Fektelen Szerelem - Mimi Taylor

Tartalomjegyzék Prológus – Mia 4 hónappal később… ‒ Mia Paul Mia Paul Mia Paul Mia Paul Mia Paul Mia Paul Mia Paul Mia Paul Mia Paul Mia Paul Joe Mia Paul Mia Paul Mia Paul Epilógus

Mimi Taylor: Féktelen szerelem ©Mimi Taylor Szerkesztette: NeylaGrey Borítóterv: Ashley Redwood Szerző facebook oldala: https://www.facebook.com/mimitaylorbooks/ Felelős kiadó: Gibicsárné Szabó Noémi Bakháza, 2019. epub ISBN: 978-615-5956-36-2 mobi ISBN: 978-615-5956-37-9 Minden jog fenntartva! A mű egyetlen része sem másolható, sokszorosítható, vagy használható fel a szerző és a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Nincsenek tettek következmények nélkül. Bármit is teszünk, vagy mondunk életünk során, mindig mindennek következménye van. Éppen ezért mindannyiunktól függ, hogy milyenné válik a világ!

Prológus – Mia Hullafáradtan estem be a liftbe egy hosszúra nyúlt nap után. Lejártam a lábam, és már alig vártam, hogy végre hazaérjek. Főleg azután, hogy a postás a kezembe nyomta azt a bizonyos levelet, amire hetek óta vártam. Már biztos voltam benne, hogy válaszra sem méltatnak, hiszen hetekkel ezelőtt benyújtottam a pályázatomat. Izgatottan szorongattam remegő ujjaim közt a fehér borítékot, miközben gondolatban végigpörgettem az összes lehetséges verziót. Ugyan nem tudtam még, hogy mi áll benne, de nem akartam kibontani, nem mertem. Reméltem, hogy Mark megteszi helyettem. Szükségem volt rá, a támogatására. Ha sikerült, akkor vele együtt szerettem volna kiélvezni, és persze megünnepelni, ha nem, akkor pedig a karjaiban akartam kisírni magam, aztán meg egy szexmaratonnal zárni az estét. Végül is így, vagy úgy, de Mark karjaiban akartam kikötni. Behunytam a szemem és elképzeltem, amint izgatottan figyelem, ahogy ő kibontja a borítékot, majd színészkedve elkomorodik, engem az őrületbe kergetve. Ajkaim mosolyra húzódtak. Nagyot sóhajtottam, és mint valami idióta, szerelemtől megrészegült, fél méterrel a föld felett járó tizenéves az első szerelmeslevelét, én is a mellkasomhoz szorítottam a borítékot, amiben az a bizonyos levél lapult. A levél, amelyről tudtam, hogy meg fogja határozni a jövőmet, vagyis a Markkal közös jövőnket. Lepillantottam a kezemre. Nagyot dobbant a szívem, ahogy a lámpafényben megcsillant ujjamon az aprócska gyémánt. Boldog izgatottság lett úrrá rajtam, és arcomra kiült a levakarhatatlan vigyor. A szívem egyre hevesebben dobogott a mellkasomban. Tudtam, ha most lesz munkahelyem, akkor itt hagyhatjuk végre ezt az aprócska albérletet, és kertes házba költözhetünk. Marknak már volt egy jól fizető munkahelye: egy nemrég nyílt autószalonban dolgozott értékesítőként. Azt terveztük, hogy az esküvő után azonnal belevágunk a babaprojektbe is. Szerelmes voltam, igen, őrülten szerelmes, és legalább fél méterrel a föld felett jártam. Ahogy mondani szokás, rózsaszínben láttam az egész világot, de nem érdekelt. Biztos voltam benne, hogy a mi szerelmünk egy életre szól. Markkal még az egyetem első éveiben ismerkedtünk meg. A barátságból szerelem lett, és a diplomaosztó után végre letérdelt elém és megkérte a kezem. Ennek már több, mint két éve. Az eljegyzésünket követően

összeköltöztünk, és azóta folyamatosan az esküvőnket tervezgettük. Éppen egy hete tűztük ki a dátumot, 2018. szeptember 22-ére, ami a megismerkedésünk hatodik évfordulója. Mark volt a tökéletes férfi számomra. A tenyerén hordozott, imádott engem, és én is imádtam őt. Mikor végre megállt a lift, fülig érő mosollyal szálltam ki. Tulajdonképpen már nem is érdekelt annyira, mit tartalmaz a levél. Végül is, csak egy álláspályázatra kaptam választ. Igaz, hogy ez már a tizennegyedik ebben az évben, és még fél év sem telt el, de ki számolja? Na jó, én mondjuk igen. Már kezdtem nagyon gyűlölni a helyzetet, hogy itt állok diplomával a kezemben, és senkinek nem kellek. Nem véletlenül nem akartam én magam kibontani a levelet. Az összes eddigi válaszlevelet én nyitottam ki, majd minden egyes alkalommal azt kellett tapasztalnom, hogy visszautasítást kaptam. Kezdtem magam egy senkinek érezni. Egyedül az én Markom karjaiban éreztem magam biztonságban. Elhatároztam, lesz, ami lesz, én bizony nem adom fel! Vagy lesz munkám a Benett Általános Iskolában, vagy nem. Ha felvételt nyertem, az egy újabb lépcsőfok az álmaim megvalósításához. Ha mégsem jött össze, akkor is van még mindig néhány beadott pályázatom. Majd lesz valahogy. Anyukám okos asszony, gyakran mondogatta nekem, amikor teljesen magam alatt voltam, hogy „Úgy még nem volt, kislányom, hogy valahogy ne lett volna!” Nos, igen. Előbb vagy utóbb mindennek rájövünk a megoldására, nem igaz? Izgatottan nyitottam ki az ajtót, és csendben léptem be a lakásba. Kicsit előbb értem haza, mint ahogy azt megbeszéltük, de gondoltam, meglepem Markot. Hoztam egy üveggel a kedvenc borából is. Már láttam lelki szemeim előtt a vad éjszakánkat. Lerúgtam a cipőm, csendben lepakoltam a táskám. Belekukkantottam az előszobatükörbe, és megigazgattam kicsit a hajam. Fújtam magamra egy kis parfümöt, majd mosolyogva dobtam magamnak egy csókot a tükörben. Belestem a konyhába, de Mark nem volt ott. Viszont Lucifer ott sírdogált a teraszon az ajtóban. Gyorsan beengedtem. Dörgölőzve bújt a lábamhoz, és dorombolni kezdett. Megsimogattam a buksiját, de most ettől több szeretgetés nem fért bele. Más terveim voltak. Adtam neki enni, és magára hagytam a konyhában. Odaléptem a hálószoba elé. Halk nyögéseket hallottam bentről. Biztosra vettem, hogy Mark már egy pornófilmmel melegít az esténkre. Együtt is gyakran néztünk ilyen filmeket, előjáték gyanánt. Mosolyogva tártam ki a szoba ajtaját, de a döbbenettől az a mosoly azonnal az arcomra fagyott.

Mark ott feküdt hanyatt az ágyunkban, és egy szőke, nagymellű nő meztelenül vonaglott rajta. Szemeimet elborították a könnyek. Nem voltam képes megszólalni, csak nyeldekeltem a torkomban nőtt gombóc miatt. Úgy éreztem, az életemnek ebben a pillanatban vége. Egy éles tőrt szúrt a szívembe az az ember, akit a legjobb barátomnak, a szerelmemnek hittem, és akinek gyerekeket akartam szülni, akivel szerettem volna leélni az egész életem. Megremegtek az ajkaim. Hirtelen mintha elfogyott volna az összes oxigén a szobában. Levegő után kapkodtam, remegő kezem ziháló mellkasomra szorítottam. A szemem látta, amit, de az agyam nem bírta felfogni, nem tudta feldolgozni ezt a látványt. Sok volt. Túl sok. Ha valaki más mesélte volna, hogy Mark ezt tette, tuti nem hiszem el. „Ez biztos csak egy rossz álom, egy nagyon rossz álom!” – mondogattam magamnak gondolatban. Nem tudtam, mit tegyek. Az életem egy pillanat alatt tört darabokra. A fájdalom olyan erővel tört ki rajtam, hogy néhány másodpercnél nem bírtam tovább. A könnyeim patakokban kezdtek ömleni a szememből. A torkomból artikulátlan hangok törtek fel, ahogy próbáltam visszatartani hangos zokogásom. A gyomrom is felkavarodott. ‒ Mark – nyekeregtem pár pillanattal azután, hogy végre felfogtam, amit látok, az nem csak egy álom. Csak ezt az egyetlen szót, ennyit voltam képes kinyögni, mert a gombóc a torkomban – ami már akkorára nőtt, hogy levegőt alig kaptam – nem hagyta, hogy hang jöjjön ki rajta. Egyszerre fordultak felém. Az a szőke kurva még élvezte is, hogy így lát. Lenézően vigyorgott, miközben egyre hangosabban élvezkedve tovább lovagolta Markot. A vőlegényem ekkor lelökte magáról a nőt és felpattant az ágyról, de engem ez már egy cseppet sem érdekelt. Fejemet rázva rohantam ki a fürdőbe. Magamra zártam az ajtót, ráborultam a vécére és öklendezni kezdtem. Nem bírtam elviselni azt a mérhetetlen szégyent és fájdalmat. Minden olyan jól működött köztünk, nem értettem, miért tette ezt velem. Én mindent megadtam neki, szerettem őt! „Nem, ez most nem történt meg! Ugye nem történt meg?” – zokogtam fel újra hangosan. Nem bírtam magamban tartani a fájdalmamat és a csalódottságomat. Karjaimat a vécéülőkére tettem, és ráhajtottam a fejem. Ekkor hallottam meg Mark dörömbölését az ajtón. Még szerencse, hogy magamra zártam.

‒ Mia, kérlek, nyisd ki az ajtót, beszéljük meg! – kezdte a könyörgést. Nem válaszoltam, nem láttam értelmét. Ő pedig tovább dörömbölt. – Amit láttál, az… ‒ Nem történt meg? – tört fel belőlem a harag. – Csak hallucináltam? – kiabáltam ki sírástól remegő hangon. ‒ De, de igen, sajnos megtörtént. De, én… én szeretlek téged, Mia! ‒ Ó, igazán? Azért kefélted azt a cafkát, mert olyan eszeveszettül szeretsz engem? ‒ Kérlek, Mia, hallgass meg! ‒ Mégis miért? Hmm? Meg tudod ezt valahogy magyarázni? Mert én nem értem! – kiáltottam ki újra, majd lassan feltápászkodtam a vécé mellől. Odaléptem az ajtóhoz, és elfordítottam a zárban a kulcsot. Bele akartam nézni a szemébe. Azt akartam, hogy a szemembe mondja. Kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. Mark kezével a falnak támaszkodott, fejét a kezére hajtotta. – Mark – suttogtam. Felemelte a fejét. Ahogy a szemembe nézett, elbizonytalanított egy pillanatra. A tekintetében félelmet és fájdalmat láttam. Szemei csillogtak a visszatartott könnyektől. – Miért tetted ezt, Mark? ‒ Én… én nem akartam, Mia, hinned kell nekem! Erre a képtelen magyarázatra kiült arcomra a gúnyos vigyor. ‒ Nem akartad? – kérdeztem vissza. ‒ Nem, nem akartam, én csak… ‒ Csak mi? Csak úgy egy szőke bombázó belepottyant meztelenül az ágyunkba, a közös ágyunkba? Éppen az álló farkadra, hmm? Így történt? – kiáltottam magamból kikelve. Lehajtotta a fejét és a padlót kezdte fixírozni. – Hát persze, mindjárt gondoltam – fűztem hozzá gúnyosan, majd magára hagytam. Kimentem a konyhába Luciferhez, és felvettem a karomba. Dorombolni kezdett, ahogy simogattam és megpuszilgattam. Mark utánam jött, de a konyhaajtóban megtorpant. ‒ Azt a dögöt mindig jobban szeretted nálam! ‒ Ő legalább hűséges! – vágtam Mark fejéhez, és újra megsimogattam Lucifer fekete, selymes bundáját. Majd miután letettem a földre, újra a volt vőlegényem szemébe néztem. Látványosan húztam le a gyűrűt az ujjamról, és Mark mellett elsétálva a markába nyomtam. Bevonultam a vendégszobába. Eszem ágában sem volt még egyszer bebújni az ágyamba. Az ajtóból még visszafordultam. – Holnap délután, mire hazaérek, már nem akarom, hogy itt légy! Sem te, sem a holmid!

‒ Mia, kérlek! Nem akarom, hogy így legyen vége! ‒ Én sem így terveztem, de valaki keresztülhúzta a számításaimat. Menj el, Mark! Nem akarlak többé látni! – ejtettem ki undorral a szavakat. ‒ Szeretlek, Mia! – motyogta még lemondóan, én pedig bezárkóztam a szobába. Nem bírtam tovább tartani magam. A fájdalom, amit éreztem, egyre erősebb volt. A szemem előtt pedig felváltva láttam hol a mi boldog pillanatainkat, hol pedig azt a képet, ahogy az a kurva lovagolja őt. Megráztam a fejem. Nem akartam emlékezni. Semmire. Az utolsó mondata pedig csak még nagyobb fájdalmat okozott nekem. Ráhasaltam az ágyra, és úgy zokogtam álomba magam, hogy már fogalmam sem volt, mihez kezdek az életemmel. Úgy éreztem, megszakad a szívem. Mark nélkül nem tudtam elképzelni. Nélküle semmi értelme. Annak reményében aludtam el, hogy másnap nem fogok felkelni. *** Zúgott a fejem. Úgy éreztem, mintha az egész arcom feldagadt volna. Nehezen tértem magamhoz, de a folyamatos dörömbölés az ajtón nem hagyta, hogy pihenjek. Először figyelmen kívül hagytam. Nem érdekelt semmi, nem akartam beszélni senkivel. Átfordultam a másik oldalamra, a fejemre szorítottam a párnám, és megpróbáltam visszaaludni. De a dörömbölés csak nem akart abbamaradni. Dühös lettem. Kipattantam az ágyból, ki a vendégszobából, és feltéptem a bejárati ajtót. Csak a szerencsémen múlt, no meg a lélekjelenlétemen, hogy Lizzy barátnőm nem engem ütött meg az ajtó helyett. Egy hajszálon múlt, de sikerült elrántanom a fejem. Meglepetten néztünk egymás szemébe pár másodpercig. Aztán újra megrohamoztak az előző estém emlékei, és kitört belőlem a zokogás. Lizzy bejött az ajtón, majd szorosan magához ölelt. ‒ Miért tette ezt velem? Miért? – zokogtam. Testemet rázta a remegés. Lizzy elvezetett a kanapéig és leültetett. Magamra hagyott, amíg kiment egy pohár vízért a konyhába. ‒ Ezt idd meg! – nyújtotta felém a teli poharat. Elvettem tőle, ittam belőle, de két kortynál több nem ment le. Mintha nem csak a gyomrom, de a torkom is összeszűkült volna. Letettem a poharat az asztalra, felhúztam a lábaimat, és oldalra dőltem a kanapén, miközben egy párnát szorongattam a kezeim közt. A könnyeim nem akartak elfogyni. Megalázva éreztem magam. Hiányzott Mark ölelő karja, a gyengéd csókjai, de felfordult a

gyomrom, ha eszembe jutott, amit láttam. Úgy éreztem, meghalok. Nélküle nem akartam már élni. Hiszen ő volt az életem. Lizzy visszaült mellém és simogatta a hátam. Meglepő módon hosszú percekig nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy kisírjam magam. Amikor alábbhagyott a remegésem, már nem bírta tovább. ‒ Jaj, drágám! Annyira sajnálom… ‒ Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. – Tudod, járt nálam az éjjel. Bizonygatta, hogy ő imád téged, és hogy az a kurva mászott rá… hagyott neked egy levelet… ‒ Nem vagyok rá kíváncsi, nyugodtan össze is tépheted – motyogtam, aztán felültem és belenéztem Lizzy szemébe. – Várjunk csak, te hiszel neki? – Megrázta a fejét, de teljesen mást mondott. ‒ Olyan őszintének tűnt… ‒ Felpattantam az ágyról, kirohantam a konyhába, ahol Lucifer már az erkélyajtót kapargatta. Kiengedtem, és felalá kezdtem járkálni. Egyre rosszabbul éreztem magam. Lizzy utánam jött, de a konyhaajtóban megtorpant. ‒ Nézd, Mia Wilder! Ez a srác szerelmes beléd, az fix… ‒ Megcsalt engem, hát nem érted? A saját szememmel láttam! ‒ Tudom, drágám… ‒ suttogta, aztán közelebb jött és újra a karjaiba zárt –, tudom. Lerogytam a konyhaszékre. Nem bírtak el a lábaim. Csak egy kiadós alvásra vágytam, amikor az agyamból végre kitörlődhetnek a tegnap este képei. Nem akartam emlékezni. ‒ Kérsz egy kávét? Bólogattam. Nem volt erőm megszólalni. Lizzy bekapcsolta azt a hiperszuper kávéfőzőt, amit tőle kaptam tavaly karácsonyra. Pár perccel később már le is tett elém és maga elé egy-egy csésze gőzölgő feketét. Isteni volt az illata. Egy leheletnyit mintha felélénkültek volna az érzékeim. ‒ Soha! – jelentettem ki, mire barátnőm tágra nyílt tekintettel meredt rám. Úgy tűnt, nem érti, mire gondolok, ezért egy kicsit kibővítettem a mondandómat. – Soha a büdös életben nem hiszek többé egyetlen pasinak sem! Érted? Nem vagyok hajlandó többé bedőlni senkinek, soha! ‒ Soha ne mondd azt, hogy soha! – közölte Lizzy. Elnevettem magam, és felemeltem a kávéscsészém. ‒ Amit egyszer Mia Wilder megmond, az úgy van.

4 hónappal később… ‒ Mia „A sorsunkat egy abszurd humorú szerző írja, az élet így lesz önmagában egy kész paródia. Élvezd ki, ameddig csak teheted, és meglátod, betölti a szükségedet.” Robin O'Wrightly Felemeltem a karom, és idegesen pillantottam az órámra. Már vagy tíz perce, hogy telefonáltam azért a rohadt taxiért, de az még mindig nem akart dudálni a ház előtt, hogy „helló, megjöttem!” Persze nekem is pont ma kellett elaludnom. Ujjaimmal a fotel karfáján doboltam, míg lábaimmal egyfolytában trappoltam. Kábé félpercenként nézegettem, hogy mennyi idő telt el. „Életem egyik legfontosabb napja, és én elkésem!” Persze a kocsimnak is épp tegnap kellett beadnia az unalmast. Miért is ne? Az elmúlt három évben soha semmi baja nem volt, erre tegnap minden különösebb ok nélkül elfüstölt a motorja. Elvittem abba a szerelőműhelybe, amelyiket a barátnőm, Lizzy ajánlott. Azt mondta, itt van a legtutibb szakember a földkerekségen. Na persze, azt elfelejtette hozzátenni, hogy a tuti kifejezést ő nem a szakértelemre értette. Felugrottam a fotelből, járkálni kezdtem fel-alá a nappaliban, és közben félhangosan elmondtam magam minden hülye idiótának. „Hogy voltam képes ágyba bújni valakivel úgy, hogy nem is ismerem? Én, Mia Wilder, aki alig pár hónapja még arról fogadkoztam, hogy soha többé egyetlen pasi sem fog hozzám nyúlni! Erre mit teszek? Bedőlök egy szexi, gépolajos mosolynak!” Felsóhajtottam, ahogy bevillant az a kép tegnapról, amikor a kis virágos, lenge, nyári ruhámban belibbentem a szerelőműhelybe, és az az Adonisz a meztelen, kigyúrt, koszos és izzadtságban úszó felsőtestével kigurult a terepjáró alól, amelyiket éppen szerelt. Bennem akadt a szó, amikor megpillantottam. Ő meg nagy lazán felpattant a földről, megtörölte kezét a nadrágjába bújtatott olajos rongyban, majd kezet nyújtott. Bemutatkozott és szexi vigyorra húzta ajkait, amelyen megakadt a tekintetem egy pillanatra. Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. Sem megszólalni, sem megmozdulni nem tudtam. Abban a pillanatban, hogy megláttam ezt a férfiistent, már tudtam, hogy Lizzy erre célzott, amikor ideküldött engem.

Leültem újra a fotelbe. Amióta utoljára pillantottam a karórámra, már eltelt vagy fél perc. Hátradőltem, behunytam a szemem, és próbáltam megnyugtatni magam. „Nem, nem fognak rögtön az első napomon kirúgni! Ezt nem hagyom!” ‒ Hé, tündérke! Miről ábrándozol? Felsikoltottam ijedtemben, és felpattantam a fotelből. Kezem a mellkasomra szorítottam, zihálva kapkodtam levegő után. Már el is felejtettem, hogy magára hagytam a hálóban. Rápillantottam a szobaajtóban álló – értsd szó szerint: álló –férfiistenre, aki egyetlen szál merev pöcsben, kidolgozott izmait megfeszítve támaszkodott az ajtófélfának. Szemem elé kaptam a kezem, majd egy hirtelen mozdulattal hátat fordítottam neki. „Mégis mit képzel magáról ez a pasi? Hogy gondolja, hogy csak úgy meztelenkedhet itt nekem korán reggel? Amikor én éppen késésben vagyok! Ezt nem hiszem el! Hol van már az a kurva taxi?” Egész testemben remegni kezdtem, ahogy felrémlett az éjszaka. Ahogy csókolt és kényeztetett. Amikor minden porcikája engem akart. Éreztem, ahogy a vágyam nedvesség formájában mutatkozik meg a lábam között, és azon rimánkodtam, nehogy kifolyjon vékony csipkebugyimból, mert azon kívül – a melegre való tekintettel – csak egy vékony kis nyári ruha volt rajtam. Hallottam, ahogy a meztelen Adonisz a hátam mögött közelíteni kezdett felém. Tekintetemmel kiutat kerestem, mert tudtam, ha ránézek, vagy csak hozzám ér, akkor végem. Elveszek. Már semmi sem fog számítani, csak hogy megadja, amire a testem annyira vágyik. Az elmúlt éjszaka fergeteges volt. Soha nem kaptam még annyi kényeztetést, mint tőle. Mióta Markkal szakítottunk, nem is voltam pasival. Talán ez volt az oka annak, hogy ennyire ki voltam éhezve. Minden bizonnyal. Ez vágy csak pillanatnyi, és el fog múlni! – próbáltam magam győzködni, de életemben nem voltam még ilyen kiéheztetett. Amíg nem ért hozzám ez az Adonisz, nem is gondoltam, hogy ennyire vágyom már a szexre. Soha nem volt még ilyen, hosszú percekig tartó orgazmusom, de ő, ő képes volt kihozni belőlem azt az énemet, akiről még én sem tudtam, hogy létezik. Nem mondom, hogy prűd voltam, de… de én még sohasem kezdeményeztem szexet, és soha senkinek nem mondtam, hogy dugjon meg, de azonnal. „Te jó ég! Mégis miféle nő vagyok én?” Behunytam a szemem, és elkezdtem számolni a másodperceket. De a kép, amit láttam csukott pilláim alatt, nem volt más, mint az, ahogy háromszor is elélvezek farkának és játékos nyelvének köszönhetően. Olyan

gyorsan nyitottam ki a szemem, mintha megégetett volna valami. Már az elmúlt éjszaka emlékétől is teljesen benedvesedtem. Nagyokat sóhajtoztam, miközben újra és újra az órámra pillantottam. Vettem egy mély levegőt, amikor mögém ért és hátulról átölelt. Hozzám dörgölte kemény férfiasságát, én pedig fújtatva engedtem ki az addig bent tartott levegőt. Már azon voltam, hogy megfordulok és a nyakába vetem magam. „Nem érdekel az új munkahelyem! A gyerekek majd megtanulják maguktól, hogyan kell leírni a nevüket!” Mélyen beszívtam a levegőt, végül összeszedve a bátorságom szembefordultam vele. Abban a pillanatban, ahogy gyengéd ajka az enyémhez ért, dudált a taxi a ház előtt. Riadtan ugrottam hátra, visszaigazítottam a bugyimat és a szoknyámat, amelyeket időközben az én Adoniszom sikeresen félretornászott rajtam, hogy jobban hozzám férjen. Életemben nem voltam még olyan zavarban, mint akkor – mintha nem is én lettem volna. Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben szabadkozva megindultam az ajtó felé. Tekintetem nem tudtam levenni tengerkék szeméről, ami éles kontrasztot alkotott válláig érő, göndör, sötétbarna fürtjeivel. És a vágy, ami megcsillant abban a kékségben, szinte mágnesként vonzott. Egyetlen szót sem szólt, csak egy szexi, féloldalas mosoly terült el borostás arcán, és ajkai mögül előtűntek hófehér, tökéletes fogai. „Mit Adonisz? Ez a pasi egy isten!” A taxisofőr már szinte ráfeküdt a dudára, mire én is észbe kaptam, és elszakítottam a tekintetem tőle. Botladozva jutottam el az ajtóig, mert először Luciferben, aztán a földön heverő ruhakupacban botlottam meg. Végre sikerült eljutnom az ajtóig, ahonnan visszaszóltam a szexi idegennek. ‒ Kérlek, ha… ha elmentél, tedd a kulcsot a lábtörlő… alá… – dadogtam cseppet sem meggyőzően, majd becsuktam magam mögött az ajtót, és háttal nekitámaszkodtam. Egy hatalmas, mélyről jövő sóhaj hagyta el a tüdőmet, amely szinte sípolva távozott résnyire nyitott ajkaim közt. Tenyerem a homlokomra csaptam. „Istenem! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen idióta? Vajon mit gondolhat most rólam?” Abban reménykedtem, hogy mire hazaérek, ő felszívódik, és nem látom soha többé. Ez után a kellemetlen bemutatkozásom után meg pláne. Éppen a lift elé értem és megnyomtam a hívógombot, amikor kinyílt a lakásom ajtaja. Az idegen – egy cseppet sem zavartatva magát, hogy itt mások is laknak, és esetleg megláthatják teljes valójában, ahogy az Úr megteremtette – kilépett az ajtón, majd néhány laza lépéssel mellettem termett. A lábaim úgy remegtek, hogy attól féltem, menten összeesek. Nem tudtam kinyögni egyetlen épkézláb szót sem.

Először még nem fogtam fel, mit is akar, de aztán egyik ujján egyensúlyozva elém tartotta a táskám, amiben minden szükséges holmim benne volt. Újra belenéztem ragyogó szemébe, miközben egyik kezemmel megfogtam a táskám. ‒ Kösz – nyögtem halkan. Ajkaim megremegtek. Attól féltem, hogy képes leszek a nyakába vetni magam itt és most, ezért inkább elszakítottam tőle a tekintetem, újra. Visszafordultam a lift felé, ami még mindig nem ért fel. Vadul nyomkodni kezdtem a hívógombot, mert szerettem volna mielőbb eltűnni onnan. ‒ Hé, kistündér! Az a lift nem fog előbb felérni, ha ráfekszel a gombra, akkor sem! – suttogta a fülembe csábítóan mély hangján. Ajkai olyan közel voltak a nyakamhoz, hogy éreztem a bőrömön forró leheletét. Hosszú haja csiklandozta meztelen vállam. Végre meghallottam azt a bizonyos várva várt hangot. A lift egy csilingelést követően kinyílt, de mielőtt beléptem volna, az Adonisz elkapta a derekamat és magához rántott. Egyik kezével belemarkolt a fenekembe, míg a másikkal beletúrt a hajamba a tarkómnál, és ajkait az enyémre tapasztotta. Követelőzve tuszkolta nyelvét a számba, de nem akartam beengedni, mert attól tartottam, ha hagyom magam, képes leszek itt a folyosón neki adni magam. Ez a viselkedés nagyon nem rám vallott. Már nem tudtam eldönteni, mit is szeretnék valójában. Az eszemmel tudtam, hogy el kell mennem, ahogy a testemmel is, csak az volt a baj, hogy ez a kettő hiába ugyanaz a három szócska, mégis mást jelent. „Atyavilág! Teljesen megzakkantam, amióta belenézett a szemembe! Hogy lehet ilyen hatással egy pasi?” Hozzám dörgölte még mindig kemény férfiasságát. Akkor adtam meg magam a vágyaimnak. Nem voltam elég erős, de akkor, ott semmi nem érdekelt. A táskámat a földre hajítottam, és a karjaiba zuhantam. Már nem érdekelt, hogy a taxi egyfolytában dudál a ház előtt, ahogy az sem, hogy rögtön az első napomon elkésem. Már, ha odaérek egyáltalán! Csak azt akartam, hogy ez a férfiisten, akinek a nevére sem emlékeztem, újra a magáévá tegyen. Kizártam a külvilágot. Hátrahajtottam a fejem, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Megragadta a lábaimat, felvett az ölébe, miközben ajkai követelőzve barangoltak a nyakamon és az ajkaimon. Lábaimat a derekára tekertem. Eszemet vesztve kerestem nyelvét. Érezni akartam az ízét, ami úgy elcsábított. Mikor az ajtóm elé értünk, a hátával lökte be, majd a sarkával becsapta. Megfordult velem és nekinyomott az ajtónak. Egyik kezével félrehúzta a bugyimat, belemártotta ujját lüktető hüvelyembe, és ki-be járatta bennem. Nyelve újra rátalált az

enyémre. Úgy éreztem, mindjárt elélvezek, de nem hagyta. Kihúzta belőlem ujját, és odalépkedett velem a kanapéhoz. Letett a földre, majd megfordított, hogy háttal álljak neki. Feltérdeltem a kanapéra, karomat a támlára támasztottam, hátrafordulva egy huncut mosolyt villantottam rá, és vágyakozva beharaptam az alsó ajkam. Kívántam, olyan őrülten kívántam! Nem ismertem, még a nevét sem tudtam, de nem érdekelt. Ő képes volt nekem megadni azt, amire a testem vágyott. „Úristen, mivé tett engem ez a pasi!” Felhajtotta a szoknyámat a derekamra. A bugyimmal nem sokat törődött, egy laza mozdulattal letépte rólam. Kezével végigsimított meztelen fenekemen, majd ujjaival újra rátalált nedves bejáratomra. Már olyan szinten fel voltam hergelve, hogy elég lett volna egyetlen mozdulat a csiklómon, és eget verő orgazmusban lett volna részem, de nem hagyta. Még tovább kínzott. Kihúzta belőlem az ujját, nekem meg rögtön hiányérzetem támadt. Testem önkéntelenül is felé mozdult, követelve, ami jár neki. Ekkor éreztem meg ajkait, ahogy apró csókokat lehelt nemi szervemre, majd nyelvével simított végig rajta. Annyira kívántam már, hogy nem bírtam magammal. Ajkaimat egyre hangosabb sóhajok hagyták el, vágytam rá, érezni akartam, mígnem úgy éreztem, nem bírom tovább. Magamban akartam őt, azonnal. ‒ Kérlek! – ziháltam. – Kérlek! ‒ Mit kérsz, kistündér? ‒ Érezni akarlak, most! A következő pillanatban egy hirtelen mozdulattal felnyársalt kemény farkára. Először lassú mozdulatokkal kezdett kínozni, de nekem ettől több kellett. Minden egyes mozdulatának elébe mentem. Mélyebben akartam érezni magamban. Zihálásunk hangjai és testünk ritmusos egymásnak csapódása egyre jobban fokozták a bennem tomboló vágyat. Mikor már azt hittem, végem van, már csak egyetlen lökés és én a mennybe jutok, kiszállt belőlem, leült a kanapéra, és lábam átemelte az övén. Mindketten azt néztük, ahogy lassan ráültem, és testem elnyelte őt. Amikor teljesen magamba fogadtam, már nem bírtam tovább. Eszeveszettül lovagolni kezdtem rajta, miközben ő a melleimmel játszadozott. Nem bírtam tovább, az orgazmus olyan erővel tört rám, hogy hangosan kezdtem sikoltozni, de nem hagytam abba. Többet és többet akartam belőle, mintha az orgazmusom soha nem akart volna véget érni, és egyszer csak meghallottam, ahogy ő is hangosan kezdett nyögni alattam. A testünk izzadságban úszott, remegtünk mindketten. Sosem gondoltam volna, hogy

egy vadidegennel ennyire jó lehet a szex. Mindig úgy véltem, hogy a legfontosabb az érzelem. De ez a pasi megmutatta, hogy a kémia érzelmek nélkül is képes működni. Csak attól féltem, hogy képes leszek függővé válni. Mert ezzel az érzéssel nem lehet betelni… Ráborultam a vállára, miközben ő a hátamat cirógatta. Még percekig ültünk ott úgy, hogy ő végig bennem maradt. Mikor már teljesen elzsibbadt a lábam, mocorogni kezdtem, mire ő is magához tért. Megköszörülte a torkát és óvatosan leemelt maga mellé, majd nyomott egy papír zsepit a kezembe. ‒ Szedd magad rendbe, kis tündér! Felöltözöm, és elviszlek a melóba. Megráztam a fejem, mert tudtam, hogy arról már lekéstem. Rápillantottam a karórámra. ‒ Tíz perc múlva becsengetnek. Kizárt, hogy odaérjek… ‒ motyogtam lemondóan. Az persze eszembe sem jutott, hogy esetleg be is telefonálhatnék azzal, hogy lerobbant a kocsim és késem. Vagy valami hasonló, de hihető kamudumával álljak elő. Lemondóan keltem fel a kanapéról. Időközben a taxi is biztosan megunta a várakozást, mert már nem hallottam a dudát. Ekkor hirtelen egy csípést éreztem a fenekemen, megugrottam és felkiáltottam. ‒ Au! Ez fájt! Ezt most miért csináltad? – fordultam az idegen pasi felé szemrehányóan. ‒ Csipkedd magad, kistündér, különben tényleg elkésel! ‒ Már tök mindegy, kizárt, hogy odaérjek! – dünnyögtem beletörődve. Ekkor közelebb lépett hozzám, és olyan közel hajolt a fülemhez, hogy éreztem bőrömön meleg leheletét. ‒ Bízz bennem! – suttogott halkan, majd hátat fordítva nekem magára kapta fehér trikóját, és egyetlen mozdulattal belelépett a cipőjébe. Felvette az asztalon heverő kocsikulcsot és felém fordult. Én meg szinte megbabonázva figyeltem azt a pár pillanatig tartó mozdulatsort, amit öltözéssel töltött. „Azt mondta, bízzak benne? De mégis miért bíznék? Nem ismerem őt egyáltalán. Mindössze egy napja találkoztunk először. Ugyan együtt töltöttünk egy szenvedélyes éjszakát, de miért bíznék bárkiben, akinek a nevét sem tudom? Ennek az egésznek semmi értelme nem volt. Különben is. Hogy engedhettem egy tök idegen pasit az ágyamba? Hát teljesen hülye vagyok én? Azt hiszem, erre inkább nem válaszolok…” ‒ A gondolatok úgy cikáztak a fejemben, mint vihar idején a villámok. Ez az idegen pasi teljesen kifordított önmagamból. Csak figyeltem őt, ahogy kidolgozott

izmai meg-megfeszültek, s teljesen elaléltam. Behunytam a szemem és megráztam a fejem, hogy megtisztítsam az iménti látvány hatásaitól. Vettem egy nagyon mély levegőt, majd lassan kiengedtem, mielőtt újra kinyitottam volna a szememet. Ekkor vettem csak észre, ahogy felhúzott szemöldökkel engem vizslat, miközben kezét nyújtja felém. Megköszörültem a torkom, és apró ujjaim az ő nagy és érdes tenyerébe csúsztattam. ‒ Oké – leheltem végül halkan. Ahogy bezártam a lakásajtót, kéz a kézben kezdtünk el rohanni lefelé a lépcsőn. Szélsebesen szedtük a lépcsőfokokat. Közben nem akartam gondolkodni, csak erősen szorítottam a kezét, úgy futottam utána. Még jó, hogy csak egy nyári topánka volt rajtam és nem tűsarkú. Mikor leértünk, éppen csak arra jutott időm, hogy rámosolyogjak a szomszéd nénire, már ki is viharzottunk az üvegajtón. Néhány hosszú lépés után megálltunk egy kocsi előtt. A kékszemű kinyitotta nekem az ajtót, majd ő maga bepattant a vezetőülésre. Döbbenten meredtem rá egy másodpercig, aztán én is beszálltam a kocsiba. Mire letettem volna a fenekem, ő már felbőgette a Porsche motorját. Arcomról leríhatott a döbbenet, mert meztelen combomra téve a kezét biztatóan megszorongatta, majd kifarolt a parkolóból. Olyan sebességgel, hogy mindkét kezemmel kapaszkodó után kutattam. Felvisítottam félelmemben, de ő játszi könnyedséggel navigálta a sportkocsit a többi autó közt. Mintha világéletében ezt csinálta volna. Bármennyire is furán hangzik, de talán fél perc sem telt e,l és már rá is jöttem, hogy mellette nem kell félnem. ‒ Hé, kistündér! Most már elengedheted – villantott egy félmosolyt, miközben nem vette le tekintetét az útról. Akkor vettem csak észre, hogy a bal kezemmel mibe is kapaszkodom olyan erősen. Úgy rántottam el a kezem, mintha megégettem volna. Éreztem, ahogy lángolni kezd az arcom. Már nem a félelemtől voltam vörös, sokkal inkább a szégyentől. Két tenyerembe temettem az arcom. Nem mertem sem ránézni, sem megszólalni. A megengedett sebességnek kábé a duplájával haladtunk előre, mintha csak egy láthatatlan kötélen húztak volna a megfelelő irányba bennünket. Teljesen belesüppedtem az ülésbe a rám ható erők miatt. Tekintetemet felváltva tartottam hol az úton, hol a kékszeműn, vagy épp a sebességmérőt bambultam kikerekedett szemekkel. Kis idő múlva megpillantottam az iskola vörös téglaépületét. Egy hete jártam itt utoljára, amikor életemben először léptem át a Benett általános

iskola küszöbét. Már többször beszéltünk telefonon az igazgatónővel, de valamiért csak a múlt heti megbeszélés miatt jöttem ide először. Nem is tudom, talán féltem egy kicsit ettől az egésztől. Életem első munkahelye tanítónőként. Azért ez más lesz, mint éjszakába nyúlóan az ittas vendégeket kiszolgálni. Megálltunk az épület előtt, és én fellélegeztem. Részben, mert épségben értem ide, részben pedig az első nap izgalmai miatt. Remegő lábakkal szálltam ki a kocsiból, úgy éreztem, mintha egy hajóból léptem volna ki a biztonságot nyújtó, szilárd talajra. ‒ Jó munkát, kistündér! – közölte felém vigyorogva az ismeretlen hálótársam, majd a karórájára pillantott. – Van még egészen pontosan egy perced, hogy felfrissítsd magad az első órád előtt. Kezem a mellkasomra szorítva, döbbenten meredtem az Adonisz szemébe. ‒ Ki vagy te? – dadogtam. ‒ Ki legyek? – kérdezett vissza egy pofátlanul szexi mosoly kíséretében. ‒ Ne haragudj, de… öö… szóval…, nem emlékszem a nevedre – vallottam be őszintén, miközben tekintetem a lábamra szegeztem. Nem mertem a szemébe nézni. Féltem, hogy megharagszik, mert ő bemutatkozott már az első találkozásunkkor, de én nem emlékeztem rá. A neve valahogy nem tűnt olyan fontosnak. ‒ Lekésed az órád! – jött a felelet mindenféle érzelemtől mentesen. „Megharagudott” – nyugtáztam, és egy nagy sóhaj kíséretében megfordultam, majd elindultam a suli felé. Visszafordulva megemeltem a kezem, hogy elköszönjek tőle. ‒ Szia… – motyogtam, de alig jött ki hang a torkomon. Ő nem felelt, csak biccentett a fejével. Felhúzta az ablakot, majd rátaposott a gázra és elviharzott. Pislogva néztem a porfelhőt, amit hagyott maga után. Aztán eszembe jutott az órám, és rohanni kezdtem befelé. *** Miután az igazgatónő megdorgált a kétperces késésem miatt, bekísért az osztályterembe, ahol egy csapat hétéves gyerek vigyorgott vissza rám. ‒ Jó reggelt, gyerekek! – köszöntötte őket. ‒ Jó reggelt, Miss Smith! – felelték a gyerekek kórusban, kissé elnyújtva a szavakat. Ők már ismerték az igazgatónőt és az épületet is, hiszen az

előző évben is ide jártak előkészítőre. A nevelőjük azonban saját gyerek mellett döntött és elhagyta őket. ‒ Ez a hölgy itt mellettem Miss Mia Wilder, az új tanítónőtök. Ő fog benneteket bevezetni a betűk és számok birodalmába. A gyerekek olyan áhítattal néztek az igazgatónőre és hallgatták a mondandóját, hogy abban a pillanatban úgy éreztem, menni fog ez nekem. „Ezek a gyerekek tanulni akarnak. Ott izzik a szemükben a tudásvágy” – gondoltam. Amikor az igazgatónő mögött bezáródott az ajtó, ők néma csendben várták, hogy valami történjen. Rá kellett jönnöm, hogy ez itt már nem az egyetem, nem gyakorlat. Ez a véres valóság. Ezeknek a gyerekeknek a jövője múlik rajtam, nem cseszhetem el. Remegő kezekkel és lábakkal léptem a tanári asztalhoz. Táskámat letámasztottam az asztal mellé, de az a súlyánál fogva elterült a földön. Mivel nem húztam be rajta a cipzárt, a holmim egy része kiborult belőle. Leguggoltam, idegesen tuszkoltam vissza mindent a táskába, majd felálltam, és újra letámasztottam az asztal mellé. Tekintetem a gyerekek felé fordítottam, és éppen szóra akartam nyitni a számat, amikor a táska újra eldőlt, tartalma pedig újra a padlón kötött ki. A gyerekek itt már kuncogni kezdtek. Ki halkabban, ki hangosabban. Bosszantott, hogy még a hétéves gyerekek is kinevetnek az ügyetlenségem miatt. Nem foglalkoztam tovább a táskával. Mosolyt erőltettem az arcomra, és újra a gyerekek felé fordultam. ‒ Jó reggelt, gyerekek! ‒ Jó reggelt, Miss Mia! – felelték kórusban. Kihúztam magam, mert jólesett, ahogy huszonöt kíváncsi szempár érdeklődve vizslatott. ‒ Oké, ti már tudjátok az én nevem, de én is szeretném tudni a tiétek. Ezért kérlek, hogy mutatkozzatok be. – Még be sem fejeztem a mondatom, amikor hirtelen akkora hangzavar keletkezett, hogy be kellett fognom a fülem. Mert persze mindenki egyszerre kezdte el kiabálni a nevét. – Csss… Csendesebben, gyerekek! – emeltem fel én is a hangom és a kezem is, hogy rám figyeljenek. Miután elcsendesedtek, újra megszólaltam: – Akkor kezdjük elölről! Egyszerre csak egy beszélhet, rendben? – Az egész csapat bólogatni kezdett, én pedig egyesével szólítottam őket, hogy mutatkozzanak be. Mire a harmadik gyerekhez értünk, az első nevét már el is felejtettem. Na persze, én meg a névmemóriám… hiszen annak a kékszemű férfiistennek sem emlékeztem a nevére, aki egész éjszaka kényeztetett! Hogy a fenébe tudtam volna megjegyezni huszonöt kisgyerek

nevét egyszerre? Más taktikát választottam. Lerajzoltam a padok elhelyezkedését egy papírra, és ahogy sorban bemutatkoztak a gyerekek, beleírtam a nevüket a megfelelő négyzetbe. Az első óránk többnyire ismerkedéssel telt, én pedig egyre jobban kezdtem feloldódni. Mosolyogva érkeztem vissza a szünetről. A gyerekek már mind a helyükön ültek, és csendben várták az órakezdést. Kicsit fura volt ez a nagy csend, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Leültem a helyemre és elővettem a papírt, amire előző órán felírtam a gyerekek nevét. Mikor felemeltem a fejem, döbbenten vettem észre, hogy senki nem ott ül, ahol előző órán. Kissé összezavarodtam. ‒ Gyerekek! – szólaltam meg végül. – Kérlek, üljetek vissza a helyetekre! Kérésemre egyből tíz kéz lendült a magasba. Mivel gőzöm sem volt a nevekről, így másként közelítettem meg a dolgot. ‒ Első sor, piros póló – szólítottam fel egy szőke kislányt. ‒ Miss… Mia… Miss… Wilder, mindenki a helyén ül! – szólalt meg szinte teljesen egyszerre két kislány is. ‒ Gyerekek, kértem, hogy ne beszéljetek egyszerre, mert hangzavar lesz. Első sor, piros pólót mondtam. – Erre felállt a két kislány. Az egyiken piros póló volt, a másikon egy szürke kötött kabát. Rámutattam a szürke ruhás kislányra. – Te nem vagy piros pólós! – közöltem vele, mire felszegte az állát és kigombolta a kabátját. Azt hittem, menten elájulok. A kislányon piros póló volt a kabátja alatt. Itt már az egész osztály hangosan hahotázott. Megköszörültem a torkom, és újra lejátszottuk ugyanazt, amit a legelső órán. Egyesével mentünk végig a neveken.

Paul „Az élet kiszámíthatatlan. Sosem tudhatjuk, hogy a vak véletlennek köszönhetjük-e, ami velünk történik, vagy valamilyen rejtélyes erő van a háttérben, és irányít bennünket. Ezt hívhatjuk sorsnak, végzetnek, isteni akaratnak, de akárhogy is nevezzük, rendíthetetlenülhiszünk abban, hogy amit teszünk, annak úgy kellett lennie…” Isabel Healian Rose ‒ Tom, értsd meg, hogy nem megyek vissza! – magyaráztam egyre hangosabban a telefonba. Idegesített, hogy képtelenek felfogni, hogy az életemnek az a része már a múlt. Lezártam, és pont. Annyiszor megfogadtam magamnak, hogy nem veszem fel azt a rohadt telefont, ha ő hív, de amikor napokon keresztül vagy százszor hívogatnak, már nem tehettem mást. Nem akartam számot cserélni, mert mindenki ezt ismerte, bár az ő száma tiltásának lehetősége egyre jobban vonzott. Végül is, azzal sem értem volna el semmit. Tom, ha igazán akarná, hogy visszamenjek, személyesen jött volna értem. De nem tette. Ezt a hívást is biztosan Jack erőltette rá. Az istállófőnök, aki a fejemhez vágta, hogy tartozom neki, mert ő tett azzá, aki vagyok, amikor közöltem vele, hogy vége. Minden szava igaz volt. Ő rángatott ki a szarból, mert rájött, hogy tehetségem van a vezetéshez, és ezt ki is használta. Tulajdonképpen egymást tettük azzá, akik lettünk, de vele ellentétben engem ez egy cseppet sem érdekelt. Eljöttem ide, ebbe az isten háta mögötti kis városba, ahol a kutya sem ismert. Jó érzés volt végre úgy kimenni az utcára, hogy nem állítottak meg léptennyomon a rajongók vagy a média. Nem akartam többé azt az életet. Jó volt nekem így. Sokkal jobb. Főleg, mióta az a csaj besétált a szerelőműhelybe. Nem gondoltam, hogy egy vidéki kisvárosban is ilyen könnyű lesz felszednem egy pipit. Ráadásul nem is akármilyent. „Jól kiéheztették azt a kis vadmacskát!” ‒ Gondolataim visszatértek az előző éjszakához. Elég volt csak rá gondolnom, és máris szűk volt az alsóm. ‒ Hahó, Paul! Figyelsz te rám egyáltalán? – emelte fel a hangját Tom. Ami igaz, az igaz. Az a kis vörös alaposan belekúszott a gondolataimba. Megköszörültem a torkom, mielőtt válaszoltam volna. ‒ Hát persze, haver!

‒ Egy szavamat sem hallottad, különben már dühöngenél! – adta a tudtomra. – Csak nem egy tyúk van a dologban? Utóbbi kérdését teljesen figyelmen kívül hagyva rögtön rárontottam. ‒ Mit mondtál? Hogy dühöngenék? Mégis mi okom lenne rá? – kérdeztem ingerülten. Valahogy sejtettem, mit fog mondani. ‒ Azt, hogy Jack hamarosan ott lesz nálad, mert úgy gondolta, személyesen jobb belátásra tud bírni! Paul, haver, hidd el, hogy nagy szükségünk van rád. Jack nem talált senkit, aki csak fele olyan jó lenne, mint te. Az autó jól muzsikál, de nélküled nem tudjuk tökélyre fejleszteni. Láttad a versenyeket? Baszki, Paul, ha jövőre is ez lesz, akkor végleg lehúzhatjuk a redőnyt. ‒ Tom, én már lezártam az életemnek azt a részét. Véglegesen – közöltem vele, miközben tudtam, hogy min mennek keresztül. Az összes nagydíjat végignéztem, és rossz volt így látni a srácokat. ‒ Akkor legalább tesztpilótának gyere vissza! Jack mindent meg fog adni neked. Megráztam a fejem. Tudtam, hogy Tomnak igaza van. Jack mindent el fog követni, hogy visszatérjek, de én már döntöttem. Jó lenne, ha ezt ők is felfognák végre. ‒ Nem! – vágtam rá határozottan. – Hiába könyörögtök, hát nem érted? Ha az atyaúristen jön ide térden csúszva, én akkor sem megyek vissza! Örülök, hogy hívtál, Tom, de kérlek, legközelebb csak akkor telefonálj, ha egy sörre akarsz meghívni – közöltem vele, és bontottam a vonalat. Nem köszöntem el. Ahhoz túlságosan felkaptam a vizet. Telefonomat a kezemben szorongatva fel-alá kezdtem járkálni a szobában. Nem akartam elhinni, hogy még több mint egy év távlatából is képtelenek felfogni, hogy vége. Amióta idejöttem Fort Collinsba, nyugodt életem van. Nem mondom, hogy nem hiányzik, mert akkor hazudnék. A versenyzés volt az életem. Ma is gyakran megesik, amikor behunyom a szemem, mintha újra ott lennék a pályán. A csapat volt a családom. De nem bírtam tovább ott maradni. Abbahagytam a járkálást és ledőltem az ágyra. Behunytam a szemem. Talán épp elaludhattam, mert a csengő hangjára riadtam fel. Úgy pattantam ki az ágyból, mint egy keljfeljancsi. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Körbejárattam a tekintetem a helyiségen és vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam felgyorsult szívverésem. Lassan vánszorogtam csak az ajtóhoz, mert tudtam, mi vár rám, ha kinyitom. Megfogtam a kilincset, és egy nagy sóhaj kíséretében kitártam az ajtót Jack Harrison előtt.

Belépett a lakásba, és köntörfalazás nélkül közölte: ‒ Vissza kell jönnöd, Paul! Csak mondd meg, mennyit kérsz, és megkapod, de a csapatnak szüksége van rád. Hiába jók a mérnökök, a legjobbak, kell valaki, aki képes vezetni azt az istenverte kocsit, amit alkottak! Te képes vagy rá! – emelte fel egyre jobban a hangját. – Te vagy az egyedüli, akivel a fiúk együtt tudnak dolgozni, Paul. Ez a csapat a családod – hadarta egy szuszra. Mintha minden gondolatát egyszerre akarta volna elmondani. Az orrom elé tolt egy fényképet, amin együtt ünnepeltük, hogy a mi kis csapatunk képes volt maga mögé utasítani a Mercedes és a Ferrari csapatait, és remek versenyzéssel megnyertük az utolsó nagydíjat. 2016 a mi évünk volt, ehhez kétség sem fért. Minden összeállt. Egy kis csapat voltunk, az első évünket töltöttük a Forma–1-ben. Az év legnagyobb meglepetéseként beszélt rólunk a sajtó. A mérnökök olyan autót alkottak, amit élmény volt vezetni. Én pedig élveztem minden egyes pillanatát. – Hallod, Paul? – térített magamhoz újra Jack hangja. – A srácok mind visszavárnak! Nem kezdhetjük el a következő évet is nélküled. Megvontam a vállam, és hátat fordítottam Jacknek. Elővettem két üveg sört a hűtőből, majd megfordultam, és neki nyújtottam az egyiket. ‒ Jack, ha csak ezért jöttél, akkor el kell, hogy keserítselek. Nem tudom, mi az, ami nem világos? Nem… megyek… vissza! – hangsúlyoztam egyenként a szavakat. Jack becsukta éppen szóra nyíló száját, és helyet foglalt az egyik kopott fotelben. Felhajtotta a sört, majd körbejáratta a tekintetét a helyiségen. A ház nem volt egy ötcsillagos hotel, de nekem pont megfelelt. Alacsony volt a bérleti díj, nem mintha az bármit is számított volna. A szerelőműhely itt volt a közelben, gyalog mindössze tízpercnyire. Így, hogy azért ne nagyon tunyuljak el, kocogva jutottam el a munkahelyemre minden nap. ‒ Gyere velem Austinba, kérlek! Ez itt – mutatott körbe a helyiségen Jack – nem a te világod. ‒ Nem, Jack. Tudod nagyon jól, hogy ez az én világom. Csak egy utcagyerek voltam, amikor felszedtél. ‒ Nem felejtem el azt a napot, hidd el. Azelőtt még soha senki nem lopta el a kocsimat – mosolyodott el az emlékre, ami engem is arra késztetett. Leültem a Jackkel szemközti fotelbe és folytattam. ‒ Soha nem volt olyan könnyű kocsit lopnom, mint a tiédet. Benne hagytad a kulcsot. ‒ Igen, mert csak három lépéssel mentem arrébb parkolójegyet venni.

‒ Én pedig azt a pillanatot használtam ki! – nevettem el magam. Életem legdrágább kocsija volt, amit sikerült ellopnom. Az autósüldözés, ami utána következett, hihetetlen volt. Akkor szerettem bele a száguldásba. ‒ Csak tizenhat éves voltál, még kölyök, mégis úgy vezetted végig a kocsit a belvároson, sorban lerázva a zsarukat, hogy már akkor eldöntöttem, kellesz nekem. – Jack újabb kortyot ivott a sörből, és elkomorult az arca. – Tudod, hogy nem a te hibád volt, ugye? ‒ Nem akarok erről beszélni, Jack! ‒ Rendben. Megértettem. – Felállt, és ledobott elém egy névjegykártyát. – Ha esetleg elfelejtetted volna az elérhetőségem. – Kezet ráztunk, és Jack elindult kifelé. Az ajtóból azonban még visszafordult. – Paul! Ne okozz csalódást neki! – motyogta alig hallhatóan, majd kilépett az ajtón. Fújtatva siettem be a fürdőszobába, hogy hideg vízzel megmossam az arcom, de az kevés volt ahhoz, hogy lehűtsem magam. Jacknek hála, az emlékek újra kezdtek feltörni. Mindaz, amit másfél év alatt olyan nehezen sikerült száműznöm az agyam egy távoli részébe, most újra a felszínre került. Felkaptam a motorom kulcsait és kiviharzottam a garázsba. Leszedtem a ráterített ponyvát, ráültem, majd felbőgettem a Yamaha motorját. Ez a hang zene volt füleimnek. Fejembe nyomtam a bukósisakot, kikanyarodtam az utcánkból és elhagytam a várost, majd átadtam magam a száguldás utánozhatatlan, felszabadító érzésének. A táj egybeolvadt mellettem, ahogy suhantam a kanyargós úton. Nem érdekelt semmi, csak felejteni akartam, de a képek sorra kúsztak vissza az agyamba arról a napról. Egyre dühösebb lettem. Megálltam egy látszólag elhagyatott helyen, letámasztottam a motort, majd leszálltam. Körülöttem csak az üres országút, és az út túloldalán békésen legelésző tehenek. Abban a percben szerettem volna az állatok helyében lenni. Csak békét és nyugalmat akartam, de az emlékeim és a szívem folyamatos, erőteljes zakatolása kikészítettek. Levettem a fejemről a bukósisakot, mert úgy éreztem, megfulladok. Ziháltam. Alig kaptam levegőt. Leguggoltam, kezem a mellkasomra tettem, és mély lélegzetvételekkel próbáltam nyugtatni magam. A friss levegő kissé magamhoz térített, ahogy mélyen leszívtam a tüdőmbe. A madarak csicsergése és a lágyan fújdogáló szél hangja nyugtatóan hatottak. Már azt hittem, hogy túl vagyok rajta, de Jack felbukkanása ráébresztett, hogy talán sosem leszek képes továbblépni. Leültem a kavicsos talajra a motorom mellé, és bámultam a semmibe. Amikor behunytam a szemem,

újra az a büszke mosoly kúszott elém. Ahogy kihúzza magát, és nyújtja felém a kezét. Megráztam a fejem, hogy megtisztítsam az újabb és újabb emlékektől. Felpattantam, és rohanni kezdtem az út menti fák felé. ‒ Miiiééért? – üvöltöttem a semmibe. Felkaptam egy nagyobb száraz gallyat a földről, és püfölni kezdtem vele az előttem álló, öreg fát. Minden erőmet beleadtam az ütésekbe, ahogy újra és újra lesújtottam, a kezem közt már kezdett szétesni a fadarab. Ahogy az életem hullott szét másfél évvel ezelőtt. „Elég egy pillanat, egyetlen rossz döntés!” Azóta is folyamatosan ostorozom magam, és állandóan ugyanazt a kérdést teszem fel magamnak. Mert muszáj, mert azóta sem tudom a választ… – Miért? – suttogtam fáradtan zihálva, majd elhajítottam a kezemben maradt botot. Már ami megmaradt belőle. Sokáig vártam a pillanatra, amikor végre felébredek ebből az iszonyú rémálomból, de rá kellett jönnöm, hogy ez az álom nem múlik el soha. Mert ez a bizony maga a véres valóság. *** Negyedórával később már újra Fort Collins felé száguldottam. Jacknek sikerült elbizonytalanítania. Már nem voltam annyira biztos a dolgomban, de nem akartam elhamarkodott döntést hozni. Úgy éreztem, mintha valaki hívna. Nem Tom, és nem is Jack, vagy a többiek. Mégis, mintha egy mágnes vonzott volna vissza a régi életem felé. Pedig nem akartam már azt. Úgy éreztem, képtelen vagyok visszamenni, mert akárhova néznék, mindenhol, mindenben őt keresném. Figyelemmel kísértem a csapat elmúlt évét. A kezdeti sikereik után zuhanórepülésben voltak lefelé. Egy kivételével az összes közvetítést figyelemmel kísértem, és rossz érzés volt látni a srácok elkeseredett arcát, amikor hiába próbálkoztak bármivel, minden lépésük sorozatosan kudarcba fulladt. Hol a motor füstölt el, hol elcseszték a kerékcserét, de volt, hogy a kocsi irányíthatatlanná vált és kisodródott. Egyetlen pontot sem sikerült szerezniük. Dühösek és elkeseredettek lettek, mindannyian. Bántott a dolog. Így a legutolsó futamot már meg sem néztem. Inkább belemerültem a melóba. Csak a rádióban hallottam, hogy a változatosság kedvéért ezúttal legalább az egyik kocsi célba ért – tizenharmadikként. A külvárosban egy kis autószerelő műhelynél kaptam munkát. Nem is a pénz miatt akartam dolgozni, hiszen abból volt bőven a bankszámlámon. A

tétlenséget viszont nagyon utáltam, és ott legalább a környezet hasonlított egy picit arra, amiben az utóbbi tizenkét évben éltem. A cégtulajdonos, az öreg Henry Collins mindig azt hangoztatta, hogy ő tősgyökeres collinsi, és biztosra vette, hogy a várost valamikor az ő ősei alapították. Egyedül vitte az ipart, de amikor útközben defektet kaptam és betévedtem hozzá egy kerékcserére, elbeszélgettünk. Elmesélte, hogy mennyire nehezen bírja már, de a fiai messze élnek. Egyikük sem akart a családi vállalkozásban dolgozni. Amíg a közel hetvenéves kis öreget hallgattam, elhatározásra jutottam. Megkérdeztem, nem tud-e a városban kiadó házat, mert ha segít nekem fedelet keresni a fejem fölé, akkor itt maradok és segítek neki. Nem akartam fizetést a munkámért, mert élvezettel tettem ezt mindennap. De ő nem hagyta. Minden héten a zsebembe csúsztatott egy kis borítékot a fizetségemmel. Leállítottam a motort a műhely előtt, és lassan besétáltam. Henry az íróasztal mögött ült, a számlákat bújta homlokráncolva. Odamentem hozzá, és kezet nyújtottam neki. Kissé hosszúra nőtt ősz fürtjei a szemébe omlottak, eltakarták ráncokkal teli homlokát. Az arca szigorú volt, és nem vette le tekintetét az előtte heverő papírhalomról. ‒ Szép napunk van… – motyogtam halkan. Nem szerettem volna megzavarni, bár tudtam, hogy ez a feladat úgyis rám vár majd. ‒ Fiam! – szólt Henry hangja figyelmeztetően, majd megemelte fejét. – Elkéstél! – pillantott a falon lévő óráról a szemembe szürke tekintetével. Bűnbánóan lehajtottam a fejem. Igaza volt. Már egy órája munkába kellett volna állnom. Bár az üres műhely arról árulkodott, hogy nem nagyon van mit tenni. Egyedül a kis vörös démon kocsija várt rám. Többnyire sok munkánk volt, de mióta megnyílt az az új műhely a belvárosban, ahol minden gép vadonatúj volt, az emberek jó része elpártolt a Collins Workshoptól. ‒ Tudom, Henry, ne haragudj, csak volt egy kis dolgom. – Az öreg felnézett a papírjaiból, és egy halvány mosoly terült el a száján. ‒ Csak nem az a tegnapi kis vörös? – érdeklődött, és már a teljes figyelmét felém irányította. ‒ Te meg miről beszélsz, Henry? – lepődtem meg a kérdésén. Egy széket megfordítva odahúztam, és a támlájára könyököltem. Érdeklődve figyeltem az öregre. ‒ Fiam, öreg vagyok, de azért van még szemem. Nem most jöttem le a falvédőről. Amikor az a kislány belibbent ide, te le sem vetted róla a

tekinteted. Láttam. ‒ De hát, nem is… – kezdtem bele, de aztán rájöttem, hogy hogyan láthatta mindazt, ami történt. Néhány héttel korábban kifosztották a műhelyt valami piti kis tolvajok. Akkor javasoltam neki, hogy kameráztassa be a helyiséget. Henry huncut vigyorra húzta a száját, és felmutatott a mennyezetre. ‒ A nagy testvér mindent lát – motyogta vigyorogva, majd letette a papírjait és rám irányította a figyelmét. – Mesélj! – csillant fel a szeme is. ‒ Na de Henry! ‒ Most mi van? Öreg vagyok, nem vak! És elfelejted, hogy én is voltam ám fiatal! Nem is olyan régen. Az a kislány pedig felettébb feltűnő jelenség volt abban a lenge kis ruhában… Megköszörültem a torkom, és felugrottam a székről. Próbáltam elterelni az öreg figyelmét. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kis szemfüles, ráadásul ő is felfigyelt Miára. ‒ Mi a helyzet azokkal a számlákkal, Henry? Segítsek kibogozni? ‒ Szóval még terelsz is! – emelte fel mutatóujját. – Értem én. Nem akarsz beszélni róla. Szóval meg is döntötted – jelentette ki mintegy mellékesen. ‒ Henry! – szóltam rá az öregre már erélyesebben. De ő csak vigyorogva felállt, aztán magamra hagyott, miközben valami olyasmit motyogott, hogy bárcsak harminc évvel fiatalabb lenne, biztosan lecsapná a kezemről azt a bombázót. Mosolyogva ráztam meg a fejem és visszarogytam a székre, hogy átnézzem Henry számláit. Egyre jobban bírtam a kis öreget. Nagy nőcsábász lehetett fiatal korában! Átnéztem az összes levelet, a számlákat. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy a szerelőműhelyre hitelt vett fel pár éve, aminek a törlesztőrészleteit az utolsó két hónapban már nem tudta kifizetni. Rosszul ment a bolt. Sokat törtem már korábban is a fejem azon, hogyan segítsek úgy Henry-nek, hogy ő ne tudjon róla. Mert tudtam, hogy ha valós segítséget és megoldást kínálnék neki, elutasítaná. Talán még meg is sértődne. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Nagyot sóhajtva tettem le a papírokat az asztalra, bekapcsoltam a rádiót és teljes hangerőre állítottam, majd kezelésbe vettem a vörös vadmacska után az autóját is.

Mia „A legjobb barátság egy olyan erős kötelék, amely kibírja a múlt titkait, a jelen örömeit, és a jövő félelmeit. Nem utolsósorban pedig kibírja, ha bármennyire is az agyára mész a másiknak.” Selena B. Lowell Jóleső fáradtsággal köszöntem el a kis elsőseimtől. Mikor az utolsó gyerkőc is elhagyta a tantermet, még nekiláttam elpakolni magunk után. Épp a jegyzeteimet és a könyveket tettem be a táskámba, amikor megcsörrent a telefonom. Elmosolyodtam, amikor megpillantottam a kijelzőn Lizzy nevét villogni. Azonnal felvettem. ‒ Szia! ‒ Na mi van, kisanyám? Már azt hittem, hogy engem el is felejtettél! – kaffogta köszönés nélkül, megjátszott sértettséggel. ‒ Hogy felejthetném el az én legeslegjobb barátnőmet? ‒ Hallod magad? A legeslegjobb barátnőd vagyok, ami némi kötelezettséggel is jár ám! ‒ Ó! Tényleg? És miféle kötelezettségre gondolsz egészen pontosan, legeslegjobb barátnőm? – kérdeztem tőle, miközben a telefont a vállammal szorítottam a fülemhez, hogy a másik kezem is felszabadítsam, mert fél kézzel nem ment a pakolás. ‒ Hogy mire? Hát most éppen arra, hogy csipkedd magad, mert itt várok rád a suli előtt és elviszlek a cukrászdába, ahol felzabálunk majd egy csomó szénhidrátot. Ja, igen, és kólát fogok inni! Három decit, vagy nem is, inkább fél litert! ‒ Ó, drágám! Csak nem megint az a szemétláda szólt be neked? – kérdeztem aggódva. Tudtam, hogy Lizzy mennyire kényesen vigyáz a vonalaira a modell barátja miatt, az a szemét meg folyton cseszegeti. Azt is észreveszi, ha csak fél kilóval van rajta több. Pedig Lizzy nem kövér. Nem is sovány, de örülhetne az a majom, hogy van rajta mit fogni. Sosem bírtam elviselni azt a pasast. Szerintem csak önmagát szereti, a barátnőjét meg csak azért tartja, hogy a média leszálljon róla. Már többször is kikezdték különböző cikkekben, azt állítva, hogy meleg. Nem mintha különösebben keresett lenne a szakmájában. Szerintem igazából többet képzel magáról, mint aki valójában. Tényleg jól néz ki, a róla készült félmeztelen képektől

minden nő elájulna. De amilyen helyes, olyan buta is mellé. Ha az anyja, aki egyben a menedzsere is, nem terelgetné a fiacskája útját, már rég eltűnt volna a süllyesztőben. Lizzy szipogni kezdett a vonalban, én meg gyorsan bedobtam még két játékot a dobozába, felkaptam a táskám, és már rohantam is kifelé. A parkolóban ott állt az a rózsaszín csotrogány, amit barátnőm még kocsinak nevezett, vagyis Mancinak. Igen, annak a rózsaszín, ronda szekérnek még neve is volt. És Lizzy nagyon meg tudott sértődni, ha valaki csupán csak rossz szemmel nézett az ő Mancijára. Kiszállt a kocsiból, és sírva rohant felém. A nyakamba borulva már zokogni kezdett. Átöleltem, simogattam a hátát, és lágyan ringattam, hogy megnyugodjon egy kicsit. Úgy fél perccel később felemelte a fejét és a szemembe nézett. ‒ Irány cukrászda, most azonnal! – közölte, majd összenevettünk, és egymásba karolva tettünk pár lépést az autóig. *** Bő öt perccel később már a kedvenc cukrászdánkban ültünk, ahol minden piros és fehér színekben pompázott. Fehér asztalok, hozzá piros bőrbokszok az ablakok mellett. A terem közepén pedig kis, négyszemélyes asztalok, szintén piros székekkel. Az ötvenes éveket idéző bár lett a kedvenc helyünk az elmúlt hetekben. Amióta Lizzy egy hasonló alkalommal rátalált, gyakran jöttünk ide. Nemcsak a süti, de a fagyi és a kávé is isteni volt. A terem leghátsó részében lévő bokszot szoktuk elfoglalni, ami mondhatni, már a törzshelyünkké vált, hiszen minimum hetente négyszer jöttünk ide. Mindig kellemes volt a hangulat, imádni való a tulajdonos. Csak a két felszolgáló lány ment néha az idegeinkre. Biztosra vettem, hogy csak a jó kis szaftos sztorik miatt dolgoznak itt. A hely remek pletykaforrás volt. Tartottak itt már lánykérést, esküvőt, szülinapot, és nem egyszer lehet tanúja az ember szakításoknak vagy veszekedéseknek. Mintha csak vonzaná a legkülönfélébb eseményeket. Na persze cukrászda ide vagy oda, Lizzy inkább csak kávézni szokott, cukor nélkül. Eleinte csak azért jártunk ide, hogy bosszantsuk vele Logant, de megszerettük ezt a helyet. Én most csak egy kapucsínót kértem, de barátnőm feltankolt rendesen. Kehelyben kért négy gombóc fagyit, két krémes sütit, fél liter kólát, meg még egy lattét is. Ahogy így elnéztem, szinte biztos voltam benne, hogy

holnap már meg is bánja ezt a sok szénhidrátbevitelt, már ha nem hányja ki még ma. Ráadásul tudtam, hogy én leszek az oka, amiért hagytam ezt neki. Most viszont erre volt szüksége. Mary, a felszolgálólány kíváncsian méregette barátnőmet. Látszott rajta, ég a kíváncsiságtól, hogy megtudja, miért sírt. Átnyújtottam a kezem az asztal fölött, és megfogtam barátnőmét. ‒ Lizzy, figyelj, drágám, szerintem menj és mosd le az elkenődött sminkedet, mert így te leszel az elkövetkező napok pletykasztárja. ‒ Én nem szoktam pletykálni – mormogta két falat süti közt. ‒ Nem is azt mondtam, hogy te pletykálsz, hanem hogy rólad – közöltem vele, erre már felkapta a fejét. ‒ Miért beszélnének rólam? ‒ Csak nézz oda, Mary és Erica éppen azt próbálják kitalálni, hogy mi történhetett veled. ‒ Miért pont velem? ‒ Elképesztően nehéz a felfogásod ma – forgattam a szemeimet, majd elővadásztam a táskámból a kis sminktükrömet, hogy megmutassam neki, mi is a probléma. Az arcán ott éktelenkedtek a fekete csíkok, mert a sírástól megfolyt a szemfestéke, de ő ezt valamiért nem akarta eddig tudomásul venni, pedig a kocsiban is többször elmondtam neki. Lizzy azonban túlságosan el volt foglalva azzal, hogy szidja azt a bájgúnár pasiját. Mikor meglátta magát a tükörben, felugrott az asztaltól. ‒ Úristen! – kapta a kezét a szája elé. – Miért nem szóltál eddig? – vágta hozzám sértődötten, és kiviharzott a mosdóba. Esélyem sem volt megvédeni magam. Most úgysem hallgatott volna meg. Lassan kortyolgatni kezdtem az időközben már kihűlt kapucsínómat, és elmerengtem a mai nap eseményein. Az észbontó éjszakán és reggelen azzal az idegen pasassal, aztán azokon az édes kis gyerkőcökön, akik Miss Wilder helyett a nap végére már Miss Miának kezdtek el szólítani. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy eszembe jutott, milyen kedvesen és figyelemmel fogadtak. Merengésemből torokköszörülés térített vissza a jelenbe. ‒ Helló, micsoda meglepetés! – köszönt rám a reggeli pasas, én meg azt hittem, menten elájulok. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek vagy mondjak. Csak tátogtam, mint egy hal, de hang nem nagyon jött ki a torkomon. Olyan zavarban éreztem magam, hogy még köszönni is elfelejtettem. – Nem zavarok? Úgy látom, társasággal vagy – nézett a velem szemközt lévő fagyira és sütire.

‒ Öö… igen. A barátnőm… kiszaladt a mosdóba – dadogtam. ‒ Ó, értem. Akkor én majd egy másik alkalommal hívlak meg egy kávéra! – Bólintottam, de továbbra sem bírtam megszólalni. Megremegtem. Hát persze, hiszen az éjszakát még itt éreztem magamon, és az az áruló testem azonnal reagált a közelségére. – Viszlát, Mia! – köszönt el, és hátat fordított. Ekkor tértem magamhoz az önkívületi állapotomból, amit a jelenléte okozott. ‒ Várj! – kiáltottam utána, mire mosolyogva visszanézett. Olyan szexi volt, ahogy feszült a pólója a felsőtestén! Minden izma szépen kirajzolódott. Haját copfba fogta, igézően kék szemei kihívóan vizslattak. Hirtelen nagyon melegem lett. Olyan forróságot éreztem, hogy azt hittem, rögtön lefolyok az ülésemből. Néhány másodpercig csendes némaságban vizslattuk egymást. Haboztam. Nem tudtam eldönteni, hogy hagyjam elmenni, vagy bírjam maradásra. De aztán eszembe jutott Lizzy, akinek most szüksége volt rám. – Viszlát, legközelebb… Paul. – Abban a pillanatban ugrott be a neve. Még szélesebb mosolyra húzta vastag, csókolni való ajkait. Ez a pasas most még jobban nézett ki, mint reggel. Odasétált a pulthoz, kért két kávét elvitelre, majd az ajtóhoz lépett. Lizzy épp abban a pillanatban állt mellém. Tekintetével követte az enyémet. ‒ Az ott nem aa… ‒ De – vágtam barátnőm szavába –, az autószerelő. Csak bámultunk utána mindketten, mint akik transzba estek, vagy mi. Majd miután kilépett az ajtón, barátnőm maga felé fordított. Olyan szemeket meresztett rám, mintha a gondolataimban kutakodott volna. Meztelennek éreztem magam előtte. Összeráncolta homlokát, összefogta és lófarokba kötötte hosszú, barna sörényét, majd leült a fagyija mögé és falni kezdte. ‒ Gyanús vagy nekem, kisanyám! Fordulj csak ide! – kért, de nem mertem a szemébe nézni. Lerogytam vele szembe és az asztalterítőt kezdtem bámulni, mintha az olyan érdekes lenne. Ez a nő valahogy mindig belém látott. Gőzöm sincs, hogy csinálta, de jobban ismert saját magamnál. Kezembe vettem az asztal alá lelógó piros-fehér kockás terítőt, és gyűrögetni kezdtem. – Naa… köztetek történt valami – jelentette ki olyan bizonyossággal, mintha ő is ott lett volna. Megköszörültem a torkom, és ekkor a szemébe néztem. Tudtam, hogy a fülem tövéig vörös az arcom, legalább annyira, mint a hajam, mert éreztem, hogy szinte lángol a bőröm. Nem is tudom, miért, de elszégyelltem magam, mint egy kisgyerek, akit

rajtakaptak csínytevés közben. Nem szerettem volna még beavatni barátnőmet az elmúlt éjszakámba, mert biztos voltam benne, hogy csak egy eszméletlen egyéjszakás kaland volt. De valahányszor behunytam a szemem, újra magamon éreztem vágytól izzó tekintetét, és ahogy ujjai a bőrömhöz érnek. – Beszélj! – Megugrottam ijedtemben. A szívem olyan iramban kezdett verdesni a mellkasomban, mintha most futottam volna le a fél maratont. Vettem egy mély levegőt, mielőtt megszólaltam volna. Nem akartam erről beszélni, így elterelő hadműveletbe fogtam. ‒ Nem arról volt szó, hogy most vigaszra vágysz? – vontam kérdőre, de úgyis tudtam, hogy nála ezek a kiborulások nem tartanak sokáig. Nem volt szerelmes abba a bájgúnárba. Ebben az esetben sem az volt a baj, hogy ki mondta, hanem amit mondott. Lizzy mindig is zokon vette, ha a külsejére tettek neki nem tetsző megjegyzést. Egy kezemen nem tudnám megszámolni, hány pasija volt még Logan mellett az elmúlt fél évben, így többnyire jókat mosolyogtam a vergődésén. A pasik legalább annyira „imádták” barátnőmet, mint ő „szerette” őket. ‒ A vigaszt… – hümmögött két falat közt – megadja nekem ez itt – mutatott a kehely fagyira, ami már szinte teljesen szétfolyt a melegtől –, te pedig, kisanyám, elkezdhetnél végre csiripelni! ‒ Lefeküdtem vele – jelentettem ki mintegy mellékesen, mire barátnőm felugrott az asztaltól és fulladozni kezdett. Rögtön odaugrottam mellé és ütögetni kezdtem a hátát, miközben neki még a könnyei is kijöttek a köhögéstől. Mikor már kicsit jobban lett, visszaült a helyére, és ivott pár kortyot a kólájából. Megköszörülte a torkát, és szigorú tekintetét az enyémbe mélyesztette. ‒ Na, idefigyelj, Mia Wilder! – kezdte, mutatóujját egyenesen rám szegezve, a fulladozástól még mindig vékony hangon. – Legközelebb, mielőtt ilyen nagyságrendű, eget rengető bejelentést teszel – magyarázott, közben hevesen gesztikulálva –, legyél szíves figyelmeztetni, hogy semmi, érted, semmi ne legyen a számban! Mert még egy ilyen, és a következő bejelentésedet a temetésemen kell megtenned! – közölte, majd újabb falat fagyit tett a szájába, és teli szájjal folytatta. – Értve vagyok? Nevetnem kellett a viselkedésén. Másokat talán idegesítene, vagy kiakadnának rajta, de Lizzy Grahamet én már születése óta ismertem. Egy napon születtünk, az édesanyáink akkortájt lettek barátnők, és mi is elválaszthatatlanok maradtunk azóta is. ‒ Hát persze, legeslegjobb barátnőm! – bólintottam mosolyogva.

‒ Te most gúnyolódsz rajtam? – mutatott felém a fagylaltos kanállal. ‒ M-mm… – ráztam meg a fejem, de nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Lizzy gyorsan bekanalazta az utolsó adag fagyiját is, majd elégedetten hátradőlve úgy somolygott, mint aki éppen rossz fát készül tenni a tűzre, és annak tökéletesen tudatában van. ‒ Oké, Mia Wilder! Akkor most mesélj! ‒ Nem fogom az orrodra kötni a szexuális életem részleteit! ‒ Nekem nem kellenek részletek, anyukám. Elég, ha elmeséled, hogy volt képes leimádkozni rólad a bugyidat! Nem te mondtad pár hónappal ezelőtt, hogy soha többé? Hm? Mert tudod, drágám, az egy dolog, ha én szétteszem a lábam egy ilyen dögös pasinak. De ez – mutatott magára – én vagyok, anyukám, és nem te! Ki vele! Mivel volt képes meggyőzni az ellenkezőjéről? Megvontam a vállam és újra éreztem, ahogy lángolni kezd az arcom. ‒ Tulajdonképpen nem kellett semmit mondania. Otthagytam nála a kocsimat, benne a táskámmal. Ő még aznap este elhozta nekem, és megkínáltam egy kávéval, ennyi. ‒ Mi az, hogy ennyi? Pont a lényeget felejted el! Behívtad egy kávéra és… – emelte fel a hangját, és barna tekintetét az enyémbe fúrta. Láttam rajta, hogy megöli a kíváncsiság. ‒ És rám mosolygott – adtam meg Lizzy-nek a kegyelemdöfést, mire döbbent képpel meredt rám. ‒ Rád mosolygott? – bámult rám értetlen képpel, homlokráncolva. ‒ Igen. ‒ Rád mosolygott – jelentette ki, most már inkább csak önmagának, miközben hitetlenkedve ingatta a fejét. – Ezt nem hiszem el, anyukám. Te bedrogoztál, vagy mi? ‒ Nem, nem drogoztam be. Ha tudni szeretnéd, soha ilyen jót nem szexeltem, még Markkal sem. Egész éjjel kényeztetett, minden lehetséges módon, sőt még reggel is. Majdnem lekéstem az első órám miatta! – A szám elé kaptam a kezem. Gőzöm sincs, mi ütött belém. ‒ Hát te nem semmi vagy, anyukám, mióta lettél te egy ilyen kis szexéhes perszóna?! – érdeklődött kissé nagyobb hangerővel, mint az normális lett volna. Ráadásul, hogy nyomatékot adjon a mondandójának, akkorát csapott az asztalra, hogy megugrottam ijedtemben. Lopva néztem körbe a teremben. Hát persze, hogy Erica és Mary minket figyeltek. Szerintem már kifúrta az oldalukat a kíváncsiság, hogy miről diskurálhatunk mi ketten, és

csak reméltem, hogy Lizzy iménti kirohanásából senki nem hallott semmit. Mert most leginkább elsüllyedtem volna a föld alá. Az a két pletykafészek egy ilyen infóért még az ördögnek is eladta volna a lelkét. A cukrászda többi vendége szerencsére ránk sem bagózott. Megvolt nekik a maguk baja, de azért rászóltam Lizzy-re, hogy vegye egy kicsit halkabbra a hangját. ‒ Most miért? Nem is kiabáltam! – mondta, még mindig hangosabban a kelleténél. Ekkor rúgtam bokán. – Aú! – kiáltott fel. Itt már minden szem ránk szegeződött. Baromi rossz ötlet volt tőlem ez a húzás. Tudhattam volna már, hogy Lizzy-t nem lehet meggyőzni, elhallgattatni pedig még kevésbé. ‒ Na, jó! Szerintem most van itt az ideje a távozásnak – közöltem vele, és felálltam az asztaltól. ‒ De most miért? Már épp kezdtem jól szórakozni! ‒ Hát pont azért! *** Nehéz volt megszabadulnom barátnőmtől, ahogy a következő napok mindegyikén. Mindenáron fel akart jönni hozzám, hogy lecsekkolja a szerelőt. Hiába mondogattam neki, hogy az csak arról az egyetlen éjszakáról szólt. Eszméletlen volt ugyan, de ennyi, itt vége. Tudtam, hogy még találkoznom kell Paullal, hiszen a kocsim már egy hete nála volt, és reméltem, mihamarabb elkészül vele. Szerettem volna már lezárni ezt. Biztosra vettem, hogy az a pár nappal korábbi elgyengülésem csak annak tudható be, hogy már túl régen voltam pasival, és mint kiderült számomra, igazából kielégítve még soha azelőtt. Pedig Mark mindig mindent megtett azért, hogy tökéletes legyen. Szükségem volt időre, hogy felkészüljek a másnapi tanításra, és szinte úgy lökdöstem ki Lizzy-t az ajtón. Nem értettem, miért akar vele annyira találkozni. „De ha vinni akarja, tőlem akár viheti, engem amúgy sem érdekel!” ‒ Lizzy! Ne haragudj, drágám, de tudod, hogy készülnöm kell a sulira! Barátnőm erre hahotázni kezdett. ‒ Kisanyám, ha elfelejtetted volna, felvilágosítalak: te… vagy… a… tanár! Nem neked kell készülöd, hanem a kölköknek! ‒ Igen, ez így van, én vagyok a tanár, te pedig a szintén tanári diplomáddal pontosan tudod, hogy mi egy tanár feladata, ugye? ‒ Nincs is diplomám! – nézett rám Lizzy felhúzott szemöldökkel.

‒ Igen, tudom! – sóhajtottam nagyot, majd megfordítottam barátnőmet, és az ajtó felé kezdtem terelgetni. – Holnap elkezdjük tanulni a betűket. Nehéz nap vár rám! ‒ Na igen, nehéz! Mert meg kell tanulni leírni az „a” betűt – közölte szarkazmussal teli hangon. ‒ Igen, képzeld! Huszonöt hat-hét éves kisgyereknek kell megtanítanom az első betűjüket, ami nem kis feladat. Pihennem kell. ‒ Oké – emelte fel a kezét, és végre megfogta a kilincset. – Elmegyek – suttogta lemondóan, majd hirtelen visszafordult, mutatóujját a mellkasomnak szegezve folytatta: – De ha éppen ma fog beállítani, akkor nagyon, de nagyon mérges leszek, és jönni fogsz nekem eggyel! ‒ Miért jönnék? ‒ Mert én azt mondtam – vágta hozzám azt a mondatot, amit gyerekkorunkban mindketten nagyon jól megtanultunk az anyukáinktól. Majd végre fellélegezhettem, mert kilépett az ajtón. Amikor becsuktam, azonnal ráfordítottam a kulcsot, mielőtt még meggondolná magát és visszajönne. Imádtam a barátnőmet. A szüleim után a legfontosabb volt az életemben, de nem volt egy könnyű természetű ember. Aki nem ismerte, nehezen tudta elviselni a kirohanásait, a nyafogásait, az elvárásait, és úgy tulajdonképpen az egész lényét. A bátyjával is állandóan veszekedtek gyerekkorunkban. Egyedül én voltam az, aki igazán ismertem őt, mert beleláttam a lelkébe. Egy törékeny virágszál volt, egy nagyszájú, törékeny virágszál. Zuhanyozás után átöltöztem kényelmes rövidnadrágba, amihez egy laza pólót vettem fel. Igaz, kissé kinyúlt már, de ezt szerettem a legjobban. Nem találtam meg a hajgumimat, így egy ceruzából rögtönöztem hajtűt, majd kipakoltam a táskámból a nappaliban az asztalra. Kicsoszogtam a konyhába, és tettem fel vizet a teafőzőben. Elmélyülten nézegettem a gyerkőceim rajzait, amelyeket a családjukról készítettek. Édesek voltak. Csupán egyetlen rajz miatt aggódtam. Az egyik gyerkőc nem használt színeket. A rajzán minden csupa fekete volt. A hideg is kirázott, amikor ránéztem arra a képre. Tudtam, hogy rá jobban oda kell majd figyelnem. Csak reméltem, hogy nem otthon vannak gondok náluk. Sípolni kezdett a teafőző, az térített magamhoz a rajz fölötti merengésemből. Nagyot sóhajtva tettem le az asztalra, levettem a szemüvegem, és kisétáltam a konyhába.

Nem volt nagy a lakásom, de igyekeztem otthonossá varázsolni. Szerettem itt lakni. Egy másfélszobás, nappalis kis lakás volt, amit részben hitelre vettem egy éve, amikor még az esküvőnket tervezgettük Markkal. Itt akartunk letelepedni és én szerettem volna, ha van egy hely, ami csak a miénk. Múlt hónapban fizettem be rá az utolsó törlesztőrészletet, így már teljesen az enyém lett, csak az enyém. A hálószobába nem mentem be az ominózus eset óta, de amikor Lizzy nálam aludt, szívesen terült el a hatalmas franciaágyon. Levettem a tűzhelyről a visító teafőzőt és lekapcsoltam. Készítettem egy jó nagy csésze fekete teát friss citrommal és mézzel, majd visszasétáltam a nappaliba. Ekkor hallottam meg Lucifer nyávogását az erkély felől. Elmosolyodtam. Már éppen kezdtem hiányolni az én drágaságomat. Az egész napos kalandjárat után biztosan megéhezett. Letettem a csészét az asztalra, és beengedtem a kedvenc szőrmókomat. Nyávogva lépkedett befelé, felemelt fejjel, mint valami királynő, aztán a lábamhoz dörgölőzött és dorombolni kezdett. Lehajoltam hozzá, hogy megsimogassam, de ő nem nagyon hagyta. Egyből a konyhába szaladt, megállt a szekrény előtt, amiben az ételét tartottam, és ott nyávogott tovább, amíg elő nem vettem neki. Miután adtam enni és inni is Lulunak, visszaültem a kanapéra, feltettem a szemüvegem, majd újra a kezembe vettem a rajzokat. Épp kényelmesen bevackoltam magam, amikor csengettek. Morgolódva keltem fel. Mezítláb libbentem oda az ajtóhoz. Reméltem, hogy nem Lizzy jött vissza, hogy újra elmondja minden majomnak Logant, vagy azért, hogy itt szobrozzon, amíg Paul fel nem hív azzal, hogy kész a kocsim. Ki sem lestem a kukucskálón, csak rögtön kitártam az ajtót. Döbbenten meredtem az ajtóban álló idegenre, aki annyira már nem is volt idegen. Hosszú haja most is copfba volt fogva. Szögletes állán még mindig ott virított a többnapos borosta, ami mostanra inkább már szakállnak illett be. Az illat, ami áradt felőle, egyszerűen elbódított. Olyannyira, hogy egy kissé megrogytak a lábaim. Legszívesebben azonnal rávetettem volna magam, mint egy kiéhezett hiéna. „Úristen! Mégis mit művelt velem ez a pasi? Honnan jönnek nekem ilyen gondolatok? Ez nem én vagyok!” Tengerszínű szemei szinte világítottak napbarnított bőre mellett. Tekintete vidámságot és éhséget tükrözött, ahogy rám mosolygott. Elfordítottam a fejem, mert az az éhség, ami a szemében megcsillant, maga volt az elemi vágy. Egy üveg bort tartott a kezében, és a kocsim kulcsait.

‒ Helló! – köszönt mélyen búgó hangján egy szexi vigyor kíséretében. A lábaim újra elgyengültek, de próbáltam tartani magam. Nem akartam elhinni, hogy képes ilyen hatással lenni rám egy idegen. Egy idegen, aki már jobban ismerte a testem, mint én magam. Aki olyanokat művelt velem, amitől csillagokat láttam. És akinek az érintését vágytam érezni minden sejtemben. Úgy vibrált körülöttünk a levegő, hogy azt hittem, mindjárt szikrákat fogunk szórni. ‒ Helló! – köszöntem én is, amikor végre megtaláltam a hangom, és szélesebbre tártam előtte az ajtóm.

Paul „Egy pillantásod felperzselt mindent, Mégis ettől éreztem, hogy élek. Vörös lángod szépsége belém fojtotta a szót, Ilyen mennyei látványban részem rég volt. Tettük, mit a vágy és szívünk parancsolt, Hogy holnap mi lesz, már nem számított.” Filep Nikoletta Eszméletlen látványt nyújtott, ahogy ott állt az ajtóban. Vörös, göndör fürtjeit egy ceruzával tűzte a feje tetejére, sötét keretes szemüvege pedig még jobban kihangsúlyozta kékeszöld szemét. Zavartságot láttam a tekintetében megcsillanni. Csókolni való ajkai enyhén szétnyíltak, de nem szólalt meg. Tekintetét elkapta rólam, és láttam rajta, ahogy megremeg. Tetszett az egómnak, hogy ilyen hatással vagyok rá. Visszahoztam a kocsiját, de a terveim közt nem csak annyi szerepelt, hogy átadom neki a kulcsokat. Újra magamnak akartam ezt a kis vörös démont. Gyönyörű volt, még ebben a kinyúlt pólóban is. A vérem abban a pillanatban meglódult az ereimben, ahogy kitárta előttem az ajtót. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű megszabadulnom tőle, mert szinte mágnesként vonzott az egész lénye. Nem akartam tőle mást, mint élvezni a testét, de azt minden pillanatban. Egyszerűen hihetetlen volt. Meglehetősen sok nő fordult már meg az ágyamban, de egyik sem hatot rám ilyen elemi erővel. Nem akartam bonyodalmakat az életembe, de neki képtelen voltam ellenállni. Tudtam előre, hogy hosszú távon ez nem működhet, de most fontosabb volt a testi élvezet, mint a józan ész. Csupán egy hellóval köszöntöttem Miát, hogy oldjam a feszültséget és a zavartságát, majd felmutattam a kocsijának a kulcsait. Megköszörültem a torkom, mielőtt újra megszólaltam volna. ‒ Visszahoztam a kocsidat, jobb lett, mint új korában! – közöltem vele az igazságot vigyorogva. Bár meggyűlt a bajunk azzal a csotrogánnyal, de sikerült rendbe szedni. Zavartan nézett végig magán, majd végül szélesre tárta nekem az ajtót. „Helyben vagyunk!” – gondoltam önelégülten, és besétáltam mögötte, majd észrevétlenül bezártam az ajtót.

‒ Gyere be… – motyogta, miközben megindult a konyha felé. – Megkínálhatlak egy kávéval? – kérdezte. Belenéztem a szemébe, aztán mindketten elnevettük magunkat. Biztosan ugyanarra gondoltunk. Legutóbb is így kezdődött az egész éjszakás szexmaratonunk. És ahogy akkor nem, úgy most sem bírtam magammal. Közelebb léptem hozzá, és belemélyesztettem tekintetem az övébe. A mellkasa egyre szaporábban emelkedett és süllyedt. Ajkai enyhén elnyíltak, és kidugta apró nyelvét, amivel megnyalta ajkait. Ezzel az önkéntelen mozdulatával viszont összetörte az addigi merev elhatározásomat, miszerint nem rohanom le azonnal. Teljesen kész voltam tőle. Közelebb hajoltam hozzá, de vártam pár pillanatig. Már szinte zihálva kapkodta a levegőt, de nem mozdult. Mintha teljesen lefagyott volna. Nem hagyhattam, hogy visszavonulót fújjon, ahhoz én már túlságosan ki voltam rá éhezve. Jobb kezemmel megragadtam a tarkójánál, és közelebb vontam magamhoz. Követelőzve tapadtam rá édes ajkaira. Egyetlen pillanatra sem habozott, nem ellenkezett. Ugyanúgy vágyott rám, mint én őrá. Elhatároztam, hogy felejthetetlenné teszem az éjszakáját, ahogy a magamét is. Én leszek számára a legemlékezetesebb kalandja. Birokba vettem a száját, nyelvemmel az övét keresve. Olyan hevesen csókoltuk egymást, hogy még a fogaink is összekoccantak, de nem bírtam visszafogni magam. Kezével közben kihúzta a nadrágomba tűrt trikómat, és máris a nadrágszíjammal kezdett babrálni. Nem akartam kudarcot vallani, vagy idő előtt elélvezni, így muszáj volt lassítani. Elszakítottam ajkaimat az övétől, és egy fél lépést hátraléptem. Kezemmel benyúltam bő pólója alá. Érezni akartam selymes bőrét. Amikor az oldalán simítottam végig, elhúzódott, és elnevette magát. ‒ Csikis vagyok – suttogta rekedt hangon. Közben tenyerem már a hátán barangolt. Kerestem a melltartójának a kapcsát. Akkor jöttem rá, hogy nincs is rajta melltartó. Csak ettől vadultam be igazán. Totál kikészített. Érezni akartam őt, elmerülni benne. Megfogtam a pólója alját, és ő szó nélkül felemelte mindkét karját. Egy pillanat alatt lekaptam róla a laza anyagot, amitől a ceruza is kiesett a hajából, és gyönyörű, göndör fürtjei a vállára omlottak. Belecsókoltam a nyakába, majd ajkaim vándorútra indultak remegő testén. Élveztem, hogy ilyen vágyat vagyok képes ébreszteni benne. Kezeimet becsúsztattam rövidnadrágjába, majd a bugyija alá. Végigsimítottam csupasz fenekén, majd belemarkoltam, és még közelebb vontam magamhoz. Hozzádörgöltem a merevedésem, hogy érezze ő is,

mennyire kívánom. Levette rólam az ingemet és a földre hajította, majd megfogta a trikóm alját, azt is átemelte a fejemen, és az ing mellé ejtette. Ajkaink úgy falták a másikét, mintha attól függene a létezésünk. Hüvelykujjaimmal hegyes mellbimbóját izgattam körkörös mozdulatokkal, közben nyelvem vad csatát vívott az övével. Érezni a csókja ízét, mint a mennyei manna! Egy pillanatra elszakítottam magam tőle, és tettem egy lépést hátra. Látni akartam teljes valójában. Ez a nő maga volt a megtestesült mennyország. Egy csoda, ami most csak az enyém. Mindkét kezével belém kapaszkodott, mintha attól tartana, hogy a lábai nem bírják el. Feneke alá nyúltam, és felvettem az ölembe. Lábait a derekam köré tekerte, de ajkaink nem szakadtak el egymástól. Tettem pár lépést a nappaliba és leültem a kanapéra, ő pedig lovaglóülésben rajtam. Megpaskoltam a fenekét, hogy álljon fel egy picit. Minél előbb meg akartam szabadulni a nadrágjától és a bugyijától. Amíg ő levette, addig én is letoltam a farmerom és a bokszerem, és visszazuhantam az ágyra, amikor tenyerével meglökött. Megráztam a fejem. Hihetetlen volt ez a nő. Nem tudtam betelni vele. Ahogy leért a fenekem a kanapéra, már fölém is kerekedett, és egyetlen pillanat alatt felnyársalta magát kemény szerszámomra. Azt hittem, abban a pillanatban elélvezek. Erősen kellett koncentrálnom, nehogy kudarcot valljak. Ajkaimmal rátapadtam arcom előtt himbálózó bimbóira. Kívántam őt, mint ahogy még soha senkit. Nem gondoltam, hogy létezik ilyen erős vágy. Sok nőt megdugtam életem során, de egyiket sem élveztem még ennyire. Korábban egyikükkel sem akartam újra lefeküdni, de ezzel a nővel nem tudtam betelni. Egyre hangosabban nyögött, ahogy én is. De nem szerettem volna elsietni a dolgot. Megemeltem őt, és kibújtam alóla. Arcán egy pillanatra mintha csalódottságot láttam volna átsuhanni. Hát nem hagyhattam, hogy csalódjon bennem! Lefektettem hanyatt a kanapéra, kényelmesen elhelyeztem a feje alatt a párnákat, majd hosszan megcsókoltam. Ajkairól lassan levándoroltam a nyakára, majd a mellei következtek. Szívtam, nyalogattam, és gyengéden megharaptam először az egyik, majd a másik bimbóját. Már olyan szinten fel volt hergelve, hogy belekapaszkodott két kezével a hajamba, és lenyomta a fejem a lábai közé. Nekem is ez lett volna a tervem, csak nem ilyen hamar. De nem visszakoztam, megadtam neki, amire vágyott. Nyelvemmel finom köröket írtam le merev csiklóján, mire dobálni kezdte a csípőjét, mint aki egyre többet és többet akar. Belemártottam két ujjam nedves, lüktető hüvelyébe. Elárasztotta ujjaimat forró nedvével.

Először még kínzóan lassú mozdulatokkal játszottam vele, aztán bekaptam és szívni kezdtem a csiklóját, miközben ujjaim ki-be jártak benne. Hangosan sikoltozva élvezett el. Orgazmusa hosszú percekig tartott, miközben végig a hajamba kapaszkodva szorította fejemet lüktető puncijához, még több élvezetet kicsikarva. Mikor már kezdett enyhülni a remegése, megfordítottam. Kezeit a kanapé háttámlájára helyezte, lehajtotta rájuk a fejét, fenekét pedig kihívóan hátratolta. Érezni akart ő is engem, ahogy én őt. Nem késlekedtem egy pillanatig sem. Először lassú mozdulatokkal tettem őt magamévá, de már kezdtem teljesen elveszíteni az eszem, ahogy a szobában semmi más nem hallatszott, mint testünk ritmusos egymásnak csapódása és kéjes nyögéseink, ahogy teljesen átadtuk magunkat a testi élvezeteknek. Egyre erőteljesebb lökésekkel nyomakodtam egyre mélyebbre lüktető hüvelyében, míg végül nem bírtam tovább. Orgazmusom robbanásszerűen tört ki belőlem, de nem akartam abbahagyni. Olyan jó volt érezni őt! Percekkel később még mindig zihálva húzódtam ki belőle, és egy zsebkendővel letöröltem hüvelyéből csöpögő ondómat. Megfordult az ágyon. Az előbbi vadmacska egy szempillantás alatt eltűnt. Kékeszöld tekintetében mintha szégyen csillant volna meg. Nem akartam, hogy így érezzen. Közelebb húztam magamhoz, és átkaroltam a vállát. Fejét a mellkasomra hajtotta, és jobb kezével a hasamon kezdett körözni. ‒ Eszméletlen vagy, te nő! – böktem ki. – Azt hiszem, el kellene mennem, különben holnap reggel újra el fogsz késni a munkából. – Éreztem a mellkasomon, ahogy ajkai mosolyra húzódtak. ‒ Szerintem is! – emelte fel a fejét és rám nézett. – Legutóbb is miattad késtem el. ‒ Miattam? – nevettem el magam. – Hogyhogy miattam? Én utánad vittem a cuccodat is, különben itthon hagytad volna. Nem én akaszkodtam a nyakadba. ‒ Nem – vágta rá –, te nem a nyakamba, hanem a fenekembe akaszkodtál. ‒ Na, jó. Igazad van. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a kémia kitűnően működik köztünk – jelentettem ki. Elhúzódott tőlem, belebújt a bugyijába és a pólójába, majd visszaült mellém. Megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt. ‒ Igen, de… tudod… én… ‒ Csak bökd ki, tündérke!

‒ Én nem akarok kapcsolatot… senkivel – motyogta, miközben nem nézett a szemembe, végig a szőnyeget bámulta. Mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg az iménti mondatát hallva. Összecsaptam a tenyerem, ahogy Jack szokta, ha valami a tervei szerint alakul. ‒ Remek! – dörmögtem. – Mert én sem akarok kapcsolatot senkivel. *** Sietve hagytam ott a vörös démont, aki olyan szinten megigézett, hogy képtelen voltam szabadulni tőle. Amikor a szemembe nézett az a gyönyörű szempár! Ahogy beleborzongott, amikor végigsimítottam selymes bőrén! Szinte érezhető volt a vibrálás köztünk. Már az első pillanattól kezdve. Emlékszem, hogy milyen hangosan hallgattam a zenét a műhelyben szerelés közben. Épp Jimmy Jeep-jét javítottam, amikor betoppant a helyiségbe. A kocsi alatt feküdtem, nem láttam és nem hallottam őt. Mégis megéreztem, hogy áll ott kint valaki, és engem néz. Soha nem éreztem ilyet korábban, de ez a nő szó szerint vonzott magához. Mikor kigurultam a kocsi alól és megpillantottam, olyan volt, mintha meghaltam és a mennyországba kerültem volna. Az ajtón beáradó fény glóriaként ragyogta körbe egész lényét. Lenge, világos színű nyári ruhájában olyan volt, akár egy angyal. Egy pillanatra le is fagytam, majd felpattantam a földről és kezet nyújtottam neki. De rájöttem, hogy hozzá képest meglehetősen mocskos vagyok, ezért előbb megtöröltem az olajos rongyba a kezem, és újra felé nyújtottam. Mosolyognom kellett, ahogy enyhén tátott szájjal nézett rám. Mint akiben bennszorult a szusz. Gondoltam, magához térítem. Megköszörültem a torkom és bemutatkoztam neki. ‒ Hello! Paul Davies, szolgálatára! – vigyorogtam. Nem volt fura, hogy ilyen hatást váltok ki egy nőből, de ebben a kisvárosban még nem fordult elő velem ilyesmi. Illetve egyszer, de az a csaj vagányabb volt még egy pasinál is. Az nem az esetem. Én mindig is azt szerettem, ha egy nőért meg kellett harcolni. ‒ Hello… – motyogta ő is alig hallhatóan. ‒ Miben segíthetek, hölgyem? Erre a kérdésemre már összeszedte magát, és kifelé mutatott az ajtón. ‒ A kocsim megadta magát. Nem tudom, mi baja, de autómentővel hozattam el ide. A barátnőm azt mondta, hogy itt a város legtutibb autószerelője. ‒ Elnevettem magam, amivel persze zavarba hoztam őt.

Meglehetősen kíváncsi lettem arra a barátnőre, aki ilyet mondott rólam! – Bocsánat, nem úgy értettem – motyogta szemlesütve. ‒ Mit nem értett úgy? – érdeklődtem. Egyre jobban izgatta a fantáziámat ez a nő. ‒ Mármint… ön biztosan… remek szakember, meg minden. Szóval, én csak… – kezdett dadogni. Nem láttam még nőt soha ilyen zavarban, de nagyon édes volt, ahogy próbálta kimagyarázni, hogy miért mondta azt, amit. ‒ Tudja mit? Csak mutassa meg, mi a probléma, rendben? – kértem, mert már kezdtem megsajnálni. Az ajtó felé mutattam és előreengedtem. Három lépés távolságban követtem őt. Szerettem volna kiélvezni azt a gyönyörűséget. Olyan régen voltam nővel, hogy már az idejét sem tudtam. Ez a vörös démon pedig csak úgy belibbent a műhelybe a magassarkújában, ezekkel a formás idomokkal! Épp, amikor arról fantáziáltam, hogy most már komolyan szükségem volna egy nőre. Éppen azt tervezgettem, hogy felkeresek valami szórakozóhelyet és bevetem magam. Nagyokat sóhajtoztam és a fenekén legeltettem a szemeimet, amíg kiértünk az úthoz, ahol az autómentő már le is tette a kocsit. Olyan szexi látványt nyújtott, ahogy lenge szoknyája lágyan ringott a csípőjén minden egyes lépésnél! Göndör fürtjei majdnem a derekáig értek. Abban a percben szerettem volna beletúrni a hajába, és végigsimítani formás fenekén. Az ajkamba kellett harapnom, nehogy hangosan felnyögjek az őrjítő látványtól. ‒ Látja? – kérdezte, mikor kiértünk a kocsijához. Felém fordult, de én továbbra sem bírtam levenni róla a szemem. Hogy ki voltam éhezve a szexre, az nem kifejezés. A nő zavartan megköszörülte a torkát, amivel sikerült rávennie, hogy szakítsam el a tekintetem a testéről, és végre a szemébe nézzek. ‒ Igen, látom! – motyogtam, és hosszan néztem a szemébe. Elvörösödött, és azonnal elfordult. Átsétált a kocsi másik oldalára. Talán, hogy megtartsa tőlem a tisztes távolságot. Legszívesebben itt helyben rámásztam volna. Aztán rájöttem, jobb, ha azonnal abbahagyom a képzelgéseimet, mert lassan láthatóvá válik. Vettem egy mély levegőt, közelebb léptem a kocsihoz és felnyitottam a motorháztetőt. Erős égett szag áradt belőle, ami nem jelentett jót. ‒ Meg tudja javítani? – érdeklődött a vörös. ‒ Hölgyem – emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek –, még azt sem tudjuk, mi a baja, de abban biztos lehet, hogy ez nem egy félórás meló

lesz. ‒ De jó! – nyögte ki vidáman. Nem értettem, mire fel ez a nagy öröm. ‒ Akkor megvárnám, ha nem gond! Elvigyorodtam. ‒ Nekem ugyan nem gond! – közöltem vele. – De ha szeretne itt tanyázni, amíg elkészül, legjobb lesz, ha hazamegy egy heti hideg élelemért, és legalább egy hálózsákért, mert ágyat nem tudok adni. Hacsak nem fekszik be mellém. – Az utolsó mondatot már inkább csak magamnak szántam, de persze ő is meghallotta. Csípőre tett kézzel fordult felém. ‒ Hogy maga milyen egy pimasz fráter! Különben meg nem azt mondta, hogy nem egy félórás… ‒ emelte meg a hangját, de a mondatát már nem fejezte be. Biztos akkor esett le neki, hogy mire céloztam korábban. Lebiggyedt az ajka. Már a tanácstalanságot láttam megcsillanni a tekintetében. – Kérem! Szükségem van a kocsimra! ‒ Mikor? ‒ Holnap reggel! ‒ Ezt már el is felejtheti! Még alaposan át kell vizsgálnom, de ebben a kocsiban egy csepp olaj sincs – mutattam fel a nívópálcát. – Meg tudná mondani, hölgyem, hogy mikor lett utoljára leellenőrizve az olajszint, vagy kicserélve benne az olaj? – érdeklődtem. Nagyon gyanús volt a reakciója. Nem válaszolt, és még el is vörösödött a füle tövéig. Odaléptem a kocsi mögé, és megvizsgáltam a rendszámtáblát. Ez rohadtul nem jelentett jót. „Hogy az ördögbe nem tűnt még fel a zsaruknak?” Behajoltam a kocsiba és kivadásztam a kesztyűtartóból a reglapját. Gondoltam, hogy már nem mai csirke, de még nálam is öregebb volt a kocsi, és három éve volt ennek a nőnek a tulajdonában. – Hölgyem? – vártam még mindig a választ az előbb feltett kérdésemre, de továbbra sem kaptam. Itt már felhúztam a szemöldököm. – Ne haragudjon, hölgyem, de… – emeltem fel a regisztrációs lapot a nő orra alá dörgölve. – Ön nem kapott még értesítést, hogy lejár a kocsija regisztrációja? Megvonta a vállát, és idegesen rágni kezdte a körmét a hüvelykujján. ‒ Nem emlékszem. ‒ Nem emlékszik? – kérdeztem vissza, megemelve a hangom. – Hölgyem, ezt a kocsit akkor regisztrálták utoljára, amikor maga megvette, nagy az esélye, hogy már jó ideje kivonták a forgalomból. És így közlekedett vele? Nem is értem, hogy hol voltak a zsaruk? – morogtam. – Életemben nem láttam még ilyet! És az sem tűnt fel esetleg önnek, hogy a

műszerfalon világít egy kis piros jelzés? – tértem vissza a beszélgetésünk elejére. ‒ Melyik? – kérdezte halkan rebegve. A szemöldököm itt már a magasba szökött. Kiakadtam, nem kicsit. ‒ Melyiiik? Hogyhogy melyik? Tudja, az a kis piros olajoskanna jel, ami arra utal, hogy ideje lenne kicserélni az olajat! Hol szerezte maga a jogosítványát? Az eBay-en? Megrázta a fejét. ‒ Nem? ‒ Nem tudom! Valami világított egy ideje, de nem nézegettem, hogy mi az. Csak keveset hajtottam a kocsim, nem gondoltam, hogy… ‒ Három kibaszott évről beszélünk, hölgyem! – vágtam közbe. – Rohadt nagy szerencséje van, hogy eddig nem állították meg a zsaruk. Mégis hol élt maga az elmúlt években? A kőkorszakban? – emeltem fel egyre jobban a hangom. Rohadtul dühös lettem. Ez a nő nem csak saját maga, de mindenki más életét is kockára tette! Hogy lehet egy sofőr ennyire felelőtlen? Ezekkel az alapvető dolgokkal minden sofőrnek tisztába kéne lennie. Keveset hajtotta, az egy dolog. De bassza meg, a három év, az három év! Ezen nincs mit szépíteni! Nem akartam hinni a szememnek, ezért újra megnéztem a papírját. De azon most is ugyanaz állt, mint pár perccel korábban. – Megnézette akár csak egyszer is a kocsit az elmúlt években? – ripakodtam rá a nőre, akit már láthatóan sírás kerülgetett. Megrázta a fejét. ‒ Nem – nyávogta sírós hangon. ‒ Nézze, hölgyem! Megteszem, ami tőlem telik, de ez egyrészt sokba fog önnek kerülni, másrészt minimum egy hétig eltart, de lehet, hogy több! Ha szerencséje van, akkor talán nem kell motort cserélni, viszont szükség lesz egy teljes motorgenerálra. Új gumik is kellenek, mert ezeket már megette a beton – soroltam a nőnek, hogy miket kell a kocsiján megjavítani, és ahogy néztem közben a talajra szegeződő arcát, láttam rajta, hogy egyre fájdalmasabb arcot vág. ‒ Tudja mit? – emelte fel végül a fejét. Szemében könnyek csillogtak, de látszott rajta, hogy minden erejével próbálja visszatartani azokat. – Nekem nincs ennyi pénzem. Soha nem is lesz. Már nincs rajta hitel. A magáé lehet. Használja fel alkatrésznek, vagy bánom is én! – motyogta, majd hátat fordítva még elköszönt, majd lehajtott fejjel elkullogott. Csak néztem utána, és nem tudtam, mit tegyek. Abban biztos voltam, hogy egy vagyonba fog kerülni ez az autó, ha egyáltalán még helyre lehet pofozni. És annak

ellenére, hogy szörnyen dühös lettem erre a nőre, valahol megsajnáltam. Nagyot sóhajtva mentem vissza a műhelybe. Még aznap este megjelentem nála. Elvittem a holmiját, amit ott hagyott az autóban. Behívott a lakásába egy kávéra, hogy megköszönje a kedvességemet. Persze nekem meg volt némi hátsó szándékom is azzal, hogy odamentem, hiszen akár fel is hívhattam volna, hogy „itt hagyta a cuccát, jöjjön be érte, ha erre jár”. De én látni akartam. Főleg azután, ahogy eljött. Biztos akartam lenni benne, hogy minden rendben vele. Kisírt szemekkel nyitott ajtót, kócosan, egy térdig érő, kinyúlt pólóban. Észveszejtő látvány volt. Biztosan nem engem várt, mert zavarba jött, amint meglátott. Hellyel kínált, és főzött egy kávét. Amíg a konyhában foglalatoskodott, kimentem hozzá, hogy a szemébe mondjam. De ő szigorúan a tűzhelyre szegezte tekintetét. Nem fordult felém. ‒ Hölgyem, az autója javítható. Nem kell, hogy lemondjon róla – közöltem vele, hátha sikerül jobb kedvre derítenem, de csak még szomorúbb lett. Láttam, amint végigfolyt egy könnycsepp gyönyörű arcán. Letörölte kézfejével, és végre felém fordult. ‒ Igen, meglehet. Viszont nekem sosem lesz pénzem arra, hogy kifizessem a javítást. Tökéletesen igaza volt, hogy engem vádolt. Gőzöm sincs, hova kevertem el az értesítőket, de nem tartom kizártnak, hogy kidobtam. Annyi gondom volt az elmúlt években, hogy nem értem rá ezzel foglalkozni… ‒ Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, belé fojtom a szót. Közelebb léptem hozzá, és rátapadtam édes ajkaira. Azóta vágytam rá, mióta megpillantottam ott, a műhelyben. Hosszú évek után végre újra úgy érezhettem, hogy élek. Mikor megadta magát nekem, az maga volt a mennyország. Nyelvemmel finoman simítottam végig ajkain, majd követelőzve vettem birtokba a száját. Egy percig sem ellenkezett. Legalább annyira vágyott rá, mint én. *** Gyakran végigpörgettem magamban a találkozásunk és megismerkedésünk minden pillanatát az elmúlt napokban, ami mindannyiszor mosolyt csalt az arcomra. Az a rémült tekintet, amikor kiabáltam vele a kocsija miatt! Annyira megsajnáltam! Azóta sem beszéltünk róla, hogy lehetett ennyire felelőtlen. Nem volt rá időnk. Valahogy mindig találtunk jobb módot az idő eltöltésére. És éppen emiatt sajnáltam, hogy nem tarthatom meg magamnak, mert remek játszópajtásai

lettünk egymásnak. De ő jobbat érdemelt nálam. Én is épp csak újrakezdtem az életem, ráadásul fogalmam sem volt egyelőre, hogy mihez kezdjek magammal. Oké, hogy dolgozom Henrynél, de ez azért mégsem lehet egy életcél. Eddig volt miért küzdenem, de már elveszítettem a motivációm. Most nem akarok mást, mint pihenni, és elfelejteni életem legborzalmasabb napjának minden egyes pillanatát. A baj csak az, minél inkább felejteni akarok, annál kevésbé megy. Talán szembe kéne néznem a történtekkel. Talán mégiscsak jobb lenne visszatérni.

Mia „A látszat csal. Sokszor a legártatlanabb külső rejti a legsötétebb életet, a legszebb szemek mögött bújnak meg a legkeserűbb érzések, és a félszeg mosoly az átsírt éjszakák következménye. A hazugság egy olyan álca, ami mögött az emberek előszeretettel bújnak el, és amivel megpróbálják saját magukat is beetetni annak érdekében, hogy elkerüljék az igazság felismerését. A látszat és a hazugság kéz a kézben járnak egymással, sokszor magunk sem tudjuk, mikor melyik veszi át fölöttünk az irányítást.” Kabai Krisztina Jóleső melegség járta át a testem. Végre sikerült kialudnom magam. Pislogva nyitottam ki a szemeimet, mert zavart az ablakon beáradó erős fény. Körbejárattam a tekintetem a szobában, és amikor az órára pillantottam, akkor tudatosult bennem, hogy elfelejtettem beállítani az ébresztőt. Tornászokat megszégyenítő módon szaltóztam ki az ágyból. Volt mindössze tizenöt percem arra, hogy felöltözzem, elvégezzem a dolgom, fogat mossak, behajigáljam a holmim a táskámba, leérjek azzal a nyamvadt, vánszorgó lifttel, bevágódjak a kocsimba és odaérjek a suliba, ami a lakásomtól vagy húsz percre volt autóval, forgalom nélkül. „Képtelenség!” – könyveltem el magamban. Ennek ellenére úgy kapkodtam, mint még soha. Mindössze három perc. Képes voltam ennyi idő alatt kiválasztani a ruhámat, felöltözni, megmosakodni és belőni a frizurámat. Úgy döntöttem, ez egyszer elhanyagolható a fogmosás, az nem annyira fontos, majd kapok be egy rágót, vagy pár szem Tic-Tac-ot. Beleléptem egy lapos talpú topánkába, felkaptam a táskám, és már rohantam is a lifthez. Nem bajlódtam azzal, hogy bezárjam az ajtóm, mert túl sok időbe telt volna. Már a liftből tárcsáztam Lizzy-t. Rá mindig számíthattam. Egy csengés után azonnal felvette. ‒ Na, mi a helyzet? Mondd, hogy nem tegnap járt nálad! ‒ Lizzy, erre most nem érek rá. Baromira elaludtam, le fogom késni az órámat – hadartam egy szuszra. – Kérlek, gyere el hozzám most azonnal, és zárd be az ajtóm, mert arra már nem volt időm! ‒ Arra, hogy bezárd az ajtód?

‒ Igen arra! – vágtam rá ingerülten. Nem rá voltam mérges, de idegesített, hogy miért nem képes most kizárólag a lényegre koncentrálni. Nem volt sem türelmem, sem időm magyarázkodni neki. – Csak tedd, amire kértelek, légy szíves! És jövök neked eggyel! – tettem hozzá, csakhogy megnyugtassam a lelkivilágát, majd kinyomtam a telefont és bevágtam a táskámba. Épp kiértem a parkolóba, amikor befejeztük a csevegést. Felemeltem a fejem, hogy körbenézzek. Akkor lettem csak igazán ideges. Paul nem a szokásos helyemen parkolt le a kocsival. Már a sírás kerülgetett, mert nem láttam sehol, és csak nyolc percem maradt a húszperces útra. Kétségbeesetten rohantam a nyakam nyújtogatva az előttem sorakozó kocsik között. Végre megpillantottam. Elbújt egy kisebb teherautó mögé. Megkönnyebbülve sóhajtottam, és odaszaladtam. Épp a zárba akartam betenni a kulcsot, amikor megpillantottam őt. Ott állt tőlem tízlépésnyire, a múltkori sportkocsi mellett. Fejét csóválva vigyorgott rám. Hosszú haját most is copfba fogta, melyből a szél kifújt már néhány tincset, amik borostás arca körül lengedeztek. Sugárzóan kék tekintetét az enyémbe fúrta. Szívem hevesebben kezdett kalapálni, ahogy közelített felém. Szörnyen dühös lettem magamra, amiért képes voltam folyton elgyengülni, valahányszor a látóterembe került. ‒ Elaludtál? – érdeklődött. Hangjában vidámság bujkált. ‒ Nagyon úgy tűnik – motyogtam szemlesütve. – Esélytelen, hogy idejében odaérjek. ‒ Mennyi időd van még? Rápillantottam az órámra. ‒ Hat perc? – Magam sem tudom, hogy kérdésnek vagy kijelentésnek szántam-e. Mintha csak tudni akartam volna, hogy képes-e ennyi idő alatt eljuttatni a célomhoz. ‒ Paul Davies nem ismer lehetetlent! Ezt jól vésd az eszedbe, tündérkém! – közölte, és már el is kezdett a sportkocsi felé tuszkolni. Bár nem ez volt az első alkalom, és meglehetősen „deja vu” érzésem támadt, de akkor is megrémültem. Féltem a sebességtől. Semmitől nem féltem úgy, mint attól. De tudtam, csakúgy, mint legutóbb, másképp nem fogok odaérni órakezdésig. Paul mellett pedig úgy éreztem, biztonságban vagyok. Beültem a kocsiba, és Paul bekötötte a biztonsági övemet. Szinte belesüppedtem az ülésbe. Nagyon kényelmes volt. A következő pillanatban meg csak azt vettem észre, hogy már száguldunk is. Még nem is hallottam, hogy beindította volna a motort, de a kocsi már süvített. Kerülgettük az

autókat egymás után, én pedig két kézzel kapaszkodtam hol az ajtóba, hol az ülésbe, abba, amit éppen sikerült elkapnom a dülöngélésben. Becsuktam a szemeimet induláskor, de a kíváncsiságom nagyobb volt. Paul elképesztő rutinnal vezetett. ‒ Ezt meg hol tanultad? – kérdeztem felé pillantva. Vastag ajkai mosolyra húzódtak, de egy pillanatra sem vette le tekintetét az útról. Még jó! Amilyen sebességgel száguldottunk, rossz ötlet lett volna. Nem mertem ránézni a sebességmérőre, de az tuti, hogy a megengedettnél jóval többel haladtunk. ‒ Mit? – érdeklődött ártatlanul. Mintha nem tudta volna, miről beszélek. ‒ A vezetést. ‒ Te is tudsz vezetni, tündérkém! ‒ Az teljesen más. Ehhez képest, fogalmazzunk úgy, hogy én is képes vagyok elnavigálni az autót az úton – motyogtam magam elé, mire ő hangosan felnevetett, én pedig belevesztem a látványába. Olyan szexi volt, ahogy mély, búgó hangján kacagott. Borostás álla meg-megrándult közben, én meg azon kezdtem el tűnődni, hogy milyen érzés lenne most azonnal megcsókolni. Mire észbe kaptam, már le is fékezett az iskola előtt. ‒ Csak két percet késtél – nézett az órájára, majd vidám tekintetét az enyémbe mélyesztette. – Siess, tündérke, még mielőtt bárkinek feltűnik! ‒ Köszönöm! – hálálkodtam, és gyorsan kipattantam az autóból, Paul pedig újra a gázra lépve elviharzott. Bár már korántsem olyan sebességgel, mint amivel jöttünk. Úgy bámultam utána, mint aki transzba esett. Integetésre emelt tenyerem a magasban felejtettem. Aztán eszembe jutott, hogy ki vagyok, mi vagyok, és hogy még randim van egy csapat hétévessel. „Mia Wilder, mi az ördög ütött beléd? Ez nem te vagy, még Lizzy is megmondta. Azonnal fejezd ezt be, még mielőtt rossz vége lesz!” – korholtam magam, amíg beértem a terembe. Nyugodtságot erőltettem magamra, és egy nagy levegővétel után beléptem a tanterembe. A gyerekeim ekkor a megszokott módon, kórusban köszöntöttek. ‒ Jó reeeggeelt, Miss Mia! – nyújtották el a reggel szót. ‒ Jó reggelt, gyerekek! – válaszoltam én is, és helyet foglaltam a tanári asztal mögött. Kipakoltam az asztalra az előző napi rajzokat, a jegyzeteimet, majd felemeltem a fejem, hogy a kis csapatom szemébe nézzek. A kis kíváncsi Rebeccának máris a magasban volt a keze. Biccentéssel jeleztem neki, hogy mondhatja, amit szeretne. ‒ Mondd csak, Rebecca!

‒ Miss Mia, megint elaludtál? – érdeklődött a kis kópé, én meg szerintem a fülem tövéig vörösödtem. Alig pár napja meséltem el nekik, hogy elaludtam, ezért késtem el az első napon. Nem tudtam, mit is mondhatnék erre. Hazudni nem akartam, mégis ciki volt, hogy a tanítónőjük mindössze egy hét leforgása alatt már másodszor késett el reggel. Megköszörültem a torkom, és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, mielőtt megszólaltam. ‒ Igen, Becca, tudod, elromlott az ébresztőórám. ‒ Anya is ezt szokta füllenteni a főnökének, amikor elfelejti beállítani – fűzte hozzá Mike, a másik nagyszájú, mire a többiek kuncogni kezdtek. Cseppet sem javított a helyzetemen a kis beszólása. Visszasétáltam a tanári asztal mögé, és témát váltottam. ‒ Nos, gyerekek, megnéztem a tegnapi rajzaitokat, amit a családotokról rajzoltatok… – kezdtem volna a mondandómba, de most a kis tejszőke, amúgy hallgatag Noah emelte a magasba a kezét. ‒ Noah! – szólítottam fel. ‒ Miss Mia – kezdte alig hallhatóan, mire minden szem rá szegeződött. Látszott rajta, mennyire zavarban érzi magát. Nem szerettem volna, ha újra magába fordul, ha már így sikerült szóra bírni. Az övé volt az a csupa fekete rajz, amin úgy elszörnyedtem. Reméltem, hogy nem otthon van neki problémája. ‒ Mondd csak, Noah, hallgatlak! – mosolyogtam rá a fiúra, hogy oldjam a feszültségét. Lehajtotta a fejét, és tekintetét az asztalnak szegezve motyogott. ‒ Ki kell mennem a vécére. ‒ Menj csak – simítottam végig a vállán, mire ő elhúzódott, majd felpattant és kirohant a teremből. Döbbenten néztem utána. Most már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a kisgyerekkel. A rajzán a szüleit fekete ruhában és fekete hajjal ábrázolta. Egyvalami volt színes a rajzon: az ő szemei. A háttérben egy templom volt látható, aminek nem jöttem rá az értelmére, vagyis a lényegére, de biztosan fontos lehetett neki valamiért, ha lerajzolta. Még a saját haját is feketére színezte, holott valójában szőke. A társai nevetése térített vissza elkalandozott gondolataimból. ‒ Csss… – csitítottam őket. – Eláruljátok nekem, miért nevetitek ki a társatokat? Tudjátok, nem szép dolog másokon nevetni! – mondtam nekik komoly hangon, mire egyből elcsendesedtek. Reméltem, hogy elszégyellik magukat. Eszembe jutott, amikor gyerekkoromban engem folyton csúfoltak,

mert duci voltam. Nagyon rossz volt mindig kilógni a sorból, és elviselni a sok bántást. Tizenkét éves voltam, amikor először fordult meg a fejemben, hogy meg akarok halni. Iszonyú érzés volt mindennap újra és újra átélni, ahogy csúfolnak és kinevetnek, csak mert más vagy, mint ők. Lizzy az egyetlen, aki mindig kiállt mellettem és megvédett. Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy még élek, és talán azt is, amiért ezt a pályát választottam. Eltökéltem, hogy megváltoztatom a gyerekek gondolkodását és hozzáállását a kívülálló társaikhoz. Szerettem volna elérni, hogy ne bántsák, inkább akarják megismerni őket. Mert minden különc gyerek viselkedésének oka van. *** Kikészített az a nap. Holtfáradtan estem haza hét után. A tömegközlekedés nem nekem való. Nem vágytam másra, mint egy forró zuhanyra és egy kiadós alvásra. Mikor beléptem a lakásba, lerúgtam a cipőm, ledobtam a táskám, majd visszafordultam és bezártam az ajtót. Szinte vánszorogva vonultam be a fürdőbe. Ledobáltam a ruháimat, beállítottam a vizet, és beálltam a vízsugár alá. Jó érzés volt, ahogy a forró víz égette a bőröm. Nekem nem számított soha, hogy odakint is hőség van. A legnagyobb melegben is imádtam forró vízben fürdeni. Miután végeztem, magamra kaptam egy fürdőköpenyt és abban zuhantam be az ágyba. Nem erőltettem meg magam a fárasztó törölközéssel, gondoltam, előbb-utóbb úgyis leszáradok. Behunytam a szemem és vártam, hogy magával ragadjon az álom. De az a fránya pihentető sötétség még váratott magára. Hiába bámultam a plafont báránykákat számolgatva, semmi sem segített. Sosem értettem, hogy miért nem vagyok képes aludni akkor, amikor a legfáradtabb vagyok. Biztos rosszul lettem összerakva. Mikor már vagy egy órája csak forgolódtam, dühösen kitakaróztam és felkeltem. Úgy voltam vele, ha már nem tudok aludni, iszom egy forró csokit, és talán felhívom anyát. Hiszen nem volt még kilenc óra sem. Kivettem a hűtőből az előre elkészített csokit és betettem a mikróba. Amíg az melegedett, rányomtam a telefonon a hívás gombra. Anya az első csörgés után felvette. ‒ Mia? Te vagy az? – érdeklődött aggódva. ‒ Igen, anya, én vagyok, de nem írja ki a nevem a telefonod? ‒ De igen, drágám, csak nem szoktál ilyenkor hívni. Már megijedtem, hogy valami bajod esett.

‒ Nyugi, anyu, nincs semmi bajom. Csak hallani akartam a hangod, már rég beszéltünk. ‒ Igen, rég. Mert a szüleidre sosincs időd… ‒ motyogta, a második mondatot inkább csak önmagának. Tudtam, hogy igaza van, és szörnyen elszégyelltem magam. Nem laktak tőlem olyan messze, alig 150 mérföldnyire, Colorado Springs mellett, mégis csak ritkán látogattam meg őket. Egy kis farmon éltek, távol a világ zajától, ahol Lizzy-vel a gyerekkorunkat töltöttük. Ők a szomszédos farmon laktak. Hol az ő apja vitt minket suliba, hol az enyém. Hol az ő kertjükben lógtunk, hol a miénkben. Teljesen össze voltunk nőve születésünktől kezdve. Amikor szakítottunk Markkal, hazautaztam a szüleimhez egy kis időre, felejteni. Anya és apa úgy viselkedtek abban az időben, mint kislánykoromban, amikor beteg voltam. Lesték minden mozdulatomat. Ha véletlenül kiejtettem a számon, hogy megennék valamit, anya egy óra múlva már elém is rakta. Azt hittem, jót fog tenni a friss levegő, hogy lovagolhatok, nagyokat sétálhatok a réten, üldögélhetek a folyóparton. De anyáék túlzott törődése egy idő után inkább már fojtogató volt, így néhány héttel később újra visszajöttem. Szerencsére Mark volt olyan rendes és nem zaklatott, csak kisétált az életemből és nem láttam többé. Mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg, amikor újra átléphettem a lakásom küszöbét. Nagy sóhaj hagyta el ajkaimat. Akkor, ott az ajtóban megfogadtam, hogy egyszer és mindenkorra kitörlöm Markot az emlékezetemből, és soha többé nem fogok bedőlni egyetlen pasinak sem. „Nem hagyom, hogy valaki újra padlóra küldjön! Mostantól erős leszek!” ‒ sóhajtottam. Fura, de mindössze három hónappal ezután találkoztam Paullal. Újra mosolyt csalt az arcomra, ahogy bekúszott gondolataimba az első találkozásunk emléke. ‒ Mia… Mia, itt vagy? – térített vissza gondolataimból anya. Úgy elkalandoztam, hogy már el is felejtettem, hogy még mindig a vonalban van. ‒ Persze, csak elgondolkoztam kicsit. Azt hiszem, igazad van… ‒ Az anyád vagyok, persze, hogy igazam van – kotyogott közbe. ‒ Anyu – szóltam rá csendesen –, hazamehetek a hétvégén? Már nagyon hiányoztok! ‒ Hát persze, hogy hazajöhetsz, kincsem! Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? Ez a te otthonod is, mindig is az lesz. Mikor jöttök?

‒ Jöttök? Kire célzol, anyu? ‒ Hát, rád meg a barátodra. ‒ Ja, nem hinném, hogy Lizzy ráér a hévégén, szerintem valami bemutatóra megy a pasijával. ‒ Én nem is Lizzy-re céloztam, kincsem, bár Martha is biztosan örülne nektek, de én most a fiúdra gondoltam. Mikor mutatod be nekünk is? ‒ Is? Nem értelek, anya, még kinek mutattam be a nemlétező barátomat? – Amíg feltettem a kérdést, már rá is jöttem, honnan fúj a szél. Lizzy biztosan kotyogott az anyjának valamit, Martha meg azonnal rohant a hírrel anyuhoz. Hát ez remek. Most aztán még csak le sem tagadhatom. Nekem úgysem fognak hinni. Miért is tennék? – Anyu, nem tudom, ki mondta ezt a butaságot, de nekem nincs barátom. ‒ Ugyan már, kincsem! Megérdemled a boldogságot, anyád előtt nem kell titkolnod, hozd el őt is, kérlek! Apád és én szeretnénk megismerni azt a fiatalembert, aki végre boldoggá tesz téged! ‒ Fogalmam sincs, miért, de egyből Paul szexi arca kúszott lelki szemeim elé, ami mosolyt csalt az arcomra. Csak pár pillanatig hezitáltam, mielőtt válaszra nyitottam volna a számat, de anya ezt is kiszúrta, és már közbe is szólt. ‒ Ááá, szóval mégis igaz! Van valakid, és még csak nem is mondtad volna el, ha nem kényszerítelek rá!? Na, tessék, anya már megint jól behúzott a csőbe. Nagyot sóhajtottam, és nem tudtam, mit mondjak. Paul csak egy ismerős, vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Nem kérhetem meg arra, hogy jöjjön el velem az otthonomba, ahol, ha képes is eljátszani, hogy ő a pasim, apa darabokra fogja szedni. Mióta Mark megcsalt, meglehetősen félt engem. És akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Hiába mondta anyu azt, hogy ő is nagyon várja a barátom. Persze, hogy várja, de csak azért, hogy megtorolja rajta mindazt, amit Mark elkövetett ellenem. Jobb tenyerembe temettem az arcom, és bal kezemmel még mindig a fülemhez szorítva a telefont, válaszoltam anyunak. ‒ Beszélek vele – suttogtam elhaló hangon. Nem akartam, hogy anya tovább faggasson róla, mert nem lett volna szerencsés, ha az orrára kötöm, hogy csupán egy egyéjszakás, vagyis, ha jól számolom, már kétéjszakás kalandom volt egy tökidegen pasival. Nem-nem! Anya kicsi szeme fénye nem tehet ilyet, ugye? ‒ Rendben, kicsim, majd előkészítem nektek a vendégszobát. ‒ Köszi, anyu! Szeretlek!

‒ Drága kincsem! Én is nagyon szeretlek! Jó éjszakát! ‒ Jó éjt! Felsóhajtottam, miután letettem a telefont és ráborultam az asztalra. A szívem hevesen kezdett dobogni a mellkasomban. „Lizzy, Lizzy ezt most jól elintézted nekem!” Csak ráztam a fejem, és nem akartam elhinni. Nem tudtam, mi a frászt csináljak, de az ujjaim már pörögtek is a telefonon, és azonnal rányomtam a hívásra, mielőtt végiggondoltam volna, mit teszek. ‒ Haló! – szólt bele egy fáradt férfihang a készülékbe. ‒ Logan, kérlek, azonnal add nekem a barátnődet. ‒ Mi a büdös francot akarsz tőle ilyenkor? ‒ Semmi közöd hozzá, de ha tudni akarod, meg akarom fojtani! ‒ Ki az? – hallottam a háttérben Lizzy hangját. ‒ A hibbant barátnőd! ‒ Add már ide azt a kurva telefont! – morgolódott Lizzy, és gondolom, kikapta Logan kezéből a készüléket, mert már ő szólt bele. – Mia, mi a baj, édesem? ‒ Hogy mi a baj? Még kérdezed? ‒ Nézd, hulla fáradt vagyok és nincs kedvem barkochbázni, szóval mi a bajod? ‒ Mit mondtál Marthának a nemlétező pasimról? – kértem számon barátnőmet, mire ő hangosan felkacagott. ‒ Szerinted ez ennyire vicces? Mert nekem nem volt az! Egy kicsit sem. Az anyám nem hiszi el, hogy nincs pasim. Persze, miért is hinne a saját lányának?! ‒ Ez most csak egy költői kérdés akart lenni, ugye? ‒ Nem is ez a lényeg! Mondd meg nekem, drága legeslegjobb barátnőm, hogy most kit vigyek haza magammal, hogy megnyugtassam anyámat!? Ő ugyanis szentül meg van róla győződve, hogy boldog párkapcsolatban élek. ‒ Miért, nem abban élsz? – kérdezte Lizzy. Tágra nyílt szemmel meredtem magam elé. Nem akartam hinni a fülemnek. Ez a nő komolyan azt hiszi, hogy párkapcsolatban élek? Mintha nem mondtam volna el neki elégszer, hogy soha többé! ‒ Nem, nem élek sem boldog, sem boldogtalan, sem semmilyen párkapcsolatban. Szingli vagyok, érted? Szingli! – kiabáltam magamból kikelve. ‒ De lefeküdtél vele! ‒ És? ‒ Kétszer is!

‒ És? ‒ És a nevét is tudod. Sőt! Megszerelte a kocsidat, teljesen ingyen, úgy néz rád, mintha a tekintetével akarna felfalni, soroljam még? ‒ Te meg miről beszélsz, Lizzy? A kocsimat azért szerelte meg, mert ő a szerelő abban a műhelyben. Nem ingyen csinálta, ki fogom fizetni, csak részletben. Amúgy meg sosem láthattad, hogyan néz rám, mert még soha nem voltunk mi hárman egy légtérben. – A vonal túlsó végén néhány másodpercnyi csend honolt, mielőtt Lizzy újra megszólalt volna. ‒ Oké, rendben, bocsánatot kérek, hogy bekavartam neked. De akkor is látom, amit látok. Te nem vagy ugyanaz a lány, amióta beférkőzött az a pasi a bugyidba – duzzogott. – És különben is, ha már így alakult, szerintem hívd fel és kérd meg, hogy menjen el veled. ‒ Te beszívtál, vagy mi? Van fogalmad róla, mit művelne vele apa? – Újra hangos nevetést hallottam a vonal túlsó végéről. Nem akartam elhinni, hogy képes így mulatni a nyomoromon. ‒ Ami azt illeti… van. Cafatokra fogja szedni! ‒ Nem, nem fogja, mert nem viszem el! Egyedül megyek haza. ‒ Ne már! Most komolyan? Pedig olyan kíváncsi lennék, hogy reagálja le Jack, a megmondóember beszólásait – kuncogott tovább. ‒ Mióta érdemelte ki apám a megmondóember címet? ‒ Amióta megmondta, hogy nem ad fél évet, és Mia Wilder újra szerelmes lesz! ‒ Hogy mi? – tátogtam, mint egy hal. Azt hittem, rosszul hallok. ‒ Mit mondott? És különben is, mikor beszéltél te az apámmal? ‒ Amikor magadba roskadva szenvedtél Mark miatt, és totál kizártad a külvilágot. Meglátogattalak apádéknál, de észre sem vettél, vagy csak nem érdekelt a jelenlétem, nem tudom. Én halálra aggódtam magam miattad, mert sosem láttalak még annyira magad alatt. Grace és Jack nyugtattak, hogy ne aggódjak, mert hamar túl leszel Markon. ‒ Ez most komoly? ‒ Életemben nem voltam még olyan komoly, mint most! Úgy tűnik, a szüleid jobban ismernek, drága barátnőm, mint te saját magad! ‒ Szerintem meg mindannyian képzelődtök – morogtam sértődötten, és kinyomtam a telefont.

Paul „Ki mondta, hogy az embernek csak egy szenvedélye lehet? A száguldás csak egy állapot, de mit sem ér, ha nincs kire hajtani.” Ferger Annamária Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, így felpattantam a Yamahámra és beindítottam a motort. Az a mély duruzsolás zene volt füleimnek. A száguldás az egyetlen olyan dolog az életemben, amit soha nem lennék képes magam mögött hagyni. Ezért tartottam a motorom mellett még egy sportkocsit is a garázsban. Így bármikor hódolhattam a szenvedélyemnek. Igen. Mert az én életem a száguldás, akár a versenypályán, akár azon kívül. Semmi máshoz nem értek. Na jó, azért a kocsilopás még biztosan menne, de arra már nincs szükségem. Egyesek azt mondanák, hogy nehéz gyerekkorom volt, de én nem éreztem annak. Az apám már a születésem előtt lelépett, ezt anyám nekem hagyott leveléből tudtam meg tizenkét évesen. Anyám pedig a születésem után kapott fertőzésbe halt bele kéthetes koromban. Mivel sem nagyszüleim, sem egyéb rokonaim nem voltak, az én utam a kórházból az árvaházba vezetett. Állítólag zűrös gyerek voltam, mert senki nem ült annyit az igazgató irodájában, mint én. Annyiszor mondták el nekem, hogy belőlem csak egy utcagyerek lesz, hogy a végén már én magam is elhittem. De túl büszke voltam ahhoz, hogy változtassak. Valóban sok bunyóba belekeveredtem, de annak többnyire oka volt. Sosem bírtam, ha valaki nem a súlycsoportjának megfelelővel kezdett, így többnyire mások védelmében, mindig én húztam a rövidebbet. Már egészen kicsi korom óta hozzá voltam ehhez edződve. Hiszen ott nőttem fel, de a legtöbben már iskolás korban kerültek be abba a közösségbe. Nem lehetett nekik egyszerű. Én sem húztam sokáig. Még a tizenharmadik szülinapom előtt megszöktem. Nem volt hova mennem, de úgy éreztem, hogy az árvaháztól még az utcán élni is jobb. Ott a magam ura lehettem. Kéregetésből éltem néhány hétig. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam. Alig pár hete tengődtem az utcán, amikor egy rosszarcú alak felfigyelt rám. Kétméteres magassága, széles vállai, izmos, agyontetovált karja meglehetősen tekintélyt parancsoló volt. Én még csak egy nyurga, növésben lévő kamasz kölyök voltam. Bármit mondott, én mindent elhittem. Azt mondta, ha segítek neki, olyan

életet biztosít, amiről egyesek csak álmodnak. Nem kellett kétszer kérnie. Vele tartottam. Beültetett a kocsijába. A szemem lekötözte, de hogy miért, csak később jöttem rá. Elvitt egy sziklába vájt hangárba, gondolom, jó messze a várostól, mert órákon át kocsikáztunk. Amikor végre kiszálltunk a kocsiból és lekerült rólam a kendő, alaposan körülnéztem. A helyet erdő vette körül és nem vezetett oda út, csupán annyi, amit az autók kivájtak. Belépve a hatalmas ajtón tátva maradt a szám. Olyan elképesztő látvány fogadott, hogy majdnem összeestem. Szerelem volt első látásra, amikor megláttam a kocsikat. Vagy tíz gyönyörűség állt ott szép sorban, egymás mellett. ‒ Tetszik, kölyök? – kérdezte Joe, miközben megveregette a hátamat. Majdnem kibillentem az egyensúlyomból, amikor rám ütött hatalmas tenyerével, de engem az egy cseppet sem érdekelt. Mással voltam elfoglalva. Az elém táruló látvány teljesen lenyűgözött. Nem tudtam levenni a tekintetem a csodajárgányokról. Egy Ferrari, három Lamborghini, egy Porsche, két Maserati és három Bugatti. Olyan volt, mintha meghaltam és a mennyországba kerültem volna. Addig csak a magazinokban láttam ilyen csodákat, amiket az igazgató asztaláról csórtam el. Most meg hirtelen az összes itt volt előttem. Nem tudtam megszólalni, így csak hevesen bólogattam Joe kérdésére. – Na, és vezetni szeretnél egy ilyet? Azt hittem, rosszul hallottam. Döbbenten meredtem agyontetovált megmentőm gonoszan villogó szemébe. Aranygyűrűkkel telerakott jobb kezével végigsimított kopasz, tetovált fején, közben gyilkos tekintettel nézett rám. Egy pillanatra megrémültem, de aztán eszembe jutott, hogy nem válaszoltam a kérdésére. ‒ I-igen… ‒ leheltem remegő hangon. Joe erre elvigyorodott, én meg kifújtam a tüdőmben szorult levegőt. Rohadtul be voltam szarva attól az embertől, de istenként tekintettem rá. Akkorát vágott a hátamra elismerésül, hogy előrebillentem az egyensúlyomból. ‒ Te szerencsétlen kölyök! – dörrent rám. – Majd én embert faragok belőled – jelentette ki magabiztosan. Igen, embert. Egy olyan embert, aki bármikor, bárhonnan képes volt ellopni egy kocsit már tizenöt évesen. Na de nem akármilyen kocsikat tulajdonítottam el. Joe kizárólag a méregdrága sportautókra utazott. A hangárban szétszedték őket darabjaikra, konténerekbe pakolták, és alkarészként vitték át őket a határon Kanadába, Mexikóba, de még Európába is szállítottak. Az üzlet virágzott. A zsaruk semmit nem tudtak

tenni ellene. Az életem akkor változott meg, amikor elloptam Jack Harrison, a milliomos üzletember legújabb szerzeményét. Azelőtt simán le tudtam lécelni minden alkalommal, de nála valami hiba csúszott a gépezetbe. Mintha valaki beköpött volna. Ahogy beugrottam a járó motorú kocsiba és kifaroltam vele, szinte azonnal meghallottam a rendőrautók szirénáit, és kezdetét vette az a felejthetetlen autós üldözés, aminek az élménye életem végéig elkísér. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy lesz mit mesélni az unokáknak. *** Mosolyogva emlékeztem vissza azokra a pillanatokra, amikor a féktelen száguldás az életem részévé vált. Most úgy éreztem, újra szükségem van rá. Amikor magam alatt voltam, amikor felejteni akartam, de néha csupán élvezetből, felpattantam a motoromra és hagytam, hogy a sebesség kitisztítsa az elmém minden zugát. Reméltem, hogy a friss levegő segít majd tisztán gondolkodni, de minél inkább próbáltam kiverni Miát a fejemből, ő annál jobban maradni akart. Valahányszor behunytam a szemem, az ő mosolygós tekintete jelent meg előttem. Imádtam az illatát, a selymes bőrét, amin élvezet volt végigsimítani. Élveztem minden egyes pillanatot vele, még akkor is, ha nem is ismertem. Soha egyetlen kalandomra sem vágytam még így, mint őrá. És ez nem jelentett semmi jót. Sem neki, sem nekem. Ki kellett őt vernem a fejemből, amilyen gyorsan csak lehetett. Leállítottam és letámasztottam a motort egy útmenti tisztáson és leszálltam róla. Bukósisakom leemeltem, és megráztam a fejem. „Mia, Mia, te vörös démon, mi a jó büdös francért kellett kezdenem veled?” ‒ tettem fel magamnak a kérdést, amire megvolt a válaszom is. Azért, mert rohadtul tetszik nekem, mert olyan szinten vonzódom hozzá, mint még soha senkihez. Ezzel csak egy baj van. Hogy neki semmi szüksége az én zűrös múltamra. Ha pedig megtudja, mit tettem, ő maga fog lelépni. Éppen ezért nem hagyhatom. ‒ Francba, a francba, a rohadt kurva életbe! – ordítottam ezúttal hangosan a semmibe, és beletúrtam a hajamba. Annyi minden összejött. „Henry miatt itt kéne maradnom és segíteni neki.” Sajnáltam a kis öreget és tudtam, ha magára hagyom, ő bezárhatja a boltot. Viszont Mia miatt el kellett mennem. Ha maradnék, előbb-utóbb egymásba szeretnénk, és ezt nem engedhettem. Azzal mindketten csak

veszítenénk, és én a legkevésbé sem akartam fájdalmat okozni neki, ahogy magamnak sem. Szenvedtem már éppen eleget. Az sem segített túl sokat, hogy Tom és Jack felváltva hívogattak és ígértek nekem fűt-fát, ha visszamegyek. Javában az őszben jártunk, de Jack már a következő évadra koncentrált fejben. Ő valahogy mindig képes volt egyszerre több dologra koncentrálni, amiért rohadtul irigyeltem. Egyre inkább kezdtem hajlani afelé, hogy visszatérek. Jack Harrison, a Ford Harrison istállófőnöke és tulaja engem akart, én pedig azt az adrenalinlöketet, amit csak a versenyzés adhatott. Visszaültem a motoromra és épp a fejembe akartam húzni a sisakot, amikor meghallottam csörögni a mobilomat. Eltökéltem, ha Jack hív, igent mondok neki. Nem érdekelt a dolog anyagi oldala. Egyszerűen hiányzott az az élet, a srácok. Kivettem a tokból a telefont, de egy ismeretlen telefonszámról kerestek. ‒ Paul Davies! ‒ Oh, hello! Én Lizzy vagyok, Mia barátnője. ‒ Hello! Miben segíthetek? ‒ Én… öö… igazából… ha nagyon őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, miért hívtalak fel. ‒ Oké, akkor, szia! – próbáltam elköszönni ettől a lökött tyúktól, de persze nem sikerült, mert csak kibökte, hogy mi piszkálja a csőrét. ‒ Tudom, hogy kefélsz a barátnőmmel, és ezzel nincs is semmi bajom, de tudod, nemrég esett túl egy csalódáson és nem örülnék neki, ha újra visszasüllyedne. Megérdemli, hogy végre boldog legyen, és nem hiszem, hogy egy felszínes kapcsolatra vágyna, még ha ezt is mondja. De ő nem ilyen. Imádja a gyerekeket, ezért lett tanító, és saját családra vágyik. Szóval arra akarok kilyukadni, ha csak kefélgetni akarod, akkor inkább keress valaki mást és őt hagyd békén, mert nem ezt érdemli. Ő nem egy játékszer, akivel csak szórakozol, aztán meg, ha már meguntad, csak elhajítod. Ő egy nagyon kedves, szeretni való és érzékeny lélek. És jobb, ha tőlem tudod, ha te is kicsinálod őt úgy, mint Mark, akkor kikaparom a szemedet! Csak a miheztartás végett mondtam el, kösz, hogy meghallgattál. Elvettem a fülemtől a telefont, és kitágult pupillákkal meredtem a képernyőre. Mégis mit képzel magáról ez a tyúk? Szörnyen dühös lettem. Talán levegőt sem vett, amíg mindezt eldarálta nekem, aztán anélkül, hogy hagyott volna engem is szóhoz jutni, egyszerűen kinyomta. Már bennem volt, hogy visszahívom, és jól lerakok neki, de aztán rájöttem, hogy ennek

az egésznek semmi értelme. És ha úgy vesszük, igaza van. Nem jó ötlet ez a játék, amit Miával űztünk már egy ideje. Tudtam, hogy a „csak szex” hosszú távon nem fog működni. Ha tényleg csak egyetlen éjszakáról szólt volna, akkor oké, de az igazat megvallva nem is vágytam másra. Bármilyen lökött is Mia barátnője, azért meg kell hagyni, hogy elgondolkodtatott. Nagyot sóhajtva nyomtam a fejembe a sisakot és ültem vissza a motoromra. Elhatározásra jutottam. *** Szombat este volt, így csak reménykedtem benne, hogy itthon van. Nem akartam felcsörögni neki, mert mindenképpen beszélnem kellett vele, így az ajtó mellett szobroztam vagy félórát, mire egy idősebb nő lépett ki rajta a kutyájával. Úgy tettem, mint aki éppen akkor ért oda, és besurrantam mögötte. Nem akartam a lifttel bajlódni, így a lépcsőt céloztam meg. Kettesével vettem a fokokat, de mire felértem a negyedikre, kissé lihegtem. Kopogtatni kezdtem az ajtaján, de semmi. Ekkor még hangosabban, ököllel ütöttem az ajtót és bekiabáltam: ‒ Mia! Mia, itthon vagy? Szöszmötölést hallottam belülről, majd a zár kattanását. Meglepetten nézett rám, én pedig elvesztem gyönyörű kékeszöld szemeiben. Őrjítő látványt nyújtott testhez simuló fekete ruhájában, mely szépen kihangsúlyozta vonalait, és az a fényes, tűzpiros tűsarkú, amit viselt, még inkább fokozta a hatást. Hosszú vörös haját kontyban a feje tetejére tűzte, melyből néhány kiszabadult tincs a vállát simogatta. Nagyot nyeltem és kellett pár pillanat, mire felfogtam, mit is látok. ‒ Mi a baj? Ég a ház, vagy mi? Miért dörömbölsz így? ‒ Beszélnünk kell – nyögtem ki, aztán magamhoz tértem. – Készülsz valahová? ‒ Igen, az egyik kollégámmal vacsorázom. ‒ És ez a kollégád, gondolom, férfi – kérdeztem meg a nyilvánvalót. Hiszen egy kolleginának nem csípte volna így ki magát. Semmi jogom nem volt rá, mégis féltékeny lettem. Nem akartam, hogy mással vacsorázzon, pláne nem ebben a cuccban. Ki tudja, hol kötnének ki vacsora után. Ahogy a saját nemem ismerem, talán még az étteremig sem jutnának el. „Nem, ezt nem fogom hagyni” – határoztam el, és anélkül, hogy invitálást kaptam volna, beléptem Mia mellett a lakásba. Becsukta az ajtót és csípőre tett kézzel, dühösen fordult felém. Olyan gyönyörű volt így mérgesen is! Ahogy

összeráncolta a homlokát, és apróra húzta össze azokat a csókolni való ajkait. ‒ Mégis mit képzelsz? Mit művelsz? ‒ Mint mondtam, beszélnünk kell! ‒ Ne haragudj, Paul, de most nem érek rá, fontos megbeszélésem van a kollégámmal. Kiakadtam, és közelebb léptem hozzá. Bal kezemmel átkaroltam a derekát és magamhoz rántottam, míg a jobbal megragadtam a tarkójánál, hogy ne tudjon szabadulni, és lehetőleg rám figyeljen. A füléhez hajoltam és belesuttogtam: ‒ Ebben a cuccban? – kérdeztem rekedt hangon. Elég volt meglátnom őt, máris romba dőlt merev elhatározásom azzal kapcsolatosan, hogy többé nem keresem. Azt sem tudom, minek jöttem ide egyáltalán, hiszen egyszerűen szó nélkül is elsétálhattam volna. Ez hülyeség! Nagyon is tudom, hogy miért jöttem. Mert kibaszottul vágyom rá. Kezem lecsúsztattam a fenekéhez és belemarkoltam. Hát persze, hogy azonnal elgyengült. Egyre hevesebben vette a levegőt, és bármennyire is próbált a fejével gondolkozni, neki éppúgy nem ment, mint nekem. Feljebb tornásztam a szoknyáját, félretoltam a bugyiját és belemártottam két ujjam forró, nedves puncijába. Hangosan felnyögött, lábai megrogytak, de még így is ellenkezni próbált. ‒ Kérlek, ne… – zihálta, nulla határozottsággal a hangjában. – Nekem muszáj vele beszélnem. Elszakítottam magam tőle, de továbbra is tartottam fél kézzel, nehogy elmeneküljön, míg a másikkal elővadásztam a zsebemből a mobilom és neki nyújtottam. ‒ Hívd fel, hogy késel. ‒ Nem, dehogy! Ezt már napokkal ezelőtt megbeszéltem vele. ‒ De igen, tündérkém, felhívod. Sőt, talán jobb lenne, ha mindjárt azt mondanád, hogy nem mész. ‒ Nem teheted ezt, nem szabhatod meg nekem, hogy mit csináljak, mi csak dugunk, nem vagyunk kapcsolatban! – vágta hozzám mérgesen, és próbált kiszabadulni, de nem engedtem. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy annak a faroknak az ágyában kössön ki. ‒ Mégis, mit tud adni neked az a kolléga, amit én nem? – kérdeztem, és közben belecsókoltam a nyakába. Tudtam, hogy ezt mennyire imádja. Végignyaltam a kulcscsontjától a fülcimpájáig, majd ajkaim az övéhez

vándoroltak. Behatoltam nyelvemmel a szájába, és birtokba vettem. Először még ellenkezett, de amint ujjaimat újra belemártottam hüvelyébe és megérintettem duzzadt csiklóját, megadta magát. Visszacsókolt, és két kezével belekapaszkodott a nyakamba. Egy pillanatra megszakítottam a csókunkat, hogy levegőhöz jussunk. ‒ Jövő héten eljön velem a szüleimhez – nyögte, mire én felhúzott szemöldökkel meredtem rá. ‒ Ezt meg hogy érted? Most akkor a kollégáddal készültél vacsorázni vagy a pasiddal? Talán már a bugyidban is járt? – kérdeztem feldühödve, pedig semmi okom nem lett volna dühösnek lenni. Valahol tudtam is ezt, de most képtelen voltam visszafogni magam. Mia sértődötten ellökött magától és hátat fordított. – Válaszolj! – kiáltottam rá, mintha jogom lett volna számon kérni. Megugrott ijedtében, majd felszegett állal fordult vissza hozzám. ‒ Tudod mit? Neked ehhez aztán végképp semmi közöd! ‒ Miért csinálod ezt? – kérdeztem most már kissé higgadtabban. ‒ Mit csinálok? ‒ Kikészítesz. ‒ Nincs szándékomban kikészíteni téged. És különben sem értem ezt a dühödt reakciót. Semmi közöd hozzám, így semmi közöd ahhoz, hogy mikor mit csinálok. ‒ Tudom! Tudom, hogy igazad van, ne haragudj, nem akartalak megbántani. Tényleg nincs jogom számon kérni téged. ‒ Oké, akkor ezt megbeszéltük. Most pedig megyek, mert gondolom, már vár rám. ‒ Miért akarod, hogy elmenjen veled a szüleidhez? – szóltam utána. ‒ Miért akarod tudni? – fordult vissza érdeklődve, mire megvontam a vállam. ‒ Csak tudni szeretném – feleltem halkan. ‒ Na jó, de ha elmondom, békén hagysz? Bólintottam. Mi mást tehettem volna? ‒ A barátnőm, Lizzy bemesélte anyuéknak, hogy végre túl vagyok Markon, és boldog párkapcsolatban élek. Erre akkor jöttem rá, amikor felhívtam anyut, hogy megkérdezzem tőle, hazamehetnék-e a szabadságom idejére. Erre anyu arra kért, hogy vigyem magammal a barátomat is. Először nem értettem mire céloz, aztán rájöttem… – Rám emelte gyönyörű, zavarodott tekintetét.

‒ Rám – vágtam le a szitut, mire bólintott. ‒ Lizzy beszélt az anyjának rólad, kissé felnagyítva a dolgokat – tárta szét a karját, hogy nyomatékosítsa mondandóját. ‒ Miért nem mondtad azt, hogy csak jó ismerősök vagyunk? ‒ Szerinted nem próbáltam? Anya nem hisz nekem, ezért kitaláltam, hogy ráveszem az egyik kollégámat, Peter Brownt, hogy kísérjen el, és játssza el a szüleim előtt a pasimat. ‒ Mégis mi értelme van ennek a baromságnak? Mia! Ők a szüleid, miért akarod átvágni őket? ‒ Mert tudom, hogy aggódnak miattam. Szeretnék, ha boldog lennék, és szerintük csak egy másik pasi oldalán lehetek az. Mindössze egyetlen hét a szabadságom, és ha ők ezalatt azt látják, hogy minden oké velem, akkor talán megnyugszanak, és nem zaklatnak többet… vagy legalábbis… egy darabig. ‒ És miért nem kértél meg engem? – tettem fel a nagy kérdést, de amint kiejtettem a számon, már meg is bántam. Egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy mi ketten össze legyünk zárva egy hétig. Sőt. Jobban belegondolva, ennél nagyobb hülyeséget nem is csinálhatnánk jelen helyzetünkben. „A kurva életbe! Hiszen azért jöttem ide, hogy megbeszéljem vele, nem találkozhatunk többé, erre mit teszek? Jóformán felajánlom a szolgálataimat. Én barom!” ‒ Megtennéd? – nézett fel rám tágra nyílt szemekkel. Lefagytam, nem tudtam, mit mondjak neki. Nem tartottam jó ötletnek. Az eszem pedig viaskodni kezdett a vágyaimmal, és ennek még sosem volt jó vége. Mia közelebb lépett, karjait a nyakam köré fonta és – mint akit már nem érdekel, hogy várják – megcsókolt. Ennyi. Tudtam, hogy nekem itt végem, mint a botnak. Kezei lassan levándoroltak a nadrágomhoz, és egy pillanat alatt kioldotta az övemet. Kigombolta a nadrágomat, majd a bokszeremmel együtt letolta a földig, és ugyanazzal a mozdulattal letérdelt elém. Rám emelte egy pillanatra huncut tekintetét, aztán nyelvével végigsimított lüktető szerszámomon. Önkéntelenül is előretoltam a csípőmet. Jobb kezével megragadta a farkam, míg a ballal a heréimet kezdte simogatni. Észvesztően jól csinálta, ahogy lassan ingerelt, majd végül beengedett a szájába, belőlem meg kiszakadt egy mély morgás. Mindkét kezemmel belekapaszkodtam a hajába, lassan mozogni kezdtem ki-be a szájába és közben végig azt néztem, ahogy szinte teljes hosszában benyeli a farkamat. Nem engedtem neki, hogy sokáig csinálja, bár semmire sem

vágytam jobban, minthogy azonnal elélvezzek. Annyira kívántam, hogy szinte már fájt. Megragadtam a karjait és felhúztam, majd nyelvemmel birtokba vettem a száját és éhesen csókolni kezdtem. Közben kezeimmel megtaláltam a ruhája cipzárját és lehúztam róla. A bugyija és a melltartója szinte egy pillanat alatt lekerült róla, ahogy rólam is a pólóm. Már csak a vörösen csillogó tűsarkú volt rajta, de azt nem akartam, hogy most levegye. Észvesztően szexi volt így. Megragadtam a fenekénél fogva és felemeltem. Lábait a derekam köré kulcsolta, így sétáltunk el a kanapéig. Gondoltam, lefektetem, de neki persze más tervei voltak. Letette a lábait és ellökött magától. Zihálva kapkodta a levegőt, majd egy hirtelen mozdulattal rálökött a kanapéra. Elvesztettem az egyensúlyom és leültem. Ő pedig ott állt előttem meztelenül, egyetlen tűsarkúban. Enyhén terpeszbe nyitotta a lábait, látványosan megnyalta ajkát, majd lágy csípőmozdulatok kíséretében mindkét kezével cirógatni kezdte magát. Azt hittem, rögtön elájulok. Fel akartam állni, mert muszáj volt őt megérintenem, de nem hagyta. Visszalökött az ágyra, és tovább ingerelt szexi mozdulataival. Kibontotta hosszú haját, mely gyönyörű tincsekben omlott a vállára, majd egy hirtelen mozdulattal letérdelt elém. Megszólalni sem volt időm, mert a következő pillanatban már újra a szájába vette egyre jobban feszülő farkamat. Édes volt ez a kínzás. De még mennyire, ám nem akartam a szájába élvezni. Megragadtam a derekát és finoman jeleztem, hogy hagyja abba. Segítettem neki felállni, majd óvatosan lefektettem. Szerettem volna viszonozni a kedvességét, de ezt sem hagyta. Mi tagadás, egyáltalán nem volt ellenemre, hogy ő akart irányítani. Átemelte fölöttem a lábát és meredező szerszámom nedves puncijához igazította, majd egy hirtelen mozdulattal felnyársalta magát. Állatias hörgés tört fel belőlem, amikor vadul elkezdett meglovagolni. Minden mozdulatánál megemeltem a csípőm, hogy még mélyebbre tudjak hatolni benne. Kezeimmel kemény melleit masszíroztam, mire ő egyre csak fokozta a tempót és egyre hangosabban sikoltozott. Nem bírtam tovább. Testünk ritmusos egymásnak csapódása és Mia élvezetének hangjai megadták az utolsó lökést, és most már én sem bírtam csendben maradni. Mélyről jövő nyögések törtek fel belőlem, melyeket Mia csókjával fojtott belém. Ilyen intenzív szexben még soha nem volt részem. Ugyan tündérkének szoktam szólítani, de inkább illett volna rá a kisördög, vagy a vadmacska. Teljesen kikészített. Percekig pihegtünk még egymáson, mire képesek voltunk egyáltalán megszólalni.

‒ Oké, megadom magam – motyogtam a szájába két csók között –, elmegyek veled. Halkan kuncogni kezdett. ‒ Ezek szerint elég jó a meggyőző képességem! ‒ Állati! – feleltem, majd újra egymásnak estünk.

Mia „Soha ne hagyd, hogy a félelmeid irányítsanak, mert mindig lesz elég erőd ahhoz, hogy változtass! Égesd fel a pokol kapuját! Lovagold meg a szökőár legnagyobb hullámait! Légy te a legmélyebb gyökeret eresztett fa a tomboló szélviharban, hogy aztán nevetve táncolj a világegyetem tetején! Képes vagy rá magadért, a szeretteidért. Mert te nem csak a kulcs vagy, de a mindent elsöprő erő is!” Julie V. Scott Reggel a telefonom eszeveszett sípolására tértem magamhoz. Hason fekve, fejem a párnába fúrva, jobb kezemmel próbáltam megtalálni az éjjeliszekrényen heverő készüléket, hogy mielőbb elhallgattassam. Mikor a kezembe akadt, lassan megfordultam, és kissé távolabb tartva magamtól óvatosan kinyitottam a szemem. Így is csak hunyorogva tudtam ránézni a fényesen világító képernyőre. „Francba!” – dünnyögtem magamban. Elfelejtettem, hogy ma péntek, még meló van. Ennél rosszabb már nem is lehetne. Kitakartam magam, és csigalassúsággal kimásztam az ágyból. Szükségem volt egy kávéra, vagy inkább kettőre. Magamra kaptam a selyemköntösöm, belebújtam a papucsomba és kimentem a konyhába. Amikor beléptem a helyiségbe, rájöttem, hogy talán mégsem lesz szükségem kávéra. Elég volt ránéznem Paul egyszál bokszerben feszítő hátsójára, amint a tűzhelynél ügyködött, és egyből kiszállt belőlem az álmosság. Meg voltam róla győződve, hogy nem maradt itt az este, bár az után az észvesztően jó szexpárbaj után engem hamar elnyomott az álom. Pár pillanatig nem voltam képes mozdulni, igazából nem is akartam. Jó volt kicsit csorgatni a nyálam a látványra, ahogy feszes izmai minden egyes mozdulatánál ugráltak. Hol megfeszültek, hol elernyedtek. ‒ Csak állsz ott, vagy esetleg idejönnél segíteni? – érdeklődött, mire magamhoz tértem merengésemből. Lassan megfordult, kezében a kávéfőző papírjával, és homlokráncolva felemelte felém. – Jó reggelt, tündérkém! Elárulnád nekem, hogy ezzel az átkozott masinával hogy az ördögbe kell egy normális kávét főzni? Elnevettem magam és közelebb léptem hozzá. Kivettem kezéből a könyvet és félredobtam, majd lábujjhegyre emelkedtem és nyomtam egy

puszit az ajkára. ‒ Jó reggelt – suttogtam halkan. – Azt hittem, már este elmentél. Megfordultam és a kávéfőzőhöz léptem, kivettem a szekrényből két kapszulát, feltöltöttem a gépet vízzel és bekapcsoltam. ‒ Nem gondoltam, hogy ez ilyen egyszerű. ‒ Tudod, néha a legbonyolultabbnak tűnő dolgok a legegyszerűbbek. Egyébként minden csak addig bonyolult, amíg rá nem jössz a titok nyitjára – motyogtam közben, Paulnak végig háttal állva. Nem szólt semmit, csak közelebb lépett hozzám és belecsókolt a nyakamba. ‒ Muszáj ma bemenned? ‒ Igen, muszáj. És ráadásul a tegnapi nap után még lesz egy kellemetlen beszélgetésem Peterrel – feleltem, és megfordulva a kezébe nyomtam egy csésze forró kávét. ‒ Köszönöm. Elnevettem magam. ‒ Ki gondolta volna, hogy létezik olyan dolog, amihez Paul Davies nem ért?! – sóhajtottam fel színészkedve. ‒ Te nő! Ne gúnyolódj rajtam! ‒ Miért ne? Olyan jólesik, hogy végre van valami, amihez én értek! Engedd, hadd élvezzem ki ezt a pillanatot! – kértem, és behunytam a szemem egy percre. ‒ Na jó, elég az élvezkedésből. Csipkedd magad, vagy megint elkésel. Nem hiszem, hogy az igazgatónő minden alkalommal ugyanolyan elnéző. Igaza volt, így gyorsan megittam a kávém és visszamentem a szobába átöltözni. Mindössze öt perc alatt elkészültem. Már a késő őszben jártunk, és egy kissé hűvösek voltak a reggelek. Így egy farmernadrágot kaptam magamra és a kedvenc rózsaszín blúzomat, majd a fürdőben tettem fel egy halvány sminket. Kifésültem a hajam, egy laza copfba fogtam, és már indultam is vissza. A nappaliban még mindig ott volt Paul. ‒ Te szeretnél elvinni? – érdeklődtem. Nem akartam ráakaszkodni, és a legkevésbé sem szerettem volna kihasználni. De mi tagadás, jólesett, hogy maradt, és még kávét is akart főzni nekem. Néha eljátszadoztam a gondolattal, vajon milyen lenne, ha tényleg egy pár lennénk. Nem lenne olyan rossz minden reggel erre a látványra ébredni. Talán meg tudnám szokni. De a következő gondolatom minden egyes alkalommal Mark, és a rajta lovagló szőke bombázó. Még hónapok

elteltével is felkavarodott tőlük a gyomrom. Nem. Bármennyire vágyom is rá, nem tehetem meg, hogy újra beleessek ugyanabba a hibába. Tudtam magamról, mennyire képes vagyok átadni magam. Testestül-lelkestül. Nem lennék képes elviselni egy újabb csalódást. Abba bele is pusztulnék. ‒ Csak szeretnék biztos lenni benne, hogy időben odaérsz – felelte és felállt, már indulásra készen. – Na gyere, tündérkém! – nyújtotta felém a kezét. Felkaptam a táskám, majd belecsúsztattam kezem az övébe. Összefonta ujjainkat, és kéz a kézben indultunk útnak. *** Fellélegeztem, amikor kiderült, hogy Peter szabadságot kért mára. Így, ha csak egy rövid időre is, de megúsztam a beszélgetést vele. Meglehetősen kellemetlen helyzetbe sodortam magam, hiszen én kértem őt. Ő sosem ajánlotta volna fel a szolgálatait, hát gondoltam elhívom vacsorázni, kicsípem magam neki, ahogy talán még egy nő sem tette, és ha másképp nem megy, elcsábítom. Olyan boldog voltam, hogy nem került sor rá! Jobban belegondolva, valószínűleg képtelen lettem volna megtenni. ‒ Sikerült már megszoknod? – érdeklődött a tantermek felé haladva Carol. Meglepődtem. Ez volt az első próbálkozása irányomba. Én korábban már próbáltam vele beszélgetni, de tőle akkor csak egyszavas mondatokra futotta, így nem is erőltettem. Felemeltem a fejem, és belenéztem barna szemeibe. ‒ Igen, köszönöm. Nagyon jó kis csoportom van. A gyerekek mindegyike nagyon érdeklődő és szeretnek tanulni. ‒ Ez szuper. Örülök – mosolygott, de mosolyából hiányzott az őszinteség. Nem tudtam mire vélni ezt a kis jelenetet, de nem igazán volt időm foglalkozni ezzel, mert megszólalt a csengő, és odaértünk az én tantermemhez. ‒ Viszlát, Carol! – köszöntem el tőle, de nem vártam meg, hogy bármit is reagáljon rá. Szerettem volna mielőbb távol kerülni tőle. Beléptem a terembe, és a gyerekek a szokásos módon mind egyszerre köszöntöttek. ‒ Jó reggelt, Miss Mia! ‒ Jó reggelt, gyerekek! – mosolyogtam rájuk. Annyira megkedveltem őket az elmúlt két hónapban, hogy már kezdtem az anyjuknak érezni magam. Csodás érzés volt, ahogy csüggtek a szavaimon minden alkalommal. És nem csak a tudásvágyuk, hanem a belőlük áradó önzetlen

szeretet is elvarázsolt. Már tudtam, hogy nekem itt a helyem, mindig erre vágytam és ezt akarom csinálni, amíg csak élek. Szinte rosszul esett, hogy egy hétre meg kellett válnunk egymástól. Ők persze örültek az egy hétig tartó szünetnek. A kollégáim nagy részének el kellett utazniuk egy konferenciára, így az igazgatónő elrendelt egy hét szünetet. Mivel ez csak az idősebb korosztályt érintette, akik már évek óta a szakmában dolgoztak, így nekem, Carolnak, Peternek és még egy kolléganőnknek, Ivy-nak szabadságot kellett kivennünk. Én pedig ezt a hetet otthon akartam tölteni. Amúgy is nagyon ritkán tudtam csak hazautazni a szüleimhez. Az első óránk torna volt. Minden gyerek átöltözve ült már a padjában. Noah volt az egyetlen, aki még mindig hosszúnadrágban és pulóverben, kezeit az asztal alatt gyűrögetve ücsörgött a helyén. Már az első napon jeleztem az igazgatónőnek, hogy mi a gyanúm Noahval kapcsolatban. Biztosra vettem, hogy ezt a kisfiút bántják odahaza. De azóta sem történt semmi, és ezt nem tudtam mire vélni. Látszólag rettegett. Nagyot sóhajtottam, mert sejtettem, hogy újra ugyanaz a látvány fogad majd. Belül már tomboltam dühömben, de ezt persze a gyerekek előtt nem mutathattam. ‒ Noah – szólítottam meg halkan, mire lassan felemelte a fejét. – Nem szeretnél ma tornázni? – kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét. – Rendben, nem kell, ha nem akarod, de gyere te is velünk a tornaterembe, rendben? – Bólintott, én meg reménykedtem benne, hogy sikerül majd rávennem, mesélje el, mi történt. Nagyon nehéz volt vele kommunikálni, mert legtöbbször hiába próbáltam beszéltetni, ő nem szólalt meg. Viszont elképesztően okos kisfiú volt. Szélesebb körű tudással rendelkezett a kortársainál. Amíg a többiekkel tornáztunk, addig Noah a terem szélén egy padon ült, magába roskadva. Szörnyen sajnáltam. Úgy szerettem volna megölelni és megígérni neki, hogy soha többé senki nem bánthatja! Bár megtehettem volna! Ehelyett tehetetlenül kellett néznem a szenvedését. Mindössze hétéves volt, mégis annyit szenvedett már, hogy egy hosszú életre is sok lenne. Nem egyszer láttam rajta zúzódás nyomát, és a bezárkózása is arra utalt, hogy itt nagy bajok vannak. De hiába jeleztem, süket fülekre találtam. Persze ígéret az érkezett, hogy utánajárnak, de a napok csak múltak, és semmi sem történt. Engem meg egyre jobban bosszantott a kollégáim hozzáállása. Ivy-nak egyszer elmeséltem, de ő csak annyit fűzött hozzá,

hogy szerinte jobban teszem, ha ebből kimaradok. Nem értettem én ezt az egészet. Eltökéltem, kerül, amibe kerül, de megvédem ezt a kisfiút. Elosztottam a gyerekeket két csoportra, és a szokásos pókfocit választottam az órát lezáró játéknak. Nem volt már túl sok időm. Odaléptem Noah-hoz, megfogtam a kezét és kértem, hogy jöjjön nekem segíteni. Becsaltam a szertárba, leültem egy labdára és kértem, hogy ő is tegye ugyanezt. Kérdő tekintettel nézett rám, de biztatásomra megtette. Leült. Nagyot sóhajtottam, mert fogalmam sem volt, hogy kezdjem a beszélgetést anélkül, hogy magába gubózna vagy elszaladna. ‒ Noah, figyelj rám, kérlek! – Vártam pár másodpercet, mire felemelte a fejét és belenézett a szemembe, aztán folytattam. – Elmondod nekem, hogy miért nem akarsz tornázni? Megrázta a fejét. Most sem, mint eddig egyszer sem, nem akart beszélni. ‒ Miss Mia! ‒ Igen, Noah, hallgatlak. ‒ Én… – kezdte, de nem fejezte be a mondatát. Felpattant a labdáról és elindult az ajtó felé. Utána iramodtam és elkaptam a felsőkarját, mire felszisszent. „Én idióta!” – korholtam magam. De nem engedhettem, hogy most elmenjen. ‒ Ne haragudj, Noah! – kértem bocsánatot tőle. – Gyere vissza, és beszéljük meg. Ha elmeséled, mi történt, megígérem, hogy segítek neked! – Erre újra rám emelte a tekintetét, és teljes komolysággal kijelentette: ‒ Úgysem tud segíteni. Senki sem tud. Döbbenten meredtem magam elé, és hagytam elmenni. Nem akartam elhinni, hogy ezeket a mondatokat tényleg egy hétéves szájából hallottam. Mégis mióta szenvedhet ez a szerencsétlen kisgyerek? Öt perccel az óra vége előtt visszasétáltam a csoportommal a termünkbe és kértem őket, hogy csendben öltözzenek át. Addig én fogtam magam és dühösen végigvágtattam a folyosón, fel a második emeletre, és minden előzmény nélkül, mint egy felbőszült bika, berontottam az igazgatónő irodájába. Nem volt egyedül. Miért is lett volna? Egy öltönyös, látszólag nagyon gazdag pacák ült vele szemben. Elmélyülten társaloghattak valamiről, amikor berontottam, mert mindketten döbbenten meredtek rám. ‒ Miss Wilder? Mi történt? ‒ Beszélhetnénk esetleg négyszemközt? Nagyon fontos lenne! – kértem, mire ő türelemre intett, majd bemutatta nekem a vele szemben ülőt.

‒ Elnézését kérem, Mr. Adams! – sóhajtott fel az igazgatónő, aki látszólag zavarban érezte magát miattam. – Szeretném bemutatni önnek az új kolléganőnket, Miss Mia Wildert. Mia, az úr pedig Mr. Noah Adams, az ifjabbik Noah Adams édesapja. Mr. Adamsnek köszönheti iskolánk, hogy még létezhet – fűzte hozzá az igazgatónő. Ó, hát innen fúj a szél! Szóval Noah apja egy gazdag pacák, akinek mindent el kell nézni, még azt is, hogy bántalmazza a fiát, csak mert pénzeli az iskolát. Ezt nem hiszem el! Ordítani tudtam volna tehetetlen dühömben, de nem akartam, hogy észrevegye rajtam, tudom, mit művel a fiával. Legalábbis most még nem. Kezet nyújtottam felé. ‒ Örvendek, Miss Wilder! ‒ Részemről az öröm! Megszorította a kezem, szigorú tekintetével végig a szemembe nézve. Szinte földbe gyökerezett a lábam. Mégis ki ez a pasas, hogy mindenki fél tőle? Engem is lebénított egyetlen pillantásával. Tekintete olyan volt, mint a horrorfilmekben a pszichopatáknak: félelmet keltő. Még a hideg is kirázott tőle. A többi hang a torkomon akadt. Amikor az igazgatónő jelezte, hogy majd később beszélünk, csak bólintottam, és elhagytam az irodát. *** ‒ Hahó! Föld hívja Miát! – szólongatott – valószínűleg már sokadjára – Lizzy. – Hol jársz? Csak nem egy bizonyos szexisten körül forognak a gondolataid? Mert ha igen, akkor hagylak. Róla én is szívesen fantáziálnék. ‒ Lizzy, kérlek! – szóltam idegesen, tekintetem a kormányra szegezve. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből Noah apját. A hideg kirázott még a gondolatától is. Amióta kijöttem az irodából, azon törtem az agyam, hogyan tudnék szegény kisfiúnak segíteni. Azt sem tudtam, van-e egyáltalán anyja. Még sosem láttam. Mindig egy sötétített üvegű kocsival hozták iskolába, és rajta kívül még senki nem szállt ki az autóból. Már az első nap sejtettem, hogy valami nincs rendben ezzel a kisgyerekkel, de sosem szerettem volna még annyira tévedni, mint most. Azt viszont álmaimban nem gondoltam volna, hogy ekkora a gáz. Az igazgatónő már jó ideje elnéz neki mindent, mert nagy eséllyel ennek a pacáknak köszönhető, hogy az iskola képes talpon maradni. Barátnőm hirtelen megragadta a kezeimet, amivel visszatérített elkalandozott gondolataimból. ‒ Mi a baj? – érdeklődött ezúttal komolyan.

Megrántottam a vállam, de a sírás kerülgetett, ha arra gondoltam, nem fogok tudni segíteni a kisfiún. ‒ Semmi. ‒ Na, tudod, kinek meséld ezt be? ‒ Oké, elmondom, de lakat legyen a szádon, megértetted? Lizzy hevesen bólogatni kezdett, én pedig elmeséltem neki mindent. Korábban nem szóltam Noah-ról neki, mert abban reménykedtem, hogy tévedek. De mostanra világossá vált számomra, hogy mi folyik itt. ‒ Na, bassza meg! – káromkodott Lizzy, majd a szája elé kapta a kezét, mikor rájött, hogy mi csúszott ki rajta. Én pedig némán bólogattam. ‒ Fogalmam sincs, mit tegyek – dőltem hátra az ülésemen egy nagy sóhaj kíséretében. ‒ Először is menjünk be, és igyunk egy nagy adag lattét, együnk egy jó habos sütit, aztán közösen kitaláljuk. Egy gyerekbántalmazó sosem ússza meg. ‒ Bár igazad lenne! – sóhajtottam fel újra, majd kiszálltunk a kocsiból. Mint valami hajótöröttek, egymást támogatva sétáltunk be a cukrászdába, és birtokba vettük a törzshelyünket. Pár perccel később a pletykára éhező Erica lépett mellénk, hogy felvegye a rendelést. Én képtelen voltam bármire is figyelni, így Lizzy helyettem is eldarálta, amit kérünk. ‒ Vele meg mi történt? – kérdezte barátnőmet, flegmán felém biccentve. ‒ Neked meg mi közöd van hozzá? A te dolgod, hogy hozd a rendelésem – közölte Ericával, majd kezével is intett, hogy hangsúlyt adjon az elhangzottaknak. Bármennyire is szerettem volna titkolni mindazt, ami bennem kavargott, egyszerűen nem bírtam elrejteni az érzéseimet. Iszonyatos dühöt, haragot, csalódottságot, értetlenséget és tehetetlenséget éreztem egyszerre. Legszívesebben megkerestem volna most azonnal, hogy hol laknak, és elhoztam volna magammal Noah-t. „Ha ez ilyen egyszerű lenne!” ‒ Segíts nekem, Lizzy, mondd meg, mit tegyek? ‒ Nézd, először is le kéne higgadnod, mert látszólag mindjárt felrobbansz. Amióta bejöttünk, folyamatosan fészkelődsz a helyeden, tördeled a kezeidet, és tiszta vörös a fejed. Ha így folytatod, még agyvérzést kapsz, és akkor tényleg nem lesz senki, aki segíteni tud, vagyis akar, annak a kisfiúnak.

‒ Olyan tehetetlennek érzem magam – nyögtem, amikor Erica végre kiért a kávénkkal és a sütinkkel. Letette elénk, de nem mozdult. Érdeklődve cikázott a tekintete egyikünkről a másikra. ‒ Neked meg nincs más dolgod? – vágta hozzá Lizzy ingerülten. ‒ De igen, rengeteg dolgom van – felelte, majd a nevetéstől pukkadozva hátat fordított és magunkra hagyott. ‒ Hogy ez a nő mekkora egy tuskó! Csak abban leli örömét, ha másnak gondja van. Vigyorog, pedig fogalma sincs, miről van szó – mérgelődött Lizzy. ‒ Hagyd, nem éri meg, hogy miatta bosszankodjunk, amikor sokkal nagyobb problémát kell megoldanunk… valahogy. – Életemben nem voltam még ennyire tanácstalan. Nem tudtam, mit tehetnék, kihez fordulhatnék. *** Egy jó órával később már a nappalimban, a kanapén ültünk. Én ölemben Luciferrel, Lizzy pedig a laptoppal. Teljesen lekötöttek a gondolataim, miközben doromboló cicámat simogattam. Ő is megérezte, hogy nagy gondban vagyok, így próbált vigasztalni. ‒ Bingó! – kiáltott fel Lizzy. ‒ Mit ijesztgetsz! A frászt hoztad rám! ‒ Megtaláltam a mi Mr. Noah Adamsünket. ‒ A miénk? Felőlem a tiéd lehet, én nem kérek belőle – motyogtam, majd közelebb húzódtam barátnőmhöz, hogy én is lássam, mit talált. ‒ Látod? Egy egész oldalnyi cikk szól róla a New York Timesban. – Hangosan olvasni kezdett. A cikk hosszasan taglalta, hogy a szenátori címre pályázó Noah Adams felesége milyen tragikus hirtelenséggel hunyt el. A nő évek óta súlyos depresszióval küzdött és gyógyszereken élt. Miután Noah Adams hazavitte feleségét az intézetből azzal az indokkal, hogy képes őt ellátni, a nő állapota romlásnak indult, mígnem egyik nap az ötéves fia talált rá anyja holttestére otthonuk fürdőkádjában. A nőről a boncolás során megállapították, hogy nem adagolta túl a gyógyszereit, és halálát fulladás okozta. Noah Adams ellen halált okozó gondatlan veszélyeztetés miatt eljárást indítottak, és előzetes letartóztatásba helyezték, de néhány héttel később bizonyítékok hiányában az ügyet lezárták, és ejtették a férfi elleni vádat.

Mindketten döbbenten meredtünk a képernyőre, és percekig némaságba burkolóztunk. ‒ Biztos vagy benne, hogy ez ugyanaz a Noah Adams? ‒ Nem tudom, de itt egy kép róla, nézd! – mutatta oda a képernyőt Lizzy. Szám elé kaptam a kezem. Ő volt az, semmi kétség. Most már nem késlekedhettem. Első dolgom volt felhívni a gyámügyet, de amikor kiejtettem Noah Adams nevét a számon, hirtelen megszakadt a vonal. Azonnal tárcsáztam az igazgatónőt, de ő arra utasított, maradjak ki ebből, vagy azonnali hatállyal kirúg. Miután letettem a telefont, elfogott a kétségbeesés. Nem tudtam elhinni, hogy létezik ilyen. ‒ Csessze meg! – kiáltottam, és mérgemben a földhöz vágtam a telefont. – Te el tudod ezt hinni? Miért dugja mindenki homokba a fejét? – Remegtem és elsírtam magam idegességemben. Tehetetlenül rogytam le a kanapéra. ‒ Nyugodj meg, Mia! Kitalálunk valamit – csitítgatott Lizzy, de most képtelen voltam rá figyelni. Az agyam folyamatosan azon kattogott, hogyan segíthetnék a kicsi Noah-nak. Annyira sajnáltam őt. Nap mint nap egy bántalmazó, kegyetlen apához kellett hazamennie, és senki nem tett ellene semmit. Szegénykém. Ezért mondta, hogy nem tudok segíteni, hogy senki sem tud. Persze, de azért, mert ők nem is akarnak, mert mind be vannak szarva, de én, én nem fogok megfutamodni. Nem hagyom, hogy egy ilyen kegyetlen, lelketlen féreg kezei közt maradjon. Ha kell, elrabolom és megszököm vele, de nem fogom végignézni ennek a gyereknek a szenvedését. Lizzy közben letett elém egy pohár vizet. Meredten bambultam a teli pohárra, majd felemeltem a tekintetem és belenéztem barátnőm szemébe. ‒ Mi az? ‒ Ez most nem elég erős – közöltem vele és felpattantam a kanapéról, ki a konyhába. Kiengedtem az erkélyajtó előtt nyávogó Lucifert, majd benyúltam a hűtőbe az üveg whisky-ért, lekaptam a szekrényből két poharat és visszatértem a nappaliba. Barátnőm teljesen belemerült Noah Adams ügyének tanulmányozásába. Ledobtam magam mellé, és töltöttem mindkettőnknek az italból. Én már két pohárral is megittam, mire Lizzy felnézett. ‒ Ez a pasi egy gyilkos, semmi kétség. Nem hagyhatjuk nála azt a gyereket, Mia. Ki kell találnunk valamit.

Bólintottam, de nem szólaltam meg, mert már a harmadik pohár jeges whiskyt nyeltem. Jó érzés volt, ahogy elzsibbasztotta minden porcikámat. Könnyebbnek és erősebbnek éreztem magam. Felbátorodva ugrottam fel. ‒ Na jó, akkor most fogjuk magunkat, odamegyünk, és elhozzuk Noah-t. Barátnőm vigyorogva bólogatott. ‒ Aha, persze, és Adams pedig csak úgy odaadja nekünk a fiát, miután könnyes búcsút vettek egymástól. ‒ Igen, pontosan… – dadogtam feltartott mutatóujjal. Akadt a nyelvem. Nem szoktam inni, ezért nagyon hamar megártott. Most meg már a negyedik italomnál tartottam. De legyőzhetetlennek éreztem magam, és akkor csak ez számított. ‒ Tudod mit, legeslegjobb barátnőm? ‒ Mit? ‒ Most megyünk, és veszel egy hidegzuhanyt! ‒ De miért? – kezdtem nyűglődni, igazából már nem is nagyon tudtam, hogy mit teszek vagy mondok. ‒ Mert egy hangyányit becsiccsentettél, drága barátnőm. ‒ Nem is igaz! – közöltem vele határozottan, mire elnevette magát. ‒ Szerintem nem tudsz egyedül eljutni a mosdóig anélkül, hogy neki ne mennél valaminek. ‒ Ez nem igaz! Határozottan… nem. – Ellöktem magamtól a kezét, belőttem magamnak az irányt, és megindultam a fürdőszoba felé. Még kettőt sem léptem, amikor a bal lábammal nekimentem a dohányzóasztalnak és egy kissé megbillentem, de sikerült még megtartanom az egyensúlyom. Mikor már úgy éreztem, hogy sikeresen elérek a célomig, megbotlottam egy cipőben, ami ott tanyázott a nappali közepén. Határozottan hasra estem volna, ha barátnőm nem kap el. Onnantól már ő támogatott be a fürdőbe és segített levetkőzni, amíg én elsírtam neki minden bánatomat, amiket józanul valószínűleg nem adtam volna a tudtára.

Paul „A mobiltelefon nagy előnye, hogy bárhová magunkkal vihetjük, bármikor, bárhonnan elérhetünk vele bárkit. Néha akkor is, ha nem kéne.” T.C. Lang Határozottan rossz döntés volt. A lehető legrosszabb, amit valaha hoztam. Az, hogy elmentem hozzá és végigdugtuk az egész éjszakát, egy dolog, de még felajánlottam neki azt is, hogy elkísérem a szüleihez! „Én marha! Hogy lehettem ekkora balfasz?” Egyszerűen nem voltam képes dűlőre jutni magammal. Az egyik felem menekülni akart minél messzebbre tőle, de a másik szerette volna a karjába zárni, és soha többé el nem engedni. Cifrábbnál cifrább szavak jutottak eszembe, amikkel képes lettem volna illetni magam. Így is baromi nehéz lesz elszakadni tőle, mert nem csak őrülten kívánom, valahányszor meglátom, de az este olyan féltékenységi roham tört rám, amilyent már régen nem éreztem. Féltem ettől az érzéstől. Még soha nem voltam szerelmes. Tinikoromban rajongtam pár lányért, de az teljesen más volt. Elég volt az önmarcangolásból. Fogtam magam, felültem a motoromra és felkerestem azt a bárt, amit a városba érkezésem idején gyakran meglátogattam. Nem volt rossz hely, minden pénteken és szombaton megtelt bulizni vágyó fiatalokkal. Igaz, korban pár évvel elmaradtak utánam, de most nem érdekelt. Dögös csajszik vonaglottak a táncparketten ruhának nem nevezhető holmikban, amik éppen csak takarták bájaikat. Mintha csakis arra vártak volna, hogy egy fasz jól megdugja őket. Én pedig éppen ezt akartam. Jól bepiálni, és megdugni az első szembejövő csajt. Biztosra vettem, ha azt megteszem, akkor el fogok tudni szakadni Miától. Már amúgy is csak ezt az egy hetet kellett vele kibírnom, aztán visszamegyek Austinba a srácokhoz. Mikor beléptem a bárba, a pultos azonnal felismert, pedig már vagy egy éve nem jártam itt. Leültem az egyik bárszékre, ő pedig odajött. ‒ Mi járatban erre, cimbora? – érdeklődött a kezét nyújtva felém Ricky. ‒ Gondoltam, meglátogatlak, mielőtt lelépek a városból… ‒ Duma! ‒ Csak részben. Tényleg elmegyek, most viszont lazítani szeretnék. ‒ Oké, szóval Paul Davies visszatér, mi?

‒ Nagyon úgy tűnik, igen. ‒ Mikor vágatod le azt a nagy grabancodat, cimbora? Már úgy megnőtt, hogy nem fog beleférni a sisakodba. ‒ Majd megoldja a fodrászom, ne aggódj! De most nem a hajamról akarok csevegni, hoznál nekem egy sört? ‒ Amit csak akarsz! – Ellépett tőlem, hogy csapoljon egy korsó jó hideg sört, és amíg rá vártam, leült mellém egy felettébb feltűnő jelenség. Hosszú, barna haja a fenekéig ért. Szoknyája még feljebb csúszott, amikor leült, és csábosan keresztbe vetette fekete, tűsarkú cipőbe bújtatott lábait egymáson. Leplezetlen éhséggel mértem végig a mellettem ülő csajt. Dögös volt. Nagy mellei szinte kibuggyantak szűk felsőjéből. Vastagon mázolt ajkait csábos mosolyra húzta. ‒ Helló! – köszönt vékony hangján. ‒ Helló! – válaszoltam. – Esetleg meghívhatlak egy italra? – érdeklődtem, miközben Ricky letette elém a korsó sört, majd hátat fordított. Már épp emeltem volna a kezem, hogy rendeljek valamit a hölgynek, mikor az közelebb hajolt és a fülembe suttogott: ‒ Úgy nézek én ki, mint aki italra vágyik? – kérdezte vágytól izzó hangon. Belenéztem a szemébe. Határozottan nem az az iszogatós fajta csajszi volt. Inkább olyan, akinek a homlokára van írva, hogy „Dugj meg!”. Felhajtottam az üveget és húzóra megittam a sörömet, majd megragadtam a csaj kezét és magam után húztam. Beültettem a kocsiba, és hazáig meg sem álltam. Persze ő nem bírta megvárni, amíg házon belülre kerülünk, már a kocsiban letaperolta egyre jobban feszülő farkamat. Beletapostam a fékbe, mikor beálltam a kocsifelhajtóra, kinyitottam az ajtót, és magam után rángattam a csajszit. Nem érdekelt, ki ő, nem érdekelt, mennyi idős, vagy mi a neve. Semmit nem akartam tudni róla. Nem vágytam másra, csak hogy jól megdugjam. Mikor beléptünk az ajtón, bezártam, majd visszafordultam felé. Nyelvével izgatóan végigsimított ajkain, miközben elkezdte lehúzni ruhájának cipzárját. Nem sokat teketóriázott vele. Egy pillanattal később már ott ált előttem egy fekete, csipkés szettben. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy ez a csaj ma este erre készült, én meg nem voltam semmi jónak az elrontója. Végigmértem alaposan. A farkam már olyan kemény volt, szinte szétfeszítette a gatyámat. A lány közelebb lépett, letépte rólam az ingem, majd kioldotta az övem, és egy pillanat alatt megszabadított a

nadrágomtól és a bokszeremtől. Mire észbe kaptam volna, már előttem térdelt. Jobb kezével megragadta meredező szerszámom, majd nyelvével finoman végigsimított rajta. Hátravetettem a fejem. Annyira ki voltam éhezve már, hogy nem bírtam várni. Két kézzel belekapaszkodtam a hajába és előretoltam a csípőm. Éreztem, ahogy a farkam a torkát érinti, de ő nem futamodott meg. Vadul szopni kezdett, míg kezével a heréimet kényeztette. Nem bírtam sokáig. Olyan erővel spricceltem a szájába, hogy azt hittem, fulladozni fog tőle. De ez a csaj nem először csinált ilyet, az fix, pedig nem lehetett több húszévesnél. Nem hagyta abba a kínzásom, kiszívta belőlem az utolsó cseppet is, majd felállt, és látványosan végignyalta ajkait. ‒ Hmm… ez finom volt! – suttogta, majd lenyomta nyelvét a torkomon. Annyira felajzott a viselkedése, hogy pár perccel később már újra tettre kész volt a szerszámom. Letéptem róla a melltartóját, és birtokba vettem ágaskodó mellbimbóit. Halk sikolyokat hallatott, ahogy szopogatni kezdtem. – Hol a hálószoba? – nyögte. Megragadtam a kezét és magam után rángattam. Mikor beléptünk a hálószobába, elengedett és feltérdelt az ágyra. Négykézláb, lassan, néha felém pillantva mászott fel a fejtámláig, majd megfordult, széttárta lábait, és két ujját mélyen magába engedte. Közelíteni kezdtem felé. Behunytam a szemem, amikor odaléptem az ágy végébe. Újabb rossz döntés volt tőlem. Mia arca kúszott be gondolataimba. Szomorú tekintete. „Édes istenem, nem bírom megtenni!” Egy pillanat alatt lelohadt a vágyam, ahogy eszembe jutott Mia csalódott arca. Igaz, megbeszéltük, hogy nem leszünk kapcsolatban, csak kefélünk, de akkor sem tudtam megtenni. Mocskosnak éreztem magam már attól, hogy hagytam magam leszopni. ‒ Kurva életbe! – káromkodtam el magam. ‒ Mi van, édes? Mégsem működik a szerszám? ‒ De, a szerszám tökéletesen működik, de nem veled! – Mielőbb egyedül szerettem volna maradni. Megfogtam a lány kezét és felhúztam ülő helyzetbe, majd kiléptem a nappaliba és összekapkodtam a ruháit. Mire visszaértem a szobába, ő már újra az ágyamban feküdt és vadul maszturbált. Én viszont már nem voltam rá kíváncsi, a legkevésbé sem. Ruháit lehajítottam mellé az ágyra és magára hagytam. Ha már egyszer kitoltam vele, hagytam, hogy legalább befejezze, amit elkezdett. Hangosan sikoltozva élvezett el, majd néhány perccel később felöltözve jött ki a szobából.

‒ Kösz a közreműködést! – vágta hozzám flegmán, majd elém nyújtotta jobb tenyerét. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a vége, és már előre készítettem egy százast, amit belenyomtam a markába. Nagyot sóhajtottam, amikor végre kilépett az ajtón, én pedig bezártam mögötte. Jobb tenyeremet a homlokomnak csaptam. „Én barom!” Fogtam magam, visszavánszorogtam a szobámba, majd be a forró zuhany alá. Jólesően égette a bőrömet a csobogó vízsugár. Arcomat behunyt szemmel a zuhanyrózsa felé tartottam és hagytam, hogy lemossa rólam a szennyet a víz. Bő félórával később holtfáradtan zuhantam be az ágyba. Szemeim azonnal lecsukódtak, de nem tudtam elaludni, mert a telefonom pittyegni kezdett. Körbetapogattam az ágyon, majd az éjjeliszekrényen is, de nem volt sehol, viszont folyamatosan jelzett, mintha valaki tízmásodpercenként küldött volna üzeneteket. Kinyitottam a szemem, és a félhomályban megláttam, hogy az asztalon maradt a készülék. Két cifra mondat közepette felkeltem, felkaptam a telefont, majd hasra újra belezuhantam az ágyba. Alig éreztem magamban erőt ahhoz, hogy egyáltalán kinyissam a szemeimet. Nem tudom, hogy az idegesség okozta-e, de rémesen fájni kezdett a fejem és minden tagom, de erőt vettem magamon. Úgy gondoltam, ha valaki éjfélkor zaklat, biztosan fontos közlendője lehet. Nagy nehezen hanyatt fordultam hát, fejemet felpolcoltam két nagy párnával, majd bekapcsoltam a készüléket. Egyből kipattantak a szemeim, amint megláttam Mia nevét a kijelzőn. Rákattintottam az időrendben első üzenetére. „nekem most azonnal zükségemvan rád most” Összehúzott szemöldökkel meredtem a képernyőre, és még vagy háromszor elolvastam, de újra és újra ugyanazt olvastam. Vagyis nem én láttam rosszul. Úgy tűnt, mintha nem lenne teljesen beszámítható állapotban. Bezártam ezt, és megnyitottam a következő üzenetet. „naidefigyejte én moszt asszem egy pinikét becsicsenteztem” Elnevettem magam, és jobban felültem az ágyban. Mostanra kiszállt minden fáradtság belőlem. Nem tudtam, mi üthetett Miába, hogy berúgott, mert úgy tudtam, soha nem iszik. De nagyon édes volt. Szerettem volna most azonnal látni és magamhoz ölelni. Megnyitottam a következő SMS-t is. „temoszt nem akarsz beszélnivelem jo pedig énelakarok monjdani neked ej najon fontozs dologot”

„te izs szeretel engemet merénassszem naon nagon sszerellmeszsvagok” „beléd” „namost jólmegmonjdtsm hallod mé nemirszviszsa” „moszt gogm álombasirni magamot” Csak ültem az ágyon Mia üzeneteit olvasgatva, és bambultam magam elé. Ő most tulajdonképpen szerelmet vallott nekem, még ha kissé rendhagyó módon is. SMS-ben, tök részegen. Mire kialussza magát, már nem is fog emlékezni rá. És jobb is lesz így. Hiszen fogalma sincs arról, ki vagyok. Bár ez még a legkisebb gond, viszont ha rájön, mit tettem, egy életre meg fog gyűlölni. Legalább amennyire én gyűlölöm magam az óta a nap óta. Százszor lejátszottam már gondolatban annak a napnak minden pillanatát. Mindig ugyanoda lyukadok ki. Én tehetek róla. *** Másnap reggel, miután magamhoz tértem és legurítottam két csésze kávét, elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy felhívjam az én kis tündérkémet. Meg akartam győződni róla, hogy valóban elfelejtette-e az üzeneteket, amikkel az éjjel bombázott. Kényelembe helyeztem magam a nappaliban, és előhalásztam a telefonom a zsebemből. Mia az első csörgésre felvette. ‒ Ingen? – szólt bele egy nagyon fáradt, másnapos hang a telefonba. ‒ Jó reggelt, kis tündér! Jól aludtál? ‒ Aham! Óh, te jó ég! – sóhajtott fel. ‒ Mi történt? Jól vagy? ‒ Ühüm! Visszahívlak… ‒ dörmögte a telefonba. A háttérzajokból kikövetkeztetve félredobta a telefont, és talán még idejében ért ki a mosdóba, hogy viszontláthassa mindazt, amit tegnap este leküldött. Kinyomtam a készüléket és vártam. Közben felhívtam Henry-t is, hogy megkérdezzem, van-e akadálya annak, hogy jövő héten szabadságra menjek. Mivel munka nem nagyon akadt, kaptam egy hét kimenőt. Szegényt még nem avattam be a tervembe. Bár nagyon megkedveltem őt is,

talán jobban, mint kellett volna, hiszen apámként tekintettem rá, mégsem szerettem volna, hogy tudjon róla. Attól tartottam, ha van ideje, még lebeszél arról, hogy visszamenjek. Már vagy egy óra eltelt, mióta Miával beszéltem, de még mindig semmi hír nem jött felőle. Jobbnak láttam, ha meglátogatom, mert nem tudtam, hogy Lizzy barátnője vele van-e, és ha igen, akkor milyen állapotban. Lehet, hogy mindketten segítségre szorulnak. Félretettem az aggályaimat, és elindultam Mia otthona felé. Körülbelül félórával később már az ajtaján dörömböltem. ‒ Mia, Paul vagyok! Nyisd ki az ajtót! – kiabáltam be és tovább dörömböltem, de semmi nem történt. – Mia, hallod? ‒ Igen, hallom – jött a válasz a hátam mögül, én meg úgy megijedtem, hogy kis híján lefejeltem az ajtót –, de lehetőleg ne kiabálj, jó? Szétmegy a fejem. Előkereste a kulcsot a táskájából, addig én elvettem tőle a táskányi cuccot, amit vásárolt. A lakásban az alkohol émelyítő bűze terjengett. Mia azonnal befogta az orrát és odaszaladt az ablakhoz, hogy kinyissa. Lepakoltam a konyhában a csomagot, és segítettem neki mielőbb huzatot csinálni, majd megragadtam a kezét, bevezettem a konyhába és leültettem egy székre. Kerestem egy poharat a szekrényben, és töltöttem neki egy kortynyi whiskyt abból, ami ott állt a konyhapulton, és letettem elé. ‒ Ez mi? ‒ Nem ismered? – kérdeztem vigyorogva. – Mia, engedd meg, hogy bemutassam neked… ‒ kezdtem színpadiasan, de Mia leállított. ‒ Jó… jó… elég lesz! Nem akarom hallani, és ha még egyszer kiejti valaki azt a bizonyos szót a száján, megfojtom – motyogta az orra alatt, és eltolta magától a poharat. ‒ Még nem hallottad, hogy kutyaharapást szőrével? – érdeklődtem, és visszatettem elé. Fél szemmel felpillantott rám, és gúnyos vigyorra húzta édes ajkait. ‒ Nem. Én nem akarok mást, csak az ágyam, a párnám és a nyugalmam. ‒ És mi lesz a szüleiddel? ‒ Bassza meg… a szüleim! – kiáltott fel, majd felpattant és kirohant a konyhából. Nevetve ráztam a fejem és utánamentem. Elég volt kiejtenem a számon a szüleit, egyből kigyógyult a másnaposságból. Nekitámaszkodtam az ajtószárfának és mosolyogva figyeltem, ahogy hurrikán módjára

elkezdett végigsöpörni a szobáján, és ami a keze ügyébe akadt, mindent behajigált az ágyán heverő bőröndjébe. ‒ Arra a vázára biztos, hogy szükséged lesz? – érdeklődtem vigyorogva. Egy pillanatra lefagyott és lenézett a kezében tartott tárgyra, amit az imént emelt le a dohányzóasztalról. Nagy eséllyel a mellette heverő telefonját akarta bedobni a csomagba. Megköszörülte a torkát, mintha mondani készült volna valamit, végül csak hátat fordított és visszatette a helyére a vázát. Felemelte a telefonját az asztalról és megnyomott egy gombot. A készülék világítani kezdett. Tágra nyílt szemekkel meredt a képernyőre, majd újra szélviharrá változott. Nem emlékszem, hogy láttam valaha nőt így csomagolni. Egyszer csak megállt a kezében egy halom bugyival és melltartóval, majd szúrós szemeket meresztett rám. ‒ Neked meg nincs jobb dolgod? Megvontam a vállam. Nem igazán volt mit tenni, hiszen én már előző nap bepakoltam mindent egy kis hátizsákba. Mia meg annyi holmit gyömöszölt a bőröndjébe, mintha legalábbis egy évre készült volna elutazni. Végül is csak egy hétről volt szó, és tulajdonképpen nem is nyaralni megyünk, vagy a világ végére, hanem a szüleihez, ahol nyilván megvan neki is mindene. Nem is értettem ezt a nagy felhajtást. ‒ Esetleg segítsek? ‒ Ne nekem segíts, hanem menj és pakolj el te is, mert a szüleim ebédre várnak. Ránéztem a karórámra. ‒ Remek, addig van még egészen pontosan négy óránk. Ne aggódj már annyit, bőven oda fogunk érni – próbáltam nyugtatni, mire lihegve leroskadt az ágya szélére és lehajtotta a fejét. Odaléptem hozzá, és megsimogattam még mindig kócos haját. Biztos voltam benne, hogy nem nézett ma tükörbe, különben tuti nem tette volna ki a lábát az utcára, nemhogy egy boltba. Kezeit a lábaim köré fonta, úgy ölelt át, én pedig tovább simogattam vörös, göndör fürtjeit. Nem szóltunk egy szót sem egymáshoz, de úgy éreztem, ezek a mozdulatok többet mondanak nálunk. Kezei lassan felvándoroltak a hátamra, be a pólóm alá. Letérdeltem vele szemben, így nagyjából egy magasságba kerültünk. Ő továbbra is a hátam cirógatta apró kezeivel, én pedig két tenyerem közé fogtam az arcát és hüvelykujjaimmal simogattam őt. Kékeszöld tekintete teljesen rabul ejtett. Szívem hevesen kezdett kalapálni a mellkasomban. Abban a percben vált teljesen világossá, hogy már késő. Nem fogok tudni tőle elszakadni, vagyis

csak kínok árán. Szerettem volna a karomba zárni és soha többé el nem engedni, de féltem. Féltem az érzéseimtől, az ő érzéseitől, és ráadásul volt itt még valami, ami túltett ezeken a félelmeken. Lassan közelebb hajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam. Kezeivel még közelebb húzott magához és belenyögött a számba. Elvesztettem az önuralmam. Nyelvemmel behatoltam a szájába és gyengéden ízlelgettem. Imádtam minden porcikáját, és azt is, ahogy a teste reagált rám. Megragadta a pólóm alját és megszakította csókunkat, amíg levetette rólam, majd félretolva a bőröndjét feljebb kúszott az ágyon. Kicsatoltam az övem, és a bokszeremmel együtt letoltam a nadrágom. Fölé másztam. Térdemmel szétnyitottam a lábait, hogy közéjük férjek. Még rajta volt ugyan a nadrág, de előbb fel akartam izgatni. Hallani szerettem volna, ahogy könyörög. Bal könyökömmel megtámaszkodtam a feje mellett és újra birtokba vettem édes ajkait, míg másik kezem kalandozásra indult a testén. Végigsimítottam nadrágba bújtatott lábain, majd ujjaimmal elidőztem picit a puncijánál. Nyelvünk közben vad csatát vívott egymással, ő pedig egyre hevesebben emelgette a csípőjét, többet követelve. Ellökött magától és felült az ágyon. Kibújt a pólójából, kicsatolta és lehajította a földre a melltartóját. Két kezébe vette feszes melleit és masszírozni kezdte őket. Már a látványtól majdnem elélveztem. A farkam olyan kemény volt, hogy azt hittem, rögtön szétdurran. Annyira kívántam őt minden sejtemmel, hogy már fájt. Felültem és félrelöktem kezét a melleiről, és a számmal kezdtem kényeztetni merev mellbimbóit. Nyalogattam, szívtam, és gyengéden megharaptam hol az egyiket, hol a másikat. Mia közben egyre hevesebben kapkodta a levegőt és hangosan nyögött. Kezei letévedtek a nadrágjára. Egy pillanat alatt kigombolta, és beletolta kezét a bugyijába. Nem akartam, hogy így élvezzen el. Megpaskoltam a fenekét, hogy álljon fel, mert mielőbb meg akartam szabadítani a gátló anyagoktól. Segítettem kibújni a nadrágjából. Mire észbe kaptam volna, már hanyatt lökött, és átvetette rajtam a lábát, de ezúttal nem a farkamat lovagolta, hanem az ajkaimat. Nyelvemmel kényeztetni kezdtem finom punciját. Először lassú csapásokkal kínoztam, de ő egyre gyorsabban lovagolt rajtam. Két kézzel megfogtam a fenekét és segítettem neki mozogni, míg ő a falba kapaszkodva, hangosan nyögdécselve mozgott rajtam. Bekaptam merev csiklóját és megszívtam, majd újra végignyaltam, felváltva. Tudtam, hogy ezt imádja. Közben végig őt néztem, ahogy teljesen átadja magát az élvezetnek. Nem fogta vissza. Amikor az orgazmus hullámai végigsöpörtek rajta, olyan hangosan

sikoltozott, hogy attól tartottam, a szomszéd néni hamarosan megjelenik az ajtóban, de büszkeséggel töltött el, hogy ezt én okoztam neki. Mikor enyhült a remegése, magam alá temettem, és egy mozdulattal mélyen belehatoltam forró hüvelyébe. Nyelvem rátalált az övére. Lábait a derekamra kulcsolta, és sarkával erőteljesen húzott magába. Először csak lassú mozdulatokkal mozogtam benne, de ahogy éreztem, hogy közeledik a vég, eszeveszett tempót vettem fel és keményen kezdetem dugni, míg végül állatias hörgés tört fel belőlem a testemen végig áramló orgazmusom hatására. Ráhajoltam, és gyengéden megcsókoltam. Még percekig benne maradtam, mert olyan jó érzés volt. Úgy éreztem, ott vagyok, ahol mindig is lennem kellett volna. Benne, a karjaiban. ‒ Végem van. Teljesen kikészítesz, te nő! – lihegtem, és lehengeredtem róla. Pár perc hallgatás után felemelte a fejét, és egy huncut mosoly kíséretében belenézett a szemembe. ‒ Még egy menet? – érdeklődött, nekem meg kikerekedtek a szemeim. Magamhoz húztam, és szorosan az ölelésembe vontam. Nyomtam egy puszit a homlokára. ‒ Te vagy álmaim asszonya – közöltem vele vigyorogva, mire mindketten elnevettük magunkat. Belebokszolt a vállamba. ‒ Vigyázz, miket beszélsz! Még a végén beléd szeretek – suttogta, majd fejét a mellkasomra hajtotta. Csend telepedett ránk. Feküdtünk némán, a gondolatainkba merülve. Csak a légzésünket lehetett hallani, és az utcáról beszűrődő zajokat. Ujjaival a köldököm körül kezdett körözni és a hasamon nőtt szőrszálakkal játszadozott, én pedig hol a hátát, hol a haját simogattam. Nem beszéltünk, de Mia szavai még percekig lebegtek körülöttünk. Jó lett volna most a fejébe látni, de nem mertem megkérdezni, mire gondol. Nem tőle féltem, hanem a válaszától. Az elmúlt éjjel, ha spiccesen is, de tulajdonképpen szerelmet vallott nekem. Reménykedtem benne, hogy még nem erősek az irántam táplált érzelmei, mert az éjjeli szavaiban egy cseppet sem kételkedtem. Ahogy bújt hozzám, ahogy megölelt, ahogy csókolt. Nem volt szükség arra, hogy bármit is mondjon. És ez rémisztő volt. Már nagyon bántam, hogy belementem ebbe a családlátogatásba, de nem akartam kiszúrni vele. Tudtam, hogy rohadt nehéz lesz elszakadnom tőle, de hittem, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb.

Mia „Mindig létezik egy választás. Belekapaszkodhatunk a múltba, amiről azt hittük, szép volt, vagy választhatjuk azt a jövőt, ami bár még bizonytalan, de lehet, hogy boldogabbá tenne minket. Bárhogy is alakul, egy új nap közeledik, akár tetszik, akár nem. A kérdés már csak az, hogy fel merjük-e vállalni azt a vágyat, amiről eddig azt hittük, hogy csak testi vonzalom, vagy továbbra is tagadjuk érzéseinket még saját magunk elől is, és esetleg ezzel elszalasztjuk azt, akit nekünk szánt a sors, s megfosztjuk magunkat a Nagybetűs, mindent elsöprő SZERELEMTŐL!” Gyöngyösi Klaudia Az út első felében teljesen magamba roskadtam. Féltem. A gondolataimtól, az érzéseimtől, és nem csak Paul miatt, hanem Noah miatt is. Még mindig a fülemben csengtek a szavai: „Nem tud segíteni. Senki sem tud!” Semmit sem szerettem volna jobban, mint megmenteni őt és féltem, mi lesz vele ez alatt az egy hét alatt. A szívem a torkomban dobogott, ahogy közelítettünk a szüleim háza felé, a gyomrom pedig szinte liftezett. Nehéz volt kibírnom másnaposan ezt a pár óra kocsikázást. Többször is meg kellett állnunk pihenni, persze miattam, pedig nem én vezettem. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy Paul itt van velem. Nem tudom, hogy útközben sikerült-e megfelelően felkészítenem arra, ami itt fogja várni, de reméltem, hogy apa visszafogja magát, és nem mutatja ki a foga fehérjét. Nagyot sóhajtottam, amikor Paul leállította a motort, miután beállt a házunk elé. Ugyanolyan gyönyörű volt minden, mint gyerekkoromban. Egy kétszintes, hófehér házban laktunk. A zöldellő udvart fehér deszkakerítés vette körül. A tornácra lépcső vezetett fel, az ablakokban anyu piros futómuskátlijai roskadoztak a virágoktól. A ház előtt kétoldalt szépen nyírt gyep, a kocsibeállótól pedig kövezett járda vezetett a lépcsőig. Olyan nyugodt és csendes volt minden, szinte furcsa a városi zajok után. De tudtam, hogy erre a nyugalomra most szükségem van.

Gondolataim gyakran kanyarodtak vissza Fort Collinsba az utunk során. Szörnyen aggódtam, hogy mi lesz Noah-val, amíg én a szüleimnél pihengetek. Reméltem, hogy anyu talán tud valami tanácsot adni, hogy mit tegyek, mert nekem fogalmam sem volt, mi lenne a helyes. Egy dologban biztos voltam: én nem fogom a homokba dugni a fejem. Bárki legyen is Noah apja, nem érdekel. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegye a fia életét. Felemeltem a fejem, és nagyot sóhajtva belenéztem Paul szemébe. Próbáltam elterelni a gondolataimat legalább egy kis időre, bár nehezen ment. ‒ Felkészültél a kivégzésedre? – kérdeztem, mire elvigyorodott. ‒ A kivégzésemre? Miből gondolod, hogy apád velem szemben is hóhért fog játszani? Megvontam a vállam. Végül is fogalmam sincs, mitől féltem annyira. Paul jó fej pasi, és a néhány légyottunkat leszámítva semmi közünk nem volt egymáshoz. Gőzöm sincs, miért döntött úgy, hogy eljön velem. Miután kikényszerítette belőlem és meséltem neki szorult helyzetemről, ő volt az, aki felajánlotta szolgálatait. Persze lehet, hogy az újabb közös éjszakánk volt rá meggyőző hatással. Már attól hevesebben kezdett dobogni a szívem, ahogy visszaemlékeztem forró pillanatainkra. Az biztos, hogy nem létezik még egy pasi a Földön, akivel ennyire jól érzem magam az ágyban. Igaz, rajta és Markon kívül soha nem is voltam senkivel, úgyhogy meglehetősen minimális az összehasonlítási alapom. Viszont vele úgy éreztem, teljesen önmagam lehetek. Bár arra az énemre én is alig ismertem. Paul képes volt belőlem előcsalogatni a vadmacskát. A baj ott kezdődött, hogy Paullal már nem csak az ágyban éreztem jól magam. De persze ezt neki nem kellett tudnia. Mindent el is követtem, hogy ne vegye észre: kezdek belehabarodni. Nem engedhettem meg magamnak, nem… soha többé nem fogom hagyni, hogy egy pasi legyen a világom közepe. Eszemben sincs még egyszer annyit szenvedni. Épp csak összeragasztottam a széthullott életem darabkáit. És volt egy olyan érzésem, hogy ezzel a pasival amúgy sem lenne túl hosszú életű a kapcsolatunk. Ő nem az én súlycsoportom. Sokkal inkább egy olyan pasas, akinek minden ujjára százával akadnak csajok. Jók vagyunk az ágyban, de neki semmi szüksége rám. Szinte éreztem, hogy csak kihasznál, de nem igazán érdekelt, főleg mert jelen esetben én használtam ki őt. Szóval kvittek voltunk. Mindenesetre vele jobban jártam, mint Peter Brownnal. Apám nagy eséllyel kicsinálta volna a kollégámat. Már csak azért is, mert az első pillanatban

levágta volna, hogy a kissé pocakos, szemüveges történelemtanár abszolút nem az esetem. Igazából nem is tudom, miért pont őt avattam be először. Reménykedtem, hogy felajánlja szolgálatait erre az egy hétre. Az a bizonyos elmaradt vacsora lett volna az alkalom, hogy átbeszéljük a részleteket. De így utólag belegondolva jobb, hogy nem került rá sor. Fogalmam sincs, miért akartam annyira megfelelni a szüleimnek. Huszonöt éves felnőtt nő vagyok, aki megáll a saját lábán. De a bátyám halála óta én voltam az egyetlen kincsük, és fontos volt nekik a boldogságom. Nekem pedig az volt fontos, hogy őket nyugodtnak lássam. Tekintetem a kesztyűtartóra szegeztem, de éreztem, ahogy Paul engem vizslat. Szinte égette a bőröm, és jóleső bizsergés futott végig rajtam. Nagyot sóhajtva emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. Paul két kezébe fogta az arcom, és hüvelykujjaival végigsimított rajta. Ettől a gyengéd mozdulattól önkéntelenül is behunytam a szemem. Annyira vágytam a csókjára, az ölelésére! Úgy éreztem, soha nem elég belőle, pedig a délelőttünk is meglehetősen aktívan telt. Senkire nem vágytam még úgy, mint rá. Már jó ideje viaskodtam magamban. A szívem és a testem akarta őt, csakis rá vágyott, de az eszem foggal-körömmel harcolt ellene. Nem tudtam, mi lenne a helyes döntés, de szinte éreztem, hogy ezt majd Paul eldönti helyettem. ‒ Nyugodj meg, tündérkém. Nem lesz semmi gond – suttogta halkan, nekem meg olvadozni kezdett a szívem, és remegő ajkaimat mosolyra húztam. – Nyisd ki azt a gyönyörű szemed – szólt. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig csukva tartottam. Lassan, mint aki fél attól, mi vár rá, kinyitottam a szemeimet. Egy pillanatra elvesztünk egymás tekintetében. Mintha ő is ugyanazokkal az érzésekkel viaskodott volna, mint én. Arra vártam, hogy majd lágyan az ajkaimra tapad, és hosszan megcsókol. De ehelyett csak a homlokomra nyomott egy gyors puszit és kiszállt a kocsiból. Követtem a példáját és amint felegyenesedtem, anyu kinyitotta a bejárati ajtót. Éppen kockás kötényébe törölte a kezét. ‒ Hát itt vagytok végre! – kiáltotta, és szaladni kezdett felénk. Olyan szorosan vont az ölelésébe, hogy azt hittem, megfojt. Kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, majd Paulra pillantott, és tátott szájjal fordult vissza hozzám. – Atyaég, lányom! Lizzy ezúttal nem túlzott. Ez a pasi tényleg egy félisten – mondta ezt úgy, hogy természetesen Paul is meghallotta, és büszke vigyorra húzta csókolni való ajkát.

‒ Anyu! – szóltam rá, de ő csak megrántotta a vállát, és már nyújtotta is a kezét Paul felé. ‒ Helló, fiatalember! Grace Wilder vagyok, Mia édesanyja – közölte vele a nyilvánvalót. ‒ Üdvözlöm, Grace! Most már legalább tudom, Mia kitől örökölte a szépségét. Mondata közben bal kezével birtoklóan átkarolta a vállam, és nyomott egy puszit az arcomra. ‒ Paul Davies! – Tátva maradt a szám, de nem csak nekem, anya is olvadozni kezdett. De én nem is anyutól féltem, vagyis féltettem őt. Tudtam, hogy vele könnyű dolga lesz Paulnak. De apa, ő egy teljesen más világ. Ha Mark itt lett volna, mikor hetekig miatta keseregtem, gyanítom, hogy apám a leghatásosabb kínzóeszközökkel kínozta volna halálra. Akkor kijelentette, hogy az ő kicsi hercegnőjét soha többé nem fogja bántani senki, mert majd ő tesz róla, hogy így legyen. Tény, hogy apával nagyon különleges kapcsolatom volt gyerekkoromban. Imádta a bátyámat is, aki öt évvel volt nálam idősebb, de mikor megérkeztem a családba, én lettem mindenki szeme fénye. Apu hercegnőként bánt velem. Persze mindent azért nem engedett meg, de sosem felejtem el, amikor hétéves koromban rátaláltam anyu sminkkészletére, és egy félóra könyörgés után apa végre hagyta, hogy én csináljak belőle hercegnőt. Anyu és a tesóm visítva röhögtek rajta. Szép emlékeim voltak gyerekkoromból. Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen csodálatos családba születtem. ‒ Apa? – kérdeztem anyut. ‒ Itt van nála az állatorvos – suttogta. Paulra pillantottam, aki összehúzott szemöldökkel nézett vissza rám. ‒ Mi történt? – kérdeztem aggódva, újra anyára pillantva. Csak reméltem, hogy nem Szélvésszel van baj. ‒ Ne aggódj, kicsim, csak Rex… megkölykezett – kuncogott anyám. ‒ Rex? Az a Rex, amelyikről apa váltig állította, hogy kan? Anya bólintott, aztán kitört belőlünk a nevetés. Apa befogadott egy kóbor pulikutyát néhány hete. Anyu mondta neki, hogy szerinte vemhes a kutyuli, de apa szerint csak túl kövér volt. Azt mondta, hogy ilyen mély hangon csak egy fiú kutya tud ugatni. És persze hozzá nem illően Rexnek nevezte el. Bár azt hiszem, én nem róhatok fel apunak ezért semmit, hiszen az én Luciferem alig másfél hetesen került hozzám, amikor egy hétvégi buli után

Lizzy-vel egymást támogatva mentünk hazafelé. Egy nagy kuka mellett sírásra lettünk figyelmesek. Vagy húsz percig kerestük a keserves hang forrását, mire ráakadtunk egy aprócska, fekete szőrgombócra, akit azonnal el is neveztem Lucifernek. Csak néhány nappal később, az állatorvosnál derült ki, hogy Lucifer kislány. Az a kis gombolyag azonnal a szívemhez nőtt, és Mark nemtetszése ellenére befogadtam és felneveltem. Olyan volt nekem, mintha a gyerekem lenne, és most reménykedtem benne, hogy Lizzy nem fogja elfelejteni megetetni őt, amíg én távol vagyok. ‒ Gyertek, gyerekek, menjünk be! – karolt belém anyu egyik oldalról, másikról pedig Paulba. – Nemrég készült el az ebéd, de ha még sokáig ácsorgunk idekint, kihűl. Remélem, éhesek vagytok! ‒ Én már farkaséhes vagyok – sóhajtott fel Paul, és anyu feje fölött rám kacsintott. Reméltem, hogy azért valamicskét le tudunk majd gyűrni, mert alig egy órája megálltunk egy McDonalds-nál és ettünk, mert addigra mindketten megéheztünk. Amikor beértünk a nappaliba, apa is éppen akkor lépett be a hátsó ajtón az állatorvossal. A doki mosolygott, de apát látszólag leverte a víz. ‒ Szia, apu! Minden rendben? – érdeklődtem vigyorogva. ‒ Hogy van Rex? – fűzte hozzá anyu is nevetve. ‒ Te és te – mutatott apu először anyura, aztán rám – meg se szólaljatok, megértettétek? Mindketten dr. Duvallra pillantottunk, tekintetünkkel kérdezve, hogy mi történt. ‒ Még sosem láttam ilyet – közölte James, a doki, aki már hosszú évek óta járt a farmunkra ellátni az állatokat. Volt itt neki munkája bőven. – Rex tizenhárom kiskutyának adott életet. Tátott szájjal néztünk először a dokira, aztán apu elnyűtt arcára, végül pedig egymásra anyuval, majd kitört belőlünk a kacagás. Mindenki nevetett, aput kivéve. ‒ Kicsit sokan vannak, így majd tápszerrel hozzá kell táplálni őket, mert az anyjuk egyedül nem fogja elbírni. Már hallottam ekkora alomról, de a praxisom alatt ilyen kistestű kutyának még soha nem láttam ennyi kölyköt. Rex meglehetősen termékeny szuka – vigyorgott a doki is. ‒ Elég lesz a részletekből dr. Duvall, a többit majd én elmondom a családomnak – motyogta apa idegesen, és elkezdte kifelé terelni a dokit.

Szerintem még fel sem tűnt neki, hogy Paul is itt áll mellettem. Elköszöntünk dr. Duvalltól, és megvártam, míg apa kikíséri. Mikor visszaérkezett, megköszörültem a torkom, hogy rám figyeljen, aztán a nyakába vetettem magam és nyomtam egy puszit az arcára, amitől megenyhült és a karjaiba szorított. Vagy egy percig ölelkeztünk így, mire enyhített a szorításán. Kibontakoztam a karjaiból és Paul felé irányítottam a figyelmét. ‒ Apu, engedd meg, hogy bemutassam neked a barátomat – szóltam halkan, mert féltem a reakciójától. Apa összehúzott szemöldökkel méregette őt, mint valami piaci árut. ‒ Uram… – nyújtotta a kezét apa felé –, Paul Davies vagyok, örülök, hogy megismerhetem! – mosolygott, de apa természetesen nem viszonozta sem a mosolyát, sem a kézfogását, persze Paul nem adta fel. – Sokat hallottam már önről! – tette hozzá, mire apa azonnal rám emelte tekintetét – Mia csupa jó dolgot mesélt nekem. ‒ Azt el tudom képzelni. – szólalt meg végre apu is, bár a hangneme nem igazán tetszett nekem. Továbbra is szúrós szemmel méregette Pault. ‒ Apu, kérlek! – próbálkoztam. ‒ Semmi baj, Mia! – ölelt át Paul, és adott egy puszit a homlokomra. – Őszintén meg tudom érteni a reakcióját. Valószínűleg én is így viselkednék a helyében. Erre apa szigorú vonásai enyhülni látszottak, és bármennyire is próbálta titkolni, megjelent egy halvány mosoly a szája szegletében. ‒ Jack Wilder – mormogta apa alig hallhatóan, miközben kezet nyújtott Paulnak. Fellélegeztem egy pillanatra, de meglehetősen hosszúra sikeredett a kézfogásuk. Apa homlokán újra elmélyültek a ráncok, halántékán végigcsorgott egy izzadtságcsepp, és a kissé megnőtt bajsza mögé bújtatott ajkát szigorúan összehúzta. Keményen szorította Paul kezét, végig a szemébe nézve. De ő állta apa vizslató tekintetét. ‒ Paul Davies? – kérdezte apa, és mintha felismerés apró szikrája csillant volna meg a szemében. ‒ Igen, uram – felelte magabiztosan Paul. Olyan büszke voltam rá, hogy nem futamodott meg. Bár tartottam tőle, hogy ez a kis színjáték apa részéről csak a kezdet. Biztosra vettem, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy sikítva meneküljön. Ha viszont kiállja a próbát, akkor a fiaként fog rá tekinteni. Akárhogy is alakul ez a hét, tudtam, hogy ha innen hazamegyünk, a mi útjaink elválnak. Még

nem tudtam, hogyan adjam a tudtára, hogy ne találkozzunk többet, de volt egy hetem arra, hogy kitaláljam. A szüleimnek meg majd csak kimagyarázom valahogy. Ha nem roskadok magamba úgy, mint Mark után, akkor talán nem foglalkoznak vele. Kénytelenek lesznek beletörődni. Bár ennyi erővel most sem kellett volna magammal hozni ide. De, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor meg kell valljam, csábított az együtt töltött hét lehetősége. Igazából nem is a szüleim, sokkal inkább magam miatt hagytam, hogy velem tartson. ‒ Az a Paul Davies? – kérdezte apám, amivel gőzöm sem volt, mire utal. Pault először láttam habozni, mióta megérkeztünk. Anyu ekkor karolta át a vállam. Gondolom, megelégelte már apa színjátékát, és kivezetett az étkezőbe. ‒ Gyere, kicsim! Segíts megteríteni, amíg ezek a felbőszült bikák rájönnek, hogy semmi értelme így kakaskodniuk. – Fellélegezve léptem el mellőlük, és kifújtam a tüdőmbe szorult levegőt. Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet. Anyu belenyomott négy tányért a kezembe, hogy segítsek neki, de én nem tudtam levenni apáról és Paulról a tekintetem. Valamit beszéltek egymással, amit nem értettem, aztán apa hátba veregette őt, és mindketten mosolyogva indultak meg felénk. „Úristen, ezt nem hiszem el!” ‒ kiáltottam magamban, bár szerettem volna inkább örömtáncot járni. Apa leült az asztalfőre, Paul pedig mellém lépett, és átkarolta a derekam. Lehelete csiklandozta a nyakam, amikor a fülemhez hajolt. ‒ Nyugi, nem lesz semmi gond – suttogta. Én pedig örömmámorban úsztam. Gőzöm nem volt, hogy Paul mit mondhatott apának, de látszólag azonnal megenyhült vele kapcsolatban. Elfoglaltuk mi is a helyünket, míg anya tálalta a finom ebédet, vagy inkább már uzsonnát, mert vagy egy órát késtünk az eredeti tervhez képest. Isteni illatok terjengtek a levegőben. Anyu volt a legjobb szakács a világon, ebben százszázalékig biztos voltam. Soha, sehol nem ettem még olyan finomat, mint amilyeneket ő tudott főzni. Az ebéd kínos csendben telt, miután apa elmormogott egy asztali áldást. Észre sem vettem, hogy időközben mennyire megéheztem. Talán a megkönnyebbülés hatása, de képes voltam befalni egy egész sült csirkecombot, pedig az érkezésünkkor még úgy éreztem, tele vagyok. ‒ És – kezdeményezett beszélgetést anyu, talán csak, hogy oldja a feszültséget – milyen terveitek vannak erre a hétre?

‒ Kemény volt ez az első időszak az elsőseimmel, szóval, ha lehet, pihenni szeretnék, kicsit feltöltődni – kezdtem, de apa közbevágott. ‒ Remek, te csak pihengess, hercegnőm, mert a barátodnak és nekem lesz egy kis dolgunk. Rémülten néztem apára, aztán Paulra, aki az asztal alatt a combomra tette a kezét és biztatóan megszorította, majd végigsimított rajta. Ettől a gyengéd mozdulattól elaléltam. Már alig vártam, hogy lehetőségünk legyen egy kicsit kettesben lenni. Természetesen apa nem sok esélyt hagyott nekünk. Miután jóllaktunk, Paullal leléptek, és nem mondták meg, hova mennek. Így anyával maradtunk kettesben. Leszedtük az asztalt, elmosogattunk, aztán anyu főzött egy kávét és kiültünk a hátsó verandára, ahonnan messzire el lehetett látni. Ez a gyönyörű, hatalmas birtok mind-mind a szüleim keze munkáját dicsérte. Rengeteget dolgoztak azért, hogy a bátyám és én semmiben ne szenvedjünk hiányt. A szomszédos birtok Lizzy szüleié. Mindketten itt, ezen a gyönyörű vidéken nőttünk fel. A késő őszi napsütésben, az ősrégi hintaágyon ülve az emlékeimen merengtem. Az a nagy, vén diófa volt a kedvenc helyünk, Lizzy-vel mindig ott lógtunk. Homokoztunk, hintáztunk vagy fogócskáztunk. Ott beszéltük ki az első szerelmeinket és az első csókunkat is. A bátyáink pedig nemegyszer hallgatták a titkainkat és nevettek rajtunk gúnyolódva, amiből aztán óriási veszekedések és kergetőzések kerekedtek. Egy kis kerti tó állt a diófa mellett, melyben aranyhalak úszkáltak. Gyakran ültünk a tó partján a jövőnkről ábrándozva. Lizzy-nek nagy tervei voltak. Színésznő szeretett volna lenni, és Hollywoodba vágyott. Azt hiszem, ezért viseli el Logant. Ha nem is színésznőként, de modell pasija mellett legalább villoghat. Nekem nem voltak nagy vágyaim. Mindig is tanítónő szerettem volna lenni, és kisgyermekekkel foglalkozni. Nem vágytam másra, mint egy munkahelyre, egy szerető férfira, aki majd egyszer feleségül vesz, és én gyerekeket szülök neki, aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk. Mikor Mark betoppant az életembe, úgy éreztem, minden álmom valóra fog válni. Azt hittem, ő a tökéletes pasi számomra, de sajnos nagyot tévedtem. Ő volt életem legnagyobb tévedése. De tanultam a hibámból, többé nem fogom így átadni magam senkinek. Paul annyira más. Amíg Markért küzdöttem, hogy végre nőként is észrevegyen és ne csak a barátom akarjon lenni, addig Pault egy kinyúlt, ezeréves pólóban is el tudtam varázsolni, és ez igencsak simogatta a hiúságom. Nem kellett megjátszanom magam. Mellette az első perctől

kezdve önmagam lehettem. Talán így a legjobb. Remek szexpartner, elvárások és kötöttségek nélkül. ‒ Most épp rá gondolsz, ugye? Megugrottam és sikkantottam egyet, annyira megijedtem, amikor anyu megszólított. Olyan csöndben volt itt mellettem a hintaszéken, hogy azt hittem, elaludt. Nem akartam megzavarni őt. Megköszörültem a torkom, mielőtt megszólaltam volna. ‒ Kire? – tettem fel ártatlanul a kérdést. Anyu felé fordultam ugyan, de nem mertem a szemébe nézni. Olyan érzésem volt mindig, mintha a tekintetemen keresztül képes lenne olvasni a gondolataimban és az érzéseimben. Féltem tőle, hogy most is többet látna, mint amennyit én mutatni szeretnék. ‒ Még hogy kire, hát őrá! – mutatott a távolba, én pedig követtem tekintetemmel a mutatóujját. Megpillantottam Pault és apát, ahogy lassan ballagtak felénk. Látszólag csak apa beszélt, Paul pedig figyelmesen hallgatta. ‒ Ugyan, anyu! Mondtam már neked a telefonba, hogy ő csak egy barátom – jelentettem ki nulla meggyőződéssel a hangomban. ‒ Aha… ‒ felelt anya mindent tudóan, majd hátradöntötte a fejét és behunyta a szemét. – Ezt bemesélheted az apádnak, Paulnak, vagy magadnak, de én nem veszem be! ‒ Mégis mire célzol, anyu? – ültem fel hirtelen, mire ő is kinyitotta a szemét. Már közel járt a hatvanhoz, de az apróbb ráncoktól és őszülő hajától eltekintve még mindig gyönyörű nő volt. Ha ennyi idős koromban csak feleannyira leszek szép, mint ő, akkor már elégedett leszek. Újra visszanéztem apáékra. Épp a lóistálló mellett haladtak el, tőlünk vagy százötven méterre. Bár meglehetősen messze voltak tőlünk, és lassan az este is leszállt és így meglehetősen keveset láttam belőlük, de akkor is jólesett legeltetni a szemem az én Adoniszomon. Jól állt neki a gépolajos cucc is, de ebben a farmerban és kockás ingben, azzal a széles bőrövvel olyan volt, mint egy menő cowboy. Már csak a mellény, a kalap és a csizma hiányzott. „Legszívesebben odarohannék hozzá és a karjaiba vetném magam, most azonnal!” – Gondolataim mosolyt csaltak az arcomra. ‒ Mire vársz? – érdeklődött anyu, kiszakítva mélázásomból. Egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy az iménti gondolatom talán hangosan is kimondtam. ‒ Anyu, ne kerülgessük, bökd ki végre, mire célzol?

Erre felült és két kezébe vette az enyémeket, majd mélyen a szemembe nézett. ‒ Nézd, kicsim, én már az első pillanatban észrevettem, hogy szinte felfaljátok egymást a tekintetetekkel… ‒ Meg akartam szólalni, de anya belém fojtotta. – Várj! Még nem fejeztem be. Kíváncsi voltál, hát elmondom. Arra célzok, hogy körülöttetek szinte felgyullad a levegő. Én is érzem azt a vibrálást, ami köztetek van, és nem hiszem el, hogy ti nem. Tudod, kincsem, lehetnek az életben nagy szerelmeid, de az igazi, mindent elsöprő szerelemből csupán egy létezik. Megtanulhatsz szeretni másokat is, sőt még jól is érezheted magad más kapcsolatokban, de ha elszalasztod azt, akit neked szánt a sors, akkor egy életen át őt fogod keresni mindenkiben. Bár nem ismerem ezt a srácot, de jó embernek tűnik. Minden bizonnyal az, ha fülig szerelmes a lányomba. ‒ Anyu, ne beszélj már badarságokat, dehogy szerelmes belém, mégis honnan veszed ezt? ‒ Abból, ahogy rád néz, ahogy folyton téged keres minden pillantásával. Azokat a gyengéd érintéseket, amikkel ő illet téged, csak egy szerelmes férfi tudja produkálni. Ezt nem lehet megjátszani. Vagy kiváló színész, vagy szerelmes, nincs más lehetőség. Erre nem tudtam, mit mondjak. Elgondolkodtattak anya szavai. Valóban, minden pillanatban arra vágytam, hogy karjába zárjon, de úgy gondoltam, hogy csak a testem vágyik rá ennyire. ‒ Anyu, kérdezhetek valamit? ‒ Bármit, kicsim. ‒ Te honnan tudtad, hogy neked apu az igazi? ‒ Nem tudtam… éreztem. ‒ Én ezt nem értem – sóhajtottam nagyot, és újra hátradőltem a hintaágyon. Egyik lábam felhúztam magam mellé, míg a másikkal lassan hintáztatni kezdtem magam. Behunytam a szemem, és élveztem a késő őszi meleg estét a gondolataimba mélyedve. Pár perccel később anya újra megszólalt. ‒ Kislányom – szólt, mire fél szemmel rápillantottam –, tudod, az a véleményem, hogy a szerelmet soha ne próbáld megérteni. Azt nem érteni, hanem érezni kell. ‒ De anyu, Markkal is szerelmesek voltunk egymásba. Ő imádott engem. ‒ Azért, mert azt mondta? Vagy talán érezted nála ugyanazt, amit most Paullal?

‒ Nem tudom – feleltem őszintén. ‒ Helló, hercegnőim! Milyen estétek volt? – érdeklődött apa. ‒ Tartalmas – válaszolt anyu, majd felállt a hintaszékből, én pedig követtem a példáját. Apa először megölelt engem, majd nyomott egy puszit anyu homlokára. Mindig irigyeltem a kapcsolatukat és arról ábrándoztam, hogy egyszer én is így fogok majd élni. Persze néha ők is vitatkoztak, de az egymás iránt érzett szeretetük már vagy harmincöt éve elpusztíthatatlan volt. ‒ Hol hagytad Pault? – érdeklődtem aputól. – Már kivégezted? ‒ Ugyan, hercegnőm. Ezt az embert nem fogom kivégezni, hacsak nem az ellenkezőjét teszi annak, amit mondott. ‒ Amit mondott? Miért? Mit mondott neked? ‒ Szerintem menj, és kérdezd meg őt! – biccentett a kifutó felé, ahol Paul elmélyülten nézte Szélvész és Szellő viháncolását.

Paul „A szerelemben nincs időzítő, s választási lehetőség. A legváratlanabb pillanatban toppan be az életünkbe, amikor a lelkünk és a szívünk szárnyakra kap, s csak remélhetjük, nem zuhanunk darabokra szaggatva a mélység bugyraiba.” Nánási Bea Karjaim egymáson keresztbe téve a kerítésen pihentettem, és elmerültem az elém táruló látványban. Gyönyörű volt ez a birtok, és hatalmas. Én eddig a városhoz voltam szokva, soha nem jártam még ilyen helyen. Az a nyugalom, ami ebből a helyből áradt, egyszerűen elvarázsolt. Jack végigvezetett az egész birtokon, én pedig ámulva néztem a rengeteg állatot. A tehenek, a tyúkok, kutyák, macskák, lovak, hihetetlen volt. És Miának megadatott, hogy egy ilyen helyen, ilyen csodálatos szülőkkel töltse a gyerekkorát. Annyira különbözőek voltunk mi ketten, talán ezért is vonzódtam hozzá annyira. Jack azonnal levágta, hogy ki vagyok, és egy pillanatra totál lefagytam, mert Mia nem tudott arról, hogy honnan jöttem, és ez így volt jó. Nem is akartam elmondani neki. Jack-et beavattam Mia titkába, mert úgy gondoltam, mindenkinek így a legegyszerűbb. Most már ő is tudja, hogy ez az egész egy színjáték, kizárólag azért, hogy őket megnyugtassa. Most már tisztában van vele, hogy nagyon kedvelem ugyan a lányát, de nincsenek távoli terveim vele. Na igen, már csak én nem voltam vele tisztában, hogy mit is akarok. Olyan szinten vágytam rá, mint még soha senkire, és minél többet adott, én annál többet akartam. Nagyot sóhajtottam, és lehajtottam a fejemet a kezemre. Elmosolyodtam, mert éreztem, ahogy közelít. Mellém lépett, és megkapaszkodott a kerítésben. Nem fordult felém, maga elé meredt. ‒ Szia! – szólt halkan. ‒ Szia – feleltem. ‒ Úgy tűnik, túlélted apám hadjáratát. – Elmosolyodtam, mert eszembe jutott Jack reakciója, amikor közöltem vele, hogy igen, én vagyok az a Paul Davies, akinek a tizenhatos évadban annyira szurkolt minden egyes nagydíjon. Kifaggatott az utolsó részletről is, és persze megkérdezte, mikor megyek vissza, mert én voltam a kedvence, és nagyon mérges volt, mikor

egyetlen évad után egyszerűen kisétáltam. Rákérdezett, hogy a baleset miatt tettem-e. Csak bólintottam, és ő nem faggatott tovább. ‒ Nem volt olyan szörnyű, mint gondolod. ‒ Tényleg? Elmosolyodtam és átkaroltam a vállát, mert érezni akartam őt. ‒ Igen, tényleg. ‒ Lassan besötétedik. Van valami terved mára? ‒ Én is éppen ezt akartam kérdezni. Bár valószínűleg a terveink nem egyeznek. ‒ Ezt miből gondolod? – pillantott felém kacéran. Tudtam, hogy mire gondol. Pontosan ugyanarra, mint én. Lehajoltam hozzá, ajkaim súrolták a fülcimpáját és hallottam, amint egyre gyorsabban veszi a levegőt. Imádtam, ahogy reagált a teste minden alkalommal, amikor közelítettem felé. Még csak egy fél napja volt annak, hogy utoljára egymásba gabalyodtunk, mégis eszeveszettül vágytam rá. ‒ Milyen messze van a szüleid szobája a vendégszobától? – leheltem a fülébe, mire megborzongott. Felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen, de ezzel a mozdulatával olyan közel kerültek az ajkaink egymáshoz, hogy szinte összeértek. A levegő szinte láthatóan szikrázott körülöttünk. Úgy éreztem, menten meggyulladok. Nem bírtam elviselni ezt a közelséget. Jobb kezem beletúrtam a hajába, és a tarkójánál fogva magam felé irányítottam, hogy még csak véletlenül se tudjon szabadulni. Csak reméltem, hogy Jack nem fogja látni, amit most tenni készülök a lányával. Lopva a veranda felé pillantottam, de ott nem volt egy lélek sem. Felbátorodva érintettem ajkam az övéhez. Olyan édes volt, olyan lágy! Nyelvemmel végigsimítottam puha ajkain, mire azok elnyíltak. Mia két karját a nyakam köré fonta, és elmélyítette csókunkat. Kezeimmel a hátát simogattam, és az ingje alját kerestem. Érezni akartam őt. Benyúltam a puha anyag alá és végigsimítottam selymes bőrén, mire kiszakadt belőle egy halk nyögés. Elszakítottam magam tőle, mert tudtam, ha ezt így folytatjuk, képes leszek itt a földön a magamévá tenni. ‒ Megőrjítesz, te nő! – ziháltam én is. ‒ A ház másik végében – felelte. Meglepetten pillantottam rá, de látva értetlenségem, folytatta: – A vendégszoba – motyogta, és újra megcsókolt. – A ház… másik… végében van – közölte szaggatottan egy-egy csók között. Megragadtam a kezét, és elkezdtem magam után húzni a ház felé.

‒ Hé, várj, lassabban! – kiáltotta, de én, mint aki meg sem hallotta, csak haladtam tovább. Mielőbb meztelenül akartam tudni magam mellett. Őrjítően vágytam rá. – Paul, várj, előbb úgyis vacsoráznunk kell! – erősködött. Megálltam, és visszafordultam felé. ‒ Nézz rám, tündérkém! Úgy nézek én ki, mint aki éhes? – Feltettem a leghülyébb kérdést, amit csak lehetett ebben a helyzetben. Mia erre elvigyorodott, és hevesen bólogatni kezdett. ‒ Igen, ami azt illeti, meglehetősen éhesnek tűnsz! Magamhoz rántottam és szorosan átöleltem. Előretoltam a csípőm, hogy érezze a valódi bizonyítékát a vágyamnak. ‒ Tündérkém, ha most azt mondod, hogy így kell végigülnöm azt a vacsorát, akkor szét fogok durranni, te pedig, garantálom, lefolysz a székről! – suttogtam vágytól izzó hangon a fülébe. Láttam rajta, ahogy elkezdtek kattogni a fogaskerekek abban a gyönyörű buksijában. Néhány másodperc elteltével rám vigyorgott, ellökött magától, és szaladni kezdett a ház felé. Utána iramodtam. – Előlem nem menekülsz el! – kiáltottam utána. Kacagva rohantunk a ház felé, majd a verandához érve sikerült elkapnom a karját. Lihegve ült le a lépcsőre, de a mosolya a szeméig ért. Huncutul vigyorgott rám. ‒ Ne haragudj, de én nem fogom kihagyni anyu steakjét. A legjobb a világon! ‒ E felől semmi kétségem – ültem le mellé én is zihálva –, de abban biztos lehetsz, hogy ha kibírom ezt a vacsorát, akkor neked véged! Felállt, majd mielőtt magamra hagyott, két kezével hátulról megragadta a vállaimat és a fülemhez hajolt. ‒ Már alig várom! – súgta, majd otthagyott a lépcsőn ülve, totál kiéhezve. „Istenem, ez a nő teljesen ki fog készíteni!” *** Grace tényleg isteni finomat készített nekünk vacsorára, bűn lett volna kihagyni. De még életemben nem telt ilyen lassan egyetlen étkezés sem. Mia szülei természetesen ezt az időpontot választották arra, hogy kifaggassanak, hogyan ismerkedtünk meg. Bár Jack már tökéletesen tisztában volt vele, ahogy szerintem Mia is elmesélte Grace-nek, de ezek ketten mintha összeesküdtek volna ellenünk. Így hát folytattuk az immár közös színjátékot. Szerintem totál semmi értelme nem volt, de úgy tűnt, rajtam kívül mindenki élvezi.

‒ Na és holnap mit szeretnétek csinálni? – érdeklődött Grace. Az asztalra könyökölt, állát a kézfején pihentette, és érdeklődve vizslatott bennünket. Miára pillantottam, aki éppen akkor nyalta meg alsó ajkát. Egy ártatlan mozdulat, de nekem ez éppen elég volt. Az asztal alatt rátettem a mellettem ülő kistündér meztelen combjára a kezem. Bizony, a vacsorára átöltözött rövidnadrágba. Biztosra vettem, hogy ezzel csak kínozni akart engem, de úgy döntöttem, nem fogok egyedül szenvedni. Észrevétlenül végigsimítottam belső combján, lassan közelítve legérzékenyebb pontja felé. Azonnal feltűnt, hogy gyorsabban veszi a levegőt, és még a szemét is behunyta. Ekkor Jack torokköszörülése szakított ki bennünket közös kis buborékunkból. Zavarba jöttem egy pillanatra, és Mia is habogni kezdett valamit. ‒ Én arra gondoltam, hogy megmutatom Paulnak a birtokot és kilovagolunk – hadarta. ‒ Én nem tudok lovagolni – jelentettem ki. ‒ Majd én megmutatom neked – motyogta teli szájjal. Vigyorogva, felhúzott szemöldökkel fordultam felé. ‒ Alig várom! – fűztem hozzá, teljesen másra gondolva. Igen, én is szerettem volna lovagolni látni, na de nem éppen Szélvészen, sokkal inkább magamon. ‒ Nem vagytok éhesek? – érdeklődött Grace. ‒ De igen! – vágtuk rá egyszerre Miával. Lepillantottam a tányéromra, amin még majdnem az összes étel ott volt, amit szedtem magamnak. Nekiláttam falatozni, és Mia követte a példámat. Elképesztő sebességgel faltuk be a vacsorát. Csak egyszer lestem fel, és feltűnt, hogy Jack és Grace nem esznek, hanem mosolyogva minket néznek, miközben sokatmondó pillantásokat váltanak egymással. De nekem nem volt most kedvem ezen agyalni, amikor mielőbb Miát szerettem volna magam mellett tudni. *** Alig hittem el, hogy túléltem a vacsorát. Míg Mia az anyjának segített mosogatni és elpakolni a konyhában, addig én segítettem Jacknek megetetni Rex kölykeit. Bíztam benne, hogy nem találnak ki egyebet ma estére, mert nem lettem volna képes végigcsinálni. Mikor végeztünk, én bevonultam a vendégszobába, majd a fürdő felé vettem az irányt, hogy mielőbb megszabaduljak a nap során rám ragadt

szennytől. Sietni akartam, mert felfrissülve szerettem volna várni az én tündérkémre. Egyelőre nem akartam azon agyalni, milyen lesz majd nélküle. Úgy döntöttem, hogy ezt az egy hetet még alaposan kihasználom vele. Én szerettem volna lenni élete legszebb emléke. Épp a hajamat kezdtem el megmosni behunyt szemmel, amikor ajtó csukódását hallottam, majd a zuhanykabin nyílását, de a hab miatt még nem tudtam kinyitni a szemem. Megéreztem bőrömön a gyengéd kezek simogatását. Gyorsan leöblítettem a fejemről a habot és kinyitottam a szemeimet. A legcsodálatosabb látvány tárult elém: Mia meztelenül, ahogy puha bőre habzott a tusfürdőtől. A víz, ami lassan csorgott rá, lemosta róla a habot. Mellbimbói hívogatóan meredtek előre. Egyszerűen őrjítő volt a látvány, ahogy magát simogatva mosakodott. Amikor puncijához ért, ellöktem a kezét. Azt én akartam megmosni. Gyengéden vettem birtokba, és körkörös mozdulatokkal kényeztettem. Kiszakadt belőle egy halk nyögés, és megcsuklottak a lábai. Bal kezemmel átkaroltam a derekát, hogy megtartsam, míg a jobbal tovább folytattam az édes kínzást. Nem hagytam, hogy így élvezzen el. Megfordítottam, hogy nekem háttal legyen, és jobb kezemmel végigsimítottam rajta, vállától le a fenekéig. Enyhén megdöntöttem, mire követelőzően nyomta hozzám a hátsóját. Annyira kívántam már őt, hogy féltem, nem fog ez az élvezet sokáig tartani. Megfogtam kemény szerszámom és nedves bejáratához igazítottam, majd lassan előrenyomultam. Próbáltam óvatos lenni vele, de ő nem erre vágyott. Hirtelen hátratolta csípőjét, és vadul mozogni kezdett. ‒ Szóval erre vágysz? Szeretnéd, ha keményen dugnálak? – kérdeztem a füléhez hajolva, vágytól rekedt hangon. Csak bólintott, de nekem ez éppen elég volt. Jobb kezemmel lenyúltam a csiklójához és izgatni kezdtem, miközben egyre hevesebb mozdulatokkal mozogtam benne. Éreztem, ahogy hüvelye összerándult a farkam körül az orgazmusa hatására, és halk sikolyok törtek fel belőle. Én sem bírtam. Hallva élvezetét, zihálva mentem utána. Hosszú percekig pihegtünk egymás karjaiban, és csak reméltem, hogy ezzel a gyors numerával még nincs vége az esténknek. Kiszálltam belőle, magam felé fordítottam és a karjaimba vontam. Úgy öleltem őt, mintha soha nem akarnám elengedni. Féltem attól, hogy nem fogom tudni megtenni, hiszen minden porcikám rá vágyott. A gondolataim is körülötte forogtak. Gyűlöltem magam, amiért ilyen gyenge vagyok, holott tudtam, ezzel csak ártok mindkettőnknek.

Elzártam a vizet, és kiléptem a zuhany alól. Derekamra tekertem egy törölközőt, aztán őt is bebugyoláltam egybe, végül magára hagytam a fürdőben. Muszáj volt egy kicsit elszakadnom tőle, kiszellőztetnem a fejem. Gyorsan megtörölköztem, magamra kaptam egy bokszert, és kimentem a szobából nyíló teraszra. Kissé hűvös volt már az éjszaka, kirázott a hideg, és a leheletem is látszott a levegőben, mégis jólesett. Csillagos volt az éjszaka és csendes. Még a tücskök sem ciripeltek. Távolról, talán a szomszéd farmról hallatszott egy kutya ugatása, és lágyan lengedezett a szél. Egyszer csak megcsapta az orromat a friss mandulaillat, majd puha kezek fonódtak a derekam köré. Testem megmerevedett egy pillanatra ettől a gyengéd mozdulattól. ‒ Olyan hideg a bőröd. Nem fázol? – érdeklődött Mia. Nem reagáltam rá. ‒ Menj, feküdj le. Mindjárt jövök én is – kértem. Karjait lefejtette rólam, és szó nélkül magamra hagyott. Ezt akartam, mégis rosszul éreztem magam miatta. Egyikünk sem akart kapcsolatba bonyolódni, mégis abba az irányba tartottunk. Nem szerettem volna fájdalmat okozni sem neki, sem magamnak, bár attól tartottam, hogy ahhoz már túl késő. Már eldöntött tény volt, ha innen hazamegyünk, lelépek, csak neki nem mondtam még. De reméltem, még idejében vagyunk ahhoz, hogy gond nélkül tudjon új kapcsolatba kezdeni valakivel, aki képes lesz neki megadni mindent, amire vágyik. Nagyot sóhajtottam és hátrapillantottam. Mia ágyba bújt, háttal nekem, és nyakig betakarózott. Az éjjeli lámpát azonban nem kapcsolta le. Visszasétáltam a szobába, bebújtam mellé, és hátulról magamhoz vontam. Belecsókoltam a hajába. Igen, többet éreztem már iránta, mint szabadott volna. Mint egy doromboló kiscica, hozzám dörgölőzött, de úgy tűnt, alszik. Meztelen válláról lecsúszott a takaró. Nem bírtam magammal. Apró csókokat hintettem a vállára, a karjára, és lassan haladtam lefelé. Felébredt és hanyatt fordult. Felemeltem a fejem és ránéztem. Kékeszöld tekintete engem vizslatott, mintha a gondolataimba szeretett volna látni. Feljebb csúsztam és közelebb hajoltam hozzá, miközben végig egymás szemébe néztünk. Mélyen szívtam magamba édes illatát, majd lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Lassan ízlelgettem puha ajkait. Nem győztem betelni az érzéssel, amit kiváltott belőlem. Kezeimmel közben levándoroltam, selymes bőrét simogatva. Elszakadtam ajkaitól, mert az egész testét végig akartam ízlelni. Lassú mozdulatokkal haladtam, apró csókokat lehelve bőrére, egyre

lejjebb. A melleinél kicsit elidőztem, cirógattam, nyalogattam hegyes mellbimbóit, majd ajkaimmal végigcsókoltam a hasát. Fölé kerekedtem, és újra birtokba vettem az ajkait. Olyan szenvedéllyel csókoltam, amilyenre csak egy szerelmes ember képes. Éreztem már korábban is hasonlót, de ilyen erős érzelmeket még soha nem tápláltam senki iránt. Kellett nekem. Kezével beletúrt a hajamba, és közelebb vont magához. Ő is ugyanúgy vágyott rám, mint én őrá. Ajkairól elvándoroltam a füle irányába, majd újra nyakát csókoltam, és lassan haladtam lefelé, miközben ő a hátam simogatta. Mellbimbói hívogatóan meredtek előre. Visszatértem hozzájuk, és nyelvemmel apró, körkörös mozdulatokkal kezdtem kényeztetni az egyiket, míg másikat két ujjam közé csippentve izgattam. Mia egyre jobban sóhajtozott alattam és emelgette a csípőjét, körmeivel pedig erőteljesebben szántott végig a hátamon. Már nagyon kívánt, de én most nem akartam elsietni. Ezúttal ki akartam élvezni szeretkezésünk minden pillanatát. Végigcsókoltam a testét egészen a lábujjáig, majd a másik oldalon vissza. Mikor csupasz puncijához értem, egy kicsit leragadtam. Szétnyitottam a lábait, és elmélyülten néztem őt. Az eszembe akartam vésni minden egyes porcikáját, hogy soha ne felejtsem el ezt a csodát. Először ujjaimmal simítottam végig a nedves puhaságon, majd nyelvem követte az ujjaim útját. Mia megragadta a hajam, és fejem a puncijához szorította. Élvezni akart, és én megadtam neki, amire vágyott. Csiklóját kezdtem izgatni nyelvemmel, miközben két ujjammal belehatoltam, amilyen mélyen csak tudtam, majd mozogni kezdtem benne. Egyre jobban zihált és dobálta a fejét, majd mikor az orgazmus hullámai végigsöpörtek rajta, percekig apró sikolyokat hallatott. Mikor már csillapodott kicsit a légzése, fölé hajoltam, kezeimmel megtámaszkodtam kétoldalt a feje mellett, és kemény szerszámomat lágyan hozzáérintettem még remegő bejáratához. Nyelvemmel végigsimítottam ajkain, és először lágyan csókoltam, majd miközben elmélyítettem csókunkat, lassan, centiről centire hatoltam belé. Lábaival átkulcsolta derekamat, hogy még mélyebbre húzzon magába, körmeivel pedig újra végigszántott meztelen hátamon. Imádtam, hogy ilyen kis vadmacskát tudok varázsolni az ártatlan tanítónéniből. Imádtam az illatát, a teste puhaságát, a mosolyát, az édes kacagását. És imádtam őt magát. Egyre hevesebb mozdulatokkal nyomultam előre, kezeimet a tenyerébe téve, ujjainkat összekulcsolva leszorítottam a feje mellé. Zihálásából kihallottam, hogy már nem bírja sokáig, ahogy én sem. Tekertem egyet a csípőmmel, majd még egyet, és ekkor egyszerre értünk a

csúcsra. Fáradtan, elpilledve borultam rá. Mikor fészkelődni kezdett alattam, lehengeredtem róla, és szorosan az ölelésembe vontam. Percekkel később hanyatt feküdtem, egyik kezemet a fejem alatt pihentetve, a másikkal Mia hátát cirógatva, míg ő a mellkasomon feküdt és lassú, egyenletes légzéséből tudtam, hogy elszundított. ‒ Szeretlek, tündérkém! – suttogtam halkan az éjszaka csendjébe, mert úgy éreztem, muszáj kimondanom. Egyszerűen szétfeszített az érzés. Csak reméltem, hogy valóban alszik, és nem hallotta őszinte vallomásom. Nem sokszor sírtam életem során, de most tudtam volna. Folyamatosan azon agyaltam, hogy nem lehetne-e mégis megoldani valahogy? Abban a percben nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy képes legyek elhagyni. Lehajtottam a fejem és nyomtam egy puszit a feje búbjára, miközben még szorosabbra fontam rajta a karom.

Mia „Az egyik megsebzett szív hamar rálel a másikra a nagyvilágban. S gyógyír szeretne lenni, akkor is, ha ettől ő még jobban fájni fog.” Marosi Katalin Egy idegen szobában tértem magamhoz, szörnyű fejfájással. Egy mély hang halk szipogását hallottam, és tekintetemmel elkezdtem keresni a hang forrását. Sötét volt, de a redőny mögül beszűrődő kevéske fényből tudtam, hogy nappal van. Hallottam egy óra kattogását, ami a sötétben hangosabbnak tűnt, és egyáltalán nem tett jót lüktető fejemnek. Ismeretlen volt ez a hely. Soha korábban nem jártam itt. Kellemetlen, áporodott szag terjengett a levegőben is. Rosszul voltam tőle, felkavarta a gyomrom. El akartam fordulni, de nem tudtam megmozdulni. Ekkor vettem észre, hogy le vagyok kötözve. Épp csak a tenyerem és a lábujjaim bírtam mozgatni. Megijedtem, és hunyorítva próbáltam rávenni a szemeimet, hogy lássanak a félhomályban. Forgattam a fejem jobbra-balra, közben próbáltam szabadulni a fojtogató fogságból, de minden egyes mozdulatommal csak további fájdalmat okoztam magamnak. A hang, amit az előbb hallottam, egyre közelebbről jött, majd hirtelen erős fény vakított el. Még annyit sem láttam, mint korábban. ‒ Nocsak, felébredt, Miss Wilder? – érdeklődött a hang, ami olyan ismerős volt. Aztán egyszer csak bekúszott a látóterembe, én meg még levegőt is elfelejtettem venni. ‒ Noah?! – suttogtam először halkan, majd egyre hangosabban ismételgettem a nevét, mígnem a hangom már sikollyá vált… ‒ Mia! Mia, kislányom, ébredj! – hallottam egy hangot a távolból egyre közeledni, míg végül kinyitottam a szemem, és meglepetten néztem az ágyamon ülő anyukám szemébe. Nem mozdultam, csak próbáltam felfogni, hogy mi történt az előbb. Olyan valóságos volt, és én annyira megijedtem! Minden tagom remegett, és csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor anyu az ölelésébe vont és ringatni kezdett. – Csss… nyugodj meg, kicsim. Csak egy rossz álom volt. Semmi baj… Pár percig még csüngtem anyu nyakában, majd mikor sikerült megnyugodnom, elszakítottam magam tőle, és arcom két tenyerembe

temettem. ‒ Elmondod, mi történt? – érdeklődött, mire bólintottam. ‒ Jaj, anyu, olyan tanácstalan vagyok – szipogtam. – Tudod, van egy kisfiú az osztályomban, Noah. Olyan kicsi még, de hihetetlen erő lakozik benne. Biztos vagyok benne, hogy az apja rendszeresen bántalmazza. Gyakran látok a kis testén kék-zöld foltokat, sokszor nem mer levetkőzni a többiek előtt, és barátkozni sem akar senkivel. Anyu megölelt, mintha rajtam keresztül így akarná megóvni Noah-t. ‒ Kislányom, az első és legfontosabb, szerintem, hogy jelentsd ezt a felettesednek. ‒ Azzal már próbálkoztam, anyu. Néhány kollégámat is beavattam, de mindenki csak azt hajtogatja, hogy csukjam be a szemem, és maradjak ki ebből. Megtudtam, hogy Noah apja pénzeli az iskolát. Tudod, mi a véleményem? Féltik az állásukat, és inkább homokba dugják a fejüket. Senki nem hajlandó tenni semmit. Amikor felhívtam a gyámügyet és elmondtam, kiről van szó, hirtelen megszakadt a vonal, utána meg fel sem vették, hiába hívtam őket. Az igazgatónő, amikor már harmadszor jeleztem neki, közölte, hogy kirúg, ha nem hagyom abba. Fogalmam sincs, mit tehetnék még. – Megremegtek az ajkaim, ahogy belegondoltam ebbe a lehetetlen helyzetbe. Megráztam a fejem, és egy sóhaj után folytattam. – Az apja egy gazdag, befolyásos ember, aki szerintem nem riad vissza semmitől, ha el akarja érni a célját. Bár azt nem tudom, hogy a hétéves fia bántalmazásával mit akar elérni. ‒ Hát, kislányom, nem egyszerű a helyzet – motyogta anya maga elé, és láttam rajta, hogy elkezdtek forogni a fogaskerekek a fejében. ‒ Nem, nem egyszerű, de egyet biztosan tudok – jelentettem ki határozottan, és kiszálltam az ágyból. – Én nem fogom hagyni, hogy Noah szenvedjen. Mindent el fogok követni azért, hogy megszabadítsam az apjától. Láttam anyán, hogy gondolatok milliói cikáznak a fejében, de inkább elhallgatja őket. Felállt az ágyról, és tett felém egy lépést. ‒ Tudom, hogy helyes döntést hozol majd, ha eljön az ideje. Csak annyit kérek, nagyon vigyázz magadra, kislányom. Ne menj fejjel a falnak, inkább próbálj meg segítséget kérni. Én nem igazán tudok neked ebben tanácsot adni, de bármit teszel is, én melletted fogok állni mindig. Ahogy az apád is. Karjaimat anya nyaka köré kulcsoltam, és szorosan az ölelésembe vontam. Azt kívántam, bárcsak Noah is megtehette volna ezt az anyjával,

de neki sajnos nem adatott meg. Túl korán kellett felnőnie. És az a mondata, hogy „Nem tud segíteni, senki sem tud!” még mindig itt visszhangzott a fejemben. ‒ Hol van Paul? – igyekeztem gondolataimat elterelni, mielőtt még jobban kifakadnék. Mert akárhogy is, már szinte az őrület határán voltam tehetetlenségemben, és ez az álmom nem sokat segített. ‒ Azt hiszem, apáddal átmentek a szomszédba Marthához! Gyere, menjünk, együnk valamit. Hálás voltam anyának a törődésért, de jobb szerettem volna most Paul óvó karjaiban ringani. Csodás volt az éjszaka és reméltem, hogy jut még belőle bőven minden napra, mert ezzel az érzéssel, amit ő okoz, nem lehet betelni. Megfordult a fejemben, hogy beavatom Pault, hátha tudna segíteni, de aztán elvetettem az ötletet. Próbáltam kikapcsolni és jól érezni magam, de gondolataim gyakran visszakanyarodtak Noah-hoz. Az agyam az elmúlt éjjel levetítette nekem a legnagyobb félelmem: nem fogok tudni segíteni, Noah Adams túl nagy falat nekem. *** A nehéz reggel után ugyanúgy folytatódott a napom. Az álmom rányomta bélyegét a szabadságomra. A gyomrom folyton remegett. Alig bírtam legyűrni pár falat sonkás rántottát. Még a kávé sem segített. Állandóan az órát bámultam és csak az járt a fejemben, hogy mi lehet most szegény Noah-val. Ráadásul apu újfent elrabolta tőlem Pault. Meg mertem volna esküdni rá, hogy ezek ketten sántikálnak valamiben. Nem értettem apu rajongását Paul iránt. Igaz, hogy egy félisten, és irtó jó vele az ágyban, de apám nyilván nem ezért kedvelte. Még anyu sem tudott jókedvre deríteni, pedig mindent elkövetett, hogy felvidítson. Hiába vette elő a régi fényképeket és kezdett mesélni a gyerekkori hülyeségeinkről. Testben vele voltam, mosolyogtam, és néha bólogattam is neki, de a gondolataim máshol jártak. A reggeli beszélgetésünkről persze nem esett egyetlen szó sem egész nap. Anyu nem firtatta a témát, így én sem hoztam fel. Pedig reméltem, hogy tud valami okosságot mondani. Már minden lehetőséget számba vettem. Első és legfontosabb az volt, hogy kiderítsem, merre laknak. Nem volt nehéz dolgom, mert az iskolában

minden gyereknek volt aktája a személyes adataival. Elhatároztam, hogy az lesz az első dolgom hétfőn, hogy megszerzem a címet és elmegyek. Muszáj volt kiszimatolnom, hogy ki ez az ember és mi folyik itt. ‒ Anyu! – szólaltam meg, felocsúdva hosszú hallgatásomból. ‒ Igen, kincsem? ‒ Ne haragudj, de egy kicsit magadra hagynálak, kilovagolok Szélvésszel – és már fel is álltam, hogy felmenjek a vendégszobába átöltözni. A rövidnadrágomat lecseréltem egy lovaglónadrágra, a pólómat egy laza pamutingre, és a hűvös levegőre való tekintettel belebújtam egy pulcsiba, majd leszaladtam. Anyu épp akkor szelte fel az almás pitét, aminek isteni finom fahéjas illata beborította az egész alsó szintet. Mélyet szippantottam a levegőbe, és felkaptam a tálcáról egy szeletet. ‒ Majd mondd meg Paulnak, hogy csak sötétedés után jövök – motyogtam teli szájjal, két harapás közt. Anya bólintott, én pedig kiléptem a hátsó verandára. Leültem a lépcsőre és magamra rángattam a csizmám, majd összefogtam és lófarokba kötöttem rakoncátlan tincseimet. A hajvasalómat ugyanis otthon hagytam, és a pára miatt úgy nézett ki mindig, mint egy oroszlán sörénye. *** Szélvész az én lovam volt. Egyedül engem engedett felülni a hátára. Amikor lovagoltam, eggyé váltam vele, közösen adtuk át magunkat a száguldás élményének. Benne megbíztam, feltétel nélkül. Más volt, mint egy kocsiban vagy motoron, ahol körülöttünk ott volt a forgalom, vagy a kanyargós utak. Szélvész hátán nem kellett tartanom semmitől. Mikor odaértünk a gyerekkori törzshelyünkre, leszálltam róla, megpaskoltam a hátát és megsimogattam az orrát. Ő is elfáradt rendesen. Már az idejét sem tudom, mikor lovagoltam utoljára, talán már egy éve is volt. Megfogtam a kantárt és odavezettem Szélvészt a forráshoz, hogy igyon. Miután ő végzett, én is lehasaltam, hogy oltsam a szomjam. A forrástól néhány méternyire volt egy tölgyfákból álló facsoportosulás. Apa mutatta meg nekem ezt a helyet. Talán kilencéves lehettem akkor. Azt mondta, ő ide szokott kilovagolni, amikor valami súlyos teher nyomja a vállát. Ezen a helyen valahogy mindig sikerült megnyugodnia, és rálelnie a megoldásra. Attól a naptól kezdve én is ide jöttem, ha olyan gondom volt, amit nem akartam mások orrára kötni. Imádtam ezt a helyet. A hatalmas rétet, ami körülvett bennünket, a kis, tisztavizű forrást, és az öreg tölgyest. Most már késő

őszben jártunk és meglehetősen hűvösek voltak az esték, így magamra terítettem egy pokrócot és ledőltem az egyik kiborult fára, hogy lássam a csillagokat. Az égbolt tiszta volt, de még túl világos, így egyelőre csak élveztem a hűvös szellő simogatását, és hallgattam a békák és tücskök kórusát. Még háborgó lelkemnek is sikerült egy kis nyugalomra lelnie. Az álmom óta nem tudtam a kis Noah-t kiverni a fejemből. Folyton azon agyaltam, vajon mi lehet vele. Az az idióta apja éppen veri? De mit véthet egy ilyen kis gyerek, hogy így elbánjanak vele? Én is kaptam pofont anyutól annak idején, de csak egyszer fordult elő, és tudom, hogy megérdemeltem, mert olyat tettem, amivel mindkettőjüket halálra ijesztettem. De ez a szegény kis lélek naponta kaphat egy életre is elegendő verést, és ki tudja, mióta megy ez így. Behunytam a szemem egy pillanatra és beleszippantottam a levegőbe. Azt kívántam, bárcsak átadhatnám neki azt a boldogságot és nyugalmat, amit én éreztem. Szívesen a vállamra vettem volna az összes terhét. Felkeltem, felnéztem az égre, majd falpattantam Szélvész hátára és meg sem álltunk az istállóig. Már teljesen sötét volt, mire lecsutakoltam és megitattam a lovam. Ahogy múlt az idő, én egyre dühösebb lettem, és egyre jobban féltem. Rájöttem, hogy nem bírok itthon maradni egy egész hétig. Az túl hosszú idő. *** Magamba roskadva vonszoltam fáradt testem a házig. Már messziről meghallottam apa és Paul hangját, ahogy a verandán egy üveg bor társaságában beszélgetnek valamiről, kissé hangosabban a kelleténél. Mintha mérföldekre lettek volna egymástól. Nem igazán értettem, hogy mi a téma, mert már meglehetősen akadt a nyelve mindegyiknek. Gyanítottam, hogy nem ez az az első üveg bor, amit megbontottak. Nem tudtam eltitkolni, ami bennem dúlt. Szerintem az összes gondolatom az arcomra volt írva. Amikor észrevettek, apa és Paul szinte egyszerre ugrottak fel a székről, hogy támogassanak. ‒ Mi történt, kincsem? – kérdezte apu aggódva. Csak megráztam a fejem. Hiába mondtam volna el nekik, most úgysem számítana. Leültem a legfelső lépcsőfokra és megpróbáltam lehúzni a csizmám, de csak szerencsétlenkedésre futotta tőlem. A hős Paul persze azonnal észrevette és a segítségemre sietett, ahogy mindig. Miután megszabadultam a csizmámtól, zokniban battyogtam be a házba, ahol az almáspite illatát már

megbolondította anyu egy kis mustáros steak illattal. Egyből éhes lettem. Odaléptem anyuhoz, aki a konyhában serénykedett, és megpusziltam az arcát. Őszülő haját kontyba kötötte, ami remekül állt neki. Gyönyörű arcán már megjelentek a ráncok. Abban az évben, amikor a bátyám meghalt, vagy tíz évet öregedett. Teljesen magába roskadt, és tudom, hogy máig nem heverte ki. De hogyan is lehetne túlélni egy gyermek elvesztését, legyen az a gyermek bármennyi idős? Apu egyszer azt mondta, ha én nem lettem volna itt neki, ő már rég a bátyám után ment volna. Soha nem tudtam betölteni azt az űrt, amit ő hagyott maga után, de nem is akartam. Én csak boldognak szerettem volna látni a szüleimet, de éveken keresztül képtelen voltam felvidítani őket. Nekem is őrülten hiányzott Wes. Ő volt a példaképem, mindig is olyan akartam lenni, mint ő. Tekintetem egy pillanatra a kandallóra tévedt, vagyis a kandalló fölött egy fényképre. Wesley diplomaosztóján készült. Olyan büszkék voltunk rá mindannyian! Az arcunkon boldog vigyorral feszítettünk a képen, az egész család, Wes pedig büszkén tartotta kezében a diplomáját, amire én vigyorogva mutattam. Azt szerettem volna, ha ő is büszke lenne rám. Azért tanultam mindig olyan keményen és elszántan. Annyira akartam, hogy egyszer majd az én diplomaosztómon is készüljön egy ilyen kép, amin ő mutat rám büszkeséggel telve. Erre viszont már nem kerülhetett sor. Már sok-sok éve annak, hogy elment, mégis fáj, valahányszor rápillantok arra a boldog mosolyra. Levettem tekintetem a fájó emlékeket ébresztő képről, és újra a finomnak ígérkező vacsorára koncentráltam, mert már hangosan is megkordult a gyomrom. ‒ Hmm… isteni illata van. Farkaséhes vagyok! ‒ Szerinted a férfiaknak is csináljak, vagy jóllaknak azzal az üveg borral? – biccentett anyu a terasz felé. ‒ Hányadik? – érdeklődtem most már vigyorogva, követve anyu tekintetét. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy apám felugrott, szembeállt Paullal, és két kézzel hadonászva magyarázott neki. Mintha valami Bruce Lee-filmet próbált volna leutánozni. Nem tudtam, miről van szó, de felettébb érdekes lehetett, mert Paul olyan elmélyülten tanulmányozta apát, mintha másnap ebből kellett volna záróvizsgát tennie. ‒ Nem tudom – nevetett anyu is –, de nem csak bort ittak. Jártak a szomszédban Marthánál.

Nem kellett többet mondania, azonnal leesett, mitől feküdtek így ki. Martha nagyszülei Európából jöttek, Magyarországról ’56-ban, és itt ragadtak. Martha apja akkor már tizenkét éves volt. A nagyszülők nem csak a gyerekeiket és magukat költöztették át, hanem az ott nagy hagyománynak örvendő pálinkafőzést is. A technológia apáról fiúra, majd végül Marthára szállt, és minden évben, amikor jó a gyümölcstermés, ő meglepi a szomszédokat ‒ és persze saját magát is ‒ a szerintem méregerős itallal. Viszont az illata tényleg fantasztikus. ‒ Tudod mit? – böktem oldalba anyát. – Szerintem hagyjuk őket! Nem tartom valószínűnek, hogy ezek ketten ma még vacsorázni akarnának. Én nagyon elfáradtam, szeretnék mielőbb lefeküdni. Fáradtságom persze nem a munkából adódott, hiszen egész nap nem csináltam semmit a folyamatos agyaláson kívül. De az tuti, hogy jobban ki voltam készülve, mintha egész nap a földet túrtam volna. Anya leült az asztalhoz és intett, hogy üljek mellé. Csendben fogyasztottuk a vacsoránkat, miközben kintről a nagy zajongás mellett egy pohár az örök vadászmezőkre távozott. ‒ Holnap korán kell kelnem – szólalt meg anya, mintegy mellékesen. ‒ Miért? – érdeklődtem teli szájjal. ‒ Apád szerintem délig nem fog kimászni az ágyból, így rám marad az etetés. ‒ Én is segítek neked. ‒ Szerintem Paulnak szüksége lesz rád, kislányom. Ivott már valaha pálinkát? – érdeklődött. Ő már tudta, mivel jár, ha ettől fekszik ki valaki, főleg, ha még keveri is mással. Megrántottam a vállam, mert fogalmam sem volt róla, de majdnem biztosra vettem, hogy nem. Legalábbis nem sok esélyt láttam rá. – Akkor készíts be egy vödröt a szobába az ágya mellé, de vigyél be törölközőt, egy pohár vizet és fogkrémet is. Anyu úgy sorolta fel, hogy mivel készüljek az éjszakára, mintha épp csak azt magyarázta volna, mivel fűszerezzem meg a csirkét. Kitört belőlem a kacagás, mire felkapta a fejét. ‒ Most mi van? ‒ Semmi – válaszoltam még mindig nevetve. – Te… te így szoktad csinálni apával? ‒ Igen, és hidd el, lányom, jobb, ha mindenre felkészülsz! ‒ Értettem! – szalutáltam neki, majd felálltam az asztaltól, megköszöntem a finom vacsorát és felvonultam a vendégszobába.

Még nem akartam neki megmondani, hogy holnap hazautazunk, mert akkor egész éjjel azon kattogott volna, hogy miért. Inkább majd reggel, ha a férfiak is magukhoz tértek. Beálltam a zuhany alá, arcom a forró vízsugár felé tartva. Jólesett a meleg víz, ellazított egy kicsit. Kibontottam és megmostam a hajam is, majd elloptam Paul borotváját, pontosabban kölcsönvettem, mert az enyém otthon maradt. Muszáj volt megszabadulnom az oda nem illő szőrszálaimtól, amik amúgy is elég kellemetlenséget okoznak ilyenkor, amikor nőnek. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy a hajon kívül minek egyáltalán egy nőre szőr? Hogy a Teremtőnk ezt miért nem gondolta át alaposabban? Herótom van a szőrös hónaljtól, a többiről nem is beszélve. Ráadásul nekem amúgy is túl sok férfihormonom van. Anyutól örököltem. Szebbet is kaphattam volna, de hát így jártam. Már kisgyerekkoromban is szőrös voltam, csúfoltak is emiatt. A bundás lábam csak rátett egy lapáttal a testsúlyomra. Nem voltam túl szép látvány kisgyerekként, ez az igazság. Duci voltam, szőrös, és még vörös is. Sokat kellett küzdenem a mai kinézetemért, de végül sikerült elérnem, hogy a pasik megforduljanak utánam az utcán. Mindenesetre az tuti, hogy velem jól jár a kozmetikusom, mert meglehetősen gyakran látogatom, hogy az ilyen kis apróságok, mint a borosta, ne okozzanak problémát. *** Zuhanyozás után bekészítettem mindent a szobába, amit anyu felsorolt. „Csak a biztonság kedvéért!” – gondoltam, majd bemásztam a puha ágyba és behunytam a szemem, de nem tudtam elaludni. Csak hánykolódtam. A gondolatok úgy árasztották el az agyam, akár a rétünket a folyó árvíz idején. És ráadásul valami rossz érzés kerített hatalmába, ami esetemben soha nem jelentett jót. Mintha csak lett volna egy hatodik érzékem is, ami sajnos mindig csak a rossz dolgokat volt képes befészkelni az agyamba, a jókat valahogy mindig kifelejtette. Lerántottam magamról a takarót és kipattantam az ágyból. Nem bírtam tovább ott maradni, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. Magamra kaptam a köntösöm, beleléptem a papucsomba, és megindultam az ajtó felé. Paul pedig éppen ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen az ajtón. Kissé dülöngélt, és az arcáról levakarni sem lehetett volna azt az idióta vigyort, ami a szexi mosoly helyére költözött. Becsukta maga mögött az ajtót, és háttal nekitámaszkodott.

‒ Hmm… ‒ vigyorgott a fejét rázva, majd két kezébe temetve az arcát lehajtotta a fejét. Motyogott is közben valamit, de nem értettem. A szemöldököm a magasba szökött, sejtelmem sem volt, hogy mit akar mondani vagy tenni, mert a sok piának köszönhetően meglehetősen lelassult. ‒ Paul? – próbálkoztam, és tettem egy lépést felé. – Minden oké? Erre felemelte a fejét, és üveges tekintettel nézett a szemembe. Mintha nem is lett volna jelen. Lassan ingatni kezdte a fejét és megindult felém, majd egy hirtelen mozdulattal ellépett mellettem és hasra bezuhant az ágyba. Abban a pillanatban, ahogy leért, a feje már horkolt is. Még soha nem hallottam horkolni. Meglepett. Úgy döntöttem, mégsem megyek ki, nem hagyhattam magára ebben az állapotban. Leguggoltam mellé és kikötöttem a cipőjét, hogy levegyem róla, ami eléggé nehézkes volt, tekintve hogy hason feküdt, és egy cseppet sem segített azzal, hogy megemelje a lábát. Vagy húsz percbe telt, mire sikeresen levettem róla a bakancsát és a zokniját. De még ezután jött a neheze. Keresztben feküdt az ágyon és én is szerettem volna visszabújni, de így esélytelen volt. Odahajoltam hozzá hát, és édesen búgni kezdtem a fülébe. Abban bíztam, hatásos lesz és átfordul a másik oldalra, de tévedtem. Mintha meg sem hallotta volna, így keményebb módszerhez folyamodtam. Egyik kezemmel megfogtam a karját, a másikkal a csípőjét és megpróbáltam erővel átfordítani. Újra dünnyögött valamit, amit nem értettem, de nem hagyta, hogy megfordítsam, inkább csak átfordította a fejét és tovább horkolt. Most már dühös lettem. Nem akartam harcolni vele, mert láthatóan nagyobb, erősebb és nem utolsósorban sokkal nehezebb volt nálam. Úgy döntöttem, teszek még egy utolsó kísérletet, ha így sem sikerül, hagyom a fenébe, és inkább bevonulok a régi szobámba. Mostanra úgy éreztem, menten elalszom állva. Lehajoltam, és a fülébe suttogva kérleltem, hogy forduljon meg, közben csikizni kezdtem. Ez a támadás már hatásos volt. Megemelte a fejét, és sikerült átfordulnia. ‒ Te kis boszorka, az vaj… nem tündér, felforgattad az életemet… ‒ motyogta halkan, de ezúttal tisztán értettem minden szavát. A szeme csukva volt, és fáradtan pihegett. Nem tudtam eldönteni, hogy tiszta az elméje és tudatosan mondja azt, amit, vagy összevissza hadovál. – Miért tetted ezt velem, hmm? Én nem akartam… de te, te… ‒ motyogta, de aztán elhallgatott. Percekig nem szólt semmit, azt hittem, elaludt, így én is mellé feküdtem, és próbáltam egy kis takarót vadászni magamnak, mire újra

megszólalt. – Szerelmezs vajok, érted? Zsoha nem szerettem még így zsenkit… ez nem jó… najon nem jó… Megállt a kezemben a takaró, mert lefagytam a döbbenettől. Teljes mértékben egyetértettem azzal, amit mondott, mégis gombóc nőtt a torkomban. Fájtak a szavai. Csak abban reménykedtem, hogy másnap nem fog emlékezni erre, aztán hazamegyünk, és mindenki megy a maga útjára. Nem küzdöttem tovább a takaróért, inkább felkeltem, és a fotelban heverő pléddel takargattam be remegő testem, amit most már a sírás rázott. Akkor jöttem rá, hogy akaratom ellenére milyen közel kerültem hozzá. Paulnak háttal fordulva, némán zokogtam álomba magam.

Paul „A szerelmet nem érdekli a múltad, a félelmeid. Lecsap rád, fogságba ejt, és ha lemondasz róla, kitépi a szívedet.” Emy Dust Hirtelen pattantak ki a szemeim. Talán még soha életemben nem éreztem magam ennyire szarul. A gyomrom háborgott, és szabadulni akart a tartalmától. Épp csak annyi időm volt, hogy kipattanjak az ágyból és belépjek a fürdőszobába. Szinte úgy estem a vécé elé, és már öklendeztem is. Hosszú percekig remegett a gyomrom, a torkomat égette a feljövő alkohol és epe keserű keveréke. Úgy éreztem, szétmarja a belső szerveimet. Miközben öklendezve ölelgettem a vécécsészét, a fejemet hátulról mintha baltával püfölte volna valaki. „Ez már a vég” – gondoltam. Abban az állapotomban nem tudtam elképzelni, hogy létezik ettől rosszabb. Aztán rá kellett jönnöm, hogy de. Létezik rosszabb. Gőzöm nem volt, miket tettem előző este. Iszonyú szégyen lett úrrá rajtam, nem is annyira Mia, sokkal inkább Grace és Jack miatt. Csak reméltem, hogy nem tomboltam úgy, mint amikor utoljára ütöttem így ki magam. Dave halála szörnyen megviselt, máig nem igazán tudtam túltenni magam rajta. Amióta Jack Harrison meglátogatott, majd’ minden éjjel vele álmodtam. Olyan élénken látom álmaimban a balesetet, mintha csak most történt volna. De már az is elég, ha csak behunyom a szemem. Még csak tizenkilenc éves volt. Egy elképesztően tehetséges tizenkilenc éves fiatal, aki előtt még ott volt az egész élet, amit én elvettem tőle. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha feldolgozni mindezt. Ezért jöttem el. Nem bírtam abban a közegben maradni, ahol naponta mosolygott rám, ahol állandóan ugratott azzal, hogy ő jobb nálam. Tényleg az volt. Sokkal jobb, mint én valaha leszek. Jó fej srác volt, akit mindenki kedvelt, mert őt nem lehetett nem kedvelni. Szerette az életét, és az volt az álma, hogy egyszer beelőzi Schumachert, ami a világbajnoki címeit illeti. És ő képes lett volna rá. Megráztam a fejem, hogy megtisztítsam az újra és újra előtörő rossz emlékektől. Elhatároztam, hogy Mia elé állok, megköszönöm neki ezt a néhány kellemes napot, és távozom. A szülei már úgyis tudják, hogy ez csak egy színjáték volt a lányuk részéről, nincs értelme tovább erőlködni. Életem legrosszabb döntése lenne maradni.

Feltápászkodtam a földről, beálltam a zuhany alá, és hideg vízzel próbáltam egy kis életet lehelni magamba. Becsuktam a szemem és arcom a vízsugár felé fordítottam, ami hirtelen olyan meleg lett, hogy szinte égette a bőröm. Elkaptam a fejem és kinyitottam a szemem. A legcsodásabb látvány tárult elém, ami csak létezik ezen a bolygón. Két karját a nyakam köré fonta, meztelen teste az enyémhez simult. Ujjait beletúrta vizes hajamba, és masszírozni kezdte a fejem. Olyan gyönyörű volt, festeni sem lehetett volna szebbet. Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe szótlanul. Nem akartam tönkretenni ezt a pillanatot. ‒ Mia… – szólaltam meg mégis, de nem tudtam befejezni, amit akartam, mert ajkai az enyémre tapadtak. Semmi gyengédség nem volt a csókjában. Vad volt és követelőző. Egyik kezével megragadta merev szerszámom, és lassú mozdulatokkal játszadozni kezdett vele. Kikészített. Annyira kívántam, annyira akartam őt, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott. Sosem gondoltam, hogy lehetséges ennyire kötődni valakihez. Pláne egy olyan valakihez, aki ellen két kézzel hadakozol. Tudtam, hogy nem szabad, mégis olyan nagyon szükségem volt rá, mint a levegőre. Ajkaink szinte felfalták a másikét. Belemarkoltam a fenekébe és fel akartam emelni, de nem engedte. Megszakította csókunkat, és letérdelt elém. Jobb kezébe fogta lüktető farkam és lassan cirógatni kezdte, majd felnézett rám, kinyújtotta nyelvét és azzal simított végig rajta. Ez a látvány totál kikészített. Körbenyalta, majd szájába vette a makkom, aztán szépen lassan magába engedett. Behunytam a szemem, és hátravetettem a fejem. Nem bírtam tovább, el akartam élvezni. Megragadtam két kézzel a haját, miközben ő élvezettel cuppogott a farkamon. Heves mozdulatokkal kezdtem dugni a száját. A testem átvette az irányítást. Ahogy kéjes nyögéseket hallatott közben, teljesen eszemet vette. Képtelen lettem volna leállni. Az orgazmus robbanásszerűen tört rám, az egész arcát összekentem, de őt ez egy cseppet sem érdekelte. Felsegítettem és letisztogattam őt a meleg vízben, miközben végigcsókoltam a testét. Viszonozni akartam az iménti kedvességet, mielőtt végleg elválnának útjaink. ‒ Gyere – suttogtam a fülébe, majd elzártam a vizet. Felvettem a karomba, és vizesen vittem be a szobába. ‒ Hé, Paul, még tiszta víz vagyok! Hová viszel? ‒ Css… – intettem csendre. Nem szerettem volna, ha a szülei meghallanak minket. Lefektettem az ágyra, mire fel akart kelni. ‒ Most nézd meg, mit csináltál! Tiszta víz lett az ágy!

‒ Az csak víz! Majd megszárad. ‒ De… – kezdett vitatkozni ‒ Nincs semmi „de”. Csak feküdj le. Most olyat kapsz, amit soha nem fogsz elfelejteni, tündérkém. ‒ Tündérke? Szóval már nem vagyok boszorkány? ‒ Sosem mondtam neked, hogy boszorkány! ‒ De igen! ‒ Nem. ‒ De, csak biztosan kiment a fejedből. Tegnap éjjel nem voltál éppen topon. ‒ A tegnap éjjelt inkább ne juttasd eszembe, tündérkém! – kértem, mire lebiggyedtek addig mosolygó ajkai. A jókedve egy pillanat alatt elszállt, és nekem fogalmam nem volt, hogy mi rosszat mondhattam. De nem akartam szomorúnak látni. Most csak szeretni akartam őt. Tenyeremmel végigsimítottam meztelen, vizes bőrén, nyakától egészen a belső combjáig. Megrándult a teste, amikor egy leheletnyire megérintettem a punciját. Olyan sima volt, olyan hívogató! De nem szerettem volna elkapkodni semmit. Mellé feküdtem, és belenéztem csillogó szemébe. Jobb tenyerem az arcára helyeztem, hüvelykujjammal pedig végigsimítottam piros ajkain, mielőtt megcsókoltam volna. Ajkaim lágyan tapadtak az övére. Ki akartam élvezni az utolsó együttlétünk minden pillanatát. Elraktározni az elmémben, hogy soha ne felejtsem el, és ne felejtse el ő sem. Jobb tenyeremmel végigsimítottam puha bőrén. Élvezettel figyeltem, ahogy megremeg az érintésemtől. Két kezével túrt a hajamba és visszahúzta fejemet az arcához, hogy újra elmélyítsük a csókunkat, miközben hangos sóhajok hagyták el torkát. Úgy dorombolt, akár egy kiscica. Elszakadtam ajkaitól, és nyelvemmel végigsimítottam nyakán, belenyögtem a fülébe, miközben ujjaimmal a csiklóján kezdtem körözni. Emelgette csípőjét, testével egyre több élvezetért könyörögve, de még nem hagytam, hogy elélvezzen. Birtokba vettem édesen hívogató melleit. Egyiket nyelvemmel ingereltem, míg a másik bimbóját két ujjam közé csippentve morzsolgattam. Tudtam, hogy ezt imádja, és mennyire felizgatja őt. Egyre sűrűbben kapkodta a levegőt, teste már szinte könyörgött a könnyebbülésért. Megragadta kemény farkam, és maga felé kezdte húzni, hát nem várattam tovább. Szétnyitottam térdeit és közéjük telepedtem. Megcsókoltam a bal térdét, és lassan haladva puncija felé, apró csókokat hintettem belső combjára, majd áttértem a másik lábára.

Felemelte a fejét és a szemembe nézett. ‒ Ne csináld már! El akarok élvezni, nem bírom már tovább – nyögte, majd két kezével megragadta a hajam, és fejem lenyomta a lábai közé. Imádtam, hogy ezt hoztam ki belőle. Annyira édes volt, ahogy megkönnyebbülésért könyörgött! Belekóstoltam nedves hüvelyébe. Annyira finom volt és olyan remegést csalt ki belőle, hogy azt hittem, már ennyitől elment. Egyik ujjam belemártottam a forróságba, míg nyelvemmel egyre hevesebb csapásokat mértem duzzadt csiklójára. Egész testében remegett. Fejét jobbra-balra dobálta. Száját visszafogott sikolyok hagyták el, arcára egy párnát szorított, ahogy az orgazmus hullámai végigsöpörtek rajta. Lassítottam a tempón, és próbáltam minél jobban elnyújtani az élvezetét. Mikor már enyhült a remegése, fölé hajoltam és hosszan megcsókoltam. Azt akartam, hogy érezze, amit én. Miközben csókoltam, lassú mozdulatokkal hatoltam belé. Sarkait a fenekemre nyomva még mélyebbre húzott magába, miközben ajkaink egy pillanatra sem váltak el. Fájt minden mozdulat, mert csak az járt a fejemben, hogy erről a csodáról le kell mondanom. Ez lesz az utolsó. Megálltam egy pillanatra, hogy minél tovább élvezhessük ezt a szeretkezést. Mert ez már az volt. Már nem szexpartnerek voltunk, szeretők lettünk. Tudtam, hogy ő is érzi ugyanazt, amit én. Már nem bírtam tovább, egyre hevesebb mozdulatokkal döfködtem, minél mélyebbre hatolva benne. Az orgazmusom egy hurrikán erejével tört rám, fejem hátravetettem és hangosan nyögtem, megtörve a hajnal csendjét, majd ránehezedtem Miára és úgy szorítottam a karomba, mintha soha nem akarnám elengedni őt. Néhány perccel később lehengeredtem róla, hanyatt feküdtem, és a mellkasomra vontam. Szabad kezemmel megkerestem a takarót, és betakartam időközben megszáradt testünk. Ujjaim hosszú, vörös tincseivel játszadoztak, míg gondolataim már messzire kalandoztak. Próbáltam mérlegelni a helyzetet. Felmerült bennem, mi lenne, ha itt maradnék vele. Bevallanám, mit érzek iránta, és boldogan élnénk életünk hátralévő részében, talán még családot is alapítanánk. De a következő gondolatom eszembe juttatta, hogy én ezt soha nem tehetem meg. Nem hagyhatom figyelmen kívül, amit Joe ígért. „Kölyök, ha eljár a szád, ezzel a két kezemmel foglak darabokra cincálni, és élvezettel nézem majd végig a szenvedésed, ezt jól vésd az eszedbe, világos?” Ez volt az utolsó mondata nekem, mielőtt a zsaruk elhurcoltak. Akkor nem is mertem beszélni, ezért a fiatalkorúak börtönében töltöttem majdnem egy évet. A jó

magaviseletemnek ‒ és persze Jacknek ‒ köszönhetően nem kellett végig leülnöm a kiszabott büntetésemet. Persze miután Jack Harrisonnak hála jó helyzetbe kerültem, az ő kérésére mindent kitálaltam a zsaruknak Joe-ról és a bandájáról. De szavai azóta is itt csengenek a fejemben. Amit egyszer Joe megígért, azt Joe betartja. Ebben teljes mértékben biztos voltam. Szabadulása után semeddig nem tart majd neki kideríteni, hogy hol vagyok. Még ha a világ végére bújnék el, akkor is megtalálna. És ahogy ismertem, nem én lennék az első számú célpontja. Tudtam, ha rám talál, olyan kínoknak fog kitenni, hogy én könyörögjek a halálomért neki. És ehhez az egyik legjobb eszköz, ha azokat bántja, akiket szeretek. A kényszer nagy úr. És engem a múltam most arra kényszerített, hogy elhagyjam azt, akit a világon mindennél jobban szerettem. Szörnyen fájt a gondolat, hogy holnaptól már nem tarthatom őt többé a karomban, de tudtam, ez az egyetlen lehetősége boldognak lenni. Ő még lehet az nélkülem is. ‒ Mia… beszélnünk kell! – suttogtam, de igazából nem akartam megtörni azt a nyugodt pillanatot. Viszont az idő ellenünk dolgozott. Minél többet vagyunk együtt, annál nehezebb lesz az elválás, mégis nehezen szántam rá magam. ‒ Még ne most, kérlek! Adj még egy pár percet – kérlelt. Hangjából kihallatszott a kétségbeesés. Szorosabban ölelte át a derekam és megéreztem mellkasomon a nedvességet, ami arról árulkodott, hogy sír. Tudta, hogy mit akarok mondani, ebben biztos voltam, ahogy abban is, hogy neki éppen olyan nehéz, mint nekem. ‒ Muszáj, tündérkém. Te is tudod, hogy itt már többről van szó, mint egy kaland – motyogtam rekedt hangon. Nehezemre esett beszélni. – Nem folytathatjuk ezt tovább – adtam meg a végső döfést, amivel mindkettőnknek ugyanolyan fájdalmat okoztam. Mia megemelte a fejét, és könnyes szemmel nézett rám. ‒ Paul, én… én nem akarom, hogy vége legyen. ‒ Tündérkém… – vágtam a szavába, de nem hagyta, hogy folytassam. Felült, és tekintetét nem vette le rólam. ‒ Kérlek, hadd mondjam el, amit akarok! Amikor Mark elhagyott, egy világ omlott össze bennem. Azt hittem, az a vég, hogy ettől már nem lehet rosszabb. De őt soha nem szerettem úgy, mint téged. Tudom, hogy megbeszéltük a legelején, hogy csak szex és semmi más, de ez már régóta nem csak a szexről szól.

‒ Mia… ne nehezítsd meg, kérlek! – szóltam, és felkeltem az ágyból. Magamra kaptam a bokszerem, és csak aztán fordultam vissza hozzá. ‒ Mondd, hogy te nem szeretsz, mondd, hogy egy kicsit sem vagyok fontos neked, és akkor hagylak elmenni! ‒ Ez nem ilyen egyszerű, kis tündér! ‒ Tényleg? És miért? Van feleséged, akiről nem tudok? Vagy milyen akadálya van annak, hogy te meg én együtt legyünk? Mert én ezt nem értem! Tudod, tegnap éjjel szerelmet vallottál nekem, vagyis nem számít, mit mondasz most, mert tudom, hogy ugyanúgy érzel, mint én. Akkor miért nem lehet? ‒ Mia, nem ismersz, nem ismered a múltam, fogalmad sincs, hogy ki vagyok! Nem szerethetsz egy embert úgy, hogy nem ismered! ‒ Hát akkor én biztos másképpen vagyok összerakva, mert engem nem érdekel a múltad, sem az, hogy ki voltál. Azt tudom, hogy most ki vagy. A srác, aki lehordott, amiért hagytam tönkremenni a kocsimat; a szerelő, aki megjavította és visszahozta nekem. A férfi, aki befészkelte magát a gondolataimba és az ágyamba, aki életre keltett, amikor azt gondoltam, hogy már sosem fogok igazán élni. A szerelmem, aki nélkül képtelen leszek létezni, ha most azt mondja, hogy örökre kisétál az életemből. Szeretlek, Paul Davies, és ezen a tényen nem változtat a múltad. Nem tudtam megszólalni Mia vallomása után. Percekig csak némán meredtem rá. Szerettem volna azt mondani neki, hogy én is imádom őt, de nem tehettem meg vele. Nem akartam kitenni Joe haragjának. Sem őt, sem magam. ‒ Mia, én… ‒ Mondd, hogy neked nem számít egy kicsit sem, ami köztünk történt, hogy számodra ez tényleg csak szex volt! ‒ Az volt! – feleltem rövid gondolkodás után. Életemben nem volt ilyen nehéz kimondani két szót. A torkomban nőtt gombóc nem engedte, hogy többet mondjak. Hátat fordítottam életem szerelmének, felöltöztem, és kisétáltam az ajtón. Még egy percig hallgattam Mia zokogását, majd nem törődve a fájdalmával és a saját fájdalmammal, búcsú nélkül hagytam el a Wilder-házat.

Mia „Harcolni kell foggal-körömmel. Harcolni érte, és egyben magadért. Ha őt elveszíted, magadból is elveszítesz egy jókora darabot. Azt a darabot, ami valaha tudott józanul gondolkodni, szeretni, érezni. Vagy lehet, hogy ezt ő már korábban elvette tőled? De ne hagyd! Soha ne hagyd, hogy más döntse el, mi a jó neked. Ha neked ő a jó, a boldogság, akkor ne ereszd el, semmi áron sem. Küzdj érte, még ha ő nem is akarja.” Szabó Kata A szüleim értetlenül álltak Paul hirtelen távozása előtt. Ahogy én is. Nem értettem, miért nem lehetünk együtt. Nem kereshetett túl sokat abban a műhelyben, de megoldottuk volna valahogy, nem érdekelt sem az anyagi háttere, sem a múltja, és nem tudtam elképzelni sem, miért fújja fel annyira. Az utolsó szeretkezésünkkor annyira éreztem, hogy ő is ugyanúgy akar engem, mint én őt! Ennek a dolognak olyan egyszerűnek kellene lennie, mi a fenéért bonyolítja meg? Amikor hátat fordított és kilépett az ajtón, már tudtam. Ő végérvényesen döntött, amibe nekem nem hagyott beleszólást. Amikor Mark elhagyott, úgy éreztem, az a világ vége. Fogalmam sem volt róla, hogy lehet attól jobban kötődni. Paullal kevés időt töltöttünk együtt, azt is többnyire az ágyban. Csak szex, és más semmi. Ez volt a terv. Aztán valami felsőbb hatalom közbeszólt. Ha csak érzelmek nélküli szexről lenne szó, nem fájna ilyen rohadtul, ugye? Szemeimet könnyek áztatták, mióta szó nélkül elsétált. Mintha soha nem akartak volna elapadni. A szívem hevesen kalapált, a torkomat fojtogató érzés egyre erősebb volt, úgy éreztem, lassan megfulladok. A hiánya rosszabb volt, mint azt valaha el tudtam volna képzelni. Az a tőr, amit belém vájt az utolsó mondatával, minden nélküle eltelt másodpercben egyre mélyebbre fúródott a szívemben. A konyhaasztalra borulva némán szenvedtem, amikor anya elém nyújtotta csörgő telefonomat. ‒ Lizzy az, már többször hívott. Beszélj vele, kérlek! ‒ Nem akarok beszélni senkivel! – feleltem unottan. De nem csak beszélni, lélegezni sem akartam már. Valahányszor behunytam a szemem, mindig Paul szexi mosolya kúszott elém. Ahogy vágytól csillogó szemével

rám nézett, ahogy mindig tündérkémnek szólított. Szerettem, amikor így hívott és azt akartam, hogy itt legyen velem, hogy újra úgy öleljen, mint pár órával korábban, és soha ne akarjon elengedni. Megfogadtam, hogy soha többé nem fog egy pasi sem összetörni, mégis hagytam magam újra padlóra küldeni. Haragudtam Paulra, amiért ezt tette velem, és még jobban haragudtam magamra, amiért hagytam ezt neki. Újabb és újabb könnycseppek törtek elő szememből, és áztatták előttem a konyhaasztalt. ‒ Na, ebből elég! – csapott az asztalra apám olyan erővel, hogy megugrottam. – Nem fogod itt nekem újra az egereket itatni, kislányom! Állj a sarkadra, a jó Isten áldjon meg! – Rémülten néztem apámra, akinek szinte szikrákat szórt a szeme a méregtől. Még soha nem láttam ilyennek. – Szedd össze magad, ülj be a kocsiba és menj utána! Ha akarsz valamit, akkor ne siránkozz, hanem tegyél érte! Kell neked az a fiú? Hát harcolj érte! – kiabálta apám, közben öklével az asztalt csapkodta. De megérte az erőfeszítése, mert eljutottak a tudatomig a szavai. Felpattantam az asztaltól, és megtörölgettem pulcsim ujjába könnyektől nedves arcom. Felkaptam a komódról a pickup kulcsait és elindultam az ajtó felé, ahol azonban megtorpantam. Visszaszaladtam a döbbenten rám meredő anyámhoz, és a nyakába vetettem magam. Megölelgettem, megpuszilgattam, aztán apámmal tettem ugyanezt. ‒ Köszönöm, apu! – suttogtam a fülébe, és nyomtam egy hatalmas, cuppanós puszit az arcára. ‒ Jól van, na… menj már! – mormogta apu, mire elengedtem az ölelésemből és kiviharzottam az ajtón. Autóversenyzőket megszégyenítő módon faroltam ki a garázsból, és tövig nyomva a gázpedált száguldottam Fort Collins felé. Most valahogy egyáltalán nem érdekelt a sebesség. Csak a célom lebegett előttem, és az nem volt más, mint Paul. Egy boldog, közös jövő vele. Útközben persze az agyam levetített mindenféle verziót arra a bizonyos jövőre nézve. Azt is, hogy egymáséi leszünk és boldogan élünk, és azt is, hogy újabb visszautasítást fogok kapni. De nem érdekelt. Muszáj volt megpróbálnom. Apának igaza volt. Ha meg akarok kapni valamit, azért tennem kell. Nem várhatom el, hogy a sült galamb a számba repüljön! Lizzy-től vagy száz nem fogadott hívásom volt az elmúlt másfél órában, így amikor újra megszólalt a telefonom barátnőm nevével a kijelzőn, már nem hagyhattam tovább, hogy idegeskedjen. Képes lenne miattam agyvérzést kapni. Fogadtam a hívását és kihangosítottam a készüléket.

‒ Mégis mi a jó büdös francot képzelsz, Mia Wilder, mi? Miért nem veszed fel azt a kurva telefont, amikor tudom, hogy szükséged van rám? A legeslegjobb barátnőd vagyok, vili? Nekem kell ez esetben téged pátyolgatnom, mert ez a legeslegjobb barátnők feladata! De te… te nem hagyod ezt nekem, miért is? Ja, igen, mert önző vagy! Vetted? Egy önző dög, aki hajlandó vagy egyedül szenvedni, pedig én veled együtt akarok, mert az az én dolgom… – Félbeszakítottam, mert már nem bírtam tovább. ‒ Lizzy, hallgass el, kérlek, a fejmosás helyett inkább segíthetnél nekem – kérleltem sírva. Féltem, hogy már túl későn érkezem. Ahogy elköszönt, biztosra vettem, hogy nem csak a szerelőműhelyig megy, mert ott azonnal rátalálnék. Az ő búcsúja véglegesnek tűnt, de én nem akartam elveszíteni őt. ‒ Mi történt? ‒ Csak az, hogy Mia Wilder nem siránkozik többé, hanem a kezébe veszi az irányítást! ‒ Ez a beszéd, kisanyám! Csak mondd, hogy mit tegyek! ‒ Félek, hogy eltűnik, mire odaérek. Kérlek, menj el a szerelőműhelyhez, ha ott nem találod, akkor kerítsd elő nekem, ha kell, akár a föld alól is! Nem akarom elveszíteni… ‒ Bízd csak ide! ‒ Köszönöm, Lizzy! ‒ Vezess óvatosan. Ha megpróbálna elszökni, majd megszorongatom a mogyoróit! Könnyeimet törölgetve, mosolyogva nyomtam ki a telefont, mert tudtam, barátnőm mindent el fog követni, hogy megtalálja, és ha megvan, tutira nem hagyja elmenni. Mindkét kezemmel görcsösen kapaszkodtam a kormányba, és próbáltam az útra koncentrálni. Ahogy haladtam előre, egyre biztosabb voltam a dolgomban. Tudtam, mit akarok. Pault akartam, és nem voltam hajlandó nélküle folytatni az életem. Soha életemben nem szerettem volna még így semmit. *** Leállítottam a motort és kipattantam a kocsiból. Nem értem rá azzal foglalkozni, hogy bezárjam az ajtót. Mielőbb a lakásomban akartam lenni, ahol reményeim szerint Lizzy barátnőm is ott csücsül Paullal együtt. Még sosem tűnt korábban ilyen lassúnak a lift. Mikor nagy sokára csilingeléssel jelezte, hogy megérkezett a megfelelő szintre, és végre kinyílt, rohanni

kezdtem az ajtó felé. Lenyomtam a kilincset, vagyis csak szerettem volna, merthogy az ajtó zárva volt. Minden reményem elillant abban a pillanatban. Arra sem volt erőm, hogy kinyissam és bemenjek a lakásba. Ott, a zárt ajtó előtt zuhantam össze. Zokogva rogytam le a padlóra. Fejemet felhúzott térdeimre fektettem és sírtam. Úgy éreztem, vége az életemnek. Abban a percben semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy soha többé nem láthatom Pault. Behunytam a szemem, és az emlékeimbe próbáltam kapaszkodni. Most jöttem csak rá, mennyire a rabja lettem. Mellette mindig biztonságban éreztem magam. Vele voltam igazán teljes. Hosszú perceket töltöttem az ajtó előtt, és szerencsére senki nem zavart meg az önsajnálatomban. Aztán összeszedtem magam annyira, hogy bemenjek. Lerúgtam a cipőm, a kabátomat felakasztottam a fogasra, és anélkül sétáltam el a tükör mellett, hogy belenéztem volna. Tudtam, hogy pocsékul festek, semmi szükségem nem volt megerősítésre. Erőtlenül rogytam le a kanapéra, aztán felhúzott térdekkel, oldalra dőlve tovább sajnáltam magam, és sirattam a „sohasemvolt” kapcsolatomat Paullal. Elaludhattam, mert a telefonom éktelen rikácsolására riadtam fel. Előhalásztam a zsebemből. Lizzy barátnőm neve tűnt fel a képernyőn. Azonnal felvettem. ‒ Halló! – szóltam bele fáradtan, és úgy tettem, mintha nem is láttam volna, hogy ki keres. ‒ Azonnal vonszold ide a segged az ajtóhoz, és engedj be! ‒ Neked is szia, Lizzy! ‒ Na, idefigyelj, kisanyám, vagy kinyitod azonnal azt a kurva ajtót, vagy rád töröm! ‒ Ne rinyálj már, széthasad a fejem, különben meg van kulcsod! – közöltem vele, miközben lassan feltápászkodtam a kanapén. Tényleg úgy éreztem, mintha valaki éles késekkel szurkálná az agyam minden irányból. ‒ Ha nem felejtetted volna el kivenni belőle a kulcsot, akkor hasznát is venném az enyémnek! ‒ Jól van, jövök már – motyogtam, majd kinyomtam a telefont, és az ajtóhoz vánszorogva kinyitottam. Lizzy egy hurrikán erejével száguldott be a lakásba, hogy kis híján feldöntött. ‒ Elárulod, mégis mit művelsz itt? Már halálra aggódtam magam miattad! ‒ Semmi okod nem volt rá! – ráztam a fejem, és otthagyva őt a nappaliban kimentem a konyhába egy pohár vízért.

‒ Mi az, hogy nem volt rá okom? Amíg úton voltál, kérted, hogy keressem meg a szépfiút. Nem találtam őt sehol, és már vagy százszor hívtalak miatta! Már azt hittem, hogy meghaltál autóbalesetben, mert annyira siettél, erre itthon vagy és siránkozol, ahelyett, hogy segítenél nekem keresni! De tudod mit? Nem is érdekel. Csak sajnáltasd magad. Van nekem éppen elég bajom a tiéd nélkül is. Ha akarod, keresd meg magad! – vágta hozzám mérgesen Lizzy, aztán faképnél hagyott. Úgy vágta be maga után a bejárati ajtót, hogy azt hittem, kiszakad a helyéről. Sohasem láttam még őt ilyen dühösnek. A lábaim megremegtek, és lerogytam a székre. Amikor azt hittem, rosszabb már nem lehet, én még jobban elcsesztem. Már nem csak életem szerelmét, hanem a legeslegjobb barátnőmet is elveszítettem, mindössze néhány óra leforgása alatt. Szánalmasnak éreztem magam. „Hogy lehetek ennyire hülye?” – tettem fel magamnak a költői kérdést. Nem vártam válaszra, mégis hamarabb megkaptam, mint amire számítottam. A telefonom csörögni kezdett, és én anélkül, hogy megnéztem volna ki a hívó, felvettem. Azt reméltem, Lizzy az, hogy elhívjon a cukrászdába, de hatalmasat tévedtem. Helyette apu szólt bele a telefonba aggódva. ‒ Szia, kislányom! Mondd, hogy minden rendben! ‒ Szia, apu, igen, velem minden rendben, épségben hazaértem. ‒ Ennek felettébb örülök, bár nem egészen erre céloztam. ‒ Ha arra vagy kíváncsi, hogy a kis kedvenced előkerült-e, közlöm veled, hogy nem. Mire hazaértem, lelépett, Lizzy sehol nem találta. ‒ Lizzy? Nem úgy volt, hogy te keresed meg? ‒ Apu, ha Lizzy nem találta sehol, akkor hidd el, hogy nincs sehol. Ő képes még a tűt is megtalálni a szénakazalban, nem ismered? ‒ De igen, de ez akkor sem az ő dolga. Lehet, hogy Paul csak arra vár, hogy te menj el hozzá. ‒ Apu, én nem kellek neki, és ezt elég világosan a tudomásomra hozta. – Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam már tovább. A könnyeim újra utat törtek maguknak. – Ne aggódj értem apa, majd túl leszek rajta, ahogy túléltem Markot is – közöltem vele, majd kinyomtam a készüléket. Nem volt erőm tovább hallgatni, ahogy próbál rávenni, hogy harcoljak érte. Amúgy is fura volt a viselkedése. Még soha egy pasimnál sem volt ilyen, amikor szakítottunk. Inkább mindig meg akarta fojtani őket, mint hogy azt szajkózza nekem, hogy menjek utána és szerezzem vissza. Pault valamiért nagyon kedvelte, ami egy cseppet sem könnyítette meg a dolgom. Teljesen

magamba zuhantam. Fogalmam sem volt, mit visszaszerezzem a barátnőmet és előkerítsem Pault.

tehetnék,

hogy

*** Már késő este volt, amikor mégiscsak a keresés mellett döntöttem, bár azt már nyugtáztam, hogy sok értelme nincs. Elcsesztem, ahogy többnyire mindent. Nem lett volna szabad belehabarodnom. Túlságosan nyíltan mutattam ki az érzelmeimet, amivel megrémítettem. A műhelyben már sötétség honolt, és már vagy tíz perce álltam ott a kocsival valami égi jelre várva. Fejemet a kormányon pihenő kezeimre hajtottam, és szuggerálni kezdtem az ajtót, várva, hogy Paul kilépjen rajta. Édes álom! Kár, hogy nem ez a valóság. Mélyet sóhajtottam és kiszálltam a kocsiból. Lassú léptekkel indultam el a műhely felé. Az utcán sehol egy lélek. A szomszédos épületekben már nem égtek a lámpák, csak némely háznál lehetett látni a tévé villódzó fényeit. Az éjszaka csendjét néhány környékbeli kutya ugatása törte meg. Összébb húztam magamon a kabátom, mert meglehetősen hideg volt már. Amikor felléptem a kocsibehajtóra, hirtelen fény gyulladt, amitől egy pillanatra megriadtam, de kiderült, hogy ez csak egy mozgásérzékelő világítás. Kopogtam, de semmi nem történt. Ekkor észrevettem a csengőt. Nem haboztam, azonnal megnyomtam, de továbbra sem történt semmi. Nem is tudom, valójában mire számítottam. Éjszaka volt, már éjfél is elmúlt. „Valószínűleg senki nincs az épületben!” – nyugtáztam lemondóan. A baj csak az volt, hogy elfogytak az ötleteim. Nem tudtam, hol lakik, hova jár szórakozni, vannak-e barátai vagy családja. Rájöttem, hogy igaza volt, tényleg nem tudok róla semmit. ‒ Hát ez remek… – mondtam ki ezúttal hangosan. Egy fantomba vagyok szerelmes. Talán nem is létezett soha, csak a fantáziám szüleménye volt. Teljesen elkeserített a tudat, hogy belezúgtam egy idegenbe. Lehet ezt egyáltalán szerelemnek nevezni? Mi van, ha csak a vágyam ilyen erős iránta? Lehet, hogy nem is belé vagyok szerelmes, hanem mindabba, amit nyújtott nekem? Ha így van, majd elmúlik. Lemondóan fordítottam hátat az ajtónak és megindultam a kocsim felé, amikor hirtelen zár kattanását, majd ajtó nyitódását hallottam. Alig mertem megfordulni. ‒ Elnézést, kisasszony, kissé sokáig tart már lebotorkálnom a lépcsőn. Miben segíthetek, kedveském? – szólított meg az idős férfi. Nem tudtam, ki ő, még sosem láttam itt. Zavaromban összeráncolt homlokkal méregettem

az öreget, aki már hetvennél is több lehetett. Fáradtnak tűnt, ami nem csoda, tekintve, hogy valószínűleg a legszebb álmából ébresztettem. ‒ Jó estét kívánok! – köszöntem halkan. – Elnézését kérem, azt hiszem, rossz helyre jöttem. ‒ Kedveském, szerintem pedig a legjobb helyen jár, ha Pault keresi. ‒ Hát itt van? – csillant fel a szemem egy pillanatra, de aztán az öreg a következő mondatával le is törte a szarvam. ‒ Sajnos csak volt – felelte lebiggyedt ajkakkal. – Henry Collins – nyújtott kezet az idős ember. Két kezemmel fogtam meg remegő jobbját. ‒ Mia Wilder! – mutatkoztam be én is. – Nem mondott önnek semmit? – érdeklődtem, hátha hagyott valami üzenetet, vagy bármit, de az idős férfi csak a fejét rázta szomorúan. ‒ Kedveském, ne itt a hidegben beszélgessünk, kérem, jöjjön be és üljünk le! Nem gondolkoztam egy percig sem, csak enyhén biccentettem, és beléptem a férfi után a műhelybe. Botra támaszkodva bicegett egy íróasztalhoz, mely mellett mindössze két szakadt kárpitú, valaha szebb napokat látott szék árválkodott. A helyiségben rend volt, de benzin és gépolaj szagelegye terjengett a levegőben. A szerelőakna felett állt egy öreg Chevy felnyitott motorháztetővel, amit csak azért ismertem fel, mert apámnak ilyenje volt gyerekkoromban. A falak ezeréves, meztelen női testeket ábrázoló poszterekkel voltak kitapétázva, melyek itt-ott már leszakadoztak. Minden szerszámnak megvolt a maga helye, semmi sem hevert szanaszét. ‒ Foglaljon csak helyet, kérem. Leültem a felkínált székre, bár biztosra vettem, hogy másnap ki kell dobjam a fehér nadrágom, mert kimosni nem fogom tudni. ‒ Nem tudja véletlenül, hova ment Paul? ‒ Jaj, kedveském, hát azt én is szeretném tudni. Mikor hazaért délelőtt, meglehetősen zaklatottnak tűnt. Csak annyit közölt velem, hogy elutazik, és talán soha többé nem jön vissza. A gyomrom görcsbe rándult a soha szó hallatára. Dühös lettem, amiért képes volt itt hagyni mindenféle magyarázat nélkül. És látszólag nem csak engem tört össze, hanem ezt az idős férfit is. ‒ Ön az édesapja Paulnak? – érdeklődtem, mert tudni akartam a miérteket. ‒ Nem, nem vagyok. Csak a főnöke.

‒ Nem tudja véletlenül, milyen helyekre szokott járni? Muszáj megtalálnom őt. ‒ Sajnos nem, kedveském. Bérelt egy házat tőlem a szomszéd utcában, de már kora délután összepakolt mindent, felült a motorjára és elhajtott. Azt mondta, hogy a kocsiért majd elküld valakit. Nem tudom, mi történhetett, hogy ilyen hirtelen gondolta meg magát, de azt hiszem, én bezárhatom most a műhelyem. Túl öreg vagyok már ehhez a munkához. – Az idős férfi szeméhez emelte remegő kezét, és kézfejével letörölte arcán csordogáló könnyeit. Nem tudtam, hogy Pault siratja-e vagy a műhelyét, amit miatta most be kell zárnia. Valószínűleg mindkettőt, de bárhogy is volt, rettentően megsajnáltam. Kezem az övére tettem és biztatóan megszorítottam. – Úgy távozott el, ahogy jött is. Másfél évvel ezelőtt csak azért állt meg itt a városban, mert az autója defektet kapott. Az én műhelyem volt a legközelebb hozzá. Betévedt, elbeszélgettünk, amíg megjavítottam a gumiját, aztán úgy döntött, itt marad egy éjszakára. Másnap beállt dolgozni. Azóta lényegében ő vitte a műhelyt. Azon kívül, hogy vett egy motort és néha elment motorozni, nem nagyon járt el sehová. Az idejét többnyire munkával töltötte, amikor volt mit csinálni, mert sajnos mióta megnyílt az új műhely a város másik végében, ide nem nagyon jöttek. A bank meg már követeli rajtam a pénzét, de fogalmam sincs, miből fogom kifizetni nekik. Azt hiszem, a műhelyem így is, úgy is be kellett volna zárnom. ‒ Nagyon sajnálom – motyogtam. Mi mást lehetett volna erre mondani? Itt egy idős ember, aki talán az egész életét ennek a szerelőműhelynek szentelte. Olyan lehet neki, mint a gyereke, akit most el kell engednie. Rá kellett jönnöm, hogy az én nyomorom semmi ahhoz képest, amit ennek az embernek kell elviselnie. Megköszöntem a beszélgetést és reménykedtem benne, hogy megoldódik a helyzete, mert sajnos segíteni nem volt lehetőségem. Megöleltük egymást és megígértem neki, hogy amikor csak tehetem, vissza fogok jönni hozzá.

Paul „Nem mindenki tudja úgy alakítani az életét, hogy mindent sikerüljön hátrahagynia. Mindig ott maradnak a gyökerek, amik úgy kötik a múlthoz, mintha soha nem akarnák elengedni.” Abby Winter Két nappal azután, hogy otthagytam Miát a szülei házában, leállítottam a motorom az útszélen. Mindössze egy mérföldnyire Jack Harrison „tanyájától”. Ismerős volt ez a környék, hiszen megannyiszor megjártam már ezt az utat. A sűrű erdő az út mindkét oldalán, melyen napközben is alig sejlik át a nap fénye. Ahol nem hallani mást, mint a szél suhogását, a madarak csicsergését, és persze még valamit, amiről tudtam, hogy perceken belül megérkezik. Sétáltam pár lépést, és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Meglehetősen eltunyultam az elmúlt másfél év alatt. Tudtam, ha vissza akarok térni a pályára, akkor holnaptól keményen kell edzenem és diétáznom. Ez volt talán az egyetlen, amit utáltam ebben a sportban. Baromi sok lemondással járt. De amikor ott lehettem a versenypályán és felbőgtek a motorok, amikor egymás után aludtak ki az indulást jelző fények, és egyszerre megindult a huszonkét versenyautó a pályán, az az érzés mindenért kárpótolt. Hosszú évekbe telt, mire idáig felküzdöttük magunkat, és elég volt egy rossz döntés, hogy egyetlen pillanat alatt minden megváltozzon. Megráztam a fejem, hogy megtisztítsam a gondolataimat az újra előtörő rossz emlékektől. Ettől féltem a leginkább. Ha visszajövök, mindenben őt fogom látni. Minden rá fog emlékeztetni. És az kurvára fájdalmas lesz. Még messze járhatott, amikor már meghallottam a Maserati utánozhatatlan hangját. Visszasétáltam a motorom mellé és vártam, mikor tűnik fel Jack Harrison az ő kedvenc kicsikéjével, a mattfekete Gran Turismójával. Rápillantottam a karórámra. Fél kettő. Mondtam neki, hogy egyszer még megjárja, hogy mindig ugyanabban az időpontban hódol a szenvedélyének, mert vannak még rajtam kívül szemfüles emberek, de persze sosem hallgatott rám. Alig telt el néhány másodperc, és feltűnt a kanyarban. Lazán, karomat keresztbe téve nekitámaszkodtam a motoromnak és vártam, vajon feltűnik-e neki, hogy itt vagyok. A következő pillanatban meghallottam a várt fékcsikorgást, ami egyet jelentett azzal,

hogy észrevett. Az utolsó métereket hozzám már lassan gurulva tette meg, aztán megállt mellettem, és vigyorogva szállt ki a kocsiból. ‒ Nem is értem, miért nem te indulsz a versenyen? – tettem fel neki a nagy kérdést mindenféle bevezető nélkül. ‒ Tudtam, hogy meggondolod magad, kölyök! – felelt még mindig fülig érő szájjal. ‒ Annyira azért ne legyél biztos a dolgodban, Jack! Pár percig még méregettük egymást mindössze egy lépésnyi távolságból, majd Jack férfiasan az ölelésébe vont és meglapogatta a hátam. ‒ Tudhatnád, hogy így, vagy úgy, de elérem, amit akarok! ‒ Tudom. De ezúttal nem a két szép szemed miatt jöttem vissza. ‒ Persze, hogy nem, hanem a vastag bukszám miatt – vigyorgott tovább. Szemöldöke a magasba szökött. A Ford Harrison-logó díszítette baseballsapka alól kilógó hosszú tincseit a múló idő már kezdte őszre festeni, de úgy tűnt, őt ez egy cseppet sem zavarja. Ugyanolyan fiatalosan mozgott, élt és falta a nőket, mint tíz évvel ezelőtt. És persze ugyanolyan büszkén villogott a felbecsülhetetlen vagyonával. ‒ Ami azt illeti, nem, Jack. Ezzel melléfogtál. ‒ Tudod mit? Nekem tökmindegy, mi vonzott vissza, kölyök, a lényeg, hogy itt vagy. A következő versenyévet már nem kezdjük el nélküled. Gyere el ma este. Elhívom a srácokat is. Megünnepeljük a visszatérésed, aztán jövő héten elkezdjük a munkát. Neked lesz mit dolgoznod, jó pár kilót le kell adnod! *** Biztosra vettem, hogy a srácok többnyire mindannyian örülnek majd a visszatérésemnek. Tényleg nagyon jó csapatot alkottunk mi együtt. Egy igazi nagy család voltunk. Egy olyan család, amely majdnem belerokkant egyik tagjának elvesztésébe. Úgy döntöttem, elmegyek Dave-hez, mielőtt a csapat tagjaival találkozom. Muszáj volt. A temetés óta nem jártam nála. Nem volt erőm kimenni. Leállítottam a motort a temető bejárata előtt és nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy ennek is eljött az ideje. Tudtam, hogy el kéne már engednem őt, de képtelen voltam rá. A kulcsot a belső zsebembe süllyesztettem, és megindultam a temető bejárata felé. A szél erősen fújt, megborzolva a sírok között álló hatalmas fákat. Feljebb húztam a bőrkabátom cipzárját, mert az erős széltől kissé hűvösebbnek érződött

levegő. Zsebre tett kézzel kullogtam a sorok között, néha egy-egy nevet vagy dátumot elolvasva. Hát ennyi marad belőlünk végül. Csak egy név és egy dátum a sírkövünkbe vésve. Belegondolni is szörnyű, hány élet ment tönkre, hány sors szakadt félbe, mert egy felsőbb hatalom így akarta. Tervezhetsz te bármit, lehetnek vágyaid, álmaid, ha nem te döntöd el, mikor kopogtat az ajtódon a halál. Dave is tele volt álmokkal, ahogy a legtöbb fiatal. Nem így akarta végezni. Mindössze egyetlen pillanat, egyetlen rossz döntés, és vége. Tíz percet sétáltam, mire ráakadtam a sírjára. Elöntöttek az érzelmek, amikor megláttam az ő nevét is kőbe vésve. Dave Raymond Parker 1998. október 18. – 2017. május 28. A torkomban nőtt gombóc percekig nem hagyta, hogy megszólaljak. A kínkeservesen felépített falam egy pillanat alatt omlott össze, és robbanásszerűen tört ki belőlem a férfihoz nem méltó zokogás. Egyszerűen képtelen voltam visszafogni, mert még mindig nem tudtam megbocsátani magamnak. Lerogytam a sír mellé, és az emlékeimbe burkolóztam. A monacói pályát a legtöbben szeretjük, holott talán az egyik legnehezebb. Egyik pálya sem kíván akkora odafigyelést és koncentrációt, mint a monte-carlói. Itt a legkönnyebb kiesni. Ha hibázol, annak itt komoly következménye lehet. Jó esetben csak a kocsid töröd össze. Dave azonban nem hibázott, egyszer sem. Aki hibát követett el, az én voltam, és ezúttal súlyos árat fizettünk érte. Az időmérő edzést viszonylag jó helyezéssel zártuk, én a hatodik, míg Parker a hetedik helyről vághatott neki a versenynek. Boldogok voltunk, hogy a 2016-os berobbanásunk után továbbra is képesek voltunk fennmaradni. Szinte az utolsó körig nem történt változás a felállásban. Dave az alagútban előzésbe kezdett, pedig nem kellett volna mást tennünk, mint megtartani a jó helyezésünket a verseny végéig. Ez nem egy egyéni verseny. Mindannyian ugyanahhoz a csapathoz tartozunk. Együtt kellett volna működnünk. Első a csapat érdeke. Ezen ebben a formában még nem gondolkodtam el korábban. Talán csak meg akarta mutatni, hogy ő a jobb. Ezt már sosem fogom megtudni. Minden olyan gyorsan történt. Az alagút után jött a kanyar. Túl gyorsan húztam vissza a kormányt, és a kocsim orra hozzáért. Egy kicsinek tűnő koccanás ekkora sebességnél úgy, hogy a kocsidnak csak a falba csapódni van lehetősége, végzetes lehet. Ahogy a mi

esetünkben az is lett. Az én kocsim is összetört, de a saját lábamon szálltam ki, ám Dave meg sem moccant. Azonnal odarohantam hozzá, hogy segítsek neki, mert közben kigyulladt a kocsi. A pályabírók rohantak a tűzoltó készülékekkel és azonnal eloltották a tüzet, de ő továbbra is mozdulatlanul ült az autóban. Én már akkor tudtam. Tehetetlenül néztem egy percig, ahogy a legjobb barátomon próbálnak segíteni és csak ráztam a fejem, míg végül elindultam. Azt sem tudtam, merre megyek, csak a lábaim vittek. Képtelen voltam másra gondolni, minthogy egyetlen pillanat alatt megöltem őt. Egy másodperc. Ennyi. Vége. A következő napok teljesen kiestek. Semmire sem emlékszem. Csak az az iszonyatos fájdalom és a bűntudat maradtak, amelyek azóta sem tudtak elhagyni. Másfél év, és én azt hittem, hogy már képes leszek visszajönni anélkül, hogy így kikészüljek. De óriásit tévedtem. ‒ Miért tetted ezt, Davie? Miért kellett meghalnod, kölyök? A barátom voltál, a testvérem. Miért kellett neked a nagymenőt játszanod, hmm? Mindenki tudta, hogy jobb vagy nálam. – A sírkőhöz intézett szavaim még percekig visszhangoztak a fülemben. Könnyeim áztatták az arcom, és valamiért nem akartak elapadni. Igazából nem tudom, mit akartam. Talán megbocsátásra vágytam, egy égi jelre tőle, hogy nem haragszik. De semmi nem történt. Dave Raymond Parker hallgatott. Elővettem a zsebemben nyugvó flaskát és ittam belőle egy kortyot, majd kiöntöttem a maradékot a sírra. – Ez a tiéd, kölyök. Mert nem hagytad, hogy a huszonegyedik szülinapodon felköszöntselek, és együtt igyuk meg. Boldog szülinapot, Parker! *** A csapattársam és egyben legjobb barátom, Dave sírjánál tett látogatásom kimerítőbb volt, mint amire számítottam. Még nem igazán voltam felkészülve rá, de miután eljöttem tőle, valahogy mégis egy enyhe megnyugvást éreztem. Mintha a lelkemben dúló vihar enyhülni látszott volna. Egy forró zuhany után magamra kaptam egy farmert és egy pólót, felvettem a bakancsom, bebújtam a bőrdzsekimbe és kiléptem az ajtón. Az út szélén a taxi már várt rám. Nem akartam motorral menni Jack házába, mert tudtam, hogy ünnepelni akar, az pedig nem lehetséges nála alkohol nélkül. Kicsit több mint félóra volt az út Jack Harrison rezidenciájáig, amely egy angol arisztokrata birtokának is megfelelt volna. Útközben

bekapcsoltam a telefonom, ami azonnal eszeveszett csipogásba kezdett, jelezve a rengeteg üzenetet és a nem fogadott hívásokat. Pontosan ezért kapcsoltam ki a készüléket közvetlenül azután, hogy elhagytam a Wilderházat. Tudtam, hogy Mia hívogatni fog, és tartottam attól, hogy képtelen leszek ellenállni neki. Nagyon fájt eljönnöm. A legrosszabb az volt, amikor hallgattam keserves zokogását az ajtó mögül. Nem gondoltam, hogy ennyire fontos lettem számára, így még fájdalmasabb volt az elválás. De abban az egyben biztos voltam, ahogy a vőlegényén, úgy rajtam is túlteszi magát, és majd szerelmes lesz valakibe, aki a világot jelenti neki, és aki meg tudja adni azt a nyugodt családi életet, amire én sosem lennék képes. Negyvenhárom nem fogadott hívás. Lizzy-től, Mia apjától és Henry-től. Mia nem hívott. Egyetlenegyszer sem, ami kissé megtépázta az egómat. Rosszulesett, amiért nem keresett. Aztán megláttam az üzeneteket. Abból mindössze három jött. Egy értesítés nem fogadott hívásról; egy Lizzy-től, hogy szétrúgja a tökeimet, ha nem veszem fel azonnal a kurva készüléket, és egy Miától. Féltem megnyitni, percekig hezitáltam azon, hogy elolvassam, vagy egyszerűen töröljem olvasás nélkül. Végül az utóbbi mellett döntöttem. Így lesz a legjobb. Időközben a taxi megérkezett. Unottan néztem körbe az esti félhomályban. A birtokot hatalmas kőkerítés vette körül minden oldalról. A kapubejárót, akárcsak a királyi kastélyoknál, két alaposan kiképzett őr vigyázta, és senkit nem engedtek be külön engedély nélkül. A hatalmas kovácsoltvas kerítés csak akkor nyílt ki előttünk, amikor bejelentettem, hogy Paul Davies érkezett meg. A taxi lassan haladt a kikövezett úton. Ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy Jack Harrisonnál semmi sem változott az elmúlt másfél évben. A bejárattal szemben terült el a hatalmas parkoló, ami most roskadozott a menő kocsiktól. A látvány akaratlanul is eszembe juttatta Joe-t. A zsaruk az egész bandát lesittelték, vele az élen, de ő kapta a legtöbbet. Hiába telt el azóta több mint tizenegy év, ismertem őt annyira, hogy nem felejt. Biztosra vettem, ha egyszer kiszabadul, fel fog keresni, és annak nem lesz jó vége. Még akkor sem, ha Jack Harrison kegyeit élveztem, amióta csak vallottam ellenük. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy Miát nem akartam az életembe. De valahogy nem sikerült őt kiverni a gondolataimból. Rövid idő alatt megbántam, hogy kitöröltem azt az üzenetet. Megőrjített a kíváncsiság, hogy vajon mit vághatott még utoljára a fejemhez. Még Dave-nek is meséltem róla. Azt hiszem, jól kijöttek volna egymással. De sajnos mindig

ott az a bizonyos volna. Parker halott, Mia pedig többszáz mérföldnyire tőlem azt sem tudja, ki vagyok. Mély levegőt vettem és kiszálltam a kocsiból. Bőven adtam borravalót is a sofőrnek, megköszöntem a fuvart, majd miután elhajtott, megindultam a ház felé. Vagyis, ha egészen pontos akarnék lenni, talán inkább kacsalábon forgó palotának nevezném. Talán még Hamupipőke hercegének sem adatott meg hasonló. Az épület maga egy ősrégi, elhagyatott kastély volt, amikor Harrison rátalált. Úgy mesélt nekem az első találkozásukról, mintha egy szűzlányról beszélt volna, akinek ő vette el a szüzességét. Szó se róla, tényleg gyönyörű volt, bár én inkább ledózeroltattam volna. Ő viszont mindent elkövetett, hogy megmentse. Állítja, hogy a mai építészek már nem tudnak ilyen csodákat alkotni. Talán igaza lehet. Az épület falait szinte teljesen befutotta a borostyán, ami nyáron zöldbe, ilyenkor, késő ősszel, míg le nem hullanak a levelei, aranybarnára és vörösre festik. Az ajtóhoz széles kőlépcső vezetett fel, a teraszon pedig hatalmas cserepekben ott virítottak Jack kedvenc növényei, a – bevallása szerint saját ültetésű – datolyapálmák, amelyek nemcsak gyönyörűek, de egy kis tengerparti hangulatot varázsolnak ide. Megfogtam a súlyos, oroszlán formájú kopogtatót és bekopogtam. Egy fekete öltönyös, csokornyakkendős férfi nyitott ajtót és tessékelt beljebb. Elállt a szavam, amikor beléptem. No, nem az épülettől, mert azt ismertem már. Amíg kívülről egy ódon kastély szerepében tetszelgett, addig a belső térben mindenféle luxus felfedezhető volt, a fényes, fekete márványpadlótól a szökőkútig. A fogadótérben egy egész seregnyi ember, férfiak és nők, mind estélyiben és frakkban, kicsípve vártak. Ahogy betoppantam, elült a zsivaj. Meglehetősen kellemetlenül éreztem magam farmerban és bőrdzsekiben ezek előtt az emberek előtt, de Jack azt mondta, elhívja a fiúkat. Arról nem volt szó, hogy egy díjátadó gálára kell készülnöm. Jack pezsgőspohárral a kezében, vigyorogva közelített felém. Baseballsapka nélkül már észrevehetőbb volt, hogy milyen sokat kopaszodott és őszült az elmúlt hónapokban. A közel hatvan évéhez képest mégis fiatalabbnak tűnt. Már majdnem odaért hozzám, amikor derült égből villámcsapásként megjelent mellette Patricia. Éppen olyan gyönyörű volt, mint amikor utoljára láttam. A fekete, derékig érő hajzuhatag lágyan omlott derekára. Mélyen dekoltált aranyszínű ruhájából épphogy csak nem buggyantak ki hatalmas szilikonmellei. Mosolygós, barna szemeivel vidáman méregetett.

‒ Paul, drágám, hát visszatértél! – örvendezett, majd mielőtt Jack megszólalhatott volna, odalépett hozzám, és élénkvörösre mázolt ajkait az enyémre tapasztotta. Most is olyan finom volt az illata, mint amilyenre emlékeztem. Nem volt tökéletes nő, és semmiképpen nem családanyának való, de reménykedtem benne, hogy általa képes leszek elfelejteni a kis vörös démont. Patricia mindig is el akart csábítani, de sosem hagytam neki. Magamtól pedig sosem kezdtem volna vele. Visszacsókoltam, de amint lehunytam a szemem, Mia döbbent tekintetével találtam szemben magam, így azonnal elszakadtam Patriciától, és rámordultam Harrisonra. ‒ Jack – nyújtottam felé a kezem, mire ő a kézfogásunk után magához rántott és az ölelésébe vont. – Nem arról volt szó, hogy elhívod a srácokat? ‒ Mind itt vannak! – vigyorgott, miután kibontakoztam erős karjaiból. ‒ Tudod, hogy nem így értem. Meglehetősen alulöltözöttnek érzem magam a jelenlévőkhöz képest. És mit keres itt a belügyminiszter? ‒ Tudod, hogy milyen fontos egy jótékonysági esemény! ‒ Persze, hogyne, és ezt a csekély négyszáz fős kis összejövetelt az elmúlt hat órában rittyentetted össze? ‒ Most mit mondjak? Jobban ismerlek, mint a saját tenyeremet. Olyan vagy nekem, mintha a fiam lennél, már vagy ezerszer elmondtam. Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. És azt is pontosan tudtam, ha előbb nem is, de a születésnapjára hazajössz. Emlékszem, mennyit ugrattátok egymást a huszonegyedikkel. Ma van a huszonegyedik születésnapja, és ez alkalomból létrehoztam egy alapítványt az ifjú tehetségek támogatására. Most fogom hivatalosan is bejelenteni a Dave Parker Esély a Tehetségekért Alapítvány megalakulását. ‒ Dave Raymond Parkernek hívták – hívtam fel Jack figyelmét a hiányosságra. ‒ Te is tudod, mennyire gyűlölte a második nevét! ‒ Igen, tudom… ‒ Ugyan már, fiúk, ennek az estének nem a szomorúságról kell szólnia – karolt belém Patricia, és meglepetésemre nem a tömeg felé indult meg, hanem oldalra, az egyik sötét folyosóra, miközben Jack visszatért a vendégeihez. – Tudod, hogy Jack mindig mindenre gondol, gyere velem. A folyosó végén végül benyitott egy ajtón, ami egy ízlésesen berendezett hálószobába vezetett. Forgattam a szemeimet, mert már sejtettem, hogy mit akar, de ezúttal tévedtem. Pat megragadta a karomat és bevonszolt a gardróbba, ahol már összeválogatva ott volt egy vállfán a ma esti viseletem.

Gyűlöltem így kiöltözni, utoljára Dave temetésén voltam öltönyben, de most Patricia egy szmokingot tartott elém. ‒ Vetkőzz, Paul Davies, mert a gazdagok és szépek már nagyon várnak, és ami a legfontosabb, alig várják, hogy a kérésedre bőkezűen adakozhassanak az alapítványnak. ‒ Na nem! Én nem vagyok hajlandó bohóckodni. ‒ Ugyan már, Paul. Te is tudod, hogy erre is szükség van. A száguldó cirkusz nem csak a versenyekből áll, és bármennyire gyűlölöd, akkor is meg kell jelenni, és kedvesen vigyorogni azokra az emberekre, akiket valójában a hátad közepére sem kívánsz. Ez színtiszta üzlet. ‒ Óh, mióta lettél te így kiokosítva, hogy működik a világ? ‒ Tudod, hogy imádom a pénzt, és ezért bármire hajlandó vagyok. ‒ Bármire? Ezzel most megleptél. Azt hittem, a nagy Patricia Cameron nem süllyed le idáig. Kinek az ágyába bújtál be azért, hogy itt lehess? ‒ A tiédbe, édesem. És ezt mindenki tudja. ‒ Kár, hogy én nem emlékszem rá – motyogtam, miközben elkezdtem levenni a farmerom. ‒ Úgy tűnik, már olyan régen volt a kis légyottunk, hogy kiment a fejedből… vagy talán nem is emlékszel rá, pedig azt hittem, felejthetetlen voltam. Hoppá, akkor lehet, hogy részegebb voltál, mint gondoltam. Nem tudtam, miről beszél. Néha a nyakamba akaszkodott, és a nyilvánosságnak úgy pózoltunk, mintha egy pár lennénk, de nem történt semmi egyéb. Kiakadtam és megragadtam a csuklóját. ‒ Te meg mi az istenről beszélsz, Pat? ‒ Hát arról, amikor úgy megdugtál, hogy azt hittem, elájulok. Fantasztikus voltál, Paul. De ha elfelejtetted, esetleg adhatok belőle most egy kis ízelítőt, és a buli után folytatjuk. – Ajkai huncut mosolyra húzódtak, és nyelvével megnyalta csillogó ajkait. Bokáig érő estélyijét felhúzta a derekáig, meglepett, hogy alatta nem viselt bugyit. Megragadta a csuklóm és kezem odavezette puha puncijához, majd kezével benyomta hüvelyébe az ujjam. – Érzed ezt, Paul? Ez csakis érted ilyen nedves! – nyögte a fülembe, majd nyelvével végigsimított ajkamon. Elmélyítettem a csókunkat. Behunytam a szemem, miközben ujjam ki-be járattam forrón lüktető puncijába. Halk nyögéseket hallatott és a vállamba kapaszkodott, mert a lábai megrogytak, ahogy lassan kínozni kezdtem csiklóját. Egyik kezével megragadta a bokszeremen keresztül a keményre duzzadt szerszámom, és játszadozni kezdett vele. Egyszerűen szükségem volt rá,

olyan elemi erővel tört rám a vágy, hogy nem bírtam parancsolni neki. A testem átvette az irányítást az elmém fölött. Miután ujjaimnak köszönhetően Patricia hamar elélvezett, kezeimmel beletúrtam a hajába és térdre kényszerítettem. Letoltam a bokszerem, és lüktető szerszámom mélyen a szájába toltam. Fejem hátravetettem és keményen dugni kezdtem a száját, ő pedig élvezte minden egyes mozdulatomat. A szájába ürítettem, Pat pedig még az utolsó cseppet is kiszívta belőlem. Ez nem volt más, mint testi élvezet, amiért kibaszottul gyűlöltem magam. Tudtam, hogy még sokszor meg fogom tenni azért, hogy elfelejtsem a kis tündért, de akkor rohadt szar alaknak éreztem magam. Legszívesebben vele lettem volna minden egyes pillanatban, de tudtam, hogy nem tehetem. Az ő érdekében. Nekünk nem adatott meg, hogy együtt legyünk boldogok. Magamra rántottam a bokszert, és gyorsan belebújtam a szmokingomba. Patricia huncut mosolyt villantott rám, amíg visszaigazgatta a ruháját, majd eltipegett a tízcentis tűsarkain. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, lerogytam az ágyra. ‒ Baszd meg, Paul Davies, te barom! – ordítottam, és két tenyerembe temettem az arcom. Ha lehet, most még szarabbul éreztem magam, mint pár perccel korábban. Pedig tudtam, hogy ehhez hozzá kell szoknom. Vissza kell rázódnom, és újra beilleszkednem ebbe a képmutató világba.

Mia „A szívet irányítani nem lehet, nem hatnak rá észérvek. A szív csodákat képes megtenni, hihetetlen módon képes szeretni, örökké tud remélni, de sohasem tud feledni.” Inci Miután eljöttem a szerelőműhelyből, egész éjszaka bolyongtam a városban. Nem tudom igazából, mire számítottam. Talán arra, hogy egyszer csak megpillantom Pault, és azzal együtt minden gondom megszűnik. Még nem volt huszonnégy órája annak, hogy kisétált az életemből, mégis őrülten hiányzott. Könnyeim már elapadtak, de a lelkemben dúló fájdalom nem akart alábbhagyni. Az órák múlásával egyre jobban fájt. Leginkább azért, mert nem értettem a miérteket. Nemcsak engem hagyott el, hanem a munkahelyét, a lakását, a várost. Igaza volt neki. Nem ismertem őt, egyáltalán. Ha igazán ismertem volna, most tudnám, merre keressem. De nekem fogalmam sem volt róla, milyen irányba indult. Órák múlva teljesen átfagyva, vacogva tértem haza. Alig vártam már, hogy vegyek egy forró fürdőt és bebújjak a puha párnák közé. Úgy éreztem, lassan leesek a lábamról. Nem is tudom, mi tartotta bennem a lelket. Reggel óta nem ettem, nem ittam semmit. Ahogy kinyitottam az ajtóm, Lucifer szinte szélvészként szaladt felém. A nagy bánatomban teljesen megfeledkeztem róla. Lerúgtam a cipőmet, felakasztottam a kabátom a fogasra, aztán gyorsan kiszaladtam a konyhába. Elővadásztam a szekrényből az utolsó adag alutasakos cicakaját és beleöntöttem az edényébe. Hálás tekintettel nézett rám, aztán nekikezdett a falatozásnak. Lucifert nézve az én gyomrom is nagyot kordult. Rászorítottam a tenyerem, mintha azzal képes lettem volna elhallgattatni, aztán megindultam a fürdőszoba felé, és ezúttal zuhany helyett a kádba engedtem magamnak fürdővizet. Gyújtottam néhány gyertyát, lekapcsoltam a villanyt, és levetettem a ruháimat. Vacogva másztam bele a forró habokba. Égette a bőrömet a forró víz, de most erre volt szükségem. Hátrahajtottam a fejem a kád szélére, behunytam a szemem, és élveztem a nyugalmat és a melegséget néhány pillanatig. Mindaddig, míg behunyt pilláim mögött meg nem pillantottam Pault, ahogy csibészes tekintetével méregetett. Azonnal

kipattantak a szemeim. Miért ilyen értetlen a szív? ‒ tettem fel magamnak a nagy kérdést. Hiába döntöttem el, hogy nem leszek szerelmes, hiába adtam ki parancsba, hogy csak szex, ő másként gondolta. Bár Paul is másként gondolná! Bárcsak meggondolná magát és bekopogtatna az ajtómon azzal, hogy elcseszte, és szeretne visszajönni! Azonnal a karjaiba omlanék, és soha többé nem engedném el. Ez a hajó már elment, és ebbe bele kellett törődnöm. Miután kimásztam a kádból, magamra öltöttem a puha fürdőköpenyemet. Nem bajlódtam törölközéssel, ahhoz most túlságosan lusta voltam. Inkább feltekertem a fűtést a szobámban, aztán kimentem a konyhába, hogy leküldjek pár falatot még mindig remegő gyomromba. Felütöttem pár tojást, mert az tűnt a leggyorsabb meleg ételnek. A sülő tojás illata egy pillanat alatt bejárta az egész konyhát, és ahelyett, hogy félig jóllaktam volna már az illatával, felfordult tőle a gyomrom. Elzártam a tűzhelyt, félrerántottam a serpenyőt, és kezem az arcom elé szorítva rohantam a fürdőbe. Még éppen sikerült lerogynom a vécé elé, és háborgó gyomrom már ki is adta azt a keveset, ami még benne volt. Egész testemben remegtem. A gyomrom még mindig liftezett, amikor kiléptem a fürdőből. Gyorsan kitártam az összes ablakot, hogy kimenjen a lakásból az émelyítő tojásszag. Imádtam a tükörtojást, de a gyomrom most valamiért nem akarta befogadni. Miután a huzattól pár perc alatt friss levegő járta át a helyiségeket, visszazártam az ablakokat, készítettem egy csésze forró teát, és bevonultam a szobámba. A fejem talán még le sem ért a párnára, máris elaludtam. *** Kellemes dallamokra ébredtem, amik egyre hangosabban szóltak, és amint vége volt a zenének, újrakezdődött. Már percek óta mehetett így, mire rájöttem, hogy a telefonom csörgését véltem zenének. Azonnal kipattantak a szemeim, és lázasan kutatni kezdtem a készülék után. Mikor végre megtaláltam, Lizzy neve tűnt fel a képernyőn. Tudtam, hogy haragszik rám, és ha összevesztünk, sosem ő szokott elsőként keresni. Remegve nyomtam a hívás fogadására, és a fülemhez emeltem a készüléket. ‒ Halló, Lizzy? ‒ Hol a francban voltál már? Vagy százszor próbáltalak hívni! ‒ Mi történt? ‒ Most azonnal gyere be a kórházba! – adta ki az utasítást, de én még mindig értetlenül pislogtam.

Másodállásban néha a kórház gyerekosztályán dolgozott. Bár nem nevezném állásnak, hiszen önkéntes volt, aki az ápolóknak segített jobb kedvre deríteni a kis betegeket. ‒ Mondd már, hogy mi történt? ‒ Noah… – Ennyit mondott csak, és én azonnal ledobtam a telefont, és eszeveszett gyorsasággal kezdtem el öltözködni. Mégis mi a fene ütött belém? Amíg én a szüleimnél töltöttem a szabadságom, aztán a szerelmemet sirattam és sajnáltam önmagam, szegény Noah végig ki volt téve a szörnyeteg apja kénye-kedvének. Hogy lehettem olyan hülye, hogy hagyhattam rá arra a pszichopatára szegény kisgyereket? Megígértem, hogy segítek neki, erre mit csináltam? Csak saját magammal voltam elfoglalva. Felfordult a gyomrom, ha csak belegondoltam, miket művelhetett ez alatt a pár nap alatt szegény kisfiúval. Felkaptam a kocsim kulcsait a komódról, a kabátomat a fogasról, és már rohantam is lefelé. Nem akartam arra a rohadt lassan vánszorgó liftre várni, inkább lefutottam a lépcsőn. Annyira siettem, hogy kis híján felborítottam az egyik szomszédomat. ‒ Jó napot Mia! Hogy vagy? – érdeklődött Mr. Johns. ‒ Köszönöm jól… – feleltem egy pillanatra megtorpanva, de már rohantam is tovább. Egyetlen percet sem akartam vesztegetni, hiszen nem tudtam, mi történt, mert meg sem vártam, hogy Lizzy beavasson. Bevágódtam a kocsimba és olyan gyorsan hajtottam a kórházig, ahogy csak bírtam. Már jártam bent többször is barátnőmnél, amikor dolgozott, így tudtam, merre keressem. Itt sem bajlódtam a lifttel, túl sokan vártak rá, talán be sem fértem volna. Inkább a lépcső felé vettem az irányt, és loholtam fel a második emeletre. Ahogy beléptem a gyermekosztályra, azonnal megláttam barátnőmet, ahogy a nővérpult előtt egy idősebb, fehérköpenyes férfival beszélget. A férfi komoly tekintettel nézett látszólag megszeppent barátnőmre. Odarohantam hozzájuk. Amikor Lizzy észrevett, odalépett hozzám, és az ölelésébe vont egy pillanatra. ‒ De jó, hogy itt vagy! Mia, ő itt dr. Luis Swenson, Noah orvosa. ‒ Mi történt vele? – fordultam a dokihoz könnyeimmel küszködve. ‒ Az apja szerint leesett a lépcsőn. ‒ Az apja hazudik! – vágtam azonnal a doki szemébe, mire ő megragadta a karom, és bevezetett az alig háromlépésnyire lévő irodájába, majd becsukta maga mögött az ajtót. ‒ Kérem, foglaljon helyet, Miss Wilder!

‒ Nem akarok leülni, köszönöm, én csak tudni szeretném, hogy van Noah. Az apja veszélyes ember. Biztos vagyok benne, hogy ő tette ezt vele – magyaráztam dühödten az orvosnak, amit gondolok. Egyszerűen képtelen voltam lehiggadni. ‒ Miss Wilder, tudom, hogy így van. A sérülései nem arra utalnak, hogy legurult a lépcsőn. Sajnos sokkal inkább arra, hogy keményen megrugdosták. – Kezeimet a szám elé kaptam, nehogy felüvöltsek. Szemeimet mardosták kitörni készülő könnyeim. Mégis mit véthetett ez az ártatlan kisgyermek, hogy az apja ilyen kegyetlenül bánjon vele? Nem akartam elhinni, hogy létezik ilyen. – Fel sem tudom fogni, min mehetett keresztül ez a kisfiú, és mivel ez volt a legelső gyanúm is, azonnal elválasztottuk az apjától. Azt mondtuk neki, hogy senki nem mehet be hozzá. ‒ Hogy van most? ‒ Az állapota súlyos, de már nincs életveszélyben. Eltört két bordája, és az egyik belefúródott a tüdejébe. Még idejében került kórházba, túl van a műtéten, és jelenleg az intenzíven tartjuk. Nézze, Miss Wilder, amíg csak lehet, én bent tartom az intenzíven, de mielőbb cselekedni kellene. Noah Adams nagy befolyással bír, akit az emberei eddig mindig kimostak a szarból… bocsánat, képtelen vagyok már higgadtan gondolkodni és beszélni. ‒ Semmi gond, doktor úr. Szerintem ilyen helyzetben ez senkinek nem megy. Egész hétvégén ezen gondolkoztam, és eszembe jutott valami, de időre volna szükségem. Be kell jutnom a házukba, hogy bizonyítékokat gyűjthessek ellene. Van egy ismerősöm. Osztálytársak voltunk és ősellenségek, de Alexandra újságíró, aki egy jó sztoriért mindenre képes lenne. ‒ Miben tudok én segíteni? ‒ Felhívom Sandrát, hogy kell-e neki a sztori. Ha beleegyezik, valamilyen ürüggyel el kellene csalogatni Noah apját otthonról, és itt tartani, amíg szükséges. *** Nem késlekedtem. Amint kiléptem a doki irodájából, azonnal felvettem a kapcsolatot Alexandrával, és találkozót kértem tőle. A Washington-parkban, egy padon ülve vártam rá, miközben vagy százszor pillantottam hol az órámra, hol a környéket pásztázva mindenfelé. Egy pillanatra megakadt a

tekintetem a játszótéren önfeledten játszadozó gyermekeken. A saját gyerekkorom juttatta eszembe, és akaratlanul is elgondolkodtatott azon, vajon miért nem lehet minden gyermeknek ilyen szép gyermekkora. ‒ Megváltoztál, pufi! Összerezzentem az ismerős hangra, majd felvérteztem és büszkén kihúztam magam. Gyűlöltem Alexandrát, mert tönkretette a gyerekkoromat, pontosabban azt a részét, amit az iskolában töltöttem, mert kénytelen voltam elviselni. Ő volt a szószóló az osztályban, és hol a súlyom, hol más miatt piszkáltak, de mindig találtak valamit. Megfordultam, és belenéztem kíváncsiságtól izzó zöld tekintetébe. Rövid, barna tüsifrizurája semmit sem változott az elmúlt tíz évben. Most is ugyanúgy hordta. Orrában ezüst karika piercing éktelenkedett. Én valahogy mindig viszolyogtam az ilyesmitől. Széles ajkait most is, mint mindig, feketére mázolta. Leült a pad támlájára, míg bakancsos lábait kis híján az ölembe rakta. Kissé hátrébb húzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. ‒ Köszönöm, hogy eljöttél, Alexandra, rég láttalak – ejtettem ki megjátszott kedvességgel a szavakat, és csak kicsi tartotta, hogy nem fűztem hozzá hangosan, mennyire örülök, amiért elsodort minket egymástól az élet. ‒ Mégis hogy jutottam pont én az eszedbe? ‒ Mert tudtam, hogy egy jó sztoriért az életedet adnád. ‒ Idefigyelj, pufi, ha most csak azért hívtál ide, hogy megbosszuld mindazt, amit a suliban kaptál, akkor felejts el. Nem vagyok vevő a hülyeségekre. Már felnőttem. ‒ Igen, biztosan azért hívsz még mindig pufinak – jegyeztem meg epésen, mire felhorkant, és felugrott a padról. ‒ Na jó, hagyjuk. Vagy száz mérföldet kocsikáztam ma a semmiért. Tudod mit, pufi? Menj a picsába! – vágta a fejemhez, és megindult a parkoló felé. Nem hagyhattam, hogy eltűnjön. Ő volt az egyetlen esélyem, hogy tönkretegyem a szenátort. Felugrottam és utánaszaladtam. Megragadtam a karját és magam felé fordítottam. ‒ Még nem hagytad, hogy elmondjam, miről van szó. ‒ Már nem érdekel, pufi. ‒ Tudod mit? Nem érdekel, hogy pufinak hívsz, ma már a legkevésbé sem, mert tudom, hogy semmivel sem vagyok kevesebb nálad. – Kirántotta karját a kezemből és újra hátat fordított. ‒ Alexandra Blake, ha most itt hagysz, akkor Noah Adams szenátor továbbra is következmények nélkül

bántalmazhatja az alig hétéves fiát. – Sandra megtorpant, de nem fordult meg. Lehajtotta a fejét. Tudtam, hogy ezzel megfogtam. Egy lány, akit gyerekkorában bántalmazott az apja, nem fogja hagyni, hogy egy másik gyerekkel ugyanezt tegyék. ‒ Noah Adamset említetted? – kérdezett vissza vagy egy percnyi hallgatás után. ‒ Igen. ‒ Az a bizonyos Noah Adams, akinek rejtélyes körülmények közt hunyt el a felesége, majd a házvezetőnője is? ‒ A házvezetőnőjéről nem tudok, de igen, róla van szó… Alexandra erre megfordult. Közelebb jött hozzám, annyira, hogy az orrunk szinte összeért. ‒ Kapjuk el a tökeit Mr. Noah Adams szenátor úrnak! Ha rajtam múlik, a rácsok mögött fog megdögleni az a patkány. *** Körülbelül másfél órával azután, hogy találkoztunk Alexandrával, már a szenátor úr rezindenciájától nem messze, egy furgonban kuporogtunk Sandra operatőrével hármasban. Arra vártunk, hogy a szenátor elhagyja a villát, amire dr. Luis Swenson volt a biztosíték. No és persze a drága legeslegjobb barátnőm. Amíg én halálra aggódtam magam és rettentően féltem a következményektől, addig Alexandra és Josh teljes nyugalommal készülődtek. Tátott szájjal hallgattam, ahogy minden eshetőséget sorra vettek. Meglepődtem, amikor Sandra előkapott egy kis dobozt és felnyitotta a fedelét, majd magyarázni kezdte, hogy melyik kamerát hova fogja tenni. ‒ Az mi? – mutattam az asztalon egy aprócska valamire. ‒ Ja, ez? Egy lehallgató. Ha szerencsénk van, nem csak mobilja van. Semmit nem bízunk a véletlenre, de nem sok időnk lesz elhelyezni ezeket. Az emberei figyelmét el kell terelnünk. ‒ Nekünk? Kinek, nekünk? – kérdeztem döbbenten, mire Alexandra fülig érő vigyorral nézett Josh-ra, és hogy nyomatékosítsa mondandóját, még rá is bökött hüvelykujjával. ‒ Neki. ‒ Hogy én? Te teljesen megőrültél? – kérdezett vissza Josh. Erre a fordulatra ő sem számított. – Mégis, hogy az ördögbe? ‒ Josh, a legjobb színész vagy, akit valaha ismertem!

‒ Még hogy én színész! Elfelejtetted, hogy én a kamera másik oldalán állok! ‒ Az lehet, édesem, de még életemben nem láttam senkit olyan szemrebbenés nélkül hazudni, mint mikor azt mondtad a csajodnak, hogy szerelmes vagy belé. ‒ Én nem hazudtam! Igenis az vagyok! ‒ Melyikbe is? ‒ Hogyhogy melyikbe? Hát Beccába? ‒ Szóval Beccába, mi? Tudod, ez azért érdekes, mert a saját fülemmel hallottam, amint ugyanezt a dumát adtad elő Kellynek, Lisának, és ha nem csalnak az emlékeim, még Jade-nek is, mindössze egyetlen hét leforgása alatt. Szóval neked vagy baromi gyorsan változnak az érzelmeid, vagy kurva feledékeny vagy. De ami a legészszerűbb szerintem… de javíts ki, ha tévednék… van egy kurva jól begyakorolt dumád, amit az összes utadba kerülő csajnál bevetsz, hátha egyszer betalál, és lecsusszan a bugyijuk. ‒ Befejezted? ‒ Még nem! – szólalt meg újra Sandra, majd az egyik szatyorból elővadászott egy munkaruhát. – Pont a te méreted. Szerinted Mia vagy én hogy festenénk ebben, hm? Te fogod elterelni a figyelmüket! ‒ Mégis, hogyan? ‒ Találékony fiú vagy te, Josh, majd kitalálod! – közölte vele ellentmondást nem tűrő hangon. Éppen befejeztük az előkészületeket és megbeszéltünk minden fontos információt, amikor láttuk elsuhanni Noah Adams autóját. ‒ Itt az idő! – jelzett Alexandra, és kiszálltunk a kocsiból. Josh egy szerelőládával a kezében, magában morgolódva megindult a kapu felé, mi pedig vártuk, hogy mi fog történni. A szívem már olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kiszalad a számon. Én, Mia Wilder, éppen arra készültem, hogy betörjek a szenátor úr rezidenciájára. „Ez teljességgel képtelenség!” ‒ sóhajtottam fel, mire Sandra vigyorogva fordult felém. – Felkészültél? – Bólintottam, mert megszólalni képtelen lettem volna. A torkomban nőtt gombóc még lélegezni is alig engedett. Alexandra megfogta a vállam és egy picit megrázott, hogy magamhoz térjek. – Hé, pufi, azért levegőt vegyél! Ha betojtál, nem kell bejönnöd, megcsinálom egyedül – közölte, majd kilépett a furgonból. Utánamentem. Felvont szemöldökkel nézett vissza rám. ‒ Én is jövök veled! – suttogtam bizonytalanul, és elrebegtem egy imát. „Sikerülnie kell, mert ha nem, akkor mi végezzük a rácsok mögött, amíg a

szenátor továbbra is kínozhatja Noah-t.” Nem! Ezt nem hagyhattam. Összegyűjtöttem minden bátorságomat, és tettem egyik lépést a másik után, miközben folyamatosan a környéket pásztáztam, hogy nem figyelnek-e bennünket. Átszaladtunk az úttesten és keresztülbotorkáltunk egy bokros, dzsindzsás részen. A birtokot körbevevő kőkerítés lehetett vagy két és fél méter. Létrát tartottam Sandrának, hogy fel tudjon kapaszkodni, majd amikor neki már sikerült feljutnia, felhúzott engem is. Miután sikeresen landoltunk a túloldalon, azért csak odabökött nekem. ‒ Még jó, hogy lefogytál, pufi, különben cseszhettük volna – jegyezte meg vigyorogva. Bosszantott a viselkedése és dühítettek az állandó beszólásai. Lehet, hogy gyerekkoromban kövér voltam, de már nem. Kezdtem azt hinni, hogy most meg azért piszkálódik, mert irigy. Csak forgattam a szemem a megjegyzéseire, de inkább nem reagáltam le. Nem láttam értelmét, pláne, hogy ő volt az egyetlen, aki hajlandó tenni is valamit annak érdekében, hogy megmentsük szegény Noah-t az apjától. Sandra heves léptekkel megindult az épület felé. ‒ Várj egy kicsit! – mordultam rá suttogva. – Mi van, ha nem csak őrök, de kutyái is vannak? ‒ Nincsenek – szólt vissza a válla fölött, miközben nem állt meg egyetlen pillanatra sem. ‒ Ó, igazán? És ezt mégis honnan veszed olyan biztosra? Ekkor megtorpant, és visszafordult felém. Tekintete szikrákat szórt dühében. ‒ Tudod, nem mindenkinek volt olyan csodálatra méltó családi élete, mint neked. Az apám kénye-kedve szerint bántott, amíg anyám ezen a birtokon dolgozott, mit sem sejtve arról, hogy a drága férjecskéje éppen olyan kegyetlen, mint a főnöke. Érdekes, hogy néhány nappal azután, hogy anya rájött a kegyetlenkedésére, egy véletlen munkahelyi baleset folytán meghalt. Anya sok mindent mesélt nekem arról az időszakról, de sosem volt kézzel fogható bizonyítékom ellene. A lakásomban az egyik szoba az ő képével van kitapétázva. Ember embert még nem gyűlölt úgy, ahogy én őt. Hosszú éveken át arra vártam, hogy egyszer megbosszulhatom anyám halálát. Amikor kiejtetted a szádon a Noah Adams nevet, azonnal tudtam, hogy most jött el az én időm. Szóval, Mia Wilder, ha segíteni akarsz, akkor fogd be a szádat és gyere utánam, ha nem, akkor hagyd, hogy tegyem a dolgom! – vágta a fejemhez, majd megfordult és magamra hagyott. Döbbent képpel meredtem Sandra távolodó alakjára. Az élet sosem hagy

kiegyenlítetlen számlát, és erre abban a percben döbbentem rá. Megembereltem magam, vettem egy nagy levegőt, és megindultam Sandra után.

Paul „Hazugságban éltem mindvégig, Csalódtam nagyon benne, De megérdemeltem, felejteni akartam. Az élet, a sors balegyenessel jutalmazott. Hazugságban éltem, szabadulni akartam. Váratlan hír, ami letaglózott, nem gondoltam, hogy a földhöz vág Hittem benne, csapdába kerültem.” Kovács Ági Az órák iszonyú lassan vándoroltak, már kezdtem úgy érezni, görcsöt kap a pofám a sok erőltetett vigyorgástól. Nem, ez kurvára nem hiányzott. Patricia persze egyetlen pillanatra sem engedte el a karom. Úgy kapaszkodott belém és követett mindenhova, mintha hozzám nőtt volna, miközben negédesen bájolgott a belügyminiszterrel, aki gondolatban már meztelenre vetkőztette ragaszkodó kísérőmet. Nem is bántam volna, ha szobára viszi, legalább egy kis friss levegőhöz jutok. Gyűlöltem ezt az egészet. Egyedül Jack alapítványa lebegett a szemem előtt, és az, hogy csak pár órát kell kibírnom. Egyszer csak megjelent mellettem Tom és felkérte Patriciát táncolni, aki vonakodva ugyan, de magamra hagyott, miközben barátommal váltottunk egy sokatmondó pillantást. Hosszan fújtam ki a levegőt, mintha már órák óta bent tartottam volna. Lekaptam egy pezsgőspoharat az éppen mellém érkező pincér tálcájáról, és amilyen gyorsan csak lehetett, kimentem a teraszra. A hűvös időnek köszönhetően csak egy pár dohányos volt idekint, de ők is hamar visszatévedtek a meleg falak közé, jóllehet a terasz akkora volt, hogy vagy száz ember is kényelmesen elfért volna. Nagyot sóhajtva fordítottam hátat a benti őrületnek, poharam letettem a díszes kőkorlátra, és két könyökömmel letámaszkodtam mellé. A gondolataimba mélyedve révedtem a távolba. Gyönyörű volt ez a birtok, nem csoda, hogy Jack első látásra beleszeretett. Ráadásul mióta megvette, csak még királyibb lett ez a hely. Egy egész céget vett fel a kerttervezésre, akik azt hiszem, kihozták a helyből a maximumot. Több, régi időket idéző, faragott kő szökőkút és szobor díszítette a hatalmas teret. A birtokon elterülő kis tóhoz egy kövezett

sétány és hosszú métereken át húzódó rózsalugas vezetett. A legkülönfélébb – és persze különlegesnek mondható – dísznövények tömkelege díszítette a többszáz hektáros birtokot, amin még egy saját golfpálya is helyet kapott, hogy Jack kénye-kedve szerint hódolhasson az autók utáni második szenvedélyének, a golfnak. Végigfutott rajtam a hideg, ahogy a szél felélénkült, de semmi kedvem nem volt bemenni és jópofizni azzal a sok vadidegennel. A srácokkal szívesen legurítottam volna pár sört, de ez a felhajtás túl sok volt nekem. Még ha nem is rólam szólt, részben én álltam a középpontban, hiszen másfél éve mindenki csak a visszatérésemre várt, és most itt vagyok. Annyi minden cikázott a fejemben, hogy úgy éreztem, lassan beleőrülök. Mia bájosan dühös arca, Dave balesete, Patricia ajkai, a srácok öröme, hogy visszatértem, és Joe gyilkos tekintete, amit rám villantott közvetlenül azelőtt, hogy bekasztlizták tizenkét évre. A tizenkettedik hamarosan lejár, és akkor körülöttem elszabadul a pokol. Ismerve Joe-t, vajmi kevés esélyem volt túlélni a haragját. Tudtam, hogy Mia csalódott és dühös rám, amiért elhagytam. Én is az voltam magamra, amiért hagytam, hogy egymásba szeressünk. Nem lett volna szabad már a második alkalom sem, de nem bírtam leállni. Az illata még mindig itt volt az orromban, csókjának ízét még Pat sem tudta elvenni. Felnéztem a csillagokra, és nagyot sóhajtottam. ‒ Tudtam, hogy itt talállak! – szólalt meg mögöttem Jack dörmögő hangja, mire megugrottam kicsit. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, nem is hallottam, hogy jött valaki. Nem fordultam meg, továbbra is a nagy semmibe bámultam. ‒ Hogyne tudtad volna, hiszen ismersz… – jegyeztem meg epésen, mire felhorkantott, majd közelebb lépett és mellém támaszkodott. ‒ Tudom, hogy gyűlölöd a felhajtást és a hátad közepére sem kívánod az egészet, de ez… ‒ Színtiszta üzlet – idéztem Patricia szavait –, tudom. ‒ Figyelj, Paul, ez csak erre az egy napra szól. Holnap belevetjük magunkat a melóba. Bemutatlak az új csapattársadnak is. Nem akartam idehozni, mert egyelőre nem publikus a kiléte. Felemeltem a pezsgős poharam, és húzóra kiittam az egészet. ‒ Nem emlékszem rá, hogy említettem volna akár csak egyetlen szóval is, hogy visszatérek! – közöltem Jackkel végig a szemébe nézve. ‒ Ugyan már, Paul, most mit szívatsz? Mindenki tudja, miért jöttél vissza!

‒ Igazán? Szerintem meg lófaszt se tudtok! – vágtam hozzá és elindultam befelé, hogy szerezzek valami erősebb piát. Nem akartam mást, csak felejteni, és jó ötletnek tűnt kiütni magam, addig sem kell gondolnom senkire. *** Pár órával a Jackkel folytatott beszélgetésem után már otthon voltam. Nem akartam továbbra is bámulni a képmutató milliomos seggfejek pofáját. Nem vágytam másra, mint egy kiadós alvásra, mert tudtam, mi vár rám a következő napokban. Alaposan éreztem a legurított alkohol hatását is. Letusoltam gyorsan, és meztelenül robogtam ki a nappaliba. Emlékeim szerint egyedül voltam ebben a kócerájban, mégis amint beléptem a nappaliba, Patriciával találtam szemben magam. Szőrmebundában, mintha legalábbis Szibériában lettünk volna, és a tőle megszokott minimum tízcentis tűsarkain, ami szó se róla, remekül állt neki. Vágytól izzó barna tekintetét mindenféle szégyenérzettől mentesen legeltette rajtam. ‒ Magamra hagytál! – vádolt meg teljesen jogosan. Bár nem együtt érkeztünk a partira, az egész estét a társaságomban töltötte, amíg Tom el nem vitte egy táncra. ‒ Ezt jól látod! – dörmögtem, és hátat fordítva neki besétáltam a gardróbba, hogy magamra vegyek legalább egy bokszert. ‒ Miért hagytál ott? – érdeklődött az ajtófélfának dőlve. Karjait összefonta mellkasa előtt, és számon kérő tekintettel méregetett. ‒ Ehhez semmi közöd, Pat, nem akartam maradni és pont. ‒ Pedig nekem terveim voltak erre az éjszakára – szólalt meg kéjes hangján. ‒ Patricia! – fordultam felé dühösen, mire szétnyitotta maga előtt szőrmebundáját, ami alatt nem volt rajta semmi, az égvilágon semmi. Bennem akadt a szó egy pillanatra, amikor apró nyelvével végignyalta telt ajkait. Már nem tudtam, mit mondjak. A bundáját hagyta a földre hullani, és csillogó cipőjében elém lépett. Teljesen lefagytam, ami nem nagyon szokott velem előfordulni. Talán a magamba döntött alkoholnak köszönhetően, talán mert felejteni akartam, nem ellenkeztem. Patricia két kezével kényeztette hegyes mellbimbóit, melyek hívogatóan meredtek előre. ‒ Ezek itt csak rád várnak, Paulie! Megragadtam Patriciát, egyik kezemmel a fenekét, míg másikkal a hajába túrtam, s ajkaimmal vadul falni kezdtem az övét. Elég volt már a puszta

látványa is ennek a nőnek, de amikor a nyelve az enyémhez ért, már majdnem szétdurrantam. Kefélni akartam, és tudtam, hogy Pat megadja nekem mindazt, amire a testem vágyik. Felvettem az ölembe, és besétáltam vele a hálóba. Ledobtam az ágyra, mire ő hívogatóan széttárta a lábait, és mindkét kezével magát simogatta. Mikor ujjai nedvétől csillogó, csupasz puncijához értek, felszisszentem. Azonnal letoltam a bokszerem, fölé kerekedtem, és egyetlen lökéssel elmerültem benne. Felsikoltott, mire én megtorpantam egy pillanatra, de tekintetéből rájöttem, hogy a sikoly nem a fájdalomnak, hanem az élvezetnek köszönhetően hagyta el ajkait. Behunytam a szemem, és heves mozdulatokkal mozogtam benne. Patricia emelgette csípőjét, minden mozdulatával ingerelt. Már a határon volt, akárcsak én, ezért kihúzódtam belőle. Lebiggyedtek az ajkai, amitől nevethetnékem támadt. ‒ Nyugi, bébi, megkapod, amit akarsz, de nem fogok finomkodni, keményen duglak, ezt akarod? Bólintott. ‒ Szólalj meg, vagy abbahagyom. ‒ Igen, igen, azt akarom, hogy most azonnal megdugj, azt teszel velem, amit csak akarsz, a tiéd vagyok, Paul Davies! Megfordítottam, tényleg nem volt semmi gyengédség a mozdulataimban. Meztelen csípője ott himbálózott a farkam előtt, az éjjeliszekrényemből elővadásztam egy óvszert és magamra húztam, majd hátulról keményen belevágódtam. Tettem néhány lassú mozdulatot, majd teljes erővel sújtottam le rá. Megragadtam a csípőjét, és amilyen mélyen lehetett, elmerültem benne minden egyes lökésnél. Patricia nem fogta vissza magát, hangosan nyögött, sikoltozott, és kéjes hangjai csak olaj voltak a már amúgy is lángoló tűzre. Ujjaimmal a csiklóját izgattam, mire azonnal görcsbe rándult, szorosan rázáródva lüktető farkamra, ami nekem is megadta a kegyelmet és a magasba repített. Zihálva borultam le mellé. Miközben megszabadítottam farkam a használt gumitól, elkönyveltem magamban, hogy ezzel most véglegesen vége mindannak, ami köztem és Mia közt volt. Bármennyire fájt a tudat, hogy egyszer ő is ugyanígy másé lesz majd, nem tehettem mást. Hagynom kellett, hogy boldog legyen másnak az oldalán. Ez a világ nem neki való, és azt sem tudtam, hogy én vajon még meddig élvezhetem. ***

Másnap reggel hajnalban az ébresztőóra csörgésére riadtam. Ahogy ki akartam mászni az ágyból, megvilágosodtam. Rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Patricia meztelen teste körém tekeredve fogva tartott. A korábbi években nem voltak ellenemre az efféle kis numerák a jó csajokkal, akik csak arra vágytak, hogy Paul Davies megdöngesse őket. Az is előfordult, hogy egyszerre három csaj kényeztetett. De most nem éreztem elégedettséget. Sokkal inkább fájdalmat és szégyent, amiért ezt műveltem. Kibontakoztam Patricia karjaiból és kisétáltam a fürdőbe. Alaposan megmostam az arcom hideg vízzel, hogy lehűtsem magam. ‒ Megváltoztál! – szólalt meg Pat, mire megugrottam. Olyan halkan settenkedett a fürdőbe, hogy észre sem vettem. „Már nem az első alkalom az elmúlt huszonnégy órában, hogy valaki így rám ijeszt. Talán meg kéne vizsgálnom a lelkiismeretemet!” – sóhajtottam. ‒ Mire célzol? ‒ Mindenre! Olyan… más vagy! ‒ Hagyjuk ezt a baromságot, oké? – léptem el mellette, és kiviharzottam a konyhába. Szükségem volt egy kávéra, mielőtt futni megyek. Persze Patricia itt sem hagyott magamra. Az asztalnál ültem és vártam, hogy lefolyjon a kávé, fejemet a kezeimre támasztva. Hallottam, ahogy megnyikordul az asztal, de nem foglalkoztam vele. Nem érdekelt, mivel próbálkozik, csak azt akartam, hogy hagyjon békén. Egyedül akartam maradni a saját nyomoromban. ‒ Reggeli? – érdeklődött Pat, mire felemeltem a fejem, hogy beolvassak neki és elzavarjam. Döbbenetemre az asztalon ült, felém fordulva, széttárt lábakkal, teljesen pucéran, és ujjait ki-be mozgatta nedves hüvelyébe. Dühösen pattantam fel az asztaltól, olyan hévvel, hogy a szék hátradőlt. Tettem egy lépést hátra, és mindkét kezemmel a hajamba túrtam. Kemény csatát vívtam önmagammal, az elveimmel, de tudtam, bármit teszek is, én maradok alul. Lekapcsoltam a kávéfőzőt, aztán odaléptem az asztalhoz, megragadtam Pat csípőjét és az asztal széléhez húztam. Lehajoltam, és megízleltem nedves punciját. Édes volt és jó illatú. Körbenyaltam, aztán nyelvemmel rátaláltam a csikójára. Kezeivel beletúrt a hajamba és még közelebb húzott magához, ahogy hol nyaltam, hol szívtam duzzadó csiklóját, egészen addig, amíg el nem élvezett. Még remegett az orgazmustól, amikor kibújva a bokszeremből leültem egy székre, és meredő farkamra ültettem. Rátapadtam ajkaimmal az

előttem himbálózó kemény bimbóira, miközben ő olyan hévvel lovagolt, hogy nem bírtam tovább, egyszerre élveztünk el. Még percekig pihegtünk egymás karjaiban, ő, mint egy kismajom az anyjára, teljesen rám tekeredve. Csókolgatni kezdte az arcom, a fülcimpám, majd a fülembe suttogott. ‒ Hónapok óta erre vártam, Paul, tudtam, hogy egyszer úgyis visszajössz. Csak neked tartogattam magam. Őrülten kívánlak! Hátrébb húzódott, és mélyen a szemembe nézett. Nem láttam mást a tekintetében, mint a vágyat és őszinteséget. Megcsókolt és én hagytam, hogy magával sodorjon az ár. Mit ár? A hurrikán, akit Patricia Cameronnak hívtak. *** A következő hetek gyorsan teltek. Az időt, amit nem edzéssel töltöttem vagy a srácokkal, azt Patricia mellett múlattam. Jól kijöttünk egymással, amellett hogy az ágyunkat megosztottuk, ápoltuk egymás lelkét is. Meséltem neki Miáról, míg ő is beavatott az elmúlt másfél évébe, amit távol töltöttünk egymástól. Nem mintha korábban olyan közel lettünk volna, de egy volt a baráti körünk, és azelőtt is gyakran találkoztunk és beszéltünk. Ő ismerte ezt a világot, és nem volt olyan érzékeny lelkű, mint Mia. Persze nem terveztem vele sem hosszú távra. Tudtam, hogy Joe hamarosan szabadul, nem tehettem meg senkivel, hogy kiteszem a haragjának. De úgy tűnt, Patriciával képes vagyok átlendülni a nehéz időszakon és a vörös kis tündérkémen. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe, pedig már volt egy hónapja is annak, hogy utoljára találkoztunk. Aggódtam érte, és Henry-ért is. Szerettem volna tudni, mit csinálnak épp. Vajon Mia kigyógyult-e már belőlem? Azt tudtam, hogy Henryvel nem lesz gond, mert kifizettem az összes tartozását, és felszereltem a műhelyét is úgy egy héttel azután, hogy eljöttem. Neki fogalma sincs arról, ki áll a segítség mögött, de nem is kell tudnia, a lényeg, hogy érezze jól magát, és ne kelljen állandóan aggodalmaskodnia a kifizetetlen számlák miatt. Közeledett a hálaadás, mindenki lázasan készülődött, már csak néhány napunk volt addig és a karácsonyi őrület kezdetéig. Engem ez cseppet sem érdekelt, de Patricia – tőle nem megszokottan – úgy döntött, hogy ezúttal velem kettesben fogja megünnepelni, ami nekem egyáltalán nem volt ínyemre. Nem éreztem, hogy az elmúlt évben bármiért is hálásnak kellene lennem, azon kívül, hogy megismerhettem Henryt és Miát. Mégis

elkísértem Patriciát üzletről üzletre, amíg beszerzett minden szükséges kelléket. Igen, még a pulykasütést is magára vállalta, ami engem egy hangyányit meglepett. Minden nap képes volt meglepetéseket okozni ez a nő. Boldog volt mellettem, látszott rajta, hogy ő teljesen komolyan gondolja a kapcsolatunkat. Néhány napja szerelmet vallott, és szerelmesen mosolygott rám, amikor azt mondtam neki, hogy én is. De képtelen voltam kimondani, hogy szeretem őt. Az én szívem Fort Collinsban maradt örökre. Kedveltem Patriciát, de sosem fogom tudni úgy szeretni, mint az én vörös tündérkémet. A szívem teljesen összefacsarodott, valahányszor rá gondoltam. Egyre jobban hiányzott, és rettentően szarul éreztem magam, valahányszor Patriciát zártam az ölelésembe. A kezdeti jó kapcsolatunk lassan kezdett átfordulni gyűlöletbe. Legalábbis a részemről. Egyre többet gondoltam Miára, és az elmúlt évemre Fort Collinsban. Kezdtem azt érezni, azzal, hogy visszajöttem, életem legnagyobb baklövését követtem el. Patricia folyton hisztizett, ami kurvára idegesített. Mindig mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő akarta. Önkényesen fogta magát, és beköltözött a házamba. Szépen lassan hordta ide a holmiját. Először csak pár ruhadarabot, aztán egyik nap azt vettem észre, hogy már teljesen ő uralja az életemet. Így lett a nappalim bugyirózsaszín, és a hálóban az ágy fölött baldachin. A fürdőszobát ellepték az illatgyertyák és a legkülönfélébb fürdőolajok. Már napok óta azon agyaltam, hogyan tegyek pontot a kapcsolatom végére Patriciával. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű megszabadulnom tőle, mert meglehetősen ragaszkodó típus volt. Egy lelketlen pöcs vagyok, mondjuk ki nyíltan. Tisztában voltam a szemétségemmel, mert tudtam, hogy a jelen helyzetben már nem csak egy, hanem két nőt fogok a padlóra küldeni rövid időn belül. De úgy éreztem, semmi szükségem arra az életre, amit ő ad nekem. Nem akartam, hogy megmondják, mit csinálhatok, mit ehetek, vagy éppen hogyan öltözködhetek. És Pat már mindenben uralkodott rajtam. Persze én meg jó nagy marha voltam, hogy hagytam ezt neki, de úgy voltam vele, ha ő boldog, akkor talán én is az leszek mellette. Tévedtem. Életemben nem tévedtem még ekkorát. Karácsonyra készülve egy hatalmas bevásárlóközpontban tengettük a napunkat, amikor Patricia hirtelen lefékezett egy ékszerbolt előtt, visszarántva engem. Kézen fogva sétáltunk már egy ideje. Mióta a sajtó kiszagolta, hogy egy pár vagyunk, már nem számított. Tudtam, hogy ha

Miának a fülébe jut a Pattel való kapcsolatom, soha többé nem fog szóba állni velem. És ez így volt jó. Azt hiszem. Pat elmélyülten nézte a kirakatban kiállított gyémántokat. ‒ Gyere már, Patricia! Fáradtabb vagyok, mintha lefutottam volna a maratont – kérleltem, de ő csak nem szakadt el a kiszemeltektől. ‒ Nézd már, milyen gyönyörűek! – sóhajtozott, és reményteljesen nézett vissza rám. Egy fél pillantást azért odavetettem a kirakatra, majd elindultam, magam után húzva Patriciát is. ‒ Igen, látom, és ha rajtam múlik, ott is maradnak! Pat sértődötten tipegett utánam. Nem tudtam felfogni, hogy képes egész nap ezekben a tűsarkakban járkálni. Azt meg főleg nem értettem, mi a búbánatot akar a jegygyűrűkkel. Alig több mint másfél hónapja jöttem vissza, igazából azóta voltunk együtt. Életemben nem hallottam még ennyi idő után eljegyzésről, és nem én akartam lenni az első, aki ezt megteszi. Ráadásul épp egy olyan nővel, mint ő, akivel csak felejteni akartam. Bár már biztosan tudtam, hogy ha eddig nem sikerült túltennem magam rajta, akkor ez nem megoldás, mert hosszabb távon sem leszek rá képes. Az elhatározásom, hogy még ma szakítok Pattel, egyre jobban erősödött bennem a nap folyamán. Ez a gyűrűügy pedig olyannyira észhez térített, hogy véglegesen eldöntöttem, elhagyom, mielőtt még jobban belelovallja magát a kapcsolatunkba. Miután hazaértünk, kértem Patriciát, hogy készítsen egy teát és üljünk le beszélgetni a nappaliban. Felkészültem a legrosszabbra is. Hogy kiakad és hisztériázik, hogy megfenyeget, de arra, ami végül történt, a legvadabb rémálmomban sem gondoltam volna. Nagyot sóhajtottam, miután letette elém a teáscsészét, és velem szemben leült a fotelba. Vettem egy mély levegőt és bele akartam kezdeni a mondandómba, de Pat belém fojtotta a szót. ‒ Várj! – kért. – Előbb igyunk egy kis teát! Ahogy felemeltem a csészém, ráragadt valami papír az aljára. Megfogtam és lerántottam róla. Épp össze akartam gyűrni, amikor kikapta a kezemből. ‒ Ne! – kiáltotta, én meg nem értettem, mi baja. – Nézd! – tolta a szemem elé a darabka papírt. Kellett pár perc, mire felfogtam, mi az, amit látok. Egy ultrahangfelvétel volt, rajta egy pici pötty. ‒ Ez meg mi? – kérdeztem már ingerülten. ‒ Nem ez, hanem ő. Ő a mi pici babánk! – közölte Patricia fülig érő mosollyal, engem meg abban a pillanatban mintha egy hordónyi forró

vízzel öntöttek volna nyakon. Ledobtam a papírt a padlóra és felugrottam, hátralökve Patriciát. Dühösen csörtettem be a hálóba, és magamra zártam az ajtót. Zihálva kapkodtam levegő után és úgy éreztem, rögtön megfulladok. Két kézzel markoltam a hajamba és téptem, mintha az ártott volna nekem. „Hogy lehettem ekkora címeres ökör? Hogy bízhattam meg benne? Azt mondta, hogy szed tablettát, és én annyira vak voltam! Én marha!” Hosszú percekig szidtam magam. Az összes lehetséges módon elmondtam mindennek. ‒ Az nem az én gyerekem, ez teljességgel lehetetlen! – kiáltottam ki az ajtón. Nem akartam elhinni, hogy ez pont velem történik. Nem szerettem ezt a nőt, szakítani akartam vele, erre az orrom alá dörgöli, hogy a gyerekemmel várandós. – Ilyen a világon nincs! A rohadt kurva életbe! – üvöltöttem, kirontva a szobából. Rá sem néztem Patre, csak felkaptam a kocsim kulcsait és kiviharzottam a lakásból. Muszáj volt lehűtenem magam.

Mia „Sosem tudhatod, hogy valójában a barátod vagy az ellenséged áll-e melletted, míg le nem hull róla az álarc” Kovács-Unger Zsófia Sikerült minden gond nélkül eljutnunk a szenátor házához. Tudtuk, hogy ő maga nincs idehaza, ahogy a sofőrje sincs, viszont nem tudtuk, hogy hányan lehetnek még az épületben. Egyedül voltunk, fegyvertelenül, és besétáltunk az oroszlán barlangjába. A hátsó rész felől közeledtünk, bár lehet, hogy jobb lett volna egyszerűen besétálni a főbejáraton. Ahogy Sandra óvatosan lenyomta a kilincset és elkezdte kinyitni az ajtót, a túloldalon álló hústorony hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót, ezzel magával rántva a kilincsbe erősen kapaszkodó Sandrát, aki így a hústorony karjaiban kötött ki. Engem nem vett észre, így jobbnak láttam egyelőre visszahúzódni. De közben olyan hevesen kalimpált a szívem a mellkasomban, hogy azt hittem, menten összeesek. ‒ Ki az ördög vagy, te kis kurva? Mit keresel itt? – förmedt rá tettestársamra a debella. Azt hittem, itt a vége. A szívem, ha lehet, még egy fokkal hevesebben kezdett vergődni a mellkasomban, hogy már attól féltem, meghallja valaki. ‒ Hogy én? Én csak egy kis senki vagyok. Meglepetést akartam a szenátornak. Egy kis hancúr, tudod! – incselkedett Sandra, mire a pasas felemelte a kezét, hogy lesújtson rá. Ezt a nyitott ajtó üvegjén láttam, amin visszatükröződött mindaz, ami a konyhában történt, de Sandra nem riadt meg tőle. Egy pillanat alatt felfedte a pólója alatt rejlő, melltartó nélküli, fedetlen kebleit. ‒ A főnök elment – közölte a pasas rekedt hangon, és visszaejtette maga mellé lecsapni készülő kezét. Vigyorognom kellett azon, hogy minden pasas ilyen hülye… Csak mutasd meg neki az ikreidet, és azonnal lebénulnak. ‒ Oké, nem gond, ez esetben neked lenne esetleg kedved hozzájuk? – incselkedett tovább Sandra, és a hatás kedvéért még meg is rázta kicsit meztelen kebleit, mire a pasi azonnal lecsapott rájuk. Megragadta Sandrát a fenekénél fogva, és lesöpört mindent egyetlen mozdulattal a konyhaasztalról, amire most őt ültette fel. Nekiesett falni a melleit, és egyik

kezével már a nadrágjában járt. Alexandra mindkét lábával magához szorította a pasit, akinek a nadrágja és a gatyája már a bokája körül volt. Nem tudtam, hogy Sandra mit akar pontosan és meddig hajlandó elmenni, de én rettentően meg voltam rémülve. Próbáltam észrevétlenül megragadni a padlón heverő öntöttvas serpenyőt, de persze a pasasnak jók voltak a fülei, felém kapta a fejét, de Sandra ekkor hangosan, kéjesen felnyögött, újra magára vonva a figyelmet. A pasi félrehúzta Sandra bugyiját és beléhatolt, hevesen döfködni kezdte, miközben hangosan élvezkedett. Úgy tűnt, Sandra nem bánja, amit vele tesznek, legalább annyira élvezte a dolgot, mint a pasas. Nagyokat nyeltem, mert soha nem volt még részem efféle látványban. Mondhatnám, hogy megbabonázott, de inkább totál be voltam tojva. Amikor a pasi már teljesen elmerült az élvezetben, észrevétlenül kiléptem az ajtó mögül, a hátuk mögé álltam, és a tőlem telhető legnagyobb erővel lesújtottam a fejére a serpenyővel. A pasas nem tudott megszólalni, azonnal összerogyott, én meg csak reménykedhettem, hogy nem nyírtam ki. Sandra azonnal lepattant az asztalról, felkapta a gönceit, és magával ráncigált a házba. ‒ Megöltem… – suttogtam neki remegő hangon. A könnyeim már áztatták az arcom. Nem akartam elhinni, hogy én képes voltam ilyesmire. Hát milyen szörnyeteg lakik bennem? ‒ Meglehet – felelte Sandra lazán –, de várhattál volna még egy kicsit, legalább amíg elélvezek. Van fogalmad róla, mikor volt utoljára részem egy jó numerában? Ráadásul egy ekkora farokkal, atyaég! Képtelen voltam elhinni, amit hallottam. Ez a nő tényleg egy lelketlen féreg. ‒ Sandra! – feddtem meg, mint egy óvodást. ‒ Most mi van? Ne legyél már ilyen prűd, pufi. Neked is tetszett, amit láttál, nem igaz? Mikor dugtál egy jót utoljára, hm? Azonnal bevillant az utolsó együttlétünk képe Paullal. Azzal az emberrel, akivel már soha többé nem fogok találkozni. Dühös voltam rá, amiért magamra hagyott, még akkor is, ha soha nem tettünk egymásnak semmilyen ígéretet. Én szerettem őt, és nekiadtam volna magam. Hiába fogadkoztam korábban az ellenkezőjéről. Talán meg kellett volna tartanom a magamnak tett ígéretemet, mert nagyon úgy tűnt, hogy valahányszor belezúgok valakibe, nekem csak a megalázottság és elhagyatottság jut.

Amíg én magamban elmélkedtem, Sandrának nyoma veszett. A keresésére indultam és csak reméltem, hogy nem botlom bele egy újabb megtermett fazonba, mert én képtelen lettem volna arra, amit pár perce Alexandrától láttam. Nem akartam elhinni, hogy ezt tette. Betörünk a szenátor házába, erre ő megdugatja magát az egyik emberével. Mondjuk, ez a fazon gondolom nem az eszéről volt híres, ami számunkra nagy szerencse. ‒ Sandra! – próbáltam a lehető leghalkabban, mondhatni suttogva kiabálni. Elnevettem magam a helyzet abszurditásán. „Én, Mia Wilder, betörtem a szenátor házába másodmagammal, végigasszisztáltam egy szexjelenetet az egyik őrrel, és most mit teszek? Suttogva kiabálok! Azt hiszem, nekem teljesen elment az eszem.” Épp végigpörgettem magamban az elmúlt pár percet, mikor megjelent Sandra és belemarkolt a karomba. Gőzöm sincs, honnan került elő, de az arcára kiült a rémület, ami engem is halálra ijesztett. ‒ Gyere, azonnal el kell tűnnünk! – ragadta meg a karom, és elkezdett maga után vonszolni. ‒ Mi van? Mi történt? – kérdeztem riadtan. ‒ Majd elmesélem, most sietnünk kell! Nem kérdeztem többet semmit, csak tettem, amit Sandra mondott. Szedtem utána a lábaimat. Átrohantunk a parkon, már a kőkerítés lábánál voltunk, amikor meghallottuk a szirénákat. ‒ Itt vannak a zsaruk, tűnjünk el innen! – suttogta Sandra, és már tartotta is nekem a létrát. Én már a kőkerítés tetején voltam, amikor meghallottam, hogy valahonnan lőnek ránk. Nem a zsaruk voltak, azok az imént mentek be az épületbe. Nem láttam semmit, de nem is értem rá a támadókkal foglalkozni, épp megragadtam Sandra karját, amikor felkiáltott. Rémülten néztem le rá. Elhagyta magát, a keze kezdett kicsúszni az enyémből. Közben mellettem termett Josh is, aki próbált segíteni, de nem ment. Sandrát eltalálta egy lövedék. Nagyon rosszul festett. Észrevettük a támadót is, aki egyik lövést adta le a másik után. A fejünk mellett csak úgy süvítettek a golyók, miközben a pasas egyre jobban közelített felénk. Sandra lerogyott a földre, én meg a könnyeimmel küszködve néztem rá. ‒ Ne hagyd, hogy megússza az a rohadék! – suttogta, aztán elterült a földön. Felsikoltottam, de Josh befogta a szám és lerángatott a kerítésről. Maga felé fordított, és egy pillanatra az ölelésébe vont. ‒ Mia… Mia… hé, figyelj rám! – rázott meg két kézzel a vállaimnál fogva, mire magamhoz tértem a rémület okozta kábulatból. – Itt a furgon

nem messze, képes vagy odáig elrohanni? El kell tűnnünk innen, amíg a zsaruk odabent vannak, és a szenátor vissza nem ér. Képes vagy rá, kislány? Csak bólogatni tudtam, a torkomat szorongatta a fájdalom. Sosem csíptem Sandrát, de senki nem érdemli, hogy így érjen véget az élete. Ráadásul ilyen fiatalon. Nem akartam elhinni! Ha nem szólok neki, még most is élne, én tehetek a haláláról, és a tudat, hogy így van, olyan erős fájdalmat okozott, hogy úgy éreztem, engem is megöl. Fogalmam sincs, hogyan jutottunk el a furgonig, kiesett az a pár perc. Csak arra emlékszem, amikor Josh betuszkolt az anyósülésre és elindultunk. Már több mint egy mérföldet autóztunk, amikor szembe jött egy mentőautó. ‒ Josh? ‒ Igen? ‒ Kérlek, mondd, hogy túlélte! – kértem reménykedve, de láttam az arcán, még így profilból is, hogy ő legalább annyira el van kenődve, mint én. ‒ Biztosan! Alexandra erős lány. Nem adja fel harc nélkül soha. *** Miután Josh kitett a lakásomnál, elhajtott. Azt mondta, első dolga lesz megszabadulni a furgontól, majd elbúcsúzott. Közölte, hogy nem ismerjük egymást, és soha nem találkoztunk. Értettem, mire gondol, és csak bólintottam. Felkaptattam az emeletre, ziháltam, mire felértem, de nem érdekelt. Remegő kezemmel alig bírtam beletalálni a kulccsal a zárba. Mikor végre sikerült, beléptem a biztonságot nyújtó lakásomba és becsaptam magam mögött az ajtót, amit háromszor is leellenőriztem, hogy zárva van-e. Háttal nekidőltem, és éktelen zokogásba kezdtem. Kijött rajtam minden abban a pillanatban. Lassan lecsúsztam a padlóra, a könnyeim nem akartak elapadni. Fogalmam sincs, meddig ültem ott, de jó hosszú ideig, az biztos, mert amikor fel akartam kelni, képtelen voltam. Már nem éreztem a lábaimat, minden tagom elzsibbadt. Lucifer nyávogva szaladt oda hozzám, amikor felállás után összeestem, és újra a padlón végeztem. Masszírozni kezdtem a lábaimat, hogy mielőbb életet leheljek beléjük. Csak hosszú percekkel később sikerült elbotorkálnom a kanapéig. Lehajtottam a fejem a párnára, és a könnyeim újra utat törtek maguknak. Elszundíthattam, mert kulcszörgésre riadtam. Egyből kipattantak a szemeim. Felugrottam a kanapéról és bezárkóztam a fürdőszobába.

‒ Mia, már számtalanszor megmondtam neked, hogy ne hagyd a kulcsot a zárban, mert így hiába van sajátom, nem tudok bemenni! – kiabálta Lizzy. Mint valami hurrikán, úgy rontottam ki a fürdőből, elfordítottam a zárban a kulcsot és feltéptem az ajtót. Zokogva borultam barátnőm nyakába. Rettenetesen örültem, hogy itt van. Talán még soha nem örültem neki ennyire. Rohadtul féltem egyedül, képtelen voltam megnyugodni. Minden tagom remegett az idegességtől. Órákkal később az ágyamban ébredtem. Magzatpózba összegömbölyödve feküdtem ott, miközben barátnőm a fejemet cirógatta. És halkan beszélt. Először azt hittem, nekem beszél, de rájöttem, hogy épp telefonál. ‒ Köszönöm Luis… nem, igen, már jobban van. Most alszik, de nem bánnám, ha majd megvizsgálnád… értem, majd hívlak! Én is téged! Kíváncsian fordultam meg, miután lerakta a telefont. Kérdő tekintettel meredtem rá, és felültem az ágyban. ‒ Ez meg mi volt? Én is téged? Luis? Mármint én is szeretlek téged? Dr. Luis Swenson? – tettem fel kíváncsian a kérdéseimet Lizzy-nek. Csak pár hete volt, hogy Logan miatt siránkozott, most meg így enyeleg a dokival. Jóképű pasas, szó se róla, de na, kis híján az apja lehetne. ‒ Ne nézz így rám, Mia! Itt most én vagyok, aki kérdez, és te, kisanyám, mindent, de mindent elkotyogsz nekem. Részletesen! Megráztam a fejem. A legkevésbé sem akartam emlékezni erre a napra. Legszívesebben minden másodpercét kitöröltem volna. ‒ Nem akarok beszélni róla! ‒ Nem érdekel, mit akarsz! Beszélj! Éreztem, ahogy újra könnyek lepik el a szemem, ahogy próbáltam felidézni a történteket. ‒ Minden olyan jól indult, a tervek szerint… a szenátor elhagyta a házat. Sandrával belopóztunk és… ‒ És? ‒ És nem tudom, mi történt, érted? Sandra egyszer csak eltűnt, aztán rövid idő múlva előkerült és maga után rángatott, hogy gáz van és el kell tűnnünk. Elmenekültünk, de valaki ránk lőtt, és… – A szám elé kaptam a kezem, a könnyeim megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon, ahogy újra láttam magam előtt Sandra elterülő testét. Lizzy megölelt, és én szinte remegve kapaszkodtam belé. – Meghalt… – suttogtam pár perccel később remegő hangon.

‒ Ki halt meg? – kérdezte riadtan Lizzy, miután eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. ‒ Sandra miattam halt meg! Lelőtték! Édes istenem, mit tettem, miattam halt meg. ‒ Css… – csitított Lizzy, miközben velem együtt kezdett ringatózni. Ölelt, simogatott és puszilgatta a fejem búbját, mint egy ötévesnek. Mikor hosszú percekkel később csitult a remegésem, eszembe jutott, hogy még meg sem kérdeztem, hogy van Noah. Elhúzódtam Lizzytől és vadásztam egy papír zsepit az éjjeliszekrényem fiókjából. Megtörölgettem a szemem és kifújtam az orrom, majd barátnőmre emeltem a tekintetem. Haja olyan volt, akár egy szénakazal, a mindig tökéletes sminkje elkenődött. Gondolom, velem együtt sírt ő is. Hihetetlen szerencsém van vele. Mindenkinek szüksége lenne egy ilyen legeslegjobb barátnőre. ‒ Lizzy! ‒ Igen? ‒ Kérlek, mondd, hogy Noah jobban van! ‒ Nyugi, vele minden oké, erős kissrác, rendbe fog jönni! – Ettől kicsit megnyugodtam, bár tudtam, ha rövid időn belül nem sikerül rács mögé juttatnunk az apját, akkor semmi értelme nem volt az egésznek. *** Napokkal később elkezdődött az iskola. A kis Noah ugyan jól volt már, de dr. Luisnak sikerült őt továbbra is az intenzíven tartania, ahová az apját nem engedték be. Persze mindez Lizzy-nek volt köszönhető, aki úgy megbolondította a dokit, hogy az fülig szerelmes lett a barátnőmbe. Állítólag már tartott egy ideje a dolog, csak barátnőm elfelejtette az orromra kötni. Lizzy útilaput kötött Logan talpára, akire, mint mindig, ebben a helyzetben sem számíthatott. Azóta teljesen felszabadult és boldog a dokival, akivel napok óta elválaszthatatlanok. Öröm volt nézni a boldogságukat, bár kissé fájt is, mert irigy voltam rájuk. Tudom, hogy nem szép dolog az irigység, de valahányszor megláttam őket együtt, eszembe juttatták a Paullal töltött időmet, ami úgy hiányzott már, hogy azt hittem, beleőrülök. Teljes gyomorgörccsel léptem át az iskola küszöbét. Már reggel, indulás előtt sikerült kiadnom magamból az összes reggelimet, és a gyomrom azóta is háborgott. Nem voltam jól, nagyon nem, mégis megpróbálkoztam a tanítással, de már alig vártam, hogy lejárjon a nap. A gyerekek persze

felvidítottak egy kicsit, de amint Noah-ról kezdtek érdeklődni, újra előkerültek a nem túl távoli emlékeim, amitől összeszorult a torkom. Elmondtam nekik, hogy Noah beteg és kórházban van, de hamarosan meggyógyul, és visszatérhet majd közéjük. Ezzel ők megnyugodtak, és lezártnak tekintették a témát. Viszont megtudtam, hogy Emma szerelmes lett Richie-be, Marknak kistestvére született, Bonnie pedig látta a nővérét csókolózni egy idősebb fiúval. Jókat derültem az őszinteségükön, ahogy mindenféle szégyenérzet nélkül beavattak a kis titkaikba. Annyira szerettem már ezeket a gyerekeket, hogy megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, el kell hagynom őket. Márpedig az elmúlt napokban elhatározásra jutottam. Nem akartam egy olyan intézményben dolgozni, aminek az igazgatónője és a tantestület is szemet huny egy gyermekbántalmazási ügy felett, csak mert annak a bizonyos bántalmazott gyermeknek az apja egy gazdag politikus, aki ráadásul pénzeli az iskolát. Az én gyomrom ezt képtelen volt bevenni. Már csak néhány hét volt karácsonyig. Úgy döntöttem, addig még kihúzom valahogy. Abban reménykedtem, hogy ez alatt az idő alatt már nem futok bele többet Noah apjába. Azt hiszem, nem bírtam volna ki. Olyan haragot éreztem iránta, mint még soha senki iránt. Ahogy Sandra is mondta, ember embert még nem gyűlölt úgy, ahogy én őt. *** Ahogy teltek a napok, vártam, hogy végre történjen valami Noah ügyében, de egyelőre semmi. Sem Joshról, sem Sandráról nem hallottam. A kis Noah-t persze minden nap meglátogattam munka után. Jó érzéssel töltött el, hogy végre láttam őt mosolyogni. Ilyenkor mesét olvastam neki, megpusziltam este elalvás előtt, vittem neki saját készítésű sütit, és egy ajándék dobozkát, amibe az osztálytársai írták fel kis papírdarabokra a jókívánságaikat. Egy-egy szót csupán, amit már képesek voltak egyedül is leírni. Öröm volt látni, ahogy mosolyogva olvassa az üzeneteket. Naponta beszélgetett vele egy gyerekpszichológus is annak érdekében, hogy képes legyen feldolgozni az összes traumát, amin keresztül kellett mennie. Lizzy barátnőmmel és Luis dokival szövetséget kötöttünk, hogy kerül, amibe kerül, de megmentjük Noah-t. *** Elszundíthattam, mert arra riadtam, hogy valaki bekopog az ajtón. Azt gondoltam, Lizzy jött, de azon a pár kopogáson kívül semmi nem történt.

Senki nem kiabált be, nem kezdett el dörömbölni. Morgolódva álltam fel. Biztosra vettem, hogy megint szórakozik velem valami kölyök. Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam, de a túloldalon nem állt senki. Meglepődve pillantottam ki a folyosóra, de ott sem láttam senkit. Forgattam a szemeimet a hülye kölykök miatt, akiket nem tanítottak meg viselkedni és visszaléptem a lakásba. Akkor vettem észre, hogy egy nagyméretű borítékon taposok. Felvettem, majd bezártam az ajtót magam mögött. Nagyot sóhajtva huppantam le a kanapéra. Lucifer odatelepedett mellém és dorombolni kezdett. Szánakozó tekintettel nézett rám, majd átmászott az ölembe. Jólesett a közelsége és a szeretete. Cirógatni kezdtem, miközben tekintetemmel a még mindig lezárt borítékot szuggeráltam. Letettem az ölemből a cicámat és kezembe vettem a borítékot. Volt benne egy kemény tárgy. Feltéptem, és kiöntöttem az asztalra a tartalmát. Egy pendrive. Mindössze ennyi volt a csomagban. Szétnyitottam, hátha van még benne valami, de semmi. Összehúzott szemöldökkel meredtem az apró tárgyra. Elképzelni sem tudtam, hogy ki és mit akarhat ezzel a pendrive-val. Beszaladtam a hálóba a laptopomért, és az asztalon dobolva idegesen vártam, hogy végre bekapcsoljon. Mikor bejött a kép, bedugtam a kis kütyüt. Mindössze pár másodpercet vártam, aztán bejött a tartalma. Tátott szájjal nyitottam meg egymás után a mappákat, amik egytől egyig videó- és hangfelvételek voltak. A szenátorról. Ahogy fejbe lövi egy könyörgő alkalmazottját a többiek szeme láttára. Felsikoltottam, majd a szám elé kaptam a kezem. Nem akartam elhinni, amit látok. Ez az ember sokkal nagyobb szörnyeteg, mint azt gondoltam. Mindenféle érzelemtől mentesen lőtte le azt a hústornyot, akivel Sandra… Megráztam a fejem, hogy megtisztítsam a képtelen emlékektől és attól a látványtól, amiben az elmúlt percben volt részem. Láttam már ilyet filmekben, de hogy ez a valóságban történt meg, hogy ezt a jelenetet nem színészek játszották, az… az iszonyatosan rémisztő volt. Bámultam még egy darabig a kimerevített képernyőt, aztán hátravágtam magam a kanapén és megdörgöltem az arcom. ‒ Hogy az ördögbe keveredhettem én ebbe bele? – tettem fel magamnak a kérdést hangosan. Abban a pillanatban meghallottam, amint valaki matat a zárral. Felsikkantottam, de azonnal betapasztottam a saját szám. A szívem egyből hevesen kezdett verni a mellkasomban, a tenyerem ráfektettem, hogy nyugtassam magam. Reménytelenül. Remegtem, mint a nyárfalevél, és

rettenetesen féltem. Hirtelen gőzöm nem volt, mit tegyek. Csak az az egy lebegett a szemem előtt, hogy a pendrivot az életem árán is meg kell mentenem. Azt kizárólag Alexandra főnökének adhatom oda. Ebben egyeztünk meg. Sandra a lelkemre kötötte, hogy ne menjek a rendőrségre a bizonyítékokkal, ha vele valami történne. Akkor kinevettem őt. Mégis mi a fene történne vele? De most már tudtam, hogy ő valóban ismerte a szenátort. Azt mondta, hogy a főnöke tudni fogja, mit kell kezdenie az anyaggal. Gyorsan kivettem a bizonyítékot és a farmerzsebembe mélyesztettem. Megragadtam a laptopot is és gyorsan beszaladtam a hálóba, ahol magamra zártam az ajtót. Abban reménykedtem, hogy talán ki tudok menekülni az ablakon, ha nagyon muszáj lesz. Odaszaladtam, és lenéztem az alattam elterülő városra. A szívem, ha lehet, még hevesebben kezdett dobogni, a vérem száguldott az ereimben, a torkomban hatalmas gombóc nőtt, és könnyek áztatták az arcom. Nem akartam meghalni, de a negyediken laktam. Esélyem sem volt megmenekülni. ‒ Miaaa! Miaaa! – hallottam meg barátnőm kiabálását kintről. Ledobtam az ágyamra a kezemben szorongatott laptopot, mint egy űzött vad szaladtam ki a szobából, és olyan hévvel ugrottam Lizzy nyakába, hogy mindketten a padlón kötöttünk ki. Az addig visszatartott félelmem zokogás formájában tört a felszínre és úgy szorítottam magamhoz barátnőmet, mintha az életem múlna rajta. ‒ Úgy örülök, hogy látlak! – szipogtam remegő hangon, és nyomtam egy cuppanós puszit a feje búbjára. ‒ Hidd el, kisanyám, hogy én is szeretlek, de agyonnyomsz, szállj le, légyszíves! – tolt el magától, aztán feltápászkodott a padlóról és engem is felsegített. Leültetett a kanapéra, hozott egy pohár vizet, miközben kiengedte az erkélyajtóban nyávogó Lucifert. ‒ Ne haragudj! – suttogtam lehajtott fejjel, tekintetem a szőnyegre szegezve. Lizzy letérdelt elém és felemelte a fejem. ‒ Nézz rám, Mia, kérlek! Nem tudom, mi ütött beléd, de örülnék, ha most elmesélnéd. Ennyire nem lehetett szörnyű az első munkanapod! Csak egy hétig voltál szabin! – sóhajtott fel és leült mellém. – Na jó, most szépen elmeséled, hogy mi történt! Tudtam, hogy egyedül képtelen leszek bármit is tenni, így beavattam Lizzyt a fejleményekbe. Amúgy is szükségem volt rá, mert el kellett jutnom Dallasba, hogy találkozzam Sandra főnökével. Előkaptam a laptopot, és

megmutattam barátnőmnek mindent. Tágra nyílt szemekkel vizslatta a képernyőt, megnyitva egyik mappát a másik után. ‒ Ez egy rohadék. Nem ember… – dünnyögött maga elé a fejét rázva. ‒ Jaj, ezt majdnem elfelejtettem – tett le elém barátnőm egy tábla csokit, majd ki is bontotta. – Tessék, egyél! – kínált a nekem hozott édességből, majd ő maga bekapott egy nagyobb darabot. Tudta, hogy a csokinak gyógyító ereje van. – Idegességre és nyugtalanságra a legjobb orvosság – motyogta teli szájjal, és már újra a képernyőt böngészte. Bólintottam, de úgy éreztem, most semmit nem képes bevenni a gyomrom. ‒ Inkább egy csésze teát adj, meg egy kis kekszet – motyogtam. Megállt a rágásban és felém fordult. ‒ Te beteg vagy? ‒ Nem! Bár a gyomrom rendetlenkedik. Valami biztosan nem esett jól. Majd elmúlik – legyintettem és én is a monitorra próbáltam figyelni. A pendrive-on az egyik mappában megtaláltuk a főszerkesztő számát. Lizzy nem habozott, dobott neki egy SMS-t, hogy másnap délben találkozzunk a dallasi repülőtéren, majd a következő percben már a jegyünket foglalta a reggeli járatra. Én csak tétlenül hallgattam mindezt, és közben próbáltam egyre jobban háborgó gyomromat megnyugtatni. *** Reggel épp a vécé fölé görnyedve adtam ki az aznapi reggelimet, amikor hallottam Lizzy-t berontani a bejárati ajtón. ‒ Hoztam neked valamit! – kiáltott be a fürdőbe. ‒ Remélem, nem reggelit – motyogtam inkább csak magamnak. A vacsorával is hiába próbálkoztam. Valahányszor leért a gyomromba a kaja, mintha az nem akarná befogadni, azonnal kilöki magából, és nem a megfelelő irányba. Miután feltápászkodtam a budi mellől, megmostam az arcom, hogy felfrissítsem magam egy picit. De legszívesebben visszamásztam volna az ágyba. ‒ Tessék! – tett le elém egy kis dobozkát, és várakozásteljesen nézett rám. ‒ Ez meg mi? – érdeklődtem fáradtan. Hulla voltam, mégis alig aludtam az éjjel. Az orromig alig láttam el. Lerogytam a kanapéra és behunytam a szemem. – Fogd meg azt a dobozt és vánszorogj be a budiba, mert mindjárt indulnunk kell!

‒ Milyen dobozt? Miről beszélsz? – nyitottam ki a szemem, hogy megnézzem, miről van szó. ‒ Ezt a dobozt! – tette elém újból az iménti kis dobozkát, amit most alaposabban szemügyre vettem. Egy terhességi teszt. ‒ Mit akarsz ezzel, én nem vagyok terhes, csak elrontottam a gyomrom. ‒ Akkor semmi okod az aggodalomra, igaz? Csináld meg! – zavart be a vécébe, így kénytelen voltam eleget tenni a kérésének. Beültem a vécére, elővettem a doboz tartalmát, és elkezdtem olvasni az útmutatót. ‒ Rá kell pisilni! – kiabált be kintről Lizzy. ‒ Fogd be, én is tudok olvasni! – rivalltam rá barátnőmre. Miután eleget tettem a leírtaknak, vártam. Már vagy öt perce letettem a tesztet a padlóra, de most valamiért nem mertem megnézni az eredményt. Lizzy bedörömbölt az ajtón, a frászt hozva rám. ‒ Mi lesz már? Tűkön ülök! Nagyot sóhajtva vettem fel a tesztet a padlóról, aztán rápillantottam. Két apró csík. Nem egy, nem nulla, hanem kettő. Úristen! Mihez fogok most kezdeni? *** A viszonylag rövidnek mondható repülőút jobban megviselt, mint gondoltam. Barátnőm egyfolytában csacsogott mellettem, gondolatban már az egész szülést levezette, holott én még abban sem voltam biztos, hogy megtartom-e a babát. Egyedül voltam, és egy gyereket felnevelni nem kis feladat. Nem így terveztem az életemet. Mintha most minden teljesen az ellenkező irányba haladt volna, mint ahogy azt elképzeltem! Nem akartam szerelmes lenni soha többé, mégis az lettem. Tanítani szerettem volna, most mégis arra készültem, hogy otthagyom az iskolát. Valaha boldog, szerető családról álmodtam, egy teljes családról, most viszont egyedül vártam gyereket. Nagyon nem volt jó ez így, mégis úgy éreztem, tehetetlen vagyok. ‒ Figyelsz te rám egyáltalán? – rázta meg a karom Lizzy. Akkor tértem csak magamhoz elmélyült gondolataimból. ‒ Mi? Mire figyeljek? ‒ Először is kösd be az öved, mert az imént figyelmeztettek, hogy mindjárt leszáll a gépünk. Másodszor pedig, remélem nem azt fontolgattad éppen, hogy elveteted a gyereked, mert azt nem fogom hagyni!

Bekötöttem az övem, és figyelmen kívül hagyva barátnőm második mondatát behunyt szemmel hátradőltem az ülésemben. Gyűlöltem a fel- és leszállásokat, de még soha nem volt ilyen rossz, mint most, hogy alapból is liftezett a gyomrom. Próbáltam mély levegővételekkel csillapítani azt az erős émelygést, ami egyre rosszabb volt. ‒ Mia? – szólt rám, miután elfelejtettem válaszolni neki. ‒ Mi volt a kérdés? ‒ Ugye nem azt fontolgattad, hogy elvetesd? Kinyitottam a szemem, és belenéztem Lizzy mélybarna tekintetébe. ‒ Megfordult a fejemben! ‒ Tudtam! – kiáltott fel, mire a mellettünk ülő idősebb úr szigorú szemeket meresztett ránk. – De ugye nem fogod megtenni? ‒ Befognád végre? Épp próbálom nem elhányni magam! ‒ De… Összeszorított ajkakkal, a lehető legszigorúbb tekintetemmel fojtottam bele Lizzy barátnőmbe a szót, ami nem volt egy egyszerű mutatvány, ismerve őt. Lemondóan dőlt hátra ő is az ülésében, és a leszállás további perceit csendes némaságban töltöttük.

Paul „A világ legnehezebb szava talán a „hiányzol”. Nem merjük kimondani, mert általa sebezhetővé válunk. Sokszor még magunkat is ámítjuk, hogy ez a kínzó érzés nem létezik, nem azért szúr, kapar, mar az érzékeny szív, mert megszállták az emlékek. Pedig tudjuk jól, hogy a belső űrt más személy soha be nem töltheti, csakis ő, az egyetlen gyógyír, akinek be kellene vallanunk, hogy mennyire hiányzik…” Schwartz Léda Ahogy jött a hálaadás, úgy el is múlt, akárcsak a karácsony, és az újév első napjai. Hosszú hetek, nekem mégis csak egyetlen szempillantásnak tűnt az egész annak ellenére, hogy keményen dolgoztam. Jóformán semmire sem emlékeztem azóta, hogy Patricia bejelentette, terhes. A legkevésbé sem tudott érdekelni. Valahogy nem éreztem egy kicsit sem, hogy bármi közöm lenne ahhoz a gyerekhez, de persze együtt maradtunk, mert tőle nem olyan egyszerű megszabadulni. A napjainkat többnyire külön töltöttük, mert amíg ő terhestornára és vizsgálatokra járt, addig én igyekeztem minden időmet a lehető legtávolabb tölteni tőle. Átköltöztem a vendégszobába, hogy képes legyek pihenni, de az örökös szexéhsége miatt Patricia nagyon találékony lett. Állandóan meztelenül jártkelt a házban, amivel egyre inkább bosszantott. Volt alkalom, amikor már nem bírtam tovább, és olyankor megdugtam. Persze az ilyen alkalmak után jött az újabb hiszti, hogy ő csak arra kell nekem. Amikor már nem először ordítoztunk egymással emiatt, véglegesen lezártnak tekintettem a kapcsoltunkat. Onnantól kezdve kizárólag az edzésekre koncentráltam és jógázni jártam. Mindennap hajnali négykor keltem és két órán át futottam, aztán bementem az edzőterembe, ahol elfogyasztottam a személyi edzőm által előírt diétás reggelit és jöhetett a második felvonás, az erőnléti edzés. Öt hét leforgása alatt kőkemény munkával megszabadultam a hét kilótól, ami az elmúlt nemtörődöm év alatt rakódott rám. Büszke voltam a teljesítményemre és már alig vártam, hogy végre beülhessek a kocsiba. *** Február vége volt, már nem egészen egy hónap az idénykezdésig. Egyik este Tommal és Ryannel, a csapatfőnökkel és az egyik tesztpilótával

múlattam az időt egy sztriptízbárban, ami persze csak a külső szemlélők számára volt az. De mi tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy itt bizony nemcsak vetkőznek a lányok a suskáért. Én csak a kísérő szerepét játszottam. A srácok úgy gondolták, hogy levegőváltozásra van szükségem, amit tökéletesen láttak, de azt már csak én tudtam, hogy mi kellene nekem igazán. Mindenesetre nem akartam elrontani az estéjüket, hiszen már nem volt sok időnk a szórakozásra. A csajok úgy vonaglottak előttünk a színpadon egyetlen szál kis csipkebugyiban, hogy már az elég volt, hogy sok pénzt perkáljanak férfitársaim egy menetért. Tom és Ryan nem is spóroltak. Jack adott pár szabadnapot a csapatnak, amit a srácokkal igyekeztünk kihasználni. Bulik, csajok, kocsmák sora következett. És persze a családosoknak ilyenkor volt egy kicsit több idejük a családjukra. ‒ Látod ezt a bigét? – bökött oldalba Ry először engem, aztán meg Tomot. – Hé, Tom! ‒ Szerinted én a hátamon hordom a szemem? Persze hogy látom, haver! – felelt Tom, büszkén kihúzva magát, miután az előtte vonagló szőke csaj rákacsintott. Hamar előkerültek a százdollárosok. Pár perccel később Tom és Ryan elvonultak szobára egy-egy tyúkkal, én meg csak ráztam a fejem. Sosem fizetnék egyetlen kurvának sem, ha ingyen is megkaphatom, amit akarok. Elmélyülten néztem az előttem vonagló kis bigét, amikor hirtelen elhallgatott a zene, és egy mély férfihang felkonferálta az est fénypontját, Stellát. Már azon voltam, hogy nem várom meg, míg a barátaim kiszórakozzák magukat. Inkább felhajtottam az ásványvizemet, aztán dobtam pár bankjegyet az asztalra, ami jócskán fedezte az esti fogyasztásom, és felálltam, hogy elinduljak. Még vetettem egy utolsó pillantást a színpadra. Még az ütő is megállt bennem. Meg kellett kapaszkodnom a szék támlájában, mert úgy megszédültem, hogy attól féltem, elájulok. A színpadon mintha Miát láttam volna. Vörös, csillogó tűsarkúban, fekete csipkében, észbontóan vörös hajjal. Elállt a lélegzetem is, ahogy elkezdett tekeregni a zene ütemére a színpadon. Lecövekeltem, és képtelen voltam mozdulni, vagy levenni róla a tekintetem. Minden erőmmel próbáltam kiűzni őt a gondolataimból és elfelejteni, de rájöttem, hogy tőle sosem fogok szabadulni. Túlságosan mélyen fészkelte be magát a gondolataimba és a szívembe. Fizikai fájdalmat okozott az emléke, és minél jobban próbáltam túllépni rajta, annál kevésbé ment. Ha valóban ő lett volna ott,

már leszedtem volna a színpadról. Egy percig sem hagynám, hogy ezeknek a faszoknak táncoljon. Őrülten hiányzott. Szerettem volna most azonnal a karomba zárni. Percekig néztem a színpadon vonagló nőt, mígnem valaki hátba vágott, kizökkentve a képzelgéseimből. Dühödten fordultam meg, kezemet ökölbe szorítva, hogy viszonozzam a kedvességet, mire Ryan feltartott kezekkel hátrahőkölt. ‒ Hé, hé! ‒ Beléd meg mi ütött, te fasz? ‒ Belém? Te meg miről beszélsz? Csak jelezni akartam, hogy mehetünk! ‒ Így? – üvöltöttem, kissé túlreagálva a dolgot. Hangom még a zenét is túlharsogta, és kérdő tekintetek kereszttüzébe kerültem. A biztonságiak közelíteni kezdtek, de Tom jelzett nekik, hogy minden oké. Kissé higgadtabban fordultam vissza újra a színpad felé, hogy láthassam a vöröst, aki annyira hasonlított az én tündérkémre. „Istenem, mennyire hiányzik!” – sóhajtottam lemondóan. ‒ Mi van, Paul? Csak nem őt szeretnéd? – érdeklődött Ryan fülig érő vigyorral. ‒ Ry, te már sokat ittál, fogd be. Paulnak hamarosan gyereke lesz! Már nem szabad… – kacsintott rám együtt érzőn a pohara fölött Tom. Lerogytam a székre, arcomat két tenyerembe temetve ráztam a fejem. A haverjaim leültek mellém, egyik az egyik, míg másik a másik oldalamra. Ryan teletöltötte az üres vizespoharam valami löttyel. ‒ Ezt hajtsd fel, haver, aztán meg bökd ki végre, hogy mi a faszom a bajod! ‒ Nincs semmi mondanivalóm! Haza kell mennem, Patricia már vár – fintorodtam el, ami persze nem kerülte el egyikük figyelmét sem. ‒ Paul, idefigyelj – szólalt meg most Tom –, amióta visszajöttél és Pat rád ragadt, már nem vagy önmagad. Mondd el, mi történt, esküszöm, hogy köztünk marad! ‒ Semmi – motyogtam –, semmi értelme – suttogtam, ezúttal inkább csak magamnak. Tom megragadta a karom és megszorította, kényszerítve ezzel, hogy figyeljek rá. ‒ Nézd, haver, ki vagy borulva, agyonhajtottad magad az elmúlt hetekben, és amikor csak teheted, kerülöd a gyereked anyjának társaságát. Lehet, hogy másoknak nem tűnik fel, de ez nem normális. Valamit nem mondasz el. Ki vele! ‒ Megoldom… ez… ez nem a ti dolgotok. Majd elmúlik.

‒ Na persze – szólalt meg ezúttal Ryan, és beletúrt hosszúra nőtt szőke sörényébe. – Paul, csak hogy tudd, Tommal azért csaltunk el magunkkal ma este, mert abban reménykedtünk, hogy nekünk talán megnyílsz végre. Mi az ördög folyik itt? ‒ Mondtam már, hogy semmi – duzzogtam, mint egy sértődött óvodás, de nem akartam beavatni őket. Tekintetem újra és újra a színpadon vonagló vörösre siklott. Azt hittem, pár hét és túlteszem magam a kis tündérkémen, ehelyett csak egyre rosszabb volt. Már odáig fajult a dolog, hogy vele álmodtam napok óta, és most, hogy megpillantottam ezt a nőt a színpadon, csak még erőteljesebben vágytam rá. A karomban akartam tartani, és soha többé nem engedni el. „A szentségit!” – káromkodtam magamban. Pedig legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy mennyire gyűlölöm a mostani életem, és vissza akarom kapni mindazt, ami Fort Collinsban volt. Minden porcikám visszavágyott oda, de az eszemmel tudtam, hogy el kell engednem. Az az élet már soha többé nem lehet részem. Ha megtudja, miket műveltem Patriciával, soha többé nem áll szóba velem, és tökéletesen igaza lesz. Gyűlölni fog, ahogy most én gyűlölöm magam. Odatartottam a poharam Tom elé. ‒ Tölts még egyet – kértem, mire teletöltötte, én pedig egy percig sem vártam, azonnal kiittam. Nem tudom, mi volt, de valami nagyon erős pia, ami lávaként égette végig a belsőmet. Megborzongtam tőle, mégis jólesett, ahogy zsibbadni kezdett a fejem. Percekig döntöttem magamba az újabb és újabb adag piát, míg ők egyre türelmetlenebbül várták, mikor szólalok meg végre. Amikor már a sokadikat kértem, Tom megállított. ‒ Paul, az nem megoldás, ha kiütöd magad. Annak még sosem volt jó vége – dörmögött parancsoló hangján, de engem már egy cseppet sem érdekelt semmi. Elhatároztam, hogy szarok bele. Látni akartam Miát, tudnom kellett, hogy jól van, hogy túltette magát rajtam. „Ha megbizonyosodom afelől, hogy semmi baja és túl van rajtam, akkor nyugodtabban jövök vissza, de addig beleőrülök ebbe!” Nyilván fel is hívhattam volna, hisz’ csak egy perc lett volna az egész. Már ha egyáltalán felvenné. Ebben sem voltam olyan biztos, hiszen eléggé szemét módon viselkedtem vele. Szeretem őt, semmi kétség nem fér hozzá, és tudtam, hogy ő is szeret engem, mégis elhagytam. Az agyam már szinte elzsibbadt, éreztem, ahogy a testem egyre kevésbé akar engedelmeskedni nekem. Lassan felemeltem a fejem, újra legurítottam pár kortyot, majd belenéztem először Tom, majd Ryan szemébe.

‒ Zerelmezsvajok! – tudattam velük határozottan, bár a nyelvem nem pörgött úgy, mint szerettem volna. – Hát… ez… a nagy… helyzet. – Ezúttal lassan ejtettem ki a szavakat, hogy képes legyek értelmesen beszélni, de ők kikerekedett szemekkel bámultak rám. Tomnak még az ajkai is elnyíltak. Jót mosolyogtam rajta. Megleptem őket. Aztán Ryan megköszörülte a torkát és hátba veregetett. ‒ Hát persze, hogy az vagy, haver, hiszen hamarosan apa leszel. Normális, hogy szereted a gyereked anyját – motyogta bizonytalanul, majd összenéztek Tommal, és rémült tekintettel egyszerre fordultak vissza felém. ‒ Te nem Patriciába vagy szerelmes – állapították meg szinte teljesen egyszerre, mire újra vigyorra húzódott a szám. Bár amilyen zsibbadtnak éreztem, lehet, inkább csak egy fintorgásféle sikeredett. Megemeltem a poharam és bólintottam, majd fenékig ürítettem a tartalmát. ‒ Na, most nagy szarban vagy, haver! Bólintottam. ‒ Olyat mondj, amit még nem tudok! – vigyorogtam kényszeredetten, pedig leginkább bőgni tudtam volna. Igen! Szörnyen gyűlöltem ezt a helyzetet, de leginkább azt, hogy nem tehettem ellene semmit. „Elkövettem életem legnagyobb baklövését. Vagyis nemcsak egyet, miért csak egyet követtem volna el? Amilyen balfasz vagyok! Elhagyom azt a nőt, akit a világon mindennél jobban szeretek, hogy gyereket csináljak annak, akit meg egyre jobban gyűlölök. Egyedül én lehetek ekkora barom! Egy óriási, büdös, kurva nagy barom!” ‒ Akkor most pedig beszélj! – húzódott közelebb Ryan, és érdeklődő tekintettel kezdett vizslatni. Tom leült a másik oldalamra. Olyan közel jöttek, hogy azt hittem, megfulladok, de ez egyet jelentett azzal, hogy nem szabadulok. Részeg voltam. Lassan tudtam csak beszélni, nem volt tiszta az agyam, mégsem hagyták, hogy megtartsam magamnak a titkom. *** Már majdnem teljesen kijózanodtam, mire hazaértem. Szó se róla, jólesett kiadni magamból azt a sok szarságot, ami a lelkemet nyomta. De várt rám egy keményebb beszélgetés, Patriciával. Nagyot sóhajtottam, mielőtt beléptem a lakásba és reménykedtem, hogy már régen alszik, mert most semmi kedvem nem volt egy újabb hisztihez. Már régen belefáradtam. Tudtam, hogy előbb-utóbb túl kell esnem ezen az egészen, és már nem akartam tovább húzni, de abban a percben nem

éreztem magamban elég erőt. Tudtam, mit akarok: végérvényesen elszakadni tőle. A szívem mégis a torkomban dobogott, hogy szinte hallottam. Őt nem akartam, de a gyerekemről nem voltam hajlandó lemondani. „Nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát, amit apám követett el.” Próbáltam lassú lélegzetvételekkel csitítani felgyorsult szívverésem, de az mintha szabadulni akart volna. Akárcsak én. Ahogy beléptem az ajtón, Patriciával találtam szemben magam, aki a kanapén ült. Kezét a hasán pihentetve gyilkos tekintettel meredt rám. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, felakasztottam a kabátom a fogasra, levettem a bakancsom, és leültem Patriciával szemben a fotelbe. Hát nem éppen így terveztem, de ha már adott a lehetőség, élek vele! ‒ Holt voltál? – esett nekem dühödten. ‒ Tommal és Ryannel egy sztriptízbárban – vallottam be őszintén. Minek tagadtam volna, amikor felesleges. Kikerekedett szemmel nézett rám, és vagy egy percig nem tudott megszólalni, ami tőle nem megszokott, de jelen esetben kimondottan örültem neki. ‒ Hol?! Mit kerestél te egy ilyen lepukkant helyen? ‒ Nem volt lepukkant, hidd el. Sőt, szerintem neked is tetszett volna – feleltem teljes nyugalommal, amitől Patben felment a pumpa. ‒ Mégis mit képzelsz magadról, Paul Davies? Én itthon arra várok, hogy haza gyere és kényeztess. Erre te kurvákat nézegetsz? A gyerekedet várom, az istenért! ‒ Patricia… – kezdtem, de ő félbeszakított. ‒ Nem, még nem fejeztem be! – Felállt, és az éppen csak egy picit domborodó hasára mutatott. – Ez a gyerek itt a kettőnk műve. A tiéd is, legalább annyira, mint az enyém. Felelősséggel tartozol érte, ahogy most már értem is! Nem élhetsz kicsapongó életet, neked… neked már el kellett volna venned feleségül! – rikácsolta most már felállva, önmagából kikelve. Felröhögtem az utolsó mondatára. ‒ Patricia, én nem akartam ezt a gyereket, te engem meg sem hallgattál, nem kérted ki a véleményemet, egyszerűen kész tények elé állítottál, ez nem így működik! Pontosan azért, mert ketten hoztuk össze, nekem ugyanúgy van beleszólásom. Bár, ha őszinte akarok lenni veled, nekem egyre erősebb kétségeim vannak, hogy ez a gyerek az enyém! – vágtam az arcába azt, ami már hosszú hetek óta foglalkoztatott. Az eszem tudta, hogy az enyém, de a szívemmel egy cseppnyi szeretetet vagy kötődést nem éreztem az iránt a gyerek iránt. Nem tudtam a miérteket. Talán csak

túlságosan gyűlöltem már Patriciát, vagy talán mert nem tudtam elengedni Miát. ‒ Hogy merészeled! – mordult fel sértődötten, és pofon vágott. Elkapta a kezét, és a másikkal masszírozni kezdte. Nem gondoltam, hogy ekkora erő van ebben a kis szukában. Amennyire jó volt vele az elején, most már nem éreztem iránta mást, mint megvetést, undort és gyűlöletet. Amikor visszajöttem, a legjobb barátom lett. Meghallgatott, én pedig mindenbe beavattam, ami Fort Collinsban történt. Sokat lógtunk, nevettünk együtt. Ő is elmesélte az egész életét. Tudtam, hogy milyen, mégis úgy tűnt, rosszul ismertem. Rövid idő alatt nagyon megkedveltem, és jó volt vele a szex is. De a kezdeti jó pillanatoknak hamar vége lett. Talán soha nem is létezett. Egyszerűen csak annyira felejteni akartam, hogy próbáltam belé kapaszkodni. Most már tudom, mennyire rosszul tettem. ‒ Patricia… én mindent megadok neked ahhoz, hogy jó körülmények között nevelhesd fel a gyereket, de én nem fogok részt venni benne. ‒ Mi az, hogy nem fogsz részt venni benne? Egyszerűen képes lennél kisétálni az életünkből? – kiabálta vékony hangján. Ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, én egyre biztosabb voltam abban, hogy jó döntést hoztam. ‒ Igen, kisétálok, de mint mondtam, mindent megadok neked. Tiéd ez a lakás, és veszek neked egy kocsit, amilyent csak akarsz, ezen kívül havonta utalok a számládra annyi pénzt, amennyiből könnyedén kifizeted a számláidat és neveled a gyereket. Kikerekedtek a szemei és csak tátogni tudott, majd lerogyott a kanapéra és arcát két tenyerébe temette. Egy percig még meg is sajnáltam volna, ha nem kel ki magából. ‒ Tudod mit, te szemétláda? Ha most elhagysz, egy életre tönkreteszlek! – köpte gúnyosan az arcomba szavait. – Én már mindenkinek elmeséltem, hogy hamarosan összeházasodunk, és erről nem fogok lemondani. ‒ Jobb, ha most azonnal befejezed, Patricia! Én… soha… nem… foglak… feleségül venni – hangsúlyoztam egyenként a szavakat, hogy felfogja, hiába próbálkozik bármivel. ‒ Tőlem kefélhetsz, akivel csak akarsz, úgyis tudom, hogy a kis cafkádra vágysz, de az a kurva nem fog elvenni tőlem! A következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy Patricia felsikoltott. Megütöttem. Döbbenten meredtem magam elé. Még soha nem emeltem kezet egyetlen nőre sem, de neki akkora pofont kevertem le, hogy kiszakadt és vérezni kezdett az alsó ajka. Ha eddig nem gyűlöltem magam

eléggé, akkor ezzel a tettemmel már végleg elértem, hogy soha többé ne bocsássak meg magamnak. Talán meg is érdemlem, hogy egy életen át Patricia mellett szenvedjek. Odaléptem hozzá és megpróbáltam az ölelésembe vonni, hogy azzal kérjek tőle bocsánatot, de az arcát fogva berohant a hálóba, és magára csapta az ajtót. ‒ Ezt most aztán kurva jól megcsináltad, Paul Davies! – morogtam magamnak. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Még álltam pár percig a nappaliban, mérlegelve, hogy mit tegyek, de rájöttem, az lesz a legjobb, ha most lelépek. Felkaptam a motorom kulcsait, és bevágtam magam mögött az ajtót.

Mia „Kicsi szíved bennem dobban, már most szeretlek, mindennél jobban. Míg velem vagy, baj nem érhet, hiszem, hogy apa is megismer majd téged.” Sipos Georgina Az Alexandra főnökével való találkozás eléggé kérészéletű volt. Ő tudta már, hogy hozzám kell jönnie. Fogalmam sem volt, mi zajlik a háttérben, de reménykedtem benne, bárki mozgatja is a szálakat, tudja, mit csinál. Alig csekkoltunk ki a repülőtéren és indultunk meg a kijárat felé, odalépett egy hatvanas pasas. ‒ Helló. Kérem, kövessenek! – suttogta a férfi és elindult a mosdó felé, mi pedig némán kullogtunk utána. Belépve a női mosdóba belesett az összes fülkébe, majd miután meggyőződött róla, hogy az összes üres, tartotta a markát. – Azt csiripelték a madarak, hogy hoztatok nekem valamit. ‒ Előbb tudni akarom, ki maga! – húztam fel az orrom. „De most komolyan! Elém áll egy idegen pasi úgy, hogy be sem mutatkozik, és én szó nélkül adjam át életem legfontosabb anyagát?” ‒ Ne szórakozz velem! Nagyon jól tudod, ki vagyok! Az egyetlen olyan ember, aki segíteni tud. Szóval ideadod azt a rohadt pendrive-ot, vagy mehetsz egyedül intézkedni! ‒ Lassan a testtel, hapsikám! – emelte fel a hangját Lizzy. – Vigyázzon, hogy beszél a barátnőmmel! ‒ Nézzétek, engem nem érdekel, kik vagytok, honnan jöttetek és hová tartotok. De nálatok van valami, ami ha nyilvánosságra kerül, az én lapom lesz az első számú Amerika-szerte, ti pedig egy életre megszabadultok attól az embertől. Alexandra életének álma volt, hogy megbosszulja az anyját, és én valóra fogom váltani az álmát! Ezzel a mondatával meggyőzött, hogy valóban a megfelelő emberrel találkoztunk. Elővettem a zsebemből azt az apró tárgyat, amiről tudtam, hogy sorsokat fog megváltoztatni, és az előttem álló pasas kezébe nyomtam. ‒ Kérem, tegyen meg mindent, hogy ne ússza meg! Bólintott, és a belső zsebébe süllyesztette a pendrive-ot. – Van valami híre Alexandráról? – Muszáj volt megkérdeznem, de már nem válaszolt.

Két nő lépett be a helyiségbe, erre csak megrázta a fejét és eltűnt az ajtó mögött. *** A kezdeti sokkot, amikor megtudtam, hogy babát várok, felváltotta a boldogság. Lizzy volt az, aki elkísért az orvoshoz. Ámulva meredtem a képernyőre, amikor dr. Wilson felém fordította a monitort, amelyen kimerevítve ott volt a kisbabám. Csak egy apró kis pötty, de egy új élet, ami hozzám tartozik. Abban a percben, amikor megláttam és meghallottam szívének dobogását, eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, megtartom. Lucifert sem hagytam ott a kukában, miért pont a saját magzatom ölném meg? Soha! „Ő engem választott az anyukájának, és én mindent el fogok követni, hogy megháláljam neki, és jó édesanyja legyek!” Lizzy megszorította a kezem. ‒ Hallod ezt? – kérdezte, tekintetében őszinte örömmel. Talán izgatottabb lett, mint én. ‒ Igen, hallom, nem vagyok süket. És kérlek, ne szorítsd így a kezem, mert eltöröd – nyögtem fájdalmasan. Már kezdtek kékülni az ujjaim, annyira szorította a kezem örömében, hogy észre sem vette. ‒ Jaj, bocsánat, ne haragudj, de olyan boldog vagyok! Nagynéni leszek! – közölte arcán széles mosollyal. Nevetnem kellett a reakcióján. ‒ Lizzy, elfelejtetted, hogy mi nem vagyunk testvérek. Te nem lehetsz a nagynénje! ‒ De igenis az leszek, kit érdekel a vér? ‒ És mit szólnál mondjuk a keresztanya szerephez? Visszaült a székre, és elgondolkozott a hallottakon. Megszorította lófarokba kötött barna, hosszú haját, és homlokráncolva nézett rám. ‒ Keresztanyu? Vigyorogva bólintottam. ‒ Igen, keresztanyu! ‒ Lizzy keresztanyu… tökéletes! – Könnybe lábadtak a szemei, ahogy kimondta, pedig én azt hittem, örülni fog a felkérésnek. ‒ De lehetsz a nagynénje is, ha azt jobban szeretnéd! – próbáltam enyhíteni kicsit a helyzeten, miközben a doktornő tekintete egyikünkről a másikra siklott, majd felállt, és szó nélkül magunkra hagyott. ‒ Nem! – kiáltott fel hirtelen barátnőm, hogy a frászt hozta rám. – Nemnem. Én vagyok a keresztanyu! Az egyetlen… – motyogta maga elé

ábrándozva. – Ugye én vagyok az egyetlen? – szegezte nekem hirtelen a kérdését. ‒ Hát persze, Lizzy! Te vagy a legeslegjobb barátnőm, csak te lehetsz a fiam keresztanyja. ‒ Mi az, hogy fiú? – komorodott el az arca hirtelen, és rámeredt a képernyőre. – Te hol látod ezen, hogy fiú? Megvontam a vállam. ‒ Nem látom, csak… csak úgy érzem, hogy fiam lesz. ‒ Meglátod, én leszek a legeslegjobb barátnőm fiának a legeslegjobb keresztanyja! – mosolygott rám, és már elő is kapta a telefonját, hogy lefényképezze a monitort. ‒ Erre semmi szükség! – szólt a doktornő, aki időközben visszatért néhány papírral a kezében. – Mindjárt nyomtatok egy képet. ‒ Kettőt! – vágott közbe a barátnőm, és már tartotta is a markát a doktornő elé, aki csak magában somolygott barátnőm lelkesedésén. ‒ Tessék, egy az anyának, és egy a keresztanyának! ‒ Köszönjük, doktornő! ‒ Mia, ezeken a vizsgálatokon kell majd megjelennie – nyújtott felém egy papírt, amire az összes vizsgálat időpontja és helye fel volt írva –, és írok önnek egy magzatvédő vitamint is. Miután kijöttünk a nőgyógyászatról, beültünk a törzshelyünkre a cukrászdába. Én csak egy pohár vizet kértem, de mivel Lizzy ünnepelni akart, pezsgőspohárba kérte az ásványvizünket. ‒ Olyan boldog vagyok! – suttogta vigyorogva. Engem pedig örömmel töltött el, hogy talán mégsem leszek teljesen egyedül. *** ‒ Szia, apu! – szóltam bele a telefonba. Pár napja beavattam őket a titkomba egy videóchat közben. Megmutattam nekik az ultrahangfelvételt az unokájukról. Anyu úgy sírt, mint egy kisgyerek. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert örül, hogy nagymama lesz, vagy azért, mert sajnál, amiért egyedül kell ezt végigcsinálnom. Apu eleinte dühös volt, de szerintem nem is rám, hanem erre az egész helyzetre. ‒ Szia, kislányom! Csak azért hívlak, mert be kell neked vallanom valamit. Tudnod kell, hogy sokáig őrlődtem, mit tegyek, mi lenne a legjobb neked, vagyis nektek.

‒ Az apád elfelejtett valamit elmesélni neked! – hallottam meg anyu mérges hangját a háttérben. ‒ Gracy, elhallgatnál végre? Megegyeztünk, hogy nem szólsz közbe – vágott vissza neki apu, majd újra nekem kezdett beszélni. – Kislányom, én… eltitkoltam előled valamit. Azt gondoltam, így lesz a legjobb neked, de… ‒ Te meg miről beszélsz? – szakítottam félbe. ‒ Én tudom, hol van Paul… – motyogta apu a telefonba, mire kipattantak az addig álmos szemeim, és felültem az ágyban. Nem értettem, miről van szó, azt meg pláne, hogy az apám miért most áll elő ezzel. ‒ Hogy mi? Ezt meg hogy érted? Honnan tudod? ‒ Én azonnal felismertem, amint megláttam a nappaliban az oldaladon. ‒ Elárulnád végre, hogy miről beszélsz? ‒ Kapcsold be a tévét, a sportcsatornát! – utasított, mire kiugrottam az ágyból és kirohantam a nappaliba. Egyre kevésbé értettem, hogy mi folyik itt. ‒ De miért? Apu, ne légy már ilyen titokzatos! ‒ Csak kapcsold be végre azt a rohadt tévét! – kiabálta, majd a hangját lehalkítva folytatta. – A te Paul Davies-ed ott van a tévében, az egyik legjobb Forma–1-es pilóta, akit valaha láttam a sport történetében. Nem tudtam, hogy elmondjam-e neked, mert azok a hírek keringtek, miután visszatért, hogy összeállt Patricia Cameronnal, valami kis színésznőcskével. Felhangosítottam a tévét és kinyomtam aput. Csak néztem megrökönyödve, ahogy egy riporter faggatta a következő idényről és a visszatéréséről. Nem akartam hinni a szememnek. Lerogytam a kanapéra. Hirtelen minden világossá vált. „Úristen! Én egy világhírű sportolóba vagyok szerelmes, tőle várok gyereket! Te jóságos ég!” Próbáltam napirendre térni a látottak és hallottak fölött. Figyeltem, ahogy élvezettel beszélt a kocsiról és arról, mennyire várja, hogy visszatérhessen a versenypályára. Annyira más volt. Ugyanaz az ember, mégis teljesen más. Ahogy beszélt, mintha élete szerelméről beszélt volna. Tudtam, hogy imád vezetni, de nem gondoltam, hogy az az élete. Két kezembe temettem az arcom, és próbáltam nem elbőgni magam. Már tudtam, hogy ki ő, azt is, hogy hol találom, de elérhetetlenebb lett, mint az elmúlt hetekben bármikor. Semmi értelme nem lenne utánamenni. Az ő helye, az ő élete ott van a versenypályán, sok-sok mérföldnyire tőlem. ***

Miután barátnőmet is beavattam Paul valódi kilétébe, komoly háborút indított ellenem. Napokon keresztül vitatkoztunk. Mindenki próbált meggyőzni arról, hogy Paulnak is tudnia kell a gyerekről. Még Martha is felhívott egyik nap, mert persze az én drágalátos legeslegjobb barátnőm, kellően kiszínezve és felnagyítva a dolgokat, előadta mindenkinek, hogy milyen szar nekem, amiért egyedül maradtam a gyerekemmel. Lépten-nyomon ezzel nyaggatott. Az ágyamban ejtőztünk vasárnap délután. Én az ágy támlájának dőlve olvastam egy romantikus regényt, amíg Lizzy a telefonján játszott valami szókirakós játékkal. ‒ Joga van tudni… – suttogta Lizzy erőtlenül. Először azt gondoltam, nem is nekem szólt, de aztán várakozásteljesen rám nézett. Amikor a fejemmel nemet intettem, visszarogyott az ágyra. Úgy tűnt, végre feladja a harcot. „Helyes!” Hosszú hetek óta vitáztunk már. Ő erősködött, hogy keressük meg Pault, de én már nem akartam. – Mia, te nem gondoltad ezt át! Letettem a kezemből a könyvet, és barátnőm felé fordultam. Már nagyon mérges voltam, amiért mindenki egyfolytában ugyanazt szajkózta. ‒ Azt mondtam, nem! Nem nyitok róla vitát. Semmin nem változtatna, ha tudná! ‒ De… ‒ Nincs de! Amit nem tud, az nem fáj. Nem kérhetem tőle, hogy hagyja ott az életét, mert gyerekünk lesz. – Lassan végigsimítottam a már gömbölyödő pocakomon, és lemondóan sóhajtottam. Én is normális családra vágytam, de nem tehettem meg Paullal, hogy elszakítom attól, amit láthatóan imád. Ráadásul, mint kiderült, apa jól tudta, menyasszonya van. Legalábbis ezt cikkezték az újságok. Ő és én csak egy kaland voltunk egymásnak, semmi több, és ez így is fog maradni. Nem várhattam el tőle, hogy mindent hátrahagyva rohanjon hozzám. – A fiam tudni fogja, hogy az apja egy hős volt, és imádta őt. ‒ Mia Wilder! – szólt rám Lizzy megemelkedett hangon, majd felugrott és fel-alá járkálni kezdett. – Te is tudod, hogy nem teheted ezt vele… a fenébe is! Egyikőtökkel sem teheted! Hiszen látom, hogy szenvedsz, miért csinálod ezt. ‒ Kibírom! Voltam már ilyen helyzetben. ‒ Egy nagy szart, kisanyám! Még soha… soha nem voltál ilyen helyzetben. A keresztfiamnak szüksége lesz az apjára, és tudod mit? Neked is szükséged lesz rá!

Nemet intettem a fejemmel, majd felálltam, hogy kimenjek a konyhába egy pohár vízért. ‒ Miért vagy most ilyen makacs? Tönkre fogod tenni mindhármótok életét! ‒ Értsd meg végre, Lizzy! Az életünket azzal tenném tönkre, ha boldogtalan lenne mellettünk. Előbb-utóbb úgyis visszamenekülne oda, ahogy tette ezt néhány hónapja is. Akkor majdnem belehaltam, eszem ágában sincs újra végigcsinálni ugyanazt! ‒ Te most is haldokolsz… Elengedtem a fülem mellett Lizzy megjegyzését, és végigsimítottam a pocakomon. Csodás volt érezni, ahogy a kisfiam azonnal reagált az érintésemre. Mintha csak az ölelésembe akart volna bújni. Én rátettem a tenyerem, ő pedig jelezte, hogy itt van velem. *** Néhány nappal később, egy este Luis nálunk ejtőzött. Lizzy barátnőm ugyanis, amióta megtudta, hogy terhes vagyok, egy pillanatra sem hagyott magamra. Már olyanok voltunk, mint egy öreg házaspár. Állandóan veszekedtünk, annak ellenére, hogy imádtuk egymást. Tulajdonképpen nem költözött be hozzám, csupán nem volt hajlandó hazamenni. Már muszáj volt kijönnöm a konyhába, mert képtelen voltam nézni azokat a gyengéd mozdulatokat, melyekkel Luis kényeztette Lizzy-t. Teljesen ártatlan mozdulatok. Ahogy babrált az összefonódott ujjaikkal, ahogy a képernyőre meredő barátnőm halántékára apró csókot lehelt. Talán fel sem tűnt egyiküknek sem, nekem viszont szörnyen fájt. Próbáltam titkolni, hogy mennyire szenvedek egyedül, de már egyre nehezebben bírtam. Magamba roskadva ejtettem pár könnycseppet, majd letöröltem őket. ‒ Miiiaaa! – kiáltott ki a konyhába Lizzy. A szívemhez kaptam a kezem, annyira megijesztett. Gyorsan felkaptam a poharat, amiért kimentem, és már siettem is vissza. Lizzy és Luis egymás mellett ülve a kanapén ugyanazzal a tekintettel meredtek a tévére, amelyben az esti hírek mentek épp. Amikor megláttam, hogy Noah Adams szenátor képét mutatják, azonnal odarohantam az asztalhoz, elkaptam a távirányítót és felhangosítottam. „A nyilvánosságra került hang- és videófelvételek egyértelműen bizonyítják, hogy Noah Adams szenátor különös kegyetlenséggel gyilkolta

meg egyik testőrét. A szenátort előzetes letartóztatásba helyezték. A rendőrség a birtokába jutott bizonyítékok alapján leporolta a régi aktákat, és újra nyomozásba kezdtek az Adams szenátor rezidenciáján történt korábbi halálesetek ügyében. A szenátor a nyomozás végéig előzetes letartóztatásban marad. Óvadékot nem állapítottak meg.” Amikor a tévében elkezdték sorolni a további híreket, egymásra néztünk, majd örömujjongásban törtünk ki. Lizzy felpattant a kanapéról, átölelt, és együtt ugráltunk. „Hát sikerült, Sandra főnöke megtalálta a kiskaput.” A pár percig tartó örömünket Luis szakította félbe. ‒ És mi lesz most a kicsi Noah-val? ‒ Gondolom, árvaházba kerül, jobb lesz neki, mint az apjánál – felelt Lizzy. Lerogytam a kanapéra. Megrohamoztak az érzelmek. „Megmentettük az apjától, hogy egy másik kegyetlen világba taszítsuk? Azt már nem. Neki szerető családra van szüksége…” ‒ Magamhoz veszem – szólaltam meg halkan, rövid gondolkodás után. Barátnőm szemei elkerekedtek a kijelentésemre. Leült mellém, és megfogta az egymást tördelő kezeimet. ‒ Ugyan már, Mia! Hiszen egyedül maradtál a kisbabáddal. A nyakadba vennél egy problémás múltú gyereket is? Nem fogod bírni! Nem kell áldozatot hoznod senkiért… éppen eleget tettél már érte... Felálltam, és fel-alá járkálni kezdtem. ‒ Mia – szólalt meg most Luis –, nem kell már aggódnod érte. Figyelemmel fogjuk őt kísérni, és segítünk, hogy szerető családhoz kerüljön. ‒ De addig is, nem akarom, hogy az árvaházban kelljen lennie. Magamhoz veszem, amíg a gyámhatóság nem talál neki megfelelő családot. ‒ Mia, szerintem ez rossz ötlet. Ha magadhoz veszed, még jobban hozzád fog nőni. Ismerlek… nem fogod tudni elengedni őt. Tudtam, hogy Lizzy-nek igaza van, már így is túlságosan megszerettem őt. Hiszen elég volt csak ránézni arra az édes kis pofira. Elhatároztam, hogy bemegyek a kórházba és beszélek vele, mielőtt elviszik. *** Másnap reggel első utam a kórházba vezetett, Noah-hoz. A kórterem ajtaja előtt álltam és onnan néztem elmélyülten, ahogy Noah az egyik nővérrel társasozik. Olyan jó volt végre őszinte mosolyt látni az arcán.

Folyamatosan azon őrlődtem, mit tegyek. Vajon neki mi volna a legjobb? Mivel egyetlen családtagja sem volt már, tudtuk, hogy vagy kijelölnek neki nevelőszülőket, vagy bekerül egy olyan intézménybe, ahonnan a legtöbb gyerek menekülne. Kopogtam, majd kinyitottam az ajtót. ‒ Szia, Noah! Jó napot kívánok! – köszöntem remegő hangomon. Nehezemre esett megszólalni, mert tudtam, ez most mindkettőnknek fájni fog. ‒ Jó napot, Mia, jöjjön be, mi épp végeztünk. Noah-t képtelenség legyőzni! – mosolygott a nővér, és megsimogatta a kisfiú kócos feje búbját, majd összeszedte a játék darabjait és magunkra hagyott. Leültem Noah ágya mellé egy székre és rámosolyogtam. ‒ Hogy vagy, Noah? ‒ Jól… – felelt rövid habozás után. ‒ Az jó… örülök. Nehezen indult a társalgásunk. Ezt a pár mondatot minden nap elmondtuk egymásnak az elmúlt hetekben. Megköszörültem a torkomat és úgy folytattam. ‒ Holnap végre kijöhetsz a kórházból! – kezdtem, de Noah rémült arcát látva elbizonytalanodtam. – Ne félj, kérlek, többé nem kell hozzá visszamenned. ‒ Nem? ‒ Nem, Noah – feleltem, és megfogtam kis kezeit, hogy megnyugtassam –, soha többé. ‒ Akkor most veled mehetek? – kérdezte, mire könnybe lábadtak a szemeim. Eszembe jutott, amit Lizzy mondott. A gyámhatóság amúgy sem fogja egy csonka családba engedni, pláne, hogy egyedül várok gyereket. Majd’ megszakadt a szívem ezért a kisfiúért. Annyit szenvedett már egész életében. Nem vágytam másra, mint megölelni őt, és a karomban hazavinni. Szerettem volna anyja helyett anyja lenni, és szörnyen fájt a tudat, hogy ezt nem tehetem meg. Ha akarnám, sem engednék. A torkomban gombóc nőtt, ami miatt csak nehezen tudtam megszólalni úgy, hogy ne sírjam el magam. ‒ Sajnálom, Noah, de nem… de mindennap meglátogatlak majd! – ígértem, miközben összefacsarodott a szívem. ‒ Akkor most árvaházba megyek? – kérdezte, miközben kis kezeivel a takaróját gyűrögette.

‒ Csak egy nagyon rövid időre – simítottam végig a hátán. – Mindent elkövetünk, hogy találjanak neked egy szerető családot, ahol boldog és nyugodt lehet a gyerekkorod. ‒ És ha én veled szeretnék menni? – nézett rám könyörgő tekintettel. Ettől féltem a legjobban. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Csak közelebb húzódtam, és szorosan az ölelésembe vontam. Egy percig együtt ringatóztunk, aztán kibontakozott a karomból. ‒ Nem akarsz engem, mert lesz saját gyereked! – vágta hozzám ingerülten, és elhúzódott tőlem az ágy másik felébe. A keze után nyúltam, de azt is elrántotta. ‒ Nem, dehogy! Én nagyon szeretnélek hazavinni, Noah, de ez nem ilyen egyszerű! ‒ Mikor jönnek értem? – kérdezte szomorú hangon, még mindig háttal nekem. ‒ Holnap reggel. Dr. Luis fogja bekísérni azt a nénit, aki elvisz téged. ‒ Jó. Felálltam, és tettem két lépést az ajtó felé. Tudtam már jól, ha így magába fordul, jobb, ha hagyom, mert ha erőltetem, azzal csak az ellenkezőjét érném el nála. Idő kell neki, amíg feldolgozza. És azt hiszem, nekem is.

Paul „Elválaszthatatlanul Élünk a Földön több Millió ember közt, és Te egy vagy a sok közül. Elválaszthatatlanul élünk Egymás mellett két boldogtalan Magányos szívvel. Tudom, egyszer egymásra Találunk, és mi ketten Elválaszthatatlanok leszünk. Együtt leszünk örökre, csak mi Ketten, te és én egy elválaszthatatlan Szívvel.” Márton Éva Úgy száguldottam, mintha semmi nem számítana. Nem érdekelt volna az sem, ha meghalok. Már jó ideje elhagytam a várost. Csak én, a motorom és az aszfalt. A legjobb hármas. Nem figyeltem, merre megyek, teljesen mindegy volt, egyszerűen nem számított. Csak ki akartam engedni. A száguldás mindig jótékony hatással volt rám, és most erre volt szükségem. A gondolatok úgy cikáztak a fejemben, mint viharban a villámok. Mia, Patricia, Joe, Jack, Patricia terhessége, Dave. Már nem tudtam, mit tegyek, mi a jó és mi a rossz? Létezik egyáltalán rossz döntés? Vagy ez csak nézőpont kérdése? Nem számít, mit gondolok erről, bármit teszek, az valakinek fájni fog. A kérdés csak annyi, hogy kinek? Egyszerűen sok volt már. Túl sok. Már órák óta csak mentem, amerre a motorom vitt. Fogalmam sincs, hogy jutottam el addig, de egyszer csak feltűnt a látómezőmben a austini repülőteret jelző tábla. Totál lefagytam és lassítani kezdtem. „Mi a büdös kurva életet keresek itt?” Már kezdett világosodni, amikor odaértem. Előkaptam a telefonom, és már kerestem is a járatokat. „Bingó, indul egy gép egy óra múlva Denverbe.” – Nem gondolkoztam. Éppen elég volt az időm arra, hogy megvegyem a jegyem, és egy kicsit felfrissítsem magam indulás előtt.

*** Már a gépen ültem, amikor először kezdtem el magamba szállva gondolkodni azon, mit is művelek épp. Nem érdekelt, hogy ennek mi lesz a vége, egyszerűen látni akartam őt. Már nem Joe volt a legnagyobb félelmem. A legnagyobb barom voltam, amikor kizártam az életemből, és rohadtul féltem attól, mi lesz, ha már látni sem akar, ha már nem kíváncsi rám. Teljesen jogos lenne a részéről. Már nem volt visszaút. A gépen ültem, útban Denver felé. Ha leszállok, két választásom lesz. Az egyik, hogy elmegyek Fort Collinsba, felkeresem őt és igyekszem elfogadni, bármi vár is rám. Mióta utoljára találkoztunk, hónapok teltek el, így az is elképzelhető volt, hogy már megtalálta a boldogságát valaki másnak az oldalán. A másik lehetőségem, hogy el sem hagyom a repülőteret, és azonnal visszautazom. Miután leszállt a gépem, csak álltam ott a tömeg közepén. Az emberek jöttek-mentek, búcsúztak, vagy örültek a viszontlátásnak. Én meg csak legyökerezett lábakkal, mozdulatlanul meredtem magam elé, és még mindig azon agyaltam, milyen irányba induljak, melyik a helyes döntés? Végül elindultam. Nem kerestem a dolgok értelmét vagy a miérteket, mentem, amerre a vágyam vitt. Miához. Beültem egy taxiba, és elvitettem magam Fort Collinsba. Amikor a taxi megállt a parkolóban, nagy sóhaj kíséretében kiszálltam és kifizettem a fuvart. Elindultam az épület felé, amelyben Mia is lakott, aztán megtorpantam. Észrevettem, amint a vörös tündérkém kiszáll egy kocsiból az anyósülésről, majd a sofőr is követi. A szívem egy pillanat alatt összefacsarodott, amikor láttam, hogy az a pacák átöleli és egy puszit nyom a homlokára, majd letérdel elé. Nem láttam abból a távolságból, hogy mit csinálnak pontosan, és nem hallottam azt sem, mit beszéltek, de mindketten vidámak voltak. Miután a pasas visszaszállt a kocsiba és elhajtott, Mia bement az épületbe. Vártam néhány percet, mielőtt utánamentem. Semmi jogom nem volt számon kérni, hiszen én akartam, hogy így legyen, hogy találja meg a boldogságát, most mégis olyan féltékenység lett úrrá rajtam, ami úgy éreztem, szétfeszít. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfelé, mert mielőbb látni akartam és beszélni vele. Amikor azonban felértem a negyedikre és odaléptem az ajtó elé, megtorpantam. A bátorságom egy pillanat alatt elhagyott. Már nem voltam olyan biztos abban, hogy jól teszem. A vérnyomásom az egekben lehetett, mert hallottam szívem egyre hevesebb dobbanásait. Beletúrtam hosszú sörényembe, és fel-alá kezdtem járkálni az ajtó előtt. Izgatott voltam és ideges. De tudtam, nem ronthatok

ajtóstól a házba. Le kellett nyugodnom, ezért próbáltam lassan mélyen beszívni, majd ugyanolyan lassan kifújni a levegőt a tüdőmből. Ez sem sokat segített rajtam, így végül gondolkodás nélkül megnyomtam a csengőt. ‒ Ki az? – kiabált ki, de nem nyitott ajtót. Hezitáltam, hogy megmondjam-e neki, én vagyok. Sosem éreztem még ilyen kétségbeesést. Én soha semmitől nem féltem még ennyire eddigi életemben, most mégis szinte reszkettem. Sosem gondoltam volna, hogy egy nő, pontosabban a hiánya, ennyire képes lenne elgyengíteni. ‒ Paul vagyok – feleltem végül, megtörve a csendet. – Paul Davies. Zár kattanását hallottam, majd Mia lassan kitárta előttem az ajtót. Gyönyörűbb volt, mint valaha. Vörösen izzó fürtjei a vállára omlottak, igézően csillogó fáradt tekintetével engem vizslatott, de az arca komoly volt, mindenféle érzelemtől mentes. Csak álltam ott, és képtelen voltam megszólalni. ‒ Szervusz, Paul! – köszönt halkan. Hangjából érződött egy hangyányi szemrehányás, amit teljesen jogosnak éreztem. ‒ Mia, én… – motyogtam, mire kitárta nekem az ajtót és behívott. ‒ Gyere be, ne az ajtóban. Biztosan sokat utaztál, mire ideértél, mert vagy három hónapja elindultál. ‒ Sajnálom. Szörnyen sajnálom, hogy otthagytalak… ‒ Miért jöttél vissza, Paul? – szegezte nekem a kérdést, és leült a kanapéra. Ahogy bő pólója megfeszült a hasán, megrökönyödtem. Addig fel sem tűnt, mekkora hasa van. Én barom! Idejövök és felkavarom az életét. Már értelmet nyert a parkolói jelenet: az férfi a pasija, aki a hasát puszilta meg, mielőtt elment. Mia végigsimított domborodó pocakján, én meg elindultam az ajtó felé. Már tudtam, hogy rossz ötlet volt idejönni. ‒ Ne haragudj, már látom, hogy nem kellett volna idejönnöm, úgy tűnik, remekül megvoltál nélkülem is! ‒ vágtam hozzá keményen a szavakat, holott semmi jogom nem volt hozzá, de még életemben nem éreztem magam ennyire szarul. Abban reménykedtem, hogy visszakaphatom őt, hogy talán, ha idővel is, de képes lesz nekem megbocsátani, amiért elhagytam. Már nem érdekelt Joe ígérete. Úgy voltam vele, ha kell, az életem árán is megvédem tőle, de nem vágytam másra, minthogy a karomba zárhassam, és reméltem, hogy még ma megtehetem. Megfogtam a kilincset, hogy mielőbb eltűnjek, de utánam szólt.

‒ Tudod, Paul, sokat sírtam miattad, amikor elmentél – kezdte, és én megtorpantam. Lehajtottam a fejem, és lassan visszafordultam felé. – Gondolom, nem kaptad meg az üzenetem, amiben megírtam neked, mennyire szeretlek, és bármi történjék is, mindig szeretni foglak. – Megráztam a fejem. Az üzenet, amit azonnal kitöröltem. – Nem így terveztem, hidd el. Nem akartam szerelmes lenni, de az érzéseimet nem én irányítom. Megtörtént, és ezen nem tudok változtatni. Kőkemény hónapok vannak mögöttem, amiket nélküled kellett eltöltenem, mert te nem hagytad, hogy része legyek az életednek. ‒ Nekem úgy tűnik, hamar túlléptél rajtam! – jegyeztem meg epésen a parkolói jelenetre és gömbölyödő pocakjára célozva. ‒ Nem akartam elmondani neked, pedig a szüleim és Lizzy is azt hajtogatták, hogy tudnod kell róla. De én úgy döntöttem, egyedül nevelem fel a fiamat. Neked már van egy másik életed, egy menyasszonyod, szóval, ne érezz kényszert, mert nem akarlak magamhoz láncolni. ‒ Miről beszélsz, Mia? ‒ Már nem tudom letagadni, mert eléggé nyilvánvaló. Júniusban fog megszületni. – Felállt, közelebb lépett hozzám, megfogta a jobb kezem, és felhúzta a pólóját. Tenyerem meztelen hasára helyezte, ami mozogni kezdett. Elkaptam a kezem, mert megrémültem egy pillanatra. Mintha az áram rázott volna meg. Akkor esett le, hogy miről beszélt egész eddig. ‒ Az én fiam? Bólintott, de arcán csak fájdalmat láttam. „Az én fiam!” – Hirtelen elöntöttek az érzelmek, és Miát hosszú hónapok után végre újra az ölelésembe zártam. Ringattam őt pár percig, amíg sikerült bezárkóznom vele a saját kis buborékunkba, amit végül a tudatomba nyilalló valóság darabokra tört. „Ilyen a mesében sincs! Hogy történhetett meg mindez? Két gyerek, nagyjából ugyanabban az időben, két különböző nőtől!” Képtelen voltam felfogni, hogy cseszhettem el ilyen durván az életemet. Eddig azt gondoltam nagy szarban vagyok. Erre kiderül, hogy az a bizonyos egyenesen ellep. Két dologban biztos voltam: hogy szeretem Miát, és akarom a gyerekünket. Nincs az az isten, hogy lemondjak róluk. Többé nem érdekelnek a következmények. Mia kibontakozott a karomból és visszaült a kanapéra. Elmélázva nézett aga elé. ‒ Miért jöttél vissza, Paul?

‒ Látni akartalak! – böktem ki az igazságot. Először valóban csak látni akartam, hogy minden rendben, de a dolgok megváltoztak. ‒ Már három hónapja elmentél! Miért csak most? Menj el, kérlek! – sírta el magát. – Ez most túl sok nekem. Már majdnem sikerült elfelejtenem téged! ‒ Eszem ágában sincs elmenni! – közöltem vele, és leültem mellé. Megfogtam a térdén pihenő kezét, mert érezni akartam őt, ha csak egy kicsit is. ‒ Neked ott a helyed a menyasszonyod mellett! – Úgy rántotta ki ujjait az enyémek közül, mintha megégettem volna. Felállt és kiment a konyhába, de mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött, még visszakiáltott – Menj el, Paul! És ne keress többé! Lehajtva a fejem tenyerembe temettem az arcom. Viaskodtam magammal, mit tegyek, hogyan tovább? De túl sok volt az inger, nem tudtam megvilágosodni. Mia hangosan zokogni kezdett, de nem volt erőm most odamenni hozzá. Úgyis elzavart volna, így csak kerestem egy papírt és egy tollat. Felfirkantottam rá egy üzenetet neki, és otthagytam az asztalon. *** Nehéz szívvel hagytam ott a tündérkémet, de nekem is rendeznem kellett a gondolataimat, mielőtt újra hülyeséget csinálnék. Időközben besötétedett, és én csak bolyongtam a városban, mígnem Henry műhelye előtt találtam magam. Biztosra vettem, hogy az öreg már az emeleten van és talán meccset néz, de azért tettem egy próbát a csengővel, hátha mégis meghallja. Háromszor is megnyomtam, de semmi nesz nem hallatszott belülről, így úgy döntöttem továbbállok. Megindultam az utca felé, amikor zár zörgését hallottam, aztán ajtó nyitódását. Megfordultam, és egyből jobb kedvre derültem, ahogy megpillantottam a kis öreget kócos fejjel. ‒ Henry? – szóltam hozzá, és közben közelebb léptem. ‒ Paul Davies? A szentségit, fiam! Mi ütött beléd, hogy csak úgy eltűntél? ‒ Vissza kellett mennem. ‒ Na persze… gyere… gyere beljebb, ne itt beszélgessünk. – Kitárta nekem az ajtót és felmentünk az emeletre. Hellyel kínált, majd lerakott elém egy poharat és teletöltötte. A sajátját már ki is itta és újabbat töltött, aztán leült velem szemben. ‒ Sajnálom, Henry…

‒ Én is sajnálom, fiam – sóhajtott egyet, majd folytatta: – És ezúttal mennyi időre jöttél? ‒ Alig egy hónap múlva kezdődik a verseny… ‒ Szóval most sem maradsz? Megráztam a fejem. Vissza kellett mennem, és már nagyon vágytam a versenypályára, de most, hogy megtudtam, Mia a gyermekünket várja, minden más lett. Menni akartam, de vele együtt. Soha többé nem akartam magára hagyni. ‒ Beszéltél vele? Bólintottam, azonnal tudtam, hogy Miára céloz. ‒ Igen, jártam nála – motyogtam, majd felhajtottam az elém rakott poharat. – Apa leszek! – jelentettem ki végül, miközben büszke mosoly ült ki az arcomra. ‒ Igen, tudom. Mia rendes lány és nem érdemelte, hogy így elbánj vele. ‒ Henry, azért mentem el, mert féltettem őt. Joe hamarosan szabadul, és ahogy ismerem, a szeretteim lesznek az elsők, akiket bántani fog, mert tudja, hogy az fáj a legjobban. ‒ Akkor miért vagy most mégis itt? ‒ Szeretem Miát! ‒ És három hónap kellett, hogy erre rágyere, fiam? Megráztam a fejem. ‒ Nem. Már akkor tudtam, amikor elmentem, de abban reménykedtem, hogy elfelejtem, és ő is engem, aztán éljük tovább mindketten az életünket. ‒ Ha igazán szeretsz valakit, akkor sohasem fogod elfelejteni, legfeljebb megtanulsz nélküle élni. Erre már nem feleltem. Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Már teljesen besötétedett, csak a közvilágítás és a néha elsuhanó autók fényei látszottak. A lelkemben egyre erőteljesebb vihar tombolt. ‒ Ezt miért nem mondtad korábban? ‒ Mondani kellett volna? Nem, fiam… – kezdte, miközben ő is felállt és mellém lépett. Most már együtt néztük az éjszakai Fort Collinst. – Neked ezt meg kellett élned, meg kellett tapasztalnod! Ha mondom, nem hittél volna nekem. Most már tudod, mit akarsz? ‒ Miát akarom és a fiamat, és érezni akarom az adrenalint a testemben, amit csak a versenyzés adhat meg. ‒ És mi lesz Patricia Cameronnal és a másik gyermekeddel? ‒ Te meg honnan…

‒ Fiam! Nézek tévét és olvasok újságot. Csak az nem tudja, aki nem akarja. ‒ Gyűlölöm Patriciát – vallottam be fejemet a padlónak szegezve. Henry a vállamra tette a kezét és biztatóan megszorította. ‒ Nem gyűlölheted a menyasszonyodat. ‒ Nem! – emeltem fel a hangom Henry elé fordulva. – Ő soha nem volt, és nem is lesz a menyasszonyom! ‒ Hát, jól összekuszáltad a dolgokat, fiam, csak győzd kibogozni! ‒ Visszamegyek Miához, nem hagyom, hogy másé legyen. ‒ Ez a beszéd, fiam! – mosolygott most már az öreg is, és meglapogatta a hátam. *** Idegesen csengettem be Miához, alig negyedórával azután, hogy eljöttem Henry-től. Nem vágytam másra, mint a karomban tartani őt és reméltem, ő is ugyanezt szomjazza. Óráknak tűnő percekig álltam az ajtó előtt bebocsátásra várva, mire végre meghallottam a zár kattanását. ‒ Ki az? ‒ Én vagyok! ‒ Menj el, Paul, kérlek, nekünk nem lehet közös jövőnk, és ezt te is tudod. ‒ Nem megyek el, Mia! Beszélnünk kell, kérlek, engedj be! ‒ Tudod, Paul Davies, hónapokig azon töprengtem, vajon miért hagytál magamra. Aztán egy szép napon apám végre elmondta, hogy ismer téged, elmondta, ki vagy. És én attól a másodperctől messzebb érezlek magamtól, mint korábban bármikor. ‒ Nem kell, hogy így érezz, kis tündér! Itt vagyok és nem megyek el, amíg nem engedsz be. Álltam még egy darabig, de mivel semmi nem történt, lerogytam az ajtó mellé a padlóra. Eltökélt szándékom volt megvárni, amíg végre feladja, és kinyitja az ajtót. Ha előbb nem, majd reggel, amikor bevásárolni megy. Felhúzott térdeimre tettem a kezem és ráhajtottam a fejem. Meglehetősen kényelmetlen póz az alváshoz, de a célom érdekében most bármire képes lettem volna. Felesleges lett volna órákon át dörömbölnöm, időre volt szüksége. Talán tíz perc telhetett el, amikor meghallottam nyitódni az ajtót. Villámgyorsan felpattantam a padlóról, és csodálattal néztem az én

gyönyörű kincsemre. Szemei véreresek voltak a sírástól, kezében egy papírdarabot gyűrögetett. ‒ Tényleg szeretsz engem? ‒ Mindennél jobban! – vágtam rá gondolkodás nélkül, majd felemeltem a kezem, hogy végigsimítsak gyönyörű arcán. Két tenyerembe fogtam, és hüvelykujjaimat végighúztam puha ajkain. Szemei újra könnybe lábadtak, de a legkevésbé sem akartam, hogy sírjon. Közelebb hajoltam hozzá, hogy ajkaink kis híján összeértek. Felemelte mindkét karját a nyakam köré, és kezeivel beletúrt a hajamba, hogy közelebb húzzon magához. Eljött a pillanat. Hosszú hónapok után végre újra megízlelhettem azokat mézédes ajkakat. Lágyan csókoltam őt, beleadva a csókba mindent, amit érzek. A szerelmemet, a vágyamat, az életemet. – Szeretlek, Mia Wilder, és nem foglak elhagyni soha többé, még ha arra kérsz, akkor sem, mert tudom, hogy te is szeretsz engem. Mi összetartozunk. Egy család vagyunk – simítottam végig gömbölyödő pocakján. – Te… én, és a fiunk. ‒ Miért mentél el? – kérdezte sírástól remegő hangon. ‒ Azt hittem, belehalok. Paul, én… én nem bírom ki, ha újra elhagysz, kérlek, menj el most, amíg még van erőm. ‒ Soha, nélküled soha! ‒ Kérlek, ne mondd ezt. Neked ott a helyed a versenypályán és a menyasszonyod mellett. ‒ Nekem nincs menyasszonyom. Patricia Cameron egy vérszívó pióca… ‒ Aki a gyerekedet várja – vágott közbe Mia. Elszégyelltem magam és lehajtottam a fejem. Elképzelni sem tudtam, mit érezhet most. A gyerekemet várja, és közben tisztában van azzal, hogy sok száz mérföldnyire innen egy másik nő szintén. Rohadtul gyűlöltem ezt a helyzetet. „Bár semmi közöm ne lenne ahhoz a gyerekhez!” – sóhajtottam, miközben tudtam, kevés esély van rá, hiszen sokat szexeltem Patriciával gumi nélkül. ‒ De nem szeretem őt! Sosem szerettem. Nem a menyasszonyom, ezt csak ő szerette volna és beadagolta a sajtónak, én… én már abban sem vagyok biztos, hogy az a gyerek az enyém. ‒ Nem tettünk egymásnak semmiféle ígéretet, ezért nem kérhetlek számon – kezdte, és kibontakozott a karomból. Leült a kanapéra, és tekintetét az asztalnak szegezve folytatta. – De tudnod kell, hogy iszonyúan fáj! Talán sosem leszek képes túltenni magam ezen. Elmentél, gyereket

csináltál egy másik nőnek, aztán visszajössz azzal, hogy szeretsz engem. Az elmúlt három hónapban, amíg azt a nőt kefélted, nem tudtad ezt? Letérdeltem elé, kezeimet a térdére tettem és simogatni kezdtem. ‒ Mia, én azt hiszem, már az első perctől kezdve szeretlek. Azóta, hogy angyalként megjelentél a műhelyben. Beleszerettem azokba a kétségbeesett szemekbe, az alsó ajkaidat rágcsáló fogadba, az arcodon a szeplőidbe, abba, amikor pimasz fráternek neveztél – mosolyodtam el az emlékre, majd felemeltem a fejem, és jobb kezemmel az álla alá nyúlva megemeltem az övét is. – Azért mentem el, mert féltelek. A múltamban tettem olyan dolgokat, amire nem vagyok büszke, és tudom, hogy hamarosan következménye lesz. Nem akartalak veszélynek kitenni, próbáltalak elfelejteni. Küzdöttem. Patricia csak a felejtéshez kellett, de… de ő sem tudta elfeledtetni velem mindazt, ami köztünk történt. Mindazt, amit irántad érzek. Soha senkihez nem kötődtem még így. Szeretlek, őrülten szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy másé légy. Az enyém vagy, Mia Wilder, és én a tiéd. Ha te is akarod! Nem szóltam többet. Az elsuttogott szavaim még percekig lebegtek körülöttünk, miközben néztünk egymás szemébe. Láttam, ahogy könnyei összegyűlnek, tekintete elhomályosodik a nedvességtől, majd szótlanul lehunyja a szemét és könnye végigfolyik arcán. Közelebb hajoltam és lecsókoltam selymes bőréről a sós nedvességet, amit miattam hullajtott, majd ajkaim rátaláltak az övére. Az a csók az egyetlen igaz szerelem csókja volt. Abban a percben tudtam, hogy nem megyek vissza nélküle. Ő már… vagyis… ők már hozzám tartoznak. Lágyan ízlelgettem a régóta vágyott ajkakat. Nehezemre esett elszakadni tőle, de azt akartam, hogy tisztában legyen mindennel. A teljes múltammal. Tudnia kellett, ki vagyok és mire számíthat, ha velem marad. Leültem mellé háttal a támlának támaszkodva, és szorosan az ölelésembe vontam. Megcsókoltam a feje búbját, és mindkét kezemmel a pocakját simogattam. Olyan hihetetlen érzés volt. „Az én fiam!” – sóhajtottam már nem először. Ízlelgettem a szavakat, amik olyan csodásan csengtek. Boldog voltam, és rettentően büszke. ‒ Mia… beszélnünk kell – jelentettem ki halkan, mire az én tündérkém teljes teste megfeszült. ‒ Rosszul kezdődik – suttogta. – Mikor legutóbb ezt mondtad nekem, eltűntél három hónapra.

Akkor tudatosult csak bennem, hogy milyen iszonyú fájdalmat okozhattam neki. Magamhoz öleltem és puszilgatni kezdtem a haját, az arcát, majd az álla alá nyúlva megemeltem egy kicsit a fejét, és újra megcsókoltam. ‒ Soha… érted? Soha többé nem hagylak el! Szeretlek, őrülten szeretlek! ‒ Én is szeretlek téged, Paul Davies – lehelte Mia két csók között, mire végszóra a hasa is elkezdett mocorogni. Elmosolyodtunk mindketten, és simogatni kezdtük a pocakját. Érezhető volt, hogy a szerelmünk gyümölcse itt van velünk, hogy ő is boldog, amiért a szülei végre egymásra találtak. ‒ Egyszer volt, hol nem volt… ‒ kezdtem, mire Mia elnevette magát. ‒ Most esti mesét mondasz a fiunknak? ‒ Nem, kicsim. Most neked mondok esti mesét – feleltem, majd egy csókot leheltem a hajába. Felálltam, felhúztam őt is, majd a feneke alá nyúlva felkaptam az ölembe és besétáltam vele a hálóba. Lefeküdtem az ágyra, és a takarót megütögetve jeleztem neki, hogy feküdjön mellém. Miután befészkelte magát mellém, folytattam az imént elkezdett mesét. Beszámoltam az elcseszett gyerekkoromról, az árvaházban töltött évekről, és elmeséltem neki mindazt, amit Joe-nál műveltem, egészen az utolsó kocsilopásig, aminek következtében megismerkedtem Jack Harrisonnal. *** Nem akartam lerohanni Miát, így a beszélgetésünk után távoztam. Kikísért a liftig, ahol újra összeölelkeztünk. Összefontam ujjainkat, és arcom belefúrtam a hajába. Behunytam a szemem és arcommal végigsimítottam az övén, majd lejjebb hajolva birtokba vettem a száját egy búcsúcsókra. Ezúttal azonban nem fájt úgy a búcsúzás, hiszen csak néhány óra erejéig szólt. Úgy éreztem magam, mint egy szerelemes kamasz srác. Nehezemre esett magára hagyni, de mindkettőnknek időre volt szüksége. Kibéreltem egy szobát a belvárosban, néhány utcányira Mia lakásától. Miután birtokba vettem a szobát, bekapcsoltam a tévét, lehalkítottam, és elmentem zuhanyozni. Siettem, hogy mielőbb ágyba bújjak, mert alig vártam a másnap reggelt. Én akartam felébreszteni, aztán meg vele tölteni az egész napot. Nehezen jött álom a szememre, sokáig forgolódtam. Éppen elaludhattam, amikor a telefonom eszeveszett csengésére ébredtem. Legszívesebben

kihajítottam volna az ablakon, mert a legszebb álmomból ébresztett fel. Abból az álomból, ami reményeim szerint hamarosan valóságos lesz. Morcosan és álmosan emeltem a fülemhez a készüléket. ‒ Hallo! ‒ Hol a faszomban vagy, Paul? Már fölforgattuk érted a környéket! ‒ Hagyj békén, Jack! Adtál pár nap pihenőt. Nem teljesen mindegy neked, hogy hol töltöm? ‒ Nézd, nekem tök mindegy, de Patricia totál kiborult. Most hoztam be a kórházba. Volt egy idegösszeomlása a barátnője szerint, aztán meg bedrogozta magát. ‒ Te meg miről beszélsz? – pattantam ki idegesen az ágyból, és fel-alá járkálni kezdtem. ‒ Arról, hogy bárhol is vagy, vonszold ide a segged, mert neki nem rám, hanem rád van szüksége. Mit műveltél vele? ‒ Jack, ismered őt, vagy nem? ‒ Most azt kívánom, bár ne ismerném. Még eldarálta, melyik kórházban találom őket, aztán bontotta a vonalat. Miközben elkezdtem magamra kapkodni a ruháimat, már tárcsáztam is taxiért. Nem akartam elhinni, hogy ez történik. Minden ellenünk dolgozik. Még a taxiban a repülőtér felé tartva írtam egy üzenetet Miának. Nem akartam neki soha többé hazudni, mert nem láttam értelmét. Így röviden beavattam a történtekbe. Amint leszállt a gépem Austinban, felhívtam Miát. Meg akartam róla győződni, hogy csesztem el azzal, hogy visszajöttem. Hiszen nem akartam maradni, de tudnom kellett, mi van a gyerekemmel. Most először éreztem bűntudatot, amiért nem akartam elfogadni őt. – Hallo, Paul? – Szia, kicsim, ugye megkaptad az üzenetem? – Igen, meg. Mi történt? – Patricia bedrogozta magát, kórházban van. Muszáj volt visszajönnöm, de ma este újra ott leszek már veled! – Paul, nem fogok elfutni. Nem mondom, hogy nem érzem magam rosszul amiatt, hogy most vele leszel… de ő is a gyerekedet várja – elhallgatott egy pillanatra, nagyot sóhajtott és csak aztán folytatta –, ne haragudj, de ez… rettentően nehéz.

– Mia, kicsim, szeretlek, a világon mindennél jobban, hidd el. Csak tudni szeretném, hogy vannak, és már repülök is vissza hozzátok! – Én is szeretlek, Paul… – motyogta szipogva, majd bontotta a vonalat. Nagy fájdalmat okoztam neki újra, de most akkor is itt volt a helyem. *** Jack a folyosón szobrozott, amikor megérkeztem. Kezet nyújtottam neki, ő viszont magához rántott és megölelt. – Már vártalak, kösz, hogy jöttél! – Mi van veled, Jack? Furán viselkedsz. Jack csak vállat vont, mintha nem akarna beszélni. – Patricia jól van? – Neki kutya baja! – Hogyhogy neki? És a baba? Lehajtotta a fejét, és a padlót fixírozva közölte: – A baba… sajnos meghalt. Sajnálom, Paul… – Két tenyerembe temettem az arcom. Nem akartam elhinni, amit Jack mondott. Ez már túl sok volt. – Én… én nem akartam, hogy ez legyen! – Felemeltem a fejem, és belenéztem Jack szemébe. – Te meg miről beszélsz? – Megütöttem Patriciát! Én… miattam halt meg a baba. – Jack megragadta a csuklóimat, és erőteljesen megszorította. – Paul! Figyelj rám! Nem a te hibád. Patricia túladagolta magát. Őt sikerült megmenteniük az orvosoknak, de a fiam nem élte túl. Én tudom, hogy nem a te hibád. Nem szabadott volna hagynom idáig fajulni a dolgokat. – Te meg mi a faszomat karattyolsz itt össze, Jack? – Sajnálom, Paul, sosem kellett volna… nem szabadott volna megtudnod. – Eressz el! – ordítottam Jackre. – Baszd meg, Jack! Basszátok meg mind a ketten! – ráztam a fejem, egyelőre nem bírtam felfogni az elhangzottakat. Felemeltem a kezem, hogy ököllel lesújtsak Jackre, de aztán meggondoltam magam. Nem fogom bemocskolni a kezem. – Áh! A picsába! – ejtettem le magam mellé a kezem, majd hátat fordítottam neki és magára hagytam.

Joe Végigsimítottam frissen borotvált fejemen, és hunyorogva néztem körül. Az a kibaszott nap kurvára kiégette a szemeimet. Elszoktam ettől az erős fénytől. Tizenkét éven keresztül átkoztam azt a napot, amikor megláttam azt a szerencsétlen kölyköt az utcán. Tizenkét év a rácsok mögött elég volt arra, hogy alaposan végiggondoljam, milyen módon fogom megkínozni, tönkretenni azt a taknyos szart. A puszta kezemmel fogom kinyírni. Az én vigyorgó pofám lesz az utolsó, amit látni fog ebben a kurva életben. És egyben biztos vagyok. Életemben nem élveztem még úgy semmit, mint ahogy azt a pillanatot fogom. Kinyírom, és imádattal fogom hallgatni a halálhörgését. Persze miután végignézettem vele azoknak a kínszenvedését, akik egy kicsit is számítanak neki. Az ő lelkén fog száradni. Erre vártam már hosszú ideje, és most végre eljött. Totál bezsongtam a tudattól, hogy már nem kell sokat várnom, és végre visszafizethetem neki a kölcsönt! Mocskos módon rühelltem. Bekasztliztak, és majdnem tönkretették az üzletemet, mindezt azért, mert az az átkozott pöcs nem bírta befogni a kibaszott pofáját. Egy fekete Bentley csikorogva állt meg mellettem. A sofőrje, Ben, azonnal kipattant és kinyitotta nekem a hátsó ajtót. ‒ Főnök! Jó újra a szabad ég alatt látni! – Fejbiccentéssel jeleztem neki, hogy vettem, de semmi egyebet nem reagáltam rá, nem volt kedvem csevegni, és ezt egy szigorú pillantással a tudtára is adtam. Beültem a hátsó ülésre és elővettem a zacskót, amiben visszaadták a holmimat. A skorpiót ábrázoló pecsétgyűrűmet azonnal felhúztam az ujjamra. Oda, ahová való. Ha valaki esetleg az elmúlt évek alatt elfelejtette volna, hogy ki vagyok, hát majd bemutatom neki. ‒ Jelentést kérek! – dörmögtem a sofőrömnek, aki az elmúlt években a jobbkezem volt, legalábbis ő szentül hitte, hogy így van. Mekkora egy barom! Mindig kérdés nélkül tette a dolgát, és ez volt az egyetlen, amiért rábíztam a kölyök felkutatását. Be akart társulni a bandába, így nem volt nehéz dolgom. Elképesztő, mire nem képesek az emberek, ha el akarnak érni valamit. Ez a vadbarom a saját anyját is kinyírta, csak hogy bizonyítsa nekem a hűségét. Jót röhögtem rajta. A mai napig szükségem volt rá, ez viszont mostantól megváltozott.

‒ Összeszedtem pár megbízható embert a régi bandából, akik csak a parancsaidra várnak, főnök! Bólintottam, de még a hangját is rühelltem ennek a fasznak. ‒ És mi a helyzet azzal a melóval, amivel megbíztalak? ‒ Az? Tulajdonképpen minden oké. Van egy terhes kurvája, szerintem azzal kéne kezdeni. Az egy buta liba, valami kis színésznőcske, akit könnyű lesz befogni. Egy csomó információ, fényképek, adatok vannak a teljes környezetéről, amik az irodádban várnak. ‒ Jó! – jegyeztem meg egyszerűen. – Van fegyvered? ‒ A kesztyűtartóban, és az ülés alatt is van egy. ‒ Állj meg egy félreeső helyen! – szóltam rá szigorúan, mire láthatóan remegni kezdett. „Jó, nagyon jó!” – vigyorogtam magamban, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy ezt lássa is. Kifelé kizárólag mindig a szigorú Joe mutatkozott. Ez a kis pöcs és a kölyök is azt gondolták, hogy ebben az üzletben a kocsik a lényeg. Pedig kurvára rosszul látták. Dupla üzlet, dupla haszon. Így ha le kell csukni valakit, akkor csak a lopás és alkatrészekkel üzletelés miatt tehetik. A nagyobb falat pedig rejtve marad a kíváncsiskodó szemek előtt. Mindenhol volt egy téglám. A zsaruknál, az FBI-nál. Nem véletlenül sült el balul az az akció, de hibát követtem el. Az, hogy a kölyöknek eljár a szája, meg sem fordult a fejemben. Így a tervezett felfüggesztettből tizenkét mocskos kurva hosszú év lett, amit az a szar csak úgy elvett tőlem. Ezért bűnhődni fog! De mielőtt kinyírom, végig fogja nézni, ahogy megkínzom a kurváját. Úgy gondolta, ha beszél, akkor megszabadul tőlem, de Joe-tól nem lehet csak úgy megszabadulni! ‒ Mi… miért, főnök? Azt hittem, az irodába megyünk! – Ben elkeseredett hangja térített vissza. Mostanra már a hangja is remegett. Röhögnöm kellett. Kurvára élveztem, amikor rettegtek tőlem. Megragadtam a haját és erősen hátrarántottam, míg a másik kezemmel a nyakát szorítottam. Egyből levette lábát a gázpedálról. ‒ Azért, baszd meg, mert én azt mondtam! – üvöltöttem. – Világos? ‒ I-igen… fő… főnök – krákogta alig érthetően. Elengedtem, mielőtt még mindkettőnket kinyírna. Visszarántotta az autót újra az útra. Még haladtunk egy kis ideig, de egy bozótos, fás részen lehúzódott. Időközben felvettem az ülés alatt heverő fegyvert és szépen lassan megtisztogattam, miközben fél szemmel azt figyeltem, hogy Ben többször is belenézett a visszapillantóba. Tudta már, hogy mire készülök, láttam a rettegést a tekintetében, ami most külön öröm volt számomra. Hosszú éveken keresztül

hiányoltam ezt az érzést. Az adrenalinlöketet, ami beindította bennem a vadállatot, és visszahozott az életbe. Az a pillanat, amikor Istent játszhatok, minden mást felülmúl. És ebből a puhapöcsűből már kurvára elegem volt. Mindig is rühelltem az ilyen talpnyalókat. ‒ Kiszállni! – parancsoltam ellentmondást nem tűrő hangon. Miután becsaptam a kocsiajtót, ráemeltem a fegyverem. – Nos, Ben! Köszönöm az eddigi közreműködésed, de már nincs szükségem a szolgálataidra. – Egyenesen a szemei közé céloztam, ő meg azonnal felkapta a feje fölé mindkét kezét. Úgy izzadt és remegett, mintha most futotta volna le a maratont. Ebből is látszott, hogy nem való a skorpiók közé. Egy skorpió soha nem fél! Még a haláltól sem. Mindegyikükre tartottam már fegyvert. Aki képes volt leküzdeni a halálfélelmét, büszkén kihúzva magát és emelt fővel ment volna a másvilágra, megérdemelte, hogy Joe Bolton bandájába tartozzon. ‒ Joe, kérlek… – kezdte a könyörgést, engem meg a kibaszott hányinger kerülgetett már az ilyen kis vérszívó piócáktól. – Én mindent megtettem, amit csak kértél, Joe! ‒ Úgy nézek ki, mint akit ez érdekel? Megrázta a fejét. „Legalább képben van!” Közelebb léptem hozzá, és a homlokához nyomtam a fegyver csövét. Zihálva kapkodta a levegőt, a szája úgy remegett, hogy azt hittem, mindjárt elbőgi magát. ‒ Kérlek… – suttogta. – Ó, a picsába! Egyszerre néztünk le, majd undorodva tettem egy lépést hátra. ‒ Összehugyoztad magad? – Elröhögtem magam egy pillanatra. Nem akartam elhinni. ‒ Én… – kezdte volna, de beléfojtottam a szót. Egyik kezemmel megragadtam a ruháját és hanyatt levágtam a földre, majd fölé kerekedtem, és fegyverrel basztam fejbe. Vérezni és hangosan zokogni kezdett. ‒ Joe, kérlek… Joe, ne… ne csináld ezt, Joe! ‒ Egy skorpió, soha… nem mutat… félelmet, világos? ‒ Igen… igen… persze. Én esküszöm neked, Joe… Ez volt az a pont, amikor nem bírtam tovább, és elsütöttem a fegyvert. A feje az enyémtől fél méterre loccsant szét, a kibaszott agya meg beterítette a pofámat. Undorodva álltam fel, amikor meghallottam egy kocsit a kavicson közeledni. Elővettem egy zsebkendőt, azzal kezdtem tisztogatni magam a bűzös agyától.

‒ Bolton! – szólalt meg a hátam mögött Jimmy. Dühödten fordultam felé, és a markába nyomtam a fegyvert. ‒ Hol a faszomba voltatok eddig? ‒ Bocs, Bolton, de feltartottak, volt egy kis gond az egyik terjesztővel. Felhúzott szemöldökkel néztem Jimmy szemébe. ‒ Megoldottad? ‒ Hát persze. Hiszen ismersz! ‒ Igen, és kurva nagy szerencséd, hogy így van! Én megyek Bobbal, te meg takarítsd el ezt a szemetet. Ne legyen rá gond, világos? ‒ Ez természetes! – bólintott. Én meg beültem Bob mellé, és irányba vettük az irodát. *** ‒ Ez a kis fasz tényleg jó munkát végzett! – szólaltam meg hosszú hallgatás után. Átnéztem a teljes anyagot, amit összeszedett a kölyökről. – Tölts még egyet, Bob! – tartottam a poharam a leghűségesebb emberem és barátom felé, majd átnyújtottam Jimmynek is a papírokat, aki velem szemben ült egy fotelben. Úgy nézett ki, mint egy császár a trónon. ‒ Mivel kezdjünk? – érdeklődött Bob, miközben teletöltötte a poharamat. ‒ Úgy döntöttem, várok pár napot. Hadd tudja meg, hogy kiengedtek. Tökéletesen tisztában van vele, hogy mire vagyok képes, ahogy azt is tudja, nincs kegyelem. Köpött, és a spicliknek pusztulniuk kell. – Ittam pár kortyot, majd folytattam. – Félni fog, vagy legalábbis félteni a kurváját meg a kölykét. És a félelem mindig hibát szül. Ha pedig hibázik, könnyű dolgunk lesz. Szerettem a macska-egér játékokat, mert mindig én voltam macska. Higgye csak azt, hogy nem fogok tenni semmit. ‒ Szóval Forma‒1-es pilóta lett, mi? – jegyezte meg Jimmy. ‒ Igen, és úgy tűnik, Jack Harrison kegyeit élvezi, ez megnehezítheti a dolgot – tette hozzá Bob. ‒ Ugyan már! Jacknek kurva sok pénze és nagy befolyása van, de hülye, mint a segg. Ha nem lenne az, nem húzott volna ujjat velem. ‒ Van egy tervem, Joe! Ha gondolod, megosztom veletek, de be kell vonnunk még pár arcot. ‒ Nekem már most nem tetszik a terved Jimmy! Mégis kikre gondoltál? Semmi szükség ilyen Ben félékre! Apropó, ha már itt tartunk, remélem eltüntetted.

‒ El! Sosem fogják megtalálni. Bólintottam és elfogadtam a válaszát. Egy skorpió csak egyszer hibázik, így semmi kétségem nem volt afelől, hogy jól végezte a dolgát. ‒ Ti csak intézzétek az üzletet, a kölyköt meg bízzátok rám.

Mia „Történhet bármi, de annak a férfinak, akinek nincsenek titkai előtted és lecsupaszítja előtted a lelkét az nem csak elhitetni akarja veled, hogy szeret, hanem annak te vagy az élete.” Suzanne Wolf ‒ Miaaa! Miaaa, nyisd ki az ajtót! – dörömbölt rajta Paul. Nem értettem, mit keres itt, hiszen csak hajnalban utazott el, azt gondoltam, vissza se jön, vagy csak holnap. ‒ Jól van, jól van, jövök már! – kiáltottam ki, bár ebben a hangzavarban tuti nem hallotta meg. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és Paul szinte úgy esett a nyakamba. Átkarolt és szorosan az ölelésébe vont, majd akárcsak egy gyerek, zokogásban tört ki. Reméltem, hogy nem a gyermekével van baj. Akárhogy is történt, bármennyire fáj is, az a pici nem tehet semmiről. ‒ Annyira hiányoztál! – suttogta a fülembe. ‒ Te is nekem! – feleltem. – Nem hittem, hogy visszajössz… ‒ Nagyon szeretlek, Mia, sosem foglak elhagyni. ‒ Igen-igen, most már tudom… – Mindkét karom a nyaka köré fontam és megcsókoltam. – Elmondod, mi történt? Bólintott. ‒ Gyere, üljünk le. – Megragadta a kezem és a kanapéhoz húzott. Leültünk egymással szemben. Csak hallgatott néhány percig, majd nevetésben tört ki. Egyre zavarosabb volt ez az egész. ‒ Paul! ‒ S-s-sajnálom… – Úgy kacagott, hogy alig tudott megszólalni. ‒ Az előbb mintha sírtál volna. ‒ Ha elmesélem, mi történt, te sem fogod tudni eldönteni, hogy sírj vagy nevess. A jókedve már rám ragadt, bár fogalmam sem volt, hogy min, de már én is mosolyogtam. ‒ Az a gyerek nem az enyém volt. – Elkomorodtam Paul kijelentésére. Hogy nevethet ezen? ‒ Paul! – förmedtem rá. – Ez egyáltalán nem vicces! ‒ És ha azt mondom, hogy Jack és Patricia is tudtak róla? Ezek teljesen hülyének néztek! Nem tudom, mit akartak ezzel elérni, de majdnem

tönkretették az életem, az életünk. Gyűlölöm őket. ‒ Ne mondj ilyet, Paul. A gyűlölet rossz dolog, mindig gyűlöletet szül. Jack apád helyett apád volt. ‒ És hagyta volna, hogy a gyerekének is apja legyek… – ingatta a fejét Paul. ‒ Igazad van, ez valóban nem volt szép dolog tőlük, de elfelejtetted, hogy nem ők hagytak el, nem ők tehetnek a boldogtalanságunkról, ők csak kihasználták a kínálkozó lehetőséget. Paul fintorogva nézett rám, de én teljesen komolyan mondtam minden egyes szót. Szigorúan néztem a szemébe. Abba a kékségbe, ami már az első pillanatban megbabonázott. Aztán meglágyultam, látva a kétségbeesést tekintetében, és nyomtam egy puszit a szája sarkába. ‒ Mondtam már, hogy mennyire szeretlek? ‒ Vagy százszor, de olyan jó hallani, nem bánnám, ha életem végéig naponta ismételgetnéd! – mosolyodtam el, mire az ölelésébe zárt. Arcát a hajamba fúrta és belecsókolt, majd hátradöntött a kanapén, felhúzta a pólóm, és a pocakom kezdte simogatni. A fiunk biztosan megérezte, hogy az apja meleg tenyere cirógatja, mert azonnal megmozdult. Kezem Paul fejére tettem, és ujjaim beletúrtam hosszú hajába. Szerettem volna, ha ez a meghitt pillanat örökké tart. Ahogy Paul cirógatja és puszilgatja a pocakomat, és halkan becézgeti pici kincsünket. Nem is lehettem volna boldogabb. Egészen addig, míg Paul fel nem nézett a szemembe. ‒ Pat és Jack gyereke meghalt. ‒ Istenem… – suttogtam kezem a szám elé kapva. Erre azért nem számítottam. Szegény kis lélek! Egy pillanatra végigfutott a tudatomban, mit éreznék, ha én veszíteném el a kisbabámat? Bele is halnék! ‒ Nincs kiegyenlítetlen számla… – motyogott Paul a gondolataiba mélyedve. *** Hosszú órákon át beszélgettünk, volt bőven mit bepótolnunk. Ámulattal hallgattam Paul történetét egészen kisgyermekkorától, az árvaházban töltött éveiről. Megfeszültem, amikor arról mesélt, mennyi mindenen kell keresztülmennie a bentlakóknak. A szeretetet nem ismerik, hacsak nincs egy-egy jó nevelőjük, de az akkor sem ér fel az anyai szeretettel. Persze akadnak, akik szerető családokhoz kerülnek. Ők a szerencsésebbek.

Összeszorult a torkom, amikor eszembe jutott Noah. „Vajon mi lehet most vele? Hogy bánnak vele?” Ahogy Paul egyre több emlékébe avatott be a bent töltött éveiről, úgy erősödött bennem az elhatározás, hogy nem fogom őt otthagyni. Felültem az ágyban, kezeimmel átkaroltam felhúzott térdem. Egyre jobban aggódtam. Paul váratlanul abbahagyta a mesélést. Felült ő is, és hátulról átölelt. Kissé feljebb csúsztunk az ágyon, és a lábai közé kuporodtam. Hátradőltem izmos mellkasára, míg ő átölelve a pocakomat kezdte simogatni. ‒ Mi a baj, kicsim? – kérdezte a fülembe suttogva. – Ne aggódj, nem volt ám azért annyira rossz. Volt egy csomó testvérem… – mosolyodott el, talán csak hogy jobb kedvre derítsen. De engem ez egyáltalán nem tudott megnyugtatni. Megfordultam, és összeráncoltam a homlokom. Szúrós szemmel néztem Paulra. ‒ Annyira nem? Annyira mennyire nem volt rossz, hmm…? Megvonta a vállát, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Behunytam a szemem és kissé jobban megfordultam, hogy átölelhessem őt. Arcom a mellkasába fúrtam és mélyen beszívtam erőteljes, férfias illatát, amit úgy imádtam. Nem tudtam, milyen parfümöt vagy tusfürdőt használt, mindenesetre hatásos volt. Megcsókoltam a mellkasát, majd a nyakát. Egyre lassabban, egyre mélyebben vette a levegőt, és a szíve is felgyorsult. Tudtam, hogy milyen hatással van rá, ahogy a nyelvemmel simítok végig csupasz bőrén. Kívántam őt, őrülten. Ez a terhesség teljesen kifordított önmagamból. Bár az is lehet, hogy nem a terhesség, hanem Paul volt rám ilyen hatással. Tökmindegy, a végeredmény ugyanaz! Paul egyszer csak megragadta az arcom és gyengéden eltolt magától. ‒ Tündérkém, erre még rengeteg időnk lesz, hidd el! Soha többé nem engedlek el magam mellől! De szeretném, ha elmondanád, miért lettél ilyen szomorú. Nem gondolom, hogy az én történetem miatt. Itt van valami más is, ugye? Ekkor én is beavattam őt Noah történetébe, és abba is, hogy mennyire megszerettem, és milyen nehéz volt elválnom tőle. Eddig tűnt fontosnak megismerni egymást, most viszont mindent tudni akartam róla. Mit élt át, hogy érezte magát, mit szeret és mit utál csinálni, mi a kedvenc étele, zenéje, mindent. Minden egyes eltelt percben egyre szerelmesebb lettem ebbe a férfiba. Alig több mint negyvennyolc órája még úgy tűnt, egyedül fogom felnevelni a fiam, vagy Lizzy keresztanyu

segítségével. Gyakran fantáziáltam arról, hogy reagálnám le, ha egyszer betoppanna. Hát nem így képzeltem. Azt gondoltam, nem leszek képes megbocsátani neki, de tévedtem. Megbocsátani könnyű, felejteni nehéz. A tüske még biztosan sokáig bennem lesz, de idővel talán enyhül a lelkemet maró fájdalom. Legalábbis reméltem, hogy Paul mindent el fog követni azért, hogy elfelejtsem. Tulajdonképpen megértettem, hogy miért hagyott el. Az ő helyében valószínűleg én is ugyanezt tettem volna. Azért reménykedtem benne, hogy az a bizonyos Joe mégsem olyan veszélyes, és Paul csak felnagyítja a dolgokat. Éreztem, ahogy a szemhéjam elnehezedett a fáradtságtól, pedig annyira nem akartam még aludni. Szerettem volna bepótolni azt a rengeteg elvesztegetett időt. A testem azonban alvásért könyörgött. Belefúrtam arcom Paul mellkasába, és behunytam a szemem. *** Rég volt már részem olyan pihentető alvásban, mint azon az éjszakán. Boldog voltam, hogy visszajött, és úgy tűnt, valóban nem akar elengedni többé. Mosolyra késztetett, ahogy karjait és lábait körém fonva szuszogott mellettem. Nyugodtnak tűnt és boldognak. Legalábbis reméltem, hogy így van. A tagjaim már kezdtek elgémberedni és nagyon kellett pisilnem is, így megpróbáltam óvatosan kibújni az öleléséből anélkül, hogy felébreszteném. Mikor kicsusszantam, szinte megrémülve kapott utánam. ‒ Mia, ne… Mia! – kiáltotta, amivel teljesen megrémített. Visszabújtam hozzá, végigsimítottam az arcán és megvártam, míg felébred. ‒ Paul, itt vagyok, nem akarok elmenni, de muszáj pisilnem! – suttogtam neki, mire végre kinyitotta a szemét. Biztosan rosszat álmodott. Megfogta a karom, hanyatt fordult és magára rántott. Szorosan az ölelésébe zárt. Már amennyire gömbölyödő pocakomtól ez lehetséges. ‒ El akartál hagyni… – súgta a fülembe. ‒ Nem, dehogy, csak nagyon kell pisilnem. ‒ Oké – lehelte –, oda talán még elengedlek egyedül! Elnevettem magam, és nyomtam egy aprócska puszit a szájára. ‒ Mindjárt jövök! – szóltam, majd feltápászkodtam, hogy kimenjek végre a vécére, de Paul elkapta a karom és visszarántott. ‒ Kistündér! Mi volt ez az előbbi? ‒ Mire célzol?

‒ Hát arra az ártatlan kis puszikára, amit utoljára az óvodai homokozóban kaptam. Na gyere csak ide! – Magához rántott, és olyan hévvel kezdett el csókolni, hogy teljesen elaléltam. Hiányzott már ez az érzés nagyon. Amióta Paul elhagyott, nem voltam pasival. Nem is vágytam senkire, de most, hogy itt volt velem, fékezhetetlen vágy gyötört. Szeretni akartam őt minden pillanatban. Nyelvével gyengéden behatolt a számba és édesen kényeztetett. Lovaglóülésben ráültem és ráhajoltam. Két kezével végigsimított a hátamon, és még közelebb szorított magához. Ekkor éreztem meg újra, hogy nyomódik a hólyagom. Kibontakoztam az öleléséből, lemásztam róla és rohantam a mosdóba. ‒ Mia? – kiáltott utánam, a következő pillanatban pedig már dörömbölt a fürdőszoba ajtaján. – Jól vagy? Mi történt, kicsim? Elolvadtam ettől a becézéstől és az őszinte aggodalmától. Amint végeztem a pisiléssel, megmostam a kezem és gyorsan kiöblítettem a szám egy kis fogkrémmel. De kissé kellemetlenül éreztem magam, amiért csak úgy elaludtam előző éjjel zuhanyozás nélkül, így gyorsan megnyitottam a csapot a zuhanyban. Ekkor hallottam meg újra Paul dörömbölését. ‒ Mia, szerelmem, ugye nem arra készülsz, hogy nélkülem zuhanyozz? Elnevettem magam. Feltűnően sokat mosolyogtam, amióta visszatért. Felsóhajtottam, és odaléptem a fürdőszobaajtóhoz. Olyan vágy tört rám, amit már régóta nem éreztem. Mindent akartam, amit Paul Davies adni tudott nekem. Szerelmes voltam, és hittem, hogy ő ugyanígy érez. Kinyitottam az ajtót és beengedtem. Azonnal az ölelésébe zárt. ‒ Gyere! – fogta meg a kezem, és odahúzott a zuhanyzó elé. – Hadd nézzelek! – Hátrébb lépett, és végiglegeltette rajtam a szemeit. – Gyönyörű vagy! Már kezdtem feszengeni az éhes tekintetétől, amikor közelebb lépett, megfogta a pólóm alját és levette rólam. Ugyanígy a nadrágom is segített levenni. Letérdelt elém, hogy segítsen kilépni belőle. Már csak egy kényelmes pamut melltartó és bugyi szett volt rajtam. Amióta nem volt pasim és terhes voltam, nem számított, hogy a fehérneműm szexi legyen. Sokkal inkább a kényelmes cuccokat részesítettem előnyben, aminek most egy cseppet sem örültem. Nem akartam, hogy Paul ilyenben lásson, de úgy tűnt, őt ez egy cseppet sem érdekli. Úgy nézett rám, úgy simított végig rajtam, mintha én lennék a legértékesebb gyémánt. Jó néhány kilót magamra szedtem a terhességem alatt, a bőröm megnyúlt a hirtelen hízás miatt, a hasamon és a fenekemen csúnya striák éktelenkedtek, mégis

különlegesnek éreztem magam, mert Paul minden mozdulatával, minden tettével éreztette velem, hogy számára az vagyok. ‒ Már nem vagyok az a szexi csajszi, akit megismertél… – motyogtam lehajtva a fejem. Paul két kezébe temette arcom és megemelte a fejem, hogy ránézzek. ‒ Ezeket a gondolatokat most azonnal verd ki a fejedből, kicsim. Szexibb vagy, mint valaha. Egy istennő. És én nem győzök betelni a látványoddal – suttogta, majd ajkai végre az enyémre tapadtak. Éhesen falta a szám, én pedig megragadtam a pólóját, és egy mozdulattal lerántottam róla. Csókunkat éppen csak egy pillanatra szakítottuk félbe, amíg kibújt a szükségtelen ruhadarabból. Feltűnően sokat fogyott, de sportosan szexi lett. Egyetlen deka felesleg sem volt rajta, ami gondolom a rengeteg edzésnek köszönhető, amiket végigcsinált. Kidolgozott izmai meg-megfeszültek, ahogy kezeivel engem simogatott. Egyetlen gyakorlott mozdulattal kikapcsolta a melltartómat és lehajította a padlóra, majd puha ajkaival birtokba vette az egyik, majd a másik mellbimbómat is, amik hegyesen, hívogatóan vártak rá. Egy kissé érzékenyek lettek ugyan, így amikor visszahúzódtam felszisszenve, bocsánatot kért, aztán gyengédebben kényeztette hegyes bimbóimat. Egyik ujját beleakasztotta a bugyimba, és elkezdte lefelé tornázni rólam. Néhány mozdulattal segítettem neki, mert a melleimtől nem volt hajlandó elszakadni. Hol egyiket, hol a másikat kényeztette óvatosan, miközben halkan nyöszörögtem a kéjtől. ‒ Mikor lettek ezek ekkorák? – érdeklődött vigyorogva, mire vállon bokszoltam. ‒ Tudod, a fiadnak szüksége lesz némi táplálékra. Neki készül – mosolyogtam én is egészen addig, amíg egyik ujjával el nem merült lüktető hüvelyemben. Annyira kívántam, annyira szerettem volna érezni őt, hogy nem bírtam, és nem is akartam egy cseppet sem visszafogni magam. Átadtam magam az élvezetnek. Kezeimmel az övénél babráltam, amit hamar sikerült kioldanom. Lehúztam a nadrágja cipzárját majd kigomboltam, és letoltam a bokszerével együtt. Megragadta a kezem és beléptünk a zuhany alá. A forró víz égette a bőröm, akárcsak Paul minden érintése és csókjai. Ajkaink újra egymásra találtak, ahogy a vízpermet áztatta az arcunk. Nem győztünk betelni egymással. Ajkaimról lassan levándorolt a nyakamra, majd a kulcscsontomra, és végül letérdelt elém. Megpuszilta és megsimogatta a hasam, a fiunk pedig mocorogva azonnal reagált az apja érintésére. Paul

egy idő után még lejjebb vándorolt. A lábaim megrogytak, alig bírtam tartani magam, amikor kezével végigsimított puncimon, gyengéden megérintve lüktető csiklómat. Jobb lábam felemelte a nyakába, hogy nyelvével is hozzám férjen, majd lassú mozdulatokkal kezdett kényeztetni. Megremegett az egész testem, ahogy végigsimított rajtam. Behunytam a szemem, ajkaim elnyíltak, hangosan nyöszörögtem, többért és többért könyörögve. Paul belekapaszkodott a fenekembe két kézzel, és még közelebb húzott magához, miközben nyelve és ajkai egyetlen pillanatra sem hagyták abba az édes kényeztetést. Megrogytak a lábaim, amikor éreztem, hogy az orgazmus hullámai kezdenek előtörni, végül nem bírtam tovább. Két kezével erősen tartott, én pedig a hátába kapaszkodva, sikoltozva élveztem el. Hosszú percekig remegett minden tagom, és zihálva kapkodtam levegő után. Hihetetlen volt! Leemeltem a lábam Paul válláról, és segítettem neki felállni. Ajkaink újra egymást falták. Nem is tudom, hogy bírtuk ki egymás nélkül ilyen hosszú ideig. Csókunkat megszakítva ajkaival a fülem felé vándorolt. Vágytól izzó, rekedt hangon suttogott. ‒ Szabad? Tudtam, mire gondol, így válasz helyett csak bólogattam. Megfordított, hogy háttal álljak neki, majd megdöntött előre, hogy jobban hozzám férjen. Óvatos akart lenni, nagyon gyengéd, de én most nem arra vágytam. Vissza akartam kapni azt a Pault, akitől elvesztettem a fejem. Fenekem hozzádörgöltem kemény férfiasságához, és hangosan felnyögtem a bennem dúló vágytól. Lassan végigsimított a hátamon, majd a melleim felé vándorolt a keze, és két ujja közé csippentve mellbimbómat kényeztetni kezdte. Másik kezével hozzám dörzsölte farkát, amit úgy vágytam már magamban érezni. Hátratoltam a csípőm, mert nem bírtam már tovább azt az édes kínzást, amit mindkettőnkkel művelt. Lassan csusszant csak belém. Éreztem, ahogy visszafogja magát, de én másra vágytam. Erőteljes mozdulattal toltam hátra a csípőm, amitől ő megrémült, és kirántotta magát. ‒ Mia, ne csináld ezt, kérlek, mert képtelen vagyok visszafogni magam! – suttogta vágytól remegő hangon. ‒ Épp azt akarom, hogy ne fogd vissza magad – közöltem vele, majd még jobban behajoltam, felkínálva neki magam. ‒ És mi lesz a babával? Nem lesz baja? Felálltam, hogy a szemébe nézzek. Muszáj volt megnyugtatnom. Két kezembe fogtam arcát és megcsókoltam.

‒ Ne aggodalmaskodj nem lesz baja. Ha én jól érzem magam, akkor ő is. A doktornő nem tiltott el semmitől. Lassan végigsimított a pocakomon, majd újra megfordított, hogy háttal legyek neki. Ezúttal nem kímélt. Az első behatolása gyengéd volt, lassú, de amikor erőteljes mozdulattal hátratoltam a csípőm, elvesztette a fejét. Heves mozdulatokkal mozgott bennem, miközben rám hajolva kezével a melleimet, majd a csiklómat kényeztette. Mindketten zihálva kapkodtuk a levegőt, miközben a forró víz folyt ránk, és nedves bőrünk ritmusosan egymásnak csapódott. ‒ Gyere velem, kicsim, kérlek! – nyögte Paul a fülembe, ami megadta a végső lökést: testem édesen kínzó görcsbe rándult a rám törő erőteljes orgazmus hatására. A lábaim megcsuklottak, alig bírtam tartani magam. Paul lassan kihúzódott belőlem, majd elővette a tusfürdőt, és mindkettőnket óvatosan letisztogatott. Amikor végzett, a karjaiba zárt, és együtt ringatóztunk a vízsugár alatt. ‒ Szeretlek – motyogta a hajamba. ‒ Én is szeretlek – feleltem én is, arcom a mellkasára hajtva. ‒ Gyere, kicsim, menjünk ki! Nem akarom, hogy megfázz. Elzárta a vizet, majd kinyúlt egy törölközőért és lassú, kényeztető mozdulatokkal elkezdte leitatni bőrömről a vizet. Megkordult a gyomrom, hangosan. Paul morcosan nézett rám. ‒ Mikor ettél utoljára? ‒ Nem tudom, azt hiszem, tegnap délután. – Megfogtam a törölközőt, és el akartam venni tőle. – Ezt egyedül is meg tudom csinálni. Inkább te is törölközz, mert a végén még te fogsz megfázni. ‒ Ugyan már, Paul Davies sosem beteg – közölte, és nem hagyta magát. Előbb engem törölt meg, magával csak azután foglalkozott. Valóban nem ártott volna egy kicsit feljebb tekerni a fűtést. Gyorsan kimentem a szobába, hogy felöltözzek. Egy kényelmes, meleg pamutnadrág mellett döntöttem, és a hozzá tartozó pulcsit is felvettem. Bár napközben már jó idő volt odakint, azért esténként még szükség volt egy kis melegre idebent, ezért feltekertem, nehogy most meg majd ő fázzon meg. Már alig vártam, hogy visszatérjen a meleg nyár. Gyűlöltem a hideget. Paul elmosolyodott, amikor rám nézett, kilépve a fürdőből. ‒ Most min somolyogsz? Nem vagyok szexi ebben a mackóban? – kérdeztem vigyorogva, és még pózoltam is hozzá. Közelebb lépett és az ölelésébe vont.

‒ Mia Wilder, ha egy zsákot húznál magadra, te abban is szexi és kívánatos lennél! De most megyünk reggelizni. – Megragadta a kezem, felkapta a kocsim kulcsait a komódról és maga után húzott. ‒ A hűtőben is van kaja. ‒ Tej és müzli? – érdeklődött, és mivel rátapintott a lényegre, lehajtottam a fejem. Szótlanul bújtam bele a cipőmbe. ‒ Kész vagy? – Bólintottam. – Oké, akkor most megyünk, és eszünk valami rendes kaját. *** Paul egy másodpercre sem engedett el maga mellől. A kedvenc reggelizőhelyére mentünk. Úgy néztek ránk, amikor beléptünk, mintha legalábbis E.T.-t látnák. . Meglehetősen kellemetlenül éreztem magam ettől a nemkívánatos figyelemtől. Paul odasétált a pulthoz és kért két nagy adag sonkás rántottát, miközben én igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam. Amíg a reggelinkre vártunk, beszélgettünk. Az együtt töltött hónapok alatt nem beszélgettünk annyit, mint az elmúlt napokban. Már tudtam, ki ő, milyen volt a gyerekkora, miért és kitől félt annyira. Azt, hogy szeret, mondania sem kellett volna, hiszen minden mozdulatával azt bizonyította. Én pedig nem akartam többé azon agyalni, vajon mi lesz holnap. Élvezni akartam minden egyes pillanatot, amit vele tölthettem. Időközben meghozták a reggelinket és egy kancsó forró teát, amiért most nagyon hálás voltam. Azonnal töltöttem magamnak és Paulnak is egy csészével. Csak akkor jöttem rá, mennyire éhes vagyok, amikor a sonkás tojás illata megcsapta az orrom. Azonnal hozzáfogtam. Amióta a fiam megmozdult, már mindegy volt, mit raknak elém, bármit képes lettem volna felfalni. ‒ Jó étvágyat, ne haragudj, de éhen halok! – és már tömtem is magam. Paul nem vette le rólam a szemét, amitől feszengeni kezdtem. ‒ Mi lenne, ha te is ennél ahelyett, hogy engem bámulsz? – kérdeztem teli szájjal. – Nem szeretem, ha néznek, miközben eszem. ‒ Ne haragudj, de nem láttalak hónapok óta, és most próbálom magamba inni a látványod. ‒ Ühüm – mormogtam, majd lenyeltem a falatot és megtöröltem a szám. – Csodás látvány lehetek bő szabadidőben, kócosan, csapzott fejjel, merthogy még csak nem is fésülködtem ma reggel! Ráadásul nincs rajtam

egy csepp smink sem, felesleg pedig annál több. Tényleg csodás látvány lehetek… Megfogta a kezem és felállt, hogy az asztal fölött hozzám hajoljon. Nyomott egy lágy csókot a számra, azzal hallgattatott el. ‒ Csodás látvány vagy! Az én gyönyörűm – súgta a fülembe, majd visszaült a helyére. Már majdnem végeztünk a reggelinkkel, amikor egyszer csak megszólalt. ‒ Mia, kicsim, holnap ellátogatunk a szüleidhez. – Kis híján a torkomon akadt a kaja, és köhögni kezdtem. Paul aggódva ugrott fel, és ütögetni kezdte a hátam. Mikor enyhült a fojtogató érzés, ittam pár korty teát, és már minden rendben volt. Leült mellém és magához ölelt. – Ilyet ne csinálj még egyszer! A frászt hoztad rám! – suttogta a fülembe. ‒ Ne haragudj – krákogtam a fulladozástól vékony hangon, majd megköszörültem a torkom, nyomtam egy puszit az arcára és úgy folytattam. – Eszem ágában sem volt ijesztgetni, csak… megleptél. Miért akarsz elmenni a szüleimhez? ‒ Személyesen szeretnék bocsánatot kérni tőlük. Azt hiszem, ez a minimum.

Paul „Nem menekülhetsz el a felelősség alól, még akkor sem, ha az önzésed vezetett idáig. Saját magaddal kell elszámolnod majd, ha itt az idő, de tisztábbá teheted saját tetteid súlyát, ha végre önzetlenné válsz. Nincs miért szégyenkezned, ha a vétkeidet tiszta szívvel változtatod meg, és hagyod, hogy értelmet nyerjen az az érzés, hogy szerethetsz.” Illyana Sanara Mosolyogva néztem, ahogy Mia ruhát próbálgatott, és egymás után hajigálta le a padlóra az elővett ruhadarabokat. Egyik sem volt jó neki azon a bő szabadidőruhán kívül, amit reggel kapott magára. Végül elkeseredetten, könnyes szemmel rogyott le az ágy szélére. ‒ Ezek a göncök egy hete még jók voltak rám! Sőt… még tegnap is, mi történt az éjjel? – motyogta sírós hangon. ‒ Most mégis mit vegyek fel? Menjek abban a rántottaszagú mackóban? Az egyetlen ruha, ami jó rám, a szennyesben van! – fordult felém kétségbeesetten. Felkeltem az ágyról, felhúztam őt is, és magamhoz öleltem. Ringatózva zártam a karomba, hogy megnyugtassam. ‒ Ne aggódj, tündérkém! A szüleidhez megyünk, nem egy díjátadó gálára! Szerintem az a mackó tökéletesen megfelel. Kibontakozott az ölelésemből, és szúrós tekintetét az enyémbe fúrta. Olyan édes volt még így mérgesen is! ‒ Én nem megyek sehová! ‒ De igen, jössz, és tudod, miért? Mert… „Meg akarom kérni a kezed az apádtól” ‒ akartam mondani, de a telefonja csörgése félbeszakított. ‒ Ez hosszú lesz – mondta, majd hátat fordított és felvette a telefont. – Szia, Lizzy! Mi újság? Egy darabig néztem, ahogy háttal nekem, az ablak felé fordulva, egy szál fekete bugyiban és melltartóban hallgatja a dilis barátnője sápítozását. Őrjítő látványt nyújtott, ahogy egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, és a bugyija belecsúszott a fenekébe egyik oldalt. Próbáltam megálljt parancsolni magamnak, de az egyre kevésbé ment. Tettem pár lépést felé, és hátulról átöleltem. Hozzádörzsöltem fenekéhez duzzadó ágyékom. Azt

hittem, elzavar majd vagy leint, hogy hagyjam békén, de a lábai egy pillanatra megrogytak, és egy mély sóhaj hagyta el az ajkát. ‒ Te nem vagy egyedül, ki van ott veled? – hallottam meg Lizzy kíváncsiskodó hangját. Olyan hangosan beszélt a telefonba, hogy talán az is elég lett volna, ha kiáll az utcára és elkiáltja magát. Úgy döntöttem, beavatom a mi kis titkunkba. ‒ Szia, Lizzy, Paul vagyok! ‒ Ne szórakozz velem! Ki vagy te? Mit akarsz a barátnőmtől? ‒ Feleségül venni?! – mondtam vigyorogva, félig kérdésnek, félig kijelentésnek szánva az elhangzottakat, mire a levegő mintha megfagyott volna néhány másodpercre. Mindkét lány elhallgatott. ‒ Hogy mi? Paul Davies, ha te vagy az és az van, amire gondolok, akkor kösd föl a gatyád, mert ha még egyszer a padlóra mered küldeni, én biz’ Isten a föld alól is előkerítelek! És nem fogod ám egy ejnye-bejnyével megúszni, hallod? – Lizzy csak úgy fosta a szót, de nekem más terveim voltak. Átöleltem Miát és belecsókoltam a nyakába. Hangosan felnyögött. – Ti meg mit csináltok most? Szexeltek? Úristen! Mit képzeltek? – sápítozott. ‒ Lizzy, szeretnélek megkérni valamire! ‒ Menjek gyertyát tartani? ‒ Nagyon kérlek, Lizzy, ez most nem vicces. Ne ide gyere, hanem vásárolni, kismamaruhákat, mert nem férek bele semmibe! – morgolódott Mia, és a szemét forgatva nézett rám, amikor a kezemmel jeleztem neki, hogy jár a szája, mint a kacsa feneke. Hátat fordított és folytatta a csevegést a barátnőjével, de nem hagytam annyiban. Végigsimítottam meztelen hátán le a fenekéig, majd belecsúsztattam két ujjam a bugyijába. Már kapkodva vette a levegőt, de a hadjáratomnak még nem volt vége. Egy hirtelen mozdulattal belenyomtam két ujjam forró hüvelyébe. Felsikoltott és megrogytak a lábai, mire kivettem kezéből a telefont és ledobtam mellénk az asztalra. Magam felé fordítottam és végiglegeltettem rajta a szemeimet, mielőtt szorosan az ölelésembe zártam volna. Két kezével a nyakamba kapaszkodott, és arcát a mellkasomba fúrta. Jobb kezemmel levándoroltam lassan, megsimogattam a pocakját, majd lejjebb csúsztatva a kezem a bugyiján keresztül a csiklóját. Újra felnyögött. Egyszerűen imádtam, amikor így reagált rám. ‒ Kívánlak – suttogtam a fülébe, és egy mély morgás hagyta el a szám, amikor rámarkolt kemény szerszámomra. Ez a nő teljesen kicsinál! A rabja lettem, most már egy életre. Megfogtam a kezét és tettünk két lépést az

ágyig. Eligazítottam az ágyneműt és a párnákat, hogy kényelembe helyezhesse magát, mert elhatároztam, hogy olyan élményben részesítem most őt, amit soha nem fog elfelejteni. Mielőtt hátradőlt volna, megszabadítottam a melltartójától. Mellei feszesek voltak, bimbója hívogatóan meredt előre, mintha csak arra várna, hogy birtokba vegyem. Nem is várattam. Óvatosan, körkörös mozdulatokkal kényeztettem az egyik, majd a másik mellét, majd rövid időre visszatértem az ajkaihoz. Kezemmel végigsimítottam arcán, félrehajtva néhány odatévedt vörös tincset. Kékeszöld szemeit nem vette le rólam, én pedig elvesztem abban a csillogásban. A tekintetéből áradó szeretetben. Csak néztünk egymásra hosszú másodpercekig, és nem mozdultunk közben. A világ körülöttünk megszűnt létezni, és azt kívántam, bár örökké tartana ez a pillanat. ‒ Szeretlek, Mia Wilder! – törtem meg végül a csendet halk vallomásommal. ‒ Szeretlek, Paul Davies! – válaszolta szinte azonnal és én tudtam, hogy így van. Közelebb hajoltam hozzá és megízleltem azokat a kívánatos, édes ajkakat. Amikor nyelvével az enyémhez ért, felmordultam, és teljesen elvesztettem az eszemet. Annyira kívántam, hogy már fizikai fájdalmat okozott. Megszakítottam a csókunkat és egy percre visszatértem a melleihez, miközben szabad kezemmel félretoltam a bugyiját, és csupasz bőrét simogatva kínoztam. Annyira élveztem, amikor a teste önkéntelen mozdulatokkal rángott az izgalomtól! Imádtam, ahogy ajkait elhagyták a gyönyör hangjai. Csalódottan felmordult, amikor abbahagytam ezt az édes kényeztetést. Már olyan nedves volt, annyira vágyott a megkönnyebbülésre, hogy nem akartam csalódást okozni neki. Levettem róla a bugyit és két lába közé hasaltam, arcom a combjai közé temetve. Az illata teljesen elbódított. Ujjaimmal óvatosan végigsimítottam a nedves puhaságon, ő pedig emelgetni kezdte a csípőjét, többre vágyott. Apró csókokat leheltem belső combjára, majd a másikra is, gondosan kikerülve legérzékenyebb pontját. Ekkor ujjai a hajamba fonódtak, megszorította, és a közelebb húzott magához. ‒ Kérlek – nyögte –, nem bírom már tovább! Elmosolyodtam. Igen, erre vártam! Ujjam mélyen belenyomtam nedves hüvelyébe, mire egy halk sikoly hagyta el ajkait. Lassan mozogva benne megadtam neki a kegyelemdöfést. Nyelvemmel birtokba vettem a csiklóját, először lassú mozdulatokkal kényeztettem, és amikor éreztem, hogy mindjárt elélvez, gyorsítottam a tempón. Fejem a puncijához szorítva, a

nevemet sikoltozva élvezett el. Orgazmusa hosszú percekig tartott, és én tovább kényeztettem őt. Mikor enyhült a remegése, mellé feküdtem. Hanyatt fordultam és az ölembe ültettem. Látni akartam őt, ahogy újra elélvez. Farkam a puncijához igazítottam, ő pedig lassan ráült. A látvány, ahogy elmerültem benne centiről centire, teljesen megbabonázott. Egyszerre nyögtünk fel, amikor teljes súlyával rám nehezedett, és lassan előre-hátra mozogni kezdett. Két kezembe vettem melleit, és gyengéden összecsippentettem bimbóit. Szemét behunyva, alsó ajkát beharapva vetette hátra a fejét. Kissé hátradőlt, és kezeivel a háta mögött támaszkodott meg a lábaimba kapaszkodva. Csípőmet megemelve még mélyebben hatoltam belé, és segítettem neki mozogni. Már én sem bírtam csendben maradni az élvezettől és a tudattól, hogy ő itt van velem, és az enyém most már örökre. Éreztem, hogy nem bírom sokáig, de nem akartam kudarcot vallani. Vele együtt szerettem volna a magasba szállni. Hüvelykujjammal rátaláltam duzzadt csiklójára, és miközben azt kényeztettem, ő egyre hevesebben lovagolt. Nem bírtam már tovább. ‒ Gyere velem, kicsim! – nyögtem, és hangosan zihálva, egyszerre értünk a csúcsra. Testünk még hosszú percekig önkéntelenül megrándult az apró mozdulatok hatására. Egyszerűen hihetetlen volt! Mivel gömbölyödő pocakjától már nem tudott rám hasalni, magam mellé fektettem. Hátulról átöleltem meztelen testét, lábaink egymásba fonódtak. Minden négyzetmilliméteremmel érezni akartam őt. Legszívesebben így töltöttem volna életem hátralévő részét. Mielőtt megismertem Miát, sosem gondoltam, hogy ennyire lehet kötődni valakihez. Most már tudtam. Gyengéden cirógattuk egymást és fürödtünk a boldogságban. Nem szóltunk semmit, csak élveztük, hogy végre itt vagyunk egymásnak. Nem tudtam, mit hoz még a jövő, akár a közeli, akár a távoli. Hiszen csak azt tudtuk, hogy mi mit szeretnénk. Együtt lenni! De sajnos volt még itt néhány dolog, ami gátat szabhatott a boldogságunknak. Legelőször az apja, akivel tudtam, lesz még egy harcom. Aztán ott volt Joe is, akiről tudtam, bármire képes lesz azért, hogy bosszút álljon. Fel kellett rá készítenem Miát lélekben, mert abban biztos voltam, hogy egyszer majd le fog csapni. Valahányszor eszembe jutott, hogy ez rosszul is végződhet, összeszorult a torkom. Legszívesebben bezárkóztam volna ebbe a szobába, nem törődve a nagyvilággal. De ez volt az egyetlen, amit nem tehettem meg. Mia megborzongott, fel sem tűnt, hogy elszundított, olyan halkan szuszogott. Óvatosan betakargattam. Hagytam, hadd pihenjen még egy

kicsit, mielőtt nekivágnánk az útnak. Küzdelmes időszak vár ránk, tudtam jól, de biztosra vettem, hogy ketten együtt képesek leszünk legyőzni az elénk gördülő akadályokat. *** Hosszú volt az út a Wilder-farmig, főleg, hogy közben vagy hússzor kellett megállnunk pisilni. Mia útközben felhívta Grace-t, hogy tudassa vele, hamarosan érkezünk, én pedig felkészítettem magam a legrosszabbra. Mikor megálltunk a ház előtt, kicsatoltam magam és megpróbáltam egy kis nyugalmat varázsolni a képemre. Mia boldog mosolyát látva elszállt a félelmem, bár tudtam, az apjával nem lesz egyszerű dolgom. Főleg, hogy olyan ígéretet tettem neki, amit aztán nem tartottam be. ‒ Készen állsz? – érdeklődött kezét a combomra téve. Rátettem az övére az enyém, és szorosan összefontuk az ujjainkat. ‒ Készen – jelentettem ki egy nagy sóhaj kíséretében, cseppet sem határozottan. Kiszálltam a kocsiból, átsétáltam a másik oldalra és Miának is kinyitottam az ajtót, miután kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Ez a kocsi nem hosszú távra való. Elhatároztam, hogy a srácokkal egy kicsit feltuningoltatom Miának, hogy kényelmes legyen, és persze biztonságos, de veszek egy nagy családi autót is, hiszen hamarosan család leszünk! A gondolat, hogy nemsokára a karomban tarthatom a fiam, olyan melegséggel és büszkeséggel töltött el, ami vigyort ültetett a képemre is. ‒ Min somolyogsz? ‒ Boldog vagyok! ‒ Megtudhatom, hogy mi a boldogságod oka? – kérdezte Mia, miközben kiszállt a kocsiból. Megfogtam a kezét és magamhoz rántottam. Rátapadtam az ajkaira és hosszan megcsókoltam, majd letérdeltem elé, és a fiamnak is adtam egy puszit. ‒ Pici Paul, szerinted elmondjuk anyának a titkot? – szólítottam meg ezúttal a fiam. Mia felháborodottan húzott fel, hogy a szemébe nézzek. ‒ Nem fogjuk Paulnak nevezni! – közölte határozottan. ‒ De igen! ‒ Nem, az én fiam nem lesz Paul, az olyan… ‒ Olyan milyen? – szegeztem a kérdést a kis tündérkémnek, akinek eljuthatott a tudatáig, hogy előbb járt a szája, mint az esze, mert mindkét

kezével eltakarta csókolni való ajkait. Engem azonban egy cseppet sem zavart, amit mondott, én sem szerettem a nevem, csak kíváncsi voltam, mit szólna, ha ezzel állnék elő. ‒ Ne haragudj, én… csak… – szabadkozott zavartan. Megfogtam a kezét, elhúztam a szájától és megcsókoltam. ‒ Semmi baj. Szerintem is hülye név! ‒ Ez nem igaz, ne mondj ilyet! ‒ Akkor nevezhetjük Paulnak? – kérdeztem vigyorogva, mire akkorát bokszolt a vállamba csontos öklével, hogy feljajdultam. ‒ Hékás, ez fájt! Most kérek ide egy puszit! – mutattam sajgó vállamra, és Mia szó nélkül megpuszilta a vállamat. – És itt is fáj – mutattam számra, aminek egy újabb csók lett a jutalma. Gondoltam bepróbálkozom, ha már itt tartunk. Lemutattam az ágyékomra. – Itt pedig egyenesen lüktet a fájdalomtól! – közöltem vigyorogva, mire Mia a szemeit forgatva újra vállon bokszolt, és magamra hagyott. Hát ez nem jött be! Kivettem a csomagot a hátsó ülésről, amit a szüleinek hoztunk, majd Mia után mentem. *** Grace az ajtóban a tornácon várta, hogy végre bemenjünk, kezében két apró szőrgombóccal. Megvártam, amíg Mia megölelgeti az édesanyját és gyönyörködik az újabb Wilder-macskákban, majd én is Grace-hez léptem, hogy átöleljem. ‒ Szia, Grace! ‒ Szervusz, Paul… – motyogta lehajtott fejjel. Biztosan nem tudta, hogyan reagálja le a helyzetet. Haragudjon és szurkálódjon, vagy inkább örüljön a boldogságunknak. Átöleltem a kis tündérkémet, aki látszólag megszeppent az anyja viselkedésétől, és nyomtam egy puszit a homlokára. ‒ Semmi baj, kicsim, nekik is idő kell, ez teljesen érthető – suttogtam Mia fülébe, majd újra Grace-hez fordultam. – Sajnálom, Grace, hibát követtem el… életem legnagyobb hibáját, amikor itt hagytam Miát. Soha többé nem fogom elhagyni, ők már hozzám tartoznak. ‒ És mit szól ehhez a menyasszonyod, hm…? Patricia Cameron a te gyerekedet várja, nem igaz?! – vágta hozzám végig a szemembe nézve. Álltam a tekintetét és tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb. Egy barom voltam, aki felejteni akart. Ezen nincs mit szépíteni, és nem tudom meg

nem történté tenni. Ha egyetlen kívánságom lehetne, azt kívánnám, bár soha ne találkoztam volna azzal a számító szukával. Az első perctől kezdve jól kitervelte. Nem tudtam elképzelni, mivel tarthatta sakkban Jacket, mert önszántából tuti nem hagyta volna, hogy én neveljem az ő gyerekét. ‒ Grace, tudnod kell, hogy Pat nem a menyasszonyom, soha nem vettem volna feleségül, még akkor sem, ha térden csúszva könyörög ezért. Teljes szívemből gyűlölöm őt! ‒ Mégis gyereket csináltál neki! ‒ Anya! – kelt a védelmemre Mia, de leintettem. ‒ Hagyd, kicsim, ezen előbb-utóbb túl kell esnünk! ‒ És mi lenne, ha mindezt a nappaliban vitatnánk meg, és nem az ajtóban állva? – szűrődött ki a morcos Jack hangja a házból. ‒ Menjünk be… – motyogta Grace, majd belépett a házba, mögötte Mia, és végül én zártam a sort. *** Már vagy tíz perce ültünk a nappaliban egymást méregetve néma csendesben, mire Mia megfogta és megszorította a kezem. ‒ Apu, anyu! ‒ Várj, kicsim! Azt hiszem, nekem kellene mondanom inkább valamit. Jack szigorú tekintete enyhülni látszott, de mintha csak erre a pillanatra várt volna. Összefonta karjait a pocakján, és elégedetten dőlt hátra. ‒ Igen, fiam, erre várunk, amióta csak elmentél! Nem kerülte el a figyelmemet a megszólítása. Fiamnak szólított, ami már jó jel volt. Rájöttem, hogy elégtételt akar, és persze egy kicsit vizsgáztatni is, hogy eléggé biztos vagyok-e a dolgomban, hát belementem a játékba. ‒ Mint azt már odakint Grace-nek is mondtam, nagyon sajnálom. Miával már mindent tisztáztunk. Igazából nem tudom, mit mondhatnék még. ‒ Miért mentél el? Miért hagytad a lányom szenvedni? ‒ Apa, Paul elmondta, hogy mi már mindent megbeszéltünk, nektek nem kell róla tudni! ‒ De igenis kell! ‒ Már miért kéne? – ugrott fel Mia dühösen a kanapéról, mire Jack is felállt. ‒ Mert az egyetlen lányom vagy, mert az életemnél is jobban szeretlek és nem hagyom, hogy bárki is bántsa az én kicsikémet. Eleget szenvedtél már! ‒ Az én életemről hadd döntsek én!

Nem jó irányba tartott a beszélgetés, így felálltam, az ölelésembe vontam Miát, és a szülei előtt szenvedélyesen megcsókoltam. Jackben benne akadt a szó, ahogy a lányában is. Grace-t pedig szipogni hallottam. ‒ Paul, akkor most magaddal viszed mi kicsikénket? – érdeklődött Mia édesanyja a lényegre tapintva. ‒ Anyu, dehogy, hová gondolsz? – nézett az anyjára, majd a tekintete rám vándorolt, és homlokráncolva cikázott köztünk a tekintete, csakúgy, mint az apjának. ‒ Nos… ami azt illeti, szeretném, ha mindenki tudná, hogy amikor elmentem, azért tettem, mert féltettem Miát. Már az első perctől kezdve szerelmes voltam belé, amire sajnos csak későn jöttem rá. Életem legnehezebb döntése volt akkor itt hagyni. Amíg távol voltam, mindent elkövettem, hogy elfelejtsem őt, és hagyjam boldognak lenni, még ha valaki más oldalán is. Nem vagyok büszke arra, amit tettem. Már százszor megbántam mindent, és ha lehetne, visszaforgatnám az idő kerekét, de sajnos ezen már nem tudok változtatni. Patricia Cameron pedig életem talán legnagyobb hibája volt. Soha nem szerettem őt, sosem vettem volna el, és mint kiderült számomra, a gyereke sem az enyém. – Itt elhallgattam egy pillanatra, hezitáltam, elmondjam-e a teljes igazságot, vagy hagyjam. Végül mégiscsak az első verzió mellett döntöttem. Jobb, ha ők is tisztán látnak. – Tudjátok, Patricia át akart verni engem. Amikor már besokalltam tőle, magára hagytam, és eljöttem Miához. De tegnap kaptam egy telefont, hogy Patricia kórházba került, mert túllőtte magát. Mindkettejük életéért küzdöttek, de csak Patricia élte túl. A baba meghalt. És mint kiderült, nem én voltam az apja. – Lehajtottam a fejem, amikor a mondandóm végére értem, és hagytam, hogy megemésszék, majd pár perc elteltével újra megszólaltam. – Egyelőre még csak reménykedem benne, hogy a bűneimet ti is megbocsátjátok, mert semmire nem vágyom jobban, mint boldoggá tenni a fiam édesanyját. Szeretem Miát, az életemnél is jobban, és soha többé nem hagyom, hogy miattam hullasson könnyeket! Újra megcsókoltam Miát, majd könyörgő tekintettel fordultam először Jack, majd Grace felé. Vágytam arra, hogy ők is jóváhagyják a kapcsolatunkat. Jack némán bólintott, majd Grace is. A fellegekben jártam abban a percben. Úgy tettem, mintha valami leesett volna a földre és letérdeltem, hogy megkeressem. Amikor kiegyenesedtem, egy gyűrűt tartottam Mia felé. Kihúztam magam és belefogtam a mondandómba.

‒ Mia Wilder, én soha életemben nem éreztem magam még olyan puhapöcsűnek, mint amióta megismertelek. – Erre mindenki elnevette magát. Mikor oldódott egy kicsit a feszültség, megköszörültem a torkom és folytattam: – Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy bármit megtennék érted és a fiunkért. Imádlak mindkettőtöket, és szeretném, ha életünk hátralevő részét együtt töltenénk. Mindent el fogok követni, hogy boldoggá tegyelek, mert imádom a mosolyod és szeretném, ha ezentúl nagyon sokat mosolyognál. Mia Wilder, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? Mia elsírta magát, és miután felmérte a terepet, felém fordult és határozott választ adott a feltett kérdésemre. ‒ Nem! Mindannyian döbbenten meredtünk Miára. Erre a fordulatra talán még Jack sem számított, de látszott rajta, hogy mennyire büszke a lányára, amiért ezt tette. Engem szó szerint a földbe döngölt azzal az egyetlen szóval, és az addigi vigyorom a képemre fagyott. ‒ Nem? – kérdeztem ezúttal én. ‒ Nem, Paul, nem megyek hozzád! Ekkor Jack csapta össze a tenyerét és úgy vigyorgott, mint, aki épp most nyert a lottón. ‒ Na, akkor azt hiszem, ezt meg is beszéltük! ‒ Nem, nem beszéltük meg… – próbálkoztam. ‒ De igen, Paul. Nem megyek hozzád! Kiengedtem a bent tartott levegőt. Úgy eresztettem le, akár egy lufi, amit kiszúrtak egy tűvel. Lerogytam a kanapéra és a gondolataimba temetkeztem. Nem azt mondta, hogy még nem jön hozzám, mert esetleg korainak tartja, egyszerűen csak nemet mondott. Egy szimpla nem. Ezen voltam úgy megrökönyödve. Én sem gondoltam arra, hogy azonnal összeházasodunk, de tudtam, ha magammal viszem, csak abban az esetben fogadják el őt azonnal, ha közlöm mindenkivel, hogy hozzám tartozik. Mia leült mellém és megfogta a kezem. Felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek. ‒ Ezt úgy értetted, hogy soha nem fogsz hozzám jönni? Kicsim, én sem most azonnal gondoltam az esküvőt! ‒ Paul, én nem akarok férjhez menni, nem akarok azért oltár elé állni, mert felcsináltattam magam. ‒ Azért vennélek el, mert szeretlek, és nem azért, mert a fiam várod!

‒ Ezt tudom én, és tudod te is, és a szüleim is, de senki más nem tudja. És különben is, amikor Mark elhagyott, megfogadtam, hogy soha többé nem dőlök be egy pasinak sem, és ez alól, Paul Davies, te sem vagy kivétel. ‒ Mintha azt mondtad volna, hogy szeretsz! ‒ Szeretlek, és ezen semmi és senki nem fog változtatni, de nem kötöm az életem egy olyan emberhez, akit egyrészt alig ismerek, másrészt aki egyszer már elhagyott annak ellenére, hogy állítólag akkor is szeretett. ‒ A dolgok azóta megváltoztak! ‒ Nem, Paul, a dolgok semmit nem változtak. ‒ Hogyne változtak volna, hamarosan szülők leszünk. ‒ Igen, valóban, és akkor most miért is akarsz feleségül venni? ‒ Mindig is tudtam, hogy nekem van a legokosabb lányom a világon! – kiáltott fel Jack, majd odajött hozzánk, megölelte Miát, nyomott egy puszit a homlokára, majd nekem nyújtott kezet. – Hát… sok szerencsét, fiam! – közölte vigyorogva, majd Grace-szel együtt magunkra hagytak. Nem akartam elhinni. Nem Jacktől vagy Grace-től kellett tartanom, hanem Miától. Abban a percben rájöttem, hogy az a törékeny virágszál, akit megismertem, valójában nem is létezik. Szerelmesebb lettem, mint valaha. Megfordultam, és odahajoltam az én forróvérű kis tündérkémhez. ‒ Szóval nem akarsz hozzám jönni? ‒ Nem akarok hozzád menni! ‒ Azon gondolkodtam, mivel is győzhetnélek meg az ellenkezőjéről! ‒ Semmivel sem tudsz meggyőzni, Paul! Határozott nemet mondtam, és úgy is gondoltam. ‒ Akkor mit szólnál, ha egészen addig, amíg másképp nem döntesz – megcirógattam ruháján keresztül a mellbimbóit, majd a csiklója felé közelítettem, miközben ő egyre mélyebbeket sóhajtozott –, szóval, mi lenne, ha addig hanyagolnánk a szexet? ‒ Eszedbe ne jusson! – kezdte, de belefojtottam a szót egy csókkal. Nyelvemmel birtokba vettem a száját. – Paul! – nyögte a számba. Tudtam, hogy sikerült egy picit felhúznom. Így hát felálltam és magára hagytam. ‒ Most meg hová mész? – kiáltott utánam kétségbeesetten. ‒ Megyek és megkóstolom Grace sültcsirkéjét, isteni illata van! – közöltem vele vigyorogva, és magára hagytam a nappaliban.

Mia „Nehéz döntéseket kell meghozni egy kapcsolatban, főleg hogy sokszor a jónak tűnő megoldás tönkre tehet egy nagy szerelmet… kétséges, hogy az ösztön vagy a józanész lesz-e az erősebb” Nagy Eszter Duzzogva követtem Pault a konyhába a pár percig tartó döbbenetem után. Nem akartam elhinni, hogy képes megzsarolni. Ahogy beléptem a helyiségbe, meglepődtem. Paul ott ült az asztalnál, és kevergetett valamit egy tálban. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy munkálkodott. Anyu biztos észrevette rajtam, mert odalépett és a fülembe súgta: ‒ Azt mondta, elkészíti a világ legfinomabb szószát. Szerinte a sült csirkém ettől csak még finomabb lesz. Gyere, hagyjuk, hadd élje ki magát! Anyu kilépett a hátsó verandára és nyitva hagyta a szúnyoghálós ajtót, hogy menjek utána. Mivel Paul még csak fel sem nézett a tál tartalmáról, felszegett állal kimentem a teraszra és leültem az egyik hintaszékbe. Már sötét volt, csak a kerti lámpák világítottak, és az istálló körül láttam néha megvillanni apa fejlámpájának fényét. ‒ Hogy van Rex és a családja? – érdeklődtem magam elé meredve anyutól, aki a felső lépcsőre ült, hogy felvegye a csizmáját. ‒ Gyere és nézd meg! Nem kellett kétszer mondania. Kíváncsi voltam már a nagy kutyacsaládra. Belebújtam én is a csizmámba, és anyuval egymásba karolva indultunk el az istállók felé. Rex, ahogy meghallotta a hangunkat, vidáman csaholva megiramodott felénk, utána pedig a bébik, akik annyira már nem is voltak bébik. Meglepődtem, hogy még mindig megvan mindegyik. ‒ Már három hónaposak, nincsenek egy kicsit sokan ahhoz, hogy mind megtartsátok? ‒ Erről inkább apádat kérdezd, azt mondja, nincs szíve megválni tőlük, de ezek a gombolyagok kiesznek a vagyonunkból bennünket. ‒ És mi a helyzet Szélvésszel? Lovagolt rajta valaki, mióta itthon jártam? ‒ Próbáltunk, de még a lovászt is ledobta magáról. Tudod, hogy ő csak téged visel el. Szerintem hiányzol neki. Ahogy nekünk is – sütötte le a szemét, majd egy másodperc múlva már mosolyogva emelte fel a fejét, mintha az iménti bánata egy pillanat alatt tovaillant volna. – Tudod, hogy

apád és én is nagyon féltünk, de tudjuk, hogy Paul nagyon szeret téged. Minden mozdulatából süt a szerelem, és ez boldoggá tesz. ‒ Anyu, nem fogok elmenni. ‒ Ezért mondtál nemet? ‒ Nem. Azért mondtam nemet, mert nem akarom, hogy a terhességem miatt vegyen el. Szeretném jobban megismerni, és ha egy év múlva még mindig ugyanúgy el akar majd venni, akkor igent mondok neki. ‒ Pedig azt gondoltam, teljesen végleges az elhatározásod. Úgy tűnt, mindenkit megleptél vele. Kislányom, apádnak és nekem csak az a fontos, hogy boldog légy. Ha ez a fiú szeret és boldoggá tesz téged, akkor semmi más nem számít. ‒ Szeretem őt, és tudom, hogy ő is szeret engem – vallottam be őszintén. Anyuval nagyon közel álltunk egymáshoz. Mindig a javamat akarta, mint egy jó édesanya, de számomra ő nem csak édesanya volt, hanem a barátnőm, a tanácsadóm, akinek nem csak az életem köszönhettem. Csodálatos szüleim voltak és szörnyen sajnáltam, amiért Paulnak nem adatott meg, hogy megismerje a sajátját. Hány és hány olyan gyerek lehet, akinek szülők nélkül kell felnőnie ebben a kegyetlen világban! Újra szomorúsággal telt meg a szívem, ahogy eszembe jutott Noah utolsó mondata, mielőtt elváltunk. ‒ Mi a baj, kincsem? Nagyon elszomorodtál! – sóhajtott fel anyu, és végigsimított a hajamon. – Elmondod, mi bánt? ‒ Eszembe jutott Noah. ‒ Mi van vele? Meggyógyult? ‒ Igen. A kórházból egyenesen az otthonba vitték. Sose felejtem el azt a szomorú, de dühös tekintetet, amivel rám nézett a búcsúzásunkkor. Haza szeretett volna velem jönni, és én hagytam, hogy elvigyék. – Elsírtam magam az emlékre. – Annyira rossz volt őt olyan szomorúnak látni azok után, hogy miken ment keresztül. Az egyik rosszból egy másikba taszítottam őt. ‒ Ez nem igaz, biztosan kikerült nevelőszülőkhöz. ‒ Igen, olyanokhoz, akiknek fogalmuk sincs, miken ment keresztül, és miért viselkedik úgy ahogy. Senki nem ismeri őt úgy, ahogy én, anyu! ‒ És mi a terved, kislányom? Valami furcsa határozottságot érzek a hangodban. ‒ Örökbe akarom fogadni. ‒ Ez nem biztos, hogy jó ötlet.

‒ De igen, az. Érzem. Mindkettőnknek szüksége van erre – sóhajtottam, aztán beléptünk az istállóba. Szélvész azonnal felnyerített. ‒ Mondtam, hogy hiányzol neki! – mosolyodott el anyu, majd közelebb mentünk az én kedvencemhez. Megsimogattam és elhatároztam, hogy másnap kilovagolok vele. *** Jólesett kiadni magamból mindent. Rég beszélgettem már ilyen őszintén anyuval. A vacsoránál már mindannyian jól szórakoztunk. Paul elmesélte, hogy mit gondolok a nevéről, és nem akarom, hogy a gyerekünk az apja nevét kapja. Erre apa is felidézte a régi emlékeket, amikor ők várták a bátyámat, és szinte szó szerint ugyanaz a beszélgetés zajlott le köztük, mint köztünk. Jót derültünk rajta, végül Paul, apa kérésére, elmesélte a csapattársának a történetét, aki nagyon fiatalon vesztette életét a versenypályán, és aki miatt azóta is önmagát vádolja. Aztán apa tovább faggatta a Formula‒1-be való visszatéréséről, amiről legalább olyan áhítattal, szerelemmel beszélt, mintha rólam vagy a fiáról kérdezték volna. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz újra elválni tőle, még akkor is, ha hazajön, amikor csak teheti. De attól az örömtől, amit csak a versenyzés adhatott neki, nem foszthattam meg. Úgy döntöttem, hazaköltözöm a szüleimhez, amíg véget ér az évad. Nem akartam egyedül maradni a kisfiammal, mert bár Lizzy nagyszerű keresztanyja lesz, amiben teljesen biztos voltam, mégsem lettünk volna képesek mi ketten megteremteni neki azt a boldog, nyugodt légkört, mint amit a szüleim és a farm tudnak adni. *** Az ágyon hanyatt fekve a pocakomat simogattam és halkan dúdoltam a kisfiamnak, amikor Paul kilépett a fürdőszobából. ‒ Gyönyörűek vagytok! – sóhajtott fel, majd közelebb lépett az ágyhoz és letérdelt mellém. Fejét a hasamra hajtotta. Felhúzta a pólóm, hogy fülét a bőrömhöz illeszthesse, majd suttogni kezdett a fiunknak. ‒ Szia, kiskölyök, hallasz engem? – kocogtatta meg mutatóujjával gyengéden a pocakomat. ‒ Ne nevezd kiskölyöknek! – húztam fel az orrom. ‒ Akkor hogy nevezzem, amíg nem lesz neve? ‒ Már van neki! ‒ Tényleg? És mi? Negyedik Jack? ‒ Nem. A neve Dave.

‒ Dave… ‒ Igen. Nem akartam még elmondani, és ha nem szeretnéd, mert csak rá emlékeztetne, akkor keresünk másik nevet. Még van kerek négy hónapunk eldönteni. ‒ Nem kell másik név – közölte határozottan. – Dave… Dave Davies – ízlelgette a nevet, aztán kijavítottam. ‒ Azt akartad mondani, hogy Dave Davies-Wilder, ugye? ‒ Tulajdonképpen nem, mert ha hozzám jössz feleségül, akkor te is Mia Davies leszel, ez esetben felesleges a két vezetéknév a gyereknek. ‒ De mivel nem megyek hozzád, és maradok Mia Wilder, ez esetben viszont igenis szükséges a két vezetéknév – érveltem, mire felállt az ágy mellől és meztelenre vetkőzve bújt mellém az ágyba, majd hátat fordított. ‒ Most meg mi bajod van? ‒ Azt hittem, megbeszéltük lent a nappaliban. Tudod te azt! Ha nincs igen, nincs szex! ‒ Nem zsarolhatsz ezzel. Ez egyszerűen… abszurd! ‒ Tényleg? – fordult felém érdeklődve. – Szerinted van vagy volt valaha is a kapcsolatunkban olyan, ami nem abszurd? – szegezte nekem a kérdést, amivel egy kissé elgondolkodtatott. Ennek ellenére elhatároztam, hogy a saját fegyverét fordítom ellene és megleckéztetem. Nem fog engem szexmegvonással zsarolni soha többé, az egyszer fix. Bebújtam mellé az ágyba, szintén háttal és vártam. Közben ki kellett mennem pisilni, úgyhogy kénytelen voltam felkelni, pedig alig vártam már, hogy mélyen elaludjon. Mikor kijöttem a mosdóból, észrevettem, hogy hanyatt fordult, és kezeit a feje fölé emelte. Közelebb léptem hozzá, hogy meggyőződjem róla, valóban alszik-e. Mély, lassú lélegzetvételei arra utaltak, hogy már valahol álomországban jár. Nem tétlenkedtem, kinyitottam a bőröndöt és vadásztam magamnak egy fekete csipkebugyit. Úgy döntöttem, nem lesz szükség melltartóra. Visszaléptem a fürdőbe, és a fogason lógó köntösből kivettem a derékkötőt. Egy pillanatra eltöprengtem, vajon hogyan kellene csinálnom, hogy biztos legyen a siker. Visszaléptem és a saját köntösömből is magamhoz vettem a fegyveremet. Amikor visszamentem a szobába, Paul szerencsére még mindig mélyen, szuszogva aludt. Gyorsan kellett cselekednem. Először a feje fölött pihenő kezeit kötöztem oda a rácsos ágytámlához, majd a lábait az ágy végéhez. Amikor elkészültem, mellé feküdtem. Színészkedve hangosan felnyögtem, amitől éppen csak megmozdult, de nem érkezett rá reakció. Kényelmesen

elhelyezkedtem vele szemben, és a fejem alá párnákat téve saját magam kezdtem izgatni. Játszadoztam csupasz melleimmel és vártam, hogy a hercegem felébredjen mély álmából. De hiába nyöszörögtem hangosan, semmi reakció. Ekkor rámarkoltam a szerszámára és őt kezdtem el izgatni. Hát persze hogy a teste azonnal reagált az érintésemre! Simogattam, cirógattam keményedő farkát. Az ajkamba kellett harapnom, mert már annyira kívántam, hogy legszívesebben azonnal rácuppantam volna, de akkor nem érne semmit a tervem. Inkább elővadásztam a táskámból a barátomat, akit Lizzy ajándékozott nekem. Szerinte a szexhiány miatt voltam olyan hisztis. Eleinte fújtam rá és közöltem vele, hogy nekem soha nem lesz rá szükségem. De aztán mégiscsak piszkálta a csőrömet, hogy milyen lehet, és egyszer elővettem. Mit mondhatnék, nem bántam meg! Bekapcsoltam a műbrokit, amivel terveim szerint Paul szeme láttára fogok magamnak örömöt szerezni. Időközben az én drágám is magához tért, és tágra nyílt szemmel nézte és próbálta felfogni, mi is történik épp. ‒ Mia! – szólított meg, de én nem foglalkoztam vele. – Mi a jó büdös… – kezdte a mérgelődést, amikor észrevette, hogy a kezeit és lábait kikötöztem. – Mit művelsz? ‒ Hogy én? Én csak szexelek. Mivel te közölted velem, hogy nincs szex, amíg igent nem mondok, úgy döntöttem, megoldom magam. Bugyimon keresztül magamhoz érintettem a rezgő szerszámot és hangosan felnyögtem. Erre Paul rángatni kezdte a kezét, de úgy tűnt, sikerült elég szorosra kötöznöm. ‒ Mia, az istenit, oldozz már el! – kérlelt, tovább rángatva a kezét. ‒ Miért tegyem? ‒ Mert meg akarlak érinteni – nyögött fel. ‒ Paul, drágám. Azt mondtad, nincs szex, én csak megvédem az elhatározásod. Neked nincs szex. Én pedig megoldom, ahogy tudom. – Ekkor félrehúztam a nedvességtől teljesen elázott bugyimat és benyomtam a szerszámot. Felnyögtem az élvezettől, mire Paul még jobban kapálózni kezdett mellettem. Egy darabig még úgy tettem, mintha nem is venném észre, hogy ő is itt van, ki-be járattam magamban, és amikor már közel értem a csúcshoz, kivettem és félredobtam. Levettem a bugyimat, és egyik lábam átvetve rajta ráültem az arcára. Felnyögtem, ahogy nyelvével belém hatolt. Vonaglani kezdtem rajta, mert a testem annyira vágyott már a kielégülésre, hogy nem bírtam visszafogni magam. Kioldottam Paul kezeit, mire ő megkönnyebbülten kapaszkodott a fenekembe és segített mozogni.

Összeszorítottam a fogaimat, és halk sikolyokat hallatva élveztem el. Amikor leszálltam róla, ő nem engedett el. Kezem kemény farkához irányította. Láttam, mennyire vágyik rám, és úgy voltam vele, ennyi lecke elég volt. Megadom neki én is, amire vágyik. Megfordultam és újra ráültem az arcára, de ezúttal előrehajolva a nyelvemmel kényeztettem lüktető szerszámát, miközben ő újra lecsapott nyelvével. Ilyen intenzív érzésben még soha nem volt részem. Minél többet adott, én annál többet és többet kívántam belőle. Az illata teljesen elbódított. Imádtam, ahogy vonaglott alattam, és boldog voltam, hogy ilyen hatással tudok lenni még kövéren is, na jó, pocakosan, egy ilyen dögös pasira. Végtelen büszkeséggel töltött el, hogy ő az enyém, és tulajdonképpen semmit nem kellett tennem azért, hogy engem akarjon. Egyszer csak megemelte a lábam és kérte, hogy forduljak meg. ‒ Gyere, kicsim, lovagolj meg, kérlek! Beléd akarok élvezni! Nem kellett kétszer kérnie. Azonnal felnyársaltam magam és heves vágtába kezdtem. Egy perccel később együtt élveztünk el. ‒ Ez hihetetlen volt – sóhajtottam mosolyogva, miközben mindkét tenyeremmel a mellkasát masszíroztam, simogattam. ‒ Te egy őrült nőszemély vagy, ugye tudod? Megvontam a vállam. ‒ Talán nem tetszett a kis játékom? ‒ Minden pillanatát élveztem – vallotta be, majd lerántott magához és megcsókolt. – De ne merészelj még egyszer kikötözni, mert megbánod. ‒ Tényleg? És milyen büntetést fogok kapni? Szexmegvonást? ‒ Nem, édesem, úgy megduglak, hogy a füled is ketté áll! ‒ Ajánlom is! – zártam le a témát, majd miután a lábait is kioldottam, hátat fordítottam neki. Nem szóltunk egymáshoz hosszú percekig, csak simogattuk, kényeztettük a másikat. ‒ Szeretlek, Mia Wilder! – törte meg végül a csendet. ‒ Tudom – motyogtam válaszként, majd rövid hallgatás után folytattam: – Mikor kell elmenned? – tettem fel a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, amióta újra betoppant az életembe. Az elmúlt pár nap maga volt a csoda. Még a lelkem is belesajdult, ha arra gondoltam, hamarosan újra el kell szakadnunk egymástól. Megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.

‒ Tom hívott ma reggel, lejárt az egy hét szabadidő, amit kaptunk, közölte, hogy toljam vissza a képem lehetőleg azonnal, mert ha nem teszem, akkor személyesen Jack Harrison fog eljönni értem. Bár én kétlem, hogy megtenné azok után, ahogy elváltunk. Nagyot sóhajtottam, mert bár tudtam, hogy nem maradhat, nem gondoltam, hogy ilyen szigorúan veszi a csapatfőnök az egy hetet, és máris mennie kell. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet, amik ömleni kezdtek a szememből. Hangtalanul sírtam a karjaiba zárva. Amikor már képesnek éreztem magam, hogy megszólaljak, megfordultam, és a szemébe nézve kezdtem beszélni. ‒ Paul. Nem tagadom, mennyire fáj, hogy máris itt hagysz, de… ‒ Nem hagylak itt! – szakított félbe, én meg csak tátogtam, mint egy hal. Nem bírtam megszólalni. – Velem jössz! – jelentette ki, mire kipattantam az ágyból. ‒ Ezt meg honnan veszed? – emeltem fel a hangom. – Mégis miből gondolod, hogy elmegyek veled? ‒ Mondjuk… mert szeretsz? Mert nem tudsz nélkülem élni? – vigyorgott. ‒ Paul, ez egyáltalán nem vicces. Nézz rám! Gyereket várok, én nem tudlak mindenhová elkísérni. Legjobb lesz, ha itt maradok anyuékkal. Paul lehajolt hozzám, és nyomott egy puszit a homlokomra. – Márpedig én nem vagyok hajlandó nélküled menni, úgyhogy legjobb lesz, ha felkészülsz. – De… – Nem akarsz velem lenni? Lehajtottam a fejem. Tudta, hogy semmire nem vágyom jobban, minthogy állandóan a karjában tartson. – De igen, te is tudod! – Akkor ezt meg is beszéltük! – csapta össze a tenyerét, és huncutul vigyorogni kezdett. Felháborodva ültem fel vele szemben törökülésben. – Nem, Paul… semmit nem beszéltünk meg… Ennyit bírtam kinyögni, mert előrehajolt és csókkal fojtotta belém a szót, aztán letepert. Képtelen voltam ellenállni neki, és ha őszinte akarok lenni, nem is akartam. „Szó se róla, neki is jó a rábeszélőkéje!”

Paul „Az élet megtanít elfogadni, elengedni és újrakezdeni. Néha a legfájdalmasabb módokon. De ha merünk kockáztatni, esélyt kaphatunk a boldogságra.” Emily Hart Nem akartam a lakásomba menni, így még azelőtt foglaltam egy szállodai szobát, mielőtt a gépünk felszállt Denverben. Kicsit meghosszabbítottuk a pihenési időt, és végül másfél hetet töltöttünk el Mia szüleinél. Egy életre szóló élmény volt számomra mélyebb bepillantást nyerni egy farm életébe. De ami még ennél is többet ért, az a szeretetteli családi élet, amibe belecsöppentem náluk. Élveztem minden egyes pillanatát. Hiányzott a versenyzés, de a Wilder-házban töltött idő alatt gyakran morfondíroztam el azon, vajon milyen lenne ott élni. Távol a világ zajától, nyugalomban. „Azt hiszem, tetszene nekem az az élet! Főleg, ha azzal együtt folyamatosan a családom mellett lehetek.” Alig több mint két hete az életem romokban hevert. Most éreztem először úgy életem során, hogy úgy alakulnak a dolgaim, ahogy szeretném. Visszatértem, holnap kezdjük a kocsik tesztelését, és két hét múlva irány Melbourne. Mia nagyot sóhajtva huppant le az ágyra, és simogatni kezdte pocakját. Mikor hanyatt dőlt, odaléptem mellé és megbabonázva néztem őt. – Most meg miért bámulsz rám így? – Azért, mert jólesik, és mert gyönyörű vagy, tudod… az ember szívesen nézegeti a szép dolgokat. – Akkora lettem, mint egy bálna – jegyezte meg mintegy mellékesen. Letérdeltem az ágy mellé, és ráhajolva megöleltem. – Szerintem meg igézően gyönyörű vagy! Nem értem, miért látod magad kövérnek. Nem vagy az! A kisbabánkat várod, természetes, hogy rakódtak rád kilók. Mia ekkor felemelte a fejét, és szúrós tekintetét az enyémbe fúrta. – Paul, még van három hónapom a szülésig, de már most több mint húsz kilót híztam. A normál hízás tizenkettő-tizennégy kiló a terhesség végére. Ha ezt így folytatom… – kezdte volna, de belefojtottam a szót egy rövid csókkal.

– Fejezd be, kérlek! Nem győzöm elégszer mondani, mennyire gyönyörű vagy, kívánatos, és én mennyire nagyon imádlak! Szóval nem érdekelnek a sirámaid a súlyodra. Már nem egy tízéves kiskamasz vagy, akit csúfol a környezete a túlsúlya miatt, hanem egy csodaszép kismama, aki az én fiammal várandós. Ahelyett, hogy folyton emészted magad a felszedett kilóid miatt, inkább élvezd ki a terhességed! – Tudod, hogy mennyire imádlak? – mosolyodott el, és közelebb hajolt egy csókra. – Tudom! Én is téged! Szeretném, ha holnap elkísérnél a tesztelésre. Bemutatnálak a fiúknak. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – Szerintem meg igenis az! Megígértem a szüleidnek és a dilis barátnődnek is, hogy vigyázni fogok rád, és nem szeretném, ha a kelleténél messzebb lennél tőlem. Szóval erről nem nyitok vitát. – És mára milyen terveid vannak? Még van egy egész esténk. Közelebb húzódtam hozzá, és végigsimítottam az oldalán, majd vissza fel a belső combján. – Az én tervem mára? Ágyban maradni… és kényeztetni életem asszonyát. – Hmm… – Mi ez a hümmögés? Talán nem teszik a tervem? – De – nevette el magát, majd a vállaimnál fogva hanyatt lökött az ágyra, és jobb lábát átvetve rajtam rám ült. *** Végre eljött ez a pillanat is. Ugyan a verseny csak két hét múlva kezdődik, de nekem már attól felment az adrenalinszintem, amikor Jack és Tom ünnepélyesen lerántották a ponyvát a kocsikról. Mia mellettem állt, és izgatottan szorongatta a kezem. Elállt a lélegzetem, és ahogy megláttam az oldalán a „Davies” feliratot, a szívem hevesebben kezdett kalapálni. Amikor először léptünk be az épületbe, mindenki arcán ott ült a döbbenet. Gondolom azok után, hogy néhány hete még Pariciával vártunk gyereket… Persze az első döbbenetet felváltotta az öröm, és sorra jöttek gratulálni és megismerni az én vörös tündérkémet, aki elrabolta a szívem. Mia őket is elvarázsolta egy pillanat alatt a közvetlenségével. Jack-kel volt egy eléggé kínos beszélgetésünk, de azt hiszem, sikerült mindent letisztáznunk. Bár a tüske az bennem fog maradni egy életen át,

ahogy a bűntudat is, hogy én… vagyis közös erővel mi tehetünk Patricia babájának haláláról. Jack állítása szerint csak két legyet ‒ vagyis inkább hármat ‒ akart ütni egy csapásra. Felcsinálta Patriciát egy gyenge pillanatában, de már vénnek érezte magát egy gyerekhez. Rólam pedig tudta, hogy felejteni akarok, így a nyakamra küldte Patet, aki meg már régóta be akart férkőzni az ágyamba. Ennyi a rövid történet. Patriciát, amióta kiengedték a kórházból, egy szanatóriumban kezelik a labilis lelkiállapota és az öngyilkossági hajlama miatt. Kis híján megölte magát is, bár azt állítja, hogy sosem drogozott és sosem bántotta volna a gyermekét, ezt mindenki nehezen tudta elhinni róla. A toxikológiai vizsgálat eredménye szerint a kokaint adagolta túl. Neki elég erős volt a szervezete, hogy túlélje, de a fia meghalt. Állandóan sírt, ha meg éppen nem, akkor dührohamai voltak. Ezt Jack mesélte, aki a kérésemre töredelmesen bevallotta a családjának és a médiának, hogy Patricia Cameron elhunyt gyermekének ő volt az édesapja, és nyilvánosan kért bocsánatot mindenkitől, akit emiatt ért bármiféle kár. Engem szörnyen bántott ez az egész. Dühös voltam és sértődött, de miután Jack, kockára téve a karrierjét, még Patricia kórházba kerülésének napján nyilvánosan felvállalta az igazságot, megenyhültem. Ellenkező esetben soha nem tértem volna vissza. A feszültség most is érződött a levegőben. Amikor azonban az új csapattársam, az alig több mint húsz éves James O’Brian először látta meg a kocsit és sírva fakadt, mindenki elkezdett hangosan röhögni. Onnantól kezdve visszatért a régi csapat. Elengedtem Mia kezét, odasétáltam O’Brianhez és kezet nyújtottam neki. ‒ Annyira hihetetlen ez az egész! – motyogta. ‒ Megdolgoztál érte! – közöltem vele a nyilvánvalót. Ez a kölyök kegyetlenül tehetséges. Nem véletlenül csapott le rá Jack. Rengeteget csengetett, de sikerült elhalásznia a srácot a Red Bull elől. ‒ Szerintem nézzük meg, hogy zenélnek a kicsikék. Vigyorogtam, és közelebb léptem a kocsihoz. Olyan gyönyörű volt! A srácok igazán kitettek magukért. Elmélázva húztam végig ujjaimat a Dave Parker Esély a Tehetséges Fiatalokért Alapítvány logóján. „Azt hiszem, most ő is itt van velünk és boldogan mosolyog.” Ez állati sirály! Igen, valószínűleg ezekkel a szavakkal illette volna ezt a kocsit. ***

Gyorsan eljött a nagy nap. A 2019-es idénynyitó versenyen Melbourneben. Már egy hete megérkeztünk, de az első napunkat többnyire alvással töltöttük. Az időeltolódás sosem volt a barátom, és Miát is kikészítette a hosszú repülőút. Most viszont alig vártam, hogy végre kigurulhassak a pályára. Jól kell szerepelnünk az időmérőn, mert hátulról nekifutni a versenynek egyrészt kihívás ugyan, másrészről viszont kurva nagy szívás. Egyelőre csak az lebegett a szemünk előtt, hogy a versenyen pontszerzőhelyen érjünk célba. Az már egy hatalmas lépés lenne a tavalyi elcseszett év után. A srácokkal a boxban ültünk és figyeltük, ahogy a többi csapat próbálgatja a kocsit. Szokás szerint a Ferrari és a McLaren váltogatták egymást az élen. Én már tűkön ülve, beöltözve vártam, hogy végre Tom közölje, üljek kocsiba. Szúrós szemeket meresztettem rá, amikor hátrafordult és rám nézett. Csak vigyorgott és rázta a fejét. Tudta, hogy mennyire ki vagyok már éhezve a versenyzésre, de amikor visszafordult a monitorok felé, O’Brian nevét közölte. A kölyök szinte visítva ugrott fel készülődni. Mintha a néhány évvel ezelőtti önmagamat láttam volna. Sőt, legszívesebben most is így tennék. Csak ráztam a fejem, és vigyorogtam a lelkesedésén. Amikor O’Brian kigurult a pályára, szinte az egész csapat a monitorokra meredt. Tom eldarálta neki rádión az utasításokat, hogy mire figyeljen. Az egyik Red Bull éppen levezető körénél tartott, a Ferrari pedig a mért körét futotta, amikor a kölyök begurult a versenypályára a mi csapatunk csodájával. Reméltem, hogy nem csak a kinézete ilyen állati. A kocsi orra fekete volt, ami hátrafelé bordóba ment át. Pont, ahogy Dave megálmodta. Gyűlölte a szürkét, ami azelőtt volt a csapatunk színe, azt mondta, abban nincs semmi élet. Büszkeséggel telve álltam fel és sétáltam oda Tomhoz. Megvártam, míg az utolsó instrukciókat eldarálja Jamesnek a mért kör előtt. ‒ Tom, ki akarok menni! Csak bólintott. Behunytam a szemem és elmormoltam egy gyors imát Davie-ért, aztán a betettem a füldugókat, fejemre húztam a maszkot, fel az overall cipzárját, majd a fejembe nyomtam a sisakom. A kocsi felé haladva még gyorsan felhúztam a kesztyűket, és mielőtt beültem, még vetettem egy pillantást Miára, aki izgalmában már a kezeit tördelte. Mosolyogtam rajta, amit ő nem láthatott, majd két ujjam a sisakomhoz érintve dobtam neki egy csókot. ***

Elképesztően gyorsan telt az idő. Még észbe sem kaptunk, máris túl voltunk a bahreini és a kínai nagydíjon is. A melbourne-i nagydíj pocsék kezdés volt. Az én kocsim motorja nem bírta a terhelést, a verseny utolsó előtti körében kellett kiállnom, ami kurvára bosszantó tud lenni azok után, hogy sikerült felverekednem magam a hatodik helyre. James pedig kisodródott, amikor le akarta előzni az egyik Toro Rossót, és beragadt a kocsija a kavicságyba. Nemcsak hogy pontot nem sikerült szereznünk, de még célba sem ért egyikünk sem. Eléggé elkeserítő volt a helyzet, mégis bizalommal vágtunk bele a folytatásba. A mérnökök éjszakákon át melóztak, hogy kijavítsák a hibákat. Az elcseszett melbourne-i kezdés után az utóbbi két versenyen már mindkét kocsival sikerült pontszerző helyet megkaparintanunk. Miát láthatóan megviselték az események. Bár nem tette szóvá, tudtam, mennyire fél, és félt minden egyes pályára lépésem előtt. Elhatároztam, hogy beszélek vele. Bármennyire fájt is a tudat, hogy nem lesz velem a versenyek alatt, nem kínozhattam tovább, mert láthatóan szenvedett. Áprilisban a terhessége hetedik hónapjában járt már. Nem tett jót neki az állandó utazás sem. Amikor megérkeztünk Azerbajdzsánba, a következő versenyhelyszínre, kértem pár napot Tomtól, hogy hazavihessem Miát. Kicuccoltunk a szállodában, majd leszóltam a recepcióra, hogy hozzanak fel kaját. A fél étlapot felsoroltam nekik, mert az én kincsemnek igencsak jó étvágya volt. A hatalmas franciaágyon elterülve a tévét kapcsolgatta, amíg én megrendeltem a vacsoránkat. Mikor letettem a telefont, odaléptem hozzá, ujjammal megemeltem a fejét az állánál fogva, hogy a szemembe nézzen, de nem tetszett, amit abban a tekintetben láttam. ‒ Mi a baj, kicsim? – érdeklődtem, mire csupán egy vállrándítás volt a válasz. – Nem érzed jól magad? Hívjak egy orvost? ‒ Semmi szükség rá. A fizikai állapotommal nincs semmi gond. Nagyot sóhajtottam, és leültem mellé az ágyra. Hátradőltem és átkaroltam a vállát. Úgy bújt az ölelésembe, akár egy kismacska. Fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig a hátát cirógattam. ‒ Akkor mondd el, mi bánt. Nem érzed jól magad velem? Másra számítottál, vagy mi baj? ‒ Fáradt vagyok, Paul. Az elmúlt egy hónapban olyan szinten felgyorsult az életünk, hogy nincs is időm kiélvezni a terhességem, és hiába lógok Lizzyvel állandóan chaten, azért az nem ugyanolyan. Már az összes könyvet kiolvastam az e-book olvasómból, és a szüleim is hiányoznak! –

Szipogni kezdett, és bár próbálta leplezni, tudtam, hogy sír. Hallgatott egy ideig, talán hogy összeszedje a gondolatait, aztán folytatta: – Állandóan aggódom miattad. Tudom, hogy jó vagy, és látom, mennyire élvezed, amit csinálsz, de… ez nekem sok. – Felemelte a fejét és rám nézett. – Paul, én nagyon szeretlek, imádok veled lenni, de az időd nagy részében nem érsz rá velem foglalkozni. Ezekben az országokban még egy moziba sem tudok bemenni, vagy egy pizzériába. Ne haragudj rám, de… én… szeretnék hazamenni. Újabb hatalmas sóhaj hagyta el a tüdőmet. Valahogy sejtettem, hogy ez a baja, de azt nem gondoltam, hogy már hazamenne. Szörnyen sajnáltam, de én is tudtam, így lesz a legjobb. Mire végeztem a zuhanyozással, Mia már összegömbölyödve aludt, kezében a távirányítóval. Óvatosan elvettem tőle, és letettem az éjjeliszekrényre. Eltűrtem az arcából egy odalógó tincset, majd lehajoltam, és behunyt szemmel megcsókoltam a homlokát. Azt gondoltam, annak ellenére, hogy honvágya van, velem akar majd maradni. Örültem, hogy nem így van. Ez a hónap tényleg kizárólag rólam szólt. Rólam, a csapatomról, a versenyekről. Annyira bele voltam merülve az örömömbe, hogy észre sem vettem, mennyire kimerült. Bebújtam mellé az ágyba, és hátulról átöleltem. Imádtam így összebújva aludni vele. Úgy hozzászoktam már ahhoz, hogy mindig velem van, nehéz lesz elszakadni tőle. *** Majdnem két napba telt, mire eljutottunk Denverbe. Több átszállás, rengeteg várakozás és egy fáradt, terhes nő nem jó párosítás. Fellélegeztem, amikor kisétáltunk a reptérről. Még New Yorkból felhívtam Mia apját, hogy jöjjön ki értünk a repülőtérre. Grace-szel együtt, egy óriás „Davies” táblát tartva a magasba várt minket. Amikor Mia észrevette a szüleit, elengedte a kezem és odarohant hozzájuk, zokogva borult az anyja nyakába. Jack szúrós szemekkel engem kezdett méregetni ‒ Mit műveltél a lányommal, Paul Davies? Éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor Mia felemelte a fejét anyja mellkasáról és a védelmemre kelt. ‒ Apu, Paul nem csinált semmi rosszat. Én… nekem csak honvágyam van, nagyon hiányoztatok! – pityeredett el újra, apját is bevonva az ölelésbe. ***

Miután megérkeztünk a Wilder-farmra, Mia mindössze néhány perc alatt látványosan meggyógyult. Nem hittem a szememnek. Járt-kelt a házban, telefonálgatott, és feltűnően sokat mosolygott. Nem tudtam mire vélni a lelkesedését, de örültem, hogy végre jól érzi magát. ‒ Paul… Paul – hallottam, amint valaki a nevemen szólongatott. A hintaágyban ültem a hátsó verandán. Élveztem a napsütést, és behunyt szemmel éppen a jövőről ábrándoztam. Az agyam többféle képet is levetített, de ha nagyon őszinte akarok lenni, mind közül az tetszett a legjobban, amikor egy boldog család életét láttam magam előtt ezen a farmon. ‒ Hmm? – nyitottam ki az egyik szemem hunyorogva. Mia leült mellém egy székre és érdeklődő tekintettel várta, hogy végre teljesen rá fókuszáljak. ‒ Ugye nincs semmi terved mára? ‒ érdeklődött feltűnően vidáman. Megvontam a vállam. Reméltem, hogy egy észbontó szexpárbajt szeretne beiktatni. Felsóhajtottam. ‒ De! Ami azt illeti, van! – Megfogtam a térdén pihenő kezét, és közelebb húztam magamhoz. Belecsókoltam a tenyerébe. – Most azonnal felmegyünk a szobába, és holnap reggelig nem jövünk ki onnan. Olyat teszek veled, hogy a füled is kettéáll. Mia közelebb hajolt és megcsókolt. ‒ Hidd el, édesem, lesz még időnk bepótolni, viszont ma jelenésünk van. ‒ Hol? ‒ Fort Collinsban. Tudod, Lizzy egy kicsit túllihegte a visszatérésemet, és szervezett egy kisebb összejövetelt az egyik étteremben. Mivel mindezt miattam tette, nem mondhattam neki nemet. Ugye elviszeeel! – kérlelt, óriási bociszemeket meresztve rám. Hát lehet egy ilyen kérésre nemet mondani? Néhány órával később betoppantunk az étterembe. Lizzy azonnal lerohanta Miát és az ölelésébe zárta. Olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Kicsit irigy is voltam rájuk. Hiába volt sok haverom, igazi jóbarátom egy sem akadt. Egyedül Dave, de ő meg már nincs köztünk. Fura volt, de az étteremben rajtunk kívül senki sem tartózkodott. Kérdő tekintetem először Miára, majd Lizzyre szegeztem. – Elárulnátok, hogy mi folyik itt? Látom a huncut csillogást a szemetekben, ti sántikáltok valamiben!

– Khm… khm… – hallottam meg a hátam mögül egy torokköszörülést. Megfordultam, és a szavam is elállt. Ott állt előttem Jack, Tom, Ryan, James és a többiek. Mindenki. Az egész Ford Harrison-csapat. Először nem értettem, mit keresnek itt, de aztán Tom elővett egy nagy üveg pezsgőt, amilyeneket a versenyek végén a dobogósok szoktak kapni, és a kezembe nyomta. – Ez a tiéd, haver! Boldog szülinapot! – A homlokomra csaptam. Abban a pillanatban esett csak le, hogy tényleg öregebb lettem egy évvel. Megfordultam, tekintetemmel Miát kerestem, de eltűnt valahova. Nem értem rá nagyon ezen aggodalmaskodni, hiszen sorban jöttek a csapattársaim is felköszönteni. Egy pillanat alatt megtelt a kis étterem vidám zajongással. Mia egyszer csak betoppant, s egy óriási emeletes tortát tolt egy zsúrkocsin. Beállította az étterem közepére, majd mellé állt. Mindenki elcsendesedett. – Paul, idejönnél? Kérlek! – szólt hozzám, de én még mindig annyira meg voltam lepve, hogy teljesen elméláztam, csak bámultam az én gyönyörűmre. Jack bökött oldalba és súgta, hogy Mia rám vár. Zavarodottan léptem oda hozzá. – Ezért volt az a nagy honvágy és hiszti? – érdeklődtem, mert kezdett leesni a tantusz. Mia csak somolygott, majd megvonta fél vállát. – Másképp nem tudtalak volna idevonszolni. – Elég lett volna mondanod, hogy Fort Collinsba vágysz. – Tulajdonképpen először a műhelyben akartam megtartani a szülinapod azokkal az emberekkel, akik fontosak neked, mert ott találkoztunk először. De aztán rájöttem, hogy túl sokan vagyunk. Nézz csak körül, Paul! Ez a sok ember ma mind miattad jött ide. A csapatod tagjai, Henry, a családom… úgy érzem, most már mindannyian egy család vagyunk. Szeretlek, Paul Davies, és most már teljes mértékben biztos vagyok a dolgomban… – Mia ekkor odanyúlt a torta mellé, ahonnan felvett egy fekete bársonydobozt. Azt a dobozkát, amelyben az a gyűrű lapult, amivel egy hónapja megkértem a kezét, majd letérdelt elém. Döbbenten meredtem rá. – Paul Davies, nem várom el, hogy újra megtedd, mert te egyszer már megkérted a kezem, ezért most csak azt kérdezem, hogy még mindig úgy érzed-e, hogy feleségül vennél engem? Mert én szeretnék hozzád menni… – motyogta remegő hangon. Letérdeltem vele szemben, kivettem a gyűrűt a dobozkából, és ráhúztam Mia ujjára.

– Igen, nagyon szeretnélek feleségül venni, minden vágyam, hogy téged boldoggá tegyelek, és egy család legyünk! – simítottam végig Mia nagyra nőtt pocakján. Először a fiamnak adtam egy puszit, majd belenéztem Mia könnyektől csillogó szemébe és megcsókoltam. Körülöttünk mindenki kiabálva gratulált, Lizzy sikoltozott örömében, Grace pedig hangosan zokogott. Olyan hihetetlen volt! Meg sem fordult a fejemben, hogy Mia mire is készül. – Au… – szisszent egyik térdéről a másikra billenve. Én barom, hagytam, hogy letérdeljen, ahelyett, hogy felhúztam volna. Gyorsan felálltam, lehajoltam és az ölembe vettem őt. Azért érezhető volt a közel harminc kilónyi plusz súly, amit magára szedett, de nem mertem megnyikkanni, még a végén visszavonta volna a szándékát. Inkább Mia ajkaival tapasztottam be a szám. Nem érdekelt, hol vagyunk, csak őt akartam. Jólesett pár percre elmerülni a saját kis buborékunkba. – Szeretlek, Mia Wilder. Életem legszebb szülinapi ajándéka vagytok!

Mia „Amikor az ember azt hiszi, révbe ért… sokszor történik valami, ami kirántja alóla a talajt és a földön találja magát. De egyet jól jegyezz meg! Az erő, ami a talpra álláshoz szükséges, benned lakozik.” Ella Steel Örömmámorban úsztam, ahogy hazafelé tartottunk. A szüleim Martháékkal már korábban elmentek, mondván, hagyják a fiatalokat bulizni. Fárasztó volt az este. Néhányan rendesen kirúgtak a hámból, de ez egy ilyen nap volt. Minden pillanatát élveztem, de rettentően nyűgös voltam már, a testem pihenésért kiáltott. Annyira bedagadtak a lábaim, hogy le kellett rúgnom a szandálom. A hátam is be akart szakadni. Már nagyon nehezen viseltem a terhességet. Zavart az is, hogy sokat híztam. A huszonöt kiló a hetedik hónap végén nem mondható természetesnek és féltem, hogy soha többé nem fogom tudni leadni. Tudtam, hogy Paulnak ez nem számít, inkább magam miatt zavart. Talán a sok gyerekkori bántás miatt, amiket elszenvedtem. Gondolataimba mélyedve meredtem előre. Fejem a támlának hajtottam, miközben Paul óvatosan navigálta a kocsit a kanyargós úton. Néha szembejött egy-egy autó, amiknek zavart az erős fénye a sötétségben, így inkább behunytam a szemem. Mosoly kúszott az arcomra, amikor megéreztem combomon Paul meleg tenyerének érintését. Ujjaim önkéntelenül is összefontam az övével, de nem volt erőm kinyitni a szemem. Éreztem, ahogy a fáradtság lassan mély álomba taszít. Arra riadtam, hogy Paul elkiáltja magát a kezemet megszorítva. – Mia! Mia, ébredj! Kapaszkodj, ez az őrült nekünk fog jönni! Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, hatalmas csattanással csapódott belénk hátulról egy kocsi. Az autónk óriásit rándult, a lendülettől az egész testem előrecsapódott. Akkorát rándult a nyakam a becsapódástól, hogy azt hittem, leszakad a fejem. Iszonyatos fájdalom nyilallt a lábaimba és a fejembe, a biztonsági öv pedig olyan erővel nyomta meg a hasam, hogy attól féltem, a kisbabámnak baja esett. Ijedtségtől és félelemtől remegő kezeimet a pocakomra tettem, simogatni kezdtem, és sírva könyörögtem neki, hogy mozduljon meg, tudassa velem, hogy jól van.

Rémülten pillantottam Paulra, aki egész testében remegett. Arcára volt írva a félelem. Mindössze néhány másodperc volt, hogy magunkhoz térjünk az iménti kábulatból, a kocsi újra belénk durrantott hátulról. A biztonsági öv újra keményen megfeszült a hasamon, visszarántva engem az ülésbe. Sírtam és sikoltoztam a félelemtől. ‒ Ki ez az őrült, Paul? Mit akar tőlünk? – Ő az… – motyogta. Nem kellett többet mondania, azonnal tudtam, kiről beszél. Ahogy azt is, ha most azonnal nem segít nekünk valaki, akkor mindannyian meghalunk. Paul beletaposott a gázba. Ahogy egyre nőtt a sebességünk, úgy erősödött bennem egyre inkább a félelem. Tudtam, hogy ő mindent el fog követni a megmentésünkért, ahogy azt is, hogy Joe Bolton ellen nem sok esélyünk van. Ha meg akar ölni, megteszi, neki ez semmiség. – Kapaszkodj! – kiáltotta Paul, és már száguldottunk is. Az üldözőnk nem adta fel, reflektorral próbálta meg elvakítani Pault. Az ajkaim megremegtek, a könnyeim megállíthatatlanul törtek utat maguknak. Nem mertem Paulra nézni, nem mertem hangokat kiadni, egyszerűen csak néztem magam előtt a suhanó utat, és közben magamban imádkoztam. Fohászkodtam, hogy éljük túl, hadd lehessünk egy kicsit mi is boldogok. Minden tagom iszonyúan fájt, de most nem foglalkoztam vele. Azt kívántam, bárcsak vége lenne már ennek az egész rémálomnak. Most, amikor végre úgy tűnt, egyenesbe jön az életünk, jön Joe, és lecsap. Mintha az égiek sem akarnák, hogy mi együtt boldogok lehessünk. Paul annyira félt, hogy egyszer eljön, hogy ránk talál. De már hónapok teltek el a szabadulása óta, és mindketten megnyugodtunk. Vagy legalábbis én. Nem gondoltam, hogy egyszer csak lecsap majd ránk a semmiből. Tudtam, hogy Paul minden erejével azon van, hogy megmentsen bennünket, de rettentően féltem, hogy ezek már az utolsó perceink. Behunytam a szemem és magam elé képzeltem a kisbabánkat, ahogy Paul boldogan öleli magához, majd anyuékra gondoltam, és persze Lizzy-re. Nem akartam még meghalni. Főleg nem ilyen körülmények között. Amíg én behunyt szemmel könyörögtem egy felsőbb hatalomnak segítségért, sikerült kissé eltávolodnunk a támadó kocsitól. Egy pillanatra úgy tűnt csak szórakozik velünk. Én meg voltam róla győződve, hogy csak ránk akar ijeszteni, de Paul meg-megfeszülő arcáról csak rémületet lehetett leolvasni. Még sosem tűnt ilyen tanácstalannak, amivel engem is egyre jobban elbizonytalanított. Nem mertem megszólalni, pedig legszívesebben

üvöltöttem volna a belém hasító, égető fájdalomtól. Csak halkan nyüszítettem és egyfolytában imádkoztam, hogy legyen vége. Haza akartam menni, pihenni, hogy aztán nyugodt körülmények között várhassam én is a kisbabámat, mint általában minden nő. Egyik pillanatban melegség öntötte el a lábam közét, először azt gondoltam, bepisiltem félelmemben. Aztán rájöttem, hogy ez a fiam. Úgy döntött, pont most akar a világra jönni. De ez még nagyon korai volt, neki még nem szabadna megszületni! Rémülten pillantottam életem szerelmére, aki mindkét kezével mereven szorította a kormányt, olyan erővel, mintha éppen Joe nyakát fojtogatná. Az erei kidagadtak a nyakán, állát ide-oda mozgatta. Még sosem láttam őt ilyen állapotban. Félve szólaltam meg. – Paul! – habogtam remegő hangon a nevét. Egy pillanatra rám nézett, megrázta a fejét, majd tekintetét újra az útra szegezte. – Ne félj, tündérkém, nem lesz semmi baj… – motyogta, de szerintem inkább csak magát próbálta nyugtatni. – Elfolyt a magzatvíz! – Picsába! – ordította, miközben ököllel csapott a kormányra. – Pont most? – Sajnálom, nem tehetek róla – sírtam el magam. – Tudom… ne haragudj… nem is neked szólt, egyszerűen csak… – Félsz – fejeztem be megkezdett mondatát. A következő pillanatban pedig görcsbe rándult a hasam, felsikoltottam az égető fájdalomtól. Nem bírtam magamban tartani, ez már túl sok volt. – Aúú… ez nagyon fáj, Paul – ziháltam –, kórházba kell mennünk! – Nem ez a legmegfelelőbb idő… – Szülni fogok, Paul! Itt nincs választási lehetőség – sikítottam teljesen pánikba esve. Hirtelen vakító fény töltötte be az egész teret. Nem tudtam, honnan jött, és időm sem volt gondolkodni, mert egy pillanattal később újra belénk hajtottak hátulról, és azzal a lendülettel újra előrecsapódtam. Már nem számítottam erre a támadásra, és inkább a görcsölő hasammal voltam elfoglalva, mint azzal, hogy kapaszkodjak. Éles fájdalom hasított belém. Már nem is tudtam eldönteni, honnan jön. Rémülten pillantottam Paulra, aki csak annyit suttogott: – Szeretlek titeket! Kérlek, bocsáss meg!

Értetlenül meredtem rá, az agyam nem bírta felfogni és feldolgozni, amit mondott, mert nem volt rá idő. Szinte csak egy pillanat volt. Szemünk előtt egy hatalmas autó, vagy talán több is, elzárta az utat, és Paul nem tehetett mást, félrerántotta a kormányt. Iszonyatos sebességgel száguldottunk lefelé a lejtőn, és ez a döcögés cseppet sem segített az állapotomon. A mellettünk elsuhanó fákon és bokrokon kívül semmit nem láttam. Szinte éreztem, hogy most van itt a vég. Az autón dobott egyet egy nagyobb valami, és többször átpördültünk. A fejem kóválygott, sikoltoztam, és igyekeztem találni valamit, amiben megkapaszkodhatok, de csak csapódtam ide-oda. Csak az járt a fejemben, hogy a fiamat az életem árán is meg kell védenem. Kezeimet a hasamra szorítottam. Hatalmas csapódással vágódtunk neki valaminek. Éreztem, ahogy a testem egyre könnyebb, a fájdalmat átveszi az üresség, és belezuhanok a sötétségbe. *** Nedvességet éreztem a szám szélén, amit önkéntelenül lenyaltam. Gusztustalan íze volt, mintha vasat nyalogattam volna. Próbáltam kinyitni a szemeimet, de a testem mintha nem is hozzám tartozott volna. Homlokom valami hidegnek támaszkodott. Nem éreztem egyetlen porcikámat sem a magaménak. Nem tudtam, hol vagyok, és bárhol legyek is, mit keresek itt? Búgó hang ütötte meg a fülem, ami egyre csak erősödött. Nagyon lassan újra megpróbáltam kinyitni a szemem, de mintha mázsás súlyok húzták volna a szemhéjam. Az egyiket sikerült nagy nehezen felnyitnom, amit azon nyomban vissza is csuktam. Lehetetlen pózban, teljesen kitekeredve feküdtem. A valóság, ami abban a pillanatban kúszott be az elmémbe, fájdalmasabb volt mindennél. Sírni akartam, ordítani, de még azt sem tudtam. Tehetetlennek éreztem magam. Az emlékek lassan kezdtek visszatérni. A kocsi, a fényszóró, Paul, az ütközés, a kisbabám… – Úristen, a kisbabám… – nyöszörögtem összeszedve minden erőmet. Többször próbáltam nyitogatni a szemem, ami leragadt, végül a tehetetlenség és pánik sírásban tört elő. Ömleni kezdtek a könnyeim. Fogalmam sem volt, hogy mi történt azután, hogy becsapódtunk. Időközben a telefon rezgése is abbamaradt. Pislogva sikerült végre kinyitnom a szemem. Sötét volt. Iszonyatos bűz terjengett a levegőben. Utáltam a gázolaj szagát még messziről is, de most mintha mindent beborított volna. A kocsi lámpája világított, homályos fénycsóvát szórva a sötét éjszakába.

Körbejárattam a tekintetem Paul után kutatva, de mozdulni nem mertem. Nem láttam őt. Nem ült mellettem. – Paul – nyögtem halkan –, Paul! „Istenem, hol lehet?!” Felemeltem a fejem, amibe éles fájdalom hasított, de nem érdekelt. Ki akartam szabadulni minél előbb. A jobb kezem nem éreztem, beszorult, ahogy a lábaim is. Bal kezemmel végigsimítottam görcsbe ránduló hasamon. Tudtam, hogy ki kell szabadulnom innen. Itt, ebben a pózban nem fogom tudni megszülni a kisbabámat. – Paul! – kiáltottam ezúttal hangosan. – Kérlek… kérlek, segíts! Beszorultam… hol vagy?! – sírtam. Egyre dühösebb lettem. Nem értettem, hova a francba tűnt el mellőlem. Most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. – Pauuul! Ekkor hallottam meg újra az iménti rezgést. „A telefonom!” – jutott el a tudatomig. „Fel kell vennem!” Tőlem úgy egy fél méterre lehetett. Felé nyújtottam a kezem, de olyan erős fájdalom nyilallt a vállamba, hogy megszédültem tőle. „Nem ájulhatok el most! Muszáj segítséget kérnem… Istenem segíts!!” – fohászkodtam magamban. Vettem egy mély levegőt és magamban tartottam. Összeszorított fogakkal nyúltam a még mindig rezgő telefonért. Csak egy ujjammal értem el és megpróbáltam közelebb piszkálni, hogy a kezembe vehessem, de ahogy egy picit távolabbra nyúltam, felsikoltottam a belém hasító fájdalomtól. A szívem egy pillanat alatt hevesen kezdett kalimpálni. Remegtem, szédültem, végül belezuhantam az előttem tátongó ürességbe. *** Soha életemben nem voltam még ilyen boldog. Könnyűnek éreztem magam, ugyanakkor erősnek, mint aki az egész világot képes lenne cipelni. A boldogságom határtalan volt, a mosolyom a szememig ért. A forró homokban feküdtem behunyt szemmel, és a környezetem zajait hallgattam. A morajló óceánt, ahogy hullámai újra és újra a partra futnak. Az enyhe szellő lágy lengedezését, amely fel-felkapja hosszú hajam, és az arcomba fújja azt. Mélyeket szippantottam a friss, sós levegőből. Messziről egy kisgyermek vidám kacagása hallatszott. Hangosan kiabálta, hogy „Még egyszer, még egyszer!”. Kinyitottam a szemem és felültem. A gyermek hangos nevetése olyan nyugalommal töltött el, amire semmi más nem lenne képes. Hiszen mi más tölthetne el bennünket nagyobb örömmel és

nyugalommal, mint gyermekünk boldogsága? Belemerültem a pillanat csodájába, ahogy kisfiam életem szerelmével játszadozott tőlem néhány méterre. Mosolyogva nyújtottam a kezem feléjük, amikor rám néztek. „Mamiii!” – kiáltott fel az én kis göndör hajú csodám, és szaladni kezdett felém. Kinyújtottam a kezeimet, hogy mielőbb a karomba zárhassam őt, de az apja egyszer csak megragadta a kezét és visszarántotta. Nem engedte hozzám az én kicsikémet, amiért szörnyen dühös lettem. Felpattantam a földről, és rohanni kezdtem feléjük. Kiabáltam utánuk, hogy jöjjenek vissza, de ők mintha nem is hallanák a szavaimat, egyre csak távolodtak. A boldog percek egy pillanat alatt semmivé foszlottak. Hisztérikusan visítottam a nevüket és nyúltam utánuk, de ők eltűntek. Mintha elnyelte volna őket a föld. Hirtelen beborult az ég, nem hallatszott már a madárcsicsergés, a lágy szellő szélviharként kezdett tombolni, és arcomba fújta hosszú hajamat. Idegesen söpörtem ki a szememből, hogy lássam, mi történik. Sötétség honolt mindenütt. A hangok megszűntek létezni körülöttem. Csak én voltam, és a nagy semmi. Megrémültem. Nem értettem, mi folyik körülöttem. – Van szívverés, a pulzus stabilizálódik… – jött valahonnan egy hang, de még mindig ugyanaz a sötétség vett körül. Nem tudtam, ki beszél, és kinek szánta szavait. – Jó, ez nagyon jó hír – szólalt meg egy másik hang is. – Gyere vissza, kislány, neked még dolgod van itt! *** Nagyokat pislogva nyitottam ki a szemem. Bántotta az erős fény, ahogy az orromat is a fertőtlenítőszer erőteljes szaga. Felfordult tőle a gyomrom. Körbejárattam a tekintetem a helyiségen, ahol egy ritmusos hang pittyegett folyamatosan. Miután körülnéztem, rájöttem, hogy kórházban vagyok, az a pittyegő gép pedig az én szívverésemet jelzi. Megmozgattam a kezemet. Akkor éreztem meg, hogy a bal kezem fogja valaki. Megpróbáltam felemelni a fejem, de az visszazuhant a párnára. Az erőm mintha teljesen elhagyott volna. – Felébredt! Úristen, felébredt! Nőőővéééér! – kiabálta mellettem fülsiketítően Lizzy barátnőm, majd arca egyszer csak bekúszott a látóterembe, és fülig érő szájjal vigyorgott rám. – Szia, álomszuszék! – köszönt mosolyogva, de szeméből kibuggyant egy könnycsepp. – Ne

merészelj még egyszer így rám ijeszteni, hallod? Nagyon, de nagyon meg fogod bánni! Halálra rémítettél. – Lizzy… – találtam meg végre én is a hangom, amitől meg is rémültem. Halk volt és rekedt. Mintha nem is én szólaltam volna meg. – A kisbabám jól van? Lizzy lehajtotta a fejét, tekintetéből csak szomorúságot tudtam kiolvasni. Megráztam a fejem. – Lizzy! – szólaltam meg kétségbeesetten. – Kérlek, mondd, hogy jól van! Ugye nincs semmi baja? – Jól van! Nyugi… Kicsit ránk ijesztett, de már semmi baja. Jó kezekben van, Luis elintézte, hogy a legjobb orvost és csecsemős nővért kapja. Lesik minden kívánságát. Szerintem rám ütött… – Látni akarom a fiam! Most azonnal. – Nem lehet, pihenned kell. – Ugyan, dehogy kell nekem pihennem, a fiamnak szüksége van rám! – kiabáltam Lizzy-vel, miközben éppen betoppant egy nővér egy orvos kíséretében a szobába. – Bizony, a fiának szüksége van az anyjára – szólalt meg a doki. Ezen felbuzdulva már ki is akartam pattanni az ágyból. Rengeteg energiát éreztem magamban. Aztán amikor fel akartam emelni a jobb kezem, az nem mozdult. Hiába rángattam, hiába erőlködtem, az meg sem moccant. Rémülten néztem a körülöttem állókra. A doki gyengéden eligazgatta a fejem körül a párnát és a szemembe nézett, majd határozottan közölte: – Asszonyom! Ön egy nagyon súlyos autóbalesetet szenvedett három héttel ezelőtt, a fiát a kórházba szállítást követően császármetszéssel kiemeltük. Ő most már jól van, és egy egészséges anyukára van szüksége ahhoz, hogy felnőjön, ezért kérem, hogy most figyelmesen hallgasson végig. Először is megvizsgálom, rendben? – kérdezte a doki. Csak bólogattam. Az agyam leragadt annál a résznél, hogy három héttel ezelőtt. Az orvos a hátamat hallgatta, amikor meghallottam kintről anyu sírását. Alig vártam, hogy láthassam őket, és hogy kifaggathassam mindenről. – Doktor úr, kérem, mondja el, mi történt velem! – Mi az, amire emlékszik? Gondolkodóba estem. – Igazából azóta, hogy belénk hajtottak hátulról, nem sok mindenre. Hol… hol van Paul? – Paul? – A fiam apja, a férfi, akivel utaztam…

– Asszonyom, a kocsiban csak ön volt. A környéken sem találtak senkit. – De az lehetetlen! – Asszonyom, ön nagyon súlyos fejsérülést szenvedett. Ebből kifolyólag lehet átmeneti rövidtávú amnéziája, ettől nem kel megijedni. – Maga ezt nem érti! Együtt indultunk haza a partiról! Ő vezetett, én aludtam az anyósülésen, amikor belénk hajtott valaki hátulról. – Asszonyom, kérem, meg kell értenie. Egyedül volt az autóban, amikor a mentősök és a rendőrök a helyszínre érkeztek. Ön vezette az autót! Nem akartam elhinni, amit mondott. Ez egyszerűen képtelenség. Megráztam a fejem, és hisztérikusan követelőzni kezdtem. – Ne szórakozzon velem! – kiabáltam. – Azonnal mondja meg, mi történt a vőlegényemmel! Ki akartam kászálódni az ágyból, de a jobb lábam sem akart megmozdulni. Ajkaim megremegtek, a könnyeim utat törtek maguknak és zokogásban törtem ki. – Kislányom! – sietett be anyu a kórterembe és hozzám szaladt, ahogy mindig tette gyerekkoromban is, ha valami bánat ért. Leült az ágyamra és szorosan a karjaiba vont. Percekig nem tudtam megszólalni, ahogy rázott és fojtogatott a sírás. Ahogy a könnyeim kezdtek elapadni, úgy éreztem, hogy most már semmihez nincs erőm. Még a számat sem voltam képes kinyitni, olyan fáradtság tört rám. *** Egyedül voltam a szobában. Mindenkit kizavartam. Nem volt éppen elég bajom, még a családom is ellenem fordult. Haragudtam rájuk, mert senki nem hitt nekem. Mindegyikük csak azt hajtogatta, hogy egyedül voltam a kocsiban és én vezettem. Persze! Magamnak köszönhetem, hogy a jobb felem teljesen lebénult. A doki szerint ugyan csak átmenetileg, de mi van, ha nem? Mi van akkor, ha így maradok egész életemre? Hogy fogom megölelni a fiam, hogyan játszom majd vele? Anyu lefényképezte őt nekem. Egész nap csak a képeit nézegettem. Olyan gyönyörű, és én még csak nem is láthattam, nem hallhattam a hangját! Úgy szerettem volna magamhoz ölelni az én kicsikémet! Bámultam ki az ablakon és a felhőket néztem. A nap melege beszűrődött a résnyire nyitott ablakon. Már napok óta próbáltam feleleveníteni, hogy mi történt velünk akkor este, de az agyam teljesen üres volt. El nem tudtam

képzelni, mi történhetett. Hová tűnhetett el mellőlem Paul, és én hogyan kerültem a vezetőülésbe? Jack Harrison meglátogatott egyik nap és biztosított afelől, hogy mindent el fog követni, hogy Paul nyomára bukkanjon. Ő volt az egyetlen, aki hitt nekem. Ismerte Joe Boltont és tisztában volt vele, mire képes. Én már csak az emlékeimbe próbáltam kapaszkodni, mert biztosra vettem, ha Joe keze van Paul eltűnésében, akkor soha többé nem fog előkerülni. Azt sem értettem, én hogy lehettem még életben. Mindenesetre Jack teljes hírzárlatot rendelt el. Azt mondta, nem derülhet ki, hogy életben vagyunk, így tett egy megrendült nyilatkozatot a halálhírünkről. *** Másfél hónap a kórházban, és semmivel sem éreztem magam jobban, mint amikor először nyitottam ki a szemem az ágyamban. Nyaktól lefelé béna volt a jobb felem, még enni is képtelen voltam segítség nélkül, mert rettentően ügyetlen voltam a ballal. Egyre jobban gyűlöltem magam. Azt, amivé lettem. A baleset következtében súlyosan roncsolódott a jobb lábam, amit több műtéttel és csavarokkal raktak össze. „Talán jobb is, hogy nem érzem, legalább nem fáj!” Miután a fiam megszületett, eltávolították a méhemet is, soha többé nem lehet gyermekem. Jelen állapotomban ez már kevésbé zavart. Ki akarna egy béna nőnek gyereket csinálni?! Egy emberi roncs lettem, egy nyűg mindenki számára. Egyre többször kívántam azt, bárcsak meghaltam volna! Paul azóta sem került elő. A szívemmel éreztem, hogy valahol talán még rám vár, de az eszemmel tudtam, hogy már nem él. Én is utána akartam menni. Az űr, amit maga után hagyott, a napok elteltével csak egyre nőtt. Életemben soha nem voltam még ilyen elkeseredett. Ha tudtam volna mozogni, már gondoskodtam volna róla, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. A testi fájdalmaim a nyomába sem értek lelkem fájdalmának. A szerelmem eltűnt, a kéthónapos fiamat eddig csak fényképről láthattam, a testem béna, és megcsonkítottak. Folyton csak azt kérdezgettem magamtól, hogy miért? Miért mi? Miért nem lehettünk mi is egy boldog család? Semmi másra nem vágytam jobban. Behunytam a szemem, és próbáltam magam alvásra bírni. Amíg aludtam, legalább a két szerelmem is velem volt. Szörnyen fáradtnak és gyengének éreztem magam. Fejem belefúrtam a párnába és mélyet sóhajtottam. Már éppen átadtam volna magam az édes álomnak, amikor hangos kopogást követően belibbent a szobámba Lizzy.

– Jó reggelt, anyu! Nézd csak, kit hoztam neked! Felragyogtak a szemeim egy pillanatra, és felé akartam nyújtani a kezem. A karomban akartam tartani a fiam, de a karom nem mozdult. Kiborultam tőle, és éktelen bőgésben törtem ki. – Nem látod, hogy még megfogni sem tudom? Vidd innen! Jobb neki, ha nem is ismeri meg az anyját! Én nem is vagyok anya, csak egy roncs, aki arra is képtelen volt, hogy a gyerekét megölelje és megszoptassa. Egy kurva selejt!! – kiabáltam, mire anyu és apu is bejöttek. Mindenki döbbenten meredt rám. Gondolom, nem erre a reakcióra számítottak. A fiam sírni kezdett Lizzy karjaiban, én meg inkább elfordítottam a fejem. Tehetetlen voltam, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. – Na idefigyelj, Mia Wilder! – ült le az ágyam szélére anyu, miközben Lizzy elindult az ajtó felé a fiammal. – Lizzy, hozd ide az unokámat, kérlek! – szólt ezúttal barátnőmhöz, aki visszafordult, és anyu kezébe nyomta a gyereket. – Kislányom, jobb, ha tudod, az élet tele van nehézségekkel. A te döntésed, hogy megfutamodsz, vagy szembeszállsz és harcolsz! Nézz rá a fiadra! – tartotta felém, hogy lássam a kis arcát. Olyan apró volt még mindig! A szívem nagyot dobbant abban a pillanatban, amikor kinyitotta kis szemét, és az apró, kicsi szája egy pillanatra mosolyra húzódott. – Davie, kicsikém – sírtam el magam –, ne haragudj rám, én… istenem, de gyönyörű! Anyu, ugye… ugye milyen gyönyörű? A világ legszebb kisbabája! – Igen, valóban! Egy kis csoda! – motyogott anyu is a könnyeit nyelve. – Szeretnéd megfogni? – Igen! – pityeregtem remegő hangon. – De nem tudom! – Kislányom, töröld ki a szótáradból végre a nem tudom kifejezést, és fejezd be az önsajnálatod, mert ennek az apró léleknek szüksége van rád! Anyu felállt, és óvatosan a bal karomba helyezte a babát. Abban a pillanatban, amikor magamhoz öleltem a kisfiam, olyan melegség öntött el, olyan öröm és határtalan boldogság, amit nem tudok szavakba önteni. Remegő ajkakkal csókoltam homlokon. Olyan jó illata volt! Mélyen beszippantottam, és arcommal az ő kis pofikáját cirógattam. Semmiért sem cserélném el azt a pillanatot. Könnyes szemmel pillantottam fel a szüleimre és a barátnőmre. Nem csak én sírtam. Még az én kemény fából faragott apám is a ruhája ujjával törölgette a szemeit.

– Kicsikéim! – lépett közelebb apu, és mindegyikőnket egyszerre vont az ölelésébe. Szétrebbentek, ahogy torokköszörülést hallottunk az ajtó felől. Egy fehérköpenyes pasas jött egy tolószékkel. – Elnézést, nem akartam megzavarni a családi idillt, de a hölgynek itt az ideje megkezdeni a terápiát. – Miféle terápiát? Anyu kivette a karomból Dave-et, Lizzy barátnőm pedig megfogta, és enyhén megszorította a kezem. – Ne haragudj, Mia, de nem hagyom, hogy tovább fetrengj az önsajnálatodban. – Te meg miről beszélsz? – Arról, hogy amióta csak kinyitottad a szemed, elzárkóztál előlünk, minden egyes próbálkozásunkat félresöpörted. Mi csak segíteni akartunk, de te olyan makacs vagy, kisanyám, hogy nincs nálad fafejűbb ember a földkerekségen. Most pedig elmész ezzel a jóképű úriemberrel és mindent elkövetsz annak érdekében, hogy meggyógyulj, mert a keresztfiamnak nem csak a keresztanyjára van szüksége, hanem az anyjára is. – És az apjára is szüksége lenne! – vágtam Lizzy szavába elkeseredetten. Kitört belőlem mindaz, amit már hetek óta magamban hordoztam. Iszonyú volt a bizonytalanság. Ha már megtalálták volna, legalább tudnám, hogy mi van vele. Eltemethetném és megsirathatnám a sírjánál, de így csak az örökös bizonytalanság él bennem, hogy egyszer talán újra láthatom. Arra vágytam, hogy velem legyen, hogy együtt örülhessünk a kisfiunknak. De ő nincs itt, és talán már sosem lesz. Nem nagyon volt időm agyalni, mert apu és Lizzy kitakartak, a köpenyes férfi meg úgy kapott fel a karjaiba, mintha csak egy kis pihe lennék. Beleültetett a székbe, és lehajolva megigazgatta a lábaim. – Most pedig, drága legeslegjobb barátnőm, elmész ezzel a jóképű fiatalemberrel – hangsúlyozta Lizzy újra a mellettünk álló férfi előnyeit –, és újra lábra állsz, világos? Mert nekünk, de legfőképpen a kis angyalkámnak, szükségünk van rád! Erre nem tudtam mit mondani. Lelkileg egy roncs voltam, és testileg is. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek valaha kikászálódni ebből a gödörből. Túlságosan mély volt. De tudtam, történjék bármi, ezek az emberek, akik most itt vannak velem, mindig mellettem fognak állni. Meg kellett gyógyulnom, a fiamért!

Paul „Ha a tested már feladta, a lelked tart életben, hogy a sorsodat beteljesítsd.” Mike Menders – Adj neki még egyet, hátha akkor magához tér! – hallottam meg Joe hangját valahonnan a távolból. Kemény ököl sújtott le az arccsontomra, ami hangos reccsenéssel tört el. Összeszorított fogakkal tűrtem a kínzást. Fájdalmat már nem igazán éreztem, az agyam teljesen kikapcsolt. Csak arra tudtam gondolni, hogy puffantsanak már le, mert nem bírom tovább. De egyben biztos voltam. Nem adom meg Joe-nak azt az örömöt, hogy sírni vagy könyörögni lásson. Támadóm a hajamnál fogva emelte fel lógó fejem. Arcomra már rászáradt a többnapos vér, amibe a hajam is beleragadt. Nem volt már erőm semmihez. A jó ég tudja, mióta tartottak fogva. Talán már hetek teltek el. Többnyire ki voltam ütve, de néha magamhoz térítettek. Az alapvető emberi szükségleteimet a gatyámba végeztem. Bűzlöttem, mint egy dög. Néha adtak egy-egy korty vizet és száraz kenyeret, de alig nyeltem le, már jött is a következő ökölcsapás. Nem tudtam, meddig bírom még. Minden egyes éberen töltött pillanatomban azért fohászkodtam, hogy jöjjön már értem is a kaszás. Az életem a családom nélkül már úgysem ért semmit. Joe Bolton megkapta, amit akart. Nem értettem, miért nem hagy engem is elmenni. Pár nappal azután, hogy bezártak ebbe a bűzös pincébe, meglátogatott Joe és lejátszott egy videofelvételt, amelyen Jack Harrison mély fájdalommal és megtörten adta hírül, hogy Paul Davies eltűnése után a várandós menyasszonya súlyos autóbalesetet szenvedett, melyben ő is és a fia is életüket vesztették. A hírt hallgatva csak vigyorogtam Joe-ra, mert tudtam, minden vágya volt, hogy engem szenvedni lásson. Bármennyire is üvölteni tudtam volna a lelkemet maró fájdalomtól, nem adtam meg neki. Belül abban a percben, ahogy meghallottam, nincsenek többé, akik az életet jelentették számomra, én is meghaltam. Már csak a testem létezett. Semmivé lettem. Nem akartam már élni. Nem volt miért. Láttam kölyökkoromban, miket művelt Joe az embereivel, így semmi nem ért vele kapcsolatban felkészületlenül. Tudtam, hogy egyszer el fog

jönni, ahogy azt is, hogy azt a napot nem élem túl. Ettől akartam óvni olyan nagyon Miát. Gyűlöltem magam, amiért nem voltam elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magam tőle, és azért is, mert képtelen voltam megvédeni őket. Ígéretet tettem neki, hogy vigyázni fogok rájuk. Hát, ennyit ért az ígéretem. Egész testemben remegtem. Hol fáztam, hol elöntött a forróság. Ki voltam száradva. A napi néhány korty víz éppen csak arra volt elég, hogy ne dögöljek szomjan. Kaját már jó ideje nem láttam, de amilyen hányingerem volt folyamatosan a körülöttem terjengő bűztől, nem is bírtam volna lenyomni egy falatot sem. Folyton csak azért rimánkodtam, hogy ájuljak el újra, vagy lőjenek be valami szarral, vagy egyszerűen csak puffantsanak fejbe. – Joe! Mi a faszért nem nyírjuk ki? Ez már nem ember, csak egy kupac szar! – ordibálta tőlem pár méterre egy alak. Reméltem, meg tudja győzni Joe-t, és akkor vége lesz már ennek az egész szarságnak. – Talán mert olyan fasz vagy, hogy még szarni se kísérted ki. Inkább itt szagolod! – Nem kockáztatom, hogy megszökjön! Ha kinyírtuk volna, már nem lenne rá gondunk… – Jimmy! Te azt teszed, amit én elpofázok neked, világos? Amikor itt hagytalak vele pár napja, még nem így nézett ki! – Nem arról volt szó, hogy ki akarod nyírni? – Nem! Arról volt szó, hogy ki akarom készíteni. Mit gondolsz? Neki megváltás lenne most megdögleni! A kurvája és a kölyke már kinyiffantak. Legszívesebben a két kezemmel fojtanám meg, és vigyorogva nézném, ahogy kiszáll belőle a lélek. De nem, nem fogom bemocskolni magam. A gyomrom is felfordul tőle, olyan büdös. Tudod mit, Jimmy? Engedd szabadon! ‒ De Joe! ‒ Ne pofázz! Engedd el! A vadállatok úgyis széttépik. Két hete nem zabált és nem mozdult, szerinted meddig fog eljutni? ‒ És mi van, ha mégis túléli? Joe, ezt nem kockáztathatjuk! Rászóltam volna már erre a Jimmy-re, hogy fogja be a pofáját, vagy előbb döglik meg, mint én, de a saját nyomorom nekem bőven elég volt. Joe előkapott egy fegyvert, és egyenesen Jimmy szemei közé célzott. ‒ Egy skorpió mutasson tiszteletet! – üvöltötte Joe, majd az ujján lévő gyűrűjét Jimmy elé tartotta, hogy csókolja meg. Itt már tudtam, hogy nincs kímélet, és szerintem ezzel már ő is tisztában volt. Lehajtotta a fejét,

megcsókolta a skorpiót ábrázoló gyűrűt, majd büszkén emelte fel, és tekintetét Joe-éba fúrta. ‒ A legjobb barátod vagyok! A legjobb embered… – közölte Joe-val, aki egy pillanatra mintha habozott volna, végül mégis elsütötte a fegyvert. Jimmy hatalmas puffanással terült el mellettem. ‒ Csak voltál, Jimmy barátom, csak voltál. Egy skorpió kérdés nélkül teszi a dolgát. Nem szegül ellen! Soha! Joe eddig is hidegvérű gyilkos volt, de hogy a barátjával így képes volt végezni, meglepett, ahogy az is, hogy engem még nem nyírt ki. Ekkor szaladt le a lépcsőn egy másik alak, egy pillanatra megtorpant, majd közelebb jött. ‒ Oldozd el! Ezt a szemetet meg takarítsd el! ‒ Igenis, főnök! – motyogta az orra alatt a pasas, miközben Joe hátat fordított és magunkra hagyott. – Te idióta fasz! Mégis mit mondtál Joe-nak? – rúgott bele a földön heverő társába, majd hozzám lépett és eloldozott. Mint egy rongybaba, úgy terültem el a padlón. Nem éreztem a végtagjaimat. A térdemet már akkor eltörték, mikor idevonszoltak. Próbáltam legalább a fejem felemelni, hogy lássam, mi történik, de az visszahullott a talajra. Mintha a testem nem is hozzám tartozott volna. Fújtattam és próbáltam felkelni a földről. Ahogy beleszippantottam a levegőbe, megéreztem a benzin utánozhatatlan szagát. Nagy nehezen felemeltem a fejem a földről. A pasas egy kannából locsolta szét a helyiségben az üzemanyagot. Az egyetlen lámpa már alig-alig pislákolt. Összeszedtem minden erőm, és elkezdtem magam a lépcső felé vonszolni. Felordítottam a lábamba hasító éktelen fájdalomtól. Már nem tudtam és nem is akartam visszafogni magam. Meg akartam halni, de nem szerettem volna elevenen elégni. Azért ettől kegyesebb végre vágytam. Már elértem a lépcső aljáig, amikor a feljáró tetején álló alak meggyújtott egy gyufát és elhajította. A benzin körülöttem azonnal lángra kapott. Felnéztem a pasasra, akinek semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, mintha csak egy szellem lett volna. Becsukta az ajtót. Magamra hagyott az égő pincében. Nem sok időm volt kitalálni, mit tegyek. Gyorsan körbejárattam a tekintetem és rájöttem, három választási lehetőségem is van. Elevenen elégek, vagy lepuffantom magam az itt hagyott fegyverrel, és csak aztán égek el, vagy… megcélzom az egyetlen apró ablakot a helyiségen és megpróbálok azon kijutni, még mielőtt a lángok arra is elterjednének.

Fogalmam sincs, mi hajtott vagy mi késztetett az életben maradásra, de az ablak felé vettem az irányt. A törött lábam nem sokat segített. Amúgy is gyenge voltam. Túl gyenge. Egyik kezemmel az arcom elé szorítottam a szakadt ingem egy darabját, hogy legalább a füstöt nem lélegezzem be olyan töményen. A másikkal húztam magam, míg az ép lábammal segítettem tolni. Fogalmam sincs mennyi ideig tartott, de végül eljutottam az ablakig. Nyitva volt, már csak fel kellett másznom odáig és reménykedni, hogy eléggé lefogytam ahhoz, hogy kiférjek rajta. A tűz lángokba borította már szinte az egész pincét. Iszonyatos volt a hőség, alig kaptam levegőt. Bűzös füst és az égett hús szaga terjengett a levegőben. Úgy éreztem, megfulladok, és a forróságban lassan az én bőröm is leég. Nem mertem mélyet szippantani, inkább csak néhány apró, szükséges lélegzetet vettem. Felkapaszkodtam egy rozoga székre. Reméltem, hogy képes leszek felmászni az asztalra és felhúzni magam, mert ha nem sikerül, akkor már csak az elevenen elégni verzió maradt. A tűz pattogva égett. Ahogy terjedt centiről-centire, méterről-méterre, úgy csökkentek az esélyeim a túlélésre. Nem így akartam meghalni. Az adrenalinszintem az egekbe szökött. A vérem hevesen száguldott az ereimben, ahogy a szívem egyre hevesebben kalapált a mellkasomban. Minden erőmet összeszedtem, és felhúztam magam az asztalra. Mikor már az asztal tetején voltam, elértem a bukóablak fogantyúját, és abba kapaszkodva próbáltam meg felállni az ép lábamra. A tűz már nagyon közel volt, kegyetlenül égetett a hőség. Úgy éreztem, csak egyetlen próbálkozásra van elég erőm. Behunytam a szemem és erőt gyűjtöttem. A következő pillanatban felordítottam, azzal is energiát szabadítva fel, és egy hirtelen mozdulattal felrántottam magam. A füst már csípte a szemeimet, ahogy ömlött ki az apró nyíláson mellettem. Lendíteni csak az ép lábamat tudtam, ami egyet jelentett azzal, hogy a törött lábamra kell támaszkodnom. De ez volt az egyetlen esélyem túlélni. Az erős füsttől és a könnyeimtől alig láttam valamit. Segítségért kiáltani nem lett volna értelme. Centiről centire araszoltam felfele. Az ablak nagyon szűk volt. A lábam már sikerült kitornásznom valahogy, de a mellkasom túl vastag volt, hiába feszegettem, csak beszorultam. Már azon voltam, hogy feladom, mikor eszembe jutott, hogy nem nagy levegőt kéne vennem, hanem éppen kifújni az összeset. Percekkel később már biztos távolból néztem, ahogy az egész épület lassan hamuvá válik. Kiutat kerestem a tekintetemmel, de nem tudtam,

merre indulhatnék. Egy nagyobb tisztás kellős közepén állt a ház, ahol fogva tartottak, és bármerre néztem, erdő vett körül. Erdő és hegyek. Latolgattam az esélyeimet, és hogy mit tegyek. Újra és újra felidéztem magamban a videót, amit Joe lejátszott nekem. Beleégett a retinámba annak minden pillanata. Jack hangja, ahogy Miáról és a fiamról beszélt, a mozdulatai és mimikája. Joe-nak nem tűnt fel az az arcrángás, amit Jack csak akkor csinált, amikor valami orbitálisan nagyot hazudott. A szavait hallva a lelkembe hasító fájdalomtól nekem sem tűnt fel. De én ismertem Jacket. A remény halvány szikrája megcsillant. „Ha a családom túlélte, én sem adhatom fel!” Próbáltam összeszedni magam, amennyire csak lehetett. Csak az vezérelt, hogy újra láthassam és a karomba zárhassam őket. Mindegy volt, merre indulok. Nem sok esélyt láttam kivergődni a rengetegből. Bűzlöttem, és mindenem csupa vér volt. „Ha ebben az állapotomban belém botlik egy medve vagy egy falka farkas, nekem végem.” Elvonszoltam magam egy fáig és felkapaszkodtam. Felordítottam az égető fájdalomtól, ahogy próbáltam ránehezedni a törött lábamra. Nem ment. Szükségem volt segítségre. Nem messze tőlem hevert a földön egy nagyobb száraz ág. Úgy véltem, jó lesz mankónak. Szükségem volt támaszra, mert anélkül egy lépést sem tudtam volna megtenni. A fájdalom, ami már az egész testemet kínozta, egyre elviselhetetlenebb lett minden egyes megtett lépéssel. Kínoztam magam, mert az én gyönyörű tündérkém arca lebegett a szemem előtt, akit szerettem volna még újra látni. Nem juthattam túl messze, amikor a mankónak használt botom kettétört, és elveszítve az egyensúlyom elterültem a fűben. Ziháltam a fáradtságtól. A szívem olyan hevesen kalimpált, hogy azt hittem, kiszalad a számon. Alig kaptam levegőt, éhes voltam és szomjas. Bármit megadtam volna egy korty vízért. Nem bőgtem kissrác korom óta, de most a testem és a lelkem fájdalma egyszerre tört utat könnyek formájában. Amennyire erőmből telt felordítottam, üvöltöttem, amilyen hangosan csak képes volt rá. Egészen addig, míg a sötétség magával nem ragadott. *** Arra tértem magamhoz, hogy valami állat az arcom szaglássza, fújtat fölöttem, és nedves nyelvével itt-ott megnyal. Megrémültem, de sem megmoccanni, sem a szemem kinyitni nem mertem. Abban reménykedtem, bármi is ez, elég büdös vagyok ahhoz, hogy romlottnak véljen és magamra

hagyjon. A következő pillanatban pedig közvetlenül a fülem mellett vakkantotta el magát. Kinyitottam a szemem. „Ha ez egy kutya, remélhetőleg itt van vele a gazdája is!” – sóhajtottam fel magamban. Ahogy belenéztem a fölöttem álló kutya szemébe, farokcsóválva kezdett ugatni. – Jól van na, jövök már! – hallatszott egy idősebbnek tűnő férfi hangja nem is olyan messziről. – Mit találtál, Hunter, csak nem megint egy szerencsétlen nyulat? Hű, a nemjóját, Hunter… hisz’ ez egy ember! – motyogta a bajsza alatt bizonytalanul és közelebb lépett, felém tartva a puskáját. – Él még? – kérdezte a kutyát, aki ugatni kezdett újra, én meg nyöszörögtem, és próbáltam kipréselni magamból legalább egy szót. Nem tudom, mióta fekhettem már ott a napon, de rosszabbul éreztem magam, mint amikor elterültem. Forgott velem a világ és féltem, hogy újra elájulok… – Vizet… kérem! A férfi félredobta a puskáját, és elővadászott egy kulacsot a mellényéből. Letérdelt mellém, a fejem megemelte, és a számhoz tartotta a flaskát. Ki voltam már száradva teljesen, nehezen nyeltem, de még soha semmi nem esett olyan jól, mint az a három kortynyi tiszta víz. Aki nem volt még igazán szomjas, elképzelni sem tudja, milyen érzés ez. Hálás tekintettel meredtem az öregre. Az arcából nem sokat láttam, mert deresedő bajsza és szakálla szinte az egészet befedte, de a szemei aggodalmasan vizslattak. – Köszönöm – leheltem fáradtan, és visszaejtettem a fejem a talajra. – Hát magát rendesen helybenhagyták, fiam, az már egyszer szent! Mégis honnan keveredett ide? – Fogalmam sincs. – Jöjjön, felsegítem, itt az autóm nem messze, magának mielőbb orvosra lenne szüksége! – Köszönöm – hálálkodtam újra –, magát az égiek küldték! – Hát, tudja, fiatalember, nagy szerencséje van, hogy Hunter magára talált. A környék tele van farkasokkal – motyogta az öreg, miközben felsegített, majd lassan megindultunk az autója irányába. Hunter csaholva rohangált körülöttünk. Néha előreszaladt, majd vissza, mintha csak utat akart volna mutatni. ***

Először a helyi rendelőbe vitt az öreg, akiről útközben megtudtam, hogy magányos farkasként él az erdőben egy hasonló kunyhóban, mint amilyenben fogva tartottak. Hunterrel éppen vadászni indultak, amikor a kutya megtalált. Behunyt szemmel hallgattam, amíg zötykölődtünk a teherautóval. Nem szóltam semmit, mert már az is fájdalommal járt, ha nagyobb levegőt vettem. Alig vártam, hogy végre odaérjünk, bárhová is készült vinni. ‒ Milyen faragatlan vagyok, még be sem mutatkoztam, csak fosom itt a szót, mint egy vénasszony – motyogta a bajsza alatt, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le az útról. – Philip vagyok. Philip Desmond Taylor. Bár a vezetéknevem már senkit sem érdekel, a Desmondot meg sosem használtam… na, meg is érkeztünk! – parkolt le egy kisvárosi épület előtt. – Jóember, legalább a nevét megtudhatnám? ‒ Paul vagyok… – nyögtem erőtlenül, majd magával rántott a sötétség. *** Mikor magamhoz tértem, már nyoma sem volt az öregnek. Hiába faggattam a nővéreket, mind a vállát vonogatta és közölték, hogy fogalmuk sincs, miről beszélek. Már nem egy kisvárosi rendelőben, hanem egy dallasi magánklinikán voltam, ahol saját szobát kaptam, ami felért egy kisebb szállodai lakosztállyal. Hogy milyen módon kerültem ide, arról senki nem tudott, vagy csak nem akarták elárulni. A lábam azonnal megoperálták, amint bekerültem a kórházba. Folyamatosan kaptam az infúziókat a kiszáradás ellen, helyreigazították a törött arccsontomat, és még egy pszichomókust is rám küldtek. Nem igazán értettem, mi zajlik körülöttem, de a legjobb bánásmódban részesítettek, holott azt sem tudták, ki vagyok. A papíromra csak annyi volt írva: John Doe. ‒ Emlékszik valamire az elmúlt napokból, Mr. Doe? ‒ A nevem Paul, Paul Davies – emlékeztettem az ágyammal szemben, egy óriási fotelben ülő nőt, akinek az volt a feladata, hogy feltérképezze, meghülyültem-e. Na jó, lehet, csak én túloztam el ezzel a feltételezésemmel, mindenesetre nekem úgy tűnt, itt mindenki tökéletesen tisztában van mindennel, rajtam kívül. ‒ Nem számít a neve… ‒ Akkor mégis mit akarnak tőlem? – vágtam a nő szavába. – Újra embert faragtak belőlem, amiért hálás vagyok, de értse meg, nincs amnéziám,

minden pillanatára emlékszem, ami velem történt, onnantól kezdve, hogy a menyasszonyommal eljegyeztük egymást a szülinapi bulimon. ‒ Mr. Doe, a mi feladatunk, hogy újra egészséges legyen, mind fizikailag, mind mentálisan. Tudjuk, mi történt magával! ‒ Valóban? Akkor azzal is tisztában kell lenniük, ki vagyok, mire ez a színészkedés? Árulja el, mi folyik itt, hol van a családom? ‒ Sajnálom, Mr. Doe, én nem vagyok felhatalmazva arra, hogy erről beszéljek! Itt nem nekem kell beszélnem, hanem önnek. ‒ Hölgyem, ez esetben engedje meg, hogy újra felvilágosítsam, Paul vagyok – kiabáltam magamból kikelve –, Paul Davies. Adjanak végre egy rohadt telefont, ez így nem állapot. Még a raboknak is joguk van egy telefonhívásra. A jó ég tudja, mióta vagyok ide bezárva, és még egyetlen ismerős arcot sem láttam, pedig van családom, vannak barátaim! ‒ Sajnálom, uram, de a saját érdekében ezt meg kell tagadnom. ‒ Bassza meg! Basszák meg mind, ahányan vannak! – ordítottam. Rohadtul elegem volt már, hogy ezt játszották velem. Hátravetettem a fejem a párnán és behunytam a szemem. Alig vártam, hogy végre kimenjen ez a nő a szobámból. Elhatároztam, hogy amint kilép, letépem magamról ezt a kurva gipszet és lelépek. ‒ Elmehet, kisasszony – hallottam meg egy nagyon is ismerős hangot, mire kipattantak a szemeim. ‒ Jack! Mi az isten folyik itt? Te állsz e mögött? Mit művelnek ezek az emberek? Hol van a családom? ‒ Egy: meggyógyítják a legjobb emberem. Kettő: a családod jó helyen van. ‒ Hogy érted azt, hogy jó helyen? Életben vannak? – Erre nem válaszolt, csak egy enyhe biccentéssel felelt, majd átnyújtott egy borítékot. ‒ Majd akkor nyisd csak ki, amikor elmentem. ‒ Jack, nézd, én nagyon hálás vagyok neked, de rohadtul semmi szükségem arra, hogy bezárva tarts, elszakítva a családomtól és a külvilágtól. ‒ Értsd meg, hogy szükség van névtelenségre. Joe Bolton rád vadászik. ‒ Joe Bolton megtehette volna, hogy kinyír, mégis életben hagyott. Talán már nem számítok annyira. Jobb dolga is van. ‒ Ne gondold, hogy így van. Itt kell maradnod még egy darabig. Már nagyobb szervek is vadásznak rá. Összeállt egy akciócsoport. Nem fogják kímélni.

– Ez egy baromság! Ha Joe Bolton meg akart volna találni, már rég itt lenne. Jack közelebb jött, és leült az ágyam szélére. – John Doe kizárólag a személyzet miatt vagy, hogy véletlenül se jusson eszükbe kiadni a személyazonosságod, akár véletlenül. Fogadd ezt el, amíg nem látom Bolton hulláját. Mert abban biztos lehetsz, Paul, hogy ez az ember nem fogja végignézni, ahogy boldogan éled az életed. *** Alig vártam, hogy Jack végre magamra hagyjon. Azonnal kibontottam a borítékot, melyben pár kézzel írt sor volt Miától és egy fotó. Egy kép a kisfiamról. Elöntöttek az érzelmek. Megremegett az ajkam. A könnyeimet nyelve adtam egy csókot a képre. Olyan büszke voltam rá! Gyönyörű kisfiú volt, akárcsak az anyukája. „Drága Szerelmem, Küldök neked egy képet a fiunkról, hogy te is lásd, miért érdemes küzdenünk. Kérlek, fogadj szót Jacknek. Tudom, hogy jót akar. A fiaként szeret téged, és szörnyű bűntudata van amiatt, amit tett. Most mindent elkövet, hogy boldog életünk lehessen. Ezt mondta, és én hittem neki. Szeretlek, Paul, ezt soha ne felejtsd el. Várni fogok rád, bármennyi ideig is tartson. Bizonytalanságban éltem hosszú heteken keresztül, mert nem tudtam, hol vagy, jól vagy-e? Most már tudom, hogy minden rendben, és ez megnyugtat. Ne aggódj értünk, velünk minden rendben, olyan helyen vagyunk, ahol nem találhat ránk. A szüleim és Lizzy néha kimennek a sírunkhoz. Joe sosem fog rájönni, hogy még élünk. Abban reménykedem, hogy már csak egy igazán kicsi időt kell külön töltenünk, aztán végre együtt lehetünk életünk végéig. Nagyon szeretlek, Paul. Minden elvesztegetett időt be fogunk pótolni, ha rajtam múlik! Kérlek, légy türelemmel és várj ránk! Nagyon szeretünk! Hiányzol! Mia & Dave Semmit sem szerettem volna jobban abban a percben, mint a karomba zárni őket. Végigsimítottam mutatóujjammal a nevükön. Mia és Dave. Hát betartotta, és tényleg Dave-nek nevezte el! Nagyot sóhajtottam és behunytam a szemem, de nem bírtam ágyban maradni. Hát, ha Joe Bolton engem akar, akkor jöjjön el értem. Kitakartam magam. Kiszedtem a kezemből a branült, magamra vettem a ruhám a szekrényből, és nagyot

sóhajtva lenyomtam a kilincset. Pár napja levették a gipszet a lábamról, de így is sántikáltam még. Fájdalmaim voltak, amikor ránehezedtem a műtött lábamra, de ez már korántsem volt olyan erőteljes, mint azelőtt. Kilestem a folyosóra, sehol egy lélek. Mivel magánklinikáról volt szó, nem számítottam túl sok emberre, de azért fura volt, hogy semmit nem láttam. Nem tudtam, merre van a kijárat, így csak elindultam egy irányba, remélve, hogy gond nélkül kijutok. Legnagyobb meglepetésemre a recepciós pultban sem ült senki. Most már kíváncsi lettem, mi a kurva élet folyik itt, mert nagyon gyanús volt a helyzet. Ahogy kiléptem az ajtón, elvakított a hirtelen jött erős napfény. Hunyorogva próbáltam megszokni, mielőtt továbbindultam volna. Mikor sikerült rendesen kinyitnom a szemem, döbbenetemre Joe Boltonnal találtam szemben magam. – Joe – ejtettem ki a nevét meglepődve. – Igen, én! Nem tudom, kölyök, hogy a faszomba élted túl azt a kurva tüzet, aztán meg a vadállatokat, de most eljöttem, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Felemelte a kezében tartott fegyvert, és abban a pillanatban lövés dördült. A szívem meglódult a mellkasomban, és minden tagom remegni kezdett. Farkasszemet néztünk Joe-val, majd egy perc elteltével elhomályosult a tekintete, kiejtette kezéből a fegyvert és elterült a földön. Döbbenten meredtem magam elé, majd körbefordultam. Sehol egy lélek, mintha az egész város kihalt volna. Zihálva kapkodtam levegő után, majd kezem a mellkasomra szorítva próbáltam nyugtatni magam. Közelebb léptem Joehoz, hogy meggyőződjem, valóban meghalt-e. Félrerúgtam a keze mellett heverő fegyvert. Pár pillanattal később, mintha hirtelen felébredt volna a város. Szirénázó rendőrautók gurultak körém, melyből egyenruhások pattantak ki. Jöttek-mentek körülöttem az emberek, de én, mintha csak kívülről láttam volna az eseményeket, majd elsötétült minden.

Epilógus „Ha nem kapod meg, amit akarsz, szenvedsz; ha megkapod, amit nem akarsz, szenvedsz; sőt ha pontosan azt kapod meg, amit akarsz, akkor is szenvedsz, mert nem tarthatod meg örökké.” (Dan Millman) Az élet nem hagy kiegyenlítetlen számlát. Soha. Én megszenvedtem a magam hibáiért, és kőkemény árat fizettem a bűneimért. De úgy tűnik, az őrangyalom nem hagyott magamra. Végigvezetett az utamon és megtanította, hogy van kiút még a legmélyebb gödörből is. Hogy most tökéletes-e az életem? Nem, nem az. De nem is az a lényeg, hogy tökéletes legyen. A tökéletesség úgyis csak nézőpont kérdése. A lényeg, hogy ennyi idő után, és mindazok után, amiken keresztülmentem, már látom az utam. Tudom, miért vagyok itt, és ez nyugalommal tölt el. Még sosem jártam itt, valamiért most mégis úgy éreztem, hogy el kell jönnöm. Mélyről jövő sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy lassan közelítettem a sír felé. Csend volt, csak a lágyan hulló falevelek zaja hallatszott a hűvös szélben. A nap már lenyugodni készült, mire rátaláltam arra, amit kerestem. – Szia, anya! – suttogtam, miközben végigsimítottam kezemmel a poros feliraton. Letettem a kőre a szál fehér rózsát. Magammal hoztam az egyetlen emlékem róla. Egy medált, amiben egy aprócska fényképet őriztem arról az emberről, akinek az életem köszönhettem. Felpattintottam a medált és leheltem egy csókot az aprócska, kopott fényképre. Emlékszem, gyerekként mennyire haragudtam rá, amiért nekem nem lehetett normális gyerekkorom. Mintha ő tehetett volna arról, hogy meghalt. Sosem ismertem őt, így nekem nem az fájt, hogy elveszítettem, hanem hogy soha nem is volt része az életemnek. Szerettem volna legalább egyszer magamhoz ölelni, és megköszönni neki a létezésem. Puha kezek fonódtak az enyémbe. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy fel sem tűnt, Mia is ideért. Kicsit lassabban tud közlekedni, de sosem hagyja, hogy segítsek. A balesetünk szerencsétlen következményeként kerekesszékbe került, és minden egyes nap keményen küzdött, hogy egyszer újra lábra állhasson. Gyűlöltem magam, amiért ezt tettem vele. Kis híján megöltem őt és a fiunkat. Mia viszont egyetlen percig

sem hibáztatott engem. Szerinte inkább megmentettem az életét. Egy időben sokat vitatkoztunk ezen, de rájöttünk mindketten, hogy semmi értelme. A múlt már elmúlt. Bármi történt is, azon nem tudunk változtatni, egyikünk sem. Nem érdemes időt vesztegetni az okok fejtegetésére. A lényeg, hogy most már itt voltunk egymásnak. Összefontam ujjainkat és leguggoltam Mia mellé. Megmutattam neki az egyetlen emlékem az édesanyámról. – Istenem, milyen gyönyörű volt… az ő szemeit örökölted, és Dave is – mosolyodott el, és rám emelte kékeszöld tekintetét. Azt a gyönyörű tekintetet, amiben már a legelső pillanatban elvesztem. Hátratűrtem egy tincset, amit a szél az arcába fújt, majd a tarkójánál tartva közelebb hajoltam hozzá és mélyen a szemébe néztem. – Szeretlek, Mia Wilder! Nem szokványosan indult a kapcsolatunk, de… egy életen át hálás leszek neked a feledékenységedért, ami végül oda vezetett, hogy beléptél a műhelybe. Sosem fogom elfelejteni azt a kétségbeesett tekintetet, amit akkor villantottál rám, amikor közöltem, hogy nem lesz kész egy nap alatt a kocsid. – Elnevettük magunkat mindketten. Homlokom az övének támasztottam és folytattam a monológom: – Egy életre is elég az az adrenalin, az az izgalom, kín és szenvedés, ami az elmúlt két évben az életünk részévé vált. Elhatározásra jutottam. – Paul, megijesztesz! – húzta hátrébb a fejét tőlem, de egy lágy csókkal elhallgattattam. – Nincs mitől félned, nincs mitől megijedned. Soha többé nem hagylak el, hacsak te magad meg nem kérsz rá. – Soha… soha nem mondd, hogy soha! Ne ígérj nekem olyat, amit nem tudsz betartani! – Rendben! Igazad van! Azt viszont megígérem, hogy amíg élek, szeretni foglak. Te és Dave adtatok újra értelmet az életemnek. Mia… úgy döntöttem, otthagyom a versenyzést, ezúttal végleg. Szeretném nyugalomban élni az életemet veletek. Veled, Dave-vel és Noah-val. – Noah? Édes istenem… de… nekem azt mondták, hogy jó helyre került, hogy egy kedves fiatal pár fogadta örökbe, ahol testvére is lesz… – Mia elhallgatott egy pillanatra, aztán leesett neki a tantusz. – Azt akarod mondani, hogy te fogadtad örökbe? – kapta a szája elé a kezét, és szemei már könnyben úsztak. – De hát hogy? – Nem én, hanem mi, a te aláírásod még hiányzik ahhoz, hogy ez hivatalos legyen!

– De hogy engedték ezt meg? Egy nyomorék emberre nem bíznak gyereket! – Kicsim, egyrészt te nem vagy nyomorék, és nem szeretném, ha még egyszer ezt használnád magadra. Csodálatos nő és anya vagy, akinél jobbat egyik fiad sem kívánhatna magának. Másrészt pedig… tudod… van az a pénz… – Ezt nem véletlen mondtam neki. Tökéletesen tisztában volt vele, hiszen Noah is éppen emiatt volt kénytelen éveken át tűrni az apja kegyetlenkedéseit. Hát én most visszafordítottam. A gyámhatóság tudta, hogy jó helyre kerül, hiszen voltak kint többször is a Wilder-farmon, ahol a terveim szerint élni fogunk az esküvőnk után. Így végre egy igazi, nagy család lehetünk. Olyan, amilyenre mindig is vágytam, amilyent a gyerekeimnek szeretnék. Csókkal tapasztottam be Mia tágra nyílt ajkait. Nem hitte el, amit mondtam, mosolyognom kellett rajta. Karjait a nyakam köré fonta, ahogy elmélyítettük a csókunkat. Minden porcikámmal vágytam már rá, a közelségére, az ölelésére, a szerelmére. Néhány apró puszival szakadtam el tőle. – Még mindig nem fejeztem ám be! – vigyorogtam, és újra elővettem a gyűrűt. Azt, amit egy éve egyszer már az ujjára húztam, nem sokkal a balesetünk előtt. – Ezt meg hogy… – Mondjuk úgy, hogy vannak kapcsolataim! – mosolyodtam el az újabb döbbenetén. – Mia Wilder, nem igazán tudom szavakba önteni az érzéseimet, és nem is vagyok éppen a szavak embere, de szeretném, ha tudnád, hogy mindent, amiket az elmúlt percekben elmondtam neked, a lehető legkomolyabban gondoltam és… és szeretném, ha betartanád az ígéreted, és végre hozzám jönnél feleségül! Könny csillant meg ragyogó szemében és reméltem, hogy azok ezúttal a boldogság könnyei. Kivettem a gyűrűt a bársonydobozkából, és bal kezemmel felemeltem az övét. Óvatosan visszahúztam a gyémántgyűrűt oda, ahová való. Az én gyönyörű tündérkém ujjára. 2 héttel később... ‒ Készen állsz? – kérdezte izgatottan Lizzy. Mályvaszínű, félvállas koszorúslányruhájában csak úgy ragyogott. Barna, hosszú tincseit lágy kontyba kötötte. Enyhén füstös sminkje vadítóvá tette ebben az öltözékben.

Tudtam, ha Luis meglátja ebben a szerelésben, nem sokáig lesz rajta. – Mia – szólt rám újra. ‒ Ne haragudj, egy kicsit elméláztam. ‒ Drága legeslegjobb barátnőm! Ez életed legszebb napja, de nekem valamiért nem tűnsz boldognak. Ki vele! – huppant le mellém az ágyamra. Megvontam a vállam. Tulajdonképpen magam sem tudtam, mi a baj. Talán csak nehezemre esett elhinni, hogy nekem is jár a boldogság. Eleinte csak reménykedtem benne, hogy nem bűntudatból maradt velem, de már tudtam, hogy ez nem így van. Abból, ahogy rám néz, ahogy megérint. Az őszinte szeretet sugárzik belőle. ‒ Nem tudom... ‒ Ugyan már, Mia! Életed szerelme odakint vár arra, hogy végre oltár elé vezethessen. Noah arcán még sosem láttam ilyen boldogságot. Olyan büszke rá, hogy neki van a legkomolyabb feladata az esküvőn! Dave pedig imádnivaló a cuki öltönyében. A szüleid ott ülnek az első sorban, még a bátyám is hazajött a feleségével, és egy kis meglepetéssel készült nektek! ‒ Danny itt van? ‒ Bizony! És Victoria is! Már alig várják, hogy láthassák a menyasszonyt. Szóval remélem, nem akarod lefújni az esküvőt! Elnevettem magam Lizzy savanyú tekintetét látva. ‒ Ugyan, dehogy! Hol a csokrom? ‒ Várj… tessék – adta a kezembe a hófehér és zöld rózsákból álló csokrot, majd megfogta a sajátját is. Megpördültem előtte a kerekesszékemmel. ‒ Milyen vagyok? – érdeklődtem, elterelve a szót az izgalmamról. Mosolyogtam, pedig belülről teljesen felőrölt a félelem. A szívem olyan hevesen verdesett a mellkasomban, hogy lassú, mély lélegzetekkel igyekeztem nyugalomra bírni, mielőtt még túlságosan elfáradna. ‒ A legszebb menyasszony, akit valaha láttam! ‒ Ugyan már, Lizzy, azért ne túlozz! ‒ Nincs ebben semmi túlzó. Gyönyörű vagy, de azért azt a lapostalpú szandált kicserélném egy tűsarkú cipőre, hogy ne csak igézően szép, de dögös is legyél! – kacsintott rám egy huncut vigyor kíséretében. Tényleg szebb lett volna, de nekem még terveim voltak, amit nem akartam az orra alá dörgölni. ‒ Mehetünk? – szólaltam meg halkan. ‒ Ez most kijelentés volt vagy kérdésnek szántad?

‒ Azt hiszem… kijelentés. ‒ Ez a beszéd, kisanyám! Már gurulunk is a vőlegényedhez! Nevetnem kellett Lizzy lelkesedésén. Mintha legalábbis ő készült volna férjhez menni. A szüleim háza virágtengerben úszott. Lizzy, Martha és anya mindent saját kezűleg készítettek el. Egyre idegesebb lettem, ahogy haladtunk az ajtó felé. Apa rengeteget dolgozott azon, hogy kényelmessé varázsolja nekem a házat. Akadálymentessé tette, hogy egyedül is képes legyek közlekedni. Az első könnyem akkor jött ki, amikor megláttam az ajtóban rám várakozó apámat. Éppen a szemét törölte meg egy fehér zsebkendőbe. Kihúzta magát, amikor meglátott, és atyai büszkeséggel mosolygott rám, miközben szeméből omlottak a könnyek. Megigazította csokornyakkendőjét, és lehajolva hozzám homlokon csókolt. ‒ Csodaszép vagy, kicsikém! Nagyon büszke vagyok rád! Kívánom, hogy nagyon-nagyon boldogok legyetek. Mindannyian megérdemlitek! ‒ Köszönöm, apu – sírtam el magam én is. ‒ Hé, hé, hé! Nincs sírás, tönkreteszed a sminked! Ezért dolgoztam vele egy órán keresztül? Elővettem egy papír zsebkendőt, óvatosan letöröltem kibuggyanó könnyeimet, és kifújtam az orrom. Vettem egy nagy levegőt, és jeleztem Lizzy-nek. ‒ Kész vagyok! Menjünk! ‒ Ez a beszéd! Nagyon büszke vagyok rád! – mondta Lizzy is, majd kettesben hagyott apával. Megdöbbenten hallgattam, amikor Lizzy bevonulására megszólalt a hegedű. Ránéztem apára, aki biztatólag megszorította a kezem. ‒ Daniel ezt a dalt neked írta, csakis erre az alkalomra! ‒ Istenem… – sírtam el magam újra. Daniel, Lizzy testvére, évekkel ezelőtt elköltözött itthonról. Akkor láttam utoljára, amikor kisétált az ajtón, és nyakába vette a nagybetűs életet. A hegedűje volt az élete, a legjobb akart lenni. Az egész gyerekkorunkat együtt töltöttük mi négyen. Ahogy én Lizzyvel, úgy Daniel a bátyámmal ápolt legjobb baráti viszonyt. Amikor Wesley meghalt, Danny kifordult önmagából. Senkivel sem beszélt. Akkoriban jutott arra az elhatározásra, hogy elmegy, így néhány hónappal Wes halála után ő is elhagyott bennünket. Ennek már majdnem nyolc éve.

Meghatódva hallgattam a hegedű csodaszép hangját. Apa kitolt az ajtón, mire a padokban ülő emberek hátrafordultak, és mosolyogni kezdtek ránk. Eljött az én időm. Az, amire már hosszú hónapok óta készültem. Kértem apát, hogy erősen tartsa a kezét nekem, aztán belekapaszkodtam és felhúztam magam. Lizzy felsikoltott valahol a tömegben, én pedig lassan felálltam, kiegyenesedtem, és sírva néztem végig az előttem álló tömegen, akik kétoldalt, a fehér és zöld virágokkal díszített padsorokban ültek, vagyis most már mindannyian álltak, és ki aggódva, ki fülig érő vigyorral nézte, ahogy apa karjaiba kapaszkodva tettem egyik bizonytalan lépésemet a másik után. A lábaim még nem engedelmeskedtek nekem úgy, ahogy szerettem volna, de én sétálni szerettem volna az oltárhoz, és nem gurulni. Középen vörös szőnyeg vezetett az oltárig, ahol az atya és Paul rám vártak. Noah Paul mellett büszkén, mosolyogva tartotta kezében a gyűrűpárnát. Olyan büszke voltam rá! Fehér, kövekkel díszített, félvállas menyasszonyi ruhám a földet súrolta. A testhez simuló, lágy vonalú ruhakölteményben hercegnőnek éreztem magam. A hercegem pedig ott várt rám az oltár előtt. Annyira néztem őt, hogy sikeresen megbotlottam, és ha apa nem kap el, csak a vörös szőnyeg állított volna meg. De nem adtam fel. Felemeltem a fejem és újra kiegyenesedtem. Még erősebben kapaszkodtam apa karjába. ‒ Minden rendben? – súgta a fülembe apu. ‒ Igen, persze, menjünk tovább! – nyugtattam meg apát, és léptem egy újabbat. Nekem kissé tovább tartott odaérnem a vőlegényemhez, mint általában a menyasszonyoknak, de talán soha egyikük sem volt olyan boldog, mint én abban a pillanatban, amikor belenéztem Paul értetlenséget sugárzó, de annál boldogabb tekintetébe. ‒ Ezt meg… hogy? – dadogta. ‒ Meglepetés! – motyogtam könnyeimmel küszködve. Paul a karjaiba kapott és megcsókolt. ‒ Annyira imádlak, kicsim! Azt hiszem, mondhatom azt, hogy soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint abban a pillanatban. Amilyen rendhagyóan indult a kapcsolatunk, olyan volt a folytatás, és még az esküvőnk is. ‒ Khm… khm… – köszörülte meg valaki a torkát a hátunk mögött. Annyira belemerültünk egymás társaságába, hogy fel sem tűnt, mások is

vannak itt rajtunk kívül. – Elnézést, de a csók a szertartás utolsó pontja – motyogta az atya. Mindketten elnevettük magunkat. Ha tudná, hogy mi eddig mindent fordítva csináltunk, nem aggodalmaskodna. Újra egymás felé fordultunk. Paul két tenyere közé fogta az arcom, és ajkaival megízlelte az enyémet. ‒ Szeretlek! ‒ Én is szeretlek! – feleltem, majd újra csókban forrtunk össze. ‒ Anya… Aaannnyaaaa! – hallottam meg a hátunk mögül Noah hangját, mire elszakadtunk egymástól. – Ezek nem kellenek? – érdeklődött a gyűrűket felénk mutatva. ‒ Dehogynem! – felelte Paul, és összeborzolta Noah dús szőke haját, majd kivette az egyik gyűrűt és az ujjamra húzta. A pap kérdő tekintettel meredt ránk, mintha csak azt kérdezné, szükség van-e még itt egyáltalán őrá? Vigyorogva fordultunk felé, hogy ha utólag is, de meghallgassuk őt. A szertartást követően megragadtam Noah kezét, Paul pedig elvette anyutól Dave-et. Egy család lettünk végre, és ennél nagyobb boldogságra nincs szükségem ebben az életben.

Vége