Michael Connelly - (harry Bosch 2007) - A Kilátó

Michael Connelly

A kilátó

ALEXANDRA

1

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Michael Connelly: The Overlook Little Brown and Company, 2007 237 Park Avenue, New York, NY 10017 Fordította: Morvay Krisztina Copyright © Hieronymus Inc., 2006, 2007 Hungarian translation © Morvay Krisztina, 2009

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2010 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777–000 Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Milbacher Róbert A kiadványt Bocz József tördelte A borítót Müller Péter tervezte ISBN 978 963 297 063 9

2

A könyvtárosnak, aki a kezembe adta a Ne bántsátok a feketerigót! egy példányát

3

1.

Éjfélkor csörrent meg a telefon. Harry Bosch ébren ült a nappali sötétjében. Szívesen hitte volna, hogy azért teszi, mert így jobban hallja a szaxofon hangját. Az egyik érzék kiiktatásával felerősíti a másikat. Ám a lelke mélyén tisztában volt az igazsággal. Várt. A hívás Larry Gandle-től érkezett, a felettesétől a különleges gyilkosságiaknál. Ez volt Bosch első riasztása az új munkakörében. És éppen erre várt. – Harry, ébren vagy? – Igen. – Milyen zene megy nálad? – Frank Morgan élőben a Jazz Standardben, New Yorkban. Most éppen George Cablest hallod zongorázni. – Bluesnak tűnik. – Ráhibáztál. – Jó kis cucc. Sajnálom, hogy abba kell hagynod. Bosch a távirányítóval lehalkította a zenét. – Mi a feladat, hadnagy? – Hollywood azt akarja, hogy te meg Iggy menjetek ki, és vegyetek át tőlük egy ügyet. Mára már három beesett hozzájuk, és nem bírnak el egy negyedikkel is. Ráadásul megeshet, hogy ez is hobbi lesz. Kivégzésnek tűnik. A Los Angeles-i Rendőrség tizenhét földrajzi körzetre oszlott, s mindegyiknek megvolt a maga saját telephelye és nyomozóirodája, ezen belül is önálló gyilkossági csoporttal. Csakhogy a körzeti egységek képezték a frontvonal első, legmozgékonyabb sorát, és nem engedhették meg maguknak, hogy egyes ügyekben hosszú időre 4

megrekedjenek. Amikor egy gyilkosságnak bármilyen politikával, hírességekkel vagy a médiával kapcsolatos vonzata volt, az ügyet rendszerint továbbpasszolták a különleges gyilkossági csoportnak, amely a betörési és gyilkossági körzeti divízió alegységeként működött Parker Centerben. Minden különösen bonyolultnak és időigényesnek tűnő ügy – melyek többsége hosszadalmasnak és aprólékos munkát igénylőnek ígérkezett, mint valami hobbi – azonnali eséllyel pályázott a különleges gyilkosságiaknál. Ez is ezek közé tartozott. – Hol történt? – kérdezte Bosch. – Odafent, a Mulholland-gát feletti kilátónál. Ismered a helyet? – Igen, jártam már odafent. Bosch felállt, és odasétált az ebédlőasztalhoz. Kihúzta az eredetileg ezüst evőeszközök tárolására tervezett fiókot, s elővett egy tollat meg egy apró jegyzettömböt. A tömb első oldalára lefirkantotta a dátumot és a gyilkosság helyszínét. – Van még valami, amiről tudnom kell? – kérdezte Bosch. – Nem túl sok – válaszolta Gandle. – Ahogy már említettem, a jelentésben az áll, hogy kivégzés történt. Két golyó az áldozat fejébe, hátulról. Valaki felvitte oda ezt a fickót, és telefröcskölte az agyával azt a szép látképet. Bosch egy pillanatig emésztette a hallottakat, s csak azután tette fel a következő kérdést. – Tudják már, hogy ki az áldozat? – A divízió emberei már dolgoznak a kiderítésén. Talán jutnak valamire, mire odaérsz. Gyakorlatilag ott van a szomszédodban, ugye? – Nincs messze. Gandle megadta Boschnak a bűntény pontos helyszínét, majd megkérdezte tőle, hogy felhívja-e a társát. Bosch megígérte, hogy tájékoztatni fogja. – Rendben, Harry, menj fel oda, nézd meg, mi a helyzet, aztán hívj fel, és számolj be róla nekem is! Ébressz fel nyugodtan! Úgyis mindenki ezt teszi. 5

Boschnak erről a megjegyzésről az jutott eszébe, hogy ez pontosan az a szituáció, amikor egy felettes pont annak az embernek panaszkodik arról, hogy állandóan felébresztik, akivel ezt a munkája során maga is rutinszerűen megteszi. – Rendben – ígérte Bosch. Letette a kagylót, majd azonnal felhívta Ignacio Ferrast, az új társát. Egyelőre még az ismerkedési fázisban voltak. Ferras több mint húsz évvel volt fiatalabb nála, és egy teljesen más világból jött. Bosch biztos volt abban, hogy előbb-utóbb kialakul köztük a megfelelő kapcsolat, de azt is tudta, hogy ez lassú folyamat lesz. Mindig az. Ferrast Bosch hívása ébresztette. Nem kellett sokáig csöngetni, és úgy tűnt, készségesen reagál a feladatra, ami jó jelnek számított. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy odakint lakott Diamond Barban, amiből az következik, hogy legalább egyórás késéssel érkezik a helyszínre. Ferrasnak nem állt szándékában elköltözni. Diamond Barban élt néhány rokona, és nem akarta elveszíteni a családtagok közelségéből fakadó előnyöket. Bosch tisztában volt azzal, hogy jóval Ferras előtt fog a helyszínre érni, ami egyben azzal is jár, hogy egyedül kell kezelnie minden felmerülő súrlódást a körzetiekkel. Egy ügy átvétele a körzetiektől mindig is kényes dolognak számított. A döntést rendszerint nem a helyszínre kirendelt gyilkossági nyomozók, hanem felsőbb vezetők hozták meg. Azok a gyilkossági nyomozók, akik igazán méltók jelvényük aranyszegélyére, önszántukból sohasem mondanának le egyetlen ügyről sem. Ez a megoldás egyszerűen nem volt a küldetés része. – Odafent találkozunk, Ignacio! – mondta Bosch. – Harry – válaszolta méltatlankodva Ferras. – Már mondtam neked. Hívj Iggynek! Mindenki így hív. Bosch nem válaszolt. Nem akarta Iggynek hívni. Úgy vélte, az Iggy név nem illik a feladat és a küldetés komolyságához. Azt kívánta, bárcsak a partnere is ráébredne már erre, és nem nyaggatná ezzel folyton. 6

Boschnak eszébe jutott valami, és kiadott még egy utasítást: megkérte Ferrast, hogy útközben ugorjon be Parker Centerbe, és hozza el a számukra kirendelt járőrautót. Igaz, hogy ezzel további néhány percet veszít, és még később érkezik meg, de Bosch a saját autójával akart a helyszínre menni, és tudta, hogy kevés a kocsiban az üzemanyag. – Rendben, odafent találkozunk! – köszönt el Bosch, szándékosan kerülve társa nevének említését. Letette a telefont, majd elővette kabátját a bejárati ajtó melletti beépített szekrényből. Ahogy felvette, szemügyre vette magát az ajtó belső felületére szerelt tükörben. Ötvenhat évesen is jó kondiban volt, és kifejezetten fittnek érezte magát, még néhány kiló is elfért volna rajta, míg a vele egykorú nyomozók többségének már jócskán kezdett vastagodni a dereka. A különleges gyilkossági csoportnál az egyik nyomozópárost csak Láda és Hordóként emlegették – mégpedig egyre terebélyesedő testalkatuk miatt. Boschnak nem kellett aggódnia emiatt. A szürkeség még nem szorította ki az összes barnát a hajából, de jó úton haladt a győzelem felé. Sötét szeme tiszta volt és csillogó, készen a kihívásra, mely a kilátónál várta. Bosch számára a gyilkossági nyomozás lényege az volt, hogy készen áll bármeddig elmenni – nem törődve a következményekkel – azért, hogy elvégezze a munkát. Ettől az az illúziója támadt, hogy őt nem fogja a golyó. Bal kézzel átnyúlt a jobb csípőjéhez, és kihúzta pisztolyát a tokjából. Egy Kimber Ultra Carry volt. Gyors mozdulattal ellenőrizte a tárat, majd a szerkezet működését, aztán visszacsúsztatta a fegyvert a tokjába Készen állt. Kinyitotta az ajtót. A hadnagy nem tudott túl sokat az ügyről, ám egyvalamiben igaza volt. A gyilkosság helyszíne nem esett messze Bosch otthonától. Egyszerűen csak le kellett gurulnia Cahuengaig, onnan pedig a 101– es autópályán elautóznia Barhamig. Innen már csak egy rövid út vezetett fel a Lake Hollywood úton, fel a víztározót és a Mulholland-gátat övező hegyeken álló házakig. Igen drága házakig. 7

Megkerülte a kerítéssel körülvett víztározót, és csak egy pillanatra állt meg, amikor prérifarkas szaladt ki elé az útra. Az állat tekintete elkapta a reflektor vakító fényét, s megcsillant a szeme. Aztán megfordult, és lassan átügetett az úttesten, majd eltűnt a bozótosban. Egyáltalán nem sietett kitérni az autó útjából, sőt mintha kihívóan incselkedett volna Boschsal, hogy ő lépjen valamit. Az állat azokra a napokra emlékeztette a detektívet, amikor járőrként szolgált az utcán: ugyanezt a kihívást látta megvillanni a legtöbb fiatal férfi szemében, akivel ott találkozott. Miután elhaladt a víztározó mellett, a Tahoe úton hajtott egyre feljebb a hegyek közé, majd ráfordult a Mulholland út keleti végére. Itt volt a város egyik nem hivatalos kilátója A hely tele volt TILOS PARKOLNI! és A KILÁTÓ SÖTÉTEDÉSKOR BEZÁR! feliratokkal. Ám ezen felhívásokat sem éjjel, sem nappal nem vette figyelembe senki. Bosch lehúzódott a hivatali gépkocsik – a helyszínelő kisteherautó, a halottkém furgonja és néhány hivatali jelzéssel ellátott jelöletlen rendőrautó – szépszámú csoportja mögé. A helyszínt sárga rendőrségi kordonszalag kerítette körbe, melynek határain belül egy ezüst Porsche Carrera vesztegelt, nyitott motorháztetővel. A járművet még több sárga rendőrségi szalag vette körül, és Bosch ebből arra következtetett, hogy minden valószínűség szerint az lesz az áldozat autója. Bosch leparkolt, majd kiszállt a kocsiból. A kordon külső felügyeletével megbízott járőr megkérdezte tőle a nevét és az igazolványszámát: „2997”, majd hagyta, hogy átbújjon a sárga szalag alatt. Bosch egyre közelebb került a bűntény helyszínéhez. A városra lenéző tisztás közepén fekvő holttest mindkét oldalán hordozható reflektorokat állítottak fel. Egy technikus kamerával felvételt készített a helyszínről – Harry, erre! Bosch megfordult, és Jerry Edgar nyomozót pillantotta meg, aki egy jelöletlen járőrautó motorháztetőjének támaszkodott. Egy csésze 8

kávét tartott a kezében, és úgy tűnt, mintha épp várna valamire. Ahogy Bosch elindult felé, ellépett az autótól. Edgar egykor Bosch társa volt; akkor, amikor még a hollywoodi körzetben dolgozott. Akkoriban Bosch volt a gyilkossági csoport vezetője. Most Edgáré a pozíció. – Arra várok, hogy megérkezzen a BGYKD-től kiküldött ember – szólalt meg Edgar. – Nem tudtam, hogy te leszel az, haver. – Pedig én vagyok. – Egyedül fogsz dolgozni vele? – Nem, a társam is útban van idefelé. – Az új társad, igaz? Nem hallottam semmit felőled a tavalyi Echo Park-beli balhé óta. – Igen. Nos, mibe botlottatok idefent? Bosch nem akart az Echo Parkról beszélgetni Edgarral. Ami azt illeti, senkivel sem. A rábízott feladatra akart teljes figyelmével koncentrálni. Ez volt az első ügye azóta, hogy áthelyezték a különleges gyilkosságiakhoz. Tisztában volt azzal, hogy árgus szemmel figyelik minden lépését. Néhányan pedig abban reménykednek, hogy belebukik a feladatba Edgar úgy fordult, hogy Bosch is láthassa mindazt, ami a kocsi csomagtartójára volt kiterítve. Bosch elővette a szemüvegét, majd ahogy előrébb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye a látnivalót, az orrnyergére csúsztatta Nem volt túl sok fény, de tisztán ki tudta venni a takaros sorba rendezett bizonyítékgyűjtő tasakokat. Némelyik tasak a holttestről eltávolított tárgyakat tartalmazta, többek között pénztárcát, kulcscsomót, valamint egy ruhára csíptethető névkártyát. Észrevett még egy vaskos bankjegyköteget összefogó pénzcsipeszt, és egy még mindig működő BlackBerryt is, mely bekapcsolva, zöld kijelzőjét villogtatva várt maximális készenlétben arra, hogy közvetítse a hívásokat, melyeket tulajdonosa már soha többé nem fog sem kezdeményezni, sem fogadni. – A halottkémek az imént nyomták a kezembe ezeket a holmikat – magyarázta Edgar. – Ha minden jól megy, tíz percen belül végeznek a holttesttel. 9

Bosch a kezébe vette a névkártyát, s a fény felé emelte. A Saint Agatha Nőgyógyászati Klinika adta ki. A kártyán lévő fénykép sötét hajú, sötét szemű férfit ábrázolt, a Dr. Stanley Kent név szerepelt alatta. A férfi mosolyogva nézett vissza a képről. Bosch figyelmét nem kerülte el, hogy az azonosító lap egyben mágneskártyaként is szolgált, mely zárt ajtókat tudott megnyitni használója előtt. – Szoktál beszélni Kizzel? – firtatta Edgar. A kérdés Bosch korábbi partnerére vonatkozott, akit az Echo Park-beli események után áthelyeztek irodai munkára a Parker Centerbe, a rendőrfőnöki hivatalba – Nem túl gyakran. De jól van. Bosch a többi bizonyítékos tasakhoz fordult, mert Kiz Riderről az előttük lévő ügyre akarta terelni a beszélgetést. – Mi lenne, Jerry, ha elmesélnéd mindazt, amit eddig összeszedtetek nekem? – vetette fel. – Boldogan – válaszolta Edgar. – A hullát körülbelül egy órával ezelőtt találták meg. Ahogy az utcai táblák is jelzik, sötétedés után nem szabad idefent parkolni, sem őgyelegni. A hollywoodiak minden éjjel felküldenek ide néhányszor egy járőrt, hogy elriassza az erre portyázókat. Tudod, ettől megnyugszanak a helyi gazdagok. Azt hallottam, hogy az a ház odafent Madonnáé. Vagy legalábbis az övé volt. A tisztástól mintegy kilencven méterre elterülő hatalmas kúria felé mutatott, és a holdfényben fürdő épületkomplexumból az ég felé nyúló toronyra. A kúria külső falait váltakozóan rozsdavörös és sárga sávokkal festették le, mint valami toszkán templomot. Az egyik domb tetejére épült, ami az ablakokon kitekintőknek káprázatos kilátást biztosított a városra. Bosch elképzelte, amint a popdíva a toronyablakból lenéz a minden értelemben a lába előtt heverő városra. Bosch egykori partnerére pillantott, készen a beszámoló még el nem hangzott részleteinek meghallgatására. – A járőrkocsi tizenegy körül járt erre, és megpillantották a nyitott motorháztetejű Porschét. A motorokat ezekben a Porschékban a 10

kocsi hátsó részébe szerelik, Harry, ami azt jelenti, hogy valójában a csomagtartó volt nyitva. – Világos. – Rendben, ezt tehát már tudtad. Mindenesetre a kocsi megállt, de mivel a két járőr nem látott senkit a Porsche környékén, kiszálltak. Az egyikük elsétált a tisztásig, és azonnal meg is találta a fickónkat, aki arccal lefelé feküdt, két lövésnyommal a tarkójában. Kivégzés, tiszta és egyértelmű az ügy. Bosch fejével a bizonyítékos tasakban lévő személyazonosító kártya felé biccentett. – Az áldozat ez a fickó, Stanley Kent? – Úgy tűnik. A névkártya és az irattárca is azt erősíti meg, hogy ő Stanley Kent, negyvenkét éves, és itt lakott egy köpésnyire, az Arrowhead utcában. Lefuttattuk a Porsche rendszámát, amiről kiderült, hogy egy K&K nevű, gyógyászati tevékenységekkel foglalkozó cég tulajdonában áll. Aztán Kent nevét is benyomtam az adatbázis keresőjébe, de szinte teljesen tiszta Néhányszor megbírságolták gyorshajtásért a Porsché-val, de ez minden. Tisztességes ember. Bosch bólintással jelezte, hogy elraktározta valamennyi információt. – Egy másodpercig sem sajnálom, hogy át kell adnom neked ezt az ügyet, Harry – folytatta Edgar. – Az egyik társam a bíróságon van ebben a hónapban, a másikat meg otthagytam a ma elsőként befutott ügy helyszínén: egy szörnyeteg után nyomozunk, akinek most már a negyedik áldozata fekszik a (Queen of Angelsben, az életfunkcióit biztosító gépekre kötve. Boschnak eszébe jutott, hogy Hollywood a szokásos kétszemélyes egységek helyett háromfős csapatokra osztotta be a gyilkossági csoportja tagjait. – Van esélye annak, hogy a reggeli ügynek bármiféle kapcsolata legyen ezzel a mostanival? A kilátón a holttest mellett egyre nagyobb számban gyülekező helyszínelő technikusok felé mutatott. – Nem, az egy egyszerű bandaleszámolás – válaszolta Edgar. 11

Azt hiszem, ez teljesen más, és végtelenül örülök, hogy átveszitek tőlünk. – Rendben – felelte Bosch. – Amint tudok, átveszek tőled mindent. Megvizsgálta már valaki az autót belülről? – Nem igazán. Meg akartunk vele várni benneteket. – Rendben. Jártatok már az áldozat házánál, az Arrowheaden? – Nem, még ott sem. – A szomszédokkal beszéltetek? – Még nem. A helyszínen kezdtünk el először dolgozni. Edgar nyilvánvalóan már jó korán eldöntötte, hogy az ügyet lepasszolják a BGYKD-nak. Boscht bosszantotta, hogy a kisujjukat sem mozdították, másrészről viszont így ő és Ferras a kezdetektől vehették kézbe a dolgokat, ami viszont nem volt rossz. Se vége, se hossza nem volt a szakmában az olyan történeteknek, melyek a körzeti és a belvárosi nyomozóegységek közötti ügyek átadása során történő baklövésekről szóltak. A megvilágított tisztás felé fordította a tekintetét, és összesen öt – a helyszínelő egység és a halottkém csapatába tartozó – embert számolt össze, akik a holttesten vagy annak környékén munkálkodtak. – Nos – szólalt meg újra –, mivel ti kezdtetek először a helyszínen dolgozni, volt valaki, aki megvizsgálta, hogy vannak-e lábnyomok a holttest közvetlen környezetében, mielőtt odasereglettek volna a technikusok? Bosch képtelen volt kiiktatni a bosszúságot a hangjából. – Harry – válaszolt Edgar, aki Bosch ingerültségére hasonló ingerültséggel válaszolt –, több száz ember mászkál ezen a kilátón minden átkozott nap. Karácsonyig is nézegethettük volna a lábnyomokat, ha az időt akarjuk vesztegetni. És úgy hiszem, nem akartuk. Adva volt egy nyilvános helyen lévő holttest, amit meg kellett vizsgálnunk. Mellesleg pedig profi munkának tűnik. Ami azt jelenti, hogy mostanra már a lábnyomokat, a fegyvert, a kocsit, vagyis gyakorlatilag mindent eltakarítottak. 12

Bosch egyetértően bólintott. Túl akart lépni ezen a témán, és folytatni a munkát. – Rendben – mondta kimérten. – Akkor gondolom, most már tiszta vagy. Edgar biccentett, és Boschnak úgy tűnt, mintha némiképp zavarban lenne. –Mint ahogy már mondtam, Harry, nem számítottam arra, hogy téged küldenek. Ez azt jelentette, hogy Harryre nem sózta volna rá a melót, csak valaki másra a BGYKD-től. – Persze – válaszolta Bosch. – Megértem Miután Edgar elment, Bosch elballagott a saját kocsijához, kivette a Maglite-ot a csomagtartóból, majd visszasétált a Porschéhoz, kesztyűt húzott, és kinyitotta a sofőrülés melletti ajtót. Behajolt a járműbe és körülnézett. Az anyósülésen aktatáska hevert. Nem volt lezárva, és amikor felpattintotta a zár csatjait, néhány aktát, egy számológépet, különféle írótömböket, tollakat és papírlapokat fedezett fel benne. Visszacsukta a fedelét, és otthagyta az ülésen. A táska elhelyezése arról árulkodott, hogy az áldozat feltehetően egyedül érkezett a kilátóhoz. Ott találkozott a gyilkosával. Nem ő hozta magával. Bosch megítélése szerint ez fontos információ lehet. Ezután a kesztyűtartót nyitotta ki, melyből több, a holttesten találthoz hasonló, ruhára csíptethető névkártya pottyant ki a padlóra. Egyesével felszedegette őket, és feltűnt neki, hogy valamennyi kártya más és más helyi kórháztól származik. Ám az összes mágneskártya ugyanazt a nevet és fényképet tartalmazta. Stanley Kentét, azét a férfiét, aki – legalábbis Bosch feltételezése szerint – most holtan fekszik odakint, a tisztáson. Észrevette, hogy némelyik kártya hátlapjára szakszavakat firkantottak. Egy hosszú pillanat erejéig behatóan tanulmányozta az írásokat. A legtöbb valójában számsor volt, a végén egy L vagy R betűvel, és Bosch végül azt a következtetést vonta le, hogy zárkombinációkat lát maga előtt. 13

Bekukucskált a kesztyűtartó legmélyére, ahol még több név– és mágneskártyát talált. Amennyire meg tudta ítélni, a halott férfinak – feltéve, hogy Stanley Kent volt az – gyakorlatilag szabad bejárása volt Los Angeles megye valamennyi kórházába. Szintén rendelkezett szinte valamennyi kórház biztonsági zárjának kódkombinációjával. Bosch rövid ideig eljátszott azzal a gondolattal, hogy a mágneskártyák talán hamisítványok, melyeket az áldozat valami kórházakkal kapcsolatos szélhámosság során használt. A nyomozó mindent visszarakott a kesztyűtartóba, majd becsukta. Átvizsgálta az ülések közti és alatti részeket, de semmi érdekeset nem talált. Kihátrált a kocsiból, majd a nyitott csomagtartóhoz lépett. A csomagtér kicsi volt és üres. Ám zseblámpája fénysugarában négy bemélyedést fedezett fel a teret bélelő kárpiton. Egyértelmű volt, hogy valami négyszögletes, súlyos, négy lábon vagy keréken álló tárgyat szállítottak a kocsiban. Mivel a csomagtartót a kiérkező rendőrök nyitva találták, valószínűnek tűnt, hogy a tárgyat – bármi is volt az – a gyilkosság során emelték ki. – Nyomozó! Bosch megfordult, és zseblámpája fénysugarát egyenesen az egyik járőr arcába villantotta. Ugyanaz a rendőr volt, aki a kordon előtt igazoltatta. Lejjebb eresztette a lámpát. – Mi történt? – Egy FBI-ügynök van itt. Engedélyt kér, hogy belépjen a bűntény helyszínére. – Hol van? A járőr visszavezette Boscht a sárga kordonszalaghoz. Ahogy a nyomozó közelebb ért, egy nőt pillantott meg egy autó nyitott ajtaja mellett álldogálva. Egyedül volt, és nem mosolygott. Bosch a kínos felismerés tompa dobbanását érezte a mellkasában. – Helló, Harry! – üdvözölte a nő, amikor meglátta. – Helló, Rachel! – válaszolta.

14

2.

Közel hat hónapja volt már annak, hogy utoljára találkozott Rachel Wallinggal, a szövetségi bűnügyi nyomozóhivatal különleges ügynökével. Ahogy közeledett a rendőrségi kordonszalaghoz és egyben feléje, rádöbbent, hogy ez idő alatt nem telt el olyan nap, hogy ne jutott volna eszébe. Soha nem gondolta volna azonban, hogy legközelebb – már ha egyáltalán lett volna legközelebb – az éjszaka kellős közepén, egy gyilkosság helyszínén találkoznak újra. A nő farmert, inget és sötétkék blézert viselt. Látszott rajta, hogy otthonról hívták el, csakúgy, mint Boscht. Nem mosolygott, és Boschnak eszébe jutott, milyen csúnyán végződtek legutóbb a dolgok. – Nézd! – kezdte. – Tudom, hogy nem kerestelek, de nem kellett volna kitenned magad ennyi fáradságnak, hogy kiderítsd, hol helyszínelek, csak azért, hogy... – Nem igazán alkalmas az idő a humorizálásra – vágott a szavába a nő. – Feltéve, hogy arról van itt szó, amire gondolok. Az Echo Park-beli ügy óta nem beszéltek egymással. Rachel akkoriban az FBI egyik titokzatos, a háttérben meghúzódó egységénél, a taktikai hírszerzőknél dolgozott. Soha nem részletezte, pontosan mivel foglalkozik az egysége, Bosch pedig nem firtatta, mivel az Echo Park-beli nyomozásnál nem volt jelentősége. Azért kereste meg, mert Rachel korábban profilkészítőként dolgozott – no meg közös magánéleti múltjuk miatt. Az Echo Park-i nyomozás azonban félresiklott, csakúgy, mint egy kettejük közti újabb románc lehetősége. Ahogy most Bosch a nőre nézett, kiérezte belőle a színtiszta hivatalosságot, és az az érzése támadt, hogy hamarosan meg fogja tudni, mivel is foglalkozik valójában a taktikai hírszerző egység. – Mit gondolsz, miről van itt szó? – kérdezte végül. 15

– Majd elmondom, amikor már beszélhetek róla. Láthatnám a helyszínt? Bosch kelletlenül felemelte a rendőrségi szalagot, és a nő hivatalos, közömbös hangnemét a maga szokásos szarkazmusával ellensúlyozta. – Kerüljön, hát beljebb, Walling ügynök! – mondta. – És kérem, érezze magát otthon! A nő átbújt a szalag alatt, majd megállt; annyi szakmai korrektség azért volt benne, hogy tiszteletben tartotta Bosch jogát arra, hogy a saját bűnügyének a helyszínét ő mutassa be. – Tulajdonképpen talán segíthetek neked ebben az ügyben – szólalt meg a nő. – Ha megnézhetem a holttestet, talán hivatalosan is tudom azonosítani. – Azzal felmutatott egy mappát, amit eddig az oldala mellett lógatott a kezében. – Erre gyere! – invitálta Bosch. Elvezette a tisztásra, oda, ahol az áldozat a mobil egységek steril, fluoreszkáló lámpái fénysugarában fürdött. A halott ember a kilátó szakadékban végződő peremétől mintegy másfél méternyire hevert a rozsdás narancsszínű porban. A holttesten és a szakadékon túl a holdfény visszatükröződött a víztározó felületéről. A gáton túl terült el a város milliárdnyi fénypontból szőtt hálója. A hűvös esti levegőben a fénypontok szabadon lebegő álmok gyanánt vibráltak reszketve. Bosch kinyújtotta a karját, és megállította Wallingot a fénykör peremén. Az áldozatot a rendőrségi orvos már megfordította, így most a hátán feküdt. A holttest arcán és homlokán zúzódások voltak, de Bosch felismerni vélte benne a kesztyűtartóban talált kórházi azonosító kártyák fényképein látható férfit, Stanley Kentet. Szétnyílt inge hófehér bőrű, szőrtelen mellkast engedett látni. Apró bemetszést vett észre a törzsön, ahol a rendőrségi orvos beleszúrta a testhőmérséklet mérő eszközt a májba. – Jó estét, Harry! – üdvözölte Joe Felton, a rendőrségi orvos. – Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy jó reggelt. Ki ez a barátod itt melletted? Azt hittem, Iggy Ferras a társad. 16

– Ferrasszal vagyok – erősítette meg Bosch. – Ő Walling különleges ügynök, az FBI taktikai hírszerzési egységétől. – Taktikai hírszerzés? Legközelebb mit fognak megint kitalálni? – Azt hiszem, ez is azon nemzetbiztonsági műveleti csoportok közé tartozik. Tudod, „a ne kérdezz, ne mondj semmit” fajta dolog. Azt mondja, talán tudja nekünk azonosítani az áldozatot. Walling Bosch felé villantott pillantása azt közvetítette, hogy gyerekesnek tartja a viselkedését. – Nem gond, ha beszállunk mi is, doki? – kérdezte Bosch. – Persze, gyertek csak, mi többé-kevésbé amúgy is végeztünk itt. Bosch elindult előre, ám Walling megelőzte; fürgén elé tolakodott, majd belépett a vakító fénykörbe. Pillanatnyi habozás nélkül átvette a hatalmat a holttest felett. Kinyitotta a mappáját, és elővett egy nyolcszor tízes, színes arcfényképezőt. Lehajolt, és közvetlenül a halott férfi arcához tartotta. Bosch szorosan mellé állt, hogy ő is el tudja végezni az összehasonlítást. – Ő az – szólalt meg az ügynök. – Stanley Kent. Bosch egyetértően biccentett, majd odanyújtotta a kezét a nőnek, hogy vissza tudjon lépni a halottól. Ő azonban úgy tett, mint aki észre sem veszi, és segítség nélkül állt fel. Bosch a még mindig a holttest mellett guggoló Feltonra nézett. – Szóval, doki, megosztod velünk, hogy mit kaptunk ezúttal? Bosch is lekuporodott a tetem másik oldalához, hogy alaposabban szemügyre vehesse. – Van egy emberünk, aki isten tudja, milyen okból idejött, vagy akit idehoztak, és letérdeltették. – Felton az áldozat nadrágjára mutatott. Rozsdás-narancsos színű piszok volt mindkét térdén. – Aztán valaki hátulról kétszer fejbe lőtte, és arccal előre elesett. Ezek az arcsérülések akkor keletkeztek, amikor a földre zuhant. Akkorra már halott volt. Bosch bólintott. – Nincsenek kimeneti sérülések – folytatta Felton. – Valószínűleg kisebb fegyvert használtak, talán huszonkettest, aminek a löve17

déke visszapattan a koponyafalon, további sérüléseket okozva. Igen hatásos. Boschban csak ekkor tudatosult, hogy Gandle hadnagy képletesen beszélt, amikor azt emlegette, hogy az áldozat agyával telefröcskölték a panorámát. A jövőbeni félreértések elkerülése végett nem árt, ha emlékezetébe vési, hogy Gandle hajlamos túlzásokba esni. – Halál ideje? – kérdezte Feltontól. – A májhőmérséklet-mérő alapján azt mondanám, hogy négy-öt órája lehet halott – válaszolta a rendőrségi orvos. – Úgy nyolc óra körül történhetett. Ez az utolsó információ elgondolkodtatta Boscht. Tudta, hogy nyolcra már besötétedik, és a napimádók ilyenkor rég eltűntek a környékről. Ám a két lövésnek nagyot kellett visszhangoznia a kilátón, és a közeli kiszögelléseken épített házakban lakóknak hallaniuk kellett. Mégsem tett senki bejelentést a rendőrségen, és a holttestet sem találták meg, csak három órával később, amikor erre járt a rendőrautó. – Tudom, mi jár a fejedben – mondta Felton. – Azon töprengsz, hogy mi van a hanghatással? Van rá elfogadható magyarázat. Fiúk, fordítsuk csak vissza! Bosch felállt, és hátralépett, amíg Felton és egyik asszisztense megfordították a tetemet. Bosch Wallingra pillantott, s egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük, majd a nő újra a holttest felé fordult. Ahogy megfordították a tetemet, feltárultak a golyók által a fej hátsó felén okozott bemeneti sérülések. Az áldozat fekete haja vértől volt ragacsos. Fehér ingének hátát valami barna anyag spriccelte be apró pettyekben, ami azonnal magára vonta Bosch figyelmét. Összeszámolni sem tudta, hány helyszínelésen vett már részt életében. Meg volt róla győződve, hogy nem vért lát a halott ember ingén. – Ez itt nem vér, igaz? – Nem, nem az – válaszolta Felton. – Azt hiszem, a laboreredmények azt fogják megerősíteni, hogy a jó öreg Coca-Cola sziruppal állunk szemben. Azzal a maradványanyaggal, amit az üres üvegek vagy dobozok alján lehet néha találni. 18

Walling még azelőtt válaszolt, hogy Bosch megszólalhatott volna. – Alkalmi hangtompító, ami elnyomja a lövések hangját magyarázta. – Ha egy üres, literes, műanyag üveget ragasztóval a fegyver csőre erősít valaki, azzal a lövés hangját jelentősen letompítja, mivel a hanghullámok a palackban terjednek szét, nem pedig a szabad levegőben. Ha a palackban található még kólamaradvány, a folyadék szétspriccel a célponton. Felton Boschra nézett, és egyetértően bólintott. – Honnan szerezted, Harry? Érti a dolgát. Bosch Wallingra nézett. Ő is le volt nyűgözve. – Az interneten olvastam – válaszolta a nő. Bosch bólintott, bár nem hitt neki. – Van még valami, amiről tudnod kell – vette fel Felton a beszélgetés fonalát, s már vissza is fordult a holttesthez. Bosch ismét mellé kuporodott. Felton átnyúlt a tetem felett, és annak Bosch felé eső kezére mutatott. – Mindkét kezén találtunk egyet-egyet ebből. Az áldozat középső ujján lévő vörös, műanyag gyűrűre mutatott. Bosch megvizsgálta, majd a másik kézen lévőt is. Ugyanolyan vörös gyűrű volt azon is. A gyűrűk a kezek belső felére eső cikkelyei fehérek voltak, mintha valamilyen szalaggal ragasztották volna körbe őket. – Mi ez? – kérdezte Bosch. – Még nem tudom – válaszolta Felton. – De azt hiszem... – Én viszont tudom – szólt közbe Walling. Bosch felpillantott a nőre. Bólintott. Hát persze, hogy tudja. – TLD-gyűrűnek hívják – magyarázta Walling. – Termolumineszcens dózismérésre használják. Igen érzékeny eszköz. A gyűrű érzékeli a környezetben lévő sugárzás mértékét. Az információ hallatán kísérteties, baljós hangulatú csend támadt a kis csapat körében. Amit végül Walling tört meg:

19

– És tippem is van – mondta. – Amikor így befelé fordítják, hogy a TLD-kijelző a tenyér felé fordul, az rendszerint arra utal, hogy viselője radioaktív anyagokkal dolgozik. Bosch felállt. – Rendben van. Mindenki lépjen hátra a tetemtől! – parancsolta. – Hátrébb, mindenki! A helyszínelő technikusok, a halottkém emberei és Bosch maga is elhátrált a holttesttől. Walling azonban meg sem moccant. Felemelte a kezét, mintha a templomban akarná magára hívni a hívők figyelmét. – Várjanak, várjanak! – mondta. – Senkinek nem kell hátrébb mennie. Minden rendben, minden rendben. Biztonságos a helyszín. A többiek megtorpantak, de egyikük sem indult el visszafelé. – Ha sugárzásveszély lenne, akkor a gyűrűk TLD-kijelzője elfeketedett volna – tájékoztatta a jelenlévőket az ügynöknő. Az az első figyelmeztetési fokozat. De nem feketék, így mindannyian biztonságban vagyunk. Amúgy meg van nálam egy ilyen is. – Széthúzta a kabátját, hogy a többiek láthassák az övére csíptetett apró fekete dobozt. – Sugárzásmérő – magyarázta. – Higgyenek nekem, ha a legapróbb probléma lenne itt, a szerkezet fülsértően sivítana, és én rohannék a csapat legelején. De nincs rohanás. Minden rendben van, értik? A helyszínelők habozva bár, de elkezdtek visszaszállingózni a helyükre. Harry Bosch szorosan Walling mellé lépett, és megfogta a könyökét. – Tudunk beszélni egy percet? Elindultak a tisztásról a Mulholland útpadkája felé. Bosch érezte, hogy a dolgok változnak, de megpróbálta nem kimulatni. Felkavarta a felismerés. Nem akarta elveszíteni a bűnügyi helyszín feletti irányítást, ám az imént hallott információ éppen ezzel fenyegetett. – Mit csinálsz itt, Rachel? – szegezte neki egyenesen a kérdést. – Mi folyik itt? – Ahogy téged, engem is felhívtak az éjszaka kellős közepén. Közölték velem, hogy jöjjek ki-ide. 20

– Kitérsz a válasz elől. – Biztosíthatlak afelől, azért vagyok itt, hogy segítsek. – Akkor kezdd azzal, hogy elmeséled, mit csinálsz itt, és ki küldött ide! Rengeteget segítenél vele. Walling körülnézett, aztán vissza Boschra. A sárga szalag mögötti terület felé intett. – Lehet? Bosch kinyújtotta a kezét, jelezve Wallingnak, hogy mulassa az utat. Átbújtak a szalag alatt, és kisétáltak az utcára. Amikor úgy érezte, a helyszínen dolgozók közül már biztosan nem hallhatja őket senki, megállt és a nőre nézett. –Rendben, most már elég messze vagyunk –mondta. – Mi folyik itt? Ki rendelt téged ide? Walling állta a nyomozó tekintetét. – Figyelj, amit most elmondok, annak kettőnk közt kell maradnia! Bizalmas – mondta. – Egyelőre. – Nézd, Rachel, nincs időm... – Stanley Kent rajta van egy listán. Amikor te vagy az egyik kollégád lefuttatta ma éjjel a nevét a nemzeti bűnügyi nyilvántartó rendszerben, az kiküldte a jelzést Washingtonba, a fővárosba, onnan pedig felhívtak engem a taktikai hírszerzőknél. – Mi az, terrorista volt? – Nem, hanem orvos-fizikus. És amennyire én tudom, törvénytisztelő állampolgár. – Akkor hogy kerülnek rá a sugárzásmérő gyűrűk, és miért bukkan fel az FBI az éjszaka kellős közepén? Milyen listán volt rajta Stanley Kent? Walling úgy tett, mint aki nem hallja a kérdéseket. – Hadd kérdezzek tőled valamit, Harry! Járt már valaki az áldozat otthonában, vagy beszéltetek a feleségével? – Még nem. Először a helyszínt vizsgáltuk meg. Azt tervezem, hogy... – Akkor azt hiszem, ez az, amit most azonnal meg kell tennünk! – jelentette ki sürgetően a nő. – Útközben pedig felteheted a kérdé21

seidet. Hozd el a fickó lakáskulcsát, hátha nem tudunk másképp bemenni! Én meg hozom az autómat. Walling már el is indult, ám Bosch a karjánál fogva visszatartotta. – Én vezetek. A saját Mustangjára mutatott, és otthagyta a nőt. A járőrkocsihoz ment, melynek motorháztetején még mindig kiterítve hevertek a bizonyítékos tasakok. Már sajnálta, hogy olyan hamar elengedte Edgárt a helyszínről. Odaintette majáihoz az őrködő őrmestert. – Figyeljen, el kell hagynom a helyszínt, hogy ellenőrizzem az áldozat otthonát. Ha minden jól megy, nem leszek távol sokáig, Ferras nyomozó pedig bármelyik pillanatban megérkezhet. Csak tartson rendet, amíg valamelyikünk ide nem ér! – Meglesz. Bosch elővette a mobilját, és felhívta a társát. – Merre jársz? – Épp most hagytam el Parker Centert. Húsz perc múlva ott vagyok. Bosch elmagyarázta, hogy elhagyja a helyszínt, és hogy emiatt Ferras jól tenné, ha igyekezne. Elrakta a telefont, felkapta a motorháztetőről az áldozat kulcscsomóját tartalmazó bizonyítékos tasakot, és belecsúsztatta a kabátja zsebébe. Ahogy az autójához ért, látta, hogy Walling már el is helyezkedett az anyósülésen. Telefonbeszélgetést fejezhetett be, mert épp a készülék fedőlapját csukta le. – Kivel beszéltél? – kérdezte Bosch, miután beszállt a járműbe. – Az elnökkel? – A társammal – válaszolta a nő. – Megkértem, hogy jöjjön oda a házhoz. És hol van a tiéd? – Úton ide. Bosch beindította a motort. Alighogy elindultak, már bombázta is az ügynöknőt a kérdéseivel. – Ha Stanley Kent nem volt terrorista, akkor milyen listán szerepel? 22

– Orvos-fizikusként közvetlen hozzáférése van radioaktív anyagokhoz. Emiatt került fel egy listára. Boschnak a kórházi beléptető kártyák jutottak eszébe, amelyeket a meggyilkolt ember Porschéjában talált. – Hol volt közvetlen hozzáférése? Kórházakban? – Pontosan. Ott tartják őket. Ezeket az anyagokat elsősorban a rákos megbetegedések során alkalmazott kezelésekben használják. Bosch bólintott. Kezdett összeállni a kép, de még mindig kevés információ volt a birtokában. – Rendben. Szóval, Rachel, melyik darab hiányzik a kirakóból? Áruld el nekem! – Stanley Kentnek olyan anyagokhoz volt közvetlen hozzáférése, melyekre néhány ember igen szívesen rátenné a kezét. Olyan anyagokhoz, amelyek nagyon-nagyon értékesek ezeknek a másik embereknek. De nem azért, hogy rákot kezeljenek vele. – Terroristákról beszélsz. – Pontosan. – Azt mondod tehát, hogy ez a fickó egyszerűen csak bekorzózhatott a kórházakba, és megszerezhette az anyagot? Nincs erre valami szabályozás? Walling bólintott. – Mindig, mindenre vannak szabályok, Harry. De a puszta létük nem elég. Ismétlés, rutin... ezek minden biztonsági rendszer rései. Korábban a kereskedelmi járatokon nem zárattuk be a pilótafülkék ajtaját. Most már megtesszük. Rendkívül súlyos következményekkel járó események kellenek az eljárások megváltoztatásához és a biztonsági intézkedések megerősítéséhez. Érted, amit mondok? Bosch az áldozat Porschéjában lévő azonosító kártyák némelyikének hátára firkantott kódokra gondolt. Elképzelhető, hogy Stanley Kent annyira lazán viszonyult ezen anyagok biztonsági előírásaihoz, hogy egyszerűen a névkártyája hátoldalára írta fel a belépési kódokat? Boschnak azt súgták az ösztönei, hogy a némán feltett kérdésre valószínűleg az igen a helyes válasz. – Értem – közölte Wallinggal. 23

– Tehát ha azt terveznéd, hogy kijátszol egy már létező hi lonsági rendszert, és a példa szempontjából teljesen mindegy, hogy erős-e vagy gyenge, kihez mennél először? – kérdezte a nő. Bosch ismét bólintott. – Olyasvalakihez, aki kiválóan ismeri a szóban forgó biztonsági rendszert. – Pontosan. Bosch rákanyarodott az Arrowhead útra, és lelassított, mert elkezdte figyelni a házszámokat. – Tehát azt mondod, hogy ez is egy rendkívül súlyos következményekkel járó esemény? – Nem, nem mondom ezt. Még nem. – Ismerted Kentet? Bosch a kérdés közben Wallingra nézett, aki meglepettnek Unit. Tétova, vaktában ellőtt próbálkozás volt csupán, de inkább a reakcióra volt kíváncsi, nem feltétlenül a válaszra. Walling elfordult tőle, és kinézett az ablakon, mielőtt válaszolt volna. Bosch ismerte a mozdulatot. Klasszikus példa. Azt is tudta, hogy Walling hazudni fog. – Nem, sohasem találkoztam vele. Bosch lehúzódott a következő kocsifeljárónál, és leállította a motort. – Mit csinálsz? – kérdezte a nő. – Megérkeztünk. Ez Kent háza. A ház, mely előtt álltak, sem belülről, sem kívülről nem volt kivilágítva. – Nem, ez nem az – ellenkezett Walling. – Az övé egy utcával lejjebb van, és... Elharapta a mondatot, amikor rádöbbent, hogy a nyomozó rászedte. Bosch egy hosszú pillanatig nézett rá a sötét kocsiban, s csak utána szólalt meg. – Hajlandó vagy egyenrangúként beszélni velem, vagy inkább kiszállsz? 24

– Nézd, Harry, már megmondtam. Vannak olyan dolgok, amiket nem... – Szálljon ki a kocsiból, Walling ügynök! Egyedül folytatom a nyomozást. – Nézd, meg kell érten... – Ez egy gyilkossági ügy. Az én gyilkossági ügyem. Szállj ki a kocsiból! A nő nem mozdult. – Csak egy telefonhívásomba kerül, és még azelőtt leállítanak erről az ügyről, hogy visszaérnél a helyszínre – mondta aztán. – Akkor telefonálj! Inkább most kirúgatom magam, semmint hogy a szövetségiek kiskutyája legyek. Ez a hivatal egyik szlogenje, jól tudom, ugye? Hadd tapogatózzanak a helyiek a sötétben, aztán temesd be őket tehéntrágyával. Nos, nem engem, nem ma éjjel, és nem a saját ügyem kapcsán. – Áthajolt a nő combja felett, hogy kinyissa neki az ajtót. Walling visszalökte a helyére, majd megadóan felemelte a kezét. – Jól van, jól van – mondta. – Mit akarsz tudni? – Ezúttal az igazat. És mindent.

25

3.

Bosch elfordult kissé az ülésen, hogy közvetlenül Wallingra nézhessen. Nem volt hajlandó addig elindítani az autót, amíg a nő beszélni nem kezd. – Nyilvánvalóan tudod, ki az a Stanley Kent, és azt is, hogy hol lakik – jelentette ki. – Hazudtál nekem. Szóval terrorista volt vagy nem? – Már mondtam, hogy nem, és ez az igazság. Átlagos, hétköznapi polgár volt. Fizikus. Azért került megfigyelőlistára, mert olyan radioaktív anyagokat használt a munkája során, melyek ha rossz kezekbe kerülnek, súlyos veszteséget okozhatnak a civil népesség körében. – Miről beszélsz? Hogy történhetne meg ilyesmi? – Sugárzásnak való kitétel következtében, ami rengeteg Különféle formában valósulhat meg. Egyéni támadás során. Emlékszel arra az oroszra, akit tavaly hálaadáskor polóniummal fertőztek meg Londonban? Az specifikus célpont támadás volt, bár voltak járulékos áldozatai is. A Kent által használt anyagokat azonban nagyobb területen is eredményesen lehet felhasználni: bevásárlóközpontban, metróban, bárhol. Csupán a mennyiségtől és természetesen a közvetítőközegtől függ. – Közvetítőközeg? Bombáról beszélsz? Azt gondolod, hogy a Kent által használt anyagokból radioaktív bombát készíthetne valaki? – Megfelelő alkalmazásokkal igen, azt gondolom. – Azt hittem, hogy ez csak mendemonda, amolyan városi legenda, és hogy ténylegesen még sohasem készült házilag gyártott radioaktív bomba. 26

– A hivatalos megnevezése IRK, improvizált robbanókészülék. És fogalmazzunk úgy, hogy pontosan addig a pillanatig marad városi legenda, amíg az első fel nem robban. Bosch bólintott, majd visszakanyarodott az eredeti témához. Az előttük álló ház felé intett. – Honnan tudtad, hogy nem ez Kenték háza? Walling úgy dörzsölte meg a homlokát, mintha fárasztaná a férfi bosszantó kérdezősködése, és fájna a feje. – Onnan, hogy már jártam itt korábban, oké? Tavaly év elején a társammal meglátogattuk, és tájékoztattuk őt is meg a feleségét is hivatásának potenciális veszélyeiről. Leellenőriztük a ház biztonsági rendszerét, és megkértük őket, hogy tegyék meg a szükséges elővigyázatossági intézkedéseket. A belbiztonsági minisztérium felkérésére jöttünk, oké? – Igen, oké. És mindez azért történt, mert ez az eljárás a belbiztonsági minisztériumnál és a taktikai hírszerző egységnél, vagy pedig azért, mert megfenyegették? – Nem, nem kifejezetten őt fenyegették meg. Nézd, mi egy olyan ügyben nyomozunk... – Hanem kit? Kit fenyegettek meg? Walling testhelyzetet változtatott az ülésen, és hangosan, elkeseredetten felsóhajtott. – Konkrétan senkit sem fenyegettek meg. Egyszerűen elővigyázatossági lépéseket tettünk. Tizenhat hónappal ezelőtt valaki betört az észak-karolinai Greensboróban egy daganatos betegségekre specializálódott klinikára, kijátszotta az igen bonyolult biztonsági rendszert, és ellopott huszonkét kémcsőnyi radioaktív izotópot. Az anyagot cézium-137-nek hívják. Abban a létesítményben legálisan használták ezt az anyagot a nőgyógyászati jellegű rákos megbetegedések kezelésében. Nem tudjuk, ki tört be oda, vagy miért, de az anyagot elvitték. Amikor belső körökben elterjedt a lopás híre, az egyesült terroristaellenes munkaerőcsapatnál, itt Los Angelesben valaki kitalálta, hogy jó ötlet lenne felmérni a helyi kórházakban ezeknek az anyagoknak a biztonságát, és figyelmeztetni a velük dolgozó embe27

reket, hogy maximalizálják az óvintézkedéseket, és legyenek elővigyázatosak. Most már mehetnénk? – És történetesen te voltál az a valaki. – Igen. Ráhibáztál. Csupán működésbe lépett a szövetségi feladatallokációs rendszer. A társam és én kaptuk a megbízást, hogy induljunk útnak, és beszéljünk a Stanley Kenthez hasonló emberekkel. A saját otthonában találkoztunk vele és a feleségével, mégpedig azért, hogy ellenőrizhessük a hely biztonsági szintjét, és egyúttal elmondhassuk neki, legyen nagyon óvatos. Pontosan emiatt hívtak fel engem, és nem mást, amikor a rendszer hozzárendelte a figyelmeztetést a nevéhez. Bosch hátramenetbe tette a sebességváltót, és gyorsan letolatott a feljáróról. – Miért nem mondtad el ezt nyíltan, az elején? Az utcára kiérve az autó fürgén megugrott, ahogy Bosch rátaposott a gázpedálra. – Mert senkit nem öltek meg Greensboróban – vágta rá dacosan, szinte kihívóan Walling. – Ez az egész ügy teljesen másképp is alakulhatott volna. Azt az utasítást kaptam, hogy körültekintően és maximális diszkrécióval közelítsek az esethez. Sajnálom, hogy hazudtam neked! – Kicsit elkéstél a sajnálkozással, Rachel. Az embereitek visszaszerezték végül a Greensboróban eltűnt céziumot? Walling nem válaszolt. – Visszaszerezték? – Nem, még nem. Az a szóbeszéd járja, hogy eladták a feketepiacon. Pusztán az anyag is meglehetősen sok pénzbe kerül, még akkor is, ha rendeltetésszerűen, egészségügyi környezetben használják. Ezért nem tudhattuk biztosan, hogy mibe botlottunk most. Ezért küldtek engem. Tíz másodpercen belül megérkeztek az Arrowhead út megfelelő tömbjéhez, és Bosch ismét elkezdte a házszámokat fürkészni. Walling azonban segített neki. 28

– Azt hiszem, az lesz az, ott balra. A fekete spalettás. Nehéz megállapítani ilyen sötétben. Bosch lekanyarodott, és még azelőtt üresbe tette a sebváltót, hogy a jármű megállt. Kiugrott, és gyors léptekkel elindult a bejárati ajtó felé. A házban sötét uralkodott. Még a bejárat feletti lámpa sem világított. Ám ahogy közelebb ért, észrevette, hogy az ajtó félig nyitva van. – Nincs bezárva! – szólt hátra. Mindketten előhúzták a pisztolyukat. A nyomozó megfogta a kilincset, és óvatosan meglökve kitárta az ajtót. Lövésre kész fegyverrel léptek a házba, ahol a férfi gyors mozdulattal kitapogatta a falon a villanykapcsolót. A felvillanó fény takaros és tiszta, ám üres nappalit engedett látni, mely nem mutatta dulakodás nyomait. – Mrs. Kent? – kiáltotta el magát Walling hangosan. Aztán halkabban odaszólt Boschnak: – Nincsenek gyerekek, csak ő meg a felesége. Walling még egyszer elkiáltotta magát, de ezúttal is néma csend volt a válasz. Jobbra nyílt egy folyosó, és Bosch elindult rajta. Újabb villanykapcsolóra bukkant, s ahogy felkattintotta, négy becsukott ajtót és egy alkóvot pillantott meg. A falfülke dolgozószobának volt berendezve, de itt sem tartózkodott senki. Az ablaküvegen kékes színben tükröződött egy számítógép képernyőjének a fénye. Elhaladtak az alkóv előtt, és sorra végigjárták a helyiségeket – az első vendégszobának, a második edzőszobának tűnt; ez utóbbi edzőgépekkel volt felszerelve, a falnak pedig tornamatracok voltak támasztva. A harmadik fürdőszoba, szintén üres, a negyedik pedig a hálószobába vezetett. Beléptek ez utóbbiba, s Bosch ismét felkapcsolta a világítást. Megtalálták Mrs. Kentet. Az ágyon feküdt meztelenül, felpeckelt szájjal és gúzsba kötve. Le volt hunyva a szeme. Walling az ágyhoz rohant, hogy megnézze, életben van-e még, miközben Bosch a hálón áthaladva ellenőrizte a fürdőszobát és a gardróbot. Senkit sem talált. 29

Mire visszaért, Walling eltávolította a szájpecket, és épp egy zsebkéssel szabdalta a fekete, műanyag hurkokat, melyekkel összekötözték az asszony csuklóját és bokáját a háta mögött. Rachel a mozdulatlan nő meztelen testére húzta a takarót. A szobában vizeletszag terjengett. – Életben van? – kérdezte Bosch – Igen. Azt hiszem, csak elájult. Így hagyták itt. Walling dörzsölgetni kezdte a nő csuklóját és bokáját, melyek az akadozó vérkeringés miatt sötétre, már-már lilára színeződtek. – Hívj segítséget! – szólt Rachel a nyomozónak. Bosch magában szitkozódva, amiért a felszólításig nem jutott ez eszébe, elővette a telefonját, és kiballagott a folyosóra; I elhívta a kommunikációs központot, és megkérte őket, hogy küldjenek ki mentőt. – Tíz perc, és itt vannak! – tájékoztatta Wallingot, miután befejezte a hívást és visszament a szobába. Bosch érezte, hogy elönti az izgalom. Már van egy élő szemtanújuk. Az ágyon fekvő nő valamit biztosan tud mondani a történtekről – ha mindent nem is. Tudta, életbevágóan fontos, hogy a lehető leghamarabb beszédre bírják. Az asszony hangos nyögéssel tért magához. –Minden rendben, Mrs. Kent – szólalt meg Walling. –Minden rendben. Most már biztonságban van. A nő izmai megfeszültek, és szeme hatalmasra tágult, amikor meglátta maga előtt a két idegent. Walling felmutatta az igazolványát. – FBI, Mrs. Kent. Emlékszik rám? – Mi? Mi...? Hol a férjem? Megpróbált felkelni, de rádöbbent, hogy meztelen az ágytakaró alatt, így aztán inkább megpróbálta szorosabban maga köré tekerni. Az ujjai szemmel láthatóan még mindig zsibbadtak voltak, mert nem tudta jól megfogni az anyagot. Walling bebugyolálta a takaróba. – Hol van Stanley? 30

Walling letérdelt az ágy lábához, így tekintete egy magasságba került Mrs. Kentével. Felpillantott Boschra, mintha tanácsot kérne tőle, hogy mit válaszoljon a kérdésre. – Mrs. Kent, a férje most nincs itt – szólalt meg Bosch. – Bosch nyomozó vagyok a Los Angeles-i rendőrségtől, ő pedig Walling ügynök az FBI-tól. Megpróbáljuk kideríteni, hogy mi történt a férjével. A nő Boschra nézett, majd Wallingra, aztán ott is tartotta a tekintetét az ügynökön. – Emlékszem magára – szólalt meg végül. – Maga jött el figyelmeztetni bennünket. Erről van szó? Azoknál van Stanley, akik itt is jártak? Rachel előrehajolt, és nyugtató, csillapító hangon válaszolt: – Mrs. Kent, mi... Alicia, ugye? Alicia, meg kell nyugodnia egy kicsit, hogy tudjunk beszélgetni, és talán segíteni is. Szeretne felöltözni? Alicia Kent bólintott. – Rendben, egy kis időre magára hagyjuk – mondta Walling. – Öltözzön fel, mi megvárjuk a nappaliban. De először hadd kérdezzem, megsérült-e bármilyen módon? A nő tagadóan megrázta a fejét. – Biztos benne...? Walling nem fejezte be a kérdést, mintha ő maga is megijedt volna tőle. Bosch azonban nem. Tisztában volt vele, pontosan tudniuk kell, mi történt a házban. – Mrs. Kent, bántalmazták önt szexuálisan ma este? A nő megint megrázta a fejét. Levetették velem a ruháimat. Csak ennyit tettek. Bosch a nő tekintetét fürkészte; azt remélte, ki tud belőle olvasni valamit, vagy legalább azt meg tudja állapítani, hogy hazudik-e. – Rendben – szakította meg Walling a néma pillanatot. – Magára hagyjuk, hogy fel tudjon öltözni. Ha megérkeznek a mentők, egy orvos mindenképpen meg fogja önt vizsgálni. – Jól vagyok – mondta Alicia Kent. – Mi történt a férjemmel? 31

– Nem tudjuk biztosan, hogy mi történt vele – válaszolta Bosch. – Öltözzön fel, és jöjjön ki hozzánk a nappaliba, ott majd elmondjuk önnek, amit megtudtunk. A nő a takarót a testéhez szorítva óvatosan, szinte puhatolózó mozdulattal kelt fel az ágyról. Bosch felfigyelt a matracon lévő foltra, és azonnal tudta, hogy Alicia Kent vagy annyira megrémült az őt ért megpróbáltatások során, hogy bepisilt, vagy túl későn érkeztek kiszabadítói, és a hólyagja nem bírta tovább a nyomást. Tett egy lépést a ruhásszekrény felé, de úgy tűnt, menten összecsuklik. Bosch odaugrott hozzá, és megtartotta, még mielőtt elesett volna. – Jól érzi magát? – Minden rendben van. Csak egy kicsit szédülök. Hány óra van? Bosch a jobb oldali éjjeliszekrényen lévő digitális órára nézett, ám annak kijelzője sötét volt. Vagy lekapcsolták, vagy kihúzták a csatlakozóját a konnektorból. Anélkül, hogy elengedte volna az aszszonyt, elfordította a jobb csuklóját, és a karórájára pillantott. – Majdnem egy. A kezén érezte, amint az asszony teste megfeszül. – Istenem! – kiáltott fel. – Már több óra eltelt... Hol van Stanley? Bosch átkarolta a nő vállát, és segített neki egyenesen állni. – Öltözzön fel, aztán beszélünk – mondta. Az asszony bizonytalan léptekkel a szekrényhez ment, és kinyitotta az ajtaját, melynek külső felét tükör borította. Kinyitotta, és Boschsal a következő pillanatban a saját tükörképe nézett szembe. Abban a pillanatban – legalábbis úgy vélte – valami újat fedezett fel a saját tükörképében. Volt valami, ami még nem volt ott akkor, amikor hajnalban, még otthon szemügyre vette magát a tükörben. Mintha feszengést látott volna a tekintetében, vagy talán az ismeretlentől való félelmet. Úgy döntött, teljesen érthető a jelenség. Vagy ezernyi gyilkossági ügyön dolgozott már életében, de még semmi olyasmivel nem találkozott, ami abba az irányba vitte volna, mint ez a mostani este. Talán tényleg a félelem volt a megfelelő szó. 32

Alicia Kent fehér frottírköntöst vett elő a szekrényből, és bevitte magával a fürdőszobába. Nyitva hagyta a szekrényajtót, és Boschnak erőt kellett vennie magán, hogy elszakadjon a saját tükörképétől. Walling elindult kifelé a szobából, Bosch pedig követte. – Mit gondolsz? – kérdezte, miközben visszamentek a nappaliba. – Azt hiszem, szerencsések vagyunk, hogy van egy szemtanúnk – válaszolta Bosch. – Legalább ő el tudja majd mondani, hogy mi történt. – Reméljük. Bosch úgy döntött, hogy újra körülnéz a házban, amíg Alicia Kent felöltözik. Ezúttal az összes szoba mellett még a hátsó udvart és a garázst is átvizsgálta. Úgy tűnt, minden rendben és a helyén van, bár az feltűnt neki, hogy a kétautós garázs teljesen üres. Lehet, hogy Kentéknek más autójuk is van a Porschén kívül, de az biztos, hogy nem a helyszínen. A kerti sétányon haladva megállt az udvarban, s felnézett a hatalmas Hollywood feliratra a hegyoldalban, majd ismét felhívta a kommunikációs központot, és kért egy másik helyszínelőcsapatot Kenték házának átvizsgálására. Azt is megérdeklődte, mikor érnek ki a mentők, akik majd megvizsgálják Alicia Kentet, de azt a választ kapta, hogy még mindig ötpercnyi út vár rájuk. Mindez tíz perccel azután történt, hogy közölték vele, az orvosi segítség tíz perc múlva megérkezik. Ezután Gandle hadnagyot hívta fel, akit sikerült felébresztenie. Felettese figyelmesen hallgatta a tájékoztatást. A szövetségiek beavatkozása a nyomozásba és a terrorizmusra utaló szál egyre növekvő lehetősége elgondolkodtatta Gandle-t. – Nos... – szólalt meg, amikor Bosch elhallgatott. – Úgy tűnik, kénytelen vagyok felébreszteni néhány embert. Arra célzott, hogy jelenteni fogja a ranglétra felsőbb fokán állóknak is az ügyet, és fel kell készülni a szélesebb dimenziók részvételére. A legutolsó dolog, amit egy BGYKD-s hadnagy akarhatott volna magának, vagy amire szüksége volt, hogy másnap reggel berendeljék a Parker Center-i irodába, és megkérdezzék tőle, miért nem 33

riasztotta korábban a vezetőséget, és jelentette az üggyel kapcsolatos egyre nagyobb bonyodalmakat. Bosch tudta, hogy ezzel a lépéssel Gandle részben önmagát védi meg, részben pedig útmutatást kér felülről. Boschnak semmi kifogása nem volt ez ellen, sőt számított is rá. Ám a fejlemény őt is elgondolkodtatta. A Los Angeles-i rendőrségnek megvolt a saját belbiztonsági osztálya. Olyan ember irányította, akit a kapitányság legtöbb embere gyenge láncszemnek tartott, akinek nem volt megfelelő szakmai képesítése, ráadásul a posztjára is alkalmatlannak bizonyult. – Az egyik felébresztett Hadley kapitány lesz? – kérdezte Bosch. Don Hadley kapitány történetesen annak a James Hadley-nek volt az ikertestvére, aki tagsággal rendelkezett a rendőrségi bizottságban, az LAPD felett ellenőrző joggal bíró, politikai megfontolásokból létrehozott szervezetben, és hatáskörében állt a rendőrkapitány kinevezése, és annak visszavonása. James Hadley-t kevesebb mint egy éven belül polgármesteri kinevezéssel és a városi képviselő-testület jóváhagyásával beültette a székbe a bizottság, ikertestvérét pedig a völgy közúti divíziójának parancsnokhelyettesi posztjáról az újonnan létrehozott belbiztonsági iroda parancsnokává léptették elő. Az eseményeket az akkori rendőrkapitány politikai manőverezésének tartották, aki kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta megtartani a posztját. Nem sikerült neki. Kirúgták, és mást neveztek ki a helyére. Ám Hadley-nek az átmeneti időszakban is sikerült megőriznie főnöki pozícióját a BI-nél. A BI küldetése az volt, hogy határterületet képezzen a szövetségi ügynökségekkel, és biztosítsa a hírszerzés adatainak szabad áramlását. Az elmúlt hat évben legalább két olyan ismert eset volt, amikor Los Angelest terroristatámadás fenyegette. Mindkét esetben a Los Angeles-i rendőrség csak azért szerezhetett tudomást a tervről, mert a szövetségiek elcsesztek valamit. Ez kínos volt a kapitányság számára, ezért létrehozták a belbiztonsági irodát, hogy az LAPD is rendelkezzen saját hírszerzési egységgel, és végső soron egy saját egység révén tudja meg mindazt, amit a szövetségi kormány már amúgy is tudott. 34

A probléma azonban az volt, hogy széles körben elterjedt az a meggyőződés, miszerint az LAPD-vel a szövetségiek továbbra sem osztják meg az információkat. S annak érdekében, hogy szőnyeg alá söpörje ezen kudarcát, valamint hogy igazolja pozíciójának és egységének a létjogosultságát, Hadley kapitánynak szokásává vált nagyszabású sajtókonferenciákat rendezni, no meg a BI tetőtől talpig feketébe öltözött kommandósaival kirohangálni minden olyan helyszínre, amelynél terroristafenyegetésnek csak a leghalványabb eshetősége is felmerült. Egyszer egy, a Hollywood autópályán felborult tartálykocsi miatt mozgósították a BI teljes alakulatát, csak hogy aztán megállapítsák, a teherautó tejet szállított. Később ugyanezt a reakciót váltotta ki egy rabbi lelövése Westwoodban, amíg ki nem derült, hogy az egész incidens hátterében szerelmi háromszög áll. És ez így ment tovább. A negyedik baklövése táján a BI legfőbb vezetője új nevet kapott az embereitől. Don Hadley kapitányt ezután már csupán Done Badly, vagyis „Mindent Elkúr” kapitányként emlegették. Ám a kinevezése körülményeit övező lenge politikai fátyolnak köszönhetően megmaradt a pozíciójában. A legutolsó hír – amit Bosch a szervezet informális hírcsatornáján keresztül hallott – arról szólt, hogy a kapitány az egész csapatát elzavarta a rendőrakadémiára, egy városi rajtaütési kiképzésre. – Nem tudom, hogy értesítik-e Hadley-t – válaszolta Gandle Bosch kérdésére. – Valószínű azonban, hogy bevonják. A kapitánynyal kezdem, aztán ő majd értesíti azokat, akiket értesíteni akar. De ez nem a te gondod, Harry. Te csak végezd a dolgod, és ne aggódj Hadley miatt! A szövetségieket kell most szemmel tartanod. – Értem. – Ne feledd, hogy a szövetségieknél akkor kell elkezdeni aggódni, amikor pont azt kezdik el duruzsolni a füledbe, amit hallani akarsz. Bosch biccentett. A tanács az LAPD az idők során igazolt FBIellenes bizalmatlanságát tükrözte. Természetesen a hagyomány is legalább ennyire ezt kívánta, ugyanis az FBI sem bízott meg a Los Angeles-i rendőrökben. Ezért jött létre a BI. 35

Amikor Bosch visszatért a házba, Walling épp telefonált, mellette meg egy általa még sohasem látott férfi állt a nappaliban. Magas, negyven körüli lehetett, és azt a fajta félreismerhetetlen FBI-os magabiztosságot árasztotta maga körül, amellyel Bosch már oly sokszor találkozott korábban. A férfi kinyújtotta felé a kezét. – Ön minden bizonnyal Bosch nyomozó – jelentette ki. – Jack Brenner. Rachel a partnerem. Bosch kezet rázott vele. A mód, ahogyan kinyilvánította Rachelhez fűződő kapcsolatát, apró jelzés volt, ám Bosch számára sokat mondott. Volt valami birtokló jelleg a megnyilvánulásban. Brenner így tudatta vele, hogy ő a rangidős ebben a munkában, akár egyetért vele Rachel, akár nem. – Szóval már megismerkedtetek. Bosch megfordult. Walling befejezte a telefonálást. – Elnézést! – folytatta a nő. – Épp az ügyeletes különleges ügynököt tájékoztattam a fejleményekről. Úgy döntött, hogy az egész taktikai egységet kirendeli az ügyhöz. Kiküld három csapatot, hogy járják végig a kórházakat, és derítsék ki, járt-e Kent ma valamelyik sugárlaborban. – A sugárlabor az a hely, ahol a radioaktív cuccokat tárolják? – kérdezte Bosch. – Igen. Kentnek szabad bejárása volt a megye szinte valamennyi ilyen laborjába. Meg kell tudnunk, hogy járt-e valamelyikben ma. Bosch tudta, hogy ő valószínűleg egyetlen egészségügyi intézetre le tudná redukálni a keresést, mégpedig a Saint Agatha Nőgyógyászati Klinikára. Kent az ebbe a kórházba szóló azonosító kártyát viselte, amikor meggyilkolták. Walling és Brenner nem tudott erről, és Bosch úgy döntött, egyelőre nem osztja meg velük az információt. Megérezte, hogy a nyomozás fő iránya túlmutat az ő kompetenciáján, és ragaszkodott ahhoz a talán utolsó információdarabkához, ami még a tarsolyában volt. – Mi a helyzet az LAPD-vel? – kérdezte inkább.

36

– LAPD-vel? – kérdezett vissza Brenner, lehetőséget sem adva Wallingnak a válaszra. – Azt kérdezi, hogy mi van magával? Ez az, amit tudni akar? – Nos, igen, ez az. Hol az én helyem ebben a képletben? Brenner a nyitottság gesztusával tárta szét mindkét kezét. – Ne aggódjon, benne van! Velünk lesz mindvégig. A szövetségi ügynök úgy bólogatott saját megjegyzéséhez, mintha minden szava színtiszta igazság volna. A nyomozó Wallingra pillantott, hogy megerősíti-e társa kijelentését. Ám a nő elfordította a tekintetét.

37

4.

Amikor Alicia Kent végre kijött a hálószobából, már megfésülködött és megmosta az arcát, de csupán a fehér köntöst vette fel magára. Most tűnt csak fel Boschnak, milyen csinos valójában a nő. Alacsony, barna bőrű és végtelenül egzotikus. Az volt az érzése, hogy a házassággal együtt felvett asszonyneve igen távoli vérvonalat rejtett el örökre. Ébenfekete haja szinte csillogott, s keskeny, hoszszúkás, egyszerre gyönyörű és szomorú arcot keretezett. Észrevette Brennert, aki odabiccentett felé, majd bemutatkozott. Alicia Kent olyan kábának tűnt a történtek miatt, hogy még jelét sem mutatta annak, hogy felismerte volna az ügynököt, nem úgy, mint Walling esetében. Brenner a kanapéhoz kísérte, és megkérte, hogy üljön le. – Hol a férjem? – követelte ismét a nő, ezúttal azonban a korábbinál erősebb és nyugodtabb hangon. – Tudni akarom, mi történik! Rachel leült mellé, készen arra, hogy megnyugtassa, ha szükséges. Brenner a kandalló melletti székre ült. Bosch állva maradt. Sohasem szeretett leülni vagy bármilyen kényelmes testhelyzetet felvenni, amikor efféle hírt kellett tudatnia. – Mrs. Kent – szólalt meg elsőként Bosch, egyfajta kísérletképpen arra, hogy megőrizze a maga pozícióját az ügyben. – Gyilkossági nyomozó vagyok. Azért vagyok itt, mert ma éjjel, nem sokkal ezelőtt egy férfi holttestére bukkantunk, akiről azt hisszük, hogy az ön férje. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom önnek. Az asszony összeroskadt a szavak hallatán, majd kezébe temette az arcát. Egész testében remegett, s a keze mögül reményvesztett nyögés tört elő. Ezután sírni kezdett, mély, erős zokogás szakadt fel 38

belőle, mely olyannyira rázta a testét, hogy le kellett engednie a kezét, nehogy szétnyíljon a köntöse. Walling odahajolt hozzá, és megnyugtatásképpen a tarkójára tette a kezét. Brenner felajánlotta, hogy hoz egy pohár vizet, s a nő igenlően bólintott. Eközben Bosch szemügyre vette az asszonyt, s könnypatakokban úszó arcát. Piszkos munka, mindig is az volt, megmondani valakinek, hogy egy hozzátartozója meghalt. Nemegyszer került hasonló helyzetbe, de ez nem olyasmi, amihez hozzá lehet szokni, vagy amit jól lehet csinálni. Mi több, vele is közölték már ezt a hírt. Amikor több mint negyven évvel ezelőtt a saját anyját megölték, épp hogy csak kikászálódott az egyetemi kollégium medencéjéből, amikor egy zsaru tudatta vele a történteket. Az volt a reakciója, hogy visszaugrott a vízbe, és megpróbált az idők végezetéig odalent maradni. Megérkezett Brenner a vízzel, és az újdonsült özvegy azonnal fel is hajtotta a pohár tartalmának felét. Mielőtt bárki bármit kérdezhetett volna, kopogtak az ajtón. Bosch kinyitotta, majd beengedte a két nagy, elsősegélynyújtó felszerelést tartalmazó dobozt szorongató mentőst. Bosch elengedte őket maga előtt, s ők azonnal a nőhöz siettek, hogy megvizsgálják. Odaintett Wallingnak és Brennernek, hogy kövessék a konyhába, ahol suttogva bár, de nyugodtan beszélgethetnek. Most döbbent csak rá, hogy már korábban meg kellett volna ejteniük ezt a megbeszélést. – Szóval hogy akarják kezelni a nőt? – kérdezte Bosch. Brenner megint csak szélesre tárta karját, mint aki nyitott bármilyen javaslatra. –Azt hiszem, magának kellene vezetnie a kihallgatást – mondta aztán az ügynök. – Ha szükséges, közbelépünk. Amennyiben nem tetszik magának, hogy mi... – Nem, rendben lesz így. Vezetem a kihallgatást. Wallingra nézett, várta, hogy kifogásol-e valamit, de a nőnek is megfelelt a felvetés. Bosch megfordult, hogy kilépjen a konyhából, ám Brenner visszatartotta. 39

– Bosch, őszinte akarok lenni magával – mondta. A nyomozó visszafordult. – Mit jelent ez? –Azt jelenti, hogy kérdezősködtem magával kapcsolatban. Az a hír járja, hogy maga... – Mit jelent az, hogy kérdezősködött velem kapcsolatban? Elkezdett másokat faggatni rólam? – Tudnom kellett, kivel dolgozunk. Korábban csak annyit tudtam magáról, amennyit az Echo Park-beli eseményekről tudni lehetett. Azt akartam... Bosch megadóan felemelte mindkét kezét. – Rendben, ez így korrekt. A nyomozó kilépett a konyhából, majd a nappaliban álldogálva várta, hogy az egészségügyisek befejezzék Alicia Kent kivizsgálását. Egyikük valami krémet kent a nő csuklóján és bokáján lévő horzsolásokra. A másik a vérnyomását mérte. Bosch észrevette, hogy kötszert tettek a nyakára és az egyik csuklójára is; nyilvánvalóan olyan sérüléseket kötöztek be, amiket eddig nem vettek észre. Felzümmögött a mobilja, s elindult vissza, ki a konyhába, hogy ott fogadja a hívást. Feltűnt neki, hogy Walling és Brenner már nincs a helyiségben, nyilván átmentek a ház egy másik részébe. Ettől nyugtalan lett. Nem tudta, mit keresnek vagy hogy mire készülnek. A hívás a társától jött. Ferras végre megérkezett a helyszínre. – Ott van még a holttest? – kérdezte Bosch. –Nincs, épp most takarítottak el mindent – válaszolta Ferras. – Azt hiszem, a helyszínelők is végeznek lassan. Bosch tájékoztatta az ügy menetéről: beszélt neki a szövetségiek bevonásáról és a potenciálisan veszélyes anyagokról is, melyekhez Stanley Kentnek hozzáférése volt. Aztán megkérte, hogy kezdjen el bekopogtatni a szomszédokhoz, és próbáljon meg szemtanúkat találni, akik talán láttak vagy hallottak valamit Stanley Kent meggyilkolása kapcsán. De ő maga is tudta, hogy gyenge próbálkozás ez a lépés, mivel a lövöldözés után senki nem tett bejelentést a 911–en. 40

– Most álljak neki, Harry? Az éjszaka kellős közepén vagyunk, és az emberek alsza... – Igen, Ignacio, most azonnal kezdd el! Boscht nem aggasztotta túlságosan, hogy felébresztik az embereket. Amúgy is nagy volt az esélye annak, hogy a generátor, ami a helyszín megvilágításához használt reflektorokat ellátta árammal, már réges-rég felébresztette a közelben lakókat. Ám a szomszédokat minden esetben ki kell kérdezni, és az alapszabály értelmében mindig jobb hamarabb, mint később megtalálni egy tanút. Amikor Bosch újra kilépett a konyhából, a mentősök már végeztek, és épp indulni készültek. Közölték vele, hogy Alicia Kent fizikailag rendben van, csupán néhány apróbb sérülést és horzsolást szerzett. Adtak neki nyugtatót is, és egy tubus krémet, amivel a csuklóján és a bokáján lévő horzsolásokat tudja kezelni. Walling már újra az asszony mellett ült a kanapén, és Brenner is elfoglalta helyét a kandalló előtti széken. Bosch közvetlenül Alicia Kenttel szemben, az üveglapú dohányzóasztal másik oldalán lévő széken helyezkedett el. – Mrs. Kent – kezdte –, nagyon sajnáljuk az önt ért veszteség és a trauma miatt, amit át kellett élnie. Mindazonáltal rendkívül fontos, hogy gyorsan haladhassunk a nyomozással. Egy tökéletes világban megvárnánk, amíg ön készen áll arra, hogy elbeszélgessen velünk. De ez a világ nem tökéletes. Fel kell tennünk kérdéseket arról, hogy mi történt itt ma éjjel. A nő összefonta a karját a mellkasa előtt, és egy bólintással jelezte, hogy megértette Bosch szavait. – Akkor vágjunk is bele! – folytatta Bosch. – El tudja mondani nekünk, hogy mi történt? – Két férfi – válaszolta a nő könnyek közt. –Nem láttam őket. Mármint az arcukat nem. Egy másodpercre sem. Kopogtak az ajtón, én pedig kinyitottam. Senki nem állt odakint. Aztán be akartam csukni, és egyszerre csak ott termettek. A semmiből ugrottak elő. Maszk és kapucni volt rajtuk... olyan kapucni, mint amilyen a pulóvereken is szokott lenni. Belökték az ajtót, és megragadtak. Kés is 41

volt náluk, és az egyikük, aki megragadott, a torkomnak szegezte. Azt mondta, elvágja a torkomat, ha nem teszem szóról szóra azt, amire utasítanak. Önkéntelen mozdulattal megérintette a nyakán lévő kötést. – Emlékszik arra, hány órakor történt mindez? – kérdezte Bosch. – Már majdnem hat volt – válaszolta az asszony. – Egy ideje már sötét volt, és épp neki akartam állni vacsorát készíteni. Stanley többnyire hét körül ér haza esténként. Kivéve akkor, ha odalent a megye déli csücskében vagy éppen fent északon, a sivatagban van dolga. Férje szokásainak felidézése újabb könnyáradatot csalt Alicia Kent szemébe, és a hangja is elcsuklott. Bosch megpróbált a következő kérdésre térni, hogy fenntartsa a figyelmét. Már most érezni vélte, hogy lassul a nő beszéde. A mentősök által beadott nyugtató kezdte kifejteni hatását. – Mit csinált ezután a két férfi, Mrs. Kent? – kérdezte. – Bevittek a hálószobába. Leültettek az ágyra, és megparancsolták, hogy vegyem le az összes ruhámat. Aztán az egyikük elkezdett faggatni. Halálra voltam rémülve. Gondolom, hisztérikusan viselkedtem, mert megütött és rám kiabált. Megparancsolta, hogy higgadjak le és válaszoljak a kérdéseire. – Miket kérdezett öntől? – Nem emlékszem mindenre. Annyira féltem. – Próbálja meg, Mrs. Kent! Fontos. Segít vele, hogy megtaláljuk a férje gyilkosait. – Megkérdezte, hogy van-e fegyverünk, aztán azt akarta tudni, hogy hol... – Várjon egy pillanatig, Mrs. Kent! – szakította félbe Bosch. – Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk! Megkérdezte öntől, hogy van-e fegyverük. Mit válaszolt? –Halálra voltam rémülve. Bevallottam, hogy igen, van fegyverünk. Megkérdezte, hol tartjuk, én pedig elmondtam neki, hogy a férjem ágya melletti éjjeliszekrény fiókjában. Azután vettük, hogy maguk figyelmeztettek bennünket, milyen veszélyek leselkedhetnek Stanley-re a munkája során. 42

– Az utolsó mondatnál egyenesen Wallingra nézett. – Nem félt attól, hogy megölik vele? – kérdezte Bosch. – Miért mondta meg nekik, hogy hol van a pisztoly? Alicia Kent lenézett a kezére. – Ott ültem meztelenül, és már akkor biztos voltam abban, hogy megerőszakolnak és utána megölnek. Gondolom, azt hittem, teljesen mindegy, megmondom-e vagy sem. Bosch biccentett, mint aki érti az érvet. – Mit kérdeztek még öntől, Mrs. Kent? – Tudni akarták, hol a kocsikulcs. Megmondtam nekik. Mindenre válaszoltam, amit csak tudni akartak. – Most az ön kocsijáról beszélünk? – Igen, az enyémről. Ott áll a garázsban. Kint tartom a kulcsát a konyhapulton. – Jártam a garázsban. Üres. – Hallottam a garázsajtó morajlását... miután elmentek. Biztosan ők vitték el az autót. Brenner hirtelen felállt. – Ezt ki kell derítenünk – szólt közbe. – Megmondaná, milyen márkájú, típusú a kocsi, és mi a rendszáma? – Chrysler 300–as. Nem emlékszem a rendszámára. De meg tudom nézni a biztosítási papírokon. Brenner felemelte a kezét, hogy jelezze a nő felé, ne álljon fel. – Nem szükséges. Én utána tudok nézni Azonnal lekérdezem. Felállt, s kiballagott a konyhába, hogy a hívással ne zavarja meg a kikérdezést. Bosch visszatért a kérdéseihez: – Mit kérdeztek még öntől, Mrs. Kent? – A fényképezőgépünket akarták. Azt, amelyiket rá lehet csatlakoztatni a férjem számítógépére. Elmondtam nekik, hogy Stanleynek valóban van fényképezőgépe, és benn tartja az íróasztala fiókjában. Amikor megválaszoltam egy-egy kérdést, az egyikük, az, amelyik kérdezni szokott, lefordította a másiknak, aki aztán ki is ment a szobából. Gondolom, a fényképezőgépért. Most Walling állt fel, és elindult a szobákba nyíló folyosó felé. 43

– Rachel, ne nyúlj semmihez! – szólt utána Bosch. – A helyszínelők már úton vannak. Ahogy Walling eltűnt a folyosón, még visszaintett, hogy meghallotta a kérést. Brenner visszatért, és odabiccentett Boschnak. – Kiment a KAK. Alicia Kent megkérdezte, mi az a KAK. – A „keresd a kocsit” rövidítése – magyarázta Bosch – Körözni fogják az autóját. Mi történt ezután a két férfival, Mrs. Kent? Az asszony szeme ismét könnybe lábadt, de válaszolt. – Meg... megkötöztek abban az iszonyatos testtartásban, és betömték a számat a férjem egyik nyakkendőjével. Aztán aki kiment, visszajött a géppel, és úgy, ahogy voltam, lefényképezett. Bosch látta, hogy az asszony arca ég a megalázottságtól. – Lefényképezte? – Igen, ennyi történt. Aztán mindketten elmentek. Az, aki tudott angolul, odahajolt hozzám, és odasúgta, hogy majd a férjem értem jön és megment. Aztán ő is elment. Hosszú csend telepedett a szobára, végül Bosch szólalt meg ismét. – Miután kimentek a szobából, azonnal elhagyták a házat is? – kérdezte. Az asszony megrázta a fejét. – Egy ideig hallottam még őket beszélgetni, aztán meghallottam a garázsajtót. Úgy megrázza a házat, mint valami földrengés. Kétszer éreztem: egyszer, amikor felgördült, utána meg amikor lecsukódott. Azt hiszem, ez utóbbinál el is mentek. Brenner ismét közbeszólt. – Amikor a konyhában voltam, mintha azt hallottam volna öntől, hogy az egyikük tolmácsolt a másiknak. Tudja, milyen nyelven beszéltek? Boscht bosszantotta Brenner közbekotyogása. Neki is szándékában állt megkérdezni, milyen nyelvet használtak a támadók, de gondosan ügyelt arra, hogy az interjú során egyszerre csak egy témáról 44

beszéljenek. Korábbi tapasztalataiból tudta, hogy ez a módszer működik a legjobban a súlyos traumát átélt áldozatoknál. – Nem vagyok benne biztos. Az angolul beszélőnek valamilyen akcentusa volt, de nem tudom, honnan származhat ez a kiejtés. Talán közel-keleti lehetett. És azt hiszem, arabul, vagy valami hasonló nyelven beszélhettek maguk közt. Nagyon idegenül hangzott, nagyon torokban képzett hangokkal. De nemigen ismerem fel az idegen nyelveket. Brenner úgy bólintott, mintha a nő válasza megerősített volna valamit. – Fel tud idézni bármi mást, amit a két támadó esetleg még kérdezett vagy mondott angolul? – kérdezte Bosch. – Nem, ez minden. – Említette, hogy maszkot viseltek. Milyen maszkot? Egy pillanatra elgondolkodott a válasz előtt. – Fejre húzhatósat. Mint amilyet a rablók szoktak viselni a filmekben, vagy a síelők. – Tehát gyapjú símaszkot. A nő bólintott. – Igen, pont olyat. – Rendben. Olyan típusú volt, amelyiken külön lyuk van a két szem számára, vagy egyetlen lyuk volt a maszkokon? – Hm... azt hiszem, két lyuk volt. Igen, kettő. – Volt rajta szájnyílás? – Ööö... igen, volt. Emlékszem, hogy figyeltem az idegen nyelven beszélőnek a száját. Megpróbáltam megérteni, mit mond. – Nagyszerű, Mrs. Kent. Nagyon sokat segít nekünk. Mit nem kérdeztem még öntől? – Nem értem. – Eszébe jut-e bármilyen olyan részlet vagy mozzanat, amiről még nem beszéltünk? Az asszony elgondolkodott, majd megrázta a fejét. – Nem tudom. Azt hiszem, mindent elmondtam, amire emlékszem. 45

Bosch azonban nem volt meggyőzve. Újra átvette a nővel a történteket, új megközelítésmódokat alkalmazva próbálta ugyanazt az információt megszerezni. Kipróbált és jól bevált technika volt ez az újabb részletek felszínre hozására, ami most sem hagyta cserben. A legérdekesebb új információ az volt, hogy az angolul beszélő' támadó az e-mailes fiókjának a jelszavát is megkérdezte tőle. – Miért volt rá szüksége? – kérdezte Bosch. – Nem tudom – válaszolta Alicia Kent. – Nem kérdeztem. Egyszerűen csak megmondtam, amit tudni akartak. Már majdnem végeztek a nő megpróbáltatásainak másodszori felidézésével, amikor megérkeztek a helyszínelők, ezért Bosch megszakította a kikérdezést. Alicia Kent a kanapén maradt, ő pedig elkísérte a technikusokat a hálóba, hogy ott kezdjék el a munkát. Azután félreállt a szoba egyik sarkába, és felhívta a társát. Ferras arról számolt be, hogy mind ez idáig senkit sem talált, aki bármit is látott vagy hallott volna a kilátón. Bosch közölte vele, hogy amikor egy kis szünetet akar tartani az ajtóról ajtóra való kopogtatás közben, ellenőrizze Stanley Kent fegyverviselési engedélyét. Meg kellett tudniuk a fegyver márkáját és típusát. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a saját pisztolyával ölték meg. Amint Bosch befejezte a telefonálást, Walling kiszólt neki a dolgozószobából. Amikor belépett, az ügynöknőt és Brennert az íróasztal mögött állva találta: a számítógép monitorját nézték. – Ezt nézd meg! – szólt oda neki Walling. – Már mondtam neked – vágott vissza Bosch –, hogy ne nyúlj még semmihez! – Az idő mostantól fogva túlságosan szorít bennünket ahhoz, hogy megengedhessük magunknak a várakozást – jelentette ki Brenner. – Nézze meg ezt! Bosch megkerülte az asztalt, hogy ráláthasson a monitorra – A levelezőprogramja nyitva maradt – informálta Walling. – Beléptem az elküldött levek mappájába, és ezt küldték a férjének tegnap éjjel 01.26–kor. 46

Rákattintott az egyik gombra, s ezzel megnyitott egy levelet, amit Alicia Kent postafiókjából küldtek a férje címére. A tárgy mezőbe ez került: VÉSZHELYZET OTTHON: AZONNAL OLVASD EL! Az üzenet mezőbe egy fényképet illesztettek, melyen Alicia Kent volt látható, amint meztelenül, kifacsart pozícióban összekötözve fekszik az ágyon. A kép egyértelműen továbbította a mondanivalót nemcsak a férj, hanem bárki számára. Alatta üzenet állt: Nálunk van a feleséged. Szerezzed meg az összes céziumot, amihez hozzáférésed van. Egy szigetelt tárolóban hozd el a házad közelében lévő Mulholland kilátóra, este nyolc órára. Figyelni fogunk. Ha bárkinek beszélsz erről, vagy telefonálni próbálsz, mi tudni fogunk róla. A következménye pedig az lesz, hogy a feleséged megerőszakoljuk, megkínozzuk, és tul sok darabban hagyjuk itt neked ahhoz, hogy össze tudd számolni. Tedd meg a szükséges biztonsági intézkedéseket, amikor az anyagokat elhozod. Ne késs, különben megöljük a nőt. Bosch kétszer is elolvasta az üzenetet, és úgy vélte, ugyanazt az iszonyatot érzi, amit Stanley Kent érezhetett. – Figyelni fogunk... tudni fogunk róla... megöljük a nőt –idézte Walling. –Nincsenek szóösszevonások. A „túl”–t rosszul írták a „túl sok darabban” részben, és nehézkes a mondatszerkesztés is. Szerintem nem olyasvalaki írta, akinek angol az anyanyelve. Amint ezt elmondta, Bosch azonnal tudta, hogy igaza van. – Innen, ettől az asztaltól küldték el a levelet – mondta Brenner. – A férj elolvassa az irodájában, vagy a PDA-ján. Volt neki PDA-ja? Bosch nem igazán értett ehhez a területhez. Habozott.

47

– Gyakorlatilag kézi számítógép – próbált a segítségére sietni Walling. – Tudod, mint a PalmPlot vagy mint azok a mobiltelefonok, amelyek ilyen kis mindentudó kütyükkel vannak kiegészítve. Bosch bólintott. –Azt hiszem – válaszolta végül. –Találtunk egy Black-Berryt nála. Volt valami kiegészítője, olyan, mint egy miniatűr billentyűzet. – Ez az! – csapott le Brenner. – Szóval mindegy, merre jár, mindenképpen megkapja az üzenetet, és valószínűleg a fotót is meg tudja nézni. Mindhárman elcsendesedtek néhány pillanatra, amíg feldolgozták magukban az e-mail jelentőségét. Végül Bosch szólalt meg, némi bűntudattal amiatt, hogy eddig visszatartotta az információt. –Eszembe jutott valami. Találtunk egy névkártyát is a holttesten. A Saint Aggybe szólt, odafent a völgyben. Brenner pengeéles pillantást vetett rá. – És csak úgy, most jut eszébe egy ilyen kulcsfontosságú információ? – támadt rá mérgesen. –Igen. Én... –Egyelőre van fontosabb dolgunk is a marakodásnál! – szakította félbe őket Walling. – A Saint Aggy egy nők számára létesített, daganatos betegségeket kezelő klinika. A céziumot szinte kizárólag a méhnyaki és méhtesti rákbetegségek kezelésére használják. Bosch egyetértően bólintott. – Jobb lesz, ha azonnal indulunk! – mondta.

48

5.

A Saint Agatha nőgyógyászati klinikát Sylmarban létesítették, a San Fernando-völgy északi csücskében. Mivel az éjszaka kellős közepén jártak, jól haladtak a 170–es autópályán. Bosch ült a Mustang volánja mögött, fél szemét mindvégig az üzemanyag-kijelzőn tartva Már akkor tudta, hogy tankolnia kell, amikor elindult a városba. Csak ő és Brenner ült a kocsiban. Abban egyeztek meg – vagyis Brenner így döntött –, hogy Walling hátramarad Alicia Kenttel, egyrészről, hogy folytassa a kikérdezést, másrészről pedig hogy megnyugtassa. Walling szemmel láthatóan nem örült a megbízásnak, de Brenner, bizonyítandó vezetői szerepét a páros együttműködésében, nem adott lehetőséget neki a tiltakozásra. Brenner az út túlnyomó részét végigtelefonálta a vezetőivel és ügynökkollégáival. Az alapján, amit ki tudott hallani a beszélgetésekből, Bosch számára egyértelművé vált, hogy a nagy szövetségi gépezet kezdi felturbózni magát a harcra. Most már jóval nagyobb volt a riadókészültség. A Stanley Kentnek küldött e-mail egyértelműbbé tette a dolgokat, és az, ami korábban pusztán szövetségi érdeklődés volt, ettől a pillanattól kezdve teljesen átalakult. Amikor Brenner végre lecsukta készüléke fedőlapját, és visszatette a telefont a kabátzsebébe, kissé Bosch felé fordult az ülésen, és ránézett. – Kiküldettem egy RAT-egységet a Saint Aggybe – közölte vele. – Ők fogják átvizsgálni az anyagraktárt. – RAT-egység? – Radioaktív támadáselhárító egység. – Mikorra érnek oda? 49

– Nem kérdeztem, de meglehet, hogy előttünk. Szitakötővel mennek. Bosch le volt nyűgözve. Ez azt jelentette, hogy még az éjjel kellős közepén is van valahol egy azonnali bevetésre kész egység szolgálatban. Eszébe jutott, ahogy ő ébren maradt, és várta aznap éjjel a hívást. A radioaktív támadáselhárító egység tagjainak olyan hívást kell várniuk, ami reményeik szerint soha nem fut be. Átsuhant a gondolatai közt az, amit az LAPD saját BI-egységéről hallott, akiket elküldtek arra a városi rajtaütési kiképzésre. Eltűnődött azon, hogy vajon Hadley kapitánynak van-e RAT-egysége. – Teljes hatáskört kapnak ebben az ügyben – folytatta Brenner. – A belbiztonsági minisztérium felügyeli az akciót Washingtonból. Ma reggel kilenckor mindkét fél részvételével megbeszélések lesznek, hogy mindenki teljes képet kapjon. – Ki az a mindenki? – Van egy szabályzatunk erre. Bevonjuk a belbiztonságiakat, a JTTF-et, mindenkit. Gyakorlatilag az egész ábécét. Az NRC-t, a DOE-t, a RAP-ot... Ki tudja, talán még a FEMA is felállít egy sátrat, még mielőtt az ügy végére járunk. Ez az ügy maga lesz a szövetségi boszorkányszombat. Boschnak fogalma sem volt arról, mit jelentenek ezek a mozaikszavak, de nem is kellett tudnia. Az egész szövetségi szagot árasztott. – Ki vezeti a műsort? Brenner Boschra nézett. – Mindenki és senki. Ahogy már említettem, boszorkányszombat lesz. Ha kinyitjuk azt a páncéltermet odaát Saint Aggyben, és a céziumnak hűlt helye, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy lenyomozzuk és visszaszerezzük, még mielőtt kilenckor elszabadul a pokol, és szó szerint halálra menedzselnek bennünket Washingtonból. Bosch bólintott. Az jutott eszébe, hogy talán rosszul ítélte meg Brennert. Úgy tűnt, az ügynök is csak a feladatát akarja végezni, nem pedig a bürokrácia mocsarában dagonyázni. – Mi lesz az LAPD státusa a teljes körű nyomozásban? 50

– Már mondtam, a rendőrség benne marad. Ezen a téren nem változik semmi. Maga is benne marad, Harry. Úgy vélem, az összekötő hidak már létrejöttek a mi és a maguk emberei között. Nyilvánvaló, hogy minden kézre szükségünk lesz ebben az ügyben. Bosch az ügynökre pillantott. Brenner komolynak tűnt. – Dolgozott már korábban a belbiztonsági irodával? – kérdezte aztán. – Néhányszor. Alkalomadtán megosztottunk néhány információt egy s mással kapcsolatban. Bosch biccentett, de úgy érezte, Brenner vagy nem őszinte vele, vagy abszolút naivan viszonyul a helyiek és a szövetségiek között tátongó feneketlen szakadékhoz. Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy az ügynök a keresztnevén szólította, és átfutott a fején, hogy vajon ez is az épülő hidak egyike lenne? – Említette, hogy kérdezősködött rólam. Kinél? – Harry, olyan szépen dolgozunk együtt. Mi értelme lenne összezavarni a dolgokat? Ha hibáztam, elnézést kérek érte. – Rendben. Kinél érdeklődött? –Nézze, annyit vagyok hajlandó elmondani, hogy megkérdeztem Walling ügynöktől, kit rendelt ki az LAPD ehhez az ügyhöz, és a maga nevével rukkolt elő. Csupán felhívtam egy-két embert, amíg beértem a városba. Azt mondták nekem, hogy maga rendkívül tehetséges nyomozó. Több mint harminc évet húzott le a rendőrségnél, és néhány évvel ezelőtt nyugdíjba ment, de az nem tetszett magának túlságosan, ezért visszatért, hogy megoldatlan ügyeken dolgozzon. A dolgok balul sültek el az Echo Parkban... kis apróság, hogy Walling ügynököt is belerángatta abba az ügybe. A történtek után maga néhány hónapig nem dolgozott, pontosabban addig, amíg... hm... az ügy el nem csendesedett, de már visszatért, és a különleges gyilkossági csoporthoz osztották be. – Mit derített még ki? – Harr... – Mit? 51

– Rendben. Az a hír járja, hogy nehéz kijönni magával... különösen akkor, ha a szövetségi kormányzat embereivel kell együttműködnie. De be kell vallanom, ennek mostanáig nyomát sem láttam Bosch arra tippelt, hogy az információ túlnyomó része Kacheltől származhat; emlékezett arra, hogy az egyik alkalommal, amikor sokáig telefonált, azt mondta, a társával beszélt. Ha valóban ő mondta ezeket róla, akkor csalódott benne. De azzal is tisztában volt, hogy Brenner valószínűleg megtartotta magának a róla szerzett ismeretek túlnyomó részét. Igazság szerint annyi összetűzése volt már a szövetségiekkel – a történet a Rachel Wallinggal való találkozásánál jóval korábbra nyúlik vissza, hogy valószínűleg egy gyilkossági akta vastagságával vetekedő mappát állítottak össze róla Percnyi néma csend után Bosch úgy döntött, témát vált: – Meséljen nekem a céziumról! – Mit mondott eddig Walling ügynök? – Nem túl sokat. – Egy melléktermékről van szó. Az urán és a plutónium maghasadásakor keletkezik a cézium. A csernobili atomreaktor katasztrófájánál a cézium volt az, ami szétszóródott a levegőben. Por vagy ezüstszürke fém formában létezik. Amikor nukleáris kísérleteket végeztek a Csendes-óceán déli... – Nem a tudományos részére vagyok kíváncsi. Nem érdekel a tudomány. Arról meséljen, hogy most, ebben a helyzetben mivel nézünk szembe. Brenner elgondolkodott egy pillanatra. – Rendben – adta meg magát. – A cucc, amiről beszélünk, körülbelül akkora darabokban van, mint egy ceruzavégen lévő radírgumi. Az anyagot ólompecséttel lezárt rozsdamentes acélcsövekben tárolják. A tartály körülbelül akkora, mint egy negyvenöt kaliberes töltényhüvely. A nőgyógyászati eredetű rákbetegségek kezelése során a kapszulát a beteg nő testébe helyezik, pontosabban a méhébe, és ezzel előre pontosan kiszámolt ideig tartó sugárzásnak teszik ki a megcélzott területet. Állítólag rövid ideig alkalmazott dózisok esetében nagyon hatékony. A Stanley Kenthez hasonló fickók feladata a 52

matematika... annak meghatározása, hogy egy alkalommal milyen hosszú ideig szükséges a beteget az adott dózisnak kitenni. Ha ez megtörtént, akkor elmegy, és elhozza az adott kórház radioaktív anyagokat tároló széfjéből a céziumot. Kizárólag személyesen adhatja át az onkológusnak, aki már a műtőben várja. A rendszer úgy van felépítve, hogy a kezelést végző orvos a lehető legkevesebb ideig van kapcsolatban az anyaggal. Mivel a sebész a műtét során nem viselhet semmilyen védőfelszerelést, minimalizálni kell az őt érő sugárzást. Érti, miről beszélek, ugye? Bosch bólintott. – Ezek a csövek megvédik azt, aki kezeli az anyagot? – Nem. Egyedül az ólom blokkolja a céziumból áradó gammasugarakat. A széf, amelyben a csöveket tárolják, ólommal van kibélelve. Az eszköz, amiben szállítják, szintén. – Rendben. Szóval mi történik ezzel az anyaggal, ha kijut a világba? Brenner elgondolkodott egy kicsit, s csak azután válaszolt. – Odakint a világban minden csak a mennyiségtől, a felhasználási módtól és a helyszíntől függ – mondta. – Ezek a függő változók. A cézium feleződési ideje harminc év. Az általános hüvelykujjszabály szerint tíz felezési idő tekinthető a biztonsági küszöbnek. – Kezdem elveszíteni a fonalat. Mi a dolog lényege? – A lényeg az, hogy a sugárzásveszély harmincévenként csökken a felére. Ha egy zárt környezetben engednek ki egy tekintélyesebb adagot ebből a cuccból, például metróállomáson vagy irodaházban, akkor megeshet, hogy azt a helyet háromszáz évre le kell zárni. Bosch megdöbbent, ahogy tudatosult benne mindaz, amit hallott. – Mi a helyzet az emberekkel? – kérdezte. – Az függ az anyag szóródási sebességétől és kibocsátásának a módjától. Egy nagy intenzitású kitétel akár néhány órán belül végez egy emberrel. Ám ha házilag fabrikált bombába helyezik, és azt robbantják fel mondjuk egy metróállomáson, akkor arra tippelnék, hogy a közvetlen halálos áldozatok száma nagyon alacsony lenne. De nem is a halottak száma lenne a legnagyobb probléma, hanem a félelem53

faktor. Ha felrobbantanak egy ehhez hasonlót valahol, akkor a legjelentősebb hatása annak a pánikrohamnak lenne, ami végigsöpör az adott országon. Mi történne például egy Los Angeleshez hasonló hellyel? Soha nem lenne ugyanolyan, mint azelőtt. Bosch csak bólintott. Ehhez semmit sem lehetett hozzáfűzni.

54

6.

A főbejáraton keresztül léptek be a Saint Aggybe, s az előcsarnokban lévő portást megkérték, szóljon a biztonsági főnöknek. Azt a választ kapták, hogy a biztonsági főnök nappal dolgozik, de értesítik az éjszakai műszak vezetőjét. Amíg vártak, hallották, amint egy helikopter landol az egészségügyi centrum elülső hosszú, füves felszállópályáján, s hamarosan be is vonult a radioaktív támadás elhárítására kiképzett egység négytagú legénysége; mindannyian sugárzásvédő kezeslábast és maszkot viseltek. A csoport vezetője – névtáblája szerint KYLE REID – kézi sugárzásmérőt tartott maga elé. Végül a recepciós nő második próbálkozását követően megérkezett egy férfi – aki pontosan azt a benyomást keltette, mintha épp most ébresztették volna fel szunyókálásából az egyik üresen álló kórteremben -, s üdvözölte őket. Azt mondta, Ed Romónak hívják, és képtelen volt levenni szemét a radioaktív egység védőruházatáról. Brenner megmutatta Romónak az igazolványát, majd kézbe vette a dolgok irányítását. Bosch nem tiltakozott. Tisztában volt azzal, hogy versenyt futnak az idővel, s olyan helyen vannak, ahol egy szövetségi ügynök a legalkalmasabb a nyomozás sebességének fokozására. – Be kell mennünk a sugárlaborba, és ellenőriznünk az anyagkészletet – jelentette ki Brenner. – Ezenkívül látnunk kell az összes feljegyzést vagy mágneskártyaadatot arról, hogy ki járt az elmúlt huszonnégy órában a helyiségben. Romo meg sem moccant. Úgy állt lecövekelve, mint aki kattogó aggyal próbálja megfejteni az elé táruló jelenetet. – Miről van szó? – szólalt meg végül. 55

Brenner közelebb lépett hozzá, egészen behatolva a személyes terébe. – Az imént mondtam el, hogy miről van szó – förmedt rá. – Be kell jutnunk az onkológia sugárlaborjába. Ha maga nem tud bevinni bennünket, akkor keressen valakit, aki igen. Most! – Először telefonálnom kell – nyögte ki Romo. – Remek. Telefonáljon! Kap két percet, utána elindulunk. Magával vagy maga nélkül. Brenner eme kis fenyegetőzése alatt mindvégig mosolygott, és barátságosan bólogatott. Romo elővette a mobilját, s kissé eltávolodott a csoporttól. Brenner hagyta, hadd legyen meg a saját tere. Gúnyos-cinikus mosollyal Boschra nézett. – Tavaly végeztünk itt biztonsági felmérést. Mindössze egyetlen, kulcsra záródó lakat védte a labort és a páncélszekrényt is. Az ellenőrzés után megerősítették a biztonsági rendszert. De minél jobb egérfogót építesz, annál okosabbak lesznek az egerek. Bosch bólintott. Tíz perccel később Bosch, Brenner, Romo és a radioaktív egység tagjai kiléptek a liftből az egészségügyi klinika alagsorába. Romo főnöke útban volt már a kórház felé, ám Brenner nem volt hajlandó várni. Romo maga is mágneskártyával lépett be az onkológia laborjába. A helyiség teljesen üres volt. Brenner megtalálta a készletnyilvántartó űrlapot és a belépési feljegyzéseket a bejárat melletti pulton, és azonnal tanulmányozni kezdte. A pulton egy kicsi kamerát is elhelyeztek, amelynek lencséje közvetlenül a páncélszekrényre fókuszált. – Itt járt – szólalt meg Brenner. – Mikor? – kérdezett vissza Bosch. – A feljegyzés szerint hétkor. Reid a monitorra mutatott. – Működik? – szegezte a kérdést Romónak. – Meg tudjuk nézni, hogy mit csinált Kent, amikor idebent járt? 56

Romo úgy nézett a kamerára, mintha most látna életében először ehhez hasonló szerkezetet. – Hm... nem. Ez csak egy egyszerű kamera – válaszolta végül. – A pultnál ülő alkalmazott feladata, hogy figyelje, mit vesznek ki a szekrényből. Romo a labor túlsó végébe mutatott, ahol egy nagy acélajtót vettek észre. A radioaktív anyagok lóhere formájú figyelmeztető szimbólumát szemmagasságban rögzítették rajta, melyen az alábbi feliratok álltak: VIGYÁZAT! SUGÁRZÁSVESZÉLY! VÉDŐFELSZERELÉS HASZNÁLATA KÖTELEZŐ! CUIDADO! PELIGRO DE RADIACIÓN! SE DEBE USAR EQUIPO DE PROTECCIÓN! Boschnak feltűnt, hogy az ajtóra a mágneskártya-leolvasón kívül számkombinációs zárat is felszereltek. – Az áll benne, hogy egy adag céziumot vitt el – tájékoztatta Brenner a többieket a belépési feljegyzések adatairól. – Egy kémcsőnyit. Áthelyezéses ügy. A Burbank Egészségügyi Központba készült vinni, ottani felhasználásra Még a kezelést kapó személy nevét is feljegyezték. Egy Hanover nevű beteg kapta volna. Az áll itt, hogy harmincegy kémcsőnyi cézium maradt raktáron. – Ezt akarták tudni, vagy nem? – kérdezte Romo. – Nem – válaszolta Brenner. – Ténylegesen meg kell vizsgálnunk a készletet. Be kell mennünk a páncélszobába, és kinyitnunk odabent az anyagtároló szekrényt. Mi a zárkombináció? – Azt nem tudom – jelentette ki Romo. – Ki tudja? 57

– Az orvosok. A laborvezető. A biztonsági főnök. – Hol a biztonsági főnök? – Már mondtam. Úton van ide, a kórházba. – Hívja fel! Brenner a pulton lévő telefon felé intett. Romo leült. Kihangosította a készüléket, és fejből bepötyögte a számokat. A túloldalon azonnal felvették. – Richard Romo. Ed Romo előrehajolt a telefonhoz, és úgy tűnt, kifejezetten kínosan érzi magát a munkaügyi helyzete mögött rejlő nyilvánvaló protekció miatt. – Ööö... igen, apa. Ed vagyok. Az az ember az FBI-tól... – Mr. Romo! – vágott a szavába Brenner. – John Brenner különleges ügynök vagyok az FBI-tól. Úgy hiszem, egy évvel ezelőtt már találkoztunk, amikor az intézet biztonsági rendszeréről beszélgettünk. Milyen messze van a kórháztól, uram? – Húsz-huszonöt percnyire. Emlékszem... – Akkor még túl messze van, uram Most azonnal ki kell nyitnunk a sugárlabor páncélszekrényét, hogy ellenőrizzük a tartalmát. – Azt nem nyithatják ki a kórház engedélye nélkül. Nem érdekel, kicsoda... – Mr. Mourn, jú okunk van azt hinni, hogy a széf tartalma olyan emberek kezébe jutott, akik egy szemernyit sem tartják maguk előtt az amerikai emberek érdekeit vagy biztonságát. Ki kell nyitnunk a szekrényt, hogy pontosan megtudjuk, mi van itt, és mi az, ami hiányzik. Nem várhatunk vele húsz-huszonöt percet. Tökéletesen azonosítottam magam az ön fiának, és a radioaktív támadáselhárító csapatom itt áll készenlétben a labor előtt. Be kell mennünk, uram. Szóval hogy tudjuk kinyitni a páncélterem ajtaját? A mikrofon néhány pillanatra néma csendbe burkolózott. Aztán Richard Romo megadta magát. – Ed, jól gondolom, hogy a laborból, a pulton lévő telefonról hívsz? – Igen. 58

– Rendben. Nyisd ki a pult alatti ajtót, és húzd ki a bal alsó fiókot! Ed Romo hátragördítette a székét, és szemügyre vette a pult oldalát. A bal felső fiókban meg is látott egy zárat; nyilvánvalóan ez nyitotta mindhárom rekeszt. – Melyik kulcs nyitja? – kérdezte. – Várj egy kicsit! A mikrofonon át is hallatszott, amint megcsörren egy kulcscsomó. – Próbáld meg az 1414-est! Ed Romo lehúzta övéről a saját kulcscsomóját, és egészen addig bogarászta, amíg meg nem találta az 1414-es vésett el ellátott darabot. Betolta a fiók zárjába, s elfordította. Az alsó fiók kinyílt, és kihúzta. – Megvan! – Rendben. Van egy iratmappa a fiókban. Nyisd ki, és keresd meg azt az oldalt, amelyik a páncélterem kombinációs listáit tartalmazza! Hétről hétre változik a kód. Romo a kezébe vette a mappát, és megpróbálta úgy tartani, hogy csak ő láthassa a tartalmát. Brenner átnyúlt a pult felett, s pillanatnyi habozás nélkül kikapta a kezéből a mappát. A pultra lökte, és gyorsan elkezdte átlapozni a biztonsági lajstrom lapjait. – Melyik oldalon van? – szólt bele azonnal a telefon mikrofonjába – A végén kell lennie. Egyértelmű felirattal van ellátva: sugárlabor-kombinációk. Van azonban egy kis baki benne. A múlt heti kombinációt használjuk. Az e heti téves. Használja a múlt hetit! Brenner megtalálta a keresett oldalt, és ujjával vezetve a sort a listán kikereste az előző hét zárkombinációját. – Rendben, megvan. És mi a helyzet a benti páncélszekrénnyel? Richard Romo válaszolt a kocsiból. – Ugyanazt a mágneskártyát kell használniuk, de egy másik kombinációt. Azt tudom fejből, mert nem változik. Hat-hat-hat. – Rendkívül eredeti. 59

Brenner kinyújtotta a karját Ed Romo felé. – Adja oda a mágneskártyáját! Romo engedelmeskedett, Brenner pedig Reid kezébe nyomta a lapocskát. – Rendben, Kyle, indulj! – adta ki az utasítást. – Az ajtó kombinációja: öt-hat-egy-nyolc-négy, a többit pedig hallottad Reid megfordult, és egyik védőruhába öltözött emberére mutatott. – Szűkös lesz odabent. Csak Miller és én megyünk be. Az egység vezetője és választott embere lecsapták arcuk előtt a védősisakot, és a kártyával meg a számok segítségével kinyitották a páncélterem ajtaját. Miller tartotta a sugárzásmérőt. Beléptek a terembe, és gondosan becsukták maguk mögött az ajtót. – Tudja, ki be járkálnák oda az emberek, de egyikük sem visel szkafandert – jegyezte meg Ed Romo. – Ennek végtelenül örülök – válaszolta Brenner szarkasztikusan. – A mostani helyzet azonban egy kicsit más, nem gondolja? Fogalmunk sincs arról, mit hagytak vagy nem hagytak szabadon odabent. – Csak mondtam – szabadkozott Romo védekezően. – Akkor tegyen meg nekem egy szívességet, és inkább ne mondjon semmit, fiam! Hagyja, hadd végezzük a dolgunkat! Bosch a monitort figyelte, és hamarosan fel is fedezte a biztonsági rendszer egyik repedését. A kamerát fejmagasság felett helyezték el, ám amint Reid lehajolt, hogy begépelje a páncélszekrény kódját, a hátával kitakarta a kamera elől a képet. A nyomozó azonnal rájött, ha figyelte is valaki Kentet, amikor előző este 7.00-kor bement a terembe, a férfi pofon-egyszerűen eltitkolhatta, hogy mit visz el. Kevesebb, mint egy perccel azután, hogy becsukták maguk mögött az ajtót, a két védőruhás ügynök vissza is tért. Brenner felállt. Azok ketten felcsapták a fejük tetejére a maszkjukat, és Reid egyenesen Brennerre nézett. Megrázta a fejét. – A széf üres. 60

Brenner elővette kabátja zsebéből a mobilját. Ám mielőtt még bepötyöghette volna a számokat, Reid odalépett hozzá, és egy spirálfüzetből kitépett papírlapot nyújtott felé. – Ez minden, amit találtunk – mondta. Bosch Brenner válla felett átnézve szemügyre vette a lapot. Tollal írt szedett-vedett kézírást látott rajta; nehéz volt kibetűzni. Brenner hangosan felolvasta: „Figyelnek. Ha nem teszem ezt, megölik a feleségemet. Harminckét kapszula. Cézium. Isten bocsássa meg nekem! Nem volt más választásom.”

61

7.

Bosch és a szövetségi ügynökök néma csendben álltak. Az onkológiai laborban szinte tapintani lehetett az iszonyatot a levegőben. Épp most igazolódott be, hogy Stanley Kent valóban elvitt harminckét kapszulányi céziumot a Saint Agathából, amit minden valószínűség szerint ismeretlen személyeknek adott át. Azok az ismeretlen személyek aztán kivégezték odafent a Mulholland kilátón. – Harminckét kapszulányi cézium – szólalt meg Bosch. – Mennyi kárt képes ez okozni? Brenner komor ábrázattal fordult felé – Szakembereket kellene megkérdeznünk róla, de az én tippem az, hogy ezzel már elég rendes munkát lehet végezni – mondta. – Ha odakint valaki üzenetet akar küldeni, akkor az egyértelmű és jól hallható lesz. Boschnak hirtelen eszébe jutott valami, ami nem illett bele az eddig ismert tények halmazába. – Várjon egy percet! – szólalt meg. – Stanley Kent sugárzásjelző gyűrűje nem mutatott ki radioaktív tevékenységet. Hogy lehet az, hogy elvitte innen az összes céziumot, és azok a gyűrűk nem kezdtek el úgy villogni, mint valami karácsonyfa? Brenner lemondóan megrázta a fejét. – Nyilvánvalóan disznót használt. – Hogy micsodát? – Disznónak nevezik a szállítóeszközt. Gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy ólom felmosóvödör, négy keréken. Légmentesen záródó fedőlappal, természetesen. Nehéz és alacsony… mint a disznó. Ezért nevezik annak. – És egyszerűen csak kikorzózhatott egy ilyen cuccal? 62

Brenner a pulton lévő feljegyzések felé intett. – Rákkezelés esetében a kórházak közti radioaktív anyagok szállítása nem számít szokatlan eseménynek – magyarázta. – Egy kémcsőnyi anyagot regisztrált, de magával vitte valamennyit. Ez az, ami szokatlan, de ki nyit ki egy disznót az ellenőrzés kedvéért? Bosch a Porsche csomagtartója alján lévő karcolásokra gondolt. Valamilyen súlyos tárgyat szállítottak a csomagtérben, amit aztán kivettek. Most már tudta, hogy mit, és ez a tudat még jobban megerősítette a jövőre vonatkozó legrosszabb forgatókönyv létjogosultságát. A nyomozó megrázta a fejét, s Brenner azt hitte, a labor biztonsági rendszere feletti ítélkezésből. – Hadd mondjak valamit! – mondta neki az ügynök. – Mielőtt tavaly kijöttünk ide, és fel nem turbóztuk a biztonsági rendszerüket, bárki, ismétlem, bárki, aki fehér köpenyt vett magára, besétálhatott a laborba, és azt vihetett volna ki a páncélteremből, amit csak akart. A biztonság ismeretlen fogalom volt itt azelőtt. – Nem a biztonsági rendszert kritizáltam Én csak... – Telefonálnom kell – szakította félbe Brenner. Elhúzódott a többiektől, és elővette a mobilját. Bosch úgy döntött, ő is elintézi a maga hívásait. Előhúzta a telefonját, keresett magának egy csendes zugot, és felhívta a partnerét. – Ignacio, én vagyok. Csak bejelentkezem. – Hívj Iggynek, Harry! Mi újság nálad? – Semmi jó. Kent kiürítette a széfet. Az összes céziumot elvitte. – Viccelsz velem? És abból a cuccból bombát is lehet készíteni? – Igen, ez az a cucc, és úgy tűnik, eleget adott át ahhoz, hogy alapos munkát végezhessen vele, bárki kapta is meg. Még mindig a helyszínen vagy? – Igen, és figyelj csak! Van itt egy kölyök, aki talán szemtanúja volt a történteknek. – Mit értesz az alatt, hogy „talán” szemtanúja volt a történteknek? És ki az, az egyik szomszéd? – Nem, némiképp bizarr a történet. Emlékszel arra a házra, ami 63

állítólag Madonnáé volt? – Igen. – Nos, valaha tényleg az övé volt, de már nem használja. Felballagtam, bekopogok az ajtón, és a jelenlegi tulajdonos közli velem, hogy nem látott és nem is hallott semmit. És minden egyes ajtónál ugyanezt hallgatom végig. Szóval épp elindultam visszafelé, amikor kiszúrtam ezt a fickót, amint ott kuporog az udvaron, azok mögött a nagy cserepekbe ültetett fák mögött. Elkaptam, és hívtam erősítést, tudod, azt gondoltam, talán ő lövöldözött a kilátón. De nem erről van szó. Kiderült, hogy csak egy kölyök... húszéves. Épp hogy csak leszállt a kanadai buszról, és azt hitte, Madonna még mindig itt lakik, ebben a házban. Van egy, a sztárok otthonait megjelölő térképe, amin még azt jelzik, hogy itt lakik, ő meg megpróbálta közelről megnézni vagy valami efféle… tudod, mint a kukkolók. Átmászott a falon, hogy bejuthasson az udvarba. – Látta a lövöldözést? – Azt állítja, hogy nem látott és nem is hallott semmit, de nem is tudom, Harry. Azt hiszem, épp akkor akarta szemügyre venni Madonna házát, amikor a gyilkosság történt a kilátón. Ezért elbújt, és megpróbálta itt kivárni a dolgok végét. Csakhogy én előbb megtaláltam Boschnak hiányzott valami a történetből. – Miért akart volna elbújni? Miért nem tűnt el egyszerűen onnan a pokolba? Hiszen mi is csak három órával a gyilkosság után találtunk rá a holttestre. – Igen, tudom. Ezt a részét én sem értem. Talán egyszerűen csak meg volt ijedve, vagy azt hitte, ha valaki meglátja az áldozat közelében, akkor gyanúsítottként előállítják, vagy valami efféle. Bosch bólintott. Reális elképzelésnek tűnt. – Őrizetbe vettétek birtokháborítás miatt? – kérdezte. – Igen. Beszéltem a fickóval, aki megvette a házat Madonnától. Hajlandó együttműködni velünk. Ha kell, feljelentést is tesz a kölyök ellen. Szóval ne aggódj, a kezünkben van, és elkezdjük megdolgozni. 64

– Remek. Vigyétek be a belvárosba, zárjátok az egyik szobába, és fűtsetek be neki egy kicsit! – Meglesz, Harry. – Ignacio, ne beszélj senkinek a céziumról! – Rendben. Nem fogok. Bosch még azelőtt megszakította a beszélgetést, hogy Ferras ismét megkérhette volna, hogy hívja Iggynek. Inkább belehallgatott Brenner beszélgetésének a végébe. Nyilvánvaló volt, hogy nem Wallinggal beszél. Stílusa és hangja tiszteletet és engedelmességet sugárzott. Valamelyik főnökével tárgyalt. – Az itteni nyilvántartás szerint hét órakor – magyarázta Brenner. – Ez alapján úgy nyolc körül adhatta át az anyagot a kilátón, ami azt jelenti, hogy jelenleg legalább hat és fél órányi előnyről beszélünk. Brenner hallgatott egy darabig, majd néhányszor megpróbált elmondani valamit, ám a vonal túloldalán lévő személy mindannyiszor félbeszakította. – Igen, uram! – mondta végül. – Igen, uram! Most azonnal indulunk. Véget vetett a hívásnak, majd Boschra nézett. – A helikopterrel megyek vissza Telefonkonferenciát hívnak össze, és nekem kell tájékoztatnom Washingtont. Magammal vinném, de úgy hiszem, jobb, ha a terepen marad, és folytatja a nyomozást. Később elhozatom valakivel a kocsimat. – Nem probléma. – Talált a társa szemtanút? Jól hallottam? Bosch őszintén elcsodálkozott azon, hogy Brenner miképp hallhatta meg ezt az infót, miközben ő maga is telefonált. – Talán, de elég gyenge szálnak tűnik. Most azonnal visszamegyek a belvárosba, hogy kiderítsem, mennyire használható. Brenner komoly arccal bólintott, aztán Bosch kezébe nyomta a névjegykártyáját. – Hívjon fel, ha bármit megtud! Az összes elérhetőségemet megtalálja rajta. Bármit megtud, hívjon! Bosch elvette a kártyát, és a zsebébe csúsztatta. Az ügynökökkel 65

együtt hagyta el a labort, s néhány perccel később már a fekete égboltba vesző szövetségi helikoptert követte a tekintetével. Aztán maga is autóba szállt, és kigördült a klinika parkolójából. Délnek vette az irányt. Mielőtt kihajtott volna az autópályára, megtankolt a San Fernando út egyik benzinkútjánál. A belvárosba tartó forgalom nem volt sűrű, így könnyedén tudta tartani a nyolcvan mérföldes sebességet. Bekapcsolta a hifiberendezést, és anélkül választott ki egy CD-t a központi konzolból, hogy megnézte volna, mi is az. Az első dal ötödik akkordja után tudta, hogy japán zenét hallgat Ron Carter nagybőgős tolmácsolásában. Vezetéshez kiváló volt a zene, így feljebb nyomta a hangerőt. A zene segített Boschnak abban, hogy rendbe szedje gondolatait. Rádöbbent, hogy az ügy kezd kicsúszni a keze közül. A szövetségiek nyilván az eltűnt céziumot üldözik, nem pedig a gyilkosokat. Árnyalatnyi volt ugyan a különbség a két megközelítés között, de Bosch szerint igen fontos. Tudta, hogy neki a kilátóra kell koncentrálnia, és egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie arról a tényről, hogy gyilkossági nyomozás zajlik. – Ha megtalálod a gyilkost, megtalálod a céziumot is! – mondta ki hangosan. Amikor beért a belvárosba, a Los Angeles utcai kijáratnál lekanyarodott az autópályáról, majd leparkolt a főkapitányság elülső parkolójában. A napnak ebben a szakában úgysem foglalkozott senki azzal, hogy nem VIP-személy, és nem tartozik a vezetőséghez sem. Parker Center a végsőket rúgta. Közel egy évtizede hagyták jóvá az új főkapitányság építési terveit, ám a sorozatos költségvetési és politikai halogatások miatt a projekt csigalassúsággal haladt a megvalósulás útján. Mindeközben vajmi keveset tettek azért, hogy a jelenlegi főkapitányságot megóvják az enyészettől A legoptimistább számítások szerint is legalább négy év kellett még az új épület befejezéséhez. A Parker Centerben dolgozók közül sokan kétségesnek tartották, hogy a régi épület kibírja annyi ideig. A betörési és gyilkossági körzeti divízió részlege a harmadik 66

emeleten teljesen elhagyatott volt, amikor Bosch megérkezett. Felhívta a társát. – Hol vagy? – Helló, Harry! A helyszínelőknél vagyok. Összeszedem az eddigi anyagokat, hogy elkezdhessem összeállítani a gyilkossági naplót. Az irodában vagy? – Most értem ide. Hol a tanú? – A kettes szobában melegszik. Te akarsz kezdeni vele? – Talán jó lenne, ha olyasvalaki venné kezelésbe, akivel eddig még nem találkozott. Egy idősebb ember. Finom felvetés volt ez részéről. A potenciális tanút Ferras találta, így az ő legalább hallgatólagos beleegyezése nélkül Bosch nem kezdett volna el vele dolgozni. Ám a szituáció azt sugallta, hogy jobb lenne egy Bosch tapasztalatával rendelkező embernek lefolytatnia egy ilyen fontos kihallgatást. – A tiéd, Harry! Ha visszaérek, beülök a tükörterembe, onnan nézlek majd benneteket. Ha be kell mennem valamiért, csak add le a szokásos jelet. – Rendben. – Főztem friss kávét a kapitány irodájában, ha kérsz. – Remek! Szükségem is van rá. De előtte mesélj a tanúról! – A neve Jesse Mitford. Halifaxból jött. Amolyan vándormadár. Azt mondta, stoppolt idáig, és kunyhókban, meg néha, amikor meleg van, odafent húzza meg magát, a hegyekben. Nagyjából ennyi. Vajmi kevés volt, de legalább tudtak valamit. – Talán ott akarta tölteni az éjszakát Madonna kertjében. Ezért nem lépett le. – Ez eszembe sem jutott, Harry. Akár igazad is lehet. – Majd megkérdezem. Bosch elköszönt a kollégájától, elővette a kávésbögréjét az íróasztala fiókjából, és elindult a BGYKD kapitányának irodája felé. Az iroda előtt kisebb várószoba volt, ahol a titkárnő is ült, és egy másik asztal is állt, rajta kávéfőzővel. A frissen főzött kávé illata azonnal megcsapta Boscht, ahogy belépett, és ennyi szinte elég is 67

volt, hogy pótolja a koffeinszükségletét. Öntött magának egy csészével, belepottyantott egy dolcsit a kosárkába, majd elindult vissza az íróasztala felé. A divízió munkaterületét úgy alakították ki, hogy az íróasztalokat hosszú sorokban, egymással szemben helyezték el, így az együtt dolgozó kollégák szemben ültek egymással. A város többi kapitányságának többségében munkafülkéket alakítottak ki, ami némi privát teret biztosított és tompította a hangzavart, ám Parker Centerben a küszöbön álló bontás miatt egy fillért sem költöttek fejlesztésre. Mivel Bosch és Ferras volt az egység két legújabb tagja, az ő íróasztalaik az egyik hosszú sor végén kaptak helyet, egy ablaktalan sarokban, ahol a légmozgás is gyatra, s természetesen ők kerültek a legmesszebb a kijárattól, ahol vészhelyzet – például földrengés – esetén ki lehetett jutni. Bosch asztala tiszta volt és takaros, pont úgy nézett ki, ahogy hagyta. Vele szemben, a társa asztalán észrevett egy hátizsákot és egy műanyag bizonyítékos tasakot. Átnyúlt, s először a hátizsákot kapta fel. Kinyitotta és beletúrt, de többségében csak ruhára és a potenciális szemtanú egyéb személyes holmijára bukkant. Meg Stephen King A végítélet című regényére, meg egy fogkefét és fogkrémet tartalmazó kis tasakra. Egy szánalmas élet szánalmas tartozékai. Visszarámolta a holmikat, s visszatette a hátizsákot is, majd átnyúlt a bizonyítékos tasakért. Néhány amerikai dollárt, kulcscsomót, vékony irattárcát és kanadai útlevelet talált benne. No meg a Sztárok otthonai címet viselő térképet, melyet Hollywoodban minden utcasarkon árulnak. Kiterítette maga elé, és megkereste rajta a Mulholland utcát, a Lake Hollywood felett. Közvetlenül balra tőle fekete csillag, mellette a 23-as szám, amit golyóstollal be is kereteztek. Megnézte a térkép tárgymutatóját, mely szerint a 23-as számú csillag jelöli Madonna hollywoodi otthonát. A térképet nyilvánvalóan nem frissítették Madonna költözéseinek ütemében, és Bosch azt gyanította, csak nagyon kevés 68

adat valóságos a sztárok megjelölt otthonaival és a térképen megadott kiegészítő információkkal kapcsolatosan. Ez megmagyarázta, miért kódorgott Jesse Mitford egy olyan ház környékén, ahol nem is Madonna lakott. Bosch visszahajtogatta a térképet, takarosan visszapakolt mindent a bizonyítékos tasakba, azt pedig a társa asztalára lette. Aztán az egyik fiókból jegyzetfüzetet és egy jogismertető nyilatkozatot vett elő, s felállt, hogy elinduljon a kettes számú kihallgató helyiségbe, amely a divízió terme mögötti folyosón kapott helyet. Jesse Mitford még a tényleges koránál is fiatalabbnak tűnt. Sötét, csigákba tekeredő hajához elefántcsont színű bőr társult. Állát apró szakállpamacs díszítette, s Boschnak az az érzése támadt, hogy talán egész eddigi élete kellett ahhoz, hogy ekkorára megnövessze. Ezüstkarika volt az egyik orrlyukában és szemöldökében. Az apró kihallgató szobában elhelyezett pici asztal mögött ült. A helyiségben erős testszag érződött. Mitford izzadt, de természetesen ez volt a cél. Bosch ellenőrizte befelé jövet a termosztátot. Ferras huszonnyolc fokra állította a szoba hőmérsékletét. – Hogy van, Jesse? – kérdezte Bosch, miközben lehuppant a fiatalemberrel szemközti széken. – Uh… nem túl jól. Nagyon meleg van itt. – Valóban? – Maga az ügyvédem? – Nem, Jesse, én a nyomozója vagyok. A nevem Harry Bosch. Gyilkossági nyomozó vagyok, és a kilátós ügyön dolgozom Bosch letette jegyzetfüzetét és kávésbögréjét az asztalra. Észrevette, hogy Mitford még mindig bilincsben van. Kedves gesztus volt ez Ferrastól: a kölyök ettől még zavartabb, ijedtebb és aggodalmasabb lett. – Megmondtam a mexikói nyomozónak, hogy nem akarok többet beszélni. Ügyvédet akarok. Bosch bólintott. – A nyomozó kubai-amerikai, Jesse – helyesbített. – És nem kap 69

ügyvédet. Ügyvéd csak az Egyesült Államok állampolgárainak jár. Ez persze szemenszedett hazugság volt, de Bosch arra játszott, hogy a húszéves kölyöknek fogalma sincs erről. – Nagy bajban van, fiam! – folytatta. – Mert az egy dolog, hogy meglesegetjük a régi barátunkat vagy barátnőnket. Ám megint más dolog, ha hírességgel tesszük ugyanezt. Ez egy hírességekkel zsúfolt város, egy hírességekkel zsúfolt országban, Jesse, és mi gondot viselünk a mieinkre. Nem tudom, mi a helyzet odafenn Kanadában, de itt, nálunk meglehetősen keményen büntetik az olyan kis akciókat, mint amilyet ma éjjel csinált. Mitford megrázta a fejét, mintha így akarná lerázni magáról a problémáit. – De hiszen azt mondták, hogy nem is lakik már itt! Madonnáról beszélek. Ráadásul nem is igazán akartam leskelődni utána. Csak el akartam sétálni arrafelé. Most Bosch rázta meg a fejét. – A szándék a lényeg, Jesse. Azt gondolta, hogy talán ott lesz. Volt magánál egy térkép, amely szerint ott lakik. Még be is karikázta a helyszínt. Szóval a mi törvényeink értelmében ez már bőven kimeríti a hírességek utáni leskelődés fogalmát. – Akkor miért árulnak olyan térképeket, amelyeken feltüntetik a sztárok otthonait? – És miért van a bároknak parkolója, amikor az ittas vezetés illegális? Nem, nem megyünk bele ebbe a játékba, Jesse. A lényeg az, hogy a térkép egy szóval sem említi, hogy rendben van az, ha átmászik egy kerítésfalon, és végigtrappol egy magánterületen. Ugye érti, mire gondolok? Mitford lepillantott megbilincselt kezére, és szomorúan bólintott. – Viszont, mondok valamit magának! – folytatta Bosch. – Fel a fejjel, mert a dolog nem olyan tragikus, mint amilyennek látszik. Vádat emeltek maga ellen birtokháborításért és kukkolásért, de úgy vélem, talán elintézhetjük ezt a dolgot, ha hajlandó együttműködni velem. Mitford előrehajolt. 70

– De, mint ahogy azt már mondtam a mexi... kubai nyomozónak, nem láttam semmit. Bosch egy hosszú pillanatig kivárt, mielőtt válaszolt volna. – Nem érdekel, mit mondott neki. Most velem van dolga, fiam és kezdem azt hinni, hogy hátráltatja a munkámat. – Nem, semmi ilyesmit nem teszek. Istenre esküszöm! Amennyire béklyóitól telt, felemelte és könyörgő gesztusra tárta szét a kezét. Boscht azonban nem tudta megetetni. A kölyök túl fiatal volt ahhoz, hogy olyan hazudozó lehessen, aki meg tudja főzni. Bosch úgy döntött, támad. – Hadd mondjak valamit, Jesse! A társam jó zsaru, és nagyra értékelik a kapitányságon is. Kétség sem férhet ehhez. De még zöldfülű. Körülbelül annyi ideje nyomozó, mint amennyi óta maga azt a barackpihét növeszti az állán. Én már régóta húzom az igát, és ez azt jelenti, hogy sok hazudozóval találkoztam már. Néha azt hiszem, nincs olyan hazugság, amit ne hallottam volna már. És igen, Jesse, meg tudom állapítani. Maga hazudik nekem, pedig nekem senki nem hazudhat. – Nem! Én... – Most pedig... harminc másodpercet kap, hogy elkezdjen beszélni, vagy pedig fogom, és viszem a megyei dutyiba. Biztos vagyok benne, hogy lesz ott valaki, aki elénekelteti a mikrofonjába az Ó, Kanadát még napfelkelte előtt. Látja, erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nálunk keményen büntetik a birtokháborítást. Mitford az asztalon heverő kezét bámulta. Bosch várt. Lassan letelt a húsz másodperc. Aztán felállt: – Rendben, Jesse, álljon fel! Indulunk. – Várjon, várjon! Váljon! – Mégis, mire? Azt mondtam, álljon fel! Indulunk. Ez egy gyilkossági nyomozás, és nem vagyok hajlandó az időmet vesztegetni egy... – Rendben, rendben. Elmondom. Láttam az egészet, érti? Mindent láttam. Bosch egy pillanatig némán tanulmányozta a fiatalembert. 71

– A kilátóról beszél? Látta a kilátón a gyilkosságot? – Mindent láttam, ember! Bosch előhúzta az asztalhoz tolt székét, és visszaült.

72

8.

A nyomozó egészen addig nem hagyta szóhoz jutni Jesse Mitfordot, amíg az alá nem írta a jogismertető nyilatkozatot. Nem számított, hogy a Mulholland kilátón történt gyilkosság szemtanújaként tartották számon. Akármit is látott, azt azért tehette, mert épp a saját bűntettét – birtokháborítás és zaklatás – követte el. Boschnak biztosra kellett mennie: nem hibázhatnak ebben az ügyben. Nem volt benne semmi, akár csak látszólag is vonzó dolog. Nem volt visszaút. A tét magas, a szövetségiek pedig tipikus másodkihallgatók, s Bosch tudta, ennek most jól kell elsülnie. – Rendben, Jesse – mondta, miután a fiú aláírta a jogait felsoroló nyomtatványt. – Most pedig kíváncsian várom, hogy elmondja, mit látott és hallott odafent a kilátón. Ha az igazat mondja és segítőkész, akkor ejtetem a maga elleni összes vádat, és szabad emberként mehet el innen. Bosch többet ígért, mint amennyi jogilag a hatáskörében állt. Nem volt felhatalmazva vádak elejtésére, és arra sem, hogy gyanúsítottakkal alkudozzon. Ám most ez nem sokat számított, mert hivatalosan nem emeltek Mitford ellen vádat. Ez volt Bosch kezében az aduász. A helyzet a jelentésértelmezésről szólt. Bosch valójában azt ajánlotta fel, hogy nem indít eljárást a fiatal kanadai ellen, cserébe annak őszinte és becsületes együttműködéséért. – Értem – felelte Mitford. – Ne feledje, csak az igazság érdekel! Csak azt akarom tudni, amit látott és hallott. Semmi mást. – Értem. – Emelje fel a kezét! Mitford felemelte mindkét csuklóját, s Bosch a saját kulcsával 73

vette le a társa által felrakott bilincset. Mitford azonnal dörzsölni kezdte a csuklóját, hogy megindítsa a vérkeringést. Boschnak erről az jutott eszébe, ahogy Rachel dörzsölte korábban Alicia Kent csuklóját. – Jobban érzi magát? – kérdezte. – Igen, jobban – válaszolta Mitford. – Rendben, akkor kezdjük az elejéről! Mondja el, honnan jött, hova tartott, és pontosan mit látott odafent a kilátón! Mitford bólintott, majd a következő mintegy húsz percben végigvezette Boscht azon a történeten, ami a Hollywood sugárúton kezdődött azzal, hogy egy utcai árustól megvette a sztárok otthonait tartalmazó térképet, és elindult hosszú sétájára fel, a hegyekbe. Közel három órán keresztül gyalogolt, valószínűleg ezért árasztott most olyan erős testszagot maga körül. Azt mondta Boschnak, hogy mire felért a Mulholland útra, kezdett besötétedni, s ő nagyon elfáradt. A házban, melyben a térkép szerint Madonna lakott, teljes sötétség uralkodott. Úgy tűnt, senki nincs otthon. Csalódottan és kedveszegetten úgy döntött, pihen egyet a hosszú út után, és vár egy kicsit, hátha az oly nagyon látni vágyott popsztár később megérkezik. Néhány bokor mögött talált egy helyet, ahol neki tudta támasztani a hátát a „zsákmánya” – Mitford nem ezt a kifejezést használta – otthonát körülvevő kőfalnak. Azt mondta, elaludt, csakhogy később valami felébresztette. – Mi ébresztette fel? – szólt közbe Bosch. – Hangok. Hangokat hallottam. – Miről beszéltek? – Nem tudom. Egyszerűen csak felébredtem a beszédre. – Milyen messze volt ekkor a kilátótól? – Nem tudom. Talán ötvenméternyire. Elég messze voltam. – Miről beszéltek akkor, amikor már felébredt, és hallhatta? – Semmiről. Abbahagyták. – Rendben. Akkor mit látott, amikor felébredt? – Három autó parkolt a tisztáson. Az egyik Porsche volt, a másik kettő nagyobb. Nem tudom, milyen márkájúak voltak, de 74

hasonlítottak egymásra. – Látta a kilátón lévő embereket? – Nem, nem láttam senkit. Túl sötét volt odafenn. De aztán megint meghallottam egy hangot, ami onnan jött, a kilátó felől. A sötétből. Mintha kiáltottak volna. Odakaptam a fejem, és abban a pillanatban két gyors villanást láttam A lövéseket. Olyan volt, mintha hangtompítós fegyvert használtak volna. Láttam, hogy valaki térdel a tisztáson. Tudja, a felvillanó fényben. De minden túl gyors volt, és ennél többet nem láttam. Bosch bólintott. – Nagyszerű, Jesse! Nagyon jól csinálja. Vegyük át újra ezt a részt, hogy minden a helyére kerüljön! Tehát aludt, de néhány hang felébresztette. Maga kinézett a bokrok mögül, és meglátta a három kocsit. Jól értettem? – Igen. – Rendben, nagyon jó. Azután ismét meghallotta valakinek a hangját, ezért lenézett a kilátó felé. Ekkor dördültek el a lövések. Így történt? – Így. Bosch bólintott. De tudta, Mitford talán egyszerűen csak azt meséli el neki, amit hallani akar. Le kellett tesztelnie a kölyköt, hogy megbizonyosodjon afelől, nem ez történik. – Tehát azt mondta, hogy a villanás fényében látta, amint az áldozat térdre esik, így van? – Nem, nem egészen. – Akkor mondja el, pontosan mit látott. – Azt hiszem, már a lövés előtt is térdelt. Olyan gyorsan történt, hogy már nem láttam volna, amikor térdre esik, úgy ahogy maga mondta. Azt hiszem, már eleve térdelt. Bosch bólintott. Mitford átment az első teszten. – Rendben, ezért kapott egy piros pontot. Most beszéljünk arról, amit hallott. Azt mondta, hogy valaki elkiáltotta magát a lövések előtt, így van? – Rendben. Mit kiáltott az az ember? 75

A fiatalember elgondolkodott egy pillanatra, aztán megrázta a fejét. – Nem vagyok benne biztos. – Rendben, nem probléma. Nem akarjuk, hogy olyasmit mondjon, amiben nem biztos. Próbáljunk ki egy gyakorlatot, hátha az segít. Hunyja le a szemét! – Tessék? – Csak hunyja le a szemét! – ismételte Bosch. – Gondoljon arra, amit látott! Próbálja maga elé idézni a képet, aztán a hangot, amit hallott. Most éppen a három autót látja, majd egy hang miatt a kilátóra siklik a tekintete. Mit mond a hang? Bosch halkan és megnyugtatóan beszélt. Mitford követte az instrukciókat, és lehunyta a szemét. Bosch várt. – Nem vagyok benne biztos – mondta végül a fiatalember. – Nem tudom kivenni a teljes szót. Azt hiszem, Allahról mondott valamit, aztán lelőtte a fickót. Bosch egy másodpercre mozdulatlanná dermedt. Majd megszólalt. – Allah? Az arab Allah szóra gondol? – Nem vagyok benne biztos. Azt hiszem, talán. – Mit hallott még? – Semmit. Tudja, a lövések elnyomtak minden más hangot. A fickó elkezdett Allahról kiabálni, aztán a lövések elnyomtak minden mást. – Úgy érti Allah Akbar, ezt kiáltotta? – Nem tudom. Csak az Allah részét hallottam. – Azt meg tudja mondani, hogy volt-e akcentusa? – Akcentusa? Fogalmam sincs. Ezt az egyetlen szót hallottam. – Brit volt? Arab? – Tényleg nem tudom. Túl messze voltam, és csak ezt az egy szót hallottam. Bosch elgondolkodott néhány pillanatra. Eszébe jutott, amit a 9/11-es terroristatámadások pilótafülkéiben lévő fekete dobozok felvételeiről olvasott. Az utolsó pillanatban a terroristák azt 76

kiáltották, hogy Allah Akbar! – Isten a legnagyobb. Stanley Kint egyik gyilkosa is ugyanezt tette volna? Ez csak megerősítette benne, hogy óvatosnak és alaposnak kell lennie. A nyomozásban nagyon sok minden múlhatott azon az egyetlen szón, amit Mitford hallani vélt a kilátón. – Jesse, mit mondott Ferras nyomozó magának erről az ügyről, mielőtt idehozta volna, ebbe a szobába? A szemtanú vállat vont. – Igazából nem mondott semmit, tényleg. – Nem beszélt arról, hogy az eddigi ismereteink alapján mit hiszünk, mivel állunk szemben, vagy arról, hogy milyen irányban halad a nyomozás? – Nem, semmi ilyesmiről nem esett szó. Bosch néhány másodpercig a fiatalembert tanulmányozta. – Rendben, Jesse – mondta végül. – Mi történt ezután? – A lövések után a tisztásról a kocsikhoz futott valaki. Ott már volt közvilágítás, így láttam is. Beszállt az egyik autóba, és hátratolatott vele, egészen a Porschéig. Aztán felnyitotta a csomagtartót és kiszállt. A Porsche csomagtartója ekkor már nyitva volt. – Hol volt a másik férfi, amíg ez történt? Mitford zavartnak tűnt. – Gondolom, meghalt. – Nem, úgy értem, a másik rosszfiú. Két rosszfiú és egy áldozat volt, Jesse. Három autó, emlékszik? Bosch mintegy segítségképpen felmutatta három ujját. – Csak egy rosszfiút láttam – mondta Mitford. – Azt, aki lőtt. Ezek szerint a másik bent maradt a Porsche mögötti kocsiban. De egy percre sem szállt ki. – Egész idő alatt csak ott ült az autóban? – Így van. Ami azt illeti, közvetlenül a lövések után ez a kocsi U alakban megfordult, és elhajtott. – A sofőrje pedig egyetlen pillanatra sem szállt ki belőle, amíg odafent volt a kilátón? 77

– Addig legalábbis nem, amíg én láttam őket. Bosch ezen is elgondolkodott egy kicsit. A Mitford által elmondottak igazi munkamegosztásra engedtek következtetni a két gyanúsított között. Ez egybecsengett Alicia Kent korábban adott beszámolójával; az egyik támadó kifaggatta, majd lefordította a válaszait, és utasításokat osztogatott a másiknak. Bosch azt feltételezte, hogy az angolul beszélő volt az, aki a kocsiban maradt a kilátón. – Rendben – mondta végül. – Térjünk vissza a történtekhez, Jesse! Azt mondta, hogy az egyik fickó közvetlenül a lövések után elhajtott, a másik pedig hátratolatott a Porsché-hoz, és kinyitotta a saját csomagtartóját. Mi történt ezután? – Kiszállt, kivett valamit a Porschéből, és áttette a másik autó csomagtartójába. Igen nehéz lehetett, mert sokat küzdött vele. Abból, ahogy tartotta, azt gondoltam, hogy két fogantyúja is van kétoldalt annak a tárgynak. Bosch tudta, a fiú most a disznót írja körül, amelyet radioaktív anyagok szállítására használnak. – És aztán? – Egyszerűen visszaült az autójába, és elhajtott. A Porsche csomagtartóját nyitva hagyta. – Senki mást nem látott? – Senkit. Esküszöm. – írja le nekem azt az embert, akit látott! – Nem igazán tudom leírni. Kapucnis pulóvert viselt, és a fejére húzta a kapucnit. Egyszer sem láttam meg az arcát, sem egyebet. Azt hiszem, a kapucni alatt símaszkot is viselt. – Miért gondolja ezt? Mitford ismét vállat vont. – Nem tudom. Csak ez volt a benyomásom. Lehet, hogy tévedek. – Magas volt? Alacsony? – Azt hiszem, átlagos testalkatú. Talán inkább alacsony. – Hogy nézett ki? Boschnak meg kellett próbálnia még egyszer. Ez nagyon fontos 78

volt, de Mitford csak megrázta a fejét. – Nem láttam – erősködött. – Majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy viselt valamilyen maszkot. Bosch nem adta fel. – Fehér, fekete, közel-keleti? – Nem tudtam megállapítani. Kapucni volt rajta és maszk, én pedig túl messze álltam tőle. – Gondoljon a kezére, Jesse! Azt mondta, fogantyúja is volt annak a tárgynak, amit átemelt az egyik autóból a másikba. Látta a kezét? Milyen színű volt a keze? Mitford elgondolkodott egy pillanatig, aztán felragyogott a szeme. – Nem, kesztyűt viselt! Emlékszem a kesztyűjére, mert az az igazi nagyfajta volt rajta, olyan, amilyet a vasutasok is hordanak odahaza, Halifaxben. Robusztus, nagy teherbírású, hosszú kézelővel, ami megvédi őket az égési sérülésektől. Bosch bólintott. Nem sikerült kiszűrnie semmi kézzelfoghatót a zavaros vallomásból, legfeljebb ezt a védőkesztyűt. Azon tűnődött, vajon kifejezetten radioaktív anyagok kezelésére kifejlesztett kesztyű volt-e. Most döbbent rá, hogy elfelejtette megkérdezni Alicia Kentet, hogy a házába betörő férfiak viseltek-e kesztyűt. Őszintén remélte, hogy Rachel Walling újra átvette vele a részleteket, amikor kettesben maradtak. Bosch csendben maradt. Néha a csend okozza a legkínosabb pillanatokat a tanúnak. Ekkor és emiatt kezdik el kitöltögetni a fehér foltokat a történet térképén. Mitford azonban nem szólalt meg. Bosch várt még egy hosszú pillanatig, majd folytatta. – Rendben, a Porschén kívül még volt két autónk odafent, írja le azt az autót, ami odatolatott a Porschéhoz! – Nem tudom, tényleg. A Porschét felismerem, mert tudom, hogy milyen, de a másik két autót nem ismertem. Mindkettő sokkal nagyobb volt, mintha négyajtósak lettek volna. – Beszéljünk arról, amelyik a Porsche előtt állt. Sedan volt? – Nem tudom, milyen márkájú volt. 79

– A sedan típust jelöl, nem márkát. Négyajtós, csomagtartós, mint például egy rendőrautó. – Igen, olyan volt! Boschnak eszébe jutott, miképp írta le Alicia Kent az ellopott autóját. – Tudja, hogy néz ki egy Chrysler-300-as? – Nem. – Milyen színű volt a kocsi, amit látott? – Nem tudom biztosan, de sötét volt. Fekete vagy sötétkék. – Mi a helyzet a másik kocsival? Azzal, amelyik a Porsche mögött volt? – Ugyanaz. Sötét sedan. Az eleje kicsit különbözött a másikétól, talán némileg kisebb is volt, de nem tudom, milyen márka lehetett. Sajnálom! A fiú elfintorodott, mintha a saját személyes kudarca lenne, hogy nem ismeri az autómárkákat és típusokat. – Semmi gond, Jesse, nagyon jól csinálja! – nyugtatgatta Bosch. – Igen sokat segített. Mit gondol, ha mutatok magának néhány képet különféle sedanokról, ki tudná választani azt, amelyiket látta? – Nem hiszem, nem láttam őket elég sokáig. Az utcai világítás sem volt jó, én meg túl messze voltam Bosch bólintott, ám ennek ellenére csalódott volt. Egy pillanatra átgondolta a dolgokat. Mitford sztorija passzolt az Alicia Kent által szolgáltatott információval. A Kent-ház két betörőjének valahogy oda is kellett jutnia a kilátóra. Az egyikük a saját kocsijával ment, a másik pedig elvitte Alicia Kent Chryslerjét, hogy abban szállítsák a céziumot. Nyilvánvaló megoldásnak tűnt. Gondolatai új kérdést vetettek fel. – Merrefelé indult el a második autó? – kérdezte Mitfordtól. – Az is megfordult, és a hegyről lefelé indult el. – Ennyi volt? – Igen, ennyi. – Maga mit tett ezután? – Én? Semmit. Egyszerűen maradtam, ahol voltam. 80

– Miért? – Halálra voltam rémülve. És meglehetősen biztos abban, hogy épp akkor néztem végig, ahogy meggyilkolnak egy embert. – Nem ment oda hozzá, hogy megnézze, él-e még, és segítségre van-e szüksége? Mitford elfordította a tekintetét Boschról, és megrázta a fejét. – Nem. Féltem. Sajnálom. – Minden rendben, Jesse. Ne aggódjon emiatt! Az áldozat halott volt. Még azelőtt meghalt, hogy a földre zuhant volna. Ami azonban jobban érdekel, hogy miért maradt olyan sokáig a rejtekhelyén. Miért nem ment le a hegyről? Miért nem tett bejelentést a 911-en? Mitford felemelte a kezét, majd visszaejtette az asztalra. – Nem tudom. Gondolom, féltem. A térkép alapján mentem fel a hegyre, így nem ismertem más utat lefelé. Közvetlenül a kilátó mellett kellett volna elmennem, és eszembe jutott, hogy mi lesz, ha pont akkor érnek oda a zsaruk, amíg én arra járok? Attól féltem, hogy engem fognak megvádolni. Aztán az jutott eszembe, hogy ha a maffia vagy valami efféle szervezet végezte ki, és kiderül, hogy mindent láttam, akkor megölnek vagy ilyesmi Bosch bólintott. – Azt hiszem, túl sok amerikai filmet néznek maguk odafent, Kanadában. Nem kell aggódnia. Mi majd megvédjük. Hány éves is, Jesse? – Húsz. – Szóval mit keresett Madonna házánál? Nem túl öreg magához egy kicsit? – Nem, nem magam miatt mentem. Az anyám miatt. – Az anyja miatt leskelődött a popsztár után? – Nem vagyok leskelődő. Csak autogramot akartam kérni az anyámnak, vagy egy fényképet kérni tőle, vagy bármit. Valami kis apróságot akartam hazaküldeni neki, de nincs semmim. Tudja, csak azért, hogy lássa ő is, minden rendben van velem. Azt hittem, ha elmesélem neki, hogy találkoztam Madonnával, akkor nem érzem magam olyan... tudja, milyennek. 81

Madonnát hallgatva nőttem fel, mert az anyám mást sem hallgatott, és azt gondoltam, amolyan király lenne, ha küldenék neki valamit tőle. Nemsokára születésnapja lesz, nekem meg nincs semmim. – Miért jött Los Angelesbe, Jesse? – Nem is tudom. Egyszerűen annak a helynek tűnt, ahova mennem kell. Azt reméltem, bekerülhetek egy bandába vagy efféle. De úgy tűnik, a legtöbben már eleve bandával jönnek ide. Nekem meg nincs. Boschnak az jutott eszébe, hogy Mitford egyfajta vándortrubadúr szerepkört öltött magára, de sem gitár, sem bármilyen más hordozható hangszer nem volt az irodában a hátizsákja mellett. – Zenész vagy énekes? – Gitározok, de néhány nappal ezelőtt be kellett adnom zálogházba. Majd kiváltom. – Hol lakik? – Pillanatnyilag nem nagyon van hol laknom. Tegnap fent akartam éjszakázni a hegyen. Gondolom, ez az igazi oka annak, miért nem léptem le azután, hogy láttam, mi történt azzal a fickóval odafent. Tényleg nem volt hova mennem. Bosch megértette. Jesse Mitford semmiben sem különbözött attól a számtalan másiktól, akik minden hónapban egymás után szállnak le a buszokról, vagy akik becuccolnak a városba. Több álom, mint terv vagy pénz. Több remény, mint szakértelem, képesítés vagy intelligencia. Nem csak az elbukottak járnak a sikeresek nyomában. Ám van egy vonás, ami mindannyiukra jellemző: a kétségbeesés határmezsgyéjén való létezés. Néhányan soha nem tudnak megszabadulni ettől a mezsgyétől: még akkor sem, ha a nevüket reflektorfény világítja meg, és a hegyek tetején vesznek maguknak házat. – Tartsunk szünetet, Jesse! – indítványozta Bosch. – Telefonálnom kell. Ha végeztem, valószínűleg átvesszük még egyszer a történteket. Jó lesz ez így magának is? És körülnézek, hátha találok magának egy hotelszobát vagy valamit éjszakára. Mitford biccentett. 82

– Addig gondolkozzon az autókról és a fickóról, akit látott, Jesse! Jó lenne, ha vissza tudna emlékezni még néhány részletre. – Próbálok, de... Nem fejezte be, és Bosch magára hagyta. A folyosón a nyomozó bekapcsolta a kihallgató szoba légkondicionálóját. Tizennyolc fokra állította. Hamarosan lehűl a helyiség levegője, és Mitford izzadás helyett elkezd fázni – bár tekintettel arra, hogy Kanadából jön, még az is lehet, hogy nem. Egy kis hűtés után Bosch még egyszer le akarta támadni, hogy lássa, kiderül-e újabb részlet. Az órájára nézett. Majdnem hajnali öt óra volt. A szövetségiek által megrendezni kívánt találkozóig kevesebb, mint négy óra volt hátra. Noha rengeteg dolgot kellett elintéznie, még volt egy kis ideje Mitfordra. Az első kör hatékonynak bizonyult. Nem volt oka azt feltételezni, hogy többet fog megtudni a második menetben. Az irodába érve Ignacio Ferrasra bukkant, aki az asztalánál ülve dolgozott. Elfordulva ült a székén, és egy kicsúsztatható asztallapon gépelt valamit a laptopján. Bosch észrevette, hogy Mitford holmijai helyett immár új bizonyítékos tasakok és iratmappák foglalják el a helyet társa asztalán. Minden a helyszínelő csapattól érkezett, most, hogy az ügy két helyszínűre duzzadt. – Harry, sajnálom, hogy nem mentem át megnézni benneteket – mentegetőzött Ferras. – Megtudtál valami újat a kölyöktől? – Haladunk. Csak szünetet tartok. A harmincéves Ferras testének edzettsége egy atlétáéval vetekedhetett volna. Az íróasztalára kitett kupát azért kapta, mert akadémiai évfolyamában ő lett az év legjobb sportolója. Kávészínű bőrével és rövidre nyírt tüskehajával jóképű is volt. Zöld szeme áthatóan világított. Bosch a saját asztalához lépett, hogy telefonáljon. Gandle hadnagyot készült felhívni, hogy tájékoztassa a fejleményekről. – Lenyomoztad már az áldozat fegyverét? – kérdezte Ferrast. – Igen, lekértem az ATF számítógépéről. Fél évvel ezelőtt vett egy huszonkettes apró pisztolyt. Amolyan nőknek valót. Smith & 83

Wessont. Bosch bólintott. – A huszonkettes stimmel. Nincs kimeneti sérülés. – Ez az a golyó, ami bemegy, de soha nem jön ki. Ferras úgy adta elő ezen utolsó megjegyzését, mintha tévés reklámszlogent skandálna, és jót nevetett a saját viccén. Bosch a humor mögötti mélységekre gondolt. Stanley Kentet figyelmeztették, hogy a szakmája sebezhetővé teszi. Minderre azzal reagált, hogy vett magának egy pisztolyt, amivel megvédheti magát. Most pedig Bosch fogadni mert volna arra, hogy a saját kezűleg vett pisztolyt fordították ellene, mégpedig egy terrorista, aki Allah nevét kiáltotta, amikor meghúzta a ravaszt. Micsoda világ az, gondolta, amikor valaki a saját istene nevét veszi a szájára, amikor megöl egy másik embert? – Nincs egyetlen jó út sem – szólalt meg Ferras. Bosch a két asztal felett a társára nézett. – Hadd mondjak valamit! – mondta. – Tudod, mi az, amit egy életre megtanulsz ebben a szakmában? – Nem. Mi az? – Hogy soha nincs jó út.

84

9.

Bosch visszaballagott a kapitány irodájába, hogy újratöltse a kávésbögréjét. Amikor a zsebébe nyúlt az újabb egydollárosért, beleakadt a keze Brenner névjegykártyájába, erről meg eszébe jutott az ügynök kérése, hogy tájékoztassák a tanú használhatóságáról. Bosch azonban csak az imént tájékoztatta Gandle hadnagyot arról, amit a fiatal kanadai a kilátón látott és hallott, s ketten együtt úgy határoztak, hogy egyelőre titokban tartják Mitford kilétét és a tőle kapott információt. Legalábbis a reggel kilencre tervezett megbeszélésig, ami legjobb esetben is kétesélyes volt: kipakolós vagy mindent elhallgatós lesz. Amennyiben a szövetségi erők továbbra is bevonják az LAPD-t a nyomozásba, akkor tiszta információáramlás várható mindkét részről. Egyenlő mértékű szolgáltatás. Ám Bosch csak akkor volt hajlandó megosztani a szemtanú történetét, ha megkapja a maga részét a nyomozásból. Gandle megígérte, hogy ő meg tájékoztatja a rendőrségi hierarchia felsőbb szintjén állókat. Mivel a nyomozás utolsó fázisában Allah neve is felmerült, az ő feladata lett, hogy az ügy egyre nagyobb horderejéről felsőbb körökben is tudomást szerezzenek. Bosch a teli bögrével a kezében visszaballagott az íróasztalához, és elkezdte átnézni a gyilkossági helyszínen és a Kent-házból összegyűjtött bizonyítékokat, mely utóbbiban Alicia Kentet tartották fogva, amíg a férje megpróbált eleget tenni fogva-tartói parancsainak A gyilkossági helyszínen talált anyagok többségét már ismerte. Kipakolta Stanley Kent személyes ingóságait a tasakokból, és átvizsgálta őket. A nyomozás eme szakaszában a helyszínelők már 85

elvégezték a maguk feladatát a holmikon, így nyugodt szívvel kézbe vehette őket. Az első darab a fizikus BlackBerryje volt. Bosch nem mozgott otthonosan a digitális világban, és ezt készséggel el is ismerte. A saját mobilját nagy biztonsággal kezelte, de a készülék alapmodell volt, alapfunkciókkal: telefonálni tudott vele, és el tudta menteni a telefonszámokat a névjegyzékbe. Amennyire ő tudta, ennél többre nem volt képes a készülék. Mindez azt jelentette, hogy most meglehetősen elveszettnek érezte magát, ahogy megpróbálta megvizsgálni az evolúció egy magasabb fokán álló szerkezetet. – Harry, segítsek? Bosch felnézett, és meglátta, hogy Ferras mosolyogva figyeli. A nyomozó zavarba jött technológiai ismereteinek hiányossága miatt, de nem annyira, hogy ne fogadja el a felajánlott segítséget. – Te tudod, hogy működik ez a kütyü? – Persze. – E-mailezni is tud, ugye? – Hát, kéne tudnia. Boschnak fel kellett állnia, hogy a két asztalon keresztül átnyújthassa a telefont. – Tegnap este hat óra körül Kentnek sürgősségi jelzéssel ellátott e-mailt küldött a felesége. Ehhez volt csatolva az a kép, amelyen összekötözve fekszik az ágyon. Szeretném, ha megkeresnéd, és nézd meg, ki tudjuk-e valahogy nyomtatni a fényképpel együtt. Újra meg akarom nézni a képet, de annál az apro képernyőnél nagyobb méretben. Amíg Bosch beszélt, Ferras már el is kezdett dolgozni a BlackBerryn. – Megoldható – felelte. – Egyszerűen továbbítom az e-mailt magamnak. Aztán itt nálam megnyitom és kinyomtatom. Ferras a hüvelykujjával gépelni kezdett a telefon apró billentyűzetén. Boscht a készülék valami gyerekjátékra emlékeztette. Repülőgépen látott kiskölyköket ilyennel játszani. Soha nem értette, miért nyomkodják lázas izgalommal az emberek a telefonjaikat. 86

Biztos volt benne, hogy ez egyfajta figyelmeztetés, a civilizáció vagy az emberiség hanyatlásának a jele, de nem tudta pontosan megfogalmazni, miként is érez ezzel kapcsolatban. A digitális világot mindig is hatalmas előrelépésnek állították be az emberiség történetében, ám ő szkeptikus maradt. – Megtaláltam, és már el is küldtem! – tájékoztatta Ferras. – Néhány perc alatt átér, és kinyomtatom. Még valami? – Meg tudod nézni rajta, hogy milyen bejövő és kimenő hívásai voltak? Ferras nem válaszolt. Szaporán nyomkodni kezdte a telefon gombjait. – Mennyi időre visszamenőleg akarod ellenőrizni a hívásait? – kérdezte. – Egyelőre csak úgy tegnap délig – válaszolta Bosch. – Megtaláltam a híváslapot. Mutassam meg, hogy kell használni, vagy azt akarod, hogy egyszerűen adjam meg a számokat? Bosch felállt, és megkerülte az asztalsort, majd odaállt a társa mögé, hogy lássa a válla felett a kis kijelzőt. – Csak nagy vonalakban mondd el, hogy működik, aztán később átvesszük a részleteket is – kérte. – Ha megpróbálnád az egészet elmagyarázni, az idők végezetéig itt ülnénk. Ferras bólintott és elmosolyodott. – Nos – kezdte–, ha egy olyan számot hívott, vagy egy olyan számról hívták, ami szerepel a telefonkönyvében, akkor azt a nevet látod, amihez az adott szám a telefonkönyvben hozzá van rendelve. – Értem. – Egész délután sokat telefonált, és őt is sokszor keresték: az irodából, különféle kórházakból és más, a telefonkönyvben szereplő helyekről, meg emberek, valószínűleg azok az orvosok, akikkel együtt dolgozott. Három hívása volt egy Barry nevű embertől, feltételezem, ő volt a cégtársa. Utánanéztem az államunk gazdasági társulásokat regisztráló jegyzékében, mely szerint a K&K Orvosfizikus Társaság tulajdonosa Kent és egy Barry Kelber nevű fickó. Bosch bólintott. 87

– Igen – mondta. – Erről jut eszembe, reggel azzal kell kezdenünk, hogy beszélünk a cégtársával. A nyomozó áthajolt Ferras asztalán, és elvette a jegyzettömböt a sajátjáról. Belekörmölte Barry Kelber nevét. Ferras eközben tovább fürkészte a mobiltelefon híváslistáját. – Hat órától folyamatosan kereste a feleségét; a mobilján és az otthoni számukon is. Az az érzésem, hogy ezeket az asszony nem vette fel, mert három percen belül tízszer kereste. Egyfolytában hívta. Mindez azután történt, hogy megkapta azt a sürgősségi jelzéssel ellátott e-mailt. Bosch úgy látta, némiképp kezd összeállni a kép. Kent munkanapja rutin szerint zajlott, sokan keresték telefonon, és ő is sokakat hívott, de kivétel nélkül ismerős személyekkel és helyekkel vette fel a kapcsolatot. Aztán meglátta az elektronikus levélhez csatolt fényképeket, és őrült módjára elkezdett hazatelefonálgatni. Az asszony nem vette fel a telefont, ettől még jobban megrémült. Végül elindult, és követte az e-mailben küldött utasításokat. Ám hiába tett meg minden tőle telhetőt, hiába teljesítette a parancsokat, mindettől függetlenül mégis megölték a kilátón. – Mi siklott félre? – tette fel a kérdést hangosan. – Mire gondolsz, Harry? – Odafent, a kilátón. Még mindig nem értem, hogy miért ölték meg. Teljesítette a parancsaikat. Átadta a cuccot. Mi siklott félre? – Nem tudom. Talán azért ölték meg, mert meglátta egyikük arcát. – A szemtanúnk azt állítja, maszkot viseltek. – Nos, akkor talán semmi nem siklott félre. Talán végig az volt a terv, hogy végül megölik. Hangtompítót is készítettek, emlékszel? És az, ahogy a fickó Allah nevét kiáltotta, nem azt erősíti meg, hogy bármi is félresiklott volna. Hanem inkább úgy tűnik, mintha a tervük része lett volna a gyilkosság. Bosch bólintott. – Ha a gyilkosság a terv része volt, akkor miért őt ölték meg, miért nem az asszonyt? Miért hagytak szemtanút? 88

– Nem tudom, Harry. Azoknak a nagyon hithű muzulmánoknak nincs valami törvényük arra, hogy nem szabad bántani a nőket? Mert akkor nem juthatnak be a paradicsomba, a mennyországba vagy akárhova, ahova menni szoktak? Bosch nem válaszolt, mert ő maga sem ismerte azokat a kulturális szokásokat, melyekre a társa olyan nyersen utalt. Ám a felmerülő kérdés tudatosította benne, mennyire a saját természetes közegén kívülre került. Megszokta, hogy olyan gyilkosokat üldöz, akiket mohóság, vágy vagy a hét fő bűn valamelyike mozgat. A vallási fanatizmus vajmi ritkán szerepelt a listán. Ferras letette a BlackBerryt, majd visszafordult a saját számítógépéhez. Számos nyomozóhoz hasonlóan szerette a saját laptopját használni, mert a divízió által a rendelkezésükre bocsátott számítógépek öregek voltak és lassúak, s a legtöbbjük több vírust hordozott, mint egy Hollywood sugárúti prosti. Elmentette, amin éppen dolgozott, majd megnyitotta a levelezőprogramját. A Kent telefonjáról továbbított e-mail már megérkezett. Ferras megnyitotta és elfüttyentette magát, amikor megpillantotta az Alicia Kent összekötözött és mezítelen testéről készített fotót. – Hát igen, ez azért megteszi – jegyezte meg. Arra célzott, hogy most már érti, miért adta át a fizikus a céziumot. Ferras nem volt még egy éve sem házas, és útban volt náluk a baba. Bosch épp csak elkezdte megismerni fiatal társát, ám azt biztosan tudta, hogy halálosan szerelmes a feleségébe. íróasztala üveglapja alá a menyasszonyát ábrázoló fényképekből készült montázst tett. Bosch azoknak az áldozatoknak a fényképeit tartotta a sajátja alatt, akiknek még nem találta meg a gyilkosát. – Nyomtasd ki nekem! – kérte Bosch. – Ha tudod, nagyítsd fel és játssz csak bátran azzal a telefonnal, hátha találsz még valamit. Bosch visszament a saját helyére, és leült. Ferras felnagyította a képet, s az e-maillel együtt kinyomtatta a terem hátsó végében elhelyezett színes nyomtatón. Odament érte, majd visszatért, és Bosch kezébe nyomta. 89

Bosch már felvette olvasószemüvegét, ám íróasztala egyik fiókjából most egy négyszögletes nagyítót is elővett, amit még akkor vett meg, amikor feltűnt neki, hogy a szemész által felírt dioptria már nem elég, ha sokat kell dolgoznia. Soha nem vette elő, amikor a terem tele volt nyomozóval. Nem akart tálcán felkínálni olyasmit, ami akár tréfából, akár nem, de nevetség tárgyává tenné. Az asztalára tette a kinyomtatott papírlapot, és fölé hajolt a nagyítóval A kötelékeket tanulmányozta, melyek a nő végtagjait a törzse mögé feszítették. A támadók hat műanyag rögzítőhurkot használtak: mindegyik végtagjára tettek egyet, majd az ötödikkel összekötözték a két bokáját, a hatodikkal pedig a csuklóját tartó hurkokat húzták a bokájához. Nagyon is bonyolult eljárást választottak az asszony megkötözésére. Bosch nem így járt volna el, ha ő akar gúzsba kötni egy feltehetően ellenállást tanúsító nőt. Jómaga kevesebb köteléket használt volna, s mellé egyszerűbb és gyorsabb eljárásmódot. Nem tudta biztosan, mit jelent ez, vagy jelent-e egyáltalán valamit. Előfordulhat, hogy Alicia Kent egyáltalán nem is küszködött, és fogva tartói az együttműködéséért cserébe tették még rá azt a plusz néhány hurkot, hogy elviselhetőbbé tegyék a megkötözve rá váró órákat az ágyon. Boschnak az volt az érzése, hogy az alkalmazott módszerrel nem feszítették annyira hátra a karját és a lábát, mint amennyire amúgy megtehették volna. Aztán eszébe jutottak az Alicia Kent csuklóján látott sérülések, és rádöbbent, akárhogy is volt, a meztelenül és gúzsba kötötten töltött órák nem lehettek könnyűek. Úgy döntött, egyetlen dologban biztos csak a fénykép alapos áttanulmányozása után: ismét beszélnie kell vele, s részletesebben átvenni a történteket. A jegyzettömbje egy új oldalára lefirkantotta a megkötözéssel kapcsolatos kérdéseit. A lap üresen maradt részére azokat a kérdéseket akarta írni, amelyek még úgyis eszébe jutnak, amíg felkészül az asszony második kihallgatására. A fénykép tanulmányozása közben egyelőre semmi nem jutott eszébe. Amikor végzett, félretette a nagyítóját, és elkezdte 90

áttanulmányozni a gyilkossági helyszínről készült törvényszéki szakértői jelentéseket. Itt sem keltette fel semmi az érdeklődését, ezért gyorsan továbblépett a Kent-házban talált bizonyítékokra és a helyszínelésről készített jelentésekre. Mivel ő és Brenner sebtében hagyták el a házat, hogy mielőbb elinduljanak a Saint Agathába, Bosch nem volt ott, amikor a helyszínelő technikusok átfésülték a házat a behatolók által hagyott nyomok után. Izgatott kíváncsisággal várta, hogy megtudja, mit találtak, feltéve, hogy találtak egyáltalán valamit. Ám a Kent-ház anyagai között csak egyetlen bizonyítékos tasakra bukkant, s azok is csak a fekete műanyag hurkokat tartalmazták, melyekkel összekötözték Alicia Kent bokáját és csuklóját, s melyeket Rachel Walling vágott el, hogy kiszabadítsa. – Várjunk csak egy percet! – szólalt meg Bosch, s felemelte az átlátszó műanyag tasakot. – Ez az egyetlen bizonyíték, amit a Kentházban találtunk? Ferras felnézett. – Ez az egyetlen tasak, ami eljutott hozzám Ellenőrizted a bizonyíték-nyilvántartást? Abban mindennek benn kell lennie. Talán még mindig feldolgozás alatt áll egy részük. Bosch addig keresgélt a Ferras által begyűjtött dokumentumok között, amíg meg nem találta a nyilvántartást. Még a legutolsó porszemet is rögzítik itt, amit a technikusok elmozdítanak egy helyszínről. Segített a bizonyítékok láncolatának nyomon követésében. A nyilvántartásból megtudta, hogy a Kent-házból több dolgot elhoztak a helyszínelők túlnyomó részük apró hajszál- és szövetminta volt. Erre számított, mert ez alapkövetelmény, noha nem lehetett előre tudni, hogy a minták a gyanúsítottaktól származnak-e. Ám a szakmában töltött hosszú évei alatt Bosch még egyszer sem találkozott makulátlan bűnügyi helyszínnel. A természet alaptörvényéhez tartozik, hogy ha bűntény történik, az mindig nyomot hagy – legyen az bármilyen apró is – a környezetén. A kérdés csak az, hogy megtalálják-e. 91

A listára minden egyes hurkot külön bejegyzésként vittek fel, s ezt számos, különböző helyiségekből – kezdve a hálószoba szőnyegétől egészen a vendég fürdőszoba csaptelep szifonjáig – származó haj- és rostszálminták követték. A dolgozófülke számítógépének egere is bekerült a nyilvántartásba, csakúgy, mint a Nikon fényképezőgép lencsevédő kupakja, amelyet a házaspár hálószobájában, az ágy alatt találtak meg. Mégis a lista utolsó bejegyzése volt a legérdekesebb Bosch számára. A bizonyíték leírásában nemes egyszerűséggel az állt, hogy cigarettahamu. Bosch el sem tudta képzelni, bizonyítékként milyen értéke lehet a cigarettahamunak. – Van még valaki a helyszínelőktől odafent, Kentéknél? – kérdezte Ferrastól. – Fél órával ezelőtt még voltak – jött a válasz. – Buzz Yates és a látens bizonyítékos nő, akinek a nevét mindig elfelejtem. Bosch felkapta a telefont, és felhívta a helyszínelők irodáját. – Buzz, de jó, pont veled akartam beszélni! – Kivel beszélek? – Harry Bosch vagyok. A Kent-ház helyszínelésével kapcsolatban hívlak. Mesélj nekem arról a cigarettahamuról, amit begyűjtöttetek! – Ó, igen. Egy teljesen tövig leégett cigarettáról van szó. Az ott lévő FBI-ügynök kért meg, hogy vegyek belőle mintát. – Hol találtátok? – Az ügynöknő vette észre. A vécétartály tetején volt a vendégfürdőben. Mintha azért tette volna oda valaki, hogy eresszen egyet, aztán elfeledkezett róla. Teljesen leégett, aztán magától elaludt. – Szóval már csak hamu volt, amikor megtalálta? – Ahogy mondod. Szürke hernyó. De ragaszkodott ahhoz, hogy vegyünk belőle neki mintát. Azt mondta, az ő laborjuk talán tud vele kezdeni valamit... – Várj egy percet, Buzz! Ti odaadtátok neki a bizonyítékot? – Nos, ha úgy vesszük. Igen. Ő... 92

– Mit értesz azon, hogy ha úgy vesszük? Vagy igen, vagy nem. Odaadtad Walling ügynöknek a cigarettahamut, amit az én helyszínemen gyűjtöttél össze? – Igen – ismerte el Yates. – De alaposan kifaggattam előtte, és kezességet vállalt mindenért, Harry. Azt mondta, a hivatal kutatólaborja ki tudja elemezni a hamut, és képes megállapítani a dohányt, amiből meg ki lehet deríteni, hogy milyen országból származott a cigaretta. Mi semmi ilyesmit nem tudunk elvégezni. Hozzá sem tudunk nyúlni. Azt mondta, rendkívül hasznos lenne ez a nyomozás szempontjából, mert esetlegesen terroristákkal van dolgunk, külföldi terroristákkal. így hát beleegyeztem. Elmesélte, hogy egyszer egy gyújtogatásos ügyön dolgozott, ahol egyetlen körömnyit találtak meg a tüzet okozó cigarettából. Ebből állapították meg a márkáját, ami meg leszűkítette a gyanúsítottak körét egyetlen személyre. – És elhitted neki? – Nos… igen, elhittem. – Tehát tényleg odaadtad neki a bizonyítékomat. Bosch hangjában rezignáltság csendült. – Harry, ez nem a te bizonyítékod. Mindannyian ugyanabban a csapatban vagyunk, nem? – De igen, Buzz, hát persze. Bosch letette a kagylót, és éktelen káromkodásban tört ki. Ferras megkérdezte, mi a baj, de Bosch egy legyintéssel kitért a válasz elől. – A szokásos szövetségi szarkeverés. – Harry, aludtál valamit a riasztás előtt? Bosch az asztalok felett a társára nézett. Pontosan tudta, hova akar Ferras kilyukadni a kérdéssel. – Nem – válaszolta. – Ébren voltam. De az alváshiánynak semmi köze ahhoz, hogy kész vagyok az FBI-tól. Régebb óta csinálom ezt, mint ahány éves te vagy. Tudom, hogy kell az alváshiányt kezelni. – A magasba emelte a kávésbögréjét. – Egészségünkre! – mondta. – Ez akkor sem jó így – válaszolta Ferras. – Még egy darabig úgyis elleszünk ezzel. 93

– Ne aggódj miattam! – Rendben, Harry. Bosch gondolatai visszakanyarodtak a cigarettahamuhoz. – Mi a helyzet a fényképekkel? – szólította meg ismét Ferrast. – Elhoztad a Kent-házban készített képeket? – Igen, itt vannak valahol Ferras belekotort az asztalán lévő iratokba, aztán kiemelte a fotókat tartalmazó mappát, és átlökte Boschhoz. A nyomozó átfutotta őket, és talált is három felvételt a vendégfürdőről. Az első az egész helyiséget ábrázolta, a második a vécét, melynek tartályán ott hevert a hamucsík, a harmadik pedig közeli kép volt a „szürke hernyóról”, ahogy Buzz Yates nevezte. Kiterítette maga elé a három felvételt, és ismét a nagyítót hívva segítségül, szemügyre vette őket. A közeli felvételen a fényképész egy tizenöt centiméteres vonalzót tett a tartályra a hamucsík mellé, hogy rögzítse az arányokat. A hamuszál közel öt centiméteres volt, majdnem egy egész cigaretta. – Észrevettél már valamit, Sherlock? – szólt át hozzá Ferras. Bosch felnézett a fiatalemberre. Ferras teli szájjal vigyorgott. Bosch nem viszonozta; úgy döntött, most már a saját társa előtt sem használhatja a nagyítót, ha nem akar nevetség tárgya lenni. – Még nem, Watson – válaszolta. Úgy vélte, ez majd befogja Ferras száját. Senki nem akar Watson lenni. Folytatta a vécés kép tanulmányozását, és nyugtázta magában, hogy az ülőke fel van hajtva. Ez azt valószínűsítette, hogy férfi használta a fürdőt, vizelésre. A cigarettahamu ténye azt látszott megerősíteni, hogy az egyik támadó járt ott. Bosch szemügyre vette a vécé feletti falat. Apró, bekeretezett, téli tájat ábrázoló képet akasztottak ki rá. A csupasz ágak és az acélszürke égbolt New Yorkot vagy a keleti part valamelyik részét juttatta Bosch eszébe. A kép felidézte benne az egyik ügyét, amit vagy egy éve zárt le. Még a lezáratlan ügyek egységnél dolgozott akkoriban. Felkapta a kagylót, és ismét felhívta a helyszínelőket. Amikor Yates felvette, a 94

nyomozó megkérdezte tőle, ki vizsgálta meg a Kent-házban a látens ujjlenyomatokat. – Tartsd egy kicsit! – kérte Yates. Nyilvánvalóan még mindig bosszús volt Bosch korábbi hívása miatt, mert igen ráérősen hívta oda a látens nyomokkal foglalkozó technikust a készülékhez. Bosch végül vagy négy percig várakozott, de ez idő alatt is a Kentéknél készült fotókat fürkészte a nagyítójával. – Witting – szólt végül egy hang a kagylóba. Bosch korábbi ügyek kapcsán már ismerte a nőt. – Andrea, Harry Bosch vagyok. A Kent-házzal kapcsolatban szeretnék kérdezni néhány dolgot. – Mire van szükséged? – Meglézerezted a vendégfürdőt? – Természetesen. Arra gondolsz, amelyikben a hamut találták, meg a felhajtott ülőkét? Igen, megcsináltam. – Találtál valamit? – Nem, semmit. Letörölték. – Mi a helyzet a vécé feletti fallal? – Azt is ellenőriztem Ott sem volt semmi. – Csak ennyit akartam tudni. Köszönöm, Andrea. – Sok sikert! Bosch letette a készüléket, és ismét szemügyre vette a hamucsíkról készült képet. Valami zavarta vele kapcsolatban, de nem tudta megfogalmazni, hogy micsoda. – Harry, mit kérdeztél a vécé feletti falról? Bosch Ferrasra nézett. A fiatalembert részben azért osztották be Bosch mellé, hogy gyakorlottabb kollégaként mentora lehessen a tapasztalatlan nyomozónak. Bosch úgy döntött, hogy szemet huny a Sherlock Holmes beszólás felett, és megosztja vele a történetet. – Úgy harminc évvel ezelőtt volt egy ügy Wilshire-ben. Egy nőt és a kutyáját belefojtották a saját fürdőkádjába. Az egész helyiséget patyolattisztára törölték, de az ülőke fel volt hajtva a vécén. Ebből a nyomozók megtudták, hogy férfit keresnek. Magát a vécét is 95

áttörölték, de a mögötte lévő falon tenyérlenyomatra bukkantak. A fickónak csurgatnia kellett, és közben nekitámaszkodott a falnak. A tenyér méretéből ki tudták következtetni a magasságát. Azt is megtudták, hogy balkezes. – Honnan? – Onnan, hogy a falon jobb kéz lenyomata volt. Úgy okoskodtak, hogy az ember az ügyesebbik kezével fogja a szerszámát eresztés közben. Ferras egyetértően bólogatott. – Sikerült a tenyérhez gyanúsítottat is találni? – Igen, de csak körülbelül harminc évvel később. Tavaly zártuk le, még a lezáratlan ügyek egységnél Az akkori társamhoz és hozzám került, és betoltuk a mintát a központi nyilvántartóba. Azonnali találat volt. A fickó Ten Thousand Palmsban élt, kint a sivatagban, mi pedig elmentünk, hogy elkapjuk. Még azelőtt agyonlőtte magát, hogy letartóztathattuk volna. – Hűha! – Tudod, mindig is kísértetiesnek tartottam ezt az ügyet. – Miért? Azért, mert megölte magát? – Nem, nem azért. Hanem mert egy tenyérlenyomatból jutottunk el hozzá, ki a Ten Thousand Palmsba. – Ó, igen. Ironikus. Szóval nem tudtatok beszélni vele? – Nem igazán. De biztosak voltunk benne, hogy ő a tettes. Mintegy a bűne beismerésének vettem azt, ahogy ott előttünk megölte magát. – Persze, természetesen. Csak úgy értettem, hogy szívesen elbeszélgettem volna vele, hogy megkérdezzem, a kutyát miért ölte meg. Ennyi. Bosch egy pillanatig a társára meredt. – Azt hiszem, ha beszéltünk volna, jobban érdekelt volna bennünket, hogy miért ölte meg a nőt. – Igen, tudom. Csak azon tűnődtem, hogy a kutyát miért, tudod? – Azt hiszem, attól tartott, hogy a kutya talán azonosítani tudja. Mert mondjuk, ismeri és reagál a jelenlétében. Nem akart 96

kockáztatni. Ferras úgy bólintott, mint aki elfogadja a magyarázatot. Amit Bosch abban a pillanatban talált ki. A kutya kérdése soha, egy pillanatra sem merült fel a nyomozás során. Ferras folytatta a munkáját, Bosch pedig hátradőlt a székén, és átgondolta a dolgokat a mostani ügy kapcsán. Pillanatnyilag kérdések és gondolatok kavalkádja kavargott a fejében. Ám újra és újra előtört elméjében az alapvető kérdés: miért ölték meg Stanley Kentet? Alicia Kent azt mondta, hogy a két támadó, aki foglyul ejtette, símaszkot viselt. Jesse Mitford is úgy vélte, hogy a férfi, aki megölte Kentet a kilátón, símaszkot viselt. Bosch elméje esdekelve könyörgött a válaszért: mi értelme megölni Stanley Kentet, ha még azonosítani sem tudja azt, aki megzsarolta? És minek viselni a maszkot, ha végig azt tervezték, hogy megölik? Úgy vélte, a maszkkal Kentben akartak hamis biztonságérzetet kelteni, hogy együttműködésre bírják. De ez a következtetés sem igazán stimmelt. Ismét félretette a kérdéseket, mert úgy ítélte meg, egyelőre nem áll elegendő információ a rendelkezésére ahhoz, hogy megválaszolhassa őket. Ivott néhány korty kávét, és összeszedte magát, hogy megvívja a következő ütközetet Jesse Mitforddal az interjúszobában. De előtte még elővette a telefonját. Az Echo Parkos ügy kapcsán még mindig megvolt neki Rachel Walling száma. Úgy döntött, soha nem törli ki. Megnyomta a híváskezdeményező gombot, de magában felkészült rá, hogy a nő kinyomja a saját készülékét. A szám még élt, ám csak a hangposta jelentkezett be a nő hangján, s közölte vele, hagyjon üzenetet a sípszó után. – Harry Bosch vagyok – kezdett a mondanivalójába. – Beszélnem kell veled néhány dologról, és vissza akarom kapni a cigarettahamumat. Az a helyszín az enyém volt. Befejezte a hívást. Tisztában volt azzal, hogy az üzenet fel fogja bosszantani a nőt, talán még meg is haragszik. Azt is tudta, visszafordíthatatlanul halad afelé, hogy olyan összetűzésbe keveredjen Rachellel és az FBI-jal, ami nem feltétlenül szükséges, és 97

ami akár könnyedén elkerülhető is lehetne. Ám Bosch nem tudta rászánni magát, hogy meghazudtolja önmagát. Még Rachel és annak az emléknek a kedvéért sem, ami egyszer az övék volt. Még a nővel való közös jövő reményének a kedvéért sem, amit pedig ugyanúgy őrizgetett, mint a számot mobiltelefonja szívében.

98

10.

Bosch és Ferras kilépett a Mark Twain Hotel főkapuján. Éppen pirkadni kezdett. A fény most kezdte csak átvenni az uralmat az éjszakai égbolton. A tengermély kék elkezdett szürkülni, sűrűvé vált, és elmélyítette az utcákat uraló árnyékokat. Mintha szellemvárosba kerültek volna, és Bosch ezt tökéletesen rendjén valónak érezte. Megfelelt a hangulatának. – Szerinted nyugton marad? – törte meg a csendet Ferras. Bosch vállat vont. – Nem tud hova menni – felelte. Épp most jelentették be a tanújukat a szállodába, Stephen King álnéven. Jesse Mitford értékes tőkének bizonyult, ő volt Bosch utolsó ütőkártyája. Bár Mitford továbbra sem tudott személyleírást adni a férfiról, aki lelőtte Stanley Kentet, és elvitte a céziumot, tiszta és egyértelmű képet adott a nyomozásnak a Mulholland kilátón történtekrőL Akkor is nagyon hasznos lesz, ha a vizsgálatot egyszer letartóztatás és bírósági tárgyalás követi. Az ő sztorija lehet a bűntény narra-tívája. Az ügyész segítségével ő lehet az, aki összeköti a pontokat a bíró és az esküdtszék számára, és ettől értékessé vált, függetlenül attól, hogy tudja-e azonosítani a gyilkost vagy sem. Miután Bosch beszélt Gandle hadnaggyal, úgy döntöttek, hogy nem hagyják az ifjú vándormadarat elrepülni. Gandle hozzájárult annak a szállodautalványnak a kiadásához, amivel Mitford négy napig megszállhat a Mark Twainben. Addigra már kitisztulnak annyira a dolgok, hogy lássák, milyen irányt vesz az ügy. Bosch és Ferras beszállt a Crown Victoriába, amelyet még Ferras hozott el a kapitányság gépkocsiparkjából, és elindultak a Wílcoxon a Sunset felé. Bosch ült a volán mögött. A jelzőlámpa pirosra váltott, 99

így előhalászta a mobilját. Rachel Walling nem hívta vissza, ezért azt a számot tárcsázta, amit az ügynöknő partnerétől kapott. Brenner azonnal felvette, ám Bosch óvatosan vágott bele a beszélgetésbe. – Csak bejelentkeztem – kezdte. – Még mindig áll a megbeszélés kilenckor? Mielőtt tájékoztatta volna Brennert, Bosch biztosra akart menni, hogy még mindig részesei a nyomozásnak. – Ö... igen. Igen, még mindig tervbe van véve a megbeszélés, de elhalasztották. – Mikorra? – Azt hiszem, tízre. Tudatni fogjuk magukkal A válasz nem úgy hangzott, mintha a helyiekkel tartandó megbeszélés eldöntött ügy lenne. – Hol lesz? A taktikai hírszerzőknél? Bosch még egy korábbi időszakból – amikor Wallinggal dolgozott – tudta, hogy a hírszerző csoport az FBI főhadiszállásán kívül, egy titkos helyszínen működik. Ki akarta deríteni, hogy Brenner kitér-e a válasz elől. – Nem, hanem a szövetségi épületben, a belvárosban. A tizennegyedik emeleten. Csak érdeklődjön a TH-találkozóról. Mennyire volt segítőkész a tanú? Bosch úgy döntött, visszatartja a kártyáit addig, amíg pontosabb képet nem kap a pozíciójáról. – Messziről látta a gyilkosságot. De látta, amikor a céziumot átpakolták. Azt mondta, az egészet egyetlen ember hajtotta végre: megölte Stanley Kentet, majd átrakta a disznót a Porschéből egy másik jármű csomagtartójába. A másik fickó mindvégig az autóban maradt, és figyelt. – Rendszámot tudott mondani? – Nem, nem tudott. Valószínűleg Mrs. Kent autójába rakta át a szállítmányt, mert így semmilyen nyom nem köti össze a céziumot a saját kocsijukkal. – Mi van azzal a gyanúsítottal, akit látott? – Ahogy már mondtam, nem látta. Még mindig maszkot viselt. 100

Ezenkívül semmi. Brenner rövid szünet után válaszolt. – Nagy kár – mondta. – Mit csináltak a szemtanúval? – A kölyökkel? Futni hagytuk. – Hol lakik? – Halifaxben, Kanadában. – Bosch, maga is tudja, mire gondolok. Bosch figyelmét nem kerülte el a hangszínváltozás. És hogy az ügynök a vezetéknevét használta. Nem hitte, hogy Brenner pusztán érdeklődésből kérdezne rá Mitford pontos tartózkodási helyére. – Nincs bejelentett lakcíme idelent – válaszolta. – Csavargó. Nemrég tettük le a Dennynél, a Sunseten. Oda akart menni. Adtunk neki egy húszast, hogy meg tudjon reggelizni. Bosch magán érezte Ferras döbbent tekintetét, amikor kimondta a hazugságot. – Nem tudja tartani egy másodpercig, Harry? – kérdezte Brenner. – Van egy másik hívásom. Lehet, hogy Washington az. „Vissza a keresztnevekhez” – nyugtázta Bosch. – Dehogynem, Jack, de szerintem végeztünk is. – Nem, várjon! Bosch fülében az ügynök hangja zenére váltott, így Ferras-ra nézett. A társa azonnal beszélni kezdett. – Miért mondtad neki, hogy... Bosch a szája elé emelte egyik ujját, mire Ferras elnémult. – Csak egy másodpercig bírd ki! – kérte Bosch. Már fél perc is eltelt, és Bosch még mindig várt. A What a Wonderful World szaxofonos átirata kezdett el zümmögni a fülébe. Mindig is imádta azt a sort, amelyben a sötét, szent éjről énekelnek. A lámpa végre zöldre váltott, és Bosch rákanyarodott a Sunsetre. Aztán Brenner is visszatért a vonal túlsó oldalán. – Harry! Sajnálom! Washingtonból kerestek. Gondolhatja, teljesen rákattantak erre a dologra. Bosch úgy döntött, hogy nem játszik tovább zsákbamacskát. – Mi hír a maguk részéről? 101

– Nem túl sok. A belbiztonságtól egy egész helikopterflottát küldenek ki, mindenféle felszereléssel, amivel követni tudják a sugárzás nyomát. A kilátónál kezdenek, és megpróbálják felderíteni a céziumra utaló jeleket. Az igazság azonban az, hogy az anyagnak először ki kell kerülnie a disznóból ahhoz, hogy bármilyen jelet foghassanak. Ezalatt mi státusjelentő megbeszélést szervezünk, hogy mindenki ugyanarról a pontról induljon tovább. – Ez minden, amit a magasságos kormányzati erőknek sikerült elérnie? – Nos, még csak most kapjuk össze magunkat. Mondtam már magának, hogy zajlik ez. Az ábécéleves. – Rendben. Amúgy boszorkányszombatnak nevezte. A vörösök értenek ehhez. – Nem, nem hinném, hogy ezt én mondtam volna. De a tanulásnak mindig van egy görbéje. Azt hiszem, a megbeszélés után minden tekintetben okosabbak leszünk. Bosch most már biztosan tudta, hogy a dolgok megváltoztak. Brenner védekező hangnemű válasza egyértelműen jelezte, hogy a beszélgetésüket vagy lehallgatják, vagy ténylegesen hallják mások. – Még mindig van néhány óránk a találkozóig – folytatta Brenner. – Mi a következő lépése, Harry? Bosch habozott, de nem sokáig. – Talán elmegyek még egyszer a házhoz, és beszélek Mrs. Kenttel. Felmerült néhány kérdés utólag. Aztán átmegyünk a Cedars déli tornyába. Ott van Kent irodája. Meg akarjuk nézni, és beszélnünk kell a cégtársával is. Brenner nem válaszolt. Bosch odaért a Dennyhez a Sunseten. Behajtott a parkolóba, és megállt. Az ablakokon benézve látta, hogy az éjjel-nappal nyitva tartó étterem többé-kevésbé üres. – Itt van még, Jack? – Hm... Igen, Harry, itt vagyok. El kell mondanom, valószínűleg nem lesz szükség arra, hogy, nos, hogy visszamenjen a házhoz, majd utána el, Kent irodájába. Bosch hitetlenkedve megrázta a fejét. „Tudtam!” – gondolta. 102

– Már begyűjtöttek mindenkit, nem igaz? – Nem az én ötletem volt. Amúgy pedig azt hallottam, hogy az iroda tiszta volt. Kent cégtársát pedig épp most kérdezik ki idebent. Mrs. Kentet egyfajta elővigyázatosságból hoztuk be. Az is igaz, hogy még mindig beszélgetünk vele is. – Nem a maga ötlete? Akkor kié, Rachelé? – Nem vagyok hajlandó ebbe belemenni, Harry. Bosch leállította az autó motorját, és azon töprengett, mit válaszoljon erre. – Nos, talán nekem és a társamnak be kellene ugranunk a belvárosba, a TH-hoz – mondta végül. – Ez az ügy még mindig gyilkossági nyomozás. És a legutóbbi információim szerint még én dolgozom rajta. Hosszú csend állt be, mielőtt Brenner válaszolt volna. – Nézze, nyomozó, ez az ügy egyre nagyobb léptékűvé válik. Meghívást kapott a státusmegbeszélésre. Maga és a társa. Akkor tájékoztatást kap mindarról, amiről Mr. Kelbernek mondandója volt, és néhány más dologról is. Ha Mr. Kelbert még itt lesz a találkozó idején, tőlem telhetően mindent el fogok követni azért, hogy maga beszélhessen vele. És Mrs. Kenttel is. De lássuk tisztán a dolgot: ebben az ügyben nem a gyilkosságé a prioritás. Nem az a prioritás, hogy megtaláljuk Stanley Kent gyilkosát, hanem a cézium megtalálása, és már így is közel tízórás hátrányban vagyunk. Bosch bólintott. – Az az érzésem, hogy ha megtalálják a gyilkost, megtalálják a céziumot is – mondta aztán. – Meglehet – hagyta rá Brenner. – De az általános tapasztalat szerint ennek az anyagnak a mozgása nagyon gyors. Kézről kézre jár. Rendkívüli gyorsaságú nyomozást követel. Azzal vagyunk most elfoglalva, hogy elég gyorsak legyünk. És nem akarjuk, hogy bárki lelassítson bennünket. – Úgy érti, a helyi bugrisok. – Tudja, hogy értem. – Hát persze. Tízkor találkozunk, Brenner ügynök. 103

Bosch eltette a készülékét, és kiszállt a kocsiból Ahogy Ferrasszal elindultak a parkolón át az étterem ajtaja felé, a társa elárasztotta a kérdéseivel. – Miért hazudtál neki a tanúról, Harry? Mi folyik a háttérben? Mit keresünk itt? Bosch csillapítóan felemelte mindkét kezét. – Lassíts, Ignacio! Lassíts egy kicsit! Üljünk le, igyunk egy kávét, és nem ártana ennünk valamit. Közben elmondom, mi a helyzet. Kiválasztották a megfelelő helyet. Bosch egy sarokbokszhoz ment, ahonnan szemmel tudták tartani a bejárati ajtót. A pincérnő gyorsan kiment hozzájuk. Acélszürke, kontyba tűzött hajával igazi vén csoroszlya volt. A Hollywoodban, Dennynél végzett állandó éjszakai meló kiölte az életet a tekintetéből – Harry, rég találkoztunk! – üdvözölte a nyomozót. – Helló, Peggy! Hát igen, nekem is úgy rémlik, nem mostanában volt, hogy éjjel kellett dolgoznom egy ügyön. – Isten hozott újra nálunk! Mit hozhatok neked és a nálad sokkal fiatalabb társadnak? Bosch elengedte a füle mellett a csipkelődést. Kávét rendelt, pirítóst és közepesen átsütött rántottát. Ferras tojásfehérjés omlettet kért és tejeskávét. Amikor a pincérnő kajánul vigyorogni kezdett, és közölte vele, hogy egyik kérését sem áll módjukban teljesíteni, Ferras belenyugodott a rántottába és a hagyományos kávéba. Amint a pincérnő elriszálta magát mellőlük, Bosch válaszolni kezdett Ferras kérdéseire. – Ki akarnak hagyni bennünket – közölte fiatal társával. – Ez folyik a háttérben. – Biztos vagy benne? De hát honnan tudod? – Onnan, hogy már begyűjtötték az áldozatunk feleségét és cégtársát, és a nyakamat merném rá tenni, hogy egy pillanatra sem engednek még a közelükbe sem. – Harry, ezt elmondták neked? Azt mondták, hogy nem beszélhetünk velük? Nagyon nagy a tét, és azt hiszem, kicsit 104

paranoiásan viselkedsz. Olyan következtetésekbe... – Én? Nos, várjuk ki a végét! Figyelj és tanulj! – Még mindig hivatalosak vagyunk a kilences megbeszélésre, ugye? – Állítólag. Csakhogy már tízre halasztották. És valószínűleg kirakatjáték lesz, kifejezetten a mi kedvünkért. Édes-kedvesen elcsevegnek velünk, aztán félretolnak bennünket. Nos, basszák meg! Ez egy gyilkossági ügy, és senki, még az FBI sem túrhat ki az ügyemből. – Legyen egy kis hited, Harry! – Van hitem. Magamban. Ennyi. Már végigjártam ezt az utat korábban. Tudom, hol végződik. Egyrészről: kit érdekel? Menjenek csak a saját fejük után. Másrészről azonban: hát persze, hogy érdekel. Nem bízhatok abban, hogy jól csinálják. Ők a céziumot akarják. Én meg azt a két rohadékot, akik két órán keresztül terrorizálták Stanley Kentet, aztán térdre kényszerítették, és két golyót küldtek a tarkójába. – De ez most nemzetbiztonsági ügy, Harry. Ez most más. Nagyobb dolog forog kockán. Tudod, a köz java. Boschnak olyan érzése támadt, mintha Ferras a rendőrakadémia egyik tankönyvéből idézne, vagy valami titkos társaság törvénykönyvéből. Nem érdekelte. Neki megvolt a saját törvénykönyve. – A köz java azzal a fickóval kezdődik, aki holtan fekszik odafent a kilátón. Ha megfeledkezünk róla, minden másról is megfeledkezhetünk. Ferras – idegesen amiatt, hogy vitatkozik a partnerével – felkapta a sószórót, és babrálni kezdett vele, aminek azonban az lett az eredménye, hogy szanaszét szórta a sót az asztalon. – Nem feledkezik meg róla senki, Harry. Csak a prioritásokról van szó. Biztos vagyok benne, hogy amikor helyrerázódnak a dolgok a reggeli megbeszélésen, megosztanak velünk minden információt a gyilkosságról. Bosch elkeseredett. Megpróbált megtanítani valamit a 105

kölyöknek, ám a kölyök nem figyelt. – Hadd mondjak neked valamit a vörösökkel való osztozkodásról! – szólalt meg mégis az idősebb nyomozó. – Amikor információcseréről van szó, az FBI úgy zabál, mint az elefánt, és úgy kakál, mint a kisegér. Hát nem érted? Nem lesz megbeszélés. Elhúzták az orrunk előtt a mézesmadzagot, hogy kiszedjenek belőlünk mindent kilencig, most már tízig, amíg még abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy a csapat tagjai vagyunk. Odatoljuk az arcunkat, ők meg elhalasztják a megbeszélést, megint elhalasztják, és megint, amíg végül ki nem fosnak valami szervezeti felépítési ábrát, amitől azt kellene éreznünk, hogy mindennek a részesei vagyunk, pedig a valóságban semminek sem vagyunk a részesei, s amíg rájövünk, ők már rég kislisszantak a hátsó ajtón. Ferras úgy bólintott, mint aki megfogadni készül a tanácsot. Ám amikor megszólalt, kiderült, hogy nagyon messzire jár. – Akkor sem hiszem, hogy hazudnunk kellett volna a szemtanúról. Nagyon értékes lehet számukra. Lehet, hogy a nekünk elmondott sztori néhány eleme kiegészít valami olyasmit, amit meg ők tudnak. De az is lehet, hogy ha ők is meghallgatnák, olyasmit tudnának meg, amit nekünk nem sikerült. Ki tudja? Bosch ellentmondást nem tűrően rázta meg a fejét. – Kurvára nem fog megtörténni! Még nem. A tanú a miénk, és nem adjuk ki. Információért és együttműködésért cserébe odaadjuk, máskülönben megtartjuk magunknak. A pincérnő megérkezett a tányérjaikkal, és az asztalra kiszórt sóról Ferrasra nézett, majd Boschra. – Tudom, hogy fiatal, Harry, de nem tanítanál neki egy kis jó modort? – Próbálok, Peggy. De ezek a fiatalemberek nem akarnak tanulni. – Látom. Továbblépett az asztaltól. Bosch azonnal nekilátott a reggelinek; egyik kezében a villát tartotta, a másikban pedig egy szelet pirítóst. Farkaséhes volt, s ehhez társult az a sanda gyanú is, hogy úgy érezte, hamarosan ismét úton lesznek. Senki nem tudhatta, mikor lesz 106

legközelebb idejük enni. Már megette a rántotta felét, amikor észrevette a négy, sötét öltönyt viselő férfit, akiknek a mozgása eltéveszthetetlen szövetségi jelleget sugárzott. Egyetlen szó nélkül két kétfős csoportra oszlottak, és elkezdték módszeresen átvizsgálni az éttermet. Nem voltak tucatnyian sem a krimóban: többségük sztriptíztáncos, akik a fiúikkal – az esetek túlnyomó részében ez egyet jelentett a stricijükkel – hazafelé tartottak az éjszakai klubokból. Hollywood éjszakáinak pillangói, akik alvás előtt még megtömték a hasukat. Bosch nyugodtan folytatta az evést, és csak figyelte, ahogy az öltönyös férfiak minden egyes asztalnál megállnak, diszkréten felmutatják az igazolványukat és elkérik a vendégek azonosító iratait. Ferrast túlságosa lekötötte, hogy csípős szósszal locsolgassa a tojását ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye, mi történik. Bosch végre elkapta a tekintetét, és az ügynökök felé intett a fejével Az asztalnál lézengők többsége túl fáradt vagy zsibbadt volt ahhoz, hogy ellenkezzen, így fásultan szedegették elő a papírjaikat. Az egyik fiatal nő, akinek Z betű volt a hajába borotválva, az ügynökökre fintorgott, de a szemtelenkedő nő volt, s az ügynökök férfit kerestek, ezért nem foglalkoztak vele, hanem türelmesen megvárták, amíg a fiúja – neki is ugyanaz a minta díszítette a fejét – előkotor valami papírt. Az egyik páros végül odaért a sarki asztalhoz. Azonosítójuk szerint Ronald Lundy és John Parkyn FBI-ügynökök voltak. Boschsal nem foglalkoztak, mert túl öreg volt, de Ferras-tól elkérték az igazolványát. – Kit keresnek? – kérdezte Bosch. – Szövetségi ügy, uram. Csak ellenőriznünk kell néhány igazolványt. Ferras a hivatali irattárcáját vette elő. Az egyik oldalon a fényképe volt és rendőri azonosítószáma, a másikon pedig a nyomozói igazolványa. A két ügynök megdermedt. – Vicces – szólalt meg Bosch – Ha igazolványokat ellenőriznek, 107

az azt jelenti, hogy van nevük is. De én nem mondtam meg Brenner ügynöknek a szemtanú nevét. Igazán érdekes. Maguk, fiúk, odaát a taktikai hírszerzőknél, ugye nem telepítettek valami nem odavaló programot a gépeinkre, és az irodát sem hallgatják le, ugye? Lundy, az az ügynök, aki nyilvánvalóan a tanúkeresés vezetője volt, egyenesen Bosch szemébe nézett. A szeme szürke volt, mint a sóder. – Maga kicsoda? – szegezte a nyomozónak a kérdést. – Az én igazolványomat is látni akarja? Már régóta nem mennék el húszévesnek, de bóknak veszem. Elővette az igazolványát, és azonmód, összecsukva Lundy kezébe nyomta. Az ügynök kinyitotta és alaposan szemügyre vette. Egy cseppet sem sietett. – Hieronymus Bosch – olvasta fel hangosan az igazolványon szereplő nevet. – Nem valami nyomorult, beteg festőt hívtak így? Vagy összekeverem valami szennyládával, akiről a tegnap esti lapokban olvastam? Bosch az ügynökre mosolygott. – Néhányan a reneszánsz mesterének tartják a festőt – közölte. Lundy Bosch tányérjába ejtette az igazolványt. Bosch még nem végzett a reggelijével, de szerencsére a tojás jól át volt sütve. – Nem tudom, milyen játékot űz itt, Bosch. Hol van Jesse Mitford? Bosch kiemelte a tányérból az igazolványát, és a szalvétájával letörölgette róla a tojásmaradványt. Ráérősen végezte a dolgát. Aztán eltette az igazolványt, és felnézett Lundyre. – Ki az a Jesse Mitford? Lundy előrehajolt, s mindkét kezével az asztalra támaszkodott. – Átkozottul jól tudja, hogy kicsoda, és azt is, hogy be kell vinnünk. Bosch bólintott, mint aki tökéletesen megérti a helyzetet. – Beszélhetünk Mitfordról és minden másról is az értekezleten, tízkor. Közvetlenül azután, hogy kihallgattam Kent cégtársát és a feleségét. 108

Lundy mosolyában sem barátságosság, sem humor nem villant. – Tudod, mit, haver? Igen nagy szükséged lesz magadnak is egy reneszánszra, ha ezzel végeztünk. Bosch ismét elmosolyodott. – Találkozunk a megbeszélésen, Lundy ügynök. Addig is azonban, ha nem bánja, megennénk a reggelinket. Nem zaklatna valaki mást helyettünk? Azzal Bosch a kezébe vette a kését, és a kis tégelyből eperdzsemet kezdett kenegetni utolsó pirítósára. Lundy felegyenesedett, és Bosch mellkasára bökött az ujjával – Jobban jársz, ha óvatos leszel, Bosch! Azzal sarkon fordult és elindult az ajtó felé. Intett a többi ügynöknek, s a kijárat felé mutatott. Bosch a tekintetével kísérte végig távozásukat. – Kösz az egy az egy elleni harcot! – jegyezte meg.

109

11.

A nap még mindig nem bukkant fel a horizonton, de a hajnal kétségbevonhatatlanul uralma alá hajtotta az eget. A Mulholland kilátón nyoma sem volt az előző éjjeli erőszaknak. Még azokat a lomokat is eltakarították valahogy – gumikesztyűk, műanyag kávéspoharak és sárga elkerítőszalag –, amelyek általában ottmaradnak a bűntények helyszínén, de persze az is lehet, hogy a szél söpörte tisztára a terepet. Mintha Stanley Kentet soha nem is lőtték volna le, és hulláját nem hagyták volna ott a városra pazar kilátást nyújtó hegyfokon. Bosch pályafutása során több száz gyilkossági ügyben nyomozott már. Soha nem tudta megemészteni, hogy a város milyen sebesen gyógyítja meg önmagát és lép tovább – legalábbis látszólag. Mintha semmi nem történt volna. Belerúgott a puha, vöröses porba, és figyelte, amint a szemcsék a szakadék egyik kiálló bokrán telepszenek meg. Döntött, s elindult vissza az autójához. Ferras csak a tekintetével követte. – Mit akarsz tenni? – kérdezte. – Bemegyek. Ha jönni akarsz, szállj be az autóba! Ferras habozott egy kicsit, aztán Bosch után trappolt. Visszaültek a Crown Vicbe, és elindultak az Arrowhead út felé. Bosch tudta, hogy a szövetségieknél van Alicia Kent, viszont a férje Porschéjában talált lakáskulcs még mindig az ő zsebében lapult. A szövetségi autó, amelyet észrevettek, amikor tíz perccel ezelőtt feljöttek a kilátóra, még mindig Kenték háza előtt parkolt. Bosch behajtott a kocsifeljáróra, kiszállt, majd céltudatosan elindult az ajtó felé. Ügyet sem vetett az utcán parkoló másik kocsira, még akkor sem, amikor meghallotta, hogy kinyílik az ajtaja. Sikerült azonnal megtalálnia a megfelelő kulcsot, és a zárba tolnia, még azelőtt, hogy 110

a háta mögött felcsattanó hang elért hozzá. – FBI! Ne mozduljon! Bosch a kilincsre tette a kezét. – Ne nyissa ki azt az ajtót! A nyomozó megfordult, és a házhoz vezető fő gyalogjárón feléje közeledő férfira nézett. Tisztában volt azzal, hogy bárkit is bíztak meg a ház figyelésével, a taktikai hírszerző egység szamárlétrájának legalsó fokán áll; vagy alapvetően balfék, vagy elcseszett korábban valamit. Azt is tudta, hogy ezt a maga javára fordíthatja. – Az LAPD különleges gyilkossági csoportjától vagyunk – szólalt meg. – Azért jöttünk, hogy befejezzük a munkánkat idefent. – Nem, nem fogják – közölte vele az ügynök. – A hivatal átvette az ügy irányítását, így mostantól fogva minden kérdést mi kezelünk. – Sajnálom, haver, én erről nem kaptam tájékoztatást – vágott vissza Bosch. – És most, ha megbocsát... – Azzal visszafordult az ajtóhoz. – Ne nyissa ki az ajtót! – ismételte az ügynök. – Ez most már nemzetbiztonsági ügy. Ellenőrizze a főnökénél! – Magának lehet, hogy vannak főnökei. Nekem feletteseim vannak. – Nekem tökmindegy. Nem fog bemenni abba a házba! – Harry! – szólalt meg Ferras. – Talán… Bosch egy kézmozdulattal elhallgattatta. Visszafordult az ügynökhöz. – Hadd lássam az igazolványát! Az ügynökön látszott, hogy felbőszíti a kérés, de előkotorta a jelvényét. Kipattintotta a kétrétű igazolványtokot, majd a nyomozó felé tartotta. Bosch erre a pillanatra várt. Megragadta a csuklóját, és nagyot rántott rajta. Az ügynök teste magatehetetlenül ellendült mellette, egyenesen tovább, Bosch pedig alkarjával az ajtóhoz passzírozta a férfi fejét. Következő mozdulatával a háta mögé rántotta az igazolványt még mindig a kezében szorongató karját. A férfi küzdeni és tiltakozni próbált, ám már túl későn. Bosch a hátába nyomta a vállát, hogy ne szabadulhasson el az ajtótól, majd 111

szabad kezét a dzsekije alá csúsztatta. Megtalálta az övére erősített bilincset, lerántotta róla, s módszeresen megbilincselte. – Harry, mi az ördögöt művelsz? – kiáltott rá Ferras. – Már mondtam neked. Senki nem állíthat bennünket félre. Miután megbilincselte az ügynököt, kirántotta az igazolványát a kezéből. Kinyitotta, és megnézte a nevét. Clifford Maxwell. Bosch megperdítette a férfit, és visszatolta dzsekije oldalsó zsebébe az iratait. – A karrierjének vége – szólalt meg Maxwell csendesen. – Na ne mondja! – vágott vissza Bosch. Maxwell Ferrasra nézett. – Ha támogatja, maga is lehúzhatja magát a vécén! – folytatta. – Jobban teszi, ha meggondolja, mit tesz. – Kuss legyen, Cliff! – förmedt rá Bosch. – Az egyetlen ember, aki lehúzhatja magát a vécén, az maga lesz, amikor visszamegy az egységéhez, és elmeséli, miként hagyta, hogy két helyi bugris nyakon csípje. Ez hatott. Az ügynök elhallgatott. Bosch kinyitotta a bejárati ajtót, és belökte rajta. Durván a nappali egyik fotelébe lökte. – Foglaljon helyet! – mondta. – És fogja be a pofáját! Lehajolt, és széthúzta Maxwell kabátját, hogy lássa, hol tartja a pisztolyát. A bal karja alatt volt, tokban. A háta mögé bilincselt kézzel nem tudja elérni. Bosch megtapogatta a lábszárát, hogy megbizonyosodjon afelől, van-e nála másik fegyver. Felállt, s elégedetten hátralépett. – Nyugalom – közölte vele. – Nem maradunk sokáig. Elindult a folyosón, s intett a társának, hogy kövesse. – Te az irodában kezdesz, én pedig a hálóban – utasította Ferrast. – Mindent és bármit keresünk. Ha meglátjuk, úgyis tudni fogjuk. Ellenőrizd a számítógépet is. Bármi szokatlant találsz, tudni akarok róla. – Harry... Bosch megállt a folyosón, és Ferrasra nézett. Pontosan látta, hogy fiatal társa kezd megrémülni. Hagyta, hadd mondja, amit akar, 112

jóllehet Maxwell még hallótávolságon belül volt. – Nem így kéne ezt csinálnunk… – kezdte Ferras. – Hanem hogy, Ignacio? Arra gondolsz, hogy végig kellene járnunk a hivatalos csatornákat? Hívjuk fel a főnökünket, hogy beszéljen az ő főnökével, eközben meg fűszálat rágcsálva váljunk az engedélyre, hogy elvégezhessük a munkánkat? Ferras a nappali felé mutatott. – Értem, hogy gyorsnak kell lennünk – mondta. – De szerinted annyiban fogja ezt hagyni? Fel fog függesztetni bennünket, Harry. Nem bánom, ha egy ügy érdekében némileg eltérünk a szabályoktól, de amit most tettünk, az már sok. Bosch csodálta Ferrast azért, hogy többes számot használt, ezért türelmesen reagált: nyugodtan hátrébb lépett, és a partnere vállára tette a kezét. Visszafogta a hangját, hogy Maxwell a másik szobában ne hallhassa a beszélgetésüket. – Figyelj rám, Ignacio! Ezek közül semmi nem fog emiatt az incidens miatt megtörténni. Semmi, érted? Kicsivel régebb óta húzom az igát, mint te, és pontosan tudom, hogy működik a hivatal. A pokolba is, az exnejem is FBI-os volt, rendben? És az egyetlen dolog, amit minden másnál jobban tudok, az az, hogy a szövetségieknél az elsődleges prioritás, hogy semmiképp se kerüljenek kínos helyzetbe. Ezt sulykolják beléjük Quanticóban, ez az, ami minden ügynök legapróbb porcikájába beleivódik, mindegy, hogy milyen területen dolgozik: „Ne hozd kínos helyzetbe a hivatalt!” Szóval amikor végzünk, és futni hagyjuk a fickót, az egy teremtett léleknek sem fogja elkotyogni, amit tettünk, de még azt sem, hogy itt jártunk. Szerinted miért pont őt ültették ide a ház elé? Mert ő az FBI agytrösztje? Dehogy. Valami korábbi baklövéséért van itt, büntetésben. Nem fog semmi olyasmit tenni vagy mondani, ami még kínosabb helyzetbe sodorja. Bosch abbahagyta a monológot, hogy Ferras válaszolhasson. A fiatal nyomozó csendben maradt. – Csak kapjuk össze magunkat, és nézzük át gyorsan a házat! – folytatta hát. – Amikor ma hajnalban itt jártam, minden az özvegy 113

körül forgott, csak vele foglalkoztunk, aztán meg el kellett rohannunk a Saint Aggybe. Most a háznak akarom szentelni az időmet, de a lehető legrövidebb idő alatt le akarom tudni. Érted, mire gondolok? Nappal akarom látni a helyet, és el akarok egy kicsit kérődzni az ügyön. így szeretek dolgozni. Meglepődnél, hogy mikre lehet ilyenkor rájönni. Az a két gyilkos itt hagyta valahol a házban a névjegyét, és azt hiszem, sem a helyszínelők, sem más nem vette észre. Kell, hogy legyen valami! Menjünk, keressük meg! Ferras bólintott. – Rendben, Harry. Bosch megveregette fiatalabb kollégája vállát. – Remek! A hálóban kezdek. Tiéd a dolgozószoba. Bosch elindult a folyosón, és már a háló előtt állt, amikor Ferras a nevét kiáltotta. Bosch megfordult, és elindult vissza a folyosón az irodaként szolgáló alkóvhoz. Társa az íróasztal mögött állt. – Hol a számítógép? – kérdezte Ferras. Bosch kétségbeesetten megrázta a fejét. – Itt volt az asztalon. Magukkal vitték. – Az FBI? – Ki más? Nem volt a helyszínelők bizonyíték-nyilvántartó listáján. Csak az egér volt rajta. Mindegy. Nézz azért körül, nézd át az íróasztalt! Meglátjuk, találunk-e valami mást. Nem viszünk el semmit. Csak körülnézünk. Bosch elindult visszafelé a folyosón, a hálószobába. Úgy tűnt neki, senki nem járt itt a legutóbbi ittléte óta. Az összepiszkolt matrac miatt még mindig enyhe vizeletszag terjengett a levegőben. Az ágy bal oldalán lévő éjjeliszekrényhez lépett. Fekete, az ujjlenyomatok keresésénél használatos port vett észre a szekrényke sík lapján, valamint a két fiók fogantyúján. Csupán egy lámpa volt rajta, meg egy bekeretezett fénykép Stanley és Alicia Kentről. Bosch felkapta a képet, és szemügyre vette. A pár egy virágba borult rózsabokor mellett állt. Alicia arca maszatos volt, de szélesen, büszkén mosolygott, mintha a saját gyermeke mellett állna Bosch számára nyilvánvaló volt, hogy a rózsabokrot ő ültette, csakúgy, 114

mint a háttérben lévő többi növényt. Kissé feljebb, a hegyoldalban Hollywood első három betűje látszott, s Bosch ekkor döbbent rá, hogy a képet valószínűleg a ház hátsó udvarában készítették. Nem talált több, ehhez hasonló boldogságot sugárzó képet a házaspárról. Bosch letette a fotót, majd egyesével kinyitogatta a szekrény fiókjait. Tele voltak Stanley személyes holmijaival. Néhány szemüveg, könyvek és gyógyszeres üvegcsék. Az alsó fiók üres volt, s Boschnak eszébe jutott, hogy itt tartotta Stanley a pisztolyát. Visszatolta a fiókokat, s átment a szoba éjjeliszekrénnyel szemközti sarkába. Egy új nézőpontot keresett, friss, eddig nem tapasztalt benyomást akart szerezni a helyiségről. Eszébe jutott, hogy jól jönnének most a helyszínelés alatt készített felvételek, de bent hagyta őket az autóban lévő mappában. Visszaballagott a folyosóra, onnan pedig a bejárati ajtó felé. A nappaliba érve megpillantotta Maxwellt, aki a padlón feküdt, a karosszék előtt, amibe korábban ültette. Sikerült áttornásznia megbilincselt kezét a csípőjén. Térdét felhúzta a hasához, s csuklója beszorult a térdhajlatába. Vörös, izzadságtól csatakos arccal nézett fel Boschra. – Elakadtam – közölte Maxwell a nyomozóval – Segítsen kiszabadulnom! Bosch majdnem felnevetett. – Egy perc. Kiballagott a bejárati ajtón, majd el az autóhoz, melyben a helyszínelők által készített jelentéseket és fényképeket tartalmazó mappa hevert. Benne volt az Alicia Kentről megkötözve készített fénykép is; az, amelyiket aztán elküldtek a férjének. Visszament a házba, s egyenesen a hátsó szobák felé vette az irányt. Maxwell utána kiáltott. – Gyerünk már, segítsen, ember! Bosch válaszra sem méltatta Végigballagott a folyosón, s útközben bekukkantott a dolgozóhelyiségbe is. Ferras épp az íróasztal fiókjait vizsgálta át: azokat a dolgokat, amelyek felkeltették az érdeklődését, felpakolta az asztallapra. 115

A hálóban Bosch elővette az e-mailen elküldött fényképet, a mappát pedig letette az ágyra. Felemelte a képet, hogy összevethesse a szoba képével. Ezután odalépett a tükörborítású szekrényajtóhoz, s pont olyan szögben nyitotta ki, ahogy a fényképen is állt. Észrevette a fényképen a szoba sarkában lévő szék támlájára terített fehér frottírköntöst. A szekrényhez lépett, elővette a ruhadarabot, és ugyanúgy helyezte a székre, ahogy a fényképen is látható volt. Ezt követően a szoba azon szegletébe lépett, melyben véleménye szerint a férjnek elküldött fényképet készítették. Alaposan szemügyre vette a szobát, azt remélte, valami megragadja a figyelmét, és mesél neki a történtekről. Észrevette az éjjeliszekrényen álló, de nem működő ébresztőórát, és összevetette a fényképpel. Azon sem működött. Bosch a szekrényhez ment, leguggolt és benézett mögé. A készülék nem volt bedugva a konnektorba. Benyúlt a bútor mögé, és bedugta az óra csatlakozóját. A digitális kijelzőn vörös számokkal a 12.00 kezdett el villogni. Az óra működött. Csak be kellett állítani. Elgondolkodott ezen, de tudta, erről ki kell faggatnia Alicia Kentet. Azt feltételezte, a két támadó húzta ki az óra zsinórját a konnektorból. A kérdés csak az volt, hogy miért. Talán nem akarták, hogy a nő tudja, mennyi időt töltött megkötözve az ágyon. Egy időre félretette az órakérdést, és az ágyhoz ment, ahol kinyitotta a magával hozott mappát és elővette a helyszíneléskor készült képeket. Szemügyre vette őket, és észrevette, hogy a szekrényajtó a helyszíneléskor nyitva állt, és kissé más szögben, mint az e-mailen küldött fényképen. A köntös sem volt a széken, nyilvánvalóan azért, mert Alicia Kent ezt vette magára, miután kiszabadították. A szekrényhez lépett, olyan szögbe igazította az ajtaját, ahogyan a helyszínelés képein látta, majd hátrébb lépett, és ismét szemügyre vette a szobát. Semmi nem jött át. Az árulkodó jel még mindig bujkált előle. Ettől összeszorult a gyomra. Olyan érzés volt, mintha elkerülné valami a figyelmét. Valami, ami pedig itt volt vele együtt a szobában. 116

A sikertelenség feszültséget okoz. Bosch az órájára pillantott, és látta, hogy a szövetségiek által összehívott megbeszélésig – már ha lesz egyáltalán – kevesebb mint három óra van hátra Kilépett a hálóból, és elindult a folyosón a konyha felé. Minden útba eső szobánál megállt, ellenőrizte a fiókokat és a szekrényeket, de semmi gyanúsat nem talált, és úgy tűnt, nem is hiányzik semmi. Amikor az edzőszobában kinyitotta a szekrényajtót, az tele volt vállfákra akasztott dohos, meleg ruhákkal. Kenték nyilvánvalóan hidegebb klímájú környezetből költöztek Los Angelesbe, és a messziről érkezettekhez hasonlóan ők sem voltak hajlandók megválni a téli holmijaiktól. Soha senki nem tudhatja előre, hogy meddig képes elviselni Los Angelest. Mindig jó felkészülni az indulásra. Érintetlenül hagyta a szekrény tartalmát, és becsukta az ajtaját is. Mielőtt azonban kilépett a szobából, feltűnt neki egy négyszögletes elszíneződés a falon, közvetlenül a kampók mellett, melyeken az edzőmatracok lógtak. Halvány színű ragtapasznyomok jelezték, hogy korábban plakáttal vagy talán nagyobb méretű naptárral díszítették a falat. Amikor visszaért a nappaliba, Maxwell még mindig a padlón hevert, vörös ábrázattal, izzadva és küszködve. Egyik lábát már sikerült áttuszkolnia a saját megbilincselt kezével és karjával képzett hurkon, ám szemmel láthatóan a másikkal már nem boldogult, így a kezét sem tudta a törzse elé áthozni. A járólappal burkolt padlón feküdt, két lába közé szorult, megbilincselt kézzel. Boscht ötéves kiskölyökre emlékeztette, aki így próbálja kordában tartani a hólyagműködését. – Már majdnem végeztünk, Maxwell ügynök – szólt oda neki. Maxwell nem válaszolt. A konyhában Bosch a hátsó ajtóhoz ment, s kilépett a hátsó kertre nyíló teraszra. Most, a napfényben másmilyennek látta az udvart. Lankás dombon helyezkedett el, és négysornyi rózsabokor húzódott végig a töltésen. Volt olyan, amelyik virágzott, de olyan is akadt, amelyik nem Néhányat vékony botok támasztottak, melyeken 117

apró címkék jelölték a bokor típusát. Egy-kettőt közelről is szemügyre vett, majd visszatért a házba. Bezárta maga mögött az ajtót, aztán átment a konyhán és kinyitott egy másik ajtót, melyről már tudta, hogy a szomszédos, kétautós garázsba vezet. A helyiség hátsó falán egy sor tárolószekrény húzódott. Egymás után kinyitotta valamennyit, és szemügyre vette a tartalmukat. Többnyire kerti és háztartási szerszámok voltak bennük, meg néhány tasaknyi műtrágya és talajtáp a rózsáknak. A garázsban egy kerekes öntözőkannát is talált. Felnyitotta a tetejét: műanyag szemeteszsákot talált benne. Kihúzta, meglazította a zárószalagot, de úgy tűnt, a szokásos háztartási hulladékon kívül nincs benne más. A tetején egy gyűrött csomónyi, lilára színeződött papír törlőkendő volt. Azt a benyomást keltette, mintha valaki kilöttyent folyadékot takarított volna fel vele. Kivette az egyik papírdarabot és megszagolta: szőlőlére emlékeztető illata volt. Visszatette a kannába a szemeteszsákot, majd otthagyta a garázst. A konyhába érve a társába botlott. – Megpróbálja kiszabadítani magát – tájékoztatta Ferras Maxwell állapotáról. – Hadd próbálkozzon! Végeztél a dolgozószobával? – Többé-kevésbé. Csak tudni akartam, merre vagy. – Menj, fejezd be, aztán tűnjünk el innen! Miután Ferras elment, Bosch átvizsgálta a konyhaszekrényeket és a spájzot, s módszeresen szemügyre vette a polcokon sorakozó élelmiszereket, fűszereket és alapanyagokat. Ezután a vendégfürdő következett, ahol azt a helyet vette górcső alá, ahol a cigarettahamut találták. A fehér porcelántartályon fél cigarettányi barna elszíneződést vett észre. Érdeklődve meredt a dohányzás nyomára. Már hét éve nem dohányzott, de nem rémlett neki, hogy valaha is hagyott volna így leégni egy cigarettát. Ha elszívja, akkor beledobta volna a vécébe, és lehúzza. Egyértelműnek tűnt számára, hogy erről a szálról megfeledkezett az, aki meggyújtotta. 118

A vizsgálódást befejezve visszaballagott a nappaliba, és elkiáltotta Ferras nevét. – Ignacio, kész vagy? Indulunk! Maxwell még mindig a padlón feküdt, de szemmel láthatóan belefáradt a hiábavaló erőlködésbe, és úgy tűnt, belenyugodott a sorsába. – Gyerünk már, az isten verje meg! – ordította el magát. – Vegye le rólam a bilincset! Bosch odalépett hozzá. – Hol a kulcsa? – kérdezte. – A kabátom zsebében. A bal oldaliban. Bosch lehajolt, és beletúrt az ügynök kabátzsebébe. Egy teljes kulcscsomót húzott elő, és addig keresgélt, amíg meg nem találta a bilincshez valót. Megragadta a két bilincs között lévő láncot, hogy a helyére tudja illeszteni a kulcsot. Nem bánt kesztyűs kézzel az ügynökkel. – Viselkedjen rendesen, ha már kiszabadítom! – figyelmeztette Maxwellt. – Rendesen? Szétrúgom a szaros seggedet! A következő pillanatban Bosch elengedte a bilincs láncát, és Maxwell csuklója a földre huppant. – Mit csinál? – üvöltötte Maxwell. – Oldozzon el azonnal! – Csak egy tipp, Cliff. Legközelebb várjon addig a seggem fenyegetésével, amíg kiszabadítom. – Bosch felállt, és a szoba túlsó felébe dobta a kulcscsomót. – Nyissa ki saját maga a bilincsét! Elindult a bejárati ajtó felé. Ferras már előtte járt. Ahogy a nyomozó behúzta maga mögött az ajtót, még visszanézett a padlón vonagló Maxwellre. Az ügynök arca olyan vörös volt, mint a stoptábla, de még egy utolsó fenyegetést süvített Bosch felé. – Ezzel nincs vége, seggfej! – Rendben. Bosch becsukta az ajtót. Amikor az autóhoz ért, a teteje felett átnézett a partnerére. Ferras olyan meggyötört volt, mint a hátsó ülésre betuszkolt, elkapott gyanúsítottak némelyike szokott lenni. 119

– Fel a fejjel! – vigasztalta fiatalabb társát a nyomozó. Ahogy beszállt a kocsiba, felvillant előtte a kép, amint az FBI-ügynök élére vasalt öltönyében a padlón fetrengve kúszik át a nappalin a kulcsokért. Bosch elmosolyodott.

120

12.

Miközben lefelé tartottak a hegyoldalról, Ferras meg sem mukkant. Bosch tudta, azon morfondírozik, hogy milyen veszélyek fenyegetik fiatal és ígéretes karrierjét öreg és nyughatatlan partnere húzásai miatt. Megpróbálta kirángatni borúlátó gondolataiból. – No, ez aztán totális csőd volt – szólalt meg. – Én semmit sem találtam. És te? Jutottál valamire a dolgozószobával? – Nem túl sokra. Mutattam, hogy elvitték a gépet. Ifjú kollégája hangja mogorván csendült. – Mi a helyzet az íróasztallal? – érdeklődött tovább Bosch. – Szinte teljesen üres volt. Az egyik fiókban adóvisszaigénylések meg efféle hivatalos papírok voltak. Egy másikban egy vagyonkezelői alapítványnak a fénymásolata. A házukra, a Lagunában vett birtokukra, a biztosításokra meg minden effélére bizalmi tulajdon-átruházási szerződést kötöttek. Az útleveleik is ott voltak valamelyik fiókban. – Értem. Mennyit keresett a fickó tavaly? – Negyedmilliót vitt haza, tisztán. Ezenkívül az övé a cég ötvenegy százaléka. – A felesége dolgozott valamit? – Nem hiszem. Nincs semmi jövedelme. Bosch csendben emésztgette a hallottakat. Amikor leértek a hegyről, úgy döntött, nem megy ki az autópályára, ehelyett a Cahuengáról a Franklinre kanyarodott, és kelet felé tartott. Ferras az utasülés ablakán át kifelé bámult, de hamar feltűnt neki a kitérő. – Mi történik már megint? Azt hittem, a belvárosba megyünk. – Előtte beugrunk Los Felizbe. – Miért, mi van Los Felizben? 121

– A Donut Hole a Vermonton. – De hiszen most ettünk, alig egy órája. Bosch az órájára nézett. Már majdnem nyolc óra volt, és csak remélni tudta, hogy még nem túl késő. – Nem a fánk miatt megyek oda. Ferras elkáromkodta magát és megrázta a fejét. – A nagyemberrel akarsz beszélni? – kérdezte. – Megőrültél? – Igen, ha még nem késtem le róla. Ha aggódsz emiatt, akkor maradj bent a kocsiban! – Ugye tudod, hogy körülbelül öt fokot ugrasz át a ranglétrán? Gandle hadnagy szétrúgja a seggünket ezért. – Az enyémet rúgja szét. Te bent maradsz az autóban. Mintha ott sem jártál volna. – Azt leszámítva, hogy ha a társak közül az egyik hülyeséget csinál, a másikat ugyanolyan mértékben hibáztatják érte. Ez így működik. Ezért hívják őket társaknak, Harry! – Nézd, majd én elviszem a balhét. Nincs időnk arra, hogy végigjárjuk az egész rendőrségi hierarchiát. A főnöknek tudnia kell, hogy mi micsoda, én pedig el akarom mondani neki. A végén még valószínűleg meg is fogja köszönni a tájékoztatást. – Igen. Nos, Gandle hadnagy semmit nem fog megköszönni nekünk. – Akkor majd beszélek vele is. Az út hátralévő részét néma csendben tették meg. A Los Angeles-i rendőrségé volt a világ egyik legelszigeteltebb bürokráciája. Több mint egy évszázadot élt túl úgy, hogy csak nagyon ritkán kért kívülről ötleteket, megoldásokat vagy akár vezetőket. Néhány évvel korábban, amikor a város vezetősége úgy döntött, hogy a több éve húzódó botrány és a város általános közfelháborodása miatt kívülről kell frissíteni a vezetőséget, a második alkalom volt a történetükben, hogy a rendőrfőnököt nem a belső hierarchia fokairól nevezték ki. A show vezetésével megbízott kívülálló érkezését következtetésképpen végtelen mérvű várakozás előzte meg, nem is beszélve a szkepticizmusról. Az új vezető 122

minden mozdulatát és szokását megfigyelték, és az adatokat betöltötték abba az informális rendőrségi hálózatba, ami úgy kötötte össze az intézmény vagy tízezernyi alkalmazottját, ahogy a hajszálerek hálózzák be az ökölbe szorított kézfejet. Az információ megbeszéléseken, öltözőkben, járőrkocsik adóvevőjén, e-maileken, telefonhívásokon, zsaruk által látogatott kocsmákban és kerti partikon terjedt, mégpedig szélsebesen. Mindez azt jelentette, hogy a Los Angeles déli területein járőrözők pontosan tudták, milyen hollywoodi premieren vett részt előző éjjel az új főnök. A völgyben a beosztottjai tudták, hogy hova viszi az egyenruháját tisztíttatni, a venice-i csapat pedig azt derítette ki, melyik szupermarketben szeret a felesége vásárolni. Mindez azt is jelentette, hogy Harry Bosch nyomozó és a társa, Ignacio Ferras pontosan tisztában volt azzal, melyik fánkos üzletbe térbe a főnök minden reggel kávézni, útban a Parker Center felé. Bosch reggel nyolckor fordult be a Donut Hole parkolójába, de nyomát sem látta a főnök jelöletlen kocsijának. Az üzlet Los Feliz hegyoldalba települt házai alatt húzódó sík vidékén volt. Bosch leállította a motort, és a partnerére nézett. – Maradsz? Ferras meredten bámult ki a szélvédőn. Bólintott, de nem nézett Boschra. – Tégy, ahogy jónak látod! – mondta Bosch. – Figyelj, Harry! Ne szívd mellre, de ez így nem működik. Te nem társat akarsz, hanem egy bólogatójánost, aki nem kérdőjelezi meg egyetlen cselekedetedet sem. Azt hiszem, megkérem a hadnagyot, hogy osszon be valaki más mellé. Bosch a fiatal nyomozóra nézett, s megfontoltan válaszolt. – Ignacio, ez az első közös ügyünk. Nem gondolod, hogy türelmesebbnek kellene lenned? Gandle sem fog mást mondani. Azt fogja mondani, hogy te sem azzal a hírnévvel akarsz kezdeni a BGYKD-nél, hogy megfutamodtál, ráadásul beárultad a társadat. – Nem futamodok meg, és nem árullak be! Egyszerűen csak nem tudunk jól együtt dolgozni. 123

– Ignacio, hibát követsz el. – Nem, azt hiszem, így lesz a legjobb. Mindkettőnknek. Bosch egy hosszú pillanatig meredt a fiatalemberre, mielőtt az ajtó felé fordult. – Mint már mondtam, tégy, ahogy jónak látod. Kiszállt az autóból, és elindult a fánkos boltocska felé. Csalódott volt Ferras reakciója és döntése miatt, de tudta, nem szabad túl szigorúan ítélkeznie felette. A kölyök feleségénél útban a baba, és Bosch tudta, Ferrasnak biztonsági játékot kell játszania. Ő maga soha életében nem volt biztonsági játékos, és a múltban emiatt többet is veszített már, mint egy társat. Majd ha az ügy lecseng, megpróbálja még egyszer jobb belátásra bírni a fiatalembert. Az üzletben beállt a két várakozó mögé a sorba, majd amikor ő következett, egy feketekávét rendelt a pult mögött álló ázsiai származású férfitól. – Fánkot nem kér? – Nem, csak kávét. – Kapucsínót? – Nem, szimpla feketét. Az ugyancsak soványka rendelés miatt csalódott férfi a háta mögött lévő pulton lévő kávéfőzőhöz lépett, és megtöltött egy csészét. Amikor visszafordult, Bosch az orra elé dugta az igazolványát. – Járt már ma itt a főnök? A férfi habozott. Fogalma sem volt az informális hírcsatornáról, és nem tudta, válaszoljon-e vagy sem. Tisztában volt vele, hogy egy igen értékes kuncsaftot veszíthet el, ha nem jól dönt. – Minden rendben – nyugtatta meg Bosch. – Itt van vele találkozóm Csak elkéstem Megpróbált úgy vigyorogni, mint aki nagy bajban van. Nem sikerült, ezért abbahagyta a próbálkozást. – Még nem érkezett meg – nyögte ki a pultos. Bosch megkönnyebbülten attól, hogy nem maradt le semmiről, kifizette a kávét, a visszajárót pedig belepottyantottá a borravalós 124

üvegbe. A sarkokban meglátott egy üres asztalt. A reggelnek ebben a szakaszában többnyire elvitelre vásároltak. A munkába indulók töltekeztek fel így ebédig. Bosch vagy tíz percen keresztül bámulta, ahogy a város lakosságának keresztmetszete felvonul a pénztárgép előtt: a közös nevezőjük a koffein– és a cukorfüggőség volt. Végül meglátta a parkolóba gördülő fekete Town Cart. A főnök az elülső utasülésen ült. Ő is és a sofőr is kiszállt. Mindketten körülnéztek, majd elindultak a fánkos üzlet felé. Bosch tudta jól, hogy a sofőr is rendőr, s egyben a főnök testőre. Amikor beléptek az üzletbe, épp senki sem várakozott a pultnál. – Helló, főnök! – üdvözölte az eladó. – Jó reggelt, Mr. Ming! – válaszolta a főnök. – A szokásosat kérem. Bosch felállt, és elindult feléjük. A főnök mögött álló testőr megfordult, és támadóállásba helyezkedett Boschsal szemben. – Meghívhatom egy kávéra, főnök? – kérdezte. A főnök megfordult, és hátralépett a döbbenettől, amikor felismerte Boscht, és ráébredt, hogy nem egy helyi lakos akar néhány kellemes pillanatot szerezni neki. Bosch mintha fintort látott volna végigsuhanni az arcán – még nem csengtek le az Echo Parkbeli ügy utóhatásai -, ám egy pillanat alatt eltűnt, s helyet adott a közömbösségnek. – Bosch nyomozó – szólalt meg aztán. – Ugye nem azért van itt, hogy rossz híreket közöljön velem? – Inkább csak tájékoztatni szeretném, uram. A főnök elfordult, hogy elvegye Mingtől a csésze kávét és egy kicsi papírzacskót. – Üljön le! – közölte Boschsal. – Körülbelül öt percem van, és a kávémat én fizetem. Bosch visszament az asztalához, a rendőrök feje pedig kifizette az italt és a fánkokat. Leült, és megvárta, amíg a főnök a vásárolt áruval egy másik pulthoz ballag, s tejszínt és édesítőt tesz az italába. Bosch úgy vélte, a főnök kinevezése jót tett a rendőrségnek. Volt ugyan néhány politikai baklövése és néhány megkérdőjelezhető 125

parancsa a vezérkar tagjainak kinevezését illetően, de többé-kevésbé az is neki volt köszönhető, hogy ugrásszerűen javult a legénységi állomány közhangulata. Ez utóbbi pedig nem kis feladat volt. A főnök egy gyakorlatilag szüntelen szövetségi gyámság alatt működő kapitányságot örökölt meg, amit az FBI a korrupció meg a többi, milliárdnyi botrány megszüntetésére való törekvéseivel harcolt ki magának. Az egyes akciók és megmozdulások legkisebb aspektusát is górcső alá vettek a szövetségiek, s buzgón vizslatták a helyi rendőrség szolgálatkészségét és együttműködési hajlandóságát. Mindennek az lett az eredménye, hogy a kapitányság nem egyszerűen úgy ugrált, ahogy a szövetségiek fütyültek, hanem szó szerint úszott a szövetségi aktagyártásban. A már amúgy is túl kicsi kapitányságon nagyítóval kellett keresni a tényleges rendőri munkát. A bűnügyi statisztikák mutatószámai alacsonyak voltak, ami Bosch számára azt jelentette, hogy nagy valószínűséggel a tényleges bűnözési ráta is alacsony – jóllehet alapvető fenntartásai voltak a bűnügyi statisztikákkal szemben. Ettől eltekintve Bosch egy mindenen átívelő oknak köszönhetően kedvelte igazán a főnököt. Két évvel korábban ő volt az, aki visszaadta a munkáját. Bosch ugyanis nyugdíjba ment, és magándetektívként kezdett el dolgozni. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rádöbbenjen, hibát követett el, az új főnök pedig szívesen fogadta vissza. Ez kiváltotta a nyomozó lojalitását, s ez volt a legfőbb oka annak, hogy annyira erőltette a fánkos üzletbeli találkozót. A főnök a vele szemközti széken foglalt helyet. – Szerencsés embernek mondhatja magát, nyomozó. Rendes esetben már egy órával ezelőtt végeztem volna itt, de tegnap késő éjjelig dolgoztam, mert napközben a város három helyszínén kellett tájékoztatót tartanom. Ahelyett, hogy kinyitotta volna a zacskót, hogy kivegye az édességet, középen kettétépte a papírtasakot. Kiterítette, és arról ette meg két fánkját. Az egyik sima porcukros volt, a másik 126

csokoládémázas. – Íme, a város legveszélyesebb gyilkosa – szólalt meg, ahogy felemelte a csokoládés fánkot és beleharapott. Bosch bólintott. – Valószínűleg igaza van. Bosch kínosan elmosolyodott, és megpróbálkozott valamivel, amivel reményei szerint megtörhette a jeget. Egykori társa, Kiz Rider nem sokkal azelőtt kezdett el újra dolgozni, miután felépült a több golyó okozta sebesüléseiből. A korábban a BGYKD-nél dolgozó rendőrnőt a főnök irodájába helyezték át. – Hogy van a régi társam, főnök? – Kiz? Kiz jól van. Jól tudok vele együtt dolgozni, és azt hiszem, pont a neki megfelelő helyre került. Bosch ismét bólintott. Sokat bólogatott. – Maga is jó helyen van, nyomozó? Bosch a főnökre nézett, és azon tűnődött, vajon már most megkérdőjelezi a létjogosultságát annak, hogy nem a közvetlen feletteséhez fordult. – A Mulholland kilátón történt dolog miatt van itt? Bosch bólintott. Úgy vélte, Gandle hadnagy tájékoztatta a ranglétrán feljebb állókat, így a főnökhöz is eljutott némi információ. – Minden reggel egy teljes órát edzek otthon csak azért, hogy megehessem ezt itt – vette fel ismét a beszéd fonalát a főnök. – Az éjjel történteket elküldik faxon, s a szobabiciklin szoktam elolvasni az anyagot. Tudom, hogy maga kapta a ki-látós nyomozást, és hogy az ügy a szövetségiek hatáskörébe is tartozik. Hadley kapitány is felhívott ma reggel. Azt mondta, terroristaszál is van az ügyben. Boscht meglepte, hogy Done Badly kapitány és a BI is benne van már a képben. – Mit csinál Hadley kapitány? – kérdezte. – Engem nem hívott fel. – Amit szokott. Ellenőrzi a saját hírszerzésünket, és megpróbál zöld ágra vergődni a szövetségiekkel. 127

Bosch bólintott. – Tehát mi az, amit el akar mondani, nyomozó? Miért jött ide? Bosch az összefoglaló tájékoztatónál részletesebben beszámolt az ügy állásáról, s kihangsúlyozta a szövetségi részvételt, és abbéli látszólagos erőfeszítésüket, hogy kizárják az LAPD-t a saját nyomozásából. Bosch elismerte, hogy a hiányzó cézium az FBI prioritása, és a valódi oka a szövetségiek erőszakosságának. De azt is elmondta, hogy gyilkosság is történt, és emiatt szükséges az LAPD bevonása. Elmondta, milyen bizonyítékokat gyűjtött össze, és megosztott vele néhány feltételezést, ami megfordult a fejében. Mire Bosch befejezte, a főnök mindkét fánkját elfogyasztotta. Egy szalvétával megtörölte a száját, az órájára pillantott, s csak aztán válaszolt. – Mi az, amit nem mond el nekem? – kérdezte. Bosch vállat vont. – Nem nagy ügy. Csak összerúgtam egy kicsit a port az egyik ügynökkel az áldozat házánál, de nem hiszem, hogy nagy zajt fog csapni. – Miért nincs itt a társa? Miért vár az autóban? Bosch megértette. A főnök meglátta Ferrast, amikor az autóból kiszállva körülnézett. – Van egy kis nézeteltérés köztünk a tekintetben, hogy miként haladjunk tovább. Jó a kölyök, de kicsit túl gyorsan be akarja adni a derekát a szövetségieknek. – És mi, az LAPD-nél természetesen nem tesszük ezt. – Az én időmben nem tettük, főnök. – És a társa úgy gondolta, hogy helyes dolog fittyet hányni a kapitányság parancsnoki hierarchiájára, és közvetlenül hozzám jönni ezzel? Bosch lesütötte a szemét, és az asztalra szegezte. A főnök hangja zordan csendült. – Ami azt illeti, nem volt túl boldog miatta, főnök – válaszolta aztán. – Nem az ő ötlete volt. Az enyém. Egyszerűen csak úgy 128

gondoltam, nincs elég idő arra… – Nem számít, mit gondolt. Az számít, amit tett. Tehát ha én a maga helyében lennék, megtartanám ezt a találkozót magamnak, és én is ugyanígy fogok tenni. Soha ne tegye ezt még egyszer, nyomozó! Megértettük egymást? – Igen, meg. A főnök az üvegpultra nézett, ahol tálcákon sorakoztak egymás mellett a fánkok. – Csak úgy mellékesen, honnan tudta, hogy itt leszek? – kérdezte még. Bosch vállat vont. – Már nem emlékszem Csak úgy tudom valahonnan. Aztán eszébe jutott, hogy a főnök talán azt hiszi, a régi társa volt az információ forrása. – Nem Kiztől, ha erre gondol, főnök – szólalt meg gyorsan. – Tudja, ez olyasvalami, ami előbb-utóbb köztudott lesz. A szóbeszéd elterjed a kapitányságon. A rendőrfőnök bólintott. – Nagy kár érte – mondta. – Szerettem ezt a helyet. Kényelmes, jó a fánkja, és Mr. Ming gondomat viseli. Milyen nagy kár! Boschban ekkor tudatosult, hogy a főnök ezentúl nem jöhet ide többet. Nem venné jól ki magát, ha köztudott lenne, hol és mikor található meg. – Sajnálom, uram – szólalt meg Bosch. – De ha ajánlhatok valamit helyette… Van egy hely a Farmer's Marketen, úgy hívják, Bob kávézója és fánküzlete. Kissé kiesik az útból, de a kávé és a fánk miatt megéri. A főnök elgondolkodva bólintott. – Megjegyzem. Most pedig, pontosan mit akar tőlem, Bosch nyomozó? Bosch úgy döntött, a főnök nyilvánvalóan a tárgyra akar térni. – Tudnom kell, merre halad az ügy, szabad kezet kell kapnom, hogy végezhessem a dolgomat, és beszélnem kell Alicia Kenttel meg a férje üzlettársával, egy Kelber nevű fickóval. 129

Mindketten a szövetségieknél vannak, és azt hiszem, a hozzájuk vezető utam vagy ót órával ezelőtt lezárult. Bosch rövid szünet után rátért a rögtönzött találkozó lényegére. – Ezért vagyok itt, főnök. Hozzáférésre van szükségem. Úgy hiszem, ön el tudja ezt intézni nekem. A főnök bólintott. – A kapitányságon betöltött pozícióm mellett az egyesült terroristaellenes munkaerőcsapatnak is a tagja vagyok. Telefonálhatok egy-kettőt, rendezhetek néhány balhét, és valószínűleg az útzárat is fel tudom oldani. Ahogy korábban már mondtam, Hadley kapitány egységét már bevontuk az ügybe, s talán ő meg tudja nyitni a kommunikációs csatornákat. A múltban valóban kihagytak bennünket ezekből az ügyekből. Megkongathatom a vészharangot, és elmehetek egészen az igazgatótanácsig is. Boschnak mindez úgy hatott, hogy a főnök csatába indul az oldalán. – Tudja, mi az a reflux, nyomozó? – Reflux? – Egy olyan betegség, amikor minden epe visszafolyik az ember torkába. Éget, nyomozó. – Ó! – Azt akarom mondani ezzel, hogy ha megteszem ezeket a lépéseket, és megnyitom magának az utat, akkor nem akarok refluxot. Ért engem? – Értem. A főnök ismét megtörölte a száját, s a széttépett papírzacskóra tette a szalvétát. Majd az egészet galacsinná gyűrte, óvatosan, nehogy összeporcukrozza fekete öltönyét. – Elintézem a hívásokat, de kemény menet lesz. Ugye nem látja az úgy politikai vonatkozásait, Bosch? Bosch a főnökre bámult. – Uram? – A tágabb perspektívát, nyomozó. Gyilkossági nyomozásnak látja az egész ügyet, ami tulajdonképpen sokkal több annál. Meg kell 130

értenie, a szövetségi kormánynak hihetetlenül jól jön, ha kiderül, hogy a kilátós ügy valami terrorista összeesküvés része. Egy tisztességes nemzeti fenyegetés jó időre lekötné a közvélemény figyelmét, ami viszont enyhítené az egyéb területekre gyakorolt nyomást. A háború totális csődtömeg, a választás pedig maga volt a megtestesült katasztrófa. Aztán itt van a Közel-Kelet, a hordónkénti olajár meg a végtelenül tehetségtelen elnökünk támogatottsági aránya. S a lista itt még egyáltalán nem ér véget, és ez az ügy némi megváltást jelenthet. Esélyt arra, hogy jóvátegyenek valamit a múlt hibáiból. Esélyt arra, hogy eltereljék a közvélemény figyelmét, és megváltoztassák a véleményét. Bosch bólintott. – Azt mondja, hogy talán szándékosan húzzák az ügyet, és eltúlozzák a fenyegetést? – Nem mondok semmit, nyomozó. Csak megpróbálok tágítani egy kicsit a látókörén. Az ehhez hasonló ügyekben tisztában kell lenni a politikai környezettel is. Nem lehetünk olyanok, mint valami elefánt a porcelánboltban, amiről pedig tudjuk, hogy a múltban nagy erőssége volt. Bosch bólintott. – Azt meg még nem is említettem, hogy a helyi politikáról sem kellene megfeledkezni – folytatta a főnök. – Van egy ember a város igazgatásában, aki alig várja, hogy keresztbe tehessen nekünk. A főnök Irvin Irvingről beszélt, a kapitányság egykori vezetőjéről, akit ő szorított ki a helyéről. Elindult a városi képviselőtestületi választáson, és nyert is magának egy helyet. Most ő volt a kapitányság és a főnök legélesebb hangú kritikusa. – Irving? – kérdezte Bosch. – De hiszen az csak egyetlen szavazat az önkormányzatban. – Sok titokról tud. Ez tette lehetővé, hogy politikai bázist teremtsen magának. A választás után üzenetet küldött nekem Két szó volt csupán: számíts rám! Ne tegyen olyasmit, nyomozó, amivel visszaélhet! A főnök felállt, indulni készült. 131

– Emlékezzen erre, és legyen óvatos! – mondta. – Ne feledje, nincs reflux. Nincs felböfögés. – Igen, uram. A főnök megfordult, és odabiccentett a sofőrjének. Ő az ajtóhoz ment és kinyitotta a főnöke előtt.

132

13.

Bosch addig egy szót sem szólt, amíg ki nem értek a parkolóból. Úgy döntött, hogy a Hollywood autópályát a napnak ebben a szakában már elözönlik az ingázók, így a kisebb utakon gyorsabban tudnak haladni. Úgy vélte, a Sunseten lehet a leghamarabb beérni a városba. Ferras két háztömbig állta meg szó nélkül, majd megkérdezte, mi történt a fánkos boltban. – Ne aggódj, Ignacio! Még mindkettőnknek megvan az állása. – Mi történt? – Azt mondta, igazad van. Nem lett volna szabad megkerülnöm a felettesemet. De azt is mondta, hogy telefonál egy-két helyre, és megpróbál zöld utat biztosítani a szövetségieknél. – Gondolom, majd meglátjuk, milyen eredménnyel. – Igen, majd meglátjuk. Egy darabig csendben autóztak, aztán Bosch felhozta a társa korábbi elképzelését arról, hogy új partnert kér maga mellé. – Még mindig akarsz beszélni a hadnaggyal? Ferras elgondolkodott egy ideig, s csak azután válaszolt. Kényelmetlenül érintette a kérdés. – Nem tudom, Harry. Még mindig úgy gondolom, hogy ez lenne a legjobb. Mindkettőnk számára. Talán női társakkal tudsz a legjobban együttműködni. Bosch majdnem felnevetett. Ferras nem ismerte Kiz Ridert, legutóbbi partnerét. Soha nem volt hajlandó belemenni abba, hogy megalkuvásból egyetértsen vele bármiben is. Ferrashoz hasonlóan ő is tiltakozott minden olyan alkalommal, amikor Bosch alfahímet próbált vele játszani. Épp arra készült, hogy felvilágosítsa erről 133

Ferrast, amikor mobilja rezegni kezdett a zsebében. Gandle hadnagy volt az. – Harry, hol vagy? Hangja a szokásosnál hangosabb és sürgetőbb volt. Valami miatt izgatott volt, és Bosch eltűnődött, hogy vajon hallott-e már a Donut Hole-beli találkozóról. Elárulta volna a főnök? – A Sunset en vagyok. Befelé tartunk. – Elmentetek már az Ezüst-tó mellett? – Még nem. – Remek! Induljatok el a tó felé. Menjetek le a víztározó mellett lévő szabadidőközpontba. – Mi történt, hadnagy? – Megtalálták Kent autóját. Hadley és az emberei már odakint vannak, hogy felállítsák az irányítási posztot. Helyszíni nyomozást kértek. – Hadley? Mit keres ő odakint? Miért az övék az irányítási pozíció? – Hadley irodája kapta a tippet, és még azelőtt kimentek, hogy úgy döntöttek volna, beavatnak bennünket. Az autó egy olyan személy háza előtt áll, aki bennünket is érdekel. – Bennünket is érdekel? Mit jelent ez? – A ház egy olyan személy állandó lakhelye, aki után a BI már nyomozott. Feltételezetten terroristaszimpatizáns. Nem nagyon tudok a részletekről. Csak menj oda, Harry! – Rendben. Elindulunk. – Hívj majd fel, hadd tudjam, mi történik! Ha szükség van rám odakint, csak szólj! Gandle természetesen nem akarta otthagyni az irodát, és nem akart kimenni a helyszínre, mert azzal visszacsöppent volna a napi koordinálási feladatok és a papírmunka világába. Bosch lehajtotta a telefonja fedőlapját, és megpróbált tisztességes tempót felvenni, de túl nagy volt a forgalom ahhoz, hogy jó ütemben haladhasson. Elmondta Ferrasnak is azt a keveset, amit megtudott a beszélgetésből. 134

– Mi a helyzet az FBI-jal? – kérdezte Ferras. – Mi lenne velük? – Tudják? – Nem kérdeztem. – Mi lesz a tízes megbeszéléssel? – Gondolom, tízkor ráérünk majd aggódni miatta. Tíz perc múlva végre kiértek az Ezüst-tó sugárútra, s Bosch észak felé fordult. A városnak ez a része az Ezüst-tó víztározóról kapta a nevét, s a mesterséges tavat nagy többségében tipikusan középosztályokra jellemző családi házak és a második világháború után felhúzott épületek vették körül. Ahogy a szabadidőközpont közelébe értek, Bosch megpillantotta a belbiztonsági iroda két – már-már névjegynek számító – fekete, fényesen csillogó terepjáróját. Nyilvánvalóan nem probléma pénzügyi támogatást szerezni egy olyan egység számára, ami állítólagosán terroristákat üldöz, morfondírozott magában. Két járőrautót vett még észre, meg egy szemétszállító teherautót. Bosch leparkolt az egyik járőr mögött, és Ferrasszal együtt kiszállt az autóból. Tízfős, fekete terepruhába öltözött – szintén a BI megkülönböztető jegye – csapat gyűlt az egyik terepjáró lehajtható, hátsó védőrácsa köré. Bosch elindult feléjük, Ferras pedig néhány lépés távolságban követte. Azonnal észrevették őket: a kis csapat szétvált, és feltűnt előttük a rácson trónoló Don Hadley kapitány. Bosch még soha nem találkozott vele személyesen, de elég gyakran látta már tévében. Nagydarab, vörös képű, homokszín hajú ember volt. Mintegy negyvenéves lehetett, és úgy nézett ki, mintha ennek az időnek a felét edzőteremben töltötte volna. Vöröses bőrszíne pedig azt a hatást keltette, mintha egyvégtében túlerőltetné magát, vagy visszatartaná a lélegzetét. – Bosch? – szólította meg őket Hadley. – Ferras? – Én vagyok Bosch, ő pedig Ferras. – Jó, hogy megérkeztek, fiúk. Azt hiszem, semmi perc alatt felgöngyölítjük maguknak ezt az ügyet. Már csak az egyik 135

emberemre várunk, hogy megérkezzen a házkutatási paranccsal, aztán bemegyünk. Felállt, majd odaintett az egyik emberének. Hadley-t a határozott magabiztosság aurája lengte körül. – Perez, nézz utána, hogy állunk azzal a házkutatási paranccsal! Unom a várakozást. Aztán ellenőrizd a megfigyelőposztot, és tudd meg, mi történik odafent! – Visszafordult Boschhoz és Ferrashoz. – Jöjjenek velem, fiúk! Hadley az embereit otthagyva elindult, Bosch és Ferras pedig követte. A szemeteskocsi hátuljához vezette őket, hogy a csapata ne hallja, amiről beszélnek. A kapitány parancsnoki testtartásba helyezkedett: fél lábát feltámasztotta a teherautó végének egyik kiszögellésébe, s rákönyökölt a térdére. Boschnak nem kerülte el a figyelmét, hogy a pisztolyát vastag jobb combjára szíjazott lábtokban hordja. Mint egy vadnyugati bandita, azzal a különbséggel, hogy ő félautomatát viselt. Rá-gózott, s ezt meg sem próbálta titkolni. Bosch rengeteg sztorit hallott már Hadley-ről, s egyszerre az a nem túl kellemes érzése támadt, hogy épp most válik ő maga is a következő történet egyik szereplőjévé. – Azt akartam, hogy maguk is itt legyenek ennél, fiúk – közölte velük Hadley. – Pontosan mi az „ennél”, kapitány? – kérdezett vissza Bosch. Hadley összecsapta a tenyerét, mielőtt válaszolt volna. – Mintegy két és fél tömbnyire innen, az egyik víztározóval szomszédos utcában megtaláltuk a keresett Chrysler-300-at. A rendszámtábla stimmel a körözésben kiadott adatokkal. Jómagam is szemügyre vettem a járművet. Ezt a járgányt kerestük. Bosch biccentett. Eddig nem rossz. De mi van még hátra? – A jármű egy Ramin Samir nevű férfi háza előtt parkol – folytatta Hadley. – Ezt a fickót már évek óta figyeljük. Azt is mondhatnánk, hogy ő valóban az érdeklődésünk célkeresztjében áll. A név ismerős volt ugyan Boschnak, de először nem tudta hova tenni. 136

– Miért érdekel bennünket, kapitány? – kérdezte. – Mr. Samir közismert támogatója az olyan vallásos szervezeteknek, melyek célja az amerikai állampolgárok bántalmazása és értékeink rongálása. Mi több, azt tanítja a fiataljainknak, hogy gyűlöljék a saját hazájukat. Az utolsó mondatra végül fény gyúlt egyet Bosch emlékezetében, s a nyomozó fejében összeállt a kép. Azt nem tudta felidézni, melyik közel-keleti országból származik a férfi, de azt tudta, hogy korábban óraadó professzorként dolgozott a dél-karolinai egyetemen, s azzal tette széles körben ismertté magát, hogy nyíltan támogatta az Amerika-ellenes érzületeket mind a katedrán, mind pedig a médiában. A 9/11-es terroristatámadás előtt még kevés feltűnést keltett a médiában. A támadást követően azonban annál nagyobb hírnévre tett szert. Nyíltan hangoztatta, hogy a merényletek jogosak voltak, mert az Egyesült Államok az egész világgal szemben erőszakos és agresszív politikát folytat. Az így felkeltett figyelmet képes volt a maga előnyére fordítani, s hamarosan ő lett a média embere, ha Amerika-ellenes aranyköpésre vagy epés megjegyzésre volt szükség. Ócsárolta az Államok Izraellel kapcsolatos politikáját, tiltakozott az afganisztáni katonai beavatkozás ellen, és az Irak ellen folytatott háborúról az volt a véleménye, hogy nem más, mint illegális olajharácsolás. Samir provokátori szerepköre néhány évig remek dolognak tűnt a kereskedelmi hírcsatornák vitaműsoraiban, melyek szereplői hajlamosak a kamerák előtt egymás torkának esni Tökéletes ellenség volt mind a bal-, mind pedig a jobboldal számára, ő pedig hajlandó volt hajnali négykor kelni azért, hogy elkészülhessenek a keleti parton a vasárnap reggeli programok. Hírnök és sztárstátusát mindeközben arra használta fel, hogy az egyetemen és azon kívül is segítsen megalapítani és pénzelni egy rakás szervezetet, melyeket konzervatív érdekcsoportok és különféle újságok hamar meggyanúsítottak azzal, hogy – még ha csak érintőlegesen is – terroristaszervezetekkel és Amerika-ellenes 137

dzsihádot fogadó csoportokkal állnak kapcsolatban. Néhányan odáig is elmentek, hogy azt állították, még minden terroristák nagymesteréhez, Oszama bin Ladenhez is vezetnek tőle szálak. Jóllehet Samir ellen gyakran indítottak nyomozást, soha, semmilyen bűncselekménnyel nem vádolták meg. Az egyetemről végül szakmai okokra hivatkozva rúgták ki – az indoklás szerint nem tüntette fel sehol, hogy a saját véleményét, nem pedig az iskoláét ismerteti a Los Angeles Timesban megjelentetett cikkében, melyben azt sugallja, hogy az iraki háborúnak nem más a célja, mint a muzulmánok kiirtása. Samir negyedórái megtették a magukét. A média végül szembefordult vele, és nárcisztikus provokátornak degradálta, aki azért tesz nemzetellenes megnyilvánulásokat, hogy felhívja magára a figyelmet, ahelyett hogy átgondoltan kommentálná a mindennapokban felmerülő fontos kérdéseket. Hiszen még arra is képes volt, hogy az egyik szervezetét AFMF-nek nevezze el – Amerikai Fiatal Muzulmánok Frontja –, arra apellálva, hogy a patinás ifjúsági szervezet kezdőbetűinek elcsaklizásával járó pereskedés megint a közfigyelem középpontjába repíti. Samir csillaga azonban leáldozott, és nem sikerült reflektorfényben maradnia. Bosch nem is emlékezett már, mikor látta utoljára a nevét akár az újságokban, akár a televízióban. De a retorikát félretéve az a tény, hogy Samir ellen egyszer sem emeltek vádat egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok közhangulatát áthatotta az ismeretlentől való félelem és a bosszúvágy, mindig is azt sejttette Boschsal, hogy a felszín alatt igazából semmi sincs. Ha valódi tűz lett volna a füst alatt, akkor Ramin Samir már rég börtöncellában senyvedne, vagy a Guantanamo-öböl egyik drótkerítése mögött. De itt volt, itt lakott az Ezüst-tónál, és Bosch nem kevés szkepticizmussal fogadta Hadley kapitány állításait. – Emlékszem erre a fickóra – szólalt meg. – Csak egy nagyszájú hőzöngő, kapitány. Soha nem volt megalapozott kapocs Samir és… Hadley nebulót oktató tanárként emelte fel a mutatóujját. 138

– Soha nem volt megalapozottan bizonyított kapocs! – helyesbített. – Ám ez nem jelent semmit. Ez a fickó pénzt gyűjt a palesztin dzsihád meg még számos muzulmán ügy számára. – A palesztin dzsihádnak? – kérdezett vissza Bosch – Mi az? És mi az a muzulmán ügy? Azt mondja ezzel, hogy a muzulmán ügyek nem lehetnek legitimek? – Nézze, én csak azt mondom, hogy Samir a rossz fiúk közé tartozik, és van egy autója, amelyet gyilkosságra és széziumrablásra használtak, és ez az autó itt vesztegel közvetlenül a háza előtt. – Cézium – szólalt meg most Ferras is. – Céziumot loptak el. Hadley, aki nem szokta meg, hogy kijavítsák, összeszűkült szemmel meredt Ferrasra néhány másodpercig, mielőtt megszólalt. – Akármi. Nem nagyon fog számítani, hogy minek nevezi, fiam, ha egyszer beloccsantja az utca túloldalán lévő víztározóba, vagy pedig odabent a házban bombát fabrikál belőle, amíg mi idekint ölbe tett kézzel várunk a házkutatási parancsra. – Az FBI semmit nem mondott a vízi fenyegetettségről – érvelt Bosch Hadley megrázta a fejét. – Nem számít. A dolog lényege akkor is az, hogy vészhelyzetről beszélünk. Biztos vagyok abban, hogy az FBI ezt említette. Nos, hadd diskuráljon róla a hivatal! Mi majd teszünk is az ügyben valamit! Bosch hátrébb lépett, megpróbált némi friss levegőt vonni a beszélgetésbe. Túl gyorsan zajlottak az események. – Tehát mindenképpen be akarnak menni? – kérdezte. Hadley gyors, erőteljes harapásokkal rágta a rágógumit. Úgy tűnt, észre sem veszi a teherautó hátuljából áradó erős szagokat. – Átkozottul igaza van. Mindenképpen be fogunk menni! – mondta. – Abban a pillanatban, hogy megérkezik a házkutatási parancs. – Létezik olyan bíró, aki egy ház előtt parkoló lopott autó alapján aláír egy házkutatási parancsot? – kérdezte Bosch 139

Hadley odaintett egyik emberének. – Hozd ide a tasakokat, Perez! – kiáltott oda neki, aztán Boschhoz fordult: – Nem, nem csak ez alapján. Szemétszállítási nap van ma, nyomozó. Felküldtem a szemeteskocsit az utca felső végébe, s amíg leértek, néhány emberem kiürítette a Samir háza elé kirakott két kukát. Mint mindannyian tudjuk, ez teljesen legális. Nézze csak, mit találtunk! Perez buzgón odasietett hozzájuk a bizonyítékos tasakokkal, és Hadley kezébe nyomta őket. – Ellenőriztem az MP-t, kapitány – szólalt meg Perez. -Minden csendes odafent. – Köszönöm, Perez. Hadley elvette a tasakokat, majd visszafordult Boschhoz és Ferrashoz. Perez visszament a terepjáróhoz. – A megfigyelőpont egy fán van, az egyik emberünk onnan tartja szemmel a környéket – tájékoztatta a két nyomozót Hadley. – Tudatja velünk, ha bárki mozgolódni kezd odafent, még mielőtt elkészülnénk. Bosch kezébe nyomta az átlátszó tasakokat. Kettőben fekete símaszk volt. A harmadik papírcetlit tartalmazott, melyre kézzel térképet rajzoltak. Bosch alaposan szemügyre vette. Egy sor kusza vonalból áll, melyek közül kettő volt megjelölve: Arrowheadként és Mulhollandként. Ahogy ezt felismerte, már látta, hogy a térkép meglehetősen pontos képet ad arról a környékről, ahol Stanley Kent élt és meghalt. Bosch visszaadta a tasakokat, és megrázta a fejét. – Azt hiszem, kapitány, mégiscsak várniuk kellene. Hadley őszintén megdöbbent a felvetés hallatán. – Várnunk? Nem várunk semmire. Ha ez a fickó meg a haverjai megfertőzik a víztározót azzal a méreggel, maga szerint elfogadják majd a városunk lakói azt az érvet, hogy minden i-re feltettük a pontot, és minden t-nek áthúztuk a szárát? Nem várunk! Elhatározását mintegy megerősítendő, kivette szájából a rágógumit, és belehajította a szemétszállító autó hátulján lévő 140

nyílásba. Levette a lábát az ütközőrácsról, és elindult vissza az embereihez. Aztán hirtelen sarkon fordult, és visszament, egyenesen Boschhoz. – Engem csupán az érdekel, hogy nyakon csíptük egy terrorista sejtcsoport vezetőjét, aki abból a házból irányítja a műveleteit, és ezért mi bemegyünk, amivel rövidre zárjuk ezt az ügyet. Valami problémája van ezzel, Bosch nyomozó? – Az a problémám, hogy ez így túl egyszerű. Nem az i-n lévő pont feltevéséről van szó, mert azt a gyilkosok már megtették. Ez gondosan megtervezett bűntény volt, kapitány. Nem hagyták volna az autót csak úgy a ház előtt, vagy hajították volna ezeket a holmikat a szemetesbe. Gondoljon csak bele! Bosch kivárt, és Hadley-t figyelte, aki néhány másodpercig morfondírozott a hallottakon. Aztán a kapitány megrázta a fejét: – Talán nem is hagyták ott az autót – mondta. – Talán még mindig azt tervezik, hogy ezzel szállítják tovább az anyagot. Sok lehetőség létezik, Bosch! Olyan dolgok állhatnak a háttérben, amikről mi nem tudunk. Még mindig úgy gondolom, hogy bemegyünk. Tájékoztattuk a bírót mindenről, és ő azt mondta, ez elég bizonyíték az alapos gyanú igazolására. Hamarosan megkapjuk a feltétel nélküli behatolási engedélyt, mi pedig élni fogunk vele. Bosch még mindig nem akarta feladni. – Honnan jött a tipp, kapitány? Hogy találtak rá az autóra? Hadley állkapcsa automatikus munkába kezdett, aztán rájött, hogy a rágót már eldobta. – Az egyik forrásomtól – válaszolta. – Közel négy éve építjük a hírszerzési hálózatunkat a városban. Ma kifizetődött a befektetés. – Elmondja, hogy ki a forrás? Vagy névtelenül érkezett a bejelentés? Hadley legyintett a kezével. – Nem számít – válaszolta. – Az információ helyes volt. Arról a kocsiról van szó, odafent. Kétség sem férhet hozzá. A víztározó irányába mutatott. Bosch Hadley kitérő válaszából pontosan tudta, hogy a bejelentés névtelenül érkezett, ami a 141

felültetés egyik biztos jele. – Kapitány, nyomatékosan kérem, hogy álljon el a szándékától! – mondta. – Valami nincs rendben itt. Túl egyszerű, és ez a bűntett nem egy egyszerű terven alapult. Ez valami tévút, és ki kell találnunk… – Nem állunk el semmitől, nyomozó! Emberi életek foroghatnak kockán. Bosch megrázta a fejét. Tudta, nem képes áthatolni Hadley bástyáin. Ez az ember meg volt győződve arról, hogy valamiféle győzelem határmezsgyéjén egyensúlyoz, amivel talán jóváteheti minden korábbi hibáját. – Hol van az FBI? – kérdezte Bosch – Nem kellene… – Nincs szükségünk az FBI-ra! – szállt szembe Hadley ismét Boschsal. – Megvan a szükséges képzettségünk, felszerelésünk és szakértelmünk. Mi több, még a pucánkban is van vér. És most az egyszer végre magunk gondoskodunk arról, ami a saját házunk táján történik. Olyan gesztussal intett körbe, mintha a talaj, melyen állt, az utolsó csatamező lenne a hivatal és az LAPD között. – Mi van a főnökkel? – próbálkozott Bosch – Tud erről? Egyszerűen csak… Bosch elhallgatott, mert eszébe jutott a főnök figyelmeztetése arról, hogy maradjon köztük reggeli találkozójuk a Donut Hole-ban. – Egyszerűen csak mi? – kérdezett vissza Hadley. – Egyszerűen csak tudni szeretném, tud-e a tervezett akcióról, és hozzájárult-e. – A főnök teljes döntési jogkörrel ruházott fel a saját egységem vezetésében. Maga talán minden egyes alkalommal felhívja, amikor letartóztat valakit? Sarkon fordult, s Boscht és Ferrast faképnél hagyva peckesen visszalépdelt az embereihez. – O.. .óóó – kommentálta Ferras az eseményeket. – No igen – hagyta rá a társa. Bosch ellépett a bűzös szemétszállítótól, és előhúzta a telefonját. 142

A telefonkönyvet végiggörgetve előkereste Rachel Walling nevét. Épp hogy csak lenyomta a híváskezdeményező gombot, amikor Hadley ismét az arcába nyomta az orrát. Bosch nem hallotta meg a közeledtét. – Nyomozó! Kit hív? Bosch nem habozott a válasszal. – A hadnagyomat. Megkért, hogy tájékoztassam az eseményekről, ha ideértünk. – Nincs mobiltelefonálás, és rádiózás sem. Lehallgathatják. – Mégis kik? – Adja ide a telefonját! – Kapitány! – Adja ide a telefonját, vagy elvetetem magától! Nem kötök kompromisszumokat ebben az akcióban. Bosch lecsukta telefonja fedőlapját, ám a hívást nem szakította meg. Ha egy csepp szerencséje van, Walling felveszi a telefont, és végighallgatja, mi történik. Talán képes lesz összerakni a kockákat, és észreveszi a figyelmeztetést. A hivatal talán be is tudja mérni a hívást, és azelőtt kiküldi az embereit az Ezüst-tóhoz, mielőtt végzetesen rosszra fordulnának a dolgok. Hadley kezébe nyomta a készüléket, aki aztán Ferrashoz fordult. – A maga telefonja, nyomozó? – Uram, a feleségem nyolc hónapos terhes, és szükségem… – A telefonját, nyomozó! Vagy velünk van, vagy ellenünk. Hadley kinyújtotta a kezét, Ferras pedig vonakodva leakasztotta a mobilját az övéről, és odaadta neki. Hadley az egyik terepjáróhoz masírozott, kinyitotta az utasülés felőli ajtót, és a kesztyűtartóba tette a két telefont. Hatalma teljes tudatában becsapta az ajtót, majd a válla felett visszanézett Boschra és Ferrasra, kihívóan, mintha felszólítaná őket, hogy próbálják csak elvenni a telefonjaikat, ha merik. A kapitány figyelme aztán egy harmadik fekete terepjáróra irányult, ami ebben a pillanatban gördült be a parkolóba. A sofőr felemelt hüvelykujjával jelzett Hadley felé. A kapitány erre a 143

mutatóujját felemelve körözni kezdett a levegőben. – Rendben, mindenki! – kiáltotta el magát. – Megkaptuk a behatolási parancsot, és ismerik a tervet. Perez, kéljen légi támogatást, és továbbítson mindent, amit odafentről látnak. A többi harcos alakzatba! Bemegyünk! Bosch egyre növekvő iszonyattal figyelte, amint a belbiztonsági iroda tagjai a fegyvereikbe lökik a tárakat, és sisakjukon leeresztik az arcvédő plexit. Kettejük szkafandert húzott, őket jelölték ki, hogy szükség esetén a radioaktív anyagokkal foglalkozzanak. – Ez őrültség – suttogta Ferras. – Charlie nem szörfözik – válaszolta Bosch. – Tessék? – Semmi. Még egy, a te időd előtti korból való filmben mondták így.

144

14.

A tömény iszap harminchektáros gumiültetvényt borított el. Hari Kari Bosch, Bunk Simmons, Ted Furness és Gabe Finley kihempergett a sárba, ahol már várta őket Gillette kapitány, aki a fejére szorította a sisakját, nehogy lesöpörje róla a rotorlapát keltette szélroham. A helikopter kemény munka árán tudta csak leszállótalpait kirántani a kátyúból – hatnapnyi szakadatlan eső után ez volt az első száraz nap -, és felszállt, majd az öntözőcsatorna mentén elindult a harmadik hadtest főparancsnoksága felé. – Jöjjenek velem, emberek! – mondta Gillette. Bosch és Simmons már elég régóta az országban tartózkodtak ahhoz, hogy kijárjon nekik a becenév, Furness és Finley azonban zöldfülűek voltak, szigorúan HK-n – vagyis helyszíni kiképzésen -, és Bosch tisztában volt azzal, hogy a szar is beléjük fagyott, annyira rettegnek. Ez volt az első bevetésük, és odaát a San Diegó-i kiképzőiskolában semmi nem készít fel a valóság látványára, hangjaira és szagára. A kapitány a parancsnoki sátorban felállított tábori asztalhoz vezette őket, és felvázolta a tervét. A Ben Cat alatti csatornarendszer kiterjedt volt, amit első körben ki kellett iktatni ahhoz, hogy a felette épült faluban átvehessék az irányítást. A tüzérségnek meg a gerillatámadásoknak köszönhetően már a tábor körzetén belül is megnőtt a halálos áldozatok száma. A kapitány elmagyarázta, hogy a harmadik hadtesttől naponta rugdossák a seggét. Azt nem említette, hogy egy másodpercig is foglalkoztatnák halott vagy harcképtelenné vált katonái. Az emberek pótolhatók, ám a harmadik hadtest ezredesének iránta gyakorolt jóindulata nem. A terv egyszerű, hullámokban indított támadásról szólt. A 145

kapitány kiterítette a csatornákat megjárt falubeliek segítségével rajzolt térképet. Négy szűk rókalyukra mutatott, és kijelentette, hogy a négy csatornapatkány egyidejűleg mászik le, így a vietkongokat egy ötödik lyuk felé hajtják, melynek kijáratánál a Trópusi Villám harcosai várnak rájuk, készen a lemészárlásukra. Útközben Bosch és társai beaknázzák maguk mögött a járatokat, így a művelet az egész csatornarendszer felrobbanásával végződik A terv valóban elég egyszerű volt addig, amíg le nem másztak az éjszaka vaksötétjében a labirintusba, csak hogy rádöbbenjenek, a csatornahálózat tökéletesen különbözik attól, amit a térképen láttak odafent a sátorban. Négyen mentek le, de csak egyvalaki jött fel. A Trópusi Villám emberei aznap egyetlen ellenséget sem öltek meg. Ez volt az a nap, amikor Bosch-ban tudatosult, hogy a háborúnak annyi – legalábbis az ő számára. Ekkor tudta meg, hogy a ranggal bíró emberek gyakran a belső ellenségekkel vívják a legnagyobb harcot. Bosch és Ferras Hadley kapitány terepjárójának hátsó ülésén utazott. Perez vezetett, mellette Hadley ült állig felfegyverkezve. Rádiós fejkészüléket viselt, hogy irányíthassa az akciót. A jármű rádióját kihangosították, és az operáció tartalék csatornasávjára állították – így minden nyilvános frekvencia számára elérhetetlen maradt. A fekete terepjárókonvoj harmadik tagjaként utaztak. Félutcányira a célpont házától Perez lefékezett, és a tervnek megfelelően maga elé engedte a mögötte lévő másik két járművet. Bosch előrehajolt a két elülső ülés közé, hogy jobban kilásson a szélvédőn. A többi terepjáró felhajtóján kétoldalt négy-négy ember ült. A járművek felgyorsítottak, majd élesen Samir háza felé fordultak. Az egyik a kocsifeljárón át a nem túl nagy, Craftsmanstílusú bungaló mellett a hátsó kertbe hajtott, a többiek pedig a járdaszegélyen felhajtva bebukdácsoltak a ház előtti nyitott terület pázsitjára. A BI egyik embere nem fogta elég erősen a kapaszkodót, és amikor a jármű áthuppant a járdán, nagyot bukfencezve lepottyant a fűbe. A többiek leugrottak a rámpáról, és a bejárati ajtó felé haladtak. 146

Bosch feltételezte, ugyanez történik a hátsó ajtónál is. Noha nem értett egyet a tervvel, elismeréssel adózott a precíz végrehajtás előtt. Hangos pukkanás jelezte, hogy a bejárati ajtót berobbantották. A csattanás szinte ugyanabban a pillanatban megismétlődött a hátsó ajtó felől. – Rendben, indulás befelé! – utasította Hadley Perezt. Ahogy egyre beljebb hatoltak a házban, a rádiót is életre keltették a beltérből érkező jelentések. – Bent vagyunk! – Hátul is bent vagyunk! – A bejárat tiszta. Most… A hangot elfojtotta egy automata fegyver dörrenése. – Lőnek ránk! – Van nekünk… – Lőnek ránk! Bosch további lövéshangokat hallott, ezúttal azonban nem a rádióból. Elég közel dördültek ahhoz, hogy saját fülével is hallhassa. Perez pillanatnyi habozás nélkül leállította a terepjárót, úgy ahogy volt, keresztben az utca kellős közepén, a ház előtt. Mind a négy ajtaja egyszerre vágódott ki, ahogy a bent ülők kiugrottak. A jármű nyitva hagyott ajtóin át süvöltött a rádió utánuk: – Minden tiszta! Minden tiszta! – Az egyik gyanúsított földre került. A földre került gyanúsítottnak orvosi ellátásra van szüksége. Orvosra van szükség! A rajtaütés kevesebb mint húsz másodperc alatt lezajlott. Bosch Hadley és Perez mögött száguldott a pázsiton. Ferras tőle balra loholt. Tüzelésre kész fegyverekkel léptek be a főbejáraton, ahol azonnal Hadley egyik emberébe ütköztek. Terepruhája ingjének jobb zsebe fölé oda volt hímezve a neve: Peck. – Tiszta minden. Tiszta minden. Bosch az oldala mellé engedte a pisztolyát, ám egyelőre nem tette vissza a tokjába. Körülnézett. Szerényen berendezett nappaliban állt. A felrobbanó puskapor érezhető jellegzetes szagát kékes füst látványa kísérte. 147

– Mit találtunk? – követelte Hadley. – Az egyik földön, a másik őrizetben – válaszolta Peck. – Mindketten hátul vannak. A rövid folyosón át követték a kommandóst egy szobába, melynek padlóját gyékényszőnyegek borították. Egy férfi – akiben Bosch felismerte Ramin Samirt – feküdt hanyatt a padlón. A mellkasán tátongó két lőtt sebből ömlő vér összecsíkozta krémszínű köntösét, a padlót és az egyik szőnyeget. Egy hasonló köntöst viselő fiatal nő feküdt mellette nyöszörögve, arccal a padlón, a háta mögött megbilincselt kézzel. Bosch megpillantotta a revolvert a padlón; egy nyitott fiókú szekrényke mellett hevert, melyen meggyújtott imagyertya állt. A fegyver mintegy negyvenöt centiméterre lehetett attól a ponttól, ahol most a sebesült Samir feküdt. – A pisztolyáért ment, mi pedig leszedtük – tájékoztatta őket Peck. Bosch lenézett Samirra. Nem volt tudatánál, és a mellkasa szabálytalanul süllyedt-emelkedett. – Beszippantotta a lefolyó – állapította meg Hadley. – Mit találtunk? – Eddig semmit – válaszolta Peck. – Most hozzuk be a felszerelést. – Rendben, ellenőrizzék az autót is! – adta ki az utasítást Hadley. – És tűnés ki innen! Miközben a BI két embere felsegítette és kivitte a zokogó nőt, Hadley, mint valami faltörő kos, úgy trappolt ki a házból a járdához, ahol a Chrysler-300-as állt. Bosch és Ferras követte. Benéztek a kocsiba, de nem értek hozzá. Boschnak feltűnt, hogy nincs bezárva. Lehajolt, hogy benézzen az utasülés felőli ablakon. – Bent van a slusszkulcs az indítóban – jegyezte meg. Kabátzsebéből egy pár gumikesztyűt vett elő, és felhúzta a kezére. – Először mérjük be, Bosch! – szólt rá Hadley. A kapitány intett az egyik emberének, aki odavitte hozzájuk a sugárzásmérő készüléket. A kommandós végigpásztázta vele az 148

egész járművet, de csak a csomagtartó felett hangzott néhány erőtlen pittyenés. – Itt lehet, hogy találunk valamit – jelentette ki Hadley. – Kétlem – válaszolta Bosch. – Nem itt van. – Azzal kinyitotta az utasülés felőli ajtót, és behajolt a kocsiba. – Bosch, várjon! Ám a nyomozó még azelőtt meghúzta a csomagtartót nyitó kallantyút, hogy Hadley befejezhette volna a mondatát. A mozdulatot tompa kattanás követte, és a raktér fedele felpattant. Kihátrált a kocsiból, s elindult a jármű hátsó végéhez. A csomagtartó üres volt, ám Bosch ugyanazt a négy lenyomatot találta benne, mint amit korábban látott Stanley Kent Porschéjában. – Már nincs itt – állapította meg Hadley, aki maga is szemügyre vette a csomagtartó belsejét. – Minden bizonnyal korábban megtörtént az átadás. – Igen, jóval azelőtt, hogy idehozták a kocsit. – Bosch határozottan Hadley szemébe nézett. – Ez az egész félrevezetés volt, kapitány. Megmondtam magának. Hadley közelebb lépett Boschhoz, hogy úgy beszélhessen vele, hogy ne hallja az egész csapata. Ám mondanivalóját Peck közbeszólása megelőzte. – Kapitány! – Mi az? – vakkantott Hadley. – A gyanúsított kódja hetes. – Akkor küldje vissza a mentőket, és hívja a halottkémet! – Igen, uram! A ház tiszta. Nem találtunk semmilyen anyagot, és a mérők sem reagálnak. Hadley Boschra pillantott, majd gyorsan visszanézett Peckre. – Ellenőriztesse még egyszer az egész házat! – parancsolta. – Az a rohadék a fegyveréért ment. Valamit rejtegetnie kellett! Szedjék atomjaira az egész házat, ha erre van szükség! Különösen azt a szobát... pont úgy néz ki, mint valami terrorista gyülekezőhely. – Imaszoba – helyesbített Bosch. – És a fickó talán azért ment a fegyveréért, mert összeszarta magát ijedtében, amikor vadidegenek 149

berobbantották az ajtóit, és elözönlötték a házát. Peck nem mozdult. Boschra figyelt. – Gyerünk! – morrant rá Hadley. – Szedjék darabjaira a rohadék házát! Az anyag ólomkonténerben volt. Pusztán az, hogy nem jelez a műszer, még nem jelenti azt, hogy nincs is ott! Peck visszaiparkodott a házhoz, Hadley pedig ismét Bosch-ra nézett. – A helyszínelőknek kell átvizsgálniuk a kocsit – mondta Bosch. – Nekem pedig nincs telefonom, amivel kihívhatnám őket. – Menjen el a telefonjáért, és szóljon nekik! Bosch visszaballagott a terepjáróhoz. Végignézte, amint a házban tartózkodó nőt beültetik az egyik füvön parkoló BI-s kocsiba. Még mindig zokogott, és Bosch úgy vélte, sok idő telik el, amíg elapadnak a könnyei. Most Samirért sír, később önmagáért. Ahogy behajolt Hadley terepjárójának az ajtaján, észrevette, hogy a motor még mindig jár. Leállította, majd kinyitotta a kesztyűtartót, és előbányászta a két telefont. Felnyitotta a sajátjának a fedőlapját, és ellenőrizte, hogy a Rachel Walling felé kezdeményezett hívás még él-e. Nem élt, és első körben azt sem tudta megállapítani, hogy a nő felvette-e a saját készülékét vagy sem. Amikor visszafordult az ajtóból, Hadley már ott állt mögötte. Kissé távolabb álltak most a többiektől, így senki nem hallhatta őket. – Bosch, ha megpróbálja bajba keverni az egységemet, én is bajba keverem magát. Megértette? A nyomozó egy pillanatig figyelmesen tanulmányozta Hadley arcát, s csak azután válaszolt. – Hát persze, kapitány. Örülök, hogy gondját viseli az egységének. – Olyan kapcsolataim vannak, amelyek igen magasra elérnek, jóval a kapitányság határain túl. Sokat árthatok magának. – Köszönöm a tanácsot. Bosch elindult, aztán mégis meggondolta magát, és megállt. Mondani akart valamit, de habozott. 150

– Mi az? – kérdezte Hadley. – Mondja már! – Csak egy kapitány jutott eszembe, akinek még korábban dolgoztam egyszer. Nagyon régen történt mindez, egy teljesen más helyen. Folyamatosan, egyre és egyre csak ragaszkodott a rossz döntéseihez, és a balfaszságait az emberei fizették meg. Az életükkel. Jó emberek. Így hát végül mégiscsak véget kellett vetni a dolognak. A kapitány a latrinában kötött ki. A saját emberei közül végeztek vele néhányan. A legenda szerint annyira szitává lőtték, hogy végül nem tudták megkülönböztetni a testrészeit a szartól. Bosch továbbindult, ám Hadley megállította. – Mit akar ez jelenteni? Fenyegetni akar? – Nem, ez csak egy történet. – Ezeket a fickókat nevezi jó embereknek? Hadd mondjam el magának, hogy ez a fickó odabent állva éljenzett, amikor a repülőgépek becsapódtak azokba az épületekbe. Bosch nem lassított a léptein, úgy válaszolt. – Nem tudom, milyen ember volt, kapitány. Csak azt tudom, hogy ehhez a bűnügyhöz nem volt semmi köze, és lépre csalták, csakúgy, mint magát. Ha kitalálja, ki adta le magának a tippet a kocsiról, tudassa velem! Talán segítségünkre lehet. Bosch Ferrashoz lépett, és a kezébe nyomta a telefonját. Megkérte, hogy maradjon a háznál, és felügyelje a Chrysler helyszínelési munkálatait. – Hova mész, Harry? – A belvárosba. – És mi lesz a hivatallal tervezett találkozónkkal? Bosch még csak nem is pillantott az órájára. – Lekéstük. Hívj fel, ha a helyszínelő csapat előrukkol valamivel! Bosch otthagyta fiatalabb társát, és elindult gyalog az utcán a szabadidőközpont felé, ahol az autójuk parkolt. – Bosch, hova megy? – szólt utána Hadley. – Még nem végzett itt! Bosch hátra sem nézve csak intett egyet a kezével. Továbbment. 151

Még félig sem tette meg a szabadidőközponthoz vezető utat, amikor az első televíziós furgon elhajtott mellette, egyenesen Samir háza felé tartva.

152

15.

Bosch azt remélte, hogy még a Ramin Samir házát ért rajtaütés híre előtt beér a belvárosi szövetségi irodába. Megpróbálta felhívni Racfeel Wallingot, de a nő nem válaszolt. Tudta, talán a taktikai hírszerzőknél van, a másik épületben, de annak a pontos helyszínét nem ismerte. Csak a központi szövetségi épület címét tudta, és arra az elképzelésére alapozott, hogy a nyomozás kiszélesedése és horderejének növekedése azt diktálná, hogy a főépületből koordinálják, ne pedig egy titkos csatlósirodából. A törvényvégrehajtóknak fenntartott ajtón lépett be, és elmondta a jelvényét ellenőrző tisztviselőnek, hogy az FBI-hoz jött. A lifttel a tizennegyedik emeletre ment, ahol Brenner már várta. Nyilvánvalóan felszóltak a portáról, hogy Bosch az épületben tartózkodik. – Azt hittem, megkapta az üzenetet – mondta Brenner. – Milyen üzenetet? – Hát, hogy a státusmegbeszélést lemondták. – Azt hiszem, azonnal vennem kellett volna az üzenetet, amint maguk, fiúk, felbukkantak. Nem is volt tervbe véve a státuskonferencia, igaz? Brenner elengedte a füle mellett a kérdést. – Mit akar, Bosch? – Beszélni Walling ügynökkel. – A társa vagyok. Mindent elmondhat nekem is, amit neki akar. – Csak neki. Vele akarok beszélni. Brenner rövid ideig figyelmesen tanulmányozta a nyomozó arcát. – Kövessen! – mondta végül. Nem várta meg a választ. Övre csíptethető belépőkártyájával 153

kinyitotta az egyik ajtót, s Bosch követte. Hosszú folyosón sietett végig, s az ügynök hátra sem nézve, a válla felett vetette hátra a kérdéseit. – Hol a társa? – kérdezte. – Hátramaradt a helyszínen – válaszolta Bosch. Nem hazudott. Bosch csupán azt nem kötötte az orrára, hogy melyik helyszínen maradt ott Ferras. – Mellesleg pedig – tette hozzá -, úgy ítéltem meg, hogy ott biztonságosabb neki. Nem szeretném, ha maguk, fiúk, rajta keresztül próbálnának megfogni engem. Brenner hirtelen megállt, sarkon perdült, és Bosch arcába meredt. – Tisztában van azzal, hogy mit csinál, Bosch? Egy olyan nyomozást kompromittál, melynek messzemenő következményei lehetnek. Hol a tanú? Bosch úgy vont vállat, mintha a válasz nyilvánvaló lenne. – Hol van Alicia Kent? Brenner megrázta a fejét, de nem válaszolt. – Várjon itt! – mondta. – Szólok Walling ügynöknek. Brenner kinyitotta az 1411-es számmal ellátott ajtót, és hátralépett, hogy előreengedje Boscht. Amint a nyomozó belépett, látta, hogy egy kisméretű, ablaktalan kihallgató helyiségbe került, mely rendkívül hasonlított ahhoz, melyben hajnalban Jesse Mitforddal beszélgetett. Bosch hirtelen lökést érzett a hátában, ám még épp időben sikerült megfordulnia ahhoz, hogy meglássa Brennert, amint becsukja mögötte az ajtót. – Hé! Bosch megragadta a kilincset, ám elkésett. Kétszer rávert az öklével, de tudta, Brenner nem fogja kinyitni. Elfordult, és körbenézett a kis helyiségben. Az LAPD kihallgató helyiségeihez hasonlóan ebben a szobában is összesen három bútordarab állt. Egy kisebbfajta, négyszögletes asztal és két szék. Feltételezte, hogy itt is van valahol kamera, ezért felemelte a kezét, majd a levegőbe lőtte a középső ujját. Az üzenet nyomatékosítása végett körzött egyet a 154

kezével. Bosch kihúzta az egyik széket, és a támlájával szemben leült rá, készen arra, hogy kivárja, amíg elengedik. Elővette a mobilját, és felhajtotta a fedőlapját. Tudta, ha figyelik, nem fog tetszeni nekik, hogy telefonál és bárkinek is elmeséli, milyen helyzetbe került – a hivatal számára lenne kínos. Ám amikor a kijelzőre pillantott, látta, nincs térerő. Blokkolt helyiségbe zárták. A rádióhullámok sem kívülről, sem belülről nem tudnak áthatolni a falakon. Ez jellemző a szövetségiekre, konstatálta Bosch. Mindenre gondolnak. Húsz hosszú perc telt el, amíg az ajtó végre kinyílt. Rachel Walling lépett a szobába. Becsukta maga mögött az ajtót, kihúzta a Boschsal szemben lévő széket, és csendesen leült. – Sajnálom, Harry! Odaát voltam a taktikaiaknál. – Mi a franc folyik itt, Rachel? Már a zsarukat is bezárjátok? A nő meglepettnek tűnt. – Miről beszélsz? – Miről beszélsz? – szajkózta Bosch gúnyosan. – A társad bezárt ebbe a szobába. – Amikor bejöttem, nem volt bezárva. Próbáld csak meg! Bosch egy legyintéssel elhessegette a nyilvánvaló mellébeszélést. – Felejtsd el! Nincs időm ezekre a játékokra. Hogy halad a nyomozás? A nő összepréselte az ajkát, mintha azon morfondírozna, hogy mit válaszoljon. – Mi történik, hogy te meg a kapitányságod úgy viselkedtek, mint elefánt a porcelánboltban, tönkrezúztok minden átkozott ügyet közel s távol. Képtelenek vagytok megkülönböztetni az üveget a gyémánttól. Bosch bólintott. – Szóval hallottál Ramin Samirról. – Ki nem? Már fent van a „már-megint-elcsesztem-csatornán”. Mi történt odafent? – Első osztályú elbaszás, az történt. Felültettek bennünket. 155

Vagyis a BI-t ültették fel. – Nagyon úgy tűnik, hogy ez történt. Bosch áthajolt az asztal felett. – De ez is jelent valamit, Rachel. Azok az emberek, akik Samirra uszították a BI-t, pontosan tudták, hogy ki ez a fickó, és azt is, hogy ideális csali. Közvetlenül a háza előtt hagyták Kenték kocsiját, mert tudták, hogy erre biztosan rápörgünk. – Az is lehet, hogy vissza akartak fizetni valamit Samirnak. – Mire gondolsz? – Éveken keresztül lázított a CNN-en keresztül. Akár úgy is tekinthettek rá, hogy árt az ügyüknek azzal, hogy arcot ad az ellenségnek, és fokozza az amerikaiak dühét és eltökéltségét. Bosch nem értette. – Azt hittem, a lázítás az eszköztáruk része. Azt hittem, ők szeretik ezt a fickót. – Talán. Nehéz megítélni. Bosch még mindig nem értette pontosan, hogy mit akar a nő mondani. Ám amikor Rachel is áthajolt az asztal felett, egyszerre tudatosult benne, mennyire végtelenül haragos. – Most talán beszéljünk arról, hogy te egyes-egyedül miképp cseszted el a dolgokat, még jóval azelőtt, hogy megtalálták azt az autót! – Miről beszélsz? Egy gyilkossági ügyet próbáltam megoldani. Ez a... -Igen, megpróbáltál megoldani egy gyilkossági ügyet. Még egy teljes város esetleges veszélyeztetésével is, csak mert kisstílűén, önzőén és önelégülten ragaszkodsz... – Ugyan már, Rachel! Ugye te sem gondolod komolyan, hogy fogalmam sincs arról, mi foroghat kockán? A nő megrázta a fejét. – Nincs, ha egy kulcsfontosságú tanút tartasz vissza tőlünk. Hát nem látod, hogy mit csinálsz? Fogalmad sincs arról, merre tart a nyomozás, mert azzal vagy elfoglalva, hogy tanúkat rejtegess, és az ügynökeinket szívasd! 156

Bosch hátradőlt. Kétség sem férhetett hozzá, meglepődött. – Ezt Maxwell mondta? Hogy megszívattam? – Nem számít, hogy mit mondott. Egy potenciálisan végzetes következményekkel járó szituációt próbálunk megoldani, és egyszerűen nem értem, miért teszed azokat a lépéseket, amiket lépsz. Bosch bólintott. – Ez így érthető – mondta. – Kizártok valakit a saját nyomozásából, és utána azzal érveltek, hogy nem tudjátok, mit csinál. A nő úgy tartotta fel a kezét, mintha egy feléje száguldó vonatot akarna megállítani. – Rendben, hagyjuk itt abba! Mesélj nekem, Harry! Mi a baj? Bosch a nőre nézett, aztán a plafonra. Végigpásztázta a helyiség felső sarkait, aztán ismét Walling felé fordult. – Beszélgetni akarsz? Menjünk, sétáljunk egyet odakint, akkor beszélgethetünk. Walling nem habozott. – Rendben, menjünk – mondta. – Sétáljunk és beszélgessünk! Utána pedig odaadod nekem Mitfordot. Walling felállt, és az ajtóhoz lépett. Bosch figyelmét nem kerülte el, amint gyors pillantást vet a hátsó falra szerelt légkondicionáló rácsára, s ebből már biztosan tudta, hogy megfigyelték őket. A nő kinyitotta az állítólagosán nem bezárt ajtót, ám a folyosón Brenner és egy másik ügynök várta őket. – Elmegyünk sétálni egy kicsit – közölte velük Walling. – Kettesben. – Jó szórakozást! – válaszolta Brenner. – Mi addig idebent leszünk, és megpróbáljuk felkutatni a céziumot. Talán néhány emberéletet is sikerül megmentenünk hozzá. Sem Walling, sem Bosch nem válaszolt. A nő az utat mutatva előreindult a folyosón. Alig értek oda a liftajtóhoz, amikor Bosch háta mögött egy hang csendült. – Hé, haver! 157

Épp időben fordult meg ahhoz, hogy Maxwell ügynök vállát felfogja a mellkasával. A lökés a falnak taszította, és az FBI-os odapasszírozta. – Ezúttal mintha te lennél a vesztes helyzetben, nem igaz, Bosch? – Hagyd abba! – kiáltott rá Walling. – Cliff, hagyd abba! Boschnak sikerült Maxwell fejéig felemelnie a karját, és már épp fogást talált rajta, amikor Walling közéjük vetette magát, elrángatta mellőle Maxwellt, és visszataszigálta a folyosóra. – Cliff, menj vissza! Tűnj el innen! Maxwell visszahátrált a folyosón, ám Walling válla felett Bosch felé bökött az ujjával. – Takarodj ki az épületemből, rohadék! Tűnj el, és ne merj visszajönni ide! Walling betaszigálta az első nyitott irodába, majd rácsukta az ajtót. Akkorra már több ügynök is a folyosóra gyűlt, hogy saját szemükkel is lássák, mi okozta a felbolydulást. – Már vége! – hirdette ki Walling. – Mindenki térjen vissza a munkájához! Visszasietett Boschhoz, és az ajtón át a lifthez tolta. – Jól vagy? – Csak akkor fáj, ha levegőt veszek. – Az a szemétláda! A fickó kezdi elveszíteni az önkontrollját. A lifttel egészen az alagsori mélygarázsig mentek, onnan pedig a gyalográmpán kiballagtak a Los Angeles utcára. A nő jobbra fordult, a nyomozó pedig követte. Egyre távolabb kerültek a gyorsforgalmi út zajától. Walling az órájára nézett, majd egy modern stílusú és szerkezetű épületre mutatott. – Ott tisztességes kávét adnak – mondta. – De nem akarok túl sokat időzni Az épület, amit javasolt, az új társadalombiztosítási irodaház volt. – Újabb szövetségi épület – sóhajtott fel Bosch. – Lehet, hogy Maxwell ügynök azt is a sajátjának hiszi. 158

– Abbahagynád ezt, kérlek? Bosch vállat vont. – Már az is meglepett, hogy Maxwell beismerte, visszamentünk a házhoz. – Miért ne tette volna? – Mert úgy okoskodtam, hogy azért állítottátok oda a házhoz, mert amúgy is kutyaszorítóban van már valami balfaszság miatt. Miért dicsekedett volna el azzal, hogy fülön csíptük? Hogy még tovább maradjon a feketelistán? Walling megrázta a fejét. – Nem érted – mondta. – Először is, Maxwellt tényleg kicsit rövid pórázon tartottuk az utóbbi időben, de a taktikai hírszerzésnél senki nincs feketelistán. Ez a munka túl fontos ahhoz, hogy seggfejeket beengedjünk a csapatba. Másodszor, egy cseppet sem érdekelte mások véleménye. Az viszont érdekelte, hogy mindenki számára hasznos tudni, miképp cseszed el te a dolgokat! Bosch más úton próbálkozott. – Hadd kérdezzek valamit! Tudnak kettőnkről odaát, nálatok? Úgy értem, a múltunkról. – Az Echo Park után nehéz lenne nem tudniuk róla. De Harry, ne foglalkozz ezzel! Nem ez a fontos ma. Mi van veled? Annyi cézium van odakint, amivel egy egész repülőtéren le lehetne húzatni a rolót, és úgy tűnik, ez téged egyáltalán nem érdekel. Gyilkossági ügyként kezeled az egész esetet. Igen, meghalt egy ember, de most nem csak erről van szó. Rablás történt, Harry! Érted? A céziumot akarták, és most náluk van. És talán segítene előbbre lépnünk, ha beszélhetnénk az egyetlen ismert szemtanúval. Tehát hol van? – Biztonságban. Hol van Alicia Kent? És hol a férje üzlettársa? – Biztonságban. Az üzlettársat itt hallgatják ki, a feleséget pedig a taktikai hírszerzés épületében őrizzük egészen addig, amíg meg nem bizonyosodunk arról, hogy mindent megtudtunk tőle. – Tehát az asszony nem túl segítőkész. Nem tud… – Már most tévedsz. Az asszony eddig is meglehetősen segítőkész volt. 159

Bosch nem tudta elleplezni a tekintetében felvillanó meglepődést. – Hogyan? Hiszen azt mondta, még az arcukat sem látta. – Nem látta. De hallott egy nevet. Amikor a két támadó egymás között beszélt, felismert egy nevet. – Milyen nevet? Ezt korábban nem említette. Walling biccentett. – Ezért kell odaadnod nekünk a tanút. Vannak embereink, akik kizárólag egyetlen területre szakosodtak: arra, hogy kiszedjék az információt a tanúkból. Olyan dolgokat is megszerzünk, amikre ti nem vagytok képesek. Megszereztük az asszonytól is, és megkapjuk majd a tanútól is. Bosch érezte, amint elvörösödik az arca. – És milyen nevet húzott ki belőle ez a fő-fő kihallgató? Walling megrázta a fejét. – Nincs csereüzlet, Harry. Ez most már nemzetbiztonsági ügy, amelyben te a körön kívül állsz. Csak úgy mellesleg, ez nem is fog változni, teljesen mindegy, kit hív fel a főnököd. Boschban tudatosult, hogy a Donut Hole-beli találkozó hiábavaló erőfeszítés volt. Még a főnök is csak kívülről tekintgethetett befelé. Akármilyen névvel rukkolt is elő Alicia Kent, az az éjjeli Time Square-rel vetekedő fényáradatba boríthatta a szövetségi eredményjelző táblát. – Semmim nincs a tanún kívül – jelentette ki. – Odaadom nektek, a névért cserébe. – Miért akarod annyira azt a nevet? Soha az életben nem juthatsz ennek a fickónak a közelébe. – Mert tudni akarom. Walling összefonta a karját a melle előtt, és néhány másodpercig elgondolkodott. Végül Boschra nézett. – Te kezded – közölte vele. Bosch mélyen a nő szemébe nézett, de habozott. Hat hónappal korábban az életét is rábízta volna. Mostanra azonban megváltozott a helyzet. Már nem volt annyira biztos a dolgában. 160

– A lakásomon rejtettem el – mondta. – Talán még emlékszel arra, hogy hol van. Walling elővette blézere zsebéből a mobilját, s felpattintotta a fedelét. Telefonálni készült. – Lassan a testtel, Walling ügynök! – szólt rá Bosch. – Milyen nevet adott meg nektek Alicia Kent? – Sajnálom, Harry! – Megegyeztünk! – Nemzetbiztonsági ügy, sajnálom. Elkezdte bepötyögni a számot a készülékbe. Bosch bólintott. Jól működtek a megérzései. – Hazudtam – szólalt meg. – Nem a lakásomon van. A nő lecsapta a készülék fedelét. – Mi van veled? – förmedt rá dühösen és élesen. – Több mint tizennégy órás késésben vagyunk a cézium ellopóival szemben. Tisztában vagy azzal, hogy talán már be is tették valami bombába? Talán már... – Mondd meg a nevet, és tiéd a tanú. – Rendben! A nő távolabb lökte magától Boscht, aki tudta, hogy leginkább önmagára haragszik, mert hazugságon kapta. Immár másodszor, kevesebb, mint tizenkét órán belül. – Azt mondta, hogy a Moby nevet hallotta, rendben? Amikor először beszéltünk vele, azért nem említette, mert még ő maga sem tudta, hogy valójában egy név az, amit hall. – Rendben. Ki az a Moby? – Szíriai terrorista, akinek a valódi neve Momar Azim Nasszar. Úgy hisszük, hogy itt tartózkodik az országban. A barátai és az ismerősei Mobynak nevezik. Nem tudjuk, miért, de történetesen igen nagy a külső hasonlóság közte és egy Moby nevű előadóművész között. – Az meg kicsoda? – Ne foglalkozz vele! Nem a te generációd. – Biztosak vagytok abban, hogy ezt a nevet hallotta? 161

– Igen. Ő maga mondta ki. Most pedig te is megkaptad. Szóval hol a tanú? – Várj egy kicsit! Már hazudtál egyszer. Bosch elővette a telefonját, hogy felhívja a társát, aztán eszébe jutott, hogy Ferras még mindig az Ezüst-tónál van, így nem lehet a segítségére. Megnyitotta a telefonkönyvet, előkereste Kiz Rider számát, majd megnyomta a hívásgombot. Rider azonnal felvette. Bosch száma el volt mentve, így a készülék kijelzője azonnal kiírta a nevét. – Helló, Harry! Igen elfoglalt vagy ma. – A főnök mondta ezt? – Vannak informátoraim. Mi a helyzet? Bosch beszéd közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét Wallingról, így látta, a nő tekintete elsötétül haragjában. – Szívességre van szükségem. Még mindig azzal a laptoppal jársz dolgozni? – Természetesen. Milyen szívességre? – Meg tudod nézni a New York Times archívumát a gépeden? – Meg. – Remek. Van egy nevem. Szeretném, ha utánanéznél, szerepel-e valamilyen cikkben. – Várj egy kicsit! Csatlakoznom kell a netre. Eltelt néhány másodperc. Bosch telefonja pittyegni kezdett, mert egy másik bejövő hívást érzékelt. Ő azonban Riderrel maradt, és a nő hamarosan el is készült. – Mi a név? Bosch a készülék apró mikrofonjára tette a kezét, és megismételtette Wallinggal a szír terrorista teljes nevét. – Igen, több találat is van – szólalt meg ismét Rider. – Nyolc évre visszamenőleg. – Foglald össze, mit találtál! – Ó, csak egy halom cucc a Közel-Keletről. Egy sor szöktetéssel, merénylettel meg ilyesmivel gyanúsítják. A szövetségi források szerint kapcsolatban áll az al-Kaidával. 162

– Mit írnak róla a legfrissebb cikkben? – Hm, nézzük csak! Egy buszt robbantott fel Bejrútban. Tizenhat áldozat. 2004. január 3-án történt. Ezután semmi. – Írnak arról, hogy milyen bece- vagy álnevet használ? – Hm... nem. Nem látok semmit. – Rendben, köszönöm! Később még felhívlak. – Várj egy percet, Harry! – Mi az? Mennem kell – Figyelj, csak azt akarom mondani, hogy légy óvatos odakint, rendben? Ez a liga nagyon különbözik attól, amihez hozzászoktál. – Rendben, értem – válaszolta Bosch. – Mennem kelL Bosch befejezte a hívást, majd Rachelre nézett. – A New York Times semmit nem ír arról, hogy a fickó az országban lenne. – Mert nem tudják. Ezért olyan különleges Alicia Kent információja. – Mit értesz ez alatt? Csak azért garanciának veszed ennek a nőnek a szavát arra vonatkozóan, hogy a fickó az országban tartózkodik, mert hallott egy szót, ami talán nem is név? Walling keresztbefonta a karját. Kezdte elveszteni a türelmét. – Nem, Harry, pontosan tudjuk, hogy az országban van. Van egy videofelvételünk, ami egyértelműen bizonyítja, hogy tavaly augusztusban leszállt egy hajóról a Los Angeles-i kikötőben. Nem értünk oda időben, hogy fülön csípjük. Úgy hisszük, hogy az alKaida egy másik kémjével érkezett, egy Muhammad el-Fayed nevű emberrel. Valahogy sikerült becsusszanniuk az országba, a pokolba, a határ rosszabb a szitánál is, és ki tudja, mit terveznek. – Azt hiszed, náluk van a cézium? – Nem tudjuk. De El-Fayed a kémeink szerint szűrő nélküli török cigarettát szív, és... – A hamu a vécétartályon! A nő bólintott. – Így van. Még mindig elemzés alatt áll, az irodában nyolc az egyre áll a fogadás arra, hogy török cigaretta lesz. 163

Bosch bólintott, és egyszerre ostobának érezte magát korábbi lépései miatt, a visszatartott információ miatt. – A wilcoxi Mark Twain Hotelben van a tanú – mondta. – A háromszázhármas szobában, Stephen King néven. – Édes. – És Rachel! – Mi az? – Azt mondta nekünk, hogy a gyilkos Allah nevét kiáltotta a lövés leadása előtt. A nő megrovó pillantást vetett rá, miközben újra felnyitotta telefonja fedelét. Egy gombot nyomott meg csupán rajta, és amíg várt, tovább beszélt Boschhoz. – Jobban teszed, ha nagyon mélyen elkezdesz reménykedni abban, hogy még azelőtt megtaláljuk ezeket az embereket, mielőtt… Elharapta a mondatot, amikor a túloldalon felvették a készüléket. Anélkül továbbította az információt, hogy bemutatkozott vagy köszönt volna. – A Mark Twainben van, a Wilcoxon. Háromszázhármas szoba. Vigyétek be! Lecsukta a készülék fedőlapját, és Boschra nézett. A rosszallásnál sokkalta rosszabb, csalódás és elutasítás sugárzott most a tekintetéből. – Mennem kell – mondta aztán. – A helyedben én távol tartanám magam a repülőterektől, metróktól és plázáktól addig, amíg meg nem találjuk azt a céziumot. Azzal megfordult, és faképnél hagyta a férfit. Bosch még mindig követte a tekintetével a távolodó ügynököt, amikor ismét rezegni kezdett a telefonja. Úgy emelte a füléhez, hogy közben egy pillanatra sem vette le a szemét Wallingról. Joe Felton volt az, a helyettes halottkém. – Harry, már jó ideje próbállak elérni. – Mi a helyzet, Joe? – Most ugrottunk be a Queen of Angelsbe, egy szállítmányért. Valami helyi nagyfiúnak keresztülhúzták a számításait tegnap egy 164

hollywoodi lövöldözésben. Boschnak eszébe jutott a Jerry Edgar által említett eset. – Igen, és? A nyomozó pontosan tudta, hogy az igazságügyi orvos szakértő feleslegesen nem vesztegetné az idejét telefonálgatásra. Nyomós oka van rá, hogy hívta. – Szóval megérkeztünk, és beugrottunk a pihenőszobába egy kávéra, ahol néhány mentős épp egy kiszállásról cseverészett. Azt beszélték, hogy épp most vittek be egy fickót, akinél ASFSZ-t állapítottak meg, és csak eszembe jutott, hogy nem lehet-e köze ahhoz a fickóhoz odafent a kilátón. Mivel azokat a sugárzásmérő gyűrűket viselte. Bosch nagy nehezen leküzdte feltörni készülő izgalmát. – Joe, mi az az ASFSZ? – Akut sugárfertőzési szindróma. A mentősöknek elképzelésük sem volt arról, hogy mit kaphatott telibe a fickó. Iszonyatosan megégett, és összevissza hányt mindent. Behozták, és a sürgősségi osztályon a doki azt mondta, hogy igen nagy adagot kapott. A mentősöket most vizsgálják, megfertőződtek-e ők is. Bosch elindult Rachel Walling után. – Hol szedték fel a fickót? – Nem kérdeztem, de gondolom, valahol Hollywoodban, ha ide hozták be. Bosch elkezdte gyorsabban szedni a lábát. – Joe, most tegyük le, és megkérlek arra, hogy a kórház biztonsági személyzetéből rendeltess ki valakit ennek a fickónak a védelmére. Úton vagyok. Bosch lecsapta telefonja fedelét, és teljes erőből elkezdett rohanni Rachel után.

165

16.

A Hollywood autópályán a kocsisor csigalassúsággal araszolt a belvárosba. A közúti forgalom fizikájának törvényei szerint – miszerint minden akciót egy vele azonos hatású, csak éppen ellentétes irányú reakció követ – Bosch könnyedén lavírozott az észak felé tartó sávokon, kifelé. Haladása ütemét természetesen nagyban elősegítette az autójára kirakott villogó és a harsogó sziréna, mely kettős hatására az előtte lévő kevés autó is azonnal félrehúzódott. Az alkalmazott erő egy másik olyan törvény volt, amit Bosch jól ismert. Kilencven mérföld per órás sebességre gyorsított a Crown Vickel, s kézfeje kifehéredett, annyira szorította a kormányt. – Hova megyünk? – kiabálta túl Rachel Walling a szirénavijjogást. – Már mondtam. Elviszlek a céziumhoz. – Mit akar ez jelenteni? – Azt, hogy a mentők épp most vittek be egy akut sugárfertőzési szindrómában szenvedő férfit a Queen of Angels sürgősségi osztályára. Négy percen belül ott vagyunk. – A francba! Miért nem mondtad el? Az igazság az volt, hogy azért, mert helyzeti előnyhöz akart jutni, de ezt nem mondta el a nőnek. Csendben maradt hát, Walling pedig elővette a telefonját, és bepötyögött rajta egy számot. Aztán kinyúlt, fel az autó tetejére, és lepöckölte a sziréna kapcsolóját. – Mit művelsz? – kiáltott rá Bosch. – Arra szükségem van, hogy… – Beszélnem kell veled! Bosch enyhített kissé a gázpedálra gyakorolt nyomásán, hetvenre lassított, hogy biztonságosan tudjanak beszélni. A következő 166

pillanatban felvették a túloldalon a telefont, s Bosch végighallgatta, amint az ügynöknő pattogósan kiosztogatja a parancsokat. Remélte, hogy Brennerrel beszél, nem pedig Maxwellel. – Küldd át a csapatot a Mark Twainből a Queen of Angelsbe! Kapj össze egy radioaktív támadáselhárító egységet is, és őket is zavard oda! Kellenek még háttéregységek és egy DOE-becslő csapat is. A kórházban van egy sugárfertőzött beteg, aki elvezethet bennünket a hiányzó anyagokhoz. Intézkedj, és hívj vissza! Három perc múlva a helyszínen vagyok. Lecsapta a készülék fedőlapját, Bosch pedig felpattintotta a sziréna kapcsolóját. – Négy percet mondtam! – üvöltötte. – Akkor nyűgözz le! – ordította vissza Walling. A nyomozó megint beletaposott a gázba, noha nem volt rá szükség. Biztos volt benne, hogy ők érnek először a kórházba. Már elhagyták az Ezüst-tavat, és majdnem beértek Hollywoodba. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozott, hogy minden lehetőséget megragadott, amikor legálisan kilencven mérföld per órás sebességgel száguldozhatott az autópályán. Nem sokan voltak a városban, akik elmondhatták magukról, hogy büntetlenül megtehetik ezt fényes nappal. – Ki az áldozat? – kiáltotta Rachel. – Fogalmam sincs. Viszonylag hosszú időre mindketten elcsendesedtek. Bosch a vezetésre koncentrált, és a gondolataira Olyan sok dolog volt, ami nem hagyta nyugodni ezzel az üggyel kapcsolatosan. Hamarosan meg kell osztania őket másokkal is. – Mit gondolsz, hogy szúrták ki pont őt? – kérdezte. – Hogy mi? – kérdezett vissza Walling, aki szintén a saját gondolataiba merült. – Moby és El-Fayed. Miért pont Stanley Kentet választották ki? – Nem tudom. Talán pont egyikük van odabent a kórházban, és meg tudjuk kérdezni tőle. Bosch hagyta, hogy elteljen egy kis idő. Belefáradt az 167

ordibálásba. Aztán mégis feltett egy újabb kérdést. – Nem zavar téged, hogy minden abból a házból származik? – Miről beszélsz? – A fegyverről, a fényképezőgépről, az általuk használt számítógépről. Mindenről. Egyliteres kólásüvegek vannak a kamrában, és ugyanazokkal a műanyag kapcsokkal kötözték meg Alicia Kentet, amivel a nő a rózsáit szokta rendben tartani a hátsó kertben. Téged nem zavar ez? Semmi nem volt náluk, csak egy kés megsímaszk, amikor beléptek azon az ajtón. Egyáltalán nem zavar ez téged ebben az ügyben? – Nem szabad elfelejtened, hogy ezek az emberek rendkívül találékonyak. Alaposan kiképzik őket azokban a táborokban. ElFayed az al-Kaida kiképzőtáborában sajátította el a mesterséget, Afganisztánban, ő pedig Nasszart tanította. Azokkal az eszközökkel kell megoldaniuk a feladatot, melyek a rendelkezésükre állnak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a World Trade Centert néhány utasszállító géppel, sőt pár darab papírvágó késsel rombolták porig. Minden a nézőponton múlik. Ám a rendelkezésükre álló eszközöknél isfontosabb a könyörtelenségük... amiről biztos vagyok, hogy olyasvalami, amit még te is tudsz értékelni. Bosch épp azon volt, hogy visszavágjon valamit, ám a kijárathoz értek, s neki ismét koncentrálnia kellett, hogy átlavírozzon a közúti forgalmon. Két perc múlva végre lekapcsolta a szirénát, és bekanyarodott a Queen of Angels mentőautó-parkolójába. Felton a zsúfolt baleseti váróteremben várta őket, majd a vezetésével átmentek a betegellátó részlegre, ahol hat vizsgálófülke sorakozott. Az elfüggönyözött terek egyikénél biztonsági őrként dolgozó magánzsaru állt. Bosch elindult felé, jó előre felmutatva a jelvényét. A bérzsaruról szinte tudomást sem véve elhúzta a függönyt, és belépett a betegellátó fülkébe. Az elfüggönyözött térben lévő ágyon egyedül feküdt a beteg: kis termetű, sötét hajú, barna bőrű férfi, aki alig látszott ki a csövek, vezetékek és tűk pókhálójából, melyek összekapcsolták a feje felett lévő orvosi műszereket a végtagjaival, a mellkasával, a szájával és 168

az orrával. A kórházi ágyat steril, műanyag sátor szigetelte el a külvilágtól. A férfi alig töltötte ki az ágy felét, és valahogy olyan benyomást keltett, mintha a körülötte lévő apparátus áldozata lenne. Szeme félig le volt hunyva, és mozdulatlannak tűnt. Testfelületének túlnyomó része fedetlenül maradt. Egy apró törülközőt rögzítettek az ágyékára, amúgy a lába és a törzse szabadon volt. Hasa és csípője jobb oldalát nagy, égési hólyagok borították. Jobb kezén ugyanilyen nyomok voltak – fájdalmasan vörös, nagy gyűrűk, melyek a bőr lilás, nedvedző kifakadásait ölelték körül. A sérüléseket áttetsző géllel látták el, de nem úgy tűnt, mintha bármi is használna. – Hol vannak a többiek? – kérdezte Bosch. – Harry, ne menj közel hozzá! – figyelmeztette Walling. – Nincs eszméletén, szóval csak menjünk ki innen, és beszéljünk egy orvossal, mielőtt bármibe is belevágnánk. Bosch a beteg égési sérüléseire mutatott. – A cézium okozhat ilyet? – kérdezte. – Képes ekkora károsodást okozni ilyen rövid idő alatt? – Koncentrátummal való közvetlen érintkezéskor igen. Attól függ, mennyi ideig volt az anyag közelében. Úgy tűnik, mintha ez a fickó a zsebében vitte volna a cuccot. – Hasonlít Mobyra vagy El-Fayedre? – Nem, egyikre sem. Gyere már! Kilépett a függöny másik oldalára, Bosch pedig követte. A nő megparancsolta a biztonsági őrnek, hogy kerítse elő a beteg kezelőorvosát, majd felpattintotta mobilja fedőlapját, és lenyomott rajta egy gombot. A túloldalon szinte azonnal fogadták a hívást. – Az információ valós – igazolta. – Közvetlen sugárfertőzése van. Fel kell állítanunk egy irányító posztot itt, és szükség lesz a sugárzásvédelmi protokoll alkalmazására is. Walling egy darabig hallgatta a túloldalon beszélőt, majd válaszolt a kérdésre: – Nem, egyik sem. Még nem azonosítottuk. Amint megtesszük, felhívlak. – Befejezte a hívást, majd Boschra nézett. – A radioaktív 169

egység is megérkezik tíz percen belül – tájékoztatta. – Én irányítom a kórházban a vizsgálatot. Egy, a kórház kék egyenruháját viselő nő közeledett feléjük. írótáblát tartott a kezében. – Dr. Garner vagyok. Távol kell maradniuk a betegtől addig, amíg nem áll több információ a rendelkezésünkre arról, hogy mi történt vele. Walling és Bosch megmutatta a doktornőnek az igazolványát. – Mit tud elmondani nekünk? – kérdezte Walling. – Pillanatnyilag nem túl sokat. Abszolút prodromális szindrómái vannak. A probléma csak annyi, hogy nem tudjuk, milyen sugárzás érte, és mennyi ideig. Így nincs viszonyítási alapunk, ami viszont a specifikus kezelési protokoll előfeltétele. Improvizálunk. – Mik a tünetei? – kérdezte Walling. – Nos, az égési sérüléseket maguk is látják. De ez jelenti a legkisebb problémát. A belső sérülései a legsúlyosabbak. Az immunrendszere felmondta a szolgálatot, a gyomornyálkahártyája nagy részének annyi. A bélcsatornája menthetetlen. Stabilizáltuk az állapotát, de nincsenek túl nagy reményeim. A szervezetét ért sokkhatástól leállt a szíve. Alig tizenöt perce ment el a kék csapat. – Mennyi időnek kell eltelnie a sugárzáskitétel után, amíg megjelennek ezek a produrós vagy micsoda szindrómák? – Prodromális. Első fázisú. Akár egy órával az első sugárzáskitétel után is elkezdődhet. Bosch az ágyat körülölelő műanyag baldachin alatt fekvő emberre nézett. Eszébe jutott az a kifejezés, amit Hadley kapitány használt, amikor Samir a saját házának az imaszobájában haldoklott. Beszippantotta a lefolyó. Tudta jól, hogy a kórházi ágyon előtte fekvő férfit is beszippantotta. – Mit tud mondani nekünk arról, hogy ki ez az ember, és hol találtak rá? – fordult Bosch a doktornőhöz. -A mentősöket kell megkérdeznie – válaszolta Garner. – Nem volt időm ilyesmivel foglalkozni. Csak annyit hallottam, hogy az utcán találtak rá. Egyszerűen összeesett. Ami pedig a kilétét illeti... – 170

Felemelte az ágy keretére csíptetett kórlapot, és leolvasta a ráírt nevet. – Digoberto Gonzalves néven vettük fel. Negyvenegy éves. Cím itt nincs megadva. Egyelőre én sem tudok többet. Walling ellépett mellőlük, és ismét elővette a telefonját. Bosch tudta, hogy leellenőrizteti a kapott nevet. Valamelyik kollégája majd lefuttatja a terrorista-adatbázison. – Hol vannak a ruhái? – kérdezte a doktornőtől. – Hol az irattárcája? – A ruházatát és a személyes ingóságait elvitték az osztályról. A potenciális sugárveszély miatt. – Átnézte már őket valaki? – Nem, uram, senki nem merte megkockáztatni. – Hova vitték? – Ezt az információt a nővérpultnál megmondják önnek. A doktornő a betegellátó részleg közepén elhelyezett fülke felé mutatott. Bosch elindult a megadott irányban. A pultnál ülő ápolónő közölte Boschsal, hogy a beteg minden holmiját egy orvosi hulladéktároló tartályba helyezték, amit pedig levittek a kórház krematóriumába. Szavaiból nem derült ki egyértelműen, hogy a kórház sugárfertőzött betegek kezelési szabályzatát követték-e az eljárással, vagy pedig puszta félelemből cselekedtek, mert túl sok volt az ismeretlen tényező Gonzalves esetében. – Hol a krematórium? A nővérke ahelyett, hogy megadta volna a szükséges információt, odahívott egy biztonsági őrt, és megkérte, hogy vigye le Boscht a hamvasztóterembe. Még mielőtt elindulhatott volna, Walling odaszólt neki. – Vidd ezt magaddal! – nyújtotta felé az eddig az övén viselt sugárzásmérő készüléket. – És ne felejtsd el, néhány perc múlva megérkezik a radioaktív egység. Ne kockáztass! Ha a kütyü megszólal, te eltűnsz onnan. Komolyan mondom. Eltűnsz, érted? – Világos. Bosch a zsebébe csúsztatta a műszert, majd az őr kíséretében sietve elindult a folyosó vége felé, ahol lépcsőn mentek le az 171

alagsorba. Egy másik folyosóra bukkantak ki, amely olyan hosszúnak tűnt, mintha legalább nyolc háztömbnyit kellene gyalogolni, hogy az épület túlsó végébe érjenek. A hamvasztóteremhez érve látták, hogy üres, és úgy tűnt, semmilyen orvosihulladék-égetés nem zajlik odabent. A padlón egy körülbelül egyméteres fémdoboz állt. A fedelét ragasztószalaggal rögzítették, melyen a következő állt: VIGYÁZAT! VESZÉLYES HULLADÉK! Bosch elővette a kulcscsomóját, melyen apró papírvágó kés is volt. Leguggolt a doboz mellé, és kettéhasította a szalagot. Szeme sarkából észrevette, amint a biztonsági őr hátrébb lép. – Talán várjon meg odakint! – szólt neki. – Nincs szükség arra, hogy mindketten... Az ajtó még azelőtt becsapódott a háta mögött, hogy befejezhette volna a mondatot. Lepillantott a dobozra, vett egy nagy levegőt, aztán leemelte a fedelét. Digoberto Gonzalves ruháit összevissza, rendezetlenül szórták be a tartályba. Bosch elővette a Wallingtól kapott mérőkészüléket a zsebéből, és mint valami varázspálcát, úgy lengette meg a nyitott fémláda felett. A sugárzásmérő meg sem nyikkant. Kifújta eddig visszatartott lélegzetét. Aztán, mintha csak otthon ürítené ki a szemetesvödröt, fejtetőre állította a ládikát, melynek tartalma kipotyogott a földre. Félretolta a fémdobozt, és körkörös mozdulatokkal ismét végigjártatta a sugárzásmérőt a ruhák felett. Még mindig nem riasztott. Gonzalvesről ollóval vágták le a ruháit. A balesetkor piszkoskék farmert, vászoninget, pólót, alsóneműt és zoknit viselt. A holmik között egy pár bakancs is volt, melynek fűzőit szintén ollóval vágták szét. A ruhák között a padlón kisméretű, fekete bőr irattárca is meglapult. Bosch a ruhákkal kezdte. Az ing zsebében egy tollat és egy keréknyomásmérőt talált. A farmer egyik hátsó zsebéből kesztyű lógott ki, a bal elülsőben pedig kulcsokat és egy mobiltelefont talált. 172

Eszébe jutottak a Gonzalves jobb csípőjén és kezén látott égési sérülések. Ám amikor benyúlt a farmer jobb első zsebébe, nem talált benne semmit. A cézium nem ott volt. Bosch a tárca mellé tette a mobilt és a kulcsokat, majd szemügyre vette találmányait. Az egyik kulcs egy Toyota Insignia slusszkulcsa volt. Most már tudta, hogy a többismeretlenes egyenletbe egy jármű is tartozik. Felnyitotta a telefon fedelét, és megpróbálta megkeresni benne a telefonkönyvet, de sehogy sem bírt rájönni, hogy kell. így aztán lerakta, és inkább a tárcával kezdett el foglalkozni. Abban sem volt túl sok minden. Egy mexikói jogosítvány, benne Digoberto Gonzalves nevével és fényképével. Oaxacá-ban született. Az egyik rekeszben egy nőt és három kisgyereket ábrázoló képre bukkant – Bosch úgy vélte, a képek Mexikóban készültek. Zöldkártyát vagy amerikai állampolgárságot igazoló anyagokat nem talált. Hitelkártya sem volt, és a pénztárcarekeszben is csupán hat dollár árválkodott, meg néhány zálogházi cédula. A nyomozó a telefon mellé tette a tárcát, felállt, és elővette a saját mobilját. Addig bogarászott a telefonkönyvben, amíg meg nem találta Walling számát. A nő azonnal felvette. – Átvizsgáltam a ruháit. Itt nincs cézium. A nő nem válaszolt. – Rachel, hallo... – Igen, hallottam. Csak úgy szerettem volna, ha megtalálod, Harry. Csak annyira szeretném, hogy vége legyen már ennek az egésznek! – Én is. Megtudtunk valamit a névről? – Milyen névről? – Hát Gonzalveséről. Ellenőriztetted, nem igaz? – De igen, ellenőriztettem. Nem, nincs semmi vele, teljesen tiszta. És a semmit szó szerint értettem, még jogosítványa sincs. Álnév lehet. – Találtam itt egy mexikói jogosítványt. Azt hiszem, a fickó 173

illegális bevándorló. Walling a válasz előtt elgondolkodott a hallottakon. – Nos, úgy hisszük, hogy Nasszar és El-Fayed is a mexikói határon jött át. Talán ez a kapcsolódási pont. Talán ez a fickó is nekik dolgozott. – Nem tudom, Rachel. Munkásruhát viselt. Munkásbakancsot. Azt hiszem, ez a fickó... – Harry, mennem kell. Megérkezett az egységem. – Rendben. Elindulok visszafelé. Bosch elrakta a telefont, majd összeszedte a ruhákat és a bakancsot, és mindent visszapakolt a fémládába. Az irattárcát, a kulcsokat és a mobiltelefont a kupac tetejére helyezte, majd felkapta a ládát, és azzal együtt indult el. A visszafelé tartó hosszú úton ismét előkapta a mobilját, és felhívta a város kommunikációs központját. Megkérte a diszpécsert, hogy bányássza elő azt a mentőhívást, melynek eredményeképpen Gonzalvest a Queen of Angelsbe szállították. Megkérték, hogy várjon. Már a lépcsőket is megmászta és visszaért a baleseti ambulanciára, amikor a diszpécser újra beleszólt a készülékbe. – Az ön által kérdezett hívás 10.05-kor futott be egy, az Easy Print, Cahuenga sugárút 93.-hoz regisztrált számról. Egy férfi elájult a parkolóban. A tűzoltóság mentősei válaszoltak az ötvennégyes állomásról. A válaszidő hat perc, tizenkilenc másodperc. Segíthetek még valamiben? – Mi a helyszínhez legközelebb eső kereszteződés? Néhány pillanat múlva a diszpécser közölte vele, hogy a kérdezett kereszteződés a Lankershim sugárút. Bosch megköszönte a segítséget, majd befejezte a hívást. A hely, ahol Gonzalves összeesett, nem volt messze a Mulholland kilátótól. Bosch ekkor döbbent rá, hogy eddig az ügy szinte minden érintett helyszíne – kezdve a gyilkosságétól, az áldozat és Ramin Samir házán keresztül egészen a mostani új helyszínig, ahol Gonzalves elájult – ráfér a Thomas testvérek térképkönyvének egyetlen oldalára. A Los Angelesben elkövetett 174

gyilkosságok utáni nyomozások rendszerint a város sokkal nagyobb területét ölelik fel. Ez a mostani azonban nem vándorolt. Egy körzetben maradt. Bosch körülnézett az ambulancián. Feltűnt neki, hogy a mostanáig a váróban összezsúfolódott emberek eltűntek. Kiürítették az osztályt, és most védőfelszerelést viselő ügynökök barangoltak fel-alá a folyosókon, kezükben sugárzásmérővel. Észrevette a nővérpultnál álldogáló Rachel Wallingot, és odasétált hozzá. – Itt a fickó holmija. A nő elvette a fémládát, letette a padlóra, majd odaszólt az egyik védőruhás embernek. Megkérte, hogy viselje gondját a fémdoboznak, majd visszafordult Boschhoz. – Van benne egy mobiltelefon is – tájékoztatta a nyomozó. – Talán találnak benne valamit az embereid. – Megmondom nekik. – Hogy van az áldozat? – Áldozat? – Akár benne volt ebben, akár nem, attól még áldozat. – Ha te mondod. Még mindig nem tért magához. Nem tudom, lesz-e esélyünk beszélni vele. – Akkor elmegyek. – Micsoda?! Hova? Veled tartok. – Azt hittem, neked kell vezetned itt a vizsgálatot. – Lepasszoltam. Ha nincs itt a cézium, akkor én sem maradok. Veled megyek. Csak várj egy kicsit, hadd mondjam el néhány embernek, hogy új nyomot követek. Bosch habozott, de a lelke mélyén tudta, ő is azt akarja, hogy a nő vele menjen. – Megvárlak kint az autónál. – Hova megyünk? – Nem tudom, hogy Digoberto Gonzalves terrorista-e vagy csupán áldozat, egyvalamiben azonban holtbiztos vagyok. Toyotája van. Azt hiszem, azt is tudom, hogy hol találjuk meg. 175

17.

Harry Bosch tudta, hogy a közúti forgalom fizikája nem neki fog kedvezni a Cahuenga-átjárón. A Hollywood autópályán a kocsisorok mindkét irányban csak lassan tudtak haladni a hegyláncba vágott palacknyakú átjárón. Ezért úgy döntött, hogy nem megy ki az autópályára, hanem a közúton marad, és a Hollywood Bowl után kanyarodik fel a Highland sugárútra, s onnan az átjáróra. Útközben tájékoztatta Rachel Wallingot mindarról, amit megtudott. – Egy nyomtatványboltból hívták fel a mentőket a Cahuengán, Lankershim mellől. Gonzalves a környéken lehetett, amikor összeesett. A bejelentő hívásban csak annyit mondtak, hogy egy férfi összeesett a parkolóban. Azt remélem, hogy a Toyotája még mindig ott van. Fogadni mernék rá, hogy ha megtaláljuk a kocsit, akkor megtaláljuk a céziumot is. A kérdés már csak annyi, hogy miért volt nála az anyag. – És miért volt annyira bolond, hogy minden védőintézkedés nélkül zsebre vágja – tette hozzá Walling. – Ezzel azt feltételezed, hogy tudta, mi van nála. Talán fogalma sem volt róla. Talán ez az egész nem az, aminek hisszük. – Bosch, kell lennie valami kapcsolatnak Gonzalves, Nasszar és El-Fayed között. Valószínűleg ő hozta át őket a határon. Bosch majdnem elmosolyodott. Tisztában volt vele, hogy a nő kedveskedésből szólította a vezetéknevén. Eszébe jutott, hogy régebben is ezt tette. – Nem feledkezel meg Ramin Samirról? – kérdezte aztán. Walling megrázta a fejét. – Még mindig azt gondolom, hogy őt csak elterelő hadműveletnek szánták – válaszolta. – Megtévesztésnek. 176

– Jó megtévesztés volt – tette hozzá Bosch. – Ki is iktatták vele őméltósága Done Badly kapitányt a képből. A nő felnevetett. – így nevezik? Bosch bólintott. – Természetesen csak a háta mögött. – És hogy neveznek téged? Biztos vagyok benne, hogy valami acélembernek vagy keményfejűnek. Bosch a nőre pillantott, és megvonta a vállát. Az jutott eszébe, hogy elmeséli neki, Vietnamban Hari Karinak hívták, ám ezt meg kellene magyaráznia, és erre sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas. A Highlandről rákanyarodott a Cahuengára. Az út párhuzamosan futott az autópályával, és amint jobban körülnézett, látta, hogy igaza volt. Alattuk az autópályán mindkét irányban állt a forgalom. – Tudod, még mindig benne van a számod a telefonkönyvemben – mondta. – Gondolom, soha nem is akartam kitörölni. – Én is eltűnődtem ezen, amikor azt a végtelenül kedves üzenetet hagytad ma hajnalban a cigarettahamuról. – Nem feltételezem, hogy te megőrizted az enyémet, Rachel. A nő csak hosszú szünet után válaszolt. – Azt hiszem, még benne vagy a telefonomban, Harry. Bosch ezúttal nem tudta megállni mosolygás nélkül, jóllehet, a nő visszatért a Harryhez. Közeledtek a Lankershim sugárúthoz. Az útburkolat jobbra egy, az autópálya alatt elhaladó alagútba torkollott. Balra pedig egy hosszan elnyúló bevásárlóközpontba. Itt üzemelt az Easy Print üzlet is, ahonnan értesítették a mentőket. Bosch végigpásztázta a nem túl nagy parkolót; Toyotát keresett. Besorolt a balra kanyarodó sávba, és most várt, hogy be tudjon kanyarodni a parkolóba. Az ülésen ide-oda forogva a Cahuenga mindkét oldalán ellenőrizte a parkoló járműveket. A gyors pásztázás nem fedett fel előtte Toyotát, de tisztában volt azzal, hogy a márkának számos modellje létezik személyautó és kisteherautó 177

kategóriában is. Ha nem találják meg a kocsit a nyomtatványbolt parkolójában, akkor végig kell kutatniuk az egész pláza környékét. – Tudod a rendszámát, vagy van róla bármilyen leírásod? – kérdezte Walling. – A színéről tudunk valamit? – Nem, nem és nem. Boschnak eszébe jutott, hogy a nő hajlamos egyszerre több kérdést feltenni. Még csak sárgát jelzett a lámpa, ám ő gázt adott, és bekanyarodott a parkolóba. Nem volt üres hely, de nem is akart leparkolni. Lassan cirkált körbe-körbe, és alaposan szemügyre vett minden autót. Egyetlen Toyotát sem látott. – Hol vannak akkor a Toyoták, amikor szükséged van egyre? – tette fel a költői kérdést. – Itt kell lennie valahol a környéken. – Talán körbe kellene néznünk az utcán is – vetette fel Walling. Bosch bólintott, és a parkoló végében lévő utcácska felé vette az irányt. Már épp balra készült fordulni, hogy kikanyarodjon az utcára. Ám amikor jobbra nézett, hogy meggyőződjön arról, nem jön-e másik jármű, megpillantott egy régi fehér kisteherautót, melyhez lakókocsi volt csatolva. A kis utcán néhány méterrel lejjebb parkolt, egy zöld szemeteskonténer mellett. A furgon velük szemben állt, így nem tudta megállapítani a márkáját. – Az ott Toyota? – kérdezte az ügynöktől. Walling megfordult, és szemügyre vette a járművet. – Bosch, te zseni vagy! – kiáltott fel hirtelen. A nyomozó megfordult, és elindult a furgon felé. Ahogy közelebb értek, már meg tudta állapítani, hogy valóban Toyota. Walling is megerősítette ezt. A nő azonnal előhúzta a telefonját, ám Bosch kinyújtotta a kezét, és megfogta a nőét. – Először nézzük meg. Lehet, hogy tévedünk. – Nem, Bosch, nyomon vagy! Ettől függetlenül azonban eltelte a telefont. A nyomozó lassan elhajtott a furgon mellett, s még egyszer alaposan végigpásztázta. Aztán a parkoló végén megfordult, és visszahajtott. Harminc méterrel a jármű mögött állt meg. A kocsin hátul nem volt 178

rendszámtábla. A helyén egy ELVESZETT AZONOSÍTÓ feliratú kartonlap árválkodott. Bosch azt kívánta, bárcsak elhozta volna magával a Digoberto Gonzalves zsebében talált kulcsokat! Kiszálltak, és két oldalról közelítve elindultak a furgon felé. Ahogy közelebb ért, Boschnak feltűnt, hogy a lakókocsi hátsó ablaka néhány centiméterre ki van nyitva. Előrehajolt és felrántotta a tolóablakot. Légnyomásos sarokpánt tartotta nyitva. Bosch mélyen előrehajolt, hogy körülnézhessen a belső térben. Sötét volt, mert a kocsi árnyékban parkolt, és a lakókocsi ablakait fényszűrő fóliával ragasztották le. – Harry, nálad van a sugárzásmérő? A nyomozó kihúzta a készüléket a zsebéből, és magasra emelte, majd visszahajolt a kocsi rakterébe. A készülék meg sem nyikkant. Visszahajolt, kiegyenesedett, és az övére csatolta a készüléket. Aztán benyúlt a zárkallantyúhoz, és kinyitotta a lakókocsi hátsó ajtaját. A jármű hátsó része tele volt szeméttel. Üres palackok és konzervdobozok hevertek szanaszét, de talált még egy törött lábú irodai bőrszéket, néhány alumíniumlemezt, egy ősöreg vízszűrő készüléket meg egy sor más limlomot. És jobb oldalon, a felemelt kerékdob mellett volt egy ólomszürke tartály, ami pontosan egy kisebbfajta felmosóvödörre emlékeztetett, csak éppen kerekei voltak. – Ott! – szólalt meg Bosch. – Nézd csak! Az nem a disznó? – De, azt hiszem, az – válaszolta Walling izgatottan. – Azt hiszem, az! Nem volt rajta figyelmeztetőcédula, sem sugárzásveszélyt jelző szimbólum. Lekaparták róla. Bosch behajolt a rakodótérbe, és megragadta az egyik fogantyút. Kiszabadította a körülötte lévő kacatok közül, és a hátsó ajtóhoz görgette. A fedelét négy kallantyúval rögzítették. – Kinyitjuk, és meggyőződünk róla, hogy benne van a cucc? – kérdezte. – Nem – válaszolta Walling. – Odébb megyünk, és megvárjuk az egységet. Nekik van védőfelszerelésük. 179

Ismét elővette a telefonját. Amíg értesítette a radioaktív támadáselhárító egységet és a háttéregységeket, Bosch a furgon elejéhez ballagott. Az ablakon át benézett az utasfülkébe. Egy félig elfogyasztott burritót vett észre kisimított barna papírzacskón a középen lévő irányítópanelen. Az utasoldali ülésen további ételmaradékot fedezett fel. Tekintete a szintén az utasülésen árválkodó, törött fogantyújú aktatáskán heverő fényképezőgépre siklott. A gép tiszta volt és épnek tűnt. Tulajdonképpen vadonatúj készülék benyomását keltette. Bosch próbaképpen megnyitotta az ajtót, mire meglepetésére kinyílt. Rádöbbent, hogy Gonzalves abban a pillanatban megfeledkezhetett a kocsijáról és minden holmijáról, amint a cézium elkezdte égetni a testét. Kiszállt, és elbotorkált a parkoló felé, segítséget keresett, s minden mást maga mögött hagyott, bezáratlanul. Kinyitotta a sofőrülés felőli ajtót, s betolta a sugárzásmérőt. Semmi nem történt. Nem volt riasztás. Felállt, s visszaakasztotta a készüléket az övére. Zsebéből kivett egy pár vékony gumikesztyűt, és felhúzta. Walling még mindig a disznó megtalálásáról beszélt valakinek. – Nem, nem nyitottuk ki – mondta. – Kinyissuk? – Hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt volna. – Nem hiszem. Csak küldd ki őket, amilyen gyorsan csak tudod, és talán vége lesz ennek az egésznek. Bosch a sofőrülés felől visszahajolt a kocsi rakterébe, és felemelte a fényképezőgépet. Digitális Nikon volt, és eszébe jutott a lencsevédő kupak, amelyet a helyszínelő csapat talált Kenték házában a hálószoba ágya alatt. Úgy vélte, azt a gépet tartja a kezében, amivel lefényképezték Alicia Kentet. Megfordította, és most az egyszer pontosan tudta, hogy mit csinál, amikor egy elektronikus felszerelést tanulmányoz. Neki is volt digitális fényképezőgépe, amit mindig magával vitt, ha Hongkongba ment, látogatóba a lányához. Még akkor vette, amikor elvitte a kínai Disneylandbe. 180

Az ő gépe nem Nikon márkájú volt, ám ettől függetlenül igen gyorsan rájött, hogy a kezében lévő gép memóriakártyáján egyetlen kép sincs, ugyanis a chipet eltávolították. Bosch letette a fényképezőgépet, és elkezdte átnézni az utasülésen felhalmozott holmikat. A törött fogantyújú aktatáskán kívül egy gyerekeknek való éthordó dobozt talált, egy Apple számítógéphez való használati leírást és egy kandallóhoz való piszkavasat. Semmi nem kapcsolódott az ügyhöz, és egyik tárgy sem keltette fel az érdeklődését. Az ülés előtt a padlón golfütő és feltekert poszter hevert. Eltolta az útból a barna papírtasakot és a burritót, és egyik könyökével az ülések közötti karfára támaszkodott, hogy átnyúlhasson és kinyithassa a kesztyűtartót. Odabent, az amúgy teljesen üres tárolótérben meglátott egy pisztolyt. Bosch kiemelte, és megforgatta a kezében. Huszonkettes Smith & Wesson volt. -Azt hiszem, megtaláltuk a gyilkos fegyvert! -kiáltott hátra. Walling nem válaszolt. Még mindig telefonált a kocsi végében; halk hangon osztogatta a parancsait. A nyomozó visszatette a fegyvert a kesztyűtartóba, és becsukta; úgy döntött, meghagy mindent az eredeti helyén a helyszínelő csapat számára. Ismét felfigyelt a feltekert poszterre, és maga sem tudta, miért, leginkább csak kíváncsiságból úgy döntött, hogy megnézi, mi van rajta. Továbbra is a karfán könyökölve kiterítette a plakátot a szemét felett az utasülésen. A kép tizenkét jógapozíciót ábrázolt. Boschnak azonnal eszébe jutott a fakó négyszög, amit a Kent ház edzőszobájának falán fedezett fel. Nem volt benne biztos, de úgy érezte, a poszter méretei alapján illeszkedne a fal fakó négyszögébe. Gyorsan összetekerte a plakátot, és kihátrált a kocsiból, hogy megmutathassa Wallingnak a felfedezését. Ám ahogy hátrált, feltűnt neki, hogy a székek közötti kartámla egyben tárolórekesz is. Megállt és felnyitotta. Jéggé dermedt. A rekeszben egy csésze alakú tartály volt, s benne néhány acélkapszula, melyek leginkább mindkét végükön ellapított töltényhüvelyekre emlékeztettek. Az acél annyira finomra volt 181

csiszolva, hogy szinte ezüstnek tűnt. Akár össze is lehetett volna vele téveszteni. Bosch a kapszulák fölé lendítette a sugárzásmérőt, és körözni kezdett vele. A készülék nem riasztott. Megfordította a szerkezetet a kezében, és szemügyre vette. Az oldalán egy apró kapcsolót pillantott meg. Felpattintotta a hüvelykujjával Hirtelen éles rikoltás hasított a levegőbe, a bípek gyakorisága olyan sűrű volt, hogy a hang leginkább egyetlen összefolyó, ideghasogató szirénának hatott. Bosch kiugrott a kocsiból és becsapta az ajtót. A poszter a földre esett. – Harry! – kiáltotta Walling. – Mi történt? A nő odarohant hozzá, és már a csípőjénél tartotta a telefont, amikor lepattintotta a fedelét. – Mi történt? – üvöltötte. Bosch a furgon ajtaja felé mutatott. – A pisztoly a kesztyűtartóban van, a cézium meg a középen lévő kartámla alatt. – Micsoda?! – A cézium a kartámla alatti tárolórekeszben van. Kivette a kapszulákat a disznóból Ezért nem volt a zsebében. Mert a középen lévő karfa alatt volt. Megérintette a jobb csípőjét, azt a helyet, ahol Gonzalves a legnagyobb mértékű égési sérüléseket szenvedte. Ez a testrésze volt a legközelebb a karfa rekeszéhez, ha a volán mögött ült. Egy hosszú pillanatig Rachel egy szót sem szólt. Csak döbbenten bámult a nyomozó arcába. – Jól vagy? – kérdezte végül. Bosch majdnem felnevetett. – Nem tudom – felelte. – Talán kérdezd meg tíz év múlva. A nő habozott, mintha tudna valamit, de nem oszthatná meg a férfival. – Mi az? – kérdezte Bosch. – Semmi. Meg kellene vizsgáltatnod magad. – Mit tudnak tenni? Nézd, nem voltam olyan sokáig a furgonban. 182

Nem úgy, mint Gonzalves, aki ott üldögélt mellette. A fickó gyakorlatilag a céziumról evett. Walling nem válaszolt. Bosch a kezébe nyomta a készüléket. – Egész végig nem volt bekapcsolva. Azt hittem, be van, amikor odaadtad A nő elvette és megforgatta a kezében. – Én is azt hittem. Boschnak eszébe jutott, hogy ahelyett, hogy az övére csíptette volna a készüléket, a zsebében hordozta. Valószínűleg a két alkalom valamelyikén kapcsolta le véletlenül, amikor használta. Visszanézett a furgonra, és azon tűnődött, vajon megbetegítette, vagy talán meg is ölte magát? – Innom kell egy kis vizet – mondta. – Tartok egy üveggel a csomagtartóban. Bosch a kocsija hátsó feléhez lépett. A csomagtartó tetejével eltakarta magát Walling elől, majd a csomagtartó szélének támaszkodva előrehajolt, és megpróbálta megfejteni, milyen üzeneteket küld a teste az agya felé. Úgy érezte, valami történik, de nem tudta eldönteni, hogy valami fiziológiai reakció ez, vagy pedig a remegéshullámok csupán érzelmi reakciók az imént történtekre. Nem felejtette el, amit a baleseti ambulancián mondott a doktornő Gonzalvesről, és arról, hogy a legsúlyosabb sérülései belső sérülések. Lehet, hogy az ő immunrendszere is felmondja a szolgálatot? Őt is beszippantotta a lefolyó? Egyszerre a lánya jutott eszébe, képzeletébe bekúszott a legutolsó találkozásuk képe a repülőtéren. Hangosan elkáromkodta magát. – Harry! Bosch kinézett a csomagtartó fedele mögül. Rachel közeledett felé. – Az egységek már úton vannak. Öt percen belül ideérnek. Hogy érzed magad? – Azt hiszem, jól vagyok. – Remek. Beszéltem az egység vezetőjével. Úgy véli, túl rövid 183

ideig ért a sugárzás ahhoz, hogy bármi komoly probléma legyen. Ettől függetlenül azonban be kell menned, hogy megvizsgáljanak. – Meglátjuk. Benyúlt a csomagtartóba, és elővette a literes vizespalackot. Rendkívüli esetre tartogatta, például, ha a vártnál tovább elhúzódna egy-egy megfigyelés. Letekerte a kupakját, és kétszer is jól meghúzta. A víz nem volt hideg, de jólesően simogatott. Kiszáradt a torka. Visszacsavarta a kupakot, s visszacsúsztatta a palackot a csomagtartóba Az autót megkerülve Wallinghoz lépett. Ahogy felé haladt, nem őt nézte, hanem el mellette, délre. Ekkor tudatosult benne, hogy a kis utca, ahol tartózkodtak, több ház-tömbnyi hosszan nyúlik el az Easy Print és a Cahuenga üzletei és irodaépületei mögött. Egészen le Barhamig. Az utcában vagy húszméterenként sorakoztak a zöld szemeteskonténerek, melyeket az épületek hátuljával merőlegesen állítottak fel Bosch rájött, hogy az épületek és az elkerített udvarok közötti szabad tereken át tolták ki őket. Csakúgy, mint az Ezüsttónál, itt is ez volt a szemétszállítás napja, és a kukák már csak arra vártak, hogy a városi szemétszállító teherkocsik megszabadítsák őket a tartalmuktól Egyszerre összeállt benne a kép. Mintha fúzió történt volna az agyában. Két elem összetalálkozik, és egy újat hoz létre. Az a dolog, ami nem hagyta nyugodni a helyszíni fotókkal, a jógás poszterrel kapcsolatban. Mindennel kapcsolatban. A gammasugarak átvilágították, de a világosság a távozásuk után is megmaradt. Tudta. Megértette. – Szemétszállító. – Kicsoda? – Digoberto Gonzalves – mondta Bosch, aki tekintetével még mindig a szűk utcát pásztázta. – Ma van a szemétszállítás napja A konténereket már mindenhol kirakták a szemetesautók számára. Gonzalves szemetesember, az egyik szemétszállító kocsi sofőrje, és pontosan tudta, hogy a konténerek itt már kint lesznek az utcán, így 184

érdemes ilyenkor ide jönni. – A nyomozó Wallingra nézett, mielőtt befejezte volna a gondolatát. – És ezt másvalaki is tudta. – Azt akarod mondani, hogy az egyik kukában talált rá a céziumra? Bosch bólintott, és az utca irányába mutatott. – Az ott Barham, egészen végig. Barham egyenesen a Lake Hollywoodhoz visz fel. A Lake Hollywood pedig a kilátóhoz. Ez az ügy nem hagyja el a térképnek ezt az oldalát. Walling odalépett hozzá, s megállt előtte, eltakarva a kilátást. Bosch a távolból meghallotta a szirénákat. -Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy Nasszar és El-Fayed ellopta a céziumot, csak hogy aztán kidobja egy kukába a hegy lábánál? Aztán erre mászkál egy szemétszállító, és megtalálja? – Azt mondom, hogy visszakaptátok a céziumot, így most már megint gyilkossági ügyről beszélünk. Amúgy meg a kilátótól indulva öt perc alatt le lehet érni ebbe az utcába. – És akkor mi van? Csak azért lopták el a céziumot és ölték meg Kentet, hogy aztán leautózzanak ide és elrejtsék? Ez az, amit mondasz? Vagy arra célzói, hogy csak úgy kidobták? Miért tettek volna ilyet? Úgy értem, van egyáltalán egy csepp értelme annak, amit mondasz? Úgy értem, nem látom azokat az ijesztő embereket a képben, akikről pedig tudjuk, hogy meg akarnak ijeszteni bennünket. Bosch nyugtázta magában, hogy a nő egyszerre hat kérdést tett fel, ami valószínűleg új rekord nála. – Nasszar és El-Fayed soha nem járt ennek a céziumnak még csak a közelében sem – válaszolta. – Ezt akarom mondani. Odalépett a furgonhoz, és felemelte a földről a feltekert posztert. Rachel kezébe nyomta. A szirénák egyre hangosabban sivítottak. – Mi ez? Mit jelent ez? Bosch visszavette tőle, és elkezdte kitekerni. – Gonzalves ezt ugyanabban a kukában találta, ahol a pisztolyt, a fényképezőgépet és az ólomdisznót is. – És akkor? Mit jelent ez, Harry? Két szövetségi autó kanyarodott egy háztömbnyivel arrébb az 185

utcába, s a kirakott szemeteskonténerek közt lavírozva elindultak feléjük. Ahogy közelebb értek, Bosch ki tudta venni, hogy a vezérjármű sofőrje Jack Brenner. – Hallasz, Harry? Mi a csodát...? Bosch lába egyszerre felmondta a szolgálatot, és Rachel-nek vágódva átkarolta a nőt, hogy ne zuhanjon teljes súlyának erejével a földre. – Bosch! A nő megragadta és megtartotta a nyomozót. – Uh... Nem érzem magam túl jól – motyogta. – Azt hiszem, jobb lesz, ha... Elkísérnél a kocsimig? Walling segített neki felegyenesedni, majd lassan elindultak a kocsi felé. A nyomozó átkarolta Walling vállát. Mögöttük ajtók csapódtak hangosan, ahogy az ügynökök kiugráltak a járművekből. – Hol a kulcsod? – kérdezte Walling. Épp akkor nyújtotta felé a kulcsot, amikor a rohanó Brenner odaért hozzájuk. – Mi az? Mi a baj? – Sugárzás érte. A cézium a furgon utasterében lévő középső kartámla alatti rekeszben van. Legyetek óvatosak! Én beviszem a kórházba. Brenner úgy lépett hátra, mintha Bosch legalábbis pestises lenne. – Rendben – mondta. – Hívj, ha tudsz! Bosch és Walling tovább botorkált az autó felé. – Gyerünk, Bosch! – nógatta Walling. – Maradj velem! Tarts ki, hamarosan jó kezekben leszel. Megint a vezetéknevén szólította.

186

18.

A kocsi megugrott, ahogy Walling kilőtt a kis utcából a Cahuenga dél felé tartó közút forgalmába. – Visszaviszlek a Queen of Angelsbe, hogy dr. Garner megnézzen – mondta. – Csak tarts ki a kedvemért, Bosch! A férfinak nem voltak kétségei afelől, hogy a vezetékneves kedveskedés hamarosan véget ér. A bal oldali sávra mutatott, amely a Barham körútra kanyarodott. – Ne foglalkozz a kórházzal! – szólalt meg. – Vigyél vissza a Kent-házhoz. – Mi van? – Majd később megvizsgálnak. Menj Kenték házához! Itt kell lefordulni. Gyerünk már! A nő besorolt a balra forduló sávba. – Mit forgatsz már megint a fejedben? – Minden rendben. Jól vagyok. – Azt akarod mondani, hogy az a kis ájulás az előbb... – El kellett, hogy hozzalak a helyszínről és Brenner közeléből, hogy ellenőrizzek valamit, és hogy beszélhessek veled. Kettesben. – Ellenőrizhess valamit? Miről beszélsz? Felfogtad, hogy mit tettél már megint? Azt hittem, az életedet mentem meg. És most Brenner vagy valamelyik másik fickó viszi el a pálmát a cézium megtalálásáért. Hálás köszönet, seggfej! Az az én helyszínem volt! Bosch szétnyitotta a kabátját, és elővette az összetekert jógapozitúrás posztert. – Ne aggódj miatta! – vigasztalta. – Téged majd a letartóztatások miatt fognak megdicsérni. Legfeljebb az lehet a bökkenő, hogy te nem ezt akartad. 187

Kiterítette a posztert; hagyta, hogy a felső harmada átbukjon a térde felett. Őt csak a plakát alsó fele érdekelte. – Dhanurasana – mondta. Walling a férfira pillantott, róla meg a poszterre. – Lennél szíves elmesélni, hogy mi a fene történik? – Alicia Kent jógázik. Láttam a szőnyegeket a ház edzőszobájában. – Én is láttam őket. És akkor mi van? – Láttad az elszíneződést a falon, ahonnan egy képet, naptárt vagy talán posztert vettek le? – Igen, láttam. Bosch felemelte a posztert. – Fogadni mernék rá, hogy bemegyünk a házba, és ez a plakát tökéletesen illik a falon lévő képnyomra. Ezt a posztert találta meg Gonzalves a céziummal együtt. – Mit jelent ez? Feltéve, hogy tényleg odaillik a kép. – Nos, azt fogja jelenteni, hogy egy majdnem tökéletesen elkövetett bűnténnyel állunk szemben. Alicia Kent szövetkezett valakivel a férje megölésére, és ha Digoberto Gonzalves történetesen nem guberálja össze a kidobott bizonyítékot, megúszta volna. Walling tiltakozóan megrázta a fejét. – Ugyan már, Harry! Azt akarod mondani, hogy nemzetközi terroristákkal konspirált azért, hogy megöljék a férjét a céziumért cserébe? Azt is alig akarom elhinni, hogy egyáltalán meghallgatlak. Vissza kell mennem a helyszínre. Elkezdte figyelni a tükrökben a forgalmat; felkészült arra, hogy megforduljon. Most már a Lake Hollywood úton haladtak felfelé, és mintegy két percre voltak a háztól. – Ne fordulj meg! Menj tovább! Már majdnem ott vagyunk. Alicia Kent összejátszott valakivel, ám ez a valaki nem terrorista. A kidobott cézium is ezt bizonyítja. Te magad mondtad ki: elképzelhetetlen, hogy Moby és El-Fayed ellopja a cuccot, aztán meg kidobja. Tehát mit mond mindez? Azt, hogy ez az ügy nem rablás, hanem gyilkosság. A cézium csak figyelemelterelés volt. 188

Mint ahogy Ramin Samir is... és Moby és El-Fayed. Ők is a megtévesztés részét képezték. Ez a poszter majd segít bebizonyítani azt, amit mondok. – Hogyan? – Dhanurasana, vagyis az íjállás. Felemelte a plakátot, hogy Walling is láthassa a kép alsó sarkában ábrázolt testtartást. Egy nőt ábrázolt a rajz, aki a karjával a háta mögé nyúlva a bokáját fogta, törzsével íjat formázva. Pont úgy nézett ki, mintha gúzsba kötötték volna. Walling a kanyarodó úttestre koncentrált, aztán újabb hosszú pillantást vetett a poszterre és a testtartásra. – Bemegyünk a házba és megnézzük, illik-e a kép a falon lévő foltra – javasolta Bosch. – Ha igen, az azt jelenti, hogy a gyilkos vette le a falról, mert nem akarták megkockáztatni, hogy meglássuk, és esetleg összekapcsoljuk a képet azzal, ami az asszonnyal történt. – Ez erőltetett, Harry. Méghozzá nagyon. – Nem, ha kontextusba helyezed. – Amire te természetesen képes vagy. – Abban a pillanatban, hogy bejutunk a házba. – Remélem, még mindig nálad van a kulcs. – Arra mérget vehetsz! Walling rákanyarodott az Arrowhead útra, és rátaposott a gázpedálra. A következő sarkon azonban lelassított, és ismét megrázta a fejét. – Ez nevetséges! Ő maga mondta ki Moby nevét. Ki van zárva, hogy megtudhatta, a fickó az országban tartózkodik. És aztán odafent a kilátón, a te saját tanúd mondta, hogy a lövést leadó személy Allah nevét kiáltotta, amikor meghúzta a ravaszt. Hogy lehet... – Csak próbáljuk meg a poszteres kísérletet! Ha illik a foltra, akkor elmesélek neked mindent. Megígérem. Ha nem illik, akkor... nos, akkor nem húzom vele az idődet. A nő megenyhült, és egyetlen szó nélkül vezette le a további egy háztömbnyi távot Kenték házáig. Ezúttal nem vesztegelt FBI-os 189

jármű előtte. Bosch úgy vélte, minden mozgatható erőt kirendeltek a cézium megtalálásának helyszínére. – Hála istennek, hogy nem kell megint foglalkoznunk Maxwelllel! – tört ki belőle. Walling még csak el sem mosolyodott. Bosch kiszállt a kocsiból. Kezében a poszter és a helyszíneléskor készített fényképeket tartalmazó mappa. Stanley Kent saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, és egyenesen az edzőszobába mentek. Megálltak a négyszögletes fakó folt két oldalán, és Bosch széttekerte a papírtekercset. Megfogták a két szélét, majd a lap felső sarkát az elszíneződés felső sarkához illesztették. Bosch szabadon maradt kezével a poszter középső részét simította a falhoz. A plakát tökéletesen illett a fakó képnyomba. Mi több, a falon lévő ragasztónyomok is hibátlanul illeszkedtek a poszteren lévő régi ragasztófoszlányokhoz. Boschban szemernyi kétely sem maradt. A Digoberto Gonzalves által a szemeteskukában megtalált poszter egyértelműen Alicia Kent házi jógastúdiójából származott. Rachel elengedte a képet, és kivonult a szobából. – A nappaliban leszek. Alig várom, hogy összerakd a sztorit. Bosch összetekerte a posztert, majd a nő után ballagott. Walling ugyanarra a székre ült, amelybe Bosch lökte Maxwellt néhány órával korábban. Ő maga nem ült le, állva maradt a nő előtt. – Attól félt, hogy a poszter tippet adhat – vágott bele. – Egy okosabb ügynök vagy nyomozó megláthatta volna az íjállást, és esetleg gondolkodni kezd. Ez a nő jógázik; talán el tudja viselni, ha hosszú időn keresztül ebben a pozícióban van gúzsba kötve, talán az ő ötlete volt, talán azért tette, hogy tökéletesítse a megtévesztést. így hát nem kockáztathatott. A poszternek mennie kellett. Kukába került a céziummal, a pisztollyal és minden mással együtt, amit csak használtak. A símaszkokat és az áltérképet leszámítva, mert azokat elrejtették a Ramin Samir háza előtt parkoló autóban. – Profi bűnöző – vetette közbe Walling szarkasztikusan. Boschnak azonban nem szegte kedvét. A férfi tudta, hogy előbbutóbb meg tudja győzni az ügynököt. 190

– Ha ráállítod az embereidet, hogy vizsgálják át az utca szemeteskonténereit, meg fogjátok találni a többit is: a kólás-üveges hangtompítót, a kesztyűt, az első adag műanyag kötözőkapcsot, min... – Első adag kötözőkapcsot? – így van. Hamarosan erre is kitérek. Wallingot azonban még mindig nem hatotta meg. – Jobb lesz, ha összeszeded magad! Mert egyelőre iszonyatosan nagy lyukak tátongnak a sztoriban, ember! Mi van a Moby névvel? Mi van azzal, hogy a gyilkos Allah nevét kiáltotta? Mi van... Bosch felemelte a kezét. – Várj egy kicsit! – kérte. – Szükségem van egy kis vízre. Csontszáraz a torkom ettől a rengeteg beszédtől. Kiballagott a konyhába, mert emlékezett rá, hogy több palack behűtött vizet látott a hűtőben, amikor aznap korábban átvizsgálta a helyiséget. – Kérsz valamit? – kiáltott hátra az ügynöknek. – Nem – süvített vissza Walling. – Ez nem a mi házunk, ugye tudod? Bosch kinyitotta a hűtőajtót, kivett belőle egy palack vizet, és a felét egy hajtásra lehúzta. Még a nyitott ajtótól sem lépett el. A hűvös levegő is jólesett. Becsukta az ajtót, ám szinte azonnal újra ki is nyitotta. Megpillantott valamit. A hűtő legfelső polcán egy kartondoboz szőlőlét talált. Kivette, megnézte, és eszébe jutott, hogy amikor a garázsban átvizsgálta a szemeteszsákot, szőlőleves papír törlőkendőket is talált benne. A kirakó egy újabb darabja került a helyére. Visszatette a szőlőlét, becsukta a hűtő ajtaját, majd visszament a nappaliba, ahol Rachel várta a történet folytatását. Bosch ezúttal is állva maradt. – Rendben. Mikor is készült az a felvétel a kikötőben erről a Moby nevű terroristáról? – Mit szá... – Kérlek, csak válaszolj a kérdésre! – Tavaly, augusztus tizenkettedikén. 191

– Rendben. Augusztus tizenkettedike. Mi történt azután? Végigment valami riasztás a hivatalban és a belbiztonságiaknál? Walling csak bólintott. – Nem közvetlenül utána – helyesbített aztán. – Közel két hónapig tartott, amíg a videoelemzés megerősítette, hogy valóban Nasszar és El-Fayed látható a képen. Én írtam a hivatalos jelentést. Október kilencedikén került ki a megerősítés arról, hogy az országban tartózkodnak. – Puszta kíváncsiságból csupán: miért nem hoztátok ezt nyilvánosságra? – Mert nekünk... az a helyzet, hogy ezt nem mondhatom el. – Pedig épp most tetted Kell hogy legyen egy személy vagy egy hely, akihez vagy ahova szerintetek ezek ketten előbb-utóbb elmennek. Ha nyilvánosságra hozzátok az egészet, akkor talán fedezékbe vonulnak, és soha az életben nem kerülnek elő többé. – Visszatérhetnénk a mostani történethez? – Persze. Szóval október kilencedikén ment ki a jelentés. Ez volt az a nap, amikor elkezdődött Stanley Kent meggyilkolásának kitervelése. Walling keresztbe fonta a karját a mellkasán, és szó nélkül meredt Boschra. A nyomozó azt hitte, a nő talán kezdi átlátni, milyen irányba tart a történet, és nem tetszik neki. – Az lesz a legjobb, ha a végéről kezdjük, és visszafelé haladunk – vetette fel Bosch. – Alicia Kent előrukkolt előttetek a Moby névvel. Honnan szedhette ezt a nevet? – Meghallotta, amint az egyik támadója így nevezi a társát. Bosch megrázta a fejét. – Nem. Ő mondta azt, hogy meghallotta. De ha hazudott, vajon hogy tehetett szert arra a névre, amelyről hazudott? Puszta véletlen egybeesés lenne, hogy egy olyan fickó becenevét adja meg, akinek a jelenlétét az országban, mi több, Los Angeles körzetben kevesebb mint fél éve erősítették meg? – Rendben, tehát azt mondod, hogy az irodában vagy egy másik olyan ügynökségnél, amelyik szintén megkapta az FBI általam írt 192

tájékoztatását, volt valaki, aki kiadta neki a nevet? Bosch bólintott, és a nőre mutatott. – Pontosan. A fickó kiadta neki a nevet, az asszony meg előrukkolhatott vele, amikor az FBI profi vallatója kikérdezte. Pusztán ez a név és az a terv, hogy a kocsit Ramin Samir háza előtt rakják le, bőven elég volt ahhoz, hogy az egész nyomozást rossz irányba terelje, és az FBI meg mindenki más bőszen a terroristák után vesse magát, akiknek pedig ezúttal semmi közük nem volt az egészhez. – A fickó? – Mindjárt erről is beszélek. Igazad van, bárki kiadhatta neki a nevet, aki olvasta azt a jelentést. És az a gyanúm, hogy igen sokan olvasták. Pusztán Los Angelesben is. Tehát, hogy szűkítsük le a sokat egyetlenegyre? – Mondd meg te! Bosch letekerte a palack tetejét, és megitta a maradék vizet. Aztán az üres üveggel a kezében folytatta: – Úgy tudjuk leszűkíteni, hogy továbbra is hátulról haladunk előre. Hol keresztezhette Alicia Kent élete az ügynökségek azon embereinek életét, akik tudtak Mobyról? Walling elfintorodott, és megrázta a fejét. – Ezekkel a paraméterekkel bárhol találkozhatott. A bevásárlóközpontban sorban állva, vagy amikor tápoldatot vásárolt a rózsáinak. Bárhol. Bosch pontosan oda vezette a nőt, ahova akarta. – Hát akkor szűkítsük le a paramétereket – mondta. – Hol találkozhatott olyan emberrel, aki tudott Mobyról, és aki azt is tudta, hogy a nő férjének szabad hozzáférése van efféle radioaktív anyagokhoz? Walling tiltakozva megrázta a fejét. – Nem létezik! Iszonyatos egybeesés kell ahhoz, hogy... Elhallgatott, mert egyszerre megvilágosodott. És megdöbbent, mert most már pontosan tudta, mire akar Bosch kilyukadni. – A társammal együtt én látogattam meg Kentéket tavaly, még az 193

év elején. Gondolom, azt akarod mondani, hogy ez engem is gyanúsítottá tesz. Bosch megrázta a fejét. – Azt mondtam, hogy fickó, nem emlékszel? Nem egyedül jöttél ide. Walling tekintete szikrákat hányt, amint elértette a célzást. – Ez nevetséges! Ki van zárva! Nem tudom elhinni, hogy te... Elharapta a mondatot, ahogy az agya váratlan akadályba ütközött, valami emlékbe, amitől egyszerre megrendült a társába vetett bizalma és a lojalitása. Bosch lecsapott az árulkodó jelre, és közelebb lépett. – Mi az? – kérdezte. – Semmi. – Mi az? – Nézd! – kötötte az ebet a karóhoz az ügynöknő. – Fogadj el tőlem egy tanácsot: senkinek ne meséld el ezt a te kis elméletedet! Mert azt a benyomást kelti rólad, hogy vérbosszúra szomjas, rögeszmés őrült vagy. Nincs bizonyítékod, nincs indítékod, nincsenek terhelő adatok, nincs semmi! Csak a… jóga poszter pozícióihoz hasonlóan kifacsart, erőltetett ötleted van. – Nincs más magyarázat, ami összecsengene a tényekkel. És az ügy tényeiről beszélek. Nem pedig arról a tényről, hogy a hivatal, a belbiztonsági minisztérium meg a szövetségi kormány valamennyi ügynöksége imádná, ha terrorfenyegetés lenne, pusztán azért, mert az igazolná a létjogosultságukat, és elterelné a kritikát a baklövéseikről Ellentétben azzal, amit te gondolsz, igenis van bizonyíték, és vannak terhelő állítások. Ha hazugságvizsgálatot végeznénk Alicia Kenten, te is meggyőződhetnél arról, hogy minden, amit nekem, neked és a mestervallatónak mesélt a belvárosban, az szemenszedett hazugság. Az igazi mester Alicia Kent volt. Zseniális manipulátor. Walling előredőlt, és a padlót kezdte bámulni. – Köszönöm, Harry. A mestervallató, akit annyira szeretsz gúnyolni, történetesen én vagyok. 194

Boschnak egy pillanatra elakadt a szava. – Ó... nos... hát akkor, sajnálom... de ez most amúgy sem számít. Az a lényeg, hogy a nő profi hazudozó. Mindennel kapcsolatban hazudott, és most, hogy már ismerjük a történetet, könnyű lesz rábizonyítani. Walling felkelt a karosszékből, és az egész falat betöltő ablakhoz lépett. A reluxa le volt engedve, de egyik ujjával húzott rajta egy kis rést, és kibámult az utcára. Bosch látta, hogy újra végigveszi magában az egész sztorit, próbálja megemészteni a hallottakat. – És mi a helyzet a tanúval? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. – Hallotta, hogy a gyilkos Allah nevét kiáltja. Azt mondod, hogy ő is a cselszövés részese? Vagy azt akarod mondani, hogy a gyilkosok történetesen tudtak az ottlétéről, és a mesteri megtévesztés részeként allahoztak? Bosch megpróbálta óvatosan megköszörülni a torkát. Égett, és emiatt nehezére esett a beszéd. – Nem. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, jó lecke arról, hogy azt halljuk, amit hallani akarunk. Az én hibám is, hogy jómagam nem vagyok profi kihallgató. A kölyök azt mondta, hogy akkor kiáltotta el magát a gyilkos, amikor meghúzta a ravaszt. Azt mondta, nem biztos benne, de úgy hangzott, mintha Allahot kiáltott volna, és ez természetesen beleillett abba a képbe, amit akkor gondoltam. Azt hallottam, amit hallani akartam. Walling ellépett az ablaktól, visszaült a fotelba, és összefonta a karját a mellkasán. Végre Bosch is leült a közvetlenül vele szemben lévő székre. Folytatta. – De honnan tudhatta a tanú, hogy a gyilkos kiáltott, nem pedig az áldozat? – kérdezte. – Több mint ötven méterre volt tőle. Sötét volt. Honnan tudhatta volna, hogy nem Stanley Kent az, aki a világba kiáltja utolsó szavát a kivégzése előtt? Annak a nőnek a nevét, akit szeretett, mert a következő másodpercben úgy halt meg, hogy azt sem tudta, ez a nő volt az, aki a halálát okozta? – Alicia. – Pontosan. A lövés által megszakított Aliciából Allah lett. 195

Walling ellazította a karját, és előredőlt. A testbeszéd interpretációjában ez jó jelnek számított. Azt közvetítette Bosch felé, hogy kezd megtörni a jég. – Korábban említetted az első adag kötözőhurkot – szólalt meg ismét a nő. – Miről beszéltél? Bosch bólintott, és odanyújtotta Wallingnak a helyszínelésen készített fényképeket tartalmazó mappát. A legjobbat a végére tartogatta. – Nézd meg a képeket! – kérte. – Mit látsz rajtuk? Walling kinyitotta a fájlt, és elkezdte átnézni a helyszíni fényképeket. Kenték hálószobája a létező minden szögből le volt fényképezve. – Ez a hálószoba – állapította meg Walling. – Nem látok semmit. – Pontosan arról van szó. – Miről? – Az a lényeg, amit nem látsz. A felvételeken egyetlen darab ruha sincs. A nő azt mondta nekünk, hogy azt parancsolták neki, üljön le az ágyra és vegye le a ruháit. Azt kellene hinnünk, hogy hagyták, hogy elrakja a ruháit, mielőtt megkötözték? Vagy megvárták, amíg bedobálja őket a szennyeskosárba? Nézd meg az utolsó képet. Ezt a képet kapta meg e-mailen Stanley Kent. Walling átlapozta a mappát, és addig keresgélt benne, amíg meg nem találta az e-mailben elküldött fényképet. Átható tekintettel tanulmányozta. Aztán Bosch észrevette a nő szemében megvillanó elismerést. – Nos, mit vettél észre? – A köntös! – válaszolta izgatottan Walling. – Amikor kiszabadítottuk, akkor a szekrényből vette elő a köntöst. Semmi nem volt azon a fotelon! Bosch bólintott, s elkezdték újra szétcincálni, majd összerakni a történetet. – Mit mond ez nekünk? – tette fel a kérdést Bosch. – Azt, hogy ezek a figyelmes terroristák visszaakasztották a köntöst a szekrénybe, miután lefényképezték az áldozatukat? 196

– Vagy azt, hogy Mrs. Kentet kétszer kötözték meg, és a köntös a két esemény között került vissza a szekrénybe? – Nézd meg újra a képet! Az éjjeliszekrényen lévő óra zsinórja ki van húzva a konnektorból – Miért? – Nem tudom, de talán nem akarták, hogy a kép bármilyen tájékoztatást adjon az időre vonatkozóan. Talán nem is tegnap készült az első fénykép. Talán csak elpróbálták a szituációt, mondjuk két nappal vagy akár két héttel ezelőtt. Rachel bólintott, és Bosch tudta, hogy meggyőzte. Hívővé vált. – Először a kép miatt volt megkötözve, másodszor pedig a megmentése miatt – vonta le a következtetést. – Pontosan. És így szabadon véghez tudta vinni a tervét odafent, a kilátón. Nem ő ölte meg a férjét, de ő ült a másik autóban. S miután Stanley meghalt, a céziumot átrakták a másik kocsiba, a kocsit lerakták Samir háza elé, ő és a társa hazajött, akivel újra megkötöztette magát. – Nem volt eszméletlen, amikor ideértünk. Csak megjátszotta, és ez is a terv része volt. Az ágyba pisilése szintén apró figyelmesség volt, hogy jobban bevegyük a sztorit. – A vizeletszag ráadásul a szőlőlé illatát is elnyomta. – Mit értesz ez alatt? – A lila zúzódásokat a csuklóján és a bokáján. Most már tudjuk, hogy nem feküdt itt órákon keresztül megkötözve. Ettől függetlenül mégis voltak zúzódásai. A hűtőben egy felbontott doboz szőlőlét találtam, a szemeteskukában pedig szőlőlétől csatakos papír törlőkendőket. – Szent isten, el sem tudom hinni! – Micsodát? – Azt, amikor kihallgattam a taktikai hírszerzésen. Egy nagyon kicsi szobában. Azt hittem, szőlőillatot érzek. Úgy hittem, nem sokkal előttünk járt bent valaki, és pont szőlőlét ivott. Éreztem! – Na tessék! Most már szemernyi kétségük sem maradt. Bosch meggyőzte 197

Wallingot. Ám egyszerre az aggodalom és a kétség fátyla suhant át nyári felhőként Walling arcán. – De mi a helyzet a motivációval? – kérdezte. – Szövetségi ügynökről beszélünk. Ha ezen a szálon tovább akarunk lépni, akkor mindenre szükségünk lesz, még motivációra is. Semmit nem bízhatunk a véletlenre. Bosch azonban készen állt a válasszal. – Te is láttad a motivációt. Alicia Kent gyönyörű nő. Jack Brenner akarta őt, és Stanley Kent az útjában állt. Walling szeme elkerekedett a döbbenettől. Bosch tovább ütötte a vasat. – Ez a motiváció, Rachel. Te... – De hát... – Csak hagyd, kérlek, hogy befejezzem! A következőképpen történt: te és a társad felbukkantatok a háznál tavaly, hogy figyelmeztessétek Kentet a foglalkozásával járó veszélyekről. Fellobbant valami szikra Alicia és Jack között. A férfinak feltámad az érdeklődése, a nőnek is feltámad az érdeklődése. Titokban találkozgatnak, megisznak egy-egy kávét, sört vagy akármit. Az egyik dologból következik a másik. Viszonyuk lesz egymással, és eljutnak arra a pontra, amikor elkezdenek azon tűnődni, hogy mit lehetne tenni. El kell válni a férjtől. Vagy máshogy kell tőle megszabadulni, mert a biztosítás és egy fél cég sorsa is benne van a pakliban. Ez a valódi motiváció Rachel, erről szól ez az ügy. Nem a céziumról vagy a terrorizmusról, vagy bármi másról. Alapegyenletet kaptunk: szex és pénz egyenlő gyilkosság. Ennyi. Walling elfintorodott, és megrázta a fejét. – Magad sem tudod, mit beszélsz! Jack Brenner nős, három gyereke van. Stabil, unalmas, és nem érdeklik más nők. Nem volt... – Nincs olyan pasas, akit ne érdekelnének a nők. Nem számít, nős-e vagy hogy hány gyereke van. Walling hangja halkan csendült, amikor újra megszólalt. – Elhallgatnál egy percre, hogy befejezhessem? Tévedsz Brennerrel kapcsolatban. A mai nap előtt soha nem találkozott Alicia 198

Kenttel. Nem ő volt a társam, amikor tavaly itt jártam, és nem is mondtam neked, hogy az lett volna. Boscht meglepte az információ. Azt feltételezte, hogy Rachel jelenlegi partnere volt tavaly is a társa. Brenner képe rögzült benne, és töltötte be az elméjét, miközben kibontakoztatta a történetet. – A taktikai hírszerzésnél minden év elején partnercserét végzünk. Ez a szabály. Jobb csapatmunkát feltételeznek ezáltal. Csak január óta vagyok Jackkel. – Ki volt a partnered tavaly, Rachel? A nő egy hosszú pillanatig Bosch szemébe nézett. – Cliff Maxwell.

199

19.

Harry Bosch majdnem felnevetett, de túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy bármit is tegyen azon kívül, hogy megrázza a fejét. Rachel Walling épp most közölte vele, hogy Cliff Maxwell volt Alicia Kent tettestársa a gyilkosságban. – Nem hiszem el – nyögte ki végül. – Mintegy öt órával ezelőtt itt feküdt a lábam előtt a gyilkos, megkötözve. Rachelt szemmel láthatóan megviselte az a felismerés, hogy Stanley Kent meggyilkolása belső munka volt, és a cézium ellopása egy jól eljátszott megtévesztésen kívül az égvilágon semmi célt nem szolgált. – Átlátod már a többit? – kérdezte Bosch. – Látod, miképp működött volna? A férje meghalt, Maxwell pedig együttérzésből, no meg amiatt, mert eredetileg ez az ő ügye volt, elkezdi megmeglátogatni. Egyre többször találkoznak, előbb-utóbb randiznak, egymásba szeretnek, és soha senkinek nem rebben még csak a szempillája sem miatta. Az ügy gyanúsítottja továbbra is Moby és El-Fayed marad. – És mi lett volna, ha elfogjuk azt a két fickót? – kérdezte Walling, maga is csatlakozva a szál felgöngyölítéséhez. – Egészen addig tagadnák a vádat, amíg Oszama bin Laden végelgyengülésben meg nem hal valami barlangban, de ki hitt volna nekik, mi több, kit érdekelt volna, hogy mit mondanak? Nincs annál leleményesebb dolog, mint terroristákra kenni olyan bűntetteket, amiket el sem követtek. Nem tudják megvédeni magukat. Bosch bólintott. – Tökéletes bűntény – mondta. – Egyetlen oka volt csupán annak, hogy megbukott: az, hogy Digoberto Gonzalves pont azt a 200

szemeteskonténert ellenőrizte. Nélküle még mindig Mobyt és ElFayedet üldöznénk, és valószínűleg meg lennénk győződve arról, hogy Samir házában rejtőztek el. – Szóval hogyan tovább, Bosch? A nyomozó vállat vont, azonban válaszolt is. – Azt mondom, hogy állítsunk fel egy klasszikus egérfogót. Rakjuk mindkettőt külön szobába, kongassuk meg a vészharangot, és ültessük el a fülükbe, hogy aki először beszél, az megússza. Jómagam Aliciára fogadnék. Ő fog megtörni, és felnyomja Maxwellt; valószínűleg még okolni is őt fogja mindenért, és azt vallja, hogy az ügynök befolyása és nyomása alatt tette, amit tett. – Valami azt súgja, hogy igazad van. És igazság szerint nem hiszem, hogy Maxwell elég okos ahhoz, hogy ezt egyedül kitervelje. Dolgoztam... Rezegni kezdett a mobilja. Elővette a zsebéből, és a kijelzőn megnézte, ki keresi. – Jack az. – Tudd meg, hol van Maxwell! Walling fogadta a hívást: először megválaszolt néhány, Bosch állapotával kapcsolatos kérdést: elmesélte Brennernek, hogy a nyomozó jól van, de nem tud beszélni, mert nagyon fáj a torka. Bosch kiment a konyhába egy újabb palack vízért, de fél füllel hallgatta a beszélgetést. Walling mintegy mellékesen Maxwellre terelte a szót. – Amúgy hol van Cliff? Beszélni akartam vele arról az incidensről Boschsal, a székház folyosóján. Nem igazán tetszett, amit... Elharapta a mondatot, a válaszra figyelt, és Bosch ebben a pillanatban észrevette a tekintetében felvillanó riadókészültséget. Baj van. – Mikor történt ez? – kérdezte Walling. Ismét Brenner szavaira figyelt, ám közben felállt. – Figyelj, Jack! Mennem kell. Azt hiszem, Boscht elengedik. Amint végzek itt, jelentkezem! – Befejezte a hívást, és a nyomozóra 201

nézett. – Gyűlölöm, hogy hazudnom kell neki. Soha nem fogja megbocsátani. – Mit mondott? – Azt mondta, túl sok ügynök volt a helyszínen: gyakorlatilag mindenkit kirendeltek a belvárosi irodából, de csak ide-oda lézengtek, mert a radioaktív elhárító egységre vártak. Így hát Maxwell önként jelentkezett, hogy elhozza a tanút a Mark Twainből. Nem ment végül érte senki, mert visszahívtam az eredetileg kiküldött csapatot. – Egyedül ment? – Jack szerint igen. – Mikor? – Fél órája. – Meg fogja ölni. Bosch rohanni kezdett az ajtó felé.

202

20.

Ezúttal Bosch vezetett. Útban Hollywood felé elmondta Wallingnak, hogy Jesse Mitford szobájában nincs telefon. A Mark Twain nem az exkluzív színvonaláról híres. Bosch tehát felhívta az ügyeletes parancsnokot a hollywoodi körzeti kapitányságnál, és megkérte, küldjön ki egy járőrt a szállodához, és ellenőriztesse, minden rendben van-e vele. Ezután a telefonközpontot hívta, és kapcsoltatta a diszpécserrel a Mark Twain főrecepcióját. – Alvin, Bosch nyomozó vagyok. Ma reggel találkoztunk, emlékszik? – Igen, igen. Mi a helyzet, nyomozó? – Nem kereste senki Stephen Kinget? – Hm, nem. – Az elmúlt húsz percben beengedett valakit, aki zsarunak nézett ki, vagy nem vendégnek? – Nem, nyomozó. Mi történt? – Figyeljen! Meg kell tennie valamit. Menjen fel Stephen King szobájába, és mondja meg neki, hogy azonnal tűnjön el onnan, utána meg hívjon fel a mobilomon. – Nincs senki, aki helyettesítene idelent a recepción, nyomozó. – Vészhelyzet van, Alvin. Ki kell juttatnom onnan! Nem telik öt percébe sem figyelmeztetni. Mondom a számom, írja le: háromkettő-három, kettő-négy-négy, öt-hat, három-egy. Megvan? – Igen. – Rendben, menjen! És ha rajtam kívül bárki más érdeklődne utána, mondja azt neki, hogy kijelentkezett, kifizette a tartozását, és elment. Menjen, Alvin, és köszönöm! Bosch lezárta a készülék fedőlapját, s Rachelre nézett. Az arcáról 203

lerítt, egyáltalán nem bízik abban, hogy a portás megteszi, amit kért tőle. – Azt hiszem, a fickó gyáva, mint a nyúl. Bosch a gázra taposott, és megpróbált csak a vezetésre koncentrálni. Éppen lefordultak a Barhamről délre, a Cahu-engára. Úgy vélte, hogy a forgalomtól függően öt percen belül akár ott is lehetnek a Mark Twainnél. A felismeréstől önkéntelenül is megcsóválta a fejét. Maxwell a maga félórás előnyével már ott kell, hogy legyen a szállodában. Azon tűnődött, vajon be tudott-e észrevétlenül surranni, és elkapta-e már Mitfordot. – Lehet, hogy Maxwell hátulról ment be – mondta Wallingnak. – Mi a sikátor felől megyünk. – Tudod – válaszolta Walling -, talán nem fogja bántani. Magával viszi, elbeszélget vele, hogy ő maga ítélje meg, látott-e annyit a kilátón, hogy veszélyt jelenthessen rá nézve. Bosch megrázta a fejét. – Ki van zárva! Maxwellnek tudnia kell, hogy amint megtaláljuk a céziumot, lehúzhatja a tervét a vécében. Minden lehetséges veszéllyel szemben fel fog lépni. Először a tanút intézi el, aztán Alicia Kentet. – Alicia Kentet? Azt hiszed, hogy ellene fordul? Hiszen ez az egész miatta van. – Most már nem számít. A túlélési ösztön kerekedik felül, és a nő veszélyt jelent. Olyan ez, mint a territóriumért folytatott harc. Átléped a nagy határvonalat, hogy vele lehess. Aztán ismét átléped, hogy megmentsd a... Bosch elhallgatott, mert a hirtelen felismerés szinte mellbe vágta. Hangosan elkáromkodta magát, és a padlóhoz szegezte a gázpedált, ahogy kiértek a Cahuenga-átjárón. Három sávon vágott át a Highland sugárúton a Hollywood Bowl előtt, és a szembejövő forgalom előtt sikoltozó abroncsokkal száznyolcvan fokos fordulatot tett. Gázt adott, és a kocsi vadul ingázó farral száguldani kezdett a Hollywood autópálya déli kijárata felé. – Harry, mit csinálsz? Nem erre kell mennünk! 204

Bosch felkattintotta a szirénát, a kék villogó pedig lüktetni kezdett az elülső és hátulsó szélvédő alján. Kiáltva válaszolt Wallingnak: – Mitford félrevezetés! Most tartunk jó irányba! Maxwell számára kijelenti a nagyobb fenyegetést? – Alicia? – Mérget vehetsz rá, és a legjobb, amit pillanatnyilag tehet, hogy elhozza a taktikai hírszerzésről. Hiszen mindenki odakint van a sikátorban, a céziumnál. Az autópályán meglepően jól tudtak haladni, s a sziréna is igen sokat segített. Bosch úgy kalkulált, hogy Maxwell – attól függően, hogy milyen közúti viszonyok között haladt – már beérhetett a belvárosba. Rachel felpattintotta a telefonját, és vadul nyomkodni kezdte a gombokat. Egymás után hívogatta a számokat, de senki sem fogadta a hívását. – Nem tudok senkit sem elérni! – üvöltötte Boschnak. – Hol van a TH? Walling egy másodpercig sem habozott. – A Broadwayen. Tudod, merre van, az Egymillió Dolláros Filmszínház? Ugyanaz az épület. Harmadik emelet. Bosch lekapcsolta a szirénát, és elővette a telefonját. A társát hívta, s Ferras azonnal fel is vette. – Ignacio, merre vagy? – Most értem vissza az irodába. A helyszínelők átvizsgálták a kocsit… – Figyelj rám! Akármivel is foglalkozol ebben a pillanatban, hagyd abba, és gyere a Harmadik utca sarkához, az Egymillió Dolláros Filmszínház épületéhez. Tudod, hol van? – Mi történt? – Tudod, hol van az Egymillió Dolláros Filmszínház?! – Igen, tudom, hol van. – Találkozunk a Harmadik utca sarkán! Ha odaérek, elmagyarázom 205

Lepattintotta a telefon fedőlapját, és újra rácsapott a sziréna kapcsolójára.

206

21.

A következő tíz perc óráknak tűnt. Bosch ide-oda szlalomozott az autók között, míg végül el nem érte a Broadwayre vezető kijáratot a belvárosban. Ahogy lekanyarodott, a szirénát is lekapcsolta, s elindult lefelé a domboldalon céljuk felé. Három háztömbnyire voltak. Az Egymillió Dolláros Filmszínházat még akkoriban építették, amikor a filmipar a Broadway központjának utcáin sorakozó fényűzően pompás színházépületekben hivalkodott. Azonban évtizedek teltek el azóta, hogy a legelső filmkockák felvillantak a moziterem vásznán. Díszes homlokzatát megvilágított eresztető takarta, amely egy ideje vallási mozgalmakat reklámozott filmek helyett. A filmszínház kihasználatlanul várt: felújításra és megváltásra, miközben felette az egykor grandiózus, tizenkét emeletes irodaépület mostanra középszintű irodahelyiségek, lakások és galériák tömkelegévé degradálódott. – Jó hely egy titkos egység titkos irodája számára – állapította meg Bosch, ahogy az épület feltűnt a szemük előtt. – Nincs ember, aki erre tippelt volna. Walling nem válaszolt. Megint telefonálni próbált, aztán dühösen lecsapta mobilja fedőlapját. – Még a titkárnőnket sem tudom elérni. Mindig egy után megy ebédelni, hogy legyen valaki az irodában, mert az ügynökök rendszerint korábban esznek. – Pontosan hol van az irodátok, és abban hol helyeztétek el Alicia Kentet? – Miénk az egész hetedik emelet. Van egy társalgószoba, benne kanapé és egy tévé. Oda ültették be, hogy tévézhessen, ha akar. 207

– Hányan dolgoznak az egységednél? – Nyolc ügynök, egy titkárnő és az irodavezető. Az utóbbi nemrég ment el szülési szabadságra, a titkárnő meg minden bizonnyal ebédel. Remélem, legalábbis. De nem hagyták volna egyedül Alicia Kentet. Szabályellenes. Valakinek mindenképpen ott kellett maradnia vele. Bosch jobbra kanyarodott a Harmadik utcán, és azonnal le is parkolt a sarkon. Ignacio Ferras már várta őket, kényelmesen Volvo kombijának támaszkodva. Előtte egy másik kocsi parkolt. Szövetségi autó. Bosch és Walling kiszállt. Bosch odament Ferrashoz, Walling meg közelebbről szemügyre vette a szövetségi járművet. – Láttad Maxwellt? – kérdezte Bosch. – Kicsodát? – Maxwell ügynököt. Azt a fickót, akit padlóra küldtünk ma reggel a Kent-háznál. – Nem, nem láttam senkit. Mi... – Az ő autója – közölte Walling, miután csatlakozott hozzájuk. – Ignacio, ő itt Walling ügynök. – Szólítson Iggynek! – Rachel. Kezet fogtak. – Rendben, akkor odafent kell lennie – állapította meg Bosch. – Hány lépcsőház van? – Három – felelte Walling. – De azt fogja használni, ami ide vezet ki, a kocsijához. Az épület sarkánál lévő dupla szárnyú acélajtó felé mutatott. Bosch odasietett, hogy ellenőrizze, be van-e zárva. Ferras és Walling követte. – Mi folyik itt? – követelte Ferras. – Maxwell a gyilkos – válaszolta Bosch. – Oda... – Micsoda?! Bosch ellenőrizte a kijáratot. Nem volt rajta külső kilincs, sem bármilyen fogantyú. Odafordult Ferrashoz. 208

– Nézd, nincs sok időnk. Bízz bennem! Maxwell az emberünk, és odabent van az épületben, hogy elvigye Alicia Kentet. Mi... – Mit keres itt a nő? – Az FBI-nak van itt egy irodája. A nő itt van. Nincs több kérdés, rendben? Csak figyelj! Walling ügynök és én felmegyünk a lifttel. Azt akarom, hogy lecövekelj e mellé az ajtó mellé. Ha Maxwell kijön, te leszeded. Érted? Leszeded. – Értem. – Jó. Hívj erősítést! Elindulunk. Bosch kinyújtotta a kezét, és megpaskolta Ferras arcát. – Őrizd meg a hidegvéred! Otthagyták Ferrast, és elindultak az épület főbejárata felé. Nem volt benne említésre méltó előcsarnok, csupán egy lift. Az ajtaja gombnyomásra kinyílt, beszálltak, majd Walling a mágneskártyájával elindította a szerkezetet. Elindultak felfelé. – Valami azt súgja, hogy soha nem fogod Iggynek hívni – állapította meg Walling. Bosch eleresztette a füle mellett a megjegyzést, ám eszébe jutott valami. – Ennek az izének van csengője vagy akármije, ami hangot ad ki, amikor felér az emeletre? – Nem emlék… azt hiszem, igen… határozottan igen. – Remek. Egy karóhoz cövekelt kacsa sem lehetne jobb célpont nálunk. Bosch előhúzta Kimberjét a tokjából, és megtöltötte a tárat. Walling követte a példáját. A nyomozó a lift széléhez tolta Wallingot, majd jómaga a másik oldalra húzódott. A lift végre felért a hetedikre, s kívül halk csengőhang törte meg a csendet. A dupla ajtószárny elkezdett szétcsúszni, Boscht fedve fel elsőként. Senki nem volt odakint. Amint kiszálltak a felvonóból, Rachel balra mutatva jelezte, hogy az irodák arra találhatók. Bosch meggörnyedve harci pozíciót vett fel, és pisztolyát készenlétben tartva előrelépett. Senkit nem találtak. 209

Elkezdett balra mozogni. Rachel is előlépett, és Bosch tempójában haladt annak jobb oldalán. Galériastílusú irodába értek, melyben két sorban íróasztalok helyezkedtek el, ám a nyitott terű helyiségben három szabadon álló privát fülke is állt. A munkafülkék között nagy halmokban elektronikus berendezések sorakoztak, s mindegyik íróasztal két monitornak adott helyet. Azt a benyomást keltette, mintha az egész irodát egy pillanat alatt össze lehetne rámolni és elköltöztetni. Bosch tovább lépkedett előre, és az egyik elszigetelt irodafülke ablakán keresztül észrevette, hogy egy férfi ül a széken: fejét hátrahajtva, nyitott szemmel. Úgy nézett ki, mint akinek a nyakába vörös partedlit akasztottak. Bosch azonban tudta, hogy vért lát. A férfit mellkason lőtték. A fülke felé mutatott, és Rachel is észrevette a halottat. Összes reakciója egy gyors lélegzetvétel és apró sóhaj volt csupán. Az iroda ajtaja nyitva állt. Odamentek, és Bosch beljebb lökte, miközben Walling hátulról fedezte. A nyomozó belépett, és azonnal megpillantotta a hátával a falnak támaszkodó, padlón üldögélő Alicia Kentet. Leguggolt mellé. A nő szeme nyitva volt, ám életnek semmi nyoma nem volt benne. Lába mellett a padlón pisztoly hevert, és a háta mögött a falat vér és agydarabkák szennyezték. Bosch megfordult, és szemügyre vette a helyiséget. Azonnal megértette az odabent lezajlott játszmát. A helyszín azt sugallta, mintha Alicia Kent kirántotta volna az ügynök zsebéből a fegyverét, lelőtte, aztán lekuporodott a fal mellé, és saját magával is végzett. Nem volt magyarázó cédula, sem búcsúlevél, de ez volt a legjobb megoldás, amit Maxwell ki tudott hozni a rendelkezésére álló rövid időből és az ölébe hullott lehetőségből. Bosch Wallinghoz fordult. A nő leengedte a pisztolyát, és csak állt a nyomozó mellett, a halott ügynököt bámulva. – Rachel – szólította meg a nőt Bosch. – Még mindig itt van valahol. Bosch elindult az ajtó, és azon át a nyitott iroda felé. Ahogy az 210

ablak felé nézett, a szeme sarkából mozgást vett észre az egyik elektronikus berendezéshalmaz mögött. Megtorpant, felemelte a pisztolyát, és most már biztosan tudta, hogy az egyik sor mögött valaki a kijárat feliratú ajtó felé halad A következő pillanatban Maxwell kitört a fedezéke mögül, és az ajtó felé vetette magát. – Maxwell! – üvöltötte el magát Bosch. – Állj! Az ügynök megperdült, és felemelte a fegyverét. Abban a pillanatban, ahogy a hátával belökte a kijárati ajtót, tüzelni kezdett. Az ablak darabokra fröccsent, és üvegszilánkok repdestek Bosch körül. A nyomozó viszonozta a tüzet, és hat golyót eresztett az ajtóba, ám Maxwell meglépett. – Rachel! – kiáltotta el magát, ám tekintetét nem vette le az ajtóról. – Jól vagy? – Igen. A nő hangja lentről, a lába felől érkezett. A lövöldözés kitörésének pillanatában a padlóra vetette magát. – Az az ajtó melyik kijárathoz vezet? Rachel felállt. Bosch elindult az ajtó felé, de közben a nőre pillantott, és látta, hogy üvegszilánkok borítják mindenhol a ruháját, és az arcát is megvágta. – Egyenesen le az autójához. Bosch száguldani kezdett az ajtó felé. Közben előkapta a telefonját, és a gyorstárcsázó gombbal hívni kezdte a társát. Ferras az első csengés felénél felvette. Bosch már a lépcsőházban járt. – Lefelé tart, egyenesen feléd! Bosch eldobta a készüléket, és rohanni kezdett a lépcsőn lefelé. Hallotta Maxwell lépteit maga alatt az acélfokokon, ám ösztönösen tudta, hogy az ügynöknek túl nagy az előnye.

211

22.

Bosch három további lépcsőfordulót tett meg, hármasával véve a fokokat. Meghallotta maga mögött Wallingot is. Aztán az erős puffanást lentről, ahogy Maxwell kirontott a földszinti kijáraton. A hangot azonnal kiáltozás követte, majd lövések. Olyan gyors ütemben követték egymást, hogy képtelenség volt meghatározni, hány ember lőtt, és összesen mennyi lövés dördült el. Tíz másodperccel később Bosch kivágódott a kijáraton. Tett néhány lépést a járdán, és megpillantotta Ferrast, aki Maxwell kocsijának hátsó ütközőrácsába kapaszkodott. Egyik kezével a pisztolyát fogta, a másikkal pedig a könyökét. Vörös vérrózsa növekedett a vállán. A Harmadik utcában teljesen leállt a közlekedés, és gyalogosok rohangáltak összevissza, fedezéket keresve maguknak. – Kétszer eltaláltam! – kiáltotta Ferras. – Arra ment! Csak a fejével biccentett a Harmadik utca Bunker Hill alatt átvezető alagútja felé. Bosch a partneréhez lépett, és ekkor vette észre, hogy a lövés a vállgödrét érte. Nem tűnt túl vészesnek. – Hívtál erősítést? – kérdezte tőle. – Már úton vannak. Ferras elfintorodott, ahogy megtámasztotta sérült karját. – Nagyon jól csináltad, Iggy! Maradj itt, amíg fülön csípem ezt a fickót. Ferras bólintott. Bosch megfordult, és megpillantotta a vérfoltos arcú Rachelt, amint épp kilépett az ajtón. – Erre! – szólt oda neki. – Megsebesült. Elindultak a Harmadik utcában. Néhány lépés után Bosch megpillantotta Maxwell nyomát. Az ügynök nyilvánvalóan súlyosan 212

megsebesült, és sok vért vesztett. Nem lesz nehéz dolguk a követésével. Ám amikor a Harmadik utca és a Hill kereszteződéséhez értek, elvesztették a nyomot. A járda nem volt véres. Bosch bekukkantott a Harmadik utca hosszú alagútjába, de a forgalomban egyetlen gyalogost sem vett észre. Mindkét irányban végigpásztázta a Hill utcát, de semmi nem keltette fel a figyelmét egészen addig, míg egy izgatott embercsoport ki nem rohant a nagy központi piacról. – Erre! – szólt Rachelnek. Sietve elindultak a hatalmas piac felé. Bosch közvetlenül az épület bejárata előtt vette észre ismét a vércseppeket, és elindultak befelé. A piac az élelmiszeres, kiskereskedelmi és szolgáltatói pavilonok kétemeletes egyvelege volt. A levegőben erős sajt– és kávéillat terjengett, mely minden bizonnyal átitatta az épület piac feletti szintjeit is. A hely zsúfolt volt és zsibongó, s ez megnehezítette Bosch számára Maxwell nyomának a követését. Aztán hirtelen kiáltozásra figyeltek fel, és gyors egymásutánban két lövés dördült el. A váratlan esemény azonnali emberrohamot eredményezett. Több tucat sikoltozó vásárló és eladó özönlötte el a bódék közti sort, melyen Bosch és Walling is állt, s az ő irányukba indult meg az áradat. Bosch-ban felrémlett, hogy elsodorják és agyontapossák őket. Egy pillanat alatt jobbra lendült, megragadta Walling derekát, és az egyik vastag acél támasztópillér mögé rántotta a nőt. A tömeg elszáguldott mellettük, s Bosch kikandikált az oszlop mögül. A piactér immár üres volt. Maxwellnek nyomát sem látták, ám egyszer csak Bosch mozgást vett észre a sor végén, az egyik hentesüzlet előtti hűtőrekeszeknél. Alaposabban szemügyre vette a környéket, és rájött, hogy a mozgást a rekesz mögött észlelte. Az elülső és a hátsó üveglapokon meg a marha– és sertéshúslapokon átnézve Bosch megpillantotta Maxwell arcát. A földön ült, és hátát a hentesüzlet végében elhelyezett hűtőnek támasztotta. – Ott van, elöl a hentesboltban – súgta Wallingnak. – Menj végig a sor jobb oldalán! Így jobbról meg tudod kerülni. 213

– És mi lesz veled? – Én egyenesen odamegyek, és elterelem a figyelmét. – Megvárhatjuk az erősítést is. – Nem várok. – Nem is reméltem, hogy ezt teszed. – Kész vagy? – Nem Cseréljünk! Én megyek oda szemből és terelem el a figyelmét, te pedig gyere oldalról! Bosch tisztában volt vele, hogy Walling terve jobb, mert Rachel és Maxwell jól ismeri egymást. Egyúttal azonban azt is jelentette, hogy a nő nagyobb veszélynek lesz kitéve. – Biztos vagy benne? – kérdezte. – Igen. Így lesz jó. Bosch még egyszer kikandikált az oszlop mögül, és látta, hogy Maxwell nem mozdult a helyéről. Az arca vörös volt és csorgott róla a veríték. Bosch hátranézett Wallingra. – Még mindig ott van. Kétfelé váltak, és elindultak. Bosch végigsietett azon a soron, amelyik a hentesüzlet sorába torkollott. Amikor a végére ért, egy magas falú mexikói kávézó előtt találta magát. Mivel így képes volt megvédeni magát, viszonylag szabadon leshetett ki a hentesüzlet felé, ráadásul belátott a pult mögé is. Maxwell alig több mint hatméternyire volt tőle. A hűtőajtónak támaszkodva kuporgott, de a fegyverét még mindig két marokkal szorongatta. Az ingét teljesen átitatta a vér. Bosch visszahúzódott a fedezékbe, összeszedte magát, és felkészült, hogy kilépjen és megközelítse Maxwellt. Ám ebben a pillanatban meghallotta Rachel hangját. – Cliff! Én vagyok az, Rachel. Hadd segítsek! Bosch megint kinézett a fal mögül. Walling fedezék nélkül állt az egyik édességbolt előtti másfél méteres térben, fegyvere leeresztve pihent az oldala mellett. – Nincs segítség – válaszolta Maxwell. – Nekem már túl késő. Bosch ekkor ismerte fel, hogy ha Maxwell le akarja lőni Rachelt, 214

a golyónak át kell hatolnia az édességbolt elülső és hátulsó üvegfalán is. Mivel az elülső üveglap kissé rézsútosan állt, csoda kell ahhoz, hogy eltalálja a nőt. Csodák azonban vannak. A nyomozó felemelte a pisztolyát, nekitámasztotta a kezét a falnak, és készen állt rá, hogy szükség esetén meghúzza a ravaszt. – Ugyan már, Cliff! – kérte Walling. – Add fel! Ne így fejezd be! – Nincs más út. Maxwell testét hirtelen mély, nedves köhögés rázta meg. Vér buggyant ki az ajka közül. – Jézusom, az a fickó tényleg elintézett! – nyögte, mielőtt rátört volna a következő köhögésroham. – Cliff? – könyörgött Walling. – Hadd menjek oda hozzád! Segíteni szeretnék. – Nem Ha idejössz, meg… Szavait elnyomta a lövéssorozat robaja, amit megeresztett az édességbolt felé – a széles ívben küldött golyókkal kilőtte az üzlet üvegtábláit. Rachel lebukott, Bosch pedig kilépett a fedezékből, és két marokra fogva felemelte a pisztolyát. Nem lőtt, de tekintetét Maxwell pisztolyának csövére szegezte. Ha a cső Wallingra irányul, habozás nélkül fejbe lövi az ügynököt. Maxwell az ölébe eresztette a fegyverét, és nevetni kezdett. Szája mindkét sarkából vér csörgedezett, ami szörnyszülött bohóc benyomását kölcsönözte az arcának. – Azt hiszem… azt hiszem, épp most öltem meg egy édességboltot. Ismét felnevetett, de ettől köhögnie kellett, és fájdalmas fintorba torzult az arca. Amikor a roham elmúlt, megint megszólalt. – Csak azt akartam mondani… hogy ő volt az. Ő akarta megölni a férjét. Én csak… én csak őt akartam. Ennyi. De máshogy nem volt hajlandó belemenni… én meg megtettem, amit akart. Ezért… átkozott vagyok. Bosch közelebb lépett. Úgy gondolta, Maxwell még nem vette észre. Újabb lépést tett felé, ám ekkor az ügynök ismét megszólalt. – Sajnálom – mondta. – Rachel! Mondd meg nekik, hogy 215

sajnálom. – Cliff! – szólt rá Walling. – Ezt te magad is elmondhatod nekik! Bosch csak figyelte őket, s a következő pillanatban Maxwell felemelte a pisztolyát, és az álla alá nyomta a csövét. Habozás nélkül meghúzta a ravaszt. Az ütés hátravetette a fejét, és vér fröccsent a hűtő ajtajára. A pisztoly kinyújtott lába között a betonpadlóra hullott. Maxwell öngyilkosságában ugyanazt a pózt vette fel, mint a szeretője, az a nő, akit az imént ölt meg. Walling megkerülte a hentesüzletet, és odament Boschhoz. Mindketten a halott ügynököt nézték. Walling egy szót sem szólt. Bosch az órájára pillantott. Majdnem egy volt. Alig több mint tizenkét óra alatt megoldotta az ügyet, az elejétől a végéig. Az összesítés öt halott, egy sebesült és egy sugárfertőzésben haldokló. És aztán ott volt ő maga is. Azon tűnődött, ő is felkerül-e az áldozati listára, mire az ügy végleg és hivatalosan is lezárul. A torka égett, és nehéznek érezte a mellkasát. Rachelre nézett, akinek ismét vérezni kezdett az arca. Össze kell majd varrni a sebét. – Tudod, mit? – kérdezte. – Elviszlek kórházba, ha te is elviszel engem. A nő a nyomozóra nézett, és szomorúan elmosolyodott. – Vedd be Iggyt is, és nem is kell alkudnod. Bosch otthagyta a nőt Maxwell-lel, és visszaballagott az Egymillió Dolláros Filmszínházhoz megnézni, hogy van a partnere. Útközben látta, amint a háttéregységek elözönlik a környéket, és egyre nagyobb tömeg gyűlik össze. Bosch úgy döntött, ezúttal a kollégáira hagyja a helyszínelés levezénylését. Ferras kocsija nyitott ajtajában ült a volán mögött; a mentőkre várt. A karját furcsa szögben tartotta, s szemmel láthatóan erős fájdalmai voltak. Egyre nagyobb vérfolt borította az ingét. – Kérsz vizet? – szólt oda neki Bosch. – Van egy üveggel a csomagtartóban. – Nem, megvárom őket. Csak érnének már ide! A távolban felhangzott a tűzoltósági mentőautó jellegzetes 216

szirénája, s a hang gyorsan erősödött. – Mi történt, Harry? Bosch az autó oldalának támaszkodott, és elmondta, hogy Maxwell azonnal megölte magát, ahogy bekerítették. – Gondolom, pokoli lehet így elmenni – szólalt meg Ferras. – így sarokba szorítva. Bosch bólintott, de nem válaszolt. Várakozás közben a gondolatai magukkal röpítették az utcákon keresztül, a dombokon át, egészen fel a kilátóig, ahol a legutolsó dolog, amit Stanley Kent életében látott, az előtte elterülő város volt, a maga gyönyörű, pislákoló, rebegő fényeivel. Talán Stanley számára a mennyország volt, ami útja végén várt rá. Ám Bosch úgy vélte, nem igazán számít, hogy egy hentesüzletben, sarokba szorítva hal-e meg valaki, vagy fenn egy kilátón, a mennyország fényeit megpillantva. A halál ténye megváltoztathatatlan, és a finálé vajmi keveset számít. „Mindnyájunkat beszippant a lefolyó” – gondolta. Néhányan közelebb vannak a fekete lyukhoz, mások távolabb. Néhányan látják az eljövetelét, másoknak meg fogalmuk sincs arról, hogy mikor ragadja meg őket az örvény ereje, hogy örökre magával rántsa őket a sötétbe. Az a fontos, hogy küzdjünk ellene, mondta Bosch magának. Mindig rugdosni kell a hullámokat. Mindig harcolni kell a mélybe rántó áramlat ellen. A mentőegység bekanyarodott a Broadway sarkán, de jó néhány álló kocsin át kellett küzdeniük magukat, míg végre befordulhattak a sikátor torkán, s lekapcsolhatták a szirénákat. Bosch felsegítette a társát, és elindultak a mentők felé. VÉGE.

217

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv a képzelet szüleménye. Kitalálása során a szerző több szakértő segítségére is támaszkodott az érintett területeken. A szerző kiemelten kívánja megköszönni dr. Larry Gandle és dr. Ignacio Ferras közreműködését, amiért végtelen türelemmel válaszoltak az onkológia, alkalmazott gyógyászati fizika és a cézium kezelésével kapcsolatban nekik feltett minden egyes kérdésre. A törvényvégrehajtás tekintetében a szerző beleveszett volna a terület útvesztőibe Rick Jackson, David Lambkin, Tim Marcia, Greg Stout és néhány más, anonimitásukat kérő szakember segítsége nélkül. Az említett területeken elkövetett bármilyen túlzás vagy tévedés A kilátóban kizárólag a szerző hibája. A szerző ezenfelül köszönettel tartozik Asya Muchnick, Michael Pietsch, Bill Massey, Jane Wood, Terrill Lee Lankford, Pamela Marshall, Carolyn Chriss, Shannon Byrne, Jane Davis és Linda Connelly szerkesztői segítségéért és nagylelkűségéért.

218