesztendôs kendere, fonja meg azt aranyfonálnak. A leány erre visszaizen, hogy van nekik egy százesztendôs sövénykerítésük. Csináltasson a király abból aranyorsót, akkor szívesen megfonja az aranyfonalat. Mert azt csak nem kívánhatja a király, hogy a drága aranyfonalat haszontalan faorsón fonja meg. Tetszett a királynak a felelet. Megint izen a leánynak. Van neki a padláson egy lyukas korsója, foltozza meg, ha tudja. Megint visszaizen a leány, hogy fordíttassa ki a király a korsót. Mert az

76

öregapja se hallott olyat, hogy a színérôl foldoztak volna meg valamit. Ez a felelet még jobban megtetszett a királynak. Most meg már azt izente, hogy menjen el a leány ôhozzá. De menjen is, meg ne is, köszönjön is meg ne is, vigyen ajándékot is, meg ne is. Erre a leány elkérte az apjától a szamarát. Felült a hátára, úgy ment a király elébe. Otthon egy galambot megfogott, két szita közé tette, és elvitte magával. Mikor aztán a király elébe ért, egy szót sem szólt, hanem meghajtotta magát, aztán a galambot a szita közül elrepítette. Így aztán ment is, nem is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is. A király úgy megszerette az okos leányt, hogy mindjárt elvette feleségül. Magyar népmese

AZ OKOS PÁSZTORFIÚ Volt egyszer egy pásztorfiú. Olyan okos volt, hogy még a királyhoz is eljutott a híre. Hívatta a király, és azt mondta neki: – Válaszolj három kérdésemre! Ha megállod a próbát, fiammá fogadlak, örökösömmé teszlek. Elôször is mondd meg nekem, hány csepp víz van a tengerben! A fiú így válaszolt: – Uram királyom, csak arra kérlek, állítsd meg a világ minden folyóját. Ne hordjanak több vizet a tengerbe, míg meg nem számolom, hány csepp van benne. Tetszett a királynak a válasz. Adta is fel mindjárt a következô kérdést: – Meg tudod-e mondani, hány csillag van az égen? A fiú erre egy ív papirost kért. Telepötyögtette parányi fekete pontokkal.

Káprázott tôle a szeme, aki látta. Odaadta a királynak: – Ennyi. Csak épp össze kell számolni. A király ezzel a válasszal is meg volt elégedve. Feltette a harmadik kérdést is: – Még csak azt mondd meg, ha olyan okos vagy, hány percbôl áll az örökkévalóság! A pásztorfiú kimutatott az ablakon: – Ott az a nagy hegy. Minden századik esztendôben rászáll egy kismadár. Hozzáfeni a csôrét. Mikorra az egész hegyet elkoptatja, akkor telik le az elsô perc az örökkévalóságból. A királynak tátva marad a szája. – Megálltad a próbát – szólt végre, mikor magához tért az ámulatból. S az okos pásztorfiút királyfivá tette. Grimm testvérek

77

A KIS GÖMBÖC Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kis malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondta egyszer a szegény asszony az idôsebb leányának: – Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt. Felmegy a leány, le akarja venni a kis gömböcöt, de ahogy hozzányúl, csak megszólal a gömböc: – Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! – s azzal hamm! – bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsôt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Felmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc hamm! – bekapta. Hej, mérgelôdött a szegény asszony! Hogy ô még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak amiatt a haszontalan kis gömböc miatt. 78

– Eredj, leányom – mondja a legkisebb leánynak –, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert hátrafordítom a sarkukat! Felmegy a kislány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kis gömböc ôt is hamm! – bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja. – No ’iszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül! Felszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha felszaladt, ott is maradott, a kis gömböc ôt is hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki. Jön haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: „Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?” Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, felkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak. Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott: – Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! – s hamm! – bekapta a szegény embert is. No, hát az Isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt, s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a

létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert, s asszonyt, s azokat is bekapta. Továbbgurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes fanyelû bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Otthagyták az árok szélén a kirepedt kis gömböcöt. Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna. Benedek Elek

79

FELELGETÔK, SOROLÓK EGY SZEM BORSÓT ÜLTETTEM – Egy szem borsót ültettem, megette a kis madár. – Hol az a kis madár? – Elbújt a nagy fûbe’. – Hol az a nagy fû? – Levágta a nagy kasza. – Hol az a nagy kasza? – Kert felé van akasztva. – Hol az a nagy kert? – Elégette a nagy tûz. – Hol az a nagy tûz? – Eloltotta a nagy víz. – Hol az a nagy víz? – Megitta a kis bika. – Hol az a kis bika? – Levágta a nagy fejsze. – Hol az a nagy fejsze? – Sarokba’ a helye, kuporodj melléje!

EGY, KETTÔ, HÁROM, NÉGY – Egy, kettô, három, négy, te kis leány, hova mégy? – Zöld erdôbe virágért. – Minek az a virág? – Szitát kötögetni. – Minek az a szita? – Tejet szûrögetni. – Minek az a tej? – Vajat köpülgetni. – Minek az a vaj? – Aranykocsit kenegetni. – Minek az az aranykocsi? – Márványkövet hordogatni. – Minek az a márványkô? – Kis palotát építeni. – Minek az a kis palota? – Sok szép játszó gyermeket beleültetgetni! Népköltés

Népköltés

A TÍZÉVES ROHAN EGY, ÉRIK A MEGGY Egy, érik a meggy, kettô, feneketlen teknô, három, majd haza várom, négy, biz oda nem mégy, öt, esik a köd, hat, hasad a pad, hét, múlik a hét, nyolc, kenderkóc, kilenc, kis Ferenc, tíz, tiszta víz, tizenegy, áldomás, tizenkettô, vak Tamás, tizenhárom vasas járom, a nyakadat belezárom, tizennégy, dongólégy, tizenöt, idejött, tizenhat, elszaladt, tizenhét, tíz meg hét, tizennyolc, magas a polc, tizenkilenc, iszik Ferenc, húsz, csirkezúz, búzát, rozsot összezúz. 80

Népköltés

A tízéves rohan, a húszéves szalad, a harmincéves siet, a negyvenéves halad, az ötvenéves ballag, a hatvanéves baktat, a hetvenéves meg-megáll, a nyolcvanéves botorkál, a kilencvenéves alig áll, alig él, a százéves, ha megéri, bizony csak üldögél. Népköltés

HÉTFÔN HEVERÜNK Hétfôn heverünk, kedden keverünk, szerdán szemelünk, csütörtökön csücsülünk, pénteken pipálunk, szombaton szitálunk, vasárnap titeket vendégségbe várunk. Népköltés

IV. FEJEZET

OTTHON, CSALÁD, SZERETET Gyermekük én vagyok, ugrálok, táncolok, mint a nap sugára, szüleim mosolya cirógat, rám ragyog. Népköltés

81

ESTE JÓ, ESTE JÓ Este jó, este jó, este mégis jó. Apa mosdik, anya fôz, együtt lenni jó.

De az ágy meg a szék messzire szalad, mint a füst, elszállnak a fekete falak.

Ég a tûz, a fazék víznótát fütyül, bogárkarika forog a lámpa körül.

Nem félek,de azért sírni akarok, szállok én is, mint a füst, mert könnyû vagyok...

A táncuk karikás, mint a koszorú, meg is hal egy kis bogár: mégse szomorú.

Ki emel, ki emel, ringat engemet? Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet...

Lassú tánc, lassú tánc, táncol a plafon, el is érem már talán, olyan alacsony.

Elolvadt a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én. Zelk Zoltán

82

MI MONDTUK... (részletek)

A CSALÁDRÓL „Én jónak tartom, hogy mindenkinek van családja. Azt jelenti a család szó, hogy több személybôl áll: apukából, anyukából és gyerekekbôl. Minden gyerek szereti a szüleit, és minden szülô szereti a gyerekeit. Az iskolából minden gyerek hazavágyik. Elôször is azért, mert éhes, aztán meg azért is, mert hiányoznak a szülôk.” „Én valahogy a családot szeretem a legjobban, mert az összes többi ember idegen. De én az anyukámat szeretem a legjobban, mert ô hozott a világra.”

ANYURÓL „Életemben elôször anyukámat ismertem meg. Aztán valami nagy árnyék jelent meg, hát ez volt az én apukám. Majd jött a közösség, az óvoda meg az iskola, aztán nagyobb lettem, és megismerkedtem az egész világgal.” „Anyu melengetett, mikor kicsi voltam. Én nagyon kedvesnek, aranyosnak és jószívûnek találom anyucit. A szeme éjjeli csillag. A szíve, mint a tûz.” „Az anyukám ha hazajön, akkor mindig elkezd dolgozni. Sokat fôz, mos, takarít. Nincs olyan nap, amikor nem dolgozik. Mindig fáradt.”

APURÓL „Az apa örömet, boldogságot jelent. Az apa egy férfi, akinek gyereke van. Az apa attól fogva apa, mikortól megszületik a gyereke. Az apa pénzt keres, gondoskodik a családról.” „Az apa a családban sokat számít, mert ô erôs és sok mindenhez ért. Ô tudja kicserélni a villanykörtét. Sokat dolgozik.” „Az apa jelenti az erôt, a védelmezôt, az igazi férfit. Én szeretem, és ô is szeret engem.” „Én csak annyit tudok mondani, hogy az apa nagyon sokat jelent.” Sok hasonló, kedves és ôszinte vallomást olvashattok még a Mi mondtuk... Anyuról és a Mi mondtuk... Apuról címû könyvbôl.

83

A CSALÁD (részlet) A konyhában duruzsolt a tûz, zümmögve forrt a víz, és rotyogott a jó vacsora: paprikás krumpli. A három gyerek ott lábatlankodott1 a tûzhely körül. Boldog várakozással szimatoltak az étel párájába, s füleltek az ajtó felé. Nemsokára hazaérkezik a Papa, belép teljes fényességében. Mert a Papán minden fénylett a gyárban rárakódott zsiradéktól és faggyútól2. Cipôje, a cipôbe fûzött vastag spárga3, nadrágja, a térdére öltött védôfolttal, de még a sapkája is úgy át volt itatva, hogy ki lehetett volna olvasztani, mint a szalonnát. Ezen a szombaton az idô múlt, a Papa késett. Mama aggódva nézett a kerek bádogórára, amely fejjel lefelé terpeszkedett egy pohárban, a konyha-

szekrény tetején. Furcsa óra volt, csak akkor járt, ha égnek állt a két sárgaréz lábacskája... Vacsora után a Mama hokedlire4 tette a kisteknôt5, s belezúdította a meleg vizet. Kezdôdött a vidám szombat esti pancsolás. Elôször Attilát fürdette meg. A kisfiú aprókat sikongott, és eszeveszett örömmel paskolta a vizet. Fürdés után a három gyerek még hancúrozott az ágyban, majd elaludtak. Csönd lett. Kinn havas és sötét, bent meleg és párás csönd. József Jolán 1

lábatlankodik: ténfereg, sündörög, útban van faggyú: kérôdzô állatok zsírja 3 spárga: madzag, zsineg 4 hokedli: támla nélküli négylábú konyhaszék 5 teknô: fatörzsbôl készített vályúszerû eszköz 2

József Attila családja 84

ANYÁM TYÚKJA Ej mi a kô! tyúkanyó, kend A szobában lakik itt bent? Lám, csak jó az Isten, jót ád, Hogy fölvitte a kend dolgát!

Morzsa kutyánk, hegyezd füled, Hadd beszélek mostan veled, Régi cseléd vagy a háznál, Mindig emberûl szolgáltál.

Itt szaladgál föl és alá, Még a ládára is fölszáll, Eszébe jut, kotkodákol, S nem verik ki a szobából.

Ezután is jó légy, Morzsa, Kedvet ne kapj a tyúkhúsra, Élj a tyúkkal barátságba’... Anyám egyetlen jószága.

Dehogy verik, dehogy verik! Mint a galambot, etetik. Válogat a kendermagban, A kiskirály sem él jobban.

Petôfi Sándor

Ezért aztán, tyúkanyó, hát Jól megbecsûlje kend magát, Iparkodjék, ne legyen ám Tojás szûkében az anyám.

85

A FIÚK Két asszony vizet húzott a kútból. Késôbb odajött hozzájuk egy harmadik asszony. Öregapó pedig leült a közelben egy kôre pihenni. A két aszszony így dicsekedett egymásnak: – Az én fiam olyan ügyes és erôs, hogy senki sem léphet a nyomába. – Az enyém meg úgy énekel, mint a csalogány. Senkinek sincs olyan hangja – mondja a másik. A harmadik csak hallgat. – Hát te nem mondasz semmit a fiadról? – kérdezik az asszonyok. – Mit mondjak? Nincs rajta semmi különös. Fogják az asszonyok a teli vedret1, és elindulnak. Az öregember követi ôket. Mennek az asszonyok, meg-megállnak. Fáj a kezük, kiloccsan a víz, húzza a hátukat a veder.

86

Három fiú vidáman szalad velük szembe. Egyik bukfencezik, cigánykereket hány, nagyon tetszik az asszonyoknak. A másik úgy dalol, mint a csalogány, hallgatják is az asszonyok. A harmadik az anyjához fut, fogja a két nehéz vedret és viszi. Kérdik az asszonyok az öregembert: – No, mit szól hozzá? Milyenek a fiaink? – Aztán hol vannak azok a fiúk? Mert én csak egy olyan fiút látok, aki anyjának igaz gyereke. Oszejeva 1

veder: vödör

MI VAN ZELMA NYAKÁBAN? Madzagra kötve egy kulcs. A kulcs pedig azért van madzagon és Zelma nyakában, mert másképp mindig elvesztené. Nem tudna bemenni a lakásukba, és fagyoskodhatna kint az ajtó elôtt. Egyszer hazakísértem. Zelma elmesélte, hogy a kulcs nagyon fontos, mert a mamája a gyárban dolgozik. És az anyukája már sosincs otthon, amikor ô fölébred. Ezért Zelmának mindig otthagy egy cédulát az asztalon, hogy mit csináljon, ha fölébred. Mosakodjon meg, reggelizzen, és üljön le tanulni. Senkit be ne engedjen. Ha csöngetnek, szóljon ki, hogy ki az, és csak annak nyisson ajtót, akinek megismeri a hangját. Másnak ne. Zelma elôtt mindig ott áll a csörgôóra az asztalon, hogy tudja, mikor kell neki ebédelni, és mikor kell neki az iskolába indulni. És akkor sincs mindig otthon a mamája, amikor Zelma hazaér az iskolából. És ha nem volna a kulcs a madzagon a nyakában, fagyoskodhatna kint az ajtó elôtt. Gyöngyi megkérdezte egyszer tôle, hogy miért nem aranyláncra köti a kulcsát. – Mert így jobb – mondta Zelma. – De úgy szebb volna – válaszolta Gyöngyi. – Igen, de az aranylánc elszakadna, és elveszne a kulcs – mondta Zelma. – Miért nem szakad el az én aranyláncom? – kérdezte Gyöngyi. Erre Zelma nem tudott mit válaszolni. – A madzag csúnya – mondta Gyöngyi. – Ha csúnya, ne nézz rá – válaszolta Zelma.

Zelma madzagja nem dísz, ezért mindig elrejti a blúzában. De sokszor elôbújik onnan. Bandi meg is rántotta egyszer, úgy, hogy fájt. Gyöngyi nyakláncát senki sem meri megrántani, mert az aranyból van. És az biztos elszakadna. És biztos nagyon drága. Németh István

87

VICCES EZ A ZSUZSI

Zsuzsi szépen növekedett, láttam anyukámon. Persze jó kis dolga van anyukám hasában, csak szunyókál, hallgatja a szíve dobogását. Sokat rugdalózik. Anyukám megmutatta. Odatehettem a tenyerem a hasára, és éreztem Zsuzsi talpacskáját. Kicsit meg is csiklandoztam, de nem szólt semmit. Persze a burok megvédi ôt mindentôl: tudtam én! Anyukámmal megbeszéltük, hogy majd együtt szoptatunk. Ô leül a fotelba, és az egyik karjára veszi Zsuzsit. Én mellé ülök, és a másik karjára hajtom

a fejem. És együtt figyeljük Zsuzsit. A kisbabákon naponta látható egy-egy újdonság. Rajtam kettô is volt naponta, így mondta anyukám. Apukám kitapétázta a gyerekszobát, mert én nagyon telefirkáltam, amikor kicsi voltam. Azért is jó, hogy most tiszta lett a fal, mert legalább Zsuzsi is firkálhat rá, majd ha megszületik. Egyszer csak jelentkezett. Pont éjjel jutott eszébe! Várhatott volna reggelig! Apukám bevitte anyukámat a kórházba taxival. Bebújtam anyukám ágyába, és a fejemre húztam a takarót. Jó anyu-szaga volt. Kár, hogy elfelejtettem megkérdezni, fáj-e a gyerekszületés. Amikor megszólalt a telefon, kiugrottam az ágyból. Engem hívtak. Anyukám volt a vonal túlsó végén, és a kettônk titka volt, amit mesélt a kistestvéremrôl. Annyira szorítottam a kagylót, hogy megizzadt a tenyerem. Folyton törölgettem a pizsamámba. Anyukám azt mondta, telefonáljam meg a nagymamáéknak az újságot. – Halló! 2357-962? Mama! Figyelj csak! Azt akarom mondani... megszületett a Zsuzsi. És fiú! Nagy Katalin

NAGYON KIS FIÚK DALA Anya kezét fogni jó, száraz és meleg. Kerül árok és gödör, ha vele megyek.

Anya kezét fogni jó, hogyha hull a hó. Egy szavára elkerül minden hógolyó.

Anya kezét fogni jó, hogyha kutya jön, anya kicsit mosolyog, a kutya köszön.

Kék köténye az öböl, én meg a hajó. Hajózik a képzelet, alszik a hajó. Károlyi Amy

88

A NAGY FEHÉR BOHÓC (részlet) A reggeli szertartás1 csodálatos volt. Én az ajtóban álltam, apám a fürdôszoba nagy ovális2 tükre elôtt. Hatalmas alak, felsôtestén nem volt semmi. Megnézte az arcát a tükörben, aztán elôvett egy óriási pamacsot. Egy tubusból fehér kis kígyót nyomott az ujjára, elkente az arcán. Most kezdôdik a játék – gondoltam. Kezdôdött is. A pamacsot a csap alá tartotta, és az arcát kezdte dörzsölni vele. Nagy fehér habot vert, az egész arcát befödte. – Na, csináljunk bohócot – fordult akkor felém apám. Aztán én a mutatóujjammal kihúztam a száját, letöröltem a habot a barkója3 mellôl. Apám nevetett. Vonásokat húztam fehér habbal az arcára. Ô meg szónokolt4: – Figyelem! Figyelem! Itt látható a meztelen bohóc. A nagy bohóc, minden idôk legnagyobb fehér bohóca! Szája piros, füle nagy, olyan, mint egy tengernagy. – Elvarázsoltam a szobát – mondta. – Most úszunk a nagy tengeren. Balról hatalmas hullámok úsznak felénk, sodorják a hajót. Belebukott a mosdóba, mintha nagy mélységeket mért volna. – Süllyedünk! Vigyázat! Kapaszkodj az ajtófélfába! Érzed, hogy imbolyog? Bizony, éreztem. Éreztem, hogy eldôl az egész szoba, süllyedünk. – Kapaszkodj, na! Vigyázat! Süllyedünk! Nagy fehér bohócok utaznak a hajón. Nehogy a kezükbe kerülj! – és elkezdett kergetni. Futottunk. Tudtam, hogy az apám, de hátha mégis...

Mégiscsak az a veszélyes fehér bohóc, aki megfog engem. – Segítség, segítség! – ordítottam. Apám aztán visszament a fürdôszobába, megborotválkozott, lemosta a habot. Az óvodában unalmas volt a játék ehhez képest. Sorba álltunk, ettünk, lefeküdtünk. Közben az óvó néni megkérdezte tôlem, ki az én apám. – Bohóc – mondtam – Nagy fehér bohóc... A gyerekek nevettek... – A te édesapád, úgy tudom... – és megnézett egy nagy könyvet, mintha az a nagy könyv tudhatná, ki nekem az apám... – Igen. Hajómérnök. Mi lenne, ha mindenki mást mondana, mint az igazság? Ráhagytam. Úgysem érti!... Tudtam, hogy reggel újra kezdjük... Fogalmatok sincs, hogy mi ketten... hogy mi ketten... Gyurkovics Tibor

1

szertartás: hagyományos cselekedet ovális: tojásformához hasonlítható 3 barkó: a fül mellett lefele nyúló, keskeny, rövidre nyírt szakáll 4 szónokol: beszédet mond 2

89

NÔ, NÔ, NÔ, KISDEDECSKE Nô, nô, nô, kisdedecske, gyönyörû gyöngyöcske. Rózsafa bölcsôd legyen, feküdj benne csöndesen. Lepedôd a szivárvány, pipi-pipi, pici lány. S körülötted ékesen aranypára reszkessen. Diófalomb takarjon, hulló csillag csókoljon, szelíd szellô neveljen, liliomszál öleljen. Selyemszál simogasson, öröm pirosítson. Hím pillangó hímezzen, selyembogár öltöztessen, a verôfény melegítsen. Népköltés

KETTÔNK TITKA Amikor megszülettem, apukám hazavitt bennünket a kórházból. Csak elôbb még behozott egy hatalmas virágcsokrot. Anyukámnak adta. De az ô kezében már én voltam és a kisbôrönd, a babakelengyével. Apukám átvett engem. És rögtön a fejemre húzott egy sapkát. Még sose volt sapka a fejemen, és nagyon utáltam, hogy most van. De nem tudtam levenni, mert még nem azt fogtam meg amit akartam, hanem ami éppen sikerült. Például a fülemet. Jól megfogtam, megmarkoltam, és már sírtam is miatta. Apukám csodálkozott. Anyukám levette a sapkát, ô megérti, amit sírok. Amikor hazaértünk, apukám kisegítette a taxiból anyukámat és a virágot. Anyukám meg kivett engem. A lakásban letettek a kiságyamra. Anyukám azt mondta, most tisztába tesz, mert hátha bepisiltem. Én bizto90

san tudtam, hogy igen, csak nem szóltam. Minden apróságért nem sírok! De azért nagyon örültem, amikor kibontott a pólyából. Nyújtózkodtam, nyújtózkodtam... Fázni kezdtem. Hol van már az a jó kis száraz pelenka? – Hol van a száraz pelenka? – kérdezte anyukám is. És apukám rögtön tudta, hogy a taxiban maradt a kisbôröndben. Máris indult az üzletbe újért. Anyukám elsorolta, mi minden tartozik a babakelengyéhez. Le is rajzolta, hátha az önkiszolgáló boltba megy apukám. Addigra éppen megérkezett a taxisofôr. Hozta vissza a kisbôröndöt. Én közben már újra bepisiltem. Elkezdtem csuklani. Anyukám kicsit megijedt. Apukám is. A taxisofôr ajánlotta, hogy takarják már be azt a gyereket. Nagy Katalin

SÖTÉTSÉG – Jó éjszakát! – mondta apu. – Jó éjszakát! – mondtam én –, de kérlek, hagyd égve a villanyt! – Alváshoz nem kell villany. Sokkal nyugodtabban pihensz sötétben. – De kérlek szépen, hagyd égve a villanyt! – Csak nem félsz a sötétben? – Nem félek.

– Nincs mitôl. Sötétben a szoba ugyanaz marad, ami világosban volt. Ugyanott van az asztal, a szék, a mackó, a tanulóasztalod, a könyveid. – De kérlek, hagyd égve... én nem félek, csak látni akarom, hogy a sötétben is ugyanolyan a szoba. Fehér Klára

ESTE Este minden nagyobb lesz, inognak a lámpák, sötétbársony szájukat hegyek, fák kitátják.

Este benn a szobában rossz egyedül lenni, még rosszabb az udvaron, nem merek kimenni.

Este minden eleven, mozdul a fa törzse, ugrik elém hirtelen, derekamra ütne.

Este még a kutyák is, a kutyák is félnek, ugatják a hordóból kiömlô sötétet. Horgas Béla 91

ALTATÓ Lehúnyja kék szemét az ég, lehúnyja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét – aludj el szépen, kis Balázs. Lábára lehajtja fejét, alszik a bogár, a darázs, vele alszik a zümmögés – aludj el szépen, kis Balázs. A villamos is aluszik, s míg szendereg a robogás, álmában csönget egy picit – aludj el szépen, kis Balázs. Alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább – aludj el szépen, kis Balázs. Szundít a lapda, meg a síp, az erdô, a kirándulás, a jó cukor is aluszik – aludj el szépen, kis Balázs. A távolságot, mint üveggolyót, megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed – aludj el szépen, kis Balázs. Tûzoltó leszel s katona! Vadakat terelô juhász! Látod, elalszik anyuka – aludj el szépen, kis Balázs. József Attila

92

HOGYAN TANULTAM MEG OLVASNI? (részlet) Egy téli estén édesapám azt kérdezte tôlem: mit szólnék hozzá, ha iskolába adna... Drága jó édesanyám az ölébe húzott, és megcirógatta a bozontomat. – De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból. Dehogy eresztem ki ebbe a vad idôbe! Hóban elbukhatna, jégen elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék, kutyák megszaggathatnák. Ne félj, kincsecském, megtanítalak én téged írni, olvasni...! Akárhogy fûtöttük a búbost, a szoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S ez a befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyûszûs ujja rajta a palavesszô. (...) Sokat sírtunk, sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betûk, amelyek nem akartak szót fogadni. És voltak kedves, derék, barátságos betûk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elô tudtak hívni. (...) Az O betûre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is: csak rá kellett lehelnem egész közelrôl az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is. Egy estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe: KINCS . Édesapám odaállt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. – Te, az S-et megfordítva írtad – kacagott édesapám. – Így kell azt írni.

Azzal a körmével egy rendes S betût hasított az ablak jegébe... S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik velem, hogy megfordítva írom az S-et. S amikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, és megcsókolom a szívemmel a ráncos kezet, mely a kígyóbetût elôször mutatta meg nekem. Móra Ferenc

93

A KÖNYVVÉ VÁLT KAKAS Mire kiértünk a télbôl, én már annyira elôrehaladtam a tudományokban, hogy úgy olvastam a kalendáriumot, mint a vízfolyás. Piacról, boltból, ha újságpapírban hoztunk valamit, arra én mindjárt rávetettem magam. Ha az ablakon keresztül megláttam, hogy nyomtatott papirost visz a szél az utcán, én addig szaladtam, míg meg nem fogtam. Az édesapámnak nem nagyon tetszett ez a nagy mohóság. – Nem való az, fiam, hogy te minden tücsköt-bogarat összeolvasol. Ôszre, ha Isten éltet, beadlak a városi nagy iskolába. Ott majd megtanítanak rá, mi való neked, mi nem. Addig pedig szétnézünk a padláson, valamelyik sarokban. Vannak ottan mindenféle szép tudományos könyvek, azokat olvasgassad. Szaladtam én a padlásra mindjárt, s

94

olyan nyaláb könyvvel mászkáltam le, hogy csak úgy nyögtem bele. Kergetett is vissza velük édesapám: – Csak egyesével, fiamuram! A levest se keverjük össze az uborkasalátával meg a mákos csíkkal, hanem különkülön esszük, nem ronthatjuk el a gyomrunkat. Elszomorodva hurcoltam vissza a könyveket, csak a legvastagabbat hagytam odalent. Az legalább a magyarok történelme volt. Aztán jöttek a többi okos könyvek. Persze egy szót sem értettem belôlük. De azért fönnhangon olvastam ôket az udvar közepén. A galambok odaszálltak a palánkra, és halk turbékolással nevetgéltek rajtam. Öreg kakasunk azonban méltóságos léptekkel odaállt elém. Kissé balra konyította a fejét, és fél szemét lefogva hunyorított rám a másikkal. – Mi lelt téged, kisfiú? – vágott a lábam szárához. Odatartottam eléje a könyvet. Csípett rajta egyet-kettôt. Aztán hirtelen hátat fordított. Csak úgy lobogott fekete tolla fölött vérvörös taraja és roppant hosszú szakálla. Aztán világgá kürtölte a szemétdombról, hogy milyen ostoba teremtés a kisgyerek. Könyvbôl tanulja a kukorékolást. Így viaskodtam az okos könyvekkel. Szülém egy reggel, amikor a piacról hazajött, odaintett magához. – Nézd, mit hoztam neked, cselédem – húzott elô a kötôje alól egy szép tarkabarka könyvet.

– Apádnak most nem kell megmutatni, lelkem. Ez nem nagyon tanulságos könyv. Csak szép kitalálások vannak benne. Sietve az ingderékba bújtattam a könyvet, csak a sövény tövében mertem kinyitni. – E-zer-egy-éj – olvastam az aranyos tábláján a címét, nemcsak a számmal, hanem az ujjammal is. Azóta sem örültem úgy könyvnek, mint ennek. Csak nagyon szerettem volna eldicsekedni vele valakinek. Az ám, de kinek? Eszembe jutott az öreg fekete kakas. Kerestem, de sehol se lehetett megtalálni. Szaladok szülémhez, újságolom

neki. Egyszerre csak befogja a számat a kezével. – Hallgass, te! Eladtam a kakast. Ennek az árán vettem neked ezt a szép könyvet. Egy kukkot se kell róla szólni. Majd nekem olvasol belôle valami szépet. Móra Ferenc

ARANYABLAK

Nyugvó Nap fényét ôrzi az ablak. Kisleány olvas háttal a Napnak. Leckét betûzget, szókat tagolgat: a betûk szóvá összefonódnak. Szavakból mese szövôdik lassan, kisleány olvas aranyablakban. Károlyi Amy

95

A BESZÉLÔ CERUZA Nem találtam a piros ceruzámat. Kerestem mindenütt, de nem bújt elô. – Mert rendetlen vagy – mondta anyuka. – Én nem vagyok rendetlen – mondtam –, a piros ceruza az oka. Miért nem szól, hogy hol van? – Jó – mondta erre anyuka –, majd legközelebb veszek neked egy beszélô piros ceruzát. És legközelebb igazán vett nekem egy beszélô piros ceruzát. Betettem a tolltartómba, és nagyon örültem neki. Délután hazajöttem az iskolából. Apuka kérdezte: – Mi újság volt az iskolában? Azt mondtam, nem volt semmi. Hát abban a pillanatban megszólalt a táskámban egy cincogó hangocska: – Valami azért csak volt. – Mit mondasz? – kérdezte apuka. – Semmit se mondtam – feleltem ijedten, és odasúgtam a piros ceruzának:

96

– Nem maradsz csöndben mindjárt? A piros ceruza azonban egy csöppet sem maradt csöndben. Rákezdte: – Már miért ne beszélnék? Te akartál beszélô ceruzát. Talán azt se mondjam el, hogy óra alatt firkáltál? Talán azt se áruljam el, hogy tízszer leírtad, hogy Pintye Zsuzsikát fogod elvenni feleségül? – Hallgass! – kiabáltam rá, és éreztem, hogy pirosabb lettem, mint a piros ceruza. Szerencsére a szomszéd bácsi becsöngetett, megkérte apukát, hogy adja kölcsön a villanyfúróját. És még azt is kérte, hogy írja fel a mosógépszerviz telefonszámát. – Máris, csak keresek egy ceruzát! – mondta apukám. – Tessék, nekem van – és gyorsan odanyújtottam a piros ceruzát. – És nem is kértem vissza. Fehér Klára

ARANY LACINAK Laci te, Hallod-e? Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom, Ülj meg itten az ölemben, De ne moccanj, mert különben Meg talállak csípni, Igy ni! Ugye fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, S nyisd ki füledet, Nyisd ki ezt a kis kaput; Majd meglátod, hogy mi fut Rajta át a fejedbe... Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, Szállj be Laci fejibe. Volt egy ember, nagybajúszos. Mit csinált? Elment a kúthoz. De nem volt viz a vederbe’, Kapta magát, telemerte. És vajon minek Meritette meg Azt a vedret? Tán a kertet Kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?... nem biz a. Telt vederrel a kezében A mezôre ballag szépen, Ott megállt és körülnézett; Ejnye, vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott... Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát... Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert Áztatóba hordja? Arra sincsen gondja. Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett Nézi át a mezôséget, A vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: Ott az ürge, Hû, mi fürge, Mint szalad! Pillanat, S odabenn van, Benn a lyukban. A mi emberünk se’ rest, Odanyargal egyenest A lyuk mellé, S beleönté A veder vizet; Torkig tele lett. A szegény kis ürge Egy darabig türte, Hanem aztán csak kimászott. Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, Nyakon csipték, hazavitték, S mostan... Itt van... Karjaimban, Mert e fürge Pajkos ürge Te vagy, Laci, te bizony! Petôfi Sándor

97

AKÁR HISZED, AKÁR NEM Amíg kicsi voltam, nem értettem, hogy az egyik nagymama az apukám anyukája, a másik nagymama pedig az anyukám anyukája. Amíg kicsi voltam, nem értettem, hogy az egyik nagypapa az apukám apukája, a másik nagypapa pedig az anyukám apukája. Amióta nagy vagyok, tudom, ki kinek az anyukája, és ki kinek az apukája, és ki kinek a gyereke. De Micike, a testvérem még kicsi, és nem tudja.

Pedig ez igazán egyszerû. Mondtam is Micikének: Akár hiszed, akár nem, apu az egyik nagymama és nagypapa fia, anyu pedig a másik nagymama és nagypapa lánya. Janikovszy Éva

Nagymamád és a nagypapád a te nagyszüleid. Vigyáznak rád, amikor a szüleid nem érnek rá. Bizonyára sok szép mesét hallottál már te is tôlük.

NAGYMAMÁNÁL A nagymamánál jó, csak ott jó igazán. A nagymamának sok keze van, de ez igaz ám! Egyik kezével fôz, a másikkal mosogat, a harmadikkal fejemen egy dudort borogat, a sokadik kezével kinyitja a tehénen a csapot, s a tehénbôl máris friss, meleg tej csobog. A nagymamánál jó, mert ott van nagyapa, aki a mezôrôl tücsökszavú estét hoz haza. Fecske Csaba

98

NAGYAPÓ Bizony, már magam is öregszem, és még mindig emlékszem a jó nagyapóra. Pedig akkor még kisgyermek voltam. Nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is igen járkált, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó idôben a tornácon sütkérezett, szeles, esôs napokon a kályha mellett üldögélt. Sehogy sem tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért tôle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Ha egyszer elszendergett, mindenki lábujjhegyen járt, suttogva beszélt. Egyszer, mikor édesapám azt kérdezte tôlem, mi szeretnék lenni, ki is mondtam, ami a szívemen volt: – Nagyapó szeretnék lenni! – Ugyan miért? – Mert ô semmit sem dolgozik, mégis mindenki a kedvét keresi. Édesapám elkomolyodva nézett rám: – Hát aztán, te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén? – Én nem tudom – mondtam egy kicsit megszeppenve –, de édesapám azt szokta mondani: aki nem dolgozik, ne is egyék! Aznap délben nekem nem terítettek. Rózsás kis tányérom, madaras kis poharam nem volt az asztalon.

– Hát én? – kérdeztem ijedten. – Te nem kapsz ebédet – kanalazta édesapám a levesét. – Aki nem dolgozik, ne is egyék! – De én még nem tudok dolgozni! – borultam sírva az asztalra. – Nagyapó pedig már nem tud dolgozni – simogatta meg apám a hajamat. – Belátod már, buksi, milyen oktalanságot beszéltél? Elszégyelltem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megölelhessem nagyapót, és bocsánatot kérjek tôle. Móra Ferenc

MILYENEK A NAGYAPÁK? (részlet) Mint a termô, gazdag ág, olyanok a nagyapák, karjukon mint bimbók ülnek gyermekek és unokák.

Mint az ágy lágy paplana, olyan minden nagyapa, betakargat, elaltatgat, vigyáz reád éjszaka.

Mint a kerek, friss cipók, olyanok a nagyapók, ízesek is, melegek is, bár nem boltban kaphatók.

Mint a lombos almafák, olyanok a nagyapák, gyümölcsük az unokáknak érlelik egy élten át. Hárs László 99

CSOSZOGI, AZ ÖREG SUSZTER (részlet) Csoszogihoz, az öreg suszterhez egy gyerek állított be, szalmaszínû haján hátracsapott sapkában. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre. A kabát alatt lógott a nadrág. Szára vége ott harangozott a boka fölött. És a cipô! Igen, a cipô. Azt már javítani hozta a gyerek. – Jó napot! – mondta, amikor belépett. Csoszogi, az öreg suszter csak szemével nézett oda, meg sem mozdította a fejét. – Mit akarsz? – mormogta. – A mama küldött, tessék megjavítani a cipômet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy foltot kell rátenni, és akkor tart még. – Hol a cipô? – A lábamon. – Talán a lábadhoz varrjam a foltot? – Nem, mindjárt levetem – azzal a gyerek, úgy állva, lerántotta egymás után a cipôt. Csoszogi kivette a kezébôl, de adta is vissza. – Ezen a cipôn nem lehet segíteni! – De a mama azt mondta, csak egy foltot kell rátenni. – Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs. A gyerek könyörgô hangon megszólalt: – De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el a Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni, ideadta a pénzt is. – Úgy! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipôdet a moziba, majd ott megcsinálják! 100

A gyerek erre még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett. – Nem moziba ment a mama, hanem az Újpesti moziba takarítani! – Te vagy annak a Vanicseknének a fia? – Én. – Neked van öcséd is? – Van. Meg egy húgom is. – Hol van az a cipô? – kérdezte, és lerakta a kezébôl a kaptafára szegezett felsôrészt. Nézte a cipôt, forgatta, nyomogatta, miközben csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott. Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára különbözô elhasznált bôrökbôl. Végre vagy másfél óra múltán ismét lábbelinek lehetett használni a mestermûvet. – Nesze, itt van! A fiú örült a cipônek: – Köszönöm! – és már húzta is fel. Félénken feltette a kérdést: – Mit kell fizetni? – Húsz fillért. – Tessék, Csoszogi bácsi! Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi markában. Csoszogi megnézte, elôvette az asztalfiából a pénztárcáját és beleejtette. Majd darabonként olvasva, kiszedett nyolcvan fillért, és belenyomta a gyerek tenyerébe. – Itt van vissza. A gyerek számolni kezdett. Végül megszólalt: – Csoszogi bácsi, többet tetszett viszszaadni. Én ötvenfillérest adtam, Csoszogi bácsi pedig pengôbôl adott vissza.

Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a gyerekre. Mintha egészen dühbe gurult volna: – Fogd mindjárt a pénzt! Nem mégy mindjárt!? A gyerek megriadt, és kihátrált az ajtón. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig mormogott magában, mintha valóban nagyon haragudna. József Attila

101

A NEHÉZ KÉTGARASOS Balázs bácsi óraláncán egy régi négykrajcáros fityegett. Ennek története volt. Egy este így mondta el nekünk. – Szegény asztalosmester volt az én édesapám. Mi, gyerekek mezítláb szaladgáltunk a porban. Nyalánkságra sosem kaptunk egy krajcárt sem. – Szerettem volna legalább egyszer egy krajcárra szert tenni, hogy azt vehessek rajta, amit akarok. Egyszer nagy dolog történt. Édesapám egy zsebkendô aprópénzt hozott haza. Valami munkájáért csupa négykrajcárosokkal fizették ki. Az asztalra öntötte a pénzt, és megengedte, hogy játsszam vele. Beborítottam velük az asztalt. Aztán hosszú sorba állítottam ôket, majd csillagot, falut, tornyot építettem belôlük. Végre rám szólt édesapám, hogy söpörjem a pénzt egy zacskóba. Bele is söpörtem, de az utolsó darab a markomban maradt, onnan a zsebembe csúszott. Egyenesen a boltba vágtattam. Ott igen sokan voltak. Gondoltam, amíg várakoznom kell, kiválasztom: mit vegyek. 102

Míg várakoztam, azalatt csuda történt. A négykrajcáros a markomban eleinte csak meghúzta magát –, hanem aztán elkezdett roppant nehéz lenni. Minél tovább gondolkoztam, az arcom annál jobban égett, s annál nehezebb lett a kétgarasos. Már fájt a kezem, a karom, a vállam, a hátam, a fejem, de kivált a szívem. Végre rám került volna a sor. Már csak egy leány volt elôttem. Hanem akkor aztán úgy megijedtem, hogy usgyé! Ki a boltból. Meg sem álltam hazáig. Berontottam a szobába, odarohantam édesapámhoz, és sírva tettem tenyerébe a borzasztóan nehéz kétgarasost. Nem tudtam egy szót se szólni, de ô kitalált mindent. – Miért hoztad vissza? – kérdezte komolyan. – Mert nagyon nehéz... – zokogtam. Ekkor aztán így szólt hozzám édesapám: – Ez a kétgarasos a tiéd lesz, ôrizd meg, és emlékezzél a mai napra, és jusson eszedbe, hogy milyen nehéz az ilyen kétgarasos. – Hát, fiaim – végezte beszédét Balázs bácsi –, így jutott hozzám a kétgarasos, hogy örökre nyomja a lelkemet. Megmutatta a becsületes, szorgalmas élet ösvényét, amin haladtam egész életemben. Móricz Zsigmond nyomán

TÍZ KICSI BARÁT Kicsi kínai fiúcska volt Liu. Édesapja már kora reggel dolgozni ment a gyárba, édesanyja meg a szántóföldre indult, kapával a vállán. Liu otthon maradt egyedül a házban, és a világon semmi dolga nem volt. Elhatározta, hogy ô is dolgozik valamit. Kapát, seprût keresett elô, és kiment az udvarra. Az udvaron temérdek sok kô és szemét volt. Liu szépen felsöpörte az udvart, a köveket kosárba gyûjtötte, és a ház közelében folydogáló patak partjára hordta. Aztán vette az ásót, és virágágyakat csinált. Mikor elkészült, Liu magot vetett beléjük, vödörben vizet hozott, és gondosan megöntözte valamennyit. Miután evvel is elkészült, szép tisztára megmosta a kezét.

Akkor aztán leült pihenni a fa alá. Liu édesapja délután hazajött a munkából, és mindjárt megkérdezte: – Ki hozta rendbe az udvart? Liu így válaszolt: – Tíz kis barátom segített nekem. Aztán az édesanyja is hazajött a szántóföldrôl, és ô is megkérdezte: – Ki csinálta ezeket a virágágyakat? Liu megint csak így válaszolt: – Tíz kis barátom segített nekem. – De hát hol van a te tíz kicsi barátod? – csodálkozott az anyja és az apja. – Nézzétek! – szólt Liu, és felemelte két kezét. – Az én tíz ujjam az én tíz kicsi barátom! Kínai mese

103

AZ ELVESZETT MESE Amit most elmesélek, az nem ma történt, hanem valamikor réges-régen. De azért mégse olyan régen, hogy nem emlékeznék rá. Az utcákon már akkor is nagy volt a lárma és a tolongás. Autók száguldoztak, villamosok csengettek, az emberek siettek a dolguk után. Bizony nagyon kevesen vették észre azt a kislányt, aki lassan lépegetett a sok ember között, idônként lenézett a földre, vagy jobbra-balra tekingetett, mint aki elvesztett valamit. Úgy látszik, nem találta meg, amit keresett, mert egyszerre pityergôsre fordult arcocskával lépett a sarki rendôrhöz. – Rendôr bácsi, kérem, anyukám elvesztette a mesét, amikor hazajött a péktôl. Nem tetszett megtalálni? – Én ugyan nem láttam, de talán

104

odaát a pék bácsi tud róla valamit, ha egyszer tôle jött a mamád. A kislány átment a pékhez. – Kedves pék bácsi, anyukám elvesztette a mesét. Nem tetszett megtalálni? – A mesét? – csodálkozott a pék. – Hogyan történhetett ez? – Úgy volt, hogy anyukámnak elfogyott a pénze. Az utolsó filléreiért még kenyeret hozott, és amikor azt is megettük a kistestvéreimmel, kértük anyukát, hogy meséljen valamit. Erre ô sírni kezdett, és azt mondta, hogy ne haragudjunk, nem tud mesélni, mert amikor hazafelé jött, az úton elvesztette a mesét. Úgy sírt szegény anyukám, hogy észre sem vette, amikor kiszöktem. Keresem, hátha megtalálom az elveszett mesét. – Éppen jó helyen jársz – felelte a pék –, most jut eszembe, hogy anyukád itt vesztette el a mese egyik felét, amikor kenyeret vásárolt. A mese a lisztesládába hullott. A segédem nem vette észre, hogy a lisztben van, és kenyeret sütött belôle. Itt a kenyér, vidd haza, megtaláljátok benne a mese egyik felét. A másik fele alighanem a fûszeresnél maradt. Vidd csak át neki ezt a cédulát, bizonyára megtalálja. A boltos elolvasta a cédulát, elmosolyodott, és így szólt: – Már emlékszem anyukádra. Sokáig állt itt, és nézte a kirakatokat. Addig nézte, míg csak hullani nem kezdtek szemébôl a csillogó gyöngyök... A fiam összeseperte ôket. Becsomagolta egy nagy csomagba, és vártuk: majd csak érte jön valaki. Azzal hátrament a raktárba, és nemsokára egy nagy csomaggal tért vissza.

– Itt van, vidd szépen haza, bizonyosan megtaláljátok benne a mese másik felét. A kislány szépen megköszönte, és boldogan sietett haza. Édesanyja már ijedten kereste mindenfelé. – Megtaláltam a mesét, amit elvesztettél! – kiáltotta már messzirôl a kislány. – A péksegéd bedagasztotta a kenyérbe, a boltos bácsi meg felfogta a könnyeidet, és becsomagolta ebbe a csomagba. Édesanyja ölbe kapta a kislányt, és bementek a szobába. Itt felvágták a kenyeret, és izgatottan kibontották a

csomagot, amiben mindenféle finom ennivaló volt. Amikor már valamennyien jóllaktak, anyuka felugrott és vidáman kiáltotta: – Gyerekek, valóban megtaláltuk az elveszett mesét! Benne volt a kenyérben és a csomagban. A két nagyobb gyermeket maga mellé ültette, a legkisebbet pedig az ölébe, aztán mesélni kezdett. Lassan besötétedett, az égen szikrázva kigyúltak a csillagok, a mese pedig mint szétáradó, puha takaró borította be a gyerekeket. H. László Erzsébet

HÁZIMANÓK (részlet) Kik tették rá azt a körtét? A cipômet kik törölték? A padlómat kik söpörték? Már tudom: a házitörpék. Nem szól többet, csókot ad, nincsen nála boldogabb. Hogy a rendet ki csinálta? mit gondoltok, kitalálja?

Anyu megjött. Nézz oda! Tükörfényes a szoba, csillog-villog az edény, széntartóban ott a szén. Ejnye! – mondja –, ez csoda! Mitôl fényes a szoba? Az asztalt kik terítették? Virággal kik díszítették?

Eva Sonntag

ILLEMKOCKA A rend, a tisztaság legfontosabb szabályai Öltözeted és tested ápoltsága, személyes tárgyaid rendezettsége sok mindent elárul rólad. A jó közérzet alapja a rendszeres tisztálkodás és a rendszeretet. ✿ Naponta fürödj meg, hetente moss hajat és vágd le a körmöd! ✿ Ne feledkezz meg a reggeli mosakodásról, és étkezés után moss fogat! ✿ Naponta többször is fésülködj meg! Ügyelj ruhád és cipôd tisztaságára!

✿ Étkezés és tanulás elôtt moss kezet! Vécéhasználat után alaposan mosd meg a kezed! ✿ Ügyelj arra, hogy a tanuláshoz szükséges felszerelésed mindig rendben legyen! ✿ Vigyázz füzeteidre, könyveidre, hogy ne legyenek piszkosak, gyûröttek! Legyen mindig elegendô hegyes ceruza, toll, radír nálad! ✿ Tartsd rendben íróasztalod, könyveid és játékaid! 105

V. FEJEZET

SZÜLÔFÖLDÜNK, KÖRNYEZETÜNK Nálad kedvesebb táj e világon nincsen, édes szülôföldem, te legdrágább kincsem! Molnos Lajos

106

HAZÁM, HAZÁM, ÉDES HAZÁM! Hazám, hazám, édes hazám! Bárcsak határod láthatnám! Látom füstjét, de csak alig, hogy az égen sötétellik. Anyám, anyám, gyújts gyertyára! Hozzád megyek vacsorára. Forralj nekem édes tejet, apríts belé lágy kenyeret! Hadd egyem egy víg vacsorát, milyet édesanyám csinált. Népköltés

107

FALUM Akár a fûszeres, reggel hatkor ha nyit, kitárja a falu ódon ablakait. Köszönt a sok virág, meggyszínû háztetôk megemelt kalappal várják az érkezôt. Zeng a madárdal is: koncert az almafán; megjöttem, itt vagyok, köszöntlek, szép hazám. Fecseg a kis patak, sok titkot fölfedez, reggel a kakukk szól: hajnal van, ébredezz! Illatukat küldik fentrôl a fenyvesek, a hegyek sörénye a szélben megremeg. Zúg a tavasz szele, virágok hajlanak, köszöntôénekre nyitom az ajkamat. Akár a fûszeres, reggel hatkor ha nyit, kitárja a falu ódon ablakait. Köszönt a sok virág, meggyszínû háztetôk megemelt kalappal várják az érkezôt. Cselényi László

NYÁRI ESTE Árnyak sora ül a réten. Nyáj zsong be a faluvégen. Zúg-dong sürü raj a fákon. Békák dala kel az árkon.

Csillag süt a szeder-ágra. Lassan jön a pásztor álma. Rezgô fü a feje-alja. Nyár-éj ege betakarja.

Bim-bam! torony üregében érc-hang pihen el az éjben.

Bim-bam! torony üregében érc-hang pihen el az éjben. Weöres Sándor

108

A JÓ ORVOSSÁG Beteg volt a kislányom, pedig semmije se fájt. Csak étvágya nem volt, meg aludni nem tudott. – Bizony vérszegény ez a kislány – veregette meg a doktor bácsi Panka sápadt képét. – No de majd segítek ezen a városi kisasszonyon. Nem kell neki más orvosság, csak reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés, vacsorára meg kolompszó. Nagyot néztem az orvos szavaira, de aztán megértettem. Szedtük-vettük a sátorfánkat, s másnap már kint voltunk a pusztán. Sárgarigók köszöntöttek bennünket, mikor harmatos hajnalon megállott kocsink a fehér tanya elôtt. S uramfia, Pankának az volt az elsô szava, ahogy beugrott az eresz alá: – Jaj, apuskám, odaadnám a törött lábú babámat egy pohár friss tejért. No, a Bimbó tehénnek még a baba sem kellett, mégis adott friss tejet. Nem is egy pohárral, hanem kettôvel. Örömömben visszafütyültem a sárgarigónak: – Áldja meg az Isten azt a tudós doktor bácsit! Már látom, hogy használ az orvossága. Hát még ha a tücsökmuzsika megszólal ebédre! Azért persze egy kicsit messzebb kellett menni. Aranyos búzaföldeken, árnyas gyümölcsösökön, vadvirágos réteken keresztül. Messzirôl hallottam,

hogy milliom tücsök pengeti hegedûjét a tiszteletünkre: – Ki-rí, ki-rí-ki-rí? Ki-rí? Hát bizony Panka volt az, aki majd ríva fakadt már az éhségtôl. Én ugyan nemigen tudtam enni az örömtôl, de ô megfelelt az én részemnek is. Öreg diófák árnyékában hevertük keresztül a délutánt, s hazafelé kolompolt a csorda, mikor a pázsiton nekiültünk a vacsorának. Biz az csak húsos szalonna volt, meg friss túró. De olyan jóízûen evett belôle Panka, hogy öröm volt nézni. Két hét sem telt el, piros lett a kislányom arca, mint a rózsa. Azóta minden sápadt városi gyereknek merem ezt az orvosságot ajánlani: reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés, vacsorára kolompszó. Móra Ferenc

109

AZ EPERFÁN A mi kis falunk valóságos erdô a sok gyümölcsfától. Eperfa minden udvaron, százados diófák a kertekben, alma, körte s töméntelen szilvafa az összes telken. Hanem a mi eperfánk mégis magasabb mindannyinál. Volt az udvaron valami domb, majdnem olyan magas, mint a ház. Annak a hegyiben nôtt az én derék eperfám. S ennek a hegyibe valósággal odanôttem én is. Körülöttem csipogtak a verebek, és finnyásan válogatták a mézédes epret, dongtak a méhek, s még jobban kényeskedtek a darazsak. Száz szemet is körülzsongtak, míg meglelték a legfinomabbat. Nagy ínyencek ám ezek! Lent a földrôl a kacsák gyûltek alám, s fecsegve kiabáltak fel hozzám: – Tass, tass, minekünk is juttass! Nem sajnáltam, megráztam egy-egy nagy ágat, s hullott a sok pompás, fekete eper. Csirke, jérce, tyúk mind odafutottak rá, s felkapkodták válogatás nélkül, porral, kaviccsal, tojáshéjjal vegyesen.

Nagy lármát csaptak odalent, mert a kotlós sem hagyta magát, és veszekedett velük: – Kot, kot, kot, kot – kot, kot, kot! Az öreg gúnár sem bírta megállni, hogy rájuk ne szóljon fölényesen: – Gá, gá, gák, izgágák! De hát akármennyi is volt az eper, egykettôre felszemelte a sok telhetetlen. Akkor aztán a tyúkok, csirkék, libák elkotródtak másfelé kapargálni, keresgélni fû között, szemét közt, csak a kacsák maradtak ott a közelben. S mikor tiszta volt a láthatár, felleselkedtek hozzám félszemmel, s megszólítottak: – Tass, tass, most hullass! No, de nem azért volt nekem odalent a földön jeles barátom az öreg Rontó, a vén házôrzô, hogy ne segítsen rajtam. Füttyentettem neki, s lekiáltottam: – Rontó, hé, hess a kacsákat! A jó öreg bundás elôcsörtetett, s rájuk rikkantott. Szaladt a sok kacsa, csak úgy gurultak lefelé, hanyatt-homlok a dombról. Rontó meg leheveredett a váram kapujába, a fám tövibe. S ôrizte a csöndet. Így aztán nekilendülhettem a nézelôdésnek. A nagy, sima alföld kitárva körülöttem. Aranyos már a búza, s elborítja az egész világot. Itt-ott zöldell ki belôle egy jó tábla tengeri, meg a repce s kolompér1. Ez a nagy világ körülöttem olyan sima és olyan hatalmas, beláthatatlan, mint a tenger. Móricz Zsigmond 1

kolompér: krumpli

110

MICÓ Egyszer meggyulladt Andrisék háza. Magasan csaptak föl a lángok. A faluban nagy volt a szaladgálás. Félreverték a harangot. Az emberek kannákkal, sajtárokkal1 rohantak a tûzhöz. Andrisék háza akkor már lángolt. Közel se lehetett menni hozzá. A másik percben már az istálló tetején futott a láng. Az istálló tetején az ajtó az udvar felôl nyitva volt. Azon az ajtón egyszer csak megjelenik Micó macska. Abban a pillanatban jelent meg, amikor a láng a tetôre futott. A szájában az egyik kölyke lógott. Aggodalmas szemmel nézett széjjel. A kis kölyökmacska ahogy lógott, szétterpesztette a négy lábát, és az is lefelé nézett. Micó háttal ereszkedett

le a falon. Letette a kölykét elénk a földre. Aztán újra felszökött a falon, és megint megjelent egy kis kölykével. Azzal is lekúszott. A láng akkor hirtelen elborította az egész tetôt. Recsegett, ropogott, pattogott a tetô. A levegô szinte forrt az udvaron is. De Micó mégiscsak megint fölfutott a falra. Az ajtó akkor már nem is látszott. Keserves nyávogással ugrált ide-oda a lángok közt, a fal peremén. Aztán nagy szökkenéssel beugrott a lepedô nagyságú vörös lángok közé. Vártuk, hogy elôjön-e. De nem jött elô többé. Gárdonyi Géza 1

sajtár: fából készült kisebb dézsa, a fejéshez használják

111

A MI KIS VÁROSUNK Az én Panka lányom nagyvárosban született. Sehogy se tudta megérteni, milyen volt az a kisváros, ahol én születtem. Egyszer aztán vasútra ültettem, és hazavittem abba a kisvárosba. Apám, anyám még most is ott élnek, ôket látogattuk meg. Ahogy kiszálltunk a vonatból, Panka fülét megütötte a nagy csend. – Nini, itt nem csöngetnek a villamosok? Nem ám, mert itt nem szaladgál az utcán villamoskocsi. El se férne a keskeny utcákon. Aztán meg nem is volna neki kit vinni. Ki hova igyekszik, gyalog is mindjárt odaér. Az árokparton szép fehér libák legelésznek, és kíváncsian meresztik fe-

112

lénk hosszú nyakukat. Ugyan ki lehet ez a pesti kislány? – Papatyi, ki-ki-ki, papatyi, ki-ki-ki? Panka barátságosan intett nekik a piros napernyôjével. – Én Panka vagyok, nagyon örülök nektek, meg a szép kék égnek, meg ezeknek a szép fehér házaknak, meg ennek a szép zöld fûnek. Nagyapó már kint várt bennünket a kapuban. Harmatos rózsabokréta van a kezében, azzal köszönt bennünket. – Jaj, nagyapó – tapsikol neki Panka –, tinektek még rózsátok is van? – Van bizony még rózsás kertünk is. Nem úgy van ám itt, mint a nagyvárosban. Nem is ház az itten, amelyiknek kertje nincsen. Nagyanyó mindjárt ölbe kapta a kisunokáját, és szaladt be vele a tiszta szobába. Ott is a legpuhább párnás székbe ültette, azt is az asztalhoz gurította vele: – No, gyöngyvirágom, ez lesz a te ablakod. – Minek nekem az ablak nagyanyó? – Innen nézelôdhetsz ki az utcára, mikor unod magad. Ellátni ám innen messzire. El bizony, mert itt emeletes há-

zak nemigen integetnek az ember szemének. Nagy kôfalak nem vetnek árnyékot, nem fogják el az áldott napocskát a virágos akácok sorától. – Nagyanyó – fordult vissza Panka az ablaktól –, miért nem jár itt annyi sok ember az utcán, mint minálunk? – Azért, fiam, mert itt nincsen olyan sok ember. – Gyerünk ebédelni, lelkeim – lépett nagyapó a szobába –, mert húzzák a levesnótát. Delet harangoztak a toronyban. Bimbam-bum, bim-bam-bum: kongott nagy méltóságosan az öreg harang. Ebéd után szunnyajtott Panka egy kicsit a kertben, a hûvös lugasban.

Nagyfejû mákvirágok cirógatták, pillangók legyezték, méhecskék döngicséltek neki. Aztán elmentünk nézelôdni a városba. A házak elôtt most már sokkal több embert lehetett látni. Dolgukat elvégezve kiálltak egy kicsit a kapuba, kiültek a ház elé a padra tereferélni, friss levegôt szívni. Innen is, onnan is barátságosan integettek felénk. – Ismernek ezek minket, apám? – tudakolta Panka. – Kisvárosban mindenki ismeri egymást. Majd meglátod, egy-két nap múlva te is ismered még a szomszéd macskáját is. Móra Ferenc

ICIPICI MESE (részlet) Fordítottam lábam a hazai tájnak, tudtam: otthon sudár jegenyefák várnak. Icipici házunk kapujába lesve, édesanyám is vár minden áldott este. Icipici kutyám futva jött elébem, vakkantva köszöntött: végre hazaértem... László Gyula

113

FALUSI FIÚ A VÁROSRÓL BESZÉL A városban mindenféle van! Nagy kirakat-ablakok, mögöttük hosszú selyem, piros süveg a majmon! Mennyi lárma! villamos csörömpöl, gépkocsi morog, éjjel, éjjel távoli zeneként hallom. A városban toronyóra, száz villanyóra este ragyog, mint a holdvilág! A sarkon rendôr, a lépcsôn szunnyadó anyóka, s a ligetben mennyi virág! A városban könnyû, könnyû boldognak látszani, pedig tilos a gyepre lépni, tilost jelez a lámpa szeme. Tilos, tilos, tilos, ki jön velem játszani? Sapkám hova lett? és én megvagyok-e? Weöres Sándor

KICSI FALUBÓL VALÓ VERS Nagyváros, nagyváros, hol az út is járda, ott szeretnék járni én is iskolába.

Ellaknék én benned, nagyváros, nagyváros, mert a mi kis falunk sokszor bizony sáros.

Talán még sírnék is, ha senki sem látja, s ki járna helyettem a mi iskolánkba?

Villamossal mennék, mikor esô esne, cipôt sem pucolnék minden áldott este.

De van egy hû kutyám s két kicsi bárányom, búsulnék, ha tôlük el kellene válnom.

Nagyváros, nagyváros, ne csábíts te engem, maradok holtomig, itt, ahol születtem! Kányádi Sándor

ILLEMKOCKÁK Közlekedési szabályok és tanácsok A közlekedés szabályait mindenkinek, mindenhol be kell tartania. Utazás vonaton, autóbuszon, villamoson, metrón ✿ Csak érvényes jeggyel vagy bérlettel utazz! ✿ Soha ne szállj le (vagy föl) mozgó jármûre! ✿ Ne tülekedj a felszálláskor! ✿ Add át ülôhelyedet az idôseknek, 114

a kismamáknak, a sérült (fogyatékos) embereknek! ✿ Csak hosszabb utazás alatt egyél, de közben ne szemetelj! ✿ Hangoskodással, fölösleges mozgolódással ne zavard az utasokat! Gyalogos közlekedés ✿ Mindig a járda jobb oldalán haladj! ✿ Csak akkor menj át a gyalogátkelôhelyen a túloldalra, ha zöld a lámpa! ✿ Nagy tömegben ne lökdösôdj!

HAZÁNK SZÍVE: BUDAPEST Hazánk fôvárosa Budapest. Azért lett fôváros, mert országunk legnagyobb, legjelentôsebb, legforgalmasabb városa. Itt látható az Országház, más néven a Parlament. Itt ôrzik a koronázási jelképeket: a koronát, a jogart és az országalmát. Az épület a Duna bal partján magasodik. Hatalmas kupola és csúcsos kôcsipkék díszítik. Szobrai büszkén nézegetik magukat a vén Duna tükrében. A Duna-parton és a Gellért-hegyen rendezik meg

augusztus 20-án – Szent István király ünnepén – a sok százezer embert elkápráztató, színpompás tûzijátékot. A Duna két részre osztja a várost. Budapest híres a hídjairól: kilenc karcsú híd ível át a Duna fölött, összekötve a város két részét, Budát és Pestet. A legrégibb és legszebb hidunk a Lánchíd. Pilléreit két-két kôoroszlán ôrzi. Építtetôje gróf Széchenyi István, a múlt században élô, kiváló magyar fônemes.

115

BUDA A Duna jobb partján Buda nevezetességeivel ismerkedhetünk meg. A gyermekvasúttal felkapaszkodunk a Szabadság-hegyre, majd a János-hegyi kilátótoronyból csodálhatjuk a budapesti panorámát. Utunk innen a budai várba vezet. A hegy tetején épült fel az egykori királyi palota. A várnegyed szûk utcáit több száz éves épületek szegélyezik. Közöttük magasodik a Mátyás-templom karcsú tornya. A Halászbástyáról letekinthetünk a Duna túlsó partján épült Pestre,

116

jobbra pedig a Gellért-hegyet láthatjuk. A Gellért-hegy oldalában áll Szent Gellért szobra. A hegy tetejét a Citadella vaskos falai keretezik. A hegy Gellért tér felôli lábánál – a Szikla-kápolna elôtt – emelkedik államalapító Szent István királyunk lenyûgözô méretû szobra. A Gellért-hegyrôl páratlanul szép kilátás nyílik a városra. Különösen este fenséges a látvány, amikor ragyog a város ezernyi fénye. A Duna olyan, mint az éj királynôjének uszálya. Sötét tükrében a fények, mint megannyi csillag, vibrálnak.

PEST A Gellért-hegyrôl leereszkedve az Erzsébet hídra érkezünk. Sétáljunk át rajta a pesti oldalra! A közelben magasodik a Nemzeti Múzeum épülete, innen indult 1848. március 15-én a forradalom. A távolabb lévô Hôsök terén áll a millenniumi emlékmû. Mögötte hatalmas park terül el, a Városliget. Télidôben a Városligeti-tó mûjégpályáján korcsolyázók siklanak. Tavasszal aztán, ha elolvad a jég, a csónakázók veszik birtokukba a tavat. A tó partján az erdélyi Vajdahunyad várának kicsinyített mása áll, amely a Mezôgazdasági Múzeumnak ad helyet. A Városligetben találjuk még a Vidámparkot, a Fôvárosi Állat- és Növénykertet és a Fôvárosi Nagycirkuszt is.

117

ÁLLATKERTI ÚTMUTATÓ (részlet)

– Apám – így szólt a kis bálna–, hadd mehessek el a bálba. – Nem mehetsz el, fiam, Péter, nem vagy még egy kilométer.

Mért tanulnak a kis vércsék? Azért, hogy a leckét értsék. Tanítójuk egy hasas, pápaszemes, lomha sas.

Csak füvön él a kis zebra, de most rákapott a zabra, végül is elvitték Szobra, ott oktatják szebbre-jobbra. Devecseri Gábor

118

VI. FEJEZET

JELES NAPOK, ÜNNEPEK Ünnepre jöttünk ma ide, nagy az örömünk, mosolyog a szemünk. Kívánunk boldog életet, sok szépet, kacagást, derût és szeretetet. Népköltés

119

MIKULÁS-NAP MESE A MIKULÁSRÓL Erdômélyen farakás, ott lakhat a Mikulás. Piros arca, mint a kalács. Szakálla, mint a faháncs.

Ne lesd meg a Mikulást, rajta varázsos palást: úgy látsz át a süvegén, mint az ablak üvegén.

Csalogasd ki, énekelj, mint kerengô hópehely. Dalolj, dalolj havakat, álmodj paplanod alatt.

A puttonya félvagon, szánja vihar a havon, éjszakába ne tekints – meglesz reggelre a kincs.

Ott lakik ám a kalács ízében a Mikulás. Szeme, mint a hópehely. hogyha csillog, énekelj! Veress Miklós

SZENT MIKLÓS

Tudjátok-e, hogy a Mikulás csakugyan élt, sok száz esztendôvel ezelôtt? Myra városában lakott, amely ma Törökországban található. Püspök volt, és valójában Miklós volt a neve. Tudjuk róla, hogy csendben, bôkezûen segítette a szegényeket. Letette az ajándékot, és máris eltûnt, nehogy bárki is felismerje. Élt Myrában ekkortájt három, pártában maradt leánytestvér. Azért nem mentek férjhez, mert nem volt hozományuk. A hozomány jókora pénzösszeg volt akkoriban, amit a férjhez menô lány vitt magával a házasságba. Csakhogy ennek a három lánynak egyetlen fillérje sem volt, így aligha 120

házasodhattak volna össze választottjukkal hozomány nélkül. Egy este a legidôsebbik nôvér halk motozást hallott az ajtón kívül. Odaszaladt, és kinyitotta az ajtót. Hát egy zacskó pénzt talált a tornácon. Ki hagyhatta itt? – tûnôdött. És milyen gyorsan elfutott! Semmilyen jel nem maradt utána. A leány most már természetesen férjhez mehetett a fiatalemberhez, akit szeretett. Nemsokára a másik két nôvér is csinos hozományt kapott. Fogalmuk se volt róla, ki is lehetett a jótevôjük. Habár a legkisebb lány, amikor felrántotta az ajtót, még látott egy vörös palástot és egy magas süveget eltûnni a fák között. Mi persze tudjuk, hogy az ismeretlen adakozó Szent Miklós volt. Az idôk során Szent Miklós alakja kicsit megváltozott. Vörös püspökpalástjából fehér prémes piros bunda lett, püspöksüvegébôl kucsma, a Szent Miklós névbôl pedig Mikulás. Úgy gondol rá minden gyerek, mint a nagy ajándékozóra, aki nem csak szóval hirdeti a karácsonyi szeretetet. Linda Fennings

A SZERETET ÜNNEPE: KARÁCSONY KARÁCSONYI ÉNEK Nem alszik még kis Jézuska, lágy szalmában fekszik ébren. Három csillag áll fölötte, mosolyogva fönn az égen. Szól egy csillag két társának: „Nem mennénk le Jézuskához? Melengessük, hátha fázik!... Keljünk útra jászolához.” Így beszélnek, jôdögélnek égi útról, földi útra. Kis Jézuska jászolához visz a három csillag útja. És odalent, már az ajtón, fûszállal kis bárány tér be, s így szól: „E füvecskét hoztam én Jézuska örömére.” Zelk Zoltán

SZÉP KARÁCSONY Itt van a szép, víg karácsony, élünk dión, friss kalácson: mennyi fínom csemege! Kicsi szíved remeg-e? Karácsonyfa minden ága csillog-villog: csupa drága, szép mennyei üzenet: Kis Jézuska született. Jó gyermekek mind örülnek, kályha mellett körben ülnek, aranymese, áhitat minden szívet átitat. Pásztorjátszók be-bejönnek, és kántálva ráköszönnek a családra. Fura nép, de énekük csudaszép. Tiszta öröm tüze átég a szemeken, a harangjáték szól, éjféli üzenet: Kis Jézuska született. Dsida Jenô 121

A HÁROMKIRÁLYOK NAPKELETRÔL A háromkirályok napkeletrôl bezörgettek minden házba: „Melyik a betlehemi út, te kedves fiú, te leányka?

De nem tudta ifjú és nem tudta vén, és tovább ballagtak hárman; egy csillagocskát követtek ôk, mely tündöklött kedves-vidáman. És József háza fölött megállt. Ott bementek, meghajoltak: a kis borjú rítt, a gyermek sírt, s a háromkirályok danoltak. Heinrich Heine

KARÁCSONY A karácsony az öröm, a szeretet, a megbékélés ünnepe, amikor elfeledjük az emberek között elszenvedett bajokat, bosszúságokat. Mintha karácsonyeste mindannyiunkba egy kis angyal bújna. Ezen az estén apró figyelmességekkel ajándékozzuk meg szeretteinket. Karácsonykor született meg a kis Jézus, Mária és József gyermeke. Ez a nap az örök újjászületés ünnepe, melyhez számos régi népszokás kapcsolódik. Magyarországon hagyománnyá lett a betlehemes játék, amelyben Jézus születésének eseményei elevenednek meg. Találkozhatunk a szállást keresô Szent Családdal, a pásztorokkal, a három napkeleti bölccsel. A népszokások közül talán mégis a legelterjedtebb a feldíszített fenyô, a karácsonyfa állítása. Az elsô gyertyafényes karácsonyfa története is több évszázadra nyúlik vissza, Luther Márton1 ünnepelte így 122

gyermekeivel a karácsonyt. A hagyomány szerint Luther Márton kint sétált a téli erdôben, gyönyörködött a hóborította fenyôkben, a szikrázó csillagokban. El akarta mesélni a családjának amit látott, s nem találván rá szavakat, behozott a szobába egy fenyôfát, és pici, csillogó gyertyákkal világította ki. Karácsonyi verset is írt gyermekeinek, a Mennybôl jövök most hozzátok kezdetût. 1

Luther Márton: ô fordította németre a Bibliát

Mennybôl jövök most hozzátok, jó hírt mondok, jer, halljátok, mert nagy örömöt hirdetek, méltán ujjong ma szívetek. A megtartó ma született, ég-föld örül ma veletek. Egy ártatlan kis csecsemô, egész világ üdve lesz ô. Luther Márton

ÚJÉV NAPJA ÚJÉVI JÓKÍVÁNSÁGOK Pulyka melle, malac körme, liba lába, csôre –, mit kívánjak mindnyájunknak az új esztendôre? Tiszta ötös bizonyítványt, tiszta nyakat, mancsot, nyárra labdát, fürdôruhát, télre jó bakancsot. Tavaszra sok rigófüttyöt, hóvirág harangját, ôszre fehér új kenyeret, diót, szôlôt, almát. A fiúknak pléh harisnyát, ördögbôr nadrágot, a lányoknak tût és cérnát, ha mégis kivásott. Hétköznapra erôt, munkát, ünnepre parádét, kéményfüstbe disznósonkát, zsebbe csokoládét. Trombitázó, harsonázó, gurgulázó gégét, vedd az éneket a szádba, ne ceruza végét. Teljék be a kívánságunk, mint vízzel a teknô, mint negyvennyolc kecske lába, százkilencvenkettô.

SÜL A FÁNK Serceg a zsír sül a fánk. Fényessárga serpenyôbôl ragyog ránk.

Már a tálon sok a fánk. Fehér cukorfelhô alól nevet ránk.

Illatozik, nô, dagad az orrunkat csiklandozó jó falat.

Ránk nevet és integet. Itt a farsang, vidám farsang gyerekek.

Weöres Sándor Osvát Erzsébet 123

FARSANG ITT A FARSANG Itt a farsang, áll a bál, keringôzik a kanál. Csárdást jár a habverô, bokázik a máktörô.

Dirreg-durrog a mozsár táncosra vár a kanál. A kávészem int neki, míg az ôrlô pergeti.

Heje-huja, vigalom! Habos fánk a jutalom. Mákos patkó, babkávé, értünk van a parádé. Gazdag Erzsi

FARSANGNAPI KUTYABÁL De érdekes volna, ha kutyabál volna, s farsang napján minden kutya bálba kutyagolna. Nagy kutya is, kis kutya is, kit csíp még a bolha. 124

Komondor kényelmes, lassú táncot ropna, Puli Pali csárdást, ahogy meg van írva; sötét szôre, bozontja a szemébe lógna.

Csau csacsacsázna, a foxi bokázna, a többi vén kutya meg leülne a hóba. Csoóri Sándor

MÁRCIUS 15. NEMZETI DAL (részlet) Talpra magyar, hí a haza! Itt az idô, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! – A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Petôfi Sándor

ILLEMKOCKÁK Fontos tudnivalók az ünnepi viselkedésrôl és öltözködésrôl Az ünnepnapokon valamilyen jelentôs történelmi, egyházi eseményre, nevezetes személyiségre emlékezünk. A családi ünnepeken az összetartozást, az egymás iránti szeretetünket fejezzük ki. Az ünnepi alkalomra már elôre készülôdünk. Öltözetünkkel és viselkedésünkkel is kifejezzük az ünnepelt iránti érzéseinket. ✿ A nemzeti ünnepeinken rendezett megemlékezéseken öltözz az alkalomhoz illô ünneplô ruhába! ✿ Vigyázzban állva énekeld a Himnuszt és a Szózatot! Hallgasd végig fegyelmezetten az ünnepi mûsort! ✿ Családtagjaidat, barátaidat köszöntsd virággal, apró ajándéktárgygyal születés- és névnapjukon! Az ajándékot ízlésesen csomagold be, a virágot viszont papír nélkül vagy díszcsomagolásban nyújtsd át!

✿ Ha téged ünnepelnek, ne tegyél megjegyzést az ajándékodra, fogadd örömmel, és köszönd meg! Ne felejtsd! Nem az ajándék értéke a fontos, hanem a figyelem és a szeretet, amellyel adják!

125

HÚSVÉT Ákom-bákom berkenye, Szagos húsvét reggele. Leöntjük a virágot, Visszük már a kalácsot. Népköltés

Rózsafának tövébôl rózsavizet hoztam, az lesz ma a legszebb kislány, akit meglocsoltam. Drága kislány, gyöngyvirágom, ma van húsvét napja, meglocsollak, mosolyogjál, mint egy piros rózsa. Népköltés

LOCSOLÓVERSEK Szépen kérem az anyját, adja elô a lányát, hadd locsolom a haját! Hadd nôjjön nagyra, mint a csikó farka, még annál is nagyobbra, mint a Duna hossza! Népköltés

Toppants, kicsi lányka, bújj bé a kamrába, hozz ki egy pár tojást, tedd a tarisznyámba. Népköltés

126

ANYÁK NAPJA BUBA ÉNEKE Ó, ha cinke volnék, útra kelnék, hömpölygô sugárban énekelnék – minden este morzsára, buzára visszaszállnék anyám ablakára.

Ó, ha szellô volnék, mindig fújnék, minden bô kabátba belebújnék – nyári éjen, fehér holdsütésben elcsitulnék jó anyám ölében.

Ó, ha csillag volnék kerek égen, csorogna a földre sárga fényem – jaj, de onnan vissza sose járnék, anyám nélkül mindig sírdogálnék. Weöres Sándor

ANYÁMNAK Hogyha virág lennék, ölelnélek jó illattal; hogyha madár lennék, dicsérnélek zengô dallal; hogyha mennybolt lennék, aranynappal, ezüstholddal, beragyognám életedet csillagokkal. Virág vagyok: ékes, piros szirmú, gyönge rózsád, madár vagyok: fényes dalt fütyülô csöpp rigócskád, eged is: szépséges aranynappal, ezüstholddal, beragyogom életedet csillagokkal. Pákolitz István 127

VII. FEJEZET

VAKÁCIÓVÁRÓ A játék. Az különös. Gömbölyû és gyönyörû, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy, gyürû. Bûvös kulcs és gyertya lángja, színes árnyék, ördöglámpa. Kosztolányi Dezsô

128

MIRE JÓ? A háznál vendégek voltak. A gyerekek a rossz idô miatt nem mehettek ki játszani. Kérték nagyapót, hogy mondjon nekik valami jó játékot. – Hányan vagytok? – kérdezte nagyapó. – Nyolcan. Nagyapó adott nekik nyolc kis papirosszeletet. – No – szólott –, üljetek le sorba egymás mellé! Egyik írjon egy kérdést a papirosára, a szomszédja pedig írjon egy feleletet arra a kérdésre a maga papirosára! A kérdés így kezdôdjék: Mire jó? Az írás hamar elkészült. A gyerekek fel is olvasták. Ez volt a négy kérdés és négy felelet: 1. Mire jó az éjszaka? – Arra, hogy aludjunk. 2. Mire jó a rétes? – Arra, hogy megegyük. 3. Mire jó a könyv? – Arra, hogy olvassanak belôle. 4. Mire jó a cipô? – Arra, hogy a lábunkra húzzuk.

– No, most keverjétek össze a cédulákat! Akinél kérdés van, kérdezzen. Aki hozzá legközelebb van, az olvassa rá a feleletet. Lett is nevetés, mikor a kérdések és feleletek így találkoztak: 1. Mire jó a rétes? – Arra, hogy a lábunkra húzzuk. 2. Mire jó az éjszaka? – Arra, hogy megegyük. 3. Mire jó a könyv? – Arra, hogy aludjunk. 4. Mire jó a cipô? – Arra, hogy olvassanak belôle. Ahányszor másképpen álltak a gyerekek, annyiféleképpen keveredett a kérdés a felelettel. Gárdonyi Géza

Próbáljátok meg ezt a játékot! Találjatok ki ti is érdekes kérdéseket, és válaszoljatok rá!

129

ELRÖPÜLT A SÁRKÁNY A sárkány keresztvázához a pajta falában találtam jó nádat. Eresztôzsineget Harasztiról vittem. Eljött a fölbocsátás reggele. Kimentem a nagybátyám kukoricása melletti tarlóra. Ott legeltettek a gulyásgyerekek. Remek szél fújt északról keletre. Azonnal fölszállt a sárkány. Volt nagy hujjogatás. Egyre magasabbra engedtem, ideoda futkározva a tarlón. Végül legombolyodott az összes zsinegem. A sárkány lapos szögben, mégis elég magasan táncolt jobbra-balra a levegôben. A gyerekeknek annyira tetszett a sárkányozás, sorra elkérték tôlem a zsineg tartóbotját. Szívesen odaadtam, hadd szórakozzanak: a tehenek jóllaknak sárkányeregetés közben is. Addig én ôriztem ôket. Mikor már mindnyájan kipróbálták, visszaadták nekem a zsineg végét. Én meg untam már tartani, hirtelen ötlettel rákötöttem egy kukoricaszárra. A sárkány fönt zizegett. Nem volt a szél olyan erôs, hogy engedni kellett volna neki. Egy ideig néztem, élveztem a táncát, aztán beszélgetni kezdtünk. A tehenek is arrébb lépegettek. A sárkánnyal nem törôdött senki. Szaladt a délelôtt. Egyszer csak fölkiáltott Maglics Pista: – Józsi, szökik a sárkány! Odanézek: sárkányom egyre távolodott a kukoricatábla fölött. Addig rángatta a tengeriszárat, hogy 130

az az ízelôdésnél eltörött. De volt annyi súlya, hogy a zsineget kifeszítse. Pontosan annyi súlya volt. Ha kevesebb, ha több, a sárkány végül is leesik. Nem esett le. Röpült, egyenletesen emelkedett és távolodott. Rohantam utána a tengeritáblán át, hátha megakad egy magas akácfában. Csakhogy olyan akácfa már nincs a földön, mely egy ötven méterre emelkedett sárkány útjába állhatna. Föladtam a harcot. Tehetetlenül néztem, hogy tûnik el a látóhatár végtelenségében. A gulyásgyerekek nagyon rendesek voltak. Vállamra tette a kezét Bôsze Pista: – Ne búsulj, Józsi, van még nád a Pista bátyád pajtájában. Holnap csinálsz másik sárkányt. Mégse csináltam többé sárkányt azon a nyáron. Tornai József

PEDAGÓGUSNAP MA SZÍVÜNK ÜNNEPEL (részlet) Ma nem tanulni jöttünk, ma szívünk ünnepel, a hálát, amit érzek, miképpen mondjam el? Mi már Tôled sokat kaptunk, de tôlünk Te keveset. Az arcodból, a hangodból sugárzik a szeretet.

KÖSZÖNTÔ PEDAGÓGUSNAPRA

Rózsát hoztunk köszöntônek, pedagógusnapra, tudjuk, hogy a tanár bácsi örömmel fogadja.

Piros rózsa a mi hálánk, és köszönjük szépen, hogy tanított jóra-szépre egész hosszú évben.

Fogadd tôlem ezt a csokrot, mit kötött a szeretet, hála, hála, mindig hála, jó tanítóm, teneked.

Gondoljon majd szeretettel erre az osztályra, rózsát hoztunk köszöntôül, szívbôl szól a hála.

Donászy Magda

Sass Ervin

131

GYERMEKNAP ZENÉS ÉBRESZTÔ Rigókórus fenn a fán nektek énekel talán? Gyermeknapra zengenek ünnepi karéneket. Ébresztô ez, hajnali vidám hangjuk hallani mindenfelôl, minden fáról, nyírfaágról, bükkfaágról.

Ébredjetek, Ébredjetek! Várnak már a játszóterek! Vidámparkban autók, állatkertben a mackók, sürgönydróton fecskék frakkban, erdôben gombák kalapban. Vár a pitypang bóbitája, repítsétek messzi tájra. Osváth Erzsébet

JÁTSZOM (részlet) Én sok mindent tudok, ha akarok. Ma éppen azt játszom, hogy zajt csapok. Dübörgök, kattogok, zakatolok, azt játszom, hogy én egy vonat vagyok. Nyafogok, ugatok marakodok, azt játszom, hogy én egy kutya vagyok. Csipogok, fütyülök, csivitelek, mert én most énekes rigó leszek. Csámcsogok, habzsolok, nyalakodok, mert én most éppen egy malac vagyok. Dudálok, berregek, kanyarodok, azt játszom, hogy én egy autó vagyok. Köhögök, tüsszögök, szipákolok, azt játszom, hogy szörnyen náthás vagyok. És most egy nagyot hallgatok, mert azt játszom, hogy hal vagyok. 132

És most nem dübörgök, kattogok, zakatolok, nyafogok, ugatok, marakodok, csipogok, fütyülök, csivitelek, csámcsogok, habzsolok, nyalakodok, dudálok, berregek, kanyarodok, köhögök, tüsszögök, szipákolok, én most csak hallgatok, hallgatok, hallgatok, hallgatok... hallgatok... hallgatok... Marék Veronika

BARANGOLÓK

A SÁRKÁNY

Gyöngy az idô, vándoroljunk, nincs szekerünk, bandukoljunk, lassu folyó ága mellett járjuk a halk fûzfa-berket, este a láb gyönge, fáradt, lombok alatt nézünk ágyat. Szöcske-bokán jô az álom, száll a világ lepke-szárnyon.

Hívjátok a gyerekeket: sárkányokat eregetek. Egyik tarka, mint a szarka, annak felhôt súrol farka, viszi a szellô, viszi-viszi mindet, egyike-másika visszatekinget, hallik, mintha sárkányszáj: hív, hogy utána szállj, szállj, szállj!

Weöres Sándor

Szilágyi Domokos

JAJ, DE SZÖRNYÛ Jaj, de szörnyû bánat bánt: bezárták az iskolát! Túlélem-e, nem tudom, lakat lóg az ablakon. Jaj, de szörnyû bú kínoz, nap süt, aztán zápor mos, játszom, alszom, s ez alatt szegény szívem megszakad. Ha ôszig még elélek, amit nagyon remélek, nem szenvedek én tovább: kinyitom az iskolát! Csukás István

133

ILLEMKOCKÁK Jó tanácsok a szabadidô hasznos eltöltésére A könyv igaz, jó barát. Szórakoztat, mert sok érdekes dolgot megtanulhatsz belôle. Az egyik legszebb ajándék. ✿ Vigyázz a könyvre! Míg olvasod, tegyél rá védôborítót, és használj könyvjelzôt! ✿ Ne firkálj a könyvekbe! Észrevételeidet írd külön füzetbe, az író, a könyvcím és az oldalszám megjelölésével! ✿ A kölcsön kapott könyvre különösen vigyázz, ha kiolvastad, add vissza a tulajdonosának! Szabadidôdben látogass el moziba, bábszínházba, színházba, hangversenyre is! ✿ Ezek ünnepi alkalmak, ezért öltözeted is legyen ennek megfelelô! ✿ Mindig érkezz pontosan, hogy ne zavard a többi nézôt és a mûvészeket! ✿ Elôadás alatt ne beszélgess, ne egyél, ne zörögj, és ne kiabálj bele a mûsorba! Akkor se állj fel, ha nem jól látod, hogy mi történik! ✿ Nem illik a lábadat a székre feltenni, szemetelni, az elôtted ülô székét rugdosni vagy arra rákönyökölni!

134

✿ Ha tetszett az elôadás, köszöntsd a mûvészeket tapssal! ✿ Nem illik a többieket letaposva azonnal a ruhatárba rohanni, és ott tolakodni, hogy mielôbb távozhass. A fürdôzés a legkellemesebb, de sajnos a legveszélyesebb nyári idôtöltés. ✿ Csak akkor menj a mély vízbe, ha van felnôtt veled, és mindketten jól úsztok! ✿ Felhevült testtel ne ugorj vízbe, végzetes baleset érhet! ✿ Fokozatosan szoktasd magad a nyári napsugárhoz, súlyos következményei lehetnek a túlzott napozásnak! ✿ A strandon mindenki szeretné jól érezni magát, ezért rendetlenkedéssel, hangoskodással ne zavard mások pihenését! ✿ Ne fröcsköld másokra a vizet! ✿ A gyógymedencékben és a kisgyermekeknek fenntartott medencékben ne fogócskázz, ne ugrálj! ✿ Mielôtt a vízbe mész, használd a WC-t! Fürdés elôtt és után gondosan zuhanyozz! ✿ Vigyázz a növényekre, a rendre; ne szemetelj!

TARTALOMJEGYZÉK I.

Fejezet. Szól a csengô, kezdôdik az iskola . . . . . . . . 3 Szeptember – Tamkó Sirató Károly . . . . . . . . . . . . . . 3 Iskola-nyitogató – Gyurkovics Tibor . . . . . . . . . . . . . 4 Cicaiskola – Sebôk Zsigmond . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Sehallselát Dömötör – Weöres Sándor . . . . . . . . . . . 6 Madarak iskolája – Móra Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . 7 A csodálatos radírgumi – Fehér Klára . . . . . . . . . . . . 8 Kék színû falevelek – Oszejeva nyomán . . . . . . . . . . 9 Kicsi legény, nagy tarisznya – Kányádi Sándor . . . . . 10 Régi történet – László Gyula . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 A kis bicebóca (részlet) – Móra Ferenc . . . . . . . . . . 12 Már iskolás vagyok (részlet) – Janikovszky Éva . . . . 14 Illemkockák – Köszönés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 II. Fejezet. Barátunk a természet . . . . . . . . . . . . . . . . . A négy évszak – Faludy György . . . . . . . . . . . . . . . . Cinegenaptár (részlet) – Vitalij Bianki (fordította Rab Zsuzsa) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A cinege cipôje – Móra Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . A mi gólyánk – Gárdonyi Géza . . . . . . . . . . . . . . . . Vadludak – Hárs Ernô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vándormadár lennék – Tamási Áron nyomán . . . . . Itt van az ôsz, itt van újra (részlet) – Petôfi Sándor . Levelek hullása – Móra Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . Ôsz – Verbôczy Antal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dióbél bácsi – Csoóri Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . Októberi lakoma – Kányádi Sándor . . . . . . . . . . . . . Az öreg almafa – Angol mese (fordította Wiesner Juliska) . . . . . . . . . . . . . . . . . Galagonya – Weöres Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fakó lovon léptet – Kányádi Sándor . . . . . . . . . . . . Levélsöprô – Csanádi Imre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mesél az ôszi erdô (részlet) – Schmidt Egon . . . . . . November – Kányádi Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lekvárcirkusz bohócai – Csoóri Sándor . . . . . . . . . Esik a hó – Szabó Lôrinc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hulló pelyhek – Móra Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . Találós kérdések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A madáretetô téli vendégei Vásárhelyi Tamás – Csiby Mihály nyomán . . . . . . . Lábnyomok – Károlyi Amy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mesél a téli erdô – Schmidt Egon nyomán . . . . . . . Hóember – Verbôczy Antal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hideg szél fúj – Csukás István . . . . . . . . . . . . . . . . . Zúzmarás fa – Utassy József . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A tél – Varga Domokos nyomán . . . . . . . . . . . . . . . Tél derekán – Kányádi Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . Betemetett a nagy hó – Kányádi Sándor . . . . . . . . . A csókai csóka – Móra Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . A tulipán (részlet) – Gárdonyi Géza . . . . . . . . . . . . A nagy természet – Tamkó Sirató Károly . . . . . . . . .

16 17 18 19 20 21 21 22 23 23 24 24 25 26 26 26 27 28 28 29 30 30 31 31 32 33 33 34 34 35 35 36 37 37

Nyitnikék (részlet) – Szabó Lôrinc . . . . . . . . . . . . . . 38 Tavaszébresztô – Csanádi Imre . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Fekete taréjú szántás – Juhász Ferenc . . . . . . . . . . . 38 Hóvirág – Gárdonyi Géza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 Mesél a tavaszi erdô – Schmidt Egon . . . . . . . . . . . .39 Tavasz – Szilágyi Domokos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40 Csigabiga – Szabó Lôrinc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40 Márciusi versike – Kányádi Sándor . . . . . . . . . . . . . 40 Tyúkanyó mostohagyermekei (részlet) – Gárdonyi Géza 41 Mély erdôn ibolya-virág – Weöres Sándor . . . . . . . . 41 Gólya, gólya, gilice – Gárdonyi Géza . . . . . . . . . . . . 42 A pacsirta – Schmidt Egon nyomán . . . . . . . . . . . . . 43 A fecskék – Móra Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 Madárfészek – Mikszáth Kálmán . . . . . . . . . . . . . . . 45 Hol kezdtem a kertészkedést? – Jókai Mór . . . . . . . 46 Napsugár a levegôben – Weöres Sándor . . . . . . . . . 46 Kék hajnal – Weöres Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46 Illemkockák – A kirándulás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Ültess fát! – Jókai Mór . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Erdôben – Petôfi Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Májusi mondóka – Kányádi Sándor . . . . . . . . . . . . . 48 Égi fagylalt – Nemes Nagy Ágnes . . . . . . . . . . . . . . . 48 Mesél a nyári erdô – Schmidt Egon nyomán . . . . . . 49 Nyár (részlet) – Zelk Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49 A pitypang meséje – Tompa Mihály . . . . . . . . . . . . . 50 Parányi bölcsôlakók – Szécsi Katalin . . . . . . . . . . . . 51 Kiszámolók, mondókák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Kiszámoló – Dénes György . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Madarak voltunk – Népköltés . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Katicabogárka – Népköltés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Ess, esô, ess – Népköltés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Héja, héja, lakatos! – Népköltés . . . . . . . . . . . . . . . 52 III. Fejezet. A mesék birodalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . Az égig érô mesefa – Magyar népmese . . . . . . . . . . A búbos pacsirta meg a rezgôfû – Kolozsvári Grandpierre Emil . . . . . . . . . . . . . . . . Ugorjunk árkot! – Magyar népmese . . . . . . . . . . . . A nyuszi, az ôzike meg a répa – Kínai népmese . . . . A holló és a róka – La Fontaine . . . . . . . . . . . . . . . . Osztozkodik a róka – Magyar népmese . . . . . . . . . . A csökönyös kiselefánt – Afrikai népmese . . . . . . . . A ravasz róka meg az okos vadkacsa – Vitalij Bianki A kiskakas gyémánt félkrajcárja – Magyar népmese, Arany László feldolgozása . . . . . . . . . . . . . . . . . . A halász és a nagyravágyó felesége – Magyar népmese A kóró és a kismadár – Arany László . . . . . . . . . . . . A csillagszemû juhász – Magyar népmese . . . . . . . . Csalimese – Magyar népmese . . . . . . . . . . . . . . . . . Megjárta Jancsi (részlet) – Gárdonyi Géza . . . . . . . . A kásahegy – Magyar népmese . . . . . . . . . . . . . . . .

53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 64 65 66 68 69 70

135

Furulyavásár – Magyar népmese . . . . . . . . . . . . . Illemkockák – Étkezés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Három kívánság – Magyar népmese . . . . . . . . . . . A pecsenye – Kolozsvári Grandpierre Emil . . . . . Mátyást megvendégelik – Magyar népmese . . . . . Az idôjós – Magyar népmonda . . . . . . . . . . . . . . . Az okos leány – Magyar népmese . . . . . . . . . . . . Az okos pásztorfiú – Grimm testvérek . . . . . . . . . A kis gömböc – Benedek Elek . . . . . . . . . . . . . . . Felelgetôk, sorolók . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy szem borsót ültettem – Népköltés . . . . . . . . . A tízéves rohan – Népköltés . . . . . . . . . . . . . . . . Hétfôn heverünk – Népköltés . . . . . . . . . . . . . . . Egy, kettô, három, négy – Népköltés . . . . . . . . . . Egy, érik a meggy – Népköltés . . . . . . . . . . . . . . .

71 71 72 73 74 75 76 77 78 80 80 80 80 80 80

IV. Fejezet. Otthon, család, szeretet . . . . . . . . . . . . . 81 Este jó, este jó – Zelk Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . 82 Mi mondtuk... (részletek) A családról . . . . . . . . . 83 Anyuról. Apuról – Macskássy Kati – Fekete Anna . 83 A család (részlet) – József Jolán . . . . . . . . . . . . . . 84 Anyám tyúkja – Petôfi Sándor . . . . . . . . . . . . . . . 85 A fiúk – Oszejeva . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86 Mi van Zelma nyakában? – Németh István . . . . . . 87 Vicces ez a Zsuzsi – Nagy Katalin . . . . . . . . . . . . . 88 Nagyon kis fiúk dala – Károlyi Amy . . . . . . . . . . . 88 A nagy fehér bohóc (részlet) – Gyurkovics Tibor . 89 Nô, nô, nô, kisdedecske – Népköltés . . . . . . . . . . 90 Kettônk titka – Nagy Katalin . . . . . . . . . . . . . . . . 90 Sötétség – Fehér Klára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91 Este – Horgas Béla . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91 Altató – József Attila . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92 Hogyan tanultam meg olvasni? (részlet) – Móra Ferenc 93 A könyvvé vált kakas – Móra Ferenc . . . . . . . . . . . 94 Aranyablak – Károlyi Amy . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95 A beszélô ceruza – Fehér Klára . . . . . . . . . . . . . . 96 Arany Lacinak – Petôfi Sándor . . . . . . . . . . . . . . . 97 Akár hiszed, akár nem – Janikovszky Éva . . . . . . . 98 Nagymamánál – Fecske Csaba . . . . . . . . . . . . . . . 98 Nagyapó – Móra Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99 Milyenek a nagyapák? (részlet) – Hárs László . . . . 99 Csoszogi, az öreg suszter (részlet) – József Attila 100 A nehéz kétgarasos – Móricz Zsigmond nyomán 102 Tíz kicsi barát – Kínai népmese Mészöly Miklós feldolgozása . . . . . . . . . . . . . 103 Az elveszett mese – H. László Erzsébet . . . . . . . 104 Házimanók (részlet) – Eva Sonntag Nemes Nagy Ágnes fordítása . . . . . . . . . . . . . 105 Illemkockák – Rend és tisztaság . . . . . . . . . . . . . 105 V. Fejezet. Szülôföldünk, környezetünk . . . . . . . . . 106 Hazám, hazám, édes hazám! – Népköltés . . . . . 107

136

Falum – Cselényi László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyári este – Weöres Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . A jó orvosság – Móra Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . Az eperfán – Móricz Zsigmond . . . . . . . . . . . . . Micó – Gárdonyi Géza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A mi kis városunk – Móra Ferenc . . . . . . . . . . . . Icipici mese (részlet) – László Gyula . . . . . . . . . Falusi fiú a városról beszél – Weöres Sándor . . . Kicsi faluból való vers – Kányádi Sándor . . . . . . Illemkockák – Közlekedés . . . . . . . . . . . . . . . . . Hazánk szíve: Budapest . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Buda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Pest . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Állatkerti útmutató (részlet) – Devecseri Gábor .

108 108 109 110 111 112 113 114 114 114 115 116 117 118

VI. Fejezet. Jeles napok, ünnepek . . . . . . . . . . . . . . 119 Mikulás-nap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .120 Mese a Mikulásról – Veress Miklós . . . . . . . . . . . 120 Szent Miklós – Linda Fennings . . . . . . . . . . . . . 120 A szeretet ünnepe: karácsony . . . . . . . . . . . . . . 121 Karácsonyi ének – Zelk Zoltán . . . . . . . . . . . . . . 121 Szép karácsony – Dsida Jenô . . . . . . . . . . . . . . . 121 A háromkirályok napkeletrôl – Heinrich Heine Fazekas Anna fordítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 Karácsony . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 Újév napja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123 Újévi jókívánságok – Weöres Sándor . . . . . . . . . 123 Sül a fánk – Osváth Erzsébet . . . . . . . . . . . . . . . 123 Farsang . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124 Itt a farsang – Gazdag Erzsi . . . . . . . . . . . . . . . . .124 Farsangnapi kutyabál – Csoóri Sándor . . . . . . . . 124 Március 15. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .125 Nemzeti dal (részlet) – Petôfi Sándor . . . . . . . . 125 Illemkockák – Ünnepek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125 Húsvét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126 Locsolóversek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126 Anyák napja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127 Buba éneke – Weöres Sándor . . . . . . . . . . . . . . 127 Anyámnak – Pákolitz István . . . . . . . . . . . . . . . . 127

VII. Fejezet. Vakációváró . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mire jó? – Gárdonyi Géza . . . . . . . . . . . . . . . . . Elröpült a sárkány – Tornai József . . . . . . . . . . . Pedagógusnap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ma szívünk ünnepel (részlet) – Donászy Magda . Köszöntô pedagógusnapra – Sass Ervin . . . . . . . Gyermeknap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zenés ébresztô – Osváth Erzsébet . . . . . . . . . . . Játszom (részlet) – Marék Veronika . . . . . . . . . . Barangolók – Weöres Sándor . . . . . . . . . . . . . . A sárkány – Szilágyi Domokos . . . . . . . . . . . . . . Jaj, de szörnyû – Csukás István . . . . . . . . . . . . . Illemkockák – Szabadidô . . . . . . . . . . . . . . . . . .

128 129 130 131 131 131 132 132 132 133 133 134 134