Rebel-heir-lazado-orokos

V I    K E E L A N D, P E N E L O P E    W A R D

lázadó  örökös                           Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020

Írta: Vi Keeland és Penelope Ward A mű eredeti címe: Rebel Heir – Rush Book One Copyright © 2018 by Vi Keeland and Penelope Ward All rights reserved.   Cover model: Micah Truitt Photographer: Leonardo Corredor Cover designer: Sommer Stein, Perfect Pear Creative   Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta   Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők, a helyszínek és az események a szerző képzeletének szüleményei. Valós eseményekkel, helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.   ISSN 2064-7174 EPUB ISBN 978-963-245-337-8 MOBI ISBN 978-963-245-451-1   © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó   Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid Korrektorok: Réti Attila, Korom Pál   Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

1. FEJEZET Gia –  Sex on the beach-et még szó szerint se csináltam, nemhogy koktélban. –  Van még két másik pultos. Ők segíthetnek, hogy azt is megcsináld, amit nem tudsz. Lééégysziii! A nővéremnek most folyt el a magzatvize, és ma este vissza akarok menni kocsival New Jersey-be, hogy elkerüljem a reggeli csúcsforgalmat. Jövök neked eggyel. Szinte hallottam a telefonban, ahogy Riley lefelé biggyeszti az ajkát. – De ma este írni akartam. – Azért nem jöttél ki ma a partra, mert írni akartál egész nap. Hány szót írtál eddig? Lepillantottam a laptopomra. Hetet. Hét rohadt szót írtam ma. – Többet, mint tegnap – válaszoltam. Ez a szomorú igazság. – Most jöttem bele. –  Légyszi-légyszi! Vészhelyzet van, máskülönben nem kérnélek meg. – Rendben – fújtam egyet. –  Köszönöm! – sikkantotta Riley. – Ja, és valami kivágottat vegyél fel, hogy megmutasd a jó nagy lökhárítódat. Senkit sem

fog érdekelni, hogy nem tudsz italt keverni, ha kirakod. – Szia, Riley! Belenéztem a tükörbe. A hajam kócos kontyba fogva állt a fejem tetején. Nem volt rajtam smink, a kontaktlencsémet pedig már

lecseréltem

szemüvegre,

ami

eltakarta

fáradt

kék

szememet. Felsóhajtottam. Legalább lezuhanyoztam ma. A lakótársam, Riley pultosként dolgozott az egyik menő Hampton-vidéki bárban a tengerparton. Az a fajta hely volt, ahová felvágós, gazdag pasik járnak olyan galléros pólóban, amin apró, hímzett lovacska díszeleg, és zokni nélkül hordják hozzá a belebújós cipőt. A nők mind vékonyak, és túl sokat mutatnak a tökéletesen barnított bőrükből. Miután legutóbb belefutottam ott egy srácba, egyáltalán nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Felkentem egy kis szempillaspirált, leengedtem a hajamat, de nem vettem a fáradságot, hogy a kontaktlencsét visszarakjam. Így is megfelel. A Heights parkolója tele volt. A helynek tetőterasza is van. Innen kapta a nevét. A bejárat előtt cigiztek, odabent pedig úgy bömbölt a zene, hogy az ablakok is beleremegtek. Egyszer jártam itt, és emlékszem, hogy három pult is van… egy a tetőteraszon, egy odabent, egy pedig a tengerre néző külső részen. Étterem is tartozott hozzá, ami népszerűnek tűnt, mielőtt átvették az uralmat a bár vendégei. Nem tudtam, hogy a lakótársam hol dolgozik ma. Egy hatalmas darab fickó kinyitotta az ajtót, amikor látta, hogy jövök, így először odabent néztem körül. Riley rögtön kiszúrt. Kiabálva integetett nekem két kézzel a pult mögül. –  Gyere be hátra! – rikkantotta úgy, hogy tölcsért csinált a

kezéből. – Gyorsan körbevezetlek. Odasétáltam a hosszú bárpult végéhez, és felemeltem a csuklópántos részt, hogy bemenjek mögé. –  Ő itt Carly – mutatott rá egy vörös lófarkas lányra, aki a hasát szabadon hagyó pólót viselt, és integetett nekem. – A kinti pultnál dolgozik Michaellel. Csak beugrott, hogy csórjon tőlünk egypár poharat, mert nem szerelkezett fel eléggé a sajátjánál. –  Mindig késésben vagyok – harsogta túl a zenét Carly, és vállat vonva felemelt egy dobozt. Riley utána egy alacsonyabb szőke lányra mutatott, akihez képest Carly alig takaró öltözéke is nyanyásnak tűnt. Egy pillanatra meg is bántam miatta, hogy nem kaptam fel valami szebbet, vagy legalább szedtem össze magam egy kicsit. – Ő pedig Tia. A belső pult bal fele az övé. A jobb az enyém. Tia is integetett. – Na, szóval van Budweiser, Stella, Corona, Heineken, Amstel és Lighthouse Ale, ami helyi sör – zongorázott végig a felső csapokon Riley. – A helyi sörből nyomj, ha azt mondják, hogy rád bízzák a választást. – Oké – bólintottam. –  Minden a legfelső polcon van – fordult a mögöttünk lévő tükrös polcokhoz. – A legnépszerűbb cuccok, tehát a vodka, a Jack Daniel’s, a rum, a Fireball és a tequila mind ott van a pult jobb és bal oldalán, így nem kell annyiszor egymásba ütköznünk. Poharak, szirupok, mosogató és az üveges sörök hűtői mind itt vannak lent – mutatott a pult alá Riley. – A piros hűtő tetején ott egy laminált könyv, amiben bármelyik koktél hozzávalóit megnézheted, ha nem tudod, hogy kell elkészíteni.

– Piros hűtő. Vettem. – Mi van még? – tűnődött el a mutatóujját az ajkához érintve. – Ja! Ha bárkivel bármi gondod lenne, csak füttyents, és Tölgy majd elintézi. – Tölgy? – A kidobó – bökött a bejárati ajtónál álló hatalmas pasasra. – Nem tudom a rendes nevét. Mindenki csak Tölgyfának hívja. Gondolom, hogy azért, mert olyan a testalkata, mint egy fáé. Ő a kidobó meg a beugrós főnök is, amikor a tulaj nincs itt. Riley kivette a táskáját a pult alól, hogy a vállára kanyarítsa. – Ami szerencsénkre elvileg ma este is így lesz. Kiakadna, ha megtudná, hogy egy tapasztalatlan embert hagytam a pult mögött. –  Elvileg? – kerekedett el a szemem. – Mi van, ha mégis felbukkan? – Nyugi. A pénzes pöcs ma valami testületi ülésre ment New Yorkba. Nem fog idejönni. Riley nyomott egy puszit az arcomra, aztán kiszaladt az ajtón. – Köszi, hogy megteszed – kiáltotta hátra a válla fölött. – Jövök neked eggyel! Az első vendégeim sört kértek. Némi plusz habtól eltekintve – mivel még nem váltam a csapolás mesterévé – nem volt semmi gond. Egészen addig, ameddig elő nem került egy négyfős női csapat. – Egy Cosmo lesz. – Nekem egy Paloma. – Nekem egy Moscow Mule. Hogy micsoda?

– Én egy Coronát kérek szépen. Legalább az utolsónak, akinek van modora, nem lesz elcseszve az itala. Lecsapoltam a Coronát, összeráztam egy Cosmót – mivel véletlenül pont az a kedvencem, tényleg tudom, hogy

kell

elkészíteni

–,

aztán

nekiláttam

átlapozni

a

koktéloskönyvet, ami ott volt a piros hűtő tetején. Csakhogy… nem szerepelt benne sem a Moscow Mule, sem pedig a Paloma receptje. Odamentem Tiához. – Figyi, mi kell a Moscow Mule-hoz? – Ez most komoly? Tőlem még sohasem kérték, de szerintem hatvan milli vodka, százhúsz milli gyömbér és lime-lé. – Köszi. És a Palomához? – Ki a fenét szolgálsz ki? – nevetett Tia. – Hatvan milli tequila, két deci grépfrútos üdítő és lime-lé. A fura pultosok szeretik a hűtő aljában tartani a gyömbért meg a grépfrútos üdítőt. Muszáj lesz turkálnod. – Értem, köszi. A pult másik végéhez visszafelé menet megálltam, hogy újratöltsek egy söröspoharat és pénzt váltsak valakinek. Olyan hangosan szólt a zene, és úgy elterelte a figyelmemet, hogy az már egy kicsit betett nekem. Mire fogtam a poharakat, hogy nekilássak a hölgyek italának, már nem tudtam, jól emlékszeme a dolgokra. Vajon gyömbér volt, sör, vodka és citrom? A pult túlsó vége felé pillantottam. Tia egyik kezével egy shakert rázott, a másikkal pedig sört csapolt. Kezdett megtelni a hely. – Megfeledkeztél az italainkról? A szamárrajongónak volt egy stílusa.

– Már jönnek is. Csak ne hibáztass, ha szar íze lesz. A legjobb tudásom szerint összedobtam, amire emlékeztem a hülye koktélokból, és mindkettőt trendi pohárba töltöttem. Felvágós pohárból egyébként is jobban ízlik minden. Miután beütöttem a rendelésüket, folytattam a következő vendéggel. –  Egy sárlavina lesz – mondta a halvány rózsaszín pólóinges srác. – Ööö… rendben – pillantottam Tia felé. Még mindig nem ért rá. Nem zavarhattam minden egyes vendég miatt. – Abban van a Kahlúa, igaz? A pasas csúnyán nézett rám. Mi ütött itt az emberekbe? –  Lehet, hogy a sarki fagyisnál kellene inkább dolgoznod, ha nem tudod, hogy készül a sárlavina. – Lehet, hogy inkább sört kellene innod egy női koktél helyett – vágtam vissza. – A barátnőmnek lesz. Nem mintha lenne hozzá közöd. – Ó! Odamentem a receptkönyvhöz. Miért nincsenek ábécésorrendben ezek az izék? A sárlavina az utolsó előtti volt. Vodka, Bailey’s, Kahlúa, tej – mind egyenlő arányban. Két másik vendég is leadta a rendelést, amíg összekevertem a koktélt. Meg kellett tanulnom, hogy ne nézzek a szemükbe, ameddig nem állok készen a következő rendelés felvételére. Mivel megzavartak, kétszert tettem bele a Bailey’st, és elfelejtettem a tejet. Miközben beütöttem a pökhendi sárlavinás hapsinak az italt, a

korábban

kiszolgált

női

négyes

csapat

visszatért.

Előretolakodtak, és két poharat lecsaptak a pultra. Szanaszét fröccsent belőlük az ital. –  Ezekkel valami nincs rendben. Nem tudom, mit tettél bele, de borzasztó az ízük. – Jó, egy perc, és újrakeverem nektek. A ribancbrigád élén álló nő forgatta a szemét. Betettem a sárlavinás fickótól kapott húszdollárost a kasszába, és visszatértem az öt dollár visszajáróval. Tizenöt dolcsi. Micsoda lehúzás! – Tessék! A pasasnak tejbajusza volt, amikor leeresztette a szája elől, amit összekotyvasztottam. –  Ez sem stimmel. Tudod te egyáltalán, hogy mi az ördögöt csinálsz? –  Nem!

–

rikkantottam

vissza

védekező

álláspontra

helyezkedve. – Egy barátomnak segítek. Nem kell ilyen durván viselkedni. Megteszem, ami tőlem telik. Ráérősen újrakevertem mind a három italt, és hagytam, hogy a nagyzolós kuncsaftok megkóstolják, mielőtt elmennek. Éreztem, hogy valaki figyel a hosszú bárpult végénél, de odáig még el kellett jutnom valahogy. Még két vendéget ki kellett szolgálnom, mire gyors pillantást vethettem a szempárra, amiről éreztem, hogy követ. Teljesen ledöbbentem. Egy jó pasi. Eszméletlenül jó pasi, de úgy nézett ki, mint egy pitbull az uszkárok között. Fekete motoros bőrdzseki, napbarnított bőr, borostás arc, és olyan hamvasszőke haj, ami úgy szétállt, mintha az előbb szexelt volna. Egy nagyon jót. Feszült lettem az átható mélyzöld tekintetétől.

– Mindjárt jövök – mondtam neki. Bólintott egyet. Miután végeztem a mellette lévő sráccal, odafordultam a lázadóhoz a pasztell pólóinges csivavák között. – Mit adhatok? – Mi az, amiről tudod, hogy kell elkészíteni? Istenem, a hangja is olyan volt, mint az arca. Szexi, mély és átható. Úgy tűnt, hogy egy ideje már ott ül, és rájött, hogy nem én vagyok a legjobb pultos. – Sör – vigyorogtam. – Sört tudok csinálni. Mintha megrezzent volna a szája széle, legalábbis úgy láttam. –  A tulaj tisztában volt vele, amikor felvett, hogy csak egy italnak a receptjét tudod? –  Igazából nem vett fel. Egy barátom helyett ugrottam be, és őszintén szólva fogalmam sincs, mit csinálok. Az is lehet, hogy a legutóbbi fickónak rosszul adtam vissza. A pasi hallgatott. Mintha engem fürkészett volna, amitől kellemetlenül éreztem magam. Nem sok valódi rosszfiút ismertem, ám ez a pasi biztosan az volt. – Szóval… mit adhatok? Válasz helyett felállt, és levette a bőrdzsekijét. Nyeltem egyet, amikor megpillantottam az egyszerű fehér pólója alatt dagadó izmokat.

Mindkét

karját

tetoválások

borították,

mintha

borostyán módjára benőtték volna a bőrének minden egyes négyzetcentiméterét. Eszement késztetést éreztem, hogy közelről megnézzem őket, és megkérdezzem tőle, melyik mit

jelent. –  Mi a neved? – kérdezte úgy, hogy le sem vette rólam a szemét, mégsem éreztem úgy, mintha stírölne. Egyszerre volt zavarba ejtő és érdekes. – Gia. – Gia – visszhangozta. – Mondd csak, Gia, mit gondolna a tulaj, ha tudná, hogy te állsz a pult mögött, rosszul adsz vissza, és feldühíted a vendégeit? Lehet, hogy szörnyen szexi a srác, ám ez a hirtelen hangnemváltás megkongatta nálam a vészharangot. Mégsem hagytam ott, és nem is hívtam Tölgyfát. Csak ott álltam, és válaszoltam, mint egy idióta. Egy idióta, akiből kibukik a valóság, amikor zavarba jön. –  Gondolom, hogy a tulaj valószínűleg kiakadna. Nem úgy látná, hogy jót cselekszem egy barátommal, akinek vészhelyzet miatt el kellett mennie. – És miért gondolod így? – Hát… úgy hallottam, hogy egy pöcs. –  Igen – vonta fel a szemöldökét. – Találkoztam vele, és tényleg egy pöcs. Habár egyetértett velem, egyáltalán nem úgy hangzott, mintha az én oldalamon állna. Ki kellett másznom ebből a bizarr beszélgetésből. – Szóval… kéred a specialitásomat, egy sört? – Persze. – Milyen fajtát? – Rád bízom – rázta meg lassan a fejét. Megkönnyebbültem,

hogy

egy

percre

elmenekülhetek.

Odamentem a csaphoz, elővettem egy korsót a pult alól, és nekiláttam megtölteni a helyi sörrel, amit Riley mondott. Még mindig magamon éreztem a lázadó vendégem tekintetét. A vállam fölött hátrapillantva meg is győződtem róla, hogy bámul. Még csak annyi illem sem szorult belé, hogy úgy tegyen, mintha másfelé nézne, amikor rajtakaptam. – Hat dollár lesz – tettem le elé a teli korsót. – Nyolc. – Tessék? – A sör nyolc dolcsi, nem hat. Kissé bosszúsnak tűnt. – Ó… kijavítasz, hogy többet fizethess? A kidobó-főnökhelyettes-fa odajött a pulthoz, hogy megálljon a vendégem mellett. –  Az italszállítmány késve érkezett, és hiányzik hat üveg. Számla a pénzesfiók alatt, főnök. Beletelt egy kis időbe, mire leesett, minek voltam a fültanúja. Elkerekedett a szemem. – Azt mondtad, hogy… főnök? –  Így van, Gia – meredt rám a rosszfiú. – Én vagyok a pöcs. Enyém a hely – húzódott olyan mosolyra a szája, ami minden volt, csak boldog nem. – Most pedig takarodj a francba a báromból, és mondd meg a barátnődnek, hogy ki van rúgva! Fenébe! Tényleg ő a főnök. Azt hittem, hogy ez a pasas valami vándormadár, aki éppen átutazóban van itt a motorjával, nem pedig egy egész komplexum tulajdonosa.

Mindenki engem bámult, miközben küszködve kerestem a szavakat. –  Ezt nem teheti – váltottam gyorsan magázásra. – Őt nem rúghatja ki. Ne hibáztassa Riley-t, amiért én akkor sem tudnék italokat készíteni, ha az életem múlna rajta. Nem ő tehet róla. Ő csak jót akart, hogy álljak be helyette a családi vészhelyzet miatt. Szó nélkül is leléphetett volna. Ne őt büntesse a hozzáértésem hiánya miatt! Amikor a kidobó megint közeledett, a pöcs felemelte a kezét, miközben le sem vette a tekintetét onnan, ahol volt, azaz rólam. – Ne most, Freddie! –  Bocs, főnök! Muszáj szólnom, hogy Elaina most lépett ki. Egyáltalán nem jön vissza dolgozni. Úgy döntött, hogy New Yorkba költözik a barátjával. Mindketten meghallgatásra mennek valami darab miatt. Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de felmond. A pöcs két kézzel beletúrt a hajába, és összeszorította a fogát dühében. – Mi a franc? Úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban. Egy mély sóhajtás után behunyta a szemét, hogy összeszedje magát. Amikor kinyitotta, csak csúnyán nézett rám. Nagyon ijesztő volt, de nem hagyhattam, hogy lásson megizzadni. Állnom kellett a sarat, és kiállni azért, amiről a szívem mélyén tudtam, hogy igaz. Adtam neki néhány másodpercet, hogy feldolgozza a hírt, ami még jobban felbőszítette, aztán könyörgőre fogtam. –  Kérem… Muszáj újra átgondolnia. Nem megyek sehová,

ameddig nem biztosít róla, hogy Riley nem veszíti el a munkáját emiatt. Nem lenne fair. – Kurvára nem vagy jó pultosnak – mért végig tetőtől talpig. – De az megy, hogy álldogálj, jól nézz ki, leültesd az embereket, és néha kivigyél egy tálca kaját, ha kell? – Miről beszél? –  Most mondott fel az éjszakás hostess. Nem fogok tudni másvalakit találni a helyére a péntek esti csúcs előtt, ami bármelyik

pillanatban

elkezdődhet.

Ha

kisegítesz,

akkor

felőlem a barátnőd, Riley megtarthatja az állását. És inkább tegeződjünk. Fel akar engem venni? – Az előbb még ki akartál rúgni! Most meg azt akarod, hogy itt dolgozzak? –  Nos, nem várt körülmények nyomása alatt állok, és volt néhány percem megemészteni a gyenge kifogásodat. Úgy tűnik, hogy jó szándékkal akartad kisegíteni a barátnődet, bár a részéről síkhülye lépés volt, hogy megkért téged erre. – És mi van akkor, ha nem fogadom el az állást? – Akkor Riley repül, amiért odarakott valakit a pultom mögé, akinek nem kellett volna ott lennie. A döntés a tiéd. Beletelt egy percbe, mire valóban átgondoltam az ajánlatát. Vagy inkább a zsarolását? Igazság szerint szükségem volt a pluszpénzre. Elcsesztem a mostani albérletemre a tízezer dolcsit, amit előlegként kaptam a kiadótól a folyamatban lévő könyvemre. Egyébként is fontolgattam, hogy keresek valami mellékállást, hogy legyen egy kis extra bevételem. Akár jól is járhatok ezzel.

– Ez a munkaajánlat csak ma estére szól, vagy addig, ameddig nem találsz állandó embert? –  Nem tudom. Idáig még nem jutottam el. Benne vagy, vagy nem? –  Elfogadom… de állandó munkát szeretnék. És nem azért, mert megadom magam a zsarolásnak. Hanem azért, mert tényleg

örülnék

egy

állásnak,

amivel

kiegészíthetem

a

jövedelmemet. Könyvet írok, és az előleg nagy részét már elvertem, szóval… –  Könyvet írsz? – hunyorgott. – Remélem, nem Pultos tippek kezdőknek címmel. –  Nagyon vicces. Nem. Romantikus történet, ami egy nyaralóban

játszódik.

Éppen

erre

lakom

egy

ilyenben,

megosztott nyári albérletben, és a kiadásaim túllépik a keretet. Ez a munka tényleg sokat segítene, ha napközben írhatnék, éjjel pedig dolgozhatnék. –  Romantikus történet egy nyaralóban… ez baromi ostobán hangzik – vett elő egy cigarettát, hogy rágyújtson. Aztán az arcomba fújta a füst egy részét. – Tessék? – köhögtem. – Miért ostoba? –  Nem sokat tudok a romantikus regényekről, de ez kurvára közhelyesnek tűnik. Köszönöm, Pöcs úr, hogy rámutatott arra, ami nyilvánvaló! Kur-vá-ra köz-he-lyes. Pont az a bajom, hogy mivel lehetne eredetivé tenni. Jól kezdődött. Az első három fejezet elég jó volt ahhoz, hogy meglegyen a szerződés a kiadóval. Most viszont nem jött semmi ihlet. Így született a mai fantasztikus hét szó.

– Amúgy negyedóra múlva kezdesz, Shakespeare – pöccintette le a hamut a földre. – Mirabelli a nevem. Gia Mirabelli. A papírmunka kedvéért. – Rush – fújt ki még több füstöt, és biccentett mellé. Rush? Vagyis siessek? –  Mintha azt mondtad volna, hogy tizenöt percem van. Ne jártasd a szádat! Nem kell sietnem. Erre az ég felé nézett, mintha a jóistentől kérdezné, hogy lehetek ennyire hülye. –  A Rush meg az én nevem, te zseni, és vigyázz a szádra. Én vagyok a főnököd, rémlik? Nem tudom, mitől lettem ennyire arcátlan, de hirtelen visszatért minden bátorságom. Kihúztam magam, és megadtam neki, ami járt. –  Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy nagyobb szükséged van rám, mint nekem rád. Míg ez az állás nagy segítség lesz nekem, megtehetem, hogy elfogadom vagy elengedem. Tehát azt mondom, hogy egyezzünk meg a kölcsönös tiszteletben. Ha tiszteletlenül beszélsz velem, akkor megint azt fogom mondani, hogy ne jártasd a szádat. És azt is hozzá fogom tenni, hogy baszki – hajoltam előre. Felkészültem rá, hogy durván be fog szólni ezért. Helyette viszont Cheshire macska módjára szélesen elvigyorodott. Megfogta a karomat, és távolabb vezetett a pulttól, ahol így nem maradt ember. –  Ilyen szavakat csak négyszemközt, a vendégek előtt pedig figyelj oda, kérlek – suttogta bele a fülembe. Furcsán fogalmazott. Biztat, hogy beszéljek csúnyán vele?

Borzongás futott végig a gerincemen. Cigarettafüst és kölni illata csapott meg. Önkéntelenül reagált a testem a közelségére, pedig leírtam a férfiakat, miután rosszul sült el egy egyéjszakás kalandom néhány hete. De a Gonosz úrra adott reakcióm emlékeztetett rá, hogy nemigen választhatja meg az ember, kihez vonzódik fizikailag. Néha pont ahhoz, akihez végképp nem kellene. Megköszörültem a torkomat. – Hogy kapom meg a fizetésemet? – kérdeztem. –  Menj, frissítsd fel magad! Tedd a dolgodat, és én majd intézkedem, hogy gondoskodjanak rólad. – Van valami hivatalos betanítás? –  Nincs – fújta ki a füst maradékát, miközben elnyomta a csikket. – Nincs? –  Nincs. Nem olyan nehéz – mutatott a pódiumra, ahol a vendégeket fogadó hostessnek kell állnia. – Látod ott azt az asztalt? Beállsz oda, köszöntöd az embereket, és odakíséred őket az egyik asztalhoz, ha úgy döntenek, hogy nem valamelyik bárpult felé veszik az irányt. Ha a személyzet bármelyik tagjának problémája van egy vendéggel, akkor lehet, hogy hozzád

fog

odamenni,

mert

neked

lesz

a

legkevesebb

tennivalód. Kirázod a kisujjadból. Nem kell hozzá tehetség, ami jó dolog, miután csúnyán felsültél pultosként. Az emberek egyébként is gyakorlással szoktak tanulni. Nagy híve vagyok annak, hogy dobjuk be őket a mély vízbe, és ne pazaroljunk időt arra,

hogy

próbáljuk

elmagyarázni

a

dolgokat.

Vagyis

leszámítva azt, hogy ma muszáj volt elráncigálnom téged a pult

mögül, mert vendégeket veszítettem miattad. – Egészséges munkakörnyezetnek hangzik. – Ne felejts el mosolyogni, Shakespeare! – kacsintott rám.

2. FEJEZET Rush Nem igazán volt szerepem a Heightsban. A komplexum tulajdonosaként nem kellett itt töltenem az idő nagy részét. Erre való a menedzser meg az alkalmazottak. De mondhatjuk, hogy egy kicsit irányításmániás vagyok. Ráadásul az összes hely közül, ami az enyém, ennek kedveltem a legjobban a légkörét. Itt voltam az erőm teljében. Így ez lett a bázisom. Ma este viszont a szokásosnál is sokkal jobban kedveltem a Heightsot, ami dühített. Valahányszor azon kaptam magam, hogy ránézek az új alkalmazottamra, Giára, fejben szidtam magam. De nehéz volt nem ránézni. Rögtön kitűnt a hosszú és zabolátlan sötét hajával, a ragadós mosolyával, amikor megláttam, mert a filigrán alkatához képest rengeteg volt benne a spiritusz. Ráadásul szemüveget hordott, amit valamiért rendkívül szexinek találtam. Nincs túl sok szabály az életemben. Többnyire azt csinálom, amit akarok – függetlenül a következményektől. Például ott a dohányzás. Tudom, hogy szörnyen hat rám, mégis csinálom, holott folyton azt mondogatom magamban, hogy egyszer majd leszokom. Isten látja lelkemet, baromira megtehetek bármit, amit csak

akarok az életben. Elég durva dolog ezt kijelenteni így huszonkilenc évesen. A világ a lábaim előtt hevert, így könnyen elszaladt velem a ló, és elcseszhettem mindent. De megesküdtem rá, hogy nem fogom elpuskázni a lehetőséget, amikor a nagyapám néhány éve rám hagyta a birodalma felét. Ez több ingatlant is jelentett itt, a Hampton-vidéken. Bár sosem voltam a szabályok híve, igyekeztem nem őrületesen elkúrni. Az egyetlen nagy szabály, amit tényleg betartottam, hogy nem szarok oda, ahol enni szoktam. Vagyis inkább nem dugok ott, ahol dolgozom. Számomra szigorúan tilos volt átlépni a határt egy alkalmazottal. Még sohasem keféltem meg senkit, akit felvettem. És azt akartam, hogy ez így is maradjon. Tehát abban a pillanatban, amikor felvettem Gia Mirabellit, ő is átkerült a tiltott zónába. Alapjáraton nem okozott gondot, hogy ne keverjem az üzletet az élvezetekkel. De amikor az a kis tűzrőlpattant beszólt nekem az előbb, meg mertem volna esküdni rá, hogy abban a pillanatban kemény lett a farkam, amikor kiejtette a száján a baszki szót. Senki sem beszélt velem így, pont ezért tetszett, hogy ő igen. Pláne, hogy a baszki sokkal szebben hangzik egy szép nő szájából. Az a hír járta a Heightsban, hogy az emberek mintha tartanának tőlem. Főleg azok, akik a beosztottaim. Freddie-t, vagyis Tölgyfát leszámítva szinte féltek tőlem (neki pedig lássuk be, hogy a mérete miatt senkitől sem kell félnie). Gia viszont nem félt. Ő magasról tett rám, és ez volt a legüdítőbb dolog, amit az idén átéltem. Vagy talán valaha. Amikor este jött egy lazább időszak, leírattam vele az összes

személyes adatát a kifizetéshez. Mit ad isten, kiderült, hogy az egyik kiadott ingatlanomban lakik. Mivel a nyári albérlők az ingatlankezelő cégemmel szerződtek, ezért nem tudhatta meg egykönnyen, hogy én vagyok a tulaj. Elhatároztam, hogy a megfelelő pillanatban majd elejtem neki az infót. Nem lepett meg az összefüggés. Egy csomó ingatlanom van a Hampton-vidéknek ezen a részén. Az apám és a bátyám – akikkel eltávolodtunk egymástól – leginkább New York Cityben maradt, onnan viszik a családi vállalkozást. A Hampton-vidék viszont főleg az én területem, legalábbis működtetési szempontból. A Heights napközben egy sima tengerparti bár volt, este azonban átváltozott inkább klubbá és étteremmé, élő zenével a tetején. Ezen a péntek estén pedig kívül-belül zsúfolásig megtelt. Megint azon kaptam magam, hogy Gián időzik a tekintetem. Igazából baromi jól csinálta ezt a munkát, amit kiadtam neki. Úgy adtam elő neki a hostess szerepét, mintha nagyon könnyű lenne, de valójában nem is olyan egyszerű. Olyan széles és lelkes mosollyal üdvözölte az összes vendéget, mintha ők lennének az elsők, akik belépnek az ajtón. Azt is magára vállalta, hogy körbejárta az asztalokat, hogy ránézzen a kuncsaftokra, amikor éppen senki sem ért rá. Szerencsére úgy tűnt, fogalma sincs róla, hogy figyelem őt. Mire mindenki lelépett, már jócskán elmúlt éjfél. Elkezdett esni az eső, az óceán pedig vadul csapkodott. Éppen kint cigiztem, amikor Gia egyenesen belesétált a füstfelhőmbe. – Nem tudtam, hogy még mindig itt vagy – szólalt meg.

– Bocs, hogy csalódást okozok – fújtam ki a füstöt. – Nem okoztál. Csak… azt hittem, rég elmentél. – Jól csináltad ma a dolgodat. – Hűha! – csodálkozott széles mosollyal. – Ez bók volt? – Azt mondtam, amit láttam. Azt is megmondanám, ha szarul csináltad volna. Pultosnak akkor se lennél jó, ha az életed múlna rajta… de hostessnek oltári jó vagy. –  Szinte már bosstess – kacsintott. – Jó, van némi tapasztalatom. Volt már hostessmunkám New Yorkban. – Határozottan látszott, hogy nem ez az első köröd. Tekintetem ösztönösen a hullámzó mellére tévedt, ami feszítette a hófehér póló alatt látszó fekete melltartót. Nagy nehezen megint felnéztem. Találkozott a tekintetünk, ő pedig hirtelen menni készült. – Na… jó éjszakát! Holnap időben jövök. Amikor elsétált a parkoló kocsik mellett, rájöttem, hogy anélkül érkezett. Gyalog. Így felöltözve? Éjszaka? Bepattantam a Mustangomba, hogy utolérjem. – Nincs túl késő ahhoz, hogy egyedül mászkálj? – tekertem le az ablakot. – Nem gond. Szívesen sétálok. –  Sötét van, és nincs túl sok utcai lámpa a hazafelé vezető úton. – Honnan tudod, hol lakom? Ja, tényleg. Nem tudta, hogy az enyém a kicseszett ház, amiben él. –  Megadtad a címed, emlékszel? Úgy ismerem ezt a vidéket,

mint a tenyeremet. – Értem – sétált tovább, miközben lassan gurultam mellette. – Hazaviszlek. – Hagyd csak! – Nem hagyom. Az alkalmazottam vagy. Nekem dolgoztál késő estig. Ha történne veled valami hazafelé, akkor részben felelősnek érezném magam miatta. És nem akarom, hogy ilyesmi száradjon a lelkemen. – Hát most éppen nincs kocsim – állt meg csípőre tett kézzel. – Szóval többnyire gyalog fogok hazamenni este. Ha nem tudsz mindig hazavinni, akkor most miért zavar? Nem akartam több időt vesztegetni arra, hogy érveljek neki. – Kurvára szállj be a kocsiba! – parancsoltam rá. Tiltakozás nélkül kinyitotta az ajtót, és rám nézett. – Köszi! Megcsapott az illata. Felborzolta az idegeimet az érzés, amit keltett bennem. Fogalmam sem volt, hogy miért váltja ki ezt belőlem egy nő, akit még csak most ismertem meg. Ismerősnek tűnt, pedig tudtam, hogy eddig még nem keresztezték egymást az útjaink. Sok csajjal kefélgettem már. Annyival, hogy úgy gondoltam, immunis lettem az ilyen érzésekre. De Gia valamiért más volt, ami nem fért a fejembe. Ez veszélyes. Kellett még egy cigi. Elővettem és rágyújtottam. – Nem gondolod, hogy itt nem kéne cigizned? – kérdezte. – Nem. Nem tudok nem cigizni. Határozottan

taplóság

volt

részemről

ragaszkodni

a

cigizéshez, amikor szólt, hogy ne tegyem. Körültekintőbbnek kellett volna lennem, de így, hogy itt volt mellettem a kocsiban, tényleg kellett az a cigi. Lehúztam az ablakot, és igyekeztem direkt kifelé fújni a füstöt, hogy őt ne érje. – Mióta vagy tulaj a Heightsban? – A családom építette tíz éve. Pár éve én felelek érte. –  Tényleg jó hely. Én eddig még csak egyszer jártam itt, csak volt egy rossz élményem. Nem is jöttem megint, csak ma. – Miféle rossz élmény? – kaptam oldalra a fejemet. – Ó… nem maga a hely vagy ilyesmi. – Akkor mi volt? –  Megismerkedtem egy sráccal, és hát… nem lett jó vége. Biztos hozzákapcsolom a helyet a történtekhez. Ma sem akartam eljönni, amikor Riley könyörgött nekem. Forrongott bennem a düh a gondolattól, hogy valaki fájdalmat okozott neki az én szórakozóhelyemen. – Bántott téged? – kérdeztem lelassítva. – Nem. – Akkor mi történt? – Hagytam, hogy megdugjon, aztán rossz telefonszámot adott meg. Meglepett a nyers válasza. Nem sok olyan dolog létezik, ami után nem tudok szóhoz jutni. Erre viszont tényleg nem találtam szavakat. Nem állt össze a kép, hogyan sikerülhet valakinek ágyba vinni ezt a csajt, hogy aztán kamu számot adjon meg neki. Sokkolt az őszintesége. Hány nő vallaná be ezt a főnökének? Giáról bárki mondhat bármit, de az tény, hogy valódi. Talán ez

az, ami vonzott benne. Mert nagyon sok minden felszínes és mű az életemben. Ennek a lánynak mintha nem lett volna rejtegetnivalója. – Jesszus, miért mondtam el ezt neked? – takarta el az arcát. – Néha csak úgy kibukik belőlem az igazság. – Hát az anyám mindig azt mondta, hogy ne magyarázkodj az igazság miatt, csak a hazugságokért – pillantottam rá. – Biztos házas volt a fickó. Sok ilyen nagyvárosi figura megfordul nálunk, aki azt hiszi, hogy idejöhet dugni a Hampton-vidékre, aztán hazamehet a feleségéhez Manhattanbe, mintha mi sem történt volna. –  Tudod… szerintem igazad van. Egyáltalán nem az lehetett, akinek mondta magát. –  Óvatosnak kell lenned – folytattam, mert képtelen voltam ellenállni a késztetésnek, hogy megdorgáljam. – Nem kéne olyan pasasokkal hazamenned, akikkel egy bárban ismerkedsz meg. –  Nem vagyok ribanc. Előtte hónapokig nem feküdtem le senkivel. Magányos voltam, kedvem volt hozzá, és gondoltam, hogy miért ne. A srác… eléggé összeszedettnek tűnt, jól öltözött, szépen beszélt. Nem mintha azt ígérte volna, hogy megkéri a kezem,

de

végigbeszélgettük

az

estét,

mielőtt

felvittem

magamhoz. Még tervezgetett is velem a hétvégére. Nem hittem volna, hogy kamu telefonszámot fog megadni. Elbűvölő volt, és hülyére vett. Biztos, hogy visszacsinálnám, ha tehetném. Megálltam a háza – vagyis a házam – előtt. Hatalmas, öt hálószobás, zsindelyes tengerparti ház, ami bulizóhelyként szolgált egy csapat városlakó számára, akik menekülőre fogták

Manhattanből a nyárra. Leállítottam a motort, de nem moccant. – Bárcsak ne meséltem volna el neked mindezt! Nem akarom, hogy elítélj, vagy azt gondold, hogy valaha is megtennék ilyesmit egy vendéggel. Ki a franc vagyok én, hogy ítélkezzek? Többször csesztem el dolgokat, mint kellett volna. –  Hidd el, hogy ha elítélnélek érte, akkor bagoly mondaná verébnek. Mindannyian követünk el hibákat – feleltem egyszerűen egy újabb cigire gyújtva. Kifújtam a füstöt az ablakon. – Csak szeretném, ha óvatos lennél a Heightsban. Az egy húspiac. – Jaj, nagyon is tisztában vagyok vele. Ma este is folyton rám mozdultak. Összeszorítottam a fogamat. Tudom. Figyeltem, és többször le kellett állítanom magam, hogy ne tartóztassanak le a saját szórakozóhelyemen. –  Amúgy meg… honnan tudtad, hogy pont ebben a házban lakom? Még csak a navigációt sem használtad. – Mondtam már neked. Kívül-belül ismerem a környéket. – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg némi hallgatás után. – Attól függ. – Hogy lettél tulaj a Heightsban? Csak mert olyan fiatal vagy, és… Habozott. – És? –  Nem tudom, hogy mondjam, de nem éppen úgy festesz, ahogy elképzeltelek volna.

–  Nem úgy nézek ki, mint aki eljár a helyi kereskedelmi és iparkamara gyűlésére? – Lényegében… – nevette el magát. Tényleg bele akarok menni ebbe? Baszki. –  A kérdésedre válaszolva semmit sem tettem azért, hogy az enyém legyen a Heights meg a többi. Leszámítva, hogy egy nagyon tehetős ember elkényeztetett gyerekének születtem, akivel még egy szobában sem bírom ki. Semmi lenyűgöző nincs abban, hogy az ember vagyont kap, de nem tett érte semmit. – Rossz viszonyban vagy az apukáddal? –  Ha rajta múlna, akkor jelen sem lennék az életében, nemhogy osztoznia kellene velem a vagyonán. Amikor a nagyapám rájött, hogy létezem, amit később egy DNS-teszt is bebizonyított, akkor minden megváltozott. Úgy döntött, hogy megérdemlem mindazt, amit a bátyám törvényes gyerekként megkap. Így csöppentem bele a nagy vagyonba, amire nem igazán álltam készen, és nem is számítottam rá. De ez csak huszonéves koromban történt meg. – Hűha. Akkor nem gazdagon nőttél fel? –  Nem. Szerényen éltünk Long Islanden az anyámmal és a nagymamámmal. Végignéztem, ahogy az anyám küszködve felnevelt egyedül. Alig volt egy bilim, amibe hugyozhattam. Szóval semmit sem veszek ebből természetesnek. A lábára tapadt a tekintetem, ahogy keresztbe tette. Eltűnődtem, milyen érzés lenne, ha a hátam köré fonná. A kép, ahogy tök pucéran fekszik alattam, arra kényszerített, hogy még durvábban szívjam magamba a nikotint.

– Ha csak egy vagy közülünk… akkor miért fél tőled mindenki olyan rohadtul, Rush? – Miből gondolod, hogy az emberek félnek tőlem? Tudtam, hogy van ebben igazság, de hallani akartam a válaszát. –  Hát

olyan,

mintha

mindenki

lábujjhegyen

járna

a

közeledben. Feltűnt nekem ma este. –  Azért, mert tudják, hogy nem tűröm a szarakodást. Látták már,

hogy

kirúgok

embereket,

amiért

bénáznak

vagy

bratyiznak a vendégekkel. Tudják, hogy én nem szórakozom. Tanulhatnál tőlük. – És mi ez az állandó homlokráncolás? Amikor kiszolgáltalak a pultnál, úgy néztél ki, mint aki mindjárt kinyír valakit. –  Mert… azt hittem, téged foglak kinyírni. Mérges voltam a csajra, aki elüldözi a vendégeimet. – Ja. Azért egész jól alakult végül, nem? – Ez még kérdéses. Úgy mosolygott rám, hogy láttam: tudja, hogy csak szívatom. Érezte, hogy biztonságban van mellettem, és akkor sem rúgnám ki, ha porrá égetné a Heightsot. Ez az igazság. Elcseszett egy felismerés volt erre rájönni. – Miért nincs kocsid, Gia? –  Van – mutatott egy fémkupacra a kocsifeljárón. – Csak pillanatnyilag nincs forgalomban, mert defektes, és nagyon ráfér egy fékcsere. – Nincs forgalomban? Úgy néz ki, mintha szét akarna esni. – Ne is mondd! – nyitotta ki hirtelen az ajtót félig. – Na… köszi a fuvart.

Szorított a mellkasom a csalódottságtól. Ekkor tudatosult bennem, mennyire nem akarom, hogy elmenjen. Ekkor ébredtem rá arra is, hogy milyen rég nyíltam meg valaki előtt akár csak egy kicsit is. Nyugtalanító volt, hogy mennyire szeretek ennek a lánynak a közelében lenni. Megfordult, mielőtt kiszállt. Még mindig a kocsiban volt félig. –  Az volt a benyomásom, mintha élvezted volna, amikor beszóltam neked… Igen, baszki. – Miből gondolod? –  Megérzés. Kurvára köszi a fuvart, Rush. Kicseszett jó éjszakát. Tessék, már megint. Káromkodott – kétszer is –, egyenesen a farkamig hatolva, ami meg is rándult tőle. Már majdnem a bejárati ajtónál volt, amikor hátrafordult. –  És csak hogy tudd, már egyáltalán nem tartok tőled! – kiáltotta. – Miért? – rikkantottam ki az ablakon. – Mert akinek angyalka lóg a visszapillantójáról, az nem lehet annyira rossz arc – nevetett, mielőtt lekocogta a hátralévő távot az ajtóig. Miután eltűnt a képből, hagytam, hogy kiüljön az arcomra a mosoly, amit addig visszatartottam, és a támlának döntöttem a fejemet. A visszapillantómról lógó angyalka a nagymamámé volt, mielőtt meghalt. Az ő Buickjában volt, hogy megvédje, amíg ki nem öregedett a vezetésből. A nagymamám volt a legjobb ember, akit valaha ismertem, és sokkal többre tartott engem,

mint valaha is megérdemeltem. Az ő szemében nem tudtam hibázni. Az angyalka emlékeztetett rá, hogy próbáljak ehhez méltó lenni, pedig a személyiségem valójában inkább az ördögre hasonlított.

3. FEJEZET Rush Másnap este, amíg Gia dolgozott, elmentem hozzá, és három órát töltöttem azzal, hogy megjavítsam a fostalicska Maximáját. Háromszor kellett beugranom az autóalkatrész-szaküzletbe, de végül sikerült megcsinálnom. Azt mondta, hogy fékcsere kell neki, meg egy új abroncs. Elfelejtette megemlíteni, hogy olyan sokáig nyüstölte a féket, hogy új féktárcsa és nyereg is kell. Kiderült, hogy nagyobb feladat, mint amire számítottam, de tudtam, hogy ha nincs kocsija, annak az lesz a vége, hogy többnyire én hozom haza, ami veszélyes lett volna. Így gondoskodhattam róla, hogy biztonságban hazaérjen, és a farkam is biztonságban maradt a nadrágomban. Miután megjavítottam a kocsiját, elintéztem néhány megkésett teendőt, és úgy terveztem, hogy otthonról dolgozom néhány órát az étterem könyvelésén. Tizenegy körül viszont már be voltam sózva, és nem tudtam egy helyben megmaradni, így a Heights felé vettem az irányt. Amúgy is haza kellett hozni Giát. A konyha hétköznap esténként tizenegykor zárt. Addigra a hostess nagyjából már elvégezte a dolgát, még ha a pincérnőknek marad is leszedni való asztal. Mire odaértem, Gia

a pultnál ülve beszélgetett a barátnőjével, Riley-val, aki a túloldalon állt. Most láttam először Riley-t azóta, hogy majdnem kirúgtam a francba, de végül felvettem a „helyettesét” is. Elkerekedett a szeme, ahogy közeledtem. Gia biztos nem vette észre, hiszen nem fordult meg. Mellette foglaltam helyet, és rátámaszkodtam a pultra az alkarommal. – Dolgozik itt valaki, baszki? Riley ugrott egyet, és nekilátott szárazra törölni egy poharat, ami már amúgy is száraznak nézett ki. Határozottan idegesnek tűnt. – Most csendesedett el a hely. Szinte egész este pörögtünk. Giának viszont szeme sem rebbent a hirtelen felbukkanásomtól. –  Te azt hiszed, hogy csak azért kel fel a nap, hogy halljon téged károgni, mi? A szám elé kellett kapnom a kezemet, és úgy tenni, mintha köhögnék, hogy leplezzem a vigyoromat. –  Nem azért fizetlek, hogy itt ácsorogj és baromságokat beszélj. –  Igazad van, tényleg nem azért – fordult szembe velem anélkül, hogy meghátrált volna. – Mert már vége a műszakomnak. Tíz perce csekkoltam ki Tölgynél. Csak felugrottam a bárba, hogy igyak valamit, mielőtt elindulok haza – vetett sokatmondó pillantást a húszdollárosra, ami előtte hevert a pulton. – Vagyis most éppen vendég vagyok. És őszintén szólva nem tetszik a bánásmód így, fizető vendég szerepben. És a farkam már megint! Mi a franc ütött belém, hogy tetszik,

ahogy ez a lány felesel velem? –  Bármikor mehetsz a sarki bárba, ha nem tetszik itt a bánásmód – ült ki lassan az arcomra a vigyor. Szegény Riley olyan gyorsan kapkodta a fejét közöttünk, hogy kezdett egy kicsit elsápadni. Akkorára nyílt a szeme, mint két kistányér. Ez az! Félj tőlem! Tanítsd meg a kis barátnődnek is ugyanezt! Miközben Gia és én egymásra meredtünk, Riley dadogva kereste a kifogást, hogy elhúzhasson a vérbe. – Én… ööö… valakinek segítenem kell odaát – mutatott a pult másik végébe. – Nemsokára találkozunk, Gia. – Szuper – ráncolta a homlokát Gia. – Most, hogy elijesztetted a pultost, még egy italt se kaphatok. Motyogva elkáromkodtam magam, aztán a pult mögé állva kivettem egy magas falú poharat alulról. Tettem bele jeget, egy kis gránátalmaszirupot, feltöltöttem 7 Uppal, és végül dobtam rá néhány koktélcseresznyét. Miután végeztem, Gia felé toltam a poharat. – Tessék, az italod! Egy Shirley Temple. – Valami keményebbet akartam – válaszolta. Én is valami keményebbet akarok adni neked. Gia ördögi mosolyt villantott rám, majd a szája elé lógatott egy cseresznyét, és elkezdte szopogatni. Ahogy azok a telt ajkak összezárulnak az apró cseresznyén, ahogy behorpad az arca, miközben szívja… jobb előjáték volt ez a látvány, mint a pornó. Még jó, hogy a pult mögött álltam, mert így nem látszott a dudor a nadrágomon. Rohadt életbe! Olyan kanos vagyok, mint az állat.

Meg kellett döntenem valakit. Ez volt a baj. Az egésznek semmi köze Cseresznyeszopogató Kisasszonyhoz. Másfelé néztem, hogy ne lássam, ahogy végez a cseresznyével, mire ártatlanul a lökhárítóján landolt a tekintetem. Ahhoz képest, milyen apró teremtés, nagyszerűek a mellei. Telt, kerek, több mint egy harapásnyi. Eszelős késztetésem támadt, hogy a pultot megkerülve megkergessem, hogy lássam, ahogy fel-le pattog… hogy kiderüljön, igazi-e. Hangosan felröhögtem, hogy mit gondolna a személyzetem, ha látnák ezt a szarságot. Nyilván kezdett elmenni az eszem. – Min nevetsz? – hunyorgott Gia. – Semmin. Tényleg semmin – dörzsöltem meg az arcomat két kézzel. Meg is ráztam a fejemet, hogy magamhoz térjek. Aztán eldöntöttem, hogy ráírok az egyik ugrásra kész csajra, miután láttam, hogy Gia épségben hazaért. Minden nyáron akadtak néhányan, akik kaphatóak voltak egy kis elköteleződés nélküli mókára. A külsőm miatt a nőknek megvoltak az előfeltételezései. Azzal keféltek, akinek gondoltak, és ettől úgy érezték, hogy beintenek a gazdag apucijuknak. Az ilyen nőkre kellett szorítkoznom, és még gondolatban is távol tartani magamat

az

ingoványos

talajtól

az

új

alkalmazottam

tekintetében. – Milyen népek voltak ma? Akadt gondod valakivel? – Semmi olyan, amit ne tudtam volna kezelni. –  Mi

a

helyzet

az

írással?

Összehoztál

ma

valamit,

Shakespeare? Gia elővett egy kis jegyzetfüzetet a táskájából, ami a szék támláján lógott. Belelapozott.

– Hogy tetszik a Cedric név egy férfi főhősnek? –  Egy testes fekete komikusról van szó? – vontam fel a szemöldökömet. – Nem. – Akkor hülye név. Előhalászott egy tollat is, és áthúzott egy szót, amiről sejtettem, hogy a Cedric név lehetett. – És az Elec? – Mi a francot jelent az, hogy Elec? Egy elekroműszerész vagy ilyesmi? Újabb áthúzás. – Caine? – Megöli a regényben az öccsét, Ábelt? Áthúzás. – Marley? – Reggae-énekes? Áthúzás. – Simon? – Szemüveges stréber srác, akit gyakran megvernek? Gia felsóhajtott. Kikaptam a jegyzetfüzetet a kezéből, és nekiláttam hangosan felolvasni a maradékot a listáról. – Arlin. Aster. Benson. Tile? – eresztettem le a jegyzetfüzetet, hogy felvonjam a szemöldökömet. Csempének hívni egy fazont?

–

Ez

most

komoly?

Áthajolt a pult fölött, hogy visszavegye. –  Add ide, ha ki akarsz gúnyolni! Ha azt hiszed, hogy ez annyira könnyű, akkor mondj egypár jó nevet egy olyan

főhősnek, aki egyedi és erős. – Rendben. Hadd gondolkodjak! – vakartam meg a borostát az államon, miközben tényleg eltöprengtem a dolgon. Gia úgy festett, mintha tényleg arra várna, hogy hallja, mivel állok elő. Szegény ártatlan teremtés. – Megvan a tökéletes név – csettintettem. – Mi az? – kérdezte tényleg izgatottan. – Rush. Nevezd el a szereplődet Rushnak! – Tapló vagy – hajította át a pult fölött a jegyzetfüzetet, hogy hozzám vágja. – Ez neked nem újdonság, szivi – kaptam el nevetve. – Amúgy meg hogy az ördögbe kezdted el ezt a könyvet anélkül, hogy tudnád a főhősöd nevét? – Az elején még a becenevén fut. De kell neki egy rendes név is – magyarázta, miközben mintha mázsás súly nehezedett volna a vállára. – Még a szereplők nevét sem tudom kiválasztani ehhez a könyvhöz. Hogy fogom megírni az egészet két hónapon belül? – Tudod, mit gondolok? – Félek rákérdezni… –  Szerintem túlstresszeled magad. Az anyám festő. Sohasem élt meg belőle, bár nagyon jól csinálja. Éjszakás pincérnőként dolgozott, hogy ki tudja fizetni a számlákat, de mindig is a festészet volt a szenvedélye. Kiskoromban egész nap festett, mosollyal az arcán. Aztán elkezdte bolhapiacon meg ilyen helyeken árulni a képeket egy kis pluszpénzért. És eljutott odáig, hogy el kellett volna készítenie egy adott mennyiséget egy bizonyos dátumra, hogy eladja. Ettől úgy bestresszelt, hogy

képtelen volt festeni. Tudod, mit csinált? – Mit? –  Néhány napra leállt a festéssel, és mindenféle jó dolgot műveltünk. Például elmentünk délutáni moziba úgy, hogy megvettük a jegyet az első vetítésre, utána meg belógtunk a többi filmre. Vagy elmentünk minigolfozni. Mindig tartott két kis golfütőt meg néhány labdát a csomagtartóban, hogy ne kelljen pénzért bérelnünk. – Jaj, szuper anyukád lehet. –  Az. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy néhány napra hagynod kéne a fenébe azt a rohadt könyvet, hogy kitisztuljon a fejed. – Lehet, hogy igazad van. – Nekem mindig igazam van. –  Kaphatok legalább egy italt, mielőtt elindulok haza? – forgatta a szemét Gia. – Egy rendeset? – Mit akarsz, Miss Idegbaj? Erre összecsapta a tenyerét, és úgy kacagott, hogy szinte pattogott a széken. Ó, igen. Kurvára igaziak. – Egy Cosmót kérek. – Rendben – nyúltam egy martinis pohárért. – Egy punciknak való ital, máris. – Muszáj így mondanod? – fintorgott. – Hogy? – Azzal a szóval. Előrehajoltam a pult fölött, hogy közel legyen az arcom az övéhez, és fojtott hangon megkérdeztem tőle:

– Nem szereted azt a szót, hogy punci? –  Nem – kapta a szája elé a kezét. – Majdnem annyira nem, mint a másik kifejezést. – Azt, hogy pina? A pina szót sem szereted? Látszott, hogy a keze alatt felfelé görbül a szája széle, hiába próbált úgy tenni, mintha felháborodott volna. – Igen, azt sem. Ne mondd ki! –  Oké – kevertem be a Cosmót, és kitöltöttem egy adagot a puccos pohárba abból a cukros fosból. Félig odatoltam felé a pulton, és megvártam, hogy érte nyúljon. Ekkor határozottan megfogtam a pohár szárát. – Ne olyan gyorsan! Ennek az italnak ára van. – Ja, bocsi! – csúsztatta oda nekem a húszast. –  Nem – ráztam meg a fejemet. – Itt a pénzeddel nem mész semmire. Van nálam egy szabály. Az alkalmazottaknak nem kell fizetniük, ha a műszak után megisznak valamit, vagy ha közben esznek. – De azt mondtad, hogy ára van – zavarodott össze jogosan. – Van is – vigyorogtam. – Ki kell mondanod azt, hogy punci. – Mi? Nem! – Ha nem mondod ki, nincs pia. – Neked elment az eszed. – Figyelj, romantikus könyvet írsz éppen, nem? – De. És? – Na, hát mit fogsz írni, amikor elkezdik csinálni? Tedd szét a lábad, bébi, mert kinyalom a vaginádat? Csak mert van egy hírem a számodra, Shakespeare. Egyféleképpen tudod tájékoztatni a csajodat arról, hogy szeretnéd megkóstolni. És az

úgy hangzik, hogy tedd szét a lábad, mert kinyalom a puncidat. Giának tátva maradt a szája. Elkönyveltem, hogy ez annak a jele, hogy többet akar hallani. –  Igazából a helyzettől függ, de ha egy kicsit durvább dugás felvezetéséről van szó, akkor használhatod úgy is, hogy kinyalom a pinádat. – Disznó. –  Nem az én melóm, hogy arról írjak, ahogy az emberek dugnak, szivi – vontam vállat. – Add ide az italomat! Vigyorogva a számhoz emeltem a Cosmót. Szörnyű íze volt annak a szarnak, de azért kamuztam. – Mmm… mennyei. – Add már! Imádnám jól megadni neked. – Jól hallottam? Azt mondtad, hogy punci? – kortyoltam bele megint. Dühös akart lenni. Átkozottul próbált mérges arcot vágni, de a csillogó szeme elárulta. – Ne igyál az italomból! – Mondd ki! – Tahó. –  Így kell beszélni a főnököddel? – Ittam még egy kortyot. A hülye kis pohár már csak félig volt, pedig aprókat kortyoltam belőle. Mennyivel is húzom le az embereket ezért a négykortyos izéért? Tizenöt dolcsi? –  Így kell beszélni az alkalmazottaddal? Ilyen szavakkal? Beperelhetnélek szexuális zaklatásért.

–  Tudod, mi a véleményem az olyanokról, akik a bíróságon harcolnak valami miatt, amit két felnőtt simán elrendezhetne egymás közt? – Mi? – Az, hogy puncik – hajoltam közelebb. Néhány

másodpercig

farkasszemet

néztünk,

aztán

mindkettőnkből kitört a nevetés. Szétröhögtük az agyunkat, amíg Riley vissza nem jött a térfelünkre. – Mi olyan vicces? – mosolygott? – Rush egy punci! – röhögött horkantva Gia. Levettem egy másik poharat a tartóról, és könnyezve csordultig töltöttem. – Tessék, Shakespeare! Megérdemled.     Gia nem tiltakozott, hogy hazavigyem. Talán azért, mert nem biztos, hogy le tudta volna sétálni a távot. Mindössze két pici Cosmo elég volt ahhoz, hogy baromi spicces legyen. Akkor jöttem rá, hogy milyen részeg, amikor megkért, hogy álljak meg a boltnál hazafelé menet. –  Hé, punciiiiiiii – csuklott egyet. – Meg tudnál állni az éjjelnappali előtt? – Persze, kis pinám, boldogan – pillantottam rá nevetve. Mindkettőnkből kitört a röhögés, visszapillantómról lelógó angyalkát piszkálta.

miközben

a

– Honnan szerezted? – kérdezte. –  A nagymamámtól. Amikor meghalt, anya azt mondta nekem, hogy bármit elvihetek a dolgai közül, amit szeretnék.

Ékszereket meg mindent. Ezt hoztam el – biccentettem az angyalka felé. – Ott lógott a kocsijában. Nagyon kedves asszony volt. De ha valami zavarta vezetés közben, akkor olyan folyékonyan káromkodott, hogy még egy kamionos is belepirult volna. Miután lehiggadt, megcsókolta két ujját, és megérintette vele az angyalkát. Csak rá emlékeztet – vontam vállat. –  Szóval a nagyidtól örökölted, hogy vevő vagy a csúnya beszédre? – Ez még sohasem jutott eszembe – kuncogtam. – De lehet. – Hű! – mondta úgy, mintha most jött volna rá valamire. – Mi az? – pillantottam rá, aztán megint az utat néztem. – Te férfi vagy. –  Örülök, hogy észrevetted – jegyeztem meg gúnyos félmosollyal. – Valószínűleg a puncim hiánya árulta el. –  Úgy értem, hogy férfi létedre olyan szépen beszélsz az anyukádról,

és

akkora

szeretettel

emlékszel

vissza

a

nagymamádra. Mégsem jössz ki jól az apukáddal. – És…? – Nálam pont fordítva van. Előttem nincs anyai példakép. Az én anyám lelépett, amikor kétéves voltam. Igazából nem is emlékszem rá. Az anyai nagymamámmal nem is találkoztam soha. Apukám egyedül nevelt fel, az ő anyukája pedig Olaszországban él, úgyhogy csak néhányszor találkoztam vele, amikor eljött látogatóba. És nem tudok olyan jól olaszul, ő meg nem beszél angolul. –  Anyukád kétéves korodban lelépett? – álltam meg az éjjelnappali parkolójában. –  Aha. Találtam egy levelet, amiben leírja az apukámnak,

hogy hiányzik belőle az anyai ösztön, és nem anyának való. Összepakolta a cuccait, és lelépett. Soha többé nem hallottam felőle. – Francba, ez még rosszabb, mint az én seggfej apám. –  Szülők – sóhajtott fel, és kinyitotta a kocsiajtót. – Kérsz valamit? Két perc, és jövök. – Nem kérek, köszi. Néhány perc múlva visszajött a kocsihoz. Kíváncsi voltam, miért álltunk meg, de gondoltam, hogy talán tamponért vagy ilyesmiért, így nem kérdeztem rá. Mégis kiderült, amikor belenyúlt a barna papírzacskóba, és előkapott egy óriási csomag hal formájú gumicukrot. Úgy bontotta ki, mint aki mindjárt éhen hal. – Ezért álltunk meg? Gumicukorért? – Mi másért menne az ember éjfélkor az éjjel-nappaliba? –  Ööö… tamponért, óvszerért vagy sörért. Erre való az éjjelnappali. – Halat? – tolta felém a zacskót. – Nem, köszi. Nem eszem gumicukrot. – Micsoda? – vont kérdőre úgy, mintha most vallottam volna be, hogy kinyírtam valakit. –  Nem vagyok oda az édes dolgokért. Azt sem tudom, hogy bírod meginni azt a Cosmo fost. Olyan íze van, mintha színtiszta cukor lenne. – Pont ettől olyan finom – harapta le egy halnak a fejét. A fogát bámulva vállat vontam. Biztos rohadt jó érzés lenne, ahogy a húsomba mélyed. Megköszörültem a torkomat, aztán a vezetésre figyelve kitolattam a parkolóhelyről.

– Ízlések és pofonok. Nekem nem ez a hóbortom. Kivett egy újabb halat a zacskóból, és felém lóbálta. – Mi a te hóbortod? – kérdezte teli szájjal. – Az enyém? –  Igen. Mindenkinek van valami rossz szokása. Én édességet eszem, ha boldog vagyok, vagy ha szomorú. Te mit csinálsz? – Nem tudom, hogy csinálok-e valamit, amikor boldog vagyok, vagy szomorú, de ha felmegy az agyvizem, akkor többet dohányzom. Keményen dugni is szeretek, amikor dühös vagyok. Ez általában akkor történik, amikor az apám közelében vagyok. De úgy

döntöttem,

hogy

ezt

nem

említem,

mivel

Gia

az

alkalmazottam. – Tényleg le kéne szoknod róla. Árt az egészségednek. – A gumicukor is. Leszoksz róla? –  Lehet… talán fogadást kellene kötnünk, hogy ki tud hosszabb időre megszabadulni a rossz szokásától. Megálltam a háza előtt – vagyis az én házam előtt –, és üresbe tettem a kocsit, de nem állítottam le a motort. – Ó, igen. Miben fogadnánk? Mit nyerek? –  Hmm… – érintette Gia az ujját az ajkához. – Nem tudom. Hadd gondoljam ki! – Nyugodtan – tettem rá az egyik karomat a kormánykerékre. Erre kinyitotta a kocsiajtót, de mielőtt kiszállt volna, még hátrafordult. –  Köszönöm, hogy hazahoztál. Az a két ital rögtön a fejembe szállt, és nem tudom, jó ötlet lett volna hazagyalogolni. De ne aggódj, remélem, hogy a kocsim nagyon hamar üzemképes lesz,

és akkor nem kell fuvaroznod. Nem mintha két ital után vezetnék – rázta meg a fejét. – Igazából nem iszom gyakran. De tudod, hogy értem. Ugye, tudod? Bártulajdonosként

többnyire

halálra

untatott

a

részeg

hablatyolás, de Giáét valamiért kurva aranyosnak találtam. – Igen, Gia. Tudom, hogy érted. – Akkor jó. M-mindegy. Még egyszer köszi. Nekilátott, hogy kiszálljon a kocsiból. Ekkor jutott eszembe, hogy nem szóltam neki a kocsijavításról. – Várj! Én… ööö… Akkor nem tűnt furcsának, amikor szereltem. Sőt, éppen ellenkezőleg: olyan volt, mintha nekem kellene megcsinálnom. Így viszont, hogy készültem elmondani neki, mit csináltam, most először döbbentem rá: az a furcsa, hogy úgy éreztem, nekem kell megcsinálnom a hülye kocsiját. Gia oldalra biccentett fejjel várta, hogy befejezzem. Befújt a szellő a nyitott kocsiajtón, és ráfújt egy hajtincset az orrára. Gondolkodás

nélkül

odanyúltam,

hogy

félresimítsam

az

arcából. Vajon öt perccel ezelőtt is ilyen kibaszottul telt volt az ajka? Ahogy bámultam, résnyire nyílt a szája, és a nyelvével megnyalta az alsó ajkát. Mintha egyre jobban hullámzott volna a mellkasa, a kocsim pedig egyre szűkösebb lett. Baszki. Minden csepp önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy kikerüljek a nem is tudom, milyen rohadt bűbáj hatása alól. – Mennem kell. Gia pislogott néhányat.

– Ó! Oké. Megint elkezdett kiszállni, én pedig végre úgy éreztem, hogy levegőhöz jutok. Mielőtt viszont becsukta volna az ajtót, lehajolt, és megmutatta a gödröcskéket az arcán. –  Tudod, nyugodtan megjátszhatod magad, de úgyis tudom, hogy az előbb meg akartál csókolni. Nem kellett volna puncinak lenned, csak egyszerűen megtenni. Jó éjszakát, főnök úr! – rikkantotta, miközben bevágta az ajtót.

4. FEJEZET Gia A következő két nap nem kellett az étteremben dolgoznom. Tegnap azzal töltöttem az egész napot, hogy próbáltam írni. Szó szerint ott ültem a laptopom előtt tizenkét órán keresztül – és nem haladtam semennyit. Írtam pár száz szót, aztán visszaolvastam, és annyira utáltam mindegyiket, hogy ki is töröltem. Mosás, öblítés, ismétlés. A nap végére összesen tizenkilenc szót sikerült hozzátennem. Lényegében jellemeztem az égboltot. Még csak azt se tudtam, hogy a fenébe hívják a szereplőimet. Így a második szabadnapomon úgy döntöttem, megfogadom Rush tanácsát, és elcseszem az egész napot, hátha attól kitisztul a fejem. A délelőttöt és a kora délutánt a gyönyörű kertben töltöttem, a süllyesztett medence mellett, és a barnulásért dolgoztam. Miután elég volt a napozásból, elhatároztam, hogy elmegyek a néhány várossal távolabbi moziba, ahol külföldi filmeket vetítenek. Gondoltam, üdítő változatosság lesz feliratokat olvasni, és franciául hallgatni valamit. De nem volt mivel odajutnom. Bekopogtam Riley ajtaján. – Gyere be!

Úgy tűnt, hogy éppen munkába készül. – Dolgozol ma az étteremben? – Aha. Átvállaltam Michael műszakját. Miért, mi van? –  Kölcsönvehetném esetleg a kocsidat? Elvinnélek dolgozni, aztán felvennélek a műszakod végén. – Persze – vont vállat. – Valami jó helyre mész? – Moziba megyek egyedül. –  Hányszor hívtak randira az elmúlt egy hétben, amikor a Heightsban dolgoztál? – rázta a fejét Riley. – Nem kell egyedül menned moziba. – Az összes pasi tahó, aki oda jár. Rám nézett a tükörben, miközben lófarokba fogta a haját. –  Nem hagyhatod, hogy egyetlen záptojás az egész nyaradat tönkretegye. Riley tudott az együtt töltött éjszakámról Harlannal, a szépfiúval, akivel lefeküdtem, aztán rossz számot adott meg. Őszintén szólva talán hagytam, hogy a Harlan után maradt rossz szájíz árnyékot vessen az olyan férfiakkal kapcsolatos gondolataimra, akik úgy néztek ki, mint ő. De mintha az egész Hampton-vidék férfinépe Ken baba klónja lett volna. Egyformán néztek ki, egyformán beszéltek – még az is feltűnt, hogy ugyanolyan az illatuk. Vagyis egyvalakit kivéve. Rushnak olyan félig fás illata, félig cigiszaga volt. Kezdtek elkalandozni a gondolataim a két nappal korábbi beszélgetésünkre a kocsiban. Riley mintha belelátott volna a fejembe. Miután végzett a hajával, szembefordult velem. – Mi volt veletek a múltkor Rushsal? Az egyik percben még ki akart rúgni mindkettőnket, a következőben meg eszeveszett

röhögésben törtetek ki ti ketten, és káromkodtatok egymásra. – Semmi. Csak poén vele szívózni. – Rushsal? Poén? – vonta fel a szemöldökét. – Lehet, hogy túl sokat napoztál ma a medenceparton, és kisült az agyad. – Igen, a felszínen tényleg kemény – nevettem. – De ha jobban megismeri az ember, akkor rendes fazon. Bírom a szarkazmusát és az észjárását. –  Én nem – vigyorgott Riley. – Szerintem a felszín alatt még nagyobb seggfej. Mint egy hagyma, aminek az összes rétege alatt is csak hagyma van. Ezt leszámítva fogadni mernék, hogy bajnok az ágyban. Az a sok elfojtott düh, az a kemény test… lehet, hogy seggfej, de baromi szexi. Hát legalább ebben az egy dologban egyetértünk… – Mikor kell elindulnod dolgozni? Gyorsan lezuhanyoznék, ha van még rá időm. –  Öttől dolgozom éjfélig – nézett a telefonjára. – Szóval van húsz perced, hogy kicsípd magad a nagy mozizásra szólóban.     Miután megnéztem két filmet – egyet franciául, a másikat pedig olaszul –, tényleg úgy éreztem, hogy új erőre kaptam. Az első egy nőről szólt, aki a testvére bőrébe bújva élt annak halála után. Maga a film egy kicsit sivár volt, de megadta nekem a kreativitás szikráját. Utána még fél órán keresztül ott ültem a teremben, és bepötyögtem a telefonomba egy rakás jegyzetet: az összes ötletet a könyvemhez. Ahogy a Heights felé tartottam, hogy munka után hazavigyem Riley-t, csak úgy jártak a fogaskerekek az agyamban. A

könyvem kezdett filmként összeállni a képzeletemben. Most először láttam a szereplőim arcát, éreztem a mozdulataikat, és hallottam a közöttük zajló párbeszédeket. Mintha varázsütésre kinyílt volna egy ajtó, amin végre beláttam. Izgatottan vártam, hogy megoszthassam a fejleményeket Rushsal, hiszen ő javasolta, hogy engedjem el a munkát egy napra. Csakhogy a pult felé közeledve alábbhagyott az izgatottságom, mert Rush egy nővel ült ott, aki a tökéletesen belőtt sörényét hátradobva nevetett valamin, amit tőle halott. Hirtelen gombócot éreztem a torkomban. Sarkon akartam fordulni, hogy visszamenjek a kocsihoz, és írjak egy üzenetet Riley-nak, hogy odakint várom. De mielőtt ezt megtehettem volna, Riley a nevemet kiáltva integetett. Rush felém fordította a fejét, és egyenesen rám szegezte a tekintetét. Így már nem hátrálhattam ki elegánsan. Még csak nem is tudtam, mi a fene ütött belém, miért érzem így magam. Gyakorlott műmosolyt erőltettem magamra, és odamentem a pulthoz. – Még öt percet kérek! – rikkantotta Riley a pénztárgép mögül. – Hátra kell vinnem a kasszát átszámolni, aztán mehetünk. Rush a fejét rázva motyogott, ahogy Riley elsétált. –  Bejelenti, hogy hátramegy egy kasszányi pénzzel. Mindjárt jövök. Hadd szóljak Tölgyfának, tartsa rajta a szemét az irodán, hogy biztonságban legyen. Azzal felállt, és ide-oda járatta a tekintetét köztem és a mellette ülő nő között. –  Shakespeare, ő itt Lauren. Lauren, Shakespeare. Ő itt dolgozik, amikor éppen nem otthon halogatja a következő

remek amerikai pornóregény megírását. Rush eltűnt, és csak esetlenség maradt utána, legalábbis számomra. Rámosolyogtam a nőre, s így közelebbről megnézve igencsak megbántam, hogy kényelmes ruhát választottam, és a fejem tetején fogtam össze a hajamat. Mert Lauren gyönyörű volt. Dús, szőke haja olyan tengerparti érzést árasztó hullámokban omlott le, hogy biztos egy vagyont fizethetett érte egy szalonban. Pánt nélküli babakék nyári ruhát viselt, ami kiemelte napbarnított bőrét, amin az enyémmel ellentétben nem látszott semmiféle csík. Mintha engem fürkészett volna. – Szóval… te itt dolgozol? – Aha. – És író vagy? – Aha. –  Rush említette, hogy felvett egy új hostesst. Igazából többször is megemlített téged az egy óra alatt, amióta itt ülünk. A nő rám mosolygott. De nem olyan „legszívesebben kikaparnám a szemedet a féltékenységtől” módon. Persze, ebből azt a következtetést vontam le, hogy az elmúlt egy órában Rush olyan történetekkel szórakoztatta rólam, amik alapján idiótának tűnhetek. – Egy szót se higgy el abból, amit rólam mondott! Egyáltalán nem vagyok rossz alkalmazott. – Semmi mást nem mondott rólad, csak csupa jót – mosolygott tovább oldalra biccentett fejjel. – Ez… nem vall Rushra. – Ööö… oké. Hát köszi.

Rush visszajött. Rám nézett. –  A barátnőd hígagyú. Nemcsak hogy bejelentette, hogy hátraviszi a kasszát az irodába, de amikor odamentem, hogy ránézzek, tárva-nyitva volt az ajtó, és háttal állt neki. Kirúgnám a francba, ha nem kéne egy hónapig hallgatnom a picsogásodat miatta. – Nem is picsogok neked – tettem csípőre a kezemet. –  Mennem kell – állt fel a nő, és rátette a kezét Rush bicepszére. – Nem akarom, hogy a férjem megtudja, hogy itt jártam. – Gyere, kikísérlek! – bólintott Rush. – Mindjárt jövök. Még mindig tátva maradt a szám, amikor néhány perccel később visszatért a pulthoz. Nem az én dolgom volt, mégsem tudtam leállítani magam. – Tudod, nagyot csalódtam benned. – Bennem? – húzta hátra a fejét. Még volt képe meglepettnek látszani. – Mi a fenét csináltam? –  Miután az apukád úgy bánt az anyukáddal… Hogy tehetsz ilyet? – Mi a faszról beszélsz? –  Laurenről. Férjnél van! Bármelyik nőt megkaphatod, amelyiket csak akarod – lóbáltam meg előtte a kezemet. – Oltári jól nézel ki, megvan benned az a hülye, szexi, rosszfiús dolog, amit a nők imádnak, ráadásul mindennek a tetejébe még pénzed is van, bár nem fitogtatod. Mi a francért kell egy férjes asszonnyal randiznod? Erre gonosz vigyor ült ki az arcára. – Szexinek tartasz.

– Ennyit fogtál fel abból, amit mondtam? Rush lehajolt, hogy a szemembe nézzen. Szinte hozzáért az orra az enyémhez. – Lauren tényleg férjes asszony. De a bátyám felesége, nem a kibaszott randipartnerem. – Én nem… várj… mit mondtál? – A bátyám felesége – hunyorgott. – De miért jött ide? Azt hittem, hogy nem jössz ki valami jól a bátyáddal. –  Nem is. Pont ezért ugrott be. Próbál rábeszélni, hogy elmenjek arra a röhejes harmincadik születésnapi partira, amit szervez neki. Nem bírom a bátyámat, de a felesége aranyos nő. Bár fogalmam sincs, miért ment hozzá ahhoz a seggfejhez. – Ó! – Igen, ó – utánozott engem Rush. Be

kellett

vallanom,

hogy

kicsit

nyugtalanító

volt

a

megkönnyebbülés, amit amiatt éreztem, hogy nem jöttek össze. Azt vártam, hogy nekem fog esni, amiért feltételezésekbe bocsátkozva rossz következtetésre jutottam, ehelyett viszont megint elmosolyodott. – Szóval… szexinek tartasz. – Felejtsd el, hogy valaha is ilyet mondtam! –  Bocs, túl késő – eresztett meg egy gonosz vigyort. – Már bevésődött ide – mutatott rá a fejére. – Nagyszerű. Rush az erős, tetovált alkarjára támaszkodott a bárpulton. –  Mi szél hozott ide egy olyan estén, amikor nem dolgozol? Ennyire hiányoztam?

Olyan közel volt, hogy éreztem mennyei fás-füstös illatát. Szó szerint elgyengültem tőle. –  Bocs, hogy kiábrándítalak, de Riley kocsiját hoztam vissza. Kölcsönvettem mára. De igazából tényleg köszönetet akartam mondani neked. – Miért? – Hát megfogadtam a tanácsodat, és elmentem megnézni két filmet, hogy kitisztuljon a fejem. Mondtad, hogy az anyukád így szokta csinálni. Azóta csak úgy árad az ihlet. – Nos, örülök neki, ha bármi is árad benned miattam. Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom. – Az ihlet árad. – Persze – kacsintott. –  Mehetünk? – fordult be a sarkon Riley. Látszott rajta, hogy már nagyon indulna. – Gia még marad egy italra – válaszolta helyettem Rush. – Én majd hazaviszem. –  Hogy főnökösködsz! Ki mondta, hogy maradni akarok egy italra? – fordultam felé. De aztán ahelyett, hogy folytattam volna a feleselést, átadtam a slusszkulcsot Riley-nak. – Menj csak nélkülem! –  Okééé – nézett hitetlenkedve egyikünkről a másikra. – Ahogy gondolod. Helló! –  Mi a csapda, Rush? – kérdeztem, miután kettesben maradtunk. – Mit kell tennem, hogy kiérdemeljem a ma esti ingyenitalt? Elővett egy daiquiris poharat alulról, és rácsapta a pultra. – A ma esti szó a fasz.

– Milyen eredeti – ráztam a fejemet. Rush összeöntött és kevert valamit, majd elém tett egy piros italt, amilyet még sohasem láttam. Még egy koktélcseresznyét is tett rá, kis lila papírernyővel. – Mi ez? – Franciacsók – tolta közelebb hozzám. – Mi van benne? – Vodka, málnalikőr, Gran Marnier és egy kis tejszín. Belekortyoltam. Nagyon jó volt. – Mmm… köszi ezt a fasza koktélt. – Á! – nevetett. – Ez gyenge volt, de magamnak köszönhetem. – Attól még számít. Minden egyes rezdülésemet követte a tekintetével, ahogy a koktélcseresznyét szopogattam. Valami azt súgta, hogy Rush részben ezért szeret nekem italokat adni. És mivel szerettem az őrületbe kergetni, direkt jó lassan csináltam. – Na, és tetszett a film? – érdeklődött nagyot nyelve. –  Filmek, többes számban. Kettőt láttam. Külföldiek voltak, egy francia és egy olasz. – Szólhattál volna. Elmentem volna veled. –  Meg sem gondoltam, hogy szereted a külföldi filmeket – játszottam a szívószálammal. – T’as de beaux yeux, tu sais? Jaj, istenem! Most tényleg franciául szólalt meg? Így is átkozottul szexi volt, erre mindennek tetejébe még a szerelem nyelvén is beszél! – Nicsak, mik derülnek ki. Te tudsz franciául? –  Az anyukám Kanadából származik. Csak tiniként költözött

Long Islandre. Kiskoromban franciául beszélt hozzám, és sok minden rám ragadt. – Mit mondtál nekem az előbb? – Nem árulom el – cukkolt a félmosolyával. –  Hát most már sajnálom, hogy nem hívtalak el a moziba. Neked még csak a felirat sem kellett volna. Amúgy azt hittem, dolgozol. – Elfelejtetted, hogy én vagyok a főnök – törölte le a pultot. – Annyi szabim van, amennyit akarok. –  Örültem volna a társaságnak, de ha elhívtalak volna moziba, az egy kicsit erős lett volna, nem gondolod? Nem akartam, hogy félreértsd. –  Nem randi lett volna – felelte Rush némi habozás után. – Nem

randizom

az

alkalmazottaimmal.

Szóval

nem

kell

aggódnod, hogy azt gondolom. Néhány

másodpercre

rám

meredt,

aztán

folytatta

a

törölgetést. Na, hát akkor jó. Köszi a pontosítást! –  Akkor miért akarnál egyáltalán moziba menni velem? – törtem meg a rövid csendet. – Mert nagyjából bírom a társaságod. – Nagyjából? – Amikor éppen nem cseszed fel az agyamat, akkor ja. –  Nem randizol alkalmazottakkal, csak parancsolgatsz nekik, és arra csábítod őket, hogy beszéljenek csúnyán veled – nevettem. – Nem… – rázta a fejét pimaszul vigyorogva. – Csak veled van így. Te vagy az egyetlen, akitől hallani akarom, hogy csúnyán

beszél. – Mekkora mázlim van! Ugye tudod, milyen fura vagy? – Sohasem állítottam, hogy normális vagyok. Még a felét sem tudod, Shakespeare – csapott rá a törlőkendővel a pultra, aztán a vállára kanyarította. – Amúgy meg te is szeretsz velem lógni. Valld be! Hazamehettél volna Riley-val. De úgy döntöttél, hogy itt maradsz. –  Ha nem csal az emlékezetem, akkor valójában te hoztad meg ezt a döntést helyettem. Mielőtt válaszolhatott volna, megjelent egy magas, barna hajú lány. Rush megfeszült, amikor megpillantotta. A csaj integetett, és egyenesen felé indult. Szűk, csupán mell alattig érő bőrdzseki volt rajta, alatta pedig rövid, fehér nyári ruha. Határozottan jól nézett ki. Kezdtem ugyanúgy érezni magam, mint amikor Laurent megláttam. Tessék, már megint! –  Rush, hát még itt vagy – szólalt meg. – Reméltem, hogy elcsíplek. – Rachel… – feszült meg az állkapcsa. A lány rám pillantott, aztán megint rá. –  Csak erre jártam, és arra gondoltam, hogy beugrom megnézni, itt vagy-e, és van-e kedved együtt lógni ma este. Rush az állát vakargatva habozott, mielőtt felelt. – Ma este dolgom van. – Ő kicsoda? – pillantott rám Rachel. – Az egyik alkalmazottam. – Gia – mutatkoztam be. A csaj nem is válaszolt nekem, csak az ajtó felé biccentett.

– Beszélhetnénk egy percet? Rush dühösnek látszott, de követte őt a sarokba, ahol még mindig hallottam, miről beszélnek. – Hiányoznak a dugásaink, Rush. Hogyhogy nem válaszolsz a hívásaimra? Összeszoruló szívvel folytattam a hallgatózást. –  Halkabban – szólt rá Rush, aztán odavezette a bejárathoz, ahol még elidőztek néhány percig. Már nem hallottam őket, de láttam, ahogy a csaj beletúr Rush hajába. Bár bosszús volt a fogadtatás, mégis zavart, hogy hozzáér. Nem volt jogom így érezni. Ne foglalkozz vele, Gia! Miután Rachel végre elment, Rush visszajött a pulthoz, ahol ültem. A történtekről tudomást sem véve folytatta a pult törölgetését, pedig már nem volt rajta törölgetnivaló. – Szóval ki ez a Rachel? – Senki – hangzott a gyors válasz. – Tudod, van fülem. –  És mit is hallottál pontosan azokkal a fülekkel, Minnie egérke? – Azt, hogy hiányoznak neki a dugásaitok. Ő az egyik kurvád? – Ejnye, ejnye… – hagyta abba a törölgetést, és felém legyintett a törlővel. – Több tiszteletet! Szerintem a szexpartner a megfelelő kifejezés. – Jaj, bocsi! – csettintettem. – Nem akartam lealacsonyítani. –  Tényleg senki olyan, aki fontos lenne – vont vállat. – Csak valaki, akivel régen kavartam. – Régen?

–  Amikor megismerkedem valakivel, nagyon világosan közlöm a tényt, hogy nem akarok kapcsolatot. Nem ígérek semmit. A nők néha elvárják a folytatást még akkor is, ha az sohasem volt benne a pakliban. Néha nem számít, mennyire világosan közlöd a szándékaidat, akkor sem hallják meg. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy végeztél vele? – Nincs értelme folytatni. – De hát hiányoznak neki a dugásaitok – élcelődtem. – Az ő baja. –  Na, hát ha tényleg ennyire egyenes vagy a nőkkel, az szerintem tiszteletre méltó dolog. Én is jobban örültem volna, ha Harlan – vagyis a srác, akivel itt ismerkedtem meg, ha egyáltalán ez a neve – elmondta volna, hogy csak a szex érdekli, aztán lelépne. –  Dugtál volna vele, ha bevallja? – vonta fel a szemöldökét Rush. –  Valószínűleg nem, de jobban értékeltem volna a brutális őszinteséget ahelyett, amit velem tett. – Érezhette, hogy nem vagy az a fajta lány, aki belemegy egy egyéjszakás kalandba. Tudta, hogy csak úgy fektethet le, ha azzal áltat, hogy ez valami nagyobb dolog kezdete. –  Honnan tudod ezt rólam…? Hogy nem vagyok az az egyéjszakás típus? – Nos, először is elmondtad nekem, hogy bánt, ami történt. Ha másmilyen lennél, akkor leszarod az egészet. Eszedbe sem jutott volna elmesélni, amikor még csak most ismerkedtünk meg. De ha nem mondtál volna semmit, akkor is kiismerlek. Ha belenézek egy nő szemébe, akkor látom, hogy sok minden van-e

a fejében, vagy tök üres. Ne kérdezd, honnan tudom… egyszerűen csak tudom. – És te a tök üresre szavazol. – Az a biztos. Eltöprengtem rajta, hogy Rush vajon miért tartja távol magát ennyire határozottan a párkapcsolattól. –  Aggódsz amiatt, hogy a nőket csak a pénzed érdekli? Hogy üldözni fognak, ha valami rosszul alakul? Ezért vagy olyan, amilyen? – Nem. Emiatt nem igazán aggódom. – Azért nem aggódsz emiatt, mert sohasem hagyod, hogy egy bizonyos ponton túlmenjen a dolog. – Nagyjából – kapta fel az üres poharamat. – Kérsz még egyet? – Megint ki kell mondanom, hogy fasz? – Épp most tetted meg. –  Nem kérek több franciacsókot – nevettem. – Legalábbis kamut nem – kacsintottam rá. – Tényleg írnom kell ma este, amíg a mai ötletek még frissen megvannak a fejemben. Ki fogok dőlni, ha még több alkoholt iszom. A szereplőimnek még sok a mondani- és tennivalójuk. – Hát legalább valaki ma este szexelni fog – kuncogott.

5. FEJEZET Rush Tölgy odasomfordált hozzám az esti csúcsban. Akkora a termete, hogy valahányszor a közelben van, mindig árnyékot vet. – Jól vagy, főnök? – Aha – néztem fel rá. – Miért? –  Mostanában olyan szórakozott vagy. Nincs semmi, amit el akarsz nekem mondani? – Nem nagyon. Miért kérdezed? – Nem tudod, miért? – Nem, nem tudom. Kuncogott magában, mielőtt felelt. – Biztosra veszem, hogy bejön neked Gia. Baszki. Ennyire nyilvánvaló? –  Elment az eszed? Tudod, hogy nem randizom alkalmazottakkal – néztem körül, hogy biztosan nem hallgatózik-e senki. – Egyébként meg miből gondolod? – Hát nem tudom. Amióta elkezdett itt dolgozni, ki sem teszed a lábad a Heightsból. Ráadásul úgy figyeled, mint egy héja, amikor azt hiszed, hogy nem látja senki. Én viszont mindig

figyellek téged, ebből tudom. –  Na, hát nem engem kell figyelned. Az a dolgod, hogy a helyet figyeld, ne engem. – Az én dolgom, hogy mindent megfigyeljek. A munkám része, hogy téged is védjelek. – Nekem nincs szükségem védelemre. –  Kedves lánynak tűnik, nagyon aranyos mindenkivel. Imádják a vendégek. Szerintem… – Tartsd meg magadnak, Tölgy! Nem lesz semmi. – De ahogy látom, már van valami… –  Átlépted a határt – néztem fel rá. – Elfelejtetted, hogy kirúghatlak a fenébe? –  Á, nem fogsz – kacagott mély hangon. – Túl sok szarságot tudok. –  Igen, plusz még óriási is vagy. Nekem annyi lenne. Amúgy meg szerencséd, hogy bírlak. –  Ne csináld már, Rush! – hagyta abba a nevetést. – Engem nem tudsz átverni. Rá vagy kattanva Giára. Nincs ezzel semmi baj, ember. –  Rengeteg baj van vele. Először is: az alkalmazottam. Már csak ezért sem lesz semmi, de ráadásul még… veszélyes is. – Veszélyes? – hunyorgott Tölgy. – Az a kis teremtés? Honnan tudod? Hogy tudnám ezt elmagyarázni? – Volt már veled olyan, hogy csak ránéztél valakire, és tudtad, hogy a feje tetejére állíthatná az életedet, ha hagynád… és teljesen tönkretenne? – Ó, igen – bólogatott. – Volt már velem ilyen.

– Mit csináltál? – Megadtam magam, és elvettem feleségül. Ettől kurvára kirázott a hideg. – Na, hát erre nem kerül sor Giával, de mással sem. –  És akkor mi lesz? Továbbra is szemmel tartod, és sohasem mondod el neki, mit érzel? –  Jól mondod. Az érzéseim nem számítanak. Nem járhatok egy alkalmazottal, de ha más lenne a helyzet, akkor sem lehetnék együtt senkivel, aki bármit is elvár tőlem. –  Egyszer majd bánni fogod, hogy ennyire elzárkóztál. A rosszfiús beütés nem lesz annyira szexi, ha majd annyi idős leszel, mint én, és tök egyedül maradsz. Mélyet sóhajtottam. – Romantikus regényeket ír, Tölgy – válaszoltam Gián tartva a szememet. – Kibaszott tündérmeséket. Ami azt jelenti, hogy a szíve mélyén ő is egy tündérmesét szeretne. Én pedig nem vagyok tündérmese. Én egy horrorsztori vagyok. Egy seggfejnek az elcseszett gazember gyereke, és nagyon valószínű, hogy az alma nem esett messze a fájától. Sohasem akartam párkapcsolatot, és ez nem fog megváltozni csak azért, mert átmenetileg rácuppantam a seggére vagy bármelyik másik testrészére. Tölgy továbbra is csak bámult engem, mintha nem hinne nekem. – Nem tudom, mit csinálok, jó? – folytattam. – Olyan, mintha védeni akarnám vagy ilyesmi. Fura. – De legalább tudsz róla, főnök… – veregette meg a hátamat.  

  Üresben járt a motor, miközben kint vártam rá a Heights előtt. Mintha szavak nélkül megegyeztünk volna, hogy hazaviszem Giát a műszakja után. Még mindig nem találtam ki, hogy mondjam el neki, hogy megjavítottam a kocsiját. Ma este csak úgy elsétált mellettem, pedig tudtam, hogy baromira lát engem. –  Tényleg fel kell hagynunk ezekkel a találkozásokkal – viccelődött, ahogy mellette haladtam. – Szállj be! Gia továbbsétált. – Arra gondoltam, hogy ma este sétálni szeretnék. – Nem biztonságos. Szökdécselni kezdett. A zabolátlan fekete haját fújdogálta az éjszakai szél. – Szerintem megkockáztatom. Láttam az arcán, hogy csak szórakozik velem. – Vonszold be a segged a kocsiba, Gia! Nevetve kinyitotta az ajtót, és elhelyezkedett mellettem az ülésen. Rágyújtottam egy cigire, aztán kifújtam a füstöt az ablakon. – Makacs kis picsa – morogtam. Sebességet váltva a kelleténél gyorsabban hajtottam. Az iskolapéldája annak, amikor a Mustangomon vezetem le a szexuális feszültséget. Mostanában jól kijárt neki. Még egy slukk után ránéztem Giára. – Haladtál tegnap este valamennyit az írással? –  Aha. A szokásosnál többet, de nem olyan sokat, mint reméltem. Be akartam fejezni a negyedik fejezetet, addig

viszont még nem jutottam el. – Mi lesz, ha nem tudod időben leadni ezt a könyvet? –  Akkor megszívtam. Vissza kell fizetnem a tízezer dolláros előleget, amit már elköltöttem, és a végén elkaszálhatnak szerződésszegés miatt. – Hogy kerültél ebbe a slamasztikába? –  Hát sokak számára álom, hogy szerződést kapjanak a legnagyobb kiadók egyikétől, nem éppen slamasztika. Nálam ez úgy történt, hogy megnyertem egy versenyt, ahová a könyv első három fejezetét kellett beküldeni. Továbbra is csak ezek a fejezeteim vannak készen. Miután nyertem, mintha lőttek volna az ihletnek. Szar ügy. – Mit csináltál, mielőtt író lettél? – Készen állsz a válaszra? – nevetett. – Ühüm. A

figyelmeztetés

alapján

támadt

néhány

ötletem.

Sztriptíztáncosnő volt? Az biztos, hogy a teste megvan hozzá. –  Nem olyan vészes vagy őrült dolog – mondta, mintha olvasna a gondolataimban. – Mi volt az? –  Tudod, amikor választasz egy képeslapot, és van benne valami kis nyálas szöveg… Az lehet, hogy én voltam. Ilyeneket írtam. – Viccelsz? –  Á, dehogy. Egy ilyeneket gyártó cégnél dolgoztam pár évig. Cuki és érzelgős dolgokat írtam. – Szerintem ez elég menő. –  Tudod,

mi

volt

a

legnagyobb

cumi?

Anyák

napi

képeslapokat írni. Az tényleg szívás volt. Fájt ezt hallani, miután Giának lelépett az anyukája, amikor ő még kicsi volt. – Biztosra veszem, hogy baromi jól megoldottad, pedig nehéz lehetett. – Aha. Próbáltam. – Miért hagytad ott azt a munkát? – Hát megkaptam a könyvszerződést, és úgy döntöttem, hogy teljes munkaidős író leszek. Aztán kiderült, hogy ahhoz nincs meg a keret. Küszködtem, ameddig egy főnökösködő, tetovált fazon rám nem szólt, hogy nézzek ki jól, és munkát adott. – Örülök, hogy segíthettem. Amikor felrakta formás lábát a műszerfalamra, kis híján lekormányoztam a kocsit az útról. Gia egy pillanatra elkapta a karomat, mert majdnem leesett az ülésről. –  És te? – kérdezte. – Mit csináltál, mielőtt egy hatalmas vagyon lázadó örököse lettél? –  Mindent is. Autókat szereltem, pincérkedtem, egy darabig tetoválóművész voltam, és… –  Komolyan? Rám tudnál tetoválni valamit? Gondolkodom rajta, hogy csináltatok egyet a derekamra azzal az idézettel, hogy… – Nem. Szó sem lehet róla. – Miért…? – hunyorgott. – Gia! Felejtsd el! Amikor látta, hogy komolyan beszélek, vállat vont. – Oké. Ahogy gondolod, Morci úr. Csendben haladtunk tovább, ameddig meg nem szólalt újra.

–  Folytasd! Fejezd be a felsorolást, hogy mi mindennel foglalkoztál! Tetoválóművész voltál, és még? –  Nem számít, mit csináltam. Mindig keményen dolgoztam, akárcsak most. Csak most sokkal könnyebb pénzt keresni. De ahogy már mondtam, egyáltalán nem veszem természetesnek. –  Tudom – felelte, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Hogy találtál rá az apukádra? Hosszan kifújtam a levegőt. Mit művel velem ez a lány? Rávesz, hogy megnyíljak, ami egy csöppet sincs az ínyemre. Végül megadtam magam, és válaszoltam a kérdésére. –  Az anyám évekig titokban tartotta előttem a kilétét. A vagyona ellenére sem akart tőle semmit azért, ahogy bánt vele. De eljutott arra a pontra, amikor úgy érezte, hogy tudnom kell, ki az apám. És szerintem a lelke mélyén úgy érezte, hogy én is megérdemlek egy szeletet a tortából, még ha neki hányingere is támadt tőle. Engem végképp nem érdekel a pénz. Sőt, néha azt kívánom, hogy bárcsak ne is lenne ez az egész, és akkor nem kéne vele foglalkozni. A pénz, a cégek… csak ezek kötnek össze minket. – Hogy ismerkedtek meg a szüleid? –  Az apám kettős életet élt. Nős volt, amikor elkezdett járni anyával. Egy vacsorán szedte fel, ahol pincérnő volt. Eljárt hozzá Long Islandre, de sohasem hozta el New Yorkba, mert félt, hogy meglátják őket. Amikor anya rájött, vége lett. Addigra viszont már túl késő volt. Terhes volt velem, amikor megtudta, milyen pénzes, hazug pöccsel kavarodott össze. –  Korábban említetted, hogy a nagypapád volt az, aki

gondoskodott róla, hogy örökölj. – Igen. Akkoriban a nagyapám irányított mindent. Anya fogta magát, és a tudtomon kívül elment hozzá, hogy szóljon neki rólam. Még kamasz voltam. Anya nem kért semmit, csak azt akarta, hogy tudjon a létezésemről. Szerintem a nagyapám felfogta, mekkora lúzer a saját fia. A DNS-teszt után módosította a végrendeletét, hogy ugyanolyan arányban részesedjek mindenből, amikor betöltöm a huszonnégyet. Gondolhatod, hogy a drága apuci meg a nagy tesó mennyire el voltak ragadtatva tőle. – A nagypapád jó ember lehetett. Vettem egy mély lélegzetet, ahogy feltolultak róla az emlékek. – Az volt. Két éve halt meg. Néha azt kívánom ugyan, bárcsak ne tudnék a gyökereimről, azért mindig is hálás leszek neki, akár csak azért a rövid időért, ami jutott nekem vele. Mielőtt meghalt, mindig figyelt rá, hogy meglátogasson, jól mennek-e a dolgaim. Megálltam a ház előtt, de még hallgattunk egy darabig. – Be akarsz jönni? – fordult felém Gia. Igen. – Nem. – Miért nem? – Tudod, hogy miért. –  Azt hittem, világosan megmondtad nekem, hogy közöttünk soha nem történhet semmi. – Pontosan. –  Akkor… mi baj lehet abból, hogy bejössz, ha tudjuk, hogy hányadán állnak a dolgok? Amúgy messze nem lennénk

egyedül. Ez igaz. Rohadt sok emberrel lakott együtt egy közösen bérelt házban. Ettől jobban éreztem magam, ugyanakkor nem maradt több kifogás, hogy miért ne mondhatnék neki igent. Csak pár perc – győzködtem magam. Kifújtam magam, aztán leállítottam a motort, és kiszálltam. Gyönyörű ingatlan volt, meg kell hagyni. Rögtön a parton, óriási. Minden új volt benne ától cettig. Két csaj és egy srác heverészett a nappaliban a tévé előtt, amikor

beléptünk.

Néhány

pizzásdoboz,

sörösüvegek

és

összegyűrt szalvéták hevertek itt-ott. – Rush, ők itt Caroline, Simone és Allan, három lakótársam – mutatott be engem Gia, aztán rám nézett. – Ő itt Rush. A tulaj – röhögtem magamban. – Helló! – méregettem a fazont. Biztosra vettem, hogy láttam már a városban egy másik fiúval összebújva. Legalább miatta nem kell aggódnom. Fel nem foghatom, hogy bírják az emberek ezt a közös albérlet dolgot. Én sohasem akarnék úgy élni, hogy ennyi idegen van a seggemben folyton. De tudtam, hogy sokak számára ez az egyetlen lehetőség, hogy a Hampton-vidéken töltsék a nyarat. Utáltam, hogy kezdem egy kicsit nehezen venni az ilyesmit, és megfeledkezem arról, hogy milyen iszonyat csórónak lenni. Gia biccentett, hogy kövessem. Titkon abban reménykedtem, hogy a közös nappaliban akar maradni. – Hová megyünk? – A szobámba…

Hivatalosan is megszólalt a fejemben a vészcsengő. Kurva szar ötlet volt Gia hálószobája felé venni az irányt. Arról nem is beszélve, hogy mögötte haladva ráláttam a seggére abban a szűk fekete nadrágban. Megkeményedett a farkam. Csak azért mentem bele ebbe, hogy bizonyítsam az igazamat, hogy nem félek kettesben maradni vele. –  Üdv szerény szobámban! – ugrált az ágyon. – Mázlim volt, mert végül lett saját szobám, pedig a többiek szinte mind osztoznak valakivel. – Szép – néztem körül a helyiségben, ahol a levendulalila szín uralkodott. Tovább ugrált az ágyon, miközben engem nézett. Vele együtt ugrált a kibaszott melle. – Feszültnek látszol, Rush. – Késő van – babráltam az órámmal. – Gondolkodtál a fogadásunkon? – kérdezte oldalra biccentett fejjel. – A fogadásunkon? –  Tudod… hogy én leszokom a gumicukorról, te meg a dohányzásról. Ja, igen. – Aha, igen. – És? – hajolt előre elkerekedett szemekkel. – Miért is foglalkozunk ezzel a fogadással? – Próbáljuk megmenteni az életed, és megspórolni nekem egy cukorbetegséget. – Ja, oké. Szóval, hogy működne ez? – kérdeztem. –  Te egyik pillanatról a másikra leteszed a cigit, én pedig

abbahagyom a gumicukorevést. Aztán ki kell találnunk a büntetéseket, ha nem tudjuk tartani magunkat a tervhez. Hirtelen támadt egy ötletem. Azért halogattam a bejelentést, hogy megjavítottam a kocsiját, mert nem akartam, hogy megkérdőjelezze a szándékaimat. Ez volt a tökéletes alkalom, hogy közvetett módon rájöjjön. –  Mi lenne, hogy ha veszítenék, akkor megjavítanám a kocsidat? – Te jó ég! – csillant fel a szeme. – Az szuper lenne! Gáz, hogy abban reménykedem, hogy talán botlani fogsz? – vigyorgott. –  És mit kapok, ha részemről sikerül tartani a dolgot? – érdeklődtem. – Mi az, amit szeretnél? Azt, hogy jól bekapd a farkamat. –  Megvan! – szólalt meg. – Ha veszítek, akkor a könyvem főszereplőjét Rushnak fogom hívni. Hátravetett fejjel kacagtam fel. Mindegy, mit akart adni jutalomként, mert egyébként szándékosan veszítek majd.

is

úgy

terveztem,

hogy

– Akkor áll az alku. – Szuper. Azonnali hatállyal életbe lép – jelentette ki. Követett

a

tekintetével,

ahogy

elkezdtem

lófrálni

a

szobájában. Nyitva volt a szekrénye. Végighúztam a kezemet a benne lógó ruhákon, és észrevettem, hogy egy szempár néz rám vissza a polc tetejéről. Aztán egy másik szempár. És még egy. Ott sorakoztak a legrondább babák, amiket valaha láttam életemben. Szénakazal volt a hajuk, és néhány közülük egyenesen deformáltnak tűnt.

– Ez meg mi a lószar itt? –  Az a rondababa-gyűjteményem – felelte. Nem bírta abbahagyni a nevetést. –  A „ronda” itt enyhe kifejezés. Ezek szörnyűek! Komolyan versenyre kelhetnének Chuckyval. Te gyűjtöd őket? –  Aha. Ne kérdezd, hogy kezdődött… mert a válasz még elcseszettebb, mint maguk a babák. –  Hát jó, de tudod, most már muszáj megkérdeznem. Miért kezdted el gyűjteni őket? Mély levegőt vett. Felkészült rá, hogy elmesélje nekem a történetet. – Mielőtt az anyám faképnél hagyta apát és engem… hagyott nekem egy búcsúajándékot. Egy apró baba volt. Nem volt ronda vagy ilyesmi, hanem átlagos: szőke haj, rózsaszín ruha. Lulunak hívták. Mindegy, szóval amikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy rájöjjek, hogy sohasem fog visszajönni… akkor elégettem. Mármint szó szerint kivittem a hátsó kertbe, amikor apa avart égetett, és beledobtam a tűzbe. – Hú, bakker! – Ja. Hát azonnal meg is bántam. Végül is az volt az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem az anyámból. Így néhány másodperccel később kihúztam. Teljesen elszenesedett és félig meg is égett, de valamennyire még felismerhető volt. Nekem jobban tetszett tökéletlenül. Tükrözte azt, ahogy éreztem magam. Amikor apa rájött, hogy mit csináltam, próbált segíteni, hogy jobban érezzem magam. Másnap, amikor hazaért a munkából, nála volt a világ legrondább babája, mert azt mondta, hogy kell egy barát Lulunak. Ez volt az a pillanat,

amikor rájöttem, hogy ő a világ legjobb apukája. És ez volt az a pillanat, amikor beleszerettem a ronda babákba. Rögtön kiszúrtam azt a babát, amelyiket Luluként emlegette. – Ez az, amelyik megégett, ugye? – emeltem fel. –  Aha. Azóta gyűjtöm a bizarr külsejű babákat. Mindenhová velem jönnek. Mintha nem bírtam volna már eddig is ezt a csajt, most fogta magát, és közölte, hogy beledobott egy játék babát a tűzbe. Az egész beteg sztoriban volt valami, ami átmelengette megfeketedett szívemet. – Ez tényleg elcseszett egy történet… de ugyanakkor kurva jó is egyben. –  Ilyen az életem, Rush – sétált oda hozzám, mígnem veszélyesen közel ért. Baszki, meg akartam csókolni. Helyette viszont egyszerűen elindultam az ajtó felé, s azt mondtam: – T’as de beaux yeux, tu sais. – Már megint franciául beszélsz, mi? – mosolygott. –  Tudni akartad, hogy mit jelent. Azt jelenti, hogy „szép a szemed, ugye, tudod?”. – Köszönöm! – pirult el Gia. Rohadt cuki volt. Ez volt a jel, hogy mennem kell. – Jobb, ha megyek. Holnap találkozunk. Nem tiltakozott, amikor kiosontam az ajtón, át a nappalin, végül elszáguldottam a Mustangommal. Aznap éjjel ronda babákról szőtt képek kavarogtak a fejemben.

És

hiába

terveztem

úgy,

hogy

szándékosan

elveszítem a fogadást, nem nyúltam cigarettához.

6. FEJEZET Rush Nem megyek be a Heightsba. Fel-alá járkáltam egyedül a nappaliban. Nem megyek be a Heightsba. Még több járkálás. Nem tudtam, melyik függőségem nem engedi, hogy nyugton maradjak a fenekemen ma este. Már kis híján huszonnégy óra eltelt, amióta nem gyújtottam rá, és még ezen túl egy fél, amióta nem láttam Giát. Az egyiktől úgy éreztem, hogy pengeélen táncolok. Biztos a cigi miatt. Fogalmam sem volt, mi a francért nem gyújtottam rá ma, amikor úgyis el akartam veszíteni azt a hülye fogadást. Valamiért tudni akartam, hogy képes vagyok-e leszokni, ha akarok. Tényleg felkúrta az agyam a gondolat, hogy inkább furikáznék el a Heightsba, mintsem hogy rágyújtsak. Lehuppantam a kanapéra, és kézbe vettem a telefonomat. Nem egy rohadt cigire vagy Giára volt szükségem, hanem arra, hogy szexeljek. Végiggörgettem a névlistát, hogy van-e valaki olyan, aki érdekel. Amy. Vörös haj. Atom alak. Szeret a Heightsban lógni, és

mindig próbálja elvonni a figyelmemet. Végképp nem hiányzott, hogy még valaki elterelje a figyelmemet a munkahelyen. Blair. Odavan a különös és mocskos dolgokért. Nem mintha bántam volna, csak az ilyesmihez kell egy hangulat, amit nem éreztem ma. Chelsea. Láttam a múlt héten a városban kézen fogva sétálni egy stréber fejű fazonnal. Nincs túl sok szabály az életemben, de az biztos, hogy nem nyúlok ahhoz, ami a másé. Törlés. Darryl. Rám írt május végén, hogy idén nem ér rá augusztusig. Addig nem bírtam volna ki. Everly. Baszki! Everly. Ha bárki is el tudja terelni a figyelmemet a dolgokról, akkor ez a nő az. Életem legjobb cumija. Néhányszor voltunk együtt múlt nyáron, és pár hete rám írt, hogy megint itt van. Everlyben az volt a legjobb, hogy úgy éreztem, ő használ ki engem. Megmondta, hogy pontosan mit akar, és hogy akarja. Miután pedig végeztünk, felkelt, felöltözött, és megpaskolta az arcomat, hogy köszi, szia. Tökéletes. Éppen erre volt szükségem. Elidőzött az ujjam a neve fölött, amíg fontolgattam, hogy rácsörgök. Nemsokára viszont ledobtam a telefonomat a kanapéra. Mi a fene bajom van? Úgy viselkedtem, mintha Everly valami keserű gyógyszer lenne, amit be kell vennem, hogy túl legyek a náthán. Pedig igazából semmi bajom nem volt. Ne viselkedj már úgy, mint egy punci! Mielőtt folytathattam volna a túlagyalást, megint fogtam a telefonomat, és gyorsan ráírtam. Miért is ne bízhatnám a sorsra? Ki tudja, talán megismerkedett valakivel, így már nem

lesz benne egy menetben.   Rush: Szia

  Röhögnöm kellett magamon, miután megnyomtam a küldés gombot. Nagyszerű nyitás. Tíz percig gondolkodtál rajta, hogy előállj ezzel a szarsággal. Szép volt, Rush. Gyönyörű. Alig egy perc múlva rezgett a telefonom a válasszal.   Everly: Nálad vagy nálam?

  Baszki! Hátrahanyatlott a fejem a kanapéra. Úgy tűnik, a sors is úgy gondolja, hogy szexelnem kell. Legalább nem jön a számra Gia, és nem jut eszembe a cigi. Várjunk csak… Nem! Inkább nem lesz cigi a számban, és nem jut eszembe Gia. Vagy mégsem. Két kézzel beletúrtam a hajamba. Vettem egy mély lélegzetet, és hangosan kifújtam a levegőt, mielőtt kimondtam, hogy bassza meg.   Rush: Nálad.

  Everly lényegében én volnék női kiadásban. Legalábbis a régi énem. A végletekig nyers, és két test közötti kölcsönös örömszerzésként tekintett a szexre. Érzelmek nem tartoztak bele. Néztem a táncoló pontokat, miközben pötyögte a választ.   Everly: Legyél itt egy órán belül… vagy elkezdem nélküled.

  Megdörzsöltem az arcomat, és elhatároztam, hogy nem szánok több időt a lelkiismeret-furdalásra. Semmi okom nem volt rá. Gia egy alkalmazott, és talán barát a szó tágabb értelmében. Nem tartoztam neki cölibátussal csupán azért, mert szerettem nézni a seggét, és hazavinni. A rohadt életbe! Bár tudtam, hogy nem csinálok semmi rosszat, képtelen voltam megszabadulni a furcsa haragtól. Ez az érzés kísért végig, miközben kaját csináltam magamnak, és elkezdtem készülődni Everlyhez. Alapjáraton szerettem bömböltetni a zenét zuhanyozás közben, most viszont annyira kivoltam, hogy nem jutott eszembe bekapcsolni. Ezért hallhattam meg, hogy csörög a telefonom a szomszéd szobában. Először nem foglalkoztam vele. Másodjára viszont kiugrottam a zuhany alól, és káromkodva a derekam köré kanyarítottam egy törülközőt. – Mi az? – ugattam bele a telefonba. Víz csöpögött szanaszét a csuromvizes hajamból. – Főnök, itt Tölgy. –  Akármi van is, intézd el! Ma este nem vagyok elérhető. Mindjárt lépek. – De Giáról van szó, Rush. Jézusmária! Nem tudna mindenki úgy tenni erre az egy estére, mintha nem létezne, hogy békében szexelhessek? – Akármi van is, intézd el! – Főnök… – Intézd el! Éppen le akartam tenni, amikor folytatta.

–  Baja esett, főnök. Közbelépett egy verekedésnél, ami a pultnál tört ki. Gondoltam, tudni akarsz róla. Hirtelen zakatolni kezdett a szívem. – Hol van? Minden rendben vele? –  Rendben lesz. Az irodában ül. De kapott egy jó nagyot a szemére. Valószínűleg monoklija lesz. – Mindjárt ott vagyok.     Mintha még Tölgy is feszengett volna, amikor meglátta az arcomat. Akár gőz is szivároghatott a fülemből, úgy felforrt az agyvizem. Egyenesen az iroda felé vettem az irányt. Senkivel sem törődtem, aki megpróbált beszélni hozzám. Gia felugrott a székről, amikor benyitottam. Valami leesett a földre, ahogy a szívéhez kapott. – Marhára megijesztettél, Rush! Odamentem, és felemeltem az állát. A bal szeme feldagadt, és már kezdett is lilulni alatta. – Mi a fasz történt? Máshol is megsérültél? – Nem, jól vagyok – rázta a fejét. – Csak a szemem. Nem nagy cucc. Tölgy leültetett itt hátul, és hozott rá jeget. De jól vagyok. Vissza tudok menni dolgozni. Ekkor jöttem rá, hogy mi esett le, amikor bejöttem és megijesztettem. Letérdeltem, hogy megfogjam a jéggel teli zacskót. – Biztos, hogy nem fáj sehol máshol? – Száz százalék. – Hogy a francba történt ez?

Hiába láttam a saját szememmel, hogy jól van, a szívem mégis gyilkos tempóban vert. Alig hallottam, mert a pulzusom a dobhártyámat verte. – Odafent voltam… – kezdte Gia. –  Ne te – szakítottam félbe, s a nyitott ajtó felé fordultam. – Tölgy! – kiáltottam. – Igen, főnök? Biztos ott várakozhatott az ajtónál. Behunyt szemmel vettem egy mély lélegzetet. Próbáltam megőrizni a nyugalmamat. De semmi mást nem láttam magam előtt, mint a Gia gyönyörű arcába csapódó öklöt. Valaki meg fog fizetni ezért. Jelen pillanatban az az ember, akit azért vettem fel, hogy ne történhessen ilyen szarság a szórakozóhelyemen. – Hogy a picsába történt ez? – mordultam rá. A hatalmas pacák egyetlen pillantást vetett az arcomra, és szó szerint hátrált egy lépést. Bölcs döntés. –  Nem láttam az esetet. Lent voltam, és ez a tetőn történt, a pultnál. Két pasas között tört ki, mert az egyik vett egy italt a másik csajának. Gia azért ment fel, hogy hozzon egy üveg Patrónt, mert fogyóban volt. Megpróbált véget vetni a verekedésnek, és a két fickó közé került. Az első mondat után már nem hallottam semmit. –  Nem láttad az esetet? Nem ezért fizetlek? Hogy szemmel tartsd ezt a helyet? – Sajnálom – horgasztotta le a fejét Tölgy. – Az én hibám. Ott kellett volna lennem. – Nem az ő hibája – vágott közbe Gia. – Fogd be, Gia! Ezt most bízd rám!

Tölgyre figyeltem, ám a szemem sarkából észrevettem, hogy Giáé elkerekedik. Ledobta a jegeszacskót a földre, hogy mindkét kezét csípőre tudja tenni. – Fogjam be? Te tényleg azt mondtad nekem, hogy fogjam be? – Gia… –  Ne Giázz itt nekem! Nem teheted meg, hogy csak úgy beszambázol ide, elkezdesz ordibálni Tölggyel, és közlöd velem, hogy fogjam be! Lehajoltam, hogy egy magasságban legyen az arcunk. Kiabálni akartam vele, hogy ez az én szórakozóhelyem és az én alkalmazottaim, így kurvára megvan a jogom hozzá, hogy bárhová beszambázzak, és rohadtul azt csináljam, amit akarok. De megint megláttam a tekintetét. Az összeszoruló mellkasom emlékeztetett rá, hogy muszáj kíméletesnek lennem. –  Kifelé! – fordultam Tölgyhöz. – Csukd be az ajtót magad mögött! Nem kellett neki kétszer mondani. Miután kettesben maradtunk Giával az apró irodában, vettem néhány mély lélegzetet, és arra összpontosítottam, ami fontos volt. – Biztos, hogy jól vagy? – Arcát a két tenyerem közé fogtam. –  Jól vagyok – lágyult el a vonásaival együtt a hangja is. – Komolyan. Gyengéden végighúztam a hüvelykujjamat a szeme alatt, ahol kezdett megduzzadni. Megvonaglott. – Elestél? –  Nem, csak hátratántorodtam. Próbáltam elkapni az egyik pasi karját, hogy ne üsse meg a másikat, és a könyökével

szemen talált. –  Öreg hiba – néztem meg közelebbről a szemét. – Soha ne kapd el egy fickó karját, amikor verekszik! – Mit kellett volna tennem? –  Neked semmit – néztem vele farkasszemet. – Tölgynek kellett volna nyakon ragadnia a fazont, vagy odaállni közéjük. – De Tölgy nem volt ott. –  Azt majd később elintézem – ráztam a fejemet. – Most viszont muszáj ellenőriznem, hogy ez tényleg csak egy monoklie. Nincs kettős látásod? – Nincs. –  Kövesd az ujjamat! – mozgattam ide-oda a mutatóujjamat, hogy megvizsgáljam a szemmozgását. – Fejfájás? – Nincs. – Bármi vérzés, mielőtt ideértem? Az orrodból vagy ilyesmi? – Nem volt. – Szerintem rendben leszel – fújtam ki magam. – Reggelre lesz egy szép monoklid. De a jegelés segít megelőzni, hogy úgy bedagadjon, hogy ki se tudd nyitni – emeltem fel a jeget az asztalról. – Tartsd rajta! Gyere, hazaviszlek! Amíg Gia elment a táskájáért, beszéltem Tölggyel, és megtudtam,

hogy

mindkét

seggfej,

aki

benne

volt

a

verekedésben, monoklit kapott tőle. Ez a legkevesebb, amit a kidobóm megtehetett. Amint kiértünk Giával, rágyújtottam egy cigire. A sűrű füst úgy esett, mintha gyógyír lett volna az égő torkomra. – Hé, te cigizel! – Kurva jól látod, igen. A te hibád.

– Az én hibám? Hogy lenne az én hibám? –  Halálra ijesztettél, baszki. Tegyél meg

nekem

egy

szívességet, és ha mostantól kezdve verekedést látsz, akkor sétálj el az ellenkező irányba! Erre úgy elvigyorodott, hogy fülig ért a szája. – Mi a faszt vigyorogsz? – Fontos vagyok neked. Aranyos tőled, hogy megijedtél. Morogva ledobtam a félig elszívott cigi maradékát a földre. Ahogy lenéztem, hogy eltapossam, elidőzött a tekintetem Gia lökhárítóján. Átlátszó blúz volt rajta, és kiemelkedett az anyagon keresztül a mellbimbója. Erős késztetést éreztem, hogy ráharapjak, hogy levezessem az összes elfojtott haragomat és tehetetlen dühömet, és addig szívogassam, hogy állatira fájjanak. – Én nem vagyok aranyos, hidd el! – néztem ismét a szemébe. Gia váratlanul a nyakam köré fonta a karját és átölelt. A melle azokkal a kidülledő bimbókkal együtt hozzápréselődött a mellkasomhoz. Oltári jó érzés volt. Még mindig hallottam a dübörgő pulzusomat, és most dél felé vette az irányt a véráram. Adott egy puszit az arcomra, mielőtt hátralépett. – Ezt meg miért kaptam? –  Sok mindenért. Azért, mert a kőkemény külsőd lágy szívet takar. Amiért idejöttél, hogy meggyőződj róla, hogy jól vagyok. Amiért meg fogod javítani a kocsimat, miután elveszítetted a fogadást. És… azért, mert hazafelé menet meg fogsz állni az éjjel-nappali előtt, hogy vehessek egy kis győzelmi gumicukrot. – Menjünk, Rocky! – kuncogtam a fejemet rázva.  

  – Mellém feküdnél egy kicsit? – huppant le Gia az ágyra. – Ez nem jó ötlet. – De nagyon fáj a szemem – biggyesztette le az ajkát. – 

Kamugép

vagy,

csak

próbálod

kihasználni

az

együttérzésemet – rándult meg a szám széle. – Nem csapom le a labdát, amit feldobtál. –  Nem veszed be, amit eléd teszek? – vigyorgott Gia azon, hogy lelepleztem. – Nem kajálom be a főztödet – ráztam a fejemet. – Nem sétálsz be a kelepcémbe? – Tedd ezt vissza egy negyedórára! – adtam oda neki a jeget, amit magammal hoztam. – És nem, nem esek bele a vermedbe. Rohadt cuki volt a mosolya. Odamentem a rondababás szekrényhez, és levettem a polcról a prototípust. Az arca bal oldala elszenesedett ott, ahol a szeme volt. Ugyanazon az oldalon, ahová Gia is kapott egyet. – Most olyan, mintha ikertestvérek lennétek – tettem le mellé a babát az ágyra. Rezgett a telefon a zsebemben. Akkor is ezt csinálta, amikor éppen Giát hoztam haza. Csak most, másodjára jöttem rá, hogy valószínűleg

Everly

lehet.

Én

kerestem

meg,

aztán

jól

felültettem. – Nem veszed fel? – nézett Gia a nadrágom zsebére. – Nem. Most nem. –  Egy nő? – kérdezte oldalra biccentett fejjel, miután egy darabig fürkészett engem. – Nem néztem meg, akkor honnan tudjam?

–  Egy nő az, ugye? – hunyorgott. – Egy késő esti hívás, hogy gyere, bébi. – Igen, voltak terveim a ma estére – bámultam a lábfejemet. – Ó, értem – felelte olyan fájdalmas hangon, hogy kinyírt vele. – Akkor talán jobb, ha mész. Nem akarom, hogy miattam ne érezd jól magad. A józan eszem, ami elvileg hozzám tartozott volna, azt ordította, hogy „vedd már jelnek, hogy elmenekülhetsz!”. De valami istenadta oknál fogva azon kaptam magam, hogy pont az ellenkezője jön ki a számon. – Csússz odébb! Giának felderült az arca, és lelökte a csúnya babát a földre, majd odébb araszolva az oldalára fordult. –  Így bánsz a nagyra becsült babáddal? – vontam fel a szemöldököm. –  Ennél rosszabbul már úgysem nézhet ki – paskolta meg az ágyat maga mellett. Tudtam, hogy ez rossz ötlet, ám mégis odafeküdtem mellé az ágyba. Feszülten a plafont bámultam. Gia mintha sokkal kényelmesebben érezte volna magát, mint én. Közelebb jött, és a mellemre hajtotta a fejét. – Hallom a szívverésedet. Olyan, mintha nagyon gyors lenne. Azért, mert az is. Úgy éreztem magam, mintha nagy, gonosz farkasként feküdnék Piroska ágyában, és tényleg meg akarnám őt enni. Pont akkor pillantottam le rá, amikor felnézett rám azokkal a nagy szemeivel. Miért ilyen nagy a szemed?

Hogy a farkasokat őrületbe kergesd? Ártatlanul mosolyogva közelebb húzódott. Az oldalamhoz nyomta kemény mellét. Miért ilyen nagy a cicid? Hogy tutira elvedd mások eszét? Gia ásított egy nagyot. – Úgy elfáradtam hirtelen. Gondolkodás nélkül odanyúltam, hogy megsimogassam a haját. Annyira természetesnek és helyénvalónak tűnt. –  Most megy ki belőled az adrenalin. Akkor buzgott, amikor belevetetted magad abba a verekedésbe, és egy darabig még utána is. –  Aha – sóhajtotta. – Annyira sajnálom. Egyszerűen csak megtettem, és nem gondolkodtam. Azt is sajnálom, hogy keresztülhúztam a ma esti terveidet. – Semmi baj. Nem fontos. Néhány perc múlva hallottam, hogy máshogy veszi a levegőt. Azt hittem, elaludt. – Rush? – szólalt meg álmosan. – Hmm? –  Nem is sajnálom annyira, hogy keresztülhúztam a ma esti terveidet. –  Én sem sajnálom, hogy keresztülhúztad, Shakespeare – mosolyogtam. – Most pedig aludj egy kicsit!

7. FEJEZET Gia Arra keltem, hogy üres az ágy. Összezavarodtam, mert nem voltam biztos benne, hogy nem csak álmodtam az egész tegnap estét. Tényleg úgy aludtam el, hogy Rush mellkasát használtam párnának? Felemeltem a fejemet. Ahogy elindultam a fürdőszoba felé, lüktetett. Egy gyors reggeli pisilés után kezet mostam, és elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a tükörbe. Elfintorodtam a tükörképem látványától. Szép lila volt a szemem körül, a felső szemhéjam pedig úgy megdagadt, hogy csak félig tudtam kinyitni. Megérintettem a járomcsontomnál lévő rózsaszín göböt. – Aú! Francba! Szerencsére ma nem kellett dolgoznom, így elhatároztam, hogy visszafekszem. Néhány perccel azután, hogy lehunytam a szemem, és kezdtem megint elszenderedni, hallottam valami zajt. Felnéztem, és ott találtam Rusht az ágyam mellett, amint éppen egy zacskóban matat. – Mit csinálsz? –  Bocs! Nem akartalak ilyen korán felébreszteni. Úgy terveztem, hogy elugrom a gyógyszertárba, mielőtt

hazamegyek. De mindketten elaludtunk tegnap este. – Mi az a sok minden? – könyököltem fel az ágyban. – Elmentem a patikába, hogy hozzak neked pár alapdolgot. – Alapdolgot? –  A monoklidra – vette ki a fájdalomcsillapítót meg a Cvitamint,

hogy

letegye

az

éjjeliszekrényemre.

–

A

fájdalomcsillapító a fejfájásodra, ami valószínűleg beüt ma reggel. C-vitamin pedig a vérerek erősítésére és a monokli gyógyulásának felgyorsítására. Megint benyúlt a zacskóba, és elővett egy műanyag dobozt, amiben… tényleg ananász van? –  Az ananászban gyulladáscsökkentő enzimek vannak, amik gyorsítják a gyógyulást – jelentette ki. – Komolyan? – Aha. Az utolsó dolgot is kivette a műanyag zacskóból. Úgy nézett ki, mint egy kék frottírba csomagolt valami. –  Meleg borogatás a második és a harmadik napra. Ezt tedd be a mikróba, amíg felmelegszik. Ne legyen forró. –  Oké – nevettem. – Honnan tudsz ennyi mindent az ilyenekről? – Belekeveredtem egypár verekedésbe, mire felnőttem. – Ó! – Mennem kell – hajolt le, hogy megpuszilja a homlokomat. – Ma szabadnapos vagy, igaz? – Igen. –  Helyes. Pihenj egy kicsit! Nekem be kell mennem New Yorkba.

– Miért? –  Valami hülye igazgatótanácsi ülésre egy vállalathoz, ahol résztulajdonos vagyok. A nagyapám rohadt nagy rakás részvényt hagyott rám, szavazati jogokkal együtt. Tartózkodhatnék a szavazástól, vagy megtehetném, hogy el se megyek, de kiakasztja a drága jó öregapámat és a bátyámat, ha ott vagyok. Ezért kötelességemnek tekintem, hogy mindegyiken marhára ott legyek. – Azt megnézném – kacagtam. –  Csak óvatosan ma! – érintette meg az orrom hegyét a mutatóujjával, és sarkon fordult, hogy elinduljon. Egész éjjel itt maradt, mégsem akartam, hogy elmenjen. – Várj! – dobtam le magamról a takarót. – Manhattanben lesz az a vállalati ülés, ugye? – Igen. – Merre? – Az apám irodája a Madison Avenue-n van. –  Hú, az poén. Az ügynököm is ott van. Vonattal mész vagy kocsival? – Kocsival. A fenének se hiányzik, de csak egykor kezdődik az ülés, úgyhogy megvárom, amíg lemegy a reggeli csúcsforgalom. – Kérhetek tőled egy fuvart? –  New Yorkba? – ráncolta a homlokát. – El akarsz jönni az igazgatótanács ülésére? – Nem. Apukám ott dolgozik. Egy ideje nem találkoztunk, és jó lenne, ha meglephetném, és vele ebédelhetnék. –  Persze – vont vállat Rush. – Amíg nem nyúlsz hozzá a rádiómhoz, és nem picsogsz a cigizés miatt…

Kipattantam az ágyból. Teljesen megfeledkeztem

a

fejfájásomról

és

a

fájós

szememről. – Mikorra legyek kész? –  Tízre. Elintézek pár dolgot, aztán hazamegyek lezuhanyozom. Utána visszajövök érted, és felveszlek.

és

– Oké!     –  Hoztál magaddal váltóruhát? – pillantottam hátra a vállam fölött Rush kocsijának hátsó ülése felé. Nem láttam felakasztva se ruhazsákot, se öltönyt. – Nem tetszik, ami rajtam van? Őszintén szólva imádtam, ami rajta volt. Szakadt farmer, magasszárú fekete katonai bakancs, fehér póló és bőrdzseki. Akár egy életre kelt James Dean, csak szexibb és tetovált változatban. –  Bejön a stílus. De nem pont egy vállalati ülésre való, vagy de? –  Á – felelte, miközben huncut mosoly terült szét az arcán. – Egyáltalán nem. – Az apád szólni fog miatta? Jelenetet rendez majd? – Jobban tisztelném, ha megtenné. Mindig csak annak alapján ítél meg, hogy kinek gondol engem. Sohasem vette a fáradságot, hogy megismerjen. – Hát az az ő baja. Mert én történetesen tudom, hogy a lázadó külső olyan embert takar, aki nem hagyja, hogy a vadonatúj alkalmazottja hazáig gyalogoljon, még akkor sem, ha az

elcseszte a vendégeknek kiadott italok felét, és felcseszte az agyát. – Köszi! De szerintem te a legjobbat látod az emberekben. És ezért nem állt össze a teljes kép. – Miről beszélsz? –  Úgy gondolod, hogy azért vittelek haza, mert jó ember vagyok. Én nem volnék annyira biztos benne, hogy ez a helyzet. Őszintén szólva valószínűleg a külsődnek is van köze ahhoz, hogy olyan rendes fickó voltam, hogy felajánlottam. –  Ezt egy percig sem hiszem. Szerintem bármelyik alkalmazottadnak felajánlanál egy fuvart hazáig. Csak nem akarod, hogy ezt tudják rólad. Amúgy meg alig vetted észre, hogy nézek ki aznap este, amikor megismerkedtünk, és hazahoztál. Rush rágyújtott egy cigire, és jó mélyen magába szívta a füstöt. Kifújta az ablakon, aztán felém fordult. –  Fehér V nyakú póló volt rajtad, alatta csipkés fekete melltartóval. Kék farmer, az egyik térdén megszaggatva. Pontosabban a bal térdén. Leengedett hullámos haj. Szemüveg. Leesett az állam. Tökéletesen felidézte, mi volt rajtam aznap este, amikor megismerkedtünk… egészen a melltartómig, amiről nem is tudtam, hogy látszik a póló alatt. Rush rám pillantva kiszúrta, mennyire meglepődtem. –  A szemüveg amúgy rohadt szexi volt. Gyakrabban kéne hordanod. –  Szerintem nagyon jó a memóriád – nevettem. – És sokkal önzetlenebb volt az indítékod, mint szeretnéd, hogy higgyem

rólad. –  Ahogy gondolod – fújta tovább a cigit. – De egy farkas áll előtted, és te mégis báránynak akarod látni. Rushnak megcsörrent a mobilja. A kijelzőre sandítva elmondta, hogy az italszállító az, akit már próbált elérni, ezért most muszáj felvennie. Természetesen megszegte a szabályokat, és a füléhez tartotta a telefont ahelyett, hogy kihangosította volna. Kifelé bámultam az ablakon, amíg azon vitatkozott valakivel, hogy hány rekesz vodka érkezett. Éppen rátértünk a Long Island-i autópályára, így még kétórás út állt előttünk. Amikor ma reggel megkérdeztem Rushtól, hogy elvinne-e New Yorkba, leginkább azt szerettem volna elérni, hogy több időt tölthessek vele. Most viszont, hogy egyre közeledett a meglepetésebéd az apukámmal, kezdtem tényleg izgatott lenni miatta. Legalább két hónapja nem láttam. Néhány naponta beszéltünk ugyan telefonon, de egyébként nem szokott ilyen sok idő eltelni anélkül, hogy találkoznánk. Amikor Rush letette a telefont, még mindig apa járt a fejemben. – Kiskoromban minden nyáron autós túrára mentünk apával. –  Ó, tényleg? – dobta Rush a mobilját a műszerfalra. – Hová mentetek? – Semmi extra – vontam vállat. – Nem volt túl sok pénzünk, de apa mindig figyelt rá, hogy elmenjünk vakációzni. Néha Pennsylvaniába, néha Maine-be. Néha még Floridáig is elkocsikáztunk. Végig autós játékokat játszottunk. Azt se tudom, léteznek-e valójában, vagy apa találta ki őket. –  Mit?

Például

azt,

hogy

szavakat

kell

kitalálni

a

rendszámtáblákból? –  Nem. Történeteket meg ilyesmiket kellett kigondolni. A szerencsére-sajnos volt a kedvencem. –  Sose hallottam – pillantott rám Rush, aztán megint az utat nézte. –  Az egyik ember mond valamit, ami úgy kezdődik, hogy szerencsére, aztán a másiknak ki kell hoznia ebből a helyzetből valami sajnálatos szerencsétlenséget. Ha nem igazán tudsz olyan szerencsétlen folytatást, ami passzol a szerencséshez, akkor kapsz egy strigulát. Három strigula után a másik győz. – Nem értem. –  Például… – bámultam ki az ablakon mutatóujjamat az ajkamhoz téve, amíg kigondoltam valamit. – Szerencsére Rush ma éppen New Yorkba megy, így el tud vinni engem. Most te jössz a folytatással, és a mondatodnak úgy kell kezdődnie, hogy sajnos. Tessék, próbáld meg! Megismétlem az enyémet. Szerencsére Rush ma éppen New Yorkba megy, így el tud vinni engem. –  Sajnos Giának eszébe jutott ez a kibaszott hülye játék, és tönkretette vele az utat – vigyorgott Rush, miközben végig az úton tartotta a tekintetét. – Ez az! Így kell csinálni. Csak annyi, hogy tapló vagy. Rush kuncogott. –  Mondok egy másikat így, hogy már ráéreztél a lényegre – mosolyogtam. – Szerencsére Rush lemaradt a tegnap esti randijáról, ami azt jelenti, hogy megspórolt magának egy durva nemi betegséget. – Sajnos ezért most Rushnak mindjárt felrobbannak a golyói,

így kénytelen lesz kölcsönvenni a jeges borogatást, amit Gia használt a tegnap esti verekedés után – rázta a fejét. –  Szerencsére Rushnak jó erős a jobb keze, és könnyebben meg tudja oldani ezt a problémát, mint amilyen egy nemi betegség kikúrálása. –  Sajnos Rush farka tudja a különbséget a kiverés és egy nőben levés között. –  Te tényleg jó vagy ebben! – nevettem. – De olyan perverz módon. –  Ó, igen? Csak várd ki a végét! Hazafelé mindig én fogom kezdeni a történetet. És nincs jobb dolgom, mint egész nap ott tespedni az igazgatótanács ülésén, és mindenféle beteg szart kitalálni, amire később majd válaszolnod kell. Miért van az, hogy szinte már vártam? Ahogy tovább haladtunk, rájöttem, hogy milyen sok időt töltöttem már együtt Rushsal, de még a vezetéknevét sem tudom. –  Hallod, még sohasem kérdeztem, de mi a vezetékneved? – fordultam felé. – Ez elég random kérdés… – feszült meg az állkapcsa. – Ja, hát most jöttem rá, hogy kicsit fura, hogy nem tudom. – Nem kell tudnod a vezetéknevemet – fújt egyet. –  Az

ágyamban

aludtál

az

éjszaka.

Szerintem

az

a

legkevesebb, hogy elárulod nekem a vezetékneved. Egyébként meg

nem

mintha

nem

kérdezhetném

meg

bárkitől

a

munkahelyen. –  Igazából egyedül csak Tölgy tudja. És határozott utasítást kapott, hogy ne árulja el senkinek. Téged is beleértve, Gia

Mirabelli. – Te jó ég! Ez olyan titokzatos – nevettem. – Miért? –  Mert az embereknek nem kell tudniuk a kibaszott dolgaimról. – A nevedről van szó! Az aligha bizalmas infó. – Nekem az. –  Na… – hajoltam előre egy kicsit. Mély, szexi hangon szólaltam meg. – Halljam! – Nem – vetette oda. – Miért? Csend. Még mindig csend. Már

nem

is

válaszolt

nekem.

Minden

egyes

eltelt

másodperccel egyre kíváncsibb lettem. Kieszeltem egy tervet, amiről reméltem, hogy működni fog. Amikor elkezdtem integetni a mellettünk haladó kamion sofőrjének, Rush rám kiabált. – Mi a fenét csinálsz? –  Ha nem árulod el nekem a neved, akkor cicit villantok annak a kamionsofőrnek. A kamionos dudált nekem és mosolygott. Valójában nem úgy terveztem, hogy megteszem, ám ezt Rushnak nem kellett tudnia. – Úgysem csinálnád meg – ingott meg egy kicsit a Mustang. – Jaj, tényleg nem? – kerekedett el a szemem. – Csak figyelj! Kidülledt a nyakán egy ér, amikor elkezdtem felhúzni a felsőmet. Láttam, hogy vagy elárulja a vezetéknevét, vagy össze fogja törni a kocsit. Szinte már teljesen felhúztam, amikor

kibökte. –  Úgy hívnak, hogy Heathcliff Rushmore! Baszki – fújta ki magát káromkodva. Heathcliff Rushmore? Heathcliff? Rushmore? – Hűha… – kaptam a szám elé a kezemet. – Ez érdekes. Úgy tűnt, hogy nagyon haragszik magára. – Most örülsz? –  Igen, tényleg örülök – néztem rá vidáman. – Heathcliff Rushmore… Heath… Heath Rushmore… hmm. – A nagypapám után kaptam. – Akkor ezért használod a Rusht – csettintettem. – Azta, milyen okos vagy! – színlelt meglepődést. – Fogd be! – nevettem. – Köszi, hogy elmondtad. – Nem hagytál más lehetőséget, te hisztérika – mosolygott rám habozva.

8. FEJEZET Rush –  Heathcliff! Jó látni téged, fiam! – veregette meg apám a hátamat, félbeszakítva vele a beszélgetésemet Gerald Horvathtal, aki a nagyapám ügyvédje, és az egyetlen arc, aki barátságos velem ebben a teremben. – Edward – biccentettem. Az apám és a bátyám utálták, hogy létezem, ám a látszat fontos volt nekik. Műmosoly mögé rejtették a megvetésüket, ha valaki volt a közelben. Pláne, amikor szavazati joggal rendelkező illetőről volt szó, mint amilyen Gerald is. A nagyapám ügyvédje éppen most világosított fel a mai ülés mocskos okáról. A Vanderhausnak egész Manhattanben voltak kereskedelmi célra használt ingatlanjai, s a mai szavazás egy nagy ingatlaneladás jóváhagyásáról szólt – úgy, hogy bizonyos dolgokat nem osztanánk meg a vásárlóval. Az igazgatótanács megoszlott. A bátyám, Elliott és az apám kezében volt a szavazati jogok negyvenkilenc százaléka, és mindig egy oldalon álltak. Nálam volt huszonöt százalék, amit biztos vagyok benne, hogy a nagyapám előre így gondolt ki. Ha egyénileg nézzük, akkor a bátyámnak és az apámnak huszonnégy és fél százalék jutott külön-külön, így az én szavazatom fajsúlyosabb volt az

övéknél. Együtt azonban bulldózerként tarolhatták le sokak szavazatát, és csupán két százalékot kellett megcsípniük a többséghez. A mai szavazás Dávid és Góliát harcának tűnt, és még senkit sem sikerült meggyőzniük, hogy mellettük tegye le a voksát. – A testvéred és én nagyon örülnénk neki, ha elmesélnéd, mi újság veled, amennyiben elrabolhatunk Geraldtól néhány percre. Gerald tudta, hogy mi hárman nem vagyunk túl szoros viszonyban, ám nagylelkűen fejet hajtott, mint mindig. –  Persze, semmi gond. Hallom is, ahogy a terem túlsó végén egy túrós batyu éppen engem hívogat. Amint Gerald hallótávolságon kívül került, lehullott az álarc a szerető apámról, és Elliott is csatlakozott hozzánk. – Mennyibe fog kerülni, hogy mellettünk szavazz? Apám mindig is azt hitte, hogy én és az anyám odavagyunk a pénzért. Számára felfoghatatlan, hogy valaki, akinek nincs pénze, előbbre helyezi az erkölcsöt és az önbecsülést egy gyors kereseti lehetőséggel szemben. –  Hadd tisztázzak valamit! – kortyoltam bele a palackozott vízbe. – Megvettetek egy düledező idősotthont, amire óriási szükség volt a környéken. Gondolom, te voltál az, aki úgy egyezett meg az eladóval, hogy mindenképpen szeretnétek fenntartani az intézményt, de ez az ígéret valamiért nem került bele a szerződésbe – mutattam rá Elliottra. – Aztán ledózeroltattátok a helyet néhány környező házzal együtt, amit szintén megvettetek. Mindezt azért, hogy legyen hely egy nyolcszintes plázának, amit egy rakás túlárazott üzletlánc

termékeivel tölthettek meg. A bátyám tetőtől talpig végigmért. Biztos citromba harapott, mielőtt csatlakozott volna ehhez a szívélyes társalgáshoz. –  Tudod, mit? Ha mellettünk teszed le a voksodat, akkor elintézem, hogy kiadjunk egy üzlethelyiséget egy rendes, mérsékelt árú öltönyboltnak, és megkérdezem tőlük, hogy kaphatsz-e huszonöt százalék kedvezményt náluk. Mosolyogva folytattam. Nem vettem a fáradságot személyes szurkálódásra a pökhendi bátyámmal. –  Még nem értem a végére. Aztán rájöttetek, hogy az épület alatt, amit leromboltatok, tele van a talaj ólommal meg egy csomó másfajta méreganyaggal. És legalább egymillió dolcsiba fog kerülni a kipucolása, nem is beszélve az építkezés csúszásáról meg a hatósági hercehurcáról. Most, hogy a pláza már kizárt dolog, el akarjátok adni a telket egy másik idősek otthonát üzemeltető cégnek, akik új telephelyet szeretnének, és nem tervezitek megosztani a vevővel, hogy mit tudtatok meg. – Ne legyél már naiv! – dorgált meg az apám. – Ilyen az üzleti világ, amiben élünk. Nem holmi tetoválószalon, ahol eldöntheted, hogy nem csúfítod el egy részeg lány seggét, mert nincs megfelelő tudatállapotban ahhoz, hogy megkapja a bal farpofájára azt a rózsát, amit mindig is szeretett volna. Ez „a vevő óvakodjék!” elve, szóval nincs törvényi kötelezettségünk arra, hogy elkényeztessük a vásárlót. – Törvényi kötelezettség nincs, de mi a helyzet az erkölcsivel? –  Nevetséges vagy. Tudod, mennyi pénz fog odaveszni, ha kénytelenek leszünk megtartani ezt a telket, és végigcsinálni a talajtisztítást?

– A cég hibája, hogy talajvizsgálat nélkül sikerült megvenni a telket. Tehát a cégnek kell fizetnie érte. Úgy hallottam, hogy az idősek otthona, amelyiktől megvettétek az ingatlant, csináltatott egy környezettanulmányt hatvan éve, mielőtt felépítették a helyet. Semmiképpen sem tudhatták, mi szivárgott a talajba a környező benzinkutaktól az évek során. És ha megtartottátok volna az idősek otthonát, ahogy megígértétek, akkor fel sem ütötte volna a fejét ez a csúf helyzet. A bátyám begombolta a zakóját, és apánkra nézett. –  Megmondtam neked, hogy időpocsékolás lesz megpróbálni megértetni vele az üzletet. Kiveheted a tetovált srácot a gettóból, de a gettót sohasem fogod tudni kivenni a srácból – közölte, majd felém fordult. – Ezzel a hátránnyal, meg azzal, ahogy bizonyára a többi céggel is bánsz, amiket nagyapánk parlagon hagyott neked, seperc alatt azon fogod kapni magad, hogy megint bűnözőket tetoválsz. – Részegeket nem – kacsintottam rá. – Ne feledd, én vagyok a becsületes fiú, aki nem akar rózsát tetoválni a seggükre. Szerencsémre a titkár éppen összehívta az igazgatótanács résztvevőit a kezdéshez. A következő két órában mindannyian ott ültünk, és azt hallgattuk, ahogy az apám és a féltesóm mindenkinek kamuzik. Meg kellett hagyni, olyan jó sztorit nyomtak, hogy egy pillanatra majdnem azt hittem, hogy mellettük fogok szavazni, miszerint támogatom a talajszennyezettségről való tájékoztatás nélküli eladást, mert ez a lakóközösség érdeke. Tartottunk egy szünetet a hivatalos szavazás előtt, úgyhogy kimentem rágyújtani egy cigire. Furcsa, de könnyebb volt

levegőt venni, ahogy a nikotinnal telt sűrű füst betöltötte a tüdőmet, mint a díszes ülésteremben. Az ülésre visszafelé menet megláttam a féltesómat egy félreeső folyosón egy nő társaságában. Szinte észre sem vettem, hogy ő az, mert az egész arcát belefúrta a nő nyakába – aki nem a felesége volt. Micsoda szarcsimbók! Az utolsó pillanatban sétált be az ülésterembe a szokásos önelégült vigyorával, miközben egy igazgatósági taggal csevegett. Láttam már néhányszor ezt az igazgatósági tagot. Emlékeztem rá, hogy megörökölte az elhunyt férje vagyonát, és brit akcentussal beszélt. Maribel a neve, vagy valami ilyesmi. Mindketten elfoglalták a helyüket – átlósan egymással szemben –, az ülés pedig folytatódott. Nem néztem meg annyira a nőt a folyosón, de őszintén reméltem, hogy nem ő az, tehát nem egy igazgatósági tagot kefél Elliott. – Rendben, essünk túl rajta! – mondta az apám. – Ez egy nyílt szavazás. A titkárunk laptopján itt van mindenki szavazatának a súlya, így csak egy igent vagy nemet kell hallanunk az eladásra. Ő majd összeadja az eredményeket a végén. A titkár mindenkit név szerint szólított, az emberek pedig szavaztak. – Nem. – Nem. – Nem. – Nem. Miután

a

negyedik

ember

is

nemmel

szavazott,

rápillantottam a féltesómra. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha aggódna. Amikor én következtem, apám undorodó pillantást

vetett rám, amiért a lelkiismeretem szerint adtam le a voksomat. Az összes igazgatósági tag nemmel szavazott, amíg el nem érkeztünk az utolsó szavazathoz az apámén és a féltesómén kívül. Már csak az a nő volt hátra, aki Elliott-tal sétált be. Ránézett, mielőtt leadta a szavazatát. Bakker! Elhomályosult a tekintete, és közelebbről megnézve látszott, hogy duzzadt az ajka. Tehát ő volt az a nő a folyosón. – Maribel Stewart? Az ön szavazata? – Igen. Bassza meg! Mindössze egy emberre volt szükségük, hogy melléjük álljon. A helyemen maradtam, amíg a féltesómat és az apámat kivéve mindenki kiment a teremből. Elliott olyan önelégült képet vágott, hogy legszívesebben átrendeztem volna a vonásait. – Nem tudom, hogy alszol éjszaka – szólaltam meg. – Tízezer dolláros ágyam van, még egy király is megirigyelné – vigyorgott. –  Inkább aludnék a földön, csak a lelkiismeretem maradjon tiszta – álltam fel. –  Milyen találó, úgyis oda való vagy – igazította meg a nyakkendőjét rám nézve.     Totál felhúztam magam a beteg családom miatt. Ráírtam Giára, hogy hol van.   Rush: Hol vagy?

  Néhány másodpercen belül válaszolt.   Gia: Az Ellen’s Stardust Dinerben a Broadwayn. Ebédelek. Mennyei náluk a francia pirítós.   Rush: Odamegyek.

  Miután egy parkolóházban hagytam a kocsimat mára, fogtam egy taxit, hogy eljussak az étterembe. Még mindig az apámmal és az Eliott-tal való találkozás járt a fejemben, így baromira le kellett nyugodnom. Látnom kellett Giát. Tudtam, hogy tőle majd jobban érzem magam, bár ezt bosszantó volt bevallani magamnak. Mivel a taxiban nem gyújthattam rá, hiába szerettem volna, csak letekertem az ablakot, és hagytam, hogy a hűvös levegő megcsapja az arcomat. Eszembe jutott, ahogy Gia csapdába csalt, hogy áruljam el neki a nevemet. A kis boszorkány tudta, mi a gyenge pontom. Tudta, hogy a féltékenységem nem ismer határokat, és pontosan hogyan tud befolyásolni ezáltal. Veszélyes egy képesség ez. De működött, a fenébe is. Önkéntelenül elnevettem magam. Megfogott. Ügyes húzás, Gia. Nagyon ügyes. –  Valami vicceset látott? – kérdezte a taxis jamaicai akcentussal, ahogy rám nézett a visszapillantóban.

Lebuktam. – Á, csak egy nő jár a fejemben, aki egy kissé megőrjít. – Hát igen, uram. Mint mindegyik. Kiszálltam, aztán bementem az étterembe, ami retró stílusú volt piros műbőr bokszokkal és neonfényekkel. Az egyik felszolgáló – ötvenes évekbeli pörgős szoknyában – az egyik fülke tetején állva énekelt. Biztos színésznőnek készült a Broadwayn. Csöppet sem lepett meg, hogy Gia ezt a helyet választotta. Extravagáns, mint ő maga. Azon viszont meglepődtem, hogy egy New York-i rendőrfelügyelővel szemben ült. Mielőtt arra a következtetésre

juthattam

volna,

hülyeséget, és bajba keveredett, mosolyogna és nevetgélne.

hogy

csinált

valami

észrevettem,

mintha

Egy zsaruval? Mi a franc? Ökölbe szorult a kezem. Buzogni kezdett bennem az adrenalin, ám közelebb érve pusztán a hasonlóság miatt is rájöttem, ki az. Tényleg mondta, hogy az apjával készül találkozni. Baszki! Az apja. Jó nagy marhának éreztem magam. A Vanderhausnál történtek után elkalandoztam, és teljesen megfeledkeztem róla, hogy vele találkozik. Semmiképpen sem jöttem volna ide, ha eszembe jut, hogy az apukájával van. Már túl késő volt ahhoz, hogy visszaforduljak. Kiszúrt engem. Az apja is. Szólhattál volna, Gia!

Fülig érő szájjal intett, hogy menjek oda. Giát mintha egyáltalán nem feszélyezte volna a helyzet, én viszont pont az ellenkezőjét éreztem magamon. – Szia! – köszöntött. –  Helló! – biccentettem a farmerom zsebébe bújtatott kezekkel. – Bizonyára Rush az – szólalt meg az apja. Mesélt neki rólam? – Igen, apa. Ő Rush. Rush, ő az apukám – fordult felém. – Tony Mirabelli. Az apja jó karban lévő férfinak tűnt, aki ránézésre az ötvenes évei elején járhatott. Ugyanolyan kék szemük volt, ami elütött a sötét hajuktól és a kreol bőrüktől. –  Örülök, hogy megismerhetem, uram – húztam ki az egyik kezemet a zsebemből, hogy felé nyújtsam. Határozott volt a kézfogása, miközben a tekintete a karomon lévő tetoválásokra tévedt. – Ülj ide hozzánk! – biccentett az asztal felé. – És tegeződjünk! – Köszönöm – feleltem, aztán Giára néztem. – Szerintem majd visszajövök, ha befejezted a beszélgetést apukáddal. Nem szeretnék zavarni. Elintézhetek addig egypár dolgot. – Badarság – válaszolt helyette Tony. – Foglalj helyet! Egyáltalán nem csevegő hangon mondta ezt. Sokkal inkább rám parancsolt, hogy „ülj már le, a kurva nénikédet”. Már nem éreztem úgy, hogy kihátrálhatnék a helyzetből, ezért megadtam magam, és letelepedtem Gia mellé. Egy óriási tányér félig megevett francia pirítós volt előtte. Az apja előtt üres tányér állt.

Arra járt egy pincérnő, aki étlapot tett elém. – Hozhatok valamit? Egész nap nem ettem semmit, ám nem volt kedvem itt túlzottan kényelembe helyezni magam. – Csak egy kávét. Feketén. Gia apjával találkozott a tekintetünk. Kétségtelenül engem fürkészett. Valamiért elkezdett a Maffiózók főcímdala menni a fejemben.

Biztos

a

Tony

név

miatt.

Eszembe

jutott

a

nyitójelenet, amikor Tony Soprano áthajtott a hídon New Jersey felé menet. Pontosan ott szerettem volna lenni – áthajtani egy hídon New Jersey felé –, nem pedig ennek az embernek a képébe bámulni. Nem sok minden verte belém az ideget. De szemben ülni egy férfival, aki úgy néz, mintha tudná, hogy a lánya combjai közé akarok kerülni, hogy kinyaljam… határozottan az olyan helyzetek közé tartozott, amitől ideges lettem. Pláne, hogy az ürgénél pisztoly is volt. Összekulcsolta a kezét, és oldalra biccentette a fejét. Hirtelen komoly arcot vágott. Sőt, inkább dühöset. – A lányom azt mondta, hogy behúztál neki egyet. Elkezdett gyorsabban verni a szívem. Egy hosszúra nyúlt másodpercnyi csend következett, ahogy ott ültem némán. Mit mondott? Mi a jó kurva élet? Aztán… Gia felhorkantott. Tony ránézett, és mindkettőjükből kitört a röhögés. Ezek szívatnak engem?

– Csak viccelek, fiam – törölgette a szemét. – Poén volt. Mindketten seggfejek. Végre helyreállt a pulzusom. Nem hiszem el, hogy bedőltem! – Tudja az igazat – tájékoztatott Gia. –  Ha ott lettem volna, hogy szemmel tartsam a dolgokat, akkor nincs az a monokli – néztem halál komolyan az apjára. – Sajnálom, hogy baja esett. Erre csak bólintott. – Rólad beszéltünk, mielőtt megjelentél – folytatta Gia. – Biztos azért csuklottam. –  Hallom, hogy munkát adtál Giának, és gondoskodsz róla, hogy épségben hazaérjen éjszaka – fordult felém Tony. – Sohasem lelkesedtem az ötletért, hogy kiköltözzön oda teljesen egyedül, és olyan messzire tőlem, amikor nekem nincs más választásom, mint itt maradni a munkám miatt. De hát ismered Giát. Megvan a maga észjárása, nem lehet őt megállítani. Úgyhogy tényleg nagyon örülök bármiféle segítségnek, hogy biztonságban legyen. Úgy éreztem magam, mint egy csaló. A Giával kapcsolatos gondolataim ugyanis távol álltak a „biztonságtól”. Azért elfogadtam a köszönetet. – Nem probléma, nagyon szívesen. –  Okosnak és függetlennek neveltem a lányomat – söpört le egy morzsát a sötétkék egyenruhájáról. – De csak korlátozottan tud tenni azért, hogy megvédje magát. Aggódom érte, pláne azért, mert pont olyan forrófejű tud lenni, mint az apja. Az egyik pillanatban még a saját dolgával van elfoglalva, a

következőben pedig le akar állítani egy verekedést a pultnál. –  Nos, ebben maradéktalanul egyetértünk – kuncogtam. – Giában tényleg van… spiritusz. Gia rám kacsintott. Úgy tűnt, hogy élvezi ezt az eszmecserét, miközben én az órámat lesve vártam, mikor lesz vége. A pincérnő letett elém egy pohár vizet és egy csésze gőzölgő kávét. Belekortyoltam a forró italba. Tony először csak nézett engem. Aztán nagyon váratlanul ért a kérdése. –  Szóval… ami azt illeti… teljesen komolyan kérdezem, hogy mik a szándékaid a lányommal? Kis híján kiköptem a kávét. Megint végtelennek tűnő másodpercnyi csend következett, mielőtt egymásra néztek, és kitört belőlük a nevetés. Nagyon egy húron pendültek. A két mókamester. – Imádtam az arckifejezésed – mutatott rám hahotázva Tony. –  Ne aggódj! – tette a kezét Gia az alkaromra. – Tudja, hogy nem érdekellek, és ártalmatlan vagy annak ellenére, milyen veszélyesnek nézel ki. Igaz, Rush? – nyomta oda a vállát az enyémhez. – Nincs miért aggódnia, ugye? – rebegtette nekem a pilláit. – Így van – nyeltem egyet. Hogy jobban bekaphassalak, drágám! Mondta a gonosz farkas. –  Rush azt mondja, hogy mivel ő a főnököm, ezért nem járhatunk. – Nos, azt hiszem, ez bölcs dolog – ivott egy korty vizet Tony. – Sose baj, ha az ember megtartja a hivatalos kereteket.

– Abszolút egyetértek – néztem csúnyán Giára. – Habár valószínűleg csak áltatod magad – fűzte hozzá Tony. – Látom, hogy nézel a lányomra, és őszintén szólva nem biztos, hogy örülök neki. Résnyire szűkült a szemem. Francba! Biztos látta rajtam az aggodalmat, mert azt mondta: – Milyen hiszékeny vagy, ember! Megint átkúrt. Gia és az apja megint rajtam röhögött. A zsák meg a foltja. – Akarod tudni az igazat, fiam? – Persze… – fújtam ki magam. –  Igyekeztem jó példával elöl járni, ami a lányomat illeti. Próbáltam megmutatni neki, milyen egy jó, rendes, keményen dolgozó férfi. Bízom az értékítéletében. Szóval ha Gia úgy érzi, hogy valaki kiérdemli az idejét és a bizalmát, akkor az nekem elég. Akár barátságról van szó, akár többről. Az, hogy kivel barátkozik… hát, már nem rajtam múlik. – Értem… – bólintottam. –  Ráadásul alaposan utánad jártam nemrég, amikor Gia mesélt nekem rólad. Nem találtam semmi rosszat – vigyorgott. – Heathcliff Rushmore. Érdekes név. Kurvára köszi, Gia! – A nevem családi örökség… – szorítottam össze a fogamat. – Apropó, család… az apád Edward Vanderhaus. Kirázott a hideg attól, hogy kimondta a nevét. – Tisztában vagyok vele, igen. Ő a vér szerinti apám, de nem ő nevelt fel.

– 

Egyszer

egy

magánrendezvényt

biztosítottam

a

belvárosban, amihez Vanderhaus kért rendőri felügyeletet. Elég pöcsfej, de ne vedd sértésnek. –  Dehogy veszem. Hidd el, ezzel is tisztában vagyok – sóhajtottam. – Mit csinált? –  Nem is az, hogy mit csinált… hanem ahogy az emberekkel beszélt, tudod? Csak ez volt a meglátásom. – Aha. Pontosan tudom, mire gondolsz. – Gia elmondott nekem mindent… az örökségedről. Nem kell részletezned. Finoman szólva is nagyon érdekes történet. – Beszéltél ma valami másról is rajtam kívül, Gia? – fordultam felé. – Bocsi! – vont vállat. – De mindent elmesélek az apukámnak. –  Azt látom – nyugtáztam halovány mosollyal, nehogy azt gondolja, hogy mérges vagyok rá. Legkevésbé sem érdekelt, hogy

mi

mindenről

tud

az

apja.

Nem

volt

semmi

rejtegetnivalóm. A pincérnő odajött, hogy töltsön nekem még egy kávét, és Tonyét is megmelegítette. –  Úgy tűnik, hogy a lehető legjobban bánsz mindazzal, amit kaptál, fiam – jelentette ki, miután beleivott. – A jó meg a rossz oldalával együtt is. –  A

lelkem

mélyén

még

mindig

egy

Long

Island-i

munkásgyerek vagyok. Láttam, hogy küszködött az anyám. Sohasem vártam el, hogy készen kapjam a dolgokat. Még mindig keményen természetesnek.

dolgozom,

és

semmit

sem

veszek

– Nos, ezt egy queensi szegény fiú csodálatra méltónak tartja.

– A kocsimat is megjavítja, apa – vágott közbe Gia. – Kiismered magad a kocsik terén? – Igen. Régen egy autószerelő műhelyben dolgoztam. –  Nem semmi… – mondta Tony, mintha lenyűgözte volna a válaszom. –  Tetoválóművész is volt – tette hozzá Gia. – Megkérdeztem tőle, hogy rám varrna-e valamit, de visszautasított. – Mintha tudná, hogy egy kicsit hirtelen vagy. Nagyon helyes, Rush. Szinte azt kívántam, hogy bárcsak pöcs lenne inkább Gia apja. Újabb jó okot adna rá, hogy távol tartsam magam tőle. Tony viszont teljesen egyedül nevelte fel, és úgy tűnik, hogy oltári jó munkát végzett. Utáltam kimondani, de Tony baromi király volt. Az a fajta ember, akit a saját apámnak kívánnék. –  Na, bármennyire szeretnék is itt maradni veletek, hív a munka, szívem – pillantott rá az órájára. – Vissza kell mennem a kapitányságra. – Rendben, apa – biggyesztette le az ajkát Gia. – Örülök, hogy találkoztunk – állt fel, hogy megölelje. – Rush… örülök, hogy megismertelek – nyújtott kezet. – Tartsd távol magad a bajtól! – nézett rám úgy, hogy ez most valamiért komolynak tűnt. Tartsd távol magad a bajtól! Magyarul: tartsd távol magad Giától!

9. FEJEZET Gia Rush megkérdezte, hogy sietek-e vissza a Hampton-vidékre. Mivel ma este nem dolgoztam, azt válaszoltam neki, hogy nincs semmi, ami miatt időre vissza kellene érnem. Miután eljöttünk az étteremből, enni akart valamit, ami elég furcsa volt, hiszen az elmúlt egy órát egy étteremben töltöttük. Kiderült, hogy nem arról volt szó, hogy nem akart enni az étteremben, csak a Gray’s Papayában kapható hot doghoz húzott a szíve. Egy teli zacskóval jöttünk ki onnan. Rush séta közben evett. – Valahányszor eljövök New Yorkba, muszáj ennem egy ilyet – harapott bele a hot dogba, ami tele volt chilivel és sajttal. – Egyet? Tízet kértél! – Nem mind az enyém – mondta teli szájjal. – Hát kié? – A barátaimé. Mindjárt találkozni fogsz velük. Hmm. Találkozni fogok a barátaival? – Kérsz egy harit? – emelte fel a hot dogot. – Tele vagyok, köszi. A város fölött kezdett nyugovóra térni a nap. Gyönyörű este volt.

Nagyjából negyedóra múlva megálltunk egy sikátornál, és rögtön megtudtam, kik Rush barátai. Néhány hajléktalannak hozta a zacskót, akik a sikátorban gyűltek össze a fekete szemeteszsákba tömött holmijaikkal együtt. – Sziasztok, srácok! Az egyikük mintha felismerte volna. – Szia, Rush! Hogy ityeg? – Mi a pálya? – nyújtotta felé az egész zacskót. – Semmi. Tudod… csak a szokásos. – Gondoltam, hátha éhes vagy. –  Éhen halok. Köszönöm – mondta a férfi. – Ki a csinos barátod? – Ő itt Gia. – Helló! – integettem. Rush ekkor benyúlt a pénztárcájába, és adott egy százdollárost a férfinak. – Ígérd meg, hogy nem piára fogod költeni! – Persze. Megígérem. –  Szemmel tartalak, Tommy – mutatott Rush két ujjal a saját szemére, aztán a férfira. – Vigyázz magadra, oké? –  Ez nagyon kedves volt tőled – suttogtam, miután elindultunk. Megvárta, hogy hallótávolságon kívül érjünk a férfitól, és akkor válaszolt. –  Még régen arra jutottam, hogy jó gyógyír a családom kapzsiságával kapcsolatos ellenérzésre, ha jótékonykodom. Eldöntöttem, hogy valahányszor eljövök New Yorkba egy kötelező üzleti megbeszélésre, mindig segítek valakinek

valamiben, mielőtt hazamegyek. Ettől jobban érzem magam. – Ez dicséretre méltó. – Á, megvan rá a lehetőségem. Én ezt meg sem érzem. Akkor lenne dicséretre méltó, ha áldozatot hoznék érte. Nem az utolsó gatyámat adom oda az embereknek. –  Ezzel nem értek egyet. Szerintem a szándék a fontos, nem pedig az, hogy mennyi pénzed van. Te jó ember vagy, Rush. És az utolsó gatyádat is odaadnád, ha valakinek szüksége lenne rá. Még csak rövid ideje ismerlek, de ebben nem kételkedem. Mintha elvörösödött volna a füle. Rájöttem, hogy Rush nem fogadja könnyen a dicséretet. – Szeretnél elmenni még valahova, mielőtt visszaindulunk? – állt meg egy pillanatra. – Szerintem jobb, ha hazamegyünk – feleltem, mert kezdtem elfáradni. – Írnom kell ma este. –  Amúgy hogy megy? – érdeklődött, miközben folytattuk a sétát. – A könyv? – Mondanám, hogy elmegy a tempó, de nem… – sóhajtottam. Megrezdült a szája széle, mintha feszült lenne. – Mi az? –  Azt a szót használtad, hogy elmegy. Egy pillanatra elveszítettem miatta a fonalat. –  Elfelejtettem, hogy óvatosan kell bánnom a szavakkal a közeledben – kacsintottam. –  De most komolyan… Szerinted miért tudsz olyan nehezen összpontosítani? – kérdezte. – Folyton kételkedem magamban. Gyakran minden egyes szó után kétségeim támadnak. Borzasztó.

–  Miért nem próbálsz meg úgy írni, mintha senki sem olvasná? – vakarta meg az állát Rush. – Csak szard le, ne gondold túl! Fogadni mernék, hogy ha utána visszaolvasnád, amit írtál, rájönnél, hogy nem is olyan rossz. Jobb, ha sikerül valamit papírra vetni, mintha nem lenne ott semmi. –  Szóval tegyek úgy, mintha soha nem olvasná el senki… – fontolgattam a tanácsát. –  Aha. Ha azon kapod magad, hogy túl sokat agyalsz, akkor csak folytasd, erővel csináld végig. Később majd aggódhatsz miatta. Írd le az első dolgot, ami eszedbe jut, és bízz az ösztöneidben! Biztos sokkal negatívabban ítéled meg saját magad, mint ahogy bárki más tenné. Amúgy meg kit érdekel, mit szólnak az emberek? – bökött meg a vállával. – Írd azt, amit te szeretnél…! Lefogadom, hogy olyan lesz belőle, ami másoknak is tetszeni fog. –  Megpróbálom ezt a megközelítést – bólintottam. – De elég ironikus, hogy ezt éppen te mondod, nem gondolod? – jegyeztem meg, miután megismételtem magamban a szavait. – Melyik része ironikus? –  Az, hogy kit érdekel, mit szólnak az emberek. Egy olyan pasitól, aki nem hajlandó az alkalmazottjával járni, mert fél, hogy mit gondolnak majd mások. Lelassított. Kicsit dühösnek tűnt, amiért felhoztam ezt a témát. –  Ez nem arról szól, hogy mit gondolnak mások. Sokkal inkább elvi kérdés. Tulajdonosként nem jár az ember olyasvalakivel, aki neki dolgozik. Nem lenne etikus. Ugyanakkor egyenes út a munkaügyi perhez meg a fejfájáshoz,

amikre rohadtul nincs szükségem. – De az rendben van, ha az ágyamban alszol? –  Nem, nincs rendben – mondta még dühösebben. – Az hiba volt. – Mi lenne, ha keresnék másik munkát? – bukott ki belőlem a nyelvem hegyén lévő kérdés annak ellenére, hogy nem tűnt jó ötletnek. – Akkor változna a helyzet? Mintha küszködött volna, hogy

mit

válaszoljon

erre.

Felkészültem lélekben, mert tudtam, hogy a válasza eldönt majd mindent. Egyszer s mindenkorra kiderülnek a valódi érzései. Rush elővett egy cigarettát a zsebéből, hogy rágyújtson. Úgy tűnt, hogy nehezen türtőztette magát, hogy ne cigizzen, ameddig muszáj nem lett rágyújtania miattam. –  Szeretek veled lógni, de nem vagyok neked való, Gia – felelte szinte fájdalmasan. –  Akkor a főnök dolog csak egy kifogás? Igazából nem az az oka annak, hogy nem akarsz járni velem. –  Tényleg nem ez az egyetlen probléma. Velem van a baj… nem veled. –  Nem a te hibád, hanem az enyém… milyen eredeti! – forgattam a szememet. – Bele kéne írnom a fos könyvembe.     A kis kérdezősködésem valószínűleg jobban feldühítette Rusht, mint gondoltam, mert a parkolóház felé vezető úton végig hallgatott. Amikor elindultunk a kocsival, tovább folytatódott a „nem szólok hozzád”, és egész végig cigizett.

Haragudtam magamra, amiért felhoztam a kapcsolatunk témáját. Ő már világossá tette a szándékait, nekem pedig el kellett fogadnom. De még mindig nem voltam biztos abban, hogy tényleg elhiszem-e, hogy nem akar többet tőlem. Nyilvánvalóan vonzódott hozzám és óvott engem. Vajon megijedt? Vagy csak nem érdeklem? Nem számít. Amint elsütötte a jó öreg „nem veled van a baj, hanem velem” közhelyet, lezártam az egészet. Már nem bírtam tovább, így megtörtem a csendet. –  Azt mondtad, hogy szerencsére-sajnost játszunk majd hazafelé. – Ja, de most nincs hozzá kedvem. Nem foglalkoztam vele. –  Jó, akkor én majd kezdem. Szerencsére egyikünk nem tud sokáig haragudni, és tudja, hogyan kell megtörni a jeget. Vetett rám egy sanda oldalpillantást, de aztán meglepett, hogy belemegy a játékba. –  Sajnos Gia elhatározta, hogy úgy töri meg a csendet, hogy eszembe juttatja ezt a hülye játékot – fújta ki a füstöt az ablakon a fejét rázva. – Szerencsére Gia nem érzékeny, máskülönben a lelkére vette volna, hogy lehülyézted a játékát. –  Sajnos Gia szerintem igenis érzékeny, és a lelkére vesz bizonyos dolgokat, amiket nem kéne. –  Szerencsére Giának nem kell kétszer mondani, így soha többé nem kell aggódnod, hogy érdeklődni fog a kapcsolatotok állásáról. –  Sajnos úgy gondolom, hogy így a legjobb – gyújtott rá egy

újabb cigire. –  Szerencsére most már tudom, hogy tényleg csak barátok vagyunk. Elkomorodott az arca. Beletelt néhány másodpercbe, mire előállt a válasszal. –  Sajnos bocsánatot kell kérnem, ha a cselekedeteim másra engedtek következtetni. – Szerencsére, vagyis a te szerencsédre megbocsátok. – Sajnos ez azt jelenti, hogy többé nem alhatok az ágyadban. Csodáltam őt a bocsánatkérésért, ez viszont nem tartott vissza attól, hogy beszóljak neki. –  Szerencsére most, hogy tisztáztuk, mit érzel, nyugodtan elfogadhatom a randimeghívást, amit eddig halogattam Rhysszel, a tetőterasz pultosával.

10. FEJEZET Rush –  Vidd fel a hordókat a tetőteraszra – rivalltam rá az irodám előtt elhaladó emberkezdeményre. Sötét volt a folyosón, de pontosan tudtam, ki az. Azóta szemmel tartottam a seggfejt, hogy Gia bedobta róla azt a megjegyzést New Yorkból hazafelé jövet a kocsiban. –  Én? – lépett hátra az iroda ajtajához Rhys. Nem vettem a fáradságot, hogy felnézzek a papírok közül, amikbe belemerültem a munkában. –  Mégis ki a faszhoz beszélnék? Van más a közelben? – feleltem. Továbbra sem néztem fel. – Ööö… általában Tölgy szokta őket felvinni. Vagy hetven kilót nyomnak. Persze, pontosan tudtam a súlyukat, és biztosra vettem, hogy nem bírja el őket a csontos seggével. –  Azt mondod, hogy képtelen vagy elvégezni a munkádat? – néztem fel vörös szemmel és megvetően. – Jaj… nem. Nem. Majd… majd felviszem – állt ott továbbra is, és csak bámult. – Mire vársz? – vetettem oda. – Munkára! – Ööö… igen. Persze, főnök.

Bár ezt mondta a kis nyápic, mégis kővé dermedve állt ott, amikor látta, hogy felállok és az ajtó felé indulok. Szinte lelkiismeret-furdalásom támadt, amikor elkerekedett a szeme, s egy másodpercre azt hittem, hogy menten összeszarja magát. De csak szinte. Rögtön el is múlt a dolog, amikor a képébe vágtam az ajtót. Az elmúlt három napban sikerült elkerülnöm Giát. Az egyik bérbeadott ingatlanom felújítását terveztem, és végre megjött az engedély az önkormányzattól. Amíg a lebontásra felfogadott csapat kiürítette az ősrégi konyhát meg a hátsó teraszt, többnyire azzal töltöttem a napot, hogy alvállalkozókkal találkoztam, és árajánlatot kértem az átalakításra. Bár megtehettem volna, hogy keresek valakit, aki menedzseli az ilyen baromságokat, de szeretem magam irányítani az építkezési projektjeimet. Ráadásul istenemre mondom, rám fért az a rohadt figyelemelterelés, hogy ne Giát sasoljam itt egész nap. Megcsörrent a mobilom, amitől napok óta először ült ki az arcomra őszinte mosoly. – Csak nem a szülinapos az? – dőltem hátra, ahogy felvettem. – Sokáig aludtál? Két órája hívtalak. – Elugrottam venni néhány kelléket – válaszolta anya. – Akkor csörgött a telefon, amikor éppen a kocsiban voltam, és nem tudom kezelni ezt a kihangosítós dolgot. Muszáj megmutatnod nekem a hétvégén. – Rendben. –  Vettem új akrilfestékkészletet, meg egypár pluszvásznat. Remélem, a naplemente pont olyan gyönyörű ott, mint tavaly.

– Elvileg jó idő lesz. Mikor jössz? –  Ma délután, ha nem bánod. Tudom, hogy általában pénteken érkezem, de most hamar vissza kell érnem, hogy segítsek a gyülekezeti grillezésen. –  Persze. Gyere, amikor csak szeretnél! Bármikor szívesen látlak, tudod. Nyugodtan menj be a lakásba, én pedig igyekszem hamar hazaérni az étteremből! Viszek majd egy finom születésnapi vacsorát is. –  Igazából arra gondoltam, hogy elmennék az étterembe, hogy ott fessem meg a naplementét, ha nem zavarlak a nagy munkában vagy ilyesmi. Nem fogok sok helyet foglalni, csak egy széket a tetőterasz sarkában. Még csak állványt sem kell vinnem. –  Hozz bármit, amit csak szeretnél! Majd bezárom ezt a fos helyet, ha lesz valaki a közelben, aki zavarna. – Heathcliff! Hogy beszélsz? Úgy éreztem magam, mintha megint tízéves lennék. –  Bocs! Próbálok vigyázni a számra. De vegyél vissza a heathcliffezésből ott, ahol dolgozom. Senki sem tudja a nevemet, csak annyit, hogy Rushnak hívnak. Olyan vagyok, mint Madonna, csak nagyobb a fa… mindegy. Csak kérlek, hogy hívj engem Rushnak a munkahelyemen, anya! – Oké, drágám. Pár óra múlva ott vagyok.     Már majdnem öt óra volt, mire kiléptem az irodámból. Utáltam egész nap az íróasztal mögött ülni. Főleg ezért telt egy egész délutánomba, hogy bepótoljam az összes papírmunkát, amit

halogattam. Megérkezett a konyhai személyzet, és éppen a vacsoraidő csúcsára készültek, amikor beugrottam hozzájuk. –  Kell nekem valami, ami nincs rajta a mai étlapon, úgy nagyjából hét órára. – Sima ügy, Rush. Mi kő’? – kérdezte Fred, a konyhafőnök. Őt vettem fel ide először, amikor öt éve átvettem a hely vezetését. – Lazac Oscar módra. Úgy, ahogy a McCormick & Schmick’snél csináltad. – Meglesz – mutatott rám a húscsipesszel. – Bármi, amire csak kedved szottyan. –  Valójában nem is nekem lesz. De nagyra értékelem. Én valószínűleg csak egy burgert kérek majd később. – Szexi randipartner? – Ma van anyám születésnapja. Nemsokára itt lesz. –  Akkor finomabbra fogom csinálni, mint a McCormick & Schmick’snél – kacsintott rám Fred. Gondoltam, hogy felmegyek elkeríteni egy kis részt anyának, mielőtt ideér, hogy tudjon hol festeni. Csütörtökönként nagy a forgalom, de vacsoraidő után még nagyobb. Addigra úgyis rég lemegy a nap, és anya egyébként sem egy éjjeli bagoly. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat egy kipárnázott beltéri székkel a kezemben. Aztán a tetőteraszra érve ledermedtem. Még nem nyitottunk ki, de a személyzet szorgosan rendezgette az asztalokat, és feltöltötte a kinti bár készleteit. Mindenki serényen készülődött, kivéve a pultosomat. Rhys! Munka helyett a pultra könyökölve flörtölt egy nővel. Nem is akárkivel. A vigyorgó seggfej ott állt, és az én csajommal flörtölt.

Lüktetni kezdett bennem a harag, ahogy néztem őket. Rhys mondott valamit, amit nem hallottam, Gia pedig hátravetett fejjel kacagott rajta. Baszki. Olyan gyönyörű, amikor mosolyog! Mintha megérezte volna, hogy nézem: Gia felém fordította a fejét, és találkozott a tekintetünk. Kihúzta magát, és felszegte az állát. Szinte kihívóan nézett rám, hogy teszek-e valamit az ellen, amit látok. Még csak nem is dolgozik ma este! Mi a fenét csinál itt? Minden csepp akaraterőmre szükség volt ahhoz, hogy ne menjek oda, és ne húzzak be egyet annak a kis verébnek, akivel beszélgetett. De valahogy sikerült erőt vennem magamon. Vettem egy mély lélegzetet, és nem vettem tudomást róla. Helyette csak tettem a dolgomat. Odahúztam egy asztalt abba a sarokba, ahonnan a legjobb kilátás nyílik a naplementére, rátettem egy „foglalt” táblát, majd odaraktam egy kényelmes széket, hogy anyának legyen helye a festéshez. Miután végeztem, odakiáltottam a csaposnak, aki mostanra az elsőszámú ellenségemmé vált. – Ez az asztal foglalt mára. Ha bárki is ideül vagy elviszi ezt a széket, ki van rúgva. Meg sem vártam a választ. Odalent hasznosan kitöltöttem a dühömet, és ordibáltam a személyzettel, hogy mozogjanak már, a rohadt életbe. Úgy néztek rám, mintha időzített bomba lennék, bár olyan eszeveszett haragot éreztem magamban, hogy talán nem is fogtak mellé annyira. Muszáj volt lenyugodnom. Odacsörtettem a pulthoz, töltöttem magamnak egy whiskyt, és felhajtottam, mielőtt kimentem

cigizni. A füst csillapította az égő érzést a torkomban, holott olaj kellett volna, hogy legyen a tűzre. Előbb éreztem az illatát, minthogy meghallottam a hangját. Úgy belefeledkeztem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy Gia kinyitotta és becsukta mögöttem az ajtót. – Szia! Hát itt vagy. Minden oké? –  Igen – böktem ki. Megint olyan nagyot szippantottam a cigiből, hogy a vége élénk narancssárga színben pompázott. –  Nem akartam hátráltatni Rhyst a munkában, ha amiatt húztad fel magad. Néhány üveg rumot vittem fel, mert tudom, hogy a mai étlapon van egy italkülönlegesség, amihez kell rum. –  Miért vagy itt? – kérdeztem savanyúbban, mint szerettem volna. –  Dolgozom ma este. Ezek szerint Carla nem mondta neked? Elcseréltem vele a szombat estét, mert van valami dolga. –  Nem – feleltem pókerarccal. – Nem mondta. Mi a fenéért szólna itt nekem bárki is bármiről? Végül is csak én vagyok a tulaj ezen a fos helyen. – Látom, rossz kedved van. Akarsz róla beszélni? –  Nem, Gia. Nem akarok róla beszélni. Csak azt szeretném, hogy az embereim mind a saját dolgukkal törődjenek, és marhára tartsák távol magukat az enyémtől. Ez olyan kurva nagy kérés? Pislogott párat. Olyan arcot vágott, mintha szó szerint pofon vágtam volna. –  Nem. Nem olyan nagy kérés, főnök. Bocsáss meg, hogy túl messzire mentem, és nem szartam le magasról, hogy úgy nézel ki, mint aki ki van borulva!

Azzal sarkon fordult, hogy elmenjen, de megállt az ajtóban. – Többé nem fog előfordulni – tette hozzá.     Anya hatkor jött meg. Éppen a DJ-vel beszélgettem, aki beugrott, hogy megbeszéljük a közelgő függetlenség napi bulit, amire felkértem, amikor a szemem sarkából megláttam őt. Mosolygott, amikor észrevett, mire ma először éreztem úgy, hogy eléggé ellazul a vállam ahhoz, hogy rendesen tudjak levegőt venni. –  Szia, anya! – üdvözöltem egy jó nagy öleléssel. Anyukám egészen apró teremtés. Szeretett azzal cukkolni, hogy kis híján kinyírtam őt a születésemkor a négy és fél kilós seggemmel. A méretem volt az egyetlen dolog, amit nyilvánvalóan az apámtól örököltem, mégsem utáltam. – Boldog ötvenkettedik születésnapot! – Csitt – mosolygott. – Idén vagyok harmincnyolc. Komolyan mondom, szeme sem rebbent volna senkinek, ha azt mondja, hogy harmincnyolc éves. Melody Rushmore remek formában tartotta magát a napi jógával meg valami transzcendentális meditációval, amire mindig igyekezett rávenni, hogy próbáljam ki. Ránézésre senki sem tudta volna megállapítani, hogy nehéz élete volt. Négy testvér közül a legkisebb egy kanadai faluban, aki a bántalmazó apja és az alkoholista anyja mellől költözött New Yorkba mindössze tizennyolc évesen. Huszonkettő volt, amikor megismerkedett a seggfej apámmal, és bedőlt a kamu dumájának. Másfél évvel később, amikor két hónapos terhes volt velem, az apám megmutatta az igazi arcát: követelte, hogy vetessen el engem.

Előtte anyának fogalma sem volt róla, hogy nős. Arról pedig végképp nem, hogy az apám felesége mindössze fél éve szülte meg a közös gyereküket. Mivel a drága jó apám nem volt hajlandó a felelősségvállalásra apasági teszt nélkül, anyának ott kellett hagynia az álommunkát a művészeti galériában, és keresni egy olyan állást, amivel jár biztosítás. Sok mindent feladott értem már azelőtt, hogy egyáltalán megszülettem. – Az állványod a kocsiban van? –  Igen. De nem kell használnom. Egyszerűen odatehetem a vásznat az ölembe. –  Ne viccelj már! Hadd hozzak neked valamit inni, aztán behozom a cuccaidat a kocsiból. Odakísértem anyát a pulthoz, miközben figyeltem, ahogy a szomszédos helyiségben egy olcsó öltönyös pöcsfej éppen Gia fenekét bámulja, aki odakísérte őt az egyik asztalhoz. Az egész kibaszott világegyetem akarja próbára tenni a türelmem ma este. Elkalandozva töltöttem anyának egy pohár bort, ami kis híján kifolyt. – Add ide a slusszkulcsod! Mindjárt jövök. Az olcsó öltönyös még mindig Giát falta a tekintetével. Anya kocsijához menet odasétáltam az asztalhoz, ami mögé még mindig nem tette le a seggét. –  Minden rendben? – kérdeztem olyan arccal, mintha magasról leszarnám a választ. –  Persze – ráncolta a homlokát Gia. – Szükséged van valamire? –  Csak arra, hogy a vendégeid elfoglalják a helyüket, és

folytathasd a munkát – vetettem lesújtó pillantást az olcsó öltönyösre. –  Köszönöm – viszonozta Gia a csúnyán nézést. – Ha segítségre lesz szükségünk, szólni fogunk. Elviharzottam a kocsihoz. Tölgy sokatmondó vigyorral üdvözölt

az

ajtóban,

ami

elárulta,

hogy

végignézte

az

eszmecserét az alkalmazottammal. – Kurvára ne szólj semmit! – böktem felé az ujjammal. Aztán kivágtam az étterem ajtaját. Ahogy a parkoló felé tartottam, hogy megkeressem anya kocsiját, úgy csikorgott a talpam alatt a murva, mintha ugyanolyan dühös lenne, mint én. Felkaptam a festékkészletét, a vásznat, az állványt meg az ecseteket, majd lecsaptam a Kia csomagtartóját, hogy behunyt szemmel nekidőljek. Murvát taposó léptek zaja szakította félbe a lehiggadási kísérletemet. Gia megint egyenesen felém tartott, és pont olyan dühösnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. – Már megint? – morogtam az ég felé nézve. – Ez hülyeség – tette csípőre apró kezét. –  Az, hogy kisétálsz az étteremből, amikor odabent kéne dolgoznod? Rohadtul egyetértek. – Tudod, miről beszélek – hunyorgott rám. Elrugaszkodtam a kocsitól, és tettem egy lépést előre. –  Nincs kedvem a pszichoanalitikus baromságaidhoz, Gia. Menj vissza, és láss munkához! –  Azt hittem, hogy te más vagy, mint a többi hamptoni paraszt. De az az igazság, hogy csak másfajta álarcot hordasz.

Ugyanúgy csak saját magaddal vagy elfoglalva, és belül ugyanolyan narcisztikus tökfej vagy, mint az összes többi. –  Én vagyok saját magammal elfoglalva? Mert azt akarom, hogy csináld a dolgodat, és ne nyomd oda a melledet az embereim meg a vendégeim szemébe? Eddig is dühösnek tűnt, de most egyenesen eltorzult az arca a minden eddiginél lángolóbb haragtól. Úgy elhúzta a száját, mintha citromba harapott volna, összevonta a szemöldökét, a színe pedig szép égővörösre változott. Ebben a pillanatban világossá vált, hogy marhára elveszítettem a józan eszemet, mert miközben dühös voltam, és legszívesebben az egész világgal ordibáltam volna, amióta ma megláttam azt a vézna pultost

az

irodám

ajtaja

előtt,

Gia

forrongása

hirtelen

megváltoztatta a hangulatomat. Lefogadom, hogy szuper lenne dühösen megdugni. Ott állt előttem gyakorlatilag habzó szájjal, én pedig semmi mást nem láttam magam előtt, csak hogy megragadom a haját, és keményen meghúzom, miközben hátulról kefélem, újra és újra rácsapva a seggére. Baszki. –  Egoista vagy. Nem akarsz engem, de azt sem akarod, hogy bárki más figyelmet kapjon tőlem. Rámeredtem. Homályba vesztek a szavai, miközben újabb vágyképek rajzolódtak ki előttem: az ágytámlához kötözött csuklóval vonaglik a nyelvemtől. Addig szívogatnám a punciját, ameddig el nem jut a szakadék széléig, majd felemelném a lábát a levegőbe, hogy a vállamra tegyem. Ott lenne előttem nedvesen széttárva csiklótól popsiig, jól bemelegíteném a szűz kis seggét.

Utána pedig szétkefélném az ujjammal, hogy könyörögjön a repetáért. – Bla-bla-bla. Legalábbis én ennyit hallottam. Gia megint beszélt, de akkor sem tudtam kivenni egy átkozott szót sem, ha direkt megpróbálom. – Figyelsz te rám egyáltalán? – ripakodott rám. Egyetlen rohadt szavadra sem. De fordulj csak meg, dőlj rá anyám kocsijára, és minden egyes sikolyt hallani fogok, amit sikerül kicsikarnom belőled. Te jó ég, tényleg remélem, hogy még sohasem nyúltak a seggéhez. Vajon behúzna nekem egyet, ha most rákérdeznék? Mennyire szarnám le, ha megteszi? – Mi a fene bajod van? – nézett rám továbbra is úgy, mintha két fejem nőtt volna. –  Lehet egy személyes kérdésem? – kérdeztem a szám sarkában bujkáló sötét vigyorral. – Mi van? – fogyott el a türelme. Tekintetem a szaporán hullámzó mellkasára tévedt, a dühösen kidülledő mellbimbóira. Istenem, milyen oltári szexi így kiakadva! A segglyukstátusza felőli érdeklődés garantáltan csak fokozná a helyzetet… Tettem egy lépést előre, s lehajoltam, hogy az arcunk egyforma magasságban legyen. Állta a sarat, csak nyelt egyet. – Használták már bejáratnak a hátsó ajtódat, Gia? – Tessék? – változott értetlenkedőre a dühös arca. – Az elülső ajtón jöttem ki. Nem láttad? – A seggedről beszélek, Gia.

Beletelt egy kis időbe, mire rájött, mi a francra gondolok. De látszott rajta, hogy mikor esik le neki. Mintha vihar korbácsolta volna fel a szemének nyugodt tengerkékjét. Hátrált egy lépést, mire azt hittem, hogy sarkon fordul, és elmegy. Egészen addig, ameddig rá nem jöttem: csak lendületet vett, hogy lekeverjen nekem egy pofont.

11. FEJEZET Gia Milyen tökösnek képzeli magát! Szörnyen. Mondjuk, úgyis megtudnám, mennyire tökös, ha egy gyors rúgással ellenőrizném. Ennek határozottan fenntartottam az esélyét. Leültettem egy idősebb párt az asztalukhoz, és a távolból figyeltem, ahogy az a seggfej a pultnál flörtöl egy nővel. Azóta ott állt, hogy megint besétált az étterembe a képén a tenyerem nyomával. Persze, az én szívem jobban fájt, mint az, amit a kezemmel okoztam neki, mert ő máris nevetgélve flörtölt, és jól érezte magát, miközben én tovább emésztettem magam. A nő felállt, és a hátán kötött ki Rush keze. Olyan volt, mintha már ismerték volna egymást. Biztos az egyik nyári numera. Felvezette a lépcsőn a tetőteraszra, én pedig a távolból tátottam rájuk a számat. Kétségtelenül idősebb volt nála. A harmincas évei végén, a negyvenes évei elején járhatott. A többi nővel ellentétben, akiket eddig láttam, hogy itt csorgatják rá a nyálukat, ő nem úgy öltözött, mint egy ribanc. Farmer volt rajta – a bokájánál felhajtva –, és egy nagy, bő póló, ami szinte a térdéig ért. A lábán egy-egy hatalmas margarétával díszített papucs a megszokott

tűsarkú helyett, amit az alkalmi bukszái szoktak viselni. Te most szívatsz engem? Volt mersze úgy beszélni velem, ahogy odakint tette, most meg csak úgy továbblép az orrom előtt egy röpke kaland kedvéért? Nem. Ilyen nincs! A vendégek között szlalomozva jutottam el a lépcsőig. Felrohantam a tetőteraszra, és éreztem, ahogy zakatol a szívem. Megtorpantam a látványtól, ahogy Rush kihúzza a széket a kedves barátnőjének, aztán leül vele szemben. Nagyon otthonosan mozogtak egymás társaságában, ő pedig – ki merem jelenteni – úgy vigyorgott, mint egy idióta. Forrt bennem a düh. Eltökélten figyeltem, ahogy odament a pulthoz, és rendelt egy pohár bort, amit odavitt az asztalhoz. Szaggatottan vettem a levegőt. Még mindig ott álltam a bejáratnál, messziről nézve őket… ameddig el nem borult az agyam. – Te most szórakozol velem? – csörtettem oda az asztalhoz. Rush hirtelen felállt, és mindkét kezét felemelte, mintha szemlátomást próbálná megakadályozni a kirohanásomat. – Gia, ő… – Nem! – vágtam rá, mert nem voltam hajlandó meghátrálni. – Ne haragudj, nem fogom befogni! – Gia! – kiáltotta hangosabban. Tele volt a bár, és mintha senki sem figyelt volna oda a veszekedésünkre, csupán Rush randipartnere, aki rám szegezte a tekintetét.

Nem foglalkoztam a könyörgéssel. –  Miféle játékot űzöl? – mondtam bele a képébe. – Az egyik pillanatban még megkérdezed tőlem odakint, hogy seggbe kúrtak-e már valaha, a következőben pedig már idefent jópofizol valami nőcskével? Mi ütött beléd? A randipartnere megvonaglott. – Hagyd abba! – szorította össze a fogát Rush. – Nem, nem fogom… Erre felkapott. Mire észbe kaptam, szó szerint kicipelt onnan. – Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – ordítottam rúgkapálva. Nem válaszolt, csak tovább haladt a lépcsőház melletti folyosóig, ahol letett, és nekinyomott a falnak. Farkasszemet nézett velem, de nem mondott semmit, miközben a tetőteraszra igyekvő vendégek elmentek mellettünk. –  Ki az a csaj? – lihegtem még mindig forrongva a féltékenységtől. Néhány másodpercig csak bámult engem. – Ő nem egy csaj. Hanem az anyám! – bökte ki végül. Hirtelen meghűlt a vér az ereimben. Nem. Ilyen nincs! –  Szóval a… – köszörültem meg a torkomat. – Hazudsz. Az nem lehet… hogy ő… én csak… jaj. Ó, jaj. Ne… – temettem az arcomat a tenyerembe. – Nem igaz, hogy ezt mondtam az anyukád előtt! – De igen – bólintott. – Kurvára azt csináltad. –  Jaj, istenem! – estem pánikba. – Annyira sajnálom, Rush!

Nem tudtam. Úgy festett, mint aki mindjárt felrobban. – Menj vissza dolgozni! – parancsolt rám. – És baromira tartsd távol magad a tetőterasztól. – Rush… – könyörögtem. Dühösen elindult, otthagyva engem a folyosón. Megfordult, és amikor látta, hogy nem moccantam, még hangosabban rám kiáltott: – Mozgás!     Nem tudom, meddig révedtem a semmibe, amikor Tölgy kizökkentett. – Jól vagy, Gia? Sápadtnak tűnsz. Már majdnem eljött a zárás ideje. Rush nem jött le azóta, hogy segget csináltam a számból – nem szóviccnek szántam – az anyukája előtt. Bár legszívesebben hazamentem volna, valahogy mégis sikerült átvergődnöm a műszakon. –  Elcsesztem, Tölgy… mármint borzasztóan – fordultam felé szinte sírva. – Nem akarod elmondani, mi történt? – húzott oda egy széket, ahol álltam. – Tényleg nem. – Hadd találjam ki! Van hozzá köze a főnöknek? – Honnan tudtad? – forgattam a szememet. – Csak tippeltem – sóhajtotta. – Fogalmam sincs, mi történt, de gyanítom, hogy Rush agya ledobta valamitől a gépszíjat. – Ja, ledobta az agya a gépszíjat, igen.

Tölgy szinte mintha jól szórakozott volna a dilemmámon. Belekezdett egy történetbe. –  Na, van a kislányom, Jazzy, aki ötödikes, tudod… Nemrég behívattak az iskolába, mert van egy fiú, aki bántja. Cukkolja, húzgálja a haját, ilyesmi. – És? – A fiú anyja is eljött. Tudod, mit mondott nekem? Azt, hogy a srác semmi másról nem beszél otthon, csak Jazzyről. Úgy tűnik, odavan érte, de furcsa módját választotta annak, hogy kimutassa. – Mire akarsz kilyukadni, Tölgy? – kérdeztem komolytalanul. – Szerintem te is le tudod vonni a következtetést – vonta fel a szemöldökét. –  Hát a mai estének semmi köze Rush érzéseihez vagy azok hiányához irántam – vörösödtem el. – Ez most száz százalékig az én hibám volt. Kifújtam magam, és elhatároztam, hogy elmesélem neki, mi történt. –  Azt hittem Rush anyjáról, hogy a randipartnere. Dühösen kérdőre vontam odafent, és valami nagyon csúnyát mondtam az anyukája előtt. Már nem tudom visszaszívni, és biztosra veszem, hogy Rush most ki akar engem nyírni. –  Aú! Hűha! Hát… először is gyanítom, hogy a főnök sok mindent akar veled csinálni, Gia, de a kinyírás nem tartozik közéjük – nevetett. – Amúgy mennyire volt durva igazából? Mit mondtál, ami olyan borzasztó? – Meg sem tudom ismételni – ráztam a fejemet. – Ironikus, de más szavakkal idéztem azt, amit előtte ő mondott nekem.

Hányingerem van. –  Na, egy kicsit hátrébb az agarakkal. A jó hírem az, hogy Melody nagyon talpraesett nő. Biztos csak nevetett rajta. Nekem nem tűnik prűdnek. Biztos vagyok benne, hogy Rush mostanra már elmagyarázta neki a helyzetet. –  Milyen helyzetet? Hogy egy idióta dolgozik neki, aki szexuális értelemben szókimondó dolgokat kiabál neki a zsúfolt bár közepén… az anyja előtt? –  Szexuális értelemben szókimondó? A rosseb vigye el! Szar lehet neked. – Ja, a rosseb. Tényleg szar. – Csak viccelek – nevetett. –  Komolyan mondom, fogalmam sincs, mit mondanék az anyukájának, ha itt állna előttem – sóhajtottam. – Nos… azt mindjárt megtudod – pillantott át a vállam fölött. Tessék? Lassan megfordultam. Ott állt Rush anyja. – Ó… jó estét, Mrs… Ms. Rushmore – szorult össze a szívem. – Kérlek, szólíts Melodynak, Gia! És tegeződjünk! Tudja a nevemet. De hát Rush ordította, amikor hiába próbálta megakadályozni, hogy hülyét csináljak magamból. Te jó ég, nagyon csinos nő. Vállig érő világosbarna frizura ombre festéssel, szőke hajvégekkel. Ragyogó kék szem. A fiatal Goldie Hawnra emlékeztetett. És alacsony volt, akárcsak én. Furcsa belegondolni, hogy egy ilyen apró teremtés nyomott ki magából egy olyan nagydarab fickót, mint Rush. – Szia! – mosolyogtam esetlenül. –  Örülök, hogy látom, Miss Melody – üdvözölte Tölgy, akit

mintha mulattatott volna a jelenet. – Ma este is gyönyörű, mint mindig. – Helló, Tölgy! – üdvözölte Melody. Tölgy felállt, mintha indulni készülne. Ez nem jó hír, mert csak rá számíthattam villámhárítóként. Kérlek, ne menj el! Tölgy erre elslisszolt, kettesben hagyva engem anyukájával, aki végül megtörte a pillanatnyi csendet.

Rush

–  A fiam megtiltotta, hogy bemutatkozzak neked, de szerencsétlenségére nekem nem a főnököm. Megnyugodtam a mosolyától. –  Nagyon örülök, hogy megkerestél. Nekem nem lett volna bátorságom odamenni, mert szörnyen érzem magam. Tényleg szörnyen szégyellem, amit odafent mondtam neki előtted. Hatalmas tiszteletlenség volt, és általában nem szoktam ilyen szavakat használni. Fogalmam sem volt, hogy te vagy az anyukája. Őszintén szólva… ahhoz túl fiatalnak látszol. Azt hittem, hogy randizik veled, és… féltékeny voltam. –  Nos, bókokkal bármit el lehet intézni – vigyorgott. – Megértem, hogy kiborultál. Semmi baj. Mindannyian mondunk és teszünk dolgokat a pillanat hevében. Megint mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá. –  Attól még el sem tudom mondani, mennyire megbántam a szavaimat. Sajnálom, hogy jelenetet rendeztem. –  Nagyra értékelem a bocsánatkérésedet, de tényleg nem történt semmi. – Hol van Rush? – néztem körül. –  Belemerült valami üzleti ügybe… valami italszállítmányról

van szó, aminek holnapra kellett volna megérkeznie, de még nincs

sehol.

Kihasználtam

az

alkalmat

arra,

hogy

megkeresselek. Remélem, nem bánod. – Nem, egyáltalán nem. – Hátráltatlak a munkában? – kérdezte. – Nem, igazából most járt le a műszakom. Zárunk. –  A fiam mindent megmagyarázott, hogy nem tudtad, ki vagyok, és hogy valójában ő provokált téged korábban erre a kirohanásra. Szerintem nekem kellene bocsánatot kérnem tőled az ő viselkedése miatt. Meglepődtem, hogy Rush bármennyire is magára vállalta a felelősséget, és hogy ennyire őszinte volt az anyukájával. Mégis én vagyok az, aki jelenetet rendezett. Én hoztam meg azt a döntést, hogy olyan szavakat használjak előtte. Semmiképpen sem hagyhattam, hogy Rush vigye el az egész balhét. –  Teljes mértékben vállalom a felelősséget azért, amit mondtam. Nem vall rám az ilyen szabadszájúság, főleg nem egy nyilvános helyen, és pláne nem a munkában. Néha egy kicsit nagy a feszültség közöttünk. A fiad… hát… egy kicsit megőrjít. – Nem irigyellek – bólintott Melody. – Nem könnyű vele, az én Heathcliffemmel. Mármint Rushsal – hunyta be a szemét egy pillanatra, miközben a szája elé kapta a kezét. – Ne haragudj! A szokás hatalma. Meg fog ölni, ha megtudja, hogy kicsúszott a számon. – Semmi baj. Tudom, hogy Heathcliff a rendes neve. – Elmondta neked? – döbbent le. – Aha, kiszedtem belőle. – Az igen.

–  Szóval… nincs szerencsém, ugye? – szólaltam meg néhány másodpercnyi esetlen hallgatás után. – Ezt hogy érted? – biccentette oldalra a fejét. – Szerelmi téren… a fiad veszett ügynek számít? –  Nem ezt mondtam. Amikor úgy fogalmaztam, hogy nem könnyű vele, csak arra gondoltam, hogy nem egyszerű kiismerni. Nem mindig könnyű rávenni, hogy megnyíljon. A fiamnak nagy szíve van. De ez nem olyasmi, amit simán látni enged. Bonyolult lélek, és beletelik egy kis időbe, mire az ember belát a maszk mögé. – Erre én is kezdek rájönni. –  Rush sok kemény leckén túl van. Olyanok bántották, akiknek szeretniük kellett volna. Bár úgy tesz, mintha ez nem érdekelné, kétségtelenül kihat arra, hogyan éli az életét, hogy mindig páncél mögé bújik. –  Igen, mindent tudok az apukájáról – ráncoltam a homlokomat. – Odavan érted – fürkészte Melody az arcomat. – Ezt mondta? – gyorsult fel a szívverésem. – Nem, nem ezekkel a szavakkal. De mintha nagyon aggódott volna amiatt, hogy rosszat gondolok rólad. Nem vall rá, hogy minden nőről beszéljen nekem, akivel barátkozik. A magánélete olyan dolog, amit mindig megtartott magának. Viszont rólad mesélt egy kicsit vacsora közben… mondta, hogy író vagy. – Tényleg? – Igen. Jut eszembe… –  Egyébként meg szeretnék köszönni neked valamit. Rush

említette egyszer, hogy amikor elakadtál az alkotásban, néha elmentél megnézni egy filmet a moziban, hogy kimoccanj abból az állapotból. Kipróbáltam, és tényleg működött. Utána olyan jó napot zártam az írásban, mint amilyet régóta nem. –  Ó, ez fantasztikus! Igen, ez az egyik biztos módszerem. Örülök, hogy neked is működött. – Gyakran eljössz meglátogatni őt ide, a Heightsba? Még nem láttalak itt… persze. –  Egy-két havonta elkocsikázom idáig – felelte Melody finoman és kedvesen. Egyáltalán nem olyan volt, mint a fia. – Meg akartam örökíteni az óceán fölötti naplementét a vásznon. – Festettél ma itt? – Igen. Rush felvitte az állványomat a tetőteraszra. – Milyen szuper! Megnézhetem, mit festettél? –  Persze – válaszolta. Mintha izgatottnak tűnt volna, amiért megkérdeztem. Szorongva néztem körül, hogy ott van-e Rush, ahogy követtem az anyukáját a tetőteraszra. Odavezetett a vászonhoz, ami a sarokban állt a falnak támasztva. – Nem éppen tökéletes, de azért örülök neki, hogy így sikerült – emelte fel, hogy megmutassa nekem. A narancs, a lila és a citromsárga színek összemosásával gyönyörűen megörökítette a part fölötti naplementét. A festékpacák pontosan ábrázolták a felhőket az égen. El sem tudtam képzelni, hogyan festhette ennyire élethűre az óceánt zöld, kék és fehér árnyalatokkal. Valahogy úgy tűnt, mintha a part felé hullámzana a víz a vásznon. A kedvenc részem az

egész festményen az egyetlen, aprólékosan megfestett tengeri kagyló volt a barna és fehér vonalaival. Csak ott hevert a homokban, amit Melody gondosan vetett vászonra bézs árnyalatokkal. Bár a kagyló kicsi volt, mintha mégis a középpontban állt volna, minden más pedig háttérként szolgált. –  Ez annyira szép! Komolyan csodálom, hogy képes vagy leülni, és csak úgy csípőből festeni valami ennyire lenyűgözőt. Mennyi időbe telt? Letette a festményt a földre, ahol nekitámaszotta az asztal lábának. – Nagyjából másfél óra. De tudod, nem mindig megy könnyen. Talán te is keresztülmentél már ilyenen írás közben, máskor viszont egyszerűen csak benne vagy, igaz? Érzed, hogy buzog benned a kreativitás, és muszáj mindent félredobnod, hogy kihasználd a lehetőséget, amíg ott van. Ezért kellett ma este kijönnöm a tengerpartra. Csillogott a szeme a szenvedélytől, ahogy a művészetéről beszélt. Ez a nő fantasztikus. –  Annyira tudom, hogy mire gondolsz, Melody – válaszoltam neki. – Régen időről időre így éreztem magam, amikor először eszembe jutott a könyv ötlete, amit most írok. Az első három fejezet csak úgy kiáradt belőlem úgy, ahogy volt. Aztán ahogy elkezdtem

nyomást

gyakorolni

saját

magamra,

miután

megkötöttem a szerződést a kiadóval, már nem történt semmi. – Rush mondta, hogy romantikus műfajban írsz. Megint meglepődtem, hogy ilyen részletesen mesélt rólam. – Igen. Kortárs. Már ha valaha is neki tudok állni újra…

–  Semmi sem szab olyan gátat a kreativitásnak, mint a nyomás. Átérzem a dolgot. Néhány festményem megbízásra készült még régen. Határozottan ott a különbség aközött, hogy a saját

szabad

akaratodból

alkotsz

valamit,

vagy

pedig

kötelességből. – Pontosan. – Meg fogod találni az utat… az ihletet, Gia. Eljön majd. Nem tarthatnám meg őt? – Köszönöm. Remélem. Ott álltunk, és egy pillanatig csak bámultuk egymást. Ha nem látom át jobban a helyzetet, még azt hittem volna, hogy ő is igazán kedvel engem. Még nem álltam rá készen, hogy hagyjam elmenni. Melody Rushmore magával ragadott. –  Nagyon örülnék neki, ha egyszer több festményedet is láthatnám – bukott ki belőlem csak úgy. A válaszát várva reménykedtem, hogy nem voltam túl tolakodó. – Hát bármikor eljöhetsz hozzám, amikor csak szeretnél. Van nálam egy stúdió, tele festményekkel. – Komolyan? Imádnám! – Itt meg mi folyik? – jelent meg mögöttem Rush. Bűzlött a cigitől. Zakatolni kezdett a szívem. Nem tudtam kifürkészni, mit szól ahhoz, hogy az anyukájával lógok. De lazára vettem a figurát. – Elviszel, hogy megnézzem az anyukád stúdióját. Szeretném látni a festményeit. Az összeset. – Valóban? – vonta fel a szemöldökét, mintha nem hinné el. – Aha – fontam karba a kezemet. –  Ha tudtam volna, hogy ti ketten társalogtok, gyorsabban

idevonszolom a seggem – jelentette ki. –  Giában és bennem sok a közös vonás – vigyorgott rá az anyukája. –  Ja, mindketten olyanok vagytok, mint egy seggbe rúgás – cukkolt

minket

rákacsintva

Melodyra,

aki

bizonyára

hozzászokott már a szarkazmusához, mert nem reagált erre a kijelentésre. Megkönnyebbültem, hogy Rush már nem tűnt mérgesnek. – Hazamész ma este? – érdeklődtem. – Nem, maradok két éjszakát. –  Minden évben elmegyünk a kedvenc palacsintázójába reggelizni azon a hétvégén, amikor a szülinapját ünnepeljük – mondta Rush. – Holnap lesz a szülinapod? – fordultam Melody felé. – Igazából ma van. – Te jó ég! Boldog szülinapot! –  Köszönöm. Rush különleges vacsorát kért nekem a szakácstól. Lazacot Oscar módra. Nagyon finom volt. Szívmelengető volt, hogy Rush mennyire óvta az anyukáját, milyen kedvesen bánt vele. Imádtam ezt az oldalát. Bárcsak ne lett volna egyébként akkora érzéketlen pöcsfej! –  Tessék! – nyúlt be a zsebébe, hogy átadjon egy kulcsot Melodynak. – Vidd el ezt, hogy be tudj menni a lakásba. – Hazajössz ma este? – kérdezte az anyukája. Szemlátomást elég jól ismerte a fiát ahhoz, hogy tudja: van rá esély, hogy a fia nem alszik majd otthon. Biztos sejti, hogy valami lotyónál fogja tölteni az éjszakát. –  Aha. Csak be kell fejeznem itt pár dolgot. Otthon

találkozunk. A festőcuccodat itt hagyhatod. Majd beteszem a kocsimba, és hazaviszem. –  Köszönöm. Jól hangzik. Várom már, hogy vegyek egy forró fürdőt. Gia… – fordult felém, hogy átöleljen. – Tényleg öröm, hogy megismerhettelek. Szólj majd, hogy mikor szeretnél eljönni látogatóba! Bármelyik délután a vendégem vagy egy teára. –  Csodásan hangzik, Melody – viszonoztam az ölelését. – Köszönöm. Tervben van. Úgy örülök, hogy megismertelek! Elindult, de aztán megtorpant. –  Figyelj, nem szeretnéd megtartani a képet, amit ma festettem? Nekem olyan sok van már. Nem tarthatom meg az összeset. – Jaj, istenem! Nagyon szeretném. Biztos, hogy lehet? –  Abszolút. Imádnám, ha a tiéd lenne – ment oda a képhez, hogy átadja nekem. –  Nagyon szépen köszönöm, Melody. Komolyan mondom, ezzel feldobtad a napomat. Ki fogom tenni a szobámban. Néztem, ahogy a lépcső felé veszi az irányt, és eltűnik. Már túl voltunk a záráson, így kettesben maradtunk Rushsal a tetőteraszon. – Fantasztikus az anyukád – néztem a kezemben tartott képet. – Tényleg az. Letettem a festményt az egyik asztalra, majd felnéztem Rushra. –  Mi az? – kérdezte néhány másodperc múlva. – Olyan furcsán nézel. – Semmi.

– Hadd találjam ki… azon töprengsz, hogy a fagyos szívemmel meg a rossz modorommal hogy lehetek annyira más, mint a kedves és gyengéd zen lelkű anyám? – Nem ezt mondtam – nevettem. – De erre gondoltál. –  Nem. Nem pont erre gondoltam, mert úgy gondolom, hogy te is kedves vagy. Most már tudom, honnan örökölted ezt az oldalad. Nekem már megmutattad. Csak tudod a módját, hogy tedd tönkre a dolgokat néha – feleltem, és elhallgattam egy pillanatra. – Szeretném, ha tudnád, hogy bocsánatot kértem az anyukádtól a korábbi viselkedésemért. Most pedig tőled is bocsánatot kérek. – Semmi baj. Csak tudod… sokkoltad szegényt, mert most azt hiszi, hogy a drága kisfia egy seggbetörő. – Jesszusom! – tört ki belőlem a nevetés. – Seggbetörő? – Aha. Most rémálmai lesznek – kacsintott. – Neked elment az eszed. Mindketten elröhögtük magunkat. Legalább már nem utált. Miután abbamaradt a nevetés, megszólalt. – Ne haragudj, hogy odakint elveszítettem a fejemet! – Nem veszítetted el – hunyorogtam rá. –  Igazad van. Valószínűleg megint ugyanúgy mondanám neked azt a szarságot. – Sejtettem. – Feldühítettél vele, hogy azzal a nyápic pultossal beszélgettél. Kicsit bekattantam. –  Nos, ha nem akarsz együtt lenni velem, akkor hozzá kell szoknod az ilyesmihez.

– Ami nem jelenti azt, hogy örülnöm kell neki. Pláne, amikor az orrom előtt történik, az én szórakozóhelyemen. Nem akartam most belemenni ebbe, ezért kifújtam magam. –  Nem felejthetnénk el ezt az estét úgy, ahogy van? Leszámítva azt a részt, amikor megismerkedtem a menő anyukáddal? – De – lepett meg a válasszal. – Lehet róla szó. Kérsz egy esti pohárkával? – ment oda a pulthoz. – Kocsival vagyok. Elhoztam Riley-ét, így nem kéne innom. Nem foglalkozott a válaszommal. – Csak egyet kaphatsz, és gyengére fogom keverni – fogott egy poharat. – Mi az ára ma este? Milyen káromkodással érdemelhetem ki az ingyen italt? –  Bébi… miután a seggbe kúrásra céloztál az anyám előtt, szerintem egy időre kvittek vagyunk. Borzongás futott végig a gerincemen. Nem tudtam, vajon a szégyentől, vagy pedig azért, mert bébinek hívott. –  Jaj, istenem! – kaptam a szám elé a kezemet. – Tényleg megtörtént a mai este? – Attól tartok. Csendben

figyeltem,

ahogy

összedobott

valamilyen

gyümölcsös koktélt, majd beletett egy apró papírernyőt, és felém tolta a poharat. Belekortyolva eltűnődtem azon, hogy rögtön megkedveltem Melodyt. – Vicces az élet. – Vicces? – vonta fel a szemöldökét. –  Aha. Csak eszembe jutott, hogy mindketten hasonló

dolgokon mentünk keresztül, csak ellentétes élethelyzetekben. Nekem

szuper

apukám

van,

de

nincs

anyám.

Neked

fantasztikus anyukád van, de nincs apád. Vagyis van, de érted, mire gondolok. –  Igen, sajnos… – támaszkodott a pultra, s egy pillanatra behunyta a szemét. – Értem, mire gondolsz. – Mindegy, szóval olyan, mintha lenne bennünk valami közös. Amikor az anyukáddal beszélgettem ma este, azon kaptam magam, hogy furcsamód irigyellek, mert beugrott, hogy bármit megadnék

érte,

hogy

ilyen

anyukám

legyen.

Aztán

emlékeztetnem kellett magamat, hogy te is hiányt szenvedsz. Rush eddig a pultot törölgette, de most abbahagyta, és rám nézett. – Mindegy, nem is tudom, miért mondom most ezt el neked – folytattam. – Én csak… –  Én is ugyanerre gondoltam, amikor találkoztam az apukáddal. – Tényleg? – lepődtem meg azon, hogy bevallotta. –  Igen. Emlékszem, hogy az járt a fejemben, hogy nem bánnám, ha ilyen menő fazon lenne az apám. Szóval nem vagy kattant. Az irigység természetes dolog. Az ember néha nem is tudja, mi hiányzik neki, ameddig nincs ott az orra előtt. –  Igen, pontosan – erősítettem meg. Mintha a saját gondolataimat hallottam volna vissza. – Bonyolult lélek vagy, Rush. Komolyan azt kívántam, bárcsak itt lóghatnék vele egész éjszaka. Gyorsan észbe kaptam, mielőtt megint pofára esek. Azon kellett volna dolgoznom, hogy túllépjek rajta.

– Tényleg mennem kell – álltam fel nagy nehezen. Rush odajött hozzám a pult mögül, és megállt előttem. – Vezess óvatosan! Túlságosan közel volt. Elgyengültem az illatától: cigaretta és jellegzetes kölnijének a keveréke. Eszembe jutott róla az éjszaka, amit az ágyamban töltött. El kellett volna indulnom, de nem

moccantam.

Bizsergett

a

mellbimbóm,

és

hirtelen

késztetést éreztem, hogy megválaszoljam a korábbi kérdését. – Még sohasem hagytam senkinek, hogy bejáratnak használja a hátsó ajtómat, de nyitott lennék rá a megfelelő emberrel. Nagyon is nyitott. Mielőtt

felmérhettem

volna

a

reakcióját,

mellette, s a lépcső felé vettem az irányt.

elslisszoltam

12. FEJEZET Rush Merevedéssel feküdtem le. Merevedéssel keltem. Totál kivoltam. Nem tudtam nyugalomra bírni a farkamat, amióta Gia tegnap este kiejtette a száján azokat a szavakat. Nagyon is nyitott. Rohadt életbe! Össze kellett szednem magam, mert muszáj volt elindulnom reggelizni az anyámmal. Egy újabb egykezes menet után a hosszú, hideg zuhany alatt, végre leértem a földszintre. Egyébként még csak nem is vagyok oda a kiverésért. Sokkal jobban szeretek benne lenni egy húsvér nőben, ám arról fantáziálva, hogy análisan szexelek Giával… Nos, ez a legjobb, amit kaphattam a hús-vér dolgon kívül. Anya a konyhában várt rám, amikor végre előkerültem. – Jó reggelt, álomszuszék! – ’Reggelt, anya! – töltöttem magamnak a kávéból, amit főzött. – Azt sem tudtam, hogy lejössz-e egyáltalán. – Ja, elaludtam. Indulnunk kéne enni. Éhen halok.

Ki vagyok éhezve Gia fenekére. –  Igazából csak meg akartam várni, hogy legyere, de nem tudok elmenni reggelizni. Haza kell mennem. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy ma délután hozzák az új kanapémat. – Ó! Hát ez szívás. –  Miért nem hívod fel Giát? Hívd el reggelizni! Nagyon szimpatikus. – Anya… – Ülj le, Heathcliff! Baszki! Sohasem jó jel, hogy anyám leültet, és a nevemen szólít. Legutóbb akkor ültetett le négyszemközti beszélgetésre, amikor tizenhét éves voltam, és elmondta, hogy a kutyánk meghalt. Azért kihúztam egy széket, és letettem rá a seggemet. – Tudod, hogy ritkán ütöm bele az orromat a magánéletedbe. A tegnap esti segges kicsapongás után feltételeztem, hogy ez így is marad. – Tudom… –  Még csak nem is szoktál nőkről beszélni. Valójában csak akkor pillantottam meg a nőket, akikkel… megismerkedtél… amikor láttam őket kimászni a szobád ablakán az éjszaka közepén, még tini korodban. – Tudtál róla? – kerekedett el a szemem. –  Persze – nevetett. – Meg a vízről, amit az italos üvegeimbe töltöttél az ellopott pia helyére. És az első tetoválásodról, amit tizenhat évesen csináltattál, de csak akkor mutattad meg nekem, amikor betöltötted a tizennyolcat. Meg az összes esetről,

amikor kölcsönvetted a ház előtt álló kocsimat estére, mert megtiltottam, hogy későn gyere haza. Egyébként értékelem, hogy mindig teli tankkal hoztad vissza, miután elvitted. –  Hogyhogy nem szóltál ezek miatt soha? – ráztam meg a fejemet. –  Mert ez mind a felnőtté válás része, drágám. Rajtad tartottam a szemem a távolból, hogy ne lépd túl a határt, és ne sodord magad túl nagy bajba. De muszáj volt hagynom, hogy élj és tapasztalj egy kicsit, ameddig velem élsz egy fedél alatt. Ha csak az elköltözésed után kezdesz el ördögfiókaként viselkedni, akkor már nem lett volna, aki odafigyel rád. Mint azoknál a srácoknál, akik egyetemistaként isznak először. Ők azok, akiknek gyakrabban esik bajuk, mint azoknak, akik otthon már megtanulták a leckét. –  Hát… nem is tudom, mit mondjak. Asszem’, bocsánatot kérek. Amiért lányokat vittem haza, és rossz voltam. – Erre semmi szükség – mosolygott anya. – Nem azért hoztam fel ezt a témát, hogy rosszul érezd magad, vagy magyarázkodnod kelljen. Hanem azért, hogy rámutassak: hiába gondolod úgy, hogy talán rejtegethetsz előlem dolgokat, nem csinálod mindig olyan jól, mint hiszed. – Nem tudlak követni, anya. –  Érzel valamit Gia iránt – nyúlt a kezemért, hogy megpaskolja. – És ő is irántad. Nagyon is. Beletúrtam a hajamba. –  Ő nem csak egy laza nume… – kezdtem, de még időben észbe kaptam. – Ő nem olyasvalaki, akivel jól érzi magát az ember, aztán anélkül hagyja ott, hogy fájdalmat okozna neki,

anya. – Akkor miért kellene otthagynod és fájdalmat okoznod neki? Válaszra nyitottam a számat, de rájöttem, hogy igazából nem is tudok válaszolni. –  Drágám… – mosolygott rám szomorúan anya. – Néha a kockázat, hogy valami rossz történhet, megakadályoz bennünket abban, hogy megtapasztaljuk mindazt a jót, amit az élet kínál nekünk. Anyám nem az a fajta ember, aki lazán osztogatja a tanácsokat. Bennem az a legjobb, amit az ő viselkedéséből tanultam. Így egy darabig eltűnődtem azon, amit mondott. Együtt akartam lenni Giával… és nem úgy, ahogy egyébként együtt akartam lenni a nőkkel, ami általában kimerült egy kajálásban és néhány ágyban töltött órában. A közelében akartam lenni, beszélgetni vele. El akartam vinni az anyámhoz, hogy lássam, ahogy felcsillan a szeme, amikor először megpillantja a festményeket. Persze, az is kezdett a rögeszmémmé válni, hogy benne legyek – és ezt sem csak úgy, hogy elélvezzen, aztán én is végezzek. Mindenét be akartam tömni annak az átkozott nőnek. Néhány napja azt álmodtam, hogy adok a lepcses kis szájának. A tegnapi pedig seggnap volt. Szóval miért is ne adnék egy esélyt annak, hogy együtt legyünk? Erre csak egy válasz létezett, ami egyáltalán nem tetszett. Rohadtul félek. A felismerés után felnéztem anyára, aki csendben ült ott, és a teáját kortyolgatva rám várt. Az arcomat fürkészte, mielőtt megint megszólalt. –  Amikor félsz beleszeretni valakibe, az általában azért van,

mert már kezdesz beleesni, szívem. Én meg azt hittem, hogy éveken át milyen ügyes voltam, hogy sikerült mindent eltitkolnom az anyám elől. Megint megráztam a fejemet. –  Te mindig is ilyen filozófusalkat voltál, csak nem vettem észre? –  Tudod, a szerelemszakértő filozófusok között akadnak olyanok, akik maguk is kudarcot vallottak a szerelemben – nevetett. Szívfájdító volt ezt hallani az anyukámtól. Tudtam, hogy az apám átkúrta, de sohasem kérdeztem meg tőle, hogy többnyire miért nem volt barátja, amíg felnevelt engem. Ez már amúgy is egy furcsa beszélgetés… akkor meg mi a francért ne… – Hogyhogy nem jártál senkivel kölyökkoromban? – Az az igazság, hogy nagyon szerettem apádat – sóhajtotta. – Nem olyan volt velem régen, mint amilyen ma. Legalábbis azt az oldalát nem mutatta előttem. Vagy én nem akartam látni. De hátulról mellbe szúrás volt, amikor rájöttem, hogy nős, és abban a pillanatban megmutatta a valódi arcát. Sokáig tartott, mire helyrejöttem, és lefoglalt a gyönyörű fiam nevelése… a munka… a festészet. Az elfoglaltságaimat használtam fel kifogásként, hogy miért nem engedek közel senkit. Valószínűleg ezt

nem

akarod

hallani,

de

nem

éltem

teljes

önmegtartóztatásban, amikor kicsi voltál, habár sohasem találkoztál senkivel. – Igazad van. Ezt tényleg nem akarom hallani. –  Nem tekintettem sokkal derűlátóbban a párkapcsolatokra, mint most te – mosolygott. – Sőt, éppen ezért annyira világos a

számomra, hogy mi zajlik le benned. Sok tekintetben olyan, mintha az évekkel ezelőtti önmagamat látnám. – És mégis tanácsot osztogatsz itt nekem. Pedig te magad sem fogadod meg. Anya felállt, és betette a bögréjét a mosogatóba, mielőtt visszaült. – Az a helyzet, hogy én megfogadtam a saját tanácsomat. Van valakim. – Ó, tényleg? – vontam fel hirtelen a szemöldököm. Ez kezdett kurvára érdekes lenni. –  Jeffnek hívják. Kurátor egy művészeti galériában. Már majdnem egy éve találkozgatunk. – Egy éve? Miért nem említetted egyszer sem? Vagy hoztad el magaddal látogatóba? – Nem tudom. Szerintem az elején azt hittem, hogy ez is csak egy olyan kapcsolat lesz, mint az összes többi. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyönyörűen fog alakulni. Hűha! Ez tényleg hűha. – Te ma aztán tényleg nem kertelsz tovább, igaz? Anya nevetve felállt. Hosszú idő után most vettem először alaposabban szemügyre. Nagyon boldognak tűnt. – Indulnom kell a kanapészállítmányom miatt. Ha lemaradok róla, akkor még egyszer ki kell fizetnem a szállítási díjat. Eljöhetnétek Giával ebédelni a jövő héten valamelyik nap. Megmutatnám

neki

a

munkáimat,

aztán

mindannyian

elmennénk Jeff galériájába megnézni a mostani kiállítást, és ennénk valamit vacsorára. Szerintem ideje, hogy megismerd. Odajött

hozzám,

mire

felálltam

és

jól

megöleltem.

Összeszorult a szívem, amikor beugrott, hogy Giának nincs anyukája,

akivel

ezt

megtehetné.

Arra

késztetett,

hogy

megosszam vele a sajátomat. – Majd én bepakolok helyetted a kocsiba. Néztem, ahogy anya elhajt, és még utoljára integettem neki, amikor rajtakaptam, hogy visszanéz rám a visszapillantóból. Ott álltam a ház előtt még egy ideig, és csak gondolkodtam. Ekkor esett le a tantusz. Én most belementem egy dupla randiba az anyámmal – és egy nővel, akivel nem is járok?     Úgy tettem, mintha kocsit szerelnék… ilyet sem csináltam még. Bár nem fogadtam meg anya javaslatát, hogy vigyem el reggelizni Giát, elhatároztam, hogy a nap hátralévő részét azzal töltöm, hogy úgy teszek, mintha Gia autóját javítanám. Azt, amelyiket már megcsináltam, csak soha nem mondtam el neki. Azt, amelyiket már megcsináltam, aztán elveszítettem egy fogadást, hogy legyen okom elvégezni a javítást, amin már túl vagyok. Minden, aminek köze van ehhez a nőhöz, valamiért kurvára agyamentnek tűnik. Mégis itt voltam, egy magasba emelt Nissan alá fekve, miközben zenét hallgattam, és úgy tettem, mintha csinálnék valamit. Bekopogtam Gia slusszkulcsáért, mintha szükség lenne rá, hogy helyrehozzam a féket és a gumit. Szerencsére a komoly baromságokról

való

beszélgetés

anyával,

meg

a

reggeli

egykezes futam megóvott attól, hogy szégyent hozzak magamra, amikor Gia álmosan, mindössze egy apró sortban és atlétában nyitott ajtót, kicseszett melltartó nélkül.

Megmondtam neki, hogy azért jöttem, hogy lerójam az adósságomat, és neki kell látnom a munkának, mert utána kimennék az egyik építkezésemre. De az az igazság, hogy az építőmunkások nem is dolgoztak szombaton. Csak ki akartam védeni, hogy behívjon utána, vagy ilyesmi. Még mindig kavargott a fejem a beszélgetéstől anyával, így nem voltam megfelelő állapotban ahhoz, hogy Giával töltsem az időt. Nagyjából félórányi kamu szerelés után éreztem, hogy valaki megböki a lábamat, ezért kimásztam a kocsi alól. Rohadt életbe! Meg sem próbáltam titkolni, hogy szinte kiesett a szemem. Gia állt a kocsi mellett citromsárga bikiniben, a kezében pedig mintha két pohár jegesteát tartott volna. Oltári szexi volt a telt melle, az apró bikinifelső pedig alig takarta el a bimbóudvarát. – Mi a fene van rajtad? – morogtam végül. – Fürdőruha – nézett le. – Szép az idő, úgyhogy kifekszem egykét órára a medence partjára, mielőtt nekilátok az írásnak. – Ez nem fürdőruha, hanem egy miszlikbe aprított fürdőruha maradéka. – Azt akarod mondani, hogy nem tetszik? – biccentette oldalra a fejét. – Nyilvános helyen is hordod? –  Általában nem. Csak az udvarra szoktam felvenni, mert nagyon keveset takar. De napozáshoz tökéletes. –  Helyes – kaptam ki kérdés nélkül a teát a kezéből, és fel is hajtottam. – Köszi a teát! Vissza kéne menned az udvarra, mielőtt még feljelentenek közszeméremsértésért. – Tapló vagy – hunyorgott rám.

– Igen. Tudom. Ezt már tisztáztad. Előttem… és az anyám előtt is. – Örökre piszkálni fogsz emiatt? – biggyedt le a szája. – Valószínű – vigyorogtam. Gia rám öltötte a nyelvét. Te jó ég, mennyire szeretném, ha megnyalná vele a farkam hegyét! Leülve felkészültem rá, hogy visszafeküdjek, és befejezzem a kamu autószerelést. – Ne nyújtogasd, hacsak nem akarod használni, kislány! – A medencénél leszek, ha kellek. – Rendben – másztam be a kocsi alá. Hát persze hogy még nem volt vége. Elvégre Giáról beszélünk. – Rush? – Mi az? – másztam ki megint. – Csak nem akartam, hogy lemaradj róla, ahogy visszamegyek a házba – felelte gonosz kis vigyorral. – Mivel mostanában annyira rabja vagy a fenekemnek. Mielőtt válaszolhattam volna, megfordult, így megláttam a fürdőruhája fenékrészét. Pontosabban a fenékrész hiányát. Gián tanga volt, ami két tökéletesen kerek gombócot tett közszemlére.

Azok

a

formás

kis

rohadékok

marhára

incselkedtek velem, ahogy fel-le jártak a ház felé menet. –  Jézusmária! – morogtam magamban. Még sohasem gondoltam bele, hogy ezt a kifejezést miért mondják így egyben. De azután, hogy az égiek ennyire próbára tették a türelmemet, kétség nem fért hozzá, hogy kell benne lennie egy nőnek.    

– Készen is van. Giát az udvaron napozva találtam. Nyilván hason kellett feküdnie, hogy jobban megnézhessem a seggét. Baromi fantasztikus volt. Ahol álltam, onnan úgy tűnt, mintha egy dundi lefelé fordított szív lenne. Az elmúlt egy órát azzal töltöttem, hogy úgy tettem, mintha megszerelném a kocsiját, és elképzeltem, ahogy hátat fordítva lovagol rajtam: azok a farpofák kocsonya módjára remegtek, miközben keményen megadta nekem, ami járt. Rá kellett vennem magam, hogy a szemébe nézzek, és megköszörülni a torkomat. – Itt a slusszkulcsod. A féktárcsádnak is annyi volt. Máskor ne furikázz rossz fékkel, mert a kis bajból egyszer csak nagy lesz. Homlokához emelte a kezét, hogy védje a szemét a naptól, és hátrafordult, hogy rám nézzen. Még a hasán feküdt. –  Jaj, oké. Köszi! Csináljak neked valamit ebédre? Ez a legkevesebb, miután órákig dolgoztál a kocsimon. A segged is rajta van az étlapon? – Nem, mennem kell. Úgy térdelt fel hason fekvésből, mintha jógázna. Alaposan elidőzött a fenékmutogatással, mielőtt megfordult. –  Biztos? – harapott rá az ajkára. – Közben megjöhetett az étvágyad. Most szívat engem? Tényleg volt étvágyam. – Rohannom kell. Úgy csengett a hangom, mint egy beakadt lemez, mégis ott álltam még mindig. Az eszem ki akart jutni a rohadt kertből, az áruló lábam viszont nem moccant. Még akkor sem, amikor Gia felállt, megfordult, és szó szerint hozzám dörgölte a fenekét,

miközben felemelte a naptejet. –  Be tudnád kenni a hátam, mielőtt elmész? Nem szeretnék leégni. Nem. – Persze. – Köszi! Fogtam a naptejet, és nyomtam belőle valamennyit a tenyerembe. Nagyot nyelve nekiláttam, hogy bekenjem a hátát a fehér krémmel. Puha és meleg volt a válla, és mintha a legfinomabb pihék borították volna. A barack jutott eszembe róla. Csorgott a nyálam a gondolattól, hogy beleharapnék. – Tudnád egy kicsit lejjebb is? Kezdtem elgyötörten venni a levegőt, a farkam pedig megduzzadt, ahogy a kezem lejjebb vándorolt, és már a háta közepénél jártam. Veszélyes terepre tévedtem. – Lejjebb. A rekedtes hangjából tudtam, hogy nem csak én izgultam fel. Lemerészkedtem egészen a bikinialsó vonaláig, és jól bekentem naptejjel. Miután befejeztem, elfordult, hogy lássam az arcát oldalról, amint behunyt szemmel azt suttogta: – Lejjebb. Baszki, végem! Nem tudtam türtőztetni magam. Fogtam a naptejet, és annyit nyomtam belőle a kezemre, hogy egy méretes ember egész testére is elég lett volna. Hozzáláttam, hogy bekrémezzem vele a fenekét. Egy nagyon egyedi szív alakú anyajegy volt a bal oldalán,

tökéletesen

szimmetrikus.

Végighúztam

rajta

az

ujjbegyemet. Amikor odakentem egy csomó naptejet felül a

fenékvágatához, és lassan bedörzsöltem a bikinibugyi vonala mentén haladva, a farpofák közé érve, akkor felnyögött. Még! Adj még ilyen hangokat! Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretném előredönteni, és megdugni hátulról. A tökéletes vállának minden négyzetcentiméterén ott akartam hagyni a fogam nyomát, miközben olyan mélyen elmerülök benne, hogy soha többé ne tudjak kijönni. Összevissza zakatolt a szívem, amikor hátrált egy lépést, és hozzám préselődött. De… nem így akartam. Ő nem csak egy röpke numera a kertben, akivel műsorozni lehet a szomszédok előtt. –  Gia… – próbáltam remegő hangon megakadályozni azt, amitől két másodpercnyire voltam. Egy női hang szerencsére áthatolt a vágyködön, amit az enyém nem tudott szertefoszlatni. Csakhogy nem Giáé volt az. Kábán hátrafordulva rájöttem, hogy a szobatársa az, Riley, aki nekem dolgozik. Baszki! – Ööö… bocsi! Nem tudtam, hogy van veled valaki – kiáltotta. Ösztönösen hátraugrottam. Riley eltűnt a házban, és addig a néhány pillanatig, amíg Gia hátrafordult, összeszedtem magam. – Ne haragudj miatta! – mondta. – Akkor elkened a többit? –  Mennem kell – jelentettem ki már harmadjára, ám ezúttal komolyan is gondoltam. Kis híján átestem a lábam előtt heverő naptejes flakonon, hogy eltakarodjak. – Rush, várj! – kiabált utánam Gia. De nem álltam meg, amíg be nem pattantam a kocsimba.

Fogalmam sem volt, hogy miért rohanok el, mint egy gyáva nyúl, de úgy éreztem, szívességet teszek vele Giának.

13. FEJEZET Gia Újabb elvesztegetett nap. Semmi írás. Semmi tervezés. Semmi eredmény. Ráadásul leégett a fenekem, amiért órákig feküdtem a hasamon arra várva, hogy Rush besétáljon az udvarra. Soha életemben nem vettem még fel tangás fürdőruhát. Pont ezért érezte úgy magát a napszűz hátsóm, mintha meg akarna gyulladni. Amikor Rush ma reggel megjelent, beosontam Riley szobájába, és felmarkoltam az egyik apró bikinijét. Még mindig nem hittem el, hogy volt bátorságom felvenni: alig takarta a mellemet, és közszemlére tette az egész fenekemet. De még az sem működött, hogy gyakorlatilag rávetettem magam meztelenül. Szomorú lettem, és nem kicsit dühös. Riley észrevette, és odaült mellém a kanapéra. – Öntsd ki a szíved, pápaszemes! Ma már ezredjére változtattam ülőhelyzetet: inkább a bal csípőmre helyeztem a súlyt, mintsem az égett részre, és felvettem a szemüvegem. –  Fogalmam sincs, hogy tudod hordani azt a bikinit. Nekem ropogósra sült a seggem.

–  Na, ne! Nem kerülgetheted tovább ezt a beszélgetést azzal, hogy ráfogod a leégett fenekedre a fancsali képedet. – Ezt hogy érted? –  Mi van köztetek a főnökkel? – vetett rám olyan pillantást, amivel azt üzente, hogy „engem nem versz át”. – Láttam ma reggel az udvaron, hogy naptejjel kenegette a seggedet. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt másfajta fehér cuccot fog odanyomni. –  Átjött, hogy megjavítsa a kocsimat. Szó szerint rávetettem magam. Megint. De nem történt semmi. – Komolyan mondom, gőzöm sincs, mit látsz benne. Mármint leszámítva a nyilvánvaló tényt, hogy kurva jól néz ki. De hát akkora tapló! – Igazából nem az – ráztam a fejemet. – Akkor nem, ha jobban megismeri az ember. Szerintem így akarja tartani másoktól a távolságot. Biztos, hogy nem enged könnyen közel magához. – De téged közel engedett? – Szerintem igen. Van köztünk valami. Tudom, hogy vonzódik hozzám. Az pedig fix, hogy én is vonzódom hozzá. Ennél viszont többről van szó. Mégsem érek semmit az egésszel, mert ő nem engedi, hogy bármi történjen közöttünk fizikailag, bármennyire próbálkozom is. Nem értem. – Megválaszoltad a saját kérdésedet – mutatott rám Riley. – Miről beszélsz? –  Azt mondtad, hogy van köztetek valami, ami több a testi vonzalomnál. – És? – Ez a baj.

– Nem tudlak követni. –  Rush az a fajta, aki elvan a nőkkel, aztán otthagyja őket. Három éve dolgozom a Heightsban. Megvan, hogy milyen típust szokott választani. –  Igen. Ribancosat – forgattam a szememet. – Láttam néhányat beugrani. –  Van valami oka annak, hogy csak egy bizonyos típussal randizik. – Mi az? – Nem tudom – nevetett Riley. – De te talán tudod, ha annyira közel kerültetek egymáshoz, mint ahogy mondod – vont vállat. – Talán megjárta az egyik exével. – Nem hiszem, hogy lett volna hosszú távú kapcsolata. –  Jó – tűnődött el a mutatóujját az ajkához érintve. – Az emberek általában nem magától a párkapcsolattól félnek, hanem a rossz párkapcsolattól. És ennek többnyire van valami oka az életükben, például egy ex. De ez talán valami más lesz. Az apja. És az, ahogy az apja az anyjával bánt. Ettől aztán tényleg lehet negatív a szemlélete. Mégsem akartam Rush magánügyeit megtárgyalni Riley-val, hiába tartottam jó barátnak. –  Nem tudom. Ha viszont ez a helyzet, és valami korábbi dolog miatt kerüli a párkapcsolatokat, hogy tudnám ebből kizökkenteni? –  Nem kell, te butus – vágott hozzám Riley egy párnát, amit addig az ölében tartott. – Megadod neki, amiről azt hiszi, hogy akarja, és hagyod, hogy természetes módon kialakuljon a kapcsolat. Mondd meg neki, hogy csak egy szexhavert keresel.

Attól majd lelazul az agya, és nem fog aggódni a párkapcsolat dolog miatt. Kezdjetek el dugni, aztán ha úgy kell lennie, akkor egyszerűen jön majd utána a többi, és csak akkor fog leesni neki, amikor már túl késő. –  Nem tudom… ez úgy hangzik, mintha fájdalmat okozhatna valakinek… – Igen. Neked. Ha a szexhaverságnak vége, és ő lezárja, akkor persze hogy fájni fog neked. De most mi jut? Egy fura barátság meg a cölibátus. Figyelj, ha nyár végén, amikor elmész, úgyis össze leszel törve, ha nem akarja tartani a kapcsolatot, igaz? Akkor meg miért ne lenne egy baszott jó nyarad – stílusosan fogalmazva –, ha szeptemberben amúgy is kileszel? Úgy tűnt, hogy igaza lehet… csupán egy gond volt. – De Rush nem úgy néz rám. – Akkor gondoskodj róla, hogy úgy nézzen. – Hogy? – Mennyi időd van a munkakezdésig? – Nagyjából másfél órám – pillantottam rá a telefonomra. –  Gyere! – állt fel Riley. – Az nem túl sok idő ahhoz, hogy a kedves pofidat átváltoztassuk ribancossá.     Úgy éreztem magam, mintha Sandy lennék a Pomádéból, miután a rózsaszínbe öltözött hölgyek szexivé varázsolták a vásznon. A kocsiból kiszállva még utoljára végignéztem a ruhámon, és vettem egy mély lélegzetet. Piros kivágott felső, rövid szoknya, és olyan magas sarkú, amiben kételkedtem, hogy akár egy órát is kibírnék, nemhogy egy egész estés műszakot.

Riley jól feltupírozta a természetesen hullámos hajamat, és kisminkelt azzal a sok kontúros dologgal, amit látni szoktam az embereknél a YouTube-on, de sohasem vettem a fáradságot, hogy kipróbáljam. Az ajtó felé menet rápillantottam a tükröződő ablaküvegre. Jól néztem ki. Szexisen, egy kicsit ribancosan. Sokkal inkább úgy, mint azok a nők, akikkel Rush randizik. –  Jól nézel ki, Gia – füttyentett Tölgy, amikor kinyitotta előttem az ajtót. Elpirultam, de a bókja tényleg dobott egy kicsit az önbizalmamon. – Köszönöm. Odabent

körülnéztem,

és

erőt

vett

rajtam

a

megkönnyebbülés, mert a főnöknek nyoma sem volt. Az öltözet csak a terv felét jelentette. Össze kellett szednem a bátorságomat, hogy odamenjek Rushhoz, és felajánljam neki… hát, a testemet. Nekiláttam a vacsora előtti szokásos előkészületeknek. Átnéztem a foglalásokat, megkérdeztem a konyhán, mik a specialitások, hogy tudjam, amikor az emberek odahívnak, és megkérdezik – mindig odahívnak, és megkérdezik –, vittem még néhány üveg italt a pulthoz abból, ami az aktuális italkülönlegességhez

kellett,

és

segítettem

az

asztalok

megterítésében. Már egy órája ott voltam, de Rushnak még mindig nem láttam színét. A kényelem illúziójába ringattam magam, hátha nem is jön el ma este, és nem lesz lehetőségem felajánlkozni neki. Így amikor benyitottam a hátsó irodába, hogy feltegyem

töltésre az egyik vezeték nélküli kézibeszélős telefont, nem számítottam rá, hogy odabent van. Összerezzentem, amikor megláttam. Az íróasztala szokatlanul rendezett volt, ő pedig ott ült a semmibe révedve. – Rush! Ne haragudj! Nem tudtam, hogy már itt vagy. Lassan végigmért tetőtől talpig, majd még lassabban alulról fölfelé.

Hosszú

másodpercekre

elidőzött

a

tekintélyes

dekoltázsomon, mielőtt belenézett a szemembe. – Van valami oka annak, hogy ma így kiöltöztél? Francba! Éppen most adott egy tökéletes lehetőséget arra, hogy ajtóstul rontsak a házba. – Igen – nyeltem egyet. Próbáltam nem fészkelődni. – Randi? – hunyorgott. – Talán. – Ki a szerencsés fickó? – nézett rám lángoló tekintettel. Elkezdett zakatolni a szívem. Most fog megtörténni. Ne hátrálj meg, Gia! Ne legyél gyáva egész tyúkszaros életedben! Rush felállt az asztal mögül, és megkerülte. Az iroda eleve nem volt túl nagy, de így, hogy fél méterre tőle kellett kimondanom azt, amit ki akartam mondani, olyan érzésem támadt, mintha összezárulnának körülöttem a falak. –  Kinek a kedvéért vetted fel ezt a ribancos ruhát, Gia? – kérdezte karba font kézzel és megránduló állkapoccsal. Lepillantottam a lábfejemre, vettem egy mély lélegzetet, aztán egyenesen belenéztem a szemébe. – A tiedért. A te kedvedért vettem fel ezt. Rush közelebb lépett. Pókerarcot vágott, ami nem árult el

semmit. – Szeretsz semmi kis cuccokba bújni a kedvemért, ugye? Bólintottam. – Szereted húzni az agyamat? Izzadni kezdett a tenyerem. – Nem. Vagyis de. De már nem akarom húzni az agyadat. – Leállsz azzal, hogy húzd? – biccentette oldalra a fejét. – Igen. – De attól még ezt vetted fel? – Igen. – Akkor nem vagy tisztában az agyhúzás fogalmával? Bökd ki, Gia! Bökd már ki! Vettem egy utolsó mély lélegzetet. Vagy fulladozni kezdek, vagy végigcsinálom. – Az agyhúzás az, amikor úgy provokálsz valakit, hogy utána nem szándékozol továbblépni. Én szeretnék továbblépni – jelentettem ki a szemébe nézve. – Szerintem neked és nekem… nekünk szexelnünk kéne. Most, hogy kiszabadult a szellem a palackból, elkezdett belőlem ömleni a szó. –  Te nem szeretnél párkapcsolatot. Nyilvánvaló, hogy mi vonzódunk

egymáshoz.

Néha

jól

kijövünk…

bár

néha

veszekszünk is. De nyár van, és tudod… mindkettőnknek vannak

szükségletei.

Szóval

miért

ne

lehetnénk

csak

szexhaverok? Megvonaglottam az utolsó mondattól, mert szerintem úgy hangzott, mintha ribanc lennék. Vagy Riley. Hát… Riley tényleg sok mindenkivel lefeküdt. Viszont nem ez a lényeg. Most már

nem tudtam megállítani a szóáradatot a fejemben, a számból meg aztán főleg nem. Remek. Igazán remek. – Szexhaverok? Összezártam a „gyere, és dugj meg”-vörösre festett ajkaimat, és bólintottam. – Akkor csak dugni akarsz velem? Semmi többet? Bólintottam. – Értem – meredt rám. – Akkor hadd kérdezzek rá, csak hogy tisztában legyünk a dolgokkal. Nem akarsz járni velem? – Nem. – De dugni akarsz velem? – Igen. –  Akkor mondhatjuk, hogy például munka után beugrom hozzád, amikor csak szeretnék, és esetleg kinyallak? – Igen – nyeltem egyet. – És néha talán le is szopsz? – Igen. – És leléphetek a szex után? Nem szükséges semmi összebújás meg udvariaskodás? – Így van. Olyan rohadtul sztoikus képet vágott, hogy fogalmam sem volt róla, mi zajlik a fejében. Újabb egyperces bámulás után, amitől kis híján megbicsaklott a térdem, visszament az íróasztal mögé, és leült. – Mennyi időm van? – Tessék? – Eldönteni, hogy mit válaszolok az ajánlatodra. –  Ó… – haboztam, mert ennyire nem gondoltam végig. De

nem gyötörhetem magam örökké. – A ma este végéig – húztam ki magam. Rush fogott egy tollat, és elővett egy papírt az íróasztala sarkán heverő csinos kupacból. Elkezdte olvasni. – Kurvára menj vissza dolgozni, Gia! – morogta anélkül, hogy felnézett volna.     Az este további része finoman szólva is feszült volt. Rajtakaptam Rusht, amint munka közben bámult. Nem flörtölt velem vagy ilyesmi. Sőt, az idő múlásával egyre dühösebbnek tűnt. Képtelenség volt tudni, mire gondol. Nem tudtam koncentrálni, így hibát hibára halmoztam. Elfelejtettem kivinni az étlapot, vagy rossz részre vezettem oda a vendégeket – mindezt természetesen Rush fürkésző szeme láttára. Kezdett beütni a felismerés, hogy mit műveltem. Miért öltöztem fel így? Ez az ember tényleg rá tud venni, hogy idiótán viselkedjek. Hülyét csináltam magamból előtte – rávetettem magam. Ez sohasem megoldás, ha egy nő azt szeretné, hogy egy férfi akarja őt. Ez pont az ellenkezője annak, amit tennie kellene. Kicsíptem magam, és ribancosra vettem a figurát, holott a lelkem mélyén tudtam, hogy sohasem az volt a probléma, hogy ne vonzódna hozzám, hanem az, hogy nem akar velem lenni. Ennyi. Szerette húzni az agyamat, flörtölni velem, feszegetni a határokat. De igazából nem akarta meghúzni a ravaszt. Ha akarta volna, mostanra már megteszi. Összetévesztettem az

alfahím szükségleteit azzal, hogy meg akar védeni engem. Marha nagyot tévedtem. Ennek a pasinak problémái vannak, és elegem lett abból, hogy én legyek közülük az egyik. Egyszer csak, amikor nagyjából egy óra volt hátra zárásig, Rush odajött hozzám. – Gyere be az irodámba a műszakod után! Elsétált, mielőtt válaszolhattam volna, pézsmás cigi- és kölniillatot hagyva maga után. Nagyszerű. Ennyi. Most fogja felsorolni nekem az összes indokot, hogy miért nem akar tőlem semmit. Tudta, hogy nem vagyok az a „csak szex” típus. Még beszéltünk is erről, az ég szerelmére! Nem tudtam átverni. Egyébként is, miért bajlódna olyasvalakivel, akinek érzelmi igényei vannak, amikor folyton gyönyörű nők hevernek a lába előtt – olyanok, akik ugyanazt akarják, mint ő? Csak szexet, szerelmet nem. Milyen ostoba vagy, Gia! A műszakom lejártával

egyre

csak

halogattam,

hogy

bemenjek az irodájába. Eltűnt a vendégeknek fenntartott részről, így feltételeztem, hogy ott vár. Talán faképnél hagyom és hazamegyek. Végül is a működő kocsim várt rám a parkolóban, hála neki. Semmi okom nem volt rá, hogy kitegyem magam a visszautasítás gyötrelmének. Addig időztem, míg végül letrappolt a vendégfogadó részre. Dühösebbnek tűnt, mint valaha. –  Fél órája zártunk. Mintha azt mondtam volna neked, hogy találkozzunk az irodámban. Ott vártalak. –  Hát nem kell ugranom csak azért, mert azt mondod –

feleltem a szemébe sem nézve, az étlapokat rendezgetve. –  Gia… – rivallt rám. – Vonszold be a segged az irodámba! – nézett velem farkasszemet, amikor felpillantottam. Rush elviharzott, én pedig megadtam magam, és zakatoló szívvel követtem őt. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, keresztbe fontam a karomat. – Oké, mi az? Rush leült, és felrakta a lábát az asztalra. Kattintgatni kezdte a tollát, mielőtt megszólalt. –  Gondolkodtam a mai ajánlatodon, és nem hinném, hogy jó ötlet. Én… –  Hagyd abba! – kiabáltam. Elborult az agyam. – Hagyd már abba! Nem kell hallanom ezt, jó? Már úgyis tudom, mit akarsz mondani, hogy nem hiszed el, hogy komolyan gondoltam a barátság extrákkal dolgot. Hogy sohasem tekintenél rám szexhaverként. Bla-bla, satöbbi. Kímélj meg, légyszi! Nem muszáj végighallgatnom a magyarázatot. Olyan hirtelen pattant fel, hogy a forgószéke nekicsapódott a falnak. Odacsörtetett hozzám, és alig egylépésnyire állt meg tőlem. – Befejezhetem? –  Nem – hátráltam az ajtó felé. – Nem akarok erről beszélni. Idiótán viselkedtem, rád vetettem magam, és ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Igazad van. Nem az a fajta lány vagyok, aki neked való. Nekem van méltóságom és önbecsülésem, és többet akarok. Sokkal többet annál, mintsem hogy a játékszered legyek. Nem érdekel, milyen vonzó vagy

azzal a rejtélyes, rosszfiús hülyeséggel, amit nyomatsz. Végül is olyan ember vagy, aki teljesen mást akar az élettől, mint én. – Lehetne, hogy… – Nem! – szakítottam félbe. – Mennem kell. Amint megfordultam, éreztem, hogy megragadja a csuklómat. Szembefordított magával, és nekinyomott az ajtónak. – Kibaszott makacs vagy – mondta az arcomba olyan közelről, hogy éreztem a leheletét. – Rá kellene, hogy döntselek az asztalomra, és jól elfenekeljelek, amiért nem hagysz engem szóhoz jutni. Megkeményedett a mellbimbóm a gondolattól. Nyeltem egyet. – Látod… ilyen vagy. Te… – Fogd be! Mielőtt kifakadhattam volna, amiért azt mondta nekem, hogy fogjam be, rátapasztotta a száját az enyémre, hogy belém fojtsa az összes kimondatlan beszólásomat. Kis híján összecsuklott a térdem, olyan erővel csókolt. Rush beletúrt a hajamba, miközben behatolt a nyelvével a számba.

Kétségbeesetten

igyekeztem

felvenni

a

ritmust.

Átkozottul jó íze volt, olyan dohányfüstös és a sajátja. Belenyögtem a szájába, mert képtelen voltam leplezni, mennyire vágyom a folytatásra. Most már én is a haját markolásztam, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Nem tudtam betelni a mámorító ízével. A borostája kicsit horzsolta az államat, ahogy még jobban hozzám

préselődött,

és

folytatta

a

szám

ellen

indított

hadjáratot. Végighúzta a kezét a hajamon, aztán a hátamon keresztül eljutott a fenekemig. Keményen megmarkolta, mielőtt

könyörtelenül nekinyomta a kemény farkát a hasamnak. Pont olyan mély hangon nyögött a kéjtől, mint ahogy előtte elképzeltem. Éreztem, hogy minél tovább fal engem, annál jobban elgyengülök. Már átázott a bugyim, és tudtam, hogy nekem annyi lenne, ha megpróbálna itt és most a magáévá tenni. Rush erőteljesen szívott egyet az alsó ajkamon, mielőtt hirtelen elhúzódott. Fájdalmas arccal lihegett. – Beszélnünk kell.

14. FEJEZET Rush Gia úgy nézett rám, miután abbahagytam a csókolózást, mintha beleszartam volna a vattacukrába. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha is meg kellett tennem. De muszáj volt sort kerítenünk erre a beszélgetésre. Arról nem is beszélve, hogy nem akartam megdugni az irodámban, amihez vészesen közel voltunk. Még néhány másodperc abból a csókból, és nem tudom, képes lettem volna-e leállni. – Mit akarsz mondani? – kérdezte levegőért kapkodva. –  Ha két másodpercig hagytál volna szóhoz jutni az előbb – kezdtem még mindig kőkemény farokkal – akkor kiderült volna, hogy rosszul gondoltad, mit akarok neked mondani. Mély levegő. –  Én nem csak dugni akarok… nem csak lefeküdni akarok veled – helyesbítettem, mert valami fontosat készültem mondani. Kifújtam magam, mielőtt kipréseltem a hátralévő szavakat. – Szerintem… nézzük meg, merre haladnak a dolgok. – Mire célzol? – esett le az állam. –  Amikor ma este besétáltál az irodámba totál kirittyentve, mint egy kibaszott Betty Boop, éppen a közöttünk lévő dolgon

gondolkodtam, próbáltam kiigazodni az érzéseimen. De nem volt mire rájönnöm azon kívül, hogy tagadásban voltam. Nem ígérhetek neked semmit, Gia. Nem ígérhetem meg, hogy nem fogom istenesen elcseszni. De… meg akarom próbálni. –  Többet akarsz tőlem egy laza dugásnál? – kerekedett el a szemem az őszinte megdöbbenéstől. – Aha – léptem hozzá közelebb. Két tenyerem közé vettem az arcát, és letöröltem a szájáról a rúzs maradékát. – Erre a sok szarra pedig semmi szükség az arcodon. Kibaszott gyönyörű vagy nélküle is. Ha még egyszer ezt csinálod, mindet lecsókolom rólad. –  Ezt vegyem kihívásnak? – pirult el. – Szóval… most mi legyen? Mi a következő lépés? A járás fogalomköre nagyon idegen volt a számomra. Nem is emlékeztem rá, mikor vittem legutóbb egy nőt hivatalos randira. Minél lassúbb tempót diktálok Giával, annál kisebb az esély rá, hogy elcseszem a dolgokat. Ez azt jelentette, hogy egy időre el kellett kerülnöm, hogy kettesben maradjak vele. – Holnap este nem dolgozol, ugye? – kérdeztem. – Nem. – Elmegyek érted. – Elviszel randizni? – mosolygott gúnyosan. –  Figyelj… nem igazán tudom, hogy megy ez a járás dolog – kezdett el kalapálni a szívem a gondolattól. – Nagyon régóta nem volt rendes randim. De igen, érted megyek, és elviszlek vacsorázni. –  Értem jössz. Elviszel vacsorázni. Ez számomra nagyon is randinak hangzik – cukkolt.

– Jól van, a franc egye meg – forgattam a szememet, de aztán elmosolyodtam. – Igen, randi.     Mi ütött belém ma este? Baromi határozatlan lettem. Már a harmadik inget vettem le az elmúlt öt percben, hogy odahajítsam a szoba sarkába. Mintha még soha nem vittem volna egy nőt sem vacsorázni. A kiöltözéshez sem voltam hozzászokva. Végül egy sötétszürke pólóinget választottam sötét farmerral. Az az igazság, hogy a megfelelő póló sem tudott megvédeni a saját önpusztító magatartásomtól. Rohadtul tudtam, hogy nincs hatalmam afölött, hogyan reagál a testem Giára. Igen, még jobban meg akartam őt ismerni. Igen, együtt akartam vele lógni. De jobban hiányzott, hogy megdugjam, mint hogy levegőt vegyek, és aggódtam, hogy abban a pillanatban, amint egymáshoz érünk ma este, ez a vágy mindent felborít. El fogom veszíteni a fejemet. Egyszerűen tudtam. Egy menő tengeri herkentyűs étteremben foglaltam asztalt, nagyjából félórányira. Gondoltam, hogy minél hosszabb az út, annál jobb. Több időt tölthetünk a kocsiban, ahol nem keveredhetek bajba már az első „randin”. Éppen kezdett lemenni a nap, amikor

megálltam

a

tengerparti ház előtt. Miután becsöngettem, letöröltem a verejtéket a homlokomról. Vártam, hogy ajtót nyisson. Kuncognom kellett magamban, hiszen még mindig nem tudta, hogy az enyém ez a hülye ház, amiben lakik.

Gia ajtót nyitott. Olyan jól nézett ki, hogy helyben fel tudtam volna falni, s ez a gondolat csak megerősítette, milyen durva a fejlövésem. Mélyen kivágott citromsárga ruha volt rajta – hosszú és légies. Bár szexi volt, nem tűnt ribancosnak. Hullámokban omlott alá a leengedett haja. Fényes hajpánt díszelgett a fején, amiről az jutott eszembe, hogy Kleopátra hordott volna ilyet. Gia eredendően egzotikus és gyönyörű, így örültem neki, hogy hallgatott rám, és csak minimálisan sminkelte ki magát. Nem volt rá szüksége. – Jól nézel ki – mosolyogtam. – Te is – felelte. Zsebre vágtam a kezemet, mert nem tudtam, mi a fenét kezdjek vele. Hirtelen ügyelni kezdtem minden egyes mozdulatomra. Olyan volt, mintha egyszeriben elfelejtettem volna, hogyan viselkedjek a közelében. Most, hogy már tudtuk, hányadán állnak a dolgok, és szabadon megérinthettem, összefostam magam a félelemtől, hogy túl gyorsan fogok lépni, és csinálok valami olyat, amivel fájdalmat okozok neki. – Hová megyünk? – kérdezte a Mustangom felé menet. – Hallottál már az Oceanside Manorról? – Igen. Oltári puccos hely. – Akkor próbálj meg viselkedni! – kacsintottam rá, miközben kinyitottam neki az ajtót. – Ma este egy bunyónak se akarj véget vetni! Amint elhelyezkedett az ülésen, vett egy mély lélegzetet. – Hiányzott, hogy a kocsidban üljek. Francba, nekem is hiányzott. Keresztbe tette a lábát, így megpillantottam, milyen magasan

felsliccelt a ruhája: látni engedte a formás és lebarnult lábát, egészen a combja tetejéig. Basszus, basszus, basszus! Ennyit arról, hogy időt nyerek a kocsiban, hogy elkerüljem a bajt. Benyúltam a zsebembe egy cigiért, de rájöttem, hogy elfogyott. Biztos, hogy nem élek túl egy félórás autóutat Láb kisasszony társaságában, ha nem gyújthatok rá. Útközben egyszer csak megálltam egy bolt előtt, mielőtt felhajtottunk volna az autópályára. – Mit csinálsz? – Muszáj cigit vennem. Otthon hagytam. Gyorsan kipattantam a kocsiból, hogy ne kelljen hallanom Gia bűntudatkeltő szövegét, amiért még mindig dohányzom. Nem ma este fogok leszokni. – Egy Marlborót kérek – mondtam a pénztárosnak. Amikor beütötte, benyúltam a zsebembe a pénztárcámért, de nem volt ott. Végigtapogattam a ruhámat, és hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a tárcámat is otthon felejtettem. Francba! Úgy lefoglalt, hogy mit vegyek fel, mintha valami punci lennék, így a legfontosabbról megfeledkeztem. A pultnak dőlve kifújtam magam, és visszatoltam a cigit a pasas felé. – Bocs, haver! Otthon hagytam a tárcámat. Gia biztos látta rajtam, hogy dühös

vagyok,

visszaértem a kocsihoz. – Mi a baj? Egy rántással ráadtam a gyújtást, és felsóhajtottam.

amikor

–  Vissza kell mennünk. Otthon hagytam a tárcámat. Csak megállunk a ház előtt, és beszaladok érte. –  Ne butáskodj már! – tette rá a combomra a kezét, amitől mocorogni kezdett farkam. – Fizethetem én a vacsorát. Kurvára kizárt dolog volt, hogy hagyjam Giát fizetni, még ha később meg is adom neki. El sem tudnék képzelni annál cikibbet, mint végignézni, ahogy kinyitja a pénztárcáját, hogy kifizesse a számlát. – Á, visszamegyek. Az úton egész végig arra készültem, hogyan fog reagálni, amikor megállunk a ház előtt. Még nem látta, hol lakom. Végre odaértünk, s ahogy sejtettem, kiguvadt a szeme, amikor megpillantotta a kéglimet. – Te jó ég! Itt laksz? Ez lenyűgöző! Bár én nem szórom a pénzt, mint az apám és a bátyám, az egyetlen dolog, amit tényleg megengedtem magamnak az örökölt vagyonból, egy baromi jó lakóhely. Kétszintes, óceánra néző ház, csupa üvegablak homlokzattal. Határozottan pöpec ingatlan. Efelől semmi kétség. Egy zárt kis partszakaszon, elszigetelten – pont úgy, ahogy szeretem. Éppen be akartam szaladni, amikor Gia megkérdezte: –  Nem bánnád, ha bemennék veled? Nagyon szeretném belülről is megnézni. Nem kellett volna meglepődnöm rajta, hogy látni szeretné a házat. Valójában nekem kellett volna úriembernek lennem, és behívni őt. Csak nem bíztam magamban annyira, hogy kettesben maradjunk. De most mit tehettem volna? Mondtam volna neki azt, hogy maradjon a kocsiban, miután még meg is

kérdezte? – Aha, persze. Odabent Gia körülnézett, felmérve a modern, de minimalista berendezést. A bútoraim többsége fekete vagy szürke volt. A fő lakrészen anyám festményei borították a fehér falakat. Direkt megkértem rá, hogy fessen különböző holdvariációkat éjszakai óceán fölött. – Rush, ez a hely… ez… – ámuldozott Gia. – Köszönöm. Nem

tartott

sokáig,

mire

észrevette

a

festményeket.

Egyenesen odasétált ahhoz, amelyiken a legkerekebb volt a hold. – Anyukád csinálta ezeket? – Igen – feleltem a nyomában. – Fantasztikusak – húzta végig gyengéden az ujját a vásznon. – Ennyire odavagy a holdért? –  Mondhatjuk, hogy bírom a holdat, igen. Mindig ott van nekem, és van egy pici sötét oldala, ahogy szerintem nekem is. Megkértem anyát, hogy fessen nekem holdvariációkat az éjszakai víztükör fölött.

különböző

Láttam Gián, hogy járnak a fogaskerekek a fejében, mintha próbálna rájönni, miért szeretem a holdat. Talán igyekezett valami összefüggést találni a függetlenség vagy a szeretet iránti vágyammal, vagy valami hasonló hülyeség. –  Nos, határozottan úgy gondolom, hogy inkább a hold illik hozzád, mintsem a nap. –  Azért, mert holdkóros szemöldökömet.

vagyok?

–

vontam

fel

a

–  Ja, igen – nevetett. – De a sötét, rejtélyes kisugárzása miatt is. Gia tovább lófrált a házban, mit sem sejtve arról, hogy én már nagyon indulni akartam. – Nem bánod, ha körülnézek az emeleten? Ebből már nem mászhattam ki, de valahol mélyen éreztem, hogy mintha több mindent meg szeretnék mutatni neki most, hogy már itt van az otthonomban. Válasz helyett csak biccentettem, hogy kövessen felfelé a lépcsőn. A hálószobámon átszambázva kivágta az ajtót, ami az emeleti teraszra vezetett. Éppen készült alábukni a nap a szellőfodrozta óceán fölött. Gia ott állt, magába szívva az esti levegőt és a látványt. Pompásan nézett ki, ahogy fújta a haját a szél, miközben a vizet kémlelte. Mindketten csendben maradtunk egy darabig, a sirályokat hallgatva, míg végül megszólalt. –  Ha itt laknék, biztosra veszem, hogy sohasem akarnék elmenni. Eszembe jutott egy kép, ahogy Gia az ágyamhoz bilincselve nem tud lelépni. Az ember nem tehet a gondolatairól, igaz? Amikor felém fordult, valamiért késztetést éreztem, hogy azt mondjam: – Nagyon csinos vagy. Ugye tudod? Ez meg honnan jött? – Lefogadom, hogy minden lánynak ezt mondod, akit felhozol ide. Ritkán hoztam fel magamhoz nőt. Általában én mentem

hozzájuk. Vagy azon ritka alkalmakkor, amikor elkerülhetetlen volt, sohasem hoztam fel őket a saját hálószobámba, ahonnan ez a terasz nyílt. A földszinti vendég hálószobát használtam „szórakozásra”. – Te vagy az első, aki valaha is itt állt. – Ez most komoly? – ráncolta a homlokát. –  Igen. Zárkózott fickó vagyok. Még sohasem hoztam fel ide senkit. Ez… itt az emeleten… olyan, mintha a szentélyem lenne. – Akkor engem hogyhogy felengedtél? –  Csesszem meg, ha tudom. Szerintem… csak bízom benned, vagy ilyesmi. – Vagy ilyesmi? – vonta fel a szemöldökét. –  Ez olyasmi, amit én sem értek. Elveszítem a fejemet a közeledben. Abban a pillanatban, amikor először megláttalak, elindult bennem valami, aminek nem tudok gátat szabni. – Hát akkor… ne szabj! Közelebb araszoltam hozzá, hogy a füle mögé simítsak egy hajtincset. –  Olyan,

mintha

egyszerre

akarnálak

megvédeni

és

letámadni. Elfuserált egy dolog. – Nem elfuserált. Aranyos. –  Nem tartanád aranyosnak, ha tudnád, mi jár éppen a fejemben. – Szerintem van róla némi sejtésem. Szörnyen meg akartam csókolni, de visszafogtam magam, és helyette lepillantottam a telefonomra. – Indulnunk kéne… – Foglaltál asztalt?

– Aha. Lekéstük. –  Nem bánnád, ha inkább itt maradnánk ahelyett, hogy odamennénk? – kérdezte habozva Gia. – Igazából nincs túl sok kedvem étterembe menni. Így is olyan érzés, mintha egy étteremben tölteném a fél életemet. Imádnám, ha csak kint ülhetnék

ezen

a

teraszon

egy

pohár

borral.

Esetleg

rendelhetnénk valami kaját? Ez pontosan úgy hangzott, mint amit én is szerettem volna, ha nem vagyok olyan átkozottul betojva attól, hogy kettesben maradjunk. –  Semmi baj, ha inkább nem szeretnéd – folytatta, miután nem válaszoltam. – De, rendben – böktem ki. – Maradhatunk itt. Így sokkal nagyobb kihívássá vált számomra az este.

15. FEJEZET Gia Rush egy Margarita nevű olasz étteremből rendelt kaját, innen az utcából. Bort ittunk a padlizsános-parmezános garnéla scampihoz. Sokkal lazábbnak tűnt, mint eddig. A terasz brutál jól volt berendezve. Mindketten egy-egy kültéri nyugágyon feküdtünk. Ő bort kortyolgatva cigizett, miközben borzolta a haját az esti szellő. Már besötétedett, így jobban világított az égő cigarettavége. Jó félméternyi távolságot tartott tőlem egész este. Én viszont azt kívántam, hogy bárcsak közelebb jönne, mert a tegnapi csókunk járt a fejemben. Még sohasem csókoltak ilyen erővel és szenvedéllyel. El tudtam képzelni, milyen lehet az ágyban. Vacsora közben sok mindenről beszélgettünk, például a gyerekkorunkról vagy egy kicsit a vállalkozásairól. Témák egész széles skáláját sikerült lefednünk – kivéve azt, hogy mi is történik pontosan közöttünk. Most megint csak az óceánt bámultuk. – Olyan nyugalmat érzek itt. Annyira békés – szólaltam meg. – Még sohasem osztottam meg ezt a kilátást senkivel. – Ezt még mindig nem hiszem el.

–  Jó, hogy itt vagy – nyomta el a csikket, aztán a kezemért nyúlt. – Nagyon jó. Megszorítottam a kezét, de láttam az arcán, hogy valami miatt aggódik. –  Mintha ez aggasztana egy kicsit – állapítottam meg. – Mi a baj vele? Sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Ne tűrj el tőlem semmiféle szarságot, Gia! Rendben? – Ez meg mit jelentsen? – Ha rajtakapsz, hogy kezdem elcseszni, akkor tegyél helyre. Nyilvánvaló volt, hogy Rushnak mélyről jövő félelmei vannak, hogy fájdalmat okoz nekem. Talán onnan ered, hogy az apja elhagyta az anyját. – Tudod, én is éppen akkora fájdalmat okozhatok neked, mint te nekem. Jusson eszedbe, hogy egy olyan nő lánya vagyok, aki elhagyta a férjét és a lányát. Bennem is lehet rossz vér. De nem fogok aggódni emiatt. És nem félek tőled, Rush. – Pedig kellene. – Miért? –  Mert most nagyon rossz dolgokat akarok csinálni veled. Éppen ezért haza kellene, hogy vigyelek. – Nem akarok elmenni. – Akkor mit akarsz, Gia? – kérdezte lángoló tekintettel. Vakmerően felkeltem a nyugágyamról, odamentem az övéhez, és lovaglóülésbe helyezkedtem az ölében. –  Ezt – jelentettem ki, mielőtt szívvel-lélekkel elkezdtem csókolni. – Akarlak, Rush – suttogtam bele a szájába. Tempósabbra váltott a csókunk, amikor hirtelen felemelt a

nyugágyról, és bevitt az ajtón az ágyához. Letett, és fölém tornyosult. – Lassan akarok haladni, Gia, de tényleg meg kell kóstolnom a puncidat. Lüktetni kezdtem a lábam között a szavaitól. Rush lassan felemelte a ruhám alsó részét, és a lábam közé hajtotta a fejét. Gyengéden csókolgatta a combomat. Vonaglani kezdtem, mert képtelen voltam kordában tartani a testem reakcióit. – Lazíts! – mondta. Esküszöm, hogy csillagokat láttam, amikor a nyelve hozzáért a csiklómhoz. Felsikoltottam, és hátrabicsaklott a fejem a gyönyörtől. Már remegett a lábam. Közelebb húzott magához egy durva mozdulattal, és elmerült bennem a szájával. A nyelve a csiklómat járta körül, miközben az egész szájával kényeztetett. Behunyt szemmel éreztem, ahogy belém csusszannak az ujjai. A kezével dugott, és továbbra is falt engem. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan elélvezek. Már el is kezdtek összehúzódni az izmaim a szája körül. Összesen egy percig bírhattam. Nem is emlékeztem rá, mikor használta utoljára egy férfi a száját arra, hogy örömet szerezzen nekem. Sikoltva, és Rush hajába markolva jutottam el a csúcsra. Teljesen elernyedtem, nem találtam a szavakat. – Alig várom, hogy megdugjalak, Gia – emelte fel a fejét Rush, hogy levegőt vegyen, és megnyalta az ajkát. Csak úgy dudorodott elöl a farmerja. Tudtam, hogy feloldozásra van szüksége, s alig vártam, hogy megadjam neki.

Megragadtam az övcsatját, és megpróbáltam lehúzni a sliccét, de rátette a kezét az enyémre, hogy leállítson. – Ma este nem. Tönkretennélek – ugrott fel hirtelen az ágyról. – Mindjárt jövök. Hosszú időre eltűnt. Miután előkerülve nyugodtnak tűnt, csak arra tudtam gondolni, hogy biztos könnyített magán. – Csússz odébb! – mondta, miközben átölelt. Életem legjobb orgazmusával ajándékozott meg, most pedig magához ölelt. Ennél jobb már nem is lehetett volna. – Hiányzott ez. Hogy melletted aludjak – vallottam be. –  Csak egyszer csináltad, mégis hiányzott? – mormolta a hátamnak. – Azóta minden éjjel. – Nekem is, Gia – csókolta meg gyengéden a hátamat. Elöntötte a szívemet a melegség. Hihetetlenül biztonságban éreztem magam a karjaiban. Szerintem jobban, mint életemben valaha. Végigsimított a karomon az ujjaival, ahogy ott feküdtünk összebújva. Ellazulva és boldogan adtam át magam a pillanatnak, hogy behunyt szemmel belevesszek az orgazmus utáni ködbe, ami körülvett. Egyszerre hullámzott a mellkasunk – éreztem az övét a hátamon –, ez ringathatott álomba. Mert utána arra tértem magamhoz, hogy a napsugarak melegét éreztem az arcomon, az ágy pedig üres volt mellettem.     Nekidőltem az ajtófélfának a konyhában. Na, ehhez a reggeli

látványhoz hozzá tudnék szokni. Rush a tűzhelynél állt, félmeztelenül és vizes hajjal, miközben sütött valamit, aminek mennyei volt az illata, és zenére mozgott. Furcsa volt, hogy countryzenét hallgat. Inkább heavy metálosnak vagy ilyesminek gondoltam volna. –  Csak ott állsz és bámulsz, vagy idejössz adni nekem egy jó reggelt csókot? – szólalt meg Rush anélkül, hogy megfordult volna. – Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt állok? –  Tükröződik – kocogtatta meg a tűzhely rozsdamentesacéltetejét. – Amúgy jól nézel ki abban. A ruhámban aludtam el, és amikor megláttam Rush tegnapi pólóját az ágy mellett a padlón, abba bújtam bele, miután megmosakodtam a fürdőszobában. – Jó reggelt! – ballagtam oda hozzá, s átöleltem a derekát. –  Jól aludtál? – hajtotta hátra a fejét, hogy meg tudjon csókolni. – Nagyon jól. Arra sem emlékszem, mikor aludtam el. Nagyon kényelmes az ágyad. – Ja – kuncogott. – Az ágyam fárasztott le, nem pedig a szám a puncidon. – Mekkora tahó vagy! Kitette a tojást a serpenyőből a tányérra, a kenyérpirítóból pedig éppen ekkor ugrott ki egy elkészült szelet. – Elfelejtettem, hogy itallal kell megvesztegetnem téged, hogy csúnyán beszélj – kacsintott. – Menj, ülj le! Csinálok neked kávét, és kitalálom, mit akarok hallani cserébe azért, hogy némi koffeinhez juss.

Együtt ültünk le reggelizni. Nem tehetek róla, muszáj volt legeltetnem a szememet Rush testén. Karcsú, mégis erős, izmos alkat. Kidolgozott mellizmok, kockás has – talán nem is hat kocka látszott, hanem nyolc… Biztos, hogy alkalomadtán fel akartam fedezni az összes porcikáját a nyelvemmel. A karja pedig minden egyes mozdulatnál megfeszült és elernyedt, amikor a kávéscsészét a szájához emelte. Arról a vékony szőrcsíkról nem is szólva, ami a köldökétől indulva eltűnt a melegítőnadrágjában. –  Mi jár abban a flúgos kis fejedben ma reggel? – kérdezte, mert rajtakapott, hogy bámulom. – Csak szemügyre veszem az árut. Erre felvonta a szemöldökét. – Mi az? Te láthattál engem, mielőtt eldöntötted, hogy elhívsz randira. Én viszont nem láthattalak téged – érveltem. – Mikor láthattalak meztelenül? – került helyre a szemöldöke. – A sárga bikiniben. – Akkor nem voltál teljesen meztelen. Bár láttam valamennyit a mellbimbódból, meg az egész fenekedet. Szóval majdnem. Nem tudom, miért, de Rush közelében olyan vakmerőnek éreztem magam. –  Nos, nem szeretnék sportszerűtlen lenni – villantottam rá egy ördögi mosolyt, mielőtt kibújtam a pólóból, és ledobtam a földre. A melltartómat a ruhámmal együtt otthagytam a hálószobában, így csupán egy fekete csipketanga volt rajtam. –  Baszki – csattant Rush villája a tányéron. – Nem könnyíted meg a helyzetet – nyelt egyet. –  Azt mondod, hogy kemény helyzetben vagy miattam? –

biccentettem oldalra ártatlanul a fejemet. A mellemre szegeződött a tekintete. Szó szerint láttam, ahogy sötétebb zöldre vált a szeme. – Gyönyörű a melled. –  Köszönöm

–

kortyolgattam

a

kávémat.

Igyekeztem

természetesen viselkedni. – Szeretném megdugni. Félrenyeltem a kávét, és egy részét ráköptem a tányéromra. Én kezdtem a dolgot, de Rush kétségtelenül átvette az irányítást. Hirtelen kiszáradt a szám, így most nekem kellett nyelnem egyet. – Szeretnéd… – Megdugni. – Ööö… oké. A nyakamra vándorolt a tekintete. –  Imádom a kulcscsontod – mutatott oda. – Olyan finom és nőies. Tökéletes és bársonyos rajta a bőr. – Köszönöm. – Rá fogok élvezni. – Tessék? – Az egész nyakadra. És megdugom a gyönyörű melledet. – És mikor fog ez megtörténni? – fészkelődtem a széken. –  Amikor csak akarom – nézett rám huncutul csillogó szemmel. Talán fel kellett volna kapnom a vizet azon, hogy egy pasi, akivel még csak most kezdtem el járni, a reggelinél közölte velem, hogy szeretne szexelni a mellemmel, majd a nyakamnál fejezné be, amikor csak akarja, de a fenébe is… Benne voltam.

Összerezzentem, amikor Rush egyszer csak hátratolta a székét, hogy felálljon. Odajött hozzám, és lehajolt, hogy szájon csókoljon. – Vedd vissza a pólót! Próbálok jó lenni. Azzal felemelte a földről, és felém nyújtotta. Fancsali képet vágtam. –  A ciciszexhez kell még legalább egy-két randi – közölte, mielőtt sarkon fordult, és elindult kifelé a konyhából. – Hová mész? Még be sem fejezted a reggelit. – Használd a fantáziád, Gia! Én biztos, hogy használni fogom az enyémet.     Rush hazavitt. Bár még nem álltam rá készen, hogy elváljak tőle, tényleg írnom kellett egész nap, mielőtt este dolgozni indultam. Csak üresbe rakta a kocsit a ház előtt ahelyett, hogy leparkolt volna. – Ma este dolgozol, igaz? – Hattól – bólintottam. – Mi lenne, ha holnap csinálnánk valamit? – Tizenegytől viszem a villásreggelis műszakot. – Ismerem a főnököt. Biztos ad neked egy szabadnapot. – Oké – mosolyogtam. – Mit szeretnél csinálni? –  Arra

gondoltam,

hogy

elmehetnénk

látogatóba

az

anyámhoz. Azt akarja, hogy ismerkedjek meg valami seggfejjel, akivel jár, te meg egyébként is látni szeretted volna a munkáit. –  Egy seggfejjel jár? – ráncoltam a homlokomat. – Honnan tudod, ha még nem is találkoztál vele?

– Az anyámmal jár – vágta rá Rush pókerarccal. –  És attól már rögtön seggfej, mert az anyukáddal jár? – nevettem. –  Seggfej pozícióból indul, és meg kell dolgoznia az előrejutásért. Odahajoltam, hogy összeérjen az ajkunk. –  Szerencséd, hogy imádnivalónak tartom a védelmező oldaladat, mert néhányan tényleg úgy gondolnák, hogy te vagy a seggfej. – Menj írni, Shakespeare! Végighúztam az orromat az orrán. –  Talán majd írok egy jelenetet, ahol a főhős a nyelvével dolgozik a főhősnőn, ha már úgyis olyan szép emlékből tudok ihletet meríteni. – Szállj ki a kocsimból, mielőtt megint le kell zuhanyoznom! – mordult fel Rush. – Később találkozunk, főnök! – nyitottam ki kuncogva az ajtót.

16. FEJEZET Rush Másodjára is ki kellett volna vernem ma reggel. Mivel életemben először hivatalosan is jártam valakivel, az ember azt hitte volna, hogy baromira nem kell a saját kezembe venni a dolgokat. Ki gondolta volna, hogy a járás napi több recskázást jelent? Rápillantottam Giára az anyósülésen. Királykék selyem overallszerűség volt rajta, kivágott vállakkal. Kilométer hosszú lába volt benne, bársonyos bőre vonzotta a szemem. Arra is rá akartam élvezni. Beletúrtam a hajamba. Mi a fene üt belém, ha erről a lányról van szó? Olyan édes és tiszta, én pedig azt akarom, hogy csúnyán beszéljen, és jól megrontsam. Tegnap este nagyon igyekeztem megtartani az illő távolságot az étteremben. De amikor lehajolt, hogy felvegyen egy kupac étlapot, ami kiesett az irodámmal szembeni raktárból, nem bírtam magammal. Kulcsra zártam az ajtót, és addig szívogattam azokat a mesés melleit, ameddig azt nem hallottam tőle, hogy alig várja, hogy érezze köztük a farkamat. És most, még az anyám felé vezető úton is kurva nehéz volt visszafogni magam. Gia lerúgta a szandálját, és felrakta a lábát a műszerfalra.

– Szóval anyukád abban a házban lakik, ahol felnőttél? – Pontosan ugyanabban. Már harmincöt éve. – Ez azt jelenti, hogy látni fogom, hol aludtál tinikorodban? – Aha. –  Lefogadom, hogy kamaszként is megérted a pénzed. Lányokat csempésztél fel a szobádba meg ilyesmi – fintorgott. – Most, hogy így belegondolok, talán mégsem akarok oda bemenni. –  Ne már! Eljátszhatjuk, hogy megint tizennégy évesek vagyunk. Letaperolnálak smárolás közben, és nekinyomnám a kígyót a csípődnek. –  Tizennégy? – nevetett Gia. – Akkor kezdted el taperolni a lányokat? A reakciójából ítélve jobban tettem, hogy nem osztottam meg vele: inkább tizenkettő volt az. – Akörül. – Azta! – Te hány éves voltál, amikor először letaperoltak? – Tizennyolc. Vetettem rá egy pillantást, hogy lássam, viccel-e. Nem viccelt. – A tizennyolc egy kicsit késő ahhoz, nem? – Lehet – vont vállat. –  A fiúk biztos loholtak utánad. Gondolom, hogy a késői kezdés nem a lehetőség hiánya miatt volt. – Nem. Sokszor hívtak randizni. Csak… – Csak mi? – pillantottam rá megint. –  Nem tudom. Így visszatekintve szerintem lehet, hogy nem akartam csalódást okozni az apukámnak. Az anyám felelőtlenül

viselkedett, hogy megszült engem, és lelépett. Apa nagyon sokat beletett, hogy felneveljen engem. Egyszerűen nem akartam csalódást okozni neki. Az összes lány – felnőtt koromban pedig a legtöbb nő –, akivel dolgom volt, pont az ellenkezőjét tűzte ki maga elé célként. Bosszantani akarták az apjukat. Mindig is távol tartottam magam az „apuci kicsi lánya” típusoktól, mert bemeséltem magamnak, hogy prűdek. Úgy gondoltam, hogy nem tudnék megfelelni az elvárásaiknak. Giának határozottan nagy elvárásai voltak, amitől konkrétan összefostam magam. –  Láttam, apukád hogy néz rád, hogy hogyan viszonyultok egymáshoz. Szerintem kizárt dolog, hogy csalódást tudnál neki okozni. –  Mindegy – mosolygott. – Az eredeti témához visszatérve… Egyetlen fiú sem taperolt le a szobájában. De megengedtem Robbie Kravitnek, hogy benyúljon a pulcsim alá a hátsó sorban a moziban, amikor végzősök voltunk a gimiben. – Mennyire durva, hogy most azonnal be akarok húzni egyet Robbie-nak? –  Hát akkor legalább már tudod, hogy éreztem magam az elmúlt hónapban – vihogott. – Amikor nők ugrottak be az étterembe, hogy apró bőrszoknyában felajánlkozzanak neked. Ebbe bele sem gondoltam. – Egyiket sem hívtam. Gia egy pillanatra elcsendesedve kinézett az ablakon. – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül. –  Ha egy nő megkérdezi, hogy kérdezhet-e valamit, akkor az általában olyasmi szokott lenni, amire nem akarok válaszolni.

Ezen nevetett. – Voltál valakivel, amióta megismerkedtünk? – Nem. Pedig majdnem eljutottam odáig azon az estén, amikor belekeveredett abba a verekedésbe. De őszintén szólva erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy ráírjak egy másik nőre, csak hogy eltereljem a gondolataimat Giáról. Másrészt pedig kétlem,

hogy

megtörtént

volna

a

dolog,

ha

egyáltalán

odamegyek. – Együtt akartam lenni valakivel, mert azt hittem, hogy akkor lekattanok rólad, de igazából sohasem tettem meg – folytattam. Bólintott, ám nem szólt semmit. Amitől kurvára paranoiás lettem. Neki van mit bevallania? – Te voltál valakivel? – Nem. Csak egyvalakivel az elmúlt egy évben. És ahogy már elmondtam neked, óriási hiba volt. Magányos voltam, és bedőltem a „kedves pasi” dumának, mert hiányzott, hogy közel kerüljek egy férfihoz. De miután rossz telefonszámot adott meg, rájöttem, hogy a szex nem adta meg a közelséget, amire vágytam. – Most már abból a seggfejből is kiverném még a szart is, aki szórakozott veled – ráztam a fejemet. – Több okból is. Az első, hogy ő már lehetett benned, én pedig még nem. Gia rátette a kezét a combomra, amitől kis híján sávot váltottam. – Ezen változtathatunk, tudod? Nem én vagyok az, aki lassít a tempón. Épp most mentünk el egy Holiday Inn előtt a legutóbbi lehajtónál.

– Sírba teszel, te nő! – morogtam.     – Sziasztok! – nyitott ajtót anyám, és már át is ölelte Giát, mielőtt egyáltalán tudomást vett volna rólam. – Úgy örülök, hogy itt vagytok. Ők ketten rögtön elkezdtek bókolgatni egymásnak mindenféle szarság miatt. Imádom a nyakláncodat! Nagyon jól áll neked a kék! Új a frizurád? –  És velem mi lesz? – forgattam a szememet. – Csicskagyász lettem? –  Óóó… – biggyesztette le az ajkát anya. – Az én kisfiam elhanyagolva érzi magát? Gyere ide! Öleld meg a mamát! Na, ez így meg erőltetett. De leszartam, mert az anyukám oltári jó arc. Szorosan magamhoz öleltem, és baromi jó érzés volt. Miután kibontakozott az ölelésből, olyan izgatottan nézett Giára és rám, amilyennek még sohasem láttam. Néhányszor összecsapta a tenyerét, mert alig tudta leplezni a lelkesedését. – Gyertek csak, gyertek! A ház, ahol felnőttem, kicsi volt: tipikus egyszintes épület, amilyennel tele vannak a Long Island-i középosztály lakta környékek. Anya viszont megtöltötte élénk színekkel és festményekkel, így valamiért mindig nagyobbnak tűnt, mint a legtöbb barátom otthona. A legjobb dolog, ami kisült a nagyapámtól kapott örökségemből, hogy néhány éve ki tudtam

fizetni a hitelt. – Hűha, imádom ezt a helyet! – nézett körül Gia elkerekedett szemekkel. – Kicsit botcsinálta lakberendező vagyok. Folyton variálom a színeket meg a bútorokat. Amikor Heathcliff még kicsi volt, előfordult, hogy amikor elindult az iskolába, még bézs volt a fal, az ülőgarnitúra meg piros, és mire hazajött, kék fal várta, a kanapéra pedig tűzőgéppisztollyal raktam új huzatot. – Heathcliff – eresztett meg Gia egy félmosolyt felém. – Olyan viccesen hangzik, pedig tudom, hogy ez a neve. –  A rokonok közül van, aki Heathnek hívja. De az nekem mindig is furcsa volt. – Nem valakinek a tiszteletére kapta a nevét? –  Az apám után – bólintott anya. – Jó ember volt. Heathcliff viszont meg sem ismerhette. Meghalt, amikor várandós voltam. – Részvétem. –  Köszönöm. Tényleg apára emlékeztet. Kemény fickó volt, kicsit zsémbes néha, de a végletekig hűséges és védelmező. –  Az biztos, hogy a védelmező oldalát már észrevettem – mosolygott Gia. –  Arra fogadni mertem volna. Gyere, hadd mutassam meg neked a műtermemet, mielőtt Jeff ideér, hogy elvigyen minket a galériájába! –  Ti menjetek csak előre! – javasoltam. – Pár perc múlva jövök. Csak kimegyek hátra, hogy gyorsan elszívjak egy cigit. A két nő felém fordult, és egyszerre ráncolta a homlokát. – Jobban örülnék, ha leszoknál, szívem – mondta anya. – Én is – tódította Gia.

–  Pont ez hiányzott – morogtam egyikről a másikra nézve. – Mint két seggbe rúgás.     Jeff egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. Inkább tűnt nagypapának, mintsem olyasvalakinek, akivel az anyámnak járnia kéne. Habár most, hogy így belegondolok, anyám is elég idős már a nagymamasághoz. Csak őt sohasem láttam öregnek, mert nem úgy viselkedik, és annyira fiatalos. Jeffnek ősz haja volt, napbarnított bőre mély ráncokkal, és belebújós cipője. Nem is tudtam arról, hogy anya randizik, pláne nem láttam azt, akivel együtt tölti az idejét, de inkább számítottam egy menő fazonra, mint olyanra, aki már közelebb áll ahhoz, hogy csak segítséggel tudjon járni. –  Szörnyen csendes vagy – jött hozzám Gia, amikor úgy tettem,

mintha

tanulmányoznék

egy

festményt

Jeff

galériájában. Nekem egy rakás festékpacának tűnt az egész, az árcédulán meg hétezer dolcsi szerepelt. – Te kifizetnél ezért hétezer dolcsit? – mutattam a pacára. – Nekem nincs hétezer dollár a bankszámlámon – kuncogott. – De ha lenne, nem erre pazarolnám el. – Mire költenéd? – A szeptemberre. – Szeptemberre? –  Aha – sóhajtotta. – A ház, amit bérlünk, húszezerbe kerül havonta a nyári hónapokban, de szeptemberben csak a töredékébe. Most jöttem rá, hogy már csak hat hetem maradt ott. Még nem állok készen arra, hogy elmenjek – találkozott a

tekintetünk. Ja. Nem is fog elmenni, ha rajtam múlik. Én fenn tudtam tartani azt az ingatlant a tavaszi és a nyári bevételből. De még túl korai lett volna megkérni rá, hogy maradjon, és elmondani neki, hogy állom a cehet. – Na… és mit gondolsz az anyukád barátjáról? – bökött meg a vállával. – Szerintem kurva öreg. –  Melody azt mondta, hogy csak négy évvel idősebb nála – nevetett Gia. – Negyvennel látszik idősebbnek. – Kit érdekel? Szerintem kedves fickó, és úgy tűnik, boldogok együtt. Odapillantottam a galéria túlsó végébe. Jeff és az anyám egy festmény előtt álltak, és a férfi éppen mesélt neki valamit, miközben rámutatott a műalkotásra. Anya hátrahajtott fejjel felkacagott, nekem pedig megdobbant a szívem. – Igen, tényleg boldognak tűnnek. – Tudod… – kezdte Gia. – Lehet, hogy az emberek ránk nézve is úgy gondolják, hogy furcsa páros vagyunk. Te szét vagy tetoválva, meg van ez a sötét és veszélyes kisugárzásod. Én egy szürke kisegérnek látszom melletted. –  Te végképp nem vagy egy szürke kisegér – mértem végig tetőtől talpig. – Talán inkább egy szexi könyvtárosnő, akit a fiúk szeretnének megdönteni a polcok között. De nem egy szürke kisegér, bébi. –  Azt nem bánnám, ha te döntenél meg a polcok között. Sőt,

szerintem szuper lenne. Megrándult a farkam. Nyugalom! –  Ó, igen? És mit szólnál egy galéria mosdójához, amíg az anyám és a pasija a szomszéd teremben vannak? Milyen jól megismerheti már az ember a fiának a barátnőjét, ha hallja a nyögéseit! – Tapló – bökött oldalba a könyökével. – Imádod, hogy az vagyok. Fogadjunk, hogy nedves a bugyid. Meglepett azzal, hogy nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt a fülembe suttogta: – Tényleg nedves. De nem attól, hogy azt mondtad, hogy meg akarsz dönteni. Attól ázott el, hogy habozás nélkül a barátnődként hivatkoztál rám. Tökre beindultam. –  Ó, tényleg? – karoltam át a derekát, hogy magamhoz húzzam. Fülig érő szájjal bólintott. – Gyere, barátnőm! Folytassuk ezt a műsort, és vacsorázzunk meg az anyámmal meg a nagyapóval, hogy hazavihesselek, és a második randi után eljussunk a második lépcsőfokig! –  A második lépcsőfokig? Mi a fene a második lépcső, ha nálad a nyalakodás volt az első?     –  Hogy haladsz a könyvvel, Gia? – kérdezte anya vacsora közben. –  Most már egy kicsit jobban megy. Mindennap egy kicsit gyorsabban jönnek a szavak, és kezd kiforrni a szereplők

személyisége. –  Ez remek hír. Nálam gyakran kiderül, hogy egy festményt elkezdeni a legnehezebb, de amint belevágok, elkap a gépszíj, és elég gyorsan befejezem. – Remélem, nálam is ez a helyzet. Baljósan közeleg a határidő. –  A fiam viszont… – mutatott rám anya – gyorsabban el tud kezdeni egy festményt, mint bárki, akivel valaha is találkoztam. Csak sohasem fejezi be egyiket sem. – Te festesz? – kapta felém a fejét Gia. –  Régen – vontam vállat. – De már évek óta nem. Kiderült, hogy jobban be tudom fejezni mások bőrén, mint a vásznon. –  Nem is tudom, miért nem állt még nekem össze a kép. Az anyukád művész, te pedig tetoválásokat készítettél. Hát persze hogy a festéshez is van tehetséged. Megvan valami a régi munkáidból? – Valahol a szekrényben. – Nagyon szeretném látni őket. –  Ööö… – nézett anya egyikünkről a másikra. – Rush művészete egy kicsit más, mint az enyém. – Hogyhogy? – Én nem tájképeket festek – pillantottam rá anyára. – Na, most kíváncsivá tettél. – Jeff is fest – tette hozzá anya. –  Már nem olyan gyakran – magyarázta Jeff. – Tizenöt éve vettem a galériát, amikor visszavonultam a festészettől. De nagy ritkán még mindig elkap az ihlet, és leülök a jó öreg vászon elé. Bár mostanra berozsdásodtam egy kicsit. –  Jeff szerénykedik – áradozott anya. Még csak akkor láttam

ilyennek, amikor rólam beszélt. – Fantasztikusan fest. Az egyik képe ma ki volt állítva a galériában. – Melyik? – kérdeztem. – Az a címe, hogy Tintapaca. Hirtelen találkozott a tekintetünk Giával, és mindketten a szánkhoz emeltük a poharunkat, hátha sikerül vele leplezni a gúnyos vigyorunkat. A vacsora és a kávé után – ami rohadtul kevésbé volt fájdalmas anyám pasijának a társaságában, mint amire számítottam – elindultunk kifelé a parkolóba. Anya és Gia még beszélgettek néhány percig, és anya megígérte, hogy eljön majd egy hosszú hétvégére, mielőtt véget ér a nyár. Jeff a szemembe nézve határozottan kezet rázott velem. –  Az édesanyád különleges nő. Rengeteget számít neki a véleményed. Szeretnélek jobban megismerni. Talán az egyik hétvégén leugorhatnék golfozni. – Persze. De nem vagyok túl jó a golfban. Lényegében elütöm a labdát olyan messzire, amennyire csak lehet, hogy a legnagyobb távolságot tudjam le. – Helyes – mosolygott Jeff. – Én is pancser vagyok benne. Egy óra a gyakorlópályán, és aki messzebbre üti, annak végül nem kell fizetnie a sörért? – Szuper ötlet. Lehet, hogy nagyapó nem is olyan vészes. A hazaút mintha örökké tartott volna, mert alig vártam, hogy kettesben maradjunk, és rátehessem a kezemet Giára. Még mindig úgy gondoltam, hogy nem kéne előadnunk a fő műsorszámot, de kurvára nem akartam takarodót fújni anélkül,

hogy ne szórakoztunk volna legalább egy kicsit. Az autópályáról lehajtva a környékünk felé vettem az irányt. – Haza akarsz ugrani valamiért? –  Kicsit elbizakodott vagy, nem? – húzódott imádnivalóan gúnyos vigyorra a szája. – Előre feltételezed, hogy felmegyek hozzád, és ott maradok éjszakára? –  Marhára lefogadom, hogy igen. Tökéletes úriemberként viselkedtem egész este. Ennek a szarságnak vége, amint odaérünk hozzám. Mocskos dolgokat fogok művelni veled, és imádni fogod. – Jesszusom, Rush… – nyelt egyet Gia. –  Jobban szeretem, ha istenemnek szólítasz. Úgy, hogy jaj, istenem! Jaj, istenem! – Mekkora tapló vagy! – Valóban. De haza akarsz ugrani valamiért? Csak mert balra kell fordulnom, ha igen. – Nem, köszi! –  Semmi gyógyszer vagy ilyesmi? – vetettem rá egy oldalpillantást. –  Gyógyszer? – kérdezett vissza, mert eleinte nem értette, mire gondoltam, de aztán leesett neki. – Ja! Nem, már nem szedek tablettát. Már több mint egy éve abbahagytam, amióta… tudod, nem voltam aktív. De gondolom, hogy újra kéne kezdenem. Újabb ok arra, hogy lassítsunk a tempón. Végképp nem hiányzott, hogy elcsesszem ennek a lánynak a még csak most kezdődő életét azzal, hogy felkoppintom. Márpedig biztosra vettem, hogy ha végre benne lehetek majd, akkora patront kap

tőlem, hogy túlcsordulna a gumin. –  Ha nem bánod, hogy szedd, akkor úgy biztonságosabb lenne. – Nem, nem bánom. Ráadásul akkor tudunk… – Fullosan kefélni? –  Azt akartam mondani, hogy akkor anélkül tudnánk szeretkezni, hogy abba kellene hagyni a gumifelhúzás kedvéért – pirult el. – De igen. Megkeményedett a farkam a gondolattól, hogy korlátok nélkül lehetek majd benne. Padlógázzal tettem meg az út hátralévő részét, és lényegében odaszaladtam vele a bejárati ajtóhoz, és odabent ledobtam a kulcscsomómat az asztalra. – Helyezd magad kényelembe! Gyorsan le kell zuhanyoznom. – Segítsek? – kapta el a kezemet, mielőtt elrohanhattam volna. – Te kinyírsz engem – morogtam.

17. FEJEZET Gia Kezdett eluralkodni rajtam az idegesség, amikor meghallottam, hogy Rush elzárta a csapot a fürdőszobában. Kibújtam az összes ruhámból, jól bekentem olajjal a mellemet, és elhelyezkedtem az ágy sarkában, hogy ott várjam. Ez lesz az első alkalom, amikor egy férfi a dekoltázsomban leli majd örömét, és nem igazán tudtam, milyen testhelyzet lenne rá a legalkalmasabb. Valami azt súgta, hogy Rush pontosan tudja ennek a menetét, hiszen már fantáziált arról, hogy velem csinálja. Egy törülközővel a derekán jött ki a fürdőszobából, és éppen lefelé nézett, miközben egy másikkal a haját törölgette. Megdermedt, amikor felpillantott, és meglátott engem. Pont olyan feszültség áradt a lángoló tekintetéből, amilyet én is éreztem. Rush tudta a módját, hogy gyönyörűnek és kívánatosnak érezzem magam – anélkül, hogy egy szót is szólna. – Vettem egy kis olajat az éjjeliszekrényről – nyomtam össze a mellemet. Sokáig bámult. Olyan érzésem támadt, hogy próbálja magát féken tartani. A dudorodó törülközőjére tévedt a tekintetem. Egyáltalán nem sikerült neki. Ösztönösen megnyaltam az

ajkamat, és amikor felnéztem, láttam, hogy engem figyel. Kis híján elállt a lélegzetem, amikor fogta, és ledobta magáról a törülközőt a földre. Jesszusom! Hosszú. És vastag. És fantasztikusan kemény. Szikrázott a levegő a szobában, ahogy egymásra néztünk. –  Csússz az ágy közepére! – szólalt meg rekedten. – Feküdj a hátadra! Miután elhelyezkedtem, odajött az ágy széléhez, és lenézett rám, miközben megmarkolta a farkát. – Épp most élveztem egy hatalmasat a zuhany alatt arra, hogy elképzeltem ezt. Lángolt az egész testem. Jobban beindultam a puszta gondolattól, hogy mi fog történni, mint magától a szextől valaha. Rush felemelte az egyik lábát, hogy rátérdeljen fölöttem az ágyra. Összenyomtam a mellemet, hogy felkínáljam neki. Egymás szemébe néztünk, ahogy egy csípőmozdulattal odatette a farkát a mellem közé. Behunyt szemmel igyekezett tartani magát egy pár másodpercig. Aztán elkezdett vadul mozogni. Olyan szorosan összenyomtam a mellemet, ahogy csak bírtam, miközben odavissza járt közte a hatalmas farka. – Baszki. Baszki! Őrült jó a melled. Teljesen be foglak teríteni. Azt a bársonyos bőrt a nyakadon, a gyönyörű kulcscsontodat. Az egész testedet össze akarom mázolni… megjelölni, hogy az enyém vagy.

Nyeltem egyet. Jézusmária! Imádtam, hogy ennyire birtokolni akar engem, mintha nem tudna uralkodni magán, és szinte állatias módon akarná uralni a testemet. Kinyitotta a szemét, és lenézett. – Baszki… milyen gyönyörű! Milyen tökéletes. A látvány, ahogy elragadta az orgazmus, a legfenségesebb dolog volt, aminek valaha is tanúja voltam. Megvonaglott az arca, megfeszültek a hasizmai. A nevemet nyögte olyan szexi hangon, hogy én is közelebb kerültem az elélvezéshez. Pontosan úgy történt, ahogy mondta: beterítette a nyakamat.     Rush gondoskodása utána törülközővel megtisztogatott,

is megmutatkozott. Meleg aztán újabb nyelvjátékkal

viszonozta a szívességet. Ezúttal viszont nem dőltem ki rögtön a fáradtságtól. Míg Rush elaludt, én ébren maradtam. Mindenfélén cikáztak a gondolataim: onnantól kezdve, hogy mi lesz, ha összetörik a szívem, egészen odáig, hogy vajon milyen lehet vele az „igazi” szex. Az utóbbiról eszembe jutott a korábbi beszélgetésünk és a ciklusom, hogy mikor kezdhetem újra a tablettát. Nem kellett volna már megjönnie? Vajon nem lenne-e baj, ha Rush ezen a héten akarna szexelni? Ebben a pillanatban – az éjszaka közepén, Rush ágyában – jöttem rá, hogy nem is emlékszem, mikor volt utoljára rendes menstruációm. A múlt hónapban olyan enyhe, pecsételő vérzés jelentkezett, de gondoltam, hogy az lehetett a menzeszem. És most késik.

De mennyire? Pánikba estem. Nem lehetett sokkal régebben, mint egy hónapja. Ugye? Hirtelen tényleg elkezdtem pánikolni. Egyébként a telefonomon szoktam vezetni a menstruációs naptáramat. Muszáj tudnom. Azonnal meg kellett néznem a telefonomat, hogy lássam, mikor írtam be utoljára. Rush még mindig húzta a lóbőrt, miután lefejtettem magamról a karját, és odamentem a földön heverő táskámhoz. Elővettem a telefonomat, és megnyitottam rajta a naptárat. Visszagörgettem a napokat, hogy lássam, mikor jegyeztem be legutóbb a menstruációmat. A múlt hónapon áthaladva rádöbbentem, hogy akkor nem volt bejegyzés. Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem, de csak akkor kezdtem tényleg kiakadni, amikor megállt az ujjam a legfrissebb bejegyzés fölött. A legutóbbi rendes menstruációm több mint két hónapja volt. Nem lett volna annyira aggasztó a dolog, ha nem szexeltem volna pont előtte – akkor volt az egyéjszakás kalandom azzal a pasival a Heightsból.     Másnap reggel minden erőmmel próbáltam megőrizni a nyugalmamat a Rushsal töltött hátralévő időben. Semmi értelme nem lett volna kiborulni vagy meggondolatlan következtetéseket levonni konkrét válasz nélkül. Rush hazavitt, hogy elvileg tudjak írni.

De szó sem volt írásról. Szerintem a szobám falát bámultam órákon át. A naplementés festményre tévedt a tekintetem, amit Rush anyukája adott nekem. Az a kép korábban olyan sok örömöt jelentett nekem, most viszont csak színtiszta szomorúságot éreztem miatta: eszembe juttatta mindazokat a dolgokat, amikből kimaradhatok – egy egész életnyi lehetőséget, ami talán sohasem valósulhat meg. Ma este megint találkozom Rushsal, és nem tudtam, hogy fogok a szemébe nézni, ha nem tudom biztosra. Mégsem bírtam rávenni magam, hogy elmenjek a boltba, és vegyek egy terhességi tesztet. Hogy hozhattam magam ilyen helyzetbe, hogy ez egyáltalán bármilyen szinten is lehetséges? Egész életemben mindent megtettem azért, hogy józan döntéseket hozzak. A Harlannal töltött éjszaka azon kevés alkalmak egyike volt, amikor tényleg elcsesztem. Hiszen még csak azt sem tudom, hogy mi a vezetékneve, vagy hogy tényleg Harlannak hívják-e. Akkor sem léphetnék vele kapcsolatba, ha akarnék. Sebezhető és lehangolt voltam a karrierem miatt, amikor találkoztunk: elterelte a figyelmemet, és szó szerint lebűvölte rólam a bugyit. De óriási hiba volt. Felfoghatatlan, hogy egyetlen rossz döntés egész életre szóló felelősségvállalást jelenthet. Még magamról is alig tudtam gondoskodni. Nem álltam készen arra, hogy egyedülálló anya legyek. Apának megszakadna a szíve. És ez a fejlemény biztosan véget vetne a kapcsolatomnak Rushsal. Még így is habozott egy kapcsolattal járó elköteleződés

miatt, nemhogy egy olyan nővel, aki egy másik férfi gyerekét várja. Egy olyan férfiét, aki eltűnt. Mindkét kezemet az arcomra téve felidéztem a tegnap estét, hogy milyen fantasztikus volt Rushsal lenni. Nagyon kezdtem beleesni. Tudtam, hogy lassabbra fogja velem a tempót, mint amihez hozzászokott. És ettől csak még jobban kívántam. Nagyon akartam őt, minden lehetséges módon. Most pedig lehet, hogy egyetlen részét sem kaphatom meg. Hacsak nem negatív az eredmény, talán sohasem tapasztalhatom meg, hogy milyen igazán együtt lenni vele. Muszáj tudnom. Komolyan tartottam tőle, hogy szívrohamot kapok, ha pozitív az eredmény. Nem tudtam, hogy képes vagyok-e egyedül megcsinálni a tesztet. Fontolóra vettem, hogy megosztom a titkomat Riley-val. Ha most bent van a szobájában, elmondom neki. Ha nincs, akkor az egy jelzés nekem odafentről, hogy tartsam meg a dolgot magamnak. Riley a fésülködőasztal előtt ült, és éppen hullámokat sütött elöl a hajába, amikor megzavartam. Ahogy ott álltam az ajtóban, rögtön látta az arckifejezésemen, hogy valami baj van. – Történt valami? – tette le a sütővasat. –  Riley, meg kell ígérned nekem, hogy egy szót sem szólsz senkinek – jelentettem ki határozottan. – Mi a… Rush csinált valamit? – Nem, nem. Rush, ő… fantasztikus. Ennek semmi köze hozzá – ültem le Riley ágyára, hogy rögtön rátérjek a tárgyra. –

Emlékszel az egyéjszakás kalandomra azzal a pasival a Heightsból? – Aki rossz számot adott meg neked, aha. –  Na, attól tartok, hogy talán nem csak egy rossz számot kaptam tőle. – Elkaptál valamit? – kerekedett el a szeme? – Nem – ráztam a fejem. – Legalábbis remélem, hogy nem. – Akkor? – Múlt hónapban pecsételő vérzésem volt, most pedig késik. – Jaj, istenem! – kapta a szája elé a kezét. – Félek, Riley – remegett a hangom. – Nagyon félek. – Rush tudja? – Persze hogy nem. El sem tudom képzelni, hogyan reagálna. Teljesen váratlanul érné a dolog. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Annyira, hogy szerintem én… Nem tudtam kimondani a szót, pedig a szívem mélyén éreztem. – Beleszerettél – olvasott a gondolataimban Riley. Igen. Könnyek

folytak

végig

az

arcomon,

és

csak

némán

bólintottam. Teljesen szétestem. – Gyere ide! – jött oda az ágyhoz Riley, és átölelt. – Meg kell tudnom, de félek. Vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta a levegőt. – Oké. Tudod, mit? Te itt maradsz. Próbálj nem pánikba esni! Elmegyek a boltba venni egy tesztet. Vicces, de amúgy is el kell ugranom gumiért a ma esti randihoz. – Rendben – szipogtam.

– Akkor lesz érdekes a dolog, amikor a pénztáros beüti nekem a gumit és a terhességi tesztet – vigyorgott.     –  Attól, hogy bámulod a dobozt, még nem fog megoldódni a helyzet. Csak egyféleképpen derülhet ki – mondta Riley. – Tudom. Feltápászkodtam az ágyról. Kisomfordáltam a fürdőszobába, ahol kábán kibontottam a dobozt, követtem az utasításokat, és rápisiltem a tesztre. Zakatoló szívvel mentem vissza a szobába, ahol Riley várt, és kifújtam magam. Odaült mellém az ágyra. – Csak lélegezz, Gia! – simogatta a hátamat. – Öt perc – sóhajtottam. Csilingelt egyet a telefonom. Majdnem betojtam tőle, mert annyira kiéleződtek az idegeim. Érte nyúlva láttam, hogy Rush írt.   Rush: Emlékszel, hogy tegnap este együtt akartál velem zuhanyozni… de én nem engedtelek? Hmm, szerintem ma este kellene rá sort keríteni. Nem megy ki a fejemből a kép, ahogy beszappanozom azokat a mennyei ciciket, de csak miután megint közéjük férkőzhetek. Benne vagy?

  Ez az üzenet egyébként izgalmat ébresztett volna bennem a ma estével kapcsolatban. Most viszont elmondhatatlan fájdalom

öntött

el

helyette.

Máris

úgy

éreztem,

hogy

keserűséget okoztam neki. Nehéz volt elképzelni, hogy Rush nincs többé a közelemben. Azonnal magáévá tette az életem

minden mozzanatát, amint megismerkedtem vele. Szerintem vissza kéne írnom.   Gia: Máris hiányzol.

  Fogalma sem volt a mondat mélyebb jelentéséről. Máris hiányzott nekem, pedig tudtam, hogy perceken belül örökre elveszíthetem. Már eltelt annyi idő, hogy meg lehessen nézni a tesztet. Megvan az eredmény. Csak nem bírtam rávenni magam, hogy visszamenjek a fürdőszobába. – Akarod, hogy megnézzem? – kérdezte Riley. Idegesen nyeltem egyet, és beletöröltem a combomba a tenyeremet. – Igen. Légyszi… Riley a folyosón keresztül átment a fürdőbe. Mintha ez lett volna életem leghosszabb fél perce. Úgy jött vissza, hogy piros volt az arca. Baljósnak tűnt. Meg sem kellett szólalnia. Tudtam. Csilingelt a telefonom.   Rush: Elcsesztél engem, Gia. Megőrülök érted.

  Mintha kést döfött volna a szívembe. Nem is írhatta volna rosszabbkor. Kábán behunytam a szememet, Riley pedig oldalról átölelt. Miközben vállára hajtottam a fejemet, tudtam, hogy el kell majd mondanom Rushnak. De még egyetlen éjszakára szükségem

van. Még egy éjszakára, ami csak rólunk szól Rushsal. Egy éjszakára, mielőtt biztos, hogy elveszítem.

18. FEJEZET Rush Gia ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk itthon ma este. Azt mondta, hogy nincs túl jól, és szeretné nálam, velem tölteni az időt. Eszem ágában sem volt tiltakozni. Egy hosszú nap után, amikor több ingatlanhoz is el kellett ugranom, és foglalkozni az alvállalkozókkal, semmi másra nem vágytam, mint hogy lazuljak a csajommal. Hűha! A csajom. Baszki. Tényleg erre gondoltam? Tényleg. Gia az én csajom. Mi ütött belém, hogy igazából odavagyok az elköteleződés gondolatáért? Vagy inkább a kikötözésért. Mindegy. A lényeg, hogy sohasem akartam kötődni, amíg ő képbe nem került, és megtanított rá, hogy egyszer mindennek eljön az ideje. Hú, a rohadt életbe! Nem is emlékszem, mikor volt utoljára barátnőm. Biztos a gimiben, de a kapcsolataim már akkor is rövid életűek voltak. Régen úgy gondoltam, hogy nem akartam. Most viszont rá

kellett jönnöm, hogy csak nem találkoztam a megfelelő emberrel. Gia ragaszkodott hozzá, hogy a saját kocsijával jöjjön. Részemről ez oké, mert így maradt még egy kis időm, hogy készítsek valami ennivalót kettőnknek. Szarrá tudtam pácolni valami zöldséget meg húst, ráhúztam őket a nyársra, aztán odalöktem a grillsütőre. Csináltam mellé piláfot a rizsfőzőben, és bedobtam egy kis fokhagymás kenyeret a sütőbe. Előtte beugrottam az italboltba, hogy hozzak Gia kedvenc Moscatójából. Ettől biztos javult egy picit a faszkalap megítélésem. Amikor kopogott, letettem a sörömet, hogy ajtót nyissak. Hullámzó mellkassal állt az ajtóban. Feszültnek tűnt. Piros váll nélküli ruha volt rajta, a kipirult bőre pedig úgy nézett ki, mintha versenyezni akarna a ruha árnyalatával. – Szia! – emelte fel a kezét. Magamhoz húztam, hogy megöleljem, amiből az lett, hogy felemeltem a földről, és körém fonta a lábát. Olyan eszelősen csókoltam, hogy leettem róla az összes áttetsző szájfényt. Letettem, és kénytelen voltam észrevenni, milyen jó a melle. Hatalmasnak tűnt, mintha ki akarna buggyanni abból a ruhából. – Hiányoztál ma – szólaltam meg. Papucs. – Te is hiányoztál nekem. Amikor nagy nehezen végre levettem a melléről a tekintetem, és az arcára néztem, észrevettem, hogy mintha könnyes lenne a szeme.

– Te… sírsz? – ráncoltam a homlokomat. –  Nem tudom, mi ütött belém – szipogta. – Csak hirtelen eluralkodtak rajtam az érzelmek. Ne haragudj! Néha megesik velem. Csak úgy. Jól vagyok – törölgette a szemét. – Igazából nagyon boldog vagyok. Komolyan. Nem tudtam, mit gondoljak erről. Csak azt tudtam, hogy megint meg kell ízlelnem az ajkát. Megsimogattam az arcát, és magam felé fordítottam a száját. Gia vett egy mély lélegzetet. – Valami nagyon finom illatot érzek. –  Sütöttem magunknak egy kis vacsorát. Gondoltam, ideje, hogy lecsekkold a kolbászomat – kacsintottam. Miután nem nevetett ezen – sőt, egyáltalán nem is reagált sehogy –, tudtam, hogy valami még mindig aggasztja. Egyáltalán nem vall Giára, hogy ne vágjon vissza valamivel. A derekára tettem a kezemet, hogy lassan közelebb húzzam magamhoz. – Biztos, hogy jól vagy? – Igen – mosolygott. Végül a teraszon vacsoráztunk meg. Felfaltuk a steakfalatokat, a gombát, a paprikát, a hagymát és a cukkinit. Gia azt mondta, hogy nincs kedve borozni, ami furcsa volt. Úgyhogy megpróbáltam valami mással kínálni. De még az sem működött, hogy egy csúnya szót kértem tőle egy Cosmóért cserébe. Együtt néztük a naplementét, miközben én bort kortyolgattam, ő pedig vizet ivott. Kezdett időtöltésünkké válni, hogy a teraszomon időzünk.

a

mi

kis

Vacsora után Gia a lábam közé ült, úgy bámultuk a sötét óceánt. – Mindent tudni akarok rólad, Rush – mondta hirtelen, ahogy fújta a haját a szellő. – Nem akarok kihagyni egyetlen apróságot sem. – Erre rengeteg időnk van, nem? –  Senki sem tudhatja, mennyi ideje van – fordult hátra egy pillanatra. –  Oké, Morbid kisasszony – szorítottam magamhoz. – Mit akarsz tudni? Válaszolok. Bármire a világon. Hajrá! – Mi a kedvenc színed? – Fekete. – Nem lep meg. Illik hozzád – kuncogott. – Ööö… hogyan látod magad tíz év múlva? – Ez azért nem kis váltás… –  Tudom. Csak felteszem azokat a kérdéseket, amik eszembe jutnak. Elgondolkodtam, mielőtt feleltem volna. – Tényleg nem tudom, Gia. Tudom, hogy a tipikus válasz, amit legtöbben adnának, az… házasság, gyerekek, kutya meg ilyesmi. De én nem olyan vagyok, mint a többség. Én sohasem így láttam az életemet. Mostanában viszont kezdek rájönni, hogy talán mégsem azt akarom, amiről korábban gondoltam, hogy akarom. Nincs tiszta képem arról, hogy mi lesz tíz év múlva, vagy akár holnap – mormoltam a tarkójának. – Remélem, hogy kibírod mellettem addig. Megfordult, és szavak nélkül, egy csókkal válaszolt. – Hány nővel voltál eddig? – bukott ki belőle a kérdés.

Tudhattam volna, hogy ez egyszer előkerül majd. – Miért akarod egyáltalán tudni? – Morbid kíváncsiság, asszem’. Felsóhajtottam. – Őszintén nem tudom. Sohasem számoltam – válaszoltam, de mégis mondani akartam neki egy számot, ezért becslésbe bocsátkoztam. – Ha tippelnem kéne, akkor talán ötven. – Hűha! Oké. – Hűha? – utánoztam. – Mondd el, mit gondolsz! –  Tényleg nem tudom, mire számítottam. Azt hittem, hogy akár még több is lehet ennél. Nem tudtam, hogy akarom-e hallani a választ, de azért én is feltettem a kérdést. – Hány férfival feküdtél le? – Öttel – mondta habozás nélkül. Hirtelen úgy éreztem, hogy ki akarok nyírni öt pasast, akikkel még csak nem is találkoztam soha. – Az nem olyan rossz. – Annyi, amennyi. Nem? – Aha. Még mindig féltékeny voltam egy kicsit, ami hülyeség. – Voltál valaha szerelmes? – folytatta némi habozás után Gia. Az biztos, hogy az összes nagy kérdést nekem szegezte ma este. Csak egy párkapcsolat volt eddig az életemben, amiben valaha is közel kerültem a szerelemhez. Mivel ma este úgyis megnyíltunk egymás előtt, úgy döntöttem, hogy elmesélem neki a történetet.

–  Egy Beth nevű lánnyal voltam hozzá a legközelebb. Ő volt gyerekkoromban a legjobb barátom. Az apja szinte mintha az én apukám is lett volna. Patnek hívták. Nagyon jó fej fazon volt, és mindig hozzá fordultam tanácsért, tudod… fiús dolgokban. Borotválkozás meg ilyesmi. Mindegy, szóval néhány háznyira laktak tőlünk. – Hogy nézett ki a lány? –  Barna volt a haja, de nem olyan sötét, mint a tiéd. Csinos volt. Szemüveget is hordott, mint néha te is. Közel álltunk egymáshoz. De egyáltalán nem tekintettem rá nőként, egészen kábé tizenhét éves korunkig. – Mi történt akkor? – nyelt egyet Gia. –  Bárcsak tudnám, mi volt a fordulópont! Szerintem csak a tini hormonok tették a dolgukat. Nem igazán gondoltam, hogy ez valaha is megtörténhet közöttünk. Sohasem akartam odáig jutni vele. Mégis, egyik este… megtörtént. A szexnél kötöttünk ki, és nagyon megterhelte a kapcsolatunkat. – Jaj… – sóhajtott fel Gia. – Semmiképpen sem álltam készen semmi komolyra. Ő utána többet akart, én pedig nem tudtam elköteleződni olyan fiatalon. De tényleg fontos volt nekem. És mindig is bántam, hogy fájdalmat okoztam neki. Gyerekek voltunk. És ő lényegében családtag. Utána már semmi sem volt olyan, mint régen. – Most merre van? –  Miután leérettségiztünk, az apja Arizonában kapott állást. Amikor az apja és a tesója kiköltözött oda, követte őket, pedig elég idős lett volna ahhoz, hogy egyedül is megálljon itt a lábán, ha akar. Szerintem, ha könyörögtem volna neki, hogy

maradjon, akkor maradt volna. De mint mondtam, még nem álltam rá készen. Szóval elköltözött. – Azóta beszéltél vele egyáltalán? –  Kapcsolatban maradtunk. Ő már férjhez ment, gyereke is van. Tehát minden úgy alakult, ahogy kellett. –  Fogadni mernék, hogy még mindig fantáziál rólad – mosolygott Gia. – Ó, igen? – húztam magamhoz. – Ezt meg miből gondolod? – Mert én el sem tudom képzelni, hogy szexeljek veled, aztán megint csak barátok legyünk. – Hát emiatt nem kell aggódnod. Egyáltalán nem akarok veled csak barátkozni, soha többé. Mert maximálisan tisztátalanok veled a szándékaim, és nem tervezem, hogy ez valaha is megváltozna – kacagtam. Megsimogatta a hajamat, aztán feltett még egy kérdést. Olyat, amelyiktől egy kicsit leesett az állam. – Hiszel Istenben? Bonyolult, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban. Igyekeztem a tőlem telhető legjobb módon elmagyarázni, hogyan látom a dolgokat a spiritualitás terén. – Igen, hiszek. Legalábbis hiszek abban, hogy egy felsőbb erő vigyáz ránk. De az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy nem kell mindent tudnunk. Bárki, aki azt állítja, hogy pontosan érti, hogyan működik ez az összetett univerzum, egy kicseszett hazudozó. Vagy csak elhiszi, amit akar. Mindannyian próbálunk a lehető legjobban boldogulni azzal a tudással, amink van, és van mellé egy kis vakhitünk is. Mindennap kapunk jeleket, amik elárulják, hogy jó úton haladunk-e. Elénk teszik az

embereket és a lehetőségeket. Ismerős az érzés, amikor valami nagyon a helyén van az életedben? Mintha végre jönne egy szerencsés csillagállás? Azt a bizalmat, amikor érzed, hogy az univerzum pont azt adja meg neked, amire szükséged van… még akkor is, ha te magad rá sem jöttél, hogy szükséged van rá? – Igen. – Na, nekem ez jelenti Istent. Gia csöndben maradt, emésztette a válaszomat. Ha már ennyire megnyíltunk, valamiért késztetést éreztem rá, hogy megosszak vele valamit, amit még az anyámon kívül senkivel sem osztottam meg. – Mutathatok neked valamit? – böktem meg gyengéden. – Aha. Kézen fogva odavezettem az egyik szobához a ház végében. Az adott otthont a saját alkotásaimnak és a tetoválógépemnek, amitől sohasem váltam meg. Még mindig varrtam mintákat, lényegében szájról szájra terjedt a hírem a barátok között, akik új tetkót akartak. Gia körbejárta a szobát, és figyelmesen megnézte a képeket a falon. – Ezeket én csináltam. – Ezek… a tieid? Bólintottam. Nem mintha szégyelltem volna a műveimet, ám ezek nem olyan képek voltak, amilyeneket az ember kitesz a nappali közepére. Tinikoromtól kezdve mániám, hogy gyönyörű nőket festek – de nem akármilyen nőket, hanem szexi, érzéki nőket, szárnyakkal. Nem tudtam, hogy képzeletbeli angyalnak vagy

tündérnek számítanak-e. De mindben volt néhány közös vonás: a hosszú haj, a szexi, kéjsóvár test, az átható tekintet meg a szárnyak. Némelyik

meztelen

megértettem,

hogy

volt.

az

A

többi

átlagnők

talán

ruhában.

Abszolút

hátborzongatónak

tarthatják ezeket a képeket, ám feltételeztem, hogy Gia nem. Tudtam, hogy ő nyitott, és megtalálja bennük a művészi értéket. – Azt se tudom, miért mutatom meg neked ezeket – szólaltam meg. – Annyira érdekeltek az anyám alkotásai. Persze, ezek teljesen mások, mint a… naplementék. – Igen, mások. Annyira lenyűgözőek… lélegzetelállítóak – állt meg az egyik sötétebb festmény előtt, amin egy démoninak tűnő lány szerepelt fekete szárnyakkal és szarvakkal. – Miért döntöttél úgy, hogy elkezdesz ilyeneket készíteni? –  Bár tudnám – vontam vállat. – Csak szépnek és misztikusnak tartom őket. De pár éve már nem festettem egyet sem. Ezek elég régiek. Olyan, mintha feladtam volna az egyiknek a tökéletesítését, aztán dühömben továbbléptem volna a következőre. –  Szinte féltékeny vagyok rájuk – mosolygott Gia. – Annyira gyönyörűek. Ez most furcsa? Na, hát ezt bóknak vettem. –  A nyomodba sem érnek – kuncogtam. – Ők fantáziaképek. Minden, ami széppé teszi őket… az erő, ami mintha sugározna belőlük…

mindig

életre

kelt,

valahányszor

rád

nézek,

valahányszor veled vagyok. Gia mintha megint a könnyeivel küszködött volna. Valami rosszat mondtam?

Odasétált a tetoválófelszerelésemhez. – Jaj, istenem! Itt tetoválsz embereket? –  Régen béreltem egy helyet egy szalonban, amikor ebből éltem. De az összes cuccomat elhoztam magammal. Így van itt egy kis műhelyem. A szoba sarkában állt egy asztal, amin a különböző felszerelések kaptak helyet: egy gőzsterilizátor, tűkészletek, meg néhány lezárt tároló a sterilitás kedvéért. – Kérdezhetek tőled valamit? – Ne kímélj! – Bármit megtennél értem? – karolta át a nyakamat. Lehajoltam, hogy megízleljem az ajkát, mielőtt válaszoltam. – Biztosra veszem, hogy igen. Kivéve, ha azt mondanád, hogy nézzem végig, ahogy egy másik csávóval dugsz. Az tiltólistás. Nem osztozkodom. – Nos, akkor ez a kérés semmiségnek fog tűnni ahhoz képest. – Mi az? – Rajzolnál rám valami apró mintát ma este? Szeretném, ha te választanád ki, mi legyen az. Nem maradandó tetoválást vagy ilyesmit, csak egy műalkotást a testemre. Akarok valami olyat, amit te alkotsz csak nekem. Fújtattam egyet. Tudja, mit gondolok arról, hogy igazi tetoválást varrjak rá, hogy azt visszautasítottam. Korábban már kérte, és nemet mondtam. Nem mintha nem akarnám megjelölni őt magamnak. Csak azt nem akarom, hogy megbánja a változást a tökéletes testén, ha nem teljesen biztos a dolgában. Ez viszont ártalmatlannak tűnt. – Tényleg azt akarod, hogy rajzoljak valamit a bőrödre?

– Igen, nagyon szeretném. Kérlek… Furcsa volt, hogy ennyire sürgető a kérése, ugyanakkor izgatott a lehetőség, hogy megjelölhetem magamnak úgy, ahogy szeretném, még ha csak ideiglenesen is. – Kurvára nehéz eset vagy – cukkoltam. Felderült az arca, amikor ráeszmélt, hogy beadom a derekam. – Köszönöm – hálálkodott ragyogó mosollyal. – Feküdj fel az asztalra, de előbb vedd le a ruhádat! Vegyél le mindent! Úgy tett, ahogy mondtam, aztán odament az asztalhoz, amit felállítottam. – Milyen pózban szeretnél? – kérdezte anyaszült meztelenül. –  Nagyon sokféleképpen tudnék válaszolni erre a kérdésre – keményedett meg teljesen a farkam. – Először feküdj a hasadra! Gia engedelmeskedett, én pedig hirtelen azt bámultam, ahogy a gyönyörű segge az ég felé mered az asztalon. Gyengéden megcsókoltam a hátát, és lassan a feneke felé vettem az irányt. Pontosan tudtam, hol akarom megjelölni, de túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjem. Először muszáj volt egy kicsit játszanom vele. A számhoz emeltem az ujjamat, és megnyaltam, mielőtt becsúsztattam a lába közé, majd a puncijába. Megvonaglott az érintéstől. Hozzátettem még egy ujjamat, és még mélyebben beléhatoltam. A hüvelykujjam a fenekén maradt, a másik kettőt pedig ki-be mozgattam, amitől vonaglott a kezem alatt. Óriási kísértést éreztem, hogy az ujjaimat a farkamra cseréljem. De mielőtt ezt komolyan fontolóra vehettem volna, két kézzel megmarkolta az asztalt, és egy ritmusra mozgatta a fenekét az

ujjaimmal. Aztán éreztem a lüktetéséből, ahogy elélvezett. Gyönyörű látvány volt, ahogy az arcát az asztalon pihentetve lihegett. Az orgazmusa után megsimogattam a kérges tenyeremmel a bársonyos bőrt a fenekén. – Készen állsz? Levegőért kapkodva a hátára fordult, miközben hullámzottak a meseszép mellei. – 

Remélem,

nem

részesíted

minden

vendégedet

orgazmusban, mielőtt dolgozni kezdesz rajtuk. –  Csak téged, bébi – hajoltam le még egyszer, utoljára, hogy bekapjam a mellbimbóját. Állati kemény volt, de megígértem neki a mintát. – Fordulj megint hasra! Pontosan tudtam, mit szeretnék neki. Elkezdtem rajzolni a derekára, éppen a fenékvágata fölé. Rég nem csináltam már, de egyáltalán nem éreztem, hogy berozsdásodtam volna. Lila tollat használtam – ugyanazt a színt, amit akkor választottam volna, ha ez egy maradandó tetoválás lenne. Nagyjából tíz percembe telt. – Készen állsz rá, hogy megnézd? – Jaj, istenem! Igen. Lesegítettem Giát az asztalról, ő pedig odasétált azzal a lenyűgöző meztelen testével a falon lévő tükörhöz. Elfordította a fejét, hogy lássa, mit rajzoltam rá. Ráfókuszált az apró szárnyakra a derekán. –  Szárnyakat adtál nekem – vigyorodott el fülig. – Most már olyan vagyok, mint a csajaid. – Nem – húztam magamhoz. – Te vagy a csajom. Már nem kell

fantáziálnom semmin és senkin.     Valahogy sikerült nem elveszítenem a fejemet, miközben az ágyamban aludt aznap éjjel. Elszórakoztunk egymással, de nem dugtunk. Ugyanakkor kétségtelenül

tudtam,

hogy

már

nem

várhatok

tovább.

Eldöntöttem, hogy ha benne van, akkor a következő közös éjszakánkon a magamévá teszem. Muszáj volt benne lennem. Giának nem indult a kocsija, amikor próbált elmenni tőlem másnap reggel. Nem akartam elhinni, hogy az a szar megint meghalt, pedig nemrég javítottam meg. Így hát boldogan hazavittem a Mustangommal. Amikor odaértünk, iszonyúan kellett pisilnem, ezért bementem a kis fürdőszobába, ami a szobája közelében volt. Éppen kiráztam az egyszeműt, amikor lenéztem a kukába, és megláttam egy terhességi teszt dobozát. Hmm… Magából a tesztből is volt kettő a szemetesben. Szörnyen kíváncsi pacák lévén kivettem őket, és láttam, hogy két rózsaszín vonal van mindegyiken. Valaki terhes ebben a házban. De kicsoda? Három szoba lakói használják ezt a fürdőt. Giának és Rileynak egy-egy külön szobája van, a folyosóról nyíló harmadikon pedig két srác osztozik. A teszt biztos Riley-é. Aha.

Csak az övé lehetett. Giáé ugye nem lehetett. Ezt tudtam. Mert nem dugott senkivel. Zakatolni kezdett a szívem. Ugye? Nem lehet az övé. Nem dugott senkivel. Kivéve azzal a fickóval a Heightsból. De biztos védekeztek, nem? Ahogy teltek a másodpercek, egyre parásabb lettem. – Minden oké odabent? – hallottam Gia hangját. – Aha – kiabáltam az ajtó túloldalán. Felelevenedett

bennem

a

tegnap

éjszaka.

Jobban

belegondoltam a különös viselkedésébe. Az a sok kérdés… ami arra irányult, hogy nincs idő. A sírás. A cicik. Atyaég! A melle, ami mintha nőtt volna, amióta legutóbb láttam. Nem lehet. Nem. Nem. Nem. Még mindig a reszkető kezemben tartottam a tesztet, aztán megfeszülő ujjakkal hagytam, hogy visszaessen a szemetesbe. Amikor kinyitottam az ajtót, Gia úgy állt ott, mint aki kísértetet látott. Remegett… ki volt borulva. Rájött, hogy elcseszte. Hogy ott hagyta a kukában a teszteket. Szétáradt bennem az adrenalin, ahogy kijöttek a szavak a számon:

– Te terhes vagy?

19. FEJEZET Gia Azt hittem, hogy akkor tört össze a szívem, amikor megláttam a terhességi teszt eredményét. De nem. Csak megrepedt, mégis tovább vert. Ez most tudatosult bennem, amikor belenéztem Rush szemébe, mert ez volt az a pillanat, amikor a repedezett szívem megadta magát, és ezernyi apró darabra hullott szét. Még csak nem is tudtam neki válaszolni. Csak álltam ott, és hagytam, hogy a könnycseppek végigfolyjanak az arcomon. Rush tekintete tükrözte a kínzó fájdalmat a mellkasomban. – Baszki! – kiáltotta. – Baszki! – tépkedte két kézzel a haját. – Baszki, baszki, bassza meeeeg! Riley kivágta a szobája ajtaját. Úgy rohant ki, mintha mi ébresztettük volna fel. – Mi folyik itt? Minden oké? Elég volt egyetlen pillantást vetnie ránk, és máris tudta, mi történt. Bocsánat! – tátogta, aztán visszaosont a szobájába, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Rushsal találkozott a tekintetünk. –  Mondd ki, Gia! – szólalt meg olyan nyugodt hangon, mint amilyen a vihar előtti csend. Tudni lehetett, hogy mindjárt beüt

az eszeveszett szél és a szakadó eső, muszáj volt rá felkészülni. – Ne haragudj! – suttogtam. – Nem tudom, hogyan történt. – Nem tudod, hogy a picsába történt? Eddig némán folytak a könnyeim, de most fordult a kocka. Rázkódtam a zokogástól, és remegő lábakkal ereszkedtem le a padlóra. – Baszki – morogta Rush. – Baszki. – Baszki, baszki, bassza meeeeg! A könnyektől homályosan láttam, hogy megmozdul, és néhány borzalmas pillanatig azt hittem, hogy elmegy, hogy ott hagy a földön kuporogva, aztán kisétál az ajtón. De hirtelen a levegőben találtam magam és Rush karjaiban. Felnyalábolt, és bevitt a szobámba. Berúgta maga mögött az ajtót, majd gyengéden letett az ágyra. –  Védekeztünk. Esküszöm, hogy védekeztünk. És csak egyetlenegy alkalom volt. Több mint egy év alatt csak egy emberrel szexeltem, egyetlenegyszer, erre ez történik! Rush leült mellém, és csupán bólogatott. –  Ne haragudj, hogy nem mondtam el neked! Csak tegnap tudtam meg… és még nem tudtam hangosan kimondani. Hosszú percek teltek el, ő pedig továbbra is ott ült, és bólogatott. – Mondj valamit, kérlek! – suttogtam a könnyeimet törölgetve. Rám sem tudott nézni. – Azt mondtad, hogy még a számát sem tudod a pasasnak. Lefelé nézve megráztam a fejemet. –  Miféle szarcsimbók az, aki még csak elérhetőséget sem ad

egy nőnek? – Az a fajta, aki utána nem akarja, hogy utána jelen legyél az életében. Rush vett egy mély levegőt, majd kifújta. Aztán végre felém fordult. –  Jézusmária! Gondolkodtál már rajta, hogy mit fogsz csinálni? –  Nem bírtam gondolkodni semmin, Rush. Őszintén szólva annyira aggódtam, hogy te mit fogsz gondolni, hogy még igazából fel sem fogtam. De azt tudom, hogy nem mehetek abortuszra. Ha anyukám elment volna… – Tudom – fogta meg a kezemet Rush. – Megértem. Megint csendben ültünk. Végül én szólaltam meg. –  Nem állok rá készen, hogy anya legyek. Egy garzonban lakom Queensben, egy könyvre szóló szerződésem van egy kiadóval, amelyik már egy pici előleget is kifizetett, és valószínűleg be kell majd perelniük engem, ha nem adom le a kéziratot időben. Semmit sem tudok a kisbabákról, vagy úgy egyáltalán az anyaságról. Még csak anyai minta sem volt előttem kiskoromban. De a legjobban attól félek, hogy mit jelent ez ránk, kettőnkre nézve? – fordultam felé, és felnéztem a szemébe. – Gia… – túrt bele a hajába már vagy tizedjére. – Nem tudok válaszolni semmire. Nem volt jogom dühösnek lenni a semmitmondó válasza miatt. Én hoztam magam ebbe a helyzetbe, és nem voltam annyira naiv, hogy azt higgyem, ez nem változtat majd semmin. De ez nem azt jelentette, hogy nem fogok összetörni attól, hogy

érzem, ahogy eltávolodik tőlem. Rushnak pityegett a telefonja. –  Francba! – húzta elő a zsebéből. – Az italkereskedő cég meghozta a szállítmányt a Heightsba. Asszem’, ott kéne lennem, hogy átvegyem. –  Menj! – erőltettem

magamra

egy

mosolyt.

–

Egy

szórakozóhely nem működhet pia nélkül, az én helyzetem pedig sajnos nem fog egyhamar változni. – Oké – állt fel. – Rendben. Akkor… később találkozunk. Rush tett néhány lépést a szobám ajtaja felé, de aztán visszajött hozzám. Még mindig az ágyon ültem. –  Pihenj egy kicsit! – puszilta meg a fejem búbját. Valahogy sikerült visszatartanom a könnyeket, amíg kiment, és hallottam, ahogy odakint beindítja a kocsit. Aztán mindent kiengedtem. Csak sírtam és sírtam, mígnem végül álomba sírtam magam.     –  Mizu, Gia? – biccentett felém Tölgy, amikor a műszakom kezdete előtt besétáltam a munkahelyemre. Egész nap nem hallottam Rush felől, és reméltem, hogy itt van, és talán megint beszélhetünk. A kezdeti sokkhatás talán már csillapodott egy kicsit, és kíváncsi voltam, hogy érzi magát. Az ő Mustangja nem volt a parkolóban, amikor Riley kitett, de az én kocsim igen. Biztos sikerült beindítania valahogy. Bekopogtam az irodába. Kisvártatva vettem egy mély lélegzetet, és résnyire benyitottam. Üres. Felgyorsult a szívverésem, ahogy az éttermi részen cirkálva kerestem. Valahányszor azt hittem, hogy ott lesz az ajtón túl – a

konyhában,

a

raktárban,

hátul

–,

lélegzet-visszafojtva

kukucskáltam be. Sehol sem volt, amitől egyszerre lett úrrá rajtam a csalódottság és a megkönnyebbülés. Az emeletre menet hallottam, hogy megcsörren a telefon. Elfelejtettem

elhozni

az

irodából,

ahol

általában

Rush

íróasztalán töltődött éjszakánként. A hang viszont az étteremből jött. Valaki ott hagyta a hostesspultnál a slusszkulcsommal együtt. Felvettem a telefont, és beírtam egy asztalfoglalást hét órára. Egy bárszék is állt a pultnál, ami egyébként nem szokott ott lenni, de nem a bárból származott. Bőrborítású, párnázott, magas és kényelmes hátrésszel. A hívás után még ott ültem rajta néhány percig, és vettem néhány mély lélegzetet, mielőtt elindultam a lépcső felé. Rush csak a tetőtéri bár részen lehetett. Ám, amikor felértem, Tölgyön kívül senki sem volt ott. Éppen egy söröshordót cserélt ki a pult mögött. Odamentem hozzá. – Tölgy, nem tudod, hol van Rush? –  Nem láttam, amióta itt hagyta neked a székedet meg a kocsidat. Az én székemet? – Nincs itt? –  Nincs – gyömöszölte be a hordót a szűk helyre, és megtörölte a kezét. – Azt hittem, tudod. Itt hagyta a slusszkulcsodat, meg azt a széket, amit vett. Azt mondta, hogy kivesz egy szabad estét. – Ó! – szorult össze a gyomrom. – Oké. Köszi. Visszacaplattam a földszintre, és előhalásztam a táskámból a telefonomat. Nem néztem rá, amióta eljöttem otthonról. Talán

Rush írt, hogy a tudtomra adja, nem jön be ma este. Persze, a lelkem mélyén – az összeszoruló gyomromból – tudtam, hogy nem lesz tőle üzenet. De attól még megnéztem. Mély szomorúság lett rajtam úrrá, amikor bebizonyosodott, hogy tényleg nem írt. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy ez még nem jelent semmit. Rushnak csak egy kis időre van szüksége, hogy megeméssze a dolgokat. Kinek ne lenne? Én sem fogtam még fel teljesen. Amikor Tölgy megint lejött, kényszerűen lefoglaltam magam. A munka legalább elterelte a figyelmem. Elintéztem a szokásos nyitás előtti teendőket, bár lenémítva a zsebemben hagytam a telefonomat közben, hogy érezzem, ha rezeg, amikor üzenet jön. Bár egyszer sem rezgett, mégis szüntelenül ellenőriztem. Tölgy megállt a hostesspultnál, amikor éppen a kinyomtatott napi ajánlatot tettem bele a műanyag mappába. – Öt perc múlva nyitunk, Gia. – Oké, köszi! Elindult, de ekkor hirtelen beugrott valami. – Tölgy? – Hmm? – fordult vissza. –  Hová rakjam majd ezt a széket, amin ülök? Azt mondtad, hogy Rush hagyta itt. Az irodába való? –  Nem. Valami olyasmit mondott, hogy a hostesseknek kell valami, ahol a lábukat pihentethetik – kacsintott. – De biztosra veszem, hogy csak egy hostess van, akinek Rush nem szarik magasról a lábára. A szomorúság ellenére, amiért Rush egész nap nem keresett, és nem jött be ma este – ami szerintem azért volt, hogy

elkerüljön engem –, belekapaszkodtam a ténybe, hogy időt szánt rá, hogy elmenjen venni egy széket, így legyen hol pihennem, ha szükségem van rá. Arról nem is beszélve, hogy megjavította a kocsimat, hogy ne kelljen gyalogolnom hazáig. Még belegondolni is őrültség, de Rush tényleg nagyszerű apa lenne így, hogy ennyire gondoskodó. Az étteremben a következő órákban is maradt a nyüzsgés, így legalább nem ücsöröghettem túl sokat a helyzetemen agyalva. A munkám nagy részét erőltetett mosolygás és barátságos csevegés jelentette. De este tízre, amikor lelassult a tempó, és szó szerint lemerítettem a telefonomat azzal, hogy folyton nézegettem, megjött-e a soha meg nem érkező üzenet, nem maradt erőm több kamu mosolyra. – Jól vagy, Gia? – jött oda Tölgy, mert észrevette. – Aha. Csak egy kicsit fáradt vagyok. Nem hazudtam. Kimerült voltam, érzelmileg és fizikailag egyaránt. –  Ühüm… – vonta fel a szemöldökét Tölgy. – A főnök is egy picit fáradtnak tűnt, amikor beugrott. – Nem mondott… valamit? – Ha nem vetted volna észre, Rush inkább fejben játssza le a dolgokat, mintsem szóban. Ez a beszólás érdemelte ki tőlem az első őszinte mosolyt ma este. Tölgy benézett a vállam fölött az étterembe. – Úgy látom, már csak egy asztalod maradt. Már befejezték? – Aha, csak kávéznak. A pincérnő kivitte nekik a számlát, de nem sietnek a fizetéssel, szóval majd én lehúzom a kártyájukat.

–  Menj haza! – biccentett az ajtó felé. – Majd én elintézem a kártyát. Pihenj egy kicsit! És ha már ott vagy, hívd fel a jóembert, és mondd meg, hogy megbocsátasz neki, akármilyen baromságot művelt is. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna! – Biztos, hogy nem bánod? – Menj haza! A főnök szétrúgja a seggem, ha megtudja, hogy nem küldtelek haza, amikor szükséged volt rá. – Köszi, Tölgy!     Ködben vezettem hazáig. Butaság volt tőlem, és a jövőben valószínűleg nem kellene ilyen kockázatot vállalnom, ha nem érzem magam elég ébernek a vezetéshez. Többé már nem csak saját magamra kellett gondolnom. Megálltam a ház előtt, leállítottam a motort, és hátradőltem az ülésen. Most először tettem rá a hasamra a kezemet. Szürreális volt a tudat, hogy valaki növekszik bennem. –  Szia! Én… hát, úgy tűnik, én vagyok az anyukád – simogattam körkörös mozdulatokkal a köldököm alatt. – Úgy érzem magam, mintha mostanra már be kellett volna mutatkoznom. De csak tegnap tudtam meg, hogy létezel. Istenem, tényleg csak egy nap telt el azóta? Vettem egy mély lélegzetet. –  Csak szeretném, ha tudnád, hogy csak azért, mert nem terveztelek, sohasem fogom azt éreztetni veled, hogy ne szerettelek volna. Apukám szokta mondani, hogy az élet tíz százalékban abból áll, ami történik veled, és kilencven

százalékban abból, amit kihozol belőle. És te meg én a legjobbat fogjuk belőle kihozni. Pont úgy, mint az apukám és én. Befejeztem a különös kis bemutatkozásomat, levettem a telefont a szivargyújtó töltőről, és kiszálltam a kocsiból. A bejárati ajtóhoz menet megint muszáj volt megnéznem az üzeneteimet.

Végül

is

a

negyedórás

hazaút

lehetett

a

leghosszabb idő, amit ma kibírtam anélkül, hogy ránéztem volna. De nem jött semmi. Most sem. Éppen az önsajnálatban vergődve, leszegett fejjel haladtam az ajtó felé, amikor úgy rám ijesztett egy hang, hogy majdnem betojtam. – Gia! Összerezzenve kaptam a szívemhez. Rush állt a sötétben az ajtó előtt. – Basszus, mióta állsz itt? –  Egy ideje – felelte. – Itt vártalak, amikor leparkoltál. Úgy tűnt, hogy szeretnél egy kicsit egyedül lenni a kocsiban, ezért nem akartam odamenni. –  Aha… ööö… – néztem hátra a vállam fölött. Annyira figyelmetlen voltam, hogy még a kocsiját sem láttam, amikor leparkoltam? De most sem látom. – Hol a kocsid? – Gyalog jöttem. – Az lehetett pár kilométer. –  Ittam előtte, meg amúgy is szükségem volt egy kis időre, hogy gondolkodjak – vont vállat Rush. – Jót tett a séta. – Ó!

– Szeretnél beszélgetni? –  Persze – léptem előre, hogy kinyissam az ajtót, de Rush megállított. –  Nem bánnád, ha a kertben ülnénk le? Ha esetleg a nyugágyban beszélgetnénk? – Jó. Hozzak neked innivalót vagy valamit? – Nem, köszi! – rázta a fejét Rush. Oldalra lépett, és intett, hogy én menjek elöl. A hátsó kert kapujához menet azon töprengtem, vajon miért nem akar bejönni. Nem akar kettesben maradni velem a szobámban? Gondolta, hogy kiabálás lesz, és el akart vonulni? Lehet, hogy csak túlagyaltam, és csak élvezni akarta, hogy szép az idő ma este? Rush összetolt két nyugágyat, és leült az egyiknek a szélére. Követtem a példáját, és leültem vele szemben. Idefelé jövet felkapcsolódtak mellettünk a mozgásérzékelő lámpák, amikor elhaladtunk mellettük, így a fényüknél megpillanthattam Rusht. Borzalmasan nézett ki. Mintha egy tivornyán lett volna túl, aztán meg valaki a szeme láttára elütötte volna a kutyáját. A hajának szemlátomást további tépkedést kellett kiállnia a reggeli forduló után. –  Hogy érzed magad? – támaszkodott rá a könyökével a térdére, és lehajtotta a fejét. – Fizikailag jól vagyok. Fáradtan. De jól. – Többet kell majd pihenned. Ülj le, amikor csak tudsz! – Hát most már megtehetem munka közben – mosolyogtam. – Hála neked. – Sokat gondolkodtam ma – bólintott Rush.

– Értem… – Gondolkodtam azokon a dolgokon, amik miatt azt mondtad, hogy aggódsz. Hogy nem állsz készen. Garzonban laksz. Nincs biztos munkád, és nem tudod, hogyan kell anyának lenni. Hűha! Tényleg figyelt. –  Nem akartam rád zúdítani az összes problémámat. Csak hadováltam összevissza, mert félek. –  Na, most csökkentened kéne a stresszt. Nem pedig növelni azzal, hogy aggódsz. Ezért segíteni akarok. – Mire gondolsz? – csillant fel bennem a remény. –  Először is, a queensi garzonod. Van valami, amit nem említettem még a nyári albérleteddel kapcsolatban. – Mit? – Én vagyok a tulaj. – Te megvetted a házat? –  Nem ma. Úgy értettem, hogy én vagyok a tulaj, akitől kivetted, vagyis a cégemtől. Ez a ház még két másik környékbelivel együtt a nagyapámtól kapott örökség része. Volt neki egy csomó, és elosztotta őket a bátyám, az apám és köztem. Mint sok más üzleti érdekeltségét. – Miért nem mondtál semmit? –  Fingom sincs – kuncogott Rush. – Először viccesnek gondoltam, furcsa egybeesésnek, aztán meg csak elfelejtettem, hogy nem tudod. – Ez olyan furcsa. Ezernyi ház van itt, és véletlenül pont a tiéd az, amelyikben albérletet veszek ki nyárra? És véletlenül kapok egy állást a szórakozóhelyeden? –  Anyám azt mondaná, hogy valaki odafent azt akarta, hogy

mi találkozzunk – bökött a hüvelykujjával az ég felé. – Én meg azt mondanám erre, hogy egyetértek vele. –  Mindegy, szóval szeptember első hétfőjéig van kiadva. Többnyire csak egy-két kóbor bérlő esik be szezonon kívül hétvégére, nem sok a következő nyárig. Ha jól számoltam, akkor tél végére leszel kiírva. Maradj itt! Lakj ebben a házban bérleti díj nélkül. Feladhatod a queensi garzonodat, és félretehetsz egy kis pénzt jövő nyárig. Hűha! Egyáltalán nem erre számítottam, ugyanakkor ez jóval több annál, mint amit elfogadhattam tőle. – Rush, ez nagyon nagylelkű dolog tőled, de… –  Hadd fejezzem be! – szakított félbe a kezét felemelve. – Ez egy csomó aggályodat megoldja, nemcsak a garzonkérdést. Írni akarsz, a könyved pedig a Hampton-vidéken játszódik. Te magad mondtad, hogy örülnél neki, ha sorozat lehetne belőle. Na, jobban meg tudod írni azt a sorozatot, ha itt maradsz. És szeptember első hétfője után lényegében búcsút inthetek az egész személyzetemnek. Az étterem októberben bezár, de a bárt egész évben működtetem. Akkor csak egy csomó helyi jár ide, akik nem isszák azt a sok hülye szarságot, amit a nyári pöcsfejek. Szóval megtanítalak elkészíteni egypár italt, és maradhatsz pultos nálam, ha állandó munkát szeretnél. – Rush… nem is tudom, mit mondjak… – Még nem értem a végére – emelte fel megint a kezét. – Oké – mosolyogtam percről percre több reménnyel. – Az utolsó dolog, ami miatt aggódtál… hogy nem állsz készen arra, hogy anya legyél. Ebben én nem nagyon tudok neked segíteni. De tudok rá egy tökéletes embert, aki tud. Az anyám

egyedül nevelt fel engem. Biztosra veszem, hogy nagyon szívesen idejönne, és elidőzne veled, hogy megtanítson ilyen anyukás szarságokra. – Anyukás szarságokra… – Bármire, amit meg kell tanulnod ahhoz, hogy jobban érezd magad. Ma reggel atombombát dobtam erre az emberre, és ahelyett, hogy feldühödve elmenekült volna az óperencián túlra, azzal töltötte a napját, hogy igyekezett megoldani helyettem az összes problémámat. És a többségüket meg is oldotta. Hihetetlenül nagylelkű és figyelmes gesztus. De a legfontosabb dolgot kihagyta azok közül, amiket ma reggel mondtam. Vagy mégsem… –  Rush! Ez a legkedvesebb és legnagylelkűbb dolog, amit valaha is felajánlottak nekem. És tényleg nagyra értékelem, mint azt valaha is megértenéd. De… Nem tudtam, mit mondjak, miután már így is olyan sokat adott nekem. – Mi az? –  Tényleg mondtam ezeket. És nem akarom, hogy azt hidd, hogy nem vagyok hálás mindazért, amit felajánlottál, és azért, hogy ennyit gondolkodtál ma. De én nem azért mondtam el neked mindezt, hogy megoldd a problémáimat. Az volt a lényeg, hogy miután elmeséltem neked, mennyire félek ezektől a dolgoktól… Vettem egy mély lélegzetet, és farkasszemet néztem Rushsal, mielőtt a legfontosabb részhez értem. –  Azt mondtam neked, hogy mindezektől félek, mégis az

rémiszt meg a legjobban, hogy… mi lesz most kettőnkkel. Rush tekintete elárulta a választ, mielőtt megtalálta volna hozzá a szavakat. Zaklatottnak és szomorúnak tűnt, talán egy árnyalatnyi bűntudattal. Mély levegőt véve rátette a kezét a térdemre, és megszorította. –  Sajnálom, Gia! Tényleg. De… még nem állok készen arra, hogy családom legyen. Azt se tudom, volt-e valaha komoly kapcsolatom, mielőtt téged megismertelek. Ezért próbáltam folyton lelassítani a dolgokat. Csodálatos nő vagy, és segíteni akarok neked mindenben, amiben csak tudok. Ez viszont egy durván komoly helyzet, és már nem csak veled fogom elcseszni, ha végül… szóval én… nem állok készen erre. Azt éreztem, mintha egy húszkilós kő nehezedett volna a mellkasomra. Alig kaptam levegőt. – Megértem. Megint megszorította a térdemet, hogy rá figyeljek. Rush pont olyan szomorúnak tűnt, amilyen én voltam. – Maradj a házban! Dolgozz télen a Heightsban! Hagyd, hogy legalább így segítsek! A sós íz a torkomban elárulta, hogy már nem sokáig tudom visszatartani a könnyeimet. Rush így is elég rosszul érezte magát. Igyekezett jól cselekedni, amennyire tudott. Ezt a terhet nem neki kell cipelnie. Felálltam. –  Sok mindent át kell gondolnom. De tényleg nagyra értékelem a felajánlásodat. –  Gia… – állt fel. Kész kínzás volt, hogy most nem nyúlhatok hozzá, nem érinthetem meg. – Be kell mennem. Hív a természet!

Hamuszürkének tűnt, de bólintott. Felszegett fejjel siettem az ajtó felé. Reméltem – csak reméltem –, hogy bátorságnak tudom álcázni a menekülésemet, így egy kicsit megkönnyítem Rush helyzetét.

20. FEJEZET Gia Úgy látszik, hogy a reggeli rosszullét nem mindig reggel jelentkezik. A ma esti ajánlat serpenyőben sült lazac volt fokhagymás parmezánnal és sült spárgával. Mindig is imádtam a Heights konyhájának illatát, egészen addig, ameddig be nem sétáltam két estével később a Rushsal való beszélgetésünk után. Szó szerint ki kellett rohannom a mosdóba, ahol még az a kevéske is kijött belőlem, amit sikerült napközben ennem. A vécé fölé hajolva öklendeztem. Semmi sem maradt már bennem, de a gyomrom nyilván nem vette az üzenetet. A mosdó ajtaja kinyílt és becsukódott. – Jól vagy? – kérdezte halkan Rush. Öklendeztem, amikor válaszra nyitottam a számat. – Mit tehetek? Olyan közelről hallottam a hangját, hogy tudtam: ott áll a fülke ajtajának túloldalán. –  Tudnál esetleg hozni nekem valami innivalót? Egy kis koffeinmentes kólát? – Persze. Mindjárt jövök. Megint nyílt és csukódott az ajtó, Rush pedig néhány perc

múlva visszatért a női mosdóba. – Adjam be az ajtó alatt, vagy kijössz? Felemeltem a kezem, hogy elhúzzam a reteszt, de nem keltem fel a padlóról. Rush óvatosan benyitott. Letérdelt mellém egy pohár kólával. – Tessék! Habozva ittam néhány kortyot, aztán megráztam a fejemet. – Köszi! Ne haragudj! Erre nem számítottam. Csak bementem a konyhába, és szerintem kiütött a szag. Miután tegnap szabadnapom volt, az első találkozásomnak muszáj volt ebben a vécéfülkében történnie ezzel a férfival. Újabb bizonyíték arra, hogy el kéne rohannia az ellenkező irányba. – Ne magyarázkodj! – ült le mellém a földre. – Ha a férfiaknak kéne keresztülmenniük azon a sok szarságon, amin a nőknek, akkor rég kihalt volna az emberiség. Elmosolyodtam. – Jól vagy? – simította félre a hajamat az arcomból. –  Aha. Azért remélem, hogy ez nem lesz túl gyakori. Most mentek el a takarítók. Megint hányingerem van a gondolattól, hogy azután is bele kell nyomnom a fejem a vécécsészébe, hogy mások használták. – Egy pillanat – mosolygott Rush. Azzal felállt, és eltűnt. Két perc múlva egy papírral és celluxszal jött vissza. Fogta, és kiragasztotta a papírt a fülkére, ahol továbbra is ültem. – Tessék, ez a fülke most már csak a tiéd. Felnéztem, hogy elolvassam, mit írt a kiragasztott papírra:

„ROSSZ”. Felnevettem. –  Nem helyezhetsz használaton kívül egy fülkét csak azért, hogy hátha hányingerem lesz. –  Francokat nem. Az enyém a hely. Van két másik fülke. Ha valakinek nem tetszik, akkor keressen meg, és elmondom majd neki, hogy hátul ott az egész óceán. Menjen, hugyozzon bele abba. Felém nyújtott egy kis ezüstszínű valamit, ami úgy nézett ki, mint egy imbuszkulcs. – Mi ez? – kérdeztem. –  Ezzel ki tudod nyitni az ajtót akkor is, ha be van zárva a retesszel, így nem kell alul bemásznod, hogy használd a tiszta fülkédet. Csak benyomod a résen és elfordítod. Kinyitja a reteszt. Meglepődnél rajta, ha tudnád, hány olyan kis ördögfióka jön el a szüleivel vacsorázni, aki azt hiszi, hogy vicces dolog bemenni egy vécéfülkébe, bezárni az ajtót, aztán alul kimászni. Továbbra is megszakadt a szívem a jóságától. Emiatt csak még jobban akartam őt, miközben már nem lehetett többé az enyém. – Hát köszönöm. Nagyon hálás vagyok érte. –  Szívesen – felelte, aztán téblábolt egy kicsit, mielőtt folytatta. – Amúgy… ööö… ha nem bánod, szóltam anyámnak a terhességről. Szeretné, ha tudnád, hogy bármikor felhívhatod, ha beszélgetni szeretnél. Majd átküldöm neked az elérhetőségét. Hűha! Nem tudtam, mit gondoljak arról, hogy Melody tudja, de valami azt súgta, hogy muszáj lesz élnem a lehetőséggel.

– Ez nagyon kedves tőle. Köszönöm!     Néhány nappal később egyedül voltam este a szobámban, és valami olyasmin mentem keresztül, ami pánikrohamnak tűnt. Aznap voltam orvosnál, aki megerősítette, hogy tényleg terhes vagyok. Adott időpontot az első ultrahangra és a következő vizsgálatra. A hivatalos infó nem lepett meg, de attól még nehéz volt hallani, hogy semmi kétség. A terhességem miatti sokkhatás kezdett csillapodni, és lassan felfogtam, hogy ez a valóság. Mintha minden egyszerre esett volna le. A tény, hogy anya leszek. A tény, hogy az apukámnak sem mondtam még el. Rush elvesztése. Ezt volt a legnehezebb elfogadni. Vagyis talán könnyebb lett volna, ha teljesen elveszítem. Továbbra is a közelemben volt, gondoskodott róla, hogy kényelmesen és biztonságban végezzem a munkámat, és mindent megadott, amire szükségem volt, holott az egyetlen dolog, amire igazából szükségem lett volna, az az istenverte szíve. A közelsége még jobban megnehezített mindent, mert többre vágytam. Rá. Arra, ami közöttünk volt. Semmi mást nem akartam jobban, mint azt, hogy magához öleljen éjszaka. Annyira biztonságban éreztem magam a karjaiban. Most pedig – éppen, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá – nem lehetett így mellettem, tőlem pedig nem volt igazságos, hogy elvárjam ezt.

Így hát Melody gyönyörű naplementés festményét bámulva – ami

most

az

életemből

kiszipolyozott

összes

reményt

megtestesítette – rájöttem, hogy muszáj beszélnem valakivel. Kétségbeesetten előkerestem Rush anyukájának elérhetőségét, amit

megkaptam

SMS-ben,

és

egy

hirtelen

döntéssel

elhatároztam, hogy felhívom. – Melody? – szóltam bele, amikor felvette. – Gia? Tudta, hogy én vagyok az. Rush biztos szólt neki, hogy várja a hívásomat. – Szia! Ööö… Rush azt mondta, hogy oké, ha felhívlak. –  Hát persze. Hallottam tőle a hírt. Mondanám, hogy gratulálok, de emlékszem, milyen érzés volt, amikor az elején ezt mondták nekem az emberek. Úgy érzi az ember, hogy még nem áll készen, mert még annyira kételkedik a saját képességeiben – sóhajtott bele a telefonba. – Minden rendben lesz, Gia. De tudom, hogy most talán még nem úgy tűnik. Megnyugtató szavai hatására még jobban eluralkodtak rajtam az érzelmek. Ilyen, amikor van az embernek egy anyukája, akivel beszélgethet? Nem vesztegettem az időt, rátértem a lényegre. –  Nem bánnád, ha elmennék meglátogatni téged… hogy személyesen beszélgessünk? –  Persze hogy nem. Biztos, hogy elég jól vagy ahhoz, hogy elvezess idáig? Mert én is mehetek. –  Igazából tényleg jó lenne, ha én mehetnék. Szerintem muszáj egy kis időre elugranom ebből a városból.  

  Amikor elmondtam Rushnak, hogy szeretném meglátogatni az anyukáját, nem volt hajlandó megengedni, hogy a saját kocsimmal menjek, mert attól tartott, hogy nem jutnék el vele odáig. Bérelt nekem egy kényelmes Honda CRV-t, pedig győzködtem, hogy ne aggódjon értem. Az autópályára érve viszont hálás voltam érte, hogy nem kell végig idegesen szorongatnom a kormányt. Útközben

beugrottam

egy

koffeinmentes

kávéért

a

Starbucksba, és egy romantikus hangoskönyvet hallgattam egy ausztrál fickóról meg egy hülye kecskéről. Tökéletes volt az idő a hosszú autózáshoz, ami végül nagyon megnyugtatott. Pont erre volt szükségem: hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem, mielőtt találkozom Melodyval. Éppen kint kertészkedett, amikor megálltam a háza előtt. Lesöpörte a földet a köpenyéről, és odajött a kocsihoz. Lehúztam az ablakot. – Jó időt futottál – mosolygott. – Igen, alig volt forgalom. Bementünk a házba. Jó érzés volt megint itt lenni nála, ezekkel az élénk színekkel és festményekkel körülvéve. Melodynak nagyon bohém a stílusa, és az egész helyből zen nyugalom áradt. A konyhában ültünk le, ahol gyümölcs- és sajttállal várt, meg egy hatalmas kancsó limonádéval. Összekulcsolt kézzel rákönyököltem az asztalra. – Köszönöm, hogy fogadtál. Tudom, milyen furcsa lehet ez… A

fiad exbarátnőjével beszélgetni, aki valaki mástól terhes. Úgy rázta a fejét, mintha alaptalanok lennének az aggályaim. –  Nagyon szívesen, Gia. Kétségtelenül meglepődtem, amikor Rush elmesélte, és őszintén szólva egy kicsit csalódott is voltam. Nem benned – fogta meg gyorsan a kezemet, hogy pontosítson. – Csak amiatt, mert tudtam, hogy mit jelenthet ez rád és a fiamra nézve. Aha. Őszintén reméltem, hogy Melody nem fog elítélni azért, mert ilyen helyzetbe hoztam magam… egy egyéjszakás kaland miatt. Ő legalább rendes párkapcsolatban élt Rush apukájával, legalábbis a saját szemszögéből nézve. – Nem tudom, mennyit mondott el neked Rush… – kezdtem. –  Mindent elmondott. Semmit sem kell elmagyaráznod azzal kapcsolatban, hogy mi történt. Azt tudom. Ne stresszelj a magyarázkodás miatt – nyúlt át megint az asztal fölött, ezúttal azért, hogy rátegye a karomra a kezét. – Hogy vagy? – Nem túl jól – fújtam ki magam reszketve. – Bűntudatom van, amiért ennyire szomorú vagyok. Mert egy gyermeknek nem így kellene a világra jönnie. És félek, hogy a sok negatív energiám valahogy kihat majd a babára. De tényleg nagyon nehéz boldognak lenni, amikor az ember úgy érzi, hogy a feje tetejére állt vele a világ. –  Annyira sajnálom – mondta szomorúan. – Viszont biztosíthatlak, hogy ez csak átmeneti. Mindig javul a helyzet. Nem feltétlenül lesz könnyebb, de jobb lesz. –  Tudnál nekem mesélni egy kicsit arról, hogy mit éltél át, amikor megtudtad, hogy terhes vagy Rushsal?

Melody egy pillanatra behunyta a szemét, mielőtt válaszolt. –  Hát, tudod, az én helyzetem nem sokban különbözött a tiédtől. Az apjára nem számíthattam. Szerintem az elején pár olyan dolog volt, ami segített. Megtanultam, hogyan vegyem napról napra az akadályokat, és megértettem, hogy ennél többet nem is kell tenni. Igazából ez a kulcs. Olyan nyomasztó az egész, hogy már abba is bele tudsz bolondulni, ha csak gondolkodsz rajta. Annyi minden van, amiről úgy érzed, hogy meg kell tenned az előkészületekhez, ám valójában az egyetlenegy dolgod, hogy levegőhöz juss, és vigyázz magadra. Nincs rá okod, hogy ne élj át minden pillanatot úgy, ahogy van. Nem kell mindennel egyszerre foglalkoznod, és végképp nem kell választ adnod az összes kérdésre. Kicsit megvigasztaltak a szavai. –  Tényleg megpróbálom észben tartani, de ezt könnyebb megígérni, mint betartani. –  Kérlek, egyél valamit! – intett Melody a gyümölcstál felé. Limonádét is töltött nekem, és felém tolta a poharat. – A másik dolog, hogy teljesen rendben van, ha nem tudod, mit csinálsz, csak ösztönösen sodródsz az árral. Mindenki elkezdi valahol, és sok lesz majd a próbálkozás meg a hiba. Az olyasmik, mint a pelenkacsere vagy a baba megetetése mind magától megy majd, miután belejössz. De valójában nincs mód rá, hogy megtanuld, hogy kell gondoskodni egy kisbabáról, csak az, ha tényleg csinálod. És még egyszer mondom: senki sem várja el tőled, hogy rögtön tökéletesen menjen. – Helyes. Mert biztosra veszem, hogy béna leszek. – Meg fogsz lepődni magadon – nevetett Melody, és bekapott

egy szem szőlőt. Pillanatnyi csend következett, amikor csak nézett rám az asztal fölött. Nem tudom, miért éreztem késztetést rá, hogy kimondjam: – Tudod, nekem nincs anyukám. – Tudom – felelte együttérzéstől csillogó szemmel. – Nem emlékszem, meséltem-e neked – bámultam a semmibe az anyai példaképem hiányán töprengve. – Hogy lehetnék jó anya, amikor nekem nincs is? – Úgy, hogy ez belülről jön – vágta rá habozás nélkül. – Te egy szeretetteli, gondoskodó ember vagy, aki minden tőle telhetőt meg fog tenni a kisbabájáért. Az anyukádnak valószínűleg sohasem volt a vérében ilyesmi. Te nem vagy egyenlő az anyukáddal. Őszintén reméltem, hogy igaza van. A szavait emésztve könnycseppek folytak le az arcomon. Melody mellém húzta a székét, és átölelt. Így maradtunk egy darabig, mielőtt adott egy szalvétát, hogy megtöröljem a szememet. –  Minden rendben lesz – biztatott. – Ezt most még nehéz így látni. De hidd el nekem, hogy így lesz! – állt fel, hogy elinduljon a hálószobája felé. – Mindjárt jövök. Mutatni akarok neked valamit. Nemsokára egy fotóalbummal tért vissza. Letette az asztalra. –  Biztos, hogy Rush megölne, ha tudná, hogy megmutatom neked ezeket, de nem baj. Rengeteg fénykép volt benne a fiatal Melodyról a kis Rushsal, aki kisfiúként meglepően szőke volt. A huncut vigyora és a

kifejező tekintete nem változott. Melody nagyon fiatalnak tűnt, és nagyon hosszú volt a haja. Amikor egy olyan sorozathoz értünk, amit profi fotós készíthetett, Melodynak fülig ért a mosolya. –  Emlékszem erre a napra – kapta a szája elé a kezét, és rámutatott egy képre, amelyiken a kis Rush ült az ölében. – Jaj, istenem! Elvittem Rusht a Sears Portréstúdióba. Közvetlenül előtte

lehányta

a

vadonatúj

ruháját.

Sírtam,

mert

a

bevásárlóközpont elég messze volt tőlünk, és nem akartam visszamenni, így a fotós adott neki egy öltözet ruhát, amit az előző kuncsaftja pont otthagyott. Látod, hogy egy kicsit nagy rá a kezeslábas? – Nézd azt a nyáladzó, fogatlan vigyort! – áradoztam. –  Emlékszem, hogy nagyon feszült voltam előtte, de amint a fotós beállított minket, Rush csak úgy pózolt a kamera előtt. Úgy jöttem el, hogy nagyon szerencsésnek éreztem magam, pont ellenkezőleg, mint ahogy besétáltam – révedt a távolba egy pillanatra, mielőtt rám nézett. – Ilyen az anyaság. Kész hullámvasút. De mindez megéri, Gia. Hidd el nekem! Továbbra is csak a kis Rush széles mosolyát bámultam. Olyan volt, mint a természetes jóság képe, ami ott rejlik az én kemény pasimban. Az én kemény pasim. Még mindig nem vettem az adást, hogy már nem az enyém? – Mi a baj, Gia? Melody biztos észrevette, hogy hirtelen kiült az arcomra a szomorúság. Hülye terhességi hormonok. Mázsányi tégla súlyával nehezedett rám a felismerés.

–  Éppen beleszerettem a fiadba, amikor ez megtörtént. Rush világossá tette, hogy nem áll erre készen. Nem hibáztatom. Csak szar érzés, tudod? Mert ő és én… tényleg volt közöttünk valami. De megértem, miért nem lehet velem. Tényleg. –  Annyira sajnálom. Ha megnyomhatnék egy varázsgombot, amivel mindkettőtök számára jóra fordul a helyzet, komolyan megtenném. Annak is örülnék, ha a fiam másképp gondolná. De ha van valami, amit biztosan megtanultam vele kapcsolatban, az az, hogy nem lehet megszabni neki, mit gondoljon vagy tegyen. Én viszont kiállok melletted, és ettől hátha megváltozik majd a véleménye. Eltöprengtem rajta, vajon komolyan gondolja-e, vagy a lelke mélyén nem akarja, hogy a fia olyasvalakivel legyen, aki „csomaggal” jön, holott valószínűleg bárkit megkaphatna, akit csak akar. Sohasem fogom megtudni, hogy igazat mondott-e nekem, vagy csak azt akarta, hogy jobban érezzem magam. Az biztos, hogy semmiképpen sem kezdtem el reménykedni. Most már túl sok minden forgott kockán ahhoz, hogy az összetört szívem miatt aggódjak. A bennem dobogó kicsi szívre kellett összpontosítanom helyette.

21. FEJEZET Rush Lett egy új szertartásom esténként. A Heights előtt álltam néhány percig a legforgalmasabb órákban. Kint cigiztem, miközben távolról szemléltem a dolgokat az ablakon keresztül. Miután leszállt az este, a benti fények tökéletes rálátást biztosítottak a hostesspultra. A tükröződő ablaküveg gondoskodott róla, hogy Gia ne láthassa, ahogy őt nézem. Mostanában túl sok volt nekem, hogy hosszabb ideig odabent legyek. Ráadásul még többet kellett dohányoznom, mintha az csillapította volna az érzést a mellkasomban, amit meg sem tudtam fogalmazni, hogy mi. Egyik cigit szívtam a másik után. Hol a belépő vendégeknek biccentettem, hol pedig rápillantottam Giára az ablakon keresztül, hogy jól van-e, hogy nem áll-e túl sokat. Minden megváltozott. És mégsem változott semmi. Még mindig éreztem iránta mindazt, amit eddig is. Csak annyi volt a különbség, hogy most már nem cselekedhettem aszerint. Ebbe kurvára belepusztultam. Belepusztultam, amikor be kellett vallanom neki, hogy engem nem olyan fából faragtak, amilyenre neki szüksége van. Belepusztultam abba, hogy

milyen szomorú volt a tekintete, amikor ezt meghallotta. De nem kockáztathattam, hogy csalódást okozzak egy gyereknek. Ezért húztam meg a vonalat. Gia majd végül megtalálja az útját, az biztos. Csak segítenem kell neki, hogy puhán landoljon. Aztán majd biztatom, hogy költözzön vissza New Yorkba, ha már tudom, hogy rendben lesz – ha már rendben lesznek. Addig viszont azt akartam, hogy ott legyen, ahol szem előtt tarthatom. Kifújtam a füstöt az orromon, miközben hol a vizet kémleltem, hol pedig Giára pillantottam az ablakon át. Éppen eltapostam a csikket és kifújtam a maradék füstöt, amikor felnézve láttam, hogy két férfi időzik a hostesspultnál. Megszólalt a vészcsengő a fejemben. Az egyik pasas közel hajolt hozzá, és szerintem rohadt agresszívan viselkedett, míg a másik csak egyszerűen részegnek tűnt, és úgy röhögött, mint egy idióta. Másodperceken belül gyakorlatilag rámásztak, teljesen eltakarták előlem. Elég volt. Ezt nem nézhettem tovább. Beviharzottam, és odacsörtettem hozzájuk. – Segíthetek valamiben? – Nem, mi csak élvezzük a gyönyörű hostess társaságát. – Nos, ő nem azért van itt, hogy ti élvezkedjetek. A munkáját végzi. Baromira szálljatok le róla! – Rush… tényleg semmi baj – szólt közbe Gia. Nem foglalkoztam a könyörgésével. Megesküdtem rá, hogy nem tágítok, amíg ezek le nem kopnak róla.

Egyik fickó sem volt hajlandó megmoccanni. Tettem feléjük két lépést, és ökölbe szorítottam a kezemet. – Nem hallottátok, mi a lószart mondtam? – De, hallottam, haver. Csak nem érdekel. Aztán a barátja elkövette azt a hibát, hogy az arcomba hajolt a sörszagú leheletével. – Ki a fasz vagy te, hogy megmondod neki, mit csináljon? Teljesen elborult az agyam. Elkaptam a fazont, és a nyakánál fogva teljes erőből kiráncigáltam az ajtón keresztül az utcára. A másik is követett minket kifelé. –  Az enyém ez a hely, a kurva anyád, és azt csinálok, amit akarok – köptem bele az arcába, mielőtt eleresztettem a gyilkos szorításból. Tölgy, aki egész végig a tetőteraszon volt, rohant kifelé. –  Tartsd távol ezeket az ürgéket! – vetettem oda neki, aztán minden további magyarázat nélkül elmentem mellette. Minden szem rám szegeződött, amikor megint besétáltam. Nem a karrierem legprofibb döntése volt. De abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Gia ijedten jött vissza, miután néhány vendéget a helyére kísért. – Nem gondolod, hogy túlreagáltad egy picit? – Nem – vágtam hozzá. – Most pedig menj vissza dolgozni! Az este további részét az irodámban töltöttem, egyedül tépelődve. Bár nem bántam meg, hogy kidobtam azokat a seggfejeket, az viszont már emésztett belülről, hogy valójában miért tettem. Ha távol akarom tartani magam Giától, akkor nem szabad

ennyi mindent éreznem iránta, ilyen rohadt nagy birtokvágyat. Nehéz volt leszoknom erről. Éppen zárás előtt voltunk. Hirtelen felugrottam a székről, és anélkül vágtam át az éttermen, hogy belenéztem volna Gia vagy Tölgy szemébe. Egyenesen a parkoló felé vettem az irányt, beszálltam a kocsiba, rágyújtottam egy cigire, és elővettem a telefonomat. Legörgettem a nevéig. Tényleg ezt akarom csinálni? Muszáj. Bepötyögtem egy üzenetet.   Rush: A közelben vagy, hogy dugjunk?

  Alig néhány másodperc telt el, mire megjött a válasz.   Everly: Miből gondolod, hogy még szóba állok veled a legutóbbi szemét húzásod után? Felültettél.

  Rush: Ez akkor egy „nem”?

  Everly: Bárcsak tudnék neked nemet mondani!

  Rush: Indulok hozzád.

  Everly: Itt leszek.

  Kábé száznegyvennel mentem egészen a házáig. Nem az izgatottság miatt, hogy annyira látni akartam volna. Hanem azért, mert valahol mélyen túl akartam esni ezen, csak hogy

bebizonyítsam, hogy tovább tudok lépni Gia után. Mert muszáj. Everly egy szál aprócska farmersortban és melltartóban nyitott ajtót. Köszönés nélkül elmentem mellette, és egyenesen a hűtője felé vettem az irányt, hogy kivegyek egy sört, amiről tudtam, hogy mindig van nála bőven. – Na, hát neked is szia – nevetett a pultra dőlve, közszemlére téve a mellét. Miután felhajtottam a fél üveggel, odamentem hozzá. – Nagyon örülök, hogy hívtál – karolta át a nyakamat. – Ezer éve… A régi Rush mostanra már a falnak döntve döngette volna. De most csak ott álltam, és bámultam rá ledermedve. Nem voltam biztos benne, hogy végig tudom ezt csinálni. Olyan érzés volt, mintha megcsalnám Giát. Még soha életemben nem éreztem hasonlót, ezt kurva őszintén mondom. – Szörnyen feszült vagy – lépett hátra. – Mi van veled ma este? Végigjárattam a testén a tekintetemet. Semmi kétség, hogy Everly pokolian szexi volt. Nem kellett volna ennyire túlagyalnom. De még csak nem is volt merevedésem, mert olyan rohadtul stresszeltem. –  Szerintem pontosan tudom, hogy mire van szükséged – ereszkedett térdre. Elkezdte lehúzni a sliccemet, miközben megnyalta az ajkát arra készülve, hogy lecumizzon. Lefagytam. Kézbe vette a farkamat, és előrehajolt, hogy bekapja. De ekkor megrántottam hátul a haját, mielőtt hozzám érhetett volna az ajkával.

–  Baszki – morogtam, amikor elengedtem, hogy felhúzzam a sliccemet. – Mi a franc van veled, Rush? – állt fel, hogy lesújtó pillantást vessen rám. – Komolyan kérdezem! Te írtál rám. Miféle játékot űzöl? Tudtam, hogy a mai este és a legutóbbi alkalom után, amikor felültettem, nagyjából még az esélyét is cseszhetem az értelmetlen szexnek Everlyvel, ha most kisétálok az ajtón. Ez viszont lószart sem jelentett a számomra… így elindultam. Egyszerűen képtelen voltam végigcsinálni. Ez nem arról szólt, hogy kellett a szex. Egy teszt volt. Amin kurvára megbuktam. Az ajtóban megállva azért végül bocsánatot kértem. – Ne haragudj! –  Takarodj innen a picsába! És eszedbe ne jusson megint felhívni vagy írni nekem! – vágta az ajtót a képembe. Szemem sem rebbent a szavaitól. Visszamentem a kocsimhoz. Nem indítottam be azonnal, csak ültem ott a kihalt utcát bámulva. Eldobtam az agyam a ma esti viselkedésemtől. Az idefelé vezető úttal ellentétben az átlagosnál is lassabban hajtottam vissza. Valószínűleg azért, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy nem haza megyek. Miután leparkoltam, több mint fél órát ücsöröghettem a kocsiban, hogy becsöngessek-e hozzá vagy ne. Mi a faszt csinálsz, Rush? Miért vagy itt? Pityegett a telefonom.

  Gia: Van valami oka annak, hogy a ház előtt állsz?

  Rush: Őrjárat?

  Gia: Nem veszem be.

  Rush: Pizza?

  Gia: Akkor már biztos szörnyen kihűlt a pizzám.

  Rush: Nem tudom, mit keresek itt.

  Gia: Be akarsz jönni?

  Rush: Igen.

  Gia: De nem fogsz.

  Rush: Nem hinném, hogy kéne.

  Gia: Oké.

  A szavaim ellenére néhány másodperc múlva már az ajtaján kopogtattam. Gia vékony fehér hálóingben nyitott ajtót, amin keresztül látszott a hatalmas mellbimbója. Erővel kellett felfelé néznem, mert legszívesebben felhúztam volna róla a ruhát, hogy szívogathassam. – Hol vannak a lakótársaid? – néztem körül, mert nagy volt a csend.

–  Mindegyikük elment bulizni vagy dolgozni. Ritkán van ilyen. Élvezem a csendet és a nyugalmat. Ez nem jó hír. Tényleg le kellenne lépnem. – Eszel velem egy kis jégkrémet? – lepett meg a kérdéssel. – Jégkrémet… – Aha – mosolygott, én pedig elolvadtam a látványtól. Elég ártatlannak tűnt. – Attól függ, milyen ízű – cukkoltam. –  Chunky Monkey… mert néhány hónap múlva én is egy dundi majom leszek. Ettől a gondolattól szerintem le kellett volna konyulnom, ám az ellenkezője történt. Imádtam az új vonalait, és azt, hogy még kerekebb lesz. A teste iránti megnehezítette a helyzetemet.

vonzalmam

nagyban

– Az a kedvenc ízem – feleltem. Leültünk a nappaliban, és ugyanabból a Ben & Jerry’s dobozból ettünk. –  Mindenki a ma esti kirohanásodról beszélt – szólalt meg végül Gia. – Hogy kidobtad azt a két fickót, aztán úgy eltűntél a Heightsból, hogy egy szót sem szóltál senkinek. –  Hát hadd beszéljenek! – válaszoltam teli szájjal. – Nem érdekel. Most is ugyanazt tenném. Azok a pöcsfejek semmi szín alatt nem legyeskedhetnek körülötted. – Hová mentél, miután eltűntél? Miután abbahagytam az evést és nem mondtam semmit, magától is levonta a következtetést. Talán rám volt írva a bűntudat. –  Egy nővel találkoztál? – ült ki az aggodalom az arcára.

Hallgattam, így még jobban sürgetett. – Válaszolj! Még mindig nem akartam bevallani a ma esti hülyeségemet. – Szexeltél valakivel? – forszírozta tovább. –  Nem – bukott ki belőlem hangosabban, mint szerettem volna. – Akkor hol voltál? Nem akartam hazudni neki. –  Megpróbáltam összegabalyodni akartam… elfelejteni azt, ami a

valakivel. Felejteni Heightsban történt,

megfeledkezni rólad. Nem akartam ennyire nyers lenni. De ő az igazat akarta hallani. Ez volt az igazság. Folyni kezdtek a könnyei. Rohadtul beledöglöttem, hogy kiborul miattam. Miért mondtam el neki az igazat? – De képtelen voltam rá, Gia. –  Miért? Akár meg is tehetted volna. Nem mintha tartoznál nekem

bármivel

is.

Akár

most

is

ott

lehetnél

valami

kúróolimpián. Meghoztad a döntést velem kapcsolatban. – Ez nem fair. – Ez az igazság! – Az, hogy nem lehetek veled, még nem jelenti azt, hogy nem akarok veled lenni. És nem jelenti azt, hogy készen állok a továbblépésre, bármennyire is szeretnék. Az, hogy távol tartom magam tőled, kurvára a legnehezebb dolog, amit valaha meg kellett tennem. Mindketten hallgattunk egy jó darabig, csak farkasszemet néztünk egymással. – Hiányzol – suttogta.

Te is hiányzol nekem. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy magamhoz húzzam. Belefúrta az arcát a mellkasomba. Összevissza zakatolt a szívem. Túl sok volt ez az egész: a bőre puhasága, az ismerős illata. A késztetés, hogy ugyanott folytassuk, ahol abbahagytuk. Megkeményedett a farkam. Arra nem tudtam rávenni, hogy Everly kedvéért felálljon, de amint ez a gyönyörű, várandós nő a karjaimba került, teljesen feléledt a testem. Bárcsak lelombozott volna, hogy terhes, de még soha életemben nem voltam így beindulva semmitől. Hiba volt bejönni a házba. Elengedtem, és letettem a kanalamat a dohányzóasztalra. – Mennem kell – álltam fel. Az ajtó felé menet megálltam, mert utánam szólt: – Holnap lesz az első ultrahangom. Ledermedtem. Elkezdett gyorsabban verni a szívem. Fejbe vágott azt hallani tőle, hogy tényleg egy igazi emberi lény növekszik benne. – Nagyon félek – folytatta. – Mármint mi van, ha kiderül, hogy valami nincs rendben… vagy nincs szívhangja… vagy kitör a frász, amikor meglátom. Tudom, hogy ez őrültségnek fog hangzani, Rush. De Riley-t leszámítva, aki elutazott erre a hétre, te vagy itt a legjobb barátom. Még nem szedtem össze a bátorságomat, hogy elmondjam az apámnak. Mindegy, szóval… eljönnél esetleg velem? Micsoda? Mondj valamit! – Nem tudom, Gia.

– Kérlek… Hogy tudtam volna nemet mondani? Félt, és a helyzet bonyolultsága ellenére ez a lány nagyon fontos volt nekem. Ha arra volt szüksége, hogy fogjam a kezét, akkor muszáj volt felkötnöm a gatyát, és megtenni a kedvéért. Kifújtam magam, és bólintottam. – Oké.

22. FEJEZET Rush –  Csak még idegesebb leszek miattad – tette a kezét Gia a térdemre, hogy hagyjam abba a szüntelen lábrázogatást. Észre sem vettem, hogy csinálom. – Bocs! Egymás mellett ültünk az orvosi váróban, és türelmetlenül vártam, hogy mondják a nevét. Idegroncs voltam, amióta megálltunk a hülye parkolóban. Szép kis segítség! Azért jöttem, mert Gia ideges volt, erre neki kellett megnyugtatnia engem. Fogalmam sem volt, miért szorongok ennyire, de tíz perccel korábban, amikor megcsörrent a telefon a recepción, szó szerint kiugrottam a székből. Úgy kellett tennem utána, mintha muszáj lenne mosdóba mennem. Mi a franc ütött belém? –  Tegnap este eszembe jutott a régi munkám – jegyezte meg Gia. – Az a sok képeslap, amire szöveget írtam. – Igen? Lefogadom, hogy ott nem kaptál saját vécéfülkét. –  Nem – nevetett. – Ott aztán nem. De nem állítottam párhuzamba azzal, hogy milyen neked dolgozni. Összehasonlíthatatlan, hogy mennyivel jobban szeretek veled lenni a Heightsban… mármint a Heightsban dolgozni. Csak azokon a lapokon gondolkodtam, amiket azért írtam meg, hogy

gratuláljanak velük valakinek a terhességéhez. Akkoriban ezt viccesnek hittem. Most viszont, hogy egy igazi szülésznőgyógyász rendelőjében ülök, szerintem némelyik egy kicsit túl erősre sikerült. Szinte tapintatlan volt, miközben észre sem vettem. – Mint például? – Hát van egy, amire különösen emlékszem. Kívül az állt rajta, „hogyan fér át egy görögdinnye a fánk közepén lévő lyukon?”. Aztán belül az volt, hogy „nemsokára megtudod”. – Ez vicces – kuncogtam. –  Mondja egy férfi, akinek nem kell kinyomni a fánklyukán egy görögdinnyét. A recepciós Giát szólította, aki rám nézett. Hirtelen látszott a tekintetében a félelem. – Rendben lesz – szorítottam meg a kezét. – Ez a kissrác pont olyan egészséges és gyönyörű lesz, mint az anyukája. – Kissrác? – Milyen kissrác? – Azt mondtad, hogy ez a kissrác. Szóval úgy gondolod, hogy kisfiam lesz? Észre sem vettem, hogy ez csúszott ki a számon. –  Gyere, ne húzd az időt! – álltam fel, hogy gyengéden meghúzzam a kezét. – És nem gondolom, hogy kisfiad lesz, hanem tudom, hogy mid lesz. – Tényleg? – állt fel Gia. – Hát persze. Egy kibaszott nagy görögdinnyéd – kacsintottam rá.  

  –  Egy kicsit korai még, hogy tudni lehessen a baba nemét. De mielőtt elkezdem, megkérdezem, akarja-e tudni, hogy látom-e a nemét? – vett ki egy pár kesztyűt a dobozból az ultrahangot végző nő, és felhúzta. –  Ööö… – pillantott rám Gia a válaszért. – Nem tudom. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar meg lehet mondani, ezért nem igazán gondolkodtam rajta. Mi a véleményed, Rush? –  Rajtad áll. Én már úgyis tudom – feleltem gúnyos félmosollyal. Az ultrahangos nyilván nem tudta, hogy a görögdinnyére gondolok. Lekapcsolta a villanyt, és odahúzott egy sámlit Gia mellé. – Szóval apuka máris úgy gondolja, hogy tudja a baba nemét, hm? Arra tippelek, hogy ez azt jelenti, hogy szerinte kisfiú. A legtöbb apuka így van vele. – Ő nem… – pirult el Gia. – Szerinte egy… –  Én nem… ööö… – próbáltam neki segíteni. – Szerintem nem… A hölgy bizonyára hozzászokott már itt az akadozó nyelvű emberekhez. – Tudják, mit? Nem mondom meg a baba nemét, ha látom, de felírom a kartonra, így bármikor megkérdezhetik akár telefonon is, ha úgy döntenek, hogy szeretnék megtudni. – Oké – fújta ki magát Gia. – Igen, ez így remek. –  Egy kicsit kikötöm a hálóinget, és felhúzom, hogy hozzáférjek a hasához. Lehet, hogy egy kicsit a nadrágját is le kell húznunk.

– Rendben. Gia megszorította a kezemet, miközben a hölgy előkészítette. Lehet, hogy egy beteg állat vagyok, de megrándult a farkam a bársonyos bőr látványától a hasán. Nem nagyon zavart, hogy az orvosnál vagyunk, nem pedig egy peep show-n. Az ultrahangos lehúzta Gia nadrágját egészen a szeméremcsontjáig, nekem pedig rátapadt a tekintetem a napbarnított bőrére. Baszki, egy anyát akarok megrépázni. A hölgy megfogott egy tubust. – Ez lehet, hogy egy kicsit hideg lesz. Aztán valami zselét nyomott Gia hasára, de jó sokat. Ezt én is meg tudnám oldani. Csak az kellemes meleg lenne. Megráztam a fejemet, hogy szabaduljak a gondolattól. Baromira nem segített. Az

ultrahangos

odahúzott

egy

guruló

monitort

a

vizsgálóasztalhoz, és úgy helyezte, hogy mindhárman rálássunk. Én a túloldalon maradtam, Gia mellett, így mi ugyanabból a szögből láttuk. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért Gia hasához, erőteljes hang hallatszott a gépből. A hölgy ránézett a monitorra, és elforgatott egy gombot. – A kisbabájuknak jó erős szívhangja van. Giával rámeredtünk a monitorra. – Gyorsan elmagyarázom a baba anatómiáját, hogy tudjanak benne

gyönyörködni,

amíg

elvégzem

a

méréseket,

és

megcsinálom a szükséges felvételeket. Az ott a kisbabájuk gerince – mutatott rá valamire, ami úgy festett, mint egy gyöngyfüzér. Egy kicsit oldalra mozdította az ultrahangfejet, a

másik kezével pedig a kijelzőre mutatott. A kép szemcsés volt, és fekete-fehér, de ki tudtam venni, mit mutat, mielőtt egyáltalán kimondta volna. – A feje – mutatta a körvonalait valaminek, ami szemlátomást egy koponya volt, aztán végighaladt az oldalnézetben lévő embrión. – Az orra. A szája. Azt a rohadt…! Szó szerint láttam a kicsi arcának a körvonalait. Bár ebből a szögből sokkal inkább tűnt úszkáló ufónak, mintsem gyereknek. De ott volt, egy ember – Gia hasában –, a saját szívhangjával és profiljával. A hölgy mosolyogva mozgatta az ultrahangfejet, miközben a monitort nézte. – Elég aktív. Sokat mocorog. Amint ezt kimondta, valami nagyon tisztán kivehető módon jelent meg a monitoron. – Az ott egy kéz? – szólalt meg Gia. – Az bizony. – Hűha! – Ha a 3D-ultrahang mellett döntenek a várandósság későbbi szakaszában, ott már nagyon tiszta a kép. De az is igaz, hogy szép kis műsort kapnak ma annak ellenére, hogy még csak a tizennegyedik hétben vannak. A kijelzőtől megigézve teljesen megfeledkeztem Gia hasáról, és megütött a felismerés, hogy igazából most először vagyok izgatott a terhesség miatt. Alig vártam, hogy találkozzak a kiscsávóval. Oké, talán tényleg úgy gondoltam, hogy fiú. Lenyűgözve tovább bámultam. Kéz- és lábujjakat, ajkakat és egy hosszú nyakat láttam mozogni, az pedig…

Eluralkodott rajtam az izgatottság. –  Az ott a… – mutattam rá arra, amiről azt hittem, hogy a farka. –  Nem – nevetett az ultrahangos. – Az tulajdonképpen egy egész lábfej. Gia felém fordította a fejét, és engem nézett a monitor helyett. Ragyogott az arca, és olyan gyönyörű volt. Gondolkodás nélkül előrehajoltam, hogy megpusziljam a homlokát. – Oké. Lehet, hogy tényleg úgy gondolom, hogy fiú. A hölgy befejezte a vizsgálatot Gia hasán, és kinyomtatott néhány képet. –  Az első képek a hűtőre az anyukának – adta oda őket Giának. – Nekem nem tisztem semmi eredményt vagy ilyesmit mondani, de minden nagyszerűnek látszik. Amíg felöltözik, szólok a védőnőnek, hogy ugorjon be válaszolni az esetleges kérdésekre, mivel a mai alkalommal még nem fog találkozni orvossal. Ezt pedig a zselé letörléséhez – nyújtott egy csomó papírtörlőt Gia felé. – Rendben. Köszönöm! Az ultrahangos magunkra hagyott minket a szobában. Gia letörölt néhány könnycseppet, aztán elkezdte letörölni a hasát is. Kivettem a kezéből a papírtörlőket, és letakarítottam róla a ragacsot. Valahogy olyan természetesnek tűnt, de miután megtettem, Gia mégis furán nézett rám. – Megcsináltam volna. Kidobtam a papírtörlőket a szemétbe, s mire visszafordultam, Gia éppen felült a vizsgálóasztalon. A kikötött és felhúzott hálóingje lecsúszott. Fekete csipkés melltartó volt rajta, amiből

szó szerint kibuggyant a melle. Gia a tekintetemet követve lenézett. – Eddig másfél kilót híztam, de mintha mind a mellemre ment volna. – Határozottan jól áll neked a terhesség – nyeltem egyet. –  Nem várom túlzottan, hogy kövér legyek – tette a kezét a hasára. Nyilván a megduzzadt mellei vették el az eszemet. Mert a telt Gia gondolata hatalmas kerek pocakkal, és a feszes melleinek enyhe megereszkedésével tényleg merevedést idézett elő nálam a rendelőben. – Kibaszottul szexi leszel terhesen. Azt hitte, hogy csak vigasztalni próbálom. A vizsgálóágyról felállva a mögöttem lévő székre mutatott. –  Muszáj lesz tovább hazudnod nekem, ahogy kezdek egyre slamposabb lenni. Ide tudnád adni a felsőmet? Bár pont az előbb csúszott le Giáról a hálóing, most hátat fordított nekem, hogy átvegye a felsőjét. Általában nem szokott szégyenlős lenni, amiből azt a következtetést vontam le, hogy tényleg nem tartja magát vonzónak terhesen. Kopogtak az ajtón, mielőtt helyre tehettem volna. A védőnő lépett be, és kezet nyújtott mindkettőnknek. – Jessica Abbot vagyok. Rendszeresen találkozni fognak velem a terhesség alatt. Általában az ultrahangvizsgálatok után, vagy én fogok telefonálni a laboreredményekkel. Éppen most vetettem egy pillantást az ultrahangra, és a mérések megfelelnek az eredetileg számított időnek. Úgy tűnik, hogy a kisbabájuk boldog és egészséges. Van valami kérdésük hozzám

most a felvétellel vagy bármi mással kapcsolatban? – Nem hiszem, nincs – rázta a fejét Gia. –  Rendben. Nos, ugyanúgy folytathatja a terhesség előtti tevékenységeit. Munka, alvás, szex… minden úgy, ahogy lenni szokott. Gia rám pillantott, aztán a védőnőre. – Az normális, ha a terhesség kihat a… libidóra? – Igen. Nagyon is. Sok nő tapasztal szexuális vágycsökkenést a várandóssága alatt. Gyakran ez az első trimeszterben történik, aztán hatványozottan visszatér a vége felé. – Ó! Giára pillantottam. Kezdett elpirulni. Szégyellt megkérdezni valamit… talán azért, mert ott álltam mellette. – Akarod, hogy kimenjek, és kettesben tudjatok beszélgetni? – mutattam az ajtó felé. Gia megrázta a fejét, mielőtt mély lélegzetet vett, majd visszafordult a védőnő felé. – Szerintem nálam pont az ellenkezője a gond. A védőnő elmosolyodott. – Ó, bocsánat. Félreértettem a kérdést. Igen, abszolút normális a megnövekedett szexuális étvágy. Minden nő máshogyan éli meg az adott terhességet. Némelyeknél nagyobb a szexuális étvágy, ami ingadozik, míg mások az egész várandósság alatt nem kívánják az együttlétet. De ön fiatal és egészséges, ezért semmi oka nincs rá, hogy ne érezze jól magát, ha a vágy erősebb a megszokottnál. Baszki! Gia épp most közölte ezzel a nővel, hogy kancás. ÁLLANDÓAN.

–  Tehát… a szex bármilyen formája rendben van? Nem fog ártani a babának? Mi a fenére akar kilyukadni? –  Amíg nem okoz túl nagy fizikai kihívást a dolog, igen. A párja nem tud ártani a babának, ha ettől tart – pillantott rám, aztán megint Giára. – Ez gyakori aggály a pároknál. Örülök, hogy megkérdezte, ha már eszébe jutott. Gia ráharapott az ajkára. A kezdeti rózsaszínes árnyalat után már lángoló vörös volt az arca. –  És mi a helyzet a… partner nélküli szexszel? Mi nem… – mutatott saját magára és rám. – Az orvosomtól akartam megkérdezni a legutóbbi alkalommal, de ő férfi és idősebb… és szeretnék használni egy… Nekem halványlila gőzöm sem volt róla, hogy Gia mire akar célozni, ám a védőnő szemlátomást megértette a rejtjeles üzenetet. –  Ó!

Bocsánat.

Igen,

abszolút.

Nyugodtan

használhat

vibrátort, vagy bármilyen más segédeszközt, amit korábban rendszeresen

alkalmazott.

Ez

egyáltalán

nem

probléma.

Tökéletesen megértem, miért esett nehezére megkérdezni ezt dr. Danielstől. Csodálatos orvos, de megértem. Kérem… hívjon bármikor, ha bármit szeretne megbeszélni! – nyúlt be a zsebébe, hogy elővegyen egy névjegyet. Még csevegtek néhány percig, de egy kurva szót sem hallottam belőle. Teljesen leragadt az agyam a gondolatnál, hogy Gia kancás, és egy vibrátorral készül elintézni magát.

23. FEJEZET Gia – Minden oké? Rush egy szót sem szólt, amióta eljöttünk a rendelőből, és már félúton jártunk hazafelé. – Persze. –  Kiborultál attól, hogy eljöttél velem? Ne haragudj, ha túl nagy kérés volt! – Nem. Örülök, hogy engem kértél meg. Látva, hogy falfehér bütykökkel markolja a kormányt, és hallva a rövidre fogott válaszait, egyáltalán nem úgy éreztem, hogy örülne. Az ultrahangfelvételeket bámulva próbáltam győzködni magam, hogy feleslegesen parázom, és nincs semmi baj. De úgy éreztem, nagy hiba volt Rushra támaszkodnom. Nagy kérés lenne ez bárki felé, és tényleg meg kell tanulnom a saját lábamra állni. Az elmúlt néhány hétben fontolóra vettem az érveket és az ellenérveket Rush felajánlása kapcsán, hogy segít nekem. Hogy a házában maradhatok, miután megszületik a baba. Ma jöttem rá, hogy ez nem jó ötlet. Nagy szíve van, és úgy gondolom, hogy ez egy őszinte felajánlás volt tőle, de nem fair egy másik embert terhelnem a problémáimmal. Szabadon

kellett engednem őt. Hiába pusztultam bele még a gondolatba is, tudtam, hogy ez a helyes döntés. Mint amikor az embernek van egy sebe, amihez még hozzáérni is fáj, de elhatározza, hogy ideje letépni róla a tapaszt: jobb minél hamarabb túlesni rajta. Így amikor megálltunk a ház előtt, vettem egy mély lélegzetet, és Rush felé fordultam. –  Sokat gondolkodtam mostanában. Bár hihetetlenül gáláns az ajánlatod, nem fogok itt maradni, miután letelik a nyári albérleti szerződés. Rush egyenesen kifelé bámult a szélvédőn, pedig már félreállt az út szélén. – Mi? – fordult végre felém. – Miért? – Egyedül kell végigcsinálnom ezt, Rush. Ha itt vagyok veled, csak folyton rád támaszkodom, ami egyikünk számára sem igazságos. –  Én azt akarom, hogy rám támaszkodj – nézett egyik szememből a másikba. – Tudom, hogy azt akarod – érintettem meg a karját. – Mert jó ember vagy, Rush. De ez csak megnehezítené, hogy egyszer majd továbblépj. Én nehezíteném meg. Emlékezz vissza, mi történt múltkor, amikor megpróbáltál együtt lenni egy másik nővel! Te vagy a leghűségesebb férfi, akivel valaha találkoztam. Most már rájöttem, hogy nem fogsz továbblépni úgy, hogy én itt vagyok, hiába akarsz. És őszintén szólva én sem fogok – szöktek könnyek a szemembe. – Szóval szerintem eljött az ideje. Az embernek néha el kell engednie azt is, ami igazából sohasem volt az övé. Rush behunyt szemmel lehorgasztotta a fejét, én pedig

kihasználtam az alkalmat arra, hogy kiszálljak a kocsiból, mielőtt látná, hogy összeomlok. – Köszi, hogy elvittél ma, Rush. Az érzéseimmel küszködve eljutottam az ajtóig, de mire betettem volna a kulcsot a zárba, már homályosan láttam a visszatartott könnyektől, és leejtettem a kulcsomat. Lehajoltam érte, ám egy hatalmas kéz hamarabb felvette. Közelről hallottam Rush hangját a hátam mögött, viszont képtelen voltam megfordulni. – Idióta vagyok – szólalt meg halkan és elgyötörten. Csak még jobban folytak tőle a könnyeim. – Nem, nem vagy az. Én vagyok idióta. –  Azt mondtad, hogy én vagyok a leghűségesebb férfi, akivel valaha találkoztál. Ez a legnagyobb félelmem. Hogy nem tudok megfelelni ennek. Hogy valahol mélyen pont olyan vagyok, mint az apám. Te úgy látsz engem, ahogy látni szeretnél. Nem egy olyan férfinak, aki minden nyáron egy tucat különböző nővel dugott, és sohasem gondol bele, hogy fájdalmat okozhat nekik, amikor másnap reggel kisétál az ajtón. Megfordultam, és láttam, hogy Rushnak is könnyes a szeme. Felemeltem a kezemet, hogy a hüvelykujjammal letöröljem az arcát: előbb az egyik oldalon, aztán a másikon. –  Felnőtt emberek voltak, akik szabad akaratukból mondtak igent. Te nem ígértél nekik semmit, nem tévesztetted meg őket. A hűség azt jelenti, hogy őszinte vagy saját magaddal és másokkal is. Te mindig is igazat mondtál arról, hogy mit akarsz tőlük. De amit nekem mondtál, az is őszinte volt tőled, és mivel ennyire hűséges vagy, nekem kell annak lennem, aki lép. Te

idebent eltökélted, hogy itt mellettem leszel – tettem a szíve fölé a kezemet. – És ha maradnék, akkor így is lenne. Ez az oka annak, hogy mennem kell, mert a hűséged nem engedné, hogy te legyél az, aki lép. Rush lefelé nézve vett néhány mély lélegzetet. Tudtam, hogy nem könnyű megmutatnia előttem, mennyire sebezhető, ezért nem sürgettem. –  Igazából mindig is a tiéd volt – nézett végül egyenesen a szemembe. – A hűséged? Megrázta a fejét. – Azt mondtad, hogy az embernek néha el kell engednie azt is, ami igazából sohasem volt az övé. A tiéd volt a szerelmem már az első naptól kezdve. A tiéd voltam már az első naptól kezdve. Csak túl nyomi voltam ahhoz, hogy bevalljam. Elkezdett gyorsabban verni a szívem. Próbáltam megfékezni, mert féltem abban reménykedni, hogy hátha mégsem azt akarja mondani, amit szerettem volna hallani. Mégis úgy zakatolt a szívem, mint egy elszabadult vonat. –  Gia Mirabelli – fogta két tenyere közé az arcomat. – Olyan kibaszottul szerelmes vagyok beléd, hogy elment a józan eszem. Rohadtul nem fogom hagyni, hogy elmenj. Akár ebből a házból, akár a Heightsból. Akár az életemből. Úgy megijeszt ez az egész, hogy beszarok, de ma jöttem rá, amikor megláttam azt a kissrácot a monitoron, hogy nem csak téged szeretlek. Hanem azt a kis ufót is, aki már ott növekszik benned. Mindent akarok. Akarom az elcseszett babákat a szekrényembe. Tartani akarom a hajad, amikor széthányod az agyad. Jégkrémet akarok veled

enni a dobozból, amikor éjjel kettőkor meztelenül fekszünk az ágyban. És biztos, de még mennyire, hogy biztos, hogy én akarok gondoskodni rólad, ha megnövekedett a szexuális étvágyad. Könnyek folytak végig az arcomon. A sok mindenből, amit felsorolt, valami hülye oknál fogva pont a jégkrémnél ragadtam le. Talán mert a lelkem mélyén már tudtam, hogy tartani akarja a hajamat és gondoskodni rólam, de azt hittem, hogy talán megkattant, amiért azt hiszi, hogy a hónapok múlásával is kívánni fog. – Nagy és dagadt leszek a sok Chunky Monkey-tól. – Hajrá! – lépett közelebb, és megsimogatta a csípőmet. – Kábé húsz kilóval nehezebbnek képzeltelek el az elmúlt néhány napban, amikor kivertem. Szerintem lehet, hogy a terhesség után is megtarthatnánk azt a formát. Nevettem, mert hiába hangzott őrültségnek, tudtam, hogy igazat mond. – Szerintem meg egy kicsit kattant vagy. – Ne haragudj, hogy eltaszítottalak magamtól, és rossz érzést okoztam neked! – fordult megint komolyra a gyönyörű arca. – De végeztem azzal, hogy punci legyek. Akarlak téged, az összes félelmem ellenére, amiknek semmi közük nincs hozzád, és annak ellenére is, hogy valószínűleg jobbat érdemelsz nálam. Kérlek, bocsáss meg, és mondd, hogy itt maradsz velem. Ezúttal tényleg velem. Nem

kellett

gondolkodnom

a

válaszon.

Bár

talán

figyelmeztetnem kellett volna, hogy a válaszom nem csupán szóbeli lesz. Rush karjaiba ugrottam, amitől hátratántorodott

néhány lépést, és kis híján elesett, ahogy lebotorkált az ajtó előtti lépcsőn. – Igen, igen! – csókolgattam a fogát, amikor kinyitotta a száját, hogy nevessen. – Most már folytathatjuk odabent? – rázta a fejét. – Szerintem itt az ideje, hogy feltegyük a pontot az i-re.     –  Mi a franc bajod van? – néztem magamat a fürdőszobatükörben. Megmondtam Rushnak, hogy helyezze magát kényelembe, én pedig bezárkóztam a fürdőszobába, hogy úrrá legyek az idegességemen. Voltam már ezzel a férfival. Látott már meztelenül, és odalent is kalandozott a nyelvével. És alig tíz perccel ezelőtt vallott nekem szerelmet azzal együtt, hogy szereti egy másik férfi meg nem született gyermekét is. Mégis szó szerint reszkettem. Fogat mostam, kiöblítettem a számat, és még egy darabig bámultam a tükörképemet. – Azt mondta, hogy szeret. Most meg mire vársz? – Minden rendben odabent? – hallatszott halk kopogás az ajtó felől. – Igen, mindjárt megyek. Tíz perc múlva, amikor még mindig próbáltam rávenni a lábamat, hogy kivigyen a fürdőszobából, megint kopogást hallottam. – Gia? Mintha rögtön az ajtó túloldalán állt volna. Odamentem, hogy belülről nekidöntsem a fejem. – Igen?

– Én is ideges vagyok. Ha ez segít. – Tényleg? – lazult el a vállam. – Aha. Úgy megijesztesz, hogy befosok. Mosolyogtam, de még mindig nem nyitottam ki az ajtót. – Miért félünk most ennyire egymástól, Rush? –  Mert amikor az ember végre elfogadja, hogy megtalálta a nagy Ő-t, akkor rémisztő a gondolat, hogy elveszítheti, és aztán soha többé nem lesz másik. Szó szerint melegség járta át a szívemet. –  Jaj, istenem! Ez a legromantikusabb dolog, amit valaha is hallottam bárkitől. – Ó, igen? Akkor gyere ki, hadd csináljak is veled romantikus dolgokat, gyönyörűm! Mély lélegzetet véve kinyitottam az ajtót. Megremegett a térdem a mosolyától, ahogy felém nyújtotta a kezét. Elképesztő érzés volt megfogni, mintha a szívemet adnám át neki. Rush olyan édes volt, olyan őszinte, mégis attól lazultam el a legjobban, amikor hirtelen megrántotta a kezemet, hogy keményen magához húzzon. Ez a kis nyers erő annyira az én Rushom volt. Az én Rushom. Hozzápréselődtem, ő pedig a hátam mögé tette mindkét kezemet, és fél kézzel ott tartotta, miközben a másikkal elkapta a tarkómat, aztán rátapasztotta a száját az enyémre. Elállt a lélegzetem, amikor felkapott az ölébe, és odavitt az ágyhoz. Valahogy sikerült, hogy összeforrva maradjon az ajkunk, ahogy letett és rám mászott. Az összes félelmet, amit néhány perce még éreztem, kiszorította belőlem az elsöprő vágy, amit ez iránt a férfi iránt éreztem. A meleg és gyengéd

csók gyorsan forróvá és vaddá változott. Rush az egyik térdével sürgetett, hogy széttárjam a lábam, aztán hozzám nyomta a csípőjét. Felnyögtem, ahogy éreztem a nekem feszülő farka keménységét. Alig vártam, hogy bennem legyen. Rush a vágyakozásomat érezve kibontakozott a csókból, és hátrahúzódott. Szó szerint szédültem. Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, miközben levette a pólóját, és engem is kibújtatott az enyémből. A melltartómra nézve megnyalta az ajkát, és nyelt egyet. – Óvatosan szeretnéd, bébi? – nézett megint a szemembe. Megráztam a fejemet. –  Hála az égnek, baszki – terült szét az arcán egy huncut vigyor. Rush olyan gyorsan kapta le kettőnkről a maradék ruhát, mintha az egyik kezével engem vetkőztetett volna, a másikkal pedig letépte volna a nadrágját. Megint fölém kerekedve odadörgölte a kemény farkát a lábam közé, majd durván nekinyomta a csiklómnak. Azt hittem, hogy már ennyitől el fogok élvezni. A csillogó szeme elárulta, hogy pontosan tudja, mit művel velem. De ketten kellettünk a játékhoz. Úgy széttártam a lábam, ahogy csak bírtam, és odanyúltam, hogy megmarkoljam. Rájöttem, hogy nem is tudom teljesen átfogni, így hálás voltam, amiért ennyire beindított, mert már készen álltam rá. Egymás

szemébe

néztünk,

amikor

belém

hatolt.

Előrelendítette a csípőjét, néhányszor ki-be járva azzal a hatalmas és kemény farkával. Elállt a lélegzetem, amikor előrebukva mélyen belém hatolt.

Rush megállt, és éreztem, ahogy elkezd remegni a teste. –  Baszki, Gia! A rohadt életbe! Itt akartam lenni, amióta először megláttalak. Olyan mélyen benned, amilyen mélyen te is vagy bennem. A létező leggyönyörűbb csókot kaptam tőle, miközben ki-be járt bennem, majd megint engem figyelt. A zöld szeme szinte szürkére

sötétedett,

ahogy

egyre

erőteljesebbé

váltak

a

mozdulatai. Szexeltem már, de ekkor vált világossá a számomra, hogy még sohasem szeretkeztem. Eggyé vált a testünk, a fizikainál sokkal mélyebben kapcsolódott össze a szívünk és a lelkünk. Minden más megszűnt létezni a világon, csak mi ketten voltunk. Rushnak megfeszült az állkapcsa. –  Mindennap meg akarom tölteni az édes kis puncidat, újra meg újra – morogta. Eddig bírtam. Az irányítás maradéka is semmivé foszlott, ahogy meghallottam a kétségbeesett vágyakozást a hangjában. Összecsaptak a hullámok. Az egész testem pezsgett a vágytól. Örömkönnyek szöktek a szemembe. Rush felemelte az egyik lábamat,

hogy

még

mélyebben

belém

nyomulhasson.

Felnyögtem, ahogy magával ragadott az orgazmus, Rush pedig egyre keményebben és keményebben dugott. Morogva bukott előre még egyszer, utoljára, hogy a lehető legmélyebbre hatolhasson bennem, amikor elélvez. Utána gyengéden megcsókolt, és tovább mozgott ki-be. Elmondta, hogy milyen gyönyörű vagyok, és mennyire szeret. Rájöttem, hogy én még nem mondtam ki neki. Biztosra vettem ugyan, hogy tudja, de azért itt volt az ideje.

– Rush? – suttogtam. –  Hmm? – csókolt végig gyengéden a fülemtől a nyakamig, aztán végig az államat, mielőtt találkozott az ajkunk. – Én is szeretlek. – Na, az jó – felelte fülig érő vigyorral. – Mert én is szeretlek. De nem csak téged – mászott le a hasamhoz, hogy megpuszilja. – Hanem mindkettőtöket.

24. FEJEZET Rush Imádtam felfedezni őt, miközben mélyen aludt. Ahogy a mutatóujjammal körüljártam a mellbimbóját, meg mertem volna rá esküdni, hogy a bimbóudvara nagyobb és sötétebb, mint amilyen tegnap volt. Napról napra változott a teste, mint egy lassan nyíló virág. És baszki… Teljesen odavoltam érte. Annyira odavagyok Giáért. Így elköteleződni valaki felé olyan ijesztő, hogy beszartam tőle, de máshogy el sem tudtam képzelni. Az érzéseim elfogadása volt a legjobb dolog, amit valaha is tettem. Nagyon jó volt, hogy már nem kellett harcolnom ellenük. A félelem nem múlt el. Az a különbség, hogy hagytam, hogy ott legyen, és megmondtam neki, hogy kopjon le, miközben élem az életemet és szeretem ezt a lányt. Bár jobban féltem, mint valaha életemben, ennél boldogabb sem voltam soha. És ez minden mást háttérbe szorított. Lassan végighúztam a kezemet a hasán, mielőtt belemártottam az ujjaimat. Nedves volt. Giának végtelen volt a libidója, még álmában is. Mocorogni kezdett és felém nyúlt. – Hé… próbálkozol?

– Igen – húztam ki lassan az ujjaimat. – Benne vagy? Rám mászott, és keményen megcsókolt. –  Azt hittem, hogy talán eleged van belőlem, miután annyiszor csináltuk éjjel. – Baszki, dehogy – markoltam meg a fenekét. – Tudtad, hogy létezik olyan, hogy preggofília? – Te jó ég, micsoda? – Ez egy fétis. Rágugliztam, hogy nem tudok betelni egy terhes nővel, és ez jött ki találatnak. Szerintem lehet, hogy én preggofil vagyok. Gia felkacagott. – Először azt hittem, hogy csak úgy mondod, de már kezdem elhinni. –  Ennek higgy! – fogtam meg a kezét, és rátettem a kemény farkamra. Gia meglovagolt, és becsúsztatta a farkamat a nedves puncijába. Semmi máshoz nem hasonlítható az érzés, ahogy behatoltam a forróságába. Tényleg ilyennek képzeltem el a mennyországot. Elkezdte mozgatni rajtam a csípőjét. Bármilyen pózban imádtam vele a szexet, de amikor meglovagolt, mindig mintha még mélyebben belé nyomulhattam volna. Imádtam nézni, ahogy fel-le jár a melle, és közben minden porcikájára rátenni a kezemet: felfedezni az arcát, a csípőjét, a fenekét. Szinte bűntudatom támadt, amiért én hátradőlhettem, hiszen csak ő dolgozott, csakhogy úgy tűnt, nagyon szeret felül lenni, szereti, ha nála van az irányítás. Ja, és mit szerettem még marhára? Azt, hogy gumi nélkül

tudtunk dugni. Előtte még sohasem kockáztattam senkivel, mindig húztam esőkabátot. Most anélkül szinte már túl jó volt, és folyton le kellett állítanom magam, nehogy túl korán lőjem el a patront. Szerencsére Gia olyan kancás volt, hogy sohasem tartott neki túl sokáig, mire eljutott az orgazmusig. Ez az alkalom sem jelentett kivételt. Ahogy keményen elélvezett rajtam, a farkamon lüktetve, én is beleengedtem magam az utolsó cseppig. –  Hogy is lehetek ekkora mázlista? – hanyatlott rá a mellkasomra. –  Én vagyok mázlista – feleltem, miután egy ideig csak simogattam a haját. Így feküdtünk csendben. Nem tudom, miért folytattam. – Sajnálom azt a szerencsétlent a Heightsból, akárki legyen is, mert nem fogja megtudni, miről marad le. Baszki, nem is – fújtam ki magam. – Nem sajnálom. Örülök, hogy lelépett. Gia rám hajtotta a fejét, és egy darabig nem szólt semmit. – Bárcsak a tiéd lenne a baba! Bármit megadnék érte. Összeszorult a szívem a szavaitól. Persze, én is azt kívántam, hogy bárcsak így lenne. De felesleges ezen tépelődni. Sohasem fogunk tudni változtatni azon, hogy nem az enyém. –  Én is azt kívánom, egoista okokból, de tudod… sohasem fogja úgy érezni, hogy nincs apja. Mindig ott leszek neki, és neked is. Végül is nem számít, hogy ki volt a spermadonor – szorítottam magamhoz még jobban. – Úgy vannak a dolgok, ahogy lenniük kell. Nem találkozol véletlenül idegenekkel. Annak a fickónak le kellett lépnie, neked pedig találkoznod kellett velem. Az egész meg volt írva a csillagokban.

– Nem tudtam, hogy ennyire filozófus alkat vagy – emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Nem ismered az anyámat? – Igaz – kuncogott Gia. –  Mi a baj? – kérdeztem, amikor láttam, hogy leolvadt az arcáról a mosoly. – Hamarosan már nem fogjuk tudni ezt eltitkolni – simogatta meg a hasát. – Hogy magyarázzam meg a többieknek a munkahelyen? –  Lószart sem kell megmagyaráznod nekik. Senkinek sem tartozol magyarázattal. –  De szeretném, mielőtt még elkezdenek pletykálni. Úgy érzem, hogy egyszerűen ki kell terítenem a lapokat, hogy nálam legyen az irányítás, mielőtt még sutyorogni kezdenének, hogy mekkora lettem. Nem akartam, hogy emiatt stresszeljen, így megesküdtem rá magamban, hogy elintézem a dolgot. – Emiatt ne aggódj! Majd én megoldom.     Másnap

kötelező

megbeszélést

hívtam

össze

a

Heights

dolgozóinak, rögtön zárás után. Azt akartam, hogy mindenki ott legyen, így ne kelljen kétszer elmondanom. Aki éppen nem dolgozott, azt is behívtam, és kifizettem neki a munkaórát. Szándékosan Gia szabad estéjére időzítettem, hogy neki ne kelljen ezzel foglalkoznia. Mindenki körém gyűlt. A lenti bárrészt választottam a nem hivatalos megbeszélésünk helyszínéül. Az emberek egyáltalán

nem értették. Azt hitték, hogy talán be akarom zárni a Heightsot, mert nem vallott rám, hogy megbeszélést hívjak össze. Miután

úgy

tűnt,

hogy

mindenki

megérkezett,

megköszörültem a torkomat, hogy rám figyeljenek. –  Rövid leszek. Tudom, hogy mindannyian fáradtak vagytok, és későre jár, szóval egy perccel sem tartalak fel tovább benneteket, mint amennyire muszáj – kezdtem bele, aztán vettem egy mély lélegzetet. – Tudjátok, hogy általában nem szoktam a magánéletemről beszélni, mert többnyire semmi köze a munkához. De mivel Gia itt dolgozik, nem akarom, hogy aggódnia kelljen amiatt, hogy az emberek kibeszélik őt a háta mögött. Újabb mély levegő után kiböktem. –  Ő és én együtt vagyunk. Ő a barátnőm – folytattam, és tartottam egy pillanatnyi szünetet. – Szeretem. És kisbabánk lesz. Amennyiben bármi kérdésetek vagy aggályotok van a hírrel kapcsolatban, hozzám fordulhattok. De nem akarom, hogy bárki miatt is kellemetlenül érezze magát, vagy másképp bánjatok vele, hacsaknem azért teszitek, hogy megkönnyítsétek a munkáját. Nincs több mondanivalóm – bólintottam. – Jó éjszakát mindenkinek! Azzal elsétáltam, magam mögött hagyva az embereim mormogását és sutyorgását. Senkinek sem volt lehetősége gratulálni vagy akár reagálni. Ami részemről oké volt. Súlyos lépteket hallottam a nyomomban. Pontosan tudtam, ki az, még mielőtt meghallottam volna a mély hangot a hátam mögött.

– Hűha! Azta. Azt hitted, hogy teszel egy ilyen bejelentést, és utána nem lesz dolgod velem? Most vár rád még egy kör! Tölgy követett az irodámba. Nem tudtam letörölni a képemről a vigyort, mert tudtam, hogy ki fogja használni az alkalmat a kérdezősködésre. –  Bocs, hogy nem neked szóltam először – fordultam felé felsóhajtva. – Meg akartalak keresni előtte, de lefoglalt téged, hogy leállítsd azt a balhét, aztán csak úgy eltelt az este. – Ez komoly? – mosolygott. – Aha. Komoly. Tölgy jól meglepett, amikor odalépett hozzám, és hatalmas medve módjára átölelt. –  Ennél jobban nem is örülhetnék nektek, ember. Hol jár a terhességgel? Járni kezdett az agyam, hogy olyan választ adjak, aminek remélhetőleg értelme is van. – Olyan két hónapos… Kábé. –  Akkor egy ideje már együtt vagytok. Jól átvertél. De ez megmagyarázza, hogy miért voltál olyan kattant. – Meghúztuk magunkat, ameddig nem tisztázódtak a dolgok. –  Az apaság nagy ajándék – tette rá a kezét a vállamra. – Örülök, hogy megtapasztalod. Aggódtam, hogy nem fogod, mert olyan makacs vagy. –  Nem gondoltam volna, hogy valaha is akarni fogom, Tölgy. De szerintem úgy van, hogy ha találkozol a megfelelő emberrel, akkor megváltozik minden. – Baromira így van – rázta a fejét még mindig mosolyogva. –

Már az első naptól kezdve tudtam, hogy egymás mellett fogtok kikötni Giával. Örülök, hogy végre te is rájöttél. Este, hazafelé menet készülődtem, hogy rágyújtsak egy cigire. Most először tényleg megálltam, hogy elgondolkodjak rajta: valóban le kell szoknom a kicsi miatt. Körülötte nem dohányozhatok, és már Gia közelében sem tehetem többé. Kidobtam a meg sem gyújtott szálat az ablakon. Elhatároztam, hogy ezúttal tényleg becsülettel megpróbálok leszokni. Aztán fogtam a telefont, hogy felhívjam Giát. –  Tudod, volt az a munkahelyi téma, ami miatt aggódtál. Elintéztem – jelentettem ki egyszerűen.     Néhány nappal később éppen vacsorázni indultunk Giával. –  Nem bánod, ha egy pillanatra megállunk nálam? – kérdeztem. – Nem, egyáltalán nem. Tudod, hogy imádom, ahol laksz. Nem kértem meg, hogy költözzön hozzám. Minden estét együtt töltöttünk, egyszer nálam, máskor nála. De nem akartam sürgetni a dolgokat. Mégis a tudtára akartam adni, hogy abszolút benne lennék a dologban, ezért jó sok időt töltöttem a héten azzal, hogy összedobjak neki egy kis meglepetést. Miután beléptünk az ajtón, odavezettem a vendégszobához. – Mutatni akarok neked valamit. –  Oké… – vigyorodott el gyanakodva. Amikor kinyitottam az ajtót, elállt a lélegzete. – Ne már! –  Azzal töltöttem a hetet, hogy gyerekszobává alakítottam a

vendégszobát. Tetszik? Végignézett a frissen berendezett helyiségen. Anya holdat és csillagokat festett a falra. Én összeraktam egy fehér kiságyat, s az egész szoba kékben és szürkében pompázott, hogy passzoljon a falhoz. Egy pelenkázóasztal állt a sarokban. Teljesen felszerelve. Használatra kész volt a szoba. – Ez… ez… imádom – sétált körbe Gia, és végignézett mindent. – Teljesen egyedül tervezted az egészet? – Talán egy kicsit anya is besegített. Igazából ő festette a falat. Egész héten itt volt, és még csak nem is tudtál róla. De az ágyneműt meg a többi holmit én választottam. Gondoltam, elég semleges lesz így a szürkével együtt… hátha kiderül, hogy kislány. Gia lényegében szóhoz sem jutott. –  Nem is tudom, mit mondjak. Ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is megtett értem valaki. –  Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy erőltetem az összeköltözést. Itt nem ez a lényeg. Ez a szoba a kicsié, akár külön élsz, akár velem. Ez a te döntésed. De gondoltam, hogy kell majd neki egy hely, ahol alhat, amikor itt vagy. Másra sem vágytam jobban, mint hogy Gia hozzám költözzön. Ő viszont nagyon független teremtés, és nem akartam rá nyomást gyakorolni. Így is elég változás zajlott éppen. Ugyanakkor tudatni szerettem volna vele, hogy az én otthonom az övé is egyben. Gia odament a szoba sarkába, és felemelte a plüssmackót a hintaszékből. Magához ölelte, és teljesen ledöbbentett azzal, hogy elkezdett sírni.

–  Fura, ha úgy érzem, hogy egyszerűen nem érdemlem meg mindezt? – törölgette a szemét. – Miért? –  Néhány hete még úgy éreztem, hogy vége az életemnek, hogy nulláról kell újrakezdenem, és megint felkapaszkodnom. Aztán

közölted,

hogy

szeretsz,

és

elfogadsz

engem

a

kisbabámmal együtt. És egyszer csak… megint az élet napos oldalára kerültem. Hatalmas vállalás a részedről, hogy sajátodként fogadod el a gyermekemet. Úgy érzem, hogy olyan sokat adsz nekem, olyan sok áldozatot hozol, én pedig semmi mást nem tudok adni neked, csak azt, hogy szeretlek. –  Az minden, amire szükségem van – fogtam két tenyerem közé az arcát. – Csak nagyon kevés embertől kaptam ezt meg az életben. Alábecsülöd, hogy milyen sokat jelent nekem – vezettem oda a hintaszékhez, hogy ölbe vegyem benne. – Sohasem tudhatod, Gia, hogy mikor fordul a kocka, vagy mi fog történni. De azt tudom, hogy ha tényleg bekövetkezne valami elképzelhetetlen dolog, akkor te mindent megtennél értem. Mindent. Ami pedig téged és ezt a babát illeti… igen, óriási felelősségvállalás… viszont az áldozat nem jó szó, mert inkább megtiszteltetés.

25. FEJEZET Gia A harmadik fekete ruhát próbáltam fel tíz perc alatt. Kibújtam belőle, aztán ledobtam a földre. Már semmi sem volt jó rám, de eltökéltem, hogy belepréselem magam az egyik ruhámba. És muszáj, hogy fekete legyen. Gyöngyözött a homlokom, amikor Rush besétált a gardróbválságom közepébe. – Mi folyik itt? –  Új ruhát kellett volna vennem ma estére. A régiek közül egyik sem jó. Abban a furcsa szakaszban vagyok, amikor még nem igazán látszik a dolog, viszont kövérebbnek tűnök, és nem jön rám egyik ruhám sem. Nagyon fontos volt, hogy jól nézzek ki ma este, mert Rush családjával találkozom. Az biztos, hogy nem jött ki velük valami jól, ettől viszont én még jól akartam kinézni. Meglepődtem, amikor Rush megkért, hogy kísérjem el az elidegenedett bátyja születésnapi partijára New Yorkba. Bár kíváncsian vártam, hogy megismerjem a család hírhedt részét – az apját és a bátyját –, tartottam is tőle. De Rush megígérte a sógornőjének, akivel már találkoztam a Heightsban, hogy legalább benéz.

Rushnak maradt egy tartalék inge a szekrényemben az egyik közös vacsoránk után, amikor elmentünk egy menő étterembe. –  Figyelj, itt ez az ing! – akasztotta le a vállfát. – Egy próbát megér. – Viccelsz? –  Nem. Össze kell fogni, de vedd csak fel egy pillanatra. Van egy ötletem. Beleburkolóztam a hatalmas fekete ingbe, amit nevetve gomboltam be magamon. Tényleg elég hosszú volt ahhoz, hogy ruhaként viseljem, de túlságosan bő. Rush megfogott egy vastag, piros, csatos övet, ami a szekrényemben lógott, és a derekam köré kanyarította. Az anyag egy részét felnyomta az öv fölé, aztán félig felhúzta az ujját és megigazította a gallért. Szóhoz sem jutottam, ahogy odasétált az ékszerdobozomhoz, és kivett egy gyöngysort, ami az apukám anyukájáé volt. Félrehúzta a hajamat, hogy a nyakamba csatolja. – Mit gondolsz? – fogta meg a vállamat hátulról. Az összeállítás tényleg jól nézett ki. Nem akartam elhinni, hogy kitalálta – hogy ez az ing tényleg elmegy ruhának, sőt még stílusosan is lehet viselni. – Imádom. Tökéletes. És egyáltalán nem érzem magam benne kövérnek. Nem gondoltam volna, hogy divatszakértő vagy. –  Nem is vagyok. Csak jól tudok krízishelyzetben tiszta fejjel gondolkodni. Az a piros magas sarkú is tökéletesen passzolna, amit imádok – mutatott a szekrény aljában sorakozó cipőim egyikére. Megfordultam, hogy átkaroljam a nyakát.

–  Te vagy a hősöm ma este, ugye, tudod? Jövök majd egy jó nagy szívességgel. – Biztos, hogy még jobban fogom imádni azt, ahogy leveszem rólad, mint azt, ahogy rád adtam.     Rush dobolt az ujjaival a kormánykeréken New Yorkba menet. Határozottan feszültnek tűnt, ami érthető is volt. –  Biztos, hogy ezt akarod? – tettem rá a kezemet a térdére. – Nem muszáj mennünk. Akár máshová is elmehetünk enni. –  Megmondtam a bátyám feleségének, hogy benézek. Hetek óta könyörög. Rögeszmés, mert azt hiszi, hogy még helyre lehet hozni a testvéri kapcsolatunkat. Csak a felesége miatt csinálom ezt. Ő mindig kedves volt velem. De őszintén szólva valahol mélyen csak azért akarok odamenni, hogy elrontsam a szülinapi bulit, mert akkora pöcsfej. Szóval ez van. – Nem kell sokáig maradnunk, ha kiakaszt téged a társaságuk. –  Megleszek. Nagyfiú vagyok már. Tudom őket kezelni az állandó üzleti megbeszéléseken is. Néhány óra egy partin nem fog kinyírni. Nem kerülte el a figyelmemet a tény, hogy már nem dohányzik. –  Szeretném, ha tudnád, hogy annyira büszke vagyok rád, amiért most nem gyújtasz rá. Tudom, hogy nagyon jó lenne. Amúgy egyik cigit szívnád a másik után egy ilyen helyzetben. – Ja. Ne is beszéljünk a cigiről, jó? – Bocsi! – fintorodtam el. –  Bármi egyéb ötlet, ami oldja a stresszt vezetés közben? –

pillantott rám. –  Tudod, abszolút

benne

lennék,

hogy

most

rögtön

lecumizzalak. Ne kísérts! – Á, nem hagynám, hogy kicsatold a biztonsági övet, a drága kis rakománnyal együtt biztos nem. A bátyám fürdőszobájában viszont lehet, hogy megengedem, hogy leszopj. – Bármit, amitől jobban érzed magad. – Bármit megtennél, hmm? – vonta fel a szemöldökét. – Amit csak kívánsz. – Ez az egyik dolog, amit imádok benned, szépségem. Manhattanbe

érve

leparkoltunk

Rush

bátyja

házának

környékén, aztán sétáltunk néhány utcányit a luxusépület felé. Egy ajtónálló ellenőrizte a listán a nevünket, és hívott egy privát liftet, ami egyenesen a tetőtéri lakosztályba vitt minket. Amint kinyílt a liftajtó, megcsapott a forróság a zsúfolt helyiségbe lépve. Pincérek jöttek-mentek tálcákon sorakozó apró falatokkal és pezsgővel. A város fényei betöltötték a teret a hatalmas, padlótól plafonig érő ablakokon keresztül. A nappali túlsó végében valaki egy versenyzongorán játszott. Rengeteg ember beszélgetett egymással, amitől minden hang tompának tűnt. Nagyon rám fért volna egy ital. Mindig ideges voltam

egy

kicsit

attól,

ha

új

emberekkel

kellett

megismerkednem, így meg aztán főleg, hogy Rush feszült viszonyban van az apjával meg a bátyjával. Rush elment, hogy hozzon nekem egy pohár vizet. Úgy jött vissza, hogy magának is szerzett egy pohár pezsgőt. Széles mosollyal az arcán közelített felénk a gyönyörű szőke nő, akire emlékeztem a Heightsból.

– Rush! Úgy örülök, hogy eljöttél. Hosszú, fekete estélyi volt rajta, ami túl elegánsnak tűnt egy szülinapi bulira, még ha az ilyen puccos is. – Jó, hogy látlak, Lauren! – felelte Rush. – Gia, ugye? – fordult felém. – Örülök, hogy újra találkozunk – villantotta rám a hófehér fogsorát, mielőtt gyorsan végigmért. Vajon rájött, hogy Rush inge van rajtam? Lauren úgy nézett ki, mintha éppen most jött volna egy önbarnító kezelésről. Úgy csillogott, mintha csillámok borították volna a hibátlan bőrét. Kontyba fogta hozzá az aranyszínű loknijait. – Én is örülök – mosolyogtam. – Kérlek, vegyetek egy kis rágcsálnivalót és italt! Később Elliot kedvenc étterméből, a La Grenouille-ból érkezik majd az étel, úgyhogy hagyjatok neki helyet. Aztán jött valaki, aki magával ragadta Laurent egy másik beszélgetésbe. – Hol van a bátyád? – fordultam Rush felé. Felhajtotta a maradék pezsgőjét, mielőtt körülnézett. – Még nem láttam. – Gondolod, hogy seggfej lesz veled? –  Nem. Mások előtt előkapja a kamu kedvességet. Veled is olyan lesz, mert minden nővel flörtöl, aki nem a felesége. Főleg akkor pöcsarc, amikor senki sem látja – nyomott egy puszit Rush a homlokomra. – Akarod, hogy hozzak neked egy kis tésztába

tekert

virslit,

vagy

bármilyen

szart,

amit

itt

körbehurcolnak? –  Nem, köszi! Igazából émelygek egy kicsit. Nem vagyok

annyira éhes. Rush felkapott egy baconbe tekert kagylót az egyik tálcáról, és betömte a szájába. –  Te jó ég, itt szinte érezni lehet a pénz szagát, nem? – pillantottam körbe. –  Meg a kamuzásét is – nézett a szoba sarka felé Rush. – Apropó, kamuzás. Ott van Pénzzel Bélelt uraság, a bátyám. Amikor odanéztem a sarokba, ahová Rush mutatott, egy pillanatra úgy éreztem, hogy megállt a szívem. Három férfi beszélgetett egymással elmélyülten. Minél tovább időzött a tekintetem az egyik fickón, annál biztosabb voltam benne, hogy ismerem őt. Csokornyakkendő volt rajta. Az

arcát

bámulva

másodpercről

másodpercre

jobban

émelyegtem. Hunyorogva igyekeztem minél tisztábban látni, csak hogy biztos legyek benne. Édes istenem! Összeszorult a torkom. Biztosnak tűnt, hogy… Harlan az. Harlan, akit soha többé nem kellett volna látnom. Harlan, aki rossz telefonszámot adott meg nekem az egyéjszakás kalandunk után. Harlan, aki teherbe ejtett. Úgy villantak fel előttem annak az éjszakának a képei, mintha egy filmet látnék visszafelé. Még mindig az arcát bámultam. Ugyanaz a szempár. Ugyanaz a szögletes áll. Ugyanúgy oldalt elválasztott haj. Ugyanazok a makulátlanul fehér fogak. Ugyanaz a megnyerő mosoly. Az a nevetés.

Ő volt az. Te jó ég! Ő az! Összevissza kalapált a szívem, és olyan volt, mintha forogna velem a szoba. –  Melyik… melyik közülük a bátyád? – sikerült kiböknöm végül. Rush a fogpiszkálóját szívogatva rámutatott: – A csokornyakkendős.     Vége… Egyelőre…

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Végtelenül hálásak vagyunk az összes bloggernek, akik lelkesen terjesztik a könyveinkkel kapcsolatos híreket. Köszönjük a kitartó munkátokat, és hogy segítetek nekünk eljutni azokhoz az olvasókhoz, akik másképp talán sohasem hallanának rólunk. Julie-nak: köszönjük, hogy mindig mellettünk vagy. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy a barátunknak tudhatunk téged, és napi szinten támogatsz, biztatsz bennünket. Elaine-nek: fantasztikus korrektor, szerkesztő, tördelő és barát vagy. Köszönjük, hogy ennyire figyelsz a részletekre, és segítesz a lehető legtöbbet kihozni Rushból és Giából. Lunának: te vagy a jobbkezünk. Hihetetlenül tehetséges vagy, de ami még fontosabb, hogy elképesztően jó barát. Erikának: köszönjük a barátságodat, a szeretetedet és a támogatásodat. A sasszemed is szuper. Sommernek: jobban megtervezted ezt a borítót, mint arról csak álmodni mertünk volna. Köszönjük ezt a pompás megjelenést, amit annyira imádunk! Daninak: köszönjük, hogy megszervezted ezt a megjelenést, és mindig csak egy kattintásnyira vagy, ha szükségünk van rád. Az ügynökünknek, Kimberly Bowernak: izgatottan várjuk az előttünk álló évet, és hálásak vagyunk, amiért minden lépésnél mellettünk leszel. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy a

barátunknak tudhatunk téged amellett, hogy az ügynökünknek is. Végül, de nem utolsósorban az olvasóinknak: folytatjuk az írást, mert annyira várjátok a történeteinket. Imádunk meglepni titeket, és reméljük, hogy annyira élveztétek ennek a könyvnek az olvasását, mint mi a megírását. Mint mindig, most is köszönjük nektek a lelkesedést, a szeretetet és a hűséget. Odavagyunk értetek!   Sok szeretettel: Penelope és Vi