Stephanie Laurens - Glencrae Gróf Zsákmánya

GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Stephanie Laurens: The Capture of the Earl of Glencrae Avon Books, An Imprint of HarperCollins Publishers, New York, 2011 A HarperCollins Kiadó engedélyével. Fordította: Bozai Ágota Könyvterv: Szabó Vince | Malum Stúdió Szerkesztette: Daróczi Péter

Copyright © 2011 Savdej Management Proprietary Ltd. Hungarian translation © Bozai Ágota, 2015 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. A regényben kitalált személyek, helyek és események vannak. Valós eseményekkel, helyekkel, valaha élt személyekkel a hasonlóság csak a véletlen műve lehet.

Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-966-0

Amikor úriemberekről volt szó, Angelicának nagyon magas elvárásai voltak. A terem másik végében álló úr látszólag tökéletesen megfelelt minden követelménynek. Hat másik férfi társaságában állt, akiket Angelica névről ismert, de ezt az urat nem ismerte. Vele korábban sohasem találkozott, nem is látta. Ha találkozott volna vele korábban, akkor emlékezne rá, olyan biztosan, mint ahogy tudja: ő az igazi, akire egész életében várt. Mindig is megingathatatlan bizonyossággal tudta, hogy felismeri a hősét, az úriembert, akit férjéül szánt a sors, mégpedig abban a pillanatban, ahogy meglátja. Arra nem számított, hogy ez a sorsdöntő,.első pillantás egy zsúfolt teremben, egy ablakban visszatükröződéssel fog bekövetkezni, de az eredmény ugyanaz volt: tudta, hogy ő az.

ELSŐ FEJEZET 1829. június 1. Cavendish House, London – Jóságos ég! Angelica Rosalind Cynster ott állt Lady Cavendish szalonjában, őladysége vendégei mögött. A kivilágítatlan teraszra és a mögötte elterülő sötét kertre néző magas, széles ablakon Angelica Rosalind Cynster azonban nem a sötétbe nézett, hanem az ablaküveget tükörként használva az úriembert szemlélte, aki a terem másik végéből őt nézte. Körülbelül harminc perccel korábban érezte magán az úr tekintetét; nézte, ahogy keringőzik, figyelte, ahogy nevet, másokkal beszél, ám Angelica bármilyen diszkréten próbálta keresni a tekintetével, az úr nem volt hajlandó mutatkozni előtte. A zenészek éppen pihenőt tartottak. Angelica bosszúsan elindult a teremben, és akadály nélkül haladt, amíg végre meglátta azt a férfit. Angelica szeme tágra nyílt a csodálkozástól, mert alig tudta elhinni. – Ő az! – suttogta maga elé önkéntelenül. Meglehetősen rosszul leplezett izgatottságára felfigyelt a mellette álló unokahúga, Henrietta. Angelica a fejét ingatta, aztán valaki a szomszédos társaságból magára vonta Henrietta figyelmét, így Angelica önfeledten figyelhette a leggyönyörűbb férfit, akit valaha látott. Szakértőnek tartotta magát a férfiak minősítésében. Kislánykorától pontosan tudta, hogy a férfiak „mások”, és a hosszú évek során végzett megfigyelései alapján egészen jól megismerte a jellegzetességeiket és gyengeségeiket. Ha úriemberekről volt szó, Angelica nagyon magasra tette a mércét. Amikor úriemberekről volt szó, Angelicának nagyon magas elvárásai voltak. A terem másik végében álló úr látszólag tökéletesen megfelelt minden követelménynek. Hat másik férfi társaságában állt, akiket Angelica névről ismert, de ezt az urat nem ismerte. Vele korábban sohasem találkozott, nem is látta. Ha találkozott volna vele korábban, akkor emlékezne rá, olyan biztosan, mint ahogy tudja: ő az igazi, akire egész életében várt. Mindig is megingathatatlan bizonyossággal tudta, hogy felismeri a

hősét, az úriembert, akit férjéül szánt a sors, mégpedig abban a pillanatban, ahogy meglátja. Arra nem számított, hogy ez a sorsdöntő első pillantás egy zsúfolt teremben, egy ablakban visszatükröződéssel fog bekövetkezni, de az eredmény ugyanaz volt: tudta, hogy ő az. Már Angelica viselte a talizmánt, amelyet a Lady, egy skót istenség ajándékozott a Cynster lányoknak, hogy megtalálhassák igaz szerelmüket. A nővérei, Heather és Eliza, aki nemrégiben visszatért Londonba friss jegyesként a vőlegényével, átadta Angelicának a nyakéket, mert ő volt a soros, hogy viselje. Óarany láncszemek között ametisztgyöngyök, a függő rózsakvarc. Az ősi, titokzatos talizmán most Angelica mellkendője alatt lapult a dekoltázsában. Három éjszakával korábban úgy érezte, eljött az ideje. A nyakékkel felfegyverkezve, ösztönétől és erős elhatározástól vezérelve kampányba kezdett, hogy megtalálja az ő hősét. Elment a Cavendish-estélyre, ahol a felső körök viszonylag szűk rétege gyűlt össze beszélgetni azzal a szándékkal, hogy felmérjenek minden egyes partiképes férfiút, akit a rendkívül széles ismeretségi körrel rendelkező Lady Cavendishnek sikerült meghívnia. A talizmán működött Heathernél, aki már Breckenridge jegyese, Elizát pedig összehozta Jeremy Carlinggal; Angelica remélte, hogy neki is segít, de nem számított ilyen gyors eredményre Most, hogy már megtalálta a hősét, egyetlen percet sem akart elvesztegetni. A férfi a terem másik végéből, ahol állt, valószínűleg nem látta, hogy a kisasszony őt figyeli, pedig a tekintete el sem mozdult a férfi tükörképéről. A férfi megdöbbentően lenyűgöző volt, fél fejjel magasabb, mint a körülötte levő férfiak, pedig alacsonynak egyiküket sem lehetett volna nevezni. Öltözete elegáns: fekete estélyi felöltő, hófehér ing, nyakkendő, és minden testrésze tökéletesen arányosnak látszott. A haja ébenfekete, egyenes szálú, meglehetősen hosszú, de divatosan kusza tincsekbe rendezett. Angelica az arcát igyekezett szemügyre venni, de a tükörképben csak annyit érzékelt, hogy markáns, határozott vonásai vannak. Széles homloka, vékony orra és szögletes álla arra utalt, hogy valamely arisztokrata sarja lehet. Angelica szíve erősebben kezdett verni. Miután megtalálta, mi lesz a következő lépés? Ha az illem engedte volna, Angelica legszívesebben a termen

átvágva egyenesen hozzá lépett volna és bemutatkozik, de ez még hozzá képest is nagyon nagy merészségnek számított. Ám ha ez a férfiú már több mint harminc perce figyeli őt, de kísérletet sem tett, hogy a közelébe kerüljön, akkor ez nem áll szándékában, legalábbis nem ezen az estén. Ezt pedig Angelica egyáltalán nem tartotta elfogadhatónak. A figyelme a férfi körül állókra fordult. Az általa kiszemelt férfi hallgatta a beszélgetésüket, de csak ritkán szólalt meg, és arra használta a társalgást, hogy leplezze az Angelica iránti érdeklődését. Egyszer csak azt látta, hogy a társaságból az egyik férfi üdvözli a többieket és távozik. Angelica elmosolyodott. Szó nélkül ellépett Henrietta mellől, és belibbent a szalon közepén a társaságba. Éppen idejében kapta el a méltóságos Theodore Curtis kabátujját, mielőtt csatlakozott volna fiatal hölgyek és urak kisebb társaságához. Theodore hátrafordult, és elmosolyodott. – Angelica! Hol bujkáltál eddig? Angelica az ablak felé mutatott. – Ott. Theo, ki az az úriember abban a csoportban, ahonnan az imént jöttél el? Az a nagyon magas úr, akivel még sohasem találkoztam. Theo, a család barátja, aki túlságosan jól ismerte Angelicát ahhoz, hogy ő maga tápláljon hiú reményeket iránta, felnevetett. – Az imént éppen azt mondtam neki, nem telik bele sok idő, és a fiatal hölgyek észreveszik, körülrajongják. Angelica belement a játékba, és rákérdezett: – Kinek mondtad? Ne szórakozz velem, kérlek. A nevét! Theo mosolygott. – Debenham. Debenham vikomtja. – Mit lehet tudni róla? – Nagyszerű fickó. Evek óta ismerem, velem egyidős, egyszerre jöttünk a városba, hasonló az érdeklődési körünk, tudod, hogy megy ez. A birtoka valahol Peterborough környékén van, de nem járt a társaságba legalább... négy éve. Azért ment haza, mert valami családi ügye volt, és a birtok dolgait kellett rendeznie, és csak most tért vissza a szalonok és báltermek világába. – Tehát nincs akadálya, hogy bemutasd nekem. Theo még mindig vigyorogva vállat vont. – Ha akarod. – Akarom – felelte Angelica, azzal karon fogta és arrafelé vezette, ahol Debenham állt. – Megígérem, hogy viszonzom a szívességet

legközelebb, ha akár csak egy kis időre is fel akarsz szedni valami fiatal hölgyet. Theo felnevetett. – Szavadon foglak! Azzal Angelicába karolva átvezette a tömegen. Miközben a különböző csoportok mellett haladtak el mosolyogva, Angelica gyorsan felmérte az öltözékét, ellenőrizte, hogy halvány pávakék selyemruhájának megfelelő-e az esése, nincs-e meggyűrődve, a mellkendő, amely részben takarta a dekoltázst, jól simul-e bőrére és eltakarja-e a keblét. Egyszer megállt, hogy elrendezze ezüsttel hímzett pávakék stóláját a karján. Aznap nem vitt magával retikült, sem legyezőt, így ezekkel nem kellett bajlódnia. A haját nem merte megérinteni. Az aranyvörös fürtök kontyba voltak fésülve feje tetején; számtalan hajtű és gyöngyház berakású csat fogta össze, de tapasztalatból tudta, hogy egy heves mozdulattól az egész hajtömeg leomlik. Bár nem akadt férfi, akinek ellenére lett volna, hogy Angelica Cynster a habokból kiemelkedő Vénusszá alakuljon, nem akart így megjelenni először a hőse színe előtt. A férfi tudta, hogy közeledik, mert megpillantotta az arcát a tömegben. A tekintete még mindig Angelica Cynster arcán nyugodott, de Angelica semmit sem tudott leolvasni az arcáról. Aztán Theo átnyomakodott az embereken, és jókedvűen bemutatta: – Nézzétek, kit találtam! – Miss Cynster! – mondták néhányan meglepődve. – Tudja, hogy a kellemes, elegáns hölgyeket mindig szívesen látjuk – szólt Millingham, és meghajolt előtte, ahogy a csoportban álló minden férfiú, egy kivételével. Miután Angelica fogadta az üdvözléseket, Debenham felé fordult. Theo segítőkészen úgy irányította, hogy Debenham mellé kerüljön. A férfi arcát nézte, mert tudni akarta... A másik oldalán Theo szólalt meg: – Debenham, engedd meg, hogy bemutassam a méltóságos Angelica Cynster kisasszonyt. Miss Cynster, Debenham vikomt. Angelica alig hallotta ezeket a szavakat, mert elbűvölte a hatalmas, gyönyörű, zöldesszürke szempár. Ez a szempár teljesen megigézte, de inkább a tekintet mögötti értelem és cinizmus. A hőse még mindig őt nézte, hűvösen tanulmányozta, vizsgálta és felmérte. Angelica nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki az, amit lát.

Tekintetét egy pillanatra sem véve le a férfi szeméről, a fejét oldalra hajtva megszólalt: – Azt hiszem, uram, még nem találkoztunk – mondta, és kezet nyújtott. A vikomt egyik kezét felemelte sétapálcája ezüstfejéről – amelyet Angelica nem látott a terem másik végéből –, és megfogta a hölgy kezét. A kézfogása hűvös volt, de túl határozott és erős. Angelica megremegett, ahogy még mindig a férfi szemébe nézve érzékelte a váratlan érzést; és az a halvány, de tagadhatatlan benyomása támadt, hogy a vikomt gondolkodik, vajon elengedje-e a kezét. Angelica alig kapott levegőt, és udvariasan térdet hajtott. Az a zavarba ejtő szempár el sem mozdult róla, ahogy könnyed eleganciával, a sétapálcától nem akadályozva meghajolt. – Miss Cynster, nagyon örülök, hogy megismerhettem. A hangja olyan mély volt, hogy Angelica beleborzongott. Ez a hatás, valamint az, hogy a hűvös ujjak még nem engedték el a kezét, együttesen azt eredményezte, hogy belül perzselő forróságot érzett. Az ő hőse közelről valami elemi férfias kísértés volt, amely mintha csak rá irányulna. Szentséges ég! Angelica ellenállt az erős késztetésnek, hogy az arcát legyezze. Legszívesebben hálát adott volna a Ladynek, de inkább összeszedte az erejét, a józan eszét, és elvonta a kezét a férfi ujjai közül. A férfi hagyta, de Angelica határozottan érezte, hogy döntést hozott. Angelica fejében ekkor megszólalt egy vészcsengő, de egyszerűen nem volt hajlandó elismerni még magának sem, hogy nem ismeri ezt a férfit, nem tudja, mi lakozik benne. De mivel ő az igazi, nyugodtan, magabiztosan kell viselkednie. – Úgy hallottam, csak nemrégiben tért vissza a városba, uram. Miközben beszélt, elfordult a csoporttól, és már bizalmasabban beszélgethettek. Theo értette a célzást, és rögtön érdeklődött Millinghamnél az újonnan vásárolt földjei iránt. Debenham közben folyamatosan Angelicát nézte a pillanatnyi feszült csendben, aztán válaszolt: – Egy hete tértem vissza. Debenham Hall annyira közel van, mint Cambridgeshire, de az üzleti ügyek néhány évig távol tartottak a társasági összejövetelektől. Angelica leplezetlenül tanulmányozta az arcát, és hagyta, hogy a kimondhatatlan kérdések a tekintetében látsszanak.

Debenham elmosolyodott, ami a megértés kétségtelen jele volt. – A birtokaimat igazgattam. Nagyon komolyan veszem a kötelességeimet. Bár könnyed, vontatott hangon mondta, Angelica egészen biztos volt abban, hogy igazat beszél. – Jól gondolom, hogy a birtokait sikerült eléggé felvirágoztatnia, hogy már ne legyen szükség a folyamatos, személyes jelenlétére, ezért tért tússzá a városi társasági életbe? Debenham még mindig nézte, mintha átlátna a lány magabiztosságot, előkelőséget mutató társasági álarcán. Devil Cynsternek, Angelica unokabátyjának és az anyjának, Helenának is halványzöld szeme van, és ők is nagyon áthatóan tudnak nézni. Debenham szeme világosabb, inkább szürke, mint zöld, és Angelica úgy találta, hogy áthatóbb a tekintete. – Így is lehet mondani – felelte végül Debenham. – Ám az igazság az, hogy amiatt jöttem vissza Londonba, ami a hozzám hasonló korú és rangú úriemberek nagy részét vonzza a felső körök báltermeibe. Angelica szeme tágra nyílt. – Feleséget keres? Ezt nem lett volna szabad megkérdeznie, de feltétlenül tudnia kellett. Debenham megint elmosolyodott. – Igen. – Mélyen a kisasszony szemébe nézett. – Mint mondtam, ez a leggyakoribb ok, ami miatt visszatérünk a fővárosba és az előkelő társaságba. Debenham magassága miatt Angelica kénytelen volt felnézni a férfira. A többiek közelsége ellenére furcsán bizalmas, szinte meghitt, intim volt a helyzet. A férfi hatalmas termete nagy hatással volt Angelica érzékeire, arra csábította, kísértette, hogy lépjen közelebb. Minél tovább néz a szemébe... – Angelica, alig vettelek észre ebben a tömegben! Angelica megfordult, és azt látta, hogy Millicent Attenwell mosolyog rá, miközben Millicent húga, Claire odalépett Debenham másik oldalára. – Bár még csak június van, ki merem jelenteni, hogy ezek a társasági események szenzációszámba mennek – szólt Claire, és kíváncsi pillantással nézett fel Debenhamre, majd félénk mosollyal tette hozzá: – Azt hiszem, még nem találkoztunk, uram. Theo Angelicára nézett, és igyekezett oldani a feszültséget. Bemutatta Millicentet és Claire-t, majd ugyanezt meg kellett tennie Julia

Quigley-nek és Serena Millsnek is, akik látván, hogy az Attenwell lányok találtak egy káprázatosán jóképű úriembert, siettek csatlakozni hozzájuk. Bár Angelicának egyáltalán nem tetszett az események ilyen fordulata, legalább kapott egy kis időt, hogy lecsillapodjon, és valamennyire észhez térjen, mert a józan eszét megzavarta Debenham szép arca, igéző tekintete és elképesztően vonzó teste. Ilyen delejes vonzerőt még sohasem tapasztalt. Még sohasem bűvölte el egy férfi tekintete. Tény, hogy az a férfi az igazi, és ez talán megmagyarázza, hogy ilyen hatással volt rá. Mégis aggodalommal töltötte el, hogy ilyen könnyen meghódította érzékeit és megzavarta a gondolkodását. Millicent, Claire, Julia és Serena élénk beszélgetést folytattak, időről időre Debenhamre pillantottak, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy magukra vonják a figyelmét, ám a férfi udvariasan figyelt, de nem reagált. Angelica lopva egy pillantást vetett az arcára. Amint ezt megtette, Debenham lenézett, és a tekintetük találkozott. Eltelt egy szívdobbanásnyi idő. Angelica lélegezni is elfelejtett, aztán erőt vett magán, és elfordította fejét Julia felé, aki éppen valami izgalmas történetet mesélt. Debenham tekintete még rajta időzött, aztán ő is Juliára nézett, kicsit, de észrevehetően közelebb húzódott Angelicához. Angelica szíve még hevesebben vert. A férfi is érezte. Őt is legalább annyira kíváncsivá tette a köztük lévő vibrálás. Ez nagyon jól van így. Most pedig az a kérdés, hogyan használja ezt ki, hogyan találjon lehetőséget a továbblépésre. A zenekar játszani kezdett. – Végre! – szólalt meg Millicent, és látszott rajta, hogy mennyire örül. – Újra kezdődik a tánc. Csillogó szemével szégyentelenül provokálta Debenhamet, hogy kérje fel táncolni. Mielőtt Angelica reagálhatott volna, Debenham előrébb tette a sétabotját, és rátámaszkodott. Millicent meglátta a mozdulatot, és rájött, hogy nem szabad kényszerítenie, hogy magyarázkodjon, miszerint valamilyen sérülés miatt nem táncolhat. Ezért rögtön váltott, és a tekintetét Millinghamre

vetette. Aki értette a célzást, és táncra kérte. A többi úriember is eleget tett kötelességének, felkérték a mellettük álló hölgyeket táncolni. Claire, Julia és Serena gyorsan felfogta, hogy Debenham nem fog velük keringőzni, ezért a hölgykoszorú feloszlott. Így Angelica ott állt Debenham és Theo között, vele szemben Giles Ribbenthorpe. Theo a szemébe nézett, mosolyogva elköszönt tőle, aztán intett Debenhamnek és Ribbenthorpe-nak, majd elvegyült a tömegben. Ribbenthorpe, aki tudta értelmezni a jeleket, mint bármelyik férfi, mégis kérdőn nézett a kisasszonyra, majd megkérdezte: – Táncol, Miss Cynster? – Köszönöm az invitálást, Ribbenthorpe, de azt hiszem, ebből most kimaradok. Ám Lady Cavendish biztosan nagyon örülne, ha a táncparketten látná önt. És Jennifer Selkirk is... – jegyezte meg, azzal a fiatal barna nőre nézett, aki éppen mérgesnek látszó anyja mellett állt – ...hálás volna, ha kimentené szorult helyzetéből. Azt hiszem, Szent György szerepét kellene eljátszania. Ribbenthorpe megfordult, meglátta a Selkirk családot, aztán felnevetett, meghajolt és mosolyogva elsétált. Angelica örült, hogy Ribbenthorpe teljesítette a kérését, és Jennifert táncba vitte. Végre kettesben maradt Debenhammel, levetkőzte a társasági távolságtartás minden normáját, és egyenesen a férfi sétapálcájára nézett. Debenham tétovázott, aztán engedett. – Egy régi baleset, még azelőttről, hogy először a városba jöttem.Tudok járni, de nem kockáztathatom a táncolást. A térdem könnyen összecsuklik. Angelica a fejét felemelve a férfi arcát nézte. – Tehát sohasem keringőzött? Angelica szeretett keringőzni, de ha a hőse, akkor... – Nem mondanám, hogy soha. Elég idős voltam már, amikor megtanultam. Mielőtt baleset ért, előtte vidéki bálokon táncoltam, de azóta nem keringőztem. – Értem. – Angelica ezen a csalódáson gyorsan túltette magát, és bizalmasabb témára váltott. – Tehát ha nem látogatta az Almack’s klubot és más társasági eseményeken sem vett részt, milyen módon keresett hitvest? Önt könnyű észrevenni, hiszen sem én, sem Millicent, sem a többi hölgy nem tudott a létezéséről egészen máig, de bevallom,

meglepődnék, ha azt mondaná, az elmúlt héten részt vett valamely jelentősebb társasági eseményen, mivel annak biztosan híre ment volna. Debenham ismét a szemébe nézett, mintha azon gon dolkodna, mi volna elfogadható válasz a kisasszony számára. Angelica felemelte a fejét. – Ne mondja, hogy kártyabarlangban töltötte az időt, vagy barátokkal tivornyázott... Debenham ajka mosolyra húzódott. – Sajnálatos módon nem ez történt. Ha tudni szeretné, több napot töltöttem azzal, hogy londoni házam néhány szobájának berendezését felújíttassam, majd nem meglepő módon első társasági megjelenéseim során klubokba látogattam. Mivel sokáig voltam távol a várostól, egészen váratlanul ért, de nagyon jólesett, hogy sokan emlékeznek rám. – Kis időre elhallgatott, majd folytatta: – Aztán megérkezett Lady Cavendish meghívója, és úgy döntöttem, ideje belevetnem magamat a báli forgatagba. – Tehát a legelső társasági estélyen sikerült észrevennem önt? – Igen. – Debenham hallotta a kisasszony hangjában az elégedettséget, és az arcát fürkészte. – Miért? Ez lényeges? – Igen. Társasági körökben ez azt jelenti, hogy sikerült megelőznöm más ifjú és kevésbé ifjú hölgyeket. Debenham csodálkozva nézett rá. – Bármennyire üdítőnek találom élénk érdeklődését, kisasszony, ez felvet egy kérdést: ön mindig ilyen egyenes és határozott? – Általában igen. Mindig elvesztegetett időnek találtam, hogy az ember képes szükségtelen bonyodalmakat teremteni magának azzal, hogy mereven ragaszkodik a szigorú társasági szabályokhoz. – Valóban? Akkor talán megmondhatná nekem, anélkül, hogy szükségtelen bonyodalmakat teremtene magának azzal, hogy mereven ragaszkodik a szigorú társasági szabályokhoz, hogy miért vette rá Curtist, hogy mutasson be minket egymásnak. Angelica szeme tágra nyílt. – Azért, mert ön vadászott rám. Debenham állta a tekintetét. – Valóban? Angelica arra számított, hogy Debenham tagadni fogja, de nyugodt hangon megjegyezte: – Ezért most én vadászom önre.

– Értem. Ez valami új módszer a hagyományos házasságszerzésben. – Körülpillantott, majd ismét Angelica arcát nézte. – Bár be kell vallanom, nem vettem észre egyetlen fiatal hölgyet, aki olyan merész lett volna, mint ön. Angelica felvonta a szemöldökét. – Én más vagyok. – Ez teljesen nyilvánvaló. – Még néhány pillanatig a szemébe nézett, aztán azt kérte: – Akkor meséljen nekem Angelica Cynsterről. Angelica úgy döntött, nem árthat, ha Debenham kezdi azt hinni, hogy sikerűit elérnie, amit akart. – Aki ismer engem, elmondhatja önnek, hogy huszonegy éves vagyok, de úgy viselkedek, mintha huszonöt volnék, és azt mondják, én vagyok a legmagabiztosabb, legmakacsabb, legakaratosabb a Cynster lányok közül. – Ez úgy hangzik, mintha valóban akaratos volna. Angelica feltűnően ráncolta a homlokát, de nem cáfolta. A zenészek újabb keringőbe kezdtek. Debenham tétovázott, aztán megszólalt: – Ha táncolni szeretne, ne érezze kötelességének, hogy velem... – Nem akarok táncolni – felelte Angelica, és körbepillantott. – Ami azt illeti... elég meleg van itt. Talán elsétálhatnánk a bejárathoz levegőzni. Debenham tétovázott, és Angelicának megint olyan érzése volt, mintha a férfi nem helyeselné a viselkedését. – Ha mindenképpen ezt akarja, kisasszony – szólt Debenham, és elegáns mozdulattal a karját nyújtotta. Angelica a kezét az úr karjára helyezte, és titokban mosolygott. A hős levadászása folyamatban van. Debenham a másik kezében a sétapálcát tartva elegánsan a nyitott erkélyajtóhoz vezette, ahonnan a teraszra és a kertbe lehetett jutni. Kiléptek a terasz kőlapjaira. Angelica mély lélegzetet vett, a balzsamos éjszaka illatát szívta magába. A Cavendishház kertjében az öreg, nagy fák dús lombjai beárnyékolták a terasz mindkét végét. Angelica körülnézett, és látta, hogy több pár is sétál a holdfényben, ezért Debenhamet az ellenkező irányba vezette. Debenham észrevette ezt, bár engedelmeskedett, amikor Angelica felnézett, szemében az árnyékok ellenére is rosszallást látott; szép

metszésű ajkának feszülése ezt még hangsúlyozottabbá tette. Angelica szeme tágra nyílt. – Mi az? – Ön mindig ilyen... merész? Angelica próbált sértődöttnek látszani, de nem sikerült neki, A férfi minden rosszallása ellenére engedett, és lassan sétáltak a bálterem teljes hosszában végighúzódó teraszon. – Tudom, hogy az urak szeretnek vezetni, de én természetemnél fogva türelmetlen vagyok. Szeretném jobban megismerni önt, és ehhez az szükséges, hogy négyszemközt beszélhessünk, ezért... – a néptelen teraszra mutatott – ...vagyunk itt. – Csak az imént mutattak be minket egymásnak, önnek pedig máris sikerült elérnie, hogy kettesben legyünk – jegyezte meg Debenham, inkább belenyugvással, mint panaszként. – Nem látom értelmét az időpocsékolásnak, és higgye el, nincs ebben semmi tilalmast A teremből bárki megláthat minket. – Mindenki a táncparkett felé fordul – jegyezte meg Debenham fejét ingatva. – Ön példátlanul merész. – Elhallgatott néhány pillanatra. – Részvétem a bátyjainak. Két fivére van, ha jól tudom. – Valóban. Rupert és Alasdair... vagy Gabriel és Lucifer, attól függően, hogy hallótávolságban vagyunk-e anyánktól és a nagynéniktől. – Csodálom, hogy egyikük sincs itt, készen arra, hogy közbelépjenek, és megfékezzék önt. – Biztosíthatom, hogy mindenképpen megpróbálnák ezt tenni, ha itt volnának, ám szerencsére mostanság más dolguk van: a feleségeikkel kell törődniük, a gyermekeiket megnevelni. – Pedig úgy tűnik nekem, hogy ön olyan eleven és heves természetű nőszemély, akinek állandó őrizetre van szüksége. – Furcsa, hogy ezt gondolja, bizonyára nem sokan értenének ebben egyet önnel. Engem általában rendkívül józan gondolkodásúnak és teljesen gyakorlatiasnak tartanak, nem pedig olyan hölgynek, akit bármilyen úriember megpróbálhatna becsapni vagy kihasználni. – Tehát ez az oka annak, hogy senki sem tartja szemmel önt? – Valóban. Ez az eredménye annak, hogy inkább huszonöt évesnek tartanak, mint huszonegynek. Debenham visszanézett a teraszra, és Angelica is. Azt látták, hogy két másik pár még mindig az ajtó közelében időzik. Amikor Angelica újra ránézett, Debenham megszólalt:

– Azt mondta, beszélni akar velem. Miről? – Furcsállom, hogy nem tudom hová tenni, nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna társaságban. Mikor járt legutóbb Londonban? Theo szerint négy éve. – Öt éve. Először ’20-ban jöttem a városba, legutóbb pedig ’24 júniusában tettem tiszteletemet London báltermeiben. A közbeeső, években üzleti ügyben többször jártam a városban, de nem volt időm részt venni a társasági összejöveteleken. – Én csak 25-ben voltam elsőbálozó. A nővéreimre azonban talán emlékszik. Debenham bólintott. – Igen, emlékszem rájuk, ám azokban az időkben nem érdeklődtem a fiatal hölgyek iránt. Több időt töltöttem azzal, hogy kerüljem őket, mint azzal, hogy beszélgessek velük, és nem hiszem, hogy valaha beszéltem volna a nővéreivel. Nem mutattak be minket egymásnak. – Ezek szerint az, hogy visszatért a báltermekbe, és fiatal hölgyek társaságát keresi, teljesen új kihívás önnek. – Mondhatni. De kérem, meséljen magáról! Elérték a terasz végét, és megálltak a kavicsos ösvényre vezető lépcső tetején. Angelica a kert félhomályába nézett. Angelica kivonta kezét a férfi karjából, és odafordult felé. – Mit szeretne tudni? – Úgy látom, nagyon otthonosan mozog ebben a közegben. Minden idejét Londonban tölti? Angelica elmosolyodott. – Cynster lányként egész életemben az előkelő társaság tagja voltam, így aligha meglepő, hogy otthonosan mozgok ezekben a körökben. Ám csak a társasági szezon idején vagyok a városban, az év többi részét vidéken töltöm. Somersetben, ahol születtem, vagy rokonokat, barátokat látogatok meg. – A vidéket vagy a várost szereti jobban? Angelica ezen elgondolkodott. Debenham visszanézett a teraszra. A pillantását követve Angelica látta, hogy az utolsó sétáló pár is belépett a bálterembe. Aztán Debenham újra ránézett Angelicára. – Nehéz volna megmondani, hogy a várost vagy a vidéket kedvelem inkább. Szeretek a városban lenni, és szeretek minden szórakozást,

amelyet a város nyújt, de ha vidéken vagyok, mással töltöm az időmet. Más kihívások, más feladatok foglalkoztatnak, és azt hiszem, teljesen elégedett volnék akkor is, ha távol maradnék Londontól. Debenham a sétapálcáját a terasz korlátjához támasztotta. – El kell ismernem – szólt felegyenesedve hogy ezt nagy megkönnyebbüléssel hallom. – Megkönnyebbüléssel? Miért? Debenham a szemébe nézett. – Kérem, bocsásson meg – mondta. Angelica értetlenül nézett rá. – Miért? – Ezért. Azzal a tenyerét Angelica szájára szorítva másik karjával átfogta, és felemelte. Majd könnyed, gyors léptekkel lement a lépcsőn a kertbe. Angelica mozdulni sem tudott, ahogy a férfi a fák árnyékba vitte. Aztán sikoltott, kapálózott, küzdött, ám Debenham olyan erős volt, hogy lehetetlen volt szabadulni. A küzdés hiábavalóságát felismerve Angelica hirtelen elernyedt a szoros ölelésben. Debenham megállt egy tisztásnál, amelyet a háztól sűrű bokrok takartak, és letette Angelicát, aki ájulást színlelve a megfelelő pillanatra várt. Debenham hirtelen elengedte, ám ugyanazzal a mozdulattal megpördítette, hogy Angelica megbillent. A szeme tágra nyílt, kitárta a karját, hadonászva egyensúlyozott. Hová tűnt Debenham? Megállt, kihúzta magát, hogy sikoltson... Selyem zsebkendő lebbent az ajkára,.és erősen ráfeszült, így a sikoltása elfojtott kiáltássá tompult. Érezte, hogy Debenham a tarkóján megköti a kendőt. Hirtelen elhúzódott tőle, és a kezét felemelte, hogy lerántsa szájáról a kötést. Debenham azonban hátulról elkapta mindkét karját, hátrahúzta, és kegyetlen erővel szorította. Angelica éppen a földre akarta vetni magát, amikor Debenham megszólalt: – Ne akarjon összeesni, mert kificamítja a karját. Angelica nekifeszült, ismét küzdeni próbált. – Nyugodjon meg! Nem fogom bántani. Angelica dühösen kapálódzott, szabadulni próbált, de reménytelen küzdelem volt. Rúgni próbált, de Debenham túl közel volt. Még az arcába sem fejelhetett, mert a férfi sokkal magasabb volt.

Míg Angelica küzdött és küszködött, Debenham rendíthetetlenül markolta a kezét. Angelica pihegett, a karja megfájdult, a haja az arcába hullott. Debenham hangja a sötétben oldalról hallatszott. – Ismétlem: nem fogom bántani. Megmagyarázom, de nem itt és most. Nyugodjon meg, mert egészségesen, sértetlenül van szükségem önre. Én vagyok a legutolsó személy, aki ártani akarna, és mindenkitől megvédelmezem, akinek ilyen szándéka volna. Hiszen ez a férfi az ő hőse! Angelica mély lélegzetet vett, érezte, hogy a keble megemelkedik. Míg a dühös énje egy szót sem volt hajlandó elhinni abból, amit a férfi mondott, gyakorlatiasabb és bölcsebb énje nem a szavakra, hanem a hanghordozásra figyelt. Mert Debenham tényleg úgy gondolja, ahogy mondja. Angelica pedig csak várt, így Debenham ugyanolyan határozott hangon folytatta: – Hosszasabban kell beszélnem önnel. Most kiviszem a kertből, és beültetem a kocsimba. Elviszem a házamba, és ott beszélhetünk. – Utána elenged? Debenham tétovázott, majd kijelentette: – Ami azt illeti, ez csak öntől függ. Angelica próbált hátranézni, hogy lássa az arcát. – Mi ez az egész? – Hamarosan megtudja. Debenham hátrahajolt, és Angelica érezte, hogy a stólája kiszabadul. A következő pillanatban a puha anyag hurokban szorult a csuklójára. Ez a szörnyeteg a saját stólájával kötözi meg! Semmit sem tehetett, amivel meggátolhatta volna. Nem volt lehetősége, hogy kiszabaduljon és visszarohanjon a házba. Debenham lehajolt, felemelte, karjába kapta. Angelica kapálódzott, aztán rájött, hogy a férfi túl erősen fogja. Egyik keze veszélyesen közel volt kebléhez, másik keze a szoknya selymén át a combját markolta. Ezért úgy gondolta, jobb, ha nem mozog. És próbálta összeszedni magát, hogy gondolkodni tudjon. Az ösvény kis tisztáson vezetett át, és a halvány fényben látta Debenham arcát. A szeme összeszűkült, remélte, hogy Debenham látja, milyen borzasztóan dühös pillantással néz rá. Ha észlelte is, ennek nem adta jelét.

– A kocsim a mellékutcában áll. Előrenézett, lehajolva lépett át egy alacsony faág alatt. Olyan könnyedén vitte Angelicát, mintha kisgyerek lett volna. – Ezek szerint megértettük egymást. Nem volt szándékomban elrabolni önt ma este, az estélyt csak felderítésnek szántam. – Ismét lenézett a hölgyre. – De olyan jól megrendezte a körülményeket, hogy mit tehettem volna? Nem kellett volna kihasználnom ezt a lehetőséget? El kellett volna engednem, és a sorsra hagyatkoznom, hogy valamikor ad még egy esélyt? Tehát ő, az áldozat hibás, amiért elrabolták? Debenham kilépett a fák közül, a holdfény megvilágította az arcát. Angelica bekötött szájjal, erőlködve próbált megszólalni. – Ezért még megfizet. Debenham a homlokát ráncolva előrenézett. – Valóban. Gyanítom, hogy így lesz. Az ösvény a magas kőfalban nyíló ajtónál végződött. Debenham biztosította, hogy ne szökhessen el, aztán kinyitotta a kaput, és átvitte rajta a ház melletti kis utcára. A sötétben kocsi várt. A bakon kocsis ült, a kocsiról lakáj ugrott le, és sietve kinyitotta az ajtót. Angelica megkötözve, bekötött szájjal, három erős férfi jelenlétében nem is kapálózott, ellenállást nem mutatott, ahogy Debenham beemelte a kocsiba, valamit mondott a lakájnak, és bemászott utána. így Angelicának nagyon kevés mozgástere maradt. Egy kéz fogta meg Angelica vállát, és lefelé nyomta a bőrülésre. A kocsi dohszagú volt. Tálán bérelte? A vele szemben ülő Debenham lába olyan hosszú volt, hogy a térdük összeért. Aztán Debenham lehajolt, megfogta Angelica lábát, felemelte, és a dühös kiáltásával nem törődve gyorsan összekötötte a bokáját az inasa zsebkendőjével. – Ez fáj! Maga barbár! – Angelica rúgni próbált, de hiába. – Várjon! - mondta Debenham, lesimította a kisasszony szoknyáját és felállt; Angelica lába a padlón koppant. – Ha megengedi, előrekötöm a kezét. Különben nagyon kényelmetlenül ül, amíg a házamba nem érünk. Angelica még mindig próbálta megérteni, mi történik vele. El sem tudta képzelni, mire készül Debenham, aki elvileg az ő hőse, az igazi.

Amikor Debenham felállt, Angelica megértette, mit kell tennie: megfordult, és az összekötözött kezét nyújtotta. Debenham foléhajolt. Angelica teste megfeszült, várt, ám a csukló eloldozása során az erős kéz esélyt sem adott, hogy egyik kezét szabaddá téve letépje szájáról a kötést. Mindkét csuklóját megmarkolva előrehúzta Angelica kezét, és még szorosabban megkötötte. Hogyan fog kikeveredni ebből? Feltéve, hogy egyáltalán ki akar keveredni belőle. Ez a gondolat olyan zavarba ejtő erővel támadt rá, hogy pár pillanatra elvonta a figyelmét. Elég hosszú ideig ahhoz, hogy az a szörnyeteg Debenham leemeljen egy takarót a feje fölötti polcról, és gondosan a válla köré terítse, aztán feltette a lábát az ülésre. Angelica sikoltozott, de hiábavalóan küszködött, mert Debenham begöngyölte a takaróba, és úgy feküdt, mint egy múmia. – Mit csinál? Megalázó, tehetetlen helyzetéből sötét pillantást vetett a férfira. Debenham fölé magasodott, a fejét lehajtva, mert túl magas volt ahhoz, hogy kiegyenesedhessen a kocsiban, aztán azon a mély hangján azt mondta: – Ha a kocsi elindul, és ön mocorog, akkor a padlón köt ki. Most elküldöm a házam mögötti istállóba. Nincs messze, és amint tudok, önért megyek. – Most hová megy? – Vissza az estélyre. Amint felfedezik az ön eltűnését, és többen tanúsíthatják, hogy én még ott voltam, azonnal távozom. – Megfordult, és indulni készült, de az ajtóból visszaszólt: – Ne féljen! Tökéletes biztonságban lesz. Azzal lelépett a hágcsón, és becsukta maga mögött az ajtót. Angelica arra figyelt, ahogy Debenham a kocsissal beszél. Nem halotta, milyen címet mondott, a kocsis válaszát azonban pontosan hallotta. – Igenis, nagyuram. Megdermedt. Úgy hangzott, hogy a kocsis skót. Mégpedig nem valami civilizált helyről való, mint Edinburgh, hanem a skót felföldről. Ez vajon csak véletlen lehet? A kocsi megmozdult, majd lassan gördült a kövezett utcán. Angelica érezte, amikor, kifordultak egy nagyobb útra. Fekete hajú, termetes nemes. Arca, mint a gránit, szeme, mint a jég.

Nem, ez nem lehet. A skót nemesúr halott. Leesett egy szikláról, és halálra zúzta magát. Még nem találták meg a holttestet, de... És Debenhamet jól ismerik a társaságban. Nem skót. Ám Angelica számos skót embert ismert, aki akcentus nélkül beszélt angolul. Debenhamről köztudott, hogy súlyosan sérült a térde. Senki sem említette, hogy a titokzatos úr bicegne vagy sétapálcát használna, ám Debenham a teraszon hagyta a sétapálcáját, és Angelica nem vette észre, hogy bicegett volna, amikor a kocsijához vitte. És a szeme... Nem mondhatni, hogy hideg a tekintete, legalábbis ő nem úgy látta, de el tudta képzelni, hogy Debenham tudna úgy nézni. Alig tudta elbánni, hogy valószínűleg maga a skót nemes rabolta el. Aki pedig az ő hőse. Az igazi.

MÁSODIK FEJEZET A kocsi rázkódott, zörgött a macskakövön. Angelica az ülésen feküdt, és próbálta megérteni, hogy mi történt. Mocorgott, dühödten küzdött a takaróval, de kegyetlen elrablója szorosan összekötötte a takaró sarkait. A kocsi befordult egy sarkon, és Debenham jóslata majdnem valóra vált, mert hátradobva magát Angelicának éppen sikerült megmenekülnie attól, hogy leessen az ülésről... A gyors menekülés gondolatát feladva mozdulatlanul feküdt, és gondolkodni próbált. Elrabolta egy férfi, aki kísértetiesen hasonlít ahhoz a feltételezetten halott titokzatos nemesúrhoz, aki a nővérei elrablását megrendelte. Előbb Heathert rabolták el, majd hetekkel Heather megmenekülése után Elizát vitték el a St. Ives-házból. Angelica próbálta elképzelni, mit érezhetett Heather és Eliza, amikor rájöttek, hogy foglyul ejtették őket. Döbbenetét, rémületet, félelmet, vagy mindegyiket? Saját zavaros érzelmeit vizsgálva dühöt érzett, valamint hitetlenkedést és kétkedést. Debenham az ő hőse, az igazi, mégis úgy kapta fel, mint valami csomagot, és elrabolta. A puszta gondolattól is tombolni kezdett benne a harag. Ha tényleg ő a titokzatos skót uraság, akkor megfizet ezért. A kocsi ismét nehézkesen fordult, az utcai lámpák fénye elhalványult. Angelica a fejét hátravetve elsöpörte a hajtincseket arcából, és kilesett az ablakon. A kocsi lassult, aztán megállt. Angelica régi kőfalat pillantott meg. Debenham azt mondta, a ház nincs messze, és mivel a kocsi nagyon kis távolságot tett meg, igazat mondott azzal, hogy közel lakik a Cavendishházhoz, amely egysaroknyira volt a Dover utcától. Innen percek alatt hazaérne. A kocsis és a lakáj a bakon maradva halkan beszélgetett. Angelica hallgatózott, de nem értette, mit mondanak. Debenham azt mondta, a kocsi a háza mögötti istállóhoz viszi, és érte

jön, amint észlelték, hogy eltűnt az estélyről. Angelica az anyjával, Celiával, Louise nagynénjévél, és unokahúgával, Henriettával érkezett a Cavendishházba. A szalonok és a bálterem zsúfoltságát figyelembe véve úgy vélte, legfeljebb akkor veszik észre a hiányát, amikor távozni készülnek. Csak akkor fogják keresni. Ami azt jelenti, hogy legalább egy órája van eldönteni, hogyan reagáljon Debenhamre, amikor visszaér. Legyen rémült? Bármennyire akart félelmet érezni, képtelen volt rá. Még azokban a pillanatokban sem félt, amikor a fák alatt viaskodtak egymással. Döbbent volt és dühös, de nem félt. Az ösztönei, amelyek addig mindig pontosan figyelmeztették azokkal a férfiakkal kapcsolatban, akiknek tisztességtelen szándékaik lehettek, Debenhamre egyáltalán nem reagáltak. Kéjes érdeklődést tapasztalt, de fenyegetést egyáltalán nem. Felidézte a pillanatot, amikor azt látta, hogy Debenham őt figyeli, és akkor valami megbizsergett benne. Debenham érdeklődését kíváncsiságként értékelte, pedig a férfi akkor is a célszemélyt látta benne. Így már értelmet nyert a merészsége miatti rosszallás: léha, esztelen, elegáns kisasszonynak tartotta, aki érthetetlenül ostoba kockázatot vállal. Egyszerűen a karjába vetette magát. Ez nem jelenti azt, hogy ezt ki is kell használnia. De kihasználta, ami azt jelenti, hogy valami rosszul sült el. Ő egyszerűen azért viselkedett olyan illetlenül merészen, mert teljesen meg volt győződve arról, hogy Debenham az igazi. Ám nem lehet egyszerre a hőse és az elrablója is. A kettő kizárja egymást. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az a sorsom, egy nőrablóba szeressek bele. vagy Tdebenham hibázott, vagy én. Előbb azt kell eldönteni, hogy féljeke. Visszagondolt a történtekre, és felidézett mindent, amit Debenham mondott, és összehasonlította azzal, amit Heather és Eliza elrablásáról tudott, a nemesúr mindkét esetben határozottan arra utasította az embereit, hogy a legnagyobb kímélettel bánjanak a foglyukkal. Debenham többször is biztosította arról, hogy nem esik bántódása. Angelica a szemét behunyva idézte fel a szavakat, és teljesen őszintének tűntek. Ami ennél is fontosabb, hogy bár könyörtelenül megkötözte, elhurcolta, Angelica semmilyen sérülést nem érzett. Nem fáj semmije,

és nem mondhatni, hogy igazán kényelmetlen helye volna. Lelkileg azonban olyan állapotban volt, amilyenben még soha életében nem. Dühös, zavart és kíváncsi volt, bár a zavarnak nem volt helye a világában, amelyet ő mozgatott, szervezett és uralt. A zavar a tudás hiányát jelenti, pedig Angelica mindig tudta, mit akar, mit érez, milyennek kell lennie az életének. A zavara teljes mértékben Debenhamnek tudható be. Nem lehet a hőse. Próbálta meggyőzni magát, hogy az ösztöne ezúttal félrevezette, a Lady talizmánja nem működött. A jelek valahogy összezavarták és félrevezették. Emlékeztette magát, hogy Debenham semmilyen biztató jelet nem adott neki. Teltek a percek, ahogy ott feküdt a sötétben, és magával vitatkozott. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, amikor végre feladta a reménytelen töprengést. A Ladybe és talizmánjába vetett hite nem gyengült. Pontosan tudta, amit akkor is tudott, amikor úgy intézte, hogy bemutassák Debenhamnek. Ami azóta történt, semmiben sem változtatta, meg rendíthetetlen meggyőződését. Debenham az ő hőse. Ami azt jelenti, hogy minden más gondolat tévedés. Hát jó. Kivárom, amíg megtudom, miről szól ez az egész, és akkor megváltoztatom a helyzetet, megváltoztatom őt. Átformálom, ha szükséges. Mindent megteszek, hogy ő legyen az én hősöm. Mindig is remélte, hogy az igazit megtalálni valódi kihívás lesz, és most ez a kívánsága teljesült. Nem szabad félni, amíg nem látok okot a félelemre. Mivel a Lady nem téved, ezért én sem tévedek, és nyilvánvalóan rajtam áll, hogy megtaláljam a módját. Debenham azt mondta, hogy mindent megmagyaráz. Amint megteszi, átveszi az irányítást. Várakozó álláspontra helyezkedett. Hol az ördögben van ? Aztán átkozódni kezdett, amikor a kocsi megrándult, és a lakáj leugrott. Angelica hallgatózott, de nem tudta, hogy Debenham ott van-e. Csak akkor vette észre, amikor kinyitotta a kocsi ajtaját. Ahhoz képest, hogy milyen hatalmas ember, nagyon halkan mozgott. Angelica meredten nézte a sötét alakot. – Mi tartott ilyen sokáig?

Debenham beszállt á kocsiba. – A családja csak az estély vége felé távozott, és amikor indulni készültem, feltartott egy barátom – felelte, azzal a karját becsúsztatta Angelica alá, és felültette. Angelica szótlanul, mozdulatlanul tűrte, hogy Debenham kivigye az ajtón, és a vállára dobja. – Legyen türelemmel. Beviszem a házba, és ott eloldozom a kötelékeit. Angelica megint dühöngött. A takaró egyik sarka a fejére borult, de így is mindkét oldalra látott. Ahogy Debenham elindult vele, meglátta a kocsist és a lakájt a félhomályban. Debenham lehajolt, magas kőkerítésbe vágott kapun vitte át, és tágas kertbe jutottak. Angelica körülnézett, próbálta felmérni, merre lehet Debenham háza. Abból, amit látott – konyhakert, melléképületek, kövezett kerti utak –, arra következtetett, hogy azon régi udvarházaknak egyike lehet, amelyek London legjobb környékein még fellelhetők. A házból csak néhány részletet sikerült látnia, de ez is megerősítette ezt a képet; az ablakok alatt faragott kőpárkányzatot látott, az épület masszív tömege kirajzolódott az éjszakai égbolt előtt. Heathert és Elizát is rögtön elvitték Londonból, de egyiküket sem személyesen rabolta el a titokzatos úr. A hátsó ajtón át vitte be a házba. Az ajtón túli terem jól ki volt világítva. Abban a pillanatban, hogy Debenham belépett a fénybe, több kiáltás hallatszott. – Ez ő? – szólt egy női hang, skót akcentussal. – Azt hittem, ma még csak megfigyeli mondta egy idősebb férfi, szintén skót kiejtéssel. – A grófné lakosztálya készen van, uram. A gyertyák meg vannak gyújtva, és arra gondoltam, szeretné megtekinteni az átalakítást. – Remek. Miss Cynsterrel odafent fogunk beszélgetni. Az elrablója átadott valamit ennek a személynek, aztán továbbhaladt. Angelica röpke pillantást vethetett a három személyre, akik a személyzet tagjai lehettek: csinos öltözetű szobalány, egy idősebb úr, akinek öltözete arra engedett következtetni, hogy ő lehet a főkomornyik, és egy alacsony, kissé zömök férfi, aki minden jel szerint az úr személyi inasa volt, és Debenham sétapálcáját fogta. Mindhárman meglepettnek, de elégedettnek látszottak, és kifejezetten örültek, hogy gazdájuk hazatért az esti mulatságból egy elrabolt hölggyel.

Debenham újabb ajtón át egy folyosóra ért. Ahogy a személyzet helyiségeit maguk mögött hagyták, Angelica elkomorodott. Mi történik? Debenham elrabolt egy hölgyet, és a személyzet ezt örömmel fogadja? Ha szökni próbálna, tőlük biztosan nem kapna segítséget. Debenham átnyomakodott egy lengőajtón egy nagy előcsarnokba. Angelica gyönyörű falburkolatot látott Jakab korabeli ajtókereteket, boltíveket, ólomüveg ablakokat, de mindent por és pókháló borított. Mindez arra utalt, hogy a ház már évek óta zárva volt. A lépcsőhöz érve Debenham elindult felfelé, és mintha meg sem érezte volna Angelica súlyát. Széles lépcsőfordulóra ért, balra fordult, és felment a következő lépcsősoron. A lépcsőkorlát sötét, faragott fa volt, a falak mentén díszes gyertyatartók. Amikor elérték az első emeletet, fogvatartója megállt egy ajtó előtt, és kinyitotta, így Angelica megpillanthatta a helyiséget. Azok alapján, amit addig látott a házból, minden kétsége eloszlott, ugyanis Debenham valóban nemcsak nemesúr, hanem vagyonos is volt. A nagyméretű szobát két ezüst gyertyatartó világította meg. A finom díszítésű márványkandalló előtt arany- és elefántcsontszín színű kanapé állt. A kandallópárkány fölé akasztott aranykeretű tükörben liliommintás selyemtapéta tükröződött. Az egyik ablak előtt mahagóni íróasztal állt, mögötte elegáns, támlás szék. A fényes padlót keleti szőnyeg borította. A kandalló mögötti falon egy ajtó nyitva volt, így belátott a szobába, ahol baldachinos ágy állt. Eszébe jutottak a komornyik szavai. Ez a grófné lakosztálya. Ami azt jelenti, hogy a ház tulajdonosa nagy valószínűséggel most is gróf. A kandalló előtt kétoldalt bársonnyal bevont karosszekek álltak. Debenham az ajtótól távolabbi székhez ment, előrehajolt, majd leemelte válláról, és a székre ültette Angelicát. A kisasszony lerázta a takarót a fejéről, és dühös tekintettel nézett elrablójára. Debenham fejet hajtott. – Igen, tudom. Őszintén bocsánatot kérek ezért a módszerért, de kérem, hallgasson meg. Angelica tudta, hogy nemigen van más választása. Debenham tétovázott, majd lassan, óvatosan elsimította a hajtincseicet a lány arcából. Angelica kénytelen volt küszködni, hogy ne remegjen az érzéstől.

Debenham meglazította a takarót, és kezdte kibugyolálni belőle Angelicát, aztán a takarót a szék mögé hajította. Angelica egyenes tartással ült, összekötözött keze az ölében pihent, és várta, hogy kioldozza. Debenham hűvös nyugalma nem tört meg. – Ez a ház nagyon nagy, és ha sikít, rajtam és a személyzeten kívül senki sem hallja meg. De ismétlem, hogy nincs szándékomban bántani önt. Azért hoztam ide, mert beszélnünk kell négyszemközt. El kell magyaráznom, mi történt, mi történik és mi fog történni. És miért van szükségem a segítségére. Az utolsó mondat a lányrablót esdeklővé változtatta. Debenham arckifejezésén látszott, hogy tudatosan mondta ki ezeket a szavakat, tudja, milyen következményei vannak egy ilyen, kijelentésnek. Ismét feltámadt benne a kíváncsiság, és a lényegesen sürgetőbb inger. Debenham valami jelre várt. Angelica oldalra hajtotta fejét, ezzel jelezve hajlandóságát, hogy hallgatja a férfit. Debenham a selyemkendő csomója felé nyúlt, és a következő pillanatban levette a kendőt Angelica arcáról. A kisasszony szólni akart, de érezte, hogy az ajka teljesen kiszáradt. – Várjon – szólt Debenham, azzal meglazította a stóla csomóit, hogy Angelica kiszabadíthassa a kezét, a fal melletti szekrényhez lépett, egy pohár vizet töltött, és odavitte a fogolynak. – Tessék! A kisasszony a stólát a szék karjára fektette, majd két kézzel nyúlt a pohár után... és megállt a mozdulata. A kristálypohárban csillogó folyadékot szemlélte, aztán felnézett a férfira. Debenham visszavette a poharat, a felét egy hajtásra kiitta, majd újra odanyújtotta. – Elégedett? Angelica elegáns fejbiccentéssel elfogadta a poharat, es kortyolt egyet. – A lábam – mondta, mert még mindig össze volt kötözve. Debenham letérdelt mellé, és oldani kezdte a csomót. Angelica ezzel időt nyert, hogy összeszedje gondolatait. Ha a segítségére van szüksége... képtelen volt elképzelni, hogyan lehetne a segítségére, de ha ez a lányrablás erről szól, akkor talán nincs olyan messze a hősideáljától, mint gondolta. Miközben Debenham arra koncentrált, hogyan oldozza ki a csomókat, Angelica az arcát figyelte. Az erősebb fényben jobban láthatta, mint korábban.

Akárki is Debenham, az érzelmeit teljesen elrejtette a vonzó felszín mögé. Amikor Angelica bokájáról végre lehullt a kötés, Debenham könnyed mozdulattal felállt. – Köszönöm, uram - szólt Angelica, az udvarias társalgási stílushoz ragaszkodva, mert megérezte, hogy ez bosszantja a férfit. Messze volt még attól, hogy megbocsátana neki azért, ahogyan bánt vele. Egyik kezében a poharat tartva elhelyezkedett a karosszékben. Debenham a másik karosszékhez lépett, és leült. Angelica a pohár pereme fölött nézte a férfit. Debenham kétségtelenül a leggyönyörűbb férfi volt, akit valaha látott. Nemcsak az arca, a sűrű fekete haja, az elbűvölő szeme és ajka igézte meg, hanem az egész valója, a tökéletes arányú test, a hosszú láb, a hihetetlenül széles váll, amely tökéletes összhangban van melle szélességével és felsőkarja izmaival. A keze is nagy és erős volt, ám Angelica már tudta, hogy képes gyengéden is használni. Úgy érezte, Debenham olyan ember, aki pontosan tudatában van az erejének és hozzászokott, hogy óvatosan bánjon vele. Debenham ott ült vele szemben a másik karosszékben, az arckifejezését lehetetlen volt leolvasni. Le sem vette a tekintetét róla, úgy tette fel a kérdést: – Pontosan kicsoda ön? – Dominic Lachlan Guisachan, Glencrae nyolcadik grófja. – Angelica szeme tágra nyílt. – És a Debenham név? – A nemesi címeim egyike. – Miért használ vikomt címet a grófi helyett? – Azért, mert grófi rangom a skót felföldről való, a vikomti pedig nem. – Pár pillanat szünet után folytatta. – Feltételeztem, hogy a társasági köröket lehetőleg kerülve, nagy óvatossággal kell kutatnom ön után, ám amikor egy hete visszatértem Londonba, rájöttem, hogy a társaság még mindig Debenhamnek tart. Néhai apám negyven évvel ezelőtt visszavonult Londonból. A társaság elfelejtette őt és nemesi címét is. Így azokban az években, amelyeket Londonban töltöttem, Debenham voltam, amely angol nemesi cím, és a hozzá tartozó birtok Peterborough környékén van. Nem láttam okot arra, hogy elhíreszteljem skót származásomat, ahogy azt sem, hogy grófi cím várományosa vagyok. Úgy is elég sok nehézséget jelentett távol tartani magamtól a házasságszerzőket. Valószínűleg ezek miatt a társasági körökben szinte észrevétlen maradt, amikor megörököltem a grófi címet, így

Debenhamként nyugodtan járhatok társaságba, és amíg elkerülöm a többi skót nemest – Perthet, Dumfriest és azokat, akik Glencrae-ként rám ismerhetnének –, senkinek sem jut eszébe engem kapcsolatba hozni az ön nővéreinek elrablójával. Angelica értetlenül bámult. – Csak hogy tisztázzunk valamit: ön az a bizonyos skót nemes, aki azokat a leányrablásokat kitervelte? – A bűneim közé legyenek sorolva... Nem látszott boldognak tőle, ám azzal, hogy ezt nyíltan elmondta neki, Angelica szerint nagy kockázatot vállalt. – Elkerülni minden skót nemest... Mi lett volna akkor, ha valamelyikük meglátja önt, és ezt megemlíti valakinek, és a hír eljutott volna a családomhoz? Egy skót nemes, akire ráillik az ön személyleírása, és aki után érdeklődött a családom. – Szerencsére a skót nemesek többsége az edinburgh-i társaságot preferálja. Ha Londonban járnak, általában nem ugyanazokban a körökben forognak, mint a Cynster lányok. Ráadásul a skót nemesek többsége mostanra már visszavonult a kastélyába a nyári vadászatra. Mindez együttesen olyan helyzetet teremtett, hogy elég nagy biztonságban vadászhattam önre. – Na és Breckenridge, Eliza és Jeremy? Mindhárman látták önt távolról. – Friss jegyesekként Heather és Breckenridge, Eliza és Jeremy jelenleg nem tisztelik meg jelenlétükkel a báltermeket. Reméltem, hogy elkerülhetem őket, miközben az ön nyomára kívántam akadni, és ezt elfogadható kockázatnak tartottam. – De a családomban mindenki tudja, hogy milyen... Angelica elhallgatott. – Magas, erős testalkatú, fekete hajú... Ez nem elég ahhoz, hogy gyanút keltsen a külsőm, különösen akkor nem, ha skót akcentus nélkül beszélek, és mindenki angol vikomtként ismer. – A sétapálca... – pillantott Angelica a férfi bal lábára. – A sérülése valóságos, vagy csak kitalálta, hogy segítse az. álcázását? Glencrae felsóhajtott. – Minden, amit ma este mondtam, szó szerint igaz. Komoly és maradandó a sérülésem. Korábbi londoni éveimben végig bottal jártam. Az utóbbi négy évben nem használtam, de nemrég kificamítottam a térdemet, ezért ismét használni kezdtem a sétapálcát. Tehát ez az oka, hogy nem keringőzöm. De a bot történetesen csak megerősített

mindenkit, hogy én vagyok a városba visszatért Debenham vikomt. – Kis ideig hallgatott, majd folytatta: – Ön sem gyanakodott. Mikor jött rá? – Amikor meghallottam a kocsisa tájszólását. – Angelica nézte a grófot, majd ismét megszólalt: – Csak egy kérdésem van, de az nagyon lényeges. Hogyhogy nem halt meg? A gróf a homlokát ráncolta. – Miből gondolná bárki, hogy halottnak kellene lennem? – Talán abból, hogy leesett egy magas szikláról, amikor Elizát és Jeremyt megmentette Scrope-tól. Glencrae komorsága egy pillanat alatt eltűnt. – Egy sziklaperemre estem, alig hat méterre. Scrope elvétette, ő zúzta magát halálra, nem pedig én. – Ösztönösen végigsimított a bal combján. – Az eséstől újult ki régi sérülésem – mondta. – Ám amikor csak egy testet találtak a szikla alatt... – A holttesteket, illetve ezek szerint csak egyet az ökörhajcsárok vihették el. Akik a keresésükre indultak, még nem találták meg őket. Így a család nem tudja, hogy csak egy holttest volt, nem pedig kettő. – Tehát a családja azt hiszi, hogy halott vagyok – tűnődött Glencrae, ismét Angelica arcát nézve. – Ezért nem vigyázott senki önre. – Az eltűnésem természetesen megint riadóztatja a családomat. – Kortyolt a vízből, majd folytatta: – Az ökörhajcsárok előbb-utóbb előkerülnek, a család rajön, hogy ön nagyon is él. – És akkor mind a fejemet akarják. – Az biztos. De még nem tudják, kicsoda ön. – Hagyta, hogy elteljen néhány pillanat. – Miért vagyok itt? – kérdezte a karját kitárva. – Azt ígérte, hogy megmagyarázza. Glencrae rezzenéstelen tekintettel nézte, ahogy rendszerezte a gondolatait. – Megmagyarázhatnám az egészet, de az órákig tartana, és ma este csak azt kell elfogadnia... – Nem. Glencrae csak pislogott. – Tessék? – Nem. – Angelica állta a férfi tekintetét. – Nem fogom hagyni, hogy félmagyarázatot adjon nekem. Vagy annál is kevesebbet! – jelentette ki hevesen. – Az imént rabolt el egy estélyről azzal a céllal, hogy beszéljen velem „négyszemközt és hosszasan”. Javaslom, hogy fogjon hozzá, és

ne próbáljon semmit sem kihagyni. Glencrae megdermedt. – Ahhoz képest, hogy huszonegy éves, kisasszony, meglehetősen akaratos. Angelica elmosolyodott. – Valóban. És ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a segítségemre van szüksége. Már ismerte ezt a férfit, tudta, mire képes, de úgy döntött, nem hagyja magát megfélemlíteni, és bátran megtörte a csendet: – Gróf úr, úgy vélem, ez a beszélgetés sokkal jobb lehetne, ha az elején kezdené. – A legelején? Ez esetben mit tud, kisasszony az édesanyjának a házasságkötése előtti hónapjairól? Angelica csak pislogott. – Ott kezdődik a története? Dominic Guisachan, Glencrae nyolcadik grófja csak bólintott. Nem számított a beszélgetés ilyen alakulására, mivel a foglya nagyon más volt, mint az elkényeztetett, nyafka kisasszony, akire számított. Meglehet, hogy Angelica Cynster valóban elkényeztetett és kényes kisasszony, de egyben éles eszű, felvágott nyelvű, jobb megfigyelő, és eszesebb, mint azt kívánatosnak tartotta, és az a gyanúja kezdett kialakulni, hogy kemény, mint az acél. Ellenkezett vele. Glencrae nem emlékezett, mikor fordult elő legutóbb, hogy valaki nemet mondott volna neki... az anyja kivételével. Mivel Angelica értetlenül nézett rá, és nem válaszolt, újra megfogalmazta a kérdést: – Mit tud a szülei házasságkötésének körülményeiről? – Megszöktek, és Gretna Greenben házasodtak össze. – Tágra nyílt szemmel nézett a férfira. – Ezért vitette oda Heathert? – Igen és nem. – Legyintett. – Ez a történet későbbi fejleménye. Azt hittem, hogy az elejétől akarja hallani. – Nos... igen. – Angelica ellentmondást nem tűrőn intett. – Kérem, folytassa, különben egész éjszaka itt fogunk ülni. – Tudja, hogy miért szöktek el a szülei? – Igen. Anya szülei szervezték a házasságot valami nemes gróffal, de anya beleszeretett apába. Anya szülei azonban inkább egy grófhoz akarták adni egy herceg negyedik fia helyett, és kényszerítették anyát, hogy fogadja el a gróf ajánlatát, ezért ő és apa elszöktek, és házasságot

kötöttek Gretna Greenben a kovácsnál. – Tudja, mi volt a neve annak a grófnak, akihez az édesanya nem volt hajlandó feleségül menni? Angelica a gróf úr arcát figyelte. – Azt akarja mondani, hogy Glencrae hetedik grófja volt? Az ön édesapja? A férfi bólintott. – És... A kisasszony türelmetlensége láthatóan érzékenyen érintette Glencrae nyolcadik grófját. – Azt hiszem, említettem, hogy nem számítottam arra, hogy mar ma este elrabolhatom, ezért nem készültem a beszámolóra. – Mivel Angelica nem válaszolt, Glencrae nekifogott, hogy elmesélje a történetet. – Mortimer Guisachan, Glencrae hetedik grófja negyvenes éveinek elején járt, amikor megismerkedett a fiatal angol szépséggel, Celia Hammonddal. Az akkor tizenkilenc éves kisasszony szinte bizonyosan nem szándékoltan teljesen elbűvölte a grófot. Mortimer az imádatával árasztotta el. Semmit sem akart jobban, mint azt, hogy Celia a felesége legyen. Tájékozódott a szüleinél, akik örömmel fogadták házassági ajánlatát, és minden elindult a maga útján, legalábbis Mortimer úgy gondolta, hogy egyenes út vezet az oltárhoz Celiával. Mivel Mortimer szigorúan a hagyományokhoz ragaszkodó ember volt, nem beszélt személyesen Celiával, hanem a szüleire bízta, hogy tájékoztassák, milyen nagy szerencse érte. Ez akkoriban bevett szokás volt. Egy héttel később Mortimer üzenetet kapott a Hammond családtól, hogy Celia megszökött Lord Martin Cynsterrel, St. Ives hercegének negyedik fiával, es Gretna Greenben összeházasodtak. Glencrae nyolcadik grófja elhallgatott, de a kisasszony intett, hogy folytassa. – Mortimer nem volt szenvedélyes ember. Egy szóval sem mondtam, hogy szerette Celiát. Nagybácsihoz illően, sőt mondhatni patriarchális tisztelettel volt iránta. Ezért, amikor megtudta, hogy Martin Cynstert szereti és látta, amint a pár együtt visszatér a fővárosba, Mortimer elfogadta, hogy Celia igazán boldog, és visszavonult, de nem Celia életéből, hanem csak a társaságból és Londonból. Lezáratta ezt a házat, és a skóciai kastélyába vonult vissza. – A felföldre? Glencrae nyolcadik grófja bólintott. – Mortimer apja hosszú ideig

irányította a birtokot, és neki köszönhetően a gazdaság virágzott, a klánnak jól ment a sora. Mortimer hazament, hagyta, hogy Celia és Martin élje a maga életét. Ám a Celia iránti rajongása nem csillapodott. Rájött, képtelen úgy élni, hogy nem tudja, mi van vele, hogyan él, és a skót felföldön elszigetelten a régi barátait rávette, hogy levelekben számoljanak be Celia életéről. Néhány év alatt megszervezte, hogy fizetett megfigyelői legyenek a társaságban, akik rendszeresen, legalább hetente leveleket küldenek északra, és ezekben a levelekben Celia életének minden részletéről beszámolnak Mortimernek. Később a gyermekei életéről is, mert Mortimer figyelme rájuk is kiterjedt. Amikor elhallgatott, Angelica csak várt, hogy folytassa. – Ám Mortimer volt a klán feje, ezért meg kellett házasodnia és örököst nemzenie. Az öccsét nem úgy nevelték, hogy ő legyen a gróf, ezért Mortimer elfogadta kötelességét; egy báli szezonra Edinburgh-ba ment, és talált magának feleséget. Mirabelle Pevensey kitűnő családból származó, skót lány volt, csekély hozománnyal. Rendkívül elkényeztetett, de káprázatos szépségéért ünnepelt kisasszony volt. Bár Mortimer sokkal idősebb volt nála, még mindig nagyon szép férfi volt. Akkoriban köztudott volt Edinburgh-ban, hogy a gróf megszállottan rajong elvesztett szerelméért, ám Mirabelle ezt kihívásnak tekintette, ha ezt sikerül legyőznie, az egész társaság elismerését élvezheti. Elhatározta, hogy meghódítja Mortimert, elválasztja attól a távoli angol hölgytől. Megtett mindent, hogy elnyerje a gróf szerelmét és teljes figyelmét, és biztos volt benne, hogy tagadhatatlan szépségével sikerül megvalósítania a tervét. Feleségül ment hozzá, és boldogan vele tartott a felföldre, mert meg volt győződve arról, hogy hitvesét az ujja köré csavarhatja egy év alatt. Ám kénytelen volt azt tapasztalni, hogy Celiával nem veheti fel a versenyt, Celia gyermekeivel pedig még kevésbé. Mortimer minden apró részletet tudott az ön fivérei eleteről. Tudta, milyen jegyeik vannak Etonban, mi a kedvenc sportjuk, mi érdekli őket. Tudott minden betegségükről. Mirabelle születésnapjáról elfeledkezett, ha felesége nem emlékeztette. Ám sohasem felejtette el, mikor van Celia, Rupert vagy Alasdair születésnapja. Mirabelle feltételezte, hogy Mortimer inkább a gyerekek iránt rajong, hiszen hogyan rajonghat Celiáért, amikor ő sokkal szebb nála, és jelen van személyesen, ezért elhatározta, hogy eleget tesz hitvesi kötelességének, és fiúörököst szül a férjének.

Angelica felnézett. – Önt. Glencrae nyolcadik grófja bólintott. – Engem. Ám Mirabelle számára sajnálatos módon, bár Mortimer kedves és szerető apa volt, és annyi figyelmet fordított rám, amennyit csak akartam, a megszületésem híre semmit sem változtatott a Celia és gyermekei iránt érzett rajongásán. – Lenézett a kezére. – Úgy tudom, nehéz szülés volt. Mirabelle azzal, hogy megszült engem, úgy érezte, megtette a kötelességét a klánnak is. Várta, hogy megkapja, amit jogos jutalmának tekintett. Valószínűleg azt gondolta, ha egyszerűen vár, miközben én felnövekszem, Mortimer irántam való rajongása is nő, és végül neki is jut majd belőle. Így megtanult türelemmel élni, és várt. Bár Mortimer nem kívánt újra társaságba járni, hiszen Celián és a családján kívül nem volt szüksége társaságra, kezdettől fogva örömmel megengedte Mirabelle-nek, hogy használja az edinburgh-i házat, és társaságba járjon. Ám Mirabelle nem élt a felajánlott lehetőséggel, és ezt mindenki furcsállotta, aztán fiatalemberként az edinburgh-i társaságban meg tudtam, hogy anyám nem sokkal esküvője után levelezni kezdett legjobb barátnőivel, és azt írta nekik, hogy kigyógyította Mortimert a távoli Celia iránt érzett rajongásából. A leveleiben olyannak írta le az életét, amilyenre vágyott, nem olyannak, amilyen valójában volt. Bár szabadon mehetett volna Edinburgh-ba, mégsem tette, hiszen Mortimert nem csavarta az ujja köré. Ezért anyám a felföldön maradt, csak várt, és egyre gyűlt benne a keserűség. Végül rájött, hogy stratégiája sohasem fog eredményt hozni. Ekkor már megszülett ön és a nővérei, és Mortimer nagyon lelkesen folyamatosan az önök kalandjairól beszélt. Rajongott Celiáért, de a lányait valósággal imádta. Angelica arcára pillantott, és azt látta, hogy a kisasszony komoran néz rá. – Ön bizonyára gyűlölt... mindannyiunkat. – Nem. Egyáltalán nem. – Elhallgatott, aztán beletörődött, hogy ezt is tisztáznia kell, ezért folytatta: – Valójában nekem tökéletesen megfelelt, hogy az apám figyelmét lekötötte a Cynster család. Így azt tehettem, amit csak akartam, sohasem volt hiányom társaságban. Unokatestvéreim, nagybátyáim tanítottak meg lovagolni, vadászni, halászni, lőni. Voltak nagynénikéim, akik tápláltak, és ellátták a sebeimet. Celia és a gyermekei miatt nekem sokkal... színesebb és tartalmasabb gyermekkorom volt, mint különben lehetett volna, és ezért köszönet illeti az ön családját.

– De az anyja... – Angelica arcán őszinte döbbenet látszott. – Ez nagyon fájdalmas lehetett neki. – Nem mondható, hogy Mirabelle igazi anyai természetű lett volna, engem mindig csak bábunak tekintett a saját játszmájában. Fiatal fiúként sem bíztam benne, de ezért nem kell engem sajnálnia. Ott volt nekem a klán, és náluk jobban senki sem gondoskodhatott volna rólam. – Kis szünet után folytatta. – Nem kényeztettek el. Egy voltam a tucatnyi gyerek közül, akik szabadon nyargalásztak nyaranta, és mindig több tucat felnőtt vigyázott ránk. Egy család vagyunk. – Felsóhajtott. – Ezzel elérkeztem Mirabelle történetének újabb fejezetéhez. Amikor felhagyott a reménnyel, hogy megszerezheti apám szeretetét, próbált visszahódítani engem magának... a klántól. Akkor tizenkét éves lehettem. Remélte, hogy a bábujává tehet, hogy amikor a nála sokkal idősebb Mortimer meghal, ő irányíthassa a klánt és az ő kezében lehessen a klán kincstárának kulcsa. Ezért megpróbált visszaédesgetni, de aztán rájött, hogy ez nem fog sikerülni. Mirabelle nem értette, soha nem is akarta megérteni, hogyan működik egy felföldi klán. Amikor hirtelen ismét birtokolni próbált engem, a klán nem mondott le rólam. Senki sem szállt szembe vele nyíltan, de amikor hazatértem az iskolából, anyám sohasem talált meg. Mindig máshol voltam, soha olyan, helyen, ahol elérhetett volna, hogy az uralma alá vonjon. Egy idő után felhagyott a próbálkozással. Mindenki azt gondolta, hogy végre elfogadta a sorsát. A legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy a klán része legyen. Lenézte a klánt, ezért senki sem állt mellette barátként, még jobban megkeseredett és teljesen magába zárkózott. – Elhallgatott, mély lélegzetet vett. – Aztán húszéves koromban, amikor hazatértem az egyetemről, elestem és súlyosan megsérült a térdem. Hetekig voltam kénytelen az ágyat nyomni, és Mirabelle ismét próbálkozott azzal, hogy az apám ellen fordítson. Angelica azon tűnődött, hogy a tekintete tökéletesen megfelelt a szeme, mint a jég minősítésnek. – Nem tudom, milyen messzire ment volna, mert egyszerűen leállítottam, amint rájöttem, mi a szándéka. Határozottan megmondtam neki, hogy téved, ha azt hiszi, szándékomban áll apám halála előtt átvenni a nemesi címet. Először el sem akarta hinni, aztán dühös volt, de nem sokat tehetett. Figyelmeztettem apámat és a körülötte levőket. Amint felgyógyultam, az első adandó alkalommal elmentem Londonba, és a következő öt évet a városban töltöttem. Amikor hazalátogattam,

apámmal és a klánnal töltöttem az időmet a birtokon. Már sokat tudtam arról, mit kell tennem, amikor a grófi címet megöröklöm, ezért nem sok értelme volt huzamosabb időt a felföldön töltenem. Előrehajolt, a combjára könyökölt, és a kisasszony arcát nézte. – Ez a háttér, amelyet tudnia kell, és az események sorozata, amely a jelenlegi kellemetlen helyzethez vezetett, valamint az ok, amely miatt a segítségére van szükségem, Miss Cynster, ide nyúlik vissza. Miközben Londonban tartózkodtam, rossz időjárás sújtotta a vidéket, a klán nehéz időket élt Apám harminc év után először Londonba jött, és áldásomat kérte egy ügyletre, amelyet a klán megmentesere dolgozott ki. Meghallgattam, és egyetértettem vele. A gróf lehajtotta a fejét. – Az ügylet tárgya egy kehely volt, amely évszázadok óta a családunk birtokában van. A kehely történetének nincs jelentősége, és a nyilvánvaló kíváncsisága kielégítése céljából sem mondanék most mást róla, mint azt, hogy a kehelynek rendkívül nagy értéket tulajdonítanak bizonyos londoni bankárkörök. A kandallópárkányon álló órára nézett. – Amennyiben elhiszi, hogy a kehely rendkívül értékes, folytatnám az elbeszélésemet. Angelica bólintott. – A kehely történetét később is elmesélheti. Glencrae nyolcadik grófja felegyenesedett, majd hátradőlt a székén. – Úgy lesz. Tehát ebben a történetben ’23 végén járunk. A birtokunkban van a kehely, és apám nagyon elszántan mindent megtesz, hogy rendben tartsa a klán üzleti ügyeit. Bár gróf volt, a klán feje, övé volt a föld, ő intézte az ügyeket, de a szokásjog szerint a klán minden tagja élvezte a birtokokról és üzleti ügyietekből származó jövedelmet, így nem csak a család jövője forgott kockán... Az ügylet, amelyet kitalált, és amelyhez a jóváhagyásomat kérte, londoni bankárok egy csoportjához kapcsolódott. A kehelyért cserébe hajlandók voltak jelentős összeget adni, amely több mint elég volt ahhoz, hogy helyreálljon a klán anyagi helyzete. Ám mint említettem, apám melyen hagyomány tisztelő ember volt. Mivel a kehely a családunk történelméhez tartozik, képtelen volt rávenni magát, hogy átadja nekik, nekem azonban nem voltak ilyen skrupulusaim. Ezért az ügylet megköttetett, a szerződést aláírtuk, a pénzt megkaptuk. Nekem az volt a szerepem ebben, hogy apám halálának ötödik évfordulóján adjam át a

kelyhet a bankároknak. A gróf hirtelen felállt, az italszekrényhez lépett, töltött magának egy italt. A kisasszony kihasználta a pillanatot, és ő is ivott egy korty vizet. Glencrae nyolcadik grófjának története annyira megbabonázta, hogy a szája is kiszáradt. – Apám viszonylag jóindulatú volt, de nem szent, és mindig a lehető legjobban igyekezett szolgálni a klánt. Amíg ő volt a klán feje, nem tett semmi olyat, amivel bárkinek sérelmet okozott volna, ám olyasmit sem, amivel növelte volna a klán vagyonát, előmozdította volna üzleti tevékenységét. Ha nem kötötte volna meg ezt az egyezséget, a klán ínséges időket éli volna. Soha többé nem fogunk ilyen helyzetbe kerülni, mivel az utóbbi öt évet azzal töltöttem, hogy erről gondoskodjam, de elsődlegesen a nagyapám örökségére alapoztam. Kiitta az italát, ismét töltött, majd visszasétált. Angelica felnézett rá. – Mikor kell átadnia a kelyhet? Glencrae visszaült a karosszékbe. – Apám halálának ötödik évfordulóján, vagyis idén július elsején. – És... A tekintetük egymásba fonódott. – Idén januárban a kehely eltűnt. A birtokon volt biztonságba helyezve, és minden hónapban ellenőriztem. A széf kombinációját csak a tiszttartóm és én ismertük, és egyikünk sem árulta el senkinek. Elhallgatott, az italába kortyolt, és folytatta: – Másnap anyám közölte, hogy ő vette el a kelyhet, és elrejtette, fogalmam sincs, hogyan nyitotta ki a széfet, de ott tartjuk a családi ékszereket is. Valószínűleg apám egyszer kinyitotta neki a széfét, és akkor megjegyezte a kombinációt. Angelica nem irigyelte Glencrae nyolcadik grófjának anyját; a férfihangban jegeces önuralom reccsent, megregulázott fenyegetés; minden szónak éle volt. – Mirabelle arról tájékoztatott, hogy visszaadja a kelyhet, és megengedi, hogy megmentsem a klánt, ha megteszem neki azt, amit akar. A gróf a fejét hátrahajtotta a karosszék támlájára, és nem folytatta a történetet. Ezért Angelica rákérdezett: – Mit akar? Glencrae nyolcadik grófja ekkor Angelica Cynster szemébe nézett.

– Bosszút akar állni az ön édesanyján. – Anyámon? – kérdezte Angelica döbbenten. – Miért? És hogyan? – Azért, mert Celiát tartja felelősnek mindazért, ami rossz érte ebben a nyomorult életében. És mert Celia győzött... mindannak ellenére, amit Mirabelle tett. Az ön édesanyjának hatalma volt az apám fölött, bár soha nem tudott apám megszállottságáról. – Ivott egy kortyot. – Csak annyit kell tennem, hogy elrabolom Celia egyik lányát, és tönkreteszem. Angelica csak nézte, de a gróf tekintete az elmezavar legkisebbjeiét sem mutatta. Teljesen komoly volt. – Pontosan hogyan kell tönkretennie? Glencrae nyolcadik grófja bólintott. – Rákérdeztem. El kell rabolnom valamelyiküket, az elrabolt hölgyet északra kell vinnem a kastélyba, és az illető hölgy jó hírét ezzel tönkretenném az előkelő társaság íratlan szabályai szerint. Mirabelle bosszút állna, mivel Celiának kimondhatatlan fájdalmat okozott, hiszen viszonzásul azért, hogy Celia tönkretette az ő életét, ő tönkreteszi Celia egyik lányának az életét. Angelica elgondolkodva feltette a kérdést: – Az édesanyja elmeháborodott? – Ebben a vonatkozásban igen. Más téren azonban teljesen tisztán gondolkodik, és a kelleténél okosabb is. Akárhová rejtette a kelyhet, senki sem találta meg. Mindenütt kerestük, ám a kastély nagy és régi... És kezdünk kifutni az időből. – Ha nem adja át a kelyhet a bankároknak július elsején, mi fog történni? Glencrae nyolcadik grófja tétovázott, majd halkan válaszolt: – Az egyezség úgy szól, hogy az ügylet kizárólag a kehellyel zárható le, pénzzel helyettesíteni nem lehet. Ha nem adom át a kelyhet július elsején, akkor a klán elveszti a kastélyt, a klán összes földjét és erdejét, valamint a klán üzleti érdekeltségeit is. A klánt megfosztják mindentől, mivel az ügylet biztosítéka a klán összes vagyona volt. – Összes vagyona? – Igen. – A gróf arca eltorzult a fájdalomtól. – Akkoriban nem tűnt nagy kockázatnak... Nálam volt a kehely, biztosan tudtam, hogy teljesíteni tudom az egyezséget. Most viszont már nem tudom teljesíteni. Ezért van szükségem a segítségére. Angelica fejében kavarogtak a gondolatok, olyan sok mindent kellett egyszerre felfognia.

– Tegyük fel, hogy mindezt elhiszem. – Elhitte. Túl fantasztikus történet volt ahhoz, hogy ilyet ki lehessen találni. – És pontosan miben szeretné a segítségemet kérni? – Sohasem akartam, és most sincs szándékomban meghajolni anyám akarata előtt. Az elején minden lehetséges alternatívát megpróbáltam, hogy ne kelljen a követelésének eleget tennem. Ám más lehetőség nincs, hogy megmentsük a klánt, csak az, hogy átadjam a kelyhet... Ezért előbb azzal próbálkoztam, hogy úgy tűnjön, megkapja, amit akar, ám valójában nem kapja meg. – Tehát be akarta csapni. De hogyan? Glencrae arckifejezése egy pillanatra enyhült, aztán újra rideg lett. – Az egyetlen lehetőségnek az mutatkozott, hogy elraboltatom Celia egyik lányát, és egyezséget kötök vele. Gyakorlatilag a könyörületességére bízom magamat és a klánt – mondta, egyenesen Angelica Cynster szemébe nézve. – Kész voltam minden rendelkezésemre álló érvet bevetni, hogy megfelelő helyzetet teremtsek ilyen alkura valamelyikükkel, ezért megszerveztem, hogy egyiküket rabolják el, és hozzák Skóciába. Ennek pedig igazi lányrablásnak kellett lennie, máskülönben nem tudtam olyan helyzetet teremteni, hogy egyikük egyedül legyen, távol a családjától elég hosszú ideig ahhoz, hogy meg tudjam győzni az ügyemnek. Hiszen nem sétalhattam el az önök otthonába a Dover utcába, és nem kérhettem, hogy fogadjanak. Az ön családja sohasem egyezett volna bele, hogy bármelyikük északra jöjjön velem egyedül. Mert mindenképpen egyedül kellett volna jönnie. Mirabelle teljesen elvesztette a lelki egyensúlyát, mondhatni megháborodott Celia vonatkozásában, ám más téren épelméjű. Ha meglátná bármelyik Cynstert, vagy akár egy szobalányt is, rögtön tudná, hogy nem igazi „tönkretételről” van szó, ezért a lányrablásnak valóságosnak kellett lennie. – Elhallgatott, Angelica Cynster tekintetét figyelte. – Előbb Fletchert és Cobbinst béreltem fel. Hallott róluk? Angelica bólintott. – Ők rabolták el Heathert. – És elvitték Gretna Greenbe. Azért választottam ezt a helyszínt, mert az ön szülei is megfordultak ott, és alkalmas hely lett volna arra, hogy bármelyik elrabolt Cynster lánnyal alkut kössek. Ám Heather megszökött, ezért a Scrope nevű embert küldtem Elizáért, de ő is megszökött. – Glencrae tétovázott, majd folytatta: – Arra gondoltam, ha személyesen nem veszek részt a lányrablásban, akkor akármelyiküket

rabolják el, nagyobb a valószínűsége, hogy legalább meghallgatnak engem, és talán elfogadják az ajánlatomat. Angelica elgondolkodott, és el kellett ismernie, hogy a grófnak ebben igaza van. – Csak két kérdés. Miért vonult vissza, amikor Breckenridge megmentette Heathert? Miért kockáztatta a saját életét, hogy segítsen Elizának és Jeremynek elmenekülni Scrope elől? Glencrae nyolcadik grófja felsóhajtott, és folytatta: – Amikor a nővéreit elrabolták, tudomásom szerint egyiküknek sem volt vonzalma semmilyen úriember iránt. Megvannak a magam forrásai, ezt biztosan tudtam. A tervem nem valósulhatott volna meg, ha ez nem így lett volna, vagyis a hölgy már máshoz vonzódott volna. Amint ilyen vonzalom alakult ki az elrabolt hölgy és megmentője között... csak az volt a célom, hogy gondoskodjam róla, biztonságba kerüljenek. – Eliza szemébe nézett. – Mivel ön ma este kifejezetten kereste a társaságomat, feltételezem, hogy még nem érez vonzalmat más férfiú iránt. De igen. Ám ezt Glencrae grófjának nem kell tudnia. Glencrae nagy figyelemmel nézte. – Abból, amit a nővéreiről megtudtam, hogy nemrégiben mindkettőjüket eljegyezték, nem érte kár őket amiatt, hogy az embereim elrabolták őket. Angelica nem bólintott, de igazat adott a grófnak: – Nem hiszem, hogy kalandjukat és az azt követő eljegyzésüket felrónák önnek. A megkönnyebbülés látszott a gróf szemében, aztán a figyelme ismét Angelica Cynster felé irányult. – Ezzel eljutottunk a .mostani helyzethez. – Valóban – felelte Miss Cynster, állva a gróf tekintetét. – Tehát mi volt az ajánlat, amelyet az elrabolt Cynster lánynak akart tenni? – A klán az életem, és az életemet adnám érte, de a klán minden tagja ugyanígy tenne. Van azonban egy határ, amelyet még ebben az esetben sem vagyok hajlandó átlépni. Családunk mottója a következő: A becsület mindenek felett. – Elhallgatott, majd folytatta: – A segítségét akartam kérni, hogy utazzon velem a kastélyomba a felföldre, és ott játssza el a szerepet, amellyel meggyőzi anyámat, hogy elégedett legyen, és adja át nekem a kelyhet. Nem tudom pontosan megmondani, mit kell tenni a szerep sikeres eljátszásához, de anyám minden jel szerint úgy gondolja, hogy az ön elrablása és északra hurcolása

elegendő. – A hölgyek többsége esetében elég volna. Az én esetemben azonban a családom egészen addig titkolni fogja eltűnésemet, amíg ki nem derül, mi történt velem. Aztán kitalálnak valami történetet, hogy ne menjen tönkre a hírnevem. – Anyám ezt szerencsére nem tudja. Fogalmam sincs, hogyan működik egy olyan család, mint az önöké. Angelica a gróf arcát nézte. – Mi az alku másik fele? Mit kapok a segítségemért cserébe? Glencrae állta a kisasszony tekintetét. – Ha beleegyezik, hogy segít nekem, garantálom, hogy nem megy tönkre a hírneve. Grófné lesz, a nevem védelmét kapja a házasságban, és hajlandó vagyok teljesíteni bármilyen óhaját a jövőbeli együttélésünkre vonatkozóan. Lassan beszélt, egyenletes, nyugodt hangon. Angelica tudta, hogy Glencrae nyolcadik grófja önmagát ajánlja fel. Glencrae a kisasszony tekintetét fürkészte. – Azért a nővéreivel próbálkoztam először, mert tudom, hogy ön még csak huszonegy éves, és feltehetően ábrándos elképzelései vannak a szerelemről. Mivel még nem kötelezte el magát, nem alakult ki vonzalma másik férfi iránt, remélem, hogy ön, aki olyan családból származik, megérti, milyen előnyöket ajánlhatok azzal, hogy feleségül kérem. Angelica csak ült, és egyáltalán nem reagált. Bátor és magabiztos énje legszívesebben örömmel ragadta volna meg az ajánlatot, ám a másik énje arra figyelmeztette, hogy várjon, gondolkozzon. Most kivételesen az utóbbira hallgatott. Glencrae szemébe nézett, tudni akarta, mit gondol. Glencrae rezzenéstelenül állta a tekintetét, bár Angelica érezte, hogy pontosan tudja: az élete függ attól, hogy ő mit válaszol. A legutolsó Cynster lány, akivel teljesítheti a tervét. Glencrae gazdag gróf, és már eleget mondott neki ahhoz, hogy minden kérdésére választ kapjon. Az előkelő társaság fogalmai szerint Glencrae nagyon partiképes kérő. Érezte, hogy szíve hevesen ver, de nem az izgalom kerítette hatalmába. Glencrae valóban az ő hőse. Az igazi. Amit eddig mondott, nem változtatott ezen a meggyőződésén, inkább csak alátámasztotta. És az

imént házasságot ajánlott, ő szabhatja meg a feltételeket, hogyan élnek együtt a jövőben. Ez olyan ajánlat, amelyre le kelleni csapni, és később követelhetné. Mit is? Azt, hogy szeresse? Glencrae a nevét, a címét, a vagyonát és bizonyos mértékig önmagát kínálta. Ennyi. Ismert a grófhoz hasonló férfiakat, és tudta, hogy a szerelem nem tartozik azon dolgok közé, amelyet tőlük kérni lehet. A szerelem nem olyan érzés, amelynek a hozzá hasonló férfiak könnyen megadják magukat, inkább ösztö nősen védekeznek. Mégis Glencrae az igazi. Lehet, hogy nem szereti szerelemmel Glencrae-t, de amennyiben Angelica hisz a megérzéseinek és a Lady útmutatásának, akkor szeretni fogja, ha majd több időt tölt vele. Nem lehet olyan ostoba, hogy szemet hunyjon a tény felett, hogy Glencrae hideg fejjel ajánlott házasságot neki, pontosan úgy, ahogy az apja feleségül vette az anyját. Vajon észreveszi ezt a párhuzamot? Amit ajamott, lényegében dinasztikus házasság volt, amely a körülményeket figyelembe véve Glencrae számára szükségszerűség, Angelica számára azonban választás kérdése. Ajánlata gyötrő döntés elé állította. Ha elfogadja az ajánlatot, biztosan, beleszeret, de vajon Glencrae viszonozza a szereimét? Ha elfogadja az ajánlatát, és beleszeret, rájön, hogy Glencrae képtelen viszontszeretni őt... akkor mi lesz? Mi lesz a szerelemben, közös boldogságban töltött élettel, amelyet mindig is remélt? Visszautasíthatja az ajánlatot. Megtagadhatja, hogy segítsen neki. Még mindig a szemébe nézve halkan feltette a kérdést: – Mi van akkor, ha nem fogadom el az ajánlatát? Glencrae nyolcadik grófjának az arcizma sem rezdült, változatlanul nyugodt hangon válaszolt: – Ha nem lát módot arra, hogy segítsen nekem, fél órán belül visszaviszem az otthonába. A családja mostanáig biztosan titkolja az ön eltűnését, és nem marad semmi nyoma, hogy beleavatkoztam az estéjébe. Az igazat mondta, és Angelica sejtette, hogy végig igazat mondott. Ám ha hazaviszi, soha többé nem látja. És ha szólna róla a családjának, a Cynster férfiak kiszednék belőle a teljes igazságot, és olyan

házasságot próbálnának ráerőszakolni, amely sokkal rosszabb lenne. Akarja Glencrae-t. Ő az igazi. Azt akarta, hogy szeresse, és Glencrae is beleszeressen, és úgy látszik, az ehhez vezető egyetlen út, hogy vállalja a kockázatot, és abban bízik, hogy valóra válik minden, amit a szerelemről hitt. Vakon, feltétel nélkül bízik... a szerelemben. Kihívást akart, és megkapta. Vajon elég bátor ahhoz, hogy harcoljon a szerelemért, és győzzön? Glencrae igéző szemébe nézett. – Van... még néhány kérdésem. Glencrae jelezte, hogy várja a kérdést. – Ha nem fogadnám el az ajánlatát, és hazaküldene, mit tenne azután? Glencrae kivárt, mielőtt válaszolt volna. – Nem tudom. Ezt nem gondoltam tovább. Angelica felemelte a poharat, megitta a vizet. – Először ígérje meg nekem, hogy mielőtt a kastélyába érünk, minden lényeges dolgot elmond, amit most nem mondott el. Mindent tudni akarok az anyjáról, a kastélyról, a klánról. – Felnézett. – Nem szeretném olyan helyzetben találni magamat, hogy ön információt tart vissza, mert úgy gondolja, hogy azt nem kell hallanom... nem akarok semmi hasonló kifogást. Glencrae bólintott. – A szavamat adom. – És szeretném átfogalmazni az egyezséget. Hajlandó megfontolni a feltételeimet? Glencrae tekintete áthatóbb lett. – Ön tudatában van, hogy ki vagyok szolgáltatva önnek. Bármit kér, teljesítem, ha módomban áll. Angelica felemelte a fejét. – Ebben az esetben feltételeim a következők. Hajlandó vagyok segíteni önnek, hogy megmentse a klánját. Elutazom a kastélyába, eljátszom az elrabolt nő szerepét, olyan mértékig, amely elegendő ahhoz, hogy az anyja visszaadja a kelyhet, és ön teljesíthesse elhunyt apja vállalt kötelezettségét, és ezzel megmentse a klánját és birtokait. – Glencrae tekintetét figyelve látta, hogy mindenbe beleegyezett. Angelica mély lélegzetet vett, és folytatta. – És fenntartom magamnak a jogot, hogy csak akkor döntsék, hogy a felesége legyek, amikor a kehely

már a kezében van. Glencrae tekintetében rosszallás is volt, amikor meg szólalt: – Ha északra utazik velem, de akkor is, ha az éjszaka hátralévő részét ebben a házban tölti, a családja követelni fogja, hogy házasodjunk össze, mivel ennek az ügynek ez az egyetlen elfogadható kimenetele. – Igen, követelni fogják. Különösen a férfiak. De már érintettük azt a témát, hogyan lehet a szigorú társasági szabályokat megkerülni, ha az én családom úgy határoz. – Angelica egyre biztosabb volt abban, hogy helyesen döntött. – Ezek a feltételeim. Vagy elfogadja, vagy nincs egyezség. Segítek visszaszerezni a kelyhet és megvédeni a klánját, ám házassági ajánlata függőben marad, amíg eldöntőm, elfogadjam-e vagy sem.

HARMADIK FEJEZET Dominic Guisachan, Glencrae grófja, felföldi nemes, aki hatalomhoz és parancsoláshoz szokott, csak bámult a vele szembeni karosszékben ülő törékeny hölgyre, és fogalma sem volt, mi jár a kisasszony fejében. Gyorsan felidézte magában a beszélgetést szóról szóra, de nem talált semmit sem benne, ami okot adott volna Miss Cynster határozottságára és a szándékra, amelyet az arckifejezésében látott. Semmi sem indokolta az ösztönös megérzést, hogy csapdába került. Miféle csapdába? Hiszen ezt a tervet nem Miss Cynster eszelte ki. És hogyan lehetne csapda az, hogy nem hajlandó feltétel nélkül beleegyezni abba. hogy a felesége legyen? Lerázta magáról az érzést, amely talán a megkönnyebbülés furcsa tünete lehetett. A kandallópárkányon álló órára nézett. Majdnem három óra volt. Órák óta beszélgettek. Miss Cynsterre nézett. Figyelmésnek, élénknek látszott. Mint aki nagyon figyel, és kissé kihívóan viselkedett, amit vonzónak talált... Sőt izgatónak, de gyorsan erőt vett magán, nem hagyta, hogy ez teljesen nyilvánvalóan látható legyen rajta. Ilyen komplikációkra nincs szüksége. – Elfogadom a feltételeit. – Elhallgatott, majd az ablak előtt álló íróasztal felé intett. – Ha szeretne írni a szüleinek, elküldetem a levelet. Mint bizonyára kitalálta, a házuk nincs messze. – Nagyra értékelem ajánlatát és szívesen tudatnám velük, hogy jól vagyok, de nem tudom, otthon maradtak vagy átmentek már a St. Ivesházba, vagy Horatiához és George-hoz. – Angelica összevonta a szemöldökét. – Ha egyetért, inkább reggel küldenék nekik üzenetet. Úgy sejtem, az megfelelőbb időpont. Így elég időm maradna, hogy gondolkozzam a legjobb megfogalmazáson. Glencrae a kisasszony arcát nézte tűnődve. – Nem azt fontolgatom hogy meggondolom magamat – jegyezte meg Angelica. – Feltételezem, ön is tisztában van azzal, hogy nem küldhet

helyettem üzenetet a családomnak. Az én kézírásomat kell látniuk, mert különben csak fokozódna a családom nyugtalansága, márpedig éppen ezt akarjuk elkerülni. Glencrae éppen arra gondolt, ha a kisasszony nem küld üzenetet, megteszi helyette ő, de... igaza volt. – Későre jár. – Felállt, az üres poharát az asztalra tette, és lenézett a kisasszonyra. Nem akart esély adni neki, hogy meggondolja magát, de... – Aludjon a döntésre. Ha holnap reggel még ugyanígy gondolja, folyathatjuk a beszélgetést, és kidolgozhatjuk a szükséges részleteket. – Nem fogom meggondolni magamat. – Mégis így helyes. – A gróf megfordult, és az ajtó felé indult. Ki kell jutnia egy olyan helyre, ahol semmi sem vonja el a figyelmét, hogy gondolkodhasson. A keze már a kilincsen volt, amikor visszanézett. – Felküldök egy szobalányt, hogy gondoskodjon önről. Itt mindent megtalál, amne szüksége van – mondta, a szomszédos hálószoba felé intve. – Köszönöm – szólt Angelica. – Jó éjszakát! Glencrae kiment, és becsukta az ajtót. Elengedte a kilincset, és ott állt néhány pillanatig, a fejét ingatta. Nem értette, mitől zökkent ki ennyire. Hiszen repesnie kellene az örömtől. Felsóhajtott. A sok tapasztalat arra tanította, hogy ne bízzon semmiben, ami túl könnyen jön. Ezen az estén minden túl könnyen ment, éppen a megfelelő időzítéssel, és csak akkor zökkent egy kicsit, amikor Miss Cynster módosította az alkut. Nem tehetett mást, kénytelen volt elfogadni a módosított ajánlatot. Túl sok forgott kockán ahhoz, hogy a legkisebb mértékben is meginoghasson. A hallba érve a személyzeti épületszárny felé indult. Nem lepődött meg, amikor azt látta, hogy lámpák égnek, és egész személyzet a nagy asztalnál ülve vár, hogy megtudják, mi lett a Miss Cynsterrel folytatott tárgyalás eredménye. Öt leghűségesebb embere volt jelen: a lakáj Griswold, a főkomornyik Mulley, a szobaasszony Brenda, a kocsis Jessup és a személyi inasa, Thomas. Megállt, és bólintott. – Elfogadta. – Hála az égnek! – sóhajtottak fel egyszerre. – Brenda, menjen fel, és segítsen a kisasszonynak lefeküdni. És aludjon az alkóvban. Nem hiszem, hogy azért egyezett bele, hogy velem

jöjjön, hogy később meggondolja magát, de nem akarok kockáztatni. – Igenis, uram – felelte Brenda, azzal felállt, meggyújtott egy gyertyát, és elindult. Dominic Jessupra nézett. – Ma már nem lesz szükség a kocsira. Bár úgy gondolom, holnap hajnalra a Cynster család kordont von a város köré. Azt akarom, hogy maga és Thomas holnap kora hajnalban ellenőrizzék, mennyire szoros ez a kordon. Meg kell találnunk a módját, hogy kijussunk, de előbb azt akarom tudni, figyelik-e a városból kimenőket. – Igenis, nagyuram – bólintott Jessup és Thomas is. – Eltesszük a kocsit, és nyugovóra térünk. Dominic intett, hogy elmehetnek. Ahogy Jessup és Thomas felállt, és elindult a konyhaajtó felé, a ház ura Griswold és Mulley felé fordult. – Bár beleegyezett, hogy velem jön, éjszaka őrizni kell az első és hátsó ajtót is a biztonság kedvéért. – Én őrzöm az első ajtót – közölte Griswold. Mulley bólintott. – Akkor én elnyújtózom itt. – Köszönöm. – Dominic megfordult, és visszament a házba. Alaposan átgondolta, mit végzett, és erősen gondolkodott, mit tehet még. Angelica beleegyezése, hogy segít neki, túl fontos volt neki ahhoz, hogy a terv valamilyen gyengeségével kockáztasson. Tudta, hogy Miss Cynster elfogadta az ajánlatát, az ösztönei azonban még nem voltak készek elfogadni, hogy annyi dráma és szerencsétlenség, az elmúlt öt hónap nehézségei után sikerült gondoskodnia arról, ami neki és a klánnak a túléléshez kell. Végre meggyőzött egy Cynster lányt, hogy segítsen neki. Egyáltalán nem volt lényeges, hogy az a bizonyos Cynster lány éppen az volt a három közül, akivel inkább nem kezdett volna. Még aggasztóbb volt a tény, hogy Miss Cynster olyan jeleket kezdett mutatni, amelyek arra utaltak, hogy lényegesen öntudatosabb és kiszámíthatatlanabb, mint amilyenre számított. Egy órával később Angelica kicsússzam a grófné ágyának keményített lepedőjéről a pehelypaplan alól. Fehér, pamut hálóingében, amelyet a szobaasszony, Brenda vett elő az egyik komódból, az ablakhoz osont. Ezt a szobát is felújították. Glencrae nyilvánvalóan tud tervezni.

Óvatosan, hogy ne zavarja fel a szomszédos alkóvban békésen alvó Brendát, Angelica lassan elhúzta a nehéz bársonyfüggönyt, vigyázva, nehogy zajt csapjon. Brenda készséges beszélőkéjének köszönhetően megerősítést nyert, hogy minden, amit a gróf mondott, valóban igaz, sőt a helyzet sokkal komolyabb, mint amilyennek leírta. Angelicának kételyei voltak, hogy már mindent megtudott volna arról, milyen komoly veszély fenyegeti a gróf személyét. Nem sokat tudott a felföldi klánokról, de Brenda és a gróf elejtett megjegyzéseiből Angelica annyit sejtett, hogy a klán nagy, kiterjedt család, szövevényesen egymástól függő emberek szövegsége. Ha a klán a család változata, akkor Dominic pozíciója olyan lehet, mint Devil szerepe, csak még erősebb. Es azt, hogy mit érezne Devil olyan helyzetben, amely az egész Cynster család jólétét veszélyezteti, elég jól el tudta képzelni. Dominic szerencséjére a sors és a Lady úgy rendezte, hogy a segítőtársa legyen. Felemelte az ablakszárny reteszét, óvatosan szélesre tárta az ablakot, és felsóhajtott: – Szerencséje, hogy engem rabolt el, nem pedig Heathert vagy Elizát. Heather nem akarta volna megtenni ezt neki, és Eliza sem, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nekik nem ő az igazi. Amúgy ők sokkal kevésbé volnának alkalmasak erre a szerepre, mivel egyáltalán nem olyan bátrak, merészek, ötletesek, és nincs olyan jó színészi képességük, mint neki. Ezenkívül kevésbé kitartóak, pedig ez a tulajdonság alapvetően szükséges a kehely visszaszerzéséhez és Glencrae grófjának meghódításához. Visszatért a természetes magabiztossága, ahogy ott állt a nyitott ablaknál, de képtelen volt megmagyarázni, mi vezette oda. Azért kihajolt, és lenézett. A holdfény megvilágította a falat borító kúszónövény leveleit. A növény egészen az ablakig ért, könnyen lemászhatna rajta. Távolabb nézve ösvényt látott egy kis négyzetes térségen, benőtt pázsiton át; az ösvény kőfalig vezetett, ami helyzetéből ítélve a hátsó kert lehetett és valamelyik főbb utcával határos. A kerítésen is régi repkény nőtt, létraként lehetett volna felhágni rajta. Ha el akart volna menekülni, előtte szabad volt az út. Ha maga mögött akarta volna hagyni a Dominic Guisachannal kötött merész

alkuját, és haza akart volna szökni, megtehette volna. Könnyen. A halvány holdfényben az ablakpárkányra hajolva várt, hogy a szíve válasszon. Teljesen tisztában volt a kockázattal, amelyet a döntése a jövőjére jelentett. Amint Dominic távozott, arra számított, hogy elhatalmasodik rajta a pánik vagy a bizonytalanság, de ez nem következett be. Előhúzta a régi nyakéket, felemelte a függőt. – Ő az igazi. Tudom – súgta, ahogy a kristályt forgatta az ujjai között. – Szüksége van rám, csak én tudok segíteni neki. Mindegy, mit gondol a házasságunkról, de abban a hitben folytatom, hogy amint szeretni tudom, ő is szeret majd engem. Hosszú percekig maradt még az ablaknál, aztán a függőt eltévé halkan becsukta az ablakot, és visszament az ágyba. Döntött. Megtette az első lépést, elfordult a családja kényelmétől és biztonságától, kalandot vállalt, a szerelmet kereste, és nem utasítja el a sors által felkínált lehetőséget. Visszabújt a takaró alá, és a sötétbe bámult. Merészség, magabiztosság es hit segítette át eddigi élete minden nehézségén. Ezek biztosítják, hogy végül diadalmaskodjon. Az életben az értékes dolgokat ritkán lehet könnyen megszerezni, de... – Nem véletlenül tekintenek engem a legakaratosabb, legmakacsabb, leghatározottabb Cynster lánynak – mondta félhangosan. Aztán kényelmesen elhelyezkedett a takaró alatt, és behunyta a szemét. Az este történései közül csak azt bánta, hogy nem tudott üzenni a szüleinek. Tudta, hogy kétségbe vannak esve, ám amellett, amit Glencrae-nek mondott a levélírás késleltetésének okáról, nem akart írni nekik, amíg nem teljesen biztos abban, hogy tudja, mit csinál, és nem kell megmenteni őt. Az üzenet lehetne az egyetlen lehetősége, hogy tájékoztassa őket a hollétéről. De már teljesen biztos volt abban, hogy helyesen döntött, és reggel majd üzen a családjának. Éppen a megfelelő fogalmazáson gondolkodott, amikor elnyomta az álom. – Én ezt nem értem – szólt Lady Celia Cynster a férje, Lord Martin Cynster kezét szorítva, és Devil Cynsterre, St. Ives hercegére nézve. –

Hogyan lehetséges ez? Hiszen a skót nemesúr halott. Akkor ki rabolta el Angelicát? Devil a fejét ingatta. – Azt feltételeztük, hogy ez a skót nemes volt a lányrablások felbujtója, de meglehet, ő is csak végrehajtó volt. Minden nagyobb út fogadóiba embereket küldtem. Ha Angelicát kivitték Londonból, ahogy Heathert és Elizát, még hajnal előtt hírt kapunk felőle. Hajnal volt már. Devil mellett állt hitvese, Honoria, aki megragadta a férje karját. – Tudom, hogy valószínűtlennek hangzik, de figyelembe kell vennünk azt a lehetőséget is, hogy nem rabolták el, hanem más okból hagyta el az estélyt. Én el sem tudom képzelni, mi lehet az ok, de mindannyian ismerjük Angelicát... A többiek, köztük Angelica bátyja, Gabriel és a felesége, Alathea fontolóra vették Honoria szavait. Angelica idősebb nővére, Heather, aki a vőlegénye, Breckenridge mellett ült, egy grimasszal reagált. – Azért, mert engem és Elizát elraboltak, rögtön arra a következtetésre jutunk, hogy nyilván Angelicát is elrabolták? – Körülnézett az aggódó arcokon. – Vagy feltételezzük azt, ahogy Honoria mondja, hogy valamely okból elhagyta az estélyt úgy, hogy nem tudott üzenetet küldeni? Alathea felsóhajtott. – Igen, ez is lehetséges. Angelicáról a legkevésbé sem gondolom, hogy olyan hölgy, akit el lehet rabolni. Angelica foggal-körömmel küzdene, vele nem lehet könnyen boldogulni. – Ő sokkal... gyakorlatiasabb, mint én vagy Heather – jegyezte meg Eliza karosszékéből, amelynek karfáján a vőlegénye, Jeremy Carling ült. Devil előbb Gábrielre, majd Martinra nézett. – Diszkréten folytaljuk a keresést, hátha egy óra múlva felbukkan valami teljesen elfogadható kifogással. – Mi pedig, hölgyek – szólt Honoria, egyenesen Celia szemébe nézve – kitalálunk valami mesét, amivel titkolhatjuk az eltűnését, ha mégsem térne vissza. Devil a hitvesére nézett, és megfogta a kezét. – Ha elrabolták, délig úgyis megtudjuk.

Mirabelle Guisachan, Glencrae grófné kellemesen elfáradva az oldalára fordult, és ismét hálát adott a kéjsóvár szeretőjéért. A férfi természetesen jó néhány évvel fiatalabb volt nála, de a grófné megőrizte alakját, a bőre még szép volt, de csak a pislákoló gyertyafényben engedte magát meztelenül látni. Mivel pedig a férfi általában csak éjfél után érkezett látogatóba, ezt könnyű volt megoldani. A férfi hanyatt feküdt az ágyon a hölgy mellett, és pihegett. Közben egyik kezével lazán a hölgy lágyékát simogatta. – Kaptál hírt Glencrae-ről? Mivel a grófné nem válaszolt – nem akart fiára gondolni, hiszen azzal biztosan elrontotta volna jó hangulatát –, a szeretője felkönyökölt, és kéjesen megcsókolta a hölgy meztelen vállát, miközben keze a tompor csábos ívét simogatta. – Közelebb jutottál ahhoz, hogy bosszút állhass? – Nem tudom. Mondtam, hogy két hete Londonba ment. – De mit gondolsz, milyen esélyei vannak, ha már csak egy testvér van, akit elragadhat? – Az a tény, hogy a lány az utolsó esélye, mintha végre arra sarkallta volna, hogy személyes érdeklődést mutasson az ügyem iránt. – Mivel a férfiak mindig szeretik, ha az önbecsülésüket fényezik, félig megfordulva azt súgta: – De sohasem fogom elfelejteni, hogy te emlékeztettél arra a kehelyre. Ha nem tetted volna, azt hiszem, nem sikerült volna módot találnom, hogy Dommicre rákényszerítsem az akaratomat... és, drágám – mondta, a szeretője sovány arcát megsimogatva – nagyon szeretem az én engedetlen fiamat arra kényszeríteni, hogy azt tegye, amit én akarok. – A szeretőjére mosolygott. – Biztosra veheted, hogy sohasem felejtem el, milyen részed volt abban, hogy végre bosszút állhassak. Azt hiszem, örökre a lekötelezetted maradok. A grófné szeretője mosolygott. Igen, ő emlékeztette Mirabelle-t a kehelyre, amely a fia birtokában volt, és ő sürgette, hogy vegye el, de valójában magának akarta... Olyan könnyű volt elcsábítani, a saját akaratát keresztülvinni, de aztán a grófné elvette a kelyhet, mivel ezzel szándékozott kényszeríteni Dominícet, hogy segítse a bosszújához. A grófné pedig elrejtette azt az átkozott kelyhet. – Sohasem említetted, hová rejtetted azt a kelyhet. Biztonságban van a fiad embereitől?

A grófné gúnyosan elmosolyodott. – Nyugodt lehetsz, hogy olyan helyen van elrejtve, ahol senki sem keresné. Tűvé tették az egész kastélyt, de a közelébe sem jutottak. A grófné valami okból ellenállt minden kérdésnek, amely arra irányult, hogy hová rejtette a kelyhet. Túl veszélyes lett volna, hogy ő maga folytasson keresést, mert Dominic hűséges klánjának valamelyik tagja megláthatta volna a kastélyban. – Tehát – folytatta a grófné –, ha nem adja meg nekem a bosszút, amit akarok, ha nem hozza el Celia egyik lányát, és nem teszi tönkre, akkor őt teszem tönkre. – A hangja egyre határozottabb lett. – Őt és a klánját. Harsányan fogok nevetni, amikor kipenderítik őket a kastélyból és a völgyből. A férfinak el kellett ismernie, hogy ez az indulat elég jól állt a grófnőnek Nem tudta elképzelni, hogy a Cynster család ne őrizze a lányait. Lehet, hogy elfogjak Dominicet, és felkötik, ezzel a Guisachanklán teljes szégyenben semmisül meg. Ez teljesen a kedvére való lett volna. Mirabelle őrült bosszúvágya talán nagyobb csapást hozhat Dominicre és a klánra, mint ő tervezte. Mindegy, mikor vall kudarcot Dominic abban, hogy elrabolja Celia Cynster legkisebb lányát, mert hogy kudarcot vall, az nagyon valószínű, és akkor, hála Mirabelle bosszúálló természetének, a szeretője elnyer mindent, amit akart, amiért elcsábította a grófnét. Látni fogja, ahogy a Guisachan-klánt kipenderítik az összes termékeny földről, amely jelenleg a birtokukban van, a halban gazdag tó mellől, a fát bőven adó erdőikből. És látni fogja, ahogy Dominic Lachlan Guisachan bukott, megtört ember lesz, köznevetség tárgya. Mirabelle szeretője hátradőlt az ágyban, és elpihent. Végső célja megvalósulása biztosnak látszott, így megengedheti magának, hogy türelmes legyen, és hagyja, hogy az ostoba lotyó felhasználja a kelyhet a kicsinyes bosszújára.

NEGYEDIK FEJEZET Másnap a szalonban Dominic szokás szerint bőséges reggelijét fogyasztva azon merengett, vajon miért nem boldog, vagy legalábbis elégedett. Az előző este minden szempontból sikeres volt. Elment az estélyre, és nem tervezett mást, mint megfigyelje Angelica Cynstert. Ma pedig a kisasszony már az ő fedele alatt van, és elfogadta a felkínált egyezséget, legalábbis annak legfontosabb részeit, és amint értelmét látja a többinek is, majd nyilván azokat is elfogadja. Végtelenül örülnie kellene, vagy legalábbis hatalmas megkönnyebbülést érezni. Ám nyugtalan volt, és kissé elégedetlen. És bizonytalan. – Jó reggelt! Felnézett, és látta, hogy a nyugtalansága oka kecsesen belép a helyiségbe. Hajának vörös zuhatagát megpróbálta kontyba fogni, de a kósza tincsek apró vörös lángnyelvekként nyaldosták a homlokát. Természetesen azt a selyemruhát viselte, ami az estélyen volt rajta, és a kékeszöld árnyalat nagyon jól illett a fehér bőréhez, amelyből reggel sokkal több volt látható, mert a kisasszony nem vette fel az este viselt csipkegallért, amely a mély dekoltázst takarta. A látvány rendkívül felzaklató volt, ám ahogy az előző este történt, amikor először megpillantotta a Cavendishház szalonjában, főleg a kisasszony mozgása bűvölte el. Angelica megtorpant és körülnézett. Miután a gyors szemlét befejezte, Mulley-re mosolygott, aki éppen akkor sietett a szolgálatára, és széket húzott ki neki az asztal másik végén. Könnyed, rendkívül nőies bájjal mozgott, büszke tartása, elegáns léptei magára vonták a gróf figyelmét, amikor a kisasszony helyet foglalt az asztalnál. Dominik született vadász volt, arra nevelték, hogy kövesse a préda nyomát, becserkéssze, és terítse le magabiztos eltökéltséggel. A kisasszony mozgása a vadászösztönét ébresztette fel ellenállhatatlan erővel, és képtelen volt másra figyelni. Miss Cynster fogta a szalvétát, és az ölébe terítette.

Dominic mély lélegzetet vett, nyugodtan megragadta a pillanatot, hogy megerősítse korábbi értékelését. Férfiszemmel a kisasszony gyönyörű volt, minden értelemben. Arcának minden vonása, minden íve a sima homloktól a finoman ívelő szemöldökön át a nagy, dús pillájú, zölddel pettyezett aranybarna szemén, kihívó ívű felső ajkán, buján telt alsó ajkán át egészen határozott, kerek álláig művész remekműve is lehetne, az elemi nő, a kecses, elegáns, finom, ám rendkívül nőies, élő, eleven szépség mintaképe. Alacsonyabb volt a nővéreinél, de fényes rézvörös haja, a nyers női erőt sugárzó lángszínű hajzuhatag mellett a magasságkülönbség alig volt észrevehető. Ránézésre senki nem gondolta volna róla, hogy szelíd és szolid. Az engedékeny jelző sem jutott volna róla eszébe senkinek sem. A szenvedélyesség igen. Az akaratosság is. A lobbanékonyság úgyszintén, de ez Dominicet egyáltalán nem nyugtalanította. Végül a kisasszony egyenesen Dominicre nézve megszólalt: – Ha jól érzékelem, ebben a házban általában nincs személyzet. A hangja viszonylag mély volt, kissé fátyolos és buja. Ez is felkavaróan hatott a grófra, a kisasszony szándékától függetlenül. – Valóban. A házat bezárták, amikor apám visszavonult Londonból, és azóta sem nyitották meg. – Nem használta, amikor a városban lakott? – Agglegénylakásnak ez nagy – felelte, és mielőtt Miss Cynster kérdezhetett volna, folytatta: – Akkoriban a Duke utcában volt lakásom. – Angelica arcát figyelte, és látszott, hogy a tekintete határozottabb és magabiztosabb, mint előző este. – Feltételezem, hogy nem gondolta meg magát. – Nem. Mondtam, hogy nem fogom meggondolni magam. Mulley távozott, és Dominic ezt kihasználva feltette a kérdést: – Abban sem, hogy elfogadja az ajánlatomat? – Különösen abban nem. Mulley visszatért, és Dominic figyelte, ahogy a komornyik pirítóst tesz Angelica elé. – Ahogy kívánta, kisasszony, de kicsit még forró. Angelica elmosolyodott. – Köszönöm, Mulley. És továbbítsa a köszönetemet Brendának is. Mulley meglepetten pislogott, de láthatóan jólesett neki, hogy a kisasszony megjegyezte a nevét. Reggel a háztartásról kérdezgette Brendát, és később a szobaasszony megkérdezte, mit szeretne reggelire,

hogy minél előbb elkészíthessék. Miután a komornyik meggyőződött arról, hogy a vaj és az eperdzsem a vendég keze ügyében van, hozzátette. – A tea is hamarosan megérkezik, kisasszony. – Nagyon köszönöm. Angelica egy szelet pintóst vett el az ezüsttartóról, amelyre ráfért volna még egy kis fényesítés. A szalonba a reggeli napfény az elvadult kertre néző ablakokon ragyogott be, és jól látszott, hogy valaki ugyan erőfeszítéseket tett a helyiség lakhatóvá tételére, a sarkokban pókhálók feszültek, a levegőben porszemcsék lebegtek. Az asztalt azonban alaposan letisztították, keményített, fehér abrosszal terítették le, gyönyörű volt a porcelánkészlet, amelyben a legkényesebb ízlés sem talált volna kivetnivalót. Angelica a pirítósra dzsemet kent, közben átgondolta a tervezett tennivalóit. Azon kívül, hogy a szüleinek ír, elhatározta, hogy ez a nap a tények felderítésével fog telni. Minél többet meg kell tudnia GlencraeDebenham-Dominicről, és ki kell dolgozniuk a gróf tervének részleteit. Ekkor Brenda jelent meg mellette a teáscsészével. Mulley a tálalószekrénynél sürgölődött. Angelica hálásan mosolygott, és átvette Brendától a teáskannát. Miközben töltött magának, szeme sarkából látta, hogy Dominic a komornyikra pillant, aki ezután némi képp vonakodva ugyan, de elhagyta a helyiséget, Brendával együtt. Dominic az asztal másik végén ülő, zavarba ejtő szépségű hölgyre fordította a figyelmét, akit feleségül akar venni, függetlenül attól, hogy a kisasszony jelenleg még bizonytalan. Nézte a teát kortyoló hölgyet, aki éppen felemelte a pirítóst, és nagyot harapott. Egy apró dzsemcsepp ékesítette buja ajkának sarkát; ujjával törölte le, majd a nyelvét kinyújtva lenyalta, mintha élvezné az ízét... Glencrae nyolcadik grófja képes volt tökéletesen uralkodni a testén. Teljes mozdulatlanságot kényszerített magára, és a szenvtelenség látszatát. Nem volt szándékában ilyen játékot játszani vele; addig nem, amíg nem hajlandó a felesége lenni, és talán még akkor sem. Az ilyen hölgyeket nem szabad bátorítani arra, hogy a fortélyaikat igyekezzenek bevetni. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy bármilyen tapasztalatlan Miss Cynster, megpróbálná az ujja köré csavarni. Nem sikerülne neki, de megpróbálná. Dominic gyanította, hogy az ösztön benne van a

kisasszonyban. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy Miss Cynster nem adott magyarázatot a döntése okára. Arra, hogy miért határozta el az estélyen, hogy hölgy létére sajat bevallása szerint rá vadásszon. Valami okból őt figyelte. Dominicnek ezekben a dolgokban elég tapasztalata volt, hogy ezt észrevegye és kihasználja, akármi is keltette fel a kisasszony figyelmét iránta, akármi is voit a szándéka. Végül feleségül fog menni hozzá, mivel sem Glencrae grófjának, sem a kisasszonynak a becsülete nem enged más végkifejletet. Csak az volt a kérdés, hogy mikor lesz hajlandó végre elfogadni a házassági ajánlatot. Miss Cynster az ajkához emelte a csészéjét, és kortyolt egyet. – Van egy dolog, amit nem értek... Azt mondta, nem tervezte, hogy már tegnap este elrabol, de akkor miért várt a kocsija a sikátorban? Glencrae egy pillanat alatt rájött, miért kérdezi ezt, és már megvolt a válasz. Felsóhajtott. – Azért, mert nem vagyok olyan vakmerő, amilyennek gondol. Nem tudhattam, hogy a fivérei vagy unokatestvérei nem jelennek-e meg az estélyen. Ha így lett volna, kiosontam volna, mielőtt észrevesznek. Azzal, hogy a sikátorban várakoztattam a kocsimat. a menekülésemet biztosítottam. Nem tett volna jót a tervemnek, ha felkelti a figyelmüket, hogy van a társaságban valaki, aki hasonlít a titokzatos skót úrhoz, akit keresnek. Angelica bólintott. – Bölcs megfontolás. Ha meglátták volna önt, kérdéseket tesznek fel, és nem nyugodtak volna, amíg mindent nem tudnak önről, – Valóban, de mivel elkerültem a figyelmüket, miközben sikerült önt az ügyemnek megnyerni, talán rátérhetnénk a sürgetőbb és lényegesebb dolgokra. Például arra, hogy az utazás innen a kastélyomba legalább hét napig tart. Elküldtem a kocsisomat és az inasomat, hogy derítsék ki, hogyan reagált a családja az ön eltűnésére, mert biztosra veszem, hogy figyelik az északra vezető utakat, ezért nem indulhatunk ma semmiképpen. Következésképpen ön kénytelen lesz a társaságomban időzni, és ez az állapot hosszú hetekig eltarthat, mire visszakapom a kelyhet. Tehát viszonylag sok idő telik el, amíg az ön által módosított megállapodásunk szerint dönt, hogy elfogadja az ajánlatomat, hogy legyen a hitvesem. – Elhallgatott, de semmit sem tudott leolvasni a kisasszony arcáról az udvarias érdeklődésen kívül. Aztán folytatta: – Ami az alkunkat illeti, amikor ön meghozza azt a döntést, természetesen megválaszthatja, hol és mikor házasodunk össze. – A tekintetük

összeronódott. – Mivel a jelenlegi feltételek szerint viszonylag hosszú idő telik el úgy, hogy ön nem élvezi a nemesi nevem védelmét, és azalatt fennáll a veszély, hogy lelepleznek minket, és kiderül, hogy ön hajadónként van velem. Ha ez bekövetkezne, a botrányt valószínűleg a családja sem tudja eltussolni. Egészen biztos abban, hogy nem kívánja megfontolni a döntése időzítését? Angelica elkomorodott, de még mielőtt bármit mondhatott volna, Dominic folytatta: – Ha a mai vagy a holnapi nap folyamán döntésre jutna, lényegesen csökkenthetnénk a kockázatot, mivel összeházasodhatunk a városban, mielőtt elindulnánk északra. Angelica mintha kissé megdöbbent volna. – Nem. – Hevesen ingatta fejét. – Teljességgel kizárt. – Letette a teáscsészéjét. – Amennyiben úgy döntök, hogy grófné leszek, akkor házasodunk össze, amikor átadta a kelyhet a bankároknak, és újra teljes joggal birtokolja a várat és a földeket. A szertartást Londonban tartjuk. Pompás, társasági esemény lesz, ígérem – mondta széles mosollyal. – Az év esküvőjeként fogják emlegetni. Glencrae nyolcadik grófja nem volt hajlandó reagálni, amikor szép szemöldökét ráncolva megjegyzést várt. Mert Angelica természetesen tudta, mitől fél legjobban a gróf, és Dominicnek nem volt más választása, mint beleegyezni. Miss Cynster nem blöffölt, és a grófnak az a halvány gyanúja támadt, hogy ezzel akar visszafizetni neki azért, hogy takaróba csavarta. És Miss Cynster természetesen nem hagyja neki, hogy úgy kerüljön ki a vitából, hogy ne kelljen elismernie a vereségét. A kisasszony a szemébe nézett, és várt... Dominic mereven bólintott. – Ahogy óhajtja. De ne feledje, hogy felajánlottam. Angelica csak mosolygott, és ismét teáját kortyolta. Dominic felmérte, ahogy az emberek többségét értékelni szokta. Próbálta kitalálni, hogyan gondolkodnak, hogyan lehet a legeredményesebben irányítani őket. Arra számi tott, hogy a kisasszony szelebuidi, könnyelmű, szeszélyes és elkényeztetett nőszemély, akit könnyű kiismerni, ezért könnyű lesz manipulálni. Ám olyan hölggyel állt szemben, akihez hasonlóval még nem .találkozott, és fogalma sem volt, hogyan kell bánni vele. Egyáltalán nem tudta, mi jár a fejében, mi motiválja, mire számít. Halvány fogalma sem volt, hogy mit akar tőle Angelica Cynster.

És máris módosította a nagyon nyílt, tisztességes ajánlatát valami bonyolult, szövevényes alkuvá, amelyet már nem ő irányított, hanem a kisasszony. Ez egyáltalán nem tetszett neki. Ha más nő lett volna, talán elkönyvelte volna, hogy a kisasszony megzabolázhatatlan, és lemond róla. Ám Angelica Cynsterről nem mondhatott le. Lenézett a dekoltázsból kiemelkedő halmocskákra. – Mi történt az öltözéke többi részével? – A mellkendőmmel? Szörnyen összegyűrődött. Odaadtam Brendának, hogy vasalja ki. A keble a csipke mellkendő nélkül sokkal... szembetűnőbb volt. Dominic látta a finom arany nyakéket, a rózsaszín függőt a két kebel között, és nem tudta levenni róla a tekintetét. Aztán engedett az erős késztetésnek, és kényelembe helyezkedett a széken. Angelica gratulált magának, hogy ösztönére hallgatott, amely azt súgta, hogy módosítsa az alkut. Minél többet megtudott Dominic Guisachanról, annál biztosabb lett abban, hogy térdre kenyszeríteni nem lesz egyszerű. Glencrae nyolcadik grófjának ellenállása szinte kézzel fogható volt, ez sugárzott róla. Bár Angelica elhatározása, hogy szerelmessé teszi, ettől csak erősödött, de tudta, hogy ez sohasem sikerülne neki, ha már az elején elfogadná a házassági ajánlatát. Amíg nem adja a beleegyezését, Dominic igyekezni fog, hogy elnyerje. – Tehát – mondta Angelica, és letette a teáscsészéjét – A levél a szüleimnek. Van itt valahol egy íróasztal? Dominic hátratolta a székét, és felállt. – A könyvtárat használom dolgozószobaként. Ott megírhatja az üzenetét. Angelica felállt, és Glencrae nyolcadik grófja oldalán a hosszú folyosón. Közben körülnézett, és megállapította, hogy a ház valóban hatalmas. Igazi kihívást jelenthet feltárni, napvilágra hozni a titkait, és átrendezni az új század követelményei szerint. A folyosó végén a gróf kinyitott egy ajtót, a kisasszony pedig besétált a falak mentén a padlótól a mennyezetig érő könyvespolcokkal borított helyiségbe. A könyvtárszoba egyik falánál kandalló állt, a szemközti falon három ablak engedte be a fényt. Csak a helyiség közelebbi végét tisztították meg a pókhálóktól és portól. Hatalmas, díszesen faragott íróasztal állt a helyiség közepe felé fordítva, mögötte

magas támlájú szék, előtte két karosszék. A helyiség többi bútorát vászon védőhuzat borította. Angelica ellenállt a kísértésnek, hogy belessen a védőhuzatok alá – erre később is lesz ideje –, és egyenesen az íróasztalhoz lépett, aztán az asztalon heverő papírhalomra nézett. Dominic félretolta az iratokat. – Üzleti ügyek. Itt is dolgoztam, amikor tudtam. Azzal kinyitotta a középső fiókot, elővett egy papírlapot, és a mappára helyezte. – Köszönöm. – Angelica hélyet foglalt a széken, elvett egy tollat az ónixtartóból. A tintatartó is gyönyörű darab volt. A fivére, Alasdair biztosan lelkesedne érte. Ha jobban belegondol, Alasdair a ház minden tárgyáért lelkesedne. A gondolattól elmosolyodva felhajtotta a tintatartó fedelét, belemártotta a lúdtollat, aztán nekilátott. Nem úgy írt, mintha fogalmazást írna, hanem a stílusa olvan volt, mintha szóban adná elő mondanivalóját. Remélte, hogy így hatékonyabban célba ér az üzenet. Miközben ő írt, Dominic – a történtek után eszében sem volt gróf úrnak vagy Glencrae-nek szólítani – az ablakhoz lépett, és kifelé nézett. Hagyta, hogy Angelica nyugodtan írjon, bár kétségkívül el akarja olvasni, amit írt. Amikor Angelica leírta mindazt, amit akart, átolvasta, aláírta és gondosan végiggördítette rajta az itatóst. Aztán visszatette a tollat a tartóba, lecsukta a tintatartó tetejét. A hangra Dominic megfordult. A kisasszony felemelte a papírlapot, és felé nyújtotta. – Tessék! Dominic az íróasztalhoz lépett, és átvette a levelet. Angelica a széken hátradőlve figyelte, ahogy olvas. Bocsánatkéréssel kezdte, szabadkozott, amiért nem lépett kapcsolatba a családdal korábban, aztán megmagyarázta, hogy bizonyos körülmények kényszerítő hatására kénytelen volt távozni az estélyről, hogy baráti segítséget nyújtson valakinek, akinek erre nagy szüksége volt, és kérte, találjanak ki valami történetet a távolléte megmagyarázására. Biztosította a családot, hogy távolléte ideiglenes lesz, ám hetekig is eltarthat. Azzal a megnyugtatással zárta sorait, hogy teljesen jól van, tökéletes biztonságban, és semmilyen veszély nem fenyegeti.

Mire Dominic a levél végére ért, a homlokán ráncok jelentek meg. – Bizonyos körülmények kényszerítő hatása? – Úgy éreztem, ez meglehetősen diplomatikusan fejezi ki a valós helyzetet. Dominic összevonta a szemöldökét, mire Angelica folytatta: – Mint bizonyára észrevette, nem utaltam arra, hogy hová mehettem. Minden bizonnyal azt feltételezik, hogy eltűnésemnek a korábbi lányrablásokhoz van köze, és nyilván megakadályozzák, hogy észak felé szökjünk, de az a lehetőség, hogy meg mindig a városban vagyok, és a jelek szerint nincs szándékomban távozni, legalábbis némi csodálkozásra adnat okot. És minél jobban csodálkoznak, annál nagyobb a valószínűsége, hogy máshol kezdenek el keresni. Mivel a skót felföldre kell utaznunk, szeretném, ha fivéreim és unokafivéreim nem lennének a nyomunkban útközben. Dominic ezzel nem tudott vitába szállni. Újra elolvasta a levelet; megállapította, hogy a fogalmazás pontosan azt szolgálta, hogy egyrészt megnyugtassa a családot, másreszt pedig azt, hogy félrevezesse őket. Ez is azt bizonyítja, hogy a kisasszony olyan képességek birtokában van, amelyeket nem is feltételezett volnaróla, ugyanis kitűnően tudja manipulálni az embereket. – Huszonegy éves, ugye? – Augusztusban leszek huszonkettő – felelte Angeiica mosolyogva. – Gondolkodnom kell egy kicsit, hogy milyen ajándékot szeretnék kapni öntől a. születésnapomra – mondta a homlokát ráncolva. – Talán lesz időnk benézni az Asnreyshez valami szép ékszerért, mielőtt elhagyjuk a várost. Dominic rájött, hogy a kisasszony csak évődik vele. Nem is emlékezett rá, hogy mikor volt része legutóbb ilyenben. Felmordult, aztán visszaadta a levelet. – Címezze meg, és intézkedem, hogy Mulley kézbesítse. Azzal a csengőzsinórhoz lépett, és meghúzta. Angelica összehajtotta a papírlapot, és a tollért nyúlt. – És hogyan tervezi végrehajtatni a kézbesítést? Biztosra veszem, hogy valaki a családból figyeli a Dover utcában a házat. – Én is erre számítok. Ezért azt az utasítást adom Mulley-nek, hogy bízza a levelet egy utcaseprő fiúra a Piccadillyn. A gyerek majd elviszi a címre, Mulley pedig észrevétlenül figyeli, hogy valóban eljuttatja-e a szülei komornyikjának. Aztán eltűnik, és nem tudják követni, tehát

senki sem hozhatja összefüggésbe a levelet ezzel a hazzal. Angelica végzett a címzéssel, és átadta a levelet. – Remek. Dominic elvette a levelet, és az ajtóhoz lépett. Amikor Mulley megérkezett, elmagyarázta, hogyan kívánja kézbesíttetni, majd átadta főkomornyikjának. Aztán becsukta az ajtót, és azt látta, hogy a kisasszony átült az asztal elé az egyik karosszékbe, és kibámult az ablakon. Dominic megkerülte az íróasztalt, és leült a székébe. A kisasszony odafordult hozzá. – Miután ezzel megvagyunk, ideje megterveznünk, hogyan jutunk el a kastélyába. Hol is van pontosan? – Invernesstől délnyugatra. – A fiókba nyúlt, és egy térképet húzott elő. – Itt. – Kiterítette az íróasztalra és megmutatta. – Ám amíg az embereim vissza nem térnek, és nem tudjuk, mennyire figyelteti a kivezető utakat az ön családja, konkrét tervet nem határozhatunk el. Angelica visszaült a karosszékbe, az ajkát összeszorította. Dominic észrevette, hogy mindig ilyen az arca, amikor gondolkodik. A kisasszony felnézett rá. – Egyetértek azzal, hogy várnunk kell, amíg minden kocsit ellenőriznek, de utána embereket küldenek a postakocsiállomásokra, a fogadókba, és tovább keresnek. Akármelyik úton akarunk menni, ki kell találnunk valamit, hogy ezt a kelepcét elkerüljük. Dominic meglepetésére ebből a következtetésből beszélgetés alakult ki. Előbb sorra vették, majd értékelték London és Inverness között a lehetséges útvonalakat és közlekedési eszközöket. A beszélgetést természetesen Angelica kezdeményezte, de Dominic hamarosan azon kapta magát, hogy élénk társalgást folytat egy hölggyel, ami soha eszébe nem jutott volna, különösen nem vele. Olyan ember volt, aki nagyra tartja, hogy ő irányát, aki nem szereti a meglepetéseket, de Angelica Cynsterrel egyszerűen önfeledten tudott beszélgetni. Lady Celia Cynster a kezében Angelica üzenetét lobogtatva lépett be a Grosvenor téri St. Ives-ház könyvtárszobájába. – Hála az égnek! Levelet küldött! Celia után férje, Martin, lányai, Heather és Eliza, valamint a lányok vőlegényei, Breckenridge és Jeremy Carling lépett be. Mögöttük Celia idősebb fia, Rupert, ismertebb nevén Gabriel és felesége, Alathea, akik éppen a Dover utcai házban időztek.

Előre jelezték jövetelüket, ezért egyáltalán nem voltak meglepődve, amikor nagyobb társaság várta őket. Devil és Honoria, Vane Cynster és hitvese, Patience is ott volt, ahogy Martin bátyjai, Arthur és George is a hitveseikkel, Louise-zal és Horatiával, valamint Helena, St. Ives herceg özvegye. Celia végigment a helyiségen, aztán átadta Devilnek az összehajtogatott levelet. – Éppen befejeztük a reggelit, amikor hozták. Devil azonnal Gabrielre pillantott. – Ki vitte a házhoz? – Egy utcakölyök. Mire Abercrombie észrevette, hogy Angelica keze írása, a fiú már eltűnt. – Nyilván megfizették, hogy eliszkoljon. – Igen, ehhez kétség sem férhet, de tépünk a lényegre – szólt Helena. – Olvasd fel az üzenetet hangosan. Devil kihajtogatta a papírt, majd hangosan felolvasta a levél tartalmát, és a saját megjegyzésével zárta: – Ez nagy valószínűséggel az ő aláírása. Gabriel bólintott. – Valóban. És az egész levél tőle származik. Devil az asztalra tette a levelet, majd Heatherre és Elizára nézett, akik Celia mellett ültek a kanapén. – Van fogalmatok arról, mit jelenthet a „baráti segítséget nyújtsak valakinek, akinek erre nagy szüksége van”? A hölgyek tagadón ingatták a fejüket. – Hiszen mindenki tudja, milyen – jegyezte meg Heather. – Mindent megtesz a barátaiért, sok fiatal hölgy és számos fiatalember tartozik a baráti körébe. Bármelyikük lehet... – elhallgatott, és a húgára nézett; Elizára pillantott, aki vállat vont. Aztán visszafordult Devil felé, és megjegyezte – Szerintem ez úgy hangzik, mintha valami kalandba keveredett volna. – Az, hogy nyom nélkül eltűnt egy társasági eseményről, nem arra vall, hogy kalandra vágyott – szólalt meg Vane. – Legalábbis nem olyan kalandra, amelyet előre megtervezett. Devil bólintott, és újra átolvasta a levelet. – Előfordulhat, hogy kényszerítették rá, hogy megírja. – Gondolod? – kérdezte Helena, aztán Cella felé fordult. – Én ezt nem tudom elképzelni. Szerinted? – Nos... – Celia csak az anyai aggódást érezte. Ám Heather ismét tagadón ingatta a fejét. – Azt el tudom képzelni, hogy levélírásra kényszeríthették, ám ebben az esetben Angelica

nyilván nagyon dühös lett volna, és valamilyen módon jelezte volna, hogy kényszer hatására cselekszik. Eliza bólintott. – Azt hiszem, ezt a levelet szabad akaratából írta, és minden szót komolyan gondolt. – Ami azt jelenti – jegyezte meg Horatia hogy valóban készül valamire. Helena bólintott. – Én is így látom. Legalábbis egyelőre. A hölgyek egyike sem adott hangot annak, hogy véleménye ettől eltérne. Egyszerre fordultak vissza a nagy íróasztal felé, amely körül a férfiak csoportosultak. Ám azt tapasztalták, hogy a férfiak teljesen más következtetésre jutottak. – Tehát folytatjuk a keresést – jelentette ki Devil. – Mivel egyetlen postafogadónál sem láttak olyan hölgyet, aki Angelica lehetett volna, szinte biztos, hogy még nem hagyta el Londont. A többi férfi komoran bólintott. – De ki rabolhatta el? És miért? – tette fel a kérdést Jeremy Carling a többiekre pillantva. – Vajon helyes az a feltételezésünk, hogy az eltűnése összefüggésben van azzal, hogy Heathert és Elizát is elrabolták? Vagy valami teljesen másról lehet szó? – Erre próbálunk rájönni – szólt Honoria, a székéből felállva. – Természetesen diszkréten. – Javaslom, hogy fogadjuk el azt, amit írt, vagyis egy barátjának segít. Majd ezzel magyarázzuk a távollétét – szólt Alathea, aki szintén felállt, és megigazította vállkendőjét. – Nem lesz nehéz utalni arra, hogy ez a bizonyos „barát” vidéken van, és mint Heather említette, Angelicának valóban nagyon sok barátja van. Helena fogta a sétapálcáját, amelynek használatára csak nemrég szokott rá, és ő is felállt. – Valóban. Most pedig mindenki igyekezzen kideríteni, ki ez a bizonyos „barát”. A hölgyek az urakat magukra hagyva elindultak a szalon felé, hogy kidolgozzák a saját stratégiájukat. A többieket követve a folyosón Eliza diszkréten Heatherbe karolt, és halkan megjegyezte: – Vajon Angelica viselte a nyakéket a Cavendishestélyen? Heather összevonta a szemöldökét. – Átadtad neki, ugye? – Igen. Ahogy Jeremy és én visszatértünk a városba. Az eljegyzési bálunkon viselte.

– Semmi értelme megkérdezni anyát. Nagyon zaklatott, és talán nem emlékszik pontosan. Tudsz valakiről, aki még ott volt a családból? – Henrietta nyilván ott volt. – Igen. Megkérdezhetjük Louise-t. Ha valaki észrevette, hogy Angelica viselte a Lady talizmánját, az Henrietta... – Mert alig várja, hogy hozzá kerüljön. Ő a következő – jegyezte meg Eliza. – Meg kell keresnünk, hogy megtudjuk tőle. Angelica nővérei megálltak a szalon nyitott ajtaja előtt. Heather összevonta a szemöldökét. – Úgy tűnik, aki azt a nyakéket viseli, azzal fúrcsa és fontos események történnek. – Ez igaz – felelte Eliza. – Ám eddig az eredmény megérte az izgalmakat. – Angelica talán a saját kalandjat éli. – Reménykedjünk, hogy őt is megmenti a nagy ő. Heather bólintott, majd intett. – Közben nézzük meg, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy fedezzük az eltűnését. Dominic és Angelica éppen arról vitatkoztak, érdemes-e egészen a kastélyig fellovagolni, amikor kopogtak az ajtón. Dominic maga is meglepődött, hogy bosszús lett a beszélgetés félbeszakítása miatt. – Tessék! Nyílt az ajtó, majd Jessup és Thomas lépett be. Dominic intett, hogy lépjenek közelebb. – Mit találtak? Jessup megállt az íróasztal mellett, bizonytalan pillantást vetett Angelicára, Thomas pedig nyíltan bámulta a kisasszonyt. Dominic intett. – Nyugodtan beszélhet Miss Cynster előtt. Beleegyezett, hogy segít nekünk, ezért neki is hallania kell, mit tudtak meg. Jessup a grófra nézett. – Mindenütt ott vannak. Az embereik minden postafogadót figyelnek, és minden egyes utast alaposan megnéznek. Néhány fogadóban kérdezgették a lovászokat és istállószolgákat, nem láttak-e egy aranyvörös hajú fiatal hölgyet. Dominic látta, hogy Angelica összerezzen. – Milyen eredménnyel jártak? – Természetesen senki sem látott hasonló hölgyet, ezért megfigyelőket hagytak hátra, de az egyik istállófiútól megtudtam, hogy az egyik ilyen embertől azt hallotta, hogy egészen Buntingfordig keresik

a hölgyet. Az három postaállomás, és nincs olyan fogat, amely meg tudna tenni pihenő és lóváltás nélkül akkora távolságot. – A nyugati és keleti utak? - kérdezte Dominic. – Ugyanaz a történet. Három postakocsi-állomásra terjed ki az ellenőrzés. – Jessup ekkor Angelicára pillantott. – A családja nagyon eltökélt, hogy megtalálja önt, kisasszony. Angelica széttárta a karját. – Ha ismerné őket, egyáltalán nem volna meglepődve. – Dominicre nézett. – Van valami esélye annak, hogy déli irányban kijuthatunk? A gróf Jessupra pillantott, aki a fejét ingatta. – A déli utat is figyelik. Arra gondoltam, lehetséges volna éjszaka lóháton átjutni, és egy ideig toronyiránt menni, de ahhoz is több postafogadó közelében kell elhaladni. Azokban a fogadókban is megfigyelőket hagytak az udvaron, és éjszaka minden bizonnyal meghallanák a lódobogást. – Jessup bosszúsan legyintett. – A Londonból kivezető összes utat szoros megfigyelés alatt tartják, lehetetlen észrevétlenül kijutni. Angelica felemelte a fejét. – Tehát nem lehet kijutni, egy vörös hajú fiatal hölgynek. Jessup bólintott. – Pontosan így van. Angelica Cynster elmosolyodott, és Dominicre nézett. – Azt hiszem, tudom, hogyan juthatunk ki Londonból. – Ez nekem egyáltalán nem tetszik. – Egy órával azután, hogy elbocsátotta Jessupot és Thomast, akiken látszott, hogy gyanakvással viseltetnek a zöld szempár csillogásával szemben, és ez egyáltalán nem mozdította elő a helyzet megoldását, Dominic elszánt harcot vívott. És vesztésre állt. – Még álruhában is túl veszélyes. Nem kockáztathatjuk, hogy meglássák. Ő nem kockáztathatta, hogy a Cynster család meglássa, és kiragadja a lányt a keze közül. Az íróasztal mögött járkált fel-alá idegesen, mert a kisasszony erre késztette. Angelica mintha teljesen érzéketlen lett volna az ellenérvekre. A kisasszony vibráló női energiája további problémát jelentett Dominic számára. – Nem mondhatja egyszerűen azt, hogy nem tetszik, ha nem tud jobb tervvel előállni. És ez volt a bökkenő. Angelica Cynster terve – amelynek

megvalósítására egy ponton önmagát is meglepve hajlott – olyan átkozottul valószínűtlen volt, hogy akár sikerülhet is. – Javaslom, várjuk meg, amíg visszahívja a család az embereit a fogadókból, mert ha ők látnak meg, az valóban veszélyes lehet. Sokat lovaglok vidéken, és nem hiszem, hogy bármelyük lovász vagy istállófiú ne ismerne látásból. Ez önmagában engedmény volt, mert másnapra halasztotta az indulás idejét. Angelica látta, hogy Dominic őt nézi. – Mi az? Dominic a karosszékre mutatott. – Üljön le. És próbáljuk meg kitervelni a részleteket. Angelica diadalmas mosollyal közelebb húzta a karosszéket az íróasztalhoz, aztán leült. A szemében lelkesedés látszott, egész lénye ezt sugározta. – Arra gondoltam, hogy mivel a jövő hónap elsejére vissza kell érnünk ide a kehellyel, meg kell határoznunk, mennyit időzhetünk a városban, mielőtt elindulunk. Dominic megjegyezte magában a kettőjükre vonatkozó többes szám használatát, mint jó értelemben vett meglepetést. – Ha postakocsival megyünk, akkor is minimum hét nap az út a kastélyig. – Értelemszerűen vissza is annyi. Dominic bólintott. – Mindössze négy hetünk maradt, így két teljes hét az utazás. Ráadásul... – Az íróasztalán felhalmozott papírokra pillantott, és a fejét ingatta. – Nem utazhatok el úgy, hogy ezeknek az. ügyeknek egy részében nem intézkedek. Halaszthatatlanok. Ez újabb egy nap, talán kettő. – Mindenképpen meg kell állnunk Edinburgh-ban. – Dominic kérdőn nézett rá, ezért Angelica magára mutatott. – Ruhákra lesz szükségem. Nem érkezhetem a kastélyba úgy, hogy nincs megfelelő váltóruhám. Dominic arca megrándult. – Mivel napokat kell itt töltenünk várakozással, míg a családja emberei ellenőrzik a fogadókat, itt is szerezhet ruhákat. – Nem tehetem. Egész Londonban nincs egyetlen jó divatárusnő, aki ne ismerne fel, és ne küldené a számlát azonnal az apámnak. Ráadásul, ha úgy döntök, hogy grófné leszek, edinburgh-i divatárusnőre van szükségem. Ott kihasználom a lehetőséget, hogy felkeressek néhány divatszalont, és semmi sem indokolja, hogy ne várhatnék addig a

ruhavásárlással... Ami azt illeti, ez volna a legjobb megoldás. A postakocsin nyilván nem akarunk sok poggyászt vinni – mondta, Dominicre nézve. – Szinte biztosra veszem, hogy számos divatszalont ismer Edinburghban. A gróf úr arca rezzenéstelen volt, és közömbös hangon kijelentette: – Számos divatszalon van Edinburgh-ban, és némelyiket egészen kiválónak tartják. – Valóban? Hallotta a kisasszony hangában a türelmetlenséget. Kitől tudja, hogy melyik edinburgh-i divatszalon kiváló? Ám Angelica meggondolta magát és egyszerűen azt kérdezte: – Hány napunk marad? – Mindkét irányban egy plusz napot számolva, két napot az edinburgh-i teendőkre... az összesen tíz nap. – A tíz napot megfelezhetjük, tehát öt napot várhatunk itt, míg a családom visszavonul, és öt napunk van a kastélyban meggyőzni a grófnét, hogy a hírnevem teljesen le van rombolva, aztán visszaszerezzük a kelyhet – mondta, az íróasztalra könyökölt, és a mutatóujját az ajkához érintette. – Mit gondol, mennyi időt kell számolnunk az utóbbi ügyletre? Dominicnek gondolkodnia kellett az „utóbbi ügyleten”. – Halvány fogalmam sincs. Lehet, hogy Mirabelle egyetlen pillantást vet önre, azzal megelégszik, és előhozza a kelyhet. Valószínűbb azonban, hogy legalább néhány napba telik, amíg megbizonyosodik arról, hogy valóban azt a személyt vittem el neki, akit akart. – Pár pillanatnyi hallgatás után folytatta. – Több szerencsénk lehet, ha azt próbáljuk meghatározni, mennyi ideig tartja a családja megfigyelés alatt a fogadókat. Mennyi ideig tudják nélkülözni a személyzet többségét? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy kénytelenek legyenek feladni a figyelést? – Nem annyira attól függ, mennyire hiányzik a férfiszemélyzet, hanem inkább attól, hogy mennyi időbe telik, amíg a család hölgyei meggyőzik a férfiakat, hogy fogadják el, hogy teljes biztonságban vagyok, de... – Dominic szemébe nézve gondolkodott. – Talán küldenem kellene egy újabb levelet... három vagy négy nap múlva. – Mint említette, számítanunk kell arra, hogy ha a család emberei visszavonulnak, megbíznak maguk helyett másokat a figyeléssel; a postafogaaó-tulajdonosoknak és személyzetüknek busás jutalmat ígérnek, ha jelentik a felbukkanásunkat.

– Ha várunk négy napot, majd postakocsin távozunk, hat napunk marad, hogy meggyőzzük az anyját a jó hírnevem biztos romlásáról. Dominic nézte a kisasszony lelkes tekintetét. – Nem akarok kockáztatni, hogy túl korán induljunk, és az ön családja még mindig figyel. Itt várunk öt napot. Hatodikán este az éjszakai postakocsival indulunk Edinburgh-ba. Így öt napunk marad, hogy meggyőzzük anyámat, adja vissza a kelyhet. Angelica bólintott. – Öt nap biztosan elég lesz. Dominic látta, hogy a kisasszony valamin gondolkodik, ám mielőtt rákérdezhetett volna, Angelica arca felderült. – Ami... az álruhámat illeti – mondta. – Megkérhetem, hogy adjon két papírlapot? Két listát kell írnom. Dominic csodálkozva eleget tett a kérésnek, majd figyelte, ahogy Angelica a papírlap tetejére a fiatalúri ruházat szavakat írja. – Tehát. Az álca az, hogy tisztes úrifiú vagyok, aki a nevelőjével utazik északra. Szükségem van ingre, nadrágra, zakóra, nyakkendőre. És talán nagykabátra is, hiszen egészen Edinburgh-ig utazunk. – Felírta a szükséges holmik listáját. – Most pedig... – A kisasszony lepillantott. – A lábam túl kicsi, csizmát szerezni nehezen lehet. Talán térdnadrágot kellene viselnem, és harisnyát topánkával? – Csizmát. Térdnadrágot nem – mordult fel a gróf. Úgy döntött, nem fejti ki, milyen különbség van egy fiatalember lábikrája és a kisasszony kecses lába között. – Elmegyek a városba Griswolddal. Valahol találunk önnek csizmát. Angelica bólintott, majd újabb tételt írt a listára. – És persze kalap is kell. Biztos vagyok benne, hogy Griswold tudni fogja, milyen kell, de elég nagy legyen, hogy teljesen elrejtse a hajamat. És lehetőleg eltakarja az arcát meg a nőies ajkát is. Nem született még ifjú, akinek ilyen ajka lenne. – Ennyi – mondta Angelica, majd átadta a papírlapot. – Nézze át, nem hagytam-e ki valamit. – Azzal újra a tintába mártotta a tollat, és a második papírlap tetejére azt írta. Amire most szükségem van. Észrevette, hogy Dominic nézi, ezért magyarázatképpen hozzáfűzte: – Ezek személyes holmik, amelyekre az álruhámon kívül szükségem van. Ha Brenda ki tud menni a városba, hogy ezeket megszerezze, egy ideig elboldogulnék. Dominic hagyta, hogy a kisasszony nyugodtan írhassa a másik listát.

Észrevette, hogy felírt egy széles lenvászon szalagot. Éppen meg akarta kérdezni, mire kell, amikor rájött. Angelica keblére pillantott, próbálta elképzelni, aztán ismét a listára figyelt. Selyem alsónadrág is szerepelt rajta, Dominic meglátása szerint nagyon helyesen. Behunyta a szemét, és próbálta elképzelni, vajon hogyan nézhet ki egy férfinak öltözött nő, de azt képzelte el, milyen műveletek szükségesek a nő levetkőztetéséhez. Akkor nyitotta ki a szemét, amikor a kisasszony hátradőlt, és láthatóan elégedett volt a szükséges személyes holmik felsorolásával. – Nadrágszíj és kesztyű. El kell takarni a kezét. – Köszönöm. Angelica kiegészítette a listát az említett tételekkel. Amikor végzett, Dominic elvette tőle. – Griswold és én holnapra megpróbáljuk beszerezni ezeket. A csizma lesz a legnehezebb, de valahogy megoldjuk. – Remek – szólt a kisasszony, azzal az asztalra könyökölt. – Hogyan jutunk fel az éjszakai edinburgh-i postakocsijáratra? Dominic arra gondolt, hogy elküldi a kisasszonyt, de bizonytalan volt. Már nagyon közel van az ebédidő, ezért semmi értelme a papírmunkával foglalkozni, ezért megadta magát, és hagyta, hogy Angelica kérdésekkel árassza el. Mint már korábban is kiderült, a kisasszony számos okos javaslatot tett arra vonatkozóan, hogyan lehet a legjobban elkerülni a család figyelmét, felkészülve arra az eshetőségre, ha eszükbe jutna ellenőrizni a postakocsik utasjegyzékét. Ezeket a javaslatokat a gróf vita nélkül elfogadta. – Nos – szólt Angelica elégedetten. – Már csak abban kell határoznunk, hogyan töltsük el az időnket mostantól hatodika estéig. Dominic nem tudta volna megmondani, vajon évődik-e vele a kisasszony.

ÖTÖDIK FEJEZET Olyan ez, gondolta Dominic, mint amikor az ember egy új állatfajra tanul vadászni. Ki kell ismerni a szokásait, viselkedésük minden árnyalatát; meg kell tanúira értelmezni a jeleket. Mindez még fontosabb akkor, ha a vadász gyanítja, hogy őrá vadásznak. Aznap este, amikor az asztal végén álló széket húzta ki Angelicának a szalonban – nem látta értelmét, hogy megnyittassa a nagy étkezőt lenézett a kisasszony fénylő hajfürtjeire, és mivel a mellkendő még nem került a helyére, gyanította, hogy vadászösztöne nem tévedett, amikor folyamatosan arra figyelmeztetett, hogy óvatosnak kell lennie vele. Amint Angelica helyet foglalt, ő az asztal másik végéhez leült, miközben Mulley Brenda segítségével behozta és feltálalta a levest. Előbb őt akarták kiszolgálni, de Angelicahoz intette őket. És figyelte, ahogy a kisasszony élénk mosollyal elvarázsolja őket. Sem Mulley, sem Brenda nem könnyen becsapható emberek, mégis mindketten észrevehetően meg kedvelték a hölgyet, aki hamarosan a ház úrnője lesz. Nem tudta, miért halogatja, hogy elfogadja az egyezségnek ezt a részét, de kétsége sem fért ahhoz, hogy végül beleegyezik. Nem tudta, milyen játékot játszik Angelica Cynster, de nem kételkedett abban, hogy egyszer majd felfedi előtte. Ami azonban a személyzetet illeti, függetlenül a kisasszony szándékától, nagyon okos húzás volt, hogy megnyerte őket magának. Miután Mulley és Brenda felszolgálták az ételt, Dominic egy kézmozdulattal elbocsátotta őket. Egy percig szótlanul kanalazták a levest, aztán a kisasszony felpillantott. – Említette, hogy a kastélya hatalmas. Nagy személyzetet tart? – Gondoljon unokatestvére, St. Ives vidéki házára, hogy milyen létszámú személyzet szükséges a fenntartásához, majd azt a számot szorozza be kettővel. – Olyan sok?

– Természetesen nem azért ekkora a személyzet, mert olyan sok emberre van szükségünk, hanem mert többen könnyebben dolgoznak, és ezáltal... – Nem találta a megfelelő szavakat. – Az emberek úgy érzik, hogy segítik a klánt? – Igen. – Egy pillanatra elgondolkodott, majd folytatta. Itt van például Brenda. Körülbelül öt éve egy baleset miatt elvesztette a férjét. A kastély házvezetőnője, Mrs. Mack úgy határozott, elkelne a háznál még egy szobaasszony, ezert Brenda a kastélyban él és dolgozik. – Tehát nem éleljáradékot kap, és nem gondolja, hogy csak terhet jelent a klán számára. Dominic bólintott, és hátradőlt a székén. Eszébe jutott, hogy miután bejelentette, dolga van a könyvtárban, kissé meglepődött, hogy Angelica szó nélkül hagyta elmenekülni. De gyanította, hogy a kisasszony a személyzettel töltötte a délutánt. Angelica éppen akkor fejezte be a levest, amikor Brenda visszatért, hogy elvigye a tányért, és Mulley felszolgálta az első fogást. Angelica a halnál Brendát dicsérte, aki kitűnően helyettesítette a szakácsot. Brenda szerényen visszavonult, miután Mulley mosolyogva szolgálta fel a halat. Dominic elgondolkodott Mulley mosolya láttán, hogy örömmel és büszkeséggel teljesíti főkomornyikja ezt a kötelezettségét. Ő is tudta, hogyan szerezzen tiszteletet magának és ösztönözze hűséges szolgálatra embereit, de ő férfi; benne nincs meg az a dicsérő hajlam, amelyet Angelica oly természetességgel művel. Feltételezte, hogy egy elkényeztetett társasági szépség nem képes ilyen könnyen áthidalni a rangbeli szakadékot, ám a Cynster lányokat kétségtelenül úgy nevelték, hogy kastélyok és paloták háztartását is tudják vezetni. Amint ismét kettesben voltak, Angelica felnézett. – Mulley azt mondta, ő a főkomornyik. Van a kastélyban másik komornyik is? – Nincs. Mulley végzi ezeket a feladatokat szükség esetén. Angelica azon gondolkodott, mit kérdezzen legközelebb. A konyhában töltötte a délutánt, és Griswoldnak, Dominic inasának segített kifényesíteni az ezüstneműt. Úgy érezte, könnyebben boldogul, ha nem a ház urát kérdezgeti, hanem a személyzetet. Mint kiderült, ez bölcs döntés volt. A hallottakon elgondolkodva Dominicre nézett. – A klánbeli személyzet nem olyan, mint... amilyet általában az

angol háztartásokban alkalmaznak, ugye? A gróf úr összevonta szemöldökét. – Nem tudhatom. Kérem, világosítson fel! Angelica elgondolkodott. – A ház ura és a személyzet közötti kapcsolat más. A klán tagjaiból álló személyzet nem úgy viselkedik, mintha egyenrangúak volnának, ám nem is olyan... alázatosak, mint az angol személyzet. – Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta. – A hierarchia sokkal kevésbé szembetűnő. Dominic bólintott. – A ház ura nálunk inkább vezetőt jelent, nem pedig gazdát. – Értem. – Azzal ismét az ízletes nyelvhalat fogyasztotta, és örült, hogy a megfigyelései és következtetései helyesnek bizonyultak. Bár még nem egyezett bele, hogy Glencrae grófnéja lesz, nem volt olyan ostoba, hogy elszalassza a lehetőséget, hogy a Londonba hozott néhány embertől megtudja mindazt, amit érdemes megtudni. Kis szerencsével a ház ura és a személyzet közötti kevésbé merev elkülönülésnek köszönhetően többet megtudhat, mint a fővárosban való kényszerű tartózkodásuk alatt. Brenda lépett be, hogy leszedje a tányérokat. Miközben Mulley a marhasültet szeletelte és felszolgálta, majd visszavonult, Angelica elkapta Dominic pillantását. – Elmondtam az embereinek a tervünket, hogyan akarunk Edinburgh-ba jutni, és megvalósíthatónak találták. Griswold gondolkodik, milyen ruházat volna a legalkalmasabb nekem, hogy fiatal úrfinak nézzenek. Amúgy nem jutott eszébe semmilyen ok, amely arra késztette volna, hogy meggondoljuk magunkat a hatodikai indulást illetően? Dominic mozdulatlanná merevedett. – Nem. És önnek? – Nekem sem. Csak a dátumot akartam megerősíteni. – A tányérokra mutatott. – Brendának tudnia kell, mennyi élelmet szerezzen be. Ahogy a kisasszony a háztartási teendőkre gondolt, és beszélt a tervükről a személyzettel, eloszlatta a bizonytalanság utolsó nyomait is Dominicben. Angelica Cynster nem fog hirtelen meghátrálni, és követelni, hogy vigyék haza. Pontosan tudja, mit csinál, mihez adta beleegyezését, és meg akarja valósítani az elhatározását. Dominic kezdte gyanítani, hogy a kisasszony mindig ilyen magabiztos. – Az edinburgh-i postakocsi az Aldersgate közeléből indul este nyolckor. Vacsorázhatunk a Bika fogadóban, hogy Brendának és a

többieknek ne kelljen vacsorát készíteniük, aztán sietve becsomagolunk, és átvágunk a városon. – Ez volna a legjobb. – Holnap reggel elküldöm Jessupot és Thomast az Aldersgate-hez, hogy foglaljanak nekünk helyet. Thomas megveheti nekünk a jegyeket úgy, mint a lakájunk, Jessup pedig megveheti az összes többi utashelyet. így a kocsis lesz kívülálló. – Tovább gondolkodott, majd hozzátette: – Külön-külön kell érkeznünk a fogadóhoz – közölte Angelica szemébe nézve. – Bármit megteszek azért, nehogy a családja a nyomunkra bukkanjon. A kisasszony egyetértően mosolygott. – Ez olyan, mint egy bújócska. – Remélem, hogy akkor már máshol keresnek. – Griswold azt mondta, holnap reggel készen állt, hogy elkísérje önt – szólt Angelica, mintha nem érzékelte volna, milyen vakmerő dolog a tudta és beleegyezése nélkül megszervezni Glencrae nyolcadik grófinak a napját. – Ha össze tudnak szedni mindent, ami az álruhámhoz szükséges, valamint Jessup és Thomas sikerrel jár, akkor holnap délre minden meglesz, ami ahhoz szükséges, hogy fivéreim és unokafivéreim embereit kijátszva észrevétlenül kijussunk a városból Edinburgh-ba. Az arcáról sugárzó magabiztosság láttán Dominic elmosolyodott. – Ha szerencsénk van, akkor igen. Miközben Mulley leszedte az asztalt, és Brenda behozta és felszolgálta a desszertet, Angelica vidáman tájékoztatta arról, milyen színeket, milyen anyagokat kedvel, valamint számtalan apró részletet megosztott vele, amelyeket meglátása szerint Dominicnek észben kellett tartania, amikor álruhájának darabjait beszerzik. Dominic fontolgatta, hogy megmondja neki. ő ebből szinte semmit sem jegyez meg, és inkább Griswoldnak kellene mindezt elmondania, ám inkább nem tette. Mindent összevetve neki jobb memóriája volt, mint az inasának, és érdekelte, hogyan képzeli a kisasszony sikeresen leplezni ezt a vibráló nőiséget, hogyan tervezik, hogy fiatal fiúvá maszkírozzák. Kénytelen volt elhinni, hogy sikerrel teljesítik, amit elterveztek, ám ahogy a kisasszony beszélt és gesztikulált, olyan elemi nőiesség sugárzott belőle, hogy Dominic hirtelen rájött, akármennyire hatásos álruhát sikerül öltenie, őt nem lehet becsapni. Márpedig a jelentkező gerjedelmével kénytelen lesz egészen Edinburgh-ig mellette ülni. Belső tusakodása látszott a tekintetében, mert Angelica Cynster

kérdőn nézett rá. Dominic feszengve hátratolta a székét. Mindketten elfogyasztották már a desszertet. – Én most... – kezdte, és felállt. – Nekem most... az iratokkal kell foglalkoznom. A könyvtárba megyek. Angelica az asztalra tette szalvétáját, és mosolyogva ő is felállt. – Természetesen csak tegye, amit kell. Dominic feltételezte, hogy a kisasszony visszavonul talán a fenti szalonba. De nem így történt. Vidáman társalgott vele Skóciáról, elmondta, hogy még sohasem járt Edinburgh-nál északabbra. Amikor a könyvtárszoba ajtajához értek, a kisasszony kinyitotta az ajtót, és belépett a gróf előtt. Angelica körülnézett a helyiségben. Az ajtó melletti kis asztalról felvette az ott hagyott gyertyatartót, elindult a könyvespolcok mentén, és a könyvek gerincét tanulmányozta. Dominic halkan felsóhajtott. – Mit keres? Segítene neki megtalálni, és akkor annál előbb távozik. – Csak nézelődöm – felelte hátra Angelica, és legyintett. – Ne is törődjön velem. Nem fogom zavarni. Dominic olyan pillantást vetett rá, amelyben hitetlenkedés és beletörődés keveredett, majd az íróasztalhoz ment. Az asztalán hevertek a szerződések és utasítások, amelyeket délután fogalmazott. Beállította a fényt az asztali lámpákon, amelyeket korábban Mulley meggyújtott, majd leült, és igyekezett a gondolatait a Guisachan-birtok, valamint az azzal kapcsolatos számos üzleti tevékenység ügyeire fordítani. Eleinte ez sikerült is. Amikor Dominic ráeszmélt, hogy már fél óra eltelt, felnézett, és azt látta, hogy Angelica az íróasztal előtti egyik karosszékben ül, az ölében egy vaskos bőrkötésű kötetet tartott. Ez teljesen lekötötte figyelmét, és nem vette észre, hogy Dominic nézi. Ezért a gróf olyan alaposan és áthatón szemlélhette, ahogy addig még nem volt lehetősége. Megfigyelte a rézvörös hajszálakat, a nyugodt, angyali arcvonásait, finom ívű szemöldökét, nagy, gyönyörű szemét. Az orra kicsi, az ajka azonban buján telt, maga a kísértés. Aztán pillantása még lejjebb kúszott a hosszú nyakon a kebelre. Azt mondogatta magának, hogy képes Angelica Cynstert szenvtelenül szemlélni, és megbocsátható a kíváncsisága, ha a kisasszony bájait összehasonlítja azon társasági szépségek bájaival, akiket addig ágyba

vitt... Ám minden más hölgy emléke elhalványodott a tudatában. A szenvtelenség nem olyan állapot, amelyet fenn tud tartani, míg Angelica Cynstert nézi. Emlékeztette magát, hogy a kisasszony részt vállal a közös ügyükben, ami azt jelenti, hogy az időzítéstől teljesen függetlenül előbb-utóbb az övé lesz. Először hagyta, hogy ez a felismerés tudatosuljon benne. Megszabadult a varázslattól, a bűvkörből, amelybe a kisasszony akaratlanul vonta, és az jutott eszébe, hogy talán több közös vonása van néhai apjával, mint azt gondolta volna. Celia lánya úgy megigézte, ahogy addig egyetlen hölgy sem. Valóban olyan volt, mint egy gyönyörű angyal, aki magával ragadta, elbűvölte, szórakoztatta, kíváncsivá tette és lekötötte a figyelmét. Nem emlékezett olyanra, hogy valaha Is szükségét érezte volna megtudni, hogyan gondolkodik egy hölgy. Erről eszébe jutott, hogy az „alma nem esik messze a fájától” és a „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” mondás igaz lehet. Nem tagadhatta a Celia lánya iránt érzett vonzalmát, ám nem állt szándékában áldozatul esni. Bár pontosan tudta, hogy ez az eshetőség is fennáll. A bölcs ember beismeri a hibáját, legalább önmagának. Éppen azon volt, hogy elvonja a tekintetét, amikor felmerült a kérdés, vajon milyen téma kötheti le annyira a kisasszony figyelmét, hogy nem veszi észre, hosszú idő óta figyeli őt. Ezért a fejét kissé oldalra hajtva a könyv gerincén lévő aranybetűket próbálta elolvasni. Robertson. Skócia története. Angelica továbbra is teljesen belefeledkezett az olvasásba, ezért a gróf ismét az irataira pillantott. Felemelt egyet, és úgy tett, mintha azt olvasná. A könyvtár több száz kötete közül éppen a Robertsont választotta ki, hogy ismereteket szerezzen arról a világról, ahová viszi, és amelybe Dominic meglátása szerint Angelica Cynsternek szándékában állt beilleszkedni. Ezt a jellemvonását észben kell tartani. Ez az átkozott nőszemély nagyon okos. Tehát veszélyes Glencrae nyolcadik grófjára.

Másnap késő délelőtt Dominic visszatért Griswolddal a bevásárlókörútról, egyik kezében egy pár lovaglócsizmát tartott. Griswold számos csomagot cipelt. Három órán keresztül talpaltak egyik üzletből a másikba. Végigjárták London szabóit és férfiruhakereskedőit, akik az előkelő társaság ifjait szolgálták ki, és sikerült minden egyes tételt beszerezniük Angelica listájáról. Dominic tartotta a hátsó kaput, hogy a csomagokkal Griswold bejusson, majd követte az inasát a személyzet bejáratához... Ott pedig csak állt és bámult. A helyiséget kitakarították, de nemcsak ott, ahol a papok táncolnak, hanem mindenütt. A tűzhely fölött ragyogtak a rézedények, a konyhaasztalt lesikálták, a tálalószekrényben álltak a tiszta tányérok a polcokon. Egyetlen porszem vagy pókháló sem maradt. Griswold letette a csomagokat a tiszta asztalra, és leplezetlen elismeréssel nézett körül. A konyha felől léptek hallatszottak. Amikor Angelica meglátta a két férfit, elmosolyodott. – Remek! Mindent sikerült beszerezniük? Dominic csak bámult. – Igen. De ön honnan szerezte ezt az öltözéket? – Brendától – felelte Angelica, és lenézett a hosszú szoknyára, a bő blúzra. A haját csíkos kendővel kötötte be. – Van váltóruhája... – jegyezte meg, majd a csomagokat szemlélve az arca felderült. Dominic nézte, ahogy ráveti magát a csomagokra, és Griswoldot faggatja. A kisasszony éppen egy fehér inget tartott maga elé, a méretét mustrálta, nyakkendőkről csevegett Griswolddal. Dominicnek csak akkor jutott eszébe a kezében tartott csomag, és Angelica felé nyújtotta. – A csizmája. Meglehet, hogy egy kis rongyot kell tömni az orrába. Angelica örömmel vette át a csomagot. – Köszönöm. – Rögtön kibontotta a papírból, felemelte az egyiket, a méretét nézegette, majd fél lábon egyensúlyozva levetette egyik báli topánját, és a csizma talpához mérte. – Majdnem jó a méret. Azzal leült az egyik konyhaszékre, hogy felpróbálja a csizmát, Griswold pedig segített neki. Dominic kényszerítette magát, hogy maradjon ott, ahol van. Semmi szükség arra, hogy ismét megpillantsa azt a karcsú bokát. Amint sikerült felhúznia a férfilábbelit, néhány lépést tett boldog mosollyal.

– Tökéletes! Megkerülte az asztalt, a szoknyáját felemelve megállt, hogy Dominic láthassa a csizmát. Aztán a grófra mosolygott. – Köszönöm. Nyilván nagyon sokáig kellett keresnie, de biztosíthatom, érdemes volt. Még futni is tudok ebben a csizmában, ha kell. Dominic zavartan köhécselt, de valahogy sikerült egy szót közömbösen kimondania: – Remek. Hangok hallatszottak odakintről. Az ajtó felé fordult, amelyen előbb Jessup lépett be, majd Thomas. Mindketten bólintottak Dominicnek, majd igyekeztek nem mutatni a meglepődésüket. Kissé aggodalmasan bólintottak Angelicának. Dominic megértette az óvatosságukat. – Sikerült helyet foglalni a postakocsira? – Igen, uram – felelte Jessup. – De volt mögöttünk egy úriember, aki felettébb dühös volt, hogy meg kell változ tatnia a terveit. Nagy pénzt ígért, ha átengedek neki két helyet. Azt mondtam neki, hogy matrózok vagyunk, és mindenképpen időben kell Edinburgh-ba jutnunk, hogy elérjük a hajónkat, ezért nem tehetünk eleget a kérésének. Dominic elismerően bólintott. – Jó történet. Újabb léptek hallatszottak a konyha felől, és Brenda jelent meg, a kezét törölgette. Amikor meglátta Jessupot és Thomast, elmosolyodott. – Tökéletes időzítés. Kész az ebéd. Mulley szokásos komornyiköltözéke fölött hosszú kötényt viselt. Kezében tálca, a tálcán tányérok és evőeszköz. Brenda után lépett be a hallba. Brenda ekkor Angelicához fordult. – Ha kívánja, segítek átöltözni, kisasszony. Közben Mulley megterít az ebédlőben. Angelica előbb az új ruháira pillantott, majd Brendára és Mulley-re. – Egész délelőtt keményen takarítottunk idelent. Igaza van, az öltözékem nem megfelelő ahhoz, hogy az ebédlőben asztalhoz üljek. Ám van valami különleges oka, miért ne ehetnénk idelent ennél a tiszta asztalnál? Azt hiszem, az sokkal könnyebb volna mindenkinek. Mulley előbb Brendára, majd Griswoldra pillantott, aztán Dominicre nézett. – Így hamarabb elmondhatnánk, mit terveztünk délutánra... ha egyetért, nagyuram. Dominic intett, és az asztalra mutatott. – Teljes mértékben

egyetértek. Mulley csak Angelica és az illendőség miatt tette fel ezt a kérdést. A kisasszony érkezése előtt Dominic a személyzettel együtt étkezett. Az asztalfőre, a szokásos helyére lépett, Angelica összeszedte új ruháit, a tálalószekrény egyik végébe pakolta át, miközben Griswold a tányérokat, evőeszközöket, poharakat helyezte az asztalra. Angelica az asztal másik vége felé indult, de Brenda diszkréten elállta az útját, majd Mulley udvariasan az asztalfőre, Dominic jobbjára ültette. A kisasszony a ház urára nézett, és amint helyet foglalt, Dominic kihúzta a saját székét, és leült. Glencrae nyolcadik grófa pontosan tudta, hogy az előkelő angol házakban a ház urai és a személyzet közös étkezése elképzelhetetlen, mégis Angelica Cynster javasolta. Arra gondolt, talán a Robertsonkönyvben olvasott valamit arról, hogy a klánok általában közösen étkeznek, vagy csak ösztönösen vetette fel az ötletet. Brenda és Mulley nagy tányérokban hideg húsokat tettek az asztalra, mellé szószokat, gyümölcsöket, kenyeret, diót, olajos magvakat, majd megkezdődött az étkezés. Az asztal mellett szabadon beszélgettek. Brenda és Mulley elmesélték, mit tapasztaltak, miközben a konyhát és a kamrát takarították. Beszélgetésükből kitűnt, hogy a házvezetői lakrész, a mosogatókonyha, a vászonnemű-kamra és a mosókonyha volt tervben a következő napokra. Amikor Jessup rákérdezett, mi késztette őket erre a takarításra, Dominic megtudta, hogy Angelica javasolta. A szemöldökét felvonva nézett rá, ám a kisasszony csak vállat vont. – A hónap végén úgyis visszajövünk, és bár az ebédlő és a könyvtár nagyjából használható, még ott is van munka, ám azok a helyiségek, amelyeket leggyakrabban használnak, a földszinten vannak a zöld ajtó mögött, ezért arra gondoltam, ha úgyis napokig kell várnunk, mielőtt elhagyhatnánk Londont, rendbe hozzuk a házat. Így mire visszatérünk ide a kehellyel, addigra rend és tisztaság lesz. Felnézett Dominicre, mintha figyelmeztetné, ne firtassa, mit csinál. Az asztal körül ülők megértették szavait, és felfogták a teljesen nyilvánvaló bizonyosságot, hogy visszatérnek Londonba a hónap végén, és a birtokukban lesz a kehely. A fiatal és lelkes Thomas odafordult Jessuphoz, és megkérdezte, segítsenek-e a takarításban.

Dominic hagyta, hogy ebben Jessup döntsön, ám közben szeme sarkából Angelícát figyelte. Még nem jött rá, mi a kisasszony szándéka, a közvetlen vagy közvetett célja. Mert kétsége sem volt, hogy a kisasszonynak valami célja van. Túlságosan határozott egyéniség ahhoz, hogy céltalanul tegyen bármit, és ebben ők ketten nagyon hasonlítanak. Egyikük sem hagyja, hogy az élet kénye-kedve szerint sodorja, mindig pontosan tudják, mit akarnak. Az étkezés végén Angelica kijelentette, hogy szeretné felpróbálni álruháját, és megkérte Brendát és Griswoldot, hogy segítsenek neki. így Mulley, Thomas és Jessup szedték le az asztalt, Dominic pedig a könyvtárba menekült. Egy órával később Angelica lesétált a lépcsőn a csizmájában. Amíg nem forgott a fiúruhájában a grófné hálószobájában álló nagy tükör előtt, fogalma sem volt, hogy a lába olyan hosszú, és a csípője pedig nőies. Utóbbit szerencsére a Griswold által választott kabát eltakarta. Egészen jól megértették egymást Dominic inasával. Kezdetben elég hűvösen, visszafogottan viselkedett vele, ám nemsokára felismerte, hogy ugyanazon az oldalon állnak. Brenda már korábban erre a következtetésre jutott, és készségesen beszélt Dominicről, a kastélyról, a klánról, minden olyan dologról, amit Angelicának tudnia kellett. A tudás a kulcsa annak, hogy a dolgokat kézben tartsa, és még nagyon sok mindent meg kell tudnia Dominicről. Többek között azokat az apró részleteket, amelyeket csak ő tudakolhat meg. Lejutott a hallba, és befordult a folyosóra a könyvtár felé. Dominic megvette neki az álruhát, ezért megmutatja neki az eredményt. És megtudja, mi a véleménye róla. Kinyitotta a könyvtárszoba ajtaját, Dominic felnézett... és leesett az álla a csodálkozástól. Erősen kellett türtőztetnie magát, hogy ne mutassa ki, milyen hatással volt rá, ahogy Angelica Cynster belibbent, így Dominic jól láthatta a barna kordbársony nadrág alatt kirajzolódó csípőjét és tomporát. Dominic vadászösztöne vette át az irányítást, izmai megfeszültek, amely ragadozókra jellemző, mielőtt ráugranak a prédára. Azzal győzködte magát, hogy a kisasszony nem préda, ám az ösztöne mást

jelzett. Angelica az íróasztal elé lépett, a ringó csípője zavaróan szembetűnő volt. Karját kecsesen széttárva pózolt, várta, hogy Dominic végignézzen karcsú alakján, megszemlélje a lenvászon ing alatt leszorított keblet. Észrevette Dominic pillantását, és mosolyogva rákérdezett: – Megfelelek a követelményeknek? Miféle követelményeknek? Hogy el tudja-e képzelni buja álmaiban ? Dominic komoran megjegyezte: – Meg kell tanulnia férfi módra járni. Amúgy mit tett a hajával? Egy szörnyű pillanatra azt hitte, hogy levágta. – Az egész itt van fent! – felelte, és megtapogatta a széles karimájú fekete kalap tetejét. Griswold ragaszkodott hozzá, hogy ilyen kalapot viseljen, mert ez eléggé eltakarja az arcát ahhoz, hogy fiatalembernek nézzék. – Griswold nagyon okos megoldást talált, mert hajhálóval szorította le a fürtöket, a kalapot pedig a hálóhoz tűztük, hogy el ne mozduljon, és ne fújja el a szél. Angelica azért ment a könyvtárszobába, hogy flörtöljön, hogy megerősítse magának, hogy képes rá, meggyőződjön arról, hogy valóban ő az igazi. Ám ahogy a férfi ránézett, az olyan volt, mintha egy tűzokádó sárkánnyal nézett volna szembe. Bizonyos férfiak úgy reagáltak volna, hogy a tekintetükkel valósággal levetkőztetik, Glencrae azonban nem tartozott közéjük. Lassú, figyelmes szemlélése olyan volt, mintha leltárt készített volna, és Angelica vad ragadozó tekintetet látott, amelytől a szabadulás lehetetlen. Sohasem gondolta magáról, hogy élénk a fantáziája, de hirtelen bevillant a gondolat, hogy Glencrae-ben nem lakozik-e egy vadállat. A zöldesszürke szempárba nézve felszínesen vett levegőt, mert a keblét leszorító gyolcs nem hagyta mélyen lélegezni. Úgy érezte, hogy erre a napra eleget tanult. Meglehet, hogy makacs és akaratos, de aligha akar olyan helyzetekbe kerülni, amelyeket nem tud irányítani. A mosolyában semmi évődés nem volt. – Tehát a járásomon még dolgoznom kell? – kérdezte, és a csizmájára nézett. – Még nem szoktam hozzá, hogy a nadrág ilyen szabadságot ad. – Próbálja megfigyelni, hogyan jár Thomas, és igyekezzen utánozni őt. Dominic tudta, ha a kisasszony nem távozik hamarosan a könyvtárból, könnyen olyasmit tehet vele, amit később mindketten

megbánnak. Angelica arca felderült. – Kitűnő tanács. Dominic azon tűnődött, vajon a kisasszonynak van-e fogalma arról, hogy milyen közel van ahhoz, hogy... Aztán rögtön elűzte ezt a gondolatot, és kurtán bólintott. – Ha jól sejtem, Thomas és Jessup a többieknek segítenek. A kastély hátsó szárnyában, jó messze... Angelica kissé aggodalmas tekintettel megfordult. – Megyek, megkeresem. Sohase fordíts hátat egy ragadozónak... Glencrae kényszerítette magát, hogy ülve maradjon az íróasztal mögött. A kisasszony kinyitotta az ajtót, még egy utolsó pillantást vetett rá, majd kiosont. Dominic próbált megkönnyebbülten felsóhajtani, de képtelen volt. – Átkozott nőszemély! Lenézett a levélre, amelyet éppen fogalmazott. A kezében tartott tollat ismét a tintatartóba mártotta, újra elolvasta a mondatot, amelyet éppen írt. Egy teljes percbe telt, mire újra rá tudott hangolódni. Azon volt, hogy befejezze az üzenetet, és magában megjegyezte, milyen szerencse, hogy a kisasszonyban volt annyi jó érzés, hogy távozzon. Ő pedig azért szerencsés, mert talán sikerűi megfelelően szabályoznia a kapcsolatot, amely mindenképpen kialakul közöttük. Semmi értelme, hogy megijessze. Függetlenül attól, hogy Angelica mikor fogadja el a házassági ajánlatát, ez a dolog várhat egészen addig, amíg a kelyhet vissza nem szerzik. Akkor majd megbeszélik, milyennek szeretné a közös életüket. Később. Ez a szertelen csitri természetesen kifejezetten azért jött a könyvtárszobába, hogy őt provokálja, de végül volt annyi esze, hogy elvonuljon... Egyelőre. De így is elkerülhetetlen, hogy mellette üljön a postakocsiban egészen Edinburgh-ig, és hiába lesz abban a nyavalyás álruhában... Megállt a toll a kezében. Rájött, hogy a kisasszony ugyan nem lépett közel hozzá az íróásztal miatt, de... Azon tűnődött, vajon Griswold ismer-e olyan parfümöt, amelynek férfiillata van.

Angelica a mosókonyhában találta Thomast, aki éppen Brendának segített. Hosszú nyelű partvissal szedte le a mennyezeten lógó pókhálókat. Nézte, ahogy a nyúlánk fiatalember a helyiségben lépdel, aztán felkapott egy tollseprűt, és elkezdte a falakról leszedni a pókhálót, ameddig fel tudott érni. Közben a szeme sarkából Thomast figyelte, próbálta utánozni a mozgását, de egyáltalán nem volt biztos abban, hogy sikerült jól megfigyelnie. Muszáj lesz majd tükör előtt gyakorolnia. Aztán Brenda elküldte Thomast, hogy takarítsa ki a vasalószobát. Angelica ezzel vitába szállt, de ott maradt, és ismét Brendát kérdezgette. – Őlordsága említést tett a kastély házvezetőnőjéről... bizonyos Mrs. Mackről. Milyen asszony? Brenda készségesen felelt: – Aranyból van a szíve, és senki nem áll jobban helyt, ha baj van. Nagy fegyelmet tart közöttünk, de ki is áll értünk – mondta, az egyik ablaktáblát tisztogatva. – Imádja a gróf urat... valósággal rajong érte. Angelica magában megegyezte, hogy ha a kastélyba érnek, igyekezzen elnyerni Mrs. Mack jóindulatát. Mielőtt megkérdezhette volna, milyen jelentős emberek tartoznak még a személyzethez, Griswold jelent meg, és a véleményét kérte az ezüstneművel kapcsolatban, amelyet Mulley talált a házvezetőnő szobájában, ez volt a harmadik megtalált készlet. Követte Griswoldot a tálalóhelyiségbe, és megállapította, hogy ez az újonnan talált, negyvennyolc személyes készlet valószínűleg nagyobb vacsoravendégségekre való, és kijelentette: – A huszonnégy személyes készletet az ebédlőbe, mindennapi használatra szánták, és a tizenhat személyessel, amelyet most használunk, nyilván a szalonban terítettek. – Itt hagyjuk mindkét étkészletet, kisasszony? – kérdezte Griswold. – Egyelőre igen. Nem szükséges most megtisztítani őket. A hónap végén úgyis visszajövünk ide, akkor hozunk két szobalányt, és itt is felveszünk néhányat. – Felnézett a tálalószekrény polcaira, ahol ezüstedényeket, -kancsókat, -tálakat látott. Mindegyik sötétre fakult, de... – Évtizedek óta ebben az állapotban vannak, úgyhogy várhatnak még egy hónapot. – Megtisztíthatok még egy-két tálcát, kisasszony, mivel nemigen van dolgunk, és Mulley már majdnem végzett a házvezető helyiségeiben. Hacsak nincs valami, amit inkább szeretne elvégeztetni velem. – Nem. Nincs semmi – felelte Angelica tétovázva, majd kijelentette:

– Ami azt illeti, ha van még egy rongy, én is segítenék. – Nem, kisasszony, nem kell ezt tennie. – Tudom, de nem szoktam hozzá a tédenséghez, és mivel Glencrae a levelezéssel van elfoglalva, itt is segíthetek. – Felvett egy törlőruhát. – Adjon egy tálat. Szorgalmasan fényesítgették együtt az ezüstneműt. Miközben Griswold tükörfényesre csiszolta a kezébe vett tálat, hagyta, hogy a kisasszony kérdésekkel árassza el. Angelica így megtudta, hogyan került a skót úr alkalmazásába, akit tökéletes angol lordnak lehet nézni, kivéve... Angelica felnézett. – Kivéve mikor? – Amikor kijön a sodrából, kisasszony, ami szerencsére nem történik gyakran, de amikor igen, akkor kétségkívül kitűnik a gróf úr származása. Angelica ajka széles mosolyra húzódott. – Skótul káromkodik? Griswold a tál fölé hajolt. – Szélsőséges helyzetben az ember mindig az anyanyelvéhez folyamodik, kisasszony. – Valóban. – Angelica ejtette ezt a témát, ám folytatta a kérdezősködést. – Azt mondta, hogy a lába súlyosan megsérült hónapokkal azelőtt, hogy először Londonba jött volna. – Igen. Először azt hittem, hogy végleg lebénul, ám az évek folyamán a térde lassan javult. Csak amikor végleg visszatértünk a felföldre, és több időt töltött a hegyekben gyaloglással, akkor gyógyult meg annyira, hogy setapálca nélkül is tudott járni – felelte Griswold, és felsóhajtott. – De nemrégiben megint kificamította, így újra szüksége van a botra. Angelicának eszébe jutott, hogy Dominic kezében volt a bot, amikor belépett a személyzet ebédlőjébe, de ott hagyta a fal mellett. – Házon belül nem használja. – Azt mondja, így erősíti az ízületeit, és ha itt elesik, senki nem látja. És senki sem tud segíteni az ostoba férfiembernek, gondolta Angelica, de természetesen nem mondta ki. A férfiak már csak ilyenek, és ha a méltóságukról van szó, egytől egyig ostobák. Újabb kérdésekkel sikerült megtudnia néhány dolgot arról, hogyan tölti Dominic az idejét a felföldön. Gondosan vigyázott rá, ne kérdezzen olyasmit, amit Griswold a gazdája magánéletéről való tapintatlan kíváncsiságnak találhat, de a gróf úr személyzete számára természetes volt, hogy érdeklődik a gazdájuk iránt.

Angelica tusakodott magában, hogy távol tartsa-e magát a háztartástól, mert ezzel nem erősítené Glencrae meggyőződését, hogy így is, úgy is grófné lesz. Legalábbis még ne vegye ezt olyan biztosra. Mivel eltökélt szándékában volt elfogadni a címet és a grófot is, úgy döntött, hogy a személyzethez semmi értelme a valódi szándékához képest másképpen viszonyulni. Ha nem veszi kézbe a háztartás ügyeit, ha nem tanulja meg, hogyan bánjon a személyzettel, ha nem ad útmutatást, hogyan lehet az elhanyagolt házat lakhatóvá tenni, az élete sokkal nehezebb volna, mint Glencrae grófnak. Ennél is lényegesebb, hogy a klán és személyzet fontos a grófnak, ezért neki, mint leendő hitvesének is. Ezt ösztönösen megértette. Bizonyos volt abban, hogy ha többet tud meg a gróf embereiről, ha magára veszi az irányításuk egy részét, ami grófnéként amúgy is a feladata lesz, nagyon fontos lehet abban, hogy Dominic beleszeressen, és végső soron ez volt a célja. És úgy gondolta, ha a viselkedésében beállt fordulat még jobban megzavarja Dominicet, az teljesen rendben van. Griswold újabb tányért kezdett fényesíteni, Angelica pedig felállt, és a konyhába ment. Brenda éppen a konyhaasztalt törölte le. – Segíthetek valamit? – Angelica szinte kötelességének érezte, hogy felajánlja, bár konyhai készségei sajnálatos módon még sok kívánnivalót hagytak maguk után. Brenda mosolygott. – Nem igazán. Boldogulok. És nemsokára Mulley is kijön segíteni. Ráadásul – mutatott Angelica kezére – gyanítom, hogy a gróf úr azt szeretné, ha ilyen szép maradna a keze. Angelica a tenyerét nézte. – Azt kell mondanom, hogy osztom ezt a nézetét – jelentette ki, aztán Brendára pillantva feltette a kérdést: – Ha kimegyek a kertkapun az istállóhoz, abból nagy baj lenne? – Nem hiszem – nézett rá Brenda. – Ugye nem akar elszökni? Angelica elmosolyodott. – Nem. A szavamat adtam. – De mit akar a kisasszony az istállóban? Angelica már elindult a személyzeti ebédlő felé. – Beszélni akarok Jessuppal a lovakról. Minden probléma nélkül eljutott az istállóba, ahol Jessup az egyik lovat csutakolta, amely a kocsit húzta azon az estén, amikor a házba hozták. Jessup felpillantott, aztán visszafordult a ló felé. – Csak lecsutakolom ezeket, mielőtt visszavisszük a béristállóba.

Angelica az istállóajtónak támaszkodott. – Hallottam, hogy a gróf hátasa egy szép vörössárga ló. Azt hittem, lehozta a városba, de nem látom. – Igen. Hercules biztosan nem kerülné el a figyelmét. – Hercules? – Angelica elmosolyodott. – El sem tudom képzelni, hogyan adta neki-ezt a nevet. – A gróf úrnak már tizenöt éves korában is nehéz volt olyan lovat találni, amelyik hosszabb ideig elbírta volna a súlyát. – Hol találta Herculest? – Londonból hozta fel. Egy másik úriemberé volt, aki nem tudott bánni vele. Tudnia kell, hogy akkoriban Hercules eléggé vad volt, de az évek során kezessé vált. – Jessup, akit Angelica a gróf személyzetének legkedvesebb, legközvetlenebb tagjának tartott, fürkésző pillantással nézte. – Ezek szerint szokott lovagolni, kisasszony? Vagy csak poroszkál a parkban? – Tudok lovagolni. És sokat vagyok nyeregben. Imádok vágtázni és versenyezni... mondhatni a véremben van. – Hogyhogy? – Az unokafivérem, Demon Cynster az egyik legjobb telivértenyésztő. Newmarketben ménese és versenyistállója van. Jessup csodálkozva felnézett, és Angelica tudta, hogy ezzel megnyerte magának. – Most, hogy jobban belegondolok, hallottam már ezt a nevet. – Tisztelettel nézett a kisasszonyra. – Tehát tud néhány dolgot a lovakról? – Elméletben nem annyira, inkább a gyakorlatban. A család összes lova Demontól való, márpedig a családunknak olyan sok lova van, hogy talán a klánnak összesen van annyi. Devil képes kiválasztani a legjobbakat. Mindenki, aki a családunkkal kapcsolatban áll, hozzá fordul lovakért. Jessup óvatos tekintettel bólintott; ám ahogy folytatta a csutakolást, fél szemmel a kisasszonyt nézte. – Ön elég könnyű és kis termetű... De ha azt mondja, tud bánni egy tüzes lóval... – Igen. – Meglátjuk, mit találunk önnek. A terep elég nehéz, rengeteg a kaptató. Erős láb és állóképesség kell hozzá. Arra gondoltam, hogy pónilovat kaphatna, de ha inkább hajlandó az úrral lovagolni... – Igen. – Akkor a póni nem lesz jó – felelte Jessup. – De éppen megfelel

azoknak az ördögfiókáknak... Már hónapok óta kiszemeltek maguknak egyet-egyet. Talán felülhetnek a magas lóra, ha visszaérünk a kastélyba. – Ördögfiókák? – Gavin és Bryce... a gróf úr gyámfiai. Gyámfiai vannak? Angelica szólni sem tudott a csodálkozástól, majd úgy bólintott, mintha végig tudta volna, hogy Dominicnek gyámfiai vannak, akiket Jessup ördögfiókának nevez. Nevezett ördögfiókák nem szerepeltek Dominic alkujában. Visszagondolva ezen Angelica egyáltalán nem lepődött meg, hiszen a férfiak hajlamosak az ilyen kellemetlenségekről megfeledkezni. Brenda nyílván készségesen elmondja, amit erről tudnia kell. Az istálló ajtajához támaszkodva kérdezgette Jessupot, milyen a terep a kastély körül, mekkorák a kastély istállói, milyen kocsijaik vannak. Mire elhagyta az istállót és visszaindult a ház felé, újabb diadalt sikerült elérnie Jessupnál, amely eredményessé tette a délutánját. Belépett a házba, és elindult a grófné lakosztálya felé. Már ideje volt átöltözni a vacsorához. Nem mintha sokat kellett volna gondolkodnia, hogy mit vegyen fel. Fontolgatta, hogy az álruháját viselje az asztalnál, de amikor felidézte azokat a könyvtárbeli pillanatokat, ahogyan Dominic nézett rá, inkább lemondott erről. Úgy határozott, jobb, ha fokozatosan hozzászokik a hatáshoz, mielőtt tovább kísérti. Hiszen hetek állnak a rendelkezésére, hogy megszelídítse, semmi ok a sietségre. Annak semmi jelentősége nincs, hogy róla álmodott. Miközben levetette a fiúruháját, arra gondolt, hogy a sors esélyt adott neki, ő pedig izgatott várakozással tekint elé. Dominic igyekezett kifelé nem mutatni, milyen hatással volt rá az a játék, amelyet Angelica tervezett játszani vele ezen az estén. Vacsora közben a színházról beszélgettek. A kisasszony arról érdeklődött, milyen gyakran vannak színházi előadások Edinburgh-ban. Dominic elmondta, amit tudott, szólt a vándortársulatokról, amelyek Perthben és Invernessben is felléptek. Ám a desszertnél a kisasszony mintha magába fordult volna. Dominic pedig irracionális módon azon kapta magát, hogy neheztel

rá, mert egy másik téma teljesen elvonta róla a figyelmét, ezért határozottan rákérdezett: – Mi az? Amikor Angelica felnézett rá, Dominic azon tűnődött, vajon valami újabb női fortély áldozatául esett. – Meg kellene írnom a második levelet a családomnak. – Most? Griswold segített Mulley-nek a felszolgálásban, és Dominic várt volna, amíg távoznak, de Angelica hátratolta a székét, és a gróf szemébe nézett. – Jöjjön! Griswold kihúzta a széket, ahogy a kisasszony felállt. – Most írom meg. Nem tart sokáig. Azzal távozott az ebédlőből. Dominic a könyvtárhoz vezető folyosón érte utol. – Mit akar közölni velük? – Megtudja, ha elolvassa. Dominic szélesre tárta a könyvtár ajtaját, majd belépett a kisasszony után. Tíz perccel később a kisasszony az íróasztalnál ült, Dominic pedig mellette állt és hangosan olvasta a rövid üzenetet: – Mint korábban írtam, nem vagyok veszélyben, ezért semmi szükség arra, hogy keressenek, de úgy vélem, a Cynster család ezt nem hajlandó tudomásul venni. Engedjék meg, hogy megismételjem: teljesen jól vagyok. Valóban segítek valakinek, és a dolgok jelen állása szerint nem mondhatok többet anélkül, hogy a vállalt titoktartási kötelezettségemet ne szegjem meg. Megígérem, hamarosan újra írok, és elmondom, amit elmondhatok. Addig is kérem, mindenki legyen irántam bizalommal és türelemmel. Angelica. Dominic az utolsó szó után a kisasszony szemébe nézett. – Nem túl tömör ez? Angelica kikapta a papírlapot a gróf kezéből. – Nem ismeri a fivéreimet és unokafivéreimet... Még ez sem lesz elég. – Akkor miért akarja elküldeni nekik? – Teljesen nyilvánvaló. Hogy később ne mondhassák, nem figyelmeztettem őket. Dominic ebben semmi nyilvánvalót nem látott. – Ezen kívül önmagában az, hogy újabb levelet kapnak tőlem, rádöbbenti őket, hogy még mindig Londonban vagyok, és abból, amit írtam, semmi sem utal arra, hogy el akarnám hagyni a várost. –

Gondosan összehajtotta a papírlapot, aztán tollat vett a kezébe, és a tintába mártotta. – Ráadásul ezt a levelet közvetlenül a család fejének küldöm. Devilnek. Így Honoria is elolvassa, és hercegnői hatalmával nyomást tud gyakorolni rájuk. – A tollhegyet a papírhoz érintette. – Valószínűleg. Ráírta az unokabátyja nevét és címét. – Ha Thomas most elmenne a Grosvenor Square-re, rengeteg utcakölyköt találna, akik egy pennyért biztosan elviszik a házhoz a levelet. Dominic átvette a levelet, majd meghúzta a csengőzsinórt. Miközben várta, hogy Mulley belépjen, Angelica felállt az íróasztal mellől, a karosszékhez lépett, ahol Robertson könyvét hagyta. Kézbe vette a kötetet, leült, majd olvasni kezdett. Folytatta Skócia történetének megismerését. Dominic kezdetben csodálkozott, vajon csak azért választotta-e ezt, hogy érdeklődőnek tűnjön, pedig egyáltalán nem volt lebilincselő, könnyed olvasmány. A kezében tartott levélre pillantott. A megfogalmazás nyilvánvalóvá tette, hogy a családja is tudja, milyen akaratos és szókimondó. Hozzá hasonlóan ő sem tudta elképzelni, hogy St. Ives, a fivérei és unokabátyjai figyelembe vegyék az utasítását... De a feleségeik? Angelica arra számított, hogy St. Ives hercegnő kiterjeszti befolyását nagy hatalmú férjére, mégpedig úgy, hogy... Sok mindent megmagyarázott az a tény, hogy Angelicának milyen elvárásai vannak egy nemes hölgynek a férjére gyakorolt hatásával kapcsolatban. Ugyanez volt a helyzet azzal a nyilvánvaló elvárással kapcsolatban is, hogy Dominic konzultáljon a kisasszonnyal minden olyan ügyben, amely mindkettőjükre vonatkozik, és ami ennél is lényegesebb: hallgassa meg minden javaslatát. Közeledő lépteket hallott, és az ajtóhoz lépett. Ha a kisasszony javaslatai értelmesek, és elősegítik kettőjük ügyét, nem olyan ostoba, hogy a méltóságához ragaszkodjon, és ne fogadja el Angelica tanácsát. Hiszen már számtalanszor megtette, ami csak azt jelzi, hogy jobban hasonlít a Cynsterekre, az unokafivérére, Devilre, mint gondolta volna. Vagyis a kisasszonynak több közös vonása van a család férfi tagjaival, mint azt korábban feltételezte. Mulley kopogott és belépett. Dominic kinyitotta az ajtót, és a kezébe adta a levelet. – Grosvenor

Square: Thomas a legmegfelelőbb ember, de mondja meg neki, vigyázzon, nehogy kövessék. – Angelicára pillantott, aki fel sem nézett a könyvből. – Ilyenkor rengeteg utcagyerek van a téren. – Igenis, uram. Azonnal kiküldöm Thomast. Mulley távozott, és becsukta maga mögött az ajtót. Dominic megfordult, aztán lassan elindult vissza az asztalhoz. Hozzászokott a hatalma gyakorlásához, hiszen az utóbbi öt évben ő volt a klán feje, és ezt senki sem vitatta. Ezzel még anyja sem próbálkozott, Angelica azonban... Visszaült az asztalhoz, maga elé vette a papírokat, amelyeket korábban félretolt, hogy legyen hely a levélíráshoz. Angelica nem követelőzött. Elvárta, hogy lássa be, van értelme annak, amit mond, és legyen elég bölcs, hogy ennek alapján módosítsa a terveit, és alkalmazkodjon ahhoz, amit Angelica a saját szerepének tekint. Elgondolkodott azon, hogy miként viszonyuljon mindehhez. Nem olyan érzés volt, mintha élete gyeplője kicsúszna a keze közül, hanem mintha egy másik kéz is fogná... és időnként megrántaná. Dominic úgy tett, mintha a levelet olvasná, de az óra ketyegésére figyelt. Úgy ítélte meg, hogy összességében nincs oka panaszra. A kisasszony okos, jó megfigyelő, gyors felfogású, és olyan képességei vannak, amelyek belőle hiányoznak. Tehát kiegészítik egymást. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy elkötelezte magát, segít megmenteni a klánt. Bár attól, hogy a kisasszony női rafinériáit igyekezett alkalmazni rajta, Dominic kissé tartott. De el kellett ismernie, hogy együtt erősebbek és hatékonyabbak voltak. Ezt a tényt nehéz volt megemészteni, ám a lelke mélyén tudta. És elfogadta. Elfogadta, hogy jobb vele, mint nélküle. Azzal, hogy Angelica Cynsterrel szövetkezett, sokkal nagyobb az esélyük a sikerre. Ezért pedig nemcsak köszönettel, hanem egyenesen hálával tartozik neki. Miután ez megoldódott, ismét nekilátott a feladatnak, hogy átnézze a klán szeszfőzdéjének jövő évi szerződéseit. Ám ahogy egyik iratot olvasta a másik után, összehasonlítgatta a különböző záradékokat, megjegyzéseket írt hozzájuk, nagyon is tudatában volt a kisasszony jelenlétének, ahogy elmerült az ő népe történelmének olvasásában. Azon tűnődött, vajon nem a vihar előtti csend ez közöttük.

Lord Martin Cynster bekísérte hitvesét a St. Ives-ház könyvtárszobájába, ahol rögtön megpillantotta az unokatestvérét, Devilt. – Mit tudtál meg? Devil közelebb intette magához, és átadta Cellának a levelet. – Megint írt; de átkozott legyek, ha tudom, mit jelentsen ez. Celia kihajtogatta a papírlapot, és hangosan olvasta az üzenetet. A többiek, akik jelen voltak az előző napi találkozón, valamint Demon Cynster és hitvese, Felicity, akik a hír hallatán rögtön odasiettek Newmarketből, a felolvasás első szavára elhallgattak. A végére érve Celia elkomorodott. – Valamire készül! – Pontosan! – Helena a botjával koppintott a padlóra. – Teljesen nyilvánvaló, hogy abban mesterkedik... a saját feje után megy. A hölgyek egyetértőén bólogattak. – Ám ezúttal van valami más is – szólt Devil. – Sligo nyitott ajtót, és elég gyors volt, hogy galléron ragadja az utcakölyköt, aki a levelet hozta. A fiú megesküdött, hogy aki átadta neki a levelet, egy fiatal lovász volt. Amikor Sligo a fiúval keresni kezdte, már eltűnt. A fiú azonban észrevette, hogy ez a lovász skót akcentussal beszélt. – Skót – jegyezte meg Vane. – Szóval ahhoz a bizonyos skót nemeshez lehet köze, de nyilván nem ő volt, hiszen halott. – Royce még mindig nem tudott meg semmit? – kérdezte Demon. Devil komoran ingatta a fejét. – Royce és Hamish még mindig keresik a marhahajcsárokat, akik a holttesteket elvitték a szikla alól. Ám ez utóbbi lányrablás ismeretében hitelt kell adnunk a feltételezésnek, hogy nem szűnt meg a veszély. – Talán valami családi bosszú lehet – jegyezte meg Gabriel. – És a skót nemes halálával az örököse folytatta. – Ki tudja? – szólt Lucifer, a haján végigsimítva. – A pokolba is, ez olyan bosszantó. Mit tehetünk? – Amondó vagyok – szólt Honoria éles hangon – ... szerintem pontosan azt kellene tenni, amit Angelica kért. Várni. Vagyis mindenki legyen iránta bizalommal és türelemmel. Devil a hercegnő szemébe nézett. – Azt nem tehetjük. Vane felesége, Patience felállt, és Honoria mellé lépett. – A levél hangneme nagyon is nyilvánvalóvá teszi, hogy Angelica úgy ítéli meg, ura a helyzetnek. Már megkért minket, hogy találjunk ki valamit a távolléte fedezésére, és ezt fogjuk tenni, ám ha mindenütt keressük, sokkal többet árthatunk neki.

– Legszívesebben jól megráznám - szólt Gabriel felesége, Alathea –, egyszerűen azért, mert olyan rossz, hogy semmit sem tudunk. Szándékosan azonban soha nem okozna ilyen aggodalmat nekünk, és ha ezt tette, nagyon jó oka volt rá. – Mindez azt jelenti, hogy bármennyire fájdalmas ez – szólt Felicity, ismertebb nevén Flick –, el kell fogadnunk, hogy jelen pillanatban semmit sem tehetünk. Hosszú csend következett, aztán a férfiak elszántan ismét Devil íróasztala körül csoportosultak, a hölgyek pedig kört alkottak Celia körül, aki már a kanapén ült Helena mellett, a lányai, Heather és Eliza társaságában. A hölgyek egyetértettek, ezért nyugodtak voltak, sőt még Celia is megnyugtatónak találta a legutóbbi megjegyzést. A férjeik azonban, mint a hölgyek megállapították, egyszerűen nem hallgattak az okos szóra. Ilyenkor hagyni kell őket, hogy morgolódjanak, szitkozódjanak, amíg többet nem tudnak. – Mert ha van valami, amiben egészen biztosak lehetünk – szólt Heather –, hogy semmi értelme Angelicát keresni, ha ő nem akarja, hogy megtaláljuk.

HATODIK FEJEZET – Javaslom, hogy az első hallban kezdjük szólt Angelica, azzal Mulley és Brenda előtt átlépett a zöld ajtószárnyak között. Ismét a kölcsönruhát viselte. Griswold mosással szorgoskodott, Jessup és Thomas az istállót tették rendbe, felkészülve arra, hogy a hónap végén visszatérnek. Angelica megállt a lépcső előtt, és a fejét hátravetve szemlélte a mennyezetről lógó pókhálót. Legszívesebben Dominic mellett maradt volna, ám a körülmények – különösen az íróasztalon halmozódó iratok – miatt kénytelen volt valami más elfoglaltságot találni magának. Azzal, hogy késleltette a gróf házassági ajánlatának elfogadását, egyetlen célja volt: időt adni a sorsnak és a Ladynek, hogy csodát tegyenek, és rávegyék Dominicet, hogy beleszeressen. Remélte, hogy az ajánlat el nem fogadása arra készteti, hogy elgondolkozzon, mi szükséges a beleegyezése elnyeréséhez, nevezetesen megcáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy szereti. Angelica tudta, ha Dominic elég sokáig gondolkodik ezen, biztosan rájön. Ám nem valószínű, hogy beleszeret, ha nem töltenek együtt sok időt. Rá kell vennie valahogy, hogy vele legyen, úgy, hogy ne legyen köztük az ebédlőasztal vagy az iratokkal zsúfolt íróasztal, és a személyzet se járjon ki-be a helyiségbe, ahol együtt vannak. Ám előző este, amikor odébb tolta Dominic aktáit, hogy legyen hely a levélpapírnak, látta, hogy mind szerződés és megállapodás. Bár ő maga sosem foglalkozott ilyenekkel, elég könnyen felismerte az iratok stílusát, és le tudta vonni a következtetést: Dominic „klánüzlete” nagyon jelentős. Ha annak ellenére, hogy figyelmét a kehely visszaszerzésére kell fordítania, ilyen ügyeket hozott magával, akkor valóban nagyon fontosak lehetnek. Megjegyezte, milyen ütemben csökken az irathalmaz, és ebből arra a következtetésre jutott, ha egy egész napra magára hagyja a grófot, sokkal nagyobb esélye lesz, hogy a következő napot a társaságában töltse. Muszáj volt valahogy lekötnie magát, ezért úgy döntött, az

előcsarnok kitakarításának élére áll. – Ahhoz képest, hogy a ház közel negyven évig zárva volt, egészen jó állapotúnak látszik. Mulley a falhoz támasztotta a magával hozott létrát. – Az év elejéig egy gondnok házaspár lakott itt. Megöregedtek, már nem sokat tudtak tenni, ezért a gróf úr nyugdíjazta őket. Azóta nem volt ideje találni valakit helyettük. – Most pedig már nem lesz szükség rá – jegyezte meg Angelica, végignézve a helyiségen. – Mielőtt elkezdenénk, vessünk egy pillantást a fogadószobákra. Jobban fel akarom mérni, mennyi munka szükséges ahhoz, hogy rendbe tegyük a házat. A bejárati ajtótól balra levő duplaszárnyú ajtóhoz lépett, elfordította a díszes kilincset, és szélesre tárta az ajtót. – Gondolom, ez a szalon. A bútorokat védőhuzat borította. Brenda ellépett a kisasszony mellett, és az ablak felé indult. – Legjobb lesz beengedni némi fényt – mondta, és azzal megragadta a nehéz bársonyfüggönyt. Az ablaküvegeken a nyári napfény hatolt be a helyiségbe. A szalon túlsó végén Brenda elhúzta a hosszú függőnyöket, mély ablakfülke jelent meg, amelynek ablakaiból az oldalkertre lehetett látni. A helyiséget szemlélve Angelicának Elveden Grange jutott az eszébe, a Wolverstone hercegi pár suffolki kastélya, mert az is Jakab korabeli stílusban épült. De ez sokkal grandiózusabb... igazi londoni palota, nem pedig vidéki kastély. Mulley a kandallót szemlélte. Angelica odalépett hozzá. Miközben a főkomornyik a kürtőt, a tűzrostélyt és a tűzteret vizsgálta, a kisasszony a széles, díszesen faragott, gyönyörű kandallópárkányt nézegette. Ő nem ilyet választott volna, de nagyon jól illett a szoba hangulatához. – Úgy látszik, minden rendben van – jelentette ki Mulley felegyenesedve. – Egy kis tisztítás, és nem lesz ezzel probléma. – Sajnos ugyanez nem mondható el a székekről – jelentette ki. Brenda, miután felemelte az egyik bútorhuzatot, és benézett alá. – Milyen kár. Pedig nagyon szépek lehettek. Angelica is megnézte. A huzat alatti szék masszív, szépen faragott darabnak látszott, de a kárpitozás, a selyem megfakult, szinte elporladt. – Nézze! – mutatott Brenda a támlára. – Itt látható, milyen lehetett az eredeti színe. Milyen gyönyörű árnyalat!

– Türkiz. Angelica jól ismerte ezt a színt. A falhoz lépett, és a selyemtapétát nézte, amelyben szintén kárt tett az idő múlása. Annyit látott, hogy egykor elefántcsontszín volt, kis türkizkék liliomokkal. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában Celia szalonjában, a Dover utcában ugyanilyen tapéta volt. Brenda és Mulley társaságában folytatta a szemlét, alaposan megnéztek minden széket, zsámolyt, asztalt, és felmérték, mit kell tenni. Aztán Mulley két elegáns gyertyatartót vett ki az egyik komódból, felállította, és Angelicát újra elfogta az a furcsa érzés. Az apja egy pár ugyanilyen gyertyatartót adott az anyjának nászajándékba, és még mindig Celia legnagyobb becsben tartott tárgyai közé tartoztak. Fivére, Lucifer elmondta, hogy a gyertyatartó ritka és értékes darab. A székek kárpitozása nem a használattól, hanem az idő múlásától ment tönkre. Mulley-hez fordult. – Tudja, hogy ki rendezte be ezt a szalont? – Úgy hallottam, hogy maga az öreg gróf. Nem is lehetett volna más. Azt mondják, az összes fontosabb helyiséget annak a hölgynek rendeztette be, akit feleségül akart venni, de aztán valami történt, lezáratta a házat, és soha többé nem tette be ide a lábát. Angelica bólintott, és az ablakfulkéhez ment, hogy ne lássák az arcán megjelenő érzelmeket. Ezt a szalont szentélynek rendezték be, az édesanyjának szánták, de Celia soha nem lépett be ide. Ám évekkel később Angelica itt van, hamarosan feleségül megy Mortimer fiához, és övé lesz ez a szalon és a ház. Mintha az anyja nyomdokaiba lépne, ám van egy lényeges különbség. Mortimer sohasem volt Celia számára az igazi. Ám neki Dominic a nagy ő. – Amint visszaérünk Londonba, kertészeket kell fogadnunk. Hónapokig tart, mire rendbe teszik ezt az elvadult kertet – mondta, miután visszafordult az ablaktól. Azzal intett Mulley-nek, hogy tegye vissza a gyertyatartókat a komód fiókjába. – Egyelőre nem kell, hogy kint legyenek. Segített Brendának visszahúzni a védőhuzatokat a bútorokra, majd Mulley-t követve kilépett a ház egyik fala mellett végighúzódó

galériára. Akármit mondott Dominic a személyzetnek arról, hogy miért kell elrabolnia őt, nem fedte fel a teljes történetet előttük. A helyzet különlegessége miatt, hogy úgy érezte, tulajdonképpen az anyja nyomdokaiban jár, inkább örült, hogy Dominic nem mondott el nekik mindent. Egészen addig várt, amíg vacsora után visszavonultak a könyvtárszobába, mert csak akkor akarta leendő férjét a tényekkel szembesíteni. Ám mire leült a megszokott karosszékébe, és átgondolta a kérdéseket, Dominic már az íróasztalnál ülve az iratokba mélyedt. Angelica úgy döntött, időt hagy neki, ezért kézbe vette Robertson történelemkönyvét, és folytatta az olvasást. Néha Dominicre nézett, és a megfelelő pillanatra várt Dominic érezte, hogy a kisasszony figyeli. Aláírta az utolsó sürgős szerződést, félretette az iratot, majd a tollat letette, és odafordult a kisasszonyhoz: – Mi van? Angelica gyorsan feltette a kérdést: – Tudta, hogy az édesapja ezt a házat az édesanyámnak rendeztette be, az ő ízlése szerint? Dominic összevonta a szemöldökét. – Ezt miből gondolja? Angelica elmondta, mit látott, mit tapasztalt, majd összegezte: – A szín önmagában is árulkodó, ám a gyertyatartó már semmi kétséget nem hagy. – Nem tudtam erről, de nem mondhatnám, hogy meglepőnek találom. – Azt mondta, hogy az apja nem szerette az anyámat. Ám azt, hogy valaki a házát egy bizonyos hölgy ízlése szerint rendezi be, általában a szerelem jeleként szokták értelmezni. Dominic elgondolkodott, majd a fejét ingatta. – Ez esetben tisztelet, hódolat és rajongás volt. Nevezze, aminek tetszik, de nem volt szerelem. Angelica a szemébe nézett. – Tehát ön jól ismeri a szerelmet? Mitchell és Krista képe jelent meg lelki szeme előtt. – Felismerem a szerelmet, ha látom – felelte a gróf, majd pillanatnyi hallgatás után hozzátette: – Az én apám csak álmodozott, az ön apja viszont cselekedett. Angelica felvonta a szemöldökét. – Elfogadom. Ám van még kérdésem. Az ön édesanyja tudja, milyen ennek a háznak az enteriőrje?

– Kétlem. Soha nem említette, és ha tudná, biztosan szóvá tette volna, Több év telt el, miután apám elhagyta Londont, és udvarolni kezdett anyámnak. – És az edinburgh-i ház? – Apám azon semmit sem változtatott. Úgy van, ahogy a nagyanyám hagyta. Mirabelle sohasem lakott ott Glencrae grófnéként, így ő sem változtatott rajta. Mivel a kisasszony arcán nem oldódott a feszültség, rákérdezett: – Miért érdekli ez ennyire? – Próbálok képet alkotni arról, milyen tényezők vezették az édesanyját arra, hogy ilyen különös módon álljon bosszút. Ha megtudta volna, milyen szempontok szerint történt a ház berendezése, az nyilván nagyon súlyos csapás lett volna a lelkének, hiszen meg akarta magának nyerni a férjét. Ha azonban nem tudott erről, akkor ez nem is számíthatott. Dominic nem tudta hibáztatni azért, hogy ilyen erősen igyekszik megtudni, mi vezette anyját erre az őrületre. Két érzés viaskodott benne: a késztetés, hogy további részleteket mondjon el, és az, hogy ne adja ki a szégyenletes családi titkokat. Ám megígérte, hogy mindent elmond, és Angelica Cynster elég tisztán lát ahhoz, hogy okosan fogalmazza meg a kérdéseit. Mélyen a szemébe nézett. – Ahhoz, hogy Mirabelle-t megértse, egyetlen tényt kell szem előtt tartania. Anyám ugyanannyira szerette apámat, amennyire apám szerette anyámat. Sohasem volt köztük igazi szerelem. – Elhallgatott, majd folytatta. – Hogy mi készteti ilyen bosszúra az édesanyja ellen? Ez színtiszta gyűlölet, gonosz bosszú, nem a viszonzatlan szerelem az oka. Ismét elhallgatott, majd hozzátette: – Nekem elhiheti... Egész életemben figyelhettem, hogy anyámban nincs semmi, ami csak halványan emlékeztetne a szerelemre. Senkit sem képes szeretni... talán még önmagát sem. Ez minden? – Nem – mondta Angelica, és visszanézett Dominicre. – Amikor megkérdeztem Mulley-t, mit tud a helyiség berendezéséről, azt felelte, tudja, hogy az ön édesapja a reménybeli hitvese kedvéért rendeztette be a házat így, de nem tudta a hölgy nevét. Mulley és a többiek nem tudják, hogy én annak a bizonyos hölgynek a lánya vagyok. Dominic a fejét ingatta. – Nem volt szükség rá, hogy elmondjam nekik, ezért nem tettem. A klán ma élő összes tagja, kivéve engem és

Mirabelle-t, csak annyit tud, hogy apám egész életében rajongott egy angol hölgyért, aki másik férfihoz ment feleségül. Még ha valamelyikük hallotta is apámat, hogy ezt a hölgyet említi, csak a keresztnevét mondhatta. Megtartotta magának a titkot, szó szerint a szívén viselte. Nem mondott el nekem mindent, Mirabelle kutakodott, és talán a kelleténél többet megtudott, de a kastélyban senki sem volt beavatva apám titkának a részleteibe. – Elhallgatott, majd kisvártatva folytatta: – Úgy tudom, a klánon kívüli úri társaságban, Skóciában és Angliában is, apám és Mirabelle házasságáig széles körben ismert volt, hogy kicsoda Celia, hogy apám rajong érte, de ennek már több mint harminc éve, és az emlékek elhalványodtak. Legjobb tudomásom szerint ennek már senki sem tulajdonít jelentőséget, csak Mirabelle. Ami pedig Mirabelle bosszútervét illeti, a klán tagjai csak azt tudják, amit tőlem követel: raboljam el egy bizonyos család egyik fiatal hölgyét, és vigyem el a kastélyba. Csak és kizárólag ezzel a feltétellel hajlandó visszaadni a kelyhet. A klán egyik tagja sem vett részt az ön nővéreinek az elrablásában, így nem tudják, a lányrablási kísérletek sikertelenek voltak. – Angelica tekintetét fürkészte. – Mirabelle indítékai és a bosszúvágy teljesen idegen a klán tagjai számára. Ha egyáltalán gondolnak ilyen dolgokra, úgy ítélik meg, hogy ez nem tartózik rájuk, olyasmi, amit nem kell érteniük. – Tehát pontosan mi tudnak rólam? – Azt tudják, meg kellett győznöm önt, hogy segítsen nekem, mivel az ön segítségével tehetek eleget Mirabelle követeléseinek, de nem hiszem, hogy ezt tovább gondolnák. Számukra ez elég ok arra, hogy megtegyék, amit kérek. – Tétovázott, majd folytatta: – Nem állt szándékomban közölni, hogy ön kapcsolatba hozható azzal a hölggyel, akiért apám sokáig rajongott, ahogy azt sem, hogy a társaságbeli hölgyek közül miért éppen önt kívánja Mirabelle a kastélyba vitetni. – A tekintetét látva rákérdezett: – Szeretné, ha ezt elmondanám nekik? Angelica tagadón ingatta a fejét. – Nem. Amúgy elég furcsa helyzetet teremtene, ha anya és apa meglátogatna. Dominic ezen elgondolkodott. – Valóban – felelte, majd megkérdezte: – Van még valami? – Igen. – Megvárta, amíg a gróf ismét felé fordul. – Közölte a klánnal, hogy egyezségünk részeként, hogy megnyerje a segítségemet, házasságot ajánl nekem? – Nem. Semmit sem mondtam nekik arról, miként kívánom

megnyerni a segítségét. – Tehát maguktól jutottak erre a következtetésre? – Ez nem is olyan nehéz – felelte élesebb hangon. – Akiket itt lát, évek óta velem vannak, és egyikük sem ostoba. Tudják, milyen ember vagyok, és Griswold pontosan tudja, milyen ön. Ráadásul úgy viselkedik, mint a jövendőbeli feleségem, hiszen kérdezősködik rólam, a klánról és erről a házról. Az, hogy össze fogunk házasodni, számukra nem kérdés, semmi okuk kételkedni benne. – A szeme összeszűkült. – Tehát nem akartam kikényszeríteni az ön beleegyezését azzal, hogy közlöm velük: feleségül kértem. Angelica nagyra értékelte Dominic nyíltságát, és bólintott. – Köszönöm. Most pedig beszéljen nekem a gyámgyermekeiről. Gavinről és Bryce-ról. – Dominic pislogott, ezért a kisasszony hozzátette: – Jessup tett említést róluk. Angelica csodálkozva látta, ahogy a férfi feszültsége enyhül, az arca olyan mértékben meglágyult, ahogy sohasem gondolta volna lehetségesnek. – Néhai unokabátyám gyermekei – felelte mosolyogva. Angelica rögtön tudta, hogy Dominic teljesen el van bűvölve a gyámfiaitól, rajong értük, törődik velük, védelmezi és szereti őket. Ezt látta az arcára írva. Ugyanilyennek látta a fivérei és unokafivérei arcát, amikor a gyermekeikre néztek. Teljesen elbűvölve hallgatta, ahogy Dominic készségesen mesélt a fiúkról: miként árvultak el, hogyan szállt rá a gyámság, hogyan volt apjuk helyett apjuk két-, illetve hároméves koruk óta. Hogyan rohangálnak szabadon a kastélyban és környékén, ahogy egykor az apjuk és ő is tette. Úgy tűnt, Jessup nem túlzott, amikor ördögfiókáknak emlegette őket. – Gavin az idősebb, és ő lesz a klán következő ura. Az örökösöm. – Angelicára pillantott. – Egyelőre. Angelica elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, de képtelen volt megállni, hogy ne kérdezzen tovább. – A szemük színe? – Kék. Bryce szeme kicsit világosabb. – A hajuk? – Világos- és sötétbarna. Angelica még sosem találkozott olyan férfival, aki ilyen kérdésekre gondolkodás nélkül képes lett volna válaszolni.

– Jessup azt mondta, nyaggatják, hogy tanítsa meg őket lovagolni, és megkaphassák az első pónijukat. Azt fontolgatta, ha visszaérünk a kastélyba, teljesíti a kívánságukat. – Ez mindig fájó pont volt nekik, ugyanis mostanáig; csak szamárra ülhettek. – Az íróasztal másik oldaláról Angelica szemébe nézett. – Amint meglátja a kastély környezetét, megérti. Nem olyan terep, ahol az ember szívesen engedne lóháton száguldozni két fiút, akiknek túlzó elképzeléseik vannak a saját lovaglótudásukról. De... – Hátradőlt a székében, és elgondolkodva forgatta az ujján a pecsétgyűrűt. – Jessupnak igaza van. Ez olyan híd, amelyen hamarosan át kell menniük. Angelica kis híján felajánlotta, hogy segít; csak az tartotta vissza, hogy bizonytalan volt, vajon Dominic szívesen fogadná-e a segítségét olyan területen, amely nyilvánvalóan fontos volt számára. Majd csak akkor szól, ha már közelebb kerültek egymáshoz, és Dominic megtanul bízni benne. Bőven lesz idejük, ha visszaszerezték a kelyhet, és megismerte azt a két ördögfiókát. – Mivel Jessup és Mulley itt van önnel, ki vigyáz rájuk? Gondolom, az édesanyja nem foglalkozik velük. A gróf skót nyelven halkan káromkodott, és a fejét ingáttá. – Nem valószínű – felelte indulatosan, majd némi gondolkodás után megjegyezte: – Anyám ki nem állhatja őket. Túl lármásak, berontanak a kastélyba sáros lábbal. – Széttárta a karját, aztán a kisasszonyra nézett, mintha kíváncsi volna, hogyan viszonyul mindehhez. Angelica mosolygott. – Hiszen fiúk! Nyilván tudja, hogy milyenek. Hiszen önt is felnevelte, és az unokatestvére, Mitchell még rosszabb lehetett. Dominic kisfiúsán mosolygott. – Ez igaz. De én voltam az ő aranyhajú kicsi fia, és nem tehettem semmi rosszat. Mitchell mindig mögém bújt. – A mosolya elhalványult. – A kastély falain belül Mrs. Mack, és a nevelőnőjük, Gillian felügyelete alatt vannak, és Scanlon, a vadászom és a fiai tartják távol őket a toronytól. – Van torony? – Kastélyom van. – Igen, tudom, de... Az általa ismert várak többségének nem volt tornya, vagy ha mégis, azt már régen lebontották a későbbi hozzáépítések miatt. A kandallópárkányon tizenegyet ütött az óra. Angelica az íróasztalon heverő papírlapokra nézett. – Végzett azokkal?

– Nem. A kisasszony becsukta a könyvét. – Akkor hagyom, hogy dolgozzon. Dominic nézte, ahogy a kisasszony feláll. – A kastéllyal és a toronnyal kapcsolatos kérdéseim várhatnak. Hamarosan hosszú útra indulunk, rengeteg időnk lesz, azalatt elmondhatja, amit tudnom kell. Glencrae bólintott. – Jó éjszakát! Angelica mosolyogva indult az ajtó felé. – Jó éjszakát. Azzal kilépett a könyvtárszobából, és lassan elindult felfelé a lépcsőn. Az utóbbi néhány percben, miközben a gyámfiúkról beszélgettek, Dominic hagyta, hogy meglássa a valódi énjét. A férfit. Addig észre sem vette, mennyire várta ezt a pillanatot, hogy Dominic ne csak olyan hölgynek tekintse, akivel távolságot kell tartania. Ezzel a felismeréssel szinte ellenállhatatlan kísértés támadt, hogy megérintse, de ez még túl korai lett volna. Minden más hölgynél jobban tadta, milyen nagy érték a türelem. Ma este azzal a megnyugtató érzéssel fekszik le, hogy igazi haladást ért el, és várja, mit hoz a holnap. Fél órával később Dominic aláírta az utolsó szerződést is, amit a szeszfőzde intézője jóváhagyásra megküldött neki. Letette a tollat, nyújtózkodott és felsóhajtott. A tekintete az előtte álló karosszékre tévedt, amelyen a Robertsonkötet becsukva hevert. Dominic végül hagyta, hogy gondolkodása kizökkenjen, és a cinkostársára gondolt. Az, hogy egyáltalán rá gondolt, önmagában azt bizonyította, hogy megváltozott a véleménye róla. Minden, ami ezután következik, nemcsak a közeljövőben, hanem később is nagy kincs lesz. A hosszú időre kiható katasztrófa helyett, amit anyja kigondolt – hogy arra kényszeríti, vegyen feleségül valami buta lányt, aki sem a klán érdekeinek, sem az ő ízlésének és szükségleteinek nem felel meg –, Angelicát adta neki a sors. Lehet nehéz természetű, akaratos és makacs, de mindezzel együtt valóságos kincs, amire egyáltalán nem számított. Még mindig nem volt biztos abban, vajon bízhat-e a sorsban, hogy nem jön valami, ami az egészet felborítja, de egyelőre meg kell tanulnia bánni a kisasszonnyal, ki kell tapasztalnia, hogyan lehet a legjobban... egyeztetni vele. Kinyújtotta a lábát, a kezét összekulcsolta a tarkóján, és felfelé nézett. Minden órával, amit a közelében töltött, egyre jobban vonzódott

hozzá. Erről is kell egyeztetniük valamikor, de szerencsére csak később kell sort keríteni rá. Ma a vonzerejének másik aspektusát fedte fel. Őszinte érdeklődést mutatott a fiúk iránt. Ha jól sejti, Angelica Cynster a szárnya alá fogja venni a fiúkat, kérdés nélkül mellé áll a nevelésükben, segít nekik megadni azt a szeretetet, amelyet a szüleik, Mitchell és Krista halálával elvesztettek. Ez nagyon sokat jelentett neki. Nem tudta elképzelni, hogy ennél többet kérhetne tőle. Mert Angelica mindent megtett, hogy megnyugtassa a családját, segített tervet kidolgozni, hogyan lehet elkerülni őket, hogyan juthatnak el a kastélyba, és belevetette magát az előkészületekbe. Nagyon jó viszonyt alakított ki a személyzettel, érdeklik a ház dolgai, meg akar tudni mindent, ami szükséges ahhoz, hogy tovább lépjenek. A legutóbbi kérdéseiből ítélve már azon gondolkodik, hogyan birkózzon meg azzal a kihívással, amit az anyja és az őrült terve jelent. Tény, hogy nem volt hajlandó beleegyezni, hogy elfogadja a házassági ajánlatot, de ez csak átmeneti taktikai lépés. Fogalma sem volt, milyen megfontolásból döntött így Angelica – valószínűleg ez is olyan érv, amelyet csak nők érthetnek meg ám hallgatólagosan ma este is elmerte, hogy végül igent mond. Ami egyben azt jelehti, hogy el kell gondolkodnia azon, mit akarhat tőle. És mit tud adni Angelicának cserebe. Ha van olyan igazság, amit a sokeves üzleti tevekenység során megtanult, az, hogy a sikeres tárgyaláshoz kölcsönös kedvezmények és engedmények szükségesek. Úgy sejtette, elég okos lesz ahhoz, hogy meghatározza, mit hajlandó adni, mielőtt Angelica elhatározná, mit akar kapni.

HETEDIK FEJEZET – Kimegyek az utcára, járok kicsit, hogy meglássam, valóban férfinak néznek-e. Dominic erre felkapta a fejét, és az asztal fölött Angelicára nézett, aki a reggelinél a szokásos helyén ült. Nem ezt a választ várta arra a kérdésére, hogy mivel szándékozik a kisasszony tölteni a napot. Ám a kérdést valóban azért tette fel, mert Angelica a fiúruháját viselte. Már a nyelve hegyén volt a szigorú tiltás, ám amikor a tekintetük találkozott, inkább nem mondta ki. – Nem kockáztathatja, hogy valamelyik családtagja meglássa. – Igaz. De pontosan tudom, hol töltik a napjaikat. Nagyon sok hely van Londonban, ahová soha be nem teszik a lábukat. – Lenézett a tányérjára. – Csak ilyen helyekre megyek. – Azok a helyek, ahová családtagjai soha be nem teszik a lábukat... – Elhallgatott. Semmi értelme elmondani neki, hogy az ilyen helyek rendkívül veszélyesek fiatal hölgyek számára. – Az álruhája úgy jó, ahogy van. Az utazás során senki sem fogja alaposan szemügyre venni önt, legalábbis addig nem, amíg mellettem van. – De szóba került annak a valószínűsége, hogy a családom felhívta a fogadósok figyelmét, sőt talán fizetett is a személyzetüknek, hogy tartsanak szemmel minden utast, aki kocsival hozzájuk érkezik, és bár fiatal hölgyet keresnek, nem lehet tudni, nem vesznek-e észre valami furcsát a mozgásomban vagy a viselkedésemben. Angelica átgondolta az összes érvet és ellenérvet, alaposan felkészült a vitára. Dominic látta, hogy az arca grimaszba rándul, de nem törődött vele. – Nem gondolhatja komolyan, hogy biztonságban lehet egyedül London utcáin. – Természetesen nem gondolom – felelte Angelica, azzal felemelte a szalvétát, és megtörölte az ajkát. – Magammal viszem Thomast. Ő meg tud védeni. Dominic látta rajta az eltökéltséget, és barátságtalanul felmordult. –

Rendben. Elkísérem. Mindketten pontosan tudjuk, Thomas nem megfelelő kísérő az ön rangjához olyan környéken, ahol ezek a fiatal urak sűrűn előfordulnak. Márpedig önnek éppen őket kell megfigyelnie és utánoznia. Angelica olyan mosollyal nézett a grófra, amelyben a diadal, a helyeslés és az öröm keveredett. – Remek! Tudtam, hogy megérti az érvelésemet. Ha ez nem a szemérmetlen manipuláció nyílt beismerése, mi más lehetne? A kisasszony pedig vidám kérdéssel zárta a beszélgetést: – Tehát mikor indulunk? Dominic elküldte Jessupot, szerezzen bérkocsit, hogy a kisasszony az istállónál szállhasson be, így senki se lássa meg. Az első dolog, amit megtudott, Hogy Dominic háza a Bury utcában állt. – Szentséges ég! – nézett rá döbbenten. – Hiszen csak egysaroknyira vagyunk az otthonomtól! Dominic egy szót sem szólt, csak ránézett. A kisasszony kaján mosollyal nézett körül. – Nem csoda, hogy nem akart egyedül kiengedni az utcára. – A bérkocsi belsejét nézegette. – Minden bérkocsi ilyen? – Még nem utazott bérkocsin? Angelica a fejét ingatta válaszul. Dominic felsóhajtott, majd válaszolt: – Vannak kisebbek, nagyobbak, de ugyanabban a rendszerben működnek, amiről önnek nyilván nem kell tudnia. – Egy jó nevelést kapott ifjúnak tudnia kell a bérkocsikról. Megint évődött vele. Dominic nem válaszolt rögtön, hanem kritikus szemmel nézte, aztán felült. – Első lecke – kezdte, azzal a kesztyűs kezét a kisasszony térdére helyezte, és széttárta a combját. Látta, hogy döbbenet villan át arcán. – Fiatalurak nem ülnek összezárt térddel. Hacsak nem nagyon muszáj. Angelica kényszerűen Dominic szemébe nézett, és bólintott. – Értem. Az érzéstől, ahogy a tenyere a női térdre simult, Dominic kis híján felnyögött. Mit csinál? Lassan elhúzta a kezét, és hátradőlt az ülésen. A tekintetét egy

pillanatra sem vette le Angelica arcáról, de a kisasszony nem nézett másfelé. – Rendben – felelte. – Mit kell még tudnom? Ha játszani akar... – A keze... – Angelica a kezét az ölében tartotta, és Dominic az összekulcsolt ujjakra nézett. – Maga mellett kell tartania, az ülésen, vagy tenyérnél lefelé a combján. Sohasem az ölében, ahogy most tartja. – Van még valami? – Egyelőre semmi más – felelte rekedt hangon. Angelica kinézett a kocsi ablakán, és terveket kezdett szőni, hogyan csalhatná Dominicet a szerelem vermébe. Húsz perccel később a kocsi megállt a Tower árnyékában. Előbb Dominic lépett a járdára. Angelica alig tudta türtőztetni magát, bosszús volt, amiért a gróf nem engedte kiszállni, amíg alaposan körül nem nézett. Végül elmozdult. Miközben Dominic kifizette a bérkocsist, Angelica is leszállt egyedül. Nem felejtette el becsukni az ajtót, aztán a járdán várt. Furcsa módon kiszolgáltatottnak érezte magát, hogy nem takarta szoknya a lábát; ez a nyugtalanító érzés a házban egyáltalán nem jelentkezett, ám a nyílt utcán, a Tower közeiében egészen más helyzet volt. Elhatározta, hogy a legkevésbé se látszhat rajta a kényeskedés, ezért élénk mosollyal nézett a mellé lépő Dominicre. Hozzá hasonlóan térdnadrágot és lovaglócsizmát viselt, ám rajta egyszerű szabású felsőkabát és mellény volt. Az öltözéke alapján tökéletesen beillett egy jómódú család által fogadott magántanárnak. Alaposan megszemlélte a kisasszonyt, majd kijelentette: – Leszegett fejjel járjon, a kalap karimáját lefelé billentve. És ne mosolyogjon. A fiatalurak sohasem mosolyognak úgy, mint ön. Angelica kis híján elmosolyodott, de sikerült uralkodnia magán. Bólintott, és engedelmesen leszegte a fejét. – Rendben. Akkor menjünk – intett az utca felé. Dominic éppen annyi ideig tétovázott, hogy a kisasszony számára teljesen világos legyen: parancsokat adni ilyen férfinak egyáltalán nem helyénvaló. Ezért sarkon fordult, és elindult, de lassan, hogy Angelica lépést tudjon tartani vele. Első feladata az volt, hogy megtanuljon férfi módjára járni. Vagy legalábbis elég férfiasán ahhoz, hogy aki látja, ne fogjon gyanút. Miután

tanulmányozta Thomas járását, majd a tükörben megnézte, mennyire sikerült utánozni, pontosan tudta, hogy a szokásos járása rögtön elárulná női mivoltát. Azon kívül, hogy Dominic társaságában akarta tölteni a napot, őszinte volt, amikor kijelentette, azért akar az utcán járni, hogy megfigyelje a férfiak viselkedését, alkalmazkodjon és gyakoroljon. Ha férfiruhában egy teljes napig képes fiatal férfinak látszani, sokkal kevésbé valószínű, hogy bármikor megfeledkezne magáról, és nőies mozdulatokat tenne. És egy egész nap áll rendelkezésükre. Miután elérte, amit akart – nyilvános helyen sétált Dominic kíséretében –, sürgetőbb célok megvalósításán kezdett gondolkodni. Mire a vámhivatal épületéhez értek, Dominic komoly kétségeket támasztott saját épelméjűségével kapcsolatban, amiért beleegyezett, hogy a kisasszonnyal kimozdul a házból. El kellett ismernie, hogy nagyon igyekezett utánozni az ő mozgását, alkalmazkodott hozzá, lassabban lépkedett, ám a dicséretes igyekezet azzal járt, hogy a kisasszony folyamatosan az ő lábát és csípőjét nézte. Ami egyáltalán nem segítette elő a könnyed járást. A kisasszony folyamatos figyelme még inkább megnehezítette, hogy Dominic szokásos nyugodt, szenvtelen módon viselkedjen vele. – Tudja – szólalt meg Angelica –, önnek is változtatni kell kicsit, ha el akarja hitetni, hogy házitanító. Dominic nem nézett rá. – Miért? – Azért, mert úgy jár, mint egy nemesúr, úgy beszél, mint egy nemesúr, és valósággal sugárzik önből az arrogancia. – Nemesi család gyermeke vagyok, ám a sors arra kényszerített, hogy polgári foglalkozást válasszak a megélhetésért. – És az arrogancia? Erre Dominic nem válaszolt. Arroganciája, legalábbis amit Angelica annak tartott, vele született tulajdonsága volt, ezt képtelen levetkőzni, de leplezni talán sikerülhet. Megjegyezte, hogy figyelnie kell erre, miközben a házitanító szerepét játszotta, és folytatta útját. Egyre jobban tudatosult benne a kisasszony jelenléte; olyannyira, hogy valami bizsergett tőle a bőre alatt. Angelica pedig különösen csiklandós kísértést érzett a ruhája alatt. Inkább Mulley vagy Jessup kíséretében kellett volna kiengedni, de azt nem tehette volna. Egyikük sem észlelné a közelgő veszélyt, amely

pedig... A vámház sarkánál megtorpanva előrenézett. Angelica engedelmesen megállt mellette. – A piac. – Balra a Billingsgate halpiac volt az utca és a folyó közötti területen. – Meglehet, hogy az ön fivérei, unokafivérei nincsenek itt... És a személyzetük? A kalapja karimája alól Angelica nézte a piacon nyüzsgő tömeget. Olyan területe volt ez Londonnak, ahová fiatal hölgy egyedül sohasem merészkedne; Miss Angelica Cynster pedig éppen ezért választotta ezt a hírhedt helyet. – Mennyi az idő? – kérdezte, de nem nézett Dominicre. Megfigyelte, hogy a férfiak beszélgetés közben ritkán néznek egymásra. A nők szinte kivétel nélkül egymás arcát nézték beszélgetés közben. Dominic a zsebórájára pillantott. – Majdnem tizenegy óra. – Akkor nincs veszély, mert ha a személyzet ki is jött vásárolni, már régen hazamentek. Az úri háztartások általában úgy szerzik be a halat, hogy a halárus házhoz viszi. Dominic bólintott. – Rendben. Egyenesen átmegyünk a piacon, kiérünk a másik oldalon, aztán a London Bridge-en átkelünk a folyó másik oldalára. Angelica elindult a karját lengetve maga mellett. Kezdett belejönni, és nagyon férfiasán mozgott. A gyakorlás sokat számít. Olyan útvonalon mentek, hogy távol legyenek azoktól az utcáktól, ahol Angelica fivérei és unokafivérei vagy a feleségeik bármilyen okból sétálhatnának vagy kocsizhatnának. Angelica számított arra, hogy a piac zsúfolt és zajos lesz, de sokkal nagyobb volt a tömeg, mint egy hercegnő szalonjában; rengeteg, sok mosdatlan ember tolongott mindenfelé; hangos, illetlen kiáltásokat hallattak, káromkodások harsantak. Még félúton sem jártak, máris nagyon hálás volt Dominic tekintélyes jelenlétének. Dominic megfogta a kisasszony karját, és szó szerint kivonszolta a piac nyugati végére, a templom körük kevésbé zsúfolt részre. Ott elengedte. Nézte, ahogy Angelica megigazítja a kabátját, és ellenőrzi, jól áll-e a fején a haját elrejtő kalap. – Elégedett? Dominic meglepetésére a kisasszony válaszul csak bólintott. – Most már megértem, miért mondják azt, hogy „rikoltozik, mint egy halaskofa”. Valóban rikoltoznak. Egymás miellett lépdeltek, megkerülték a templomot, és elérték a

hidat. A folyó déli partján, a dokkoktól nem messze megálltak ebédelni. Dominic hálát adott szerencsés csillagzatának, hogy el tudta téríteni a kisasszonyt a sokkal durvább kikötői környéktől, ám ahogy a taverna termébe vezette, rossz érzése volt. Ha bármilyen kétsége támadt volna, hogy Angelicát már a magáénak tudhatja, teljesen egyértelművé tette az erős késztetés, hogy rámorduljon az asztaloknál ülő férfiakra. A kisasszonynak igaza volt, hogy hozzá kell szoknia a körülményekhez, de nem csak az arroganciáját kellett féken tartania. Elértek egy távolabbi, ablak melletti asztalhoz, Dominic széket húzott ki, és erőt vett magán, hogy előbb üljön le, mint a kisasszony. Sokkal könnyebb lett volna, ha valóban képes fiatal férfinak nézni, ám képzelete ebben akadályozta. Szutykos nő törölgette előttük az asztalt. – Mit hozhatok? – Két adag pástétomot, egy pint barna sört nekem és... – Angelicára nézett – ...vizezett világos sört a tanítványomnak. A felszolgáló asszony szó nélkül távozott. A „tanítvány” gyorsan körülnézett, és az egyik férfit utánozva az asztalra könyökölt. A kisasszony javaslata volt, hogy sétáljanak a dokkok mentén. Mint kiderült, elég biztonságosnak bizonyult, ahogy a London Bridge-en átvezető séta. Mindettől függetlenül Dominic szinte egész idő alatt nagyon éber volt, és közben unatkozó házitanítónak kellett látszania. Angelica megállt a híd közepén, a korlát fölé hajolt, és kelet felé nézett a folyón; Dominic elég közel volt hozzá ahhoz, hogy lássa az örömöt a szemében. A látvány valahogy kiengesztelte azokért a feszült pillanatokért, amelyeket a kisasszony okozott neki. És Angelica még a dokkoknál is a férfiakat figyelte: a küldöncöket, a tengerészeket, ahogy jöttek-mentek, tették a dolgukat. Alaposan megfigyelte őket, igyekezett a tőlük ellesett mozdulatokat, gesztusokat az új személyiségébe beépíteni. Angelica kifejezetten fejlődött, ezért egyezett bele a gróf, hogy elvigye a tavernába. Angelica az asztal fölé hajolva megkérdezte: – Miről beszélnek a férfiak általában ilyen helyeken? Dominic elgondolkodott, hogy miről beszélnének Mitchell-lel egy

ilyen helyen... – A nőkről. Angelica a szemébe nézett. – Nyilván van más téma is, ami a férfiakat érdekli. – A lovak. A szerencsejáték. Ám egy házitanító ilyesmiről nem beszél a tanítványával. Ekkor asztalukhoz lépett a pincérnő, letette eléjük a két tányért és a két kupa sört. Hosszú percekig csend honolt, amíg ettek, és a taverna étel- és italkínálatát megfelelőnek találták. – Tudom már – szólalt meg Angelica. – Beszélhet nekem a kehelyről... és arról, hogy miért olyan értékes azoknak a bankároknak. Dominic elgondolkodott, majd megszólalt. – Ismeri a regényíró Sir Walter Scottot? – Angelica bólintott. – Scott nagy skót hazafi; ’18-ban nagyon jó barátságban volt a későbbi György királlyal, akinek még a hatalomra lépése előtt nagy szüksége volt valamire, amivel növelheti a népszerűségét. Scottnak, mint apámnak is, volt egy szenvedélye. Az ő esetében ez a skót királyi jelvényeket jelentette. Ezek IV. Jakab idejére nyúlnak vissza, ám a tizennyolcadik század elején elvesztek. Senki sem rabolta el, egyszerűen rossz helyre tették, és senki sem tudta, hol vannak. A királyi jelvények története megragadta a leendő király figyelmét. Cromwell az uralkodása idején kifejezetten meg akarta semmisíteni ezeket, mint a monarchia szimbólumait. Beolvasztatta az angol koronaékszereket, és minden más koronát, amelyet sikerült megszereznie. Aztán elindult északra, hogy magához ragadja a skót koronaékszereket, de egyet sem talált meg közülük. Ám a királyi jelvényeket csak elrejtették, a Stuart-restauráció után rögtön előkerültek, és számos állami ünnepségen használták Scone városában és Edinburgh-ban, de mostanában megint semmit sem lehetett tudni róluk. Dominic elhallgatott, bekapott egy falatot, aztán folytatta a történetet: – Scott meg volt győződve arról, hogy a királyi jelvényeket egyszerűen elrejtették az edinburgh-i várban, és aki a rejtekhelyükről tudott, már meghalt. Meggyőzte a királyi herceget, hogy alaposan kutattassa át a várat, ami elég jelentős feladat volt, de végül megtalálták, amit kerestek. Egy régen használaton kívüli öltözőszoba komódjában voltak. György rendkívüli módon örült, mert birtokába került a legrégibb brit koronaékszer-készlet. Akkoriban ez nagy hírverést kapott, ami nagyon sokat jelentett az apja betegsége miatt régensként uralkodó hercegnek, és lecsillapította a közvéleményt egy időre. – Emlékszem valamire ebből – szólt Angelica. – De hogyan

kapcsolódik ez a kehelyhez? – A Scott által megtalált királyi jelvények között volt a korona, a jogar és a kard. A koronázási áldozókehely azonban hiányzott. – Tehát ez az a kehely! – kiáltott fel Angelica. Dominic figyelmeztető pillantást vetett rá, majd bólintott. – Ékkövekkel díszített, tömör aranykehely; körülbelül nyolcujjnyi magas. Ezt az áldozókelyhet évszázadokkal ezelőtt a Guisachan-birtokok közelében levő Beauly-kolostorra bízták, aztán a tizenhatodik században, az egyházi hatalmi villongások során a kelyhet az őseimre bízták, megőrzés céljából. Azokban a zűrzavaros időkben végig a családom vigyázott rá; majd később, a Stuart-ház restaurációja után mindig tőlünk kérték el, ha állami ünnepségen ki kellett egészíteni a királyi jelvényeket. Mi lettünk a koronázási áldozókehely őrzői, azzal a feltétellel, hogy csak akkor és olyan alkalomra adhatjuk át, ha a királyi hatalmi jelvényeket kell kiegészíteni. Azokban az években, amikor a többi koronázási ékszerről semmit sem tudtak, az áldozókehely végig a birtokunkban maradt. Bár nálunk volt, többé-kevésbé elfeledkeztünk róla, mert több mint száz éven át egyszer sem fordult elő, hogy kérték volna tőlünk. Amikor a többi koronázási ékszert megtalálták, senki sem tudta, hogy az áldozókelyhet tőlünk kell kérni. Tudtam a létezéséről, de apámmal együtt úgy gondoltam, hogy nem szükséges átadnom, hogy egy népszerűtlen angol herceget népszerűsítsek. – Ez magától értetődő. Dominic várt egy kicsit, majd folytatta: – Apám terve a maga módján egészen zseniális volt. Egyszer át kellett volna adnunk az áldozókelyhet, de ő meglátta benne a lehetőséget, és a bankárok, akikkel a szerződést megkötötte, annyira igyekeztek a már nem régensként, hanem királyként uralkodó IV. György kegyeibe férkőzni, hogy készségesen fizettek egy hatalmas összeget azért, hogy egyszer esélyük legyen átadni az uralkodónak a skót koronázási áldozókelyhet, amelynek létezéséről csak nagyon kevesen tudtak. Így teljessé tehetnék a királyi jelvényeket, amelyeket György király olyan nagyra tart. Angelica szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Ez gyönyörű történet. Dominic a sörét kortyolgatta. – Csak egy gondolat – folytatta a kisasszony Glencrae szemébe nézve, ahogy a férfi letette kupáját. – Ha több időre van szükségünk ahhoz, hogy visszaszerezzük az eredetit, lehetséges másolatot készíteni róla, és azt adni a bankároknak, hogy időt nyerjünk?

– Ha nálunk volna az eredeti, amelyet lemásolhatnánk, talán megtenné egy másolat is, ám a koronázási ékszerek hasonló korúak. Ahhoz, hogy olyan óaranyat tudjunk önteni, nem is beszélve az ékkövekről... – Az arca megfeszült. – De nincs a birtokunkban az eredeti, mert különben nem volna szükséges másolatot készítenünk róla. – A kisasszonyra nézett. – Mennünk kellene. Befejezte? Angelica bólintott. A „házitanító” pénzt dobott az asztalra, majd felállt. A kisasszony az álruhájáról nem feledkezve meg követte az ajtóhoz. Keletre mentek a folyó mentén a Tower Bridge felé. Ott Dominic engedett Angelica kérlelésének, és a déli hídfőnél hajóra szállva Greenwichbe mentek. A csillagvizsgáló körüli park tele volt dajkákkal, nevelőnőkkel és házitanítókkal, akik a rájuk bízott úri csemetéket sétáltatták a jó levegőn. A jelenlévők egyike sem tartozott azonban a társasági elitbe. Az ösvényeken sétálva Dominic fokozatosan megnyugodott ahhoz, hogy a figyelmét állítólagos tanítványára fordítsa. Egy ideig nézte, majd halkan megjegyezte: – Sokat fejlődött. Angelica mellette lépdelt, és fejbiccentéssel nyugtázta a dicséretet. Közel egy óráig sétáltak így. Számos megfigyelésnek köszönhetően Dominic megtudta, hogy Angelica fiús, jobban tud lapos kövekkel kacsázni a vízen, mint a férfiak többsége. Sárkányt is tud eregetni, mert miután három ifjúnak is segített kibogozni a sárkányok zsineget, megmutatta nekik, hogyan lehet felrepíteni a sárkányt, majd hirtelen lebucskáztatni, és újra a magasba emelni. A távolból figyelte, hogy örülnek a fiúk, aztán Angelica arcára nézve a szíve nagyot dobbant. Egy Cynster hercegnő, aki pontosan ismeri saját erősségeit, értékeit, aki akaratos, makacs, merész, fiúsán viselkedő kisasszony... Ilyen hölgyre vigyázni nem egyszerű feladat. Angelica végre elvált a három fiútól, és visszatért mellé. Dominic láthatóan örült. – Most hová? – kérdezte Angelica kipirulva, a szeme élénken csillogott. Dominic egyenletes léptekkel ment tovább. Gondolkodott. A kisasszony nem követett el semmi ostoba hibát. És bár pontosan tudta,

hogy Miss Cynster érzi, milyen feszültség van benne, amikor olyasmit tesz, ami veszélyes lehet, nem próbálta feszegetni a határokat, hanem betartott minden szabályt, elfogadott minden szigort, legalábbis olyan mértékig, ameddig azt ésszerűnek tartotta. És bár a bérkocsiban látszott rajta, hogy szeretné megtorolni az őt ért inzultust, erre kísérletet sem tett. Dominic számított rá, hogy megteszi, ám Angelica nem is próbálkozott visszavágással. Figyelme folyamatosan arra irányult, hogy megtanulja, hogyan látszhat igazán annak, aminek látszani akar. Dominic még csak tanulta, hogyan bánjon vele. Az, hogy valakivel úgy viselkedjen, hogy úgy tűnjön, magával egyenrangúnak tekinti, nem gyakran fordult elő. Mindent összevetve úgy érezte, ideje egy kicsit engedni. A „tanítványára” pillantva halkan kijelentette: – Az álcája lényegesen hitelesebbnek tűnik. Van olyan hely, ahová szeretne eljutni, de csak fiúnak öltözve teheti? – Igen... van ilyen hely. A királyi színház földszinti zsöllyéje azon a délutánon zsúfolásig megtelt. Férfiak és fiatalurak tolongtak, és hogy teljes legyen az élvezet, néhány prostituált is keveredett közéjük. Mindkét oldalról taps és éljenzés harsant, amint a hős és a hősnő színpadra lépett, de a gonosz szereplő megjelenésekor fújoltak, fütyültek. Dominic a kavargó forgatag közepén állt, Angelica a kalapját a szemébe húzva közvetlenül előtte, a tömeg nyomásától védve volt. Minden tekintet a színpadra szegeződött, kivéve Dominicét. Mert ő a tömeget pásztázta; éberen figyelt minden jelet, ami arra utalhatott, hogy valaki esetleg észrevette az előtte álló ifjú szokatlanul finom arcbőrét, vagy azt, hogy a szeme különösen szép, dús szempillája kifejezetten nőies. A grófnak fogalma sem volt, miről szólt a darab. A lelepleződés veszélye, és annak valószínű következménye töltötte ki minden gondolatát. Mi lesz, ha valaki rájön, hogy igazi úrihölgy áll a nép között álruhában? Csak arra figyelt, hogy a külvilágra megfelelően reagáljon, kész legyen elhárítani a fenyegető veszélyt. És ezért nem hibáztathatta a kisasszonyt.

Magában megfogadta, hogy legközelebb gondosabban tájékozódik, mielőtt feltétel nélkül előzetes beleegyezését adná a kisasszony bármilyen kívánságához. Meglepte, hogy a férfiruhás Angelica Cynster legfőbb vágya a Drury Lane zsöllyéjéből színielőadást nézni, de már túlságosan előre haladt az engedékenységben ahhoz, hogy visszavonulót fújjon. A színielőadás minden bizonnyal fontos csúcsponthoz érkezett, mert a fellelkesült tömeg közelebb nyomult a színpadhoz. Dominic sziklaszilárdan állt, ahogy az emberáradat kétoldalt hömpölygött mellette, védte Angelicát, nehogy elsodorják, de a kisasszony teljesen Dominic testéhez nyomódott. Angelica próbált elhúzódni a hátát perzselő férfitesttől, de a tömeg még szorosabban nyomta Dominichez. – Ne! Ne mozduljon! A figyelmeztetéstől megtorpant, nem mozdult, és kifelé nyugalmat színlelve a színpadot nézte, de minden érzéke zsibongott. Dominic teste kőkemény volt. Amikor a teraszról elrabolta, és a vállára kapta, érezte, milyen erős a válla, de... ez másfajta keménység volt. Gerjedelem. Talán ez magyarázza, miért nem akarja, hogy oldalra mozduljon. Amennyit ezekről a dolgokról tudott, megértette, a két test súrlódása csak rontana a helyzeten. Ezért nem moccant, és rájött, hogy a kényszerű összesimulás rá is hatással van. Dominic perzselő forrósága Angelica testére is hatott. Melege lett, a keble megduzzadt a gyolcs alatt, amellyel szorosan elkötötte. Mindez oly mértékig fokozódott, hogy felmerült benne a kérdés: meddig bírja ezt így tovább? Nagyon reális aggodalom volt. Aztán tapsvihar következett és éljenzés, zajos tetszésnyilvánítás. Majd a függöny lassan leereszkedett, és az előadásnak vége lett. – Maradjon ott, ahol van! Ám a következő pillanatban a zsöllye mindkét oldalán kinyíltak a kétszárnyú ajtók, és a tömeg kezdett kifelé áramlani. Amint a tömeg engedte, Dominic hátralépett, és véget vetett az érzékek kínszenvedésének. A „házitanító” megrángatta a „tanítvány” kabátujját. Angelica a fejét lehajtva, engedelmesen elindult mellette. Kiléptek a szürkületbe, és Dominic Angelica arcára nézett. A

félhomály ellenére látta, hogy a szoros egymáshoz simulás rá is hatással volt. Gyorsan elterelte erről a gondolatait, körülnézett, majd megállt. Angelica is körülnézett, mintha csak a bérkocsik zaja keltette volna fel az érdeklődését. – Nahát! Micsoda kaland volt! Dominic odapillantott a kisasszonyra. – Ha legközelebb elviszem a színházba, páholyt bérelek. Körülpillantott, így kényszerítve magát, hogy azzal törődjön, ami az adott helyzetben a legfontosabb volt: minél előbb bérkocsit kell találniuk. – Jöjjön! – mondta a gróf, azzal nagy léptekkel elindult a járdán a Covent Garden felé, ahol rengeteg bérkocsi várakozik. – A személyzet már nyilván aggódik miattunk – jegyezte meg Dominic. Bérkocsit szerezni meglehetősen nehéznek bizonyult, ám végül visszajutottak a Bury utcába az istállóhoz. Dominic kinyitotta a kertkaput, maid követte Angelicat a házhoz. Nyolc óra is elmúlt már, amikor beléptek a szemelyzeti bejáraton. Brenda és Mulley asztalnál ültek. Mindketten felálltak, amint Dominic és Angelica megjelent. – Végre megjöttek! – Brenda mosolygott, majd hirtelen elkomorult. – Ettek valamit? Dominic tagadón ingatta fejét. – A színházban kötöttünk ki. Brenda és Mulley rögtön tüsténkedni kezdett. Dominic észrevette Angelica pillantását, és remélte, hogy helyesm értelmezi. – Valami könnyű vacsora megteszi. – Igen – erősítette meg Angelica, kedvesen mosolyogva Brendára. – Megterítek az ebédlőben – szólt Mulley, a tálcáért nyúlva. Angelica csak egy pillanatig tétovázott. – Igen, az lesz a legjobb. Nagyon bölcs döntésnek találta, hogy az ebédlőasztal teljes hossza legyen közöttük. A zsöllyében töltött gyötrelmesen gyönyörűséges pillanatok óta nem tudott másra gondolni... Dominic figyelte őt, és kezdte úgy érezni magát, mint egy űzött szarvasünő. Glencrae felföldi, és egészen biztosan vadászik szarvasra. Bár nagyon vágyott arra, hogy kapcsolatuk ezen részét is bővebben megtapasztalja – mert teljesen biztos volt abban, hogy Dominic is ilyesmit forgat a fejében –, szívfájdítóan biztos volt abban, hogy ezen az estén még nem akar újabb felfedezéseket tenni. Fogalma sem volt, miért érzett olyan remegő nyugtalanságot. Talán életében először minden

ösztöne óvatosságra, tartózkodásra intette. Követte Mulley-t a szalonba, amelyet ideiglenesen ebédlőnek használtak. Minden lépésnél tudatában volt annak, hogy Dominic a nyomában van. Mulley elhelyezte az asztalon az ő terítékét, majd az asztal másik végének irányába haladt. Angelica érezte Dominic közelségét, valósággal sugárzott belőle a hév. Glencrae megállt. Angelica hőhullámként érzékelte a jelenlétét. Lassú mozdulattal kihúzta a kisasszony székét. Angelicának az jutott eszébe, ahogy a bálterem előtti teraszon mozdult, amikor elragadni készült. Helyet foglalt, hagyta, hogy a férfi alátolja a széket. Várt, amíg a férfi hosszú, ruganyos léptekkel az asztal másik végéhez ért, és csak akkor mert levegőt venni. Azt mondogatta magának, hogy reakciója teljesen értelmetlen, ám amikor Dominic végre helyet foglalt vele szemben, Angelica a szürkészöld szempárba nézett, és tudta, nem értelmezte félre a gróf gondolatait. Egymásnak vannak teremtve, előbb-utóbb úgyis férj és feleség lesznek. Brenda sietett be a levesestállal. Mulley követte két tányérral, amelyekre kenyeret, hideg marhasültet, tojást, szalonnát, zöld hagymát, sajtos lepényt helyeztek. – Köszönöm – szólt Angelica, ahogy Brenda egy kanálnyi húslevest merített neki. – Ez bőven elég lesz. – Értem, kisasszony. Holnap csak reggeli és ebéd lesz, ezért fel akarok használni mindent. Miután a ház urát kiszolgálta, Brenda a komornyikot követve visszament a konyhába, kettesben hagyta a kisasszonyt a leendő férjével. Angelica a levest lassan kanalazta, és érezte, hogy Dominic figyeli. – Nagyon élveztem a mai napot. Meg kell köszönnöm, hogy eljött velem. Igaza volt... Thomas társaságában nem lett volna ilyen. A halpiac nagyon érdekes élmény volt... nem mintha szeretném újra megtapasztalni, mégis sajnálnám, ha kihagytam volna. A tömeg, a szagok... Dominic szótlanul evett. Valahányszor a kisasszony elhallgatott, mintha valami megjegyzést várna tőle, ő csak hümmögött, mire Angelica, aki minden jel szerint elégedett volt a „válaszokkal”, folytatta

a nap jelentős eseményeinek felsorolását. Dominic pedig azon tűnődött, vajon tisztában van-e azzal, hogy miket fecseg. És vajon tudja-e, mennyi mindent elárult ezzel. Komoly kétségei voltak, hogy Angelica szokása lett volna az üres fecsegés, ám a színházbeli kalandjuknak hála, őt is olyan erős vágy fogta el, hogy azért beszélt szinte összefüggéstelenül. Ahogy Angelica reagált, az gondolkodásra késztette. Felismerte a kisasszony reakcióját, mert nagyon hasonlított a félig betört kancacsikók viselkedésére. Legszívesebben továbblépett volna, ugyanakkor aggódott is, hogy mit veszíthet, ha elfogadja. Ezt nagyon bölcsen tette. Ha a felesége lesz, az élete visszavonhatatlanul megváltozik. És az eredmény ugyanez volna, függetlenül attól, mikor hálják el immár sorsszerű házasságukat, de gyanította, hogy a kisasszonyt éppen az intelligenciája – amely tulajdonságáért külön hálásnak kell lennie – tartja vissza. Mielőtt beleveti magát, át akarja gondolni a dolgokat. Ezért egyáltalán nem hibáztathatja. Bár semmire sem vágyott jobban, mint hogy felálljon, felkapja a kisasszonyt ültő helyéből, és vadul csókolja, míg nemcsak engedi, hanem szívesen befogadja magába, visszafogta a brutális erővel rá törő késztetést. És rájött, milyen nagy erő kell ehhez. Gerjedelmét, bármilyen heves volt is, általában képes volt kordában tartani, mivel a vágya engedelmeskedett az akaratának. Ezen az estén azonban, miután olyan sok kísértéssel telt el a nap, a vágy megzabolázása nehéznek bizonyult. Még soha nem kívánt így nőt... Talán azért, mert Angelica Cynster elfogadta, hogy a felesége legyen. Angelica befejezte az étkezést, letette az evőeszközt, és a kezét az ölében pihentetve egy pontra nézett az asztal közepén. – És... – elhallgatott, mély lélegzetet vett, amivel csak azt érte el, hogy Dominic figyelme a kerek keblére irányult, és kéjes gondolatokat gerjesztett benne –, ...persze mindig szerettem volna eljutni a királyi színház zsöllyéjébe. Dominic vadászösztönét nagyon nehéz volt kordában tartani. – Elég. A hangja mély volt, az elfojtott szenvedélytől rekedt, de ez ellen semmit sem tehetett. Angelica felnézett, a tekintetük találkozott.

Dominic állta a kisasszony tekintetét, aztán nyugodt, közömbös hangon kijelentette: – Késő van. Javaslom, hogy térjünk nyugovóra. Holnap hosszú út áll előttünk. Angelica egy szívdobbanásnyi ideig tétovázott, majd bólintott. – Igen. Jobb lesz, ha nyugovóra térünk. Igaza van. – Azzal hátratolta a székét. – Én... akkor... most felmegyek. De úgy állt fel, hogy le sem vette a tekintetét Dominicről. Aztán megfordult, az ajtóhoz ment, és vissza sem nézve szólt: – Jó éjszakát! Azzal távozott. Dominic látta, ahogy az ajtó becsukódik mögötte. – Jó éjszakát? Dominic kényszerítette magát, hogy ülve maradjon, amíg nem csukódik be a grófné lakosztályának ajtaja. Csak akkor állt fel. Komoran a pohárszékhez lépett, talált egy palack whiskyt és egy poharat. Mindkettőt az asztalhoz vitte, leroskadt székére, és öntött magának egy jó adag italt. Illetve kettőt. Visszazárta az üveget, a pohárért nyúlt, ivott, és érezte, hogy a szesz égeti a torkát. Felsóhajtva hátradőlt. És végiggondolta a lehetőségeit. Magáévá teheti, amikor csak akarja... akár ma éjjel is. Szinte érezhető volt, hogy Angelica Cynster akarja őt, engedne neki. Ám mindent megfelelően mérlegelve vajon ez a legjobb módszer, hogy előbbre jusson vele? Vagy várja meg, amíg Angelica jön hozzá, beleegyezik, hogy a felesége lesz, és ő tegye meg az első lépést, egyenesen kérje, hogy tegye magáévá? Ez volna a kívánatos. Kortyolt. Gondolkodott. Nem kellett sokat töprengenie, hogy arra a következtetésre jusson, az esetükben az utóbbi a bölcs választás. Angelica jelleme alapján – amelyről egyre biztosabban tudta, hogy nyugtalanítóan hasonlít az ő karakterére –, ha kivenné a döntést a kezéből, az azt jelentené, hogy az ő döntése nem egyértelmű. Sok tekintetben egyenlőek, és ezt mindig szem előtt kell tartania. Akkor is, amikor meghatározzák a közös életüket, hogy miként viszonyulnak egymáshoz, hogyan viselkednek egymással. A legkevésbé sem szeretné, ha Angelicának az a nagy előnye volna, hogy ne kelljen nyíltan kifejeznie kívánságát házasságukkal kapcsolatban a testi érintkezés vonatkozásában is. A legjobb stratégia kétségtelenül az, ha megvárja, hogy Angelica

tegye meg az első lépést. Tehát ha ezen az éjszakán bármi történne köztük, az stratégiai baklövés volna. És valószínűleg nem csak ezen a téren. A kehely visszaszerzése túlságosan fontos volt neki ahhoz, hogy megengedhesse a figyelme legcsekélyebb mértékű eltereiődését. Még önmagának sem szívesen ismerte be, korábban egyetlen szeretője sem vonta el a figyelmét semmiről, Angelica Cynster viszont igen. Pedig még nem is háltak együtt. És nem csak azért, mert a felesége lesz. – Ez nagyon nyugtalanító tény – jelentette ki hangosan, és a palack után nyúlt. Újra töltött magának, kortyolt, gondolkodott. Végül a poharat az asztalra tette, hátratolta a székét, és felállt. Angelica távozott, amikor kérte, és ebben nagyon bölcsen döntött. Ezzel a kisasszony lehetőséget adott neki, hogy ő is bölcs döntésre jusson. Amíg vissza nem szerzik azt a kelyhet, együtt kell élniük ezzel a gerjedelemmel, amely közöttük vibrál. És még utána is ki kell várnia, amíg Angelica elhatá rozza magát, és kimondja, hogy vele akar hálni. Ez minden szempontból sokkal biztonságosabb. Kilépett a szalonból, felment a lépcsőn, elhaladt a grófné lakosztályának ajtaja előtt, bár a leghalványabb lehetőséget sem látta, hogy jó éjszakája legyen.

NYOLCADIK FEJEZET Már alkonyodott, mire az Aldersgate-en kívülre, a Bika fogadóhoz értek. Az udvaron nagy volt a nyüzsgés. A négyzet alakú udvaron kocsik álltak, némelyikből kiszálltak az utasok, másokba éppen felkapaszkodtak. Maga a fogadó három oldalról vette körül az udvart. Négyszintes épület, az emeleteken nyitott folyosók. Angelica az utazótáskájával a kezében hirtelen megtorpant az udvar nyitott végén. Jobbra-balra nézett, próbált mindent egyszerre látni, hiszen a fogadó is olyan lármás és színes pontja volt a városnak, amelynek a létezéséről nem tudott. – Erre! – Dominic megragadta a könyökét, és tovább vezette. A színházi emlékezetes pillanat óta először érintette meg. Angelica kis híján megbotlott; Dominic megfogta, nehogy elessen, ám amint a kisasszony visszanyerte egyensúlyát, elengedte. – A pénztár melletti ajtó. Angelica irányt váltott, elkerülve a pénztár előtt kígyózó sort, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy már korábban megvették a jegyüket. így Dominic mellett sikerült átvágni a tömegen. Egész nap kerülték egymást, csak gyakorlati dolgokról váltottak szót. Ám abban a pillanatban, hogy Dominic hozzá éri, amikor olyan közelről meghallotta a mély hangját, Angelica érzékei ismét tombolni kezdtek. Gyors pillantással meggyőződött arról, hogy a szenvtelen álarc, amelyet Dominic reggel óta újra viselt, nem változott. Elhatározta, hogy nem engedi megnyilvánulni a rá egyáltalán nem jellemző határozatlanságot, amely most is erőt vett rajta, ezért könyörtelenül elnyomta az érzéseit, és ment tovább. Az ajtóhoz érve besétált a fogadó ivójába. Ott még nagyobb zűrzavar fogadta, nyüzsgött a sok vendég, ettek, beszélgettek, nevettek, kiabáltak. Dominic a háta mögött lépdelt, és egyszer csak azt érezte, hogy a kísérője megrángatja kabátja ujját. Megfordult, majd helyet cseréltek, Dominic ment elöl, Angelica követte egy kis ablakhoz, amely mögött zaklatott tekintetű férfi ült. Dominic a pultra tette a papírjaikat. – Kettő az edinburgh-i

postakocsira. A hivatalnok megvizsgálta a papírokat, kipipált két helyet és két nevet a listán, majd visszaadta a papírokat. – Körülbelül nyolc órakor fogjuk szólítani az utasokat. Ha tíz percen belül nem jelennek meg a kocsinál, a helyüket eladjuk a várakozóknak. Dominic elvette a papírokat, majd megfordult, és az ivó felé intett. – Keressünk egy szabad asztalt! Ekkor kikiáltó lépett a terembe, megfujta a kürtöt, majd hangosan szólította a Norwich, Newcastle és Leeds irányába tartó postakocsik utasait. Sokan álltak fel, és gyorsan felkapták a csomagjaikat. – Oda! – Dominic a hátsó fal mentén egy éppen megüresedett asztal felé mutatott, és Angelica követte. Az asztal mellett a két pádon összesen nyolc ember fért el. – Üljön a sarokba – intett Angelicának. Angelica engedelmesen végigcsusszant a padon, Dominic pedig az ajtó felé pillantott, aztán leült mellé. Ismét nyilvános helyen voltak, és Angelica úgy sejtette, hogy Dominic védelmező hajlama nem engedi, hogy távolságot tartson. A védelmező férfiak jellemzően mindig a védelmezettjük közelében vannak, a birtoklón védelmező férfiak pedig – márpedig egészen biztos volt abban, hogy Dominic ebbe a kategóriába tartozik – még rosszabbak. Ekkor Griswold, Brenda és Mulley jelent meg a tömegben, és miután udvariasan érdeklődtek, szabad-e a hely, leültek melléjük. Nemsokára Jessup és Thomas is megérkezett. Amikor elhagyták a házat, három csoportra váltak szét, és külön bérkocsin hajtattak az Aldersgate-hez, mintha nem egy társaság lettek volna. Ha a házitanítójával utazik postakocsival, nem lehet kíséretük. Amint elhelyezkedtek, felszolgálólány sietett hozzájuk, hogy felvegye a rendelést. Angelica ürüragut rendelt. Miután mindenki megmondta, mit kér, a lány elsietett, a kis csoport pedig beszédbe elegyedett. Előbb Skóciáról beszélgettek, a felföldről, majd a várkastélyról. A társalgás hamarosan Angelica számára érthetetlenné vált, mert ismeretlen emberekről és helyekről beszéltek, ezért a figyelme inkább a sok utazóra irányult. Dominic észlelte, hogy a kisasszony figyelme elterelődött. Kis ideig az arcát fürkészte, majd rákérdezett: – A tapasztalat megfelel a

várakozásainak? Angelica nem nézett rá. – A várakozásaimnak nem volt valóságalapja, semmit sem tudtam erről a világról. Olyan sok minden történik! – Eltelt néhány pillanat, aztán ránézett. – Sohasem utaztam még postakocsival, és nem valószínű, hogy valaha fogok, ezért... – ismét az ivót figyelte – igyekszem mindent megfigyelni. – Még én sem utaztam postakocsival. – Angelica csodálkozón pillantott rá. – Ne feledje, hogy gróf vagyok. – Nem felejtettem el, de... léha ifjúkorában sem? – Nem hiszem, hogy léha ifjúkorom lett volna, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy ön érti. Angelica felkönyökölt, az állát a tenyerére támasztotta. A figyelme már teljesen Dominicre irányult, aki egyrészt ezt teljesen rendjén valónak tekintette, bár azt kívánta, hogy mindenféle gerjedelem megelőzése érdekében távolság legyen közöttük. – Nehezen tudom elképzelni önt olyannak, akinek nem léha ifjúsága volt. – Ne feledje, hogy ott volt nekem a klán. Nem kellett utaznom, ha tivornyázni támadt kedvem. Amikor annyi idős voltam, mint az ön fivérei és unokafivérei, én a felföldön jártam iskolába és egyetemre Edinburgh-ban. Nemigen voltak postafogatok, többnyire lóháton jártunk; vagy csézát, bricskát hajtottunk. – De Londonba sokszor kellett megtennie az utat oda-vissza. – Ez igaz, de az a baleset után volt. Akkor már huszonegy éves voltam, és Debenham vikomtjaként saját kocsim volt, amelyet a térdsérülésem miatt használtam. Tehát mindig saját kocsin utaztam, postakocsin soha. – El is feledkeztem a sérüléséről. Nem használja a sétapálcáját – mondta. Nyilvánvaló rosszallását hallva Dominic vállat vont. – Ez most sokkal gyorsabban gyógyul, nem volt olyan súlyos, mint az első. Angelica lenézett a poggyászára. – Nem is hozta magával a botot. – Túl feltűnő. Hátha az ön családja éppen Debenham vikomtot keresi. Angelica szája tátva maradt a csodálkozástól. – Tessék! Dominic megfordult, látta, hogy a felszolgálólány tányérokat emel le a tálcáról, és eléjük teszi az ételt.

– Hamarosan hozom az italokat is. Amint Dominic tányérja kiürült, rögtön valami biztonságos témát keresett, kihasználva az időt, hogy Angelica még evett. – Az én léha ifjúságomat említette. Hogyan telt az öné? – A fiatal hölgyeknek nincs léha ifjúságuk... Ők a báli szezonokat élvezik. – És milyenek voltak az ön báli szezonjai? A kisasszony nem emelte fel tekintetét a tányérról, úgy válaszolt. – Visszagondolva... meglepően eseménytelenek. Igazán kevés emlékezetes esemény volt. Gondolom, el tudja képzelni, milyenek ezek a szezonok: bálok, estélyek, fogadások, vendégségek. Semmi figyelemre méltó. Felnézett, majd Dominic háta mögé pillantott. Glencrae hátrafordult. Jessup egy térképet hajtogatott ki. – Lássuk csak... A beszélgetés az útvonalra terelődött, hogy milyen városokban áll meg a postakocsi, mennyi ideig tart az utazás. – Edinburgh-i postakocsi! – zengett egy hang a teremben. – Tíz perc múlva indulás! Az udvar nyugati részén áll a kocsi. Akinek van jegye, jelentkezzen a kocsikísérőnél. – Ez a mi járatunk! – ugrott fel Thomas. Gyorsan összeszedték a poggyászukat. Dominic felállt, maroknyi pénzérmét dobott az asztalra, majd leküzdve késztetését, hogy segítsen Angelicának felállni a pádról, megvárta, amíg kicsusszan és felveszi a táskáját. Aztán határozott mozdulattal az ajtó felé irányította. A többiek előrementek, három csoportban jelentek meg a kocsikísérőnél. Nekik a kocsiba szólt a jegyűik. Brenda és Griswold csatlakozott hozzájuk. Mulley és Tnomas a tetőn kialakított ülésre kapaszkodott fel, Jessup a kocsis mellé ült a bakra. Amikor mindenki beszállt, a kocsis is felült a bakra, a kocsikísérő pedig felmászott a kocsi tetejére. Magával vitte a postazsákokat is, amelyeket majd különböző városokban kell leadniuk. Angelica kilesett az ablakon, gyerekes izgalmat érzett, de egyáltalán nem szégyellte. Mint mondta, valószínűleg soha többé nem lesz ilyen élményben része. A mellette ülő Dominicre pillantott. Ő a másik ablakon nézett ki, hátha olyasmit lát, amiből arra következtet, hogy üldözik őket, de Angelicához hasonlóan ő is kíváncsian szemlélte a látnivalókat. Mivel

Dominicnek is első postakocsis utazása lesz, osztoznak az újdonság élményében, ezért Angelica még izgatottabb várakozással nézett az út elé. A hősével elindulnak, hogy visszaszerezzék a kincset, amely az életet jelenti neki és az övéinek. Mi mást kívánhatna magának egy ifjú hölgy a szerelem, kaland és kihívás terén? A bizonyosság jutott eszébe. Arra számított, hogy sokkal határozottabban fogja tudni, hogyan ejtse rabul a gróf szívét, hogy beleszeressen. A kocsikísérő megfújta a kürtjét, így jelezte a postakocsi indulását. Angelica elnyomta a bizonytalanságát, inkább a kalandot kereste, a pillanat izgalmát, új élete kezdetét. A kocsi meglódult, aztán kifordult a fogadó udvarából az utcára. Angelica Dominic felé hajolva súgta: – Sikerült! Elindultunk! Dominic látta a csillogó szemét, az arcán a nyilvánvaló lelkesedést. Nem szólt, csak bólintott, aztán visszafordult az ablak felé és az utcát figyelte. A feszültsége nem múlt el, nagyon éber maradt; mintha arra számított volna, hogy bármelyik pillanatban fennakadnak a Cynster család kordonján. Ám a kocsi akadály nélkül kijutott Londonból és a Great North Roadon haladt észak felé. Besötétedett, és mire Enfieldbe értek, koromsötét éjszaka volt. Gyors volt a lóváltás, és az utasokat intették, ne szálljanak ki, mert amint a lovakat befogták, a kocsis továbbhajt. Miközben a friss lovakat befogták, Dominic látta, hogy a lovászfiúk bepillantanak a kocsik utasaira, de figyelmüket inkább a postakocsi mögötti lóváltásra várakozó két magánhintóra fordították. Néhány perc múlva ismét úton voltak észak felé. Dominic kissé megnyugodott; hátradőlt, figyelte, ahogy a többiek aludni próbálnak, már amennyire a zötyögő kocsiban aludni lehetett. Ahogy fogytak a mérföldek, ő is elszunyókált. Mellette Angelica gyakran mocorgott, próbált kényelmesen elhelyezkedni úgy, hogy ne érjen hozzá. Dominicnek nagy erőfeszítésébe telt elnyomni az erős késztetését, hogy magához vonja a kisasszonyt, hogy az ő vállára hajtsa a fejét. Teljesen irracionális és felettébb bosszantó gondolat. Hiszen azon kívül, hogy nem bölcs dolog megérinteni, Angelica a látszat szerint fiatal nemesúr, és még mindig nem távolodtak el Londontól eléggé ahhoz, hogy ez ne legyen kockázatos, hiszen megláthatja valajd,

aki az álruhája ellenére is felismeri. Amikor Angelica végre mély álomba merült, Dominic rápillantott. Holdfény világított be a kocsi ablakain a kisasszony arcára. Nem volt nehéz belátni, hogyan kapta a nevét, vagyis az angyali Amgelicát. A gróf a fejét az ülés kárpitjára döntötte, és behunyta a szemét. Az éjszaka hátralévő része, ha nem is kényelmesen, de eseménytelenül telt. Dominic megrázta Angelicát, amikor a kocsi éppen begördült Huntingdonba. – Reggeli... nincs sok időnk enni. Angelica a sarokba kuporodva aludt, az arcát a tenyéré be hajtotta. Kinyitotta a szemét, Dominicre nézett, lassan felült és nagyot nyújtózott. – Azt hittem, megint csak lovakat váltunk – motyogta. Enfield után Ware és Buntingford postafogadójában is megálltak lovat váltani; ezek a váltások is gyorsan mentek, szinte alig álltak. Dominic Ware-ben és Buntingfordban is szokatlanul élénken figyelő lovászfiúkat látott, ám a postakocsiba csak néhányan néztek be felületesen. Buntingford volt a harmadik postaállomás a fővárostól észak felé, és úgy tűnt, valóban sikerült átjutniuk a kordonon, amelyet a Cynster család vont London köré. Ám ez nem jelenti azt, hogy az út további állomásain nem lesznek megfigyelők. Angelica ásított, majd kinézett az ablakon. – Mennyi az idő? A sötét égbolton a hajnalnak még nyoma sem volt. – Nemsokára négy óra lesz. Menetrend szerint haladunk. Brenda mocorgott, majd felébredt. Griswold már ébren volt. – Cserélek Mulley-vel, uram. Hadd próbáljon ő is szunyókálni egy kicsit. Dominic bólintott. – Legalább kinyújtóztathatjuk a lábunkat. De előbb együnk. Órákig leszünk úton, mire újra megállunk. Mindannyian komolyan vették a figyelmeztetést. Amint a kocsi megállt, kiszálltak, és a többiekkel együtt betértek a fogadóba. Amint felvették a rendelést, Angelica kiosont a folyosó végi helyiségbe, és Brendát vitte magával őrködni. Mire visszaértek, a fogadós és a felesége tányérokat tett eléjük az asztalra. Sonka, kolbász, tojás, frissen sült

kenyér, finom dzsem, kávé és tea. Angelica soha nem volt nagyevő, különösen reggelire nem fogyasztott sokat. Úgy sem tudott többet magaba erőltetni, ha örökké éhes fiatalembernek kellett tűnnie. Miután csekély étvágyát kielégítette, arra gondolt, hogy sétál egyet, ám rájött, ha ezt teszi, Dominic kötelességének érzi vele tartani, ám ő és a többi férfi sokkal ékesebb nála. Ezért ülve maradt, és a teáját kortyolgatva várt. Hamarosan a kocsis és a kocsikísérő is megjelent az asztalnál, nyilvánvalóan a szokásos borravalóért. Dominic ezt bizonyára tudta, mert már előkészítette a pénzérméket. Aztán az új kocsikísérő szólította az utasokat. A férfiak közül Thomas maradt utoljára, végigfutott a folyosón, és kérte a társaságot, nehogy a kocsi elinduljon nélküle. Addig húzták az időt, ameddig csak tudták, aztán Thomas futott ki a fogadóból, és rögtön felkapaszkodott az ülésére. Az új kocsis meglendítette az ostorát, kiáltott a lovaknak, a kocsikísérő megíujta a kürtjét, és ismét úton voltak. Stamfordban álltak meg ebédelni, alig hosszabb időre, mint a reggeli volt. Angelica, Dominic, Mulley és Jessup még egy rövid sétát is beszorított ebbe az időbe, ám mivel valós veszély volt, hogy a postakocsi nélkülük halad tovább, a kirándulást szűkre kellett szabni. De legalább a lábúkat ki tudták nyújtóztatni. Ismét úton voltak, a kocsi átgördült Grandiam városkán, majd Newarkba értek, ahol fél órát kaptak sietős vacsorára. Majd megint a kocsiban ültek, észak felé haladtak Doncasteren át York felé. A zörgés, csikorgás, a kocsikísérő gyakori kürtölése, amellyel a többi kocsit figyelmeztette, hogy adjanak utat, a lovak patáinak ütemes dobogása lehetetlenné tett minden beszélgetést, ezért a kocsiban ülő négy utas szótlanul nézte a tájat. Angelica eredeti szándéka szerint ezt az időt arra használta volna ki, hogy minél többet megtudjon Dominictől, ám csak a fákat és mezőket nézte. Gyakran utazott nagy távolságokra a családjával, bár ilyen nyaktörő iramban ritkán haladtak. Ráadásul a Cynster-kocsiknak sokkal jobb a rugózásuk és lényegesen csendesebbek is. Mire begördültek York városába, Angelica megfogadta, hogy soha

többé nem utazik postakocsin. Némiképp felvidította az a látvány, amely a yorki tavernába lépve fogadta őket, és a felszolgált kiváló vacsorának is része volt abban, hogy némiképp felélénkültek Fél óra múlva kürtszó harsant, hogy foglalják el helyeiket a kocsin. Angelica felállt az asztal mellől. – El sem tudom hinni, hogy még egy teljes napba telik, hogy Berwickbe érjünk. – Az utak errefelé nem olyan jók, mint eddig – felelte Dominic, aki a kisasszony kezéért nyúlt, hogy segítsen neki, ám éppen időben állította le magát, hiszen az udvarias mozdulat könnyen leleplezhette volna őket. Angelica könnyedén átlépett a padon, majd Dominic megfordult, és kiment. Angelica követte, és titokban elégedettséget érzett, hogy miközben mindenki más fiatalúrnak nézte, Dominicnek kisasszony maradt. Ragaszkodtak hallgatólagos megállapodásukhoz, hogy kölcsönösen távolságot tartanak egymástól, de amikor beült Dominic mellé a kocsiba, rögtön eszébe jutott, miért volt erre szükség. Az a néhány pillanat a színházi zsöllyében, de még inkább utána a vacsoraasztalnál eltöltött gyötrelmes percek rendkívüli mértékben felzaklatták, és ez a hatás még tartott. És bár utazás közben nem tudott megfelelően arra koncentrálni, hogy kikérdezze, az elméje igyekezett feldolgozni a tényeket, ami fontos és kevésbé fontos, újraértékel, elemez mindent. A yorki fogadóban töltött idő olyan következtetésekre vezetett, amelyek leginkább foglalkoztatták. Ismét képes volt világosan gondolkodni, és bár bizonytalanság még mindig volt benne, már tényként fogadta el, hogy bizonyos mértékig ez elkerülhetetlen a terve megvalósításának ezen szakaszában, amely arra irányult, hogy Dominic belé szeressen. Angelica úgy látta, alapvető problémája az, hogy az ellenkező nemről való tapasztalat terén nem huszonöt évesnek számít. Komoly kétségei voltak, hogy Heather ugyanolyan idegesen viselkedett volna a vacsoránál, mint ő. Tény, hogy okos és figyelmes, sok szempontból jól ismeri a férfiak gondolkodásmódját, de lényegesen kevésbé volt kitéve a kéjvágynak. Semmi kétsége nem volt az iránt, hogy milyen természetű az a mohó figyelem, amelyet az asztal másik vége felől érzett. Pontosan tudta, hogy ez a kéjvágy megnyilvánulása Dominic és az ő részéről is. Amennyire tudta és érezte, ez egyáltalán nem rossz dolog. Az ő

problémája az, hogy fogalma sincs, hogyan változtassa ezt a kéjvágyat szerelemmé. Az ilyesmiről való elképzelése többé-kevésbé azt mutatta, hogy a párokat általában a kéjvágy keríti hatalmába, majd ezzel egyidejűleg vagy ebből eredően kialakul a szerelem. Azt kell még megtanulnia, hogy miként megy végbe ez az átalakulás. Pontosan tudta azt is, hogy tudatlansága, tapasztalatlansága önmagában legfeljebb csak időt ad neki. Ha más volna a helyzet, erős késztetést érezne, hogy a rá jellemző magabiztossággal vesse bele magát, követelné, hogy Dominic részesítse megfelelő oktatásban, és bízna abban, hogy elboldogul. Ám megrázta annak a valaminek az elemi ereje, amely közöttük kialakult. Ezért vett rajta erőt a pánik. Az az örvény, amely előző éjjel közöttük kavargott, olyan féktelen volt, olyan hatalmas, ellenállhatatlan, elemi erejű, hogy ösztönösen tudta, ha ez az erő elszabadul, valószínűleg egyikük sem képes kordában tartani. Meglehet, mások megfontolatlannak tartják, de ritkán megy bele olyan helyzetekbe, amelyeket nem tud irányítani. És bár úgy képzelte, hogy Dominic, aki ezen a téren erősebb, és jobban hozzászokott, hogy fegyelmezni tudja magát, valószínűleg úgy gondolja, hogy képes visszafogni magát, de a valóságban vajon így volna-e? Nyilvánvalóan ura volt a helyzetnek, amennyiben megengedte, hogy akkor a szobájába meneküljön, de mi lett volna, ha megragadja és megcsókolja? Vajon akkor képes lett volna feltartóztatni a rá törő vágyat? Mindettől függetlenül a leglényegesebb kérdés, amellyel szembe kellett néznie, hogy vajon kockáztathatja-e, hogy elveszíti az irányítást, ha az a szándéka, hogy a kéjvágyukat szerelemmé alakítsa. Bizonytalansága abból a következtetésből fakadt, hogy fel kell vállalnia a kockázatot, különben kifuthatnak az időből. Kijelentette, hogy majd akkor válaszol a házassági ajánlatra, ha Dominic már visszaszerezte a kelyhet, és megmentette a klánt, vagyis július elseje után. Most már eléggé jól ismeri ahhoz, hogy tudja, Dominic legkésőbb másodikén követeli tőle a választ, és sem Glencrae, sem a Cynster család nem venné szívesen a további késlekedést. Ami azt jelenti, hogy ez idő alatt el kell érnie, hogy Dominic

beleszeressen. Ám egy héten belül eljutnak a kastélyba, és szembe kell nézniük azzal, ami ott vár rájuk. Ő pedig nem olyan ostoba, hogy azt higgye, elég annyi az özvegy grófné meggyőzéséhez, hogy tiszteletét teszi előtte, mire a hölgy visszaadja a kelyhet. Amint a kastélyba érnek, más ügyek kötik le a figyelmüket, más dolgokról kell gondolkodniuk. Reálisan belegondolva közös kéjvágyuk csillapítására és szerelemmé alakítására a legalkalmasabb időszak, amíg a kastélyba nem érnek. Addig előre láthatólag semmi olyanban nem lesz részük, amely lekötné a figyelmüket vagy lefoglalná őket. Edinburgh-ban Glencrae városi házában fognak megszállni; Edinburgh-tól a kastélyig lóháton mennek, és minden éjjel fogadóban hálnak. Mindez megerősítette azt, hogy helyesen gondolta, miszerint a kastélyba vezető út a lehetőség, hogy közelebb hozza magához, de hiba volt azt feltételezni, hogy ezt beszéddel el lehet érni. Az egészet átgondolva az elhatározása megerősödött. Már azon az éjszakán, amikor beleegyezett, hogy segít neki, felismerte, hogy csak úgy léphet előre, ha feltétlenül bízik a szerelemben. Ideje felhagyni a félelemmel, hogy az irányítás kicsúszik a kezéből, és vállalni kell a kockázatot, ha férjéül akarja Dominicet. A jövőjük, a házasságuk természetesen az ő kezében van. Ideje cselekedni és előrelépni. A kocsi régen kihajtott York városából. A sötétben csak a kocsilampák gyenge fénye világította meg az utat. Mulley és Brenda már a sarokba kuporodva aludt, Mulley halkan horkolt. Angelica mellett Dominic még ébren volt, bár ez az éberség nem irányult különösebben semmire. Közeledett az éjfél, a boszorkányok órája. Angelica mozdulatlanul ült, majd ásított, megmoccant, maga alá húzta a lábát, és oldalra dőlve a fejét Dominic karjára döntötte. – Ugye nincs ellenére? – motyogta, majd újabb ásítást sikerült elfojtania. Érezte Dominic meglepettségét, és azt is, hogy ebbe talán gyanakvás is vegyül, de válaszul ezt súgta: – Nincs. – Majd hozzátette: – Aludjon csak! Angelica elmosolyodott, az izmai elernyedtek és elaludt.

Másnap éjjel tíz órára értek Berwickbe. Dominic leszállt a kocsiból, a fogadó nyitott ajtajához ment, de figyelmeztetnie kellett magát, hogy Angelicával ne udvariaskodjon. Az előző éjszaka után csak erősödött a késztetés, hogy a megfelelő módon kísérje. Hajnalban végre engedett a kísértésnek, és megemelte Angelicát annyira, hogy a mellkasára döntse a fejét, aztán átölelte, behunyta szemét és néhány órára álomba merült. Azonban még el kellett döntenie, hogyan reagáljon arra, hogy a kisasszony váratlanul áttörte a közöttük húzódó láthatatlan falat. Hiszen az éjszakai alvás nagyon jól mutatta, hogy a kisasszony hajlandó közelebb húzódni hozzá, de vajon ezt felhívásnak lehet venni a bizalmasabb viszony kezdetére? Úgy sejtette, hogy ez még nem az. A körülmények amúgy sem alkalmasak erre. Mellette ült, ahogy a többiek levest, kenyeret, hideg marhasültet, sonkát, savanyúságot rendeltek, és úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a kisasszony combja a combjához ér. Nem mintha azt képzelte volna, hogy a kisasszony nem tudja pontosan, mennyire érzi a hozzá érő karcsú női combot. Angelica szokás szerint mindenkinél kevesebbet evett, de az időt udvarias társalgással töltötte ki. – Be kell vallanom, elegem van a postakocsin való utazásból. Alig várom, hogy végre ágyba feküdhessek. A többiek egyetértésüknek adtak hangot, de Glencrae nyolcadik grófja meglehetősen feszélyezetten azt felelte: – Sajnálatos módon még egy éjszakát ki kell bírnunk így. – Értem – szólt Angelica. – Mivel én vagyok a legkisebb termetű, azt hiszem, nem panaszkodhatom... hangosan. – Végigpillantott a többieken, majd tekintete visszatért szíve választottjára. – El sem tudom képzelni, hogyan bírják ki, amikor sokkal nagyobbak nálam. – Nem annyira kibírhatatlan – szólt Brenda, aki semmit sem vett észre az asztalnál vibráló vágyakból. – Számomra a „már csak egy éjszaka” az ösztönző. Magam elé képzelem az ágyamat az edinburgh-i házban, és arra gondolok, ha a ma éjszakát kibírom, holnap már ott alhatok. A többiek egyetértettek. – Edinburgh-i postakocsi! Kérjük, az utasokat, szálljanak vissza a kocsira! Siessenek! Tartanunk kell a menetrendet.

Nagy sóhajjal álltak fel, és miután Dominic kifizette az italaikat, visszaszálltak a kocsiba. York után már nem törődtek azzal, hogy fenntartsák a látszatot, miszerint nem egy társaságba tartoznak. Dominic beszállt Angelica után, és mellé ült. Állandó készültségben volt, mert egészen Newarkig minden fogadónál arra számított, hogy valami probléma lesz. York után kezdett reménykedni. Skócia onnan már csak hárommérföldnyire volt, nem aggódott annyira, hogy rámorduljon Angelicára, húzza a szemébe a kalapját az udvaron. A fogadóudvarokban és a tavernákban, ahol megálltak, még senki sem nézte meg olyan közelről, hogy észrevehette volna az igazi nemét, amely azonban az ő szemének olyan nyilvánvaló volt. Ha szerencséjük van, eljutnak Edinburgh-ba úgy, hogy semmi nyomot nem hagynak. Amint elindultak, mindenki igyekezett elaludni. Dominic megvárta, amíg Brenda és Griswold elbóbiskol, aztán átölelte Angelicát – pontosan tudta, hogy a kisasszony várja ezt a gesztust –, és ismét magához vonta. Angelica pedig készségesen engedett, boldog sóhajjal bújt közelebb, elhelyezkedett Dominic ölelő karjában. Glencrae hátradöntötte fejét, és lehunyta a szemét. Később – fogalma sem volt, mennyivel később – hallotta, ahogy Angelica azt súgja neki: – Ön is az edinburgh-i ágyát képzeli maga elé, hogy kibírja a ma éjjeli szenvedést? Almosan gondolkodni próbált, de nem tudott, ezért ösztönösen válaszolt. – Igen. Angelica gyengéden megpaskolta Dominic mellkasát. – Én is. Egy teljes perc telt el, mire összefüggést talált a kérdése, az ő válasza és a kisasszony viszontválasza között. És megértette. Rögtön teljesen felébredt, és kinyitotta a szemét. Vajon úgy értette, hogy a neki mint vendégnek vetett ágya lesz az ő edinburgh-i házában, vagy arról álmodik, hogy együtt vannak ugyanabban az ágyban... A gróf a kisasszony testét magához ölelve végre elaludt. London toronyórái éjfélt ütöttek, amikor egy bálból sürgősen elszólítva Celia és Martin Cynster megérkezett a St. Ives-házhoz. Devil

főkomornyikja, Sligo már nyitotta is nekik az ajtót. Celiát bekísérve Martin szigorú, kérdő tekintettel nézett Sligóra. – Mi történt? – Hírek jöttek, de nem Miss Angelicáról... – Az előcsarnokból a ház belsejébe vezető folyosó felé mutatott. – Őkegyelmessége és a többiek a könyvtárszobában várakoznak. Amikor Martin és Celia belépett a hosszú terembe, meglátták, hogy Sligo a „többiek” alatt a család minden Londonban tartózkodó tagját értette. Még Clara és Therese néni, Lady Osbaldestone is ott volt. – Mi történt? – kérdezte Celia. Képtelen volt a feszültséget tovább elviselni. Leroskadt a kanapéra, ahol Horatia és Helena helyet szorított neki maguk között, megfogta a kezüket, és kérdő tekintettel nézett az íróasztal mögött ülő Devilre. – Mondd meg őszintén, miről van szó. Devil határozottan állta Celia tekintetét. – Nem feltétlenül rossz hír, de nyugtalanító. Megvártam, amíg megjöttök, hogy egyszerre mondjam el mindenkinek. – Egy levelet vett a kezébe. – Ez ma este érkezett. Royce küldte futárral. Ő és Hamish végre nyomára akadtak annak a marhahajcsárcsapatnak, amely elvitte a holttestet a szikla alól. – Devil felpillantott a levélből. – Holttestet. Egyet. A marhapásztorok szerint csak egy halott volt, semmi jele annak, hogy másik ember is meghalt volna. És kétség sem fér ahhoz, hogy a holttest, amelyet megtaláltak és bevittek egy elöljáróságra, ahogy a törvény előírja, hogy bemutassák és eltemessék, Scropé volt. A személyleírása alapján nyilvánvaló, hogy nem a titokzatos nemesúr halt meg. Egy teljes percig csend volt, majd... – Hogy az ördögbe élte túl azt a zuhanást? – szólalt meg Jeremy Carling hitetlenkedve, és a mellette ülő Elizára nézett. – Mi láttuk azt a sziklát. Láttuk, hogy a skót úr eltűnt a sziklaperem mögött. – Devilre nézett, és a fejét ingatta. – El nem tudom képzelni, hogyan élhette túl. Devil nagyon komornak látszott. – Royce elment a sziklához, és talált egy keskeny sziklaperemet. Olyan keskeny, hogy egy ember alig tud megállni rajta, és körülbelül hat méter mélységben volt. Royce szerint lehetséges, hogy egy hatalmas erejű férfinak, akinek nagy tapasztalata van a sziklamászásban, és nagyon bátor, sikerülhetett. A helyszínen talált jelekből ítélve Royce már egészen biztos abban, hogy a nemesúr ezt tette: felmászott a peremre, és távozott. Devil az íróasztalra dobta a levelet, végignézett a székek mögött és a

könyvespolcok előtt álló férfiakon. Gabriel szólalt meg először. – Tehát a skót úr még él. Ő rabolta el Angelicát? Senki sem felelt, aztán Helena megszólalt: – Arra gondoltam, hogy ez talán a minden rosszban van valami jó tipikus esete. Devil ránézett. – Lehet, hogy nem annyira jó, de van benne valami igazság. Helena a körülötte ülő hölgyekhez szólt: – Tény, hogy valahányszor ez a skót nemes elraboltatott egy lányt, mindig nagyon szigorúan meghagyta, hogy a kisasszonynak a haja szála sem görbülhet. Semmi bántódása nem eshet. Tehát teljes joggal gondolhatjuk, ha Angelica valóban vele van, akkor rendkívül figyelmes vele, és vigyáz rá. – Igen... igazad van - vélte Celia. – Természetesen nem ismerjük az indítékait, azt azonban legalább tudjuk, hogy Angelica biztonságban van. A család férfi tagjai erre egy szót sem szóltak, hanem egymásra pillantottak. – A drága Angelica nagyon talpraesett – szólt Clara néni, és megpaskolta Celia kezét. – Biztos vagyok benne, hogy feltalálja magát. – Ugyan, mikor nem találta fel magát? – jegyezte meg Lady Osbaldestone. A hölgyek Celia köré csoportosultak, és azon véleményüknek adtak hangot, hogy Angelica minden bizonnyal biztonságban lehet. – Bármi legyen a látszat, én... mi... határozottan úgy gondoljuk, hogy Angelica saját elhatározásából cselekszik. Nem tudjuk, mire készül, de amit tesz, szabad akaratából teszi – szólt Eliza határozottan, az idősebb hölgyek arcát figyelve, akik közül többnek is nagy befolyása volt az előkelő társaságban. – Eltűnésekor viselte Catriona nyakékét, amely segített megtalálni a férjünket, igaz szerelmünket. – Eliza ekkor Henriettára pillantott, aki az anyja, Louise háta mögött állt. – Henrietta látta. Ekkor minden teldntet Henriettára szegeződött. Louise hátranyúlt, megfogta Henrietta kezét. – Milyen volt, amikor láttad? – Nagyon... jó hangulatúnak láttam. – Henrietta a szemét lesütötte, majd orrát megérintette, ami szokása volt, ha gondolkodott. Az anyjára nézett, majd a többiekre. – Ha jobban belegondolok, úgy vélem... nos, vadászott. Sajnos nem találok erre jobb szót. De olyan érzésem volt,

hogy határozottan kinézett magának valakit. A hölgyek egymásra pillantottak. Helena kimondta a hölgyek véleményét: – Ez más fényben tünteti fel az ügyet, ugye? Horatia bólintott, aztán Celia is. Heather és Eliza egymásra néztek. Lady Osbaldestone a sétapálcájával koppintott a padlón. – Ha a véleményemre kíváncsiak, amondó vagyok, ha ez a skót nemes csalta el Angelicát, akkor neki kell gondoskodni a jövőjéről. Természetesen ez a helyzet egyáltalán nem helyeselhető, de amíg nem tudjuk, milyen szerepet játszott Angelica ebben a történetben, és remélem, egyikünk sem követi el azt a hibát, hogy azt képzeli, ő passzív résztvevő ebben az egészben, akkor nem látok okot arra, hogy pánik vegyen rajtunk erőt, arra pedig még kevésbé, hogy feladjuk a reményt. – Valóban – bólogatott Honoria határozottan. – Várnunk kell, amíg újabb híreket nem kapunk, lehetőleg magától Angelicától, és csak azok alapján vonjunk le bármilyen következtetést. Miután ebben megegyeztek, a hölgyek a Devil íróasztala körül gyülekező urakra néztek, akik a tervezett lépések előnyeiről és hátrányairól vitáztak. Patience a fejét ingatta. – Semmi értelme, hogy megpróbáljuk jobb belátásra bírni őket. – Sajnálatos módon valóban így van – sóhajtott Alathea. – Tűrnünk kell, hogy azt tegyék, amit akarnak. Ha ezen túl leszünk, el kell mennünk meglátogatni Phyllida és Alasdair újszülöttjét. Alasdair hazament, hogy mindkettőjüket elhozza ide, és úton vannak Devonból. Miközben a hölgyek a családi ügyekre fordították figyelmüket, az íróasztal körüli gyülekezet az új körülményre koncentrált, amely némi reményre adott okot egyheti eredménytelen kutatás után. A jelen lévő férfiak egyike sem szokott hozzá a kudarchoz, különösen olyan helyzetben nem, amikor szereltüket kellett védelmezni. Az. a skót nemes pedig sikeresen rabolt lányokat a területükről, és nem is egyszer, hanem háromszor. – Elfogadom, hogy az életben maradásából még nem következik, hogy a skót nemes rabolta el Angelicát – jegyezte meg Vane de fogadni mernék, hogy ő áll mögötte. Devil bólintott. – Túl sok volna a véletlen egybeesés. Úgy hiszem, azt kell feltételeznünk, hogy valóban ez a nemesúr áll Angelica elrablása mögött.

– De kicsoda ez az ember? – mordult fel Gabriel. – És hogyan rabolhatta el Angelicát? – Összegezzük, amit tudunk – javasolta Vane. – A személyleírása alapján igen feltűnő lehet. – Igen. Ráadásul skót nemes. – Devil körbepillantott. – Javaslom, az legyen az első lépés, hogy próbáljuk meghatározni, kicsoda ez az ember. Nincs olyan sok skót főnemes a városban, nem sokan jártak itt a közelmúltban, és mindegyiküket ismeri valaki. Gabriel bólintott. – Megkérdezem a forrásaimat a Cityben. – Körbekérdezek a Lordok Házában – jelentette ki Devil. – Kérdezősködünk a klubokban – szólt Démon, sokatmondó pillantást váltva Vane-nel. – Arthur, George és én segíthetünk ebben – mondta Martin. – Az idősebbek tudhatnak olyan fiatal nemesekről, akik nem annyira ismertek a városban. – Mi pedig – szólt Breckenridge a leendő sógorára, Jeremyre nézve, áld bólintott – keressük mindenütt, ahol csak tudjuk. Devil bólintott. – Ha bármelyikünk tudomást szerez egy olyan skótról, aki megfelel a személyleírásnak, ne lépjen vele kapcsolatba semmiképpen. Üzenjen ide, aztán összegyűlünk és eldöntjük, mi a legjobb, amit tehetünk. Ebben mindannyian megegyeztek. Mivel a hölgyek indulni készültek, az urak segítettek nekik, és jobb érzésük támadt attól, hogy már van mit tenniük, ami valódi reményre ad okot, hogy elkaphatják az ellenségüket.

KILENCEDIK FEJEZET Amikor Angelica felébredt, a hajnal már rózsaszínre festette az eget. A többiek a kocsiban hallgattak, még mindenki aludt. Hosszú percekig hallgatta Dominic szívverését, majd lassan lefejtette magáról a karját, és felült. Kiegyenesedett, nyújtózkodott, megigazította a kalapját, majd kinézett az ablakon. Előttük jobbra meglátta a síkság fölé magasodó sziklát, amelyen Edinburgh vára állt. A látványtól a várakozása, lelkesedése, kíváncsisága és érdeklődése megerősödött. Dominic megmoccant, majd közelebb hajolt, és átnézett Angelica válla fölött. – Már majdnem ott vagyunk. Aztán elhúzódott és Angelica rápillantott – Bizonyára örül, hogy viszontlátja a várost. – Az igazat megvallva még mindig alig akarom elhinni, hogy eljutottunk ilyen messzire úgy, hogy nem futottunk össze valamelyik családtagjával, sem alkalmazottjukkal, sem fizetett megfigyelőjükkel. – Mondtam, hogy a postakocsira soha nem gondolnának. Néhány perccel hét óra előtt gördültek be egy nagy postafogadó boltíves kapuja alatt. Dominic borravalót adott a kocsisnak és a kocsikísérőnek, majd felkapta poggyászát, és csatlakozott a többiekkel a járdán álló nagyon élénk Angelicához. Együtt indultak felfelé az emelkedőn az óváros felé. – Az ott a South Bridge utca, ugye? – kérdezte Angelica. Dominic bólintott. – Említette, hogy járt már Edinburgh-ban. – A szüleimmel valami társasági eseményen a család régi barátainál. – Körülnézett. – Csak rövid időt töltöttünk a városban, de emlékszem erre az utcára és a nagy kupolás templomra. – Előremutatott. – Hogy hívják? – Tron Kirk. És a High utcán van. Keletről nyugatra a Cannongate, a High utca és a Lawnmarket alkotja a központot, a Holyrood palotától a kastélyig. Angelica kérdésekkel árasztotta el, ahogy a South Bridge utcán haladtak, majd jobbra fordultak a High utcára, és továbbmentek a

Cannongate utcán. Gyakran lelassított, hogy megnézhesse a kirakatokat. Dominic a többieket továbbintette, és türelmesen várt, hogy a kisasszony kielégítse kíváncsiságát. Aztán Angelica további kérdéseket tett fel. Dominic felkészült erre. Arra azonban nem számított, hogy a kisasszony ilyen lelkes és féktelenül kíváncsi lesz. Sugárzott az érdeklődés a szemében, az arca ragyogott, és Dominic eltűnődött, talán most... Aztán úgy döntött, erről ráér később gondolkodni. Az utazás során libidója a háttérbe szorult, mert védelmezte a kisasszonyt. Semmi szükség arra, hogy most hirtelen előtörjön. Elérték a Vallens Close sarkát, és Dominic a mellékutca felé intett. – Erre! Angelica követte a macskaköves úton, és igyekezett megjegyezni mindent, amit látott. Fiatalurak általában nem tanúsítanak ilyen élénk érdeklődést, de úgy vélte, az álruhájának már nem sok jelentősége van. Sokkal fontosabb mindent megtudni Dominic életéről. Mert ez már kettőjük közös élete. A Vallens Close házai voltak a legnagyobbak, amelyeket a városban addig látott. Feltételezte, hogy ezek az arisztokrácia házai, hiszen nem messze áll a palota. Dominic megállt egy impozáns régi ház előtt, kinyitotta a kovácsoltvas kaput. Angelicára pillantott, majd előrement a rövid ösvényen, fel öt lépcsőn a kőtornácra. Megvárta, amíg Angelica csatlakozik hozzá, mivel nyilván kíváncsi, mi van a tölgyfa ajtó mögött. A kilincs felé nyúlt... ám ekkor az ajtó kinyílt. Rokonszenves, ősz hajú komornyik nyitott ajtót; ragyogó mosollyal nézett Dominicre. – Jó reggelt, nagyuram. Isten hozta itthon. Az őszinte öröm kétségkívül megmutatta, hogyan viszonyul a személyzet Dominichez. – Köszönöm, MacIntyre – szólt Dominic, majd Angelicára pillantott. – A hölgy Miss Angelica Cynster. MacIntyre ekkor Angelica felé fordult, aki azt kívánta, bárcsak ne volna fiúruhában. Az öreg komornyikra mosolygott és bólintott. – MacIntyre. A komornyik meghajolt. – Isten hozta, Miss Cynster. Nagy örömünkre szolgál, hogy a Glencrae-házban üdvözölhetjük. Dominic intett, hogy lépjen beljebb. Angelica úgy lépte át a

küszöböt, hogy arra számított, pókháló és por lep be mindent. Ám a ház nemcsak tiszta volt, de valósággal ragyogott, és a finom bútorápoló méhviasz citromos illatát érezte. Körülnézett, és mély lélegzetet vett. Igen! Kifejezetten el tudja képzelni, hogy ennek a háznak az úrnője legyen. Lassan körbefordult, mert a tágas hall minden részletét látni akarta. MacIntyre halkan becsukta az ajtót, aztán csak ott állt Dominic mellett, és őt nézték. – Ez egyszerűen csodálatos! A falakat fazettás faburkolat díszítette, faragott, aranyozott keretes portrék lógtak. Az összes bútor – középen a kerek asztal, a kandalló két oldalán a két támlás szék – egységesen sötét tölgyfából volt faragva. A lépcsőkorlátot díszítő faragás és a hallból az emeletre vezető széles lépcső korlátainak mintázata jelent meg a kandallópárkány díszítésén is. A kandallóban tűz lobogott, megvilágítva a vöröses tónusú falikárpitokat, a karmazsinvörös bársonyfuggönyöket, párnákat és a kőlapos padlót borító keleti szőnyegeket is. A hall túlsó végén hangtalanul kinyílt egy ajtó. Dominic odanézett, és elmosolyodott. – Mrs. McCutcheon, aki MacIntyre-rel rendben tartja a házat. A magas, vékony, kellemes arcú Mrs. McCutcheon gyorsan végigmérte a ház urát, majd bólintott. – Isten hozta itthon, nagyuram. Mrs. McCutcheon ekkor Angelicához fordult, és térdet hajtott előtte. – Isten hozta, kisasszony. Reméljük, jól fogja érezni magát nálunk. Angelica mosolygott. – Biztos vagyok benne. Nézte, ahogy Mrs. McCutcheon mögött egy küldöttség gyülekezik. MacIntyre előrelépett. – Kisasszony, ő Cora, az első szobalányunk. Ő pedig Janet... Dominic talán nem tájékoztatta személyzetét a kettőjük kapcsolatáról, de a többiek valószínűleg megosztották velük a feltételezéseiket. Mindettől függetlenül a stratégiája, hogy még nem fogadja el a házassági ajánlatot, csak kettőjükre tartozik. Angelica tehát őszinte érdeklődéssel hagyta, hogy a komornyik végigvezesse a három szobalány, két inas, egy szakács, egy konyhalány és egy kifutófiú előtt. Amikor a sor végére ért, mellé lépett Dominic, és együtt álltak az összegyűlt személyzettel szemben. – Mrs. McCutcheon, kérem, mutassa meg Miss Cynsternek a szobáját, majd... – Angelicára pillantott – ...egy óra múlva

reggelizhetnénk. – Természetesen, nagyuram – lépett elő Mrs. McCutcheon. – A szobákat előkészítettük, minden készen van. – Janethez fordult. – Miss Cynster biztosan szeretne még egy kis forró vizet a fürdőjébe. Fürdő? Angelica arca felragyogott. – Az nagyon jó volna. Mrs. McCutcheon helyeslően bólintott, és a lépcső felé intett. Angelica elindult felfelé, és a lépcsőről látta, hogy Dominic és MacIntyre elindul a hall másik végéből nyíló folyosóhoz, amely a ház belsejébe vezet. Kíváncsi lett, mi lehet ott, ám ezúttal visszafogta magát. Majd később lesz ideje felfedezni. Előbb... Lelassított, hogy Mrs. McCutcheon utolérhesse. – El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok, hogy ilyen előrelátó volt, és gondolt arra, hogy fürdeni szeretnék. Nem is beszélve arról, hogy elkészíttette, mire ideértem. – Jaj, kisasszonykám, én meg azt nem tudtam volna elképzelni, hogy ne akarná lemosni magáról az út porát. És mi erre a legjobb, mint egy fürdő? – Mélységesen egyetértek – felelte Angelica, felfelé nézve a lépcsőn. – Milyen szobát készítettek elő nekem? – A grófné lakosztályát, természetesen. Amikor őlordsága elindult Londonba, meghagyta nekünk, hogy mindent készítsünk elő a jövendőbelijének. Tehát innen tudták. Glencrae igazán tud tervezni. Ugyanígy hajlamos azt feltételezni, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogy elképzelte. A lépcső tetejére érve Mrs. McCutcheon a galéria egyik végén nyíló ajtóhoz vezette. Ott megállt, és szembefordult a kisasszonnyal. Angelica is megállt, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Mrs. McCutcheon nyíltan mustrálta. Angelica nem volt egészen meglepve ettől; türelmesen kivárta a szemle végét. Aztán Mrs. McCutcheon tekintete ellágyult. – Azt hiszem, ön megfelel. Olyan feleségre van szükség, aki legalább olyan tüzes, mint ő. – A tekintete Angelica hajára tévedt. – És úgy gondolom, hogy megtalálta. Angelica felnevetett. – Nyugodt lehet, Mrs. McCutcheon, ez valóban így van. – Hát ebben az esetben, kisasszonyka, nagyon jól egymásra találtak –

jelentette ki Mrs. McCutcheon, majd miután hiába próbált komolyságot erőltetni az arcára, kinyitotta az ajtót, és betessékelte Angelicát. – Lássuk, mit tehetünk a fürdő ügyében, amelyre vágyik. Egy órával később Angelica lefelé haladt a lépcsőn. Türkizkék báli ruháját viselte, a mellkendője a helyén volt. Brenda kimosta és kivasalta a mellkendőt és a ruhát is, de Angelica kényelmetlenül érezte magát, hogy ilyen ruhát viseljen nappal. Ha vendég érkezik – ami felettébb valószínűtlen –, szörnyen kellemetlenül fogja érezni magát. – Ruhák – szólt, miközben a mindenben segítőkész szobalány, Janet útmutatását követve belépett a szalonba. Dominic az asztalfőn ült, a kezében újságot tartott. – Ruhákra van szükségem. Megegyeztünk, hogy itt szerzünk ruhát. MacIntyre az asztal másik végén egy faragott karosszéket húzott ki neki, Angelica mosolyogva engedte, hogy segítsen. Aztán az asztal másik vége felé nézett Dominicre. – Gondolom, meg tudja adni néhány jó divatárusnő címét. – Készítek egy listát. – Remek – felelte Angelica, és a pirítóstartó felé nyúlt. – Mi a következő lépés? Dominic félretette az újságot, a kávéjából kortyolt, közben összeszedte a gondolatait. – Itteni tartózkodásunkat a lehető legrövidebbre kell fognunk, és közben elő kell készítenünk, be kell szereznünk mindent, hogy minél előbb a kastélyba utazhassunk. Ráadásul mindent annak kell alárendelnünk, hogy minél könnyebben meggyőzhessük Mirabelle-t, hogy adja vissza a kelyhet – mondta, Angelicára nézve. – Tehát önnek ruhákat kell szereznie és minden mást is, amire szüksége van. Intézkedem, hogy szerezzenek lovat, és elintézem azokat az üzleti ügyeket, amelyek nem várhatnak. Remélem, mindent el tudok rendezni, és a következő heteket kizárólag a kehely visszaszerzésére fordíthatom. Angelica szokásos dzsémes pirítósát falatozta éppen, és ahogy lenyelte a falatot, feltette a régóta megfogalmazott kérdést. – Mennyi ideig tart a kastélyba érni? És hogy hívják a helyet? Nem emlékszem, hogy említette volna. – Mheadhoin-kastély. A Beinn a’Mheadhoin tó szigetén áll, Glen Affric keleti partján. Hogy mennyi idő alatt juthatunk oda... az attól

függ, mennyire jól tud lovagolni. – Azt hiszem, elég jól. Úgy gondolom, nem fogom hátráltatni a csoportot – felelte Angelica. – Tehát mennyi idő az út, ha olyan gyorsan megy, amilyen gyorsan csak tud? Abból, ahogy Dominic tétovázott, Angelica biztosra vette, hogy nem hitte el a saját lovaglótudásáról mondottakat, de erről út közben könnyen meggyőzheti. – Egyedül három nap alatt érek oda. Ha holnap hajnalban indulunk, együtt a negyedik nap délutánján leszünk ott. – Olyan sokára? Nem gondolta volna, hogy ennyire messze van. – Az út nagy része elég jó, de nem tudunk váltólovakat szerezni, így nemcsak a gyorsaságtól függ, hogy mennyi idő alatt érünk oda, hanem attól is, hogy mennyire bírják a lovak erővel. Kora hajnaltól addig ülünk nyeregben, amíg teljesen be nem sötétedik. Minden nap. – Rendben. Mivel a lehető leghamarabb indulnunk kell, és új ruhákat szerezni időigényes, azt hiszem, rögtön neki kell látnom ennek a feladatnak. Ám – mutatott a báliruhájára –, ebben nem mutatkozhatom nyilvánosan, legalábbis nappal nem. És a személyzettől kölcsönkért ruhában sem jelenhetek meg a divatárusnőnél. – Néhány pillanatnyi gondolkodás után megtalálta a megoldást: – Janet, a szobalány körülbelül az én méretem. Elküldhetném, hogy vegyen egy utcai ruhát. Ha az megvan, abban elmehetek a divatárusokhoz, és beszerezhetem, amire szükségem van. – Feltéve, hogy elég pontos utasítást ad Janetnek ahhoz, hogy elégedett legyen azzal, amit hoz. – Biztos vagyok benne, hogy jól megértjük egymást. Tehát.. . mennyi a ruhapénzem? – Ha nem korlátozom a költséget, nem vesz valami botrányos darabot csak azért, mert megteheti? – Ígérem, hogy figyelembe veszem a méltóságát. Dominic elégedetten felmordult. – Csak mondja meg a divatárusnőknek, hogy a számlát küldjék a Glencrae-házba. – Gondolom, ismerik a címet. Dominic erre a felvetésre nem válaszolt. – Rendben. – Angelica gyorsan számolt. – Ön szerint mennyi időt töltünk itt? – Ez attól függ, mennyi ideig tart, amíg ön összeállítja a ruhatárát.

– Ez kihívás akar lenni? – kérdezte Angelica. – Említettem már, hogy nagyon szeretem a kihívásokat? – Nem. De gondolom, hogy hamarosan megtapasztalom. – Még egy nap. Több nem szükséges – jelentette ki Angelica, és engedte, hogy Dominic az asztalhoz ültesse a kisebb ebédlőben. A nagy ebédlő, ahol harmincán is kényelmesen elfértek, túl nagy lett volna kettőjüknek. Furcsa diadalérzés vett fajta erőt. – Ma délután felkerestem a listáján szereplő három divatárusnőt, és mindhárman megesküdtek, hogy a ruhák, amelyeket megrendeltem náluk, legkésőbb holnap estére készen lesznek. – Az ölébe tette a szalvétáját. – Az első ruhákat holnap reggel szállítják, így ki tudok menni a városba, hogy beszerezzem a többi holmit, amire szükségem van. – Amint Dominic leült vele szemben, Angelica ránézett. – Van valami ok arra, hogy ne vonjam magamra a figyelmet? Vagy szabadon bevásárolhatok? Dominic elgondolkodott. – A családja nyilván nem közölte még a nyilvánossággal az eltűnését. – Kifejezetten megkértem őket, hogy találjanak ki valami megfelelő mesét. Tudja, az utóbbi időben nagy tapasztalatra tettek szert. Dominic bólintott. – Pontosan így értettem. Semmi okunk azt feltételezni, hogy jelenlétét a városban furcsának találja bárki is, aki önt személy szerint nem ismeri. Azt gondolják, hogy a családjával van itt, vagy barátokhoz jött látogatóba. Egyetlen okból kell elrejtőznie, és a lehető leghamarabb visszarohanni ide, ha valamelyik családtagját pillantja meg, vagy olyan embert, aki elég közel áll a családhoz, hogy riadót fújhasson. – Értem. Tehát szabadon járhatok, de nyitva kell tartanom a szememet. Miután ebben megegyeztek, az étkezés kötötte le figyelmüket. Angelica különösen elégedett volt a felszolgált ételekkel. Már megnyerte magának Mrs. McCutcheont és Janetet, és éppen MacIntyre megnyerésén dolgozott, ám érezhető volt, hogy a személyzet készségesen elfogadta őt, mint a ház leendő úrnőjét, és egyetértően fogadták, hogy ő legyen Dominic grófnéja. A házvezetés bizonyos értelemben már a kezében volt, csak azt nem tudta még eldönteni, hogyan vezessen. A megfelelő létszámú személyzet irányítását mindig a lovasfogat vezetéséhez tekintette

hasonlónak: a legjobb eredmény akkor érhető el, ha könnyed kézzel lehet fogni a gyeplőt, nem kell állandóan markolni. Vacsora közben elégedettsége egyre nőtt. Azon tűnődött, vajon Dominic észrevesz-e valami változást. Az étkezés vége felé a ház ura hátradőlt a székében. – Ez kitűnő volt. Nem emlékszem, hogy valaha ettem volna jobbat. Ne felejtsem el megdicsérni a szakácsnőt. Angelica boldogan mosolygott. – Kérem, feltétlenül dicsérje meg. Így a szakácsné továbbadhatja a dicséretet az új kuktájának, aki megállapíthatja, hogy ez a háztartás kitűnő hely, ahol nagyra értékelik az ember igyekezetét. Dominic elhallgatott, majd feltette a logikus kérdést. – Új kuktám van? Az asztal másik végén ülő angyal bólintott. – Amíg vártam, hogy Janet visszaérjen a ruhával, találkoztam Mrs. McCutcheonnal és MacIntyre-rel. Megállapítottuk, hogy a háztartás megfelelő működéséhez feltétlenül szükséges egy kukta, a szakácsnő pedig ismert egy kiváló segédet, aki éppen azon gondolkodott, hogy a sok ajánlat közül melyiket fogadja el. – Szélesen elmosolyodott. – Tehát elrabolta azt a francia séfek mellett tanult kuktát, akiről Angus gróf és grófné már azt hitte, hogy megnyerték maguknak. A kuktákért versengenek? – Nem is tudtam... – Legyintett. – Kérem, felejtse el. Úgy irányítja a háztartást, ahogy jónak látja, amíg a személyzet fel nem lázad. – Természetesen nem lesz lázadás – méltatlankodott, de az arca elárulta, hogy nem érzi sértve magát. Dominic még soha egyetlen nővel sem folytatott ilyen beszélgetést. A hétköznapi élet apró dolgairól gyors szópárbaj volt, kihívásokkal, nevetéssel és a cinkosság jóleső érzésével. Mitchell már közel négy éve elhunyt, és senki sem vehette át a helyét; ám Dominic hirtelen talált leendő grófnéja mintha beférkőzött volna a gróf zárt világába. Az is megnyugtató volt, hogy Angelica olyan készségesen felvállalta a leendő grófné szerepét. Dominic a jövendőbelijét nézte, miközben a desszertet szolgálták fel, és amikor már csak Maclntyre maradt az ebédlőben, feltette a kérdést: – Örömét leli a személyzet munkájának irányításában, és mindabban, ami ezzel jár?

– Természetesen. Az ön feladata az, hogy a birtokot igazgassa, az én szerepem pedig az, hogy a háztartás és minden azzal kapcsolatos dolog irányítását átvegyem – mondta Angelica. – Erre neveltek, és pontosan erre készültem egész életemben. És most gyakorlom. – Angelica szeme csillogott. – Említettem, hogy rajongok a kihívásokért, bár meg kell hagyni, az ön személyzetében eddig nem találtam semmi kivetnivalót. Elemében volt, és ezt tudta is magáról. Elmúlt minden neheztelés, nem érzett haragot azért, mert Dominic rákényszerítette, hogy segítsen neki, és ezáltal arra is, hogy feleségül menjen hozzá. Elrabolta, és elvette minden választási lehetőségét, kiragadta egy olyan életből amely talán tetszett volna neki. A szerencse vagy a sors úgy alakította, hogy Dominic éppen azt kínálja neki, legalábbis ami a jövőjét illeti, amit mindig akart, amire szüksége volt, és amit valószínűleg akaratlanul is keresett. Ha Glencrae grófnéja lesz, valóban olyan életben lehet része, amelyre várt, és Dominic ettől mintha megkönnyebbült volna. A különösen finom tejsodó után Angelica felsóhajtott, majd felnézett Dominic szemébe. A gróf hátradőlve ült a székén, és gyakran rajta felejtette a szemét a kisasszonyon. Angelica egyáltalán nem lepődött meg az élénk érdeklődéstől, mert tudta, Dominic így próbálja kiismerni őt, hogy ezáltal irányíthassa. Elmosolyodott. – Feltéve, hogy minden úgy alakul, ahogy most látszik, vagyis holnapután elhagyhatjuk Edinburgh-t, milyen úton megyünk a kastélyba? Dominic tétovázott, aztán felállt. – Menjünk a könyvtárba! Vagy szívesebben üldögélne a szalonban? – Nem. Szeretem a könyvtárakat – felelte Angelica, részben azért, mert látni akarta a birodalmát. Dominic intett MacIntyre-nek, kihúzta Angelica székét, majd a karját nyújtotta. A kisasszony örömmel karolt belé, hagyta, hogy jövendőbelije kivezesse az ebédlőből a könyvtárszobába. Angelica valóban szerette a könyvtárakat, és ez a könyvtár megtestesítette számára mindazt, amit egy könyvtárban a legjobbnak tartott: szépség, célszerűség, kényelem. A falak mentén üveges könyvszekrények sorakoztak, bennük bőrkötéses kötetek. Mint a ház többi részén, itt is a nemes tölgyfa volt a domináns anyag. A helyiség egyik oldalán három hosszú bársonyfüggöny lógott, amelyek éjszakára be voltak húzva, de nappal rengeteg fény áradt be. Kíváncsi volt, milyen

kilátás nyílik ezekből az ablakokból, mivel még nem ment ki a nagy ház mögötti kertbe. Az ablakokkal szemközt a hatalmas kandallóban vidáman lobogott a tűz. Az itteni íróasztal nagyobb volt, díszesebben faragott, mint az, amely a londoni házban állt. Tele volt jogi iratokkal, levelekkel, utalványokkal, számlákkal. Akkor vetett rájuk egy pillantást, amikor Dominic az íróasztal előtt álló két karosszék egyikéhez vezette. Az asztal két oldalán egy-egy lámpa világított. Angelica helyet foglalt, és nezte, ahogy a gróf megkerüli az íróasztalt. Lehajolt, kinyitotta a fiókot, térképet vett elő, majd ismét megkerülte az asztalt. A karosszék elé húzott egy kisasztalt, és kiterítette a térképet, hogy mindketten lássák. – Ezen az útvonalon megyünk Edinburgh-ból a réven és a folyótorkolaton át Perthbe, onnan az irány Pitlochry, Drumochter, Kingussie és Inverness. Ott nyugatra fordulunk, Eskdale és Strafhglass érintésével haladunk tovább. Cannich az utolsó város, mielőtt elérjük a Beinn a’Mheadhoin tavat és a kastélyt. Dominic időt adott Angelicának, hogy megismerkedjen az útvonallal, mielőtt folytatta volna. – Említette, hogy jó lovas. De mennyire jó? Ennek rendkívül nagy jelentősége van. Nehéz megfelelő hátaslovat szerezni, ha nem tudom, milyen biztosan ül a nyeregben, és Edinburghtól északra már gyakorlatilag nulla az esélye, hogy megfelelő lovat találjunk. Angelica erre kifejezetten bosszúsan nézett rá. – Cynster lány vagyok. A mi családunkban mindenki tud lovagolni. És a név kötelez. Dominic csak egyetlen szóval válaszolt: – Eliza. A kisasszony elfintorodott. – Ő a kivétel, aki erősíti a szabályt. Biztosíthatom, hogy minden más Cynster kitűnően lovagol. Dominic bólintott. – Rendben. Feltételezem, hogy legalább Brendával és Grisworlddal képes lépést tartam, de ők sem lassúak. – Olyan érzése volt, mintha a kisasszony mondani akart volna valamit. – Hála az égnek, ez azt jelenti, hogy egész nap lovagolhatunk, így gyorsabban haladunk, mintha csézát vagy bricskát kellene használnunk azokon az utakon. – Egy itteni istállóból bérel lovat nekem? Dominic bólintott. – Ebben az esetben legalább tizenöt tenyér magas lovat kérek, inkább szikár és mozgékony, mint nagyon izmos állatot. És az sem baj, ha egy

kicsit tüzes. – Komoly tekintettel nézett Dominicre. – Ne feledje, minél fürgébb a ló, annál gyorsabban tudok haladni. – Észben tartom a kívánságait, meglátjuk, mit találok. – Remek. – Angelica a térképre nézett. – Hol kíván megszállni éjszakára? – Első nap Perthben, a második napon Kingussie-ben, ha sikerül elérnünk odáig; bár egy nap alatt nagyon nehéz lesz. Aztán Invernessben. Onnan három-négyórányi út Cannich, és még körülbelül egy óra a kastély. Ez természetesen az időjárástól függ, de úgy tűnik, nem lesz rossz idő, és az utak szárazak. Angelica a térképet nézte, mert szerette tudni, mi a cél. Dominic az íróasztalon felhalmozott papírokra pillantott, de ülve maradt, és Angelicát figyelte. Amint a kisasszonynak konkrét elképzelése lett a pontos útirányról, a személyes dolgokra fordította a figyelmét. Ha Dominicnek ma éjjel a papírokkal kell foglalkoznia, lehetővé teszi ezt neki, de elhatározta, hogy muszáj továbblépniük a testi érintkezés terén, mielőtt elérik a kastélyt... mi legyen a következő lépés? A válasz nyilvánvalónak tűnt. – Azt hiszem, most nyugovóra térek. Az elmúlt néhány éjszaka alatt nemigen tudtam aludni. – Azzal felállt. Mint arra számított, Dominic is felállt, és az íróasztal felé mozdította a kisasztalt. Angelica kénytelen volt szorosan mellette ellépni, ha az ajtóhoz akart jutni. Közel voltak egymáshoz. Nagyon közel. Dominic szemébe nézett, úgy mosolygott, mintha jó éjszakát akarna kívánni neki. Ám közelebb lépett, egyik kezét a tarkójára simította, magához húzta a fejét, majd lábujjhegyre állt, és az ajkát Dominic ajkára szorította. Egy pillanat állt rendelkezésére, hogy élvezze a férfi döbbenetét, aztán... Tűzvihar. A fellobbanó lángok emésztő szenvedéllyel perzselték a testüket. A szenvedély kirobbanásától Angelica teljesen kizökkent a földi valóságból, az érzékei zsibongtak. Mintha Dominic erre a pillanatra várt volna, mintha kezdettől fogva ezt akarta volna, de hozzá hasonlóan erős akarattal visszafogta magát. Most viszont minden korlát leomlott. Dominic nyelve behatolt Angelica ajka közé, és kihívón ingerelte, a

kisasszonyt pedig új, ismeretlen gyönyör árasztotta el. Meglehet, ő volt merész, hogy ezt kezdeményezte, de Dominic válaszában nem volt semmi visszafogottság. Úgy csókolta, mintha az érzékek rohamával akarná bevenni. Ennél bátrabb és érzékibb vallomást nem is tehetett volna, Angelica szíve repesett az örömtől. Dominic keze Angelica derekára csúszott, aztán felültette az íróasztalára, így már nem volt akkora magasságbeli különbség közöttük, és az erős combja közé vonta. Tökéletes, gondolta kéjesen Angelica. Így könnyebben viszonozhatja a csókot, a kihívó, ördögien érzéki gyengédséget. Lehet, hogy nincs olyan sok tapasztalata, de ha Dominic csókolja, akkor ő vezetőjéül fogadta az érzékek birodalmában, és elhatározta, hogy minden apró kegyet hasonlóképpen hálál meg. A keze felfedezőútra indult. Dominic arcát simította, finom ujjaival tapintotta az állát. Angelica még sosem csókolt férfit így, nem sejtette, hogy képes erre. Fogalma sem volt, hogy egy csók ilyen mély lehet, ennyire áthathatja a szenvedély és vágy, ahogy aki valaha kóstolt ambróziát, örökké kívánja. Teste, minden érzéke teljesen átadta magát ennek a csóknak, és mindent ennek rendelt alá. Csak ez számít, és a futótűzként terjedő szenvedély. Vajon valóság, vágy csak képzelődik, hogy a keble között a függő elnehezült. Dominic nem sejtette, hogy Angelica megcsókolja, ám legvadabb, legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy a kisasszony egyetlen csókkal képes lerombolni az önuralmát, amelyet egy évtized alatt nagy fegyelemmel tökéletesített. És az ajak finom érintésére a vadászösztön reagált, ellenállhatatlan erő hajtotta, hogy ragadja meg, csábítsa el, kerítse hatalmába szenvedéllyel. Gondolatai középpontjában ott volt, hogy birtokolni akarja, magáévá tenni. Azt hitte, hogy Angelica megretten, elmenekül, és ezzel mindkettőjüket megmenti, de nem így történt. Egyáltalán nem ijedt meg a szenvedély nyers erejétől. Dominicet az esztelen kéjvágy hajtotta tovább, mintha a kisasszony alig várná, hogy a férfitest alatt feküdjön. Ha valamelyikük hamarosan nem tér észhez, valószínűleg így lesz, mégpedig ott helyben az íróasztalon. A gondolattól Dominic felnyögött. Angelica meghallotta, és még csábítóbban csókolta.

Mikor lett az angyalból szirén? Ez a gondolat tudata mélyén motoszkált, és Dominic küszködött, hogy valahogy visszanyerje az önuralmát. Dominic még többet akart belőle, és attól félt, nem lesz képes türtőztetni magát, és... Mély lélegzetet vett, kétségbeesetten kutatott a tudatában, és két képet sikerült előhívnia. Az egyik; Bryce és Gavin. A másik; a klán és a kastély. És hirtelen ismét ura volt önmagának. Képes volt kizárni tudatából a kényszerítő vágyat, végre megszakítani a csókot. Felemelte a fejét, és zihálva nézte Angelica arcát. Várt, mert fogalma sem volt, mit tesz Angelica, hogyan reagál. A kisasszony szeme lassan kinyílt, kérdő tekintettel nézett Dominic szemébe, aztán elmosolyodott. – Hagyom, hogy végezzen a papírmunkával – szólalt meg fátyolos hangon, aztán kibontakozott az ölelésből. Dominic ellépett az íróasztaltól, miközben Angelica kifelé indult. Az ajtóból még visszafordult. – Reggel találkozunk. Azzal kilépett, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Dominic pedig ott maradt, és merev volt a szó minden érteimében. Az ajtót bámulta, és újra le kellett küzdenie a késztetést, mert legszívesebben utánarohant volna. Megkerülte az asztalt, a székébe roskadt, és figyelmét az iratokra fordította. Ám minden érzékét, a teljes tudatát lefoglalta Angelica. És a bizonyosság, hogy a kisasszony úgy döntött: megteszi a következő lépést. Dominic arra várt, hogy Angelica nyilvánítsa ki, mit kíván, adjon félreérthetetlen jelet. És tudhatta volna, hogy a kisasszony semmit sem hagy befejezetlenül. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy eleget tegyen a kívánságának... bárhol, de ha bizonyosságra volt szüksége azt illetően, mennyire bölcs és helyes döntés volt, amikor elhatározta, hogy a hamarosan bekövetkező házasságukig, amíg visszaszerzik a kelyhet és megmentik a klánt, tartózkodik a testi érintkezéstől, Angelica ezt most teljesen nyilvánvalóvá tette. Ujjaival az íróasztalon dobolt, igyekezett meggyőzni magát, hogy

csak azért veszítette el az önuralmát, mert Angelica csókja meglepetésként érte. A következő alkalommal másként lesz. Valójában nem tudhatta, mennyi ideig képes uralkodni magán, ha a közelébe kerül. Azt azonban pontosan tudta, hogy mennyire belefeledkezett azokba a szenvedélyes pillanatokba. Ha a Cynster család lerohanta volna a házat, azt sem vette volna észre. Hosszú percek teltek el, mire egy üres papírlapért nyúlt. – Átkozott nőszemély! Egyszer már szétzúzta az önuralmát, és mindenképpen észben kell tartania, miért nem szabad még egyszer megengednie neki. Tollat vett a kezébe, a tintába mártotta, és listát készített az okokról, miért nem szabad a leendő grófnéval hálnia. Angelica a grófné lakosztályának ágyában feküdt hanyatt, és a baldachint szemlélte. Az önuralom olyan tulajdonság volt számára, amelyet jól ismert és folyamatosan alkalmazott, ám a csók alatt egyáltalán nem volt ura az akaratának. Nem mintha ez a legkisebb mértékben is aggodalommal töltötte volna el. Akkor sem aggasztotta, és most sem, de Dominicnek a végére erős önfegyelemmel sikerült úrrá lenni az ösztönein. Angelica azonban ebben egyáltalán nem volt biztos. Különösen mivel Dominic hagyta, hogy kibújjon az öleléséből, és semmijeiét nem adta, hogy szeretné elnyújtani a pillanatot. Ujjaival a rózsakvarc függőt forgatva elgondolkodott, vajon mit jelenthet ez. Azért elégedett volt a dolgok alakulásával. Nem tervezte, hogy idáig eljutnak, legalábbis nem ezen az estén, és nagyon hálás volt, hogy Dominic erőt vett magán és visszahúzódott, mert gyanította, hogy ő erre nem lett volna képes. Miután három éjszakát töltött a postakocsiban, nem igazán volt formában, márpedig azt akarta, hogy az első éjszakán a lehető legjobb legyen. Miután megtudta, milyen útvonalon mennek a kastélyba, mennyi ideig tart az út, és hol állnak meg éjszakára, úgy érezte, hogy a döntése helyes volt. Még mielőtt elérik a kastélyt, Dominic grófnéjává kell lennie, el kell hálniuk a házasságukat. Amint a várba érnek, mindketten arra fognak összpontosítani, hogy visszaszerezzék a kelyhet.

Egyszerűen tudják, mi a kötelességük, és azt is tudják, hogy a legfontosabb teendőt kell először teljesíteni. Amint a kastélyba érnek, nem lesz idejük arra, hogy szerelmeskedjenek. Ha nem úgy érkeznek meg a várba, hogy megismerték egymás testét, egyiküknek sem lesz annyi ereje, mint amennyit egymásból meríthetnek. Ezt egész biztosan tudta. Tudta, hogy a kéj szerelemmé változik. – Tehát... holnap éjjel – suttogta maga elé. Holnap éjjel megostromolja Dominic várát. A mai közjáték nagyon biztató volt, és megmutatta neki az utat. – Meglepetés. Olyan meglepetést kell szereznem Glencrae büszke grófjának, hogy megrendüljön. Ettől a gondolattól elmosolyodott. – Újabb kihívás. Aztán oldalra fordult, és átadta magát az álomnak, amelyben az utóbbi napokban nem sok része volt. Ki kellett aludnia magát, mert a következő éjjelen nem szándékozott aludni.

TIZEDIK FEJEZET Sokkal könnyebb volt megbirkózni a szenvedéllyel és vággyal a reggeli hidegben. Dominic megvárta, amíg Angeíica csatlakozik hozzá a reggelizőasztalnál, majd intett Maclntyre-nek, hogy hagyja magukra őket. Amint az ajtó becsukódott, Dominic az asztal másik vége felé nézett, ahol Angelica szokásos reggelijét fogyasztotta: egy szelet pirítóst dzsemmel. Megvárta, amíg a kisasszony felnéz, majd nyugodt hangon megszólalt: – Ami tegnap este köztünk történt, nem volt bölcs dolog. Mivel ön kezdeményezte, nem fogok bocsánatot kérni, de függetlenül a tegnap esti reagálásomtól, tekintettel arra, hogy milyen fontos a kehely visszaszerzése nekünk és oly sok más embernek, legjobb lesz, ha a továbbiakban kerülünk minden testi érintkezést egészen addig, amíg célunkat el nem értük. Angelica nyugodtan nézte Dominicet, mintha nem a szavait, hanem őt akarná megérteni. – Korábban is ez volt az álláspontja? Vagy ezt a tegnap történtek miatt határozta el? Dominic igyekezett uralkodni arcizmain, de ez csak részben sikerült. – A tegnap este történtek tökéletesen demonstrálták, miért kell ésszerű távolságot tartanunk. Én... mi... nem engedhetjük meg magunknak, hogy a figyelmünk elterelődjön arról, ami jelenleg mindennél fontosabb. Később korlátlanul lesz időnk, hogy csak ezeknek a dolgoknak szenteljük a figyelmünket. Angelica összevonta a szemöldökét. – Tehát megvan az esély, hogy korlátlanul csak ezeknek a dolgoknak szenteljük a figyelmünket... Dominic tudta, hogy nem alkalmas az időpont, hogy ilyen gúnyos megjegyzésre reagáljon. Angeíica láthatóan elmerült a gondolataiban, és Dominic el sem merte képzelni, mire gondol. Egy perc múlva Dominic megszólalt: – Tehát egyetért velem ebben? Semmi intimitás addig, amíg... a kezünkben nem lesz a kehely. Angelica pislogott. – Tessék? – Dominic arcát nézte. – Nos, ha ez a

kifejezett szándéka – felelte vállat vonva –, távol álljon tőlem, hogy vitába szálljak önnel. A kisasszony arcán nem látszott erős érzelem. Mintha valami jelentéktelen társasági eseményről beszéltek volna, legalábbis a gesztusaiból ezt lehetett látni. A gróf feszengett, mert nem lehetett biztos abban, hogy sikerült elejét vennie a kisasszony csábító megnyilvánulásainak, megakadályozni, hogy újra megkísértse, de nem akarta tovább erőltetni a dolgot. Hátratolta a székét, és felállt. – Dolgom van a városban, a vár közelében. Ebédnél találkozunk. – Rendben – felelte Angeíica. – Beküldené MacIntyre-t, kérem? Jólesne még egy kis tea. Dominic kivonult a helyiségből, de egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ki nyerte ezt a csőriét. Legközelebb akkor látta a leendő grófnét, amikor az edinburgh-i intézőjével folytatott tárgyalásról távozott. Angelica és Brenda a High utca járdáján álltak, a Tron Kirk előtt, és minden jel szerint a kupola szerkezetét tanulmányozták. A kisasszony észrevette őt, és Dominic az udvariasság szabályai szerint átment hozzá az utca másik oldalára. Angelica arca felragyogott, és Dominic bosszúsága egy szempillantás alatt elillant. A kisasszony úgy mosolygott, mint egy angyal, és a tekintetét is szégyentelenül használta, bár Dominic ebben nem látott semmi kivetnivalót. Visszatekintve arra a következtetésre jutott, hogy a reggelinél történt incidens nem volt igazán összezörrenés, hiszen Angelica nem jelentette ki, hogy egyetértene az álláspontjával, de most legalább elismerte, hogy tudomása van róla. Arra, hogy a kisasszony mit tesz legközelebb... neki nincs befolyása. Nem tehet mást, mint vár, és visszaver minden hasonló kísérletet. Megnyugtatta az idegeit azzal, hogy az ügynökével a whiskyeladásokról tárgyalhatott. – Sikerült elintézni az üzleti ügyeket? – kérdezte Angelica, ahogy megállt mellette. – Igen. Most indultam lovat keresni. Az istálló, ahol a lovamat tartom, a palota közelében van, így hazakísérhetem. – A kisasszony új ruhájára pillantott, amelyet finom napernyő egészített ki, de éppen össze

volt csukva. – Mármint ha végeztek a vásárlással és hazafelé tartanak. Még csak délelőtt tizenegy óra volt. Ha Angelica vásárolni akar, bőven van rá ideje. – Sikerült megvennünk mindent, amire szükségem van. A kifutófiúval küldettem haza a csomagokat, hogy Brendával sétálhassunk kicsit. – Ez esetben... – mondta a gróf, és belekarolt. Angelica mosolygott, ahogy elindultak a High utcán hullámzó tömegben. Angelica zöld ruhát viselt, amely szépen kiemelte az alakját, és jól illett a káprázatos haja színéhez is. Glencrae pontosan tudta, hogy a járókelők lopva őket nézik, de Angelica ezt nem vette észre. Bár nyilvánvalóan tudatában volt saját szépségének, és Dominic biztosra vette, hogy ezt a szépségét képes fegyverként használni ellene vagy bármely férfi ellen, aki a látóterébe kerül, és ugyanúgy szereti a divatot és a szép dolgokat, mind minden hölgy, Glencrae gróf a azt is érezte, hogy jövendőbelije egyáltalán nem hiú. Túljutottak a North Bridge utcán, és éppen a High utcán jártak, amikor a kisasszony lassított. – Abból, amit Eliza mondott, úgy emlékszem, valahol errefelé volt a ház, ahol fogva tartották. – A Niddery utcában – mondta, és a High utca másik oldala felé mutatott. – Ott. Angelica szeme felcsillant. – Meg tudná mutatni nekem? Dominic nem kérdezte meg, hogy miért, mivel a válasz úgyis az lenne, hogy egyszerűen tudni akarja. Kezdte megérteni, mi ösztönzi a kisasszonyt, és ez egyáltalán nem volt bonyolult, mivel nagyon hasonlónak találta ahhoz, ami ugyanilyen helyzetben őt is motiválta volna. Elbúcsúztak Brendától, mert a jelenlétére már nem volt szükség, így amikor befordultak a Niddery utcára, Brenda továbbment. Megálltak a 23-as szám előtt. Dominic az utca másik oldalán álló ház felé intett. – Ez az. Angelica a homlokzatot nézte, és eszébe jutott, amit Eliza megszöktetéséről hallott. – Eliza és Jeremy mesélt nekem a katakombákról. Így hívják? Dominic bólintott. – Tudja, hol vannak ezek a... katakombák: – Igen. De eszemben sincs megmutatni önnek.

– Miért nem? – Ahhoz nem megfelelő az öltözéke. – Mivel a kisasszony csodálkozva nézett, Dominic folytatta: – A nővére vagy Carling elmondta a katakombák történetét? Angelica tagadón ingatta a fejét. – Eredetileg a két híd, a South Bridge és a North Bridge alapja közötti átjáró volt. Angelica figyelmesen hallgatta a katakombák és lakóik történetét, ahogy azt is, miért nem látogathat el oda tisztes úrihölgy, és úgy tett, mintha nem venné eszre, hogy Dominic visszavezeti a High utcára, onnan pedig a háza felé. Nem kívánta, hogy elvigye a katakombákba, de azt akarta, hogy tagadjon meg tőle valamit, mielőtt olyasmit kér, amire igazán vágyik. Amikor a Vallens Close utca sarkára értek, Angelica megállt, és Dominic szemébe nézett. – Hol van az istállója? Ott tartja azt a nagy lovat, amelyet gyakran használ? – Az istálló a Watergate utcában van, és Herculest ott tartom. – Ebben az esetben önnel tartok. Nagyon sokat hallottam arról a hatalmas testű lóról. A gróf azon tűnődött, vajon mi lehet a kisasszony célja ezzel. Angelica biztosra vette, hogy az arcáról a szándéka nem leolvasható, ezért csak várt, hogy Dominic ellentmondjon neki. Ám Glencrae beletörődve bólintott. – Hát, jó. Angelica pedig ismét belekarolt, azzal folytatták útjukat a Cannongate utcán a Watergate utcai istállók felé. Dominic gyanúja, hogy a jövendőbelije valamit forgat a fejében azzal, hogy elkíséri az istállóba, helytállónak bizonyult. Miután alaposan megcsodálta Herculest, olyan őszinte érdeklődéssel, hogy Griggst, az öreg istállómestert is elbűvölte, azzal a követeléssel állt elő, hogy ő akarja kiválasztani magának a lovát. Illetve tulajdonképpen nem is követelés volt, de egyrészt beleszólást akart, és ehhez a gróf ellenállása ellenére is ragaszkodott. Mivel Griggs már az ő oldalán állt, Dominicnek a saját előítéletén kívül semmi alapja nem volt kételkedni a kisasszony lovastudásában. Kénytelen volt visszavonulni, egészen addig, míg hirtelen arra eszmélt, hogy nincs tovább. Csípőre tett kézzel szemlélte a kisasszony, és rendíthetetlen eltökéltséget látott rajta.

Már megértette, mire ment ki valójában a Niddery utcára tett kitérő, de sarokba lett szorítva, nem maradt más választása. – Hát, legyen. A kisasszony szemében diadal villant, de elég bölcs volt ahhoz, hogy ennek ne adjon hangot. A gróf a hangját halkra fogta, hogy az istállóban beljebb váró Griggs ne hallja, amit mond. – Megkaphatja azt az átkozott lovat, de az alkudozást hagyja rám. – Köszönöm – mondta lelkesen Angelica, azzal szabad utat engedett Dominicnek. – Jöjjön velem, de egy szót se szóljon. Biztosra veheti, hogy Griggs pontosan tudja, mennyire kinézte maganak azt a lovat. Angelica még jobban felvidult, és azt tette, amire Dominic kérte. Hagyta, hogy teljesüljön Griggs mindkét kívánsága: olyan lovat adjon el, amit kevés lovas tud megülm, és a leendő Glencrae grófné kegyeibe férkőzzön. Több mint egy órába telt, amíg a lovat alaposan végigmustrálták – Angelica, Dominic és Griggs –, majd az elkerülhetetlen alkudozás végén Dominic úgy hagyta el az istállót, hogy másnap reggelre készen állnak a lovaik. Angelica ragyogó mosollyal lépdelt mellette, és az a nyugtalanító gyanúja támadt, hogy megint jó volt az ösztöne, amely figyelmeztette, hogy legyen a kisasszonnyal nagyon óvatos. Elértek a Cannongate utcához, és Dominic lepillantó a jövendőbelijére. Angelica felnézett, elmosolyodott, aztán megpaskolta Dominic karját, és azt súgta: – Ne aggódjon... hozzá fog szokni. Dominic legszívesebben kategorikusan tagadta voma ezt a feltételezést, ám bármennyire is nehezére esett felismerni, egy belső hang azt súgta, hogy a kisasszonynak igaza van. — Ellenőriztük az összes skót főrendet, akiről tudni lehetett, hogy Londonban volt a Cavendishestély idején, de egyikükre sem illik a titokzatos úr személyíeírása – közölte Devil. – Semmi okunk feltételezni, hogy bármelyikük fejében megfordult volna Angelica elrablása, a másik két esetről nem is beszélve. Ezen túlmenően lehetőségem volt beszélni Cavendishsel, és sikerült elmondanom neki, miért érdeklődöm a skót főrendek iránt. Biztosított, hogy egyetlen ilyen úriember sem volt jelen a felesége estélyén.

Vane elkomorodott. – Ezek szerint ez zsákutca. Csend honolt a könyvtárban, ahol Devil, Vane, Demon, Gabriel, Breckenridge, Jeremy és Martin találkozott, hogy megosszák egymással, amit megtudtak. Alasdair, ismertebb nevén Lucifer, Angelica másik bátyja nem sokkal korábban tért vissza Londonba; Devonból magával hozta a feleségét, Phyllidát és újszülött lányukat, Amaranthát. Phyllida hallani sem akart arról, hogy ne menjen Londonba, és ne támogassa Celiát ezekben a nehéz időkben, és jelenlétének megvolt az az előnye, hogy képes volt elvonni az anyósa figyelmét az új unokával. Lucifer az íróasztal előtt álló széken foglalt helyet, két kezét összekulcsolta. – Talán rossz szemszögből nézzük ezt az ügyet. – Van más szemszög is? – kérdezte Martin. – Igen – felelte Lucifer. – Ki volt az, aki kicsalta Angelicát azon az estén Lady Cavendish szalonjából? – Körülnézett, de senki sem válaszolt. – Magától biztosan nem ment volna ki. Még ha komolyan vesszük is az üzeneteit, miszerint egy nagy szükségben levő barátjának segít, valaki biztosan kapcsolatba lépett vele ezen az estélyen, ha másért nem, azért, hogy sürgős üzenetet adjon át neki. Vagy valami ilyesmi. Különben ki sem tette volna a lábát. És az a valaki nem feltétlenül a titokzatos út. Meglehet, valóban ő áll az egész mögött, de ahogy Heather és Eliza esetében felbérelt valakit; jelen esetben olyan valakit bízott meg, aki bejáratos a Cavendishházba. – Igazad van – szólt Gabriel. – Akárki lépett kapcsolatba Angelicával, és juttatta ki a házból, őt kel megtalálnunk. – Nos, úgy vélem, nehéz eljutnunk ehhez a szemeilyhez, ha nem beszélünk az est vendégeivel – jegyezte meg Demon. – Ezt eddig azért nem akartuk megtenni, mert nem szerettük volna, ha Angelica eltűnésenek híre megy. – A többiek arcát nézte, majd pillantása Martinon megállt – Kockáztassuk, hogy kiderüljön Angelica eltűnese... vagy mi legyen? Martin gondolkodott, majd komoran ingatta a fejét: – Azt kérte az üzenetében, hogy titkoljuk el tavollétét a társaság elől. Hölgyeink kitűnően leplezik, hogy mostanában nem látták estélyeken. Ha tönkretesszük eddigi fáradozásaik eredményét... – Akkor sokáig ezt hallgathatjuk – foglalta össze Devil. – Egy pillanat - hajolt előre Vane. - Van egy információforrás,

amely hasznos lehet nekünk. – Körülnézett az egybegyűlteken. – Maguk a hölgyek. Bárki, aki ott volt, és akitől bizalmasan lehet érdeklődni. Gabriel felhorkant. – Bizalmasan érdeklődni? A nagyasszonyok esetében ez teljességgel kizárt. Amúgy értem, mire gondolsz, mert lehet, hogy láttak valamit vagy valakit, de nem ismerik fel ennek jelentőséget, és lehetséges, hogv tudják, kivel beszélgetett Angelica az eltünése előtt. Tehát... Helena ott volt, természetesen Celia is, és nyilván Louise sem maradt távol, mert Henrietta szintén jelen volt. – Kik voltak még? Devil tollat vett a kezébe, és listát kezdett írni. Hat név került a listára. Devil vállalta, hogy beszél anyjával, Helenával és a hercegnőjével, Honoriával, mivel mindketten ott voltak az estélyen. Demon vállalta az anyja, Horatia kikérdezését, hasonlóképpen Gabriel megkörnyékezi a kérdéseivel Celiát. Luciferre maradt Louise és Henrietta kikérdezése. – Vagyis nekem maradt Lady Osbaldestone – jegyezte meg Vane kissé epésen. – Rosszabbul is járhattál volna... – mondta Martin. – De szerencsére Clara néni nem ment el a bálba. Vane hümmögött, de ezzel a megállapítással nem tudott vitába szállni. Hirtelen eszébe jutott Clara terjengős beszéde, amitől mindenki fejfájást kap. – Rendben. – Devil letette a tollat. – Az a feladat tehát, hogy a hölgyektől kérjünk audienciát és felvilágosítást. Azt is kérdezzük meg tőlük, tudnak-e olyan személyt említeni, akit bizalmasan kikérdezhetünk. Még kora délután van, de talán csak holnap sikerül otthon találnunk a hölgyeket, és négyszemközt beszélni velük, tehát találkozzunk itt holnapután reggel. A többiek egyetértőén bólintottak. Aztán felálltak, elhagyták a könyvtárszobát, hogy folytassák a kutatást. Angelica aznap este rendkívül jó kedéllyel lebbent be a szalonba; jó kedélyét a várakozás izgalma aranyozta be. Egyik új ibolyaszínű estélyi ruháját viselte. Sikerült meggyőznie a divatárusnőt, hogy szedjen le róla minden fodrot, szalagot, masnit. Nagyon elégedett volt az eredménnyel. Dominic a kandalló előtt állva a lángokat nézte, és amikor

meghallotta a lépteit, megfordult. Ha meglepett tekintetből ítélni lehetett, Angelica választása célba talált. Glencrae tekintete végigpásztázta, majd a keblén állapodott meg, amelyet igézőén kihangsúlyozott a szív alakú dekoltázs. Ahogy megállt előtte, Dominic csak pislogott. – Azt hittem... – kezdte. – Ez nem túl... dísztelen? Angelica mosolygott. – Úgy érti, egyszerű? De, igen. Szándékosan az. Biztosra veszem, hogy észrevette, nem vagyok sem magas, sem dús kebellel megáldott, így a cicomák nekem nem állnak jól, mert úgy érzem, elnyomják az egyéniségemet. Az egyszerű és elegáns azonban – mutatott az alakjára – sokkal előnyösebb, mert kiemeli az alakomat, de nem nyomja el, így a hangsúly a ruháról a tartalmára helyeződik. – Dominic szemébe nézett. – Mint látja és tapasztalja, eléggé hatásos. Angelica látta, hogy a gróf valami válaszon gondolkodik, végül azonban csak felmordult. – A vacsora tálalva van. Látták, hogy Maclntyre áll az ajtóban. Dominic a jövendőbelijére pillantott, és a karját nyújtotta. – Hölgyem. Angelica derűs magabiztossággal belekarolt. Ahogy az ebédlőbe vezette, Dominic magában a kisasszony és a maga viselkedését is rosszalta. Bár reggel kinyilvánította a szándékát, úgy tűnik, Angelica ezt nem értette meg, és nyilvánvalóan a régi játékot akarja játszani vele. A taktikája azonban határozottan provokáló, és ennek bizonyítéka az is, ahogyan válaszolt. Fogalma sem volt, hogyan csinálta, de már a látványa is félig izgalmi állapotba juttatta, nem hiányzott neki további inger. Leültette, majd az asztal másik végébe ment a saját helyére. MacIntyre és a lakájok felszolgálták a vacsorát. Várakozásai ellenére – kezdte gyanítani, a kisasszony örömét leli abban, hogy zavarba hozza – a beszélgetésben semmilyen rejtett szándék nem volt; kizárólag az előttük álló útról volt szó. – Brenda ma este mindent összecsomagol, így miattunk nem kell várakoznia reggel – közölte Angelica. – Valóban eltökélte, hogy hajnalban indul? Dominic bólintott. – Amint elég világos lesz, hogy biztonságban lovagolhassunk. – Egy ideig tusakodott magában, hogy valóban tudni akarja-e, de aztán feltette a kérdést: – Hány csomagja van?

– Csak három... és természetesen egy kalapdoboz. – Természetesen. Angelica hallotta a kissé gúnyos hangot, de csak mosolygott. – Tudom, hogy teherhordó lovakat is rendelt, tehát nem lesz semmi fennakadás, ha csak ennyi poggyászt viszünk. Dominic felmordult. Tudta, hogy ilyen hölgy esetében három csomag és egy kalapdoboz kevésnek számít. Beszélgettek az utazás előkészületeiről, de egyikük sem talált olyasmit, ami fölött elsiklott volna a figyelmük. A beszélgetés azonban szükségszerűen újra és újra Angelica arcára vonta Dominic tekintetét. Dominic nézte, ahogy bor csorog le a kisasszony ajkán, és önkéntelenül elbűvölte a látvány, ahogy a nyelvével lenyalta. Arra gondolt, hogy amikor az ő nyelve... Elkapta a tekintetét, és kénytelen volt elgondolkozni azon, vajon a kisasszony szándékosan akarja-e felkorbácsolni a kéjvágyát. Úgy ítélte meg, hogy erről lehet szó, ám hiába figyelte ezután alaposan, egyszer sem kapta rajta, hogy túl nyíltan, megfontoltan, szándékosan akarná felizgatni. Amikor a nyakékkel játszott, és a rózsaszín kristályfüggő lógott a keblére, nem tudta volna megmondani, hogy mozdulatai mesterkéltek-e, de mindenesetre hatásosak voltak. Mire felállt az asztaltól, és a könyvtárba kísérte a kisasszonyt, Dominicet gyötörte a vágy; ám a reggeli elhatározásánál is szilárdabban ragaszkodott korábbi álláspontjához. Angelica lépett be előbb a könyvtárszobába, és elindult a megszokott széke felé. Már korábban megkérte Brendát, készítse be a könyvet, amelyet a londoni házból hozott el, és a kötet a karosszék mellett álló asztalon hevert. Kézbe vette a súlyos kötetet, leült, az ölébe fektette, és kinyitotta ott, ahol éppen tartott. A szeme sarkából látta, hogy Dominic megáll az íróasztalnál, őt figyeli, de aztán leült, és csak az iratokkal foglalkozott. Angelica kényelmesen elhelyezkedett a székében, és elhatározta, hogy néhány oldalt olvas, ha másért nem, azért, hogy elterelje saját figyelmét arról, amit az éjszaka hátralévő részében tervezett. Amúgy remélte, hogy terve beválik. A reggel tett kijelentés miatti kihívás után megkönnyebbült a napközben elért eredményektől. Az, hogy meggyőzte, vásárolja meg neki azt a fekete kancát, váratlan diadal volt, de megerősítette, hogy

valóban képes irányítani Dominicet, bár nem könnyen. A ruhái pedig éppen olyan hatással voltak rá, amilyet remélt, és úgy tűnt, hogy minden más, álcázott csábítása is célba talált. A könyvtárszobában sem a helyszín, sem az éberség nem kedvezett neki, mert Dominic akarata itt egyszerűen túl erős volt. Még akkor sem volt biztos abban, ha képletesen és átvitt értelemben egymásnak feszülnek, ki fog győzni, de számított rá, hogy nehézségek lesznek. Azt is kigondolta, hogyan győzze le az akadályokat, hogyan fordítsa a helyzetet a maga javára vagy előnyére. Próbált az olvasásnál maradni, de egyre jobban magára vonta figyelmét az íróasztal mögött ülő férfi; és Angelicán mohó türelmetlenség lett úrrá. Dominic azon kapta magát, hogy minden bekezdést legalább háromszor el kell olvasnia, mielőtt biztos lehet abban, hogy minden rendben van-e. Angelica a skót történelem monográfiáját olvasta, és fogalma sem volt, hogyan lehetséges, hogy várakozón a kisasszonyra figyel. A kisasszonyra, aki képes őt a tébolyba taszítani úgy, hogy az égvilágon semmit sem tesz, egyszerűen csak létezik. Dominic nem volt olyan ostoba, hogy azzal áltassa magát, hogy tagadja: sajgó kéjvágyat érez iránta. Ha igazán őszinte akar lenni, beismeri, hogy az első pillanattól fogva így van. Amikor először meglátta Lady Cavendish szalonjában, ez a vonzerő óráról órára nőtt. Ami ennél is rosszabb, hogy a kéjvágy az újdonság erejével hatott. A felesége lesz, tehát más, mint a többi... Pontosan tudta, hogy az Angelicával való kapcsolat új lesz, és legszívesebben rögtön felfedezné, hogy milyen... Elnyomta a kéjes gondolatot. Kézbe vette az utolsó dokumentumot, amellyel még foglalkoznia kellett, és a mappára helyezte. Amikor az olvasással elért a végére, aláírta, és éppen a tintát itatta fel, amikor a kisasszony megmoccant. Látta, hogy egy ásítást nyom el. A kisasszony kellemes, könnyed mosollyal nézett rá. – Azt hiszem, felmegyek. – Azzal felállt, és a Robertson-kötetet a hóna alá vette. – Ezt magammal viszem. Még a felénél sem tartok. A gróf bólintott. Nézte, ahogy Angelica könnyed léptekkel az ajtóhoz megy, és távozik. Dominic arra számított, hogy a kisasszony újabb kísérletet tesz, hogy

átlépje a meghúzott határvonalat. Megacélozta magát, hogy ellenáll, szilárdan kitart. Nem hagyja, hogy a kisasszony a saját akaratát rákényszerítse vagy képletesen felülkerekedjen. Ám Angelica visszavonult; és ő most idelent furcsa módon csalódottságot érzett. Az átkozott nőszemély gúzsba kötötte. De ha most felmegy... ebben a hangulatban, nem volt biztos magában, hogy képes elmenni a kisasszony ajtaja előtt úgy, hogy nem kopog be hozzá, és nem akarja rávenni, hogy mondjon igent neki abban, amitől eddig ő tartózkodott. Mivel mással nem tudta lefoglalni a figyelmét, kinyitotta a bal alsó fiókot, elővette a szerződést, amelyet apja közel hat éve londoni bankárok csoportjával írt alá. Ha van valami, ami fontosságával rögtön vissza tudja rántani a valóságba, akkor ez a szerződés.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Fél órával később Dominic újra tudott összpontositam az előttük álló nap tervezett teendőire. Meggyújtotta az asztalon maradt utolsó gyertyát, azzal világított magának a lépcsőn felfelé menet. Tétovázás nélkül elhaladt a grófné lakosztálya előtt, határozottan lépdelt tovább a saját ajtaja felé. Kinyitotta az ajtót, belépett ... és megtorpant. A hálószobában fényt látott és nem kellett nagyon erőlködnie, hogy kitalálja, ki van bent. Hosszú pillanatokig játszott a gondolattal, hogy visszalép a folyosóra, a grófné lakosztályába megy, és inkább ott alszik, de ez gyáva megfotamodás lett volna. És bár szívesen kipuhatolta volna, pontosan mit: keres a kisasszony a hálószobájában, és mi következhet ebből, de valahogy nem örült a kisasszony újabb cselfogásanak. Az elmúlt fél órát azzal töltötte, hogy rendezze a gondolatait, és most becsukta az ajtót, és a hálószobába lépett. A kisasszonyt az ágyában találta.

A hátát párnákkal feltámasztva ült, a takaró nyakig felhúzva, és az éjjeliszekrényen álló lámpa fényénél Robertson könyvét olvasta. Dominic az ágytól három lépésre megállt. A lámpa fénye megcsillant a meztelen vállán, a keblére omló haján. Angelica könnyed mosollyal nézett fel. – Már azt hittem, sohasem jön fel. – Mit keres itt? A kisasszony mintha meglepődött volna ettől a számonkérő hangtól, és dacosan összevonta a szemöldökét. – Természetesen olvasok, és önt várom. Dominic erősen fékezte az indulatát. – Miért van itt? – Azért, mert számos dolgot meg kell beszélnem önnel. Olyan dolgokat, amelyeket itt alkalmasabb megbeszélni, mint máshol. – Angelica becsukta a könyvet. – Most, hogy itt van... – Hallotta, amit ezekről a „dolgokról” reggel mondtam? – kérdezte a gróf, azzal eltávolodott az ágytól. A kisasszony nyakában ott lógott a nyakék, a komód melletti széken selyemköntös hevert. Dominic nem látta semmi jelét annak, hogy a hálóingét levetette volna. – Nem emlékszem, hogy az én véleményemet kikérte volna. Tehát olyan ostobának nézi, hogy azt hiszi, megengedi, hogy a véleményének hangot adjon? Dominic arcán kérlelhetetlenség látszott, de Angelicára ez nem hatott, nem félemlítette meg. Csak nézte a férfit olyan türelemmel, amellyel Dominic nem rendelkezett. – Hát jó – bólintott a gróf. – Mi az... ön véleménye? – Az én véleményem teljesen egyértelmű. Mivel a hitvese leszek, úgy hiszem, már most is azt kell tennem, amit a jövőben tenni szeretnék. Ahogy a háztartás vezetésének átvételében, ahogy a megfelelő ruhatár kiválasztásában tettem. Ami pedig a hitvesi ágyat illeti, azt akarom, hogy együtt aludjunk. – Azt várja tőlem, hogy aludjak ön mellett es egy ujjal se érjek önhöz? A hitetlenkedő szavak kicsúsztak a száján, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond. Angelica a szemébe nézett, és nyugodtan kijelentette: – Nem. Libidójának béklyói lehullottak róla, feltámadt benne a tomboló kéjvágy. Angelica szeme sem rebbent, állta Dominic tekintetét. Semmi esély

nem volt arra, hogy nem tudja, mit jelent ez a válasz. A gróf ilyen nyílt és őszinte felhívást meg nem kapott szeretkezésre. Erre csak egyetlen választ adhatott. – Nem ma éjjel. Két lépéssel az ágy mellett termen, a kezét a takaró alá csúsztatta, hogy kiemelje a kisasszonyt az ágyból, és visszavigye a szobájába, de a keze... meztelen testhez ért. Úgy rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna. Angelica megragadta a nyakkendőjét, nehogy felegyenesedjen. Dominic behunyta a szemét. – Ön anyaszült meztelen. – Úgy gondoltam, ezzel időt spórolok. Önön azonban túlságosan sok ruha van. Dominic kinyitotta a szemét, és Angelica szeme e nézett, miközben az ágy szélére támaszkodott. Angelica megrántotta a nyakkendőt, hogy közelebb húzza magához. Dominic nem mozdult. – Miért csinálja ezt? Mondja meg az igazi okot! Angelica szeme összeszűkült, átható tekintettel nézte, csak az ajka mozdult. – Válaszolok a kérdésére, ha előbb ön válaszol az enyémre. – Mi a kérdés? – Miért tagadja meg tőlem, hogy velem háljon, ha már eldöntötte, hogy a felesége leszek? Ennek mi az igazi oka? Az igazi ok az volt, hogy életében először fogalma sem volt, hová vezet a gerjedelem. Angelica egészen más. És bármennyire is ezzel próbálta magyarázni magának, ez nem csak azért van, mert a hitvese lesz. Ám ezt nem mondhatta ki, és csak felsóhajtott, és azt mondta: – Mint tudja, a kehely visszaszerzése rendkívül fontos számomra. Mindent megteszek, hogy visszaszerezzem, és bármi másnál fontosabb. Ha most viszonyba bonyolódnék önnel, az minden bizonnyal a létfontosságú céltól vonná el figyelmemet. – Elhallgatott. – Helyesbítek. Ha most szeretkezésbe bonyolódnék önnel, kifejezetten megzavarna, elvonná a figyelmemet, valószínűleg jobban, mint bármi más, és pontosan azért, mert ön a hitvesem lesz, hiszen mindketten tudjuk, hogy csak házasság lehet a vége, függetlenül attól, hogy mikor fogadja el az ajánlatomat. Azonban ha mi ketten olyasmibe keverednénk, ami bizonyosan megzavarja a figyelmünket, éppen most, amikor olyan sok ember sorsa függ kettőnktől, hogy visszaszerezzük a kelyhet és megmentsük a klánt... szerintem... az árulással volna egyenlő.

Mélyen Angelica szemébe nézve elhallgatott, és várt. – Megértem a helyzetét, és azt is, miért akarja elhalasztani. Nekem azonban két érvem is van ez ellen, és mindkét érvnek közvetlenül hatása van arra, hogy mindent megtegyünk a kehely visszaszerzése érdekében. Dominic feladta a szenvtelenség látszatát. – Úgy gondolja, azért kellene együtt hálnunk, hogy könnyebb legyen anyámat rávenni, adja vissza a kelyhet: – Igen – felelte Angelica határozottan bólintva, továbbra is két kézzel markolva Dominic nyakkendőjét. – Ez is egy érv. – Elhallgatott, éppen csak annyi időre, hogy levegőt vegyen. – Én is lehetséges problémának látom a figyelem elterelését. Engedje meg, hogy rámutassak: a figyelmünk jelenleg is eléggé el van terelve. Komolyan gondolja azt. hogy ahogyan egymás iránt érzünk, az elkövetkezendő napokban gyengülni fog? Ha nem teszünk valamit a vágy kielégítése érdekében, hanem folyton halogatjuk, akkor elmúlik? Mélyen Dominic szemébe nézve határozottan kijelentette – Igenis elvonja a figyelmünket, felzaklat minket, de ezt az érzést a kíváncsiság vezérli, a folytonos várakozás, hogy milyen lesz, és ha nem tesszük meg, amit meg kell tennünk, hogy ez a kíváncsiság kielégülhessen, ez egyre rosszabb lesz. Ha továbbra is halogatjuk, hogy ezzel foglalkozzunk, mire a kastélyba érünk, én legalábbis nem leszek alkalmas állapotban arra, hogy eljátsszam az édesanyja előtt, amit szerepem szerint a kehely visszaszerzése érdekében el kell játszanom. Hogy a csudába varható el tőlem, hogy hitelesen játsszak, amikor ilyen zaklatott vagyok, amikor minden gondolatomat te töltőd be, Dominic? Ha csak kettőnkre gondolok. Arra, hogy együtt vagyunk. Dominic egy teljes percig hallgatott, aztán megszólalt: – Zaklatottság és zaklatottság között azért van különbség. – Lehetséges. – Angelica próbált Dominic tekintetében olvasni, mit ért ez alatt, de képtelen volt. – Úgy sejtem, te többet tudsz erről, mint én. Mivel én sohasem háltam még férfival, nem tudom megítélni, milyen mértékben folytatódik ez a zaklatottság utána, ám azt nem tudom elképzelni, hogy rosszabb lehet, mint az, amit jelenleg kénytelenek vagyunk elviselni amiatt, hogy még nem kerültünk egymás közelébe. Tapasztalatom szerint a várakozás és az ismeretlen izgalma sokkal erősebb előtte, mint utána. Mielőtt Dominic bármit mondhatott volna, Angelica gyorsan folytatta: – És ha felismered az érveim igazát, és beleegyezel, hogy

jobb, ha ezt még a kastélyba érkezésünk előtt rendezzük, felmerül a hol és mikor kérdése, amelyre a nyilvánvaló válasz az, hogy itt és most, vagyis a te házad biztonságában és kényelmében. – Ahogy ezt kijelentette, a szeme sem rebbent. – Ha együtt hálunk, mielőtt a kastélyba érnénk, azt javaslom, kezdjük ma éjjel, ebben az ágyban. Dominic nem szólt, csak nézte. Angelica szeme tágra nyílt. – Nos, mi a válaszod? – Úgy látom, hogy mindkét érvelésben van igazság. Azaz nincs okunk most rögtön cselekedni, sem pedig késlekedni. – Mélyen a szemébe nézett. – Tehát... mi a második érv? Ezt sokkal nehezebb volt megmagyarázni. Angelica biztos volt benne, hogy Dominic tudja, nem igazán szeretné kifejteni második érvét, de megteszi, hogy megfeleljen a sors kihívásának, és meggyőzze a grófot, hogy tegye meg a következő szükséges lépést azon az úton, amely arra vezet, hogy szerelemmel szeresse. Ezért összeszedte a gondolatait, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, majd megszólalt: – Nem tudhatjuk, hogy a kastélyba érkezve mivel kell meggyőznünk anyádat, hogy tönkre vagyok téve. Ez a szándékunk, amelyet együtt kell elérnünk. Bár arról meg nem beszéltünk, hogy mit kell majd megtennünk, biztos vagyok abban, hogy te már gondolkodtál ezen. A szerep, amit el kell játszanom, nem feltétlenül lesz egyszerű és egyértelmű. Nagyon valószínű, hogy sok szempontból... bonyolult. És nemcsak nekem, hanem neked is. Elhallgatott, de csak remélhette, hogy Dominic megérti. – Annak érdekében, hogy úgy tudjak játszani, ahogy nekem... és szinte biztosan neked is... játszani kell, muszáj.. . közelebb kerülnünk egymáshoz. Dominic láthatóan próbálta követni Angelica gondolatmenetét. Ez még nem elég. Angelica egyre biztosabb volt benne, hogy még ezen az éjszakán meg kell oldania Dominic dilemmáját. A saját lelke mélyén megtalálta az igazságot: arra vár, hogy az övé lehessen. Ez az igazi ok. Mély lélegzetet vett, és még mindig a férfi szemébe nézve kimondta. – Ahhoz, hogy színlelni tudjak, és elhiggyem magamnak, hogy sikeresen meg tudom tenni, muszáj, hogy... teljes és abszolút bizalmam legyen benned... különösen testi értelemben. És egyetlen mód van arra, hogy a néhány nap alatt, mielőtt a kastélyba érünk, elérjem a bizalomnak ezt a szintjét: ha együtt hálunk. Nagy volt a kísértés, hogy folytassa, beszéljen tovább, de az ajkát

összeszorítva csak várt. Dominic nem látott rajta mást, mint őszinteséget. Ő kérdezett, és Angelica válaszolt. És Glencrae nyolcadik grófja megértette. Sokkal jobban ismerte a szerelem nyelvét, mint Angelica, ám az érvelése megkérdőjelezhetetlenül helyes volt. Egy nő számára a bizalom elemi fontosságú. Már értette, miért akarta elérni a bizalomnak ezt a szintjét, el tudta képzelni, mit látott Angelica előre mindabból, amit a kastélyban majd meg kell tenniük. Ebben sem tévedett. Dominic olyan nőt látott, aki beleegyezett, hogy segít neki, hogy megmentse a klánt, amelynek tagjai közül senkit sem ismer. Sokkal többet tett annál, mint amire számított tőle. Ezt kéri cserébe. Sőt szüksége van rá. Ezt kell megadnia viszonzásul mindazért, amiért Angelica a következő napokban elkötelezte magát. Nem tagadhatja meg tőle. Bár voltak komoly fenntartásai azzal kapcsolatban, milyen következményei lesznek rá nézve ennek az érzésnek. Nyilván nem róhatja fel Angelicának, hogy meg akarja védeni magát. Az első ok gyakorlati volt; a második érzelmi. Annak, hogy az elsőnek ellenállt, szintén csak gyakorlati oka volt, ahogy a második érvvel kapcsolatos ellenvetése érzelmi alapú volt. Mély lélegzetet vett, aztán feltette a kérdést: – Tisztában vagy azzal, ha szeretkezünk, nincs visszaút? Nincs mellébeszélés, ezt már nem lehet eltussolni. – Elfogadom, hogy össze kell házasodnunk, de csak később mondom ki az igent. Dominic szemében csodálkozás, zavar és értetlenség látszott. – Miért? Angelica nyugodt hangon válaszolt: – Tudom, mit csinálok, és hiszem, hogy ez a helyes. Mindkettőnk számara. Ez a válasz nem oszlatta el Dominic kétségét, de azért lassan bólintott. – Rendben. – A könyvért nyúlt, amely Angelica ölében hevert, majd a padlóra tette. – Egy feltételem van. – Mi volna az? – Én irányítok – mondta, azzal a keze Angelica arcához ért –, te pedig engedelmesen követsz, ahogy vezetlek.

Angelica ajka megnyílt, nyilvánvalóan az ellentmondás szándékával, ám Dominic nem adott esélyt neki, szenvedélyesen megcsókolta. Ahogy előző estén is történt, hirtelen felizzott közöttük a levegő. Dominic semmit sem tett, hogy csillapítsa ezt a hevületet, hagyta tombolni, és úgy képzelte, hogy az izzó szenvedélytől Angelica megdöbben, ellágyul és enged... A maga részéről, miután a döntés megszületett, minden fenntartást félretett, nem látott okot arra, hogy ne élvezze Angelica mámorító testét. Elégedett volt, miközben ajka az ajkához tapadt, és tapasztalt nyelve Angelica finom nyelvét csábította a szenvedély számára oly ismerős ölelésébe. Lépésről lépésre. Úgy, ahogy ő irányítja a dolgok menetét. De ahogy a lány készségesen megadta magát az akaratának, hogy szabadon tegyen, amit csak akar, az nem lehetne kihívóbb, izgatóbb, nyilvánvalóbb. Angelica már ezzel a csókkal is tudatta, hogy az övé, és a benne lévő vadászösztön révén Dominic megértette, hogy a lány már megadta magát, nem kell becserkészni, egyszerűen élvezheti mindazt, amit felajánlott. Angelica minderre felhatalmazást adott. Dominicet annyira elragadta a szenvedély, hogy azt sem vette észre, Angelica a kabátját rángatta. Nem figyelt másra, csak arra, hogy élvezze az édes ajak gyönyörűségét. Aztán Angelica erősen megrántotta a kabátját. – Le! Kellemesen meglepte a kisasszony határozottsága, és segített neki lehámozni magáról a kabátot, majd miközben a mellényét gombolta, Angelica a nyakkendőt bogozta. Dominic tekintete a lecsúszó takaróra tévedt, mert láthatóvá vált a kebel igéző domborulata. Lerángatta magáról a mellényt, félredobta, lerúgta cipőjét, lehajolt, hogy megszabaduljon zoknijától is, és hagyta, hogy a kisasszony végre lerántsa róla a nyakkendőt, majd a finom női ujjak az ing gombjait találták meg. Dominic hirtelen ráeszmélt, hogy túl sok szabadságot enged neki, ezért átmászott a combján, és mellé huppant. Angelica felsikoltott, és nyakig húzta a takarót. Dominicben hirtelen felébredt az elszántság, megmarkolta a takarót, és húzni kezdte, de Angelica erősen tartotta. Dominic összevonta a szemöldökét. – Nem mutatod meg? – Azt nem kellene kiérdemelned? Ha nem vágyott volna olyan nagyon arra, hogy megkapja, amit akar,

felnevetett volna. Ám még közelebb húzódott a kisasszonyhoz, és átfogta a testét. – Ez esetben – mondta – lássuk, mit tehetek. Azzal az ajkát a kisasszony ajkához érintette, és csókolta, mint korábban, és követelte, ami az övé. A hév ismét fellángolt közöttük, még forróbban, még erősebben. Dominic hagyta, hogy ez a hullám átgördüljön rajtuk. A teste alatt Angelica felhevült és türelmetlen volt, még többet akart. Még több szédítő, féktelen izgalmat. Ám Dominic csókja ellenállhatatlan, parancsoló és irányító volt, arra irányult, hogy Angelica érzékei bűvöletében maradjon, gondolkozni is képtelen legyen, így azt tehessen vele, amit csak akar. Angelica ezt nem így képzelte el. A szenvedély lángtengerébe akarta vetni magát, és Dominicet magával rántani. Vad akart lenni, féktelen, és azt akarta, hogy Dominic is ilyen legyen. Nagy nehezen sikerült elengednie a takarót, és gyengéden megérintette Dominic mellkasát. Angelica határozottan érezte a csókban, hogy ezzel az egyszerű mozdulattal megzavarta az összpontosításban. Ám Dominic rögtön folytatta a csókot, még nagyobb szenvedéllyel, és lefogta a kisasszony két kezét. Pihegve próbált legalább tiltakozni, ki akarta szabadítani kezét, de Dominic szorítása nem engedett. Dominic tekintete lefelé siklott, a takaró alatt emelkedő és süllyedő kebelre. – Lássuk csak! Angelica érezte, ahogy fellángol benne a várakozás, a takaró alatt a mellbimbója megkeményedett. Dominic hosszú, kéjes csókkal illette a fülcimpát, majd ajka lefelé csúszott Angelica nyakán, a borostás áll kissé horzsolta a kulcscsont feletti bőrt, ahogy Dominic az ál- iával húzta lassan lefelé a takarót. Angelica alig kapott levegőt a várakozás izgalmától, és érezte, hogy keble megduzzad, ahogy Dominic egyre lejjebb húzta róla a takarót. Végül feltárult a keble. Rájött, hogy Dominic minden mozdulata, minden érintése gondosan megtervezett volt... és lesz. A takarón keresztül is erezte a férfi keménységét, amely olyan közel volt... de nem ott, ahol ő akarta.

Felnyitotta a szemét, és minden kétség nélkül tudta, ideje kézbe vennie a dolgokat, hogy oda jussanak, ahová el akart jutni. Érezte, ahogy Dominic nemcsak őt uralja, hanem főként önmagán uralkodik. Tudta, hogy sokkal több dolog van, amit Dominic még visszatart, és mindezeket csak akkor élhetne át, ha szabadon tehetik, amire a testük készteti őket. Mielőtt azonban mozdulhatott volna, Dominic keze Angelica keblére siklott, és megmarkolta. Szinte azonnal a fokozódó gyönyör újabb hulláma érte el, ahogy Dominic simogatta a keblét, nyalogatta a mellbimbóját. Ha most nem cselekszik... Dominic mellette feküdt az oldalán, a lába kinyújtva. A kezét talán nem tudja használni, de a lába szabad. A takaró félrecsűszott, ahogy Angelica felemelte a vállát, a csípőjét elfordította Dominic felé, és határozottan az ágyékát akarta elérni, hogy érezze a kemény erekcióját. Az eredmény felülmúlta a várakozását. Az érintésétől Dominic összerezzent, majd a torkából elfojtott kiáltás tört elő. Angelica érezte, hogy a csuklóján enyhül a szorítás. Szabaddá tette kezét; és miközben Dominic a mellbimbóját nyalogatta, szopogatta, pihegve nyúlt felé. Dominic megpróbálta visszanyomni, hogy ne mozdulhasson, Angelica azonban küzdött, finom keze merészen simogatta a nadrág slicce alatt feszülő keménységet. Dominic hanyatt gördült, és magával rántotta Angelicát. – Fogd vissza magad! A lendülettől Angelica meztelenül a férfitest fölé került, és nekiesett az ing gombjainak. Gyorsan kigombolta végig, miközben Dominic igyekezett elkapni a finom női kezet. Angelica az inget kihúzta a nadrágból, és közben hadonászva próbálta meghiúsítani Dominic minden próbálkozását, hogy megakadályozza ebben. Végre az utolsó gomb is kiszabadult, Angelica pedig felült, széthúzta az inget, és nézte, amit feltárt. Az arckifejezése azt mutatta, hogy igazi kincset talált. Dominic észlelte ezt, de túlságosan arra figyelt, amit meglátott:

Angelica teljesen meztelen ült rajta, mintha lovagolna, aranyvörös haja csillogott a lámpafényben, a keblek halma között a titokzatos kristályfüggő ringott. Az a kebel... a formája tökéletes, éppen a tenyerébe illik, a mellbimbó rózsaszín, több figyelmet követel. A kisasszony először észre sem vette, hogy Dominic teljesen mozdulatlanná merevedett, aztán a tenyere a férfi mellkasára simult, az ujjaival simogatta. Dominic kegyetlenül elnyomta magában az erős késztetést, hogy rögtön átvegye az irányítást, és egyszerűen a magáévá tegye jövendőbelijét. Tekintetével végigpásztázta a gyönyörű testet a derék hajlatától a comb tövéig. A göndör pillék mögött biztosan forró és nedves finomság várja... És akkor Dominicet cserbenhagyta az önuralma. Angelica eldőlt, a férfi hanyatt fektette. Dominic ráereszkedett, a könyökére támaszkodott, hogy ne nyomja össze. Angelica ösztönösen széttárta a combját, hogy a férfit befogadja. Dominic megragadta, szándékosan csókolta úgy, hogy a kisasszony bizseregjen, szédüljön bele az önfeledt gyönyörűségbe. Hogy végre engedje át az irányítást. Az a csók pontosan olyan volt, amilyennek Dominic szánta. Az eredmény azonban nem. Angelica ösztönösen megérezte, hogy ez a tapasztalat harca az ő lelkesedése ellen, és a férfi, az irányítást akarja megszerezni. Angelica bátran felvette a harcot, viszonozta a csókot, és pontosan azt a szenvedélyt adta vissza, amellyel Dominic őt árasztotta el. Ezt akarta... illetve legalábbis azt, hogy a szenvedélyben egyre magasabbra jussanak együtt. Élvezte a csókot, az ajkak szabad, féktelen egyesülését. Muszáj volt éreznie feszülő keblén Dominicet. Maga felé húzta, a férfi mellkasa egyujjnyira volt Angelica mellétől. A kisasszony másik keze Dominic hátán simított végig, ameddig elért. És hívogató, csábító hév sugárzott belőle. De bármennyire húzta magához, bármilyen kísértéssel édesítette a csókot, Dominic nem volt hajlandó közelebb húzódni, nem akarta megadni neki a nagyon óhajtott kielégülést. Így Angelica merészen elvette, amit akart. A keblét Dominic mellkasához nyomta, úgy simogatta.

Az ajkuk még összeforrt, de Angelica úgy érezte, hogy Dominic felsóhajtott. És a kisasszony tudta, hogy győzött. Az elégedettség alig ülepedett le benne, amikor Dominic megragadta, aztán csókolta, de olyan féktelen vadsággal, hogy Angelicával forgott a világ. Korábban szenvedélyesnek gondolta csókjukat? Ez a csók teljesen magával ragadta, az érzékei zsibongtak. Dominic hirtelen megszakította a csókot, és a figyelmét a keblekre fordította. Kemény kézzel markolta, tapogatta, a nyelvével kényeztette, így Angelica még nagyobb gyönyörűséget élt át. Angelicát izgatott várakozás töltötte el. Igen, igen, igen. Minden igyekezetével azon volt, valahogy bátorítsa Dominic vágyát, sürgető szenvedélyét. Egészen addig fokozni, amíg egyikük azt akarja, amit a másik és viszont, és a tomboló vágy tüzében elégnek. Mohó, szenvedélyes hévvel vonaglott Dominic teste alatt, élvezte a keménységét, aztán a nadrágba csúsztatta az ujjait, még tovább akarta simogatni. Dominic kis híján elkáromkodta magát, gejzírként tört fel belőle a gerjedelem, ahogy a finom ujjak simogatták. Nem kellett további emlékeztető, milyen szerepet akar betölteni Angelica, mivel a brutális késztetés, hogy magáévá tegye, teste minden porcikájában kényszerítő erővel lüktetett. A vadászösztöne még soha nem volt annyira elszánt, hogy teljesen birtokolja, fölébe kerekedjen. Az övé legyen. Magáévá tegye. Angelica, ha nem is szűziesen ártatlan, még szűz volt, ezért nem teheti, hogy egyszerűen a magáévá teszi. Talán az ösztön vezérelte, hogy lejjebb csúszott az ágyon, hogy a kezével még többet érjen el a női testből, hogy nyalogathassa... ott is. Most Angeücán volt a sor, hogy mozdulatlanná merevedjen a meglepetéstől. Dominic érezte, hogy a várakozás izgalma eluralkodik rajta. A válla szélesre tárva tartotta Angelica combját, és lenézett a gyönyör forrására, a vágytól csillogó, duzzadó rózsaszín szeméremajakra. Angelica érezte, hogy a gyönyör hulláma rázni kezdi a testét, hallotta

a saját elfojtott kiáltását. Dominic az ujjait lassan végighúzta a nedves forróságon, a duzzadt redőket érintette és beljebb. Borzongó sóhajjal csukódott le szeme, de Dominic nem emelte el róla tekintetét; nézte, ahogy felismeri az új érzést, a kiáltó meghittséget, majd lenézett. És felfedezőútra indult, az ujjhegyével megérintette a nyílást... és érezte, hogy milyen szűk. A kezét el nem mozdítva onnan, felfelé csúszott az ágyon, ismét elhelyezkedett Angelica fölött, és tudomást sem véve enyhe tiltakozásáról, az ajkát az ajkára szorította. Csókolta újra, olyan szenvedéllyel, hogy ennek a vágynak ellenállni nem lehetett. Amint Angelica belefeledkezett a csókba, egyik ujját finoman benyomta a forró nedvességbe, Angelica nem jutott lélegzethez, miközben elméjét teljesen betöltötte a kéjes érzés, ahogy Dominic lassan még beljebb hatolt. A benyomuló ujjnak köszönhetően Angelica sejtette, milyen lehet a helyére kívánkozó testrész. Ha egyetlen ujj ilyen érzetet kelt.... Aztán Dominic belül simogatni kezdte. Angelica teste megremegett. A fejét a párnára szorítva, a szemét lehunyva csak arra figyelt, ami a combja között történt az ütemes előrehátra mozgáskor. A szenvedély még hevesebben lángolt. Kényszerítőn. Követelőn. Megmoccant Dominic teste alatt akaratos vággyal, de a gróf mély hangon felmordult: – Egyszerre csak egy lépést! Angelica képtelen volt elnyomni egyre fokozódó vágyát – és erre nem is volt semmi oka –, és bár elhatározta, hogy át akarja élni mindkettőjük vágyának vad, zabolázatlan viharát, csak hálás lehetett, hogy Dominicben maradt annyi józan önuralom, hogy segítsen neki átélni a szerelem teljes gyönyörűségét, amikor először van benne része. Aztán Dominic visszahúzta az ujját, és Angelica tiltakozni akart, de amikor egy ujj helyett kettő jutott át a szűk bejáraton, és lassan hatolt egyre beljebb, mindent elfelejtett. Még lélegezni is. Forróságot érzett, megkönnyebbülésre vágyott. A teste megfeszült, a csípője megemelkedett az ismétlődő behatolásokra. Kétségbeesetten nyúlt Dominic felé, vadul, féktelenül csókolta, szorosan tartotta, és sürgette még beljebb. Dominic eleget tett a követelésnek, mert ezúttal olyan csatát vívott,

amelyben valószínűleg nem ő lesz a győztes. Amire Angelica vágyott, azt megadta neki, amire a teste annyira sóvárgott. Hosszú, határozott benyomulásokkal a csúcsra juttatta, és Angelica forró hüvelye önkéntelenül összerándult az uijai körül. Dominic ekkor elszakadt a csókból, lehajtotta fejét, Angelica egyik mellbimbóját mélyen beszívta, és ezzel egy időben az ujjait mélyen bedöfte. Angelica felsikoltott. Egész testében megborzongott. Dominic a fejét mozdította, ajkát nem vette el a mellbimbóról, csak úgy helyezkedett, hogy lássa, ahogy a gyönyör szétárad Angelica arcán: a csodálkozás, a döbbenet, az első kielégülés. Dominic belül tovább simogatta, hosszabbítva az élvezet pillanatait, aztán várt, amíg az izgalom elcsendesedik. Angelica izmai elernyedtek, a keze Dominic vállára csúszott. Ezt kihasználva a férfi lejjebb csúszott az ágyban, a vállát a felhúzott térdek közé ékelte. Lüktetett a merevedése, de erre még volt idő. Előbb valami mást muszáj megtennie. Egyik kezével Angelica hasát simogatta, a másikkal a térdét fogta, kitárva tartva a női ölet, és a fejét lehajtva megízlelte. Nyalta, kóstolta a zamatát. Angelicát az erős, erotikus gyönyör hirtelen kizökkentette az édes révületből. Aztán sikerült a szemét kinyitnia, lenézett a saját testére, és figyelte, ahogy Dominic kényezteti. Dominic olyan gyönyört okozott neki a nyelvével, hogy Angelica önkéntelenül felsóhajtott, a szeme becsukódott, és a kéj újabb hullámával hagyta sodródni magát. Ám a gyönyör egyre csak fokozódott. Angelica vonaglott, zihálva lélegzett, a feje jobbra-balra rándult, a keze a takarót markolta, ahogy Dominic könyörtelenül űzte tovább a kéj még magasabb csúcsára. Angelica egy pillanatig nem érzett semmit, csak vakító fényességet. Dominic elmozdult a széttárt combok közül, feltérdelve lenézett Angelica testére. Ízelítőt kapott a gyönyörűségből, most már a magáévá teheti teljesen. Angelica íze ott volt a nyelvén és az ajkán, ellenállhatatlanul csábító. Dominic másodpercek múlva már lehúzta magáról a nadrágját, és

félrehajította. Újra Angelicára fordította a teljes figyelmét; fölé helyezkedve ráereszkedett, és semmi mást nem érzett, csak nyers, sürgető késztetést, hogy egyesüljön vele. A szenvedély olyan erővel hajtotta, hogy szinte elvakult a vágytól. Nagyon közel volt ahhoz, hogy teljesen elveszítse az önuralmát. A vágy soha nem tapasztalt tomboló áradatként hömpölygött, mohóbb, erősebb volt, mint valaha. Nem volt más választása, nem is akart mást, csak engedni, megadni magát ennek a vágynak, hogy égető szükségét kielégítse végre. Sietség nélkül a hímvesszője végét a nyíláshoz illesztette, és Angelica fölött könyökölve, hogy lássa az arcát, belé hatolt. Lassan. A következő pillanatban Dominic a várt akadályba ütközött, s bár Angelica a duzzadó behatolótól már megfeszült, egy rövid, erős lökéssel átjutott. Angelica összerezzent; fájdalom villant szemében, de egy pillantás alatt elmúlt... és csodálkozás jelent meg helyette. Dominic maradék önuralmával próbálta visszafogni magát, hogy ne lökje be egyszerre magát. Angelica csípője megemelkedett, közelebb nyomult a férfitesthez. Úgy helyezkedett, hogy Dominic jobban behatolhasson. Dominic pedig engedett a szavak nélküli felhívásnak, és még mélyebbre hatolt. Beljebb. Angelica ismét megmoccant, tovább könnyítve az előrejutást. Ezt a biztatást lehetetlen volt félreérteni. Lassan, egyenletesen nyomult beljebb, míg teljesen befogadta a női test forró, nedves csodája. Angelica felsóhajtott, torkából a gyönyörűség, a kifejezhetetlen érzéki öröm hangja tört fel. Dominic nyakába kapaszkodva megemelte a testét annyira, hogy ajkát a férfi füléhez érintse, és úgy súgja: – És most mutass meg... mindent. Mindent... Ez volt az utolsó szó, amit Dominic hallott, mielőtt Angelica ajka az ajkára tapadt. És újra behatolva kedvét töltötte benne. Megadta magát Angelica hevének, a gerjedelem vette át az uralmat Dominic fölött.

Valami még erősebb késztetés kitörölt tudatából minden gondolatot, és nem maradt más, csak a tomboló, mohó vágy. És Angelica... hogy magába fogadja, kielégítse és párosodjék vele. Összesimuljanak és szorosan öleljék egymást, ahogy a szenvedély örvénye magával ragadja őket. Egyek voltak a féktelen kívánásban, az ellenállhatatlan, vad forgásban, ahogy a szenvedély lángra lobbant bennük, felperzselve mindent. Angelica halk sikollyal remegett meg alatta. Dominic szorosan ölelte magához, gyönyörködött benne, ahogy a magja rekedt kiáltással Angelica testébe szétáradt. Hosszú pillanatokig egymáshoz tapasztotta őket a mámor. Aztán lezuhantak a semmibe, a határtalan kielégülés tengerébe.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Dominic arra ébredt, hogy meleg női test fekszik mellette, és rögtön tudta, ki az. Próbálta bizonygatni magának, hogy ez csak azért van, mert Angelica az ágyában van a Glencrae-házban, ahová soha egyetlen nőt nem hozott még, de ez hazugság lett volna. Ez az érzés valahonnan mélyen belülről, az ösztönei világából eredt, mintha igazi énje ismerte volna fel, hogy nem Angelica Cynster, hanem az ő szerető társa. Dominic mindig értette lényének ezt az ösztönös részét, egész életében hallgatott rá, ezért is lett olyan kitűnő vadász. Nagyra értékelte az ösztönt, a hetedik érzék számtalan alkalommal mentette már meg az életét. Bár ez a másik oldala természetesen gyakran játszott szerepet korábbi hódításaiban, a belső énje még sohasem került előtérbe azért, hogy nőt szerezzen meg magának, és úgy birtokolja, ahogy Angelicát. Általában csak a vadászat élménye számított, az már nem, hogy a magáévá tegye. Angelicával... semmi sem a „megszokott” módon történt. Ez különösen érvényes volt a kielégültség érzésére. A csúcspontra jutás után ránehezedett, de Angelica mintha nem bánta volna. Szó nélkül a karjába simult, a fejét mellkasára hajtotta. Dominic úgy aludt el, hogy arcát az aranyvörös tincsek simogatták. Almában biztosan megfordult, mert most háttal simult hozzá, szív alakú tompora az ágyékához simult. Dominic egyik karja Angelica derekán, a másik a keble alatt volt, és érezte a tenyere alatt a kristályfüggőt. Mély lélegzetet vett, a női test illatát élvezte. Végiggondolta, mi történt azután, hogy megadta magát és megcsókolta... hogyan szeretkeztek, hogyan küzdöttek az irányításért, de egyikük sem győzött. Helyette... Dominic maga sem tudta igazán, mi történt helyette. Az ösztöne figyelmeztette, hogy vele szeretkezni más lesz... és mint mindig, ösztöne ezúttal sem tévedett. Ám nem értette, mi történik. Nem

tudta, mi befolyásolta ezt az egészet, nem ismerte a lényeges elemeket, nem sikerült átvennie az uralmat. Hozzászokott, hogy életében gyakorlatilag mindent ő irányít, és legfőképpen önmagát képes uralni. Ám tegnap éjjel... Az aranyvörös hajzuhatagot nézte. Azon tűnődött, vajon legközelebb jobban ura lesz önmagának, és irányíthatja a szeretkezésüket? Ezt csak egyetlen módon lehet kideríteni. Angelica arra a borzongatóan kellemes érzésre ébredt, hogy hosszú ujjak simogatják a combját hátulról. Még fel sem fogta egészen, mit érez, amikor az ujjak tovább kutattak, próbálkoztak, majd behatoltak a résbe. Angelicának lélegezni sem volt ideje, Dominic máris mögéje csússzant, és hímvesszője vége széttárta a nedves redőket. Az ujjak, amelyek az előkészítést végezték, már a csípőjét nyomták feljebb és tartották, hogy mélyebbre behatolhasson. Angelica édes borzongással becsukta a szemét, és átadta magát a finom, leírhatatlanul gyönyörű, lüktető érzésnek, amelyet ez a birtokló behatolás kiváltott belőle. Dominic lassan, határozottan nyomult előre, és Angelica megnyílt, behódolt a hódító előtt. Végül, amikor a lehető legmélyebben belé nyomódott, Dominic a testét Angelica testéhez szorította, az ajka a meztelen vállát érintette. – Nem kell mozognod. Csak feküdj, és hagyd, hogy megmutassam. Visszahúzódott, majd lassan benyomult újra. Az érzés hosszú, kellemes hullámban gördült át rajta, gyönyört és sziporkázó örömöt okozva. A szemét lecsukta, és mosolyogva engedelmeskedett, átadta magát Dominic tapasztaltságának, hogy megismerje ezt a lassúbb, és talán még erotikusabb mozgást. Nagyra értékelte ezt az új élményt. A teste behódolt, alávetette magát Dominicnek, hagyta, hogy használja és élvezze, ahogy akarja, és ebből ő is gyönyört merítsen, de ehhez pontosan az a fajta bizalom kellett, amit keresett, és amit meg akart találni Dominicben. Magával ragadta a vágy lüktetése, bár ezúttal szabályos, nagyon fegyelmezett volt a ritmus. Angelicá egészen biztos volt abban, hogy ez az önuralom nem tarthat sokáig, a végső pillanatig biztosan nem.

Fogalma sem volt, honnan jön ez a bizonyosság, de valós tudás volt. A szenvedély heve lüktetett bennük, mindkettőjükön eluralkodott a vágy. A végkifejlet hamarosan bekövetkezik. Angelica belevájta a körmeit Dominic szorosan ölelő karjába. A szenvedély egyre fokozódott a mélyebb, erőteljesebb lökésektől. Érezte, hogy a vég rohamosan közeledik. Érezte Dominic testében a visszafoghatatlan, kitörni akaró feszültséget. Angelica teste egészen addig engedelmeskedett a felszólításnak, hogy csak feküdjön, ne mozogjon, ezzel megtagadta magától azt a gyönyört, amelyet a legjobban élvezett. .. hogy örömet okozzon Dominicnek. Am Dominic engesztelhetetlenül szorosan tartotta, és a következő behatolás olyan érzékeny poniját érintette, hogy Angelica felnyögött, hüvelyizmai ösztönösen szorosra zártak Dominic hímvesszője körül. Tudta, hogy képes rá. Újra megtette szándékosan, és rájött, mozdulnia sem kell, hogy gyönyörben részesítse kihívóan és szemérmetlenül. Dominic az első kísérletre megmerevedett, megtört a ritmus, aztán folytatta, keményebben és mélyebbre hatolt. Angelica is megtalálta a saját ritmusát, hozzá igazodva. Dominic zihálva megborzongott, érezte, hogy elveszti az irányítást, és képtelen volt megtartani. Feladta a hiábavaló próbálkozást, hogy irányítsa, és átengedte magát a gyönyörűségnek. Amikor a finom tompor az ágyékához nyomult, ahogy elfogadott minden kemény, erős behatolást, szavak nélkül invitálva még mélyebb behatolásra, az már egyszerűen túl sok volt. Olyan nagy kísértés, amelynek nem tudott ellenállni, ahogy egybeolvadtak egy másik valóságban. Semmi más nem számított, csak az együttlét gyönyöre. Miután Dominic ízelítőt kapott, képtelen volt visszatartani magát. Aztán eljutottak a csúcsra. Angelica ért fel előbb, ám Dominic csak pillanatokkal volt lemaradva mögötte. Teljesen magával ragadta őket az extázis élménye. Kiüresedve lebegtek az aranyfényű boldogságban, ahol a gyönyör áldásként áradt a nyugalommal együtt. Az érzés lerántotta őket az öntudatlanságba, a kielégülés szendergésébe.

Dominic utolsó gondolata úgy ragyogott tudatában, mint valami világítótorony fénye. Szeretkezett Angelica Cynsterrel, leendő feleségével, és az élete visszavonhatatlanul megváltozott. Kilenc órakor hagyták el a Glencrae-házat, és gyalog indultak a Watergate utcába az istállóhoz. Angelica hátranézett a kis csapatra: Brenda, Mulley, Griswold, Jessup és Thomas, valamint az egyik lakáj, aki kordén húzta a poggyászukat, tetején a kalapdobozával. Aztán Dominicre pillantott, aki mellette lépdelt, és egymás kezét fogták. Nem karolt Dominicbe, Dominic nem a könyökénél fogva vezette, hanem kéz a kézben lépdeltek. Igyekezett titkolni a mosolyát, amikor eszébe jutott, hogy reggel, amikor Griswold kopogott az ajtón, és ébresztette őket, Dominic meg sem próbálta sürgetni, hogy térjen vissza a szobájába vagy bújjon el az ágyában. Felkelt, köntöst vett magára, megvárta, amíg Angelica is felveszi a köntösét, majd megmutatta a lakosztályaikat összekötő ajtót. Intett, hogy lépjen át, majd becsukta az ajtót. Angelica nagyon örült, hogy nem zárta be kulccsal. Úgy ítélte meg, hogy kitűzött feladatában, miszerint Dominic belészeressen, az első és legnagyobb akadályt sikeresen teljesítette. Kitűnő hangulatát tovább javította, hogy smaragdszín bársony lovaglóruhája tökéletesen megfelelt az elvárásainak. Amikor útra készen, kecsesen belépett a szalonba, Dominic néhány pillanatig meg sem tudott szólalni a látványtól, aztán tiszta szívből megdicsérte, majd folytatta az étkezést. A divatárusnő, aki ezt az egyenes szabású ruhát és a csipkés, fodros blúzt ajánló,tta, rajta marad azon edinburgh-i divatszalonok listáján, ahol törzsvásárló kíván lenni. A Cannongate utcánál a Holyrood palota irányába fordultak. A társasági illem szerint még korán volt, ezért kevesen jártak a jómódúak utcáin, kevesen láthatták őket. Angelica körülnézett, mélyet lélegzett. Friss, tiszta volt a reggel, a kék égen bárányfelhők úsztak. Jessup szerint ilyen jó idő lesz, amíg a kastélyba érnek. Mindent összevetve Angelica nagy izgalommal nézett az előttük álló nap eseményei, utazásuk utolsó szakasza elé. Az istállóban a lovakat már felnyergelték.

Dominic ellenőrizte a tüzes fekete kancán a női nyereg hevederét, majd segített Angelicának lóra ülni. Amikor könnyű testét megfogta, az éjszakai történések emléke villant a tudatába, de sikerült kivédenie ezt a figyelemelterelést. Tartotta a kantárt, nézte, ahogy a lány gyakorlott mozdulattal a kengyelbe illesztette a lábát, és megigazgatta a szoknyáját. Angelica átvette a gyeplőt, és bólintott. Dominic elengedte a kantárt, de készenlétben állt, hogy újra megfogja, ha Angeücának esetleg nem sikerülne megtartania a lovat. A kanca oldalazott, de Angelica szinte gondolkodás nélkül irányította, és oda léptetett, ahol a többiek várakoztak. Jessup jelent meg Dominic mellett, és Angelica felé intett. – Azt hittem, elment a józan esze, uram, de látom, a kisasszonynak kiváló a tartása, és biztos kézzel fogja a gyeplőt. Dominic egy ideig nézte, aztán kijelentette: – Azért szemmel tartom. Jessup bólintott, és elindult a saját lova felé. Miután ellenőrizte, hogy minden poggyász – Angelica kalapdoboza is – biztonságosan van rögzítve a málhás lovakon, Dominic átvette Hercules kantárját Griggstől, és a nyeregbe lendült. Jó érzés volt újra saját hátasán ülni. Legalább ismét ő irányíthatott. El kellett ismernie, hogy bár az éjszaka nem egészen az történt, amit szeretett volna, de ami történt, kifejezetten jó volt. Aztán belegondolt, vajon miért érzi magát olyan átkozottul jól. Az éjszaka nem volt győzelem számára, az ösztönei mégis úgy reagáltak, mintha valami új, váratlan, de kitűnő lehetőséget találtak volna, és most csak arra kell figyelni, hogyan lehet kihasználni mindazt, ami így szó szerint az ölébe hullott. Bár nyilván meg kell tanulnia, hogyan osztozzanak az irányításon, amely eddig kizárólag az ő kezében volt. Angelica megfordult, végignézett Herculesen, majd tekintetét lassan a lovasára emelte, és egymás szemébe néztek. – Igazán pompás példány. Dominicet a lelke mélyén öröm töltötte el. Angelica mosolyogva visszafordult a többiek felé, Glencrae nyolcadik grófja pedig megadta az útirányt a csapatnak: – Végigmegyünk a Holyrood utcán a marhavásárig, aztán St. Cuthberten túlra.

Mindenki bólintott. A lovaikat irányba fordítva beálltak mögéjük, ahogy Angelica mellett léptetve a gróf kivezette őket Edinburgh városából. A várostól tízmérfoldnyire elérték a Forth folyó torkolatánál South Queensferry települést. Angelica Dominic mellett lovagolt, és éppen a High utcáról egy meredek utcán ereszkedtek a part felé, amikor megjegyezte: – Olvastam Queensferryről. Margaret királynőről kapta a nevét, aki egy Makóimhoz ment feleségül. A királynő nagyon vallásos volt, és gyakran járt Edinburgh városából a Dunfermline kolostorba, ezért alapította meg ezt a révátkelőt. Arról kapta a hely a Queensferry nevet. Dominic bólintott. – Eredetileg papok voltak a révészek. A part menti útra értek, ahol a kis öbölben mólók sorakoztak. – Ott! – mutatott Dominic a legtávolabbi mólóra, ahol nagy komp állt kikötve. Arra irányította Herculest. – Azt a mólót használják, amelyik a vízállásnak a legjobban megfelel. A kompnál Dominic kifizette a viteldíjat, majd a kis csapat leszállt a nyeregből, és a lovaikat kantárszáron vezették fel a kompra. Nem kellett sokáig várniuk, mert a révészek elkötötték a kompot, ami lassan elindult a sima vízen. A korlát mellett állva Dominic lenézett Angelicára, aki előretekintett, és az arca ragyogott a lelkesedéstől. A komp kissé megdőlt. Dominic megragadta a lány könyökét, nehogy elessen. Amikor a komp ismét egyenesbe jött, Dominic elengedte Angelica karját, de közelebb húzódott hozzá. – Nem émelyegsz? Angelica a fejét ingatta. – Tudnod kell, hogy még sohasem voltam ilyen nyílt vízen. De nem megyünk messzire – mondta, és előremutatott. – Legalábbis ha az a másik part. – Igen, az ott Fife. A komp azért jár itt, mert ez a torkolat legkeskenyebb pontja. Fölöttük sirályok köröztek vijjogva. A szél erősödött, a tenger illatát sodorta feléjük. Együtt nézték, ahogy a túlsó parthoz egyre közelebb érnek. Dominic sokszor nézett Angelica arcára, figyelte, nincs-e rosszul, de semmi jelét nem látta. Nyugodt maradt, nem aggódott, élvezte a

kalandot. Amikor harmadszor pillantott feléje, rájött, miért nézi, miért akarja, hogy védelmező karnyújtásnyira legyen tőle. Várta, hogy valami belső hang intse, ám ösztönei összhangban voltak azzal, ahogy Angelicához viszonyult. Hosszú pillanatokig elgondolkodott ezen, majd sikerült napirendre térnie fölötte. Még soha nem vonzódott senkihez úgy, ahogy Angelicához. Alig egy órával később kikötöttek North Queensferryben. Leléptek a mólóról, Angelica megállt Dominic mellett, ahogy a lovakat vezető Jessupra és Thomasra vártak. Csodálkozva nézett körül. – Hiszen ez egy kis falu! Dominic, aki éppen azt figyelte, hogyan vezeti le Jessup Herculest, rápillantott, megfordult és végignézett az északi út mentén álló házakon. – Az emberek ritkán állnak meg, nem szokták itt tölteni az éjszakát. Aki leszáll a kompról, máshová igyekszik, csak átutazó. De van néhány taverna, ahol kitűnően főznek. Megállunk valamelyiknél, mielőtt továbbmegyünk. Jessup és a többiek odaértek a lovakkal, újra nyeregbe szálltak, és elindultak felfelé az utcán. Dominic a három taverna közül a másodiknál állt meg. A Wayfarer’s Halt asztalánál számtalanszor étkezett már, így egészen biztos volt abban, hogy a koszt megfelelő. Leugrott a nyeregből, a kantárt Jessup kezébe adta, majd leemelte Angelicát. Miközben Jessup és Thomas a fogadó udvarába vezette a lovakat, Angelicával a karján Dominic a fogadóba vezette a társaságot. A fogadós, Cartwright felnézett a pult mögül, majd szélesen elmosolyodott és rögtön a vendégek elé sietett. – Örülök, hogy viszontláthatjuk, nagyuram – köszöntötte, aztán megtorpant, ahogy megpillantotta Angelicát. Az arcán meglepetés látszott, majd meghajolt, és kérdőn nézett Dominicre. – Jó reggelt, Cartwright. Tudom, hogy korán van, de teljes ebédet rendelnénk. A hölgynek és nekem külön termet, az embereimnek asztalt – közölte Dominic hátrapillantva Brendára, Mulley-re és Griswoldra, akik követték őket. – Jessup és az inasom az istállóba vitték a lovakat, de hamarosan csatlakoznak a többiekhez. – Természetesen, nagyuram. Az emberei elfoglalhatják az ablak

melletti asztalt, vagy ha jobban szeretnék, akkor a kandallóhoz közelebbit. Kérem, kövessen a hölggyel... – mondta többször meghajolva Cartwright, majd bekísérte Dominicet és Angelicát egy kis kertre néző szalonba. – Nagyon csendes hely – jegyezte meg Cartwright, és Angelicát nézve az ajtó felé hátrált. – Beküldöm az asszonyt, hogy terítse meg az asztalt. – Köszönöm. – Dominic intett, elbocsátva a fogadóst, majd a kerek asztal mellett széket húzott ki Angelicának, aki leült. Abban a pillanatban, hogy a kilincs kattant, Dominicre nézett. – Csak most jöttem rá, hiba volt, hogy nem álruhában utazom. Nem gondoltam erre, de így magamra vonom a figyelmet. Az emberek emlékezni fognak rá, hogy itt jártam. Dominic kihúzta a szemközti széket, és nem tudta hibáztatni Cartwrightot, hogy megbámulta Angelicát. Ritkán fordult elő, hogy ilyen finom hölgy tér be hozzájuk. Leült, és a fejét ingatta. – Ez nekem is eszembe jutott, de veled ellentétben úgy gondolom, előnyösebb, ha így mutatkozol. – Miért? – Mert engem ezen a környéken jól ismernek. Meglehet, hogy Londonban évek óta nem jártam, de évente legalább hatszor megyek Edinburgh-ba. – Hát ezért van olyan kitűnő állapotban az edinburgh-i ház. – És minél közelebb jutunk a kastélyhoz, annál jobban ismernek, ezért ha a tanítványomnak akarnálak feltüntetni, akivel megosztom az ágyamat, nagyobb szóbeszédet keltene, mint az, hogy jövendőbelimet viszem haza, és útközben történetesen megosztom vele az ágyamat. Ha összeházasodunk, te is gyakran fogsz ezen az úton járni, tehát az, ahogy most látnak, megalapozza hírnevedet a fogadósoknál. – Vagyis ha ifjú nemesúrként jelennék meg, amivel ebben a környezetben talán lelepleződnék, nem volna jó kezdet Glencrae grófnénak. – Pontosan. De nem kell aggódnod, hogy a fivéreidet és unokafivéreidet ez elvezetheti a kastély kapujáig. Aki téged lát, nem felejt el, mégis biztos vagyok benne, ha az unokabátyád, St. Ives hercege a következő pillanatban belépne a fogadó ajtaján, és megkérdezné Cartwrighttól, látott-e egy aranyvörös hajú hölgyet, ő és a többiek letagadnák, hogy hasonló hölgyet valaha láttak errefelé. Angelica a szemébe nézett, de csak nyugodt magabiztosságot látott.

Kérdőn nézett rá. – Azért, mert Devil angol? Dominic bólintott, mire Angelica elkomorodott. – Honnan lehet azt tudni? Hiszen te is lehetnél angol... Engem megtévesztettél, és a jelek szerint az egész londoni társaságot. – Engem a határtól délre könnyen angolnak néznek, sőt talán Edinburgh-tól délre is. Ám Edinburgh-tól északra nemcsak ismernek, de sohasem néztek másnak, mint skótnak, ráadásul felföldinek. – Richard azt mondta, hogy Carsphairnban a fogadó vendégei és személyzete, akiktől a kastély iránt érdeklődtél, határozottan felföldinek mondtak. – Skótok voltak, én pedig tájékozódni akartam. Nem próbáltam eltitkolni, hogy én is skót vagyok. – De az akcentusod nem változik. Dominic legyintett. – Nem nagyon. Nincs nyilvánvaló változás a beszédemben, csak annyi, hogy bármelyik skót felismerje. A kilincs zörrent, a fogadósné nyomult be, a kezében tálcát hozott. Meghajolt előbb Dominic, majd Angelica felé. – Örülünk, hogy viszontláthatjuk, nagyuram. Asszonyom, megterítem az asztalt, és a lányaim rögtön hozzák a tálakat. Miközben gyorsan tányérokat, evőeszközt tett eléjük, Mrs. Cartwright leplezetlen kíváncsisággal nézte Angelicát, aki elmosolyodott. A fogadósné elpirult, és letette a sótartót. – Hozhatok valami innivalót, nagyuram? – Majd Angelica felé fordult. – Asszonyom? Dominic a kisasszonyra nézett. – Nekem egy sört. És... Angelica tétovázott, majd Mrs. Cartwrighthez fordult. – Boruk van esetleg? – Nagyon jó borunk van, asszonyom. – Köszönöm, az jó lesz. Amikor az ajtó becsukódott a fogadósné mögött, Angelica rögtön Dominicre pillantott, és mindketten elmosolyodtak. Aztán ismét nyílt az ajtó; három lány lépett be tálcákkal és letakart tálakkal. Perceken belül lakoma terült az asztalon. – Mennyi finomság! – állapította meg Angelica. A lányok félénken mosolyogtak, térdet hajtottak és kimentek. Dominic intett, hogy Angelica válasszon. Aztán Mrs. Cartwright hozta az italokat, az asztalra tette, és boldog büszkeséggel fogadta, hogy Angelica megdicsérte az italt, majd magukra hagyna a becses

vendégeket. Angelica megkóstolt mindent, amit nem ismert fel. Miközben ettek, az ételekről kérdezhette Dominicet, és arról, hogy ezeket a helyi fogásokat szokták-e felszolgálni a kastélyban. Amint megebédeltek, Dominic folytatni akarta az utat. – Még négy óra, amíg Perthbe érünk – mondta, azzal felállt, zsebóráját visszatette a mellényzsebébe. – Még csak egy óra van, de azt akarom, hogy világosban odaérjünk. Angelica feltételezte, inkább azt nem akarja, hogy ő ismeretlen vidéken lovagoljon alkonyatban, de nem volt ellenérve. Felállt, és felvette a kesztyűjét. – El kell ismernem, hogy hónapok óta nem lovagoltam nagyobb távolságot. Kétségtelenül jó lesz, ha elég időt hagyunk magunknak az útra. Dominic megtorpant. – Jól vagy? Angelica egy pillanatig tétován nézett rá, és Dominic elkomorodott. – Nem is gondoltam rá, hogy megkérdezzem. Angelica lábujjhegyre ágaskodott, és csókot nyomott az ajkára, majd azt súgta: – Tökéletesen jól vagyok. – A gróf szemébe nézve mosolygott. – Kedves, hogy így gondolsz rám, de tényleg jól vagyok. – Az utóbbi három szót külön hangsúlyozta. Dominic még így is bizonytalannak látszott, mert nyilvánvalóan aggódott, hogy az éjszaka történtek miatt túlságosan sajognak bizonyos testrészei ahhoz, hogy lovagoljon. – Abban a vonatkozásban igazán jól vagyok – mondta Angelica. – Minden a legnagyobb rendben van. Mivel Dominic nem mozdult, csak nézte, nézte, gondolkodón, de valahogy megváltozott tekintettel, Angelica önkéntelenül, bizsergető örömmel mosolyodott el. Szemöldöke rebbent. – Perth, uram? Vagy... Dominic gondolkodott az ajánlaton, de elvetette, és az ajtó felé intett. – Perth, asszonyom – azzal kitárta előtte az ajtót. Ahogy Angelica ellépett mellette, odasúgta: – A többi ráér később. Angelica alig tudta leplezni az elégedett mosolyát. Egybehívták a kis társaságot. Miközben Dominic rendezte a számlát a fogadóssal, Jessup és Thomas hátrament a lovakért. Angelica követte őket a bejáratig, Jessup és Thomas elindultak a kis utcán át az istállóudvar felé. Angelica megállt a keskeny lépcsőn, és visszanézett a

partra vezető útra. Éppen akkor ügetett arra három lovas a komptól. Három ficsúr, ezt gondolta róluk, amikor megpillantotta őket. A három lovas hivalkodó lovai. Mindhárman áthatóan szemlélték a kisasszonyt. – Nocsak, nocsak! – szólalt meg vontatott hangon az, aki a legközelebb állt Angelicához. – Kit látnak szemeink? Angelica a válaszon gondolkodott. Az a ficsúr, aki megszólalt, a tétovázást bátorításnak vette. Közelebb léptetett a lovával. – Gyere velünk, édesem! El sem tudom képzelni, mit keresel ilyen helyen. Sokkal jobb volna neked, ha velünk jönnél... Angelica érezte, hogy Dominic megjelent mögötte, mert a fickó pillantása elsiklott a válla fölött. A fiatalember arcát figyelve Angelica azt kívánta, bárcsak megfordulhatna és megnézhetné, milyen Dominic arckifejezése, de háttal is érezte az elemi fenyegetést, amely belőle áradt. – Ezek... az urak zaklatnak, kedvesem? – kérdezte a gróf jeges hangon. Angelica látta, hogy a fiatalember félelmében nagyokat nyel, és a fejét ingatta. – Nem. Csak éppen errefelé mentek. – Valóban? Mindhárom lovas bőszen bólogatott. A legközelebb álló beszélni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Köhécselnie kellett, majd újra próbálkozott. – Nos... akkor mi... megyünk is. Azzal olyan gyorsan elinaltak, mintha a pokol seregei kergették volna őket. Angelica enyhe derűvel nézte, ahogy eltűnnek az úton. Dominic visszafogta magában a civilizált felszíne alatti valódi énjét. Várta, hogy Angelica megjegyzést tegyen, hiszen úgy gondolta, leendő hitvese nyilván úgy véli, túlreagált három ostoba kölyköt. Jessup és Thomas ekkor fordult be a sarkon a lovakkal. A többiek kiléptek a fogadóból. Angelica végül megfordult, és elismerő pillantást vetett jövendőbelijére, majd felkészült, hogy elinduljon lefelé az utcán. Dominic megfogta a kezét, és az utcára kísérte, de képtelen volt türtőztetni magát, a tenyerét Angelica derekára simította, ahogy a lovához kísérte. Aztán nyeregbe emelte, Angelica mosolyogva köszönte meg a segítséget.

Dominic megfogta Hercules kantárját, nyeregbe pattant, majd elindult. Angelica fekete kancájával rögtön melléje léptetett. Ahogy a kis faluból ügettek ki, megjegyezte: – Gondolkodtam, milyen nevet adhatnánk ennek a szép kislánynak – azzal megpaskolta a kanca kecses nyakát. – Még nem találtam alkalmas nevet. Van az „ördögfiókának” nőnemű változata? Angelica. – Nem tudom. Mit szólnál a Bogárhoz? Angelica felnevetett. – Komolyan beszélek. Valami nagyon találó név kell. A gróf elgondolkodott. - Fekete villám? Aztán észak felé haladva lóneveket soroltak. Elhagyták Keltyt, és Loch Leven felé tartottak. Dominic könnyű vágtát tartott, ezen a szakaszon nem kellett nagyon sietniük, és azt akarta, hogy Angelicának legyen ideje megismerkedni új hátasával. A kezdetben nagyon ficánkoló fekete kanca az Ebony nevet kapta. Egyre jobban elfogadta új gazdáját a nyeregben, készségesebben engedelmeskedett. Mire meglátták a tó vizét, Dominic már nem figyelt olyan feszülten a fekete kancára. A kanca lovasa teljesen más dolog volt, ugyanis a ló viselkedését könnyebb volt kiszámítania, mint a hölgyét. A taverna előtti incidens a példa erre, hiszen a határozott fellépése egyáltalán nem döbbentette meg Angelicát. Dominic nem arra számított, hogy a hölgy mosolyog, hanem arra, hogy mérgelődni fog. Hasonló kisasszonyokkal és asszonyokkal való korábbi tapasztalataiból azt szűrte le, hogy az ilyen nyíltan védelmező magatartás nem csak egyetlen rosszalló pillantást eredményez. Ám Angelica csak mosolygott, és ésszerűen viselkedett. A grófnak fogalma sem volt, hogyan értelmezze ezt. Lovaglás közben a vidéket figyelte, mivel ösztönösen számított bárhonnan leselkedő veszélyre. – Mesélj még a kastélyról – szólt Angelica, a kancájával közelebb léptetve. – Az emberekről. A klán életéről. Dominic készségesen válaszolt. Angelica figyelt és további kérdései voltak. A nemesúr részletesen

elmagyarázta, hogyan működik a klán rendszere, milyen a közösség, mik a szabályok a várban és a birtokon, ki kicsoda a kastélyban. – Tehát a birtokon szolgálók nagy része a klán tagja vagy legalábbis rokonságban áll a klánnal? – Igen. Griswold az egyetlen kivétel. – Amikor hamarosan eldöntjük, pontosan hogyan hitessük el anyáddal, amit hinni akar, meg kell határoznunk azt is, kitől milyen segítséget szeretnénk kérni, kit mivel bízhatunk meg, és így tovább. De előbb mesélj a várkastélyról. Hányán laknak ott? Így haladtak tovább, és Dominic a lehető legpontosabban válaszolt jövendőbelije minden kérdésére. Bátorító és megnyugtató volt, milyen határozottan akar megtudni mindent, mire a kastélyba érnek. Egyre biztosabb volt abban, hogy együtt sikerül megtéveszteniük anyját, és visszaadja majd a kelyhet. Ez a növekvő magabiztosság könnyített a rá nehezedő terhen. Angelica úgy ítélte meg, hogy aznapra már eleget tudott meg a várkastélyról és lakóiról, így másik terület felé fordult a figyelme, amelyről még nem volt elég ismerete. – Mi a klán fő jövedelemforrása? – Dominic rápillantott, a tekintetük találkozott. – Láttam a szerződéseket, amelyeket tanulmányoztál. Nyilyán nem csak a földek terméséről van szó, hanem vállalkozásokról is. – Sokat tudsz a gazdálkodásról? – Keveset. A szüleim birtokán farmok, gyümölcsösök, birkák, tehenek vannak. Dominic bólintott. – Nekünk is vannak gazdaságaink... legalább három nagy gazdaság van, és számos tanyagazdaság. Angelica figyelt Dominic világára, ahogy a jövendőbelije nagy vonalakoan elmondta, milyen mezőgazdasági és ipari vállalkozások vannak, amelyről érdemes tudnia. A lovak egyenletesen ügettek, miközben Dominic beszélt, Angelica pedig figyelt és tanult. Késő délután egy széles folyón átívelő híd közelébe értek. Angelica a horizonton húzódó hegyvonulatot nézte. – Perth ezen az oldalon van, vagy a másikon? – A másikon. Dominic hátrafordult, és a csapatra pillantott. – Ez az Earn folyó. Perth ide még körülbelül öt mérföldre van. Az út egy hágón át vezet a városba.

Angelica kihúzta magát. – Perth! Most jut eszembe! Dominic aggódón nézett rá. — Micsoda? – A Szép Kisasszony háza ott van, ugye? Megnézhetjük? – Nagyon lelkesen nézett Dominicre, aki értetlenül pislogott. – Catherine Glover háza. – Még mindig nem értette. – Sir Walter Scott legutóbbi regényének a hősnője. – Nem olvastam. – Mostanában jelent meg, így ez bocsánatos bűn. De tudod, hol áll a háza? – Hallottam róla Londonban. A fogadóban kérdezősködhetünk, és akkor megnézhetjük. – Még ma este? Ha Perth csak öt mérföldre van, egy óra alatt ott lehetünk. – Lehetséges. – Elhallgatott, majd folytatta. – Holnap kora hajnalban kell indulnunk. A holnap éjszakát Kingussie-ben akarom tölteni. Ha mindenképpen meg akarod nézni – pillantott rá jobb, ha ma este megyünk, még mielőtt besötétedik. – Remek! Vágtassunk tovább? – Még ne. Hadd fújják ki magukat a lovak! Angelica nem erőltette. Dominic hatalmas lovánál erősebbet még életében nem látott, de a grófnak minden lóra gondja volt, ezért néha ügetésre lassított, máskor sokáig haladtak lépésben, hogy pihenjenek. A leendő grófné azon tűnődött, vajon a gróf az elmúlt éjszaka után erélyesebb lesz, mint korábban. Ám azóta semmi jelét nem látta ilyesminek. Dominic még mindig figyelte őt, de ez egyáltalán nem volt ellenére. Rendkívül fontos, hogy megismerjék a másik gyengeségeit, és megtanulják, hogyan viszonyuljanak egymáshoz, mikor álljanak ki valami mellett, és mikor engedjenek. Ehhez pedig idő kell. Angelica úgy ítélte meg, hogy egészen addig jól alkalmazkodott Dominic védelmező megnyilvánulásaihoz. Annak ellenére, hogy ebbe a védelmezésbe valami birtoklási vágy is keveredett, úgy érezte, bölcsebb, ha együttműködik vele, mintha nyíltan szembeszállna. Mindig úgy tartotta, hogy a birtokló védelmezéssel való együttélés az ár, amelyet egy hölgynek meg kell adnia azért, hogy egy bizonyos típusú úr hitvese lehessen. Ha azt akarja, hogy Dominic a magáénak tekintse, eszerint kell viselkednie. Az anyja, nagynénjei, sógornői, unokafivére feleségei példájából

megtanulta, van módja ezzel az elkerülheteden végkimenetellel együtt élni, ha megfelelően befolyásolják. Nevezetesen úgy, hogy a hölgyek ésszerűen alkalmazkodnak úgy, hogy nem igazán vesztenek szabadságukból, de határozottan kitartanak, nem engednek az álláspontjukból, amikor a dolgok állása azzal fenyeget, hogy ádépik ezt a vonalat. Dominic ügetésre, majd könnyű vágtára fogta lovát. Angelica ehhez a ritmushoz tökéletesen alkalmazkodva gyorsabban hajtotta Ebonyt. A leendő grófné szíve repesett az örömtől, mert biztosban tudta, merre tartanak. Perth csak egy ideiglenes megálló az úton.

TIZENHARMADIK FEJEZET – Ez az, – Dominic megállt a Blackfrairs Wynd és a Curfew Row sarkán; az utca másik oldalán álló házra mutatott. – Pontosan olyan, amilyennek képzeltem – mondta lelkesen Angelica. Öröm ragyogott az arcán. Ez elég jutalom volt azért, amiért felkutatta a fogadó egy másik vendégét, egy idős társalkodónőt, aki nagyon rajongott Scott műveiért, és megerősítette, hogy az a bizonyos ház szerepel Scott regényében. – Írok Henriettának és Marynek, mivel ők is nagyon jól ismerik Scott regényeit. Biztosan alig várják majd, hogy meglátogathassanak minket, ha útközben megnézhetik ezt a házat. – Angelica utcai ruhába öltözött, és kalapot is vett. Hátranézett Dominicre. – Közelebb mehetnénk? A gróf átkísérte leendő hitvesét a keskeny utca másik oldalára, így Angelica végig tudott menni az ablakok alatt, és néha belesett. Az ajtó előtt megállva felnézett a kőgerendára. – Báj és béke. Pontosan olyan, amilyennek Scott leírta. Ez a Kesztyűkészítő céh mottója – jegyezte meg nagyot sóhajtva Angelica. – Vissza a fogadóba! – terelte Dominic. – Elég messze van. – De megérte! – Angelica belé karolt. – Köszönöm, hogy elhoztál ide. Dominic elfojtotta magában az erős késztetést, hogy megcsókolja az utca közepén, miközben Angelica melle a karjához súrlódott. – Valószínűleg bölcs dolog volt sétálni, miután fél napnál hosszabb időt töltöttünk nyeregben. Ez a teljesen ártatlan megjegyzés felébresztette Dominic gerjedelmét, arra gondolt, milyen érzés, amikor a lány lovagol rajta. – Erre! Remélte, hogy Angelica nem hallotta meg a hangjában a vágyakozást. Elindultak visszafelé a Castle Gable utcán, el a Horse Cross nevű hely és a régi városháza előtt, aztán felértek a Skinnersgate-hez, és befordultak a Barret’s Close utcára.

Angelica körülnézett. – Ez olyan, mint Edinburgh, ugye? A sok keskeny, kanyargós utca. Dominic remélte, hogy Perth más tekintetben is hasonlítani fog Edinburgh-ra. Egész nap viaskodott magával, hogy ne gondoljon az előző éjjel történtekre, ugyanis merev hímtaggal lovagolni felér egy kínzással. Angelica kérdéseinek és a lovaglás közbeni kényszerű távolságtartásnak hála ebben elég sikeres volt. Egészen addig, amíg megérkeztek a King’s Arms fogadóba, és szobát vett ki maguknak éjszakára. Két nagy hálószobát kért, egyet Angelicának, egyet pedig magának. Elég jól ismerték a fogadóban, nem akart szükségtelen pletykát gerjeszteni. Mivel Angelicával volt szobalány, és az ő személyzetével utaztak, azt akarta tudatni, hogy választott menyasszonyát kíséri haza. Természetesen az, hogy külön hálószobájuk volt, nem jelenti azt, hogy mindkét ágyat használják majd. Amikor Angelica visszavonult a szobájába, és ő is a sajátjába, hogy átöltözzön, meglátta a hatalmas ágyat, és attól kezdve csak egy dologra tudott gondolni. Korholta magát, hogy ő már nem zöldfülű ifjonc, akit a farkánál fogva lehet vezetni. Kijutottak a George utcára, átkísérte Angelicát, onnan á George Inn Lane-ra jutottak, majd elérték a King’s Arms fogadó macskaköves udvarát. Amint meglátta az épület homlokzatát, féktelen gerjedelme a nagy, baldachinos ágy képét idézte fel, ahogy Angelica elterül rajta, és nincs rajta semmi. A vacsorához átöltöztek, mert szállásuk olyan hely volt. Nem is fogadó, inkább szálloda. Dominic a szoba ajtaja előtt állt, és amikor Angelica kilépett halványkék estélyi ruhában, a vállán selyemstólával, a karját nyújtotta és lekísérte a különszalonba, amelyet kettőjük számára bérelt. Leültette, majd hűvös nyugalmat erőltetve magára visszavonult a kerek asztal túlsó oldalának biztonságába. Londonban töltött napjaik és Edinburgh-ig való utazásuk során végig képes volt féken tartani Angelica iránt érzett vágyait. Ám miután kétszer szeretkezett vele, ösztönlényként arra sóvárgott, hogy minél előbb maga alatt tudhassa. Szerencsére egy ilyen vendégfogadóban mindig volt személyzet a privát termekben és az ivóban is. Természetesen kiküldhette volna őket, de nem volt annyira ostoba. Hiszen az adott helyzetben rajtuk kívül nem

volt más, ami visszatartotta volna attól, hogy az asztalra fektesse Angelicát az ételek mellé. Megérkezett az első fogás, majd leszedték utána az asztalt. Angelica élénk beszélgetést kezdeményezett Perthről, a Tay folyóról, a város történelméről, amelyről Dominic eleget tudott ahhoz, hogy gördülékenyen társalogjanak. A második fogás alatt a skót történelmet tekintették át, mert Angelica olyan keveset tudott róla. Kérdezősködése tovább erősítette azt a képet, hogy ő az érdeklődő angol menyasszony, aki szeretne minél többet megtudni új hazájáról. Aztán a tányérokat elvitték, és felszolgálták a mandulás piskótát tejszínhabbal. Dominic megkóstolt egy kanállal, és egyenesen Angelicára nézett, amit nem tett azóta, hogy odafent találkoztak... Lehetséges, hegy Angelica olvas a gondolataiban? Vagy ő is ugyanazt a késztetést tapasztalja? Ahogy nézte, csak nézte, Angelica finoman kiöltötte a nyelvét, alsó ajkáról lenyalt egy pötty tejszínhabot. Ettől Dominic fejében megjelent a kép, hogy Angelica az asztalon terül el, és a smaragdzöld szempárba nézve egy pillanatig sem kételkedett abban, ha megkérné rá, nem mondana ellent. Lenézett tányérára, és azon tűnődött, milyen hamar vethetne véget a vacsorának. Angelica félretolta a desszertet. – Eleget ettem. A gróf odalépett Angelica mögé, kihúzta székét, és a kezét nyújtotta. Angelica megfogta a jövendőbelije kezét, aztán egymásba karolva indultak az ajtó felé. – Gondolom, nem kívánsz teázni – súgta a gróf. – Valami sokkal... frissítőbbre gondoltam. Dominic elmosolyodott. – Most pedig úgy vonulunk át az előcsarnokon, mintha fáradtak volnánk, ezért korán szeretnénk nyugovóra térni. Ennél nagyobb izgalom nem látszódhat rajtunk. Angelica bólintott. – Értem. Nyugodalmas éjszaka. Ám semmi sem állt távolabb a gondolataitól. Még sohasem érezte, hogy mintha belülről emésztené a vágy heve, a keble megduzzadt, és megmagyarázhatatlanul melege lett. Nem gondolta volna, hogy az érzéki gyönyörök birodalmába tett egyetlen éjszakai kirándulás is függőséghez vezethet, de hatalmába kerítette a féktelen vágy, hogy

Dominic újra mélyen belehatoljon. Érezni akarta, ahogy a gyönyör úgy hömpölyög át rajta, mint... Határozottan véget vetett ennek a gondolatnak, a türelmetlenségével küszködött, nem vett tudomást a késztetésről, hogy siessen. A lépteit Dominic ritmusához igazította, ahogy az előcsarnokban haladtak. A gróf könnyed fejbólintással köszönt a pultnál ülő portásnak, és felvezette a hölgyet a lépcsőn. Angelica alig tudott ellenállni a késztetésnek, hogy jövendőbelije karját elengedje, és szoknyáját felkapva a szobájába rohanjon, de ha ezt tenné, Dominic a nyomába eredne, egy pillanat alatt elkapná. Olyan feszültség vibrált benne, amelyről Angelica már pontosan tudta, hogy a vágy tünete. Méghozzá erős vágy tünete. Nagyon izgalmasnak találta, és elbűvölten fogadta az előző éjszakán rá irányuló figyelmet. Most már ismerte az alapokat, és türelmetlenül várta, hogy többet tanulhasson, ám attól a pillanattól, hogy aznap reggel Dominic átkísérte a grófné lakosztályába, olyan sok minden más kötötte le a figyelmét, hogy az ebédnél kimondott utaláson kívül egész nap egyetlen kéjes gondolata sem volt. Észrevette, hogy Dominic viselkedése még birtoklóbb lett, de az érintését – amikor a nyeregbe emelte, amikor megfogta a kezét – könnyebb volt megszokni. Angelica tökéletesen nyugodtan viselkedett, egészen addig, amíg a vacsorához felöltözve kilépett a szobája ajtaján, és meglátta, ahogy Dominic a galéria korlátjára támaszkodva várja. Odasétált hozzá a korláthoz, és csak arra gondolt, hogyan hámozhatná ki minél előbb az estélyi öltözetéből, hogyan érhetné el, hogy mezítelenül feküdjön ágyában, és erkölcstelen dolgokat művelhessen vele. A gerjedelem addigi elfojtására Dominic már felhasználta minden önuralmát, és most Angelica önuralma is határozottan fogyni kezdett. Amikor elértek a lépcső tetejére, Dominic a galériára fordult. Angelica saját szobája felé tekintett. Már nincs messze... – Ide be! Megtorpant, kattanást hallott, majd Dominic behúzta maga mellett a nyitott ajtón. Aztán megragadta karcsú derekát, a falhoz szorította, és lábbal csukta be az ajtót. Dominic lehajtotta a fejét, és az ajka Angelica ajkára tapadt. Követelőző csók volt, menten lángra lobbantotta a szenvedélyüket. Másodpercek alatt teljesen elöntötte őket a hév.

Ahogy szenvedélyesen csókolóztak, elszabadult a vágy és végigszáguldott rajtuk. Angelicának lihegve valahogy sikerült kimondania. – Az én szobámba... Nem kellene... – Nem. Itt. Az ágyon! Angelica megborzongott, és a szoba másik végébe pillantott. A fogadós a legjobb szobát adta Dommicnek, pompás baldachinos ágy állt benne, amely akkora volt, hogy kényelmesen hempereghettek rajta a leesés veszélye nélkül. A férfi keze Angelica keblére simult, markolta, birtokolta, vitathatatlan jogát kifejezve. Angelica szeme becsukódott, az ajkába harapott, hogy fel ne nyögjön, olyan hév árasztotta el a birtokló érintéstől. Megtalálta a mellbimbót, gyengéden összenyomta, megcsavarta. Angelica lábából kiszállt az erő, és ha nem tartotta volna erős férfikéz, összeroskadt volna. Dominic vállába kapaszkodott. Miután meglátta azt az ágyat, az egyetlen értelmes gondolat, amely megfordult a fejében, az volt, hogy minél előbb szabaduljanak meg minden ruhájuktól, és hemperegjenek mezítelenül a selyemlepedőn. Dominic olyan mohó csókban tapadt rá, hogy Angelica alig kapott levegőt. A nyelve behatolt, követelt, már nem uralták saját mozdulataikat. Hirtelen nem volt elég, hogy az ajkuk összeért. Egyáltalán nem volt elég, hogy csillapítsák a vérükben lüktető vágyat. Dominic keze a kebelről Angelica testére csúszott, követelőn tapogatta, hogy a ruha gombjaival foglalatoskodhasson. Angelica engedelmesen leeresztette karját, és zihálva állt. Valami repedt. Dominic káromkodott. – Semmi baj – pihegte Angelica. – Van másik. Dominic tekintete a vágytól izzott. – Biztos? – Csináltatok másikat. Csak vedd le... Dominic keze mozdult. Tépett. Aztán gombok záporoztak a padlóra. A derekánál fogva ragadta meg Angelicát, letépte róla az öltözék maradékát, a stólát is lerántotta karjáról. Amint karja szabaddá vált, Angelica két kézzel kapaszkodott Dominic nyakába, felhúzódzkodott olyan magasra, hogy elérje az ajkát... és csókolja a lelkében

felgyülemlett minden szenvedéllyel. Ledobta a ruhát, megmarkolta a karcsú derekat, és egyik karját tompora alá feszítve felemelte Angelicát, aki erre rögtön az erős férfi dereka köré fonta a lábát. Nem volt rajta más csak egy finom selyem alsóing, ami semmit sem takart el, ám az új testhelyzetben a combok között megnyíló forróság a már ágaskodó hímvessző fölé került. Ahogy Angelica moccant, ahogy minden szenvedélyét a csókban megnyilvánította... Amint Angelica érzékei belezsibbadtak ebbe a gyönyörűséges várakozásba, Dominic az ágyhoz vitte. A csókot egy pillanatra sem szakítva meg szorosan tartotta a felhevült testet, majd lenyúlt, és megkereste az ágytakaró szélét. Egyetlen rántással húzta hátra, és az ágy végébe hajította. Sípcsontját az ágy oldalának támasztva lehámozta Angelica kezét a nyakából, megszakította a csókot, hogy az ágyra essen. Angelica a selyemlepedőre huppant, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Dominicről. – Vetkőzz le! Dominic elkapta a combját, felemelte és hanyatt döntötte. – Nincs idő – mordult rá rekedt hangon. Dominic maga felé rántotta a matrac szélére, majd szélesre tárta a combját, letérdelt elé, és az ajkát rátapasztotta. Angelica felsikoltott, de próbálta elfojtani, az öklét szorította az ajkához, ahogy Dominic nyalta és az extázisba hajszolta. Dominic felpillantott, és látta, hogy Angelica feje jobbra-balra rándul, a haja kibomlik, és szinte brutális erővel tört rá a vágy, hogy minél előbb beléhatoljon. Felállt, lenyalta ajkáról a nektárt, és az erős vágyfokozótól még erősebben követeltek az ösztönei. Elengedte Angelica lábát, két ujjúval a nyílás környékét izgatta, közben a másik kezével a nadrágját gombolta ki. Angelica megbabonázva nézte, ahogy Dominic kiszabadította meredező hímvesszőjét. Feltámadt benne a vágy, hogy odanyúljon, megérintse, megfogja, markolja, ujjait végighúzza a vastag rúdon. Ám mielőtt össze tudta volna szedni az erejét, hogy megmozduljon, Dominic egyik kezét a csípője alá csúsztatta, és a tomporát megemelve irányította erekcióját a nyílás közelébe. Angelica szeme becsukódott, a lélegzete elakadt, ahogy minden

érzékével arra figyelt, hogy kicsit már benyomult. Aztán Dominic moccant, Angelica pedig erőt vett magán, kinyitotta a szemét, és felnézett. Látta, hogy Dominic bal kezével a válla mellett támaszkodik, a tompora alatt szorosan tartotta a másik kezével, ahogy lassan húzta a karójába. Angelica nézte, milyen erősen koncentrál, ahogy lassan, de határozottan behatol. Figyelte magában a hihetetlen, erotikus érzést. Képtelen volt lélegezni. Képtelen volt gondolkodni. Dominic kinyitotta a szemét, lenézett Angelicára, és mély hangon megszólalt: – Így jó? Angelica kecsesen felemelte a lábát, Dominic derekára kulcsolta, ahogy remegő sóhajjal felelt: – Igen. Most... Dominic visszahúzódott, majd újra előrenyomult. Angelica felsóhajtott, próbálta nyitva tartani a szemét. Dominic lassú ritmust diktált, amelyet egyre fokozott Angelica önkéntelen kiáltásainak ritmusára. Dominic nézte, figyelte minden apró rezzenését, hogyan reagál az egyre erőteljesebb, egyre féktelenebb birtokbavételre. Mert a magáévá tette. Tompora alá nyúlva szorosan fogta, hogy minden lökést befogadjon mélyen. Angelica csak arra volt képes, hogy feküdjön, és hagyja, hogy Dominic azt tegye vele, amit akar. Forgott vele a világ, az érzékei zsibongtak. Angelica érezte, hogy tompora alatt a kéz megfeszül, erősebben markol. Érezte egyesülésük egyre kényszerítőbb sürgetését. Érezte a kihívást, felismerte a csúcs felé vezető utat. Ha Dominic nézheti őt, ő is nézheti Dominicet, ahogy erősebben, mélyebben, még nagyobb lendülettel löki magát belé. Angelica annyira belemerült Dominic nézésébe, hogy felkészületlenül érte... Az érzékek olyan megsemmisítő robbanását élte át, hogy minden kapcsolatot elvesztett a külvilággal. A teste megfeszült, és azokban a pillanatokban nem érzékelt mást, csak a perzselő gyönyört, ahogy magában érezte a férfit. Dominic torkán rekedt hörgés tört fel az utolsó, megdöbbentően erős lökésnél, aztán megborzongott. Angelicát beburkolta a gyönyörűség; elfojtotta világi, gondolatait, bearanyozta érzékeit. Szíve a fülében lüktetett; érezte Dominic erős szívdobbanásait is, visszhangként, teste mélyén. A kéj határtalan

hullámokban hömpölygött át rajta. Eltelt egy perc, és nem hallott mást, mint kettőjük ziháló lélegzését. Képtelen volt kinyitni szemét, vakon felnyúlt, és az ujjaival Dominic arcát simogatta. Dominic csókot nyomott a tenyerére, aztán finoman lefejtette magáról Angelica lábát, mellé ieküdt és átölelte. Amint világosodni kezdett, kilovagoltak Perth városából. Dominic és Angelica egymás mellett haladtak Hercules és Ebony hátán. Fél mérföld után Dominic a kancára pillantva megjegyezte: – Ma hamarabb megnyugodott. Angelica megpaskoita a ló nyakát. – Azt hiszem, megtanult lépést tartani Herculessel. Ahogy három leckéből a lovasa is megtanult lépést tartani Hercules gazdájával. – Gyorsan tanul – jegyezte meg Angelica büszkén. Dominic bólintott, és azért imádkozott, hogy ez a nap ne legyen olyan, mint az előző, amikor olyan sok kétértelmű mondat keveredett a beszélgetésbe. Kifejezetten nincs szükség figyelemelvonásra, különösen az előző éjszaka után. Nem emlékezett ilyen erős vágyra, amely arra hajtotta, hogy behatoljon egy nőbe. Úgy ment bele a szeretkezésbe, hogy semmi más nem járt a fejében, csak az, hogy a hímtagját Angelica lába közé tegye, és megtalálja a mennyországba vezető utat. Meg is találta, hiszen a mindent átható gyönyör és utána a hihetetlen kielégülés a férfiálmok csúcsa. Ám ahhoz szokott, hogy ő irányítja a vágyait, nem pedig a vágyai őt. Hozzászokott, hogy a szeretőit addig kényezteti és izgatja, amíg könyörögnek neki, hogy tegye magáévá őket. Ha Angelica visszafogta volna magát, ő könyörgött volna neki. Szerencsére Angelicát a saját vad szenvedélye vezette, és legalább annyira nem tudott parancsolni magának, mint ő. Tegnap éjjel rendes körülmények között legalább még egyszer, ha nem kétszer magáévá tette volna. Ám a kataklizmaszerű közös élvezetük után Dominic levetkőzött, Angelica fejét a párnára tette, aztán elnyújtózott mellette, és magukra húzta á takarót. Angelica hozzá bújt, a fejét a mellkasára hajtotta, majd újra álomba zuhant. A kielégüléstől békésen aludt, mint egy csecsemő, míg öt órakor Griswold kopogott az

ajtón. Mindketten felébredtek, majd Angelica méltatlankodott, hogy miért kell ilyen korán útra kelniük, aztán lerúgta a takarót. Mivel a ruhája elszakadt, magára kapta Dominic köntösét. A gróf már felhúzta nadrágját, ingét, csizmáját, és kilesett a folyosóra, majd Angelicát biztonságban a szobájába kísérte. A kiadós reggeli után – Angelica sokkal többet evett a szokásos dzsemes pirítósnál és teánál – összeszedték a poggyászukat, felmálházták a lovakat és elindultak. A nap egyre magasabban járt, fátyolfelhők enyhítették a hőséget, hűvös szellő fújt az Obney-hegyek felől. Dominic figyelt arra, hogy a lovak pihenjenek. Gyakrabban lassított lépésre az emelkedőkön. Áthaladtak Dunkeld városán, és amikor kiértek a településről, és bezárult mögöttük a Craigvinean erdő, ismét gyorsabb haladásra biztatta a lovát. Angelica is biztatta Ebonyt, de vigyázva, nehogy a kanca azt higgye, hogy versenyeznek. Ahogy Angelica odaért a lovával Hercules mellé, Dominic ránézett. – Végigvágtázunk az erdőn. Általában biztonságos, de vannak olyan emberek, akik ezt a vidéket az otthonuknak tartják. Angelica előrenézett. Az út elég egyenes volt, de az erdő sűrű ahhoz, hogy sok fény hatoljon át a lombok között. Dunkeld mellett hegyeken haladtak át, aztán az út egyenletesen emelkedett. Dominichez hajolva Angelica újabb kérdést tett fel: – Átkeltünk már a felföld határán? – Nem sokkal ezelőtt. Angelica egyre nagyobb érdeklődéssel nézte a vidéket. A felföldet gyakran nevezték vadregényesnek, és már alig várta, hogy a saját szemével láthassa. Dominic is érezte, hogy az egyik aggodalma csökken. Nem minden úrihölgy mutat ilyen élénk érdeklődést a vad felföldi vidék iránt. Igyekezett a vidéket Angelica szemével látni; próbálta elképzelni, mire gondol... Ám egyre inkább megfertőzte jövendőbelijének derűs hangulata. Egy kezén meg tudta volna számolni, hány ember hangulata volt rá befolyással: Mitchell, Gavin, Bryce... és most Angelica. Valahogy megnyugtatóan hatott rá, és megkönnyebbült a szíve. Angelica évődött, incselkedett vele és megnevettette. Erről eszébe jutott, hogy szinte már el is felejtett spontán módon mosolyogni. Az

apja halála utáni évek, amikor Mitchell és Krista is meghalt, nyomasztóan hatott rá. Minden ideje munkával telt, alig volt oka mosolyogni. Az utóbbi hat hónap maga volt a pokol. Amikor a fiúkkal volt, igyekezett erőt venni magán, de ennek pontosan tudatában volt. Az, hogy Angelica ilyen hatással volt rá, hogy olyan könnyen, gyorsan közel került hozzá, bár kívülről úgy látszott, hogy elfogadja, pedig egyre nagyobb nyugtalansággal töltötte el. Nem tudta, miért nem egyezik bele Angelica ezek után sem, hogy a felesége legyen. Fogalma sem volt, mit forgat a fejében az együttélésüket illetően. Még mindig nem tudta, mi motiválta Angelicát vele kapcsolatban, miért vadászott rá azon az estélyen, miért mutattatta be magat neki. Ez a sok kérdés és a bizonytalanság ott volt a tudata mélyén, ám amíg Angelica mellett lovagolt, készséggel hagyta a holnap gondját a holnapra, és inkább élvezte, hogy együtt lehetnek. Kiértek az erdőből, Dominic lelassított, újra pihenőt adott a lovaknak. Elővette a zsebóráját, megnézte, mennyi az idő. Aztán eltette az órát, és Angelica kérdő tekintetét látva megjegyezte: – Korán érünk Pitlochrybe, de mindenképpen ott ebédelünk. – Ha jól emlékszem a térképre, délután hosszú utat kell megtennünk. Dominic bólintott. – Egészen Blair Athollig, onnan végig a Glen Garry mentén. A glen völgyszorost jelent, de a Drumochter-hágón lényegesen lassabban haladhatunk. Az, hogy hol töltjük az éjszakát, attól függ, milyen hamar jutunk át a hágón, tehát minél hamarabb indulunk PitLochryből, annál jobb. ... Pitlochrytől az igazi felföldi vidéket láthatod. Angelica mosolygott. – Alig várom. Megriasztott vadnyúl ugrott ki a bozótosból. Ebony felágaskodott, de Angelica rögtön lecsillapította a kancát. Dominic tétovázott, aztán mégis feltette a kérdést: – A nővéred, Eliza... lovak iránti ellenszenve pontosan milyen mértékű? Angelica felnevetett. – Maradjunk annyiban, hogy nagyon hálásnak kell lenned, amiért Jeremy megmentette. – Tényleg nem tud lovagolni? – Meg tud ülni a lovon, és jól elboldogul lépésben, mert Londonban ennél többre nincs is szüksége. A Hyde Parkban könnyű ügetésben is tud lovagolni, de rendes ügetésnél már pánikba esik, ettől pedig megugrik a ló és – legyintett ami utána van, az maga a katasztrófa. –

Eltelt néhány pillanat, majd hozzátette: – Meg kell hagyni, elég szerencsés volt, mert amennyire én tudom, még sohasem esett le lóról. – Gondolom, te igen. – Sokszor. – Dominic szemébe nézett magabiztosan. – De mindig újra nyeregbe ülök. – Aztán Angelica merészen kijelentette: – Örülnöd kellene, hogy helyette nálam kötöttél ki. – Hidd el – szólt a gróf –, annak ellenére, hogy el kellett mennem Londonba, hogy személyesen raboljalak el, és az incidens ellenére, ami a színház zsöllyéjében történt, rendkívül hálás vagyok, hogy nem valamelyik nővéreddel, hanem veled lovagolhatok a felföldön. Angelica minden kétértelmű kijelentést komolyan gondolt. Látszott rajta. – Eleget pihentettük a lovakat? Dominic hátrapillantott a többiekre, majd bólintott. – Egyelőre igen. – Jó, mert Ebonynak és nekem is jólesne már egy kis vágta. Azzal vágtára fogta a lovát. Mielőtt Dominic gondolkodhatott volna, Hercules a kanca nyomába eredt. Ahogy vágtatott utána az úton, megcsodálta, milyen kecsesen üli meg a lovat, de legfőképpen a szív alakú tomporát bámulta, ahogy előrehajolt, és azon tűnődött, hogy vajon olyan lesz az élete is, hogy Angelica előrerohan, ő pedig a nyomában? Még a gondolatot is felháborítónak találta, ám azon kapta magát, hogy mosolyog. A Cynster férfiak és a családba beházasodottak közül sokan a megegyezés szerint visszatértek a St. Ives-házba, hogy megosszák egymással, amit sikerült megtudniuk azoktól a nagyasszonyoktól, akikkel volt alkalmuk beszélni. . Benne jártak a délelőttben, amikor Sligo becsukta az ajtót az utolsóként érkező Martin mögött. A többiek már a könyvtárszobában voltak. Martin leült a Devil íróasztalával szemközt álló karosszékbe. – Tehát... sikerült valami támpontot találnunk? Devil bólintott. – Számos hölgy számolt be arról, hogy látták, amint a családod egyik barátja bemutatta Angelicát az estélyen egy nagyon magas, fekete hajú úrnak. Ez az úriember botra támaszkodott, de ezen túlmenően a személyleírása nagy hasonlóságot mutat a titokzatos skót

nemessel. Michael Anstruther-Wetherby, aki a széles ablakpárkányon ült Devil balján, ennek hallatán megborzongott. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy az a gazember idejött a társaságunkba, és az orrunk elől ragadta el Angelicát? – Nem – válaszolta Vane. – A hasonlóságok ellenére Lady Osbaldestone megnevezte a fekete hajú úriembert. Debenham vikomt. Kikérdeztem róla Horatiát, és néhány perccel ezelőtt beszéltem Helenával. Mindegyikük látta, hogy Angelica és Debenham beszélget, és bár megegyeznek abban, hogy valamennyire hasonlít a skót nemeshez, de mindenképpen angol, és ami a leglényegesebb: erősen sántít; ezért jár bottal. Úgy tudni, sérülését még azelőtt szerezte, hogy a városba jött egy évtizeddel ezelőtt. És persze mindegyikük már legalább annyi ideje ismeri annyira, hogy köszönő viszonyban vannak. A birtoka Peterborough környékén van, Debenham Hall. Ezen túlmenően egyik hölgye sem tudott hirtelen bővebbet mondani a családjáról, de mindenki tudja, hogy kicsoda. Lucifer előrehajolt. – Tehát nem ő a skót nemes, de úgy tűnik, ő látta Angelicát legutoljára. Ma reggel Louise-tól ugyanezt a személyleírást kaptam. – Igen, de – szólt közbe Démon – ma reggel megkérdeztem Horatiát, észrevette-e, mikor távozott Debenham, és egészen biztos abban, hogy ott volt a szalonban, és beszélgetett jóval azután is, hogy észlelték Angelica eltűnését. – Ugyanilyen szerencsém volt Lady Osbaldestone-nal és Helenával ebben a tárgyban: mindketten megerősítették, hogy Debenham sokkal később távozott, egy barátja – Vane ekkor Devilre pillantott –, Rothesay társaságában. Csendben mérlegelték a lehetőségeiket. Aztán Gabriel határozott pillantást vetett Vane-re. – Ki volt a családnak az a bizonyos barátja, aki Angelicát bemutatta Debenhamnek? Tudod? Horatia és Helena tudja a nevét. Theodore Curtis. Gabriel és Lucifer összenézett. – Ismerjük – jelentette ki Lucifer. Gabriel ekkor Devil felé fordult. – Azt hiszem, Lucifer és én meglátogatjuk Curtist, és megpróbálunk minél többet megtudni tőle, akkor is, ha Angelica és Debenham beszélgetésének semmi jelentősége nincs.

Devil lassan bólintott, majd Vane-re nézett. – Vane és én alaposan kikérdezzük Rothesay-t erről a vikomtról. – Aztán a többiekre tekintve megjegyezte: – Jelenleg csak a Debenham nevet ismerjük, de akkor is tovább kell kérdezősködnünk utána, ha valószínűleg csak azt érjük el, hogy tisztázzuk, vele kapcsolatban nem merül fel gyanú. Breckenridge, aki a kanapé támlájának támaszkodott, most megszólalt: – Jeremy, Michael és én folytaljuk a keresést. Különösen a városban időző titokzatos skót nemes nyomait kutatjuk, aki aznap éjjel a Cavendishház környékén járhatott. Jeremy bólintott. – Az utcaseprők vagy bérkocsisok hallhattak valami különös akcentust, elvihettek valakit bizonyos címre... ki tudja? Demon felsóhajtott. – Haza kell mennem Newmarketbe, ügyeket intézni. Holnap visszajövök. – Körülnézett. – Ne tegyetek semmit nélkülem. Devil felállt az íróasztalától. – Ha valaki rábukkan valami nyomra, üzenjen ide. A többiek bólintottak, majd felálltak, és tódultak az ajtó felé.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Mivel korán sikerült Pitlochrybe érniük, csak ők voltak a fogadó termében. Együtt ültek a széles, hosszú asztal mellett, és mivel a felföldön voltak, ezen senki sem lepődött meg. Angelica szerette volna kihasználni a lehetőséget, ezért megvárta, amíg a fogadó személyzete megterít, bőséges tálakat tesz eléjük, és magukra hagyja őket. A tányérját tartotta, hogy Dominic marhasültet szedhessen neki, és közben megszólalt: – Mint tudják, szándékomban áll segíteni a gróf úrnak, hogy meggyőzze az anyját, adja vissza a kelyhet. Ennek érdekében többet kell tudnom róla. Például azt, hogyan tölti a napjait. Mit csinál, a várkastélynak melyik helyiségeit használja, melyikbe nem lép be szinte soha. Kit látogat, ki látogatja őt, ilyesmit. – Fejét elfordítva Dominic tekintetével találkozott. – Ha nem tudom, mi ellen kell védekeznem, sokkal nehezebb lesz elérni, amit akarunk. Dominic bólintott. – Kérdezz, amit csak akarsz. Angelica az asztal másik végén ülő Brendára nézett. – Mivel tölti a grófné a napjait? – Általában késő délelőtt kel fel, de többnyire dél körül ébred. Lent, a nagyteremben étkezik, és a főasztalnál ül. Ebéd után a szalonjába vonul vissza, és a napjai nagy részét ott tölti. Sokat hímez, néha a régi klavikordon játszik. Késő délután csenget teáért. Szinte szertartásosan ragaszkodik a teasüteményhez és a nagy kancsó teához, és nagyon kényes arra, hogy miként van elrendezve a tálca. Az özvegy grófné nagyon megválogatja, ki teheti be a lábát a lakosztályába, ki mihez nyúlhat, ilyesmi. Vacsorára átöltözik, utána a szalonban üldögél és hímez, vagy Elspeth felolvas neki. Őladysége Elspethet a társalkodónőjének tartja, ha érti, mire gondolok. Aztán tíz óra tájban felmegy a hálószobájába, és ki sem mozdul onnan másnapig. Brenda átvette a tányért, amit Jessup megrakott neki marhasülttel és zöldséggel. Angelica a homlokát ráncolva szólalt meg: – Nyilván bejár a kastély más helyiségeibe is, vagy legalább néha a toronyba.

Brenda és a többiek is tagadón ingatták a fejüket. – Őladységét napközben ritkán lehet látni a lakosztályán kívül, este szinte mindig a szalonban tartózkodik – közölte Griswold. – Nem szokott kilovagolni? – kérdezte Angelica, Jessupra nézve. – Tudomásom szerint még sohasem tette – felelte Jessup, kérdőn nézve a kastély urára. Dominic tagadón ingatta a fejét. – Gondolom, tud lovagolni, de amióta a kastélyban van, egyszer sem lovagolt. Nem emlékszem, hogy valaha lett volna lova. Ami azt illeti, nem emlékszem, hogy akár egyszer is láttam volna az istállóban. – Szokott látogatóba menni? Néha nyilván meglátogatja a környék hölgyeit. Esetleg a bérlőket? Betegeket? – Mindenki tagadón ingatta fejét. – Nem akarom elhinni, hogy soha nem teszi ki a lábát a kastélyból! – Ha már a látogatásról kérdezett – szólt Jessup ami azt illeti, minden vasárnap délelőtt templomba viszem őladységét és Elspethet kocsival. Soha nem állunk meg, és nem teszünk kitérőt. Sehová sem látogat. Scanlon említette, hogy időnként látták a tóparton sétálgatni néha Elspethtel, vagy az öreg intéző McAdie társaságában, esetleg egyedül. – Ennyi? – Angelica ennek nehezen tudott hitelt adni, de mindannyian megerősítették, hogy a grófné az említett alkalmakon kívül ki sem mozdul a kastélyból. – És látogatják? – Nincs tudomásom arról, hogy bárki látogatná. Dominic a többiekre nézett, de mindannyian a fejüket rázták. – Ennyi erővel apáca is lehetne! Ezzel senki sem vitatkozott. Hosszú percek teltek el, amíg ettek, majd Angelica ismét megszólalt: – Még nem vagyok biztos abban, hogyan győzzük meg a grófnőt, hogy azt tegye, amit szeretnénk. Elhiggye, hogy a hírnevem sárba lett taposva, és visszaadja a kelyhet, de akármi is lesz a tervünk, tudnom kell, hogy a kastélyban vagy annak környékén hol találkozhatom vele. – Körülnézett az asztaltársaságon. – Mivel én sohasem voltam a kastélyban, szükségem van arra, hogy segítsenek. Hol leszek biztonságban, melyek azok a helyek, ahol nem láthat meg engem, és hol kell vigyáznom? Dominic tányérokat tolt félre, majd az üres helyre tette a sótartót és a mustároscsészét. Mulley elvette a sót és a mustárt a szomszédos asztaltól, átadta Dominicnek, aki a várkastély négy tornyát jelezte velük.

A többiek fűszeres edénykéket gyűjtöttek össze és a közeli tálalóból elvett evőeszközökkel kötötték össze a külső kört. Angelica rámutatott: – Ha jól értem, ezek itt a várfal tornyai, ez a kapuház, és ez itt a négy vártorony. Dominic bólintott. – Ez – mutatott ujjával a sótartóra – az északi torony, és itt van Mirabelle lakosztálya. A hálószobája a legfelső szinten van, a szalonja közvetlenül alatta. A hálószobájából szép kilátás nyílik a várudvarra, jól látja a kapusházat és a várfalak jó részét is. Ám ritkán néz ki arrafelé. Azon az oldalon a függönyök gyakran be vannak húzva. A másik oldalra szeret kinézni, a tóra és az erdőre. A szalonjának, ahol Mirabelle a napja nagy részét tölti, csak a kertre néző ablaka van. – Tehát valószínűtlen, hogy meglásson engem, ha a várudvaron vagy a kapuháznál vagy a várfalnál vagyok – mondta Angelica Dominicre nézve. – Feltételezem, hogy végig lehet menni a várfal tetején, és van rendes oromzat is. Mindenki mosolygott. Dominic bólintott. – A várfalon végig lehet menni és van oromzat. – És a kastély? Annak is van olyan fala, amelyre a grófné felmehet, hogy jobban körülnézhessen? Mulley előrehajolt. – A kastély tornyainak és a várkastélynak is van bejárható oromzata, de nemrégiben fent voltam, ellenőriztem, hogy zárva van-e az ajtó, nehogy valami gazember bejusson, és meg mernék esküdni rá, hogy az északi torony tetején az ajtót évek óta nem nyitották ki. – Rendben. Feltételezzük, hogy nem valószínű a szokásai hirtelen megváltozása, és nem fog felmenni oda. – Angelica elgondolkodott. – Abból, amit mondtak, úgy találom, hogy ezen a területen kívül – mutatott a grófné szalonjának ablakából látható területre – biztonságban lehetek. Dominic a jelzett területre, az északi és keleti torony közötti részre mutatott. – A konyhakert hátul van, a kastély fala mellett. El nem tudom képzelni, hogy Mirabelle valaha betenné a lábát oda, és nem biztos, hogy odalát a szalonjából. A rózsakert a keleti torony körül van, annak északnyugati felét látni a szalonja ablakából. A díszkert a tornyok között van, és a nagy szalonból a teraszon át lehet kijutni oda. Ritkán, amikor úgy határoz, hogy levegőzni szeretne, Mirabelle a díszkertben sétál, amelynek teljes területe látható az ablakából. Angelica bólintott. – Tehát nem sétálgathatok a kertben, ha nem

akarom, hogy meglásson. – Az asztalra könyökölt, és a makettet nézegette. – Milyen a kastély belseje? Mulley, Griswold és Brenda segítségével Dominic bemutatta neki az épület földszintjét: az előcsarnokot, a nagytermet, a nagyterem fala mentén, végigfutó hosszú galériákat, a szalont, a dolgozószobát, a könyvtárszobát, a reggelizőszalont, a hatalmas konyhákat, a fegyvertermet, majd a tornyokat is. Dominic lakosztálya a keleti toronyban van, a fiúké a nyugatiban. A déli torony a személyzet magasabb rangú tagjainak birodalma, akik közül nem mindenkivel találkozott még. A galériák és a fogadőszobák, a konyha és a fegyverterem fölötti részen a vendégszobák voltak, a konyha és a fegyverterem fölött pedig a személyzet többi tagiának a szálláshelye. – Ezeken kívül – folytatta Mulley – van két alsó szint, de azokat a helyiségeket a tornyokban raktárnak használjuk. Soha nem láttam, hogy őladysége lement volna oda. Dominic elkapta Angehca pillantását. – Telente előfordul, hogy hónapokig be vagyunk havazva. Angelica bólintott, és a lelki szeme előtt megjelent Mirabelle. Elképzelte a falak között. Befejezték az ebédet. A szolgálólányok el akarták vinni a tányérokat. Angelica látta, hogy Dominic türelmetlen, szeretné minél előbb folytatni az utat. Bólintott. – Igen. Rendben. A szolgálólányok rögtön nekifogtak az asztalnemű leszedésének. Dominic felállt, kihúzta Angelica székét, majd a fogadóshoz lépett, és fizetett. Türelmetlensége mellett nagyon elégedett volt azzal, hogy Angelica olyan módszeresen igyekszik megszerezni a kehely visszaszerzéséhez szükséges tudnivalókat, és azzal is, ahogy a személyzetével beszélt. Meglehet, hogy nem a klánba született, jól elsajátította a viselkedési szabályokat, és megnyerte magának azokat, akik vele utaztak Angehca kétségkívül azon munkálkodott, hogy segítsen neki, és a klán bármely tagja az életét adná az uráért, de mindenki – még Jessup is, akit nehéz megnyerni – nem kis büszkeséggel nézett Angelicára. A klán elfogadott volna bárkit, akit grófnénak választ, de az, hogy máris úgy tekintenek rá, mint aki méltó a szerepére, azt jelenti, hogy elfogadták és elismerik a képességeit. Dominic a helyiség hátsó részében a pult előtt állva mosolygott a fogadósra. – Mivel tartozom?

Angehca felállt az asztaltól, csatlakozott a többiekhez. Jessup és Thomas kiment a lovakért, ezért Mulley-vel, Brendával és Griswolddal lassan az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett, visszafordult feléjük. – Még egy utolsó kérdés. Mennyire tartja ellenőrzése alatt a grófné a háztartást? – Bizonytalanul néztek rá, ezért folytatta: – Ő dönti el, mi legyen a menü? Ellenőrzi a háztartás számláit? Ha új alkalmazottat kell felvenni, ő választja ki? – Nem, kisasszony. – Brenda láthatóan a feltételezést is furcsának találta. – Lehet, hogy ezt tette, mielőtt a kastélyba kerültem, de öt éve, amióta ott vagyok, őladysége és Mrs. Mack alig beszélt egymással. – Bizony – szólt Mulley. – Mrs. Mack vezeti a háztartást és John Erskine az intéző. Mi pedig tesszük a dolgunkat. Nincs szükség arra, hogy a grófné beavatkozzon a háztartás ügyeibe, és nem emlékszem, hogy erre valaha is lett volna példa. – Én sem emlékszem – erősítette meg Griswold. Angehca úgy érezte, mindenki tökéletesen elégedett azzal, hogy őladysége tartózkodik az ilyen feladatok ellátásától. – Tehát a grófnénak nincs valós képe arról, mi történik a saját háztartásában. És az a szobalánya, aki társalkodónő is? – Elspeth? – Brenda úgy nézett Angelicára, mintha valami nagyon lényeges dolgot nem értett volna. – Elspeth közénk tartozik. A klán tagja. Szegény lánynak valahogy bírnia kell, de őladységéhez csak akkor szól, ha kérdezi. – Akkor sem biztosan – mormogta Griswold, majd kijelentette: – Őladysége nem olyan hölgy, aki tiszteletet vált ki az emberből, és még kevésbé olyan, akit az ember a bizalmába avatna. Angelica a fejét ingatta. – Ez túl könnyűnek hangzik, pedig tudom, hogy nem lesz az. – Elgondolkodott. – És a fiúk? A gróf úr gyámfiai? – A kisfiúk sok mindent elmondanak, amiről nem tudják, hogy nem volna szabad. – Meglehet, a grófné nem vesz részt a napi tevékenységeikben, meglehet, nem szereti őket, sőt akár ellenszenvesnek is találhatja őket, de ha másért nem, legalább kötelességből nyilván érdeklődik irántuk, és legalább némi időt tölt velük? – Nem. – A hang hátulról jött, mert Dominic csatlakozott hozzájuk. Angelica megfordult, és egymásra néztek. – Anyámnak nincs kapcsolata a fiúkkal, és ezt így tartjuk jónak. Angelica bólintott, aztán a többiek után kilépett az ajtón. A lépcsőn megállt, hogy felhúzza kesztyűjét, Dominichez szólva

megjegyezte: – Tehát annak ellenére, hogy egy egész klán veszi körül, anyád teljes elszigeteltségben tölti a napjait. Ettől a feladatunk sokkal könnyebb lesz. – Hogyan? – Ha volnának barátai, bizalmasai, meg kellene győznünk őket, vagy legalábbis meggyőzni anyádat, hogy őket is győzze meg. Úgy tűnik, anyád nem igazán tud ésszerűen gondolkodni, így könnyebb meggyőzni, ha nincs senkije, akinek a fortélyosságára, meglátásaira támaszkodhatna annak megítélésében, hogy eléggé meg vagyok-e alázva. Dominic nem válaszolt, csak átkarolta Angelica derekát, és a türelmetlenül toporgó Ebony mellé vezette. Thomas tartotta a kanca zabláját. A lóhoz érve Angelica felemelte a kezét, és engedte, hogy Dominic a nyeregbe emelje. Nagyon szerette, ahogy minden erőlködés nélkül felemelte. Mivel Dominic nem engedte el azonnal, lenézett rá, és komoly tekintetet látott. – Meglehet, Mirabelie bizonyos dolgokban képtelen ésszerűen gondolkodni, de egyáltalán nem buta. Nagyon okos, nyilvánvalóan alattomos és a maga módján intelligens. Ne vedd biztosra, hogy könnyű lesz annyira megtéveszteni, hogy meg legyen győződve a célja eléréséről. Angelica kézbe vette a kantárt. – Mindent el kell mondanod, amit csak tudsz, még mielőtt a kastélyba érünk. Dominic bólintott, majd Hercules felé fordult. Jessup, aki éppen egy csoport érkező férfival beszélt, nagy léptekkel visszatért a grófhoz. – Az út tiszta innen Dalwhinnie-ig. Ha szerencsénk van, és jó tempóban lovagolunk, elérhetjük Kingussie-t, ahogy akarta. – Nagyon jó – felelte Dominic, azzal fellendült Hercules széles hátára. – Induljunk! Angelica rögtön Hercules mellé léptette Ebonyt, így mentek ki az udvarról. Amikor Dominic megállt, és a többiek felzárkózására várt, rákérdezett: – Miért akarunk elérni Kingussie-ig? – Megtudod, ha meglátod a többi várost a hágó másik oldalán. Ökörhajcsárok, marhakupecek laknak arrafelé, csak kétes hírű kocsmák vannak az utazók számára. A hágón túl Kingussie a legközelebbi valamire való hely. Máshol megállni csak akkor lehet, ha nagyon muszáj.

– Értem. És kétségtelenül egyetértett. Akármilyen éjszakai szálláshoz jutnak, az a legfontosabb, hogy jó legyen az ágy. A Drumochter-hágótól jó iramban vágtattak lefelé, hogy még világosban Kingussie-be érhessenek. Néhány óra múlva, amikor belovagoltak a kisvárosba, a hátuk mögött a nap éppen lement. Angelica még a város nevének kiejtését gyakorolta, amikor a lovaikkal az egyetlen fogadó udvarára értek. – King-eeu-sie. Nem... King-ew-see. – Ebonyt közvetlenül Hercules mellé léptetve a fogadó ajtaja feletti cégért nézte. – King-ew-sie fogadó. Az út melletti tisztáson álló vendégfogadó nem volt nagy, sem különösebben igényes. Ám mivel látta a többi szálláslehetőséget, még hálásabb volt azért, hogy Dominic hatalmas távolságot lovagoltatott velük. Érdemes volt ide eljutni. – Sokkal jobban mondod – szólt Dominic, amikor már leszállt a lováról, és Angelicát emelte le. – De senki sem fogja elhinni, hogy idevalósi vagy. – Nem azért akarom jól kimondani, hogy idevalósinak higgyenek, hanem azért, hogy megértsenek. – Megcirógatta Ebony orrát, aztán Dominic oldalán a fogadó ajtajához ment. – Mivel a helységnevek felét nem értem, fogalmam sincs, hogy a betűk milyen hangokat jelentenek, hogyan mondják ki a skótok ezeket a neveket. Feltételezem, hogy ők sem értenének, ha útbaigazítást kérnék. Dominic kinyitotta az ajtót, és tartotta. Ám Angelica megtorpant, ránézett, választ várt, de Dominic csak nézte kifürkészhetetlen tekintettel. – Ha valóban úgy döntök, meg akarok szökni, így nem jutok messzire, és ez téged végtelen megelégedéssel tölt el. Dominic erre elmosolyodott, majd beszélt a fogadóssal, szobákat és ételt rendelt. Miután az igényeket tisztázták, Dominic a lépcső felé terelte a jövendőbelijét. Angelica elegánsan bólintott a fogadósnak, majd engedte, hogy a gróf felkísérje a fogadó legjobb hálószobájába. Amikor az ajtóhoz közeledtek, éppen Jessup jött ki a helyiségből. Belépve látták, hogy Dominic poggyásza a komódon van, Angelica táskái és kalapdoboza pedig az öltözőasztal mellett. – Csak egy szobánk van ma éjjelre? – kérdezte Angelica, de a

hangjában semmi rosszallás nem volt, csak kíváncsiság. Dominic vállat vont. – Nincs sok szobájuk... – Aztán elhallgatott, mert az ajtó felől halk kopogás hallatszott. Két cselédlányt engedett be, akik mosdótálat és kancsót hoztak, majd elsiettek. Dominic becsukta mögöttük az ajtót, majd nagyon céltudatosan rátolta a reteszt. Megfordult, és határozott léptekkel elindult Angelica felé. – Miután felföldi területen járunk, nincs okunk titkolni a viszonyunkat. – Megállt Angelica előtt. – Semmi értelme tagadni, hogy ágyastársak lettünk. – A kisasszony tekintetét fürkészte. – Ugye nem ez aggaszt? – Nem, egyáltalán nem – felelte Angelica. – feltéve, hogy ez nem jut anyád fülébe, de annak alapján, amit mondtál, és amit a többiektől hallottam, ennek kicsi a valószínűsége. Angelica jól látta, hogy Dominic feszültsége nem enyhült. – Remek. – Dominic tekintete az ajkán állapodott meg. – Ez esetben... van szükséged segítségre, hogy levesd ezt a ruhát? Késtek a vacsoráról, de nem mintha valaki szóvá teue volna. Sőt késlekedésüket láthatóan mindenki teljesen érthetőnek, elfogadhatónak tartotta, a dolgok természetes velejárójának. Angelica hamar megtanulta, hogy a felföldieknek sokkal kevesebb fenntartásuk van a testiséggel kapcsolatban, mint a délieknek. A víz kihűlt a mosdó tálban, mire hozzájutott, de éppen ezért felfrissültnek érezte magát, és éhes volt. A fogadósné egyszerű, de bőséges vacsorát szolgált fel. Evés közben a következő napra vonatkozó terveiket tekintették át. – Beszéltem az istállómesterrel – szólt Jessup. – Senki sem említette, hogy bármilyen nehézsége lett volna az invernessi úton. – Ettől függetlenül meg kell állnunk ott éjszakára – jelentette ki Dominic, és valamiért Angelicára nézett. – Akármilyen hamar sikerül Invernessbe érnünk, onnan a kastély legalább ötórás út, és nem szeretnék sötétben érkezni. Angelica bólintott. – Egyetértek. Szeretném napvilágnál meglátni, hogy pontosan tudjak tájékozódni. Egyetértésének azonban más oka is volt azon kívül, hogy világosban akarta látni új otthonát.

A többiek az útvonalról beszéltek, arról, hogy melyik fogadóban álljanak meg ebédelni. Dominic kellő megfontolás és Angelicára pillantás után kijelentette, hogy másnap lesz idejük rendesen megreggelizni, mivel csak kilenckor kelnek útra. – Így is nem sokkal dél után Slochdba érünk. Mulley a rnálhás lovakról érdeklődött Jessuptól, és Dominic is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Angelica csak fél füllel hallgatta, mert gondolatait lefoglalta az a téma, amelyről a többiek nem beszéltek: hogyan akarják meggyőzni a néha ésszerűen gondolkodó, néha esztelenül viselkedő özvegy grófnét arról, hogy Angelica Cynster tönkre lett téve. A többiek nem tudták, hogy Dominic anyja mit követelt, azon kívül, hogy egy Cynster lányt vigyen a kastélyba, de kérdés nélkül követnék Dominic minden utasítását. Ehhez azonban kellett egy megfelelő terv. Már csak két napjuk és két éjszakájuk van, mielőtt a kastélyDa érnek, tehát ki kell dolgozniuk valamilyen stra- tégiát, meg kell határozniuk a részleteket, és egyezségre kell jutniuk mindenben, mielőtt a kastély kapujához érnek. Még ma este el kell kezdeniük kitalálni a tervet, de ahhoz kettesben kell lenniük. Türelmesen kivárta, hogy a másnapra vonatkozóan megegyezzenek, majd a csoport tagjai felálltak, és mindenki elindult az emeletre. Dominic a szobájukhoz vezette Angelicát, kinyitotta az ajtót és bekísérte. Angelica a kan dalló előtt álló egyik karosszékhez lépett. Hallotta a zár kattanását, amikor helyet foglalt es lesimította a szoknyáját. Azt látta, hogy Dominic az ajtóból őt nézi. A szemközti székre mutatott. – Meg kell beszélnünk, hogyan tévesztjük meg anyádat. Dominic halogatta ezt azóta, hogy Angelica beleegyezését adta, hogy segít. Bár nagyon akarta, hogy visszaszerezze a kelyhet, távol akarta tartani az anyja őrületét Angelicától. De igaza volt, mert szembe kell nézni ezzel a kihívással, és el kell dönteniük, hogyan oldják meg. A másik karosszékhez ment, és leült. – Mire gondoltál? – kérdezte. – Tehát anyád azt akarja, hogy tönkre legyek téve. A legjobb megközelítés az, pontosan határozzuk meg, mit ért ez alatt, hogy a lehető legmeggyőzőbben adjuk elő neki, aztán elfogadja, és adja vissza

a kelyhet. – Dominic szemébe nézett. – Konkrétan közölte, mit ért a „tönkretételem” alatt? – Nem. Ha a kastélyba viszlek, azzal gyakorlatilag tönkretettelek. – Eltelt pár pillanat, majd hozzátette: – Mint Londonban mondtam, úgy hiszi, a tönkretételedhez elegendő az, hogy elraboljalak, és a kastélyba hurcoljalak. – Ez valóban így volna, ha nem lennék Cynster. – Valóban. – Látta, hogy Angelica tekintete a távolba réved. – Javaslom, hogy a legnyilvánvalóbb tervünk legyen pontosan az, amit kért. Elviszlek a kastélyba, megmutatlak neki, és meglátjuk, hogy mi történik. – Igen, de mennyi a valószínűsége annak, hogy meglát és... Honnan fogja tudni, hogy ki vagyok én? – Dominicre nézett. – Ha anyád ilyen elszigeteltségben él, miért nem béreltél fel valami színésznőt, hogy megszemélyesítse valamelyikünket ahelyett, hogy ilyen ügybe keveredtél? Dominic feladta a hűvös nyugalmát. – Kérlek, bocsáss meg. Annyi mindent kellett elmondanom neked azon az éjszakán, de ez valahogy kimaradt. – Mélyen Angelica szemébe nézett. – Miközben az apám halálos ágyánál ültem, Mirabelle a dolgozószobában feldúlta apám magánlevelezését. Több mint egy hónappal később, mire rájöttem, hogy a családodról szóló beszámolók egytől egyig eltűntek, nem láttam értelmét, hogy megpróbáljam visszaszerezni az iratokat. Feltételeztem, hogy megsemmisíti őket, de Elspeth szerint Mirabelle még magánál tartotta, amikor a kelyhet ellopta. Akkor visszavehettem volna, de mivel minden jel szerint gondosan átolvasott mindent, mielőtt előállt volna a követelésével, úgy döntöttem, bölcsebb, ha nála hagyom. Vannak művészi rajzok is rólad és a nővéreidről, mivel apám vázlatokat rendelt rólatok tizenöt éves korotokban. Évekkel ezelőtt láttam ezeket, és joggal feltételezhetem, hogy Mirabelle felismerne téged. Angelica csak bámult. – Azt akarod mondani, hogy anyád szinte mindent tud a családunkról? – Egészen öt évvel ezelőttig. Eleget tud ahhoz, hogy ne bérelhessek fel színésznőt, vagyis a hölgy, akit odaviszek hozzá, mindenképpen Celia valamelyik lánya legyen. Arra a következtetésre jutottam, ha bármelyikőtöket sikerül meggyőznöm, hogy segítsen nekem, az illető képes pontosan válaszolni minden kérdésre, amit feltehet az anyám. – Vagyis eszközt hagytál a kezében, hogy megbízonyosodjon arról,

hogy valóban Celia lánya vagyok. – Bólogatott. – Igen, ennek már van értelme. – Én is így gondoltam. – Elhallgatott, majd kisvártatva folytatta: – Ami megválaszolatlan kérdésedet illeti, miszerint mennyi a valószínűsége annak, hogy amint Mirabelle meglát, visszaadja a kelyhet... Nem tudom. Lehetséges, hogy így lesz. De fel kell készülnünk arra, hogy kérdések és keresztkérdések próbáját kell kiállnod, és talán egy-két napba telik, amíg meggyőződik feltételezett tönkretételedről, és elhiszi, hogy valóban megkapta azt, amit akart. – Hogy valóban sikerült bosszút állnia. Igen, egyetértek. – Angelica felállt, és a homlokát ráncolva járkált a kandalló előtt. – Mondjuk azt, hogy három napig kell tönkretett állapotban maradnom. A legkritikusabb pillanat az, ha Mirabelle megsejti az igazságot. Ha jól értettem, anyád elég rosszindulatú és bosszúálló ahhoz, hogy legalább elsejéig visszatartsa a kelyhet. – Elhallgatott, Dominicre nézett. – Ez szerinted valós veszély? – Igen. Angelica nézte a jövendőbelijét, majd tovább rótta nyugtalan lépteit. – Tehát egészen addig fenn kell tartanunk a látszatot, amíg a kehely nincs a kezedben. Addig semmilyen hibát nem engedhetünk meg magunknak. Ki kell találnunk valami történetet, és elég hitelesen kell előadnunk. Van valaki Londonban, akivel levelezik? – Nincs. – Egészen biztos vagy ebben? – Minden levelet, amit küld, nekem kell bérmentesítő pecséttel ellátnom, és ha levelet kapna, arról tudnék. Tehát biztos vagyok benne. Miért? – Próbálom kitalálni, milyen fiatal hölgynek képzel engem. Ha utolsó információja rólam tizenhat éves koromból való, akkor fogalma sem lehet, milyen vagyok valójában. – Megperdült, és Dominic szemébe nézett. – Mondd csalt, mi alapján határozza meg, hogy tönkre vagyok téve? – Mivel Dominic nem válaszolt rögtön, Angelica széttárta a karját. – Csak annyit fog tudni, ahogyan viselkedünk. – Megállt a jövendőbelije előtt. – Az a kulcs, hogy miként viselkedsz velem, amikor ő is lát minket. Dominic erősen fegyelmezte magát, hogy az arckifejezése rezzenéstelen maradjon. – Milyen viselkedést képzelsz el? Angelica érezte a figyelmeztetést a hangjában, de úgy tett, mintha

nem vette volna észre. – Nekem a kiváló nevelést kapott, előkelő, finom és érzékeny ifjú angol lady szerepét kell eljátszanom, akit elraboltak az otthonából, kegyetlenül kiragadtak családja szerető köréből, és durván elhurcoltak Skóciába. Tudja, hogy huszonegy éves vagyok. Nyilván arra számít, hogy rettenetesen félek, lesújtott a bánat, rettegek és rémület tölt el a kiszolgáltatottságtól. És legszívesebben elmenekülnék, de fogalmam sincs, hová mehetnék. – Elhallgatott. – Ezt képtelen volnék eljátszani, ám a teljes rémületet és kétségbeesést kell eljátszanom, hogy végérvényesen tönkre vagyok téve. – Egyre nagyobb lelkesedéssel gondolkodott erről. – Folyamatosan keseregnem kell az elvesztett lehetőségeim, udvarlóim miatt, és kifejezetten siratnom kell az elvesztett életemet. – Rápillantott. – Olyan karaktert kell felépítenem, aki hihetően tud keseregni. – A kézfejét a homlokához érintette. – Tönkre vagyok téve! Ó, jaj... tönkretettek! Dominicre nézett. – Ha ezt nem tudom meggyőzően eljátszani, nem tudom Mirabelle-lel kétséget kizáróan elhitetni, hogy tönkre vagyok téve. – Gondolod, hogy ezt el tudod játszani? Az a karakter, akit leírtál, egyáltalán nem te vagy. – Az én részem ebben nyilvánvalóan az, hogy kitűnő alakítást nyújtsak, de ha vissza akarjuk szerezni a kelyhet, mindkettőnknek megfelelően kell játszani. Dominic tudta, hogy van még valami, amiről eddig nem beszélt. – Mint rámutattál, „mindkettőnknek megfelelően kell játszani” – mondta, mélyen a szemébe nézve. – Mi az én szerepem? Angelica tétovázott, és Dominic pontosan tudta, hogy nem fog tetszeni neki a válasz. Ezt érzékelve Angelica a legőszintébb, legjózanabb és meggyőzőbb hangját vette elő. – Elismerem, ez csak feltételezés... hiszen aligha állíthatom, hogy ismerem anyád észjárását, de a követelése az én értelmezésemben az, hogy konkrétan a tönkretételemet akarja. Ott akar lenni, tanúja akar lenni, látni akarja – mondta. Dominic egyetértőn bólintott: – Nem mondhatnám, hogy ebben tévedsz. – Tehát Mirabelle arra számít, hogy félénk szűz lány vagyok, különben a tönkretételem nem lesz hiteles. És csak akkor tudom hitelesen eljátszani a reszkető szüzet, ha te potenciális fenyegetést

jelentesz rám. Dominic tisztázni akart valamit. – A szüzességedet érintő fenyegetésre gondolsz? Angelica bólintott. – Ne felejtsd el, hogy a színjátékunkban te semmit sem érzel irántam. Én vagyok a bosszantó társasági hölgy, akit el kellett rabolnod, és Londonból a felföldre kellett vonszolnod, hogy megmentsd a klánodat. Nem mutathatsz semmi gyengédséget, elfogultságot irántam, és nem viselkedhetsz védelmezőén, hogy Mirabelle megláthassa. Fontos, hogy lenézéssel, megvetéssel, sőt undorral kell viseltetned irántam. Számodra én megvetendő nőszemély vagyok, aki nem számít, különben soha nem tetted volna meg, ráadásul személyem arra emlékeztet téged, hogy aljas lányrabló lettél miattam. Pontosan azért, mert kifejezetten undorodsz attól, amit anyád kényszerített rád, én vagyok a megtestesítője annak, hogy nem élhetsz családod jelmondata szerint. Én vagyok a személyes szégyened jelképe. Mindenképpen fenn kell tartanod a látszatot, hogy sötét gondolataid vannak velem kapcsolatban, olyan ellenszenvet érzel irántam, amely lehetővé teszi, hogy féljek tőled, annyira rettegjek, hogy meg tudjam győzni, lemondtam minden reményről, a becsületét elvesztett, tönkretett nő lettem, kitaszít az előkelő társaság. Elgondolkodott, sóhajtott, majd Dominicre nézett, aki néhány másodperc múlva kijelentette: – Ezt át kell gondolnod. Angelica beletörődve felsóhajtott. – Tudom, hogy nem szeretsz így viselkedni, de nem hiszem, hogy ez elkerülhető. Dominic meglepetésére Angelica arckifejezése szokatlanul komoly volt. – Nem mondtad nekem, de úgy érzem, Mirabelle leginkább azt akarja, hogy meghajolj az akarata előtt, és ennek legnyomatékosabb bizonyítása az, ha sikerül rákényszerítenie, hogy becstelenséget kövess el. Ha el tudja érni, hogy hátat fordíts a család jelmondatának, amelyhez ragaszkodtál mindazok ellenére, amire eddig kényszerített. Fájdalmat akar okozni neked, amiért nem támogattad őt apád ellenében. Kényszerített, hogy rabolj el három Cynster lányt, és csak a szerencsén múlt, hogy eddig ezt képes voltál úgy megtenni, hogy a becsületeden nem ejtettél maradandó foltot. A sors megvédett téged. Bár nem lépted át ezt a láthatatlan határt, mégis arról kell meggyőznöd, hogy megtetted, így a továbbiakban nincs értelme ragaszkodnod az erkölcsi értékekhez, mert már elkárhozottnak érzed magad – mondta Angelica rezzenéstelen

tekintettel. – Arról kell meggyőznöd, bármit megcsinálsz, hogy eleget tegyél a követelésének, egészen odáig, hogy rám kényszeríted magad. Dominic egyre dühösebb lett, de nem az előtte álló nőre haragudott, majd halkan megjegyezte: – Ha a kehely visszaszerzéséhez az szükséges, akkor megerőszakolnálak. Angelicának nem tetszett ez a szó, de nem hátrált meg. – Muszáj azt a látszatot kelteni, hogy képes volnál megtenni. Azt kell hinnie, már nincs benned erkölcsi tartás, és nem akarsz mást, csak a kelyhet visszaszerezni, méghozzá bármi áron – jelentette ki. – Ebben a színjátékban azt kell elhitetned vele, hogy ő győzött, behódolásra kényszerített. Ha nem ezt teszed, és gyanítja, hogy még nem hajoltál meg akarata előtt, akkor ellenáll, vagy további dolgokra kényszerít... és a végén nem adja vissza a kelyhet. – Jobban átlátta a helyzetet, mint bárki más. – Ez sohasem arról szólt, hogy Mirabelle bosszút álljon Celián, hanem inkább arról, hogy rajtad álljon bosszút. Nagy csend lett, Dominic mozdulatlanul ült. Aztán hirtelen felállt, mert ellenállhatatlan kényszer hajtotta, hogy a szoba másik végébe vonuljon. Nem volt hajlandó ezzel tovább foglalkozni. Angelica döbbenten hátrált egy lépést. Dominic önkéntelenül megállt, a kezét nyújtotta, és gyengéden karon fogta jövendőbelijét. – Bocsáss meg! Angelica nehéz sóhajjal szólalt meg: – Én kérek bocsánatot. Tudom, hogy túl messzire mentem. Dominic tartotta, de nem szorította Angelica kezét, aztán felsóhajtott, és a fejét csóválta. – Lehet, hogy te kitűnő színésznő lennél, de én nem vagyok olyan jó színész. Nem tudom elképzelni, hogyan tudnék olyan hatásosan játszani, amivel meggyőzhetném Mirabelle-t arról, hogy képes lennék bántani téged. – Nos... – Angelica mélyet sóhajtott. – Ebben nincs más választásunk. – Mindig van választásunk. – Valóban. És pontosan ezt javaslom. Semmi sem lesz valóságos. Az a választásunk, hogy színleljünk, hogy megtévesszünk és becsapjunk egy olyan embert, aki megérdemli. Ha vissza akarjuk szerezni a kelyhet, színlelnünk kell, hogy megadunk Mirabelie-nek mindent, amit csak akar. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ebben hibázzunk, mert fogytán az időnk.

Mielőtt Dominic bármit válaszolhatott volna, közelebb lépett hozzá, az ujját az ajkához érintette. – Elég ma estére. Ne... vitatkozz. Csak gondolkodj ezen. Én is gondolkodni fogok. Holnap is finomíthatunk a terven. Ha kitalálunk valami más megoldást, akkor úgy lesz. De egyelőre... elég legyen a beszédből. Abban a pillanatban Dominicnek mindennél nagyobb szüksége volt arra, hogy valami elvonja a figyelmét az addigi terv mérhetetlen ocsmányságáról. – Mit tegyünk? Angelica elmosolyodott. – Gyere az ágyba! Dominic arra gondolt, ez a felhívás azt jelenti, hogy vigye Angelicát az ágyba, ám fordítva történt. Csábító mosollyal fogta meg kezét és vezette, aztán ígérettel kényszerítette, hogy hagyja, hogy levetkőztesse. Teljesen. Aztán letérdelt előtte, a férfiasságát a szájába vette, és ártatlan igyekezettel kínozta, míg a gróf kénytelen belemarkolni a rézvörös hajzuhatagba, és megtanítani arra, amit meg akart tanulni. Amikor Dominic rekedt hangon feltette a kérdést, hogy honnan tudja, amit tesz, Angelica felnézett rá, és azt súgta: – Képzeletből. Amikor a kezével, ajkával bűvölte, kényeztette, olyan finoman, hogy Dominic érezte az ösztönösségét, a tiszta vágy vezérli, hogy neki örömet okozzon... mindent felülmúló boldogság töltötte el. Angelica töltötte be minden gondolatát. Amikor végre magába fogadta teste forró, nedves barlangiába, Dominic semmi másra nem figyelt, csak a végtelen gyönyörre, ahogy Angelica teste emelkedett és süllyedt, ahogy meglovagolta. A vége lassan következett be, mégis túl hamar. Dominic a mennyben járt, ahogy Angelica is, aki gyönyörűséges Kimerültségben a széles férfimellkasra hanyatlott. Dominic átölelte, magához vonta. Hagyta, hogy ezek az együtt átélt pillanatok megnyugtassák a lelkét. Angelica éjszaka felébredt. Dominic a hátán feküdt, hozzásimulva Angelica, a fejét a férfi mellkasára hajtva. Hallotta Dominic egyenletes szívverését, és tudta, hogy nem alszik. Nem mozdította fejét, csak halkan megszólalt: – Miért vagy ébren?

– Gondolkodom. – A tervünkön, hogy miként tévesszük meg anyádat. Kijelentés volt, nem kérdés. Dominic felsóhajtott. – Igazán nem hiszem, hogy meg tudnám tenni. Egyszerűen nem vagyok képes rá, hogy így viselkedjek. Egyetlen nővel sem, de veled különösen nem. – Eltelt pár pillanat, majd hozzátette: – Én már csak ilyen vagyok. Angelica felsóhajtott. – Kérlek, bocsáss meg! – Mit bocsássák meg? – Részben azért akartam olyan nagyon, hogy együtt legyünk, mert támpont kellett. Pontosan tudni akartam, hogyan érzel irántam, miközben muszáj végigcsinálnunk a színlelést. Mert úgy éreztem, ha ilyen bizalmas kapcsolat van közöttünk, az megerősít engem, és meg tudom tenni, amit meg kell tennünk. De miközben ezt olyan nagyon akartam, nem gondoltam rád. Nem gondoltam arra, hogy ez a bizalmas viszony számodra mennyire megnehezíti a színlelést. – Dominic mellkasa fölé hajolt, és az arcát nézte. – Számomra az, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz, olyan, mint valami páncél, amely megvédelmez, bármi történjen az anyád előtt, bármit is mondjon, bármire kényszerítsen minket. Számodra azonban az, hogy így együtt vagyunk, mást jelent. Ezek után védelmezni akarsz, és ha úgy kell viselkedned, ahogy muszáj lesz, az fájdalmat okoz. Olyasmit kell tenned, ami drasztikusan ellenkezik a jellemeddel. Ezért szintén bocsánatot kérek tőled. Nem akartam fokozni a kényszert, amelyet anyád szabott rád. Dominic nem tudta, mit mondjon. Végül a lelke háborgása közepette is sikerült megfelelő szavakat találnia. – Kitalálunk valamit. Együtt sikerülni fog. – Tudta, hogy minden szót komolyan'gondol, és megcsókolta Angelica homlokát. – Aludj. Holnap pontosan kiterveljük, mit tegyünk. Angelica még szorosabban bújt hozzá, és perceken belül elaludt. Dominic hallgatta a halk szuszogását, aztán behunyta a szemét, és mély álomba merült. A Mheadhoin-kastélyban a grófné hálószobájának kis asztalán a francia óra halkan kattant, majd megszólalt a harangjáték. Mirabelle hason feküdt a gyűrött lepedőn, arcát elfordította a szeretőjéről, miközben zihálva lélegzett. A szeretője mellette feküdt, egyik kezével szórakozottan az asszony

csípőjét simogatta. – Van valami híred Glencrae-ről? A grófné az ajkát biggyesztette. – Nincs. Soha semmit nem közöl velem. – Elgondolkodott. – Szerintem ezúttal sem jár sikerrel. Megint egyedül jön vissza. – Kárörvendően felnevetett. – Azzal vége lesz... neki és a drágalátos klánjának is. A kastélybelieknek és a birtokon élőknek, akik sosem adták meg nekem a kellő tiszteletet. Ha nem hoz magával egy Cynster lányt, esküszöm, elfelejtem, hová rejtettem azt a kelyhet, és akkor földönfutóvá válnak. – Micsoda szégyen lesz! Mirabelle nem látta szeretője szemét, nem láthatta rideg, számító arckifejezését, ahogy megszólalt: – Amúgy hová rejtetted a kelyhet, drágaságom? Nem említetted. Mirabelle felnevetett. – Ne aggódj! Még nem találták meg, és nem is fogják. A szeretője megtanulta, hogy a nőt nem szabad sürgetni, mert azért is megmakacsolná magát. Ha saját terveinek megvalósulását veszélyeztetve érezte volna, nagyon igyekezett volna; de a dolgok állása szerint nem igazán látta, mit is veszíthet. Így vagy úgy, Dominic Lachlan Guisachan tönkre lesz téve, és neki csak ez számít, semmi más. Illetve ez az első és legfontosabb, ami számít. Ám amint Dominicet és a klánját kilakoltatják a Guisachan-birtokról, ott lesz ő, kezében a kehellyel, és várja, hogy birtokba vehesse mindazt, amit a régi ellensége megszerzett előlük. Ez lesz a végső győzelme. Az ő klánja diadalmaskodik, a Guisachanklán pedig eltűnik. Azért, hogy ez az álma valóra váljon, bármit megtenne, és viszonylag csekély ár ezért, hogy elcsábítsa Dominic idősödő anyját. A grófné hozzá simult, csípőjét a férfi ágyékához dörzsölte. Telhetetlen szuka. Ismét a teljesítendő feladat jutott eszébe, és folytatta a hölgy kényeztetését. A dolgok állása szerint ennél többet nem is kell tennie, amíg Dominic még egyszer csalódást nem okoz az anyjának... és akkor a kehely végre az ő kezébe kerülhet.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Elindultak Kingussie városából, élénk szélben haladtak. Dominic egyenletes tempót tartott, mivel Inverness elég közel volt ahhoz, hogy ne kelljen pihentetni a lovakat, ahogy az előző napon. Mellette lépdelt Ebony, és Angelica leplezetlen érdeklődéssel nézte a tájat. Dominic nézte, ahogy a Loch Insh tajtékos vizét és a horizontot betöltő hegyeket csodálja.. Jobbra a Cairngorms-hegység északi vonulata terült el, balra a Monadhliaths kopár csúcsai. Közvetlenül előttük az út észak felé kanyarodott az Aviemore fölötti hágón. Dominic érezte, hogy már majdnem hazaért, de mintha Angelica is hasonló izgalommal várta volna, hogy elérjék úti céljukat. A kihívás, amellyel a kastélyba érve szembe kell nézniük, fekete fellegként lebegett felettük. Dominic nem lepődött meg azon, hogy Angelica iránti érzése olyan erős lett, hogy még színlelni sem hajlandó, hogy ártana neki. Azzal, hogy elfogadta Angelica beleegyezését, hogy segít neki, számított arra, hogy mivel menyasszonyának tekinti, védelmező ösztöne annyira erős lesz, hogy magához öleli. Arra nem számított – amit az előző éjszakán ismert fel, amikor Angelica elmondta neki a tervet –, hogy ennyire megszereti. Nem is álmodta volna, hogy még a klán fenyegetettsége sem elég ahhoz, hogy felfüggessze az iránta való érzéseit, hogy védelmezze. Ideiglenesen sem hajlandó ezt feladni, tehát nem színlel. Angelica elképzelése arról, hogy mivel lehetne rávenni anyját a kehely átadására... Ha lett volna ideje, hogy tervet eszeljen ki, valami hasonlóval állt volna elő, bár olyasmivel, ami kevésbé terheli Angelicát. Nagyon logikus volt a stratégiája, de amilyen szerepet neki szánt ebben... Rápillantott, aztán előrenézett, mielőtt Angelica észrevehette volna. Ha nem vonzódna hozzá olyan végtelenül, talán meg tudná tenni, de Angelica már azelőtt meghódította, mielőtt rabul ejtette a szívét, és már

annyira elbűvölte, hogy semmi remény a visszalépésre. Nem juthatnak vissza arra a pontra, ahol meg tudta volna valósítani ezt a színjátékot. Az alma nem esik messze a fájától. Úgy tűnik, a Guisachan férfiakra bizonyos Cynster lányok szirénekként hatnak, annyira ellenállhatatlanok, hogy lehetetlen lemondani róluk. Egy olyan férfi, mint ő, hogyan engedheti meg, hogy veszélyes terepre tévedjen az a nő, akit szeret? Hogyan kockáztathatja, hogy baja essen? Hogyan teheti ki olyan helyzetnek, amelyben rosszul bánhatnak vele, ahogy Mi- rabelle valószínűleg tenné Angelicával. Késő délután értek Invernessbe. A folyópart felé lejtő utcán lépésre fogták a lovakat, majd jobbra fordultak. Angelica meglátta az ősi várat. Dominic észrevette, hogy meglepődött. – Inverness vára. Azt tervezték, hogy lerombolják és újjáépítik. – Jól tennék, ugyanis nagyon romosnak látszik. Dominic előremutatott. – A szállásunk. Meglehetősen fantáziátlan neve van. Kastélyszálló. Akár fantáziátlan, akár nem, kiváló szálloda volt, jobb, mint amilyenre Skócia vad vidékén számított. A személyzet nyilvánvalóan ismerte Glencrae grófját. A szobájukat hamar előkészítették és a szállodatulajdonos, McStruther, kíváncsi volt, ki az a hölgy, akit Dominic felkísér a hátsó kertre néző pompás szobába. Angelica a lépcsőn felfelé menet Dominicre pillantott. – Gyakran szállsz meg itt? – Elég gyakran. Ez a kastélyhoz legközelebbi nagyobb város. Ráadásul Inverness gyakorlatilag a skót felföld fővárosa. Ha olyan ügy van, amelyben a klánoknak meg kell egyezniük, itt találkoznak. Elértek a lépcső tetejére, Dominic megállt, hogy lenézzen az előcsarnokba. Amikor visszafordult, Angelica rákérdezett: – Lehet itt valaki, aki felismer engem? – Nem hiszem. De amíg Griswold nem nézett alaposan körül, inkább nem kockáztatunk. Két fiú már felvitte a poggyászukat, és amíg Dominic borravalót adott nekik, Angelica a széles ablakhoz lépett. A nap már lemenőben volt a nyugati égbolton, és a szűk utcán túl a közeli tengerbe torkolló folyót látott. Dominic odalépett mellé, Angelica pedig a folyó felé intett. – Milyen

folyó ez? – A Ness. Jobbra van a Moray-öböl, az pedig ott a Beauly-öböl. Holnap a Beauly-öböl mentén vezet az utunk egészen a Beauly folyóig. Onnan a folyó mellett felfelé haladunk. – Tehát a kastély innen nyugatra van. – Délnyugatra. Kopogás hallatszott, és Griswold lépett be. Becsukta maga mögött az ajtót, majd meghajolt és jelentett: – Egyik nemesúr sem tartózkodik itt, uram. Csak néhány glasgow-i üzletember és egy idős hölgy Perthből, aki egy barátnőjét látogatja meg a társalkodónőjével. – Remek. – Dominic ekkor Angelicára pillantott, majd ismét Griswoldra. – Mondja meg McStruthernek, hogy korán vacsorázunk és külön szalonban. – Igenis, nagyuram. Küldetek fel meleg vizet. Volt idejük megmosakodni és átöltözni, az útiruháikat Griswoldra bízták, hogy készítse elő másnapra. Angelica új szatén estélyi ruhájában a haját fésülte. Dominic mögéje lépett, és a tükörbe nézve megkötötte a nyakkendőjét. A tükörben látva a leendő grófnét a meghittség érzése töltötte el. Amikor Brenda engedélyt kért, hogy meglátogathassa a városban élő családját, Dominic kikérte a véleményét. Angelica természetesen egyetértett, vele, és ez a nyilvánvaló gesztus csak alátámasztotta bizonyosságát, hogy a gróf a hitvesének tekinti. Erre az éjszakára is elégedetten elfogadja és élvezi ezt a szerepet. Ha a kastélyba érnek, már csak a kehely visszaszerzése után lesz biztonságos újra leendő grófnéként viselkednie. Dominic lekísérte a lépcsőn egy kis különterembe, ahol kettesben vacsoráztak, gyertyafény mellett. Angelicaja vacsora közben Gavin és Bryce felől érdeklődött. Amikor Mulley lépett a terembe, meghajolt mindkettőjük előtt, majd Dominic fülébe súgott valamit. Dominic bólintott! Amint Mulley távozott, Angelica kérdőn nézett leendő hitvesére. – Mulley, Jessup ésThomas elmennek a kedvenc kocsmájukba. Ritkán van lehetőségük Invernessbe jönni. Fél óra múlva, mivel Dominic udvariasan visszautasította a kínált portóit vagy whiskyt, Angelica pedig a teát, elindultak felfelé a lépcsőn. Dominicnek szándékában állt a legsürgetőbb kérdéssel foglalkozni –

miként játszhatná el a szerepét –, de az elméje egyszerűen nem engedelmeskedett. Hat hosszú hónap után először volt képes túllátni azon a pillanaton, amikor a kehely újra a kezében lesz, átadja a bankároknak és visszaköveteli földjeinek birtoklevelét. Sőt az esküvőjük utáni időt is el tudta képzelni. Maga előtt látta, ahogy hitvestársként lépkednek felfelé ugyanígy a lépcsőn a Kastélyszálló legszebb lakosztálya felé. Nem kellett gondolkodnia ahhoz, hogy pontosan tudja, Angelica ennél kevesebbel nem elégszik meg. Inkább azon lepődött meg, hogy ő maga milyen szívesen fogadja ezt az elképzelést. Azt, hogy ne csak az életét, hanem a klánnal kapcsolatos felelősséget is megossza vele, amely az elmúlt öt évben egyedül az ő vállán volt, ám valójában már évekkel apja halála előtt is őt terhelte. Felértek a lakosztályba. Kinyitotta az ajtót, előreengedte leendő hitvesét, majd követte. Becsukta az ajtót, aztán Angelica felé fordult, és megcsókolta. Angelica üde természetességgel válaszolt, és merészen viszonozta a gyönyört. Hosszú pillanatokig álltak a lágy fényben, megállt az idő, amíg élvezték a szépséget, amelyben részük lehetett. Végül Dominic mély sóhajjal szakította meg a csókot, és Angelica kérdést látott a tekintetében. – Tudom, mi vár ránk holnap. Még nem határoztam el, mit tegyünk, hogyan küzdjünk meg a feladattal, de ma éjjel... csak veled akarok lenni. Azt akarom, hogy önmagad legyél, én is önmagam lehessek. Angelica elsimított a homlokából egy tincset. – Csak te és én, amire együtt vágyunk? Dominic bólintott. Angelica nem tudta, mi késztette erre a kérésre, de elmosolyodott, megfogta a férfi kezét, és a hálószoba felé vezette. Közben felkapták az asztalról az égő gyertyát. Dominik hagyta, hogy Angelica behúzza maga után a szobába, aztán becsukta az ajtót. A gyertyát a magas komódra állította, amikor Angelica hátat fordított neki, és készségesen teljesítette a kérését, hogy fűzze ki a ruháját. Ráhagyna, hogy bújjon ki a ruhából, miközben ő levetette a szalonkabátját, majd a mellényét gombolta. Sietség nélkül vetkőztek. Angelica leengedte a haját, kifésülte a

hosszú szálakat, majd kibújt selyem alsóingéből, az ágyhoz lépdelt, és bebújt a takaró alá. Hanyatt dőlve nézte, ahogy Dominic lehajítja az ingét, lehúzza a cipőjét, kigombolja nadrágját és kilép belőle. Dominic a komódhoz lépett, és elfujta a gyertyát. Angelica várta, hogy a szeme alkalmazkodjon a félhomályhoz. Dominic felhajtotta a takarót, és bebújt mellé. Angelica ösztönösen átölelte, és Dominic úgy igazgatta, hogy az ágyékuk összesimuljon; egyik kezével birtoklón markolta a csípőjét. A takaró alatt a vágy és a szenvedély virágzott, nem létezett a testükön és önfeledt gerjedelmükön túli valóság. Amint Angelica megérezte Dominic szándékát, viszonozta olyan szabadon, ahogy kapta. Bár a vágy heve és a szenvedély ugyanúgy fokozódott, mint addig bármikor, ezúttal nem volt sietség, mohő'kapkodás, hanem időt adtak maguknak, az érintéseket, simogatásokat, becézéseket kiélvezték, szerették az együttlét minden pillanatát. Együtt fűzték fel a szenvedély pillanatait, mint valami felbecsülhetetlen értékű gyöngysort. Dominic tudta, hogyan diktálja a ritmust, hogyan tartsa féken a vágyat, hogy az tovább fokozódjon. Pontosan tudta, meddig mehet el Angelicánál, mielőtt továbblépnek a gyönyör következő lépcsőfokára. Angelicát magával ragadta a varázslat, soha nem érzett bűvös delejesség irányította. Sohasem képzelte volna, hogy az aktus ilyen elementáris erejű lehet, hogy milyen az, amikor a vágy és a szenvedély ilyen erős, ennyire igéző. Angelica végtelenül hálás volt, hogy Dominic nyitotta fel a szemét. Megmutatta magát neki igaz valójában. És önmagát is. Addig nem értette meg teljesen, mire gondolt Dominic, amikor azt kérte, legyenek önmaguk, de már tudta. A szeméből és az érintéséből tudta. Abból, hogy minden mozdulatában érezhető volt a rajongás. Dominic szemével látta önmagát az önzetlen imádatban, amely elárasztotta. Még tisztábban látta, és hasonlóképpen reagált rá, vagyis kimutatta mindazt, amit Dominic iránt érzett. Hagyta, hogy az érzése vezesse a mozdulatait, hassa át minden érintését. Olyan volt, mintha a testük egyesülésével valami más síkon beszélnének egymással a szenvedély és a vágy nyelvén.

Ebben a nyelvben minden érintés, minden szívdobbanás érzelmekkel volt telítve. Csak a pillanat számított, hogy megértsék, ez az övék, most és mindörökké. Ám el is veszíthetik. Ezért fognak küzdeni. Dominic mozogni kezdett, lassú mozdulatokkal, Angelica pedig magába fogadta. Szeretkeztek egymással. Egyesültek. Ilyennek kell lennie, minden mesterkéltségtől mentes, mégis gyönyörű igazságnak. Minden, ami korábban volt, erre vezetett. Aztán semmi más nem számított, csak az, hogy siessenek fel a csúcsra. Angelica teste megfeszült Dominic alatt; aki egy utolsó, erőteljes mozdulattal a gyönyörűségbe repítette. Aztán egy pillanat múlva követte, és a kéj mindent elsöprő erővel robbant rájuk. Hosszú pillanatokig lebegtek ebben a boldog öntudatlanságban, testben és lélekben eggyé válva, a szívük egyszerre dobbant. Dominic kibontakozott az ölelésből, Angelica hozzá simult, a karjába fészkelte magát. Angelica gondolatai elkalandoztak, és rájött, hogy miért most, miért éppen ezen az éjszakán. Dominic szemébe nézve a sötétben azt mondta: – Akármi történjék is, sohasem felejtem el, hogy ilyenek vagyunk igazi valónkban. Ez vagy önmagad. Amire ma éjjel rátaláltunk, az a mi valóságunk, és bármire kényszerítenek a klán megmentése érdekében, ezt soha semmi nem homályosíthatja el. – Remélem. Angelica azon tűnődött, vajon nyugtassa még meggyőzőbben, hogy bárhogyan viselkedik vele, miközben anyját próbálják félrevezetni, ő sosem fog kételkedni benne, vagy Dominic ezt úgy értelmezné, hogy túl sokat fogadkozik. Dominic megsimogatta Angelica haját. – Aludj. Holnap nagyon hosszú napunk lesz. Angelica visszafeküdt Dominic karjába, hagyta, hogy a teste elernyedjen.

Másnap reggel nyolc órakor lovagoltak ki Invernessből. Miután átkeltek a Ness folyó hídján, Dominic a Beauly felé vezető úton lovagolt a csapat élén. Hamarosan a Beauly-öböl partján jártak. Felhős nap volt, és az erős szél lehetetlenné tette a beszélgetést. Dominicnek időre volt szüksége, hogy gondolkozzon. Rendszerezni akarta háborgó, ellentmondásos érzelmeit, hogy tudja, melyik fontos. Reggel Dominic rájött, mi a válasz arra a kérdésre, amely előző nap gyötörte. Egy olyan férfi, mint ő, hogyan engedheti meg, hogy veszélyes terepre tévedjen az a nő, akit szeret? Úgy, hogy bízik benne. Angelica pedig minden tekintetben méltó volt a bizalmára. Ahogy egymás mellett lovagoltak, és a szél fújta a haját, ezzel a felismeréssel küzdött, hogy mit jelent ez a teendőiben. Egy óra elteltével az út elkanyarodott az öböltől, sík mezőkön haladt, a távolban hegyek látszottak. Újabb óra telt el, mire áthaladtak a Beauly folyó felett átívelő régi kőhídon és a Kilmorackba vezető útra értek. A szárazföld belseje felé haladva egyre több cserje és fa szegélyezte az utat. A nap próbált áttörni a felhők között, aranyszínűre festette a távoli hegyvonulatot. Ebony nyergében Angelica magabiztosan lovagolt, mert Dominic, a titokzatos skót nemes, vagyis az ő kedvese bizonyosságot adott, hogy beleszeretett. Bár ezt nem szavakkal közölte, Angelica nem is kérhetett volna határozottabb kinyilvánítást. Minden ígérettel és fogadalommal felért. Ennyi elég volt ahhoz, hogy Angelica el tudja játszani a szerepét, és bár Dominic még nem egyezett bele, hogy ő is részt vesz ebben, a kisasszony tudta, hogy így lesz. Elég jól megismerte ahhoz, hogy tudja, nem szabad sürgetni. Inkább a tájat csodálta, figyelmét lekötötte a vidék És a friss levegő! Mélyet lélegzett, lassan fújta ki a levegőt, közben mosolygott. Őzet látott, Dominic sólymot pillantott meg. Jessup felföldi nyulat mutatott neki a domb tetején, amely előtt ellovagoltak. Mivel a szél teljesen elállt, tudtak beszélgetni. Angelica igyekezett a lehető legtöbbet megtudni, útitársai pedig készségesen felvilágosították, látnivalókat mutogattak. Kellemesen és hasznosan telt így az idő. Tudta, hogy nem szabad még egyszer szóba hoznia Dominic szerepét a szükséges színjátékban, hanem meg kell várnia, amíg ő említi, de nagyon nehéz volt visszafognia magát. Teljesen bizonyos volt abban,

hogy győzni fognak, de nem mondhatta neki egyszerűen azt, hogy úgy játsszanak, ahogy a helyzetből adódóan kell, hogy a céljukat megvalósítsák. Bár közben Dominic ösztönösen védelmezni akarja, kénytelen lesz féken tartani ösztönös énjét, hogy az anyját megtévesszék. Ez alapvető fontosságú a klán fennmaradása érdekében. Tudta, hogy Dominic minden kihívásnak megfelel, de erre a felismerésre neki kell eljutnia. Ha ő mondaná, nem hinné el neki, és nem tudta, hogyan tartson elé tükröt, amely megmutatja a saját erősségeit: hűség, önfeláldozás, tisztelet. Mindent megtesz, amit meg kell tennie, mert mások függnek tőle. Ők ketten eljátsszák a szerepüket, visszaszerzik a kelyhet, és megmentik a klánt. Angelica ezt biztosan tudta és hitte. Egész délelőtt lelkesen lovagolt, alig várta, hogy szembesüljön a kihívással, ahogy közeledtek a Mheadhoin-kastélyhoz.

TIZENHATODIK FEJEZET Devil Cynster végignézett a St. Ives-ház szalonjában egybegyűlt népes társaságon. Arckifejezését másoknál bosszúságnak lehetett volna értelmezni, nála azonban... inkább tehetetlen belenyugvás volt. A férfiakra számított, hogy megosszák egymással, amit megtudtak, és elhatározzák, hogy mit tegyenek. A jelen lévő hölgyek közül azonban csak anyját, Helenát és Therese Osbaldestone-t hívta meg, abban a reményben, hogy a két idős hölgy, akik a társaságban mindenkiről mindent tudtak – különösen Therese –, talán emlékszik valamire, ami lényeges lehet. Ám ahhoz, hogy két ilyen hölgy jelen legyen, időben kellett meghívni őket, viszont közben nekik is volt idejük a család összes hölgytagiát értesíteni. Vane odalépett Devil mellé. – Még Clara néni is itt van – jelentette ki bosszúsan. – Mi a csodát gondolnak? – Azt, hogy segítenek – felelte Devil. – A maguk utánozhatatlan stílusában. És persze akarják tudni, mit tudtunk meg. – Kihúzta magát, és a hangját felemelve megszólalt: – Ha megkérhetném a társaságot, hogy hallgasson el... A hölgyek rögtön fészkelődtek, elhelyezkedtek a helyiség közepébe állított kanapékon, kereveteken és székeken. Amint minden tekintet várakozón rászegeződött, Devil megszólalt: – Előbb azt kellene megosztanunk az egybegyűltekkel, amit kérdezősködéseink során megtudtunk. Gabriel? Gabriel ellépett a fal mellől, és kihúzta magát. – Lucifer – az anyja figyelmeztetőn rápillantott – vagyis Alasdair és én beszéltünk Curtisszel, Ő mutatta be Angelicát Debenhamnek. Curtis határozottan állítja, hogy Angelica kérte a bemutatást. Alasdair – ehhez a névhez ragaszkodtak a család hölgytagjai – hozzátette: – Curtis éppen Debenhammel és a körülöttük állókkal beszélgetett, de elment mellőlük. Néhány perc múlva Angelica megtalálta Curtist a tömegben, és követelte, hogy mutassa be Debenhamnek.

– Tehát ő közelített hozzá – tisztázta Breckenridge. Gabriel és Lucifer bólintott. – Curtis – folytatta Gabriel – több mint egy évtizede ismeri Debenhamet, azóta, hogy a városba jöttek. Egyidősek, harmincegy évesek. Curtis megerősítette, hogy Debenham birtoka. Debenham Hall nincs messze Peterborough-tól. Curtis és Debenham többi barátja szerint – és úgy tűnik, elég sokan vannak – Debenham legalább négy éve nincs a városban. Az egyik szezon végén hazaszólították. Mindenki arra számított, hogy már sokkal korábban visszatér, de egészen mostanáig nem látták. Amikor rákérdeztek, miért nem mutatkozott olyan sokáig, azt válaszolta, hogy a birtokok ügyei foglalták le. Ami a bicegést illeti, Debenham húszéves kora óta így jár, és úgy hírlik, hogy egy majdnem halálos baleset következménye. – Curtis egy dolgot egészen biztosan állított – szólt Lucifer. – Debenham nem skót, hanem angol. – Tehát nem ő a titokzatos skót nemes – jegyezte meg Jeremy. – Úgy tűnik, nem. Mindazonáltal – folytatta Lucifer – Curtis szerint, amikor a keringő elkezdődött, a többi úr az időközben hozzájuk csatlakozott hölgyeket felkérte táncolni. Curtis, Debenham, Ribbenthorpe és Angelica ott maradtak. Aztán Curtis is ellépett tőlük, de elég közel maradt ahhoz, hogy hallja és lássa, mi történik. Ribbenthorpe táncra kérte Angelicát, de Angelica nem fogadta el a felkérést, és egy másik hölgyet ajánlott. Curtis feltételezte, hogy Angelica egyszerűen beszélgetni akar Debenhammel, aki sántítása miatt nem tud keringőzni, de néhány perc múlva Curtis hallotta, hogy Angelica azt javasolta Debenhamnek, menjenek ki a teraszra sétálni. Curtis látta, hogy kilépnek a bálteremből a teraszra. – Egy pillanat – szólt Lord Martin, a homlokát ráncolva. – Azt akarod mondani, hogy Angelica kérte erre Debenhamet? Gabriel bólintott. – Minden forrásunk megerősítette, hogy Angelica vetett szemet Debenhamre, nem pedig fordítva történt. – Ez egyáltalán nem hasonlít az általam ismert lányrablási kísérletekre – mormogta Demon. – Valóban nem – jegyezte meg Devil komoran. – Tehát Curtis látta utoljára Angelicát, amikor Debenhammel kilépett a teraszra. – Végignézett az egybegyűlt hölgyeken, szavak nélkül felszólítva őket, hogy cáfolja ezt meg valaki, ha tudja. – Pontosan ez történt. Tehát fejezzük be a Debenham-témát, ha másért nem, azért, hogy egyszer és

mindenkorra kizárhassuk. De előbb... – Gabrielre és Luciferre nézett – ...Curtis sejti, hogy Angelica eltűnt? – Nem – felelte Lucifer. – Azt feltételezi, megjegyzem elég ésszerűen, hogy Angelica vonzódik az illetőhöz, és mi a tőlünk elvárható ellenőrzést végezzük. – Remek. Tehát térjünk rassza az eltűnt vikomthoz. – Devil körülnézett, és szavait a férfiakhoz intézte. – Vane és én sikerrel jártunk; felkutattuk Rothesay-t, aki azon az éjszakán Debenham társaságában hagyta el a Cavendish-házat. Ő is évek óta ismeri Debenhamet. Megerősített mindent, amit Curtis mondott, és hozzátette, hogy Debenham nagyszerű ember, rendkívül egyenes jellem, semmi becstelenség nincs benne. Ő is azt gondolta, hogy a nyilvánvaló okból kérdezzük. – Tehát sem Curtis, sem Rothesay nemtudott egyetlen rossz szót sem mondani Debenhamről? – tette fel a kérdést Honoria. Devil arca idegesen megrándult. – Nem. Viszont sem Curtis, sem Rothesay nem találkozott Debenhammel az este óta. Feltételezik, hogy vissza kellett mennie a birtokára, de ezt nem tudják biztosan, és kissé csalódottak, hogy megint eltűnt. Ám Debenham az utolsó, akiről biztosan tudjuk, hogy látta Angelicát azon az estén. Ha megtaláljuk, ő bizonyosan fényt derít arra, mit csinált Angelica az után, ahogy a holdfényben sétáltak. Sokan megerősítették, hogy Debenham jóval Angelica eltűnése után is ott volt az estélyen. Demon a homlokát ráncolta. – Tehát nem valószínű, hogy bármi köze volna Angelica elrablásához. – Valóban, de... – Devil elmozdult a kandalló mellől – Rothesay és Debenham aznap este gyalog mentek haza. Debenham a Piccadilly Clubban szállt meg. Rothesay és ő a lépcsőn váltak el. Debenham bement, és Rothesay továbbsétált. Lucifer és Gabriel előrelépett. – A Piccadilly Club nincs messze – jegyezte meg Gabriel. Devil bólintott. – Menjetek és kérdezősködjetek. Ha a szóban forgó úriember ott tartózkodna, adjátok át neki üdvözletemet, és hívjátok meg ebédre. Lucifer vigyorogva pillantott Devilre. – Ezt fogjuk tenni. Távoztak, az ajtó becsukódott mögöttük. – Mielőtt továbbmennénk – szólt Démon –, el kell mondanom, mit tudtam meg, ami kissé... ellentmond annak, amit Debenhamről eddig

hallottunk. – Azt hittem, Newmarketbe mentél – szólt közbe Vane. Demon bólintott. – Valóban oda mentem. Ám Newmarket nincs messze Peterborough-tól, így... A bátyja rosszallón nézett rá. – És még te mondtad, hogy ne tegyünk semmilyen elhamarkodott lépést... Demon vállat vont. – Ott jártam, és amíg ti a helyben ellenőrizhető dolgokkal voltatok elfoglalva, én körülnéztem. Devil intett, hogy folytassa, Demon pedig elmondta, amit megtudott: – Igen, Debenham Hall létezik, és Debenham a tulajdonos, de évek óta nem látták. Ám akik emlékeznek rá, ugyanazt a személyleírást adták, mint a többiek, tehát kétségtelenül ő az. Itt pedig kezd nem stimmelni valami. A birtokhoz tartozó összes föld művelve van, de bérlők művelik, és körbekérdeztem, ők egy helyi intézővel állnak kapcsolatban, aki a jelentéseit és a beszedett díjakat egy londoni ügyvédnek küldi. Ez önmagában elég furcsa, mivel Peterborough elég közel van Londonhoz. Vajon Debenham miért viselkedik úgy, mint egy nagyon messze élő földesúr? Ezért aztán megnéztem a kastélyt. Nagy parkban áll, kitűnő állapotban, bérlő lakik benne, aki nincs rokoni kapcsolatban Debenhammel. – Demon elhallgatott néhány pillanatra, majd folytatta: – Ezért elmentem az intézőhöz, aki a bérleti díjat is beszedi. Azt mondta, Debenham nem lakik a kastélyban legalább harminc éve, amióta ő az intéző. Csend lett. Nagy csend. Mindenki próbálta megemészteni ezt a hírt. Devilnek feltűnően furcsa dolgot sikerült kiderítenie. – Ha Debenham harmincegy éves, de harminc éve biztosan nem lakik ott, akkor hol volt ennyi ideig? Vane szólalt meg: – Rothesay azt mondta, hogy azokban az években, amíg Curtis és ő sokat voltak együtt, Debenhamnek a Duke utcában volt lakása. – De hol töltötte a gyerekkorát és az azóta eltelt éveket? – tette fel a kérdést Alathea. – Nemesember – jelentette ki Therese Osbaldestone. – Következésképpen van családja, apja, anyja. Ők hol vannak? Beszélgetés kezdődött; elég zajos és élénk, majd Clara remegő hangon megszólalt: – Ha jól emlékszem... Sokkal idősebb volt, mint a mellette ülő Therese Osbaldestone, ezért megszokta, hogy senki sem hallja meg a remegő hangját. De most

valami érdekeset mondott: – ... valami rémlik a Debenham vikomtokról. A fejét oldalra billentve gondolkodott. – Igen, biztos vagyok benne, hogy ők voltak azok. A nemesi címmel volt valami? Eltelt pár pillanat, aztán bólintott, és a férfiakra nézett. Sylvester – Devil – a kedvence éppen élénk vitát folytatott arról, hogy vajon Debenham rabolhatta-e el Angelicát, valószínűsíthetően anyagi érdekből, ami nem tűnt valószínűnek, mivel Harry – Demon – megítélése szerint a birtok elég jól jövedelmezhetett. Clara azt is látta, hogy az unokaöccse, Martin túlságosan zaklatott, azt a kedves fiút, Jeremy Carlingot pedig nem ismerte elég jól, hogy megkérje. Ráadásul hivatalosan még nem családtag. Michael Anstruther-Wetherbyt megkérhette volna, de ő nagyon elmélyülten beszélgetett a másik vikomttal, Breckenridge-dzsel, ezért Clara tekintete egy lehajtott, szőke fejen állapodott meg. A nyurga fiatalember a falnak dőlve állt. Clarának eszébe sem jutott, hogy a közelben lévő valamelyik unokahúgát szólítsa meg, mert ahhoz a generációhoz tartozott, amely szigorúan ragaszkodott az elképzeléshez, hogy a hölgyek fiatalurakat bízzanak meg feladatokkal., mivel erre valók. Clara átható pillantással nézett Simon felé, és várt. A fiatalember végül felnézett, és meglátta, hogy Clara nézi. Az idős hölgy elmosolyodott, és magához intette. Látta, hogy a fiatalember először tétovázik, hogy engedelmeskedjen-e, majd elindult Clara felé. Simon lehajolt, és gyengéden megfogta az aszott kezet. – Miben segíthetek? Clara ragyogó mosollyal nézett fel rá; Simon igazán nagyon jóképű volt, ahogy a család minden férfi tagja is. – Volnál olyan kedves idehozni nekem azt a szép könyvet... Nem a Debrettet, abban valószínűleg nincs meg, amit akarok, hanem az újat, amelyben fel van sorolva minden család. Hogy is hívják? – A Burke-almanach? – kérdezte Simon. – Igen, azt. Biztos vagyok benne, hogy Sylvesternekvan egy példánya a könyvtárban. Simon bólintott. – Óhajtja, hogy idehozzam? Clara megszorította a kezét, majd elengedte. – Kérlek. Simon elindult, hogy teljesítse feladatát, Clara pedig közelebbi beszélgetések felé fordította a figyelmét. Körülötte a hölgyek az

emlékezetüket erőltették, próbálták felidézni, mit tudnak a Debenham családról... a jelenlegi vikomt apjáról vagy másokról, akik kapcsolatban állnak velük. Therese Osbaldestone meglehetősen ingerült lett. – Emlékeznem kellene, de ha agyonütnének, akkor sem jutna eszembe akár csak egy név is. – Lehet, hogy a Debenham család volt – szólalt meg Phyllida. – Nem – tiltakoztak többen is. – Ha így lett volna, arra mindenképpen emlékeznénk – jelentette ki Helena. – Éppen az a furcsa ebben az egészben, hogy egyikünk sem emlékszik. Simon tért vissza a szalonba, kezében a nehéz, bőrkötésű kötettel. Clara szeme felcsillant. Úgy gondolta, tudja, mi a kulcs a Debenhamrejtély megoldásához, de semmi értelme nem volt ezt kimondania, amíg nem ellenőrizte, és nem volt teljesen egyértelmű bizonyítéka, amivel meggyőzheti a családot, hogy nem összevissza beszél. Mert néha előfordult, hogy az emlékek keveredtek a jelennel, de ezen a napon teljesen tisztán tudott gondolkodni. Ragyogó mosollyal nézett Simonra, aki készségesen az öreg hölgy ölébe fektette a könyvet. – Köszönöm, nagyon kedves. – Azzal intett, hogy elmehet, és óvatosan kinyitotta a könyvet. – Nagyon remélem, hogy a D betűnél van, és nem ott, ahol a másik címét kapta – dünnyögte lapozás közben. – Csak remélhető, hogy a kedves Bürke alapos munkát végzett. Therese Osbaldestone kivételesen meghallotta Clara szavait, és meglátta a könyvet. – Kitűnő ötlet! – Therese odafordult, hogy segítsen, de Celia éppen akkor kérdezett tőle valamit, és visszafordult, hogy válaszoljon. Clara lassan lapozgatott, a Debenham nevet kereste. Ekkor nyílt az ajtó, Gabriel és Lucifer lépett be. Minden beszélgetés megszűnt. A testvérek feszültsége mindenki számára nyilvánvaló volt. – Mi az? – kérdezte Devil. – Érdeklődtünk a Piccadillyben – felelte Gabriel. – Debenham nem tagja a klubnak, és egészen biztosan nem szállt meg ott a Cavendishestély éjszakáján. – Egyre titokzatosabb lesz ez az egész – jegyezte meg Michael Anstruther-Wetherby. – Ez az ember olyan, mint valami fantom. Clara az ujját a megtalált bejegyzésre tette, majd a kanyonját

keresgélte. – Debenham azt mondta Rothesay-nek, hogy ott száll meg, ez tehát hazugság. Ráadásul jó barátjának hazudott, aki megesküdött Debenham kiváló jellemére. – Martin a fejét csóválta. – Ennek így semmi értelme. Clara elolvasta a részleteket, a cím eredetét, az öröklési rendet, és mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, mert megborzongott. – Jóságos ég! Felnézett a helyiség másik végére, ahol Celia karosszékben ült, és Martin a szék támlájára támaszkodott. Mindenki Clara felé fordult kérdő tekintettel. Clara a szavakkal küszködött. – Kedveseim... – Elhallgatott, ismét a könyvlapot nézte. – Mi az? – kérdezte Therese, kedvesebben. Mivel Clara nem válaszolt, Therese átvette a könyvet. – Lássuk csak! – hunyorított. – Debenham. A többit nem tudom elolvasni. Clara átadta neki a lornyonját, és a címszó alatti szövegre mutatott. – Ott. Halványan emlékeztem valamire, hogy a család egyik ága kihalt, és a cím visszaszállt... Therese elolvasta a vonatkozó sorokat. – Szentséges ég! – Újra végigpásztázta a sorokat, aztán felnézett Celiára és Martinra. – Mi az? – kérdezte Devil. Therese mélyet sóhajtott, majd hevesen lapozni kezdett. – A Debenham vikomti címet Erzsébet királynő idején alapították, és adományozták egy nemesi család mellékágának. A múlt században ez a mellékág kihalt – elhallgatott, megtalálta a másik bejegyzést, majd folytatta – és a cím a legközelebbi élő rokonra szállt, aki történetesen a családfa főágáról származott. Martin komoran nézett. – Mi a családnév? – Guisachan. Martinnak nem mondott semmit ez a név, de Celia hirtelen elsápadt. Therese bólintott. – Igen, kedvesem, attól tartok, a múltad kísért. A Guisachan-ház feje Glencrae grófjaként ismert. Ezt a nevet Martin ismerte, mert rögtön felegyenesedett. – Ő áll az egész mögött? – töprengett. – Ennyi idő után? – Nem – felelte Therese meglehetősen nyersen. – Többek között azért nem, mert már meghalt öt éve. – A lornyonját a szeméhez emelve tovább olvasott. – A jelenlegi Glencrae gróf, aki egyben Debenham vikomtja, Mortimer Guisachan fia, Dominic Lachlan Guisachan, vagyis

Glencrae nyolcadik grófja. Bár ez az információ az idősebb generáció – Clara, Therese, Helena, Horatia, Martin és Celia – számára megvilágosodásként hatott, a többiek, köztük Louise is értetlenül állt a tény előtt. Egymásra pillantottak, de senki nem tudott semmit. Akik értették, mit jelent ez, döbbenten, hitetlenkedve néztek, aggodalommal a tekintetükben. Horatia közelebb hajolt, megérintette Celia karját. – Glencrae... ő volt, az, aki... Celia kínosan feszengve bólintott. – Oly sok éve... A szalonban mindenki várta, hogy folytassa a mondatot, de hiába. Végül Devil törte meg a csendet. – Mi történt... oly sok éve? – kérdezte olyan figyelmeztető hangon, amellyel azt jelezte, hogy a mellébeszélés nem megengedett. – Mi ez az egész? És hogyan érinti ez Glencrae nyolcadik grófját, Dominic Lachlan Guisachant? Celia kissé zavarosan elmondta az egészet, de a „többiek végül nagy vonalakban megérthették a történetet. Akkor még csak Devil és Vane született meg. Celia, lánykori nevén Celia Hammond gyönyörű fiatal hölgyként beleszeretett Martin Cynsterbe, egy herceg negyedik fiába, ám Celia szülei inkább egy gazdag skót nemes, Glencrae hetedik gróíja, Mortimer Guisachan udvarlását fogadták szívesen, őt szerették volna a lányuk jövendőbelijének. A gróf lényegesen idősebb volt Cellánál, aki nem szerette őt, ám a szülők ragaszkodtak hozzá, hogy az ő felesége legyen, ezért Celia és Martin megszökött, és Gretna Greenben a kovácsnál összeházasodtak. – Szentséges ég! – kiáltott fel Breckenridge, aki eddig ugyanolyan döbbent figyelemmel hallgatta a történetet, mint a többiek, majd a jövendőbelijére, Heatherre nézett. – Vajon azért vitette Heathert éppen Gretna Greenbe, hogy ott feleségül vegye? Heather megsimogatta Breckenridge karját. – Hadd mondjam el még egyszer. Nagyon boldog vagyok, hogy megmentettél. Hosszú pillanatokig csend volt. Az, hogy Celia és Martin titokban házasodtak össze, családi titok volt, és mindig nagyon romantikusnak tartották, de sem Gabriel, sem Lucifer nem ismerte a szökés hátterét, hiszen eddig nem volt jelentősége. Aztán Martin elsápadva a fejét ingatta. – Nem, ennek így még mindig nincs semmi értelme. Miért akarná bárki elrabolni a lányainkat? Hiszen maga Mortimer egyáltalán nem avatkozott bele az életünkbe. Tökéletes úriemberként viselkedett, visszavonult felföldi otthonába. És

mivel később nyilvánvalóan megnősült, és fia született, legalább. – Egyetlen gyermek – közölte Therese. Martin értetlenül nézett. – De miért rabolná el a fia a lányainkat? – Egyszerre csak egyet – jegyezte meg Breckenridge, Jeremyre pillantva. Jeremy bólintott. – Valóban, amint meglátta, hogy a lány, akit elrabolt, egy másik férfit kedvel, rögtön lemondott róla, és legalábbis Eliza és az én esetemben minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentsen minket, sőt életveszélynek tette ki magát, de segített megmenekülnünk. Körülnézett a szalonban. – Dommic Lachlan Guisachan biztosan nem őrült vagy becstelen. Devil áthatón nézett előbb Breckenridge-re, aztán Jeremyre, majd Heatherre és Elizára, és bólintott. – Ezzel egyet kell értenem, ami azt jelenti, hogy van valami nagyon lényeges elem, amelyet még nem ismerünk. – Így igaz – szólt Gabriel. – De van mostanra valószínűleg két ember, aki ismeri a teljes történetet. – A felé forduló arcokat nézte. – A gróf és Angelica. – Ekkor Lady Osbaldestone felé fordult. – Hol van Glencrae székhelye? Therese megnézte a megfelelő bekezdést. - Mheadhoin-kastély, Glen Affric. – Skót felföld – bólintott Lucifer. – Oda vihette Angelicát. – Menjünk! – Demon elindult az ajtó felé. A férfiak többsége követte. – Várjatok! – kiáltott Devil. Hosszú pillanatokig szótlanul nézte a Lady Osbaldestone ölében heverő könyvet. Aztán nyugodt, magabiztos hangon szólalt meg: – Nem szabad méltatlanul bánnunk a gróffal. Ideje tisztelnünk, ami a becsület szerint tisztelendő benne. Kockáztatta, hogy visszatért Londonba, kockáztatta, hogy megjelenik a társaságban. Nem tudhatta, hogy Angelica gyakorlatilag segíti a saját elrablását... hiszen Glencrae nem lehetett felkészülve erre. Mégis úgy vitte ki, hogy szinte senki sem vette észre... és mindannyian tudjuk, hogy Angelica nem hagyta volna magát egyszerűen elhurcolni. Sikoltott volna, és arra mindenki felfigyel. De Glencrae nem hibázott. Visszatért az estélyre és még legalább egy órát maradt. Így időt nyert. Végig ezt a hűvös nyugalmat láttuk rajta. Aztán kisétált egy barátjával, elment egy klubba... de nem maradt ott éjszakára. – Devil ekkor Therese

Osbaldestone-re nézett. – Van londoni rezidenciája? Az idős hölgy a könyvet böngészte, majd kijelentette: – Igen. A Glencrae-ház a Bury utcában. – Olyan közel... – Devil önkéntelenül elmosolyodott. – Oda vihette, és fogadni mernék, hogy ott maradtak egy ideig. Olyan közel a Dover utcához! Ott maradtak öt napig, amíg mi minden Skócia felé tartó kocsit átvizsgáltunk, és gyakorlatilag lezártuk az összes északra vezető utat. Kivárták. – Rájött, hogy többes számot használt, vagyis nem csak Glencrae-re utalt. – Mielőtt nekiindulnánk Skóciába, menjünk el a Bury utcába, és nézzük meg, ott mit találunk. A Bury utca olyan közel volt, hogy gyalog mentek kettes-hármas csoportokban, egymástól kissé lemaradva, hogyne keltsenek feltűnést. A Giencrae-házat nem volt nehéz megtalálni, mert a kétszárnyú kapu fölött ott volt a neve. A kapu erős lánccal és lakattal volt lezárva. – Valószínűleg ki tudnám nyitni – szólt Gabriel, a lakatot szemlélve. – De úgy néz ki, hogy ezt évtizedek óta nem nyitották ki. – Hagyjuk a kaput – lépett melléjük Devil, aki akkor ért oda. – Nem itt közlekedtek. Próbáljuk meg a hátsó bejáratot. Megtalálták az istállót. A kertkaput is. Demon benézett a közeli istállóba. – Üres, de jó állapotban van. Kitakarítottak, mielőtt elmentek. A kertkapu lakatját Gábriel egy perc alatt kinyitotta, aztán egymás mögött vonultak a ház felé az ösvényen. Devil bekopogott a konyhaajtón. Mivel nem kapott választ, félreállt, és intett Gabrielnek. Két perccel később beléptek a személyzeti ebédlőbe. Vane az ebédlőből nyíló konyhába ment, majd visszatért. – Minden tiszta, sehol egy porszem. Itt voltak. A folyosón az előcsarnokba mentek, ahol Lucifer megállt és körülnézett. – Nagyon kellemes hely. Devil felmordult. – Váljunk szét, jusson ember minden szintre. – A szalon nyitott ajtaja mögött látható bútorhuzatokra pillantott. – Talán meg tudjuk állapítani, hányan lehettek. Elindultak felfedezőútra. Devil, Vane és Lucifer a földszinten a fogadóhelyiségeket nézte végig. A szalonban Lucifer leguggolt egy komód előtt, és kinyitotta ajtaját. Benyúlt, gyertyatartót vett elő, nézegette, aztán felsóhajtott és

visszatette. – Nagyon úgy érzem, hogy ezt a házat anyámnak rendezték be... ez az ő ízlése. – Felállt, a íalakat nézte. – Úgy tűnik, Mortimer egyszerűen feladta, bezárta ezt a házat és hazament. Elengedte. – Nem... Sohasem volt az övé. Mindig Martint szerette – mondta Devil, és követte Lucifert. Vane, aki az ebédlőket nézte meg, a hallban csatlakozott hozzájuk. – Csak a reggelizőszalont takarították ki. Két terítéket használtak nemrégiben, és az asztal két távolabbi végén ültek. Devil bólintott. – Angelica és a gróf. – A másik folyosó felé mutatott. – Arra! A könyvtárban olyan levélpapírt találtak, amelyre Angelica a két levelét írta. Lucifer a helyiség másik végébe ment, az ablakokat ellenőrizte, kinézett a kertre, a fal magasságát szemrevételezte. Nyílt az ajtó, és beléptek a többiek. – Két szobát, két lakosztályt használtak az emeleten – jelentette Gábriel. – Úgy tűnik, a grófné lakosztályában szobalány aludt az alkóvban. Csak abban a lakosztályban újították fel a hálószobát. – Négy padlásszobát használtak – közölte Breckenridge. – Mindegyiket abban a szárnyban, amelyben a férfiszemélyzet lakhatott. Devil megállt az íróasztal mögött. Nem hagytak iratokat az asztalon, sem a fiókokban. Meglepőnek tartaná, ha nem volna valahol a helyiségben elrejtve egy széf. Am az íróasztalon tintából és a még puha pecsétviaszból látta, hogy a gróf használta az íróasztalt, amíg itt volt Angelicával. – Egy könyv hiányzik – mondta Jeremy és közelebb hajolva a polc üres helyét nézte, majd Devilre pillantott. – Nemrégiben vették ki innen. Látom a pomyomokból. És ha ki kellene találnom, melyik könyv volt az, azt mondanám, hogy a Robertsontól Skócia története. Devil összevonta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy Glencrae életének ebben a szakaszában ezt a könyvet tanulmányozná. – Nem valószínű – ismerte el Jeremy. – Szerintem Angelica olvasta, és mivel a hálószobában sem hagyta, nyilván magával vitte. Gabriel elgondolkodott. – Skócia történetét tanulja? – Úgy tűnik – felelte Michael. – Ami felveti azt a kérdést, hogy vajon önként ment el, vagy kényszer hatására? Lucifer felsóhajtott, és a könyvespolcnak dőlt. – Önként ment el a

gróffal. Devil ránézett. – Nem mondok ellent, de hogyan lehetsz ebben ilyen biztos? Lucifer az ablakra mutatott. – Régi zárak, az ablakokon nincs rács. A belső ajtók többségén eleve nincs zár. – Gabrielre pillantott. – Odafent? – Ugyanaz. És a grófné lakosztályának ablakát nemrég kinyitották. Egy olyan kisasszonynak, mint Angelica, nem okozott volna nehézséget lemászni a vastag kúszónövényzeten, aztán át a borostyánnal benőtt falon. Egyszerűen kijuthatott volna az utcára és hazaszalad – mondta Gabriel, aztán összenézett Devillel. – Lucifernek igaza van. Mindenkinek igaza van. Angelica valamilyen okból szövetkezett a gróffal, beleegyezett, hogy elrabolja, ami véleményem szerint így már nem számít lányrablásnak. Itt semmi nyomát nem találtuk annak, hogy lekötöztek volna. Hiszen a gróffal étkezett, és mint tudjuk, leleményes és éles elméjű. – Körülnézett a társaságon. – Ha napokig itt voltak, rengeteg ideje lehetett elmenekülni, és nyilván tudta, hogy még a Mayfair negyedben van. Ha akarata ellenére tartották volna fogva, nem tétovázott volna leütni az őrzőjét, tíz perc alatt túljut a kert falán, öt perccel később már otthon van. De semmi jelét nem látom annak, hogy erre akár kísérlet történt. – Újra Devilre és Gabrielre pillantva kijelentette: – Igazatok van. Valami nagyon fontos dolog lehet, amelyről nekünk még nincs tudomásunk. Devil az íróasztalon dobolt. – Megtehetjük, hogy türelemmel kivárjuk, hogy Angelica vagy a skót nemes üzenjen. Biztos vagyok benne, hogy józanabbik énünk így döntene. – Elhallgatott, majd folytatta: – Ám megtehetjük azt is, hogy Skóciába vágtatunk, és kiderítjük, hogy miről szól ez az egész. Ki tudja? Lehet, hogy szükség lesz a segítségünkre. Lucifer felegyenesedett. – Én a másodikra szavazok. – Én is – jelentette ki Vane. – Én szintén – csatlakozott Démon. Gabriel, Jeremy és Breckenridge bólintott. Martin a St. Ives-házban marad Celiával, mivel senki sem gondolta, hogy az ő korában sokat lovagol. Michael Anstruther-Wetherby elkomorodott. – Bármennyire szeretnék veletek tartani, túlságosan lefoglalnak az államügyek, nem hagyhatom el a várost. Devil bólintott. – Te lehetsz a kapcsolattartónk. Ha valami váratlan

dolog történik, csak üzenj. Michael összevonta a szemöldökét. – Hová? Devil elmosolyodott. – Természetesen a Mheadhoin-kastélyba. Úgy tűnik, a gróf már családtag lett, ezért kezdhet elgondolkodni ennek elkerülhetetlen következményein. Michael is bólintott. Devil ellépett az íróasztaltól, és az ajtó felé indult. – Futárt küldök Richardhoz, mert sohasem bocsátaná meg nekünk, ha ebből a kalandból kihagynánk, és az ő kastélyához olyan közel van. Otthonról csatlakozhat hozzánk. – Az ajtóban megállt, visszanézett a társaságra. – Nem volna szerencsés, ha meglátnának minket egy csapatban kilovagolni a Mayfair negyedből. Találkozzunk a Barnett Hillnél három órakor, és készüljetek fel, hogy gyakran váltunk lovat útközben. – Azzal megfordult. – Lóhalálában felmegyünk Skóciába, és udvariasan megkérdezzük Angelicát és az ő grófját, hogy mi ez az egész. Angelica Dominic mellett lovagolt a reggeli napfényben, de aztán felhők borították be az eget. Elhagyták Kilmoracket, az út a Beauly folyó partján vezetett számos kis falun át, majd délkeletre fordult egy hosszú völgy mentén, amelyet Strath Glassnak neveztek. Mindkét oldalon kopár hegyek emelkedtek, ám a Glass folyó völgye buja zöld volt; Angelica könnyű vágtában lovagolt, és csodálta az út fölött összezáródó fák sokféleségét: nyírfák, magyal, néhány bükkfa, tölgy és némelyeket kevésbé ismert. Bozontos, csavart szarvú felföldi marhák legeltek a zöldellő mezőkön, néha felbőgtek, és visszhangzott a hegyek között. – Cannich — intett Dominic az út menti tisztáson álló házak felé. – Van ott egy kis fogadó, ahol megállhatunk. – Mennyi az idő? – kérdezte Angelica, és a már teljesen szürke égboltra nézett. – Dél körüljár – felelte Dominic, és elővette a zsebóráját. – Háromnegyed tizenkettő. A többiek egy kicsit lemaradtak, így nyugodtan beszélhettek. Angelica Dominic szemébe nézett. – Meg kell mondanunk a többieknek, mit fogunk tenni. Ha nem mondjuk meg nekik, nagyon valószínű, hogy reagálásuk tönkreteszi a tervünket. – Igazad van – felelte Dominic kis idő múlva. – Meg kell

magyaráznunk nekik, mit akarunk csinálni. – Azt is el kell mondanunk nekik, hogy csak így tudunk eleget tenni anyád követelésének, így vehetjük rá, hogy visszaadja a kelyhet, Dominic komoran bólintott. Néhány perccel később megálltak a fogadó előtt. Rögtön a kis különterembe vezették őket, egy alacsony mennyezetű helyiségbe. Amint helyet foglaltak, egy idős férfi, aki fogadta őket, és egy asszony, akit Angelica a feleségének gondolt, levest és kenyeret hozott, mindenkit kiszolgáltak, majd távoztak. Evés közben nem beszéltek. A második fogás kitűnő vadpástétom volt. Angelica annyit evett, amennyit bírt, a maradékot Dominic elé tolta. Képtelen volt sokat enni a feszült várakozástól. Angelica köhécselt. A többiek felnéztek. – A gróf és én szeretnénk elmagyarázni, milyen taktikát fogunk alkalmazni, hogy meggyőzzük a gróftiét, adja vissza a kelyhet, amelyet elrejtett. Mindenki rá figyelt, csak Dominic evett tovább. Angelica folytatta: – Mint tudják, a grófné azt az árat szabta a kehely visszaadására, hogy a gróf raboljon el engem, és vigyen a kastélyba. Nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy elrablásom az előkelő társaság előtt teljesen tönkreteszi a jó híremet. Nem fontos, hogy miért akarja ezt, de annak érdekében, hogy teljesítsük a követelését, és visszaszerezzük a kelyhet, nekem és mindenkinek, aki azt szeretné, hogy a Guisachan-klán megmaradjon, azon kell munkálkodnia, hogy meggyőzzük a grófnőt, valóban tönkre lett téve a jó hírem. Kis szünetet tartott, majd folytatta: – A tönkretétel lényeges elemei nem fontosak, mert a grófné meggyőzésére csak annyit kell tennem, hogy elhitetem vele, tönkre vagyok téve – mondta. – A grófné rám és Glencrae-re fog figyelni, hogy miként viselkedik velem. Ez nagyon fontos, sőt döntő jelentőségű lesz számunkra ahhoz, hogy visszaszerezzük a kelyhet. Színlelni fogunk, színészkedni, de hitelesnek kell látszania. Arcukat kémlelve folytatta: – Tehát, amint a kastélyba érünk, a gróf és én furcsán fogunk viselkedni egymással, én pedig mindenki mással. Ahhoz, hogy hatásos legyen, én nem olyan leszek, amilyennek megismertek, ahogy a gróf sem. Mulley letette a villáját. – Tehát arra van szükségük, hogy a többiek is segítsenek fenntartani a látszatot, hogy ön tönkre van téve. – Remélem nem lesz sok tennivalójuk, de ha a grófné figyel, nem

szabad semmilyen együttérzést mutatniuk irántam. Az a legfontosabb, hogy maguk öten semmin se lepődjenek meg, amit mondunk vagy teszünk, mintha csak a folytatása volna annak, amit Londonban láttak tőlem. Dominic félretolta az üres tányérját. – Meglehet, szükség lesz arra, hogy úgy tegyek, mintha... durva lennék Miss Cynsterrel – pillantott Angelicára. – Elmondtam Miss Cynsternek, hogy a kastélyban mindenki tudja, sohasem bánnék úgy egy hölggyel, ahogy kénytelen leszek színlelni, de Miss Cynster beleegyezett, hogy mindent meg kell tennünk a kehely visszaszerzése érdekében. Addig kell folytatnunk a színlelést, amíg anyám vissza nem adja a kelyhet. Látta a helyeslő pillantásokat, csodálatot és hálát az emberek tekintetében, és ettől jobban érezte magát. – Úgy véljük, a színlelés az egyetlen lehetőség, mivel nagyon fogy az idő. Miss Cynster és én azt kérjük maguktól és a kastélyban élőktől, hogy ne mutassanak döbbenetét. Bármit látnak, bármit hallanak, úgy kell viselkedniük, mintha teljesen valóságos volna. Nem kelhetnek Miss Cynster védelmére, és anyám sem láthatja, hogy segítenek neki. Angelica vette át a szót. – A kastélyba érkezésemkor például mocskosnak, fáradtnak, kedélytelennek kell látszanom. Nem viselhetem ezt a ruhát. Brenda és én összegyűljük a régi báli ruhámat, amelyet az elrablásom estéjén viseltem. Azt akarjuk, hogy úgy nézzen ki, mintha szigorúan fogva tartottak volna egész úton. Nem lovagolhatok Ebony hátán, hanem lecseréljük az egyik málhás lóra. Felpillantott Jessupra. – Mivel a grófné nem jár az istállóba, ha Thomas hátul tudná tartani Ebonyt, amíg a lovakat bekötik az istállóba, az elég biztonságos, de a kastély közelében kell a cserét végrehajtanunk, mert Ebonynak nem fog tetszeni, ha nem lehet Hercules közelében. Jessup és Thomas bólintott. – És a málhás ló nyergére kell kötözni engem. Dominic elkomorodott. – Azt hiszem, ez már túlzás. – Nem – mondott ellent Angelica. – Ha a grófné meglátja, hogy úgy emelsz le a nyeregből, hogy a kezem össze van kötözve, feltételezi, hogy egész úton így bántál velem. Muszáj azt hinnie, hogy próbálkoztam szökéssel, de nem sikerült. Dominic egyre komorabban nézett maga elé, de Mulley készségesnek bizonyult: – Van egy kenderkötél a poggyászban,

kisasszony, de attól tartok, hogy felhorzsolja a csuklóját. – Tökéletes! A horzsolás hamar begyógyul, és csak néhány mérföldig kell kibírnom. – Mielőtt Dominic tiltakozhatott volna, folytatta: – El kell rejtenünk a poggyászomat és a kalapdobozomat. A grófné elégedettebb lesz, ha egy szál ruhában jelenek meg előtte. Brenda segített: – A poggyászt könnyű eldugni, a kalapdobozra pedig lópokrócot terítünk. – Kitűnő. – Angelica ekkor Griswoldra és Mulley-re pillantott. – Van két dolog, amit most el kell határoznunk. Ki az a kastélyban, akit a bizalmunkba avathatunk? Mindenki furcsán nézett. – Nem tudhatjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, amikor döntő fontosságúnak bizonyulhat, hogy egy klántag pontosan tudja, mi történik. Megegyeztek abban, hogy a kastélyban mindenkinek a tudomására kell hozni a színlelés tényét. Dominic megbízta őket, hogy diszkréten terjesszék. – Az utolsó dolog, amelyben meg kell egyeznünk, hogy a kastély melyik részében leszek fogva tartva. Lehetőleg olyan hely legyen, ahová a grófné nem tud könnyen eljutni. – A várbörtönbe nem! – mordult fel Dominic. – A keleti torony földszinti szobája? – kérdezte Mulley, a kastély urára pillantva. – Ahová az ön szobájából titkos lépcső vezet. Nincs benne más, csak régi bútorok és ládák. – És egy rozoga ágy – mondta Dominic, azzal felállt. – Igen, az tökéletesen megfelel. Titkos lépcső? Milyen kényelmes megoldás! Angelicának tetszett a javaslat, de sikerült visszafognia magát. – Akkor mindenben megegyeztünk – szólt, az üres tányérokat nézve. – Ideje, hogy hozzáfogunk a színjáték megvalósításához. Azzal a szoknyáját megemelve felállni készült. – Nem... Egy pillanat. – Brenda intett, és Dominicre nézett. – Van még egy dolog, amit nem beszéltünk meg... illetve kettő. A fiúk. Dominicen látszott, hogy ez a kérdés komoly problémát jelent. – Nem akarom, hogy a fiúk lássanak engem és Miss Cynstert, amikor ezt a színjátékot játsszuk. – A hangja jegesen rideg volt. – Nem akarom, hogy olyan viselkedést lássanak tőlem. – Angelicára pillantott. – És azt sem akarom, hogy téged lássanak úgy viselkedni.

Angelica. megfogta a kezét. – Ez természetes – mondta, és segélykérő pillantással nézett körbe. Brenda vette át a szót. – Hetekig távol volt, uram, így amint a kapuházból az őrök meglátnak minket, lekiáltanak, és a kis gazemberek lejönnek nézni minket, ahogy belovagolunk... – Nem. – Jessup a kastély urára nézett. – Egy ilyen napon, mint ez a mai, biztosan Scanlonnal bóklásznak. Majd megkeresem őket, mielőtt visszaérnek a kastélyba. De mit mondjak nekik? – Mumpsz – szólalt meg Angelica. A többiek értetlenül néztek rá, így megmagyarázta. – Azt kell mondani nekik, hogy mumpsz, kanyaró vagy más fertőző gyerekbetegség ütötte fel a fejét. Mondják azt nekik, hogy a gróf vendéget hozott magával, de ez a barát valami himlőt kapott el, ezért azt akarja, hogy a következő néhány napban a fiúk maradjanak a szobájukban, amíg a veszély elmúlik. A szabadba ezután is kimehetnek, de a kastélyban nem szabad bóklászniuk. – Dominicre nézett. – Ez megfelel? Dominic összevonta a szemöldökét. – Megfelelhet – mondta, és Jessupra nézett. – Mondd meg nekik, hogy ma éjjel bemegyek hozzájuk, és megmagyarázom. Jessup bólintott. Dominic odafordult a többiekhez. – Van még valami? Mindenki a fejét ingatta. – Ez esetben induljunk tovább a kastélyba – mondta Dominic, azzal felállt, és a kezét nyújtotta Angelicának. Angelica pedig magabiztosan mosolygott, és a jövendőbelijével kéz a kézben léptek ki a helyiségből. Egy Tomich nevű falu után álltak meg. Dominic leszállt a lóról, és leemelte nyergéből Angelicát. – Még néhány száz méter, és a kapuőrök meglátnak minket. Angelica a karjába simult. – Hamar átöltözök. Dominic déli irányba mutatott. – Arra menj. Ott kevesebb az esélye, hogy valaki meglát. Angelica átadta a lovaglóostorát, kesztyűjét és a kalapját is, majd Brendára pillantott, aki a poggyászból a halvány kék estélyi ruhát és a vállkendőt próbálta előkeresni. – Addig elkezdem kihámozni magamat ebből a ruhából – szólt Angelica, majd megfordult, és elindult az út menti bokrok felé, így

néhány lépés után már nem lehetett látni az útról. Egy kis tisztásra ért, ahol megállt, és a kabátját kezdte kigombolni. Kilépett szoknyájából, éppen egy faágra akasztotta, amikor ág reccsenését hallotta a háta mögül. - Köszönöm. Megfordult. Nem Brenda hozta a ruháját. Dominic állt karnyújtásnyira tőle. A gyűrött selyemruha lecsúszott a karjáról, a vállkendővel együtt. – Brenda azt mondta, összegyűrve akarod felvenni. – Igen. – Átvette a ruhát, és maga elé tartotta. – Ez... jól össze van gyűrve. Egy közeli ágra akasztotta, majd figyelmét a blúz kigombolására fordította, és úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Dominic őt lesi. Azon tűnődött, vajon ez a látvány kizökkenti-e Dominicet láthatóan komor hangulatából. Amikor sikerült levetnie a blúzt és rápillantott, Dominic arcáról semmit sem tudott leolvasni. – Tessék – nyújtotta felé a blúzt, majd a kabátkára és a szoknyára mutatott. – Azokat is elviheted, de nem kell összegyűrni. Dominic fogta a másik két ruhadarabot is, és a karjára tette. Angelica belebújt a ruhájába, aztán Dominichez lépett, és hátat fordított neki. – Be tudnád fűzni? – Csak azért egyeztem bele, mert nincs más megoldás – mondta bosszús hangon. – De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyetértenék, vagy ne gyötörne ez a helyzet. Soha életemben nem volt semmi, ami többet jelentett volna nekem a klánnál. Te vagy az első. Az, hogy közted és a klán között kell választanom... – Nem kell választanod, hiszen leendő hitvesedként a klán tagjának tekintem magamat. Hozzád hasonlóan én is mindent megteszek annak érdekében, hogy a klán fennmaradjon. – Nem érdemellek meg. Angelica mosolygott. – Megérdemelsz, csak még fel nem foghatod. – Bár ebben a színjátékban nyilván lesz olyan kényszer, amit meg kell tennem, mindent megteszek a biztonságodért. – Tudom. Nem is várnék mást tőled. – Ebben legalább egyetértünk. – Végig meghúzta a fűzőzsinórt, a csomót is megkötötte. – Tudom, hogy bíznom kell benned, és bízom is, de... – Elhallgatott, és Angelica hallotta, hogy felsóhajt. – Sokat

segítene, ha megígérnéd, hogy abban a pillanatban, amikor bármit riasztónak vagy sértőnek találsz, azonnal szólsz nekem. – Megígérem. Ha a dolgok nagyon rosszra fordulnak, szólok. Dominic felsóhajtott. – Köszönöm. – Mélyen a szemébe nézett. – Van még valami. – Angelica kérdőn pillantott rá. – Nem tudlak megvédeni, ha mögötted állok. Angelica elgondolkodott, mire gondolhat, és ajánlatot tett: – Elém léphetsz, ha nincs más lehetőség. Megállapodtunk? – Megállapodtunk – felelte Dominic, és előreengedte Angelicát a fák között. Öt perccel később a Jessup által előkerített durva szövésű gyapjúköpönyegben, amelynek csuklyáját mélyen a szemébe húzta, összekötött kézzel ült a legöregebb málhás lovon. A csuklya mögül haja laza fürtökben lógott arcára, nyakába, és Brenda segítségével sárral és fűvel piszkolták össze a ruhát. Dominic széles vállát nézte, ahogy az ő felföldi hőse az utazás utolsó szakaszán kötőiében vezeti a málhás lovat, hogy visszaszerezzék a kelyhet a sárkánytól, amely ártó szándékkal elrabolta.

TIZENHETEDIK FEJEZET A vár nagyobb volt, mint amilyennek képzelte. A fák között látni lehetett a hatalmas kapuházat, két henger alakú torony között volt a függőhíd, éppen leengedve. Angelicát a várkastély urára emlékeztette: hatalmas, rendíthetetlen, megbízható, ha biztonságra van szükség, és erőt sugárzó. Minél tovább nézte, annál jobban erősödött benne az izgalom, amelybe némi megilletődöttség is elegyedett. Nemcsak Dominic, hanem ez a kastély is az övé lesz. Távoli kiáltás hallatszott. Dominic felemelte a kezét, jelezve, hogy hallotta a jelet. Dominic említette, hogy a vár szigeten áll, és a tó déli partjáról egy kisebb szigeten át lehet elérni. – A felvonóhíd működik? – Igen, de ritkán húzzák fel. Éjszaka leeresztik a kapurostélyt. Angelica a szerepére gondolva összegörnyedt, de a csuklya alól továbbra is mindent megfigyelt. Tíz perc múlva a tó partjára értek, és átjutottak a kisebb szigetre vezető fahídon. Anglica képtelen volt megállni, hogy ne nézzen körül jobban; színlelt rémületét használta kíváncsiságának leplezésére. A kisebbik sziget félhold alakú volt, a várfal védte a széltől. A híd a sziget keleti végéhez vezetett, a vár felvonóhídja pedig a nyugati végén volt. Ha valaki a kastélyba akart bejutni, végig kellett mennie a kis szigeten, és a várfalakról rhinden lépését figyelhették. Angelica közben a szigetet vette szemügyre. Sokkal nagyobb volt, mint a kis sziget, sűrűn álltak rajta a fák, közepén a vár. A falakon kívül mindkét oldalon vadon nőtt erdőt lehetett látni. A látványt a hegyek fenséges háttere fokozta. Angelica ennél vadregényesebb tájat még sohasem látott. Amikor közeledtek a felvonóhídhoz, Dominic rápillantott. – Készen állsz? Angelica rámosolygott, de görnyedt tartásán nem változtatott. – Vezess!

Néhány másodperc múlva Hercules patái már a felvonóhíd deszkáin dobogtak. Ahogy a kapuház hűvös árnyékában haladtak, Angelica felnézett, és megborzongott. Furcsa előérzete volt, de fogalma sem volt, mit érez. Aztán beléptek a várudvarra. Hazatérve Dominic még sohasem érzett ilyen feszültséget magában. Ám ismerős hangok és illatok üdvözölték, boldogan nézték, ahogy Herculest a várudvaron át a kastély felé vezeti. Próbált mosolyogni rájuk, de félúton sem volt a kastély meredek lépcsője felé, amikor a várudvaron levők észrevették a kantárszáron vezetett lóra kötözött görnyedt alakot. Kíváncsi tekintettel, kérdőn néztek rá. Dominic hagyta, hogy a többiek adják meg a választ, és ellenállt a késztetésnek, hogy hátranézzen Angelicára. Egyenesen a lépcsőhöz lovagolt, majd leszállt és átadta Hercules kantárját a hozzá siető lovásznak. Komor aggodalommal nézett fel, amikor az anyja éppen kirohant a kétszárnyú ajtón. A lépcső tetején hirtelen megtorpant, és meglepetten, hitetlenkedve nézte a gróf foglyát. Dominic megfordult, a málhás ló mellé lépett, és leemelte Angelicát a nyeregből. – A lépcső tetején van – súgta. Angelica nekitántorodott – a színlelés része volt ez is –, majd elfojtott zokogással körülnézett, mintha a menekülést fontolgatná. Dominic a hátára tette a kezét, és a lépcső felé fordította. Angelica megbotlott, mintha meglökte volna, és kis híján elesett. Dominic megmarkolta a könyökét, de szorosan kellett fognia, mert Angelica küzdött ellene. Nem is kellett bosszúságot színlelnie, amikor megszólalt. – Hagyja abba, esztelen nőszemély! – A lépcsőre lökte, majd kénytelen volt felrángatni. Angelica úgy tett, mintha ellenállna, nem akart mozdulni, és az összekötött kezét mutatta fel, ha valaki még nem látta volna. A kapálózástól lehullott róla a köpönyeg, feltárult a piszkos estélyi ruhája. Angelica előre figyelmeztette, hogy nagyon jó színésznő, Dominic azonban csak most látta, hogy mennyire az. Vele is majdnem elhitette, de így könnyebb volt játszani. Angelica a grófné előtt támolygott, amikor Dominic Mirabelle-re nézett.

– Azt akarta, hogy egy elrabolt Cynster lány jelenjen meg itt. Engedje meg, hogy bemutassam Miss Angelica Cynstert. – Valóban? Engedd meg, hogy megbizonyosodjam róla. – azzal két kézzel lelökte a lányról a csuklyát. Angelica összerezzent, majd értetlenül bámult Mirabelle-re. Mirabelle rögtön Angelica arcvonásait fürkészte, majd a tekintete lejjebb siklott a foltos, gyűrött ruhára, az összekötözött csuklóra, aztán Angelica szemébe nézett, és elmosolyodott. – Tényleg megcsináltad! Dominic gyomra felfordult ettől a mosolytól. Angelica rögtön Mirabelle-re vetette magát, megragadta a kezét. – Grófné! Kérem, térítse észre. – Esetlenül térdet hajtott. – Rá kell vennie, hogy engedjen el! – A hangja arra engedett következtetni,.hogy sok borzalmat kellett átélnie az úton, és a megpróbáltatások hatására rögtön összeesik. Dominic utánamozdult, ahogy Angelica távolodott tőle, vészjóslón nézett, elkapta a könyökénél fogva, és elrántotta anyja elől. – Nem érti? – kérdezte nagyon cinikus hangon: – Éppen a grófné miatt van itt. Azzal a kastély előcsarnoka felé taszigálta. Az anyja repesett az örömtől. – Ez tényleg Angelica Cynster! – Személyesen – mordult fel Dominic, és átlökte a foglyát a küszöbön. Mivel fogalma sem volt, mit vett a fejébe Angelica, mi lesz a következő lépése, megragadta a karját, és szorosan fogta. – Lady Celia Cynster harmadik lánya. Angelica Cynster elrabolva, ide hozva, ahogy parancsolta, anyám. Angelica szája tátva maradt a csodálkozástól. Értetlenül bámult előbb Dominicre, aztán a grófnéra, mintha akkor értette volna meg, és a helyzet felismerése végtelen rémülettel töltené el. – Tessék? Ön volt az, aki... – mondta, és a könnyeivel küszködött. – De... miért? Mirabelle tekintetében rosszindulat villant. – Ami azt illeti... hamarosan megtudja, kedvesem. Dominic elhúzta Angelicát az anyjától, és kettőjük közé állt. – Én teljesítettem az alku rám eső részét. Most pedig... hol a kehely? Mirabelle csak Angelicát nézte kárörvendő tekintettel, aztán fiára pillantott, majd negédes hangon kijelentette: – Igazán nem gondoltam

volna, hogy megteszed... Hogy képes vagy megtenni. – Ezennel bebizonyosodott a tévedése, anyám. Tehát hol van a kehely? Mirabelle még egy percig szemlélte a várkastély urát, majd megszólalt: – Ne olyan hevesen! Meglepetést okoztál... Kell egy kis idő, hogy meggyőződjem arról, ez a valóság. és felfogjam, mit jelent ez. – Ekkor pillantása Angelicára rebbent. – Hogy kiélvezzem győzelmemet. – Nem így szólt az alkunk. – Soha egyeden szóval nem mondtam, hogy abban a pillanatban visszaadom a kelyhet, amint idehozod Celia egyik lányát. – Mirabelle a szokásos megvető tekintetével ismét a fiára nézett. – Adnod kell egy-két napot, hogy meggyőződjek a valóságról, és kiélvezzem a bosszúmat. Hiszen olyan sokáig vártam rá! Időben visszakapod a drága kelyhedet. – Azzal visszafordult Angelica felé, és magához hívta. – Jöjjön velem, gyermekem! – Nem. – Dominic vasmarokkal tartotta Angelicát. – Amíg vissza nem kapom a kelyhet, Miss Cynster az én őrizetemben marad – jelentette ki. – Nem akarom, hogy elmeneküljön, vagy más módon eltűnjön, főleg azok után, hogy milyen nagy nehézségek árán tudtam idehozni. Mirabelle szeme megvillant, szó nélkül sarkon fordult, és határozott léptekkel az északi torony ajtaja felé ment. Amint eltűnt, Dominic halkan káromkodott. – Nem gondoltad komolyan, hogy egyszerűen odaadja – súgta Angelica a háta mögül. – Az a hiú remény élt bennem, hogy amikor téged meglát, annyira elárasztja a káröröm, hogy gondolkodás nélkül visszaadja. – Angelica oldalba bökte. – Türelem! Hiszen csak most érkeztünk... Mutasd meg nekem a szobát, ahová be akarsz zárni. Dominic összeszorította a fogait, nehogy újra elkáromkodja magát, majd megragadta Angelica karját, és terelte a nagyterembe. Ideiglenes szállásán, a keleti torony alagsorában Angelica örömmel látta, hogy magasan kis ablakok vannak, és az egyik falnál kandalló áll. Ha néhány órát el kell töltenie itt, elég kellemessé lehet tenni a helyet. Körbejárt a helyiségben, próbálta megtalálni a Dominic szobájába vezető titkos lépcső ajtaját, aztán visszafogott hangon parancsokat adott

Griswoldnak és Mulley-nek, akik megjelentek a csomagjaival. Brenda már korábban elrejtette a kalapdobozt. Küldjék ide Johnt és Mrs. Mackot – parancsolta Dominic. – És állítsanak őröket a folyosóra, arra az esetre, ha a grófné meg akarná látogatni Miss Cynstert. – Igenis, uram - felelte Mulley, azzal meghajolt és távozott. – Intézkedem, hogy odafent minden rendben legyen, nagyuram – szólt Griswold, majd fejet hajtva távozott. Dominic körbepillantott a helyiségben. – Berendezzük neked ezt a szobát, ám valójában az én lakosztályomban fogsz lakni. – Hol van a titkos lépcső? Dominic megmutatta. – Ott. – Azzal elindult. – Ezt mind itt hagyjuk. Így jobban hasonlít egy alagsori cellára. Angelica bólintott, és melléje lépett. A külső falnál álltak. – Add a kezed! – Megragadta Angelica kezét, és vezette. Az egyik kőben mélyedést találtak, és azt megnyomta. A kő körülbelül egyujjnyit előremozdult. Dominic elengedte a kezét, megmutatta a kőbe vésett ujjbegynyi bemélyedést, majd intett, hogy próbálja ki. Arra számított, hogy Angelica nem lesz képes elmozdítani ilyen súlyos követ, ám tévedett. A kő mozdult, a titkos ajtó könnyen kitárult, de közben szörnyen csikorgott. Kinyílt mögöttük az ajtó, és idősebb asszony lépett be, ősz haja szoros kontyba fogva. Őt Dominicnél néhány évvel idősebb, egyszerű öltözetű férfi követte. – Szentséges ég! – Az asszony térdet hajtott. – Még ebben az órában beküldők egy fiút, hogy olajozza meg. – Azzal felegyenesedett, várakozó pillantást vetett Angelicára, aztán összecsapta a kezét, és kedvesen mosolygott Dominicre. – Szép napot, uram. Nagy öröm újra itthon látni. A férfi Angelicára pillantott, majd meghajolt, és kérdőn nézett a gazdájára. – Hívatott minket, uram. Dominic a házvezetőnőnek és az intézőnek a jövendőbelijeként mutatta be Angelikát. Ez a közlés láthatóan örömmel töltötte el őket, és mint arra számítani lehetett, kíváncsiak lettek. Angelica udvariasan válaszolt, de Dominicre hagyta, hogy megmagyarázza a színjátékot. Közben Mack és Erskine arcát figyelte. Angelica sejtette, hogy mindketten kicsi korától ismerik Dominicet, és a többiekhez hasonlóan ők is nagyon készségesek voltak.

Megnyugodva pillantott a lépcsőre. Fél füllel hallgatta, ahogy Dominic utasításokat ad a kényelmére vonatkozóan, és magában mosolygott. Azt hitte, fel van készülve arra, milyen hatást vált ki belőle Dominic otthona, de a szokásosnál élénkebb képzelete ezúttal alulmaradt a valósággal szemben. A vár lenyűgöző volt, a kastély egyenesen pompás. Ahhoz képest, hogy olyan rideg tekintetű, sötét szívű boszorkány lakta, valóságos csoda, hogy béke honolt a falak között. Az edinburgh-i házat Dominic nagyanyja rendezte be, és Angelica látta, hogy a kastélyban is a néhai grófné hatása erősebbnek bizonyult Mirabelle barátságtalanságával szemben. Angelica azt hitte, felkészült a Dominic anyjával való találkozásra, de amikor először nézett Mirabelle szemébe, döbbenetét érzett. Meglehet, hogy Mirabeíle-nek vannak őrült ötletei, de ez nem jelenti azt, hogy nem okos, ravasz és számító. Dominic előre figyelmeztette, és igaza volt, tehát a színjátékukat nem lesz olyan könnyű eljátszani, mint gondolta. – Beküldök néhány lányt, hogy ágyazzanak meg, és rakjanak mindent rendbe, legalábbis annyira, hogy úgy tűnjön, valóban itt lakik – szólt Mrs. Mack, és Angelicára nézett. Dominic rápillantott. – Vacsoráig körbevezetem Miss Cynstert a kastélyban és a várban. – Erről jut eszembe, uram – szólt Erskine –, kívánja, hogy előrehozzam a vacsorát? Mivel Dominic nem válaszolt, Angelica rákérdezett: – Ha Glencrae gróf itt tartózkodik, mikor szokták felszolgálni a vacsorát? – Hat órakor, kisasszony – felelte Mrs. Mack. Angelica ekkor Dominicre nézett. – Legjobb volna ragaszkodni a szokásos napirendhez. Semmi ok arra, hogy átvegyék a londoni társaság időbeosztását, csak azért, mert én itt vagyok. Dominic bólintott. – Hat órakor vacsorázunk, Mrs. Mack. – Köszönöm, uram. Kisasszony – szólt Mrs. Mack térdet hajtva. Erskine meghajolt, és mindketten kimentek. Dominic ekkor Angelicához fordult, aki mosolyogva intett a titkos ajtóra. – Megmutatod, hová vezet? Dominic kézen fogta, teljesen kinyitotta az ajtót és átvezette rajta. Néhány perccel azután, hogy a vacsorára szólító gong megszólalt, Dominic egy láthatóan riadt, félénk Angelicát terelt a nagyterembe az

emelvényre. Elvezette az anyja mellett, aki a főasztalnál ült a szokásos helyén. Kihúzott egy széket, és ráparancsolt Angelicára. – Üljön le! Angelica úgy roskadt le, mintha villám sújtotta volna. Micsoda színészi tehetség! Dominic mereven ült a székén, a tányérjába bámult, ahogy felszolgálták a levest. A komorsága valós volt, bár erősen kételkedett abban, hogy az anyja, aki lopva sokszor rápillantott, sejti-e a valódi okot, hogy Angelica kénytelen volt az ő remegő rabjaként megjelenni. Minden perc, amelyet Angelica ezzel a nyilvános színjátékkal töltött, kínszenvedést jelentett, de kénytelen volt elviselni. Angelicának a támogatására volt szüksége, nem arra, hogy vonakodjon eljátszani a saját szerepét. Komor hangulata szerencsére éppen megfelelt annak a szerepnek, amelyet az anyja előtt kellett játszania. Nem hinné el, hogy elégedettséggel tölti el ez a helyzet, azt azonban elhiheti – és eddig minden jel szerint elfogadta –, hogy sikerült őt a kétségbeesésbe taszítani, mivel behódolt akarata előtt, és most elvesztett nemesi becsületét siratja. Ennek így kell lennie. Letette a kanalat, és Angelicára pillantott. A kisasszony a tányérja fölé hajolt kissé görnyedten, hogy még szánalmasabbnak látsszon. Csak kétkanálnyi levest vett magához, a másik keze a szalvétát szorongatta az ölében Ha Dominic nem tudta volna, hogy... – Melyik cellába zártad? Angelica összerezzent a grófné kérdésére, a kezéből hangos csörrenéssel kiesett a kanál. Dominic lassan elfordult, látta Mirabelle arcán a rideg örömöt, ahogy Angelicát szemlélte. – Az én tornyom alatti tárolóhelyiségben helyeztem el. Mirabelle nem tudott a titkos lépcsőről. – Miért nem a várbörtönben? – kérdezte gúnyosan. – Az alsóbb szint olyan hideg, nyirkos és sötét... az tökéletes hely számára. – Nem – felelte határozott hangon Dominic. – Mint korábban mondtam, miután olyan sokat kellett tennem, hogy elhozzam ide, nem akarom elveszíteni, mielőtt az ön bosszúvágya kielégül. Ott őrzöm, ahol a legbiztonságosabbnak tartom, vagyis elég közel ahhoz, hogy az

embereim észrevegyék, ha szökni akarna. A grófné szeme összeszűkült. – Azt hiszem, igazad van, hogy ilyen elővigyázatos vagy. Kötöztesd meg, hogy el ne szökhessen. – Nem. – Legalább bilincseld meg! Hiszen fogoly, nemde? Dominic a hangját vészjóslóan halkabbra véve, figyelmeztetően felmordult: – Én vagyok a vár ura, itt én parancsolok. Komolyan azt gondolja, hogy kijuthatna innen úgy, hogy senki sem állítja meg? Természetesen ezt a ravaszságot is feltételezte volna a menyasszonyáról: nem utolsósorban azért, mert a többiek hallgatták, ami a nagy asztalnál elhangzott, és úgy tűnt, mindenkit nagyon érdekel, mi fog történni. Ami azt jelenti, hogy Mulley, Jessup és a többiek is elterjesztették a hírt így ha Angelica hirtelen az ajtó felé rohanna, mindenki csak várná a következő jelenetet. Mirabelle hátradőlt a székén, miközben a szolga elvette előle az üres tányért. – Hát jó. Ahogy akarod. Dominic Angelica felé fordult, aztán szórakozottan megjegyezte Mirabelle-nek: – Ne aggódjék. Nem rog megszökni. – Angelica lesütötte a szemét, és Dominic elgondolkodva hozzátette: – Higgye el, nem fog elszökni. – Ki akarja élvezni a bosszúját. – Természetesen ezt akarja. – Angelica hanyatt feküdt Dominic mellett a baldachinos ágyban. A mellére húzta a takarót, az ágymennyezet kárpitját nézte. – De elég hamar rá fog unni; akkor átadja a kelyhet és minden rendben lesz. Sikerült valamit megtudnod arról, mit ért az alatt, hogy tönkre kell tenni? – Nem. – Dominic hanyatt fordult, a kezét összekulcsolta a tarkóján. Vacsora után közölte anyjával, hogy Miss Cynster nem vendég, hogy vele üldögéljen a szalonban, majd a foglyát visszatoloncolta a toronybeli raktárnelyiségbe. Már megvetették az ágyat, egy ládán gyertya égett. Angelica a poggyászában kutatott, a táskák a szobában voltak rejtve. Elővette a Robinson-kötetet, és kijelentette, hogy órákig kényelmesen el tudja foglalni magát. Dominic rögtön fel akarta kísérni a titkos lépcsőn, hogy a lakosztálya kényelmében tölthesse a várakozás óráit, de Angelica ragaszkodott ahhoz, hogy ott maradjon, hátha Mirabelle betoppan, amíg Dominic a fiúkat látogatja meg.

Így aztán bezárta Angelicát, zsebre tette a kulcsot, és elindult meglátogatni Gavint és Bryce-t. Angelica az ágyban odafordult felé. – Hogy vannak a gyámfiaid? Nem is mondtad. – Nagyon örülnek, hogy hazajöttem, de az nem tetszik nekik, hogy szobafogságra vannak ítélve. – Gondolom, rendes körülmények között a kastélyban szaladgálnak. Dominic bólintott. – Egy ideig szót fogadnak. Remélem, Mirabelle elég hamar elégedett lesz a bosszújával. Éppen a fiúk szobájából, a nyugati toronyból tért vissza, amikor Mirabelle megszólította az előcsarnokban. A tőle megszokottnál furcsább módon lelkes volt. Szeme csillogott a sötétben. Éppen azért indult, hogy megmondja neki, szándékában áll meghívni a „szegény, tönkretett gyermeket” a szalonjába másnap délelőtt. Mirabelle megesküdött, hogy „szemmel tartja” Angelicát, és nem fog megszökni tőle. Dominic nem akart beleegyezni, de tudta, hogy Angelica nem hagyná ki ezt a lehetőséget, ezért bólintott, majd a személyzethez indult, hogy megtegye a szükséges előkészületeket. – Beszéltem Elspethtel és Brendával. Brenda elkísér, és végig veled marad anyám szalonjában. Ha Mirabelle olyat tenne, ami nem tetszik neked, csak nézz valamelyikükre, és rögtön szólnak nekem. Angelica csak mosolygott. – Ne félj. Ez nekünk fog kedvezni. Az idegeire fog menni, hogy eljátszom a rettegő kisasszonyt. Bízd csak rám, garantálom, hogy így lesz. Dominic nem vitatkozott. – Addig. is... – úgy vélte, Dominic figyelmét el kell terelni valamivel az anyja viselkedéséről, hogy el tudjon aludni – el kell ismerned, hogy a mai előadásom kitűnő volt. Csak egy horkantás volt a válasz. Angelica széles mosollyal felemelkedett, és addig helyezkedett, míg Dominic derekán ült. Mindketten anyaszült meztelenek voltak, és a férfi mellkasára támaszkodva a szemébe nézett. Dominic szeme tágra nyílt. – Most mi... – Most, nagyuram, ideje megkapnom a méltó jutalmamat. – Ez esetben, hölgyem, készséggel állok rendelkezésére. Angelica ezt a kijelentést szó szerint értette, és a következő fél órában igénybe is vette a felajánlást.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Meséljen az első báljáról! Angelica pislogott. – Az... első bálomról? – Igen. – Mirabelle az ablak mellett a karosszékében ült. – Az ön első báljáról, kisasszony... Hol tartották, milyen ruhát viselt, mire emlékszik. Angelica kényelmetlen széken ült, mert Mirabelle ott kínálta hellyel. A szék az ablak felé nézett. – Úgy érti, a legelső bálomról? Amikor bevezettek a társaságba? Mert nem ez volt az első bál, amelyen részt vett. Mirabelle elkomorodott. – Igen. A nagy bálról. – Rendben – mondta, miközben egyik kezében zsebkendőt szorongatott. Angelica ragaszkodott a sírós, gyenge figurához. – A St. Ives-házban volt, az unokabátyám, Devil Cynster, St. Ives hercege rezidenciáján. A hercegné, Honoria, anyámmal együtt az est háziasszonya volt. – Hát persze. – Mirabelle szeme felcsillant. Angelica elhallgatott, mintha megriadt volna, de Mirabelle bosszúsan intett. – Folytassa! Meséljen még arról a bálról! Angelica feszengett. – Nagy bál volt. – A hangja elcsuklott, mintha valami kellemes emlék jutott volna eszébe. – Nagyon sokan voltak, az úri társaság java. Rajtam fehér muszlinruha volt. A dekoltázsa és a dereka, a ruha szegélye és az ujja apró pávakék rózsabimbókkal díszítve. – Melyik hölgy felejti el az első báli ruháját? – Pávakék báli topán volt a lábamon, a hajamban gyöngyház hajtűkkel tűzött pávakék selyemrózsa. Nagymamám gyöngy nyakékét és fülbevalóját viseltem, hozzá az édesapámtól kapott karkötőt és gyűrűt. – Elhallgatott, aztán felsóhajtott. – És minden táncot végigtáncoltam. – Ez az elsőbálozóknak kötelező. – Kivel táncolt először? Angelica szipogott. – Őkegyelmességével, Grantham hercegével. El kellett volna fogadnom a házassági ajánlatát, amikor lehetőségem volt rá. Már sohasem lesz jobb ajánlatom! A kitörni készülő zokogását visszafogva, fejét lehajtva zsebkendővel

törölgette a szemét. Közben nézte, ahogy Mirabelle rideg tekintettel méregeti. – Ne nyafogjon! – Mirabelle megmoccant a székében. – Meséljen a nővéreiről! Ők milyen ruhában voltak az első báljukon? Angelica valahogy előkotorta az emlékeket tudata mélyéről, de megkönnyebbült, amikor Mirabelle érdeklődése nővérei helyett előbb a fivéreire és gyermekeikre, majd társasági eseményekre, végül a társasági hölgyek mindennapjaira terelődött. Ezekre a kérdésekre gondolkodás nélkül tudott válaszolni, és sejtette, hogy Mirabelle meggyőzőnek találta válaszait, elhiszi, hogy valóban ő Angelica Cynster; közben minden lehetőséget megragadott, hogy keseregjen a sanyarú sorsán, és siratta az elveszett életét, amelyről Mirabelle szeretett volna többet hallani. A grófné egyre türelmetlenebb lett, végül annyira felbosszantotta Angelica siránkozása, hogy véget vetett a látogatásnak. Angelica Brenda kíséretében kilépett a grófné szalonjából. Brendával egymásra néztek, de nem szóltak semmit. Az ebédre szólító gongot éppen akkor hallották meg, amikor az ajtóhoz értek, ezért mentek a nagyterembe. Angelica újra a görnyedt, félelemtől reszkető kisasszony szerepét vette magára, és Brenda, a „börtönőr” kísérte a székéhez, meglehetősen gorombán. Dominic bólintott Brendának és leült. Nem nézett Angelicára, de halkan, feltűnés nélkül megkérdezte: – Hogy ment? – Átmentem a próbán, ami a személyemet illeti, de jobban érdekelte a társasági élet, hogyan élünk Londonban, ilyesmi. Fogalmam sincs, miért érdekli ez annyira – felelte a fejét lehajtva. Dominic megmoccant. – Jön. Angelica továbbra is a gyenge lányt játszotta. Dominic rápillantott, majd anyjára nézett. – Most elégedett? – Gratulálok – szólalt meg a grófné. – Ő valóban Angelica Cynster. De ahhoz, hogy teljesen kiélvezhessem bosszúmat, alaposabban ki kell kérdeznem. Gondolkodnom kell rajta, de nem ma délután. Holnap majd megint beszélek vele. Angelica magában háborgott, és pontosan tudta, hogy Dominic ugyanígy érez. Mi járhat a grófné zavart elméjében? Mivel erre a kérdésre képtelen volt választ találni, Angelica figyelmét a jelenlévőkre fordította. Ha kénytelen itt maradni, indokolt alaposan körülnéznie. Senki sem figyelt különösebben a nagy asztalnál ülő három

emberre... kivéve két kisfiút, akik a terem távolabbi végén ültek. Tágra nyílt szemmel néztek rá. Angelica tekintete egy időre megállapodott rajtuk, és látta, hogy a fiúk figyelik. Arra gondolt, talán figyelmeztetni kellene Dominicet, de kíváncsi volt, mire készülnek, és egészen biztos volt abban, ha magyarázatot kapnak, a két fiú megérti, miért van szükség a színlelésre. Az ebéd véget ért. Dominic rápillantott, de Angelica nem nézett a szemébe, hanem félénken lehajtotta a fejét, és azt súgta: – Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek a szobámba. Dominic magához intette Brendát az ő felügyeletével Angelica felállt a székből, és Dominicet nagy ívben kikerülve elhagyta a termet. Amint biztonságban érezte magát, elhevert az ágyon, kinyitotta a Robertson-kötetet, és olvasni kezdte. Két óra múlva, amikor Brenda benézett és megkérdezte, óhajt-e teát, Angelica becsukta Robertson-könyvét, és kijelentette: – A foglyoknak általában megengedik, hogy levegőzzenek. Menjünk sétálni az oromzathoz. Brenda végigvezette Angelicát a folyosókon, minél távolabb az északi toronyban lakó boszorkánytól. Angelica benézett a könyvtárba, de Dominic nem volt ott. A konyhában a személyzetből sokan ott voltak, mindenki mosolygott rá, ahogy elhaladt mellettük; fejet hajtottak udvariasan. Nyilvánvalónak látszott, hogy Mirabelle kivételével az egész kastély tudott a színjátékról. Angelica kénytelen volt elismerni, hogy ettől sokkal jobban érezte magát. Bármilyen fontos volt, nem vette jól ki magát, hogy Dominic kénytelen erőszakos férfinak mutatni magát. Brenda a vár déli falának oromzatára vezette. – Még ha őladysége kinézne az ablakon, itt akkor sem láthatja meg. – Remek. – Brenda mellett lépkedve a meredek lépcsőn Angelica megjegyezte: – Jó felegyenesedve sétálgatni. A görnyedéstől fájt már a vállam. – Nem is tudom, hogyan csinálja – mondta Brenda őszinte csodálattal. – Tényleg úgy néz ki, mint egy gyenge, erőtlen teremtés. – Nos, reméljük, csak ezt látja, amíg át nem adja a kelyhet. Amint átadta – szólt Angelica mosolyogva –, rögtön megtudja, hogy tévedett. Megállt, a karját feje fölé emelve nyújtózkodott; mélyet lélegzett,

érezte az erdő illatát. Aztán elindultak az oromfalon. Angelica rákérdezett, miért nem látnak személyzetet. – Csak a kapuházban vannak őrök – felelte Brenda. – Két idősebb férfi, mindketten a klán tagjai. Ha ismeretlen közeleg, megállítják, amint a hídra ér. – Brenda a falon túlra mutatott. Angelica megállt, hogy egy lőrésen át kinézzen a partról a kisebb szigetre vezető hídra, amely velük szemben volt. – Láttam már néhány várat, de ez a legvédhetőbbek közé tartozik. Lehetséges átúszni? – Lehetséges, de nehéz és kockázatos. Lépteket hallottak, megfordultak. Angelica mosollyal fogadta a melléjük lépő Dominicet. A gróf bólintott Brendának.– Visszakísérem a foglyot. – Igenis, nagyuram – felelte Brenda, majd somolyogva elindult a lépcső felé. Dominic csak nézte Angelica arcát. – Mi vett rá, hogy elhagyd a kastélyt? Az unalom? – Nem annyira az unalom, mint inkább a csalódottság. – Megfordult, és az épületek tetejét nézte. – Olyan sok mindent meg akarok tudni erről a helyről és az itteni emberekről, de nem tehetem, amíg tart a színjátékunk. – Sajnálatos módon ez valóban így van. Angelica felnézett a jövendőbelijére. – Valamit szeretnék megtudni. Van olyan ember a kastélyban, aki hűséges a klánhoz, de anyáddal is rokonszenvezhet? Mert akkor sokkal óvatosabbnak kell lennem. – Dominic mögé nézett, a szeme tágra nyílt. – Ó! Dominic hirtelen hátrafordult. – Milyen gyönyörű kutyák! – lelkendezett Angelica. Dominic felkészült, hogy Angelica elé lépjen, és visszatartsa a három spánielt, de azok alig álltak meg, hogy megsimogathassa a fejüket, mert a farkukat csóválva nyomultak az ismeretlent üdvözölni. Angelica a bundájukba túrt, és nevetett, ahogy a három kutya ugrándozott körülötte. – Gyönyörűek. Milyen fajták? – Vízispánielek. – Dominic hátrébb parancsolta őket. – Leül! A kutyák szinte rögtön engedelmeskedtek. – A legidősebb Gwarr, ő Blass, a hölgy pedig Nudge. Dominic még sosem látta, hogy ezek a kutyák ilyen készségesen elfogadtak volna bárkit, de Angelicával egy ágyban alszik, az ő szagát

érezhetik rajta. Csak nézte, ahogy Angelica a kutyákkal beszél, megmondja nekik a saját nevét és megismétli az övéket. Megkönnyebbülést érzett, és rájött, hogy ez lehet a boldogság. Elmosolyodott, és meglátta, hová indultak a kutyák. Végignézett a párkányzaton, és két kis alak állt néhány méterre tőlük. Gavin a gyámja szemébe nézett. – Ő az a barátod, akinek a közelébe sem mehetünk? Dominic bólintott. – Miss Cynster. – De szólíthattok Angelicának – mondta a kisasszony mosolyogva, miközben a kutyákat simogatta. Mindketten rezzenéstelenül néztek, majd Gavin újra megszólalt: – Miért csak a kutyák mehetnek közel hozzá? – Azért, mert a kutyák nem kapnak el betegséget az embertől – felelte Angelica. – Sajnálom, de remélem, hamarosan jobban megismerhetjük egymást. Dominic odalépett hozzájuk, mögéjük állt, szemben Angelicával. Az arcvonásai meglágyultak; büszkeséggel és szeretettel tette a kezét a vállukra. – Ő Gavin – mondta, majd lehajolt, és súgott valamit a fülébe, mire Gavin kissé visszafogottan meghajolt a hölgy előtt. – Ő pedig Bryce. A fiatalabb fiú nagyobb lendülettel hajolt meg. Dominic megpaskolta a vállukat. – Most vigyétek el a kutyákat. Este felolvasom nektek a mese folytatását. Rendben? A fiúk még mindig Angelicát nézve bólintottak. Dominic füttyentett, mire a három kutya felállt, és engedelmesen a fiúk után indult. Dominic figyelte, ahogy távolodnak és kacagva lefutnak a lépcsőn. Angelica lassan odament mellé, ahonnan a fiúkat és a kutyákat figyelte. – Ezt előre eltervezték, ugye? – Biztos vagyok benne. Angelica mosolygott. – Nagyon kedvesek. – Sohase mondd egy férfinak, hogy kedves. Ez felhívás arra, hogy egyáltalán ne legyen az. Angelica felnevetett, majd együtt indultak vissza a kastély felé. – Azt kérdezted, van-e valaki, aki rokonszenvezik Mirabelle-lel – szólt Dominic, és a nagy ágyban felkönyökölt Angelica mellett. — Csak egy

ilyen emberről tudok. Ő McAdie, a régi intéző. – Elkomorodott a tekintete. – Apám halála után leváltottam. Jó ember, de nem értette a dolgát. Sajnos ezt sohasem tudta elfogadni, ezért engem nem kedvel. De nincs hová mennie, ezért még mindig itt van, és szemmel tartja az utódját, Erskine-t. Próbál hibát találni benne, de John kitűnően végzi a munkáját, McAdie azonban így is neheztel rá. – Kissé alacsony férfi, pocakos, ősz hajú és kopaszodik? Skót kockás pantallót visel? Dominic bólintott. – A közeledbe férkőzött? – Nem, de észrevettem, hogy furcsán néz rám, mintha valamit nem értene. Nem hiszem, hogy látott olyankor, amikor nem a gyámoltalan kisasszony szerepét játszottam. Dominic elgondolkodott. – McAdie hűséges a klánhoz, de mindig... nagyon előzékeny volt Mirabelle-lel, talán hízeleg is neki. Amúgy magának való ember, főleg a személyzet helyiségeiben tartózkodik, így elkerülheted. Angelica bólintott. – Mindenképpen. Majd figyelek, hogy csak a gyámoltalan kisasszonyt lássa. Dominic a karjába vonta. – Én nem annyira rajongok a gyámoltalan kisasszonyért. – Megcsókolta az állát. – Olyan gyenge. – Tehetetlen? – Igen – Később már csak az igazi énemet kapod. – Megígéred? Angelica a szemébe mosolygott. – Hadd mutassam meg, hogy milyen. Dominic boldogan hanyatt feküdt, és hagyta magát kényeztetni. Angelica érezte, hogy figyelik, amikor felriadt kellemes szendergéséből. A kora reggelt gyönyörűséges szeretkezéssel töltötték, majd Dominic felkelt, elment, hogy teljesítse kötelességeit. Mivel Mirabelle annyira későn kelő volt, semmi értelme nem volt rövidre fogni a lustálkodást. Csakhogy... a furcsa érzés nem múlt el. Hanyatt feküdt, teljesen betakarva. Meg akart győződni arról, hogy senki sincs a szobában, ezért a szemét lassan kinyitotta... és két ismerős arcot látott. Őt nézték. Értetlenül nézett rájuk, majd felkönyökölt. – Jó reggelt.

– Jó reggelt! – felelték egyszerre, udvariasan. – Nem dagadt a nyaka – jegyezte meg Gavin. – Ezért úgy gondoltuk, semmi probléma nem lehet, ha most idejövünk – közölte Bryce. Angelica rájött, hogy a fiúk már tájékozódtak a mumpsz tüneteiről. – Igen. Meztelen volt. A takarót magához szorítva addig mocorgott, amíg sikerült felülnie, a hátát a párnáknak támasztotta. Intett a fiúknak, hogy álljanak az ágy lábához. – Miről akartatok beszélni? – Kicsoda ön? – Honnan való? – Miért van itt? – És miért alszik Dominic bácsi ágyában? Angelica a kis arcokat nézte, és úgy érezte, az a legbölcsebb, ha a szokásos taktikáját alkalmazza. – Először legutóbbi kérdésetekre válaszolok. Azért alszom Dominic ágyában, mert össze fogunk házasodni. Már elhatároztuk, de egyelőre titok. Gavin tétovázott, majd megszólalt: – Ha Dominic feleségül vesz, akkor az anyukánk leszel? A kék szemük elárulta az érzéseiket, olyan vágyakozás volt bennük, hogy Angelica szíve belesajdult. Eszébe jutott, hogy nagyon kicsik voltak, amikor az édesanyjuk meghalt; nem is emlékeznek rá. – De csak akkor, ha azt akarjátok, hogy az anyukátok legyek. Ha nem akarjátok, akkor Angelica leszek, a barátotok. Ez volt a helyes válasz. A fiúk szeme tágra nyílt, remény csillant benne. – De... ezt nagy titokban kell tartanunk egészen addig, amíg Dominic és én össze nem házasodtunk. Rendben? A fiúk komolyan bólintottak, aztán Bryce rákérdezett: – Ott lehetünk az esküvőn? – Természetesen. Megígérem, hogy ott lehettek. Szavamat adom, hogy nem vagyok hajlandó kimondani az igent, ha nem lesztek ott. Széles mosollyal felugrottak az ágyra. – Akkor most válaszolj a kérdéseinkre – szólt Gavin. Angelica bólintott. – Rendben. De fel kell öltöznöm. A ruhái ott voltak egy székre fektetve, de nem volt paraván a szobában, amely mögé elvonulhatott volna. Az ablakra mutatott, amely

Mirabelle tornyára nézett. – Menjetek az ablakhoz, és ne forduljatok meg, amíg nem szólok. Szeretnék felöltözni. A fiúk rögtön lekászálódtak az ágyról, egymással versenyezve szaladtak az ablakhoz. Amint az ablak elé álltak, Angelica kicsusszant az ágyból és felkapta az alsóingét. – Mint mondtam, Angelica Cynster vagyok... Öltözködés közben válaszolt a korábban feltett kérdésekre, és azokra is, amelyeket a válaszai felvetettek. Amikor végre teljesen felöltözött, szólt a fiúknak, hogy visszafordulhatnak, majd az ágyra ült. – Nagyon fontos, amit most mondok – szólt, és mindkettőjüket kézen fogta. – Szeretitek Dominicet, és én is szeretem. Azért vagyok itt, hogy segítsek neki, és biztos vagyok abban, hogy ti is megtesztek mindent, ami tőletek telik. Mindketten ünnepélyesen bólintottak. – Mit tehetünk? – kérdezte Gavin. – Jelenleg annyit tehettek, hogy szót fogadtok neki minden morgolódás nélkül. – Rájuk nézett. – Nem vagyok beteg, de Dominic azt akarja, hogy a következő néhány napban tartsatok távolságot tőlem a kastély épületében. Dominic és én könnyebben megtehetjük azt, amit tennünk kell, ha nem vagytok a közelben. – Figyelmesen nézte őket. – Rendben? A fiúk egymásra néztek, majd Gavin kérdezett: – Csak néhány napig? Angelica bólintott. – Hamar vége lesz. – Rendben – felelték egyszerre. Újabb egymásra pillantás következett, majd Bryce megragadta Angelica kezét. – Elmehetünk sétálni együtt a kastélyon kívül? Angelica mosolyogva állt fel az ágyról. – Meglátom, mit tehetek. Amikor megérkezett a várt üzenet, hogy Mirabelle a szalonjába hívatja, Angelica engedte, hogy Brenda elvezesse. A taktikája aznapra teljesen világos volt. Mirabelle ismét arra utasította, hogy az ablakkal szemben álló egyenes hátú székre üljön, az ő kényelmes karosszéke elé. Pontosan tudta, hogy az elrendezés célja az, hogy kiszolgáltatott helyzetében még jobban megalázza, mégis rendkívül bosszantónak találta. Abban a pillanatban, ahogy leült, előre eltervezett monológját kezdte mondani, amely arra irányult, hogy a szegény, tönkretett lány elfogadta sorsát, és

azon tépelődik, hogy „bukott nőként” hogyan élhetné tovább az életét. Esdekelt Mirabelle-nek, hogy segítsen neki megszökni, de hízelgése, kérlelése és könyörgése – nem meglepő talán – nem talált meghallgatásra, és elejtett egy-két megjegyzést arról, hogy a családja mennyire hálás volna a grófnénak ezért. Ezzel lassan megerősítette Mirabelle meggyőződését, hogy Angelica Cynster már jóvátehetetlenül tönkre lett téve. – Esetleg Edinburgh-ban alkalmazhatna valamelyik divatárusnő. Jó érzékem van a divathoz és tudok varrni... – Gyámoltalan tekintettel nézett Mirabelle-re. – Vannak jó hölgyszabók és divatárusok Edinburgh-ban? Mirabelle végre megszólalhatott. – Egyáltalán nem érdekel, mihez kezdesz az életeddel – csattant fel a hangja. – Azt akarom hallani, hogy... Minden kérdést alaposan átgondolt, és részletekbe menően faggatta Angelicát, aki erre nem volt felkészülve. Az elkerülhetetlenbe beletörődve válaszolt Mirabelle kérdéseire a Cynster család kapcsolatait illetően. Főleg a jelentősebb nemesi családok érdekelték, a jelenleg Londonban tartózkodó nemesi famíliák, az Almack’s klub hölgyei... és Angelica rájött, hogy a kérdések azok körül a társasági előkelőségek körül forogtak, akikkel a Cynster család jó kapcsolatokat ápolt. Ezt eléggé nyugtalanítónak találta. Azzal vágott vissza, hogy a nevezettek miként reagálnak, ha tudomást szereznek az ő elbukásáról, mennyire megbotránkoznak, ám ettől Mirabelle bosszúvágya csak fokozódott. Nyilván azt reméli, hogy pontosmi ez történik. Minél hosszabb ideig beszéltek egymással, annál világosabb lett, hogy Mirabelle valóban abban leli kedvét vagy örömét, hogy Angelica, azaz Celia lánya társasági kitaszítottságának következményeiről fantáziál. Végre megszólalt az ebédre hívó gong. Angelica már alig várta, hogy elhagyja a grófné szalonját, és ne érezze a helyiségben terjengő rosszindulatot. Ám ebéd közben Mirabelle tovább folytatta a kérdezősködést az őt legjobban érdeklő témában. Már nem konkrét személyekről kérdezett, hanem arról, hogy véleménye szerint miként reagál az úri társaság a szenzációs esetre, hogy egy jó családból származó ifjú hölgy ilyen csúfosan elbukik.

Dominic aztán dühös felszólítással véget vetett a kérdések özönének. Mirabelle megsértődött, de kijelentette, hogy már így is eleget hallott a „madárkától”. – Ez azt jelenti, hogy kész visszaadni a kelyhet? – Még nem. Előbb át kell gondolnom, amiket mondott... – Rideg tekintete a távolba révedt. – Hamarosan. Amikor beteljesítettem a bosszúmat. – Dominicre pillantott. – Akkor visszakaphatod a kelyhet, amit annyira akarsz. Azzal felállt, és kiviharzott a teremből. Dominic nézte, ahogy távozik, majd halkan rákérdezett: – Van fogalmad arról, hogy mire gondolhatott? Angelica a tekintetét fel sem emelve válaszolt: – Halvány fogalmam sincs. – Csak én képzelem, vagy valami különleges dologra vár? – kérdezte Dominic, fel-alá járkálva a várfalon. Hagyta, hogy Brenda visszakísérje a foglyot, majd lement érte a titkos lépcsőn, felvitte saját szobájába, onnan pedig a főlépcsőn a torony tetejére vezette, ahol szabadon beszélgethettek. Angelica az egyik kőpárkányon ült, a lába alatt össze gömbölyödve feküdt Gwarr, mivel a kutya követte Dominicet. – Nekem nem volt ilyen érzésem – felelte Angelica, a fejét ingatva. – Legalábbis addig, amíg a szalonjában ültem. Ami a későbbi megjegyzéseit illeti, úgy tűnik, hamarosan döntésre jut. – De nem hiszem el, amíg a kezemben nincs a kehely. – Megállt Angelica előtt. – Miről beszéltetek ma délelőtt? Angelica pontosan elmondta. – Visszagondolva úgy tűnik, tényként fogadta el; hogy bukott nő lettem. Semmi kétely nem látszott rajta ezzel kapcsolatban. Ma inkább bukásom következményei érdekelték. A tegnapi rosszindulat mára önfeledt kárörömmé változott, de nem éreztem rajta, hogy valami más esemény bekövetkezésére várna. Angelica arckifejezéséből Dominic kitalálta: – Élvezni akarta a fájdalmat, amit a nyilvánosság előtti megszégyenülésed anyádnak okozhat. Angelica felsóhajtott és bólintott. – Igen. Ez... sokkal felkavaróbb volt, mint amilyennek gondoltam. Ott kellett ülnöm és hallgatnom, amit

mond, és tudtam, hogy élvezi. – Nagyon sajnálom. – Nem a te hibád. Ha valaki egyáltalán hibáztatható, az csak az apád lehetne, de az ő rajongása ártatlan volt. Mirabelle torzította azt sötét, gonosz megszállottsággá. Dominic tétovázott. – Akarod, hogy véget vessünk ennek az egésznek? – Nem. – Felnézett rá elszántan. – Nem vagyok olyan gyenge és gyámoltalan teremtés, hogy egy kis gonoszság elriasszon. Túl nagy a tét, és semmi kétséged ne legyen, hogy az ügy érdekében hozzád hasonlóan már elköteleztem magamat. Dominic Angelica szemébe nézett, és megcsókolta. Angelica viszonozta a csókot, és a jövendőbelije kezét simogatta. Aztán Dominic átfogta a derekát, leemelte a kőpárkányról, és magához ölelte. Angelica az ölelésbe simult, és szenvedélyesen csókolóztak. Mellettük Gwarr megmoccant, aztán felmordult. Mindketten Gwarrra néztek. A kutya a várfalra vezető ajtó felé nézett. Az ajtó Dominic lakosztályába vezetett. Halk, vészjósló morgást hallatott. Dominic értette. – Gyorsan! A támfal mögék – sürgette Angelicát. Angelica leguggolt, hogy az ajtóból ne lehessen látni. Gwarr megint vakkantott, Angelica hallotta, hogy Dominic az ajtó felé megy, aztán hangosan szólt: – Mi az? – Beszélni akartam veled – mondta Mirabelle. – Benéztem a dolgozószobádba, de nem voltál ott. – Menjünk vissza a dolgozószobába. Ott beszélhetünk. – Eltelt néhány pillanat. – Gyere, Gwarr! A kutya nem mozdult, hanem Angelica és az ajtó között őrködött. Aztán felnyüszített, és elindult. Angelica várt egy ideig, aztán kilesett a támfal mögül. Éppen időben, hogy lássa, amint Dominic leküldi a kutyát, és behúzza maga mögött az ajtót. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és felállt. Nem kockáztathatta, hogy lemegy a lépcsőn, amíg Mirabelle el nem hagyta a keleti tornyot. Ha biztonságos lesz, Dominic feljön érte. A kőpárkányra hajolva nézte a tó fodrozódó vizét, az erdőket és a hegyeket. Magába szívta az illatokat, a hangokat, a hely nyugalmát, mert mostantól ezt a helyet tekinti otthonának.

– Csak ennyit akar? A dolgozószobájában íróasztala előtt állva Dominic félre tolta anyja legújabb ruhaszámláját. Bár a járadéka minden mérték szerint nagyvonalú volt, rendszeresen túlköltekezett, és ilyenkor Dominichez kellett folyamodnia, hogy kisegítse. Annak ellenére, hogy sohasem vett részt bálokon, nem ment sehová, minden évben megrendelte a legújabb divat szerinti legdrágább ruhákat, és úgy dobta ki az előző évi ruhákat, hogy egyszer sem vette fel. Dominic ezzel már régóta nem törődött, mivel a klán asszonyainak nagyon tetszettek a szép blúzok és szoknyák, amelyeket a kastély varrónői alakítottak át nekik Mirabelle kidobott ruháiból. – Igen. – Mirabelle megfordult, és távozni készült. Dominic nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg: – Mikor szándékozik visszaadni a kelyhet? A grófné megállt, de nem nézett fia szemébe. – Hamarosan. – Elhallgatott, mintha forgatna valamit a fejében, aztán megszólalt: – Nem tarthat tovább egy-két napnál. – Ekkor ránézett. – Tudom, hogy van még időd. – Már nincs olyan sok hátra. Még le kell érnem Londonba. – Miközben kimondta ezeket a szavakat, tudta, hogy ezzel az anyja játékát játssza. Angelica nagyon is jól látta, hogy Mirabelle azt tervezi, hogy rajta bosszút álljon. – Mindenképpen várnod kell. – Az arckifejezése tartózkodó lett. – Holnap vagy holnapután. Majd meglátjuk. Azzal az ajtó felé fordult, és Dominic ezúttal nem tartotta vissza. Magától torpant meg, és az ajtóból nézett vissza rá. – Közben elgondolkodhatsz azon, ha évekkel ezelőtt azt tetted volna, amire kértelek, most nem kellene ezzel szembenézned. Ha megtette volna, amire anyja kérte, azzal apja meggyilkolását hagyta volna jóvá. Az arca merev lett, nem válaszolt, csak várt, amíg az anyja távozik, majd lassan az ajtóhoz ment, és becsukta. – Egyre erősebb bennem a kétely, hogy egyáltalán vissza akarja-e adni a kelyhet. Ha visszaadja, már nem lesz hatalma fölöttem, nem tud kényszeríteni, hogy azt tegyem, amit akar. Azt pedig nagyon élvezi. Nyilván nincs semmi haszna abból, hogy magánál tartja a kelyhet, de...

– De attól félsz, hogy elég bosszúálló ahhoz, hogy megtegye. Angelica az ágyból nézte, ahogy Dominic anyaszült meztelenen járkál a szobában. Az erdőre néző ablakon holdfény világított be. – Pontosan. – Bebújt Angelica mellé az ágyba. – Tudom, hogy örömmel nézné végig a klán összeomlását. – Hanyatt dőlt, és felfelé nézett. Angelica azt kívánta, bárcsak el tudná oszlatni a félelmeit. Sajnos azonban osztozott bennük. A tervük nagyon egyszerű, de mi van akkor, ha nem sikerül? Néhány másodpercnyi gondolkodás meggyőzte, hogy erre az eshetőségre, a dolgok pillanatnyi állásától függetlenül gondolni sem szabad. – Sikerülni fog. Jöjjön, aminek jönnie kell, visszaszerezzük a kelyhet, és időben levisszük a bankároknak. Dominic rápillantott, és mintha ő is megnyugvást talált volna ebben a makacs kijelentésben. Angelica Dominic felé fordult. – A jobb időkre gondolva be kell vallanom neked valamit. Dominic a homlokát ráncolta. – Ki vele! Angelica elmosolyodott. – Kénytelen voltam elmondani a fiúknak, hogy mi ketten... hamarosan összeházasodunk, és segítek neked valamiben, és amíg ebben nem jártunk sikerrel, jobb volna, ha távol tartanák magukat tőlünk a kastélyban. – Néhány órája találkoztam velük, de egy szóval sem említették, hogy bementél hozzájuk. – Talán azért, mert itt beszéltünk. – Ebben a szobában? Angelica bólintott. – Ezért meg kellett ígérnem nekik, hogy ott lehetnek az esküvőnkön. – Megígérted nekik? – Dominic szélesen elmosolyodott. – Tudom, hogy kedvesnek és ártatlannak látod őket, de van fogalmad arról, milyen ötletesek tudnak lenni, ha arról van szó, hogy bajt csináljanak? – Természetesen. Nekem is vannak unokaöccseim, és szerintem Gavin és Bryce nem lehet rosszabb náluk. De biztosíthatlak, hogy a családunk hölgy tagjainak kipróbált és bevált módszerei vannak, hogy az esküvő zökkenőmentesen lebonyolódjon, még akkor is, ha több gyűrűhordozó van. – Gyűrűhordozó? Ezt említetted nekik?

– Még nem. Későbbre tartogatom. – Dominic szemébe nézve érezte, hogy ha csak kis időre is, sikerült az aggodalmát enyhíteni. – Van egy ajánlatom a számodra. Dominic intett, hogy álljon elő vele. Angelica halkan azt mondta: – Javaslom, hogy inkább a jelennel törődjünk. Élvezzük az örömöt, amelyet ez az éjszaka adhat, éljünk a következő pillanatoknak, a holnap gondját pedig hagyjuk holnapra. Dominic bólintott. – Rendben. Átölelte Angelica derekát, és mielőtt a kisasszony gondolkodni tudott volna, már hanyatt feküdt a férfi alatt, ahogy ráereszkedett. Dominic mosolyogva nézett le rá. – Ahogy óhajtod. Ma éjjel ezek az órák csak neked és nekem vannak. Angelica hagyta, hogy Dominic az érzékek ősi táncába vezesse, és semmi másra ne gondoljanak, csak arra, ami előreviszi őket a gyönyörök birodalmába vezető úton.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Elkéstek a reggeliről, és Brendán kívül, aki még mindig a börtönőr szerepét töltötte be, alig néhányan ültek az asztaloknál. Mivel Mirabelle ritkán hagyta el ilyenkor a szobáját, Angelica boldogan fogyasztotta a mézzel összekevert zabkását, amikor a mellette ülő Dominic hirtelen felkapta a fejét. – Jön! Angelica behunyta a szemét, és megkereste magában bánatos személyiségét. A hátát meggörnyesztette, a fejét lehajtotta, a vállát felhúzta. A következő pillanatban Mirabelle lépett a terembe. Nem nézett rögtön rájuk, hanem komoran fordult a főasztal felé. Meglátta az újságokat, amelyeket Dominic éppen lapozott, aztán az arca megenyhült, fellépett az emelvényre és elfoglalta a szokásos helyét. Szolgálólány sietett hozzá, de Mirabelle intett, hogy elmehet, és az újságokért nyúlt. Dominic szó nélkül átadta a három nappal korábbi edinburgh-i újságot és az egyhetes londoni lapokat. A gyomra görcsbe rándult, amikor rájött, mit keres anyja a lapokban. Az edinburgh-i újságot félretéve a londoniakat kezdte lapozni. Majd hirtelen visszadobta fiának a köteg újságot. – Ezekben nincs semmi! – Mire gondol? – Arra, hogy egyáltalán meg sem említik – mutatott Mirabelle Angelica felé. – Egy szó sincs az eltűnéséről. Nincs botrány? Hogyan lehetne a társaság szemében bukott nő, ha senki sem tudja, hogy eltűnt? Dominic Amgelicára pillantott. Mielőtt kigondolhatta volna, mit mondjon, Angelica előrehajolt, és mintha Mirabelle kirohanásától megkönnyebbült volna, azt mondta: – Köszönöm! Nem is gondoltam arra, hogy végigolvassam a társasági rovatokat. Nem tudhattam, hogy a körülmények ismeretében meg akarják-e tenni. – Elmosolyodott, és a szemét lesütve ült. – Olyan... vigasztaló tudni, hogy törődnek velem, és valahogy elejét vették a botránynak. Dominic Mirabelle felé fordult. – A családja nyilván titkolja az eltűnését, amíg csak tudják. – Komor tekintettel nézett anyjára. –

Nyilván nem arra számított, hogy Angelica Cynster elrablásáról olvas majd az újságban. Mirabelle arckifejezése arra utalt, hogy pontosan erre számított, és gyűlölködő pillantást vetett a lehajtott fejjel ülő Angelica felé. – Botrányt akartam. – Nem. Azt akarta, hogy tönkretegye. Ez volt az alku. Márpedig Miss Cynster tönkre lett téve. Akár megírták az újságok, akár nem. Mirabelle még dühödtebben nézett a fiára. – Nem érdekel! – Mély lélegzetet vett, hogy kicsit megnyugodjon, majd határozottan kijelentette: – Megvárom, amíg kitör a botrány. – Azzal felállt, és az újságokra mutatott. – Amíg nem látom nyomtatásban. Dominic visszafogta tomboló dühét. – Nem ez volt az alkunk! Mirabelle közelebb hajolt hozzá, és maró gúnnyal megjegyezte: – Ez az álláspontom. – Hátralépett. – A társaság előtt kell tönkretenni. Addig várok. Azzal megfordult, és távozott a teremből. Angelica nézte, ahogy kimegy, aztán megragadta Dominic karját. – Ne itt! – Úgy érezte, Dominic forrongó dühe kitörni készülő vulkán, és az ő hangulata sem volt kevésbé veszélyes. – Menjünk sétálni! Kell valami, hogy kitombolják magukat, és később tisztán tudjanak gondolkodni. Angelica elküldte Brendát a fiúkért és a kutyákért, majd legnagyobb meglepetésére Gavinnel, Bryce-szal és a három ugrándozó spániellel a szótlan Dominic vezetésével Mirabelle lakosztálya alá, az északi torony alagsorába mentek. Leosontak a kőlépcsőn, majd Dominic kinyitott egy ajtót, és beterelte őket a raktárhelyiségbe. Becsukta maga mögött az ajtót, megfogta Angelica kezét, és egy másik ajtóhoz vezette. Súlyos, vastag tölgyfa ajtó volt, nehéz vasalatokkai, nagy sarokpántokkal, retesszel, hatalmas lakattal. A kulcs az ajtó mellett lógott. Dominic leemelte, a zárba illesztette, elfordította, majd elhúzta a reteszt és kinyitotta az ajtót, így egy alagúton át jutottak ki a kastélyból. – Mondhatni, ez a hátsó kijárat. – A fiúk és a kutyák már megindultak előre, Dominic intett, menjenek tovább. – Az alagút fölött a kert van és a tó medre. Nem túl hosszú; és az egyik dombra ér ki, közvetlenül a parton. Angelica belépett az alagútba. Dominic követte, becsukta az ajtót, ezzel kizárta a kevés fényt is, amely a raktárhelyiségből beszűfődött.

Lassabban haladt, Dominic karon fogva vezette. – Nemsokára látni fogsz. Néhány lépés után a szeme valóban hozzászokott a sötétséghez. – A másik végén nem ajtó van, hanem rács. Onnan jön majd fény. Az alagút valóban nem volt nagyon hosszú. A fiúk tudták, hogyan kell kinyitni a rácsot, és amikor odaértek, már szélesre volt tárva, a gyerekek, kutyák együtt futottak a keskeny ösvényen. Dominic kilépett Angelica után a napfénybe, és kézen fogva követték a fiúkat. – Ezen a parton nincsenek utak, csak ösvények, de olyan, mint egy labirintus. Amíg meg nem ismered a környéket, jobb, ha nem sétálsz itt egyedül. Angelica megfordult, hogy visszanézzen a kastélyra, és tájékozódjon. – Nemsokára már nem látjuk a kastélyt – mondta Dominic, és balra mutatott. – Az a hegy és az erdő lesz köztünk és a tó között. Kéz a kézben sétáltak, nem beszéltek arról, ami mindkettőjüket emésztette. Az erdőben megnyugtató volt a csend, amelyet csak madárdal, a fiúk élénk kiáltozása és a közeli patak csobogása tört meg. Angelica még a tájat nézte. – Ezek a klán földjei? – A hegygerincig – felelte Dominic. – Ez a Coille Ruigh na Cuileige erdő. Odalent a patak – intett jobbra, a lejtő felé – az Alit na h Imrich. Ez az ösvény a patak forrásához közeli vízeséshez vezet. – A fiúk beszélik a kelta nyelvet? – Igen. Miért? – Nekem is meg kell tanulnom. – Egymásra néztek. – Meg kell tanítanod. Könnyen tanulok. Dominic megszorította Angelica kezét, és mentek tovább. A figyelmüket lekötötte a vízeséshez vezető meredély, így a gondolataik sikeresen elterelődtek minden másról. Angelica az előttük kapaszkodó fiúkra pillantott, és ezt Dominic észrevette. – Ne aggódj! Fürgébbek, mint a kőszáli kecskék. Végül elérték a sziklaperemet, és ott álltak a sziklaperem alatt, ahonnan az Alit na h Imrich patak eredt. A sziklaperem mögött nagy természetes üreg volt, benne bronztáblával megjelölt kőhalom, és padot vájtak a sziklába az ösvény végén. Angelica a vízíüggönyön túlra pillantott. – A sziklaperem nem vezet a vízesés mögé, ugye? – Nem. Ha így volna, mindannyian eláznának.

A fiúk és a kutyák is szárazon kapaszkodtak fel a csapáson. Amikor felértek, leültek a sziklaperemre, és a lábukat lógatva nézték a tájat. Angelica mosolyogva sétált egy nagy sziklához a sziklaperem szélén, néhány lépésnyire a lezúduló víztől. – Óvatosan! Ott csúszik. Angelica a nedves sziklára támaszkodva nagyon óvatosan nézett lefelé. A gomolygó ködpárában fekete sziklákat látott lent a mélyben. Visszalépett a peremtől, és az üreghez lépdelt, amely majdnem akkora volt, mint a szikla, és a bronzplakettet a kőpiramis elejére helyezték. – Mi ez? – A nagyapám emlékére állították. Az ő érdeme, hogy az erdőirtások alatt a klán biztonságban volt. – Mi áll rajta? Dominic felolvasta a kelta szöveget, és lefordította. Amikor elhallgatott, Angelica felsóhajtott. – Ez nagyon szép. – Igen. Dominic leült a kőpadra, Angelica pedig odasétált hozzá. Pár pillanatig csendben ültek. Lélegzetelállító volt a látvány, élvezték a pillanatot. Végül Dominic összecsapta a kezét. – Tehát... mit fogunk tenni? – Mivel Angelica nem válaszolt, folytatta: – Már nem tudom, mit tegyek, és fogytán a türelmem. Ha folyton változtat a szabályokon, sohasem fogjuk... – Ne mondj ilyet! – figyelmeztette Angelica. – Nem változtatott a szabályokon, csak közölte a társasági jóhírem tönkretételének feltételét. Ezt nem tudtuk, csak nemrég derült ki. Azt mondtad, nem érti, hogyan működnek a mienkhez hasonló családok, tehát természetesen arra számít, hogy nagy botrány lesz. Mivel pedig nem lesz... Dominic nem szólt, csak várt, azon tűnődött, vajon Angelica talál-e megoldást. Angelica a homlokát ráncolta, gondolkodott és mérlegelt. Dominic ösztönösen felfigyelt erre. – Mi az? Angelica még egy ideig Dominic arcát nézte, aztán végül megszólalt: – Bíznod kell bennem. Ma bízd rám anyádat. Hadd győzködjem én, biztosan van megoldás. Dominic próbálta kitalálni, mire gondol, de a lány arcáról semmit sem tudott leolvasni. – Hogyan?

– Azt kell elérnem, hogy belássa, semmi realitása nincs, hogy a családomnak nyilvános botránnyal tudjon ártani. Ezzel biztosan az ő kezükre játszik... Igen, erre fogom rávezetni... És amint meggyőztem erről, sejtetnem kell vele a megoldást, amellyel biztosan bosszút állhat rajtam. Ezt könnyen megadhatjuk neki úgy, hogy megelégedjen vele. – Dominic szemébe nézett, biztató mosollyal. – Nem szabad elfelednünk, hogy ez az egész arról szólt, hogy megbizonyosodjon a bosszúja beteljesedéséről. Dominic érezte a lelkesedést Angelica hangjában, az ösztönei mégis riadót fújtak. – Pontosan mit tervezel? Angelica elgondolkodott, majd Dominic kezét megszorította. – Előbb lássuk, bekapja-e a csalit, és akkor megmondom, mit tettem a horogra. Dominicnek ez egyáltalán nem tetszett, de nem volt más lehetősége. Képtelen volt nem bízni benne. Komoran bólintott. – Rendben. – Köszönöm, köszönöm önnek! Nem tudom eléggé megköszönni, hogy a tévedésemre rámutatott – mondta Angelica, azzal leroskadt a székre, Mirabelle karosszékével szemben. A kezét az ölében kulcsolta össze, a tekintetét Mirabelle-re emelte. – Nem is vettem észre, milyen ostoba vagyok, de amíg olyan nagyon féltem és időnként rettegtem, hogy milyen szándékai vannak a fiának, ezért történhetett, hogy egyszerűen kiment a fejemből. Vagyis azt akarom mondani, hogy a családom természetesen titkolja az eltűnésemet. Nyilván érdekük titkolni, és ezek szerint sikerült is nekik, mivél az újságokban egy szót sem írnak arról, hogy hirtelen eltűntem a társasági életből. Micsoda megkönnyebbülés! Azóta táplálta magában a reményt, hogy a főasztalhoz vezették ebédre, és az étkezés ideje alatt végig úgy tett, mintha nagyon lefoglalnák a gondolatai. Hagyta, hogy az arcán ne a korábbi szomorúság, rettegés, riadalom látsszon. Az étkezés ideje alatt Dominic leplezetlen gyanakvással és kissé aggódva nézte, így öntudatlanul is azt a szerepet játszotta, amelyet Angelica neki szánt. Mirabelle rosszkedvűen ült asztalhoz, ám végül észlelte Dominic gyanakvó pillantásait, és benne is felébredt a gyanakvás. Amint az étkezés véget ért, Angelica tovább fokozta a gyanakvást azzal, hogy szó szerint könyörgőtt Mirabelle-nek audienciáért.

Mirabelle úgy tett, mintha tétovázna, ám természetesen fogadta. Angelica előrehajolt, és bizalmasan közölte: – Természetesen tudom, hogy ön nem helyesli, amit a fia tett. Bármi is a látszat, bármit gondol rólam, ön ellene munkálkodik. – Mielőtt Mirabelle közbeszólhatott volna, Angelica feltartotta a kezét. – Tudom, hogy többről van szó, és sok mindent nem értek, de hallottam a kehelyről, és hogy annak ellenére, hogy ide hurcolt engem, ön nem adja vissza neki, és így Glencrae gróf tönkremegy... Csak azt akartam mondani, hogy hálás vagyok önnek, és nagyon hálás lesz a családom, különösen apám és anyám. Azzal, hogy tönkreteszi a fiát, a szüleim helyett áll bosszút rajta, és pontosan azt a büntetést kapja, amit ők követelnének azért, mert elrabolt engem. Ön ebben az ő pártjukon van – mondta behízelgő mosollyal. Mirabelle arcán döbbent zavar látszott. – Tessék? – Tudom, hogy ön ezt talán nem így látja, és őszintén a bocsánatát kérem, ha ezt a felvetést sértőnek találja, hiszen Glencrae gróf az ön fia. Csak meg akartam köszönni, hogy ma reggel felhívta a figyelmemet arra, amit magam is kitalálhattam volna: a családom titkolja az eltűnésemet, hogy elkerüljék a botrányt, és ez valódi reményt ad arra, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz, nemsokára otthon lehetek a szüleimmel, és minden jóra fordul. Mirabelle úgy nézett rá, mintha kísértetet látna, aztán rákérdezett: – Miért? Mi történik most? Angelica pontosan ezt a kérdést akarta hallani, hiszen egészen eddig ebben mesterkedett. – Mivel nem adja vissza a fiának a kelyhet, és ha jól tudom, a néhány nap múlva lejáró határidő után Glencrae gróf nem tudja megakadályozni a katasztrófát, így értéktelenné válók számára... nem mintha érteném, mi hasznomat vette eddig... de nyilvánvalóan elenged, és amint Invernessbe érek, üzenek haza segítségért. Aztán a családomból valaki eljön értem, és hazavisz Somersetbe. A család nyilván elterjesztette, hogy egy barátnőnknél voltam valahol, így nem lesz semmiféle botrány... és ha valaki azt állítja, hogy botrányos dolgok történtek velem... nem tud bizonyítékkal szolgálni a családom szava ellenében. – Elmosolyodott. – Hiszen még csak huszonegy éves vagyok, a család kedvence, a legkisebb lány. Így a következő szezonban édesanyámmal Londonba megyünk, ott leszek minden bálon és társasági összejövetelen, és találunk nekem egy jó partit. – Boldogan felsóhajtott. – Asszonyom, az ön bátor kiállása miatt, amiért

szembeszáll fiával, az életemben semmi sem változik jelentősen. A szörnyű kaland ellenére feleségül mehetek egy herceghez, és az anyám megkönnyebbül, mert ő nagyon szeret engem. Mirabelle szeme résnyire szűkült, és olyan képet vágott, mintha vadkörtébe harapott volna. – Azt akarod ezzel mondani, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint ennek az egésznek anyádra és rgd semmi hatása nincs? – Egyáltalán nem akarom ezt mondani. Anya biztosan rettenetesen aggódik miattam, de amint épen és egészségesen hazaérek, minden rendben lesz. – Nehezen hiszem el, kisasszony, hogy az elrablásod nem okoz maradandó fájdalmat anyádnak. Angelica nyilvánvaló magabiztossággal vállat vont. – A lányrablás csak akkor tesz tönkre valakit, ha széles körben ismertté válik a tény, de akkor is csak úgy, ha valamilyen következménye van. – Következménye? – kérdezte Mirabelle. – Mit jelentsen ez? Nos, mivel azt feltételezik, hogy... – elhallgatott, feszengett, majd végül kibökte: – Szóval azt feltételezik, hogy az elrabolt hölgynek nem sikerült megőriznie az erényét. Egy jó házból való ifjú hölgynek az erénye elvesztése az igazi társasági megszégyenülés, mert az kizárja, hogy előnyös házasságot kössön. Így tényleg tönkremegy az élete, oda lesz minden reménye. – Nagyon akarta, hogy Mirabelle bekapja a csalit. Eltelt egy egész perc, majd Mirabelle megszólalt: – Azt akarod mondani, ha elvesztetted volna az erényedet, vagyis ha nem lennél szűz, akkor valóban tönkre volna téve az életed, attól függetlenül, hogy a lányrablás híre elterjed-e a társaságban vagy sem? – Nos... – Angelica remegő hangon folytatta: – Ha elveszteném az erényemet és nem volnék szűz, azt az én családom sem tudná eltussolni. Ha megbecstelenítettek volna... – feszengett –, az jóvátehetetlen kárt okozna nekem, és anyámnak borzalmas fájdalmat... Hagyta, hogy a félelem ismét megmutatkozzon a tekintetében, majd idegesen megrázta a fejét. – De ez nem fog megtörténni. Lord Glencrae ha eddig nem tette, ezután sem fogja megtenni, ugye? Bár ijesztő, félelmetes ember, mégsem bántott engem. Úgy tudom, nagyra tartja a becsületét... a család mottója is a becsülettel kapcsolatos... így minden látszat ellenére sem hiszem, hogy ez bekövetkezhetne. Tény, hogy elrabolt, de ilyen aljasságra nem vetemedne. – Remegő hangon felsóhajtott. – Azt hiszem,

emiatt nem kell aggódnom. Csak ki kell várnom, hogy leteljen a kehely átadásának határideje, akkor ennek az egésznek vége lesz, és elenged. Hazamegyek, és azt is elfelejtem, hogy ez az egész megtörtént. Nyugtalanságot színlelt, mocorgott a széken, majd tétován felállt. – Köszönöm, asszonyom, hogy meghallgatott. Csak el akartam mondani, milyen nagyra becsülöm, hogy ebben a helyzetben engem támogat. – Pukedlivel köszönt el, majd az ajtó mellett őrt álló Brendára pillantott. – Azt hiszem, jobb, ha most visszamegyek a szobámba. Mirabelle valamin nagyon gondolkodott, és a grófné már nem rá figyelt, csak intett. – Igen. Menj. Tűnj el a szemem elől! Angelica halkan fellélegezve elhagyta a grófné szalonját. Angelica legközelebb a vacsoránál találkozott Mirabelle-lel, amikor a grófné fellépett a főasztal dobogójára. A tekintete merev volt, megszállottan forgatott valamit a fejében. A székébe roskadt Dominic jobbján, de mintha sem a fiát, sem mást nem akart volna észrevenni. Felszolgálták a vacsorát, megette, amit elé tettek, de lélekben nem volt ott. Percekkel a fő fogás felszolgálása után Dominic Angelica felé fordulva kérdőn nézett rá. Az egyik gazdaságban baleset történt, ezért el kellett mennie, a kastélyból nem sokkal azután, hogy ő a grófné szalonjába ment. Éppen vacsora előtt ért vissza, így nem volt lehetősége megtudni, mi történt a délutáni beszélgetésen. Mixabelle viselkedésének megváltozása azonban veszélyt jelzett. Angelica nem adta jelét, hogy észrevette volna, amit Dominic felettébb aggasztónak talált. Az étkezés után Mirabelle hirtelen felállt, a fiára nézett, majd Angelicára, aztán fanyar grimasszal kivonult a teremből. Dominic látta, hogy Elspeth sietősen követi a szalonba. Aztán amikor hallotta, hogy a szalon ajtaja becsukódik, Angelicához fordult. – Mi volt ez? Angelica hátratolta a székét, felállt és Dominic vállára tette a kezét. – Menj, fektesd le a fiúkat. Utána elmondom. A raktárhelyiségben leszek, és olvasok. Gyere le értem. – Mi van akkor, ha Mirabelle beszélni akar velem? – Kerüld el. Előbb azt kell hallanod, amit én mondok neked. Dominic megfordult. – Sejtettem.

Angelica szeme meg sem rebbent. Dominic felállt, Mulley-ra nézett, aki arra várt, hogy a kisasszonyt a szobájába kísérje. – Hamarosan megyek. Megvárta, amíg Angelica távozik, majd a fiúk szobájába indult. Angelica a raktárhelyiségben a keskeny ágyon ült, mellette egy ládán kétkarú gyertyatartó. Skócia történelmét olvasta elmélyülten, amikor a titkos lépcső ajtaja kattant. Felnézett, és látta, hogy Dominic bújik át a szemöldökfa alatt. Elmosolyodott, és becsukta a könyvet. Fogta a gyertyatartót, és odament hozzá. Dominic összevonta a szemöldökét, ahogy közeledett. – Itt maradunk vagy odafent? – Odafent – felelte Angelica, azzal átadta a gyertyatartót, hogy meg tudja emelni a szoknyáját. – Remélem, hogy beszélni akar veled ma este vagy holnap reggel. – Miről? – Dominic megfordult, követte felfelé a lépcsőn, és elég magasra emelte a gyertyát, hogy Angelica lásson. – Hadd mondjam el, miről beszéltünk, és megérted. Felértek a hálószobába, ahol Angelica az ágyhoz lépett, és leült. Gyertyák égtek az ágy melletti éjjeliszekrényeken és a szoba másik végében álló komódon. Dominic az íróasztalhoz lépett, és letette a gyertyatartót. Aztán végre odament hozzá az ágyhoz, és leült mellé. – Mondd el! Angelica elmondta egyszerűen és világosan. Dominic egyre komorabb tekintettel hallgatta a higgadt beszámolót: – Vázoltam neki a helyzetet, hogy amennyiben tovább késlekedik a kehely visszaadásával, akkor elveszti a lehetőséget, hogy hatásos bosszút álljon anyámon, és rajtad sem tud igazán bosszút állni. Tönkretehet a klánnal együtt, anyagi romlásba dönthet, és mindenkinek nehézséget okozhat, de sohasem ez volt a célja. Ez csak eszköz volt a zsarolásodhoz és a bosszújához. Az igazi célja, a valódi bosszúja mindig is apád ellen irányult, azért, mert az anyámat szerette. Apád halott. Most pedig azért akar bosszút állni rajtad, mert ragaszkodtál a becsületedhez, és kitartottál apád mellett. Teljesen biztos lehetsz abban, hogy anyád ezt így látja. Lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd folytatta: – Azzal a dilemmával hagytam ott, hogy elveszíthet mindent, amit igazán akar,

vagy ragaszkodik ahhoz, hogy becsteleníts meg engem, így kibírhatatlan fájdalmat okoz anyámnak, és téged is megaláz, mert olyasmire kényszerít, amit a legnagyobb becstelenségnek tartasz. Biztos akar lenni abban, hogy mindkét célját sikerült elérnie: semmi sem teheti jóvá a fájdalmat, amit általam anyámnak okoz, és sikerül megfosztani téged attól, amit a legdrágábbnak tartasz, vagyis a becsületedtől. Dominic mozdulatlanul ült, és Angelica érezte, milyen erőfeszítéssel fogja vissza magát. Mivel Dominic nem szólt semmit, folytatta: – Tehát most döntenie kell, és biztos vagyok benne, hogy mit választ. El kell határoznunk, hogyan reagálunk, amikor eléd tárja a legújabb és utolsó követelését. Feszült pillanatok teltek el, majd Dominic megszólalt: – Mondanom sem kell, hogy ez nekem egyetlen részletében sem tetszik. De mielőtt erre rátérnénk, tudtad, hogy idáig fajul a helyzet, amikor Kingussie-ben beszéltünk? Angelica a fejét ingatta. – Nem. Nem láttam ennyire tisztán. Azt hittem, sokkal előbb sikerül elérni, amit akarunk, és nem kell ilyesmihez folyamodnunk. Ám ahogy átgondoltam a helyzetet, tudtam, hogy beteljesült bosszúnak tekinti, ha megbecstelenítesz. Ezzel mindent elér, amit csak akart. Ma reggelig azonban eszembe sem jutott, hogy ezt kell felajánlani neki. Dominic megfogta Angelica kezét, majd határozottan és nyugodtan szólalt meg: – Gyűlölni fogom minden percét, de elfogadom, hogy meg kell tennünk, mivel tudom, hogy nincs más választásunk és az egész csak a színjátékunk szükségszerű zárójelenete. – Elhallgatott, és Angelica szemébe nézett. – Kihagytam valamit? Angelica megszorította a kezét. – Csak azt, hogy ezt kizárólag azért csinálod, mert mindig mindent megtennél, amit a sors kíván tőled, hogy megvédd a klánt. Én melletted leszek a szó konkrét és átvitt értelmében is, minden percben. Mi ketten azért tesszük ezt, mert meg kell tennünk, mert a klán túl fontos ahhoz, hogy bármi is az utunkba álljon. Meg fogjuk tenni, és sikerülni fog, mert együtt elég erősek vagyunk. – Még erősebben szorította Dominic kezét. – Bízz bennem, és győzni fogunk. – Tévedsz abban, hogy a becsületem az, amelyet a legnagyobbra tartok. Ha választanom kellene, habozás nélkül feláldoznám a becsületemet és minden mást... Dominic hirtelen elhallgatott, és az ajtó felé fordult. Egy pillanat múlva kopogás hallatszott, majd egy hang szólt: –

Dominic... sürgősen beszélnem kell veled. Mirabelle. Dominic halkan káromkodott kelta nyelven, elengedte Angelica kezét, és felállt. – Nem engedem be. Nem tudta, vajon a sors megmentette, hogy az anyja éppen akkor kopogott be. Nagy léptekkel az ajtóhoz ment, és kilépett rajta. Az anyja hátralépett, és Dominic becsukta maga mögött az ajtót. A grófné a kezében gyertyát tartott, és még mindig azt a ruhát viselte, amelyben a vacsoránál megjelent, de az arckifejezése megváltozott: döbbenetes élénkség és mohó türelmetlenség látszott rajta, és Dominic tudta, hogy döntésre jutott, amelytől eltántorítani lehetetlen. – Mi van? – kérdezte szokatlanul nyers hangon, ám a grófné ezt mintha észre sem vette volna. – Kész vagyok visszaadni a kelyhet, ha még valamit megteszel nekem. – Mit? – Azt akarom, hogy becstelenítsd meg Miss Cynstert. Dominic felmordult. – Elraboltam, idehoztam, ahogy követelte. Megtettem, amit akart, és most ezzel áll. elő? – A grófné szemébe nézett. – Mondjon csak egyetlen okot, miért kellene megtennem, és miért higgyem el, hogy ezúttal betartja a szavát, asszonyom? A grófné gyanúja nyilván felébredt volna, ha egyszerűen beleegyezik, ám Dominic az anyjától akarta hallani az ajánlatot, a követelést, az ígéretet és a rosszindulatú vágyakat. Kényszerítette, és a grófné elmondta pontosan úgy, ahogy Angelica leírta, ahogy ő szíve mélyén már tudta, még az első Cynster lány elrablása előtt. Ő már tovább gondolkodott, mint Angelica; amint ennek az egésznek vége lesz és a kelyhet a kezében tartja, kénytelen száműzni Mirabelle-t valami biztonságos helyre, ahol nem árthat többé sem magának, sem másoknak. Ez a hely pedig nem lehet a kastélyban, sem a klán földjén, de ezt a döntést még nem kell meghoznia. Ma éjjel.,. Mirabelle nagyon harciasán kijelentette: – Ha nem teszed meg, esküszöm az apád sírjára, hogy nem adom vissza a kelyhet időben, hogy megmenthesd a klánodat. Dominic az anyja arcát figyelte, de a szeme sarkából mozgást látott a lépcső alján... és meglátta McAdie-t. Bólintott. – Hát jó. De azt akarom, hogy megállapodásunknak legyen tanúja – szólt a hangját felemelve. –

McAdie, jöjjön ide, és legyen a klán tanúja! A félreállított intéző lehet Mirabelle kegyence, de Dominic egy percig sem kételkedett abban, hogy McAdie hűséges a klánhoz. Angelica korábbi kérdése után érdeklődött az öregről legbizalmasabb embereitől, és elismerték, hogy neki senki sem mondta el az igazat Angelicáról, ami megmagyarázza a csodálkozását, hogy miért hozta Dominic a kastélyba Miss Cynstert. Ha felvilágosították volna az öreget arról, hogy milyen valójában a grófné, aki iránt tévesen tiszteletet tanúsít, megóvhatta volna attól, hogy még jobban belebonyolódjon Mirabelle intrikáiba. Mirabelle lenézett a lépcsőn, McAdie pedig elindult felfelé. Ahogy közeledett, a grófné rákérdezett: – Engem keresett? McAdie bólintott. – Igen, asszonyom. McAdie felért a lépcsőfordulóra, és meghajolt, Dominic pedig feszesen bólintott. – McAdie, anyám és én egyezséget akarunk kötni, amelynek nagy jelentősége van a klán számára. Arra kérem, legyen a klán tanúja. Hajlandó megtenni? McAdie felegyenesedett. – Igen, nagyuram. Dominic Mirabelle-re nézett, és kijelentette: – Csak egyszer mondom el az ajánlatomat. Nem lesz egyezkedés. Elfogadja vagy visszautasítja. Megértette? Mirabelle habozott, de tudta, hogy fia kénytelen megtenni, amit követel tőle. Bólintott. – Rendben. – Én, Dominic Lachlan Guisachan, Glencrae grófja, teljesítem az ön kifejezett követelését, hogy megbecstelenítsem Miss Angelica Cynstert az alábbi feltételek mellett. Nem lehet tanúja az aktusnak, de beleegyezek, hogy rögtön utána belépjen a szobába, és megtörténtéről saját szemével győződjön meg. A megbecstelenítés az általam választott helyen, időben és módon fog megtörténni. Cserébe azért, hogy engedek a követelésének, és ezt megteszem, amint ez teljesül, és erről ön meggyőződött, haladéktalanul átadja nekem a skót koronázási kelyhet. Mirabelle komoran megszólalt: – A kehely nincs a kastélyban, de amint a teljesítés megtörtént, elárulom a pontos helyét. Dominic bólintott. – Amint a teljesítés megtörtént, és erről ön meggyőződött, haladéktalanul közli velem a skót koronázási kehely pontos rejtekhelyét. – Elhallgatott, végiggondolta a tervet, majd rákérdezett: – Megegyeztünk?

Mirabelle szeme felcsillant, és határozottan rábólintott. – Igen. Ha megteszed, ahogy mondtad, visszaadom a kelyhet. – McAdie? – Dominic az öregre pillantott. McAdie döbbenten állt, és látszott, hogy elsápadt. – Tanúsítja a megállapodást? McAdie bólintott. – Igen. Tanúsítom. Dominic az anyjára nézett. – Akkor már nincs mit beszélnünk. Ezzel hátat fordított, és kinyitotta a hálószobája ajtaját. – Mikor? – kérdezte Mirabelle, mohó türelmetlenséggel a hangában. – Holnap. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Ebéd után. Éppen csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy beférjen, majd bezárta maga mögött. Angelicát látta, ahogy teljesen felöltözve feküdt az ágyon. Dominic az ágyhoz ment, és megállt. – Hallottad? – Holnap, ebéd után. De az ajtó olyan vastag, hogy mást nem hallottam. Dominic leült mellé, és elismételte a megállapodást, majd végül azt mondta: – Tehát most el kell terveznünk megbecstelenítésedet. Angelica hanyatt feküdt mellette, és mosolygott. – Érdeklődéssel hallgatom. Dominic is elnyújtózott az ágyon, majd felnevetett. – Komoly kétségeim vannak, hogy képes leszek úgy játszani, ahogy kell. – Angelica felé fordította a fejét. – Minden valószínűség szerint színlelnünk kell. Angelica a homlokát ráncolta. – Az rendkívül veszélyes volna, mivel nem kockáztathatjuk, hogy anyádban akár a legkisebb kétely is felmerüljön a megbecstelenítésemmel kapcsolatban. Tehát teljesen hitelesnek kell lennünk. Ha ezt elhibázzuk, nem kapunk újabb esélyt. Azonban, ha egyszerűen rám bízod magad, amíg az ajtó zárva van és senki más nem látja, akkor teljesen biztos vagyok abban, hogy meg tudjuk győzni anyádat, hogy megfosztottál a szüzességemtől. Dominic elmosolyodott, de csak annyit mondott: – Majd meglátjuk. – Ez egy újabb kihívás? – Vedd annak, aminek akarod. Angelica felnevetett, és hozzáfogott, hogy meggyőzze a grófot, hogy teljesen komolyan gondolja. Mirabelle és McAdie nem szólt egymáshoz, míg a torony biztonságába

nem értek. Megálltak, és hirtelen az öreg felé fordult. – Itt van? – kérdezte buzgó vágyakozással. Nincs. Egy fiú hozott üzenetet, hogy az úr visszatért az utazásából, de ma éjjel nem tudja önt meglátogatni, asszonyom. Mirabelle arca megmerevedett. – A fene essen belé: Az orra alá akartam dörgölni. Nem hitte, hogy képes leszek kényszeríteni Dominicet, hogy tegye azt, amit akarok, de végül sikerült győzedelmeskednem az engedetlen fiamon. Egyetlen lépésre vagyok attól, hogy teljes legyen a bosszúm... – Elhallgatott, majd lassan elmosolyodott. – De talán jobb is így. Jöjjön fel – mondta, azzal elindult a lépcsőn. – Adok egy levelet. Holnap reggel vigye át neki, és akkor itt lehet mellettem a végső diadal pillanatában. McAdie lassan elindult a grófné után, és forgott vele a világ. Alig volt képes elhinni, milyen egyezségnek volt tanúja. Megdöbbent attól, amit a gróf felvállalt, de pontosan tudta, miért teszi. Nem lehetett semmilyen erkölcsi aggálya, mivel nagyon is felfogta, milyen jelentősége van a kehelynek. Bár régóta neheztelt a grófra azért, mert felmentette a tisztségéből, a szíve mélyén tiszteletet érzett iránta. Kár, hogy ez előbb nem jutott eszébe. Mielőtt elárulta Mirabelle-nek a széf számkombinációját. Bár elborzadt attól, hogy mire kényszerül a gróf, még jobban elborzadt attól, hogy a meggondolatlansága miatt milyen szerepet szántak neki ebben a drámában. Ami a közvetítői szerepét illeti a grófné és az „úr” között, akit a szeretőjének választott, eredetileg azért vállalta, mert megsajnálta a magányos hölgyet. Úgy gondolta, hogy a grófné és ő is attól szenved, hogy Guisachan sokkal kevesebb tiszteletet tanúsít irántuk, mint megérdemelnék, ám ahogy teltek a hónapok, egyre nagyobb nyugtalansággal töltötték el a fejlemények. Nem azért, mert a grófné nagy érdeklődést tanúsított az úriember iránt, az ő indítékai elég világosak voltak. Ám az úriember érdeklődését a grófné iránt McAdie aggasztóan gyanúsnak találta. Természetesen nem mondhatott semmit. Ott állt a grófné mögött, ahogy szobájában az íróasztalánál a levelet írta. Valamikor még ő választotta ezt az íróasztalt a hölgynek, amikor megbabonázta az arca és a mosolya. Olyan szép volt, amikor a kastélyba érkezett! McAdie rendkívül féltékeny volt Mortimerre, ám a hölgy figyelemre sem méltatta őt. Sohasem a férfit látta benne, csak egy olyan személyt,

akinek parancsokat osztogathat, akit használhat, ha úgy tartja kedve. McAdie ezt nem bánta. Egészen mostanáig. Most arra gondolt, hogy milyen meggondolatlan vén bolond lett belőle.

HUSZADIK FEJEZET A reggeli a nagyteremben nagyon feszülten telt. Dominic és Angelica ragaszkodott a szerepéhez. Dominicnek nem volt nehéz ennek megfelelően viselkednie, hiszen az erős indulat, a tehetetlen düh áradt belőle. Angelica a fejét lehajtva ült. Bár nem riadt meg minden zajra, de az elesett nőt játszotta, aki tudja, hogy gyenge és tehetetlen, kimondhatatlan fenyegetéseknek lehet kitéve. Mirabelle kíváncsian, nagy várakozással figyelte őket, olyan nyílt kárörömmel, hogy mindenki észrevette, de senki sem tudta, mire vélje. Dominic már beszélt Scanlonnal, Jessuppal és Mulley-vel, Brendával és Griswolddal, John Erskine-nel és Mrs. Mackkel. Angelicával megegyeztek, hogy senki másnak nem kell tudnia, hogy milyen dráma van kibontakozóban, és a legmegbízhatóbb emberei csak annyit tudtak, hogy ő és Angelica azt akarják, hogy az ebéd végeztével senki se legyen a közelükben, csak Mirabelle és McAdie. Dominic azért választotta ezt az időpontot, hogy az eseményeknek – akár akaratlanul – senki ne legyen tanúja. Amint a reggeli véget ért, Angelica felkelt a székéből. Mulley már várta, hogy visszakísérje a raktárhelyiségbe. Odabent járkált, gondolkodott, tervezett, mérlegelt. Mint minden színjáték, az ő megerőszakolása is hitelesebb, ha előre megrendezik, Dominic pedig hajlandóságot mutatott, hogy követi az utasításait. – Ha így alakult, legyen így. – A Mirabelle-től kapott durva gyapjúszoknyája lengett, ahogy megfordult a bezárt ajtó előtt. – Nyilvánvaló, hogy egyikünknek vezetnie kell és mivel tudvalevő, hogy mi Dominic véleménye erről, a vezető szerep nem neki jut. Dominic úgy döntött, vadászni viszi a fiúkat Scanlonnal és a fiaival, de majd időben elválik a csoporttól, és még ebéd előtt visszaér, hogy találkozzon Angelicával. – Tehát – szólt Angelica, hangosan gondolkodva - három órám van arra, hogy megfelelő tervvel álljak elő, és eldöntsem, mennyit mondjak el ebből neki.

Látszólag az ebéd a szokásos rendbenfolyt, semmi említésre méltó nem történt. Ám a főasztaínál düh, keserű tehetetlenség és egyre növekvő várakozás elegyedett fokozott figyelemmel és bizonytalansággal. Mirabelle lehetetlenné tette Dominic és Angelica tervét, hogy ebéd előtt találkozzanak. Ragaszkodott hozzá, hogy a délelőtt második felét Angelica a szalonjában töltse. Bár Angelica addig is ült már abban a szalonban, de attól a tudattól, hogy Mirabelle milyen tervet eszelt ki, mit követel Dominictől és milyen kárörvendő tekintettel figyeli őt, szó szerint felfordult a gyomra. Nem volt étvágyú, amikor Mirabelle diadalmasan belépett a nagyterembe és a hatalmas faragott székében magába roskadva, komoran ülő Dominicet látványos kézmozdulattal köszöntötte. Angelicán hirtelen zaklatottság vett erőt, hiszen nem volt tervük, nem egyeztek meg semmiben, tehát rögtönözniük kell. A színjáték kezdete óta először volt nyugtalan. Ez az utolsó felvonása, eddig jól játszottak, de Mirabelle megnehezítette a feladatukat. Mire a tányérokat és tálakat elvitték, Angelica gyomra görcsbe rándult. Aztán Dominic hátratolta székét és felállt. Mindenki elhallgatott, ahogy rezzenéstelen arccal végignézett az egybegyűlteken, majd beszédet intézett hozzájuk. – Mint néhányan már tudják, a nap hátralévő részében kisebb ünnepséget rendezek. Lesz íjászverseny és egyéb versenyek a várudvarban, a keleti és a nyugati erdőben. Mindenki élvezze a napot. Senkit sem akarok a kastélyban látni vacsoráig. Van egy kis dolgom, de hamarosan én is ott leszek. – A kezét felemelve intett, hogy mindenki hagyja el a termet. – Most menjenek. Jó szórakozást! Izgatott, boldog csevegés hangja töltötte be a termet. Ahogy az emberek az ajtó felé vonultak, Angelica felállni készült. – Maradjon ott, ahol van! Megdermedt Dominic felmordulásától, de megkezdődött a színjáték utolsó felvonása. Dominic nézte, ahogy a többiek távoznak. Szótlanul, mozdulatlanul várt. Angelica a székén görnyedten ülve oldalra pillantott. Mirabelle felnézett rá, az arca ragyogott a kárörömtől, sugárzott róla a rosszindulat.

Angelica kénytelen volt fegyelmezni magát, különben megborzongott volna. Soha nem fordult még elő vele, hogy a szíve a torkában dobogott. Végül Mrs. Mack az utolsó embert is kitessékelte a teremből, majd kilépett utánuk a napfényre, és már csak távoli hangok szűrődtek be. Dominic az asztalra csapott, megragadta Angelica karját, és felrángatta a székéből. A meglepetéstől Angelica felsikoltott, és ez a sikoly teljesen hiteles volt. Megdöbbent, a védekező ösztöne bekapcsolt, és ellenállt. – Ne! Mi... – Fogja be a száját! Jobban jár, ha önként jön velem! – Nem! Eresszen el! – Angelica hátravetette magát, és felborította a székét, a csattanás visszhangzott a teremben. Dominic arcizmai megfeszültek, hirtelen lehajolt, majd a vállára kapta a kisasszonyt. Angelica vadul kapálózott. – Tegyen le! Eresszen el! – kiáltotta, és ököllel ütötte a hátát, rúgkapált. Angelica még jobban ellenállt, mire Dominic a tomporára csapott, és a kisasszony felsikoltott. – Hagyd abba! – súgta Dominic. – Még a végén megsérülsz. A fenékre csapást izgató simogatás követte, amelynek hatására Angelica alig kapott levegőt, és az izgalom egy pillanatra elvonta a figyelmét. Aztán újra eszébe jutott a szerepe, és torkaszakadtából sikított: – Segítség! – Sikoltozzon, ahogy akar – bődült rá Dominic. – Senki sem hallja meg. Angelica lepillantott Mirabelle-re. Dominic anyja felugrott székéből, és utánuk rohant, és a szája tátva maradt a csodálkozástól. Angelica mély undort érzett, és levegőért kapkodott, hogy a mániás grófnéhoz könyörögjön. – Kérem, segítsen! Nem hagyhatja, hogy ezt tegye velem! Mirabelle csak mosolygott, rosszindulata teljes valójában nyilvánult meg: – Dehogynem. Értem teszi. Alig várom, hogy a sikolyaidat halljam – sziszegte. – Csak azt sajnálom, hogy anyád nem hallja, de remélem, később részletesen elmeséled neki, milyen borzalom esett meg veled. Angelica szólni sem tudott.

Ahogy Dominic rohant vele fel a lépcsőn a szobája felé, Angelica kapálózása alábbhagyott. Sikerült a valódinak tűnő zokogás, amikor elérték az ajtót. – Ne! Kérem! Ne tegye ezt velem! – Ne rúgkapáljon, csak feküdjön hanyatt és tűrje. Ha jól viselkedik, igyekszem a lehető legkevesebb fájdalmat okozni. – Dominic berúgta az ajtót. – Fogadja meg a régi tanácsot: feküdjön hanyatt, és gondoljon Angliára. Akkor elég hamar vége lesz, és hazamehet. Amint bent volt, becsapta az ajtót Mirabelle orra előtt, majd ráhúzta a reteszt. És fellélegzett. A szobában leemelte a válláról Angelicát, és a karjába zárta. Angelica a nyaka köré fonta a karját, és a szemébe nézett. – Feküdjek hanyatt, és gondoljak Angliára? Dominic végtelenül megnyugodott, amikor huncut vidámságot látott a szemében, és vállat vont. – Találónak gondoltam. Angelica felvonta a szemöldökét. – Tehát... most mit csináljunk? – Azt reméltem, van valami ötleted. – Ötletem az... határozottan van. – Azzal felemelte a bal lábát, megvárta, amíg Dominic a tompora alá csúsztatja kezét és megtámasztja. Akkor a lábát a férfi dereka köré fonta. Feljebb csúszott, hogy az arcuk egy vonalban legyen, és azt súgta: – Kezdjük ezzel! Megcsókolta, és Dominic rögtön tudta, hogy a félelmei megalapozatlanok voltak. Meg tudják tenni. Együtt képesek rá, és minden jóra fordul. Dominic egy kézzel támasztotta, másik kezét a ruganyos kebelre tette, markolta, birtokolta. Angelica elhúzódott a csókból. – Biztosan a fülét az ajtóra tapasztva hallgatózik. Ugye, nem hall minket? – Nem, de a sikoltást meghallja. – Általában nem vagyunk olyan zajosak, szóval meg kell erőltetnünk magunkat. – Úgy helyezkedett, hogy a lába közének forrósága a férfi merevségéhez közelítsen. – Okot kell adnod arra, hogy sikítsak... Dominic egyáltalán nem gondolta volna, hogy ez lehetséges, de Angelicának sikerült mosolyt csalni az arcára. – Lássuk, mit tehetek a cél érdekében! Angelicát csókolva újra feltámadt a vágy és a szenvedély, még hevesebben. Néhány pillanat múlva már ruhát rángattak. Dominic az

ágyig vitte édes terhét. Angelica a matracra hanyatlott, és enyhén pihegett. – Nem húzhatjuk sokáig – szólt Angelica, és a nadrág gombja felé nyúlt. Dominic is a gombolással próbálkozott. – Nem... Tépd le rólam! Angelica elkapta Dominic csuklóját. – Anyád adta rám. Dominic megragadta és szétrántotta a ruha mellrészét, derékig feltépve ruhát és alsóinget, és feltárult a duzzadt kebel. Rögtön csókolgatni kezdte, mert azt akarta, hogy Angelica sikoltson és nyöszörögjön. Angelica természetesen eltúlozta a sikoltozást, de értette, hogy miért intéz Dominic ilyen könyörtelen támadást. A torka mélyéről feltörő kéjes hörgés tovább szította a férfivágyat, és perceken belül olyan lármát csaptak, amely bárkit meggyőzött volna arról, hogy nagy ellenállásba ütköző megbecstelenítés történik. Az első velőtrázó sikoly akkor hangzott fel, amikor a női öl kapott finom nyalogatást. A második akkor, amikor gyorsan és mélyen belé hatolt. Ez szinte tökéletes volt. A szoknyáját a derekáig tűrte, a csípőjét vasmarokkal fogta. Angelica lába a dereka körül volt. Angelica szeme csillogott minden lökésnél. Angelicának igaza volt. Semmi sem férkőzhetett közéjük. Sem színjáték, sem mocskos manipuláció nem érhetett fel hozzájuk, nem tehette tönkre együtt teremtett valóságukat. Tökéletes harmóniában figyeltek közös céljukra. És igyekeztek minél előbb beteljesíteni. Angelica nem fogta vissza magát, ahogy Dominic sem. Szédületes sebességgel mozgott rajta, egészen a csúcsig repítette. Angelica a fejét hátravetve, testét a gyönyörtől megfeszítve sikoltott. Hüvelye lüktetve összerándult, majd Dominic rekedt kiáltása hallatszott, hagyta, hogy Angelica magába fogadja. Aztán elhúzódtak egymástól, Angelica összekócolta az aranyvörös haját. Dominic begombolta a nadrágát, az éjjeliszekrényhez lépett, elvette az ott hagyott kést, és megvágta a hüvelykujját. Aztán visszalépett Angelicához, az ujjából kibuggyanó vért szétkente a combján, nedvesen csillogó magjával elkeverve. – De jó, hogy gondoltál erre. Én el is felejtettem.

– Minden apró részletre gondoltam – mormogta Dominic. Azzal a hüvelykujját a szájába vette, hogy elállítsa a vérzést, és megszemlélte az ágyon heverő Angelicát. – Hogy nézek ki? – kérdezte Angelica. Dominic megfogta a szoknyát, és eltakarta azt, amit nem akart anyja szeme elé tárni, meggyűrte a szétszakított ruhát, aztán intett. – Viselkedj úgy, mint akit megbecstelenítettek. Angelica engedelmeskedett, a fejét oldalra hajtotta, lába széttárva lógott az ágyról. Dominic őszinte csodálattal csóválta a fejét. – Tökéletes. Ne mozdulj. Beengedem. Az ajtóhoz ment, mély lélegzetet vett, majd félrehúzta a reteszt és kinyitotta az ajtót. Mirabelle közvetlenül az ajtó előtt állt. Az arca... Dominic egy pillanatra behunyta a szemét, aztán az ágy felé intett. – Ahogy kívánta, Angelica Cynster megbecstelenítve. Mirabelle elindult az ágy felé. Dominic szorosan mögötte járt, azzal a feltett szándékkal, hogy nem engedi az anyjának megérinteni Angelicát. Ám Mirabelle az ágy lábánál megállt, lenézett Miss Cynsterre, akinek a szempillája sem rebbent. Mirabelle tekintete sebesen siklott Angelica elgyötört arcvonásain, kusza haján, a liliomtiprás véres bizonyítékán... és úgy mosolygott, mint egy gyerek, aki régen vágyott ajándékát bontotta ki. A fejét felemelve a fiára nézett. Dominic az anyja arcán látta, hogy legalább olyan fontos volt az ő becsületének megtiprása, mint Angelica megbecstelenítése. – Végre! – örvendezett Mirabelle. – Hozom a kehely rejtekhelyének térképét. A hálószobámban őrzöm. – A nagyterembe hozza! – mondta Dominic, mert nem akarta, hogy az anyja visszatérjen Angelica közelébe. – Ott várom. Mirabelle bólintott, még egyszer Angelicára pillantott, majd sietve az ajtó felé ment. Dominic megvárta, míg léptei elhalnak, majd visszament az ajtóhoz és becsukta. Amikor az ágy felé fordult, Angelica már felült, fénylő mosollyal az arcán. – Megcsináltuk! – mondta halkan, de izgatottan. Leugrott az ágyról, kezdte letépni magáról a megszaggatott ruhát. – Gyorsan! Segíts átöltözni! A konyhán át megyek, és onnan figyelek. Amint megtudod,

hol van a kehely, indulunk és elhozzuk. Dominic a karjába vonta és megcsókolta. – Köszönöm – súgta. – Örök hálával tartozom neked. Angelica megpaskolta a férfi széles mellkasát. – Válaszolhatnám, hogy „én köszönöm”, de nem értenéd. El kell ismerned, hogy kitűnő párost alkotunk. – Derékig meztelen volt, miután kiszabadította a karját a ruhából, aztán felsóhajtott. – Most letéped ezt rólam, vagy kifűzöd? Dominic letépte. Angelica gyorsan megtisztálkodott, belebújt abba a ruhába, amelyet előzőleg bekészített, majd Dominickel együtt elindultak, hogy megvárják Mirabelle-t és a kehely rejtekhelyének térképét.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Dominic a főasztalhoz ült a helyére, végignézett az üres termen, és arra gondolt, hogy hamarosan vége. Több mint öt hónapnyi tervezés, szervezés és kudarc után most végre – hála az ő csodálatos angyali Angelicájának – visszakerül hozzá a kehely. És a klán biztonságban lesz. És mindezt Angelicának köszönheti. Egyáltalán nem nyugtalanította, hogy élete hátralévő részét a társaságában kell töltenie. A konyhába vezető boltív felé pillantott, és látta, hogy Angelica ott leselkedik Rámosolygott, és viszonzásul mosolyt kapott. Tudta, hogy szerelmes, de nem bánta. Angelica izgatottan toporgott. Mirabelle addigra már biztosan elért a szobájába, és mivel olyan részletekbe menően ecsetelte a grófnénak, miért nem szabad megtagadnia Dominictől a kehely visszaszolgáltatását, nem hitte, hogy Mirabelle ezek után mégsem adja át a kehely rejtekhelyének leírását. Angelica arra gondolt, hogy türelemmel kell lennie, de... Aztán távoli kiáltást hallott, és a hang valahonnan ismerősnek tűnt. Alig egy perc múlva a klán egyik tagja rohant be a terembe. – Nagyuram! Egy csoport ánglus van a kapunál, és önnel akarnak beszélni! Dominic Angelicára pillantott, majd hátratolta a székét. – Jövök! Angelica megfordult, aztán eszébe jutott, nem kockáztathatja, hogy Mirabelle-lel találkozzon. Ezért rögtön megtorpant, és a konyhaajtó felé rohant. – Hallgattak rám? Nem. És éppen jókor jelennek meg. Már csak ez hiányzott! A hálószobájában Mirabelle az ablak mellett állt. Szálakat kötött el a hímzésen, amelyen az elmúlt hetekben dolgozott. Nem volt egészen kész, de az a rész, amely Dominicnek kell, már jól látszott. Egyszerűen megmondhatta volna neki, hová rejtette a kelyhet – a klán minden tagja ismerte a helyet –, de a hímzés az önteltsége megnyilvánulása volt. A

hímzés volt az egyetlen, amelyben kitűnt, ezért helyénvalónak találta, hogy ezt a képességét használja a fiával való érintkezésre. Így tudatta vele, hol van a kehely. Az utolsó elvarratlan szál is a helyére került, az ablakpárkányra tette az ollót, kisimította a finom lenvásznat. Boldog volt. Végre beteljesedett a bosszúja, mert megtalálta a módját. Ellopta a kelyhet, és általa elérte mindazt, amit akart, vagyis bosszút állt a férjén, a fián, Celia Cynsteren a sok hosszú magányos évért és a kiüresedett, dicstelen életéért. Dominic soha többé nem beszélhet erkölcsi fölénnyel vele. Soha nem hagyja békén azért, hogy belement az alkuba, és feláldozta a becsületét a klánért. Rég elfeledett őszinte, boldog örömöt érzett, amikor a nyíló ajtó felé fordult. Mosolya élénkebb lett, amikor meglátta, ki érkezett. – Sohasem találnád ki, mi történt! Dominic elhozta nekem Angelica Cynstert, de ennél sokkal jobb dolog történt. Dicsekedni akart a diadalával, amikor a szeretője fanyar mosollyal lépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Értem. Akkor még éppen időben értem ide. – Éppen időben, hogy velem ünnepelj. – Valóban. Azzal két lépéssel mellette termett. Dominic a vár bástyáján állt, a tó déli partjáról a várba vezető híddal szemben, és a nyolc lovast szemlélte. Hatan már a felvonóhídon tolongtak, ketten a parton maradtak. A felvonóhídon lévők megálltak, mert ha közelebb mennek, lőtávolságon belül kerülnek. – Azt hiszem, ők azok. Angelica az egyik párkány mögül leüléséit. – A fenébe! Valóban. A két fivérem és négy unokabátyám. A másik kettő a parton Breckenridge és Jeremy Carling. – Megfordult, a hátát a hideg kőnek vetette. – Ha Mirabelle meglátja őket, rögtön visszakozik. – A hídra nézett. – Mindent tönkretesznek! – Tudnak úszni? Angelica ránézett. – Tessék? – Mind a hatan tudnak úszni? Angelica bólintott. – Igen. Miért?

– Készen álltok? Angelica hirtelen megfordult, és kissé távolabb a bástyán három erős férfit látott, akik hatalmas rudat fogtak, amely nagy fogaskerékhez csatlakozott. – Igenis, nagyuram – felelték a férfiak kórusban. Visszafordult, látta, hogy Dominic egy pillantást vet a hídra, ahol a bátyjai és unokatestvérei beszélgettek, a várkastélyt nézték. – Most! – adta ki a parancsot Dominic. Angelica megfordult, mert látni akarta, mi történik. A három férfi nekifeszült, és lassan eltolták a nehéz fogantyút. A kerék lassan megmozdult, és forgásba lendült. – Mi a... Demon kiáltására Angelica gyorsan visszafordult a híd felé. Döbbenten nézte, ahogy a felvonóhíd lassan elmozdult a vízszintes helyzetéből, és a lovaikat a partra visszafordítani képtelen hat legközelebbi férfirokona egymás után kénytelen beugratni a kétségtelenül nagyon hideg vízbe. Mind lecsúsztak a nyeregből, a lovaik mellett bukdácsoltak, aztán egyenként másztak ki a partra, csöpögött róluk a víz és hangosan átkozódtak. Angelica az ajka elé kapta kezét, és hangtalanul kacagott. – Ezt sohasem bocsátják meg neked. Dominic vállat vont. – Ők Londonban vannak, én idefent. Túlélem a neheztelésüket. – Még egyszer rájuk nézett, majd elfordult. – A megmártózás lehűti annyira a kedélyüket, hogy legyen időnk visszaszerezni a kelyhet. Anyám már biztosan a nagyteremben van. Angelica futott mellette a várfalon, elérték a várudvarra vezető lépcsőt és a kastélyba siettek. Kevesebben voltak már az udvaron, mert a személyzet már visszatért megszokott tevékenységéhez. – Akárhonnan kell elhoznod a kelyhet, én is jövök. Dominic bólintott. – Csak maradj le, amíg nincs a kezemben a hely leírása. Addig ne lásson meg! Angelica engedelmesen lassított, megvárta, amíg Dominic felér a lépcsőn, csak azután követte. Nem lépett be az épületbe, amíg Dominic oda nem ért a folyosón a nagyteremhez. Akkor az előcsarnok árnyékába húzódva figyelt. – Aaaa! A sikoly hallatán mindketten azonnal megtorpantak. Dominic hátranézett, látta, hogy nem Angelica sikoltott, ezért rohanva indult

tovább. A kőfalak visszaverték a hangot, minden irányból visszhangzott, ám Angelica döbbenten mutatott egy irányba. – Mirabelle tornya. Odafent. Dominic a lépcsőház felé rohant. Angelica a szoknyája szélét felkapva követte. Brenda és Mulley futott feléjük a galérián. Angelica felfelé mutatott, és ahogy Dominic nyomában felfelé haladt, szörnyű, hisztérikus hangokat hallott az egyik fenti helyiségből. Dominicet követte Mirabelle hálószobájába. Az ajtó szélesre volt tárva. Elspeth az ajtófélfánál állt, mintha nem hinne a szemének. A kezét a szájára szorítva bámulta azt az alakot, aki mellett Dominic guggolt. Gyűrött hímzést markoló kéz látszott. Dominic felállt. Lenézett anyjára, és a fejét ingatta. – Elment. Mirabelle lilára elszíneződött arcára nézett, a grófné nyelve kilógott. Angelica odaért hozzá, aztán megfordult és Brendának intett, hogy gondoskodjon Elspethről. Brenda magához ölelte a remegő lányt, és kivezette a szobából. Angelica megfogta Dominic kezét. – Meghalt. És nem tudjuk, hol a kehely. – Dominic keserűen ingatta fejét. – De ki ölte meg? És miért? Angelica felfigyelt a Mirabelle kezében lévő összegyűrt hímzésre. Lehajolt, kihúzta ujjai közül. Felegyenesedve kisimította a darabot, és a szíve nagyot dobbant. – Ez egy térkép! – Micsoda? – Dominic csak bámult. Angelica megmutatta. – Nézd... ez itt a kehely. – Próbálta betájolni, de a térkép bizonyos részei még nem voltak készen. – Meg tudod mondani, mi ez a hely? Dominic átvette a hímzést, az ablakhoz sétált, aztán megfordította. És káromkodott. – A vízesés melletti kőrakás. Oda rejtette. Angelica a halottra nézett. – Azt hiszem, ott biztonságban van... – Nincs. – Dominic az asszonyra nézett, aki életet adott neki, aztán ledobta a térképet, és az ajtó felé indult. – Akárki ölte meg, a kelyhet akarja. Valaki más is tudta, hogy elrejtette, és ez a valaki azt is tudja, hogy hová. És azt is tudja, hogy a Guisachan-klán jövője ettől a kehelytől függ. A lépcsőfordulóban Mulley jött vele szemben. – Intézkedjen itt. Én a

kehelyért és a gyilkos után megyek. – Igenis, nagyuram. Dominic hármasával futott a lépcsőn lefelé, aztán lépéseket hallott maga mögött. – Te nem jöhetsz! – kiáltott Angelicára. –Kár a szóért! – kiáltott vissza a lány. Dominic a földszinten nem fordult ki a folyosóra, hanem az alagsorba ment, a raktárhelyiségbe, ahonnan a hátsó kapu nyílt. Felrántotta az ajtót, és majdnem átesett McAdie-en. – Jaj, ne! – Angelica térdre rogyott McAdie mellett. Dominic az öreg másik oldalán térdelt le. McAdie-t két szúrás érte, mindkettő a szíve közelében. A haldokló a szemét behunyva hörgött és zihált. Angelica keze a McAdie mellkasából kiálló tőr felé nyúlt. – Ne. Hagyd, ahogy van. – Dominic meglátta a címert a tőr markolatán, és megfogta McAdie hideg kezét. A haldokló szemhéja megrebbent. – Ön az, nagyuram? – Igen. Baine volt az? – Igen. – McAdie arcvonásai kissé felélénkültek. – Langdon Baine volt. – Megbosszulom – Dominic felállni készült, de McAdie megragadta a kezét. – Várjon. El kell mondanom. – McAdie megnedvesítette az ajkát. – Baine az asszonyom szeretője volt. Ő beszélte rá, hogy lopja el a kelyhet. Az imént mondta, hogy érte megy, és végleg kiűzi a Guisachan-klánt a felföldről. – Csak a holttestemen át! – mordult fel Dominic. – Nyugodjon meg. Jönni fog valaki, de nekem mennem kell, hogy utoléljem Baine-t. McAdie alig észrevehetően bólintott, aztán a keze kicsúszott Dominic ujjai közül. – Ki ez a Baine? – A szomszéd klán feje – felelte Dominic, majd határozott hangon utasította Angelicát: – Szólj Griswoldnak, Erskine-nek vagy Mrs. Macknek, hogy gondoskodjanak McAdie-ről. Angelica talpra ugrott, és az ajtó felé rohant. Visszanézve látta, hogy Dominic eltűnik a hátsó kijáraton. Angelica káromkodott – nem kelta nyelven –, McAdie-re nézett, majd felrohant a lépcsőn. – Griswold! Erskine! Mrs. Mack!

Tudta, hová megy Dominic, ezért rászánhat néhány percet, hogy segítsen McAdie-nek. Dominic teljes erőből futott végig a folyosón, át a rácson, amit Baine nyitva hagyott. Kiért az alagút előtti kis tisztásra, és gondolatban már Baine-t követte az ösvényen, ezért csak akkor vette észre a férfiakat, amikor rávetették magukat. A jelenlétüktől Dominic jobban megdöbbent, mint ők Glencrae grófjának felbukkanásától, néhányan hátrahőköltek, de nem adtak neki utat. Dominic megállt, és gyorsan felfogta, kik lehetnek azok. A férfiak rávetették magukat, vizes testek csapódtak a testének. Lerázta őket, küszködött, hogy elszabaduljon, és végre útjára mehessen. Ütések csattantak, de testén alig érezte, a feje irányába lendülő öklöket pedig sikerült elkerülnie. Három támadóját ledöntötte a lábáról, majdnem sikerült elmenekülnie, de a többiek rávetették magukat, hogy a földre teperjék. Kénytelen volt felvenni velük a harcot. Egyenként, kettesével, sőt hármasával is sikerűlt volna visszavernie őket, de nyolc ellen lehetetlen győzni. Végül a karját kétféléi ketten-ketten fogták, így sikerült leszorítani, és moccanatlanul tartották. Mindenki erősen zihált. – Mit műveltek ? Összerezzentek a kiáltásra. A hang irányába, az alagút kijárata felé fordultak, de Angelica nem feléjük tartott, hanem a tisztáson rohant a vízeséshez vezető ösvény irányába. Két férfi, aki Dominickel akart szembenézni, megfordult és futva indult utána. Egy barna hajú férfi megragadta a karját. – Angelica... A lány megállt, majd egy gyors, pontos mozdulattal erősen oldalba könyökölte a bátyját. – Eressz! A férfi kétrét görnyedt. Angelica kiszabadította karját, és egy szempillantás alatt megiramodott felfelé, elkerülve a sötét hajú férfit, aki elébe akart vágni. Mivel nem ismerte a terepet, a sziklafal előtt kénytelen volt visszafordulni. Angelica azonban rohant tovább. – Jóságos ég! – Dominic hirtelen ráébredt, hogy Angelica még képes

egyedül szembeszállni Baine-nel. – Angelica! Ne! Gyere vissza! Ahogy Angelica a meredélyen rohanva hátrapillantott rá, egyértelműen jelezte, hogy kár a szóért. Bátyjai és unokatestvérei zavartan néztek egymásra, tétováztak, mit tegyenek: kövessék, vagy hagyják, hogy egyedül menjen tovább. Dominic átkozódott, megint nekiveselkedett, hogy szabaduljon, de nem eresztették. Mielőtt eltűnt volna a szemük elől, Angelica megfordult a Cynster család tagjai felé. – Ha meg akartok védeni, engedjétek el őt! – Várt egy pillanatot, hogy eleget tesznek-e az utasításnak. Nem tették, A kezét az égnék emelte, majd legyintett. – Idióták! Azzal rohant tovább. Dominicnek fogalma sem volt, hogy Angelica ilyen gyorsan tud futni, de tudta, mi vár rá az ösvény végén. Nem mozdult, mert tudta, hogy meg kell nyugodnia. Körbenézett a társaságon, és nem volt nehéz felismerni, ki a csoportvezetője., Dominic a férfi szemébe nézett. – Anglica éppen azt a férfit üldözi, aki az imént megfojtotta az anyámat és leszúrta a régi intézőmet. Lerendezhetjük a vitánkat most, és elveszítjük Angelicát, vagy későbbre halásztjuk, es visszahozzuk onnan, de nélkülem nem találják meg... Választhatnak. A fekete hajú férfi – szinte bizonyosan Devil Cynster – tétovázott, de csak egy pillanatig, aztán intett a többieknek. – Engedjétek el! Abban a pillanatban , ahogy szabadult, Dominic rohant Angelica után. A Cynsterek követték.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET A vízesés közelébe érve Angelica lassított. A lezúduló víz hangja elnyomta lépteinek zaját, ahogy a sziklás ösvény utolsó kanyarulatához ért. Ám a kőhalom mellett guggoló férfi túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy észrevegye. A válla széles volt, de nem annyira, mint Dominicé, a haja göndör, barna. Mivel térdelt, a magasságát nehéz lett volna megbecsülni, de Angelica úgy ítélte meg, hogy nála biztosan magasabb. Óvatosan előrehajolt, kiválasztott egy követ, a legnagyobbat, amely elfért a markában, és felemelte. Halk léptekkel egyre közelebb ment, de a férfi még nem láthatta, mert a halom hátsó részéről köveket mozdított ki. Irhakabátot, térdnadrágot, lovaglócsizmát viselt. Angelica nem látta jól az arcát. Akkor jutott eszébe, hogy Mirabelle magasabb volt nála, és az utolsó pillanataiban a kétségbeeséstől erősebb lehetett, mint ő. Baine azonban könnyen megfojtotta Mirabelle-t. Baine hirtelen mozdulatlanná merevedett, és benyúlt az üregbe. Aztán lassan, óvatosan kihúzta a karját. Valami volt a kezében. Egy aranykelyhet tartott maga előtt. Angelica felemelte a követ, előrelépett, és lesújtott Baine koponyájára. A férfi megfordult. Angelica eldobta a követ, két kézzel megragadta a kelyhet, és kicsavarta a férfi kezéből, aztán megperdült és futásnak eredt. A férfi utánavetette magát, elkapta a ruhája szegélyét. Angelica hátrafordult, megpróbálta kirángatni a kelmét a férfi szorításából. Baine a földre nyomta, így Angelica nem mozdulhatott, a férfi pedig szédelegve fel tudott állni. A szoknya szegélyét markolva maga felé húzta a lányt. Az arcát bámulta, majd a csodálkozó tekintete eltűnt. – Tudom már, ki vagy. Dominic szajhája, a Cynster lány.

Angelica térden akarta rúgni, de a férfi az utolsó pillanatban elrántotta a lábát. – Nahát, nahát. – Kihasználta a pillanatot, hogy elengedje a ruha szegélyét, és megfogta a kehely szélét. Próbálta kirángatni Angelica kezéből, ám ő egyik kezével a kehely szárát markolta, és teljes erővel tartotta. – Nem a magáé! – De az enyém lesz... Ekkor rájött, ha a Cynster nőszemély ott van, akkor Dominic sem lehet messze. Angelica látta, ahogy sötét tekintetében gonoszság villant. – Engedd el, te bolond! – mondta, aztán felemelte a kelyhet, amilyen magasra tudta, és megrázta. Angelica a fogait összeszorítva markolta, és Baine nem volt olyan erős, hogy a kehellyel együtt őt is felemelje. Baine a meredély szélére pillantott, majd Angelicára. – Milyen kár, hogy... A kehelynél fogva vonszolta egyre közelebb a szakadék széléhez. Angelica ellenállt, küzdött, de Baine elég nagy távolságot tartott ahhoz, hogy ne tudjon még egyszer belerúgni. Egyre távolabbra sikerült húznia. – Ereszd el! – Nem! – Mit gondolsz, meddig tudod fogni, ha már nincs szilárd talaj a lábad alatt? – kérdezte gúnyosan, azzal hirtelen megrántotta a kelyhet. Angelicát ez váratlanul érte, és felsikoltott. Elvesztette egyensúlyát, és nekiesett a férfi testének. Baine szilárdan tartotta magát, és nekifeszült, hogy kitépje a kelyhet a kéz szorításából. Olyan elemi erejű üvöltés hallatszott a fejük fölött, hogy mindketten visszahőköltek. Dominic leugrott a kiugró ösvény fölötti szikláról. Amint a meredélyhez ért, meghallotta Angelica sikolyát. Egy pillantást vetett az alatta birkózó alakokra, aztán nem gondolt a térdére, egyáltalán nem gondolkodott, csak ugrott. Így szembekerült Baine-nel. Baine pedig ösztönösen elengedte a kelyhet és Angelicát, hogy szembeszálljon vele. Dominic sokkal nagyobb fenyegetést jelentett számára.

Dominic nem vesztegette az időt. Rögtön torkon ragadta Baine-t. Birkóztak, egyiküknek sem sikerült rögtön fogást találnia, amellyel a másikat levethette volna a meredélyről. Dominic tudta, hol van Angelica. A kőhalom mellé húzódott, a kelyhet magához szorítva. Legalább a kehely biztonságban van, ahogy ő is. Így minden dühét és erejét Baine ellen fordíthatta, hogy megbosszulja McAdie és az anyja halálát. Hevesen viaskodtak; azért küzdöttek, hogy felülkerekedjenek a másikon. Bár Dominic magasabb volt, karja messzebb ért, Baine robusztusabb, masszívabb testalkatú volt, nehezen lehetett kimozdítani. Dominic igyekezett megtartani az egyensúlyát, és imádkozott, hogy a térde kibírja Fogcsikorgatva, egymást figyelve mozdultak előre-hátra, oldalirányba, mindketten győzni akartak. Vagy Baine öli meg Dominicet, vagy fordítva. Dominic sosem értette, honnan ered ez az ellenségeskedés. Baine hét évvel volt idősebb nála, és útjaiknak nem lett volna szabad keresztezni egymást. De folyton így történt. Dominic lába megcsúszott. Háttal állt a vízesésnek, a talpa alatt nedves volt a szikla. A küzdelem döntetlen maradt, de minél tovább tartott, annál inkább Dominic állt nyerésre, ugyanis állóképességben Baine nem érhetett fel vele. Ezt Baine is tudta, és a szeme összeszűkült. – Akkor kellett volna végeznem veled, amikor lelöktelek abba a szakadékba! Baine a döbbenet pillanatát akarta kihasználni; mert Dominic nem gondolta, hogy az a régi zuhanás nem véletlen baleset volt. És számítása bevált. Nem ragadta meg Dominicet, hanem felé lépett, és tolta. Dominic érezte, hogy az egyensúlya van veszélyben, a lába kicsúszhat alóla. Hirtelen hátravetődött, bízott az ösztönében, hogy pontosan tudja, mi van mögötte. A kiálló sziklához esett, a sziklaperemnek a vízeséshez közelebbi oldalán, de nem engedte el Baine vállát. Amint a szilárd talajra ért, oldalra lendítette ellenfelét, át a meredélyen, és eleresztette. Baine átjutott oda, ahonnan nincs visszaút. Rémült kiáltással emelte fel egyik karját és vadul hadonászott... aztán lezuhant. Ám a másik kezével Dominic kabátját szorongatta. A hirtelen rántás Dominicet átlendítette a sziklaperemen. A karját ösztönösen felemelve megkapaszkodott egy kiálló sziklában.

És a teste a szakadék felé lendült. Angelica olyan hangosan sikoltott, hogy a vízesés robaja mellett is meghallotta, aztán lehasalt hozzá, és megragadta a kabát ujját. A testét a kiálló sziklában akasztotta meg, úgy tartotta. Egyelőre. Dominic ott függött a fekete szikla fölött, amelyen Baine már összetörve hevert. Mellette a vízesés zuhogott, tüzes a szikla is, amelybe kapaszkodott, és érezte, hogy csúszik. Átkozódott, majd magára parancsolt, hogy lehetőség szerint ne görcsösen kapaszkodjon. A sziklafalat nézve olyan felületet keresett, ahol megvethetné a lábát, aztán meglátott egy kiszögellést balra. A gyengébb oldalán. Miközben ezt a lehetőséget mérlegelte, Angelica akaratlanul megmoccant. A lélegzetét visszatartva igyekezett elfojtani a zokogását. Dominic túl nehéz volt, lassan egyre közelebb húzza a meredélyhez, és mindketten a szakadékba zuhannak. Dominic a kiugró kőperemre nézett. A válla sajgott, de nagy erőfeszítéssel mégis sikerült bal lábát felemelnie úgy, hogy ne húzza tovább lefelé Angelicát, és a csizmája orrát megtámasztotta a kövön. Ez elég volt ahhoz, hogy kissé csökkenjen a karja terhelése. Ám Angelica újra megcsúszott. Dominic rádöbbent, hogy Angelica képtelen megtartani, ő pedig nem tud feljutni a peremre. – Angelica... drága angyal... el kell engedned. Nem akart belegondolni, hogy mit mond, de a józan ész ezt diktálta. Angelica sápadtan, komoran nézett az arcába. – Nem. Dominic felsóhajtott. – Drágám, nem tudsz megtartani. Ha belém kapaszkodsz, te is lezuhansz. Kérlek, engedj el! – Nem figyeltél rám. Nem engedlek el. Sem most, sem... soha. Ennek nem így kell véget érnie. Dominic nem tudta, mennyi ideje van hátra. Az ujjai szinte teljesen elgémberedtek. Ha a keze megcsúszik, lezuhan. .. és magával rántja Angelicát. Mély lélegzetet vett, és a szemébe nézett. – Szeretlek.Te vagy a mindenem. Mondtam, hogy nem érdemellek meg, és nem várom el, hogy szeress, de azt tudom, hogy szeretlek, ezért kérlek, könyörgöm, engedj el. – Elhallgatott, aztán egyszerűen azt mondta: – A halállal szembe tudok nézni, de nem akarok úgy meghalni,

hogy miattam halsz meg. – Akkor jobb, ha nem zuhansz le... és nem halsz meg! – Angelica felzokogott, megint csúszott egyujjnyit, aztán felhördült: – A férfiak miért ilyen ostobák? Dominic kapaszkodott, de tudta, hogy már nem bírhatja sokáig. – Angelica... – Nem! – Dühös tiltakozás volt a válasz. – Te ostoba! Az eszedbe sem jutott, hogy szeretlek? Ami azt jelenti, hogy soha el nem engednélek! Angelica látta, hogy Dominic ezt még nem ismerte fel. – Ó, hogy az a... – Aztán hirtelen eszébe jutott: – Hol vannak a Cynsterek? – Követtek. De elhagytam őket. Nyilván eltévedtek. Nem számíthatsz a segítségükre... Angelica mély lélegzetet vett, és a fejét hátravetve kiáltott: – Rupert! És újra sikoltott. – Alasdair! Segítség! A kiáltásait elnyomta a vízesés robaja. És teste lassan ismét előrecsúszott. Lenézett, és tudta, nagyon is lehetséges, hogy mindketten lezuhannak és meghalnak. Dominic komoran nézett fel rá. Amíg a kabátujjába kapaszkodik, nem engedheti el a kőperemet, addig minden erejével kapaszkodnia kell. – Ne merészelj vitatkozni velem! Ki kell tartanod. Ha elfelejtetted volna, nekünk együtt kell leélni az életünket. Megígérted, hogy feleségül veszel, ha segítek visszaszerezni a kelyhet, és megtettem, szóval most nem hagyhatsz itt engem úgy, hogy tönkretetted a jó hírnevemet. Dominic ránézett, és Angelica látta a szerelem fényét a szemében. – Angelica... – Nem! – A fejét rázta volna, de nem mert mozdulni. – Amint megpillantottalak Lady Cavendish szalonjában, elhatároztam, hogy az enyém leszel. Azóta akartam, hogy belém szeress, és miután sikerült, nem engedlek el. A halál sem választ el minket... még nagyon sokáig. Csikorgó lépteket hallott fentről. – Angelica? – Idelent! Néhány pillanat múlva a bátyjai és unokatestvérei, Breckenridge és Jererny is ott termett. Angelica életében először nem bízott bennük. Sokkal nagyobb volt a tét, hogy csak rájuk bízza. – Engedd el, mi majd felhúzzuk! – Gabriel megragadta Angelica derekát, és szilárdan megtámasztotta.

Biztos volt benne, hogy Dominic és a nyolc Cynster sohasem engedné őt lezuhanni, de a fejét rázta. – Nem engedem el. Húzzátok fel, de közben egy pillanatra sem engedem el. Néma csend fogadta ezt a kijelentést. Egyikük sem volt lassú észjárású, megértették, miért mondja. Devil a szikla mellett állva előbb a többiekre pillantott, majd Angelicára, és bosszúsan felszusszant. – Rendben. Dominic mindegyiküknél súlyosabb volt, a kőpárkány pedig csúszós, ezért nem kockáztathatták, hogy egy-egy ember a karjánál fogva húzza fel. Devilt Richard és Lucifer fogta, Vane-t Demon és Gabriel. Breckenridge és Jeremy pedig Angelicát tartotta, miközben Devil és Vane kétféléd lehajolt a sziklán, és lenyúltak úgy, hogy mindketten meg tudták ragadni Dominic derekát. Lassan felhúzták Dominicet, amíg a dereka a sziklaperemmel került egy vonalba. Amint mindenki szilárdan állt a lábán, egyszerre léptek egyet, kettőt, hármat a sziklaperemen, távolodva a vízeséstől, hogy fel tudják húzni Dominicet egészen. Amint szilárd talaj volt Dominic lába alatt, felsóhajtott, majd bólintott megmentői felé. – Nagyon köszönöm... Angelica a karjába vetette magát, és szájon csókolta. Hosszan. Szerelemmel. Dominic átölelte, és Angelica hozzásimult a fivérei, unokatestvérei és leendő sógorai szeme láttára. Dominic beleszédült, forgott vele a világ. Angelica végül elhúzódott, és ököllel verte Dominic mellkasát. – Neked tényleg a kedvenc időtöltéseid közé tartozik a szikláról lezuhanás? Dominic csodálkozva nézett. – Nem a kedvenc időtöltésem... Angelica a karját előrelendítve mutatott a szakadékba, ahová Dominic majdnem lezuhant. – Ha jól tudom, ez már a második... Egy pillanat! Baine azt mondta, hogy évekkel ezelőtt ő lökött le egy szikláról... – Az szurdokvölgy volt. – Ne beszélj mellé! Szikla volt. Tehát ez a harmadik szikla, amelyről leestél! A hangját egyre jobban felemelte, és Dominic próbálta nyugtatni. – Skóciában vagyunk. Errefelé rengeteg a szikla. De nem muszáj rendszert csinálni abból, hogy lezu hanj! – Ismét a sziklaperem felé mutatott. – Alig egy hónapon belül ez már a második!

A hangja megremegett. Ha Dominic akkor megjegyezte volna, hogy kezd hisztérikus lenni... biztosan sírva fakad. És az sokkal rosszabb volna. Ezért csak bólintott. – Rendben. A közeljövőben távol tartom magamat a szikláktól. – Kicsit távolabbról elfojtott nevetést hallott, de csak a csillogó szempárt nézte. – Rendben? Angelica metsző pillantást vetett rá, aztán bólintott, és közelebb lépett hozzá. Dominic átölelte, Angelica pedig a fejét a férfi széles mellkasára hajtotta. Dominic közben a tisztás másik végét betöltő nyolc nagydarab férfit nézte. Ők is őt nézték, majd Devil Cynster elfordult, egy lépést tett a lefelé vezető ösvényen. A többiek egyenként követték, szinte mindenki mosolygott, bár Dominic nem volt biztos abban, hogy jól értelmezi ezt. Végül csak Angelica bátyjai maradtak. A fekete hajú, Lucifer Cynster, még egy pillanatig méregette, aztán Angelica megmozdult, és a bátyjára nézett. Lucifer elmosolyodott, és elfordult. Már csak Gabriel bámult szenvtelen tekintettel a legkisebb húgára. Angelica nyilvánvaló, határozott figyelmeztetéssel nézett a bátyjára. A következő pillanatban Gabriel Dominicre nézett, majd a fejét ingatta. – Mit szoktak ilyenkor mondani? Sok boldogságot! Élvezd vele az életet! Amint Gabriel elfordult, Dominic Angelica fülébe súgta: – Éppen azt szándékozom tenni. Angelica mosolygott. Az, hogy mi történt, csak akkor tudatosult bennük... Angelica körülnézett. – Hol van a kehely? Mindketten a kőhalomra néztek. – Ott! – Azzal Angelica odasétált, és felemelte a kelyhet onnan, ahová leejtette, amikor Dominic segítségére sietett. Letörölgette, és odavitte neki. Megállt mellette, nézte a kehely peremén a drágaköveket, és Gíencrae nyolcadik grófjának a kezébe adta. Dominic mosolyogva vette át, majd átölelve levezette a szikláról a fivérei nyomában. Lucifer hátrapillantott, majd – mint várható volt – bevárta őket. A kehelyre mutatott. – Mi az? Dominic tétovázott, de ismerte Lucifer Cynster hírét. Átadta a kelyhet. – A skót koronaékszerek egyike. Emiatt történt minden. – Valóban? – szólt Lucifer melléjük lépve, és a kelyhet nézte. –

Miképpen? Dominic az előttük haladókra mutatott. – Menjünk vissza a kastélyba, és ott mindent elmondunk. Lucifer visszaadta a kelyhet, és megborzongott. – Nem utasítanék vissza egy forró fürdőt és száraz ruhát – jegyezte meg vigyorogva. – Ha tudsz olyan ruhát kölcsönadni, amelyik nem kicsi ránk. Dominic elmosolyodott. Devil, Vane és Richard egymás mellett álltak. Amikor odaértek hozzájuk, Devil az ösvénytől kissé távolabbra mutatott. – Feltételezem, ő a gyilkos, akit üldöztetek. A vízpermeten át alig lehetett látni Langdon Baine holttestét a fekete sziklán, a vízesés alatt. Dominic bólintott. – Ő az. – Ő ragadta meg először a kelyhet, amely a kőhalomban volt elrejtve. Aztán amikor elvettem tőle, le akart lökni a szikláról – magyarázta Angelica. – Dominic éppen időben ért oda. Devil bólintott. – Azt még látam. De felfelé menet eltévedtünk. – Dominicre nézett. – Ki volt? – Langdon Baine. A Baine-klán ura. A földjeik a mieinktől délre vannak – felelte, a völgynek a várkastéllyal átellenes részére mutatva. – A földjeik a hegygerincen túl vannak, és nem túl termékenyek. – Mi baja volt veled? – kérdezte Vane. – Nem tudom, csak gyanítom – felelte Dominic, a kelyhet felemelve. – Ez az egész valami hadüzenet nélküli klánháború akart lenni. Nyilván azt akarta, hogy a Guisachan-klán tűnjön el a felföldről. Gabriel a kelyhet nézte. – Megoldotta volna a helyzetet, ha ezt ellopja? – Igen – felelte Dominic, Gabriel szemébe nézve. – Később majd megmagyarázom. Hátrapillantott a holttestre, majd mindenki a kastély felé indult az úton. Angelica kérdőn nézett rá. – Küldök embereket a kastélyból, hogy szedjék össze a földi maradványait, és vigyék át Baine Hallba – mondta Dominic. Angelica bólintott. A kastélyban maradt holttestekre gondolva elszomorodott. A menet végén, szótlanul gyalogolt haza.

Haza. Ahogy átjutottak a hegygerincen, és meglátták a tó fölé fenségesen emelkedő várkastély falait, a környező erdőket, hegyeket, a szíve boldogsággal telt el, és csodálkozott. Alig néhány napja van itt, mégis otthonának tekinti. Furcsa, de talán nem meglepő. Dominicre pillantott. Ez a hely az otthona, az egyetlen hely a világon, ahová igazán tartozik. És a szíve örökké hozzá tartozik. Dominic lenézett a kehelyre, majd Angelica kezébe adta. – Neked kell vinned. Nélküled nem sikerült volna visszaszereznem. Angelica mosolyogva lépdelt, két kezében tartva a drága kelyhet. – Ha az apád nem zálogosította volna, el, ha anyád nem lopja el, ha nem akartad volna visszaszerezni, sohasem találtál volna rám. Felpillantott, tekintetük találkozott, azt az érzelmet látta benne, amely olyan tisztán megnyilvánult a vízesésnél; ez az érzés még ott ragyogott írisze felhős zöldjén. Dominic elhúzta a kisasszony egyik kezét a kehelyről, az ujjaik egybefonódtak. – Életem során elég gyakran olvastam Jeleket, nyomokat, hogy tudjam, a sors útjai kifurkészhetetlenek... és mindennek megvan a maga rendje. Angelica felnevetett, és a gyöngyöző kacagása melengette Dominic szívét. A hátsó bejárat felé vezető lejtőn végre el merte hinni, hogy a sorsnak nincs több dolga vele. A magyarázatokra várniuk kellett. Abban a pillanatban, ahogy a kíváncsi Cynsterek előtt beléptek a raktárhelyiségbe, döntéseket kellett hozni, utasításokat adni és intézkedni. Ám abban mindenki kimondatlanul is megegyezett, hogy előbb a kehely kérdését kell tisztázni. Angelica azt vette észre, hogy férfi, rokonai figyelő tekintete előtt Dominic felmutatja a kelyhet a klán éljenző tagjainak. Dominic a háta mögé lépett, és átfogta a derekát. – Íme! Azzal felkapta Angelicát, és a vállára emelte. Angelica nevetett, és még magasabbra emelte a kelyhet. Később visszavonultak a nagyterembe. Etelt és italt szolgáltak fel, mialatt a személyzet előkészítette a vendégszobákat, és fürdővizet

melegítettek. Dominic elküldte Jessupot és lovászait, hogy az erdőben keressék meg a vendégek lovait, aztán a Cynsterekkel, Breckenridgedzsel és Jeremyvel elindultak megnézni a felvonóhíd leeresztését, hogy a lovakat a várba tudják hajtani. Bár Angelica kíváncsi volt, nem ment velük, inkább megnézte Elspethet, aki helyrejött annyira, hogy segítsen Brendának a grófnét előkészíteni a ravatalra, aztán beszélt Mulley-vel és John Erskine-nel a temetés előkészületeiről. Közben McAdie is meghalt, de még hallotta az éljenzés hangjait. – Aztán elmosolyodott, és örökre lehunyta a szemét. Nyugodjék békében! – mesélte Mulley. A következő órák azzal teltek, hogy Angelica a rokonait győzködte, mivel mindegyik olyan lovagias volt, hogy ragaszkodtak hozzá, ő élvezze a meleg tűzet először. A vízesés közelében ugyanúgy bőrig ázott, mint a többiek, tehát mindenképpen úgy illik, hogy övé legyen az elsőbbség. Angelica ezzel nem kívánt vitatkozni. Már száraz, feltűzött hajjal, egyik új pávakék ruhájában sürgölődött, mivel kötelességének érezte, hogy átvegye a várúrnői feladatokat. Egyszer találkozott Gabriellel, Luciferre, Devillel és Vane-nel a felső galérián a vendégszobáik előtt, ahol beszélgettek, de amint odaért hozzájuk, rögtön elhallgattak. Megállt előttük, alaposan végignézett rajtuk, majd mély lélegzetet vett. – Köszönöm. Ha nem lettetek volna olyan önfejűek, hogy lóhalálában feljöttök értem... – Belegondolt, mit veszített volna el, ha nincsenek ott, és csak legyintett. Gabriel odalépett hozzá, és magához ölelte. – Ha köszönetét akarsz mondani, ne sírj! Tartogasd a sírást neki! Angelica szipogott. – Hát jó. – Ahogy Gabriel elengedte, játékosan a bátyja karjára csapott. – Ne higgyétek, hogy helyeslem a jelenléteteket, de nagyon hálás vagyok érte. Minden arcot megcsókolt, majd ott hagyta őket, ahogy a fejüket csóválva csodálkozva, zavartan nézték. Eljött a vacsoraidő. A fiúk és a kutyák visszatértek az egynapos vadászatból Scanlonnal és csapatával, és egy őzet hoztak a konyhára. Amikor Gavin és Bryce észrevette, hogy hirtelen sok idegen férfi van a kastélyban, és gyorsan meggyőződtek arról, hogy ezek a férfiak az unokabátyjukhoz hasonlóan szívesen foglalkoznak velük, hirtelen nem tudták, kivel meséltessenek történeteket.

Az emelvényre lépve Angelica tétovázott, majd Dominicre nézett. Rájött, hogy Dominic nem fogja megmondani, hová üljön, ezért pillanatnyi gondolkodás után a jobbján álló székbe ült, a grófné kijelölt helyére. Dominic mosolygott, majd Devilt a balján álló székkel kínálta.. Gavin és Bryce nagyon büszke volt, hogy a főasztalhoz invitálták őket. Gavin mint a család második legidősebb férfi tagja Devil balján ült, mellette Lucifer, míg Bryce féléhken ült az Angelica melletti helyre. Gabriel mosolygott rá, és mellételepedett. A többi Cynster, Breckenridge és Jeremy lent kapott helyet. A termen végignézve Dominic arra gondolt, milyen régen volt, amikor a vár népe legutóbb ilyen gondtalan és boldog volt. Mintha a nap hirtelen kisütött volna a sötét felhők mögül a Guisachan-klánra. A mellette ülő hölgyre nézett, a huszonegy éves angyalára, aki kiállt minden próbát, amit a sors az útjukba állított. Úgy gondolt rá, mint megmentőjére és menyasszonyára egyben. És hamarosan a hitvese lesz. Angelica Bryce-szal és Gabriellel beszélgetett. Dominic megfogta, gyengéden megszorította a kezét. Angelica viszonozta a szorítást, de nem engedte el az ujjait. Dominic boldog mosollyal dőlt hátra, ahogy végignézett a klánján, és a szíve repesett az örömtől. Vacsora után a könyvtárba vonultak vissza – Dominic, Angelica, a rokonaik, a fiúk és a kutyák –, és végre a szükséges magyarázatokkal foglalkozhattak. Az első válasznak azonban semmi köze nem volt a kalandjaikhoz; amikor Dominic körbeadta a klán whiskyjét metszett kristálypoharakban. A férfiak lassan kortyolgatták az italt, szinte áhítattal ízlelgették. Devil a fény felé tartotta a poharat, a mézszínű folyadékot nézegette, majd rákérdezett: – Ez honnan van? Dominic pohárral a kezében leült a kandalló elé állított egyik karosszékbe. – A klán szeszfőzdéjéből. A tó északi végén van. A férfiak egymásra néztek, majd Devil pontosítást kért: – A tiéd a szeszfőzde, amely ezt készíti? – Az enyém... a kláné. Devil újra kortyolt, és halkan megjegyezte: – El kell ismernem, a családom férfi tagjai sok mindent megbocsátanának ilyen nedűért. Természetesen ő is és a többiek is eleget láttak már Dominic Lachlan Guisachan jelleméből, hogy tudták, tárt karokkal és megkönnyebbüléssel fogadják a családban. Csak megszokásból mondta a megbocsátást, hiszen tehetetlenül kellett végignézniük, ahogy

Angelica a szokásos makacsságával egyenesen a vesztébe rohant. Dominic előrerohant, de ahhoz, hogy időben elérje Angelicát, emberfeletti erővel kellett volna rendelkeznie... mert megmentette. És annak alapján, ahogy Angelica hozzá viszonyult, Devil és a többiek csak áldásukat tudták adni kettőjükre. így a család legszófogadatlanabb, önveszélyes nőszemélye már az ő felelőssége lesz. – Nos, térjünk a tárgyra – szólt Devil, és a vendéglátójára nézett. – Hol kezdődik ez a történet? Dominic elmondta részletesen a kaland hátterét, ahogy az első éjszakán elmesélte Angelicának. Mivel a családhoz való viszonya hamarosan rendeződik, nem volt értelme ragaszkodni a társasági udvariasság formaságaihoz. Amikor kérdezték, válaszolt, de általában vita nélkül fogadták el a magyarázatait. Még a történet feléhez sem értek, amikor a fiúk elálmosodtak. Angelica kiosont, szólt Mulley-nek és Erskine-nek, hogy vigyék ágyba őket. Ahogy a következő hónapok története kibontakozott, előbb Breckenridge és Richard, majd Jeremy Carling segített Dominicnek kitölteni a történet hézagait egészen addig a pontig, hogy Londonba indult elrabolni Angelicát, hogy megvalósíthassa célját. – Csak egy kérdés – szólt Devil. – Miért nem kérted meg a családot? Egyszerűen megtehetted volna. Dominic állta a tekintetét. – Ha megjelentem volna nálad vagy Lord Martinnál, és azt kértem volna, hogy bízzák rám Heathert, Elizát vagy Angelicát, hogy eljátszhassuk az elrablását, elvihessem a felföldre és színleljük azt, mintha tönkretenném, hogy meggyőzhessem anyámat, aki bosszút akart állni Lady Celián azért, mert apám érte rajongott, mindezt azért, hogy visszaszerezhessem a skót koronázási kelyhet, mert ha július elsején nem adom át annak a londoni bankárcsoportnak, amelytől kölcsönt kaptunk, elvesztem a birtokaimat és a klánom földönfutó lesz... mit mondtatok volna? Devil rezzenéstelen tekintettel nézte. – Értem az érvelésedet. Kérlek, folytasd! Dominic már Angelica segítségével folytatta, hogyan távolította el Lady Cavendish szalonjából, és hogyan vitte a Bury utcába. Ekkor bekapcsolódott Gabriel és Vane is; kommentálták Dominic és Angelica lépéseit azzal, hogy miként reagált a család, és a nagynénjük hogyan oldotta meg Debenham vikomt kilétének rejtélyét. Ám amint a

felföldre értek a történetben, Dominic és Angelica mesélt, de volt néhány rész, amelyet kihagytak. Amikor arra került a sor, mit tettek annak érdekében, hogy meggyőzzék Mirabelle-t a kehely visszaadására, Angelica csak azt mondta, hogy néhány napig kiválóan színészkedtek előtte, és ez elégségesnek bizonyult meggyőzni a néhai grófnőt. Meggyőződött arról, hogy eléggé sikerült őt tönkretennie, és éppen a kehely lelőhelyének elárulására készült. Akkor jött Langdon Baine szerepe az egész cselszövésben, és az, hogy korábban is megpróbált Dominic életére törni, és mik lehettek az indítékai. Aztán áttértek a kehely történetére. Lucifert teljesen lenyűgözte a történet, ahogy Gabrielt is. – Ha egyetértesz, szeretném megnézni a bankárokkal kötött szerződést, ugyanis sohasem hallottam még ilyenről. Szeretném tanulmányozni referenciaként. Dominic beleegyezett. Demon, aki Dominic felkérésére körbejárt a helyiségben a palackkal, ekkor leült. – Olyan sokat hallottam a hatalmas lovadról, hogy benéztem az istállóba. Az istállómestered körbevezetett, és van ott egy szép félvér kanca is. Esetleg van más lovad is Hercules vérvonalából? Dominic tétovázott, majd elismerte: – Sikerült találnom két kancát, de nem a kastélyban vannak, hanem egy közeli tanyán. Holnap megmutatom őket. Demon megemelte a poharát. – Kitűnő! Jeremy már a könyvespolcokat szemlélte. Breckenridge és Vane a termés és az állatállomány iránt érdeklődött. Richard a vadászatról kérdezett, és a téma egy ideig lekötötte a figyelmet. Devil mosolyogva dőlt hátra székében és hagyta, hogy a többiek folytassák a szükséges kérdezősködést, bár döntésre jutottak már. Nyíltan nem dicsérhették Dominic tervét a kehely visszaszerzésére, de az ő helyében szinte mindegyikük ugyanezt tette volna, és jobban belegondolva talán nem is lettek volna képesek arra, hogy olyan sok akadályt megkerülve a becsület és a becstelenség határán a jó oldalon maradjanak. Lehet, hogy a klán szabályait nem értik, de a családét igen, és tudták, hogy az embernek néha rugalmasan kell kezelnie a szabályokat, hogy senkit se érjen baj. Tehát nem lehet felróni Dominicnek, amit tett. És nem is fogják felróni neki. Devil kortyolt a whiskyből, élvezte az ízét, hallgatta a többieket. Dominicet és Angelicát figyelte, ahogy egymásra néznek. Azzal, hogy

Dominic Lachlan Guisachan elrabolta Angelicát, a saját ágyát vetette meg, és Devil úgy érezte, hogy az egész család elégedett lesz az eredménnyel. Az egyetlen helyes dolog, hogy segítsenek neki használatba venni a megvetett ágyat minden értelemben. Végül elértek arra a pontra, hogy az előttük álló napokat, a szükséges intézkedéseket tervezzék. Angelica felvetette, és a Cynsterek készségesen beleegyeztek, hogy még legalább egy napot maradjanak a kastélyban, mielőtt visszaindulnak Londonba. Dominicre pillantott. – Itt kell maradnunk a két temetésre. Mulley azt mondta, három nap múlva lesz. Dominic bólintott. – Ha a következő napon indulunk, még mindig rengeteg időnk lesz, hogy a hónap utolsó napjóra Londonba éljünk. Üzenek a bankároknak, hogy elsején délelőttre szervezzék meg a találkozót. – És Edinburgh-ból hintóval megyünk, nem postakocsival – jegyezte meg Angelica, majd hozzátette: – És a nagyobb kocsira lesz szükségünk, mert a fiúk is velünk jönnek. – Őket is magunkkal visszük? – kérdezte aggodalmasan Dominic. – Természetesen. Találkozniuk kell a családdal. Richard felsóhajtott. – Mielőtt eljöttem otthonról, úgy tájékoztattak, hogy miután minden elrendeződött, vissza kell lovagolnom Vale-be, aztán a feleségemmel és az ikrekkel Londonba kell mennem. – Angelicára nézett. – Azt mondta, te tudod az okát. Angelica körülnézett, és látta, hogy mindenki kérdőn tekint rá. – Természetesen családi vacsora lesz a városba érkezésünk estéjén. Majd miután Dominic átadja a kelyhet a bankároknak, július elsején – mondta célzatosan rápillantva –, anya, apa és persze Honoria eljegyzési bált ad. Dominic a szemébe nézett, majd ajkához emelte poharát, hogy elrejtse az arcát. Breckenridge szeme összeszűkült, és Dominicre pillantott. – Ezt egyszerűen ráerőltetted – nézett Angelicára. – Nem gondolod, hogy ehhez neki is volna szava? – Már mondta. Az én döntésem, hogy hol és mikor legyen – felelte Angelica. – Na de... – szólt Jeremy fanyalogva – biztosan nincs semmi ok ilyen sietségre. Természetesen van oka a sietségnek – riposztolt Angelica. – Először

is június végére már mindenki arra készül, hogy elhagyja a várost, mert vége a báli szezonnak. Ha később tartanánk, és mindenkinek vissza kéne utaznia a városba a nagy bálra, az tapintatlanság volna részünkről. Nem mintha nem jönne el mindenki, de a dolgok nem így működnek. Aztán augusztusban ott van a nyári ünnepség Somershamben, és azon mindenki ott lesz. Majd szeptemberben, ha elfelejtettétek volna, a családban három esküvő lesz, és addig mindegyiket meg kell szervezni. Mindenki eléggé meglepődött. Angelica csak hümmögött. – Márpedig így lesz. Ti is pontosan tudjátok, hogy a családban az eljegyzés és az esküvő a hölgyek fennhatósága alá tartozik, és csak annyit tehettek, hogy beletörődtök, mert ez... Elhallgatott, amikor Devil felemelte a kezét. Aztán intett, mint valami karmester, a férfiak pedig kórusban fejezték be a mondatot: – A feleségek dolga. Breckenridge és Jeremy a „leendő” szót illesztette a „feleség” elé. Angelica elmosolyodott. – Pontosan. Gabriel ekkor Dominicre nézett. – Légy üdvözölve a családban! Dominic kiitta az italát. Később, amikor már leszállt az éjszaka és a kastély elcsendesedett, Angelica a nagy ágyban feküdt a hálószobában, a keleti torony felső színtjén és nézte, ahogy az ura a hold ezüstös fényénél levetkőzik. Úgy érezte, ezt a látványt sohasem tudná megunni. A helyiség ablakai nem voltak elfüggönyözve; Angelica mindkét oldalon kinyitotta az ablakszárnyakat, és érezte, hogy a szellő a torony alatti rózsakert illatát hozza. Dominic meztelenül megfordult, és az ágy felé indult. Felemelte a takarót, és bebújt Angelica mellé, aztán átölelte Angelicát, és közelebb húzta magához. Angelica tenyerét a mellkasára tette, mielőtt megcsókolta volna, mert tudta, hogy utána a beszélgetésre nincs esély. – Azt hittem, megsérült a térded, amikor leugrottál arra a sziklaperemre. De nem sántítasz. – Én is azt hittem, hogy megint kificamodik, de nem. – Angelica arcát nézte. – Erősebbnek érzem, mint amióta sok éve bezuhantam abba a szurdokba. Angelica mosolygott. – Remek.

Volt oka rákérdezni, mert tervezett valamit, de még nem látta elérkezettnek az időt. – Abból, hogy rokonaiddal közölted az esküvő dátumát, feltételezem, ez azt jelenti, végre beleegyezel, hogy a feleségem legyél. – Biztosíthatlak, teljes joggal feltételezheted, hogy így van. – Hála az égnek! – Sohasem fordulhatott meg a fejedben komolyan, hogy nemet mondanék. – Nem, de az igen, hogy milyen árat szabsz. Angelica tétovázott, majd megmondta: – Ma megfizetted. Többször is. Dominic csak nézte, mintha bővebb magyarázatot, várna. Angelica a szemébe nézett. – Kész voltál meghalni értem, hogy megments. – Holnap akár meg is halok érted, ha azt kívánja a sors – felelte, és az ajka megremegett. – De te úgysem hagynád. – Sem ma, sem holnap. Az enyém vagy, és nem tervezem, hogy lemondok rólad. Dominic elmosolyodott. – Azt hittem, ez az én szövegem. – Lehet a tiéd is... készséggel megosztom veled. – Én is. – A tekintetük összefonódott. – Örökre, mindig, mindenestől a tiéd leszek, angyali Angelica. – Én a tiéd leszek, te pedig az enyém, életem utolsó napjáig. Dominic fejét Angelica magához húzta, és az ajkuk gyengéd csókban találkozott. Az ezüstös holdfényben bátran, merészen, végtelen örömmel vették ismét birtokba egymás testét. Boldogan fedezték fel egymás testét a harmónia gyönyörűségében . Megerősítették a hitüket mindabban, ami közöttük kialakult: meghitt együttlétükben és összetartozásukban. Elnyerték mindazt, amit szívük kívánt, ám mindketten tudták, hogy legkáprázatosabb győzelmük nem az anyagi világban történt. Mindketten vágyták, keresték és végül megkapták a lehetséges legnagyobb jutalmat. A szerelmet. Szerették, imádták egymást és elértek a csúcsra, ahol a szerelem fénylő napként ragyogott rájuk. Két test egyesült. Két szív egyszerre dobogott.

A szerelem kegyelmi állapota töltötte el őket a holdfényes éjszakában, ahogy egymás karjába simultak. Átadták szívüket, testüket, lelkűket a szerelemnek, és azt az igazságot kapták ajándékul, hogy a szerelem a létező legnagyobb öröm, a leghatalmasabb diadal.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Három nap múlva Angelica ott állt Dominic mellett Courgie faluban, a helyi templom kis temetőjében, és végignézték három koporsó sírba eresztését. A Baine-klán új ura, Langdon Baine sokkal fiatalabb öccse, Hugh a halálesetek másnapján ért a kastélyba. Nem voltak illúziói a bátyja galádságával kapcsolatban. – Az öregek oltották ezt bele, akik mindig irigyelték a Guisachanklán jobb földjeit és gazdagságát, és folyton a régi időkről ábrándozva azt mondták, hogy egyszerűen el kell vennünk, amit akarunk – mondta Hugh a fejét csóválva. – Már régen meghaltak az öregek, de Langdon nem hallgatott a józan észre. Hugh köszönetét mondott Dominicnek, hogy fivére holttestét hazaküldte. Dominic felajánlotta, hogy segít a Baine-klánnak és különösen Hugh-nak, ha szükséges, hogy átvegye a váratlanul rá hárult feladatokat. Jó szomszédokként váltak el. Közös szándékuk jeleként hozzájárultak, hogy a halottakat egyszerre temessék el. Megegyeztek abban, hogy a három halálesetet instabil lelkű emberek szerencsétlen szövetségének tulajdonították, és remélték, hogy ezzel elejét vehetik minden további ellenségeskedésnek. Előbb Glencrae grófnét, Mirabelle-t temették el férje kővel megjelölt sírja közelében. A gyülekezet ezután a Baine család temetkezési helyére vonult át, ahol örök nyugalomra helyezték Langdont, majd mindenki visszament a Guisachan részre és végignézték, ahogy McAdie koporsóját a sírgödörbe engedik. Az ő temetésén sírtak a legtöbben. A tiszteletes egyik oldalán Angelica és Dominic állt, másik oldalán Hugh és ifjú felesége. Megköszönték a gyászolóknak a részvétet és a részvételt, többnyire helyiek voltak jelen, de néhányan a környező völgyekből és klánokból is érkeztek. Úgy tűnt, mindenki tudta, hogy Angelica hamarosan Dominic felesége lesz, ezért grófnénak kijáró tisztelettel kezelték. Angelica arra számított, hogy fivérei meg akarják

győzni, térjen vissza velük Londonba. Gabrielben ugyan felmerült ez a gondolat, de miután megértette, milyen helyet foglal el már a klánban, nem erőltette, mert tudta, hogy Angelicának fontosabb, hogy ott legyen Dominic mellett. A Guisachan-klán tagjai közül ő és Dominic ült lóra legutoljára, ők tértek vissza utolsóként a várba. Dominic könnyű poroszkálásra fogta Herculest a keskeny utakon, ám amikor elérték a várhoz vezető leágazót, megpaskolta lovát és a ficánkoló Ebonyt féken tartó Angelicára pillantott. – Vágtázzunk egyet! – Angelica széles mosollyal fogadta az ajánlatot. – Vezess! Hercules megugrott. Angelica nevetve eresztette utána a lovát. Dominic könnyű vágtában tért le az útról a hosszú füves részre, aztán hagyta, hogy Hercules a saját feje után menjen. A pompás ló végigvágtatott az ismerős tisztáson, majd a tóparton haladt tovább. Ebony mellette vágtatott, a sörénye lobogott. Angelica vidáman felkiáltott. Dominic tovább hajszolta Hercnlest a part végéig, és csak az utolsó szakaszon lassította le. Ott széles ívben visszafordította, mélyen beszívta a friss levegőt, és évek óta nem érezte magát ilyen felszabadultnak. Angelica korábban fékezte meg Ebonyt, aztán a fekete kanca mellé ért. Dominic arcát megsimogatta, közelebb húzta a fejét, és lágyan megcsókolta. Elhúzódott volna, de Dominic visszatartotta, és a homlokát a homlokához érintette. – Alig hiszem el, hogy vége. Angelica mosolygott, amikor elengedték egymást. – Menjünk haza! Egymás mellett léptettek a nyári reggel ragyogásában, enyhe napsütésben és az erdő illatában. Ahogy a kastély feltárult előttük, Angelica szívében érzékelte a csendes békét. Lehet, hogy valaminek a végére értek, ám ez a vég valami másnak a kezdetét hozta el. A saját történetük, a közös életük kezdődik itt. Dominic rápillantott, és összevonta a szemöldökét. – Mit nem adnék, ha tudnám, mire gondolsz! A leendő grófné elmosolyodott. – Csak arra gondoltam, hogy az utóbbi hónapok történései alkotják apád életének epilógusát. – A tekintetük egybefonódott. – És a mi életünk prológusát. Dominic bólintott. – És mostantól fogva ez a mi történetünk.

– Mi alkotjuk... mi éljük. – Mi élvezzük. Angelica mosolyogva lovagolt vissza Dominic mellett a kastélyba. A délután az újonnan meglelt szabadság érzésével telt. Új irányba indultak el, megtették első lépéseiket közös életük útján. Késő délután Dominic és a fiúk a galérián találták Angelicát, és meggyőzték, hogy engedje magát újra elrabolni... Ezúttal hosszú sétát tettek a vártól nyugatra lévő erdőkben. Ahogy kézen fogva sétáltak Dominickel, a fiúk előrerohantak a három kutyával. Nudge minden jel szerint kiválasztotta magának Angelicát, mert gyakran visszatért hozzá, lábához simult, majd visszarohant a fiúkhoz és a másik két kutyához. Amikor aznap reggel a temetőkertbe értek, Dominic megállt a temető falánál lévő Guisachan kettős sírnál. Angelica vele tartott, és elolvasta a sírkövek feliratát. – A fiúk szülei? Dominic bólintott. – Kristát az árvíz sodorta el. Mitchell próbálta megmenteni, de súlyosan megsebesült. Néhány hét múlva belehalt sérüléseibe. Megesküdtem, hogy felnevelem a gyermekeiket. Később, amikor Dominic a templomban másokkal beszélgetett, Angelica visszatért a sírhoz, ott állt egy ideig, majd magában esküt tett ő is: Mindegyikről gondoskodni fogok. Sajátomként szeretem őket, amíg élek. Nyugodjatok békében! Végül elérték a sziget nyugati szélét. Angelica és Dominic leültek a magas partra, és nézték, ahogy a fiúk és a kutyák a sekély vízben ugrándoznak. A fiúk botokat dobáltak a tóba, a kutyák beúsztak értük, majd visszavitték. Gavin és Bryce vidáman kiáltozott örömében, és hamarosan ugyanolyan vizesek lettek, mint a spánielek. – Szarvasbika! – szólalt meg Dominic hirtelen. A fiúk rögtön megálltak, várakozón tekintettek rá. – Ne mozdulj! – súgta Angelicának, majd lassan felemelte a kezét, és jobbra, a part irányába mutatott. Angelica meglátta a büszke fejet, a hatalmas agancsot, ahogy a szarvashiba felegyenesedett. A túlpartról a fiúk körül futkározó kutyákat nézte, majd megfordult, és egy szempillantás múlva eltűnt a szemük elől. – Gyönyörű volt! – sóhajtott fel Angelica.

Dominic rámosolyogott. – Évekig vadásztam rá. Szerintem ismer engem. Számtalanszor került a szemem elé, de sohasem lőttem. Tudja, hogy már biztonságban van errefelé. Angelica a férfi vállára hajtotta a fejét. A szarvas Dominicre emlékeztette. Megvolt benne ugyanaz a fenséges, de vad szépség. Az ő szerelme igazi felföldi ember. Mellette ült, a fiúkat nézte, nevetett mókázásukon, míg lassan bealkonyodott. Angelica felsóhajtott, és tudta, hogy megtalálta helyét a világban. A sors és a Lady hosszú útra vezette, messze a szülőföldjétől, Londontól és az addigi életétől. Dominic mellett az ő klánjával és a fiúkkal van az ő helye, idetartozik. Hét nappal később Dominic leendő hitvese után belépett Lord Martin Cynster házába. Miközben Angelica mellett várta, hogy a komornyik becsukja az ajtót, olyan izgatottság lett úrrá Dominicen, amilyet gyerekkora óta nem érzett, és tudta, hogy az izgalom oka nem az volt, hogy leendő apósával találkozik. Ő és Angelica, az ötfős személyzet, amely korábban is vele volt Londonban, valamint a fiúk előző este értek Londonba. Angelica nem rejtette véka alá szándékát, hogy vele akar lenni a Bury utcában, ugyanis már előző este is vele aludt a grófné lakosztályában. Aznap reggel, miközben Angelica nekilátott a ház rendbetételének, Dominic meglátogatta a lány apját. Lord Martin, akit Gabriel, Lucifer és valószínűleg Devil készített fel a találkozóra, a beszélgetés elején udvarias, de komor volt, de a végén szívélyesen gratulált neki. A klán legfinomabb párlatából engesztelő ajándékként átadott palack whisky megpecsételte leendő apósával a tartós, jó kapcsolatot. Azt már korábban megállapította, hogy a Cynster család nagyra értékeli a jóféle whiskyt. Így amikor a komornyik bekísérte őket a hosszú szalonba, nem a Cynster férfiakkal való találkozás miatt nyugtalankodott. Angelica nyomában belépve gyorsan felmérte a társaságot. Ott volt Gabriel, oldalán egy magas, barna hajú, mosolygó hölgy, feltehetően felesége, Alathea. Közvetlenül Alathea mellett Lucifer és

egy apró termetű, sötét hajú hölgy, a felesége, Phyllida. Angelica korábban elmondta a neveket és a személyleírásokat. Devil Cynster mellett a felesége, Honoria állt, és pontosan olyan volt, amilyennek Dominic képzelte, vagyis ízig-vérig hercegnő. Breckenridge is jelen volt, karján Heatherrel, és ott volt Jeremy Elizával. Utóbbi két hölgyet Dominic látásból már ismerte, de ők csak távolról látták őt. Mindketten nyíltan végigmérték, aztán Angelicára pillantottak, és sokatmondóan mosolyogtak. Dominic nem akarta tudni, mi jár a fejükben. A hölgy, akit még nem látott, karosszékben ült a kandalló mellett, de a többiektől nem látszott. Gabriel állt hozzájuk legközelebb, ezért Angelica arcon csókolta az idősebb bátyját, majd Alatheát is, mielőtt bemutatta nekik Dominicet. Dominic megfogta Alathea felé nyújtott kezét, és meghajolt. Alathea elmosolyodott. – Isten hozta, uram. Azt hiszem, jól beilleszkedik majd ebbe a családba. – Kérem, szólítson csak Dominicnek – mondta hasonló szívélyességgel, de a gondolatai a karosszékben ülő hölgy körül forogtak. Ám mielőtt odaérne hozzá, végig kell csinálnia a bemutatkozásokat. Phyllida mosolyogva üdvözölte a családban, és a gyámfiai iránt érdeklődött. Honoria, St. Ives hercegnő, alaposan végigmérte, majd szintén mosolyogva üdvözölte „a mi klánunkban”. Heathert és Elizát érdekesnek, kedvesnek, bájosnak találta, de úgy érezte – ahogy Angelica már megállapította –, hogy Celia lányainak sikertelen elrablási kísérletei – kedvezően alakították a sorsukat. Végül Breckenridge és Jeremy mellett Angelica a karosszékben ülő hölgyhöz vezette Dominicet. A szék mellett Martin állt, és ahogy Angelica és Dominic közeledett, a hölgy felállt, és férje mellé lépett. Dominic első pillantásra látta, hogy Celia Cynster olyan erős asszony, aki a természetes modora miatt kevésbé tűnik erősnek, de Angelica nem az apjától örökölte a makacsságát és akaratosságát. Alig volt magasabb Angelicánál, őszülő haja egykor hasonló lehetett legkisebb lánya hajkoronájának színéhez. Celia merev tartással állt, a tekintete Dominic arcát pásztázta. Dominic megállt előtte, és várta az ítéletét. Angelica megérezte benne a feszültséget. Az anyjára nézett, majd

vissza Dominicre. Martin bemutatta őket egymásnak. Celia és Dominic az előírásoknak megfelelően viselkedett, ám amikor elengedte volna a kezét, Celia megszorította. Intett a férjének és leányának, hogy maradjanak, Dominicnek pedig azt mondta: – Sétáljon velem! Dominic a karját nyújtotta. Celia belekarolt, végigmentek a hosszú szalonon az ablakig. Celia megállt, és szembefordult vele. Dominic arcát nézte nagy figyelemmel. – Azért látok valami hasonlóságot az édesapjával. – A szemem. Celia bólintott. – Igen, de az ön szeme... nem olyan egyszerű. – Ismét nézte. – Ezek szerint az édesanyjára hasonlít jobban? – Nem. Legalábbis ő nem így gondolja. Csak a hajam színe. – Mivel látta Celia élénk érdeklődését, hozzátette: Azt mondják, pontosan olyan vagyok, mint az ükapám; kivéve, hogy nekem fekete a hajam. Celia hátrébb húzódott, a legkisebb lányára nézett, és az ajkát csücsörítve bólintott. Dominic erősen fegyelmezte magát, hogy ne feszengjen, aztán Celia kijelentette: – Annak alapján, amit hallottam és láttam, ön egyáltalán nem hasonlít az apjára... Gyanítom, hogy egy régebben élt családtagja, talán a dédapja megtestesülése, azokból az időkből, amikor a klánok vezetői vasakarattal uralkodtak és nagy tetteket vittek véghez... – Elmosolyodott. – És ha feleségül veszi Angelicát, ezekre a képességekre feltétlenül szüksége lesz. Azzal közelebb lépett, lábujjhegyre állt, és arcon csókolta Dominicet. – Üdvözlünk a családban, fiam... remélem, nem találsz minket túl terhesnek. Ha így volna, csak maradj Angelica mellett, és ő majd mindent elrendez. Dominic nem mozdult, amikor Celia visszafordította volna a többiek felé. Kérdőn nézett rá, mire Dominic megszólalt: – Nincs ellenére, hogy... – Egyáltalán nem. – Azzal erősebben megszorította Dominic karját. – Úgy neveltem a lányaimat, hogy Angelica nem engedte volna, hogy közel kerülj hozzánk, ha nem volnál arra érdemes. És ha azt gondolod, hogy neheztelek rád azért, ami a múltban történt, akkor vacsora közben majd elmondok neked és a többieknek egy olyan történetet, amit még senki sem hallott. – Egymásra néztek. – Az apád jó, kedves és talán gyenge ember volt, de mindig tökéletes úriemberként viselkedett velem. Megállt, és egy ideig nézte az előtte állókat – Heather és

Breckenridge, Eliza és Jeremy, valamint Angelica figyelte őket –, aztán Celia felsóhajtott. – Ha őszinte akarok lenni, azt mondom, hogy bár mélyen elítélem, amit anyád tett, az ő ármánykodásai révén valóra vált a leghőbb kívánságom, hogy a lányaim boldog, jó házasságban éljenek. Angelica feléjük indult, és tréfás szemrehányással szólt az anyjának: – Elég hosszú ideig foglaltad le. Ő az enyém. Celia felnevetett. – Valóban, kicsim. És nagyon örülök, hogy így van. Július elsején délelőtt tizenegy órakor Dominic belépett egy londoni ház nemesfa burkolatú helyiségébe, a karján Angelicával. Devil Cynster, St. Ives hercege, Rupert Cynster, az ismert befektető és Alasdair Cynster antikvitás szakértő követte őket. A középen álló asztalnál ülő hét férfi, a hét legnagyobb londoni bank képviselői meglepődve nézték őket. Dominic az asztal másik végénél megállva fejet hajtott. – Uraim, itt vagyok, ahogy megállapodtunk, apám halálának ötödik évfordulóján, hogy átadjam a skót koronázási ékszerek utolsó darabját, a kelyhet. A végszóra Lucifer lépett elő, egyik kezében selyemszalagú, királykék bársonytokot tartva. Angelica kinyitotta a tokot, benyúlt, és elővette a kelyhet, majd Dominic kezébe adta. Dominic a bankárokra nézett. – A szerződések, uraim? Hangja kizökkentette a bankárokat a révületből, amelyet a kehely látványa váltott ki belőlük. Lucifer megtisztította és kifényesítette a kelyhet, így eredeti szépségében ragyogott. A bankárok zavartan kutattak az asztalon az iratok között. Egyenként siettek az asztal másik végéhez a szerződéspéldányaikkal. Gabriel átvette a dokumentumokat, gyorsan átolvasta, majd félretette. Miután megvizsgálta, hogy mindegyiken rajta van a szükséges pecsét, Dominicre nézett. – Minden teljesen rendben. Dominic elmosolyodott. – Nagyszerű. Letette a kelyhet az asztalra, átvette az iratköteget Gabrieltől, és a vállán lógó irattáskába tette, majd a bankárokra nézett. – A kehely az önöké, uraim. Angelicát karon fogta, és az ajtó felé indult. – Használják egészséggel... Önök és a király. Amint kilépett a helyiségből, Dominic, Angelica, Devil, Gabriel és

Lucifer, hallották még, ahogy a bankárok a kelyhet csodálják. Angelica mosolyogva nézett Dominicre. – Végre szabadok vagyunk! Dominic az épület előtt megállt, és kezet fogott a többiekkel. Gabriel széles mosollyal nézett Angelicára, Lucifer megölelte. Devil vidáman köszönt el tőlük, majd a három Cynster távozott. Dominic és Angelica bérkocsira várt, hogy visszamenjenek a Bury utcába. Dominic nem sietett leinteni az elhaladó kocsikat. Csak állt a járdán Angelica előtt, majd nagyot sóhajtott, és felemelte a fejét. – Valóban vége van. Végre mindennek vége. Magunk mögött hagytuk a múltat. Örökre eltemettük. Most már miénk a jövő. Angelica lábujjhegyre állt, magához vonta Dominic arcát, és botrányos szenvedéllyel megcsókolta. – A jövőre vonatkozóan – mondta Angelica, és a jövendőbelijébe karolt – kertészeket akarok felvenni. Nem maradunk itt sokáig, és rendbe akarom tenni ezt a dzsungelt, mielőtt visszamegyünk északra. Dominic megfogta a kezét. – Amit csak akarsz... amire csak vágysz. Angelica szeme tágra nyílt. – Valóban? Ez esetben ints le gyorsan egy bérkocsit, hogy visszamehessünk a Bury utcába, és megtárgyaljuk, mi mindenre vágyom. Dominic felnevetett, és később a tárgyalás eredményével kölcsönösen elégedettek voltak. Aznap este a St. Ives-ház csupa ragyogás volt. Kocsik álltak végig a Grosvenor Square-en, libériás inasok és istállófiúk igyekeztek fogadni a vendégeket. Egyik kocsi a másik után állt meg a baldachinnal fedett vörös szőnyeg előtt, elegáns utasok szálltak ki a járdán bámészkodók előtt, akik megcsodálták a csillogó ékszereket és ruhákat. A palotában hatalmas eljegyzési vacsorát adtak, amelyen minden családtag és fontos ismerős jelen volt. A vacsora már a vége felé tartott; háromszoros éljent kértek az ifjú párnak, és az egybegyűltek lelkesen ünnepeltek. Angelica ujján smaragddal és gyémánttal ékesített gyűrű volt, nyakában pedig a gyönyörű smaragd nyakék. Dominicet a nagynénje, Helena, Lady Osbaldestone és Clara társaságában hagyta, hiszen meg kell tanulnia, hogyan bánjon velük, mert néha egy társaságban lesznek. Azzal a tömegen átnyomakodva kilépett a hallba, leszaladt a lépcsőn, és

belépett a bálterembe, ahol megtalálta Henriettát. Amikor az unokahúga végre ránézett, Angelica a szomszéd helyiség felé intett. – Gyere át oda. Akarok adni valamit. Henrietta engedelmesen követte Angelicát, aki egy asztal mellett megállva a kis ezüstretiküljében keresgélt. – Megvan. – Óvatosan elővette az ametisztköves, rózsakvarc függős aranyláncot. – Ez most már hivatalosan is a tiéd. Átadta a nyakéket Henriettának, és megjegyezte: – Én már megtaláltam életem párját, ahogy Heather és Eliza is. Viseld ezt, és jó eséllyel te is megtalálod. Henrietta nézte a finom ékszert a kezében. Az unokahúga arckifejezéséből olvasva, és tudva, hogy Henrietta néha nyomasztóan földhöz, ragadt tud lenni, Angelica hozzátette: – Valószínűleg hinned kell benne legalább egy kicsit, hogy hatásos legyen. Ha hiszel, akkor minden esélyed megvan rá, hogy ugyanolyan hatású legyen nálad is, mint a mi esetünkben. – Köszönöm. – Henrietta kinyitotta a retiküljét, és belecsúsztatta a nyakéket. – És ha megtaláltad a szerelmedet, és kitűztétek az esküvő napját, Mary a következő. De ő csak akkor használhatja, ha te már sikerrel jártál. – Angelica elgondolkodott, majd hozzátette: – Ha bármi kétséged volna, kérdezd bátran Catrionát. – Rendben – felelte Henrietta, azzal körülnézett. – Gyere. El kell foglalnod a helyedet. Mindjárt érkeznek a báli vendégek. Angelica felsietett a lépcsőn, és mindenki mosolyogva utat engedett neki. Két perc múlva már vidáman, kipirultan állt Dominic mellett, amikor az első vendégeket – Lord és Lady Jersey-t – bevezették. Dominic hamarosan feladta, hogy minden nevet és címet megjegyezzen. Mivel Angelica mindenkit ismert, ő egyszerűen mosolygott, jövendőbelijének tudására támaszkodott. Angelica mosolygott és nevetett, láthatóan elemében volt. Am időnként szünetet tartott a társalkodásban, és csak Dominickel beszélgetett. Dominic még mindig csodálkozott és aggódott. Ám amikor megkérdezte Angelicától, hogy hiányozna-e neki, a menyasszonya őszinte csodálkozással nézett rá: – Micsoda? Dominic legyintett, hogy nem fontos. Angelica az övé, és annyira rajong érte... Visszagondolva arra az

éjszakára, amikor elrabolta és a segítségét kérte, rájött, hogy az elejétől fogva az övé volt. Hallotta, hogy a zenészek hangolnak, de nem jutott eszébe, hogy az itteni szokás szerint neki és Angelicának kell az első keringőt táncolni. Aztán amikor a zene első taktusai felcsendültek, a vidám tömeg visszahúzódott körülöttük, helyet adtak nekik a táncparketten. Angelica a férfi szemébe nézett, és ha észre is vette rajta a hirtelen rémületet, ennek semmi jelét nem adta. Csak mosolygott, és a kezét nyújtotta. – Bízz bennem. Nem hagylak cserben, ahogy te sem hagysz cserben engem. Mindig számíthatsz rám, ahogy én is számítok rád. Megtartalak most és örökké, nem hagyom, hogy elbotolj. Magabiztosság és szerelem csillogott a szemében. Dominic tudta, hogy Angelica pontosan kitervelte ezt, de minden szavát elhitte. Belevillant a rémület, hogy mi történik, ha a térde nem bírja. De nem aggódott. Megfogta Angelica kezét, magához vonta, és megtették az első lépést. Együtt. Kezdetben kissé mereven, de aztán egyre növekvő magabiztossággal táncolták végig az eljegyzési keringőt. Annyira elragadta őket az esemény jelentősége, hogy meg sem hallották a kitörő tapsot. Alig észlelték, amikor a tánc felénél más párok is bekapcsolódtak: Celia és Martin, Heather és Breckenridge, Eliza és Jeremy csatlakoztak hozzájuk a táncparketten. Angelica szíve csordultig telt örömmel, úgy érezte, nem tudja magában tartani egyre erősebb érzéseit, aztán Dominic arcára pillantott. – Mi az? Dominic tétovázott, majd válaszolt: – Korábban, az idáig vezető hosszú utunkon azon gondolkodtam, vajon a sors megengedi-e nekem, hogy olyan boldog legyek, amilyen boldog akkor voltam, amikor erre gondoltam. Most megkaptam a választ, és nem hiszem, hogy ennél többet el tudnék viselni. Angelica felnevetett. Mindent megkapott, amit csak akart, most és mindörökre. Mindent elért, amit remélt: megkapta Glencrae grófját.

EPILÓGUS Azon a szeptemberi napon nagy volt a káosz a Dover utcában. Nézelődők gyűltek össze az utcán, hogy lássák az esküvői menet indulását, de mindenekelőtt a menyasszonyokat. A család házaiból lakájokat és istállófiúkat rendeltek az utcára, hogy a menet szabadon elhaladhasson. A személyzet egy része élő barikádot alkotva elzárta a járdát, a tömeget igyekeztek visszatartani. Ekkor a Piccadilly felől három fekete batár fordult be a Dover utcára, a kocsikat vontató négy-négy fekete ló fejét fehér tollforgó díszítette. A lakájok és istállófiúk kénytelenek voltak hátranyomni az embereket, hogy a kocsik a járda mellé tudjanak gördülni Lord Martin Cynster háza előtt. – Ez az év esküvője! – Ilyen sohasem lesz több! Ilyen megjegyzések hallatszottak. Az esemény egész Londont megmozgatta: az előkelő társaság, a köznemesek és a polgárok is erről beszéltek. Bár csak a felső körök kiválasztott tagjai kaphattak helyet a St. Georges-templom padsoraiban, ezért kevesen lehettek tanúi a legfontosabb pillanatoknak, mintha a többi londoni elhatározta volna, hogy azt nézi meg az eseményből, amit látni lehet, és sokan vélekedtek úgy, hogy „érdemes eljönni a látnivalók miatt”. Lord Martin háza leginkább őrültek házához volt hasonló. Három lánya nemcsak ahhoz ragaszkodott, hogy ugyanazon a napon legyen az esküvő, hanem ahhoz is, hogy egy szertartás keretében esküdhessenek örök hűséget. Lord Martin feje hasogatott, bár neki személyesen semmiben nem kellett intézkednie, ráhagyta a család hölgy tagjaira. Mint minden Cynster férfi, ő is tudta, jobb, ha ezen nem vitatkozik. Őt és a fiait gyakorlatilag száműzték. A könyvtárba vonultak vissza, a Guisachan lepárlóüzemből érkezett utolsó palack whiskyt kóstolgatták. Sem Rupertnek, sem Alasdairnek nem volt fogalma a feleségük pontos hollétéről. Érdeklődésükre az asszonyok csak annyit mondtak csípősen, hogy mindenki tudja, mit csinál, és nekik nem kell

ezen a fejüket törniük. Nem mintha ettől megszűnt volna kíváncsiságuk, de volt annyi józan belátásuk, hogy ne kérdezősködjenek. Hirtelen kinyílt az ajtó. Celia állt a küszöbön jellegzetes türkizkék színű ruhájában, akvamarinkövekkel ékesítve. – Akkor mostantól kezdjétek mérni az időt. Várjatok pontosan tíz percet, majd menjetek ki a hallba, mert a lányok akkor fognak lejönni a lépcsőn. Celia lenézett, és az unokája Juliet, a három koszorúslány egyike pillantott fel rá szoknyája mögül. – Horatia, Catriona és én elvisszük magunkkal a gyerekeket a templomba. Martin a homlokát ráncolta, és az utca felé pillantott. — Ott áll a kocsink? – Az istállóudvaron van. Figyelitek az időt? – Igen. – Rupert kezében zsebóra volt. – Még kilenc perc. – Gyere, Juliet. Utol kell érnünk a többieket. De ne szaladj! – korholta Celia a kislányt, majd utánaeredt. Rupert, Alasdair és Martin aggódó pillantást váltottak egymással. Alasdair a fejét ingatta. – Nem emlékszem, hogy ilyesmi lett volna a mi esküvőnkön. – Nem volt ilyen – szólt Martin, azzal félretette az üres poharát. A fiúk felálltak az apjukkal együtt. Megigazították a mellényüket és a nyakkendőjüket. Martin és a fiai pontos időzítéssel érkeztek a hallba. A lépcső felől lépteket és selyemsuhogást hallottak. Mindhárman megfordultak, és felnéztek. Alasdair néhány pillanatig csak bámult, majd halkan megjegyezte: – És mi a rokonaik vagyunk. Hogy várhatjuk el Breckenridge-től, Carlingtól és Glencrae-től, hogy szóhoz jussanak a meglepetésről, és képesek legyenek kimondani a boldogító igent? Rupert súgva válaszolt: – Érdeklődéssel fogom figyelni, vajon sikerül-e nekik. Martin nézte a mosolygó lányait, ahogy lefelé lépdeltek. Elöl Heather, majd Eliza és a „kicsi” Angelica. Mindhárman fehér, de nagyon más szabású ruhát viseltek. Heather ruhájának lebbenő bő szoknyája volt a legfinomabb selyemből; ingválla gyönggyel sűrűn hímzett, Eliza egyenes szabású ruhája finom csipke volt fehér szaténon, Angelica pedig olyan volt, mint egy tündérkirálynő,

fehér tüllfelhőben, amelyre finom aranyszínű leveleket hímeztek. Választott ékszerük az igazgyöngy volt, de ez sem volt hasonló rajtuk, Heather széles gyöngy nyakéket viselt, amelynek mintázata az ingváll hímzésére hasonlított. Elizát hosszú, dupla gyöngysor ékesítette. Angelica egyetlen egyszerű gyöngyfüggőt viselt a nyakában, de fényes haját gyönggyel kirakott fésűk ékesítették. Káprázatosak voltak. Martinnak sikerült elmosolyodnia. – Nem találok szavakat. Heather is mosolygott. – Nincs időnk most szavakra. – Azzal karon fogta az apját, és az ajtó felé vezette. – Mennünk kell. Rupert a karját nyújtotta Elizának, Alasdair pedig Angelicát kísérte. A három pár felsorakozott az ajtó előtt, majd Abercrombie szélesre tárta az ajtószárnyakat, és Martin az esküvőjükre vezette a lányait. A templomban egybegyűltek rögtön értesültek róla, hogy megérkeztek a menyasszonyok. Morajlás hallatszott odakintről. Az oltár előtt várakozó három vőlegény egymásra pillantott. Nem voltak násznagyok, mert elhatározták, hogy ellátják egymásnak ezt a feladatot. Ráadásul még a széles templomhajóban is szűkösen fért el három pár, ezért a násznagyokról inkább le kellett mondani. Amint a templomban elcsendesült mindenki, megszólalt az orgona, és a bevonulási zene csendült fel. Mindenki hátrafordult. És mindenkinek elakadt a lélegzete. Aztán a kétszárnyú ajtót Henrietta és Marv kinyitotta, és hátraléptek, hogy beengedjék a többieket: elöl Gavin és Prudence Cynster haladt, mögöttük Bryce és Juliet, majd az ikrek, Lucilla és Marcus. Mindhárom kisfiúnál aranyvödröcske volt, bennük rózsaszirmok. Azokat szórták a kislányok olyan vidám örömmel, hogy a jelenlévők elmosolyodtak. Amikor Henrietta és Mary beállt a három gyermekpár után, az orgonista átváltott a nászindulóra, és Lord Martin Cynster bevezette legidősebb leányát. Izgatott, lelkes megjegyzések hallatszottak, amikor Eliza, majd Angelica a fivéreik kíséretében belépett a templomhajóba. A három menyasszonyt az oltárhoz vezették, és a rájuk váró három úrra bízták, aztán a párok ott álltak a lelkipásztor előtt. Amikor a lelkész felemelte a kezét, a tömeg elcsendesedett. Megkezdte a szertartást, és megeskette a házasulandókat. Mind a három menyasszony és vőlegény tisztán, mindenhol jól hallhatóan

mondta ki a boldogító igent. Ezután a lelkipásztor Istent és a gyülekezetei hívta tanúként, mielőtt elénekelték a hálaadó énekeket. Ezt követően rövid szentbeszédet tartott, majd a házasfeleket a sekrestyébe vezette, hogy aláírják az anyakönyvet. Az egybegyűltek a látottakról beszéltek suttogva, majd a házaspárok visszatértek, és a lelkipásztor ismét figyelmet kért. Néhány perccel később megáldotta és békével elbocsátotta a jelenlévőket, ahogy a párok szembefordultak velük. És mintha a meghívottak ott sem lettek volna, az ifjú házasok csak egymás szemébe néztek. Akik elég közel voltak hozzájuk, és az arcukat láthatták, elérzékenyülve felsóhajtottak.. Aztán mind a hatan előrenéztek. Kart karba öltve szertartásosan vonultak ki, érkezésükkel fordított sorrendben. Elöl Angelica és az ő szép felföldi grófja, majd Eliza a káprázatos tudóssal, és végül Heather a csinos vikomttal. Ahogy kiértek a templom oszlopos előcsarnokába, a tömeg felmorajlott. Kalapok repültek a levegőbe, rizst szórtak, és a három pár nevetve futott a közelben álló hintók felé. És elhajtottak. Hasonló fogadtatásban volt részük a St. Ives-ház előtt, de amint bejutottak a nekik előkészített szobába, ahol az esküvői fogadásra meghívott vendégek érkezését várták, egymásra néztek, majd leroskadtak a három kanapéra. Heather mosolyogva sóhajtott. – Hát ez... – Egyszerűen gyönyörű volt – szólt Eliza, és megfogta Jeremy kezét. – Mindannyian nagyon jól viselkedtetek. Dominic és Breckenridge összenéztek. – Nem mintha bármelyikünk is merészelt volna hibázni – jegyezte meg Dominic. Angelica megpaskolta a combját. – Megbocsátottunk volna nektek. Valamikor. Dominic mosolyogva megfogta a kezét, és megcsókolta. Sligo érkezett két palack pezsgővel; egy lakáj kristálypoharakat hozott. – A személyzet nagyon sok boldogságot kíván. Felbontották a pezsgőt, töltöttek, majd a lábukat felpolcolva pihentek. Végül Celia szólította őket, és majdnem annyira izgatottnak tűnt, mint a lányai. – Nos, drágáim – mondta –, attól tartok, itt az idő. Ne feledjétek, már

csak három óra, és feltűnés nélkül távozhattok. Az ifjú asszonyok csak a látszat kedvéért sóhajtottak fel panaszosan. Celia nyitva hagyta maga után az ajtót, és távozott. Heather, Eliza és Angelica felállt, lesimították a ruháikat, majd a férjeik megbabonázott tekintete előtt kecsesen elindultak az ajtó felé. – Hogyan csináljuk? – kérdezte Angelica. – A bálterem méretét kell figyelembe vennünk – felelte Heather. – Szétválunk, mindkét oldalon egy-egy pár, középen a harmadik. Ha nem így teszünk, három óra alatt sem sikerül beszélnünk mindenkivel. – Ez így biztosan jó lesz? – kérdezte Eliza. – Gondoltatok anya ültetési tervére? A három hölgy kilépett a helyiségből, maguk mögött hagyva a három férfit. Dominic volt az első, aki felnevetett. Elég volt egy pillantás, és már Breckenridge és Jeremy is nevetett. – Van fogalmatok arról, hogy mostantól ez mindhármunknál így lesz? – kérdezte Dominic. Jeremy felsóhajtott, és bólintott. – Ők vezetnek... mi követjük őket. Úgy tűnik, a Cynster lányok már csak ilyenek. – Hát... mit tehetnénk ez ellen? – szólt Breckenridge. Azzal fürgén kiléptek, hogy utolérjék a feleségeiket. Elindultak Breckenridge vikomtessz, Mrs. Jeremy Carling és Glencrae grófné nyomában.