John J. Nance - Könyörtelen Küldetés

-1-

JOHN J. NANCE Könyörtelen küldetés

A mű eredeti címe: JOHN J. NANCE: SCORPION STRIKE A fordítás A FAWCETT CRES BOOK Published by Ballantine Books Copyright © 1992 by John J. Nance kiadása alapján készült Hungarian translation Simóné Avarosy Éva © SIMÓNÉ AVAROSY ÉVA és GENERAL PRESS KIADÓ Fordította SIMÓNÉ AVAROSY ÉVA Szakmailag ellenőrizte DANKÓ ZOLTÁN Sorozatszerkesztő DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN ISSN 1416 7026 ISBN 963 9282 804 -2-

ELŐHANG

A kecskebőr tömlőből lassan, vonakodva sajtolódtak ki az utolsó vízcsöppek; alighogy a férfi nyelvére értek, már el is párologtak, szikrányit sem enyhítették kínzó szomjúságát és rettegé­ sét. Már teljesen hatalmába kerítette a félelem a szomjhaláltól. A másik tömlőt elvesztette - nincs több vize. Megint elszámította magát. Ingatag lábon állt, karjával átfonta a testét, nyugat felé fordult - legalábbis remélte, hogy nyugat arra van -, körülötte a süvítő szél homokoszlopokat sodort, amelyek rettentő erővel vágódtak neki, és a homokviharból mintha maga a pokol hangja bömbölne. Órák óta tombol a vihar, vagy ta­ lán napok óta? Neki úgy tűnt, egy örökkévalóság óta. Amikor késő délután az első félelmetes sárga hullámok rázúdultak, és eltakarták a lenyugvó napot, hirtelen valamilyen naiv arab büszkeséget érzett, hogy íme, most ő is átesik népe hagyomá­ nyos sivatagi megpróbáltatásán, és ha kiállja a próbát, korábbi melléfogásai ellenére is méltónak fog találtatni. De tíz perc sem telt el, és ennek a gondolatnak már nyoma sem volt, mert rádöbbent, milyen rettenetesen veszélyes helyzetbe került. Addigra a vihar már teljes erővel tombolt körülötte, a szája tele lett homokkal. Akkor bukott először arcra, a sivatag kemény, durvaszemcsés homokjára - hogy aztán ez megszámlálhatatlanul sokszor megtörténjék. Felkínlódta magát, lábra állt, lélegzet után kapkodott, s egyszeriben rájött, milyen bölcs viselet volt a hóli, amit a régiek az arcukra meg a fejükre tekertek. Ő is felvette, ami­ kor kiszállt a kocsiból, csak a szemének hagyott rajta résnyi nyílást, de akkor még - hiszen legfel­ jebb húsz fok körül lehetett a hőmérséklet és a levegő tiszta volt - kicsit furán érezte magát benne. Most viszont nagyon is rászorult. Lélegzetet venni is nehéz volt, az orkán hordta parányi por- és ho­ mokszemcsék a hóli vásznán is áthatoltak. Látni nem lehetett a sivatagot, de ízlelni igen, a szem­ csék íze kesernyés, maró. Szuroksötét volt az éjszaka, éjfél körül járhatott, és a süvöltő, mindent elsöprő homokvihar még egyre erősödött. A férfi hirtelen elhatározással leült gondolkodni, térdét ösztönösen felhúzta, fejét a térdei közé rejtette, a hátát fordította a szélnek, és a hóli fehér vászna alatt szorosan behunyta a szemét. A lába elzsibbadt, fájt a háta, de itt legalább puha homok volt az ülepe alatt, nem úgy, mint az Arab-sivatag északi részén, a sziklás, kőkemény talajú Al Hadzsarahban. A félelemtől zavart gondolatai száguldottak. Próbálta józanul felmérni a helyzetet, amelybe került, magára erőltetni tudományos elméjének máskor megszokott fegyelmét; határozzuk meg, mi­ ből is tevődik össze a probléma, aztán fogalmazzuk meg a hipotézist, és vegyük alapos vizsgálat alá... Amint újra felkel a nap, a hőmérséklet harmincnyolc Celsius fokig fog emelkedni, illetve ahogyan az amerikaiak - akik a hazája háromnegyed részét elfoglalták - mérik, száz Fahrenheit fo­ kig. Élelem nélkül talán egy hétig is kibírná, de meddig bírja víz nélkül? Ha valóban letért a helyes irányból, akár napokig tévelyeghet, nem fogja megtalálni azt az apró szaúdi határőrállomást, ame­ lyet olyan gondosan keresett ki az iraki sivatag déli részén. A kocsiját már órákkal ezelőtt otthagyta, nehogy arról a nyomára bukkanjanak. A kocsi kilo­ méterekre látható porfelhőt ver fel. Egy magányos nomád a sivatagban azonban gyakorlatilag látha­ tatlan. Pillantást akart vetni remegő kezére, de a hóli vászna eltakarta. Ő persze egyáltalán nem no­ mád. Őt nem riasztotta vissza a sivatag, úgy vélte, ilyenkor tavasszal elviselhető a hőmérséklet - egy tapasztalt sivatagi ember bezzeg tudta volna, hogy ilyenkor is van mitől tartani. De ő egyszerűnek vélte, hogy száz kilométert gyalogoljon. Eszébe sem jutott olyasmi, hogy kitörhet egy homokvihar, vagy hogy miközben legurul egy meredek vádi, vagyis kiszáradt folyómeder oldalán, elvesztheti az egyetlen iránytűjét meg az egyik vizestömlőjét is. Tudta, össze kell szednie magát, összpontosítania kell a figyelmét, és amikor végre sikerült, az eredmény, amire jutott, egyszerűnek tűnt, bár furcsa módon nem az anyanyelvén, arabul, hanem oxfordi angolsággal visszhangzott a fejében, és ez aggasztotta. Mintha az, hogy túléli-e mindezt, at­ tól függene, arabul gondolkozik-e vagy sem. -3-

Ha húsz foknál többet tértem el az iránytól, akkor végem, vonta le végül gondolatmenetéből a következtetést. Kicsit elhúzta a hólit, hogy a bal szemével kilásson, és digitális karóráján megnyomta a pa­ rányi gombot, hogy kivilágosodjon a számlap. Egyre növekvő félelme ellenére nevetnie kellett a helyzet fonákságán; a nyugati technika apró vívmánya engedelmes eszköz egy nyugaton tanult arab kezében, aki most azért került életveszélybe, mert sohasem tanulta meg, hogyan legyen valóban arab. A számok 1 óra 43 percet mutattak. Ugyanolyan hirtelen, ahogy leült, most felpattant, úgy állt be a szélbe, hogy a jobb karját érje, ami bizonyos támpontot jelentett az irányhoz, aztán korábbi hosszú lépteivel megint nekiin­ dult, hajtotta, hogy valahogyan újra bizakodni kezdett. Tulajdonképpen miért is kellene pánikba es­ nie? Biztosan nem tért el húsz foknál többet, és a határtól délre, kelet-nyugati irányban húzódó cső­ vezetéket el sem lehet téveszteni. A sötétségben egyhangúan csikordultak a léptei a homokon, a szél fülsiketítően egyre zú­ gott, érzékei valahogyan eltompultak, gondolatai szerteszét kalandoztak, képzelete élénk képeket varázsolt lelki szemei elé. A hálószobát látta, a házukban, Bagdad déli peremvárosában, ott feküdt az ágyban összebújva a felesége, Saliah, a két fiuk meg a lányuk. Belesajdult a szíve, annyira vá­ gyott viszontlátni őket, igyekezett elhessegetni a képet. Bagdadban hetekig nem volt se villany, se víz, és az amerikai támadás óta mindössze egyet­ len egyszer volt módja hazalátogatni. Amikor meghallotta a rémhíreket a főváros ostromáról, elő­ ször halálra rémült, de aztán megnyugodott, bizakodni kezdett. Bármilyen szörnyű sorsot szánjanak is Szaddámnak az amerikaiak, az a népét nem fenyegeti. Mire a parancsot megszegve elindult Ar Rutbahból, és szétlőtt országutakon át hazavergődött, hogy láthassa őket, Saliah meg a gyerekek már kialakították maguknak az alapvető életkörülményeket. Büszke volt rájuk, megbizonyosodott róla, hogy képesek túlélni a viszontagságokat. Csakhogy most a sötét éjszakában valahol ott leselkedik rájuk egy borzasztó hazugság, és Saliahnak esetleg szembe kell néznie vele, ő maga pedig tehetetlen, képtelen a feleségét megóvni tőle. Azt az embert, aki tizennyolc éven át a férje volt, fogják közölni Saliahhal, összeégve találták az Ar Ruthbahból Bagdadba vezető országút mentén. Biztosan amerikai bombázásnak esett áldoza­ tául, fogják mondani. Feltehetően azonnal meghalt. Megbotlott, nagynehezen visszanyerte az egyensúlyát, és baktatott tovább elszántan.

A pirkadatot sárgás derengés jelezte, balról kissé erősebben. Még mindig vitték előre a lá­ bai, rakta őket egymás elé, bal, jobb, bal, a homokdűnék gerincén átlépve néha meg-megcsúszott a súlyától peregni kezdő homokszemeken, és többször el is zuhant, rá a betonkeménnyé préselődött sivatagi homokra. Szomja egyre kínzóbbá vált. Az órák őrjítő egyhangúsággal múltak; kivilágoso­ dott, aztán sötétedni kezdett megint. Este 9 óra körül a homokvihar csillapodni kezdett. Mintegy varázsütésre szétoszlottak a fel­ hők, kigyúltak a csillagok a feje fölött, amitől kissé jobb kedvre derült. Széthúzta a hólit, az eget vizslatta, kereste rajta a Göncölszekeret, az Oriont meg az- Északi Sarkcsillagot, és gondolatban kö­ réjük képzelte az iránytű szélrózsáját. A látóhatárt figyeld, mafla, korholta magát. Látnod kellene valamilyen fényt, tábortüzet vagy akármit. Biztos volt benne, hogy már szaúdi területen van. De az éjszaka koromsötét volt, és a szél is kezdett feltámadni újra. Éjjel 2 órakor a homokvihar már megint teljes erejéből tombolt, és a férfi számára világossá vált, hogy minden szempontból vesztett. Menet közben akarok találkozni a halállal, határozta el. Majdhogynem ügetésig gyorsította a lépteit, belevetette magát a homokot sodró szélbe. Tudta, hogy a szervezete mostanra már veszélyes mértékben kiszáradt, érzelmeit elzsongí­ totta homályosodó tudati állapota, még világos gondolatai akörül forogtak, milyen sebességgel ha­ ladhat és jó irányban-e, már csak ez volt számára fontos a valóságból. Számolta a lépteit, egyenletes ütemet próbált tartani, percenként szinte pontosan másfél métert megtenni; aztán, már a végsőkig kimerülten, fejjel egy parkoló teherautó oldalának ütközött, és összeesett. -4-

A szaúdi őrmester hirtelen felült, az álmosságtól kótyagos feje nyomban kitisztult - a szél egyhangú süvöltésébe és a lerobbant őrkunyhó fém ajtajának ütemes nyikorgásába újabb, más hang vegyült. Társai, egy hadnagy meg egy közkatona mélyen aludtak. Városi népek. A beduin őrmester az ilyen rideg kőépítményeknél sokkal többre tartotta a sátrakat. Most már megint nem hallott semmit, de biztos volt benne, hogy nem álmodta az iménti zajt. Felállt, lábát a szandáljába dugta, felkapta amerikai M-16-os fegyverét, és óvatosan kiballagott. A vihar a szemébe vágta a homokot, aztán, a furgon túloldalán kis híján keresztülesett a földön esz­ méletlenül heverő emberen.

Shakir Abbas egy székben ülve tért magához. A szaúdi katona kellemetlen szagú lehelete szuszogott a képébe; láthatóan egy szavát sem hitte el. Hallotta, hogy többször is elhangzik a „kém” szó arabul, aztán megbilincselték, és Badanahba vitték, ahol kapott egy kis csésze vizet, és bevágták egy koszos, emberi ürüléktől bűzlő cellába. Egy örökkévalóságnak tűnt a számára, mire az előtérben végre megjelent egy szaúdi tiszt. Abbas összeszedte maradék erejét, a rácsnak szorította az arcát, és dühödt hangon ordítani kezdett: - Barmok! Létfontosságú híreket hoztam a szaúd-arábiai királyságnak, Szaddám Husszein­ ről! Ha nem visznek azonnal a katonai hírszerzőkhöz, az hamarosan az életükbe kerülhet! A szaúdi tiszt körülbelül olyan érdeklődéssel nézett Abbasra, mintha egy őrjöngő hiénát szemlélne az állatkertben. - Legalább szóljanak nekik, hogy itt vagyok! - rugaszkodott neki újra a férfi. A szaúdi tiszt közelebb lépett hozzá, az arcán még mindig tökéletes volt a közöny. - Hogy kinek szóljunk? - kérdezte arabul. Abbas az ingzsebéhez kapott. Igen, a toll megvan, talán valami papírfecni is lesz nála. Volt. Előrántotta, letérdelt, a papírt a térdére fektette, sebtiben felvázolta egy bizonyos molekula rajzát, és mellé írta a kémiai képletét. Kérem, rögtön jöjjenek - firkálta még hozzá angolul. - Nagyon fontos hírem van. Aláírta, felállt, és odanyújtotta a papírt a szaúdi tisztnek, aki még mindig közönyösnek lát­ szott, de a fogoly fura viselkedése mintha mégis felkeltett volna benne némi érdeklődést. Elvette a cédulát, ránézett, kérdően felhúzta bozontos szemöldökét. - Az amerikaiak meg fogják érteni - biztosította Abbas arabul. - Kérem, sürgősen adja oda és mondja meg nekik, hol vagyok. Rádöbbent, hogy a közönyös, rideg börtönfalakról visszaverődő hangja alig több panaszos nyüszítésnél. Amint sarkon fordult és elindult kifelé, a szaúdi tiszt arckifejezése pontosan illett a fa­ lakhoz. Abbas tovatűnő reménnyel figyelte, hogyan hajtogatja össze a tiszt a papírdarabot, olyan mozdulattal, mintha a legközelebbi sarokba akarná vágni. Abbas ezután elaludt, mivel úgy érezte, ő megtett minden tőle telhetőt, többet nem tehet. Nem tudta, meddig alhatott, zavaros rémálmok gyötörték - az óráját az őrkunyhóban elvették tőle. De már sötét volt odakint, amikor helikopter zúgása rezgett át az épületen; nehéz vasajtó csapódott, és a kövezett folyosón futó bakancsok csattogtak. Abbas túlságosan gyenge volt hozzá, hogy feláll­ jon, de a szemét éppen idejében nyitotta ki ahhoz, hogy lássa, amint az őr kilöki a cellaajtót egy amerikai katonatiszt meg egy civil előtt. - Maga... - a tiszt a kezében tartott cédulára pillantott - dr. Shakir Abbas? - Felnézett, acélkék szeme szúrósan meredt Abbasra. - Igen. Igen, az vagyok - Abbas reménykedve feltápászkodott. - Maga rajzolta ezt, doktor úr? Az amerikai tiszt odamutatta Abbasnak a cédulát, rajta a molekula rajzával, de amint a dok­ tor bólintott, el is rántotta előle. - Igen! - erősítette meg Abbas a bólintást. - Én rajzoltam. Tudtam, hogy lesz valaki... - Rajzolja le még egyszer. Itt, most, nekünk. - Az amerikai alezredes noteszt és tollat nyújtott át Abbasnak, aki azonnal kapcsolt. Letérdelt, és pillanatok alatt felvázolta ugyanazt a molekulát, és -5-

leírta a képletét. Csak olyan valaki érthette meg, aki maga is a biokémia bonyolult témáival foglal­ kozik. A polgári ruhás férfi átvette a noteszt, és legalább fél percig tanulmányozta, mielőtt halvány mosollyal az arcán felnézett volna. - Dr. Abbas? - Kissé vonakodva felemelte és az arab férfi felé nyújtotta a kezét. Abbas hálá­ san, mindkét kezével megragadta. - Kérem, jöjjön velünk.

1. FEJEZET IZLAND, KEFLAVIKI LÉGI TÁMASZPONT 1991. MÁRCIUS 6., SZERDA, 15 ÓRA 30 PERC (GREENWICHI IDŐ SZERINT - GMT - 15 ÓRA 30 PERC)

A Balair DC-10-esének kapitánya becsukta a pilótafülke ablakát, és udvariasan búcsút in­ tett a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársának. Jan Bae viszonozta a köszöntést. A beszállólépcső­ ket már elgördítették a gyakorlatilag üres utasgéptől, és az amerikai légierő földi személyzetének tagjai felkészültek a repülőgép indítására. Bae a jobb kezével végigsimított ritkuló szőke haján, fel­ nézett az ólomszürke égre, aztán az órájára pillantott. Harminc perccel korábban indulnak. Jellemző a charterjáratokra. Jobban szerette volna, ha sikerül a Swissairt rábeszélni, hogy az egyik 747-esü­ ket küldjék, közvetlenül Genfből, de a svájciak kínosan ügyelnek a semlegességükre, ezért szó sem lehetett olyan repülőgépről, amely nemzeti színeiket viseli. Amögött, hogy a Nemzetközi Vöröske­ reszt most, a háború befejeztével humanitárius segélybizottságot küldjön Bagdadba, Svájcban még az amerikai kormányzat váratlan, rejtélyes pálfordulása után is valamiféle partizánakciót gyanítot­ tak. Ezért inkább tartalék chartergépüket ajánlották fel, nem is kis pénzért, és azt is kikötötték, hogy a gép ne Svájcból, hanem valamely más országból induljon. Csak az amerikaiak a tudói, a bizottság miért Izlandot választotta. Innen Bagdadba nyolc óra a repülőút. Bae sarkonfordult és visszabandukolt az utasépületbe, élvezte a friss levegőt. A várakozá­ sokkal ellentétben az időjárás ma kellemesen alakult, három-négy fok lehet. Odahaza, Oslóban hó­ vihar van éppen kialakulóban. Ott elkelne a meleg télikabát. Odaért a bejárat ódon fakapujához, bement a központi katonai várócsarnokba, és szokásához híven rögtön a nagy üvegablakokhoz sétált. Valaki melléje lépett, de olyan csendesen, hogy Bae nem is vette észre. Váratlanul ismerős hang ütötte meg a fülét. - Szóval nem tudta visszatartani őket? - kérdezte halkan a mellette álló férfi. Bae megfordult, látta, hogy Richard Kerr ezredes az, egy amerikai elhárítótiszt, aki tegnap éjjel idehozta a DC-10-est meg a személyzetét. Bae elmosolyodott, üdvözölte a nagydarab pilótát, akit még washingtoni tartózkodása idején ismert meg, veszedelmes sakkjátékosként és lelkes golfo­ zóként. Fel kellett néznie a csaknem két méter magas ezredesre, de Kerr inkább olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiú, aki imád repülőgépekkel játszani. Az esze azonban vágott, akár a borotva. Kitű­ nő légügyi attasé lehetne - mármint, ha valaha is elvállalna ilyesmit. - Nem, Richard, pedig mindent megpróbáltam. De a kapitány menni akart, amilyen gyorsan csak lehet, és nem kaptam magától semmilyen nyomós érvet, amivel meggyőzhettem volna. - Nem adhattam. De ne keressen e mögött holmi rejtett szándékokat. - Hát persze, hogy nem. - Bae igyekezett olyan képet vágni, mint egy neheztelő tanító bácsi, akinek átlátszó füllentést tálalnak fel. Sikerült is, mert Kerr ezredes láthatóan kényelmetlenül érezte magát törte a fejét, mit is mondhatna. Bae-nek volt gyakorlata az ilyesmiben, ádáz kis mosollyal, pontosan időzítve legyintett, hogy ugyan, nem kell Kerrnek mentegetőznie. - Akkor azt, hogy a gép korábban indult, maga most minden bizonnyal jelenteni fogja a parancsnokainak azon a kis kézi rádión, amit a jobb markában rejteget. - Elégedetten nyugtázta a Kerr arcán átfutó riadt kifejezést. - És gondolom, ők meg kényte­ lenek lesznek eszerint módosítani merőben ártatlan terveiket. - Bae most szembefordult a repülőez­ -6-

redessel, és egyenesen a szemébe nézett. Nagyon élvezte, ha Kerr-rel szórakozhatott. - Maga persze el nem mondaná nekem, hogy tulajdonképpen mi folyik itt, semmi áron, ugye? Kerr azon volt, hogy sértődöttnek látsszon. - Az égvilágon semmi, Jan. Csak a szokásos óv­ intézkedések. A bizottság feladata nem veszélytelen, abban az országban kriminális viszonyok ural­ kodnak. Eléggé nehéz a repülésirányítást meg a diplomáciai hozzájárulásokat időben összehangolni. Bae a guruló DC-10-est figyelte, elvigyorodott. - Az égvilágon semmi, azt mondja? Hogy is mondta a maguk híres generálisa a múlt hónapban azon az eligazításon? „Tehénlepényológia”? Semmi gond, úgyis megtudom majd. SANDY 1: A SZÖVETSÉGES ERŐK ALTAL IGÉNYBE VETT LÉGI TÁMASZPONT AZ ARAB-SIVATAGBAN (A SZAÚDI KIRÁLYSÁG TERÜLETÉN, BI'R FARDANTÓL DÉLKELETRE) 1991. MÁRCIUS 6., SZERDA, 18 ÓRA 3% PERC (15 ÓRA 35 PERC GMT)

Talán azért, mert egész nap nem jutott hozzá, hogy egyen valamit, a sokféle ételszagot, amely megcsapta az orrát, meglepően kellemesnek találta. Jerry Ronson őrnagy alkonyatkor kiza­ varta a kis mozgatható parancsnoki álláspontból (röviden csak LPC-nek hívták), és utasította az egyik őrmesterét, hogy kísérje az ezredest a fényárban úszó ebédlősátorba, és gondoskodjék róla, hogy enni kapjon. Will Westerman ezredes, a Különleges Talajközeli Hadműveleti Osztály, a KTHO, a légierő dél-carolinai Charleston támaszpontján állomásozó századának parancsnoka végigment az ételeket melegen tartó, fényes pultok mentén, és teljes odaadással rakosgatta tele a kezében tartott rozsda­ mentes acéltálca rekeszeit mindenféle gőzölgő finomsággal. A zsúfolt tálcával a kezében a kis összekötő folyosón átment az étkezősátorba, és mielőtt letelepedett volna egy asztalhoz, hozott ma­ gának még egy csésze kávét is. Az étkezősátor tényleg sátor volt, de a legmodernebb katonai felsze­ relések mintapéldánya is egyben, légkondicionált, ragyogóan kivilágított terem. Westerman furcsa módon mégis úgy érezte benne magát, mint annak idején abban, ott Vietnamban. Körülnézett, elvigyorodott. Egyáltalán nem lepné meg, ha hirtelen belépne Potter ezredes és Forróajkú Houlihan. Tisztára MASH. Szegény Ronson, jutott eszébe azután. Eléggé jól ismerte ahhoz, hogy tisztán lássa: nagy megpróbáltatás az őrnagy számára, hogy hosszú hónapokat kell a családjától távol töltenie. Augusz­ tus közepén vezényelték ide a Charleston támaszpontról három őrmesterrel meg egy hadnaggyal, meghatározatlan ideig ők alkotják egy, az Arab-sivatag kellős közepére állított, négyszer öt méteres, rádiókkal telezsúfolt fémdoboz kezelőszemélyzetét. Az összecsukható LPC-t - amely a katonai lég­ iszállítási parancsnoki harcálláspont előretolt állomásául szolgál - a levegőben, egy C-5-össel szállí­ tották ide és állították fel augusztus 14-én, akkoriban ez a hely még álmos kis szaúdi légi támasz­ pont volt. Most viszont az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének forgalmas karbantartó és el­ látó központja, és hogy a szaúdiak még idegesebbek legyenek, brit vadászpilótákat is telepítettek ide. Ronson hét hónapja szervezi és irányítja a Katonai Légiszállítási Parancsnokság - a KLP - repü­ léseit egy olyan támaszpontra, amely hivatalosan nem is létezik. Szerencsétlen flótás! Én csak két napja vagyok itt, de máris elegem van az egészből, ő meg már hét hónapja itt senyved. Atyaúristen! Westerman ráébredt, hogy csak tologatja a tányérján a rántott csirkét. Alapjában véve nem is volt éhes, egész máson járt az esze, a hirtelenségében összecsapott vállalkozáson, amelyet alig pár óra múlva el kell indítania, és a vele járó gondokon. A különös, aggasztó, titkos hadművelet feladata két napja szakadt a nyakába, pont most, amikor már úgy látszott, vége a háborúnak, mindenki fellé­ legezhet. Egyszeriben ismét megrohanta a sürgető érzés, hogy rengeteg dolgot el kell intéznie, ugyan­ akkor az is, hogy nagyon fáradt. Az egyik pillanatban még békésen ücsörgött charlestoni irodájában, a következőben meg már a washingtoni elnöki légiflotta egyik négyhajtóműves sugárhajtású utasgé­ pén tartott keletnek, a kezéhez szinte hozzánőtt a műholdas telefon, aminek a segítségével próbálta összeszervezni a feladathoz szükséges embereket és eszközöket. Teljesen elképedt, sőt kissé meg is ijedt attól, hogy a VC-137-essel repítik, a légierő Andrews támaszpontján állomásozó 89. repülőez­ -7-

red állományában levő, időnként az alelnök által használt, kettes számú elnöki gépével, egy Boeing 707-essel. Ezen a tényen azonban lemérhette, mennyire fontos a küldetése. Az utasítást magában a Fehér Házban adták ki. Az első gond a legénység összeszedése volt, mert az emberek a KLP-nek repültek, a tisztele­ tet ébresztő C-14-es szállítógépekkel, szanaszét az Egyesült Államok és a Perzsa-öböl között. Már ez sem volt könnyű. Westerman szeme a sült krumplikra tapadt, rájött, hogy jó pár másodperce egyensúlyozgatja őket a villáján. Ez persze csupa kalória, dehát ő mindig is ehetett, amit akart, soha nem hízott egyet­ len kilót sem. Nagy szerencse ez a magafajta haspóknak, gondolta és ez a kaja nem is rossz, különö­ sen ahhoz képest, hogy egy tábori konyhán kotyvasztották. Bekapta a krumplit, és ebben a pillanat­ ban recsegni kezdett a KTHO-tól kölcsön kapott kis adó-vevő készülék. Ronson őrnagy hívta, a hangja aggodalomról árulkodott. Westerman sebesen lenyelte az utolsó falatot, és egyetlen, gyakorlott mozdulattal a szájához kapta a kis rádiót. - Mondja. - Ezredes úr, jobb lenne, ha visszajönne. Az ide tartó pilóta bejelentkezett a KTHO-frekven­ cián, gondja van. Magával akar beszélni. - Mi a gond? Ronson pillanatnyi habozás után válaszolt. - Azt hiszem, a gép kormányaival nem stimmel valami, uram. Westerman a sátorvároson átvágva, másodpercek alatt visszaért a vagy száz méternyire álló LPA-hoz. Az előregyártott fémajtó még jóformán be sem csukódott mögötte a szokott tompa puffa­ nással, a kis fémdobozt máris betöltötte a hozzájuk igyekvő C-141-es gép parancsnokának ismerős hangja. - Tengerész Zulu, hogy hall engem? KLP ötös-nulla-kettő-négyes-nulla, hívom Ramrodot. Hallhatóan ideges, valami nagyon nincs rendben, gondolta Westerman, de szerencsére annyira azért uralkodik magán a pilóta, hogy a küldetés parancsnokának a fedőnevét használja. - Ramrod kettő-negyvenes vagyok - Westerman kikapta az egyik őrmester kezéből a mikro­ font, szeme a fémdoboz szögletes kis ablaknyílásán át az alkonyi félhomályba burkolózó sivatagot fürkészte. - Mi van? - Uram, valami nagyon nagy baj van a magassági kormányrendszerrel, de nem bírunk rájön­ ni, micsoda. A rijádi felszállás után ezer méteren a magassági trimm egyszerre faroknehézre állt be és ott rögzült, ebben a nyolc fokos húzott helyzetben kikapcsoltuk, de most sem az elektromos, sem az elektro-hidraulikus trimmet nem tudjuk állítani, és a közvetlen hidraulikus trimmkar sem műkö­ dik. Megkíséreltük kikapcsolni sorban az összes hidraulikarendszert, az égvilágon minden kombi­ nációval próbálkoztunk, de a trimm csak nem jön helyre, a magassági kormánylap ütközésig le-fel csapkod. Vagy teljesen kitér, vagy sehogy. Ha a kormányt hajszálnyit meghúzom, a gép felvágja az orrát. Ha pedig kicsit megnyomom, fejre áll. Közbenső helyzet nincs. Már vagy húsz perce ugrá­ lunk itt az égen, mint a bakkecske, és egyáltalán nem lennék meglepve, ha máris elhúzódott volna a törzs. Will gondolatban villámgyorsan végigfutott a C-141B kombinált trimmrendszerén. Hidrauli­ kus és elektromos motorok mozgatják le és fel a magassági kormánylapot a hatalmas T-vezérsíkon. Ha a trimm nem szélsőségesen húzott helyzetben fagyott volna le, Collinwood minden nehézség nélkül repülhetne a trimm-motorok nélkül. De így, húzott helyzetben, nyolc fokos állásszögű trim­ mel, használhatatlan magasságival, nyomasztó vészhelyzetben vannak, nem vitás. - Mennyire vezethető a gép? - Hát, a magassági kormánnyal épphogy csak, de kezdjük kiismerni, és azt hiszem, le tudom tenni. A csűrőkormánnyal nincs baj. Persze volt olyan, hogy koppanásig nyomtam a kormányt, mégsem tudtam a gép orrát a húzott helyzetből visszahozni. Westerman lelki szemeivel látta maga előtt Collinwood gondterhelt arcát, ahogyan ott ül a Starlifter pilótaülésében. A kapitány fiatal, de egyike a különleges század legjobb pilótáinak. Wes­ termannek Madrid közelében, a torrejoni légi támaszponton sikerült elkapnia, ahová tankolni szállt le LKP feladatot repülő VC-137-es, amelynek bázisrepülőtere az Andrews légi támaszpont. A le­ génysége úgy örült, akár a gyerekek a karácsonyi ajándéknak, amikor a Fehér Háznak fenntartott re­ -8-

pülőgép jött értük - süppedő plüss ülések, bársonyfüggönyök, dugig tömött fedélzeti konyha. Útban a szaúdi fővárosba, Rijádba, Will behatóan tájékoztatta őket a titkos küldetésről, aztán otthagyta őket Rijádban; ő maga pedig továbbment a Sandy 101-re, hogy a további előkészületeket sürgősen intézze. Jim Collinwoodnak meg az embereinek először is ki kellett pihenniük magukat, aztán ellen­ őrizni, rendben van-e minden a felszerelésükkel, végül az egészet bepakolni a feladatra kijelölt C141B-be, és indulásra készen állni a Sandyra. A felszállás estére volt várható, tudták, hogy nagyon hosszú éjszakának néznek elébe. Hanem, úgy látszik, ez a C-141B nem a legszerencsésebb válasz­ tás volt. - Mennyire vannak tőlünk, Jim? - kérdezte Westerman. - Hatvanöt kilométerre, négyezren, süllyedünk. - Hosszú szünet. - Nem tudjuk, mi fog még szétesni. Mi itt mind azon a véleményen vagyunk, le kellene tenni ezt a gépet a földre, minél hama­ rabb. - Maradjon vonalban, kettes-negyvenes. - Westerman Jerry Ronsonhoz fordult. - Hívja a mű­ holdason a Fároszt. Jelentse nekik, amit hallottunk, továbbítsák a scotti LKP-parancsnokságnak, és tudja meg a rijádi meg a dhahrani időjárást. - Megint felkapta mikrofont. - Kettes-negyvenes, Ramrod. Hogy állnak üzemanyaggal? - Van vagy... pillanat... hét tonna. Dhahranig nemigen futja, uram, ha erre gondolt, Rijádban pedig a következő órákra újabb homokvihart jeleznek. Tudom, hogy azok jobban felszerelt repterek, de azt hiszem, az egyetlen szóba jöhető hely a maguk bázisa, és hát van nálunk pár holmi, amire maguknak... hm... szükségük lehet. Westerman tisztában volt vele, hogy a kapitánynak igaza van. Közben Ronson megerősítette, hogy az ötszáz kilométerre északnyugatra fekvő Rijádban valóban ítéletidő tombol. A Westerman által összerántott emberek és járművek legnagyobb része már itt várakozott a Sandy 101-en az éj­ szaka leple alatt, várták, hogy valamilyen repülőszerkezet elszállítsa őket. De Collinwood is hoz még létfontosságú felszereléseket, nem is beszélve magáról a kapitányról meg a legénységéről, hi­ szen a küldetés során ők fogják a C-141-est repülni. Olyan különleges kiképzést kaptak, amilyet még a KTHO-nál is csak kevesen. Megint egyszer beigazolódik Murphy törvénye, gondolta Westerman. Már kezdett gyanús lenni, hogy minden olyan simán megy. Újra Ronsonhoz fordult. - Milyenek az itteni műszakiak, Jerry? Meg tudják javítani a gépet? - Nem hinném. Három szerelőnk van, meg a szerszámládájuk, minden egyebet a szaúdiakból kell kivernem. Nem sokra megyek velük. - Rendben. Mondja meg a Fárosznak, hogy Westerman ezredes kéri, gondoskodjanak egy másik C-141-esről a lerobbant helyett. Most rögtön. A kettes-negyvenes használhatatlan. A vész­ helyzeti vonalon hívja őket. A szájához emelte a mikrofont. - Kettes-negyvenes, Ramrod. - Igen, uram? - vágta rá Collinwood azonnal. - Nincs ellenvetésem, csinálja az elképzelése szerint, Jim. Próbálja annyira stabilizálni a gé­ pet, hogy hosszú, egyenes siklással közelíthessen, és csak a legszükségesebb mértékben változtassa az állásszögét. A leszállósebesség ne aggassza. A futópálya több mint háromezer méter; aztán meg a sivatag homokja még vagy százötven kilométer hosszan. - Értettem - jött a válasz, de utána kis, habozó csend következett. - Úgy érti, uram, hogy fék­ szárny nélkül szálljunk le? - Ha úgy ítéli a legjobbnak. - Nem, kis sebességgel jobban vezethető, és a fékszárnyakat már úgyis leszállófokozatba ál­ lítottam, kint van a futó is. - Maga dönt, Jim. Csak tartsa stabilan és eszébe ne jusson lebegtetni! Ott lesz minden, amink csak vészhelyzetre van. - Az őrmesterhez fordult. - Intézkedjen, kérem! Mozgósítsa a mentő­ egységet, szóljon a toronynak meg minden. Az őrmester feszült figyelemmel bólintott. A Sandy 101 a szaúdi légierő támaszpontja volt, és a toronyban dolgozó szaúdiak nem nagy örömmel vették az amerikaiak utasítgatásait. Ám az őrmesternek már nagy gyakorlata volt abban, hogyan sajtolja ki belőlük, amit akar. Az LPA-ban, hátul kis pulton álló rendes telefonhoz fordult, felkapta a kagylót. -9-

Will Westerman kibámult az éjszakába, erőltette az emlékezetét, felidézte magában a C-141es magasságikormány-rendszerét. Aggódott, tudta, hogy veszélyben forog az egész küldetés. Biztos volt benne, hogy Collinwood nála is sokkal jobban ismeri a repülőgép kormányrendszereit, de Col­ linwood pillanatnyilag iszonyúan szorult helyzetben van, habár úgy tűnik, sikeresen birkózik vele. Will volt az, aki tavaly ilyenkor oktatókapitánynak javasolta, noha Collinwoodnak még csak ezer­ nyolcszáz repült órája volt, és alig hat hónappal korábban lett kapitány. Ez a küldetés rázóssá válhat. Nagy dög négyhajtóműves, sugárhajtású szállítógépekkel kell a fakoronák „magasságában” repülni, hogy pontosan tudják ledobni az embereket meg a felszerelést a szigorúan titkos - mert tilos - akci­ ókhoz az ellenséges vonalak mögött. Az átlagos C-141-es hajózók számára ez egyáltalán nem ter­ mészetes. A fegyvertelen, ám jó célpontot nyújtó, hatalmas szerkezetekkel dolgozó stratégiai lég­ iszállítók nem szeretnek alacsonyan bóklászni, kitenni magukat a földi fegyverek tüzének. De ez a fiatalember kifejezetten kérte, hogy részt vehessen az akcióban, és az első pillanattól kezdve szokatlanul ügyesnek bizonyult abban, ahogyan az embereivel bánt, és eléggé érett volt ah­ hoz, hogy hallgassanak is rá. Miközben figyelte, hogyan adja ki Collinwood az utasításait, és ho­ gyan ellenőrzi a végrehajtásukat, még Willnek is akadt tanulnivalója tőle. Felkapta a mikrofont, és az ujja már az adógombon volt; figyelmeztetni akarta Collinwoo­ dot, hogy a szabályzatnak megfelelően, mint gépparancsnoknak, neki magának kell végeznie a le­ szállást, a bal ülésből. De félbehagyta a mozdulatot, leintette magát. Nem ötletszerűen válogatta ki az embereket a küldetésre. Bíznia kell bennük. Collinwood ismeri a szabályzatot. Gondolatmenetét újabb rádióadás szakította félbe, másik hang szólalt meg. - Ramrod, kettesnegyvenes. Tájékoztatásul közöljük, hogy megkezdjük az ötven kilométeres végső közelítést. - Értettem, kettes-negyvenes - felelte Westerman. Felismerte a hangot: Jeff Rice főhadnagyé volt, Will régi jó barátjának, Walt Rice vezérőrnagynak a fiáé. Mióta az ifjú Rice a századhoz ke­ rült, Will sohasem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy felelős a fiatalemberért, különösen erő­ sen érezte ezt most, hogy éppen Collinwood legénységét választotta a panamai akciójuk óta első igazán kockázatos küldetéshez. Le kellett küzdenie magában a késztetést, hogy felhívja Walt Rice-t és megmondja neki, veszedelmes vállalkozásban vesz részt a fia; helytelen lett volna, és kellemetlen helyzetbe hozza vele mind az apát, mind a fiút. - Ezredes úr! - Jerry Ronson előrelökte a székét az íróasztalhoz hasonlatos kezelőpult mellé, amely csaknem öt méter hosszan húzódott a szinte az egész falat betöltő, négyméteres ablak előtt. Balra Ronsontól az URH rádiók tárcsafényei izzottak, jobbra egymásra halmozott számítógép-ké­ pernyők, meg a műholdas kapcsolat készülékei álltak. Az őrnagyon látszott, hogy nyomasztóan hat rá a sok bonyolult szerkentyű, mintha a elektronika ravasz csapdájába szorult volna. Will ránézett, aztán megint ki az ablakon, távcsővel vizslatta az eget, nem pillantja-e meg a befelé sikló C-141-est. - Uram, a Fárosz azt mondja, Scott tudni szeretné, nem kapcsolták-e ki az egyes és a kettes hidraulikarendszert egyidejűleg? - „A Fárosz” a SZEP-nek, a szövetséges erők rijádi parancsnoksá­ gának a fedőneve volt, „Scott” pedig a KLP főparancsnokságát jelentette a légierő illinoisi támasz­ pontján. Will továbbította a kérdést Collinwoodnak. - De, azt hiszem, igen, hadd gondolkozzam... - jött a válasz, aztán: - Hoppá! Dehogynem... a szentségit! - A rádió kattant, kikapcsolták, síri csönd lett. A három ember mozdulatlanná dermedt, örökkévalóságnak tűnt a pár másodperc, mire Col­ linwood megint megnyomta az adógombot. - Ramrod, bárki kérdezze is, mondja meg neki, hogy épp az imént kikapcsoltuk az egyest, és majdnem fejre álltunk. Erre kikapcsoltuk a kettest is, és a gép vadul felvágta az orrát. Attól tartok, mindkét magasságikormány-mozgatásrendszer odavan, de egyedül a vészhelyzeti rendszerrel nem merem megkísérelni. Ne feledje, még mindig lehetetlenül farokra vagyunk trimmelve. Will máris nyomta az adógombot. - Elég a kísérletezésből, kettes-negyvenes! Megmondom nekik, hogy megpróbálta. - Értettem. Kösz. Ez most meleg volt. Will letette a távcsövet és Ronson őrnagyhoz fordult. - Adja ide a toronyrádiót, Jerry. Elviszem a kocsiját, a gurulóútról akarom figyelni a leszállá­ sukat. - 10 -

Will sebesen kihajtott a futópálya közelébe, az ezerméteres jel magasságában állította meg a kocsit. Rice főhadnagy hangja törte meg a csendet, ahogyan a repülőgép közeledett, a toronnyal beszélt, a rádiózás szabályainak megfelelő száraz, rövid tőmondatokban. Amikor a másodpilóta rá­ diózik, olyankor a kapitány vezeti a gépet. Szóval igazolódott Will bizalma Collinwoodban. A kettes-negyvenesnek kigyúltak a leszállófényszórói, szinte vakítottak, a gép láthatóan kö­ zel volt már. Két fénypont a szárnyak alatt, és négy gurulófény a keréktengelyeken, az éjszakai ég­ bolt bársonyos fekete hátterén meglepően tisztán látszottak. Ahogy az ötven méter hosszú, kilenc­ ven tonna súlyú sugárhajtású szállítógép közeledett a repülőtérhez, a fények mintha a levegőben le­ begtek volna. Will megkönnyebbülten állapította meg, hogy a gép siklószöge laposabb a rendes be­ jöveteleknél szokásosnál. Collinwood nyilvánvalóan ugyanúgy gondolkozik, mint ő: stabilan, egyenletesen süllyedni, nem mozdítani a kormányokat, megvárni, hogy a kerekek a betonra érjenek. Csak nehogy lebegtess! Akármilyen parányit, akármilyen finoman húzna is a magassági kormá­ nyon, ha a gép megint úgy dönt, hogy fordítva reagál, így, hogy ennyire lassan, szinte az átesés ha­ tárán repülnek, se idejük, se magasságuk nincs már rendbe hozni a dolgot. Erről halványan egy másik, zavaró gondolat ötlött fel az ezredes fejében - hogy valamiről megfeledkezett; a gondolat felbukkant a tudata peremén, de rögvest el is tűnt megint. Volt valami... de mi? Mi villant fel egy pillanatra a fejében? Valami a hidraulikák kapcsolgatásával. A C-141-es most már alig egy kilométerre volt, a nagy teljesítményű Pratt and Whitney tur­ bólégcsavaros hajtóművek sivítása egyre fültépőbb lett, a leszállófényszórók fényárba borították a futópálya küszöbét. Egyenként kikapcsolták a magassági kormánymozgatás hidraulikáját, de - logikusan kell itt lennie valaminek, ami mindannyiuk figyelmét elkerülte. De mi az? A repülőgép már a repülőtér szélén húzódó út fölött volt, alig ötven méternyire a talajtól. Collinwood kissé növelte a teljesítményt, hogy valamivel több sebességük legyen, Will hallotta, hogy a hajtóművek sivítása erősödik. A leszálló szállítógép fényszóróinak a sivatag homokján kúszó fehér fénye áthaladt a küszö­ bön, láthatóvá lettek a futópálya irányát jelző hatalmas számok: 15. Eleget várt-e a hidraulikarendszerek kikapcsolása között? Lehet, hogy túl gyorsan csinálta? A szentségit! Ez lesz az! Westerman fejében egymást kergették a gondolatok, felidézte magában Collinwood szavait, és jobb keze mozdult a rádióért, szólni akart, hogy startoljanak át. Villámcsapásként érte a felisme­ rés, hirtelen roppant egyszerűnek tűnt a megoldás: Collinwoodnak egyetlen kapcsolót kell elfordíta­ nia, és a repülőgép máris tökéletesen vezethető lesz megint. De várjunk csak!, állította le magát Westerman. És mi van, ha tévedek? Ha megpróbálnak átstartolni, rámehetnek. Miközben határozatlanul markolászta a rádiót, a körülbelül harminc méterrel a küszöb fölött repülő C-141-es siklása kissé laposabbá vált. Collinwood valamiért mégiscsak húzott hajszálnyit a magassági kormányon, vagy valami más történhetett - ahhoz még túl magasan volt a C-141-es, hogy a talaj „párnahatás”-ként ismert befolyása megváltoztassa az állásszögét. Alighogy a gép orra megemelkedett, máris elindult visszafelé, a megfelelő állásszögbe vissza az előző helyzetbe. Jó! Nagyon jó! Késő most már bármit változtatni. Le kell tennie. Előbb kellett volna rájön­ nöm. De valami nincs rendben. A gép orra tovább fordult lefelé. A repülőgép a futópálya eleje fölé ért, lassan, de változatla­ nul leadta az orrát, és ahogy egyre közelebb került a betonhoz, a sugárhajtású szállítógép láthatóan egyre gyorsabban süllyedt a beton felé. Tizenöt méteren lehettek, és most már veszedelmes ütemben süllyedtek. Will szája a „Húzd!” szót formálta hangtalanul; felharsant a rádió, valamelyik pilóta véletlenül lenyomhatta az adógombot. A döbbent hang hallatán Will ereiben megfagyott a vér. - Nem fog a magassági! Koppanásig húzom! - 11 -

A szavak mintha ottmaradtak volna a levegőben függve. A Starlifter most már zuhant, első­ nek az orrkereke érte a betont, és amikor a főfutók csapódtak rá, a törzs meghajlott, a futómerevítők átfúródtak a futóakna tetején. A Starlifter szárnyvégei súrolták a betont, aztán visszacsapódtak róla, a jobb külső hajtómű kiszakadt a szárnyból. A repülőgép most a pálya középvonalában csúszott, mind közelebb ahhoz a ponthoz, amellyel Will egy vonalban állt a gurulóúton. A kiszakadt hajtómű önállósította magát, sebesen pat­ togva, vérfagyasztó csattogással, puffanásokkal görgött egyenesen Will kocsija felé, neki a furgon jobb oldalának. Will az indítókulcs után kapott, de a mozdulat nem volt eléggé gyors. A gondola maradvá­ nyait is magával vonszoló, széteső TF-33 turbólégcsavaros hajtómű már ott volt, fenyegető látványa betöltötte a kocsi szélvédő ablakát. Az idő lelassult, Will világosan látta, hogy a hajtómű pontosan belecsapódik a könnyű kis japán furgonba, amelyben ő itt ül. Agyonlapítja - holtbiztos. Keze kétségbeesetten motozott a slusszkulcs után, szeme az ablakot betöltő képre tapadt: a hajtómű épp megint rázuhant a homokra, hogy aztán újra a levegőbe pattanjon. Eltűnt Will szeme elől. Hallotta, hogy valami nagy darab tárgy húz el a furgon fölött, a kísérteties szerkezet átugrot­ ta a kocsit. Willnek semmi baja nem történt. Apró alkatrészek záporoztak a furgon tetejére, a patto­ gó roncs a kocsi mögött puffant megint a homokba. Willben megállt az ütő. Csupán annyi telt tőle, hogy megállapítsa: életben van. Töprengeni nem volt idő. Él, ennyi. Végre a kezébe akadt az indítókulcs. Beindította a motort, és elindult jobbra, a sérült C-141es nyomában. A gép most már oldalirányban csúszott, darabok szakadtak le róla és szóródtak szana­ szét, a bal szárny fogta fel a terhelés nagy részét, a szárnyvég leszakadt; a csonka gép most negy­ venöt fokos szögben a futópálya jobb széle felé tartott; az alumínium borítás a betonon mindenfelé félelmetesen hányta a szikrákat, a szárnyak görbültek, gyűrődtek. A kettes-negyvenes kétszáz kilo­ méteres sebességgel ért földet, mostanra azonban már csak vagy száz kilométerrel sodródott a pá­ lyán, a már inkább csak roncs repülőgép láthatóan lassult, ám az eddig csak pislogó kis narancsszí­ nű lángocskák hirtelen hatalmas tűzgombává lobbantak - a bal szárnymaradvány kigyulladt. Ezek a hangok! Amíg egy csapásra meg nem szűntek, Willben nem is tudatosodtak a ka­ tasztrofális földet érést kísérő borzalmas zajok. Hirtelen síri csend lett, a lángok hangtalanul lobog­ tak, por- és füstfelhő gomolygott felfelé. A roncs vagy egy kilométerre lehetett még tőle, Will tövig nyomta a gázt, közben utasításokat kiabált a kis kézi rádióba, és látta, hogy már robognak a körbe­ villogó vörös fényjelzős tűzoltókocsik a roncs felé. - Mentőkocsikat is! A gépen öten vannak. Öt ember!

A

villogó vörös jelzőfények, és a valahol nagyon közel égő tűz narancssárga izzásának po­ koli színjátékában a másodpilóta, Jeff Rice rájött, hogy életben van. Mint az imént Westerman, Rice is minden érzelemtől mentesen állapította meg a tényt, hogy él. Fájdalmat nem érzett, de ahogy ki­ kötötte magát, és a kar után nyúlt, hogy hátraállítsa az ülést, valami furcsát érzett a mellkasában. Nem találta a kart, és kiderült, hogy az ülés nincs is a sínjein. Arrább állt, a központi pult kö­ zepénél, és meg volt csavarodva. Jeff a bal ülésre nézett, meglátta Jim Collinwoodot. A kapitány szeme nyitva volt, a fejhallgató eltűnt a fejéről. A tekintete arra irányult, ahol egy perce még az egyik fedélzeti mérnök, Robbie Jamison ült, de ott csak összevissza görbült fémdarabok voltak, a hátsó ülések helyén hatalmas lyuk tátongott, a sötétben itt-ott apró fények villantak fel. Szörnyű ro­ bajjal járt, amikor rácsapódtak a betonra. Jeff felemelte a kezét, beszélni próbált. A gép kicsit ferdén állt, de Jeff oda tudott húzódni Collinwoodhoz, és csak most vette észre, hogy a kapitány feje furcsa szögben dől a kitört üvegű ol­ dalsó kis tolóablaknak. Balról hirtelen forróság csapta meg, narancsszínű fény lobbant, Jeff észbe kapott: cseleked­ nie kell. Ha nem jutnak ki innen, elevenen égnek el. Jim nem tud mozogni. Robbie, a másik mérnök meg a rakodási főnök egyszerűen eltűntek. Neki kell a gépparancsnokot kijuttatnia innen.

- 12 -

Rángatta, tépte a bekötő hevedereket, végre kipattantak. Félig kiemelte, félig kihúzta Collin­ wood testét a bal ülésből, és elvonszolta a navigátorpult mögé. Egészen lehetetlen szögben áll a ka­ pitány feje. Tűz van. Segítőkész kezek, új hangok, idegen nyelven beszél valaki, biztos egy szaúdi, furcsa, a pad­ lón tátongó lyukból jönnek elő, el akarják venni tőle Jim testét. Hallotta a saját hangját, azt bizony­ gatta, hogy neki semmi baja, hogy ez itt a gépparancsnok - de sok volt a hang meg a kéz, abbahagy­ ta, valaki angolul rászólt, hogy feküdjön a hordágyra. Dehát minek neki hordágy. Ő segíteni akar, menteni a többieket. Épp azon volt, hogy visszamenjen a gépbe, amikor hirtelen mintha péppé vált volna a térde, és a feje szörnyen zúgni kezdett.

Will Westerman az első tűzoltókocsival egyszerre ért oda a roncshoz. Ömleni kezdett a hab az égő szárnyra, a tűzoltók igyekeztek megakadályozni, hogy a tűz továbbterjedjen. Will a gép elé rohant, ahol a törzs a hajózóbejárati ajtótól a szerkezet padozatáig szétnyílt, mintha konzervnyitóval vágták volna fel. A pilótafülke belseje kívülről sértetlennek látszott, csak a hátsó ülések tűntek el nyomtalanul. Will valakit mozogni látott benn, egyetlen alakot. Jeff Rice ráncigált valamit, mintha a gépparancsnok teste lett volna. Két tűzoltó átvette a testet Rice-tól, Will segíteni próbált nekik ki­ hozni az össze-vissza görbült fémdarabok között a pilótafülkéből. Minden perc drága volt. A hátuk mögött tomboló tűz szinte sütött, tudták, ha maradt a szárnyban üzemanyag, bármelyik pillanatban felrobbanhat. Ahogy kiértek vele, hordágyra fektették Collinwoodot. Élt, de nagy fájdalmai voltak. Will borzasztó érzésekkel térdelt le melléje egy pillanatra, hogy valami bíztatót mondjon neki. Miközben két egészségügyi félretolta, hogy a mentőkocsihoz vigyék a hordágyat, Westermannak az járt a fejé­ ben, mennyire van ide a legközelebbi olyan tábori kórház, ahol amerikai a gyógyítószemélyzet. Csaknem ötszáz kilométerre. A háta mögül kiáltásokat hallott, a tűz - talán az egyes üzemanyagtartályból - újra erőre ka­ pott. A mentők most a másodpilóta - immár szintén eszméletlennek látszó - testét emelték egy másik hordágyra. Will megragadta az egyikük karját. - Szólok a parancsnokságnak, küldjenek egy mentőhelikoptert, hogy azzal szállítsuk el őket, oké? Van itt maguk között orvos? - Van, uram. De csak egy. - Van valamilyen kórházszerűségük? - Nincsen, uram. Csak egy tábori elsősegélyhely. - Vigyék oda, amilyen gyorsan csak tudják, és ha megérkeztek, jelentkezzenek be nálam. Ér­ tette? - Igenis, uram. - A két egészségügyi katona beugrott a mentőautóba. Will egy sereg utasítást hadart a kézirádióba. Hárman még hiányoztak az emberei közül. Will gyomrát jéghideg kézként markolta a bűntu­ dat. Miért nem jött rá hamarabb, milyen egyszerűen megoldható a hidraulikaprobléma? Csak a ma­ gassági kormány valamelyik hidraulikarendszere okozhatta a gondot, de ha az ember túl gyors moz­ dulattal kapcsolta ki, aztán meg vissza, akkor a másik rendszer elmozdította a magassági kormány­ lapot, a pilóta meg azt hihette, hogy a hiba változatlanul fennáll. Miért is nem mondta nekik, hogy startoljanak át! Will bemászott az egykori hajózóbejárat helyén tátongó lyukon, hátra a zsúfolt raktérbe. A tűznek az apró ablakokon beverődő visszfénye furcsa árnyakat vetett. Will meglepetten pillantotta meg a pilótafülke és a raktér ronccsá görbült válaszfala mellett egy férfi alakját. Láthatóan ügyet sem vetett a tűzre, a földön bámult valamit, és ez nem volt jó jel. A mentőszemélyzetnek sietnie kell, túlélők után kutatni. Nagyon szorít az idő. A félhomályba hirtelen éles fénycsóva hasított, még valaki mászott be mögöttük a gépbe, és Will most látta, hogy aki előtte áll, nem a mentők egyike, ahogyan hitte, hanem hajózóruhában van, a karján ott a századjelvényük - az első pillanatban egyszerűen nem tudta értelmezni, amit látott. Bill Backus törzsőrmester felpillantott, a tekintete találkozott a feljebbvalójáéval, aztán megint lenézett arra a valamire, ami valaha a rakodási főnök, Sarah Andrews őrvezető teste volt; az - 13 -

összeroncsolódott válaszfal kettévágta. Backusnak könnyes volt a szeme. Megint ránézett Wester­ manre, fáradt mozdulattal hátrább, a törzsbe mutatott. - Robbie ott van. Ő sem úszta meg. A pilóta­ fülkében ültek Sarahval, hátul. Biztosan... biztosan... Képtelen volt folytatni. Leroskadt a törzsfal melletti egyik felborult ülésre, a tenyerébe te­ mette az arcát. Will is szinte bénultan állt egy másodpercig, próbálta összeszedni magát, a ronccsá lett repülőgép körülötte, az égő üzemanyag meg az olvadó fém bűze, a zseblámpák felvillanó fénye - mind ennek valamilyen nagy érzelmi kitörésben kellene oldódnia. Legszívesebben ő is a tenyerébe temette volna az arcát. Hiszen ezek az övéi, az ő emberei. De sietni kell, lehet, hogy már csak másodperceik vannak. Mintha valahonnan nagyon messziről jönne, úgy hallotta a másik tűzoltó hangját, aki utána mászott be a gépbe, és most egy­ folytában azt kiabálta: KIFELÉ! KIFELÉ! KIFELÉ! Will megragadta Backust, átadta a tűzoltónak, aki igyekezett vele kifelé, Will is a sarkukban volt. A fülkében már akkora volt a hőség, akár egy olvasztókemencében, amint kikecmeregtek, ro­ hantak a kissé odébb álló kocsikhoz. Will odaért a furgonhoz, egy pillanatra megállt mellette, behunyta a szemét és a halántékát dörzsölgette, de gyorsan rájött, hogy nem engedheti meg magának a gyász luxusát. Gyerekkorában is így volt, amikor az édesapja alkoholmámorban randalírozott; Willnek cselekednie kellett, le kel­ lett győznie a félelmét, úrrá lenni a fájdalmán, a szomorúságán. Alaposan megtanulta, hogyan tartsa féken az érzelmeit. Változatlanul egy rendkívül fontos küldetés parancsnoka, most ugyan se repülő­ gépe, se legénysége, de a felelősség ebben az esetben is az ő vállain nyugszik. A gyászt, mint min­ dig, most is későbbre kell halasztania. A tűz tombolt, már az egész szárnyon elharapózott, olvadt fémcseppek hullottak a betonra; a tűzoltók mindenkit elzavartak a gép közeléből. A legénység két tagjának teteme bent volt még a gépben, de a lángok most már a törzs hátsó részére is átterjedtek. Szó sem lehetett róla, hogy valaki bemerészkedjék. Will egy másik tiszt gondjaira bízta Backust, beült az LPA-furgonba, a szájához kapta a rá­ diót, mély lélegzetet vett; remélte, hogy nem remeg a hangja. Ekkor tompa puffanás adta hírül mö­ götte, hogy a kettes üzemanyagtartály volt-nincs. - Itt Ramrod - szólt bele Will a rádióba. - Meggyűlik a bajunk ezzel a küldetéssel. Jövök vissza.

2. FEJEZET A LEVEGŐBEN, SZAÚD-ARÁBIÁBAN, RIJÁD MAGASSÁGÁBAN, A 350-ES REPÜLÉSI SZINTEN, A KLP 60141 FEDÉLZETÉN 1991. MÁRCIUS 6., SZERDA, 19 ÓRA 05 PERC (16 ÓRA 05 PERC GMT)

Doug Harris ezredes, a légierő washingtoni, Tacoma melletti McChord támaszpontján állo­ másozó 9. katonai légiszállító század parancsnoka, egy C-141B másodpilóta-ülésében ült, az ölében egy csomó titkosított fedőnév-listával, és kedvetlenül csóválta a fejét. A Fárosz minden előzmény nélkül egyszer csak utasította őket, hogy változtassanak irányt, a kapott koordináták valami istenhá­ tamögötti helyet jelöltek, a sivatag kellős közepén; fura egy parancs, enyhén szólva. Harris gyaní­ totta, hogy aki ezt a parancsot kiadta, nem igazán tudja, mit csinál. Most azonban; hogy a Fárosz már másodszor úgy válaszolt, hogy nem adta meg az azonosító kódját, amit pedig roppant egyszerű lett volna kinézniük a listából, Harris begurult. Végül is a Fárosz a szövetséges erők rijádi főpa­ rancsnokságának a fedőneve, azok pedig épp most vívtak és nyertek meg egy háborút. Nem létezik, hogy ennyire bambák legyenek! Felkapta az egymás közti fedélzeti telefont, amit csak a legénység, a gépen tartózkodók újra behívott tartalékosok és Harris századának emberei - hallhattak, és belemondta: - Nem tudom elhinni! Balra nézett, Pete Tilden gépparancsnokra a bal ülésben. A kapitány megpróbálta kipuhatol­ ni, mi rejlik a parancs mögött, de semmire sem ment. Akik a szálakat mozgatják, nem sokba veszik a kapitányokat. Egy ezredessel azonban más a helyzet. - 14 -

Úgyhogy most ő következik. Megnyomta a rádió adógombját. - Fárosz, megint KLP Alfa kettő-ötös-ötös. Hiányos az azo­ nosításuk. Az eredeti irányon maradunk. Átirányításukat elutasítom. Eléggé közel jártak Rijádhoz, jól hallották egymást az URH-n, de ugyanilyen jól hallhatta őket bárki más, Szaddám Husszeint is beleértve. Nem igazán biztosított csatorna volt. Ezért pontos azonosítást kérni egy parancshoz, amely máshová akarja irányítani őket, nemcsak logikus volt, ha­ nem egyenesen megkövetelhető. Rosszkedvű hang válaszolt. - Oké, kettő-ötös-ötös, lesz szíves abbahagyni az okoskodást, jó? Most már kivigyoroghatták magukat, nekünk meg nem megy olyan jól ez a kódolvasás. De magukat átirányították, a koordiná­ tákat megadtam - változtassanak irányt, de rögvest! A dolog nagyon sürgős. - Ki beszél ott? - Harris érezte, hogy emelkedik a vérnyomása. - Ismételje, kettő-ötös-ötös. - Ismétlem, ki az, akivel beszélünk, nevet és rangot kérek. A válasz inkább mordulás volt. - Walker őrnagy a Fárosztól. Doug átnézett a kapitányra, jelentőségteljesen intett, és megnyomta az adógombot. - Itt pe­ dig, Walker őrnagy, Harris ezredes beszél, teljes aktivitásában, és azt kérdi, mit gondolnak, ki a fene fogadja meg az utasításaikat, ha még azonosítani sem tudják magukat rendesen? Szerintem maga egy ravasz iraki, aki lopott rádióval ügyeskedik ezen a csatornán. Méla csend. Doug lelki szemei előtt megjelent az elképedésében tágra nyílt szemű őrnagy odalent a parancsnokságon, amint rádöbben, mekkora bakot lőtt, és valamelyik felettese felkapja a mikrofont, hogy helyrehozza, amit lehet. Ahogy az előrelátható volt, egy más hang szólalt meg a fülhallgatóikban. - Izé, ket­ tő-ötös-ötös, elnézést ezért a kavarodásért. Most már megvan a könyv, azonosítani tudjuk magun­ kat, uram. Ez alkalommal tényleg stimmeltek a kódok. A gépparancsnok bekopogta az új szélességi és hosszúsági fokokat a központi pulton levő kis fedélzeti számítógépbe. Még három billentyű lenyo­ mására a Starlifter enyhe jobbfordulóba dőlt, délkeletnek fordult, Doug pedig újra megnyomta az adógombot. - Na jó, Fárosz, és mit kell tennünk, ha odaértünk? Tudják, hogy homokvihar húzódik fel a körzetbe? Alig volt időnk Dhahranban berakodni, és meglépni előle. - Igen, uram, tudjuk. - Ez az új hang egészen más volt, sokkal óvatosabb. - Légi mentéshez van szükségünk önökre. - De hát csak a szélességi meg a hosszúsági koordinátákat adták meg, azt sem tudjuk, elég lesz-e az üzemanyagunk. Kitérő repülőtér nincs? Bárhová is kell menniük, megtudakolta valaki az ottani időjárást? - Van legalább tizenhárom tonnányi üzemanyaguk, uram? Doug az egymásköztin megkérdezte a fedélzeti mérnököt. Tizenhat tonnájuk volt. - Megerő­ sítem, van. - Oké, kettő-ötös-ötös, akkor megerősítem, hogy képesek megoldani a feladatot. A módosí­ tott útvonaluk minimális üzemanyag-szükséglete tizenhárom tonna, az engedélyezett kitérő-repülő­ tereket is figyelembe véve. A célban jó a látás, és az időjárás még körülbelül egy óra hosszat a ter­ vezett érkezésük után ilyen is marad. Magam ellenőriztem. A kitérő-repülőterük Dhahran. Ha meg­ érkeznek, menjenek várakozási légtérbe, és hívják a Tengerész Zulu frekvenciáját. Ha öt percen be­ lül nem sikerül összeköttetést teremteniük vele, akkor hívjanak bennünket a megfelelő URH-frek­ vencián. Ha ez sem menne, várakozzanak a légtérben huszonöt percig, aztán térjenek vissza Dhah­ ranba. Doug megint megcsóválta a fejét, és most az egymás közti gombját nyomta meg. - De hát, fiúk, az istenverte háborúnak vége. Nagyon furcsa ez az egész. Tilden bólintott, láthatóan nagyon örült, hogy egy teljes hatáskörrel felruházott ezredesnek mégiscsak sikerült kicsalnia a tájékoztatást, amit egy senki kis kapitánynak eszükbe sem jutott vol­ na megadni. Doug kissé hátrafordult, a csapóülésen kuporgó egyik fedélzeti mérnökhöz. - Amikor leg­ utóbb légi mentésre ugrasztottak, kiderült, hogy egy megrándult csuklót meg egy törött kart kellett - 15 -

hazaszállítanunk Németországba. Lehet, hogy most meg gyomorégése van valakinek, esetleg lesza­ kadt a körme. - De lehet egy csúf pattanás is - helyeselt a fedélzeti mérnök. Doug megint bekapcsolta a rá­ diót. - Fárosz, kettő-ötös-ötös. Azt mondja, légi mentés... orvosok, egészségügyiek vannak ott? - Izé, nincsenek, uram. - De hát mi nem vagyunk alkalmasak szabályos légi mentésre. Miért nem Dhahranból külde­ nek egy C-130-ast? Náluk mindig készenlétben áll egy rendes légi mentőcsapat, orvosokkal, egész­ ségügyiekkel. A nagy gázturbinás hajtóműves 130-as szállítógépek a C-141-eseknek a Lockheed-gyár által épített, kisebb és lassúbb unokatestvérei voltak, de rövid távokon ugyanolyan jól beváltak. - Hát, uram, önökre van szükségünk, többet sajnos nem mondhatok. - Tisztában vannak vele, hogy a rakományunk Dhahranba szól? - Igen, uram. - És ez mit sem számít? - Nem, uram. Ez kemény vészhelyzet. - Hosszú szünet következett, csak azután kattant megint a készülék. - Nagyon súlyos sérültek vannak ott, uram, kritikus állapotban. Valószínűleg az önök gépe az egyetlen esélyük. A segítségükre szorulnak. Doug a gépparancsnokra nézett és megvonta a vállát. - Most kimondták a varázsszót.

Szaúd-Arábiában, Rijád belvárosának közepén, egy közelebbről meg nem határozott, Fá­ roszként ismert épület egyik helyiségében egy Jensen nevű, rendkívül ideges alezredes letette a mikrofont és nagyot sóhajtott. Ez a nyolc hónap testileg-lelkileg roppantul elfárasztotta, nagyon vá­ gyott már haza. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy a KLP egy repülőgépe szerencsétlenül járt egy Sandy 101 néven rendszeresített támaszponton, és a kettő-ötös-ötösnek sem árulhatott el sem­ mit arról, hová és miért küldik őket. Azt pedig végképp nem mondhatta meg nekik, hogy a balesetet túléltek elszállításának tulaj­ donképpen semmi köze ahhoz, hogy lehorgásszák őket az égből. Megértette az ezredes bosszankodását. Még dühösebb lesz, amikor majd rájön, hogy hazud­ tak neki, és hogy a sebesültekért most indul egy C-130-as Dhahranból - pontosan úgy, ahogyan az ezredes javasolta. Egy teljes jogkörrel felhatalmazott ezredessel nem tanácsos ujjat húzni, nem tesz jót az ember karrierjének. Jensen a mellette ülő Walker őrnagyra pillantott, az őrnagy is láthatóan aggódott. Váltania kell majd pár szót Walkerrel az azonosítási kódokról, meg arról is, hogyan befolyásolhatja az ember katonai pályafutását, ha nem szakít rá időt, hogy meggyőződjön róla, ki is az, akivel megfélemlítő, fölényes hangot használ. SANDY 101 1991. MÁRCIUS 6., SZERDA, 19 ÓRA 10 PERC (16 ÓRA 10 PERC GMT)

A furgonban, a rövid úton vissza az LKP-be, Will döntött. Nincs más megoldás. Egy külön­ leges képzést kapott, gyakorlott hajózólegénységet küldeni bevetésre egy dolog, de egy rutinfelada­ tot repülő C-141-est eltéríteni, annak a legénységét harcba küldeni úgy, hogy ő közben itt csücsül hátul és innen próbálja irányítani őket, az egészen más. Nem maradhat itt. Ezt a repülőgépet maga fogja vezetni. Szinte berobbant az LKP-barakkba, a fejében több óra is ketyegett vészesen. Két órájuk sincs, mielőbb indulniuk kell. - Újság? - Van, uram - Jerry Ronson őrnagy felmutatta a műholdas telefont, Will egyetlen ugrással mellette termett. - Egy Dzsiddából Dhahranba tartó C-141-est térítettek el. A legénysége Dzsiddá­ ban éjszakázott, pihentek. A hívójelük KLP Alfa hetes-kettő-ötös-ötös, a farokszámuk hatos-nulla-e­ gyes-négyes-egyes. Kissé nehéz volt rávenniük őket az irányváltoztatásra, de most már idetartanak. - 16 -

- Mi volt a gond? - A Fárosz kétszer is elszúrta az azonosítást. - Csodás. És mi van a mentőgéppel? Ronson habozott, Will látta rajta, hogy elkeseríti a tehetetlenség. - Negyvenöt perc múlva szándékoznak indítani Dhahranból. Akkor két óra múlva lesz itt, akkor, amikor önnek kell felszáll­ nia, és pontosan akkorra ér fölénk a homokvihar is. - Jézusom! - Könyörögtem nekik, hogy küldjék hamarabb. Jut eszembe, a kettő-ötös-ötös abban a hi­ szemben van, hogy ők a mentők. - Bár ők lennének - felelte Will. - És bár KLP-támaszpont lenne ez itt, tartalék legénységgel, akiket most bevethetnénk, tartalék repülőgépről nem is beszélve. Rijádból kellett volna indítanunk ezt az akciót, a fene egye meg! Ronson meg sem mukkant, régi tapasztalata szerint feljebbvalói szónoki kitörései esetére ez volt a legcélszerűbb magatartás. De milyen jó is lenne, ha ez az akció Rijádból zajlana, gondolta, miközben pókerképet vágott. Ronson szemszögéből az egész vállalkozás kellemetlen zavaró ténye­ ző volt. Megzavarta utált, de nagy nehezen megszokott, rutinszerűvé vált száműzetését. Amíg Will Westerman harminc órával ezelőtt be nem robbant ide, Ronson békésen elevickélt ezen a helyen, amely egy KLP-egység számára a háború holtágának számított. Semmi más dolguk nem volt a két őrmesterével, minthogy fogadjanak két-három KLP-járatot naponta, intézzék a kirakodásukat, a tan­ kolásukat, és irányítsák a felszállásukat. A többi idejét levélírással, alvással vagy azzal tölthette, hogy búslakodott, amiért távol van az otthonától, a családjától. De most, emiatt a nyavalyás küldetés miatt a nyakába szakad az egész istenverte légierő, jól benne van a pácban. Felemelte a mutatóujját, ezzel akarta jelezni Westermannek, hogy van még mondanivalója. - Uram, van más is. A Balair DC-10-ese tájékoztatott bennünket, hogy harmincöt kilométer­ nyire van a céltól. Will értetlenül bámult Ronsonra, meglepődött az LPA-ban ülő másik két ember - egy törzs­ őrmester és egy műszaki őrmester - is, nem értették, miről beszél a DC-10-es. Csak Ronson őrnagy kapott teljes tájékoztatást az ügyről. Will Westerman az asztalra csapott, és hátranézett. - Taylor törzsőrmester és... őrmester, mi is a neve? Richards? Elnézést. Szóval, lépjenek csak ide egy percre. Máris jöttek. - A következőket kell tennünk. Kifutottam az időből, és én csak most csöppentem ide erre a bázisra. Maguk viszont már ismerik itt a dörgést. Szóval most itt állok két sebesülttel meg két halot­ tal, az ötödik emberem meg, ha nem is sérült, súlyos pszichés állapotban van. A gépparancsnok alighanem a nyakát törte, hogy a másodpilótával mi történt, nem tudom. De homokvihar ide vagy oda, mielőbb megfelelően felszerelt kórházba kell juttatnunk őket, és ez magukra vár. Nekem most már teljesen a küldetésnek kell szentelnem magam, hogy még időben elindíthassam. - Először is: a roncsot tizenöt percen belül el kell takarítani a futópályáról. Lehetőleg ne zúz­ zák össze még jobban, de tűntessék el a pályáról, és ha lehet, és nem égett el, szedjék ki azt a palet­ tát az ide szánt anyaggal. Törzsőrmester, meg tudja oldani? Taylor meglepődött. - Hát, mindjárt két gond is lesz, uram. Az egyik, hogy a KLP meg a lé­ gierő szabályzata is tiltja, hogy a roncsot elmozdítsuk, és igaz, ami igaz, ha nem daruval meg a töb­ bi előírásos eszközzel emeljük, hanem csak lehúzzuk a pályáról, még sokkal több kárt teszünk ben­ ne, és... - Nincs időnk rá, törzs. Én viszem el a balhét, ha nincs igazam, de úgy gondolom, ebben a helyzetben még az sem érdekelhetne, ha egy teljesen ép repülőgépet kellene a lehúzással tönkreten­ ni. A futópályát meg kell tisztítani! - Igenis, uram. - A többit majd a haditörvényszék előtt tisztázhatjuk. Mi a másik gond? - A repülőtér-parancsnok, egy szaúdi ezredes minden bizonnyal ragaszkodni akar majd az előírásokhoz, és le akarja zárni a repülőteret. Már hozzá is fogott. A repülőtér nem fogad. Beszélnie kell az ezredessel. - 17 -

Will egy pillanatig farkasszemet nézett a tiszthelyettessel. - Vegye át az irányítást, törzsőr­ mester, intézze a fogadást, és mielőtt a parancsnok ideérne, tájékoztasson, mire számítsak. - Úgy érti, uram, hogy hagyjam figyelmen kívül az ezredes tilalmát, és innen intézkedjem? De hát egy szaúdi parancsnok ezt rettenetes sértésnek fogja tekinteni! Nekem... - Kérje meg, hogy jöjjön ide, könyörögjön neki, vesztegesse meg vagy vágja át. Nem vicce­ lek, nincs rá időm, hogy én menjek hozzá. Vannak itt buldózereink? - A szárazföldieknek vannak, uram. - Hívja őket. Jöjjenek azonnal. Ne várjon semmiféle engedélyre. - Al Rashir ezredes őrjöngeni fog, uram! - Őrjöngjön csak kedvére. A másik dolog: helyezzék készenlétbe, tankolják fel az emelőbe­ rendezéseket meg a villástargoncákat, álljanak mellettük a kezelők, és abban a pillanatban, hogy a kettő-ötös-ötös megállt, rohanjanak oda hozzá. A legénységet azonnal hozzák ide - mindenkit. Ne maradjon kint senki, aki beleszólhatna a dolgunkba és feltarthatna bennünket. Amint elhozták őket a géptől, rakodják ki, ami benne van, rakják a palettákat, ahová tudják. A hajózók személyes cuccait hozza be az egyik furgon. Nekem az egyik pilótára lesz szükségem, meg az összes katonára, ők ve­ lem jönnek. Én elbánok azzal az akadékoskodó ezredessel, bárki legyen is. Ronson meglepődött. - Ön fog repülni a géppel, uram? - Nem maradt más választásom, Jerry. Szóval, amint üres a gép, villámgyorsan rakják bele a küldetéshez szükséges járműveket, és közben töltsék be a tervezett üzemanyag-mennyiséget. Ahogy a legénység kitette a lábát a gépből, abban a pillanatban kezdjék el a tankolást. - Vagyis, másképpen kifejezve - kapcsolt Taylor -, ellopjuk a repülőgépet. - Így is mondhatni - Will halványan elmosolyodott. - Harmadszor: hívja a brit repülőszáza­ dost, és kérje meg őket, indítsanak egy Jaguart vagy valami hasonlót, várjon a kettő-ötös-ötösre a várakozási légtérben, és kísérje be. Hülye dolog, de hiába ért véget a háború, nem beszélhetünk nyíltan erről a bázisról. Csak annyit tehetünk, hogy közöljük a kettő-ötös-ötössel, hol vagyunk. Még a navigációs segédberendezéseket is csak akkor kapcsolhatjuk be, ha már csak harminc kilométer­ nyire lesznek tőlünk. - Negyedszer - folytatta -, negyvenöt percen belül legyen itt nálam a Különleges Egységek parancsnoka, előzetes egyeztetésre. Oké, egyelőre ennyit. A helyi idő tizenkilenc óra tizenöt perc. A küldetésnek helyi idő szerint huszonegy óra nulla perckor meg kell kezdődnie. Gyerünk, mozgás! Lódultak mind, Will az ajtó felé, de megtorpant. Visszafordult Jerry Ronsonhoz, és odébb intette, hogy más ne hallja, amit mond neki. - Jerry, százszázalékosan bizonyosodjon meg róla, hogy a Fárosz valóban harminc perccel a tervezett időpont előtt elindítja az utántöltő és a mi hívójelünket átvevő repülőgépet. Ha mi kés­ nénk, várjanak meg bennünket, körözzenek. Azt is ellenőrizze, tájékoztatták-e az AWACS legénysé­ gét, és hogy meg tudják-e valahogy akadályozni, hogy a Balair megkapja az engedélyt a görög lég­ tér átrepülésére, vagy legalább késleltetni tudják-e az engedélyezést? - Igenis, uram. - Átmegyek a szárazföldiek orvosi sátrába. Gondolom, megtalálom. - Felmutatta a markában szorongatott kis készüléket. - Viszem a rádiót. Westerman mögött becsapódott az ajtó. Jerry Ronson lemondóan csóválta a fejét. Nem léte­ zik, hogy idejében megoldják, lehetetlen, egyszerűen nincs rá mód.

Tariq al Rashir ezredest a hatalom kellemes érzése fogta el, ahogyan légi támaszpontjának fényei elsuhantak mellette, miközben gépkocsivezetője - az ezredes parancsának engedelmeskedve - padlóig taposta a méregdrága fekete Mercedes gázpedálját, hogy az ezredes minél gyorsabban el­ jusson a bázisnak az amerikaiak használatára engedélyezett felére. Az ezredes, anélkül, hogy tudta volna, kicsit rántott a bajuszán és végigsimított az egyenruháján, hogy újra meggyőződjék róla, minden pontosan úgy van-e, ahogyan lennie kell. Szinte azt kívánta, bár handzsár lenne a markában - annyi bizonyos, hogy így is alaposan fenéken billenti azt az amerikait. Méghogy amerikai buldó­ zerek toljanak le egy amerikai repülőgéproncsot egy szaúdi futópályáról - az ő engedélye nélkül. Hallatlan! „Fenéken billenteni”, igen, ez a jó kifejezés. Az amerikaiak jobban odafigyelnek az em­ berre, ha emelt hangon és durva szavakkal beszél. Az amerikaiak általában undokul közvetlenek. - 18 -

Képtelenek a civilizált árnyalatokat, finom utalásokat felfogni. Ezek a légierő-népek meg aztán vég­ képp reménytelenek. Rashir matatott az elektromos ablaklehúzó gombján, jóleső érzéssel hallgatta, ahogyan a si­ vatagi éjszaka hűvös levegője elsüvít a füle mellett. Ő aztán ismeri az amerikaiakat. Egyszerre cso­ dálja és gyűlöli őket, szerinte nincs ebben semmi ellentmondás. Az amerikaiak tanították meg repül­ ni, a hatvanas években, az amerikai légierő egyik oktató támaszpontján, ahol úgy kezelték, mint af­ féle szegény rokont. Ő, Tariq al Rashir, a szaúdi uralkodóház trónörököse első unokatestvérének a fia az alatt az egy év alatt kénytelen volt egy csomó közönséges dolgot látni és hallani. És hozzá kellett edződnie az amerikaiak bántó szokásához, hogy ha valami nem tetszik nekik, kereken az em­ ber képébe vágják. A gépkocsivezető szándékosan úgy fordult a kis szétszedhető dobozbarakk elé, hogy a kocsi kerekei egy csomó port meg piszkot szórjanak a „doboz” ablakára. Rashir megvárta, hogy a sofőr kinyissa előtte a Mercedes ajtaját, aztán, miközben odalépett az LPA bejáratához, a tőle telhető leg­ komorabbra igazította az arcvonásait. Amikor Rashir ezredes beviharzott, Taylor törzsőrmester és Ronson őrnagy már talpon volt. Taylor máris nyújtotta a műholdas telefon kagylóját Rashirnak. - Önt keresik, ezredes úr.

Az egészségügyisek sátrának bejáratát fedő ponyva félre volt hajtva. Will Westerman kilé­ pett a sátorból. Nagyon rossz hangulatban volt, pocsékul érezte magát. Lassan lépkedett a sötétben, felnézett az égre. Szikráztak a csillagok, tisztán látszott a Tejút a szövetségesek által nyolc hónappal ezelőtt egyetlen éjszaka felhúzott gyengélkedősátor fölött. Hogy elterelje a gondolatait, Westerman az égi „pilótafülke-tetőben” próbált gyönyörködni. Bármilyen egyhangú, a sivatag is szép lehet. Will fejében megszólalt egy hang: „Érezd a rózsák illatát”. Az elmúlt években Janice vagy egy tu­ catszor hajtogatta, amikor megint egyszer a munka bizonyult fontosabbnak ahelyett, amit Janice szeretett volna, és amit úgy hívott: „valami olyat csinálni, amiben örömünk telik”. - Túl komolyan veszed a dolgokat, Westerman - mondogatta. - Semmi kedvem feleségül menni a kötelességteljesítés mintaképéhez. Kellek neked? Akkor lazíts! - Tíz éven át éltek együtt, egy házban, de egyikük sem tette fel a házasságra vonatkozó kérdést. Egyikük sem akarta a másikat szorult helyzetbe hozni. Micsoda hülyeség, hogy pont most jut eszébe Janice! Will az órájára nézett. 11 óra 35 perc. Janice most dolgozik egy kórházban. Ott volna a he­ lyük ezeknek a fiúknak is, kórházban. Még nem volt ideje átállítani az óráját, mióta eljött Charles­ tonból, márpedig az otthoni idő nyolc órával jár a szaúdi idő előtt. Vagyis itt most 7 óra 35 perc van, vagyis 19.35. Már csak egy óra huszonöt perce maradt. Ronson szólt neki a rádión, hogy Rashid ezredes úton van hozzájuk, és hogy most valamivel jobb hangulatban van, mint tíz perccel ezelőtt. Vajon mivel csillapította le Taylor? Régi igazság, hogy a légierőt a törzsőrmesterek igazgatják. Ők legalábbis így gondolják, és ritka az a tiszt, aki ezt vitatni merné. Szedd már össze magad. Gondolkodni kell. Hirtelen sarkon fordult, kelet felé bámult, látni-e már a háromezer méter magas por- és ho­ mokfallal közeledő viharfrontot. Nem. Még nem. A C-130-asnak egyszerűen meg kell érkeznie. Különben hogyan indulna el? Hogy is repül­ hetne el különben a másik géppel, amikor - a C-130-ason kívül - csak azzal lehetne Rice-t és Collin­ woodot elszállítani? Ha lerakná őket Rijádban, azzal is veszélyeztetné a küldetést, amelynek renge­ teg apró részletét olyan fáradságos munkával sikerült összehoznia. A Balair DC-10-ese már a leve­ gőben van, közeledik, és most ennek a ténynek kell minden mást alárendelnie. Talán mégiscsak fel kellene hívni a Fároszt, és leállítani a küldetést. Vagy ez lehet az utolsó megoldás, ha a C-130-as mégsem bírna leszállni. Nem ér-e többet a két pilótája élete névtelen, arc­ talan araboknál, akik elég ostobák ahhoz, hogy hagyják magukat egy tömeggyilkostól vezetni? Ha csak eszébe jut az az iraki tudós, aki az egészet elindította, hányhatnékja van. Hirtelen erkölcsi gátlásai támadnak a kis nyomorultnak, és most a szövetségesektől várja el, hogy rendbe hozzák a dolgokat, ami Will két emberének már az életébe került, másik kettő meg élet-halál között - 19 -

van. Jeff Rice mindenképpen. Az orvos nem sokat tud tenni érte, amit mondott, nem sok jóval ke­ csegtet. Bármennyire retteg is a gondolattól, fel kell majd hívnia Rice tábornokot. Hogy lehet egy apának megmondani, hogy az egyetlen fia tizenötezer kilométerre tőle haldoklik? Az öreg belepusz­ tul. De e pillanatban erre sincs idő, és a tábornok Washingtonból úgysem tehet semmit, amit tenni lehetett, megtörtént. Jerry Ronson szerint a C-130-as most száll fel Dhahranban. - Az isten....- Will tehetetlen mérgében hatalmasat rúgott egy földön heverő műanyag pohár­ ba, a pohár a szomszédos sátor gumírozott vászon falának vágódott. Értelmetlen mozdulat volt, és nem sokat segített. Amikor a repülőgép a földhöz csapódott, a jobb ülés kiszakadt, a műszerfalnak vágódott, és a kormány súlyos belső sérüléseket okozott a másodpilótának. Rice a sokk érzéstelení­ tő hatása alatt próbálta kiráncigálni a gépparancsnokot a roncsból, amivel még sokkal súlyosabbá tette a saját állapotát, törött bordáinak már csak ez hiányzott. Belső vérzései mostanra már súlyosan veszélyeztetik az életét. Az orvos - Willnek sehogysem jutott eszébe a neve - végzett valamilyen életmentő beavatkozást, pillanatnyilag stabilizálódott a másodpilóta állapota, de jól felszerelt kór­ házba kell juttatni - mégpedig gyorsan. Jim Collinwooddal sem sokkal jobb a helyzet. A kapitánynak eltört a nyaka, nem vitás, de Isten tudja, hogy történhetett -, azzal, hogy kicibálták a gépből, nem okoztak további károsodást a gerincvelőben. Eddig legalábbis bénulás nem jelentkezett. De Collinwood kezeléséhez is olyan be­ rendezésekre van szükség, amilyenek az Arab-sivatag közepén nem állnak rendelkezésre.

Amikor a szaúdi parancsnok már teljes két perce elhagyta az LPA-t, Jerry Ronson Taylor törzsőrmesterhez fordult, és „ötös”-re emelte feléje a hüvelykujját. - Ragyogó volt, törzs! Egyszerűen briliáns. Honnan a fenéből vette a bátorságot, hogy egy sereg parancsot semmibe vegyen, diplomáciai konfliktust kockáztasson, és csak úgy felhívjon egy szaúdi generálist, amiért haditörvényszék elé állíthatnának bennünket? Amikor meghallottam, kit kéret a telefonhoz, egy pillanatig komolyan fontolgattam, hogy lelövöm. Taylor kis önelégült mosolyt engedett meg magának. - Ugye tudja, uram, hogy amatőr rádi­ ós vagyok? - Igen, tudom. - És emlékszik, hogy decemberben egy hónapig a SZEP-nél dolgoztam? - Na és? - Volt ott egy magas rangú szaúdi tiszt, szintén már évek óta rádióamatőr. Kiderült, hogy már korábban is volt dolgunk egymással. Jó barátként kezelt, és véletlenül fültanúja voltam, amikor ala­ posan leteremtette a King Fadh-i támaszpont parancsnokát azért, mert nem akart együttműködni a szövetségesek egyik parancsnokával. Gondoltam, hátha szól pár jó szót Rashidnak is, mielőtt az ez­ redes kiönti ránk a mérgét. Ronsonban egy pillanatig benne rekedt a szó. Elképedten bámult Taylorra. - Csak nem Akhmed tábornokról beszél? - nyögte ki végül. - Rashid parancsnokáról? - De, uram. Pontosan róla van szó.

Will Westerman a keményre taposott homokon csikorgó léptek zajára figyelt fel, aztán meglátta a szaúdi parancsnok sötétből kibontakozó alakját. Várt, amíg Tariq al Rashir odaér hozzá, közben sikerült mosolyt kényszerítenie a vonásaira, és üdvözlésre nyújtotta a kezét. Rashir szólalt meg elsőnek. - Ezredes úr... - Westerman. - Persze, Westerman ezredes úr. Én Tariq al Rashid vagyok, a Királyi Szaúdi Légierő ezrede­ se, ennek a támaszpontnak a parancsnoka. Westerman lelkesen szorongatta Rashid kezét, felidézte magában, amit a szaúdi szokásokról tanult: közellépni hozzájuk, egyenesen a szemükbe nézni, határozottan kezet fogni velük. - Rashid ezredes úr, nem is tudom elmondani, milyen nagyra értékelem a szívességét, hogy hajlandó volt átjönni hozzám, hogy beszélhessünk, és hogy segíteni akar nekünk. Nagyon sajnálom, hogy képtelen voltam már korábban illő módon felkeresni, de csak tegnap érkeztem. - 20 -

A meglepődött Rashid most már el is mosolyodott. Lehet, hogy annak az amerikai őrnagy­ nak ott abban a parancsnoki barakkban még nem volt ideje jelenteni a feljebbvalójának, hogy mi­ lyen zűrzavart okozott neki, Rashidnak. - Részemről a szerencse, ezredes úr. Rijádi parancsnokom a lelkemre kötötte, hogy mindenben legyek segítségére. - A repülőgép katasztrófájában elvesztettük két emberünket. A másik kettő - a két pilóta életveszélyes állapotban van, az egyiknek belső vérzései vannak, a másiknak a nyaka tört el. Na­ gyon súlyosak a sérüléseik. Egy C-130-as jön értük Dhahranból, és nagyon aggódom, ők érnek-e ide előbb vagy a homokvihar. A szaúdi tiszt arca méginkább felderült. - Nem tudom, hallotta-e, uram, hogy Al'Ubajlahban van egy nagyon jól felszerelt kórházunk, kiváló szaúdi orvosokkal. Országúton is csak száznyolc­ van kilométer ide. Rögtön indulhatnánk velük. - Köszönöm, de gondolom, a légiút gyorsabb. Rashir habozott, az amerikai arcát vizslatta. - Biztosíthatom, ezredes úr - mondta aztán las­ san -, a mi kórházainknak kitűnő a felszereltsége. - Persze... biztosan így van, uram, de ezek a szörnyű sérülések... úgy értem... országúton... - Akkor vigyük őket helikopterrel. Csak be kell szólnom rádión, és a helikopter máris itt lesz. Will, felemelte kifordított tenyerű kezét. - Igazán nagyon kedves magától, ezredes úr, de azt hiszem, ha engedélyezi a C-130-as leszállását, és azt is, hogy újra felszálljon, akkor minden az ere­ deti tervek szerint történhet. Érkezik egy másik gépünk, egy C-141-es is, azzal én fogok repülni, egy órán belül el kell indulnom vele egy különleges feladatra. - És mi az a feladat? - Én... szóval - Will túl későn vette észre, hogy belesétált a csapdába. - Sajnos nem beszélhe­ tek róla, uram. Rijádból kaptam a parancsot, azt kell teljesítenem. - Segítségére lehetek a feladat végrehajtásában? - komorodott el Rashid. - Csak abban, ezredes úr, hogy homokvihar ide vagy oda, engedélyezi a gépeink felszállását. - Ezredes úr, én ennek a támaszpontnak a parancsnoka vagyok. Átvilágítottak, titkos ügyek intézésére is feljogosítottak. A hazám vendégül látja magukat, tagja annak a szövetségnek, amely olyan ragyogó győzelmet aratott Szaddám Husszein felett. Nem gondolja, hogy minden olyan fel­ adatról tudnom kellene, amely az én támaszpontomról indul ki? Miért álltam vele szóba egyáltalán? Az istenit a hülye fejemnek! - Borzasztóan sajnálom, ezredes úr, de úgy látszik, a nagy sietségben a SZEP megfeledkezett a felhatalmazásomról, hogy bárkinek is beszélhessek a feladatról. Így önnek sem beszélhetek róla. Talán hívjuk fel őket... Miközben a tekintete kutatóan Will szemébe mélyedt, Rashir ezredes arcán többször is vál­ tották egymást a színárnyalatok, az enyhe pírtól a bíborvörösig. Visszautasították vendégszeretetét, segítőkészségét, semmibe vették parancsnoki mivoltát, mélyen megsértették a méltóságában. - Parancsot kaptam, ezredes, hogy segítsek magának. Ezért megkapja a segítséget, annak el­ lenére, hogy maga szerint sem a kórházaink, sem a megbízhatóságunk nem üti meg a maguk mérté­ két. - Eszébe sem jutott kezet nyújtani, látszott, hogy rettenetesen dühös, kurtán biccentett, megfor­ dult és elindult. - Rashir ezredes úr, én nem úgy... Rashir megperdült, visszajött, egészen közel állt meg Willhez, a kezét összekulcsolta a háta mögött, résnyire összehúzódott szeméből sütött a harag, de most látható élvezettel várta, hogyan akarja az amerikai megengesztelni. - Érdekes, hogy magát idehelyezték Szaúd-Arábiába, Westerman ezredes úr - szólalt meg. Wester-man... Wester-man. Szinte forgatta a szájában a nevet, mintha ízlelgetné. - Ez egy zsidó név, nem? Valahonnan a lelke legmélyéről Willből ősi, ösztönös düh robbant volna, de legyűrte. Mo­ solyt erőltetett a vonásaira, úgy válaszolta: - Nem, ezredes úr, texasi vagyok. Westerman amerikai név. Rashir felhorkant, sarkon fordult és elsietett.

- 21 -

Ronsonnak az eseményt jelentő hangja egy pillanattal korábban szólalt meg a kis kézi rá­ dióban, mielőtt Will felrántotta az LPA ajtaját és elrohant az Egyesült Államok szárazföldi hadsere­ ge Delta Erők egységének egyik tisztje mellett, aki már vagy tíz perce várta türelmetlenül, és a vára­ kozás miatti indulatát éreztetni is szándékozott a légierő ezredesével. A kettő-ötös-ötös megérkezett a várakozási légtérbe, bejelentkeztek, a brit vadászgép pedig, amelynek ott kellett volna találkoznia velük, hogy szoros kötelékben, szárnyvég szárnyvég mellett vezesse be őket a szigorúan titkos re­ pülőtérre, még csak most szállt fel. Will hallotta a távolból a Jaguar utánégetőjének dörgését. Ronson a fejével intett a szárazföldi haderő rohamöltözetbe bújt őrnagya felé, aki kissé túl hangosan köszörülte meg a torkát, aztán bemutatkozott: - James Moyer, a szárazföldi haderő Külön­ leges Erőinek őrnagya. Azt az utasítást kaptam, uram, hogy tíz perccel ezelőtt legyek itt. És én itt is voltam. Will rezzenéstelen arccal, némán nézett rá. Moyernek végül az idegeire ment a hallgatás. - Hát... - szólalt meg -, szóval mi készen állunk az indulásra, amint itt a repülőgép. Úgy tu­ dom, uram, saját maga fogja vezetni? - A hangjából enyhén ugyan, de kicsengett, hogy meglepőnek találja a dolgot. - Igen. Netán van valami ellenvetése? - Ez egy tökfej, állapította meg magában Will. - Ugyan dehogy, uram. Csak a katasztrófa láttán arra gondoltam, ezredes úr, hogy nem eről­ tetjük-e túlságosan ezt a küldetést. - Ezt hogy érti? - Will tekintete kemény volt és hideg, nagyon remélte, hogy az őrnagy fel­ fogta, miről van szó. - Úgy értem, hogy tudomásom szerint a két sérült pilóta különleges képzést kapott erre a fel­ adatra. Kérem, ezredes úr, bocsássa meg nekem a kérdést, de maga kapott ilyen kiképzést? - Ennek a küldetésnek én vagyok a parancsnoka, őrnagy úr. Természetesen fel vagyok ké­ szülve rá. A legtöbb különleges kiképzést én vezetem. - Nem akartam megbántani, uram. De hát, maguk általában csak le szokták dobálni az ejtő­ ernyősöket, most viszont le kell szállnunk a sivatagban azzal a döggel... - Moyerben benne rekedt a szó, látván, hogy Willben már forr a méreg. - Az a dög? A C-141-es? - Izé, elnézést, uram. Megszoktam, hogy helikopterrel rakják le az embereimet, a leg­ rosszabb esetben C-130-assal, a C-141-esből csak ugrani szoktunk. Nem tudom, ki volt az a kötözni való bolond, aki úgy döntött, hogy egy négy sugárhajtóműves óriásgéppel csináljuk ezt, de szerin­ tem az illető nincs észnél... uram. Will az őrnagyra meredt, igyekezett fékezni az indulatait. - Őrnagy úr, maga pontosan azzal a kötözni való bolonddal beszél. Moyernek kikerekedett a szeme döbbenetében, de Will folytatta: - Mivel kétségbe vonja a döntésem helyességét, megindokolom magának. - Uram, én... én nem vonom kétségbe, elnézést kérek, természetesen... - Fogja be a száját és figyeljen, őrnagy. A 130-asban nincs elég hely a szükséges járművek­ nek, különösen annak, amellyel a célt, hogy is mondjam, hatástalaníthatjuk, ha a helyszínen nem tudjuk megsemmisíteni. Két C-130-as kellene hozzá. A másik ok: elnöki tilalom van rá, hogy dél fe­ lől repüljünk be. Nyugatról kell besurrannunk, ami C-130-assal lehetetlen, az a repülőgép túl lassú hozzá. Ugyanígy túl lassúak a maguk helikopterei is. - Értem, uram. - Lehet, hogy maga még csak rövid ideje van itt, őrnagy úr, de ez a vállalkozás pontosan olyan jellegű, amilyet a teheráni túszok kiszabadítására terveztünk 1980-ban, azután, hogy a C-130assal meg a helikopterrel kudarcot vallottunk. - Igen, uram. - És ezzel sikerül is, ha Carternek lett volna vér a pucájában és kiadja a parancsot egy máso­ dik kísérletre. - Értem. Elnézést kérek, Westerman ezredes úr, amit mondtam, ostobaság volt. Will bólintott. - Igaza van, az volt. - De... biztos akarok lenni benne, ezredes úr, hogy tisztában van vele: az a várakozás szá­ munkra felettébb kellemetlenül alakulhat. Lehet, hogy tűzharcban térünk vissza. - 22 -

Will Ronsonra pillantott; az őrnagy úgy tett, mintha máshová nézne. Will most lenézett a ci­ pőjére, majd a kezeit a háta mögött összekulcsolva hintázott egyet a talpán, előre-hátra, hogy aztán felkapja a fejét és rámeredjen Moyerre. - Hol volt már bevetésen, Moyer őrnagy? - Tessék, uram? - Panamában ott volt? - Nem, uram, abból kimaradtam. - És a múlt hónapban, a földi hadjáratban? - Készenlétben voltunk, de mivel az én egységem különleges... Will közbevágott. - Hatvanöt bevetést repültem Vietnamban - mondta nagyon lassan, tagoltan -, aztán egyszer egy Pleiku nevű hely közelében ki kellett ugranom. Egy évvel később egy C-141-es parancsnoka­ ként visszamentem ugyanarra a terepre, lőttek a földről, mint a fene, a másodpilótám majdnem rá­ ment, de kihoztam háromszázharminc dél-vietnami katonát a raktérben, teherrögzítő hevederekkel voltak lekötözve, a golyók meg keresztül-kasul fütyültek a gép törzsén. Grenadánál a vezérgéppel, Panamában meg az egyik C-141-essel repültem, alaposan kilyuggatták azokat is a lövedékek. Más szóval, őrnagy úr, nem hiszem, hogy bármi problémájuk lenne velem a levegőben. A maguk dolga viszont mindenekelőtt meggátolni, hogy a földön szétlőhessenek bennünket. Jól mondom? - Igen... persze. Feltéve, hogy a hírszerzésünk és az „idegenvezetőnk” úgy működik, aho­ gyan számítunk rá. Hirtelen megszólalt mögöttük a megadott „szabad” frekvencián a Jaguar pilótájának a hang­ szóróban szokatlanul felerősödött hangja. - Jó estét, KLP kettő-ötös-ötös. Ascot negyvenes-négyes felzárkózik magukhoz, harminchat kilométerre vagyok, ezer méteren. Hogy hallanak? - Ötös, tiszta, Ascot. Hogyan akarja csinálni? - Maradjanak a várakozási légtérben, beállok kötelékbe a szárnyvégükre, én leszek a vezér, behozom magukat végső megközelítésbe, és ott kiborítok. A két pilóta még kölcsönösen adatokat cserélt a 141-es sebességéről és süllyedésének mérté­ kéről, amikor Richards őrmester lépett be az ajtón, és Ronson elkezdte megadni a KLP 255-nek a széladatokat, a futópálya hosszát és a talajhőmérsékletet. Will megint visszafordult a Delta-parancsnokhoz. - Hol is tartottunk, Moyer? - Ott, hogy hülyét csináltam magamból, ezredes úr. Még egyszer elnézését kérem. Will mélyen az őrnagy szemébe nézett, próbálta megállapítani, valóban megbánta-e a törté­ neteket. - Oké - mondta végül. - Állítsa készenlétbe a csapatszállító kocsikat meg az embereit a bera­ kodórámpán, ott, ahová a repülőgép állni fog, segíteniük kell majd kirámolni. Amint a gép kiürült, tíz percük lesz a berakodásra, azalatt mindennek be kell kerülnie a raktérbe. Richards őrmester lépett hozzájuk, az arcán mélységes aggodalom tükröződött. - Ezredes úr... beszélhetnék önnel? - Will „Pillanat!”-ot intett neki, visszafordult Moyerhez. - A helyi idő húsz óra nulla-nulla, Moyer őrnagy, és olyan gyorsan fel kell szállnunk, ami­ lyen gyorsan csak lehet. Húsz óra negyvenkor feltétlenül gurulnunk kell. - Igenis, uram. - Moyer őrnagy tisztelgésként megbökte a sapkája peremét, és kiment Will nem látta ugyan, de hallotta, amint, a kocsija elrobog a sátorváros túlsó vége felé. Amikor huszon­ négy órája megérkeztek, a Deltásokat biztonsági okok miatt nem a sátorvárosban szállásolták el, ha­ nem külön tábort vertek maguknak. A hadügyminisztérium szerint ilyen egység - a Delta - nem léte­ zik, így aztán minél kevesebbet érintkeznek más egységekkel, annál jobb. Will most az őrmesterhez fordult. Richards az egészségügyi sátorból jött, azzal a hírrel, hogy Rice hadnagy kómába esett. Az aggódó orvos szerint, ha meg akarják menteni az életét, két órán be­ lül feltétlenül meg kell műteni. A washingtoni telefont nem lehet tovább halogatni most ott épp dél van. Meg is találta Walt Rice-t, akit, ahogyan az előrelátható volt, kemény csapásként ért a hír annál is inkább, mivel semmi lehetősége nem volt a dolgokat befolyásolni, segíteni. A 130-as úton volt a támaszpontra, a dahrani kórház felkészült a sebesültek fogadására, a homokvihar közeledett. Csak Rice hadnagy tehetett valamit a mentőakció érdekében - azáltal, hogy életben marad. Will - 23 -

megadta az LPA közvetlen vonalának a számát a tábornoknak, és megígérte, hogy Ronson őrnagy folyamatosan tájékoztatni fogja.

Doug Harris végigment a hajtómű kikapcsolási és a repülőgép elhagyása előtti ellenőrző listán. Látta, hogy a parkolóhelyére beállt C-141-es körül nagy nyüzsgés kezdődik. Leszállás köz­ ben megpillantották a szerencsétlenül járt Starlifter roncsait a futópálya mellett. Hátborzongató lát­ vány volt, ahogy a leszállófényszóróik megvilágították - annál is inkább, mivel senki sem figyel­ meztette őket, hogy bármi is volna ilyen közel a pályához -, méghozzá egy másik 141-es maradvá­ nyai. Rengeteg jármű rohangált mindenfelé, sokkal több, mint amennyi egy légi mentéshez szük­ séges. Dougnak derengeni kezdett, hogy mi is történik itt. Aha, baleset történt, és nem akarják, hogy a világ megtudja. Szóval, valóban vészhelyzeti mentőakcióról van szó. Doug felhúzott szemöldökkel, kérdően nézett a gépparancsnokra, levette a fejhallgatóját, hátratolta a másodpilóta-ülést, és kikászálódott belőle. Ebben a pillanatban a raktérből a pilótafülké­ be vezető háromfokú létrán feltűnt a rádiós. - Mi a fene folyik ott kint? - kérdezte Harris. - Ez aztán a fogadóbizottság! - Valami főnök azt akarja, uram, hogy azonnal menjünk hozzá az LPA-ba. Azt mondja, alig egy órája történt a baleset. - Oké. - Doug a karbantartási naplót kitöltő gépparancsnokhoz fordult. - Hallotta? - Igen, uram. - Menjünk oda hozzá, a műszakiak meg gondoskodjanak róla, hogy a gépet ezalatt feltankol­ ják. - Uram... - a rádióson látszott, hogy nem érti, amit közvetítenie kell. - Azt akarják, hogy mindannyian menjünk oda hozzájuk az LPA-ba. Harris félrehajtotta a fejét, és amolyan na-ne-hülyéskedjünkemberek mosollyal az arcán kér­ dezte: - Aztán miért? A rádiós megvonta a vállát. - Én nem vagyok főnök, uram, csupán egyszerű bérgyilkos. Azt akarják, hogy menjünk be. - Aha. Fogadjunk, hogy le akarják nyúlni a gépünket! A látványtól, amit megpillantottak, miközben a Taylor törzsőrmester vezette furgonnal elin­ dultak az LPA felé, egyszeriben komoly nyomatékot kapott a tréfásnak szánt mondat. Katonák do­ bálták fel hajózótáskáikat egy kocsi platójára. Ahogy a furgon a repülőgép jobb oldalára került, há­ rom harci járművet láttak meg, majd két szakasz érkező és egymást üdvözlő svájcisapkás katonát. Biztosan nem a pillanat diktálta szükségből, egy légi mentéshez hozták ide őket. Mire a furgon oda­ ért, Doug Harris már kész volt valakit ízekre tépni. A gépparancsnok felkészült a robbanásra, óvato­ san kissé hátramaradt, Harris feltépte az olajzöldre festett barakk ajtaját, és berontott. - Ki az isten itt a parancsnok? - dörögte. A helyiség túlsó végéből Felmagasodott Will Wes­ terman száznyolcvanöt centis alakja és elindult Harris felé. Hang nélkül bámultak egymásra, Ron­ son és Taylor úgy érezték, legalább egy teljes percen át. Harris csípőre vágott keze ellazult, lesiklott az oldala mellé, és Westerman akaratlanul utánozta a teljes meglepődést jelző mozdulatot. Elképedt mosollyal bámultak egymásra, aztán Will felemelte a kezét. - Ez nem lehet igaz! Uramisten, Doug, hogy a fenébe kerülsz te ide?

3. FEJEZET SANDY 101, AZ LPA-BAN 1991. MÁRCIUS 6., SZERDA, 20 ÓRA 10 PERC (17 ÓRA 10 PERC GMT)

Doug Harris megragadta Will Westerman jobb kezét, bal kezével pedig az ajtóra mutatott. Látod, látod, így jársz, ha valamit csak úgy ukmukfukk lehorgászol az égről. Engem fogtál ki! - Nahát... Doug, azonnal beszélnünk kell! Hogy pont ebben a slamasztikában kellett újra összefutnunk! Nyakig ülök a legrohadtabb vészhelyzetben. - 24 -

- Ez a kijelentés lassan elkopik, annyiszor használjuk már. - Will Ronsonhoz fordult - Tartsa egy percig a frontot, Jerry, amíg én tájékoztatom... - Megint Dougra nézett, a hajózózekéje váll-lap­ ját díszítő kis ezüst sasokra, és megjátszott meglepetéssel folytatta: - Szent isten, ezek már akárkit előléptetnek... - Aztán visszafordult Ronsonhoz: - ...Amíg én tájékoztatom Harris ezredes urat. - Igenis, uram. - Vagy inkább Harris kapitány úrnak tituláljalak? - pillantott Will kérdően Dougra. - Hát, tény, hogy 747-es kapitány vagyok már, de tőlem maradhatunk az „ezredes”-nél - fe­ lelte Doug, és nem kerülte el a figyelmét a Ronson őrnagy arcára kiülő meglepetés. Látta Will is. Doug felé intett: - Jerry, ez a köpönyegforgató tizenöt éve itthagyta a szolgála­ tot és beállt utasfuvarozónak, én meg maradtam Charlestonban a demokráciát védeni. Most kapi­ tány a United Airlines-nál, bennünket meg azzal szédít, hogy a légierő ezredese. Doug kezet rázott Ronsonnal, aztán sietett Will után. A sötét sivatagi éjszakában a két ezre­ des odébb ment pár lépéssel, a sátorváros széléig. - Istenem, Doug... De rég is volt! Gyorsan el kell mondanom, mi van. Nagyon fontos és na­ gyon titkos küldetés vezetésével bíztak meg, de a repülőgép, amivel le kellett volna az akciót bo­ nyolítani, az imént leszállás közben szerencsétlenül járt - Will hadart, a fejében megint idegesítően ketyegett az óra. - Igen, láttam gurulás közben. Elképesztő látvány volT. - Hát, nem beszélhettünk róla a rádión. - Világos. Mi a fene történt vele? - Én... majd később elmondom. Most viszont szükségem van a repülőgépedre, és... - Eddig rendben van, erre magam is rájöttem. - És a személyzeted néhány tagjára is. - Csakhogy nem az én személyzetem. Én csak felkéredzkedtem. Illetve annyiban az én em­ bereim, hogy én vagyok a vezetőjük, de a gépparancsnok nem én vagyok. Érted, hogy gondolom? - Nem én, egy szót sem. - A századparancsnokuk én vagyok, de a gépparancsnokuk nem. Beszélnünk kell a kapi­ tánnyal is, egy fiatalember, Pete Tilden. - Századparancsnok vagy? Még azt sem volt időm megemészteni, hogy ezredes lettél! Doug, az állandó lázadó? A légiutas-kísérő hölgyek kedvence? - Will kuncogott, Doug felemelte a kezét, leintette. - Na elég, te beképzelt, aranysasos aktív! A McChord-i 97. századnak vagyok a parancsnoka, márpedig az egy nagyon is aktív század, jobb, ha tőlem tudod meg. - Én is az vagyok. - Micsoda, a 97-esek parancsnoka? - A csudát, úgy értem, Charlestonban. Egy KTHO-egység parancsnoka vagyok. - Azt tudtam, hogy Charlestonban szolgálsz. - De írni soha egy sort sem írtál. - Ahogyan te sem. A két régi barát egy pillanatra elnémult. Évtizedes hallgatás szakadéka tátongott közöttük, ám mindkettőjüket meglepte, milyen gyorsan visszazökkentek a korábbi baráti hangba, a kölcsönös ugratásba, humorizálásba, fittyet hányva mindannak, ami közben történt. Mintha hurkot vetett volna velük az idő, mintha valójában most is együtt felnövekvő diákok lennének, akik csak játsszák, hogy a sivatag közepén vannak, és egy csomó nehézséggel kell szembenézniük. Melyik a valóság és me­ lyik az, amit el akarnak magukkal hitetni? A fura keveredés csak pár másodpercig tartott, de ezalatt emlékek serege rohanta meg őket. - Na jó - szólalt meg végül Will. - Térjünk vissza a tennivalókhoz. - Gondterhelten nézett Dougra. - Harminc percem sincs már, hogy beüljek a bal ülésbe. A gépeteket most tankolják, és be­ rakodják a felszerelést. A ti táskáitokat kirakták, itt lesznek az LPA-ban. De a legénység néhány tag­ jára szükségem lesz az úton. Ez a gépparancsnok... mit mondtál, mi is a neve? - Tilden. - Tilden kapitány. LU-képes? Úgy értem, van légi utántöltési szakszolgálati engedélye? - Ne hülyéskedj, persze, hogy tudom, mit jelent az LU. Repülöm a 141-est, öreg! Will megjátszott meglepetéssel a homlokához kapott. - Jaj, ne haragudj. Kiment a fejemből. - 25 -

- Ki kell még neked? - Ez a Tilden lehet a másodpilótám. Aztán kell a két fedélzeti mérnök meg a rakodási főnök. Egy rakás Delta-különlegest viszünk magunkkal északra. Amint mondtam, szigorúan titkos. - Északra? Will bólintott. - De hát a háborúnak vége, Will. - Számunkra még nem. - Te erre a küldetésre, bármi legyen is, magad akarsz repülni? - Nincs választásom. Mindkét KTHO-pilótám életveszélyes állapotban van. Nagy gyorsan beszámolt mélységes aggodalmáról Rice és Collinwood meg az idetartó C130-as miatt, amely a homokviharral fut versenyt. Doug bólintott: - Az a homokvihar ott volt alattunk. Legfeljebb egy órányira lehet. Még a Hold fényénél is jól látszott. Will megint az órájára nézett; 20 óra 14 perc. Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra, gon­ dolatai az aggodalmakra összpontosultak, nem jutott el a tudatáig, mit is mond Doug. - Hogyan? - Azt mondtam, én megyek veled. Tildent hagyd itt. Neki nincs légi utántöltési szakszója, de nekem van. Hosszabbítani nem hosszabbítottam meg, de attól még képesítés. Will elmosolyodott, megrázta a fejét. - Nem, nem, Harris. Mi mindketten túl öregek va­ gyunk ehhez. Nekem nincs más választásom, mennem kell. Csak egy jó másodpilótára van szüksé­ gem. - Szóval, te erőszakos fráter... - Fráter? - Az hát - vigyorgott Doug. - Vagy jobban örülnél, ha fafejet mondanék? - De fráter? Ki használja ma még ezt a szót? - Figyelj, Will, hagyd abba. - Will hitetlenkedő kifejezést erőltetett az arcára. - Neked olyan másodpilóta kell, akinek nyugodtan átadhatod a gépet, ha más dolgokkal gyűlik meg a bajod. Mi ketten dörzsölt öreg rókák vagyunk. Ezek a fiatalok megkapták a kiképzést, de legtöbbször csak ücsörögnek és tiszteletteljesen nézik, ha belerepítik őket egy hegyoldalba. Nem tudom, miféle kül­ detésről van szó, de nekem úgy tűnik, ember kell hozzá, és szükséged van a segítségemre. Will még mindig morcosan csóválta a fejét: - Fráter? - Mit mondasz? Will sóhajtott. - Doug, te civil vagy. És van egy normális életed. - Jelenleg aktív szolgálatra hívtak be megint, és az én életemről én döntök. Will elfordult, töprengett, de Doug eléje lépett és a szemébe nézett. - Gondolkozz, Will. Ez a fiatal kapitány ideges lesz már a puszta jelenlétedtől is. Én is nyo­ masztólag hatok rá, látom, már amióta Torrejosból elindultunk, pedig igazán nem volt szándékom­ ban. - Eszébe jutott valami, kuncogást nyomott el, az LPA felé intett. - A fenébe is, amikor riasztot­ tak bennünket, nem bejött a szállásomra, és ki akarta vinni helyettem a cuccomat a géphez! Will felemelte a kezét, hogy megállítsa a szózuhatagot, de Doug fütyült rá. - Figyelj, öreg, akárhová kell is mennünk, a jó öreg 141-essel repülünk, és az iraki légtérben mi vagyunk az urak. És... gondolj bele, megint együtt lesz a régi Westerman-Harris kettős! Na, mit szólsz hozzá? - Oké. - Oké? - Oké, a fene egyen meg! Nincs időm vitatkozni. Doug bólintott. - Akkor oké. - Mindketten elhallgattak, aztán Doug törte meg a csendet. - Szóval, hová megyünk? - Gyere! - Will sarkon fordult, és Douggal a nyomában visszamentek Tildenhez és a legény­ ségéhez. Tilden itt marad, intézi, hogy a C-130-as elvigye Rice-t és Collinwoodot, de a legénysége továbbrepül Harrisszel és Westermannel. Parancsok repkedtek, a katonák felkapkodták a hajózótás­ káikat, máris robogott velük a kocsi vissza a repülőgéphez. - Még valamit. - Ronsont Will közben már eligazította az LPA-ban végzendőkről. Most megint kint álltak a homokon. - Igen? - 26 -

- Van itt valaki, akit meg kell ismerned. Velünk jön, de lehet, hogy neked kell majd lefog­ nod, hogy a visszaúton ne hajítsam ki a gépből a nyomoroncot. Ő az oka az egésznek, több szem­ pontból is. - Will hosszú léptekkel nekilódult, Doug alig tudta követni. - Mennyi nálad az idő, Doug? Szinte futólépésben ügettek, Doug ügyetlenül matatott a digitális óráján, végre sikerült fel­ kattintania a világítását. - Óra húsz. De hogy melyik óra, abban nem vagyok biztos. - Én tudom. Tizenöt perc múlva a gépben kell lennünk, felszállásra készen.

Dr. Shakir Abbas az Egyesült Államok kormánya utasítására felállított, szétszedhető barakk sarkában ült. Hallgatta az érkező és a felszálló repülőgépek hangját, meg a szirénákat, gépkocsik, motorok dübörgését, majd más, az éjszaka csendjét megtörő hangokat, melyeknek nem tudta az ere­ detét. Fogalma sem volt róla, mikor jön érte a Delta-parancsnok. Órák hosszat magyarázta nekik, hol van a laboratórium, meg azt, hogyan néz ki belülről, és hogy kinek mit kell tennie, ha odaértek. A támadást neki kell vezetnie - a hátának szegezett puskacsővel. Megint az órájára pillantott: helyi idő szerint 20 óra 20 perc. Nem számított rá, hogy valaha viszontlátja az óráját, azután, hogy amikor átjött a határon, a szaúdi őrök elvették tőle. 1988-ban, Londonban vásárolta a digitális, arany Seiko karórát, ötven címet vagy telefonszámot lehet benne tárolni, az emlékezete része lett - létfontosságú része. Már-már túlságosan is rábízza magát. A badanahi börtöncellában reszketve, erejét megfeszítve próbálta emlékezetébe idézni, mi mindent raktározott el az óra szilícium chipje elektronikus galambdúcának ötven rekeszében. Úgy vélte, az órának örökre búcsút mondhat. De a számok, amelyekre rettenetesen szüksége volt, a fejé­ ben is megvannak valahol. Meglepően sokat fel is tudott idézni, de a két legfontosabbal nem boldo­ gult. Órákon keresztül gyötörte az agyát, szinte már ott voltak a lelki szemei előtt, de amikor össz­ pontosítani akarta rájuk a figyelmét, úgy tűntek el, mint délibáb a sivatagi hőségben. Aztán, mint holmi hűsítő szellő, megjelentek az amerikaiak. És a szaúdi tiszt, aki pedig, Shakir úgy látta, közönyösen odébb lökte az általa firkált üzenetet - de Allahnak hála, ezek szerint mégsem így volt -, egyszer csak visszaadta az óráját! Milyen gyanakvó is ő az emberekkel szem­ ben, hogy ezt fel sem tételezte... Apró győzelmek, apró vereségek. Az elmúlt pár órában bizakodás és mélységes kétségbe­ esés között ingadozott, miközben várt, várt, egyre csak várt. Múlik az idő, és ha ezek a tiszta szemű, a partnereikben megbízó, keménykötésű nyugatiak, akiket mindig annyira csodált, nem igyekeznek - hogy is mondták? - „a dolgokat összehozni”, a tartályt elviszik, és a következmények az egész bolygót meg fogják rengetni. Shakirnak sohasem jutott eszébe, hogy Hitlerhez hasonlítsa Szaddámot. Úgy vélte, megérti az iraki vezetőt. Öldököl, bikaként ront a dolgoknak, mesterien manipulálja az embereket, demagóg de nem őrült, Hitler pedig az volt. Amikor Shakir Oxfordban egy hétvégén a diplomamunkáján dol­ gozott a könyvtárban - abban az időben falt mindent, ami nyugati volt -, belenézett a Harmadik Bi­ rodalom akkoriban előkerült, az angol népre vonatkozó terveibe. Józan ésszel fel sem foghatóan brutális dolgok álltak bennük; minden brit férfit kiirtani; az asszonyokat rabszolgasorba alacsonyíta­ ni, sokukat a germán hímek szexuális igényeinek kielégítésére használni; a fiúgyermekeket lemé­ szárolni; és minden brit intézményt, múzeumot nemcsak kifosztani, hanem a földdel egyenlővé ten­ ni, eltörölni Britanniát a föld színéről, mintha soha nem is létezett volna. Shakirt a lelke legmélyéig megrázta a tudat, hogy egy ilyen szörnyeteg egyáltalán létezhetett. Szaddám egészen biztosan nem vetemedne ilyen szörnyű bűnökre. Márpedig pontosan ezt tervezte, méghozzá - Shakir ostoba, naiv bizalmának következtében az ő segítségével. Az izraeliek azt hitték, ők állnak Szaddám gyűlöletének középpontjában. Fogal­ muk sem volt róla, hogy a diktátor célkeresztje magára az emberiségre, minden emberi kultúrára szegeződik. Shakirnak megint eszébe jutott Saliah, a felesége, meg a gyermekeik, és a kétségbeesés ke­ rülgette. Mennyire hiányoznak! Mennyire hiányoznak! Saliah sokéves házasságuk és a gyerekek megszületése után is gyönyörű. Az iraki asszonyok egy idő után elengedik magukat, de Saliah kivétel. Egyetlen napra sem adta fel soha, hogy törődjön magával, hogy tetsszen az urának - és tetszik is. Mennyire kívánja! - 27 -

Furcsa, gondolta Shakir. Minél tovább van távol tőle, annál erősebben. Elárasztották az ér­ zéki emlékek, arcán széles mosoly terebélyesedett ki. Milyen szerencsés fickó is ő. A hosszú hóna­ pok alatt, amit Saliahtól távol kellett töltenie, csak nőtt bennük a vágy egymás iránt. Shakirnak Szaddám parancsára 1989-től a Saad-18-ban kellett dolgoznia, azoknak a földalatti sivatagi bun­ ker-laboratóriumoknak az egyikében, amelyeket ő, Shakir segített létrehozni. Csak nagyon ritkán kapott engedélyt, hogy hazalátogathasson. Borzasztó rossz volt ez a családnak, különösen neki és Saliahnak. Ami a nőket illeti, Irak egyáltalán nem jellemzően hagyománytisztelő muszlim ország. Hűséges munkatársai szexuális igényeinek kielégítésére Szaddám rendszeresíttetett nőket. De Shak­ irt ezek soha nem érdekelték. Őt csak Saliah érdekli. A reménység, hogy újra találkozhat a feleségé­ vel, éltette az egyik hazalátogatástól a másikig. És most mit csinált? Örökre becsapta az ajtót eddigi élete mögött. Hát igen, végül mindig erre lyukadok ki. Annak, amit tenni készülök, elenyésző az értéke ah­ hoz képest, amit ezáltal veszteni fogok. Megint elöntötte a szomorúság és valamilyen különös szégyenérzet, úgy látszik, az ereje el­ hagyja, az ok, amely miatt volt elég energiája az utóbbi napok cselekvéseihez, egyszeriben jelenték­ telennek tűnt előtte. Ha megtudják, ha nem, ellenségévé lett a hazájának. Bármikor kitölthetik a bosszújukat Saliahon és a gyerekeken. Ha eszükbe jut felboncolni azt a tetemet, amelyet szörnyű ál­ lapotban hagyott ott az út szélén... Persze, egyáltalán nem lenne logikus, hogy abban a szétbombázott, polgárháború dúlta or­ szágban most nekiálljanak nyomozni. De a puszta gondolatra, hogy Saliaht éjjel esetleg felverik, és az ajtó előtt ott áll Szaddám titkosrendőrségének valamelyik emberszabású szörnye, Shakirban megállt az ütő. Hogy kezdődik az ilyesmi? Kopognak? Vagy egyszerűen berontanak és lőnek min­ denre, ami mozog? Mivel a gondolatai Bagdadban jártak, az, hogy kinyílt a barakk ajtaja, beleillett a rémképek­ be; Shakir rémülten felugrott és fedezéket keresett, hogy elbújhasson. Aztán ráébredt, hol is van. Az elsőnek belépő Will ámulva látta, hogy az iraki a rémülettel tágra nyílt szemmel igyek­ szik szinte beleolvadni a barakk falába. - Mi a fene van magával, Abbas? Doug felgyújtotta a mennyezeti villanyt, Shakir összeszedte magát. - Sajnálom, megijesztett. - Harris ezredes úr, ez itt doktor Abbas, más néven a Haláldoktor. Will maró szavaiból sütött a gyűlölet. Doug kezet akart nyújtani Shakirnak, de Will megállí­ totta. - Kezet ne fogj vele, Doug, mielőtt megtudtad volna, mit művelt ez a személy meg az ő Szad­ dám-rajongó kis baráti társasága az elmúlt években Irakban. Mondja csak el neki, miről is van szó, Abbas. - Lezökkent az egyik priccsre, és hozzátette: - Mégpedig gyorsan. Pár perc múlva indulunk. Doug is leült. Kényelmetlenül érezte magát, nem értette, mi lehet az, ami miatt Will ennyire gyűlölhet valakit. - Mivel foglalkozik, doktor úr? - kockáztatta meg a kérdést. Abbas a szemközti priccsre ereszkedett, és Doug szemébe nézett. - Mikrobiológus és bioké­ mikus vagyok - kezdte. - Londonban és az Egyesült Államokban végeztem, az iraki kormány fedez­ te a tanulmányaim költségeit. 1972 óta kutatóként dolgoztam abban az intézményben, amelyet ná­ lunk már jóval Szaddám előtt Iraki Kutatóintézetnek hívtak. Én... ez... ezredes úr, ez egy nagyon hosszú történet. Most talán elég lesz annyi, hogy hazaáruló lettem, ideszöktem Szaúd-Arábiába, a szövetségesekhez segítségért, mert egy borzasztó valamiről, aminek a megteremtésében nekem is részem volt, és aminek soha nem lett volna szabad valóban létrejönnie, csak fenyegetésnek szántuk, szóval, erről a dologról kiderült, hogy Szaddám tényleg be akarja vetni, márpedig ezt mindenáron meg kell akadályozni. Abbas elnémult, várta, hogy Doug felfogja, amit mondott. Az ezredes Willre kapta a tekinte­ tét, egy pillanatig fürkészte barátja vonásait, aztán megkérdezte: - Mi a fenét csinálunk mi itt volta­ képpen? - Szóval ön még nem tud semmit, ezredes úr? - Abbas hangja nagyon halk volt. - Az imént érkeztem - felelte Doug, és habozva folytatta: - Baleset történt... Will kissé felemelte a kezét. - A repülőgép legénységét az utolsó pillanatban meg kellett vál­ toztatnunk, Abbas. De a rohamcsapat, amelyet eligazított, ugyanaz maradt. Harris ezredes lesz a másodpilótám. - 28 -

Doughoz fordult. - Na jó, figyelj. A rohamcsapatot oda kell repítenünk, a földalatti labor közvetlen közelébe. Nem dobhatjuk le őket ejtőernyővel, le kell szállnunk. Tegnap egy C-130-as nagy magasságból, magas ejtőernyőnyitással ledobott egy ellátóegységet, ők már ott vannak a föl­ dön, tájékoztatják az AWACS-ot, biztosítanak. Kora hajnalban leszállunk, a kommandósok felsze­ dik ezt az Abbast itt, velük megy, megrohanják a laborbunkert. Abbas megsemmisíti a dögöket, amiket létrehozott, foglyul ejtik, akit csak ott találnak, felrobbantják az egész vacakot, aztán vissza­ szállnak a repülőgépre, mi meg elhúzzuk velük a csíkot délnek, hogy le ne késsük a reggelit. Doug ránézett Abbasra, aztán Willre, aztán megint Abbasra, majd újra Willre kapta a tekinte­ tét, végül felnevetett: - Ennyi az egész? - Egyetlen éjszakára megteszi. - És ez az ember... - Doug most egészen odafordult Abbashoz. - Bízhatunk mi önben, dok­ tor? Miért teszi ezt? Will felpattant a priccsről, közben odavágta: - Mert egyszer csak rájött a lelkiismeret-furda­ lás! Érdekesen időzítette, nem? Mostanra, amikor az az istenverte, bűnözők lakta országa elvesztet­ te a háborút. Most egyszerre szüksége lett a segítségünkre! Ugyan már. Na, gyerünk! Abbas lassú mozdulattal állt fel a priccsről, megfogta Doug zekéjének az ujját. - Ezredes úr, a családom, az életem értelme most is ott van Irakban. Miután az akciót befejeztük, még ki kell őket hoznom az országból. Nagyon nagy veszélyben vagyok én is meg ők is. Nincs ebben semmilyen trükk. Will hátraperdült, kirobbant belőle az elmúlt órák összes visszafojtott feszültsége, most rázú­ dította Shakirra, az egyetlen célpontra, aki kéznél volt. - Abbas, nem tudom, tisztában van-e azzal, mit kér tőlünk, és hogy már eddig is milyen árat fizettünk érte. Nem hiszem, hogy fogalma lehetne róla, milyen pusztulással, mennyi fájdalommal járt ez a küldetés már eddig is. Két hajózóm, két kiváló szakember, egy férfi meg egy nő halott, egy pilótám a nyakát szegte, egy másiknak súlyos belső vérzései vannak, nem biztos, hogy túléli. Mind­ ez a maguk vírusfegyver-kísérletezgetései miatt, és mert maga iderohant, hogy mi hozzuk helyre a disznóságot, amit elkövetett. - Csípőre vágta a kezét, villámló szemmel meredt Shakirra. - Rettenetesen sajnálom, ezredes úr. Segíteniük kellett... hogy mások, nagyon sokan ne hal­ janak meg. - Egy vírustól, amit maga csinált! - rivallt rá Will. Abbas bólintott. Megértette Westerman dühét. Ettől a dolog nem lett könnyebb, de megértet­ te. Egyre többféle módon nehezedett rá a bűntudat azért, amit tett - egyre tisztábban látta a valósá­ got, amellyel szemben olyan sokáig próbálta vaknak tettetni magát.

Ronson őrnagy az LPA nyitott ajtajában várta őket, láthatóan nagyon idegesen. Elkapta Will kezét, megszorongatta: - Járjanak szerencsével, uram. Indulniuk kell. A szél egyre erősödik, a viharfront már csak alig nyolc kilométerre van. - Kösz a segítséget, Jerry. Azt mondja, feltankolták? - Harmincöt tonnányi ment bele, uram, az imént fejezték be. Jut eszembe, kértem engedélyt Dzsiddától, használhatják kitérő reptérnek. Ez legalább tizenöt tonnányi üzemanyagtartalékot jelent a visszaúton. A C-130-as is itt van már, közvetlenül a maguk indulása előtt fog leszállni. A sebesül­ tek már a mentőkocsiban vannak, a doktor azt mondta, semmi változás. A másodpilóta itt van a ba­ rakkban. Will az ajtóból intett búcsút Taylornak és Richardsnak, beugrott a bal oldali ülésbe, és a ko­ csi máris robogott velük a repülőgéphez. A gépnél Bill Backus törzsőrmester várta őket, cserzett arcán aggodalmas kifejezéssel. Uram, magával megyek. A száznyolcvan centi magas repülőmérnök görnyedten behajolt az ablakon, karjával megtá­ maszkodott a kocsi tetején. Will egy pillanatig némán nézett rá. Kezdődő pocakja és tokája miatt Backus kicsit idősebbnek látszott negyvennyolc événél. Hűséges, bánatos szemű basszet kutyusra emlékeztetett, ahogyan láthatóan aggódott, hogy a kérését elutasíthatják.

- 29 -

- Bill, nekem itt van szükségem magára - mondta végül Will. Felidéződött benne a kép, amint a mérnök ott állt az összetört, égő C-141-es roncs-törzsében. Kórházban volna a helye, nem bevetésen. Persze végül is nem sérült meg, és kitűnő szakember. Will még egyszer nekiveselkedett. - Azt hiszem, jobb lenne, ha itt maradna Jimmel és Jefffel. A 130-as akkor jelentkezett be, mielőtt ide elindultunk. Tíz percen belül itt lesznek. - Azt elintézik az egészségügyiek, uram. A balesetben kutyabajom sem történt, és alkalmam volt kipróbálni, mire vagyok jó, amikor Rijádba repültünk, emlékszik? Ez a két mérnök itt - hü­ velykujjával a repülőgép kivilágított pilótafülkéje felé bökött - nem kapott KTHO-kiképzést, és nem szoktak hozzá a mi tempónkhoz, uram. - Bill... - Kérem, uram. És ha valami gáz lesz? Engem megtanítottak lőni, szökni, eltűnni. Ezt a két mérnököt nem. És maga meg én már repültünk együtt. Will sóhajtott, a bakancsát kezdte tanulmányozni. Doug villant el a kocsi mellett, ment a be­ szállólétrához. - Uram, annyira szeretném. Kérem, vigyen magával! Will kutatóan nézett Backus szemébe. - Biztos, hogy teljesen rendben van? - Biztos, uram! Will bólintott. - Jobb meggyőződésem ellenére, ha van egyáltalán meggyőződésem, és való­ színűleg az előírások ellenére is, rendben van. Siessen. Menjen a gépre, tudja meg, ki akar maradni. Megvan a... - Ezen már túl vagyunk, uram. A másik fickó szívesen marad, ideadja nekem a fejhallgatóját meg az ő kézikönyveit. - Backus szinte felrepült a létrán, Will követte. A pilótafülkében bezökkent a bal ülésbe, sietős mozdulatokkal bekötötte magát, felkapta és csatlakoztatta a fejhallgatót, az egy­ más közti telefon vezetékét, az oxigéncsutora csövét. A másodpilóta helyén, a jobb ülésben Doug már végezte a dolgát, a rövidített ellenőrző lista ott volt a térdén, a repülőgép jelenlegi helyzetét be­ kopogta az inerciális navigációs rendszerekbe. - Oké, pilóta - mindkét INS betáplálva, a mérnökök beosztva, mind az egyes, mind a kettes INS ötös állásban. Indulhatunk? - Igen, indulhat. - Backus hangja válaszolt. Már átvette a feladatkörét. A két korábbi fedélze­ ti mérnök egyike hóna alá csapott táskájával eltűnt a beszállólépcső alján. - A csapóülésen ki ül? - kérdezte Will. Válaszul szőke hajzuhatag omlott a vállára, kellemes parfümillat csapta meg az orrát. Sandra Murray őrmester hajolt előre, a központi pult fölé, hogy kezet foghassanak, miközben Will a félre­ csúszott fejhallgatóját igazította vissza a helyére. - Bemutatom Sandrát - hangzott fel Doug hangja az egymásköztiben, mintha a név említésé­ vel egyben minden magyarázatot is megadott volna. - Az embereim egyike. Will tekintete egy pillanatra találkozott Sandráéval, megnézte magának. Nagy a szája, fülig ér a mosolya, szinte kettévágja szögletes arcát, az orra fitos, nagy, kerek szeme mélykék. Will gyor­ san kezet szorított vele, Sandra visszahúzódott, de a kellemes látványt Willnek nehezére esett elhes­ segetni a gondolataiból. Érdekes, morfondírozott, hogy mit képes kihozni a légierő hajózó-egyenru­ hájából, ha ilyen kellemesen nőies formákra simul. - Először Sandra lesz a megfigyelő - közölte Doug a fedélzetimérnök-beosztást, vagyis azt, hogy a repülőút egyes szakaszain melyik mérnök ül a fedélzeti mérnök pultjánál, és melyik a piló­ ták mögött a csapóülésen. A megfigyelőnek hajtóműindításkor kint kell ügyelnie, rendben van-e minden, ő szedi el a kerékbakokat és húzza ki a futók biztosító csapjait, csak azután száll be a gép­ be. - A rakodási főnökünk pedig Phil Casey - Doug a hüvelykujjával hátrabökött, a gép farka fe­ lé. - Itt vagyok - szólalt meg egy hang az egymásköztiben. - Örülök, hogy magával repülhetek, ezredes úr. A járművek mind lekötözve, rendben állnak a helyükön, minden utasunk a fedélzeten van, kitöltöttem a jelentést a súlyról meg a súlyponthelyzetről, megvan a többletsúlyengedély, és a raktérajtók zárva és biztosítva vannak. Ja és, uram, a szárazföldiek őrnagya azt kéri, mondjam meg, hogy ők is készen állnak. - 30 -

- Kösz, rakfőnök - nyugtázta Will. Sandra Murray közben kiszállt a gépből, és bekapcsolta az egymásközti vezetékét a külső dugaszba. - Megfigyelő a helyén, körbejártam, indítható, uram. Willnek hirtelen az jutott eszébe, hogy amikor Tilden legénysége megérkezett, vagy ő volt vak, vagy Sandra elbújt valaki mögé. Nem igazán fontos, de hogy a csudába nem vette észre ezt a felettébb csinos fedélzeti mérnököt? Körülnézett a pilótafülkében. Mindenki a felszállás előtti teen­ dőkkel volt elfoglalva, gyakorlottan tették a dolgukat. Az elmúlt órák összevisszasága, a tehetetlen­ ség érzése, a rémület, a meglepetések - biztos, hogy a döntései helyesek voltak? Nem tudja. Ami a legironikusabb az egészben, az az, hogy a küldetés elindítása alighanem a dolog legkönnyebbik ré­ sze volt. Most mindenesetre úgy látszik, lazíthat, aztán nekiláthat a tulajdonképpeni munkának. - Hajtóműindítás előtti ellenőrző lista - jelentette be Will az egymásköztin, és megkezdődött a jól ismert, otthonos hangulatú litánia, az ellenőrizendő dolgok felsorolása, míg azután mind a négy hajtómű beindult, a bakok eltűntek a kerekek elől, és a repülőgép ajtaja bezárult. - Látás mellett szállunk fel, emelkedünk, csak aztán jelentkezünk be Rijádnak, így van? kérdezte Doug. - Pontosan. Csak úgy feltűnünk a semmiből, Rijádnak nem kell tudnia, honnan jöttünk. - Ellenőrzés befejezve - jelentette Sandra. Will előretolta a gázkarokat, és félelmetes tempó­ ban vezette ki az orrkerékkormánnyal a 141-est a gurulóúton a futópályára, aztán a 33-as pálya vé­ gére. Az érkező C-130-as mentőrepülőgép leszállófényszórói már nagyon közelről látszottak, és mire befejezték a felszállás előtti ellenőrző listát, és Doug a toronytól engedélyt kért a felszállásra, a C-130-as földet ért, a pilóta ellentétes helyzetbe kapcsolta a légcsavarlapátokat, a gép hirtelen, erő­ sen lassult, és máris lefordult a futópályáról, a villogó vörös fények tűzijátéka felé, ahol több jármű, köztük a mentőautó is várakozott. Ha minden a tervek szerint történik, Rice és Collinwood, meg a két halott hajózónak a roncsból kiemelt teteme öt percen belül a 130-ason lesz. Ha nem állítják le a hajtóműveket, tíz perccel a leszállás után már újra a levegőben lehetnek. - A fotózásnak alighanem lőttek - jegyezte meg Doug. A szél tovább erősödött, a támaszpont nyugati peremén a por- és homokfal már elhomályosította a fényeket. A hajtóművek teljesítményét növelték, a hatalmas sugárhajtású repülőgép gyorsult, gyorsult, száz, százötven, végül elemelkedési sebességre, kétszáznegyven kilométerre. - Emeld el! - Amint a várt bemondást a másodpilótától meghallotta, Will húzni kezdte a kor­ mányt, a főfutó egy sor tompa dörrenéssel becsukódott, a repülőgép megugrott. Will az emelkedés­ mérőre pillantott, látta, hogy a gép már a futó behúzása előtt emelkedni kezdett. De az emelkedés nyomban meg is szűnt. - Szélnyírás! - Doug hangja fegyelmezett volt, de feszültség érződött benne. A radar-magas­ ságmérő szerint tizenöt méter magasan voltak, de a tű kezdett visszafelé kúszni, miközben alattuk közeledett a futópálya vége, és a futók már a futóaknában voltak, behúzva, biztosítva. Az eddig szembe fújó szél hirtelen hátszélbe váltott, a közeledő viharfront miatt erős lökésekkel, aminek kö­ vetkeztében a szárny körüli áramlás sebessége egyszeriben vagy 50 kilométerórával csökkent. Will a szeme sarkából látta, hogy Doug bal keze ütközésig löki előre a négy gázkart, hangja a fejhallgatóban már nyugodtabban csengett: - Az előbb is volt ilyen, Will. Húzd, amíg a rezgető hagyja. Nem esünk le. Will az ösztönös reakcióit leküzdve húzta a kormányt, a sebességük most kétszáz kilométer körül járt, a hajtóművek sivítottak, a radar magasságmérő tűje tíz méteren végre megállapodott, és lassan elindult felfelé. Istennek hála, a futópálya küszöbe után a sík sivatag következik. - Még, húzd, még egy kicsit... Elég! Az átesésjelző kormányrezgető - egy apró motor a két kormány talapzatán - működésbe lé­ pett, a két kormány berezgett, hogy figyelmeztesse a pilótákat: az átesési sebesség határán repülnek. - Jó, most hajszálnyit engedd vissza, hogy a rezgés megszűnjön, aztán kezd megint vissza­ csalni - Will érezte, hogy Doug is megnyomja kicsit a kormányt, a rezgés megszűnt, újra kezdődött, megint abbamaradt. A radar-magasságmérő megint tizenöt méteren állt, és ahogy visszahúzták a gázkarokat a rendes felszállóteljesítmény-helyzetbe, váratlanul negyvenöt méterre ugrott. Will kivárt, amíg a sebesség húsz kilométerrel meghaladta a minimális fékszárny-visszaállí­ tási értéket, akkor bemondta: - Fékszárny fel! - és végre lélegzetet mert venni. - 31 -

- Másod, jobb lenne... Szavába vágott a jobb ülésből megszólaló rádió. - Sandy torony, KLP Alfa kettő-nyolcas-né­ gyes. Elhagyta a C-130-as a pályát? Egy szaúdi hang, amely hallhatóan küzdött a repülés nemzetközi nyelvével, az angollal, bi­ zonytalanul válaszolta: - Azt kérdi, uram... azt, hogy... Doug nyugalmat kényszerített magára. - A C-130-as, amelyik az előbb leszállt, kért már fel­ szállási engedélyt? - Negatív, uram. Váratlanul egy amerikai hang kapcsolódott be. - Légi mentés tizennégyes-tizenkettes va­ gyok, KLP. Maga hívott? - Igen. Felszállás közben kemény szélnyírás. Legalább ötvennel csökkent a sebességünk, a szembeszél hátszélbe váltott. Kezdenek gurulni? - A látást megette a fene, de most zárjuk be az ajtót. Ráteszünk a felszállósebességre. Kösz a figyelmeztetést. Miközben Will felemelkedett ezerötszáz méterre, a C-141-es mind nagyobb teljesítménnyel járó hajtóműveinek zúgása és a rádiók meg az egymásközti zörejei szolgáltatták a háttérzajokat. Fe­ szülten füleltek, mikor szólal meg a torony, képzeletben követték a futópályára guruló C-130-ast. Végre! - Légi mentés tizennégyes-tizenkettes engedélyt kérek felszállásra. - Értettem, tizennégyes-tizenkettes, de a repülőtér bezárt. Megtagadom az engedélyt. Will megnyomta a rádió adógombját. - Tizennégyes-tizenkettes, KLP Alfa kettő-nyolcas-né­ gyes vagyok. Ne törődjön a toronnyal. Én személyesen adom meg a felszállási engedélyt, felhatal­ mazásom van rá a támaszpont parancsnokától, hogy is... Rashid ezredestől, Tariq al Rashidtól. Az ezredes már hozzájárult, hogy bármilyen legyen is az idő, felszállhatnak. Kapja már fel azt a mada­ rat. - Hallja-e, KLP, maga nem játszhatja nekem itt a tornyot! - hangzott a válasz ékes déli kiej­ téssel. Megint a szaúdi hang szólt közbe a toronyból: - Légi mentés tizennégyes-tizenkettes, nem engedélyezem a felszállását. A repülőtér bezárt. Will Dougra nézett. - Vedd át! Maradjunk a kettes-ötös-nulla repülési szinten, amíg majd hívhatjuk Rijádot. Doug bólintott. Will a műszerfal túloldalára szegezte a tekintetét, olyan mereven bámulta, mintha egy hegyet akarna elmozditani. - Légi mentés tizennégyes-tizenkettes, ki a gépparancsnok? - Daniels őrnagy vagyok, KLP. - Én pedig Westerman ezredes, őrnagy úr. Megparancsolom, hogy azonnal szálljon fel, amíg még biztonságosan megteheti. Hagyja figyelmen kívül a torony tilalmát. Szavamat adom magának, hogy megegyeztem Rashid ezredessel, engedélyezte a felszállást, tekintet nélkül az időjárásra. - Hát nem tudom, ezredes úr. Nem hiszem, hogy joga van hozzá. Én... Megint megszólalt a szaúdi hang, hallhatóan a hisztéria határán, dühében, hogy kétségbe vonják a hatáskörét, semmibe veszik az utasításait. - Nem engedélyezem a felszállást! Erősítse meg! KLP, Légi mentés, nincs engedély! És nincs joguk az én csatornámon ilyeneket beszélni! - Légi mentés, Westerman. Lehetségesnek látja, hogy az adott szél- és látási viszonyok kö­ zött felszálljon? - Igen, uram. Pocsék az idő, de nem veszélyes. Még a futópálya végét is látom. - Akkor ember, az Isten szerelmére, induljon máris! Az én parancsomra, az én felelősségem­ re - én viszem vásárra a bőrömet, nem maga! Feltéve, hogy biztonságosan fel tud szállni. - Oké, ezredes úr, maga nyert. Sandy torony, a Légi mentés gurul. - NEM, NEM, NEM, NEM, NEM! Légimentés! Nincsen... - A szaúdi hang visításig emelke­ dett, elcsuklott, de valaki közbeszólt. Váratlanul újabb hang szólalt meg, higgadtan, halkan - szaúdi akcentussal, de tisztán, érthetően. Rashid ezredes hangja. - Légi mentés egyes-négyes-egyes-kettes, engedélyezem a felszállást. Beletelt egy perc, mire a 30-as pilótája válaszolt: - Elemelkedtem - és a KLP Alfa 284 le­ génysége egyemberként lélegzett fel. - 32 -

Ha Isten is úgy akarja, Rice-nek most már van esélye, gondolta Will. Átnézett a jobb ülésre, Dougra, akit érdekes módon mintha hidegen hagyott volna mind a szélnyírás, mind a C-130-as felszállása körüli bonyodalom. - Te ragaszkodtál hozzá, hogy velem jössz, Harris. - Akárcsak a régi szép időkben. Most is pont olyan erőszakos vagy, mint akkoriban. - A mik­ rofon közvetítette Doug kuncogását. - Mellesleg, ebben a szélnyírásügyben nincs semmi új. - Azt akarod mondani, hogy már máskor is találkoztál vele? - Nem egy 141-esben, de egy Boeing 727-es szimulátorban a denveri oktatóközpontunkban. A kereskedelmi repülésben gyakoroljuk. Ez most itt pontosan olyan volt, ahogyan a nagykönyvben le van írva: „szélnyírás felszállás közben”. Mint a New Orleans-i PanAm katasztrófa 1982-ben. Ma már világos: ha tudták volna azt, amit mi az imént csináltunk, megúszták volna. - A végén még elhiteted velem, hogy semmiség volt az egész! Doug most már hallhatóan vigyorgott. - Semmiség volt, Westerman. Backus is megszólalt a fedélzeti mérnök üléséről: - Ezredes úr azt hiszem, meggondoltam magam. Mégsem akarok magával menni. - Hát ez remek - háborgott Will. - Egy rakás bohócot hoztam magammal legénységnek!

Amikor felemelkedtek utazómagasságra, Doug kis lazítást engedélyezett magának. Tompí­ totta a műszerfalvilágítást, előredőlt az ülésben, az álla már-már az árnyékolóperemet érte. Csilla­ goktól szikrázó, hatalmas fülketetőként borult az ég a Starlifter fölé, díszkivilágítás egy titkos ün­ nepségre, kizárólag repülőknek és űrhajósoknak. Méltóságteljes békesség érzete honolt a pilótafül­ kében, különösen, hogy a szokásos zajokból alig szűrődött be valami a kitűnő David Clark-féle fej­ hallgatókba, amelyeket a KLP végre mégiscsak hajlandó volt beszerezni a hajózóinak. Doug szinte hallani vélt valami csodás szimfónikus zenét, amely méltóan festi alá a csillagok káprázatos körké­ pét. Milyen jól is jönne ilyenkor egy kis sétálómagnó! A Sivatagi Pajzs-hadművelet idején a C-141esek meg a C-5-ösök hajózói közül sokan próbálták a tenger-átrepülések hosszú óráit azzal színesí­ teni, hogy kis sztereó fejhallgatók dugaszait dugták a rendes fejhallgatók alatt a fülükbe. Digitális sztereóvétel a helyzetjelentések mellett, tizenkétezer méteren. Vajon Bill Tildennek kik a kedvenc énekesei? A római irányítással Roxettet, a kairóival Connickot, a madridival Madonnát hallgatta? Doug megnyomta az egymásközti gombját a kormányon. - Azt hiszem, itt jöttem be. - Ismételje, másodpilóta - a fedélzeti mérnök hangja. - Hány éves maga, Backus őrmester? - Negyvennyolc, uram. - Akkor emlékeznie kell rá. Kiskorában, amikor a szülei elvitték moziba, bementek magával előadás közben is? - Nem, uram. Apám ragaszkodott hozzá, hogy mire a film elkezdődik, bent legyünk. - Szerencsés gyerek volt. Az én apám akkor sétált be velem, amikor éppen megérkeztünk, a film pergett, befejeződött, újra kezdődött, aztán apám egyszer csak felállt, és közölte: „Itt jöttünk be, mehetünk”. - A mondást én is ismerem, uram. - Szóval, itt jöttem én be, vagy három órája - Doug átnézett a bal ülésre, Will valami papí­ rokkal matatott -, mielőtt durván leráncigált az égből valami charlestoni bendzsópengető hivatásos mundérbohóc. Will felnézett, vigyorgott. - Vigyázz a nyelvedre, hétvégi örömkatona. - Magának „aktív szolgálatra behívott hétvégi katona”, fiam. Will tiltakozó mozdulattal felemelte a kezét, de elkésett vele. - Tudja, mérnök úr, a hatvanas években neki meg nekem volt egy népzene-együttesünk Dallasban. Én tizenkéthúros gitáron ját­ szottam, énekeltem, vezettem a könyvelést, kiötlöttem a poénokat, társakat szerveztem, ő meg csak pengette a bendzsóját meg dörmögött. Will rosszallóan csóválta a fejét. A fedélzeti mérnök kicsit meglepődve válaszolt: - Tényleg? A mi ezredesünk? - De mennyire. Mi voltunk a Magányos vadászok. - 33 -

- Mi az, hogy „dörmögött”, Doug? - mordult fel Will. - A fenébe is, te tenor vagy, én meg bariton. Társaink meg sose voltak. - Nahát, meglepő dolgokat hallok, uram - mondta Backus. - Nagyon régen volt - mélázott el Will. - És egy másik, nagyon távoli galaxisban - tette hozzá Doug. - Mérnök, a pilóta. Kérem, hív­ ja Viktor kettőt, az a rijádi irányítás. Tájékoztatnom kell Harris ezredest a repülésünkkel kapcsolato­ san, és biztonsági okokból nem tehetem az egymásköztin, ezért le kell vennünk a fejhallgatót. - Értettem, uram. - Backus kinyújtotta a kezét, állított a kettes számú URH-rádión, a két pi­ lóta pedig levette a fejhallgatóját és összehajolt a központi pult fölött. - Doug, van itt pár apróság, amit még nem mondtam meg neked. - Gondoltam. - Először is, azt tudod, hogy a Vörös-tenger fölötti légi utántöltési pontra igyekszünk, azt is tudod, hol van. - Ja. Ismerem. - Na, szóval ott találkozunk egy K-10-es légi utántöltőgéppel, de még egy repülőgép lesz vele, egy C-141-es. Ez a gép kikapcsolt válaszjeladóval szállt fel a támaszpontjáról. Amikor talál­ koznak, a K-10-esnek szándékosan „gondjai” támadnak az ő válaszjeladójával, egy bizonyos hely­ zetben „be fog ragadni”; úgy, hogy ha bárki radaron figyelné őket, csak egy jelet lát, a K-10 jele szokatlanul nagy lesz. Mindketten ránk várakoznak. Ha odaértünk, a másik 141-es félrehúzódik. Amikor elválunk a K-10-estől, északnyugati irányban, az Egyiptom északi partvidékén fekvő El Dab'a felé indulunk tovább, szoros kötelékben a másik C-141-essel. Amint otthagyjuk a töltőgépet, a másik 141-es kezdi sugározni a mi válaszjeladónk jelét, átveszi a mi hívójelünket, és mi onnan kezdve válaszjeladó nélkül repülünk tovább, vagyis azt akarjuk elhitetni, hogy nem is vagyunk ott. A kairói irányítás vagy bárki számára, akit esetleg érdekel, egy magányos járat tart Európába. - Nem értem. Mire jó ez az egész? Hát nem Irakba megyünk? Will köhécselt. Ha az ember egy 141-esben repülés közben, segédeszközök nélkül akarja megértetni magát, majdhogynem úgy kell ordítania, hogy kiszárad a torka. - Amikor pár napja eldőlt, hogy elindítják a küldetést, rájöttek, hogy a bunker megrohamo­ zásához szükség van ezekre a járművekre, amiket most mi viszünk, de az ilyen esetekben rendesen bevetett 130-asokban nem fér el ennyi harci jármű és a nyolc fős rohamcsapat, meg még a foglyok is, akiket el kell hozni. És a 130-asok lassúbbak is. - És így került a dologba a 141-es - bólintott Doug. - Pontosan. - De ezek hadászati célú szerkezetek, Will. Ezeket nem lehet úgy használni, mint a C-130-a­ sokat. - Tudom, de a századom valójában harcászati század. Fű alatt, gyorsan ledobálni mindent. Ismered a KTHO-kiképzést. - Igen. Azt ismerem. - Jó. Na már most. Tekintettel az utasításra, ami, azt hiszem, magától az elnöktől származik, jelenleg nem tehetjük meg, hogy csak úgy berepülünk Irak közepébe és felrobbantunk valamit. Abba nem avattak be... - Micsoda? Ilyesmit először hallok tőled! - Úgy értem, a szigorúan titkos okokat, hogy miért ez az utasítás, nem ismerem; velem csak annyit közöltek, hogy nem indulhatunk el csak úgy egyszerűen egyenesen északnak, és nyíltan nem szállhatunk le Irakban. Titokban kell besettenkednünk és aztán eltűnnünk. Hivatalosan nem tehetjük meg, amit teszünk, az egész ügy a legnagyobb mértékben szigorúan titkos. - De miért? - A fenébe is, öreg, én nem vagyok diplomata! De most már azt gyanítom, hogy az elnök azért állította meg Schwarzkopfot Bagdad előtt, hogy bebizonyítsa: nem akarjuk Irakot rneghódíta­ ni. Ha pedig nem akarunk hódítani, ha csak Kuvaitot akartuk felszabadítani, akkor a tűzszüneti vo­ naltól északra most semmi keresnivalónk Irakban. Ez legalábbis indokolná, miért nem mehetünk egyenesen északnak és repülhetjük át nyíltan a határt, Isten és ember szeme láttára. - És ez a repülés tényleg annyira fontos? - 34 -

Will még közelebb húzódott a másodpilótához, most már közvetlenül a fülébe beszélt, a hangja ideges volt és aggodalom csengett benne. - Doug, emlékszel a dögökre, amikről Abbas be­ szélt? Tegnap jött át a határon, azzal a hírrel, hogy Szaddám biológiai népirtásra készül. Abbas el­ mondta, hogy a labor, ahol dolgozott, parancsot kapott, hogy helyezzék készenlétbe az emberiség történelmének legborzalmasabb biológiai fegyverét. Valójában nemigen értettem, amit mondtak róla, de azt megértettem, hogy szörnyű hatása lehet, és mondhatom, Doug, frászt kaptam a gondo­ lattól! Abbas szerint a dolog három nap múlva érik be - nem tudom, ez mit jelent, de ezt mondta. De szerinte az is lehet, hogy már holnap elviszik a laborból. - Miféle dögökről van szó? Valami vírus? - Pontosan ez benne a rémületes, Doug. A legtöbb ilyesfajta biológiai hatóanyag közvetlen érintkezés útján terjed. Létezik olyan is, ami a levegővel, de azok nagyon sérülékenyek, rövid életű­ ek. Ez a minden vírusok legvírusabb vírusa viszont - Doug hátrakapta a fejét, felszisszent -, jó, jó, lehet, hogy túlzok, de hallgass csak végig. - Will is hátradőlt kissé. - Szóval, ez az első olyan vírus, amely a vízzel terjed. Nagyon szívós, nehezen pusztul el, ha beszárad, akkor is hatásos marad, akár­ csak a lépfene kórokozója. - Szentséges ég, Will! És ez egy emberre veszélyes vírus? - Amennyit én tudok róla, az. És rettenetes módon öl. Abbas azt mondja, akkor kis híján fel­ lázadt, amikor a múlt hónapban kipróbálták néhány szerencsétlen kuvaiti foglyon. Abbas szerint szörnyű volt. Amikor parancs jött Bagdadból, hogy a vírust be akarják vetni, Abbas besokallt és ide­ szökött hozzánk. - Ami nagy bátorságra vall, nem gondolod? - Azok után, hogy ő hozta létre? Nem, egyáltalán nem gondolom. Azt gondolom, hogy Ab­ bas nyomorult patkány, aki most menteni akarja a bőrét. De sajnos, szükségünk van rá. - Hogyan... - Doug megköszörülte a torkát, és újrakezdte. - Hogyan fogjuk... úgy értem, ak­ kor mi most géppárban Európába repülünk? - Dehogy. A kairói irányításnak nem is szabad tudnia, hogy két gépről van szó. Számukra csak a KLP Alfa 284 létezhet. Mi válaszjeladó és fények nélkül repülünk a másik gép leple alatt. Egészen El Dab'a-ig. - De fel fognak fedezni a radaron. - Nem fognak. Ez az én ötletem volt, Doug, lényegében ugyanarról van szó, amit az izraeli­ ek csináltak pár éve, amikor szétbombázták az iraki nukleáris létesítményeket. Néhány éve Kanadá­ ban magam is kipróbáltam, egy másik 141-essel. Unatkoztunk, mi is, az irányítók is, és eszembe ju­ tott, mi van, ha két ilyen nagy repülőgép szorosan egymás mellett repül, de csak egyiknek van be­ kapcsolva a válaszjeladója, mi látszana a radaron? - Csak egy gép? - Így van. A mi védelmi radarjaink, meg amilyeneket a szovjetek használnak, azok kimutat­ nák. De ami itt az egyiptomiaknak van, vagy az izraelieken kívül bárkinek a világnak ezen a részén, azzal, ha ügyesen csináljuk, senki fel nem fedez bennünket. - Ejha. Soha eszembe se jutott volna. És mi lesz, ha megérkeztünk El Dab'a fölé? Lesüllye­ dünk a tenger fölé és a vízen járunk? - Ne hülyéskedj, Doug. Egy 141-est ott is rögtön kiszúrna a radar. Nem, El Dab'a-tól lesz igazán érdekes a dolog. Ezekben a percekben egy DC-10-es tart Svájcból Bagdadba. Chartergép, a Vöröskereszt szerezte, persze mi is belesegítettünk. A pilótának fogalma sincs róla, de ő fog ben­ nünket átcsempészni Bejrút és Szíria légterén, aztán meg be Irakba. Bagdad előtt pár száz kilomé­ terrel aztán elválunk tőle, de addigra hemzsegni fog a radarzavarás, mindennel, amit a szövetsége­ sek a háború kezdete óta csak telepítettek. Doug kiegyenesedett az ülésben és elismerően nézett Willre. - És ezt az egészet te agyaltad ki? - Részben. - Két nap alatt? - Igyekeztem. - Visszaszívom amiket mondtam. Vagy olyan jó fej, mintha tartalékos lennél. Tulajdonkép­ pen úgy gondolkozol, mint azok, akik a légiforgalmi vállalatok menetrendjét tervezik. - Ez most bók akar lenni? - 35 -

- Attól függ, honnan nézed. Kérdezhetek valamit? - Na? - Én... egyáltalán nem bántam meg, hogy veled jöttem. De mi történik, ha mégis kiszúrnak bennünket? - Szörnyű navigációs baki, ezer bocs, nagyon sajnáljuk, igazán. - És ha leszállni kényszerítenek, mondjuk Szíriában vagy Jordániában, arról az istenverte Bejrútról nem is beszélve? - Nem szállunk le. Egy pillanatig némán meredtek egymásra. A 141-esnek nincs védelmi fegyverzete. Ha egy vadászgép le akarja szállítani őket, ellenállni az öngyilkossággal egyenlő. - És ha Irakban elkapnak bennünket? - Az más tészta. Ahogy átrepültük a szíriai határt, kapcsolatban leszünk az AWACS-szal. A szomszédunkban készenlétben lesznek vadászok meg mentőhelikopterek, a csavarszárnyuk vége át fog lógni a határon, a földön meg ott lesz egy rohamcsapat, hogy megvédjen. - Reptéren szállunk le? - Nem. - A sivatagban? - Ott sem. Országúton. Elég széles, és huszonnégy órával ezelőtt ledobtak melléje egy ro­ hamcsapatot, hogy biztosítsa és kivilágítsa, legalábbis valamennyire. - Hogy érted azt, hogy „valamennyire”? - Hát - mondta Will kicsit habozva -, van még valami. - Micsoda? Kezdek torkig lenni a meglepetésekkel. - Használtál már éjjel látó szemüveget? Doug hátrahőkölt, hitetlenkedő „na-ne-hülyéskedj-velem” vigyorral bámult Willre. - Nem én, soha! - Na jó. Mi ugyan kaptunk valami eligazítást hozzá... - Azt akarod mondani, hogy le fogunk szállni Irak kellős közepén egy országútra, éjjel látó szemüveggel az orrunkon? - Tartok tőle, hogy így lesz. A tervnek ezt a részét már nem tudtam részletesen kidolgozni. A lenti csapat olyan fluoreszkáló fényrudakkal rakja ki az országút peremét, amelyeket csak az éjjel látó szemüvegekkel lehet látni. Doug lassan bólintott, most már nagyon komoly volt az arca. - Sikerült, Will. - Mi sikerült? - Rám is rám hoznod a frászt.

4. FEJEZET A SZAÚD-ARÁBIA KÖZÉPSŐ RÉSZE FÖLÖTT REPÜLÖ KLP ALFA 284 FEDÉLZETÉN 1991. MÁRCIUS 6., SZERDA, 21 ÓRA 40 PERC (18 ÓRA 40 PERC GMT)

A rakodási főnök, Phil Casey műszaki őrmester a pilótafülkéből a raktérbe vezető létrának támaszkodva nem valami kényelmesen ült, és miközben egy csészéből poshadt, felmelegített kávét kortyolgatott, szeme a rakteret és a rakományt vizslatta. A tizenhét tonnás M-3 Bradley harci jármű meg a két M-113 személyszállító páncélkocsi - harckocsi-szerű járgányok, a Bradleyből fegyverek csövei meredeznek - épp hogy csak befért a Starlifter rakterébe. A rohamcsapatosok kétoldalt a ha­ talmas járművek mellé préselődtek be - Casey úgy vélte, a repülés történetében valószínűleg senki sem repült még kényelmetlenebbül. Tizennyolc szárazföldi kommandós szorongott a szabványos, vörös vászonbevonatú oldalsó csapóüléseken, a legtöbbjük azt csinálta, amit minden katona min­ denhol, ahol csak teheti, bármilyen helyzetben legyen is: aludtak. Caseyben felmerült, hogy talán meg kellene kínálni kávéval a parancsnokukat, Moyer őrnagyot, a nyársat nyelt, komor képű, tüske­ hajú gyalogostisztet, de aztán elvetette az ötletet. Annyira azért mégsem ellenszenves a pasas, vi­ gyorgott magában. A kávé még LKP-mércével mérve is pocsék volt. - 36 -

A gépparancsnok, Westerman ezredes azt ígérte, hogy a következő órában részletes eligazí­ tást tart neki meg Sandrának, és Casey ezt már türelmetlenül várta. Bármire készüljenek is, a Delta­ őrnagy már közölte vele, hogy még mielőtt a földön a gép megállna, a hátsó rakodóajtóknak már nyitva kell lenniük, és le kell engedni a járművek legurulórámpáját is addigra. De hogy milyen cél­ ból fog a gép megállni, az még mindig rejtély. A két pilóta levette a fejhallgatót, nem lehetett halla­ ni, miről tárgyalnak. Irakról lehet szó, gondolta Casey. Valamelyik elhagyott reptér talán, az éjszaka sötétjében. A gondolat, hogy lövedékek csapódhatnak a repülőgépébe, megborzongatta, de hát egy KLP tartalékos legénységgel egy C-141-esben nem történhet ilyesmi. Legalábbis remélhetőleg nem. Különben is, a háborúnak vége, győztek a szövetségesek. Az iraki férfi a létrától kicsit odébb ült egy oldalsó csapószéken, láthatóan teljesen a gondo­ lataiba mélyedt. Phil eddig még sohasem találkozott irakiakkal. Ez itt egészen kellemesnek tűnt, be­ szélni is tud, idegenes kiejtéssel, de jó angolsággal köszönte meg a csésze vizet, amit Caseytől ka­ pott. Érdekes. Caseynek művészi hajlamai voltak, ezért figyelmesen tanulmányozta az iraki arcát, meg akarta jegyezni a vonásait. Talán csinálnia kellene egy vázlatot, tollal, tintával, hogy ne felejt­ hesse el. Az iraki férfinek szögletes vonásai voltak, kiálló pofacsontja, kissé mélyen ülő, barna sze­ me, erős szemöldöke. Koromfekete haját lazán előre és oldalt fésülte. De a szemöldöke a legfeltű­ nőbb rajta. Fekete, bozontosan sűrű, mintha soha nem érte volna olló. Bajusza nem volt az irakinak, és Phil azon töprengett; ha lenne, akkor vajon inkább arabos volna-e a megjelenése. Az olajbo­ gyó-árnyalatú szaúdikhoz képest, akikkel Phil eddig találkozott, a férfi bőre világosabb volt, de le­ het, hogy csak azért, mert kevesebbet érte a nap. Phil behunyta a szemét, és ellenőrizte az emlékezetét, maga elé tudja-e képzelni az iraki ar­ cot. Főleg portrékat rajzolt, és közben a légierő tartalékosaként részidőben repült, ez megóvta attól, hogy az éhhalállal küszködő művészek számát szaporítsa. Most, a háború után erősen megnőtt az érdeklődés minden iránt, ami arab, még hasznosnak bizonyulhat, ha összehoz egy jó képet erről az iraki pasiról. - Helló, rakfőnök, hogy van? Harris ezredes megérintette a vállát, Casey felugrott. Túlságosan elmerült a gondolataiban, nem vette észre, hogy Harris lejött a létrán. - Prímán, uram. Hozhatok magának valamit? Majdhogynem kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a légkondicionálás rémes zaját. Harris le­ hajolt, egészen közel Phil fejhallgatójához. - Nem, semmit. Csak azért jöttem hátra, mert beszélni akarok a vendégünkkel. Óvatosan átnyomakodott Casey meg a hajózók táskái mellett az irakihoz, aki maga elé bá­ mult, le a padozatra. - Abbas doktor? Shakir Abbas felnézett, meglátta a hozzá lehajló Doug Harrist, aki megpróbálta túlkiabálni a fülsiketítő zajt. - Igen? - Szörnyű itt ez a lárma. Nem jönne fel velem pár percre a pilótafülkébe, hogy válthassunk néhány szót? Abbas bólintott, felkelt, és elindult Harris után a vagy másfél méteres létrán a tágas pilóta­ fülkerészbe. A létra tetején megállt, szemügyre vette az egyetlen oldalsó ülést balra a fülke fala mel­ lett, közvetlenül a bejárat előtt a navigátor munkahelyét és a jobbra, a fülke hátsó fala mellett álló három ülést. - Milyen nagy ez a helyiség - mondta, de a hangja elveszett a háttérzajban. Doug a hátsó ülé­ sek egyikéhez intette, és ő is leült melléje. A légáramlás kintről beszűrődő süvöltése miatt itt is emelt hangon kellett értekezni, de azért itt megértették egymás szavát. - Doktor úr, ez az életem legelképesztőbb estéje. Csak az utolsó pillanatban, az imént tudtam meg, miből is áll a küldetésünk, és szeretnék önnek pár kérdést feltenni. - Westerman ezredes úr említette, hogy a legénységben cserék történtek. Doug elmosolyodott, bólintott. - Két órája fogalmam sem volt róla, hogy Will egyáltalán itt van Szaúd-Arábiában. Belépek az ajtón, és egy régi jóbarátommal találom szemben magam! - Akkor hát önök régóta ismerik egymást? Doug felnevetett. - Ezer éve. Volt önnek olyan barátja, akivel együtt nevelkedtek, együtt jár­ tak iskolába, együtt hajtották a lányokat, együtt dolgoztak, és a légierőbe is együtt vonultak be? - 37 -

- Nem, nekem nem volt ilyen barátom. - Abbas fejében gyerekkori emlékképek villantak fel, kevés jó barát, sok baj - különösen abban a két évben, édesapja halála után, amikor a sivatagban kellett bújkálniuk az unokatestvéreivel. Élete legszörnyűbb két éve volt. - Hát, Will-lel meg velem ez volt a helyzet. Bár most már jó néhány éve elsodródtunk egy­ mástól. - Doug egy pillanatra maga elé meredt, felidéződött benne Will váratlan távozása a McC­ hordról - mikor is volt, tizenhét éve? A Doug esküvőjét követő napon tűnt el. De most Abbasra kell figyelnie. - Elnézést, kicsit elkalandoztam. Shakir is maga elé bámult. Most ránézett Dougra. - Hallottam, amint az egyik embere emlí­ tette, hogy ön forgalmi pilóta, de a légierőnek is aktív tagja? Doug megint nevetett. - Néha már magam sem tudom. Most nem, de öt éven át szolgáltam aktív repülőtisztként, aztán olyan állományba kerültem, amit kisegítő tartalékosoknak neveznek. Ami annyit jelent, hogy ugyanolyan bevetéseket repülök ugyanazokkal a repülőgépekkel, mint aktív koromban, de én határozom meg, mikor. Hacsak nem tör ki háború, mert akkor az egész állományt azonnal aktív szolgálatra rendelik, márpedig pontosan ez történt az ősszel, amikor az önök gazem­ ber elnöke úgy döntött, hogy lerohanja Kuvaitot. Shakir bólintott, le nem vette a szemét Dougról. - Szóval - folytatta Doug -, Will végig aktív repülőtisztként szolgált, ő soha nem volt utaspi­ lóta. Én viszont tizenöt éven át szállítgattam az utasokat keresztül-kasul az Egyesült Államok fölött, közbe-közbe meg ezeket a 141-eseket is repülgettem. Az igazság az, hogy csak nemrég kaptam az ezredesi kinevezést, és éppen végleg nyugalomba akartam vonulni, amikor ez a disznóság itt kitört, és egyszeriben egy aktív légiszállítási század parancsnoki beosztásában találtam magam, a világnak ezen a részén, ami önöknek jutott. Kicsit megrázó volt, annyit mondhatok. - Irakban is vannak tartalékosok, de azt hiszem, azoknak más a helyzetük. - Őszinte akarok lenni önnel, doktor úr: nem sokra tartom a katonaságukat, az úgynevezett vezérüket meg még annyira sem. - Megértem, ezredes úr. Sajnálom, hogy egyáltalán megemlítettem a témát - felelte Shakir. - Semmi baj. Hogy visszatérjek ahhoz, amit kérdezni szeretnék öntől, az... az arra... nem jut eszembe jobb szó, arra a dögre vonatkozik, amelyet ön kifejlesztett. Valóban olyan halálos veszélyt jelent? Abbas komoran bólintott, Doug arcát fürkészte. - Minden képzeletet felülmúlóan, ezredes úr. Doug közbe akart vetni valamit, de Abbas felemelte az ujját. - Kérem... hadd mondjak vala­ mit... arról, hogyan történt mindez. Megengedné? - Tessék. - Köszönöm. Westerman ezredes úr... túlságosan is elfoglalt volt hozzá, hogy meghallgasson. - Pár pillanatig gondterhelten nézett előre, aztán megint Dougra emelte a tekintetét. - Nincsen szük­ ség mind a két pilótára ott elöl, azokban a vezetőülésekben? - Nem, nincsen, ne aggódjék. Még legalább negyven-negyvenöt perc, mire találkozunk a légi utántöltőgéppel, addig pedig, mivel be van kapcsolva a robotpilóta, egy ember is elboldogul a géppel. Mondani akart nekem valamit, doktor úr. Hallgatom. Abbas bólintott, kissé oldalvást helyezkedett el az ülésében, hogy jobban lássa Doug arcát. - Semmi oka rá, hogy higgyen nekem, de egy pillanatig sem jutott eszembe soha, hogy a ku­ tatásaim eredményeit valaha is felhasználhatja valaki. Ahhoz túlságosan rémisztőek. Az olyan fegy­ vert, amely a saját katonáinkat és polgárainkat is halomra ölheti, nem lehet hasznosítani, az ilyen fegyver semmit nem ér. Az önök hazájában is vannak emberek - meg a szovjeteknél is -, akik egész életüket azzal töltik, hogy egyre nagyobb hatású, egyre borzalmasabb bombákat állítsanak elő. Te­ hetik, hiszen egyikük sem gondolja komolyan, hogy ezeket a fegyvereket használni fogják, mivel ez elmebaj lenne. ők bombákat eszkábálnak, ahogyan én meg azt hoztam össze, amit ön „dögök”-nek titulált, és ők is azért teszik, én is azért tettem, hogy megfélemlítsük az ellenséget, visszatartsuk at­ tól, hogy megtámadjon, illetve Szaddám esetében, hogy ne merjék meggátolni abban, amit csinálni akar, akár Kuvaitban, akár máshol. - De ön valami szörnyűséget alkotott, nem így van? Shakir megint bólintott. - Sokkal szörnyűbb holmi robbanásnál. Amit én létrehoztam, óriási területeket képes megfertőzni és szinte minden életet elpusztítani. A vizek évtizedekre fertőzöttekké válnak tőle, minden emlősállat és az ember is elpusztul, ha bármilyen kapcsolatba kerül velük. - 38 -

Kis szünetet tartott, tanulmányozta Doug arcát, aztán folytatta. - Véletlen baleset volt. Egy sor génmanipulációs beavatkozást végeztem egy igen alkalmasnak ígérkező, csak enyhén fertőző vírustörzsön, ibolyántúli sugarakkal bombáztam, hogy mutációkat kapjak. Az így előállított mutáci­ ókat mindig módszeresen vizsgálni szoktuk, próbáknak vetjük alá. Amikor azonban ezt a mutációt beoltottuk nekik, az összes kísérleti állat két órán belül halott volt. Minél tovább vizsgáltuk, annál hihetetlenebb mértékben bizonyult gyilkosnak, és annál ellenállóbb lett. Aztán rájöttem, vízben is megél. Bármilyen közönséges vízben! És mivel általában valamilyen hagyományos baktériumban bújik meg, csaknem forrásban levő folyadékban sem pusztul el, megfagyhat, kiszáradhat, végtelen ideig lehet „alvó” állapotban, képes regenerálódni és gyilkolni. Ami még fontosabb: rettenetesen fertőző, és nagyon gyorsan öl. Minél tovább vizsgáltam, annál idegesebb lettem. Alapjában véve én az önök nukleáris fegyvereinek megfelelőjét akartam létrehozni, egy biokémiai neutronbombát. Az eredmény azonban a legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. - Shakir mélyet lélegzett, mégsem volt olyan könnyű túlkiabálni a háttérzajt. A fedélzeti mérnök félrehúzta fejhallgatóját, és hátrafordult Doughoz. - Uram, W. ezredes érdeklődik, hogy mikor jön vissza a jobb ülésbe. Doug gondolatai máshol járták. - Hogy micsoda? - Semmi baj, uram, csak Westerman ezredes szólt, hogy ő nem víztorony, ő mondja így, nem én, és hogy jobb szeretné, ha valaki átvenné a repülőgépvezetést, amíg visszajön. Doug elnevette magát. - Mondja meg neki, kénytelen lesz visszatartani a legközelebbi pihe­ nőig. - Igenis, uram. - Folytassa, doktor úr. - Szóval, tisztán tudományos kutatómunkáról volt szó. Aminek semmi köze a való élethez. Legalábbis én hülye így gondoltam. - Így vélte Nobel doktor is, amikor a dinamitot összehozta. Shakir bólintott. - Meg kell mondanom Szaddám embereinek ott Bagdadban, hogy ezt az izét soha, soha nem szabad bevetniük. Fenyegetőzni vele, azt lehet, de soha senki nem gondolhatja komolyan, hogy valóban felhasználja. Tudja, Szaddám 1989-ben odaparancsolt bennünket a labora­ tóriumba azzal, hogy addig kell ottmaradnunk, amíg át nem adjuk neki a fegyvert, amit követel tő­ lünk. Emlékszik az izraeliek támadására a nukleáris létesítményünk ellen? Akkor határozta el Szad­ dám, hogy kifejlesztet egy olyan borzalmas fegyvert, amelyhez az izraeliek nem férhetnek hozzá. A nukleáris bombáknak beindítóberendezésük van, meg egyéb árulkodó segédberendezéseik. Egy bio­ lógiai fegyverhez viszont nem kell más, csak pár tucat tudós, akik napi tizenhat órát dolgoznak egy sötét lyukban, olyan emberek, akiket az állam képeztetett ki, jó életet biztosított nekik meg a család­ juknak, és akik tisztában vannak vele, hogy mindez csak addig tart, amíg engedelmesen kutatják, amit várnak tőlük. Vagyis olyanok, mint én is. Doug megint előre fordult, a fedélzeti mérnökhöz. - Azt hiszem, már eleget szenvedett a pi­ lóta. Mondja meg neki, két perc múlva ott vagyok. - Értettem. - A mérnök megnyomta az egymásközti adógombját, Shakir pedig folytatta. Amint a BBC hírül adta, hogy a földi háborúnak vége, a hadseregünket szétverték, mindent előké­ szítettünk ahhoz, hogy elégessük a vírust a laborral együtt. De aztán jött a parancs, hogy helyezzük a vírust tartályokba, és juttassuk ki a frontra. Miféle frontra, kérdeztem. Kuss, volt a válasz. - Akkor ön nem is tudja, hol akarja bevetni... Shakir a vállát vonogatta, tenyerét tehetetlen mozdulattal fordította felfelé. - Talán a kurdok ellen. Gyűlöli őket, ahogyan Hitler a zsidókat gyűlölte, vagy még annál is jobban. Gyűlöli a zsidó­ kat is, különösen az izraelieket, de őket hogyan érhetné el ezzel a fegyverrel? Én azonban azt gyaní­ tom, délre szánja. - Szaúd-Arábiának? - Meg Kuvaitnak meg az Egyesült Államoknak még Angliának, ha teheti. Ha a vírus fel­ ügyelete kicsúszik a kezünkből, ki tudhatja, hová kerül? - Mennyire hatásos? - A biológia szaknyelvében nem szoktak egy vírust hatalmas erejűnek nevezni, de azt tudja, uram, hogy a húsmérgezést okozó baktérium mennyire veszélyes az emberi életre? - Igen, erről hallottam. Egy teáskanálnyival ezer embert lehetne megölni. - 39 -

- Igen, körülbelül annyit. Nos, ez a vírus még sokkal veszélyesebb, mert ha élő szervezetbe kerül, őrületesen gyorsan szaporodik. - Létezhet valamilyen ellenszere? - Nem lesz rá idő. Addigra már ezreket, de lehet, hogy tízezreket fog elpusztítani. Segíthet-e a vesztegzár? Talán, de ez a vírus nem olyan, mint a HIV. Rettenetesen agresszív, nagyon fertőző, és mivel elképzelhetetlen sebességgel kényszeríti a saját sejtjeinket arra, hogy halálos mérgeket ter­ meljenek, rosszabb a pestisnél. Egyetlen népcsoportnak sem volt eddig alkalma antitesteket termel­ ni ellene, most pedig nem lesz elegendő ideje az immunrendszerünknek arra, hogy kifejlesszen ilye­ neket. Ezzel a vírussal szemben az egész emberiség tehetetlen. Shakir Abbas előrehajolt, mélyen Doug szemébe nézett. - Ezredes úr, Szaddám megint átvágta az önök elnökét. Elérte, hogy mindenki nukleáris fegyverek meg bombakészítéshez elegendő plutónium után kurkásszon - ilyen jellegű, feltételezhető létesítményeket kutattak fel és bombáztak -, miközben az ítéletnapot elszabadító fegyver mélyen a sivatag homokja alatt rejtőzött, az én laboromban. - Az öné volt az egyetlen laboratórium? Shakir határozottan megrázta a fejét. - Nem, dehogy. Van még egy csomó. Hogy máshol mire mentek, azt nem tudom, de az én laborom csak egy volt a sok közül. Doug nehezen lélegzett, kissé hátramozdult az ülésen. - Észvesztő belegondolni, mi történ­ het, ha ez a vírus terroristák kezére jut. - Kadaffi meg akarta szerezni, próbálkozott a PFSz is, de még Szaddám sem volt olyan őrült, hogy a kérésüket egyáltalán figyelembe vegye. Persze, hogy most mi lesz, azt nem tudom... - Ha bejutunk a laborba, képes az összes vírust megsemmisíteni? Shakir lassan bólintott. - Ha még ott van mind. Pontosan tudom a módját, és a laborban min­ den szükséges eszköz megvan hozzá. Lenézett maga elé, a gondolatai szélsebesen száguldottak. És ha mégsincs már ott az összes, hogyan tudom megértetni ezzel az emberrel, milyen szörnyű következményekre kell akkor számítani? De gyorsan vissza is kapta a tekintetét Dougra. - Ott kell lennie az összes tenyészetnek - mondta megjátszott meggyőződéssel. - Ha azok a tenyészetek megsemmisülnek, megsemmisül a vírus is. Erre nincsenek képletek, nem úgy, mint a vegyi fegyverek esetében. Még én magam sem volnék képes rá, hogy újra előállítsam. Teljesen vá­ ratlan, véletlenszerű mutáció volt. - De ön biztos benne, hogy mind ott van még a laborjában? Abbas elnyomta a tudatának mélyén felharsanó elkeseredett tiltakozást. - Utasításba adtam, hogy egyetlen tartályt sem vihetnek el március nyolcadika előtt, mert akkor a tartalmuk használha­ tatlan lesz. Ami ugyan nem igaz, de mivel én mondtam, feltehetően elhitték. - De miért? Miért adnának hitelt egy árulónak? - Ők nem tudják, hogy áruló lettem. Elnézést, nekem is borzasztó volt... szóval megtudtam, hogy az egyik szomszédos faluban éppen eltemettek valakit. Eljöttem a laborból, kiástam a holttes­ tet, a sírt gondosan visszatemettem. Aztán a kocsimmal elmentem a félútig Bagdad felé, ott a tete­ met a kormány mögé ültettem, és a kocsi egy vízmosásba zuhant. Mivel már előbb mindent lelo­ csoltam benne benzinnel, a kocsi a felismerhetetlenségig összeégett. A személyazonosságomra utaló pár iratot mellédobtam. Napjainkban nincs idő boncolásokkal bajlódni, minden bizonnyal azt hi­ szik, hogy meghaltam. Meg kellett tennem. Nagyon, nagyon sok ember életébe kerül, ha nem sike­ rül ezt a dolgot megállítanunk. - Doktor úr, ha a vírus mégis kikerülne a laborból, hogyan terjeszthetik el? Shakir lassan, rosszkedvűen ingatta a fejét. - A vírus vizes oldatát szétfecskendezik egy fel­ hőben, és ha esni kezd, a felhőből halál hullik. Mint akit kígyó mart meg, Doug úgy hőkölt hátra. - Egy felhőből? Azt mondja, a felhőt, az esőt lehet vele megfertőzni? - Akkor most már érti, miről van szó. Ha kikerül a laborból, az esők kiirthatják egész Iránt, vagy bármilyen területet, amelyet Szaddám meg akar fertőzni. Dougnak elakadt a lélegzete, hátraroskadt az ülésben. Ha egy repülőgép akármilyen maga­ san áthalad egy ilyen felhőn, a légnyomás-szabályozó és szellőző berendezései egy pillanat alatt be­ szippantják a fertőzött levegőt, onnan pedig a gépen tartózkodók tüdejébe kerül. - 40 -

- Doktor úr, milyen soká... mennyi ideig tart, amíg egy ilyen felhő feloszlik, pontosabban meddig maradhat, hogy is mondjam, fertőző? - Elképzelhető, hogy a vízpára megkerüli az egész Földet. Nem tudom, milyen messzire jut­ hat el, és fohászkodom Allahhoz, hogy ne is tudja meg senki soha. DZSIDDÁTÓL ÉSZAKNYUGATRA A VÖRÖS-TENGER FÖLÖTT, A CHARLIE LÉGI UTÁNTÖLTŐPONTON 1991. MÁRCIUS 6., 22 ÓRA 20 PERC (19 ÓRA 20 PERC GMT)

Az Exxon 92, egy KC-10-es légi utántöltő repülőgép - a Douglas DC-10-esnek a légierő­ ben rendszeresített változata - pilótája már a negyedik kört kezdte meg a versenypálya formájú vá­ rakozási légtér-pályán, amikor végre sikerült rádiókapcsolatot teremteniük a KLP Alfa 284-essel. Mindkét gép rádiósai ráálltak a megfelelő csatornákra, és feszülten figyelték a Tacant, a navigációs rádiót, amelyen pontosan látták egymáshoz képesti helyzetüket. Az Exxon 92 eddig északi irányba tartott, és a jobb szárnyától vagy tizenöt méternyire, szo­ ros kötelékben repült vele a kísérő 141es. Most az Exxon 92 megkezdte a beállást a tankoláshoz száznyolcvan fokos bal fordulóval megint déli irányra állt rá.

A KLP Alfa 284-es pilótafülkéjében Sandra Murray őrmester igazított a fejhallgatóján, meghúzta a hashevederét a közvetlenül a központi pult mögött, a kapitány és a másodpilóta ülése között elhelyezett, szűk és kényelmetlen csapóülésen. - Fiúk, hallanak engem? - Ötös, tisztán - Doug kihasználta az alkalmat, hogy elismerő pillantást vessen hátra a lányra. Sandra még nem tudta, de a századtól már elment a felterjesztés kitüntetésre. Sandra Murray a há­ ború kezdetén megmentett egy nagyon fontos repülést Törökországba, mivel egyedül felfedezett és kijavított egy hajtóműhibát. Doug, a századparancsnok, örömmel írta alá a felterjesztést. - Mennyire jöttünk ki a parttól? Will is hátranézett Sandrára, mosolygott. - Most már vagy ötven kilométernyire. Látja azt a fehér fényt ott, tíz órában? - Kimutatott balra, ahol az éj mélyfekete bársonyának hátterén hunyorgó fény csillant. - Látom. - Az a töltőgép. Éppen fordul, hétezerötszázon veszi ki egyenesbe, mi pedig hétezerkétszáz­ ötvenen vagyunk. Mögéje repülünk, engedélyt kérünk aláemelkedni, rákapcsoljuk a csövet, pár kö­ rön át rajta maradunk, ezalatt megkapjuk az üzemanyagot, és már itt sem vagyunk. Gondolom, olyan tizenöt percig tart. - Megint a lányra nézett. - Tudja, hogy néz ki egy várakozási légtérpálya? Sandra magától értetődő mozdulattal bólintott, Doug felkapta az egymásköztit. - Sandra szakszolgálati engedélyes magánpilóta, Will, és vagy százszor ült már itt a csapóülésen. Will bocsánatkérő kifejezéssel az arcán fordult hátra. - Ne haragudjon, nem tudtam... - Semmi gond, uram - vágta rá Sandra sietve. - Ami azt illeti, a műszervizsgám még nincs meg, ezért minden felvilágosítás jól jön. Az Exxon 92 pilótája - helyzetlámpák és villogó fények impozáns csillagképe - végre befe­ jezte a fordulót. A szoros kötelékben a jobb szárnyához tapadó 141-est nem lehetett felfedezni. Be­ fejezték az összekapcsolódás előtti ellenőrző listát, Will megnyomta az adógombot. - KLP Alfa ket­ tő-nyolcas-négyes összekapcsolódás előtti helyzetbe emelkedik. - Értettem, KLP. Engedélyezem az emelkedést. Will marka ráfeszült a kormányra, szeme a töltőgép hasára tapadt, előretolta a gázkarokat, és közelebb vitte a 141-est a KC-10-eshez. Az idő döntő tényező. Mivel a Balair a tervezettnél koráb­ ban jön, Willéknek a gazdaságosnál nagyobb sebességgel, csaknem 0,8 Machhal - a hangsebesség nyolcvan százalékával - kellett ide repülniük, de így sem volt, csak kevesebb, mint húsz perc idejük a tankolásra, márpedig ez akkor is éppencsak, hogy elég, ha minden rendben megy. Will hirtelen túl melegnek érezte a fülkét. - Mérnök, itt a kapitány. Lehűtene bennünket egy kicsit? Egy perc, amúgy is megizzaszt a munka. - 41 -

- Értettem, uram - felelte Backus, felnyúlt, és hidegebbre állította a fülkefűtés kapcsolókar­ ját. Will egyenletesen emelkedett a Starlifterrel, előre, a töltőgép forgó vörös villanásai és irányfé­ nyei felé, a KC-10-es egyre inkább betöltötte a fölső szélvédőablakot. - Mi a véleményed, Doug? Jók vagyunk már a kapcsolódás előtti helyzetre? A másodpilóta megjátszott meglepetéssel fordult Will felé. - Engem kérdezel? Én vagy hat hónapja csináltam ilyet utoljára. Kiestem a gyakorlatból. Will pillanatnyi habozás után vigyorogva vágta rá: - Mint ahogy én is. - Micsoda? - Doug tettetett rémülettel kapta megint balra a fejét. - Szent ég, Westerman, itt állunk az éjszaka közepén, harminc tonna keró kellene ebből a repülő benzinkútból itt előttünk, te meg azt mondod, elfelejtetted, hogyan kell a levegőben tankolni? - Nem azt mondtam, hogy elfelejtettem. Csak azt, hogy kijöttem a gyakorlatból. És ne du­ málj ilyeneket, frászt kap a legénység. - Gondolod? - Doug kis időre elnémult, aztán újra megnyomta az adógombot. - Legénység, itt a másodpilóta. Frászt kaptak? Backus őrmester azonnal rávágta: - Igen, uram. A mérnököt kitörte a frász. Újabb kattanás: - A rakodási főnököt is. Sandra épp nyúlt az egymásköztije után, de Will közbeszólt. - Jó, jó! - Helytelenítőleg rázta a fejét, le nem vette a szemét a töltőgép hasáról. - Szóval, két hónapja csináltam utoljára, emberek. Senki se izguljon, összehozom. - Te mondád - felelte Doug. A csalókán stabilnak ható, sugárhajtású Douglas-óriásgép pontosan felettük függött az égen, mintha álltak volna, pedig az egymástól alig harminc méterre repülő háromszáz tonnás, háromhajtó­ műves töltőgép meg a százhuszonöt tonnás, négyhajtóműves szállítórepülőgép nagy nehezen össze­ hangolt sebessége négyszáznyolcvan kilométer volt óránként. Amikor túl voltak a csőcsatlakoztatás előtti ellenőrző listán, az összekapcsolás-kezelő, a „kapocs” engedélyezte a végső emelkedést az összekapcsolódás előtti helyzetből kapcsolódási hely­ zetbe. Will kissé előretolta a gázkarokat és hajszálnyit hátraengedte a kormányt, a KC-10-es egyre közelebb úszott, a hatalmas töltőrúd - rajta a két kis uszonnyal, ezekkel vezérelte a rudat a „kapocs” - már kinyúlt töltőhelyzetbe, apró fehér lámpa mutatta, hol a vége. Tompa dübörgés jelezte, hogy a mérnök kinyitotta a pilótafülke hátsó részének tetején az üzemanyag-befogadó csőcsonkot, azon is kis lámpák égtek, hogy a „kapocs” helyesbíthesse a töltő­ rúd helyzetét, és ha a rúd meg a csőcsonk összekapcsolódtak, biztosítsa a kapcsolódást. A kormány most aprókat mozdult, előre-hátra, jobbra-balra, ugyanilyen parányit jártak a gázkarok is, ahogyan Will próbálta megtartani a nem igazán fürge 141-est. A hatalmas KC-10-es törzsvége erősen megkavarta a levegőt a Lockheed szállítógép T-vezérsíkja körül. Végre eltűnt a szemük elől a töltőrúd, a töltőgép hasán levő helyzetlámpák mutatták, hogy Willnek sikerült felér­ nie a töltőgép farka alá, és pár másodperc múlva tompa, puffanó hang hallatszott: a rúd és a cső­ csonk összekapcsolódott. Egyszerre sokkal tisztábban és érősebben hallották a fejhallgatójukban a „kapocs” hangját, mert az összekapcsolódással ő is rákapcsolódott a 141-es egymásköztijére. - Kész, uram. Megy az üzemanyag. Backus is bemondta, hogy: - Kész -, kattantotta a szükséges kapcsolókat, és elégedetten fi­ gyelte, hogyan mozdulnak a nyomásmérők mutatói az üzemanyag-műszerek vezérlőpultján. - Nyo­ más rendben, üzemanyag jön - jelentette. A „kapocs” egyetlen apró kézmozdulatára percenként 2,75 tonna JP-4 sugárhajtómű-üzem­ anyag folyt át a KC-10-esből a 141esbe; a mérnök a megfelelő üzemanyagtartályokba terelte. Will küszködött, hogy biztonságosan megtartsa a C-141-est a töltőgép alatt-mögött. Ha túlságosan közel kerülnek a KC-10-eshez, a „kapocs” azonnal leállítja a töltést, amíg a pilóta ismét megfelelő hely­ zetbe hozza a töltendő repülőgépet. Doug, akinek jobb keze szintén a kormányon volt, könnyedén fogta, és egy pillanatra elkap­ ta a szemét a töltőgépről, lenézett, mert nem tetszett neki, amit a kormányon érzett. Will mozdulatai kissé kapkodókká váltak, túlkorrigált. Tényleg küzd, gondolta Doug. - Tíz tonna átment - hallották a „kapocs” hangját a fejhallgatóban -, közvetlenül utána meg­ szólalt a KC-10-es pilótája: - Harminc másodperc múlva kezdem a fordulót. - 42 -

A kormány egyre idegesebben mocorgott, a gázkarok mozgása is mind kapkodóbbá vált. Ah­ hoz képest, hogy az éjszaka csendes, a levegő örvényléstől mentes volt, a 141-es repülése, helyzete a KC-10-eshez képest kezdett mindinkább ingataggá válni. Ahogyan a kormány ficánkolása erősö­ dött, és nyilvánvaló volt, hogy Will nehezen boldogul, Doug - biztos, ami biztos - szorosabban mar­ kolta meg a kormányt. - Kezdem a fordulót. A KC-10-es pilóta, aki az ilyenkor szokásos gyakorlatnak megfelelően, robotpilótával repült, megkezdte a nagy ívű, száznyolcvan fokos bal fordulót, hogy visszaálljon az északi irányra. A csil­ lagos égbolt meg balra Dzsidda fényei elhomályosultak, a halovány ezüst fényű hold lassan húzott át balról jobbra a látómezejükben. Kicsit fel, kicsit le és oldalra, túlságosan balra dőlt, túlkorrigálta jobbra, a gép túl gyorsan adja le az orrát, vissza a kormányt, felvenni, kis bal oldalkormány, hogy helyrecsússzanak - Will elkeseredetten küzdött a kormányokkal, igyekezett a gépet a töltéshez szük­ séges szoros, szokatlan kötelékben tartani, hogy a 141-es megfelelő helyzetben maradjon a KC-10es alatt-mögött. De képtelen volt megtartani, és Doug világosan látta, érezte, mi történik. Egy pillanatra úgy tűnt, Will összeszedi magát, megnyugszik. Csillapodtak a kormánykitéré­ sek. De pontosan ekkor Will megint túlkorrigált, kicsúsztak balra, és Will ellentétes kormánymoz­ dulattal reagált rá. A C-141-es orra felemelkedett, a szélvédőt egyből fenyegetően betöltötte a KC10-es. - Szétkapcsoltam! - hangzott fel a „kapocs” hangja, miközben Will nagyot nyomott a kormá­ nyon, és a 141-es levágta az orrát. Will hagyta, hogy vagy harminc métert süllyedjenek, csak akkor vette fel - Doug keze változatlanul rajta volt a kormányon, de nem nyúlt bele. - Jézusom! - Will megnyomta az adógombot. - Sajnálom, Exxon, maradok összekapcsolás előtti helyzetben, amíg befejezi a fordulót. - Itt a „kapocs”, uram. Ez meleg volt, épp hogy csak ki tudtam még rántani. - Értem. Sajnálom. - Remélhetőleg nem csinálunk egyszarvút magukból - tette hozzá a „kapocs”. Nem éppen a legjobb pillanat humorizálni, gondolta Doug. Nem valami vidám dolog elképzelni, amint a C-141es a töltőrúd beleszakadt darabjával kényszerleszáll valamilyen repülőtéren. Will homlokán veríték gyöngyözött. Jól tudta, nincs idő ilyen hibákra. - Mennyit kaptunk? - kérdezte a mérnöktől. - Csak tíz tonnát, uram. Még húszra van szükségünk. - Az időveszteség mind jobban veszé­ lyezteti, hogy idejében odaérjenek a találkára a Balair DC 10-esével. Will mélyet lélegzett, koncent­ rálni próbált. A két hatalmas szerkezet már megint csak tizenöt méternyire egymástól repült az éjszakai égen, Will közelebb araszolt a töltőgéphez, elkeseredetten igyekezett a kormánymozdulatait kordá­ ban tartani, finoman reagálni. A töltőrúd megint feltűnt a pilótafülke fölött, aztán ismét eltűnt a sze­ mük elől, puffanva a helyére került, összekapcsolódott, a „kapocs” jelentette, hogy folyik az üzem­ anyag. És megint meg kellett tartani a repülőgépet, újra kezdődtek az ideges kormánymozdulatok. Túlságosan feljövünk, jobbra csúszunk, vissza, balra, le, ne annyit, vissza jobbra, JOBBRA, le, finoman... még egy kicsit... sok... AZ ISTENIT! - Szétkapcsoltam! - újra a „kapocs” hangja, bár most nem olyan ijedt. Látta, hogyan táncol a 141-es, erre a második szétkapcsolásra már felkészült. Megint összekapcsolás előtti helyzetben stabilizálták a repülőgépet, közben Doug Will arcát vizsgálgatta, aztán megnyomta az egymásközti adógombját. - Mondd, öreg, mennyit aludtál te az éjjel? - Semmi bajom. - Tudom, hogy semmi bajod, de mennyit aludtál? Will értetlenül nézett rá. - Aludtam múlt éjjel. Miért? - Hadd próbáljam meg én, Will. Lesír rólad a fáradtság, én kipihentebb vagyok. Will Westerman igen dühös lett, átnézett a jobb ülésben ülő Dougra, goromba válasz volt a nyelvén. Kösz, boldogul ő maga is, gondolta haragosan. De aztán mégis uralkodott magán. - Megpróbálom még egyszer. - 43 -

- Will... - Doug átható pillantással nézett rá. - Kifutottunk az időből. Will Westerman látta Doug arcán az őszinte aggodalmat, és rádöbbent, hogy a másodpilótá­ nak igaza van. Ez nem holmi vetélkedő, itt nem az a kérdés, ki bírja jobban idegekkel, Westerman!, hallotta a saját hangját a fejében. - Oké, Doug. Átadtam. - Érezte, hogy a kormány mozdul, a másodpilóta jelzi, hogy átvette a repülőgép vezetését. - Csak kölcsönadtad egy kicsit - felelte Doug. - Ha elgörbítem, te felelsz érte. - Vigyorogni próbált Willre, aki meg igyekezett ezért hálásnak látszani. Megint ott voltak a töltőgép alatt-mögött. Most már nagyon szorított az idő. Will pontosan tudta, hogy a Balair valamivel több mint két óra húsz perc múlva megérkezik az egyiptomi partvi­ déken El Dab'a-tól északra levő légifolyosó-kereszteződési pontra, és hogy nekik, az egy radarjel ta­ karásában repülő két 141-esnek két óra kell ahhoz, hogy ők is odaérjenek. Vagy percre pontosan odaérnek, vagy az egész küldetést le kell állítani és másnap újrakezdeni - ha nem lesz addigra már késő. Ráadásul a DC-10-esre vonatkozó legfrissebb tájékoztatást a töltőgép közvetítésével, az összekapcsolt töltővezetéken át, az egymásköztin kell megkapniuk, mivel ezek a hírek a rádión nem közölhetők. Ha az üzemanyag már elég volna is, emiatt akkor is még egyszer össze kell kapcsolód­ niuk. Doug megint helyzetbe hozta a repülőgépet, meglepően gyorsan elevenedtek fel benne a légi utántöltéssel kapcsolatos emlékek. Világéletében jól ment neki a kötelékrepülés. Növendékkoruk­ ban műszerrepülésben Will volt a menő, a látás melletti repülésben kötelékezésben, műrepülésben viszont Doug volt jobb. Az egész növendéktársaság nagyon meglepődött, amikor aztán az „aranyke­ zű” Doug egy C-141-es szállítógépre, Will pedig, „a vakrepülés mestere”, egy F-4-es Phantomra ka­ pott beosztást, ami pedig a kötelékrepülés rajongóinak jelentette álmaik netovábbját. A töltőrúd megint feltűnt fölöttük, meghallották a biztonságos összekapcsolódás puffanását és a „kapocs” hangját, amint megerősítette a kapcsolat létrejöttét. Doug keze apró mozdulatokkal járt ide-oda, igyekezett még finomabban bánni a gázkarokkal meg a kormánnyal, de most a 141-es legalább stabilan megmaradt a töltőhelyzetben. A bal ülésben figyelő Will fejében kergették egymást a gondolatok. Ha megmaradnak az utántöltésre előírt pályán, és a pálya északi végén újra délnek fordulnak, az nagy időveszteség. Már így is túlságosan lekerültek délre. Ha itthagyják a töltőpályát, és a töltésből még hátralevő hét perc alatt északi irányban repülnek, akkor is befejezik a töltést, még mielőtt elérnék az Egyiptomot és Szaúd-Arábiát összekötő forgalmasabb légifolyosókat. Doug dolgát is megkönnyítené. - Exxon, KLP. Még ne forduljon. Repüljön tovább egyenesen, amíg be nem fejeztük a töl­ tést. Ne törődjön vele, hogy elhagyjuk a töltőpályát. - Hát... oké, KLP. - Tizenöt tonna - a „kapocs” hangja, bemondja, hogy mennyi ömlött át. - KLP, itt az Exxon 92 pilótafülkéje az egymásköztin. Megjött a célgéppel kapcsolatos műholdas helyzetmegállapítás, mondhatom? - Mondja, Exxon. - Oké, az Alfa pont elérésének tervezett időpontja Zulu kettő-egyes-egyes-nyolcas, a Brávó ponté pedig Zulu kettő-egyes-négyes-négyes. A játszótárs adása az adott időpontokban az egyeskettes-hármas-egész-kettes frekvencián hallható. Olaszország nyugati partvidékétől nyugatra a ját­ szótárs harminc perccel a tervezett idő előtt járt, tízezerhatszáz méteren. „Zulu” a nemzetközi repülőnyelvben a greenwichi időt jelenti. - Értettem. Kösz. - Sandra már türelmetlenül várta ezt a tájékoztatást. Miközben Doug fe­ szült figyelemmel tartotta a 141-est a „szoptatáson”, és az üzemanyag utolsó tonnái ömlöttek át, Sandra a Willtől egy órája kapott kis táblázatot tanulmányozta, az ujjával követte a számoszlopokat. Will hátrafordult, figyelte, mit csinál. A „Játszótárs” a Balair DC-10-esének a fedőneve. Will fellé­ legzett, amikor meghallotta, hogy a Balair kapitánya betartja a cége utasítását, láthatóan visszafo­ gott sebességgel, csak 0,78 Machhal repül. A tájékoztatás műholdközvetítéssel érkezett a KC-10nek, az USA-hírszerzés küldte, akik Olaszországban a római repülésirányítás segítségével követték a Balair repülését. A Balairnek a tervek alapján greenwichi idő szerint 21 óra 18 perckor kellett a görög légtérben levő, Kréta szigete fölötti Paleochora helyzetponton lennie, a Tansa légifolyosó-ke­ reszteződésben pedig 21 óra 44-kor. A Tansa-pont olyan navigációs helyzetmeghatározó segédpont, - 44 -

amely csak repülőtérképeken szerepel, Kréta és az egyiptomi partvidék között félúton - a kairói és az athéni repülésirányítási körzet elméleti határvonalán. Sandra felkapta az egymásköztit. - Pilóta, a csapóülés. Úgy számítom, ha öt perc múlva vég­ zünk, még épp elérjük a tansai randevút. A „kapocs” hangja szólt közbe. - Átment a harminc, KLP. A pilótafülkében visszhangosan dörrent a 141-es csőcsonkjából kihúzódó töltőrúd. Sandra átkapcsolt a KC-10-es „kapocs” frekvenciájára, várta, hogy a fiatal férfihang újra megszólaljon. - Oké, KLP, elváltunk. Sandra megnyomta az adógombot. A kellemes női hang érzékien dorombolta bele a „kapocs” fülhallgatójába: - Pá, pá, Exxon, remélem, neked is jó volt?! Doug hátrakapta a fejét, rosszalló pillantást akart vetni Sandrára, de széles vigyora megha­ zudtolta. - Sandra! A lány visszakapcsolta a rádiót, ártatlan képpel nézett Dougra. - Igen, uram? - Ki tudja, mióta szolgál már itt kint ez a szegény fiú - mondta Doug. - Ez kegyetlenség volt! Will mondani akart valamit, de aztán elharapta. Doug tizenöt métert süllyedt a 141-essel, a KC-10-es pilótája elbúcsúzott tőlük, emelkedni kezdett, irányfényei gyorsan halványultak, aztán eltűntek. Will a másik C-141-esre mutatott és megnyomta az egymásközti gombját, miközben Doug szeme már a másik gépre tapadt. - Húzódjunk a barátunk alá, valamiféle szorosabb kötelék előtti helyzetbe, másodpilóta. - Igenis, kapitány úr, ahogy parancsolja, uram. És lenyelem a békát is - válaszolta előre me­ redve Doug. Will lenyomta az adógombot, de láthatóan értetlenül tétovázott, mielőtt megszólalt volna. Hogy micsoda? Doug kuncogott. - Majd később elmondom. A légiforgalom fiatal másodpilótái szokták mon­ dani a kapitánynak. - Minden tartalékos ilyen? - kérdezte Will. - Milyen? - kérdezte vissza Doug, és igyekezett ugyanolyan ártatlan képet vágni, mint az imént Sandra. Hívnunk kell a másik 141-est a biztosított rádión, emlékeztette magát Will. Már kellett is volna ellenőriznie, működik-e az a rádió, de amilyen zűrös körülmények között hagyták el a Sandy 101-et, megfeledkeztek róla. Márpedig a lehallgatás ellen biztosított, frekvenciaváltó rádiózás lét­ fontosságú a küldetés számára, most itt különösen, gondolta. A másik C-141-est, amely alig har­ minc méternyire, kötelékben repül velük, erre a célra speciális URH-rádiókkal látták el. Ha minden a tervek szerint megy, a másik gép legénységének már rá kellett állnia erre a frekvenciára, és várnia kell, hogy a KLP 284 megkezdje az adást ezen a módon, amellyel a két repülőgép a minden lehall­ gatási lehetőséget kizárva beszélhessen egymással. Will a műszerfal bal oldalára nézett, a különleges rádió kezelőlapjára - és megdermedt. A legtöbb C-141-esbe már beépítették a készüléket. De ebbe nem. A műszerfal bal oldalán üres volt a hely, ahol a készülék kezelőlapjának kellett volna lennie. Szóval nem tudnak a másik géppel biztonságosan beszélni. Will teljesen letört. Ezt is elszúrtam! Ellenőriznem kellett volna a rádiót, indulás előtt! Kinézett a szélvédő ablakon, a másik 141-es ott repült közvetlenül előttük, és nyilván ők is tisztában voltak vele, hogy ez az északnak repülés 0,74 Machhal most csak idővesztegetés. Nyilván Will utasításait várják a biztosított rádión! Amely nélkül lehetetlen összehangolni a válaszjeladócserét, megadni az irányt, amelyre fordulniuk kell, a sebességet, hívni a kairói repülésirányítást, kö­ zölni a tervet, hogy két óra múlva a Tansa-pontnál kell lenniük. Most már valóban kifutnak az idő­ ből. Már így is a lehető legnagyobb sebességükkel kell száguldaniuk El Dab'a felé, ha el akarják érni a játszótársat, és most hogy a fenébe tudassa mindezt a másik géppel anélkül, hogy ország-vi­ lág tudomást szerezzen róla odalent? Próbálta elhessegetni a kétségbeesett gondolatokat, arra összpontosítani, mit is tehetne. Hát­ ha az előttük repülő 141-esen be van kapcsolva a KLP-sek által „tizes gomb”-nak hívott, levegő-le­ - 45 -

vegő kapcsolatot lehetővé tevő URH-frekvencia. Nem biztosított, mindenki hallhatja, de ha ügyesen fogalmaz, csak az érti majd, aki úgyis tudja, mire kell számítania. Lenyúlt az egyes számú rádiókészülékhez, beállította az előreprogramozott 10-es frekvenci­ át, aztán 1-es állásba kattintotta a mikrofonja kapcsolóját, és megnyomta az adógombot a kormá­ nyon. Virágnyelven! - Hallasz a tízesen, haver? Semmi válasz. A másik 141-es most már szinte betöltötte a szélvédőablakot. Will megkísé­ relte újra, most a kettes URH-készüléken, aztán az alacsonyabb hullámhosszú URH-rádiókon is, amelyeket a töltőgéppel használtak. Semmi. Nincs válasz. Kapcsolatba kell kerülniük valahogyan, mégpedig gyorsan. Doug kérdő tekintettel nézett át Willre. - Hívod őket? - Ha tudnám. A frekvenciaváltogatón várják a hívásunkat, de van egy bibi: ezen a gépen olyan nincs. Most jöttem rá. - Hűha. A másik gépen volt? Azon, amelyik a kiinduló támaszponton gajra ment? - Azon volt - felelte Will. - És akkor most mit csinálunk? - Doug tartotta a repülőgép helyzetét, tizenöt méterrel az északnak tartó, utasításokra váró másik 141-es mögött-alatt. - Húzódj balra melléje, Doug, biztonságos távolságban, de úgy, hogy lásson bennünket. - Oké, de akkor jobb, ha felkapcsolom a fényeket. Doug felnyúlt és sorban felkattintotta a belépőél-világítást, a helyzetlámpákat, és a forgó vil­ logót, közben átcsúsztatta balra a repülőgépet és oldalról közelített a másik Starlifterhez. - Mérnök, a pilóta. Van valamilyen nagy alakú számsablonja? Pár másodperc múlva jött a válasz: - Nem, uram... attól tartok, nincsen. - Nekem van, pilóta. - Ki szólt? - kérdezte Will. - A rakodási főnök. Nekem van. Máris adom fel. - Jó. Akkor most kell még két papírlap, olyan levélpapírnyi. Tiszta, fehér. Van valakinek? - Igen, pilóta, a mérnöknek. Számítógépes printek hátoldala. Will hátrafordult a fedélzeti mérnökhöz. - Akkor fogja a sablont, és az egyik lapra rajzoljon egy nagy egyest, a másikra meg egy nullát. A másik 141-es most két óra irányban repült tőlük, vagyis jobbra, párszáz méterre. Will most Sandra felé fordult. - Csapóülés, Sandra! El kell érnünk, hogy a másik gép bekap­ csolja a tízes gombot. Ha a mérnök kész, a másodpilóta oldalablakában mutassa fel a számokat, egyiket a másik után, annyi ideig, hogy a pilóta biztosan leolvashassa. világos? - Hát... javasolhatok valamit, uram? - kérdezte Sandra. - Kérem is - vágta rá Will. - Van egy Abbas-lámpánk. Miért nem morzézunk? Kétlem, hogy ebben a sötétségben le tud­ ják olvasni a számokat. A másik fedélzeti mérnök is hevesen bólogatott. - Egyetértek, uram. Will megrázta a fejét, mintha a gondolatait akarná helyrerázni. - A pilóta zavarban van - kö­ zölte. - Biztos, hogy ez jobb ötlet. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy van egy jelzőlámpánk. Sand­ ra, ismeri a Morze-ábécét? - Igen, uram. Amatőr rádiós képesítésem van. Sandra már ki is kötötte magát, most odatérdelt a jobb oldali szélvédő ablakhoz, bedugta a csatlakozóba a jelzőlámpa vezetékét, az ablakhoz emelte a lámpát, úgy, hogy a másik gépből jól le­ hessen látni, és a bekapcsológombra tette az ujját. Várt, amíg vagy ötven méternyire fetzárkóztak a másik Starlifterhez, már látta a pilóta körvonalait, azt is, hogy balra, feléjük néz. Most! A lámpa párszor felvillant, és máris ideges hang reccsent a fejhallgatójukban. - Hé, oltsák el! KLP, hall a tízesen? Will visszakapcsolta a mikrofonját az egyes készülékre. - Halljuk. Látja a fényt? - Hogy totál elvakítottak-e, úgy érti? Persze, a fene egye meg! Kapcsolják ki! - Ez a mi emberünk - jegyezte meg Doug. - 46 -

Will pár másodpercig fogalmazgatta a mondandóját, aztán megnyomta az adógombot. - Oké, figyeljen. Nálunk rossz a rádió, a tízesen kell beszélnünk. Gyorsuljon azonnal nulla-nyolcas-ket­ tő-ötös Machra, kérjen engedélyt, és húzza a csíkot az Alfa-pontra, ahogy megbeszéltük. Értette? - Pillanat... jegyzem. - A rádió vagy húsz másodpercre elnémult. - Oké... vettem. Biztos, hogy nyolcas-kettő-ötös? - Biztos - felelte Will. - A lámpák kimennek, és egy percen belül azonosítunk, maguk meg befejezik. - Mi... izé... pillanat. - Ez alkalommal a szünet legfeljebb tíz másodpercig tartott. Sandra lát­ ta, hogy a pilóta jobbra hátrafordul, nyilván a többiekkel együtt próbálja értelmezni, amit hallottak. - Rendben, vettük, értettük. Azonosítás harminc másodperc múlva. Will elengedte az adógombot, töprengett, nem mondott-e túl sokat vagy éppen túl keveset. Mindenesetre megértették, hogy az „azonosítás” azt a pillanatot jelenti, amelytől kezdve ők, a másik C-141-es lesznek a KLP Alfa 284. Átnyúlt fölfelé, lekapcsolta az összes külső fényt, és a huszonhe­ tedik másodpercben kikapcsolta a válaszjeladót, közben a hüvelykujjával mutatta Dougnak, hogy húzódjon vissza a másik gép mögé-alá. - Álljunk vissza a nyomukba, ahogyan az előbb. - Oké, kapitány. A másik gépen kigyúltak a belépőél-fények, a helyzetlámpák meg a forgó villogó, ugyanak­ kor felhangzott a rádióban egy hang a másik gép pilótafülkéjéből: - Kairói irányítás, KLP Alfa ket­ tő-nyolcas-négyes, a kettes-ötös-nulla repülési szinten, Wedzs tervezett érintése egyes-kilences-né­ gyes-kettes Zulukor, engedélyt kérek a hármas-ötös-nulla repülési szintre. - Gyorsul. - Doug kissé előretolta a gázkarokat, hogy megmaradjon a hirtelen megugró ve­ zér-Stralifter mögött. A 0,825 Mach a C-141-esek legnagyobb engedélyezett utazósebessége. Doug hátrafordult Sandrához, aki máris buzgón kopogtatta be a Tansa-pont koordinátáit az INS-be. A ki­ jelzőn pillanatokon belül megjelenik a még megteendő távolság és a szükséges idő. Will hátradőlt az ülésben. Látta, hogy Doug kifejezetten élvezi a kötelékrepülést, noha a má­ sik 141-es helyzetét csak pár fény mutatta közvetlenül előttük. Szemre roppant tetszetős látvány, amikor két repülőgép, teljesen egyforma sebességgel, egy irányban repül, és az elülső könnyed eleganciával lebegni látszik a hátsó szélvédőablakán át. Való­ jában viszont egészen más a helyzet, a feladat nagyon nehéz volt. A vezér Starlifter mögött örvé­ nyessé váló levegő épp hogy csak a hátsó repülőgép negyvennyolc méterrel a pilótafülke mögött magasló T-vezérsíkja fölött áramlik. Ha Doug túlságosan felengedi a gépet, és a vízszintes vezérsík belekerül ebbe az örvényes áramlásba, akármi történhet, még katasztrófa is. Will képzeletében fel­ villant a rémkép, amint két hatalmas szállító repülőgép az éjszaka sötétjében összeütközik a levegő­ ben, sietve elhessegette. Inkább gyönyörködni igyekezett az előttük-fölöttük imbolygó fények való­ ban szép látványában. Doug elkapta Will tekintetét, és fejével a másik gép felé intett. - Hál' istennek kikapcsolta az ütközésmegelőző fényt. Bediliztem volna, ha két órán át itt villog a szemembe. Will bólintott, megnyomta az egymásközti adógombját. - Hát akkor, emberek, a következő két órában láthatatlan embert játszunk. - Hátranézett Sandrára, meg a másik fedélzeti mérnökre, az­ tán visszakapta a pillantását Dougra. - Másodpilóta, megfigyelő, mérnök; rakfőnök - mindenkinek, a pilóta. Köszönet az egész csapatnak. Kitűnő összmunkával ellensúlyozták az én pocsék teljesítmé­ nyemet. Doug ránézett, fölvonta a szemöldökét. - És azt hiszed, nem tudjuk, azért csináltad, hogy vizsgáztass bennünket, mi? Szándékos volt az egész, kíváncsi voltál, mire vagyunk képesek! A fedélzeti számítógép zöld képernyőjén megjelentek a Sandra által várva várt adatok. Gyorsan lefirkálta az időt, összevetette a sebességgel, aztán gondterhelt arccal nyomta meg az egy­ másközti adógombját - Pilóta, a csapóülés. Azt hiszem... gond van. A DC-10-es a tervek szerint húszas-egyesnegyvenes-négyes Zulukor keresztezi a Tansa-pontot. Már a megengedett legnagyobb sebességgel repülünk, de a számítógép szerint így sem érünk oda húszas-egyes-negyvenes hetes előtt! Will és Doug többször is ellenőrizték a számítást, de az eredmény változatlan maradt. Azt, hogy Will Westerman nagyot sóhajt, Sandra nem hallotta, de látta, hogy a kapitány kis­ sé beleroskad az ülésbe, és az arcán fáradtan beletörődő kifejezés jelenik meg. - 47 -

Doug volt az, aki összegezte a helyzetet. - Oké, itt a másodpilóta. Két lehetőségünk maradt állapította meg. - Vagy tovább gyorsulunk, amit nem tehetünk, vagy irányt változtatunk. Az irány­ változtatásról azonban szólnunk kell a másik gépnek, és már így is túl sokat fecsegtünk bele az ájer­ be. A műszerfalra meredő Will mélyen gondolataiba merült. Most lassan felemelte a jobb kezét. - Nem, van egy harmadik lehetőség is. Várhatunk. A Tansáig még két óránk van, és kilencven perc múlva megtudjuk, hol jár a DC-10-es. Addig pedig, amíg kiderül, valójában mikor ér oda a Tansaponthoz, szerencsejátékot játszunk a határidőkkel. - Aha - felelte Doug. - Orosz rulettet, mert ha vesztünk, meghalunk.

5. FEJEZET KAIRÓI REPÜLÉSIRÁNYÍTÁSI KÖZPONT 1991. MÁRCIUS 6., SZERDA, 23 ÓRA 35 PERC (21 ÓRA 35 PERC GMT)

Faruk Hammedi lekapcsolta a radarnak azt a funkcióját, hogy a képernyőn nem tünteti fel a zivatarcellákat meg más zavaró időjárási képződményeket. Alig tíz perce még úgy érezte, mindjárt lecsukódik a szeme. Most azonban már nyoma sem volt az álmosságnak, nagyon is éber lett - és mérges. Az amerikai légierő szállítógépeinek pilótái rendszerint elfogadhatóan udvariasak, és tartják magukat az irányítók utasításaihoz. De ezzel a KLP Alfa 284-essel úgy látszik, bajok lesznek. Tessék, úgy van, ahogy gyanította! Most már látszanának a zivatarfelhők, de egy szál sincs sehol! Hammedi ellenőrizte a rádióit. A 123,5-ös és a 246,55-ös URH-frekvenciákra voltak állítva. Az amerikai haderőkkel általános frekvenciája a 246,55 volt, de a legtöbb katonai szállítógép a 123,5-ön rádiózott. Hammedi sohasem értette, miért. - KLP Alfa kettő-nyolcas-négyes, Kairó. Semmi válasz. A fene egye meg ezeket, miért nem hallgatják ezt a frekvenciát? - KLP Alfa kettő-nyolcas-négyes, KLP Alfa kettő-nyolcas-négyes, Kairó, Kairó. Hall en­ gem? A KLP-gép és tervezett útvonala között egyre nőtt a távolság. Hammedi gondolatban meg­ hosszabbította a repülőgép valóságos útvonalát, és elhűlve jött rá, hogy egy másik navigációs pont irányába tartanak, vagy száz kilométernyire keletre a Tansa-ponttól. Azt a pontot Aioának hívják, és akárcsak a Tansa, ez a pont is a kairói és az athéni irányítókörzet határvonalán van. - KLP Alfa kettő-nyolcas-négyes, hallja Kairót? - Az irányító most már szinte kiabált a mik­ rofonba, a szomszédos munkahelyen ülő kollégája csodálkozva nézett át rá. Végre megszólalt egy unatkozó amerikai hang Hammedi fejhallgatójában: - Igen, Kairó, KLP Alfa kettő-nyolcas-négyes hallja. - Hová tartanak, kettő-nyolcas-négyes? Már vagy negyven kilométernyit tértek el a tervezett útvonaluktól jobbra! A rádióban kis ideig csönd volt, az irányító közben felfigyelt, hogy a képernyőn a 284-es jele furcsán villog. - Hát... Kairó, kettő-nyolcas-négyes. Már közöltük, uram. Zivatarcella alakult ki előttünk, azt kerüljük. Hammedi felhorkant és megnyomta az adógombot. - Kettő-nyolcas-négyes, semmiféle idő­ járási képződményt nem látok a közelében. Ismétlem, semmiféle zivatart. Hol lenne az a zivatarcel­ la, amit kerülnek, uram? - Kairó, kettő-nyolcas-négyes, sajnálom, ha a képernyője nem mutatja, a mienken jól látszik, és nem vagyok hajlandó belerepülni. Ha ehhez a felhatalmazásomra kell hivatkoznom, hogy a repü­ lés biztonsága érdekében jogom van eltérni az útiránytól, akkor vegye úgy, hogy hivatkozom rá. A válasznak nem volt semmi értelme. Miféle „felhatalmazásról” szövegel ez? A kairói repü­ lésirányítás körzetében csak a kairói irányításnak van bármire felhatalmazása, és e pillanatban egye­ dül Hammedi hatalmazhat fel valakit vagy tilthatja meg, hogy ebben a légtérben repüljenek. - 48 -

Hammedi elhatározta, hogy amennyire lehet, diplomatikus igyekszik lenni, és újra meg­ nyomta az adógombot. - Vissza tud térni a tervezett irányra most már, kettő-nyolcas-négyes? Mikor tud visszatérni? Dühítő, hogy milyen rendíthetetlenül magabiztos hangot használ ez a pilóta. Nem tudná, mekkora balhét akaszthatok a nyakába? Az irányító rájött, a fogát csikorgatja, közel áll hozzá, hogy kirobbanjon. De még képes volt fékezni magát. Az Egyptair járatától valaki nyugtázta az utasítást, de angol nyelven, és Hammedinek hirte­ len az az érzése támadt, hogy kicsúsznak a dolgok a kezéből, képtelen átlátni, mi történik. Szeme megint a képernyőt fürkészte. Az Egyptair lemegy a 330-as repülési szintre, így nem lesz baj ennyi elég. Most foglalkozhat az utasítását megtagadó amerikaival, alig bírja kivárni. Megfordult, és meglátta maga mögött az ellenőrét, aki sietős mozdulattal magához intette. A SKORPIÓ-1 (KORÁBBAN KLP ALFA 284) FEDÉLZETÉN A LEVEGŐBEN 1991. MÁRCIUS 6., SZERDA, 23 ÓRA 37 PERC (21 ÓRA 37 PERC GMT)

O

tt van! - törte meg a csendet Sandra hangja az egymásköztiben, amikor megpillantotta az érkező DC-10-es szárnyvégén villogó, forgó fénycsóvákat. A mögöttük lüktető vörösséget - talán az ütközésmegelőző lámpákat - az északnyugati égbolt csillagözönének fényében alig-alig lehetett ész­ revenni. Ahol várták őket, pontosan ott tűntek fel a fények - végre. Sandra kicsit fáradt volt, de mivel Bill Backus ragaszkodott hozzá, hogy még egy ideig a fe­ délzeti mérnök pultjánál üljön, Sandra is odatapadt a csapóüléshez, nem akart kimaradni semmiből, hiszen csak most következik az igazi. Az elmúlt két óra eléggé idegtépő volt, ahogyan szoros kötelékben, a másik 141-es „árnyé­ kában” száguldottak az egyiptomi partvidék, El Dab'a felé, miközben reménykedtek, hogy a Balair DC-10-ese késni fog a számított időhöz képest. Sandra huszonöt perce próbálkozott, hogy halljon valamit arról, hol jár a Balair-gép, az egyik rádión kikapcsolta a zajvágót, az athéni repülésirányítás frekvenciájára állította, és erőlködve próbálta kihallani a Balair pilótájának a hangját a rengeteg lég­ köri zajból. Egyszer már úgy tűnt, sikerrel jár, de nem értette, amit a pilóta mondott. Még mindig túl messze voltak egymástól. A Westerman-Harris kettősnek most nem volt hívójele, de a szövetségesek több parancsnok­ ságának képernyőjén is „Skorpió 1” megnevezéssel követték a helyzetüket. Sandra újra meg újra, vagy egy tucatszor kiszámította, mikorra érhetnek a Tansa-pontra, de a számok makacsok maradtak: 21 óra 47 perc. Ami annyit jelentett, hogy ha a Balair-gép 21 óra 21 perc előtt ér a Paleochora-pontra, a tansai randevú lehetetlenné válik. A repülési idő a Paleochorától a Tansáig 0,78 Machhal csak huszonöt perc. Vagy huszonöt perccel korábban, éppen, amikor elérték El Dab'át, Sandrának végre sikerült meghallania, amint a Balair-gép pilótája rádión jelentette a helyzetét a légiforgalmi vállalatának. A fülsiketítő recsegés közepette Sandra ki tudta venni, hogy a DC-10-es 21 óra 15 perckor repült át a Paleochora-ponton, és most délnyugati irányban, a Tansa-pont felé tart, számításai szerint 21 óra 40 perckor fogja átrepülni, vagyis hét perccel korábbon, mint ahogyan a Scorpió-1 odaérhetne. Fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy az északnak tartó KLP Alfa 284-nek - hiszen a ve­ zér-141-es most ezzel a hívójellel repült - azonnal irányt kell változtatnia, jobbra kell fordulnia, hogy a tőle jóval keletebbre repülő Balair-gépet befogja. És megint ott volt a nagy kérdés: hogy a csodába lehetne ezt a vezérgéppel közölni, úgy, hogy más ne értsen belőle? Végül is Egyiptomban, meg minden bizonnyal a szomszédos Líbiában is kiváló, bonyolult készülékek mellett egy sereg jól képzett rádiós ül, akik boldog örömmel tájékoztatnák Bagdadot bármiről, amivel egy amerikai kato­ nai akciót meghiúsíthatnak. Hallotta a Balair helyzetjelentését a KLP Alfa 284 legénysége is, és már ők is kiókumlálták, hogyan osonhatnak pontosan a Balair DC-10-ese alá, amikor a Földközi-tenger fölött majd találkoz­ nak. Amikor El Dab'a fölé értek, alattuk-mögöttük a Skorpió-1-gyel, Will éppen rá akarta tenni az ujját a kormányon levő adógombra, de ebben a pillanatban a vezér-141-es jobb fordulóba dőlt, a pi­ lóta pontosan a szükséges irányba vette ki a gépet, és jelentette Kairónak, hogy kerüli a nem létező zivatarcellát. - 49 -

- Hát ez az együttgondolkodás elképesztő foka! - állapította meg Will. Huszonkét percen át hallgatták az egyre inkább bedühödő kairói irányító és az egyre inkább eltévelygő KLP Alfa 284 rádiós szóváltását, és most úgy látszott, a dolog sikerült. Ha a KLP Alfa 284-é meg a kuka kísérőjéé még nem is, a Balair 5040 helyzete kitűnő volt. Will még egyszer kiszámította a hátralevő távolságot, aztán megnyomta az egymásközti gombját. - Népek, itt a pilóta. Mindjárt társat cserélünk. Rakfőnök, kösse le rendesen az utasokat, sa­ ját magát is. Mérnök, ugye a töltőnyílás zárva és sötét, így van? - Igenis, uram. - Jó. Minden fényt kioltunk a pilótafülkében, és rakfőnök, ott hátul is koromsötét legyen. Nehogy valaki kiszúrhasson rajtunk egy ablakot, bármilyen fényt! - Semmi gond, kapitány. Itt hátul mindenki felkészült, minden fény kialudt. - Átveszed, Will? Én lassan már duplán látok - Doug szeme a 284-es farkára tapadt. Mióta elhagyták a Vörös-tengert, a két pilóta felváltva vezette a repülőgépet a szoros kötelékben, de most az utolsó negyven percben Doug repült. A kormány kicsit kimozdult, Will ezzel jelezte, hogy átvette, előredőlt, az állát előrenyújtot­ ta szinte a szélvédő ablak pereméig, feszülten várta a kedvező pillanatot, amikor kifordulhat a másik 141-es mögül. - Másodpilóta - szólalt meg, s egy pillanatra elvigyorodott -, emlékszel arra a rajzfilmre, a két pasassal, akik a hüvelykujjukkal kapaszkodnak a vártoronyba, leng a szakálluk, és az egyik megszólal: - Szóval, a tervem a következő... - Emlékszem, persze. - Oké. Szóval, a tervem a következő. Megpróbálom úgy időzíteni a dolgot, hogy szinte pon­ tosan a játszótárs alatt vegyem ki a gépet a fordulóból. De ehhez az erősen bedöntött fordulóhoz minden segítségre szükségem lesz, végig nagyon kell figyelnünk, hol van ő, és hol vagyunk mi. Csapóülés, húzódjon egészen mögém, és le ne vegye a szemét róla, amíg én... Doug hangja csattant. - Három órában forgalom, pilóta. Will egy pillanatra megzavarodott. A Balair balra van tőlük. Mi a fene lehet jobbra? - Milyen magasan? Alattunk, fölöttünk? - Szintben velünk - és jön! Sandra egy mozdulattal kikötötte magát, a másodpilóta oldalablakához ugrott, Will is arra nézett. - Will... - kezdte volna Doug, de Sandra közbevágott: - Egy magasságban van velünk, és na­ gyon közel, kapitány! - Ha fordulunk vagy emelkedünk, szólni kell a kettő-nyolcas-négyesnek - kiáltotta Will, és a szeme a közvetlenül előttük repülő, másik 141-es hasára tapadt. A Balair DC-10-ese most tíz óra irányban volt tőlük, kevesebb, mint húsz kilométernyire. Azonnal kezdeni kell a kitérő fordulót, ami legalábbis nagyon meg fogja nehezíteni a találkozásukat a DC-10-essel. - Gyorsan közeledik, nekünk nincsenek lámpáink, a kettőnyolcas-négyes villogója sem ég. Nem láthat bennünket! - Doug odakapott az egyes rádiókészülék kezelőlapjához, átkapcsolta, és le­ nyomta a kormányon az adógombot. - Kettő-nyolcas-négyes, három órában forgalom, ütközésveszély. Húzd, húzd, húzd! Most! Will a szeme sarkából meglátta jobbra a forgó villogó fényt, elállt a lélegzete, olyan közel volt. Tenni kell valamit, gyorsan, de a szó szoros értelmében csapdában voltak, a vezér-141-es tör­ zse félelmetesen növekedett a szélvédő ablakban - most kezdett emelkedni, előbb csak enyhén, az­ tán úgy vágott fel, akár egy vadászgép, miáltal szabaddá tette az utat Willnek. - Húzd Will, HÚZD! - Doug ordított, ő is belemarkolt a botba ketten húzták teljes erőből, Will egyúttal jobbra bedöntötte a gépet - elvillant alattuk egy függőleges vezérsík, és sugárhajtómű­ vek dörgése töltötte be a pilótafülkét. Az Egyptair 112 pilótafülkéjében fölülről hallották a hajtóműdörgést, és mindkét pilótának elállt tőle a szava rémületében. A 350-es repülési szintet adta meg nekik az irányítás. Lehetséges lenne, hogy még valaki volt ugyanezen a szinten? A kapitány átkapcsolt az athéni repülésirányítás frekvenciájára, jelentette, hogy a 350-es szinten repülnek, és hamuszürkére sápadva hallotta, hogy a 330-as szinten lenne a helyük. - 50 -

Doug majd kinézte a szemét, kereste a 284-est, de nem találta. Ha nem látják meg a Balairt, egyenesen beleemelkedhetnek. - Kettőnyolcas-négyes, ne menjen hármas-hatos fölé. - Dermesztő gondolat volt, hogy két társuk az ő hibájukból összeütközhet, megkönnyebbülten hallották meg a 284-es pilótájának rövid válaszát: - Értem. A DC-10-es fényei már jól látszottak balra, valamivel a 370-es repülési szint fölött. Legfel­ jebb hét kilométerre lehetett. Will eredetileg akkorra tervezte a forduló kezdetét, amikor a DC-10-es pontosan hat és fél kilométerre lesz tőlük, az időjárási radarképernyőn akarta ellenőrizni, de most arra sem volt ideje, hogy rápillantson a képernyőre, és a Douglas-jumbó szinte merőlegesen keresz­ tezte az ő irányukat. Mivel a 284-es már nem akadályozta, Will szűk, negyvenöt fokos bal fordulóba döntötte a 141-est, de rádöbbent, hogy későn. Pontosan a Balair alatt kellett volna a fordulóból kijönniük, de most nem fog menni. A csapóülésről, Sandra szemével nézve a szélvédő ablakon át a DC-10-es kis­ sé megmerült, aztán lassan, egyenletesen megint feljebb emelkedett előttük, ráálltak az irányára, de kissé balra voltak tőle, és túlságosan lemaradtak ahhoz, hogy radarjele fedje őket. Will nyolc kilométeres körzetre állította az időjárási radart, az antennát pedig a központi pul­ ton levő kezelőgombbal szélső helyzetig fordította, hogy „láthassa” a célt, a DC-10-est. A repülőgép egyszeriben meg is jelent a képernyőn, vagy egy kilométerrel előttük. Elsőként Will mondta ki azt, ami Doug fejében is megkongatta a vészharangot: - Ha egy percnél tovább takarás nélkül maradunk, a Földközi-tenger keleti részén minden radar befog ben­ nünket! A gázkarokat már csaknem ütközésig tolták előre, és a fedélzeti mérnök a hajtómű-műszer­ falon látta, hogy a fordulatszámmérők mutatója szinte elérte a véghelyzetet. - Mind a négy hajtómű túlterhelt. Kérem, uram, vegye vissza őket. Doug engedelmeskedett, de így nem igazán kerültek közelebb a DC-10-es fényeihez. Vala­ mennyit közeledtek, de még mindig láthatók a radarokon, a 141-es fémburkolatának radar-visszave­ rődése legalább tucatnyi repülésirányító és elhárító radar képernyőjén jelenik meg, hajszálnyi elté­ réssel a Balair-gép válaszjeladójának elektronikus jelétől. Kairóban, Cipruson, Görögországban, de talán még Izraelben is látszik egy bizonytalan jelárny a Balair 5040 mögött. Ha a radarsugár több­ szöri körbefordulása után sem tűnik el, valaki még komolyan találja venni. - Mi lehet a legkellemetlenebb következmény, Will? Vadászokat emelnek ránk Szíriából? Az irakiak nem merik megkockáztatni, azt tudom. Will bólintott, de a szemét nem vette le a kivilágított utasgépről. Most már csak pár száz mé­ terre volt előttük, kissé magasabban. Amikor megszólalt, a szokottnál lassabban beszélt, igyekezett, hogy a hangja ne árulja el, mennyire ideges. - Nem... nem akarok lassítani, amíg alájuk nem érünk. Másodpilóta, állj készenlétben az áramlásrontó lapokkal. Bevágódunk alájuk, és ott majd - hogy úgy mondjam -, visszafogjuk magun­ kat. - Will, ne feledkezz meg róla, hajlamos rá, hogy felvágja az orrát. Legyen helyünk rá - fi­ gyelmeztette Doug. A KLP-legénységek a szabályzat szerint csak a beosztásuknak megfelelően szó­ líthatták egymást, keresztnevet használni tilos volt. A tartalékosok viszont, akiket sokéves barátság fűzött az aktív tisztekhez, gyakran megszegték ezt a szabályt, különösen feszült helyzetekben. - Értettem - jött a bal ülésből a szűk szavú válasz. Ötven kilométeres pluszsebességgel most már gyorsan közeledtek a DC-10-eshez. Harminc másodpercnél nem telhetett el több azóta, hogy a 141-es ráálllt az utasgép irányára, de felzárkózási sebességük csak nyolcszáz méter volt másodpercenként, így még harminc másodperc van hátra, il­ letve, ha fokozatosan lassulva alkalmazkodnak a DC-10-es sebességéhez, akkor még több is. Doug meglazította a hashevederét, a háthevedert kikapcsolta, előrehajolt, amennyire csak bírt, úgy figyelte a szélvédő ablakon át, ahogyan elmaradt fölöttük a DC-10-es farka. - Most! - kiáltotta. Will lekapta a teljesítményt, és lehúzta az áramlásrontó lapok állítókarját ütközésig, mire a 141-es szárnyából kicsúsztak a fékező hatású felületek. A repülőgép, mintegy til­ takozón megrázkódott, fel akarta vágni az orrát, emelkedni akart, de Will keményen tartotta. - 51 -

Úgy tűnt, a hatalmas Jumbo a megfelelő helyzetbe siklik föléjük, és ott megáll. Hajszálra azonos sebességgel repültek, az utasgép alsó forgó villogó fénye épphogy látszott a C-141-es szél­ védő ablakának legfelső sarkában. - Visszaveheted az áramlásrontó lapokat - Doug közvetlenül maguk fölé próbált nézni, ami­ hez teljesen ki kellett tekernie a nyakát. Will felhúzta a kezelőkart, ismét az utazórepüléshez szükségesre növelte a hajtóművek telje­ sítményét, a 141-es egyszeriben megjuhászodott, a DC-10-es kissé előttük repült. Will parányit emelkedni kezdett, olyan helyzetbe, amilyenben a töltőgép alá helyezkedtek - kevesebb mint tizenöt méterrel az utasgép farka alatt-mögött. - Elképesztő - jegyezte meg Doug. - A DC személyzetének fogalma sincs róla, hogy itt va­ gyunk a sarkukban. - Pontosan ezért kell sasszemmel figyelnünk őket - vágta rá Will. - Bármelyik pillanatban eszükbe juthat kicsit emelkedni vagy süllyedni, mi meg itt vagyunk közvetlenül alatta. A fedélzeti mérnök pultjánál ülő Bill Backus kattintott egyet az egyik áramfejlesztő kapcso­ lóján, és a homlokát ráncolta. Újabb gondot kell jelentenie. - Pilóta, mérnök. - Mondja… - Ki kell kapcsolnom az egyes áramfejlesztőt, uram. Mind jobban ingadozik a teljesítménye, messze túl az engedélyezett határértékeken. Will jobbra fordult, végigpillantott a saját műszerfalán. - A másik három rendben van? - Tökéletesen. Will megadta az engedélyt, az egymásköztiben egy percen át csend volt. Bill leállította a hi­ bás áramfejlesztőt, a két pilóta pedig áttekintette a helyzetüket. Hatszázötven kilométernyire előt­ tük, még láthatatlanul húzódik a közel-keleti tengerpart. A Balair-gép Bejrút fölött repül át Damasz­ kuszba, aztán fordul egyenesen Irak irányába, miközben a személyzetének mindvégig fogalma sem lesz láthatatlan, néma útitársukról. Csakhogy a DC-10-est végig árgus szemekkel fogják figyelni a radarok több országban is, és ezekben az országokban igen rossz néven vennék, ha felfedeznék ezt a kis trükköt. - Hát akkor megcsináltuk, kapitány? - Doug feszülten várta Will válaszát, ami késett. Miköz­ ben Sandra és Bill Backus helyet cseréltek, Will végül is átnézett Dougra, bizonytalan mosoly jelent meg az arcán, és lassan megrázta a fejét. - Nem tudom. Túlságosan lemaradtunk mögötte több mint egy percen át. Kairónak minden bizonnyal látnia kellett bennünket. - Na és ha megláttak? - Talán nem törődnek vele. - Will Libanon és Szíria irányába intett. - De az is lehet, hogy fel­ figyeltek. Egy valami azonban bizonyos, gondolta Will. Átkozottul magabiztos voltam, hogy mi ez ne­ kem!

Faruk Hammedi felnézett, az ellenőr visszajött. - Szóltunk Athénnek, ők fogják felelősségre vonni a KLP Alfa kettő-nyolcas-négyest, amiért letért az útvonalról. Az irányító a képernyőjére mutatott. - Amikor a Balair-gép keresztezte a KLP útvonalát, egy pillanatra, bár tudom, hogy lehetetlen, az volt a benyomásom, mintha valaki követné a Balairt. Mintha egy repülőgép alája fordult volna. De aztán eltűnt a jel. Ne szóljunk a katonai repülésirányí­ tásnak? Az ellenőr megvakarta az állát, egy pillanatig töprengett. Még élénken élt az emlékezetében a legutóbbi eset, amikor rendellenességet észleltek, és szóltak a katonáknak, azok meg vadászgépe­ ket küldtek, hogy megnézzék, mi a helyzet. De semmit nem találtak, jelentették a pilóták, biztosan csak káprázott a szeme a radarellenőrnek, vagy pancser. Nem valami kellemes tapasztalat volt. - Nem láttál te semmit - mordult Hammedire. - Akkor szólj, ha tartósan látsz valamilyen je­ let.

6. FEJEZET - 52 -

A LEVEGŐBEN, A SCORPIÓ-1 FEDÉLZETÉN 1991. MÁRCIUS 7., CSÜTÖRTÖK, 2 ÓRA 20 PERC (SZERDA 23 ÓRA 20 PERC GMT)

Shakir Abbas hirtelen felült, miáltal alaposan beverte a fejét a legénységi pihenőpaletta fö­ lött a mennyezetről függő, hordozható oxigénpalackba. A szörnyű álomkép, amint a feleségét épp kirángatják a lakásukból, elhalványult, de heves szívdobogása nem csillapult, agya még mindig azon járt, hogyan menthetné meg az asszonyt. A rémkép zavaros volt, pontatlan. A menyasszonyi ruhás Saliah, mint mindig, most is gyönyörű volt, de vonásait eltorzította a rettegés, dühödten rán­ totta félre arca elől a fátylat, és szája férjét vádlóan formálta a szót - Miért? Shakir megdörzsölte a szemét, próbált visszatalálni a valóságba. Hála Istennek, csak álom volt! Meg kell nyugodnom. Érezni kezdte az oxigénpalack okozta horzsolást, megtapintotta, nem vérzik-e. Még mindig remeg, vagy csak a repülőgép rezgésétől érezné így? Nehéz megmondani. Körülnézett a szűk helyen, hálás volt, hogy lehetőséget kapott itt ledőlni, de ugyan ki tudná kipihenni magát egy ilyen galambdúcnyi lyukban? A paletta a raktér mennyezetéről lógott le, vagy két méternyi magasan, másfél méternyire a pilótafülke-válaszfaltól. Szűken elfért rajta két matrac, középen a legénység odadobált, a mennyezetig tornyosuló táskái, mentőmellények meg más élet­ mentő felszerelési tárgyak. Ülni itt nagyon kényelmetlen volt, ezért Shakir visszafeküdt. Elkalandozott a tekintete, nézte a légkondicionáló csővezetékének szürke szigetelését, a falakon futó drótdzsungelt, ezek, gondolta, biztosan a pilótafülkéből futnak hátra a C-141-es kormányfelületeihez. Elviselhetetlen volt ez a száraz hőség. Majdnem olyan rossz, akár a sivatagban. Rettenetesen melege van, és rémesen szomjas. A rémálom ellenére is jó volt egy kicsit aludni - különösen azokkal a kis sárga füldugókkal, amelyeket a rakodási főnöktől kapott, az elképesztő zaj ellen. Shakir behunyta a szemét, megpróbálta újra maga elé képzelni a felesége arcát, és megint el­ öntötte az aggodalom és a kétségbeesés hulláma. Ha sikerrel jár a küldetés, utána hogyan jut vissza a családjához? Lecsukják a szövetségesek vagy a szaúdiak? Kaphat-e tőlük politikai menedékjogot? Biztosan beengednék a családját, de hogyan hozza ki őket Irakból? Mi lesz, ha mégsem döntik meg Szaddám uralmát? És ha valaki mégis megvizsgálta az ujjlenyomatát annak a megégett holttestnek, amelyet maga helyett otthagyott? Mi van, ha, mi lesz, ha.... Valaki megfogta és megrángatta a jobb cipőjét, Shakirnak vissza kellett fognia magát, hogy ne úgy üljön fel, mint az imént, ne verje bele a fejét az oxigénpalackba. Lenézett oldalt és a rakodá­ si főnököt pillantotta meg maga mellett, a létrán. - Lassan fel kell készülnünk, süllyedünk. Hívatják a pilótafülkébe. - Tessék? - A zaj amúgy is elnyomta a hangot, a füldugóktól meg Shakir végképp semmit nem hallott. Kikapta az egyiket a füléből, és amennyire tudott, kihajolt, hogy jobban hallja a rako­ dási főnököt. - Ideje felkelnie, uram. Megkezdjük a süllyedést. Doug Harris megnyomta a nagyfrekvenciás rádió, a HF-1 zajvágóját, végre megszűnt az ide­ gesítő háttérzörej. Mint az összes KLP-s „sofőr”, ő is folyvást hallgatja a repülőgépekben ezt az is­ tenverte hangzavart - pontosan húsz éve. Megrázta a fejét, kinézett a jobb oldali szélvédő ablakon, ahogy ott ült, a testtartása valamilyen, nem személyre szóló szemrehányást sugallt. Már rég a mű­ holdas kapcsolatok korát éljük, és nekünk még mindig a koreai háborúban használt berendezésekkel kell vacakolnunk! Kivéve az éjjel látó szemüvegeket, persze. Doug átpillantott Willre a bal ülésben, és megnyomta az egymásközti adógombját. - Megjött a „Mehet!” jel. Nagyon nehéz volt kihallani, de Croughton volt, az egyes-egyes-kettő-ötösön. Will bólintott. Az elmúlt két napban az USA légierő rádióállomásainak legtöbbje egy sereg kódjelet sugár­ zott, de az adások egészen eddig értelmetlen zagyvaságnak tűntek. Látszólag ennek a „Sárgaviola - 53 -

sorozat Alfa Charlie Zulu”-nak sem volt értelme, de Will Westerman kapitány és legénysége számá­ ra azt jelentette: „Mehet”, vagyis berepülhetnek az iraki légtérbe - és két percen belül meg is teszik. A DC-10-es pilótája kissé helyesbített az irányon, a gép enyhe bal fordulóba dőlt, Will pon­ tosan, simán követte. A trükk eddig bevált. A Balair 5040 gondtalanul kommunikált a libanoni és a szíriai repülésirányítással, most az iraki légtér-ellenőrzéssel is - az irakiakat nagyon gyengén lehe­ tett hallani -, minden tervszerűen folyt. Senkinek sem volt szabad tudnia, hogy a Skorpió-1 ott lopa­ kodik a DC-10-es árnyékában, és eddig nem is fedezte fel senki. Eddig. Doug Willt figyelte. Látszott a kapitányon, erősen koncentrál, hogy megmaradjon szorosan a DC-10-es nyomában, az utasgép az utóbbi két órában teljesen betöltötte a szélvédő abla­ kot, alsó villogó fénye forgott-forgott. Nagyon zavaró volt, a szélvédő ablakra ragasztott papírer­ nyőkkel próbálták árnyékolni, de most, ahogy Doug nézte, a vörös fény úgy villant át meg át Will arcán, mint egy fura sztroboszkóp, olyan vonásokat, redőket, ráncokat világított meg rajta, melyeket Doug eddig soha nem vett észre. Alig hét órája, hogy belépett az LPA-ba, és korábbi legjobb barátjával találta szemben ma­ gát. Korábbi? Vagy lehet, hogy Will ma is ezt a helyet foglalja el nála, a hosszú évek hallgatása elle­ nére is? Hogyan sodorhatott szét az élet két barátot, akik olyan közel álltak egymáshoz, mint ők ket­ ten? Doug hirtelen rájött: tizenhét éven át gondosan kerülte, hogy feltegye magának ezt a kérdést. Az éjszakai égbolt, már amennyi az oldalsó szélvédő ablakon át a DC-10-es mellett éppen látható belőle, csendes volt, a csaknem telihold pályája legmagasabb pontja körül járt, halovány fé­ nye besütött Dougra. A fényes korong az előttük repülő utasgép jobb oldali vízszintes vezérsíkja fö­ lött lebegett a semmiben. Sehol egy felhő. Ez a holdvilág nagyon veszélyessé tesz egy ilyen kom­ mandósszerű akciót, titkos leszállást ellenséges területen. De a meteorológusok azt ígérték, ezeröt­ száz méteren felhőréteg lesz, eléggé vastag ahhoz, hogy elrejtse őket, de annyira nem, hogy ne kö­ zelíthessék meg a sötét sivatagban húzódó országutat. - Beléptünk, emberek - Will szólalt meg az egymásköztiben. Irak fölött repültek.

G

reenwichi idő szerint 23 óra 30 perckor - Bagdadban hajnali 2 óra 30 perc volt - egy ki­ merült iraki repülésirányító azt látta, a radarképernyőjén a kép már megint kusza vonalakká és fol­ tokká, értelmetlen foszforeszkáló zűrzavarrá bomlik. Nyolc társával együtt napok óta meredtek egy csomó képernyőre, kezeltek mindenféle kommunikációs berendezéseket, és próbáltak úgy tenni, mintha légiforgalmi repülésirányító központ volnának. Valódi feladatuk a katonai hírszerzés lett volna, de hiábavaló igyekezetükben, hogy ellenőrizzék is a légteret, de ne is vonjanak magukra egy amerikai légi ellencsapást, már teljesen kimerültek és halálosan idegesek voltak mindannyian. A legtöbb bajtársa, akikkel együtt kapta a radarkezelő-kiképzést, már halott. Az amerikaiak egymás után tették tönkre a katonai radarállomásokat, szétzúzták Szaddám drága pénzért létrehozott radarhálózatát, parancsnokait vakokká tették. Ez itt az utolsó, megmaradt állomás, ezt meghagyták mivel arról volt szó, hogy a polgári légiforgalmat fogják irányítani -, de az irányító már belenyugo­ dott, hogy ő is meghal. Minden pillanatban várta, hogy egy lopakodó bombázógép minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehajít egy bombát ide is. Pillanatnyilag használhatatlan a képernyő. Folyton ezt csinálják az amerikaiak, egész éjjel, rendszeres időközönként. Amikor először észlelték, kora este, nagy izgalom támadt, és mivel tele­ fonkapcsolatuk nem volt, küldöncöt menesztettek a katonai főhadiszállásra. Az amerikaiak készül­ nek valamire, egészen biztos! Ám amikor megszűnt az átmeneti radarzavarás, és az irányító végigpásztázta az eget, egy­ szer sem talált semmit. A parancsnokság először azt gyanította, hogy a radarzavarás a szövetségesek újabb támadását leplezi, de az irányító már tudta, hogy nem erről van szó. Sehonnan nem jelentettek harcokat, bombázást, Scúd-rakétakilövők elleni támadást - semmit. A tizenötödik zavarás után már nyilvánvaló lett számukra, hogy az amerikaiak nem valamilyen katonai akciót kezdenek, egyszerű­ en bosszantani akarják Szaddámot, el akarják bizonytalanítani. A párszáz kilométerre az irányítóktól, és a „zavarás”-nak köszönhetően a radarernyőkön lát­ hatatlanul repülő Skorpió-1 parancsnoka pontosan erre a végkövetkeztetésükre számított.

- 54 -

Will süllyedni kezdett a C-141-essel, és végre, végre a DC-10-es kezdett felfelé úszni a szélvédő ablakból. A 141-es gyorsult. Nagyon pontosan megtervezték, kiszámolták a süllyedést, hogy a 141-es a Balair-gép alatt tartson a sivatag felé. Will keze az áramlásrontók kezelőkarján nyugodott. Most hátra-lefelé húzta, és a gépen uta­ zók mind érezték, ahogy a szárnyakon alul-felül kicsúsztak az áramlást megzavaró lapok; a repülő­ gép rázkódni, remegni kezdett. Az áramlásrontók mintegy lefékezték a repülőgépet, általuk a gép sokkal meredekebb siklása vált lehetővé, anélkül, hogy az engedélyezett sebességhatárt túl kellett volna lépni. Miközben Sandra a fedélzeti mérnök pultján igyekezett a pilótafülkében egyre változó nyo­ mást kiegyenlíteni, Doug a homlokát ráncolta és tekergette a nyakát, hogy fölfelé lásson, ellenőriz­ ze, ott van-e valóban még fölöttük az egyre kisebbedő DC-10-es, közben pedig mindkét kezével próbálta megtartani az éjjel látó szemüveggel felszerelt sisakját. A műszerfalat már bevonták valami színes, kocsonyás anyaggal, hogy a műszerek fénye ne befolyásolhassa a szemüveg hatását. Kétezer méter merülés percenként kilencezer méteren át, a gép orra lefelé néz, sivítva siklik. Will tartotta az engedélyezett legnagyobb sebességet, keze ide-oda mozdult az áramlásrontók keze­ lőkarjával, hogy optimálisan hangolja össze a süllyedés mértékét és sebességét; a gázkarok alapjára­ ti helyzetben voltak. - Hétezerötszáz - Doug mondta be. A magasságmérőn olvashatatlan gyorsasággal peregtek lefelé a számok. A csapóülésen kuporgó Bill Backus a központi pulton levő fedélzeti számítógép kis képer­ nyőjének elektronikus „lapjain” újra ellenőrizte a célba vett országút hosszúsági és szélességi hely­ zetadatait. Will pár perce kétszázötven kilométeres körzetre állította a radart, a számítógép most fe­ hér vonalat rajzolt a radarernyőre, a repülőgép pillanatnyi helyzetétől az országútig, már csak alig tizenöt kilométernyire voltak. - Oké, csapóülés, a kapitány. Megvan a mobil? Bill Backus bólintott, felmutatta a kis kézi rövidhullámú rádió adó-vevőt. Valahol lent, előt­ tük-alattuk, a tegnap ejtőernyővel ledobott rohamcsapatból valaki már vételre készen várakozik. - Gyerünk, hívja őket - utasította Backust Will. A mérnök lenyomta az adógombot, kódolt szavak egymásutánja hangzott fel a rádióban. Azonnal, határozott hangon jött a szintén kódolt válasz, aztán egy sor tájékoztatás következett, Bac­ kus továbbította őket Willnek. - Készen állnak a fogadásunkra, uram. A jelzéseket kirakták, az úton nincs forgalom, a útsza­ kasz elejét és végét biztosítják. - Kösz. - Négyszázötven - mondta be Doug. A Skorpió-1-es belesiklott a talaj közeli felhőrétegbe, eltűnt a csillagos égbolt, szürkeség vette körül őket, aztán ezerötszáz méteren kijöttek a felhőzet alján. Meredek pályán süllyedtek to­ vább hatszáz méterig, a tervezett ráfordulási pontig, másfél kilométernyire északra az országúttól, és nyolc kilométernyire északkeletre a laboratóriumtól, amelynek a látogatásuk szólt. Hatszáz méteren a talaj felett Will vízszintes repülésbe hozta a 141-est, becsukta az áramlás­ rontó lapokat, a hajtóművek alapjárati teljesítménnyel jártak, a sebesség most háromszázhatvan ki­ lométer volt, rohamosan csökkent. - Tiéd a pálya, kapitány - mondta be Doug, és a sötétséget próbálta fürkészni előttük. Vala­ miféle fények látszottak a távolban, de azt nem lehetett kivenni, országút, sivatag vagy épület van-e ott. „Fekete lyukban” kell közelíteniük, márpedig villámgyorsan meg kell találniuk az országutat, és le kell rá szállniuk, percről percre nő a veszély, hogy felfedezik őket. - Vedd fel a sisakot meg a szemüveget, Doug, gyorsan! - Will türelmetlen mozdulattal intett a Doug ölében heverő felszerelés felé. Doug felkapta, a fejére igazította az NVG-6 éjjel látó szem­ üveget. Most olyan, mintha egy tudományos-fantasztikus filmből szökött volna meg, gondolta Bac­ kus. Doug hirtelen nappali fényben látott mindent, fekete háttéren fehéren, kicsit elmosódottan ugyan, de a szemüveg minden egyes fotont hasznosított és felerősített. Egy órával ezelőtt még ma­ gasan próbálták gyakorolni, hogyan látnak a szemüveggel, de most, hogy valóban a talajt szemlél­ ték vele, a hatás egészen más volt. - 55 -

Délnek repülnek, valahol előttük országút húzódik, nagyjából kelet-nyugati irányban. Noha a holdat felhők takarták, az éjjel látó szemüveggel megtalálják és tisztán látni is fogják. Legalábbis elvben így kellene történnie. Csakhogy az országút nem volt sehol. Doug megnyomta az egymásközti adógombját. - Sehol nem látom. Mennyire kellene len­ nünk tőle? - Egy kilométerre. Már látnod kellene, még százötvenről is. - Semmi. Valami... vonalakat látok, és jobbra mintha egy épület lenne. De mi országutat ke­ resünk, nem? A térképen legalábbis annak látszott. - Hát, inkább amolyan hegyi ösvény - felelte Will. - De aszfaltozott. Már szinte fölötte kelle­ ne lennünk. - Jobb lesz, ha te is felrakod a bagolyszemüveget, Will. Én az égvilágon semmit nem látok, ami országúthoz hasonlítana. - Vedd át. - Will matatni kezdett a sisakjával meg a szemüveggel. Doug marka a kormányra szorult, ösztönösen ellenőrizte a repülőgép sebességét meg a hajtómű-teljesítményt. A sebességük háromszázötven, abban a percben, hogy megpillantják az országutat, már mehet is ki a futó, leen­ gedhetik a fékszárnyakat. Mindeközben Doug gondolatai sebesen száguldottak. Ha nem jó helyen járnak, akkor vagy rosszul kopogták be a koordinátákat, vagy az inerciális navigációs berendezés romlott el. Megint Will hangja szólalt meg az egymásközti fejhallgatókban: - Fordulj száznyolcvan fo­ kot, tarts északnak. Alighanem túl messzire lejöttünk délnek. Doug erőltette a szemét, vizslatta a fehér képeket, és próbálta elképzelni, milyen lehet az út, amit látnia kellene. Az ösztönei azt súgták, ott van még mindig előttük. - Maradjunk még egy kicsit ezen az irányon - mondta. A bal ülésből rögtön jött a válasz. - Nem. Már így is túlmentünk rajta. Doug habozott. - Honnan vagy ilyen biztos benne? Maradjunk még pár kilométert ezen az irányon, biztos, ami biztos. - Látsz valamit előttünk? - Will hangja ingerült volt. - Nem, de... - Akkor fordulj! Doug az ajkába harapott, megnyomta az adógombot. - Csak még öt kilométert, kapitány. A bal ülésben egy pillanatig csend volt. Aztán: - Rendben. Szörnyű zajt csaptak, és bár a lámpáik nem égtek, ha van a környéken bármilyen katonai egység, és hallja a C-141-es sugárhajtóműveinek dörejét, nyilvánvalóan rájön, hogy valami rendkí­ vüli történik. Will jól tudta, hogy nem szabad a labort tizenöt kilométernél jobban megközelíteniük, de ha eltévedtek... Feszülten figyelte a kissé elmosódott képet, amit a szemüvegen keresztül látott, közben fo­ hászkodott, hogy látna meg valami úthoz hasonlót. De csak a sík sivatag, itt-ott csenevész bokrok­ kal. Elég, vissza kell fordulniuk. Elszántan, hogy letorkolja Doug tiltakozását, Will döntött: visszafordulnak északnak. Meg­ lepetésére Doug ugyanekkor már fordulni is kezdett, a 141-es bedőlt jobbra, a gép orra délnyugat felé mutatott, és ebben a pillanatban Doug hangja hasított a feszült csöndbe: - Ott! Pontosan előttünk, kapitány! Látod? Ott az út! Igen, Will is meglátta. Doug erősebben döntötte jobbra a gépet, egyvonalba hozta az úttal, és kivette egyenesbe a 141-est, amikor Backus hangja szólalt meg az egymásköztiben. - A földi csapat keletről sugárhajtóművet hall, uram. Minket! Most már fénypontok tűntek fel az országút két oldalán, nagyon halványan fluoreszkáló kis rudak, szabad szemmel szinte látha­ tatlanok, de az NVG-6-tal olyan erős volt a fényük, mint a valódi futópálya-jelzőfényeknek. Szépen kirajzolták az utat, amelyre le kell szállni. - Fékszárny végső közelítési fokozatba, futó ki, leszállás előtti ellenőrzőlista - hadarta Doug, Will gyorsan megerősítette, Doug bal keze máris mozdította a fékszárny kezelőkarját, kapcsolta a futókieresztést. A fékszárnymozgató motorok és az orrkerékakna nyíló ajtajába ütköző légáramlás­ - 56 -

nak a lábuk alól felhangzó döreje betöltötte a pilótafülkét. A gázkarok már alapjárati teljesítményig hátra voltak húzva, a talaj gyorsan közeledett. - Fékszárny leszállófokozatban - mondta be Doug, miközben szélső helyzetbe állította a ke­ zelőkart. - Átadtam, kapitány. - Rendben, fékszárny leszállófokozatban - vágta rá Will -, de repülj tovább, én figyelek. Semmi ok nem volt rá, hogy váltsanak a gépvezetésben. - Értettem, enyém a gép. - Doug hangja nyugodt volt, éles ellentétben a feszültséggel, amit érzett. - Csapóülés, kezdje a bemondást. Sebesség? - Kétszázötven - felelte Backus. Mivel az ő közelre látását nem zavarta éjjel látó szemüveg, neki kellett figyelnie a sebesség- és a magasságmérő műszereket, és bemondani a pilótáknak, amit mutatnak. Will előremeredt, keze-lába könnyedén a Doug mozdulatait követő kormányokon. - Kettőnegyven, uram, és a markersebesség kettőharmincöt. Száz méter talaj fölött, süllyedés háromszázötven. Doug bólintott, de ezt senki sem látta. Nagyon közel voltak. Az első jelzőfények a pilótafül­ ke alá siklottak. - Jézusom, Will. Biztosan elég széles a futóknak? - Tizenkét méter. A futóknak hat méter kell, de az út szélén kőkemény homoktöltés van. - Kétszázharminchét, uram, csaknem a markeren, hatvan méteren, süllyedés háromszázki­ lencven. Most háromszáz, harminc méteren vagyunk, kétszázötven, markersebesség, süllyedés há­ romszáz, tizenöt méteren, tíz méter, hat méter... Doug finoman kilebegtette a repülőgépet, aztán biztosan, határozottan letette. - Áramlásrontók! - Doug kiáltására Will megragadta és ütközésig lehúzta a T-alakú kezelő­ kart, amellyel az áramlásrontónak nevezett, a szárnyból kinyúló lapokat lehetett állítani, miközben Doug erősen nyomta a kormányt, hogy a gép farka ne akadjon el a talajon, és üresjáratba húzta vissza a gázkarokat. Nem használhatja a sugárfordítót, túl nagy zajt ütne vele. Doug keményen küzdött, hogy megtartsa a repülőgépet a kétsávos országút közepén, kelle­ mes meglepetés, hogy a futók még az úton gördülnek. - Jézusom, de keskeny! Hát nem tudom, kapitány. Sebesség? - Százkilencven. Doug beleállt az oldalkormánypedálokba, hogy teljes erőből nyomhassa a fékeket. A Starlif­ ter lassult, beleszorultak a hevederekbe. - Az egyest és a négyest leállítom - mondta Will, miközben elzárta a két szélső hajtómű üzemanyag-vezetékét és kikapcsolta a gyújtást. - Az ajtók nyitásra készen, rakfőnök, vigyázzon, amikor nyitja őket. Ja, száznegyven, másodpilóta. Negyvenkét méterrel a pilótafülke mögött a rakodási főnök, aki már ott állt a szétnyitható ki­ rakodórámpa mellett, most a lassulási erővel küzdött, hogy megmaradjon a raktér bal oldalán, és megnyomhassa a teherkirakodó ajtókat nyitó gombot. A nyomásszigetelő ajtó már korábban, köz­ vetlenül a leszállás előtt felgördült a raktér mennyezetére. Most, hogy a kirakodóajtók is kinyíltak, a rakodási főnök kezdte leengedni a rámpát. A pilótafülkében Will vette át a gurulást, meg akart for­ dulni, hogy keleti irányban álljanak meg, ezért balra fordította az orrkerék-kormányt, miáltal az orr­ kerék leszaladt az útról, az út menti megkövesedett homokra. Alighogy a repülőgép megállt, már ott volt mellette négy rohamcsapatos, a helyükre igazították a két hordozható rámpát, felbőgött a PCSK-k, a páncélozott csapatszállító kocsik meg a Bradley motorja, az emberek már bennük ültek a harmadik kocsiban ott szorongott dr. Abbas is. Mire megállt a gép, Will már sehol nem látott semmi fényt. Bekapcsolta a parkolófékeket, leállította a kettes és a hármas hajtóművet is. Két perc sem telt bele, az első PGSK már elrobogott a pilótafülke mellett. A rohamcsapatosok elképesztően gyorsan, óraműpontossággal dolgoztak. Will is levette az éjjel látó szemüveget, Doug már korábban letette. Végigmentek a leszállás utáni ellenőrző listán. Mivel a hajtóműveket leállították és a központi kapcsolót is lekapcsolták, a pilótafülkében most koromsötét volt. Doug még egyszer figyelmesen végignézett a műszerfalon, és végig is gondolta, mindent el­ intéztek-e. Mindent lekapcsoltak, lezártak, végigmentek a hajtómű-kikapcsolás ellenőrző listáján mégis Dougnak maradt valamilyen furcsa hiányérzete. Valami kimaradt. És ez nyugtalanította, bi­ zonytalansággal töltötte el. - 57 -

Nyomasztó volt a csend. Elült a turbinák meg a szivattyúk sivítása, a rohamcsapat járművei­ nek döreje is csak pár pillanatig visszhangzott a pilótafülkében. Hat órán át tartó, szakadatlan, fülsi­ ketítő lárma után különösen hatott, hogy most a legélesebb hang egy üléspárna zizzenése, vagy az, hogy a fedélzeti mérnök pultján odébbcsúszik egy fémtáblás gépnapló. Will felriadt: valaki belépett a pilótafülkébe, Will inkább érezte, mint látta, hogy a kezét nyújtja, aztán, aki a kézhez tartozott, bekapcsolt egy parányi, vörös fényű ceruzazseblámpát, és bár azonnal lefelé, a padozatra irányította, egy pillanatra fény vetődött az arcára. - Isten hozta Irakban, ezredes úr. Az idegen lekapta a sapkáját tökkopasz fejéről, és Dougnak Tisztaság úr, egy takarítószer is­ mert reklámfigurája jutott eszébe róla. - Dale Johnson őrmester, földi előkészítők, uram. Örülök, hogy megérkeztek. Will határozott megkönnyebbülést érzett. - Minden csendes kint, őrmester, mindent biztosí­ tottak? Johnson elvigyorodott, hibátlan fehér fogsora villant a bajusza alatt. Így most idősebbnek látszott a koránál, Doug szerint a harmincas évei elején járhatott. Jellegzetesen oklahomai tájszólás­ ban beszélt. - Vagy egy órája furgon haladt át a célépítmény felől, éppen akkor raktuk le a jelzéseket. Kö­ rülbelül egy kilométerre innen délről egy mellékút keresztezi ezt a kelet-nyugati országutat, amelyre leszálltak. Akárki volt is, semmit sem láthatott, mi meg nem bántottuk. Azóta ide vagy hat kilomé­ ternyire lezártuk az utat, műanyag robbanóanyaggal árkot robbantottunk bele keresztben. Meg lehet ugyan kerülni, de az időbe telik, két emberem meg ottmaradt figyelni. Mögöttünk, vagy húsz kilo­ méternyire nyugatra az út véget ér egy homokdűnében, úgyhogy arról sem kell meglepetésre számí­ tanunk. Johnson őrmester ceruzalámpájának fényében halványan látni lehetett, hogy Will bólint. Kis kényszeredett szünet következett, az őrmester töprengett, mit szeretnének még hallani a pilóták. - Hát... még elmondhatom, hogy a cél körül semmilyen mozgást nem észleltünk, a négy őrt meg félórája szép csendben ártalmatlanná tették az embereim, akik most a bunker közelében várják, hogy megérkezzen a rohamcsapat. Az imént beszéltem velük rádión. Kívül a bunkeren a Deltás-fic­ kók nem fognak ellenállásba ütközni. Doug, aki úgy fordult a másodpilóta ülésében, hogy a központi pult árnyékvetőjére támasz­ kodhasson, most rácsapott a pult műanyag lapjára és elvigyorodott. - Attól tartok, hogy mint a United Airlines pilótájának, tiltakoznom kellene az ellen, hogy „egy rakás Deltás-fickót” szállítgassak utasokként. Johnson nem felelt neki. Will a hüvelykujjával Doug felé bökött. - Harris ezredes úr tartalé­ kos tiszt, őrmester. A United kapitánya, és istentelenül sok pénzt keres. - Kivéve, mikor ellenséges területen bóklászom egy Goodyearreklámlufival - tette hozzá Doug. - Aha - a meglepődött őrmestertől csak ennyi tellett. Will kezdett kikászálódni a bal ülésből, Johnsonnak hátrább kell húzódnia, hogy helyet ad­ jon a kapitánynak. Doug is felállt, átlendítette a lábát a csapóülésen. - Beszélgethetünk kint, biztonságos? - kérdezte Will. - Nyugodtan - felelte Johnson. Kiléptek a sivatagi éjbe. A friss, hideg levegőbe otthonos, égett kerozinszag vegyült, a hajtó­ művek kiömlőcsöveit átjárta a hűvös éjszakai szellő. Will megborzongott, felhúzta bőr repülőzekéje cipzárját, a zeke lehetetlen, vízszintes zsebé­ be dugta a kezét. A felhőréteg erősen elvékonyodott felettük, imitt-amott holdfény szűrődött át rajta. Ennek ellenére nagyon sötét volt, Will sem Doug, sem az őrmester arcvonásait nem tudta kivenni. Hallotta, hogy bent a repülőgépben, a raktérben a rakodási főnök láncokat vonszol a padozaton; azt is, ahogy Doug bakancsos léptei alatt csikorog a sivatag keményre tömörült homokja; meg a patto­ gást, ahogyan a repülőgép átforrósodott fém alkatrészei hűltek. Látni azonban semmit sem látott, zseblámpát felkattintani pedig nem tűnt okos ötletnek. - Maguk tegnap jöttek? - kérdezte Doug Johnsontól. - Igen, uram. Magasról ugrottunk, magas nyitással. Kilöktek nekünk négy darab négykerekűt egy C-130-asból, mi meg a másikból léptünk ki, ötezerötszáz méteren, vagy száz kilométerre innen, - 58 -

az út hátralevő részét aztán siklással tettük meg, az egyik kocsi fényszórójának az irányában. Min­ den tökéletesen ment, bár, ha olyan magasan nyit az ember, rohadtul nagyot ránt rajta az ernyő. Nagy sebességgel zuhanunk, tudja. - Van itt valami, amit én nem értek - mondta Doug. - Ha tegnap megfeleltek a C-130-asok, ma miért nem? Nekünk miért kellett C-141-es? - Én csak azt tudom, uram, amit közöltek velünk, hogy ugyanis az amerikai gépek tetszésük szerint repülhetnek Irak fölött, de az Egyesült Nemzetek kikötötte, hogy leszállni csak mentőakció érdekében szabad. Nagyon szemet szúrna, ha leszállna itt egy sereg C-130-as, különösen, ha dél fe­ lől érkeznének, ahogyan mi tegnap. - De hát bejöhettek volna a C-130-asok alacsonyan is. - Nem eléggé alacsonyan, uram. Ön biztos a kifejezetten talajközeli repülésre szánt helikop­ terekre gondol. Azok éjszaka is be tudnak jönni akár tizenöt méteren is, megvannak hozzá a szüksé­ ges berendezéseik. - Akkor miért nem azokkal jöttünk? - Azokba nem férnek be a támadáshoz szükséges járművek. Doug bólintott, aztán a távolba meredt, bár Johnson őrmester mindebből mit sem látott a sö­ tétben. Doug megint odafordult hozzá. - És mit csináltak itt egész nap? - Álcáztuk a járgányokat, ástunk magunknak egy nagy lyukat, hálókkal azt is álcáztuk, aztán igyekeztünk láthatatlanokká válni. Kiraktuk a kis műholdvevő antennánkat, és lapultunk. Vagy há­ rom kilométernyire voltunk, de egész idő alatt jól láttuk a bunker bejáratát, és vártuk, hogy az AWACS-tól megtudjuk, jönnek-e önök, és mikor érkeznek. - Szóval nagy magasságból ugrottak és magasan is nyitottak - tért vissza Doug a korábbi té­ mára, és megjátszott csodálkozással csóválta a fejét. - Tudja, őrmester, én soha nem értettem, miért ugrik ki egy épeszű ember egy ép repülőgépből? - Mert nem bízunk a leszállásaikban, uram - vigyorgott Johnson. Legalább százszor vála­ szolta már ugyanezt ugyanerre a kérdésre, régóta ugratják egymást vele pilóták és ejtőernyősök, de nem unják meg, mindig újra örömüket lelik benne. Olyan ez, mint amikor iskolai futballcsapatok ta­ lálkoznak. Johnson azonban hirtelen megunta a csevegést. - Ezredes úr, megyek, megnézem, mi van az embereimmel meg a Delta-csapattal. Szólok a mobilomon, amint visszaindulnak ide. - Oké, őrmester, itt leszünk a pilótafülkében. Mit gondol, mikorra végeznek? - Will félrehaj­ tott fejjel várta az őrmester válaszát, ami pár pillanatot késett. - Szerintem, legalább negyven perc, de lehet, hogy egy óra lesz belőle, talán egy óra tíz perc, feltéve, hogy sikerrel járnak. Legjobb lesz, ha úgy készülnek, hogy ha szólok, öt percen belül fel­ szállhassanak. - Értettem. - Ezt is már előre megbeszélték. Sandra vagy Bill Backus a fedélzeti mérnök pultjánál lesz, bármelyik pillanatban készen, hogy indítsák a hajtóműveket, és az ajtókat már aköz­ ben zárják be, mikor gurulnak a felszálláshoz, és a rohamcsapat már bezúdult a gépbe. Mindent át­ gondoltak - valami mégis egyre nyugtalanította Dougot. Valami szóra sem érdemes apróság. Halo­ vány bizonytalanság. Elhessegette a gondolatot, a konyhafülkében kikapott két üdítőt a rakodási fő­ nök készletéből, és Will után ment, ki a repülőgépnek az Irak nyugati részén elterülő sivatag ke­ mény homoktalaja fölé nyúló bal szárnyvégéhez. - Innál valamit? - Mid van? - Will tapogatózva átvette a dobozt, és keresztbe vetett lábbal letelepedett vele az országút peremére. - Csak egy vacak kis kóla... Will felnevetett: - De tudod, hogy örömet szerzel vele, ha találgathatok. Úristen, Doug, ami­ kor növendékek voltunk, naponta elsütötted ezt a szakállas benyögést. - Vannak örökzöld dolgok. - Igaz. Doug, figyelj, sajnálom, hogy az előbb úgy rád förmedtem. Ha nem tartottál volna ki olyan makacsul amellett, hogy tovább repüljünk délnek... én elszúrtam volna az egészet, te mentet­ ted meg. - 59 -

- Erre való egy hűséges másodpilóta, Will. Hogy kibiceljen, javasolgasson, felhívja a figyel­ medet, szőrözzön, és minden lehetséges, persze tisztelettudó módon ellentmondjon a kapitánynak. - Akinek nem ártana, ha néha civilebb fejjel gondolkozna. - Hát... szóval, nem tudok róla, hogy megbántottál volna. Megérkeztünk, és ez a lényeg, nem? Will egy pillanatig hallgatott. - Ez az egész valahogy valószínűtlen, Doug. Lehet, hogy tény­ leg fáradt vagyok, de neked... te nem érzed különösnek? - Mit? - Hogy itt ülünk. Úgy értem, egy tizenöt millió dolláros hatalmas repülőgép szárnya alatt, egy iraki országút szélén, az éjszaka kellős közepén, kólát kortyolunk és hallgatjuk ezt a nem tudom mit, mintha tücsökciripelés lenne, miközben nem messze tőlünk rettenthetetlen kommandósok épp megmentik a világot. Emlékszel arra az estére Tal Liben, mikor is volt, hetvenkettőben? Doug fejében harsány színekkel villant fel az emlék. Újsütetű gépparancsnokként egy szállí­ tógéppel érkezett Thaiföldre, és huszonnégy órás pihenőt kaptak az F-4-eseknek otthont adó légi tá­ maszponton, ahol Will is szolgált. Akkor már hat hónapja nem találkoztak, és amikor Doug berob­ bant Will szállására, rögtön elhatározták, hogy egy kétszemélyes dáridót rendeznek, elmesélik egy­ másnak háborús kalandjaikat. Jó pár szendviccsel meg egy láda San Miguel sörrel kitelepedtek a re­ pülőgépek készenléti vonalára, csaknem egész éjszaka ott ücsörögtek Doug C-141-esének a szárnya alatt, egyre pityókásabbak lettek, és fogadásokat kötöttek, hogy kit marna meg inkább egy erre járó kobra, egy vadász-harcimarcit vagy egy szállítópilótát? - Egész éjszaka arra próbáltalak rádumálni - elevenítette fel az emlékeket Doug -, hogy gye­ re át a 141-esekre, a McChordra. - Ja. És át is mentem, nem? - nézett rá Will. - Pár évre. igen - Doug elhallgatott. Csend volt. Will váratlan távozása a McChord támasz­ pontról járt mindkettőjük fejében. Végül is Doug törte meg a csendet, Will felé fordult: - Mi az ördög történt akkor veled, Will? Miért hagytad ott a McChordot olyan hirtelen? Amikor visszajöttünk a nászútról, te már Charlestonban voltál. Wendy soha nem értette, miért mentél el, és én sem értem, máig sem. - Hogy van Wendy? - kérdezte Will hosszú szünet után. - Kicsoda? - Wendy. A feleséged, ha elfelejtetted volna. Most Doug nem válaszolt. Will egy idő után kérdően próbált ránézni a mellette ülő alakra, de a sötétben csak a körvonalait látta. Aztán nagysokára Doug mégis megszólalt. - Nem tudod? Te tényleg nem hallottad? - Nem szeretem a rejtvényesdit, Doug. Mit nem hallottam? Nehogy azt mondd nekem, hogy szétmentetek! - Hát... bizonyos értelemben. Nem írta meg Willnek. Nem is telefonált neki. Biztosra vette, hogy a hír eljutott Charleston­ ba. Tény, hogy akkor már vagy egy évtizede nem volt köztük kapcsolat. Will hallotta, hogy Doug nagyot sóhajt. Csak aztán válaszolt. - Wendy meghalt, Will. Nyolc éve már. - Hallotta, ahogy Will döbbenten nagyot lélegzik. - Újra megnősültem... van két kisfiam, az egyik ötéves, a másik kettő múlt... - Micsoda? Hogyan... úgy értem, miben... mi történt Wendyvel? - Hát... mondhatni, baleset volt. - Autóbaleset? Vagy miféle? Will fejében elszabadult emlékképek zsongtak, mintha egyszeriben visszakerült volna az időben, az éjszaka megtelt Wendynek a Puget Sound tengeri szellőjében lobogó, csodás, mézszínű hajával, megint maga előtt látta a lány smaragdzöld szemét, ahogyan azon a másnapba nyúló éjsza­ kán, ott a tengerparton. Rég halottnak hitt érzések, érzelmek ismerős, meleg hulláma öntötte el; a lány testének bársonya, amint a hajnali fényben a karjában tartotta; az az elégedett, boldog ébredés az oregoni tengerparton, a kis bérelt kunyhóban, amikor még a fülében zsongott a tenger mormolá­ sa, és a levegőben Wendy illata szállt, aki Will érintésére dorombolt, akár egy kiscica. Lehetetlen, hogy Wendy nincs többé! Jó, elveszett Will számára, Dougot választotta, de hogy... meghalt? - Hát egy baleset... egyszerűen baleset érte - mondta Doug lassan, cseppet sem meggyőzően. - 60 -

Will agyában a hitetlenkedés keveredett a régóta elfojtott vágy emlékképeivel - az emlékek­ kel, amelyekről, úgy tudta, Doug Harrisnak sejtelme sem volt soha. Doug megint Willhez fordult, mély lélegzetet vett. - Nagyon... nagyon keserves felidézni. Will válasza nagyon mélyről tört fel, a fájdalomnak olyan mélységéből, melyről azt hitte, sok éve már sikerült lezárnia, elfelejtenie; Doug megdöbbent, amikor meghallotta. - Nemcsak neked. Nekem is.

7. FEJEZET NYUGAT-KÖZÉP IRAK, AR RUTBAHTÓL DÉLKELETRE 1991. MÁRCIUS 7., KEDD, 3 ÓRA 5 PERC (0 ÓRA 5 PERC GMT)

Izmos kéz lendült Shakir Abbas felé, vállon ragadta, a doktor ijedten pillantott fel. Az ablak­ talan PCSK hánykolódásától és dülöngélésétől émelygő gyomra helyén már csak egy csomót érzett. Az óvatlan mozdulattól kis híján bevágta a fejét. A törzsőrmester a fejhallgatójára bökött, és az élen haladó jármű felé intett. - Doktor, a fő­ nök azt akarja, hogy ismertessem önnel a tervet, rendben? Az őrmester láthatóan majd kicsattant az izgalomtól, feketére pingált arcából sugárzott a tü­ relmetlenség. Valószerűtlennek és fenyegetőnek hatott a félhomályos járműben, de a hangja barátsá­ gosan csengett. - Már ismertették velem, őrmester. - Igen uram, de még egyszer végig kell mennünk rajta. Az őrnagy az első járműben - a Bradleyben - zötykölődött, Shakirt a második kocsiba ültet­ ték. A terv értelmében a kis tömbházig kell eljutniuk, amely a bunkeregyüttesbe vezető lépcsőt védi. A Bradley valósággal roskadozott a fegyverektől. Legfelül, a forgatható tornyon egy 25 mm-es lö­ veg és egy pár TOW-típusú harckocsi-elhárító rakéta kapott helyet. E halálosztó gépezet haladt a menet élén, és a két könnyű fegyverzetű PGSK zárta a sort. Ezekben ült a rohamcsapat, amely majd a hátsó rámpán kiviharzik, és biztosítja a terepet. A terv úgy szólt, hogy a rádión érkező parancsra Shakir kipattan a járműből, és a bejárathoz rohan. Az első szakasz már ott várakozik az első lépcsőfordulónál, készen, hogy behatoljon a bun­ kerbe. Ha valahol tűzharcba keverednek a védőkkel, akkor Shakir felfrissíti az emlékezetükben a bunker - előzőleg velük már ismertetett - alaprajzát, gondosan felsorol minden ajtót, menekülőutat, ablakot, az összes olyan helyet, ahol a védők fedezékből tüzelhetnek. Ha az egység valamennyi zu­ got „megtisztította”, „őrzői” magukkal viszik Shakirt a következő ellenőrző pontig. A szakasz tagjai elméletben legalább úgy ismerik a bunker beosztását, mint maga Shakir. Mindannyian tudják, hogy a szállások a harmadik szinten, a labor pedig a negyediken van. A vírusokat a labor izolációs kamrá­ jában tartják. A szakasz állig felfegyverzett katonáinak felszerelése a szokásos M-16-os puskából, Uzira emlékeztető, parányi, hangtompítós géppisztolyból, késekből, valamint különböző kábítófegyverek­ ből állt. Nem hiányoztak a robbantási szakemberek sem, akik nyomban levegőbe röpítik az épít­ ményt, mihelyt Shakir elpusztította a vírustenyészeteket. Furcsa, gondolta Shakir, ezek a fiatalemberek egyszerre keltenek rokonszenvet és félelmet az emberben. A doktort már az halálra rémítette, amire vállalkoznak, de jól tudta: ezeket a fiúkat arra képezték ki, hogy ha kell, szempillantás alatt kioltsák bárki életét. Ettől valahogy emberfeletti­ eknek tűntek, ami még fenyegetőbbé tette őket. Nevettek, tréfálkoztak, ugyanúgy beszélgettek egy­ mással, mint bármely más katona. De valami metsző él lappangott a hangjukban, amitől elbátortala­ nodott az ember. Órákkal korábban, még a repülőgépen, Shakir odament az őrnagyhoz, a csapat parancsnoká­ hoz. - Sok munkatársam dolgozik abban a laboratóriumban - kezdte -, évek óta ismerem őket. Ők nem ártanak maguknak. - Hacsak bárki is fegyver után nyúl - felelte az őrnagy -, nyomban halott. Nem teszem koc­ kára az embereim életét. - 61 -

- Igen, de ne felejtse el, hogy sokan a munkatáraim közül szintén elhagyták volna az orszá­ got, ha tehetik. Kérem, ne ölje őket halomra gondolkodás nélkül. Az őrnagy kemény pillantással mérte végig Shakirt. - Ezt képzeli rólunk? - vetette oda vé­ gül. - Én csak... - Doktor, mi nem öldöklünk ész nélkül.

Oké, doktor. Most. - Két katona a jármű hátoldalán lévő, parányi, ovális ajtón át kisegítette Shakirt a kocsiból. Üdítően hűvös volt az éjszaka. Villámgyorsan az ismerős bejáratnál termettek, nem ütköztek ellenállásba. A földalatti folyosóra vezető első lépcsőforduló felől kiszakadó ajtók döngése hallatszott. Még mindig semmi ellenállás. A következő szinten is simán továbbjutottak. Shakir aggódni kezdett. Lehet, hogy már elköltöztették az egész labort? Szorongás fogta el a gondo­ latra, hogy Pandora-szelencéjét már rég kinyitották, és ők már csak az üres tartályt fogják itt találni. Újabb hangos csattanás, majd dühös kiáltozás angolul. Shakirt ismét gyűrűbe fogták az ame­ rikai katonák, és a szállások felé igyekeztek, ahol megkönnyebbülésére a doktor vagy fél tucat, is­ merős, arab arcot pillantott meg. Tágra nyílt szemmel, egy kupacban reszkettek, de legalább éltek. Kezük a tarkójukon. Sandar Almeany állt középen. Amikor megpillantotta Shakirt, szeme, ha lehet, még jobban kikerekedett, leesett az álla, tátogó száján lassan találtak ki az első arab szavak. - Shakir! Azt hittük, meghaltál. Elfogtak hát? Mivel Shakir tudta, hogy a mellette álló, amerikai tizedes beszél arabul, kínosan került min­ den félreérthető kifejezést. Gondolatban ellenőrzött minden szót, mielőtt kinyitotta a száját. Odalé­ pett, és megragadta munkatársa vállát. - Erre most nincs időnk, barátom. Később majd mindent elmesélek. Az összes elkészült tar­ tály ott van lent, ugye? Sandar szeme ide-oda cikázott Shakir és az egyik katona között. - Sandar! Ez nagyon fontos. Itt vannak? Nem... nem vitték el egyik tartályt sem, ugye? - Én... - Sandar az ajtó felé fordult. A kutatócsoport újabb tagjait kísérték be fegyveresek, villámgyorsan műanyag bilincs kattant a csuklójukon, majd megmotozták őket, nincs-e náluk fegy­ ver. Shakir megragadta Sandar vállát, és keményen megrázta. - Sandar, felelj! Itt van még minden? A korábbi, metsző félelem hasított belé ismét, amikor munkatársa bólintani készült, de a mozdulatból félreérthetetlenül tagadó fejrázás lett. - Hová tűntek? Hányat vittek el? És mikor? Almeany végre megtalálta a hangját. Az arab szavak csak úgy tolultak ki az ajkán. - Két tar­ tály nincs már itt. - Hol vannak, Sandar? - Ansallah... Shakir tüstént közbevágott. - Mikor ment el? - Egy órája, de nem biztos, hogy mind a kettő nála van. Jött egy helikopter tegnap. Shakir hátralépett, majdnem földöntötte a mögötte álló katonát. - El kell mennetek, mind­ annyiótoknak el kell mennie a katonákkal. Ne ellenkezzetek. Két tartály eltűnt. A tragédiához kettő is bőven elég. Még nagyon sok a tennivalójuk. Shakir az őt kísérő katonák felé indult, egyenesen a laborba vezető lépcsők felé tartott. A katonák szemmel tartották, ahogy felkapcsolja a villanyt, felhúzza a védőkesztyűt. Árgus szemmel lesték, hogyan dol­ gozik az emelőkarokkal és a forgatható asztalkákkal, azon van, hogy összerakja a huszonegy fényes falú, üveggel bélelt, rozsdamentes acélból készült tartályt. Eközben az égetőkemencének nevezhető berendezés egyre forrósodott. Az egyik rohamosztag vonult el mellette éppen, az egyik katona megkérdezte: - Doktor, el tudja pusztítani valamennyit egyszerre? - Shakir felpillantott, meglepődött a katona érdeklődésén. Legalább öt percre van szükségem minden tartályhoz. Nem fér be az összes a kemencébe. Lecsavarta a tartályok fedelét, kiemelte a halálos anyagot tartalmazó üvegtégelyt a védőbu­ rokból. Ezután a tégelyek felét feltette egy kis szállítószalagra, amely az égetőkemencébe vitte őket. - 62 -

Amikor az utolsó is beért, Shakir lezárta az ajtót. A kemencében a hőmérséklet már megközelítette az ezer fokot. Ha öt percen át ezer fokon tartja, biztos lehet benne, hogy az összes vírus elpusztult. A katona tovább kérdezősködött. A biztonsági szabályokat, a tartályok feltöltését és kiüríté­ sét firtatta, és hogy a bunkert építő német cég hogyan fogott hozzá a labor tervezéséhez. Shakir szinte élvezte a beszélgetést, amikor Moyer őrnagy viharzott be a terembe. - Doktor, szükségünk van önre egy percre odafönn. Fel tudna jönni? Shakir körülnézett. Az első adag már csaknem öt perce ezer fokon rotyog a kemencében. Visszafordult Moyerhez. - Vissza van még a második és egyben utolsó adag. - Majd utána. Most jöjjön. Van ott fenn egy kamra, és nem értjük, mire való. Mielőtt elindult, Shakir figyelmeztette a két katonát, hogy ne nyúljanak semmihez. Ahogy tiszta lett a levegő a teremben, a háttérben várakozó katona az ajtóhoz lépett és bezárta, miközben az imént még tudásra szomjazó társa az övére csatolt kis táskából parányi acéltartályt húzott elő, és gyakorlott, szakértő mozdulatokkal a labort az izolációs kamrától elválasztó biztonsági ajtóhoz lé­ pett. Jól képzett szakember volt, hamar rájött a német gyártmányú szerkezet működésére.

Shakir dühösen jött vissza a laborba, ismét elfoglalta a helyét, és elindította a soron követ­ kező tartályokat a megsemmisítő kemence felé. Mi ütött a katonákba? Egy nyilvánvalóan értelmes ember, mint az őrnagy, ilyen jelentéktelenség miatt vonta el a feladatától? Egy hétköznapi hűtőszek­ rény nem lehet kellően biztonságos vegyi anyagok tárolására. Ezt még a hülye is tudja! Megint Moyer őrnagy nyitott be a laborba, Shakirhoz lépett. Egyik kezében még mindig M16-os puskája, a másikban a kézi adó-vevő volt. - Mikor lesz kész, doktor? - Egy perc még. - Shakir az előbbi - fölösleges - kitérő során igyekezett szóba hozni egy égetően súlyos problémát, de az őrnagy akkor nem figyelt rá. Most figyelni fog. - Baj van - hallotta Shakir a saját hangját. Moyer egyetlen pillantással felmérte a helyzetet; szemügyre vette az izolációs kamrát, a fa­ lon lógó kesztyűket, a termet őrző két katonáját, Abbast, majd végül a szeme ismét megállapodott a doktoron. - Mi a baj? - Elpusztítottam az összes itt talált vírust. De látja azokat a tartályokat? - A vastag üvegfal mögött látható, nyitott tartályokra mutatott. Moyer bólintott. - Kettőt már elvittek. Azokat is meg kell szereznünk. - Hol vannak? - Én... egy perc. - Shakir az órájára nézett. Letelt az öt perc, de ha amúgy is felrobbantanak mindent, miért ne hagyhatná itt, hadd rotyogjon? Nem kapcsolta hát ki az égetőkemencét, lehúzta a kesztyűjét, és visszafordult Moyer őrnagyhoz. - Csak egy órával a földet érésünk előtt mentek el. Jól ismerem azt a tudóst, aki magával vitte a tartályokat. Ba'ath párti az illető... az egyetlen az itt dolgozók közül. Bagdadba tart. Ha mielőbb indulunk, még elcsíphetjük. Felismerem a kocsiját. Moyer megrázta a fejét. - Nem szerepel a tervben, doktor. Elpusztítjuk ezeket a dögöket, fel­ robbantjuk a labort, és mindenkit magunkkal viszünk. Ezt a parancsot kaptam. A fickó üldözése egy másik akció, más lapra tartozik. Shakir döbbenten állt. Vége a dalnak. Mit lehetne még tenni? Ki tud ölbe tett kézzel itt ros­ tokolni, amíg meg nem találták és meg nem semmisítették az összes vírustenyészetet? - Őrnagy úr, lehet, hogy nem lesz másik lap. Lehet, hogy nem kapunk még egy lehetőséget! Nem... nem érti, milyen halálos veszélyt jelentenek ezek a dögök? - Sajnálom. Parancsot kaptam, ahhoz kell tartanom magam. Shakir könyörgőre fogta a dolgot, de semmi sem használt. Kivezették a teremből, szinte ká­ bulatban. Ahogy haladtak felfelé, az őrnagy és három embere mindenkit kiparancsolt a bunkerből, csak a robbantási csapat maradt. Shakir sietve ment ki a bunkerből, a második várakozó PCSK felé indult, majd hirtelen megtorpant. Elkapta az őrizetével megbízott törzsőrmester kabátujját. - Minden munkatársamat elfogták, ugye? - Igen, uram. Ott vannak a második PCSK-ban. - 63 -

- Beszélnem kell az egyikükkel. Az őrmester habozott, majd bólintott. Végül is Abbas ez idáig rendesen viselkedett. Odave­ zette a második PCSK hátsó rámpájához, és kihivatta Sandar Almeanyt. Mivel az őrmester árgus szemekkel leste őket, a két arab megállt a jármű sarkánál, és arabul élénk beszélgetésbe kezdtek. Shakir hálát adott Istennek, hogy az arabul beszélő katona most nincs itt. - Melyik kocsival ment el Ansallah? Tudod? - A Toyota furgonnal. A fehérrel. A zöld még itt van. - Biztos vagy benne, hogy csak egy órája ment el? Sandar megint bólintott. - Vitt magával valakit? - Az egyik katonát. A katonák új parancsot kaptak, miszerint egy pillanatra sem hagyhatnak bennünket egyedül... a baleseted után. Mi történt veled? - Később, Sandar. Sandar megragadta Shakir kabátujját, mélyen a szemébe nézett. - Most mondd el! Shakir engedett. - Nem hagyhattam, hogy bekövetkezzen, Sandar. Nem hagyhattam, hogy bevessék. Keresztül kellett húznom Szaddám tervét, és nem láttam más lehetőséget. Ravasz mosoly bujkált a munkatársa arcán. - Így hát déli irányba menekültél. Ansallah úgy vette, azt akartad, hogy halottnak higgyenek. Egyáltalán nem bízott benned. Szerinte a vírus hama­ rabb elkészült volna, mint ahogy te állítottad. - Tudta, hogy én... szabotálom a munkát? - Nem, nem tudta, csak gyanította. Azt viszont tudta, hogy nem bízunk Szaddámban. Ansal­ lah tisztában volt vele, hogy határozottan ellenzed a vírus bevetését. Ismét Saliah arca jelent meg Shakir lelki szemei előtt. - Jelentette mindezt Bagdadnak? Shakir nagyon riadtnak tűnhetett, Sandar rögtön megértette, miért. - Nyugodj meg, barátom. - De most, hogy lecsaptunk... - Ansallahnak nem maradt ideje bárkinek bármit is jelenteni. A telefonok nem működnek, ezért, mivel senkivel sem tudott semmit közölni, elment. - Sandar egy pillanatig töprengett. Ansal­ lah távozásával a helyzet megváltozott. - Ha Ansallah célba ér... - folytatta aztán -, jobb, ha Saliaht és a gyerekeket kimenekíted az országból. Erős kéz ragadta meg Shakir karját és a másik jármű felé lódította, közben Sandart is beta­ szigálták a kocsi belsejébe. - Itt az idő, doktor. Shakir engedelmesen elindult, közben szemügyre vette a fémlemezekből összetákolt, rozoga fészert, ahol a kocsikat tartották. Megpillantotta a homályban a zöld Toyota furgont. A szakaszvezető örömmel nyugtázta, hogy Shakir megérdemelte a bizalmat. Az őrnagy az őrmesterhez lépett, hogy indulás előtt még pár szót váltson vele. Shakir lassított, hogy a két katona néhány méterrel előtte haladjon. Miután az őrnagy és az őrmester egyeztette a visszatérési tervet, felhúzták a jármű hátsó rámpáját, lezárták, majd az ovális ajtó megint kitárult, hogy Shakir és az őr­ mester beszálljon. Az őrnagy Shakirhoz fordult és megfogta a karját. - Jól viselkedtek az emberei, doktor. Sen­ ki sem ellenkezett, kivéve a külső őrséget. Senki másnak nem esett baja. Látja, ahogy mondtam, nem öldöklünk gondolkodás nélkül. - Shakir megköszönte a tájékoztatást, és figyelte, ahogy az őr­ nagy hátat fordít neki, majd sietős léptekkel a vezér PCSK-hoz indul. Az őrmester elmosolyodott és intett a doktornak, hogy szálljon be. - Egy régi arab szokás szerint - hazudta Shakir, amilyen meggyőzően csak tudta - veszélyes, de győzelemmel végződött csaták után a harcost illeti meg, hogy elsőnek lépjen a sátorba. Tudom, magának ostobaságnak tűnik, de kérem... Shakir figyelte, ahogy a hivatásos katona gondolatban végigmegy a belésúlykolt döntési me­ chanizmus egyes lépésein a döntés előtt. Az arabban ugyan nem lehet bízni, de éppen az imént de­ rült ki róla, hogy mégiscsak megbízható. Végső soron nem diplomáciai küldetést teljesít, de a SZEP, Schwarckopf és minden főtiszt megkövetelte az arab szokások tiszteletben tartását. Shakir tudta, hogy a rokonszenves amerikai óriási hibát követ el, de neki pontosan erre volt szüksége. - Rendben, doktor, adjuk meg hát a szokásoknak, ami jár nekik. - Az őrmester a bal lábával átlépett a bejárati küszöbön, Uzi géppisztolyát lazán a jobb kezében tartotta, és belendítette magát a - 64 -

nyíláson. Shakir ügyes mozdulattal megragadta a géppisztolyt, a szabad kezével pedig becsapta a páncélajtót. Az őrmester a lendülettől valósággal berepült a járműbe, és tehetetlenül elnyúlt. A hátsó ajtó döngve becsapódott, Shakir gyorsan rátolta az egyik reteszt, majd amilyen gyorsan tudott, ro­ hanni kezdett. Körülbelül tíz méterre, a bunker másik oldalán volt egy parányi vészkijárat. A függőleges akna falához erősített létra vezetett le a mélybe, az aknát a felszínen egy acélajtó zárta le. Más rej­ tekhely nincs sehol. Ha eljutna addig a vészkijáratig, a katonák akkor sem követnék le az aknába, ha megtalálnák a bejáratot. A robbantási csapat jelentette, hogy beélesítették a robbanótölteteket, ezért mindenkinek el kellett hagynia a bunkert. Még ha rálelnek is a lejáratra, nem tételezik fel Shakirról azt az őrültséget, hogy visszamenne a bunkerba. A harmadik kocsi hátsó rámpája nagy döngéssel csapódott a földre, az őrmester a katonák­ kal, mint megannyi feldühített darázs, mérgesen kiáltozva rontott elő a PCSK-ból. Shakir addigra már megkerülte a fészert, és az eleje felé tartott. Hallotta a katonák kiabálását, igyekeznek kitalálni, merre futhatott. A földre vetette magát, és az út hátralévő részét a sötétség leple alatt kúszva tette meg. Kap­ kodva tapogatta maga előtt az utat, a kiáltások és a lépések robaja nem hagyott kétséget afelől, hogy mindenki őt keresi. Az egyik katona nyilvánvalóan a fészer felé tartott. A futó léptek egyre köze­ lebbről hallatszottak, még a katona kapkodó légzését is tisztán kivette. Nem lehetett messzebb ti­ zenöt méternél. Végre elérte a fogantyút és erősen megragadta, de az meg se moccant. Shakir jobb híján fek­ ve maradt, ha felállna, azonnal kiszúrná egy keresősugár. Rángatta a fogantyút, de hiába, csak a sze­ me ment tele homokkal, az ajtó nem engedett. Motorok dübörögtek fel mögötte, vakító fények pásztázták az éjszaka sötétjét, a fészert, a benne parkoló kocsikat. Az egyik jármű hallhatóan feléje tartott. Ismét megélénkült a kiáltozás. Fel­ fedezték a lábnyomát, csak követniük kellett, hogy rátaláljanak a fészernél. A katonák attól tartot­ tak, hogy rájuk lő, ezért óvatosabban folytatták a kutatást. Shakirnak berepedt a körme, ahogy a fogantyút cibálta, nagyon fájt. Az ajtó csak nem nyílt ki. Sok homokot fújhatott rá a szél, és attól ragadt be, de az is lehet, hogy belülről reteszelték el, és ha megfeszül, se tudja kinyitni. Súlyos lépések zaja közeledett a fészer mindkét oldala felöl. Felszólították, hogy jöjjön elő feltartott kézzel. A két irányból hangzó parancsok segítségével Shakir fejben gyorsan háromszög­ számítást végzett: a hangokból ítélve a katonák azt hiszik, hogy a furgonban rejtőzött el - vagy ti­ zenkét méterrel hátrább, mint ahol valójában lapult. Valaki feltépte a furgon ajtaját, majd hangosan szitkozódott. Végre! A vészkijárat ajtaja meg­ moccant, fülsiketítően csikorgott. Shakir mozdulatlanná dermedt, remélte, a katonák a saját ordíto­ zásuktól nem hallották meg. Rájött viszont, hogy képtelen az ajtót kinyitni anélkül, hogy ide ne cső­ dítené az őt kereső katonákat. Vége a dalnak. Többet nem tehet. Kudarcot vallott. Teste ellazult, fejében ötletnek se híre, se hamva. Nem számít, rábukkannak-e vagy sem, bár remélte, ha meglapul a homokban, nem fogják lelőni. Ha felállna, biztosan megtennék. Végül is, tudják, hogy nála az őrmester géppisztolya. Ismét lépések döngtek, most a fészer mögül közeledtek. Felismerte az őrmester hangját, tud­ ta, a katona dühös és csalódott. Shakir bűntudatot érzett, amiért becsapta. Az őrmester tiszteletben akarta tartani az arab szokásokat, Shakir azonban lóvá tette. Ha ezután valamelyik honfitársa az amerikai diplomáciai érzékére akarna hatni, biztos, hogy igen durva bánásmódra számíthat. Váratlanul kiáltást hallott, felismerte Moyer őrnagy hangját. - Végeztünk, emberek! Hagyjá­ tok a francba! Nem érünk rá ezzel a gazemberrel bújócskázni. A Shakirhoz legközelebbi katona visszakiáltott. - Uram, azt hiszem, erre futott. Moyer őrnagy tudta, miért oldott kereket Shakir. Nem helyeselhette, de megértette. A rob­ bantási csapat vezetőjéhez fordult: - Behegesztették a főbejárati ajtót? - Igen, uram. - Mennyi időbe telne bejutni rajta? - Hogyan, uram? - A férfi elborzadt a kérdés hallatán. Kinek jutna eszébe bemenni valahova, ahol már ketyeg az időzített bomba? - Mennyi időbe telne, ha valaki vissza akarna menni? - 65 -

- Nagyon sokba, uram. Felrobbanna, mielőtt még bejutna. Az őrnagy is így gondolta. - Gyerünk, indulás! - Kilőjük a furgon gumijait, uram? - kérdezte egy katona. Moyer a fészer felé nézett, ahon­ nan az utolsó katonák futottak ki, majd megrázta a fejét. Ha az arab nem tudná időben beindítani a kocsit, a bunkerrel együtt úgyis a levegőbe repül, merthogy pokoli tűzijáték lesz, az egyszer biztos. Ha mégis sikerül neki, akkor kapott még egy lehetőséget a további küzdelemhez. Sok szerencsét, nyavalyás arab. - Nem kell. Hagyjátok - felelte. A PCSK-k felbőgő bivalyerős motorjai és a csikorgó lánctalpak hangorkánja hamar elvonult északnak - a várakozó repülőgép irányába. Shakir tudta: a bombákat úgy időzítették, hogy a roham­ csapat biztonságos távolságba juthasson a helyszíntől. De mennyi idő van hátra addig? Józan ésszel csak néhány perce lehet, hogy beindítsa a furgont és eltűnjön. Feltápászkodott, és a furgonhoz rohant. Örömmel látta, hogy az indítókulcs a helyén, elfor­ dította, amitől a kis motor rögvest életre kelt. Az üzemanyagtartály is tele. Micsoda kellemes megle­ petés! Ritkán szólt Allahhoz, de most az egyszer megtette. Gyorsan elrebegett egy hálaimát, majd sokatmondó pillantást vetett az égre. A lopott Uzit gondosan a furgon padlójára fektette, bekapcsol­ ta a fényszórókat, és elporzott kelet felé. Ansallah, aki már árulónak bélyegezte, mostanra csaknem másfél órás előnnyel érkezik meg a bagdadi katonai főhadiszállásra. Efféle gondolatok kavarogtak a fejében. Valószínűleg semmi esélye, hogy elcsípje Ansallaht, de nincs más választása. Két tartály még hátravan.

8. FEJEZET KÖZÉP-NYUGAT IRAK, AR RUTBAHTÓL DÉLKELETRE 1991. MÁRCIUS 7., CSÜTÖRTÖK, 4 ÓRA 0 PERC (1 ÓRA 0 PERC GMT)

Amikor leállították a hajtóműveket, és mindent kikapcsoltak, Sandra a zseblámpája fényé­ nél gyorsan ellenőrzött mindent. A kép, hogy az áramlásrontók kezelőkarja kitérített helyzetben van, rögzült valahol hátul a tudatában, de félóra is beletelt, mire tudatosan is felfogta. Most, hogy rádöb­ bent, sietve kapott a zseblámpa után, rávilágított a központi pultra, remélte, hogy rosszul emlékszik. Sajnos nem így volt. Amikor leálltak, az áramlásrontók kint maradtak, a hármas szivattyút sem kapcsolták ki, minek következtében az akkumulátorokból kiment a hidraulikus nyomás. - Szent Isten! Hidraulika nélkül nem lehet indítani. Bármelyik pillanatban visszaérkezhet a rohamcsapat, lehet, hogy vadul tüzelő üldözőkkel a nyomukban, ők meg itt állnak az egyetlen menekvést jelentő repülőgéppel, de képtelenek megmoz­ dítani. Sandra levegő után kapkodott, próbálta leküzdeni a rémületét és a bűntudatát, gyorsan lemá­ szott a beszállólétrán, a bal szárnyvég alá rohant, a pilótákhoz. - Kapitány urak, nagyon nagy baj van. Elszúrtuk. Az akkumulátorok lemerültek, azonnal neki kell állnunk pumpálni! Gyorsan elhadarta, mi történt, a két pilóta felugrott, Doug hevesen rázta a fejét. - Nem „el­ szúrtuk”, mérnök, én szúrtam el - fakadt ki. - Maga olvasta az ellenőrző listát, én meg rávágtam, hogy az áramlásrontók behúzva, kikapcsolva. Siettek vissza a repülőgépbe, Will Sandra vállára tette a kezét. - Indítsa be a kézi szivattyút, én hozom Backust meg Caseyt, és Johnson emberei is segíthetnek. Mennyi idő kell hozzá, ha fel­ váltva pumpálunk? - Ha szerencsénk van, húsz perc, uram. Sandra a most üres raktér közepére rohant, lekapta a kézi szivattyú takarólapját, és pumpálni kezdett; odaértek a többiek is, felváltva nyomkodták a szivattyú karját. A kis nyomásmérő műszerek mutatói lassan, vonakodva elindultak a nulláról. Ahogyan nőtt a nyomás, a pumpálás egyre nehe­ zebb lett. Sandra már harmadszor került sorra, amikor rádión jelentkezett a rohamcsapat, Johnson és az emberei: jönnek visszafelé, tizennégy fogollyal. - 66 -

Miközben teljes erejéből húzta-nyomta a szivattyúkart, Sandra fejben gyors számítást vég­ zett. Jézusom! Akkor már csak tíz percünk maradt! A zseblámpák fényében olyan volt a jelenet, mint egy fekete-fehér freskó; a felváltva pum­ páló alakok, akik tudják, mi forog kockán, ezért minden erejüket megfeszítik, szakad róluk a verí­ ték, nehezen lélegeznek, a többiek feszülten figyelik őket meg a nyomásmérő műszereket, és várják a sorukat, minden huszonötödik pumpálás után más veszi át a szivattyúzást. Az üres raktér falai fel­ erősítve verték vissza a pumpálás és az izgatott lélegzetek zaját. De ezt a zajt túlságosan is hamar elnyomta a visszatérő járművek motordörgése. A Bradley meg az M-113-as PCSK-k a repülőgép hátsó rakodóajtajához kanyarodtak és felgördültek a rámpán, fényszóróik egyszeriben éles fénybe borították a rakteret, ahol Phil Casey irányította őket a helyük­ re. Épp hogy elfértek Bill Backus mellett, aki szinte beleolvadt a raktér bal oldali falába, miközben az utolsókat húzta-nyomta a szivattyúkaron. A műszerek azt mutatták, hogy esetleg elég lesz már a nyomás - ha egyszerre kapcsolják be mindkét akkumulátort. Will és Doug már a pilótafülkében voltak. Az utolsó jármű gördült fel a rak­ térbe, a rohamcsapatosok kifelé kászálódtak a PCSK-kból, rögtön nekiálltak láncokkal mindent az immár újra zsúfolt raktér padozatához rögzíteni. Sandra lezökkent a fedélzeti mérnök ülésébe, és Will felé fordult, aki már a bal ülésben, a helyén volt. - Hát, uram, a helyzet a következő. Ha még öt-tíz percig pumpálhatnánk, a nyomás mindkét akkumulátorban elég lenne, hogy az egyikkel indíthassuk, a másikat pedig tartalékoljuk arra az eset­ re, ha az elsővel nem sikerülne az indítás. Will nagyon figyelt, bólintott. Sandra a parancsnok arcát fürkészte, várta a döntését. Úgy látszik, lőni legalább nem lő ránk senki, hál' istennek, gondolta. Will ránézett. - Maga mit javasol, Sandra? - kérdezte. Moyer őrnagy előrejött a pilótafülkébe, a roham izgalma még nem csillapodott le benne, nem értette, miért nem indulnak a pilóták máris. Nem tudta, hogy a hátsó rakodóajtó becsukásához hidraulikus nyomás kellene. Az őrnagy aggodalmas arccal pillantott hátra, a raktér felé, aztán előre­ fordult, Sandrára és Westerman ezredesre nézett, és csak nagy nehezen tudta türtőztetni magát, hogy ki ne robbanjon belőle a kérdés, hogy a fenébe gondolják, hogy még mindig itt üldögélnek? Hirtelen Johnson őrmester esett be kintről a pilótafülkébe. - Hé, fények közelednek, két óra irányból! A másodpilóta ülésében Doug jobbra kapta a fejét, és ő is rögtön meglátta a fényszóróknak a sivatagban messze látszó fényét. - Igen, jön valami - jelentette. - Jó pár kilométernyire van még, de erre tart. - Sandra? - nézett Will kérdően a mérnökre. A lány maga is meglepődött a saját reakcióján. Pillanatig sem habozott, pedig a legutóbb, amikor egyszerre akart ugyanígy, két gyenge nyomású akkumulátorral indítani, az a kísérlet nem si­ került. Mintha nem is az ő hangja lenne, de mire kimondta: - Megpróbáljuk, uram - az ujja már a „MINDKETTŐ” kapcsolón volt. - Akkor csinálja - Will felemelte a kezét, láthatóan „szorított” Sandrának. - Akkumulátorok bekapcsolva, minden indításra kész. Hallották a sivító hangot, ahogy a törzs közepe táján nehézkesen, vonakodva forogni kezd egy turbina, aztán telepekről működő relék kattantak. - Gyerünk, gyerünk, GYERÜNK! - Sandra szeme a műszerekre tapadt, lélegzetet is elfelej­ tett venni, úgy leste, hogy a segédhajtómű beinduljon. A gyújtógyertyák szórták a szikrákat a kis égéstérbe. - Akárki is legyen ez - szólalt meg Doug -, ugyanezen az úton jön, ahol mi rostokolunk. - Mit saccol, mennyire van? - Moyer őrnagy előrehajolt a csapóülés fölött, próbált ő is arra nézni, amerre Doug mutatott. - Öt kilométernyire, de lehet, hogy már közelebb. Hirtelen betöltötte a repülőgépet a beinduló, felpörgő segédhajtómű dörgése, a sugárhajtómű elérte és tartotta a szükséges teljesítményt. Sandra nagy, megkönnyebbült sóhajtása elveszett a zaj­ - 67 -

ban, kapcsolta az áramot, a hármas hidraulikaszivattyút. Doug darálni kezdte a hajtóműindítás előtti ellenőrző listát, negyvennyolc méterrel mögöttük pedig a rakodási főnök behúzta a rámpát és bezár­ ta a hátsó rakodóajtót. - Mi lesz az INS-ekkel? - kérdezte Sandra. Az inerciális navigációs berendezéseknek csak­ nem tíz perc kell, hogy beinduljanak és stabilan működjenek, és még két perce sincs, hogy bekap­ csolták őket. - Jobb, ha nem várunk rájuk, mérnök - felelte Will. Doug megint kipillantott a közeledő fé­ nyekre, egy pillanatig latolgatta, mi van, ha a minimális navigációs eszközökkel indulnak, aztán bó­ lintott. A fények most egy óra irányban látszottak, még mindig merőlegesen közeledtek a „futópá­ lyájá”-hoz. Will megnyomta az indítógombokat, és sorban felkattantotta az üzemanyag- és a gyúj­ táskapcsolókat. Amint túl voltak a gurulás előtti ellenőrző listán, és Will megkapta a visszaigazolást, hogy minden ajtó zárva, „NAV” állásba kapcsolta a két INS-t. Lehet, hogy idejében kezdenek jól mutatni, ha mégsem, akkor legfeljebb majd számolgatni kell. Minden idegszálával érezte, hogy fel kell innen szállni, most, rögtön, de igyekezett megőriz­ ni a nyugalmát, higgadtnak kellett maradnia. Felvette az éjjel látó szemüveget, kiengedte a parkoló­ fékeket, és amennyire látott ebben a fekete-fehér környezetben, az országút közepén tartotta a 141est. Abban maradtak, hogy Doug nem teszi fel a szemüveget, ő szabad szemmel figyel. - Készen vagyunk? - Will hangja nyugodt volt, de feszült figyelem érződött benne. - Ellenőrzés befejezve - most már a fülhallgatókban hallották Sandra hangját. Will ráadta a teljesítményt a kettes és a hármas - a két belső - hajtóműre, és megnyomta az egymásközti adó­ gombját. - Ahogy megbeszéltük, másodpilóta, száztízig a kettessel meg a hármassal, hogy a külsők ne szívják magukat tele homokkal. - Értettem. A külső hajtóművek a sivatag homokja fölött függtek. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy ha kis sebességgel rájuk adják a teljes felszállóteljesítményt, akkor mint a porszívó, szippanta­ nák tele magukat a hajtóművek a forgó turbinalapátokat erősen károsító homokkal. Nemcsak leáll­ hatnak, fel is robbanhatnak tőle. Sandra balra nézett, a két pilóta hátára, érezte a feszültséget a levegőben. Ahogyan egyre gyorsulva gurultak az országúton, az eddigi enyhe hátszél hirtelen tartós ol­ dalszélbe váltott balról, és hetven kilométeres sebességnél Willnek már keményen bele kellett ta­ posnia a bal oldalkormánypedálba, hogy a hat méter fesztávú futót megtartsa a keskeny, mindössze tizenkét méteres úton. Az orrkeréknek az út középvonalának bal oldalán kellett futnia, hogy a hu­ szonöt méterrel hátrább guruló nyolc masszív főfutókerék középen maradjon. A közeledő jármű megállt. Akárki ült is benne, úgy tűnt, két-három kilométerrel az országút előtt várakozik, mintha meglátta volna a fények nélküli, sötét, gyorsuló C-141-est. Már minden bi­ zonnyal hallania kellett a hajtóművek robaját. Senki sem mondta ki, de mindannyiuk fejében meg­ fordult a gondolat, hogy esetleg egy vállról indítható rakéta irányul rájuk, kezelője csak a legkedve­ zőbb lövési helyzetet várja. Amikor száztíz kilométerre gyorsultak, Will felszállási teljesítményre állította az egyes és a négyes hajtómű gázkarját, és miközben a Starlifter végre elérte a szükséges sebességet, Doug elvé­ gezte az utolsó teendőket. Így, hogy az oldalszél miatt a 141-es kissé balra dőlt, rosszabbul lehetett látni az országút szélét. Will bizonytalanul tudta csak kivenni az éjjel látó szemüveggel, meg is bán­ ta már, hogy felrakta, jobb lett volna mégis felgyújtani a leszállófényszórókat. A szemüvegen át, eb­ ben az elmosódó fehérségben vezetni a repülőgépet olyan volt, mintha szakadó esőben robogna százharminc kilométerrel; meg lehet ugyan maradni az úton, de semmi biztosíték nincs rá, hogy tényleg sikerül. Nem számít. Pillanatokon belül elérik az emelkedési sebességet, aztán már a levegőben lesz­ nek. A számított emelkedési sebesség kétszázharminc kilométeróra volt, de száznyolcvannyolc­ nál a C-141-es kicsit túlságosan balra csúszott, amit Will nem vett azonnal észre, csak akkor, ami­ kor a jobb főfutó kerekei lefutottak az országút széléről, puha homokba, miáltal a Starlifter orra hir­ telen jobbra rándult, a süppedő kerekek két párhuzamos vájatából homok- és szeméttömeg fröccsent fel. Will ereiben megfagyott a vér. Villámgyors mozdulattal vágta balra a kormányt és rúgott a bal - 68 -

pedálba, próbálta felemelni a lebillenő jobb szárnyat, a hármas és a négyes hajtómű vészesen köze­ ledett a sivatag homoktalajához. Késő! Szörnyű csikorgó hang jelezte, hogy jobb oldalt valami leért a talajra, Will, miközben fohászkodott, hogy a sebesség már elég legyen hozzá, megpróbálta eltépni a gépet a földtől, és visszadönteni balra, pár métert emelkedtek is, aztán újra vízszintesbe nyomta, hogy teljesen felgyor­ suljon, és gyors hálaimát rebegett, hogy a repülőgép egyáltalán engedelmeskedik a kormányoknak. - A négyes berezeg... - Sandra hangja vérfagyasztó dörrenésbe veszett, a robbanás az egész repülőgépet megrázta, jobbról tűzgömb vakító fénye árasztotta el a pilótafülkét. A Starlifter azonnal megint jobbra rándult, Will letépte a szemüveget, hogy lássa a hajtóműműszereket. Egy pillanatig mérlegelte, hogy visszaengedi a repülőgépet az országútra, de rögtön meg is gondolta magát. Mé­ lyen bent vannak ellenséges területen, bár az a jármű, ami ott áll nem messze, úgy látszik, nem je­ lent veszélyt. A négyes hajtómű műszereinek mutatói nullán álltak, és valami a hármassal sem volt rend­ ben. Az egyes és a kettes rendesen működött, a repülőgéppel lehet repülni, de az, hogy a négyes haj­ tóművet belelógatták a homokba, katasztrofális következményekkel járt. Kétszázhuszonöt kilométer óránként, és tovább gyorsulnak. Ezzel a sebességgel már lehet emelkedni. Will finoman húzni kezdte a kormányt, a gép orra jött felfelé. - Futó be! - Will utasítására Doug keze máris mozdult, fölvágta a futókapcsolót, de a behú­ zódó futók dörejét elnyomta a hajtóműtűz-jelző fülsiketítő hangja. A négyes hajtómű kezelőkarján ég a tűzjelző vörös lámpa! - A négyes ég! - kiáltotta Doug, a feje jobbra rándult. - Mérnök, pilóta. Ellenőrizze a hármas és a négyes hajtóművet! Csapóülés, kérem, kapcsolja fel a belépőél-fényeket! Egyidejűleg lenyomta az egymásközti adógombját is. - Kapitány, égünk! Bill Backus felkapcsolta a lámpákat, és a jobb ülés mögött próbált kinézni a szárnyra, köz­ ben ő is nyomta az egymásközti gombját. Ahogy Sandra odanézett, látta, hogy a szélvédő ablakon keresztül éles narancssárga fények vetülnek Backus arcára. - Igen, uram, ég a négyes! - erősítette meg Backus, a hangja vagy egy oktávval magasabban csengett a szokásosnál. - Az istenit, a hajtómű ott van a helyén, de ég, és úgy látszik, hogy a borítá­ sa eltűnt. Valaminek neki ütközhettünk, uram, azt hiszem, a hajtómű felrobbant! Will lenyomta az adógombot, igyekezett megőrizni a nyugalmát, és a tényekkel foglalkozni. - Oké... szóval, háromszáz méteren vagyunk, már itt délnek fordulunk, és tovább emelke­ dünk. A négyes hajtómű ég, emberek. Kapcsolom a tűzoltó-berendezést. Másodpilóta, erősítsd meg, hogy a négyesét kapcsolom. Doug a tűzoltó berendezések kezelőkarjára nézett, a központi pult fölött voltak, figyelte Will kezét, látta, hogy jó kart ragad meg. Bólintott, Will ütközésig meghúzta a kart, miáltal elzárta a tönkrement hajtómű üzemanyag-vezetékét, valamint minden elektromos és más vezetéket is kikap­ csolt. Ezután lenyomta a tűzoltó készülék gombját, Doug pedig a tűzjelző kikapcsológombja után kotorászott, és végre megszűnt a fültépő jelzőhang. De a piros lámpa csak égett tovább. Egy palacknyi tűzoltó szer nem volt elég kioltani a lán­ gokat. - Nem aludt ki, kapitány. - Backus hangja fojtott volt az idegességtől. - Tombol a tűz a szár­ nyon, kilométerekre ellátszik! - Igen... - felelte Will, de elhallgatott, száguldottak a fejében a gondolatok, mérlegelte, mit tehetne. Közben látta, hogy már hatszáz méter fölött vannak, és erősebben balra tolta az oldalkor­ mány-kiegyenlítőlap, a trimm kezelőkarját. A bal lába már belefájdult, olyan erővel kellett a pedált taposnia, hogy a bal oldali hajtóművek aszimmetrikus hatását kiegyensúlyozza, egyenesen repül­ hessenek. - Doug, lődd rá a másik palackot is. - Értettem. - Doug átlökte a jobb oldali hajtóművek tűzoltó készülékeinek kapcsolóját a má­ sik állásba, megnyomta a gombot, borostyánszín fény villant, jelezte, hogy a palack kiürült. - Még mindig ég! - kiáltotta Backus, aki le nem vette a szemét a jobb oldali szélvédő ablak­ ról, és kezdett benne tudatosodni, mi is történik, mi történhet, ha képtelenek a tüzet eloltani. - Vala­ mit tennünk kell, uram! A tűz egyre erősebb! - 69 -

Will lenyomta az egymásközti gombját. - Itt a kapitány, emberek. Gondolkozzatok, gyorsan. Mit tehetünk, hogy a tűz ne érje el a kerozint? Kinek van ötlete? Ránézett a magasságmérőre. Ezerkétszáz, és szépen emelkednek. Csak a tüzet tudnánk elol­ tani, nehogy felrobbanjunk! A jobb szárnyon nincs több tűzoltó palack. Az egyetlen lehetőség: nagy sebességgel repülni, mielőbb leszállni. - Kapitány... - Backus hangja már nyugodtabb volt, sokéves tapasztalata a C-141-es rendsze­ reivel most kapóra jött. - A jobb szárny és az a hajtómű már el lenne szigetelve a tűztől, arról Sandra gondoskodott. A gond az, hogy a négyes tartályából szivárog az üzemanyag, látom is a lyukakat, a hajtómű darabjai üthették rajta. A jobb szárny maga kezd meggyulladni! - A jobb szárny ég? - kérdezte Will hitetlenkedve. Doug bólintott, nyújtotta a nyakát jobbra, amennyire bírta, hogy jobban lásson. - Igaza van, Will. Az egész rohadt szárny tüzet fog. Vagy eloltjuk, vagy le kell tennünk a gépet! A Skorpió-1 legénysége észre sem vette a hatalmas tűzgolyót a jobb szárnyuk alatt, kissé tá­ volabb, a földön: felrobbant a bunkeregyüttes. De nekik megvolt a maguk tűzgolyója, azzal kellett foglakozniuk. - Megpróbálok gyorsulni, hátha kioltom - mondta Will. Felszállóteljesítményig tolta előre a két megmaradt hajtómű gázkarját, vízszintes repülésbe vitte a gépet, figyelte, ahogy a sebesség öt­ százötven kilométerre nő. - Ráadom a maximális teljesítményt. - Csináld, öreg, de gyorsan - vágta rá Doug. A kerozin nem kifejezetten robbanóanyag, de ha begyullad, időnek előtte befejezheti a repülésüket. - Másodpilóta, menj végig az ellenőrző listákon, és jelentsd a helyzetünket az AWACS-nak, én megpróbálok levegőben maradni. - Oké a terv, kapitány - felelte Doug. - Jól csinálod, Will. Will leengedte a gép orrát, gyorsultak, már ötszázhetvenöt kilométer volt a sebességük órán­ ként. Doug közben Sandrával végigment az ellenőrző listákon, és törték a fejüket, mit tehetnének. Mivel a négyes tartályban már alig maradt üzemanyag, a lángok csökkentek. Az iraki éjszakában messze látszó, tomboló tűzből pár másodperc múlva már csak fel-felszikrázó parázs maradt. Doug szabadabban lélegzett, átnézett Willre. - Kapitány, a lángok kialvóban vannak, de még nem aludtak ki. Hívom a Koronát, jelentem neki, mi történt... biztos, ami biztos. Egy pillanatig fi­ gyelj helyettem is. - Doug kikereste a titkos listáról a frekvenciát, és beütötte a számokat, de ebben a pillanatban megszólalt a mérnök, közölte, hogy erős rezgést észlel a hármas hajtóműn. Will rögtön újra felkapta az egymásköztit. - Lehet, hogy megsérült a négyestől? A jobb oldali szélvédő ablakon kimeredő Backus hevesen bólogatott. - Úgy van, uram, a fene egye meg. Úgy néz ki, pontosan ez történt. A hármas hajtómű borítása lafog. - Kapitány, mérnök - Sandra hangja zavarta meg Will száguldó gondolatait. - Mondja, mérnök. - A hajtómű leáll, uram. Emelkedik a kiömlő gáz hőmérséklete, az üzemanyag-fogyasztás, a műszerem erősödő rezgést mutat, és csökken a fordulatszám. Rá kellene kapcsolni a tűzoltó beren­ dezést, nehogy felrobbanjon. Will bólintott, a keze elindult a hármas tűzoltókészülék-kar felé, de agyában valami azt siví­ totta, hogy lassabban, vonja be a másodpilótát is. Megmarkolta a T-alakú kart, Doug, aki azzal volt elfoglalva, hogy az AWACS-nak beszámoljon immár egyre kétségbeejtőbb helyzetükről, a szeme sarkából észlelte Will mozdulatát. Will meghúzta a kart, a hármas hajtómű teljesítménye nullára csökkent, a repülőgép még erősebben húzott jobbra, a kormányrásegítés a felére csökkent, mivel az egyes hidraulikarendszer, amelyet a hármas és a négyes hajtómű hajtott, kiesett. Doug nyomban elengedte a rádió adógombját, az egymásközti adógombjához kapott. - Will, én is itt vagyok! Ne egyedül akarj mindent megoldani! Willnek most már minden erejére szüksége volt, birkóznia kellett a kormányokkal, a bal szárnyon a két működő hajtómű erőteljesen jobbra akarta fordítani a repülőgépet, a hatást Willnek a bal oldalkormánypedált erősen balra lépve és kormánnyal balra csűrve meg trimmelve kellett ki­ egyenlítenie. Ha nem égnek, végül is a két hajtóművel képesek lehetnek repülni. - 70 -

Will a szeme sarkából látta, hogy Doug rosszallóan a fejét csóválja. Már abban a pillanatban, amikor leállította a hajtóművet, rájött, hogy veszélyes ilyen gyorsan csinálni. De most már megtör­ tént. - Sajnálom, de felrobbanóban volt. Doug bólintott, és megint a rádió adógombját nyomta meg. Valahol Szaúd-Arábia északi ré­ sze fölött az AWACS-on egy, a döbbenettől tágra nyílt szemű repülésirányítónak biztosan elakadt a lélegzete; az, hogy Doug megszakította az adást, nem azt jelenti-e, hogy vége a Skorpió-1-nek? Will és Sandra végigmentek a hármas hajtómű és az egyes hidraulika-rendszer kiesésének vészhelyzeti ellenőrző listáján, közben Doug befejezte a jelentést az AWACS-nak, és ő is visszaállt az egymásköztire. Beszámolt Willnek arról, hogy az AWACS mentőhelikoptereket indít északnak, hamarosan találkoznak velük, és ideküldi a Korona - ez volt az AWACS hívójele - a két, a közelben őrjáratozó F-15-ös vadászgépet is, amelyeket riadókészültségben tartottak. Doug beállította a Sasraj frekvenciáját, hívta a harcimarcikat, és Will látta, hogy a másodpilóta a radar-válaszjeladó után nyúl. - Hé! Mi a fenét csinálsz? - förmedt rá. - Azt mondják kapcsoljuk be, Will. Elnézést, szólnom kellett volna előbb. Megint elszúrtam. Will a tényt is, a mentegetőzést is elengedte a füle mellett. - Elfelejtették, hol vagyunk? - Éppen, hogy nem biztosak benne, hol vagyunk. Ezért kellene látniuk a radaron. - Nekik is, meg még Szaddám maradék serege felének legalább - felelte Will indulatosan, küszködve a döntéssel. - A fene megette, csináld. Doug „BE” állásba fordította a kapcsolót, és beleütötte a készülékbe az AWACS által kért kódot. Kigyúlt az apró zöld fény, jelezte, hogy az azonosító kódot hordozó radarsugarak célba értek és visszaverődtek. Will lelki szemei előtt megjelentek az iraki radarkezelők, akik most meglepetten előrehajolnak a székükben, és ámulva látják, hogyan elevenedik meg a képernyőjük. - Mi a helyzet a jobb szárnyon, megfigyelő? - Sokat lohadt a tűz, uram. A sebesség kordában tartja, de ég. - Tudja, uram, hogy csak egy áramfejlesztőnk maradt? Erről Will megfeledkezett. Ami azt illeti, Doug és Backus is. - Boldogulunk ezzel az eggyel? - kérdezte Doug. - Kell, hogy boldoguljunk - felelte Sandra. - De ha ez is kifúj, akkor már csak a telepekre le­ szünk utalva. A repülőgép hirtelen jobbra dőlt, mind Will, mind Doug a kormányhoz kaptak, egyszerre csűrtek balra; a jobb oldali szélvédő ablakon vészjóslóan erősödő narancssárga fény áradt be. - Most megint... mi van? - Will hangja. Bill Backusnak úgy tűnt, egy örökkévalóság óta térdel a jobb oldali szélvédő ablak mellett. Sajgott a térde, a lába, de szinte észre sem vette. Végignézte, hogyan terjed a tűz a jobb szárnyon, hogyan mutat hajlandóságot rá, hogy kialudjon, annak köszönhetően, hogy a pilóták a lehető legna­ gyobb sebességgel tartottak délnek. Most azonban egyszerre megint történt valami, és mivel látta, hogy a jobb szárnyvég izzó fényárban úszik, Backus úgy vélte, már tudja is, hogy mi az. - Kapitány, elment a jobb csűrőlap. Úgy értem, teljesen leszakadt. Doug szeme a hidraulikus kormányrásegítők kapcsolóira villant. - Rá kéne adni a jobb olda­ li... a fenébe, ha nincs csűrő, az sem segít. - Kapcsold ki a kettes rendszer csűrőjét - utasította Will. Doug máris átállította a kapcsolót, de semmit nem érzett a kormányon. Vagyis a megfigyelőnek igaza van: a repülőgép dőlése ellen ki­ zárólag a bal csűrőlappal tehetnek valamit, és az is csak egy hidraulikarendszerrel működik. - Hol vagyunk, Doug? Tudja valaki? - kérdezte Will. Doug ránézett a fedélzeti számítógép képernyőjére, de eszébe jutott, hogy mivel túl gyorsan akarták az INS-eket működésre ösztökélni, az adatok tévesek lehetnek. Nem szabad megbízni ben­ nük. - Pillanat - mondta, és benyomta az adógombot a Korona-rádión. A különlegesen felszerelt, négyhajtóműves Boeing AWACS-on a repülésirányító a saját képernyőjén megállapította a C-141-es koordinátáit, és mindenfajta biztosítás nélkül, egyenesben közölte őket Douggal. - Vagy nyolcvan kilométert jöttünk délnek, Will, és vagy száz kilométerre északra vagyunk még a határtól. Az irányító szerint balra tőlünk, körülbelül ötven kilométernyire húzódik egy másik országút, de az is még Irakban van. A határon túl van egy csomó szaúdi repülőtér. Ha tovább tudunk repülni, a déli irányunk mágneses irányszöge kettő-nulla-nulla. - 71 -

- Kapitány, megfigyelő! A jobb szárnyvégből darabok szakadnak le! Will is érezte rögtön; azt, hogy a bal szárny sokkal súlyosabb, hiszen jóval több üzemanyag van benne, mint a jobb szárnyban, a két hajtómű húzóereje valahogyan kiegyenlítette. Hanem a fel­ hajtóerő-termelés más kérdés. A jobb szárny rövidülni kezdett, a 141-es egyre erősebben jobbra dőlt. Will ránézett a kormányra és rádöbbent, lehet, hogy már mindennel elkéstek. Már most is szin­ te ütközésig balra csűrve repült. Ha a jobb szárnyon tovább csökken a felhajtóerő, a repülőgép ve­ zethetetlenné válik. Mély lélegzetet vett, balra nézett, Dougra. - Emberek, itt a kapitány. A véleményüket kérem. Ha megpróbálunk továbbrepülni a határ felé, a csűrő hatástalanná válhat, nem tudunk törés nélkül leszállni. Most rögtön viszont csak az iraki sivatagban szállhatunk le. A bal csűrő szinte már nincs. Sorban, mondják, megfigyelő? - Szétesik a gép, uram. Szálljunk le. - Mérnök? - Mint a megfigyelő, uram. - Rakfőnök? - Igen, uram, mint a megfigyelő. Ha sikerül leszállnunk, a kocsikkal kijutunk. Közvetlenül a földet érés előtt kinyitom a hátsó ajtót. - Oké. Másod... Doug? Doug már bólogatott. Most megnyomta az egymásközti adógombját. - Nincs más választá­ sunk, öregfiú. Szálljunk le. Will leengedte a repülőgép orrát, süllyedni kezdett, Doug pedig közölte a Koronával, mi a szándékuk. Tekintet nélkül az irakiakra, a válaszjeladót bekapcsolva hagyják egészen a leszállásig, hogy a Korona meg a helikopterek rájuk találjanak. Az amerikai F-15-ösök már ott vannak a nyo­ mukban, közölte a Korona, látják a tüzet a szárnyon. Több vadászgépet is indítanak, és két A-10-es harckocsiromboló repülőgépet is küldenek, földi támadás esetére. Csak ússzák meg épen a leszál­ lást, és azonnal hagyják el a 141-est. Doug szólt a rakodási főnőknek, hogy igazítsa el Moyert és Johnsont, hogy az embereikkel együtt készüljenek fel a kényszerleszállásra, és amint a gép - remélhetőleg épségben - megállt, rög­ tön hagyják el. A hátsó rakodóajtó már közvetlenül a leszállás előtt, a levegőben nyitva lesz, és ami­ kor kiengedik a futót és teljesen leengedik a fékszárnyakat, kitolják a rámpát is vízszintes helyzetbe. Amint a gép megállt, azonnal induljanak a járművek, ha kell, gázoljanak át a hátsó törzsszerkezeten. Ha szerencséjük van, pillanatok alatt kint lehetnek, a helikopterek meg pár percen belül megérkez­ nek. Már háromszáz méterre süllyedtek, és mivel lassultak, tehát csökkent a légáramlás erőssége a ronccsá lett jobb szárnyvég körül, ezért a tűz megint erőre kapott. A kettes számú hidraulikarend­ szer baj nélkül működött, a futók kijöttek, a fékszárnyakkal sem volt gond. Doug felkapcsolta az összes leszálló- és gurulófényszórót; attól kezdve, hogy már csak százötven méteren repültek a siva­ tag fölött, Backus sorra mondta be a magasságmérő-állásokat. - Kívánjunk magunknak szerencsét - sóhajtott Will. - Kis ügy, nem ügy, kapitány - vágta rá Doug, és elégedetten hallotta, hogy Will felszisszen. - Tudod, hogy utálom ezt a szöveget, Doug! - Ja. Tudom. - Hatvan - mondta be Backus. Tizenöt méteren Will kivette a gépet vízszintes repülésbe, figyeltek, megpillantanak-e vala­ milyen elfogadható terepet. Most mintha ott lett volna előttük, a talaj sík volt és puszta, csak egé­ szen enyhén emelkedett balfelé. - Oldalkormánytrimmet középre - Will szavára Doug keze máris mozdult. A gázkarok már üresjárati helyzetben voltak, a sebesség kétszázharminc, alig valamivel a markerérték felett, Will kissé lejjebb engedte a gép orrát. - Fékszárny leszállófokozat. - Igen, fékszárny leszállófokozat - Doug ütközésig állította a fékszárnykezelő karokat, ami­ től a 141-es méginkább lelassult. - A kormányrezgető-sebesség határán akarom letenni - mondta Will. Backus közben már átült az ingatag csapóülésről a biztonságosabb navigátor-ülésbe. - 72 -

- Hat méter, három méter... - abbahagyta a bemondást. Már nem volt rá szükség, közvetlenül a talaj fölött voltak. A kerekek dörrenve értek földet, ahogyan Will életében még soha, a nyomukban felcsapódó sziklatörmelék harsogva verte a gép hasát. Will teljes erejéből nyomta a fékeket, közben kiáltva uta­ sította Dougot, hogy ki az áramlásrontó lapokkal, ő maga pedig kapcsolta az üresjáratban levő egyes és kettes hajtómű sugárfordítását. A talaj legalább szilárd. A repülőgép lassult, már csak két­ száztizenöttel gurultak, botladozva, ide-oda bóklászva az egyenetlen talajon. Amikor száznyolcvan alá lassultak, Will áttért orrkerék-kormányzásra, és már reménykedni kezdett, hogy megússzák törés nélkül. A leszállófényszórók fényében nem lehetett látni, hogy a keményre döngölődött sivatagi ta­ laj egyszerre véget ér előttük, és puha homokban folytatódik, csak akkor döbbentek rá, amikor a ke­ rekek ráfutottak és belesüppedtek. A hírtelen fékező hatás előrelökte őket az ülésben, nekifeszültek a vállhevedereknek, a 141-es orra bukott, az orrkerék dörrenve kitört, fémes csikorgás hallatszott, az orrborítás csúszott a homokon. Villámgyorsan lebillent a jobb szárny, a roncsolódott szárnyvég maradványa egy másodpercre beleszántott a homokba, keményen jobbra rántva a Starliftert. A törzs átcsapódott balra, most a bal szárnyvég kapta el a talajt, a repülőgép balra rándult, bepördült, a bal külső hajtómű leszakadt. Most megint a jobb szárnyvég ért talajt, kiszakadt a már amúgy is roncs négyes hajtómű. Mivel még mindig kilencvennel gurultak, a hármas hajtómű a homokba fúródott, ami úgy hatott, akár egy horgony, a repülőgép törzse oldalvást, hatalmas homok- meg törmelékfel­ hőben egy szempillantás alatt megállt; a jobb szárny szinte teljesen levált, vadul fröcskölt belőle az üzemanyag szerteszét. Egy másodpercig dermedt csönd volt, aztán Will és Doug hátulról meghallották, hogy a PCSK-sok a parancsnak megfelelően mindenáron megpróbálnak kijutni. A törzs úgy állt meg, hogy csak tizenöt fokot dőlt jobbra. Will felkapta az egymásköztit és beleordított a mikrofonba: - KI A GÉPBŐL! KI A GÉPBŐL MINDENKI! - A hangja visszhangosan verődött vissza a raktérből. Meg kellene szólaltatni a kiugrásra felszólító kürtöt, gondolta Will, de felesleges, csak növelné a hangza­ vart. Hátulról kiabálás, a fémpadozaton rohanó bakancsok csikorgása, a hátsó rakodóajtók nyílásá­ nak dörrenése, a kigördülő járművek dübörgése hallatszott. Will felnyúlt, megrántotta az egyes és a kettes hajtómű tűzoltó berendezésének karját, Doug meg Sandra eközben lekapcsolták a telepeket. Doug felpattant a másodpilóta üléséből, az ölében he­ verő éjjel látó szemüveget a műszerfal tetejére dobta. Hallatszott, hogy a jobb szárnyon gyorsan ter­ jed a tűz, a járművek döreje pedig jobbra távolodott. Amikor elakadtak a homokban, Bill Backus erősen beverte a fejét a navigátor pultjának a szélébe. Eszméletén volt, de csaknem tehetetlenül hagyta, hogy Will kiszabadítsa; Backus heveder­ csatja befeszült. A jobb oldali szélvédő ablakon bevilágító narancssárga fény már-már infravörössé erősödött, forrósága megcsapta őket, tudták, másodperceik maradtak már csak a menekülésre. Doug és Sandra is Willhez ugrottak, együttesen rángatták a Backust fogva tartó csatot. Végre kipattant, és a négy ember a pilótafülke ajtajához ugorhatott. Doug még egy gyors pillantást próbált vetni az oldalsó szélvédő ablakon át kívülre, hogy lássa, kikerültek-e a többiek mind. Hirtelen mind a négyen meg­ dermedtek: a raktérben vakító narancssárga fény villant fel.

Moyer őrnagy megbizonyosodott róla, hogy mindenki elhagyta a rakteret, aztán bepattant a Bradleybe, és intett a vezetőnek, hogy ők is kigördülhetnek. Elhajtottak vagy száz-százötven méter­ nyire a repülőgéptől. Az őrnagy döbbenten látta, milyen félelmetes gyorsasággal terjednek a gépen a lángok. - Kijutott mindenki? - Az enyémek még bent vannak, gyerünk! - kiáltotta Casey, és megfordult, hogy visszaro­ hanjon a géphez. Moyer vissza akarta tartani, de ebben a pillanatban a pilótafülke oldalsó ablakában megpillantott valakit vagy valakiket. A fülkét hirtelen vakító narancssárga fény öntötte el, és a kö­ vetkező pillanatban a hármas hajtómű tartályában felrobbant az üzemanyag-levegő keverék miáltal a jobb szárnyban levő többi üzemanyagtartály is robbanási hőfokra hevült. A 141-es törzsének - 73 -

szárnytöve és egész középső része szanaszét repült, a bal szárny felső része messze elszállt a roncs mögé, minden lángolt, és mindenfelé fekete füst gomolygott. - N-E-E-E-M! - A FÖLDRE! - Moyer őrnagy elkapta Caseyt és lerántotta a homokba, a hőhullám és a roncsdarabok sivítva elsöpörtek fölöttük. Az őrnagy érezte, hogy valami, ami halált is hozhatott vol­ na, súrolja a hátát. Felnézett, azt várta, hogy rájuk is záporozni fog a halálos fémroncseső, de látta, hogy a nagyja a repülőgéproncs bal oldalára hullik, valami kis halomra, amelyet narancssárga fény­ be vont a most már kihunyóban levő tűz. Volt valami hátborzongatóan zenei abban, ahogyan a leve­ gőben kavargó hatalmas fémlapok végül is dörrentek, csattantak a talajon. - Jézusom... még bent voltak, amikor robbant... - Casey rémülten, hitetlenkedve meredt a roncsra, a könnyeivel küzdött. - Attól tartok, tényleg bent voltak.... láttam őket az ablakon át. Moyer is rettenetesen megdöbbent. Miért voltak még bent? Hogy lehet az, hogy három nagy harcijármű, a kocsija meg az emberek hátulról mind kijutottak, a repülőgép legénysége meg nem? De biztos volt benne, hogy látta őket az ablakon át, márpedig akkor nem élhették túl ezt a robbanást. - Jöjjön - felsegítette Caseyt a földről, az őrmester képtelen volt levenni a szemét a roncsról. - Beülünk a Bradleybe, megnézzük, mi a helyzet. Caseyt szinte vonszolnia kellett. Felvették Johnson őrmestert is, Moyer gyorsan elmondta neki, mi történt. Beültek a Bradleybe, az őrnagy rádión tájékoztatta a többi jármű vezetőjét, utasítot­ ta őket, hogy maradjanak készenlétben, ahol vannak az egyik emberét pedig, hogy vegye fel a kap­ csolatot az AWACS-szal, szervezzék meg a mentést. Moyer maga ült a Bradley kormányához, visszamentek a roncshoz, lassan megkerülték. Re­ csegni kezdett a rádió. - Az AWACS azt mondja, uram, hogy azonnal induljunk délnek. A Joint-Stars radarfelderítő gép iraki járművek, esetleg harckocsik mozgását észleli, délnek tartanak, felénk. A parancsnokság azt akarja, hogy azonnal tűnjünk el innen. Moyer visszaigazolta a parancsot, megállította a Bradleyt, töprengett. A tűz még egyre égett, de az üzemanyagtartályokból semmi sem maradt, újabb robbanástól már nem kellett tartani. Az őrnagy alaposan végignézte a roncsot, különösen gondosan vizsgálta a roncsnak azt a ré­ szét, ahol a pilótafülke ajtaja volt, most azonban egy halom összevissza görbült fém és törmelék fedte. Sehol semmit nem látott, ami akár élő, akár élettelen emberi testre utalt volna. Még egyszer kiszállt a kocsiból, újra odament a pilótafülke maradványaihoz - sokkal több nem maradt belőle, mint az elülső szélvédő ablak kerete meg az elülső rész; az egyik kormány elgörbülve ugyan, de még a helyén volt. Az őrnagy kiáltozni is próbált, bele az éjszakába, feszülten fülelt, hall-e valami­ lyen emberi hangot. A sokféle zajból azonban semmi ilyesmi nem hallatszott ki. Azt ott bent senki sem élhette túl. Átnézett keletre, a kis dombra, amelyet teljesen elborítottak az odarepült apróbb-nagyobb roncsdarabok, szétszakadt, összegabalyodott vezetékek. - Uram - hangzott fel megint a rádiós hangja -, már ordítoznak velünk, hogy induljunk! Az irakiak már csak három kilométernyire vannak! Dönteni kellett. Jonhson őrmester itt áll mellette, de ő a parancsnok, és ez itt most valóságos harctér. - Van még valami, amit nem néztünk meg, őrmester? A légierő különleges rohamcsapatának szakembere láthatóan nem emésztette még meg a tör­ ténteket, lelki szemeivel maga előtt látta az eltűnt legénység embereit. - Igen, uram. Több hely is van még, itt mögöttünk, a szárnynak ezek a nagy darabjai. De ha a robbanás a pilótafülkében érte őket... - Ott voltak. Láttam őket. - Akkor nincs mit keresnünk, uram. Moyer egy pillanatig szótlanul bámult Johnsonra, aztán bólintott. A roncsok között a Brad­ leyhez botladoztak, a többi járműhöz hajtottak, Moyer kiadta a parancsot az indulásra. Élők vannak rábízva, ő felel a biztonságukért. A halottaknak várniuk kell. - 74 -

9. FEJEZET KORONA (E-3 AWACS - LÉGI FELDERÍTŐ ÉS IRÁNYÍTÓ RENDSZER) 1991. MÁRCIUS 7., CSÜTÖRTÖK, 5 ÓRA 12 PERC (2 ÓRA 12 PERC GMT)

M

argaret Ellis kapitány nyugtázta a Malac 22 - a légierő két A-10-es gépéből álló rajának bejelentkezését, és a tőlük körülbelül hetven kilométerre repülő Joint-Stars radarfelderítő géptől ka­ pott adatok alapján a közeledő iraki menetoszlopra merőleges irányra állította rá őket. A Skorpió-1es katasztrófájának helyét kis elektronikus jel mutatta Margaret radarképernyőjének felső negyedé­ ben. Közvetlenül a baleset előtt két F-15-ös vadászgép, a Bambi 52 raj zárkózott fel a C-141-es mögé, hogy védelmet nyújtsanak neki. Éppen hozzákészültek, hogy figyelmeztetésképpen rakétafüggönyt lőjenek a közeledő iraki erők elé. Margaret már korábban is irányította a Bambi-rajt. Mulatságosnak találta a jelmondatukat: „Ha jön a Bambi-pár, minden póruljár.” Margaret örült, hogy a félelmetes tűzerejű gépek itt vannak, bár ha a járműveken az Iraki Köztársasági Gárda csapatai közelednek, akkor ez feltehetően inkább az A-10-eseknek való feladat. A Bambira jobbára csak azért lesz szükség, hogy fedezze a Malaco­ kat. Nem mintha Szaddámnak maradt volna bármilyen repülőszerkezete őket ijesztgetni. Az elmúlt napokban, az ellenségeskedés állítólagos befejezése óta a KÖ-ben nyugalom volt. Margaret azon töprengett, hogy vajon a kötelezettségövezet kifejezésből származik-e a KÖ rövidí­ tés, vagy a rövidítéshez kerestek jelentést. A háborús övezetnek legalább lenne valami értelme, még ha ilyesmi állítólag nem is létezik már. A Skorpió-1 különös küldetése ismét gondoskodott az átalakított Boeing 707-es AWACS le­ génysége számára kellő izgalomról. Bármi volt is a célja annak, hogy a SZEP (a rijádi Szövetséges Erők Parancsnoksága) és a Pentagon utasítására az éjszaka leple alatt mélyen Irak belsejében le­ szálljanak, a művelet befuccsolt, ráadásul már veszteségeik is vannak. - Delta 1, megvagy még? - kérdezte Margaret, s közben elképzelte, amint valaki kidugja az antennát egy harckocsi valamelyik nyílásán, hogy felelhessen a kérdésére. Rendkívül szokatlan, hogy egy AWACS földi irányításban vegyen részt, de a szövetségesek járművei déli irányban távolodtak a C-141-es roncsaitól, és az AWACS repülésirányítójára - vagyis Margaretre - maradt a légi hadműveletek összehangolása annak érdekében, hogy a rohamcsapat biz­ tonságban elhagyhassa Irakot. A Joint-Stars fedélzetén lévő műszereknek köszönhetően pillanatról pillanatra nyomon követhették a szárazföldi erők mozgását, az „élő adás” híján az AWACS csupán a csészealj formájú antennájára támaszkodhatott volna, amely azonban csak a légi forgalomról adott felvilágosítást. Az új rendszer C-3-as reléje nélkül az AWACS repülésirányítója képtelen lett volna a mozgó földi erők légi fedezetét irányítani. - Korona, Derűs 12, erősítse meg az utasításait. - A mentőhelikopter pilótája szakította félbe az éppen a kihűlt kávéjáért nyúló Margaret töprengését. - Derűs 12, rendben, tartsa a helyzetét, maradjon ezen a frekvencián. Meddig van üzemanya­ ga? - 03 30-ig. Rendben, gondolta Margaret. Szóval legkésőbb 3 óra 30-kor vissza kell térniük a támasz­ pontra. A két hatalmas mentőhelikoptert a küldetés támogatására szánták, mostanra azonban már nem akadt egyéb dolguk, mint hogy készenlétben körözzenek. A SZEP utasítására mindent el akar­ tak követni annak érdekében, hogy a rohamcsapat járművei minél hamarabb átlépjék a határt, el­ hagyják Irak területét. Margaret javasolta, hogy hagyják ott a járműveket, mentsék ki a helikopte­ rekkel az embereket, de elvetették a javaslatát. Ha ez az átkozott Rejtvényfejtő Palota beleszól, mindig ez a vége. Margaret odahajolt jobb oldali, sebtiben odaállított radarképernyője elé, és még egyszer vé­ gigpásztázta a terepet. A Joint-Stars radarja - egy korábban kiselejtezett, de aztán felújított Boeing - 75 -

707es utasgép hasára szerelt, csónak formájú antenna - fénysebességgel küldte át az AWACS-nak az adott pillanatban folyó események képét. Még sohasem használtak ilyen berendezést harci körülmé­ nyek között. A Joint-Stars a Doppler-hatás elve alapján, a hihetetlenül gyors számítógépek segítsé­ gével pillanatról pillanatra nyomon követhette a többszáz kilométerre az ellenséges vonalak mögött, a földön zajló eseményeket. Margaret eleinte erősen kételkedett benne, hogy harci körülmények kö­ zött is működni fog. Most kuncogva megrázta a fejét. Nem tudta elfelejteni azoknak a civil mérnö­ köknek az elképedt és izgatott arckifejezését, akik a Joint-Stars évekig tartó, nyugodt tervezgetési munkájából szempillantás alatt egy valódi háború közepébe csöppentek. De készen álltak a feladatra, és nagyszerű munkát végeztek! Margaret elégedetten nyugtázta, hogy semmi változás, ezért egy perc pihenőt engedélyezett magának. A friss kávé levegőben terjen­ gő illatát szimatolta, a közeli kávéautomatából áradt. De a kávéval még várnia kell. Delta 1 kérte az imént, hogy továbbítson egy üzenetet a SZEP-nek. Annyira furcsának találta az üzenetet, hogy képtelen volt kiverni a fejéből. Mi a búbánatot jelent ez: „Csak kilencvennyolc sörösüveget mostunk ki”? Ismét lenyomta az adógombot - újabb zsémbes gondolat fészkelte be magát a fejébe. - Delta 1, Korona. A kis kézi rádión gyengébb volt a vétel, feszült hang jelentkezett. Vajon hogyan nézhet ki a tulajdonosa, ötlött fel Margaretben. A légierő egyszerű katonái, mint amilyen ő, Margaret is, nem túl gyakran beszélgetnek a Különleges Alakulatok parancsnokaival, akiknek a hangja az éteren keresz­ tül normálisan cseng, de sose lehet tudni. Végül is az a hang ott lenn a földön egy hivatásos gyilko­ sé. - Itt Delta 1, hallgatom, Korona. - Mielőtt visszahívom a helikoptereket, erősítse meg, hogy nem találtak túlélőt a szerencsét­ lenség helyszínén. Megerősíti? A parancsnok habozott pár pillanatig, aztán kattant az adógombja. - Senkit nem találtunk, Korona. Mindent megvizsgáltunk. Meggyőződésünk, hogy a legény­ ség a pilótafülkében tartózkodott, amikor a gép felrobbant. Ha a rossz fiúk nem lettek volna már olyan közel, beküldtünk volna valakit, hogy alaposan körülnézzen, de azokkal a gazemberekkel a sarkukban nem érte meg a kockázatot. Senki sem juthatott ki a pilótafülkéből. Margaret a közvetlen vonalon beszámolt a SZEP illetékesének, aki fél perc alatt döntött. Nem kockáztatják a helikoptereket. Ha szükséges, később majd odaküldenek a szerencsétlenség színhelyére egy különleges egységet, hogy körülnézzen. De nem most. Az egyik helikoptert azonban Margaretnek utasítania kellett, hogy szedje fel a Delta-csapat két tagját. A többiek a földön folytatják az útjukat, és kelnek át a határon. - Korona, Bambi vezér, a szerencsétlenség színhelyétől északra magunkra vontuk az irakiak figyelmét, de oda se hederítettek, mentek tovább a katasztrófa színhelyére, és ott megálltak. Még nem próbáltuk elzavarni őket. Nagyon sötét van, de azt hiszem, két harckocsit meg pár kisebb jár­ művet láttunk. A Malac 22 csupán huszonöt kilométerre volt. Margaret nekilátott, hogy a roncstól délre a homoktengerben megtervezzen egy esetleges harcvonalat, és a repülőgépeknek megadja a céladato­ kat. Hadd kotorásszanak az iraki fajankók a roncsok között kedvük szerint, csinálhatnak, amit akar­ nak, csak ne kövessék a Delta-csapatot, amely eddigre tizenhárom kilométerre jutott a roncstól, és déli irányba igyekszik, a határ felé. Szóval oda kell irányítania az egyik helikoptert, és egyúttal szólnia kell a Delta 1-nek is. A helikopternek egy Moyer nevű őrnagyot meg valakit, akit a SZEP „küldönc”-ként emleget, kell va­ lahová elvinnie.

A SZEP rijádi központi „hadműveleti szobájá”-ban Herman Bullock vezérőrnagy éppen be­ fejezte a közvetlen vonalukon a megbeszélést a főnökével, és az utasítások értelmében a műholdas telefonon hívta a Pentagont. Tisztában volt vele, hogy az információ, amelyet nyomban továbbítani fog, perceken belül a Fehér Ház helyzetértékelő részlegénél köt ki. Két vegyi anyagot tartalmazó tartály eltűnt, és nyomaveszett az anyagot előállító tudósnak is. Ráadásul a hírek szerint a két tartály Bagdad felé tart. Ennek otthon biztosan nem fognak örülni. - 76 -

ÉSZAKI SZÉLESSÉG 31° 57', KELETI HOSSZÚSÁG 41° 55', DÉL-KÖZÉP-IRAK 1991. MÁRCIUS 7., CSÜTÖRTÖK, 5 ÓRA 30 PERC (2 ÓRA 30 GMT)

Irtózatosan dübörgő, hatalmas sugárhajtású repülőgép vágta ketté a szurokfekete sötétséget, géppuska kelepelt, majd rakéták csapódtak a földbe, rémálomnak tűnt az egész, de még annak is szörnyű volt. Will Westerman lassan nyerte vissza az öntudatát. Hason feküdt, és valami súlyos tárgy nehezedett a hátára, a homokba nyomta az arcát. Erőlködött, hogy elfordítsa a fejét, nagy ne­ hezen sikerült. Igyekezett kiköpni a szájába került homokot, és csak amikor le akarta törölni az arcát, érez­ te, hogy egyik karját sem tudja megmozdítani. Bal keze a teste alá szorult, a jobbat pedig valaki vagy valami szorosan a földre nyomta. A sötétségben nem tudta kivenni, mi lehet az. Nagy nehezen kiszabadította a bal kezét, és kitörölgette a szemébe és az orrába került homokot. Érdes, folyamatos nyöszörgés ütötte meg a fülét balról, valaki a sötétben segítségért könyör­ gött. Ez a hang teljesen észhez térítette Westermant. Most már emlékezett, hogy lebucskázott a töb­ biekkel a létráról. Arra is emlékezett, hogy futott, majd a hatalmas robbanásra. Utána minden egy­ bemosódott. Mi volt ez? És egyáltalán, hol a fenében vannak? Mintha a fedélzeti mérnök, Sandra Murray nyöszörögne. Fülelt még egy kicsit. Ez tényleg Sandra, pár méterre balra lehet. A nyöszörgés akkor kezdődött, amikor neki sikerült az arcához emelnie a kezét. Nem nagyon lehetett kihámozni, mit motyog Sandra, de valami olyasmit, hogy be­ szorult. Egy pillanatra megint álomszerű öntudatlanságba zuhant, de a fejébe hasító éles fájdalom is­ mét visszazökkentette a valóságba. Válaszolnom kell Sandrának, de mi az ördög szorít le a földre? Bal kezével igyekezett kitapogatni, mi zuhanhatott rá, valamennyi hely volt közte és a vala­ mi között. Hiába meresztette a szemét, sötét volt, eleinte mit sem látott. Halálosan megrémült, hogy talán megvakult. De nem, bal felől, távolról, derengett némi fény. Sandra ismét nyöszörögni kezdett. Will válaszolni akart neki, de az agya azzal volt elfoglal­ va, hogy mi történt, és hogy miért nem tud mozogni. Bal kezével megtapogatta a bal lábát, hajózó­ ruhája sértetlennek tűnt, és a bal lábán érezte keze érintését. Lábujjai is engedelmeskedtek akaratá­ nak, aztán megmozdította a lábát. Bármi volt is az a nehéz tárgy, amely rázuhant és hajózócsizmás lábát belepréselte a homokba, legalább nem sebesítette meg. Hála Istennek! Tovább tapogatózott, és fel nem fogta, hogyan tudta ez a nehéz tárgy így csapdába ejteni. Nyilvánvalóan valami fémlemez. Nehéz, de nem annyira, hogy menten agyonnyomja vagy a légzés­ ben gátolja. Jobb oldalára akart gördülni, hogy ezáltal a lemez felemelkedjen, de kudarcba fulladt a próbálkozás. Nem kis mutatvány lesz innen kikerülni. Észrevette, hogy bal felől egy test hever mellette. Kinyújtotta a kezét, hajózóruhát tapintott, aztán valami ragadós tapadt a kezére - bizonyára vér. Válaszolnia kell Sandrának. - Sandra, maga az? - krákogta rekedten. A válasz feléledt reményt sugárzott, noha még mindig nem volt több nyöszörgésnél. - Itt vagyok! Hála... Istennek, hogy él! Azt hittem... egyedül maradtam. - Sandra kiáltani próbált, de inkább fuldoklásnak hatott. - Magához értem? - kérdezte a férfi. - Nem. - Akkor ki ez itt mellettem? - Bill. Bill Backus. Nem válaszol a... kérdésemre. Azt hiszem, meghalt... de nem látok sem­ mit... meg a lábam is beszorult. - Valami nehéz dolog zuhant rám, és nem tudok felállni. Magával mi a helyzet? - A gép egy... egy... darabja. Hallottam a hangot a robbanást követően. Hátulról zuhant ránk. Azt hittem... mindenkit megölt! Doug Harris arca villant fel a férfi gondolataiban. Doug is velük volt, természetesen. Ho­ gyan is felejthette el? De hová tűnt? - 77 -

Ha Sandra és Bill fekszik tőle balra, akkor Doug lenne az jobb felől? Megpróbálta jobbra fordítani a fejét. Nem is olyan könnyű. Belefúrta az arcát a homokba, összeszorította a szemét, a száját. De a jobb oldalon sem látott semmit. Ez így nem mehet tovább. Bármi is zuhant rá, ki kell szabadulnia alóla. Levegőhöz kell jutnia! Próbálta ívelni a hátát, megemelni a lemezt. Fohászkodott, hogy legalább valamennyire si­ kerüljön. Megfeszítette minden erejét, most mintha mozdulna a súly. Vagy csak képzelte volna? Meg kell bizonyosodnia róla. Bal tenyerét a homokba nyomta, alkarját próbálta függőlegesbe hozni, mintha fekvőtámaszt végezne. Minden erejét összeszedte, nagy fájdalmak közepette végül sikerült. Először nem érzett semmit, de aztán határozott elmozdulást tapasztalt. Bármi legyen is ez, mégiscsak megmozdítható! - Éreztem, megmozdult. Nyomja fel magát - buzdította Sandra rekedten. Nem felelt a mérnöknek, mert a szája most az ellentétes oldalra került. Mély lélegzetet vett, és odakiáltott a jobb oldalán fekvő alaknak: - Doug? Semmi válasz. Willnek hirtelen elviselhetetlen bezártságérzete támadt, ellenállhatatlan kísér­ tést érzett, hogy kiabálni és csapkodni kezdjen. Szigorúan nyugalmat parancsolt magára, a helyzete elemzésére összpontosította a figyelmét, ahogy egykor egy túlélőtanfolyamon tanulta, ahol azt vizs­ gálták, hogyan viseli el egy repülőgép legénysége, ha bennreked a roncsokban. Csakhogy amikor szörnyen hasogat az ember feje, a jobb lába beszorult, és egy éktelen nagy valami nehezedik a hátá­ ra, leírhatatlan erőfeszítésbe kerül logikusan gondolkodni és nyugodtnak maradni. A jobb oldalán valami mozdult. Doug - ha Doug volt az életjelet ad, szóval nem halt meg. Ki kell szabadulni ez alól az izé alól végre. A rájuk borult fémen át váratlanul ágyúdörgést hallottak, robbanások dörejét. Rögtön ezután sugárhajtású gépek süvöltöttek át fölöttük alacsonyan. Will ismét a homokba fúrta az arcát, és átfordult a bal oldalára, majd fújta, köpködte a ho­ mokot, mert eszébe jutott a figyelmeztetés, hogy a homokban rengeteg kórokozó tanyázik. De ugyan mi a fenét tehetne ellenük ebben a helyzetben. - Sandra? - Igen. - Mi folyik itt? - Nem tudom. Azt hiszem... a mieink elmentek. Megpróbáltam kiabálni, de nem ment han­ gosabban... mint most, és... gondolom... gondolom, nem találtak meg bennünket. Will ráeszmélt, hogy a fedélzeti mérnöknek szinte minden szó után levegőt kell vennie. - Pár perce kezdődött... a lövöldözés. De... nem tudom... ki kire... lő. - Sandra, magunknak kell kiszabadítanunk magunkat. Tud segíteni emelni? - Nem, pedig... már próbáltam... mert ez a vacak megfojt. - Amúgy rendben van? - Igen, a lábujjaimat és a kezemet tudom mozgatni. De nem bírok megmozdulni a súlytól. Bűz csapta meg Will orrát, lassan felfogta, hogy a sugárhajtóművek üzemanyagának bűze vegyül valamilyen égett szaggal. Ismét belefúrta az arcát a homokba, át akart fordulni a másik ol­ dalra, magához téríteni Dougot. Vajon mennyire súlyosak a sérülései? Szólította. A síri csend múló másodpercei örökkévalóságnak tűntek. Először nyögés hallatszott, majd egy apró rezdülés. Doug kezdte visszanyerni az öntudatát, először csak lassan; ő is találgatta, hol lehet, és ugyanazokat a kér­ déséket tette föl magának, mint az imént Will. Amennyire képesek voltak megítélni, Doug is sértetlen volt. Most már együttes erőfeszítés­ sel igyekeztek kiszabadítani magukat a rájuk zuhant fémlemez alól. Hallatlanul nagy és súlyos volt, de lassacskán sikerült felfelé nyomniuk, pár centimétert emelkedett. Sandra ki tudta húzni a lábát alóla, és végre szabadon lélegzett. Kúszni kezdett a homokban, arra, amerre mintha fény jelezte vol­ na a lemez végét. Kínlódva vonszolta magával az eszméletlen Bill Backust. - Uram? Will? - Igen? - Mit gondol, mekkora lehet ez az izé? Az a fény még legalább két méterre van! - Nem tudom. Mögöttünk semmit nem látok, de bal felől, nagyon messze világít valami. - Valószínűleg az egyik szárny alatt vagyunk. - 78 -

Centiméterről centiméterre araszoltak előre, felváltva emeltek, másztak és vonszolták Bac­ kust. Először Will és Doug emelte meg a lemezt és Sandra kúszott odébb vagy másfél métert. Utána Will meg a mérnök emelt, Doug mászott, és így tovább, felváltva jutottak apránként tovább. Min­ den erejüket megfeszítették, de a cél elérhetetlennek tetszett, sőt mintha egyre távolodott volna. Óriási eredmény volt, amikor egy emelés után valami meglegyintette Doug arcát. Eljutott fémbörtönük kapujához, köszöntötte a külvilág. Először a hajnalpírt pillantotta meg a látóhatár szé­ lén, és a roncsok közé tévedt szellő simogatását érezte. Határtalan boldogság öntötte el, de addig nem akart a többieknek szólni, amíg nekik is részük nem lehet benne. Úgy érezte magát, mint az az ember, aki megpillantja a fényt az alagút végén, vagy hosszú szomjazás után egy korty vizet kap végre, vagy a hosszan tartó böjtöt követően táplálékhoz jut. Ő most mindezt az örömet egyszerre érezte. De fegyelmet erőszakolt magára, nehogy egy hirtelen, elhamarkodott mozdulattal társai ká­ rára szabadítsa ki magát. Eközben megütötte valami a fülét, ami maga volt a megváltás. Emberi hangok! Biztosra vette, hogy hallotta őket, mellőlük vagy mögülük meg járművek zaját, lánctalp csikorgott a homokon. A PCSK-k! Hál' Istennek, még mindig keresnek bennünket! - Will! Itt vannak még a mieink. Hallod? Távolinak tűntek a hangok. Will a fülét hegyezte, miközben Sandra a fény felé araszolt. - Kezdjünk már kiabálni... - Várjanak! Várjanak egy percet! Csendet! - Sandra is fülelt, még a szemét is lehunyta, hátha sikerül kivennie a szavakat. Gondolkozott. A csapatban csak dr. Abbas beszélt arabul, ő pedig tudo­ mása szerint - megszökött. Márpedig ezek nem angolul beszélnek! Hátrafordította a fejét, riadtan suttogta bele a félhomályba. - Jaj, Istenem, ezek nem a mieink. Nem angolul beszélnek. Most mihez kezdünk? Dougban megállt az ütő. Will rávágta: - Pszt! Maradjatok csendben! Léptek dobogtak. A lánctalp csörgése egyre erősödött, a harckocsi éktelen dübörgéssel köze­ ledett, majd fülsiketítő csikorgással megállt. Óriási motorja üresjáratban köhögött, s oldallemezei alól füst tört elő. Will egy pillanatig arra gondolt, hogy segítséget kér, inkább megadják magukat, semmint hogy lánctalpak tapossák őket halálra egy rakás amerikai ócskavas között. Backusnak alig­ hanem orvos kellene, de hát a szövetséges erők sem lehetnek távol. Törte a fejét, milyen messzire juthattak délnek a kényszerleszállásig. Jobb felől is beszédfoszlányok szűrődtek a roncsok közé, félredobott fémdarabok puffantak, ahogy az irakiak kutattak a repülőgép maradványai között. A hangok gazdái már nagyon közel ér­ tek, Will érezte a sötétben mellette lapuló Dougból áradó feszültséget, amikor egy pár katonai ba­ kancs tűnt fel néhány centiméterre Doug arcától. Ha elővesz egy zseblámpát, és benéz... Hirtelen kesztyűs kezek ragadták meg az imént még börtönül, ám egyúttal rejtekhelyül is szolgáló fémlemezt. A katonák erőlködve nekifeszültek, a lábukkal kitámasztották magukat, húzni kezdték a roncsot. Lámpák fényzuhataga ömlött egyszerre a fémlemez alá. Doug és Sandra hangtalan imát tükröző tekintete egy pillanatra találkozott. Doug elkapta a szemét, meglátta az öntudatlan Bill Backus, a másik repülőmérnök arcát. Csukott szemmel feküdt, a homloka rászáradt vértől volt mocskos. Mivel a társai nem siettek a segítségére, a lemezt feszegető katona úgy döntött, ő sem kutat tovább, arabul szitkozódott a foga között, és elengedte a hatalmas fémlapot. A súlyos roncs vissza­ zuhant a földre, és kipréselte a levegőt az amerikaiakból. Will hátába éles fájdalom nyilallt.

Szorongó félelemben vártak félórát vagy még annál is többet, mire minden zaj elült, és is­ mét beállt a csend. - Mit gondolsz, Will? Tiszta már a levegő? - Willt megijesztette Doug suttogása, máson járt az esze. Sorra végiggondolta a küldetés minden szakaszát, hogy rájöjjön, hol csúszott hiba a tervbe. Keskeny volt a pálya, igaz, de hát egész Irakban ilyen országutakat használnak futópályákként. Ta­ lán az útszéli töltés okozta a bajt. - Will! - Mi az? - Kikecmergünk innen végre? - 79 -

- Ki hát, az ördögbe is! Tízperces együttes, elszánt erőfeszítésük meghozta gyümölcsét, Sandra és Will végső erejü­ ket összeszedve megemelték annyira a fémlapot, hogy Doug kicsusszanhatott alóla - csak a hajózó­ ruhája szakadt ki. Szempillantás alatt felkapta a keze ügyébe eső első alkalmas roncsdarabot, meg­ támasztotta vele a fémlemezt, nehogy megint visszaessen. Kicsit magasabbra emelték, megint kitá­ masztották, centiméterről centiméterre, míg végre már vagy fél méteres nyílás volt a fémlap és a ho­ mok között. Sandra kibújt, Doug segített neki kihúzni Bill Backust, Will hátulról tolta. Végül Will is kigurult, és pár pillanatig kimerülten elnyúlt a földön. Aztán feltápászkodott, és hátrafordult. Azt várta, hogy a C141-es kiégett törzsét fogja látni. Ám a pirkadat erőtlen fényében csak egy rakás összevissza görbült roncsot meg a T-vezérsík maradványait pillantotta meg. - Jézusom. Semmi nem maradt belőle! Doug felnézett, de egyelőre az őket fogva tartó fémmaradvány kötötte le a figyelmét. A bal szárny felső héjlemeze volt. Egyik végén legalább tizenöt, a másik végén, amely a földre lapította őket, körülbelül kilenc méter széles. - Will, tudod, mi ez? - Mi? - A kettes hajtómű üzemanyagtartálya alá szorultunk be. Itt van az üzemanyag-szivattyú el­ lenőrző nyílásának zárólemeze, látod? Ránk zuhant, de szerencsénkre a közepe alatt voltunk. Leg­ alább egy tonna. Miután végigvizsgálta Bill Backust, aki még nem tért magához, de lélegzett, Sandra is fel­ állt. Egy percig mindhárman némán veregették le magukról a homokot. Enyhe szellő simogatta az arcukat. Az elmúlt órák zárt felhőzete mögül helyenként már a kék ég is kikandikált. Jól látható­ akká váltak a lezuhant gép roncsaitól dél felé tartó lánctalp- és gumiabroncsnyomok. Will törte meg a csendet. - Az irakiak nem hagyhattak ennyi nyomot. Ezek szerint a mieink is délnek indultak. Doug bólintott. Mindhárman a menekülés útvonalát fürkészték a látóhatárig. Egy lelket sem láttak. És végre rádöbbentek: itthagyták, halottnak hiszik őket. Sandra végtelennek érezte a beálló csendet. Rémülten néztek egymásra, ugyanaz a gondolat járt mindhármuk fejében. Will ki is mondta. - El kell tűnnünk innen. Doug növekvő aggodalommal figyelte, hogy Willnek megfeszül az állkapcsa, mint mindig, amikor sziklaszilárdan a fejébe vett valamit. Látszik, keményen elhatározta, hogy nekivágnak! De a pirkadat lassan átadja a helyét a nappali hőségnek, ők meg itt állnak étel-ital nélkül a sivatag kellős közepén. Éppenhogy nem lenne szabad elhagyniuk a baleset színhelyét. - Szerintem telepedjünk le, maradjunk itt, Will. Vissza fognak jönni értünk a mieink - talán helikopterekkel. Készítünk magunknak valami kényelmes fekhelyet a roncsokból és... - Doug... - Mi van? - Ember, nézd a nyomokat. Ne mondd nekem, hogy az irakiak nem délnek mentek. - Tudom is én. - Éppen ez az. Én sem tudom. De ha arra mentek, és visszajönnek - márpedig vissza fognak jönni -, akkor ránk bukkannak. Átkutatjuk a roncsokat, talán valaminek hasznát vesszük, és elhúz­ zuk a csíkot. Semmi kedvem egy bagdadi börtöncellában a kihallgatók keze között végezni! Doug hitetlenkedve bámult Willre. Tényleg azt vette a fejébe, hogy gyalog fogunk keresztül­ masírozni ezen a rohadt homoktengeren? Arckifejezése elárulta megrettenését, mire Will ráförmedt: - Na, most mi van? Doug megadó mozdulattal kifordította a tenyerét. - Oké, ebben a buliban te vagy a főnök. Én meg az engedelmes másodpilóta leszek. És mihez kezdünk víz nélkül? Erre gondoltál? - Átkutatjuk a roncsot. - Óriási. Rendben. És ha nem találunk egy csepp vizet sem? - 80 -

Will válasz helyett a roncsra pillantott. Egyszer régen átkozottul közel került hozzá, hogy el­ fogják és a Hanoi Hiltonba jusson. Évekig szorongott az esettől, rémálmok gyötörték. Tudta, hogy túllihegi a dolgot, mert megijedt, talán pánikba is esett, de a fogságbaesés gondolatára vadul verni kezd a szíve. Ezt persze nem mondhatja el Dougnak, különösen nem, hogy itt van Murray őrmester is. - Rendben - fordult Doughoz. - Szétnézünk a roncsok között. Ha találunk elég vizet és élel­ met, akkor megyünk, ha nem, akkor itt maradunk, jó lesz így? - Oké. - Rendben, Sandra? Ahogy Will hirtelen feléje fordult, látta, hogy Sandra pillantása a látóhatárra szegeződik. A szél az arcába fújta a haját, Sandra félresimította a tincseket, és üres tekintettel bámult Willre. - Mi van? - Csak akkor megyünk, ha találunk elég vizet, rendben? Sandra bólintott, de a férfi észrevette, hogy remeg. - Fázik? Sandra hálásan fogadta a kibúvót. - Igen, kicsit hűvös van. Gondolja, hogy megtaláljuk a há­ tizsákomat? Abban volt a zekém. Tervszerűen, gyorsan és alaposan átkutatták a roncsot. Mint egy baleseti kivizsgáló bizott­ ság, igyekeztek megállapítani, miként hullott a gép darabjaira, merre szórhatta szét a holmikat a robbanás. Ami nem repült ki, az vagy elégett vagy megolvadt. A raktér elején álló víztartály összela­ pult és megolvadt, nyoma sem volt benne a víznek. Két láda szaúdi kóla azonban átvészelte a ka­ tasztrófát, mivel a robbanás kivetette őket a gépből, és a homokba fúródtak. A kólásdobozok többsé­ ge sértetlen maradt, kiálló aljuk ezüstkorongként csillogott a homokban. Összeszedték, néhány nap­ ra biztosan elég lesz. Az élelemmel rosszabb volt a helyzet. Mindössze hat műanyag „Bontsd És Edd” csomagot találtak. A többi szőrén-szálán eltűnt. Hajózóbugyraik a vizeskulaccsal együtt szétszakadtak, elég­ tek. De néhány hajózózeke valahogy épségben maradt, Sandra és Doug nyomban fel is kaptak egyet-egyet a hideg éjszakákra. A túléléshez szükséges, ép dolgokat egy csomóba hordták, közben mindhárman aggodalmas pillantásokat vetettek a látóhatár felé. Időnként apró sikerek tarkították a keresést. A sértetlen elsősegélydobozra a törzs közelében akadtak rá, míg a gép farokrészéből egy mentőtutaj került elő. Doug egészen fellelkesült a gondo­ latra, hátha a túlélőrádiót is megtalálják benne, és akkor csak ide kell szólítaniuk a mentőhelikopte­ reket. A tutaj tartozékdoboza azonban felhasadt, és a rádió kieshetett belőle. Doug kivette a pihe­ könnyű tutajtetőt - sátornak használható - meg ami megmaradt a túlélő-felszerelésből, a többit ott­ hagyta. Will az ócskavashalmaz közepén éppen egy fémlemezt igyekezett a műanyag oldalfaltól el­ választani, amikor Bill Backus visszanyerte az öntudatát. - Will! - Doug hangja megriasztotta Willt, szaporán szedte a lábát, miközben a legrosszabb­ tól tartott, de a megkönnyebbülés hulláma öntötte el, amikor megpillantotta Billt, akit Doug és Sandra ülő helyzetbe támogatott. A sebesült fiú már négy éve volt Will beosztottja. - Bill! Hál' Istennek. Hogy érzi magát? - Will letérdelt Bill mellé, a vállára tette a kezét. Már azt hittük, vége van, öregfiú. Bill szája halvány mosolyra emlékeztetően megrándult, de ettől is felnyögött. Alig érthető, gyenge hangon felelte: - Ne... nem... vagyok valami jól, ezredes úr. - Elmondtam neki, mi történt, és mi a tervünk - kommentálta Doug. - Fáj a mellkasa, bizto­ san eltörtek a bordái. - Pihenjen, Bill. Csinálunk egy hordágyat, azon fog stílusosan távozni. Felálltak. Sandra odébb húzódott, hogy Bill ne lássa, és odaintette Willt is. - Én nem vagyok ápolónővér, csak elsősegély-tanfolyamot végeztem, uram. Emlékszem, amikor kimenekültünk a gépből, egy szikláról húztam le Billt. Azt hiszem, teljes súlyával rázuhant. - Gondolja, hogy nemcsak a bordái törtek el? - 81 -

Sandra határozottan bólintott. - Összezúzódhatott a tüdeje, belső sérülései, belső vérzései le­ hetnek. De biztos nem vagyok benne. - Nos - kezdte Will. - Abban viszont biztos vagyok, hogy ha nem kerül mielőbb kórházba, meghalhat. Will tekintete a távolba révedt, a napkeltére. A lehetőségeiket latolgatta, nem tűntek biztató­ aknak. Sóhajából Sandra látta, hogy Will megértette: nem vesztegethetik az időt. - Induljunk. - Mi mást mondhatott volna. Reggel nyolcra menetkészen álltak, Billt a gép roncsaiból összetákolt, alkalmi hordágyra szíjazták, majd hármuk számára hámot erősítettek a fémlemezre. - Déli irányban nincs más, csak sivatag - mondta Will. - Ezért délkeletnek megyünk. Talán megteszünk tizenöt kilométert estig. - Tizenöt kilométert? - kérdezte Sandra hitetlenkedve. - Gondolom, elhúzzuk a hordágyat öt kilométerre egy óra alatt. Mivel, úgy számítom, a déli forróság beálltáig három óránk van, az tizenöt kilométer. - Milyen messzire lehetnek a mieink, uram? - kérdezte Sandra. Doug és Will összenézett. Sandra nem hallotta ugyan az iménti vitájukat, de mi értelme lett volna becsapni. - A szövetségesek kétszáz kilométernyire vannak ugyan, de... - ahogyan Will tartott is tőle, Sandra láthatóan kétségbeesett, ezért Will gyorsan folytatta. - De a határ csak nyolcvan-kilencven kilométer déli irányban, és talán belebotlunk egy országútba. Sandra arcán látszottak az érzelmei, de igyekezett, hogy ne remegjen a hangja. - Az... tizen­ öt, de lehet, hogy huszonöt órát jelent, feltéve, hogy jó ütemben tudunk haladni, és semmi nem jön közbe. Csakhogy Bill... - megbicsaklott a hangja. - Maguk is jól tudják, hogy aknamezők vannak ar­ rafelé. - Akkor mit javasol, Sandra? - Willt hirtelen elöntötte a fáradtság és a tanácstalanság. Nem haragudott a mérnökre, de azt kívánta, bárcsak indulnának már, és a fene bánja, hogy mi lesz. Haso­ gatott a háta, lüktetett a feje, és vitatkozással úgysem mennek semmire. - Én... - kezdte Sandra, s Will tekintetét fürkészte, miközben végiggondolta mindazt, amin keresztülmentek, és ezt a helyzetet, amiben most vannak. - Igaza van - szólalt meg végül. - Menjünk. Miközben Sandra nekikészült az útnak, Doug Will vállára tette a kezét, és a szemébe nézett. - Nagy hibát követünk el, ha mégis küldenek értünk helikoptert. Tisztában vagy vele, ugye? Ezt is számításba vetted? Will bólintott. - Rendben - nyugodott bele Doug. Will sem haragot, sem beletörődést nem érzett Doug hangjában, ennek örült. Mindhárman befogták magukat a hordágyszán elé, Sandra került középre, és laza ütemben, egyszerre lépve nekiindultak. A hordágyszán, rajta Backusszal meg a kevéske hol­ mijukkal, meglepően könnyedén siklott a homokon.

10. FEJEZET KÖZÉP-IRAKBAN, AZ AR RUTBAHTÓL BAGDAD FELÉ VEZETŐ ORSZÁGÚTON 1991. MÁRCIUS 7., CSÜTÖRTÖK, 8 ÓRA 30 PERC (5 ÓRA 30 PERC GMT) Shakir Abbas balra rántotta a kormányt, mert majdnem leszaladt az útról. Szidta magát, hogy már megint elbóbiskolt, szíve vadul kalapált. Már harmadszor tért le a pusztaságban kígyózó útról. A jellegtelen sivatag egyhangúságát Abbas fáradt agya hullámzó, álomszerű látomásokká vál­ toztatta, amelyek a jobb agyféltekéjében rejtőző tudattalanából törtek elő. Szirének mézédes dala zengett a fejében, csábító hangjuktól a kocsi minduntalan a hepe-hupás országút menti töltésnek rontott. A hirtelen rázkódástól Shakir fogai keményen összekoccantak, s ettől felocsúdott. Ébredj fel! Ébredj fel! Szedd össze magad! Hálás volt a felhőknek. Ha tűzne a nap, az sokkal rosszabb volna. Tudta, ha fáradt, képtelen ellenállni a napsütésnek. Egész életében mindig úgy érezte, betakarják a meleg napsugarak, ahogy az álmos kisbabát egy meleg, bolyhos takaró. A napsütés Shakirra kábítószerként hatott. - 82 -

A szürke, zárt felhőzet azonban most eltakarja a zsongító napot. Shakir kelet felé száguldott a furgonnal, taposta a gázpedált, ahogy csak bírta. Remélte, hogy utolérheti Mahmed Ansallaht. Reménytelen. Egyáltalán, miért erőltetem? Ha nem akadok rá, elmegyek Saliahért és a gye­ rekekért, és megpróbálunk átjutni Szaúd-Arábiába. Nem valami nagyszabású terv, de legalább értelmet ad ennek az eszeveszett pirkadati szá­ guldásnak. Ansallah ostoba. Morcos, ifjú idealista, aki konyít ugyan a biokémiához, de a kutatók leg­ rosszabb fajtájából való, mert türelmetlen. Shakirnak nem volt ellenszenves a fiatal tudós, de tartott a fegyelmezetlenségétől. Számtalanszor előfordult, hogy azért kellett megismételni kísérleteket, mert Ansallah elkedvetlenedett, igyekezett rövidebb utat találni a megoldáshoz, amivel veszélyez­ tette az eredményt. Ansallah igazából nem is képes felfogni, mi is az ott a furgonjában, amivel vala­ hol messze Shakir előtt robog. A tudományos meghatározását természetesen tudja. De aki tisztában van mindazzal a szörnyűséggel, amit az a tartály okozhat, és mégis át akarja adni a hadseregnek bármelyik hadseregnek -, annak baj van az emberségével. Hál' Istennek, az amerikaiak nem akartak megtartani egy tartályt sem. Ha erre kérték volna, természetesen megtagadja. Legalább ebben az egyben tökéletesen biz­ tos. Ezt a vírustenyészetet, amelyet ő hozott létre, maradéktalanul el kell pusztítani - az utolsó mole­ kuláig. Eszébe jutott, milyen ügyesen lépett meg a rohamosztagosok elől. Ahogy kirobogott a fur­ gonnal a labor területéről, hallotta, hogy a C-141-es szállítógép felszáll, de oda sem nézett. Mostan­ ra már biztonságban lehetnek, a nagydarab ezredes is, aki láthatóan nem kedvelte őt, és az a barátsá­ gos katona, akit valóban érdekelt, amiről beszélgettek, és aki annyira megrémült Shakir fejtegetései­ től. Az amerikaiak kétségkívül átkozzák, amiért olajra lépett. Úgy vélhetik, kettős ügynök, bár nem igazán világos, hogy Szaddámnak mi haszna lenne egy efféle „küldetésből”. Szökésével Shakir elvesztette a becsületét az amerikaiak szemében. Azt fontolgatta, bízik-e még benne valaki egyálta­ lán - saját magát is beleértve. Nem volt jó érzés. De itt most nem az ő önbecsülése a tét. Kihúzta magát a furgon poros vezetőülésében, meg­ feszült az álla. Lehet, hogy későn cselekedtem, de legalább tettem valamit. Mióta rákanyarodott a Jordániából Bagdadba vezető főútra, egyre-másra szétbombázott, ki­ égett teherautók, tartálykocsik mellett húzott el. A szövetségesek alapos felfordulást csináltak, de a forgalom nem bénult meg. Shakir Jordániából érkező és Bagdad felé tartó kamionokat előzgetett. Csupa olyan áruval vannak megrakva, amelyeket az embargó miatt nem lenne szabad behozni az országba. A másik sávban nyugat felé tartó, mobil Scud-rakétakilövő járművek jöttek szembe. Shakir töprengett; végső kétségbeesésében vajon milyen elmebeteg tettre szánhatta el magát Szaddám. A kilométerórára pillantott, 110 kilométeres óránkénti sebességgel haladt az időközben is­ mét néptelenné vált úton, amelyet mindkét oldalon, ameddig a szem ellátott, végtelen homoktenger szegélyezett. Csak ritkán tűnt fel egy-egy lerobbant, elhagyott jármű maradványa. Mi volt ez? Száztíz kilométeres sebességnél rálépni a fékre nem a legjobb ötlet, de Shakir megtette, és akkor sem engedte fel a fékpedált, amikor a furgon vadul oldalra lendülve tiltakozott a brutális be­ avatkozás ellen, bár a tudós minden ügyességét latba vetve igyekezett egyenesben tartani az imboly­ gó járművet. A kocsi hamar lelassult. Shakirban csak mostanra tudatosodott, mit is látott voltakép­ pen az imént. Vagy egy kilométerre mögötte, jobbra, az út mellett egy fehér Toyota furgon állt, hiányzott az egyik kereke. Ketten ültek benne! Nem létezik, hogy ilyen szerencsém legyen, gondolta Shakir, miközben megfordult és újra gyorsított. Lehet, hogy valaki más az. Végül is százával közlekednek ilyen fehér furgonok az or­ szágban. Befordult és beállt a kocsi mögé. A fehér furgon nyilvánvalóan belehajtott az úton tátongó gödrök egyikébe, amitől kiszakadt az egyik jobb kereke. A mély vájatok a homokban pedig arra utaltak, hogy bárki vezette is a kocsit, kétségbeesetten igyekezett megakadályozni, hogy felborul­ jon. - 83 -

A fehér furgonban ülő két férfi meg sem moccant Shakir közeledtére, Shakirban azonban az izgalom fokozatosan a félelemnek adta át a helyét. Összerándult a gyomra, amint megállt a másik kocsi mellett, és szemügyre vette a hozzá közelebb eső férfi arcát. Tényleg Mahmed Ansallah volt az. Mahmed Ansallah, aki már bizonyosan elkönyvelte, hogy ő, Shakir áruló.

A

nsallah közönyös kíváncsisággal figyelte, ahogy az idegen leállította az ismerős zöld fur­ gont. Nem találta esztelennek a gondolatot, hogy a laborból jött valaki segíteni rajtuk. Odáig már nem jutott el a gondolatmenetben, honnan tudhatták volna meg a laborban, hogy lerobbant a kocsi­ ja. Szinte megdermedt döbbenetében, amikor felismerte a főnökét. - Shakir? Maga az? - Ansallah tágra nyílt szemmel szállt ki az ülésből, felpattant a mellette ülő katona is. - Azt hittük, meghalt! Shakir úgy ölelte meg Ansallaht, mintha mi sem történt volna, biccentett a katonának is, jól ismerte a laborból ezt a neandervölgyi fickót. Esze annyi lehetett, mint egy tyúknak, és ez le is rítt róla. Amikor a két tudós a lerobbant furgon mellett törökülésben letelepedett, Shakir a szeme sarká­ ból látta, hogy a katona előhúzza a pisztolyát, majd megnyugszik és visszadugja a tokjába. Az or­ szágúton csak ritkán haladt el egy kamion vagy személyautó, és ettől hármuk együttese még sivá­ rabbnak hatott. - Nem tudjuk megkínálni teával, igazából semmivel sem tudjuk megkínálni - mondta Ansal­ lah. - Úgy terveztük, pihenünk egy keveset, aztán majd leintünk egy katonai járművet, de most, hogy itt van... - Megállt, várta, vajon Shakir megerősíti-e elképzelését a megmentésükről. Shakir bólintott. Látta, hogy munkatársának tekintete hideg, gyanakvó. - Mahmed, rendkívül fontos és szigorúan titkos küldetést kell végrehajtanom a kormány megbízásából. Ansallah arckifejezése nem változott. Shakir elkapta róla a pillantását, és folytatta: - Tudom, maga meg a többiek is azt hitték, meghaltam, de az csak szándékos félrevezetés volt. - Hová tűnt? - tudakolta Ansallah szokásos, arab emberhez méltatlan türelmetlenségével. - Küldetésem természete és a szóban forgó helyszínek államtitoknak minősülnek, ezért nem áll módomban beszélni róluk. Természetesen szívesen elmondanám, de... - Shakir, bocsássa meg a közvetlenségemet, de nagyon jól tudom, hogyan fogadta a legutób­ bi utasítást, amely szerint át kell adnunk a vírust a katonáknak. Azt mondta, ezt sohasem szabad megtennünk, aztán eltűnt, és hamarosan egy elégett tetemet találtak, amelyről feltételezték, hogy a maga holtteste. - És - vágott közbe Shakir, mellőzve minden óvatosságot -, azt gondolta, átpártoltam az el­ lenséghez. Ansallah tiltakozni próbált, Shakir azonban leintette. - Sandar megmondta nekem. Maga nem hitte el, hogy meghaltam. Nos, igaza volt, valóban élek. De abban tévedett, hogy elárultam Szaddámot. Ne felejtse el, nekem most is ez az ország a hazám. - Akkor minek ez a titokzatoskodás? Kit akart félrevezetni? A kormány úgy tudta, meghalt, és Bagdadban őrjöngtek. Csak maga ismerte a képletet. Éjjel-nappal a jegyzeteit böngésztük, de semmire sem jutottunk. Maga pedig nem árulta el nekünk. - Mennyi ideje is a beosztottam, Mahmed? Túl régóta, öregem, futott végig Ansallah agyán, arca azonban semmit sem árult el az érzel­ meiről. Shakir húsz évvel volt csak idősebb, ez a korkülönbség mégis örökkévalóságnak tetszett. Mély lélegzetet vett, és válaszolt Shakir kérdésére. - Két éve. - Két éve. Valóban. Emlékszik olyanra, hogy akár egyetlen egyszer is beszéltem volna magá­ val a laborban folyó munkáról? - Nem.

- 84 -

- Így van. És tudja, miért nem? A családja politikai kapcsolatai miatt. Részletesen be is szá­ moltam a feletteseimnek erről. Ők tájékoztattak ugyanis, hogy egy kém működik közöttünk. Egy ideig magát is gyanúsítottuk. Shakir azt várta, hogy Ansallah szeme tágra nyílik a megdöbbenéstől. Irakban elmondhatat­ lan következményekkel jár, ha valakit kémnek tartanak. Felemelte a kezét, és gyorsan folytatta, hogy megelőzze a másik kitörését. - De hadd fejez­ zem be a történetet. Azért tűntem el, hogy lássam, mit csinálnak az egerek, ha nincs otthon a macs­ ka. Meg kell mondanom, maga helyesen cselekedett, ellentétben a többiekkel. Nem lehetett nem észrevenni, amint Ansallah arckifejezése a zavarodottságból és a rettegés­ ből hirtelen valósággal kivirult. Shakirból majd kirobbant a kérdés, hogy hol vannak a tartályok. Legszívesebben helyben elásta volna őket, és eltűnt volna. Nagy erőfeszítésébe került higgadtan itt ülni, és végigjátszani a szerepét. Sikerült rávennie Ansallaht, hogy a laborbeli munkatársairól be­ széljen. A fiatal tudósból csak úgy tódult az intrika és a gyanakvás képzelet szülte szövedéke. Vas­ tag iratcsomókat töltött volna meg a rengeteg információ, ami alig pár perc alatt a labor valamennyi munkatársáról elhangzott. Ansallah tényleg azt képzelte, hogy ő személyesen képviseli Szaddám szellemét az intézetben. Nem csoda hát, hogy olyan gyatra tudós lett belőle. Mintha csakis azzal foglalkozott volna, hogy más mit tesz vagy mond a laborban. Shakir a szeme sarkából látta, hogy a katona hatalmasat ásít, majd letelepszik, nekidől a le­ robbant furgon oldalának, és nyomban elalszik. A következő pillanatban már horkolt is. - Ansallah - törte meg Shakir ismét a csendet -, ki adta magának azt az utasítást, hogy hoz­ zon el két tartályt a laborból, mielőtt az összeset elszállítanák? Ansallah iménti büszke arckifejezése szempillantás alatt rémültté vált, szeméből rettegés su­ gárzott, igyekezett rájönni, mit szeretne Shakir hallani. Agyában megszólaltak a vészjelzők, nem hi­ bázhat. - Én... - kezdte - ...mi azt az utasítást kaptuk, hogy az egész anyagot vigyük Bagdadba. - Tudom - vágta rá gyorsan Shakir -, de miért csupán két tartályt hozott magával, és miért nem várta meg inkább a másnapi szállítmányt? - Nem kettőt hoztam magammal, hanem csak egyet - igazította ki Shakirt a fiatal tudós. Shakir nem ezt a választ várta. De hiszen két tartály volt nála, nem? Lehetetlen, hogy csak egy. Shakir arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára félreértett valamit, de közben Ansallah folytat­ ta. - Én... magam akartam egy tartályt Bagdadba vinni. - Kinek? - érdeklődött Shakir. - Annak a tábornoknak, aki ezzel akarja megfélemlíteni Irak ellenségeit. Ha tudtam volna, hogy maga él, akkor természetesen... - Ne, ne! Folytassa. Én nem voltam ott, magának kellett cselekednie. Mi mást tehetett volna? - Shakir azon tűnődött, elég meggyőzően hatottak-e gondosan megválogatott hazug szavai. Ansallah elmosolyodott, és kidüllesztette a mellét. - Tudtam, hogy Sumed Hashamadi tábornoknak jutott az a megtiszteltetés, hogy bevesse a fegyvert. Személyesen akartam a kezébe adni a tartályt, hogy bosszút álljon vele országunk ellensé­ gein. Látta, mit tettek Bagdaddal? Látta, mit tettek velünk a jenkik bombái? Nem ülhetek tétlenül, amikor sorra pusztulnak a honfitársaim, mint azok a kuvaiti kutyák, akiken kísérleteztünk. Emlék­ szik, hogyan üvöltöttek, vonítottak? Látni akarom, hogy az amerikaiak, a britek, az egyiptomiak és az irániak - Isten valamennyi ellensége ugyanúgy üvöltve vívják haláltusájukat! Shakir gondosan uralkodott a vonásain, miközben hallgatta, ahogyan Ansallah agyát elönti a düh és a gyűlölet. Hagyta a fiatal tudóst lecsillapodni, s csak utána szólalt meg ismét. - Ansallah, van róla fogalma, hogy ez a vírus legalább ugyanakkora veszélyt jelent magára Irakra is? Ansallah dühösen felhorkant. - De mégsem akkorát, mint az amerikaiakra, akik megölték a testvéreimet. Tehát itt van a kutya elásva. Shakir elfelejtette, hogy Ansallah két testvére Kuvaitban har­ colt. - Mind a ketten odavesztek? Ansallah bólintott, szemében a gyűlölet tüze lobogott. - Sajnálom, Mahmed. - 85 -

- Megérti hát? - Meg, de csalódást kell okoznom. - Shakir Ansallah arcát fürkészte, amely ismét zavart tük­ rözött. - Nem Hashamadi tábornok kapja a tartályokat. Azt az utasítást kaptam, hogy szállítsam őket a bagdadi főhadiszállásra. Ansallah fontolgatta a hallottakat. Shakir a felettese, a parancsnoka. Amíg él és az országban tartózkodik, meg szolgálati kocsival jár, addig kétségkívül hivatalos utasításokat hajt végre. Ha nem engedelmeskedik neki - különösen most, amikor a hadsereg meghátrált és polgárháború készül -, annak végzetes következményei lehetnek. De miért beszél „tartályokról”? - Shakir, nálam csak egy tartály van. A másikat három napja elküldték Hashamadi tábornok­ nak. Egyenruhás küldönc érkezett a laborba, mondta Ansallah, helikopterrel. Írásos utasítást ho­ zott magával, magas rangú tisztek írták alá. Ansallah személyesen adta át neki a tartályt. Most Shakir jött zavarba, de igyekezett palástolni, felállt. A katona nyomban felébredt, és szempillantás alatt talpra szökkent. Ansallah is feltápászkodott. - Néhány órán belül küldök magukért egy kocsit - hazudta Shakir. A katona a fejét rázta. - Nem, doktor, magával fog vinni bennünket. - Nézze, nincs vesztegetni való időm, maguknak meg vissza kell menniük a laborba. Ansallah tétován álldogált, a katonának viszont sehogy sem volt ínyére, hogy otthagyják az út szélén. Shakir elképedésére a katona előhúzta a pisztolyát, és a tudós lába mellé célzott. - Magá­ val megyünk, doktor úr. Most azonnal. Shakir egy pillanatig gondolkozott, aztán bólintott, figyelte, lehiggad-e a katona. Úgy lát­ szott, valamennyire megnyugodott. Shakir a háta mögé intett. - Mielőtt indulnánk - mondta Ansallahnak -, mutatnom kell valamit. Itt várjanak. A néhány lépésre álló zöld furgonhoz ballagott, közben fohászkodott, nehogy valamelyikük kövesse. Kinyitotta a kocsi ajtaját az utasülés felöli oldalon. Benyúlt a kocsiba, és felvette a földön heverő Uzit, ettől kicsit magabiztosabb lett. Már órákkal ezelőtt kibiztosította a fegyvert, éppen ilyen esetekre. Léptek zaja ütötte meg a fülét, a katona jött oda hozzá. Shakir hátralépett, és kiszámított mozdulattal úgy fordult balra, hogy a közeledő katona ne vegye észre a fegyvert, egészen addig, ameddig szembe nem kerül vele. Ekkor Shakir a katona hasára fogta a géppisztolyt, a katona pedig elkövette azt a hibát, hogy a pisztolya után kapott. Shakir még sohasem ölt embert. Eszébe se jutott ilyesmi soha. (Azt, hogy annak idején ki kellett próbálnia a vírus hatását két szerencsétlen kuvaitin, a katonák követelték, Shakir hiába tilta­ kozott.) Fegyverrel volt már dolga, a katonák ragaszkodtak hozzá, hogy a labor dolgozói tudjanak fegyverrel bánni, hogy szükség esetén megvédhessék magukat és a tervet. Meghúzta a ravaszt. A csalókán parányi Uzi hirtelen felhangzó, szaggatott ropogása egyből megoldotta a katonával támadt vitáját. Shakirt készületlenül érte a dörej és a katona szemébe kiülő rémült meglepetés. A lövedékek valósággal darabokra szaggatták a katona gyomra tájékát. A szíve dobbant még párat, teljesen fölös­ legesen, aztán megállt. A becsapódó golyók vagy egy métert hátralökték immár élettelen testét, vé­ gül összerogyott, vörös tócsa terjengett körülötte. Ansallah is halálra rémült, mégis villámgyorsan reagált. Amíg Shakir egy pillantást vetett a lába előtt heverő hullára, Ansallah a fehér furgon mögé ugrott, és előrántotta a pisztolyát. Jól hallha­ tóan kibiztosította, és a furgon mögül lesett ki, hogy célba vegye Shakirt. Remegő hangon kiáltotta egykori főnökének. - Mit művel, Shakir? Miért kellett megölnie? - Parancsom... parancsot kaptam, Mahmed. Ez a katona ellenszegült Ansallah, tegye le a fegyvert, magát nem akarom bántani. Őt sem akartam bántani. Ansallah a rémülettől vékony, magas hangon szinte sikoltotta: - Ez mire volt jó? Miért, Shakir? - Tegye le a fegyvert, és lépjen elő. Nem fogom bántani. Ansallah meg sem hallotta. - A Köztársasági Gárda katonája volt, Shakir! A Köztársasági Gárda katonáját ölte meg! - Ansallah, dobja el a fegyvert, és jöjjön elő! - 86 -

Ansallah először lassan, majd határozottan megrázta a fejét. Shakir is jól látta a munkatársa eltökéltségét a fehér furgon szélvédőjén keresztül. - Nem. Nem bízom magában. Maga meg akarja állítani Szaddámot. Ansallah hirtelen mozdulattal a fehér furgon vezetőülés felöli oldalára ugrott, hogy a kocsi fedezéket nyújtson Shakirral szemben. Feltépte a kocsi ajtaját, mintha be akarna szállni, hogy el­ hajtson. Mit művel ez? De hiszen a furgonnak hiányzik az egyik kereke! Shakir csak egy pillanatig habozott. Amint Ansallah megmozdult, hogy beszálljon a kocsiba, Shakir agyában a tartály képe villant fel. Ott kell lennie valahol a furgonban. Átugrotta a katona holttestét, és a fehér kocsi jobb hátsó ablakához rohant. Ansallah áthajolt a vezetőülés fölött, hogy az utasülés mögött, a földön fekvő, apró műanyaghab dobozt felkapja. - Állj! Ne mozdulj! - Shakir tudta, hogy hiába beszél, rettegett attól, ami következik, de nem hagyhatja, hogy Ansallah kezébe kerüljön a tartály. Ismét kiáltott, majd az Uzi csövével villámgyors mozdulattal bezúzta a furgon ablakát. A fiatal tudósnak most már mindenképpen meg kellett halla­ nia a figyelmeztetést. Ansallah megfeledkezett az ülésen heverő pisztolyról, csak a tartályra figyelt, ott kellett lennie valahol az ülés mögött. Már csak az érdekelte, hogy megragadhassa a tartályt, megmentse Szaddámnak és a tábornokainak. Szeme félelmében és eltökéltségében tágra nyílt, csak a feladatára koncentrált. Shakir látta, hogy átveti magát az ülésen, lelöki a doboz fedelét és beletúr. Shakir a kitört ablakon keresztül remegő kézzel célba vette Ansallah fejét és felsőtestét. Ujja a ravaszra simult, de még mindig várt, hátha lesz foganatja utolsó kiáltásának, és a fiatal tudós meg­ hátrál. Tudta, hogy nem így lesz. Ansallah elérte a dobozt, és ekkor Shakir sem habozott-tovább. A robbanó lövedékek a már ismerős kattogással csapódtak Mahmed Ansallah fejébe és testé­ be, a tragikusan visszavonhatatlan látvány mintha lassított film lett volna. A fiatal tudós teste a kor­ mánynak vágódott, jobb kezét szétszaggatták a lövedékek. Shakir rádöbbent, milyen hidegvérrel célzott, vigyázott, nehogy a tartályt tartalmazó dobozt találja el. A fegyver már másodpercekkel ez­ előtt elnémult, kiürült a tár, csak az ő fülében visszhangoztak még a lövések. Elengedte a ravaszt, és hátralépett. Megrázták a történtek, egészen elkábult tőlük. De gyorsan lerázta magáról a kábulatot. Cselekednie kell, gyorsan, az országútról valaki esetleg szemtanúja lehetett a gyilkosságoknak. Letérdelt a fehér furgon hátsó kereke mellé, és várta - nem tudta, meddig -, hogy csillapod­ jon benne a feszültség. Időnként egy-egy elhúzó kamion hangja hatolt a lövésektől még mindig zúgó fülébe. Szerencsére a furgonok úgy álltak, hogy eltakarták az úton elhaladók elől a véres ké­ pet. Shakir végül erőt vett magán, felállt. Kinyitotta a fehér furgon ajtaját, eszelősen ragadta meg a dobozt, amelyért ölt, hogy megbizonyosodjék róla, tényleg benne van-e a keresett tartály. Benne volt. Shakir agyából mintha kikapcsolódtak volna az érzelmek, megfontolt és célirányos tényke­ désbe fogott. Ansallah szitává lőtt testét betuszkolta a fehér furgonba, és bezárta a vezetőülés felöli ajtót. Aztán a katona testét is odavonszolta, és berakta a kocsiba. Az egyik marmonkannát félretette tartalék-üzemanyagnak, a másikkal lelocsolta a fehér furgon belsejét, ügyelve rá, hogy bőven jusson a két holttestre is. A következő gond a tartály. Hamarjában nem tud akkora tüzet rakni, amely legalább öt per­ cen át ezer fokos hőmérsékleten lobogna. Márpedig valahogyan biztosítania kell, hogy a vírusok teljesen elpusztuljanak. Döntenie kellett: vagy magával viszi a tartályt, vagy elássa. Ha magával viszi, valaki esetleg még felhasználhatja. Ha viszont elássa, nagyon kicsi az esélye annak, hogy valaki megtalálja. A tar­ tály rozsdamentes acél, üvegtégely van benne. Száz évig is kibírja homokbörtönében, nem fog szi­ várogni. Később majd visszajöhet érte, és elpusztíthatja a vírusokat. Jó-e az ötlet vagy sem, a lé­ nyeg, hogy ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak. Az országúttól délre kiszáradt folyómeder, vádi húzódott. Shakir odament, és a vádi északi falába olyan mély lyukat fúrt, amilyet csak bírt, majd beledugta a tartályt. Gondosan eltüntette az ásás nyomait, semmit nem lehetett észrevenni. Kiválasztott egy északnyugati meg egy északkeleti - 87 -

irányban fekvő homokdombot, és pontosan lerajzolta a keletkezett háromszöget, hogy majd, ha visszajön, könnyen megtalálja. Miután végzett, visszatért a furgonokhoz. Reggelente élénk katonai forgalom zajlott az úton, mostanra azonban egészen elnéptelene­ dett az országút. Megvárta, amíg semelyik irányból nem közeledik jármű, s akkor a furgonban talált rongyokból készített gyújtózsinór egyik végét a marmonkannába dugta, a másik végét pedig meg­ gyújtotta. Már három kilométernyire eltávolodott kelet felé, amikor a visszapillantó tükörben meg­ látta az égnek szökő lángokat. Shakir már legalább egy órája robogott, mire eltompult elméje ismét rányílt a külvilágra. Hashamadi tábornok legutóbb a kirkuki kurd felkelők ellen vezényelt csapatokat vezette. Odáig még csaknem kétszázötven kilométer, és számtalan katonai konvojon és ellenőrző ponton kell átjut­ nia. Nem egyszerűen csak a tábornokot kell megtalálnia, hanem a tartályt is meg kell szereznie, amelynél pokolibb fegyver nem volt még katona kezében. Bagdadtól körülbelül százötven kilométer választotta el, és a felesége meg a gyermekei Bag­ dadtól nem messze délre vannak, remélhetőleg biztonságban. Néhány órán belül ott lehet. Felveszi és biztos helyre viszi őket. Eszement, ha nem öngyilkos vállalkozás volna a másik tartályt hajszolni. Semmiféle parancsot sem kell teljesítenie, ráadásul hivatalosan halottnak nyilvánították. Ha Kirkuk­ ba megy, az legalább olyan kétségbeesett vállalkozás lenne, mint amilyen ostobán Ansallah a tartály után vetette magát a furgonban, nem törődve a rászegeződő fegyverrel. Bármilyen meggyőző magyarázatokat talált is ki azonban, a logikus gondolkodásnak semmi esélye nem volt szilárd elhatározásával szemben, hogy helyre akarja hozni a hibát, amelyet elköve­ tett. Az imént megölt két embert. Ha azt akarja, hogy a haláluk ne legyen hiábavaló, ez a legke­ vesebb, amit tennie kell. Shakir megmarkolta a kormánykereket, és gondolatban tervezni kezdte az útvonalat észak felé.

11. FEJEZET ANGLIA, MILDENHALL LÉGI TÁMASZPONT 1991. MÁRCIUS 7., CSÜTÖRTÖK, DÉLI 12 ÓRA (12 ÓRA GMT)

Richard Kerr ezredes őrnagyi egyenruhás, határozott léptű férfit pillantott meg a mildenhal­ li légibázist nyugat felől övező erdő szélén. Felismerte, hiszen az éjszaka nagy részét az őrnaggyal töltötte, a légi szállítási parancsnokságon; onnan követték nyomon a Balair DC-10-es gépét, és a Skorpiómarás hadműveletet. Az ezredes előző nap csípett el Keflavikban egy Mildenhallba tartó repülőgépet, majd szinte az egész éjszakát a parancsnokságon töltötte, amitől teljesen kimerült. Mihelyt megérkezett a hír, hogy a C-141-es felszállt az iraki sivatagból, elindult lefeküdni, de még mindig rosszalló fejcsóvá­ lással gondolt Will Westermanre, aki pár napja ezt az egészet elindította. Már vagy egy éve nem ta­ lálkoztak, és most - mint derült égből a villámcsapás - egykori növendéktársa az Atlanti-óceán felett repülő elnöki különgépről hívja. Agyafúrt tervről volt szó, ezért Westerman a lehallgatásbiztos mű­ holdas telefont használta. Ellátási és biztosítási kérdésekben jártas emberre volt szüksége, és Kerr habozás nélkül igent mondott. Az ezredes most a kezében tartott jégkrémes dobozban - a kantin apró figyelmessége - árvál­ kodó maradványra pillantott. Bekapta, és úgy döntött, keresse meg az őrnagy őt. Kényelmesen el­ nyúlt egy padon, élvezte a napsütés melegét. A nap delelőn állt, a hőmérséklet harminc fok fölé emelkedett. Élénk szél hajszolta a habos gomolyfelhőket, de a talaj közelében lágy szellővé szelídült, a fenyők tűleveleit borzolta. Kerr imádta a szigetországi tavaszt. - Kerr ezredes! - intett Ben Campbell őrnagy üdvözlésképpen, amikor megpillantotta, oda­ jött hozzá, és letelepedett a szomszédos padra.

- 88 -

- Uram, tegnap, azután, hogy mi már távoztunk a parancsnokságról, a küldetés ebek harmin­ cadjára került. - Részletesen beszámolt az eseményekről, a végére hagyta azt a rossz hírt, amely mi­ att maga kereste meg az ezredest, hogy személyesen közölje vele. Előző éjjel, mialatt a parancsnokságon virrasztottak, az ezredes Will Westermannel átélt há­ borús élményeivel szórakoztatta az őrnagyot. Elmesélte, hogy növendék korukban barátkoztak össze. Az idősebb tisztek mindig efféle történetekkel traktálják a fiatalokat, akiknek úgy kell tenni­ ük, mintha tényleg élveznék a hallottakat. Így aztán az őrnagy számára jól ismertté vált Westerman neve. - Rosszul tudtuk a pilóták nevét, uram. Indulás előtt kicserélték a legénységet, másik két pi­ lóta ment. Az egyikük egy ezredes a McChordról, egy Douglas Harris nevű tartalékos, és... Campbell elhallgatott, mert látta, hogy Kerr elfehéredik. Álmában sem gondolta volna, hogy a másodpilóta neve ilyen hatást vált ki belőle. - Ismeri... hm... ismerte, uram? Kerr bólintott. Lelki szemei előtt elmosódottan megjelent Doug Harris arca. Campbell őrnagy folytatta, de most már merően nézte Kerr arcát. - És, uram, a barátja, Wes­ terman ezredes... - Vele mi van? - csattant a sürgető kérdés. - Ő volt a másik pilóta. Ő sem élte túl a katasztrófát. Őszinte részvétem, uram. DÉL-KÖZÉP-IRAK, AL HADZSARAH-SIVATAG 1991. MÁRCIUS 7., CSÜTÖRTÖK, 19 ÓRA (16 ÓRA GMT)

Bíborszínű alkony borult a tájra. Doug Harris ültében a kiszáradt folyómeder falának tá­ maszkodott, és a sorra kigyúló égi lámpásokat figyelte. Vegyes érzések kavarogtak benne, egyik pil­ lanatban csendes, emésztő félelem mardosta, a következőben talmi túlzott magabiztosság ragadta magával. Tudta, hogy a fáradtság az oka, mégsem volt képes az érzelmei fölé kerekedni, ezért leg­ alább leplezni igyekezett őket. Már csak az hiányzik, hogy valamelyikük kiboruljon. Végül is, em­ lékeztette magát már vagy századszor, nem vagyunk olyan messze a határtól, az időjárás is kegyes hozzánk, az ellenséget leverték a szövetségesek, nekünk meg van mit ennünk és innunk. Bill Backus a szemük láttára haldoklott. Nem kellett orvosnak lenni ahhoz, hogy lássák, a termetes, barátságos őrmester egyre gyengül. Will odébb még aludt, kicsit horkolt is. Sandra alig egy órai alvás után felriadt, megnézte Billt, aki fájdalommardosta tudata határán imbolygott. Egyre nehezebben lélegzett. Backus halkan éppen megint felnyögött a sötétben, Doug hallotta, amint Sandra odamegy hozzá, hogy megnyugtassa. Néhány óra múlva felkel a hold, és olyan világos lesz a sivatagban, hogy mehetnek tovább. Álmukban sem gondolták, hogy ilyen nehéz lesz húzni a hordágyat. Amikor finom homok­ ban tapostak, és könnyen csúszott, a lábuk nem talált támaszt; amikor meg elég kemény, járható ta­ lajra értek, akkor meg a hordágy akadt el minduntalan. Will számításai szerint nem tehettek meg még tíz kilométert sem, amikor úgy határoztak, pi­ henőt tartanak a vádiban. Doug csak öt kilométerre becsülte a megtett utat. Jelenlegi borús hangulatukat a még délelőtt hallott hangok okozták. Helikopterek és sugár­ hajtású repülőgépek zúgása hallatszott a szerencsétlenül járt gép irányából. Saját mentőcsapatuk elől is sikerült tehát meglépniük.

Will éjjel fél tizenegykor magától felébredt. Fél óra múlva már ismét egyhangú, már fájdal­ masan megszokott ütemben baktattak a homokban. Időnként felpillantottak a csillagokra, nehogy eltévesszék az irányt. Semerre nem láttak mesterséges fényforrást, csak az égen elhúzó repülőgépek villódzó fényei jelentettek némi változatosságot. A szövetségesek gépei - természetesen. Bárcsak megtalálták volna a vészjeladót az elsősegélydobozban! Doug úgy vélte, az irakiak vették ki, hogy rászedjék az Egyesült Államok mentőegységeit, ezt csinálta az ellenség Vietnamban is. - 89 -

Ahogy jött az éjfél, el is múlt, újabb három vádin botorkáltak keresztül. Megittak egy kólát, elmajszoltak egy BÉE-t, és szótlanul meneteltek tovább. Will törte meg a csendet nagysokára azzal, hogy pihenőt rendelt el. - Hogy bírja, Sandra? - kérdezte Will, s közben figyelte, ahogy a mérnök ellenőrzi Bill pul­ zusát és testhőmérsékletét, óvatosan, nehogy felzavarja az öntudatlan mérnököt. - A körülményekhez képest jól, azt hiszem. Sandra felnézett a magas ezredesre, a hold bársonyos fényében jól látta a vonásait. Milyen gyengéd a hangja, gondolta, és mennyire aggódik az őrmesterért. - Emlékszik a vietnami Gyermeklift-műveletre? A C-5-ös repülőgépre, amely az Államokba vitte volna az árvákat, de röviddel a felszállás után lezuhant? Sandra kutatott az emlékezetében. A hetvenes évek végén csatlakozott a KLP-tartartaléko­ sokhoz, így Vietnam neki már történelemnek számított. - Rémlik valami. - Bill volt a gép rakodási főnöke. Megsebesült, mégis sokakat kimentett, köztük nem egy gyereket. Rendkívül önzetlenül és hősiesen viselkedett. Erőszakkal tudták csak kórházba vinni. - Maga is részt vett az akcióban? - Nem, nem. Én F-4-esekkel repültem Thaiföldön. Bill is hozzám került, amikor átvettem a századot Charlestonban. Bizonyára tudja, csaknem könyörgött tegnap este, hogy velünk jöhessen. És tette ezt azután, hogy végigélte azt a szerencsétlenséget a Sandyn. - Beszélt nekem róla - felelte Sandra halkan. Doug félrevonult a szükségét elvégezni. De egyszeriben visszaindult hozzájuk, mert meglá­ tott valamit a távolban. - Gyertek gyorsan! Doug már órák óta nem mozgott ilyen fürgén. A sivatag közepén lenni legalább olyan, mint a végeláthatatlan tengeren, ő pedig hajót pillantott meg a láthatáron - azok ott emberek, bár még nem tudni, ellenségek-e vagy barátok. - Mit látsz, ember? Doug... stenszerelmére... mondjad! Mit láttál? - Figyeljetek. Nézzétek! Szóljatok, ha ti is látjátok! Először semmit sem láttak. Időbe telt, mire a szemük hozzászokott a sötétséghez. A csilla­ gok és a hold kísérteties fehérséggel vonták be a pusztaságot. Tényleg volt ott valami a távolban, valami ember alkotta. - Mi az ördög... - tört ki Willből. - Zseblámpa vagy sisaklámpa, esetleg egy repülőtéri irányfény, ott, afölött a domb fölött. Nem tudom pontosan kivenni, mi az, de ott van! Will meresztette a szemét, ahogy csak bírta, s lassan éledezett benne a remény. Ha szárazföl­ di mentőcsapatok kutatnának utánuk, pontosan így imbolyognának a sisaklámpák a dimbes-dombos tájon. Azt persze nem tudni, amerikai vagy iraki sisaklámpát látnak-e. A fény megint felvillant a látóhatáron, csábítóan lüktetett, egyre erősödött. Lélegzet-visszafojtva fürkészték a sötétséget. A remegő, halvány pislákolás hirtelen határo­ zott fényponttá sűrűsödött, szikrázott, imbolygott. Semmi rendkívüli nem volt benne, hiszen az égi lámpások nap mint nap így küzdik fel magukat a látóhatár fölé. Will jött rá elsőként a látomás titkára, és a csalódottság félresöpörte benne a tapintatot. - Jézusom, Doug, ez csak egy istenverte csillag! Végül Doug is beletörődött. Szempillantás alatt kihunytak Sandra felparázsló reményei is. Will dühösen megrázta a fejét. Jól látszott a holdfényben csalódott arckifejezése; a nap fo­ lyamán sorra elszenvedett kudarcok, mint valami bűnlajstrom peregtek lelki szemei előtt. Balról ideges kuncogás hangzott fel, Sandra a szokatlan hangtól ijedtében odébb ugrott, az­ tán jött rá, hogy Doug Harris vihog. Vihogása harsány kacajjá, majd szívből jövő nevetéssé erősö­ dött, Doug térdre rogyott, és majd megszakadt nevettében. Will nem szólt egy szót sem, és amikor Sandra, azt hivén, a férfi is elmosolyodott, rápillan­ tott, megmagyarázhatatlan indulatot látott az arcán a holdfényben. Sandra megdermedt. Will csak állt mozdulatlanul az éjszakában, és mérhetetlen dühvel meredt barátjára.

- 90 -

Te bezzeg könnyen nevetsz, Harris! Mindig is könnyen nevettél! A szavak, mintha hangszóró üvöltené őket, harsogtak Will fejében. Egyszeriben kirobbant benne minden - hosszú ideje vissza­ fojtott dühe Harris ellen, sajátmagát is meglepte, mennyire képtelen uralkodni az érzelmein. Nem látod, mekkora bajban vagyunk? Mi van ezen röhögni való, a szentségit? Igyekezett elfojtani a dühét - nem sok sikerrel. Ökölbe szorult a keze, amint Dougra pillan­ tott, aki a homokban ült és a könnyeit törölgette - szemlátomást csak ő találta komikusnak a helyze­ tet - Saj... ná... lom - préselte ki magából a szavakat, még mindig a nevetéssel küszködött. - Én sem tudom, miért olyan muris ez az egész! Gondolom, valahogy így jön ki rajtam a feszültség. - Harris, az Isten szerelmére, szedd össze magad, és viselkedj felnőtt módjára - Will a dühtől rekedten förmedt rá. Erre már felnézett Doug. Rádöbbent, hogy Will mélységesen fel van háborodva, és erre hir­ telen emlékek törtek fel benne. A nevetéstől egészen elerőtlenedett, de most lassan felállt, lesöpörte magáról a homokszemeket, és felpillantott a nála magasabb, néhány méterre, csípőre tett kézzel álló Willre. - Ugyan már, Will, kapj a fejedhez! Ha én tudok nevetni a csodával határos megmenekülé­ sünkön, és az Egyesült Államok légiereje által értünk küldött mentőcsapat elszalasztásán, te is ne­ vethetsz azon, hogy most én tévedtem, vagy nem? - Alig vártad, hogy ezt a szemembe vághasd, ugye? - sziszegte válaszul Will. Doug egy pillanatig némán meredt rá, ismerősnek tűnt számára a helyzet. Az istenit, Will, hogy te mindig túl komolyan veszed magad. - Csak azért említettem - felelte végül -, hogy felhívjam a figyelmedet, ha esetleg nem vetted volna észre, mindketten emberek vagyunk. - Jól látta a harag izzó tüzét Will szemében, összehara­ pott ajkát, ökölbe szorult kezét. Kész őrület! Ez tényleg dühös rám! Jézusom! - Nézd, Will... - Ne felejtsd el, én nem akartalak elhozni erre az akcióra. Te könyörögtél, hogy jöhess, és én, marha, belementem. Most már Doug szeme is szikrákat szórt, és a hangja ugyanolyan dühös lett, mint Willé. Álljon csak meg a menet, a francba, Will, ha nem csal az emlékezetem, kihúztalak párszor a csává­ ból... Erre Will nem tudott mit válaszolni. Tény, hogy ő, Will volt az, aki elbaltázta a légi utántöl­ tést, és Doug sietett a segítségére. Doug Harris tévedhetetlen, és ezt most Will orra alá dörgöli. Sakk - sakk-matt - futott át Will fején -, és így megy ez a mi játszmánk tovább. Rámeredt Dougra, aki állta a tekintetét. Mindkettőjüket elképesztette, hogyan fröcskölhettek egyik pillanatról a másikra ennyi mérget egymásra. Doug vonásainak látványa még a bizonytalan holdfényben is mintha kitörölte volna az elmúlt éveket. Will egyszeriben megint ott volt Taconában, az esküvőn, nézte, ahogyan Doug feleségül veszi az egyetlen nőt, akire Will életében őszintén vá­ gyott. Will éveken át elhódította Doug nőit. Serdülő koruktól élvezték ezt a vetélkedést, amikor fel­ nőttek, akkor is. Az egyetlen alkalom, amikor Doug fordított a játszmán, Will számára végzetessé vált. Erről azonban Doug mit sem tud.

Sandra egyre növekvő aggodalommal figyelte a két férfi szóváltását. Hozzájuk lépett, félre­ tett rangot, óvatosságot, látta, hogy sürgős szükség van békéltetésre. Kicsit remegő hangon szólalt meg. - Ha ki akarunk mászni a csávából, össze kell fognunk. Maguknak is. Will lassan bólintott, Doug is. Indulatuk egy csapásra elpárolgott, mindketten zavarban vol­ tak. Sandra egészen beleélte magát a békebíró szerepébe. - Úgy veszekszenek, mint a gyerekek! Meg kell őriznünk a hidegvérünket, és összehangol­ tan kell cselekednünk, ez pedig nem megy, ha nem férünk össze egymással. Mi... Will Sandra vállára tette a kezét, érezte, hogy a mérnök remeg. - Sandra... most már minden rendben van. - Will hangja újra a régi volt, halk, baráti. - 91 -

- Oké, Sandra - erősítette meg Doug is a régi modorában. - Mi csak... szóval... -, de nem folytathatta, mert Sandra közbevágott. - Nem tudok itt állni és nézni, ahogy maguk... - Sandra! Minden rendben. Tényleg - bizonygatta Will. Sandra előbb Willre, majd Dougra pillantott, a szemében még ott ült a riadt kétely. - Biztos? Will végül elnevette magát, épp hogy csak, de már ezzel is sokat enyhült a hangulat. - Több mint negyven éve ismerjük egymást, Sandra - mondta Will, és Doug felé bökött -, így hát van mit egymás fejéhez vágnunk. Sandra igyekezett leküzdeni bizonytalan érzését, némán bólintott, majd odébb húzódott Willtől, megfordult, és lassan elindult vissza Billhez. Will mély lélegzetet vett, és kezet nyújtott Dougnak. - Sajnálom, Doug, azt hiszem, nagyon kimerültem. Doug megszorította a feléje nyújtott kezet, bólintott, de teljesen nem tudta túltenni magát a dolgon. Lehet, hogy már nem ismeri Willt igazán? Vagy talán soha nem is ismerte. Hangosan azon­ ban csak azt mondta: - Már el is felejtettem. Will a megfelelő szavakat kereste. - Esetleg... esetleg majd később megbeszéljük. Doug egyetértően biccentett.

Újra felkerekedtek, hogy órákon át a végtelenbe vesző látóhatár felé baktassanak. Testileg, lelkileg egyre jobban elfásultak. Hajnali ötkor megmásztak egy magas homokdűnét, és amikor felértek, földbe gyökerezett a lábuk. Épület állt előttük. Inkább viskó volt, mintsem erőd, de nyomban a homokra vetették magukat, és szemügyre vették. Fényeket, hangokat fürkésztek, nagyon remélték, hogy az épület az is, aminek kinéz: elha­ gyatott. Doug vállalta a felderítő szerepét, kiugrott a fedezékből, és cikcakk vonalban az épületig ro­ hant. Ott lekuporodott, óvatosan körbekémlelt, majd pár perc múlva felegyenesedett, és most már magabiztosan tért vissza. A zömök téglaépületen egyetlen ép ablak sem volt, az ajtaja is hiányzott. Nem régen építhet­ ték, de a sivatag láthatóan gyorsan visszakövetelte jogos tulajdonát, a homokot, amelyen az épület áll. Will és Doug körbejárta a házat, és igyekeztek rájönni, mi célból építették ide. Körös-körül, ameddig a szemük ellátott, csak a sivatag. A bizonytalan holdfényben mintha egyedül lennének egy néptelen világban. Ugyan ki, miért és mikor számítana itt arra, hogy lesz még nappal is - pedig egy órán belül pirkad. Rovarokat, bogarakat nem láttak ugyan az épületben, de a biztonság kedvéért Billt egy terje­ delmes faasztalra fektették, és az asztalt a fal mellé tolták, úgy, hogy kívülről ne lehessen látni. Bill állapota mit sem változott, egyik percben visszanyerte az öntudatát, a következőben ismét kábulatba zuhant, és amikor magánál volt, súlyos fájdalmak gyötörték. Ahogy a keleti égbolton pirkadni kezdett, az egyik sarokba telepedtek, jó távol a törött abla­ koktól, és elnyomta őket az álom - hogy azután egyszer csak motordübörgés törje meg a dohos csendet körülöttük. Doug riadt fel elsőként. Összevonta a szemöldökét, igyekezett a zajforrás távolságát és irá­ nyát megbecsülni. A zaj nem csökkent, ezért Doug felkeltette Willt is. A motorok döreje, az autógu­ mik és vélhetőleg lánctalpak csikorgása egyre erősödött. Sandra is felébredt, és tágra nyílt szemmel, kérdően pillantott körbe. Will a zaj felé eső ab­ lakhoz kúszott. Tisztában volt vele, hogy mivel már egészen kivilágosodott, kifelé nem menekülhet­ nek. Csak abban reménykedhetnek, hogy a jövevények nem figyelnek fel a lepusztult épületre, nem jönnek ide. Hiszen látszik, hogy a helybéliek sem törődtek a rommal. - Will! Mit látsz? - suttogta Doug, miközben Will kikémlelt a kitört ablakon. - Katonák. Valamilyen kisebb konvoj. - Itt az Isten háta mögött? Hogy az ördögbe? Mi ez a hely? - 92 -

Doug az ablak felé indult volna, de Will visszaintette. - Maradj nyugton. Hacsak nem kifeje­ zetten minket keresnek, semmi okuk, hogy megálljanak. - De mi a fenét akarnak, hiszen még egy nyomorult út sincs itt? Úgy tűnik, tényleg minket keresnek - vonta le a következtetést Doug. Will értetlenül rázta a fejét, de hirtelen belé vágott a felismerés, hogy mit is lát. Amit eddig a virradati félhomályban holdfénypászmának vélt, arról egyszeriben kiderült, hogy homokbuckák kö­ zött kígyózó, iraki országút, mintegy 25 méterre az épülettől. Will visszamászott a többiekhez a sarokba, miközben a dübörgés egyre közeledett a látszó­ lag néptelen házhoz. Doug elkapta Will karját. - Lehet, hogy a mieink? - suttogta. Sandra szívverése kihagyott, mert Will tagadólag megrázta a fejét. - Irakiak. Lapulj, és imádkozz, hogy ne itt tartsanak pihenőt. SZAÚD-ARÁBIA, RIJÁD, SZEP 1991. MÁRCIUS 7., CSÜTÖRTÖK, 23 ÓRA (20 ÓRA GMT)

H

erm Bullock, a légierő vezérőrnagya főnökének, Bill Martin tábornoknak díszes mahagó­ ni tárgyalóasztalánál ült. A szárazföldi erők tábornoka Bullock kérését mérlegelte, hogy küldjenek még egy mentőcsapatot Irakba. Az első csapat a hivatalos jelentés szerint semmit sem talált, viszont a helikopter legénységének egyik tagja - egy őrmester - meg van róla győződve, hogy a szerencsét­ lenül járt C-141-es legénységének néhány tagja túlélte a katasztrófát, és az ő lábnyomaikat látta. Herm Bullock ezt elég oknak tartotta arra, hogy újabb mentőcsapatot indítsanak útnak. Martin azonban még habozott. A parancsnok, aki Bullockot a Skorpiómarás-hadművelet ve­ zetőjéül kinevezte, értetlenül állt az egymást követő balesetek előtt, és gyanakvással fogadta az állí­ tólag halálos vírusról szóló híreket. Egy amerikai helikopter - mintegy tizenhat órája - elvitte a mintát Rijádba, egy kitűnően fel­ szerelt, magánkézben lévő biokémiai laboratóriumba, amelyet a szaúdi kormány lefoglalt az ameri­ kai hadsereg tudósai számára. Ha az ellenőrző kísérletek eredménye az, hogy a vírus tényleg veszé­ lyes, minden rendben. De ha kiderül, hogy ártalmatlan, Martin is, és mindenki, aki az ügybe belebo­ nyolódott, roppant hülye helyzetbe kerül. Most meg Herm Bullock azzal áll elő, hogy kockáztassanak meg még egy behatolást iraki területre. Martin tábornok hangosan sóhajtott. - Herm, a mentőcsapat megállapította, mi történt a baleset során. Nagyon sajnálom, de el kell fogadnod, hogy odavesztek az embereid. Nem akarok újabb bajokat amiatt, hogy minek mentünk oda még egyszer. Bullock tiltakozni akart, de Martin leintette. - Eddig két repülőgépet és hat hajózót vesztettünk el, bár, ha minden jól megy, Rice tábor­ nok fia meg az a gépparancsnok rendbe jön. Herm bólintott. - Jeff Rice és Collinwood már nincs életveszélyben. Mindketten tökéletesen meggyógyulnak. - Rendben. De miért vállaljunk további kockázatot? - És mi van akkor, Bill, ha egyik emberünk sebesülten fekszik ott? Martin az ujjaival dobolt az asztalon, és mielőtt válaszolt, egy pillanatra Bullockra meredt. Bizonyítékot akarok, Herm, ha hozod, máris kiküldök egy mentőegységet. Találj valami bizonyíté­ kot, bármit, hogy meggyőzzön, tényleg megéri a kockázatot. A tábornok felállt, jelezve, hogy vége a megbeszélésnek, mire Bullock is felugrott. - Politi­ kai kockázatra gondol? Martin kelletlen pillantást vetett Bullockra. Persze, hogy politikai kockázatról van szó. - Herm, maga nem látja át a helyzetet! Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez már nem csu­ pán a Pentagon bűvészmutatványa többé, mivel polgári személyek is belekeveredtek az ügybe. Kez­ dettől fogva úgy kell bánnunk az egésszel, mint a hímes tojással. Ezzel kiment a szobából, otthagyta a felháborodott és dühös Bullockot. Még, hogy én irányítom ezt a hadműveletet? Pedig maga bízott meg vele, kedves Bill! füstöl­ gött Bullock magában. És Martin máris próbálja ráhárítani a felelősséget. - 93 -

Visszament a saját irodájába, arcán a vesztett csata meg a reményteli eljövendő győzelem elegye tükröződött, miközben a szárnysegédjéhez fordult. - Hogy is hívták azt az ezredest, aki nemrég itt volt? Azt, akit Genfben vettünk fel a DC-10esre? - Richard Kerr ezredes, uram - felelte a szárnysegéd. - Ő volt Mildenhallban. - Hívja fel - utasította Bullock a beosztottat. - Lehet, hogy engem elsáncoltak itt, de Wester­ man Kerr jó barátja, és Kerrnek pompás kapcsolatai vannak egyes nagykutyákkal a Pentagonban meg másutt is. Aztán leballagunk a műholdasokhoz. Ha a repülőgép legénysége mégiscsak túlélte a szerencsétlenséget, biztosan nem ülnek ott ölbe tett kézzel. Jó eséllyel az egyik műholdunk kiszúr­ hatta őket. Megtaláljuk a kérdéses képet, még ha rá is megy az egész éjszakám. Meg is esz engem a fene, ha nem teszek meg mindent, és akár egyetlen emberemet is otthagyom a sivatagban!

12. FEJEZET DÉL-KÖZÉP-IRAK, AL HADZSARAH-SIVATAG 1991. MÁRCIUS 8., PÉNTEK, 7 ÓRA 30 PERC (4 ÓRA 30 PERC GMT)

Az első iraki hadoszlop lassítás nélkül továbbhaladt. A néhány hatalmas teherautóból, egy páncélozott csapatszállító járműből és egy orosz gyártmányú, dzsiphez hasonló kocsiból álló konvoj a mintegy nyolcvan kilométerre lévő iraki-szaúdi határra tartott. Ha a járműoszlopban bárkinek is feltűnt a zömök kis téglaépület, ügyet sem vetett rá. Ellenben Sandrának, Willnek és Dougnak csak­ nem félórájába került, mire a szívverésük visszatért normális ritmusába. A nap már felkúszott a keleti látóhatár fölé. A könyörtelen óriás fényszóró menten leleplezi őket, ha megkísérlik elhagyni a lerobbant épületet. Az országút közelsége végzetes csapdává vált, és ezzel mind a hárman tisztában voltak. Amikorra a következő járműoszlop robaját meghallották, már összehordták az épületben fel­ lelhető valamennyi kacatot és az egykori bútorok maradványait. Ha esetleg valaki mégiscsak be­ kukkantana az ajtón, a sok szemét között biztosan nem veszi őket észre. Az asztalt lapjával a bejárat felé fordították, egyik oldalára egy törött széket, a másikra furnérlemez törött darabját tették. Billt egészen a fal mellé fektették, így most már mind a négyen a barikád mögött gubbasztottak. Bill Backus körülbelül harminc percre visszanyerte az eszméletét, ezalatt kortyonként meg­ itatták vele a hat megmaradt kólásdoboz egyikének a tartalmát. A fedélzeti mérnök fájdalmai vala­ mit enyhültek, de láthatólag egyre gyengült. Amikor megint le akarta hunyni a szemét, Sandra megragadta a kezét, és határozottan Bill szemébe nézett. - Küzdened kell, Bill. Harcolj az életedért! Kijuttatunk innen, de némi időbe telik. Akarj élni! Bill álmosan bólintott, halványan elmosolyodott, aztán elaludt - vagy megint elveszítette az eszméletét. Nehéz különbséget tenni ebben a helyzetben, tűnődött Doug. Will ismét az ablaknál figyelt. Az imént érkezett járműoszlop semmiben sem különbözött az előzőtől, csak a mostaniban volt egy harckocsi is. Ez a konvoj is délnek tartott, a szaúdi határ felé. Különös, gondolta Will. Tudta, hogy nem tették Szaddámot teljesen harcképtelenné, és hogy csupán torkára forrasztották a kukorékolást, de miért küldi a bagdadi mészáros a harcképes egységeit a ha­ tárt őrizni, amikor északon a kurdok kiirtásával, délen pedig a siíták pacifikálásával foglalkozik, amihez minden segítség elkel? - Gondolod, a Köztársasági Gárda? - kérdezte Doug. - Valószínűleg - felelte Will. - Bár nem látom a jelvényüket, a vörös háromszöget. Amíg a konvoj elhaladt, Will a kacatok közé rejtőzött. A járműoszlop robaja már halkult, amikor hirtelen fékcsikorgás és iraki katonák ordítozása hangzott fel kintről. A három amerikait menten kiverte a verejték. A konvoj mintegy száz méterre az épülettől elakadt. Továbbra is kiáltozás szűrődött be, bár Willék nem értették, mi okoz ekkora izgalmat, az ingerült hanghordozást azonban nem lehetett fél­ reérteni. Valaki pokolian dühbe gurult. - 94 -

Fémlemezt ütöttek valami fémtárggyal. Valami kinyílt, majd döngve becsapódott megint. Újabb kiáltozás, majd léptek robaja hallatszott. De szerencsére nem az épület felé tartottak. - Mi az ördögöt művelnek ezek? - intett Sandra a fejével az ablak felé. - Találgassunk. - Mielőtt Will rászólhatott volna, Doug kibújt a fedezék mögül, az ablakhoz kúszott, és óvatosan, hogy kívülről ne lehessen meglátni, kikémlelt. Pár másodpercig csendben fi­ gyelt, majd Will és Sandra felé fordult. - Lerobbant az egyik teherautójuk. - Suttogása Will számára üvöltésnek hatott. Will megrémült, és mutatóujját a szájára csapta, hogy elhallgattassa Dougot, aki bólintott, és most már csendben nézelődött tovább. Kint egyszer csak megint hangosan ordítozni kezdtek, nem kellett tartani tőle, hogy az ő beszédük kihallatszik. Doug megint társai felé fordult. - Hihetetlen - suttogta. - Mi történik odakint? - Willnek a saját hangja is kiáltásnak tűnt. - Az egyikük le akarja lőni a másikat! Azt nem látom, kit. Talán a sofőrt. - Doug megint ki­ dugta a fejét, a szája sarkán préselte ki a szavakat. - Az egyik előrehívott valakit a jármű mögül, most kibiztosította a fegyverét... Előremegy a motorháztetőhöz, de ott senkit nem látok. Ráfogja a puskát a teherautó oldalára… Mi a fene...! Hitetlenkedve fordult Will felé. - Az a barom szétlövi a saját teherautóját! Automata fegyver ropogása verődött vissza az épület falairól, a katonák röhögése kísérte, megtapsolták a produkciót, aztán egy kemény hang mondott valamit. - Az őrmester felparancsolta őket egy másik teherautóra. A harckocsi ismét mozgásba lendült, csikorogtak a lánctalpak, felbőgtek a motorok, a kon­ voj elindult. Figyelemre sem méltatták az épületet és fellélegző alkalmi lakóit. - Hol hagyták a teherautót? - kérdezte Will. Doug széles vigyorral fordult Will felé, és kifelé bökött az ujjával. - Ott, az úton. A fickó csak az oldalába lőtt! Te is arra gondolsz, amire én? Will bólintott. - Mérget vehetsz rá. El tudod képzelni, mivel töltöttem a szabadidőmet az el­ múlt tíz évben Charlestonban? - Képzelem. Valami rém felelősségteljes és pokolian unalmas dologgal. - Doug vigyorgott, remélte, Will nem veszi rossz néven, amit mondott, ugyanakkor kíváncsi is volt, hogyan fogadja. - Tévedsz. Teljesen felelőtlen dologgal, tisztán a magam szórakoztatására. Autókat újítok fel az autóbarkácsboltból hétvégenként, amikor Janice-t kellene levinnem a tengerpartra. - Tényleg? - Ez nem fért Doug fejébe. Az ünnepelt Will Westerman kétkezi munkát végez? De Will már nem figyelt rá. Gondolatban a teherautót látta, amint ott áll az úton. Ha nincs a környéken több iraki egység, és be tudják indítani... SZAÚD-ARÁBIA, RIJÁD, SZEP 1991. MÁRCIUS 8., PÉNTEK, 7 ÓRA 30 PERC (4 ÓRA 30 PERC GMT)

Herm Bullock tábornok a hírszerzési csoporthoz tartott, hogy a segítségüket kérje. Tudta, emberi és elektronikus szemek egész garmadája lesi az égből Irakot. Ha van egy kis szerencséjük, akkor készültek felvételek a repülőgép-szerencsétlenség helyszínéről is. A rangidős tiszthelyettes, akit a tábornok a kutatással bízott meg, széles mosollyal az arcán közeledett. - Tábornok úr, azt hiszem, találtam valamit. Irodák labirintusán kanyarogtak végig, mígnem egy átvilágító falitáblához értek, képek függtek rajta. A tiszthelyettes a nagyítóberendezésre mutatott, a tábornok leült és a nézőkére tapasz­ totta a szemét. - Ez az infravörös felvétel tegnap reggel, helyi idő szerint 9 óra 19-kor készült, néhány órá­ val a katasztrófa után. Mivel a nap éppen csak felkelt, a sivatagban még meglehetősen hideg volt. Ez a valami, amit bekarikáztam, harmincegynéhány fokos lehet. Látja azt a fekete foltot, uram? - Igen. - Hermnek erőltetnie kellett a szemét, de a megjelölt folt jól látszott. - 95 -

- Ez a baleset helyszíne, a forró fém szanaszét szóródott. És most figyeljen a kép délkeleti részére, ahová a nyilat tettem. A nyíl hegyénél talál egy kis pöttyöt. Látja? - Igen, látom. - Van ott valami meleg. Lehet, hogy egy teve, de ember is lehet, valószínűleg az utóbbi. Két óra múlva már nem volt ott. A tiszthelyettes másik képet helyezett a nézőke alá. Herm megint a szerencsétlenség megje­ lölt helyszínét látta, de a délkeleti irányban látható pötty szemmel láthatóan elmozdult, tovább dél­ kelet felé. - Szerintem ez az, amit keresünk - mondta az őrmester. - A pötty mérete és a jellege ponto­ san egyezik az előbbiével, és ha összeköti a két pöttyöt, az egyenes pontosan a tragédia helyszínére mutat. - Nem lehetnek beduinok? - Több okból sem valószínű, uram. Mindent egybevetve, tábornok úr, az a véleményem, hogy néhányan túlélték a szerencsétlenséget, és most gyalog délkeletnek tartanak. Ha pedig... - az őrmester egy másik képre mutatott a táblán - ...ha egyenesen haladnak, állandó sebességgel, akkor hajnal előtt el kellett érniük ezt az országutat. vélhetőleg elhagyatott épületek szegélyezik. - Nagyszerű. - Nem feltétlenül, uram. Ha a túlélők oda húzódtak be, akkor fogalmuk sincs róla, hogy... az őrmester egy kicsit délebbre mutatott az ujjával. - ...ez itt egy igen forgalmas iraki katonai tá­ maszpont. Nagyon veszélyes hely ez nekik, uram. Herm Bullock felegyenesedett, és a táblára mutatott. - Magával tudja hozni ezeket a képeket, most azonnal? - Természetesen, uram. Hová megyünk? - Először küldünk a fölé az országút fölé egy felderítő repülőgépet, aztán elindítunk egy mentőcsapatot. Herm Bullock felemelte a kagylót, és Martin tábornok számát tárcsázta. DÉL-KÖZÉP-IRAK, AL HADZSARAH-SIVATAG 1991. MÁRCIUS 8., PÉNTEK, 8 ÓRA 30 (5 ÓRA 30 GMT)

Will feje ki sem látszott az orosz gyártmányú katonai teherautó motorházából. A gondvise­ lés műve, hogy a dühbe gurult katona nem lőtt szét semmilyen létfontosságú alkatrészt. Az akkumu­ látorok feltöltve, csaknem tele az üzemanyagtartály is, az önindító is működik, csupán a hengerek engedetlenkednek. Ennek ellenére jó esélyük van, nyugtatta meg Will két társát, hogy megtalálja és kijavítja a hibát. - Vagy üzemanyagot nem kap, vagy szikrát - mondta. Az elektromos rendszer hibátlanul működött, Willnek már az első próbálkozásra pofás szik­ rát sikerült csiholnia a gyújtáselosztóból, a sikerben persze nem kis része volt a teherautó vezetőfül­ kéjében talált szerszámkészletnek is. Miközben Will az üzemanyag-ellátó rendszert szedte darabok­ ra, Sandra és Doug az út túloldalán, egy kis magaslaton őrködött. Háttal ültek egymásnak, a mérnök az út északi, Harris pedig a déli szakaszát figyelte. Sandra olyan hosszan töprengett magában, hogy amikor végül megszólalt, alaposan meg­ ijesztette Dougot. - Uram, kérdezhetek valamit? - Persze. - Doug egy pillanatra megfordult, Sandrára nézett. - Magát jól ismerem a századból már évek óta, Westerman ezredesről viszont nem tudok semmit. Nem lesz vele gond? Úgy értem, múlt éjjel... meglehetősen dühös volt magára. Doug bólintott, majd a tekintete lassan visszatért a látóhatárra. - Egyet-mást tudnia kell Will­ ről, Sandra. Tettre kész, aktív ember, kicsit erőszakos, de roppant tehetséges és határozott is. Egy időben úgy téptük egymást, mint a kutya meg a macska, a humorérzékünk kissé más természetű. Mindezzel együtt Will kitűnő ember és kiváló tiszt. Sandra töprengett kicsit. - Azt mondja, együtt nőttek fel? - kérdezte aztán. - 96 -

- Igen, Dallasban. A családjaink nem voltak baráti viszonyban, de ugyanabba a társadalmi rétegbe tartoztak, így hát mi ketten eléggé hamar összehaverkodtunk. Doug szünetet tartott, Sandra felé fordult, hogy felmérje, érdekli-e a mérnököt, amit mesél. - Will az apja miatt olyan, amilyen, Sandra. Az apja éveken át ivott, mint a kefekötő, rideg, goromba fráter lett... egyike volt azoknak a katonáknak, akik a második világháború vége felé visszatértek a fogolytáborból, aztán egész életükben magukon viselték a nyomát. - Német hadifogoly volt? - Nem. Japánban volt hadifogságban, a Mariannán. Az sokkal rosszabb volt, mint azok a tá­ borok, ahol a németek tartották az elfogott pilótáinkat. Egyszóval, Will úgy nőtt fel, hogy pokoli szigorú volt magával, és zavaróan kötelességtudó. Nekem az én apám más példát mutatott. Ő szere­ tett nevetni, nem vette túl komolyan a felelősségvállalást. Azt hiszem, én rá ütöttem. - Akkor homlokegyenest ellenkező a természete, mint Westerman ezredesnek - állapította meg Sandra. - Kiegészítjük egymást. Tudja, mindig is vigyáztunk egymásra. Gyerekként állandóan bele­ bonyolódtam az iskola utáni bunyókba, persze nem voltam elég erős ahhoz, hogy győzzek. Ilyenkor mindig feltűnt Will a szokott higgadtságával, és laposra verte az ellenfelemet, nehogy bajom essék. Együtt jártunk iskolába, együtt futottunk a szoknyák után, csakhogy engem egy-két randevú után ál­ talában dobtak a lányok, és Will karjaiban kötöttek ki. Ez persze engem nagyon bántott. Bosszúból azzal ugrattam Willt, hogy én hajtom fel neki a nőket. Őt vonzóbbnak találták. Talán, mert megálla­ podottabb benyomást keltett, és nagyobb biztonságot reméltek tőle. Nem tudom. Egy percre elhallgatott. Amikor újra megszólalt, a hangja rekedtesebb lett, a gondolatai messze jártak. - Nem mondom, alaposan megdöbbentem, amikor most belebotlottam... nem is beszélve a többi meglepetésről. A leghalványabb elképzelésem sincs róla, mit keresünk itt. - Tudom - felelte Sandra. - Igyekszem nem mutatni, de én félek. - Szeme az észak felé ka­ nyargó útra révedt. Doug déli irányba meredt. - Kikeveredünk a csávából, Sandra. De meg kell mondanom, szívesebben volnék a seattle-i otthonomban, a feleségemmel, Kathyvel és a két lurkómmal. Vagy egy 747-es fedélzetén morgolód­ nék okkal, ok nélkül a személyzettel. Sandra Doug mosolytalan arcát fürkészte, majd a férfi kezére esett a pillantása, s meglepő­ dött, mert azt látta, hogy Doug keze kissé remeg.

Hirtelen motordörgés törte meg a csendet, a két őrszem összerezzent. Will kibújt az út kö­ zepén álló teherautó motorházából, és győzedelmesen égnek emelte a karját. - Jézusom - képedt el Doug. - Megcsinálta! A következő tíz perc azzal telt, hogy a rozoga épület bejáratához tolattak, felrakták Billt a platóra, és lekötözték a súlyos, hátsó ponyvát. A kocsiba dobálták túlélési felszerelésük maradékát, a hordágyat a házban hagyták, és végül az ajtóban rövid tanácskozást tartottak. - Amondó vagyok, menjünk észak felé, ameddig csak lehet, míg be nem esteledik, akkor pe­ dig kelet felé vehetjük az irányt - javasolta Doug. - Ha elevickélünk valahogy a mieinkig, akik Ku­ vaittól nyugatra állomásoznak, akkor megmenekültünk. Sandra bólintott. - Én hátul maradok Bill-lel. Még csak az hiányozna, hogy egy nőt lássanak egy iraki katonai teherautó vezetőfülkéjében. - Egyetértek. Akkor indulás - hagyta helyben a dolgot Will. Villámcsapásként érte őket a semmiből lecsapó RF-4-es Phantom, amely alig százötven méteren elhúzott az út fölött. Földbe, gyökerezett a lábuk, ám a felderítő sugárhajtású gép füstcsíkot húzva már el is tűnt, mielőtt bármit is tehettek volna. Biztosra vették, hogy egy F-4-es volt, összetéveszthetetlen hangja és alakja nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy amerikai pilóta ült benne. De mivel nem láthatták a repülőgép sajátosan kiképzett, a fényképező berendezés számára átalakított orrát, fogalmuk sem lehetett, hogy az épületet, a rozoga teherautót és egyikük alakját nagyon érzékeny, minden részletet kristálytisztán visszaadó filmre rögzítették, és a film perceken belül visszajut Rijádba.

- 97 -

- A rohadt életbe! - Doug szeme az észak felé elhúzott Phantom füstcsíkjára meredt. - Ha ez az egyik kémlelő madárkánk volt, akkor holtbiztos, hogy nem vett bennünket észre. Nagyon bent álltunk az ajtóban. A francba! - Visszajön? - tudakolta Sandra, folytatva Doug gondolatmenetét. - Maradjunk? Will és Doug egyöntetűen rázták a fejüket, de Will szólalt meg elsőnek. - Valószínűleg nem. Egyébként sem maradhatunk itt. Még a végén Abdul visszajön megnézni, mi van a kocsijával. Bemásztak hát a teherautóba, Will sebességbe tette, mire a szerkezet nagy dérrel-dúrral meg­ indult az úton észak felé. Semmi sem árulhatja el a levegőből vagy az űrből kémlelőnek, hogy bitor­ lók ülnek benne, egy iraki katonai teherautó kitűnő álcázás, hiszen ezrével nyüzsögnek Irak útjain.

13. FEJEZET KORONA (E-3-AS AWACS) 1991. MÁRCIUS 8., PÉNTEK, 10 ÓRA 42 PERC (7 ÓRA 42 PERC GMT)

Az ügy személyesen érintette Margaret Ellis kapitányt. Dühös volt és bűntudatot érzett, mi­ óta megtudta, hogy az előző nap szerencsétlenül járt C-141-es túlélőiért küldött mentőcsapat elfuse­ rálta az akciót, és otthagyta a társait a sivatagban. A megbeszélés, amely villámcsapásszerűen robbant be az amúgy eseménytelen légi szolgá­ latba, megrázta Margaretet. A képeken, amelyeket az RF-4-es hozott, a baleset két túlélője látható, valamilyen épület ajtajában, egy iraki teherautó közelében, amelynek a tetején jellegzetes fehér folt virít. A képekből az is kiderül, hogy az egyik túlélő nő. A titkosszolgálat arra a következtetésre ju­ tott, hogy elfogták, és most észak felé, Bagdadba szállítják őket a teherautóval. Egy óra sem telt bele, és hatalmas erőfeszítésekkel újabb mentőegységet állítottak össze, hogy megtalálja és feltar­ tóztassa a teherautót. Margaret a képernyőre összpontosította a figyelmét, négy északnak tartó F-15-ös repült be az irányítókörzetbe, bejelentkeztek. - Varázs egyes-kettes, Korona, ötös, tiszta. Margaret most még tüzetesebben tanulmányozta a képernyőt, nehogy elkerülje valami a fi­ gyelmét. Nyolc F-15-ös teljesített harci járőrszolgálatot, valamint az Egyesült Államok légierejének A-10-es Warthog harckocsi-elhárító repülőgépekből álló teljes százada repülte át az iraki határt, és folytatta az útját észak felé. A repülőgépek azt a feladatot kapták, hogy párban, föld közeli repülés­ ben vizsgálják át a körzet valamennyi útját, keressenek egy magányos iraki katonai teherautót, amelynek különös ismertetőjele: fehér folt a tetején. - Derűs tizenhárom, Korona, ötös, tiszta. Két különleges, föld közeli hadműveletekre szánt MH-53j helikopter - a Derűs 5-ös raj - már átrepülte a határt, és az Alfa-ponthoz közeledett - az apró épülethez, ahol a szerencsétlenül járt repü­ lőgép legénységének tagjait látták. Négy további MH 53-as - köztük a Derűs 13 is - a déli határon, a földön várta a további pa­ rancsot. Az A-10-esek kapták azt a feladatot, hogy átfésüljék a kijelölt, háromszög alakú körzet összes útját, és felfedezzék a Margarettől kapott leírásnak megfelelő katonai teherautót. A nyolc ala­ posan felfegyverzett Apache harci helikopter pedig ellenőrizte, hogy valóban a keresett járművet ta­ lálták-e meg. Az akció parancsnoka, egy őrnagy a nem túl fantáziadús „Légifőnök” fedőnevet választotta, és a Derűs 5-öst nevezte ki vezérhelikopternek, amelyen ő maga is repült. Margaret felelt az akciók­ ban résztvevők biztonságáért, esetleges portyázó iraki repülőgépek - mármint, ha egyáltalán maradt akár egy is -, valamint a más, nem ellenséges légi forgalom távoltartásáért. DERŰS 5-ÖS 10 ÓRA 49 PERC (7 ÓRA 49 PERC GMT)

- 98 -

Walt Perkins őrnagy kelet felől közeledett az MH 53-as vezérhelikopterrel az országúthoz, míg egy másik azonos típusú gép az országút mentén haladt. Az Alfa-pontnak elkeresztelt, apró, va­ kolt épület jobbra előttük tűnt fel. A Warthogok biztosították az utat több kilométerre mindkét irány­ ban, hogy semmilyen nem kívánt jármű se akadályozza az akciót. Az őrnagy kissé növelte a teljesít­ ményt, és jobb kezével parányit hátraengedte a botkormányt, miközben a bal kezével hajszálnyit húzott a kollektíven, tizenöt méterrel a sivatag homokja fölött a hatalmas helikopter sebessége öt­ venöt kilométerre csökkent. Hosszú évek gyakorlata sűrűsödött az őrnagy mozdulataiban, ahogy egy méterrel a talaj felett lebegett a hatalmas szerkezettel, a mesterséges hurrikán magasra korbá­ csolta a homokot és a port, a pilóta inkább érezte, mint látta, hogy jó irányban teszi le a gépet a földre. Perkins őrnagy a gépben maradt, Kent Kost őrnagy pedig néhány fegyveressel kiugrott, az épülethez rohantak, behatoltak, de meggyőződtek róla, hogy senki sincs már bent. Öt perc múlva már jelentette is a lehallgatásbiztos frekvencián a Fárosznak, hogy végeztek. - Egy összetákolt hordágyat találtunk, vélhetőleg a szerencsétlenül járt C-141-es egy darab­ ja, és a kacatokból, üres BÉE-csomagokból meg effélékből ítélve kétségtelen, hogy legalább egy ember itt volt. A túlélők egyike megsérülhetett, a hordágyon vitték a többiek. Lövésnyomokat és vért viszont nem találtak. - Milyen irányba indulnak a keréknyomok? - tették fel a kérdést az őrnagynak. - Észak felé. Kost észrevette, hogy Walt Perkins a pilótaülésből kérdően rápillant. Kost a hüvelykujjával az ég felé bökött, mire Perkins bólintott, ráadta a teljesítményt, és a kollektívval a levegőbe emelte a helikoptert. Függőlegesen emelkedtek, aztán repülni kezdtek észak felé. SANDY 8 10 ÓRA 56 PERC (7 ÓRA 56 PERC GMT)

A Joint-Stars 707-es fedélzeti radarja és számítógépe szúrta ki először az elhagyott épület­ től észak felé tartó, magányos teherautót. Dennis Rounds kapitányt az A-10-essel már pár perccel korábban a körzetbe irányították, így most a céljármű ott volt közvetlenül előtte, alig másfél kilométerre. - Légifőnök, Sandy nyolc vezér, Echo Charlie körzet. Megtaláltam az észak felé tartó jármű­ vet... úgy tűnik, ezt a teherautót keressük. Rounds kapitány beállt az A-10-es vezérgéppel a céljármű mögé, kicsit jobbra tőle, a kísérő­ gép pilótája pedig emelkedett, hatszáz méterrel feljebb körözve várakozott, figyelte a vezérgépet. Hogy lassuljon, Rounds visszavette a hajtóművek teljesítményét és kiengedte a sebességcsökkentő­ ket, most háromszázötven kilométeres sebességgel repült a teherautó nyomában. Figyelj, az a kocsi tömve lehet fegyverekkel meg lövészekkel, intette magát. Az A-10-es piló­ tafülkéjét borító páncélzat sem jelent védelmet holmi váratlan golyózáporral szemben. De meg kell néznie a teherautó vászontetejét. Az A-10-es hatalmas gépágyúja lövésre kész volt, Rounds, ujjával az elsütőbillentyűn felzár­ kózott a teherautó mellé-fölé. Nem lenne jó, ha tüzelnie kellene, csak végszükség esetén lőne egy olyan járműre, amelyben esetleg foglyul ejtett amerikaiak is vannak. A „Mentőcsomag” - ahogy a mentőalakulatot nevezték parancsnokának igen türelmetlen hangja robbant be ismét a pilótafülkébe. - Sandy nyolc vezér, Légifőnök, ellenőrizte már az ismertetőjelet? - Itt Sandy, éppen rárepülök, Légifőnök. A teherautó már egy kilométernyire sincs, az A-10-es szépen lassul. Ha minden úgy megy, ahogy tervezi, vagy kétszázzal ér a teherautó fölé, százötven méter magasan, onnan fényképezi, raj­ ta van-e a vászontetőn az ismertetőjel. Ez kemény lesz. Azt fontolgatta, hogy még visszavesz a se­ bességből, de már így is elég nagy veszélynek teszi ki magát. Na még száz méter. Tartsd... tartsd... így... MOST! - 99 -

Rounds ötven fokra balra döntötte be az A-10-est, pontosan ekkor dörgött el mellette a teher­ autó, kitűnően rálátott a tetejére. A kapitány rávágta a teljes teljesítményt, erősen belehúzott a kor­ mányba, tartotta az ötvenfokos bedöntést, a Warthog szűken megfordult, Rounds közben feszülten figyelte, nem nyitnak-e rá tüzet, és benyomta a rádió adógombját. - Légifőnök, Sandy nyolc. Azt hiszem, láttam az ismertetőjelet, de nem vagyok benne biztos. Rounds meglepőnek találta, milyen gyorsan el tudták juttatni a teherautóról készített fotót a századához, biztos tábori faxon küldték. - Pillanat! A kocsi megáll. Repülök egy kört. Az AWACS fedélzetén Margaret Ellis megállapította, hogy a Sandy 8 mintegy negyvenöt ki­ lométerre lehet az elhagyott épülettől, gyorsan kiszámolta fejben, mekkora utat tehetett meg a teher­ autó a fényképek készítése óta. A távolság körülbelül egyezett, tehát valószínűleg ők azok! Margaret érezte, hogy a szíve a reménytől és az izgalomtól kicsit gyorsabban ver, lelki sze­ mei elé képzelte, mi folyik most körülbelül kétszázharminc kilométerre északra. Kíváncsi volt, hogy a foglyul ejtett repülők felül tudnak-e kerekedni az ellenségen, vagy az irakiak ellenállást ta­ núsítanak - akkor vérfürdőbe torkollhat a mentőakció. Ezzel egy időben egy másik A-10-es is bejelentkezett a JointStarsnál, hogy látja a célt. - Légifőnök, Sandy tizenkettő. Három, a leírással egyező teherautót találtam a November Delta körzetben, keletre. Megnézem őket közelebbről. Ismét az első A-10-es - a Sandy nyolc - jelentkezett be. - Légifőnök, Sandy nyolc vezér. Ketten kiszálltak a teherautóból, integetnek, úgy látom, nincs náluk fegyver. - Mit csinálnak, Sandy nyolc? - kérdezte a Légifőnök. - Eszementen integetnek nekem. Küldjék az Apache-okat és a JH-53-sokat, fogadni mernék, hogy a mieink! A Légifőnök kiadta az utasításokat, a szárazföldi hadsereg helikoptereinek pilótái nyugtáz­ ták, majd nekilódultak a néhány kilométerre lévő Sandy irányába. Pontosan a terv szerint érkeztek, vagy harminc méteren, mintegy nyolcszáz méterre a céltól, az út két oldala fölött megálltak, és úgy fordultak, hogy a fedélzeti fegyvereik csöve meg a rakétáik a teherautóra irányuljanak. Így tették meg a hátralevő távolságot, negyvenöt fokos szögben közelítve, hogy aztán hatalmas rotorlapátjai­ kon vészjóslóan lebegjenek a levegőben. - Légifőnök, Ötös egység. Megerősítjük, két ember kiszállt a kocsiból, és integetnek. Mind­ kettő férfi, valamilyen egyenruhát viselnek - lehet, hogy hajózóruhát -, az egyikük most a teherautó hátulja felé tart. A vezér Apache pilótája a fejével intett a kísérőjének, aki a másik helikopterrel közelebb jött, hogy szemügyre vegye a kocsi hátuljához közeledő férfit. Bárkik is, gondolta az Ötös egység pilótája, nem akarnak harcba bocsátkozni. Hál' Istennek. A mentőakció leggyengébb láncszeme volt, hogy mi történjék, hogy ha, miután az Apache-ok beke­ rítették őket, az irakiak nem akarják önszántukból elengedni a foglyaikat. Valószínűleg tisztában vannak vele, mire képesek a fegyvereink. Kísérője közben szemmel tartotta a teherautó hátulját, a lebegő helikopter rotorjai valóságos forgószelet keltettek. A kocsi elejénél álló férfi továbbra is vadul integetett, majd maga is a jármű fara felé, társa után indult. Az Ötös egység vezérgépe felzárkózott a másik helikopterhez, hogy job­ ban lássa a férfiak arcát. A teherautó hátulján hirtelen felcsapódott a ponyva, és a pilóták meglepőd­ tek: egy nő tűnt elő. - Légifőnök, egy nő bújt elő a teherautóból... Kost őrnagy a térdére csapott, és az egyik emberéhez fordult. - A mieink azok. A nő fedélzeti mérnök. Az E-3-as AWACS fedélzetén Ellis kapitány felpillantott két társára, elmosolyodott, és felfe­ lé bökte a hüvelykujját. Rijádban a rádiózást követő Bullock tábornok a hírek hallatán keresztet vetett, és csendben hálaimát rebegett. A Derűs 13 pilótái bólintottak egymásnak, növelték a sebességüket, és elhúztak észak felé. De az Ötös egység közleményének még nem volt vége. - 100 -

- ...és most további személyek szállnak ki a járműből... gyerekeknek tűnnek... meg egy, nem, két férfi, egyikük idősebb, mind polgári ruhában vannak. Néhány másodpercig csend uralta az étert, ahogy az Apache pilótája elengedte az adógom­ bot, majd ismét lenyomta. - Légifőnök, ezek nem a mieink. Ez egy iraki család egy katonai teherautóban. - A francba! - Kent Kost dühösen a parányi, hordozható parancsnoki pultra csapott, olyan erővel, hogy megfájdult a keze. Semmi sem fejezhette ki jobban az AWACS fedélzetén lévők és a mentőcsapat tagjainak csalódottságát. De még nincs veszve minden remény. Kost lenyomta a rádió adógombját: - Oké, emberek, munkára. Sandy nyolcas és Ötös egy­ ség, vegyetek tőlük érzékeny búcsút, és tűnjetek el onnan. A Sandy nyolc és a géppárja folytatta a keresést a többi út fölött, a két Apache is visszavo­ nult, otthagyták az irakiakat, akik értetlenül bámultak utánuk. Az A-10-sek egyenként ellenőrizték a Joint-Starstól kapott célpontokat, de egyik sem felelt meg a leírásnak. A Derűs 5 - Kost őrnagy és emberei - az elhagyatott épülettől körülbelül 45 kilométerre északra folytatta a kutatást. Sorra bejelentkezett a mentőcsapat minden tagja. Mardosni kezdte őket a kétség, hogy elkéstek. Ha a szerencsétlenül járt legénység foglyulejtői teljes sebességgel robogtak észak felé, akár százötven kilométert is megtehettek, mire a mentőakció elindult. Ez valószínűnek tetszett, és a percek múlásával egyre bizonyosabbá vált. Az legalább biztos, hogy néhányan a legénységből életben vannak. De mostanra már minden bizonnyal Bagdad felé tartanak velük.

Pontosan abban a pillanatban, amikor a Sandy 8 feltartóztatta az iraki család teherautóját, Will, Sandra és Doug körülbelül tizenöt kilométerrel odébb egy dombocskára baktatott fel, mintegy hat kilométerre a főúttól. A kölcsön vett teherautót annak a hat méter mély vádinak a déli partfala mögé rejtették, amelyen tizenkét órával korábban, gyalogosan a holdvilágnál átkeltek. - Ott volt. Egy A-10-es, majdnem biztos vagyok benne. - Sandra szemellenzőt formált a ke­ zéből, és a domb tetejéről kémlelte az északkeleti látóhatárt. Will és Doug leporolta magáról a ho­ mokot, és amilyen gyorsan tudtak, csatlakoztak a mérnöknőhöz. - Merre is ment... Ott van! - Doug észak felé mutatott, ahonnan, vagy tizenöt kilométerre tő­ lük, feltűnt egy Warthog, keletnek repült. Rögtön ezután helikopter hangja ütötte meg a fülüket, de nem északkelet felől, hanem a keletnek vezető országút irányából. Előbb egy kis magaslat eltakarta előlük a gépet, majd hirtelen előbukkant, észak felé repült, egészen alacsonyan, az országút vonalát követte. Pontosan az elhagyott épület irányából jön. - Jézusom, jaj ne! - hangzott fel Will elgyötört hangja. - Mi van? Mi a baj? - kérdezte Doug Will kétségbeesett arcától riadtan, és a szemével követ­ te az észak felé távolodó helikoptert, amint lassan pici ponttá zsugorodott az északkeleti látóhatá­ ron. - Ez egy különleges feladatokra bevethető, MH-53j harci helikopter volt - kezdte Will hal­ kan. - Pontosan az a típus, amilyet az ember Irakba küldene bajba jutott pilóták megmentésére. Töprengett, megcsikordult a foga. - Szóval mégis megláttak bennünket azon a légi felvételen. Sandra a két férfi arcát tanulmányozta. - Azt akarja mondani, hogy lefényképeztek bennün­ ket? Az az F-4-es? És ezt a mentőalakulatot értünk küldték? Will elkeseredetten bólintott. Doug hirtelen észak felé mutatott. - Köröz! A helikopter köröz! Gyerünk a teherautóhoz, és nyomás innen. Futva, csúszva bucskáztak le a dombról a járműhöz. Will beindította a motort, az engedel­ mesen beugrott. Sebességbe tette, majd finoman engedte ki a tengelykapcsolót, nehogy kipörögje­ nek a kerekek a homokon. A teherautó mozgásba lendült. Lassan, de lendületesen gyorsult, végig­ bukdácsolt a vádin, elérték az országutat. Egyelőre egy domb eltakarta előlük a köröző helikoptert, imádkoztak, hogy amikor az országútra érnek, még ott legyen. Ott volt. Will északnak fordult, amennyire csak lehetett, felgyorsította a teherautót. - 101 -

- Mit gondolsz, mennyire van előttünk? - kérdezte Doug. - Nehéz megmondani - felelte Will. - A várakozási pályája végén vagy tíz-tizenöt kilométer­ nyire lehet. - Kapcsold fel a fényszórókat. Ha elég közel érünk, akkor Sandra... Sandra most elöl, kettejük között ült. Rögtön kapcsolt, mire gondol Doug. - Nem sok szőke iraki akad errefelé, ugye? - Így van - hagyta helyben Doug, miközben helyet cseréltek. Sandra most már az ajtó mellett ült, készen arra, hogy bármely pillanatban kihajoljon és integessen. Nekik úgy tűnt, gyötrelmesen lassan közelednek. Már semmi kétségük nem volt, hogy egy amerikai MH 53-as helikoptert látnak, de valami időközben megváltozott ott előttük. Ahelyett, hogy a helikopter folytatta volna a körözést, hirtelen észak felé lódult. A sebessége vetekedett a teherautó­ éval, így a látványa, mint valami piszokfolt, állandósult a szélvédőn. Ahhoz elég közel voltak, hogy jól lássák, rádió nélkül azonban mégis egy világ választotta el őket tőle. A teherautóban ülők lázasan reménykedtek, a percek kínos lassúsággal vánszorogtak, robog­ tak északnak. Képtelenek voltak az MH-53-asnál gyorsabban haladni, így hát azért imádkoztak, hogy fordulna már meg. Villogtatták a fényszórókat, Sandra egészen kihajolt az ablakon, és eszelő­ sen integetett. Doug leszedte a visszapillantó tükröt, úgy tartotta, hogy a nap fényét a helikopter pi­ lótájának szemébe tükrözze - kipróbált, bevált túlélési módszer. Mindent meg kell próbálniuk, hogy magukra vonják a mentőcsapat figyelmét! Eltelt tíz perc, a távolság mit sem változott. A helikopter hirtelen, minden előzmény nélkül megállt, nőni kezdett a szélvédőben. Will padlógázzal űzte a bucskázó járművet, hogy kihozza belőle a maximális, óránkénti száztíz kilométe­ res sebességet. - Merre nézhetnek azok a pilóták? Jézusom! - Will szeme a helikopterre tapadt. Ha dél felé néznek, feltétlenül észre kell venniük a közeledő teherautót, különösen, ha eleve egy ilyen jármű után kutatnak. De ha északot fürkészik... - Villogtasd a fényszórót! Gyorsan! - kiáltotta Doug, amit Sandra felszólításnak vett arra is, hogy kihajoljon az ablakon, és integessen, ahogy csak bír, még ha tudja is, hogy egyelőre túl messze vannak, hogy a pilóták láthassák. - Fordul! Gyerünk, kicsim! Gyere anyucihoz! - Doug már üvöltött, de a forduló abbamaradt, az MH-53-as keleti irányban állapodott meg, és semmi hajlandóságot nem mutatott délnek jönni. Elszoruló szívvel figyelték, ahogy kelet felé lendül. - Egy A-10-es jobbra! - Sandra hangja csattant. Jobbra a látóhatáron egy Warthog tűnt fel, igaz, legalább tizenöt kilométerre tőlük. De az is fordulóba dőlt, és északkeletnek indult. Hitetlen­ kedve figyelték, hogy az MH-53-as is irányt változtat, és egyre gyorsulva északkelet felé folytatja útját. Hamarosan eltűnt. Will rájött, hogy még mindig padlógázzal repesztenek, pedig már semmi értelme. Lassultak, megálltak, járt a motor, mégis úgy érezték, súlyos csend ereszkedik rájuk. Még mindig reményked­ tek, hogy visszajönnek a megmentőik. A látóhatár azonban puszta maradt.

Ennyi volt, emberek. Tartsátok nyitva a szemeteket visszafelé. A Légifőnök - Kost őrnagy rezignáltan adta ki az utasításokat, elfordult a Joint-Stars radarképernyőjétől, éppen abban a pilla­ natban, amikor a kutatási övezet déli szegletében egy észak felé mozgó tárgy tűnt fel a képernyőn, majd ahogy feltűnt, el is enyészett. Mivel a számítógépeket úgy programozták, hogy mozgó célpon­ tot keressenek, mihelyt a jármű megállt, el is tűnt a jele. Margaret Ellis a képernyőhöz hajolt, hogy elvégezzen egy végső ellenőrzést, de akkorra a fénypont már nem volt sehol.

Öt perc telt el csendben, csak a teherautó dübörgése töltötte be a levegőt. Hallgattak. Végül Sandra szólalt meg. - 102 -

- A legjobb lesz, ha visszatérünk a fedezékünkbe. Az a vádi nagyon jó szolgálatot tett eddig is. Azt tanácsolom, menjünk vissza oda, vagy keressünk egy másikat. Semmi válasz. Will lesújtottan ült a vezetőülésben, Doug a könnyeivel küszködött. Olyan közel voltunk - ez járt mindegyikük fejében -, olyan átkozottul közel! Már megint a siker kapujából dobtak ki bennünket, gondolta Doug lemondóan. Will mély lélegzetet vett, a szájába harapott, aztán bólintott, és Dougra meg Sandrára nézett. Szótlanul hátrafelé mutatott. Doug egyetértőleg biccentett, mire Will kiengedte a tengelykapcsolót, amelyet zsibbadt lába mind ez idáig lenyomva tartott. Lábizmai ellenkeztek, lábfeje nem találta a helyét a pedálon, de Willnek fel sem tűnt. Vissza kell térniük az A-tervhez. Megvárják, amíg beesteledik.

14. FEJEZET IRAK, SAMARRA, BAGDADTÓL 140 KILOMÉTERRE ÉSZAKRA 1991. MÁRCIUS 8., PÉNTEK, 12 ÓRA 5 PERC (9 ÓRA 5 PERC GMT)

S

hakir Abbast hirtelen motor zúgása riasztotta fel szendergéséből. A nappali lefüggönyözött ablakán beszűrődő napfény megzavarta, fogalma sem volt róla, mi történik vele. Hol vagyok? Ja, igen. Eszébe jutott, nesztelenül kicsusszant a hintaszékből, és az ablakhoz lopakodott. Letérdelt és kilesett; megkönnyebbült, amikor felismerte a ház tulajdonosát, aki a járdán közeledett, csomaggal a kezében. Amikor Shakir elhatározta, hogy a hiányzó tartály nyomába ered, Muajad Damerdzsi neve ugrott be neki elsőként. Már vagy ezeréves barátság fűzte őket össze, Oxfordban is együtt laktak, szinte testvéreknek tekintették egymást. Muajad azon kevesek egyike, akire Shakir akár az életét is rábízhatja. És most pontosan ezt teszem, tűnődött Shakir, meg halálos veszélybe sodrom Muajadot és a családját. Dr. Muajad Damerdzsi becsukta maga mögött az ajtót, és megpillantotta barátját az ablaknál. A kezében tartott csomagra bökött, és elmosolyodott. Kivillanó fogait gyér bajusza és szakálla sze­ gélyezte. - Megijesztettelek? - kérdezte. - Elbóbiskoltam - mentegetőzött Shakir, és a szemét dörzsölgette, mint egy kisgyermek. Ghadah nagyon kedves volt, hagyott aludni. A felesége neve hallatán Muajad elmosolyodott. Az asszony nem értette, milyen sürgős dol­ ga akadhat a férjének Bagdadban az éjszaka kellős közepén, ezért Shakirt igyekezett szóra bírni. Csak akkor hagyott fel vele, amikor Shakir halkan horkolni kezdett. - Azt hiszem, mindent megszereztem. - Igazolásképpen Muajad megrázta a csomagot. - És teljesen simán ment. - Nem lett volna szabad hagynom, hogy... Muajad a szájához emelte a mutatóujját, hogy elhallgattassa a barátját, majd megrázta a fe­ jét. - A lehető legjobb helyre jöttél. Pénzre, üzemanyagra és élelemre van szükséged, de ha nem tudod, hogy állnak a dolgok, semmire sem mész. Mindent megtudtam neked. Shakir körbepillantott az otthonosan berendezett szobában, hogy biztos legyen benne, Gha­ dah nem hallja a beszélgetésüket. Sok mindent mesélt Muajadnak, igazából mindent elmondott neki, de egyikük sem akarta, hogy más is megtudja. Leültek a plüssfotelekbe egymással szemben, kettejük között egy tíkfa kávézóasztalka állt, alatta az észak-iráni Tabrizból származó, hatalmas szőnyeg borította a padlót. Muajad az ölében tar­ tott csomagon ujjaival dobolt. - Amikor tegnap este elmesélted ezt az egészet, Shakir, valamit nem mondtam el, azt, hogy mennyire csodállak azért, amit teszel. Shakir döbbenetében megrázta a fejét. - Csodálsz engem? Egy gyilkos árulót? - 103 -

- És Szaddám nem az? Mi a te vétked az övéhez képest? Tönkretette a hazánkat, engem, té­ ged, az összes munkatársamat, akikkel az atomprogramon dolgoztunk, a te összes munkatársadat, de egyikünk sem merte bevallani magának sem. - Muajad határozatlanul hátrafelé, a ház homlokza­ ta felé intett, szemöldöke felszaladt az indulattól. - Felépítette az új Irakot. Szerettük az új hazánkat. Most meg lerombolta. Én - hangja megbicsaklott -, én eddig nem láttam ezt a romhalmazt. Előrehajolt. - Jaj, Shakir, Bagdad romokban hever! Tíz évbe is beletelik, mire mindent újjá­ építünk, ám hogyan tudnánk pótolni a megsemmisített nemzedéket? A múlt héten meghallgattam a BBC híreit, bemondták, hogy háromszázezer embert mészároltatott le Kuvaitban. - Tudom. Tudom. - Shakir, mindkettőnknek vannak gyerekei. Hála Allahnak, ők még nem érték el a sorköteles kort, hogy behívhatták volna őket, de ritka az olyan család, amely ne gyászolná legalább egy fiát. A legtöbbjükről soha senki azt sem fogja megtudni, mi is történt velük. Az a sok sír, Shakir. Azok a si­ vatagi tömegsírok... Muajad lenézett a földre, próbálta legyűrni elkeseredett dühét. Hirtelen ismét felnézett, és te­ kintetét Shakiréba fúrta. - Te meg én mindent megkaptunk, élhettük a világunkat, annak fejében, hogy ezt a szörnye­ teget szolgáltuk és a cinkosai lettünk. Nem volt elég merszem bármit is tenni, szánalmas bólogató­ jánosként csak annyira futotta tőlem, hogy: igen, főnök, nem, főnök. Egykor kutató fizikusként dol­ goztam, emlékszel? Ám fölöslegesen tanultam annyit, hiszen az elmúlt három évben egyebet sem tettem, csak tiltott anyagok után lótottam-futottam, és macska-egér játékot játszottam a CIA-val meg a Moszaddal. Elhallgatott, Shakirra meredt, mérlegelte, mennyit mondhat el neki. - Amíg múlt éjjel be nem állítottál, Shakir, fogalmam sem volt róla, bízhatok-e benned. Nem tudtam, hogy neked is ele­ ged van ebből a zsarnokból. Kár, hogy nem mertem megszökni, mint te, és elmondani a nyugatiak­ nak, mire kell Szaddámnak az atomprogram valójában. - Talán még megteheted.

Déli egy órakor Shakir már észak felé robogott. A vezetőülés melletti ülésre terítette a tér­ képet, amelyen gondosan bejelölte az útvonalat. Odarakta az apró kis csomagot is, a szükséges úti okmányok voltak benne, dr. Muajad Damerdzsi nevére állították ki őket különböző bagdadi katonai hivatalok. Csak egyikre kellett képet ragasztani, Muajad az íróasztal fiókjában talált is egy régi ké­ pet Shakirról, azt ragasztották be. Shakir erélyesen tiltakozott, hogy Muajad nevét írják a papírokra, tisztában volt vele, ha elfogják vagy leleplezik kirkuki küldetése során, az végzetessé válhat barátjá­ ra nézve. Ám Muajad nem tűrt ellentmondást. Shakir elővett a hátsó ülésről egy műanyag vizesflaskát, leöblítette az elmajszolt süteményt, közben kerülgette a gödröket és a teherautókat. Furcsa módon nyugodtnak érezte magát. Vagy csak eltompultam volna?, tűnődött. Valósággal falta az autó a kilométereket, noha az országút katasztrofális állapotban volt. Shakir úgy vélte, az út mentén elterülő táj Irak legnyomasztóbb vidéke. Attól kezdve, hogy elmaradt mögötte a Tigris-folyó vize táplálta, termékeny zöld sáv, jellegtelen, sivár, izzó pusztaságot látott a horizontig. Se homokbucka, se dombok, se sziklák nem nyújtottak némi változatosságot. Mintha a semmi kezdete lenne, itt mi sem utalt az ország keleti felén magasodó hegyekre. A fakósárgán re­ megő levegő meg a por súlyos függönyként ülte meg az egyhangú vidéket. Már csak hetven kilométer Kirkuk, a tábornok főhadiszállása. Shakir a térképen bejelölt el­ ágazáshoz ért. Ha letér a főútról, jókora kerülőt takarít meg, és elkerüli az úttorlaszokat is. Eddig már négy ellenőrző ponton sikerült átjutnia, azonban még öt kilométert sem tett meg, máris a következőhöz közeledett. Ez most más volt, mint az eddigiek, láthatóan csatákat megjárt harckocsi állta el az út egyik felét, csak egy sávot hagyott szabadon a kétirányú forgalomnak. A szűk átjáró két oldalán három-három katona álldogált. Az eddigi ellenőrző pontok több szervezett­ séget és hozzáértést árultak el. Ez ellenben olyan hatást keltett, mintha tessék-lássék, valami oknál fogva az utolsó pillanatban pottyantották volna ide. Kirkuk itt van már közvetlenül előttük, Muajad - 104 -

hírei szerint az elmúlt napokban ismét fellángoltak itt a harcok a kurd lázadók és az iraki hadsereg között. El ne felejtsem, emlékeztette magát Shakir, hogy engem most Muajad Damerdzsinek hívnak. Az egyik katona magasba emelte a kezét, Shakir engedelmesen fékezett. Szakadt öltözetű katona közeledett a tudós felé, Kalasnyikov géppisztolya csövét egyenesen Shakirra szegezte. - Békés szándékkal jövök, engedje le a fegyvert - kezdte Shakir. A katona nem felelt, helyet­ te előrenyújtotta jobb kezét, jelezve, hogy a papírokat akarja látni. Shakir előkereste az azonosító kártyáját meg a katonai igazolásokat, és kiadta őket a furgon ablakán. Elszörnyedt, amikor észrevet­ te, hogy a katona, miközben úgy tesz, mintha olvasna, fordítva tartja az okmányokat. Shakir alaposabban megnézte a katonát. Tizenöt év körüli, zöldfülű gyereket látott maga előtt, akit férfiszerepbe kényszerítettek. A kölyök megpróbálja eljátszani, de nem tudni, mi lesz a szöveg, amit felmond. Kiszámíthatatlan. Eltelt egy perc. Shakir a géppisztoly rászegeződő csövét tanulmányozta, miközben a katonagúnyába bújtatott fiú még mindig a papírok ellenőrzését mímelte. Végül felnézett, és szenvtelen arckifejezéssel meredt Shakirra. - Szálljon ki! - utasította a tu­ dóst. Az okmányokat és az azonosító kártyát zsebre gyűrte, megint a jobb kezébe kapta a fegyvert, ujja a ravaszon. Shakir szó nélkül engedelmeskedett, de szemével a fú parancsnokát kereste. - Hol a parancsnoka? - kérdezte. - Dr. Muajad Damerdzsi vagyok, a Forradalmi Kormányzó Tanács küldetését hajtom végre. Nincs joga feltartani... - Kuss! - csattant fel a katona. - Térdre! Shakir most már megrémült, egyre nehezebben őrizte meg a nyugalmát. Feltartotta a kezét, és kérdően nézett a fiúra. - Mit akar? - Térdre! - üvöltötte a kölyök, s a fegyver csövét Shakir hasába nyomta, amitől a tudós majd­ nem hanyatt esett. Shakir engedelmesen térdre ereszkedett, szemben a katonával. - Azt mondtam, forduljon meg! - ordította a fiú, oldalra lendítette a fegyver csövét, hogy fejbe vágja vele a foglyát. A térdelő Shakir villámgyors mozdulattal kitért, a térde keményen súrlódott az aszfalton, éles fájdalom hasí­ tott bele. - Hol a parancsnokod? Óriási hibát követsz el! - Most már Shakir is ráordított, végül is ez csak egy gyerek, bár a Shakir tarkójának szegeződő fegyvere nagyon is valódi, halálos veszélyt je­ lent. A kölyök fürge reakciója vészjósló volt; Shakir jól hallotta a kattanást, ahogy a katona kibiz­ tosította a géppisztolyt. - Ne mozdulj! Kuss legyen! - üvöltötte közben. Hol lehet a parancsnoka? Shakir kétségbeesetten fohászkodva várta, hogy a kérdése eljusson az ostoba suhanc tudatá­ ig. A tudós szíve majd kiugrott a helyéről, nem tudta eldönteni, engedelmeskedjen-e, vagy küzdjön a hajszálon függő életéért - meg még ezrekéért, akik mind elpusztulnak, ha neki nem sikerül meg­ semmisítenie az utolsó tartályt. - Mit történik itt, közlegény? - szólalt meg egy hang mögöttük. Dicsőség Allahnak! Ez bizonyára a kölyök parancsnoka. Véget ér ez rémálom. Léptek közeledtek, a fiú láthatóan elbizonytalanodott. Amikor megszólalt, Shakirt mintha villám sújtotta volna. - Egy mocskos Szaddám-bérenc, uram. Hadd nyírjam ki! Shakir nyomban rádöbbent tévedésére. Ezek lázadók! Én hülye meg odaadtam neki a papírjaimat... Egy érkező jármű hangja ütötte meg Shakir fülét, teherautó lehetett. - Hadd lássam a papírjait - mondta a parancsnok. Ez az egyetlen lehetősége. Shakir felkiáltott. - Engedje meg, hogy elmagyarázzam, ki va­ gyok! - Nos? Doktor Demerdzsi, kicsoda hát ön? - Shakir érezte a metsző élt a férfi hangjában, úgy vélte, valami tiszt lehet. - Ezen a papíron az áll, hogy maga a Forradalmi Kormányzó Tanács, tehát - 105 -

Szaddám szolgálatában áll. Ugyan, miért ne hagyjam hát, hogy a katona itt helyben kinyírja? Szad­ dám pribékjei engem egy szempillantás alatt agyonlőnének. - Megfordulhatok? - Shakir hangja remegett. Hirtelen erős kéz ragadta meg a vállát, könnyedén talpra állította, megpördítette, és a furgon oldalának taszította. A katonakölyök még mindig a fejének szegezte a fegyvert, gyerekképe eltorzult a dühtől, de amikor Shakir pillantása a parancsnok arcára esett, azon nem gyűlöletet, csak nagynagy fáradságot látott. - Kap egy percet, hogy meggyőzzön, miért hagyjam életben. Hatalmas teherautó állt meg mellettük, csikorogva nyílt az ajtaja. Valaki kiszállt belőle. A parancsnok - meglepően magas, cserzett bőrű férfi, óriási, szomorú szája mintha kettészelte volna az arcát -, anélkül, hogy szemét levette volna Shakirról, odakiáltott az újonnan érkezőnek. - Marad­ jon a kocsijánál! - Majd a többi embere felé csattantak parancsszavai, Shakir hallotta, hogy két ka­ tona pattan a teherautó vezetőjének őrizetére. Shakir kétségbeesetten kereste a megfelelő szavakat. És ha ez az egész csapda? Lehet, hogy ezek mégis kormánykatonák, és ezzel a csellel akarják rávenni, hogy színt valljon? - Nos, doktor? Milyen doktor maga valójában? Haláldoktor? Shakir most már végképp képtelen volt logikusan gondolkozni, Westerman ezredes néhány nappal ezelőtti, maró megjegyzése jutott eszébe. Dehogyis haláldoktor ő! - Egy halálos fegyvert kell megtalálnom, mielőtt bevetnék az önök lázadó csapatai vagy más ártatlan emberek ellen. - Miféle fegyvert? - Betegséget okoz. Olyan... - Ne nézzen hülyének, doktor. Nukleáris fegyverről beszél? - Az irataimban nukleáris fegyver szerepel, de valójában egy vegyi fegyverről van szó. - Most higgyem el, hogy maga meg akar engem menteni? Maga, aki letért a főútról, és a pa­ pírjai szerint Szaddámnak dolgozik? - Igen. Én... A tiszt elengedte, hátralépett, szemét azonban egy pillanatra sem vette le Shakirról, úgy adta ki az utasítást a gyerekkatonának. - Legyen az a sorsa, mint ami pár napja társunknak, Haamed Nashraninak kijutott. Megértetted? - Igen, uram - felelte a fiú, a szeme valósággal izzott. - Tudom, hova lőjek. Lassan döglik meg az út szélén, mint egy kutya. - Pontosan - hagyta rá a tiszt, megfordult, elindult, mentében még odavetette: - Pá, pá, dok­ tor. Miközben oldalra lépett, a suhanc leeresztette a géppisztoly csövét. Shakirban minden meg­ feszült, ugrani akart, menekülni, de látta, hogy újabb Fegyver szegeződött rá, az út közepén álló egyik katonáé. Akkor is harcolni fog az életéért! Hirtelen automata fegyver kattogása szaggatta szét a pattanásig feszült hangulatot, a Shakir előtt álló kölyökkatona feje szinte szétrobbant, a Kalasnyikov a földre hullott. Shakir lába földbe gyökerezett. Az úton álló két katona meglepetten a teherautóval érkezett férfi felé perdült, de elkés­ tek. Shakirnak úgy tűnt, mintha megdermedtek volna, testük groteszkül rángott és vonaglott a be­ csapódó golyóktól. A harckocsi felé visszaindult tisztet is váratlanul érték az események, későn kap­ csolt, amikor megfordult, lövedékek vágódtak az arcába, szétszaggatták hatalmas száját, hanyatt lökték, görcsbe rándult teste földre rogyott. Jobb felől puskaropogás hangzott fel, a katonák viszonozták a tüzet, Shakir a földre vetette magát, a hátával a furgon jobb első kerekéhez igyekezett simulni, de közben ide-oda járt a szeme, hogy rájöjjön, kik lehetnek a támadók. A teherautó ajtajától balra magányos, trikós, kék nadrágos férfi állt, automata fegyverrel a kezében. Most újra meghúzta a ravaszt, bevégezte a mészárlást, lelőtte az utolsó lázadó katonát is, aki a harckocsi mellett állt, és éppen ki akarta biztosítani a fegyverét. A kék nadrágos odarohant a harckocsihoz, kézigránátot vágott be a nyitott búvónyíláson. A robbanás csaknem beszakította Shakir dobhártyáját, mintha óriási kalapács sújtott volna le vastag, masszív acéllemezre. Ha volt is odabent valaki, most már bizonyosan halott. - 106 -

A férfi csak most fordult Shakirhoz. - Ez rázós volt - mondta. Kezet nyújtott a tudósnak, talpra segítette, de Shakir úgy érezte, összecsuklik a lába. - Honnan... szóval... A férfi elmosolyodott. - Ez egy állami Furgon, ismerem őket. Tudtam, hogy ezek itt lázadók, és láttam, azon vannak, hogy kicsinálják magát. Ez bőven elég volt, hogy tudjam, mi az ábra. - Maga... katona? - firtatta Shakir. - Nem. - Kivillantak a fogai, ahogy ismét elvigyorodott, sunyi szemei különös színezetet ad­ tak a mosolyának. - Az állami biztonsági szolgálattól, a titkosrendőrségtől vagyok. És maga? Ha ez egyáltalán lehetséges volt, Shakir még jobban megrémült. Vajon hallotta, hogy mit mondtam a katonának? Dr. Demerdzsiként mutatkozott be. - Mondtam én nekik mindent... ami csak eszembe jutott, hogy mentsem a bőrömet. Talán maga is hallotta... - dadogta. Nem kapott választ. A titkosrendőr a lázadó tiszt holttestéhez lépett, letérdelt, szétfeszítette a halott görcsbe rándult ujjait, hogy kiszedje belőle Shakir papírjait. Figyelmesen elolvasta, majd visszaadta őket Shakirnak. - Hová tart, doktor? - Hashamadi tábornokhoz... Kirkukba kell mennem, hogy beszámoljak az eseményekről. Köszönöm önnek... - Hajtson előttem, odakísérem. Ha további útelzárásokba botlunk, álljon meg, és engedjen előre. Ne szóljon egy szót sem, én majd elintézem a dolgot. - Természetesen - felelte Shakir, és közben igyekezett nyugodtnak látszani. Leírhatatlanul veszélyes helyzetbe sodródott. Szaddám egyik brutális gyilkosa fogja biztosítani, hogy teljesíthesse küldetését... elpusztítsa az iraki diktátor legpusztítóbb fegyverét. Ha nem retteg annyira, mulattatta volna a helyzet fonáksága. De legalább életben van. Szemügyre vette a furgon körüli mészárlás nyomait, a katonagúnyába bújtatott kölyök testé­ nek hátborzongató maradványai pár méterrel odébb hevertek a földön. Csaknem olyan idős volt, mint Shakir nagyobbik fia, és a fejéből alig maradt valami... Shakir egy perc türelmet kért a titkosrendőrtől, az út szélére botladozott, és hányni kezdett. SZAÚD-ARÁBIA, RIJÁD 1991. MÁRCIUS 8., PÉNTEK, 19 ÓRA 30 PERC (17 ÓRA 30 PERC GMT)

A rijádi minaretek imára szólították az embereket, hangszóróiktól visszhangzott a város. A sofőr behajtott a légi támaszpont kapuján, Herm Butlock letekerte a szolgálati kocsi hátsó ablakát. A Korán éneklő hangon kántált szövege sajátosan festette alá a nyugaton lebukó nap izzó korongjának látványát. Lassan kigyúltak az égbolton a csillagok. Kerr ezredes - ahogy jelezte - a KLP kis mobil parancsnoki barakkja, az LPA mellett, egy poros tábori asztalkánál üldögélt, egy álcázó háló alatt. Herm és az ezredes üdvözlésképpen kezet rázott, közben a sofőr felkapta Kerr szabványos B-4-es bugyrát meg az aktatáskáját. A lehetőség, hogy Mildenhallból közvetlenül repülhet Rijádba, túlságosan is csábító volt az ezredes számára, kü­ lönösen azután, hogy Herm Bullock telefonját megkapta. - Örülök, hogy személyesen is találkozunk, tábornok úr. A főnököm úgy gondolta, ön talán hasznomat veheti itt, közelebb az események helyszínéhez. Magam is igyekeztem persze, mert tud­ ja, együtt növendékeskedtem Westermannel és Harrisszel. - Mindkettejükkel? - Igen, uram. A Willie-n, a hetven-nulla-nyolcasoknál - A Phoenix közelében fekvő Williams légi támaszpont említésére Bullockban is emlékek rajzottak elő, de elnyomta őket, és csak bólintott. - Azt tudtam, hogy az elhárításnál dolgozik, de arról fogalmam sem volt, hogy repül is. - Legutóbb SR-71-esekkel, azelőtt pedig U-2-esekkel repültem. De néhány éve már területek feltérképezésében és egyéb titkosszolgálati műveletekben veszek részt, ki kellett szállnom a pilóta­ ülésből. - 107 -

- És most kémkedik? Kerr jót nevetett. - Nem, uram, dehogy. A munkám sokrétű, egyrészt a műholdas és egyéb fejlett technikákat alkalmazó adatgyűjtéssel foglalkozom, másrészt pedig reménytelennek látszó ügyeket oldok meg. Westerman hívott, hogy vegyek részt az akcióban. Kerr gépe éppen felszállt Mildenhallból, amikor a második, kudarcba fulladt mentőakció el­ kezdődött. - Menjünk, együnk valamit - javasolta most Herm -, közben elmondom a részleteket. Egyéb­ ként örülök, hogy itt van. Az az érzésem, szükségem lesz a segítségére, különösen, ha az irakiak megteszik, amitől tartok. - Mi volna az? - Úgy tesznek, mintha nem fogták volna el őket. - Úgy véli, megtették? A tábornok bólintott. - Ezért ragaszkodtam, hogy hivatalosan is az irakiak tudtára adjuk, tisztában vagyunk vele, hogy fogságban tartják az embereinket. Martin tábornok ma éjjel fogja to­ vábbítani az üzenetet. Kerrben meghűlt a vér. Jóságos Isten, gondolta, és mi van, ha mégsem fogták el őket? Akkor most mi hívjuk fel rá­ juk az irakiak figyelmét, szinte céltáblát akasztunk a nyakukba!

15. FEJEZET DÉL-KÖZÉP-IRAK, AL HADZSARAH-SIVATAG 1991. MÁRCIUS 9., SZOMBAT, 5 ÓRA 25 PERC (2 ÓRA 25 PERC GMT)

Lassíts, Doug! Ha leszaladunk az útról, nem tudunk visszajönni. Csaknem óránként 120 kilométeres sebességgel robogtak a holdfényes, keskeny sivatagi úton. Will riadtan figyelte, hogy Doug egyre erősebben, a padlóig nyomja a gázpedált. - Doug, kérlek! - Jó, jó. - Doug felengedte a gázpedált, mire a teherautó érezhetően lassult. Kockáztattak - mint a kötéltáncos, háló nélkül -, nem kapcsolták fel a fényszórókat, hogy az éjszaka leple alatt a lehető legmesszebb jussanak a megmaradt üzemanyaggal. Csupán a sápadt holdfény mutatta az utat. A helyzetet bonyolította, hogy Bill Backus belázasodott, ám nem volt több innivalójuk. - Szerinted mennyi utat tettünk meg? - kérdezte Doug szokatlanul száraz és rekedt hangon. Már vagy egy órája egyikük sem szólt egy árva szót sem. Lassítaniuk is több mint egy órája kellett legutóbb, amikor egy nagyobb kereszteződéshez és mellette apró településhez közeledtek. Letértek az útról, és egy kövekkel sűrűn teleszórt szakaszon zötykölődtek, hogy csaknem két kilométert megtakarítsanak. Nem kockáztathatták meg, hogy felkapcsolják a fényszórókat, mégis eligazodtak valahogy az utak között a csillagok segítségével. Először északkeletnek, majd délkeletnek vették az irányt, ám mindig ügyeltek arra, hogy a kuvaiti határ és a szövetséges erők felé tartsanak. - Az utolsó kereszteződéstől számítva - Will megnyomott egy parányi gombot a kvarcóráján, hogy megtudja, mennyi az idő, majd fejben számolt - több mint száz kilométert. A rejtekhelyünktől pedig csaknem háromszázat. Visszatértek a kiszáradt folyómederbe, és a teherautó rakterében aludták át a délutánt. Bill az idő nagyobb részében eszméletlen volt. Sandra órák hosszat éberen feküdt, aztán, mielőtt lecsukó­ dott a szeme, úgy rémlett neki, hogy helikopterek zúgását hallja a távolból. Álmában Willhez bújt, ami igencsak zavarba hozta a férfit, amikor felébredt, és a nő karját érezte a derekán. Doug figyelte, ahogy Will gyengéden kibújik a nő öleléséből, a földre fekteti Sandra karját, majd megsimogatja a mérnök haját. Dougot elbűvölték öreg barátja gyengéd mozdulatai. Mindig is ilyen gyengéden bánt a nőkkel, a szebbik nem meg képtelen volt ellenállni, töprengett Doug. Vészesen fogyott az üzemanyaguk. Mivel semmiféle műszer nem volt, amely mutatta volna, mennyi maradt a tartályban, Will kénytelen volt egy bottal megmérni. Eszerint a tank már csak ne­ gyedéig volt. Ha kiürül, akkor nagyon megnehezedik a menekülésük. - 108 -

- Hé, mi volt ez? Will hangjára Doug és Sandra összerezzent. Valami nyugtalanítóan ismerős sejlett fel előttük az úton, ám a következő pillanatban már át is robogtak fölötte. A bágyadt holdfényben nem lehetett pontosan kivenni, mi lehetett az. Doug felállt a vezetőülésben. - Én is láttam, de fogalmam sincs róla, mi lehetett. - Ott van még egy. Lassíts! Doug bólintott, óvatosan fékezett. A fehér csíkok hatalmas téglalapoknak bizonyultak. Szabályos távolságra követték egymást az úton, az oldalukon fehér csík húzódott. - Kiszélesedik az út, figyelitek? - mondta Will. Sehol sem láttak fényt a látóhatáron, Doug a fényszórókapcsolóhoz nyúlt, és a válla fölött Willre pillantott. - Felkapcsoljam? - Rajta, de csak egy pillanatra. Az órák óta tartó sötétség és a sápadt holdsugár után elvakította őket a ragyogó fehér fény. Doug éppen csak fel- meg lekattintotta a fényszóró kapcsolóját, a rövid villanás mégis megmagya­ rázott mindent. - Jézusom, Will, ez egy országúti futópálya! Az Arab-félsziget valamennyi országában megszokott dolog volt, hogy kiszélesítették az or­ szágutat, amely ezáltal máris alkalmassá vált futópályának. Doug most rálépett a fékre, és megint fel-le kattintotta a fényszórókat. - Ha ez egy országúti futópálya, akkor bizonyosan a katonák kezében van, és, hála a bombázógépeinknek, minden bi­ zonnyal lépten-nyomon bombatölcsérek éktelenkednek rajta. - Ott egy hatalmas épület. - Will jobbra, a távolba meredt. Doug lehúzódott az út szélére, megállt, ám a motort alapjáratban hagyta. Will-lel kiléptek a járműből, szemüket erőltetve a sötétsé­ get fürkészték, és - mint már az éjszaka folyamán eddig is többször - vágyódva gondoltak az éjjel látó szemüvegekre. Sandra is előjött a teherautó hátuljából, megállt mellettük. Will alaposan szemügyre vette az épületet. Nem is annyira ház volt, mint hatalmas hangár, amiben alapos kárt tettek a bombák. Will újra az órájára nézett. Mindjárt fél hat, a nap körülbelül háromnegyed hétkor kel. Mivel sem fegyverük, sem álruhájuk, meg arabul sem tudnak, nappal nem mehetnek tovább a határ felé. - Will! Ide nézz! - Doug közben előbbre ment, és most olyan meglepődött hangon szólt hát­ ra, hogy Will is, Sandra is gyorsan odamentek hozzá. Doug előtt az úton tíz méter hosszú és öt mé­ ter széles gödör tátongott. - Annyi lett volna nekünk, ha százzal belerohanunk! Jézusom! - Nem vették észre? - kérdezte Sandra megrökönyödve. - Nem - felelte Doug, megbicsaklott a hangja, majd Willre mutatott. - De az országúti futó­ pálya fehér csíkjait Sasszem még éppen időben kiszúrta. Egy percig csendben, gondolataikba merülten álldogáltak. Az éjszakai szellő belekapott Sandra hajába, meglobogtatta, de a nő gyorsan lefogta a repdeső tincseket. Doug pedig tenyérrel felfelé égnek emelte a karját. - Na jó - fordult Willhez -, és most mit csinálunk? Ezt a lyukat megkerülhetjük, de nemsoká­ ra pirkad. - Will még mindig az út jobb oldalán magasodó hatalmas épület sötét tömegét vizslatta, erőltette a szemét a sötétben, hogy jobban lássa. Életnek semmi jele. A hangár tetejét egy helyütt bombatalálat érte és beomlott, az egyik ha­ talmas ajtó azonban még mindig a helyén állt. Talán elrejtőzhetnek a teherautóval odabent, és ott várhatják meg, amíg újra bealkonyodik. Lehajtottak az útról, a hangár felé. A rövid útra Sandra is a vezetőfülkébe ült. Bill pokolian lázas, figyelmeztette a két férfit. - Ha nem szerzünk valami folyadékot, akkor neki... - Valami fertőzést kaphatott, gondolja? Sandra csak bólintott a sötétben, de a két férfi valahogy mégis megértette. Minél hamarabb át kell juttatniuk Billt a határon, nem várhatnak estig. Ám az se lenne jó, ha fogságba kerülnének. - Ti várjatok itt. Én megnézem közelebbről - mondta Doug, a fékre lépett, és alapjáratban hagyta a teherautót. Kikecmergett a vezetőfülkéből, és elindult a romos épület felé. - 109 -

Óriási építmény volt, csak a bejárata legalább kilencven méter széles és vagy huszonhét mé­ ter magas, tökéletlenül kiképzett beton boltívét a végén súlyos acélajtók zárták le. A bomba - vagy bombák - az épület jobb oldalát találták el, lerombolták a hátsó sarkát, és az öt tolóajtóból kettőt ki­ téptek. Vélhetőleg a bent tartózkodók sem úszták meg a támadást. Doug elképzelte, milyen szomorú látvány tárulna a szeme elé, ha néhány óra múlva látná, amikor fényben fürdik majd a csonka épít­ mény. Furcsa módon a hangár a sérülések ellenére sem roskadt össze. Amint Doug a bomba ütötte lyukon keresztül felnézett a holdra, rájött, minek köszönhető, hogy még áll az épület: acélszerkeze­ tes vasbeton, a kiálló gerendák meg hálók tanúsítják. Masszív építmény, el kell ismerni. De nem az igazi légierőt szolgálta. A hangár távoli, ép bal sarkában Doug szeme megakadt valamin. Keréknyomokat fedezett fel a padozatot borító homokban, a bombatalálat következtében mindent elborító kőtörmelék mögül ismerős szerkezet sejlett elő homályosan. A futó nyomait még a sápadt holdfényben is jól ki lehetett venni. Doug elindult a sötétségbe burkolózó sarok felé. Kis híján nekiment egy kis repülőgépnek. Gyorsan átnézte, repülőképesnek látszott. Doug lóhalálában rohant vissza a teherautóhoz, alig ka­ pott levegőt. - Van elég hely bent, elrejtőzhetünk, de nem fogjátok elhinni, mit találtam! - Mondjad már! - türelmetlenkedett Will. - Egy kis egymotoros felderítő repülőgépet. Körülbelül akkora, mint egy Piper Cub. Repü­ lésre alkalmasnak látszik, semmi sérülést nem láttam rajta, és teli az üzemanyagtartálya is. Valaki idelibbent vele, nekünk meg kapóra jön, hogy Billt átjuttassuk a határon. - Hogy érted azt, hogy Billt kijuttassuk? Szépen mindannyian beülünk, és hazaröppenünk vele, pajtikám! Will láthatóan belelkesedett, Dougban pedig bűntudat ébredt, hogy alaptalan reményeket táplált benne. Will rájött Doug arckifejezéséből, hogy valami nincs rendben. - Na jó, mi a gond? - A gép csak kétüléses, Will. KANSAS ÁLLAM FÖLÖTT, AZ ELNÖK KÜLÖNGÉPÉN, ÚTON LOS ANGELESBE 1991. MÁRCIUS 8., PÉNTEK, 20 ÓRA 30 PERC (MÁRCIUS 9., 2 ÓRA 30 PERC GMT)

Már vagy húsz perce csak özönlött a tájékoztatás, egészen egyhangúvá vált a dolog, Geor­ ge Bush elnök jobb keze enyhe mozdulatával véget vetett a híráradatnak. Ő volt egy személyben a Hírszerző Szolgálat vezetője is. Pontosan tudta, mit jelent a javasolt kifejezés: előkeríteni, és hogy milyen következményei lesznek. Bush komor tekintetű férfiak meg egy nő társaságában ült az új Boeing 747-es elnöki külön­ gép tanácstermének plüss ülésein. Hallgattak, az elnök gondolkodott, s közben az asztalon dobolt az ujjaival. Rijádból megérkezett a hír, miszerint a vírussal végzett előzetes vizsgálatok alapján megálla­ pítható, hogy az irakiak olyan hihetetlenül életképes vírust hoztak létre, amelyhez foghatót senki még sohasem látott. A vírussal beoltott kísérleti állatok elképesztően gyorsan elpusztultak, jelentette a kutatócsoport. Az elnök előrehajolt, megdörzsölte a homlokát, és körülnézett a teremben, aztán a szeme megállapodott William Gatesen, a CIA második emberén. - Rendben van, Bill, tudja, meddig mehet el, mekkora a kockázat, de ha ez az anyag csak fe­ leannyira veszélyes, mint ahogy mondják, akkor nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hátha valami csoda folytán megszabadulunk tőle. Készítse elő az akciót, minden a rendelkezésére áll - iraki embereink is -, hogy megtalálja a hiányzó két tartályt. Örömmel értesültem róla, hogy megfelelő laboratórium nélkül nem lehet többet előállítani ebből az anyagból, de ha mégis ráakadnánk még egy laboratóri­ umra, akkor megint befűtünk Szaddámnak. - Az utalás hallatán - a lerombolt bagdadi vegyifegyver­ gyárra - kuncogás támadt. - Talán Peter Arnett megkereshetné nekünk - javasolta a jelenlévők egyike. Most már hangosan felnevettek, az elnök arca azonban komoly maradt. - 110 -

- Jó, hogy említi - mondta, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. - Az egész ügy szigo­ rúan titkos. Semmi sem szivároghat ki a sajtónak. Mindenki megértette? Nem erősítjük meg, de nem is cáfoljuk az iraki vegyi fegyverekről szóló híreket; mélyen hallgatunk a rajtaütésről a labora­ tórium ellen, az elhozott mintáról, a kísérletekről, a legénység eltűnt tagjairól - egyszóval minden­ ről. - Kivéve - szólalt meg az elemzőcsoport egyik tagja -, ha az irakiak netán bevetnék.

Ugyanekkor a Fehér Ház Vészhelyzeti Szobájában dr. Alan Benedict - a Nemzetbiztonsági Tanács vegyifegyver-szakértője - éppen telefonon beszélt a Rijádban katonai célra felállított és szi­ gorúan őrzött laboratórium egyik polgári munkatársával. A kutatócsoport a vegyi fegyverek katonai alkalmazásának lehetőségeit vizsgálta. Dr. Walter Hajek áthajtott egész Rijádon, hogy a SZEP biztonsági telefonját használhassa, meg hogy a főnöke se hallja a beszélgetést. Hajeket megdöbbentették főnöke tervei. - Alan, az Isten szerelmére, ezek el akarják küldeni az anyag felét Washingtonba! Nekünk is van elektronmikroszkópunk, mi is megvizsgálhatjuk, ők sem képesek többre... Habozva jött a válasz: - Maga mit javasol, Walter? - Úgy gondolom, hogy egy ennyire veszélyes anyagot nem szabad hazavinnünk. Mi van, ha baleset történik? Mi van, ha... lezuhan a szállítógép az Andrewson? Emlékszik arra a filmre, az Androméda törzsre? Ez az anyag sokkal veszélyesebb a filmben látott, kitalált vírusnál, mert hihe­ tetlenül ellenálló, még a közönséges vízben is megél. - Walter, nem az én kezemben... - És nem tud felhívni valakit? Mondjuk Scowcroftot vagy az elnököt. - Megjött a beszámolója, Walter. De ők nem osztják az aggályait. A mintát terv szerint el fogják hozni, és azt ajánlom, ne csináljon ügyet az egészből. - Alan, az Isten szerelmére, ember, használja az eszét! Elpusztítjuk az egészet, itt, rendben? Mert mi lesz, ha az egyik gyakorlatias észkombájn kitalálja, hogy a világ legborzalmasabb vegyi fegyvere kitűnő elrettentő eszköz? Tegyük fel, mi úgy döntünk, hogy csinálunk még belőle egy-két tenyészetet? - Micsoda gondolat! Walter, magának üldözési mániája van. - förmedt rá Hajekre Benedict. A fenébe, maga is jól tudja, hogy nem csinálunk ilyesmit. - Örülök, hogy maga biztos ebben - felelte Hajek -, mert én egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve. DÉL-KÖZÉP-IRAK, AL HADZSARAH-SIVATAG 1991. MÁRCIUS 9., SZOMBAT, 6 ÓRA 30 PERC (3 ÓRA 30 PERC GMT)

Sandra tiltakozott, de mivel farokkerekes kisgépek repülésére egyedül neki volt képesítése, világos volt, hogy neki kell mennie. Így Will és Doug egyaránt megúszta a választás gyötrelmét. Mindkettejüknek mehetnékjük volt, persze, de egyikük sem viselte volna el a gondolatot, hogy menti a bőrét, a másikat meg otthagyja a pácban, különösen, ha az illető a beosztottja. Will volt a gépparancsnok, Sandra viszont Doug századában szolgált. Ráadásul Sandra nő, és egy valamirevaló férfi nem hagyhat magára egy nőt a sivatag kellős közepén. Nem mondták ugyan ki, de ez is befolyásolta a döntést. - Sandra, figyelj rám! Én olyan gépeket repülök, amelyeknek a pilótaülésében a földön is ti­ zenhárom méternyire vagyok a talajtól, Will is hat méter magasan. Egyikünk sem repült még soha farokkerekes repülőgéppel. Ez most nem a megfelelő idő a tanulásra. - Ez blabla, ezredes úr, és ezt maga is jól tudja. - Sandra zavarba jött, de mondta a magáét. Álmukban is elvezetnék a szerkezetet. - Nem akar átjutni a határon? - kérdezte Will végül, akit most már bőszített ez a „Nem ké­ rem, csak ön után” -vita. - Dehogynem - vágta rá a mérnök. - De magukkal együtt. - 111 -

Will pár pillanatig bámult Sandrára, és csak most döbbent rá, hogy mi az, ami a pirkadat erőtlen fényében a nő szemében csillog, aztán a mérnök lesütötte a szemét, Will biccentett Doug­ nak, megragadta Sandra vállát. - Én vagyok a parancsnok, én döntök, Sandra. Én pedig úgy döntöt­ tem, hogy maga megy. Magával viszi Billt a legközelebbi támaszpontra, hogy mielőbb kórházba ke­ rüljön, beszámol a mentőalakulatoknak a helyzetről, és értünk küldi őket. Addig meghúzzuk ma­ gunkat itt a hangárban, és egy tapodtat sem mozdulunk innen. Villámgyorsan odaát leszünk mi is, meglátja. Sandra némán bólintott. A kérdés eldőlt.

Doug harmadszor ellenőrizte végig a kis repülőgépet, miközben Will segített Sandrának Billt a hátsó ülésre berakni. A fedélzeti mérnök a fájdalomtól magához tért, felfogta, mi történik, de aztán a láztól megint delíriumos állapotba került. Will és Sandra megnyugvással látta, hogy ismét visszazuhant az öntudatlanságba. Hármasban kihúzták a kis repülőgépet a hangár elé, de csak annyira, hogy még rejtve ma­ radjon, amíg a könnyeit nyelő Sandra megölelte a két férfit, aztán beült a pilótaülésbe és bekötötte magát. - Guruljon ki az országútra, szálljon fel úgy, ahogy bejöttünk, aztán nyomban forduljon rá az irányra, és maradjon földközelben. Becslésem szerint alig lehetünk száz kilométerre északra a határ­ tól. Tehát tartson délnek, messzire kerüljön el minden helyet, ahol emberek sejthetők, országutakat, városokat, katonákat... Elhallgatott, mert Sandra közbevágott. - Tudom. Ezt már alaposan megtanultam. Citrom- és narancssárga fényekben úszott a keleti égbolt. Sandra megnyomta a gyújtáskap­ csoló gombját, és néma hálaimát rebegett, mert a motor azonnal beugrott, forogni kezdett a nem ál­ lítható légcsavar, zúgva szelte a levegőt, az otthonos hang zene volt Sandra füleinek. Finoman ráad­ ta a gázt, az országút felé gördült. Doug a jobb szárny mellett szedte a lábát. A motordörgés el­ nyomta a hangár felől, a kezükben automata fegyverekkel előrohanó két alak kiáltozását. Willt eltakarta a hangár ajtaja, őt nem vették észre. Felkiáltott, hogy figyelmeztesse őket, de rájött, hogy a motortól úgysem hallják. Doug még mindig a gép mögött rohant, vagy huszonöt mé­ terre lehetett a hangártól, Sandra gyorsulni kezdett. Will úgy számította, hogy a két katona körülbe­ lül tizenöt méterre van tőle. A két inaszakadtából vágtató arab még őt mindig nem vette észre, mivel Dougra és a repülőgépre figyeltek. Amikor közel értek Willhez, az ezredes gondolkodás nélkül elé­ jük rohant, hogy feltartóztassa őket, mint egy hátvéd valami bizarr rögbimeccsen, ahol az ellenfél védőjátékosai fegyverrel szaladgálnak. A két iraki tizenkét méterre lehetett a hangár bejáratától, egyre szaporábban szedték a lábu­ kat, szemük valósággal rátapadt a felszállni készülő kis repülőgépre. Will keresztbe szaladt eléjük, látta, hogy a hozzá közelebbi katona a repülőgép fölé céloz, Will nem tudta eldönteni, véletlenül vagy szándékosan. A golyók már régen kivágódtak a semmibe, mire a géppel rohanó Doug meghal­ lotta a lövések hangját. A kis egymotoros gép félúton volt az országút-futópályára, Will látta, hogy Doug értetlenül hátrakapja a fejét, majd rémülten néz vissza Sandra felé, tágra nyílt szemében félre­ érthetetlen kifejezés ült: Menj! Menj már! A két iraki - hiszen csak irakiak lehettek - ekkor vette észre Willt. A másik fegyveres is a gép fölé, a levegőbe lőtt, Will rájött, hogy nem akarnak kárt tenni a repülőgépben. Vele meg Douggal persze nem lesznek ilyen kíméletesek. Doug megtorpant a gyorsuló gép mögött, most teljesen védtelen célpontot nyújtott, az irakiak is megálltak, rászegezték a fegyverü­ ket. Will tudta, számítanak rá, hogy ő is mindjárt odaér hozzájuk. Már csak hat méterre lehetett tő­ lük. Célba vették Dougot. Will a szeme sarkából látta, hogy Doug feltartja a két kezét. A Willhez közelebbi iraki megperdült, Willre fogta a fegyverét. A katonák ujja a ravaszra simult. Itt a vég. - NEM! ÁLLJ! ÁLLJ! NE LŐJENEK! - üvöltötte Will torkaszakadtából, karjával vadul ha­ donászott, mint egy kosárlabda-játékos, aki meg akar gátolni egy dobást. Az irakiak lővonalába ve­ tette magát, hogy fedezze Dougot. Gondolatban felkészült a lövedékek becsapódására, mintha az agya kikapcsolt volna; szinte kíváncsian várta, okoznak-e fájdalmat a testébe fúródó golyók.

- 112 -

A két iraki katona azonban nem moccant. Megkövülten álltak, fegyverük még mindig Willre meredt, aki alig két méterre állt előttük. Doug valahol a háta mögött lehet, Will hallotta, hogy a re­ pülőgép motorja feldördül, Sandra tehát a levegőbe emelkedett. A feladatot teljesítették. A katonák még mindig ott álltak egy helyben. Ha lőni akarnak, miért nem teszik? - Te... jön! - mordult fel az egyikük, és Dougra mutatott. Will fohászkodott, hogy Doug fus­ son el, ehelyett azonban közeledő lépteket hallott a háta mögül. Aztán ott álltak egymás mellett, fel­ tartott kézzel. Az irakiak összenéztek, arabul beszéltek valamit, szaggatottan törtek elő belőlük a szavak, fegyverük csöve azonban továbbra is Willre és Dougra irányult, ujjukat le nem vették volna a ra­ vaszról. - Ti... amerikai? - kérdezte végül az egyik katona, s a nyomaték kedvéért feléjük bökött a fegyverével. Doug és Will lassan bólintottak. Hajózóruhájuk nem kimondottan polgári viselet. - Meg... megad maga! - mondta bizonytalanul az egyik iraki, és egyre izgatottabbnak lát­ szott. Doug és Will összenéztek, kezük még mindig a fejük felett. Doug vállat vont. - Azt hittem, már megadtuk magunkat. Az iraki még egyszer elharsogta a parancsot, most már határozottabban. - Megad maga! Will lassan bólintott, nehezére esett, a bólintás a legvadabb rémálmai beteljesülését jelentet­ te. Alig volt hangja. - Igen - suttogta -, megadom magam. - Én... hm... én is - Doug is suttogott - Én is megadom magam. A két iraki katona hátralépett, élénken vitatkoztak, fegyverüket továbbra is a két ezredesre szegezték. Hirtelen újra előreléptek, szinte egyszerre. Itt a vége, gondolta Will. - Megad maga, igen? - kérdezte ismét az egyik. - Igen, a francba már! Megadjuk magunkat! - Will most már dühbe jött. Az irakiak hirtelen leeresztették a fegyverüket, aztán előbb a két amerikai felé nyújtották, majd a földre dobták őket, és a magasba emelték a kezüket. - Mi megad maga! Kérem, visz minket... Szaúd-Arábia! Igen?

16. FEJEZET DÉL-KÖZÉP-IRAK, AL HADZSARAH-SIVATAG 1991. MÁRCIUS 9., SZOMBAT, 7 ÓRA (4 ÓRA GMT)

Sandra Murray száz-kétszáz méter között repült a kis egymotoros géppel, és mivel a sík, ki­ halt pusztaság semmilyen támpontot nem nyújtott számára, a távoli látóhatárt figyelte. Végtelen ürességet érzett a lelkében, mint az az anya, aki éppen egy nehéz időszakban fordít hátat a családjának. Hallotta a fegyverropogást a hangár felől, amikor a futópálya felé gurult, és lát­ ta Doug Harrist, aki vadul integetett, hogy adjon gázt és tűnjön el. Sandra ösztönösen ezt tette. Ütközésig nyomta a gázkart, felemelte a gép orrát és a levegőben volt, mielőtt még elérte volna az országutat. Már akkor, ott mardosó bűntudatot érzett, hogy elmenekül, de hát mi mást tehe­ tett volna. A logika felmentette, de legbelül, a lelke mélyén hűséges természete tiltakozott. Rögtön délnek kellene fordulnia, de nem volt képes rá, meg kell tudnia, mi történik lent. Biztonságos távolságban megkerülte a hangárt, és alapjáratba visszavéve a gázt, elrepült a nyitva álló hangárajtó előtt, miközben felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban golyózápor zúdulhat rá. Ehelyett rémálmokra emlékeztető jelenet tárult a szeme elé: Doug és Will magasra tartott kézzel fegyverek csövébe meredt. És én semmit sem tehetek! Sandra pillanatra lehunyta a szemét, hogy megszabaduljon az iménti képtől, remélte, csak foglyul ejtik, de nem végzik ki őket nyomban. Gyorsan öntudatlan utasára gondolt. - 113 -

Ha megmentem Billt, akkor talán nem lesz értelmetlen az áldozatuk. A délkelet felé kígyózó országút már régen eltűnt Sandra szeme elől, egyenesen délnek vette az irányt. Időnként felemelkedett párszáz méterre, hogy meggyőződjön róla, nincs-e előtte valami­ lyen katonai létesítmény. Ha a határ tényleg csupán száz kilométerre van, ahogy Doug becsülte, ak­ kor nemsokára odaér. Az éjszakai száguldás, a legutóbbi óra izgalmai és a szovjet kisgép rossz hangszigetelése meg rezgése egyre jobban kimerítette. Félt, ítélőképessége egyre romlott. Az összegeződő fáradtság nyilvánvaló jelei. Ismerte őket, hiszen a múlt félévben, a Sivatagi Pajzs-Sivatagi Vihar hadművelet idején, amikor a KLP-sek szünet nélkül bevetéseket repültek, gyakran érezte. Hirtelen megváltozott a motor hangja, Sandra nyomban felfigyelt. Porlasztójegesedés - itt, a sivatagban, ebben a hőségben és rendkívül alacsony páratartalomban? Próbálkozott a porlasztó hő­ fokszabályzójának látszó gombbal, de nem történt semmi. Felfedezett mellette egy másikat, az üzemanyag-levegő keverékszabályozó kapcsolót, kicsit elfordította, mire a motor megint a már megszokott hangon dörgött tovább. Még negyed óra hosszat repülök ebbe az irányba, határozta el, aztán délkeletnek fordulok, és keresek egy szövetséges támaszpontot. A nap éppen csak, hogy felkelt a keleti látóhatáron. Sandra tisztában volt vele, hogy dél kö­ rül egy ilyen kis géppel a sivatag fölött repülni olyan lesz, mint a hullámvasút, mert a felmelegedett homokról termikek, meleg légáramlatok emelkednek a magasba. De a reggeli órákban még simán repült a kis gép, így Billnek is elviselhetőbb. Már csak az hiányzik neki, hogy a felszálló meleg le­ vegő dobálni kezdje őket. Sandra ismét ellenőrizte a liter skálájú kijelzőn, mennyi üzemanyaga maradt. Ha Dougnak igaza van, akkor úgy három órára elég még. Kitart, hacsak nem lesz olyan balszerencséje, hogy nem fedezi fel a szaúdi településeket, és az Arab-sivatagban köt ki. Ismét pokoli szomjúság tört rá. Már nagyon kiszáradhatott a szervezete. Éhes volt, piszkos­ nak érezte magát, és félt, de tudta, nem hibázhat, segítséget kell szereznie, amilyen gyorsan csak le­ het. Az órájára nézett. Már csak pár kilométerre lehet a határ. Állítólag a szaúdi oldalon a határ­ ral párhuzamosan fut néhány út, remélhetőleg észreveszi őket. Ha rábukkan valamelyikre, csak kö­ vetnie kell, míg el nem jut a legközelebbi szövetséges támaszpontig. Ezeken az utakon szállíttatta Schwarzkopf a hihetetlenül sikeres „Üdvözlégy Mária”- hadművelethez szükséges hadi felszerelést. Valami fémes csillant meg Sandra látómezejének bal szélén, először nem is tudatosult ben­ ne. A műszerfalra pillantott, az egyik mutató a vörös mező felé közeledett, Sandra arra tippelt, hogy az olajnyomásmérő, de az arab feliratok láttán csak találgathatott. Bárminek a hőmérsékletét jelezze is a műszer, az biztos, hogy az a valami vészesen melegszik. Ismét a horizontot fürkészte, valami feltűnőt, oda nem illőt keresett, de csak a végtelen ho­ moktenger tárult a szeme elé. Végigjártatta a tekintetét a látóhatáron, jobbról kezdte, semmi érdem­ leges. Hanem baloldalt fém csillant meg a felkelő nap fényében. A fémes ragyogás egyre nőtt. Felém tart valami! Istenem, ha a mieink lennének! A közeledő vadászgép fenyegető füstcsíkot húzott, sötét árnyékként vetült a fénylő látóha­ tárra. A repülőgép északnak fordult, vélhetőleg, hogy a kis gép mögé kerüljön, gondolta Sandra. Erőltette a szemét, hogy kivehesse a vadászgép részleteit, de csak azt látta, hogy egyedül van, már­ pedig az amerikai légierő harci gépei kettes vagy négyes rajokban repülnek. Osztott vezérsíkú, mint az F-15-ösök, de... A gép hasa és törzse emlékeztette valamire, valami félelmetesre... Ez egy MIG-25-ös! Sandra tudta, hogy Irakban a szövetséges erők uralják az eget, de azzal is tisztában volt, hogy az irakiaknak sikerült bombabiztos rejtekhelyekre menteniük néhány harci gépet, vagy Iránba menekültek velük. Ösztönösen megnyomta a botkormányt, a kis gép gyorsan merült, Sandra azt latolgatta, meglátta-e az iraki vadászgép pilótája. Meglátta. Sandra a magasságmérőre pillantott, figyelte, ahogyan a számok csökkennek. Nyomta, nyomta a kis gépet, egyre erősebben zúgott a légáramlás, a lenti sziklák mindinkább felnőttek a - 114 -

géphez, közeledett a sivatag homokja. A fedélzeti mérnöknőben felidéződött mindaz, amit a C-141es tanfolyamon tanult arról, hogyan kell föld közeli bevetésen a váratlanul felbukkanó vadászgépet lerázni. A vadászpilóták utálnak alacsonyan és lassan repülni, szűken fordulózni! A kis gép motorjának hangja hirtelen megint megváltozott, magasabb lett. Sandra ellenőrizni akarta az olajnyomást, de nem volt rá ideje. A vadászgép most nyolc órában volt hozzá képest, északi irányban repült. Sandra remény­ kedni kezdett, hátha nem tartja érdemesnek a kis géppel foglalkozni. Végül is ő csak parányi por­ szem a sivatag fölé boruló égi kupolán. Kár golyót pazarolni rá. Hol vagytok, harcimarcik, most elkelne a segítségetek! Nem létezik, hogy nem vették észre ezt a gazembert! Az AWACS-oknak észlelniük kellett! Bárki ül is a vadászgép pilótafülkéjében, talán fontosabb neki, hogy mentse az irháját, mint hogy lelőjön egy jelentéktelen, vacak kis gépet. De az is lehet, hogy azoknak az iraki pilótáknak egyike, akik nem hajlandók belenyugodni, hogy veszítettek. Jézusom! Ez megfordul! Kétség sem fér hozzá. A vadászpilóta szűk bal fordulóba döntötte a gépet, és üldözőbe. vette a kis egymotorost. Elég egy sorozatot kilőnie, és Sandrából, Billből meg a kis repülőgépből nem sok marad. Sandra mit sem törődött vele, hogy már csak tizenöt méter választja el a sivatag felszínétől, tovább merült. Gyors pillantást vetett az olajnyomásmérőre. Egy F-15-ös pilóta mesélte egyszer neki, hogyan „csukta be” többször is a teherautók ajtaját a német autópályán a tűzvető radarjával. Ha leszállna, sem lenne nagyobb biztonságban. Akkor viszont legalább megnehezíti ennek a gazem­ bernek a dolgát. Fordulj! Hátha te vagy fürgébb! Sandra hátrapillantott a bal válla fölött, a füstcsíkból megállapította, hogy a vadászgép most már mögéje állt, bár még vagy tíz kilométerre van tőle, de kétségtelenül mindjárt felzárkózik, és lő­ helyzetbe kerül. A düh vezette Sandra mozdulatait. Élesen jobbra döntötte a kis gépet; tövig belépte jobbra az oldalkormánypedálokat, a repülőgép szinte kecses piruettel száznyolcvan fokot pördült, és egyszeri­ ben szembe került a feléje száguldó vadászgéppel. Figyelj, Abdul, elrontom a céltábládat! Az iraki pilóta azonban sebesen kapcsolt. A mérnöknő belátta, hogy nem sokat ért el a várat­ lan sarkon fordulással, a vadászpilótának csupán apró mozdulatába kerül, és máris korrigálta. Köze­ lebb kellett volna engednie, kivárni, és csak amikor már egészen közel van, akkor fordulózgatni. Az imént futólag pillantott a műszerekre, de csak most tudatosodott Sandrában, hol is látta a mutatókat. Gyorsan megint odanézett, és hitetlenkedve látta, hogy az olajhőmérséklet-mérőnek vélt műszer mutatója a vörös mezőben áll. Ráadásul az olajnyomásmérőé is vészesen közeledik a nullá­ hoz. Ha igaz, amit mutatnak, így is, úgy is a földön lesz a kis gép hamarosan. Most már alig tíz méteren repült a sivatag felett, ilyen alacsonyan nem mer megkockáztatni szűk fordulót. A motor egyre hangosabb lett, és erősödni is fog a hangja továbbra is, gondolta Sand­ ra, amíg aztán le nem áll. Valahol elmegy az olaj, ebből hamarosan kényszerleszállás lesz. A vadászgép most már alig négy-öt kilométernyire lehetett, láthatóan visszavette a sebessé­ get, mégis egyre inkább kitöltötte a kis motoros gép pilótafülkéjének szélvédő ablakát. Sandra fi­ gyelte a közeledő gépet, várta, hogy felvillanjanak a torkolattüzek, golyózáport okádjanak rá a fe­ délzeti fegyverek. De nini, a pilóta tőle jobbra zárkózik fel, és mintha nem is akarná a gépével együtt ízekre szaggatni. Most, közelről, kiderült, hogy a gép, amelyet Sandra csak pár perce is orosz gyártmányú MIG-25-ösnek tartott, egy F-15-ös! Az amerikai vadászgép a kis géptől biztonságos távolságban jobbra elhúzott, a pilóta a mini­ málisra - óránként háromszázhúsz kilométeresre - csökkentette a sebességét, szinte már megállt a levegőben, ám még így is szempillantás alatt elszáguldott a kis gép mellett. Sandra kapkodta a levegőt, a szíve vadul vert. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy nézhettem rögtön ellenséges gépnek? Fel sem tételeztem, hogy a miénk lehet! Ismét jobb fordulóba döntötte a kis repülőgépet, a motor még járt, az olajnyomást mérő mű­ szer mutatója azonban egyre lejjebb konyult, amikor Sandra vízszintesbe hozta a szárnyat, és újra - 115 -

délnek vette az irányt. Az Eagle pilótája növelte a teljesítményt, meredeken felhúzott, aztán vissza­ fordult, és megint igyekezett lelassulni a kis géphez, amellyel most már egy irányba repültek. Sandra teljes gázt adott, a legnagyobb, kétszáz kilométer körüli sebességet próbálta kihozni a gépből, nagy meglepetésére a motor bírta. Az F-15-ös pilótája most leengedett fékszárnyakkal, alig száz kilométerrel gyorsabban húzott el mellette, Sandra arra számított, hogy átmosolyog rá, in­ teget neki. Ehelyett azonban felugattak a Eagle veszedelmes fedélzeti fegyverei, és az elképedt mérnök­ nő megdermedt: nyomjelző lövedékek! RÁM LŐTT! FIGYELMEZTETŐ LÖVÉSEK! Ellenséges gépnek hisz! Az F-15-ös ismét gyorsított, bal fordulóba kezdett. Most a géppárja, aki eddig magasan kö­ vette, ezért Sandra nem láthatta, állt rá a kis gépre, a pilóta próbálta csökkenteni a sebességét. A kis egymotoros gépen nem volt rádió. Sandra most döbbent rá, hogy végső soron egy iraki katonai gépben ül, és engedély nélkül, földközelben repült be szaúdi, valamint a szövetséges erők által ellenőrzött légtérbe. Tudtukra kell adnia valahogy a pilótáknak, hogy közülük való. De hogyan? Már megint felzárkózik mellém. Nem, ez nem ő, az a gép ott van messzebb balra. Ez bizto­ san a géppárja. Sandra feltételezte, hogy leszállásra akarják kényszeríteni. Perceken belül megteszi úgyis. Az előbb mellette elhúzó vadászrepülő mutogatott ugyan valamit, de túl messze volt, így Sandra nem tudta kivenni, mit. Ez a másik F-15-ös láthatóan csak méterekre lesz tőle, a sebességkülönbsé­ gük most is csak száz kilométer körül lesz. Sandra felnyúlt a bal vállához, egy mozdulattal letépte a hajózóruháról az odavarrt, amerikai lobogós emblémát, kinyitotta a bal oldali szélvédő ablakot, ki­ nyúlt, vadul lobogtatta az emblémát, és amennyire lehetett, kihajolt, hogy a szőke haja lobogjon a szélben. Ő persze nem hallhatta, hogyan jelentette az Eagle pilótája a látottakat valahol a magasban repülő parancsnokságának. Miközben megint gyorsult és behúzta a fékszárnyakat, a Vándor 21-es lenyomta a rádiója adógombját: - Nem fogják elhinni. Egy szőke, hajózóruhás csajszi vezeti azt a bárkát, az amerikai zászlót mutogatja! A Korona repülésirányítója azonnal rendreutasította. - Mellőzze az efféle megjegyzéseket, Vándor kettő-egyes. Egy nőtisztünkről beszél. Az AWACS repülésirányítója a közvetlen telefonért nyúlt, hogy útnak indítson egy mentőhe­ likopteres egységet. Ebben a pillanatban Sandra kis gépének motorja köhögött egyet-kettőt, és el­ hallgatott. Keress egy alkalmas leszállóhelyet, kezdjél siklani... Sandra gondolatban végigment a kényszerleszállást megelőző tennivalókon, és miközben al­ kalmas leszállóhelyet keresett, rájött, hogy igazából fél Szaúd-Arábia megfelel erre a célra. Már csak harminc méter magasan volt, még egy kicsit siklik, és földet ér. Enyhén bedöntötte a gépet, hogy kikerüljön egy mélyedést. Megvárta, míg a repülőgép egé­ szen lelassul, akkor letette. Erősen fékezett, hogy minél hamarabb biztonságos állóhelyzetbe hozza. Rögvest kiugrott a pilótafülkéből, és integetett a két F-15-ösnek, akik elhúztak fölötte, hogy meg­ győződjenek róla, rendben leszállt-e. Sandra Billhez fordult, megkönnyebbülve látta, hogy a fedélzeti mérnök mellkasa ütemesen emelkedik, süllyed. Van hát még esély rá, hogy életben marad. SZAÚD-ARÁBIA, RIJÁD, SZEP 1991. MÁRCIUS 9., SZOMBAT, 8 ÓRA 30 PERC (5 ÓRA 30 PERC GMT)

Phillips őrmester, jöjjön ide, ezt nézze meg. Richard Kerr ezredes arca elgyötörtnek és feszültnek látszott, amikor végzett az egy órával alkonyat előtt készített légi felderítési képek kiértékelésével. A főtisztek rendszerint nem vesznek részt a fényképelemzés robotmunkájában, Kerr azonban a feladat elismert szakértőjének számított, és szilárdan eltökélte, hogy a föld alól is előkeríti Willt és Dougot - feltéve, hogy még élnek. - 116 -

- Uram? Phillips átvette a fényképet. Egy tisztán kivehető teherautót látott a vádi közepén, és jól lát­ szott rajta az árulkodó különös ismertetőjel. A terület, amelyről a kép készült, alig volt északabbra attól az elhagyott épülettől, ahol korábban a 141-es elveszett legénységének két tagját látták. - Oké - kezdte Kerr -, ellenőrizze a gondolatmenetemet. Van négy felvételünk ugyanarról a vízmosásról, nem messze attól az úttól, ahol a keresési akció folyt. Az RF-4-es első képe még az­ előtt készült, hogy lekapta volna a két embert a romos épületnél, a második a keresési akció kezde­ tekor, a harmadik kilencven perccel később, az akció befejeztével, és a negyedik késő délután. Az első képen még nincs rajta a teherautó, a másodikon már ott van, a harmadikon megint nincs rajta, és a negyediken ismét ott látjuk. És az éjfél után, műholdról készített infravörös felvételeken sincs rajta, ami arra utal, hogy sötétedés után a kocsi újra elhagyta a vádit. A nagyítások elárulták, hogy a romos háznál Westermannel együtt lekapott teherautó ugyanaz, mint ami a vízmosásban rejtőzik. Mire következtet ebből? Phillips az ezredes arcát nézte, és megértette, hogy csupán szónoki kérdésről van szó. - Maga mire következtet, uram? Kerr bólintott, úgy vélte, megfejtette a rejtvényt. - Szerintem nem fogták el őket! De el nem tudom képzelni, honnan szerezhették az iraki te­ herautót. Ha elkapták volna őket, a fogvatartóik nem rejtőztek volna egy vízmosásba a sivatag kel­ lős közepén, hanem vagy egyenesen Bagdadba, vagy valahová máshová vitték volna őket. Ha maga lenne Westerman és Harris helyében, és szerezne egy teherautót, maga útnak indulna fényes nappal, rikító fehér bőrrel meg egy fedélzeti mérnöknővel? - Aligha. Megvárnám, amíg besötétedik. Kerr a képre bökött - Pontosan ezt tették ők is. Will nem okozott neki csalódást. Kerr egy percig sem kételkedett benne, hogy öreg barátja megtalálja a módját, hogyan másszon ki a csávából. Mostanra már viszont az irakiak is tudnak róluk. Kerr összeszedte a fényképeket meg a többi anyagot, és elindult felfelé a lépcsőn, hogy megkeresse Bullock tábornokot a központi parancsnokságon. Elmondta a tábornoknak, mire jutott. - Ez azt jelenti, uram - fejezte be, - hogy tegnap regge­ lig még nem fogták el őket. - De mostanra már igen. Kerr értetlenül nézett rá. - Mi történt? Bullock elmondta neki a mentőcsapat jelentését, miszerint Sandra Murray őrmester és a sú­ lyosan sebesült Bill Backus őrmester kiszökött Irakból, és úton vannak a dhahrani amerikai katonai kórházba. Bullock a szemüvege alá dugta az ujjait és megdörzsölte a szemét, majd folytatta. - Amikor Murray és Backus éppen felszállóban voltak, két iraki katona fegyvert szegezett Westerman és Har­ ris ezredesre. A mérnöknő szerint nem kizárt, hogy le is lőtték őket. Kerr az irányítópultra hajította a képeket. - A francba! Bullock felnézett rá. - Emlékszik, ragaszkodtam hozzá, hogy közöljük Irakkal: tudjuk, hogy elfogták az embereinket. Tegnap este tízkor ez meg is történt. - Bullock felállt a székből, és önkén­ telen mozdulattal megigazította az egyenruháját. - És találja ki, mi történt ma pirkadatkor? Mivel megmondtuk nekik, hogy tudjuk, elfogták az embereinket, pedig akkor még nem fogták el őket, most az irakiaknak mást sem kellett tenniük, csak megkeresni és valóban foglyul ejteni őket. - Tábornok úr - csóválta Kerr a fejét -, ez valószínűleg puszta véletlen. Nem lehetett elég idejük felkutatni őket, dúl a polgárháború, nem tudják továbbítani a parancsokat. Bullock bizonytalanul bólintott. - Remélem, magának van igaza. - Nos, uram, e pillanatban megint nyitott a kérdés. Bullock sóhajtott. - Egy óra múlva többet tudunk. Mindenesetre kiküldünk egy újabb mentő­ csapatot a hangárhoz, hogy nézzenek szét.

Damerdzsi doktor, hall engem? Doktor úr! - 117 -

Arabul tették fel a kérdést Shakirnak, de az agya valami oknál fogva angolra fordította. Egy ágyon ült meztelenül, Arizona kellős közepén, talán Montanában, egy bordélyházban. Ez itt a Vad­ nyugat, rendkívül vonzó nő alszik mellette az ágyon, és valaki szólongatja. De nem az ő nevét mondják, hanem egykori osztálytársáét, aki viszont akkoriban még nem volt doktor. Shakir összeza­ varodott. Hogyan nevezheti a hang ismeretlen tulajdonosa Damerdzsi doktornak, mielőtt még le­ doktorált volna? Nagyon különös! - Doktor, jól van? Shakir hunyorgott, mire az álom - a lánnyal együtt - elillant. Agya kétségbeesetten igyeke­ zett megragadni, de a látomás - mint ujjak között pergő homokszemek - végérvényesen semmivé foszlott. Ismét Irakban volt, egy parancsnoki szoba egyik sarkában, a földön hevert. Hashamadi tá­ bornok a maga és a törzse számára kisajátította a kirkuki épületet, a tábornok egyik tisztje aggodal­ mas pillantással hajolt Shakir fölé. - Én... én jól vagyok - krákogta a tudós. Teljesen kiszáradt a szája, alig bírt megszólalni. - Kér egy kis teát, doktor? Vagy vizet? Ne feledd, ki vagy! Muajad Damerdzsinek hívnak! El ne téveszd! Shakir felnézett, amennyire tellett az erejéből, elmosolyodott, felült, és megigazította sajgó hátát. - Köszönöm, egy kis vizet kérek. A férfi bólintott, majd elment vízért. Inkább iráninak néz ki, tűnődött Shakir. Lekonyuló ba­ jusz, szurokfekete haj meg szemek. A sapkában és a túlméretezett katonai zubbonyban kifejezetten iráni ember benyomását keltette. Ráadásul nem lehetett több húszévesnél. Shakir megdörzsölte a szemét, és megcsapta az orrát a fiatal férfi erős testszaga, miközben az órájára pillantott. Fél kilenc. Körülbelül öt órát aludtam. Hashamadi tábornok még nem érkezett meg, reggelre várják. Északon súlyos harcok dúlnak, a kurd lázadók nem tudni, hogyan, de fölénybe kerültek a kormányerőkkel szemben. Shakir hallott ugyan néhány beszélgetésfoszlányt, de semmi biztosat nem tudott meg. Az előzékeny katona visszatért egy bögre kétes eredetű vízzel, Shakir azonban vizsgálódás helyett inkább gyorsan lehajtotta. Sehol sem látta a titkosrendőrség tisztjét, aki megmentette az éle­ tét, mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy itt lapul valahol, és árgus szemmel figyeli Shak­ irt, mikor követi el a legapróbb hibát. A hírszerző tiszt egészen a parancsnokságig kísérte, majd a doktor legnagyobb rémületére közölte, hogy Shakirral együtt megvárja a tábornokot. Éjfél körül azonban megunta a várakozást, és elment, legalábbis ezt mondta. Shakir soha életében nem használt álnevet. Az, hogy most rákényszerült, lassan felőrölte az idegeit. Muajad - az igazi - megígérte, hogy pár napig nem mozdul ki a házából, nehogy azon bukja­ nak le, hogy egy időben két helyen látják. A legnagyobb veszélyt azonban az jelentette - s ezzel mindketten tisztában voltak -, hogy Shakir összefut valamelyik saját, vagy Muajad egyik ismerősé­ vel. Esetleg valaki - mondjuk a titkosrendőr - valahol találkozott már a képükkel, és rájön a csalás­ ra. Shakir szemügyre vette a környezetét - a félig lerombolt nappalit -, és a nyitott ajtón keresz­ tül szennyvíz bűze csapta meg az orrát. Néhány szegény családot egyszerűen földönfutóvá tettek, mert a katonáknak szüksége volt a házukra. A katonák barbár módra minden személyes tárgyat ki­ szórtak az udvarra, egyrakásra, amit össze lehetett törni, azt összetörték. Az emléktárgyakból, a csa­ ládi bútorokból és az udvari mocsokból hatalmas szemétdomb keletkezett. Mintha az ide összehányt tárgyak soha senkinek nem lettek volna fontosak. Akár ha rólam lenne szó, gondolta Shakir, talán ezeket a szerencsétlen embereket is az állam ellenségének nyilvánították. A katonák éppúgy rendelkeztek az életük, mint a vagyonuk felett. Shakirtól balra egy tiszt élénk vitába keveredett valakivel, akit a doktor nem látott. A tudóst nem érdekelte, miről vitáznak, de egy szó - vagy inkább egy név - megütötte a fülét. Amennyire ki tudta venni, féltek Bagdaddal közölni, hogy a Kirkukban állomásozó, Szaddámhoz hű erők nem fogták el a keresett személyt. Shakirban megállt az ütő. Ettől kezdve minden idegszálával a beszél­ getésre összpontosított, igyekezett kiszűrni az elhaladó teherautók, a kőpadlón döngő csizmák zaja - 118 -

meg még száz másik zavaró hang közül. Hegyezte a fülét, elhangzik-e a Shakir, az Abbas, a Damer­ dzsi vagy a furgonban elégett munkatársa neve. Az világos, hogy keresnek valakit. Nem is, azt mondták, elfogtak valakit, de Bagdadnak fo­ galma sincs róla, hol van. Ez így nem áll össze, vonta le Shakir a következtetést, biztosan félreértett valamit. Lehunyta a szemét, hogy még jobban összpontosíthasson arra, amit hall, hátha kiderül, mit értett félre. Hirtelen rádöbbent, hogy az utolsó két szó egyáltalán nem arabul hangzott, nevek vol­ tak, valami Westaremon és Harress. Shakir szeme nyomban tágra nyílt. Talpra szökkent, és mit sem törődve a hirtelen mozdulat okozta fájdalommal, közelebb húzódott, hogy jobban hallja a beszélgetést. DÉL-KÖZÉP-IRAK, AL HADZSARAH-SIVATAG 1991. MÁRCIUS 9., SZOMBAT, 8 ÓRA 45 PERC (5 ÓRA 45 PERC GMT)

Talán még soha semmi sem esett Will Westerrnannek annyira nehezére, mint a szétbombá­ zott hangárt elhagyni. Tisztában volt vele, hogy az amerikai mentőegységek néhány órán belül meg­ érkeznek - legalábbis remélte, hogy így lesz -, és a lehető legnagyobb ostobaság most odébb állni. De mint kiderült, a két iraki katonát, akik megadták magukat, felderítőkként küldték ide, és rádión már jelentették a parancsnokuknak, hogy az épület megfelelő rejtekhely lehet a visszavonuló egységük számára, amíg megérkezik a további parancs. Aztán behúzódtak aludni a hangár alatti bunkerbe, és arra riadtak, hogy az amerikaiak lopják a repülőgépüket. A motorizált gyalogsági dandár délelőttre ideérhetett, így hát nem vesztegethették az időt. De volt egy másik ok is, amiért Willnek mehetnékje támadt. Mint az irakiaktól megtudta, a repülő­ gép üzemanyagtartálya lyukas volt. A két katona azt tervezte, hogy egyenesen átrepülnek Szaúd-A­ rábiába, de mivel elfolyt az üzemanyag, kénytelen-kelletlen leszálltak a hangárnál. Azzal a re­ ménnyel hívták ide az egységüket, hogy majd segítenek kijavítani a hibát. Úgy gondolták, ha a dan­ dár műszakiai ideiglenesen befoltozzák a lyukakat, újra megkísérlik a szökést. Szinte biztos tehát, hogy Sandra nem jut el a szövetséges erők valamelyik támaszpontjáig. Így a mentőcsapat esetleg csak napok múlva jön értük, nekik viszont talán már óráik sincsenek, el­ fogják őket, ha nem igyekeznek. Will és Doug roppant kedvetlenül, de beszálltak a teherautóba. Helyet szorítottak kettejük között Harunnak és Amalnak, az iraki testvérpárnak is, aztán toronyiránt újra nekivágtak a sivatag­ nak.

Doug megint beletaposott a fékbe, ismét laza homokpad tűnt fel előttük. - Biztos vagy benne, Amal? - Igen, igen! Én biztos. Ez jó van... jó irány... amerikai támaszpontba. Mivel Amal csak törte az angolt, Harun meg egyáltalán nem beszélte az idegenek nyelvét, a nem kimondottan szinkrontolmácsolás roppant szórakoztató játéknak bizonyult. Harun elhadart va­ lamit arabul, Amal meg guvadt szemmel izzadt, hogy fordítsa, időnként oldalba bökte a testvérét, hogy várjon egy kicsit, hadd fejezze be az előző mondatot. Amikor Will vagy Doug beszélt, Harun alig bírta kivárni a fordítást, és könyörtelenül gyötörte Amalt, hogy mondja már - mint most is. - Mit mondott? - kérdezte Doug, és visszafojtotta a nevetést. - Harun is mond, jó irány, uram. - Amal egészen addig bólogatott igazolásképpen, míg Doug nem intett neki, hogy elég lesz már. Most Will ült a zsúfolt vezetőfülke jobb oldali ajtajánál, aggodalom barázdálta a homlokát. A hőmérséklet már harminc fok körül járt, a sivatagi szél forró levegőt fújt az arcukba. Hála Amal­ nak és Harunnak, volt innivalójuk és némi fogalmuk, merre menjenek. Az egyetlen nehézséget az üzemanyag jelentette, ugyanis a tartály már csaknem kiürült. Will becslése szerint talán egy órára elegendő gázolaj maradt. Aztán majd megint gyalogolhatnak. Will megpróbálta mindezt elmagyarázni az irakiaknak. Amal megértette, de kitartott a véle­ ménye mellett, miszerint mindjárt elérik az utat. Egyre csak azt hajtogatta: - Ott... lesz... út! - 119 -

Úgy tűnt, mintha az idők kezdete óta úton lennének, pedig még csak két és fél napja tart ez a küldetésnek nevezett balszerencse-sorozat. Will kikönyökölt az ablakon, és elgondolkodva meredt a látóhatárra. Doug az iraki testvé­ rekkel beszélgetett, nevetgéltek. Doug még Attilával, a hunnal is összehaverkodna, zúgolódott magában Will. Remek érzék­ kel találja meg a hangot az emberekkel, néha ugyan idegesítő, de ő már csak ilyen. Hirtelen Sandra jelent meg Will lelki szemei előtt. Először csak azt hitte, aggódik érte, de rá­ jött, hogy többről van szó. Hiányzik neki a lány. Na nem, helyesbítette magát gyorsan, nekem az otthon maradt Janice hiányzik. Sandráért csak aggódom. Egy frászt, vágta rá egy hang a lelke mélyéről. Hiányzik neked a lány, hapsikám, mert meg­ kedvelted. Legalább magadat ne próbáld becsapni! A teherautó váratlanul nagyot zökkent, a motor és a lengéscsillapítók éktelenül hangosan til­ takoztak, amikor újabb homokpad omlott szét a kocsi kerekei alatt. Doug keményen küzdött a kor­ mánykerékkel, hamar visszanyerte az uralmát a jármű fölött. Igyekezett tartani azt az irányt, amerre Amal a szélvédő előtt kitartóan hadonászott. - Ott... kérem, megy... az az irány. Ma nap előtt mi onnan jön. Amerikai támaszpont ott. Harun megint követelte a fordítást, mire a két iraki élénk hadarásba fogott arabul. Annak ellenére, hogy Willt minden bosszantotta, ami iraki, kezdte megkedvelni ezt a két ko­ médiást. Az a tény, hogy repülnek, valahogy helyretette a dolgokat - mintha Willnek okot kellene keresnie, hogy megbocsássa nekik iraki származásukat. Végül is, mi értelme azzal foglalkozni, hogy ezek ketten bárkit képesek lennének megölni, vagy hogy őket is bárki megölheti. Igazából nincs jelentősége, hogy katonák-e vagy sem.

Kétszer akadtak el a laza homokban, de mindkétszer sikerült kiszabadítaniuk a teherautót, végül aztán kifogyott az üzemanyag. Kimásztak a vezetőfülkéből, és akkor megpillantották a köze­ ledő barna falat. A homokvihar hamarosan eléri őket. Délkeleti irányban taposták a homokot, a két iraki hihetetlen magabiztossággal mutatta az utat. - Te nem aggód - nyugtatta Amal a két amerikait, miközben megmutatta nekik, hogyan ké­ szítsenek álarcot maguknak a ruháikból, hogy a homokviharban meg ne fulladjanak. - Út ott, aztán amerikai katonák. Én tud. Már órák óta gyalogoltak libasorban, elől az iraki testvérpár, Will és Doug mögöttük. A két amerikai szinte semmit sem látott, így az irakiak léptei alatt csikorgó homok hangját követték. Ele­ mi erővel vágott a szél a hátukba, kavargott a homok a levegőben, kétségeik támadtak, túlélik-e ezt a vihart egyáltalán. Legfeljebb, ha három méternyit láttak maguk elé. Will és Doug összekuporodott a homokon, Amal pedig több méternyi ejtőernyőselymet meg különféle összecsukható alumíniumrudakat szedett elő az eddig a hátán cipelt kis zsákból. Percek alatt kifeszítette a sátorkupolát négyük fölé, az apró menedékhelyet pillanatok alatt kialakult ho­ mokfal védte a vihar rohamaival szemben. - Ezt nektek tanítják a katonai kiképzés során? - kérdezte Doug Amalt. - Tanítani? Ez... sátor? - értetlenkedett Amal, és barna arcán zavar tükröződött. Aztán széle­ sen elvigyorodott, kivillantak a fogai. - Nem, nem. Én arab. Mi arab. Arabok tud ezt. Sivatag mi ott­ hon, nem? Kiderült, hogy bagdadi kereskedő család fiai. A húszas éveik elején járó fiatalemberek már egy éve nem látták a barátnőjüket, a szüleiket, a testvéreiket, unokatestvéreiket. - Nem tud válasz felelte Doug kérdésére Amal. - Mi nem megy, katonák visz, ha nem megy, lelő. Mi mindig veszít. - Mióta harcoltok itt a sivatagban? - tudakolta Will. Amal kipillantott a kavargó homokba, az ajka kissé remegett, nem törődött Harun sürgetésé­ vel, hogy fordítson. - Mi jön, mikor Szaddám lerohan Kuvait. Sok hónap, nincs levél otthon.

- 120 -

Egy időre elhallgattak. A maradék vizüket kortyolták, a két testvér elosztotta szűkös élelmü­ ket - némi aszalt datolyát és száraz kenyeret. Türelmesen várták, hogy elüljön a homokvihar, ami késő délutánra meg is történt. Hirtelen, mintha lámpát kapcsoltak volna fel, kiderült az ég, a nap ismét kisütött, forró suga­ raival bombázta a szükségsátort. Hozzáfogtak kiásni magukat a homoksírból, majd folytatták útju­ kat délkeletnek. Amal vezette őket, éppen egy lapos homokdűnét másztak meg, amikor Doug azt látta, hogy Amal hasra veti magát és int nekik, hogy kövessék a példáját. - Előtt! Köztársasági Gárda! - suttogta a válla fölött. - Nem... mi egység... - intett a testvéré­ nek -, de én ismer. Csapatszállító járművek és harckocsik álltak némileg szabálytalan körben, mintegy ötszáz méterre, katonák üldögéltek, ácsorogtak mellettük, de éppen senki sem nézett a közeledők felé. Harun ideges lett, gyorsan, sürgetően hadart valamit Amalnak, aki lefordította a két amerika­ inak. - Harun mond, ezek... katonák, lelő minden iraki, ha szök és elkap. Nem szabad mi meglát! Will Amal felé fordította a fejét, álla felkavarta a homokot. - Jobb... marad itt, nap lemegy. A látóhatárt fürkésző Amal hirtelen megrántotta Will zekéje ujját, mind a négyen felfigyel­ tek. - Uram, néz! Lát helikopter? Ott amerikaiak. Will tekintete követte Amal ujját, a látóhatáron apró pöttyből egy helikopter nőtt ki. Elhúzott észak felé, de a négy menekülő halványan látott valamit a földön, ott, ahonnan a gép a levegőbe emelkedett. Tizenhat-húsz kilométernyire sátrakra, harckocsikra vagy csapatszállító járművekre uta­ ló sötét foltok remegtek délibábként az erős napsugárzástól felforrósodott levegőben. - Ha azok a mieink... - szólalt meg Will. A helikopter visszatért, már csak vagy tíz kilométerre lehetett a rejtekhelyüktől, most már tö­ kéletesen látták. - Ezek a mieink, Will - mondta Doug izgatottan. - Az egy amerikai Blackhawk! Amikor a helikopter eltűnt a látóhatáron, Will sóhaja jelezte, hogy most már majdnem a cél­ nál vannak. - Oké, a bevált módszert követjük, megvárjuk, míg beesteledik, megkerüljük az iraki egységet, nekivágunk, és szedjük a lábunkat, ahogy csak bírjuk. Tizenöt kilométernél nem lehet messzebb, azt meg két óra alatt megjárjuk. Doug bólintott, és széles mosoly szaladt szét az arcán. Amal is izgalomba jött, de ezúttal bosszankodott is. - Én megmond, ott amerikaiak. Én mond, bíz. Ott van, mond, és most ott van! Will elmosolyodott, majd átnyúlt, és megveregette a fiatal iraki katona vállát, amitől az arab először meglepődött. - Jól csináltad, barátom. Doug figyelte, ahogy Amal arca ellágyul a hálától, ünnepélyesen bólint, aztán Harunhoz for­ dul, hogy lefordítsa az elhangzottakat türelmetlen testvérének. Doug az órájára pillantott Öt óra van. Sötétedésig még két óra. Valójában persze még túl messze voltak, de Doug szinte már látta az amerikai zászlót lengeni pár kilométerre, a sivatag köze­ pén lévő tábor fölött. Kathyre meg a gyerekekre gondolt. Már biztosan feltűnt nekik, hogy nyoma veszett, és iszonyatosan aggódhatnak érte. Biztos akad egy telefon ott a táborban. Amint odaérnek, az lesz az első dolga, hogy haza­ szóljon. Még két óra!

17. FEJEZET BAGDAD, IRAKI KATONAI FŐPARANCSNOKSÁG 1991. MÁRCIUS 9., SZOMBAT, 16 ÓRA (13 ÓRA GMT)

Hassoun, az iraki hadsereg tábornoka a göcsörtös tábori fa íróasztalára ejtette a telexüzene­ tet, és összevont szemöldökkel pillantott a szárnysegédjére. A tábornokot megint fogfájás kínozta, - 121 -

de most nem volt ideje vele foglalkozni. Megdörzsölte a sajgó jobb arcát, majd intett a várakozó tisztnek, hogy üljön le. Közben cigarettát vett elő, és rágyújtott. Már neki magának sem maradt sok, így hát nem kínálta meg a szárnysegédet. - Mikor jött ez? - kérdezte a fiatal tiszttől. - Talán tíz perce, uram. Külön futár hozta a másik kommunikációs központból. A tábornok bólintott. Fölöttébb nevetségesnek tartotta az imént érkezett telexüzenetet pa­ rancsnak nevezni. Az elmúlt öt napban Szaddám megmaradt parancsnoki törzse kibújt a megerősí­ tett óvóhelyekről, és polgári épületekben verte fel a tanyáját. Így akarták menteni az irhájukat a há­ ború utolsó napjaiban az új lézervezérlésű amerikai bombák elől, amelyek kilenc méter vastag beto­ non is úgy hatoltak át, mint kés a vajon. Ízekre szedték a bunker főhadiszállást. Odavesztek a tábor­ nok barátai és számos más tapasztalt katonatiszt is. A betonbunkerek nem jelentettek többé bizton­ ságot. Most viszont a szétszórt parancsnokságok elvesztették a kapcsolatot egymással. Mintha egy­ másnak képeslapokat küldözgetve akarnának háborúzni. A háború pedig változatlanul dúlt, de igaz, most már polgárháború volt. Hassoun kifőzte a saját kis tervét arra az esetre, ha Bush úgy döntene, hogy egészen Bagda­ dig előrenyomul. Ha ez bekövetkezne, ő haladéktalanul Jordániába menekül, a családja már úgyis ott van, amiről Szaddám persze mit sem tud. - Van valamilyen hírünk, hogy hol lehet most az a két amerikai ezredes? - kérdezte. A szárnysegéd rongyos térképet terített az asztalra, és rábökött egy pontra Dél-Közép-Irak­ ban. - Itt tört össze a szállítógépük, tábornok úr. A tervek szerint el kellett volna fognunk őket - a szárnysegéd lassan, mintegy háromszáz kilométerrel arrébb húzta az ujját -, valahol itt. - Az előretolt őrsöket kérdezték már? - Igen, már amelyiket elértük, de, mint ön is jól tudja, szörnyen szétszóródtak. Hassoun bólintott, nagyot sóhajtott. - Ha az amerikaiak meg vannak róla győződve, hogy foglyul ejtettük a két ezredesüket, ad­ dig nem hagynak békén, amíg ki nem adjuk őket. Ehhez viszont előbb el kellene kapnunk a két tisz­ tet. Nem ingerelhetjük Busht, mert újra ránk zúdítja a bombáit. Tehát ha törik, ha szakad, meg kell találnunk azt a két ezredest. - Uram, azon vagyunk. Az üzenet... - Az üzenetből csak az derül ki, kapitány, hogy azok a csapatok, amelyekkel kapcsolatba tudtunk lépni, nem fogták el őket. Az azonban nem derül ki belőle, hogy nem képesek megtalálni őket. Kétségtelenül ott kell lenniük valahol a sivatagban, és van annyi eszük, hogy a legrövidebb úton a határ felé tartanak, vissza a saját csapataikhoz. Nem ördöngősség kitalálni, hol keressük őket. Először is értesítsék a velünk összeköttetésben álló egységeket, hogy merre kutassanak, majd ha megvannak, élve hozzák őket elém. Aki elfogja az amerikaiakat, kapjon pénzjutalmat, vagy szerel­ jék le, választhat. - Igenis, uram. Amikor a fiatal tiszt kiment, Hassoun felállt és az ablakhoz lépett. A város peremén, egy kis faluban állomásoznak a helikopterei, kizárólag ő rendelkezik fölöttük. Csak a parancsát várják, ha eljön az ideje, bármelyik pillanatban a levegőbe emelkedhetnek. A tábornok nem kedvelte a heli­ koptereket, de az amerikaiak ezt az egyetlen légijárműfajtát tűrték meg büntetlenül az iraki légtér­ ben. A legfrissebb, Kirkukból érkezett hírek hallatán, és annak láttán, mekkora port vernek az amerikaiak a kurdok meg a siíták védelmében, Hassoun percről-percre vonzóbbnak találta menekü­ lési tervét. DÉL-KÖZÉP-IRAK, AL HADZSARAH-SIVATAG 1991. MÁRCIUS 9., SZOMBAT, 18 ÓRA 5 PERC (15 ÓRA 5 PERC GMT)

A késő délutáni nap már a horizont közelében járt, a hőmérséklet is harminc fok alá esett, mind hosszabb árnyékot vetett az a kis homokdűne, amely mögött Doug Harris, Will Westerman és a két iraki katonaszökevény rejtőzött. - 122 -

Hason feküdtek, félig belefúrták magukat a homokba. Várakoztak. Willtől jobbra Doug, bal­ ra meg a két iraki hasalt. A lenyugvó nap ferde szögben érkező sugarai a sivatag egyre több olyan jellegzetességét fedték fel, amelyek eddig elkerülték a figyelmüket. Doug is, akárcsak a többiek, az álla alá tett kezein pihentette a fejét, és egy pár centire az orra előtt lévő kis homokbuckát tanulmányozott. - Will! - suttogta. - Na? - Kérdezd meg Amalt, élnek-e itt Irakban tüskés békagyíkok. Will egy ideig hallgatott. Ez alighanem megint valami Harris-féle ökörködés, márpedig Will egyáltalán nem volt tréfás kedvében. Doug sem. - Hogy mit kérdezzek tőle? - kérdezte Will végül halkan. - Azt, hogy vannak-e itt, Irakban tüskés békagyíkok, olyanok, mint Fort Worthben. Will Dougra pillantott, és rosszallóan összehúzta a szemöldökét. - Mi az ördögöt... - Csak... csak kérdezd meg, jó? Will sóhajtott és Amalhoz fordult, feltette a kérdést, és igyekezett elmagyarázni, milyen egy tüskés békagyík. Aztán visszafordult Doughoz. - Nem, nincsenek. Azt kérdezi, miért akarod tudni. - Azért, mert látok itt valamit az orrom előtt, ami pont úgy néz ki, mint egy tüskés békagyík. - Pont előtted? - Aha. - Hol? - Körülbelül harminc centire az orromtól. Látod azokat a kiálló izéket? Will visszafordult Amalhoz, beszéltek valamit, majd Will újra Dougra nézett, és amikor alig hallhatóan suttogni kezdett, feszültség érződött a hangjában. - Doug, nagyon figyelj. Csináld, amit mondok... oké? - Rendben. - Jó. - Will megköszörülte a torkát, amilyen halkan csak tudta. - Doug, az nem tüskés béka­ gyík. - Hanem mi a... Will félbeszakította. - Doug... majd szólok... amikor szólok, rögvest vetődj balra, és gördülj át a hátamon. - Balra? - Balra. Megértetted? - Meg, de mi ez? - Ne kérdezz... csak csináld, amit mondtam. - Will halkan beszélt, sürgetés érződött a hang­ jából. - Most! Doug gyors, könnyed mozdulattal átgördült Will hátán, és Amal meg Will között huppant a homokra. Három társa villámgyorsan - görnyedten, nehogy észrevegyék őket - odébb vonszolta pár méterrel, aztán ismét hasra vetették magukat. - Mi volt ez a cirkusz? - méltatlankodott Doug. - Egy homoki vipera - felelte Will, amikor végre levegőhöz jutott. - Rejtőzködnek. Beássák magukat a homokba, csak az a két kis szarvuk kandikál ki. Eléggé közel tanyázott hozzád, hogy jól belemarjon az orrodba. - Mérges? Will jól hallhatóan felhorkant. - Sohasem hallottad még azt a kifejezést, hogy kétlépéses? Megmar, teszel két lépést és összeesel. Pokolian veszélyes állat. - Elnémult, mert hallotta, hogy Doug feltápászkodik. - Vissza, a földre! - sziszegte Will és kitekerte a nyakát, hogy Dougra nézhessen, aki távo­ labb araszolt a veszélyes dűnétől. - Megy az ördög vissza ahhoz a homokbuckához, ha egyszer kígyók tanyáznak benne. Tu­ dod jól, hogy gyűlölöm a kígyókat. - 123 -

- Talán néhány iraki golyót jobban szeretnél? Hasra, ember! - Will a tenyerével is mutatta, hogy lapuljon már le, mire Doug arccal az iraki egység felé, a dűne takarásában óvatosan térdre ereszkedett. - Nem látnak bennünket - felelte Willnek. - Majd észrevesznek, ha le-föl kóvályogsz, a nap meg mögötted. Amal elővigyázatosan visszakúszott a homokdűnéhez, ügyelt arra, nehogy közel menjen a kígyóhoz. Pár pillanat múlva nagyon izgatottan tért vissza Will mellé. - Uram, katonák megy el! - Távolodnak tőlünk? - kérdezte Will riadtan. Amal bólintott, és észak felé mutatott. Annak ellenére, hogy a homokdomb a nagy részét el­ nyelte, jól hallották a motordörgést. Nézték, ahogy az iraki egység elvonul észak felé. Will kirázta a hajából a homokszemcséket, majd az órájára pillantott. Úgy számította, fél óra múlva besötétedik. Egy tincs engedetlenül visszahullott a szemébe, újra félrekotorta, és határozottan megrázta a fejét, hogy megszabaduljon végre a homoktól. Doug vigyorgott barátja hiábavaló erőfe­ szítésén. - Mit nem adnék egy zuhanyért meg egy dezodorért - vágyakozott Will. - Ámen - hagyta helyben Doug. - Büdösebbek vagyunk, mint a kéthetes túlélési kiképzés után. - Spokane-ben, télen. Istenem, ne is emlékeztess rá - mordult fel Will. - Soha nem bocsátom meg a légierőnek. Doug körbepillantott, és nyugaton meglátta a sárga, narancs és felül mélybíbor színpompá­ ban lenyugvó napot. Némán álltak, Harun megrántotta Amal zekéje ujját és az égi csodára mutatott. Szótlanul nézték, ahogy a napkorong lebukik a látóhatár mögé, a látvány olyan volt, mint egy nagyszabású, pompás, mégis sivár festmény, amelyet a végtelen horizont foglal keretbe. - Oké, készüljünk - szakította meg Will az áhítatot. - Amint a katonák eltűntek, erőltetett me­ netben indulunk a szövetségesek támaszpontjára. SZAÚD-ARÁBIA, RIJÁD, SZEP 1991. MÁRCIUS 9., SZOMBAT, 18 ÓRA 30 PERC (15 ÓRA 30 PERC GMT)

Az Irak belsejében lezajlott kérészéletű csatáról szóló beszámoló már eljutott a Pentagonba, amikor Martin tábornok csatlakozott Bullock tábornokhoz és több más rangidős tiszthez a hadmű­ veleti szobában. - Röviden - kérte Martin. Bullock bólintott és elhúzta a száját. - Mint bizonyára ön is tudja, meg kellett várnunk, amíg elvonul a homokvihar. Ez helyi idő szerint 16 óra körül történt. Az első Warthog azonnal a részben lerombolt hangárhoz repült, de tüzet nyitottak rá. Odavezényeltünk két Apache-ot is, két harckocsit ki is lőttek. Amikor a Warthogok újra rárepültek az épületre, a védők kitűzték a fehér zászlót. Azt akarták, hogy vigyük őket magunkkal mint hadifoglyokat. Az embereink átvizsgálták a hangárt, de sem a teherautónak, sem Westermannek, sem Harrisnek nem akadtak a nyomára. Arra sem találtak bizonyítékot, hogy bárkit is kivégeztek volna. Ezzel szemben délkelet felé vezető keréknyomokat láttak. - És ez mit jelent? - tudakolta Martin. - Csak találgathatunk. Az irakiak azt állították, hogy ők nem láttak amerikaiakat. Megerősí­ tették viszont, hogy eltűnt két felderítő pilótájuk a repülőgépükkel együtt. - Ez az volna... - Azt hiszem, igen. Az, amelyikkel Sandra Murray őrmester elmenekült. A két katona, akiket a felszállás előtt a hangárnál látott, a két eltűnt felderítő pilóta lehetett. Hogy hol vannak most? Nos, erre a kérdésre mind ez idáig nem tudtunk válaszolni, mindazonáltal kiküldtünk néhány RF-4-est, és egy helikopter igyekszik követni a teherautó nyomát. És a másik kérdés: miért éppen délkelet felé viszik az amerikai foglyokat? - Az iraki egységet, gondolom, otthagyták a hangárnál? - kérdezte Martin. - 124 -

- Igen, uram, ahogy hallom, nagyon csalódottak voltak, mert a mieink csak harcképtelenek­ ké tették a megmaradt harckocsikat, aztán otthagyták őket. Az egység egyébként nem a Köztársasá­ gi Gárda kötelékébe tartozott.

Két emelettel lejjebb ugyanekkor az ideges dr. Sandar Almeanyt - Shakir Abbas egykori asszisztensét - két pókerarcú katonai rendőr noszogatta a linóleumpadlós folyosón. Az utolsó fordu­ lót követően kis tanácsterembe jutottak. Almeany a szörnyű repülőgépbaleset után egész éjszaka egy páncélozott kocsiban kuporgott, amely kirázta még a lelkét is, azóta meg egy magánzárkában sínylődik, pedig menedékjogot kért. Richard Kerr ezredes és három másik tiszt már várta. Amikor az arab megérkezett, hellyel kínálták. A tisztek részletesen ismertették vele, mit tudtak meg eddig a Shakir Abbas által létreho­ zott vírusról és a Shakir szökését - a tisztek eltűnésről beszéltek - megelőző eseményekről. Az iraki egykedvűen hallgatott, és kínosan hosszúra nyújtotta a csendet, mielőtt válaszolt. Pontosan tudta, melyik két legfontosabb kérdésre várnak tőle választ. Hány tartály tűnt el? Most hol vannak? San­ darnak nem volt szándékában mellébeszélni. - Dr. Abbas, akivel évek óta dolgozom együtt - kezdte -, ugyanezeket a kérdéseket tette fel nekem a rajtaütés éjszakáján. Először azt hittem, elfogták, aztán megértettem, hogy segítséget kért maguktól. Ez a... ez a dolog, amit kitenyésztettünk, túl veszélyes ahhoz, semhogy a vezérünk kezé­ ben hagyhatnánk. A vezérünk szót szinte kiköpte a száján. Bagdadban ezért főbe lőtték volna. De ezeknek itt Rijádban, gondolta Sandar, feltehetően tetszik. Végignézett a teremben ülőkön, majd elmondott ne­ kik mindent, amit csak tudott a két hiányzó tartályról, hogy ki vitte el őket, és hogy merre tart ve­ lük. - Miért szökött meg dr. Abbas a támadást végrehajtó rohamcsapattól? - Csak sejtem - felelte Sandar -, de nem tudom. A kérdéseiből arra következtettem, hogy An­ sallah és a tartály - vagy tartályok - után akart indulni. Shakir végigcsinálja, ha egyszer elhatározott valamit. Ezt követően útvonalakról, országutakról, Abbas családjáról, Hashamadi tábornok tartózko­ dási helyéről esett szó, és arról, hogyan akarhat Shakir végrehajtani egy ilyen veszélyes küldetést. Richard Kerrnek valami fogódzóra - támpontra - volt szüksége, hogy a műholdas felderítés készítet­ te felvételek, valamint egyéb titkosszolgálati módszerek segítségével nyomon követhessék Abbas útját, és megleljék a tartályokat. Egyre nagyobb nyomás nehezedett Kerr-re. A két rangidős titkos­ szolgálati tiszttel együtt - akik Washingtonból érkeztek Rijádba, hogy segítsék Kerrt a munkájában az ezredes csaknem a lehetetlenre vállalkozott, tűt igyekeztek megtalálni a szénakazalban. Nem ki­ sebb személyiség, mint maga az Egyesült Államok elnöke adta ki az utasítást, hogy költségeket nem kímélve találják meg a szökött arab tudóst és halálos tenyészetét. Richard Kerr feljegyzett még magának néhány dolgot, megköszönte Almeanynek a segítsé­ get, és kiment a teremből. Visszatért a földalatti bunkerbe, ahol már halmokban sorakoztak a megtá­ madott iraki laborról és környékéről a légi felderítés által készített képek. Alapjában véve tehát egy zöld Toyota-furgon parányi foltját kellene megtalálnia rajtuk. Lényegében nincs más dolgom, töp­ rengett gunyorosan, mint követni a furgon útvonalát a képeken, és kideríteni, hol lehet most az arab tudós, akinek a szökése óta persze már napok teltek el. Hiába kapott egyre több embert a munkához, az a vészterhes érzése volt, hogy máris túllépték az elektronikus légi felderítés lehetőségeinek hatá­ rait. Kerr mögött, a tanácsterem távolabbi sarkában dr. Walter Hajek, a biokémiai kutatócsoport vezetője csendben figyelt, várt a sorára. Most, hogy Kerr távozott, Hajek nyugodt, professzoros mo­ dorban megszólalt; a kutatók egy nyelvet beszélnek, Hajek bízott benne, hogy megtalálja a közös hangot az arab tudóssal, és megtudja a vírus kitenyésztésének részleteit. A biokémikus gondolatai azonban elkalandoztak, azon kapta magát, hogy feltűnően gyakran pillant az órájára. Körülbelül két óra múlva jön egy küldemény, amelyet Hajek tiltakozása ellenére indítottak útnak repülőgéppel Rijádból, és megérkezik az Andrews légi támaszpontra, onnan pedig egy közeli, szigorúan titkos vegyi kutatóintézetbe viszik. - 125 -

Walter sem az intézet fedőnevét, sem a helyét nem ismerte, és ez így nagyon jól is van. Azt viszont pontosan tudta, hogy ha nekiállnak a vírusmintát vizsgálgatni, elszabadulhat a pokol. SZAÚD-ARÁBIA, DHAHRAN, AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGÉNEK TÁBORI KÓRHÁZA 1991. MÁRCIUS 9., SZOMBAT, 18 ÓRA 50 PERC (15 ÓRA 50 PERC GMT)

A nővérszobában álló Sandra Murray őrmester levette a fejhallgatót, és egy pillanatra el­ gondolkodott, miközben szeme a műtő ajtajára tapadt, ahol Bill Backust operálták. Gondolatai azonban messze jártak, azon tűnődött, mi lehet Will-lel és Douggal a sivatagban. - Valami baj van, kedvesem? - Az íróasztal mögött ülő nővér aggódó hangja lassan jutott el Sandra tudatáig. Zavartan fordult a nő felé, aztán megértette a kérdést. - Nem, nem, én... én jól vagyok. Csak nagyon várom a műtét eredményét, tudja. - Sandra el­ mosolyodott, és azon kapta magát, hogy a telefonzsinórt tekergeti, fel-le, úgy tűnt, soha nem fogja tudni abbahagyni. Valahogyan megnyugtató volt, mint egy megtestesült dal. - A legénység másik két tagjáról kapott hírt? - próbálkozott újra a nővér. - A két ezredeséről? Az én két ezredesem? Sandra az őrnagyi rangú nővérre pillantott, aki legalább tíz évvel idősebb nála, és akit épp­ úgy a tartalékos állományból hívtak be, mint őt. Hogy is hívják? Ja igen, Sara. Sandra elszégyellte magát, mert már harmadszor felejtette el a nővér nevét. Bólintott, és mély lélegzetet vett. - Igen. A mentőcsapat megtalálta azt a teherautót, amelyik­ kel menekültünk, mintegy százötven kilométerre attól a helytől, ahol felszálltam a géppel. Elfogyott az üzemanyaguk. Különös, de egyúttal reménykeltő is. Már azt hittem, elfogták őket, de most úgy tűnik, a szövetségesek legközelebbi támaszpontja felé tartanak. - Ez nagyszerű hír, nem? - Az. - Sandra tudta, hogy az arckifejezése ellentmond a szavainak. De az üggyel valami nincs rendben. Vagy csak ő volna hullafáradt? Amikor az orvos egy órával ezelőtt azt mondta neki, hogy teljesen kimerült, és ezért nem engedi ki a kórházból, Sandra a szemébe nézett, és csak ennyit mondott: - Egy frászt, uram. Sandra határozatlanul legyintett. Észre sem vette az erős fertőtlenítőszagot - nyitott üvegeket toltak el mellette kocsin. Valamelyik mentőhelikopteren kellene ülnöm, segíteni megkeresni őket. Kutyabajom sincsen, akkor meg miért nem engednek ki innen? A kérdést elsöpörte a műtő váratlanul kicsapódó ajtaja. Egy orvos lépett ki rajta, lehúzta a gumikesztyűt, majd a maszkot is levette, mosolyt erőltetett az arcára. Intett Sandrának, gyorsan bic­ centett, hogy belefojtsa a feltörni készülő kérdésözönt. - Alapos fertőzést kapott, de már magánál van, helyrepofoztuk a belső sérüléseit, és a tüdeje is működik. - Miért tartott ilyen sokáig? Négy óra hosszat műtötték, uram. - Valóban - felelte a férfi, miközben levette a műtősapkáját. - Az egyik bordája nem egysze­ rűen eltört, hanem szinte szilánkokra hullott. És bár tudom, óvatosan bántak vele, a szállítás során a csontszilánkok csúnyán fölsértették a belső részeket. Újra össze kellett raknunk néhány dolgot. - Rendbe jön? Az orvos bólintott. - Kemény fickó. Azt hiszem, kutya baja se lesz. Sandra megköszönte a tájékoztatást, és a telefon felé indult. Bill felesége otthon, Dél-Karoli­ nában már biztosan tűkön ül, várja a híreket, mi lett a férjével. Beütötte a telefonszámot, de közben a nővér szavai visszhangoztak a fejében. A két ezredese, így mondta. DÉL-KÖZÉP-IRAK, AL HADZSARAH-SIVATAG 1991. MÁRCIUS 9., SZOMBAT, 20 ÓRA (17 ÓRA GMT)

- 126 -

Nemsokára a lenyugvó nap utolsó sugarai is elvesznek a feketeségben, tűnődött Will. Már csak vagy öt kilométernyi sivatag választja el őket a szabadságtól. Időközben kilométerekre eltávo­ lodtak attól az úttól, ahol az iraki járőregység megállt pihenőre. Az amerikai támaszpont már nincs messze. Az, hogy megpillantottak egy kivilágított indító­ helyről felszálló helikoptert, végleg elcsitította bennük a félelmet. Nem kell egyebet tenniük, csak elgyalogolni odáig. Will állt az éjszakai szélben, a keleti látóhatárt vizslatta. A támaszpont narancssárga fényei elütöttek a csillagos háttértől, és arra ösztökélték őket, hogy igyekezzenek. Westerman visszapillantott a kiégett harckocsi sötét tömegére, amely tíz perccel korábban került váratlanul az útjukba. Pár száz méterrel odébb egy kisebb teherautó maradványai következ­ tek, kísérteties látványt nyújtottak a támaszpont lámpáinak távoli fényében. Mivel a hold csupán órák múlva kel fel, lámpák nélkül lehetetlen volt megmondani, mi minden heverhet még a homok­ ban. Mi az ördög történhetett itt?, tűnődött Will. Légi- vagy földi támadásnak estek áldozatul ezek a járművek? A harckocsinak leszakadtak a lánctalpai és teljesen kiégett, a teherautó meg a rob­ banástól az oldalára fordult. Nagyon különös. Tudta, hogy van magyarázat a roncsokra, de a fáradság annyira eltompítot­ ta Will elméjét, hogy nem jutott eszébe. Harun türelmetlenül haladt az élen, mintegy harminc méter­ rel a többiek előtt, a támaszpont háttérfényében időnként felsejlettek a körvonalai a sötétben; az egyik pillanatban imbolygó, formátlan, sötét tömeg, aztán glóriát fonnak köré a támaszpont fényei, majd ismét beleolvad a sötétségbe. Will érdeklődve figyelte, ahogy Harun fekete alakja fel-feltűnik; várta, hogy újra felbukkanjon. Meg is látta, de ezúttal nem mozdult a fénypászmából, hanem hirte­ len megfordult. Mire bukkanhatott?, tűnődött Will. Látta, hogy a körülbelül harminc méterrel előttük járó Harun hirtelen lehajol, és mintha a földön vizsgálna valamit. Willnek abban a pillanatban beugrott a magyarázat, hogy mit is jelentenek ezek a kiégett járművek. Amint a gondolatmozaik összeállt a fejében, rádöbbent. Atyaúristen! Szinte ugyanabban a pillanatban vakító fény villant fel az éjszakában ott, ahol Harun állt, és vérfagyasztó BUMM! dördült. Szörnyű, fájdalmas üvöltés harsant fel, de nem Harun, hanem Amal torkából, aki látta, hogy egy taposóakna letépi testvére lábát. - Aknamező! - ordította Doug. - Jézusom, Will, egy aknamező kellős közepébe tévedtünk! Doug kiáltása még Amalét is túlharsogta. Látták, hogy Harun földre rogy, megpróbál felülni, erőtle­ nül integet és nyöszörög. Amal Douggal birkózott, Will is odaugrott, megragadta Amal karját, és keményen rászólt. - Figyeljen rám! Azzal nem segítünk rajta, ha mi is aknára lépünk. Nem rohanhat csak úgy oda hozzá! Harun arabul kiáltozott, Doug Amalhoz fordult. - Mit mond? Gyorsan! - Azt mondja, ne menjek, de segítenem kell rajta! - ordította Amal. - Mit csináljunk, Will? - kérdezte Doug. - Te kaptál efféle kiképzést? Tényleg elaknásított te­ rület közepébe kerültünk? Will szeme a halálosan megsebesült irakira tapadt, azt fontolgatta, hogy ha pontosan a nyo­ mába lép, talán eljuthat hozzá. Viszont alig volt már némi fény. Hacsak centikkel téveszti is el a lé­ pést, az végzetes lehet. Újra Harun hangját hallották, a fájdalomtól fojtott hangon, de beszélt. Amal visszakiáltott neki valamit, majd hirtelen nagyot taszított Dougon, ellökte magától, fu­ tott vagy három métert Harun felé de a testvére hangja ismét megállította. Nem kellett tolmács, hogy Willék is értsék: Harun azt parancsolta Amalnak, hogy maradjon ott, ahol van, ne jöjjön hozzá közelebb. Amal nem hallgatott rá, Harun újra rászólt, és keze erőtlen mozdulatával is visszaintette a segítségére siető testvérét. Amal azonban állhatatosan ment tovább, lassan, óvatosan, igyekezett az immár sötét homok­ ban bátyja nyomába lépni. Will és Doug földbe gyökerezett lábbal állt, hiszen világos hogy semmi értelme Amalt követni, de az is, hogy vissza sem fordulhatnak. - 127 -

Harun tudta, a testvérének nincs más választása, mint hogy a segítségére siessen, bármivel járjon is. Azzal is tisztában volt, hogy mondhat, amit akar, Amalt nem tudja megállítani. Amal ugyanazt a hibát fogja elkövetni, mint ő. De egy valamit Harun még tehetett. Beletörődött a halálába, roncsolt teste elviselhetetlen kínokat okozott. Amal óvatosan újabb lépést tett előre - Harun ekkor döntött, és ettől mély nyugalom szállta meg. Will, a támaszpont távoli fénykörében látta, hogy Harun felemeli a fegyverét, az iraki feje és a fegyver a gyér fényben egybemosódott. Az automata fegyver egy rövid sorozat erejéig felkelepelt. Harun teste élettelenül hanyatlott el a földön. Már semmi sem látszott a még vagy öt kilométerre lévő támaszpont fényében. Amikor felfogta, mit tett a testvére, Amal térdre rogyott. Will odament hozzá, vállon ragad­ ta, és visszavonszolta a szintén dermedten álló Doughoz. - Sajnálom, Amal, annyira sajnálom! - ismételgette Will, miközben Douggal kétoldalról tá­ mogatták a fiatal irakit.

Már jó pár katona gyűlt össze a támaszpont legszélső őrhelyén, mire a parancsnok odaért. - Ott kint, uram, az aknamezőn. Azt hiszem, a robbanás fényében embereket láttam. Egyikük aknára léphetett, de túl messze vannak, nem tudtam pontosan kivenni. Az őrnagy átvette az éjszakai távcsövet, rövid ideig vizsgálta a terepet, bólintott. Visszaadta a katonának a távcsövet, és pár pillanatig gondolkozott. - Figyeljenek tovább. Talán tudok szerezni egy Apache-ot, hogy utánuk nézzen.

A Köztársasági Gárda északnak vonuló egységének katonái is hallották a robbanást. A ko­ rábban rádión kapott parancsok értelmében két amerikai pilótát kell megtalálniuk, akik megpróbál­ nak visszajutni a sivatagban állomásozó szövetséges erőkhöz. A katonák az általuk pár napja telepí­ tett aknamező peremén kutattak. Az eredménytelen kutatás miatt bosszús iraki hadnagy megállította a menetoszlopot, a négy PCSK motorjait is kikapcsoltatta, hogy jobban hallhatóak legyenek a siva­ tagi éjszaka hangjai. A katonák némán figyeltek. Reménykedtek benne, hogy az ő egységüknek si­ kerül elfognia és visszavinnie a két amerikai ezredest, de azzal is tisztában voltak, hogy a vagy hat kilométernyire délkeletre látható fények a győztes ellenséget jelzik. Az akna dörrenését nem lehetett nem észrevenni. Ismerős hang volt a katonák számára, hi­ szen az aknákat ők telepítették. Mint a pók a menekülni igyekvő áldozata felé, az egység ismét mozgásba lendült, visszafordultak. Nem kapcsolták fel a fényszórókat, amíg el nem érték a jelet, a homok fölé magasodó, szétlőtt harckocsit. Vigyáztak, pontosan kellett irányítaniuk a járműveket, nehogy a saját, halálos csapdájukba essenek.

Amikor megpillantotta a távolban a fényszórókat, Doug az első pillanatban megörült - de aztán rádöbbent, valószínűleg kiknek a közeledtét jelzik. Ha nem akarnak orosz rulettet játszani, nincs hova menekülniük. Jó pár méterre betévedtek az aknamezőre. Függetlenül attól, éjszaka van-e vagy nappal, egyetlen lépés is végzetes lehet. Gyorsan megvitatták a lehetőségeiket, de józan ésszel csak egy dolgot tehettek: megvárják a reggelt, és visszamennek az útra a saját nyomaikban. De most ezt a lehetőséget is elvetették. - Talán meghallotta valaki odaát a robbanást - reménykedett Will, de nem sok meggyőződés csengett a hangjában. Az iraki járőr - mármint, ha irakiak azok, akik közelednek - rájuk irányította a fényszórókat, és alig több mint száz méterrel odébb a négy PCSK megállt. Doug Amal kezébe nyomta a megmaradt utolsó fegyverüket. Az iraki férfi arca különösen hatott a fényszórók éles fényében. Amal sírt. - Amal, figyelj jól - suttogta Doug. Will azonnal kapcsolt, mit tervez Doug, a két férfi és az iraki fényszórók közé lépett, hogy Dougot és Amalt ne lehessen látni. - Fogd ránk a fegyvert mondta Doug Amalnak sürgetően -, a foglyaid leszünk. - 128 -

Amal ellökte a fegyvert, és megrázta a fejét. - Nem! Nem tud! Maguk kedves... Amalhoz és... - bizonytalanul maga mögé intett. Doug azonban ráförmedt. - Amal, ha rájönnek, hogy szökni próbáltál, itt helyben agyonlőnek. Ahhoz, hogy segíthess nekünk, életben kell maradnod. Szükségünk van rád, ha ki akarunk kerülni az aknamezőről, hogy megkerülhessük, és eljussunk a támaszpontra. Meg kell mondanod nekik, hol ejtettetek foglyul ben­ nünket. Ha meghalsz, végünk. Értünk teszed, Amal, megértetted? Amal lassan, vonakodva bólintott. A fényszórók felől kiáltások harsantak. - Még valamit, Amal. Mondd meg nekik... - Doug belekotort a hajózóruhája zsebébe, papírt keresett, és remélte, hogy a tolla fog még. Fogott. Sandra Murray és Bill Backus nevét írta a papír­ ra. - Ezt majd add át egy amerikai tisztnek. Rövid üzenetet firkált a papírra, összehajtotta és Amal zsebébe dugta. - Most pedig fogd ránk a puskát, és kiálts nekik. Azt mondd, hogy elvetted a fegyverünket. Amal engedelmeskedett, félelmét azzal igyekezett leplezni, hogy nagy hangon kezdett kia­ bálni a már csak méterekre tőlük, a kezükben lámpákkal és térképpel közeledő katonáknak. Dougot és Willt rájuk szegezett fegyverek között kivezették az aknamezőről, Amal kullogott leghátul, a katonák dühösek voltak rá. Eszük ágában sem volt hagyni, hogy ez a baka kapja a jutal­ mat. Szélnek eresztik, boldoguljon, ahogy tud. Az egyik katona alaposan hátbalökte Dougot, hogy igyekezzen és szálljon be a PCSK hátsó ajtaján, mire a hadnagy, az őrjárat parancsnoka ráordított, hogy bánjon óvatosan a fogollyal. Épség­ ben kell őket a parancsnokságra juttatni. Megígérte az embereinek, hogy mind megkapják a jutal­ mat. Willre került a sor, hogy bemásszon a hátsó ajtón, de hátrakötözött kézzel ez nem volt könnyű. Az utolsó katona is beszállt, az ajtót nyitva hagyta. Elindult a menet. A motorzajtól nem hallották meg a délkelet felől közeledő amerikai helikoptert. Will a nyitott hátsó ajtón át megpillantotta Amalt, akit otthagytak az út szélén. Az egyik ko­ csi fényszórójának fénye egy pillanatra Amal arcára esett. Az arab fiú szeme nedvesen csillogott, a fegyvere sután lógott a kezében, válla megroggyant. Semmit nem tehetett az amerikaiakért, akik pe­ dig megpróbálták őt megmenteni. Willnek akkor úgy tűnt, a világ legszomorúbb emberét látja maga előtt.

18. FEJEZET IRAK, KIRKUKTÓL ÉSZAKRA, A LEVEGŐBEN 1991. MÁRCIUS 10., VASÁRNAP, 7 ÓRA (4 ÓRA GMT)

Shakir Abbas figyelte, ahogy a föld elmarad alattuk, úgy érezte, mintha a gyomra is marad­ ni akarna. A helikopter ajtaja tárva-nyitva állt, a motor és a rotorok zaja meg a beáramló, hideg, reggeli levegő pokoli félelmet keltett az arab tudósban. Képtelen volt megnyugodni, a bal kezével olyan erősen szorította az ülés szélét, hogy belefájdult a keze. A szerkezet gyorsan emelkedett, olyan volt, mintha a padozat kimenne alóluk. Shakirt ugyanaz a furcsa, szorongó érzés fogta el, mint egyszer egy amerikai vidámparkban a hullámvas­ úton. Amikor a kocsik felértek a pálya legmagasabb pontjára és lefelé indultak, a gyomra helyén ugyanezt a bénító, végtelen ürességet érezte, mint most. Nem fájt, de határtalan riadalmat okozott. Lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán ismét kinyitotta. Rájött, hogy a helikopter csak gyorsított és észak felé vette az irányt, elindultak Hashamadi tábornokért. - Minden rendben, doktor? - kiáltotta a legénység egyik tagja arabul. Shakir elmosolyodott és bólintott. Nem sikerült valami meggyőzőre a mosoly, de örült, hogy legalább ennyi telt tőle. A magát Demerdzsi doktornak kiadó tudós egy álló napig bosszankodott magában, le-föl jár­ kált, ücsörgött és aludt, miközben várta a tábornok visszatértét. Napnyugta előtt egyszer csak feltűnt az a titkosrendőr, aki Shakirt a tábornok főhadiszállására kísérte. Örömmel újságolta, hogy sikerült nyélbe ütnie a találkozót, a tábornok fogadja a tiszteletre méltó doktort. Megengedték Demerdzsi­ nek - mondta a titkosrendőr -, hogy a tábornok különhelikopterével repüljön a harcok színhelyére, - 129 -

ahonnan elhozzák a tábornokot. Shakir megpróbált örömöt színlelni, de lelke mélyén még mindig mardosta a félelem, hogy a titkosrendőr pontosan tudja, hogy ő kicsoda, és csak játszik vele. Shakir képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, hogy majd több száz méter magasból egyszerűen kilö­ kik a nyitott ajtón. Persze végső soron Saliah nélküle is éppolyan jól boldogulna. A gárdisták már hozzászoktak Shakir jelenlétéhez az ideiglenes főhadiszálláson, ezért a tu­ dós egyre távolibb szobákig merészkedett el sétái során, mígnem egyszer csak a tábornok irodájá­ ban találta magát. Arra az esetre, ha észrevennék, úgy tett, mint aki zsebre dugott kézzel, gondtala­ nul lézeng. Mind a két alkalommal alaposan körülnézett a tábornok szobájában. Sehol sem látta az ismerős tartályt, ahhoz pedig nem volt elég mersze, hogy a fiókokban ku­ tasson. Korgó gyomra megint figyelmeztette, hogy már nagyon régóta nem evett. A katonák sem kaptak sok ennivalót, Shakir meg nem kért tőlük semmit, és nem is sokkal többet kapott. Éhes volt, szomjas, alvásra, tiszta ruhára és alapos zuhanyozásra vágyott volna. De mindenekelőtt a tábornok­ kal kell beszélnie, mégpedig négyszemközt. Terve megvalósításához ez elengedhetetlen. A helikopter most süllyedni kezdett, a narancs és sárga színben pompázó napkeltét elfedő nyirkos, szürke, vastag felhőréteg alá ereszkedtek. Hogy ne fázzon annyira a nyitott ajtón betörő csípős levegőben, Shakir összehúzta magát. Nem tudott rájönni, miért jó, hogy nyitott ajtóval repül­ nek, de a legénység másik három tagját láthatóan nem izgatta különösebben a kérdés. Már a hegyekben jártak, legalábbis a hegy lábát már elérték. Zöld foltok és fák villantak át a vékony köd- és felhőrétegen, majd zöldellő felföldi rétek következtek. Annak azonban, aki már látta Skócia zöld színben tobzódó vidékeit - mint Shakir, amikor Oxfordban tanult -, igen sivár vidéknek tűnhetnek ezek a hegyek. Az iraki ember sivataghoz szokott szemének viszont ez itt maga volt a Pa­ radicsom. A pilóta éles fordulóba döntötte a helikoptert és körözni kezdett, aztán feltűnt egy másik egy orosz gyártmányú harci helikopter - is, jobbról kísérte őket. Shakir pár járművet és mellettük álldogáló katonákat pillantott meg a földön. Az amerikai gyártmányú helikopter gyors ütemben süllyedt a föld felé, lassult, a motor és a rotorok viszont egyre élesebben sivítottak. Rohamosan közeledett a talaj, majd hirtelen koppanás je­ lezte: leszálltak. A pilóta elképesztően finoman tette le a gépet. A földet érés pillanatában férfiak jelentek meg a nyitott ajtóban, besegítettek a gépbe két ka­ tonát, akik gyorsan leültek az utastér hátsó falánál elhelyezett ülőkékre. Shakir is ösztönösen meg­ mozdult, a biztonsági övét kereste. Aztán a helikopter ismét a levegőbe szökkent, majd újra délnek fordult. - Tábornok úr? - A legénység egyik tagja a Shakirhoz közelebb ülő, rangjelzés nélküli férfi elé lépett. - Igen. A hajózó Shakirra mutatott. - Ő dr. Demerdzsi a Nukleáris Kutatási Részlegtől. Önnel kíván beszélni, és engedélyt kaptunk, hogy elhozzuk magunkkal. - A hajózó leplezett félelemmel fürkész­ te a tábornok arcát, nem volt benne biztos, nem követett-e el hibát. Hashamadi tábornok bólintott, Shakir felé fordult és kezet nyújtott neki. - Miben lehetek a szolgálatára, doktor? Shakirt egy pillanatra félelem fogta el, mint a diákot, aki rossz fát tett a tűzre, és most hara­ gos igazgatójával néz szembe. Szakadatlanul ismételgette magában, mit is kell mondania ennek a zordon, merev katonamészárosnak. Mert hogy mészáros, ahhoz kétség sem férhet, hiszen Szaddá­ mot szolgálja, aki csupa gonosz és brutális fickóval veszi magát körül. Gyenge kezű tábornokok nem vitték sokra az iraki hadseregben. Igen hamar agyonlőtték őket. Nem ritkán maga Szaddám. Hashamadi szeme azonban melegséget és kedvességet sugárzott, ami legalább olyan megle­ pő volt, mint izmos keze, amely üdvözlésképpen szinte présbe fogta Shakirét. A tábornok nagy vi­ harokat és jobb napokat is látott arcán sok mindenről árulkodtak a barázdák, a szeme alatti táskák az évek óta ránehezedő terhekről és felelősségről tanúskodtak. Ezüstös, a halántékánál ritkuló haja és a csaknem angol módra nyírt bajusza alapján inkább gondolta volna az ember e magas rangú tisztet barna bőrű, megelégedett cornwalli earlnek, semmint iraki tábornoknak. Shakir észbe kapott, hogy rámered a tábornokra, gyorsan elkapta róla a szemét. - Csak négyszemközt mondhatom el, tábornok úr. - 130 -

Hashamadi körbemutatott a helikopterben. - Itt csak eléggé magunk között vagyunk, nem? Hajoljon ide és suttogjon a fülembe, biztosan senki sem fogja meghallani. Shakir egy pillanatig habozott, határozatlanságát kihasználva a tábornok ismét elmosolyo­ dott. - Biztosan nagyon súlyos ügyről lehet szó. - Igen, uram, a dolog valóban nagyon súlyos - hagyta helyben Shakir, majd mély lélegzetet vett, és igyekezett emlékezetébe idézni a gondosan összeállított frázisokat, mert úgy érezte, hirtelen semmivé foszlottak. Ismét mélyet lélegzett, és közelebb hajolt a tábornokhoz. - Egy törzstisztje, uram, a múlt héten felkereste az egyik laboratóriumunkat a nyugati sivatagban, az úgynevezett Sa­ ad-18-at, hogy elhozzon onnan egy kis tartályt, amely egy új fegyvert tartalmazott. Szörnyű tévedés történt, és azért vagyok itt, hogy elvigyem a tartályt, de biztosíthatom, haladéktalanul visszaküldöm az igazit. - Értem - jegyezte meg a tábornok. - És ennek nem vennénk hasznát a csatában? - Így... így is mondhatnánk, uram. - Szaddám elrendelte, hogy holnap reggel vessük be ezt a fegyvert. Nem tudott róla? Shakir erőt vett magán és bólintott. A tábornok folytatta. - Azt mondták nekem, egy nap sem telik bele, és az ellenség megbetegszik tőle: láz, gyomorpanaszok, valamint napokig tartó általános rossz közérzet jár vele. Mivel betegeskednek, nem tudnak harcolni, és egy-kettőre leverjük a láza­ dást. És ez nagyon fontos. Shakir furcsa nyomást érzett a gyomrában, noha a helikopter most nyílegyenesen repült. - Ha ez a kórokozó nem eléggé hatékony, hoz helyette másikat? De mikor? - kérdezte türel­ metlenül a tábornok. Shakir csak most döbbent rá, mit is mondott a tábornok: „az ellenség megbetegszik”. Nem azt, hogy: „az ellenség elpusztul”. Lehet, hogy nem tudja? Magán érezte a tábornok tekintetét. Hashamadi rezzenéstelenül nézte. A tudós felkészült a legrosszabbra. - Doktor - szólalt meg végül a tábornok, igen halkan, nyugodtan -, azt hiszem, még nem mondott el mindent. Shakir bólintott. - Tábornok úr, ki mondta önnek, hogy ez a kórokozó csupán néhány napra betegíti meg az embereket? A tábornok elengedte a füle mellett a kérdést, mert megértette, miről van szó. - Tehát ez nem betegséget okoz? Hanem öl? Shakir nagy vonalakban elmagyarázta, milyen hatásuk van a laborból származó tartályban lévő kórokozóknak. A tudós felbátorodott, mert észrevette, hogy a tábornok kijön a sodrából és megrázzák a hallottak, különösen, amikor Shakir azt ecsetelte, hogy akár a tábornok katonái is ször­ nyű kínok között pusztulhatnak el, ha bevetik a fegyvert. - Azt mondja, bennemarad a vízben, ugye? Shakir bólintott. - Mennyi ideig? - Elég ideig, uram, hogy megöljön embert, állatot, ha iszik a vízből. Hónapokig, sőt esetleg évekig. A tábornok mély hallgatásba burkolózott, és az út hátralévő részében szótlanul meredt maga elé. Arcvonásai megkeményedtek és kifejezéstelenek maradtak, kivéve egy apró ajakizmot. Az egy­ folytában rángott, Shakir látta, ahányszor csak a tábornokra pillantott. A parancsnoki épülettől száz méterre szálltak le. Hashamadi intett Shakirnak, hogy kövesse. A tudósnak igencsak szednie kellett a lábát, hogy le ne maradjon mögötte. Beértek az épületbe, majd a tábornok szobájába. Shakir becsukta az ajtót maga után. A tábornok kinyitott egy faliszekrényt, egy kevés italt töltött magának, majd Shakir felé fordult. - Nem vagyok vakbuzgó muszlim. Ha maga az, doktor, akkor elnézést, hogy a jelenlétében alkoholt iszom. Ám ha nincs ellene kifogása, tartson velem. Kér valamit? - Egy kis ásványvizet, ha lehet. Hashamadi kivett egy üveget a szekrényből, és egy tiszta pohár kíséretében átadta Shakir­ nak. Azután az íróasztalához ment, a székre rogyott, és a függönyön át kibámult az udvarra. - 131 -

Súlyos csend nehezedett rájuk, aztán a tábornok beszélni kezdett, de még mindig kimeredt az ablakon. - Maga nem dr. Demerdzsi, ugyebár? Shakirban megállt az ütő egy pillanatra, szédülés fogta el, ez a vég. Leleplezték. Szólásra nyitotta a száját, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, a tábornok leintette. - Most azt szeretné tudni, honnan tudom? Shakir bólintott. A tábornok Shakir felé fordult, könyökét az asztalon pihentette, és mosolygott. - Mostanáig csak gyanítottam, de amit elmondott, megerősítette a gyanúmat. Atomtudósként mutatkozott be, de egy atomtudós nem rendelkezhet ilyen részletes biológiai ismeretekkel, mert Szaddám úgy akarta, hogy egy tudós csak egy területen legyen szakértő. Shakir még mindig nem jutott szóhoz. - Tehát kicsoda maga, doktor? - Az én... - köhögés fogta el, krákogott, hogy kitisztítsa a torkát. - Shakir Abbasnak hívnak. Biokémikus vagyok, a Saad-18-as laborban dolgoztam. - Roppant érdekes. Pár nappal ezelőtt az amerikaiak lerombolták. Tud róla? Shakir bólintott. - Nem sokkal azelőtt jöttem el. Különben... - Különben Bush és Fahd vendégül látta volna Szaúd-Arábiában. Az arab tudós ismét bólintott. - Feltételezem. - Úgy! - Hashamadi felállt, megkerülte az íróasztalt, kezében a poharával áthajolt az asztal fölött, és közben Shakirt nézte. - Nekem azt mondták, hogy vessem be ezt a vegyi fegyvert, és ettől a kurdok megbetegsze­ nek, ehelyett azonban tízezrek pusztulnának el, valamint több nemzedéken át lakhatatlanná válna Kurdisztán, jól mondom? Shakir fölkapta a fejét, hiszen a kurdok országának nevét tilos volt kiejteni, a kurdok csak álmukban gondolhattak erre a szóra, Szaddám betiltotta a használatát. És most éppen Szaddám egyik tábornokának a szájából hallja. - Ezt fejtegette az imént, ugye, dr. Abbas? - Igen, tábornok úr, ezt. A tábornok bólintott, majd hirtelen elfordult Shakirtól, akit kétségek gyötörtek, hogy mi fog történni. Az izmos tábornok teljes erejéből a falhoz csapta a kezében szorongatott, félig kiivott brandyspoharat, szilánkok és folyadékcseppek repültek szanaszét a szobában, majd váratlanul dör­ rent a csendbe a katona hangja, mint valami fegyverropogás. - A mocskos gazember! Hashamadi egy helyben állt, majd szétvetette a düh, fujtatott, mint egy gőzgép, amely bár­ melyik pillanatban felrobbanhat. Villámgyorsan megpördült, megint a szekrényhez lépett, de most az egyik alsó ajtót nyitotta ki, amely egy páncélszekrényt rejtett. Beállította a kombinációt, aztán ki­ tárta az ajtót, kivette a biztos helyen lapuló fémtartályt, és felmutatta Shakirnak. - Ez az? Shakir tágra nyílt szemmel bólintott. - Ebben a tartályban tehát emberre halálos sejtek vannak? - Pontosabban vírusok. - Hogyan pusztíthatnám el? - Ön... különleges felszerelésre van szükségem, uram. Erősen fel kell hevíteni őket... Hashamadi odaadta Shakirnak a tartályt, aztán visszament az asztala mögé, és megint kibá­ mult az ablakon. - El tudja intézni? Van hozzá felszerelése? - Igen, tábornok úr. Nekem... A tábornok hirtelen megint Shakir felé fordult. - Kap tőlem úti okmányokat, meg egy paran­ csot, amit magam írok alá. Bárhol felhasználhatja, kivéve a bagdadi főhadiszállást. Nincs sok ideje. Ha holnap nem vetem be ezt a szörnyű fegyvert, Szaddámot megüti a guta. - És maga mit tesz? - kérdezte Shakir. Hashamadi meglepetten felpillantott, majd elmosolyodott. - Aggódik egy vén csataló miatt, akivel eddig még soha életében nem találkozott? Hogy lehet maga ilyen lágy szívű, doktor, amikor Bush szavával élve - tömegpusztító fegyvereket készít? - A tábornok leült az íróasztalhoz, írni kez­ - 132 -

dett, de közben beszélt tovább. - Emlékszik a légierő parancsnokára, akit Szaddám januárban kivég­ zett? Parancsnokhelyettes volt Bagdadban, megpróbálta megmenteni a legjobb harci pilótáinkat, nem akarta őket az amerikai légierő ellen küldeni, mert az egyenlő lett volna a halálukkal. - Azt hiszem... emlékszem. - Szaddám lelőtte, mint egy kutyát. Egyszerűen előhúzta az övéből a pisztolyát, és agyonlőt­ te a főparancsnoksági bunkerben. - A tábornok felnézett. - Szaddám mind a mai napig nem tudja, hogy az az ember olyan közel állt hozzám, mintha a testvérem lett volna. Nem tudtam megbocsátani a halálát, mégis hű maradtam a rendszerhez - mostanáig. Shakirra nézett, ajkát szorosan összepréselte, csak úgy sütött a szeméből a gyűlölet. - Eddig tartott a türelmem! Ha már le nem lőhetem, legalább gátat szabok a gonoszságának. Már régen meg kellett volna tennem. A tábornok ismét az előtte fekvő papírokra nézett, egyenként összehajtotta a három lapot, és átadta őket Shakirnak. - Ezek segítségével mindent megkap, amire szüksége van. De amint megölte a tartályban lévő vírusokat, ajánlom, hogy sürgősen hagyja el az országot, és kérjen menedékjogot. Van valami­ lyen járműve? - Igen, de a családom... - Fogja őket, menjenek. Huszonnégy óra múlva körözni fogják. - Újból odament Shakirhoz, és megrázta a kezét. - Ha bárkinek is beszél erről, doktor, mindketten halottak vagyunk. Megértette? - Igen, tábornok úr, köszönöm, én... - Az adósa vagyok, doktor. Egy nap úgy emlékeztek volna rám, mint egy tömeggyilkosra, akár Hitlerre vagy Himmlerre. Most fogja azt a végzetes tartályt és menjen. Allah kísérje az útján! Shakir az ajtó felé indult, és ekkor az agyába villant, mi volt az, ami magára vonta a figyel­ mét a tábornok íróasztalán. Az arab szövegű telexpapíron az állt, hogy vezényeljenek minden egy­ séget két amerikai ezredes - Westerman és Harris - felkutatására. Néhány órája már egyszer elborzadt, hogy a folyosón kihallgatott beszélgetés is e két név körül forgott. Azt hitte, hogy a rohamcsapat biztonságban visszajutott Szaúd-Arábiába. Noha a szárnysegéd, akit nem mert a témával kapcsolatban kifaggatni, kémeknek nevezte őket, de nem em­ lített semmiféle repülőgép-katasztrófát. Sandar és a többi beosztottja a gépen tartózkodott, és neki fogalma sincs róla, mi lett velük. Az is nyomasztotta Shakir lelkiismeretét, hogy ha nem ment volna az amerikaiakhoz segítsé­ get kérni, akkor a két ezredes most nem lenne bajban. A telexközleményben csak a két pilóta neve szerepelt, meg az, hogy mihamarább el kell őket fogni és Bagdadba vinni, ami nem kecsegtetett túl sok jóval. Doug Harris és Will Westerman végső soron Irak legígéretesebb vegyi laboratóriumát rombolta le, s ez már önmagában is elég, hogy Szad­ dám ösztönösen a fegyvere után kapjon. Ha nem tesz semmit, a két ezredes könnyen a kínzókamrá­ ban végezheti, ahonnan biztosan nem távoznak élve. Ám Shakir nem az a fajta fickó, aki tétlenül áll és végignézi a pusztulásukat. Ha én rángattam bele őket, nekem is kell kihúznom őket a csávából! Shakir szempillantás alatt döntött. Kockáztatnia kell, és lehet, túl messzire megy. - Tábornok úr... - fordult vissza az ajtóból Shakir. - Megkérdezhetem, hogy elfogták-e már azt a két amerikai ezredest? Hashamadi megdermedt, és a már jól ismert veséző tekintetével kutatóan meredt Shakirra. A tábornok mereven állt az íróasztala mögött, majd lassan mosoly ült ki az arcára. Nem volt kétsége afelől, hogy a két amerikai vezette a gépet, amely leszállt a nyugati sivatagban és útnak indította a rohamcsapatot. Mivel Hashamadi a legfontosabb parancsnokok közé tartozott, ezért tudott minden fontos hírről. Roppant különösnek találta ezt a váratlan támadást a sivatagi laboratórium ellen, majd az azt követő repülőgép-szerencsétlenséget. Hogyan hajthattak végre egy ilyen pontosan szervezett akciót belső segítség nélkül? Már tegnap felmerült benne ez a kérdés. - Úgy, tehát maga tud a két ezredesről, akik lerombolták a laboratóriumát? Gondolhattam volna. Beleillik a képbe. - Hashamadi le nem vette a szemét Shakirról. - Maga nagyon bátor ember, doktor, hogy azzal az ürüggyel jött hozzám, amelyet nekem előadott. Ha a két amerikai után fagga­ tózott volna, amikor beszálltam a helikopterbe, vagy ha előbb jövök rá erre, minthogy kiböki, való­ jában mit tartalmaz az a tartály, akkor egy golyóval a fejében kilöktem volna a helikopterből. - 133 -

Hashamadi ellépett az asztaltól, és az ablakhoz sietett. - És akkor, barátom, többekkel együtt már halottak lennénk. A tábornok pár pillanatig kibámult a redőny rései között, majd ismét Shakir felé fordult. Aggódik a két amerikaiért? A barátai? - Tábornok úr, ha ez a két derék ember nem vállalta volna a küldetést, sokkal több ilyen tar­ tályt vethetett volna be Szaddám. A súlyos nehézségek ellenére is kiváló munkát végeztek, hogy el­ juttattak engem ide... - Most már nem volt értelme bármit is elhallgatni. Elég sok terhelő dolgot tud­ tak meg egymásról, hogy ne legyen miért tartani a másiktól. - Visszahoztak a Saad-18-hoz, hogy el­ pusztítsam az összes létrehozott tenyészetet. Csupán két tartály hiányzott, az egyiket magam is elő tudtam keríteni, ez meg a másik - és felmutatta a tábornoktól kapott tartályt. Hashamadi tábornok felsóhajtott. - A maga két ezredesét tegnap éjjel elfogták a déli határ közelében. Őrizetben vannak, hogy az amerikaiak iraki foglyokat szolgáltassanak ki értük cserébe. Shakir bizonytalanul állt az ajtóban. Vajon meddig mehet el a tábornoknál, tűnődött. Lehet, hogy esetleg... A tábornok előrehajolt, mintha Shakir tekintetét fürkészné. - Komolyan gondolja, doktor, hogy segíteni akar nekik? Shakir bólintott. - Becsülöm a hűségét, doktor. Igazhívőként cselekszik, még akkor is, ha két hitetlennek akar segíteni. Hashamadi visszament az asztalához, két újabb parancsot írt, összehajtogatta őket. Egy má­ sik papírra gyorsan lerajzolta Nyugat-Bagdad vázlatos térképét, majd Shakir felé fordult. - Minden egyes méterrel, amellyel közelebb kerül a helyhez, nagyobb veszélynek teszi ki magát. Én csupán ennyit tudok segíteni. Nem biztosíthatom affelől, hogy önt - vagy őket - nem fog­ ják lelőni, ha szökni próbálnak. Meglehet, maga Szaddám is elengedné őket hamarosan. Lehet, hogy felesleges kockázatot vállal, doktor. Ne felejtse el, amit mondtam. - Vállalom a kockázatot - felelte Shakir csendesen. - Nagyon jó. Ez... ide viszik őket. Nem igazi börtön, csak egy átmeneti állomáshely. Éjfél után érjen oda. Ezzel a paranccsal vegyen maga mellé néhány közlegényt, viselkedjen teljesen hiva­ talosan - a tábornok újabb papírt kapott fel -, aztán mutassa fel ezt az őrnek. Legyen határozott és kemény, ne engedjen, legfőképpen ne hagyjon időt neki, hogy utánajárjon a dolognak. Telefonjuk nincsen, csak rádiójuk. Mivel engem nem tudnak elérni, hogy igazoljam a parancsot, engedelmes­ kedni fognak. Aztán fogja a két ezredesét, és tűnjenek el onnan, irány a határ, amilyen gyorsan csak lehet. - Hisznek majd a parancsnak? - kérdezte Shakir, és felmutatta a papírt. - A főparancsnokság később rádión fog hívni, magukon kívül lesznek, mire én azt mondom, hogy Szaddám parancsára hozattam el a két amerikait. Reggel lesz, mire valaki összeszedi a bátor­ ságát, hogy megkérdezze magát Szaddámot. Addigra meg már bottal üthetik a nyomomat. Shakir ismét köszönetet akart mondani, de a tábornok leintette. - Menjen! Egyszer talán még beszélgetünk erről, dr. Abbas. Talán menekültként külföldön, talán a pokolban. SZAÚD-ARÁBIA, RIJÁD, KEP 1991. MÁRCIUS 10., VASÁRNAP, 8 ÓRA 30 PERC (5 ÓRA 30 PERC GMT)

Walter Hajek remegő kezét figyelte, és igyekezett megnyugodni. Nagyon jól tudtad, hogy dühöngeni fognak!, mondta magának. De nem gondolta át eléggé. A három katonai rendőr a szállodai szobájában vette őrizetbe Hajeket. Magas rangú polgári szolgálati besorolása - amelynek révén tisztelettel és megkülönböztetett figyelemmel bántak vele egyszeriben semmivé foszlott. A katonai rendőrök nem gorombán, de határozottan beültették a fe­ kete kocsi hátsó ülésére, szélsebesen a SZEP épületéhez hajtottak vele, levitték az alagsorba, a rejt­ jelelemző és -fejtő részleg egyik kis irodájába. Megkérdezte az őt kísérő katonai rendőröket, hogy ez letartóztatás-e, de nem válaszoltak, amitől Hajek még idegesebb lett. Az iroda ajtaja, ahová beültették, hirtelen kitárult, és zord képű férfiak vonultak be a kis szo­ bába, többségük katona, de voltak a CIA-től is. - 134 -

- Dr. Hajek, Jon McCarthy vagyok, a Nemzetbiztonsági Hivataltól. -A férfi nem nyújtott ke­ zet. - Én... én most őrizetben vagyok? - Ha eljön az ideje, doktor, felolvassák a jogait, és kérhet ügyvédet. Ezt a rendkívüli vizsgá­ lóbizottságot az Egyesült Államok kormánya, az Elnöki Hivatal és a Nemzetbiztonsági Tanács hívta össze. Hajek mélyet sóhajtott, és igyekezett zavartnak látszani. - Miről van szó? McCarthy megköszörülte a torkát. - Doktor, az iraki vegyi fegyvert, azt a vírustenyészetet, amelyet ön vizsgált és önre volt bízva, felettesei utasítására Washingtonba küldte, így van? - Igen. - Mit tett a tartályba, mielőtt lepecsételte és átadta volna a futárnak? Hajek részletesen elmondta, hogyan nézett ki a vírustenyészetet tartalmazó tartály, utána be­ számolt róla, milyen óvintézkedéseket tettek, hogy kétszeresen is biztosítsák a tartályt szivárgás el­ len. A tenyészetet előbb üvegtartályba tette, amit aztán több más tartályban helyeztek el. - Nem a csomagolás érdekel, doktor. Inkább a legbelső tartály tartalmáról meséljen. Mi volt benne? - Semmi - vallotta be Hajek végül. - A vírustenyészetet kifelejtettem. A tartály üres volt. Én, hm, csak később fedeztem fel a hibát. - Tehát egy üres tartályt szállíttattunk el Washingtonba hatvanezer dollárért. Halljuk, doktor, miért volt üres a tartály? - Mert én hibáztam. McCarthy kihúzott néhány papírlapot és a vizsgálóbizottság tagjai rövid ideig egymás között tárgyaltak. Hajek izzadságban fürdött, próbálta kitalálni, mi fog következni. Csaknem szétrobbant a feszültségtől, és ez bizonytalan hangján is érződött. Végül McCarthy felnézett. - Dr. Hajek, ez itt dr. Alan Benedickt, a Nemzetbiztonsági Tanács illetékes kormánytanács­ adójának vallomása. Beszélt ön dr. Benedickttel tegnap helyi idő szerint 5 óra 30 perckor egy lehall­ gatásbiztos telefonon? Kérte dr. Benedicktet, járjon közben az elnöknél, hogy ne vigyék el azt a mintát, amelyet magának kellett volna elküldenie? Hajek bólintott. - És ezek után maga elfelejtette betölteni a mintát a tartályba? Kicsit feltűnő egybeesés, nem gondolja? Walter Hajek újra mély lélegzetet vett, majd széttárta a kezét. - Rendben. Nincs értelme a to­ vábbi alakoskodásnak, McCarthy úr. Én magam döntöttem úgy, hogy nem küldöm el a mintát, mert hiszem, hogy a hazaszállítási utasítást kiadó személyek közül senki nem volt vele tisztában, mivel is foglalkozunk, és hogy milyen rendkívül veszélyes anyagról van szó. Igyekeztem meggyőzni néhány embert Washingtonban, hogy nem szabad ilyen veszélybe sodorni az országunkat. McCarthy szenvtelenül figyelt, szemeivel szinte felnyársalta Hajeket. Amikor a tudós elhall­ gatott, McCarthy várt, amíg már kínossá vált a csend. Ez a kihallgatás egyik alaposan betanult mód­ szere volt, amely kizárólag a betegesen magabiztos embereknél mondott csődöt. Hajek sem bírta tovább. - Én... én nem értem, miért ez a nagy felhajtás? Miért nem rúgnak ki egyszerűen, és küldik el maguk azt a mintát? Tisztában voltam vele, hogy felfedezik a dolgot. - Akkor meg minek kezdett összevissza hazudozni? Egy perccel ezelőtt még azt állította, hogy feledékenységből tette. Hajek megint széttárta a kezét, majd visszaejtette az ölébe, és McCarthyra függesztette a te­ kintetét. - Gondolom, engem most elbocsátanak, és keresnek valaki mást, aki becsomagolja a mintát és elküldi haza. Csaknem fél percig a teremben mindenki némán meredt maga elé, senki sem moccant, végül McCarthy szólalt meg. - Minden bizonnyal elbocsátják, uram, máris felfüggesztették az állásából, a biztonsági átvilágításától azonban eltekintettek. És senki sem fogja a mintát elküldeni. Hajek felderült. - Tényleg? Meggondolták magukat? Hála Istennek! Talán maga az elnök változtatta meg a döntését? - 135 -

- Nem, uram. Az Irakból elhozott vírusminta - amelynek alapján az Egyesült Államok és a szövetségesek kidolgozhatták volna az ellenanyagot vagy egyéb védekezési stratégiát - még itt van a laborban, de semlegesítették. Valaki szándékosan berakta a mintát az égetőkemencébe, és elpusz­ tította a vírusokat. - Micsoda? Csak nem képzeli... McCarthy felállt, és a hadsereget képviselő ezredeshez fordult. - Olvassa fel neki a jogait, ezredes, a továbbiakat pedig vegye jegyzőkönyvbe. Ha megérkezett az ügyvédje, folytatjuk. Ekkor Watter Hajek is talpra ugrott, tágra nyílt szemében döbbenet és félelem tükröződött. - McCarthy úr! Én nem... úgy értem... nem én tettem! Nem én voltam! McCarthy elfordult, kinyitotta az ajtót. - Ez már az államügyészre és a bíróságra tartozik, nem rám. Az ajtó becsapódása jelezte, hogy vége a kihallgatásnak. Hajek rémülten állt, mint akinek a lába földbe gyökerezett, tekintete egyik arcról a másikra ugrott, de egyikről sem olvasott le semmi bíztatót. Kétségbeesetten nézett az ezredesre. - De hát mivel vádolnak? A teremben ülők felálltak, és lassú léptekkel kimentek a szobából. Egyikük egy pillanatra megállt, hogy válaszoljon a kérdésre. - Ne aggódjon, doktor, kitalálunk valamit.

Két emelettel lejjebb Herm Bullock tábornok jegyzettömböt és egy szendvicset tett az akta­ táskájába, mert a város másik felén sorra kerülő megbeszélésre indult éppen. De előbb még magá­ hoz kérette Richard Kerr ezredest, aki ebben a pillanatban meg is érkezett. - Hallott az iraki pilótáról, Richard? - Igen, uram. A szárnysegédje beszámolt a Dougtól érkezett üzenetről meg a részletekről. Nem tudom elhinni, hogy mi, vagyis hogy ők ilyen közel voltak a megmeneküléshez! Bullock becsukta, majd bezárta az aktatáskáját, felegyenesedett, a háta belesajdult a gyors mozdulatba. - Nos, most már kétségtelen, hogy elfogták és észak felé viszik őket. Attól tartok, elve­ szítettük a játszmát, Richard. Kerr elkísérte a tábornokot a szolgálati kocsiig, aztán visszaindult. Folytatnia kellene a kuta­ tást Shakir Abbas után, de olyan megkapóan lágy és tiszta volt a reggel, hogy habozott. Lényegében reménytelen vállalkozás Shakirt megtalálni, ha egyszer nincsenek ügynökeik az iraki, ellenséges vonalak mögött. Abbas egyszerűen felszívódott az országméretű fogolytáborban, és semmilyen űr­ ben keringő műszaki csodaeszközzel sem akadnak a nyomára vagy a vírusra, arról meg végképp le­ tehetnek, hogy elpusztítsák a tartályban lévő halálos kórokozókat. Erre most csak Abbasnak van le­ hetősége, és a doktor egyedül magára számíthat. Kerr tudta, hogy vissza kell térnie az alagsorba, folytatnia kell a kutatást a Willt és Dougot szállító PCSK-k után, ami szintén vajmi kevés sikerrel kecsegtet. Westermannek és Harrisnek - Ab­ bashoz hasonlóan - nyoma veszett. A kudarc csendes beismerése két nap óta első ízben ellazította feszült tagjait. Mélyet léleg­ zett, körülnézett, és egy egészen egyszerű földi gondolat ötlött fel benne: milyen szép is ez a poros sivatagi főváros, idegen szokásaival és furcsa gondolkodásmódjával együtt. És mindezt a friss reg­ geli levegő fuvallata váltotta ki belőle. Alig egy kilométerre van egy nyitott teraszos étterem, jót fog tenni egy kis testmozgás.

19. FEJEZET AZ IRAKI HADSEREG FŐHADISZÁLLÁSA 1991. MÁRCIUS 10., VASÁRNAP, 15 ÓRA (12 ÓRA GMT)

Ez őrültség, Ishan, és ezt maga is nagyon jól tudja. Hassoun tábornok háttal állt a belügyminisztérium emberének, és az elharapódzó polgárhá­ ború hadszíntereit ábrázoló térképet tanulmányozta. Az alig kivehető, megviselt térképet az ideigle­ nes hadműveleti szoba falára szögezték. - 136 -

Ishan Fethi alacsony, cingár emberke volt, cserzett bőre olyan hatást keltett kiálló csontjain, mintha túlfeszítenék, és ez pokoli fájdalmakat okozna neki. Fethi annak idején, mielőtt belépett a Ba'ath pártba, roppant éles eszű régészprofesszorként kereste a kenyerét. Azóta azonban mint vala­ mi fanatikus lótifuti rohangált az üzenetekkel a kiemelt katonai főhadiszállások között, amelyeket teljesen szétszórtak, nehogy az amerikaiak rájuk találjanak. Maga az iraki elnök is bujkálni kény­ szerült. Az amerikaiak által kifejlesztett, betonon is áthatoló bombától és merényletektől való rette­ gése miatt a rangidős tisztek mind jobban lenézték Szaddámot. Persze semelyik parancsnokságról sem hiányoztak a Szaddámhoz végsőkig hű katonák, akik előtt az öngyilkossággal felérő tett volt áruló gondolatoknak hangot adni. Különösen Fethitől kellett óvakodni. Hassoun Fethi felé fordult és végignézett rajta. A békára emlékeztető emberke láthatóan be­ lefáradt, hogy ostoba parancsokkal kell rohangálnia a címzett tisztekhez. Állandóan törheti a fejét, miként tompítsa a durva válaszok élét. Hassoun tábornok gyanította, hogy az eltérő vélemények nemigen jutnak Szaddám fülébe. - Nos, Ishan? - kérdezte a tábornok. - Szaddám tombolt, amikor a tudomására jutott, hogy elpusztították az új vegyi fegyvert, képzelheti, tábornok úr. Beszámoltunk neki arról, hogy elfogtunk két amerikai tisztet, akik a két nappal ezelőtt az országba lopózott és szerencsétlenül járt géppel jöttek. Ez a repülő szállította azt a rohamcsapatot, amelyik lerombolta a Saad-18-at. Az elnök majdnem eszét vesztette dühében. Köve­ teli, hogy addig vallassuk a két amerikait, amíg minden részletet el nem mondanak. Ki kell deríteni, hogy az akciónak volt-e iraki résztvevője, vagy hogy elmulasztotta-e valaki az ellenállást. Neveket; időpontokat és helyeket, egyszóval mindent tudni akar. Végül lassan akarja megöletni őket, aho­ gyan az állam ellenségeit szoktuk. A tábornok kedvetlenül sóhajtott, majd megrázta a fejét. - Senki sem vette még magának a bátorságot, hogy megmondja neki, vége a háborúnak, és veszítettünk? - Tudja... - És nem fogja fel, hogy ha kárt teszünk abban a két fogolyban, akkor nem küldhetjük őket, haza? Ha pedig nem küldjük őket haza, akkor ürügyet adunk Bushnak, hogy megint tönkrebombáz­ zon bennünket? Azt sem fogja fel, hogy éppen erre az ürügyre várnak, hogy lerohanják Bagdadot? Nincs Szaddám körül akár egy ember is, akinek volna elég bátorsága, hogy elmagyarázza ezt neki? Most hol az ördögben van Tariq Aziz? - Hassoun persze előre tudta a választ. Aziz alig tehetett töb­ bet, mint egy színész, akire a külügyminiszter szerepét osztották, egyébként is halálosan félt Szad­ dámtól. Az elnök tanácsadói közül senki sem vállalkozott rá, hogy taglalja a diktátornak a nemzet­ közi helyzetet. Fethi hosszasan tanulmányozta a cipője orrát, csak azután felelt. - De már kiadta a parancsot, tábornok. Azt kell mondanunk az amerikaiaknak, hogy mi nem fogtuk el azt a két tisztet. Valószínű­ leg elpusztultak a sivatagban. Közöljük velük, hogy mi kutattunk utánuk, de nem akadtunk a nyo­ mukra. Mi nem ejtettük foglyul őket. Így nem használhatják az esetet ürügynek. Hassoun kedvetlenül csóválta a fejét. Fethi folytatta. - Tábornok úr, minden erőfeszítésünk hiábavaló, hogy bevetésre alkalmassá tegyük a nagy hatótávolságú ágyút, ha egyszer nem kapjuk meg az ígért vegyi fegyvert. Meglehet, hogy lelövik a Tel Avivra és Rijádra küldött rakétáinkat, de egy betegséget és halált hordozó lövedéket nem tudnak megállítani. Szaddám ígérete szerint fél Izraelt letörölhettük volna a térképről néhány hét leforgása alatt, ha nem tették volna a földdel egyenlővé a Saad-18-at. Mostanra már csak egyetlen tenyészet maradt, azt pedig a kurdok kapják. Egyetlenegy! Érti már, miért olyan dühös Szaddám? És az egé­ szért a két amerikait terheli a felelősség. - Feltételezem - fordult vissza a térképhez a tábornok, és úgy döntött, megenged magának egy gúnyos megjegyzést -, hogy ő maga akarja agyonlőni őket? - Talán, ha mi már végeztünk velük. - A titkosszolgálat főhadiszállására akarják szállítani őket, hogy maguk vigyázzanak rájuk, ugye? Fethi bólintott. - Nekünk jobb a felszerelésünk. Hassoun tábornok összevonta a szemöldökét, és a válla fölött hátrapillantott a mögötte álló kis emberre. - Láttam már néhányat a titkosszolgálat alkalmazásában álló brutális fenevadak közül. - 137 -

Fethi szándékosan elengedte a füle mellett a megjegyzést. Tudta, a katonák sem riadnak vissza hasonló eszközöktől, ha a céljaik megkívánják. - Mit jelenthetek Szaddámnak, mikor kapjuk meg a foglyokat? - kérdezte. Hassoun a mennyezet felé lendítette a kezét. - Miközben az amerikaiak figyelnek bennünket a műholdjaikról? Éjszaka előtt szó sem lehet róla. A helyszínt beszélje meg a szárnysegédemmel. Valamikor késő éjszaka kapják meg őket. És még valamit, Fethi. Ishan Fethinek arcizma sem rezdült, miközben várta az elmaradhatatlan folytatást, amelyet Szaddámmal közölnie kellene, de persze sohasem fogja megtenni. Öngyilkosság lenne. - Mondja meg nagyra becsült vezérünknek, hogy én nem értettem egyet ezzel a döntéssel, ezért sem engem, sem a törzsemet nem vonhatja felelősségre a következmények miatt. - Természetesen, jelenteni fogom, tábornok úr. BAGDAD NYUGATI KÜLVÁROSA 1991. MÁRCIUS 10., VASÁRNAP, 17 ÓRA 30 PERC (14 ÓRA 30 PERC GMT)

D

oug összegörnyedve ült koromsötét cellájában, szíve vadul kalapált. A folyosón lépések zaja közeledett. Az elmúlt órákban a folyosó két oldalán sorakozó cellákból üvöltő rabokat rángattak ki a fo­ lyosóra, odébb taszigálták, összeverték őket. A hatalmas ütések súlyos puffanásait és a nyomukban járó fájdalmas kiáltásokat nem lehetett félreérteni. Némelyik rabot visszalökték a cellájába, keserve­ sen nyögtek és ordítottak. Mások soha többé nem tértek vissza. Will hangját nem hallotta. Eddig még. Ebben biztos, hálát ad érte Istennek. De bárkiket ver­ nek is az irakiak, az áldozatok angolul beszélnek. Doug hallotta a segélykiáltásukat vagy a fájda­ lomüvöltésüket, amikor kitárult vagy éppen bezárult a cellájuk ajtaja. Az őrök súlyos csizmáinak döngése egyre közelebbről visszhangzott, közeledtek Doug cel­ lájához. Doug már órák óta a koromfekete sötétségben üldögélt, rá sem hederítettek, mintha az ajtót befalazták, őt meg elfelejtették volna. Már hullafáradt volt, de nem tudta lehunyni a szemét, mivel szüntelenül lépések dübörögtek a folyosón. Végül három őr Doug cellájának ajtaját kezdte babrálni, jellegzetes torokhangon, arabul mo­ rogtak egymás közt, miközben merő rosszindulatból ütemesen csapkodtak valamit a falhoz. Egy láthatatlan kéz megragadta a cella kilincsét - vagy ami helyettesítette - és megrázta, az­ tán kulcsot dugtak a kulcslyukba, majd éktelen csikorgással elfordították - ez az ő cellájának a zárja, az ő ajtaját nyitják! Doug ösztönösen a cella faláig hátrált, és igyekezett felidézni magában, mit is tanultak a lé­ gierő túlélési tanfolyamán a vallatásról, valamint a túlélés lehetőségeiről. Semmi hasznos nem jutott eszébe - egy nevet kivéve. Az ajtó hirtelen döngve kitárult, világosság öntötte el a cellát. Doug gyorsan lehunyta a sze­ mét, a kezét is odakapta, hogy ne fájjon a váratlanul támadt fény. Súlyos csizmák kemény koppanása töltötte be a cellát, hirtelen megtorpantak, mert a folyo­ sóról arab kiáltás harsant. Az őr kihátrált a cellából, ám halk, fenyegető hangon néhány angol szót böfögött ki magá­ ból. - Először a barátod. Aztán te. Az ajtó elemi erővel bevágódott, és amilyen váratlanul felgyulladt, ugyanolyan hirtelen ki­ hunyt a fény. A lépések zaja halkult, majd nem sokkal odébb egy másik cellaajtó nyílt ki nagy robaj­ jal. Doug hallotta, hogy angolul utasítanak valakit, hogy álljon fel, amire meglepő módon katonás válasz érkezett. Bárkire ordított is az őr, nem hagyta magát, de a hangját elnyomta az őr dühös óbé­ gatása. Egy test csapódott a falnak, utána odébb vonszolták, mire csönd lett. A pár perces némaságot váratlanul újabb hang törte meg, előbb alig hallhatóan, mintha or­ gyilkos lopakodna a cellába, majd egyre erősödött, élesedett; szörnyű fájdalmában elviselhetetlenül magas hangon sikoltott valaki. - 138 -

Doug szíve megint vadul kezdett verni. Ilyet még itt nem hallott. Igaz, megvertek embere­ ket, de ilyen hangot... A sikoltás elhalt, feszült csend töltött be mindent. Percek teltek el, aztán fél óra, akkor hirte­ len valahol hatalmas puffanással kinyílt egy ajtó, Doug ijedtében megint felegyenesedett ültében. Nyitott ajtón át hallatszott, ahogy valaki érthetetlenül nyöszörög. Kis gázolajmotor pöfögése hangzott fel valahonnan a közelből, a gyorsuló, élesedő hang alapján motoros fűrész lehetett. A lánc csörgése erősödött, majd velőtrázó sikoltás nyomott el egy időre minden más hangot. Doug nem tudta, mennyi ideje hallgattak el a szörnyű hangok, ám hirtelen ismét fény árasz­ totta el a celláját, majd kivágódott az ajtó. Ezúttal nem babráltak a zárral. - Talpra, disznó! - mordult rá valaki tökéletes angolsággal, Doug megpróbálta kinyitni a sze­ mét, és szédelegve felállt. Összeszedte minden bátorságát, kiegyenesedett, és igyekezett magabiztos hangon megszólalni. - Én... követelem, hogy mondja meg, mit tettek Westerman ezredessel... Az iraki elvigyorodott. Pontosan erre a kérdésre számított, válaszképpen megvonta a vállát. Nem válaszolt a kérdéseinkre. - Mit műveltek vele? Nem szeghetik meg a Genfi Egyezményt! Nincs joguk fizikailag bán­ talmazni bennünket! Az iraki az ajtó felé fordult, intett valakinek, aki a következő pillanatban bejött, hatalmas műanyag csővel a kezében. Doug elé lépett vele, lassan leengedte a csövet, hogy Doug beleláthas­ son. - Az imént a barátjáról érdeklődött? Doug térdei elgyengültek, a falnak tántorodott. - Átkozott... rohadt vadállatok... Az iraki még szélesebben vigyorgott. - Lesz pár kérdésünk, ezredes. Egy óra múlva kap egyetlen egy lehetőséget, hogy feleljen rájuk. A parancsnok - Akhmednek hívták - becsukta a cella ajtaját, és nagy robajjal bezárta, aztán az embereivel együtt elvonult a folyosón az irodájukba, gondosan bezárták maguk mögött az ajtót. Akhmed az órájára pillantott. BAGDAD KÖZPONTJA 1991. MÁRCIUS 10., VASÁRNAP, 18 ÓRA 30 PERC (15 ÓRA 30 PERC GMT)

Az orvos, akit keresett, ott állt Shakir előtt. Mély barázdák szántották az arcát, haját oldalra fésülte, piszkos, fehér köpenye zsebébe süllyesztette enyhén remegő kezét, sztetoszkópja csaknem a linóleumpadlóra esett. A kórház úszott a mocsokban. Az épületet a bombák ugyan megkímélték, de áram és víz már hetek óta nem volt, az orvosokat teljesen kikészítette, hogy semmilyen felszerelésük sincsen, ám be­ tegük annál több. A vérhasjárvány már kitört, tartottak tőle, hogy a kolera sem várat soká magára. Szinte egész Bagdadban a Tigrisfolyó mocskos vizét használták mindenre. - Hogy hívják? - Damerdzsi. Dr. Muajad Damerdzsi. - És mire van szüksége? - Egy égetőkemencére vagy sütőre. Egy katonai felszerelést kell megsemmisítenem. Az orvos csak rámeredt Shakirra, a tudós már arra gondolt, talán nyitott szemmel elaludt. Végül mégis megszólalt. - Lehetetlen - rázta meg a fejét. - Csak egy nagynyomású sterilizá­ lónk van, azt is folyamatosan használjuk, már persze, ha van áram. - Parancsom van a... - Az sem érdekel, ha maga a Próféta küldte is! - kiáltotta az orvos. - Maguk átkozott kato­ nák, azt képzelik, mindent elvehetnek, ami csak tetszik! Nos, hát nem! - Sarkon fordult és faképnél hagyta az ellentmondani készülő Shakirt. Egy termetes, fölényes képű nővér biccentett Shakirnak, mintha azt mondaná: nem meg­ mondtam, aztán ő is elsietett, fontosabb teendői voltak. A katonák már senkit sem érdekelnek.

- 139 -

Shakir elhagyta az épületet, visszament a piszkos, zöld furgonhoz. A kocsi a Kirkukból visszavezető úton merő mocsok lett. Shakirnak háromszor is le kellett térnie az útról, be a sivatag­ ba, hogy kikerülje az úttorlaszokat. A tudós megállt Sammarában, hogy köszönetet mondjon a barátjának, és figyelmeztesse: az igazi Damerdzsi mit sem tud arról, hogy Shakir az ő papírjaival szélhámoskodik. Kérte a barátját, csomagoljon, és meneküljön a legközelebbi határ felé családostól. - Én nem tudom megtenni, barátom. Mi jó helyen vagyunk itt, ahol vagyunk. De Allah le­ gyen veled és Saliahval, bárhová vetődjetek is. Így Shakir egyedül indult Bagdad felé. Leállította a kocsit a járdaszegély mellé, kiszállt, megállt a furgon mellett, körülnézett. Kel­ lemes meleg volt, a gyenge szellő virágok és fák illatát hozta, a hatást azonban rontotta a szanaszét heverő rengeteg szemét és a tisztítatlan szennyvíz orrfacsaró bűze. A városban már semmi sem mű­ ködött. Igaza volt Muajadnak, Bagdadnak vége. Shakir kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, és ellenőrizte a pótkeréktároló rekeszben a vírustar­ tályt. A kórház volt az utolsó reménye. Elképzelni sem tudta, most mihez kezdjen. Nem tehet mást, addig kell hurcolnia a kis tartályt, amíg talál egy berendezést, amelyben a vírusokat elpusztíthatja. Muajad felvetette, hogy rakjon nagy tüzet, de Shakir ezt nem találta jó ötletnek, mert a közönséges tűzben nem keletkezik eléggé magas hőmérséklet. Nem, akkor inkább cipeli magával, amíg olyan eszközre akad, hogy biztos lehessen benne, az összes vírust megölte. A tudós az órájára pillantott: háromnegyed hét. A tábornok azt tanácsolta, várja meg az éj­ félt. Shakir visszaült a furgonba, beindította a motort, és visszazötykölődött az úton a városba, hogy keressen egy benzinkutat; előtte azonban szereznie kellett még benzinutalványt is, hogy tan­ kolhasson. Az ideges kútkezelő megmutatta a legközelebbi rendőrörsre vezető utat. Amikor Shakir odaért, szintén benzinutalványra váró, ingerült emberek hosszú sora kígyózott már az épület előtt. A tudóst elfogta a kísértés, hogy elkiáltsa Hashamadi nevét, és soron kívül kiszolgálják, de nem hiány­ zott neki, hogy szükségtelenül magára vonja a figyelmet. Végül, amikor rá került a sor, az asztal mögött ülő rendőr csak egy pillantást vetett az úti ok­ mányára, máris megkapta, amire szüksége volt. De még egy órát kellett várnia, hogy tele is töltsék a kocsi üzemanyagtartályát. Addigra már besötétedett, ettől Shakir nagyobb biztonságban érezte magát, meghúzódhatott az ismeretlenség homályában. Kilenckor leállította a kocsit az Al Rashid nevű kis vendéglőtől egy kilométerre, leszedte a motorról a gyújtáselosztó sapkát, nehogy ellopják a kocsit. Betért a vendég­ lőbe, keresett egy eldugott sarkot, és leült, hogy megvacsorázzon. Mivel nem volt áram, azon töp­ rengett, miként tarthat nyitva az étterem, de tudta, hogy az arab vendéglősök eléggé leleményesek mert hiszen az üzlet az első -, mindig kitalálnak valamit, ha gyertyafénynél kell is felszolgálni. A nap folyamán talán már százszor is átgondolta a tervét. Maga mellé vesz két katonát, át­ hajtanak a város nyugati felébe, megkeresik azt a nehezen meghatározható rendeltetésű épületet, amelyet a hadsereg hadifogolygyűjtő telepnek nevezett ki. Shakir magában ismételgette, mit fog mondani az őröknek, amikor szembekerül velük. Mialatt égetőkemencét keresett, hogy a vírusokat megsemmisítse, többször is elhajtott az épület mellett. Alaposan az agyába véste, hol lehet bejutni a fogolygyűjtő telepre, és merre tud majd elmenekülni. Shakirnak megint eszébe jutott az otthona és Saliah, végtelenül hiányzott a családja. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne induljon a Bagdadtól délkeletre, alig hatvan kilométerre lévő otthona felé, ám tudta, addig nem teheti, amíg el nem végezte a feladatát. Megitta a kávéját, szótlanul fizetett, és elindult a csendes utcákon vissza a kocsijához. Ott állt, ahol hagyta. Minél többet töprengett azon, amit hamarosan csinálnia kell, annál erősebb féle­ lem fogta el. Azok az őrök, akiket hamarosan bolonddá kell tennie, nem kezdők, az is lehet, hogy már várják... Arról azonban, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok, semmilyen módon sem bizonyosod­ hat meg. Hashamadi tábornok remélhetőleg nem csalta kelepcébe. Nem valószínű, hogy a tábornok becsapná, hiszen sokkal egyszerűbb lett volna akkor és ott, Kirkukban kivégeztetnie. - 140 -

Vagy esetleg sokkal bonyolultabb az ügy, mintsem Shakir gondolná? A tudós mély lélegzetet vett, egy pillanatra lehunyta a szemét, igyekezett kiverni a fejéből a félelmeit és a latolgatást. Azon tűnődött, lehetetlen, hogy ne tompuljon el az ember, ha ennyi minde­ nen megy keresztül. A következő órákban mindenesetre kötélidegekre lesz szüksége. Hirtelen alacsonyan, ám csaknem hangsebességgel száguldó, sugárhajtású repülőgép hajtó­ művének dübörgése ütötte meg a fülét. Talán az amerikaiak. Továbbra is rettegésben tartják a várost az átrepüléseikkel, hogy egyértelmű legyen, ki uralja a légteret. Ez a váratlan esemény csak tovább fokozta Shakir aggodalmát. Hallotta, ahogy a láthatatlan behatoló eldübörög nyugat felé. Az éjszaka sötétjében nem látszott a gép után húzódó füstcsík. A légelhárító tüzérség is néma maradt, valószínűleg belefásultak már a hiábavaló lövöldözésbe, nem érdekli őket, ki röpköd az égen, mivel a hathetes háború alatt bebizonyosodott, hogy képtelenek bármit is tenni a bombázá­ sok ellen.

Egymásnak ellentmondó gondolatok és félelmek kínozták Shakirt szakadatlanul, mialatt a város északnyugati felére, a fogolygyűjtőhely felé hajtott. Ám amint átlépte az épület kapuját és a külső őrség felé közeledett, lehiggadt, megnyugodott. A katonák minden ellenőrző ponton alaposan szemügyre vették a Hashamadi tábornoktól ka­ pott parancsot, aztán továbbküldték az épületben. Shakir minden további nélkül megkapta a kért há­ rom tölténytárat a fegyveréhez, és a két katonát is - két fegyveres, a parancsot szótlanul végrehajtó közlegényt. Immár hármasban indultak a furgonhoz, Shakir már csaknem megnyugodott, amikor futó lépések zaja és neki szóló kiáltások hangja ütötte meg a fülét. Végigfutott a hátán a hideg. Megfordult, és azt látta, hogy egy fiatal tiszt fut feléjük, a parkoló gyér fényében nem lehe­ tett kivenni a vonásait. - Mi a gond? - Shakir igyekezett teljesen semleges, érdektelen hangon feltenni a kérdést. - Ön dr. Damerdzsi? - kérdezte a tiszt. Shakir a szemébe nézett, de nem tudott rájönni, mit akar a katona. - Igen - felelte, olyan semmitmondó hangon, ahogy csak kitelt tőle. A tiszt - egy hadnagy - elkapta Shakir kezét, és megrázta. - Nem ismertem fel, doktor. Annyira megváltozott. - A katona nevetett, Shakir is igyekezett mosolyogni. - Hol is találkoztunk? Bocsásson meg, nincs rajtam a szemüvegem, talán a saját fiamat sem ismerném meg. - Nem emlékszik rám? Ne szomorítson el! - rökönyödött meg a fiatal tiszt. - Ne játsszunk zsákbamacskát. Az arcát nem látom tisztán ebben a homályban, de a hangja olyan, mint... - Ali Mahmadi! - Ja, igen! - felelte Shakir. - Az apám öntől kért segítséget, amikor a katonasághoz jelentkeztem. A jelenlegi rangomat magának köszönhetem! Nem emlékszik? - Igen, igen, rémlik valami! - Shakir fejében vadul száguldoztak a gondolatok, miközben ki­ nyögte a választ. - Örülök, hogy... találkozunk... még ha nem is ez a megfelelő hely és idő, nagyon sietek ugyanis, mert egy különleges küldetést kell végrehajtanom, és sajnos, most nem érek rá cse­ vegni. - Értem, doktor. Tudom, Hashamadi tábornok parancsára jár el. - Shakir észrevette a fiatal tiszt cinkos pillantását, válaszképpen bólintott. Ekkor bal felől heves mozgolódás támadt. Fényszó­ rók gyulladtak fel, több jármű közeledett villámsebesen. Shakirban reflexszerűen merült fel a mene­ külés gondolata, eljutni innen minél messzebb. Ám erőt vett magán. Szívélyesnek kell hatnia. - Részt vett a harcokban, Ali? A fiatalember elkomolyodott. Elnyomta az idegességét, ami ebben a helyzetben természetes volt. - Ott voltam... de... még előtte visszavezényeltek... - Nem olyan nagy baj az. - Shakir a hadnagy vállára tette a kezét. - Majd beszélgetünk erről valamikor. Talán, ha vége ennek a háborúskodásnak, összejövünk egyszer. - Shakir óvatosságból el­ - 141 -

fojtotta magában a késztetést, hogy megkérdezze: Hogy van az apja? vagy Hol az apja? Talán meg­ halt, vagy még rosszabb történt az apjával, amit Shakirnak tudnia kellene? Muajadnak - javította ki magát. - Ő biztosan tudná. A felkapcsolt fényszóróval közeledő autók befordultak a parkolóba, fényárba fogták Shakirt, Mahmadi hadnagyot és a furgonnak támaszkodó két katonát. - Szívből köszönöm a részvétét, doktor, apám halálával kapcsolatosan. Tudom, hogy vele volt a végórán, rengeteg kérdést szeretnék feltenni önnek, de tudom, várnom kell velük. Két kisebb katonai jármű húzott el a beszélgetők mellett bal felől, egy meghatározhatatlan színű nagyobb személykocsival a nyomukban. Mielőtt Shakir balra fordult, még látta a szeme sar­ kából, hogy a két közlegény a furgonnál vigyázzba merevedik. A hadnagy is vigyázzba vágta ma­ gát, arcán egyszerre tükröződött meglepetés, félelem és izgalom. - Allahnak legyen hála - suttogta. Az autó fékezett, és majdnem mellettük megállt. Az egyik elől haladó járműből kiugrott egy katona, visszasietett, és felrántotta az autó hátsó ajtaját. Tisztelgett, miközben a bent ülő kikászáló­ dott. Amikor kinn volt, megigazította az egyenruháját, mosolygott. Shakir nem hitt a szemének. Hát ilyen nincs! De játszotta tovább a szerepét, mintha mégis lenne. Az egyetlen ember a Földön, akivel soha életemben nem kívántam találkozni, különösen nem ma éjszaka... Szaddám Husszein odaballagott a két beszélgető férfihez, viszonozta a hadnagy tisztelgését, mielőtt kezet rázott vele. Mahmadi hadnagy alig bírta magába fojtani a lelkesedést. - Elnök úr - robbant ki belőle -, engedje meg, hogy bemutassam önnek az egyik leghűsége­ sebb és legeredményesebb tudósát, dr. Muajad Damerdzsit, akiről már - biztosan tudom - sokat hal­ lott. Felismer! Rájön a csalásra! Máris halott vagyok! Shakir fejében eszeveszetten kavarogtak a gondolatok, a térde remegni kezdett, de valahogy mosolyt erőltetett az arcára és viszonozta a kézfogást. A szemében tükröződő rettegés, amelyet lel­ kesedésként próbált feltüntetni, az a pillantás volt, amelyet Szaddám a megfélemlített alattvalóitól megszokott. Pontosan ezt akarta látni a szemükben. - Örülök, doktor, hogy találkozunk - mondta Szaddám mély, metsző hangján. - Nem akarja megtekinteni a bombánk elkészítésének utolsó lépéseit? - Nem... - Shakir hangja krákogásba fulladt, rendet parancsolt az agyának. - Elnézését ké­ rem... nem, uram, ha nem veszi zokon, ma éjjel nem tehetem. Két nap múlva mindenről részletesen be fogok számolni önnek. - Négy nap múlva találkozunk. A program valamennyi résztvevője ott lesz. Valami baj van? Shakir megrázta a fejét. - Nem, uram. Az a találkozó valóban négy nap múlva lesz, ahogy terveztük, de én már két nappal korábban szeretnék pár percet elrabolni az idejéből. Szaddám bólintott, a többi láthatóan már nem is érdekelte. Indult volna a kocsijához, de hir­ telen megtorpant, és visszafordult Shakirhoz, és most úgy vizslatta a tudóst, mintha a veséjébe akar­ na látni. Shakir már nem egyszer találkozott a diktátorral, de mindig idegesség fogta el a jelenlété­ ben. A gondolat, hogy az elnök ugyanolyan könnyedén húzhatná elő a pisztolyát és lőhetné szét Shakir fejét, mint ahogyan most társalog vele, félelmetes volt. Szaddám rámeredt Shakirra, figyelmesen tanulmányozta a vonásait. A tudósnak borzalmas látomásai támadtak, ahogy az elnök félrehajtott fejjel, merően nézte. Végül Szaddám megvonta a vállát, és izmos kezét Shakir vállára tette. - Fáradtnak látszik, doktor. Mindannyian fáradtak vagyunk, de holnap reggelre ismét a mi kezünkben lesz a kezdeményezés. Majd meglátja. A következő pillanatban a testőreivel együtt eltűnt az épületben. - Micsoda óriási szerencse, doktor! - lelkendezett Mahmadi hadnagy. - Nagyon boldog va­ gyok, hogy találkoztunk. Mekkorát tévedsz, Ali. Mekkorát tévedsz, futott át Shakir fején. - Én is örülök, Ali - hazudta. - De most mennem kell. Hamarosan majd beszélgetünk. - 142 -

A hadnagy búcsút intett, és visszasietett az épületbe, Shakir pedig a két várakozó katona felé indult. Miközben beszálltak a kocsiba, próbált megnyugodni. Indított, és kényszerítette magát, hogy rendes sebességgel hajtson ki a parkolóból, ám mégis szinte padlógázzal lőtt ki. A két közlegény tágra nyílt szemmel meredt rá. Bármilyen fenntartásuk volt is eddig ezzel a furcsa polgári sze­ méllyel meg a küldetésével kapcsolatban, szempillantás alatt elszállt. Ez az ember kétségtelenül Szaddámnak dolgozik.

20. FEJEZET BAGDAD NYUGATI KÜLVÁROSA 1991. MÁRCIUS 10., VASÁRNAP, 23 ÓRA (20 ÓRA GMT)

Akhmed körbepillantott parányi irodájában, amelyben élete céljának megvalósulását látta. Felsóhajtott. Persze ez egy törvényhatósági épület, csupán az ő kemény munkája eredményeképpen válhatott hatékony, kihallgatásokra alkalmas börtönné. Micsoda energiát igényelt a lejátszó és a hangosító berendezések felszerelése, amelyeket még a háború előtt rendeltek, egyenesen az Egye­ sült Államokból. A helyzetből fakadó irónia mindig mosolyra késztette. A parancsnoki főhadiszállásról érkezett küldönc az épület egyik külső szobájában várja. Akhmed elindult hozzá, a beosztottja közben visszatette a műanyagcsövet egy nagy fagyasztószek­ rénybe. Megint egyszer sikerült az ellenséget halálra rémiszteni. Nagyszerű ötletnek bizonyult kap­ csolatba lépni a hadsereg temetési részlegével. Bármilyen testrészt igényelhetett a foglyok megfé­ lemlítésére, rendszerint hamarosan szállították, az általa kért méretben, színben, fagyott vagy felen­ gedett állapotban, ahogy éppen kívánta. Hátborzongató dolog, de távolról sem olyan borzalmas, mint az lenne, amit a foglyokkal íly módon elhitet. Pár óra sem telik bele, és a két amerikai reszketni fog félelmében, Akhmed biztos volt ben­ ne. Még az sem kell hozzá, hogy folytassák a gondosan megtervezett színjátékot, hangszalagról le­ játszott borzalmas sikolyokat, motorosfűrész-aláfestéssel, és az emberei ordítozásától, színlelt ütle­ geik puffanásától kísérve. Akhmed üdvözölte a futárt, és igazolta a város másik feléről, a parancsnoki főhadiszállásról érkezett posta átvételét. Feltépte a borítékot, olvasni kezdte a hivatalos bikkfanyelven írt arab szö­ veget, ami egyáltalán nem tetszett neki. - Hát, Assid - mondta igencsak kedvetlenül a legközelebb álló őrnek -, az az utasítás, hogy adjuk ki a két amerikait a belügyminisztérium ma éjfél körül érkező képviselőjének. Szóval megint elveszik tőlünk a munkát. Összehajtotta a papírt, átadta az egyik emberének. Az utolsó két rabjától is megfosztják. Na­ gyon csalódottnak érezte magát. Csak két napra volna szüksége, nem többre. Mindössze negyven­ nyolc óra, és kipasszírozná belőlük az összes tudnivalót, aztán hazaküldhetnék őket a tervezett fo­ golycsere keretében. Nagyon elégedettek lennének vele a felettesei, legalábbis azt remélte. Most pe­ dig megparancsolják neki, hogy felejtse el, hogy valaha is látta a két amerikait, és szolgáltassa ki őket az igazi szadistáknak. Ami annyi, mintha máris halottak lennének. - Szaddám még annál is dühösebb lehetett, mint ahogy feltételeztük - jegyezte meg Assid. Akhmed egyetértőleg bólintott. Még a gondolatára is kirázta a hideg, hogy minek néz elébe az a két ember. Őt és munkatársait arra képezték ki, hogy eljátsszák a vérszomjas, gátlástalan szadista szere­ pét. Ám azok, akikkel a két ezredes éjfél körül találkozik, tényleg azok.

Shakir Abbas tizenegy negyvenkor megállt az épületnél, leoltotta a lámpákat. Menet köz­ ben közölte a két közlegénnyel az utasításait: a fegyverüket állandóan tartsák készenlétben; semmi­ lyen körülmények között sem árthatnak a raboknak, nem sebesíthetik meg őket, és egyáltalán kerül­ niük kell a durva bánásmódot; az őrök egyetlen kérdésére sem szabad válaszolniuk, és kizárólag Shakir utasításainak engedelmeskedhetnek. - 143 -

Hála az egy órával korábbi találkozásnak, egyik katonának sem jutott eszébe, hogy bármi­ ben is kételkedjék. A hamuszürke börtönépület ajtaja azonnal kinyílt. Shakir nagy meglepetésére pillanatok alatt bent volt, az őrök csupán felületes pillantást vetettek a Hashamadi tábornoktól kapott okmányaira. - A két amerikaiért jöttem, akiket a parancs értelmében... Egy megtermett, polgári ruhás férfi intett az őrnek, hogy csukja be az ajtót. - Tudom, a bel­ ügyminisztériumtól jött - felelte, és felületesen kezet rázott Shakirral. - Akhmed Anbarra vagyok, az intézmény vezetője. - Megindult előre, egy belső iroda felé, mentében hátrapillantott: - Meg kell mondanom magának, semmi szükség sincsen erre az átszállításra. Mi magunk is kiszednénk belőlük mindent, de tudom, maguk nem bíznak bennünk. - Megvonta a vállát, és egy ajtó felé mutatott. Akar bilincset meg szemkendőt? - Hogy mit? - Shakir arca elárulta a meglepetését, aztán kapcsolt, hogy a férfi a rabokra gon­ dol. - Ó, igen, természetesen. Ha van hozzájuk tartalékkulcs, valódi fémbilincseket, ha nincs, jó lesz a műanyag is. Nem akarom, hogy bármi baj legyen. Aha, futott át Shakir fején, legalább valamit bedobhatok a betanult szövegekből. - Szemken­ dő nem kell. Ahová ezek mennek, tudja... - Sokatmondóan abbahagyta, hogy azt a hatást váltsa ki Akhmedből, amire az számít. - Értem. Ha kérhetem, itt várjon. - Akhmed eltűnt a folyosón. Shakir ottmaradt egyedül az irodában, teljes bizonytalanságban. Honnan tudhatta, hogy jövök? És minek emlegeti a belügyminisztériumot? Ott tömörülnek Szaddám leghűségesebb banditái - a titkosrendőrök. Lehet, hogy Hashamadi tábornok odaszólt ne­ kik? Nem, az lehetetlen! Akkor ő is megütné a bokáját. Meg aztán... Ajtók csapódtak, lépések közeledtek a folyosón, Shakir kilépett az irodából. Ebben a pilla­ natban tűnt fel Westerman a folyosó kanyarulatában. Kezét hátrabilincselték, megbotlott, nekiesett a falnak, mire az egyik őr ráordított. Szörnyen néz ki! De nem szabad észrevennem. Westerman arcát négynapos borosta borította, haja mint a szénaboglya, hajózóruhája elsza­ kadt, és mezítláb volt. - Van cipőjük? - kérdezte Shakir arabul. Akhmed bólintott, és zavar tükröződött az arcán, kérdően nézett rá. - Nálunk ez a szabály - szögezte le Shakir. Akhmed megvonta a vállát, és ismét eltűnt a folyosó kanyarulatában. Westermant vagy há­ rom méternyire Shakirtól állították meg. Az ezredes még nem pillantott fel, és mivel a folyosóról is­ mét zaj hallatszott, hátranézett a válla fölött. Meglepetésében tátva maradt a szája, Harris szemei is elkerekedtek. - Doug... - Pofa be! - förmedt Akhmed Willre, majd bosszús pillantást vetett Dougra. Will most előrefordította a fejét, szeme Shakirra esett, és a szemöldöke hajszálnyit felsza­ ladt: felismerte. A beálló csendben Shakir gyorsan utasításokat harsogott a két közlegénynek, akik - a paran­ csot követve - a két fogolyra szegezett fegyverrel előreléptek. Akármilyen csekély mértékben is, de fennállt a veszély, hogy ha csend támad, valamelyik ezredes esetleg elszólja magát, ezért fel kellett pörgetni az eseményeket. Shakir igyekezett úgy megválogatni a szavait, hogy az ezredesek átlássák a helyzetet, és megértsék Shakir szerepét. Félreértést nem engedhetnek meg maguknak. A tudós angol nyelvre váltott. Feltételezte, hogy valaki a börtön személyzetéből biztosan be­ szél ezen a nyelven. - Amerikai disznók, befogjátok a pofátokat, és azt csináljátok, amit mondok, különben rögvest itt lelőlek, mint egy kutyát, megértettétek? Shakir halkan, fojtottan beszélt, de igyekezett dühösnek hatni. Észrevette, hogy Akhmed apró biccentéssel, elismerően nyugtázza is. A férfi meghozta a két ezredes csizmáját, az amerikaiak elé vágta őket. - Fel a csizmákkal, mozgás! Gyerünk! - parancsolta Shakir most ordítva, aztán megint arabra váltott, a két közlegényt utasította, akik időközben a két amerikai mögé álltak. - Vigyétek őket, zárjátok a kocsiba, és őrizzétek! - 144 -

Könyörgöm, nehogy szóljatok hozzám, miközben elmentek mellettem, fohászkodott Shakir magában. Elfordította a fejét és Akhmedhez fordult, aki átadta neki a hagyományos bilincsek kul­ csát. - Nagyon kell sietnem - mondta neki Shakir. - Köszönöm a hatékony közreműködését. Akhmednek elállt a szava meglepetésében. A titkosrendőrség és a belügyminisztérium em­ berei még soha semmit sem köszöntek meg neki. Lenézték a katonákat, ha a kihallgatások során kénytelenek voltak együttműködni, lekezelően bántak velük. Vajon ki lehet ez a dr. Damerdzsi? Akhmed arckifejezéséből Shakir rádöbbent, hogy hibát követett el. Sokkal fennhéjázóbbnak kellett volna lennie, megvetőbb hangnemben parancsolgatnia. A titkosrendőrök nem udvariasak, kü­ lönösen nem egy doktor. Ha most helyesbíteni próbál, azzal csak még többet ront a dolgon. Sarkon fordult, kiment az ajtón, követte az embereit a kocsihoz, de közben végig Akhmed vizslató szemét érezte a hátában. Biccentett a két katonájának, akik beszálltak a hátsó ajtón a fur­ gonba. Észrevette, hogy remeg a keze, ahogy a vezetőülés ajtaját nyitja, ezért gyorsan beült és indí­ tott. A visszapillantó tükörben látta, hogy Akhmed a kijáratnál áll, majd két beosztottja is csatla­ kozik hozzá, hevesen tárgyalnak valamit. Shakir egyesbe tette a sebességváltót, és elindult. Visszakaptam a papírjaimat? Mi lesz, ha otthagytam őket? A Hashamadi tábornoktól kapott papírok után kotorászott, megkönnyebbülten akadt rájuk, most is ott lapultak az ingzsebében. Ám az őrök emlékezni fognak az aláírásra, és rájönnek, hogy valami nincs rendben, hiszen ők a belügyminisztérium emberét várták. Vajon miért írna alá a hadse­ reg egy tábornoka parancsokat a belügyminisztérium nevében? A furgon simán áthajtott a kapun, ám Shakir még látta, hogy Akhmed előrejön pár lépést, és le nem veszi a szemét a furgonról. Kapkodja a fejét, hol az embereire, hol a foglyokat szállító, távo­ lodó kocsira néz. A bejáratnál nem állt másik autó, és Shakir imádkozott, hogy a közelben se par­ koljon egy se. Üldözési mániád van. Semmi oka nem lehet, hogy gyanakodjon... A rendszámtábla! Le kellett volna vennie, de elfelejtette. A titkosrendőrség kocsijainak nincs rendszámtáblájuk. Vajon Akhmed észrevette? Csak már egy háztömb lenne közöttünk legalább! Will és Doug szótlanul gubbasztottak a raktérben, Shakir hálás volt nekik érte. Nincs most ideje magyarázkodni. Az épülethez vezető kocsifelhajtó végén jobbra fordult, és a furgon helyzetjelző lámpái vég­ leg eltűntek Akhmed szeme elől. A nyugat felé vezető út enyhén kanyarodott. Shakir az első adandó alkalommal balra fordult, aztán megint balra, kétszer is visszakanyarodott különböző, közvetlenül a börtönhöz vezető utat keresztező utcákon, aztán keletnek hajtott. Jobbra fények villantak fel, a lámpák ugyanahhoz a kereszteződéshez közeledtek, mint Shakir is, és egyenesen a börtönépület irányába haladtak. Látható volt, hogy a másik kocsi fog előbb a kereszteződésbe érni, ezért Shakir lassított, elengedte a sötét, rendszám nélküli teherautót és egy fekete személykocsit. A tudós ismét gyorsított, és amint áthúzott a kereszteződésen, balra pillantott. A két jármű ráhajtott a kocsifeljáróra, amelyről röviddel azelőtt a furgon kikanyarodott. Talán megint valamilyen szerencsétlen rabot hoznak, gondolta Shakir. Csak pár pillanat múl­ va hasított bele a felismerés. Dehogyis. Amikor odaértem, azt mondták, már várták, hogy valaki jön és elviszi a foglyokat. Szóval én értem oda előbb! Ha a katonák felfedezik, mi történt... A tudós beleborzongott a felismerésbe. Nyaktörő sebességgel vette a kanyarokat, keresztezte a mellékutcákat. Már korábban gondosan megtervezte, merre fog haladni, a nap folyamán egyszer rendes sebességgel végigment a dél felé vezető útvonalon. Pár kilométerre felfedezett egy elhagyott katonai raktárt, úgy tervezte, ott kirakja a két kato­ nát, addig nem lazíthat, nem magyarázhatja el a helyzetet Westermannek és Harrisnek. Gyakran pillantott a visszapillantó tükörbe, szinte várta, hogy feltűnjenek az üldöző autók fényszórói. Ha odaér a titkosrendőrség a börtönbe, Akhmed rögtön rájön, hogy átverték. - 145 -

Hirtelen két fénypont tűnt fel a tükörben, Shakir szíve gyorsabban kezdett verni, de a másik jármű elkanyarodott. Talán be kellene húzódni valami biztonságos helyre, lekapcsolni a fényszórókat és várakoz­ ni. De nem, nem szabad elveszítenie a fejét, nem térhet el a tervtől. Bagdad hatalmas város, már több kilométernyire vannak a börtöntől. Végül feltűnt előttük a raktár kapuja. Shakir fékezett, lekapcsolta a fényszórókat, ám a mo­ tort alapjáraton hagyta. Fogta a Kalasnyikovját, úgy, hogy a két katona is jól lássa, majd eligazította őket. - Ti ketten most kiszálltok - utasította a katonákat arabul - elrejtőztök, és reggelig őrzitek ezt a bejáratot. Azután visszatértek az állomáshelyetekre, ám csak holnaputánra kell visszaérnetek, használjátok ki az időt, pihenjetek. De arról, amit ma este láttatok, semmi körülmények között nem beszélhettek senkinek. Nem történt semmi! Ha kedves az életetek, hallgassatok, mint a sír. Ezzel a kettővel magam is elboldogulok. Shakir kiszállt a kocsiból, hátrament, és kiengedte a két katonát, majd látványosan az ülés­ hez bilincselte a két ezredest - először Westermant, aztán Harrist. Újra becsapta a hátsó ajtót, és be­ zárta. Időközben a két katona elhelyezkedett a kijelölt állásában, a kapu belső oldalán, búcsút intet­ tek, és repestek az örömtől, hogy a következő két napban nem kell összetörniük magukat. Ez a könnyű éjszakai munka nem fog nehezükre esni. Shakir, mivel még előző nap, világosban itt járt, tudta, hogy a raktárnak van egy másik, hát­ só kijárata is. Most behajtott az épületbe, elment egészen a túlsó végéig, hogy a kapunál hagyott ka­ tonák már ne láthassák, ott leoltotta a fényszórókat, ám a motort alapjáraton hagyta, így gurult még egy darabig óvatosan. A furgon kigördült a másik kapun, át a sövényen vágott résen. Amikor a raktár már körülbelül három kilométerre elmaradt mögöttük, Shakir megállította a kocsit. Leoltotta a fényszórókat, kikapcsolta a motort, majd kitárta a furgon hátsó ajtaját, kicsit za­ vart mosollyal az arcán, a város gyér fényeiben Will és Doug jól látták. - Most már beszélhetünk? - tudakolta Doug. - Igen, de csak halkan. Errefelé mindenütt laknak - magyarázta Shakir. Doug lekapta a csuklójáról a bilincset, segített Willnek kinyitni az övét, aztán kiugrott a fur­ gonból, és megragadta Shakir vállát. - Abban a pillanatban, hogy megláttam ma éjjel, tudtam, hogy maga nem tartozik hozzájuk! Köszönöm, doktor! Ki sem tudom fejezni... én... - elakadt a hangja, az elmúlt hat óra borzalmas em­ lékei szörnyű erővel törtek rá. Will is kiugrott a kocsiból, megragadta Shakir kezét, és annyira megszorította, hogy már fájt. - Honnan a pokolból került elő, doktor? Honnan tudta, hogy ott vagyunk? Érezte, hogy könnyek öntik el a szemét. Még sohasem örült ennyire egy ismerős arcnak, és erős bűntudatot érzett, hogy a küldetés során mind ez idáig igen barátságtalanul kezelte az arab tu­ dóst. Shakir Doug vállába kapaszkodott és próbált kiszabadulni Will szorongatásából, de nem járt sok sikerrel. A két amerikai mámoros örömben úszott, hogy megmenekültek, pedig ez a menekülés még épp csak elkezdődött. - Figyeljenek! - suttogta Shakir rekedten. - Még nem múlt el a veszély. Majd menet közben mindent elmagyarázok, de indulnunk kell! Máris keresik magukat, meg engem is. A két ezredes elhallgatott, egymásra néztek, bólintottak és bevágódtak a vezetőfülkébe. Shakir lekapcsolt lámpákkal gurult előre, először finoman adagolta a gázt, majd amikor la­ kónegyedek után szántóföldek közé értek, bátrabban gyorsított, így haladtak egyre délebbre. Shakir elmesélte, hogyan sikerült előkerítenie a tartályt, beszámolt a pálfordult tábornok se­ gítségéről is. Will és Doug pedig elmondták a tudósnak, hogyan történt a repülőgép-szerencsétlen­ ség, meg azt, milyen kétségbeesett kísérletekkel próbáltak visszajutni a szövetséges erőkhöz. De tíz perc sem telt bele rádöbbentek, hogy egy nagyon fontos dologról még nem beszéltek. - Hogyan fogunk innen kikeveredni? - tette fel végül a kérdést Will. - Van valamiféle terve? Shakir megrázta a fejét. - Az igazat megvallva, nem tudom. Azt hiszem, kiviszem magukat az országból. - 146 -

- Akkor hát velünk tart. Rendben. - Nem - vágta rá a tudós, amivel alaposan meglepte a két ezredest. Shakir egészen mostanig elfojtotta magában a kérdést: hogyan tovább? Igaza volt Hashamadi tábornoknak. Mentse a család­ ját és tűnjön el, tanácsolta. De még ennél is fontosabb, hogy kijuttassa az országból ezt a két ameri­ kait meg az utolsó tartályt. Az amerikaiakban megbízhat, ők majd elpusztítják a vírusokat. Azután visszatér Saliahért meg a gyerekekért, és közben imádkozik Allahhoz, hogy vala­ mennyien épségben kimenekülhessenek. Ha szerencséje van, beletelik egy-két napba, mire az ese­ ményeket összekapcsolják Shakir Abbas nevével. Talán. - Ha maguk biztonságosan átjutottak a határon, visszajövök a feleségemért és a gyerekekért - fogadkozott Shakir. - Hol lakik, doktor? Hol a családja? - Kérem, szólítsanak egyszerűen Shakirnak, tegeződjünk. - Kimutatott az ablakon jobb felé, amerre parányi fények világítottak. - Egy kis faluban, mintegy tíz kilométerre, abban az irányban. - Nos, akkor - fordult hozzá Will -, ha már ilyen közel vagyunk, mi lenne, ha egyenesen oda­ mennénk? Shakir láthatóan nem értette. - Én... mit mondtál? Will Dougra pillantott, aki erőteljesen bólogatott. - Fordulj jobbra, elmegyünk a családodért, aztán együtt eltűnünk a fenébe? Ez a lehetőség Shakirnak még eszébe sem jutott. Először Willre, majd Dougra pillantott, meglepődött az elhatározásukon. Ez volt a tervének a legkényesebb része. Persze, hogy jobb volna most rögtön fölpakolni a családját, ám ezzel ismét veszélybe sodorja a két amerikai tisztet. - Köszönöm, de az egyórás kerülő lenne, és már így is elég nagy veszélyben vagytok. - Vállaljuk a kockázatot - felelte Will. Különös, futott át Shakir fején, pontoson ugyanezt mondtam én is Hashamadi tábornoknak. Will megszorította Shakir jobb karját, miközben meghallotta Doug hangját. - Mi most már együtt sírunk, együtt nevetünk, barátom.

21. FEJEZET BAGDADTÓL DÉLNYUGATRA 1991. MÁRCIUS 11., HÉTFŐ, 12 ÓRA 45 PERC (15 ÓRA 45 PERC GMT)

A legutolsó pillanatban vették észre az úttorlaszt. Shakir úgy tervezte, keresztezik a keletről nyugatra vezető főutat, hogy eljussanak a falujába, de az éjszaka sötétjében lépten-nyomon villogó vörös fények és a csöndet szétzúzó szirénavijjogás alaposan megnehezítette a dolgot. Ezért Shakir az országút árnyékában megbúvó, vele párhuzamosan futó mellékutakon araszolt a furgonnal, amíg észre nem vette, hogy ezt a Kuvaitba vezető utat is több katonai jármű állta el. Gyorsan leoltotta a fényszórókat, nehogy észrevegyék őket. Ekkorra már a mellékutakon is egyre-másra tűntek fel az úttorlaszok, Shakir minden igyekezetével próbált kicsusszanni a szűkülő hurokból, ám egy katonai jármű - mintegy jó kilométerrel előttük - éppen elfoglalta a helyét a mind ez ideig még szabad utolsó, dél felé vezető úton. Először északnak, aztán északkeletnek vették az irányt, éppen áthúztak egy mellékút-keresz­ teződésen, ám azt még látták, miként született ott is egy úttorlasz pillanatok alatt. Teljesen nyilván­ valóvá vált, hogy a kormányerők az összes lehetséges menekülési útvonalat el akarják vágni. A dél és a nyugat felé vezető utakat a hadsereg állta el, keleti irányban a Tigris-folyó höm­ pölygött, ezért Shakir észak felé hajtott. Azon tépelődött, még ha eljutnak is a falujába, eddigre már bizonyára körülzárták az apró települést, sőt talán már a családját is letartóztatták. Egy óra sem telt bele, s visszaértek Bagdadba, az ősi város déli részén hajtottak, és úgy érez­ ték magukat, mint a sarokba szorított róka, amelyet a vadászkutyák visszaűztek a lyukába. Ám még nem volt veszve minden. Az egyik esélyt most éppen a sivataggal határos egyik ut­ cában parkoló, fekete furgon jelentette. Még ha a rendszámtáblájukat jóval korábban le is takarták - 147 -

volna, egy éjfél körül száguldozó zöld Toyota furgon kellőképpen felkeltené a figyelmet, különösen, hogy Szaddám titkosrendőreinek java része kifejezetten ezt a kocsit keresi. Shakir éppen lehúzódott a járdaszegély mellé, amikor Will pontosan feléjük kanyarodó fény­ pászmákat pillantott meg néhány épülettömbbel előttük. - Állj meg! Le a lámpával és feküdj! - Will hangja szenvtelen suttogásnak hatott. Shakir villámgyorsan leállította a motort, és mindhárman a vezetőfülke padlójára lapultak. - Katonák, azt hiszem - találgatta Shakir. - A lámpákból ítélve katonák lehetnek. Néhány járműből álló konvoj dübörgött el mellettük, majd lassan elhalt a zaj, semmi sem utalt arra, hogy a katonák meg akarnának állni. Csaknem négy percig lapultak még, aztán Will óvatosan kikémlelt a szélvédőn. - Elmentek. És a fekete furgon még itt van. - Feltételezem - suttogta Doug -, ha egy teherautót el tudtál lopni, akkor egy furgon sem okozhat gondot. Will odaosont a furgonhoz, kinyitotta az ajtót, és megkönnyebbült, hogy a belsőtér-világítás nem működött. Gyufa fényénél ráakadt a keresett drótokra a műszerfal alatt, összekötötte a megfe­ lelő vezetékeket. Pár perc múlva a fekete furgon csendben útnak indult, és ott lapult a pótkerékre­ keszben a halált hozó tartály is. Shakir nyugatnak fordult, végül ráakadt egy csendes mellékutcára, amelyen visszajuthattak a főútra. Állandóan a visszapillantó tükröt lesték, nem követi-e őket valaki, de semmi gyanúsat nem láttak. A tudós kitartóan nyugatnak tartott, ám időnként észak felé fordult, hogy meggyőződjenek róla, nem követik őket. Végül aztán a délnek tartó, jellegtelen sivatagi utakon kanyarogtak, hogy el­ jussanak a doktor otthonához. Shakir vezetés közben Bagdad gyér fényeit használta iránytűnek. Lassan közeledtek Shakir falujához. Ekkora már mindhárman tudták, hogy nem érhetik el a határt, mielőtt kivilágosodna. Sőt azt is tudták, a számtalan úttorlasz miatt szinte semmi esélyük, hogy észrevétlenül jussanak ki Irakból. Már csaknem hajnali három volt, amikor megpillantották Shakir falujának fényeit a távol­ ban. Ekkor Doug határozottan ismerős formákat vett észre az út bal oldalán, jóval előttük. - Helikopterek lennének? - kérdezte hitetlenkedve. - Azok - állapította meg Shakir. - De fogalmam sincs róla, minek tartja őket itt a hadsereg. - Ez valami laktanya volt? - kapcsolódott Will is a beszélgetésbe. Shakir bólintott. - A falunkból besorozott legtöbb fiatal itt állomásozott, ám valamennyit Ku­ vaitba küldték. Doug szemei a helikopterekre tapadtak. - Szovjet gyártmányú Mi-24-esek, Will, nálunk Hind (Szarvastehén) a fedőnevük. Kettő is van itt belőlük! Will éberen figyelt. Ha ilyen korszerű harci helikoptereket tartanak itt, akkor nyilvánvalóan őrzik is őket. Shakir leoltotta a fényszórókat, és az út szélére gördült a kocsival, amíg Will és Doug meg­ tárgyalja a helyzetet. A motort alapjáraton hagyta, nem törődött vele, hogy a vezetőfülkében némi kipufogógáz kezd terjengeni, és húzódik ki a nyitott ablakon. - Semmi mozgás - állapította meg végül Will. - Te látsz valamit? Doug bólintott. - Naná, hogy látok. - Mit? - kérdezte Will, és igyekezett ő is rájönni, mit vehetett észre Doug. - Hogy mit látok, öreg cimborám? A menekülésünk eszközét. Egy pillanatra csend borult rájuk, Will Doug szavain töprengett, vajon valami másra gon­ dolt-e, vagy arra, ami nyilvánvalóan következett a szavakból. Csak egy dologra gondolhatott. - A menekülésünk... Nem gondolod komolyan, hogy... hogy elrepülünk az egyik szerkezet­ tel? Erre gondolsz, ugye? - Ha valamelyikben van elég üzemanyag meg az akkumulátora is rendben, akkor imánk meghallgatásra talált - suttogta Doug izgatottan. - Doug... - 148 -

- Mindenfelé vadásznak ránk, nem? Vagy ásunk egy gödröt, és napokra földet kotrunk ma­ gunkra, vagy megint a legrosszabb megoldást választjuk... - Dougnak eszébe jutott mindaz, amit át­ éltek, beleborzongott a szörnyű lehetőségbe, elakadt a szava. - Vagy repülünk. - Nagy ötlet - jegyezte meg Will csendesen. - De el tudsz vezetni egy ilyet? - Ha el tudom indítani, repülni is tudni fogok vele. - De ezeket az oroszok csinálták, az utasítások, a műszerek feliratai meg feltehetően arabul vannak bennük. Doug megrázta a fejét, felemelte a kezét, hogy belefojtsa Willbe az ellenvetések özönét. - El kell indítani a turbinákat, ki kell nyitni az üzemanyagcsapot, szikrát csiholni, addig állí­ tani a gázkarokon, amíg a rotorok elérik a szükséges fordulatszámot, aztán hajrá. Ne izgulj. Will Dougra meredt, a feszült pillanatot a furgon motorjának csendes morgása festette alá. Shakir idegesen hol az egyikükre, hol a másikukra kapta a tekintetét. - Doug, te megőrültél - szólalt meg Will végül, aggodalommal vegyes tisztelettel a hangjá­ ban. - Van más választásunk? Igazi választásunk? Mondd meg, Will. Nincsen. Will megadóan bólintott. - Tudom. - Vagy megkíséreljük, vagy vége a dalnak, öregem. Shakir nem bírta tovább. - Most azon vitatkoztok, hogy elrepüljünk-e az egyik helikopterrel Szaúd-Arábiába? - Úgy van, Shakir - bólintott Will. - Nem fogják lelőni a vadászgépek? - Nem - nyugtatta meg Doug. - Szaddámnak már tilos vadászgépeket használnia. Figyelmez­ tették, ha egyetlenegy is a levegőbe emelkedik, menten lelövik. Ez azonban nem vonatkozik a heli­ kopterekre. Azokra nem lőnek a mieink. Doug szünetet tartott, aztán folytatta. - Shakir, őrzik ezeket a helikoptereket? Az arab tudós bólintott. - Észrevehettek egy furgont, amely hajnali háromkor itt elhajt? - Kétlem - hangzott a csendes válasz. - Itt eléggé nagy a forgalom éjjelenként. Mindenekelőtt összeütöttek egy tervet. E szerint Shakir lépésben halad a település felé veze­ tő úton a helikopterek irányába. Amikor körülbelül száz méterrel túlmentek rajtuk - feltéve, hogy nem észlelnek semmi mozgást körülöttük -, Doug és Will kilép a furgon oldalsó csúszóajtaján. Ma­ gukkal viszik Shakir fegyverét, és ártalmatlanná teszik az őröket, ha esetleg beléjük botlanának. Ezalatt Shakir hazahajt, felkelti a feleségét és a gyerekeket, feltűnés nélkül bepakolja őket a furgonba, úgy, hogy a szomszédok semmit ne vegyenek észre. - Mennyi időre van szükséged, Shakir? - kérdezte Will. - Nehéz megmondani. Ha a feleségem lassan... - A mi óráinkat elvették - vetette közbe Doug. - Mennyi az idő? A tudós az órájára pillantott. - Három húsz. Otthon van egy másik órám, ezt itt hagyom nek­ tek - kicsatolta az óraszíjat, és átadta az óráját Willnek. - Mondjuk, négy óra tízre itt vagyok. Pont­ ban négykor indítsátok el a helikoptert. Ha lőnek rátok, vagy nem érek ide időben, induljatok. Will megrázta a fejét. - Ha késnél is, mindenképpen gyere. Várunk rád, ameddig csak lehet, és még azután is egy kicsit. Doug félrecsúsztatta az oldalsó ajtót, a két amerikai úgy helyezkedett el, hogy könnyen ki tudjanak ugrani. Shakir felkapcsolta a lámpákat, és lassan délnek, az ideiglenes sivatagi helikopterfelszállóhely felé araszolt. A kellő pillanatban óránként harminc kilométeres sebességre lassult, az­ tán a válla fölött hátrapillantott. - Most! Mivel Doug már amúgy is teli volt zúzódásokkal és teljesen bemerevedtek az izmai, még e lassú tempó ellenére sem tudta megőrizni az egyensúlyát. Amint földet ért a lába, elvágódott, és az útszéli apró kövek újabb zúzódásokat okoztak rajta. Will jó hasznát vette a hosszú lábának, állva maradt, csak pár métert kellett futnia a földet érés után. Néhány másodperc múlva már együtt osontak a legközelebbi Hind felé. A szemük egyre jobban hozzászokott a sötétséghez. - 149 -

A helikopterek orra az útra nézett, oldalsó tolóajtóik éppen észak felé, Doug meg Will pedig délről közelítették meg őket. Távoli autózúgás olvadt egybe egy az éjszakában magasan szálló su­ gárhajtású repülőgép dörgésével. Az egyetlen fényforrás egy izzó volt, a helikopterektől északra álló kis házon lógott. Doug lassú, óvatos mozdulattal intett Willnek, hogy ereszkedjék térdre, és vegyék szemügy­ re a két forgószárnyas szerkezetet. Doug odaosont a közelebb állóhoz, és belesett az ablakon. A másik oldalon nyitva állt a tolóajtó, a résen beszűrődő fényben jól látta a pilótafülke belse­ jét. Senki nem ült benne. Továbbkúsztak a farok alá, meghúzódtak a másik helikopter tetején álló két turbinahajtómű terjedelmes burkolatának árnyékában, majd odébb lopakodtak, hogy benézhes­ senek az egyik raktérablakon. Amikor Will letérdelt, hogy bepillantson a Hind hasa alá, egy gyerekökölnyi nagyságú skor­ piót riasztott fel. Az állat ijedten menekült. Will meglepődött, hátrahőkölt, a lába megcsúszott. Doug számára pokoli hangosnak tűnt a zaj az éjszaka csendjében, rémülten visszanézett, mutatóuj­ ját a szája elé téve intette Willt, hogy maradjon csöndben. Will arrébb húzódott kissé, hogy bizton­ ságos távolságra kerüljön a menekülő skorpiótól, felbökte a hüvelykujját, hogy értette, aztán tovább nézelődött. Doug óvatosan felemelte a fejét, és bepillantott az ablakon. A szeme elé táruló látvány a legmerészebb álmait is felülmúlta. Két katona - inkább köly­ köknek tűntek - horkolt bent békésen, a fejüket az oldalsó üléseknek támasztották, fegyverük a heli­ kopter padozatán hevert, jó messzire tőlük. Doug Willt is az ablakhoz vonta, hogy a saját szemével lássa, mi a helyzet, és suttogva elő­ adta a tervét. Megkerülték a szárnycsonkot, visszaosontak a farok alá, és örömmel állapították meg, hogy csupán a látott két katonából áll az őrség. Óvatosan a raktér tolóajtajához lopakodtak. Doug Will nyomában maradt. Will belépett a helikopterbe, és zajtalanul felemelte az egyik iraki puskáját, hát­ raadta Dougnak, aki letette a földre. Doug is belépett, meglepte, milyen hangosan horkolnak a katonák, és egy pillanatra elbi­ zonytalanodott, mi legyen a következő lépés. Will elővette a bilincseket, amelyeket nem is olyan ré­ gen Shakir az ő kezükről szedett le, az egyiket a közelebb fekvő katona földön heverő csuklójára kattintotta, a másikat pedig a padozatba erősített rögzítő karikához kapcsolta. A katonák rendületlenül, békésen szunyókáltak. Will vigyázva a raktér hátuljába igyekezett, ott megismételte a műveletet a másik katonánál. Itt is gyorsan egy rögzítő karikára kattintotta a bilincset. Ekkor a katona hirtelen felébredt, ijedtében felkiáltott, amitől a társa is felocsúdott. Will hátraugrott, keze a puskát kereste, Doug pedig gyorsan az első katona fejéhez tartotta a fegyverét. Az iraki katona rájött, hogy a kezét a padlóhoz rögzítették, nem tudta, miért. - Ott maradsz! Ne mozdulj! - kiáltott rá Doug. A szavakat ugyan nem értették, de a helyzet teljesen világos volt az irakiak számára, különösen, hogy látták a rájuk szegeződő Kalasnyikovot. - Vigyázok rájuk. Menj a pilótafülkébe - suttogta Will. Doug bemászott az egyszemélyes pilótaülésbe, gyufát kapott elő a zsebéből. Ahogy Will jó­ solta, csupa orosz meg arab felirat, ráadásul a kapcsolók és kijelzők elrendezése is teljesen ismeret­ lennek tűnt. De kell lennie valahol egy főkapcsolónak, amellyel be lehet kapcsolni a külső áramforrást meg a telepeket az áramellátáshoz, hogy legalább a pilótafülkében világosság legyen. Mindkét Hindtől fut egy-egy vezeték valami bunkerhez, az előbb a sötétben Doug majdnem keresztülesett rajta. Doug meggyújtott egy gyufát, a hirtelen felragyogó fénytől úgy meglepődött, hogy a láng kihunyt, mielőtt még bármit is szemügyre vehetett volna. Újabb szálat gyújtott, de most megvárta, amíg lángra kap, csak azután nézett a műszerfalra. Mindenütt kapcsolók. A pilótaülés mögött, már a raktérben, a fedélzeti mérnök pultján még több volt belőlük. Néhányat fémlemez fedett, nehogy véletlenül működésbe hozzák. Ennek itt olyan főkapcsoló formája van. Elaludt a második gyufaszál is, Doug emlékezetből előrenyúlt a sötétségbe, kitapintotta az imént látott kapcsolót, amelyik mintha... Felpattintotta a védő fémlemezt, és fölkapcsolta a kapcso­ - 150 -

lót. Árammal hajtott ventilátorok, pörgettyűk kezdtek forogni, Doug feje felett piros lámpák gyul­ ladtak ki, kivilágosodtak a műszerek ablakai is. - Rájöttem! - suttogta Doug. Most azt kell megfejteni, hogyan, milyen sorrendben működik az indítórendszer. A műszerfal bal oldalán egy műszer megragadta a figyelmét. Pontosabban kettő, mindegyik az üzemanyagszintet mutatta. Mind a két mutató majdnem nullán állt. Doug tovább böngészte a műszerfalat, próbált rájönni, mi mire szolgálhat. Nem jutott semmire. De az biztos, hogy az a két műszer üzemanyag-állásmérő, és a tartá­ lyok majdnem szárazak. Doug lekapcsolta a főkapcsolót, kiszállt a pilótaülésből, és röviden elmondta Willnek, mire jutott. Aztán leugrott az ajtóból a földre, és dobogó szívvel a másik Hind felé indult. Amikor bemá­ szott a pilótaülésbe, már ismerős látvány fogadta. Nyomban felkattintotta a főkapcsolót, itt is ki­ gyulladtak a vörös fények, pörgettyűk, ventilátorok sokasága kelt életre. Doug ránézett az üzem­ anyag-állásmérőkre. A mutatók kis ideig a bal végponton remegtek, majd, megindultak jobbra, minden milliméter több és több üzemanyagot jelentett. Doug fél perc múlva ismét Will mellett volt. - A másik tele van. Mindkét tank. Fogalmam sincs, hány liter fér bele, de úgy becsülöm, a határig elég lesz. Will elnevette magát, ami inkább elfojtott horkantásnak hatott. - Most már lassan olyanok leszünk, mint a banditák. Csak jussunk át a határon, tisztára olyan az egész. - Máris banditák vagyunk. - Doug a két katonára mutatott. - Mi legyen velük? Vigyük, vagy hagyjuk itt őket? A két iraki kölyök tágra nyílt szemmel meredt rájuk a helikopter hátuljából. Will elgondolkodott egy pillanatra. - Jobb lesz, ha magunkkal visszük őket. Ha itt hagyjuk, megadhatják a személyleírásunkat, az időpontot, hogy mikor, és a módszert, hogy miként loptuk el a helikoptert. Ellenkező esetben csak találgathatják, hogy ki tehette. - Rá fognak jönni, Will - jegyezte meg Doug. - Persze, de minek könnyítsük meg a dolgukat? Egyesével átszállították a két irakit a másik helikopterbe, és Will ismét a padlóhoz bilincsel­ te őket, Doug pedig bemászott a pilótaülésbe. Sorra felkattintotta a kapcsolókat és figyelte, melyik műszer mutat valamit. Végigpróbálta a műszerfal minden műszerét, a kapcsolókat, hogy rájöjjön, hogyan indíthatja be a két hajtóművet. Végül megint kikapcsolta a főkapcsolót, hogy takarékoskodjon az árammal. Will a pilótaülés mellett állt. Egyikük sem szólt egy szót sem. Doug a Shakirtól kapott órára pillantott. Alig több mint tíz perc volt már csak vissza a meg­ beszélt hajtóműindításig. Bőrcsizma nyikorgása törte meg a csendet, az egyik iraki megmozdult. Doug kétszer is el­ lenőrizte, hogy az összes fegyver ott van-e velük a pilótafülkében. Újra megszűnt minden zaj. Tökéletes csend uralkodott, a távolból mindössze egy madár rikoltását, a közelből pedig a pilótafülke nyitott ablakán kirepülő rovar döngését hallották. Más körülmények között kimondottan békésnek mondható nyugalom vette őket körül. Doug kibámult a pilótafülke ablakán, a csillagos eget nézte, igyekezett belekapaszkodni a környező világ eseményeibe, nehogy túl riasztó gondolatai magukkal ragadják. Nem engedhette meg magának, hogy a börtöncellában átélt borzalmak emlékei előtörjenek. Gondolj a repülésre! Gondolj az otthonodra! Gondolj akármire, csak arra ne! Willre sandított, barátja is mélyen a gondolataiba merült, összefont keze az ölében nyugo­ dott, tekintete a távolba révedt. Doug követte Will tekintetét a nyugati látóhatárig, aztán megszólalt. A hirtelen hangra Will ijedtében kissé megrebbent. - Megcsináljuk. - Micsoda? - kérdezte Will értetlenül. - Megcsináljuk, Will. Elhúzzuk a csíkot innen. - 151 -

Will lassan bólintott. - Meg kell csinálnunk. - Doug látta, hogy ismét kimered a pilótafülke ablakán. Megint csend telepedett rájuk néhány másodpercre, amitől vakítóan élesen ismét előtörtek a néhány órával korábbi emlékek. Will hüvelykujjával maga mögé bökött. - Ott, a börtönben elhitet­ ték velem, hogy egy motoros fűrészt vittek a celládba. - Will jobb kezével önkéntelen mozdulatot tett, mintegy próbálta távol tartani magától a szörnyű emléket. - Azt mondták, pár óra múlva velem is ugyanazt teszik. Borzalmasan féltem, Doug. Doug bólintott. - Én is, barátom. Velem is ugyanazt hitették el rólad. Azok a hangok, siko­ lyok... színház volt az egész, gondolom. - Szó, ami szó, meggyőzően csinálták. Will a feltörő dühtől és indulattól megkeményedett hangon elmesélte Dougnak a műanyag csövet, meg, hogy mit látott benne. Alaposan meglepődött, hogy Dougnak is eljátszották ugyanezt a jelenetet, és ő is halálosan elborzadt a látványtól. Will hirtelen Doughoz fordult, vonásai még a gyér fényben is határozottan látszottak. - Ami­ kor eljátszották nekem, hogy... megöltek, én csak... ültem ott... azon töprengtem, hogy minek is po­ csékoltunk el annyi évet azzal, hogy nem álltunk szóba egymással. Én... Doug egyetértően biccentett. - Tudom. Will megint félrenézett, a pilótafülke műanyag ablakáról verődtek vissza a szavai. - Még so­ hasem rettegtem ennyire, pedig még hozzám sem nyúltak. Úgy éreztem magam, mintha erőszakot követtek volna el rajtam. Doug megint némán bólintott, keze azonban ökölbe szorult. Will folytatta, de még mindig kibámult az ablakon. - Egész életemben mindennél jobban rettegtem attól, hogy fogságba esem, Doug. Ettől még mindig egy kissé begyulladok, különösen Vietnam óta. - Frászt! Nem gyulladsz te be semmitől, Will Westerman. Hiszen azt is túlélted, nem? - Lelkileg nem, Doug. Valami elpusztult bennem akkor. - Nézd, annak tudatában, hogy az apád min ment keresztül a háborúban, nem csoda, ha féle­ lem van benned. Will Doug felé fordult és a szemébe nézett. - Nem, ennél többről van szó. Vagy nem vettél erről tudomást, vagy elég udvarias voltál, és nem dörgölted az orrom alá, de világéletemben gyává­ nak bizonyultam egy csomó helyzetben. A lelkem mélyén mindig is rettegtem. Attól, hogy elfognak, attól, hogy élek a lehetőséggel és én is átnyergelek a polgári légi forgalomhoz és otthagyom a had­ sereget, mint te, attól, hogy boldogan megelégszem a röhejes rangjaitokkal. Doug elnevette magát. - Emlékeztetlek, hogy mindig is éltanuló voltam. - Na igen, és élvezted az életet! Ez a lényeg. Sohasem féltél megragadni a lehetőségeket, örömödet lelted benne. De nem váltál felelőtlenné, egyszerűen szerettél élni. Én viszont a nehezék voltam, aki visszafogja a másikat, aki fél megragadni a lehetőséget, aki téged és a körülöttem lévő­ ket állandóan vissza akarta téríteni a felelősségvállaláshoz és az óvatossághoz. Néhány másodpercre csend telepedett közéjük, aztán Doug szólalt meg csendesen, de hatá­ rozottan. - Sohasem voltál te gyáva, Will. - Akkor minek futamodtam meg? Mondd meg! Miért félek még mindig... megbeszélni veled a Wendy-ügyet? Hogy jön ide Wendy?, lepődött meg Doug. - Nem értem. Will lassan mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt, megreccsent a szék, ahogy odahajolt Doughoz. - Szerelmes voltam belé, Doug. Mintha a Will szívéről lehullott kő egyenesen Doug lábára esett volna. - Ez volt életemben az első alkalom, hogy igazán beleszerettem valakibe, és azt hiszem, az utolsó is. - Wendybe? - Doug nem hitt a fülének, Will fejében azonban az utolsó hiányzó mozaikdarab is a helyére került. Még csak nem is gyanította, döbbent meg. - Viszonyotok volt egymással? - kérdezte Doug. Will megrázta a fejét. - U-Tapouban találkoztunk, Thaiföldön, amikor Wendy ápolónőként szolgált ott. Emlékszel? Mondtam is neked. - Erre emlékszem, valóban, de amikor... - 152 -

- Akkor U-Tapouban, hétvégeken, először csak óvatosan közeledtem hozzá. Amolyan ingázó repüléseket végeztem a századnak, naponta, és ez sok alkalmat adott rá, hogy odarepülhessek és lát­ hassam. Aztán, amikor visszavezényelték az Államokba, és Wendy a McChord melletti, Fort Lewisi Madigan Katonai Kórházba került, már tudtam, hogy csak ő kell nekem, senki más. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy miként mondjam el neki - meg neked. - Mindig is azt hittem, azért kérted az áthelyezésedet a McChordra, hogy ismét együtt le­ gyen a régi csapat. - Részben igen. De az igazi ok Wendy volt. - Istenem, Will, a leghalványabb sejtelmem sem volt róla. Én... - Doug kézmozdulata zavart tükrözött. - Én meg azon poénkodtam, hogy megszereztem őt tőled, és... és ez volt az első alkalom, amióta csak ismerjük egymást, mert rendszerint te hódítottad el az én nőimet, emlékszel? Will bólintott. - Most pedig megtudom, hogy az egyetlen lány, akit el tudtam hódítani tőled, akit te mutattál be nekem, és akit feleségül vettem, életed egyetlen szerelme volt. Will alig hallhatóan válaszolt. - Ezért tűntem el az esküvő után. Ezért nem hívtalak fel annyi év óta. Sajnálom, Doug. - Még, hogy te sajnálod? Én sajnálom! Úristen, Will! - Tudom. - Ennyi év. - Tudom. Ismét csend borult rájuk. Doug az órájára pillantott, pontban hajnali négy óra volt. Még vár­ hatnak a hajtóművek indításával pár másodpercet. Valamit még el kell mondania Willnek, amiről nem tud. - Will, nem maradtatok volna sokáig együtt. - Lehet, hogy nem. - Nem úgy értem. Valamit még el kell mondanom neked. Wendy nagyon beteg volt, évekig tartott, mire rájöttem, s akkorra már elkéstem. - Mit értesz azon, hogy beteg? - Mániás-depressziós, skizoid hajlammal, azt hiszem, így hangzott a diagnózis. Még engem is magával rántott egy csomószor. - Igen, de nem mondhatod azt... - Will... - Doug egy kézmozdulattal belefojtotta a szót. - Will, Wendy öngyilkos lett. Három évvel azután, hogy összeházasodtunk. - Doug számított rá, hogy ez lesújtja a barátját. - Hogyan? - nyögte ki Will végül. - Kétszer is megpróbálta már. Először bevett egy rakás gyógyszert, de akkor idejében rátalál­ tam. Másodszor a garázsban a kipufogógázzal. Harmadszor biztosra akart menni. Egy tizenkét kali­ beres vadászfegyverrel. - Jaj, Doug. - Én leltem rá... nos... ez egy másik rémületes történet. Willt enyhe szédülés fogta el. Túl sok érzés tört rá egyszerre, összekeveredtek benne, így hát inkább valamennyit elnyomta. - Mennyi az idő? Doug előrehajolt és elfordította a főkapcsolót, aztán felelt. - Három perccel múlt négy. Na, fogjunk hozzá. Amikor Doug bekapcsolt két kapcsolót, amelyekről feltételezte, hogy az üzemanyag-szi­ vattyút működtetik, a pörgettyűk forgása és a műszerek kijelzése állandósult. Elégedetten hallotta a szivattyúk egyenletes hangját. Kereste a rotorféket, de semmit nem látott, ami erre emlékeztetett volna, így hát megnyomott egy újabb kapcsolót, amelyet az indítógombnak gondolt. A jobb oldali hajtómű forogni is kezdett, bizonyságképpen az arab feliratú fordulatszámmé­ rő elmozdult jobbra. De semmi sem történt. Az önindító forgatta a hajtóművet, de gyújtásnak semmi jele. Doug a műszerfalra meredt, igyekezett rájönni, mi lehet a hiba. Félelem fogta el. - A másik hajtómű, Doug. A jobb oldalit indítottad el, de a bal oldali kapcsolóit kapcsolga­ tod. - 153 -

- Jézusom! - Doug most már a jó kapcsolókhoz kapott, felkattintotta őket, és szinte abban a pillanatban már meg is hallotta, ahogy a jobb oldali hajtómű égésterében belobbant a láng, és a fel­ forrósodott gázok belekapnak a turbinákba, és a hajtómű fordulatszáma egyre nő. - Szent Habakuk, Will, sikerült elindítanunk az egyik hajtóművet ebben a faramuci ruszki szerkezetben! - Jól csinálod, Doug. Most indítsd a másikat. Doug újra nekifogott, kinyitotta a bal oldali hajtómű üzemanyagcsapját, bekapcsolta az izzí­ tást, hallotta, hogy ez a hajtómű is beindul. A bal oldali hajtómű is felsivított, a fejük felett forogni kezdtek a rotorlapátok, először lassan, majd egyre gyorsabban, ahogyan Doug az ülés mellett balra elhelyezett kollektívnek a motorkerékpárokéhoz hasonló gázfogantyúját tekerve növelte a fordulat­ számot. - Egy kocsi jön a falu felől - közölte Will, igyekezett túlharsogni a hajtóművek dörgését és a rotorlapátok süvöltését. Most jobbra pillantott, és attól, amit látott, kikerekedett a szeme. - És észak felől is fények közelednek. Több jármű. Még nem kapcsoltad be a helyzetlámpákat, ugye? - Nem. Mennyire vannak? - Körülbelül kétszer olyan messze, mint Shakir, ha egyáltalán Shakir az, aki a falu felől jön. De nagyon gyorsan közelednek. Doug még egy keveset növelte a fordulatszámot, saccolgatta, vajon mekkora helyre lesz szükség a felszálláshoz, közben előre-hátra, jobbra-balra mozgatta a botkormányt, próbálta érezni, hogyan reagál a hatalmas szerkezet a kormánymozdulatokra. Meglépegette a farokrotorpedálokat is, nyugtázta, hogy azok is hatásosak. A bal felől ide tartó, magányos jármű körvonalait még nem tudták kivenni. A jobbról közele­ dő fények három különálló jármű lámpáinak bizonyultak, az egyik biztosan teherautó volt. Will azonban nem látta őket teljes egészükben, mert az épület sarka eltakarta a kocsikat. Szerencsére egy ideig a kocsikból sem láthatják még a helikoptert, de ha ellenséges szándékkal közelednek, akkor szorul a hurok. Doug Willhez hajolt, és a pilótafülke orrába mutatott. - Gondolod, hogy az a törpe gépágyú itt elöl a szerkezet orrában használható. és van hozzá lőszer is? - Azt akarod mondani, menjek és ellenőrizzem, működőképes-e? - Valami ilyesmit. Will lehajolt és átbújt a lövészülésbe, amelyet a pilótafülke előtt-alatt, a fülketető kidudoro­ dásában helyeztek el. Doug látta, hogy barátja feje ide-oda mozdul, ahogy a kapcsolókat tanulmá­ nyozza. A falu felől közeledő járműben felismerték a fekete furgont. Ez Shakir! Hála Istennek - vagy az ő esetében - Allahnak. - Azt hiszem, be van töltve, de halvány fogalmam sincs róla, hogy működik ez az istenverte mordály. Kifutunk az időből. Előbb rakjuk be Shakirt meg a családját. Doug bólintott, és kicsit gyorsította a rotorok forgását. A fekete furgon melléjük farolt, ke­ ményen fékezett, és a helikopter jobb oldalához állt. Will már várta, feltépte a furgon ajtaját, az első keze ügyébe kerülő gyereket felkapta és be­ tette a helikopterbe, aztán Shakir is feltűnt, két további, riadt szemű gyerekkel. Őket is berakták. Will segített Shakir feleségének beszállni, majd ő maga is beugrott, be akarta zárni az ajtót. - Még ne! - Shakir túlordította a pokoli zajt, kiugrott a helikopterből, a furgon hátsó ajtajá­ hoz rohant. Eszeveszetten kutatott valami után. Doug hátraordított a raktérbe. - Mindjárt itt lesznek. Tűnjünk el! - Rögtön jön - ordította vissza Will, ám Shakir még mindig a furgon hátuljában rángatott va­ lamit. Will kiugrott a helikopterből, és gyorsan a furgonhoz lépett. - Mennünk kell! - kiáltotta. Shakir fel sem nézett. Le nem vette a szemét a jármű aljának egy mélyedéséről. - Beragadt - ordította vissza. - A tartály lecsúszott oldalra. - Itt ez a feszítővas, próbáljuk meg ezzel - javasolta Will. - Nem! Ez... ez egy vírustartály. - 154 -

Will rémülten meredt az ezüst színű tartályra. Azt hitte, valamennyit elpusztították a sivatagi laborban. Erre a váratlan fordulatra nem számított, teljesen lebénult. Doug kinyitotta a pilótafülke parányi ablakát, kihajolt. - Az Isten szerelmére, Will, gyertek már! - kiáltotta, a hangját csaknem elnyomta a helikop­ ter dörgése. Will körbepillantott, az észak felől közeledő járművek már nagyon közel voltak. - Shakir, most vagy soha. Kifutunk az időből. Együttesen próbálták, mindketten megragadták a tartályt és erősen húzták, de meg se moc­ cant. Will a gyér fényben is észrevette, miért nem. A pótkeréktartó rekesz egyik darabja lefele gör­ bült, a tartály mögéje csúszott és beszorult. - AZ ISTENIT, TŰNJÜNK MÁR INNEN! - üvöltötte Doug, de nem törődtek vele. A heli­ kopter hajtóművei és a rotorlapátok már fülsiketítő zajt csaptak. Will az elhajlott fémdarab alá nyomta a feszítővasat. Shakir rájött, mit akar a társa, szorosan fogta a tartályt, amíg Will a fémrudat megfelelő helyzetbe hozta. Ekkorra a teherautók erős motor­ hangja már a helikopter dörgése ellenére is jól hallatszott, a közeledő irakiak alig száz méterre le­ hettek. Will hallotta, hogy a rotorlapátok forgása gyorsul, Doug ráadta a hajtóművekre a felszálló­ teljesítményt. - WILL! AZ ISTENIT! Will mintha nem is hallotta volna, minden figyelmét lekötötte, hogy a tartályt kiszedje. Nincs még egy esélyük, ha a vasrúd megcsúszik, még egyszer nem lesz idejük megpróbálni. - Ez az! - Az elhajlott fém engedett, Shakir kikapta a tartályt. Will ledobta a rudat, rohant Shakir után a helikopterhez, bevetették magukat az ajtón, Will berántotta, és előreüvöltött a pilóta­ fülkébe. - Most, Doug! INDULJ! Ugyanebben a pillanatban odaértek eléjük a teherautók. A meglepődött gépkocsivezetőket teljesen megzavarta az út széléről felszállni készülő helikopter látványa és a hajtóművek dörgése. A kocsioszlop két teherautóból és egy dzsipszerű járműből állt. A teherautók elhajtottak a helikopter előtt, de a kis négykerékmeghajtású kocsi utasai megpillantották a furgont, és a sofőr be­ letaposott a fékbe, a bent ülők nem értették, mit kereshet a jármű a Hassoun tábornok személyes szolgálatára rendelt helikopter mellett. A dzsip pár méternyire a helikopter előtt keresztbe állt, hogy megakadályozza a felszállást. Helyből, lebegve felszállni kész öngyilkosság, még ha nem lőnek is rájuk. Túl közel vannak a másik Hindhez. Egyetlen melléfogás, és már bele is csapódtak. Az egyetlen esélyük, villant át Doug fején, megnyomni a botkormányt, kicsit előregurulni, aztán húzni a kollektívet és elemelkedni. Kérdés persze, nem fogják-e magukkal sodorni a dzsipet. Doug keze villámgyorsan járt a kormányokon. A dzsipből a túlsó oldalán kiugrott egy tiszt, megkerülte a járművet, és a vezetőülés mellől kézzel-lábbal integetett az ismeretlen pilótának, hogy azonnal állítsa le a hajtóműveket, és a nyomaték kedvéért a puskájával hadonászott hozzá. Doug mit sem törődött vele, a helikopter az iraki felé lendült, a tiszt meglepetésében hátra­ ugrott, nekiütközött a dzsipnek. Szempillantás alatt kellett döntenie. A helikopter még a földön gu­ rult, egyenesen feléje. Vagy lő, vagy menekül, a tisztnek választania kell, a kettő nem megy egy­ szerre. A tiszt a menekülést választotta. Ráordított a sofőrre, belekapaszkodott a szélvédőbe, és a dzsip az utolsó pillanatban balra kitért a közeledő hatalmas szerkezet elöl. A helikopter már átjutott az úton, de az orrkereke még mindig a földön gördült, a szerkezet hátsó fele viszont megemelkedett. Doug megijedt, az volt az érzése, hogy máris elveszítette az ural­ mát a gép felett. Túlságosan megnyomta! Kicsit visszaengedte a botkormányt, a két hátsó kerék ijesztő durra­ nással visszaesett a földre, most az orrkerék került a levegőbe. A szerkezet hátrálni kezdett, de aztán a két fő futókerék is elszakadt a földtől, amint a Hind meglehetősen rendhagyó módon a levegőbe emelkedett. Az iraki tiszt, akinek az imént sikerült a dzsippel elkotródnia a helikopter útjából, most célba vette, de azt látta, hogy a forgószárnyas hátra és balra lódul, és már megint feléje tart. Ez már sok volt neki. A tiszt elordította magát rémületében, nekieredt, elrohant a dzsip mel­ lett, intett a sofőrjének, hogy jöjjön utána. Bárki ül is annak a helikopternek a pilótafülkéjében, az iraki tiszt biztos volt benne, hogy közveszélyes őrült. - 155 -

Doug ismét előrenyomta a botkormányt, de ezúttal finomabban, érezte, hogy a helikopter hátrálása megtorpan, balra billen, aztán leadja az orrát, majd erősen bedől jobbra. Harris rájött, hogy valóban küzd a géppel. Belépett a bal oldalkormánypedálba, érezte, hogy a helikopter orra visszalendül előre, még jobban felhúzta a kollektívet, miáltal a rotorlapátok na­ gyobb állásszögbe kerültek, több felhajtóerő keletkezett rajtuk, a helikopter gyorsabban emelkedett. Megint megcsúszott a szerkezet, ezúttal jobbra, leadta az orrát, a többletteljesítmény nem az emelkedést, hanem az előrehaladás sebességét növelte. Doug most már nagyon vigyázott, nehogy túlkorrigáljon, nem húzott bele a botkormányba, hanem finoman vette vissza, a csúszást pedig a bal oldalkormánypedállal, óvatosan fogta meg. A föld most már süllyedt alattuk, annak a műszernek a mutatója, amit Doug magasságmérőnek vélt, elindult felfelé, többszáz métert mutatott. A sebesség! Hol a fenébe lehet a sebességmérő? Az írásjelek ugyan érthetetlenek voltak számára, de a sebességmérő tűjét nem lehetett nem felismerni, és Doug most már azt is figyelte, miközben a forgó, csúszkáló, hol jobbra, hol balra be­ dőlő, bólogató Hindnek végre nőni kezdett a haladási sebessége, és a szerkezet lassan megnyugo­ dott. Végre egyenesen repültek előre, a sebességüket Doug legalább száz-száztíz kilométerre be­ csülte. Most már kezd hasonlítani a dolog ahhoz, mintha repülőgépben ülne. Ha finoman balra csűr, és hajszálnyit belép hozzá balra, a szerkezet simán enyhe bal fordulóba dől. Ugyanígy be lehet dön­ teni jobbra is. Aerodinamikai szempontból Doug most már otthon érezte magát. De csak addig, amíg nem kell lassulnia vagy lebegnie. Megtalálta a műszerfalon az iránytűt, és épp azon volt, hogy ellenőrizze, valóban dél-délkeleti irányban repülnek-e a sivatag felett, ami­ kor Will jelent meg a pilótaülés mellett. Doug ránézett még soha életében nem látta ilyen riadtnak. - Mintha olyasmit említettél volna - mondta Will lassan -, hogy tudsz helikoptert vezetni. Doug elvigyorodott. - Dehogyis. Semmi ilyesmit nem mondtam. Soha életemben nem tanul­ tam helikoptert vezetni. - De hiszen azt mondtad... Hallani nem lehetett Doug nevetését, a pokoli lárma elnyomott minden más hangot, de látha­ tó volt, hogy fülig ér a szája. - Én azt mondtam, ha el tudjuk indítani, repülni fog. De azt sose mondtam, hogy tudom, hogyan kell vezetni... ejha... Egy hirtelen széllökés megint bedöntötte balra a szerkezetet, és Dougnak megint pár pilla­ natnyi küzdelmébe került, hogy megfogja. - Szóval... - a válla fölött Willre vigyorgott. - Mit is mondtál? Will megkapaszkodott a pilótaülés háttámlájában. Pár perce, amikor ide-oda hánykolódott a raktérben, igyekezett magát meggyőzni arról, hogy ez a felszállásmutatvány szándékos. Most meg Doug bevallja, hogy gőze sem volt róla, mit csinál! - Megmondtam, hogy repülni fog - szólt rá Doug -, és lám, repül! - De nem rajtad múlik! És ha netán tényleg a levegőben tudod tartani a szerkezetet, és átju­ tunk vele a határon, hogy a csodában fogsz vele leszállni? Doug elkapta a szemét Willről, előrefordult, úgy felelte: - Ahogy a tarajos sül szeretkezik nagyon elővigyázatosan. - Harris, te teljesen bediliztél.

22. FEJEZET BAGDAD, IRAKI KATONAI FŐPARANCSNOKSÁG 1991. MÁRCIUS 11., HÉTFŐ, 4 ÓRA 45 PERC (1 ÓRA 45 PERC GMT)

Ihsan Fethinek még zúgott a füle a főnöke dühödt kirohanásától, amikor kiugrott a kocsiból és elrohant az őrök mellett, be a főparancsnokság épületébe, és lázasan keresni kezdte Hassoun tá­ bornok segédtisztjét. - 156 -

Amit ott látott, az leginkább felbolydult hangyabolyhoz hasonlított. Nem elég, hogy ellentá­ madásokat kell indítani, mert északon a kurdok, délen meg a siíták mozgolódnak, most még itt van ez az ügy is, a meglépett amerikaiakkal. Megtalálta a tisztet, de annak mindkét füléhez szinte hozzánőtt egy-egy tábori telefon fül­ hallgatója, és idegesen intett Fethinek, hogy várjon. A legtöbb harci egységgel egyszerűen képtelen­ ség volt kapcsolatot felvenni, de pár telefonvonal meg rádió működött. Ha a főhadiszállásra gon­ dolt, a bombázások kezdete óta Fethi lelki szemei előtt özönvíz előtti készülékekbe ordibáló embe­ rek képe jelent meg. Most pedig, akármivel legyenek is elfoglalva éppen, nyomban abba kell hagyniuk, és a déli területek összes használható telefonján meg a rádiókon ezzel az egyetlen üggyel kell foglalkozniuk. Szaddám legutóbbi parancsa hallatán a tábornok is, a segédtisztje is teljesen elképedt. De ha az elnök akarata az, hogy ellenszegüljenek az amerikaiaknak, és a levegőbe emeljenek egy vadász­ gépet, hogy lelőjön egy helikoptert, hát pontosan ezt fogják tenni. HAROMSZÁZHÚSZ KILOMÉTERNYIRE DÉLKELETRE BAGDADTÓL, A LEVEGŐBEN 1991. MÁRCIUS 11., 6 ÓRA 5 PERC (3 ÓRA 5 PERC GMT)

Shakir Abbas a bal oldalfal mentén húzódó ülésen szorosan magához próbálta ölelni a fele­ ségét meg a három gyereket is, melengetni őket a helikopter részben nyitott ajtaján át becsapódó, hideg légáramlásban. Will megkísérelte becsukni és bezárni a nagy tolóajtót, de az orosz szerkezet fittyet hányt az amerikai minden próbálkozásának, mostanra megint alaposan szétcsúszott, félméteres résen sötétlett be a kinti éjszaka, és vágott be a hurrikán erősségű szél. Fázott a két magukkal hozott őr is - az egyikük összegubbaszkodott, hogy testének melegé­ ből minél kevesebb szökhessen meg, a másik összegömbölyödött a horog körül, amelyhez hozzákö­ tözték. Két órája dörgött velük a helikopter egyhangúan, a keleti látóhatárt citrom- és narancssárga fény kezdte elárasztani, és Will hátrajött, hogy pár biztató szót szóljon hozzájuk. - Most már tíz perc sem telik bele, és túl leszünk a határon. Győződjenek meg róla, eléggé szorosak-e a bekötő hevedereik, fel kell készülniük a leszállásra. - Valóban van esélyünk, hogy sikerül? - kérdezte Shakir. - Azt hittem, a nyomunkba erednek, és megpróbálnak lelőni. Will megvonta a vállát. - Még ha tudnák is, hol vagyunk, Shakir, akkor is csak egy másik helikopterrel jöhetnének utánunk. Eddig mindenesetre semmi jele ilyesminek. Rápillantott a félig nyitott ajtóra úgy döntött, nem érdemes vele bajlódnia, és visszament a pilótafülkébe. Shakir korábban maga mellé, e padozatra fektette az egyik fegyvert, biztonságos helyre, a két katona nem érheti el. Különben sem fenyegetik őt meg a családját, jól lekötözték őket, nem tud­ nak elmozdulni. Jobbra hirtelen megmozdult valami, Shakir odakapta a fejét. Még éppen meglátta, hogy a fi­ atalabbik katona, az, aki összegömbölyödve feküdt, tigrisként dobja rá magát a Shakir mellett heve­ rő fegyverre, és az ugrás lendületéből a raktér elülső válaszfala bal sarkának veti a hátát a fedélzeti mérnök pultja mellett. Shakirnak megállt a szívverése, rámeredt az automata fegyver csövére, és meghallotta a ra­ vasz felhúzását jelző, félreérthetetlen kis fémes kattanást. A fiatal katona keskenyre húzott szeméből sütött az elszántság, a jobb csuklóján még ott volt a kézi bilincs, lelógott róla az ügyesen kibontott lekötöző heveder. - Leszállni! MOST RÖGTÖN! - rivallt rá arabul Shakirra. Saliah sikoltást nyomott el, még szorosabban magához vonta a gyerekeket. A legkisebb bele­ kapaszkodott, nyöszörgött, nem mert hangosan felsírni. Witl a pilótafülkében állt, a vezetőüléstől balra. Meghallotta a katona parancsoló hangját, hátrakapta a fejét, de csak Shakirt látta, aki kétségbeesetten intett, hogy ne mozduljon. - 157 -

- Az egyik fickó kiszabadult, elvette a puskámat - mondta a tudós angolul. - Azt akarja, hogy leszálljunk. Erre már Doug is felfigyelt. Egymásra néztek Will-lel, szélsebesen járt az agyuk. Aztán Doug, aki szinte olvasott Will gondolataiban, halványan elmosolyodott, és megint a helikopter ve­ zetésének szentelte a figyelmét. - Sok szerencsét, öreg - mormolta. - LESZÁLLNI! AZONNAL! - kiáltotta megint a katona, és mindkét szóhoz nyomatékul ráráemelte a fegyvert Shakirra. A szeme ide-oda villant, tartott valamiféle meglepetéstől a pilótafülké­ ből. Will keményen törte a fejét, közben felkapott egyet a pilótaülés mellett heverő fegyverek kö­ zül, és megnézte, ki van-e biztosítva. Onnan, ahol állt, nem látta a katonát, ha meg odébb lép, a ka­ tona rálőhet, mielőtt ő a fegyverét használhatná. Az egyetlen megoldás a katonát elmozdítani. Will háttal állt a pilótaülésnek. Most visszafordult, és Doug fülébe súgta: - Be tudod élesen dönteni jobbra, és aztán a farkára állítani? Tudod, hogy az orra az égre nézzen? - Megpróbálhatjuk. Will elkapta Shakir pillantását, és a kezével mutatta neki, mi következik. Nagy meg­ könnyebbülésére a tudós csak két kacsintással jelezte, hogy megértette, de egyébként arcizma sem rezzent. Doug jobbra mozdította a botkormányt, ugyanakkor belerúgott a bal oldalkormánypedálba. A helikopter bedőlt jobbra, a nehézségi erő megtette a magáét, a katona nekitántorodott a részben nyitott ajtó közepének. Ekkor Doug durván belehúzott a kormányba, mire a Hind rotorlapátjai sivít­ va tiltakoztak, de a helikopter orra felvágódott, miáltal a padozat meredek lejtővé vált. Az ajtónak esett katona próbált talpon maradni, de a ferde padozaton képtelen volt megállni a lábán. Hátratántorodott, próbált valamiben megkapaszkodni, de csak a levegőbe markolt. Ahogy elbotladozott Shakir mellett, akaratlanul belerúgott a kezébe, amitől a tartály kiesett a tudós marká­ ból. A katona is, a tartály is hátragurult a raktér hátsó falához. Will ekkor lépett ki a pilótafülké­ ből, a kibiztosított, lövésre kész fegyverrel a kezében. A helikopter orra visszakerült a helyére, gyor­ sultak megint: Will gondosan megvetette a lábát a csúszós fémpadozaton, jól látta a törzs oldalán balra a tátongó nyílást. A fő tolóajtó most már kétharmadrészt nyitva volt, könnyen kieshetett rajta bárki vagy bármi. Will keresett valamit, amiben megkapaszkodhat, amikor Shakir hangja megütötte a fülét. - Ne lőjön! Nála van a tartály! Nem kockáztathatjuk, hogy eltalálja! A szavakat nem értette, a riadt hanghordozás torpantotta meg Willt, és ugyanabban a pilla­ natban, amikor meglátta Will értetlen arcát, Shakir rájött, hogy arabul kiáltott. A katona bezzeg rögtön megértette. Bármi legyen is az ezüst tokban, fontos ezeknek a tolva­ joknak. Így hát diadalmasan felmutatta a tartályt és a puskacső elé tartotta. Tudta, most már az ő ke­ zében vannak az ütőkártyák. - LESZÁLLNI, RÖGTÖN! VAGY BELELÖVÖK EBBE A VACAKBA!

A szaúd-arábiai Rijádtól kétszáz kilométernyire északra az AWACS-nak a kuvaiti térségre állított képernyői azt igazolták, hogy az egyik, Baszrától északnyugatra fekvő, jelentéktelen iraki légi támaszpontról percekkel ezelőtt felszállt, gyorsan mozgó pont nem „barát”. A válaszjeladók rossz jeleket sugároztak, és a valami túl gyorsan haladt ahhoz, hogy helikopter lehessen. A körzeti repülésirányító gyorsan kiszámította, mennyi idő kell az elfogáshoz a négy járőrö­ ző F-15-ösnek, és megnyomta a rádió adógombját, hogy ráállítsa őket a célra. Bárki is repülje azt az iraki vadászgépet, tisztában kell lennie vele, hogy öngyilkosságot követ el - hacsak nem szökni akar a pilóta. Az irányító szólt a főnökének, elmondta ezt az aggályát is, a Főnök meg közölte az F-15-ö­ sökkel, amelyek pilótái most már hangsebességgel száguldottak a betolakodó felé, aki már alig öt­ ven kilométerre volt a szövetségesek egyik első vonalbeli támaszpontjától.

- 158 -

- De van itt valami más is. - Az irányító ujja követte a képernyőn a lassan mozgó helikoptert, amelyet már vagy egy órája figyelt. Az is a szövetségesek vonala felé araszolt, és az iraki vadászgép láthatóan pontosan a forgószárnyas szerkezet felé tartott.

Az iraki MIG-21-es pilótaülésében a harmincnégy éves századparancsnok a nyakát teker­ gette, ellenőrizte, hogy pontosan hat óra helyzetből közelít-e, aztán a helikopterre összpontosította a figyelmét, amely alig repült többel száznyolcvan kilométernél, ő meg hétszázzal akar felzárkózni hozzá. Milyen egyszerű lenne a dolga, ha volna egy levegő-levegő rakétája, de nem telt tőle több, mint hogy kihozza ezt a gépet a bunkerhangárból és felszálljon vele. A fedélzeti fegyverei legalább működnek, és lőszerrel is el vannak látva. A MIG-nek persze nem szabadna repülnie. A kevés repülőgép közül való, amelyekkel túl sok volt a karbantartási gond ahhoz, hogy átrepüljék őket Iránba, még a légi háború kezdetekor. Perceken belül a nyakán lesznek az amerikai légierő vadászgépei. Le kell szednie ezt a lopott heli­ koptert, aztán megfordulni és utánégetővel száguldani a legközelebbi futópályáig - vagy kiugrani valahol, mielőtt még szitává lövik. A radarernyője hirtelen azt jelezte, amitől a leginkább rettegett: valakinek a tűzjelző radarja észlelte, keresi, pillanatok kérdése, hogy pontosan ráálljanak.

A kivonuló irakiak által felgyújtott rengeteg kuvaiti olajkút füstje már jól látszott a szélvé­ dő ablakon át, de Doug most a nyakát tekergetve, hátra, a raktérbe próbált belátni. Egyszer sikerült kibillenteni a katonát az egyensúlyából, de a fiatalember tanult az esetből. A hátsó falnak vetette a hátát, megtámasztotta a lábát az oldalsó ülések talpában, a fegyvere csövét a tartályra szegezte, és ütemesen ordítozott valamit arabul. Shakir egyre növekvő rémülettel tolmácsolta a szavait. - Azt hiszem, komolyan gondolja! Le kell szállnunk! - kiáltotta Willnek, aki az iraki fejére próbált célozni, és azt latolgatta, vajon mennyire biztos lesz a keze. Nem lehet, túlságosan kockázatos. Will visszafordult Doug felé, hogy figyelmeztesse, de ebben a pillanatban a szélvédő abla­ kon át azt látták, hogy valami nagy test suhan el mellettük dörögve. Doug ösztönösen megnyomta a kormányt, a Hind több mint harmincfokos szögben billent előre, és ugyanebben a pillanatban ör­ vénylésbe kerültek, amit a mellettük elhúzó szerkezet kavart. A légáramlás akkorát vágott a helikop­ teren, mintha autóval százkilométeres sebességgel méteres gödörbe huppantak volna, aki és ami csak volt benne, elemelkedett, hogy aztán visszacsapódjon. Will a raktér mennyezetébe ütközött, a fegyver kiesett a kezéből. A helikopter padozata utá­ najött, föl hozzá, nagyot ütött rajta, a fegyver zörögve gurult a nyitott ajtó felé. Pár pillanatig mintha lustán tétovázott volna a nyílás peremén, hogy aztán átgördüljön rajta, és lehulljon a virradat előtti félhomályos sivatagba alattuk. Shakir családja jól be volt kötve, nem úgy, mint Shakir, aki szintén a mennyezetbe ütközött, aztán súlyosan visszazökkent, egyenesen a felesége ölébe. A katonának az imént sikerült alaposan megvetnie a lábát, de most a teste elindult, a lába vi­ szont nem. Úgy vágódott végig a padozaton, hogy mindkét bokája eltört, aztán elgurult a társa mel­ lett, neki a nyitott ajtónak - a fegyver kiesett a kezéből, de a tartályt, azt keményen markolta. Shakir, aki látta, mi történik, kinyúlt az oldalülésből, hogy elkapja a tartályt a katona kinyúj­ tott kezéből. A még mindig nyomott helyzetben levő helikopter ekkor megint bedőlt jobbra, a kato­ na egy pillanat töredékéig sajgó bokáira figyelt, nem arra, hogy feltartóztathatatlanul csúszik a nyi­ tott ajtó felé. Shakir megérintette a tartályt, de lecsúszott róla a keze. Maga alá kapta a térdeit, el akarta rúgni magát, de ekkor a katona lába átcsusszant az ajtó peremén, szabad keze kétségbeesetten kere­ sett kapaszkodót. A tartály ott volt Shakir orra előtt, mégsem érhette el. Shakir gondolatai szédítő sebességgel száguldottak. Ha odanyúl érte, tartályostól kizuhan­ hat, az pedig semmit nem old meg. De ha nem próbálkozik, a tartály kiesik. A katona már derékig kicsúszott, elkapta a légáramlás, fogódzót kereső keze üresen csápolt, csúszott a padozaton, az ajtó­ keret sem nyújtott kapaszkodót. Nincs más lehetőség. - 159 -

Shakir felhúzott bal lábával elrúgta magát a raktér jobb elülső sarkába, megragadta a katona karját, aki döbbent hördüléssel most már teljesen kicsúszott a nyílás szélén, karja, keze átcsusszant Shakir kezén, csak a tartály maradt a tudós markában. Csakhogy most Shakir teste gurult az ajtó felé - valahonnan messziről a tudós hallotta, hogy Saliah sikolt. A Hind még mindig jobbra dőlt, de a padozat visszatért vízszintesbe, Doug visszavette a he­ likopter orrát, próbálta felfedezni a vadászgépet, amely a felfordulást okozta. Shakir lába már az ajtó peremén támaszkodott, a jobb kezében a tartály, a bal kezével az elülső ajtóperembe kapaszkodott, a teste ott feszült a háromszáz méteres mélység fölött - elég egyetlen kis csusszanás, és kizuhan. Will feltérdelt, a bal kezével megragadta az elülső válaszfal egyik kapaszkodóját, a jobbal meg el akarta kapni Shakir karját, hogy legalább ne csússzon tovább - ehelyett azonban Shakir a tar­ tályt nyomta a kezébe. A tudós most már két kézzel kapaszkodott az ajtóperembe, az éles fém perem a húsába vá­ gott. - Doug! - kiáltott nagyot Will. Azt remélte, hogy barátja hátranéz, ez volt az egyetlen esély. És Doug valóban hátrakapta a fejét. - Mi van? - Dobom a tartályt! Óvatosan, nem túl nagy lendülettel dobta előre, a pilótafülkébe. Az ezüstös tok egy pillanat­ ra mintha megállt volna a levegőben, aztán átsuhant a pilótafülke ajtaján, leesett a padozatra, előre­ gurult a fegyverkezelő pultjáig, ott megállapodott. Will megmarkolta a válaszfal egyik jobb oldali, az ajtóhoz közelebbi-kapaszkodóját, és megint előrekiáltott Dougnak: - Balra! Döntsd be balra! A másodperc alatt, amíg Doug felelt, Shakir lába lecsúszott a tolóajtó alsó pereméről, és az ajtó most teljesen kinyílt. Will látta, hogy Shakir teste kivágódik a légáramlásba, de a keze még markolta az éles elülső ajtóperemet, és most Willnek sikerült elkapnia a tudós bal alsókarját, kemé­ nyen fogta. Rettenetesen súlyos. Will jó erőben volt, de Shakir teste tehetetlen holtsúlyként húzta a ke­ zét, a karját. Tartani is alig bírta, nem hogy behúzni, és érezte, hogy Shakir kezének szorítása lazul az ajtóperemen. Látta, hogy a tudós mindkét keze vérzik, és a vértől iszamos fém egyre csúszósabb. Először Shakir bal keze csúszott le a fém peremről, és Will minden erőfeszítése ellenére a karja is kezdett kicsúszni Will markából, aki most már a csuklóját szorította - de érezte, hogy az is csúszik. Shakir felnézett rá, próbálta a jobb karjával feljebb húzni magát, de semmire sem ment. Will látta, hogyan válnak le a tudós ujjai az ajtóperemről. Még pár másodperc, és Shakir teljes súlyát az ő jobb karjának kell tartania. Húzd be, az Istenit! ordított magára Will, és minden maradék erejét összeszedve akart egy nagyot rántani Shakiron. Ez volt az a pillanat, amikor Doug hátranézett, rádöbbent, mi történik, és élesen balra döntötte a Hindet. Shakir visszavágódott, neki Willnek, mindketten a raktér bal oldalfalának csapódtak. - Bekötni! - rivallt rá Will a tudósra. Látta, hogy Shakir lehuppan a felesége melletti ülésre, a hevederek után kap, miközben a felesége a rémülettől tágra nyílt szemmel szorítja magához. Will is lezökkent az egyik ülésre a bal oldalon, és sietve bekötötte magát. Közben Doug újra beállt északi irányba, a tekintete egyre a vadászgépet jelző füstcsíkot kereste, és törte a fejét, mit is látott. Egyszerre rádöbbent, és meghült a vér az ereiben. - Jézusom, Will, azt hiszem, ez egy MIG-21-es! A vadászgép egyenesen rájuk fordult, közeledett, a fekete füstcsík, amit húzott, jelezte, hogy gyorsul. - Ha van rakétája, végünk - Will hangja csendes volt. - Ha lenne, már kilőtte volna ránk, nem fogócskázna itt velünk. Egyenesen felénk tart, lőni akar. Doug szavait a MIG szárnytövéből felvillanó fénypászmák húzták alá, rövid sorozat nyom­ jelző lövedékei süvöltöttek el a helikopter mellett. Doug látta, hogy a gép orra elmozdul - a pilóta helyesbíti a lőirányt. - 160 -

- Doug... - Tudom! - Doug keze már a kollektíven meg a botkormányon volt, a helikopter felpattant a lassuló vadászgép előtt. Látták, hogy a pilóta is korrigál, számítottak is rá. Doug most durván jobbra rántotta a botot, beletaposott az oldalkormánypedálba és lejjebb engedte a kollektívet, amitől a heli­ kopter gyomorforgató merülősebességgel, csavarvonalban pörögni kezdett lefelé. A MIG megintcsak kikerült a lövési helyzetből, de most alig négy kilométerre volt, máris közeledett ismét. Doug jobbra döntötte a szerkezetet, a sorozat balra tőlük süvöltött el, aztán Doug bedöntést váltott, húzta, nyomta a helikoptert, a MIG-pilóta próbálta követni, de a sorozatai messze eltévesz­ tették a célt. A vadászgép balra tőlük elhúzott, Doug piruettezve követte, növelte a sebességet, amennyire csak merte, de jól tudta, hogy még ha kétszázötvennel repülnek, akkor sem vehetik fel a versenyt a MIG sebességével. - Hol az istenben vannak a mieink? - ordította Doug. - Egy iraki helikopterben vagyunk, amit egy iraki vadászgép támad. Gondolod, hogy a mie­ ink majd sietnek beavatkozni? Valami polgárháborús magánügy, gondolhatják. Csak magunkra szá­ míthatunk! - kiáltotta válaszul Will. - Akkor meg gyere ide, és fejtsd meg, hogyan működik ez a törpeágyú. Vissza kell lőnünk! Lebegnem kell. Lebegtetnem kell a szerkezetet, és ki kell térnem a sorozatai elől, döntött Do­ ug. Will beszuszakolta magát az orrlövész helyére, Doug pár másodperc múlva már látta, hogy elmélyülten tanulmányozza a célzó- meg az elsütőberendezést. A MIG megint rájuk fordult, Doug húzott a boton, felhúzta a kollektívet, és növelte a telje­ sítményt, aztán helyesbített kicsit az oldalkormánnyal, és megint visszavette a sebességet száz kilo­ méter alá. Már megint túlkorrigálok! Alighogy a gondolat átvillant az agyán, a Hind már meg is vadult, egyszerre minden irány­ ban akart pörögni, és fütyült Doug kísérleteire, hogy lebegésben tartsa. Doug háromszáz méterre becsülte a magasságukat, és amikor a MIG most vagy nyolc kilo­ méternyire tőlük megint beállt az irányukba, Doug csak a kedvező pillanatra várt, hogy tövig nyom­ ja a kollektívet, és egyszerűen kipottyanjon a MIG látóköréből. A vadászgép egyenesen feléjük száguldott. A pilóta ujja minden bizonnyal az elsütőbillen­ tyűn van, várja, hogy a legkedvezőbb lövési helyzetbe kerüljön. Doug látta, hogy Will feje még mindig a gépágyú fölé hajlik, vagyis még nem jött rá, hogyan kell kezelni. MOST! Doug a bal kezével ütközésig nyomta a kollektívet, érezte, emelkedik a gyomra, amint szinte előremozgás nélkül, helyben hullanak lefelé.

Hat kilométerrel odébb, délre, az amerikai táborban már sokan figyelték az eseményeket. Egy szovjet gyártmányú helikopter meg egy szintén szovjet gyártmányú vadászrepülőgép légi har­ cának látványa elképesztő, de roppant érdekes volt. A katonák ámulva figyelték, közben rádión megjött az utasítás, hogy mit tegyenek, ha netán a támaszpontot érné támadás. Ezért minden eshető­ ségre készenlétbe helyezték a légelhárító lövegeket. A Korona fedélzetén is hitetlenkedve fogadták a földi megfigyelők jelentését arról, ami tör­ ténik. Erősen úgy tűnt nekik, hogy a két szerkezet valamelyike meg akar szökni. De melyik? - Feltehetően a helikopter. Már egy órája látom, ahogy rendületlenül délnek tart. A másik fic­ kót alighanem azért küldték utána, hogy lelője - mondta az ügyeletes irányító a parancsnokának, miközben mindketten feszülten figyelték a különös légi harcot.

A helikopter úgy állt az iraki pilóta irányzékának célkeresztjében, akár egy céltábla. Ilyen gyönyörű lőhelyzet nincs is, gondolta a századparancsnok. Tűzvezérlő radarja viszont azt mutatta, hogy közeledő amerikai vadászgépek radarja befogta, rakétáik a gépe farkát célozzák. Eddig még nem lőttek rá, de az iraki tudta, hogy nagyon kevés ideje maradt. - 161 -

De egy esélye még van. Amíg ez a helikopter itt még a levegőben van, az amerikaiak való­ színűleg nem fognak rögtön lőni, előbb elhúznak mellettük, hogy lássák, mi a helyzet. Ezért, ha most nem is kapná el a Hindet, lehet még egy alkalma támadni. Finoman lépkedte az oldalkormánypedálokat, hogy pontosan a célkereszt közepére kerüljön a helikopter. Ujja könnyedén, simogatóan nyugodott az elsütőbillentyűn, várta, hogy a legkedve­ zőbb lövési helyzetbe kerüljön. Tudta, hogy a Hinden van egy nagy tűzerejű Gatling-gépágyú, de akárki repüli is a helikop­ tert, úgy látszik, nem tudja, hogyan kell kezelni a fegyvert. A radarja azt mutatta, hogy megint pontosan befogta valaki. Az iraki pilóta gyorsan döntött. Nyilvánvalóan nincs ideje menekülni, ezért amint lelőtte a helikoptert, azonnal kiugrik. Ez az ő repülőgépe úgysem fog a levegőbe emelkedni soha többé. Az amerikaiak meg gon­ doskodnak róla, hogy ne érhessen el egyetlen futópályát sem, amelyre leszállhatna. A pilóta megint a célkeresztre összpontosította a figyelmét. De nincs helikopter! Hová lett? Doug újra a kollektívhez kapott, hogy megállítsa a függőleges esést. Lebegni akart, de a szerkezet megint egyszer rakoncátlankodott. Hirtelen hátrafelé repültek, aztán oldalvást, most meg előre, Doug küzdött a kormányokkal, hogy megállítsa a vad rándulásokat, de nem sok sikerrel járt. A vadászgép még mindig arra száguldott, ahol a helikopter egy-két másodperccel ezelőtt volt, de Doug látta, hogy vagy három kilométerre tőlük a pilóta gyorsan kapcsol, helyesbít. Rájuk nyomja a MIG-et, nyomjelző lövedékek fütyültek, csattanás jelezte, hogy a rotor találatot kapott, négy másik pedig azt, hogy a raktérbe is bevágódtak. A MIG veszélyesen alacsonyra került, felhúzott. Ha tovább lövi a helikoptert, belemegy a földbe. Doug mindent elkövetett, hogy egyenes repülésben tartsa a forgószárnyas szerkezetet, meg­ csúszott balra, és meglátott lent valamit. - Will, ott egy bázis! Választ nem kapott, de Will feje láthatóan megállapodott, egyetlen pontra figyelt elmélyül­ ten. Doug jobbra próbálta terelni a helikoptert, de közben majd kinézte a szemét balra lefelé. Képzelődne, vagy tényleg amerikai embléma az ott, az egyik sátor tetején? Lehet, gondolta, de nem biztos. Sikerült a helikoptert megtartania a jobb fordulóban, most már a MIG-et kereste, de a va­ dászgép sehol nem volt látható. Doug északabbnak sodródott, folytatta a fordulózást, a tekintete a látóhatárt pásztázta, nem lát-e füstcsíkot. A nap már csaknem lement, ha megint jön a vadászgép, megpróbál a gép és a le­ nyugvó napkorong közé kerülni, gondolta Doug. Hátranézett a raktérbe. Shakir a feleségét ölelte magához, a felesége pedig a gyerekeket. A másik katona rémülten kapaszkodott, szemmel láthatóan semmi más nem érdekelte, minthogy túlél­ je a dolgot. Doug szeme végigfutott a műszereken, amennyire tudta, ellenőrizte őket, próbálta kitalálni, mit jelenthetnek az arab írásjelek. Itt nem voltak kis vörös jelzőfények, semmit sem látott, amiből következtetni lehetett volna rá, okoztak-e súlyos kárt a lövedékek, amelyeknek hallotta a becsapó­ dását. Hol a fenében van az a dög? Dougban már-már halvány remény ébredezett, hogy sikerült a MIG-et leráznia, amikor tíz óra irányban halvány füstcsík villant a szemébe. Jézusom! Zuhan ránk!

Ez az utolsó menet, mondta magában az iraki pilóta. De most nem hagyja, hogy az a nyava­ lyás helikopter eltűnhessen a célkeresztjéből. Ha megmarad ebben a meredek zuhanásban, ficánkol­ hat a helikopter, ahogy csak akar, el sem tudja téveszteni. Hallotta, hogyan süvít a légáramlás egyre erősebben a gépe körül, merően figyelte a célke­ resztet. Felkészült rá, hogy bármit művel is a helikopter, kövesse. Lelövi, aztán felhúz, északnak - 162 -

fordul, és katapultál - lehet, hogy pontosan abban a pillanatban, amikor valaki elindít egy rakétát a MIG-re. Mindent egy lapra kell feltennie, össze kell szednie minden tudását, most találnia kell.

Az első sorozatok jobbra tőlük fütyültek el, mert amint megpillantotta a MIG-et, Doug a vadászgép irányába fordult, megemelte a helikopter orrát, és a maximális sebességre gyorsított. Va­ dul rángatta a botkormányt, táncoltatta a Hindet, remélte, hogy a rotorlapátok képesek követni a vil­ lámgyors átállításokat, de a lövedékek rendületlenül sivítottak körülöttük. Will még mindig nem mozdult. Doug megijedt. Azok a lövedékek hátul csapódtak be, nem? Vagy mégis eltalálták volna Willt? Megint jobbra rántotta a helikoptert, aggasztó hangokat hallott a háta mögött, a golyók fémen hatoltak át, az egyik lövedék mintha robbant is volna. A MIG még mindig vagy három kilométernyire volt. A tüzelése egy pillanatra abbamaradt, és Doug Will hangját hallotta elölről. Úgy megörült, hogy szinte fel sem fogta a szavak értelmét. - Húzd! Megvan! Húzd meg! A MIG megint sorozni kezdte őket, a halált hozó fénycsíkok előttük-alattuk húztak el, de a pilóta helyesbített, a lövedékek egyre közelebb süvítettek. Váratlanul különös dörrenés hallatszott, és a helikopter megremegett. Doug első pillanatban azt hitte, találat érte valamelyik hajtóművet vagy a rotort. A botkormány úgy rezgett a kezében, hogy még Doug gerince is vele rezgett. Mi a fene ez? Doug hirtelen rájött: ők tüzelnek, ők lőnek vissza. A rezgést a törpe gépágyú okozza.

A

MIG pilótafülkéje mellett elsüvöltő első lövedékekre a pilóta fel sem figyelt, a sajátjai­ nak nézte őket. Aztán egyszeriben rádöbbent, hogy őt is lövik. Valaki a helikopteren mégis rájött, hogyan működik a törpe gépágyú. Már csak egy-két másodpercet zuhanhat, a helikopter meg még mindig sértetlenül repül előt­ te. Vagy most rögtön felhúz és katapultál, vagy rászán még öt másodpercet, és tovább támad. Mindez két másodperc alatt villant át az agyán, de elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy dolgavégezetlenül mentse a bőrét. Támad. A helikopterből most már vadul lőtték. A MIG pilótája megnyomta a botkormányt, kis elhaj­ lással igyekezett kitérni a záporozó lövedékek elől, de rögtön újra behozta a Hindet a célkeresztbe. Agya kiadta a parancsot mutatóujjának, hogy nyomja meg az elsütőbillentyűt - de ez a parancs már sohasem érkezett meg. Will tüzének halálos ólomküldeményei célba találtak, szinte ugyanazon pillanatban elárasz­ tották a pilótafülkét és a benne ülő pilótát, szétzúzták a hajtóművet, felrobbant a lőszerkészlet meg az üzemanyag. - Eltaláltad! Eltaláltad! - ujjongott Doug. A MIG-21-es vadászrepülőgép helyén hatalmas tűzgömb vakított, roncsok hulldogáltak be­ lőle. Doug bal fordulóba döntötte a Hindet, Will látta, hogy nincs már mit lőjön. Elengedte az el­ sütőszerkezetet, maga is megdöbbent azon, amit művelt. Hátrafordult, szélesen rávigyorgott Doug­ ra, a jobb hüvelykujját a győzelem jeleként felfelé bökte. Az F-15-ös vezérgép pilótafülkéjének radarján a cél jele, amelyre már ráálltak, felvillant és egyszeriben eltűnt a képernyőről. Csak az a másik, lassú jel látszott változatlanul, amelyről az AWACS megállapította, hogy egy helikopter. - Jó lövés volt, Kóbor egyes-nulla-egyes - hangzott fel a pilóta fülhallgatójában az AWACS repülésirányítójának a hangja. A pilóta rögvest megnyomta az adógombot. - Kóbor egyes-nulla-egyes nem lőtt. Nem tudom, ki kaphatta el.

Will visszajött a pilótafülkébe, megállt Doug mellett, az arcán még ott volt a boldog vigyor - de lehervadt róla, amikor északra nézett. - Úristen, újabb vadászok! Doug is odakapta a fejét, meglátta a füstcsíkokat - meg az osztott vezérsíkokat. - 163 -

- Ezek a mienk, Eagle-ek - mondta. - Mi meg itt csücsülünk egy ellenséges helikopterben. Volna valami fehér rongyod, hogy meglebegtesd, ha az életed függne tőle? Meglepetésére Will bólintott. - Kértem valamit erre a célra Abbas feleségétől. A táskájából varázsolta elő. A zsebéből fehér nejlonbugyit húzott ki, meglobogtatta, kérdően nézett Dougra. Doug elnevette magát, aztán beállt a korábban megpillantott tábor irányába. Most sem volt kevesebb baja a kormányokkal, mint eddig, kis sebességgel nehezen tartotta meg a helikoptert. - Igyekszem minél lassabban repülni, arra az esetre, ha valakinek netán viszketne az ujja az elsütőbillentyűn. - Kis sebességgel nem boldogulsz ezzel a vacakkal, Doug - szólt rá Will. - Figyeltem, ahogy lebegni próbáltál, emlékszel? Katasztrofális volt. - Kapj a fejedhez, ahhoz képest, hogy ez egy tanuló-iskolakör. - Doug igyekezett a sértődöt­ tet adni. Aztán elkomolyodott. - Jobb lesz, ha nekiállsz integetni azzal az izével!

Öt kilométernyire tőlük az F-15-ös vezérgép pilótája kiszámította, mennyire van még a he­ likopter az amerikai támaszponttól; és úgy döntött, ha lőni kezdi, az veszélyessé válhat a bázisra. Már jó pár perce ráállt a célra, folyamatos hang jelezte, hogy a beélesített rakéta beprogramozott pá­ lyája pontosan metszi a helikopterét a radarernyőn, bármelyik pillanatban indítható. Csakhogy a roncs a táborra eshet, és változatlanul fennáll a lehetőség, hogy a Hindben szö­ kevények ülnek, akik nem hallják a rádiófigyelmeztetést, hogy a támaszpont fölött nem repülhetnek át. Az F-15-ös pilótája jobb fordulóba döntötte a gépet, körözni kezdett, átszólt a kísérőjének, hogy közelítsen a helikopterhez, nézze meg mi a helyzet. Will kinyitotta az egyik kis oldalablakot, és amikor az F-15-ös elszáguldott mellettük, vadul lobogtatta Saliah fehér bugyiját. - Szökevények, fehér zászlót lengetnek - ment a rádiójelentés a Koronának és a vezérgép­ nek. A helikopter belsejébe a kísérőgép pilótája nem látott be, de a tényt, hogy a Hindben szökevé­ nyek ülnek, az is alátámasztotta, hogy a MIG-21-es megtámadta őket.

Mostanra már legalább kétszáz katona, férfiak és nők sereglettek össze a tábor északi pere­ mén. Gyorsan elterjedt a híre, hogy valaki át akar szökni hozzájuk, a biztonságba. Amikor a Hind lövései nyomán a MIG-21-es tűzgömbbé változott, a tömeg hatalmas örömrivalgásban tört ki. Most pedig két F-15-ös érkezik, de nem támadják a helikoptert, vagyis a hír kétségkívül igaz. A Hind úgy közeledett, mintha a pilótája légi cirkuszi bemutatót akarna tartani. A meglepő­ dött tekintetek kereszttüzében a helikopter most éppen felpattant, a tábor felé fordult, de a követke­ ző pillanatban nagyot csúszott oldalt, most már nyugatnak haladt, de megtorpant, aztán előrelendült, teljesen megperdült a tengelye körül, elindult jobbra, most megint a tábor felé tartott, de aztán kelet­ nek oldalgott, leadta az orrát, felvágta, jobbra-balra lendült, mind e közben azonban egyre közele­ dett a határ vonalához, a táborhoz. Amikor már csak vagy tizenöt méternyire volt, megint nyugatnak fordult, és most már az összes néző láthatta a szélvédő ablakon át lobogtatott fehér bugyit a bal oldalán. Ennek a látványnak még a MIG lelövésénél is nagyobb sikere volt.

Az összevissza forgások humorosan hatottak, de most már kezdtek ijesztőkké válni. - Doug, képtelen vagy megfogni ezt a ketyerét? - Will hangjában aggodalom csengett. - Próbálom - Doug most balra látta a tábort. A helikopter orra előtt szerette volna látni, de a Hind önállósította magát. Csúszkálni akart, egyet jobbra, egyet balra. - Nem akar előre menni, bármit csinálok! - fakadt ki Doug. - Hát akkor rakd le bárhová, ahol hely van - kiáltotta válaszul Will, akinek a légáramlás ki akarta tépni a kezéből a fehér bugyit. Miközben a Hind forgott és sasszézott, látták, mennyi ember gyűlt össze lent. - 164 -

Doug lemutatott, előre. - Ott, a tábor közepén van egy nagy tisztás. Megpróbálom oda leten­ ni. - Túl sok minden van ott - mondta Will, de látta, hogy Doug már elszánta magát. - És ha ne­ kimegyünk valaminek? - Nem megyünk. Bízzál bennem! Dougnak végre sikerült összehangolnia a hajtómű-teljesítményt meg a botmozgatást, a heli­ kopter engedelmeskedett a kormánymozdulatoknak. Doug igyekezett nagyon finoman vezetni, foly­ ton hajtogatta magában, hogy csak „gondolnia” szabad a kormányokra, de még mindig túl durvák voltak a mozdulatai. Már ott voltak a tömeg szélén, tizenöt-húsz méternyire a föld fölött bóklásztak, és Doug érezte, hogy a Hind megint csúszkálni kezd. Kicsit emelt a kollektíven, kissé jobbra és hátra mozdí­ totta a botkormányt, de megint túlkorrigált, és hirtelen eszébe jutott, mit is tanácsolt az oktatója hosszú évekkel ezelőtt, amikor már-már a kétségbeesés határán próbálta Harris hadnagyot megtaní­ tani kötelékben repülni. - Járjon a kezedben a bot - mondta az oktató -, akkor átlagolódik a mozdulataid erőssége. Doug mozgatni kezdte a botkormányt, miáltal tengeribetegséghez hasonló érzés fogta el, vi­ szont tényleg jobban vezethetővé vált a Hind. Will megkapaszkodott a pilótaülés támlájában és hátranézett, a raktérbe. Shakir Abbas holt­ sápadt volt, egymásba kapaszkodtak Saliahval meg a rémült gyerekekkel. A földről az egész úgy nézett ki, mint valami diadaltánc, valaki egy üres ládán dobolni kez­ dett, a dobolás üteme csaknem pontosan megegyezett a most már a fejük felett dörgő Hind imboly­ gásáéval. - A szentségit, azt hiszem, elkaptam! Doug végre-valahára érezte, hogy a szerkezet engedelmeskedik a kormánymozdulatainak. Imbolyog, csúszkál most is, de ezzel együtt már tudja irányítani. A néhány száz méterre a tömegtől, a sátortábor közepén levő tisztás felé fordult, pár nagyobb sátor állt a szélén. - Hát, nem tudom, Doug. Doug az egyik nagyobb sátor felé tartott, úgy vélte, zuhanyozósátor lehet, és miközben egy­ re mozgatta a botkormányt, lassan nyomta lefelé a kollektívet. Ülj már le, noszogatta gondolatban a Hindet a kinézett hely felé. Tizenöt méter, tizenkettő, tíz, nyolc, a helikopter süllyedt, Doug egy pillanatra Will felé for­ dította a fejét. - Hé, azt hiszem most már a kezemben van! Ugyanebben a pillanatban akaratlanul parányit mozdult a botkormányt markoló keze, mire a Hind azonnal oldalvást szökkent. Egyszeriben megint vagy tíz méteren lebegtek, a főfutó bal kereke elkapta a zuhanysátor rögzítő köteleit, a helikopter felemelte a sátrat a teljes belső berendezésével, a gumírozott vászon zuhanyfülkékkel meg a műanyag csövekkel együtt, hogy aztán a rotorok kavarta viharos légáramlás oldalra kivágja az egészet. Doug visszakényszerítette a helikoptert jobbra, és mivel most megint szabad tér volt alattuk, lejjebb engedte a kollektívet, leültette a Hindet a földre, küzdött, hogy alapjáratba állítsa a hajtómű­ veket, és ezáltal csökkentse a rotorlapátok fordulatát is - a lapátokon fennakadt, fülsiketítően csatto­ gó sátorvászonrongyok végre elrepültek. - Volt valaki a sátorban? - kérdezte Doug rémülten, miközben elzárta az üzemanyagcsapokat és kikapcsolta a főkapcsolót. Kétségbeesetten tekergette a nyakát, hogy lássa a sátor maradványait. - De mennyire, hogy voltak! - vágta rá Will. Hárman is élvezték a zuhanyozás áldásait a sátorban, a rózsákból záporozó víz csobogása el­ nyomta a közeledő helikopter hangját. Amikor végre mégis meghallották, már semmire sem maradt idejük. A három fürdőző - egy vezérőrnagy meg két százados - sértetlenül állt a szabad ég alatt, egy iraki felségjelű, orosz gyártmányú helikopter szomszédságában, kezükben szappannal, de egyébként kizárólag elképedt arckifejezésükbe öltözve, miközben ujjongó tömeg rohant feléjük, a lábukra pe­ dig változatlanul forró víz fröcskölt a törött vezetékből. Rendkívül zavaros helyzet. - 165 -

A két százados a sátor romjaihoz ugrott, keresgélték a ruháikat, de a vezérőrnagy keményen állta a sarat. A pilótafülke szélvédő ablakára meredt, mert onnan egy arc nézett rá, amelyből a ve­ zérőrnagy azt a következtetést vonta le, hogy legalábbis egy amerikai katonának köze van az ellen­ séges repülőszerkezet rendhagyó érkezéséhez. Aztán a hajózóruha vállán megvillantak az ezredesi rangot jelző sasok. A tömeg körülvette a helikoptert. A Hind eddig eltakarta előlük a zuhanysátor helyét, de most meglátták a tábornokot, és tapsviharban törtek ki. Éljeneztek, elállták az érkező katonai rend­ őrök útját. Az egycsillagos tábornok természetes, üdvözlő mozdulattal intett a tömegnek, és lassú lép­ tekkel elindult a törülközőjéért. A derekára csavarta, megtalálta a sapkáját meg a szivarját, a sapkát a fejére, a szivart a szájába tette, és elsétált a helikopter előtt. Miután látta, hogy a tábornoknak a méltóságán kívül semmije sem sérült, Doug széttolta a szélvédő ablakot, az arcán még ott volt a végül is sikeres leszállása fölött érzett határtalan meg­ könnyebbülés mosolya. - Amerikaiak vagyunk! Repülőtisztek! - kiáltotta a tömegnek. Az emberek még közelebb nyomultak, a tábornok pedig kivette a szivart a szájából, megköszörülte a torkát és felnézett Doug­ ra. - Először is - mondta -, vetnék egy pillantást a pilótaigazolványára.

Will pattant ki elsőként a Hindből, a nyomában Douggal, mindkettőjük vigyora fülig ért. Rázták a feléjük nyúló kezeket, újra meg újra elhadarták a nevüket, rangjukat. Kiszállás közben lát­ ták, hogy Shakir és a családja még mindig összebújva gubbaszt a raktérben - az iraki katona még mindig a padozathoz van kötözve -, de a Saliah Abbas szemében tükröződő mélységes aggodalmat nem vették észre. A tömeg körülvette őket, elterelte a figyelmüket, de a helikopterből felhangzó gyenge hang­ ra rögtön visszafordultak. - Kérem... segítség... kérem! - Az arab kiejtéssel csengő szavak Saliah Abbastól eredtek, az asszony mozdulatlanul ült az oldalülésen, átfogta a férje vállát, és rémülten bámulta a Shakir ingén terjedő vörös foltot. A tudós feje a mellére csuklott. Will egy pillanat alatt bent termett a helikopterben, Doug is, feltépték Shakir ingét, meglát­ ták a sebet. - Segítség... kérem! - ismételte Saliah a két angol szót, amit tudott. Doug mentő után kiáltott, a katonák ugrottak, kitámogatták a helikopterből Saliaht és a gyerekeket, Will segített Shakirt a pa­ don végigfektetni. Will csak most látta meg, mennyi találat érte a rakteret. A legtöbb lövedék csak átszaladt a helikopter törzsén, szerencsére eléggé messzire mind az Abbas családtól, mind az iraki katonától. De volt köztük egy robbanólövedék is, nyilvánvalóan annak a szilánkja fúródott Shakir mellébe. A tudós eddig nemigen volt eszméletén, de most magához tért, és meglepő erővel markolta meg Will karját. - Megvan a tartály? - a hangjában kétségbeesés csengett. - Igen, persze, mi... Doug, vedd magadhoz, ott van az üléseden. Doug biccentett, belépett a pilótafülkébe, és az ezüstszínű tartállyal a kezében jött vissza. Megmutatta Shakirnak, a tudós kínlódva bólintott. - Megígéred, hogy elégeted? Tiszti becsületszavadat adod? - Shakir tekintete szinte belefúró­ dott Will szemébe. - Megígérem, Shakir. De ki kell tartanod, és személyesen is ellenőrizheted, hogy megtartom az ígéretemet. - Én... szédülök... Nem hittem... hogy ilyen súlyos a seb. - Nyugalom, doktor - mondta Will. - Mindjárt itt az orvos. Megfordult és kikiáltott a nyitott ajtó előtt bámészkodó vagy fél tucatnyi katonának, hogy jöjjön már az a mentő. Látta, hogy egy tiszt bólint és elrohan. - Feküdj nyugodtan, pihenj - fordult vissza Will Shakirhoz. - Rendbe fogsz jönni, gondosko­ dunk róla. - 166 -

De a tudós mind erősebben szorította Will karját, kínlódva próbált felemelkedni, küzdött a fájdalommal és a tudatát egyre inkább elborító köddel. Összpontosítani igyekezett valamire, amit még feltétlenül mondani akart. Doug lépett hozzájuk, megtámasztotta Shakir hátát, Will a tudós szemébe nézett. - Neked köszönhetjük az életünket, doktor. Mindannyiunkat te mentettél meg. Szirénahang jelezte, hogy jön a mentő. Doug határozottan bólintott. - Will az én nevemben is beszél. Én... - Figyelj, ezredes, nagyon fontos... - Shakir szeme Willre tapadt. - Van egy... másik... Lecsukódott a szeme, erőtlenül kinyúlt, mozdulatlanná vált a teste, elvesztette az eszméletét. Will a csuklójához kapott, a doktor érverése nagyon gyenge volt. Megérkeztek a mentők, beugrot­ tak a helikopterbe, hordágyra fektették Abbast, gyorsan betolták a mentőkocsiba, és a sziréna hát­ borzongató vijjogásától kísérve elszáguldottak vele.

UTÓSZÓ SZAÚD-ARÁBIA, RIJÁD, SZEP 1991. MÁRCIUS 12., CSÜTÖRTÖK, 16 ÓRA (13 ÓRA GMT)

V

égre letelt a negyven perc az ezer fokos hőmérsékleten. A technikus kikapcsolta a készü­ léket, és a laboratóriumban álló tisztekhez fordult, akik végig tanúi voltak a műveletnek. - Megtörtént, és önök, uraim, láthatták, hogy az összes benne volt. Ez azt jelenti, hogy meg­ semmisült az emberre eddig legveszélyesebbnek ismert vírus utolsó tenyészete is, aminek én sze­ mély szerint felettébb örülök. - Tollat vett elő és az íróasztal fölé hajolt, aláírta a hivatalos jegyző­ könyvet, aztán kiegyenesedett és kezet rázott Richard Kerr ezredessel. - Tényleg olyan szörnyű volt? - kérdezte Kerr. - Minden képzeletet meghalad az a szenvedés és pusztulás, amit okozhatott volna, ezredes úr. Egyszerűen el sem tudja képzelni, még közelítőleg sem. Mindössze tíz óránk volt vizsgálni, de ami ezalatt a kísérleti állatokkal történt, az maga volt a borzalom. Az eredeti töménység ezerötszá­ zad ezrelékére hígítottuk, de így is alig két óra alatt megölt egy rézus majmot. Kerr és a Nemzetbiztonsági Hivatal képviseletében megjelent Jon McCarthy mélyen a gon­ dolataikba merülve elindultak a biztonsági ajtóval ellátott kijárat felé. Kerr törte meg a csendet. - Szólnunk kell dr. Hajeknek, hogy nincs már mitől tartania, mert a végén még öngyilkos lesz - mondta. - Hogyan fogsz neki az ügynek Jon? - Én? - játszotta McCarthy a meglepettet. De valóban ő volt az, aki a kormányzati tulajdon megsemmisítésével vád alá és előzetes letartóztatásba helyeztette dr. Hajeket, ezért most tényleg neki kellett rendbe hozni a dolgot. Tudta, hogy dr. Hajek rijádi szállodai szobájában rettegve várja, kinek a lépteit fogja meghallani. - Hát persze, hogy te - vigyorgott Kerr. - Szegény fickó. Egy laborasszisztens be akarja tarta­ ni a főnöke utasítását, hogy mindent sterilizáljon, tévedésből berakja az élő tenyészetet is, mi pedig rögtön eldöntjük, hogy Hajek doktor bűnös, szabotőr. - De hát az - szólt rá McCarthy Kerr-re. - Annyiban mindenképpen, hogy igenis megpróbálta elszabotálni, hogy hazaküldjük a tenyészetet. - Bizonyos értelemben igaza is volt - felelte Kerr. - Nagyon nem szeretném én sem, hogy egy ennyire veszélyes valami az Államokba kerüljön. - Hát, most már múlt időben beszélhetünk róla - vélekedett McCarthy. - Biztos vagy benne? Úgy értem, ez a vírusügy múlt idő, igen, de mi lesz, ha legközelebb va­ laki megint belebotlik valamilyen biológiai fegyverbe, mi meg úgy döntünk, hogy hazavisszük a trójai falovat? Mert annak bizonyulhat, de annak ám. - Nem értem, mire célzol - értetlenkedett McCarthy. - Arra, Jon, hogy nagyon nem tetszik nekem, hogy ezt az egész ügyet ennyire titokban kell tartanunk. Jó, megértem, miért van így, tudom, hogy nincs más választásunk, de akkor is, felettébb veszélyesnek tartom. Az embereknek meg kellene tudniuk, mi történt, és főleg, hogy mi történhetett volna. - 167 -

- Arról beszélsz, amit Abbas doktor tett, vagy magáról a vírusról? - Mind a kettőről. Abbasnak nem kellett volna mindent kockáztatnia, ahogyan pedig megtet­ te, és egészen biztosan nem kényszerítette semmi arra, hogy megmentse az embereink életét. Igaz, hogy ő alkotta meg ezt a dögséget, de azt is ő tette lehetővé, hogy megszabaduljunk tőle. Abbas mindent kockáztatott, hogy figyelmeztessen bennünket, mi meg mit teszünk? Mélységes titokban tartjuk. Felháborítónak tartom, hogy az elnök titkosíttatta az ügyet. McCarthynak megint nevethetnékje támadt, ahogyan egész nap azután, hogy Kuvaitból megkapta a teljes jelentést. - Még most sem tudom elhinni, hogy az a két eszement ezredesünk Szaddám orra előtt nyúlt le és repült ki egy Hindet! Miközben egyikük sem vezetett még helikoptert életében. Én ezt szeretném közhírré tenni. Az egész légierő gutaütést kapna! Richard Kerr elbúcsúzott McCarthytól, és elindult a légi támaszpontra, hogy visszarepüljön Dhahranba. Most bocsátják el az ottani kórházból Doug Harrist meg Will Westermant, le lehet ülni velük, meghallgatni a bevetés utáni jelentésüket. És voltak elintéznivalói az Abbas családdal kap­ csolatosan is. Ami pedig magát dr. Shakir Abbast illeti, hát őt pedig el kell temetni. Dr. Abbas halálának tragédiáját még tetézték a rejtélyek, amelyekre a választ magával vitte a sírba. Soha nem fogja megtudni senki, hogyan szerezte vissza a két tartályt, és mit csinált a másik­ kal. De fő, hogy elmúlt a veszély. A NYUGAT-IRAKI SIVATAGBAN 1991. MÁRCIUS 12., CSÜTÖRTÖK, 17 ÓRA 45 PERC (14 ÓRA 45 PERC GMT)

A nap sugárzó narancsfényben csúszott lefelé a nyugati látóhatárra, a kis vádiban tevéjét vezető magányos beduin alakja hosszú árnyékot vetett a homokra. Lassan lépkedett, időtlen eltö­ kéltséggel, tűzrakáson járt az esze, meg hogy a tűzön majd teát főz. A vádin túl fog valahol letábo­ rozni. Már fenn jártak a vádi peremén, amikor a teve megbotlott és miközben igyekezett megvetni a lábát, az állat egy csomó homokot rugdalt ki a vádi oldalából. A férfi megfordult, fohászkodva, erőlködve próbálta kifelé húzni. Amikor a teve végre felkerült, a beduin átvágott vele az előtte húzódó országút túloldalára. Ügyet sem vetett sem a mellette elhúzó teherautóra, sem a tőle jobbra, az út szélén rozsdásodó, ki­ égett kocsimaradványokra. Azt sem látta, hogy mögötte, a vádi oldalából kis homokpatak kezd csordogálni lefelé. A ka­ pálódzó teve lába indította meg, és a homok csordogált, csordogált, a beduin meg a tevéje már el­ tűntek a látóhatáron, a kis homokpatak csak folyt tovább. Aztán a fogyatkozó homok alól előbuk­ kant a vádi oldalában valami szilárd, ezüstös tárgy - valami, ami sehogyan sem illett a sivatagi kör­ nyezetbe. A vádi falából apró fém tartály gördült ki, legurult a kiszáradt folyómeder aljára, a közepe táján megállapodott - a lenyugvó nap utolsó sugarai csillogó fénybe vonták.

- 168 -