Nance Jj Vegso Megkozelites

JOHN J. NANCE Végső megközelítés

A mű eredeti címe: Final Approach Copyright © 1990 by John J. Nance Published by Ballantine Books, USA Hungarian translation © JANÁKY ISTVÁN és GENERAL PRESS KIADÓ, 2000 Fordította JANÁKY ISTVÁN Sorozatszerkesztő DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Szedte a TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült 2000-ben. Felelős vezető: György Géza igazgató ISSN 1416-7026 ISBN 963 9076 74 0

Édesanyámnak, Margrette Nance Lynchnek, aki biztosította számomra az alapokat, és nagynénémnek, Martna Nance Kanowskynak, első kiadómnak.

Köszönetnyilvánítás

Mindazoknak, akik az NTSB-nél, a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Tanácsnál dolgoznak, és akik az évek során példamutatásukkal és sok egyéb módon segítettek - csaknem háromszáz szakmabeli, akik sokat tettek, kevés ellenszolgáltatásért! Nélkülük ez a történet nem születhetett volna meg ilyen „valós” szereplőkkel, a valóságnak ilyen élethű díszletében. Repülős kollégáimnak, akik tökéletes biztonságot akarnak megvalósítani egy olyan szakmában, amely még sohasem függött annyira az emberi teljesítménytől, mint ma, és akiknek közreműködése nélkül az itt felvonultatott emberi küzdelmek nem volnának hitelesek.

1. fejezet Október 12., péntek

Szakadt az eső, a minibusz szélvédőjén patakokban folyt a víz. Egy hatalmas villám átmenetileg elvakította dr. Mark Weisst, és megvilágította mellette ülő feleségét, Kimberlyt. Az ég gyors egymásutánban többször is megdördült. - Drágám, nincs más választásunk. Lehet, hogy apa... - Kim nem fejezte be. A felismerés, hogy apja most, néhány órával a dallasi golfpályán bekövetkezett szívinfarktusa után a halál küszöbén áll, torkára fagyasztotta a szót. - Tudom, de mégis várnunk kéne. Ebben a szörnyű időben nem lenne szabad felszállni... mondta Mark, és gyöngéden megszorította felesége kezét. Az éjszakai vihar már egy órája tombolt egész Missouriban. Felduzzasztotta a kisebb folyókat, és már-már azzal fenyegetett, hogy elzárja előlük a Kansas City repülőterére vezető utat. Ők pedig ekkora késlekedést nem engedhettek meg maguknak: az utolsó dallasi járat már felszálláshoz készült. Mark érezte, hogy az orkánszerű szélvihar ki akarja ragadni kezéből a jármű irányítását az eső áztatta vidéki úton, s közben folyamatosan aggasztotta, hogy Kimnek meg a fiúknak az utolsó percben foglalta le a jegyeket a 170-es járatra. Gyűlölt még rágondolni is, hogy egyedül utazzanak. Magukra hagyatva mindig olyan sebezhetőnek tűntek. Kim is megszorította a kezét válaszképpen, és halvány mosoly tűnt fel az arcán. Tudta, férjének maradnia kell egy szombati megbeszélés miatt. Mark, aki pszichiáter volt egy kórházban, nagy segítséget jelentett mindazoknak, akik különféle félelmeikből és fóbiáikból akartak kigyógyulni, ám Kim jól tudta, hogy ezernyi aggodalom kezdi férjét gyötörni, mihelyt ők repülőútra indulnak nélküle. Hogy repülősökkel dolgozott együtt, csak súlyosbított a helyzeten. Már két éve kezelte egy csődbe ment helyi légitársaság lelkileg összetört alkalmazottait. Kim tudta, hogy férje most is az ő sorsukon töpreng. A másnapi megbeszélésen akartak kísérletet tenni arra, hogy megújítsák az alapítványi pénztámogatást, amely reményt adhatott a társaság fennmaradására. - Holnap este hatkor már valószínűleg ott lehetek veletek Dallasban - mondta Mark egyszerűen. Kim tűnődve nézett a férfire, aki immár hét éve volt házastársa; közben hátranyúlt, hogy a hátsó ülésen megragadja a hatéves Aaron grabancát, akinél betelt a pohár: nem bírta tovább négyéves testvére szűnni nem akaró nyavalygását. - Anyúú! Greg nem hajlandó befogni a száját! - Csillapodjatok! Most rögtön! - parancsolt rájuk Kim. Greg csak a levegőben vibráló feszültségre reagált. Valójában Aaron is, ám ő másképp kezelte a dolgot - apját kifogyhatatlan kérdéseivel ostromolta, miközben kedvenc játékát lengette a levegőben: egy kis műanyag repülőgépet, -2-

egy F-15-ös gép másolatát, amelyre Mark festette fel a nevet, amelyet Aaron adott neki: Ezeréves Sólyom. - Az ott a repülőtér, ugye, apa? - Aaron a válaszra várva feszengett biztonsági övében, tágra nyílt szeme izgatottan csillogott. A távolban feltűntek Kansas City repülőterének sárgás fényei, de az esővel birkózó ablaktörlők szakadatlan járásától és az ablakokon patakzó víztől az erős nátriumgőzlámpák elmosódó fényköreinél többet egyelőre nem is nagyon lehetett látni belőle. Messzebb, valahol a reptér mögött a nedvességtől elnehezült felhőtömegből páraoszlopok lógtak alá, a várható még hevesebb zápor előjeleként. - Apa! - sürgette Aaron, választ követelve. - Igen, fiam, az ott a reptér - nyögte ki nagy nehezen, majd Kimhez fordult. - Mit is mondtál, mikor indul a gép? - Tíz óra öt perckor. - Most mennyi az idő? - Kilenc óra negyven. - Nem tudom, odaérünk-e... - mondta -, de nem adjuk fel! - Mark rálépett a gázra, miközben egy újabb távoli villámlás fényében kirajzolódtak egy szerelőhangár és egy TWA-gép körvonalai, az autót pedig betöltötte a friss eső jellegzetes illata.

A North America Airlines termináljának 12-es kapuja mögött, egy utasok által soha nem látott kezelőteremben Pete Kaminsky kapitány a pilóták hirdetőtáblája előtt állt, és rezignáltan csóválta a fejét. - Már megint... - mondta csak úgy a levegőbe, s nem is vette észre, amikor egy kollégája megállt mellette, hogy szemügyre vegye ugyanazt a papírt, amelyre ő is felfigyelt. - A legutolsó üzenetre céloz? Pete némileg összerezzenve fordult a kérdező irányába. A férfi arca nem volt ismerős. Igen, arra. - A régi nóta. Mostantól jelentenünk kell, ráadásul írásban, ha felül merészeljük bírálni a karbantartók ítéletét, és nem vagyunk hajlandóak hibás géppel felszállni. Más szóval, ti, örök vesztesek, mindennel a levegőbe emelkedtek, amire a karbantartók rábólintanak, különben mi keserítjük meg az életeteket. Pete figyelmesen nézte a másikat, és meglepte a megvető mosoly a férfi arcán, miközben a pilótasapkáját is dühösen himbálta. - Nézze csak például ezt itt! Aki minden nekünk szóló hírlevelet ezzel az otromba fordulattal fejez be, hogy „az együttműködés kötelező, ennek elmulasztása retorziókat vonhat maga után, beleértve akár a szolgálat végleges felfüggesztését is”, hát az nem alkalmas arra, hogy bármilyen intézményt vezessen. Elegem van a fenyegetőzéseikből! Pete közelebbről is szemügyre vette a bántó megjegyzést, és meglepte, hogy azelőtt ezen a mondaton mindig átsiklott a szeme. - Már annyira hozzászoktam az ilyesmihez, hogy észre se vettem... - Minden hirdetményben benne van ez a mondat, amit ettől az átkozott cégtől kapunk. - A férfi feltette pilótasapkáját, sarkon fordult, felnyalábolta négyszögletes repülőtáskáját, kinyitotta a folyosóra vezető ajtót, majd rövid habozás után visszapillantott Kaminskyre, akinek nem is tudta a nevét. - Kifelé indult? - Igen - felelt Pete. - Csak benézett? - Aha. Négy nap szolgálat után végre mehetek haza. Vigyázzon odakint, rázós lesz! A radaron minden irányban viharfelhők láthatók. - Köszönöm a biztatást! - szólt vissza Pete barátságosan, és látta, hogy a másik is elmosolyodik, miközben vállával tartja az ajtót, és int Pete-nek: - Jó repülést! - Kösz! Pete sarkon fordult és eltűnt a személyzeti szobában. Hirtelen fáradtnak és rosszkedvűnek érezte magát. Közben a pilóták levélrekeszeihez indult, amelyek egy egész falat elfoglaltak, hogy átnézze az üzeneteket és technikai tudnivalókat a saját ládájában. Keményen megküzdött azért, -3-

hogy pilóta válhassék belőle, és azóta, hogy ez az álma valóra vált, hivatása az egész világot jelentette számára. Szakmai teljesítménye csúcsaként értékelte, hogy negyvennyolc évesen kapitány lett belőle. Büszke volt a négy csíkra a vállán - imádta a munkáját -, de saját maga előtt sem tagadhatta, hogy valami azért hiányzik. Már maga a személyzeti szoba is lehangoló volt - elnyűtt karosszékek meg egy foltos szőnyeg, amelyet állítólag Halston tervezett. Eredetileg a Braniff-légitársaság birtokolta 1982-es első csődjük előtt; akkor még fényűző tölgyfa burkolat, bőrfotelek, a falakon dél-amerikai gobelinek ékesítették a helyiséget, meg volt egy óriási színes tévé is, mely azonban már rég nem működött. Most a North America légitársasághoz tartozott, ebből kifolyólag alaposan el is hanyagolták. A cégen belüli kisszerű csatározások miatt a személyzetre természetesen már nem maradt pénz, így ami addig szinte látványosság volt, mostanra már csak szakadt lerakat lett. Elöregedtek a fali monitorok is, amelyeken a le- és felszálló gépeket lehetett figyelemmel kísérni. Képük elmosódott volt, ugrált. - Pete, ma mivel repülsz? Egy pilótatársa hangja hallatszott a helyiség végéből, azé a pilótáé, akivel Pete évekkel korábban egy szobában lakott Minneapolisban, akkor, amikor mindketten friss diplomásként hagyták el a légierőt, és összesen havi négyszáz dollárt kerestek - amiből épphogy csak az ennivalóra futotta, ők mégis úsztak a boldogságban, amiért a North America pilótái lehettek. Milyen boldog napok voltak azok! - A hírhedt 170-es járattal. Dallasba és mindenhová - felelte Pete, arcán széles mosollyal. Ma éjjel kéjutazás a dallasi Forth Worthra jó néhány ciklonon át, holnap halálmenet New Yorkba a Memphis-Nashville-Washington vonalon, majd irány észak. Persze sem eső, sem hófúvás, sem az éjszaka sötétje nem állíthat akadályt ez elé a gép elé: meglesz az összes állomás! - És láthatóan a repülési alkalmassággal sem lesz hiba... - Barátja az üzenet másik példányára mutatott, Pete pedig megjegyzés nélkül bólintott, és folytatta útját a pihenőrész és az üvegezett elválasztófal felé, mely a szoba távolabbi végében futott végig, szeparált térséget alakítva ki a repülőtéri alkalmazottaknak és a pilótáknak. Másodpilótája, Jean Simonson már elindult ellenőrző körútjára a Boeing 737-eshez, amivel majd Dallasba repülnek. Az ő feladata volt, hogy indulás előtt aláírja a repülési tervet, és ellenőrizze a várható időjárást. Az egészben persze csak a repülést szerette. Azon kívül minden csak formaság volt a számára, terhes rituálé, mely az idők során szinte sorscsapássá alakult át a csupa rossz hangulatú munkatárs és az egyre reménytelenebb kilátások között, és mindig ott lappangott az áthelyezés, a szabadságolás meg a leépítés réme, mert közben a North Americánál egyre csak apadt a pénz. A légitársaság komoly nehézségekkel birkózott. Meg kellett küzdenie a feltörekvő új légitársaságokkal is, melyek fantasztikus tőkével, csábító árakkal és kitűnő személyzettel indultak. Lehangoló volt - csaknem annyira lehangoló, mint mikor a mindig mogorva, elhízott kezelővel, Mike Balzerrel próbált beszélni, aki utálkozva nézte őt a pult túloldaláról. - Kapitány, itt a csomagja! Pete a férfi szemébe nézett, látta benne a gyűlöletet, és eltűnődött, vajon mennyi idejébe telt Balzernek, míg eljutott oda, hogy az ablak túloldalán álló minden egyes pilótát gyűlöljön. Balzer magatartása már-már közmondásszerű volt a North America legénységének soraiban, úgy látszott, mindenkit utál, egytől egyig. Az ügyintéző újra szájába vette a szivart, hátradőlt, és hanyag mozdulattal behúzta a kis elválasztó ablakot, miközben újabb mennydörgés rázta meg a személyzeti szobát. Pete Kaminsky felsóhajtott, majd begombolta tiszteletet parancsoló kék zubbonyát, ujjain a négy arany csíkkal, majd feltette aranyfonatú tányérsapkáját. Gyakorlott pillantással ellenőrizte járatának kapuszámát a monitor képernyőjén, felkapta négyszögletes térképtartóját, majd kilökte a nehéz ajtót és kilépett az eső áztatta rámpára.

Te hova ülsz, apa? - kérdezte Aaron Weiss, és választ várva figyelte apját, miközben Mark becsatolta fián a biztonsági övet a 12. sor bal oldali, ablak melletti ülésén. - Én nem megyek veletek. Holnapig itt kell maradnom. Emlékszel, ugye? - Persze... És Bill bácsi Dallasban lesz? -4-

Kimberly Weiss letelepedett a 12B ülésbe nagyobbik fia mellé, mialatt Mark a táskáját próbálta betuszkolni a fejük felett lévő kézipoggyásztartóba. Az utolsók között szálltak fel a gépre. - Igen, Aaron, Bill bácsi ott fog minket várni. Greg, ülj le! A négyéves kisfiú megdörzsölte szemét, és a 12C ülésről áthajolva átölelte anyját, miközben aggódó apjára nézett, aki lehajolt hozzá, hogy búcsúpuszit adjon. - Nem lesz semmi baj, Mark! Nyugodj meg! - Felhívsz, ugye? Amint a kórházba értek! - Persze. - És ha a bátyád mégse várna a kijáratnál, akkor is azonnal telefonálj! - De ott lesz. Ne aggódj már! Holnap este valamelyikünk várni fog a dallasi reptéren. - Felemelkedett, hogy megcsókolja férjét, aztán intett neki, hogy induljon, és némi derültséggel figyelte, ahogy a folyosón integetve hátrál kifelé, majd megfordul, és eltűnik az ajtóban. Épp a megfelelő korban van, gondolta. Tapasztalt, érett férfi, de azért a fiatalság is ott bujkál benne: még mindig kicsit kisfiús tekintet; szőke üstök, mely széles, szögletes arcát keretezi. Büszke volt a férjére, és magára is, amiért ilyen jól választott: erős, gyöngéd, jólelkű, jóképű - és védelmező.

Kansas City, a 170-es dallasi járat, felszállási engedélyt kér! Jean Simonson másodpilótanő kérésére egy éteri hang kezdte sorolni a jól ismert litániát a pilótafülke mennyezeti mikrofonjából: - A légiirányítás megadja a felszállási engedélyt a 170-es járatnak a Dallas-Fort Worth-i repülőtérre a következők szerint: felszállás után repülés a kifutópálya felett a radarvektorok irányában, emelkedés 5000 lábra, tíz perccel felszállás után három-öt-nulla repülési szinten, felszállásvezérlés egy-húsz-hat-hat, válaszjel kettő-hat-hat-öt. Mark Weiss már azelőtt elhatározta, hogy bekukkant a 737-es kis pilótafülkéjébe, mielőtt a repülőgép elejéhez ért. Csendesen surrant be, miközben Jean visszaolvasta a felszállási engedélyt, melyet sietve firkantott fel egy jegyzettömbre. Magánpilótaként, alig száz órányi gyakorlórepüléssel a háta mögött, Mark jól tudta, hogy nagy a szakadék a repüléssel kapcsolatos saját ismeretei és egy pilóta szaktudása közt, ám létezett egyfajta bajtársiasság, amolyan testvéri kötelék, mely átívelte ezt a szakadékot, s amelynek beavatási szertartásához elég volt az FAA, a Szövetségi Repülési Hivatal által kiadott bármilyen fokú pilótaengedély felmutatása. Egy repülőgép pilótafülkéjének műszaki felszereltsége szinte mindenkit lenyűgöz, aki egy kicsit is vonzódik a technikához, Mark számára pedig a kis fülke egyenesen a szirének énekéhez volt fogható, mely arra csábította, hogy valahányszor felszáll egy gépre, közelebbről is szemügyre vegye. Különösen éjszaka, amikor a világító gombok, műszerek és kapcsolók kavalkádja ezer színben ragyogott, és a hűtő ventillátorok fontoskodó zümmögése egybeolvadt a hidraulikus pumpák távoli zajával. Egész testét átjárta a jóleső, gyermeki borzongás. Jean Simonson és Pete Kaminsky csak ekkor vette észre, hogy ott áll az ajtóban. A kapitány kezében, lévő csészéből friss kávé illata áradt. - Hello! - üdvözölte Pete Kaminsky, aki soha nem fáradt bele „irodájának” büszke mutogatásába, abba viszont igen, hogy túl sok utas színlel tudálékos hozzáértést. - Járt már ilyen madárka csőrében? - kérdezte. - Igen, néhányszor. Bár én csak kis Cessnákkal repülök. Ez itt egész káprázatos... Kaminsky kissé esetlenül kinyújtotta jobbját a bal oldali ülésből. - Annak idején a légierőnél szolgáltam, de magam is Cessnákon kezdtem... Igaz, jó rég volt már. Mark megrázta a kapitány kezét, és meghökkent, mennyire eltörpül a pilótafülke a megtermett férfi mellett. Pszichológusként mindig is foglalkoztatták a különféle személyiségek, köztük azok, akik ilyen szűk helyen dolgoznak, ahol, mint azt jól tudta, néha óriási nyomás nehezedik rájuk. Kaminsky fizikai alkata csak még jobban kiemelte ezt az ellentétet. - Okozhat galibát ez a pocsék időjárás? - kérdezte Mark puhatolózva, miközben köszönésképp Jeannek is biccentett, de Pete ösztönösen megérezte, mire gondol a másik. -5-

- Vagyis, hogy felszállunk-e ebben az özönvízben? - mosolygott Kaminsky Weissre, aki elég megszeppenve nézett. - Ne aggódjon! Időben indulunk a kaputól, de a kifutópálya végénél körbefordulunk, és alaposan szemügyre vesszük a radarral, mi folyik odafent. Ha csak egy kis pirosat is látok az ernyőn, vagyis, ha nem tiszta teljesen a légtér, lenn maradunk. - Pete látogatója hozzáértését tesztelte. - Lehet, hogy tudja: ezen a digitális radaron minden, ami piros színben tűnik fel, rossz időjárást jelez, mi pedig a rossz időt igyekszünk nagy ívben kerülni. Mark bólintott, és Pete Kaminsky elégedetten figyelte, ahogy vendége tekintete elismerően siklik végig a műszerfalon. Pete úgy döntött, nem szól a közeli tornádókészültségről. Kínos csend állt be, melyet végül Pete tört meg. - Miért utazik Dallasba, ha szabad kérdeznem? - Ó, én nem utazom sehova - felelte Mark, és a háta mögé mutatott -, de a feleségem meg a két srácom a fedélzeten van. Az apósom szívinfarktust kapott Dallasban. Súlyos az állapota. - Sajnálattal hallom. - Kaminsky Weiss aggodalmas arcát figyelte. Tudta, mit rejt ez az arckifejezés. Ő is állt már más pilótafülkék ajtajában évekkel ezelőtt, arra próbálva diplomatikusan rávenni pilótatársait, hogy legyenek különlegesen elővigyázatosak, tekintettel a gépen tartózkodó szeretteire. De ez a fajta aggodalom már rég kihalt belőle. - Ne aggódjon! Nagyon jó kezekben lesznek! Arra esetleg kötelezhetnek, hogy pontosan induljunk a kaputól, de arra az atyaúristen sem vehet rá, hogy felszálljak, ha nem tetszik az időjárás. És meg kell, hogy mondjam magának, momentán nem tetszik. Mark köszönetet mondott és távozott, majd az eső áztatta terminál ablakának túloldalán bukkant fel újra. Ezzel egy időben megjelent a főstewardess a pilótafülke ajtajában, egy csésze teával, melyet a másodpilóta számára hozott. Ősz hajú, szemüveges nő volt, kezében az első osztályon utazók listáját tartotta. - Hogy vagy, Barb? - kérdezte Pete barátságos mosollyal. Barbara Schubert, három gyermek édesanyja, hatszoros nagymama, magánrepülő pilóta, már huszonnégy éve a légitársaság szolgálatában álló veterán légikísérő elmosolyodott, és a szemüvege fölött nézett a kapitányra. - Kösz jól, Pete. Elnézést, hogy nem üdvözöltelek benneteket, amikor felszálltatok, de épp a karbantartókkal hadakoztunk, hogy adjanak hátra még egy oxigénpalackot. - Segítsek? A nő megrázta a fejét. - Most már nem kell. Végül megadták magukat. Barbara elfordult, hogy üdvözöljön egy későn felszálló utast, közben pedig Jean hátranyúlt, hogy behúzza a pilótafülke kétszárnyú ajtaját egy magánbeszélgetés erejéig. - Pete, van egy kis gond a hármas főkerékkel. - Nocsak! - A kapitány meglepetten nézett rá. Már vagy tíz perce ültek egymás mellett a pilótafülkében. Miért várt a társa ennyit, hogy megemlítse ezt a problémát? - Amikor körbejártam, találtam két mély bevágást, és hívtam a karbantartókat. Unott képpel kijött egy fickó, vetett rá egy pillantást, aztán így szólt „Drágám, ideje lenne megtanulnia végre egy-két dolgot a kerekekről. Ennek speciel az égadta világon semmi baja!”, és azzal elvonult. Követtem hátra a karbantartó-irodáig, hogy beszéljek a felettesével, erre kisült, hogy ez a bunkó maga a főnök! Pete kicsit arrébb csúszott az ülésében, és valami diplomatikus válaszon törte a fejét, de Jean felemelte a kezét. - Tudom, mit akarsz mondani, már ismerlek. Ha a karbantartók góréja nem ismeri el, hogy ki kell cserélni a kereket, nincs mit tennünk. Egyszerűen csak azt akartam, hogy tudd, mi történt, ha esetleg szétdurranna a gumi. Pete bólintott, de nem nézett a nőre, csak bámult kifelé az ablakon. Észrevette a várócsarnokban álldogáló Mark Weisst, aki nagyon elhagyatottnak tűnt. Hirtelen Pete is magányosnak érezte magát. Magányosnak és öregnek. - Volt idő, Jean, mikor a kapitány egyszerűen csak szólt, hogy valamit ki kell cserélni, és máris kicserélték. Pont. - Tudom. Olvastam. A vezetőség hozzájárulása híján ma már szárnyak nélkül se utasíthatnánk vissza a felszállást. Többé már semmibe nincs beleszólásunk! Pete Kaminskyben forrt az indulat, hogy az élet visszásságai ilyen módon tolakszanak be a pilótafülkébe, s hogy a légitársaság, amelyre valaha büszke volt, mára csupán fölösleges külsőséggé -6-

vált, és mindenben akadályozza őket. Kihúzta magát, és kissé túl drámaira sikeredett arckifejezéssel Jean felé fordult. - A frászt nem irányíthatjuk a dolgokat, Jean! Azt talán tűrnöm kell, hogy a toronyból a gépet ide-oda tereljék a betonon, de amíg mi úgy nem döntünk, hogy biztonságos, sehová sem repülünk! Ekkor az egyik utaskísérő becsukta a Boeing 737-es első ajtaját. Csapódásának hangja adott kellő nyomatékot a pilóta szavainak.

2. fejezet Október 12, péntek. Missouri állam, Kansas City nemzetközi repülőtere

A reptér felett felmorajló hatalmas égzengés majdnem teljesen elnyomta a légitársaság telefonos jegyrendeléseket felvevő munkatársának hangját. Nem, a 225-ös járat nem késik, erősítette meg az alkalmazott. Kell Martinson ezzel ki is kapcsolta a telefon kihangosítóját, és elég viccesnek találta, ahogy elképzelte magát, amint a kocsijában a napellenzőhöz beszél. Párnázott Riviérája belsejét újra csend ülte meg. A szélvédő túloldalán a felhőszakadás most egyszerű záporrá szelídült, de a kansasi szenátor az eső áztatta üvegen át még mindig csak elmosódottan látta a reptéri buszokat, amelyek ide-oda ingáztak a félkörívű reptéri úton a gépek és terminálok között. Már rég a családi farmon kellett volna lennie, a kansasi Salina közelében, nem pedig itt, Kansas City repülőterének csúcsforgalmában. Mivel hivatalosan nem volt itt, nem is engedhette meg magának, hogy meglássák, és ezért nem is találkozhat hamarosan megérkező ügyintéző asszisztensnőjével a kiszállókapunál, amikor tizenöt perc múlva leszáll a gépe. A közép-nyugatiak túlságosan jól ismerték az arcát. A nőnek kint kell majd megtalálnia őt a járda mellett. Autójának minden extrával felszerelt meleg, elszigetelt selyem-gubójában üldögélve, a zuhogó esőtől szinte átláthatatlan ablakok mögött Martinson szenátor eltűnődött. Még mindig fiatalos arcát megvilágította a Riviéra komputerizált műszerfalának zöldes fénye. Imádta a kocsiját, melyet tulajdonképp kizárólag annak hipermodern számítógépes rendszere miatt vett meg - mert következetes vételnek érezte ezt egy szenátorjelölttől, aki egy olyan repülős államból való, mint amilyen Kansas, és akit újabban mindenki az elektromos mütyürök iránti vonzalma miatt ugratott. Cynthia Collins, akinek érkezése perceken belül várható volt, nagy örömét lelte abban, hogy kisded játékai miatt piszkálja őt - s legalább akkora örömöt okozott ez a nőnek, mint amennyire ő szerette ezeket az ugratásokat. Új kocsiját a nő „csillagháborús” autónak nevezte el, a kihangosított telefon beszerelését pedig azzal fogadta, hogy a készüléket inkább saját magába kellett volna operáltatnia egy jó sebésszel. A választól, amit a férfi erre az ötletre adott, Cynthia elpirult - és sietve becsukta a férfi irodájának ajtaját. Most éppen másra sem tudott gondolni, mint hogy Cynthia ebben a pillanatban egy repülőgépen ül, és nagy valószínűséggel nem éppen munkakörével kapcsolatos dolgok járnak a fejében vele összefüggésben. A járat talán már meg is kezdte a leszállást, egyenesen belesüllyedve annak a viharnak a kellős közepébe, mely most keleti irányban mozgott Kansas és Missouri határa mentén. Ez a felismerés felrázta merengéséből. Az erőteljes hidegfront kifogyhatatlan dühét az elmúlt két óra alatt végig aggódva figyelte, miközben Wichitából Kansas City felé vezetett. Cynthia Elizabeth Collins - aki megengedte neki, hogy négyszemközt Cindynek becézze - nem volt valami bátor repülőutas, és a ma esti járat útja sem volt épp eseménytelen. Kell sebességbe kapcsolt, és elhagyta a terminál felhajtóját. Úgy döntött ugyanis, hogy a hátralevő negyedórát valahol a leszállópálya látótávolságában tölti. A pilóták, a repülés szerelmesei soha nem tudnak betelni a leszálló gépek látványával, és ez alól ő sem volt kivétel. Elhajtott a reptéri, szálloda mellett, majd a Bum Street mentén húzódó üzemi terület felé vette útját attól az ötlettől vezérelve, hogy a kerítés mellett parkol majd le. Az előtte haladó, a biztonsági kapuhoz közelítő legénységi busz látványa azonban eltérítette eredeti szándékától, és amint a buszvezető távirányítással kinyitotta az automata kaput, Kell lekapcsolta a kocsi lámpáit, és besorolt a busz mögé, árnyékként követve a vánszorgó járművet, amint áthaladt a kapun. Kicsit rizikós, gondolta. Kínos lenne, ha el-7-

kapnák, de legalább a terület elhagyása nem okoz majd gondot. A távozó járműveknek a kapu automatikusan kinyílik. Wichita repülőterén is ugyanezt a rendszert használták. Amint beért, jobbra elfordult, és megpróbált a buszvezető eső verte visszapillantó tükreinek látóterén kívül maradni, miközben talált egy parkolóhelyet az Ottawa Avenue mentén, ahonnan pazar rálátás nyílt a 19-es kifutópályára. Kikapcsolta a motort, és gyerekes büszkeség töltötte el a gondolatra, hogy kijátszotta a biztonsági rendszert, noha annak is tudatában volt, ha ő meg tudta tenni, könnyűszerrel megteheti egy terrorista is. Jobb oldalán a légierő egyik hatalmas C-5B gépe állt a szállítási részleg rakodóterületén. Fürdött az erős reptéri lámpák fényében, óriási ajtajai tárva-nyitva voltak; valószínűleg épp rakodás folyt, okoskodott Kell. A 747-es méretű repülőgép orra alatt néhány biztonsági őrt látott, a túlsó végénél pedig jókora kamionok parkoltak. Különös, gondolta, hogy a hadsereg egyik legnagyobb szállítógépét Kansas City polgári repülőterén látja. Gondolta, rákérdez, mi folyhat itt, ha majd visszatér Washingtonba, már csak kíváncsiságból. A szenátus fegyveres testületének tagjaként, hozzáférhet ilyen információkhoz. Összerezzent, és kicsit alaposabban szemügyre vette a biztonsági őröket, azon tűnődve, nincs-e túl közel az ő biztonságérzetükhöz képest. Ha a légierő biztonsági szolgálatához tartoznak, humorérzéket nemigen lehet elvárni tőlük, pláne, ha engedély nélkül parkoló autókról van szó. Még akkor se, ha abban egy szenátor ül. A C-5B azonban legalább 800 méternyire volt, és úgy tűnt, hogy a biztonságiak közül senki nem néz felé. Kell az órájára pillantott: hat perccel múlt tíz. Benyúlt a kesztyűtartóba, elővett egy rádiószerű készüléket, és a gombokon beütötte a Kansas City-i repülőtér leszállásirányító központjának digitális frekvenciáját - azt, amit aznap másolt ki egy repülési táblázatból. Az autó belsejét szinte azon nyomban betöltötte egy pilóta hangja. - Kansas City leszállásirányítása, itt a North America 255-ös járata. Jelenleg 19 ezer lábon vagyunk, süllyedés 10 ezer lábra folyamatban. Tökéletes időzítés! Ez Cindy járata! Kell a leszállópálya felé nézett, egyelőre azonban csak a fekete, éjszakai égboltot látta, de már átjárta a várakozás boldog izgalma arra a gondolatra, hogy a következő két napot a nő karjaiban töltheti. Cindyvel, a tanácsosával, Cindyvel, a szeretőjével.

Vettem, North America 170, guruljon a 19-es kifutóra, a magasságmérő 29,23. Pete Kaminsky kapitány előrenyomta a két gázkart, gondosan ügyelve rá, hogy ne lépje túl a kigurulás beprogramozott értékeit, miközben az első kerék botkormányát igazgatta a bal térde mellett. Jeanre pillantott, miközben társa beállította a fékszárnyakat a félszálláshoz, és elkezdte beolvasni a felszállás előtti listát, a férfi válaszaira várva. Az efféle rutinfeladatok elengedhetetlenek az emberi hibák elkerülése érdekében, gondolta Pete, ugyanakkor túlzottan gépiessé is váltak már. Eszébe jutott a hideg pilótafülkebeli hang, amit kazettáról hallgatott meg egy Delta 727-es felszálláskor bekövetkezett katasztrófájának ügyében Dallasban, évekkel ezelőtt. A pilóta megerősítette, hogy a fékszárnyakat beállította a felszálláshoz, ám a valóságban mégis rossz helyzetben voltak. Valaki anélkül válaszolt, hogy tényleg ellenőrizte volna a dolgot. - Felszállás figyelmeztető kürtje? - Rendben. - Aerodinamikai fékkar? - Kiengedve. A pilóták hivatalosan soha nem követnek el hibát, jóllehet, Pete többre is emlékezett, amikor bizony ő vétett. Volt egy kis személyes rituáléja, ami még Vietnamból eredt, ahol egy F-4-es vadászpilótájaként megpróbált életben maradni. Csendes, monoton kántálás volt ez minden egyes repülés végén, mely mintha valami felsőbb hatalomhoz intézett köszönetnyilvánítás akart volna lenni: - Hát újra kifogtam a halálon! - Pete elnevette magát, kicsit meg is ijesztve Jeant. Egy gép repülésekor a pilóta nem is annyira a halálon fog ki, mint inkább az emberi természeten. A mondatnak, tudta ő jól, így kellett volna inkább hangzania: - Köszönöm, Istenem, hogy túljutottam egy újabb repülésen anélkül, hogy valami végzetes hibát elkövettem volna, amelyet aztán később vállalnom kellene. -8-

A zárt pilótafülke-ajtó szellőzőnyílásán beszivárgott a készülőben lévő újabb adag friss kávé illata a 737-es elülső konyhájából. Megnyugtató, kellemes illat, amely tökéletes ellentétben állt a kinti viharos éjszakával. Újra felerősödött a szél, a kifutópálya nedvesen csillogott előttük. A Boeing éles fényei erősebben világították meg a vizes füvet és a betoncsík menti jelzéseket, mint magát a kifutópályát. Pete hirtelen észrevett egy papírdobozt a gép előtt, és a 737-est oldalra akarta kormányozni, elkerülendő, hogy a motor beszippantsa a dobozt. Jobbra a géptől raktárak körvonalai derengtek kísértetiesen a ködben, meg a légierő egyik oda nem illő C-5-ös gépe, melyet a pálya északi végében töltöttek fel éppen üzemanyaggal. Balra, jókora területen füves térség, amelynek növényzetét a heves esőzés teljesen lelapította. És körülöttük mindenfelé - ahogy azt a radar sajnos túlságosan is tisztán mutatta -, dühödt viharfelhők gyülekeztek.

Kansas City-i torony, itt a Central West 1880 a jelkapunál. A Kansas City-i reptér elsötétített irányítótornyában Carl Sellers a közeledő gép felé fordította figyelmét. A landoláshoz egy ingázó gép, kis kétmotoros, sugárhajtású Metroliner jelentkezett be. Carl jól látta a távolban a gép fényeit, miközben lenyomta a mikrofon gombját. - Central West 1880, engedélyt adok a leszálláshoz. A szél kettő-négy-nulla egy-hat csomóval, szélroham kettő-nulla. - Engedélyt a leszálláshoz megkaptam. Carl végignézett egy újabb villámlást, aztán rápillantott a széldetektor visszajelzőjére, konstatálva, hogy a figyelmeztető fények egyike sem világít. Ilyen nagy viharban általában legalább az egyik mérődetektor működésbe szokott lépni. Vagy talán mégsem olyan vad odakint az idő, mint ahogyan az belülről látszik...? - Torony, itt a North America 170. A szél rásodort a felszállópályára egy nagy papírdobozt. Kiküldhetnének valakit, hogy vigyék el onnan, mielőtt beszippantja valamelyik gép motorja. - Pete hirtelen aggódni kezdett. Az FAA mindig rászállt a pilótákra, ha tízezer láb alatt bármi olyasmit mondtak, ami nem volt feltétlenül szükséges, de hát ez most fontos! Nem lehet szabályba ütköző. - Köszönjük, 170-es, intézkedünk. Sellers felemelte a kagylót, és máris hívta a repülőtéri zavarelhárítást. Szinte azon nyomban indultak is egy villogó autóval a kifutópályára, hogy elvigyék onnan a dobozt. A 14-es kapunál álló Mark Weiss megrettent, amikor észrevette a kék-piros villogó fényű autót elszáguldani a terminál előtt, láthatóan családja gépét üldözve. Onnan, ahol ő állt, végig szemmel tarthatta a 737-est, ahogy eléri a belső betoncsík végét, és kilencven fokos szögben ráfordul a felszállópályára - azon a kiszélesedő helyen, amit a szakmabeliek kalapácsfejnek neveznek. A kapitány megkezdte a gép balra fordítását, de közben az időjárást is figyelte a radarernyőn. Mark látta, hogy a riadókocsi megáll valamivel a kalapácsfej előtt, és fényszórójával a kifutópályát pásztázza. A digitális, színes radarernyőn látható határozott vörös folt egy nagy kiterjedésű sárga mező közepén - egy közelgő jókora viharfelhő egyértelmű jele -, Pete Kaminsky számára egyértelmű utasítás volt arra, hogy a 170-es járattal egy darabig ne szálljon fel. - Torony, itt a North America 170. Időjárás-ellenőrzés befejezve. Egy ideig még tartjuk jelenlegi pozíciónkat, ha nem vagyunk senkinek sem az útjában. - Semmi gond, 170-es - jött a fejhallgatóból máris a válasz. Jean egy másik vörös foltra mutatott a radarernyőn, tőlük délre. - Az ott az utunkban lesz emelkedéskor, ha nem fordulunk balra. Pete bólintott. Már sokszor látott ilyen jellegű képet. Néha még egy kis hurok is kialakul a végén - a tornádó összetéveszthetetlen jele. - Számíthatunk némi szélnyírásra, nem gondolod? - Jean a pilótafülke jobb oldali ablakához hajolt, és onnan figyelte a Metroliner leszállófényeit, amelyek nagyjából másfél kilométernyire lehettek. - Valószínű. Annak a viharfelhőnek a magja nincs messzebb öt kilométernél, északnyugati irányban. Mialatt Pete beszélt, a kis ingázójárat fényei lebuktak, majd kissé megint felemelkedtek. A bal szárnyvég piros helyzetjelző fénye azt mutatta, hogy a pilóta megkezdte harcát a szélrohamok-9-

kal. A gép törzsét még nem lehetett látni, de a fények már kijelölték az útját, ahogy átrepült a 19-es kifutó felett és hirtelen süllyedni kezdett, mialatt az orra meredeken felállt, bal szárnya lefelé billent, majd újra felemelkedett, és a dübörgő motorok zaját most már a 737-es pilótafülkéjében is lehetett hallani. - Mi lesz ebből...! Jean és Pete egyként reagált, mindketten drukkolva, hogy pilóta-társuk visszanyerje uralmát a gépe felett, és megkönnyebbülve nézték, amikor a fények stabilizálódtak, és sima leszállással a kifutón landoltak. - Hajjaj... - sóhajtott Pete, megtörve a feszült csendet. - Már úgy tűnt, vesztésre állnak... A toronyban Carl Sellers nem a Metrolinert figyelte. Távcsövével a papírdobozt kereste a riadóautó reflektorának fényében, mialatt a zavarelhárító alkalmazott is a kifutót pásztázta a kocsiból kiszállva. A Metroliner hívása meglepetésként érte, és nem is hatolt el teljesen a tudatáig. - Öö... torony... itt a Central 18... Central West 1880. Az a... szóval eléggé dobál a szél... Carl nem láthatta a két fiatal pilóta arcán a már-már rettegő kifejezést. A húszas éveiben járó kapitánynak alig kétezer repülőórája és a normálisnál jóval magasabb adrenalinszintje volt. Nem tudhatta, hogy se tapasztalatuk, se kellő képzettségük nincs ahhoz, hogy felismerjék, mibe keveredtek, ráadásul nem is voltak abban az idegállapotban, hogy megfelelő szavakkal írják le helyzetüket. Mindössze a dadogást hallotta: „…szóval eléggé dobál a szél...” - Vettem, Central West, értem. Kösz a bejelentést. Hívják a földi irányítást, ha beálltak, 121,8-ra. Viszlát! - Vettük - hangzott a válasz, melyet vakító villámlás követett valahol a lassuló Metroliner mögött, hatalmas villámcsapás, melyet szinte azonnal hatalmas mennydörgés robaja kísért. A torony ablakai is beleremegtek. Ahogy elhalt a dörgés, Carl hallotta, hogy megszólal a műszeres leszállássegítő rendszer riadója. - Azt hiszem, becsapott az MML-házikóba! - A toronyban a Carl Sellers mellett, ülő földi irányító hangját a repülőtéri riadócsoport egyik tagjának hívása követte, aki rádiótelefonon szólt be szinte hisztérikusan: - Torony, itt a 16-os riadóautó. Majdnem, eltalált minket! Úgy látom, belecsapott az MML-házikóba, épp a pozíciónk előtt! Az irányító már nyugtázta is a hívást, amikor Carl a telefon után nyúlt, hogy riadóztassa a készenlétben álló technikusokat. Ebben a pillanatban újabb villám csapott be a repülőtértől délre, egy másik pedig északra, miközben a radarszoba közvetlen vonala újra megszólalt. - Carl? Adom a North America 255-ös járatát. A markernél vannak, a 19-es kifutó felé tartanak. - Kösz - nyögte ki Carl, és lázasan igyekezett, hogy lépést tudjon tartani a gyorsuló tempóval, és közben alig hallotta meg, hogy valaki bal felől kérdést intéz hozzá. - Hogyan? - Riadóztatnád a karbantartókat? Gond van a repülőtér 16-os elhárítókocsijával odakint. - Máris. - Torony, itt a North America 170. Az a villám éppen itt, a 19-es kifutópálya mentén csapott be, és a viharfelhő máris fölénk ért. Javaslom, irányítsa át a beérkező forgalmat egy másik repülőtérre. - Sellers nem ismerte Pete Kaminsky hangját, de az aggodalmat határozottan érezte benne. Ám az, hogy beérkező járatokat átirányítson, meghaladta a kompetenciáját. Jelenthette, milyen a helyzet, de ha a leszállópálya üres volt és fogadóképes, a pilóta dolga volt eldönteni, leszáll-e vagy sem. Még ha egy tornádót látott volna is végigsöpörni a repülőtéren, a szabályok szerint akkor sem zárhatta volna le a leszállópályát. - Halló? A vonal túlvégéről érkező hangtól Carl egy pillanatra megrezzent. Teljesen elfelejtette, kit is hívott. - Karbantartás? - Épp szolgálaton kívül, de az vagyok. - Szól az MML riasztója, és úgy látom, az imént belecsapott a villám a házikóba. Menjenek ki, nézzék meg! - Melyik pálya? - 10 -

A válasz már a nyelve hegyén volt, amikor a rádiós hangosbeszélő recsegve ismét megszólalt. - Torony, itt a North America 255 a markernél. Úgy tűnik, nem működik az MML, de látom a repteret. Carl lenyomta az adógombot, és egy percre eltartotta a telefont. - Vettem 255, az MML-nél riadó van, megkapja a földi tájékozódási pontok szerinti leszálláshoz az engedélyt. A leszállást jóváhagyom a 19-es kifutón, a szél kettő-négy-zéró és egy-hat csomó, iránya kettő-öt. Egy landoló Metroliner néhány perce heves szélrohamokat jelentett leszálláskor. Magasságmérő 29,23. A szavak és instrukciók lenyűgöző gyorsasággal peregtek. Mindazt, amit el kellett mondania, el is mondta. De volt itt még valami. Motoszkált még valami a fejében, amiről szintén beszélnie kellett volna. De mi is volt az? - Halló, itt a karbantartás, ott van még? Carl újra füléhez szorította a telefonkagylót. - Igen, itt vagyok. Mit is kérdezett? - Melyik kifutó? A 19-es? - Az. - Megyek, megnézem. - A vonal elnémult. Egy gonddal kevesebb. Carl magában gyors ellenőrzést tartott, és minden rendben levőnek tűnt. Majdnem minden. - Az az istenverte torony nem tesz semmit! - Pete egy ideje már a leszálláshoz készülődő 255-ös járat fényeit figyelte. Egy North America Airbus 320-as volt az, mintegy tíz kilométerre. Nyílegyenes fénysugarai érdekes optikai játékokat űztek a súlyos felhőkkel és a függőleges esőoszlopokkal. Lenyomta mikrofonjának gombját, amely még mindig a torony frekvenciáján volt. North America 255, itt a North America 170 a földről. Pocsék időjárás felé tart. Az imént villám csapott be a leszállópálya mellett. Azt javaslom, térjen ki előle! Egy hang belekezdett valamibe, de el is akadt a szó közepén, mivel a mikrofon gombját nyilvánvalóan felengedték. Másodperceken belül egy másik férfihang szólalt meg, és ezt Pete egyből felismerte. - Köszönjük, 170-es, de úgy hiszem, nem lesz gond. Jean kérdően nézett Pete-re. - Hihetetlen! - mondta amaz. - Ez Dick Timson! Mit keres odafenn ma éjjel? - Úgy érted, a vezető pilótánk? - kérdezte Jean. - Igen. - Pete felnevetett. - Ezek szerint időnként tényleg kiengedik a vezérsast a kalitkájából... A két pilóta a közeledő Airbus 320-ast figyelte. Gondolatban felidézték pilótafülkéjét, mely technikai csodának számított a hagyományos kerek kijelzőket helyettesítő katódsugaras monitoraival. A gép az űrhajóknál alkalmazott elektronikus vezérlőkkel repült - ezek helyettesítették mind a pilóta, mind a másodpilóta botkormányát. Repülésszabályozó rendszere egyszerűen nem hagyta volna, hogy a pilóta leállítsa. - A fenébe! Dick meg fog próbálni leszállni ebben a zűrben, halálbiztos! - Ismered? Pete Jeanre nézett, de túl későn kapott észbe. Az FAA rossz szemmel nézte a pilótafülkében elhangzó, nem feltétlenül szükséges megjegyzéseket. Ezt hívták a „steril pilótafülke” szabályának. Pete szája elé tette az ujját, és az apró mikrofonra mutatott, amely minden beszélgetést rögzített a pilótafülkében. A nő bólintott. A North America 255 helyzetét jelző éles fények már alig nyolc kilométernyire voltak, amikor Pete Kaminsky és Jean Simonson elhűlve látta, hogy azok a leszálló gépek által követett szokásos lesiklási pálya alá ereszkedtek. Először az eltérés csekély volt, olyannyira, hogy sem Jean, sem Pete nem volt biztos benne, hogy valami baj van. Rövidesen azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Timson gépe veszélyes gyorsasággal süllyed, miközben az orr és a leszálló fények felfelé fordultak, jelezve, hogy a pilóta fel akarná emelni a gépet. Ekkor a gép még mindig túl messze volt ahhoz, hogy a 737-es pilótafülkéjében hallani lehessen a motorok hangját. - Nincs a lesiklási pálya alatt? - Jean az oldalablakra szegezte tekintetét, és gondterhelten figyelte, ahogy az Airbus leszállófényei a repülőtértől északra fekvő major előtti szélfogó fasor koronaszintje alá süllyednek. - 11 -

- Kétségkívül alatta van - felelte Pete. Mindketten tudták, hogy ott kint, messze a sötétben egy nagy autópálya van, az Interstate 29, s a rajta közlekedők nem is sejtik, hogy egy behemót gép tart feléjük, túlságosan alacsonyan. - Fel kell emelkedniük! Gyerünk már! - Pete áthajolt az ablakhoz, teljesen megfeledkezett a „steril pilótafülke” szabályról, és feszülten figyelt, miközben a beérkező Airbus fényei stabilizálódni látszottak a távoli fák mögött. Másodpercekig függtek ott a levegőben, de ezek a másodpercek szinte örökkévalóságnak tűntek. Pete ösztönösen nem akart arra gondolni, hogy talán egy hamarosan bekövetkező repülőgép-katasztrófa előjátékát figyeli. Ez egyszerűen nem történhet meg, habár tudata mélyén tisztában volt vele, hogy nagyon is megtörténhet. Hiszen máshol, máskor meg is történt, amikor hipermodern technikával felszerelt gépek a szél és a viharfelhők hálójába gabalyodtak. Egyértelműen úgy tűnt, hogy Timson gépe belerepült egy ún. konvektív leáramlásba. De egész biztos, hogy ki is tud keveredni belőle! Azoknak a fényeknek végre fel kell emelkedniük... Amikor már úgy tűnt, hogy a látvány szürrealitása nem fokozható tovább, a 255-ös járat a fák koronája fölé emelkedett, és üvöltő motorjai biztonságos magasságba lökték fel az Airbust, mely így végre átrepült a 19-es kifutópálya leszállófényei fölött. Ezeknek két erős fénysugara úgy hasított bele a ködös éjszakába, akár egy Spielberg-filmben. - Attól féltem, nagy bajba kerül odakint. De Dick jó pilóta, okosabb annál, mintsem hogy belerepüljön ilyesmibe. Pete halkan beszélt. Hangja hirtelen elhalt a közeledő motorzajban, szeme a roppant méretű gépet követte, ahogy elhaladt előttük. A kisebb Boeing 737-est szó szerint megrázta a maximális teljesítménnyel működő turbómotor hangja. - Pete, ott volt a fák koronája alatt...! - Jean egy pillanatra sem vette le a szemét a fölöttük elrepülő Airbusról. Az elhaladó gép keltette remegés helyébe egy erős északnyugati szélroham hatása lépett, kissé megrázva a 737-est, miközben a vihar okozta széllökések előbb alig észrevehetően megmozdították a légsebességet mérő műszer mutatóját, majd elhaltak. - A 255-ös kerülőt tesz. Súlyos konvektív leáramlás a leszállási útvonalon. A North America Airbus pilótafülkéjéből érkező feszült hangot egyidejűleg vették a 737-es gép pilótái és az irányítótoronyban ülők. - North America 255, mik a szándékai? - Carl Sellers, a toronyirányító, logikus kérdéssel nyugtázta az Airbus kerülésről szóló hívását. A repülőgép most a repülőtér közepe fölött járt, 1500 láb magasságban. Nyilvánvalóan egészen a közelébe kerültek a szélnyírásnak, és most valószínűleg távozni akarnak és körözni valahol, míg a vihar alábbhagy. Carl erre számított, úgyhogy, amit ezek után hallott, váratlanul érte. - Torony, a North America 255 leszállási útvonalat szeretne. Azonnal visszatérünk a 19-es pályára, és újra megpróbáljuk a földi tájékozódási pontok szerinti leszállást. Ez azt jelentette, hogy egy U-kanyart akarnak tenni, párhuzamosan visszarepülni a leszállópályához, majd azonnal visszafordulni, hogy ugyanazon a pályán szálljanak le. Mindez hihetetlennek tűnt. Ők maguk mondták, hogy amin átrepültek, az súlyos konvektív leáramlás volt. És most meg akarják ismételni? - Mit akar tenni, Pete? - kérdezte Jean a North America 170-es járatának pilótafülkéjében. - Fogalmam sincs, de fogadok, hogy az a leáramlás még mindig ott van valahol. Te is érezted egy perccel ezelőtt, nem? - De igen. A 320-as fehér farokfényei most láthatóan jobbra dőltek, ahogy Timson és másodpilótája megfordította a hatalmas gépet. Mindketten némán figyelték, ahogy az Airbus visszafordul, észak felé. - A szél elcsöndesedett. Reméljük, tudja, mit csinál. Jean Simonson az elülső fényvédő üvegen át kémlelt, bal kezével leárnyékolva a műszerfal fényeit, és próbálta kitalálni, mi járhat a 255-ös gép pilótáinak fejében. Nézte, ahogy az Airbus elér egy pontot, megközelítőleg másfél kilométernyire északra a kifutótól, majd éles jobbkanyarba kezd, visszafelé, az ő irányukba. Az ő 737-esük a „kalapácsfejen” állt, a 19-es pálya leszállási végétől kissé balra. A közeledő gép pilótái a törzs jobb oldalát láthatták.

- 12 -

- Ajjaj, ez szoros lesz! - Jean döbbentnek látszott, és Pete úgy érezte, helyette is beszél, miközben mindketten a leszálló gépet figyelték és magukban a pályáját számolgatták, mialatt az sebesen visszafordult kelet-délkelet felé, folyamatos ívben, a leszállás előtti utolsó kanyarban. - North America 255, leszállási engedély megadva a 19-es pályán. - A torony irányítója váratlanul szólalt meg, de a 255-ös járattól nem érkezett válasz. A 320-as Airbus most visszafordult feléjük, leszállófényei végigsöpörtek a levegőn. Orra először kelet, majd délkelet felé mutatott, megvilágítva az ő gépüket. Jobb oldaluk most az Airbus fényében fürdött. Pete úgy látta, mintha a 320-as egy pillanatig egy helyben lógott volna a levegőben. Fényei már-már vakítóak voltak. Elérkezett az a pillanat, amikor a fényeknek már el kellett volna haladniuk az ő gépük mellett, és Pete vette észre először, hogy semmi ilyesmi nem történik. - Te jó ég! Mit művel ez?! A leszállófények most már sokkal közelebb voltak, de újra ereszkedni kezdtek, ezúttal vészesen közel a kifutó betonjához, és egyenesen Pete gépe felé tartottak. Hirtelen úgy tűnt, hogy a 320-as éles ívben lebukik, leszállófényei kirajzolták a leszállópályát, de a kanyar abbamaradt, és a gép megint elég közel került hozzájuk ahhoz, hogy hallhassák. - Ennek nem lesz jó vége... - suttogta elhaló hangon a kapitány. Pete Kaminsky a vészhelyzetben gyors döntést hozott: a 737-es két gázkarját jobbjával hirtelen előrenyomta, egészen ütközésig. A hihetetlen látvány, amely csak nem akart mozdulni az ablakuk elől, szinte sokkolta. Az Airbus lejjebb süllyedt, és orra ismét felemelkedett. A hatalmas gép az ereszkedést csupán néhány méterrel a föld felett és alig fél kilométernyire tőlük hagyta abba. A feléjük száguldó gép fényei közrefogták őket, miközben Pete és Jean látta, ahogy a repülő beáll vízszintesbe, orra felemelkedik, de eközben minden pillanatban közelebb ér, mindinkább kitöltve az ablak látómezejét. Ami addig rejtély volt, most világos és közvetlen veszéllyé változott. El kell lökniük magukat és az utasaikat az útból! Jean a gép megváltozott pályáját igyekezett idegesen bemérni, miközben fényeinek kékesfehér ragyogása betöltötte a pilótafülkét. A motorok hangja egyre közelebbről hallatszott, saját motorjaik pedig épp csak nekikezdtek annak a nyolc-tíz másodperces műveletnek, amelynek során maximális teljesítményre gyorsulnak fel.

Az irányítótoronyban Carl Sellers még mindig azon az áramkimaradáson töprengett, amely összezavarta a radar képernyőjét, és amely egy pillanatra elhomályosította a fényeket. Mellette valaki döbbenten mormogott. Ismét leeresztette a távcsövét, a 19-es kifutó vége felé pillantott, és lázasan igyekezett feldolgozni a nyilvánvaló tényt, hogy a North America 255-ös rossz helyen akar leszállni. Megjegyzésre nem volt idő. Már semmit nem mondhatott volna a rádión - a gép túl közel volt a 737-eshez! Azoknak a felfoghatatlan pillanatoknak egyike volt ez, amikor egy irreális látványt az ember magában egyértelműen elutasít, csak mert úgy érzi, ilyesmi nem történhet meg, pedig épp ott zajlik az orra előtt.

A 170-es járat utasterében Kimberly Weiss a folyosó másik felén, jobb oldalról éles fényekre figyelt fel, melyek mostanra már vakítóan ragyogtak. A fény beömlött az ablakokon, és a többi utas is hunyorogva fordult abba az irányba. Kimberly érezte, hogy a fények egyre közelednek - ezt igazolták a harminckét ablakon át beáramló éles sugarak útjában keletkező kúszó árnyékok is. Jó néhányan rágyújtottak már a tiltás ellenére, és a füstben a látvány még valószerűtlenebbé vált. Mintha harminckét erős elemlámpával pásztáztak volna végig lassan egy avantgárd színházi díszletet, miközben a fények egyre ragyogóbbá váltak. És mindezt hang is kísérte - az egyre közelebbről dübörgő motorok hangja. A nő ráébredt, hogy a 737-es motorjai is felizzottak, és épp eleget tudott a repülésről és a repülőterekről ahhoz, hogy még egy jelentős dologra rádöbbenjen: bármi is közeledik feléjük, az a levegőn át jön, méghozzá rettenetes sebességgel. Miközben Kimberly egyre növekvő riadalommal figyelte az eseményeket, a 737-es alig észrevehetően előrelódult. Utolérte őket a tipikus rémálombeli helyzet, melyben az ember menekülni próbál a közeledő borzalom elől, de moccani sem bír, és Pete olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mint még soha. A felpörgő motorok hirtelen megugrott teljesítménye végre elkezdte előrelökni őket. Mindössze né- 13 -

hány másodpercre volt szüksége, de a jobb oldalon mennydörgő gép hangja immár fülsiketítővé vált. Az alig valamivel a törzs felett elhúzó erős motorok hangja majdnem elég is volt annak a robajnak az elfojtásához, amely hirtelen vasmarkába szorította a pilótafülkét, ahogy az Airbus jobb oldali kerekei körülbelül ablakmagasságban belemartak a 170-es járat géptörzsébe. Azon nyomban összezúzták a jobb oldal külső burkolatát, bordázatát és hosszmerevítőit, miközben a kerekek szétrobbantak. A fő merevítőrudak szintén beszakadtak és hátragyűrődtek, végigszántva az utastéren, eltörölve a tizenhetediktől a huszadikig terjedő üléssorokat az utasokkal egyetemben. Az ütközés ereje balra sodorta a kisebb repülőgépet, az Airbust pedig lelassította, miután a törzs alsó része hátul összeakadt a Boeing hátsó utasterével és törzsével, miszlikbe aprítva azokat. A jobb oldali vízszintes stabilizátor és farokrész felszakította a hármas üzemanyagtartályt, a Boeing utasterének rettenetes roncsára fröcskölve annak kerozintartalmát, miközben a súrlódó fémekből kipattanó szikratömeg a folyadékból hatalmas tűzgolyót lobbantott lángra. Az Airbus fő törzse - alul leszakadva, leszállókerekek nélkül, szétroncsolódott farokkal, az irányíthatóság minden reménye nélkül - előrebukott, s még mindig jóval száz csomó fölött haladva, magával sodorta a roncsdarabokat, üléseket és a 170-es járat számtalan utasának szétzúzott holttestét.

Brian Harlow, a repülőtéri biztonsági szolgálat tisztje a szétázott papírdoboz felvétele után épp elhagyta a kifutót riadókocsijával, amikor egy villanás és egy félelmetes robaj a tudtára adta, hogy a repülőtér északi végében történt valami. Miután rémülten felnézett, szeme elé tárult a szikrákat és lángokat okádó kétmotoros gép, amint égő karikán átugró cirkuszi oroszlánként éppen átszáguld a 737-es fölött, röppályája enyhén lefelé irányul, az orrész a leszállópálya betonjára mutat, majd első kerekével földet ér, miközben az orrész a levegőbe röpül és eltűnik szem elől. A szárnyak és a törzs hátsó része egymásba torlódnak, és mindenhonnan lángok törnek elő. Az Airbus most már csak egy formátlan tűzgolyó volt, körülötte mindenfelé törmelék röpködött a levegőbe, és hullott vissza a földre a leszállópálya mentén. A 320-as gép törzse és szárnyai fülsiketítő robaj kíséretében bukdácsoltak tovább, üzemanyagot, lángokat és fémdarabokat okádva magukból. Amikor a roncshalmaz tovatűnt anélkül, hogy neki a legkisebb bántódása esett volna, Harlow jobbra fordult, és azt kellett látnia, hogy a 737-es nincs ott többé.

Kell Martinson szenátort, aki a kifutópálya egyik oldalán kocsijában ülve várt, nyugtalanította a gép szokatlan mozgása és a körbefordulás, mely megelőzte a 255-ös járat leszállását. Hallotta a rádióhívást, benne a konvektív leáramlás emlegetését, de a pilóta nyilvánvalóan uralta a gépet. Kell ezért nyugodtan, sőt kissé közönyösen nézte végig, ahogy az Airbus visszafordul. Tekintete a kifutópályát pásztázta, arra várt, hogy Cindy gépe földet érjen és elguruljon mellette. Amint lefordulnak a leszállópályáról, gondolta, elindul lassan a terminál felé. Fejében kellemes gondolatok jártak, így aztán nem is vette észre, ahogy a 320-as járat fényei a 737-es gép alá buknak a távolban, mint ahogy a fémek recsegését-ropogását sem hallotta, és a lángra gyúló kerozin robbanását sem látta egészen addig, amíg látómezejét be nem töltötték a lángok és a széthulló roncsok. És amikor meglátta és meghallotta, amikor az egész tudatosult benne, agya egész egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni a képtelen látványt, ilyen dolgok nem történhetnek meg.

Pete Kaminsky kapitány, akinek világa azonnal lángokba borult, nem tudta, hogy a pilótafülke levált a 737-es széteső törzséről, mint ahogy annak sem volt tudatában, hogy Jeannel szinte pontosan 180 fokban fordultak körbe, így kerülve szembe az őrjöngő tűzzel, amely épen maradt szélvédőjük mögött tombolt. Pete küzdött, hogy ösztöne és a gyakorlat vezérelje. Vészhelyzeti kiürítés. Evakuálnia kell az utasokat. Megragadta és kikapcsolt helyzetbe rántotta az üzemanyagtovábbító kart, majd ugyanazzal a mozdulattal felkapta a hangosbeszélő mikrofonját. Ekkor azonban, hátulról hideg levegő csapta meg, mire nehézkesen hátrafordult. Már épp szólt volna Jeannek, hogy kapcsolja ki a biztonsági övét, és menjen hátra az utastérbe ellenőrizni, hogy az ajtók nyitva vannak-e már, és a vészkijáratok csúszdái is készenlétben állnak-e, amikor megpillantotta a mögöttük tátongó ürességet. Az utastér nem volt sehol. Nem volt ott semmi, csak a kifutópálya fényei. - 14 -

Kicsatolta biztonsági övét, és csak most jött rá, hogy eddig a bal ablakokhoz nyomódva feküdt, Jean pedig felette lógott az ülésében. A repülőgép minden bizonnyal egyik oldalára borult, gondolta. De hol a gép? Pete kikászálódott az ülésből, majd felnyúlt, hogy kiszabadítsa Jeant is. Amikor hozzáért, a nő majdnem ráesett, de Pete megtartotta. Csak ekkor vette észre Jean jobb karját: a véráztatta végtag bénán lógott. Most, hogy Jean lába végre szilárdan állt a pilótafülke padlóján, szembenézhettek a mögöttük tátongó mélységgel. Mivel a lángok már a megtépázott pilótafülkét nyaldosták, Pete rádöbbent, hogy ki kell ugraniuk - méghozzá azonnal. Magához szorította a másodpilótanőt, és belevetették magukat az ürességbe. Ugrás közben éles fémdarabokat sodortak magukkal, de sértetlenül értek földet alig néhány méterre a lángoktól. Baljós hangok vették körül őket - a tűz pattogása, a szél zúgása, a forró fémre csepegő folyadék sercegése -, ám ezen kívül halálos csend honolt, mintha mi se történt volna. Pete Jeannel támolygott a betonon, óvatosan kerülgetve a törmelékeket. A kapitány belső helyzetérzékelése ekkor állt vissza. Addig a percig fel sem fogta: a pokoli lángok, melyek az üvegen túl tomboltak, nem Dick Timson gépét emésztették, hanem az övét. A 170-es járat utasterének halotti máglyája volt ez, és ahogy döbbenten nézte az eléje táruló látványt, az égő ülések és ablakkeretek körvonalát is ki tudta venni a kalapácsfej keleti oldalán. - Neeem!! - szakadt ki belőle. Suttogásnak indult, de kétségbeesett üvöltés lett belőle. A jól megtermett férfi meglódult, hogy berohanjon a lángok közé, megkeresni és kimenteni az utasait. Hol vannak? Segítenie kell nekik! Pete Kaminsky futásnak eredt a roncs mellett, és az ekkor felvisító távoli szirénán át meghallotta valakinek a hangját. Az égő középső rész mellett elhaladva még sebesebben kezdett futni, a hang irányába. Most már más hangok is megütötték a fülét a kísérteties díszletek között. A fájdalom, a kétségbeesés, a zűrzavar félreismerhetetlen hangjai. A 737-es sérült farokrésze a bal oldalán hevert, a romjaiban lángoló utastér és őközte. Az Airbus kitépett néhány ülést is, és Pete úgy vélte, embereket lát a farokrész mögött, mely még nem égett. Talán vannak túlélők. Talán mindannyian túlélték... A távolban a 255-ös járat roncsának legnagyobb darabja vakító tűzgolyóként ragyogott, megvilágítva a sok kiszakadt, széttépett ülést meg a sérült embereket, akik felé tartott.

A terminál ablakában álló Mark Weiss ekkor látta meg a tűz felvillanását és a lángok fényét. Lassan hatolt el a tudatáig, hogy baj van. Hogy történt valami a 19-es kifutópálya túlsó végében. Azon a helyen, ahol utoljára látta Kim gépét, amint az az idő jobbra fordulására várt, arra, hogy biztonságban szállhasson fel. Önkéntelenül abba az irányba fordult. Meglátta a farokrész nélküli repülőgéptörzset a szárnyakkal, amint valószínűtlenül lassú mozgással a pálya betonja felé tart. Látta, ahogy a gép orral előre becsapódik és szétroncsolódik, ahogy a szárnyak előregyűrődnek, és a törzs hátsó része átbillen, majd végül mindez eltűnik a lángok pokoli fala mögött. Látta, ahogy a tűzgolyóvá váló roncs rézsútosan végigszáguld a betonon, csúszva, bukdácsolva, szikrákat szórva, míg végül megáll a termináltól északra. Mark nem emlékezett arra, ahogy a North America egyik alkalmazottjának nyomában őrült futásnak ered a reptér betonjára vezető szűk folyosón, ahogy fellöki a nőt, miközben tébolyodottan rohan a folyosó végéig, ahol az ajtót feltépve leszáguldott a lépcsőkön és eszelős tekintettel nézett szét, hátha meglát valami járművet, ami a géphez vinné. Talált is egy poggyászszállító kocsit. Beugrott a volánja mögé, sebességbe rántotta és beletaposott a gázba, ügyet sem vetve négy pótkocsijára, melyekről bőröndök, dobozok és egyéb úti holmik estek le szanaszét. Nem hallotta a szirénák és motorok egyre erősödő hangját, ahogy a tűzoltóautók előrobogtak állásaikból, sem a vijjogva a helyszínre érkező rendőrkocsikat, sem a távolban felharsanó autódudákat. Csak azt tudta, hogy Kimhez és a fiúkhoz kell rohannia. Bármi történt is, a családja még túl közel volt hozzá. Az ingatag poggyászkocsival lehajtott a rámpáról, és a párhuzamos kifutópályák irányában lévő kalapácsfej felé indult, tövig nyomva a nehézkes jármű gázpedálját. Végig a kifutó betonja mentén lángoló roncsdarabok tömege hevert, és ahogy közelebb ért, egyre rémesebb látvány fogadta. Ahol a kalapácsfejen azelőtt a 737-es állt, most egy gép lángoló, szétszóródott darabjai hevertek. - 15 -

Brian Harlow a becsapódás után nem sokkal már visszanyerte lélekjelenlétét, és járőrkocsijával egyenesen odahajtott, ahonnan eltűnt a 737-es. Rádiója szinte szétrobbant az ezernyi hangtól - sorra kapcsolódtak be a tűzoltók és a rendőrség egységei, a mentőautók, miközben mindenki kocsiba vágta magát, hogy a helyszínre siessen. De Harlow volt az első, aki reagált, és padlógázzal robogott a helyszínre, míg meg nem szólalt benne az elővigyázatosság, és végül lassított. A roncs előtti legsötétebb területet egész lassan közelítette meg, de még így is alig tudott kitérni egy lezuhanó fémdarab elől. Elrántotta a kormányt, de ekkor újabb manőverre kényszerült, hogy kikerülje azt az embernek látszó valamit, ami előtte hevert. Harlow visszatolatott és megfordult, hogy rávilágítson. Aztán kimászott, és odarohant a reflektorának fényében fekvő emberhez. Ekkor azonban ráébredt, hogy végleg elkésett. Döbbenten állt, szinte kényszerítenie kellett magát, hogy ismét megmozduljon. Most már több segítség is érkezett, mindenfelől emberek tódultak elő a tűzoltó- és mentőautókból. Aztán lassan, merev léptekkel továbbment a sötétben heverő alakok felé, melyek közte és a géptörzs fő részét mardosó tűz között hevertek. Elemlámpáját sokkal inkább védekezően tartotta maga elé, semmint hogy világítson vele, miközben a számtalan utas felismerhetetlenségig összeroncsolt és még mindig az ülésekbe csatolt holtteste között araszolt, óvatosan lépkedett át a leszakadt végtagokon és véres húscafatokon, óvakodva attól, hogy közelről is megnézze őket, majd elindult egy magányos alak felé, aki a betonon ült. Harlow épp akkor irányította lámpája fényét az asszonyra, amikor az felnézett rá. Fiatal volt és csinos. Szőke haját és arcát vérfoltok mocskolták össze, de ezt leszámítva sértetlen volt. Harlow pillantása először önkéntelenül a nő fedetlen mellére és hasára, aztán derekára és formás csípőjére siklott, amelyet most csak egy szakadt alsónemű takart. Meztelen lába is piszkos volt, de az egész jelenség valahogy egyáltalán nem állt összhangban a halál és pusztítás őket körülvevő borzalmas képével. A nő ruhái nyilván az ütközésnél szakadtak le, és Harlow csak elég nehezen döbbent rá, hogy egy katasztrófa túlélőjét bámulja ilyen leplezetlenül, valakit, aki segítségre szorul. Ám minden rendőri tapasztalata cserbenhagyta most, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, hogy valamiképp tagadni tudja a helyzet rettenetességét, hogy találjon valami fogódzót ebben a rémálomban. És ennek a túlélőnek a nőiessége éppen valami ilyesmi volt. A nő mondott neki valamit, de a nagy zajban Harlow nem értette. Közelebb ment a nőhöz és odahajolt, vigyázva, hogy ne érjen hozzá. Feszülten figyelt a halk, zavarodott hangra. - A kisbabám... ő is itt van... De nem találom... A nő eszelős, zavarodott pillantást vetett a rendőrre, mozdulatai görcsösek, darabosak voltak. - Hol, asszonyom? A nő üres tekintettel nézett rá, majd ajkába harapva, jobb kezével furcsa, csapkodó mozdulatot tett. - A karomban volt... Ott tartottam. - Lenézett bal karjára és hosszan meredt rá, miközben Harlow végre felfedezte a nőn a sokk jeleit. - Még csak két hónapos... - mondta a nő éneklő hangon, a száját rágva, továbbra is a rendőrre meredve. - Szorosan öleltem a kisfiamat. Azt mondták, az ölemben kell tartanom. Itt volt a karjaimban... Hová lett? Nem látta? A nő egy kis takaró maradványait szorongatta a kezében, beszéd közben azt lengette. Harlow körbenézett, ide-oda pásztázott elemlámpájával, hátha ráakad a gyermekre, de közben rájött, hogy a megzavarodott fiatal anya elég messze ül attól a helytől, ahol a 737-est a becsapódás érte. Harlow a távoli, lángoló pokol felé pillantott, és ösztönösen érezte, hogy a nő kisbabája már aligha él. Nyilvánvalóan nem gyermekülésben ült, s még csak biztonsági öv sem tartotta. A nő elkövette azt a végzetes hibát, hogy ölében tartotta gyermekét, és Harlow jól tudta, hogy ütközéskor ez gyakorlatilag a baba végzetét jelenti. - Megtaláljuk - hazudta olyan meggyőzően, ahogy csak tudta, majd felsegítette a nőt - Menjünk. - Harlow érezte az asszony hajában a gép utasterének égett műanyag- és füstszagát, miközben ráadta a kabátját, és járőrkocsijához vezette.

A tizenkettedik sorban ültek. - 16 -

Mark ezt hajtogatta magában kétségbeesetten, miközben megpróbálta megőrizni nyugalmát. A poggyászkocsival lefékezett a lángokban álló roncs előtt, és amikor meglátta a megtépázott pilótafülkét, remény ébredt benne, hogy a lángok a szárnyak előtt kezdődtek, jóval a tizenkettedik sor mögött. De hol a tizenkettedik sor? Mark tőle balra fémroncsok és kiszakadt ülések sötét halmazát látta. Emberek álltak körülötte döbbenten, némán, mások pedig - nyilván a mentősök -. most értek a helyszínre. A közeledő riadóautók szirénáinak vijjogása egyre erősebbé vált, és a vörös-kék villogó fények összeolvadtak az égő roncsok kísérteties, narancssárga fényével. Ekkor meglátott néhány túlélőt a lángok előterében. A leszakadt törzsrész tőle jobbra nem égett. Lehet, hogy Kim és a fiúk ott vannak? Valahol ott kell lenniük, biztonságban, sértetlenül. Minden idegszálával ezt akarta. Másra nem tudott gondolni. Mark sötét tetemeket kerülgetett a betonon, miközben a felé a hely felé rohant, amit kinézett magának. Közben embereket látott, akik megpróbáltak kikászálódni az ülésekből, amelyek úgy hevertek szanaszét, mintha egy kisgyerek játékszerei lennének, aki dühében szétdobálta őket. Üléstől ülésig rohant, jól megnézte az arcokat, az ülések és a belső falak levált kárpitja alá is benézett. Arrébb lökdöste a törmeléket és roncsdarabokat, és igyekezett azonosítani azokat, akik nem élték túl a katasztrófát. Biztosra akart menni, és egyikben sem akarta felismerni családtagjait. Valaki egy sérültet próbált ellátni tőle jobbra, a betonon térdelve. Mark a közelükbe férkőzött, hogy láthassa a kis testet - mert Aaron is akkora volt nagyjából. De nem, ez egy kislány volt, kék ruhában - és nem reagált az elsősegélyre. Húszméternyire maga előtt Mark észrevette a 737-es letépett törzsének egyik oldalrészét, egy elég nagy darabot, mely lágyan ívelő, törött tojáshéjként feküdt egy halom törmelék tetején, és egy ép ablaksor volt rajta. Látta az üléssor tetejét, miközben a mögötte égő tűz ragyogó fénye számtalan fémről és üvegről verődött vissza. Letérdelt egy karfa mellett, megtalálta rajta a kis számtáblát, és küszködve próbálta kisilabizálni, hányadik sor lehet. A vöröses fény mindenhol ott táncolt körülötte, de mégsem volt elegendő. Várnia kellett, amíg a szeme alkalmazkodik, aztán nyolcasnak vélte, amit lát... Nem, inkább egy egyes volt, és talán egy hármas. Hármas? Mark a szeme fölé emelte a tenyerét, és megpróbált valahogy több fényt vetíteni a kis számtáblára. Egy hirtelen fényfelvillanáskor aztán tisztán felismerte a számokat. Egyes, hármas. A tizenharmadik sor. A családja mögötti sor. Mark Weiss eszelős gyorsasággal, a roncsokon átbukdácsolva megkerülte a fal fémburkolatát, de a vastag alumíniumdarab felemeléséhez nem volt ereje. Közben el is vágta a kezét, de ez csöppet sem érdekelte. Letérdelt, átmászott egy másik helyre, és benézett alá, közben segítségért kiabált. Teljes erejével próbálta az alumíniumdarabot elmozdítani. Végül a panel megadta magát, és odébb csúszott néhány centit, ahogy a férfi nekifeszült. Alóla előbukkant valami, miközben egy erős elemlámpával világító tűzoltó került elő. Mark kiragadta a lámpát a férfi kezéből, és újra leguggolt a panel mellé. Benézett alá, és a nagy összevisszaságban emberi testeket látott. Benyúlt, talált egy kezet, de hiába kereste rajta a pulzust. Bárki is volt az, közelebb tudná vonni a panel széléhez, ha gyöngéden húzza a karját - a nő karját. Mert nő volt, lakkozott körmei megcsillantak a fényben. Mark nekiveselkedett. Gyöngéden elkezdte húzni a kart, és aztán érezte, hogy megindul a test. Olyan óvatosan húzta, ahogyan csak tudta, de érezte, hogy a kéz bénán lóg. Újra leereszkedett, és a lámpával bevilágított a fémburkolat széle alá, hátha felismeri a nő arcát. Ekkor döbbent rá, hogy egészen eddig eszébe se jutott ránézni a gyűrűre, melyet a nő élettelen ujján érzett. A fény egy platinafoglalatú kis ékkőre vetült. Az a gyémánt jegygyűrű volt az, amelyet anynyi boldog évvel azelőtt húzott fel kedvese ujjára. Mark világa összeomlott.

Jean megpróbált Pete után menni, hogy vigyázzon rá. A férfi túlságosan össze volt zavarodva, mégis belevetette magát a törmelékbe, hogy segítsen az utasain. Közben egyre újabb holttestekbe botlott a néhány túlélő és a mentősök között, akikből egyre több érkezett. Jean aztán hagyta, hadd menjen, és ő maga egyedül indult el egy másik roncshalmazhoz. Miközben egy utaskísérővel az életben maradottakat nyugtatgatta és próbálta elterelni őket a lángoktól, szinte tudomást sem vett az erős fájdalomról kiugrott vállcsontjában. Valahonnan előkerült Barbara Schubert. Tiszta vér volt, - 17 -

és szakadt egyenruhája arról árulkodott, hogy egész közelről nézett szembe a halállal az elülső pótülésen. Jean a nyakába borult, majd folytatta tébolyult próbálkozását ennek a valósággá vált borzalmas rémálomnak a kellős közepén. A kezdeti dermedt csöndből most már a legkülönfélébb hangok pokoli zűrzavara lett, hisztérikus sikolyoké, fájdalmas nyögéseké és fejvesztett kiabálásoké, vijjogó szirénáké és éles fékcsikorgásoké, adó-vevőn és élőben kiadott parancsoké. S mindebbe a háttérből belevegyült egy folyamatos sistergés, a lángokban meggörbülő fémek és elfolyósodó műanyagok sercegése. A gép központi részének roncsából áramló, perzselő hőséggel a háta mögött Pete továbbhaladt, és addig tartotta karjában a sebesülteket, amíg magára nem vonta egy tűzoltó figyelmét. Utasításokat adott, mellkasokon font keresztbe gyöngéden élettelen karokat, aztán lassan elindult egy törmelék felé a kifutópálya széle mellett. Két ember volt ott: az egyik térdelt, a másik, egy tűzoltó pedig segített neki. A térdeplő ember kezében elemlámpa volt. Pete odament hozzájuk, és tekintetüket követve meglátta azt az élettelen kart, amely a roncs alól nyúlt ki. Belenézett a férfi könnyes szemébe, melyben leírhatatlan fájdalom tükröződött, és felismerte azt a pilótakollégát, akinek ígéretet tett, hogy vigyáz a családjára. A tűzoltó megpróbálta talpra segíteni, de a férfi ernyedten, az iszonyattól kábultan térdre esett a betonon. - Én... mindent megpróbáltam... Fogadja rész... - dadogta Pete, s hangja elcsuklott. Mark Weiss fájdalomtól eltorzult arccal meredt rá. Kezében valami műanyagot tartott - egy F-15-ös vadászgép sérült, deformálódott modelljét, amelynek oldalán még mindig kivehető volt a kézzel ráfestett név: Ezeréves Sólyom.

3. fejezet Október 12., péntek, Washington

Színes falevelek söpörtek végig a kétsávos úton a férfi előtt, ahogy az őszi szél felkavarta őket. Zöldes fényű utcai lámpák világították meg a levelek forgószélszerű kavalkádját, melybe beleragyogott Joe Wallingford kocsijának éles fényszórója is, miközben ráfordult a Suitland Parkwayre, hogy hazahajtson. Már majdnem éjjel fél tizenkettő volt, és a férfi teljesen kimerült. Az NTSB-nél a péntekek általában így értek véget - a szokásos hétvége előtti rohanást rendszerint még ezernyi előre nem látható dolog is betetőzte. Feltételezte, hogy így van ez másutt is. Joe gyorsított, miközben az alkalmazottak közt dúló ádáz csatán járt az esze. Meg kell majd győznie a testület tagjait, hogy használjanak fel egy felháborító vallomást egy New England-i balesettel kapcsolatban, és ettől már jóelőre viszolygott - mint ahogy viszolygott a politikától is. Joe bekapcsolta a rádiót, és egy könnyűzenei adót választott. Le kéne engedni az ablakot, gondolta. Egy ilyen éjszakát az ember nem élvezhet zárt kocsiban. Leengedte az ablakot, és jólesően megborzongott, ahogy a hűvös szél beáramlott a kocsiba. Mélyen belélegezte az ősz illatát a fák szegélyezte városi autóúton. A város fényei sziporkáztak. Csodálatos este volt, s ezt már akkor észrevette, amikor tíz perccel korábban kihajtott a garázsból, és a Capitolium felé fordult. Egy percre megállt a járda mellett, és az üres utcák látványában gyönyörködött. Azután lefordult a Branch Avenue-i kijáraton, miközben eszébe jutott, hogy bepakolt táskája ott van mögötte a csomagtartóban. A következő pár napra jócskán akad tennivalója. Ha valahol olyan repülőbaleset történik, hogy ahhoz washingtoni nyomozást rendeljenek el, Joe az, aki mint felelős nyomozó, a csapatot vezeti. És mint mindig, ha szüksége van a táskára, rögtön rendelkezésére is áll, megtömve szinte mindennek a párjával, amit otthon használ a fürdőszobában. Sok évvel ezelőtt szokott rá arra, hogy mindenből kettőt vegyen, még amikor belépett a közlekedésbiztonságiakhoz. A családja folyton ezen tréfálkozott: soha ne ajándékozz Joe-nak csupán egy nyakkendőt vagy borotvát. Mindenből kettő kell neki - egy otthonra, egy pedig az ominózus táskába. Brenda, a volt felesége válásuk óta is ezt teszi. Júniusban két kis elektromos ébresztőórát küldött neki a születésnapjára. Elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy otthon a kandallóban ropogó tűz mellől, egy üveg jó bor társaságában nézi majd a szélben táncoló leveleket a teraszon. Kellemesnek ígérkezett ez a mai - 18 -

este - ám a csipogó hang hallatán, amely ebben a pillanatban szólalt meg, hirtelen felocsúdott merengéséből. Joe megrázta a fejét, és utálkozva sóhajtott fel, majd nagy átéléssel megjegyezte: - Rohadj meg! - Aztán lenyúlt az ülés mellé, hogy előhalássza a bűnös szerkentyűt, és jó erősen lenyomta a némító-gombot. Ezt a hivatalosan személyhívónak vagy csipogónak nevezett kis készülékét a közlekedésbiztonságiak megrögzötten boynak hívták. Mindegy is, mi a neve, gondolta dühösen Joe, átkozott nyűg; egy szempillantás alatt bele tud trafálni a nyugodtnak ígérkező estébe. Joe egy út menti fülkéből felhívta az FAA parancsnoki bázisát, majd végighallgatta a Kansas Cityben történtek első részleteit. Azon nyomban visszafordult az ellenkező irányba. Húsz percen belül újra a hivatal alagsori garázsában volt. A visszaútból semmire sem emlékezett, gondolatait már a tragédia töltötte be: összetört repülőgépek és szétroncsolt holttestek csúf részletességgel kibontakozó képei, melyek nagyon is ismerősek voltak múltbeli tapasztalataiból. Kétség sem fért hozzá: össze kell hívnia a csapatot. Ez a baleset nyilvánvalóan túl nagy horderejű ahhoz, hogy a közlekedésiek valamelyik kis létszámú, minimális költségvetésű irodájára hagyják. Joe az ajtóhoz legközelebbi székre dobta a kabátját, miután szélsebesen beviharzott a kilencedik emeleti parancsnoki főhadiszállásra, ahol az egyetlen ott tartózkodót, a hivatal Wally nevű technikusát biccentéssel üdvözölte. - Eddig mit tudunk? - kérdezte Joe. Wally elmondta neki a részleteket, megerősítve, hogy a közlekedésiek helyszínelője, Rich Carloni már útban van a Kansas City-i reptérre, hogy a halottak száma ijesztően nagy, s hogy a légitársaság irányítóközpontja Dallasban már várja a közlekedésiek hívását. - Most állítják össze a csapatukat, amely majd Kansas Cityben csatlakozik hozzád. - Wally egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, és belepillantott a jegyzettömbjébe. - Te jó ég! - Joe megrázta a fejét. - Tudtad, hogy majdnem Floridába kellett küldenünk a csapatot ma délután? - Igen, hallottam róla. Boeing 737-es, régebbi modell, lyuk az utastérben, Key Westtől délre. Ugye? - Pontosan. De teherszállító, a Miami Air gépe, és biztonságban a földre tették. A közlekedésiek igazgatója úgy döntött, nem küld ki minket. A jelentést majd a helyi irodánk írja meg. - Ja, van itt még valami. - Wally habozni látszott, és ez felkeltette Joe érdeklődését. - Igen? - Amikor a torony irányítójával beszéltem, először azt mondta, hogy a gép, felteszem, a 320as, konvektív leáramlásba került. Aztán helyesbített, és azt mondta, fogalmuk sincs, mi történhetett. Az Airbus éppen megkezdte a leszállást, de nem sikerült neki. Rákérdeztem a szélnyírásra, erre azt mondja: „Azt hiszem, tévedtem... felejtse el.” - Tudod a nevét? - Valami Sellers... Carl Sellers. Eléggé berezeltnek tűnt. Joe bólintott. - Tényleg, milyen volt az idő? - A környéken nagy vihar volt, és szélnyírást is jelentettek. De részletes adataim még nincsenek. - Köszönöm, Wally. Lehet, hogy majd kellenek. Joe most vette észre, hogy végig Wally asztalának támaszkodott. Megmasszírozta a homlokát. Az izmos, szikár férfi majdnem összeesett a kimerültségtől. Nem lesz ideje lezuhanyozni és átöltözni indulás előtt, és ez nagyon zavarta. Joe mindig aggályos volt a megjelenésével kapcsolatban, mert nem tartotta magát elég jóképűnek ahhoz, hogy pusztán a kinézetére hagyatkozzék. Zöld szemével, pirospozsgás arcával, sötét, rövidre nyírt és gondosan fésült hajával, ropogós ingeiben és vasalt öltönyeiben impozáns jelenség volt a gyűrött ruhák és csíkos nyakkendők tengerében. - Mozgósítanom kell az embereimet - egyenesedett fel Joe. - Mehetünk a Gulfstreammel? Lelki szemei előtt megjelent az FAA kétmotoros Gulfstream 1-esének meg az újabb, sugárhajtású Gulfstream III-asnak a képe. Mindkettőt a közelben állomásoztatták, a hivatal washingtoni hangárjában, és kötelességük volt a közlekedésiek segítségére sietni az ehhez hasonló vészhelyzetekben. - Hááát... - A szolgálatvezető kissé zavarban volt. - Illusztris társügyintézőnk utasításba adta, hogy egyik Gulfstreamet sem adhatjuk ki a személyes engedélye nélkül. De próbáljuk utolérni. - Nincs boy nála? - 19 -

- De van, csak állandóan kikapcsolja. Valami vacsorán lehet éppen. Pár percen belül vonalvégre kapjuk, legalábbis remélem. Wallingford egy pillanatra elgondolkodott. Azt fontolgatta, hogy lehetne a csapatot Kansas Citybe juttatni a hivatal gépe nélkül. A repülőtérről már felszállt az aznap esti utolsó utasszállító gép. Ha meg kell várniuk a következőt, csak délelőttre tudnak ott lenni, és ennyit nem várhatnak. - Mondja meg, hogy sürgős szükségünk van rá! - Nem lesz gond, csak érjem el. Megpróbálom összehozni az indulást éjjel háromkor, de ha mégse jönne össze, felhívlak a boyon. Mr. Diktátor Caldwellről mi majd gondoskodunk. Joe megköszönte, felkapta az információs lapot, és elindult az irodája felé. Kilenc csapattagot kellett értesítenie meg a testület egy tagját, mely feladat végeztével neki is kezdhet az úgynevezett érdekelt felek értesítésének. Fel kell majd hívnia a North America légitársaságot, az Airbus Industrie-t, az FAA-t, a Pilóták Egyesületét meg a motorgyártókat. Ezek mindegyike előre kiválasztott képviselőt küld majd, akik csatlakoznak a közlekedésiek csapatához. Joe az órájára pillantott, és kinyitotta a lépcsőházi ajtót. Aludni nem fog ma éjjel, az biztos.

Kell Martinson szenátor földbe gyökerezett lábbal állt a kifutópálya szélénél. Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amit ott töltött, az autójának dőlve, noha csupán alig öt perc telt el. Úgy tűnt, hogy előtte minden a tűz és pusztulás martaléka lett. Lehetetlen volt felkészülni arra, ami most megtörtént - bénító volt arra gondolni, hogy az az éles kanyar, amit furcsállt is magában, öngyilkos manőverbe fulladt. Cindy ott volt valahol abban a pokolban. A döbbenettől bénultan állt az égő roncsok előtt, és próbálta felfogni a borzalmas valóságot. Munkatársa - szerelme - annak a repülőgépnek a fedélzetén volt. Hirtelen pánik fogta el, hogy a lehető legrosszabb helyen van és a legrosszabb időben. Kísérteties érzés volt ez, hasonló ahhoz a nyomasztó késztetéshez, amit egy gyermek érez, amikor ki akar rohanni egy sötét, félelmetes szobából. Kell beugrott a volán mögé, sebességbe tette az autót, és elrobogott egy ijedt férfi mellett, akinek félre kellett ugrania az autó elől. A kijárat előtt le kellett fékeznie, hogy megvárja, míg az automata sorompó felnyílik, majd kiszáguldott rajta, és ráhajtott az autópályára. El kell tűnnie innen. Vissza Kansasba. A salinai házhoz.

Rich Carloni dühödten tekert még egyet a keresőgombon, hiába kutatva olyan adó után, amely hírekkel szolgált volna a repülőgép katasztrófájáról. Mindenhonnan csak rock, country meg talk-show áradt a hangszórókból. Undorító! Telefon és adó-vevő nélkül fogalma sem volt, mi történik éppen, miközben az autópályán száguldott Kansas City repülőtere felé, és görcsbe rándult a gyomra, ha eszébe jutott, hogy nem tudja pontosan, mit tegyen, ha végre odaér. Egy dolog volt öszszeszedni két-három ember elégett vagy a felismerhetetlenségig összeroncsolódott maradványait, akik egy kis magángép balesetében lelték halálukat - ezt már jó néhányszor megtette az alatt a több mint fél év alatt, mióta baleseti nyomozó volt a testületben. Teljességgel más dolog azonban egy nagy repülőgép-katasztrófával foglalkozni - ilyesmiben eddig még soha nem volt része. Gyorsan közeledett a repülőtér, és most, hogy abbamaradt az eső, már sokkal jobban kivehető volt. Az ablaktörlők a szárazzá váló üvegen sipítozni kezdtek, Rich gyorsan lekapcsolta őket, gondolatai pedig eközben azon jártak, merre is menjen, ha beér a repülőtér területére. Először a toronyhoz hajtson, vagy egy kapun át egyenesen a helyszínre? Az utóbbi mellett döntött. Jelen helyzetben a repülőtéri rendőrség lehet a fő irányító szerv. Áthajtott egy kereszteződésen a Mariott szálló mellett, figyelmen kívül hagyva a stoptáblát, és a repülőtér egyik bejárata felé robogott, ahol csak annyi időre állt meg, hogy felvillantsa az igazolványát. - A közlekedésbiztonságiaktól vagyok. Hol találom a főnökét? A rendőr előbb alaposan szemügyre vette az igazolványt, csak aztán válaszolt. - Hajtson végig a két épület között, aztán forduljon balra, és kövesse a fűsávot a párhuzamos kifutópályákig! Legyen óvatos, arra van a roncs zöme. Jó néhány járőrkocsi lesz ott. Baldwin kapitány is ott van valahol. - 20 -

Rich áthajtott a kapun, és az útbaigazítást követve haladt. A két hangár között hirtelen szemtől szemben találta magát egy hihetetlen kiterjedésű égő roncstömeggel. - Úristen! - kiáltott fel, de szavai elhaltak a rémes hangzavarban. A kétségbeesett erőfeszítések zaja volt ez, a hátborzongató helyszín drámai aláfestése. Mindenfelé szétszóródott törmelék hevert. Roncsok és holttestek. Jó néhányat látott már a kocsi lámpájának fényében is, mielőtt autójával balra fordult, hogy kövesse a fűsávot a kifutópályákig, amíg meg nem látta a járőrkocsikat. Behúzta a kéziféket, kiszállt, és minden ízében remegett, amikor egy rendőr, aki a füstgomolyagból kísértetként bukkant elő, kérdő tekintettel odalépett hozzá. - Ön kicsoda? - Carloni, az NTSB-től. - Alig tudta kinyögni a választ. - Értem. Én Chuck Baldwin vagyok, a repülőtéri rendőrségtől. - A férfi kezet nyújtott, Rich pedig erőtlenül megrázta. - Nos, Carloni, ez a maga hatásköre. Nyolc emberem van itt kint, három másik már úton van. A parancsnoki bázis a North America kezelőközpontjában van, a terminálnál. A torony is besegít. Feltételezem, kiküldenek majd egy csapatot Washingtonból. - Igen. Persze. Már valószínűleg úton is vannak. Hogy mikorra érnek ide, azt nem tudom. Baldwin elemlámpájával a mező déli vége felé mutatott. - A leszálló gép pár utasa megúszta az első szekcióban, ami letört. Az az első osztály elülső része. Ezen a területen végig csak holttestek vannak. A gép, amibe belerepült, a kalapácsfej túloldalán állt. Onnan több túlélőnk van. A pilóta, néhány utaskísérő, és vagy két tucat utas. - Baldwin szünetet tartott, mert látta, hogy Carloni csak a roncsokat kémleli üveges szemmel. - Figyel rám? Tudom, hogy pokoli látvány, de... Rich rápillantott a rendőrre, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Nem baleset volt ez, hanem népirtás. - Kérem, térjen magához, Carloni! Maga itt a főnök. Az osztagom azért van itt, hogy segítsen, de egy ilyen katasztrófa... szóval én nem fogok döntéseket hozni egy ekkora ügyben, amikor itt vannak a közlekedésiek. Tehát mihez akar kezdeni? A rendőrt nem lehetett nem komolyan venni, ötvenes éveinek elején járhatott, azelőtt valószínűleg hivatásos katona volt, most pedig értelmes választ várt a nála alacsonyabb, de rangban felette álló, huszonkilenc éves szövetségi nagykutyától. Rich volt hivatalosan a parancsnok, és tőle várták, hogy intézkedjen. Ő azonban még soha nem érezte magát ennyire alkalmatlannak.

H

írszerkesztőség? - A hang mély volt és mogorva, de tisztán érthető. - Az! - felelte kurtán a riporternő. Most, hogy Kansas Cityben ekkora sztori volt születőben, pont egy újabb időpocsékoló telefonhívás hiányzott. - Van túlélője a 255-ös washingtoni járatnak? - Erre vonatkozó információnk egyelőre nincs, de kivel beszélek? - Lényegtelen. Jól figyeljen! A baleset nem a véletlen műve volt. A nőnek egy pillanatra elakadt a lélegzete, és azon töprengett, vajon csak ugratják-e. - Hogy érti ezt? Mit tud az ügyről? - Mindent hallottam, amikor kitervelték. Tudta, hogy Larry Wilkins kongresszusi képviselő is a gépen volt? A riporternő nem tudta. Wilkins még egy éve sem volt hivatalban, de máris közutálatnak örvendett a Capitol Hillen. Mindenre elszánt, szélsőséges jobboldali volt, hajmeresztő célokkal, amelyeket úgy próbált álcázni, hogy felelősségteljes republikánusnak mutatkozott, noha köztudott volt róla, hogy a fehérek felsőbbrendűségébe vetett hiten nevelkedett. Miközben kiépített egy kisebb autókereskedelmi birodalmat, egy befolyásos és gazdag déliekből álló, New Orleans-i székhelyű kétes társaság felkészítette a politikai tevékenységre. A csoport kapcsolatai a Ku-Klux-Klantól egészen Lyndon LaRouche felheccelt csőcselékéig terjedtek, de valahogyan, az okok különös kombinációi folytán, amelyeknek a riporternő sem látott a mélyére, Wilkins - a felszínen legalábbis - elég tisztára tudta mosni magát és közéleti tevékenységét ahhoz, hogy nyerni tudjon az egyik louisianai kerületben. - A 255-ös járaton utazott? Washingtonból? Honnan tudja? - Hát, tudom, és kész. Meghalt, igaz? - 21 -

A nő habozott. Kansas Cityben úgy hírlett, egyik mentő se jelzett hármas kódot, azaz egyik sem távozott a 255-ös gép roncsaitól villogó fényekkel és szirénázva. Ez arra utalt, hogy nincsenek túlélők, de ezt még korai lett volna kijelenteni. - Nem tudom. - Igen, meghalt! Pontosan nem tudom elmondani, mibe piszkáltak bele Washingtonban, de azt elárulhatom, hogy nem baleset történt. - Mégis, kivel beszélek? - Felejtse el, kislány! Mondtam már, hogy lényegtelen. De amit elmondtam, azt ne felejtse el. - A vonal elnémult, a riporternő pedig csak nagy nehezen tudta lerakni a süket kagylót - mintha a kezéhez nőtt volna. Szerkesztője ott állt pár lépésre az atlantai Cable News Network üvegablaka mögött. A látványos üveg-acél iroda- és szállodakomplexumból jó néhány emeletet ők birtokoltak. A szerkesztőségi szoba egy hatalmas, növényekkel beültetett átriumra nézett. A riporternő döntött. Kimért léptekkel odament a szerkesztőhöz, aki figyelmesen végighallgatta, aztán felkapta a telefont, hogy konzultáljon a főnökével. Azután hárman próbálták eldönteni, hogy hallgassanak-e a hívásról, esetleg jelentsék a hatóságoknak, vagy hozzák az egész világ tudomására. - Hogy a fenébe lehetne szabotázs? Egy leszálló repülőgép elkap egy földön várakozó másik gépet! Képtelenség! - Nem tudom. Csak azt mondom, amit ettől a férfitől hallottam... Hogy nem baleset volt, hanem valaki megpiszkálta a repülőt még Washingtonban. - Wilkins tényleg a gépen volt? - A szerkesztő hátrafordult, egy néhány asztallal arrébb ülő fiatalemberhez. - Jerry! Hívja fel, legyen szíves, Wilkins személyi titkárát otthon. Megvan a száma? - A férfi bólintott, és már elő is kereste a kongresszusi képviselő titkárának nevét. A szerkesztő visszafordult a riporternőhöz, aki mögött már három másik munkatársuk is ott kíváncsiskodott. - Ha tényleg a gépen volt... ha meg is halt... hacsak valaki meg nem erősíti, hogy nem véletlen baleset volt, nem tudom, hogy tudnánk felhasználni ezt az információt. Egy fiatal nő sietett a szerkesztő asztalához, kezében az Associated Press táviratának friss példányát szorongatva. A szerkesztő észre sem vette a nőt, míg az a kezébe nem nyomta a papírt. - Köszönöm. - A papírra nézett, és elfüttyentette magát. - Ejha! Vagy működött ez a mi titokzatos emberünk, vagy valami más folyik itt. Ezt hallgassátok csak: „Washington. A jelentések szerint a péntek este Kansas Cityben balesetet szenvedett repülőgép, a North America 255-ös járatának utasai között volt Larry Wilkins kongresszusi képviselő is, akit nemrégiben választottak meg Louisianában. A politikus, aki saját magát szélsőségesen konzervatívnak vallotta, és aki régebben Lyndon LaRouche munkatársa volt, Kansas Citybe igyekezett, hogy ott beszédet tartson, tudtuk meg az irodájától. Wilkins halálát egyelőre nem erősítették meg, de a szerencsétlenség után egy órával egy névtelen telefonáló közölte, hogy a katasztrófa nem a véletlen műve. A telefonáló állítása szerint Mr. Wilkins járatán szabotázs történt, amely mögött olyanok állnak, akik végezni akartak a képviselővel. Az FBI, miután értesítették a hívásról, megkezdte a nyomozást. Az FAA és az NTSB egyelőre nem nyilatkozott a katasztrófa lehetséges okait illetően, de...” s a többi s a többi. A szerkesztő végignézett munkatársain. - Ezt most mindenki le fogja hozni. Jobban tesszük, ha mi is ehhez tartjuk magunkat.

Pete Kaminsky nem győzte elhárítani a mindenfelől előbukkanó mentősöket, akik az utasai előtt akarták őt mentőautóba tenni. Egyszer odament Jeanhez. A nő egyenruhája csupa vér volt, és bár egyik karja bénán lógott, buzgón igyekezett menteni másokat. Pete segített betenni a nőt egy mentőautóba, s közben megpróbálta csillapítani Jean remegését, amely a fizikai fájdalom és az átélt sokk következménye volt. Mielőtt becsukták volna a mentő ajtaját, még bátorítóan megölelte. Végül már nem maradt senki, akin segíthetett volna, és meg kellett adnia magát a mentősöknek. A kórházba vezető út legalább annyira valószerűtlen volt, mint az azt megelőző rémes események. Aztán újabb csatába kezdett a sürgősségi osztály ajtaja előtt, mert nem akarta, hogy a többi sérült előtt vegyék kezelésbe. - 22 -

- Kapitány, vérzik a homloka. Lehet, hogy agyrázkódást szenvedett, és belső sérülései is lehetnek! - Először a többieket lássák el! Velem nincs probléma! Tudok várni. Mögötte két kerekes ágy állt, lepedőkkel letakarva, az egyik vérfoltos. Pete látta, hogy a rajta fekvőkön már nem lehet segíteni. Tőle balra egy csapat doktor és asszisztens sürgölődött valaki körül lázas igyekezettel. Ő is a baleset egyik áldozata volt, akinél hirtelen tüdőembólia lépett fel. A szomszéd szobában egy fiatal orvos kezelt valakit, de a beteget Pete alig látta. A páciensen fehér ing volt váll-lappal - valószínűleg férfi lehetett. Életben volt, de beszélni nem tudott és nem volt magánál, feltéve, hogy Pete jól hallotta, amit az orvos mondott. A férfi nyilván az Airbus egyik kapitánya, döbbent rá. Megpróbált egyik könyökére támaszkodva felemelkedni, de a mozdulat ellen éles, szaggató fájdalom tiltakozott. Megfeszülve küszködött, hogy meg tudja számolni a csíkokat a váll-lapokon. Még jobban felemelkedett, miközben a fájdalom újabb hulláma öntötte el, bár elszántan igyekezett tudomást sem venni fizikai állapotáról. Aztán az orvos végre odébb lépett, de helyét rögtön elfoglalta egy nővér. Végül a nővér is eltűnt a képből, és Pete-nek szabad rálátása nyílt a beteg tépett ingének váll-lapjára és a rangját jelző csíkokra. Négy csíkot látott. A 255-ös járat kapitánya volt az. Hála az égnek, gondolta megkönnyebbülten Pete. Dick legalább túlélte!

Miközben röviddel éjfél után Pete Kaminskyt épp a mentőautóba igyekeztek beterelni, a repülőtéri tűzoltóság egyik embere a tömlőjét készenlétbe helyezte, hogy lemossa a 737-es sérült farokrészének közeléből az odafröcskölődött üzemanyagot. A farokrész összetört, meggyűrődött, és teljesen levált a géptörzsről. Az ámokfutó Airbusszal történő ütközést követő néhány percben a berobbant üzemanyag lángba borította a géptörzs fő részének üléseit az utasokkal együtt. A farok nem égett meg, de a hátsó utastérből a felismerhetetlenségig deformálódott roncs lett. Mindenfelől éles szegélyű alumíniumdarabok meredeztek belőle, amelyek a számtalan riadókocsi kék-piros villogójának fényét kísérteties vibrálással verték vissza. A tűzoltó hallani vélt valamit a roncsok belsejéből, de ha a megrongálódott részben még élt is valaki, a bábeli hangzavar szinte teljesen elnyomta segélykiáltásait. A férfi letette a földre a tömlő szórófejét, és fülét hegyezve előrébb lépett, bár biztosra vette, hogy az imént csak a képzelete játszott vele. A hang azonban egyre erőteljesebbé vált. Emberi hang volt, egy nőé, aki segítségért kiált, de képtelen túlharsogni a hangzavart. A tűzoltó kiválasztott egy helyet, ahol megvethette a lábát. Csinált egy horpadást a géptörzs előtte tornyosuló ezüstös falában, és próbálta megmászni, de nem talált kapaszkodót, amelyen nehéz kesztyűje meg ne csúszott volna. Hogy segélykiáltást hall, most már nem volt kétséges, amint az sem, hogy egy nő az, aki valahol a deformálódott fémrakás belsejében az életéért küzd. A roncsra irányította erős elemlámpájának fénysugarát, de semmit nem látott. Valaki pedig életben volt ott bent. Valaki, akit eddig senki nem vett észre! - Tartson ki! Hallom a hangját! Jövök máris! - A tűzoltó úgy ordított, ahogy a torkán kifért, és már küzdötte is át magát a túloldalra. Lámpájával mindenhová bevilágított. Észre is vett egy üléshuzatot, aztán még valamit, ami akár egy élettelenül lógó kar is lehetett valahol mélyen bent. Nyilvánvalóan nem a hang tulajdonosához tartozott. Végre aztán talált egy helyet, ahol nemcsak a lábát tudta megvetni, hanem kapaszkodót is talált. Óvatosan megindult felfelé, és elborzadva látta, milyen borotvaélesek a fém hosszmerevítők szétnyíródott szélei. A szabályzattal dacolva ledobta magáról tűzoltósisakját, hogy feje átférjen a megtekeredett, összegabalyodott fémszerkezeten. Nagy nehézséggel tört utat magának, és egyre csak mászott tovább, míg végül már elég közelről hallotta a hangot. Újra bevilágított a roncs belsejébe, amely a szivárgó üzemanyagtól bűzlő, rettenetes fémbörtön volt, ahol bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy hatalmas robbanás. Nem is értette, hogyhogy nem gyulladt ki eddig. Aztán rájött, hogy a tüzet valószínűleg a szél tartotta vissza a roncsnak ettől a részétől. Ott! A tépett szegélyű, zöldesen csillogó fémtől jobbra! Egy arc, egy élő arc, felé néző, reménykedő szemek! - Hall engem? - 23 -

Előbb hosszú csend volt, aztán jött a válasz, mintha a szerencsétlen bennrekedt áldozat már nem is hinné, hogy végre érte jöttek. - Igen... - Megsebesült? - Nem tudok mozogni... Itt... hatan vagyunk... mindenki sebesült. Sokan eszméletlenek, erősen vérzenek. Az egyik talán meghalt, nem tudom... nem mozog, nem is beszél. Mi sem tudunk megmoccanni. Az én lábam beszorult... kiáll belőle egy fém... nem tudok kiszabadulni! Nem is merem megpróbálni. Szabadítsanak ki minket innen, kérem... De ehhez be kéne jönnie... - Máris hozok segítséget. - Kérem...! - Igen? Itt vagyok! - Csupa benzin itt mindenki... A tűzoltó egy pillanatra megdermedt, mert újra ráébredt arra, amit magának sem akart bevallani: egy kibiztosított tűzbomba belsejében tartózkodik. - Itt bent hatalmas tócsákban áll az üzemanyag. Égeti a bőrömet, a szemembe is belement. Ne gyújtsanak meg semmit! A ruhánk teljesen beszívta a benzint. A tűzoltó óvatosan előhúzta adó-vevőjét a kabátzsebéből, gondosan ügyelve rá, nehogy fémet fémhez érintsen, és közben azon tűnődött, egyáltalán lenyomhatja-e az adógombot, hogy segítséget hívjon. Veszélyes hajsza lesz ez az idővel... igazi rémálom.

Joe Wallingford háromnegyed háromra ért az FAA hangárjához, a washingtoni repülőtér északi végében. Itt azonban csak annyit látott, hogy a Gulfstreameket rejtő hangár sötét és be van zárva, miközben a közlekedésiek csapatának tagjai zavarodottan álldogálnak odakint. Joe dühös volt, de uralkodott magán. Keresett egy telefonfülkét, és felhívta a hivatalt, ösztönösen megérezve, mi történt, abban a pillanatban, hogy Wally félénk és bocsánatkérő hangon megszólalt a vonal túlvégén. - Rettenetesen sajnálom, Joe, de Caldwell azt mondta, egyik gépet se használhatjátok. Indoklás nem volt. - Segítőkészségetekért igazán milliónyi köszönet! Joe már majdnem lecsapta a kagylót, amikor az egyik nyomozó és az „emberi tényező” szakértője, Andy Wallace odalépett a fülkéhez. - Mi a gond, Joe? - Magunkra hagytak, az a gond! A szolgálatvezető biztosított, hogy hajnali háromra miénk valamelyik Gulfstream, erre Bill Caldwell visszautasította a kérést. Utasszállító géppel kell mennünk. - Csak azt ne! - Pedig úgy fest a dolog. Jól kezdődik, mondhatom. - Joe dühösen ingatta a fejét, de közben már a B-terven járt az agya. - Hívjunk össze mindenkit! Én átszaladok a terminálhoz, és mindenkinek foglalok helyet az első Kansas City-i járatra. Ti beteszitek az összes csomagot valami kocsiba, ha valakinek van itt furgonja vagy utánfutója. - Egy van. - Nagyszerű! Ha megvettem a jegyeket, visszajövök értetek. Szerintem küldj el mindenkit, mondjuk, az étterembe. Legkorábban reggel hatkor tudunk indulni. - Repesni fognak az örömtől. - Így vagyunk ezzel mindannyian. Joe elhajtott az egy kilométerre lévő terminálhoz, közben pedig igyekezett lehiggadni. Caldwell már azelőtt is okozott problémákat, de ez most minden korábbit felülmúlt. Bill Caldwell azonban befolyásos ember volt. Bárhogyan is próbál majd tiltakozni, óvatosnak kell lennie, ráadásul a közlekedésiek elnökén, Dean Farrisszen keresztül kell a dolgot intéznie, akit jó barátság fűz Caldwellhez. Nemcsak, hogy három órát késnek majd Kansas Cityből, de az útiköltség is - jó pár ezer dollár - a közlekedésieket fogja terhelni. Joe felvillantotta közlekedésbiztonsági jelvényét egy repülőtéri rendőrnek, majd beviharzott az ajtón, és meglepve tapasztalta, milyen nagy a csend ilyenkor éjjel a terminálban. A legkorábbi - 24 -

Kansas City-i járat a North America reggel hatórás gépe volt; a magányos jegyárusnál Joe American Express hitelkártyájával lefoglalta a turistaosztályon azt a kilenc helyet, amelyre szükségük volt. Reggel fél hatra a csapat összegyűlt a váróban, majd egyetlen utaskísérő társaságában beszállt az üres Boeing 727-esbe. A gép pilótái megosztották velük aggodalmas becsléseiket a Kansas Cityben történt tömegszerencsétlenséggel kapcsolatban. A harmincas évei vége felé járó kapitány az utolsó percig elidőzött velük, és igyekezett Joe-ból mindenféle olyan információt kiszedni, amelyeknek ő nem volt birtokában, míg rájuk nem talált a járat mérnöke. - Kapitány, ez az úr lenne a közlekedésiek főnöke? - Igen, ő. - A zavartnak látszó kapitány bemutatta Joe-t a másodtisztjének. - Az imént hívtak a központból. Kérték, adjak át egy üzenetet az FAA főhadiszállásától a csapat vezetőjének. - A pilóta a kezében lévő, sebtében lefirkantott üzenetre pillantott. - Két dolog is van. Az egyik, hogy Rich Carloni fogja várni magukat Kansas Cityben, a másik, hogy hat túlélő utast találtak, de teljesen beszorultak a roncsok közé. A mentőalakulat már úton van. Joe-nak pedig... az ön, ugye...? - Joe bólintott - Szóval továbbítanom kell Joe-nak Wally ismételt bocsánatkérését. - Köszönöm - mondta egyszerűen Joe, és nem szolgált magyarázattal a kíváncsian pislogó másodtisztnek. - Mr. Wallingford, mint a Közlekedésbiztonsági Tanács tagját, szívesen látjuk a pilótafülkében a pótülésen, ha érdekli a dolog. - Köszönöm, de ma reggel nem. Túl sok tennivalóm van. - Csak szóljon, ha mégis meggondolná magát. - A kapitány elfordult és már épp indult volna, de aztán visszafordult, és áthajolt az ülésen Joe-hoz. - Ugye, tudta, hogy az Airbuson a vezető pilótánk volt a kapitány? Joe meglepődött, mint ahogy Andy Wallace is, aki csak véletlenül volt fültanúja a kérdésnek. - Komoly? - Igen, Dick Timson. Azért kellett neki mennie, mert röviddel az indulás előtt felfüggesztette azt a kapitányt aki be volt osztva a gépre. Ezzel a kapitány gyors léptekkel elsietett majd eltűnt a Boeing 727-es pilótafülkéjében.

A Kansas City-i repülőtér termináljában egész éjjel nagy jövés-menés volt. Hajnali ötkor az egyik helyiség ajtaja újra kitárult. Mark furcsán nyugodtnak érezte magát, de valahányszor a North America Club egy újabb komor tekintetű képviselője benyitott, mindig elemi erővel hasított belé a szörnyű helyzet tragikuma, melybe került. A képviselők fojtott hangon beszéltek, és papokat, orvosokat vezettek a bent ülő, megtört emberekhez. Mark Weiss számára a fájdalom nem volt idegen terület. Mind személyesen, mind kórházi pszichiáterként jói ismerte. Képzett volt az ügyben, de ez a képzettsége most teljességgel hasznavehetetlennek bizonyult. Szeretett volna öntudatlanná válni, ájulásba zuhanni, ugyanakkor a jó szándékú orvosok minden arra irányuló próbálkozását, hogy nyugtatókkal segítsenek rajta, visszautasította. Hagyta, hogy a kezét bekötözzék, de semmi mást nem engedett. Kim apja Dallasban még mindig élet és halál között lebegett, és családjának többi tagja most azon igyekezett, nehogy tudomást szerezzen a Kansas Cityben történt tragédiáról. Kim anyja erősebb volt, mint Mark gondolta. Leánya és unokái halálhírére nem roskadt össze, hanem továbbra is férje ágya mellett maradt. Mark sógora mondta ezt neki alig egy órája. Senki nem tudta, mit tegyenek. Mark repüljön hozzájuk, vagy fordítva? Közben majd megőrjítette, hogy folyton arra gondolt: erről a feleségét kéne megkérdeznie. Aztán mindig rögtön jött is a rémes felismerés, hogy Kim nincs többé. De a kényszer, hogy Kimet hívja segítségül, újra és újra felbukkant, mint valami ördögi kör, amelyből nincs menekvés. - Mr. Weiss? Újabb szomorú szemű ember térdelt le mellé, ezúttal egy pap. Nem akart udvariatlan lenni, de pillanatnyilag ki nem állhatta, hogy idegenek legyenek körülötte. - Kérem... én rendben vagyok. Hagyjon magamra, legyen szíves.

- 25 -

A férfi már el is tűnt, és beleolvadt a megrendült családtagok és barátok sokaságába, ahonnan szívet tépő zokogás, jajveszékelés, kiabálás, sikoltozás hallatszott, órák óta tartott már ez az elviselhetetlen hisztéria. Mark azon kapta magát, hogy a klubszoba berendezését próbálja agyába vésni. A krómozott székeket, a tölgyfaasztalokat, a pasztellszínű tapétát, egy bőrkanapét és egy tévét az egyik sarokban, meg a mennyezeten a parányi spotlámpák sokaságát. A bénultság és a fájdalom ködén át Marknak eszébe jutott Kim gépének kapitánya... Az a megtermett férfi, akivel a pilótafülkében beszélt, és aki könnyes szemmel ment oda hozzá még a betonon. Mindannyian áldozatok voltak. De vajon minek az áldozatai? Ezt meg kell tudnia. Ez a kérdés nem maradhat megválaszolatlanul.

Keleti idő szerint reggel hat óra múlt tizenkét perccel, amikor Joe és csapata a washingtoni repülőtérről a 727-es Boeinggel felemelkedett. A férfi letekintett az elhíresült Tizennegyedik utcai hídra, s felrémlett előtte az a téli nap, még 1982-ben, amikor egy Boeing 737-es ugyanarról a felszállópályáról rugaszkodott el csupán 75 százaléknyi teljesítménnyel és jéggel a szárnyain - és a gép beleütközött a hídba. Rettenetes baleset volt, amit sokféle módon vizsgáltak. Ez a gondolat visszazökkentette a valóságba és az előtte álló feladatokhoz. Kansas Cityben rettenetes tömegszerencsétlenség történt, emberek égtek benn a roncsok közt, és ezzel a valósággal érkezésüket követően azonnal szembesülni fognak. A csapat egyik tagja zsebrádióját hallgatta. Elmondása alapján elterjedt a hír, miszerint szabotázs történt, és a 737-es roncsai közt rekedt emberek kimenekítése előreláthatóan komoly nehézségekbe ütközik. Joe lelki szemei előtt most egy Continental 1987-es denveri balesetének képei jelentek meg, ahol félig megfagyott utasok lógtak órákon át fejjel lefelé, a mentőalakulat megérkezéséig. Ezek a képek és még sok másik most kezdett előtte összefolyni, miközben a 737-es, törzsének külső fémoldalán a nagy sebességű légörvények erős hangja altató, tompa zajjá csitult, és kellemes kábulatba ringatta. Joe hirtelen kinyitotta a szemét, és ingerülten konstatálta, hogy elaludt. Ezt megerősítette, hogy órájára pillantva láthatta: háromnegyed óra eltelt. Halványan úgy rémlett, mintha egy hang szólítaná. - Joe, ébren van? Egy gyönyörű nő állt előtte, arcát vörösesbarna hajának lágy zuhataga keretezte. Aggódó tekintettel nézett rá, Joe-nak pedig jó néhány másodpercébe beletelt, mire felismerte dr. Susan Kellyt, a Közlekedésbiztonsági Tanács új tagját, aki az utolsó pillanatban szállt fel a gépre. - Igen... - Susan Kelly vagyok, emlékszik? - Ó...! Persze, sajnálom... - Joe felegyenesedett ülésében, és már-már mentegetőzni akart, amiért elaludt. Felszálláskor látta, hogy a nő az első osztályon foglal helyet, és úgy gondolta, maga intézte a jegyfoglalást, és saját zsebből fizeti az extra kényelmet. - Ha van egy kis ideje, szeretném összehasonlítani a jegyzeteinket. Mindjárt visszajövök. Elmosolyodott, majd megfordult, miközben gondosan vasalt blúza hozzáért Joe karjához, és elindult visszafelé az elülső utastérbe. Joe tekintetével követte, s magában megállapította, milyen csinos és elegáns. És érinthetetlen. A testület tagja volt, Joe pedig csupán alkalmazott. Felállt, majd hátrament a mosdókhoz, azzal a szilárd elhatározással, hogy felfrissíti magát. Kínosnak érezte, hogy az egyik tag szunyókáláson kapta, bár annak örült, hogy a nő beszélni akar vele. Izgatta őt ez a nő, mióta megtudta, hogy ő is jön, habár neki, a technikai és gyakorlati részletekre koncentráló nyomozónak nem lett volna szabad hagynia, hogy lenyűgözze egy olyan „komolytalan” tudományágnak a képviselője, mint amilyen a pszichológia. Dr. Kelly ottléte több szempontból is szerencsésnek volt mondható a csapattagok számára. Jól képzett repülési pszichológus volt, aki nagy elismerésnek örvendett a légitársaságok körében, és akit politikailag is támogattak. Joe számára Kelly túl távolságtartónak tűnt néhány megbeszélésük alatt a testület irodáiban, és első osztályra szóló jegye, arisztokratikus viselkedése is beleillett ebbe a képbe. - 26 -

Joe megtörölgette az arcát, megfésülködött, és még a nyakkendőjét is megigazította, mielőtt kijött a mosdóból, hogy visszamenjen az utastérbe, ahol a légikísérők épp a reggeli felszolgálásával voltak elfoglalva. Előhúzta jegyzetfüzetét, és megpróbálta rendezni gondolatait, miközben farkaséhesen vetette magát a reggelire. Az evéssel épp akkor végzett, amikor dr. Kelly visszatért a turistaosztályra, és leült vele szemben egy ülésre. - Van újabb információja? - Mindössze annyit tudunk, doktor... - Szólíts Susannek - mondta a nő, és bájosan elmosolyodott. A férfi gyorsan mérlegelni kezdte magában, most mit lépjen. Először veszélyesnek érezte, ha elfogadja a nő invitálását és keresztnevén szólítja. De az ördögbe is, gondolta végül, ugyan miért ne. - Rendben, Susan. Annyit tudunk, hogy az Airbus 320-as leszálláshoz készülődött, és valami oknál fogva idő előtt veszített a magasságából, majd becsapódott egy felszállásra váró 737-esbe a kifutópálya végén. Több mint százan meghaltak, de van néhány túlélő, köztük valószínűleg a személyzet néhány tagja is. Ezenkívül úgy értesültünk, hogy néhány utas még mindig a roncsok között van. Az Airbus kapitánya tudomásom szerint a légitársaság vezető pilótája volt, és az első leszállási kísérlet közben szélnyírást jelentett, megszakította a leszállást, majd visszafordult, hogy újra megpróbálja. A nő bólintott. - Amint azt talán tudod, ez az első helyszíni nyomozásom. Nagyon sokat fogok kérdezni. Megvitatták, mi vár rájuk, és hogy mi lesz majd a feladatuk érkezésük után. A közlekedésbiztonságiaktól öt tag volt jelen, egyikük szinte mindig a csapattal tartott a helyszíneléseknél. Igaz, hogy a vezető nyomozó (aki mindig szakmabeli volt, nem testületi tag) felelt mindenért, és az ilyen utakon még a testület tagjainak is végre kellett hajtaniuk az ő utasításait, egy testületi tag azonban akkor is sokkal nagyobb súllyal nyomott a latban, mint az egyszerű alkalmazottak. Susan azonban más volt, mint a testület többi tagja. Ragyogó kék szemével, lefegyverző, nyílt tekintetével, kulturált és megnyugtató modorával igazán vonzó nő volt. Negyvenöt évéből tízet nyugodtan letagadhatott. Az irodában hátrafogva hordta a haját, olvasószemüveget viselt és konzervatív szabású ruhákat, amely külsőségek mint nőiességének leplezői, Joe-t mindig zavarták. Régi felesége, Brenda éppen ilyen volt. Ha kibontotta a haját és levette a szemüvegét, pillangóként alakult át rideg üzletasszonyból szexis nővé. Mindig is izgatta, hogyan csinálják ezt a nők. Velük szemben a férfiak mindig ugyanazok maradnak, legyenek akár munkaruhában vagy szmokingban.

4. fejezet Október 13., szombat reggel

Igen, uram, biztos vagyok benne. Senkit nem vettünk fel Cynthia Collins néven. Itt van előttem a teljes lista. - Kell Martinson hosszú ideig várakozott, és ez már az utolsó kórház volt. Letette a kagylót, s végre előjött a sötét autópálya melletti pihenőhely telefonfülkéjéből, ahol az elmúlt órát töltötte. Autótelefonja ezen a helyen, távol minden településtől, már nem működött. A rádió híreiben azt hallotta, hogy mindkét gépen vannak túlélők, és már-már bízni kezdett, de most megint elszállt minden reménye. Ha Cindy nem került kórházba, akkor meghalt. Tudta kezdettől fogva. Martinson szenátor visszatért az autópályára, s ahogy tovább vezetett, egyre rosszabbul érezte magát Gyáva nyúlként menekült el a helyszínről, és most ez a tudat elviselhetetlenül gyötörte. Csaknem két órába telt, mire elérte a salinai elágazás többszintű csomópontját, majd előbb nyugat, aztán dél felé vette útját a koromfekete éjszakában, immár ismerős vidéki utakon, melyek a farmhoz vezettek. Fényszórói végül megvilágították az ívelt kaput, még nagyapja emelte sok évvel ezelőtt. A házhoz vezető hosszú úton összegyűlt falevelek, gallyak és víztócsák arról árulkodtak, hogy az elmúlt órában itt is nagy vihar lehetett. Jó érzés volt újra látni a házat. A Washingtonban töltött nyolc év alatt végig a farm maradt igazi otthona, noha évente alig két hónapot tudott odahaza eltölteni. Távollétében régi barátaik, a - 27 -

szomszédban lakó Carmichaelék gondozták és vigyázták a farmot. Az impozáns, kétemeletes ház homlokzatát megvilágította a veranda fölötti lámpa. Leállította a motort, kiszállt, és máris egy más világban volt. A semmihez sem hasonlítható vidéki csend nyugalmában. Az északi és nyugati égen fényesen ragyogtak a csillagok, a vihar már messze, keleten járt. A hold fényében maradék esőfelhőfoszlányok vonultak. A sötétben hallotta a távoli szélmalom jellegzetes hangját. A malomét, amelynek lapátjait ugyanaz a makacs szél hajtotta, mint ami egész gyermekkorát végigkísérte ezen a helyen. A szél azonban most mintha gyászolt volna - felidézve benne azt a szomorú éjszakát 1983-ban, amikor anyja egy salinai kórházban meghalt, egy évvel apja végzetes infarktusa után. Aznap éjjel egyedül tért vissza a házba, s anyja hiánya teljesen összetörte. Akkor is viharos volt az idő és zúgott a szél, miközben ő pirkadatig ült anyja öreg hintaszékében az ablak előtt, és állandóan a nevetését vélte hallani, és bársonyosan meleg emlékébe burkolózva, furcsa biztonságban érezte magát. Minden csöndes volt itt, és mintha a csöndben néha az anyja is vele lett volna, épp csak nem érhette el. Mint egy lámpa, amelynek a sötétben az ember nem találja a kapcsolóját. Végül mély lélegzetet vett, megmászta a veranda lépcsőit, elfordította a kulcsot a zárban, felkapcsolta a villanyt a nappaliban, és miközben hátrament, hogy beindítsa a fűtést, észrevette, hogy a telefon mellett lévő üzenetrögzítő villog. Csak néhány helybeli meg a munkatársai ismerték ezt a számot, de ma éjjel várhatnak az üzenetek. Kell dédapja sikeres St Louis-i kereskedő volt, amolyan self-made man, aki egy évtizeddel a polgárháború után, a vonatsíneket követve jutott el nyugatra. A forgalmas oregoni vonal mentén indult el a Missouri állambeli St. Josephből, és arról ábrándozott, hogy Oregonba megy, de végül a Salina környéki szeles prérin telepedett le. Fia - Kell nagyapja - is végig ott élt; 1905-ben ő húzta fel ezt a házat, a két kezével. A kétszintes, viktoriánus otthon kanyargó lépcsőivel, nyeregtetős, tornyos tetejével, az eresz alatti mézeskalácsszerű díszítéssel és hófehér falaival palotaként emelkedett ki a sík kansasi prériből. A rákövetkező évtizedekben a belső teret sokszor renováltatták, s a ház és körülötte a birtok egyre korszerűbbé vált. Az otthon és a biztonság érzete itt a legerősebb, gondolta Kell. Washington és Wichita csak szállásai, de ez az a hely, ahová igazán tartozik. A nagy álló ingaóra tiktakolása, ahogy visszaverődik a tölgyparkettáról, vagy a faszerkezet nyikorgása, amikor megadja magát egy-egy erősebb szélrohamnak, olyan hangok voltak, amelyek egész életén át ugyanazok maradtak. Az ismerős hangok gyógyírként hatottak a fájdalomra, amit most érzett, míg végül elnyomta az álom. Kell hirtelen felriadt. Meglepetten látta, hogy a konyhaasztal mellett ülve bóbiskolt el. Órájára pillantott: reggel hat óra múlt. Odament a tévéhez, és bekapcsolta a CNN-t. Éppen egy tudósító jelentkezett Kansas City repülőteréről. Kell gyomra összerándult. A baleset borzalmas rémálomnak tűnt, és most újra itt volt színesben, az üszkös roncsok, a vérnyomok, a szanaszét heverő fémforgácsok és üvegszilánkok a tévések jupiterlámpáinak fényében fürödtek, a beszámoló morbid, hatásvadász díszleteként. Már 141 emberről tudták biztosan, hogy nem élte túl a katasztrófát, és eddig 38 túlélőt találtak, beleértve a két repülő pilótáit. Éppen folyt a megfeszített küzdelem hat túlélő megmentéséért, akik beszorultak az egyik gép roncsai közé. Kell dermedten figyelte a híradást, egészen addig, míg a riporter meg nem erősítette, hogy a felszálló gép, a 737-es volt az, amely fogva tartotta az utasokat Cindy tehát nem lehetett köztük. Az áldozatok holttestét még nem szállították el a katasztrófa színhelyéről, ezzel az NTSB képviselőinek érkezését várták, akik a hírek szerint már úton voltak Washingtonból. A tudósító szerint ők tartanak majd előzetes sajtótájékoztatót valamikor a nap folyamán, az pedig benne lesz az esti hírekben. A riporter szavait illusztrálandó, egyszer csak bevágták a gyászoló sokaság képét. Dallasi operatőrök filmezték tolakodó kíméletlenséggel a megrendült hozzátartozókat és barátokat, akik már sohasem kísérhetik haza szeretteiket Kansas City repülőteréről. Kell elfintorodott a képek láttán. A légitársaság egyik képviselője minden tőle telhetőt megtett, hogy beterelje az embereket egy helyiségbe, ahol nyugton lehetnek a kameráktól, de azok csak követték őket, és a hozzátartozók arcán Kell ugyanazt a reménykedéssel vegyes rettegést fedezte fel, mint amit ő maga is átélt jó néhány órával korábban, amikor tébolyultan végigtelefonálta Kansas City kórházait, hátha rátalál Cindyre a sebesültek és élők közt. A Kansas Cityből tudósító riporter ismét felbukkant a képernyőn. - 28 -

- Alig néhány órával a North America 255-ös járatának katasztrófája után egyelőre csak találgatások vannak arról, hogy az időjárás, valamilyen műszaki probléma, esetleg szabotázsakció vagy más egyéb miatt zuhant-e le a legmodernebb technikával felszerelt új Airbus 320-as, miután a kapitány másodszorra kísérelte meg a leszállást. Azt már lehet tudni, hogy első leszállási kísérletét a szaknyelven szélnyírásnak nevezett veszélyes széláramlatok miatt kellett megszakítani. - A képernyőn ekkor egy előre elkészített anyag képeit vágták be, amely a nézőknek a konvektív leáramlást magyarázta el. A narrátor elmondta, hogy amikor egy repülőgép átrepül egy ilyen leáramlás közepén, egyik pillanatról a másikra olyan közegbe lép, ahol merőben mások a szélirányok, és hogy az ezt követő szélsebesség-csökkenés miként idézheti elő a gép hirtelen megállását és lezuhanását. Kell mindent megadott volna egy jó erős kávéért vagy más frissítőért, mégsem tudott megmozdulni - mintha csak azzal, hogy a híradás szavain csüng, valamiképp reményt támaszthatna Cindy dolgában. De nagyon jól tudta, hogy csak ostoba képzelgés az egész. A tudósító újra megjelent a képernyőn. - Ami a műszaki okokat illeti, egy szemtanú azt állítja, hogy látta a repülőgép egyik motorját égni vagy legalábbis szikrázni, közvetlenül becsapódás előtt. Ám van itt még valami. A katasztrófát követő órákban szárnyra kapott a hír, hogy a washingtoni járat fedélzetén tartózkodott Larry Wilkins louisianai kongresszusi képviselő is, és hogy a katasztrófa nem baleset, hanem szabotázs eredménye, amelyet a képviselő meggyilkolására szerveztek. Kell Martinson hirtelen felélénkült. Nem egyszerűen azért, mert egyik képviselőtársáról hallott, hanem mert egyáltalán nem akármelyik képviselőről. Wilkins! Kell agyában cikáztak a gondolatok. Larry Wilkins szégyenfolt volt a kongresszusban, és Kell ennek nyilvánosan is hangot adott, miáltal belekeveredett egy botrányba, amelyre semmi szüksége nem lett volna. Cindy őrjöngött. Cindy! A tudat, hogy a nő ugyanazon a repülőn lelte halálát, mint az a fasiszta fenegyerek Louisianából, teljesen elviselhetetlen volt a számára. Úgy érezte, mintha Wilkins jelenléte abban a deformálódott roncsban valahogy bepiszkolná a nő emlékét. A tudósító még mindig beszélt, Kell pedig megpróbált lehiggadni, hogy oda tudjon figyelni a szavaira. - ...abból, amit eddig tudunk. A Nemzeti Közlekedésbiztonsági Tanács helyszínen tartózkodó első embere nem volt hajlandó nyilatkozni, de megtudtuk, hogy Kansas City repülőtéri rendőrsége már megindította a nyomozást annak a kocsinak az ügyében, amely a katasztrófát megelőző percekben engedély nélkül tartózkodott a közelben. A kocsi a leírások szerint egy új típusú luxusautó volt, kansasi rendszámmal. Majdnem elütött egy repülőtéri dolgozót, ahogy a rakodási területről kihajtott, mint már mondottam, percekkel a katasztrófa után. A férfi, akinek el kellett ugrania a száguldó autó elől, nem tudta leolvasni a rendszámot, csak annyit látott, hogy kansasi, és leírása alapján az autó vagy egy ezüst Pontiac Grand Am vagy egy Buick Riviéra. Kell Martinson szenátor ekkorra már a szék karfáján ült, és minden porcikájában remegett, mert emlékeinek sötét, távoli zugából elősejlett egy férfi, amint a reptéri hangár mellett félreugrik a kocsija elől. Feszülten figyelt, hátha mondanak még valamit. Mit is mondtak? A férfi nem tudta leolvasni a rendszámát? Igen! Hála az égnek! De az engedély nélkül ott tartózkodó autó bizonyítéka életben tartja majd a szabotázsról szóló pletykákat, és az FBI nem nyugszik majd, míg meg nem találják a kocsiját. Az ő kocsiját. És azzal őt magát is. - Úristen, mibe keveredtem... - motyogta Kell a tévé képernyőjét bámulva, ahol a riporter tovább karattyolt: - Beszéltünk a légitársaság embereivel, és itt áll mellettem Bill Rustigan, a North America légitársaság aligazgatója. - Előrelépett egy magas, csaknem teljesen kopasz férfi, gyűrött zakóban. Arcán bizonytalanság tükröződött. - Mr. Rustigan, ha jól tudom, mind a felszálló, mind az érkező géphez számos hozzátartozó jött a reptérre. Mit tudtak tenni értük? Hogyan kezelnek egy ilyen helyzetet? Rustigan lassan végiggondolta a kérdést, mielőtt válaszolt. - Nos, az ember felkészülhet ilyesmire, de eleddig soha nem történt velünk semmi hasonló. Igyekeztünk az érintetteket egy konferenciateremben elhelyezni, a 14-es kapu közelében, de ez igen nehéznek bizonyult, mert sokkos állapotban bolyongtak mindenfelé. Egy férfi például elkötötte az egyik poggyászszállító autónkat, és azzal száguldott a helyszínre, hogy megkeresse feleségét és gyermekeit. - És miután mindenkit egy helyen tudtak, mit tettek? - kérdezte a riporter. - 29 -

Az aligazgató értetlenül nézett a tudósítóra. - Mit tehet az ember? Leülünk velük, igyekszünk segíteni nekik, próbáljuk megnyugtatni őket, értesítjük a többi hozzátartozót... Azon vagyunk, hogy barátok, rokonok jöjjenek értük, ne legyenek magukra hagyatva. Mindenkivel próbálunk foglalkozni. Úgy értem, az ember minden tőle telhetőt megtesz. Borzalmas sokk ez. - Rustigan nagy ívben a felszállópálya felé mutatott. - Az egyik pillanatban az embernek valakije még a tömegközlekedés legbiztonságosabb eszközével utazik, aztán meg... - Kis időre elhallgatott, zavartan nézett körbe. - Egyet megígérhetek. Mindenkivel annyi ideig leszünk, ameddig igényli. Jó néhány alkalmazottunk, képviselők, utaskísérők, pilóták, felügyelők most is itt tartózkodnak az utasok hozzátartozóival. Mindannyiunkat megrendít, ami történt. Mi is elveszítettük néhány emberünket.

A North America reggeli washingtoni járata középnyugati idő szerint reggel 7 óra 14 perckor begördült a 14-es kapuhoz. A legénység az égett roncsok láttán jó adag feszültséget érzett, miközben a gép lefordult a kelet-nyugati kifutóról. Az utastérben Joe Wallingford és a közlekedésbiztonságiak csapatának tagjai szótlanul néztek ki, ahogy a gépük elhaladt a roncsok előtt. Orrukat a fagyos plexiablakokhoz nyomták, a rájuk váró feladat lehangolta őket. Joe megszokott mozdulattal megigazította közlekedésbiztonsági jelvényét öltönyének mellényzsebén, majd felállt üléséből, és besorolt a leszállók közé. Dr. Kelly már valószínűleg kívül van, gondolta. De tévedett. A nő várt rá, amikor áthaladt az első osztályon. - Mivel kezdünk, Joe? A médiával? - Nem hiszem - rázta meg a férfi a fejét. - Nyilván már ott vannak, de egyelőre semmit sem mondhatunk nekik. - Ez nem az én feladatom lenne? - kérdezte a nő, felvonva szemöldökét. - Igen, de jelenleg semmit nem tudunk hivatalosan közzétenni. - Nem úgy értem. Ha egyszer nyilatkozunk, nem nekem kéne beszélni? Joe rámosolygott és bólintott. - De igen, ha majd eljön az ideje, és képesnek érzed magad rá. Susan követte őt a kiszállófolyosón, egészen a terminálig. Mindkettőjüket megijesztette némileg az a zilált fiatalember, aki félúton kapta el őket. - Mr. Wallingford? - Megnézte Joe névkártyáját. - Nagyszerű! Rich Carloni vagyok, helyszínelő, az ön segítője. Joe letette bőröndjét, kezet rázott Carlonival, de közben látta, hogy mögöttük feltorlódnak az utasok. Susan nem mozdult mellőle. - Rich, örülök, hogy itt van. Ez itt dr. Susan Kelly, a testület tagja. Carloni Joe mellett kinyújtotta a kezét, és csaknem hasra esett a folyosó lejtős padlóján. Kelly kisasszony? Örvendek! - Gyerünk tovább, ne álldogáljunk itt. Közben, kérem, tájékoztasson bennünket. Carloni felemelte a kezét, jelezve, hogy ne menjenek tovább, inkább húzódjanak oldalra a szűk folyosón. - El kell mondanom... szóval a média már ott tolong a kijárat előtt... Mind magukra várnak. - Mi a...! - csattant fel Joe, némi aggodalommal hangjában. - Nem tudom, hogy kerültek ide, én egy árva szót sem szóltam az érkezésükről. Valahogy rájöttek, hogy ezen a járaton lesznek. Képzelhetik, micsoda őrültek háza van odakint. Mindenhol ott nyüzsögnek, odáig pofátlankodtak, hogy a mentés helyszínére is kiviszik a kameráikat. Joe Carlonira nézett, látta szeme alatt a mély árkokat, piszkos kabátját és arcát, kócos haját mindez fura ellentétben állt nagy gonddal megkötött nyakkendőjével, amely azóta sem lazult ki. A fiatalember láthatóan már jó ideje keményen dolgozott. - Van valami javaslata? - kérdezte Joe, Carloni szemébe nézve. - Nincs. Csak nem akartam, hogy készületlenül érje magukat. - Hálás köszönetünk. - Joe Susanre pillantott, aki helyeslően bólogatott. Végszóra elindultak, és kiérve, tucatnyi tévékamerába botlottak. Joe összeszorított szájjal, elutasítóan tért ki az orra alá tolt mikrofonok elől, miközben Carlonit követte, aki egy jelöletlen ajtóhoz vezette őket a jegykezelőpulton túl. Az ajtó egy spártai egyszerűséggel berendezett, bélyegzőtintától bűzlő kis irodába nyílt. - 30 -

- Úgy gondoltam, jobb, ha itt tájékoztatom önöket. A VIP-terem... szóval ott most az áldozatok hozzátartozóit helyezték el - fejezte be Carloni. Joe egy székhez tessékelte Susant, de a nő inkább állva óhajtott maradni. Ekkor a férfi letette aktatáskáját, és az asztalnak támaszkodott, miközben Carloni mély levegőt vett. - Nos. Először is, a repülőtéri tűzoltók pokoli küzdelmeket folytatnak a 737-es roncsában rekedt utasok kimenekítéséért. Volt két sor hátul... a fémszerkezet valahogy visszahajlott rájuk, a padló felrepedt, és annyira beszorultak a súlyos, éles szegélyű fémrészek közé, hogy vagy darabonként kell átvágni a fémet, vagy óvatosan le kell fejteni róluk. A mentést nehezíti, hogy teljesen átitatta őket a kerozin, úgyhogy egyetlen rossz mozdulat, és... Joe bólintott és Susanre nézett, de a nő arca semmit sem árult el. Carloni egy pillanatig Joe arcát fürkészte, majd folytatta. - Úgy néz ki, hogy a hat ember közül valószínűleg csak négyen vannak életben, és ők is súlyosan sérültek. Joe felemelte a kezét, mire Carloni abbahagyta. - Rich, igazán ne vegye rossz néven, de mivel a mentőalakulatra nem terjed ki a hatáskörünk, hacsak nincs valami, amit a csapatunk tehetne a mentőakcióban, hagyjuk ki a többit. - Sajnálom, Mr. Wallingford. Épp most jövök onnan, és nagyon... szóval szívfacsaró az egész. Gyerekek is vannak. - Mondjon valamit a roncsok helyzetéről, kiterjedéséről - változtatott témát gyorsan Joe. - A legtöbb darab, mind a nagyok, mind a kisebbek a 19-es kifutópálya belső és külső oldalán, valamint a kalapácsfej területén szóródtak szét. Az Airbus törzsének eleje és az orr-rész a pilótafülkével a füvön kötött ki, félúton a kifutópályák és a felszállóterület között, és azok szerencsére nem égtek meg. A pilóta és a másodpilóta, két utaskísérő és tizenkét utas élve került elő a roncsok közül. Tudom, nincs sok időnk, de azért megemlítem: a két túlélő utaskísérő rendkívül hősiesen küzdött az utasokért! Az Airbuson mindenki más meghalt. Az összes holttestet, ami eddig előkerült, megjelöltük és letakartuk, de nem mozdítottuk el, mert magukra vártunk. Utasításaim követték a szabályzatot, mely szerint a rendőrség nem mozdíthat el egyetlen roncsdarabot sem, hacsak nem a túlélők kiszabadítása végett. Azt hiszem, ezt be is tartották. A repülőtér igazgatója mellesleg azt óhajtja, hogy mondjam el önöknek: minél előbb meg akarja nyitni a felszállópályát. Joe bosszúsan felmordult. - Hiszen az napokba is beletelhet! Van másik felszállópálya is, azon landolt a gépünk. - A légierőnek a földön maradt egy nagy gépe, és valószínű, hogy annak a legénysége nem hagy nyugtot az igazgatónak. De megmondtam neki, hogy egyelőre nem lehet tudni, mikor mozdíthatjuk el a roncsot. - Jól tette - felelte Joe. - Volt rá ideje, hogy intézkedjék az elszállásolással kapcsolatban? - Igen. Már mindent elintéztem. - Carloni előhúzott egy papírköteget a kabátzsebéből. - A reptéri Mariott igazgatója néhány órája itt járt, és segített mindenben. A nagytermet kaptuk meg főhadiszállásnak, és mostanra már alighanem a telefonokat is bekötötték. Tizenöt szobát foglaltam le; nem tudtam, kik jönnek, úgyhogy nem névre szólóak. És egy autókölcsönzőnél mobiltelefonokat is béreltem mindannyiuknak. Drága mulatság, de mindenki vonalban lehet, és mindenkit el lehet érni. Négy kölcsön minibusz parkol a szálloda előtt, egy pedig itt a kijáratnál, és már a repülőtéri rendőrség is odaadta nekem a belépési engedélyeket. Ja, és egy kis konferenciatermet is kibéreltem az interjúk számára. Carloni tovább beszélt, miközben Joe jegyzetelt, és teljesen lenyűgözte, mi mindenre volt képes ez a fiatal, agilis nyomozó. - Na, és mi a helyzet az útaslistákkal, a túlélők listájával, a kórházakkal? - kérdezte Joe. Carloni ingerülten megrázta a fejét. - A North America parancsnoki és irányítórészlege itt nem létezik. Hatalmas náluk a felfordulás. Egy Rustigan nevű pasas az aligazgatójuk, akit érzelmileg annyira kikészített ez az egész, hogy mindent megígér ugyan, de aztán mindenről meg is feledkezik. - Szóval mi van a listákkal? - Megígérte azt is, de eddig semmit nem láttam belőlük. A kis iroda ajtaja kivágódott, és Andy Wallace nézett be rajta dühösen. - Végre megvagy! Most jövök a poggyászkiadóból... ezek az idióták elvesztették a csomagjaink felét, beleértve a terepfelszerelésünket is! - 31 -

- Remek! - Az. Most mennek vissza a repülőhöz, hogy ellenőrizzék. A járat hamarosan indul tovább San Fransiscóba. Ha nincs rajta a pakk, már eleve fel se tették Washingtonban. Joe Susanre pillantott, aki ugyancsak a fejét rázta, majd újra Andyre nézett. - Csoportosítsd a jelentéseket, Andy, aztán vigyél át mindenkit a szállodába, és kezdd el összetoborozni az érkező tagokat a North Americától, az Airbustól, az FAA-tól, a Pilóták Szövetségétől, minden érintett féltől, aki küld tagokat. Te vagy a főnök, amíg oda nem érek. Iktass be a napirendünkbe egy megbeszélést, csak nekünk, alkalmazottaknak - Joe itt szünetet tartott, és mosolyogva Susan Kellyre pillantott -, meg a testület tagjainak, mondjuk reggel kilencre. Szóljunk a médiának, már amennyiben dr. Kelly is egyetért, hogy sajtótájékoztatót tartunk dél körül, kettőkor pedig tájékoztatót az összes érintett félnek. Andy már nyúlt is a kilincshez, de Joe megállította. - Andy, ha bármin változtatni akarsz, tégy belátásod szerint. Ezek, amiket felsoroltam, nagy vonalakban a célok. Andy Wallace Joe-ra mosolygott. Hálás volt a bizalomért. Joe Wallingford a nagy nyomás alatt érvényesülő utasítós stílusával mindenki szívébe belopta magát. Joe minél előbb meg akarta nézni a roncsot, de újabb tíz perc telt el azzal, hogy Carlonival összehasonlították jegyzeteiket. Közben nagyrészt Rich beszélt, ismertetve azokat a problémákat, amelyek már most útjába kezdtek állni egy alapos kivizsgálásnak. Joe intésére azonban távoztak, beszálltak a bérelt minibuszba, s behajtottak a repülési zónába. Joe-t nagyjából olyan látvány fogadta, mint amilyenre számított, jóllehet, egy-egy nagy légikatasztrófa közvetlen utóhatásainak közeli szemrevételezése sohasem tudott rutinfeladattá degradálódni benne. Susan szótlanul meredt a helyszínen hagyott, és fekete műanyag fóliákkal letakart holttestekre. - De borzalmas! - sóhajtott fel. - A 320-as farka viszonylag sértetlen - mondta nekik Rich. - Gondolom, könnyen megtaláljuk majd a fekete dobozt. Ugyanez a helyzet a 737-essel, ha végre kihozzuk belőle az embereket, habár azokon a szalagokon szerintem nem sok információ lesz. Ők, szerencsétlenségükre, csak pont útban voltak. Elhaladtak az Airbus levált elülső része mellett, amely a repülőgép szétesésekor oldalirányban elszállt. Vigyáztak, hogy a roncs többi darabját elkerüljék, majd végül a mentőosztagok összevissza álló járműveihez értek. Üres mentő- és rendőrautók, tűzoltókocsik, bontódaruk, teherjárművek, vontatógépek vették körül a szétszóródott fémmaradványokat. A 737-es égnek álló farokrészén, a North America légitársaság emblémájának helyén egy frissen mázolt, rikító folt éktelenkedett. Rich dühösen rázta meg a fejét. - Képzeljék, a North America még hajnal előtt kiküldött ide egy brigádot, hogy lefessék a nevét és az emblémáját! - Ez a szokásos eljárás - felelt Joe felmordulva. - Minden légitársaságnál a legfontosabb tennivalók között szerepel a vészhelyzeti eljárások listáján. - Elképesztő... - szólt Rich csöndesen. - Mintha az emberek annyira ostobák lennének, hogy ne tudnák, kinek a gépe zuhant itt le. A rendőrökkel vitettem el őket, hogy legalább a mentés alatt ne rontsák itt a levegőt. Kiszálltak, és elindultak a mentők és tűzoltók serege felé, akik a roncs körül nyüzsögtek, sokuk kezében tűzoltópalackkal - egy haboltóanyaggal teli tartálykocsi néhány méterrel hátrébb parkolt, szórófeje mellett egy tűzoltó készenlétben, hogy fojtóanyagot lövelljen a roncsra - és a túlélőkre -, ha bárhonnan szikra pattanna. A fáradt, piszkos ruhájú főnök, akit Joe legalább két méter magasnak saccolt, adó-vevővel a kezében állt ott, tekintélyt parancsolóan, ám egy szót sem szólt, míg oda nem értek. Joe bemutatkozott. A főnök pedig elmagyarázta neki, miért kell nagy nehézségek árán rendkívüli óvatossággal dolgozniuk, elhúzni a nagyobb szerkezeti elemeket, másokat pedig feldarabolni. Mindezt egy hidraulikus szerkezettel, amelyet kimondottan ilyen helyzetekre terveztek, mivel üzemanyagtankját biztos távolban lehetett hagyni a bármikor lángra lobbanható roncstól. - Hegesztőt, fűrészt nem használhatnak, ugye? - 32 -

- Nem bizony. Ha begyújtanánk egy hegesztőpisztolyt, vagy a villanyfűrészből szikra pattanna ki, mindannyiukat elveszítenénk odabent. De a hidraulikus szerkezettel is fene óvatosan kell bánnunk, be kell fújni habbal a területet, ahol épp dolgozunk. - És hogy vannak a bennrekedtek? A termetes férfi Joe-ra nézett, szemében szomorúsággal és együttérzéssel. - Hát nem lehet könnyű nekik! Hatan vannak odabenn. Egyikük már akkor halott volt, amikor megtalálták őket. Legalábbis nem mozog, de egyelőre nem tudtunk sztetoszkópot bejuttatni. Az, aki fáradhatatlanul kiabált, míg meg nem hallották, egy diáklány, húsz év körüli lehet. Egy fémrúd szó szerint átfúrta a lábát, és mozgásképtelenné tette. Hihetetlen erős idegzetű lehet! Nyugodt hangon adta nekünk az útbaigazítást, merre haladjunk. Az egyik orvos bejuttatott valahogy egy pár fertőtlenített fecskendőt morfiummal, a lány pedig ellátta a mellette ülőket, egy kisfiút meg annak a kishúgát, akik mindketten elég rossz állapotban vannak, őket lehet, hogy már nem tudjuk megmenteni. - És a többiek? - kérdezte Susan. - Férj és feleség. A nő nincs eszméleténél; a férfinek hisztériás rohamai vannak, és nagyon szenved. Próbálna a gyerekeihez menni, és őrjöng, hogy elveszíti a feleségét. Egyáltalán nem képes az együttműködésre. Övék a két kisgyerek. Az asszony már a halálán lehet, de amíg be nem jut oda orvos, semmi biztosat nem mondhatunk. Joe elfordult, és csaknem orra bukott egy magas, öltönyös emberben, aki ekkor bukkant fel a hátuk mögött. A fickó feléjük nyújtotta a kezét, és a baleset kivizsgálására kiküldött FBIügynökként mutatkozott be. - Hol óhajt beszélni velünk, Mr... Jamison? - Igen, Chet Jamison. Visszamegyek önökkel a kocsijukba. Nagy csattanás hallatszott, ahogy egy deformálódott, masszív fémszelvény végre megadta magát a vágószerszámnak. Minden tekintet aggódva szegeződött a roncsra.

Az őt fogva tartó szörnyű fémbörtön legmélyén Linda Ellis csak távolról hallotta a zajt, de azért kábult agyát visszazökkentette a valóságba. Kinyitotta a szemét, és belebámult a beszűrődő nappali fénybe, mely most mintha élesebb lett volna, mint legutóbb. A morfiuminjekciótól tudata elködösült, de fájdalmai enyhültek. A legegyszerűbb gondolatokkal is küzdenie kellett, miközben az aggódó arcú mentősöket figyelte, akik egy rakás fém mögött munkálkodtak oly közel, és mégis oly elérhetetlen messzeségben. Valami zaj hallatszott... talán az egyikük mondott valamit, és ő minden erejét összeszedve megpróbált feszülten figyelni. - Tartson ki, Linda! Újabb nagy fémdarabot távolítottunk el az útból. Pár percen belül be tudunk küldeni egy orvost. Linda a bal oldalára nézett, ahol a középső ülésen levő kislány eltorzult arcát látta. Linda a folyosó melletti ülésen volt, a kislány pedig... hogy is hívják? Igen, Jill, Jill, aki négyéves, a bátyja pedig hét. Jill a középső ülésen ült. Szüleik valahol a folyosó másik oldalán, messzebb tőlük. Túl sok törmelék hevert közöttük. Linda próbálta elérni az apát, aki egyre csak üvöltött. Próbálta odaadni neki a fertőtlenített fecskendőt, benne a fájdalomcsillapítóval, de nem ért odáig a karja. Jill ismét elveszítette az eszméletét. Linda ijedten nyúlt a csuklója után, és megtalálta a pulzusát. A bátyja - megint elfelejtette a fiú nevét - kishúga vállát tartva sírdogált. Linda lehunyta a szemét, és tovább hajtogatta magában azt az egyszavas mondatot, amelybe már oly régóta kapaszkodott. - Túlélem! Túléljük! Túléljük! Rettenetes hideg volt. Jeges, metsző hideg. A segítségükre siető embereknek volt egy gépük, amellyel meleg levegőt fújtak be hozzájuk, de az nem volt elég. Tűzre meg kandallókra gondolt, a családi kandalló elé képzelte magát Austinban, aztán egy napos tengerpartra, de mindez mit sem segített. Nagyon fázott, Jill apja pedig sok egyéb közt azt is ordítozta, hogy mindannyian meg fognak halni, mert kihűlnek. Legalább a tejet megtalálta. Szeme égett a kerozintól, de némi szerencséjére az őt fogva tartó roncs a fedélzeti konyha egyik részét is magába foglalta, és az oldala mellett egy bontatlan tejesdoboz hevert. Tartalmát a szemébe öntötte, beledörzsölte, és azóta sokkal jobb volt. Isten küldte neki a tejet. Ez azt jelentette, hogy túl fogja élni. - 33 -

- Meddig kell még várni, mennyit? - kiabálta Jill apja eszelősen, és a felettük dolgozó arctalan alakoktól mindig ugyanaz a válasz érkezett: - Hamarosan kint lesznek! - Hamarosan, mindig csak hamarosan. A hamarosanból lassan örökkévalóság lett. Agyára újra köd ereszkedett, és a lány, a Missouri Egyetem másodéves hallgatója érezte, hogy nem tud tovább ébren maradni. Alszik egy keveset. Hamarosan kikerülnek innen, és biztonságban lesznek.

5. fejezet Október 13., szombat reggel

A North America 135-ös járata volt az első szombati gép Dallasból, és ez a tény az örökké szimatoló média figyelmét nem is kerülte el. Felkészülten várták a gépet. A balesettől függetlenül érkező utasok csakúgy, mint a gyászoló családtagok, felkészületlenül léptek ki a folyosóról, hunyorogtak a jupiterlámpák fényében, és arcukat kameraerdő pásztázta. Az első hullámban érkezett Bill Deason, ez a harmincas éveiben járó, zaklatottnak tűnő férfi, akin csupán felöltő volt. Leolvasta a 10-es kapuról a számot, jobbra fordult, majd sietve elhaladt néhány további kapu mellett, mire megtalálta azt az ajtót, amit keresett. Belépett egy épp távozó pap mellett, és rögtön észrevette a sógorát, aki magába roskadva ült a konferenciaterem sarkában. Mark Weiss meglátta a feléje közeledő Billt, és erőtlenül biccentett. Pár pillanatig megilletődött csendben álltak egymással szemben, aztán Bill szorosan magához ölelte Markot. A gesztus, amelyet máskor talán mindkét férfi kínosnak érzett volna, most teljesen természetesnek hatott, s a pillanat fájdalmában csupán hátteréül szolgált a mindkettejük arcáról patakzó könnyeknek. Ahogy az utasok tovább áramlottak kifelé a dallasi járatról, megjelent a North America egyik ügyvezetője, nyomában a légijárat más alkalmazottaival, és ki-ki odaszegődött az elhunytak és a sebesültek családtagjaihoz. Két busz várakozott a kijáratnál. Az egyiknek a kórház volt az úti célja, a túlélők hozzátartozóival, a másik pedig az utasításoknak megfelelően egy közeli szállodába ment, ahol a légitársaság segít majd az olyan fájdalmas teendők elvégzésénél, mint a holttestek azonosítása és elszállítása. Amikor a többi utas már mind kiszállt, magányos nő jelent meg a folyosó kijáratánál. Arcán, amelyen smink helyett csak sírás nyomai látszottak, lelki fájdalom tükröződött, és bár ruhái divatosak voltak, szemmel láthatóan sietve öltözködött. Kezében kis retikült tartott. Az egyik jó szemű riporternek fel is tűnt a belőle áradó, szinte vibráló feszültség, az a furcsa, ideges tudatosság, amely alighanem nagy lelkierőt takart. A nő észrevétlenül igyekezett átjutni a kapu előtti területen, utána a két buszt elkerülve, egyenesen a taxikhoz ment, aztán szinte bezuhant az egyik kocsi hátsó ülésére súlyosan sebesült pilóta férje még vagy húsz kilométernyire volt tőle. A taxi az autópálya felé indult, és elhaladt a repülőtéri szálloda mellett, ahol e percben Joe Wallingford épp hozzálátott, hogy összehangolja a közlekedésbiztonságiak kutatómunkáját. Feladatuk: választ kapni az égető kérdésre, mely mindenki agyában ott munkált: miért?

A Mariott kis konferenciatermében dr. Susan Kelly igyekezett koncentrálni, és valahogy elhessegetni magától a katasztrófának azokat a borzalmas képeit, amelyek agyát és érzelmeit szinte bilincsbe verték. Folyton felrémlett előtte a roncsban rekedt gyerekek agóniája. Az arcukat természetesen nem látta, de szenvedésüket úgyszólván a saját zsigereiben érezte. Nem ilyennek képzelte a baleseti nyomozást. Növekvő tisztelettel nézte Joe Wallingfordot, ahogy összehívja munkatársait és átnézi velük az elsődleges feladatok rövid, tömör listáját. - Szeretném megkapni az Airbus fekete dobozát - mondta Joe egyiküknek -, amilyen gyorsan csak lehet. Szabotázsról beszélnek egy olyan géppel kapcsolatban, amely a legmodernebb elektronikus repülésirányító műszerekkel volt felszerelve, és gondolom, mindannyian jól tudjátok, hogy az erős elektronikus jelek interferenciát okozhatnak egy ilyen irányítórendszerben. A Szövetségi Repülési Hivatal előírása szerint az Airbus 320-ast távol kell tartani az erős mikrohullámú adóktól és más hasonló jeladóktól, úgyhogy minden információra szükségünk lesz, amit csak meg tudunk - 34 -

szerezni ezzel kapcsolatban, mint ahogy azzal az autóval kapcsolatban is, amelyet valaki látott elhajtani a rakodási területről. - Te jó ég, Joe, a szabotázs gyanúja tényleg felmerült? - kérdezte a rendszervizsgáló csoport vezetője, Barbara Rawlson, és hitetlenkedve nézett a férfira. - Fel. Mindenesetre gyorsan utána kell néznünk a teljes repülésirányító rendszernek. Voltake benne különös berendezések, megpiszkálhatta-e azokat valaki, ilyesmi. - Joe belepillantott jegyzeteibe, majd folytatta. - Nos, természetesen azzal a szörnyű eshetőséggel is szembe kell néznünk, hogy a számítógép vezérelte robotpilóta mechanizmusában romlott el valami, és a gép magától zuhant le. - És ez miért szörnyű, Joe? - kérdezte Susan. Ez volt az első kérdés, amit sikerült kinyögnie, és Joe-t sikerült is némileg meghökkentenie vele, bár egyúttal jól is esett neki. - Nos, az Airbus-cég nagyon érzékeny az ilyen típusú problémára. Messze megelőztek mindenki mást ezzel az újfajta elektronikai irányítórendszerrel a 320-asban, és a kifejlesztők maguk is elborzadnának, ha valaki komolyan felvetné, hogy annyi műszerrel és kontrollműszerrel bármi zavar beállhat. Ragaszkodnak hozzá, hogy ez egész egyszerűen nem történhet meg, és mindeddig nincs is okunk ezt feltételezni. - Mindeddig. - Igen, talán eddig. Talán nem - mondta Joe, és elég sokáig nézett Susanre ahhoz, hogy a nő elfordítsa tekintetét, amely reakció zavarba is hozta. A férfi most elemében volt, jól tudta, ő pedig csak tanul. Talán ezért történt, de akkor is bizonytalannak és sebezhetőnek érezte tőle magát, pedig jóformán egész pályafutását azzal töltötte, hogy a sebezhetősége ellen küzdött. - Rendben - folytatta Joe, újra Barbarához fordulva -, itt van a szélnyírás, a szabotázs lehetősége, lehet, hogy a repülésirányító hibásodott meg, és mint mindig, emberi mulasztás most is előfordulhatott, de ez már Andy szakterülete. Andy, mi a helyzet a legénységgel? Andy Wallace már többször dolgozott korábban is Joe jobbkezeként, mindig lehetett számítani rá. - Az Airbus kapitányát Richard Timsonnak hívják, ő a North America főpilótája, továbbá az alkalmazottak elnökhelyettese. Túlélte a katasztrófát, de súlyos agyrázkódása van, belső sérülései, és a keze is megsebesült. Súlyos az állapota, de túl fogja élni. Az orvosok szerint legkorábban holnap fog tudni beszélni. - És mi a helyzet a másodpilótával? - Küzd az életéért. Súlyos koponyasérülése van. Még több egyéb témát is megbeszéltek, aztán Joe kopogtatni kezdett tollával az asztalon. - Figyelem! Minden jelenlévőtől megkövetelem, hogy a roncs körül mindent szigorúan a szabályzat szerint csináljon. Ez azt jelenti, hogy mindig kesztyűt kell viselnetek, kemény sisakot, és semmiféle kockázatot nem vállalhattok. Talán rá se hederítenétek, ha egy fémdarab elvágná a kezeteket, de gondoljatok bele: lehet, hogy az a fémrész egy AIDS-es vagy más fertőző betegségben szenvedő áldozat vérnyomait hordozza! Szóval semmi kockázatvállalás! Érthető? - Joe Susan kivételével mindenkinek mélyen a szemébe nézett, s mindenki helyeslően bólogatott. - Jól van. Most kilenc múlt tíz perccel. A nagy szervezeti megbeszélés délután kettőkor lesz, Susan pedig beleegyezett, hogy tartsunk egy előzetes sajtótájékoztatót délben. Maradjon bekapcsolva a telefonotok, mindenről tájékoztassatok, különösen a kint folyó mentési munkálatokról, és indulás. Nem akármilyen rejtélyt kell megoldanunk, és garantálom, hogy a politikai nyomás is nagy lesz. Joe felállt, de Susan elkapta a karját. - Politikai nyomás? A férfi rámosolygott és bólintott. - Az évek során megtanultam, hogy hacsak nem találunk valami egészen egyszerű magyarázatot, az összes érintett fél elkezd majd vagdalkozni, önvédelmi okokból. Az Airbus abban bízik majd, hogy a pilóta hibázott, vagy a szélnyírás a bűnös. A légitársaság bármivel megelégszik, ami nem őket érinti, mindenki más pedig a saját háza táját fogja védeni. Mindig ez történik, és mindez csak azt eredményezi, hogy megzavarja azt, amiért itt vagyunk. - Vagyis, hogy kitaláljuk, mi történt. - Pontosan. Nem pedig, hogy ujjal mutogassunk egymásra.

- 35 -

Megmentői számára nagyon gyorsan dél lett, de Linda Ellis ezt az időt gyötrelmes örökkévalóságként élte meg. Jill anyja halott volt. Linda soha nem látta őt, de a férje egyszer megérintette a nő pulzusát, és rádöbbent, hogy már nem érez semmit. Kétségbeesett ordítása még sokkal hangosabb volt előző tiltakozásainál és kétségbeesett kifakadásainál. Mellkasa minden bizonnyal annyira beszorult, hogy még Lindáénál is kisebb volt a mozgástere. Linda együttérzett vele, de már rég elhatározta, hogy ha majd kikerülnek innen és felépülnek, elmondja a férfinak, mit is gondolt viselkedéséről a hosszú órák alatt. De azok a gondolatok most semmivé váltak, mert Lindát mélyen megindította a férfi zokogása. Jill még életben volt. Hogy hogyan, annak csak Isten a megmondhatója, gondolta Linda. Vérveszteségét talán valamilyen alvadási folyamat állította meg, de a logika azt diktálta volna, hogy a kislány ilyen súlyos sérülésekkel, húsz perc után már nem élhetne. Linda adott neki még egy morfiuminjekciót, saját kínzó fájdalmát leküzdve, melyet karja kinyújtása okozott, hogy elérje a kislányt. Bátyja, Jimmy, könnyebb eset volt - oda tudta tartani a karját, hogy Linda elérje. Korábban énekelt nekik egy kicsit, míg aztán ő maga is elaludt. Folyton álomba zuhant, de most, hogy a mentők már ilyen közel voltak, minden erejével próbált küzdeni az elalvás ellen. Még sok fémrács volt előtte, de egy orvos máris törte feléjük az utat, és hosszú idő után végre ott volt mellette, a kis Jill állapotát vizsgálta, úgy határozott, hogy ott helyben életmentő beavatkozást kell rajta végrehajtani, mielőtt egy centit is megmozdítanák a kisfiút. Az orvos közölte Lindával, hogy a lábát átszúró fémrudat a két végén elvágják, aztán egy daruval kiemelik, lábában a fémmel, amit majd csak a kórházban távolítanak el belőle. Lindának a nyaka is fájt, de meg tudta mozdítani kéz- és lábujjait, amit az orvos megkönnyebbülten nyugtázott. - Még tíz perc, Linda. Tíz perc, nem több! Mindjárt vége! - A lány elkezdett hinni neki. Fölöttük szürke volt az ég, enyhe szél fújt, és a karjából kilógó infúziót csak most vette észre.

A North America légiszállítási igazgatója csak most kezdett fogalmat alkotni arról, mekkora baleset lehet az, amely egyik napról a másikra elzárta rakodási területét. Az egyetlen üzemelő felszállópályára vezető összes betonutat a North America járatairól származó törmelék borította. Egy repülő sem tudott se fel-, se leszállni, ami azt jelentette, hogy mint látványt, továbbra is el kellett viselnie a légierő óriási szállítógépét, amely az épület előtt állt hívatlanul. Ez a reggel különös volt már a telefon megszólalása előtt is. Most meg a vonal túlvégén egy magas rangú katonai vezető kérdezte, merre van a kint álló gép parancsnoka, mintha legalábbis a katonai repülőkön nem lenne rádió. Hugh Billingsly felírta a telefonszámot, majd kisietett. Meg szerette volna nézni a C-5-öst, a nyugati világ leghatalmasabb repülőgépét, de a légierő emberei, akik előző este bukkantak elő a semmiből, hogy bepakoljanak a gépbe és vigyázzanak rá, épp nem voltak idegenvezető kedvükben. A légierő egyik fáradtnak látszó, szenvtelen arcú biztonsági embere felhúzta M-16-osát, és szemét le sem vette Billingslyről, miközben társa átadta a mintegy négy emelet magasságban lévő pilótafülkében az üzenetet. Senkit nem engedtek a hatalmas szállítógéphez harminc méternél közelebb. Öt percen belül megjelent az ajtóban a légierő elcsigázott őrnagya, és visszatért Billingslyvel az irodájába, hogy ott használhassa a telefont. Az őrnagy hirtelen abbahagyta a tárcsázást, és bocsánatkérőn nézett vendéglátójára. - Izé... .megkérhetném, hogy pár percre hagyjon magamra? Billingsly, bár a saját irodája volt, beleegyezett, és közben még jobban elcsodálkozott. - Archer őrnagy vagyok Kansas Cityből, ezredes úr. - Végre felvette valaki a telefont a vonal túlsó végén. Semmi nem utalt arra, pontosan hol, csak azt lehetett tudni, hogy valahol Washingtonban. A papírcetlin mindössze ennyi állt: „Hívja fel Wallace ezredest!” - Azt hallottam, el vannak torlaszolva - mondta az ezredes. - Igen. A baleset után mindenfelé törmelék hever. Szinte óránként beszélek a repülőtér igazgatójával, hogy tisztíttassa meg a felszállópályát, hogy ki tudjunk gurulni, de semmit nem mozdíthat, amíg a közlekedésiek rá nem bólintanak. És úgy hallottam, az még napokba telhet. - Annak a szállítmánynak ki kell jutni onnan, őrnagy! Már Kwajaleinben kéne lennie, és mindaddig nemzetbiztonsági kockázatot jelent, amíg egy polgári repülőtéren tartózkodik. - Ezt én is tudom, uram. - 36 -

- Őrnagy, természetesen nem akarom, hogy veszélyeztesse a gépet, de néhány órán belül ki kell juttatni a rakományt! - Akkor újra egyeztetek travisi feletteseimmel, ők pedig beszélhetnek a központtal Scottnál, de... - Őrnagy, tegye sebességbe azt a gépet, és tűnjenek el onnan! Bizonyos okok halaszthatatlanná teszik ezt a lépést, de hogy milyenek, azt ezen a vonalon nem fogom kifejteni. Tegye elővigyázatosan, de tegye meg! Megértett? - Elmondaná nekem az ezredes úr, hogy mégis hogyan gondolja a felszállást? - A fenébe is, hát maga ott a parancsnok! Használja a fejét! Rögtönözzön, használjon diplomáciai módszereket vagy sértegessen, könyörögjön, követelőzzön, hízelegjen, tegyen meg mindent, ami szükséges. Csak szálljon fel! - Az ezredes gúnyosan felnevetett. - Ezer ördög és pokol, lendítse mozgásba azt a súlyt! 340 tonna már épp elég súlyos érv lehet! - Igenis, ezredes úr! És mit óhajt, milyen magasra ugorjak? - A válasz erőtlen kísérlet volt arra, hogy az ezredes gyenge humorára valahogy hasonló gúnnyal reagáljon. - Egészen Kwajaleinig! Az ezredes ezzel le is tette a kagylót, Archer őrnagy pedig a fejét ingatva, hitetlenkedve állt ott. És mi az ördögért olyan rettenetesen sürgős mindez? Ha háború folyt is valahol, hát arról neki nem volt tudomása. Bármi volt is az, amit a hatalmas, lökhajtásos, túlméretezett, szögletes testű gép gyomra rejtett, a szállítók és a kormányhivatalnokok, akik felelősek voltak a dologért, szemmel láthatóan sietve Kansas Cityn kívül akarták tudni, és lehetőleg mindenféle felhajtás nélkül. Világosan átlátta, miben mesterkednek. Ha bárkinek a haja szála görbül, míg ők ráerőszakolják akaratukat Kansas City repülőterére, hát az a repülőgép parancsnokának hibája lesz. Vagyis az övé. Ám a parancsot így vagy úgy, de végre kellett hajtani.

Joe nézte, ahogy a média emberei hallgatósággá állnak össze, amint dr. Kelly a terem egyik végén az emelvényre lép az előtte zsúfolódó kamerák és mikrofonok erdejében. Előtte vagy tíz percen át azon vitatkoztak, mit lehet és mit nem lehet elmondani az ügynek ebben a fázisában. Joe tudta, hogy a nő izgul, és ezt próbálja leplezni, de biztos volt benne, hogy nem fog begyulladni. Az NTSB tagjaként ez volt a legértékesebb szolgálat, amit ezen a területen végre tudott hajtani: távol tartja tőlük a médiát. - Hölgyeim és uraim, dr. Susan Kelly vagyok, az NTSB öt tagjának egyike. Ez itt most csak egy előzetes és nagyon rövid sajtótájékoztató lesz, melynek során ismertetni fogjuk önökkel eljárásunkat és alapszabályainkat, továbbá azt, hogy milyen módon vizsgáljuk a tragédia mögött húzódó lehetséges okokat. A médiák képviselőinek száma délután kettőre jelentősen megnövekedett. Már csaknem nyolcvanan voltak, és ez a tömeg kissé ijesztően hatott. Susan igyekezett fékezni beszédtempóját, közönség előtt ugyanis mindig hajlamos volt hadarni. - Először is, nem azért vagyunk itt, hogy gyorsan megállapítsuk az okokat. Meg fogjuk vizsgálni a roncsot, lesz, amit elküldünk laborvizsgálatra, végül engedélyezzük az észak-déli kifutót elzáró szétszóródott roncsdarabok eltávolítását, és azután a reptér teljes megtisztítását. Meghallgatjuk a tanúkat, de nem fogunk találgatásokba bocsátkozni arról, hogy mi történhetett. Mint azt valószínűleg önök is tudják, egy év is eltelhet, mire kiadhatunk bármilyen hivatalos állásfoglalást. Az NTSB-t a kongresszus bízta meg azzal, hogy légi katasztrófák esetén megtalálja az okokat, és ennek egyetlen célja van: megakadályozni, hogy hasonló tragédiák újra megtörténjenek. Félreértés ne essék, nem azért vagyunk itt, hogy bárkit felelősségre vonjunk. - Na és eddig mit, tudnak? Lehet, hogy szabotázs történt? - A kérdés egy kopaszodó riportertől érkezett az első sorból. - Nos, mi is ugyanazoknak az alapinformációknak a birtokában vagyunk, mint önök. Alig pár órája érkeztünk meg. Mindent meg fogunk vizsgálni: a hajtóműveket, a géptörzset, az elektronikai és befolyásolórendszereket, a működést, a légiirányítást, az időjárást, az emberi tényezőt, a karbantartást és a feljegyzéseket, meg minden mást, amit fontosnak ítélünk. Ekkor egy kéz emelkedett a magasba a sokaság közepén. - 37 -

- Dr. Kelly, említette a légiirányítást... Lehetséges, hogy a forgalomirányítás tévedéséről van szó? Susan végignézett a zsúfolt termen, és igyekezett elnyomni belső remegését. Egyetlen rossz mondat, egyetlen rossz szó, és profi munkatársai előtt lejáratja magát. Nem látta, csak érezte, hogy Joe Wallingford az egyik oldalon álldogál. Joe volt maga az NTSB a munkatársai között, ő azonban csak az új fejes volt, és most minden felkészülés ellenére improvizálásra kényszerült. - A vizsgálatnak ennek a kezdeti stádiumában semmit nem zárhatunk ki, és semmit nem tarthatunk biztosnak. Minden a lehetséges dolgok tartományába tartozik. Minden nyomozáskor az egyik csoport feladata a légiirányítás vizsgálata. Megszokott gyakorlat ez, és független attól, hogyan következett be a katasztrófa. Rutinszerűen fogják megvizsgálni ezt a területet. - De lehetséges-e - akadékoskodott a férfi -, hogy mégis irányítási tévedésről van szó? Susan mosolyogni próbált, de nem sikerült valami jól. - Ezt egész egyszerűen most még nem tudhatjuk, és az első napokban semmit nem tarthatunk valószínűnek, illetve valószínűtlennek. Jelenleg van két repülőgépünk, amelyek roncsokban hevernek, valamint sok halott és sebesült. Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, miért történt mindez. Jelenleg még nem tudjuk. Remélem, válaszoltam a kérdésére... Újabb kéz emelkedett a magasba. Egy újságírónő arról érdeklődött, meghibásodhatott-e az elektronikus repülésirányító berendezés, vagyis pontosan azt a kérdést tette fel, amelyet egyelőre sem az Airbus, sem Susan nem akart hallani. Susan kissé ügyetlenül hárított, de aztán újabb kérdések következtek, melyek mindegyike olyan találgatásokat és végkövetkeztetéseket akart volna válaszul kapni, melyekről Susan kereken kijelentette: nem szolgálhat velük. Egyre csak áradtak a kérdések: hogy vajon szabotázs történt, hogy Larry Wilkins ellen irányuló merényletről lenne-e szó és így tovább. A Wilkinssel kapcsolatos érdeklődőknek Susan azt mondta, hogy ebbe az ügybe az FBI-t is be kell vonniuk. Susan végül elért arra a pontra, ahová nagyon nem akart eljutni: hagyta, hogy beszédében eluralkodjanak a „hát”-ok és „öh”-k, elárulva ezzel a riporterek csődülete előtt bizonytalanságát, ami nagyjából olyan hatást tett rájuk, mint amikor az ember a cápáktól hemzsegő tengerben vércsíkot húz maga után. Joe Wallingford is megérezte a nő szorult helyzetét. Látta, kezd kicsúszni lába alól a talaj; mindketten alábecsülték a média érdeklődését, amit valószínűleg a Larry Wilkins képviselő elleni merénylet eshetősége szított fel a szokásosnál is jobban. A háttérben kéne maradnia... hiszen Susan az NTSB tagja, ő csak egy munkatárs. A munkatársakat csak látni kell, hallani nem. Mégis azon kapta magát, hogy gyorsan mikrofon után nyúl, anélkül, hogy átgondolná, mit is tesz, majd Susan Kelly elé lép, és megszólítja a tömeget. - Joseph Wallingford vagyok, a tragédiát vizsgáló NTSB helyi vizsgálatának vezető nyomozója, és szeretnék közölni önökkel valamit. Alig néhány órája tartózkodunk itt. Ebben a kezdeti szakaszban kategorikusan kijelenthetem, hogy szabotázsra jelenleg semmi jel nem utal, és nevetséges volna, ha leragadnánk ennél a kérdésnél. - Rövid hatásszünet után felemelte jobb kezét jelezvén, hogy még nem fejezte be, majd mély hangja újra végigzengett a termen. - És mint ahogy azt dr. Kellytől is hallhatták, az ember ebben a stádiumban nem zár ki és nem erősít meg semmit. Nem lenne helyénvaló, sőt teljességgel megengedhetetlen lenne, ha bárki a fejébe venné, hogy szabotázs történt, amíg nem állnak rendelkezésre ez ügyben adatok. Joe Susanhez fordult, és a fülébe súgta: - Most fejezzük be, vagy soha! - Rá se hederítve a nő szúrós pillantására, melyet válaszképpen lövellt rá, megfordult és elvonult a terem sarkába. Susan Kelly felemelte a kezét, hogy elcsendesítse a sokaságot, de csak lassan reagáltak erőtlen mozdulatára, miközben a kamerák és magnetofonok tovább rögzítették az eseményeket. - Ennél a pontnál befejezzük a sajtókonferenciát, mert nem áll rendelkezésünkre elegendő lényegi információ ahhoz, hogy többet mondhassunk. Kérem, vegyék igénybe pr-munkatársaink szolgálatát, én pedig úgy intézem, hogy még találkozhassunk valamikor a nap folyamán, valamint holnap is, ha a teendőink engedik. Szavai nyomán mozgolódás támadt, ahogy a riporterek felálltak, és előrenyomakodva Susan Kellyre vetették magukat. Joe megragadta az alkalmat, hogy kislisszoljon, mert kétsége sem volt afelől, hogy innentől a nő már kezelni tudja a helyzetet. Alaposan meg is hökkent, amikor a terem egyik ajtaja kivágódott, majd éles női hang hasított a levegőbe. - Joe! - 38 -

Megfordult, és egy vadul villámló szempárral találta szemben magát. Susan jött felé összeszorított szájjal. Nagyokat lépett, és közben afelé a kis konferenciaterem félé mutatott, ahol a reggeli eligazításukat tartották jó pár órával azelőtt. - Gyere csak be! Joe megadóan követte a nőt, majd azzal a tiszta és határozott céllal fordult felé, hogy bocsánatot kérjen - ezt a lehetőséget azonban a nő nem adta meg neki. - Mégis, mi az ördögöt képzelsz? Mit műveltél odabent, mister Wallingford? - Hát, csak... - Azt hittem, megvan a kellő eszed, és pontosan tudod, hogy hacsak nem tör ki a világháború, semmilyen körülmények közt nincs jogod egy testületi tag elől elvenni a szót egy... egy... megbeszélésen, meghallgatáson, sajtótájékoztatón, sehol se! Tiszta hülyét csináltál belőlem. - Susan, én... - Hallgass! Ide figyelj! Legalább annyi jogom van odafent izzadni minden segítség nélkül, mint az NTSB bármelyik más tagjának, legyen az nő vagy férfi. Joe megdermedt, de agya kétségbeesetten kutatott a megfelelő válasz után. Legyőzte ösztönös késztetését a viszonttámadásra és védekezésre, felismerve a nő tekintélyét, mint ahogyan azt is, hogy beismerni egyedül a nő iránt érzett vonzalmát és tiszteletét tudná. Te jó ég, ez a nő igazi amazon! És anélkül, hogy mindezek a gondolatok megfelelő formát öltöttek volna benne, tudta, hogy a nőnek igaza van. A bajba jutott kislány szindrómája volt ez. A segítségére sietett, holott a nő nem is tartott rá igényt. - Susan... izé... szóval őszintén sajnálom a dolgot. Nem állt szándékomban aláásni a tekintélyedet. - Mégiscsak sikerült! Susan elfordult Joe-tól, és elindult a tárgyalóasztal felé. Joe az ajtó mellett állt, s bocsánatkérő, magyarázó gesztusait most már a nő hátához intézte. Susan ekkor hirtelen visszafordult. - Nézd, én tisztelem a pozíciódat, Joe, de elvárom, hogy te is tiszteld az enyémet. Ha segítségre van szükségem, majd szólok. - Őszintén mondom, nagyon sajnálom... - Az is elképzelhető, hogy ennél nagyobb problémát is okoztál. Te magad mondtad nekem korábban, politikailag mennyire kényes ez a helyzet, az imént pedig tulajdonképpen azt nyilatkoztad a médiának, hogy a szabotázs lehetőségét nem vesszük komolyan. Ismerem a politika világát, Joe, még ha új tagja vagyok is az NTSB-nek. Ez még komoly gondokat okozhat. - Ne mondd... - De igen, attól tartok.

Tíz perccel egy óra előtt Linda Ellis érezte, hogy megmoccan, ahogy a nagy gondossággal köré helyezett emelőhurkot kissé megemelték. Teste szorosan be volt szíjazva, átszúrt lábát sínbe tették, a fémrúd két levágott vége előmeredt a véráztatta kötésből, melyet az orvos helyezett fel, hogy ezzel is elősegítse a lány helyszíni ellátását és minél gyorsabb kórházba juttatását. Lassan és nagy körültekintéssel kiemelték fémbörtönéből - a daru minden egyes rántása éles, lüktető fájdalmat okozott neki. A hideg ellenére jó érzés volt a levegőn lenni. Az ég látványa örömmel töltötte el, bár komor felhők úsztak rajta, és az eső is szemerkélt. Az egymásnak utasításokat kiáltozó emberek hangja szolgált a szétcsúszó fémhulladék csikorgó zajának hátteréül, ahogy mindenféle rudakat és fémlapokat hajlítottak félre Linda útjából, hogy kiszabadíthassák. Ismét taps és örömujjongás kísérte a mentést, csakúgy, mint percekkel korábban, amikor a kis Jillt emelték ki. Linda már a földön feküdt, és épp hordágyra tették, amikor közvetlenül mellette egy hang szólalt meg. - A szüleid már úton vannak, Linda! Texasból repültek ide. Elvisszük őket a kórházba, és ott találkozhattok. Mielőtt kiemelték, Linda ragaszkodott hozzá, hogy a kislányt vegyék ki először, és úgy is tettek. Az orvos és egy sebész kötések selyemgubójába csavarták a gyermeket, majd egy nagyobb deszkára szíjazták, úgy emelték ki. Linda a kisfiút is maga elé engedte volna, de meggyőzték, hogy most már következzék ő. Előbb őt kell kivenniük, hogy hozzáférhessenek a kisfiúhoz - legalábbis neki ezt mondták. Nemigen hitte el, de túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy tovább tiltakozzék. - 39 -

Most látta, ahogy egy villogó, szirénázó mentőkocsi elszáguld a kis Jill-lel. Isten legyen vele, gondolta. Hátha életben marad... Jill hétéves bátyját, a kis Jimmyt húzták ki utoljára, őt egy másik mentőautóba tették. Onnan, ahol feküdt, Linda még mindig látta a roncsot, amely oly hosszú ideig tartotta foglyul, és a látvány újra kiváltotta belőle a hasító fájdalmat, istenem! Hogy is élhette ezt túl? Hogyan élhette ezt túl bárki is? Erőtlenül felnyúlt, és megragadta a mentőorvos ujját, miközben becsukták a mentő ajtaját. Hogy van Jill? - Nem tudom, Linda. Csak feküdjön vissza, és pihenjen. - Hogy van? Életben marad? A férfi rámosolygott, és Linda még elködösült látásán keresztül is észrevette szemében a könnycseppet, ahogy azt nézte, amit a lány nem láthatott - azt a vörösre pörkölődött, vérfoltos, ráncos bőrt, ami azelőtt Linda arca volt. Addig, amíg a széteső 737-es szárnytartályaiból kifolyó kerozin a nyitott utastéren át rá nem ömlött. - Biztos vagyok benne, hogy túl fogja élni, Linda. Most már biztonságban van, csak úgy, mint ön. Linda Ellis érezte, hogy az orvos nem mond igazat, de ebben a kegyes hazugságban megkapaszkodott, míg újra hatalmába nem kerítette az álom. Miközben a mentőautó elszáguldott a kifutón, a mentőosztag még egyszer utoljára nekiveselkedett a törött géptörzsnek, hogy kiszabadítsa belőle az utolsó túlélőt. A Linda pártfogásába vett két megviselt gyermek apja kitartásának vége felé járt. - A gyermekeim! Mondjanak már valamit! Hogy vannak? A hang most már csupán pár centire volt tőle. - Életben vannak, Mr. Manning. Útban vannak a kórház felé. - Az előbb már nem válaszoltak nekem... - Érős fájdalomcsillapítót kaptak. Most kérem, maradjon nyugton. Hátra kell hajlítanunk ezt az utolsó fémdarabot. - A feleségem... a feleségem nincs többé... Ő már... - Tudom, uram... Osztozunk az ön gyászában... De most mindenképp az ön kiszabadítására kell összpontosítanunk. - Nem hagyják itt, ugye? - Természetesen nem. De először önről kell gondoskodnunk. A felesége is így akarná. - Fogalmuk sincs, mit akarna... - Lehetséges, de a gyermekei önt is el fogják veszíteni, ha nem tart ki még egy kis ideig. Az elmúlt fél órában Jeff Burnsall azzal a néhány szelvénydarabbal hadakozott, amelyek fogva tartották Jason Manninget az ülésében. Mentősként ugyan nem az ő feladata lett volna ez, de ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálhassa. A kimerült tűzoltók hagyták, hadd folytassa, mivel volt némi gyakorlata a baleseti mentésnél, ráadásul el is tudta látni a sérülteket, miközben a kiszabadításukon dolgozott. De a repülőroncs utolsó útban lévő, zöldes színű darabja csak nem akart engedni. Azt hitte, kézzel is el tudja majd hajlítani, de az meg se moccant, ő pedig egyre ingerültebb lett. Burnsall hason feküdt egy vastag, vízhatlan ponyván, melyet épphogy csak megtartott az éles fémbordázat. Mindössze annyi helye volt, hogy beadhasson felülről Manningnek egy intravénás injekciót, bejuttatva végre a férfi szervezetébe a fájdalomcsillapítót, amire már vagy tizenöt órája szüksége volt. - A francba! - Mi az? - Manning hangja azonnal megtelt riadalommal, Burnsall pedig elszégyellte magát, amiért hangosan átkozódott. - Semmi, semmi. Csak kicsit ideges vagyok itt fenn. Tartson ki, Mr. Manning! Burnsall végül megtámasztotta magát, ellenőrizve támasztékát, elég erős-e, majd mindkét kesztyűs kezével a kemény alumíniumötvözetnek feszült. Ha hátra tudná húzni vagy harminc centit, meg tudná akasztani egy másik kiálló fémdarabban, és akkor bejuthatna. A pozíció biztonságosnak tűnt, és így még erősebben tudta nyomni a fémet, öt centi elmozdulás, aztán tíz, tizenöt, szerencsére komolyabb nehézség nélkül. Még mindig volt tartalék ereje, - 40 -

nem is kevés, de azt nem szabad elpazarolnia. A bordázatnak még tizenöt centit kell felé jönnie, hogy be tudja akasztani a végét. - Ez így mindjárt jobb! - Manning most, hogy a bordázat lekerült róla, kisebb nyomást érzett a mellkasán, de tudta, hogy nem szabad megmoccannia. Burnsall látta a meggyötört ember tekintetét, és tudta, hogy hatni kezdett szervezetében a Demerol. Ha most megmozdul... Burnsall lassan engedett a húzáson, óvatosan visszaengedve a bordázatot eredeti helyzetébe, neki a Manningot foglyul tartó fémlapnak. Egy pillanatra elengedte, és lehunyt szemmel erőt gyűjtött. - Mr. Manning, hall engem? - Igen... De siessen! Megint rám feszült! Az istenért, pokolian fáj! - Tartson ki! Egy pillanatra meg kellett állnom. Most pedig ígérje meg, hogy nem mozog és nem is beszél. Képes rá? - Tessék? - Mozdulatlanná tudna válni a kedvemért? - Igen. Csak siessen! Nem tudom, meddig bírom még... Manning nem volt megbízható állapotban, fájdalmai túl nagyok lehettek. Ha Burnsall valamiképp engedne a szorításán, ha elengedné a bordázatot, a fém becsapódhat Manning mellkasába, s azzal további sérüléseket okozna. Talán vissza kéne mennie, és hagyni, hogy innen a mentőosztagosok folytassák. A férfi kétségbeesett tekintete azonban meggyőzte, hogy újra meg kell próbálnia. - Hogy megy, Jeff? A hang a tűzoltócsapat egyik tagjától jött. - Minden rendben. Még egy darabot el kell mozdítanom, aztán be tudom húzni a hurkot. Burnsall mély levegőt vett, újra megragadta a bordázatot, és jól nekifeszülve elmozdította előbb tíz... aztán tizenkét... tizenöt… majd huszonöt centire. Húzása erős és egyenletes volt. Azt a részt figyelte, ahová majd be kell akasztania, csak előbb pár centit még odébb kell húznia a bordázatot. Csak... egy... kicsit... még... és... - Nem! Jaj...! - Jason Manning fájdalmas kiáltása hatolt át a köztük lévő girbe-gurba fémek kuszaságán, s megijesztette Jeffet. Manning váratlan próbálkozása, hogy kissé változtasson helyzetén, felsőtestének megrándulásával kezdődött, ami meglazította a Burnsallt tartó törmelékeket, elmozdítva lábtartóját, őt magát pedig jobb felé lökte. Erejét megfeszítve igyekezett nem elengedni a bordázatot, de túl sok volt a zavaró tényező, és mintha csak lassított felvételt nézne, a bordázat kicsúszott az ujjai közül, majd visszacsapódott Manningre. Nekiütődött annak a fémlapnak, amely a férfit a bordázattól elválasztotta, ezzel kipréselve mellkasából a levegőt, és egyenest rászórva azt, amitől mindannyian annyira tartottak - parányi szikrák záporát. - Tűz! Az istenit, tűz! Habot! Gyorsan habot ide! Manning szinte azon nyomban lángba borult. Torkát fojtott, rémült kiáltás hagyta el, amint a visszacsapódó bordázat, a kerozin áztatta ruhák meg az ülés meggyulladt. Burnsall érezte, hogy oldalra csúszik egy éles, kiálló fémdarabokkal teli törmelékkupac közepébe, de közben tovább üvöltözött a tűzoltóknak, akik máris futásnak eredtek a habot okádó tömlőfej felé. Pár másodpercbe telt mindössze, de Burnsall számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire a tűzoltók elérték a tömlőt, miközben a fémrészek visszhangozták kiáltozását. A lángok most már a fejét és a hátát perzselték, miközben tovább csúszott lefelé. Valami éles dolog megszúrta a hátát, átható fájdalom hasított bele. Lélegzete akadozni kezdett, de közben fülét megcsapta a tűzoltótömlőkből túl messziről ide irányított oltóanyag sistergése, és a velőtrázóan sikoltozó Jason Manning, akit mostanra már teljesen elleptek a lángok. Nem kellett sok hozzá, hogy elevenen elégjen. Burnsall próbált fel- és hátranézni, de egy tűzfüggöny eltakarta előle a kilátást. A lángok újabb és újabb kerozintócsákba kaptak bele éppen azon a helyen, ahová ő zuhant, és az üzemanyagot faló, mind vadabbul táncoló tűz kezdte körülvenni őt is. Aztán elvesztette az eszméletét. A Burnsall kiáltását meghalló, majd az első lángnyelveket megpillantó tűzoltók számára örökkévalóságnak tűnt, mire a hab végre kilövellt a tömlő végéből. Habár reggel többször is befújták habbal az egész szerkezetet, Jason Manning másodperceken belül borzalmasan megégett, az pedig, aki kimenthette volna, eszméletlenül hevert egy halom bekormozódott alumíniumon. Alighogy megfékezték a lángokat, a tűzoltók közül ketten beugrottak a törmeléktengerbe. Egyikük megragadta Burnsallt és kihúzta, később döbbenve csak rá, milyen fokú sérüléseket szenvedett. A daru segít- 41 -

ségével perceken belül kiemelték a betonra, és egy mentőorvos megvizsgálta: égési sérülésein kívül tüdejének jobb fele felmondta a szolgálatot, és belső vérzéseket is szenvedett. Manning azonban továbbra is ugyanúgy be volt szorulva, mint addig. Egy láncot dobtak az útban lévő bordázat köré, és sietve az emelőszerkezethez erősítették az egészet. Most már nem kellett attól tartani, hogy ezzel újabb szikrákat kelthetnek. Amint beakadt, a lánc olyan könnyedén húzta hátra a bordázatot, ami Burnsallnak két kezével sohasem sikerült volna. Végül Manning is hozzáférhetővé vált, és ketten is küzdöttek azért, hogy minél előbb ráerősíthessék az emelőhurkot, miközben az égett hús émelyítő szagától fuldokoltak. A férfi még lélegzett, de teljesen elfeketült és eszméletlen volt. Gyorsan felemelték és hordágyra rakták a mentőkocsi mellett, ahol egy orvos sztetoszkópjával azonnal a szívhangot kereste, de már csak az exitus előtti egyre gyengülő szívverést hallhatta. Negyed órán át küzdöttek erejüket megfeszítve, hogy életben tartsák, de aztán a meggyötört tekintetű orvos felnézett, és lemondóan megrázta a fejét. Ez már túl sok volt a férfi szervezetének.

Délután ötkor Joe belökte a szobájába nyíló ajtót, és az ágyra dobta kabátját. A szervezeti megbeszélés tovább tartott, mint szerette volna, a résztvevők közül ugyanis sokan arról vitáztak, hogy kinek melyik csoportba kellene kerülnie. Alvásra volt szüksége, de azzal még várnia kellett néhány órát. Bekapcsolta a tévét, miközben gondolatban átfutotta az előző órák eseményeit, azt kutatva, nem feledkezett-e meg valamiről. Tudta, hogy az Airbus emberei teljes zűrzavarban lesznek, reménykedve és azért imádkozva, nehogy a tragédia okaként végül valamilyen alapvető tervezési hibára derüljön fény a bonyolult elektronikus repülésirányító-ellenőrző rendszerben. Ráadásul szabotázs esetén nem zárható ki, hogy a repülésirányító berendezést valaki megpiszkálta. Amitől azonban némileg megijedt, az a fekete dobozok utáni kutatás kezdeti eredménye volt az Airbus farokrésze körül. A fekete doboz, azaz a fedélzeti adatrögzítő pontosan ott volt, ahol számítottak rá, de a pilótafülke hangrögzítőjét (a PRH-t) nem találták sehol, még a burkolata is hiányzott Meg kell találniuk a PRH-t, amilyen gyorsan csak lehet. A katasztrófa nyitja talán azon a szalagon van. A fedélzeti adatrögzítőről temérdek információt kapnak majd azzal kapcsolatban, hogy mi történt a géppel, de csak a személyzet életben maradt tagjai és a PRH árulhatja el, mit tettek vagy nem tettek a pilóták. Barbara Rawison csoportja fokozott erőfeszítéssel folytatta a kutatást. Joe szerette volna, ha a pilótafülke hangrögzítőjét lehetőleg még egy kora esti washingtoni járattal el tudják küldeni az NTSB technikai laboratóriumába. Most a népszerű Connie Chung arca jelent meg a képernyőn, a CBS szombat esti hírblokkjában, Joe pedig hangosabbra vette a készüléket. A bemondónő helyét azután egy tudósító vette át, aki Kansas City repülőterének 19-es kifutóján, a kalapácsfejnél állva számolt be a legújabb fejleményekről a katasztrófát és a mentést illetően. A tudósítás nagyobbik része a mentési kísérletről és a tűzről szólt. A megsebesült mentőorvos élet-halál közt lebegett, csakúgy, mint a négyéves kislány. Ekkor újra felvetődött a szabotázs lehetősége; egy szimulációs ábrasorral illusztrálták, hogyan működik a repülésirányító berendezés, és hogyan lehet azt manipulálni. Azután pedig saját arca jelent meg váratlanul a képernyőn. A felvétel a néhány órával azelőtti sajtótájékoztatón készült. A saját képe, nem Susané. A tudósító a kép alá beszélt, közreadva, hogy az NTSB elutasítja annak lehetőségét, hogy a kongresszusi képviselőt merénylet érte volna. Kategorikusan kijelenthetem, hogy szabotázsra jelenleg semmi jel nem utal, és nevetséges volna, ha leragadnánk ennél a kérdésnél - hallotta magát Joe, dermedten a képernyőre meredve. Ez a rövid bevágás volt a sajtókonferencia összefoglalója, és Joe a kiragadott szövegrészlet szerint azt tudatta a közvéleménnyel, hogy a szabotázs kizárt. Legalábbis ez lett a látszat. Susannek igaza volt: ebből még gondjaik lehetnek. A telefon negyedórán belül meg is szólalt, és az NTSB elnökének, Dean Farrisnek a jellegzetes hangja hallatszott a vonal másik végén. Nyilván a híreket nézte ő is. - Joe, maga az? - Én, Mr. Farris. - Joe, mi az ördögöt csinál maga ott? - Igyekszem levezetni a nyomozást. Mire céloz? - 42 -

- Látta a híreket? - Igen. - Nos, gratulálok, öreg cimbora. Felkerült az NBC-re, az ABC-re, a CBS-re és sok más csatornára ezzel a kijelentéssel, és fél perc sem telt bele, hogy lekerült a képernyőről, már meg is csörrent a telefonom. - Nézze, a mondatot kiragadták, csak a közepét adták le. Az egész úgy szólt, hogy... - Ó, igazán, Joe? Elég régóta van már a szakmában ahhoz, hogy dörzsöltebb legyen. Tudja jól, hogy úgy vágják össze az anyagot, ahogy akarják, ha egyszer a kezükbe adja, és maga láthatóan épp a megfelelő helyeken vett levegőt. - Nagyon sajnálom, de a dolog biztosan nem okoz majd nagy problémát. - Mitől ilyen biztos benne? Itt ülök egy izzó... szóval jól felforrósodott a székem! Csak úgy mondom, hogy tíz perc alatt több barátom is ideszólt a kongresszustól, akik mind nagyon aggódnak, hogy talán tényleg politikai merénylet lehet a háttérben, maga meg helyből elutasítja ennek a lehetőségét. - De hisz ez nevetséges! Én mindössze annyit mondtam... - Joe, tudom, mit mondott, hallottam. A lényeg az, hogy ennek a louisianai vadmarhának jó sok hűséges követője volt, és ők ráijesztettek az emberekre a kongresszusban. És hogy őszinte legyek, jómagam is megijedtem tőlük. Ott van már az FBI? - Igen, reggel érkeztek. Egy ügynökük már a mi érkezésünk előtt itt volt. Mellesleg beszélnem kell önnel Caldwellről és az FAA gépéről, amit nem használhattunk. - Majd később. Mit mondott az FBI-nak? - Hogyhogy mit mondtam? Összehasonlítottuk a feljegyzéseinket, ami így az elején nem valami nagy eredmény. Végig itt lesznek velünk, ahogy szokták. Mire céloz? - Nos, a tévében úgy tűnt, mintha hazaküldte volna őket... - Maga is tudja, hogy ezt nem tenném, hiszen nem is tudnám megtenni. Az FBI azt csinál, amit akar. - Azt kellett volna mondania a tévékamerákba, hogy az FBI keményen dolgozik az ügyön. Szó ami szó, egyáltalán nem kellett volna kamerák elé állnia. Hol a pokolban volt Susan Kelly? Joe úgy döntött, szó nélkül hagyja a kérdést, és remélte, nem hangzik el még egyszer. - De elnök úr! Egyelőre csak egy névtelen telefonálónk van, aki felelőtlen kijelentésekkel dobálódzott. - Igen, meg ezenkívül ott az ideges kongresszus, az ideges választók, meg az ideges sajtó. Nézze, tudom, hogy mi Wilkinst rasszistaként tartjuk számon, aki a fehérek felsőbbrendűségét hirdeti, de Joe, ez az alak mégiscsak kongresszusi képviselő volt, jókora támogatottsággal. Befolyásos ember volt, és az ellene irányuló merényletre való legkisebb utalást is komolyan kell vennünk. Nem szeretnék beleavatkozni a nyomozásába, Joe, de nem engedhetem meg, hogy bajba sodorja az NTSB-t. Megértett? - Igen... meg. - Oldja meg ezt a problémát, az isten szerelmére. - Rendben. Holnap reggel ez lesz az első dolgom. Tartunk egy újabb sajtótájékoztatót, és ott a rivaldafénybe állítjuk az FBI-t. - Mit fog mondani? Joe habozott, jó néhány nem éppen hízelgő megjegyzés futott át az agyán. Milyen igaza volt Susannek... Bármennyire megvetette is ezt a hivalkodó politikust, mégiscsak a főnöke. - Az igazat. A túlvégen éles horkantás hallatszott, aztán megszakadt a vonal. Joe egy darabig még a kagylóval a kezében ült az ágy szélén, és azon tűnődött, vajon tényleg állhat-e a katasztrófa mögött szabotázs. Ott van például az a titokzatos autó. Annak vajon van-e bármi köze a balesethez? A telefon újra megcsörrent. Joe dühödten kapta fel a kagylót, arra készülve, hogy Farris lesz az, újabb fejmosással. Ehelyett Barbara Rawlson szólt bele. - Valami különös dolog folyik, Joe. A légierőnek az a C-5-öse a reptér északi végén rekedt... - Folytasd! - Nos, úgy látszik, nem tetszett nekik a roncs a 19-es kifutón, úgyhogy arrébb tették. - Hogyan? - kérdezte értetlenül Joe. - 43 -

- Vagy egy órája. Egyszer csak a légierőtől egész csapat biztonsági ember hajtott ki a 19-es kifutóra, és a roncs legnagyobb részét lesöpörték az egyik oldalra, a C-5-ös ezek után kigurult, és azonnal fel is szállt. A repülőtér igazgatója azt mondta nekünk, hogy őt meg sem kérdezték. - A roncsot nem mozdíthatják el! - Kár a gőzért, Joe, már megtették. Semmi figyelmeztetés, semmi magyarázat, semmi pardon. Az egyik repülőtéri rendőrt, aki meg akarta állítani őket, még meg is fenyegették. - Szent Isten! - De semmi gond. Már lefényképeztük a roncsot, és bemértük a helyzetét. Nem volt túl sok minden a kifutón, mint azt te is láthattad. - Nem is ez a lényeg! - Tudom, de legalább nem nyúltak hozzá a roncs nagyobbik feléhez. Joe megrázta a fejét. - De azért jó hírrel is szolgálhatok - folytatta Barbara. - Na, ne is mondd... - De mondom. A csomagod útban van a szobádba. A poggyászunk ugyanis épp az imént érkezett vissza magányos San Franciscó-i vakációjából.

6. fejezet Október 13., szombat, Salina (Kansas), 5 óra 2 perc

Kell Martinson volt a világon az egyetlen ember, aki tudta, hogy Cynthia Elizabeth Collins halott, és ez a tény az őrületbe kergette. A szombat délután nagy részét azzal vesztegette el, hogy a szobájában járkált fel-alá, és azt fontolgatta, mitévő legyen, amikor majd Fred Sneadman felhívja. Fiatal jogi asszisztense sokáig dolgozott ezen a rendes körülmények között nyugodt szombat délutánon. - Szenátor úr? Elnézést, hogy a farmon zavarom, de a média szüntelenül üldöz a telefonon Wilkins képviselő úr ügyében, Cynthia Collinst pedig egyszerűen nem tudom elérni. - A repülőgép-katasztrófára gondol? - Igen, arra. A média nem nyugszik, amíg nem hallja az ön nyilatkozatát. Tudja... mivel ön Wilkins ellenzéke volt. - Nem nyilatkozom. De miért éppen engem hívnak? - Azt hiszem, szenátor úr, a legtöbben önt tartották Wilkins fő bírálójának. - Ostobaság, Fred! Az az alak kárt okozott az országnak, és én ennek hangot is adtam, de azért nem törtem az életére. - Úgy tűnik, ők nem így gondolják... - Nézze... - felelte Kell, jobb kezét önkéntelenül is fenyegetően a magasba emelve -, jelenleg nem kívánok ezzel foglalkozni. Azt mondja, nem találja Cynthiát? - Cindy Kansas City-i útjai mindig titokban maradtak, így Washingtonban senki sem gyaníthatta, hogy a nő azon a szerencsétlenül járt gépen volt: Cindy szülei Missouriban, egy St. Joseph nevű álmos kisvárosban laktak, Kansas Citytől északnyugatra. Cindy ott nőtt fel, így ürügyként mindig azt tartották készenlétben arra az esetre, ha kiderülnének ezek a Kansas City-i kiruccanások - ahol a nő Kell-lel találkozgatott -, hogy Cindy St. Josephbe indult. Most értesíteniük kell majd Cindy szüleit a tragikus balesetről. De ki tegye ezt? Kell még abban sem volt biztos, hogy Cindy saját nevére szólt a repülőjegye, és egyelőre még nem hozták nyilvánosságra az utaslistát. Hogyan tudná észrevétlenül riasztani Fredet? - Képtelen vagyok elérni. Egész délután próbáltam. - Elképzelhető, hogy a hétvégére elutazott a városból, Fred. Próbálkozzon még, és ha megtalálja, mondja meg neki, hogy azonnal hívjon fel. Ha pedig végképp nem tudja elérni, hívjon vissza. Letette a kagylót, tudván tudva, hogy Sneadman pár percen belül úgyis visszahívja majd, hogy közölje: nem találja Cindyt. Akkor majd megemlíti neki a nő St. Josephben élő szüleit, és hogy talán odarepült meglátogatni őket. - Az istenit! - fakadt ki, s elkeseredve belehuppant a nappaliban lévő mély fotelbe. Tehetetlennek érezte magát. Cindy sokkal többet jelentett neki, mint azt valaha is bevallotta volna magá- 44 -

nak. És most hatalmas ürességet érzett legbelül, mintha csak azok a fényes ígéretek és álmok, amelyek eddig, úgy tűnt, karnyújtásnyira voltak tőle, most hirtelen a semmibe vesztek volna. Cindyt szeretni káprázatos dolog volt, de az ő politikai karrierje szempontjából veszélyes. Végül is ő házas ember volt. Ennek ugyan hamarosan vége, de addig is rengeteg hűséges szavazója és politikai ellenfele volt Kansas államban, akik soha nem bocsátanának meg neki, és soha nem értenék meg - még akkor sem, ha tudnának arról a szenvedésről, amin akkor ment keresztül, amikor a karrierje miatt elveszítette feleségét. Julie az első pillanattól gyűlölte a politikát, és a Washingtonba költözés gyorsan beárnyékolta korábban boldog éveiket, amikor ő még fiatal ügyvéd volt Wichitában. Felesége ki nem állhatta az állandó nyilvános szereplést, és egyre csak azt hajtogatta, hogy Kell karrierizmusa az oka mindennek. Amit Julie és ő valaha egymás iránt érzett, az végül teljesen elhalt, és a csendes válás már csak kegyelemdöfés volt kapcsolatuknak. Aztán rátalált Cindyre, aki kitöltötte a keletkezett űrt. Most maga is megdöbbent azon, hogy fel akarja hívni Julie-t. Hirtelen-elemi erővel tört rá a vágy, hogy az asszony a karjába vegye és enyhítse a fájdalmát, ahogy régen tette, amikor még szerették egymást. Azt is tudta azonban, hogy mindez csupán beidegződés, semmi több - boldogabb idők emléke kísértett ilyen módon. Kell azonban fájón konstatálta, milyen nagy szüksége lenne most az együttérzésre. - Te jó ég, Martinson, mekkora barom vagy! - Hitetlenkedve csóválta a fejét, még jobban hátradőlt a fotelban, mintha csak ezzel is az ellen védekezne, hogy a telefonnak akár a közelébe menjen: - Remek ötlet, öregfiú... - mondta magának, és felhorkantott -, hívd csak fel az elhidegült feleséged egy kis együttérzésért, amiért elveszítetted a barátnődet. Biztos meg lesz hatódva! Kell azon kapta magát, hogy azt figyeli, mikor szólal meg a telefon. Elviselhetetlen volt a várakozás. Szüksége van valakire, akivel együtt gyászolhat - ezt mindennél élesebben érezte. Továbbra sem hallgatta le az üzenetet, amelyet a telefon, villogója azóta jelzett, hogy aznap kora reggel megérkezett. Valahányszor hazaért, a kis dióda mindig villogott. Most, hogy elment a telefon mellett, szórakozottan lenyomta a gombot, és már jó néhány lépést megtett, amikor az édes hang betöltötte a lakást. A szavakat először nem is értette, mert olyan volt, mintha zenét hallana, és ez a zene hatalmas szomorúsággal töltötte el. Cindy hangja volt az. Épp akkor ért vissza a készülékhez, amikor Cindy üzenete véget ért. Megindultságát most értetlenség váltotta fel, mert egyetlen okot sem talált, amiért a nő felhívta őt pénteken, hiszen jól tudta, hogy ő Wichitában lesz, később pedig úton Kansas City felé, hogy kimenjen elé a reptérre. Remegő kézzel benyomta a szalag visszatekerő gombját, majd újra elindította a kazettát, ezúttal most már a szavakra figyelve, ahogy újra felcsendült Cindy hangja, halkan és tárgyilagosan, a szokott lelkesedéstől mentesen. „- Üdv! Tudom, épp most érhettél haza kellemetlen wichitai utadról, és az elmúlt órákat alighanem a Kansas City-beli ügy miatt hagyott üzenetem feletti bosszankodással töltötted, úgyhogy gondoltam, nem árt, ha jobban elmagyarázom a dolgot. Sajnálom, hogy a mobilod hangpostáján kellett üzenetet hagynom, ahelyett, hogy közvetlenül felhívtalak volna, de nem akartam, hogy magyarázkodj vagy lebeszélj a dologról. Egyszerűen úgy érzem, a dolgok túl komplikáltak ebben az ügyben ahhoz, hogy telefonon vitassuk meg. Számomra zavaró, és azt hiszem, hogy amire ennek a te asszisztensednek szüksége lenne most, beletelik egy kis időbe. Éppen ezért hálás lennék, ha nem azt tennéd, amit tenni készülsz - vagyis ne hívj fel, amint megérkezel a farmra, ismerlek, szenátor. Adj időt, hogy az ügyet rendesen átgondolhassam, és majd kedden, amikor visszaérsz, megvitathatjuk. Egyelőre nem vagyok felkészült... ezzel a levéllel kapcsolatban, úgy értem...” Miféle üzenet? Miféle levél? Mi az ördögről beszél? Az üzenetrögzítő a telefon mellett, egy finoman megmunkált mahagóniasztalkán állt, a lépcsőfeljáró oldalánál. Kell rátette a kezét, hogy lefogja a kazetta visszatekercselése keltette rezgést, és közben egy távoli repülőgép fényeit látta fel-felvillanni az éjszakai égbolton, az ebédlő ablakán át. Érezte, hogy most összpontosítania kell. Gondolatai mezsgyéjén új lehetőség villant fel, de egyelőre elnyomta. Na, de miért hívta volna őt Cindy pénteken azzal, hogy majd kedden megbeszélik a dolgot, mikor aznap este találkoztak volna Kansas Cityben? Az üzenetét minden bizonnyal péntek délután hagyta. És miért telefonált volna ide, Salinába? Hétvégi búvóhelyük Missouri északi részén van. Pontosan tudta, hogy nem jön ki Salinába, hacsak ez nem valami félrevezető, megtévesztő - 45 -

hadművelet akart lenni. És hol az üzenet, amiről beszél? A kérdések egyre gyülekeztek a fejében, válasz azonban egy sem érkezett. Volt valami kegyetlen irónia abban, hogy élete utolsó tetteként Cindy egy rejtélyt hagy rá. Vagy talán azért hagyta az üzenetet, hogy ugrassa, hogy a férfi az együtt töltött hétvégéjük után találjon rá? Igen, ez lesz az! Wichitai mobiltelefonszámához hangposta is tartozott, amely gyakorlatilag üzenetrögzítőként funkcionált. Megnézte, van-e üzenete még péntek délután, mielőtt elhagyta Wichitát, és egy sem volt. Vagy mégis? Kell felemelte a kagylót, és beütötte a wichitai mobilszámot. Hirtelenjében nem tudott viszszaemlékezni: valóban meghallgatta pénteken, van-e üzenete? Ahogy péntek este elszabadult arról az utolsó politikai meetingről, az újabb, gumiízű csirkével körített megbeszélésről Wichita belvárosában, felért egy szökéssel. Az ott lévők támogatói voltak, és egyúttal választópolgárok is, így hálásnak kellett mutatkoznia, és érdeklődést kellett színlelnie. De a vacsora, a sete-suta formaságok és a saját beszéde alatt semmi másra nem tudott gondolni, mint Cindyre és az előttük álló hétvégére. Az esemény után azonnal távozott, kocsijával Kansas City felé vette az irányt, de már így is alig maradt ideje, hogy odaérjen a reptérre Cindy gépe előtt. Lehetséges volna, hogy elfelejtette lehallgatni az üzeneteit? A vonal másik végén saját hangját hallotta, amint belekezd a jól ismert litániába, hogy most nem érhető el, és az illető hagyjon üzenetet. Ám ezt egy billentyű lenyomásával félbeszakította, és türelmetlenül várta, hogy a számítógép átugorja a jó néhány üres hívást. Mivel a hallban lévő nagy álló ingaóra épp ekkor ütötte el a nyolcat, erősen hegyeznie kellett a kagylóra tapasztott fülét. Hat üzenete volt, ezek közül négyet hagytak péntek délután. Egyesével meghallgatta a felvételeket, de csak a negyediken volt ott végre a nő hangja; várakozásteli feszültséggel kezdte hallgatni. - Szenátor, itt Cynthia. A Kansas City-i projekt miatt, a North Americával kapcsolatos ügyben hívlak. Kár, hogy csak üzenetet hagyhatok, de ma este nem érek rá megvitatni a dolgot. Le fogom mondani a beütemezett tárgyalást. Az okokat nem akarom telefonon megbeszélni, de kedden örömmel találkozom veled ez ügyben. Egyszerűen időre van szükségem, hogy...kidolgozhassam a dolgot. Most lelépek az irodából, és... szóval sajnálom, hogy csak így változtattam a terveken. Kell egy ideig dermedten állt, majd letette a telefont. Cindy lemondta Kansas Cityt. Lemondta a hétvégéjüket. Akkor ezek szerint... A telefon csörgésére összerezzent és hátrahőkölt. Meglepte, legalább annyira, mint az, hogy milyen gyorsan kap a kagyló után. Kissé túlreagálta ezt az egészet. - Halló? - Szenátor? - A hang hűvös és semleges volt, de azon nyomban felismerhető, és ez a hang gondolatok, érzések, érzelmek és felismerések áramát indította el benne a másodperc törtrésze alatt. Ez lehetetlen! Nem is merte remélni, hogy életben van. Feladta a reményt. De egész életében - úgy tűnt számára - a siker előfeltétele a kudarc teljes elfogadása volt: a nyereség ára a veszteség felismerése. Kell észrevette, hogy visszatartja lélegzetét. - Cindy? Istenem, tényleg te vagy az? - Bal kezét a homlokához emelte, mintha így akarná lecsendesíteni a fejében dúló vihart, ahogyan újraértékelte életét. - Atyaisten, nem tudom elhinni! - Freddel üzented, azonnal hívjalak fel. Itt vagyok. Talán valaki másra számítottál? - Dehogy... nem számítottam én senki... - Kell küzdött, hogy önuralmát visszanyerje. Cindy, éppen ebben a pillanatban hallgattam meg az üzenetedet. Sokáig csend volt, és amikor a nő megszólalt, értetlenség érződött a hangjában. - Tényleg nem szeretném, ha most beszélnénk meg. - Hangja hirtelen bizonytalanná vált. Végig kell gondolnom az ügyet... úgy értem, ezt a North America-dolgot. - Pokolba az üggyel meg a kódolt szavainkkal! Élsz, és ezt egyszerűen még mindig nem tudom elhinni! Azt hittem, végignéztem, ahogy meghalsz! Másfélezer kilométernyire keletre Cindy Collins egy pillanatra elvette a telefonkagylót a fülétől, és ránézett, mintha arckifejezése ettől láthatóvá válna Salinában. Felesleges mozdulat volt ez közönség híján, de katartikus is egyben. A férfi szavai teljességgel értelmetlenek voltak. Hiszen tudta, hogy ő otthon van. Gondosan bútorozott nappalija volt a menedéke, mióta péntek este beesett kis lakásába a Dupont Cirde közelében, és emésztette a kétség, amiért lemondta randevújukat Kansas - 46 -

Cityben. Még miután a járat, amivel utazott volna, le is zuhant - még azután is, hogy rádöbbent, a gépen tartózkodó utasok többsége életét vesztette -, még akkor is azon kapta magát, hogy bűntudatot érez. A nap nagy részében ügyet sem vetett a csörgő telefonra, mert számított rá, hogy a sajtó majd összekapcsolja partnerét Wilkinsszel, de semmi kedve nem volt ezzel foglalkozni. És kicsit attól is tartott, hogy esetleg Kell is felhívja mielőtt még készen állna a beszélgetésre. De a telefon rendületlen csöngését egy idő után megelégelte. Végül bosszúsan felkapta a kagylót, és a vonalban Fred Sneadman volt. - A Kansas City-i balesetre gondolsz? - kezdte Cindy. - Tudom... még mindig remegek tőle. Ha nem mondtalak volna le... - Nem, én nem erről beszélek - válaszolta a férfi hadarva. - Úgy értem, tényleg halálra rémisztett, de Cindy, kedvesem... nem kaptam meg az üzenetedet a wichitai telefonomról, csak pár perccel azelőtt, hogy most felhívtál. Nem tudtam, hogy nem jöttél tegnap. - Kell itt abbahagyta, de mivel a vonal másik végéről nem érkezett válasz, dobogó szívvel, zihálva folytatta, mintha csak futóversenyről jönne. - Cindy, elmentem Kansas Citybe, ki a reptérre, hogy már ott találkozzam veled... A férfi mondandójának súlya végre megragadta Cindyt, és ettől úgy dőlt előre a kanapén, mintha görcs állt volna a gyomrába. Szóval Kell nem tudta! Többszáz kilométert vezetett, hogy találkozzon vele, és mindezt a semmiért. Miközben ő a süppedős kanapéján üldögélt egy üveg fehérbor társaságában, és sajnálta magát, addig a férfi végignézett egy horrorjelenetet a való életből. - Kell, fogalmam sem volt... - Ott ültem a kocsiban a kifutópálya mellett, ahol semmi keresnivalóm nem lett volna, és a gépedet vártam. Láttam lezuhanni, láttam darabjaira hullani. Meg voltam győződve, hogy a halálodat nézem végig. Álmomban sem gondoltam, hogy nem vagy a gépen, de hálát adok Istennek, hogy nem voltál. - De hát mindig lehallgatod az üzeneteidet! Ezt eddig sose mulasztottad el... - Túl nagy elánnal akartam távozni Wichitából... túl erős volt bennem a vágy, hogy végre Kansas Cityben lehessek és találkozzam veled. Biztos elfelejtettem. - Szóval ott voltál? - Igen. És gyötrődtem. Senki nem tudta, hogy a gépen vagy... vagyis, hogy rajta kéne lenned. Utaslistát nem adtak ki. Én tudtam egyedül. Ezért mondtam Frednek, hogy hívjon fel téged. Reméltem, hogy valaki más is rájön rajtam kívül. Istenem, nem tudom elhinni! - Annyira sajnálom, Kell! - Semmi baj! Egyszerűen csak kimondhatatlanul örülök, hogy rendben vagy. Igen, minden bizonnyal bosszankodtam volna, ha meghallgatom az üzenetedet. Valószínűleg felhívtalak volna, amint kiérek. De... szóval annyi ellentétes érzés kavarog bennem. Tudod? Hogy miért nem jöttél, meg hogy hála az égnek, hogy nem jöttél. Cindy, beszélnünk kell! - Tudom. - Nem, úgy értem, tényleg beszélnünk kell. Most kaptam még egy lehetőséget, hogy elmondhassam neked mindazt, amiről egész nap azt kívántam, bárcsak már elmondtam volna. Dolgokat, amiket mindig halogattam. Most elmondhatom neked, hogy szükségem van rád, hogy szeretlek, és hogy csöppet sem érdekel, ki tudja ezt meg. Cindy pár pillanatig nem szólt egy szót sem, Kell pedig ismét azon kapta magát, hogy rövid időn belül immáron másodszor tartja vissza a lélegzetét, és a nő válaszában rejlő minden kis apróságra figyelni akar, az érzéseit mutató mindén parányi rezdülést észre akarja venni. - Azt hiszem, én is szeretlek - kezdte Cindy, és olyan távolinak hangzott, mint még soha -, de ebben biztosnak kell lennem. Túl gyorsan haladtak a dolgok. Ezért is nem mentem el tegnap. - Elvesztettelek volna... és azt hittem, el is veszítettelek. De úgy látom, mindez azt bizonyítja, hogy valami oknak kell emögött meghúzódnia. - Talán. De akkor is vigyáznunk kell, mit mondunk. - De nem most! - A férfi hangja határozott volt. A játszma megváltozott. Nem is volt már játszma. - De igen, szenátor, most. Nem fogom hagyni, hogy elszúrd a dolgot. Még mindig házasember vagy. - Már nem sokáig. - 47 -

- De amíg igen, addig rejtőzködnünk kell. Különösen amíg ki nem derítjük, ki is az a „mi”. - Ne... kérlek! Ne ragadd el magad újra tőlem! A vonal másik végén halk kacaj volt hallható. - Na, ezt szépen mondtad! - Akárhogy mondtam, komolyan gondolom! - Tudom, hogy komolyan gondolod, de most nem megyek sehová. Meg akarok bizonyosodni az érzéseimről, és jelenleg meglehetősen össze vagyok zavarodva. - Még ma éjjel visszamegyek. - Ne, Kell, ne gyere... - Érezte, ahogy arcán könnyek gördülnek végig, és ez meg is lepte, de ahogy lelki szemei előtt megjelent a férfi, teljesen egyedül a farmon, amint ketrecbe zárt állatként mászkál fel-alá, egészen elérzékenyült, bár nem akarta. - Jól van, rendben - mondta Kell -, nem találkozom veled, amíg készen nem állsz, csak épp semmi kedvem itt kint üldögélni egy búzamező közepén hétfő estig. Cindy elmosolyodott, és kezével beletúrt hosszú szőke hajába. Régi szokása volt ez, melyet a férfi imádott Tudta, milyen türelmetlenné tud válni Kell. - Nem fogok az ajtódon dörömbölni. De előfordulhat, hogy kint ülök előtte, és elviselhetetlenül magányosnak fogok látszani, amíg be nem engedsz. - Nahát! Szép kis kép is lenne: „A szerelmi bánattól sújtott szenátor kitartottja lakása előtt emészti magát” A Miami Heraldnak biztos tetszene. - Te nem vagy kitartott, kedves! Kell észrevette, hogy visszatértek normális beszélgetésük rendjéhez, és Cindy szokás szerint ugratja, csipkelődik vele, szellemesen kifigurázza. De valahogy mégsem volt teljesen a régi hangulat. A nő hangjában még mindig ott bujkált némi visszafogottság. - Nem, nem vagyok kitartott... de a feleséged sem vagyok, Martinson szenátor! Erre a férfi nemigen tudott mit mondani, de elhatározta, hogy ezen a tényen sürgősen változtat. - Felhívsz majd, ha készen állsz? - kérdezte. - Keddig biztosan nem. - Szeretlek, Cindy! Hallotta, hogy a férfi hangja elcsuklik, ahogy kimondja ezeket a szavakat, ám ő elharapta válaszát. Mit fohászkodott, hogy egy nap majd hallhassa a férfitől ezt a szót... Miért ijesztette meg most mégis annyira? - Tudom - mondta egyszerűen, és óvatosan letette a kagylót, mintha a férfi arcát simogatná, de közben személyes és szakmai aggodalmak jártak a fejében. Egy évvel ezelőtt próbálta elsimítani a botrányt, de Kellt menthetetlenül Wilkins egyik legnyíltabb bírálójaként könyvelték el Washingtonban. Wilkins nyilvánosan meghurcolta Kell egyik kedves barátját, egy Vietnamot megjárt katonát, aki történetesen néger volt, megkérdőjelezve annak hazafiasságát. Még Cindy sem tudta megfékezni Kell dühét, amit Wilkins támadása váltott ki belőle. És bár a szenátus előtt elhangzott mondatai úriemberhez illő, elegáns visszavágások voltak, egy, a sajtó előtt tett óvatlan megjegyzése nagy port kavart, főhír lett a nagyobb újságok címlapján és a tévécsatornákon, és Martinson tábora felesleges harcba bonyolódott. „Ez az ember rasszista, és szégyent hoz a kongresszusra” - mondta akkor Kell. - „Míg a szavazóknak minden joguk megvan ahhoz, hogy azt küldjék képviselőjükként a kongresszusba, akit akarnak, a kongresszusnak is megvan a joga, hogy elutasítsa azokat, akik nem alkalmasak erre, Mr. Wilkins pedig erkölcsileg alkalmatlan minden közhivatali funkció betöltésére. Mindent elkövetek majd, hogy megszabaduljak tőle!” Cindy fejében az égő repülőgéproncsról közvetített hétvégi tévéfelvételek és a Larry Wilkinsszel kapcsolatos áthallások most hirtelen egybeolvadtak azzal a képpel, ahogy Kell ott ül a kocsijában a kifutópálya mellett, miközben köztudomásúan esküdt ellensége meghal a szeme előtt lezajló repülőkatasztrófában, amelyet néhány jelentés már most is szabotázsként könyvel el. A következmények túlságosan is egyértelműnek tűntek. Ott volt a szörnyű lehetőség - bármilyen csekély is -, hogy Kell péntek esti tartózkodási helye valahogy kitudódik. Cynthia Elizabeth Collins idegesen belevetette magát egy karosszékbe, és a szemben lévő falat bámulva felkiáltott: - A rohadt életbe!

- 48 -

Washingtonban délelőtt tizenegy óra volt, és az NTSB elnöke már négy órája járt fel-alá otthonában. Eközben szemét le sem vette a tévéről, mely szinte folyamatosan a Kansas Cityben zajló eseményekről számolt be. Most éppen a CBS egyik hírolvasójának képe töltötte be a képernyőt, majd bevágták a város repülőterét, és egy rövid interjú következett Joe Wallingforddal a közlekedésiektől. Dean Farris abbahagyta a járkálást, megállt a készülék előtt, és néma gyanakvással figyelte beosztottja előadását. Felesége, aki épp benézett a konyhából, már azelőtt is látta férjét Wallingford miatt bosszankodni. „Elszabadult oroszlán a tömegben” - ahogy akkor hívta. Wilma Farris egy percre letette a kávéscsészét, és férjét figyelte, szokás szerint amiatt aggódva, hogy ismét túlságosan magába feledkezik. Alig három évvel ezelőtt még az egyetemi lét paradicsominak tűnő állapotában éltek. Férje vállalatirányítást oktató főállású tanár volt a Stanford Egyetemen, ő pedig elégedett háziasszony, aki boldogan nevelte két gyermekét. Soha nem ellenezte a férfi politikai érdeklődését, jóllehet, túlontúl is sok időt töltött már vagy egy évtizede a helyi republikánusok megsegítésével. Amikor a Fehér Házat elfoglaló republikánusoknak szüksége lett egy bizottságra, amely köztiszteletnek örvendő és ideológiailag megbízható üzletemberekből és akadémikusokból állt volna, egy bizottságra, amely szabályzati kérdésekkel és a légiközlekedés biztonságával foglalkozna, Dean Farris épp a megfelelő helyen volt a megfelelő időben! Kinevezésével sok éve halmozódó politikai tartozásukból valamennyit törlesztettek neki. Az elkövetkező kilenc hónap során alig látta a férjét, mivel az rendkívül komolyan vette új munkakörét, és hatalmas lelkesedéssel vágott bele. Kissé paradox volt, hogy gyűlölte a repülést, de vállalatirányítási teóriája ezt az apró fonákságot ellensúlyozta: egy jó igazgató bármit tud irányítani, beleértve az ilyen bizottságokat is, legalábbis ő így hitte. A végső jelentés nyilvánosságra hozatalával Wilma úgy gondolta, most majd visszatérnek Kaliforniába, és a dolgok is visszazökkennek a rendes kerékvágásba. Ehelyett a Fehér Ház újra jelentkezett, a büszkeségtől dagadva, amiért Farris és bizottsága felmentette a hivatal „szabadpiacot bármi áron” politikáját ama gyanúsítás alól, hogy ezzel majd hátrányosan befolyásolja a légiközlekedés biztonságát. Ezúttal, mondták, maga az elnök kívánta, hogy Farris költözzön Washingtonba, és legyen az NTSB elnöke. Dean el volt ragadtatva, ám Wilma egyre inkább úgy tekintett a virginiai Reston városkában lévő otthonukra, mint egy börtönre, hiszen barátai és családja több mint négyezer kilométernyire voltak tőlük. Ami azonban a legjobban megrémisztette Wilma Farrist, az a férjén eluralkodó változás volt. Az a hirtelen támadt indíttatása, hogy egy nap majd valami még magasabb pozíciót töltsön be. Nem beszéltek erről, de tudta: férje valamilyen kormányzati poszton szeretné látni magát a jövőben. És hogy ezt ötvenkét éves energikus párja eléri-e, az soha nem volt kérdéses Wilma számára. - Nem! Az istenit, Joe, nem! - Dean Farris hangja a Joe Wallingfordot mutató képernyőről visszaverődve, az egész házon végigzengett, egészen megrémisztve golden retriever kutyájukat, aki felpattant a konyha padlójáról, és izgatottan fülelt. - Mi az, Dean? - kérdezte az asszony. A férfi feléje fordult, és a bűnös képernyőre mutatott. Csontos, szögletes vonásait egészen eltorzította az indulat, szemöldöke felett egy sötétbarna hajtincs rakoncátlankodott. Szakállasan, szalonkabátban és cilinderben akár Lincoln alteregója is lehetne, gondolta Wilma. A hasonlóságra már jó néhány riporter rámutatott, és a férfit ez mulattatta. - Tegnap este külön hangsúlyoztam ennek a Wallingfordnak, hogy szögezze le: mi a szabotázs lehetőségét is ki fogjuk vizsgálni minden egyébbel együtt, erre ma reggel leadja azt a nyilatkozatot, de úgy, hogy aztán még egyszer ország-világ tudomására hozza, mintha az első alkalommal nem hallották volna, hogy semmiféle bizonyíték nem utal szabotázsra, senki ne is gondoljon rá. A kutya most a konyhaajtóban álldogált, izgatottan csóválta a farkát, és láthatóan rettenetesen össze volt zavarodva, miközben gazdáját leste, a parancsra várva. Dean Farris leengedte karját, és a fotelt megkerülve Wilmához lépett. A fejét rázta, és mély bariton hangjában még mindig ott bujkált oklahomai fiatalságát idéző akcentusa, ahogy megszólalt. - Hát csak figyelj, Willie, az a rohadt telefon egy órán belül újra megszólal majd egy újabb aggodalmaskodóval a vonalban a Capitoliumból, aki attól tart, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, és hagyom, hogy az embereim politikai játékokat játsszanak a baleset nyomozása során. - Nem nagyon tudlak követni. - 49 -

- Most nagyot kell alakítanunk. Amíg Wilkins tábora le nem nyugszik, muszáj azt a látszatot keltenünk, hogy igenis komolyan vesszük a szabotázs lehetőségét Wallingford szájából pedig - pokolba a fajtájával! - úgy hangzik, mintha nem így lenne. - De szerinted tényleg történhetett szabotázs? - Egyáltalán nem számít, hogy igen vagy nem. Egyszerűen azt kell látniuk, hogy minden követ megmozgatunk. Wilkins csahosai visszataszítóak, de lenn délen erős a befolyásuk. - No, akkor fel fogom venni a kapcsolatot Susan Kellyvel: Azzal bíztam meg, hogy vigyázzon erre a Wallingfordra, de nem végzi rendesen a munkáját.

Dick Timsonba csak nagy nehezen tért vissza az élet. Egész szombaton alig volt magánál, és akkor is csak nagyon rövid időkre. A vasárnap reggel hasonlóképpen telt el. Arra emlékezett, hogy egy géppel befordul egy leszállás előtti utolsó kanyarba valahol a reptéri kifutó fölött, de semmi többre. A következő már az volt, hogy egy műtő mennyezete és falai rajzolódnak ki előtte a kora hajnali sötétségben. Az emlékképek ezután valamiféle, rapszodikus álommá váltak. Ez... mikor is volt? - Milyen nap van ma? - A férje ágya mellett bóbiskoló Louise Timson összerezzent a fátyolos hang hallatán. - Dick? - Mi... mit is mondtál, hol vagyok? - Kezét tétován a homlokára tette, a feje erősen lüktetett. Kórházban van, ennyire emlékezett. Történt valami baleset. Rémálomba illő jeleneteket látott, amelyeket nem tudott azonosítani, és amelyeket álomnak vélt, miközben örökkévalóságnak tűnő ideig sasszézott az eszméletlenség és a tudatos lét határmezsgyéjén. - Vasárnap reggel van, Dick. Kansas City kórházában vagy, a Truman Medical Centerben. Hangja kissé reszketeg volt, de férje ezt nemigen vette észre. Hunyorgó szemmel, lüktető fejjel visszahanyatlott a párnájára, és megpróbált koncentrálni. Igen, a felesége arca az, ami fölötte lebeg, szemében fájdalmas kifejezéssel. - Istenem... Louise... mi történt? Tudom... hogy baleset történt. Már mondtad. De nem emlékszem... - Fel tudsz idézni bármit? - Nem. - Direkt hazudott, mert kétségbeesetten azt akarta először hallani, mit tud Louise. Saját emlékképeiben nem bízott. Louise Timson megtörölte szemét, megsimogatta férje homlokát, és gondosan ügyelt rá, nehogy hozzáérjen a turbánszerű, fehér kötéshez. - Az orvosok szerint jobban leszel. Megsérült a kezed, és koponyaalapi zúzódásaid is vannak, de rendbe fogsz jönni. Ez akkor meg is magyarázza a fejfájást, gondolta a férfi, hirtelen rádöbbenve, hogy jobb kezét gézpólya fedi, és nagyon fáj. - De mi történt? Louise Timson abbahagyta a simogatást, ölébe ejtette a kezét, és maga elé nézett. Te jó ég, gondolta, hát ilyen szörnyű volt? - Lezuhantál, amikor megpróbáltál leszállni a viharban Kansas City repterén péntek este. Nem tudom, hogy történt. A géped beleütközött egy másikba, amelyik a földön állt. - A nő szavai hideg, üres érzést keltettek benne. Lezuhant. Beleütközött. Hogy a pokolba...? „Ó, istenem, én kapitány voltam... főpilóta. Hogyan történhetett meg mindez?” - tűnődött. Ekkor észrevette, mennyire megviselt a felesége. Lassan, kimérten beszélt, mintha fájdalmas lenne kiejtenie a szavakat, szemét az ölében összekulcsolt kezére szegezte, és feszengve ült az ágy szélén. Dick látta, hogy már jó ideje elhanyagolta magát. Haja akár a szénaboglya, nem volt kifestve sem, és a szeme alatt mély táskák keletkeztek. „Szegénykém, mint a mosott szar...” - összegezte magában a férfi, s lehunyta a szemét. - Vihar? - nyögte ki nagy nehezen. - Nekem valami olyasmit mondtak, hogy szélnyírásos vihar volt, ha jól értettem - felelt a nő lassan. - 50 -

Emlékezett a konvektív leáramlásra. De az még a leszállás megkezdésekor volt, vagy nem...? Lehetséges, hogy csak álmodta a második leszállási kísérletet? - Hány seb... hányan sebesültek meg? A nő újra nyelt egyet, és hol bólogatott, hol rázta a fejét. - Legalább száz halott van. Meg életben maradtak, rettenetes sérülésekkel. Rettenetesek. Az egyik kislány... - de elharapta, és csak legyintett, miközben lehunyta a szemét, és a fejét ingatta. Aztán újra a férjére nézett. - Ó, Dick... Louise néhány másodpercig szótlanul ült, a férfi pedig jó ideig nem szólt, csak zavarodott bénultságot érzett. - Biztosak benne, hogy szélnyírás volt? Louise, biztosan tudod? - kérdezte aztán halk és feszült hangon. Nagyobb hangerőre nem volt képes. Ekkor felesége ránézett. - Nem, nem vagyok benne biztos. - Hogyhogy? Hát nem én voltam a kapitány? - Most az ő hangja remegett, kezdett rászakadni a rémálom borzalma, mely ébredésekor várta. Dick látta, hogy felesége összeszorítja a fogát, és közben remeg a szája. De tudnia kellett. - Nem... nem a te hibád volt. Biztos vagyok benne. - Újra férjére nézett, miközben az ajtón halk kopogás hallatszott, majd egy nővérke dugta be a fejét. - Hát ébren van! Mr. Timson, képesnek érzi magát egy látogató fogadására néhány percre? Az illető ragaszkodik hozzá, és a doktor úr azt mondja, ha ön beleegyezik, rendben van. Dick zavarodottan nézett rá. A nővérke azt mondta, „miszter”, nem pedig azt, hogy: „kapitány”. Máris elbocsátották volna? Az kibírhatatlan lenne, a legnagyobb csapás. Már-már pánikba esett. Nem tehetik ezt vele! Aztán erőt vett magán, és némán kiadta magának az önuralomra vonatkozó belső utasítást, miközben szótlanul meredt az ajtóban álló nővérkére. - Uram? Vagy inkább pihenni szeretne? Dick végül megadta magát, és halványan bólintott. - Küldje be! Louise már fel is kelt az ágya széléről. „Most valószínűleg a sarokban ül” - gondolta Dick, de a feje túlzottan fájt ahhoz, semhogy megkockáztassa a hátrafordulást. Dick először nem ismerte fel a kórházi köpenyt viselő férfit, aki lassan belépett a szobába. Bizalmatlanul méregette a helyiséget, mintha csak kész lenne kirohanni a legapróbb jel láttán is, hogy látogatása mégsem talál szíves fogadtatásra. Ismerősnek tűnt, és aztán valahol Dick fejében a megtermett férfi képével összekapcsolódott a Pete Kaminsky név. Régi barátja, pilótatársa. - Pete? - Gondoltam, benézek... hogy vagy. - Mit keresel itt? - A kérdésben semmi bántó nem volt, csupán csodálkozás, de Pete-et mégis úgy érte, mint egy támadás, mely ellen megfelelőképpen kell védekeznie. - Hát, tudod, én... ott vagyok a folyosó végén. Ott az én szobám... - Ügyetlenül bökött hátra a válla fölött. - Te is a gépemen voltál? - kérdezte Dick csendesen. - Nem. De a 737-es járat, amibe belerepültél... az az enyém volt. A két férfi egy darabig szótlanul meredt egymásra, míg a kijelentés hatása le nem ülepedett. - Ó, jaj! Egy 737-esen voltál? És mi nektek ütköztünk? Pete lassan bólintott, és nagy figyelemmel fürkészte társát. - Arra emlékszel, hogy az első leszállási kísérlet után felhívtalak rádión? Tehát mégiscsak volt első leszállási kísérlet is, gondolta Dick, és igyekezett rendezni a gondolatait. Kissé felemelkedett a párnáról, de az agyát elöntő fájdalomhullám hirtelen leblokkolta a mozdulatot, és Pete arca is hullámzani kezdett, mint mikor a tévé képe elromlik. - Az egész annyira homályos, Pete... - kezdte. - Nem... nem mondanád el, mi történt? Kérlek! Muszáj kitöltenem a fehér foltokat! Pete Kaminsky odahúzott az ágyához egy szürke fémszéket, és Dicktől félméternyire leült, aztán egy darabig nem szólt semmit. Közben visszaidézte magában a baleset körülményeit, és igyekezett gondosan megválogatni a szavait. Dick Timson elborzadva hallgatta, s kiderült, hogy minden részletre emlékszik egészen addig a kanyarig a második leszállási kísérleténél. Onnantól az emlékeit hirtelen mintha kitörölte volna valami... semmi nem maradt. Biztosan az agyrázkódás miatt, de ettől függetlenül megint kezdett pánikba esni. - Pete, azt mondod, kanyar közben megálltunk, és süllyedni kezdtünk? - 51 -

- Igen. - Pete Kaminsky akadozó hangon beszámolt Timsonnak a részletekről, és csak amikor a végére ért, nézett rá a lesújtott pilótára. - Rengeteg ember halálát okoztam azzal, hogy el akartam onnan kerülni, Dick. Magamat megmentettem, de te épp a közepén kaptad el a gépemet. Ha ott maradok, sokkal több ember... - Abbahagyta, mert képtelen volt folytatni, Dick Timson pedig oda akart nyúlni, és bátorítóan megszorítani a kezét, de tudta, hogy erre fizikailag képtelen lenne. Minden alkalommal, amikor megmozdult, fejébe pokoli fájdalom hasított. Hasa most hideg jégtömb volt, miközben a részleteket hallgatta. Történt valami, miközben az utolsó néhány fokot fordulták. Szélnyírás volt talán? Elromlott a vezérlés? Valami lerántotta őket, de ő nem tudta felidézni, mi volt az... mi lehetett az. Ez talán nem is szokatlan... hogy fejsérülésnél a memória is elvész. - Pete... nem is tudom... mit mondhatnék. Még mindig nem akar összeállni a kép. De ne hibáztasd magad. Azt tetted, amit szerinted tenned kellett. Kaminsky csak bólintott, de nem nézett rá. - Pete, a másodpilótám. Don Leyhe. Ő... - Túlélte, de kómában van. Súlyos fejsérülései vannak. Bizonyára mindketten rettenetes perceket éltetek át a pilótafülkében, amikor kettétört a gépetek. A szélvédő egy része beékelődött a fejébe. - Pete ránézett, és Dick döbbenten látta, hogy társa pillantásában a kínon és fájdalmon kívül nincs semmi. A két pilóta vagy egy percig meredt egymásra szótlanul, mielőtt ráébredtek, hogy itt már nincs nagyon mit mondani. Pete felállt, úgy, mintha egy nehéz ólomtömböt emelne meg. A fáradtság és kétségbeesés járta át minden porcikáját - és olyan súly húzta le, amitől nem szabadulhatott. Dick Timson szemét könnyek homályosították el. Eszébe jutott, milyen dühösen mondta egyszer a fiának, hogy férfiember nem sír. Próbált is elfordulni, de a mozdulat túl nagy fájdalommal járt. Gondosan felépített élete, vezetői pozíciója, az, hogy pilótaként repülhet, önbecsülése - minden tovatűnt egy szempillantás alatt, amire még csak vissza se tud emlékezni. És a gépén emberek vesztették életüket, csakúgy, mint Pete repülőjén. Miért? Még az NTSB-nek sem kellett ezt annyira tudnia, mint őneki, Richard Timsonnak.

Barbara Rawlson aggódó tekintete Joe Wallingfordét fürkészte, ahogy ott álltak ketten a vasárnap reggeli napfényben, és igyekeztek elképzelni, vajon mi történhetett a 255-ös járat pilótafülkéjének hangrögzítőjével. - Joe, a farokrésznél már mindenhová benéztünk. Egyszerűen nem értem! Szerinted lehetséges, hogy valaki elvitte, mielőtt ideértünk? - Kizárt dolog, Barbara - rázta a fejét Joe. - Mutasd meg nekem, hová esett - mondta, és vastag kesztyűt húzott a kezére, fején már ott volt az NTSB emblémájával ellátott védősapka. Barbara óvatosan mutatta az utat az Airbus 320-as farokrészének kicsipkézett fémalagútján át, Joe pedig követte. Mindketten nagy körültekintéssel oldalaztak előre addig a pontig, ahol a megtépázott drótok és deformált fémszerkezetek kupacán ott hevert egy négyszögletes tokszerűség. Barbara rávilágított az elemlámpájával. - Ott! Látod, Joe? Az ott a digitális fedélzeti adatrögzítő tartója. Csak annyit tudtunk tenni, hogy felemeltük azokat a fémbordákat, és kihúztuk. De... hol a...? - Most balra világított, ahol a törött fém hosszmerevítőkön kívül nem volt semmi. - ...Annak a doboznak itt kéne lennie. De nyoma sincs. Nos, arra jutottunk, hogy a becsapódás dinamikáját figyelembe véve, esetleg lehúzhatta valami, mint ahogy ezek a karcolások és sérülési nyomok is erre utalnak itt oldalt. De akkor hol a fenében lehet a doboz? - És a... - Mielőtt megkérdeznéd, már válaszolok is: igen, a farokrészt centiről centire átvizsgáltuk, és visszamentünk egész a kifutópályáig. Most már csak arra tudok gondolni, hogy... - Lassan kiszabadította magát, miközben Joe kihátrált a nyíláson, és lesegítette a nőt. - ...Szóval, hogy át kéne vizsgálni a roncs középső részét, mert talán még azelőtt odakeveredett, mielőtt az első rész letört. - Ó, te jó ég! - Tudom, tudom. Beletelhet két napba is. De ez az utolsó reményünk. - Hát, mást nem tehetünk, Barb. Meg kell találnunk azt a dobozt, méghozzá gyorsan. Egyre idegesebb a hangulat, egyre meredekebb találgatások látnak napvilágot, és merem állítani, hogy ezek jó részét elfojthatjuk, ha megtudjuk, mi hangzott el a pilótafülkében. - 52 -

- Hogy van a kapitány? Lehet már vele beszélni? - Kezd magához térni, de Andynek azt mondták, hétfő előtt nem kíván velünk beszélni. - Addigra már meglesz a fedélzeti adatrögzítő anyaga, ugye? - Talán. Egy órával ezelőtt küldtük vissza a laborba. De a hangrögzítő nélkülözhetetlen. Nem kizárt, hogy az adja majd a megoldás kulcsát. - Most már kapok tőled engedélyt a farok elmozdítására? Joe bólintott, Barbara pedig kezét feltartva fordult a rendszervizsgáló csoport többi tagja felé, akik éppen a darukezelőnek adtak utasításokat, aki már készen állt a farok elmozdítására. A kábel azon nyomban kezdett megfeszülni, mihelyt hátraléptek. Együtt figyelték, ahogy a farokrész teljesen felemelkedik a betonról a súrlódó, recsegő, meghajló fémek hangos tiltakozása közepette, miközben apró törmelékek garmadája hullik vissza a talajra. Az ellentét lenyűgöző, gondolta Joe. A megtépázott farok a hatalmas daru vasmarkában, a csodaszép, ragyogó kék őszi ég háttere előtt. Csapata apránként eltakarította a roncsot, de még jó néhány napba beletelik, míg visszatérhetnek Washingtonba. Joe figyelte, ahogy Barbara Rawlson további utasításokat ad a darukezelőnek, amikor elkezdték a farokrészt egy várakozó teherautó felé fordítani, miközben még több szövet- és fémdarab, valamint műanyagrészek és szelvénybordák bukkantak elő, némelyikük visszahullva a földre, bármilyen óvatosan mozgatták is. Joe tudta, hogy túl sokat vár el a nőtől. Barbara a szerkezeti elemeket vizsgáló csapat vezetője volt, és ez jókora megpróbáltatás a számára, már csak azért is, mert az Airbus Industrie emberei - az Airbus 320-as építői - ott keringtek körülötte, abban reménykedve, hogy a katasztrófa nem az ő gépük hibájából történt. A daru egy pillanatra leállt a mozgással, miközben a farokrész lágyan himbálózott a vastag acélkábel végén. A repülőgép égett anyagának szaga még mindig ott terjengett a levegőben, mintha a roncs vázszerkezete tartaná foglyul, meg a beton, amin álltak. Legalább ilyen élesen élt emlékezetében egy hasonló jelenet Washingtonban az Air Florida 1982-es balesete után, amikor annak a gépnek a szétroncsolódott, kék-fehér-zöld farokrészét emelték ki a Potomac folyó jeges vizéből egy ugyanilyen teherautó platójára. A sors kegyetlen fintora. Mint az ember, aki porból lett és porrá lesz, egy repülőgép is ezernyi részből áll össze egésszé, melyek közül sokat ilyen teherautók hoznak, és némelyikük ugyanígy is végzi. Nem sok persze, de azok számára, amelyek átcsúsznak a biztonsági rendszer hézagain, ezek a teherkocsik lesznek a koporsóvivőik. - Joe, beszélhetnék veled egy percre? Eddig nem is vette észre a férfit, Gary Sealt, az operatív csoport vezetőjét, aki most ott állt előtte, kezében egy videokazettával. - Hogyne. Mit hoztál? - Még nem tudom. Emlékszel arra a rejtélyes autóra? - Amelyik a rakodási területen állt? - Igen. Van róla videofelvételünk. Egy biztonsági kamera rögzítette a kapunál. - Pompás! - Joe felvidult. Ennek talán a végére tudnak járni, és aztán vagy kiderül, hogy nem kell vele foglalkozniuk, vagy bekerülhet a felgöngyölítendő ügyek közé. - Nem olyan pompás. Nem lehet leolvasni a rendszámtáblát. - Nagyjából sem? - Nem, de erre vonatkozóan van egy ötletem. Oda-vissza lejátszottam az eredeti felvételt, majd átmásoltam erre a kazettára, amitől persze tovább romlott a minősége. De a reptéri rendőrség a vizsgálat erejéig a rendelkezésünkre bocsátja az eredetit, és arra gondoltam, hogy ha a kocsi hátulját mutató képsort ki tudnánk nagyíttatni számítógéppel, talán a rendszám is kiderülne. - Remek ötlet, Gary! Holnap felhívom ez ügyben az egyik barátomat az irodában. Addig is, indítsuk útjára az eredeti felvételt Washingtonba. - Kéred a másikat? VHS-en van. - Igen. Majd később megnézem. Köszönöm. - Ja, igen. Susan Kelly keres. Be van kapcsolva a telefonod? Seal igyekezett diszkréten kezelni a dolgot, de hát Joe megszegte a saját csapata elé állított parancsolatot: ha van, hát használd! A mobiltelefonok legyenek mindenkor bekapcsolva. Az övé most nem volt. - A csudába! - Visszament a szállodába, és beszélni szeretne veled. - 53 -

Joe üzembe helyezte telefonját, meghallgatta a működést jelző sípszót, majd mérgelődve rázta meg a fejét, ahogy Seallel kettesben elindult a kifutópálya mentén parkoló autójához. Barbarának szaladnia kellett, hogy utolérje. - Joe, lenne még valami! - A nő a futástól alig kapott levegőt, és Joe erőlködve fojtott el egy mosolyt. Barbara mindig azzal jött, hogy többet kéne sportolnia, hogy jó karban maradjon. Elvált volt és pasasra vadászott, de Joe-t nem érdekelte. Szívós természetű volt, alacsony termetű, helyes arcú, sötét haját rövidre vágva hordta. Néha kellemes társaságnak bizonyult, de ijesztően agresszív is tudott lenni. - Mi az? - Ha hamarosan nem találjuk meg a hangrögzítőt a roncs középső részében, előbb fel kell emelnünk a nagyobb részeket, mielőtt mélyebbre áshatunk, és az napokba is telhet. - Ami azt jelenti, hogy zárva kell tartani a kifutópályát. - Igen. De miután a C-5-ös már utat tört magának itt tegnap éjjel, a repülőtér igazgatója újra megnyitotta a felszállópályát, úgyhogy most már szabad a járás ki-be a rakodóterületen. És ez leveszi a váltunkról a nyomás egy részét. - Feltétlenül szükség van arra a hangrögzítőre, Barbara. Tegyél meg mindent, és ne törődj vele, mennyi időbe kerül. És ha bármi van azoknak a repülésirányító berendezéseknek a közelében, ami nem oda való, hát azt is meg kell találnod. - Rendben. - A nő rámosolygott, majd visszament a roncshoz, Joe pedig elindult a szálloda felé. Susan Kelly a társalgó előtt várt rá, rosszalló arckifejezéssel. Joe széttárt karral közeledett felé, bátortalan mosollyal az arcán. - Sajnálom, Susan, elszúrtam. - Emberi tényezők, emberi teljesítmény. Legalább tanulsz. - Igen. De tudod, az a különös, hogy rendszerint nem hibázom. A nő egy szomszédos tárgyalóterem felé mutatott, és nem reagált a férfi megjegyzésére. - Beszélnünk kell. - Ennyit magamtól is kitaláltam. Valamivel több, mint egy telefon, gondolom. - Igen - felelte a nő röviden. Nagy lendülettel kinyitotta az ajtót, bement, majd jelentőségteljes arcot vágva, nekidőlt a becsukott ajtónak. - Joe, van itt egy nagy probléma. Mondhatnám, igen kellemetlen probléma. - Vagyis az elnökünkkel van baj. Felhívott az interjú után? - Szinte azonnal - felelte a nő sokatmondóan, majd beljebb ment, és leült egy székre Joe mellett. - Majdnem leharapta a fejem, amiért nem követted az utasításait. Lássuk csak... igen, „irányíthatatlan”, „elviselhetetlen technokrata”, ilyeneket mondott veled kapcsolatban. Minderről nem is kéne, hogy tájékoztassalak, csupán annyit akartam közölni, hogy jobb lesz, ha összeszeded magad. - Nos, én... - Na, várjunk csak - emelte fel a kezét a nő. Joe el is hallgatott. - Joe, ezt már egyszer megbeszéltük a tegnapi sajtótájékoztató után. Ez kettőnk közt marad, és ami engem illet, lezárt ügy. De figyelmeztettelek, hogy mi történhet, és úgy is lett. Deanre rászálltak a kongresszusból, és amenynyiben jelzésértékűnek vehetjük a vele kapcsolatos eddigi tapasztalataimat, hát nem lesz szívbajos, és visszazúdítja ránk az egészet. Joe elgondolkozva bólintott, és azon tűnődött, vajon meddig bírja még a nő lekezelő stílusát. Mégiscsak ő itt a nyomozás vezetője. - Susan, azt hiszem, szeretnék inkább olyan távol maradni a kameráktól, amennyire csak lehet. A nő elnevette magát. - Nagyon jól tudod, mit tettél, Joe! Megadtad Deannek, amit kért, és aztán azonnal visszatértél az igazsághoz, őszintén szólva tisztellek is ezért. De ha hagyjuk, hogy ez újra megtörténjen, hát egyedül fogom befejezni a nyomozást. Joe bólintott, Susan pedig felállt, az órájára pillantott, és a szomszédos szoba felé intett. Jobb lesz, ha most átmegyünk oda. De fogadd meg, hogy ha meglátsz egyetlen kamerát is, elbújsz vagy elinalsz, én pedig majd tartom a frontot. - Susan elégedetten figyelte Joe reakcióját, ahogy kissé hátradőlve felnevet, és ezzel végre old valamelyest az elmúlt órák feszült hangulatán. - 54 -

- Köszönöm neked, nemes Dulcinea, de ekkora áldozatot igazán nem fogadhatok el! A nő hagyta, hogy kinyissa neki az ajtót kifelé menet, és érezte, hogy egy ilyen figura, mint Joe, talán nem is engedményként fogja föl ezt az egészet.

Walter Calley újra maga mögé pillantott, mert meg volt győződve arról, hogy követik. Vasárnap délután két óra volt, tökéletes idő arra, amit épp tenni készült - azaz menekülni. Még két feladatot kellett elvégeznie, mielőtt dél felé veszi az útját. Nagyon éhes volt, de nem volt ideje enni, mint ahogyan arra sem, hogy aludjon, immár a pénteki katasztrófa gyötrelmes órái óta. Calley krémszínű Camarójával begördült egy teljesen jellegtelen bevásárlóközpont parkolójába North Kansas Cityben, majd környezetét minden irányból feltérképezte. A hipermarket egyik végében egy bankautomata volt, melyet - látva a kevés parkoló kocsit - talán használhat is anélkül, hogy felismerjék, miközben kivesz belőle ötszáz dollárt. Hétfő délután lesz, mire bárki lenyomozza a kis tranzakció helyszínét, és addigra ő már messze jár. Egy órája haladt el a reptér mellett, a kansasi oldalon, és a történtek minden borzalma ellenére azon kapta magát, hogy még egyszer vissza kell mennie oda. Az ottani parkoló ugyanis épp megfelelőnek bizonyult utolsó feladata számára. Mérnöki precizitással talált rá a megfelelő célpontra a hosszabb távon is használható parkolóban. Egy meglehetősen alacsony lökhárítós, új rendszámú autó volt az. Kivárta a megfelelő pillanatot, leparkolt mögötte, és saját kocsiját használva fedezékül, egy elektromos csavarhúzóval pillanatok alatt lekapta róla a hátsó rendszámtáblát, majd becsúsztatta az ülés alá, 357-es Magnuma mellé. Ezután kifarolt, meggyőződve róla, hogy senki nem figyeli, majd nagy körültekintéssel meghúzta ugyanannak az autónak a hátulját, miáltal összetörte a rendszámtábla tartóját is. Aztán nyugodtan kihajtott, leszurkolta a szerény parkolási díjat a kijáratnál, majd az autópálya felett áthajtva, a Ferrelview környéki mezőgazdasági vidéken bolyongott, mígnem az út mellett talált egy eldugott helyet, ahol nyugodtan felszerelhette a lopott rendszámtáblát a saját kocsijára. Mivel a hátsó lökhárítót megnyomta, a repülőtéri parkolóban lévő kocsit karambolosnak tekintik majd, és egy hét vagy több is eltelhet, mire bárki jelentené, hogy lopott. Az elülső rendszámhoz nem nyúlt - tervei szempontjából annak semmi jelentősége nem volt. Most, hogy utolsó feladatát is elvégezte, Calley ismét felhajtott az autópályára, és dél felé indult, Louisiana irányába. Jó háromszáz kilométer még, és elintézi azt a hívást. A kazettát már postára is adta.

A csapat - az NTSB - tagjai, Joe utasítását követve, a szálloda előterében feltűnés nélkül gyülekeztek este hatkor, vasárnap volt, és mindannyian utcai ruhát viseltek. Joe sokéves tapasztalatból tudta, hogy az embereinek szüksége van egy kis kikapcsolódásra, hogy kiengedhessék a fáradt gőzt. A csapat kölcsönzött három minibuszt, majd elindult Kansas City jó néhány kilométernyire lévő belvárosába, ott is egy kocsmába, amelyet egyikük jól ismert. Mogorvaságuk félóra elteltével kezdett felengedni, és a jó hangulat mércéje az egyre harsányabb beszélgetés és az elfogyasztott alkohol mennyisége volt. Joe egy ideig vállalta a házigazda szerepét, aztán átpasszolta a feladatot Andynek, gondoskodva arról, hogy legalább két józan ember maradjon a társaságban, akik visszaviszik majd a többieket a szállodához. Másnap reggel kilencre várták őket Timson kapitány betegágyánál egy bevezető interjúra. Joe az egyik minibusszal visszahajtott a reptér üzemi területére. Mindössze egy elemlámpát és egy szivart vitt magával, mert úgy tervezte, közelebbről is szemügyre veszi a kifutón a roncsokat. Joe azon kapta magát, hogy oda tart, ahol rátaláltak a 320-as farokrészére. Az eltűnt hangrögzítő rejtélye vonzotta oda. Magát a farokrészt már teherautóra rakták, de a géptörzs szétszóródott roncsának nagy része még mindig a földön hevert, és a reflektorok fényében meglehetősen kísérteties hangulatot árasztott. Mielőtt a szállodából távozott, Joe kabátzsebébe tette mobiltelefonját, de egészen megfeledkezett róla, s most, hogy a készülék hirtelen megszólalt, kissé meglepődött. Az éjszakai reptér kifutójának magányát tudat alatt biztos menedéknek érezte mindenféle telefonhívások elől. De úgy tűnik, tévedett. - 55 -

- Joe Wallingford? Bill Caldwell vagyok, társügyintéző az FAA-nál. Már találkoztunk. - Igen, emlékszem, Mr. Caldwell. Miben segíthetek ezen a késői órán? - Ilyen udvariasan fogalmazta meg Joe azt, ami ösztönösen inkább így kívánkozott volna ki belőle-. „Mi a fenét akar ez ilyenkor?!” Talán az FAA gépének visszatartása miatt fog bocsánatot kérni? - Tudom, mobilon van, úgyhogy rövidre fogom. Aggódunk az Airbus 320-as repülésirányítói miatt, nevezetesen amiatt, hogy vajon mennyire képesek ellenállni egy esetleges külső rádióhívásnak. - Az elektromágneses interferenciára gondol? Mikrohullámú és más rövidhullámú sugárzásra? - Joe nem akarta, hogy Caldwellé legyen az irányítás. - Pontosan, Joe. Közzétettünk bizonyos irányelveket, és a 320-assal eleddig nem volt semmi probléma. De most szükségem van a segítségére. Ha „nem lehetek teljességgel bizonyos afelől, hogy ebben” a balesetben nem játszott szerepet sem az elektromágneses sugárzás hatása, sem valamilyen repülésirányító berendezés meghibásodása, alighanem fontolóra kell vennünk bizonyos lépéseket, amíg további információra várunk. Joe megdermedt. Ha az Airbus képviselői hallanák ezt a telefonbeszélgetést, gondolta, az infarktus kerülgetné őket. Caldwell felszállási tilalomra céloz. Te jó ég, épp mint a DC-10-es esetében jó egy évtizede, melynek szintén megtiltották a felszállást, és az a rendelkezés, vitatható eredménye mellett, vitathatatlanul óriási veszteségeket okozott. - Azt hiszem, nagyon korai lenne még erről beszélnünk, Mr. Caldwell. Úgy értem, még a gép kapitányát sem állt módunkban meghallgatni. Gyakorlatilag semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésünkre, ami azt erősítené meg, hogy a balesethez bármi köze lett volna a repülésirányító rendszernek. Még szóbeszéd sem járja erről. - Joe, a helyszínen tartózkodó embereim szerint lehetséges, hogy nem volt semmiféle szélnyírás, és hogy a repülő orral előre ért földet leszálláskor, ami repülésirányítási problémára utalhat. Tekintsünk el most a gépen tartózkodó kongresszusi képviselőtől. Ha nem volt szélnyírás, és ha a gép tényleg orra bukott, akkor vagy a legénység szúrt el valamit, vagy a repülésirányításban van a hiba. Ha az utóbbi áll fenn, nem szeretném, ha én értesülnék erről utoljára. Nekünk itt sok kényes szempontot kell figyelembe vennünk. Tehát arra kérném, hogy haladéktalanul értesítsen, ha kiderül, hogy egész biztos nem repülésirányítási problémával állunk szemben. Joe egy ideig meg sem tudott szólalni. - Joe, ott van még? - Hogyne. Csak... nem tudom hirtelenjében, mit is mondhatnék erre, Mr. Caldwell. - Joe, hiszen egyszerű! Arra kérem csupán, hogy abban a minutumban, amikor biztosan megtud valamit, értesítsen. - És ha én nem tudom, vagy nem akarom elmondani magának, hogy nem repülésirányítási hiba vagy rádióinterferencia áll a háttérben, akkor maga mit lép? Fontolóra veszi, hogy egyetlen Airbus 320-ast sem enged felszállni sehol az országban? - Ez csak a végső lehetőség, Joe, de nem kockáztathatok, ha a legkisebb valószínűsége is van annak, hogy ezekben a gépekben nem megfelelő a repülésirányítási rendszer. Maga mit gondol? Odaérkeztek, ahová akartak, vagy a gép fogta magát, elkóborolt a kijelölt pályáról, és lezuhant? Ez itt a kérdés. Nekem pedig mielőbb választ kell kapnom. Joe kezdett ideges lenni. Caldwell nyilván blöfföl. A nyomozásnak ebben a kezdeti stádiumában teljességgel megengedhetetlen az FAA részéről alá nem támasztott, elhamarkodott következtetéseket levonni, és fejetlenül cselekedni. Ha csak egy morzsányi bizonyíték lenne, egészen más volna a helyzet. De miért játszana Caldwell effajta játékokat az NTSB-vel? És hogy merészel ekkora sértést vágni az NTSB fejéhez?! - És mégis, mennyi idő alatt teljesítsem lehetetlen óhaját, Mr. Caldwell? - Joe szándékosan változtatott eddigi udvarias hangnemén, mert a kérés, úgy érezte, jogosulttá teszi erre. - Nos, mindenképp szeretnék hallani valamit az elkövetkező néhány napon belül. - És ha nem hall? - Az esetben saját magamnak kell levonnom a konzekvenciákat, és annak megfelelő javaslatot fogok tenni az ügyvezetőnknek. Mindez talán megdöbbenti, de a rendkívüli problémák kreatív megoldásért kiáltanak. - Mr. Caldwell, egyelőre semmi alapja sem lehet egy letiltásnak. - 56 -

- Nem mondtam, hogy le fogjuk tiltani a gépeket. Hívjon, Joe, amint közölni tudja velem, hogy nincs repülésirányítási probléma. Tudom, hogy az Airbus jó cég, de ha az A320-as nem felel meg az összes biztonsági követelményünknek, hát nem fog repülni, határainkon belül legalábbis biztosan nem. - Mr. Caldwell, jó néhány nagy légitársaság repül ilyen gépekkel... A vonal másik végén halk nevetés volt hallható. - Talán amerikai gépeket kellett volna venniük, nemde, Joe? Nem férhet hozzá kétség, hogy ezek után fel kell hívnia Dean Farrist. Tudnia kell Caldwell tolakodó kéréséről. De ezzel a hívással még várhat egy-két napot, okoskodott magában. Ha szerencséje van, talán elmondhatja Caldwellnek, amit hallani akar, és csendesen szőnyeg alá söpörhetik az egészet. Talán.

7. fejezet Október 15., hétfő

Egy hirtelen széllökés oldalról kissé megdobta Walter Calley kocsiját, amikor kitört az éjszakai vihar, és a férfi még jobban összehúzta magán a kabátját, hogy ki ne szökjön belőle a meleg. Egy pillanatra egészen elfeledkezett arról, hol is van. Újabb mennydörgés hasított a levegőbe, most egészen közelről, elnyomva a körülötte szakadatlanul járó kamionmotorok hangját a kamionpihenő hátsó részében. Egészen a louisianai Monroe-ig eljutott már, de ekkor nem bírta tovább alvás nélkül, és a kamionparkoló zsúfolt névtelensége biztonságos helynek tűnt. Itt elvackolhatja magát néhány órára. Eleddig nem is volt semmi baj ezzel a hellyel. Walter előrenyúlt, és újra begyújtotta a motort, hogy beinduljon a fűtés, és felmelegítse a kocsi kihűlt belső terét. Az is lehet, hogy csak a félelem miatt vacogott. Soha nem érezte magát enynyire magányosnak és számkivetettnek. Az előző napi telefonhívás még mindig zaklatta. A vonal kattogott, amire nem volt semmi ésszerű magyarázat. Hogyan is találhattak volna rá? Még ő maga sem tudta, melyik nyilvános telefont fogja használni, mielőtt le nem parkolt mellette. Szakavatott elektrotechnikus volt, jól értett a számítógépekhez és minden egyéb technikai eszközhöz, amikkel a profik másokat megfigyelnek. De annak, hogy valakit meg tudjanak figyelni, minimális előfeltétele, hogy tudják, hol tartózkodik, márpedig az éjszaka jó részében bizony ő maga sem tudta, hol is jár. A New Orleans-i hívás után mindenféle mellékutakon vezetett, messze elkerülve a nagyobb városokat, mint Fayetteville és Shreveport, így aztán legalább kétszer olyan hosszú úton jutott le délre. Jelentéktelen, álmos kisvárosokon haladt át, és végeláthatatlannak tűnő, sötét, eső áztatta, harmadrendű vidéki utakon tekergett. Már csaknem kifogyott az üzemanyaga, mire végre talált egy éjjel-nappal nyitva tartó benzinkutat valahol Arkansas hegyei között. Forrest Rogers ötödik csengetésre vette csak fel otthoni telefonját, és meghűlt a vér az ereiben, amikor Walter lerohanta rövid mondandójával. - Forrest, nagy bajban vagyok! Segítened kell! Értem kell jönnöd hétfő este nyolckor a régi helyen. Tudod, hol van. - Mi? Mi baj van? Mi az ördögről beszélsz, Walter? - Mindegy! Csak ne mondj most semmit a telefonban és máshol sem arról a helyről, és vigyázz, nehogy kövessenek! Ott majd mindent elmondok. - Walter, hol vagy? - Nem mondhatom meg, Forrest. Lehet, hogy lehallgatnak. Rogers ekkor rövid szünetet tartott, értetlensége a vonal másik végén teljesen nyilvánvaló volt. - Mit csináltál, Walter? Olyan a hangod, mintha menekülnél... - Menekülök is. - Úristen! Ki elől? A törvény elől? - Forrest, csak azt kérem, hogy gyere el! - Legalább valami támpontot adhatnál, a rohadt életbe! - tajtékzott Forrest. - 57 -

Most Calleyn volt a sor, hogy rövid ideig hallgasson. Forrestnek igaza van. Ha lehallgatják a vonalat, már úgyis késő. - Azt tudod, hogy Kansasban dolgoztam? - nyögte ki végre Walter. - Igen, hallottam a Baton Rouge-i haverjainktól. - És gondolom, azt is tudod, mi történt péntek este Kansas City repülőterén. Tudnod kell... egész Louisiana ettől harsog. - Nem tudom, Walter! Miről beszélsz? Mit műveltél? - Én voltam az, Forrest. Nem mondhatok többet, amíg nem találkozunk. De elküldtem egy kazettát a biztonság kedvéért. Az egészet felvettem a kazettára, amit ma reggel el is küldtem. Ha bármi történne velem, megkapod a kazettát az irodádban, öregem, higgy csak a tévének, amikor azt mondják, nem baleset volt. Azzal beszélsz most, aki az egészért felelős. - Ez nem lehet... Az istenit, Walter, engem hagyj ki ebből, hallod? - Nem, nem, Forrest! Végig kell hallgatnod! Nem úgy van, ahogy hiszed! Larry azért pénteken jött, mert felhívtam... úgy intéztem. Megvolt rá az okom, Forrest, hidd el. De én vagyok az egyetlen, aki tudja, mi történt valójában, és nem mondhatom el, ha meghalok. Kérlek, légy ott! Túl régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy most cserben hagyj. - Hogy érted azt, hogy ha bármi történne veled? - Nem mondhatok többet. Mennem kell. Viszlát holnap! Utálta, hogy meg kell szakítania a beszélgetést Forresttel, de egy autó közeledett, és éppen a fülke felé tartott, amitől Calley úgy érezte, el kell húznia onnan. Kilenc órával később Walter Calleyt egy louisianai rendőrkocsi látványa józanította ki a Monroe melletti kamionparkolóban. Két tizennyolckerekű óriás között lévő védett helyéről figyelte a járőrt. A zsaru leparkolt az étterem mellett, majd kiszállt, de láthatóan pillanatnyilag semmi nem érdekelte, csak az, hogy végre valami harapnivalóhoz jusson. Vagy mégis? Calley figyelte, ahogy a járőr eltűnik a kamionparkoló túlsó végében, és azon gondolkozott, vajon vannak-e vele mások is, akik most a parkoló többi részét kutatják át. Leadta volna nekik valaki a drótot, hogy ő ott van? Talán már üldözik is? Az FBI, a CIA, a katonai rendőrség? Ha elég okosak, nyilván nem egyenruhában fogják keresni, nyugtatta magát. Civil ruhában jönnek majd, és szitává lövik egy Uzival. Az egyetlen esélye, hogy ő kapja el őket előbb. Kikapcsolta a gyújtást és fülelt. Minden egyes esőcsepp koppanása beivódott az agyába, miközben figyelt és várakozott, történik-e bármi gyanús. Fél óra telt így el. Akkor sebességbe tette a kocsit, és felhajtott az autópályára; közben egyszer sem nézett vissza az étteremre, mégis érezte, hogy a járőr követi őt a szemével. Calley nyugat felé haladt a sztrádán. Az órájára pillantva hunyorognia kellett, hogy lássa, mennyi az idő. Pár perc múlva háromnegyed hét. Alexandria kétórányi út, az öreg halásztanya pedig, amely felé reményei szerint Forrest is elindul, Marksville közelében egy tó partján volt. Még dél előtt oda akart érni, hogy elrejthesse a kocsit, és beáshassa magát.

Valahol a közelben figyelmeztető

kürt hangja hasított a csendbe pokoli erővel, és Joe Wallingford agyát teljesen betöltötte a mindent elárasztó hang, miközben láthatatlan akadályokat leküzdve próbált mikrofont találni, és leadni egy rádiós figyelmeztetést. Nem szállhatnak fel! A kerozin szaga égette az orrát, és közben látta, hogy egy repülő a felszálláshoz készül, és tudta, hogy ez végzetes lenne. A látvány a tehetetlenség és a küszöbön álló veszély ősi érzését váltotta ki benne, és tudta, hogy mint mindig, most sem tehet semmit. Joe a rémes hangra felült az ágyában, és fülelt. A tény, hogy ez csupán az a bizonyos folyton visszatérő rémálma volt, lassan tudatosult benne, és aztán a hang és a képek fokozatosan elpárologtak agyából és emlékezetéből. Általában képtelen volt felidézni az álmait, nem tudott rájuk később visszaemlékezni, és nem tudta elemezni őket. Ahogy fölébredt, szempillantás alatt szertefoszlottak, mint egy füstgomolyag, és csak azt a nyomasztó érzést hagyták maguk mögött, hogy valamit nem oldott meg. A szállodai szoba vastag függönyei őrizték az éjszaka sötétjét, kívül rekesztve a hajnal első sugarait, de Joe tudta, hogy kint már világosodik, hogy a kelő nap fényei elárasztják a repülőtéri - 58 -

terminálokat. De bent a szobában alig látott valamit. A saját kárán tanulta meg, milyen az, amikor az ember teljesen sötét helyiségben alszik. Évekkel ezelőtt egy koromsötét szállodai szobában aludt, és valami rémálom hatására ágyából kipattanva a folyosóra lendült volna, ám a szoba falába ütközött, és kitört az egyik foga. Ezen a reggelen is beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjön, hol is van - állandó problémája volt ez utazásai során. Egyszer, még a válásuk előtt, azzal tréfálta meg Brendát miután hazatért egy hosszabb kiszállás után -, hogy a sötétben megpaskolta az arcát, és közben azt kérdezte tőle: „Na, hol vagyok, és te ki vagy?” Brenda egyáltalán nem találta mulatságosnak a dolgot. Miközben igyekezett összeszedni magát, megállapította, hogy tényleg van némi kerozinszag. Az ablakba szerelt légkondicionálón át áramlott be hozzá. Joe erőlködve próbálta megállapítani, mennyit mutat az óra, miközben az továbbra is szakadatlanul csörgött. Kitapogatta a kikapcsolót, és végre elnémította az idegtépő szerkentyűt, amely szerint reggel fél hét volt. Hétfő. Reggel háromnegyed nyolckor megbeszélést tart az egész csapat számára, és rosszul venné ki magát, ha épp ő, a vezetőjük késne. Reggel kilenckor ki kell kérdezniük Timson kapitányt. Joe elképzelte, milyen kellemes lesz a zuhany alatt, ezzel próbálva elűzni álmosságát. A lámpákat a fürdőszoba felé haladtában sorra felkapcsolta, s közben befalta azt a kis szelet csokoládét, amelyet még előző éjjel hagyott a párnáján. Nagy nehezen végül visszatért belé az élet. Lehet, hogy az álom tovatűnt, de az előző nap emlékei megmaradtak. Joe hozzákezdett megszokott reggeli rituáléjához, közben pedig azokon a problémákon töprengett, amelyek már jó ideje nem hagyták nyugodni. Agyában még mindig kissé kuszák voltak a gondolatok, ahogy a zuhany alatt állva beállította a vízsugár erősségét, és hagyta, hogy a tűszúrásokhoz hasonló, de kellemes érzés felfrissítse benne a fáradtságtól és a kevés alvástól eltompult idegvégződéseinek hálózatát. Előző este nem ivott alkoholt - nyomozás közben soha nem ivott egy kortyot sem -, mégis másnaposnak érezte magát. Vizes lábbal lépett ki a zuhany alól, és miközben megtörülközött, egy pillantást vetett lebarnult, bár kissé elcsigázott önmagára a tükörben, elégedetten konstatálva, hogy még mindig izmos, bár nem ártana újra rendszeresen erősítenie. Középiskolás korában rögbizett, s azóta változatlanul jó formában volt. Arca magán viselte az évek nyomát, de az apró ráncok és gyűrődések sokasága mintha még karakteresebbé tette volna. Százhetvenöt centi, hetvenöt kiló, és eredeti hajának nagyjából nyolcvan százalékával bír még. Nem is olyan rossz egy negyvenöt éves pasastól, nyugtázta. Joe törülközővel a dereka körül kitalpalt a tévéhez, bekapcsolta, és megnézte a helyi csatorna kiosztást. Reggel hét óra múlt pár perccel; a reggeli New York-i hírműsorok minden bizonnyal továbbra is a repülőgép-katasztrófára koncentrálnak majd. Épp tiszta alsónemű után túrt a táskájában, amikor a képernyőn Kansas City repülőterének már túlságosan is ismerős képe tűnt fel, előterében egy tudósítóval, aki a nyomozás állásáról tájékoztatott. A szabotázs volt a legfőbb - és egyre nagyobb hangsúlyt kapó - téma, amelyre a média teljesen rászállt. Joe fél füllel meghallgatta a Manning gyerekekről szóló beszámolót. A négyéves kislányról azt mondták, egész életére nyomorék marad, és még mindig válságos állapotban van, hétéves bátyja pedig fertőzésekkel és belső sérülésekkel küzd. A két árván maradt gyermeket az egész ország a szívébe zárta, mindenfelől érkeztek az együttérzés különféle megnyilvánulásai, és az összes jelentősebb hírműsor alapítványokról és adományokról beszélt. A fiatal egyetemista lányból, aki segített a kisfiúnak és húgának életben maradni, már-már hőst faragtak. A képernyőn megjelenő új bevágás hirtelen felkeltette Joe figyelmét. Egy szimulációs ábra volt az Airbus 320-as irányítórendszeréről. A képernyő sarkából egy kis parabolaantenna mutatott a rajzfilmbe illő repülőgépre, és vonalak jelezték az antennából a repülőre irányuló rádióhullámok útját. - ...A nyomozás során nyugtalanító információkra derült fény ma reggel a külföldi gyártmányú repülőgép irányítórendszerével kapcsolatosan. Egyes adatok szerint a rendszert le lehet „fagyasztani”, vagyis ki lehet venni az irányítást a pilóták kezéből, ha rádióhullámokat irányítanak a gépre. És valóban, hétvégi nyomozási munkánk eredményeképp megtudtuk, hogy az FAA szabályzata bizonyos határokat szab a repülőgépnek arra vonatkozóan, hogy mennyire közelíthet meg egy rádiósugarakat kibocsátó forrást. - 59 -

Úristen, gondolta Joe. Nagyon elszabadultak a dolgok. Az az alaptalan találgatás, amelyet az imént hallott a tornyozott hajú huszonéves riportertől, súlyosan árthat az Airbus hírnevének, jövője talán már csak egy hajszálon múlik. Joe azt kívánta, bárcsak a riporter fejéhez vághatna egy friss jelentést a rádiósugarak interferenciájáról, persze az úgyse értené a szakszöveget. Túl kevesen voltak azok a repüléshez valamicskét is értő emberek, akik hajlandónak mutatkoztak nyilatkozni az ügyben, nélkülük viszont tájékozatlan és félreinformált laikusok kürtöltek világgá olyan dolgokat, amelyek többnyire egész egyszerűen nem voltak igazak. Azok a sugárzási határok például, amelyről a riporter beszélt, rendkívül nagy teljesítményű, hajóra telepített adókra vonatkoztak, amelyek sokezer wattos energiát sugároznak ki, és az egész Földön csak néhány olyan hely van, ahol az ilyen adók valamennyire is megközelítik az A320-asok számára használható repülőtereket. Kansas City reptere esetében pedig erről szó sem volt. Joe időben indult el, és a háromnegyed nyolcas megbeszélést le tudta szorítani fél órára, mely alatt a csapat összehasonlította jegyzeteit. Ezek után a kissé ugyancsak álomittas Andy Wallace-szal elhajtottak a Truman Medical Centerbe. - Joe, volt egy látogatóm tegnap, miután visszajöttünk az étteremből. A felesége és a két fia veszett oda a 737-esben. Kórházi pszichiáter. Egyike azoknak, akik a csőd felé tartó légitársaságok alkalmazottaiban felgyülemlő stresszt kezelik. Joe bólintott, Andy pedig folytatta. - Nincs teljesen kiborulva, viszont nagyon elszánt. - Már milyen értelemben? - Épp erre akarok kilyukadni. Pilóta és kvalifikált repüléspszichológus. Nem teljesen objektív, az igaz, de mindenképpen szeretne segíteni, és gondoltam, meghallgatom a véleményed a javaslatát illetően. - Mi lenne az? - Szeretne hivatalos résztvevője lenni a nyomozásnak. Joe nem rejtette véka alá megdöbbenését. - Mi a...! Hivatalos résztvevő! Te is tudod, hogy ezt nem tehetjük. - De igen, Joe, megtehetjük! Bevehetjük, ráadásul legálisan. Joe maga elé bámult, és átgondolta a hallottakat. - Szegény ördög... - mondta végül. - Bármelyikünkkel megtörténhet... - erősködött Andy. - Ez igaz, de soha nem lehet tudni, hányadán állunk valakivel, akit ilyen nagy veszteség ért. Objektivitásra van szükségünk, nem pedig érzelmi alapokon álló odaadásra. Ezzel veszélyeztetjük a nyomozás kimenetelét. - Joe... higgy nekem! Ha jól értem a pasast, ott lesz a nyomozás minden fázisában, függetlenül attól, hogy határozunk. Teljesen elszánt. - És mit gondol, mi történt? Emberi mulasztás? - Miért, nem az a fő ok szinte mindig? Joe félig-meddig sértődötten nézett a másikra. Számtalanszor lefolyt már ez a vita az ember hibájáról kontra a gép hibájáról, és bár Joe-nak nem akaródzott beismernie, Andy az emberi tényező olyan új aspektusaira nyitotta fel a szemét, melyekre azelőtt soha nem is gondolt. Ennek a kérésnek a teljesítése azonban szóba sem jöhetett. Andy látta, hogy Joe hevesen rázza a fejét. - Nem! Nem tehetjük, még ha a pilóta hibája is... - Emberi hiba, nem a pilóta hibája - mondta Andy konokul, ujját felemelve, szemöldökét ráncolva. - Jól van, nevezzük emberi hibának, de akkor sem tehetjük, Andy. Sajnálom. - Akkor készülj fel arra, hogy mindig ott lesz körülöttünk. Joe egy percig némán mérlegelte ezt a lehetőséget, miközben sávot váltott, és nagyon meg volt elégedve a hatalmas ablakokkal ellátott minibusz vezetőüléséből nyíló kilátással. - Mi a neve? - kérdezte végül. - Dr. Mark Weiss. - Az egész családja odaveszett? - 60 -

Andy Wallace bólintott. - Igen. Nem tudom, én például képes lennék-e feldolgozni ilyen traumát, Joe. Épp csak feltette őket a gépre. Aztán ő maga talált rájuk a roncsok közt. - Úristen! Kórházba való belépéskor Joe Wallingfordot mindig a rosszullét kerülgette. Talán ifjúkori vakbélműtétjének emlékei kísértették ilyenkor, vagy talán az a várószobai trauma, az után az autóbaleset után, amely hajszál híján elragadta tőle Brendát - mielőtt a válás gyakorlatilag ugyanazt az eredményt hozta. Függetlenül a kiváltó októl, a Truman Medical Center előcsarnoka előhozta Joeból az összes rossz érzését, miután a portán felvillantotta NTSB-igazolványát. Andy Wallace csendesen haladt a nyomában, ahogy Timson kapitány szobája felé tartottak, nagyon is tudatában küldetésük fontosságának. Mire emlékezhet a pilóta? Mit tudhat? A tét nagy volt, és a Timson szobája előtt posztoló zord tekintetű, megtermett fickó látványa is erre utalt. Közeledésükre az ajtó elé lépett, elállva az útjukat. Joe ekkor ismét előkapta tárcájából NTSBjelvényét, mely már a portán is olyan bravúros hatást gyakorolt, s az ajtónálló orra elé tartotta. - Joe Wallingford és Andy Wallace az NTSB-től. Timson kapitány beleegyezett, hogy reggel kilenckor kikérdezzük. A pofa bólintott, de épphogy csak rápillantott igazolványukra. Úgy látszik, a hatásvadász mozdulat ellenére pontosan tudta, kicsodák. Aztán meg is szólalt: - Először beszélnünk kell, Mr. Wallingford. John Walters vagyok, a North America elnökhelyettese. Tisztázni akarok néhány dolgot. - Nem nyújtott kezet. Joe meglepve nézett Waltersre. Általában a Pilóták Szövetségének biztonsági szolgálatával találták szemben magukat, de hiányukban - vagy inkább helyettük - Timson főnöke láthatóan hajlandó volt magára vállalni ezt a szerepkört. - Mire gondol, Mr. Walters? Walters fojtott hangon beszélt, mintha csak egy temetésen lenne. - Arra, hogy az emberünk odabenn továbbra sincs jól, és még mindig a gyógyszerek hatása alatt van. Jelenleg nem emlékszik túl sok mindenre. Az orvosok szerint a memóriáját az elszenvedett koponyaalapi zúzódás és az érzelmi megrázkódtatás befolyásolja. Azt szeretném, ha maguk itt most nem vennének fel valami komoly tanúvallomást ebben a kezdeti stádiumban. Tudják, esetleg nem ugrik be neki valami, aztán később ezt kihasználva támadnak majd bennünket. Joe máris rém ellenszenvesnek találta a North America ügyvivőjét, de elfogulatlannak kellett mutatkoznia. - A hivatalos kihallgatást majd egy bírósági titkár jelenlétében végeztetjük el később. Itt most csupán hangrögzítőt használunk. Az NTSB-nél eltöltött csaknem húsz évem alatt még egyetlen feddhetetlen embernek sem volt oka arra, hogy a felvétel manipulálásától tartson, ha valamit elfelejtett vagy rosszul mondott az előzetes kihallgatás során, Mr. Walters. De jelenleg minden információra szükségünk van, amit csak a pilótától meg tudunk szerezni. - Nézze, Dick Timson feddhetetlen, ámde sebesült ember. Jobb szeretném, ha elhalasztanák a dolgot - erősködött Walters. - Viccel velünk? - Nem, komolyan beszélek. Nincs abban az állapotban, hogy kihallgathassák. Joe megrázta a fejét, és John Waltersre meredt. Érezte, hogy Andy is kezdi elveszíteni a türelmét. - Lenne olyan kedves, és elárulná, hogy miért nem értesített bennünket erről előbb? Húsz kilométert jöttünk a reptérről, miközben más fontos dolgaink vannak függőben. - Csak tegnap késő éjjel érkeztem. - Nem titok, hol szálltunk meg... - Nézzék, jómagam is csak ma reggel tudtam beszélni Dickkel. Nem volt lehetőségem értesíteni önöket. Joe felsóhajtott és lehorgasztotta a fejét. A cipőjét tanulmányozva azt próbálta eldönteni, diplomáciát vagy erőt alkalmazzon-e. Ekkor újra Walters szemébe nézett. - Rengeteg ember meghalt és megsérült, két repülőgép tönkrement, életek törtek derékba, a média is csak erről harsog, egy magas műszaki színvonalú gép további sorsa, aminek, mellesleg, maguk igen sokat köszönhetnek, ugyancsak kérdéses. A kongresszus forrong, az FAA aggódik, a repülőtéren az egyik felszállópálya le van zárva, nekem pedig a lehető leggyorsabban kell információkat gyűjtenem. Nem érdekel, ha a maga kapitánya csak minden harmadik szavunkat hallja majd, és csak jelbeszéddel képes kommu- 61 -

nikálni. Nem azért vagyunk itt, hogy felelősségre vonjuk őt. Azért jöttünk, hogy beszéljünk a katasztrófa egyik szemtanújával. - Jól van, nem állom tovább az útjukat... - Bírósági végzés nélkül különben sem tehetné... - Erre azért majd még visszatérünk, Mr. Wallingford. Rendben, nem azért vagyok itt, hogy a maguk életét megkeserítsem, pusztán azt szerettem volna, ha tekintetbe vennék, hogy bármit szednek is ki Dickből, az jócskán eltérhet az igazságtól, amíg teljesen magához nem tér. Szeretném, ha nem kerülne a dolog nyilvánosságra. - Mindezt nyilvános aktában fogjuk rögzíteni, ezt maga is tudja - felelte Joe. - Tudom, de mégse kéne azonnal a médiához rohanniuk az információikkal... Csigavér, csigavér, figyelmeztette magát Joe. Micsoda aggályoskodó alak! - Mr. Wallingford, rögzíteni fogom tiltakozásomat a meghallgatás ellen. - Jól van, én pedig elutasítom - felelte Joe, majd benyitott. Walters tétován arrébb lépett, majd követte őket a betegszobába. Dick Timson sokkal inkább magánál volt, és általában is úgy látszott, jobb bőrben van, mint ahogy arra Joe Walters mondandója után számított. Tíz percet töltöttek azzal, hogy próbálták oldani a feszültséget, miközben Timsonné idegesen toporgott férje ágya mögött, Walters pedig az ajtó közelében maradt, ami tovább hergelte Joe-t. Timson Walters minden rezdülését láthatta, Joe és Andy viszont nem, ők ugyanis riportalanyukra koncentráltak. - Nos, kapitány, elindítottam a magnót, hogy rögzíthessük az itt elhangzottakat. Kérem, mondjon el mindent, amire csak az első leszállási kísérlettől egészen a becsapódásig emlékszik. A kapitány komoran bólintott, arca nagyon megviselt volt. Joe érezte, hogy a folyosón lezajlott kis közjáték ellenére kezd megenyhülni, amihez a szerencsétlen kapitánynak ráadásul valószínűleg semmi köze nem volt. - Magára a becsapódásra nem emlékszem - kezdte Timson. - Elég nehezen tudom összerakni a történteket, tudja. - De aztán megpróbálta, s Joe-nak úgy tűnt, őszintén idézi fel, hogy keveredtek a szélnyírásba, majd az azt követő gyors döntést, hogy földi tájékozódási pontok szerint fognak leszállni egy kerülő után. Igen, ismerte be, a szélnyírás elég komoly volt. Egy ponton elég közel is kerültek a földhöz, hogy becsapódhassanak. Nem, semmi nem jelezte a szélnyírást, és a torony egyszer sem tett említést róla. Senki nem figyelmeztette őket. Aztán beszámolója elért a leszállópályára való végzetes ráforduláshoz. Timson egy darabig a plafonra meredt, mielőtt belekezdett. Hangja lassú volt és kimért. Már elég közel voltam, úgyhogy az ereszkedéshez élesen bedőltem egy jobbkanyarral, és úgy terveztem, hogy egészen addig fordulok tovább, amíg ismét vízszintesbe nem kerülök. Épp megfelelő volt a sebességem, úgy számítottam, hogy a szélnyírás jó néhány kilométernyire északra van, és kelet felé halad. Mindenesetre minden jól ment a kanyarnak körülbelül a kétharmadáig, talán háromnegyedéig. Az emlékképeim... nos, azok még mindig homályosak, de azt fel tudom idézni, hogy igyekeztem a gép orrát felemelve folytatni a kanyart, de egyszerűen nem ment. A gép orra lebukott, mi pedig gyorsan süllyedtünk. A motorok maximális teljesítménnyel dolgoztak... próbáltam megfordulni és felemelkedni, de a gép nem reagált. Timson szomorúan ismét Joe-ra nézett, és arckifejezését a fejét borító turbánszerű kötés csak még szánandóbbá tette. - Próbáltam... próbáltam volna felemelni, de valami nem működött. - Úgy érti, a repülésirányító rendszer nem működhetett? - kérdezte Joe, mivel Timson szavai az irányítórendszer hibájára engedtek következtetni. - Hát... nem állíthatom biztosan, hogy nem működött a rendszer, de a gép biztosan nem reagált. Egyre csak süllyedt, orral lefelé. - Lehetséges, hogy belekerültek a szélnyírásba? - Talán. Egyre lejjebb süllyedtünk. Nem tudom. Homályosak az emlékképek, azt hiszem, azért, mert annyira meg voltam rémülve, tudja... Az ember minden tőle telhetőt megpróbál, de semmi nem működik. Egészen hátrahúztam a kart, de az orr nem emelkedett elég gyorsan. - Szóval emelkedett, csak nem elég gyorsan? - Hát... nem emlékszem, hogyan ütköztünk bele a másik repülőbe, de azt fel tudom idézni, hogy a gép orra akkor már fenn volt, úgyhogy minden bizonnyal attól függött, tudja, hogy... hogy milyen gyorsan emelkedünk. - 62 -

- Kapitány, meg kell kérdeznem még valamit. Lehet, hogy túl sokat várt a géptől a második leszállási kísérletnél? - Nem egészen értem, mire céloz... - felelte. Joe Timson szemét fürkészte. Aki kitalált történettel áll elő, az egy ilyen kérdés hallatán félrenézne, zavarba jönne. Timsonnál ilyesmit nem lehetett fölfedezni. - Ha nem volt szél, és nem volt semmiféle meghibásodás, nem lett volna képes az Airbus a leszállásra azon a sebességen? Más szóval, biztos benne, hogy nem lépte túl a repülőgép teljesítményhatárait? - Ugyan... - felelte fintorogva Timson, miközben továbbra is állta Joe tekintetét. - Ez nem kérdéses. Jó pár ilyen leszállást csináltam már azelőtt. Ez a gép még szűkebb kanyarokat is bevesz. De nem tudom, miért nem tette meg. Ekkor Andy vette át a szót, és újra átismételte a történteket a kapitánnyal. - Röviden összefoglalva, kapitány - kezdte végül Joe -, nem tudja megmondani nekünk, hogy a repülésirányítók nem követték tovább az utasításait, vagy a repülő szélnyírásba került, esetleg mindkettő? - Sajnálom... nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a gép nem azt tette, amire kértem, egész végig. Egészen a... szóval... a becsapódásig. - Timson most egy pillanatra lehunyta a szemét, és a fejét rázta. Ekkor a felesége is odajött hozzá, hogy vigasztalja. Joe már épp felállt volna, de aztán mégis visszafordult a pilótához. - Ja, és még valami. Amikor rádöbbent, hogy a repülőgép nem reagál a parancsaira, ki ült a vezérlésnél? - Én repültem. - Egészen végig? - Igen. Ebben maradtak, Andy és Joe pedig visszavonult egy várószobába, hogy gyorsan összegezzék a hallottakat. - Úgy tűnik, nagyon erősen próbál visszaemlékezni, ezt elismerem - kezdte Andy. Joe bólintott. - De mennyivel lettünk ettől okosabbak, Andy? - Az ördögbe is, szinte semmivel. A gépe alábukott és süllyedni kezdett, de hogy miért, azt nem tudja. Lehet, hogy a szélnyírás miatt. Lehet, hogy a műszerek hibásodtak meg. Lehet, hogy rádióinterferencia volt. - Hogy mondod? - nézett rá Joe. A kérdés kissé hangosra sikeredhetett, mert a váróban tartózkodó gyermekes anya rosszallóan nézett rájuk. Joe bocsánatot is kért a nőtől. - De hiszen te is láttad a paramétereket! Egy hajó méretű adóra lenne szükség! - Valóban tudjuk, hány wattot igényel egy ilyen rádióforrás, Joe? Valóban tudjuk, milyen nagy berendezésre lenne ehhez szükség? Számtalan katonai radar van a világon, és ezek között sok a hordozható. Joe Andyre meredt. - Aha, azt hiszem, értem, mire gondolsz... - De túl korai lenne még ezen gondolkodni, Joe. Egyelőre arra kell koncentrálnunk, amit tudunk. - És az semmi. - Hát... Joe hirtelen ránézett a másikra. - Komolyan mondtam. Semmit nem tudunk! Ki tudsz zárni bármit is annak alapján, amit ez a szerencsétlen ördög mondott nekünk? Persze, nem mintha az ő hibája volna, hogy nem tud válaszolni a kérdéseinkre. - Túl magasra teszed a lécet, Joe. - Andy látta, hogy társa bólint, előrehajol a székében, és a térdére könyökölve tenyerébe temeti arcát. - Igazad lehet. Ez a nagy nyomás kibillentett. - Meg kell találnunk, azt a hangrögzítőt. Most ez következik. - Nem, a fedélzeti adatrögzítő a következő. Ma reggel kell befutnia az elemzéseknek. Talán abból majd megtudunk valamit a szélnyírásról. És aztán, ha Barbara egyszer rátalál arra az istenverte hangrögzítő dobozra... A két férfi egy percig szótlanul állt, Andy gondolatai pedig azon jártak, az ember végletes érzelmeinek micsoda széles skálája mutatkozik meg nap mint nap egy ilyen kórteremben. Hányszor - 63 -

fordult már elő, hogy beteg vagy hozzátartozó üres tekintettel meredt a szamárfüles, rongyossá lapozott magazinokra, nem látván se a képeket, se a szavakat? A kórház az a hely, ahol az ember könnyebben néz szembe a máshol oly sokszor elhanyagolt valósággal. A Joe Wallingford és Andy Wallace előtt álló valóság pedig az volt, hogy meglehet: nem találnak majd egyszerű magyarázatot a Kansas Cityben történt katasztrófára. Az isten szerelmére, hát mi történhetett odakint annál az utolsó leszállásnál?

8. fejezet Október 15, hétfő

A barátságtalan, zilált férfi, aki szendvicséért és kólájáért egy húszdolláros bankjeggyel fizetett, nyugtalanította a nőt. Rossz érzését csak fokozta, amikor az illető nem tette el a visszajáró tízdollárost. A 7-Eleven eladójának ez már túl sok pénz volt ahhoz, hogy bárki csak úgy ottfelejtse különösen miután meglátta Jimmy Lansinget, az ismerős városi rendőrt, aki a pult felé közeledett. Kedvelte Jimmyt, és azt akarta, hogy a férfi becsületesnek, emellett még szexisnek is lássa őt. - Te, Jimmy! Az a pofa itthagyta a visszajárót - mondta a papírpénzt feltartva, és kinézett, abban bízva, hogy a rendőr majd felajánlja segítségét. A zsaru vetett egy pillantást a parkolóból épp kiálló autóra, aztán rámosolygott a nőre, és leszámolta neki a kezében lévő chips árát. - Ha utolérem, visszaadom neki, aranyom. Biztos újszerű élményben lesz része: egy rendőr, aki azért állítja meg, hogy pénzt adjon neki. Nem mindennapi dolog - vigyorgott, és a nő elégedetten nevetett vissza rá. Az alexandriai rendőr hat utcával lejjebb érte utol az autóst, és már előre somolygott magában, alig várva, hogy jól ráijeszthessen. Előrenyúlt, felkapcsolta kék-fehér villogóit, majd a hatás kedvéért bekapcsolta a szirénát is, és lábát a fékre helyezte, hiszen ilyenkor kivétel nélkül az következett, hogy az előtte haladó kocsi vezetője ijedten lefékez, vagy elrántja a kormányt. Ám most nem ez történt. A krémszín Camaro hirtelen rákapcsolt, gumijai sikítva-füstölve kipörögtek, és a kocsi nagy sebességgel meglódult dél felé. A látvány Lansing közrendőrt módfelett meglepte, s egy pillanatig nem is tudta, mitévő legyen. De aztán felülkerekedett benne a sokéves rutin, tövig nyomta a gázpedált, majd rádión beszólt a diszpécserének, hogy jelentse a küszöbön álló autós üldözést. - Az a gazfickó megpróbál itthagyni! - rikácsolta a mikrofonba, miközben a sebességmérője már átlépte a százhúszat, és a mutató egyre följebb kúszott. Gyorsan közeledtek a városhatárhoz, és ő újra beszólt a rádióján, és megyei segítséget kért. A megyei seriff, akinek rádiója másik frekvenciára volt állítva, zavarodottan állt meg az autópályára vezető út végén lévő stoptábla előtt, ahogy a Camaro elhúzott előtte. - Hála az égnek, hogy először balra nézett, és látta, hogy jövök...! - Most már százhatvan felé közeledett a sebessége. Ha a seriff kocsija elé ugrik, neki annyi. Ehelyett harmadikként zárkózott fel mögéjük, és ő is tövig nyomta a gázpedált. - Harmincnégyes, értesítettük az államiakat. Úton vannak, és riadóztatják a többieket. Kövesse az autót mi majd értesítjük, ha leválhat. - Harmincnégyes, tizennégyes. - Hangja most úgy tűnt, egy oktávval magasabb. Az üldözéskor mindig megnő az adrenalinszint. Lansing autója közeledett a kétszáz kilométeres sebességhatárhoz. Néha már-már felemelkedett az aszfaltról, majd elrepült, és mivel a síkos út azzal fenyegetett, hogy a gumik végzetesen kicsúsznak, inkább visszafogta magát kissé. A Camaro persze ugyanezzel a problémával küszködött - Lansing egyszer már végignézte, ahogy csúszva vesz be egy éles kanyart a távolban, miközben ő egyre jobban lemaradt mögötte. Walter Calley még soha nem száguldozott, de tudta, hogy autója nagy teljesítményre képes, és most kész volt kihozni belőle mindent. Szóval megtalálták! A hogyan most nem volt érdekes. Csak az, hogy meglépjen előlük, bármi áron. Nem ismerte a rendőrség észjárását, de biztosan útakadállyal vagy valami ilyesmivel - 64 -

akarják meglepni. Ám, ha rátér egy olyan vidéki útra, amelyet nem ismer, ők viszont annál jobban, akkor is elveszett. - A rohadt életbe! Most mit tegyek? - E harsány szavakat száguldó járművéhez intézte, miközben visszapillantójában folyamatosan figyelte a közeledő rendőrségi autót. Az egyetlen kézenfekvő megoldás az ülés alatt heverő 357-es Magnuma. Calley rátaposott a fékre, és hatvan kilométerre lassított, majd balra rántotta a kormányt, hogy ráforduljon egy kihalt kétsávos útra. Hollywoodi dublőröket megszégyenítő kanyarvétel volt ez - igaz, közben kis híján a nyakát szegte. A Camaro az útpadkához csapódott, és majdnem beborult az út menti mély árokba. Calley a fegyver után matatott az ülés alatt, miközben a rendőrségi kocsi lassan beérte. „A rohadt zsaruja biztos nem számít erre... de hol a pokolban van a pisztoly?” döbbent meg. - Hova tűnt az az átkozott fegyver?! Ez egyszerűen nem lehet igaz!... A rendőrségi autó már csak párszáz méterre volt tőle. A benne ülő közeg lábát a féken tartva lassított, és közben szemét meresztve próbálta kitalálni, mi is zajlik éppen az utastérben. Calley végre rátapintott a pisztoly markolatára, de megint kicsúszott a kezéből. Már csak másodpercei vannak... Muszáj, hogy maradjon ideje célozni. Végre! Megmarkolta a pisztolyt, olyan erősen, hogy egyik ujjáról le is tört a körme, nem mintha most törődött volna ilyesmivel. Kissé felegyenesedve résnyire nyitotta az ajtót, majd az utolsó pillanatban a járőrkocsira irányította a Magnum csövét. Kibiztosította a fegyvert. Amikor a keskeny célpont belép a célkeresztbe, vasmarokkal kell tartania, és az irányzékra összpontosítva, higgadtan meghúzni a ravaszt. - Most! Úgy tűnt, mintha a ravasz már sose akarna bekattanni, de aztán egy dörrenés kíséretében végre nagyot rúgott a fegyver. A felemelve tartott, halálosztó fegyvercsőtől nem is látott rá a rendőrautóra, amely még mindig vagy kilencvennel ment, de a sziszegő, sivító hang rögtön elárulta, hogy eltalálta célpontját, a jobb első kereket. Ahogy azt előre kiszámította, a rendőrnek nem is maradt másra ideje, mint hogy az autót megpróbálja uralma alatt tartani, és elkerülni az útszéli árkot, de úgy tűnt, hiába küzd. Calley beletaposott a gázba, és elviharzott az irányíthatatlanná vált járőrkocsi mellett, miközben az hatalmas porfelhőt hagyva maga mögött, az útpadkának sodródott, aztán belebukfencezett az árokba. Csak ekkor látta meg a megyei seriff autóját, amely szintén kifarolt, miközben igyekezett elkerülni az ütközést bajba jutott társa kocsijával. Körülbelül másfél kilométernyire egy kereszteződést látott. Ha elérné, mielőtt még újra ráállnának, egérutat is nyerhet. Az út kihaltnak tűnt mögötte; a sebességmérő mutatója újra százhetvenig kúszott fel. Szeme az Alexandria felé vezető utat fürkészte, rendőrségi autók után kutatva, s a visszapillantóban is azt leste, nem követi-e a seriff kocsija. De az egyelőre nem tűnt fel újra mögötte. Rátaposott a fékpedálra, hogy egy éles kanyart be tudjon venni, de közben majdnem elvesztette uralmát a volán fölött. Minden kilátástalanság ellenére is remélte, hogy sikerül eltűnnie a kanyarban, és be tudja majd venni magát a fák közé, mielőtt még bárki is észrevenné. Az út, amelyen haladt, harmadrendű, bakhátas vidéki utacska volt, rétek és mocsaras területek között kanyargott, ő pedig eszeveszetten próbált találni egy helyet, ahol elrejtőzhetne. Egy kis híd és az alatta csörgedező patak túloldalán düledező csűrt pillantott meg, melynek a tetejét a szél már félig levitte. Ez tűnt a legjobb választásnak. Áthajtott a csűrt körülvevő, elhagyottnak látszó majorság kidőlt kapuján, és az épületben lévő tömött szénakazal felé vette az irányt, majd teljes sebességgel belehajtott a közepébe. Calley, kezében a fegyverrel, nagy nehezen kinyitotta az ajtót, és lóhalálában beszórta a kocsi kilógó farát a megrohadt, eső áztatta szénával. Ezután egy nyikorgó létrán felmászott a csűr padlására, ahonnan hason fekve szemmel tarthatta az utat anélkül, hogy őt meglátnák. Körülötte nem volt sehol se tanyaház, se farmer. Eszeveszett szökését talán nem látta meg senki. Talán. Hálát adott az égnek, hogy elküldte azt a kazettát. A régi hely most már fényévnyi távolságra volt. Nem sok esélye maradt, hogy valaha viszontlátja még. Ösztönösen érezte. Bárki üldözte is, bárki próbálta is elszántan megakadályozni, hogy elmondja, amit a péntek estéről tudott, a balesetről, és arról, hogy mit látott munkaadója gyárában Leavenworthben - hát nem tudja elhallgattatni, ha Forresthez eljut az a kazetta. Hacsak persze Forrest nem volt szintén benne. - 65 -

Miközben Jimmy Lansing közrendőr törött orrát tapogatva, a seriffhelyettes kinyújtott karjába kapaszkodva kievickélt járőrkocsija roncsából, csaknem ezer kilométerrel északra, Kansas Cityben az NTSB nyomozói, Joe Wallingford és Andy Wallace a Truman Medical Center parkolója felé tartottak, éppen, amikor a North America elnökhelyettese, John Walters, dühét alig leplezve, kilépett egy szobából. Walters úgy gondolta: napnál világosabban kiderült, milyen irányt vett a nyomozás. Pilótahiba. Vagy műszerhiba. A kérdések, amelyeket azok ketten feltettek, nyilvánvalóan arra irányultak, hogy majd segítsenek a vád felépítésében. Vagy az történt, hogy a kapitány felelőtlenül visszakanyarodott a szélnyírásba, vagy a gépen romlott el valami, valószínűleg valamilyen rádióinterferencia miatt. Mindkét eshetőség komoly károkat okozna a North Americának, amely már most is foggal-körömmel küzdött a fennmaradásért. Ezúttal Andy ült a volán mögött, amikor megszólalt Joe mobiltelefonja - szerencsére, mivel Joe-nak csak nagy nehezen sikerült előhalásznia a készüléket a kabátzsebéből. - Joe? - Walt Rogers volt az, az erőműcsapat vezetője, aki a reptéren volt. - Hallgatlak! - Van egy kis probléma. - Walt hangjában ijedtség bujkált. Joe idegei nyomban megfeszültek, és meredten nézett maga elé a minibusz anyósülésén ülve. - Mi az? - Barbara... Lezuhant, mikor a roncson dolgozott. Átszakadt alatta egy padlólemez, és megsérült. - Súlyosan? - Most viszik el a mentők. Mély sebei vannak, pont a mellén. Összekaszabolta valami éles fémdarab. Úgy nézett ki, mintha most jött volna egy késpárbajból. Elég komolyak a fájdalmai, és sok vért is vesztett. - A francba! Melyik kórházba viszik? - A Trumanba. - Épp onnan jövünk. - Joe látta Andy kérdő tekintetét. - Várj egy percet! - Andyre nézett. Barb megsebesült, leesett a roncsról, összeszabdalta magát. Forduljunk meg, vissza kell mennünk a kórházba. Joe ismét beleszólt a telefonba. - Jól van, ott leszünk. Mennyi ideje vitték el? - Öt perce. Aggódik a vérátömlesztés miatt. Mindnyájan aggódunk. Már tudod, amiatt, hogy biztonságos vért kap-e. - Értem. Visszamegyünk. - Joe! - Igen? - Megérkezett a fedélzeti adatrögzítő anyaga, kiprintelve. Már megnéztem. Mondjam...? - Most nem. Később, ha kicsit csillapodnak a dolgok. Tarts mindenkit távol a roncstól, amíg vissza nem érek, és kezdd el írni a jelentést. Hívd fel Washingtont, és kérj tőlük hivatalos baleseti bejelentőlapot, és mondd meg nekik, hogy a kórházból majd jelentkezem. Andy az út szélére húzódott, hogy megforduljon egy felüljáró alatt, és valahogy visszajusson a dél felé vezető útra. - Barb... szegény. Túl sok energia van benne. De hát mindig is ilyen volt. - Igen. És én még hajtottam is. - Joe csendesen figyelte a manővert, és kétségkívül elég roszszul érezte magát. A mentőautó ajtaja épp akkor nyílt ki, amikor Andy és Joe a minibusszal a baleseti sebészet elé ért. Joe kiugrott, és máris a kerekes hordágynál termett, miközben a két mentős begurította a sérültet az ajtón. Barbara arca falfehér volt, de lélegzett és pislogott. Joe lépést tartott a csoporttal. Azonnal a folyosó végére irányították őket, az intenzív osztályra, ahol már egy orvos és két nővér várakozott. - Hogy van? - kérdezte Joe az egyik mentőst, ahogy az visszafordulva távozni készült. - Eszméleténél van, szívós a szervezete. De kérdezze meg őt magát. Túl fogja élni. Joe Barbarához lépett, és döbbenten látta a szakadt blúzán éktelenkedő vörös foltokat. - 66 -

- Joe! Sajnálom, hogy így alakult. Én nem is... - Ne, ne, ezt ne mondd! - Kezét feltartva igyekezett elhárítani a nő szabadkozását. - Mi történt? Tényleg átestél a roncs padlólemezén? - Ostoba hiba volt. De legalább rajtam volt a védősisak meg a kesztyű. - Erőtlenül elmosolyodott, majd Joe mögé pillantott. - Hello, dr. Kelly! - Susan! - Joe meghökkent. Nem látta a nőt a bejáratnál. - Követtelek, Joe. Be kellett hoznom Barbara dolgait a mentőből. Joe az orvosra nézett, aki a mély vágott sebet próbálta épp megítélni, mely úgy látszott, Barbara köldökétől egész a melléig tartott. - Ép szélű vágás... izomsérülés nincs, ha jól látom - mondta végül az orvos, és a nőre sandított. - Mit művelt, hölgyem? Birokra kelt egy szikével? - Annyira tiszta a vágás? - kérdezte Barbara. - Igen, teljesen élesen metszettek a sebszélek. Ha már muszáj volt megtennie, hát legalább jól csinálta. Beszélgettek, miközben az orvos megkezdte a műtétet. Joe igyekezett Barbara figyelmét elvonni a fájdalomról, miközben beadták neki a helyi érzéstelenítőt, és nekikezdtek a sebszélek öszszevarrásának. Vérátömlesztésre nem volt szükség. - Azóta sem találom a hangrögzítőt, Joe. Már kezdek ott tartani, hogy... jaj... au...! - Lehunyta a szemét, és összeszorított fogakkal próbálta visszatartani könnyeit. - Rawlson kisasszony, ennél már nem lesz rosszabb. Barbara nagyot nyelt és kinyitotta a szemét, majd óvatosan levegőt vett, miközben tekintete az orvost kereste. - Szóval kezdek arra a következtetésre jutni, hogy valaki ellopta. Lehetetlennek hangzik, de nincs sehol az az átkozott doboz! - Befejezted a kutatást? - Épp az utolsó szektorhoz értem, hogy úgy mondjam... Ezt se kellett volna ennyire szó szerint vennem... au! Naaa...! Ez fáj! - újra lecsukta a szemét, és ökölbe szorított kézzel küzdött a könnyeivel. - Tartson ki, Miss Rawlson! - Az orvosnak arcizma sem rándult a nő reakcióját látva: nyugodtan varrta tovább a sebet. - Maga aztán szerencsés, ifjú hölgy... - mondta végül. - Olyan tiszta a seb, hogy elég egy kis kozmetikázás, és nem is fog látszani a heg. A dekoltázsát nem érte baj. Igazság szerint még az is lehet, hogy kicsit hangsúlyosabb is lesz... Barbara próbált mosolyogni, de a fájdalomtól megrándult az arca. - Egy magamfajta deszka számára ez bizony biztatóan hangzik... Erre mindenki felnevetett, beleértve Susan Kellyt is. Csak Joe hallgatott, de aztán ő is megszólalt: - Utasítom a brigádodat, Barbara, hogy folytassák a kutatást, de nagyobb elővigyázatossággal. - Jól van. Köszönöm. - De ha nem kerül elő az a hangrögzítő, lehet, hogy neked lesz igazad, és lopottá kell nyilvánítanom, habár fogalmam sincs, kinek állhatott érdekében ellopni. Susan ajánlkozott, hogy Barbarával marad, Andy és Joe pedig visszaindult a reptérre. Barbara még pár napig a kórházban marad az állam pénzén; távozás előtt megígérték neki, hogy folyamatosan tájékoztatják a nyomozásról. Susan azt mondta, ő majd fog egy taxit visszafelé. Ahogy kifelé mentek, dr. Mark Weiss észrevette az NTSB két emberét. - Joe Wallingford, ha nem tévedek? - Én vagyok. Andy Weissre mutatott. - Joe, ő az, akiről beszéltem. Joe vegyes érzésekkel nézett a pszichológusra. Mit mondhat az ember valakinek, akit ekkora veszteség ért? A férfi higgadtnak tűnt és ápolt volt, sőt jól öltözött, de beesett szeme és megviselt, fáradt arca mutatta, hogy nem akármilyen trauma érte. Harmincöt éves létére ebben az állapotában vagy negyvenötnek nézett ki. - Volt ideje átgondolni a kérésemet, Mr. Wallingford? - kérdezte nyugodt hangon. Joe bólintott és maga elé nézett. - Igen, doktor úr, volt. Meg kell mondanom, maradéktalanul együtt érzek önnel, és elismerem a szakmai... - 67 -

- ...de nem egyezik bele, mert túl közelről érint, és nem tudnék elfogulatlan lenni, ugye? Joe felsóhajtott, az ajkába harapott, aztán bólintott. - Nemcsak erről van szó. Az NTSB nyomozásaiban nem civilek, hanem a szűk szakma képviselői vesznek részt. Ha engednénk az ön kérésének, az veszélyes precedenst teremtene. - Gondoltam, hogy ezt fogja kifogásolni. A katasztrófában elhunytak családtagjai is ezt akarnák. De szakmai hozzáértésem révén nem tudna mégis bevenni? Joe megrázta a fejét; segíteni akart, de tudta, hogy így nem lehet. - Az ön szakterülete itt nem kap szerepet, doktor úr. Ez minden valószínűség szerint roppant komplikált baleset lesz, ahol egyelőre minden lehetséges: a rendszerek meghibásodása, vezérlési problémák, és ahogy Andy emlékeztetett rá, az emberi tényezőt sem zárhatjuk ki. Tudom, olyan légitársasággal dolgozott, amely igen rossz irányban befolyásolta az ott dolgozó pilóták lelkiállapotát, de az a cég nem érintett ebben az ügyben. - Ezt egyelőre nem tudhatja. - Nos, már találkoztunk a kapitánnyal - folytatta Joe, de kissé meg is haragudott magára, amiért féligazságokat vág Weiss fejéhez, ám azt a benyomást akarta kelteni, hogy valamennyire már leszűkítették a lehetséges okok körét. - Az ő szavaiból úgy vettük ki, hogy valószínűleg az időjárás vagy valamilyen műszaki meghibásodás áll a baleset hátterében. - Tudom, én is beszéltem vele - mondta Weiss. Joe csodálkozó arcot vágott, mire Mark Weiss magyarázólag felemelte a kezét. - Csak beugrottam hozzá nemrég. Szóval, tudják... a saját fülemmel kellett hallanom. Már úgy értem, azt, hogy mire emlékszik. - Weiss hangja itt elakadt, egy pillanatra félrenézett, és mély levegőt véve próbált uralkodni magán. - No és önnek mit mondott, doktor úr? Weiss újra Joe-ra nézett. - Hogy ő mindent jól csinált, de a gép nem oda ment, ahová kellett volna. - Hát mi is ennyit tudtunk meg. Weiss megrázta a fejét. - De még túl korai, hogy hitelt adjunk annak, amit mond. Bonyolult emberrel állunk szemben, aki ráadásul halálra van rémülve. - Ezt hogy érti? - Úgy, ahogy mondom. Keménykötésű főnök és pilóta, de nyilvánvalóan aggódik, hogy elveszti az állását. Állandóan ilyen emberekkel foglalkozom. Nagyon összetett esetek, és érteni kell az analizálásukhoz. Joe látta, hogy Andy bólogat, és odaintett felé. - Ez Andy szakterülete, az emberi tényező. De számomra csupán mellékes vonatkozása az ügynek. - Egyelőre... - emlékeztette Andy. - Igen. Egyelőre. - És éppen ez az, amiben segíthetnék... - erősködött Weiss. Joe újra megrázta a fejét, és Weiss szemébe nézett, majd kezét a férfi vállára tette. - Doktor úr, együtt érzek önnel, hiszen óriási veszteség érte, de értse meg, nem tehetem. Másról is szó van itt. Egy technikai rejtély végére kell járnom. Ha valamilyen műszaki hibáról van szó, hát arra gyorsan rá kell bukkannunk. Nem engedhetem meg, hogy ettől bármi eltérítsen. Weiss egykedvűen nézett rá, aztán bólintott. Joe a kezét nyújtotta, Mark pedig melegen megszorította. Ez Joe-t meglepte, mert arra számított, hogy nehéz lesz lerázni az orvost. - Jó lenne, ha érintkezésben maradnánk. Szeretnék még találkozni önnel Washingtonban később - mondta Mark. - Bármikor, doktor úr. Mark Weiss Andy kezét is megszorította, majd elment, szemmel láthatóan töretlen elszántsággal. Ha a nyomozás főkapuján nem mehet be, hát majd bejut a kiskapun. Vagy talán saját ajtót vág magának. Mert nemcsak arról volt szó, hogy Kim és a fiúk elvesztése miatt találnia kellett valakit, akin bosszút állhat. Ez is közrejátszott persze, ezt el kellett ismernie. De elvesztésük elfogadásának egyetlen lehetséges módja az volt számára, hogy megbizonyosodjon: annak valami más oka is kellett, hogy legyen, nemcsak az, hogy a hátrahagyottak tehetetlenül kínlódjanak. Tudnia kellett, hogy bármi miatt is veszett oda a családja, hát ki kell deríteniük, mi az, és helyre kell hozniuk a hibát. Hasznossá kell tennie magát. Nem tud csak tétlenül ülni és gyászolni. - 68 -

Mark Timsonra és a feleségére gondolt, az asszony szemében az ürességre. Azonnal felismerte a kapitány félelmeit, de az asszonyon nem tudott kiigazodni. Ráadásul látogatása túl rövid és zaklatott is volt ahhoz, hogy többet megtudjon. De ösztönösen érezte: Timson azon képessége, hogy megtanuljon együtt élni a történtekkel, valamiképp felesége reakciójához kapcsolódik.

Walt Rogers már várt rájuk, amikor Joe és Andy visszatért a repülőtéri Mariott szállóba. - Ezt látnotok kell! - tessékelte be őket Walt sürgetően a kis konferenciaterembe, majd az asztalon nagy papírlapokat terített ki, melyeken végtelennek tűnő számoszlopok sorakoztak. Ezek foglalták magukba a fedélzeti adatrögzítő tartalmát, vagyis azokat a különféle repülési paramétereket, amelyek néhány másodpercenként kerültek rögzítésre digitális úton. - Hála az égnek, hogy ezúttal digitális rögzítővel van dolgunk! - könnyebbült meg Joe, ahogy a papírok fölé hajolt. - Ne is mondd. Legszívesebben cigánykereket hánytam volna, amikor az utolsó doboz is sorra került. Az energiánk nyolcvan százalékát az emésztette fel, hogy kisilabizáljuk az eredményeket. Már az is nehéz volt, hogy egyáltalán kitaláljuk, mit is jelentenek az adatok. Joe Waltra nézett. - No, te már átnézted őket, mondj valamit! Rogers elmosolyodott, és addig turkált a papírhalomban, míg meg nem találta az Airbus utolsó perceiről szóló lapot. A számoszlopok a motorteljesítmény adatait, a repülésirányító paramétereit, a sebességet, a magasságot, a gép helyzetét és jó néhány további kulcsfontosságú elemet tartalmaztak. - Dióhéjban összefoglalva, a sebesség egyáltalán nem csökkent. - Nem? - Nem, sőt még az utolsó húsz másodpercben is nőtt. A gép valóban alábukott, csökkent a hátulsó részre nehezedő nyomás; aztán hirtelen azt látja az ember ezeken a számokon, hogy a magassági kormány visszamozdul, vagyis ekkor emelik vissza a gép orrát. A motorok kezdenek felgyorsulni, a dőlési szög, kisebb lesz, aztán visszaállnak vízszintesbe, amikor megpróbálnak felemelkedni. Nem esküszöm meg rá, hogy a fedélzeti adatrögzítő felvett-e bármilyen adatot is az első becsapódást követő pillanatokban, de az utolsó számadatok azt mutatják, hogy a motorok csaknem maximális teljesítményen voltak, és a gép vízszintesen repült. Joe szótlan maradt, miközben az oszlopok adatait nézték, és csak néha-néha dörmögött valamit; fejében megpróbált háromdimenziós képet szerkeszteni az Airbus 320-as járatának utolsó másodperceiről. Végül felegyenesedett, és ránézett két kollégájára. - Jól van, gondoljátok végig, amit most mondok. Ha szélnyírással állunk szemben, akár ellenszél nyírt bele hirtelen hátszélbe, akár jókora lefelé irányuló légáramról van szó, azt látnunk kellene a sebességből, ami csökkenne, és még ha veszítenének is a magasságukból, a sebesség akkor sem növekedhetne. Walt Rogers, aki maga is tapasztalt pilóta volt, bólintott. - Úgy van. - Na és mi van, ha katasztrofális lefelé irányuló légmozgással állunk szemben? - kérdezte Joe. - Ami nem változtatna a sebességen, egyszerűen csak rohamosan süllyednének tőle? Walt az asztal szélére ült, és felsóhajtott, miközben átgondolta a hallottakat. - Nem mondanám, hogy lehetetlen, Joe, de azt másnak is jeleznie kéne. Borzasztó alacsonyan voltak, alig száz méternyire a földtől, hogy egy ilyen jelenség előfordulhasson. Ennél a pontnál már minden nagyobb lefelé tartó áramlás szétterült volna. De azért nem mondom, hogy lehetetlen. - Nézz csak ide! Nem gondolsz egy kulcsfontosságú elemre. - Andy a számokra mutatott, Joe pedig követte az ujját. - Nézd meg a magassági kormány helyzetét akkor, amikor a süllyedés aránya növekedni kezd! Negatív. Az orr lefelé mozdul. Pozitív magassági kormánya volt, a kanyar alatt az orr végig felfelé nézett... és itt... látod? - Aha... igen, ott. - ...és aztán plusz háromról hirtelen mínuszra esik, és megkezdődik a süllyedés. A sebesség pedig mindvégig állandó. Joe bólintott. - Átbillentette az orrot. - Vagy pedig - toldotta meg Andy - a gép maga billent át, annak ellenére, hogy az irányító karokat ellentétes helyzetbe állították. - 69 -

Joe Wallingford Andyre nézett és elmosolyodott, majd Waltra pillantott. - Walt, te vagy a tanúm. Andy, az emberi tényezők guruja alapvető műszerhibát állít szembe az emberi tévedéssel. - Nevezzük nevén a gyereket - mondta Andy, és próbált sértődött képet vágni, de sikertelenül. - Azt azért még én is elismerném, ha mondjuk, leszakadna a szárny. - Végül elvigyorodott, Joe pedig színlelt bosszankodással rázta meg a fejét. - Azért ellenőrizzétek, jól gondoltam-e végig a dolgot - folytatta Joe. - Ha volt is szélnyírás, legfeljebb mellékes körülmény abban, hogy a gép az orr buktatására kapott utasítást, és azt végre is hajtotta. A fő hiba itt az orr lefelé irányítására szóló utasítás volt, nemde? Andy és Walt tudálékosan bólogatott. - Bizony... Úgy fest a dolog. Joe levette olvasószemüvegét, majd rájuk nézett. - Ilyen módon viszont, e számok gondos és mélyreható tanulmányozása után, a leszálláskor kizárhatjuk az időjárást, a szélnyírást, a konvektív és minden egyéb fajta leáramlást mint egyetlen kiváltó okot, ha hozzájáruló okokként nem is. - Próbaképpen - erősítette meg Andy. - Természetesen - bólintott Joe. - Sőt az is biztos, hogy működtek a motorok - tette hozzá Walt. - Ebben nem is kételkedtünk egy percig sem. - Mi nem, de emlékezz csak arra a tanúra, aki váltig állította, hogy a motorok kigyulladtak a becsapódás előtt - Walt egy pillanatra behunyta a szemét. - Persze, tudom, minden balesetnél van legalább egy ilyen tanú. - De Joe - szólalt meg Andy -, a számadatokból az első leszálláskor jókora szélnyírást is kiolvashatunk. Nem hiszem, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk a rendkívül rossz időjárási körülményt, csak mert az első leszálláskor kikerültek belőle. A fenébe, még az is lehet, hogy az első leszállási kísérletet követően annyira megemelkedett az adrenalinszintjük, hogy valami ostobaságot követtek el, ami miatt aztán a második nekifutáskor lezuhantak. Joe összeszorított szájjal Andyre nézett. - Igazad van. De miért buktak alá? Most már láthatjuk, hogy ez történt, de nem tudjuk, miért. Ez itt a kérdés. A kapitány azt mondta, hogy a gép nem engedelmeskedett. Walt Rogers ujjaival az asztalon dobolt. - Van mód rá, hogy a másodpilótával is beszélhessünk? Andy megrázta a fejét. - Még mindig kómában van. - Akkor most hová is lyukadtunk ki? - kérdezte Walt. Joe felállt, és a terem hátsó részébe ment, majd zsebre dugott kézzel járkált fel-alá, mélyen gondolataiba merülve. Társai egy ideig figyelték. Joe hajlamos volt az ilyesfajta járkálásra beszélgetések közepén, ám azokat a meggondolandó kijelentéseket, melyek ezeket rendre követték, érdemes volt kivárni. Hirtelen megfordult és felsóhajtott. - Mindössze annyit tudunk, hogy a gép alábukott, és az egyetlen pilóta, aki képes beszámolni a dologról, azt mondja, ő nem hibás. Így aztán marad a műszerhiba vagy a rádióinterferencia. - Ne felejtsd el a szabotázs lehetőségét, legyen az elektronikus vagy mechanikus - tette hozzá Andy. - És ha nem találjuk meg a pontos okot? - kérdezte Walt, és látta, hogy Joe arckifejezése egyre gondterheltebb. - Akkor nagy bajba kerülünk - felelt végre Joe. - Hihetetlen mértékű nyomás fog ránk nehezedni.

9. fejezet Október 15., hétfő, Washington

Kell Martinson szenátor a Fehér Házat nézte a távolban, a park fái mögött, miközben a Lafayette Square északi oldalán álldogált és felöltőjét igazgatta. Hol késik a lány? Végignézett a parkon, a lehullott levelek rozsdabarna kavalkádján, mely szőnyegként borította a földet a vén fák alatt. Az egész amolyan képeslapra illő jelenet volt, szinte már túlontúl is tökéletes ahhoz, hogy igaz lehessen. A friss őszi szél beletúrt a hajába és fel-felkapta - 70 -

kabátjának alsó részét, miközben a szenátor megfordult, hogy újra szemrevételezze rendszámtábláját. Ezúttal egy másik rendszámtábla volt az, egy másik autón. A Riviéra most egy wichitai parkolóban állt, védetten, ott, ahol rendszerint tartotta. Washingtoni „csodajárgánya” egy hároméves Ford Taunus volt, mely épp félúton állt a konzervatív és a divatos között. Mégis a Riviéra kansasi rendszáma volt az, ami állandóan kísértette. A sajtó, az NTSB és talán még az FBI is arra a rendszámra vadásztak, arra az autóra, és - bár ezt egyelőre nem tudták - egyúttal őrá is. Kemény döntés várt rá, tudta jól. Álljon a hatóságok elé és próbáljon meg magyarázkodni, vagy lapuljon, és bízzon benne, hogy a rendszámot senki nem tudta leolvasni? Ha rosszul dönt, arra rámehet szépreményű karrierje, s, búcsút mondhat álmainak, hogy egy napon majd ő veszi birtokba azt a nagy fehér házat a Pennsylvania Avenue-n. Ekkor nem messze feltűnt egy büszke tartású, elegáns fiatal nő hosszú szőke hajzuhataggal, de nem Cindy volt az. Kell az órájára pillantott. Délelőtt tíz óra négy percet mutatott. A nő alig egy órája hívta, ösztönösen érezve, hogy aznap korán bemegy majd a hivatalba. Nem mondta el neki, hogy megint a kanapén nyúlt el éjszakára - Cindy és többi munkatársa mindig aggódtak, ha az irodájában aludt. Egy bohém kongresszusi képviselő még megengedheti ezt magának, mondották, de egy szenátor nem. Délelőtt tíz, mondta a nő a telefonban, de nem nála. Túl korai lenne, és attól túl nagy nyomás nehezedne rá. - Akkor hol, Cindy? - A válasz hallatán csalódást érzett, sőt meg is ijedt. Mintha a park, amit a nő javasolt, biztos pont lenne, semleges hely, ahonnan a férfit nyugodtan a múltba száműzheti, és továbbléphet. De lehetetlen, hogy erre készül! Nem lenne semmi értelme. De azért a nyugtalanság beférkőzte magát a gondolatai közé. Egy másik reggeli telefonhívás miatt sem volt jókedve. Lew Whitney hívta fel, kedvenc déli demokratája Georgiából, aki nyilvánvalóan pokoli dühös volt abban a pillanatban, amikor reggel fél nyolckor privát vonalán felcsörgette Kellt a kanapéról. - Kell, te álnok! Rávettél minket, hogy függesszük fel a legfontosabb komponenseink kipróbálását, most meg ott sündörögnek az embereid, és arra készülnek, hogy a tieiteket teszteljék. A szerződésszegésen túl a megállapodásunkat is felrúgtad, szenátorkám. Van valami mondanivalód erre? - Igen, Lew, van - felelt Kell szemét dörzsölve. - Mi az öreg ördögről hadoválsz itt nekem? - Csillagháború, stratégiai-védelmi kezdeményezés. Rémlik valami? A megállapodásunk? Az, amibe beleegyeztél, amikor két évvel ezelőtt egymás torkának ugrottunk, és te könyörögtél, és megfogadtad, hogy nem fogod eltiporni a kezdeményezésünket. Emlékszem, akkor azt mondtad, hogy a megfelelő program - az én programom - és a te filléres koncepciód, a „Csillogó kavicsok”, egymás mellett is létezhet, ha megbízunk egymásban, hogy egyikünk sem kezd titkos kísérletezésekbe. Nos, cimbora, az a szóbeszéd járja, hogy ti éppen ezt teszitek már egy ideje... - Legjobb tudomásom szerint erről szó sincs, Lew. Miért, mit hallottál? - Ettől a hírtől menten kiszállt szeméből az álom. - Valami tudós látott egy nyomkövető kísérleti egységet gyáron kívül a hétvégén, amit épp arra készítettek fel, hogy valahol, máshol használják. Még az üzemcsarnokon kívül sem szabadna lennie, nemhogy elszállítani valahová. És ez csak egy dolgot jelenthet: próbát. És persze, ha kint van, hát hétszentség, hogy az oroszok már lefényképezték az űrből. - Utánanézek, Lew. De tudnom kell a részleteket, például, hogy merre látták, mit láttak pontosan, hogy nézett ki s a többi. - Majd felhív az egyik emberem, akit értesítettek a dologról. Cindy ekkor telefonált, és kizökkentette a szenátort gondolataiból. Néhány órán belül be kell mennie a Pentagonba, ha akarja, ha nem. Szeretett volna csak a nőre gondolni, de szólította a kötelesség is. A tízfokos hőmérséklet elég volt ahhoz, hogy felfrissítse az embert, és ahhoz is, hogy ne fázzon. Kell szerette volna élvezni a kellemes időt, de rossz előérzete nem hagyta. Soha nem bírta az izgalmakat. A lehető leggyorsabban akart hozzájutni a válaszokhoz és a megoldásokhoz, és a bizonytalan kimenetelű emberi kapcsolatok jelentették számára a legnagyobb megpróbáltatást - különösen olyasvalakivel, akit szeretett. A politikai élet határozott külsőt követelt és elszánt belsőt, és - 71 -

ennek többnyire meg is tudott felelni. De a szív dolgaiban Kell Martinson sebezhető volt, és ezt jól tudta magáról. Kell először csak a nő járására figyelt fel, amint energikus léptekkel közeledett a park keleti vége felől, kezét mélyen földig érő kabátjának zsebébe dugva, miközben gyönyörű haját szél borzolta. Figyelmesen nézte, mintha csak így jobban észre tudná venni az árulkodó jelet, és rájöhetne, mi zavarja, mi lehet az, ami talán a kapcsolatukat is veszélyezteti. De amikor a nő felnézett rá, széles mosolyában minden volt, csak nem fenyegetés, és a férfi ösztönösen közelebb lépett hozzá. Cindy kékeszöld szemével hosszú ideig fürkészte az arcát, és csak nagy sokára szólalt meg. - Miért voltál Salinában? Kell hirtelen nem is értette a kérdést. - Hogyan? - Salinában. Salinából hívtál. Miért voltál ott? - Ja, igen... hát hová mehettem volna máshová? Cindy gyengéden elhúzta a kezét, és elfordult. Lassan elindultak, és a nő tovább beszélt. Kell, te azt hitted, meghaltam... hogy odavesztem a balesetben. A katasztrófa Kansas Cityben történt. Miért mentél Salinába? A férfi vállat vont és széttárta a kezét. Meglepte a nő rámenőssége. - Nem értem, mire akarsz kilyukadni. Én... Cindy ekkor megállt, felé fordult, és szeme kissé megvillant. - A hullám, vagy ami megmaradt volna belőle, Kansas Cityben lett volna. A szüleim onnan északra, St. Josephben laknak. Intézkedned kellett volna, sokakat értesíteni, engem azonosítani. Azt mondod, szeretsz, és szeretném azt hinni, hogy a szerelem, amiről beszélsz, az a fajta, amit én akarok, és amire szükségem van. De akkor miért mentél el? Politika? Kellnek a kérdéstől földbe gyökerezett a lába, és titkolt terve, hogy nem tárja fel a valós okot, amiért elmenekült a Kansas City-i borzalmak elől, immár romokban hevert. Azon kapta magát, hogy a kavicsokat nézegeti a sétaúton, és nem képes állni a nő tekintetét. - Mindig is lenyűgözött a beleérző képességed, Cindy. Pofonegyszerű! Elmenekültem. Halálra rémített, amit láttam, és ezért gyáva nyúlként felpattantam a lovamra és elvágtattam. Átszáguldottam azon a kapun, és nyugat felé indultam, és egy órámba telt, mire meg tudtam állni. A nő sokáig hallgatott, aztán alig láthatóan bólintott, majd újra elindult, Kell pedig azonnal a nyomába szegődött. - És aztán? - Megálltam az út szélén, egy pihenőhelyen, és ráültem a telefonra. Kansas City összes kórházát felhívtam, hátha mégis életben vagy. Amikor láttam a gépet lezuhanni, nem hittem, hogy bárki is túlélte. De aztán hallottam egy tudósítást arról, hogy mégiscsak vannak túlélők. Ezért kezdtem el telefonálgatni... Rögvest visszamentem volna, ha a legkisebb reményt is látom. Csak úgy gondoltam, hogy... - ...hogy a mókuskád elpatkolt - vágott közbe a nő -, és igen, szeretted ugyan, de most már nincs többé, és ha elkapnak Kansas City repülőterén, azzal a karrieredet veszélyezteted. És az fontosabb volt. Kell nem válaszolt. Nem tudott mit válaszolni. A hazugságot, amely megszületett a fejében, nem mondhatta ki. A nő ismerte, méghozzá a jelek szerint a kelleténél is jobban. - Először azért menekültem el, mert megrémültem. Miközben menekültem, egyre ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy... Szóval, a pokolba is, csak az járt a fejemben, hogy ha már te nem vagy, hát annak végképp semmi értelme nem lenne, ha a karrieremet is tönkretenném. Nem tudhattam, hogy ártana-e a karrieremnek, de nem tűnt értelmes kockázatvállalásnak. Azt mondtam magamban, te is azt akartad volna, hogy elmenjek. A nő szótlan maradt, leszegett fejjel lépkedett, és a kavicsokat nézte. Néha megállt. - De ez nem minden, Cindy. Van valami, amit... szóval... - Kell megtorpant, és gyöngéden maga felé fordította a nőt. Cindy nem állt ellen. Durcásan összeszorított ajkait halvány rúzs fedte. Egy szőke hajtincs rakoncátlankodott a szeme előtt. Kell nyögve-nyelve előadta a történetet, a leszállási kísérletet, az ütközést, a földön bukdácsoló roncsot, és tehetetlenségét, hogy megmozduljon az autóban. Úgy döntött, arról nem beszél, hogy meglátták a kocsiját. Egyelőre legalábbis. - 72 -

Közterületen voltak, nyilvános helyen, az utca forgalmától nem messze, közel a Fehér Ház külső őrségének bódéihoz és az Amerikai Kereskedelmi Kamara északon álló épületéhez, de a nő hirtelen odabújt hozzá, s fejét a férfi mellkasára hajtotta, mire az rögtön átölelte. A nő egy szót sem szólt, miközben a férfi a karjában tartotta, érezte a lélegzését, és annyira kívánta, hogy szinte magába akarta szívni. És amikor a másik elhúzódott, szeme ismét találkozott a férfiéval, és sokkal melegebben mosolygott rá, mint amire az számított. - Sejtettem, mi zavar, de most már egészen biztos vagyok benne. Szeretném... azaz muszáj tudnom, mielőtt még komolyabbá válna a dolog, hogy ki áll az első helyen. A politika vagy én? Boldogan eléldegélek ilyen édeshármasban, feltéve, ha tudom, ha biztosan tudom, hogy ha egyikünknek el kell tűnnie az életedből, akkor az nem én leszek. A férfi már-már válaszolt volna, jól megfogalmazott mondatok sokasága kívánkozott ki belőle, de Cindy gyöngéden betapasztotta a száját. - Ne szólj most. Nem szavakat akarok. Mást. Valamit, amit látnom kell, és aszerint dönteni. Ez nem olyasmi, amit kilobbizhatsz magadnak. Időre van szükségem. - Megváltoztam, Cindy. Először is, az a péntek esti reakció nem én voltam, de ha a fontossági sorrend akkor nem is volt világos, most már az. Azután a... hétvége után, azután, hogy megérezhettem, milyen lenne téged elveszíteni. - Szép szavak, Kell, és te ügyesen bánsz a szavakkal. De figyelnem kell téged egy darabig... - Szükségem van rá, hogy hozzám gyere. - Hát ez elég különös módja a lánykérésnek... - mondta a nő, mosolyogva pillantva fel a férfira. - Akkor máshogy mondom. Leszel a feleségem? - Talán igen, feltéve, ha a házasságunk nem fog bigámiát eredményezni. - Cindy, a házasságomnak vége. Hisz te is tudod! Julie-val már nem is vagyunk beszélőviszonyban. - Múlt hónapban bement hozzád. Az irodádba... csak hogy lásson. Majd megszakadt a szívem, olyan nyomorultul nézett ki. A férfi egy percig szótlanul nézett rá. - Julie ötlete volt, Cindy. Ő akart elválni, és januárban végleges is lesz a dolog. De gyakorlatilag már most vége. Mindig fogok vele törődni, de erre már semmi nem kényszerít. Kiléptem az életéből. - Habozni látszott, és feszengett. - Majd ha végleges lesz, visszatérünk rá. - A nő továbbra is állhatatosan nézett rá, és ez megijesztette. - De azért már... úgy értem... Cindy kétértelműen elmosolyodott. - Arra gondolsz, mi? - Hát, én nem is úgy... - Nem viseled jól a cölibátust, igaz, szenátorkám? Megmondom, hogyan legyen. Holnap megint bent leszek az irodában, és... - Az irodában? Hová gondolsz?! - Nyugi! Ahogy mondtam, holnap megint bent leszek, este pedig, ha akarod, átjöhetsz hozzám. Huncut mosollyal félrenézett, de Kell meglátta, és megnyugodott tőle. Eloszlatta pillanatnyi aggodalmát, hogy a nő ki akar lépni az életéből. Cindy arckifejezése egyik pillanatról a másikra megváltozott. - Most pedig a hivatali fizimiskámat kell magamra öltenem, Kell. Nagy bajban vagyunk. - Miről beszélsz? - Vajon hogy jött rá a rendszám-dologra, tűnődött. Mert hogy nyilván arról van szó. - Ugye, tudod, hogy Larry Wilkins ott halt meg, nem messze tőled? - Igen, de ennek semmi köze hozzám. - Ki jut eszébe azonnal mindenkinek, ha Wilkins képviselő esküdt ellenségéről van szó? Aha, szóval innen fújt a szél. A Wilkins-ügy nyomasztja. - Én, ki más. De akkor sem... - És azt is tudod, ugye, hogy egyáltalán nem zárható ki a szabotázs lehetősége? - Hallottam róla, de nem tudom, hitelt lehet-e adni az efféle szóbeszédnek.

- 73 -

- Na és ki más lenne az, aki épp ott üldögélve várja a dolog bekövetkeztét, mint Wilkins esküdt ellensége! Hogy veszi ez ki magát? Az, hogy a kis szeretődre vársz, az egy dolog, de a merénylet gyanúja már egészen más. Kell úgy nézett, mint akit leforráztak. - Merénylet? - Kell, nem tréfálok! Muszáj lesz kitalálnunk, mit tegyünk, ha valahogyan rájönnek, hogy ott voltál. Tud róla bárki is? A férfi erre nagy sóhaj kíséretében lehajtotta a fejét. Egészen nekikeseredett. - Aha! Na ki vele, hogy ki lehet az! Kell elmondta a részleteket, és hogy a legújabb hírek szerint van egy videofelvétel is egy bizonyos luxusautóról, elmosódott rendszámtáblával. - A rendszámra nem valószínű, hogy rájönnek. - De legalább ugyanannyira valószínű, hogy mégis. Kell, mi tudjuk, hogy az a titokzatos autó a tiéd. Ha a közvélemény azelőtt tudná meg, hogy te azt magadtól elmondod, hát abból katasztrófa lehet. Lehet, hogy egyébként is az lesz. Találjuk ki, mit kéne mondanod, de még muszáj az előtt előállnunk a dologgal, mielőtt kiderülne. - Nem hívhatok össze sajtókonferenciát emiatt! A nő elhallgatott, a férfi aggodalmas arckifejezését figyelte. - Rendben, Kell. Ma átgondoljuk a dolgot, aztán holnap előállunk a tervvel. Ez elől nem bújhatunk el. Gyorsan elköszöntek, Kell pedig elindult a Pentagonba. A hadügyminisztérium útvesztőiben bennfentesként kanyargott, míg el nem ért a légierő altábornagyának, Frank Roachnak az irodájáig, aki a „Csillogó kavicsok” kutatási programot vezette. A háromcsillagos katona épp bent tartózkodott, és eléggé meglepte, sőt mi több, kibillentette lelki egyensúlyából, ahogy Kell szenátori rangjára hivatkozva, a titkárnőt egyszerűen odébb tolva, betört hozzá, és dühösen előadta neki Whitney szenátor panaszát. - Szenátor, ez nem igaz! - Roach hátradőlt székében, és még mindig nem tért egészen magához, miután meglehetősen váratlanul érte, hogy programjának legodaadóbb szenátusi híve így lerohanja. Kell az altábornagy tekintetét próbálta volna elkapni, miközben amaz beszélt, de riadtan vette észre, hogy nem néz rá. - Mondja a szemembe, Frank! Próbálják megkerülni az egyezményt vagy sem? A főkatona Kellre szegezte tekintetét, végre egyenesen a szemébe nézve. - Szavamat adom, szenátor, hogy nem folyik és nincs is előkészületben semmiféle kísérleti kipróbálás. Ha bármit is kivittek a terüléten kívülre, hát Whitney szenátor forrása valószínűleg rosszul értelmezte a látottakat. - Mielőbb meg kell tudnom. Képtelen vagyok ezt az egészet összefogni, biztosítani az anyagi támogatást, és távol tartani az ügyet a Biztonsági Tanácstól, ha nem kapok azonnal megbízható információkat. - Tudom, szenátor, tudom. Pár órán belül megkapja. Biztos lehet benne, hogy meghúzom a vészféket. Kell felállt, kezet rázott az altábornaggyal, és már indulni készült, de az ajtóból még visszafordult. - Frank, már csak az is tönkretehetett mindent, ha a felszerelésnek akár egyetlen alapvető elemét elmozdították, ugye, tudja? A légierő főkatonája idegesen dobolt asztalán, és némán bólintott. - Nincs szó tesztelésről, ezt kijelenthetem. Ha bármit is elmozdítottak, hát az tisztességes céllal történt. Kell felindultan tért vissza az irodájába, mert meg volt győződve róla, hogy félrevezetik. Nem is igen tudta felidézni a visszautat a Potomac mentén. Egész idő alatt olyan megoldásokon gondolkozott, amelyekkel elfojthatná azt a méltatlankodási hullámot, melyet Lew Whitney robbant majd ki, ha Kell nem tud mielőbb részletes magyarázattal szolgálni. Whitney hivatali helyettesétől, Hugh Waltontól épp a megfelelő pillanatban érkezett a hívás, pontosan akkor, amikor Kell leült íróasztala mellé. - Ez a fickó szombaton kirángatott az ágyból, szenátor. Megígértem, hogy sehol nem említem a nevét, de annyit azért mondhatok, hogy a kaliforniai Lawrence Livermore-ban folyó részecskenyaláb-kutatás egyik projektvezetője. Járt a Kavicsok legtöbb berendezésénél, és jól ismeri a hardware-t. Egyetért velünk abban, hogy a maga rendszere a legjobb esetben is csak „ugródeszka” a miénkhez, de a lényeg a következő: Épp egy konferenciáról repült haza, és amikor pénteken a gépe - 74 -

útközben leszállt egy reptéren, kinézett az ablakon, és mit látott? A légierő épp egy MAC teherszállító gépbe pakolja ezt a hatalmas önjáró masinát. - Tudja, hogy néz ki, Hugh? - Ha jól értettem, olyan, mint azok a nagy rakétahordozók, elöl egy kis fülkével a vezetőnek, mögötte meg egy hatalmas négyszögletes résszel. Még országúton is szállítható, persze, csak autópályán, kísérettel. Ilyesmit az üzemből egyenest a reptérre éjjel vagy hajnalok hajnalán szoktak vinni... - A hallottak alapján a Midgetman rakéta hordozója lehet. - Igen, talán. - Mi van benne? Van ötlete? Beszélhetünk róla egyáltalán? - Nyomkövető kísérleti egység. Iránymérés, célkiválasztás, célkövetés, ilyesmi... Nagyon hatékony és nagyon titkos technológia. - Hugh, biztos benne, hogy a maga embere azt látta, amit hinni látott? Úgy értem, éjjel egy reptéren, ráadásul egy utasszállító gép ablakán keresztül, honnan tudhatta, mit lát? - Három okot is fel tudok hozni, szenátor, méghozzá jó okokat. Először is, a méret és a forma nagyon jellegzetes. Ezt hangsúlyozta is. Másodszor, Kansasból, a leavenworth-i gyárból való. Harmadszor pedig a férfi, aki látta és jelentette ezt, évekkel korábban tagja volt annak a tervezőcsoportnak. - Hát ez tényleg elég meggyőző. - Kell megállás nélkül rótta a jegyzeteket az előtte lévő jegyzettömb sárga lapjaira, miközben a férfi beszélt. Most hozzátette még a kansasi Leavenworth-t, majd egy kis kérdőjelet is biggyesztett mellé. - Várjon csak! - Kell Martinson előredőlt a székében, és hirtelen megjelent előtte a légierő C-5B gépének látványa, amint abba épp beraktak egy hatalmas valamit, és amit szorosan körülvettek a biztonsági emberek, azok, akik reményei szerint nem vették észre a jelenlétét. - Hol volt ez a férfi, Hugh, amikor meglátta ezt a dolgot? Melyik repülőtéren? - Nem mondtam? Hát éppen ez a hab a tortán, ezért nem lehet kétséges, hogy a leavenworthi üzemből érkezett. A legközelebbi olyan reptérre vitték, amely fogadni tud egy nagy MAC teherszállítót, vagyis Kansas City repterére, múlt pénteken. Tudja, szenátor, éppen annak a borzalmas balesetnek az éjszakáján.

Az NTSB elnökének irodájában volt egy íróasztal, egy szőnyeg, egy bőrgarnitúra, egy kanapé, valamint jó néhány ablak, melyek az Independence Avenue-ra néztek. Hétfő délután két órakor pedig már volt benne egy rendkívül zaklatott elnök is, aki fel-alá járkált telefonnal a kezében, mivelhogy immár csaknem tíz perce várakoztatták a vonal túlvégén. - Az istenit! - Dean Farris bosszús hangja a csukott ajtón keresztül is kihallatszott, még titkárnője is hallotta, aki azonban ügyet sem vetett rá. Farrist könnyű volt kihozni a sodrából. A főnök helyettese kiment valahová, hogy utánanézzen, hogy is áll éppen a Larty Wilkinsféle ügy. Farris egész hétvégén azon aggodalmaskodott, hogy mit tegyen. Kéne-e még valami mást is tennie Joe Wallingfordnak, hogy ellensúlyozza a médiát, mely most már egyfolytában azt hajtogatja, hogy az NTSB nem fordít elég figyelmet a szabotázs lehetőségére? Az elnököt vajon aggasztja a politikai reakció? Nagyon jól tudta, hogy az efféle aggodalmak nem tartoznak a testületre és annak elnökére, de azt is tudta, hogy kényes a helyzet, és hogy az ilyen pillanatokban fontos a kormányon belüli együttműködés. A férfi hirtelen újra vonalban volt. - Dean? Ott vagy? Farris ismét a füléhez szorította a kagylót. - Itt hát! - Bármi történt is, és persze az ok kiderítése teljességgel a ti hatáskörötök, nem szeretnénk, ha bárki is azt gondolná, hogy mi itt nagy tort ülünk Wilkins képviselő halála miatt. Mint ahogyan azt sem, ha bárki úgy gondolná, hogy befolyásolni akarjuk a ti szabotázzsal kapcsolatos vizsgálataitokat. Ugyanakkor az is igaz, hogy különösebben senki nincs letörve a történtek miatt. - Ha kiderülne, hogy nem szabotázsról van szó, és hogy a repülővel mint konstrukcióval van komoly baj, esetleg a fekete doboz információjával, kell-e különösebb figyelmet fordítanom bármire is az Airbus körül? - Ezt nem egészen értem. - 75 -

- Arról van szó, hogy az a gép a franciák büszkesége. Nem kéne előbb megkérdeznem valakit az ügyben? A vonal túlsó végén hosszas csend következett. A főnök helyettese végül kigondolta válaszát, majd körülményeskedve szavakba öntötte. - Dean, az egyetlen dolog, amire mi itt a végrehajtásban ügyelünk, és amire egy olyan független irodának is, mint a tiéd, ügyelnie kell, az a diplomáciai játékszabályok betartása. Még ha az Airbus problémát jelent is, itt senki nem fog előállni olyan javaslattal, hogy fogd vissza magad, és legyél árnyaltabb. Megjegyzem azonban, több kérdést és problémát vetne fel, ha elkezdenél körbetelefonálgatni, mi is a helyes lépés az adott helyzetben, mintha egyszerűen belátásod szerint cselekszel. Hacsak azt nem mondod, hogy az Airbus életveszélyes ócskavas és a franciák mániákus tömeggyilkosok, vagy valami hasonló sületlenséget, el nem tudom képzelni, miért is lehetne ebből diplomáciai bonyodalom. - Jól van. Értelek. Csak meg akartam bizonyosodni, hogy jól ismerem-e az álláspontotokat. - Semmi gond. - Megmondhatod az elnöknek, hogy megoldjuk. - Úgy lesz - mondta a férfi kedvesen, majd a telefont letéve a készülékre bámult és a fejét ingatta. Naná, hogy megmondja az elnöknek. Hát mi más a dolga az NTSB-nek, mint hogy megoldja? Dean Farris már többször fontolgatta, hogy beszerez egy telefonhoz való fejhallgatót, rengeteg időt töltött ugyanis telefonálással, de ez valahogy nem tűnt elnökhöz illő dolognak. Ehelyett állandó egyensúlyozási mutatvánnyal kellett beérnie. A kagyló most is bizonytalanul billegett csontos válla és füle közé fogva, miközben újabb vonalat keltett életre, és bepötyögte Susan Kelly Kansas City-i számát. Egy sor kattogás következett, majd a csöngés, végül pedig felcsendült Susan hangja. - Halló? - Susan? Dean vagyok, Washingtonból. Mi a helyzet ma reggel? - Hello, Dean. - A nő hangja közömbös volt, mondhatni unott, de Farris ezt nem vette észre. - Hát, hol is kezdjem... Barbara Rawlsont kedden engedik ki a kórházból, és ha minden igaz, nem lesz maradandó károsodása. Még mindig sejtelmünk sincs, merre lehet a pilótafülke hangrögzítője, Joe Wallingford pedig azt mondta, már nagyon arra hajlik, hogy lopottá nyilvánítsa. A rendszervizsgáló csoport majd' beleőrül a dologba. - Mit gondolsz a fedélzeti adatrögzítő számsorairól? Susannek beletelt némi idejébe, mire rájött, mire gondol a másik. - Ó, hát már megérkezett? Még nem láttam. - Vagy úgy. Nos, akkor kérd meg Joe-t, hogy adja oda neked. Nálam is van egy kópia, de még nem tanulmányoztam át. „Különben se tudná egyikünk sem értelmezni magától, ami rajta van” - gondolta a nő. - Távol tartod Joe-t a bajtól? - kérdezte Farris. A vonal Kansas Cityben lévő végén nagy lett a csend. - Hát ezért hívtál? Dean, kérlek, ne felejtsd el, mit mondtam neked szombaton. Nem azért vagyok itt, hogy pesztráljam a stábot, és különösen nem Joe Wallingforddal fogom eljátszani a dadust. Ha valami nem tetszik abban, amit csinál, hát hívd fel te magad. Szerintem remekül végzi a munkáját. - Hát akkor legalább tájékoztass, ha bármi meglepő történik. Dean Farris befejezésképp még mondott a kagylóba pár udvariassági frázist, aztán rögvest beütötte Gary Seal számát, aki az operatív csoport vezetője volt. Farris nem tudhatta, hol volt Seal abban a pillanatban, amikor mobiltelefonja megcsörrent a szálloda folyosóján, mint ahogyan Susan megvető tekintetét sem láthatta, amikor a nő meghallotta a telefoncsörgést pár lépéssel maga mögött. Susan Kelly számára azonban nem volt kérdéses, ki a hívó. - Gary? Dean Farris vagyok. Nem hallottam: magáról. - Nem volt időm, és jelentenivaló sem akadt. - Elfogulatlan szemmel követi az eseményeket? - Igen. - Nos, ne higgye, hogy nem bízom Joe-ban. Egyszerűen csak szeretnék átfogó képet kapni arról, mi folyik ott. - Csak tessék. - Értem... most nem tud beszélni, ugye? - 76 -

- Hm... igaz. - Hívjon fel később, majd ha egyedül lesz, ha van valami érdekes mondanivalója a számomra. Ezek után megkérdezhetem, hogy számíthatok-e magától hívásra? - Számíthat, igen. - Rendben. Akkor később. - Farris ezután ismét újabb számot ütött be, mely ezúttal a szövetségiek telefonrendszerén keresztül az FAA-n belül, egy emelettel Farris fölött csöngött, egy irodában. Bill Caldwell, a társügyintéző hangja szólalt meg a vonalban. Az évek során Farris kezdett úgy tekinteni Caldwellre mint szövetségesére és bizalmasára, még akkor is, amikor ideiglenesen szembehelyezkedtek egymással valami biztonsági ügyben folytatott vitában. Nehéz helyzetben volt az NTSB. Valahányszor megállapították, hogy változtatásra van szükség a szabályzatban, legfeljebb kérhették az FM-t, hogy a szabályt szentesítse, az NTSB-nek ugyanis nem állt módjában semmit kierőszakolni. A két férfi először váltott pár udvarias szót, mielőtt Farris ki nem bökte a figyelmeztetést, amit már annyira el akart mondani a másiknak. - Bill, az embereim azt mondják, lehet, hogy az irányítótornyod valamit nagyon elszúrt múlt pénteken. Szerettelek volna idejében figyelmeztetni. Bill Caldwell megpróbálta összeszedni a gondolatait. Felidézte az előző esti telefonbeszélgetést az FAA Kansas Citybe küldött képviselőivel, akiket az NTSB csapatához osztottak be. Nagyon is tisztában volt a problémákkal és az FAA-t fenyegető veszéllyel. Az épp műszakban lévő felügyelőt, bizonyos Carl Sellerst már részletesen kikérdezték, a toronyban készült hangfelvételek másolatait pedig még szombaton elküldték neki, Caldwellnek. Az irányítótoronyban dolgozók nyilvánvalónak tűnő hibája, amiért nem adtak megfelelő információt a szélnyírásról, csak tetézte már meglévő bajaikat, és neki esze ágában sem volt ilyen kényes dolgot egy olyan kétbalkezes politikussal megvitatni, mint amilyen Dean Farris volt. Farris az elmúlt évek során egyre bizalmasabb hangot ütött meg vele, ő pedig még bátorította, és nem is feltétlenül csak azért, mert hasznosnak látta. Farris valóban érdekes fickó volt, tág érdeklődési körrel és analitikus elmével megáldva. De politikusként kezdő amatőr volt csupán, amit ő nem vett észre. Mindez tetézve a nagy szájával, katasztrofális kombináció volt Washington számára. Farris azonban egyúttal csodálatos forrása is volt az NTSB-ben folyó események kiszivárogtatásának. Caldwell már eddig is számos, az FAA számára kellemetlennek ígérkező helyzetből tudott kimanőverezni Farris jóvoltából, aki bizalmas információkat szivárogtatott ki neki több baleset vizsgálatának kezdeti stádiumában. - Igen, tisztában vagyunk az eddigi részletekkel, és folyamatosan figyelemmel kísérem az eseményeket. Na és milyen irányban halad úgy általában a vizsgálat, nem mintha egy bizonyos kitüntetett irányba haladna is, persze... - Persze, hogy persze... - nevetett Dean Farris, és feszültsége némileg felengedett. Caldwell figyelmesen hallgatott, miközben asztali naptárára pillantott. - Dean, vacsorázzunk együtt holnap este. Mit szólsz? Remélem, bé nejed nem tesz keresztbe. - Majd megmondom neki, hogy muszáj. - Helyes... jó lenne meghallgatni a véleményedet bizonyos jövőbeni repülési irányelveket illetően, amelyeket a DC-8-asoknál szeretnénk majd bevezetni. - Caldwell tudta, hogy az említett irányelveket, ha akarná, se tudná megváltoztatni, de Farris imádta, ha bevonták az ilyesmibe. Odadob majd Farrisnek egy koncot, Farris pedig ezt talán azzal viszonozza majd, hogy ártatlanul is odadob neki egy kibiztosított bombát, elég időt hagyva, hogy ártalmatlanítsa, ilyesféle módszerekkel védelmezte a főnökét, az FAA ügyvezetőjét csakúgy, mint saját magát. Bill Caldwell fejét ingatva tette le a telefont, majd segédjére pillantott, aki egy másik vonalon végighallgatta a beszélgetésüket. - Erről egyelőre egy szót se az ügyvezetőnek, de azt hiszem, gondjaink lesznek Kansas Cityben. Érzem. Kerítsd elő a kintieket, derítsd ki, ki áll a legközelebb az NTSB vezető nyomozójához, és tedd meg besúgónak. Ha lerohannak bennünket, jó előre szeretnék értesülni róla. A segéd bólintott és távozott, Bill Caldwell pedig székében hátradőlve sorra vette a számbajöhető eseményeket. Mindig is úgy sikerült életben maradnia nem repülési szakemberként egy repüléssel foglalkozó irodán, hogy gigászi sakkjátszmának fogta fel a körülötte zajló eseményeket. Az ember vagy előre tervez és kigondol jó néhány lépést ellenfele előtt, vagy hagyja magát hátba támadni. Mindenkire ezzel a szemmel nézett. Ott voltak a királyok, úgyis mint az ügyvezető, - 77 -

akikkel óvatosan kellett bánni, és akiknek el kellett mondani, amit tudniuk kell, de annál szemernyivel sem többet. Aztán ott voltak az irodán a királynők is, nevetett magában, de az más lapra tartozik. Az osztály nála eggyel alacsonyabb beosztású fejeseit Caldwell úgy kezelte, mint futókat és bástyákat. Erősek, de feláldozhatók. Jól megfontoltan csatába küldheti őket, és olykor feláldozhat közülük egyet-egyet, ő maga mégis sértetlen maradhat. És persze ott voltak a gyalogok. Szerette őket nagyon. Imádta az embereket gyalogsorba száműzni, még azokat is, akik névlegesen nála magasabb posztot töltöttek be. Belőlük ezernyi volt, és mindannyian rendelkezésére álltak, ha megfelelően mozgatta őket az FAA sakktábláján: légiszállítási ellenőrök, a légiirányítás vezetői, mérnökök és még sokan mások. Caldwell játékában még Dean Farris is hagyta, hogy gyalog váljék belőle, habár ő ezt soha nem fogja megtudni. Imádta ezt a sakkpárhuzamot. Szakmai pályáját így némi rálátással tudta szemlélni a sötétebb napokon, amikor már-már csapdába esett, amiért nem a repülés világába született, és ezért elszámította magát. De voltak azért veszélyek. Alkalmasint még a Farris-féle gyalogok is az ember ellen fordulhatnak, ha nem vigyáznak velük. Épp az a lépés sodorja bajba az embert, amit nem vesz észre, vagy nem számít ki előre. A sakk már csak ilyen volt, és ilyen volt egy társügyintéző munkája is, ő pedig mindkettőt mesterfokon űzte. Bill Caldwell észrevette, hogy ujjaival hangosan dobol meglehetősen sivár asztalának lapján. Hirtelen felállt és az ajtó felé indult, miközben még egyszer megnézte az óráját. Tíz perc múlva lesz egy tárgyalása négy emelettel lejjebb, és szokás szerint másodpercre pontosan akarta időzíteni érkezését. Örült a ténynek, hogy az Independence Avenue 800-ban az emberek őhozzá állíthatták óráikat. Ha Bill Caldwell azt mondja, valahol ott lesz egy adott időpontban, arra mérget lehetett venni, és ez egy kicsit oldotta is a feszültséget mindenkiben, mert így átadták neki az irányítást mindig egy lépéssel maguk elé engedték. Ahogy Caldwell kilépett kilencedik emeleti irodájából, egy szinttel lejjebb Beverly Bronson éppen belépett Dean Farris irodájába. Aranybarna hajzuhatag omlott a vállára, melyet lágy, áttetsző, testhez simuló selyemblúz fedett. Beverlyt a férfi alkalmazottak egyöntetűen a hivatal legkáprázatosabb nőjének tartották. Miss Bronson kétes módon jutott álláshoz az NTSB-ben, de remek munkaerőnek bizonyult, már ami a kongresszusi kapcsolatokat illeti. Az ő feladata volt az NTSB arculatának védelmezése, különösen a kongresszusi bizottságok előtt, amelyek a költségvetésüket szabályozták. Abban is kivételes képességet árult el, hogy naprakészen nyomon kövesse az NTSB-ben terjengő pletykákat: mit csinálnak a csapatok, ki kinek az ágyába bújt, és ki szivárogtatja ki az NTSB belső ügyeit. E téren elért sikereivel ki is vívta magának, hogy csaknem mindenki görbe szemmel, de legalábbis tartózkodással tekintsen rá a nyolcadik emeleten - Dean Farrist leszámítva.

10. fejezet Október 16., kedd reggel

A New Orleans belvárosában lévő Rogers Művek tanácstermében összegyűlt aggódó embercsoport már vagy egy órája eregette a szivarfüstöt, és idegesen káromkodott. Most csendben hallgatták Forrest Rogerst, aki újra felhívta a horgásztábort. Az óra reggel nyolcat mutatott. A vonalban lévő fáradt férfit a kihangosítón keresztül a többiek is hallhatták. Cajuni akcentusa volt, az ottani tájszólás sajátos ritmikája erősen érződött beszédén. A férfi biztosította őket arról, hogy Walter Calley nem mutatkozott, és hogy igen, ahogy azt már korábban is megígérte nekik, azon minutumban felhívja őket, amint megérkezik a tévelygő elektromérnökük - ha megérkezik egyáltalán. Rogers hozzávágta a kezében lévő filctollat a falhoz. - Az istenit! Hát hol a pokolban lehet?! - Forrest, úgy sejtem, az a szalag pár órán belül itt lesz. Azt mondtad, vasárnap küldte el, ugye? - Ő azt állította. - Rendben. Higgadjunk le mindnyájan. Nem tudhatjuk, mit tett vagy mit nem tett Walter. Rogers ráförmedt: - Amit nyilvánvalóan megtett, Edward, az mindössze annyi, hogy megölt valakit, akinek a kongresszusba juttatása csaknem két évtizedünkbe telt, de rajta kívül megölt még - 78 -

pár száz civilt is! Nem tudom, hogy csinálta, de az a ganéj kinyírta Larry Wilkinst, a fehérek egyetlen reménységét ebben az istenverte országban! Ez nem elég neked? Még mindig azt mondom, hívjuk az FBI-t! - Fogd már vissza magad! - Egy igen ápolt küllemű ember tette fel a kezét a terem végében, a többiek pedig tisztelettudóan hallgatták. - Szépen néznénk ki, mondhatom, ha pont azt a rakás ostoba fajankót riasztanánk, akik azóta szaglásznak minden konzervatív szervezet után, mióta csak Bobby Kennedy harcot indított a Dél ellen... még mielőtt a legtöbben közületek borotválkozni kezdtetek volna. Lehet, hogy Mr. Calley eltűnt, elment az esze és tömeggyilkos lett, és az is lehet, hogy nem. Talán tud valamit. Ő mondta - te magad mondtad, Forrest, nem én -, hogy jó oka volt azt tennie, amit tett, és hogy ezt meg is akarja magyarázni, nemde? - Igen - mondta Rogers -, igazad van, Bill, mint ahogy azt is elárulta, hogy ő vette rá Larryt, repüljön Kansasba. - De nem tudjuk, miért? Vagy mégis? Amíg meg nem hallgatjuk azt a szalagot vagy őt magát, nem tudhatjuk az indokot. Lehet, hogy valaki más ölte meg Larryt, és most azért üldözi Calleyt, hogy elhallgattassa. Forrest Rogers elcsendesedett, majd a férfi szemébe nézett. - Legalábbis ezt hiszi Walter. Amit azonban tudunk, az az, hogy Larry Wilkinst megölték, és ha nem Walter, akkor valaki más. Walter ezt maga mondta nekem. - Rendben - bólintott Bill, és elmosolyodott. - Jól van, addig is a következőket tesszük. - Egy szőke hajú fiatalemberhez fordult, aki a hosszú asztalnál ült. - Jess! Intézd el, hogy Larry irodája adjon ki sajtóközleményt, vagy tartson sajtótájékoztatót még ma délután, és hozzák nyilvánosságra, hogy kétségbevonhatatlan bizonyítékuk van, mely szerint merénylet történt. Foglalkozzon ezzel az összes csatorna és hírszerkesztő. Mondd meg nekik, hogy a részleteket néhány napon belül hozzák nyilvánosságra, s akkor aztán vagy magát ezt az idiótát leplezzük le, ha ő tette, vagy szétkürtöljük, amit tud. Az ördögbe is, itt van nekünk egy mártír, és azt hiszem, Larry is így akarta volna. Nem ő az első, aki életét adta azért, hogy visszaálljon a rend ebben az országban. És nem is ő lesz az utolsó! Forrest Rogers értetlenül nézett. - Nem adhatjuk fel az FBI-nak! - Hogy érted ezt, Forrest? - Túl sokat tud mindnyájunkról, Larry ígéreteiről, terveiről, és arról, hogy ki támogat bennünket a városban. Ne felejtsd el, hogy Walter fontos tagja volt a kampánybizottságnak. Azért volt abban a gyárban, mert Larry erre kérte. Te magad mondtad ezt. Nem tudtam, hogy kémkedett. Bárhogyan is, ha tényleg beijedne, valószínűleg elkezdene beszélni, a közvélemény pedig annyira bedühödne, hogy többé senkit nem tudnánk megválasztatni. Bill elhallgatott, és rezzenéstelen arccal meredt Forrest Rogersre. - Mit javasolsz? - Nincs ötletem. De nem vethetjük csak úgy oda a farkasoknak, nem igaz?

Walter Calley benyomta kvarcórája lámpáját, hogy megnézze, mennyi az idő: reggel nyolc óra öt perc volt. A levegő áporodott lett a Camaróban, hisz még mindig benne állt a szénaboglyában, de Calley csak úgy tudta magát melegen tartani, hogy visszavackolódott az autóba. A csomagtartóban volt néhány váltás ruha, takaró azonban egy sem. Naplementéig hason fekve várakozott a csűr nyitott padlásán, és csendesen figyelt kifelé. Látta a terület felett délelőtt órákig köröző helikoptert, meg a rendőrautókat, amelyek oda-vissza cirkáltak az úton, de egyikük sem vette észre az árulkodó guminyomokat. Kora délután egy seriffhelyettes jelent meg a legelőn. Walter halkan kibiztosította fegyverét, ahogy a fiatal fickó kiszállt autójából és a csűrhöz ment, hogy benézzen. Fohászkodott, hogy a seriffhelyettes ne lásson és ne halljon semmit, sőt ne is érezzen semmit, és fohásza meghallgatásra talált. Nem akart arra gondolni, hogy valakit le kell lőnie, de nem hagyhatta, hogy elkapják. A zsaru visszaült autójába, majd elindult nyugat felé, nem sejtve, milyen közel járt a halálhoz a csűr körül. Walter látta, hogy újra megáll, és odamegy egy másik pajtaszerű építményhez a szomszédos legelőn, ugyanolyan érdektelenül és óvatlanul lépkedve. Naplemente után Walter visszamászott a kocsijába, és kényelmetlenül forgolódva végigvirrasztotta az éjszakát. - 79 -

Ha holnapig nem találnak rá, döntötte el, gyalog vág neki. A katonaságnál jó kiképzést kapott abból, hogyan szökjön meg és húzza meg magát észrevétlenül. Végül is ez itt már az erdő széle volt, és a horgásztábor nem lehetett messzebb hatvan kilométernél. Óvatosan, lassan leengedte a vezetőülés felőli ablakot, majd nagy nehezen felevickélt a szénahalom tetejére, időnként megállva és fülelve, mert arra számított, hogy amint a lepusztult csűrben kibukkan a feje a boglyából, tucatnyi fegyvert biztosítanak ki és szegeznek rá. Ám csak kellemes, nyugalmat árasztó madárdal köszöntötte, mely valahonnan, a ködös mezőn túlról jött, a csűr penésztől dohos belsejébe pedig behatoltak a napsugár fénykévéi. Miután előhúzta a csomagtartóból mindazt, amire szüksége volt, ismét teljesen befedte a kocsit szénával, majd újra felmászott a padlásra, s megfigyelőhelyét elfoglalva, számba vette szűkös ellátmányát. Szerencsére hozott magával némi vizet és ennivalót - régi szokása volt ez. Jó néhány napig elélhet rajtuk, és ha több réteg ruhát visel a hideg ellen, valamint a csillagok alapján tájékozódik, akár tizenöt kilométert is meg tud majd tenni éjjelente. A rendőrség és az FBI egy Camarót keres majd, nem pedig egy éjszakai vándort - egy magányos férfit, aki a sötétben gyalog cserkészi a vidéket. Nem is olyan rosszak az esélyei.

Ugyanebben

a pillanatban csaknem ezer kilométernyire északra Kansas Citytől, Nick Gardner, az NTSB nyomozója kárörvendő vigyorra húzta a száját, miközben kikapcsolta a szállodai szobájában lévő kis rádiót. Épp azt hallgatta végig, amint az egyik helyi adóban lejátsszák a Kansas City irányítótornyában péntek este elhangzottakról készült felvételt. Az FAA és az NTSB majd eszelősen próbál rájönni, ki szivárogtathatta ki az anyagot - és ő volt az. Az eredeti hangfelvétel - egy szalag abból a magnetofonból, amely a toronyba érkező és onnan kifutó minden rádióhívást rögzített - még mindig az irányítótorony főnökének birtokában volt, aki minden bizonnyal hamarosan megjelenik majd felháborodott felettesei előtt, kezében a szalagot szorongatva, jelezvén, hogy megvan, nem lopták el. Ez majd jó néhány órára összezavarja az FAA vezérkarát. De a torony vezetője készített egy hivatalos másolatot az NTSB nyomozóinak a kivizsgáláshoz, Nick pedig, mint a légiirányítási csoport elnöke, lopva készített róla magának egy másolatot, majd a kazettát hétfő este a reptéri szálló parkolójában átadta az egyik helyi hírcsatorna riporterének. Lehetetlenség bebizonyítani, melyik kópiát másolták le, és Nick ebben a bizonytalansági tényezőben bízott. - Azt akarom, hogy a világ meghallja: a légiirányítás egyetlenegyszer sem említette a szélnyírás lehetőségét az Airbus első leszállási kísérlete alatt - mondta akkor a riporternek, aki megígérte, hogy a szalagot az országos csatornákhoz is eljuttatja. Nick szerette volna elmagyarázni, miért ismeri olyan jól az FAA-t, de úgy látta, hogy a magyarázat elfogult és megbízhatatlan forrás fényében tűntetné fel. Persze, elfogult, gondolta, de nem megbízhatatlan. Ám, ha elmondja annak a riporternek, hogy maga is légiforgalmi irányító volt, nem bízik meg benne. Csaknem egy évtizeden át dolgozott abban a munkakörben, közben majdnem rá is ment, és az ócska kifogások, melyeket az FAA igazgatóságán adott elő, a különben is nagy felelősséggel járó munkát hihetetlen feszültté tették. Megromló egészsége, az állandó dohányzás, idült migrénes rohamai és veszélyesen magas vérnyomása miatt, egészségügyi okokra való hivatkozással nyugdíjazták, alig két hónappal a légiirányítók illegális sztrájkja előtt. Ez volt az egyetlen oka, hogy az NTSB alkalmazhatta, hiszen a légiforgalmi sztrájkolókat minden más felelős hivataltól eltiltották. Nick nagy szökése tökéletes megoldásnak bizonyult, de nem tudta elfelejteni múltját és azokat a dolgokat a légiirányításban, amelyek még mindig változásért kiáltottak. Délelőtt tízre Washingtonban már mindhárom tévécsatorna és sok rádióadó is lejátszotta a szalagot, és tizenegyre - ahogy arra Gardner számított is - egymást érték a vádaskodó, tiltakozó és felháborodott telefonok. Egy szigorúan ellenőrzött szalag ismét kijutott a nyilvánossághoz! Tizenegy óra húsz perckor az NTSB elnöke, Dean Farris épp letette a telefont washingtoni irodájában. Füle vöröslött, vérnyomása pedig egyre emelkedett. Az FAA társügyintézőjének, Bill Caldwellnek a vádjai vérlázítóak voltak. Hogy a pokolban lehetett Caldwell olyan biztos, hogy nem az ő Kansas Cityben tartózkodó saját emberei tették közzé a toronyban készült felvételt? Ezt semmi - 80 -

nem támasztja alá, hadarta Caldwellnek felindultan, amikor az azzal állt elő, hogy csak az NTSB csapata juttathatta el a szalagot a médiának. Akárhogyan is történt, valószínűleg már mindegy. A dühöngő Farris beütötte Wallingford mobiljának a számát, mert nagyon az volt a gyanúja, hogy ő a felelős mindezért, és már alig várta, hogy jól leszúrhassa. - Joe! Mit tud a toronyban készült felvétel kiszivárogtatásáról? A vonal másik végén pillanatnyi csend állt be, ami Farris szerint a rossz lelkiismeret jele. - Semmit. Magam is csak néhány perce értesültem a dologról. - Ugye, tudja, hogy a mi embereinktől jött? Az NTSB egyik másolatát adták le. - Farris mindezt tényként közölte, és figyelmesen hallgatta a választ, mely sértett önérzetről árulkodott. - Honnan vette ezt, elnök úr? - Az FAA el tud számolni a saját szalagjával. Hát maguk? - Nick Gardner a vezetője a légiirányítással foglalkozó csapatnak. Már kerestem, de ő aligha... - Ne halandzsázzon, Joe! A maga gyenge irányítása alatt csak az lep meg, hogy nem kérte fel egyenesen a tömegtájékoztatást, vegyen részt a kivizsgálásban, mint hivatalos fél. Nem jött válasz, Farris pedig kárörvendő mosollyal próbálta elképzelni, ahogy Joe Wallingford épp elszámol tízig. És jól gondolta, mert a másik pontosan ezt tette. - Elnök úr, ez nem helyénvaló... Ez sértés. - Akinek nem inge... - Hát nem is az! - Joe észrevette, hogy mérgében majd összeroppanja mobiltelefonját. - Nos, az FAA meg van róla győződve, hogy mi voltunk azok, és rettentő dühösek. Mindennek a tetejében a média minden erejével a szabotázsra összpontosít. Nincs kétségük afelől, hogy valaki meggyilkolta Larry Wilkinst, az utasokat is feláldozva, Caldwell pedig azt mondja, szinte meggyőződése, hogy az A320-as irányítórendszerét a földről vezérelt rádióhullámokkal zavarták meg! Egy tömeghisztéria kellős közepén ülök. Szükségem van magára, mégpedig itt! Joe azt hitte, nem jól hall. Farris csak nem arra kéri, hogy visszarepüljön. - Hogyan? - Azt akarom, hogy még ma délután itt legyen! - De uram, én egy helyszíni nyomozás közepén vagyok... - Ez nem lehet igaz, gondolta Joe. A pasasnak elképzelése nincs arról, mit tesznek ők ott kint. - Joe, engedelmeskedjen az utasításnak! Jöjjön vissza. Az irányítást adja Andy Wallace kezébe, ő majd elboldogul. Az legyen az első dolga, amikor visszaér, hogy felkeresi Caldwellt és elmagyarázza neki, mi történt a toronyban felvett szalaggal... Már ha képes erre. Azt mondja, nem Nick emberei a felelősek? - Ezt feltételezem. - Jól van. Akkor menjen, és mondja el Caldwellnek is. Joe ezután előkotorászta a csapata többi tagja által hordozott mobiltelefonok számlistáját. Nagy nehezen kibogarászta Nick számát, és máris hívta. A beszélgetés gyorsan lezajlott. Igen, ő is hallotta az adást. Nem, nem ő juttatta ki a szalagot, és ha már itt tartanak, senki nem férhetett hozzá az NTSB másolatához felügyelet nélkül. Röviden, a torony a felelős, az ottani személyzet hazudik. - Nick, biztos vagy ebben? Farris és az FAA előtt kell megvédenem magunkat. - Biztos - felelte a másik. Délután háromkor indult egy járat Washingtonba, Joe pedig jegyet váltott rá, mielőtt még átadta volna a gyeplőt Andynek. Túl sok teendő volt, túl sok elvarratlan szál. Beszélniük kell az öszszes csoport vezetőjével, ellenőrizniük a roncseltávolítás menetét és a hangrögzítő utáni kutatás jelenlegi állását. Át kell nézniük, hogy áll a tanúk meghallgatása, be kell nézniük Barbarához, majd együtt sorra venniük két újabb gépelt oldalnyi teendőt. Kiviharzott a szobájából, és közben gondolatban átnézte az egészet. Ekkor az Airbus két embere elkapta a szálloda folyosóján. Arcuk szürke volt és komor, hangulatuk temetéshez illő. - Ms. Rawlsonhoz mentünk volna, de tekintve, hogy ő most kórházban van... - Aha. Az Airbustól André Charat-t rendelték ki Barbara csoportjába, a másik férfi, Robert d'Angosta pedig az Airbus műszaki képviselője volt a franciaországi Toulouse-ból. Joe elég nyugtalanul a konferenciaterembe tessékelte őket. - 81 -

Charat megköszörülte a torkát, és a cipőjét bámulva beszélni kezdett. - Nagyon fontosnak tartjuk, Mr. Wallingford, hogy a 320-as repülésirányító rendszerének technikai jellemzőivel tisztában legyenek. - Az egész csapat, gondolom. - Igen, de legfőképpen ön. Hiszen ön hozza a döntéseket. - Egy pillanat. Én csupán a helyszíni nyomozás vezetője vagyok - tiltakozott Joe, de Charat leintette. - Ön diktálja a tempót, Mr. Wallingford. Önnek kell feltétlenül tudnia. Joe észrevette, hogy d'Angosta egy bőrdossziét szorongat. Charat jelére kinyitotta, majd kivett belőle és kiterített az asztalra egy sor elektronikai ábrát tartalmazó papírt, miközben Charat belekezdett egy rövid, ámde velős kiselőadásba az A320-as repülésirányító fedélzeti számítógépeiről, és arról, hogy miért határos a lehetetlennel, hogy az összes egyidejűleg mondja fel a szolgálatot, így téve irányíthatatlanná az orra bukó gépet. - Ennél nagyobb az esély arra is, hogy az ember nyerjen a lottón - fejezte be, és Joe-ra nézett, mit lép amaz. Most először nézett a szemébe. - Na és mi a helyzet az elektromágneses interferenciával? Azt lehetségesnek tartják? - Hát igen... - felelte Charat, elhúzva a szót, miközben tekintete megint a cipőjére siklott, és eszébe jutott az a sok vita, amelyet az FAA embereivel, légitársaságok igazgatóival, sőt még a francia repülésügyi hatóságokkal is folytattak, mert mindenkit nyugtalanított az új technológia. - Ám ez csak akkor lehetséges, ha egy borzasztóan erős adó van valahol nagyon közel, legfeljebb száz méternyire. De még akkor is a legrosszabb, ami megtörténhet, hogy csupán pillanatnyi zavar áll be. De tekintettel arra, hogy ilyen erős radarok vagy adótornyok nincsenek Kansas City repterének közelében, mindez kizárható. - Látták a fekete doboz kinyomtatott adatait? - Igen. A maguk Walt Rogerse rendelkezésünkre bocsátotta, nem sokkal ezelőtt. Mr. Wallingford, önnek is látnia kell, hogy azok az adatok is csak a mi igazunkat bizonyítják. Joe meghökkent, amit Charat észrevett, és már bólintott is, mielőtt Joe megszólalt: - Miért? Charat kényelmetlenül mocorgott a székében, és jobb kezével bonyolult mintákat rajzolt a levegőbe, mintha csak egy láthatatlan botkormányt markolászna, és miközben így gesztikulálva előadta az irányítókar mozgását, bal kezével a kar által kiadott utasításnak engedelmeskedő repülőt szimulálta. - Azért, mert az eredmények azt mutatják, hogy a repülésirányítók, ebben az esetben a magassági kormány, helyesen működtek. Először lebukik az orr, majd végig felfelé mutat. Sem átmeneti számítógép-meghibásodás, sem elektromos rövidzárlat, sem pedig kósza rádiójel nem okozhatta volna, hogy a magassági kormány így reagáljon. Ha irányítási hiba történik, amikor a gép orra lefelé nézett, a magassági kormány beragadt volna abban a pozícióban. De mivel nem ez történt, ami világosan látható az adatokból, bizonyíthatóan csak egyetlen dolog okozhatta ezt a balesetet. Charat itt szünetet tartott, kezét az ölébe tette, s most egy pillanatra sem vette le szemét Joeról, aki feszülten figyelt. - Éspedig? - kérdezte Joe, mert látta, hogy az Airbus képviselője magától nem akarja kinyögni, amit hallani kell. - A pilóták idézték elő azokat a változásokat. Bárki repült is a géppel, átbuktatta az orrot, és nem emelte vissza idejében. A gépünk csak azt tette, amire utasítást kapott. Se többet, se kevesebbet. Joe azon kapta magát, hogy felsóhajt. Ezek az emberek kétségkívül őszinték voltak, ám szemernyit sem elfogulatlanok. Meg kellett védeniük a gépüket, és gyanúsítgatásba fogtak. - A kapitány azt mondta, egyáltalán nem lódította meg a gépet. - A kapitány vagy hazudott, vagy tévedés áldozata. - Ez aztán a válasz, Mr Charat! - Na és azok a fantáziálások, azok a minden alapot nélkülöző kijelentések, melyeket a mi fejünkhöz vágnak? Mindenféle elektronikai abszurdummal vádolják a repülésirányító rendszerünket. Elmondhatom önnek, hogy információink szerint az FAA-nál egyesek le akarják állítani a gépeink repülését. Joe jól tudta, hogy minden rezdülését figyelik. Most már biztosra vette, hogy Charat ismeri Caldwell álláspontját. Vagy olyan dörzsölt hazardőr, aki mindent egy lapra tesz fel, és az ő reakció- 82 -

jukat figyeli, Joe egy idő után nem bírta tovább. - Senki nem akarja leállítani a gépeiket, hacsak nincs rá nagyon nyomós ok. - Ó... - Charat hátradőlt és elfintorodott. Tipikus francia fintorgás, gondolta Joe. Olyan remekül tudják adni a sértődöttet... A francia igazgató ismét előrehajolt. - Tehát nincs tudomása arról, Mr. Wallingford, hogy az FAA egynémely embere már el is kezdett fenyegetőzni az A320-asok letiltásával, amennyiben bizonyítást nem nyer az ő megelégedésükre, hogy semmiféle műszaki hibáról nem lehet szó? Hát nem lehetetlen eljárás ez? - Pontosan mire céloz? - kérdezte Joe, az utolsó pillanatban kapva észbe, nehogy azt kérdezze: „Pontosan mit is tud?” - Megvannak a forrásaink. És tudjuk az FAA bizonyos tagjairól, akiket erős szálak fűznek az amerikai gyártókhoz, hogy örömmel tiltanák le a 320-ast hosszú hónapokra. Mi... vagyis én személy szerint... bízom benne, hogy ön, aki állítólag elfogulatlan és becsületes nyomozó, nem hagyja majd, hogy ez bekövetkezzék! Baráti hangulatban váltak el, de Joe nagyon aggódott. Az egyetlen lehetséges magyarázat, ami értelmesnek tűnt, az volt, hogy valami rendszerhiba történt, vagy a gépen belül, vagy kívülről érkező rádióinterferencia hatására, de ők mégis meggyőzően állították ennek az ellenkezőjét. A Bill Caldwellre és a 320-assal kapcsolatos álláspontjára - meg a terveire - tett célzások pedig elbátortalanították Joe-t. Charat távozóban, motyogva tett valami megjegyzést, amit Joe akkor nem egészen értett. Most összeállt benne a kép, mintha csak agyának, mint valami számítógépnek, időre lett volna szüksége a kódolt üzenet megfejtéséhez. - Kérem, ellenőrizze - mondta akkor Charat lehajtott fejjel -, kinek melyik repülőgépgyártónál van részesedése, mielőtt eldöntené, kinek higgyen az FAA-nál. - Minden bizonnyal kétségbeesett húzás volt ez, botrányos gyanúsítgatás mindazok ellen a kormányban, akik ellenérzéssel viseltettek a gépük iránt. De mint egy sokágú szigony, mely a bőr alá hatol, nehezen szabadul majd tőle. Ha az Airbus embereinek igaza van abban, hogy a repülésirányító rendszer feddhetetlen, akkor Joe-nak el kell fogadnia, hogy Díck Timson, a vezető pilóta, ez az igen tapasztalt kapitány, egyben a vállalat alelnöke, szándékosan vagy gondatlanul túlságosan lefelé billentette a repülőgép orrát egy olyan pillanatban, amikor ez a tett gyakorlatilag öngyilkosságnak bizonyult, és melynek - az összes lehetőséget figyelembe véve - semmi értelme nem volt. Ettől csak még inkább hajlott arra, hogy elfogadja az elektronikus interferencia lehetőségét. Joe a terem végében lévő telefonról felhívta a kórházban fekvő Barbarát. Elvileg csütörtökön engedik majd ki, időben ahhoz, hogy a csapattal együtt mehessen haza. De addig is pihennie kellett. Ehelyett szinte minden óráját a telefonon lógva töltötte, és a rendszervizsgáló csoport tagjaival beszélgetett, a különféle próbálkozásokat irányítva és azon töprengve, hova tűnhetett a 255-ös járat pilótafülkéjének hangrögzítője. - Farris azt akarja, hogy korábban visszamenjek, Barbara. - Joe úgy döntött, nem ad hangot a haragjának, és nem részletezi a Farris parancsában rejlő ostobaságot. - Andy fog helyettesíteni, ő majd megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy időben a repülőtéren lehess csütörtökön. - Velem semmi gond, majd megoldjuk - mondta a nő, akinek még mindig komoly fájdalmai voltak, valahányszor mély levegőt vett. - Joe, beszéltem az előbb a csapatommal, és sajnálattal kell közölnöm, hogy nincs előrehaladás a hangrögzítő ügyében. Most éppen a hátsó törzsrész utolsó szelvényét fésülik át, de nem hinném, hogy ott megtalálják. Vagy ellopták, Joe, vagy nem volt a repülőn. - Úgy érted, nem szerelték be? Hm... erre eddig nem is gondoltam. - Könnyen lehet. Vagy így történt, vagy, ahogy mondtam, ellopta valaki a baleset után nem sokkal. - De ki a fene, Barb? És hogyan? Ilyesmi még sohasem fordult elő. - Tudom, de mi van, ha például szabotázs történt, és bárki volt is a katasztrófa előidézője, besurrant és elemelte a bizonyítékot? - Hát ez elég vad elképzelés, Barbara! - Nos, annyi biztos, vezető nyomozó úr, hogy sehol nem találjuk azt az átkozott hangrögzítőt.

- 83 -

Joe azt mondta Barbarának, hogy pihenjen, majd elbúcsúzott tőle, és beütötte Susan Kelly telefonszámát. Épp azelőtt érte el, hogy a szálloda kisbuszánál befejezték a berakodást a terminálhoz vezető rövid útra. - Visszarendeltek - közölte a lánnyal. - Tartottam tőle, Joe... - Úgy érted, Farris ezt már megbeszélte veled? - Ezt nem, és az FAA haragját sem a kiszivárogtatott toronybeli felvétel miatt. De mondtam már, mit mondott nekem még szombaton. Nincs megelégedve veled, Joe. Nem lep meg, hogy azt akarja, lépj le innen. Joe a szállodai kisbuszra pillantott, amelybe még mindig pakoltak. - Hol vagy most, Susan? - A terminálnál. - Megegyeztek, hogy tíz perc múlva találkoznak Joe gépének kapujánál, majd a férfi lecsapta a telefont, és futásnak eredt. Susan már várta. Leültek egy padra az utasok hallótávolságán kívül. - Nézd, Joe! Nem dolgoztam együtt Deannel eleget ahhoz, hogy pontosan tudjam, mitől pöccen be. De azt tudom, hogy az alatt az intellektuális és nyájas álarca alatt egy politikus vadállat lakozik, aki hatalmi ábrándokat kerget. Nem kéne ezt elmondanom neked, és remélem, nem is adod tovább, de Dean az NTSB-t csupán közbenső állomásnak tekinti, nem pedig végállomásnak. A fő probléma persze az, hogy Deant nem tudjuk, kontrollálni, és tönkretehet téged szakmailag, Joe. Nagyon óvatosan kell vele bánnod. Joe a kezét bámulva bólogatott. Annak hallatán, hogy állása az NTSB-nél veszélyben foroghat, a hideg futkosott a hátán. - Tudom. Nézd, én imádom a munkámat. - Felnézett a nőre, és tekintetük egymásba fúródott. - Nem venném jó néven, ha bárki is meggátolna abban, hogy az NTSB szolgálatában dolgozhassak. Ez az életem. - Nos, akkor ki kell bekkelned azt az időt, amíg Dean a góré. - Igen, de nem hallgathatok, amikor egyáltalán nincs igaza! - Diplomácia, Joe! Egy jó diplomata olyan kifinomult modorban küld el téged a pokolba, hogy a végén még te hálálkodsz neki az útbaigazításért. Gyakorold ezt a fajta művészetet Farrisszel. A saját érdekedben, és a mienkben. Kézfogással búcsúztak, Joe pedig elindult a repülőgépre vezető kis folyosó felé. Még mindig érezte a nő kezének melegségét. Úgy tűnt, olvadás állt be kettejük közt.

A stewardessek 35 000 láb magasságban szolgálták fel a vacsorát. Joe ekkor vette észre, hogy a mellette ülő férfi egy North America-emblémás írótömbre jegyzetel. Arckifejezése és viselkedése alapján dühödt, ideges igazgatófélének tűnt Joe úgy döntött, nem szólítja meg. Némán fogyasztotta el a vacsoráját, és magában azon mulatott, milyen hatásosan tudnak mindketten úgy tenni, mintha a másik nem is létezne, miközben pár centire ülnek egymástól. De valahol Kentucky felett Joe utastársa kiejtette kezéből a tollát, és Joe vette föl neki - mely cselekedet óhatatlanul azzal járt, hogy egy pillanatra összenéztek. Egy köszönöm is elhangzott, minek folytán valami beszélgetésféle indult meg a két ember között. Joe utastársa kinyújtotta kezét, de az arcán még halvány mosoly sem látszott. - Craig Lewiston vagyok. Kihez van szerencsém? - Joe Wallingford, az NTSB-től. - Érdekes - mondta a másik. - Tegnap délután ötig én voltam a North America alelnöke és mindenese, amikor is elértem a kritikus pontot, és lemondtam. - Aztán kezét feltartva hozzátette: A katasztrófához ennek semmi köze nincs, efelől biztosíthatom. Lewiston visszatért írnivalójához, és igyekezett nem észrevenni, hogy az NTSB emberevalami folytatásra vár. Joe annyira erősen próbált Lewistonra nézni, amennyire az csak lehetséges egy repülőgép zsúfolt turistaosztályán. A férfi magas volt, talán százkilencven centi. Beesett arcára valami örök csodálkozásféle ült ki, mely most éles ellentétben állt a férfi nyilvánvaló zaklatottságával. Bozontos szemöldöke föl-le járt, miközben beszélt, és ez annyira feltűnő volt, hogy Joe még a szeme sarkából is látta. A férfi végül felsóhajtott, zsebre vágta a tollát, és erős texasi akcentusával újra megszólalt. A mai naptól fogva ugyan nem tartozik rám, de hogy haladnak a nyomozással? - 84 -

Joe röviden elmondta neki, mit tudnak eddig, kiemelve, hogy a média szerint egyértelműen szabotázs történt. - Teljesen valószínűtlen - jelentette ki határozottan Lewiston. - Az a repülőgép a technika diadala. Ismerem az egész irányítórendszerét. Dolgoztam vele, és magam is elvégeztem a szerelői tanfolyamot. Az eredeti szakmám szerint képesített repülőgépszerelő vagyok. - Nocsak! Kétkezi munkásból lett alelnök? Lewiston halványan elmosolyodott. - Ha tudná, milyen hasznos ez manapság egy igazgatónak... - Megkérdezhetem, miért távozott? - Meg. Bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezt az NTSB orrára akarom kötni. Épp Washingtonba tartok, hogy beszélgetésen vegyek részt a USA-irrel és a Légiszállítási Egyesülettel, és talán még másokkal is. Nem áll szándékomban kiszállni az egészből, csak a North America csataterét akarom elhagyni. Újra elhallgatott, Joe pedig belevetette magát az utána maradt csendbe. - Hogyhogy csatatér? Azt mondta, a katasztrófának nincs hozzá köze... Lewiston bosszúsan felmordult, mintha arra kérték volna, hogy a világ legnyilvánvalóbb dolgát magyarázza el. - Mi... már úgy értem, ők... az elmúlt évtizedben lehetetlen pénzügyi csatározásokban vettünk részt, és mostanra már szinte semmit nem tudnak eladni, hogy levegőben tarthassák a légitársaságot. Az emberek fizetését, beleértve a miénket is az igazgatói testületben, folyton csökkentették, a támogatásokat lefaragták, és mindez meglehetősen fájdalmasan érintett mindenkit, mostanra pedig már örökös sárdobálás céltáblájává váltunk, és valaki más fog átvenni minket. - Erről nem hallottam - mondta Joe. - Csak ma reggel hozták nyilvánosságra. Szerencsére nem adtam el a részesedésemet. Azonnal felugrott tizenháromra. Lewiston az órájára pillantott. Tudta, hamarosan leszállnak Washingtonban, és a landolás perceiben már nem akart társalogni. Joe azon kapta magát, hogy bár tolakodónak és udvariatlannak tűnik, de a kínálkozó lehetőség túlságosan is vonzó volt ahhoz, hogy elszalassza. - Van valami, amit szeretnék megkérdezni, és amire egyetlen jelenlegi főnök sem felelhetne anélkül, hogy a cég érdekeit meg ne sértené. De most, hogy ön... - ...most, hogy én renegát lettem, előrukkolhatok vele? - Igen, ilyesmire gondoltam. Lewiston bólintott. - Nos? - Voltak gondjaik az elmúlt években azzal, hogy megfeleljenek a karbantartási követelményeknek? Biztosan emlékszik az Easternre meg sok más légitársaságra kiszabott bírságokra, s hogy sokak szerint a szabályozásmentesítés miatt hanyagolták el a dolgokat. Volt-e ilyen jellegű nyomás önöknél is? - De még mennyire! Az egész rendszerben. - Lewiston fészkelődött egy sort az ülésében. Ön a kormánynak dolgozik. Emlékeznie kell, amikor Dole és Jim Burnley meg a többiek a közlekedési osztályról felvonultak, és jó Reagen-katonákhoz méltóan kijelentették: náluk ugyan probléma egy szál se! A szabályozásmentesítés isteni dolog! Senki nem vett vissza semmiből. Tökéletes a biztonság. - Lewiston újra megrázta a fejét. - Csak annyi a gond, hogy nem gyanúsíthatom meg őket hazugsággal, mert mindannyian olyan sötétek a repülésbiztonság részleteit illetően, hogy nem is lettek volna képesek hazudni. Azt gondolták, hogy az a sok mellébeszélés mind igaz. De hát, édes Istenem, a magamfajta embereknek napról napra olyan dühös vezetőkkel kellett szembenéznünk, mint amilyen Dave Bayne, és sikertelenül igyekeztünk bizonygatni a javítások és az alkatrészbeszerzések szükségességét meg a tisztességes bérezés fontosságát, ránk se bagóztak a karbantartási költségvetésben. Joe bólintott. - Sokszor ütköztünk problémákba, de nem tudtuk dokumentálni őket. - Hát persze, hogy nem. Hiszen nem halt meg miattunk több ember évente, mint ami a szabályzat által még elfogadott mészárlás mértéke. Ezért nem volt mit jelenteniük. A szabályzat azt mondja, hogy csak a haláleseteket és a balesetek számát kell dokumentálni. Ha ezek a számok nem növekedtek, minden rendben haladt. Sehogy se tudtuk felmérni az egyre romló biztonsági helyzetet és az egyre zuhanó színvonalat, hacsak nem kezdtük volna el öldökölni az utasokat ezerszámra. Tudja, Joe, a nagy hazugság, az nagy hazugság. Goebbels büszke lenne rájuk. - 85 -

Ekkor a hangosbeszélőben megszólalt a kapitány, hogy beszámoljon az időjárási viszonyokról és az érkezés várható körülményeiről. Lewiston elhallgatott, és megvárta, míg a kapitány befejezi. - Épp akkor sikerült felhúznia, amikor amúgy is ki vagyok borulva. Sajnálom. - Ugyan! Éppen hogy sokat segített nekem. Lewiston elgondolkozott egy pillanatra. - Hadd adjak egy tanácsot a nyomozáshoz. Ha repülésirányítási problémának tűnik a dolog, hagyja a fenébe a sok körítést, és annak nézzen utána, volt-e elektronikus interferencia. A repülésirányító rendszer megbízható. Ha csődöt mondott, akkor csakis külső ok állhat a háttérben. Ha viszont emberi hiba történt a pilótafülkében, nézzen utána alaposan, ki alkalmazta a főpilótát, és tudta-e, mit csinál. - Mire akar kilyukadni a főpilótával kapcsolatban? - Nézze, ez csak tipp, semmi több. Dave Bayne remek fickó, de olyan vezetési stílust honosított meg, ahol teljességgel az alárendeltjeire bízza magát, anélkül, hogy ellenőrizné őket. Dave nem értesül arról, ha valaki elszúrja a dolgokat, egészen addig, amíg már megvan a baj. - Hogyan lehetséges, hogy... - Nem tudom. Csak adtam magának egy tippet. Fogalmam sincs, ebben az ügyben van-e ennek bármi jelentősége. De ha különöset talál az igazgatóság berkeiben, nézzen mélyebben a probléma mögé. Azt fogja látni, hogy a North Americánál szinte semmi kapcsolat nem volt az alá- és fölérendeltek közt. Vegyük csak az én pozíciómat. Valahogy soha nem mondott nekem senki semmit. A férfi elhallgatott, Joe pedig nagy nehezen előrukkolt azzal a kérdéssel, amit a leginkább fel akart tenni. - Azért mondott le, mert nagy volt a nyomás, vagy mert a karbantartási elvárások nagyon alacsony szintre süllyedtek? Lewiston jó ideig hallgatott, majd Joe szemébe nézett. - Erre nem lenne szabad válaszolnom, tudja-e? - Tudom, de azért bizakodom. Craig Lewiston felsóhajtott, majd bólintott. - Az utóbbi - mondta egyszerűen. Joe hátradőlt, és próbálta elraktározni Lewiston jó tanácsait, miközben enyhén balra dőltek, s elrepültek a kanyargó Potomac folyó fölött. Amikor-Joe belépett a terminálba, a légitársaság egyik alkalmazottja kis táblácskával várta, rajta a Wallingford névvel. Sürgős telefont kellett elintéznie. Joe keresett egy nyilvános telefont, és már tárcsázta is Andy Kansas City-i számát. - Találtunk valamit a 320-as hátsó részében, Joe! Egy elektronikus dobozféle... a magassági kormány vezetékei közé volt beszorulva. Joe, az a lényeg, hogy amennyire az Airbus emberei tudják, nem a repülő tartozéka! Más szóval: elképzelhető, hogy tényleg szabotázs történt.

11. fejezet Október 17., szerda, Dallas (Texas)

David Bayne meg se várta, hogy a lift ajtaja teljesen kinyíljon, máris kinyomult a résen, majd jellegzetes, sietős lépteivel elindult a North America igazgatósági részlegének hosszú, szőnyeggel borított folyosóján. A North America kifogástalan megjelenésű igazgatója ifjú korában a dallasi egyetemi csapat népszerű sportolója volt, és edzettsége még mindig látszott a külsején. Bayne-ről tanulmányt lehetett volna írni a dallasi vállalati módi témakörében. Keményített fehér inge és remek szabású olasz öltönye jól egészítette ki éles, szögletes arcát. Sötét haját hátrafésülve és enyhén zselézve hordta. Ez a stílus leginkább a hozzá képest sihedernek számító Wall Street-i proccok közt hódított. Negyvennyolc éves volt, erőteljes kisugárzással, sok pénzzel és nagy hatalommal. „Sötét” megjelenésével meglehetősen jóképű volt, méghozzá nem épp a texasi férfiakra jellemző módon. Nem csoda, hogy amerre járt, megfordultak utána a nők. Hosszú léptekkel ment át a titkárságon, ahol a falakon a North Americához tartozó repülőgépekről készült számtalan olajfestmény függött. Irodájának kétszárnyú ajtaját szélesre tárta. - 86 -

- Jó reggelt, Mr. Bayne! Már mindenki odabent várja! - Elegánsan öltözött titkárnője riadóztatta a főnöke szobájában összegyűlt vezetőket, hogy Bayne már az emeleten van - apró, de annál fontosabb gesztus volt ez, melynek révén elkerülhették, hogy Bayne, belépésekor esetleg olyasmit halljon, ami mindenkit kellemetlen helyzetbe hozhatna. A titkárnő rámosolygott, Bayne pedig elszáguldott a nő modern króm-üveg íróasztala előtt, és elégedetten konstatálta magában a makulátlan felületű asztallapot, melyen - utasításának megfelelően - csak egy mindentudó telefonkészülék és egy kis kristályváza állt, benne egyetlen, hosszú szárú vörös rózsával, melyet minden reggel frissen vágva hoztak be, még érkezése előtt. A másik oldalon, egy kisebb üvegasztalkán volt a titkárnő számítógépe és néhány papír, amelyen épp dolgozott. - Köszönöm, Connie! - vetette oda a válla fölött, és peckesen benyitott az irodába, futólag biccentve a bent ülő négy elnökhelyettesnek, akik már vagy tíz perce vártak rá: Ron Putnam, az operatív csoport főnöke, Holman Spradley, vállalati főtanácsadó, Lillian Buckman, a kommunikációs csoport vezetője és Mark Rogers, a jogi és kormányzati ügyek felelőse. Mint a testületi nüanszok mestere, David Bayne hosszú éveken át tökéletesítette azon képességét, hogy fensőbbségét jóformán csak testbeszéddel és jó időzítéssel fejezze ki. Most is jellegzetes, még ha nem is tudatos könnyedséggel kezdte el alkalmazni ezeket a fogásokat. Egy antik asztal mögé lépett, mely egykor az argentin diktátor, Juan Perón birtokában volt. Téglalap alaprajzú irodájában az íróasztallal szemközti, padlótól mennyezetig érő ablak pazar kilátást nyújtott Dallas északi részére csakúgy, mint a város első repülőterére, a Love Fieldre. Bayne leült. Tisztában volt azzal, hogy az előtte ülő, busásan fizetett négy ember feszülten figyeli minden rezdülését. Bőr aktatáskáját ráérős mozdulattal egy szekrénykére helyezte, majd felemelte a telefont, hogy a titkárnőjének néhány utasítást adjon, miközben gondosan ügyelt arra, hogy látszólag egyelőre ne vegyen tudomást a bent ülő emberekről. Végül aztán megfordult a székében, elővett íróasztala felső fiókjából egy sárga jegyzettömböt, letekerte töltőtolla kupakját, majd orrára elegáns olvasószemüveget tett. Aztán felnézett. - Mint ahogy azt önök is tudják, tegnap felrémlett vállalatunk idegen kezekbe kerülésének kellemetlen lehetősége. Mindjárt rátérek erre, először azonban szeretném, ha gyorsan áttekintenénk a Kansas Cityben történt balesetet. Ron, folytassa, kérem. Ronald Putnamnek nem voltak illúziói David Bayne-t illetően. Szakmabeli és szakmán kívüli barátok voltak évek óta, de kettejük közül Bayne állt a North America élén. Jelenlétében a magas vállalati pozíciók és a hatszámjegyű fizetések arany béklyók voltak, amelyek az embert David Bayne akaratához kötötték, és a pénteki katasztrófa óta Bayne törekvése a kár minimalizálására irányult. - Dióhéjban összefoglalva - kezdte Putnam, és feszülten pillantott a jegyzeteibe -, úgy tűnik, hogy vagy szabotázs történt, vagy valami véletlen rádióinterferencia befolyásolta a repülésirányító rendszert. Belső rendszerhiba, illetve emberi tévedés vagy mulasztás csak harmadik-negyedik lehetőségként jöhet számításba. - Ezt mi alapján lehet kijelenti? - Azoknak az embereinknek a legfrissebb információi alapján, akik részt vesznek az NTSB nyomozásában. - Ron Putnam elmondta a többieknek is a hírt, amely szerint előző este találtak egy kis elektromos szerkezetet az Airbus repülésirányító rendszerének maradványai közt, és azt is, hogy Wilkins hívei türelmetlenül követelik, hogy két napon belül álljanak elő valamiféle bizonyítékkal a szabotázzsal kapcsolatosan. Bayne hátradőlt, és a hallottakat mérlegelte. - Már jómagam is megszorongattam néhány embert Washingtonban, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a szabotázs lehetőségére, amikor a hétvégén úgy látszott, hogy az NTSB nem veszi komolyan ezt az eshetőséget. De nem mondhatnám, hogy én különösebben hinnék ebben. Most pedig azt állítja, hogy erre reális esély van. Komolyan? Ron Putnam kényelmetlenül fészkelődve bólintott, miközben Bayne az asztallapon dobolt az ujjaival, és a szoba végébe nézett, ahol egy eredeti Alexander Calder-festmény lógott - még a csődbe ment Braniff International légitársaságtól szerezte a kép valódi értékének töredékéért, azelőtt, hogy leltározták volna a felbomlott vállalat ingóságait. A North America nem hullatott könnyeket a Braniffért. - 87 -

- Nos tehát - szólalt meg hirtelen Bayne -, szabotázs, rádióinterferencia vagy pilótahiba. Egyéb eshetőség? - A berendezés meghibásodását is számításba kell vennünk. Esetleg a repülésirányító rendszer hirtelen csődöt mondott, vagy valami hasonló. - A szabotázs gondolatát még megemésztem, sőt a berendezés meghibásodását is - mondta Bayne -, feltéve persze, hogy tervezési hibáról van szó, és nem a mi karbantartási részlegünk áll a háttérben. De nagyon nem szeretném, ha rádiós zavarás vagy pilótahiba derülne ki. - Egyiket se szeretnénk! David, tizennyolc A320-asunk van, és továbbiakat is rendeltünk mondta Putnam. - Ha azt jeleznénk, hogy az elektronikus repülésirányító rendszer megbízhatatlan, függetlenül attól, hogy tervezési hiba vagy földi zavarás miatt, könnyen előfordulhat, hogy tömegesen kellene letiltanunk a gépeket, az Airbusszal vívott belharcról nem is beszélve. - Van benne valami. És a pilótákkal mi a helyzet? - Dick Timson, legalábbis John Walters szerint, makacsul hajtogatja, hogy nem ő irányította a gépet a betonba, nem vitte bele semmiféle szélnyírásba, és nem tett mást sem, ami a katasztrófát előidézhette. Timson azt állítja, hogy a gép előrebillent, miközben közeledtek a leszállópálya felé, és már nem tehetett ellene semmit. Egyelőre ez minden, amit tudni lehet, tekintve, hogy a másodpilótánk, Don Leyhe kómában van, az NTSB pedig nem találja a pilótafülke hangrögzítőjét. - Micsoda? Hogyhogy nem? - Bayne előrehajolt a székében. - Egyszerűen úgy látszik, nincs ott. De még nem adták fel a keresést. Amíg meg nem találják, Timson szavaira és emlékezetére kell hagyatkoznunk. Bayne inkvizítori tekintettel meredt a másikra. - És mi a baj? Nem megbízható talán? - Amennyire én tudom, az. De a memóriából agyrázkódás következtében kieshetnek dolgok, Timsonnak pedig megsérült a koponyája. Az egyetlen aggodalmunk az, hogy Walters szerint a fedélzeti adatrögzítő látszólag azt jelzi, hogy előrenyomták a karokat, majd az ütközés előtt visszahúzták. Dick Timson viszont ilyesmire nem emlékszik, és különben is, miért tenne ilyet egy épelméjű ember...? - Timson... - mondta Bayne szórakozottan. - Igen, emlékszem rá, kemény, tapasztalt fickó. - Az hát. Korábban a tengerészetnél szolgált. Mindig a lényegre koncentrál, a vasfegyelem híve, és a legjobb szerződésbontó a szakmában. Ha Dick kirúg valakit, hát az vissza nem jön. De jól bánik a pilótákkal, nem hagyja őket elmenni, bármennyire zsörtölődik is a pilóta-szakszervezet. - Képesített pilóta, ugye? - Hát... igen. - Ez nem hangzott valami meggyőzően. - Nos, a reptérre való első leszállási kísérletnél Timson szélnyírásba repült, s majdnem a földnek csapódott. Negyven lábra süllyedtek! David Bayne ismét dobolt az íróasztalán. - Na és, mit javasol, hogyan kezeljük mindezt? Megőrizhetjük a tekintélyünket a nyilvánosság előtt? - Nos, volna egy lehetőség, de ha vannak is Washingtonban barátaink, hát nem fog nekik tetszeni. Mindannyian hallottuk, hogy az irányítótoronyból származó kazettát kicsempészték, és aztán tegnap országszerte le is játszották. Ez a szalag nyilvánvalóvá teszi, hogy a légiirányító nem figyelmeztette a legénységet a szélnyírásra. Használta ugyan a széllökés szót, de ez minden. Megpróbálhatnánk az FAA nyakába varrni mint fontos tényezőt, amiért nem tájékoztatták őket megfelelően az időjárásról. A fekete doboz ugyan nagy valószínűséggel kizárja a szélnyírást... de ha mást teszünk, mindenképpen pácban vagyunk. Ha a repülésirányító rendszerrel van probléma, mit tegyünk a többi 320-assal? Lehetséges, hogy egy időre le kell tiltanunk őket. De ha pilótahibáról vagy gondatlanságról van szó... ha teszem azt, Timson túlbillentette a repülőt, vagy egyéb módon rosszul repült vele, akkor elég nagy bajban vagyunk, mivel ő és mi ugyanaz a cég. Ha meg szabotázsról van szó, a biztonság és az ellenőrzés hiányát fogják a nyakunkba varrni. Legalább egy kicsit mérsékelni tudnánk a felelősséget azzal, ha belerángatnánk a dologba az FAA-t, kizárva ezzel az esetleges meglepetéseket vagy olyan fejleményeket, amelyeket eddig nem vettünk figyelembe. Azt hiszem, ez a lehető legjobb, amit tehetünk. Bayne révetegen nézte maga előtt a falat, és átgondolta a hallottakat. Putnam úgy döntött, hogy egy kicsit még feszít a húron. - A helyzet a következő: ha csak ülünk itt, és nem kürtöljük végre világgá, hogy szerintünk az irányítótorony a hibás, vagy legalább közvetve felelős, az lesz a vé- 88 -

ge, hogy a katasztrófa egész terhe a mi nyakunkba szakad. Különösen az NTSB elnöke fog így reagálni, akiről köztudott, hogy mindig az uralkodó széliránynak enged, és aki nem különösebben érdekelt abban, hogy megtámadja az FAA-t. - Jól van - kezdte Bayne -, egyetértek azzal, hogy meg kell kísérelni magunkkal rántani az FAA-t is, ha tudjuk. Ellenzi ezt valaki? Senki nem jelentkezett. Bayne fészkelődni kezdett a székében, mert már szívesen felállt volna. - Folyamatosan tájékoztassanak a dolgok állásáról, mindannyian. Gondolkozni fogok, mit lépjünk a szenátus előtt, ha lépni kell. Mark, maradjon még pár percre, kérem. Át kéne futnunk néhány lehetőséget. Jó pár ember van még, akit nem szorongattam meg mostanában. És mindenkinek mondom: délelőtt tízkor igazgatói értekezlet lesz a tanácsteremben, a teljes vezetői állománynak. Harcra számíthatunk. Ha ezt a csatát elveszítjük, mindannyian az utcára kerülünk. David Bayne számára a nap további része telefonhívások és ülések szervezésének jegyében telt, mígnem Connie emlékeztette, hogy már délután négy óra van, és máshová várják. Erre félbeszakított egy éppen folyó megbeszélést, s a lift, majd a garázs felé vette útját. Pár perccel később Mercedesével már Dallas belvárosi forgalmában evickélt. Az égen viharfelhők gyülekeztek, és meglepően enyhe volt az idő, egész nap 15 fok körüli. Szinte észre sem vette, és már észak felé haladt az autópályán. Teljesen lefoglalta, hogy megfelelő stratégiát dolgozzon ki az előtte álló csatához, de aztán gondolatai fontosabb dolgokra terelődtek. Az életnek voltak sokkal fontosabb oldalai, is, mint hogy az ember álló nap egy irodában üljön, még krízishelyzetben is. De neki a negyvennyolc évéből elég sok ment rá arra, hogy ezt tudatosítsa magában. Naptárában most már a családjáé volt a főszerep. Az elkövetkező hetek minden bizonnyal pokoliak lesznek. Légitársasága független vállalatként nagy bajban volt, és neki kell majd mindenféle taktikával és köntörfalazással kiutat találnia, ha továbbra is meg akar maradni vezető pozíciójában. A New York-i befektetők, akik a North America élére állították, máris szinte haditanácsként gyülekeztek Manhattanben. Ő majd reggel csatlakozik hozzájuk, a hatórás járattal érkezik a Kennedy reptérre, onnan pedig helikopterrel folytatja az útját New York belvárosába. Elég nagy szégyen, hogy nem tudta olyan helyzetbe hozni a vállalatát, hogy ezt elkerülhesse, de a katasztrófa most nagyon rosszul jött, és elindított valamit, amit nem akart: tőzsdei árfolyamuk lezuhant. David Bayne tudta jól, miért lehet vonzó a North America más vállalatok számára, hogy rátegyék a kezüket, még akkor is, ha nem gazdagok. Az Eastern Airlines szenvtelen feldarabolásához hasonlóan, ami a Texas Air tulajdonosának, Frank Lorenzónak a műve volt, a North Americát is felaprózhatják nyereséges kicsiny légitársaságokra, hogy aztán piacra dobják azokat. Ez, valamint a sorban érkező vadonatúj Boeingek, Airbusok és Douglasek, melyeket kedvezménynyel és soron kívül vásárolhattak meg, célponttá tették a North Americát. Dallas északi részén hajtott le a sztrádáról, és csak most tűnt fel neki, hogy a kijárat elhanyagolt, megrepedezett hangvédő betonfalának réseiből mindenféle növények bújtak elő. David déli irányban ment még néhány utcát a St. Mark felé. Ebbe a szigorú középiskolába járt, és ott végzett 1960-ban, kitűnő eredménnyel. Fia, Sean mostanra már biztosan jól helybenhagyta csapattársait azon a rögbimeccsen, amelynek megtekintésére apja ünnepélyes ígéretet tett. Volt idő, emlékezett vissza keserűen, amikor alig találkozott a gyerekeivel. Lánya - aki huszonhat éves volt, férjhez ment és már elköltözött tőlük - kicsúszott a kezei közül, élete rejtély maradt a számára. Igaz, az övé is a lánya számára. Az elfoglalt szülő klasszikus esete. David megfogadta, hogy Seannal nem követi el ugyanazt a hibát. Leparkolt, majd odasétált a sportpálya széléhez. Rögtön kiszúrta fia szőke hajtincseit, amikor az egy pillanatra levette a sisakját, hogy megigazítson rajta valamit. - Hello, apa! - Sean integetett neki. Hangját alig hallotta a pálya túloldaláról. Visszaintegetett, mire a fiú elmosolyodott. David hátrafordulva szemügyre vette az iskola épületeit meg körülötte a parkot, miközben a meccs tovább folytatódott. Lelki szemeivel olyannak látta az egészet, mint amikor még ő járt oda. Két évvel korábban iratta be a fiát, amikor az nyolcadikos lett. David azonban egy állami iskola tizedik osztályából került ide - bunyós, tizenhat éves kölyök volt, és magatartási problémák hosszú listáját vitte magával a közeli Thomas Jefferson középiskolából, ahol halálra unta magát, bár ez ak- 89 -

kor még nem tudatosult benne. A szülei nem voltak sem különösebben tehetősek, sem különösebben intelligensek, de annyit azért észrevettek, hogy Daviddel gondok vannak. Valaki mondta nekik, hogy a St Markban majd ráncba szedik a fiút, ha ki tudják fizetni a tandíjat - amit valahogyan sikerült is előteremteniük. Valahányszor eljött ide Seanért, megrohanták a régi emlékek. A többi fiú gúnyolódásai, az egyetemi tanároknál szigorúbb és többet követelő tanerők - akik ráadásul intellektuális fölényüket fitogtatva, sértően is viselkedtek. De az intézmény gyorsan kialakított benne egyfajta küzdőképességet. Kevés tartós barátság fejlődött ki osztálytársai között. Ehelyett inkább tartós szövetségek kötődtek erős versenytársak közt, akik ugyan tisztelték a másikat, de egészen soha nem bíztak meg egymásban. Együtt dolgoztak az üzleti szférában, a polgári életben, meg az öregdiákok ügyeit is közösen intézték. Egyfajta elitet alkottak ők a dallasi juppik között - második generációs sikeremberek voltak ők ott, ahol elődeik az olajból gazdagodtak meg. - Láttad azt a cselt, apa? - Sean váratlanul ott termett mellette, és miközben az autó felé mentek, megtárgyalták a különböző rögbifogásokat. - Az egyik srác azt mondta ma nekem, hogy a légitársaságot az átvétel fenyegeti. - Igazat mondott. - Azt állította, hogy a hét végére munkanélküli leszel. Meg hogy biciklivel fogok iskolába járni, és ösztöndíjat kell majd kérnem. - Azért nem ennyire rossz a helyzet. - David el is nevette magát. - Ha egy tulajdonos ki is dobna, legalább négy évig nyugodtan sírdogálhatnék, míg új állás után kéne néznem. És ha tényleg átvesz bennünket valaki, hát csak a tőzsdei részesedés több milliót hozhat a konyhára. Egy percet se aggódj emiatt! - Nem is. Azt mondtam neki, hogy nem jók az információi a vállalati pénzügyek valós állását illetően. - Nahát! Ez igazán frappáns volt! Sean néhány percre elhallgatott, és a magas épületek rengetegét figyelte az út mentén. - Apa? Kérdezhetek valamit? De nem biztos, hogy örülni fogsz neki... David a fiára nézett, annak elszánt arckifejezését tanulmányozta, miközben döbbenten érezte, hogy automatikusan működésbe lépnek saját védekező reflexei. De hiszen ez itt az ő fia, minek védekeznie... - No, mi az? - A nagy cégek vezetőinek nem kell odafigyelniük az alkalmazottaik jólétére is? Vagy csak maguknak meg a részvényeseknek kell pénzt csinálniuk, akárkik is a részvényesek? - Hát, tudod, erre a kérdésre nem is olyan egyszerű válaszolni, Sean. - Szóval érdekelnek téged a North America dolgozói? - Hát hogyne érdekelnének! - David szemét az útra szegezte, miközben átgondolta a kérdést, a motivációt és a választ. - Fiam, bonyolult dolgok ezek. Mint a vállalat igazgatójának, elsősorban a részvényeseknek tartozom felelőséggel, akik a mi cégünkbe fektették a pénzüket. - Jól van. De mondjuk, hogy a légitársaság profitot termel, és van egy csomó nagyon tapasztalt alkalmazott, akik már sok éve dolgoznak ott, és akkor valami csoport felvásárolja az összes részvényt, és úgy dönt, hogy ha nem ad akkora fizetést, még több pénzhez juthat. Mondjuk, hogy valaki olyanról van szó, mint Frank Lorenzo, aki egy nap odasétál, és azt mondja - Sean itt szándékolt nyers hangon folytatta -, „No, idehallgassanak, emberek! Maguk túl sokat keresnek, úgyhogy mi most csökkenteni fogjuk a fizetésüket, elvesszük a betegbiztosításukat és a nyugdíjukat. Így sokkal több pénz üti majd a mi markunkat, és ha valakinek ez nem tetszik, hát fel is út, le is út, keresünk a helyébe mást.” Szóval ez a vezető a saját fizetését persze nem csökkenti, viszont azt mondja, hogy én, az alkalmazott túl sokat keresek, noha lehet, hogy a rezsit is alig tudom kifizetni. Én csak egy kis ember vagyok, és senki nem véd. Nincs valami előírás vagy törvény, mely kimondaná, hogy egy vezetőnek törődnie kell velem? - Erre röviden felelhetek: nincs. David a fiára nézett, elismeréssel, de meg is rökönyödve a kemény kérdéseken. - Sean, képzeld magad az én helyembe. Nem az enyém a North America, én csak vezetem. Az a munkám, hogy biztosítsam a fennmaradását, és elkerüljem a csődöt. Egy igazgatótanács előtt kell felelnem, és - 90 -

ha ők úgy döntenek, hogy nem megfelelően vezetem a dolgokat, vagy túl kevés pénzt hozok a cégnek, mert például túl nagyvonalú vagyok az alkalmazottakkal, egyszerűen kirúgnak és felvesznek a helyemre egy másik elnököt, aki majd azt teszi, amit ők akarnak. - Tényleg? - Tényleg. Ráadásul, ha az alkalmazottaknak adom a bevételünk nagy részét, és így nem tudok megfelelő osztalékot fizetni a részvényeseinknek, leesik a tőzsdei árfolyamunk, és így nem tudunk elég kötvényt kibocsátani és anyagi támogatást szerezni, és általánosságban romlik a cég pénzügyi mérlege és anyagi biztonsága, még akkor is, ha új részvényeket bocsátunk ki a tőzsdén. - Most akkor azt mondod, hogy te nem törődhetsz az alkalmazottakkal? - Nem! - David észrevette, hogy hangjában már ingerültség bujkál, és ezért visszafogta magát. - Csak annyit mondtam, hogy ellentétes érdekek százaival kell zsonglőrködnöm, és nem adhatom meg mindenkinek, amit akar. Például én a lehető legjobb biztonsági rendszert szeretném a légitársaságnak, de ha túlzásokba esem, és hagyom, hogy a karbantartásra kétszer annyit költsenek, miközben a jegyek árát nem tudjuk emelni, vagy ha nem csökkentem a költségeinket, amikor pedig mindenki más ezt teszi, hát végül csődbe mennénk. Ezt a csatát vívom évek óta. Minél alacsonyabban kell tartanom a költségeinket, hogy életben maradhassunk. Ugyanez a helyzet a dolgozók költségeivel, vagyis a bérekkel. Ha a versenytársaink több munkát kapnak kevesebb pénzért, kevesebbet kérhetnek a jegyekért, és így nagyobb profithoz jutnak, így aztán el kell érnem, hogy a mi embereink is kevesebb pénzért dolgozzanak, még akkor is, ha ez sérti és ingerli őket. Ha nem kényszerítem őket arra, hogy elfogadják, ami van, és ezért kiszorulunk a piacról, senkinek nem lesz állása, úgyhogy mindannyian veszítünk. Meg kell értened, hogy én csak egy zsonglőr vagyok, aki megpróbálja egyensúlyban tartani a dolgokat. De a gravitáció törvényeibe nincs beleszólásom. David Seanra sandított, titkon arra számítva, hogy a fia már unja az egészet. Ám az feszülten figyelt rá, és csüngött minden szaván. - Meg van kötve a kezed, ugye, apa? - Sok esetben igen. De ha el tudom érni, hogy a cég pénzt hozzon a részvényeseinek, az alkalmazottak mindig jól járnak. Törődöm azzal, hogyan bánnak velük, de mindennapi irányításukat, vezetésüket az alacsonyabb beosztású osztályvezetőkre kell hagynom. Én az ilyesmiben nem veszek részt, mert egy igazgatónak nincs erre ideje. Nagyon bonyolult szerkezet ez, amit nagyon bonyolult szabályok működtetnek. Nincs olyan törvény, amely arra kötelezné egy vállalat igazgatóját, hogy kísérje figyelemmel, egy-egy döntésnek milyen gazdasági hatásai vannak a dolgozókra. Vagy lelkiismeretes ez ügyben, vagy nem. Ilyen a rendszer. - Akkor a rendszernek meg kell változnia, mert ez így nagyon ostoba.

Walter Calleyt egészen megdöbbentette, hogy egy október közepi éjszakán ennyire nehéz legyen átvágni a vidéki Louisianán. Naplemente után hagyta el az öreg csűrt, kedd estefelé, és akkor még kétsége sem volt afelől, hogy a hadseregben szerzett kiképzése elegendőnek bizonyul majd. Éjfélre azonban már fel akarta adni a gyaloglást, és azon morfondírozott, hogy elköt egy kocsit. Életben kell maradnia. Annak a tudásnak, amit a fejében őrzött Larry Wilkins képviselőbarátjáról és egyben titkos munkaadójáról, nem szabad elvesznie. Az egész nemzetet felháborítaná, és valószínűleg végre valóra válhatna régi álmuk, hogy igazi erőt testesítsenek meg az amerikai politikai életben. Ahogy annak idején McCarthy szenátor akaratlanul is a kommunizmus malmára hajtotta a vizet azzal, hogy a komcsik üldözését majd' húsz évre szalonképtelenné tette, talán a Larry Wilkins elleni merénylet is elfogadhatatlanná teszi a fehérek felsőbbrendűségét hirdetők sárba tiprását vagy tíz évre. Küldetése volt, talán történelmi küldetése, és azt végre is fogja hajtani. Efféle lelkesítő gondolatok adtak erőt ahhoz, hogy tovább gyalogoljon, ám amikor szerda éjjel fél egy körül egy lakatlannak látszó tanya mellett egy öreg Ford furgonra bukkant, már nem tudott ellenállni a kísértésnek. Walter fél órán át figyelte a tanyát, mielőtt besurrant a kertbe. A vezetőülés nyitott ablakán át mászott be a furgonba. Nem volt benne a slusszkulcs, de a műszerfal mögött ki tudta tapogatni a kábeleket. Ha össze tudná kötni a megfelelőket... Ebben a pillanatban éles fény világított a szemébe, pedig nem hallotta, hogy bárki is a közelben lett volna. - 91 -

- Meg ne moccanj, te szarházi! Mi a fenét művelsz a kocsimban? A tanyasi ember egy nagyöblű puskát szegezett rá, olyan fegyvert, amellyel nem tanácsos vitába szállni. Walter óvatos mozdulattal kinyitotta az ajtót, kezét feltartva. - Kérem, ne lőjön, mindent elmagyarázok! Bele is kezdett, a farmer pedig, aki nem rajongott különösebben a washingtoni hatóságokért, hallgatta, és már-már el is hitte a történetet, amely szerint a piszkos, sáros férfi valóban az igazságtalanság elől menekül, nem pedig a törvény elől. Ám amikor Walter pénzt kínált fel neki, gyanút fogott. - Nézze, itthagytam volna magának párszáz dollárt, amiért kölcsönvettem a furgonját. Adok is négyszázat, ha használhatnám. - Calley látta, hogy a férfi kissé megenyhül. - Hadd nyúljak csak be a szatyromba, itt, ni... Ebben hordom a cókmókomat... várjon csak egy kicsit. - Jobb kezével keresgélni kezdett a szatyorban, és még bele is nézett, hogy biztos lehessen benne, tényleg ott van-e, amit ki akar venni. Szeme sarkából látta, hogy a farmer a puskája csövét lassan leereszti, és végre leveszi ujját a ravaszról. Walter Calley éppen ebben a reakcióban bízott. Felnézett, a férfira mosolygott, majd jobb lábával nagyot rúgott, elkapta a puska agyát és messze elhajította, majd villámgyorsan előhúzta 357-es Magnumát a táskájából, és a férfi arcára szegezte, mielőtt az bármit tehetett volna. - Nyugi! - mondta Calley. A farmer látta, hogy csőbe húzták, mozdulatlanná dermedt, és várta a lövést. Fia, aki alig tíz méternyire némán állt a veranda árnyékában, csak azt látta, hogy megcsillan egy fegyver csöve, melyet apja fejének szegeznek. Winchester 30-asát már előbb kibiztosította, és a célkeresztet is ráállította a tolvaj fejére, jó pár perccel azelőtt, hogy az apja előrekúszott, rajtakapni a betolakodót. Most egy pillanatig sem habozott. Egyetlen dörrenés rázta meg a levegőt. A golyó Walter Calley bal füle mellett fúródott be, szétroncsolva agyát, és vele együtt fejének jobb felét. Csaknem fél órába telt, mire a farmer és fia magához tért sokkos állapotából, és kihívta a seriffet.

Forrest Rogers és a néhai Larry Wilkins tanácsosokból, barátokból és támogatókból álló belső körének tagjai szerda délben értesültek Calley halálának részleteiről. Alig egy óra kellett a holttest azonosításához - Calley jogosítványa az alsónadrágjába volt gyűrve -, de a hírt mégis csak valamikor kora délelőtt mondták be a tévé- és rádióadók. Délelőtt tízre egy megyei járőrnek sikerült a Camaro nyomára bukkannia, ami részben megmagyarázta a hétfő reggeli rejtélyes lövöldözést, melynek során kilőtték a rendőrkocsi kerekét. Amit azonban sem a megyei, sem az állami rendőrség nem tudott kideríteni, az a férfi menekülésének elsődleges oka volt. A számítógépben semmiféle körözvény nem volt róla, az FBI sem tudott róla semmit; a kerék kilövését és a rendszámtáblalopást leszámítva, tetteit és indítékait homály fedte. „Visszavonultan élő elektromérnök volt egy biztosítórendszerekkel foglalkozó kansasi cégnél” - mindössze ennyit ismételgettek Calleyről a New Orleans-i adók egész délután. Délután háromnegyed egyre megérkezett a szalag Forrest Rogers otthonába. A szokásos napi postájával érkezett, együtt a számlákkal és levelekkel. Azonnal összehívta a többieket. Forrest csak akkor bontotta fel a csomagot, amikor valamennyien megérkeztek. Most, hogy Walter meghalt, már csak a szalag beszélhet. Az ég befelhősödött, a levegő is lehűlt, úgyhogy a felesége begyújtott a dolgozószoba kandallójában, Forrest pedig letelepedett a tűz mellett, és így várta a többiek érkezését - akik délután kettő előtt nem is futottak be. Ekkor kitessékelte a feleségét, bezárta a szoba ajtaját, és a hat férfi elhelyezkedett a fotelekben. Forrest előhúzta a hangszalagot a barna, bélelt borítékból, majd betette a készülékbe. A kazettán nem volt semmi jelölés. Walter Calley azzal kezdte, hogy felhívta Larry Wilkinst péntek délután, amikor látta, mi folyik a Leavenworth melletti üzemben. A fő nyomkövető kísérleti egységet - egy hatalmas konténerszerű dolgot - egy óriási platós teherkocsira tették. Nem lett volna szabad tudnia, de egy munkatársa megerősítette, hogy Kansas City repteréről még aznap éjjel a Csendes-óceán valamelyik szigetére szállítják kipróbálásra. - 92 -

Wilkins teljesen izgalomba jött, mondta Calley a szalagról. Gyanította már azelőtt is, hogy a „Csillogó kavicsok” emberei mindvégig abban mesterkednek, hogy valamely Amerika-ellenes okból meghiúsítsák a fő csillagháborús programot. Fabrikáltak egy kétoldalú egyezményt, amely kimondta, hogy egyik rendszer összetevőit se tesztelik, és íme, itt a bizonyíték, hogy az egyezményt megszegik - méghozzá leplezetlenül! Soha meg nem kockáztatnák a nyomkövető egység mozgatását, hacsak nem akarják kipróbálni, mondta Wilkins Calleynek, és úgy döntött, hogy nyomban Kansas Citybe repül, saját szemével látni, mi folyik ott. Taxit akart fogni, folytatta Calley, elég közel menni, hogy jól lásson, és ha valóban úgy volt, ahogy én mondtam, lefényképezte volna a dolgot, és onnan a helyszínről felhívta volna a médiát, és pokoli kellemetlen helyzetbe hozta volna őket. De aztán lezuhant vele a repülő és meghalt, ő pedig, Calley, amint ezt meghallotta - ugyanis otthon maradt Leavenworthben -, tudta, hogy lehallgatták a telefonbeszélgetésüket. Elkövette ugyanis azt a rettenetes hibát, hogy Larryt az irodájából hívta fel még a gyárban, mert annyira izgatott volt. Szóval nyilvánvaló, hogy valaki lehallgatta a beszélgetésüket, és tudta, hogy nem hagyhatták, hogy Larry lefülelje őket, így aztán elrendelték a halálát. Ez nem is kérdéses. Merénylet történt! Calley itt szünetet tartott a felvételen, és lehetett hallani, ahogy a torkát köszörüli és a következő mondatra koncentrál. - Na most, ha bármi is történne velem, mielőtt odaérnék, napvilágra kell hoznod mindezt. Kérlek... Larryért, a mozgalomért, a hazáért! A szalag itt véget ért, a csoport tagjai pedig hosszú ideig csak ültek és döbbenten meredtek egymásra. Végül Bill Hawkins törte meg a csendet. - Nos, mink van nekünk? Ed Trelonas hitetlenül ingatta a fejét. - Nincs nekünk a világon semmink! A többiek szinte egyszerre kapták fel a fejüket, amikor Hawkins újra megszólalt. - Az a marha! Az egész ország előtt azt állítottuk, hogy van bizonyítékunk. Ha bárki is hallotta, amikor Calley felhívta Larryt, sokkal egyszerűbb lett volna lefújni a szállítást, mintsem egy repülőt, teli utasokkal, elpusztítani! Teljesen egyetértek. Nincs nekünk a világon semmink, van viszont egy nagy rakás szar, amelyben nyakig ülünk. Most mégis mit mondunk a sajtónak és a szövetségieknek? A hat ember egyszerre kezdett el beszélni, hangosan és izgatottan. Jövőbeli politikai befolyásuk, nyilvános kijelentéseik hitele ezen állt vagy bukott. - Azt fogják mondani, hogy őrült neonácik vagyunk, akiknek üldözési mániája van. Nincs itt semmiféle összeesküvés, leszámítva, hogy elértük: jól benne vagyunk a pácban amiatt a seggfej Calley miatt. - Hé, barátaim! - szólalt meg Forrest Rogers. - Legalább gyászoljuk meg illendően a szegény ördögöt. Évek óta ismertem, jó ember volt. Lehet, hogy egy kicsit túlbuzgó, de azért nem ártana tudatosítanunk, hogy a mi érdekünket tartotta szem előtt akkor is, amikor szétlőtték a fejét, mert hozzánk próbált eljuttatni egy figyelmeztetést... bármilyen őrült volt is. Többen is Rogersre néztek, mert pontosan tudták, milyen könnyedén hagyta volna cserben Calleyt - vagy tett volna vele akár csúnyább dolgot is -. még előző nap. Mindannyian visszaültek a helyükre, csak Bill Hawkins maradt a kandallónál, hogy melengesse magát. - Nos - szólalt meg végre -, ezt az egészet rosszul látjuk. Ki tudhatná, hogy Calleynek nem volt bizonyítéka? Calley meghalt. És fogalmunk sincs, hogy mindent rámondott-e a szalagra, amit tudott. Talán többet is megtudhattunk volna tőle. Úgy értem, vagy tényleg volt még valami mondanivalója, vagy egyszerűen üldözési mániája volt, mint ahogy szerintem ilyesmiről nincs szó. Így aztán a következőt tesszük: nyilvánosságra hozzuk az igazságot úgy, ahogy mi látjuk. Közzé tesszük a halálhírét. Ennek a Calleynak a kezében volt a merénylet kulcsa, de megölték, még mielőtt elmondhatta volna nekünk, amit tud. Tudta, hogy merénylet történt, és közben ő maga is merénylet áldozata lett. - Ha ezt tesszük, valaki még rászáll arra a farmerre meg a fiára. - Nem - folytatta Hawkins -, nem őket okoljuk majd. Szegény jó Walter az üldözői elől menekült, és végzetes hibát követett el. Azok miatt az emberek miatt, az üldözői miatt kényszerült arra, hogy megpróbálja ellopni a farmer kocsiját. Nem a farmer hibája. Az FBI vagy valaki belekergette a halálba... És ha ügyesek vagyunk, az FBI vagy a CIA nyakába varrhatjuk az egészet. Ugyanazok szálltak rá Walterre, akik Larryt is elkapták, nem? - 93 -

Rogers bólogatott. - Jó, de mi legyen a szalaggal? Bill Hawkins kivette a szalagot a magnóból, még egyszer figyelmesen megnézte, majd a tűzbe vetette. Ezek után értetlenséget mímelve fordult vissza Rogershez. - Milyen szalagról beszélsz, Forrest?

Miközben szerda délelőtt a louisianai farmon történt különös lövöldözés híre New Orleanst is elérte, Joe Wallingford épp kiszállt a liftből a washingtoni FAA épületének nyolcadik emeletén, és elindult az irodája felé. - Joe! Várj egy percet! - Joe a hangra megfordult, és Beverly Bronsont pillantotta meg, amint a középső folyosón szaladt felé, mely két részre osztotta az NTSB emeletét. - Phű... nem vagyok valami jó formában - lihegte. - Láttad már ezt? Beverly egy papírt nyomott Joe kezébe, melynek tetején az FAA emblémája díszlett. Sajtóközlemény volt szerda reggeli dátummal; ugyanabban az épületben, néhány emelettel lejjebb adták ki valakik, hírül adva, hogy az FAA felkérte az FBI-t, indítson, nyomozást Kansas Cityben a hangrögzítő lopásának ügyében, valamint külön nyomozást a toronyból származó kazetta ügyében. Ezenkívül még az állt a papíron, hogy az FAA és az FBI egyesített különleges csoportja fogja kivizsgálni annak lehetőségét, hogy a North America katasztrófáját okozhatta-e rádióinterferencia. - Te jó ég! Mit művel ez? - Joe meglengette a közleményt Beverly felé. - Ki? - Caldwell. Ezt csakis Bill Caldwell adhatta ki. - Mi folyik itt, Joe? - Majd később elmondom, most viszlát, és kösz. - Ezzel Joe elviharzott az irodájába, hogy felhívja Caldwellt, de nem találta. A titkárnője szerint késő délutánig nem lesz bent, és nem árulhatta el, hol van, még az NTSB-nek sem. Joe dühösen lecsapta a kagylót, és elindult Dean Farris irodájába. Az NTSB elnökét rendkívül felindult állapotban találta. Kezében ugyanazt a sajtóközleményt szorongatta. - Joe, maga mit tud erről? - Elnök úr, hivatalosan soha nem tettünk jelentést a hiányzó hangrögzítőről Bill Caldwellnek, merthogy feltételezésem szerint ő adta ki ezt a közleményt. De a nyomozási csoportban mindenki tudja, hogy nincs meg, és ebbe természetesen az FAA emberei is beletartoznak. Meg David Bayne és az emberei. A lopás lehetősége valóban felmerült, arról azonban fogalmunk sincs, hogyan és miért történhetett. A nyomozás jelenlegi stádiumában teljesen szükségtelen volt, hogy az FBI-t nyilvánosan belerángassák ebbe, ráadásul a nyilvánosság előtt. A másik ügyben azonban tényleg a segítségünkre lehetnek. - Na persze, igyekszik felbosszantani minket! - mondta Farris, és az asztalra csapta a saját példányát. - Próbál minket hozzá nem értőkként feltűntetni, és hagyni, hogy az FBI elvégezze piszkos munkáját, és kiderítse, hogy a mi emberünk közül juttatta-e ki valaki azt a kazettát. De amit a legjobban szeretne elérni, az az, hogy ezzel az elterelő hadművelettel a toronyban dolgozó embereit védje. - Farris hirtelen felnézett. Csak most fogta fel, mit is mondott Joe. - Miféle másik ügyet emleget? - Annak a kis elektromos doboznak az ügyét, amelyet a 320-as roncsai között találtunk. Barbara Rawlson csoportja rábukkant egy kis elektromos szerkezetre... valami rádióirányítású berendezés lehet, a 320-as repülésvezérlő rendszerének maradványai közül került elő. Az Airbus szerint nem odavaló. Lehetséges, hogy árulkodó jelet fedeztünk fel. - Erről még nem hallottam. A tömegtájékoztatás már tudja? - Még nem. Mondtam Andynek, hogy ne nagyon terjessze a dolgot. Tegnap éjjel bukkantak rá. Nem sok maradt belőle. - Mihelyt rájönnek, mi az, én is meg akarom tudni! Na és a toronyból való kazettával mi van? - Beszéltem Nick Gardnerrel - felelte Joe -, és ő biztosított róla, hogy a kazetta nem került ki a keze közül, és semmit nem tud a dologról. - És maga hisz neki? Joe vállat vont. - Kénytelen vagyok. - 94 -

- Akkor győzze meg Caldwellt is, hogy ártatlan - mondta Farris, fel-alá járkálva. - Már próbáltam időpontot kérni tőle, ahogy arra ön is utasított. De nincs bent, vagy a titkárnője letagadja. - Joe leült a Dean Farris íróasztala előtt lévő egyik nagy bőrfotelbe, Farris azonban továbbra is járt-kelt az irodájában. - Remek - dörmögte Farris, miközben az ablakon túl a sétányt nézte odakint. - Van itt még valami - mondta Joe -, amit valószínűleg el kellett volna már mondanom Caldwell-lel kapcsolatban. Farris hátrafordult, arcán feszült érdeklődés tükröződött. - No? Joe előadta Caldwell vasárnapi telefonját, amelyben felszólította: biztosítsa arról, hogy a katasztrófában nem volt szerepe a repülésirányító rendszer meghibásodásának, és azt is elmondta, hogy eddig még nem hívta vissza az FAA társügyvezetőjét. - Vártam, hátha magától is rendeződik a helyzet, vagy ha nem, hát beszéltem volna önnel. - Valóban? Na és erre mikor került volna sor? - kérdezte maró gúnnyal, és Joe tudta, hogy teljesen védtelen Farrisszel szemben. - Higgye el, semmit nem mondtam volna neki, amíg nem beszéltem önnel. És úgy gondoltam, mindez csak egy terv része, hogy nyomást gyakoroljanak ránk, és persze rám, hogy aztán kényes döntést hozzunk, amibe beleköthetnek, ha később rossznak bizonyul. - Kérte magát, hogy tartsa titokban a beszélgetésüket? - Igen. - És maga persze engedelmeskedett...! - Farris most már dühös volt, és haragja egyenesen Joe ellen irányult. - Hát... nézze, mindez vasárnap történt - magyarázkodott Joe. - Hétfőn volt megbeszélt találkozónk a kapitánnyal. Úgy gondoltam, az interjú során megtudhatjuk, mi is történt valójában, és utána beszélek önnek a telefonhívásról. Aztán az ön jóváhagyásával közölhetem Caldwell-lel, hogy fogja vissza magát, és hogy a gépek letiltása nevetséges ötlet. Anélkül nem hívtam volna vissza, hogy önnel előbb nem beszélek. Akkor még az adatrögzítő eredményeit se láttam, és... Az elnök villogó szemmel meredt Joe-ra, és elkezdett hadonászni. - Az istenit, Wallingford, maga az NTSB-nek dolgozik, nem az FAA-nak. Ha más magas rangú kormányhivatalnokokkal lép érintkezésbe, arról azonnal beszámol nekem, világos? Az ördög vigye el magát! Hagyja, hogy vakon tapogatózzak! - Nem értem! Miért kéne vakon… - Amikor Caldwell felhívott a toronyból származó hangfelvétel napvilágra kerülése után, mielőtt felhívtam volna magát, irtózatosan indulatos volt, de egy szót sem szólt a pilótafülke hangrögzítőjéről. Arról is hallgatott, hogy beleütötte az orrát a kivizsgálásunkba ezzel a 320-asról szóló beszéddel, és hogy nagy titokban felhívta magát. ÉS mivelhogy én erről mit sem tudtam, maga ugyanis egy szót sem szólt ezekről, itt kellett ülnöm és tűrnöm, hogy velem ordibáljon. Ha felvilágosított volna a történtekről, vissza tudtam volna vágni neki. A pokolba is! - A hívásának semmi köze nem volt a toronyból származó felvételhez. Még vasárnap történt a dolog. Farris ismét elkezdett fel-alá járkálni az íróasztala mögött. Aztán Joe felé fordult, kezét hátul összekulcsolva, ahogy az ilyenkor szokás az ő köreiben, fejét pedig hitetlenkedve ingatta, mintha reménytelen hülyével lenne dolga. - Joe, Joe, Joe... - Dühösen nézett rá. - Maga egyáltalán nincs egy súlycsoportban Caldwell-lel. - De hát nem én hívtam fel! - Joe csak nagy nehezen tudta türtőztetni magát, benne is forrt már az indulat. - Maga technikus, Joe. Caldwell politikus, minden hájjal megkent alak. Maga a derekáig se ér föl. - Isten a megmondhatója, hogy nem is próbálok felérni hozzá. És azt is tudom, hogy technikus vagyok. Mindig is az akartam lenni. - Kicsit nagyobb hangsúllyal mondta mindezt, mint szerette volna, de nem számított. Farris különben se méltatta figyelemre a válaszait. - Valahányszor Bill Caldwell beleüti az orrát a mi dolgainkba, hát akkor biztosan készül valamire. Mindig valami hátsó szándékra kell gondolni. Itt van például ez is - mondta dühösen Farris, és meglengette Joe orra előtt a sajtóközleményt. - Próbálja befolyásolni az itt történteket, és megmutatni a szenátusnak, hogy az FAA Bill Caldwell vezetése alatt mindent elkövet, hogy semmi ne - 95 -

hátráltassa a nyomozást az esetleges merénylet ügyében. Minden tettével igyekszik túljárni az eszünkön, és ha a fülébe jut annak a kis szerkezetnek a híre, amiről maga az imént beszélt, hát akkor... - Farris mérgesen felsóhajtott. - Ezért kell nekem a politikai élet élmezőnyében maradnom ebben a városban, hogy meg tudjam védelmezni a testületünket... meg magukat, kis technokratáim, a valós világtól, hogy végezhessék a munkájukat. Ha nem látom, merről fúj a szél, valamennyiünket elfújhat. Joe álmélkodva nézte Dean Farrist. Tényleg azt hitte, hogy politikai pozíciót tölt be. Susannek teljesen igaza volt. De - ahogyan a nő szintén emlékeztette - ő a góré. És Joe szakmai pályája az ő kezében van. - Elnök úr, bocsánatát kérem, ha tényleg azonnal szólnom kellett volna erről a hívásról... - De még mennyire, hogy azonnal! - Még mindig azt óhajtja, hogy beszéljek vele, már ha el tudom érni? - Joe a nemleges válasz reményében tette fel a kérdést, de Farrisnek ismét sikerült meglepnie. - Igen, Joe, még mindig. Mondja meg neki, hogy fogja vissza magát a 320-as irányítórendszerét illető fenyegetéseivel, hogy nem értheti, milyen kényes momentán a helyzet, és hogy nagyon elvetette a sulykot. És az istenért, ne beszéljen neki erről az új felfedezésről! - Elképzelhető, hogy már értesült róla - felelt Joe. Dean Farris megállt. - Maga is beláthatja, semmi alapunk nincs arra, hogy gépeket tiltsunk le, igaz-e, Joe? - Jelenleg tényleg nincs, bár ez még változhat. Úgy értem, ha szabotázs történt, miért kéne letiltani? - Nos, amíg többet nem tudunk, mondja csak meg neki, hogy lassan a testtel, és hogy nincs semmi jogalap a letiltásra. És közben azt is mondja meg neki, ha rákérdez, hogy mi ketten nem beszéltünk erről. Higgye csak azt, hogy az a kis külső kapcsolata veszélytelen. - Én nem... - Mi nem? Nem akar hazudni? Képtelen ezt neki megmondani? - Jobb szeretném, ha nem kéne... Farris az egész beszélgetés alatt talán most nézett először Joe szemébe. - Rendben, nem kényszerítem, hogy hazudjon. De próbálja elkerülni, hogy kiderüljön: tudok a hívásról. - Miért? - Az információ hatalom, ember! Bírja szóra! Tudja meg, mi a fenére készül! Arra, amit gondolok? Ködösíteni igyekszik az FAA szerepét illetően? És ha így van, miért ilyen megszállottan? Tudnom kell, méghozzá gyorsan, és maga az az ember, aki ezt megtudhatja nekem!

Bill Caldwell a dolgozószobájában fogadta a hívást, felesége kis Chippendale-íróasztala mellett ülve. A nő vette fel a telefont, és meglepett arckifejezéssel szólt a férjének, hogy a North America igazgatója akar vele azonnal beszélni, és hogy elég zaklatott a hangja. - Halló? - Bill Caldwell-lel beszélek? - Igen. - David Bayne vagyok. Sajnálom, hogy otthon zavarom, de az imént kaptam egy módfelett nyugtalanító hívást az egyik helyettesemtől, Kansas Cityből. - Miről van szó? - Nézze, kíméletlenül őszinte leszek magával, Bill. - Caldwell a hanghordozásból és a megszólításból azonnal veszélyt szimatolt. - Ez a bizonyos illető egy étteremben ülve, a mögötte lévő bokszból a maga egyik FAA-nál dolgozó emberét hallotta beszélgetni bizonyos utasításokról, amelyek Washingtonból, feltehetőleg a maga irodájából érkeztek. Az utasítás szerint azt az álláspontot kell képviselniük, hogy a North America felelős a katasztrófáért, mivel a pilóták szándékosan belerepültek a szélnyírásba. Azt is mondta, hogy maga kiadatott egy sajtóközleményt, amelyben nyilvánosságra hozza, hogy felkérte az FBI-t több minden kivizsgálására, beleértve annak lehetőségét is, hogy esetleg rádiózavarral előidézett szabotázs történt, jóllehet, a világon senkinek nincs bizonyítéka erre, még magának Larry Wilkins munkatársainak sem. - 96 -

Bill Caldwell érezte, hogy izzadni kezd, és nyugalomra intette magát. Jól meg kell fontolnia, mit mond. Ám Bayne még mindig nem fejezte be. Hangja belső feszültségről árulkodott. - Na már most, mivel alig hiszem, hogy akár maga, akár más a cégen belül megpróbálná befolyásolni a nyomozást, ezt elengedtem a fülem mellett. Még most sem veszem számításba, jóllehet, a maga néhány emberére igencsak ráférne egy kis fejmosás Kansas Cityben. Nagyra értékelném, ha maga biztosítana arról, hogy az FAA semmilyen módon nem próbál nyomást gyakorolni az NTSB-re, hogy az embereinket előre bűnbaknak tegyék meg a balesettel kapcsolatban, csak hogy védjék az FAA érdekeit. És úgy kérem mindezt, ahogy azt egy olyan embertől kérni lehet, aki a cégünk boldogulásáért felelős. Bill Caldwell elszámolt magában tízig. Teljesen kijött a sodrából, hallva, hogy Bayne veszi magának a bátorságot az ilyen vádaskodásokhoz, legyenek azok nyíltak vagy burkoltak. - David, önnek nincs szüksége efféle biztosításra, hiszen már megkapta. Tudja ön is, hogy tegnap valaki eljuttatta a médiához a toronyban készült hangfelvételeket, mi pedig mérhetetlenül szégyenkezünk emiatt. Természetesen ezen és a csodálkozáson kívül mást nem tehetünk. Azt kell feltételeznem, hogy bárki van is a dolog hátterében, azzal a szándékkal tette, hogy rossz színben tüntesse fel az embereinket ennek a technikai részleteket sem nélkülöző beszélgetésnek a kicsempészésével, amit a hozzá nem értő nagyközönség könnyen félreérthet. Látja, ez ügyben én is feltehetnék önnek hasonló kérdéseket, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a North America nagyon is jól járna, ha kiderülne, hogy irányítási hiba történt, amelyről szerintünk nincs szó. - Most meg az én embereimet gyanúsítgatja, Bill? Nahát...! - Bayne rövid hatásszünetet tartott, majd folytatta. - Nos, ami igaz, az igaz. Alighanem sportszerűen jár el, hiszen én meg a maga embereit gyanúsítom. - Igazán kedves öntől, hogy elismeri a kölcsönös problémát - mondta Caldwell fagyosan -, de ön szerint mégis mit kéne tennünk ez ügyben? Dallasban hosszas csend következett, mielőtt Bayne újra megszólalt. - Én csupán meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy egyikünk sem zavarja a nyomozócsoport köreit, és hagyjuk, hogy egyedül hozzanak döntést, mindenféle külső nyomás nélkül. Amennyiben a maga emberei arra a következtetésre jutnak, hogy szélnyírás okozta a balesetet, elkerülhetetlenül felvetődik majd a kérdés, ki informálta vagy nem informálta a mi legénységünket a szélnyírásról. Az ilyesfajta csatározással nem megyünk semmire. - „Ravasz vagy - gondolta Caldwell -, nagyon ravasz”. Bayne láthatóan nyilvános vitát akar nyitni éppen a szélnyírás ügyében. Ami azt jelenti, hogy ő már tudja: nem szélnyírás okozta a tragédiát. Klasszikus elterelő hadművelet volt ez, de ezúttal az FAA nem fog bedőlni neki. - David, azt javaslom, mindketten gondoljuk át a dolgot, és továbbra is tartsuk a kapcsolatot. - Részemről rendben. - Ugyanabban a színlelten szívélyes hangnemben fejezték be a beszélgetést, amelyben kezdték. Bill Caldwell habozott egy kicsit, mielőtt újra felemelte a telefont, hogy felhívja a Kansas Cityben tartózkodó emberét, ösztönösen érezve, hogy Dallasban Bayne ugyanezt készül tenni - a saját emberével. Ezek voltak a kezdeti lépések abban, ami könnyedén háborúvá fajulhat a légitársaság és az FAA között. - Johnson? Itt Bill Caldwell. Hívja össze, legyen szíves, a teljes FAA-állományt, a toronyvezetőt is, és mondja meg nekik, hogy mostantól fogják be azt a nagy szájukat. Értsék meg, hogy a North America mindent elkövet, hogy a médiában a szélnyírás mellett kardoskodjanak, és ilyen módon a mi nyakunkba varrják a katasztrófát, amiért nem láttuk el a pilótáikat a megfelelő információkkal. Mindenki legyen résen. És még ma estére tudni akarom, ki csempészte ki azt a rohadt kazettát!

Washingtoni idő szerint szerda este fél hat körül Andy Wallace nagyon gyámoltalanul és szégyenkezve továbbította a híreket Joe Wallingfordnak. Egy dologban igazuk lett: a rejtélyes doboz, amit találtak, valóban nem tartozott az A320-ashoz, és szabotázs eszköze sem lehetett. Csak a Boeing 737-es felső törzsszelvényéből származó antenna maradványa volt, összekeveredve és beékelődve az A320-as kilógó vezetékhalmazába. - Megláttuk, és azonnal beindult az agyunk, Joe. - 97 -

Nem gondoltuk át. Akkora nyomás nehezedik ránk a szabotázzsal kapcsolatban, hogy ez kínálkozott megoldásként. Egyikünk sem gondolta volna, hogy a Boeing egyik darabja. - Andy, nincs semmi probléma. Tudom, nagyon meghajtottalak titeket. - De van még egy kis gond, Joe. Mostanra már olyan sok külsős tud a dobozról, hogy a média esetleg rávetheti magát mint a katasztrófa okozójára. Valaki egészen biztosan el fogja szólni magát.

12. fejezet Október 18., csütörtök

Kell Martinson szenátor rosszul aludt szerda éjjel. Agya egyre csak azon járt, amit Cindy mondott neki: le kell állítania a kocsija utáni kutatást, méghozzá minél gyorsabban. Hajnali ötkor felkelt, csaknem fél órát töltött a zuhany alatt, és képtelen volt eldönteni, mitévő legyen. Dilemmáját végül a Washington Post csütörtöki melléklete oldotta meg, amelyben az olvasókat a Wilkins-ügy fejleményeiről tájékoztatták. Az NTSB, szólt az írás, az FBI-hoz fordult segítségért, elismerve, hogy nagyon is valós a szabotázs lehetősége. Kell biztosra vette, hogy csak az a „titokzatos autó” tartja még mindig életben a szabotázs-elméletet. Ez pedig azt jelenti, hogy vallania kell. Úgy tűnt, nincs más lehetősége. Reggel nyolckor kilépett az FAA épületének nyolcadik emeletén a liftből, és elindult Joe Wallingford irodája felé. Wallingford eközben íróasztala mögé dobta tömött táskáját, miután reggel fél nyolckor belépett irodájába, és rég nem látott barátjaként üdvözölte az íróasztala mögötti székét. Ez a kis rituálé mindig jóleső érzéssel töltötte el, színlelt közönnyel és undorral levágni a táskáját a földre, erőteljes kezdést adva ezzel minden napnak (más kérdés, hogy az amúgy is jócskán elhasznált barna bőrtáskának ez a szokás nem vált éppen hasznára). Irodája egyfajta menedékhely volt számára, amire most különösen nagy szüksége volt. A felfordulás, az ingerültség, karrierjének veszélyeztetettsége - egyszóval mindaz, ami az utóbbi pár napját jellemezte, ide is követte őt Kansas Cityből. Ott bukdácsolt a nyomában, mint egy melegségre vágyó, kidobott öleb, aki mindenáron be akar jutni a lakásba, hogy ott aztán jól összesározza a szőnyegeket. De irodája, legalább ismerős pálya, és az elkövetkező hetekben ennek jó hasznát veszi majd. Wallingford hátradőlt a székében, kezét összekulcsolta a tarkóján, és egy kívülálló tárgyilagos szemével méregette irodáját. Könyvespolcai az ajtótól balra lévő falat egészen beborították. Dossziék, könyvek, akták sorakoztak rajtuk, szép sorban, rendezetten, mégis azt a benyomást keltve, hogy azt, aki elkezd foglalkozni velük, a sokezernyi papír maga alá temeti és ki sem engedi többé. - Joe Wallingford? Egy jól öltözött férfi jelent meg az ajtóban. Joe nem hallotta, amikor jött. - Igen? - A férfi valahonnan ismerős volt neki, ahogy belépett, kezét nyújtva, mosolytalan arccal. Joe alig vette észre az apró kitűzőt a hajtókáján - a kongresszus tagjainak azonosítóját. - Kell Martinson kansasi szenátor vagyok. Nem tudom, beszélhetnénk-e most pár percet négyszemközt? - Természetesen! Jöjjön csak beljebb. - Joe felemelkedett székéből, és íróasztalát megkerülve Kell elé lépett, majd kezet nyújtott neki. - Foglaljon helyet, kérem! Mi szél hozta szerény hajlékomba a repülési albizottság elnökét? Martinson elmosolyodott, de ez feszült mosoly volt. Valami nyomaszthatja ezt az embert, gondolta Joe. Kell Martinson betette maga mögött az ajtót, Joe pedig visszament az asztala mögé és leült. - Joe, amiről most beszélni szeretnék önnel, az könnyen véget vethet politikai karrieremnek. Nem kérek semmilyen különleges szívességet, de egy kérésem azért majd lenne a végén, ha befejeztem. - Martinson körülményesen helyet foglalt, és kezét a szék karfájára tette. Joe Wallingford egyenesen a szenátor szemébe nézett. - Folytassa, kérem! - mondta. - 98 -

- Az az úgynevezett titokzatos autó Kansas City repülőterén, az enyém volt. - Martinson hagyta, hogy a hír kicsit leülepedjen a másikban, majd folytatta. - Én ültem benne. Én voltam az, aki kihajtott vele a rakodási területről múlt pénteken, közvetlenül a katasztrófa után. Egy ideig nem mondott mást, csak Joe arcát fürkészte. Joe-nak óriási erőfeszítésébe került, hogy ne mutasson ki semmit, jóllehet, nagyon meglepődött. Aztán Kell folytatta: - Magánügyben jártam akkor ott. Semmi törvénybe ütközőt vagy morálisan elítélhető dolgot nem tettem. Csupán azért mentem oda, mert találkozóm volt egy bizonyos személlyel egy olyan időpontban, amikor egyébként Wichitában kellett volna lennem, ötszáz kilométerre onnan. Korábban értem oda; az ismerősöm a 255-ös járattal érkezett; pilóta is vagyok, ezért úgy döntöttem, hogy közel megyek a leszállópályához, és onnan nézem végig a landolást. - Az ott elkerített terület, nyilván tudja. - Hatékonyabbá kell tenniük az ottani biztonsági rendszert. Egyszerűen lekapcsoltam a lámpát, majd a biztonsági kapun át begurultam egy személyzeti busz mögött. Semmi gond nem volt. Azt tudtam, hogy kifelé a kapu automatikusan kinyílik. - De miért... - Miért jöttem ide, hogy mindezt elmondjam önnek? És miért most? - Igen, valami ilyesmit akartam kérdezni. - Nos, nem tudhattam, hogy az ismerősöm Washingtonban lemaradt egy járatról. Azt hittem, a katasztrófában meghalt. Láttam a gépet lezuhanni, ott az orrom előtt. Meg voltam róla győződve, hogy senki nem kerülhet ki élve az Airbusból. Ebben persze tévedtem. De pánikba estem, és úgy határoztam, hogy eltűnök onnan, mint a kámfor. Nagyon felindult lelkiállapotban voltam, és tudtam, hogy ha ott maradnék, rájönnének, ki vagyok, és igen kínos helyzetbe kerülnék. Arról azonban fogalmam sem volt, hogy ennyire... Csak szombaton hallottam, hogy valami titokzatos autóról beszél minden csatorna, ami nem más, mint az én Riviérám. - Egy karbantartó azt állítja, hogy ön kis híján elgázolta. - Azért az nem egészen úgy volt, de valóban mindketten megijedtünk. - Martinson a padlóra nézett, aztán az íróasztal oldalát vette szemügyre, s közben azon tűnődött, hogyan is folytassa. Ez az ember majd' kilyukasztja őt a nézésével, olyan átható tekintete van, gondolta Joe. De azért egyenes, határozott pillantás volt ez, s becsületességet sugallt. Martinson újra ránézett Joe-ra. - Először is, persze nem lett volna szabad ott lennem azon a zárt területen. Másodszor, semmiféle hátsó szándékom nem volt, a katasztrófához pedig végképp semmi közöm sincs, semmiféle rádióadóhoz, egyáltalán semmiféle ostobasághoz, amiről a média harsog. Harmadrészt, tudom, hogy már szombaton vagy még korábban ide kellett volna jönnöm, vagy legalább fel kellett volna hívnom önt. Hogy miért vártam eddig arra egyszerűen nem tudok megfelelő magyarázatot adni. Senki nem látta sem a rendszámtáblát, sem a vezetőt. Hétfőn kicsit utánanéztem a dolognak. Van néhány barátom az FBI-nál, s az egyikük azt mondta, hogy a laborban sem sikerült leolvasniuk a videofelvételről a rendszámot, és ez azt jelentette, hogy biztonságban vagyok. Szóval úgy döntöttem, hagyom, hadd üljön el a dolog magától. - Ekkor elhallgatott, Joe pillantását fürkészve. - Akkor most miért jött el mégis, szenátor úr? - Mert nem akar magától elülni az ügy: és mert felteszem, hogy ön, az FBI és ki tudja még hányan rengeteg értékes időt pazarolnak el azzal, hogy egy olyan autót keresnek a vezetőjével együtt, aminek és akinek az égvilágon semmi köze a két gép tragédiájához. - No és mi lenne a kérés, szenátor úr? Nyilván sejti, hogy a dolgot tovább kell adnom. - Szóval... nehéz dolog ez... és őszintén szólva nem is tudom, miért tenné meg ezt nekem. Semmiféle politikai ellenszolgáltatást nem tudok nyújtani, és különben sem lenne helyénvaló, ha ilyesmivel próbálkoznék. De meg kell kérnem önt, hogy amennyire lehetséges, ne említse meg a nevemet ebben az ügyben. Azért kérem mindezt, mert csak a vakvéletlennek tudható be, hogy én akkor épp ott voltam, és mert a karrierem függ ettől. Joe hátradőlt, és Martinsont fürkészte. Nem köntörfalazott, amit kért, azt nyíltan tette. Semmi célozgatás, semmi talpnyalás, semmi rimánkodás, csupán segélykiáltás egy olyan embertől, aki meglehetősen befolyásos, és akinek a karrierje - őszerinte - most Joe Wallingford kezében van. Befolyásos fickó, emlékeztette magát Joe újra, emellett tagja annak az albizottságnak, amely az NTSB költségvetése fölött rendelkezett. - 99 -

- Lenne egy kérdésem. - Szólítson Kellnek. - Nos, Kell, miért járna az végzetes következményekkel az ön politikai karrierjére nézve, ha kitudódna, hogy ön járt a reptéren? Kell hosszasan nézett rá, mielőtt válaszolt. - Ön házasember, ugye? - Hm, igen... Úgy értem, az voltam. Már elváltam. - Nos, már én is ott tartok, de... Szóval épp folyamatban van a válásunk. A nejem utált szenátorfeleség lenni, és ki nem állhatja Washingtont. Elég reménytelen volt a helyzet már jó ideje. - Ezek szerint az a bizonyos ismerőse Kansas Cityben a szeretője volt? - Igen. És mivel papír szerint egyelőre még nem vagyok elvált, ezt a prűd nyilvánosság a szememre vetheti, s ennek nem akarom kitenni magam. Most azonban, hogy gyáva nyúlként ennyit vártam, mindez visszaüthet. - Hát erről lenne szó... - Nos, ez csak egy része a dolognak. - Kell megállt egy pillanatra, s azon tűnődött, mennyit mondjon el. - És mi a másik? - érdeklődött Joe. - Tudja, engem Larry Wilkins első számú ellenségeként tartanak számon Washingtonban. Én meg ott ülök a tragédia színhelyétől pár méterre, és végignézem, ahogy meghal. Az emberei már most merényletről beszélnek. - Ajjaj... - Ahogy mondja. Elképzelheti, mit gondolna minderről az a fanatikus csürhe, ha megtudná, hogy ott voltam, pedig halvány segédfogalmam sem volt arról, hogy Wilkins azon a gépen van. Kell elmondta neki a Wilkinsszel való ellentétének hátterét, de a csillagháborús programot már nem említette. Akörül túl sok volt a bizalmas információ. Joe bólintott, és halkan zongorázott székének karfáján. - Szenátor úr, az FBI és az FAA is érintett az ügyben, és mindkettőre nagy nyomás nehezedik. Wilkins emberei valóban merényletként állítják be a dolgot. De hát most nem állhatok ki és kürtölhetem szét, hogy „Álljon meg a menet! Megtaláltuk a titokzatos autót, és nem a vezetője a bűnös!” Kell bólogatott. - Értem, értem. Mindezt nem is arra alapozva mondtam el, hogy ön majd úgyis segít csendben elrendezni a dolgot. De nem hagyhatom nyugodt lelkiismerettel, hogy ez a rejtély megoldatlan maradjon, bármi történjék is velem. Joe előredőlt, és arca megrándult. - A fenébe is, szenátor úr, legalább ne a zárt területen belül parkolt volna... - Tudom, tudom. De utólag már könnyű okoskodni, Joe. Valahogy olyan merésznek és túl magabiztosnak éreztem magam. Azt hiszem, egy szenátornak sohasem szabadna így éreznie. A két férfi vagy fél percig szótlanul ült, aztán majdnem egyszerre szólaltak meg. - Nem... Folytassa csak, Joe! - Nézze... mielőbb át kéne mennie az FBI-hoz. Tulajdonképp most azonnal. Megmondom, kit keressen, én meg odaszólok neki... elmondom azt is, hogy mi már megnyugodtunk az ügyben. De a nyomozás bűnügyi részét ők irányítják, márpedig jelen esetben kulcsfontosságú dologról van szó. Kell ismét bólintott. - Rendben, alighanem tényleg tudniuk kell. De úgy hallottam, nem tudták leolvasni a rendszámot - hajtogatta Kell reménykedve, pedig tudta, hogy ez innentől kezdve lényegtelen. Látta, hogy válasz helyett Joe lehajol, és kinyitja a táskáját. Előhúzott belőle egy bőrdossziét, bal felső sarkában a NASA emblémájával. Letette maga elé, aztán előhúzott belőle valamit, megfordította és odacsúsztatta Kell elé. Egy fekete-fehér, szkennelt kép volt, rajta egy új típusú autó első lökhárítója látszott félig oldalnézetben. A rendszámtáblát ugyan eltakarta valami, azonban tisztán kivehető volt a lökhárító szélén egy kis matrica... Egy hónapra szóló parkolómatrica nyilvántartási számmal és a város nevével: Wichita. - Igaza van. Az FBI-nál nem tudták leolvasni a rendszámot. És nem is keresték tovább. De miután az FBI visszaadta a videokazettát, úgy döntöttem, magam is megnézem, és észrevettem va- 100 -

lamit a lökhárító bal oldalán. Egy barátom a NASA-nál kinagyíttatta nekem számítógéppel, aztán személyesen hozta el tegnap este, miután visszaértem Kansas Cityből. - És ma reggel - fejezte be helyette Kell - fel akarta hívni a wichitai parkolóházat, hogy megtudja, kinek a nevére adták ki a 344-es parkolóhelyet. - De még mennyire, hogy ezt tettem volna! Magam se nagyon hittem, hogy rábukkantam valamire, amit a magasságos FBI nem fedezett fel, de hát ott van, láthatja. Kell alaposan tanulmányozta a képet, majd hátradőlt székében. - Ha megadja nekem annak az FBI-ügynöknek a nevét, most rögtön átmegyek hozzá. Joe előhúzott a zsebéből egy FBI-névjegykártyát, majd felhívta a férfi irodáját, és kieszközölt nála egy megbeszélést a szenátorral egy órán belül, anélkül, hogy magyarázatot adott volna a találkozóra. - Szenátor úr, semmit nem garantálhatok, de később még felhívom ezt az ismerősömet, és elmondom neki, hogy mi a magunk részéről megnyugodtunk. Nagyon örülök, hogy nem várt tovább a megkeresésemmel. Nem sokon múlt, hogy leadjam az FBI-nak ezt a képet... - mondta a NASA-fotóra bökve. - Joe, ön szerint mi okozhatta a katasztrófát? Van valami alapja a szabotázsnak? Vagy csak Wilkins emberei gyártanak őrült elméleteket holmi összeesküvésről? - Két nappal ezelőtt még azt hittem, tökéletes bizonyítékra leltünk a szabotázzsal kapcsolatban. Az embereim találtak ugyanis egy elektronikus dobozkát a roncsban, amelyről azt gondoltuk, hogy talán manipulálhatták vele az Airbus vezérlőegységeit. De aztán kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Az egyetlen még mindig fennálló lehetőségnek azt tartják, hogy egy rendkívül erős mikrohullámokat kibocsátó forrás vagy valamilyen radar volt a repülő közvetlen közelében. Ha valaki egy ilyen sugárforrást használ - szándékosan vagy véletlenül -, elméletileg lehetséges, hogy befolyásolja az elektromos repülésirányító rendszert. Volt már erre példa korábban a katonai Blackhawk-helikopterekkel. A gépek egy mikrohullámokat kibocsátó torony sugárzási tartományára álltak rá, s azt követték, míg végül orral a földbe csapódtak. Jó néhányszor megtörtént ez, mire végre rájöttek, mi a baj. De tudja, ebben az esetben ez szinte lehetetlen, ilyen erős adó nincs Kansas City közelében. Kell Martinsont kiverte a hideg veríték. - Olyan közel kellene lennie? - kérdezte Joe-tól. - Ki tudja! Ha erős, pár száz méteres hatósugár is elég. Egyszerűen fogalmunk sincs, de amint már mondtam, felmerült a lehetősége, mégha csekély is. Az azonban biztos, hogy nem volt adó a repülő közelében. Kell felsóhajtott, és igyekezett uralkodni magán. - Nos, akkor én megyek is. - Felállt, és megrázta Joe kezét. - Szenátor úr, remélem, rendben mennek majd a dolgok. Sajnálom, hogy többet nem tehetek önért. - Igazán kedves, Joe. Többet is kaptam, mint hittem volna. Az ajtó felé indult, miközben arra gondolt, milyen rakománnyal is töltötték fel éppen a C-5öst akkor este, amikor az Airbus leszálláshoz készülődött. Végül rá kellett döbbennie, hogy mindez titkosított információnak számít, nemzetbiztonsági ügynek, és ezt épp elég igazolásnak érezte ahhoz, hogy szótlan maradjon. Kell az ajtó gömbkilincsével ügyetlenkedett, majd kissé botladozva távozott, csaknem beleütközve John Phelpsbe, az NTSB egy másik nyomozójába, aki váratlanul jelent meg Joe ajtajában. - Joe, szükségem lenne a te példányodra a légi szállítási szervezet egy pár évvel ezelőtti jelentéséből a kiöregedett gépek körüli teendőkről. - Joe megpróbált Phelpsre koncentrálni és felidézni a jelentést meg az FAA szerepét abban a meglehetősen hisztérikus időszakban, amikor az avultságra visszavezethető légibalesetek jelentős hibára hívták fel a figyelmet, olyanra, amire addig senki nem gondolt: A kiöregedett gépek üzembiztosságát nem megfelelően ellenőrizték. - Te, nem Martinson szenátor volt ez? - De igen. A repülési direktívák aktája is kell? - Igen, az egész anyag. Mit keresett itt? Joe mérlegelte, elmondja-e Johnnak, hogy végre megvan a titokzatos autó meg a vezetője, de aztán úgy döntött, inkább hallgat. Nem mintha Phelps nem lett volna megbízható. Csak épp mo- 101 -

mentán szükségtelen volt, hogy birtokába jusson egy olyan botrányszagú információnak, mely Martinsonnak a szenátori székébe kerülhet. - Csak érdekelte ez meg az a Kansas Cityben történt baleset ügyében. Az egyik barátja is érintett volt. - Nos, akkor lenne még egy kérdésem, Joe. Mi történt Kansas Cityben? Érinti bármi a szakterületemet a balesettel kapcsolatban? Amikor az NTSB-nek 1985-ben szüksége volt egy aeronautikai szakértőre, Phelpst találták a megfelelő embernek. Épp akkor jelent meg a színen, amikor a repülők átlagéletkora már aggasztóan magas volt. Joe elmesélte neki, hogy áll a nyomozás a North America ügyében, miközben a túlzsúfolt legfelső polcon kotorászott a tárolódobozokban, végül előhúzott egy magazintartót és egy iratgyűjtő mappát. - És te éppen min dolgozol? John Phelps Joe-ra nézett, majd egy szék után nyúlt. - Épp kérdezni akartam, lenne-e egy perced, de ha már így érdeklődsz... - Neked, John, mindig. - Emlékszel, amikor múlt héten a Miami Air 737-esnél gyors nyomáscsökkenés állt be Floridától délre, a nyílt tenger felett, és kiderült, hogy elveszített egy harmincszor hatvan centis burkolatdarabkát épp a szárny felett? - Ühüm. Senki nem sérült meg, ha jól emlékszem. - Igen. A miamiak felkértek bennünket, hogy küldjük ki a csapatunkat, de Dean Farris másként határozott, mondván, csak teherszállító gép volt, és a legénység gond nélkül lehozta a gépet. - Oda elmentem volna Kansas City helyett, ha mégis kivonulunk - jegyezte meg Joe. - Na, szóval leküldték a miami központba, mivel a helyi nyomozónak szüksége volt a szakértelmemre. Ez egyike volt az első háromszáz 737-esnek. - Ugyanaz a fajta, mint az 1988-as Aloha? - Igen, és szinte ugyanannyi repülési órával. A levált burkolatdarabot szerintem valami tökrészeg tag javíthatta. Életemben nem láttam még olyan fércmunkát. Annyira megsértette az új darabot, miközben feltette, hogy teljesen előrelátható lett volna a hiba, és a fene se tudja, ki hagyhatta jóvá az FAA-tól. No de nem ez ügyben kutatok most. Ami igazán kíváncsivá tett, azok a javítási és karbantartási munkálatok voltak, melyeket ez a kis légitársaság elvégzett ezen a gépen, miután az FAA 1989-ben kiadta a kötelező javítási listát. Miután láttam, milyen silány munkát végeztek a burkolatjavítással, látni akartam a többi javítás dokumentációját is az elülső résszel kapcsolatban, amit át kellett építeniük. Most az FAA-ra kell várnom, mert a légitársaság kedvesen kidobta a szűrömet. Addig is át kell néznem pár dolgot, hogy azért legyen majd némi fogalmam, miről is beszélek. - Segítség kellene? Az NTSB elé vihetnénk a dolgot. - Á, annyira azért biztosan nem komoly az ügy. Egyszerűen csak nem szeretem, ha lekezelnek és nem hagyják, hogy hozzáférjek az anyaghoz. - John felállt, és magához vette a dobozban lévő anyagot, amit Joe nyújtott át neki. - Még ha okuk is lehet rá... - nevetett fel Joe. - Komolyan mondom, Joe, a magadfajta fickóknak elég, ha egy csöppnyi hatalomhoz jutnak, és máris kialakul bennük valami bántó gúnyolódási hajlam. No mindegy, kösz az anyagot. Jó néhány napig az irodámban lesz. - Csak nyugodtan, ráér visszahoznod. John Phelps távozott, és amikor elhaltak a lépései, Joe megrökönyödésére váratlanul újra megjelent az ajtóban Kell Martinson. Belépett az irodába, becsukta maga mögött az ajtót, és intett Joe-nak, hogy üljön le. Ezúttal hatalom és nyugodt fensőbbség áradt belőle. Joe leült, de teljesen el volt képedve. - Joe, szó sincs csekély lehetőségről. - Miről beszél, szenátor úr? - Volt katona? - Igen. A haditengerészetnél szolgáltam pilótaként. Miért? - Akkor biztos önnek is volt biztonsági kódja. - Igen. Titkos. Régóta lejárt, de miért...? - 102 -

Kell széttárta a karját. - Várjon! Amit most el akarok mondani, bizalmas katonai információkkal kapcsolatos, és nem vagyok benne biztos, hogy beszélhetek róla. Bárhogyan is, közvetlenül érintheti az ön nyomozását a Kansas Cityben történt katasztrófa ügyében. Joe, azt mondta, ugye, hogy egy rendkívül erős adónak kellene lennie a reptér pár száz méteres körzetében, hogy befolyásolhassa a repülésirányító rendszert? - Úgy van. Miért? - És azt is mondta, hogy ilyen nincs. - Pontosan. - Nos, téved. Akkor volt. Épp a leszállópálya mellett. És épp akkor rakták be egy C-5B gyomrába a rakodási területen, egészen pontosan akkor, amikor az a két gép összeütközött. Egy szigorúan titkos nyomkövető kísérleti egységről van szó, a „Csillogó kavicsok” programból. Jelenleg az egyik legerősebb radar a világon. Joe döbbenten dőlt hátra. - És éppen működött? - Azt nem tudom. De a legdrámaibb a dologban az, hogy mivel a program szigorúan titkos, ezt talán már soha nem is fogjuk megtudni.

Egy emelettel Joe Wallingford irodája fölött az FAA társügyvezetője, Bill Caldwell azzal kezdte a napját, hogy telefonkagylóval a fülén hátradőlt székében, a látogatóktól és alkalmazottaktól egyaránt mentesített szobában. Megítélése szerint a hívás, melyre most sort fog keríteni, szükséges, még ha veszélyekkel is jár. Az információ, melyet ki akar szivárogtatni, könnyedén visszaüthet, de a dolgok jelen állása mellett kénytelen megelőző csapást mérni egy ritkán használt csatornán keresztül. A vonal másik végén a Washington Post egy jól ismert riportere, Fred Russel várakozott, akit Bill az évek folyamán megfontolt és megbízható újságírónak ismert meg. Titokzatos háttérforrásként olykor ellátta Russelt sztorikkal és bizalmas információkkal, ha épp ez szolgálta céljait. A riporter nem volt ostoba - tudta nagyon jól, hogy Caldwell kihasználja, s képes volt arra is, hogy a sorok között olvasva, önállóan erősítse meg a Caldwelltől hallottakat. - Bill, szeretnék meggyőződni róla, hogy jól értem a dolgot. Azt állítja, hogy az FAA nem hajlandó kivárni, amíg az NTSB meghozza javaslatát az Airbus repülésirányító rendszerét illetően? Hogy a helyzet máris túlzottan fenyegető, és ön azt fontolgatja, hogy elrendel egy felülvizsgálatot? - Lényegében igen. Elrendelhetnénk az összes használatban lévő A320-as fedélzeti számítógépének azonnali átvizsgálását, sőt, ha komoly problémára bukkanunk, fel is függeszthetjük az engedélyüket. Más szóval letilthatjuk a gépek felszállását. De csak az Airbus 320-as érintett, mert abban van ez a bizonyos repülésirányító rendszer. Nincs olyan sok A320-as Amerika területén. - No de, Bill, mégis mit keresnek? Vannak kapcsolataim az NTSB-nél is, és ők azt mondják, hogy eddig semmit nem találtak. A repülőtér közelében nincs erős rádióadó, és nincs ok arra sem, hogy a repülésirányító berendezés belső meghibásodását gyanítsák. Ezen a ponton egyelőre senki nem tudja pontosan, mit is vizsgáljanak, még ha el is rendelnének egy vizsgálatot. - Nem mondom, hogy máris elrendeljük, csak figyelmeztetni akartam, hogy számításba vettük ezt a lépést. - De ön mindenképp szeretné ezt nyomtatásban látni, hogy aztán figyelhesse a kis kísérleti léggömbjét, ki kezd rá lődözni... Ugye? - Fred, ha a kísérleti léggömbök nem volnának értékesek, kapna maga egyáltalán bármilyen hívást Washingtonból? - Persze! Ha nem ilyen ügyek miatt, hát valami más hátsó szándéktól vezérelve. Rendben, Bill. Aztán még beszél itt az FAA összes régebbi döntéséről a North Americával kapcsolatban, már ami a karbantartó részleget illeti. És megemlítette, hogy nézzek szét a kiképzési programjukban, ami számomra pilótahibát sugall. Valami emberi tényezőről van szó? - Igyekszünk a dolgok elébe menni, Fred. Nem fogunk tétlenül ülni és várni, hogy az NTSB előterjessze a javaslatait, ha már menet közben világosan látjuk, hogy valamin változtatni kell. - És a North Americánál vannak gondok? - A North Americát az elmúlt három évben huszonnyolc alkalommal idézték be amiatt, hogy a legénység megsértett bizonyos előírásokat. Ezek közül számos esetben a kontroll-lista bizonyos pontjainak figyelmen kívül hagyása szerepelt. Mindez azért van, mert kapitányorientált légitársasá- 103 -

got próbálnak vezetni, és a kapitányok hamar ráunnak, hogy felelgessenek a másodpilótájuknak és szóról szóra betartsák a kontroll-listát. - Na és önök miért nem változtattak ezen? Önök az FAA, vagy nem? - Beidézhetjük őket az előírások megsértéséért, de ez csupán tüneti kezelés. A baj gyógyításához a hozzáálláson kellene változtatnunk, és éppen ez az, amivel még mindig nem tudunk megbirkózni, igyekszünk kitalálni, hogyan fogalmazzuk meg azt a szabályozást, amely alapján egy újfajta kiképzést vezethetnénk be. Ezen arra tanítanánk meg a legénységet, hogyan működhetnének együtt és kommunikálhatnának hatékonyan, miközben a pilótafülkében fegyelmezett munka folyna, a kontroll-lista betartásával. Fred Russel felsóhajtott. - Erről már mindent hallottam. Csak azt nem akarom elhinni, hogy mindezt most ugyanattól hallom, aki három évvel ezelőtt még azt mondta nekem, hogy a humán tényezővel foglalkozó szakértők profi magyarázkodók, akiket csak azért alkalmaznak, hogy kimossák a hibázó pilótákat. Most pedig hirtelen köpönyeget fordított? Hát ez meg hogy történt? Akkor pedig, ön szerint, a balesetet emberi mulasztás okozta? - Ezt azért nem mondtam. Egyszerűen csak minden oldalról vizsgáljuk az esetet. - Ugyan már, Bill! Van bizonyíték rá, hogy a legénység bármit rosszul csinált, vagy nincs? - Nincs, egyáltalán semmi. Az NTSB pedig még sehol sem tart az ok megállapításában. - Tudom. És van még valaki, akire bombákat akar szórni, Bill? - Hogy maga milyen cinikus! Hívjak inkább valaki mást? - Nem, természetesen ne, de miért is ne lehetnék cinikus. De ha már itt tartunk, tulajdonképp mi a fene folyik itt? Igazán ne értsen félre, tényleg örülök, hogy engem hívott előbb, nem a New York-i konkurenciát, de ez aztán jókora ütés a North Americára! De miért? Mit ártottak önnek? Csak nem lökték ki magát egy gépükről? Bill Caldwell elmosolyodott, de a hangja nem árult el semmit. Kissé csodálkozva felelte: Csupán amiatt aggódom, nehogy az emberek rossz irányból várják a rohamot, Fred. No, ez minden.

Amikor

Cynthia Collins csütörtök reggel bement az irodájába, már mindent tudott a Wilkins emberei által összehívott sajtótájékoztatóról. Senki sem sejtette, miről fognak beszélni, de azért ő elszalajtotta Fred Sneadmant, hogy hallgassa végig, és közben jegyzeteljen. Fred azonnal felhívta, mihelyt a sajtótájékoztató véget ért. Hangja rendkívül izgatott volt, szinte levegő után kapkodott, ami nála szerfölött szokatlan volt. - Cynthia, nagyon különös volt az egész, és nem is mindig tudtam követni, miről van szó. Mint kedden, most is azt mondták, hogy az egyik emberüknek, Wilkins egyik régi barátjának, aki a kampányát is segítette, bizonyítéka volt arra, hogy a Kansas Cityben történt tragédiát merénylet okozta, és hogy azt kormányügynökök hajtották végre. Na és most jön a slusszpoén: azt mondják, hogy ugyanazok, akik elrendelték Wilkins halálát, Wilkinsnek ezt a barátját, Walter Calleyt is megölték lent Louisianában, mielőtt még elmondhatta volna nekik, amit tudott. Most próbálják a dolgot az FBI, a CIA és ha lehet, a katonaság nyakába varrni. - Remélem, senki nem veszi komolyan ezt az ostobaságot! - Várj, van itt még más is! - Fred elmondta a részleteket, hogy fotókat mutattak Calleyről, meg hogy Wilkins emberei országos tiltakozásra szólítottak mindenkit emiatt az úgynevezett leleplező akció miatt, mely egészen a Fehér Házig ér. - Teljesen olyan volt, mintha egy újabb Watergatebotrányt akarnának kirobbantani - mondta Fred -, de aztán rátértek a csillagháborús programra. Cynthia erre megdermedt. - Erről pontosan mit mondtak, Fred? A tudósok, akik felhívták Whitney szenátort, Wilkins táborát is felhívták, felelte a férfi. Azt állították, hogy a „Csillogó kavicsok” csalás, és megmutatták a légierő egy radaros nyomkövető egységének tervrajzát. - Ó, te jó ég! - kiáltott fel Cynthia. - De még mindig nincs vége, Cynthia. Legfőbb mondanivalójuk az volt, hogy Wilkins megtudta: egy radaros nyomkövető egységet kipróbálásra el fognak szállítani, amit nem lett volna szabad megtenniük, így aztán felpattant arra a gépre múlt pénteken, hogy Kansas Citybe repüljön, és személyesen járjon utána a dolognak. Valaki rájött, mi készül, és szerintük, amikor a repülő leszál- 104 -

láshoz készülődött, elrendelték, hogy a légierő kapcsolja be ezt a radaregységet, és irányítsa a közeledő repülőre, tudván, hogy ez annak vesztét okozza. Hát nem hihetetlen? - Ezt mondták?! - Felvettem kazettára is, Cynthia. Tudom, hol állunk a „Csillogó kavicsok” ügyében, és gondoltam, érdekelni fog a dolog. - Érdekelni?! Fred, nem jutok szóhoz! Cynthia letette a telefont, és miközben megmasszírozta a homlokát, lelki szemei előtt megjelent, ahogy az újságok világgá kürtölik: Kell szenátort és az amerikai katonaságot egy jobboldali csoport az egyik kongresszusi képviselő elleni merénylettel vádolja. Nem szabad pánikba esni, nyugtatgatta magát. Ne felejtsd el, kislány, hogy ezek fanatikusak. A fanatikusoknak senki nem hisz, ha felelős, szavahihető emberek a helyére teszik a dolgokat.

Amikor a Larry Wilkins ügyében tartott sajtótájékoztató épp véget ért a Capitol Hillen, az FAA egyik tájékoztatási felelőse halkan két külföldi méltósággal beszélt, az NTSB legnagyobb tárgyalóterme előtt. - Nos, bent éppen egy vasúti balesettel kapcsolatos meghallgatás folyik. 1974 óta, mióta hatáskörét kiterjesztették, az NTSB vizsgál ki minden vasúti, vízi, légi, valamint közúti balesetet, sőt még a föld alatt bekövetkezetteket is. Joe a közelben állt; teljesen az új hírek hatása alá került. Fejében a katonai radarok és a North America A320-asának képe vibrált. Ezzel az új információval teljesen megváltozott a nyomozás iránya, s ezzel a legfontosabb teendők is. Fél füllel hallotta, mit mond az idegenvezető az NTSB-ről, és eltűnődött, vajon van-e ennek az embernek bármi fogalma is arról, mennyire megnehezítette a repülési balesetekkel kapcsolatos nyomozómunkát az, amikor az NTSB hatáskörét 1974ben kibővítették. A vasút legalább annyira idegen volt Joe Wallingford számára, mint Dean Farrisnek kezdetben a repülés, és olyan távol tartotta magát mindattól, aminek nem volt köze a repüléshez, amennyire csak tudta. Joe egy ideje Farrist kereste. A meghallgatásról egészen el is feledkezett. Most egy kis időt még a tárgyalóterem ajtajában töltött, onnan hallgatva, amint Farris keresztkérdéseivel ízekre szedi az egyik vasúti vizsgálóbiztost, ilyenkor mindig kibújt Farrisből a vadállat, és mérhetetlenül arrogáns tudott lenni a saját embereivel. Susan Kelly két székkel arrébb ült Farris jobb oldalán. Csak néhány órával korábban ért vissza Washingtonba, Joe most egy pillanatra ránézett, és mint férfit, jóleső érzéssel töltötte el, hogy Susan mennyire nőies és mégis mennyire erélyesnek és magabiztosnak látszik, ahogy ott ül és a kollégáit figyeli olvasószemüvege fölött. Joe nagyon is tudatában volt annak, mekkora segítségére volt a nő Kansas Cityben, és rendkívüli módon lenyűgözte kifinomultsága és intellektusa - legalább annyira, mint a temperamentuma. Végre a nő is észrevette őt, és szerényen elmosolyodott. Joe viszonozta a mosolyt, és kissé kínosan is érezte magát, mint egy iskolás fiú, akit rajtakapnak, hogy erősen bámulja valamelyik csinos tanárnőt. Valaki más is észrevette a Kansas City-i baleset vezető nyomozóját. Joe nem látta meg, ahogy a riporter elindul felé, csak azt, hogy már hirtelen ott áll mellette és halkan megszólítja. - Mr. Wallingford, szeretnék feltenni önnek néhány kérdést a Kansas Cityben történt katasztrófáról. Joe Wallingford a tárgyalóterem kijárata felé nézett, és észrevette, hogy a tévériporter szól az operatőrének, hogy hozza a kameráját és jön utánuk a folyosóra. Csendesen, de annál gyorsabban híre ment a médiások közt, hogy Wallingford a kamera számára elérhető közelségben van; ki is vonult a teremből az egész csapat, hogy aztán mindahányan rávessék magukat Joe-ra. - Nincs hozzáfűznivalóm. Forduljanak a tájékoztatási felelősökhöz. Joe visszavonult a folyosó végébe, nyomában a riporterrel, mögötte pedig seregnyi híradóssal és kamerással, akik majd hasra estek a magukkal vonszolt kábelekben. - A katasztrófát, ugye, rádiós szabotázs okozta, Mr. Wallingford? Joe a válla fölött pillantott a fickóra. Eléggé megdöbbent a kérdésen, és azt fontolgatta, mit tudhat a másik. Csak provokálni akarnak, gondolta. - Minden lehetőséget megvizsgálunk... Most pedig... bocsánat... - 105 -

Joe indult tovább, de a riporter tett még egy utolsó kísérletet, és megpróbálkozott még egy kérdéssel. - Mr. Wallingford, tud arról, hogy Wilkins emberei az imént a légierőre fogták, hogy múlt pénteken meggyilkolták a vezetőjüket, és előidézték a gép lezuhanását? Joe megállt, megfordult, és teljesen elhűlve meredt a riporterre. Kell Martinson felvillanyozó bejelentése a radaros nyomkövető egységről alig húsz perce hangzott el az irodája falai közt. Itt most vajon ugyanarról a dologról van szó? - Miről beszél? - kérdezett vissza Joe, nyugalmat színlelve. A riporter előadta a Wilkinsszel kapcsolatos sajtótájékoztatón elhangzott következtetéseket. - Tud arról, hogy egy radaros berendezést irányítottak a repülőgépre? Okozhatta ez a balesetet? Ez már túl sok volt. Joe felemelte a kezét, és hátrálni kezdett. - Semmit nem mondhatok, amíg meg nem tudjuk, hogy konkrétan mi hangzott el azon a tájékoztatón. - Aztán átverekedte magát a riporterek között, majd a folyosó végén befordult, és a lehető leggyorsabban eltűnt az irodája irányában. A háta mögött méltatlankodó hangokat hallott. Az erős tévés lámpákat a stábok sorra lekapcsolgatták, hiszen pillanatnyilag egy interjúalanyuk sem akadt. Dean Farris ügyet sem vetett a termet először elhagyó tévés stábra. A média jövés-menése megszokott jelenség volt az ilyen nyilvános meghallgatásokon, ám amikor az egész csoport tokkalvonóval elindult az ajtó felé, Farris a munkatársaira nézett, akik azonban hasonlóan értetlen arckifejezéssel néztek vissza rá. Susan Kelly észrevette, hogy Joe-t követik, és nagy erőfeszítésébe került, hogy ne nevessen Farrisen, ahogy az egyre növekvő zavarral pillantgatott egyikükről a másikukra. Amikor az utolsó tévés stáb is távozott a teremből, Farris szünetet rendelt el. Nem a médiának élt, de mindig várakozással tekintett a nyilvános meghallgatások elébe, ahol elnökként jelenhetett meg, és ahol azon munkálkodhatott, hogy egyre több ember jegyezze meg az arcát az amerikaiak szavazótáborából. Joe az irodája felé tartott, amikor meghallotta a folyosón mögötte csörtető elnököt, amint megkérdez néhány operatőrt, mi történt, kivel beszéltek. Joe tudta, hogy az elnökre zúdítják majd a „Larry Wilkins-show” nyomán felvetődött kérdéseket, s hogy Farris valószínűleg lehengerli őket, ami után persze majd keresni kezdi vezető nyomozóját. Susan Kelly talált először Joe-ra, helyesen úgy okoskodva, hogy nagy valószínűséggel az irodájába vonult vissza. Még mindig kacarászott, amikor belebotlott a férfibe. - Te aztán rossz fiú vagy, Joe Wallingford! Elvetted az elnöktől kedvenc médiajátékát. Ejnye! - Nem volt szándékos... szóval észrevetted? - Naná! Az amerikaiak saigoni kivonulása ezerszer visszafogottabb volt. Mire készülsz? - Nem az én hibám, Susan. Én csak benéztem, ők pedig rám vetették magukat. De... szóval kezd szétesni ez az egész, Susan. Beszélnünk kell. Méghozzá gyorsan. A nő csatlakozott hozzá, és aztán egymás mellett lépkedtek tovább Farris irodája felé. Joe beszámolt Martinson látogatásáról, a radaregység jelenlétéről, meg arról a kevésről, amit a Wilkinshívek sajtótájékoztatójáról tudott. Örült a nő társaságának, és egyre jobban félt Farris reakciójától. A nő hirtelen megtorpant, és egy ideig szótlanul nézett Joe-ra, miközben maga is meglepődött váratlan érzésén, hogy milyen kellemes a férfi mellett lenni. - Joe, ne felejtsd el, amit Deanről mondtam, hogy mindene a politika! Ezt nem kezelhetjük úgy, mintha feltételezéseket gyártanánk egy balesetről. És azt se felejtsd el, hogy nem ért a dolog műszaki részéhez, úgyhogy belőled fogja kiszedni a mondandóját. És persze úgy, hogy ezt te lehetőleg ne vedd észre. - Vigyázni fogok, Susan. De most már tényleg nem tudom, mivel is állunk itt szemben. Ez a radaros dolog hirtelen nagyon is valós lehetőséggé vált. Túlságosan is valóssá. Sok mindent megmagyarázna. - Igazad van - felelt a nő -, de addig-is elkerülhetnénk, hogy mindenféle elhamarkodott következtetéseket kényszerüljünk levonni. Mostantól hihetetlen nagy nyomás fog ránk nehezedni, Joe. Az egész amerikai kormány érintetté válik, beleértve a Fehér Házat is, és mindannyian ránk fognak várni, mint technikai szakértőkre, hogy döntésre jussunk, ki kivel mit tett. Szembe kell nézniük ezzel a Wilkins-féle csürhével. - Az FBI is benne van... - emlékeztette Joe. - 106 -

- Benne hát. És kérdezd csak meg magadtól: kompetensek lehetnek-e ők abban, hogy érdemben kivizsgáljanak egy olyan lehetőséget, mely szerint a hadügy egyik radarjának interferenciája zavarta meg a repülésirányító rendszert? - Értem, mire gondolsz... - Joe, minden tekintetben döntő próbája lesz ez az NTSB-nek.

13. fejezet Október 19., péntek

A véget nem érő elektromos csipogások, amelyek csaknem egy hete jeleztek a képernyőn minden egyes szívdobbanást, most minden átmenet nélkül folyamatos sípoló hangra változtak - s ettől a Truman Kórház csendes folyosóin hirtelen nagy hangzavar és sürgés-forgás támadt. Nővérkék és orvosok kerültek elő a semmiből, és a szobába rohantak. Don Leyhe-nél, a North America 255-ös járatának első tisztjénél leállt a szívműködés. A vészhelyzeti csapat betanult, gyors és hatékony mozdulatokkal vonult fel az ágy két oldalán, majd a szokásos óvintézkedések megtétele után megfelelő mellkasi nyomások alkalmazásával igyekeztek életre kelteni a szívet. Miközben ezen munkálkodtak, a másodpilóta feleségét - aki ekkorra már maga is szinte élőhalott volt a kimerültségtől, a letörtségtől és a bizonytalanságtól - kihívták a közeli várószobából. A nő kisvártatva megjelent, és megtörten nézte az orvosok erőfeszítését, hogy férjét visszahozzák az életbe. Don Leyhe azonban már nem szándékozott visszatérni. Húszpercnyi feszített próbálkozás után jelentették a halál beálltát. Mrs. Leyhe sarkon fordult, kiment a teremből, majd - most már mint özvegyasszony - lassan végiggyalogolt a folyosón, nyomában egy aggódó ápolónővel. Nem sírt, - az elmúlt napokban már elzokogta összes könnyeit -, csak végtelen szomorúságot érzett. Bármi történt is odakint azon az egy héttel ezelőtti péntek estén, tudta, hogy a rendszer, melyben férje fenntartás nélkül bízott, cserbenhagyta őt, mint ahogy végeredményben a North America sem bizonyult annak a biztonságot nyújtó szakmai fészeknek, amely miatt annak idején férje elhagyta a haditengerészetet. Bármi történt is, a North America nem szolgált rá a bizalmukra.

Kell Martinson riadtan ébredt fel a sötétben, Cindy hálószobájában. A tényt, hogy ez a nő hálószobája, magától értetődővé tette az ismerős parfüm illata és az a csodás érzés, ahogy a nő meleg, bársonyos teste hozzásimul az övéhez a takaró alatt, miközben ő átkarolva tartja alvó szerelmét. Cindy kis rezdülései elárulták, hogy épp álmodik. Rendszerint a szeretkezés bizonyult a legjobb orvosságnak álmatlanság ellen, és a nőnél most is remekül bevált. Nála azonban nem. Igyekezett a nőt maximálisan kielégíteni és az aktusba belefeledkezni, de csak remélni tudta, hogy partnere nem veszi észre: közben egész máson jár az esze. Ám temérdek problémája elvonta figyelmét, és ezúttal nem ment minden olyan összehangoltan. Csütörtök reggel kilenckor az FBI-ügynök nagyon figyelmesen hallgatta végig rövid találkozójuk alatt. De aztán ügynökből átvedlett ügyésszé, és azt tette, ami oly sok ügyész kedvenc játéka volt: a frászt hozta a potenciális vádlottra. Az ügynök azt mondta, nem tudja garantálni, hogy a nyomozás lezárul Kell „gyónásával”, és bár megígéri, hogy nem dobja be a dolgot a tömegtájékoztatásnak, semmiféle különleges elbánásban nem részesítheti a szenátort. Végül is, mondta, egy közhivatalt betöltő funkcionáriust is ugyanabban az elbánásban kell részesíteni, mint bármely átlagpolgárt. És a folytatás, kérdezte Kell, de az ügynök nem foglalt állást. Más szempontokat is meg kell vizsgálnia, mielőtt eldöntenék, hogy jelenléte Kansas City repülőterének zárt területén vonhat-e maga után bűnvádi eljárást. „És mivel vádolnának?” - kérdezte Kell, de a válasz homályos volt; tudta, az egyetlen dolog, amiért felelősségre vonhatnák, a zárt területre való illegális behatolás volt. Egy efféle jelentéktelen vád azonban most a legkevésbé sem aggasztotta. Kell ugyanakkor lépett be az FBI épületébe, amikor véget ért a Wilkins-ügyben tartott, nagy port kavart sajtótájékoztató a Longworth House irodaépületben, és sejtelme sem volt arról, hogy Wilkins hívei ezt a percet ragadják meg, hogy hadat üzenjenek az amerikai kormánynak. - 107 -

Cindy azonban tudott a dologról, és feltűnően izgatottan várta a férfit az irodájában. Pár perc sem telt el, és máris összehívták saját haditanácsukat, ahol Cindy erősen kardoskodott amellett, hogy tartsanak ők is sajtótájékoztatót. Kell csupán annyiba egyezett bele, hogy összehívjanak egy gyors megbeszélést a „Csillogó kavicsok” támogatói részére. A légierő nevében is felelniük kell a Wilkins-csoport vádaskodásaira. Kell bezárta irodája ajtaját, hogy végre visszahívja Roach altábornagyot. A „Csillogó kavicsok” program vezetője találkozójuk után tett ígéretéhez híven még aznap visszahívta, de csak újra biztosította afelől, hogy nem történt kísérlet a radaros egység kipróbálására. Arra azonban már nem adott magyarázatot, hogy mégis miért vitték ki az üzemből. Kell nem titkolta elégedetlenségét, az altábornagy pedig megígérte, hogy utánanéz, miről tájékoztathatja még, és majd valamikor a hét folyamán visszahívja. Láthatóan tartotta is magát ehhez az ígérethez. Roach már ott is volt a vonal végén. - Nos, szenátor úr, most már van rá felhatalmazásom, hogy elmondjam: a MAC biztonságosabb helyre szállította a modult a gyárból, ahol építették. Az a gyár tele van civilekkel, a modul pedig sérülékeny. Tesztelésről szó sem volt. - Akkor tehát nem a csendes-óceáni kísérleti területre szállították? A főkatona csak nagy sokára válaszolt. - Azt nem árulhatom el, hová szállították, mert az bizalmas. Az viszont nem titok, hogy semmiféle tesztelés nem történt. - De miért éppen Kansas City repülőterére vitték? Ennyi erővel akár valami utcabálon is felvonulhattak volna vele! Nyilván ön szerint sem a legbiztonságosabb hely. - Ez a gyárhoz legközelebbi olyan repülőtér, amely egy C-5B fogadására és indítására alkalmas. Egyszerűen ennyi. - Hát erősen remélem, hogy tényleg ennyi. A vonal másik végéről fáradt sóhaj hallatszott. - Szenátor úr, minden, amit elmondtam, szóról szóra igaz. Délben Kell irodájában tizenegy dühös bizottsági tag ült, Kell beszámolóját hallgatva az altábornagy magyarázatáról és a fontolóra vett politikai visszacsapásról Wilkins hívei ellen. Kellben felmerült: esetleg be kéne vallania, hogy ő is ott volt akkor a repülőtéren. De voltak a hallgatóság soraiban alkalmazottak is, és ha közülük csak egy is kiszivárogtatná a dolgot Wilkins híveinek, az egész visszaütne. Kell az egyik pillanatban elkapta Cindy tekintetét, de alig észrevehetően megrázta a fejét. A nő megértette az üzenetet, de csak pofákat vágott rá. Amikor végre kiürült az iroda, Cindyvel vitázni kezdtek - először szakmai szinten, aztán már személyeskedve. Cindy szerint a hallgatás nagy hiba volt. Mintha időzített bombát láncolt volna a karrierjéhez. A férfi ezzel szemben meg volt győződve arról, hogy ki kell várnia a megfelelő pillanatot, de az is lehet, hogy ez a pillanat sose jön el. - Eltitkolsz valamit, Kell. És ez mindig visszaüt. - Nem igaz. Egyszerűen csak politikai észjárással gondolkozom. - Én vagyok az, aki így gondolkozik - csattant fel a nő, s tétován elindult az ajtó felé. - Mint ahogy azon is el szoktam gondolkodni, mi tisztességes, és mi nem. Kell nekikeseredve hagyta el az épületet. Nem sikkasztott, nem hágta át a kongresszus etikai kódexét, nem hagyta magát megvesztegetni, de tartott tőle, hogy Cindynek igaza van, és hogy a karrierje - mely eddig makulátlan volt - most veszélyben forog. De talán még fontosabb volt ebben a helyzetben, hogy a nő nem volt elégedett vele. Ösztönét követve így aztán néhány óra múlva titokban a nőhöz menekült, noha nem beszéltek meg semmit aznap estére. Ha mást nem is, hát bocsánatot kérhet tőle. Szakmai vitájuknak nem kellett volna átcsapnia személyeskedésbe. A nő kedden a megszokott vidám és aktív munkatársként tért vissza az irodába - legalábbis a külvilág felé ezt mutatta. Kedd éjjel aztán - és szerda éjjel is - a férfi köré fonta magát, kizárva a való világot, és eközben talán túl messzire is ment. Kell pedig egyre merészebb lett, és mindig egy kicsit közelebb parkolt le a nő lakásához. Csütörtök este azonban Kell mindent jóvá akart tenni. Vett tizenkét vörös rózsát, és fényes nappal a nő lakása előtt parkolva várta, mikor jön végre haza, remélve, hogy együtt ismét feledhetik legalább átmenetileg a nyomasztó problémákat, bár érezte, hogy előtte újabb zaklatott éjszaka áll. - 108 -

Most, péntek hajnalban, a még sötét hálószobában a karjai közt békésen szuszogó Cindyvel nevetségesnek tűnt, hogy ő nem tud aludni. Pedig igencsak szüksége lett volna rá. Kell óvatosan kihúzta karját Cindy alól, nehogy felébressze, és digitális éjjeli óráján benyomta a világítás gombját. Egy perccel múlt hajnali négy óra.

Pontosan két perccel hajnali négy óra után jó húsz kilométerrel délebbre, az Andrews Légi bázison Joe Wallingford hirtelen riadt fel mély álmából. Tudatalattija számítógéphez hasonlóan kutatott az elveszett hangrögzítő után. Szorgalmasan vette sorra a tengernyi adatot, egyetlen tény után kutatva. Joe azonnal fel is kelt, bebattyogott a dolgozószobájába, felkapcsolta a lámpát és megkereste a Boeing 757-es és 737-es repülők kis műanyag modelljeit. Aztán leült a konyhaasztalhoz, és egymásnak ütköztette a játékrepülőket, a fejéből félálomban kipattant ötlet realitását ellenőrizve. Amire csak nem tudott rájönni, az az volt, hogy miként vethette az ütközés ereje az A320-as hangrögzítőjét olyan helyre, ahol egyik embere se tudott rábukkanni. Ahhoz túl erős volt, hogy szétzúzódjon. Az ilyen rendkívül ütésálló dobozokat olyanra tervezték, hogy még ha repülési sebességgel sziklának csapódna, akkor is felismerhető és felhasználható maradjon. Úgyhogy teljességgel bizonyos, hogy túlélte a katasztrófát, csak épp egy olyan helyre vetődött, amire ők nem is gondoltak. - Egyszerűen nincs ott a hangrögzítő - mondta pár napja Barbara. - Az A320-as roncsának minden milliméterét átvizsgáltuk. Joe szemmagasságba emelte a 757-es modelljét, és a farokrészre nézett. A 757-es némileg hasonlított az Airbus 320-asra, s ami most szöget ütött a fejébe, az a farokkúp becsapódási szöge volt. Lelki szemei előtt máris megjelent, hol kell lennie a hangrögzítőnek az összeroncsolódott farokrészben. A levált, hiányzó szelvény volt az, amire Barbara gondterhelten mutatott még múlt szombaton. Felrémlett előtte a deformált roncsok képe, ahogy a teherautók platóján elhagyják Kansas City repülőterét. Megvan! Azért nem találták azt az átkozott hangrögzítőt, mert mindvégig rossz helyen keresték. Még hajnali fél öt sem volt, amikor a telefonhoz ment, és az NTSB munkatársainak listájáról kikereste, majd tárcsázta Barbara otthoni számát a marylandi Silver Springsben. A nő az ötödik csengetésre vette fel a telefont, és álmos hangon kétszer is megkérdezte, ki az. De aztán hirtelen ő is teljesen felébredt. - Barbara, ha készen állsz, akár pakolhatsz is. Szeretném, ha az egyik embereddel visszamennétek Kansas Citybe ma reggel. Tudom, hol lesz a pilótafülke hangrögzítője.

Péntek délután Dallasban Jerry Harris már sokadszorra nézett a visszapillantóba, mert arra számított, hogy menten feltűnik a nyomában egy városi rendőrjárőr. A Northwest és a Hillcrest kereszteződésében a lámpa hosszú zöld jelzését kihasználva átszáguldott, mire a mellette lévő ülésen heverő virágcsokor újra leesett, a kereszteződés ugyanis meglehetősen buckás volt. Tudta, már tíz perccel elmúlt délután két óra - állandóan az órájára pislogott. Nem éppen az ő stílusa a temetéseken való részvétel, de ha a felsőbb vezetés kiad egy feladatot - még ha az utolsó percben teszi is -, a beosztottaknak nemigen van választása. - Hogy a pokolba kerültem ilyen helyzetbe? - motyogta, miközben bal oldalán végre feltűnt a Hillcrest temető bejárata. - Weiss. Weiss. Nem szabad elfelejtenem a nevét. - A North America utasította alkalmazottait, hogy vegyenek részt a Kansas City-i katasztrófa áldozatainak temetésén, és íme, itt volt egy újabb. Kissé ízléstelennek találta, hogy vele vetették meg és vitették ki a virágokat, amelyeket pedig előre oda kellett volna küldeniük. A frászt kapta, ha rá gondolt, hogy neki kell a sírra helyeznie azokat. Jerry épp akkor tárta ki a kápolna ajtaját, amikor kilépett egy temetői alkalmazott. - Mark Weiss temetésére jöttem... A férfi meglepetten nézett rá. - Lekéste. Már egykor lezajlott. - Nekem azt mondták, kettőkor kezdődik... - 109 -

- Még talán eléri őket a sírnál. A temető nyugati végében vannak. Most csak ez az egy szertartás zajlik. Az Emanuel-templom felőli végébe menjen. - Ez... zsidó szertartás volt? - Nem, metodista. - Harris megköszönte, majd visszaugrott az autóba, mert majd megfagyott ebben az észak-texasi hideg, szeles időben. - Remek! Még a kezdés időpontját se tudták rendesen megadni! - Ismét magában beszélt, de nem csodálkozott, mert érezte, hogy nagy nyomás nehezedik rá. Úristen, micsoda módja ez a részvétnyilvánításnak! Tessék, itt van pár szál virág, és ezer bocsánat, hogy megöltük a hozzátartozóját. A következő alkalommal, ígérjük, időben jelenünk meg a temetésen. A nagy fekete limuzin már látszott a többi autó között, ő pedig olyan gyorsan és észrevétlenül próbált leparkolni, ahogy csak tőle telt. Felnyalábolta a virágokat, és sietős léptekkel megindult. Elkeseredve vette észre, hogy már vége - mindenki álldogált és csendesen beszélgetett. Sokan egy férfi köré gyűltek, aki, úgy látszott, három friss sír közt állt. Erről sem szólt neki senki, hogy hármas temetés lesz. Jerry Harris elrendezte a virágokat, és a férfi felé vette útját. Végre odaért hozzá, és ekkor a csokrot előrenyújtva elmondta neki a gondosan begyakorolt szöveget. - Uram, a North America légitársaság nevében fogadja a vállalat vezetésének és összes dolgozójának legmélyebb együttérzését... A férfi a szemébe nézett, de arca teljesen rezzenetlen maradt. Néma csend lett, s Jerry hallotta, amint a hirtelen feltámadt szélben a fák lehulló levelei neszeznek. Körülötte mindenki elhallgatott, és bekövetkezett az, amitől a legjobban tartott: azonnal ő került a figyelem középpontjába. Weiss végre megmozdult, arca némileg megenyhült, de nem nyúlt a virágokért, Jerry pedig nem tudta, most mitévő legyen. A másik halk és nagyon visszafogott hangon szólalt meg, és Jerry hirtelen nem is tudta, ki beszél. - Mennyi idős maga? - Én... huszonöt éves vagyok, uram. - Tudom, hogy nem akart rosszat, de nem kérem a virágait. Jerry nem akart sem dadogni, sem motyogni, de egyiket sem tudta leküzdeni. - De hát... én... - Láttam, ahogy az utolsó pillanatban jött, lóhalálában. Olyan, mint a légitársasága. Azt a keveset is késve teszi meg. - Kérem, uram... - kezdte, és próbált uralkodni magán. Weiss megragadta Jerry vállát, s mélyen a szemébe nézett. - Nem akarom hallani a nyomorult kis részvétnyilvánítását sem. Válaszokat akarok. Van arról sejtése, milyen veszteség ért engem? Jerry a sírokra pillantott. - Úgy van, nézzen csak azokra a hantokra! Nem tudta, mi? - Weiss kissé megrázta. - Nem tudta, ugye?! - Nem, uram. - A feleségem, Kim, meg a fiaim, Aaron és Greg. Csupán ennyit vesztettem... mert a maguk légitársaságára bíztam az életüket. - Igazán nagyon sajnálom, uram, én... Weiss levette róla a kezét. - Most pedig, kérem, távozzon. Minél gyorsabban. Jerry már elfordult volna, de Weiss újra elkapta a vállát. - Mondja csak el a főnökeinek, hogy nem fogom elfelejteni, mekkora érdeklődést tanúsítottak. Nem, sohasem fogom elfelejteni... Weiss levette róla tekintetét, Jerry pedig elvörösödve sarkon fordult, és sietve távozott. Torka összeszorult, alig tudott nyelni. Bevágta a virágokat a hátsó ülésre, majd teljesen megsemmisülve beült a volán mögé. Mark Weiss nézte, ahogy a fickó távozik, miközben anyósa belécsimpaszkodott és halkan szipogott. Kim apja kezdett felépülni a szívrohamából, de lányának és unokáinak halálhíre túl sok volt számára, és orvosai megtiltották, hogy elhagyja a kórházat. Most a családtagoknak az összetartozásra, a fájdalom megosztására volt a legnagyobb szükségük. Mivel Mark és Kim is Dallasból jött - mindketten ott nőttek fel -, a temetés helyszíne egy percig nem volt kérdéses. Missouri csak néhány éve volt az otthonuk, és egyelőre nem kötötte őket oda túl sok szál, az otthonukat leszámítva. Mark előtt ott állt az, amitől most a legjobban rettegett: - 110 -

az üressé vált otthonukkal való szembenézés magánya. Annak előtte igazi otthon volt, meleg családi fészek. Most már csak egy üres ház, egy olyan ház, amelyben soha többé nem tudna nélkülük élni. Össze kell majd pakolni a holmijaikat, eltenni valahová, és aztán eladni a házat, amilyen gyorsan csak lehet. Hogy aztán hova megy majd, az még kérdés, de addig is arra akarta felhasználni a Dallasban töltött időt, hogy előrehaladjon a North America Ügyeinek és alkalmazottainak vizsgálatával, kezdve a kapitánnyal. Egyszer csak megakadt a szeme egy nagy darab férfin, aki eddig hátul álldogált, és most megfordult, hogy elmenjen, láthatóan nem akarva őt megzavarni. Mark megdöbbent, de azonnal felismerte a férfit. Anyósától egy perc türelmet kért, és a távozó férfi felé indult, akit már csak a parcella végében ért be. - Kaminsky kapitány? Pete Kaminsky szégyenkezve fordult meg. Fejét lehajtotta, szemében könnyek nyomai látszottak. - Nem akartam, hogy észrevegyen - kezdte lassan. - De muszáj volt eljönnöm. Muszáj volt önökkel lennem... - Meggörnyedt vállával és a kezében szorongatott, kopottas bőrkesztyűvel Mark a világ legszomorúbb emberének látta. Fájdalma legalább olyan mély volt, mint az övé. - Nem kellett volna eljönnie, kapitány, de azért... nem is tudja, milyen nagyra értékelem mondta Mark, majd látva Kaminsky arckifejezését, tapintatosan megkérdezte: - És ön...? Ön hogy érzi magát? Pete ránézett, és a szemében látszó ürességet Mark túlságosan is jól megértette. - Az mindegy! - Dehogy mindegy! - Nem számít! -. mondta határozottan, lezárva a témát. - Igyekeztem minél több temetésen jelen lenni. Az Összes utasomén... Mindegyiküknek tartozom legalább ennyivel. - Arca megvonaglott, és lehunyta a szemét. - Persze, ezzel sokra már senki se megy... Néhány méternyire tőlük volt egy hideg kőpad; Mark odavonta Kaminskyt, hogy üljenek le. - Nem az ön hibájából történt. A családom pusztulását egyáltalán nem az ön hibája okozta! Értse meg, kérem! A kapitány megint azzal a gyászos tekintettel meredt rá. - Én voltam a parancsnok, Mr. Weiss. Én voltam a felelős. Én voltam... - Pete újra lehorgasztotta a fejét, arca eltorzult. Szemét öszszeszorítva küzdött, hogy uralkodjon az érzelmein, majd ismét felnézett. Ezt a szerencsétlent halálra gyötri a kín, gondolta Mark. Segítségre van szüksége. - Nekem kéne most ott feküdnöm. Nem nekik. Megígértem önnek - mondta Pete. - Ott. ültem... a fülkében... és... - Karjával gesztikulált. - „Ne aggódjon - mondtam akkor -, nagyon jó kezekben lesznek.” Nem megy ki a fejemből. - Pete, van felesége? A pilóta most ismét a földre bámult. - Több mint tíz éve veszítettem el. Rákban halt meg. Nem volt gyerekünk. - Hol lakik? - Kansas Cityben. - Egyedül? Pete Kaminsky felnézett rá, és mosolyogni próbált. - Dr. Weiss, kérem, ne aggódjon miattam. Tényleg! - Hirtelen felállt, megigazította esőkabátját, és egy pillanatig habozni látszott Mark kinyújtott keze láttán, majd bizonytalan mozdulattal megrázta. - Mennem kell. Ha bármit tehetek... Pete hangja megbicsaklott, de Mark tudta, mivel akarta befejezni. - Jövő héten én is ott leszek megint. Szeretnék majd találkozni önnel. - Persze, hogyne... - Komolyan gondoltam. - Mark papírt és tollat vett elő. - Elkérhetem a telefonszámát? Pete Kaminsky tétovázni látszott, de aztán elvette a papírt és gyorsan ráírta a számát, majd szó nélkül visszaadta. - Pete, ne vádolja magát! Amaz minden meggyőződés nélkül bólintott, majd megfordult, és elindult egy minden bizonnyal kölcsönzött autó felé, Mark pedig visszament a sírokhoz és a családtagokhoz. Kim és a fiúk annyira siettek, hogy Dallasban lehessenek... és most már Dallasban maradnak örökre. - 111 -

Ahogy a csoport felé haladt, a temető felett egy kecses Boeing 737-es húzott el. Love Field repülőteréről szállt fel Texas hideg, kék egébe valamilyen messzi cél felé tartva, teli bizakodó utasokkal. Hosszú évek óta azonban most először Mark nem volt hajlandó tudomást venni a gépről.

14. fejezet Október 22., hétfő

Dr. Mark Weiss magában dühöngve ült

ablak melletti ülésén a reggel hatórás DallasWashington közvetlen járaton. Szeme összeszűkült, tekintete kemény volt, és az első osztály két utasára szegeződött, akik beszélgetését akaratlanul is hallotta még beszálláskor. A nevüket nem tudta, de szavaik mindent elárultak: a North America védőügyvédei voltak, és hanyag nemtörődömséggel tárgyalták, milyen erőfeszítéseket hoznak azzal az egyre növekvő számú perrel szemben, amit a North America ellen indítottak. S ebbe beletartozott azoknak a felperes családoknak az életében való vájkálás is, akik elveszítették szeretteiket a légi balesetben. Marknak addig nemigen jutott eszébe, hogy pert indítson. De most elég volt tíz percig hallgatnia a két ügyvédet, és máris megváltozott az álláspontja. A hétvége a trauma és az érzelmi megrázkódtatás jegyében telt el a pénteki temetés után. Péntek este teljes súlyával szakadt rá családja elvesztésének iszonyata. Élete legsötétebb, legkilátástalanabb mélypontján járt ekkor, és jóformán csak az tartotta benne a lelket, hogy ki kell derítenie, mi okozta szerettei halálát. Az éjszakai órák ólomlábakon vánszorogtak, csak még tovább fokozva ezzel a férfi kínjait. Szombat reggelre kicsit összeszedte magát, s elindult a Dallas-Fort Worth-i reptérre a North America termináljához, azzal az eltökélt szándékkal, hogy visszafogott kérdezősködésbe kezd Timson kapitánnyal kapcsolatban. Még elég messze járt a termináltól, amikor az autórádióban hallott egy beszámolót a Wilkins-féle sajtótájékoztatóról és azokról a vádakról, amelyek szerint elektromos zavarással végrehajtott katonai szabotázs történt. Mark mély gondolatokba merülve az út szélére húzódott, és leállította kocsiját. Terve, hogy kikérdezi a pilótákat Dick Timsonról, hirtelen értelmetlenné vált. Ha Kim és a gyerekek végzetét rádióinterferencia okozta, mi értelme leásni Dick Timson múltjába? Másrészt eszébe jutott, hogy ezek csupán vádak, neki pedig le kellett foglalnia magát valahogy. Mark újra beindította az autót, és folytatta útját a reptér felé. A nap folyamán négy pilóta bizalmába is beférkőzött, képzett pszichológus és interjúkészítő lévén. Közülük az egyik Timson közeli barátja volt, egy másik pedig korábbi másodpilótája. Délutánra kezdett kialakulni benne a kép a kapitányról. Egy üldözött, rémült személyiség képe, aki a magabiztosság, az önuralom és a kemény kezű, fegyelmező „őrmester” álarca mögé bújt, ugyanakkor a pilótafülkében remekül megállta a helyét. Más légitársaságoknál szerzett tapasztalataiból Mark ismerte azokat a veszélyt sejtető jeleket, melyek az emberi tényezőnek nevezett hibaforrás előfutárai voltak, és Timsonra nagyon is kezdett ráilleni ez a séma. Mark a vasárnapot Kim családjával töltötte. Elég zűrzavaros nap volt. Csendes beszélgetések és könnyektől sem mentes érzelmi kitörések váltakoztak nála. Már jegyet foglalt Washingtonba egy hétfő reggeli járatra - eltökélt szándéka volt, hogy eléri Joe Wallingfordnál és az NTSB-nél, hogy engedjék közelebb a nyomozáshoz. Szombati beszélgetései után volt néhány dolog, amiről Wallingfordnak is tudnia kell - még akkor is, ha tényleg a légierő okozta a balesetet.

Barbara Rawlson várva várt telefonhívása Kansas Cityből, szombat reggel futott be Joe otthonába. - Joe, igazad volt! Megtaláltuk! - Ott, ahol gondoltam? - Majdnem pontosan ott. Jó sokat kellett túrnunk a roncstelepen, mire megtaláltuk, hova dobták a megégett poggyászokat. Csomó minden mást is rájuk szórtak, de amikor végre előkerült a sok elszenesedett bőrönd, ott volt ez is. Képzeld, benne valakinek a bőröndmaradékában, együtt az- 112 -

zal a bordával, amely láthatóan leszakította, miután a tartókengyelbe beékelődött. Hogy az ördögbe jöttél rá? - Félálomban, Barb. Emlékszel arra az antennacsatoló tekercsre, amiről azt hittük, hogy árulkodó jel? Hirtelen rájöttem, hogy ha az a 737-esről válhatott le és bekerülhetett az Airbus roncsai közé, hát az Airbus pilótafülkéjének hangrögzítőjével ugyanez történhetett. De tudtam, hogy a szerkezeti szelvényeket az utolsó szögig átkutattátok, úgyhogy az egésznek nem volt túl sok értelme, amíg csak eszembe nem jutottak a csomagok, és hogy általában olyan gyorsan megszabadulunk tőlük, amennyire csak lehetséges. Akkor aztán megnéztem, hogyan is ütközött össze a két gép, és eszembe jutott az a hiányzó tartókengyel meg a sérülések, amiket az A320-as farokrészén mutattál, és máris szinte teljesen biztos voltam a dologban. - Nos, beletrafáltál, Joe! Pontosan ott volt! - Nagyszerű! Gyere vissza. És hozd a dobozt is. - Már úton vagyok - felelt a nő vidámabb hangon, mint az elmúlt héten bármikor. Joe-t örömmel töltötte el ez a hang, és hogy kolléganője végre felépült. Barbara és az a két munkatársa, akiket magával vitt, szombat este ért vissza az NTSB központjába, és átadták a hangrögzítő dobozt a labor vezető technikusának, aki az egész vasárnapot azzal töltötte, hogy kioperálja belőle a kazettát, ellenőrizze, és bizonyos részeit tartalék szalagokra és kazettákra átmásolja. Hétfő délelőtt tizenegy órára az első másolat meg is érkezett Joe íróasztalára, éppen akkor, amikor dr. Mark Weiss felbukkant a nyitott ajtóban. Mark udvariasságból látószögön kívül maradt, megvárva, hogy a labortechnikus befejezze összefoglalóját Wallingfordnak, és mert nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha hallgatózna. Ám a szőnyeg nélküli folyosón, ha akarja se tudta volna nem meghallani a beszélgetést. Amikor aztán a technikus távozott és ő belépett Joe irodájába, már tisztában volt vele, hogy mit tartalmaz a felvétel. Joe a kezében tartotta a kazettát. - Mr. Wallingford? Elnézését kérem, hogy csak így bejelentkezés nélkül berontok. Dr. Mark Weiss vagyok. Múlt héten találkoztunk a Kansas City-i kórházban. Én vagyok az, aki csatlakozni szeretne a nyomozáshoz. - Ó, persze! Jöjjön be, doktor úr! Foglaljon helyet, kérem. Mi szél hozta ilyen hamar a városba? Joe észrevette, hogy Mark a kezében lévő kazettát nézi, de tekintettel a másik élénk érdeklődésére, nem lett volna bölcs dolog elárulnia, mi is az. Joe megjegyzés nélkül becsúsztatta a kazettát íróasztala fiókjába, majd visszafogott, de barátságos arckifejezéssel Markra nézett; pontosan tudta, milyen nagy veszteség érte a pszichológust. - Mit tehetek önért? Mark beszámolt neki a North America pilótáival folytatott beszélgetéseiről. - Meggyőződésem szerint Timsonra nagy nyomás nehezedett, és azok, akikkel beszéltem, közvetve megerősítették azt, amit még Kansas Cityben mondtam önnek. Nagyon félt, hogy elveszítheti az állását, és bizonytalannak érezte a jövőjét, habár ezt nagy lelkierejével meglehetősen jól álcázta. Az a lényeg, hogy az ilyen jellegű nyomás és a létbiztonság vélt vagy valós hiányának keveredése gyakran fontos figyelmeztető jele egy küszöbön álló, emberi hibából eredő balesetnek. Különösen, ha a felettes szervek, illetve a vezetés is érintve van. - Röviden felvázolta szakmai tapasztalatait, amelyeket stressz hatása alatt álló pilótákról szerzett, és közben azt figyelte, nem inog-e meg Joe elhatározása, hogy távol tartsa őt a nyomozástól. Sajnos azonban ennek semmilyen jelét nem látta. - Nehéz dolog ez, doktor úr... - Szólítson Marknak, kérem. - Nos, Mark, nehéz dolog, mert tudom, hogy bár szakmailag jól képzett, de vannak vállalati pszichológusaink, és még az NTSB-ben is ül egy. - Joe előrehajolt a székében. - Ráadásul a pénteki fejlemények szerint a balesetben valószínűleg nem is játszott szerepet emberi mulasztás. Mindazonáltal Andy Wallace, akivel már találkozott, az emberi tényező szakértője, és elsősorban neki kellene hallania mindezt, amiről beszámolt nekem. Ő azonban ma reggel Kansas Citybe ment, hogy csináljon egy mélyinterjút Timson kapitánnyal. - Valóban? És az hánykor lesz? - Egy körül, ottani idő szerint. - Nyilvános anyag lesz, amit felvesz? - Igen, biztosan. Néhány héten belül, amint iktatjuk. De önnek talán már egy hét múlva küldhetek egy másolatot. Örömmel segítek bármiben, amiben csak tudok. - 113 -

Mark olyan izzóan nézett a szemébe, hogy azt Joe már zavarónak találta. Ha nem érte volna akkora veszteség, gondolta Joe, már kifejezetten irritálná, hogy így „tapad”. - Mr. Wallingford, én... Újabb nyomozó szakította félbe őket megjelenésével. Megkérte Joe-t, hogy egy pillanatra jöjjön vele, megbeszélni egy, a balesettől független ügyet. Mark magára maradt az irodában, és közben hallotta Joe hangját a folyosóról, majd azt, hogy a két férfi léptei elhalnak, ahogy a lépcsőháznál befordulnak. A kazetta a felső fiókban volt. Zsebre tehetné és leléphetne, készíthetne valahol gyorsan egy másolatot és aztán visszahozhatná, félénken bocsánatot kérve azért, amit felindulásból tett. Az ilyen esetekre valószínűleg nem vonatkozik semmilyen törvény, legfeljebb kihágásnak vagy szabálysértésnek számíthat, a választ viszont arra, hogy mi történt Kimmel és a fiúkkal, talán kiolvashatná a szalagon lévő hangok színéből, lejtéséből, kimértségéből és egyéb jellemzőiből, szóval mindabból, amit az írott és kinyomtatott változatban már hiába keresne. Mark felállt, és alig volt ura magának. Előrenyúlt, meglökte a fiókot, az pedig, ahogy várta, engedett is, és kicsit kijjebb jött, miközben ő lelki tusát vívott. Nagyra értékelt szaktekintély volt, és sokra becsülte hírnevét. Ám családját még többre értékelte, és mindent elsöprő erővel tört föl benne a vágy, hogy megtudja, mi történt. De ha kiveszi a kazettát... A közeledő hangok és léptek aztán döntöttek helyette. Már túl közel, vannak. Nincs elég ideje. Halkan a helyére tolta a fiókot, és leült. Néhány pillanat múlva Joe Wallingford már be is lökte az ajtót, és elnézést kérve leült. - Hol is tartottunk, doktor úr? - Csak annyit szerettem volna kérni, hogy én is a közelben maradhassak. Ne írjon le azzal, hogy elvesztettem a családomat. Még nagy hasznukra lehetek. Joe nem tudta volna valami elkoptatott frázissal elintézni a dolgot. Alighanem igaza volt. Mark kezet rázott Joe-val, majd távozott. A fejében kibontakozó terv sürgette. Létfontosságúvá vált számára, hogy bejelentkezzen egy szállodába és használja az egyik telefont. Mark az épület előtt fogott egy taxit, s a Hyatthoz vitette magát, ahol a 12. emeleten kivett egy szobát. Andy Wallace délután fogja majd kikérdezni Timsont, és mivel annak az interjúnak a szövege egy héten belül elérhető lesz számára, mindent részletesen áttanulmányozhat, amit Timson mond. Wallace még nem hallotta a pilótafülke hangrögzítőjének anyagát - sőt, a technikuson kívül valószínűleg még senki sem. Mark hallotta, amint Joe amiatt sajnálkozik, hogy mire az elkészült vele, Andy már elindult a repülőtérre. Tehát, ha Andy nem mondhatja el Timsonnak, mi van a felvételen, Timson pedig nem hallhatja, sőt még átirat sincs, a másodpilóta pedig halott, tán lehet még egy apró esély egy bizonyos, meglehetősen kockázatos teszt elvégzésére. Mielőtt elhagyta a nyolcadik emeletet, Mark találomra benézett egy irodába, és megkérdezte, mi is a neve az NTSB labortechnikusának. Phil Baker, mondták, és neki pontosan erre volt szüksége. Mark belépett a szállodai szobájába, és egyenesen a telefonhoz ment. Kinyitotta a táskáját, elővett belőle egy kis magnetofont és egy telefonra rögzíthető hangfelvevő egységet, amit azután gondosan felhelyezett a kagylóra, majd benyomta a magnón a felvétel gombját, és beütötte a szálloda portájának hívószámát. - Megmondaná, kérem, a dátumot és az időt? A portás örömmel tett eleget az egyszerű kérésnek, még ha kissé csodálkozott is. Mark köszönetet mondott neki, és megszakította a vonalat. Azután újra felemelte a kagylót, és felhívta a Truman Kórházat Kansas Cityben. A 940-E szobát kérte.

Amikor véget ért a washingtoni hívás, Dick Timson visszaakasztotta a 940-E szobában a telefonkagylót. Zavarodott arckifejezése lassan halvány mosollyá alakult át. - Ki volt az, Dick? - kérdezte csendesen Louise Timson. Férje végre ránézett. - Fura egy hívás volt, de szerencsés fordulat. Szóval tényleg az irányítóberendezés mondott csütörtököt! Mondtam is a másodpilótának, hogy vegye át. Azt mondtam neki: „A botkormányom nem reagál, vegye át, Don, vegye át!” - 114 -

Felesége hirtelen felegyenesedett, és értetlenül nézett rá. - Akkor most már emlékszel, mit mondtál? - Nem - felelte a férfi, fejét ingatva, és szemében bizonytalanság tükröződött, miközben minden erejével igyekezett összpontosítani. - Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna, de ha ez van a felvételen, jobb lesz, ha emlékezem rá. - Ezt nem értem. - A nő hangja feszültségről árulkodott, miközben leült az ágy szélére. Timson a felesége szemébe nézett. Nem nagyon látta őt, csak csendesen rimánkodott magában, hogy megértse - amit azelőtt soha nem várt el tőle. - De hát miért... miért nem emlékszem, Louise? Teljesen kikészülök ettől... - Azért, mert szörnyű trauma ért, és megsérült a fejed. Teljesen természetes, hogy nem tudsz visszaemlékezni. Mindezt határozottan mondta, majd sarkon fordult, és távozott a szobából. Ideges volt, de nem akarta, hogy férje lássa rajta. Hozzászokott, hogy a férje mindig ura önmagának, és megijesztette, hogy most így kell látnia. Dick Timson felsóhajtott, amikor az asszony távozott. Kezdett már hozzászokni felesége hirtelen kivonulásaihoz. A szemében hitvese mindig is felületes volt, megbízhatatlan és túlzottan érzelmeskedő. Semmi szokatlan nem volt a dologban. Hátradőlt, lehunyta a szemét, és az aggodalom újabb hulláma tört rá. Vajon vissza kell-e vonulnia, és ezt megteheti-e tisztességben? Vagy ugyanazzal a dilemmával fogja szembetalálni magát, mint amivel annyi pilótának kellett már idáig is szembenéznie, amikor a szabályozásmentesítés során cégek és munkahelyek szűntek meg? És akkor milyen állást talál magának? Hogyan is kaphatna választ erre, ha nem lesz ott neki a North America? Lousie Timsont saját gyötrődése foglalta le. Jill és Jimmy Mansing szobája előtt állt, ahol azok lassacskán kezdtek felépülni a férje gépe által okozott katasztrófából. Az elmúlt héten többször is megállt az előtt a szoba előtt. Soha nem ment be, de mindannyiszor megrendült. A baleset iszonyata még mindig felkavarta. Az egész rémálomnak tűnt, nem is igen hitte el, ám a rémképek csak nem akartak tovatűnni. Valahányszor felébredt, mindig ott lebegett a látvány a szeme előtt: a férje gépe lezuhant, és százak élete változik meg visszavonhatatlanul, ő pedig nem tehet semmit, hogy változtasson ezen a szörnyű-valóságon.

A pilótafülke hangrögzítő kazettájának lejátszását délután kettőre tervezték, és Joe már alig várta, hogy végre ott tartsanak. Először egyedül akarta végighallgatni a felvételt, de teendői őrült iramot diktáltak, és nem tudott sort keríteni rá. Várnia kellett, akárcsak a többieknek. Andy épp akkor telefonált Kansas Cityből, amikor Joe indulni készült az irodájából. A Timsonnal való beszélgetés semmi újat nem hozott, de amikor visszatért a szállodába, kapcsolatba lépett vele az FAA toronyirányítója, Carl Sellers, aki végighallgatta a média izgatott beszámolóit a Wilkins-hívek vádjairól, valamint a katonaság tiltakozásait arról, hogy bekapcsolták volna a nyomkövető radaregységet. - Joe, volt valamiféle különös energiaáram, egy olyan átmeneti lökéshullámszerűség, amit Sellers emlékei szerint épp akkor észleltek, amikor az Airbus megkezdte a leszállást. A radarernyője a toronyban felvillant, aztán néhány paszta teljesen üresen futott körbe, és közben az összes rádióból zaj jött, mintha valami hangolási probléma lenne. - Biztos benne? - Visszament, és újra lejátszotta az eredeti toronybeli kazettát. Azt mondja, rajta van, le se lehetne tagadni, olyan nyilvánvaló. Joe kis ideig szótlan maradt. - Joe? Nekem ez fontosnak tűnik. Te mit szólsz? - Igyekszem nem elhamarkodott következtetésekre jutni, Andy. Villámlás is volt azon a területen ugyanabban az időben, ha jól emlékszem. - Igen, igazad van. Még körbeérdeklődöm kicsit, mielőtt visszamennék. Andy letette, s ezzel Joe-nak már csak egy teendője maradt. Bill Caldwell előző héten nem hívta vissza egyszer sem, noha szinte mindennap kereste. Előzőleg Beverly Bronson otthagyott az íróasztalán néhány Washington Postot meg New York Timest, amelyekben bizonyos cikkeket kiemelt neki: Az első a Tímesban volt, és alaposan elemezte a Wilkins-hívek pénteki vádjait. Míg a - 115 -

szabotázst nevetséges feltételezésnek minősítette, tagadhatatlan tény, írta a lap, hogy egy jókora radarberendezés volt akkor épp a repülőtéren, mely - bármennyire is tiltakozik a légierő - akár működhetett is. Még a hadügyminiszter is kiállt a nyilvánosság elé a hétvégén, biztosítandó a nemzetet arról, hogy a radar nem működött, és felháborodva vádolta meg azokat, akik „hatalmas felelőtlenségről tesznek tanúbizonyságot, amikor efféle alaptalan vádakkal vagdalkoznak.” A Times szerint azonban a modul kétségtelenül ott volt, és még az FAA is aggodalmát fejezte ki az A320-ast veszélyeztető rádió- és radarforrások miatt. Az efféle dolgok szállítása a közeli polgári repülőtereken nem szokatlan, folytatta a cikk, és megerősítette, hogy az üzemhez legközelebb eső reptér valóban Kansas City nemzetközi légikikötője. „A légierő egy meg nem nevezett forrása szerint szigorú biztonsági előírások vonatkoznak a katonai adóberendezések polgári repülőtéren való szállítására, melyek megkövetelik, hogy az ilyen egységeket minden körülmények között kikapcsolva kell tartani. A fő kérdés tehát az, hogy betartották-e ezeket az előírásokat.” A cikkíró szerint az egész attól függ, hogy lehet-e hinni a légierőnek, ezzel tulajdonképpen azt sugallva, hogy nem. Valahol az első oldal főcikkébe beágyazva a Washington Post arról írt, hogy az FAA az A320-asok letiltását fontolgatja a repülésirányító rendszer állítólagos sebezhetősége miatt. Nyugodtabb időkben a hír rivaldafénybe került volna, de Wilkins embereinek pénteki vádjai teljesen elhomályosították. Joe számára nem volt kérdéses, hogy a cikk Caldwell kiszivárogtatott információira épül. Bill Caldwell azt tette, amivel egy héttel azelőtt fenyegetőzött - saját maga vonta le a következtetést. Caldwell az íróasztala mögött ült, amikor Joe belépett. Lassan, szinte unottan nézett fel rá, előrenyújtotta kezét, és éppen csak annyira emelkedett fel a székéből, amennyire ezt az udvariasság megkövetelte. Ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy Joe-nak ne kelljen majdnem átbuknia az asztalon, hogy kezet rázhasson vele. A pasasnak járna az Oscar-díj, gondolta Joe. A legjobb színészek egyértelműen nem Hollywoodban találhatók. - Mit tehetek magáért, Joe? - Nos, próbáltam telefonon elérni, ahogy arra megkért. - Sajnálom, roppant elfoglalt vagyok mostanában. - Nem adhatom meg a biztosítékot, amit kért. Nem tudom garantálni, hogy a repülésirányító rendszernek nem volt szerepe a balesetben: habár nincs bizonyítékunk az ellenkezőjére sem. - Nem számít, Joe. Mi itt az FAA-nál meg vagyunk elégedve, és már megtettük a megfelelő lépéseket. - Hogyan? De mi van azokkal a... burkolt fenyegetésekkel, amelyekkel a múlt héten dobálózott a telefonban a gépek lehetséges letiltásáról? Caldwell egyszer sem mosolyodott el, arca azonban most kifejezetten elkomorult, miközben levette szemüvegét és az asztalra tette a tollát. - Joe, nem emlékszem, hogy valaha is fenyegettem volna magát vagy bárki mást, de azóta bizonyos katonai összeköttetéseinken keresztül nagy megelégedésünkre megbizonyosodhattunk arról, hogy a kérdéses egységet nem helyezték üzembe, így aztán nem beszélhetünk szabotázsról sem, és így a repülésirányító rendszer problémájáról sem. Joe hátradőlt a székében, és Caldwellre meredt. A kormány hivatalos álláspontját csodásan képviseli az FAA, ha igaz, ha nem. - Csak így, ilyen egyszerűen? - Nem, mindezt alapos kivizsgálás után jelenthetem ki. - Nézze, Mr. Caldwell, az, hogy elveti a repülésirányító rendszer meghibásodásának lehetőségét, legalább olyan elhamarkodott, mint a múlt heti terve a gépek letiltását illetően. A pokolba is, hiszen még a pilótafülke hangrögzítőjét se hallgattuk meg! Egy óra múlva játsszuk le, és lehet, hogy azon van a megoldás kulcsa. - Örömmel tölt el, hogy végre ráakadtak arra a szalagra, Joe. - Engem is. Csak arra akarok kilyukadni, hogy míg egyfelől ebben a stádiumban még megengedhető, hogy ellentmondó bizonyíték hiányában vakon elfogadják a légierő kijelentéseit azzal a radaregységgel kapcsolatban, azért vannak más lehetőségek is. Még mindig nem tudjuk, mi okozhatta, hogy a gép orral előre a földbe csapódott. - Nos, mi már tudjuk, hogy nem történt szabotázs. Sem radarral, sem egyébbel. - Biztosak benne? Az egyik emberem negyed órája jelentette nekem, hogy az ön egyik embere a kansasi irányítótoronyban megerősítette: lökéshullámot vagy átmeneti áramkimaradást észleltek éppen abban a pillanatban, amikor az Airbus megkezdte a leszállást. Tud erről? - 116 -

Caldwell leereszkedő modorban ingatta a fejét, és bosszúsnak tűnt. - Természetesen tudok róla. Az energiaingadozásban nincs semmi különös, elektromos kisülésekkel járó viharok idején. És maga vajon tud-e arról, hogy szintén ugyanazokban a pillanatokban több villám is becsapott a közelben? - Tudok. De a lényeg az, hogy egyelőre sejtelmünk sincs, vajon azt az áramkimaradást villám okozta, vagy a helyi távvezeték-hálózatban váratlanul fellépő valamilyen elektromos terhelés. Netán az, hogy valamilyen erős elektromágneses energia kelt életre a repülőtér területén. - Nézze, Joe, szíve joga, hogy elméleteket gyártson. Mi, az amerikai kormányt képviselő szerv azonban teljesen elégedettek vagyunk, és meggyőződésünk, hogy a hadügyminisztérium kijelentései megfelelnek a valóságnak, és hogy a miniszter nem hazudik. - Bárcsak én is ilyen biztos lehetnék abban - felelt Joe, mélyen Caldwell szemébe nézve -, hogy a miniszter és beosztottjai nem követtek el hibát tudtukon kívül is. De sajnos, nem vagyok. Apropó, nem olvasta véletlenül a ma reggeli Washington Postban azt a cikket, amelyben meg nem nevezett FAA-forrásokra hivatkozva azt írják, hogy elképzelhető a gépek letiltása? - De olvastam. - Caldwell bólintott, majd hátradőlt, és igyekezett nyugodtnak látszani. Mindenhol van valaki, aki kiszivárogtatja a dolgokat. Igyekszem megtudni, ezért épp ki lehet a felelős. Természetesen még csak nem is fontolgatjuk az Airbus letiltását. Mellesleg pedig megjegyezném, hogy maga igencsak félreértette, amit a múlt héten mondtam magának. A két férfi kínos csendben méricskélte egymást. - Ja, és még valami, Joe.... - Caldwell előrébb csúszott a karosszékében, és áthajolt az asztalán. - Nem az én embereim felelősek annak a toronyból származó szalagnak a kicsempészéséért. Röviddel ezelőtt kaptam a jelentést. Nos, maga szerint ez mire enged következtetni? Joe igyekezett továbbra is keményen állni Caldwell villogó tekintetét. - Nem tudom. A csapatomnak az az egyetlen tagja, akinél volt másolat a kazettáról, megesküszik rá, hogy nem adta ki a kezéből. - Nos... - dobolt Caldwell az asztalán -, ez azt jelenti, hogy valahol valaki hazudik. Vagy a maga emberei, vagy az enyémek, de valaki mindenképp bűnös, és én ki fogom deríteni, ki az, hogy aztán kirúghassam. Egy kis ideig hallgattak. Végül ismét Caldwell szólalt meg, miközben továbbra is rezzenéstelen arccal meredt Joe-ra. - Gardnernek hívják, ugye? - Tessék? - Az emberét a légiirányítási csoportban. Nick Gardner a neve, vagy nem? Korábban a mi légiirányítónk volt. Nála volt az NTSB másolata, ha nem tévedek. - Igen. - Mondja meg neki, hogy kérem vissza azt a kazettát! Össze fogom hasonlíttatni a rádióban leadott anyaggal. Minden kazettának megvannak a maga jellegzetességei. - Részemről rendben. Átadom az üzenetet. - Joe utálkozva állt fel, és csupán biccentett távozáskor. Elindult a liftek és a nyolcadikon lévő konferenciaterem felé, ahol már gyülekezett a csoportja, hogy meghallgassák a pilótafülkében rögzített felvételt - és nem sejthette, hogy ugyanabban a pillanatban Bill Caldwell dühösen hívja éppen telefonon a Kansas City-i irányítótorony főnökét. Neki senki nem szólt az elektromos lökéshullámról, miáltal hagyták, hogy sarokba szoríthassa egy kis senki az NTSB-től!

Kell Martinsonnak első dolga volt hétfő reggel, hogy felhívja Joe-t, és megkérdezze, beszélt-e az FBI-ügynökkel, és mi hangzott el. - Diplomatikus volt - fogalmazott Joe, amikor előadta, hogyan fogadta az ügynök azt az aránylag jelentéktelen hírt, miszerint az NTSB elégedett. Megbeszélték a Wilkins-hívek vádaskodását, és amikor Joe megemlítette, hogy megtalálták a pilótafülke hangrögzítőjét, Martinson szenátor megkérdezte, jelen lehet-e az első meghallgatáskor. Kell már várta Joe-t, amikor az előbukkant a liftből a nyolcadikon, és fejében még mindig a Caldwell kétszínűségére vonatkozó, nem éppen hízelgő megjegyzések visszhangoztak. Joe úgy döntött, bevonja a szenátort is, tudván tudva, hogy erre a döntésére mindenki rákérdez majd, és nagy valószínűséggel kritizálni fogják érte. Míg dr. Mark Weiss túlságosan is érintett volt ahhoz, hogy nyíltan bevegyék, az NTSB-t felügyelő szervezet szenátusban ülő vezetője csöppet sem volt - 117 -

az. De a hatodik érzéke azt súgta Joe-nak, hogy mondjon igent a szenátornak. Martinson talán még az eddiginél is jóval hasznosabbnak bizonyul majd a nyomozásban. Addig is, a Joe meghívására érkezett Martinson jelenléte a nyolcadikon „csak” a karrierjét fenyegette, amíg sem Dean Farris, sem a kongresszusi ügyekkel foglalkozó emberek nem tudtak róla. - Szenátor úr, mielőtt elkezdenénk, menjünk be egy percre az elnök szobájába, és... ha nincs kifogása, örülnék neki, ha nem verné nagy dobra, hogy az én meghívásomra tartózkodik itt. A két férfi már el is indult abba az irányba, de Kell felemelte a kezét. - Ne aggódjon, Joe, pontosan értem a helyzetet. Én erőltettem magára ezt a látogatást, és sem önnek, sem az elnöknek nemigen van más választása. Már ha nem akarják elveszíteni a szubvenciót. - Joe Kellre pillantott, és kissé megkönnyebbült, amikor a másik arcán meglátta a széles mosolyt. Joe tudta, hogy az elnök bent van. Mint ahogyan a hamarosan bekövetkező sokk nagyságrendjével is tisztában volt - és erre az ő arcára is kiült a mosoly.

15. fejezet Október 22., hétfő

Joe nagyobb reményt fűzött a felvételhez, mint kellett volna. A Kansas Cityben történt katasztrófa megoldásának kulcsa, bízott benne, talán ott rejlik az NTSB termében hamarosan lejátszandó szalag mágneses felületén, de az ilyesfajta remények könnyen szertefoszlanak. Az idő volt a fő probléma, meg az, hogy miként csoportosítsa az emberei erőit. A nyilvános meghallgatásra hat hét múlva kerül majd sor Kansas Cityben. Ott kell majd választ adniuk a balesettel kapcsolatos fő kérdésekre. Először azonban el kell dönteniük, mik is ezek a fő kérdések. Dean Farris teljesen elképedt Kell Martinson szenátor láttán. Az elnök majd' hasra esett, annyira a szenátor kedvében akart járni, Kell pedig úgy tett, mintha Joe egyik újdonsült ismerőse volna, aki szolgálatkészen vezeti őt a főnökhöz. - Ha a vezető nyomozónknak, Joe Wallingfordnak nincs ellene kifogása, szenátor úr, örömmel vesszük, ha csatlakozik hozzánk, és ön is meghallgatja a kazettát - nyájaskodott Farris. Joe, immár Kell-lel maga mögött, a konferenciateremben csatlakozott Susan Kellyhez, Nick Gardnerhez, Barbara Rawlsonhoz és Andy két emberéhez. Dean Farris valamilyen okból lemondta a részvételt. Joe igyekezett elérni, hogy hivatalos részről is jelenjenek meg néhányan, noha csak az utolsó pillanatban tudott szólni nekik. A North America elnökhelyettese John Walters el is jött - amúgy is a városban tartózkodott, mert találkoznia kellett a légitársaság biztosítójával. Szintén megjelent Barbara csapatából az FAA repülési előírásokat vizsgáló részlegének képviselője - Caldwell egyik embere -, s a Pilóták Szövetségének baleseteket vizsgáló egyik tagja is. Ennek eredményeként a terem a végén kicsinek bizonyult. - Először is - kezdte Joe -, hadd mutassam be a minket anyagilag és a törvényhozásban is támogató szenátusi albizottság elnökét, Kell Martinson szenátort, aki szeretné figyelemmel kísérni a nyomozás menetét. A szenátor úr elfogadta a titoktartásra vonatkozó megkötéseket. Azért van itt, hogy lássa, mit teszünk, és azt hogyan tesszük. - Joe John Waltersra pillantott, aki riadtnak tűnt. Egy szenátor jelenléte politikai veszélyeket sugallt, és Waltersnek mindenképp lett volna oka a panaszra. A csoport többi tagja mosolyogva bólogatott. - Amit hamarosan hallani fogunk, az a 255-ös járat utolsó harminc perce, amint az tíz napja, október 12-én péntek este Kansas City repülőtere felé közeledett. Úgy gondolom, mindenki tisztában van a szigorú titoktartási előírásokkal, azzal, hogy ez a szalag a legfontosabb bizonyítékokat tartalmazhatja, s hogy érinti a pilóták és családjuk, valamint a légitársaság jogait, amint azzal is, hogy esetleg jelentős érzelmi hatással lehet ránk. A szalag harminc perccel a katasztrófa bekövetkezte előtt kezdődik, és én az idő múlását nagyjából a szerint a kinyomtatott anyag szerint fogom jelezni, amit a laborból kaptunk, és amin a fekete doboz digitálisan rögzített információi vannak. Igyekszem majd időről időre jelezni, hogy a kiprintelt anyag szerint épp mit csinált a gép, és lehetőleg szinkronba hozni a kazettával. - 118 -

Egyszerre indította el a magnetofont és a stopperóráját. A helyiséget rögtön betöltötte a 255ös járat pilótafülkéjén kívülről érkező, a légáramlás által keltett folyamatos háttérzörej. Miközben hallgatták a felvételt - Don Leyhe és Dick Timson olykor-olykor felhangzó megjegyzéseit, valamint a kimenő és bejövő rádióüzeneteket -, Joe utasítására egy biztonsági őr állt kint az ajtó előtt, nehogy valami tolakodó újságíró hallgatózni próbáljon. Az ereszkedés meglehetősen hétköznapi módon kezdődött. Az FAA légiforgalmi irányító központja (amire röviden csak „központ”-ként utalnak) profi tömörséggel beszélt. Timson kurta válaszai, melyeket Leyhe kontroll-lista alapján feltett kérdéseire adott, nem voltak szokatlanok, mint ahogyan az az éles és gúnyos hangnem sem, ahogyan Timson Pete Kaminsky rádiós figyelmeztetésére reagált. - North America 255, itt a North America 170 a földről - jelentkezett be rádión Kaminsky kapitány. - Elég rossz időjárás felé tart. Az imént villám csapott be a leszállópálya mellett. Javaslom, térjen ki előle. Joe Wallingford már hallotta ezt a figyelmeztetést az irányítótorony által készített kazettán. Amit azonban eddig nem hallott, az a 255-ös járat pilótafülkéjében ezután lezajlott rövid párbeszéd volt. - Ki a fene volt ez, valami kurva a haditengerészettől? Hol van az megírva a szabályzatban, hogy ennek a seggfejnek joga van itt anyáskodni felettünk? Kitérünk hát, az tuti! - úgy tűnt, Timson nem szó szerint értette az imént dörmögött szavait. Lenyomta a mikrofon gombját, és jóval szalonképesebb hangnemben felelt Kaminskynak. - Köszönjük 170-es, meglesz! - Szerintem csak biztos akart lenni benne, hogy tudunk a vihargócról, Dick. Don Leyhe másodpilóta hangja tisztán kivehető volt, és egészen különbözött Timson mély hangjától. Leyhe elég magas tenorjával szemben Timson inkább dörmögött, ezt azonban nagy tömegben könnyebben meg lehetett hallani. - Ki ez a fickó, Don? - A hangja alapján nem tudom megmondani. - No, majd később kiderítem. Fékszárnyakat egyes pozícióba. Mindig kísérteties volt azoknak a pilótáknak a szavait hallgatni, akik nem élték túl a balesetet. Az ember egy időre azonosította velük magát a balsorsú pilótafülkében, tudva azt, amit akkor ők még nem, és nagyon rossz érzés volt, hogy nem lehet szólni nekik, és végig kell nézni tehetetlenül, ahogy az események megállíthatatlanul sodródnak a tragikus végkifejlet felé. - Nem kizárt, hogy kapunk némi szélnyírást, kapitány - mondta Leyhe. Szavait Timson hallgatása követte, miközben közeledtek a külső jelkapu felé, afelé a pont felé, ahol egy műszeres leszálláshoz való felkészülés esetén a gép fékszárnyainak a megfelelő helyzetben, kerekeinek pedig már kint kell lenniük, a körülményeknek megfelelő állandó megközelítési sebességgel kell repülni, s meg kell kezdeni az ereszkedést. Joe itt megállította a kazettát, miközben a stopperórájára nézett, majd a digitális fedélzeti adatrögzítő kiprintelt tartalmára, erre a számoszlopokkal zsúfolt papírlapra, mely az A320-as fekete doboza által tartalmazott adatok számítógépes megjelenítése volt. Minden szám a repülés valamely paraméterét adta meg: a sebességet, a dőlésszöget, a motorok fordulatszámát és sok minden mást. - Ezen a ponton - mondta Joe - nagyjából 8 mérföldre voltak a reptértől, 145 csomóra lassultak, a fékszárnyak szöge 20 fok volt, a kerekeket kiengedték, és percenként 700 lábat süllyedtek 2400 láb magasságon. - Újraindította a kazettát, melyen most csaknem egy teljes perc eltelt, mire újra megszólalt valaki a hangszóróból. - Kapitány, ha itt fenn konvektív leáramlás van, túl lassúak vagyunk. - Leyhe hangja távolinak tűnt a kazettán, de szavai tisztán érthetőek voltak, csakúgy, mint a benne megbúvó aggodalom. Timson kapitány néhány másodpercig nem felelt, majd élesen visszakérdezett: - Mi? - Ez a párbeszéd - mondta Wallingford - a repülőtértől hat mérföldre kezdődött, 1760 láb magasságban, 135 csomónál. Joe alig fejezte be, amikor ismét Timson kapitány hangja hallatszott: - Az isten szerelmére, Leyhe! Ez a madárka csak elbánik néhány erősebb fuvallattal, nem gondolja? Az a kölyök a Metrolinerben azt mondta: szeles. Joe Wallingford ekkor újra megállította a kazettát, és egyidejűleg a stopperóráját is lenyomta. - Szóval, amennyire én látom, ezen a ponton mintegy 5,3 mérföldre voltak a repülőtér leszállópá- 119 -

lyájától, 137 csomós sebességgel repültek 1570 láb magasságon, ami hajszálnyival alacsonyabb a földi tájékozódási pontok szerinti, ún. siklópályás leszálláskor megszokott magasságnál. Ne felejtsük el, hogy a műszeres megközelítési leszállító rendszert megbénította egy villámcsapás, és ezért siklópályán kezdték meg a leszállást - elfogadták, hogy így közelítik meg a repteret. A labortól kapott papíron az áll, hogy szerintük a gép úgy 5 mérföld távolságban lépett be a konvektív leáramlásba, melynek valószínű átmérője 1-1,5 mérföld lehetett. Amikor pontosan 5 mérföldre voltak, stabilan repültek a jelzett 135 csomós légsebességgel, ám a földhöz viszonyított sebességük a toronyban használt nyomkövető radar szerint csupán 114-115 csomó volt. Vagyis 20-21 csomós ellenszélbe repültek bele, miközben ugyanakkora hátszelet is kaptak a másik oldalról. 4,75 mérföldnél függőleges sebességük percenkénti 1000 lábra csökkent, 4 mérföldnél pedig már 1500 láb per percnél tartanak, miközben a légsebességük 98 csomó, földhöz viszonyított sebességük pedig még mindig 112 csomó, és alig 600 lábnyira vannak a földtől. Susan Kelly megrázta a fejét. - Más szóval: ekkor úgy zuhantak, mint egy kő, és nagyon alacsonyan repültek. - A fekete doboz adatai szerint igen - felelt Joe, és újra elindította a kazettát, újraindítva a stopperóráját is. Joe-nak úgy tűnt, mintha a háttérben hallható szél hangja hirtelen megváltozott volna, de ezt nehéz volt biztosan eldönteni. Csaknem fél percen át egyik pilóta sem szólalt meg, aztán egyszerre meghallották a másodpilóta izgatott felkiáltását. - Kapitány! Szélnyírás! Kerüljünk! A háttérből beszűrődött a nagyobb hajtóerőre kapcsolt motorok dübörgése, s a teljesítményfokozás mértékét nagyon nehéz lett volna megállapítani, ha nincs ott nekik a digitális fedélzeti adatrögzítő kinyomtatott tartalma. Sok balesetnél örök vita tárgyát képezte, hogy egy gép legénysége pontosan mikor nyomta előre a gázkarokat, mivel a régebbi típusú fekete dobozok adataiból nem lehetett kideríteni a teljesítmény fokozásának pontos mértékét. Még amikor megjelentek a modern rögzítőberendezések, az FAA akkor sem járult hozzá, hogy a gépekben a régieket lecseréljék. Joe jó néhány évvel ezelőtt ádáz csatát vívott ez ügyben az FAA-val, de veszített. Joe ismét megállította a kazettát és a stoppert. - Ekkor mintegy 4 mérföldre vannak a leszállópályától, és pontosan öt perc ötven másodpercnyire attól, hogy összeütközzenek a 170-es járattal, már ha a számításaim helyesek. Most a süllyedés mértéke 1500 láb percenként, a fekete doboz adatai szerint a két motor 75 százalékos teljesítménnyel dolgozik, és ez az érték egyre növekszik, ők pedig jó néhány csomóval a kritikus sebesség alatt vannak. Mehet tovább? - Mindannyian bólintottak, miközben érezhetően nőtt a szobában a feszültség. Mindegyikük tudta, hogy az Airbus nem emiatt zuhant le. Joe újra bekapcsolta a magnót és a stoppert. A maximális teljesítményre kapcsolt motorok távoli dübörgése egyre növelte a háttérzajt. - Emelkedj már, az istenért! - kiáltotta Timson. Joe itt újfent megállította a magnót. - A fekete doboz szerint az imént hallottak közben a következők történtek: mintegy három mérföldre a leszállópályától a sebességük 100 csomó, mindkét motor maximális teljesítményen dolgozik, sőt valójában valamivel az ajánlott maximum fölött. A rádió-magasságmérő adatai szerint 100 lábnyira a föld felett repülnek, és a süllyedés még mindig 160 láb percenként. - Hűha! - mondta Barbara Rawlson. - Hát igen... - folytatta Joe. - Szóval tovább süllyednek, egészen 40 lábra a földtől, az állásszög itt már nagyon éles, a magasságmérő adatai szerint ekkor erőteljes emelkedésutasítás következett. Légsebességük a kritikus érték körül mozog, talán hajszállal felette, és nyilvánvalóan elég közel vannak ahhoz, hogy a földhatás érvényesüljön. - Joe, nem voltak ott fák? Mintha valami puffanást hallottam volna, de lehet, hogy tévedek. - Újból meg fogjuk hallgatni. Most két mérföldre vannak, visszakapaszkodtak 72 láb magasságba, és emelkedni kezdenek. Nő a sebességük is, és mire 1 mérföldre kerülnek a reptértől, emelkedésük percenként már 500 láb 110 csomón, és már 200 láb magasságban vannak. Ezek után egészen 1500 láb magasságig emelkednek, és egyenesbe hozzák a gépet a leszállópálya felett. - Ez az a különös manőver, amit sok szemtanú is látott. Újra elindította a magnót, és mindenkinek feltűnt, hogy a pilótafülkén kívülről nem hallható eső vagy jégeső kopogása, ami pedig minden időjárás okozta repülőbalesetnél, például az 1986-os - 120 -

dallasi Delta gép esetében tisztán kivehető volt. Most egy ideig nem beszéltek a szalagon, csak különféle zajok hallatszottak. Később megszólalt a rádió. - A 255-ös kerülőt tesz. Joe kollégáira nézett, majd megállította a szalagot és az órát. - Mi a véleményük? - kérdezte Joe. Barbara szólalt meg: - Ez nem lehet igaz! Majdnem bekapták! Hajszálon múlt! Szimulátoron is látni szeretném. - Én is. John Walters, a North America alelnöke, aki tulajdonképpen Andy Wallace emberi mulasztást vizsgáló csoportjának hivatalos tagja volt, fészkelődni kezdett a székében, és elégedetlen pillantásokat vetett a többiekre. Eddig szótlanul és rezzenéstelenül ült, de ez az utolsó megjegyzés már túl sok volt neki. - Nem bánnám, ha menne tovább a kazetta, és nem azzal töltenénk az időt, hogy értelmezzük mindazt, aminek a megértéséhez a szalag és a körülmények hosszas és alapos tanulmányozására lenne szükség. Joe biccentett, így jelezve Waltersnek, hogy megérti védekező álláspontját. - Nem azért vagyunk itt, hogy ítélkezzünk, különösen nem a kazetta első meghallgatásakor. De attól tartok, Mr. Walters, hogy bizonyos észrevételeket muszáj tennünk már most is. - Nos, én pedig nem azért jöttem ide, hogy azt hallgassam, ahogy maguk ilyen stílusban kommentálják a történteket, hogy... izé... majdnem bekapták - csattant fel Walters, Rawlsonra bökve. Barbara visszavágott: - Miért, maga hogy jellemezné, amikor 40 lábnyira a földtől repül egy gép, alig hat mérföldre a leszállópályától? A North Americánál talán ez a normális leszállási manőver? Walters megfordult, és dühösen meredt Rawlsonra. Joe felemelte a kezét. - Elég! Ne vitatkozzunk, hanem folytassuk a kazettát. Most már a leszállópálya külső végénél járnak; öt perc egy másodperc van hátra a balesetig. A helyiséget ismét a pilótafülke hangja töltötte be. A labor rendszerint csak a pilótafülkében lévő mikrofon által rögzített felvételeket küldte el a nyomozás vezetőjének, Joe azonban mindig külön elkérte azokat a felvételeket is, amelyeken a be- és kimenő hívások voltak hallhatóak. Azzal, hogy mindkét felvételt egyidejűleg hallgathatták, sokkal egyszerűbbé vált a repülés követése. A rádiós üzenetváltások gyakran egybeestek a pilótafülkében zajló beszélgetéssel, aminek eredményeképp olyan bonyolult hálók alakulhattak ki, hogy egy nyomozó csakis akkor illeszthette össze a valódi események darabkáit, ha meghallgatta ugyanazokat a hangokat, amelyeket a pilóták is hallottak. A labor most a légikísérőkkel folytatott üzenetváltás anyagát is mellékelte. - Mi az ördögöt művelnek? Mi történt? - szólalt meg egy női hang, nyilván az egyik stewardess. - Konvektív leáramlás. Majdnem bekaptuk... - válaszolta Leyhe. Joe figyelmét nem kerülte el, ahogy Barbara győzedelmes pillantást vet Walters felé, aki erre persze nem reagált. - Álljon le! - szólt rá Timson, de hangját ezúttal csak a pilótafülkében lehetett hallani. - Ne mondjon ilyet annak a tyúknak! A többi lepcses szájú kolléganőjével együtt negyed órán belül fűnek-fának elmondják! - Nos, bárhogyan próbáljuk is körülírni, kapitány, majdnem... - Nem, ne mondja neki! Helyesbítsen! Mondja, hogy csak viccelt! - Úgy értesültem - folytatta Leyhe a belső csatornán -, hogy nemcsak majdnem kaptuk be, hanem... egyenesen belementünk. - Leyhe, a fene vigye el! - North America 255, mik a szándékai? - hallatszott a toronyban tartózkodó légiirányító hangja alig egy másodperccel később. Timson nyilván átvette a rádiós üzenetváltást - a következő adásban már Leyhe helyett az ő hangját lehetett hallani. - Torony, a North America 255 leszállási útvonalat kér. Azonnal visszatérünk a tizenkilences leszállópályára, és újra megpróbáljuk a földi tájékozódási pontok szerinti leszállást. - 121 -

- Kapitány - hallották újra Leyhe hangját -, hajszálon múlt, hogy az imént nem haltunk meg. Negyven láb magasan szálltunk, és az a konvektív leáramlás még mindig itt van. Jobban tennénk, ha visszarepülnénk, és kivárnánk, amíg arrébb viszi a szél. - A hang indulatos, sőt dühös volt, pedig a North Americánál az ember nem engedhetett meg magának ilyen hangnemet a kapitánnyal szemben. Habár sok légitársaság újszerű képzést tartott a legénységnek, arra bátorítva őket, hogy nyíltan és őszintén beszéljenek egymással, éppúgy, ahogy Leyhe tette, a North Americánál ez eretnekségnek számított. Eretnekségnek, ha az ember visszabeszélt a nála magasabb rangú kapitánynak, egy vezetőpilótáról nem is szólva, és eretnekségnek az is, ha azzal hozakodott elő, hogy a másik talán rossz vagy veszélyes döntést hozott. Leyhe a North America összes íratlan szabályát megszegte. Joe felemelte a kezét, hogy mindenki figyelmét felhívja, de nem állította meg a kazettát. Ekkor belekezdenek egy jobbkanyarba, hogy visszaforduljanak, és hátszéllel repüljenek. Most éppen a leszállópálya külső végétől délre vannak. A másodpilóta javaslatát csend követte, s most Timson szólalt meg, kissé gúnyolódó hangnemben. - A fene a toronyba, igazán figyelmeztethettek volna bennünket, de mondtam már, hogy a madárka ki fogja bírni. Baromi közel voltunk, persze, közelebb, mint szerettem volna, de az a leáramlás már rég nem lesz ott, mire visszaérünk. Kelet felé mozog. - Nem hallotta, mit mondtam. Újabb néhány másodperc telt el beszélgetés nélkül. Az NTSB tagjai néma csendben ültek, és minden kis zörejre füleltek, mintha a legapróbb zajban is ott lenne a megoldás kulcsa. A kapitány kirohanása a torony ellen már önmagában is elég volt ahhoz, hogy jogi csetepatét robbantson ki - a North America ügyvédei megpróbálják majd bebizonyítani, hogy az FAA okozta a balesetet azzal, hogy elmulasztotta figyelmeztetni a legénységet. - Dehogynem hallottam, Leyhe! - felelte Timson acsarkodva. A hangnem hallatán a jelenlevők közül sokan összerezzentek. - Majd ha úgy látom, hogy a tanácsaira szorulok, szólok. Több akadékoskodást nem akarok hallani! A másodpilóta nyolc másodperc elteltével válaszolt, és nyilvánvaló volt, hogy nem hajlandó ejteni a témát. - Timson kapitány, nem tudhatjuk biztosan, nincs-e épp most is a leszállópálya vége fölött. Kérem, forduljunk vissza, és várjuk ki. Nagyon rossz előérzeteim vannak. Joe a másodpilóta hangjában megint remegést vélt hallani. Amit válaszul kapott, csak fokozta Leyhe aggodalmát. - A kutya úristenit, Don! Maga is csak olyan, mint a többi kis beszart stewardess, akiket pátyolgatnom kell ezen a rohadt járaton! Megijed a saját árnyékától! Az a szélnyírás nem a leszállópálya vége fölött van! Mind a kazettán, mind a teremben csend lett. A csoport tagjai döbbenten pislogtak egymásra, kivéve a North America elnökhelyettesét, Walterst, aki mellén keresztbe font karral ült, és az előtte lévő íróasztalra szegezte tekintetét. Arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy nagyon ideges. Mi az ördög jöhet még? - Mit akar, mit tegyek, kapitány? - A másodpilóta most már halkabban beszélt. Lemondónak, legyőzöttnek tűnt, mintha összes harci kedvét elvesztette volna. - Azt, hogy befogja már végre, és hagyja, hogy magam vezessem a gépet! - felelt Timson. További megjegyzés jó ideig nem hallatszott a pilótafülkéből. Többször is hallottak viszont egy hangot, mely valószínűleg a fékszárny kioldókarja lehetett, aztán a futómű kibocsátásának jellegzetes súrlódó hangja következett. Ha tett is valamit a másodpilóta, arra nem utalt semmi. Nem sorolták el a leszállás előtti kontroll-lista pontjait, senki nem jelentette a sebességet, az ereszkedés mértékét – semmit. Úgy tűnt, mintha a másodpilóta egyszerűen kiment volna a pilótafülkéből. Később néhány másodpercig Timson a toronnyal beszélt, de aztán megint csend lett. - Ebben a pillanatban már csak egy perc van hátra a szalag végéig, a becsapódásig, és a fedélzeti adatrögzítő szerint éppen most kezdenek bele egy éles jobbkanyarba a leszállás előtt. 1500 lábról süllyednek, 135 csomós sebességgel - tette közzé Joe. A szalagon a háttérzajokon kívül semmi nem hallatszott. Joe újra felemelte a kezét. - Még harminc másodperc. Az irány nulla-kilenc-nulla, a magasság 650 láb. - Tizenöt másodperc, az irány 130... - Joe hirtelen elharapta a mondatot. Sistergő éterzaj hallatszott, mintha valami pillanatnyi energiahullám zavarta volna meg a rádió zajszűrő rendszerét. - 122 -

No nézd csak! - Joe megállította a magnót és a stoppert, kissé visszatekerte a szalagot, majd újra meghallgatta a rövid, furcsa hangot. - Van valakinek bármi ötlete, mi lehetett ez? - Joe végignézett a hallgatóságon. Barbara emelkedett szólásra. - Olyan hang, mint amit akkor hallani a rádión, amikor a gépen bekapcsolják az elektromos rendszert. Többen bólogattak. - Ennek alaposan utána kell majd néznünk, például, hogy találunk-e hasonlót a torony felvételén. Gondolom, nem kell külön elmagyaráznom, miért olyan fontos ez. - A radaregység miatt? - kérdezte Barbara. - Persze. - Újraindította a magnót és az óráját, majd folytatta a tudósítást. - Ezen a ponton akadt meg a kanyar, a süllyedés mértéke hirtelen megnőtt... itt ugyanis megváltozik az összes paraméter. Ez az, ahol a magassági kormány hirtelen orral előre buktatja a gépet. - Joe abbahagyta, és feszülten figyelt az ebben a pillanatban megszólaló Leyhe-re. - Kapitány! Mit művel?! Rejtélyes eredetű hangok sokasága következett - valószínűleg a kapkodva rángatott karok és nyomogatott kapcsolók hangjai. Mindennek egy számítógépes hang tett pontot a végére, amely egyszerűen csak annyit közölt: „Jobb oldali vezérlés”, majd sivító motorhang következett. - Ezen a ponton a magassági kormánnyal ismét felfelé buktatják az orrot, a motorok teljesítménye egyenletesen emelkedik, egészen a maximumig, a csűrőlapokkal visszabillentik a gépet balra és vízszintbe hozzák. A repülő közvetlenül a talaj felett végre egyenletesen kezd repülni, egyenesen a 737-es irányába. Mindezt a fedélzeti adatrögzítőről olvasom le. - Joe megállította a szalagot, és már épp újraindította volna, amikor Susan megszólalt. - Mit jelent ez a jobb oldali vezérlés? Kérdésére Barbara felelt: - A gép két botkormánya ténylegesen nem kapcsolódik egymáshoz, csupán elektronikusan. Amelyik pilóta éppen megnyomja a vezérlés gombját, az úgynevezett prioritásgombot, amelyik mindkét kormányon ott van, az irányítja a repülőgépet, kiiktatva ezzel a másik pilóta kormányát. - Erre vonatkozott a szöveg a kazettán? - kérdezte Susan. - Igen. A prioritásgomb lenyomása után a számítógépes hang vagy azt mondja, hogy „jobb oldali vezérlés”, vagyis hogy a kapitány vette át az irányítást, vagy azt, hogy „bal oldali vezérlés”, ami pedig azt jelenti, hogy a másodpilóta. - És ebben az esetben... - Ebben az esetben a másodpilóta vette át az irányítást a kapitánytól, a kapitány botkormánya pedig nyilvánvalóan nem üresben állt, következésképp... - Barbara Joe-ra pillantott, hogy megbizonyosodjék, a másiknak nincs-e ellenére a magyarázat - ...következésképp ténylegesen a kapitány vezette a repülőt és működtette az irányítókarokat, amikor a másodpilóta átvette tőle az irányítást. Susan döbbenten nézett. - Minderre pusztán ebből a számítógépes hangból lehet következtetni? - Hogyne! - Továbbá - tette hozzá Joe -, a fekete doboz szerint pontosan ebben a pillanatban, amikor azt halljuk, hogy „jobb oldali vezérlés”, a magassági kormány az orrot ismét felfelé buktatja. Joe végignézett a csoporton. - Akkor újraindítom a szalagot, immár csupán tíz másodpercre a becsapódástól. Joe szeme a stopperórára szegeződött, de ahelyett, hogy megszólalt volna, feltartotta a kezét, és az ujjaival számolt vissza. Öt… négy... három... kettő... - A rohadt életbe!! - hallatszott egy éles kiáltás, miközben az egymásba torlódó fémek tompa recsegése hirtelen elhalt. A pilótafülke hangrögzítője áram nélkül maradt, és a repülő sebessége 145 csomóról nullára csökkent, miközben belevágódott a darabjaira eső 737-es csomagterébe. A szobára nyomasztó, hosszú csend ereszkedett, amelyet végül Barbara tört meg. - A végén ez Timson volt? - A hang a megszokottnál magasabb volt, de durvasága és a káromkodás jellege egyaránt Timsonra utalt. - Mr. Walters, ön mit gondol? - kérdezte Joe, de nem kapott választ. Susanre és Barbarára pillantott, majd vissza Waltersre. - Nos, Mr. Walters? - 123 -

John Walters hirtelen felnézett, arcán vádaskodó kifejezés ült, mintha durván megzavarták volna. - Mi az? A felelet önmagában is éles és sértő volt, és Joe habozva tette fel újra a kérdést. - Mit gondol, Timsont hallottuk a végén? Timson mondta utolsóként, hogy a rohadt életbe? Walters bólintott. - Úgy tűnik. Olyan, mintha ő lenne... mármint a hangja. - Másodszorra is dühödt pillantásokat vetett a többiekre, aztán mintha összeszedte volna magát. - Elnézést, kicsit megszédültem. Bocsánat... - Ezzel felállt, gyors léptekkel az ajtóhoz ment, majd magára hagyta a kínos csendben ülő csoportot. Újra lejátszották az utolsó öt percet, miközben jegyzeteltek, és többször is meghallgatták Timson ominózus záró felkiáltását. Aztán Joe Wallingford kivette a kazettát a magnóból, de közben nem kerülte el figyelmét a szobára telepedett kínos csend. A jelenlevők egy része üres tekintettel maga elé meredt, voltak, akik a fejüket ingatták, mintha nem hinnék el a hallottakat. Joe sem érezte jól magát. Nem találták meg a baleset kulcsát, csak még több kérdéssel szembesültek - beleértve azt a rosszat sejtető rádiózörejt is, amelyet akkor hallottak, amikor a repülésirányító vezérlőegység pozíciót változtatott, vagy a pilóta utasítására, vagy anélkül. Ismét csak itt tartanak - a komplikáltból teljességgel kuszává vált az ügy. Nick Gardner szólalt meg. - Joe, nem tudom, jól értem-e ezt az egészet... A másodpilóta átvette az irányítást, de már túl későn ahhoz, hogy megmenthesse a gépet? Joe bólintott. - Én is így látom. - Akkor tehát az a kérdés, vagy inkább az is kérdés - folytatta Nick -, miért vette át az irányítást. Mi történt a kapitánnyal? Azt kérdezte „Kapitány! Mit művel?!” Lehetséges, hogy a kapitány a föld felé vitte a gépet? Joe megrázta a fejét és felsóhajtott. - A kapitány azt mondta, ő mindent jól csinált. Azt mondta, a repülő nem engedelmeskedett neki. Barbara bólintott, és előrébb csúszott a székében. - De azért van ebben valami, Joe. Valószínűleg hátrahúzta a kormányt, amire a gép nem reagált, végül a másodpilóta magához ragadta az irányítást, de már túl későn ahhoz, hogy bármit is tehessen. Amikor azonban a másodpilóta ragadja meg a kormányt, akkor az működik is. Nekem ebből az következik, hogy a probléma valószínűleg elektromechanikus jellegű volt, méghozzá valahol a kapitány kormányművében. Esetleg valamiféle radarinterferencia ugyanott, bal oldalt. Lassan ráeszméltek, mit is jelent ez: itt van az orruk előtt a rettegett repülésirányítási probléma. Joe tudta, hogy az FAA emberei fél órán belül beszámolnak majd minderről Caldwellnek, habár az már sommásan elvetette a vezérlőegységek meghibásodásának lehetőségét, mivel a politika szele épp a másik irányból fújt. Na, ez majd legalább okoz néhány nehéz percet annak a bitangnak, gondolta Joe. - Elnézést, megoszthatnám önökkel néhány észrevételemet? - Kell Martinson eleddig gondosan figyelte a jelenlévők arcát, és láthatóan azon morfondírozott, hogy közbeszóljon-e. - Természetesen - mondta Joe. - Ha logikusan végiggondoljuk a hallottakat, szerintem jó néhány elfogadható magyarázat kínálkozik. De mivel sok mindent nem látok át úgy, ahogy önök, kérem, ne habozzanak, és javítsanak ki, ha nem áll meg, amit mondok. Először is, elképzelhető, hogy, amint önök is mondták, a kapitány botkormánya meghibásodott. Ez megmagyarázná a hirtelen változást a vezérlőegységben, amikor a másodpilóta vette át az irányítást. Másodszor, itt van az a lehetőség, amellyel nem nagyon akarunk szembenézni: a kapitány általa repülésirányító egységeknek adott utasításokat hatástalanította vagy überolta egy kívülről, talán éppen egy katonai radarból érkező elektromágneses interferencia, amely radar ugyan a hadügy szerint éppen akkor nem lehetett bekapcsolva. Harmadszor, elkaphatta őket egy kisebb konvektív leáramlás, amiből véletlenül pontosan akkor értek ki, amikor a másodpilóta átvette az irányítást. És végül az is elképzelhető, hogy a kapitány valamilyen testi vagy lelki okból kifolyólag épp rosszkor nyomta előre a kormányát. Nem szándékosan, csupán átmeneti zavar hatására. - Kell hátradőlt és várt. Barbara szólalt meg először. - A harmadik lehetőség nem tűnik túl valószínűnek, szenátor úr, mivel a fedélzeti adatrögzítő nem mutat semmiféle olyan ingadozást a légsebességben vagy az ereszkedés ütemében, amit a repülő viselkedése ne magyarázna meg. - Értem. - 124 -

- De a negyedik felvetés... - A nő ekkor Joe-ra pillantott, aki vállat vont, majd a többiekre nézett, akik legalább annyira nem tudták, mit mondjanak. - Tudja, ez nem nagyon illik abba a képbe, ami egy jó pilótáról kialakul az emberben. Mi lehet az, amitől egy ilyen tapasztalt pilóta ekkora hibát követ el? - Fogalmam sincs. Csupán annak a ténynek az implikációit próbálom felgöngyölíteni, hogy ha az orr buktatására vonatkozó impulzus a botkormánytól ered, akkor az vagy a kormány meghibásodásából történhetett, vagy annak az embernek a hibájából, aki a kormányt kezelte. Ez természetesen a lehetséges okok széles skáláját foglalja magában, és ezek egyike lehet az emberi tényező. Joe bólogatott. - Hibátlan a logikája szenátor úr. Kissé nyugtalanító ugyan, de hibátlan. - De persze még mindig ott van a második lehetőség, és az az ingadozás, amit említettél, Joe - tette még hozzá Barbara. - Joe, lehet, hogy csak én vagyok ezzel így - szólalt meg Susan nagyot sóhajtva -, de ennyire még soha nem voltam összezavarodva a nyomozásunk során, mint most. Megint ott tartunk, hogy vagy a vezérlés hibásodott meg, vagy interferencia lépett fel, vagy pedig a pilóta hibázott. Vagyis éppen ott vagyunk, ahol háromnegyed órája, amikor beléptünk ezen az ajtón! Erre többen bólogattak, Joe azonban védekezőn emelte fel a kezét. - Be kell vallanom, hogy magam is csalódott vagyok, és egyúttal meg is vagyok rökönyödve. Nem számítottam erre a kirohanásra a másodpilóta ellen, de most már igazság szerint nem is vagyok benne biztos, hogy ennek bármi jelentősége lenne. A tény, hogy a másodpilóta végül átvette az irányítást, még ha túl későn is, azt jelzi, hogy ennek az egész balesetnek a megoldása abban rejlik, ami a bal oldali kormányműnél történt. Mulasztás, meghibásodás vagy akadályozottság? Bármelyik lehet, különösen miután hallottuk azt a különös hangot a szalagon. És amilyen tömeghisztéria folyik ebben a radarügyben: bizonyítanunk kell, hogy be volt-e kapcsolva vagy sem... Andy Wallace egyik munkatársa jelentkezett. - Belegondoltatok abba, hogy ha a másodpilóta korábban veszi át az irányítást, esetleg megmenthette volna a gépet? Elég sok idő eltelt aközött, hogy megkérdi: „Kapitány! Mit művel?”, és aközött, hogy magához ragadja az irányítást. - Nem tudlak követni - mondta Joe. Susan közbeszólt. - Szerintem arra gondol, hogy ha a másodpilóta látta, mi a baj, miért nem tett valamit korábban? Talán a kapitány kirohanása bénította meg? Az egyszer biztos, hogy nem gyakorlat ilyen stílusban beszélni a másodpilótákkal. Mivel most vezető pilótával van dolgunk, joggal merül fel a kérdés, miért is félemlíti meg a másodpilótáját, és hogy vajon ez elfogadott dolog-e a North Americánál. - Feltéve persze, hogy a másodpilóta valóban megfélemlítve érezte magát - egészítette ki Joe. - De van itt még valami, ami nem egészen stimmel, és ez nyugtalanít engem. Dick Timson, a kapitány azt mondta nekem meg Andynek még az első kihallgatás során a kórházban, hogy az utolsó pillanatig ő vezette a gépet. Nos, ez nyilvánvalóan nem igaz. - Mikor volt az az interjú, Joe? - kérdezte Susan. - A balesetet követő hétfőn. - Ugyan, ennek az ellentmondásnak nem hinném, hogy nagy jelentőséget kéne tulajdonítani. Azzal a fejsérüléssel könnyen lehet, hogy másként emlékezett a dolgokra. Lehet, hogy csak ő szerette volna végig vezetni a gépet. Joe ekkor berekesztette az ülést, majd félrehívta Nick Gardnert, és beszámolt neki Bill Caldwell követeléséről. - Szeretné megkapni a toronybeli kazettát, Nick. Felvinnéd neki még ma délután? Joe értetlenül nézte a másik csodálkozását, de inkább nem gondolt rá, hogy ezt rosszhiszeműen értelmezze. - Megyek, megnézem, megtalálom-e - felelte Gardner a kezdeti elképedés után. - Hát nincs nálad? - Hát... miután kicsempészték és napvilágra került, már nem aggasztott túlzottan, hogy biztonságban van-e. De azt hiszem, elő tudom keríteni. Joe kérdően meredt rá, de Nick nem nézett félre. - Nick, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ha nem vagy velem egyenes, vagy ha eddig nem voltál az, ez most erre az utolsó alkalom. - Szóval szerinted hazudok, Joe? - Csak annyit mondtam, hogy abban a remélhetőleg valószínűtlen esetben, ha mégis így lenne, innentől sem segítségre, sem együttérzésre nem számíthatsz. Rá fognak jönni, ki csempészte ki - 125 -

azt a felvételt, Nick, és most a dolog úgy áll, hogy minden ellened szól. Hittem neked feltétel nélkül, és most sem arra kérlek, hogy megnyugtass, hanem hogy értékeld újra a dolgot. Ha úgy érzed, valamit el kell mondanod, hát ez az utolsó alkalom. - Csak annyit mondhatok, Joe, hogy hálás vagyok a bizalomért. Nincs rossz helyen. - Jól van, Nick - mondta lassan Joe. - Csak keresd meg azt a nyomorult kazettát, és hozd fel ide nekem, és... jobban tennéd, ha előtte készítenél róla egy másolatot. Nick Gardner bólintott, majd távozott. Igyekezett könnyednek látszani, de eme igyekezete nem kerülte el Joe Wallingford figyelmét. Kellt és Susant leszámítva, mindenki kiment már a teremből. A szenátor megvárta, amíg Joe visszajön a csaknem teljesen kiürült helyiségbe. - Mihez kezd most ezzel a dologgal, Joe? - kérdezte. Kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, és lezseren az asztalnak dőlt. - Szenátor úr, azt hiszem, nagy bajban vagyunk. Különösen most, ezzel a csinnadrattával a radar és a katonaság tagadása körül. - Elmesélte Kellnek és Susannak az Andy Wallace-től kapott telefonhívást, és a toronybeli kazettán is kimutatható lökéshullámot. - Joe - mondta Kell -, a Fehér Ház, a hadügy és vagy egy tucat szenátor adta írásba, hogy nem működött a radar. - És önnek ez elég, szenátor úr? Azok után is, amit itt hallott? Joe Martinson arcát figyelte, miközben amaz csendben átgondolta a kérdést. Susan is őt figyelte. - Nem. De értem, mire gondol. - Odafent ott ül az FAA, készen arra, hogy akár belső vezérlési hiba miatt is lehúzza a rolót. Hadd kérdezzem meg önt, elképzelhető-e, hogy a légierő nem tudott arról, hogy az az egység be lett volna kapcsolva? Előfordulhat, hogy valaki, mondjuk egy technikus, véletlenül működésbe hozza? Kell csendesen válaszolt, és közben valahová a folyosó végébe révedt. - Nem tudom, Joe. De egyetértek önnel. Ezt meg kell tudnunk! - Nos, azt kérdezi, hogyan tovább - mondta Joe. – Keményen bele kell vetnünk magunkat a nyomozói munkába a meghallgatásig, és ez a fajta vizsgálódás jó sok pénzt felemészt, és jócskán megcsappanhat tőle a költségvetésünk. Kell elmosolyodott ennek a burkoltnak nem nevezhető anyagi követelésnek a hallatán. - A meghallgatásig? - December elején lesz Kansas Cityben. Legalábbis jómagam ezt az időpontot javasoltam. Susan felé fordult, aki bólogatott. - Minden bizonnyal jóváhagyja majd a többi tag is. - Szeretnék ott lenni - mondta Kell. - Nem hivatalosan, persze. Csak megfigyelőként. Susan most megelőzte Joe-t. - Megtiszteltetésnek vennénk, szenátor úr! Kell végre magukra hagyta őket. Amikor bezárult mögötte az ajtó, Susan elmondta Joe-nak, hogy találkozót beszélt meg Mark Weiss-szel egy órával későbbre. - Nagyon szimatol a North America körül Dallasban... - Igen, tudom - felelt a nő. - Kíváncsian várom, hogy többet halljak az analíziséről. Különösen ezek után. - Hogyan? - Joe, tegyük fel, hogy a légierőnek igaza van. Ráadásul tételezzük fel azt is, hogy a kapitány kormányával nem volt semmi gond. A kapitány tulajdonképp egyedül repült. Szavaival némaságra és tétlenségre kárhoztatta a másodpilótát. Véleményem szerint attól függetlenül, hogy kiderül-e, mi történt azzal a kormányművel, az igazi kérdés az, hogy még hány kapitány bánna így a másodpilótájával? Hány légitársaság tűri ezt el? Érdemes ezt a kérdést is megvizsgálni, attól függetlenül, hogy miért bukott orral előre a gép. Joe leült Susannal szemben. Élvezte a nő társaságát és a rövid pihenőt. - Ne feledd Susan, hogy vezető pilóta. A nő elmosolyodott és bólintott. - Pontosan erről beszélek. - Nos, érdekes kutatási terület ez, de nem a legfontosabb. - Nem? Joe Susan arcát fürkészte, s csalafinta kis mosolyt fedezett fel rajta. Apró csapdát állított neki, és most arra várt, hogy belesétáljon. - Miért, szerinted ez a legfontosabb? - 126 -

- Talán. Gondolj csak bele! - Közelebb lépett. - Tekintet nélkül arra, hogy mi okozta az orr előrebukását, ha a másodpilóta egy kicsivel korábban veszi át a gép irányítását, nem történt volna baleset, igaz? - Valószínűleg igen, de ezek felnőtt emberek voltak, tapasztalt pilóták. Ha a másodpilótának hamarabb kellett volna átvennie a kormányt, és ezt mégsem tette, hát rossz kiképzést kapott, vagy nem volt kellőképpen rámenős. Ez pedig az ő hibája, nem a kapitányé. - Viszont ezzel éppen nekem adsz igazat - mondta a nő. - Hogyhogy? - Mindegy, hogy kiképzési hiányosság, karakterbeli gyengeség, netán bátortalanság, de az, hogy a megfelelő időben történjen meg az irányítás átvétele, mindig nagy fontosságú. A hallottak nem voltak épp Joe kedvére valók, de tagadhatatlanul volt bennük igazság. Bárhogyan is, nem akart konfrontálni a nővel, mely nem éppen „profi” lelki reakciót az a felismerés szülte, hogy nagyon is kedveli ezt a hölgyet. Susan Joe kezét figyelte, amint egy kis levélnehezékkel babrál. Óvatosan és pontosan néhány milliméternyire az asztallap fölé emelte, majd leejtette, újra meg újra végigjátszva ezt a mozdulatsort. Minden alkalommal kicsit jobban megdöntötte a nehezéket, mintha csak egy repülő lenne, gondolatai ugyanis még mindig nem tudtak elszakadni a 255-ös járat aerodinamikájától. - Tudod, van itt még valami, Susan, ami egyszerűen nem hagy nyugodni. És mivel megéltem már jó néhány repülőszerencsétlenséget, nagyon idegesít. Valami nem stimmel Timson körül. Csak bizonytalan sejtés, de míg egyfelől szinte teljesen meg vagyok arról győződve, hogy valamilyen rendszerhibáról van szó, már csak azért is, mert nagyon valószínűvé vált a radarinterferencia lehetősége, azért a hatodik érzékem azt súgja, hogy emberi mulasztás is történt. De Caldwell-lel felettünk, aki ott fúrja ezt a nyomozást, ahol csak tudja, és aki nyilvánvalóan befolyással van az elnökre, nem tudom, mekkora esélyünk van az ügy teljes tisztázására. Az az érzésem, valaki meg fogja úszni ezt a tömeggyilkosságot. - Komolyan gondolod? - kérdezte némi hallgatás után a nő, mélyen Joe szemébe nézve. - Komolyan - bólintott a férfi.

16. fejezet December 3., hétfő, Kansas City nemzetközi repülőtere

Különös, milyen elhagyatott, gondolta Joe Wallingford Kansas City repülőtéri szállodájának hatalmas tánctermében állva, a bejárathoz közel. Ugyanaz a szálloda volt ez, ahol annak idején a helyszíni nyomozást végezték. Most azonban, így üresen kissé megijesztette Joe-t. Alig két óra, és a hely szabályos csatatérré alakul majd át, ám reggel hétkor csupán üres színpad volt. Az asztalok és székek néma árnyakként sorakoztak a terem végében világító lámpa halvány fényében. Két hónap telt el a baleset óta, amikor is ez a terem adott otthont az NTSB csapatának. Az asztalok és székek elrendezése most teljesen más volt. A hosszú asztal egy pódiumon állt, helyet biztosítva a meghallgatást vezető tisztnek - mely szerep Joe-ra esett -, valamint az NTSB további öt tagjának. Dr. Susan Kelly mint a testület tagja, a meghallgatás elnökeként ülnököl majd, a kihallgatást pedig Joe vezeti. Más kérdés, hogy ezen sikerül-e bármire is választ kapniuk. Az összes többi eshetőséget messze beárnyékoló kérdés - azaz, hogy be volt-e kapcsolva a csillagháborús radarkészülék vagy sem - alig kerül majd szóba. Ha be volt kapcsolva, és ez okozta, hogy az Airbus orral a földbe csapódott, akkor szinte minden más, amit Joe a meghallgatásra tervezett, fölöslegessé válik. Ha azonban nem működött a radar, a rejtély ugyanolyan súlyos és kényszerítő marad, és a meghallgatás létfontosságú lesz. Joe azt szerette volna, ha a meghallgatás alaposan körüljárná a radar kérdését, ám ezt Dean Farris letiltotta, mégpedig politikai megfontolásokból, amennyire Joe meg tudta ítélni. A kormány álláspontja világos volt, Farris pedig nem látta okát, hogy ennek ellentmondjon. De még ha Farris bele is egyezett volna, nem volt senki, akit kikérdezhettek volna. A légierő nem volt hajlandó tanúkat a rendelkezésükre bocsátani, amint a szállítócég sem - a hadügyminisztériumban pedig csak falakba ütköztek. Kihallgatható emberek nélkül az idézések is hatástalanok voltak. - 127 -

A pódiumon álló hosszú asztalra merőlegesen négy asztal állt. A sötétben ezek miniatűr erődítményeknek tűntek - terítőből és furnér-lemezből álló pajzsok, melyek mögött az aggódó és egymással szembenálló felek összedugják majd a fejüket, jegyzetelnek, fülelnek, hozzászólnak, és mindegyikük igyekszik majd megvédeni a hozzájuk legközelebb álló szakterület érdekeit. A nyomozásra hivatalosan az Airbust, az FAA-t, a North America légitársaságot és a Pilóták Szövetségét hívták meg, és mindegyiknek saját asztala lesz. Joe leült az egyik asztal szélére, és visszagondolt az előző hetek ellentmondásos eseményeire. Bizonyíték híján a Wilkins-csoport rágalmai a szabotázst illetően kikerültek a média érdeklődési köréből. Ezzel a közvéleményben az a veszélyes benyomás alakult ki, hogy a hadügy hazudott a kongresszusnak, és ily módon az amerikai népnek is - habár az FAA egyértelműen kijelentette, hogy az elektromos interferencia lehetősége kizárt, és Caldwell mosta kezeit az ügyet illetően. A figyelem egyre inkább az NTSB-re - és így közvetve Joe Wallingfordra - terelődött, s mindenki türelmetlenül várta, hogy végre kiderítsék, mi okozta a North America 255-ös járatának szerencsétlenségét. Joe-t azonban olyan sok oldalról gátolták, hogy végső elkeseredésében Kell Martinsonhoz fordult, aki olyan utakon-módokon is körbe tudott szimatolni a hadügyben, ahogyan Joe sohasem. Dean Farris dühös volt, és fenyegetőzni kezdett, amikor Joe egyre csak feszegette a radarügyet, de ha felelősségteljesen akart eljárni, hát nem volt módja, hogy szőnyeg alá söpörje a kérdést. Álmatlan éjszakája is volt már miatta, és folyton ott motoszkált a fejében. Ugyanakkor Joe tudta, hogy Kell Martinsont és a „Csillogó kavicsok” többi támogatóját folyamatosan támadások érik a kongresszus részéről, amiért látszólag titokban megpróbálták tesztelni a nyomkövető radarjukat. Joe feje fölött folyamatosan villámok cikáztak abban a naponta vívott csatában, melynek során a Pentagon és a szenátus között próbált manőverezni olyan ügyekben, amelyek messze meghaladták egy egyszerű baleseti nyomozó hatáskörét. - Na és mi van, Joe, ha tényleg nem volt bekapcsolva? - kérdezgette Andy. - Nem feltételezhetjük folyton azt, hogy működött. Az összes lehetséges okot meg kell vizsgálnunk. - Látom, máris munkában! - szólalt meg valaki Joe mögött. Jeff Perkins FBI-ügynök volt az, miközben a nagy kétszárnyú ajtót kinyitva belépett, és a kezét nyújtotta. - Jeff! Hát te? Valami új fejlemény hozott ide? - Joe leszállt az asztal széléről, és barátian megrázta az ügynök kezét. Már jó húsz éve ismerte Jeffet, de valahogy mindig elkerülték egymást. A virginiai Quantico haditengerészeti és légibázisán találkoztak még a hatvanas évek végén, amikor mindkettőjüket a maga ügynöksége ugyanarra a speciális géprabló-elhárító tanfolyamra küldte. Bár a későbbi években Jeff sokszor volt Washingtonon kívüli küldetésben, tartották egymással a kapcsolatot. - Fenét! Itt lakom Kansas Cityben... Hát nem emlékszel? Egyszerűen nem tudok kihagyni egy érdekesnek ígérkező műsort, főleg, ha az jó ürügyül szolgál, hogy hivatalosan is leléphessek az irodából. - Nos, igyekezni fogunk. - Joe az órájára nézett. Öt perccel múlt reggel hét. - Mármint hogy jó legyen a műsor. Reggel kilencre készen áll majd minden, hogy elkezdődhessen a tűzijáték. - Te Joe, lenne itt valami, ami rád tartozik... - Mi a szösz! - Arról a szenátorról van szó, akit átkísértél az irodánkba még Washingtonban, emlékszel? Annak a titokzatos autónak a tulajdonosa, amelyet itt láttak a balesetnél. - Joe arcán a megrökönyödés jelei kezdtek mutatkozni. - Na, ne vágj már ilyen csodálkozó képet! - Hogyhogy te is belekerültél ebbe az ügybe, Jeff? - Engem rendeltek ki a balesethez, nem emlékszel? - Ja igen, persze. - Szóval az a hír járja, hogy esetleg átadják az ügyet a helyi hatóságoknak, hogy ők kezdeményezzenek szabálysértési eljárást tiltott területen való tartózkodásért. - Jaj, ne! Ez a Martinson nagyon rendes fickó, és abszolút őszinte. Önként jelentkezett. Ma reggel is számítok a megjelenésére. - A törvény, az törvény, Joe. - És ez már biztos? - 128 -

- Még nem. De azért gondolj csak bele, egy szenátor! Az ember ezt mégse söpörheti egyszerűen a szőnyeg alá. Különben pedig nem nemi erőszakról vagy gyilkosságról van szó, és a helyiek talán nem is akarnak majd eljárást indítani. - Ha napvilágra kerül, veszélyeztetheti a karrierjét. Jeff vállat vont, Joe pedig elindult a hosszú központi asztal felé. Végignéztek a nézőközönség számára felállított székek során, meg a teremnek a sajtó részére elkülönített részén, ahol legalább nyolc tévékamera fog majd állni egy órán belül. Bárhol tartott is az NTSB egy ilyen volumenű meghallgatást, a terem elrendezése szinte mindig ugyanolyan volt. - Már olyan sokszor csináltam ezt végig, Jeff, hogy néha azon kapom magam, felnézek, és azt sem tudom, melyik városban vagyok. Történt veled már ilyen? - Csak a nagyobb bevásárlóközpontokban, utazás közben. Mind ugyanúgy néz ki. Az ember egész beleszédül. Joe lehuppant az egyik székbe, és várakozóan Jeff Perkinsre nézett, hogy az is odahúzzon egy széket, és leüljön. - Észnél kell majd lennem és óvatosan kell beszélnem, hogy a megfelelő információ kerüljön rögzítésre ezen a meghallgatáson, és ellenséges se lehetek. Biztos hallottad már azt a nyitó frázist, amivel az ilyen meghallgatásokat kezdjük, ugye? - Csak nem olvassátok fel nekik a jogaikat? - Hát azt nem, bár néha úgy érzem, nem ártana, de ez a ti feladatotok a ti klienseitekkel. Mert tudod, itt nálunk nincsenek bűnös felek. A balesetek csak úgy megtörténnek. Legalábbis az FAA, a légitársaságok, a gyárak meg a pilóták szerint. Joe szünetet tartott és Perkinsre nézett, azt mérlegelve, mennyit mondhat el neki. - Jeff, maradjon köztünk, de a radar okozta interferencia problémáján túlmenően más furcsaságokat is találtunk a North Americánál. Túl egyszerű volna, ha valami sötét hátsó szándékot feltételeznénk a tetteik mögött, de valami nagyon nem stimmel. Még november elején az emberi tényezőt vizsgáló csoport egyik tagja különös hézagra figyelt fel a Dick Timsonról készült orvosi jelentésekben az FAAnál. - Ő volt az Airbus pilótája, ugye? - Igen. A pilótáknak félévente kivizsgálásra kell menniük egy olyan orvoshoz, akit az FAA jelöl ki. Néhány évvel ezelőtt Timsonnál két vizsgálat közt nyolc hónap telt el. Nem lenne olyan nagy ügy ez, de hát mégiscsak egy szerencsétlenül járt gép pilótája volt, így aztán fel kell tennünk a kérdést - azalatt a két hónap alatt engedély nélkül repült? Na és, persze a fő kérdés az itt, hogy miért nem hosszabbították meg akkor az alkalmasságát? Talán beteg volt abban az időben? Vagy elment nyaralni? Mi történt az alatt az idő alatt, míg a vezető pilóta voltaképp el volt tiltva a repüléstől? - Na és mi történt? - Nem tudjuk. Ez itt a baj. Az FAA adatai alapján Timson folyamatosan makkegészséges volt. A North Americának van egy orvosa, bizonyos McIntyre, aki éveken át vizsgálta Timsont. Andy Wallace pedig egyszer csak úgy rutinból felhívta őt, és elkérte tőle Timson kartonját, azt, amelyre az orvos félévente rávezeti az egészségügyi alkalmassági vizsgálat eredményét. Ezek után a North America váratlanul hisztérikussá vált, és azzal fenyegetőzött, hogy zaklatásért beperel minket! Ez a reakciójuk gyanússá vált. Ami addig csak egyszerű rutinellenőrzés volt, hirtelen kulcsfontosságúvá vált. Aztán, amikor Andy Wallace ki akarta kérdezni a doktort, csodák csodája, az épp szabadságra ment. Végül ezen a héten kaptunk egy borítékot a kanadai Banffből, a korábban megkért vizsgálati eredményekkel. Nos, azok szerint a jelentések szerint, amelyeket már annak előtte megkaptunk a North Americától, Timson nem repült az alatt a bizonyos két hónapos időszak alatt, úgyhogy az orvosi vizsgálat csúszása nem is okozhatott problémát. Pénteken azonban felfedeztük, hogy Timsonnak, akinek a valóságban zöld szeme és barna haja van, a doktor jelentése szerint barna a szeme és szőke a haja. Ráadásul az orvos szerint Timson vércsoportja 0 pozitív, a kórházi lapról viszont nagyon jól tudjuk, hogy a vércsoportja valójában B negatív. Jeff vigyorgott és bólogatott. - Hát ettől én is gyanakodni kezdenék... - Hát igen, mi is gyanút fogtunk. Nagyon szeretnénk tudni, miért van Timsonnak változékony haj- és szemszíne meg vércsoportja. - Akkor most végül is egészséges volt? - Hát épp ez az! A feljegyzések szerint igen. De azok lehet, hogy hazudnak. - 129 -

Dean Farris azt mondta feleségének, hogy muszáj elutaznia, azt azonban elfelejtette megemlíteni, hogy semmi hivatalos teendője nincs a Kansas City-i meghallgatáson. Hétfő délután indult, és miután feltűnés nélkül megérkezett, csak egyetlen emberrel beszélt, azzal, aki a Dean által Wallingford-tábornak nevezett nyomozócsoportban a „tégla” szerepét töltötte be - a csoportot ugyanis Dean Farris láthatóan nem tudta befolyásolni. Wallingford még szívgörcsöt is kaphat, amikor néhány óra múlva a meghallgatásnak otthont adó terembe belépve ott találja az elnököt. Susan is sérelmezni fogja majd a jelenlétét, de nem tehet mást, bele kell nyugodnia. Dean úgy érezte, a nő túlzottan támogatja Wallingfordot. Nem, itt most tapasztalt irányításra van szükség, és neki feltett szándéka volt ezt biztosítani. Ideje volna már például félrevonni Andy Wallace-t és Joe-t, és leteremteni őket a North Americánál folyó orvosügy kapcsán. Nem akárki, hanem maga David Bayne, a North America elnöke vált érintetté az NTSB-nek ebben a szégyenletes zaklatásában, mely a légitársaság egészségügyi részlege ellen folyik. Pénteken maga Bayne hívta fel őt. Persze finoman beszélt, de világosan értésére adta, mit akar. A republikánusok egyik befolyásos észak-texasi támogatójaként - sőt magának az amerikai elnöknek a közeli barátjaként, aki nagyban támogatta választási kampányát Bayne-t dühítette ez a bosszúhadjárat, amit Joe Wallingford és emberei folytattak a North America ellen, és ha az NTSB elnöke nem tud ezen segíteni, hát az amerikai elnök majd talál valakit, aki tud. - Professzor úr... vagy szólíthatom elnök úrnak? - kérdezte akkor Bayne. - Hívjon csak Deannek, David. - Nos, Dean, a következő a helyzet. Ezzel a balesettel nagyon kellemetlen szituációba kerültünk. Az ön csapata, úgy tűnik, elszánta magát, hogy bíróság elé citálja Dick Timsont, hogy egész életét és múltját kivesézze, s hogy durva támadást intézzen a légitársaságunk ellen, ahelyett, hogy higgadtan keresnék a baleset valódi okait. Nézetünk szerint az ön nyomozói nem vizsgálják komolyan a szélnyírás lehetőségét vagy a légiirányítás felelősségét, és úgy látjuk, hogy a játék egyre inkább arra megy ki, hogy az egészet rákenjék a légierőre, és szétzúzzák a North America jó hírét. - Ez azért túlzás, Mr. Bayne - felelte Dean Farris. - Vezető nyomozónk, Joe Wallingford talán némely kedvenc területén valóban változtathatna a hangsúlyokon, de semmiféle bosszúhadjáratról nincs szó. És azt se felejtse el, hogy a végső döntést a testület hozza, nem az alkalmazottak. - Dean, Wallingford a mi légitársaságunknál az úgynevezett „vezetői légkört” vizsgálgatja, ez pedig nem más, mint fölösleges, sőt sértő okvetetlenkedés! Ezzel nem old meg semmit, nem deríti ki egyetlen baleset okát sem, nem ment meg életeket, és nem öregbíti az NTSB hírnevét. Mióta itt lebzselnek Dallasban! Csak lopják az időnket véget nem érő interjúikkal és akadékoskodó kérdéseikkel arról, hogy Dick milyen vezetője a repülési osztálynak, miért olyan szigorúak nálunk a szabályok, és miért követeljük meg az alkalmazottainktól, hogy ne táncoljanak ki a sorból. Nézze, én ebbe belefáradtam. De biztosíthatom, hogy az ország minden légitársasága hosszasan fogja vizsgálni az NTSB szerepét ebben az egészben, ha a végén úgy alakulnak a dolgok, ahogy az most körvonalazódik. - Én pedig biztosíthatom önt arról - felelt erre Dean -, hogy én magam fogom az ügyet szemmel tartani, és ha netán hiba csúszna a megszokott ügymenetbe, azt korrigálni fogjuk. - Biztos is vagyok ebben, Dean. Jogászaim és a törvényhozásban ülő embereim már dühödten toporognak, és alig várják, hogy kongresszusi támadássorozatot indítsanak, és közzétegyék a Fehér Ház tiltakozását. Mondtam nekik, hogy türtőztessék magukat, mert beszélek önnel, és biztos voltam benne: nem fogja eltűrni, hogy ez így folytatódjon tovább. Mellesleg elküldtem önnek mindazon sérelmek krónikáját, amelyek bennünket az utóbbi időben értek. Biztosra veszem, hogy ön is egyetért majd velem. - Ahogy már mondtam... - És még valami, Dean, ami miatt különösen bosszankodom. Hajmeresztő, amit az ön emberi tényezőt vizsgáló csapata a vállalati orvosunkkal művel. Minden ok nélkül megfenyegették, és az a szerencsétlen most az idegösszeomlás szélén áll. El kellett küldenünk Kanadába üdülni, hogy rendbe jöjjön, erre most azt kell hallanom, hogy ott is a nyomába eredtek. Mindennek a tetejébe még valami közvetítőt is használnak, valami Weiss nevű pszichológust, aki nyilván be fog minket perelni, mert a balesetben elveszítette a feleségét és a két fiát. Őt használják, akár hiszi, akár nem, hogy a légitársaságunk körül szaglásszon. Ez egyszerűen képtelenség! Szépen kérem, szedje le a - 130 -

kopóit McIntyre doktorról. Bármit megkaphat, amit akar, Ron Putnam a segítségére lesz, de az isten szerelmére, az az orvos egy tisztességes ember, akit most minden ok nélkül üldöznek! Ha pedig képesek egy áldozat hozzátartozóját felhasználni, legalább annyi tisztesség legyen önökben, hogy hivatalosan alkalmazásba veszik az NTSB-nél, és erről minket is értesítenek. Rendben? - Véget vetek a dolognak, ígérem! Farris letette a telefont. Egyszerre dühöngött, szégyenkezett és félt. Az az átkozott Wallingford! Az a disznó Wallace! És micsoda istenverte körülmény, hogy ez a David Bayne egykettőre sárba tiporhatja az ő politikai ambícióit. Dean aznap délután igencsak felindult állapotban hagyta el az irodáját, de azzal nyugtatta magát, hogy legalább egy koncot odadobhat David Bayne-nek: Dr. McIntyre-t nem zaklatják többé. Hétfő reggel nyolc óra volt, amikor az elnök kilépett Kansas City egyik belvárosi szállodájából, majd taxiba ült, hogy a reptéri Marriott szállóba menjen. A meghallgatás kezdete előtt jó egy órával érkezik majd meg, minden előzetes bejelentés nélkül, és ez - gondolta - elegendő idő lesz arra, hogy a megfelelő embereket félrevonja. A tömeg azonban, melyet ott talált, meglepte. Már majdnem kilenc óra volt, mire sikerült Joe-t, Susant és Andyt összeterelnie egy kis magánbeszélgetésre. - Egy meghallgatást kell levezényelnem, elnök úr - kezdte fagyosan Joe. - Kitüntet bennünket a jelenlétével, vagy csak azért repült ide, hogy találkozzon velünk? Farris és Wallingford ellenségesen meredt egymásra. Susan figyelte őket. Andy Wallace rövidesen távozott is, magukra hagyva hármójukat egy kis tárgyalóteremben. A táncteremben ezalatt a résztvevők már mind összegyűltek a North America 170-es és 255-ös járatának balesete ügyében tartandó meghallgatásra. Joe nem egykönnyen tudott uralkodni hangján és viselkedésén, és tartott tőle, hogy ezt Dean is észreveszi. A North America ügyében végzett, immár két hónapja tartó nyomozása során Joe állandó politikai nyomásnak volt kitéve, s ez tűréshatára szélére sodorta. Most Dean Farris ismét csak leereszkedően rázza itt előtte a fejét, és kezd elviselhetetlenné válni az a felsőbbrendű, gúnyos vigyora. - Joe, csatlakoznék magához és Susanhez az emelvényen, de természetesen ő elnökli a meghallgatást. - Joe a szeme sarkából látta dr. Susan Kellyt, amint keresztbe font karral áll, és kőkemény arccal próbálja leplezni a Farris által kiváltott mélységes undorát, amiért az csak úgy, minden bejelentés nélkül felbukkan, aláásva ezzel az ő tekintélyüket. - Akkor értjük egymást McIntyre doktor ügyét illetően, ugye, Joe? - Annyit értek, hogy ön azt kéri, hagyjuk békén az orvost, ha a North America más forrásain keresztül is hozzá tudunk jutni azokhoz az adatokhoz. - Nem egészen, utasítom magát, hogy egyszer s mindenkorra szálljon le arról a szerencsétlenről, függetlenül attól, hogy meg tudja-e szerezni azokat az információkat. Ha nem kapja meg őket, hozzám jöjjön, és én majd megteszem a szükséges lépéseket az ügy érdekében. Maga és Andy meg a többiek nem fognak tisztességes embereket zaklatni! A North America biztosított, hogy megkapnak mindent, amit csak akarnak. Én pedig szavamat adtam, hogy a zaklatásnak véget vetek. Nyugtot hagynak annak az orvosnak, ettől a Weiss nevű fickótól pedig minél előbb megszabadulnak! - Elnök úr, először is, az orvost nem érte semmiféle zaklatás. Másodszor pedig, doktor Weiss, aki az egész családját elveszítette a szerencsétlenségben, történetesen jól képzett repülési pszichiáter, és csak állampolgári jogait gyakorolja. Soha nem dolgozott nekünk, mint ahogyan most sem, csak meghallgatjuk, ha van valami mondandója. De, szabadna kérdeznem, tisztában van-e azzal, hogy a nyomással, amelyet rám gyakorol, befolyásolja a nyomozás menetét? - No nézzük csak, Joe, el tudom-e magyarázni magának még egyszerűbben? Én vagyok az NTSB feje. Ez talán meglepi magát, de tényleg én vagyok az. Nem maga. És nem Andy. És még csak nem is Susan, vagy a testület többi tagja. Márpedig ilyen minőségemben rajtam a felelősség, hogy... Joe ebben a pillanatban a falhoz vágta a kezében szorongatott dossziét. - Hogy képzeli, hogy csak úgy prédikálni kezd itt nekem? Én már akkor ennél a testületnél dolgoztam, amikor ön még azt sem tudta, mi fán terem! Ismerem az előírásokat és rendeleteket, és hadd figyelmeztessem, hogy - 131 -

amit itt művel, az teljességgel megengedhetetlen. Olyan előítéleteket hangoztat a nyomozással kapcsolatban, amelyeknek feltételezésem szerint csakis politikai hátterük lehet, és ez tűrhetetlen! Farris dühödten rázta a fejét, kezét színpadiasan a háta mögött tartotta, és igyekezett utálkozó oxfordi tanárnak látszani, aki épp mosni készül kezeit egy diákja miatt, akit ostobának tart, de oklahomai akcentusa erőfeszítéseit egészen nevetségessé tette. - Ó, miket nem mond, Mr. Wallingford! Akkor menjünk talán előzékeny és kedves vezetése mellett a meghallgatásra. Utána esetleg megnézhetjük, mikor is tették meg magát ennek a testületnek a fejévé, és engem mikor váltottak le. Mert amennyiben ez nem történt meg, és maga az én írásos engedélyem nélkül akár csak suttogva is ki merészeli ejteni annak az orvosnak a nevét, hát búcsút inthet az állásának! Joe Farris szemébe pillantva úgy látta, csak színjáték, amit művel, ám egyre forrt benne a düh, és ezt veszélyesnek érezte. - Le kell vezényelnünk egy meghallgatást. Ezt később is tisztázhatjuk. - Nincs itt mit tisztázni, Joe. Megmondtam, mit akarok, és azt komolyan is gondolom. Joe már fordult volna az ajtó felé, de ez már túl sok volt. Visszafordult Farrishez, és fenyegetően, elkeseredett elszántsággal a szemébe nézett. Farris alig észrevehetően hátrébb lépett, amiből Joe érezte, hogy felettese megsejtette, milyen indulat forr benne, és hogy alárendeltje, testi erejét tekintve, talán épp a fölérendeltje. Joe-nak hirtelenjében nem jutottak eszébe olyan szavak, amelyek így, indulataitól vezérelve ne jelentenének halálos kihívást Farris számára. De a közhelyek és fenyegetések sem lettek volna helyénvalóak, így aztán végül egyszerűen sarkon fordult, kilökte az ajtót, és faképnél hagyta Farrist, aki szótlanná dermedve állt ott - s valamelyest megkönnyebbülve.

17. fejezet December 3., hétfő, Kansas City nemzetközi repülőtere

Az NTSB összes meghallgatásának kezdete elég baljóslatú volt, különösen az érintett felek számára, akik saját kicsinyes érdekeiket szem előtt tartva érkeztek a fórumra, remélve, hogy szakmai szempontból sértetlenül is távozhatnak majd. Az ilyen résztvevők olykor még fohászkodtak is, hogy vallomásuk - vagy a többiek vallomása, amelyeket természetesen nem tudtak befolyásolni - ne növelje az anyagi vagy erkölcsi felelősségét azoknak, akiket képviselnek. És jelen van némi állandó szorongás is, hogy valamikor a meghallgatás folyamán robban majd egy időzített bomba, amely porrá zúzhatja jó hírüket, és átkozhatják magukat vagy másokat azért, amit tettek vagy éppen elmulasztottak megtenni. Miközben Joe Martinson szenátor feltűnés nélküli bevonulását figyelte és végignézett a termen, mely kezdett megtelni a North America, az Airbus, az FAA, a Pilóták Szövetsége és az NTSB műszaki osztályának képviselőivel, akik leültek a számukra kijelölt külön asztalokhoz, azt is konstatálta, hogy összerándult a gyomra, amikor Richard Timson kapitány lépett a terembe. Abból, ahogy az egész terem Timson felé fordult, világos volt, hogy a hallgatóság nagy része kinek a megjelenése miatt jött el. Az előző hetekben Andy lassan, de biztosan arra a következtetésre jutott, hogy a testületnek a másodpilóta szerepére kell összpontosítania: arra, hogyan félemlítette meg annyira a kapitány, hogy már ne tudja időben átvenni a gép irányítását. Andy keményen küzdött Joe azon véleménye ellen, hogy az egyetlen valóban fontos kérdés a Timson részéről felmerülő irányítási hiba vagy emberi mulasztás. Ezt apránként meg is értette Joe-val, miközben a North Americát mindennap egyre jobban feldühítette. Tíz percbe telt, mire Susan és Joe elfoglalta helyét a hosszú asztalnál. Farrist a folyosón hagyták. Susan futólag elmosolyodott, amikor Joe-val találkozott a tekintetük, de aztán gyorsan a papírjaiba mélyedt. Farris csak abban a pillanatban jelent meg, amikor a nő megnyitotta az ülést. Susan megnyitója rövid volt. Joe tudta, hogy a nézők közül sokan azt várják az NTSB-től, hogy a meghallgatás végén valamiféle ítéletet hirdessen. A közvéleményben azonban ritkán tudatosult, hogy az efféle meghallgatások csupán a nyomozás egyik stádiumát jelentették. Az NTSB - 132 -

azonban a meghallgatások végén soha nem közölt semmit arról, merrefelé is hajlik a testület véleménye. Az első két óra azzal telt, hogy meghallgatták a nyomozókat, akik tájékoztatást adtak a baleset alapvető körülményeiről és az azokkal kapcsolatosan felmerült problémákról. Andy Wallace, Walt Rogers és végül Joe is sorra került. Utánuk Susan a Pilóták Szövetségének pilótáját szólította, aki a baleset szimulátoros újrajátszását vezette. Dick Rohr kapitány a Pilóták Szövetségének baleseti nyomozója volt, ötvennyolc éves, szögletes állú, őszes hajú, merev tartású férfi, úgy nézett ki, mint egy filmbeli pilóta, ám inkább az emberi tényező fogékony és megbízható szakértőjeként vált híressé. Joe nézte, ahogy a férfi magabiztosan a tanúk padjához lép. Most szürke öltöny volt rajta ahelyett a négysávos egyenruha helyett, amit rendszerint viselt egy másik A320-as kapitányaként. Joe bevezetőként néhány rutinkérdést tett fel, majd arról kezdte faggatni Rohrt, hogy mit állapított meg. Végül meg is kapták a férfitől azt a választ, amit mindketten hallani akartak. - Alapvetően arra a megállapításra jutottunk, hogy a helyzet kivédhető lett volna. - Elmagyarázná, mit ért ezen, kapitány úr? - kérdezte Joe. - Egyszerűen azt, hogy ha a másodpilóta hét tized másodperccel hamarabb ragadja magához az irányítást, mint ahogy tette, elkerülhető lett volna a katasztrófa. Úgy tudott volna elrepülni a 737es felett, hogy nem ütközik bele. Nagy mozgolódás támadt erre a teremben. A válasz hatása szinte látható hullámként gördült végig a hallgatóságon, a sajtó és a North America képviselőin, ahogy arra Joe számított is. A megfigyelők suttogva vitatkoztak, és sokan arról tanakodtak, miért került máris a meghallgatás középpontjába a 255-ös járat másodpilótája. Egy újság riportere is ezt kérdezte Joe-tól. - Azért - felelte neki Joe -, mert függetlenül attól, hogy a kapitány miért hagyta a gépet orral előrezuhanni, a másodpilóta szerepe nagyon is fontossá válik, amint kiderül, hogy megmenthette volna a repülőt, ha valamivel hamarabb cselekszik. Szükségünk van az ezzel kapcsolatos vallomásokra, mert a testületnek arra a kérdésre kell választ találnia, vajon mi akadályozta meg a másodpilótát abban, hogy gyorsabban cselekedjék. Talán nem volt elég jól képzett? Vagy valamilyen környezeti tényező áll a háttérben? Vagy a vérmérséklete? Vagy mi? - Joe nehezen hitte, hogy ezek a kérdések jönnek ki a száján, de egy idő múlva már maga is hinni kezdett bennük. - Rohr kapitány - kezdte újra Joe -, van bármiféle fizikai akadály vagy egyéb nehézség ezen a gépen, amely a pilótát az irányítás átvételében késleltethette? Erre a kérdésre az Airbus asztala élénkült meg. Az egyik ott ülő mérnök lázasan lapozgatni kezdett egy vastag kézikönyvet, miközben a másik Rohr válaszát figyelte. - Mivel a kapitány és a másodpilóta kormányműve, amit az Airbusnál csak oldalbotnak hívnak, csupán elektronikus kapcsolatban áll egymással, nem mozognak egyszerre, mint a hagyományos repülőgépek botkormányai. Éppen ezért az Airbus egy olyan vezérlési rendszert fejlesztett ki, amely lehetővé teszi mind a pilótának, mind a másodpilótának, hogy a gép irányításának átvételét egy gomb lenyomásával érjék el, amely mindkét kormányon megtalálható. Ez a gomb azonnal működésbe lép, és nem késlelteti a másodpilótát az irányítás átvételében. Joe kezével jelezte, hogy további kérdés következik. Mozgolódást látott az Airbus és a North America asztalánál, és tudta, hogy azok hamarosan előtérbe akarnak kerülni. - És amikor végül a 255-ös járat másodpilótája megragadta a kormányt, megnyomta azt a gombot? - Kétségkívül. Több minden is jelzi, amikor valamelyik pilóta átveszi az irányítást. Először is felvillan egy piros nyíl az előtt a pilóta előtt, akitől a vezérlés átkerült a társához, egyidejűleg pedig egy zöld lámpa gyullad ki az irányítást átvevő pilóta műszerfalán. Ezekről a kontroll-lámpákról ugyan semmiféle adat nem áll rendelkezésünkre a fedélzeti adatrögzítőn, de van egy harmadik jelzés is, egy elektronikus hang, amely azt mondja: „Jobb oldali vezérlés”, és ebben az esetben ez azt hozza tudomásunkra, hogy a másodpilóta valóban átvette az irányítást, és hogy pontosan mikor. Egyúttal azt is megtudhatjuk ebből a hangból, hogy a kapitány botkormánya használatban volt közvetlenül azelőtt, hogy a másodpilóta lenyomta a vezérlés átvételének gombját, különben nem hangzott volna fel az a három szó. Ekkor a North America elnökhelyettese, John Walters állt fel, mikrofonját bekapcsolva. Joe megadta neki a szót. - Rohr kapitány - kezdte -, nem tartja lehetségesnek, hogy Timson kapitány volt az, aki átvette az irányítást a másodpilótától, miután azt a másodpilóta átvette tőle? - 133 -

Rohr Waltersre nézett, és azon gondolkozott, hogyan fogalmazhatná meg diplomatikusan, hogy gőze nincs, miről beszél. - Elnézést, de nem értem a kérdést. - Szóval ön azt mondja, hogy a szalagon ott a hang, hogy „jobb oldali vezérlés”. Nem lehet, hogy a kapitány csak visszaszerezte az irányítást azzal, hogy lenyomta a gombot, miután a másodpilóta lenyomta az övét? - Igen... igen, ez is előfordulhatott volna, de nem ez történt. - Kapitány úr, ezt nem tudja biztosan, ugye? - De igen, Mr. Walters, egészen biztosan tudom. Tudjuk, hogy a rendszer működött, hiszen hallottuk a „jobb oldali vezérlés” üzenetet. Ebből következően, ha a kapitány visszavette volna az irányítást a gép felett, egy „bal oldali vezérlés” üzenetet is hallanunk kellett volna a szalagon. Ilyen üzenet azonban nem hangzott el. Bárhogyan is, mindez lényegtelen a szimulátoros modellezést illetően. Bármelyik kormányt használták, ha az átvételt hét tized másodperccel korábban hajtják végre, egyikünk se ülne most itt, mert nem történt volna baleset. - Nos, ön csak feltételezi, ugyebár - akadékoskodott Walters -, hogy a kapitány valami veszélyes dolgot művelt. Lehetséges, hogy éppen az előírásos elkerülő manővert hajtotta végre, amikor ezt megzavarta a másodpilóta azzal, hogy átvette az irányítást, és a kapitány szándékának megzavarása okozta a gép vesztét. Dick Rohr kapitány elborzadva nézett rá. A rangidős alelnök, az operatív csoport főnöke Ron Putnam volt, de a North America repülésügyi vezetője - és Dick Timson közvetlen felettese valójában John Walters. Az az ember, aki feltette ezt a kérdést. Walters ugyan nem pilóta, az alapvető dolgokkal azért nem ártana tisztában lennie, gondolta Rohr, különösen, ha ott ül az NTSB egyik meghallgatásán, és kérdéseket tesz fel egy A320-as pilótájának. - Uram, azon a repülési útvonalon, amelyet a kapitány követett, a repülőgép már négy-ötszáz méterrel a kalapácsfej előtt a földbe csapódott volna, ott, ahol a 170-es járat, a 737-es várakozott. Ha így történt volna, akkor a roncsok szétszóródásából ítélve, a 255-ös járat oldalról csapódott volna a 737-esbe, méghozzá a földön, nem pedig tíz láb magasságban, ráadásul lángokba borulva. Nem valószínű, hogy bárki is élve került volna ki a két gépből. Így a modellezésünk alapján biztosan állítható, hogy a másodpilóta ésszerűen cselekedett, mégpedig annak érdekében, hogy javítson a helyzeten, amit a kapitány vagy a repülő idézett elő. Számomra egyetlen megválaszolandó kérdés marad tehát: miért várt a másodpilóta ilyen sokáig? Joe hagyta még pár percig, hogy Walters és Rohr tovább lovagoljon ezen a kérdésen. Walters meg volt zavarodva, de úgy érezte, muszáj kétségbe vonnia azt az elméletet, amely szerint a North America kapitánya és vezető pilótája nem tett kísérletet a baleset elhárítására. Ha ott volt a lehetőség, hogy maga Timson kezdte meg az emelkedést, sokat enyhülhet a légitársaság hanyagságáról kialakuló kép. A North America asztalánál ülők tisztában voltak azzal, hogy a jogi felelősség kérdése a bíróság előtt dől majd el kemény küzdelmek során, de következetesnek kellett lenniük. Amit az NTSB a semlegességről és az elfogulatlan vallomásokról mond, nem sokat számított. Része volt ez annak a nagy küzdelemnek, amely a felelősség elhárításáról szólt, és egyetlen hibás lépés dollármilliókba kerülhet a vállalatnak - csakúgy, mint David Bayne-nek. Igencsak elszántak voltak. Dick Rohr csaknem egy óra hosszat maradt a tanúk padjában, miközben az NTSB műszaki csoportja, majd utánuk az FAA, a Pilóták Szövetsége és az Airbus képviselői kérdezgették az eredményekről. Ezután Barbara Rawlsont, a rendszervizsgáló csoport vezetőjét szólították az emelvényre. Joe és Susan egyetértett abban a többiekkel, hogy a közvélemény számára nyilván maradt néhány elvarratlan szál azzal kapcsolatban, hogy mi történt és mi nem - tévképzetek és félreértések, amelyeket nyilvánosan kell eloszlatni. - Ms. Rawlson - kezdte Joe -, a rendszervizsgáló csoport jelentésében az áll, hogy szabotázsra utaló bizonyítékot sem a repülésirányító rendszerben, sem a gép más részeiben nem találtak. Öszszefoglalná nekünk a tudnivalókat ezzel kapcsolatban? - Természetesen. - Barbara előrébb csúszott a székében. - Bomba vagy más robbanószerkezet biztosan nem volt, különben valami nyomát találtuk volna a kifelé irányuló szakítóerőnek és a fémszerkezetek szétszakadásának, a robbanóanyag maradékáról nem is beszélve. Ami a repülésirányító számítógépekbe történt esetleges külső beavatkozást illeti, semmiféle idegen dobozt vagy - 134 -

szerkezetet nem találtunk sem a roncsban, sem annak környékén, amint semmi olyasmit se, amelyet ne gyárilag építettek volna be a repülésirányító rendszerbe. A szabotázs egyetlen további lehetősége az, hogy a gyárilag beépített repülésirányító számítógépeket piszkálták volna meg, de a baleset okozta roncsolást leszámítva, semmi külső más behatás nyomát nem találtuk. - Befolyásolhatták-e a repülésirányító rendszert a földről hátsó szándékkal vagy anélkül a gépre irányított rádiósugarak? - Elképzelhető. Ennek a valószínűsége attól függ, hogy a repülőtér közelében, akkor épp működött-e egy ehhez elég nagy teljesítményű radarberendezés. - Barbara röviden beszámolt arról, amit mindannyian tudtak: az ominózus csillagháborús radar jelenlétéről. - El kell ismernünk, van némi eshetősége, hogy az A320-as ilyen sugárzásba került, ha az FAA által előírt távolságot nem tartották be. Az Airbus asztala újból felélénkült, Joe pedig jelezte, hogy amint végzett Barbarával, szót kapnak. - Ms. Rawlson, elmagyarázná nekünk az elektromos működtetésű repülésirányító rendszer lényegét, hogy tisztán lássunk? - Nos, röviden, a legtöbb modern repülőgépnél a pilótafülkében lévő botkormányokat és oldalkormány-pedálokat a szárnyakon és a farkon lévő hidraulikus vezérlőegységekkel elektromos vezetékek kötik össze. Az erőátviteli kábeleknek jó nagy súlya van, így, ha elektromos vezetékekkel váltjuk ki a hagyományos megoldást, vagyis, ha elektromos úton továbbítjuk a pilótafülkében lévő vezérlőegységek mozgását a szárnyakon és a farokrészen található hidraulikus szelepekhez, hatalmas súlyt és persze karbantartási költséget és munkát spórolhatunk meg hosszú távon. Röviden tehát, létezik a kormányszervek acélkábeles, illetve elektromos működtetése. Az Airbus 320-as az utóbbi rendszert használja. Azt is mondhatnánk, hogy az A320-asban a pilóták inkább a számítógépet vezetik, mint a repülőt. - Még egy kérdés, Ms. Rawlson - szólalt meg újra Joe. - Megvizsgálták annak a lehetőségét, hogy a repülésirányító számítógépek esetleg meghibásodtak, és helytelenül az orr lefelé buktatására vonatkozó parancsot küldtek a kormánylapátoknak? - Nagyon alaposan utánanéztünk ennek a lehetőségnek. Ez ellen az a bizonyíték szól, hogy abban a pillanatban, amikor a másodpilóta átvette a gép irányítását azzal a bizonyos gombbal, a kormánylapátok azonnal helyzetet változtattak az orr visszafordítására tett kísérletnek megfelelően. Ha lett volna is valamilyen meghibásodás, annak, hogy a másodpilóta átvette az irányítást, valószínűleg nem lett volna semmilyen hatása. A részletek nyakatekertek voltak, de a végeredmény ugyanaz: nem volt rá bizonyíték, hogy meghibásodott volna a belső repülésirányító rendszer - habár egy kívülről előidézett, elektromágneses sugárzás okozta meghibásodás lehetőségét továbbra sem lehetett kizárni. Joe ekkor átadta a szót az Airbusnak. Hagyta, hogy mérnökeik jó órán keresztül faggassák Rawlsont a 320-as rendszerének megbízhatóságáról. Miközben a nő magyarázott, Joe-t jobbról Susan Kelly unszolta folyamatosan, hogy beszélniük kéne. Végül csak az ebédszünet alatt sikerült kiosonniuk, és visszahúzódniuk a félemelet egyik távoli sarkába, ahol senki nem láthatta őket az előcsarnokból, remélhetőleg még Farris sem. - Joe, miután elmentél... - A nő egy pillanatra a férfire nézett. - Szóval, ahogy én látom, Dean épp szakmai öngyilkosságra készül. Semmi joga nincs így védelmezni a North America háziorvosát. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit ott hallottam. Volt már valaha hasonlóban részed? Volt már korábban olyan elnöke az NTSB-nek, aki ilyen mértékben próbált védeni egy légitársaságot? Joe felsóhajtott. - Nem. A praxisomban még nem. Susan, lehet, hogy végül semmi ellentmondást nem találunk azokban a feljegyzésekben, amelyeket az orvostól kaptunk, de a végére kell járnunk. Végül is azok a feljegyzések a balesetben érintett kapitányról szólnak. Az elnök abban próbál bennünket megakadályozni, hogy az érintett kapitány után vizsgálódjunk, mert a North America rászállt. - És most mihez kezdesz? Az állásoddal fenyegetőzött. Talán el tudom érni, hogy a testület többi tagja közbelépjen, de attól tartok, megvan a hatalma, hogy megtegye, amivel fenyegetőzik. Szóval nem vagyok ügyvéd, de... - 135 -

- Mint ahogyan én sem vagyok az. Nem is tudom... Nem akarom addig feszíteni a húrt, hogy elvegye tőlem ezt az ügyet, vagy még annál is rosszabbra vetemedjen. Egyszerűen csak szeretnék a végére érni ennek a meghallgatásnak. Az az orvos most különben is Kanadában van. Amíg vissza nem jön, úgysem tehetünk semmit. - Eléggé fel vagyok háborodva ahhoz, hogy lemondjak, Joe, de akkor csak még kevesebb segítséget kapnál, és a lemondásom különben sem oldana meg semmit. - A nő Joe karjára tette a kezét, de a férfi először észre sem vette, jellegzetes kis gesztusa volt ez Susannek. Nem túl közvetlen, nem is tolakodó, nem rámenős, nem is intim, egyszerűen csak az őszinte együttérzés jele. Ennek ellenére hirtelen megborzongott tőle, s amikor belenézett a nő gyönyörű szemébe, el kellett hessegetnie a rátörő gondolatokat. A „Mi lenne, ha...?” nem vonatkozhatott munkatársnőire. Ha mást nem is tanult meg abból, ahogyan Brendát elveszítette a karrierje miatt, hát ennyit igazán megtanulhatott. - Le ne mondj miattam! Majd csak megtaláljuk a módját, hogyan kezelhetjük Farrist anélkül, hogy tönkretennénk a nyomozást, a testületet... no meg engem. - Pedig én már nagyjából felkészültem arra, hogy kirepülök a családi fészekből. A férfi igyekezett nem döbbentnek látszani, mégsem sikerült. - Nem értelek... - Joe, nem azért kaptam ezt a pozíciót, mert sokat mosolyogtam. Meglehetősen aktív vagyok mostanában a politikai életben... Ismerek néhány embert kormánykörökben. - Eddig még soha nem gondoltam rád úgy, mint aki politikai berkekben mozog. Hm... még nem, Susan... azt hiszem, egyelőre nem kell ilyen drasztikus lépéseken törni a fejünket. Egy feléjük közeledő, jegyzettömböt szorongató újságíró tett pontot a diskurzus végére. Susan elfordult, hogy beszéljen vele, Joe pedig visszaindult a terem felé. Az ebéddel meg kell majd várnia a vacsoraidőt. Nagyon sok mindent kell még egyeztetnie, mielőtt újra megnyitja az ülést. Barbara Rawlson már várt rá. - Na, milyen voltam, Joe? Elégedett vagy? - Veled igen. Hallottad, hogy itt van Mrs. Wilkins? - Nem. - Pedig itt van. Épp most rendezett egy szép jelenetet a médiának az előcsarnokban. Ahogy lefesti a dolgokat, mi itt valamennyien disznó komcsik vagyunk, akik összeszűrtük a levet a katonasággal, és egy nagy konspirációt szervezünk, ami arra irányul, hogy megfosszuk ezt a nemzetet a szabadság igaz védelmezőitől, és meghiúsítsuk a csillagháborús programot. - Te jó ég! - képedt el Barbara. - Hát igen... A tévések és a sajtó emberei már a teremben voltak, amikor Joe és Susan visszatért a helyére a hosszú asztalnál, és arra várt, hogy végre Dick Timsont szólítsák. A vezető pilóta még mindig sápadtnak és bizonytalannak tűnt. Még nem ment vissza dolgozni, ugyanakkor senki nem tudott arról, hogy ki akarnák golyózni mint vezető pilótát vagy mint elnökhelyettest. Ha ebben a stádiumban így tenne a légitársaság, az egyenlő lenne a bűnösség beismerésével - ezt Joe jól tudta. Joe feltette Timsonnak a szokásos bevezető kérdéseket: név, lakcím, gyakorlat, képesítés, majd kinyitotta jegyzetfüzetét annál a kérdéssornál, amely a kapitány vallomásának pillérét képezi majd. Igen, mondta Timson, kényszerűségből repült az október 12-i járaton, mivel felfüggesztette azt a kapitányt, aki eredetileg repült volna a géppel, és már nem találtak senkit a helyére az utolsó pillanatban. Nem, nem volt nagyon fáradt, mint ahogyan nem állt gyógyszeres kezelés vagy alkoholos befolyásoltság alatt sem. Teljességgel alkalmas volt arra, hogy annak a járatnak a pilótája legyen. Igen, valóban ráförmedt Don Leyhe-re, és valóban vakon repült bele a szélnyírásba, de csak azért, mert az irányítótorony elmulasztotta őt figyelmeztetni. - Timson kapitány - folytatta Joe -, mondja el nekünk, kérem, saját szavaival, miután olvasta a fekete doboz adatait és a pilótafülke hangrögzítőjének átiratát, és mivel a jelenlevők közül senki más nem volt ott, hogy mi is történt annál az utolsó leszállási kísérletnél. Timson az asztalon összekulcsolta a kezét. Mielőtt belekezdett, egy pillanatra a földre nézett, aztán kimért hangon, lassan kezdett beszélni. - Minden rendben volt, ahogy megfordultunk, ereszkedni kezdtünk, és a leszállópálya végét megközelítve landolni akartunk. Valamikor eközben, annak ellenére, hogy ugyanakkora erővel tar- 136 -

tottam a kormányt, mint azelőtt, a repülőgép orra hirtelen alábukott. Don, a másodpilótám kiáltott valamit. Az átiratból tudom, azt kérdezte, mit csinálok, de az én figyelmemet túlságosan lekötötte, hogy a kormánykart az adott helyzetben tartsam, mintsem hogy felelni tudtam volna neki. A gép azonban végtelennek tűnő ideig nem akart reagálni, miközben továbbra is orral lefelé zuhantunk, és már kitértünk a leszállópálya irányából. Vagyis olyan volt, mintha előretoltam volna a botkormányt, noha épp az ellenkezőjét tettem, úgy emlékeztem, szóltam Donnak, hogy vegye át, de azt hiszem, egy szót sem bírtam kinyögni. Csak a nyelvemen volt, amit mondani akartam, aztán végül Don valamikor eközben lenyomta a vezérlés átvételének gombját, átvette az irányítást, és a gép engedelmeskedett is neki... csakhogy... - Timson ismét a földre nézett, és hangja elcsuklott - ...csakhogy már túl későn. - Kapitány úr, amikor először kérdezték ki a kórházban az NTSB nyomozói, ön azt mondta, hogy egészen a becsapódásig az ön kezében volt az irányítás. Amikor azonban másodszorra hallgatták meg, még szintén a kórházban, október 22-én, állítása szerint azt mondta, hogy, idézem: „A botkormányom nem reagál, vegye át, Don, vegye át!” Egy harmadik interjúban pedig, miután elolvasta a pilótafülke hangrögzítőjének anyagát, azt közölte, hogy csak akarta mondani, de aztán mégse tette. Jól mondom? - Igen. A baleset után jó néhány napig meglehetősen zavart voltam. Mint ahogy azt ön is tudja, megsérült a koponyám, és az első interjú során gyógyszeres kezelés alatt álltam. Nem is emlékszem rá, hogy ott jártak. A második interjúnál azt mondtam, amit akkor hittem. Ez volt a fejemben. Úgy hittem, azokat mondtam. A szalag szerint azonban nem így történt. A hallgatóság soraiban ülő dr. Mark Weiss gondosan jegyzetelte Timson szavait, és most csupán egy halvány mosoly és egy apró biccentés jelezte, hogy valami fontosat hallott. - De egyszer sem tolta előre a kormányt, és nem is engedte el? - firtatta Joe. - Természetesen nem. Miért tettem volna ilyesmit? Ilyen öngyilkos dolgot? Joe most a jegyzetfüzetére összpontosított, szemöldökét ráncolva. Az a szöveg, amelyet Dick Timson állítása szerint Don Leyhe-nek mondott, holott a valóságban nem hangzott el, nem hagyta nyugodni Joe-t. A kapitány olyan vehemensen és magabiztosan ismételgette ugyanazokat a szavakat Andynek a második kihallgatás során, mintha csak kazettáról hallotta volna őket. Aztán teljesen megzavarodott és fel is háborodott, amikor hetekkel később megmutatták neki az átiratot, amely végül meggyőzte, hogy azok a szavak nincsenek is rajta a szalagon. Az ellentmondás valószínűleg pontosan annak volt betudható, amit Timson maga hozott fel: a fejsérülésnek. De csak zavarta Joe-t a dolog. Timson olyan magabiztos volt az átirat elolvasása előtt. - Kapitány úr, ön azt állítja, hogy nem nyomta előre a kormányt, a repülőgép orra azonban mégis alábukott. Mivel magyarázza ezt? - Én csak egyetlen dologra tudok gondolni, Mr. Wallingford. Vagy az oldalkormány, vagy a repülésirányító számítógépek hibásodhattak meg, vagy pedig valamilyen földi hatás befolyása alá kerültek. - De uram, hallhatta az NTSB nyomozóitól ma reggel, hogy erre semmiféle bizonyíték nincs. Timson Joe szemébe nézett és kimérten bólintott. - Tudom, de azt is hallottam, hogy az ön emberei szerint még mindig fennáll az elektromos interferencia lehetősége. Nézze, én ott voltam, és biztosan állíthatom, hogy nem én fordítottam a föld felé a gép orrát. Ebből az következik, hogy a repülő tette ezt helyettem. Azt nem tudom, mi okozta, hogy a gép nem engedelmeskedett, Erre a kérdésre önöknek kell választ találniuk, nem nekem. - Timson mocorgott kicsit a székében, és a kezét tanulmányozta. Úgy tűnt, mintha még akarna valamit mondani. Kisvártatva meg is szólalt. Nézze, Mr. Wallingford... én már hosszú évek óta repülök, és éveken át azt hallottam a repülőgépgyáraktól és a konstruktőröktől, hogy egy bizonyos alkatrész meghibásodása teljességgel kizárt. Később aztán egyszer éppen az az alkatrész ment tönkre, és csak akkor jön rá az ember, hogy a technikai tökéletességbe vetett hite... szóval, hogy ez az egész csupán alaptalan bizakodás. Ott voltam. Az én életemet és sok más ember életét is teljesen megváltoztatta ez a tragédia, amely annak ellenére következett be, hogy pilótaként minden tőlem telhetőt megtettem. Lehet, hogy ezt önnek nehéz elfogadnia, de a repülésirányító rendszer rosszul működött, ilyen egyszerű. - Akkor tehát kizárható, hogy ön akár egy pillanatra is előretolta volna a kormánykart, hogy korrigálja a gép repülését, vagy valami másért? - 137 -

- Nem. Nem tettem ilyesmit. Joe agyán ekkor átvillant valami, amiben nem volt ugyan biztos, de feltehető kérdésnek érezte. - Kapitány úr, végig a tudatánál volt? Timson szeme erre némileg elkerekedett, de ugyanazon a semleges, kiegyensúlyozott hangon válaszolt. - Természetesen. Különben mindebből semmire nem emlékeznék. Ez logikusan hangzik, gondolta Joe. Meg aztán ott volt az az utolsó szó. - Közvetlenül a becsapódás előtt volt még valami a szalagon. Valaki azt mondta: „A rohadt életbe!”. Az az ön hangja? - Igen, az enyém. A média képviselői ekkor úgy érezték, hatásszünetet tartanak, holott Joe csak próbálta kicsit összeszedni a gondolatait. Újra átfutotta a kérdések listáját, és felkészült rá, hogy nekiugorhasson a számára oly idegen kérdéseknek, amelyek az emberi tényezővel voltak kapcsolatosak. - Kapitány úr, ön már olvasta a másodpilótához, Don Leyhe-hez intézett kijelentéseit. Ön vitatkozásként jellemezné ezt a párbeszédet? - Természetesen nem. - A válasz halk volt és magabiztos. - Én vagyok a kapitány. Nem állok le vitázni a beosztottammal, habár valaminek a megvitatását még elfogadom. Ha a másodpilóta nem tudja, hogy egy ilyen megbeszélés mikor ér véget, az én feladatom vele közölni. Don nem értette, mit teszek, és helytelenül azt gondolta, hogy nagy kockázatot vállalva, újra belerepülünk a szélnyírásba. Ebben persze tévedett, de nem tért jobb belátásra. Erősebb hangot kellett vele szemben megütnöm, hogy elhallgasson, és én végre a repülésre összpontosíthassak. Ennyire egyszerű az egész. Timson és Joe most farkasszemet nézett. A kapitányban nyilvánvalóan erős indulatok kavarogtak az elhangzottakkal kapcsolatban, de szavai meglepően maradi felfogásról tanúskodtak. - Kapitány úr - folytatta Joe -, mi az ön filozófiája a gép irányítását illetően? Két pilóta van a fülkében, vagy csupán egy pilóta és egy segéd, aki vakon követi az utasításokat? Timson erre elmosolyodott, és Joe-nak úgy tűnt, mintha még egy gúnyos horkantást is hallott volna. - Természetesen két pilóta van odafent, Mr. Wallingford, és az FAA szerint meg is oszlik közöttük a felelősség, kapitány azonban csupán egy van, és övé a végső szó. Meg kell hallgatnia a javaslatokat, de neki kell döntenie A másik pilóta pedig ennek a döntésnek köteles mindenféle ellenvetés nélkül alárendelni magát. - Vakon? - Nem vakon, de tisztelettel és engedelmesen. - Hallott már ön az úgynevezett kooperatív gépirányításról? Erre Timson tényleg felhorkantott. Jól hallhatóan, és nagy adag gúnnyal. - Hogyne! Ha az ember elfogadja, a végén oda jut, hogy nem ő, hanem valami bizottság vezeti a gépet, és nem hozhat döntést anélkül, hogy azt előbb a fedélzeten boldog-boldogtalannal jóvá ne hagyatná. Ez óriási hiba, és a polgári repülés még drágán meg fog fizetni érte, ha bevezeti. - Kapitány úr, hallotta ma reggel Rohr kapitány állítását, miszerint, ha a másodpilóta hét tized másodperccel hamarabb veszi át a gép irányítását, most egyikünknek se kellene itt ülnie? - Hallottam. - Elfogadja azt a tanúvallomást igaznak? - Nos, azt állította, hogy jó pár szimulátoros modellező repülést megcsináltak, úgyhogy talán igaza van... vákuumban. - Hogyhogy vákuumban? - Nézze, ők nem voltak ott. Egy másodpilótának némi időbe telik, amíg rájön, hogy át kell vennie az irányítást a parancsnokától anélkül, hogy arra utasítást kapna. Márpedig az utasítás kiadására egyszerűen nem volt idő. Mint már korábban is mondtam, én azt hittem, szóltam neki, de úgy látszik, csak akartam szólni. Joe Timsonra meredt, és egy darabig nem mondott semmit, csak a kapitányt figyelte. Valóban ennyire szilárdan hinné mindezt, vagy csupán jól begyakorolt színészkedésről van szó? Ha túl durván bánik vele, az tiltakozást vagy még rosszabbat válthat ki, és a túláradó együttérzés az igazság kiderítésének útjába kerülhet - bármi legyen is az. - Kapitány úr, repült már azelőtt is Don Leyhe-vel? - Nem, de ismertem. Az egyik pilótám volt. - Megbeszélte vele, milyen esetekben veheti át az irányítást? - 138 -

- Természetesen nem. Ezt mindenki tudja magától is. - Valóban? - Valóban. A másodpilóta nem nyúl hozzá a kapitány kormányához, hacsak nem kérik vagy utasítják erre, vagy ha nyilvánvaló, hogy a kapitány elvesztette uralmát a gép felett. Joe bólintott. - Rendben... Akkor, haladjunk tovább e kijelentés alapján. Tegyük fel, hogy egy másodpilóta úgy látja, a kapitány nem ura többé a helyzetnek. Ön azt szeretné, ha ekkor átvenné az irányítást? - Természetesen. Ezt várnám el. Látja, Mr. Wallingford, éppen ez az, amiért ott van a másodpilóta. Sok tekintetben beugróként van jelen, mintegy kiképzésen a kapitány közvetlen ellenőrzése alatt. - Aha. Nos, az az idő, amire egy másodpilótának szüksége van ahhoz, hogy felismerje a helyzetet, amelyben a kapitány, bármilyen okból is, elveszítette uralmát a gép felett, nos, ez az időintervallum nem meghatározott, ugye? - Ezt hogy értsem? - Ez az idő mindenkinél más, nem? - Hát persze! - Egy rámenősebb, magabiztosabb másodpilóta nyilván hamarabb felméri a helyzetet és átveszi az irányítást, mint egy bizonytalanabb, lassúbb reakciójú illető, ugye? - Persze. Így logikus. - És egy ilyen vészhelyzetben ön is azt szeretné, ha a másodpilóta a lehető leggyorsabban, felismerné a problémát, nemdebár? - Nyilván. - Különben miért lenne ott, ugye? - Pontosan. - Akkor vajon kívánatos-e ezeket a másodpilótákat úgy képezni, hogy lassabban cselekedjenek, és annyira elbizonytalanodjanak magukban, hogy ne tudjanak időben cselekedni azokban a kivételes esetekben, amikor magukhoz kell ragadniuk az irányítást? - Nem, biztosan nem az. Nem arra képezzük ki a másodpilótáinkat, hogy lassúak legyenek, de arra sem, hogy akárhányszor nem tetszik nekik, amit a kapitány tesz, átvegyék az irányítást. - Ésszerű dolognak tartaná, hogy ön mint vezető pilóta, közbelépjen és leállítson egy olyan kiképzési formát, amely arra törekszik, hogy a másodpilótákat annyira tétovává tegye, hogy aztán vészhelyzetekben ne legyenek képesek a cselekvésre? - Igen, természetesen. - És hajlandó elismerni azt is, hogy egy másodpilóta, akit a felettese megfélemlített, és azt mondta neki, hogy fogja be a száját, és tartsa magát távol a kormánytól, valószínűleg nem fog tudni időben cselekedni, ha a szükség úgy hozza? Timson Joe-ra meredt és elvörösödött, látva, hogy besétált a csapdába. - Ön félreértelmezi azt a beszélgetést. - Nem az önök pilótafülkéjében elhangzottakról beszéltem. Általánosságban mondtam, amit mondtam. De most, hogy említi, nem volt ijedt Don Leyhe, amikor hozzá szólt? A válasza arra a kérdésére, hogy, idézem - Joe lapozott, hogy megtalálja a mondatot - „Mit akar, mit tegyek, kapitány?”, a következő: „Azt, hogy befogja már végre, és hagyja, hogy magam vezessem a gépet!” Joe ismét felnézett, és levette az olvasószemüvegét. - Nem olyan kijelentés volt ez, kapitány úr, amely minden másodpilótát megfélemlítene, miáltal lassabban tudna reagálni vészhelyzetben? Vagy nem tromfolta le ezzel a kelleténél jobban a másodpilótáját? Voltaképpen kiiktatta a pilótafülkéből, nem? - Egyszerűen nem akarta abbahagyni az állandó fecsegést! Jobb belátásra kellett valahogy bírnom. Meghoztam a döntésemet, ő pedig kétségbe akarta azt vonni. Én voltam a parancsnok, és ehhez neki nem volt joga. Ideje volt észhez téríteni. Én csak... - Timson itt elvesztette a fonalat, és nem akarta elfogadni a tényt, hogy sarokba szorították. - Köszönöm, kapitány. - Még nem fejeztem be! Joe előrehajolt, és önkéntelenül is kicsúszott a száján: - De igen, kapitány úr, attól tartok, végeztünk. A kérdésre válaszolt. - Inkább olyan megjegyzés volt ez, mint amit Susan tehetett volna, - 139 -

de most már kimondta, Timson pedig elhallgatott. Joe hirtelen meg is sajnálta, s erre nem számított. A kapitány tényleg nem értette, miért nem működött - miért nem működhetett - a módszere. Andynek tökéletesen igaza volt. Akármi történt is Timson keze és a repülésirányító rendszer között, kapitányként és vezető pilótaként használt módszerei nagy fontossággal bírtak a nyomozást illetően. A hallgatóság számára felállított székek második sorában ülő Mark Weiss is figyelte Timson reakcióját. Nézte, ahogy a férfi lehorgasztja a fejét és mély lélegzetet vesz; újra megpróbálta gyűlölni. Gyűlölni azért, ami a lelkén szárad. De csak nem jött a gyűlölet. Helyette szánalmat érzett. Szánta Dick Timsont, és mindazokat a hozzá hasonlókat, akik nem tudták vállalni a felelősséget azért, amit tettek. És szánta azokat a pilótákat is, akik nem tudtak szabadulni attól az elképzeléstől, hogy egy igazi pilóta mindig egyedül repül, üljön mellette a fülkében két vagy akár három másodpilóta. Dick Timson még jó két órán át válaszolgatott a műszakiak és mások kérdéseire. Főnöke, John Walters próbálta helyrehozni azokat a károkat, amelyeket Joe kérdései okoztak, de ezzel csak tovább súlyosbította a helyzetet. Egyértelmű volt, hogy Dick Timson - és hivatalosan a North America - a gépek vezetésének kérdésében teljesen merev álláspontot képvisel: a kapitány maga az atyaúristen, és kész. Nem akarták elismerni az NTSB-nek a jogát sem arra, hogy megkérdőjelezze ennek a filozófiának a létjogosultságát, nemhogy megvitatták volna, helyes-e az a filozófia tulajdonképpen. Timson távozása után Susan szerencsére negyedórás szünetet rendelt el. Joe még maradt egy kicsit, és nézte, ahogy a kapitány feláll a tanúk padjáról és távozik. Arra számított, hogy a felesége majd odarohan hozzá. Az asszonynak azonban hűlt helye volt, és ezt Joe különösnek találta. Tudta Andy beszámolójából, hogy Louise Timson minden percét férje ágya mellett töltötte a Truman Kórházban ama két hét során, amíg benn volt. Általában egy széken aludt a férfi szobájában. És azt is tudta, hogy bizonyos cselekedetei miatt gyanú támadt az elmeállapotát illetően, Andy azonban nem tudott utánajárni ezen aggodalmaknak. Hogy mindennek lehetett-e bármi köze a férjével kapcsolatos olyan információkhoz, amelyek felhasználhatók lettek volna a nyomozás során, Andy nem tudta. Dick Timson elutasította az NTSB összes arra irányuló kérését, hogy beszélgethessenek a feleségével. Mark Weiss félrevonta Joe-t, miközben töltött magának egy pohár vizet a szoba végében. Valamit el kellene mondanom magának, Joe, Ma délután vagy este. És csak négyszemközt beszélhetek róla. - Nem avatna be, mégis miről lenne szó? - Most csupán annyit mondhatok, hogy Timson kapitány vallomásával van összefüggésben. - Mark megveregette Joe vállát, elfordult, majd eltűnt a folyosó végén, Joe-t megválaszolatlan kérdésekkel és felajzott kíváncsisággal hagyva magára. Rövid ismeretségük során Mark Weiss eddig még sosem titokzatoskodott. Aztán odament hozzá Andy, és hamarosan feltűnt Susan is. Hárman félreálltak, és Timson vallomásáról beszélgettek. Egyetértettek abban, hogy válaszai kulcsfontosságúak. Timson makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy egy pillanatra sem engedte el a botkormányt. Ezzel az NTSB-t az elé a kihívás elé állította, hogy bizonyítsák be: nem a rendszer hibásodott meg. Joe csüggedten konstatálta, hogy ez a feladat valószínűleg már túl sok lesz nekik. - Ki a következő? - kérdezte Andy. - A légiforgalmi irányító. Hagyjuk, hadd bíbelődjön vele a North America. Carl Sellers szabatosan megfogalmazott mondatokkal és hatásos lendülettel fogott vallomásába. Mindent, amit azon a péntek estén tett, szép logikus sorrendben összefoglalt, és mindenhez meggyőző magyarázatokat fűzött, sőt még annak a toronyban is észlelt átmeneti energiahullámnak is megadta a pontos idejét és időtartamát, amely annyira felkeltette a média figyelmét. Fogalma sincs, mondta, hogy ennek a jelenségnek volt-e bármi köze ahhoz a bizonyos dologhoz, amit épp akkor rakodtak be a légierő C-5B gépébe. Nem, semmi nem vonta el aznap este a figyelmét a toronyban. Figyelte a szélnyírásjelző monitorokat a North America 255-ös járatának közeledtekor, de nem látott semmit. Aztán, amikor John Walters elkezdte nekiszegezni összes akadékoskodó kérdését, amit csak ki tudott ötölni, mintha megmozdult volna valami az addig higgadt Sellersben. Minden újabb kérdésnél láthatóan veszített a hidegvéréből, és végül nála is betelt a pohár. - 140 -

- Mr. Sellers - mondta Walters -, a Metroliner pilótája nyilvánvalóan szélnyírásra utalt, amikor azt mondta, hogy „szeles” az idő. Maga ott volt a toronyban, látnia kellett, hogy odakint vihar tombol. Hát mi az ördögért nem kérdezett rá? Miért nem tudakolta meg tőle, hogy szélnyírást ért-e azon, hogy „szeles”? Sellers előrehajolt a mikrofonhoz, és mindkét kezét ökölbe szorította. Mivel a kelleténél jóval hangosabban válaszolt, a berezonált erősítők által eltorzított, rikácsoló hangja mennydörgésszerűén robajlott végig a termen. - Mr. Walters, egész délután itt ülök és tűröm a maga aljas, rosszindulatú, gúnyos célozgatásait, melyek szerint én annyira hülye vagyok, hogy azt sem tudom, mit csinálok. Erre most azzal jön, hogy még nekem kéne értelmeznem a pilóták közléseit. Lehet, hogy nehezére esik felfogni, de... - Mr. Sellers, uralkodjék magán! - szólt közbe Joe. - Hagyja, hogy befejezzem! - kapott Joe is. - Ennek a mitugrásznak is megvolt a lehetősége, hogy nyomja a sódert, most én is szót kérek! - Uraim, nem személyes csatározás ez... - próbálkozott Joe, nem mintha bárki is hallotta volna, miközben Walters előrehajolt, és széles gesztussal azt mondta: - Rajta, Mr. Sellers, ki vele! - A lényeg a következő. Soha nem az volt a munkám, amint egyetlen légiirányító kollégámnak sem, hogy a nyavalyás pilóták helyett gondolkodjak, beszéljek vagy épp cselekedjek. A pilótáknak elég képzetteknek és értelmeseknek kell lenniük ahhoz, hogy nevén nevezzék a gyereket, hogy például a konvektív leáramlást vagy a szélnyírást annak mondják, ami. Az, hogy azok a semmirekellő ingázójáratok, mint ez is, tejfölösszájú gyerekeket alkalmaznak és minden előképzettség nélkül beültetik őket a pilótafülkébe, nem az én hibám, és nem is az FAA-é! Susan és Joe látta az FAA asztalánál ülők izgatottságát Sellers beszéde alatt, és hogy mindenféle gesztusokkal igyekeznek a tudomására hozni, hogy hagyja abba a fortyogást. Walters azonban meghiúsította minden próbálkozásukat. - Kész, Mr. Sellers? Folytathatom? Vagy talán szeretne még egy kicsit locsogni és fújni rám és általában a világra, nyilvánvaló hozzá nem értésénél fogva? Sellers már visszavágott volna, amikor Susan felállt, és mindkettejükre rárivallt, tenyerével az asztalt csapkodva a nagyobb hatás kedvéért. - Uraim! Elég legyen ebből! Ez itt egy szabályos meghallgatás, és én nem tűrök el ilyen hangnemet! Érthető? Nem kapott választ. Sellers nyakán kidagadtak az erek, úgy erőlködött, hogy uralkodjon magán, Walters pedig a lehető leggúnyosabb nézésével meredt rá. - Mr. Walters? Mr. Sellers? Önökhöz beszélek! - szólalt meg ismét Susan. - Elnézést, elnök asszony. Megpróbálok ügyelni a megjegyzéseimre - mondta Walters, magát is meglepve, miközben a nő felé fordult. Sellers is bólogatott. - Elnézést a kirohanásért... Susan visszaült, a tévések leplezetlen vigyorgása pedig elárulta, hogy a szóváltást egyöntetűen úgy értékelték: ez való csak a nézőknek! Ezek után már nem is igen remélték, hogy az esti hírekben objektív beszámolót adhatnak le a meghallgatásról.

Joe kerülte Farrist, miután Susan aznapra berekesztette az ülést. Húsz perccel később összehívta munkatársait egy tájékoztatóra, de rövidre fogta, hogy mindenki lazíthasson végre és kipihenhesse magát. Épp elég cirkusz volt ez aznapra, s a kedd már előre aggasztott mindenkit. Jeff Perkins akkor bukkant rá Joe-ra, mikor a tájékoztató véget ért. Elcsalta vacsorázni, és közben igyekezett levert barátjának gondolatait elterelni a másnapi meghallgatás napirendjétől nem sok eredménnyel. - A legnehezebb ügynek ígérkezik ez, Jeff, amivel valaha is dolgom volt. A 737-es kapitánya a második tanú. Ő kért meg bennünket, hogy tanúskodhasson. Vagyis inkább követelte, és ezt a Pilóták Szövetsége is jóváhagyta. Mindannyian világosan szeretnénk látni Timson vezetési stílusát illetően, de kicsit megrémít ez a nagy elszántság. Már így is túlfűtött érzelmileg a dolog. - Te magad állítottad össze a tanúk listáját? - Csak ellenőriztem. A munka nagyobbik részét az emberi tényezővel foglalkozó csoport főnöke, Andy Wallace végezte. Megígérte, nem lesz nagy felhajtás, és nem fog úgy tűnni, mintha az - 141 -

egész arra menne ki, hogy jól szétcsapjunk a légitársaságban, de még van négy másik North Americás pilóta is, akiket holnap kell meghallgatnunk. - Abban a kérdésben, hogy miért nem bírálhatják felül a másodpilóták a kapitányokat? - Igen, abban is. Meg abban, hogy megtudjuk, hogyan veszélyeztethetik az ilyen porosz módszerek a biztonságot. Te is hallottad ma Timson kapitány vallomását, meg a Pilóták Szövetségének pilótáját is, aki azt állította, hogy megelőzhető lett volna a baleset. - Meg is döbbentem. - Hát én is megdöbbentem, amikor először hallottam a szimulátoros modellezés eredményéről. Annyira nyilvánvaló volt... - Joe, én nem vagyok pilóta, de nekem úgy tűnik, hogy nem olyan bonyolult ez az egész, ha az embereket gépekként képzeled el. - Éppen ez az, amit igyekszünk elkerülni, Jeff. Vagy félreértelek? - Hát, én csak arra gondoltam, hogy, ugye, a legtöbb ilyen repülőgépnek hidraulikus rendszereik vannak, meg kiegészítő hidraulikus rendszereik arra az esetre, ha a főrendszer felmondaná a szolgálatot. Jól mondom? - Így van. - Akkor mondjuk, hogy Timson volt a fő hidraulikus rendszer, a másodpilóta meg a pótrendszer. Amikor az elsődleges csődöt mondott, most mindegy, miért, működésbe kellett volna lépnie a pótrendszernek, úgyhogy, ha jól értelek benneteket, azt akarjátok mondani, hogy nem tudjátok, miért mondta fel a szolgálatot az elsődleges rendszer, de annak bizony utánajártok, hogy a pótrendszer miért nem működött, hogy ne történhessen meg mindez még egyszer. Tulajdonképpen szerintetek a pótrendszer üzemzavara legalább olyan fontos, mint a főrendszeré, ha nem fontosabb. Jól látom? Joe álmélkodva nézte a barátját. - Ez aztán jó kis összefoglaló volt, Jeff! Ahhoz képest, hogy zsaru vagy... - Kösz! - Mindketten elnevették magukat, és Joe örömmel nyugtázta, hogy Perkinst még mindig lehet ugratni. - Mellesleg, Joe... - szétnézett, hogy valaki nem hallja-e őket - ...felkérték az irodánkat, hogy szerezzen arról a kicsempészett toronybeli kazettáról egy másolatot, ami a rádióállomáshoz került, és küldje el Washingtonba. Az ottani labor elektronikus úton össze akarja azt hasonlítani az eredetivel, hogy kideríthessék, honnan való a másolat. - Hogy tudják ezt megcsinálni? - Minden magnetofon felvevőfeje jellegzetes hang- és hibamintázatot hagy a szalagon, amelyek teljesen egyediek. Úgyhogy, ha az adóóállomás példánya az NTSB-től jött, ki fog derülni. - Vagyis? - kérdezte Joe. - Semmi, csak baráti figyelmeztetés. Talán még egyszer kikérdezhetnéd azt a te ismerősödet, hogy biztos lehess benne, nem hazudik-e. Joe bólintott, és végigfutott a hátán a hideg arra a gondolatra, hogy talán túlságosan megbízott Gardnerben. Egy hónapja komolyan gyanakodni kezdett rá. - Jeff, lehetséges-e, hogy utánanézz, kik a részvényesei egy vállalatnak? Van erre valami mód? De persze, csak ha legálisan... - Hogyne, semmi gond! Kiről van szó? - Bill Caldwellről az FAA-tól. Szeretném tudni, vannak-e részvényei valamilyen repülőgépgyárnál. - Jó, majd felhívlak - mondta egyszerűen Perkins.

Bill? - Én vagyok. Ki az? - Bill Caldwell arra ért haza, hogy cseng a telefonja Washington Georgetown nevű kerületében lévő lakásában. Tízet csönghetett, mire odaért, amiből gondolta, hogy valakinek nagyon beszélhetnékje van vele. - Jake McIntyre vagyok. - Doki! Hogy vagy? - Hirtelen emlékképek villantak fel benne dr. Jake-ről, amint fesztelenül, jókedvűen diskurálgat apjával texasi családi házukban. Nyolcéves korában, amikor apja, idősb Bill Caldwell meghalt, Doki lett a védőangyala. Olyan volt neki, mintha az apja lenne. Iskoláztatta, - 142 -

irányítgatta, sőt még a katonaságtól is megmentette azzal, hogy kissé átírta az egészségügyi lapját. Hirtelen rájött, hogy az ismerős hang a vonal végén remeg. - Jól vagy, Doki? Hosszú ideig nem jött válasz, csak a vonal recsegett, a távhívásoknál megszokott módon. Nem, nem mondhatnám, hogy jól vagyok, Bill. Elnézést, hogy felhívtalak, de nem tudtam, mitévő legyek. Rendesen be vagyok ijedve. Caldwell áttette a telefonkagylót jobb füléről a balra, majd jobbjával tollat ragadott, lepattintotta a kupakját, és maga elé húzott egy jegyzettömböt azon a kis rózsafa asztalkán, amelyen a telefon állt. - Mondjad, Doki, mi a baj? És honnan beszélsz? - Kanadából. Banffben vagyok, vagyis a közelében, Kanariaskisban. Bill, van néhány ember a biztonsági testületnél, aki be akarja vonni az engedélyemet, pedig semmi rosszat nem tettem. Teljesen rám szálltak, és már az itteni zsaruk is kellemetlenkednek, és azt akarják, hogy beszéljek újra az NTSB embereivel. Túl öreg vagyok én már ehhez, Bill. Nem tudok semmit... szóval nem vagyok felelős Dick Timson balesetéért. Én... - Na, Doki, várj csak! Szépen sorjában! - Caldwell lassan kikérdezte, és közben jegyzetelt. A kétségbeesett Jake beszámolt neki az NTSB kísérletéről, hogy kifaggassák Timson egészségügyi lapjáról, tiltakozásáról vádaskodásukkal kapcsolatban, hogy esetleg nem minden adat felel meg a valóságnak, és hogy nem mindenben járt el az előírás szerint, és reményéről, hogy Richard Timson kapitány jól van. Bill Caldwell azon tűnődött, vajon van-e még valami más is. Már azelőtt is tett szívességet a Dokinak, amikor azzal gyanúsították, hogy bizonyos ellenőrzött gyógyszereket adott ki a megfelelő tesztek elvégzése nélkül. Bill adminisztratív úton „elrendezte a dolgot”, ahogy ő mondta. Megsemmisítette azt a beadványt, amelyet az FAA légiorvosa küldött be, és amely miatt McIntyre-tól megvonhatták volna az engedélyét, hogy az FAA orvosaként működhessen. Belső meghallgatást rendelt el, de ezzel veszélyes dolgot tett, és a sebészi pontosságáról híres bürokratának, aki hivatásos túlélővé vált, ez akár a karrierjébe is kerülhetett volna. Mindazonáltal a Doki iránt nagyobb megbecsülést és kötődést érzett, mint bárki más iránt. Amikor néhány évvel ezelőtt Caldwell elintézte az FAA légiorvosának leváltását - amiért az nem volt hajlandó végrehajtani a társügyvezető utasításait -, felmerült benne, hogy McIntyre-t javasolja a helyére. Doki mindent megtett volna, amire kéri, és nem volt benne semmi ambíció vagy kezdeményezőkészség. Ám a gondolatot végül elvetette, mert rájött, hogy a Doki nagyon lusta ember. Ha elbukna, az rá is rossz fényt vetne. - Doki, ne haragudj, de meg kell kérdeznem valamit. Betartottad az összes előírást annak az embernek a vizsgálatainál? Ugye, nem keveredtél bele semmibe, ahogy ígérted? Minden szabályszerűen ment? A doktor kicsit sokáig habozott, de aztán válaszolt. - Igen, Bill, minden szabályszerűen történt Nézd, én egyszerűen félek ezektől az emberektől. Mivel vállalati orvos vagyok, attól tartok, hogy azért akarnak engem elkapni, hogy rajtam keresztül a North Americát szorongassák meg. - De hát miért nem beszélsz velük, hogy megtudd, mit akarnak? Úgy értem, ha tényleg mindent az előírásoknak megfelelően tettél, talán csak arra kíváncsiak, mi a benyomásod Timson kapitányról... - Nem, Bill! Engem el akarnak kapni! Higgyél nekem! Hallottam ezt-azt. Rám akarják bizonyítani, hogy rosszul végeztem a munkámat Timson kivizsgálásakor, hogy aztán azt mondhassák, hagytam betegen repülni. - Így volt, Doki? - A frászt volt így! Tökéletes egészségnek örvendett! És a lapja, az összes feljegyzésem is ezt mutatja. Bill, le tudnád rólam vakarni ezeket, anélkül persze, hogy magadat veszélybe sodornád? Állandóan hívogattak, és a cég azt mondta, menjek el üdülni, hogy így távol tartsam őket, legalábbis amíg véget ér a meghallgatás Kansas Cityben... Szóval a cég tudja, hogy el akarnak kapni. Kérlek, Bill! Nem akarom, hogy kockáztass, de ha bárhogyan tudnál segíteni... Caldwell halkan felsóhajtott és elgondolkozott. Mivel az ügyben az NTSB is érintett volt, azt pedig Dean Farris vezeti, talán lehet a dolog elintézésének egy biztonságos módja. - Doki, add meg a számodat, aztán maradj néhány napig ott, ahol vagy, és ne aggódj. Van egy fickó, akivel kapcsolatba tudok lépni, és kideríthetem, mi folyik. Ha tudok segíteni, természetesen megteszem, de ez a probléma most nem az én hatáskörömön belülről indult, mint a múltkor... - 143 -

- Tudom. - Minden tőlem telhetőt megteszek. - Felírta McIntyre telefonszámát, és közben egy pillanatra elbizonytalanodott, mert a doktor krónikus lustaságát és az FAA vállalati orvosának megannyi teendőjét nehezen tudta összeegyeztetni. Az egész szövevényes ügyben már-már saját karrierjét kezdte félteni. Felpillantott a jegyzettömbről, de aztán elhessegette magától a tolakodó gondolatot. Itt most a hűségről volt szó, és különben is elég körültekintő tud lenni ahhoz, hogy ne égesse meg magát.

18. fejezet December 4., kedd

Pete Kaminsky megjelenése nem maradt észrevétlen. Az NTSB-meghallgatás második napján már ötven perce zajlott az ülés, amikor a balsorsú Boeing 737-es kapitánya csendesen belépett a terem végében lévő ajtón. Százkilencven centijével hatalmas árnyékként mozgott, ahogy üres széket keresett az utolsó sorban, és közben Joe Wallingford a pulpitusról figyelte. Még így messziről is jól látszott a pilóta arcára kiülő keserű elszántság és fájdalom. A baleset felelevenítése nyilván nagy kínszenvedést fog okozni neki. Tíz perccel Kaminsky érkezése előtt megkérdezték dr. Greg Phillipstől, a jól ismert repülési pszichológustól, az aznapi első tanútól, mennyire tartja valószínűnek, hogy a kapitány idézte elő a balesetet azzal, hogy megfélemlítő hangnemével cselekvésképtelenné tette másodpilótáját. - Sokszor volt már erre példa - felelte. - Nem ritka, hogy a terrorizált legénység hagyja, hogy a kapitány veszélyes dolgokat műveljen. Ez történt például az Air New England Twin Otterjének 1979-es szerencsétlenségénél. A kapitány, aki egyszerűen elaludt a leszállás megkezdésekor, az operatív részleg igazgatója volt, ráadásul hajdani kemény tengerészgyalogos, másodpilótája pedig egy tapasztalatlan zöldfülű, akit a kapitánynak sikerült annyira elbátortalanítania, hogy csak ült, és tétlenül kivárta, hogy a gép a földbe csapódjon, mert nem merte megsérteni a kapitányt azzal, hogy véget vet a leszállópályához közeli életveszélyesen gyors ereszkedésnek. Azelőtt meg volt egy másodpilóta a Texas International Gonvaimél az arkansasi Mena közelében, 1973-ban, aki ugyan végül erőt vett magán és megkérdezte, hogy „Milyen magasak ezek a hegyek?”, miután a kapitány egy mély völgybe kormányozta a madárkát, és ott is vakon, felhők között repült. Mindazonáltal ez volt az utolsó kérdése, mert abban a minutumban nekirepültek egy hegyoldalnak. Aztán találkoztunk még kommunikációs problémákkal az Eastern Airlinesnál, az észak-karolinai Charlotte-ban bekövetkezett 1974-es balesetnél, az Air Illinois Pinckneyville melletti katasztrófájánál 1983-ban, meg a PanAm és a KLM felszállás közben bekövetkezett ütközésekor 1977-ben Tenerifében. A klasszikus példa persze az Air Floridáé, amikor a gépük 1982-ben a Potomac hídjára zuhant. Mindezen szerencsétlenségeknél és még sok másiknál a kulcsszerepet a pilótafülkében folyó kommunikációs zavar játszotta, mely részben vagy egészben a pilótáknak volt betudható, akiknek nem akaródzott felszólalni, vagy akik nem voltak elég bátrak, hogy megmondják a véleményüket. Mi csak „vaskalapos kapitány”-szindrómaként utalunk erre. Ezrek életébe és dollármilliárdokba kerül ez a hozzáállás. - És a kooperatív gépirányítás módszere megoldhatja ezt? - tudakolta Joe. - Nem. Az csupán a kezdet, persze szükségszerű és elengedhetetlen kezdet. - Elnök asszony! - Szólalt meg Dean Farris, Joe érzékelt valami mozgolódást az asztal túlsó végén, de Farris közbeszólása most meglepte. Susant is váratlanul érte a dolog, és most kérdően pillantott Farrisre, aki mikrofonjára hajolva nézett rá vissza. - Mindez roppant érdekes, de azt hiszem, épp eleget beszélt már ez a tanúnk. Amit mond, nézetem szerint nem vág szorosan a témába. A North America asztalánál John Walters hevesen bólogatni kezdett, és gyorsan rákontrázott. - Asszonyom, mi is szeretnénk megjegyezni, hogy szerintünk is irreleváns ez a tanúvallomás. A kooperatív gépirányítás létjogosultsága erősen vitatott kérdés, és még maga az FAA sem tette kötelezővé az ilyen tanfolyamot. A North America kereken elutasítja ezt a koncepciót, mivel felesleges, ráadásul aláássa a kapitány tekintélyét, s így kifejezetten veszélyes lehet. - Ez vérlázító...! - motyogta Joe, elég közel a mikrofonhoz, hogy mindenki hallhassa. - 144 -

- Tartsunk tízperces szünetet! - szólalt meg ekkor váratlanul Susan, először Dean Farrisre, aztán Joe-ra, majd ismét Farrisre nézve. Dühét alig próbálta leplezni. - Te meg te! Gyertek csak velem! - Susan felpattant a székéből és elhagyta az emelvényt, a két férfi pedig azon kapta magát, hogy engedelmesen követik egy szomszédos kis tárgyalóterembe, ahol a nő már karba tett kézzel várt rájuk. Joe óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. - Nos, fiúk, talán ölre akartok menni az országos televízió nagy nyilvánossága előtt? Dean Farris valami fensőbbséges válasz után kutatott, de Susan nem volt abban a hangulatban, hogy meghallgassa. Csípőre tett kézzel, villogó szemmel járt fel-alá, s hol Farris, hol Joe előtt állt meg, dühös osztályfőnök módjára, aki két diákot verekedésen kapott a folyosón. - Micsoda nagyszabású, magasröptű és helyénvaló bemutató volt ez! Nem elég baj, hogy csatározások árán kell Walterst féken tartanom, most még ti ketten is egymásnak estek! - Kérlek, Susan, inkább... - Dean Farris felemelte a kezét, de mozdulata hatástalan maradt. - Dean, erre a megjegyzésre semmi szükség nem volt. Ha nem látod be, miért bír olyan nagy jelentőséggel ennek az embernek a vallomása, hát valószínűleg nem készültél rendesen. Olyan jegyzőkönyvet szándékozom készíteni erről a meghallgatásról, amelyben elegendő tanúvallomás szerepel az emberi tényezőről ahhoz, hogy aztán világosan el lehessen dönteni, játszott-e ez a dolog szerepet a mostani balesetben, vagy sem. Nemcsak sértőek, hanem tűrhetetlenek is az elfogult megjegyzéseid. - Susan az ülésterem felé intett. - Látod, mit tettél? Csak újra feltüzelted Walterst, és mindenkinek az a benyomása támadhat, hogy elhamarkodottan ítélkezünk. Farris most udvarias meghajlással próbálkozott. - Nagyon sajnálom, Susan, én csupán... - Téged meg, Joseph Wallingford, okosabbnak hittelek annál, hogy ilyen megjegyzést motyogj a bekapcsolt mikrofonba. - Hirtelen fordult Joe felé, így Farris békítő meghajlása félbemaradt póz lett csupán. Joe megadóan emelte fel mindkét kezét. - Sajnálom, Susan. Természetesen igazad van. A nő egy szempillantás alatt az ajtón kívül termett, hátrahagyva a szégyenkező Dean Farrist és a nem kevésbé szégyenkező Joe Wallingfordot. Mindketten az ajtó felé indultak, Farris megrökönyödve a nő harciasságától, Joe pedig mélyen lenyűgözve. John Walters az elkövetkező fél órát azzal a hiábavaló igyekezettel töltötte, hogy falat próbált húzni a North America és dr. Phillips határozott kijelentése közé, miszerint a kapitányorientált légitársaságok mindig kevésbé biztonságosak, de aztán feladta, átadva a terepet az FAA ügyvédeinek, akik végül kibökték, hogy a kooperatív gépirányítást az FAA hamarosan kötelezővé teszi. A hallgatóság közben egyre gyakrabban tekintgetett Pete Kaminsky kapitány felé a terem végébe, ahogy dr. Phillips meghallgatása a Pilóták Szövetségének kérdéseivel a végéhez ért. Aztán Kaminsky állt a tanúk padjába, majd Joe tapintatosan kérdezgetni kezdte a pénteki katasztrófáról. Megkérte, számoljon be róla úgy, ahogyan ő emlékszik. A teremben ülők lélegzetviszszafojtva hallgatták a hatalmas termetű, de halk szavú férfit, aki elmondta, milyen sokkot élt át, amikor rájött, hogy utasai eltűntek, a gépe romokban hever, és egyik ülésmaradványtól a másikig rohant, túlélőket keresve, akiken segíthetne. Amikor beszámolójának végére ért, a teremben halotti csönd volt, és Joe látta, hogy Kaminsky könnyezik. - Semmit nem tehettem. Semmit! - Kapitány úr - kezdte Joe -, ismeri Dick Timsont? - Igen, ismerem. - Az egyik dolog, aminek szeretnénk a végére járni, az az, hogy főpilóta minőségében Timson kapitány vezetési stílusa befolyásolta-e bármi módon a North America pilótáit a repülés biztonságának fenntartásában, és hogy stílusa megfélemlítő hatású-e. Pete maga elé meredt, majd egyenesen Joe szemébe nézett. - Igen, Dick módszerei a fenyegetőzésen és megfélemlítésen alapultak, és a hozzá beosztott pilótáknak is ezt a hozzáállást tanította. Stílusa nyomán egy önbecsülő, büszke, tapasztalt szakmabeliekből álló csoport megosztott, elbizonytalanodott táborrá vált, aminek eredménye a cégen belüli bizalmatlanság és gyűlölködés lett. A jövőnk sivárnak és reménytelennek tűnt. Mindennap kész görcsölés volt munkába menni. Hogy befolyásolta-e ez a teljesítményünket? Már hogy az ördögbe ne befolyásolta volna? Önök talán képesek lennének jó munkát végezni, ha a kezük meg lenne kötve, és állandóan idegesek, indulatosak lennének? Tudnának-e bármit lépni arra, ha szavakkal és tet- 145 -

tekkel állandóan azt sulykolnák önökbe, hogy értéktelenek, középszerűek és könnyen helyettesíthetőek? - Pete újra maga elé nézett, és szórakozottan simogatott egy ráncot a terítőn. - Kapitány úr, engedje meg, hogy megkérdezzem... - Röviddel azelőtt, hogy kiálltunk - vágott közbe Pete, mintha nem is hallotta volna Joe kérdését -, a másodpilótámmal éppen arról beszéltünk, hogy az egyik gumiban van egy vágás, ami miatt a gépnek nem is lett volna szabad felszállnia. Úgy értem, szólnom kellett volna, hogy cseréljék ki. A biztonság érdekében. Kiderült, hogy ha lett volna merszem azt mondani, hogy „Az istenit, én vagyok itt a kapitány, és azt akarom, hogy most rögtön cseréljék ki azt az átkozott kereket”, azoknak az utasoknak nem kellett volna meghalniuk. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy elviseljem, amit azért a fejemhez vághattak volna, amiért gyakorolni merészelem kapitányi jogaimat, így aztán meghunyászkodva, a könnyebbik megoldást választottam. És... Joe és munkatársai fél órán át kérdezgették Kaminskyt, a többieknek is megadva a lehetőséget, hogy kikérdezhessék a kapitányt. Az FAA-nak nem volt semmi hozzátennivalója, de a Pilóták Szövetségének nyomozója épp elég kérdést tett fel Pete-nek ahhoz, hogy megállapíthassa: a kapitány döntésével, hogy sérült gumival hagyja el a kaput, nem szegte meg az előírásokat. Már csaknem, egy órája állt Pete Kaminsky a tanúk padjában, amikor Susan megadta a szót John Waltersnek, hogy kikérdezze a kapitányt. A lehetőségtől azonban Walters mindenki csodálkozására elállt. Később ő maga is felállhat a tanúk emelvényére, s akkor majd a keletkezett kárból minél több mindent megpróbál helyrehozni. Amit a meghallgatás előtti megbeszélésen John Walters olyan hevesen ellenzett, tiltakozása dacára, most kezdetét vette. A North America négy pilótája, egy elsőtisztje és két légikísérője állt ekkor a tanúk padjába. Mindannyian képesítéssel rendelkeztek, és a meghallgatás idején is az Airbus 320-asra voltak beosztva. Idézésre jelentek meg. Az a kép, amit előzőleg a North America belső életéről festettek, meggyőzte Andy Wallace-t, és aztán Joe-t is, hogy mindazt a nyilvános meghallgatás előtt is el kell mondaniuk. Egyenként beszámoltak a rájuk nehezedő túlzott nyomásról, amit elsősorban a teljesítménykényszer meg a bizalmatlan vezetőség okoz, amely úgy gondolja, hogy az összes alkalmazott a vállalat tönkretételén fáradozik. - Azt szeretnék tudni - kezdte az egyik pilóta -, kényszerítve érzem-e magam, hogy olyan géppel is szállítsak utasokat, amelyet szívem szerint javításra küldenék, és olyan időben is, amikor inkább nem szállnék fel? Nos, a válaszom, igen. Azt szeretnék tudni, hogy csak mert valahányszor repülésre alkalmatlannak nyilvánítottam egy gépet általam jogosnak vélt okok miatt, arra kényszerítettek, hogy a szabadnapomon 50 mérföldet vezessek, csak hogy egy kis mitugrász kezdő pilóta kapitányként a képembe nevessen és kioktasson, szóval hogy ez befolyásol-e a következő alkalommal, amikor a pilótafülkében döntést kell hoznom arról, hogy szóljak-e egy rossz üzemanyagmérő vagy ócska gumi miatt? Hát persze, hogy befolyásol. Azt szeretnék tudni, hogy kellőképp kifáradok-e ettől ahhoz, hogy néha önkéntelenül is álmodozni kezdjek, miközben a kontrolllista kérdéseire kellene válaszolnom? A válaszom: igen. A férfi itt rövid szünetet tartott, és az asztalra bámulva azon rágódott, hogy folytassa-e. Joe türelmesen várt. - Tudják, néha a nyomás belülről tör az emberre. Mi technikusok, műszakiak vagyunk, de azért tisztában vagyunk a dolog üzleti részével is. Tudjuk, hogy vállalatunk, pályafutásunk és a bankszámláink összefüggenek, és azt is, hogy a cég a csőd széléhez közeledik. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de így van. Amikor az ember ezzel tisztában van, azt is tudja, hogy ha egy járatot repülésképtelennek nyilvánít, azzal mindannyian pénzt veszítünk. Vagyis a késztetés, hogy ideálisnak aligha nevezhető körülmények között is repüljünk, néha önmagunkból fakad, hogy ezzel is életben tarthassuk a vállalatunkat. Joe előrehajolt, és bekapcsolta a mikrofonját. - Lenne egy kérdésem, kapitány úr. Hallott már olyan helyzetről, vagy volt-e tanúja annak, hogy egy másodpilótát vagy fedélzeti mérnököt rendre utasított vagy megfenyített a légitársaság, amiért fel mert szólalni a kapitánnyal szemben repülés közben? A férfi elmosolyodott. - Komolyan kérdezi? - Teljesen komolyan.

- 146 -

- Nos, ez nagyon is gyakori a North Americánál. Az ember hivatalosan nem tehet semmi ellenvetést a North America egyetlen kapitányának sem, és ez olyan gátló tényező köztem és a legénység között, amit ki nem állhatok. Még akkor is félnek beszélni, ha direkt megkérem rá őket. Végül John Waltersen volt a sor, hogy vallomást tegyen. Joe együttérzés és ellenszenv zavarba ejtő egyvelegével figyelte, ahogy a férfi elfoglalja helyét a tanúk padján. Negyven percen át kérdezgette Walterst, aki minden olyan kérdés elől kitért vagy harciasan lerázott magáról, amelyek a North America pilótáinak kiképzésével kapcsolatos módszerekre illetve az alárendeltjeikkel kapcsolatos bánásmódra vonatkoztak. Csak az érdekelte, hogy a jegyzőkönyvben a vállalat „hivatalos álláspontját” rögzítsék. Nincs semmi gond Dick Timson módszereivel, mondta, s Pete Kaminsky kijelentései ellenére nincsenek hangulati, munkaköri súrlódások sem a North America pilótái közt. Valamint semmi ok nincs arra, hogy Don Leyhe-t, a 255-ös járat másodpilótáját megfélemlített embernek állítsák be. - Ezzel azt akarja mondani, hogy Kaminsky kapitány hazudik? - Mindössze azt mondom, hogy Kaminsky kapitány talán elhiszi, amit mond, de az ő véleménye helytelen, elszigetelt és egyedi. Csak mert egyetlen feldúlt ember, aki, beismerem, megjárta a poklot, rettenetesnek látja a munkakörnyezetét, az attól még nem biztos, hogy olyan is. - No jó. Akkor, Mr. Walters, most beszéljünk Don Leyhe-ről. Miután ön is végighallgatta a hangfelvételt, mit gondol, miért reagált Don Leyhe ilyen lassan? - kérdezte Joe. - Nem tudom, hogy tényleg lassan reagált-e. Ezt a következtetést semmi nem támasztja alá. Joe kissé hangosan sóhajtott fel. - De hát a gép orra alábukott! Már a leszállópálya vége előtt orral előre zuhanni kezdtek, és neki mégis tíz másodpercébe telt átvennie az irányítást azzal, hogy lenyomta a vezérlés átkapcsolásának gombját, ön szerint ez nem nevezhető rendkívüli lassúságnak? Walters hevesen rázta a fejét. - Nem, hacsak meg nem makacsolja magát, Mr. Wallingford, és eleve feltételezi, hogy a kapitány valami rosszat csinált. Hallhattuk a kapitány vallomását, amit itt tett, ahol most én is állok. Megmondta világosan, hogy megfelelő helyzetben tartotta a kormányt, az orr mégis alábukott. Ez itt az egyetlen vizsgálandó terület. Susan a fejét ingatta, és szeme sarkából Walterst figyelte. Az Airbus asztalánál ideges mozgolódás támadt. Még Dean Farris is merően Walterst bámulta, de nem szólt közbe. Joe korábban azt hallotta, hogy Walterst csupán azért ültették a meghallgatás élére, mert fejes volt, de most nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel nagy bakot lőttek. David Bayne küldött egy vállalati jogászt, hogy üljön Walters mellett és tanácsaival segítse, de az alelnök még mindig túl büszke volt, és műszakilag teljesen alulinformált. Talán éppen ez a baj, gondolta Joe. Lehet, hogy senki sincs a légitársaság vezérkarában, aki valóban képzett volna, beleértve Walters feletteseit is. Talán Walters volt az egyetlen jelölt, de tény, hogy nagyon rossz színben tűnt fel. Joe úgy döntött, tesz még egy utolsó kísérletet. - Mr. Walters, a North America vezetősége mit gondol: az az idő, amire a másodpilótának szüksége volt, hogy átvegye az irányítást, nem volt-e túl hosszú? És ha igen, ez nem azt jelenti-e, hogy nem vigyázott megfelelően a gépre és az utasokra, s ilyen módon nem helyettesítette előírásszerűen a kapitányt? Walters arcán továbbra is konok eltökéltség látszott. Átlapozta tájékoztató füzetét, majd megszólalt. - Mr. Wallingford, a repülős szakmában végzett alkalmatlansági tanulmányok szerint, amellyel a testületnek is tisztában kellene lennie, a válasz, nem. Az idő nem volt túlzottan hosszú, és jelen esetben a másodpilótának valószínűleg egyáltalán nem is kellett volna átvennie az irányítást. De van itt még valami, amiről szeretnék említést tenni. Légitársaságunk, amelynek gépei több évtizede biztonságosan repülnek, kapitányorientált vállalat. Éppen ez az egyik oka annak, hogy biztonságosak vagyunk. A kapitány a parancsnok, mint ahogyan annak lennie kell, és ahogy azt Dick Timson nagyon helyesen ki is fejtette. Ő, és csakis ő hozza a döntéseket. Hogy mikor szálljanak fel, mikor és hogyan landoljanak. A másodpilóták csupán gyakornokok, mi pedig sohasem tűrhetjük el, hogy leszálláskor a kormánykaron lógjanak, kedvükre magukhoz ragadják az irányítást, vagy kétségbe vonják a kapitány döntéseit. - Még akkor sem, ha a repülőgép közvetlen veszélyben van? - kérdezte Joe nyugodt hangon. - Nem tudhatjuk, hogy közvetlen veszélyben volt-e - csattant fel Walters. - De mi van, ha mégis közvetlen vészhelyzetben voltak? Tételezzük most ezt fel. Nem ért egyet velem abban, hogy a másodpilóta feladata próbálni megmenteni a repülőgépet? - A másodpilóta feladata az, hogy szolgálja a kapitányt, aki egyben az oktatója is. - 147 -

- És soha nem veheti át az irányítást? - Nos, ha például a kapitány meghal repülés közben - gesztikulált Walters -, vagy más hasonlóan szélsőséges szituáció adódik, akkor természetesen át kell vennie. De mi nem engedjük meg a másodpilótáinknak, hogy szembeszegüljenek, valahányszor nem tetszik nekik, amit a kapitány csinál. - Ön pilóta, Mr. Walters? - Ennek semmi köze a dologhoz! - Felhívom a figyelmét, hogy nem tartozik önre, milyen megfontolásból tesszük fel a kérdéseinket, újra megkérdezem tehát, pilóta-e ön, Mr. Walters? - Nem. De, mondom, ez teljességgel lényegtelen. Susan magához húzta a mikrofont. - Elnézést, lenne önhöz egy kérdésem nekem is, Mr. Walters. Azt állítja, hogy Leyhe másodpilóta szembeszegült a kapitányával, és mindenféle ok és felhatalmazás nélkül magához ragadta a 255-ös járat irányítását. Ezzel azt állítja, hogy az ön légitársaságának filozófiája és egyben az ön személyes véleménye is az, hogy ölbe tett kézzel kellett volna kivárnia, hogy a gép a földhöz csapódjon? John Walters ráébredt, hogy sarokba szorították. És innen már nem volt elegáns kiút. - Elnök asszony, én mindössze azt próbálom magyarázni, hogy az a sok üres fecsegés, amit tegnap hallhattunk, és azok az előítéletek, amelyektől a maga munkatársai nem tudnak szabadulni, továbbá Mr. Wallingford ma reggel feltett néhány kérdése mind azt sugallják, hogy a kapitány valami rosszat tett, és ezért a másodpilóta kénytelen volt átvenni a gép irányítását. Ennek itt ítéletektől mentes fórumnak illenék lennie. Hadd hívjam fel a figyelmüket, hogy egyelőre semmi nem bizonyítja, hogy a kapitány bármi rosszat tett volna, és ő maga is azt vallotta eskü alatt, hogy nem tett ilyet. És még hozzátenném ehhez, hogy. a vezetési módszer kérdéskörének bevonása ebbe a nyomozásba, teljesen indokolatlan. Joe tudta, hogy Susan nem hagyja válasz nélkül a kihívást. - Mr. Walters - mondta a nő -, azt hiszem, két malomban őrölünk. Ön jogi értelemben vett bizonyítékról beszél, az NTSB azonban nem bíróság, így nem is vonatkozik ránk a bizonyítási kötelezettség. Ez természetesen nem jogosít fel bennünket semmiféle előítéletekre, de a jegyzőkönyv kedvéért azért megjegyezném, hogy véleményem szerint a mi részünkről elfogult magatartásról, kérdésfeltevésről, tendenciózus hozzáállásról egyáltalán nincs szó. Megértem, hogy azt szeretné, ha a jegyzőkönyv jó fényben tüntetné fel a vállalatát, de ezt a bíróság előtt kellene előadnia, nem itt. Most pedig Mr. Wallingfordnak további kérdései lennének, és mindannyian nagyra értékelnénk, ha kötözködéstől mentes, egyenes válaszokat adna ezekre. Walters szótlan maradt, Joe pedig folytatta. - Mr. Walters, az ön nézete szerint miért vette át a gép irányítását Leyhe másodpilóta? Walters a hallgatóságra nézett, mégpedig oda, ahol Dick Timson ült közönyösen. Saját emberein is végignézett a North America asztalánál, majd újra Joe Wallingford felé fordult. - Ezt már soha nem fogjuk megtudni, Mr. Wallingford, de az biztos, hogy szemernyi köze sem volt ahhoz, ahogy mi a vállalatot vezetjük. Ebből ennyi elég is volt. Joe elengedte Walterst, miután a többieket is végigkérdezte, és senki nem akart további kérdéseket feltenni. Semmi értelmét nem látták. Walters előző nap felvette Dan Butler főpilótahelyettest a tanúk listájára. Susan most, amikor elhagyta a tanúk padját, megkérdezte tőle, hogy még mindig szeretné-e, ha Butler vallomást tenne. - Igen, méghozzá azért, hogy megcáfolhassa azokat a botrányos és vérlázító hazugságokat, melyeket korábban néhány szakadár pilótánk fröcsögött itt a jegyzőkönyvbe. Susan egyenesen Walters szemébe nézett. - Mr. Walters, még egy ilyen vádaskodás, és kivezettetem a teremből! - Na és mi lesz Butler kapitánnyal? - Szólítom. Mr. Butler, fáradjon ki, kérem. Dan Butler harmincas éveinek közepén járó sovány, kopaszodó férfi volt. Bizonytalanul felállt, miközben John Walters visszaért a North America asztalához, és bekapcsolta a mikrofonját. - Szólítsa Butler kapitánynak, elnök asszony - vakkantotta Walters az asztaltól a pulpitus félé, miközben Butler látható szégyenkezéssel ült le a tanúk padjára. - 148 -

- Ön vezető pilóta, Butler kapitány, vagy egyszerű pilótaként került a vezetésbe? - kérdezte Joe, miután beolvasták a jegyzőkönyvnek a személyi adatokra vonatkozó szokásos bevezető kérdéseket. - Egyszerű pilóta vagyok, aki bekerült a vezetésbe. - Ha nem került volna be, már rangidős lenne ahhoz, hogy kapitány lehessen? - Nem. - Tudja, hogy mi lenne a pozíciója? Butler habozott. Waltersre nézett, segítséget várva tőle, hogy miként feleljen ezekre a váratlan kérdésekre. - Amiatt a sok szabadság miatt... valószínűleg rangidős fedélzeti mérnök lennék, másodtiszt a Boeing 727-esen, amelynek háromfős legénysége van, vagy a kétfős 737-esen másodpilóta... - De mivel bekerült a vezetésbe, kapitány lett? - Igen, megkaptam a lehetőséget, hogy részt vegyek a kiképzésen, és kapitány lehessen belőlem. És így is lett. - Elnök asszony - szólalt meg Walters -, tiltakozom... - Ugyan mi ellen, Mr. Walters? Nincs helye a tiltakozásnak. Ez volt az utolsó közbeszólása, amit még eltűrtem! - Susan füstölgött, és a két nap óta először kezébe vette a fakalapácsot. - Folytassa kérem, Mr. Wallingford! - Timson kapitány is egyszerű pilótaként kezdte? - kérdezte Joe. - Igen. - Mennyi ideig volt az? - Két-három évig. Hosszú évekig volt alsó szintű vezető, majd az én pozíciómba került és vezetőpilóta-helyettes lett belőle, és vagy négy éve vezető pilóta. - És önnel mi a helyzet? Mennyi ideig volt a North Americánál egyszerű pilóta? - kérdezte Joe. - Hét évig. Joe belelapozott a jegyzeteibe, közben a szeme sarkából Butlert figyelte. Valami nagyon nem stimmelt az idegessége körül, meg akörül, ahogyan egyre Walters felé pislogott, aki igyekezett nem viszonozni a pillantását. - Butler kapitány, John Walters a közvetlen felettese, ugye? - Dick Timson volt az, mint vezető pilóta. De jelenleg, amíg ő egészségügyi okok miatt szabadságon van, Mr. Walters a közvetlen főnököm, igen. - Lenne esélye megszerezni a vezető pilóta posztját, ha Timson visszavonulna? Butler döbbenten nézett. - De hát... én miért... nem tudom. - Mindezt azért kérdezem, hogy megfelelően értékelhessem a válaszait. Ha az ön jövőben betöltendő pozíciója Mr. Walters kezében van, akkor sokat segítene, ha itt jól szerepelne, míg egy felsülés esetleg sokat árthatna, nemde? - Ha ezzel arra akar célozni, hogy hazudni áll szándékomban, hát... - Kapitány úr, senki nem hiszi azt, hogy hazudni akarna, de az álláspontját befolyásolhatja a karrierjére nehezedő nyomás... Butler megrázta a fejét. - Ezzel nem értek egyet. - Jól van, akkor engedje meg, hogy még egy kérdést feltegyek, mielőtt a lényegre térnénk. Felkészítette önt John Walters vagy a North America más vezetője arra, hogy mit mondjon itt a kihallgatáson? Dan Butler úgy nézett ki, mint aki legszívesebben kirohanna a teremből. John Waltersre meredt, aki azonban nem nézett fel, majd Joe-ra, aki bizonytalanságot olvasott ki a szeméből. - Erre a kérdésre inkább nem válaszolok - mondta végül -, mert olyan sokat beszéltünk, hogy nem tudom, az már felkészítésnek minősül-e. Okos, gondolta Joe. De lássuk csak, meddig tart ki. - Rendben. Mint azt, feltételezem, ön is tudja, többek között azt vizsgáljuk most, hogy az arrogáns vezetési stílus megfélemlíthet-e annyira egy másodpilótát, hogy ne tegyen semmit a biztonság érdekében, mikor pedig tennie kéne, és hogy az ön légitársaságának vezetési stílusát és légkörét nevezhetjük-e arrogánsnak. Tudjuk, hogy a North America ezt cáfolja, de ennek ellenére feltesszük a kérdést. Tehát engedje meg, hogy megkérdezzem: ön szerint Dick Timson vezetési stílusa megfélemlítően hatott a pilótákra? - 149 -

- Nem - felelt gyorsan Butler. - Kifejtené ezt bővebben? - Nem, egyáltalán nem mondhatnám, hogy megfélemlítő hatású lett volna. - Úgy érti, az ön számára? - Nekem sem, és a többi pilótának sem. Úgy értem, nem is lehetett az. - Kapitány úr, ön is hallhatta, hogy az eddig tanúskodó pilóták Timson vezetési stílusát meglehetősen erőszakosnak minősítették, és őt magát is úgy jellemezték, mint aki nem tűri a másfajta véleményt, az engedetlenséget, a késést, ön is egyetért ezzel az értékeléssel? - Nem, nem értek egyet - felelt gyorsan Butler, aztán elhallgatott. Semmi magyarázat, semmi beleélés, semmi indoklás. Joe merően nézte Butlert, aki idegesen bár, de állta a tekintetét. - Kapitány úr, kérem, fejtse ki, miért nem ért egyet! Butler megköszörülte a torkát, és szeme ide-oda járt az asztalok között. - Nos tehát, lehet, hogy nekik más a nézőpontjuk, de az az igazság, hogy Timson kapitány szorosan fogta a gyeplőt. Joe várt egy darabig, hátha folytatja Butler, de hiába. - Kapitány úr, hadd legyek egészen konkrét. Átadok önnek egy üzenetet, amit a baleset napján minden legénységi szobában kifüggesztettek, és amelyben a vezetőség erélyesen arra kéri a kapitányokat, hogy nagyon körültekintően éljenek azon hatalmukkal, hogy meghatározzák, biztonságos-e egy járat vagy sem. Olvasta ön ezt az üzenetet? - Egy segéd átnyújtotta Butlernek a papírt. - Igen. - Timson kapitány írta? - Igen. - A szövegből úgy tűnik, nagymértékben csökkenti a kapitányok szabad döntéshozatali jogát, hiszen büntetést rónak ki rájuk, ha nem értenek egyet a karbantartókkal. Írásban kell megmagyarázniuk tettüket, különben elbocsáthatják őket. Ön is így értelmezte? Butler keze erősen remegett, ahogy a papírlapot tartotta, és a szeme ide-oda cikázott. Habozni látszott, mintha attól tartana, hogy a kérdés csapdát rejt. - Nem, nem így. Mindössze arra kéri a kapitányokat, hogy viselkedjenek felelősségteljesen. - És nem gondolja, hogy egy kapitány esetleg értelmezheti ezt úgy is, hogy muszáj felszállnia, figyelmen kívül hagyva a karbantartás véleményét? - Nem. - Mióta van ön kapitányi rangban? - Mintegy nyolc hónapja. - És hány órát repült jelenlegi beosztásában? - Körülbelül százat. - Szóval csak százat. - Igen, százat. Joe hátradőlt, és Butlert nézte. Ráébredt, hogy Walters nagyon kétségbeesett lehetett, ha már úgy döntött, hogy ezt az embert küldi tanúskodni. Nyilván nem talált senki mást, aki osztaná a nézetüket, pedig ezzel a lépéssel csak ártottak maguknak. Az igen-nem válaszok az égvilágon semmivel sem vitték előrébb a nyomozást, és mellesleg a vállalatot sem tüntetik fel jobb színben. Joe újra előrehajolt, miután rizikós lépésre szánta el magát. - Kapitány úr, mióta van ebben a pozícióban, mint helyettes vezető pilóta? - Nagyjából egy éve. - És jó volt Timson kapitánnyal együtt dolgozni? - A kérdésnek számomra nincs értelme. Egyszerűen végeztem a munkámat. És nem szórakozásból. - De könnyű volt vele dolgozni? - Timsonnal? - kérdezte Butler. - Vele hát. Könnyen, vagy inkább nehezen lehetett elviselni mint főnököt? - Kemény volt, de igazságos. - Ezt a mondatot sokszor elpróbálgatta, kapitány úr? - Nem tudom, mire akar kilyukadni. - 150 -

- Dehogynem tudja... - Joe rövid szünetet tartott. Ha jól ítéli meg az emberi természetet, ez az ember nem szerette Timson fennhatóságát, és valószínűleg többször is megfordult a fejében, hogy otthagyja a beosztását, és visszatér előző állásába. Joe-nak erre vonatkozóan semmiféle információ nem állt a rendelkezésére, de mindez logikusnak tűnt - és megért egy próbát. - Kapitány úr, nem igaz talán, hogy azt fontolgatta, otthagyja jelenlegi beosztását, és visszatér az előző állásába? Butler feje megrándult, és nagyon értetlenül nézett. Joe pillantását kereste, megpróbálva abból kiolvasni, mi rejlik a kérdésben: Joe egy pillanatra már azt hitte, hiába tette fel a kérdést. - Hát, igen... foglalkoztam a gondolattal. Telitalálat! Na, akkor lássuk csak, milyen messzire mehetek el, gondolta Joe. - Ennél azért többet is tett, nem? Több barátjával is megvitatta a dolgot, és azt mondta, nem bírja tovább. Igaz? Nem kapott választ. Ebben már valószínűleg túl sok volt a merész találgatás, de azért jó nyomon jár. - Kapitány úr, igazam van, vagy sem? És hadd emlékeztessem: eskü alatt vall. Butler lehorgasztotta a fejét, és az asztalterítőt bámulta. Olyan halkan válaszolt, hogy Joe alig hallotta. - Igen. - Kérem? Butler ismét Joe felé fordult, ezúttal más arckifejezéssel. Elszánta magát. Lehunyt szemmel bólintott. - Igen, Mr. Wallingford, pontosan úgy van, ahogy mondja. Joe Susan kérdő pillantását érezte magán, és látta, hogy a többiek is megdöbbentek. Nem volt ideje magyarázkodni, de tudta, hogy Butler kezd megtörni. - Hallotta a 255-ös járat hangrögzítőjének felvételét, kapitány úr? - Igen. - Nos, a következőt a lehető legkomolyabban kérdezem, ön Dick Timson mellett, az ő beosztottjaként dolgozott. Mi egy olyan baleset okait igyekszünk itt feltárni, amely majdnem kétszáz áldozatot követelt. Kizárólag az igazságot tartsa szem előtt, amikor válaszol. Gondoljon arra, hogy a repülés biztonságáért érzett felelősség túllép a vállalat határain, és mindannyiunk felelőssége. Ezt szem előtt tartva tehát, Butler kapitány, úgy is mint hivatásos pilóta, kérem, mondja el, hogy a szalagon hallott hangnem, az abból elénk táruló viselkedés, hozzáállás, valamint a szavak, amelyeket Timson kapitány használt, jellemzőek-e arra az emberre, akivel ön együtt dolgozott a pilótafülkében és azon kívül is. Semmi válasz. Butler egyik kezével az állát dörzsölte, a másikkal az asztalon dobolt. Üres tekintete a falra szegeződött. - Kapitány úr? Ilyen volt Dick Timson vezetési stílusa, vagy sem? Butler lassan Joe-ra nézett, és mély levegőt vett. - Nos, Mr. Wallingford, ha az igazságot akarja hallani... Eskü alatt vallok, legyen hát. Igaza volt, azt a mondatot jól begyakoroltam, sokat próbálgattam. Abban is igaza van, hogy már a baleset előtt távozni akartam, csakhogy... amikor tegnap bejöttem ebbe a terembe, még a cég álláspontján voltam. - Itt rövid szünetet tartott, és John Waltersre nézett, aki elég riadtan figyelte őt. - Semennyi szerepem nem volt Dick Timson mellett folytatta. - Nem volt szüksége helyettesre, sőt neheztelt, amiért kitalálták, hogy legyen neki... Azt mondták, szüksége van rá, úgyhogy odakerültem. Hálából kapitánnyá léptettek elő, és azt mondták, ne legyek láb alatt. Alapjában véve fullajtár voltam, évi 140 ezer dolláros fizetéssel. - Kapitány úr - szólt volna közbe Joe, de Butler felemelte a kezét. - Engedje meg, hogy kiadjam magamból, amíg ki tudom. Dick Timsonnak senki nem tud a kedvében járni. Eleinte azt hittem, csak én nem, talán mert még nem ismerem elég régóta, gondoltam. De aztán arra jutottam, hogy ez az ember egyszerűen hideg és számító. És tényleg az is volt... a felszínen. Az utóbbi hónapokban azonban eleget voltam mellette, hogy valami mást is felfedezzek benne. Véleményem szerint Dick Timson nem teljesen ura önmagának. Persze, az emberekkel az ellenkezőjét hiteti el, a nagy hangjával, fegyelmező stílusával, visszavonhatatlan döntéseivel. De én láttam olyankor is, amikor ez a védőfal le volt nála eresztve. Ez ritkán fordult elő, de olyankor küszködött. Nem hinném, hogy tudja, hogyan végezze a munkáját, vagy hogy milyen is egy igazi vezető, de fél visszamenni egyszerű pilótának, fél, hogy elveszti a kiváltságait meg a kiemelt fizetését. Hogy milyen a vezetési stílusa? Talán a rémuralom rá a legjobb szó. - Butler oldalt pillantott. Dick Timsont kereste a hallgatóság közt, és látta, hogy az elfordítja a fejét. Figyelt ugyan, de nem nézett rá. - Véleményem szerint Dick Timson egyre zavarodottabb, de senkit nem enged közel ma- 151 -

gához, és alaposan kioktatja és visszautasítja az embert, ha közel akar hozzá férkőzni, és próbál barátságosan viselkedni. Erre nekem fájdalmas tapasztalatok árán kellett többször is rájönnöm. Butler most Susanre nézett, majd Dean Farrisre, az egész asztalra. Hirtelen ismét Joe-ra összpontosított. - Igaza volt. Gyűlöltem azt az irodát, különösen azért, mert gyakorlatilag teljesen felesleges voltam ott. Rájöttem, hogy óriási hibát követtem el, és még úgy is, hogy fedélzeti mérnöknek kellett volna visszamennem, készen álltam a távozásra. De három hónapja adtam be a kérvényemet, és Dick azt mondta: „Ha lelép, soha nem repülhet többé!” Joe döbbenten dőlt hátra. Arra számított csupán, hogy némileg bőbeszédűbb válaszokat sikerül kicsikarnia, de úgy tűnt, most mindent elönt a vallomásáradat. - Dick kiválóan tudja előadni magát. A felettesei előtt választékosnak, profinak és magabiztosnak mutatkozott. Kétlem, hogy John Walters valaha is látta az igazi Timsont, azt, akit én láttam néha. Hogy hogyan tekintett a pilótáira? Mint reménytelenül érzelgős balfácánokra. Ezek az ő szavai, nem az enyémek. Bár azt hiszem, sok tekintetben irigyelte őket. Hogy milyen vezető volt? A legrosszabb, akihez valaha is közöm volt. Egyszerűen nem tudott leülni és beszélgetni az emberrel. Még arra sem volt képes, hogy legalább azt a látszatot keltse, mintha érdekelné az ember, aki a beosztottja, a magánemberről már nem is beszélve. Lehet, hogy nem így volt, de ezt nem mutatta ki, így aztán az összes beosztottnak az volt a benyomása, ahogyan azt hallhatta is, hogy állandóan konfrontál velük. Én nem tettem ezt, és szerintem valójában Dick sem. Egyszerűen csak nem tudta, hogy viselkedhetne másként. Az, hogy vezető, neki azt jelentette, hogy kemény kiképző őrmesternek kell lennie, aki a vállalat vezetőinek kedvében jár, de azt is, hogy mindenkit megfélemlítsen. A hirdetményei gyűlöletesek voltak. - Ekkor Butler újra elhallgatott. A North America alelnöke, John Walters jól hallhatóan morgott, és gyilkos pillantásokat lövellt a terem végéből. - Van egy kérdés, amit nem tett fel nekem, Mr. Wallingford, de én mégis felelek rá. Hogy miért táncoltam ki a sorból. Hogy miért húzom fel a felettesemet, aki ott ül, és, ahogy ő látja, miért mondtam csődöt. Itt ültem, tudja, Mr. Wallingford... itt ültem tegnap is, ma is, és különösen ma volt ez így, hogy hirtelen ráébredtem, mekkora kárt okoztunk. Nem tudom, mi történt abban a pilótafülkében, de egyetértek abban, hogy a másodpilótának fel kellett volna tudnia emelni a gépet, de megbénította a félelem. Ismertem Don Leyhe-t. Halálosan rettegett Timsontól. - Butler szünetet tartott, és ismét a közönség sorait kémlelte, ezúttal a 170-es járat kapitányát keresve. - Nézze csak Kaminsky kapitányt. Nem arról van szó csupán, hogy Dick Timson belerepült a gépébe. Ami engem mélységesen elszomorít, az az, hogy ezzel teljesen romba döntötte az életét. Soha nem tudtam, mert soha nem akartam belegondolni, hogy amit mi abban az irodában tettünk, annak ilyen következménye lehet... - Megint maga elé nézett, és megrázta a fejét. - Tudja, az utóbbi hetekben alig aludtam, mert nyomasztott a tudat, hogy bár Dick távol tartott a dolgaitól, én is részese voltam annak a vezetésnek, amely hozzájárult ehhez a... katasztrófához. Nem akarok tovább részese lenni ennek, még akkor sem, ha tényleg nem hagynak többet repülni. - újra Waltersre nézett. - Sajnálom, Mr. Walters, ez van. A terem hirtelen elnémult. John Walters hátradőlt, és vérszomjas arccal dobolt az asztalon az ujjaival, gyilkos pillantásokat vetve hol Butlerre, hol Joe-ra, hol Susanre, hol meg Dean Farrisre. Az NTSB munkatársai szótlanul meredtek maguk elé. Joe végül előrehajolt, és további kérdéseket tett fel Butlernek, tovább részletezve Timson módszereit és a North America pilótáival és beosztottjaival való bánásmódját. Ezek után Susan megadta a szót a Pilóták Szövetségének és az FAA tagjainak. Mindez délután négyig tartott, és ekkorra már nemigen volt több kérdés. Joe ismét magához húzta a mikrofont, megköszönte a megjelenést Butlernek, de mielőtt Susan bezárhatta volna az ülést, Dan Butler lelépett az emelvényről, és a North America asztala mellett elhaladva, odament John Waltershez, majd megállt előtte. Amaz nem volt hajlandó ránézni. - Különben, Mr. Walters - szólalt meg Butler -, visszamegyek pilótának. Nem kell a kirúgásommal vesződnie. - Butler ezzel a Pilóták Szövetségének asztalához lépett, és leült egy székre. Susan eközben bezárta az ülést. Joe felállt és Susanre nézett, aki viszonozta a pillantását. Egyértelmű volt, hogy mindkettejüket felvillanyozták a történtek, Joe végignézett a kollégáin, és az ő arcukról is ugyanazt a hitetlenkedő megdöbbenést olvasta le. Egyiküknek sem volt még része ahhoz fogható drámai fejleményben egy meghallgatás során, mint amit Dan Butler okozott. Vallomása arra kényszerítette az egész testü- 152 -

letet, hogy igenis foglalkozzanak a másodpilóták megfélemlítésével, és azzal a ténnyel, hogy Don Leyhe nem cselekedett időben. Még ha a csillagháborús radar állt is a baleset hátterében, Dick Timson akkor is felelős azért, hogy működésképtelenné tette legfontosabb biztonsági tartalékát, vagyis a másodpilótáját, azáltal, hogy az egész légitársaságban a megfélemlítés eszközével élt. Mármár a sors iróniájának lehetett tekinteni, ahogy a következmények ilyen kiszámíthatatlan és végzetes módon csaptak le arra, aki kiváltotta őket. Egy eseménydús meghallgatás közvetlen következménye mindig ugyanaz. Az emberek bizonyos személyek körül csoportosulva beszélgetnek, beleértve az NTSB tagjait is. Dean Farrisnek megvolt a maga udvartartása, Susan sem panaszkodhatott, és jó néhányan igyekeztek Joe közelébe férkőzni - amivel Joe nehezen birkózott meg, mert az elmúlt fél óra eseményeit próbálta magában számba venni. Joe csodálkozva vette észre, hogy Dan Butler is beszélni akar vele. Már köszönetet akart volna mondani neki, de Butler leállította. - Hagyja csak! Hamarabb kellett volna felszólalnom, viszont van még itt valami, amit feltétlenül el kell mondanom. Lehet, hogy semmi az egész, de Dick annyira titkolózott a dologgal kapcsolatban. - Miről van szó? - Dick állítólag makkegészséges volt, és láttam azokat az egészségügyi lapokat is, amelyeket a vállalati orvos állított ki. De meg kell mondanom önnek, hogy Timson állandóan aszpirint szedett. Mindig volt nála egy fiolával az aktatáskájában. Talán nem ártana ennek közelebbről is utánanézni... Dick Timson az eltelt óra nagy részében jóformán mozdulatlanul ült, kezét az ölébe ejtve, fejét lehajtva, látszólag közömbösen. Senki nem ült mellette, feleségének nyoma sem volt. Ám amint Susan berekesztette az ülést, felállt és kiment a teremből, tüntetően rá se hederítve arra a néhány riporterre, akik sikertelenül próbálták szóra bírni. Leszegett tekintettel, kiegyensúlyozott léptekkel haladt egyenesen előre. Pete Kaminsky utolérte. Csak úgy tudta megállítani, hogy hatalmas kezével megragadta Timson zakója ujját, és szinte maga felé fordította. Timson egy üldözött ember tekintetével nézett rá, amit csak még jobban hangsúlyozott mélyen beesett szeme. Pete tudta, hogy Dick, ha dühös, összeszorítja a száját és meggörnyed, de most csak a legyőzöttség jeleit látta rajta. - Dick, ne kísérjelek el? Timson szótlanul meredt Kaminskyre. - Én csak... azt szeretném, ha tudnád... hogy azt kellett mondanom, amit igaznak hittem. Timson felemelte a kezét, és lemondóan legyintett. - Most már nyugodj meg, Pete. - Nagyot sóhajtott, elindult, és lassan eltűnt a folyosó végén. Pete nézte a távolodó alakot, és sok tekintetben a legszomorúbb áldozatnak látta.

19. fejezet December 5., szerda, Washington

Joe Wallingford egy római gladiátor elszántságával lépett be Dean Farris irodájába, miután Andy Wallace pár perccel korábban figyelmeztette, hogy Farris el akarja őt távolítani a nyomozás éléről. Az esélyei persze szinte a nullával voltak egyenlőek, hiszen Farris volt a főnök, de Joe eltökélte, hogy nem adja meg magát olyan könnyen. Az üzenet, hogy azonnal jelentkezzen az elnök irodájában, az ajtajára volt ragasztva, ahol azt az összes munkatársa láthatta, és ez külön dühítő volt. - Nos, Joe, nem hallgatott a jó szóra, sem az utasításomra... - Farris gonoszul vigyorgott, és intett Joe-nak, hogy foglaljon helyet az egyik fotelben, miközben ő maga az íróasztala mögé telepedett. - Tegnap még tíz perce sem tért vissza Kansas Cityből, máris újra rászállt a North America orvosára, igaz? - Először is, elnök úr, nem tartom jó ötletnek, hogy a nyilvánosság előtt invitál ide, az ajtómra tűzött kis cetlivel. Farris vállat vont, és csak mosolygott. - Másodszor pedig, miután a meghallgatás két napja lezárult, Dan Butler odajött hozzám, és azt állította, hogy Timson rendszeresen gyógyszert szed, talán aszpirint, és hogy a baleset óta John - 153 -

Walters féltve őrzi az aktáit. Nos, ez fölöttébb gyanús, legalábbis számomra. A nekünk megküldött orvosi papírokon szó sem esik semmiféle gyógyszerről, mint ahogy az FAA nyomtatványain sem, amelyeket Timson évente kitöltött. - Megmondtam már, hogy hagyjon békét annak a doktornak. - Farris hangjában fenyegetés bujkált. - Hát ezt tettük! Csupán újra kérelmeztük, hogy beszélhessünk vele. - Mondtam, hogy ezzel először hozzám jöjjön. Utasítottam, Joe, hogy fogja vissza magát. A délelőttöm eddig azzal telt, hogy David Bayne ordítozott velem a telefonban, aztán Bill Caldwell is beolvasott nekem odafent. - Micsoda? Mi köze ehhez Bill Caldwellnek? - Bayne azt állítja, hogy maga zaklatja őt, Caldwell pedig, aki a doktor régi barátja, egyetért vele. - Hogy én zaklatom Bayne-t? A North America igazgatóját? - Nem, a doktort. McIntyre-t. - Ez nem igaz, mi... - A fenébe, Joe. Megmondtam magának, hogy ne hívja fel őket többet. - No, egy pillanat, elnök úr! Mi nem hívtuk fel a dokit Kanadában se ma, se tegnap. Mindössze annyit tettem, hogy felhatalmaztam Andyt, hívja fel John Walterst a meghallgatás után, és kérje ki tőle az összes aktát, valamint hogy személyesen beszéljen a doktorral, amikor visszatér. Nem tudom, önnek mit mondanak, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem a doktor van itt megrémülve, hanem a North America. Farris az ablak felé fordult, és ügyet sem vetett Joe válaszára. Csak azt várta, hogy befejezze. - Továbbá, Joe, azt is megmondtam magának, hogy a testület úgy döntött, ne legyen több vizsgálódás sem annak a katonai gépnek, sem a szállítmányának az ügyében. - Farris hátraperdült, és Joe-ra nézett. - Ezt utasításba adtam, és ezzel a témát lezártam! Ennek ellenére a maga Andyje a hátam mögött tovább szimatol! - Elnök úr, hogy az ördögbe vezessem a nyomozást, ha állandóan felülbírálja a döntéseimet? - Nincs rá szükség. Joe rosszat sejtve nézett rá. - Mi? Mire? Nem értem. - Persze, hogy nem érti. Egyszerűen képtelen megérteni, kinek a kezében van itt az irányítás. A meghallgatás alatti magatartására nincs mentség. - Milyen értelemben? - Olyan értelemben, ahogy a felsőbbséggel szemben tiszteletlenül viseltetik. Ne fájjon a feje többet a nyomozás miatt, mert ezennel eltávolítom magát. - Farris leült, és hátradőlt székében. Dölyfösen nézett, és élvezte hatalmát. - Megelégeltem az engedetlenséget, ezt a mindent-jobbantudok meg ezt az előbb-voltam-itt-mint-maga hozzáállást. Ezennel eltávolítom vezető nyomozói tisztéből, és minden osztálynak meghagyom, hogy a nyomozás állásáról többet ne tájékoztassák. Az pedig, hogy jelenlegi vezetői pozícióját a repülőbalesetekkel foglalkozó osztályon megtarthatja-e, vagy hogy hagyom-e egyáltalán, hogy a testületnél dolgozzon, attól függ, hogy képes-e felettesei utasításait követni. Joe Farrisre meredt. - Rendben! Rúgjon csak ki! De azt azért szeretném tudni, mik a tervei az orvosi jelentésekkel, a doktorral és mindazzal kapcsolatban, ami nagyon bűzlik itt, és valami sunyi falazásnak kezd tűnni... És mivel gondolja megnyugtatni az amerikaiakat, akik nekünk sem fognak jobban hinni, mint most a légierőnek, ha nem követünk el mindent a radar ügyének kivizsgálásában? - Joe előrehajolt, és az asztalon dobolt, miközben egyenesen Farris szemébe nézett, és nagy erőfeszítés árán próbálta türtőztetni magát. De jólesne torkon ragadni ezt a képmutató kurvapecért, gondolta. - Nem az FBI vagyunk, akik egy gyilkost üldöznek, Joe. Mindenre sort kerítünk. Ha eljön az ideje, hivatalosan vonjuk majd kérdőre őket a North America ügyében. A másik ügyben nem kérdezősködünk. A radar nem volt bekapcsolva. Különben is, mindez már nem tartozik magára. Joe felállt, de még mindig az asztalra támaszkodott. - Ha a politikai jó híre érdekli, elnök úr, azért gondolkozzon el a következőn: azok, akik tudnak valamit egy eltusolt ügyről, de nem segítenek leleplezni, maguk is részesévé válnak a dolognak. - 154 -

Joe rosszkedvűen, letörve tért vissza az irodájába. Nyugdíjazását - egy profi bürokrata „nemes” bosszúját - valahogy még fel tudná dolgozni. De mi az ördögöt kezdene magával? Ő baleseti nyomozó, hatósági igazolvánnyal rendelkező műszaki detektív. Semmi mást nem akart csinálni. Nem is volt benne biztos, hogy képes-e bármi másra. Az élet az NTSB nélkül elképzelhetetlen volt számára. De Farris megszégyenítette, és talán ki is rúgja. Szembe kellett néznie a tényekkel. - Joe, hallottad? Felnézett, és az ajtóban Andy Wallace egyik emberét látta. - Mit? - kérdezte fagyosan. Már el is kezdődött. - A balesetet. Floridában. Nemrég történt. Most hívjuk össze a csapatot. Joe hirtelen megint elemében érezte magát, jóllehet, ezen a héten nem volt benne a csapatban. - Ki vele, mi történt! - Az Everglades fölött lezuhant a Miami Air Boeing 737-ese. Valami charterjárat volt, és az első hírek szerint a levegőben esett szét, miközben Key Westtől észak felé tartott. A floridai Naples mellett zuhant le. Darabjaira hullott. - Akkor nincsenek is túlélők? - Nem tudom... nem hinném. Egy autópályát is érintett a baleset, ott is meghaltak néhányan. - Azt mondtad, Miami Air? - Volt valamiféle homályos emléke a Miami Airről, de vajon mi lehetett az? - Kit küldenek? - Ezen a héten John Phelps a vezető nyomozó. A többiekről nem tudok biztosat. Épp az imént kaptuk a hírt. - Kösz, hogy szóltál. - Hirtelen tört rá a szokásos izgalom, ami aztán legalább olyan gyorsan el is múlt. Hála Farrisnek, most aztán tényleg nem volt semmi teendője.

Bill Caldwell az NTSB feletti emeleten lévő irodájában hallott a Miami Air balesetéről. Rezzenéstelen arccal fogadta a hírt, majd halkan becsukta irodájának ajtaját, és azonnal felemelte a telefont, hogy egyik bizalmi emberét Miamiba küldje. Miután ezt letudta, titkárnőjét valami ürügygyel elszalajtotta, és amint a nő távozott, gyorsan bevitte annak telefonkönyvét az asztalára, majd lapozgatni kezdett benne, két telefonszám után kutatva, kezében egy ugyanolyan színű tollal, mint amilyen tintával a telefonszámokat beírták. Az az illető, aki annak idején társügyvezetői posztba segítette őt, már évek óta nem dolgozott az FAA-nál, de azóta is közeli barátja volt. Létezett egy bizonyos hálózat, mely az FAA nemrég távozott vezetőiből állt, és amellyel Caldwell tartotta a kapcsolatot. Ketten közülük Frank Lorenzo légitársaságához, a Texas Airhez mentek, ahol azonnal elnökhelyettesek lettek. Két másik ember pedig - köztük az említett jó barátja is - egy kis floridai légitársaság irányításához került. A Miami Airhez.

Szállingózott a hó, amikor Joe hazaért. Imádta a havat, a havas délutánokat. De most csak a komor ég szürkesége illett a hangulatához. Azelőtt soha nem fenyegette a testület elnöke elbocsátással. Elő-előfordult, hogy voltak kisebb vitái azzal, aki épp az irodában ült, de ilyesmi eddig nem történt. Az is igaz, hogy kormányzati alkalmazottként nehéz is lett volna őt kirúgni. Minősítésével bármikor könnyen találhatott volna magának másik hatósági állást, de rájött - talán már túl későn -, hogy a „Na és mit dolgozol?” kérdésre ő csak egyetlen megfelelő választ tud elképzelni. - „Tudod mondta ilyenkor mindig -, a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Testületnél vagyok baleseti nyomozó.” Lehetséges lenne, hogy ennek most vége? Az istenit annak az öntelt alaknak! Gondolkodnia kell, de előbb a fenekére néz egy üveg bornak. Mindig szerette megpillantani a közeli Cheltenham Haditengerészeti Kommunikációs Állomás rádiótornyának fényeit, amikor az Andrews Légibázistól délre, az elágazásnál jobbra fordult, majd megtette a házához vezető egymérföldes utat. Alig várta, hogy a kandallóban meggyulladjon a barátságos tűz, és teraszának üvegajtaján át gyönyörködhessen a vidéki tájban. Susan Kelly ajánlata motoszkált benne egy kicsit, de most egyedül akarta nyalogatni a sebeit - és nagyjából ezt is mondta a nőnek, amikor az beviharzott az irodájába, és biztosította afelől, hogy ő és a testület többi tagja szembeszállnak majd Farrisszel, és megpróbálják visszavonatni a döntését. - Susan, ez igazán nagy dolog tőletek! - Szükségünk van rád, Joe! - 155 -

- Farrisnek viszont nincs. - Ezen változtatni fogunk. - Susan, csak annyit próbálj elérni, hogy Andy folytatni tudja ezt az orvosügyet. Nekem már beszélnem se szabad vele. - Ostobaság! Farris nem adhat ilyen utasítást! - Pedig megtette. - Na, majd meglátjuk. Addig is, engedd meg, hogy elvigyelek valahová vacsorázni, Joe! A férfi nehezen tudott dönteni. Mindig mámorosan érezte magát, ha Susan közelében lehetett, és igen csábító volt az ajánlat, de Farris tőre túl mélyre hatolt benne ahhoz, hogy igazán élvezhesse a nővel töltött estét. Susan összezavarta. Nem volt már biztos az iránta táplált érzéseiben, egyre jobban ügyelt a vele szembeni viselkedésére, mert nagyon tartott tőle, hogy másként bánna vele, mint egyszerű kollégával. A mai estéről nem lehet szó. Nem tudna eléggé vigyázni. Túl könnyen fordulna a nőhöz testi vigaszért, és ez megmérgezhetné a barátságukat. - Ma este nem, Susan - mondta, és próbált mosolyogni -, tudod, a szívem rendetlenkedik. A nő elnevette magát, majd megállt, és fejét kicsit oldalra hajtva, a férfi szemébe nézett, mintha ott próbálná megtalálni a mondat igazi értelmét. - Jól van, akkor gyere el hozzám, én pedig megpróbálom felidézni, hogy is kell főzni. A Monongahela folyón innen én készítem a legjobb tévés vacsorákat. - Nem, komolyan mondtam. De esetleg egy esőnapot megbeszélhetnénk... - Megállapodtunk, Joe! - Susan felállt, és elindult az ajtó felé, de hirtelen megtorpant és visszafordult. - Tennél nekem egy szívességet? Ígérd meg, hogy nem hozol semmilyen elhamarkodott döntést, amíg nem beszéltünk, rendben? - Például, hogy lelövöm Farrist? Ne aggódj, nem fogok. Ez a rövid párbeszéd játszódott le újra és újra a fejében, miközben kihúzta a dugót abból a moselle-i borospalackból, amelyet már három hónapja őrizgetett. Ezután meghallgatta a CNN legújabb tudósítását a Miami Air katasztrófájáról, majd nekilátott tüzet rakni a kandallóban. A média persze hetet-havat összehordhatott, de ha minden igaz, a szerencsétlenül járt gép egy régebbi 737es, és ez baj, hiszen mostanra már mindet fel kellett volna újítani. Azzal, hogy az FAA azt a szigorú előírást tette magáévá, mely szerint meghatározott időközönként az öregedő gépek bizonyos részeit feltétlenül ki kell cserélni vagy fel kell újítani, a probléma megoldódni látszott - egészen mostanáig. Százhuszonkét halott, tetemeik szerteszét hevertek a baleset színhelye körül, akárcsak az 1988-as skóciai PanAm-balesetnél. Ezúttal azonban a kezdeti vizsgálat robbanószerkezetnek nyomát se találta. Amint életre kelt a tűz, Joe elreteszelte a füstszabályozót, hogy kicsit füstössé váljon a szoba, amitől olyan lesz a hangulata, mint egy hegyvidéki menedékháznak - amit Brenda ki nem állhatott. Kikapcsolta a tévét, majd letelepedett a hintaszékébe, szemben a kinti havas tájjal. Ebben az idilli képben tűnt fel hirtelen egy alak a sötétből, és az üvegajtóhoz lépett, hogy benézzen rajta. Nő volt, lehelete ráfagyott az ajtó üvegére. - Susan! - Joe talpra ugrott, és elügyetlenkedett egy darabig az ajtó nagy, elhúzható reteszével, mire be tudta ereszteni a nőt, aki épp a havat verte le a csizmájáról. - Hello! Sajnos, elég rosszul viselem, ha visszautasítanak... - mondta, és felemelt egy jókora papírzacskót, amelyből ínycsiklandó illat áradt. - Azt látom. - Becsukta a nő mögött az ajtót, és lesegítette róla elegáns, bokáig érő teveszőr kabátját, amelynek ujjait, gallérját és alsó szegélyét szőrme díszítette. Olyan benne, mint egy manöken, gondolta Joe. Különösen behavazott, aranybarna hajával. - Vacsora, amennyiben érdekel. Remélem, szereted a kínai kaját. - Naná! - Remek! Merre van a konyha? - Joe megmutatta, Susan pedig eltűnt a jelzett irányban, és hangja most már onnan hallatszott. - Látom, jó háziasszony vagy, Joe... - Néha Brenda is a falra mászott tőle... - Aki a feleséged? - Az exfeleségem. - 156 -

- Ja, tudom. - Kidugta fejét a konyhából, hogy a férfire nézzen. - Különben hogy is lennék itt... Pár perc múlva már vissza is tért egy jól megrakott, nagy tálcával, és az üveg borral, amelyet Joe a konyhaasztalon hagyott. Poharat is hozott. - Meg sem kérdezed a hölgyet, miért tört rád? - Egyszerűen csak örülök, hogy itt vagy. Tudod, nem olyan vidám dolog az egyedüllét. - Néha az - mondta a nő, és lenyalt egy csepp édes-savanyú szószt az ujjáról. - Én sokszor szeretem, ha magam vagyok. De sokszor szeretem azt is, ha megoszthatom a magányomat, már ha annak van értelme. Leültek a kanapéra, kettejük közt egyensúlyozva a tálcát, és két külön papírdobozból falatoztak. - Mellesleg én, szóval... soha nem kérdeztelek a férjedről - mondta Joe, mert hallotta, hogy a nő pár éve elveszítette a férfit. - Úgy érted, szívesen meghallgatnád életem történetét? - Nagyon szívesen, igen. - Na jó, de rövid leszek. Vannak más dolgok is, amiről beszélni szeretnék veled. - Susan belekortyolt a borba és Joe-ra nézett, míg aztán egy kicsit kellemetlenül kezdte érezni magát a szemezés egyértelműen intim volta miatt. - Soha nem volt férjem, Joe. Az emberek csak hiszik, hogy férjnél voltam. De csak jegyesem volt. - Ezt nem tudtam. - Persze, hogy nem. Egyébként a vőlegényem a gyerekkori szerelmem volt még Des Moines-ból. Általános iskolában ismertük meg egymást, és mindig a legjobb barátok voltunk. Együtt nőttünk fel, többé-kevésbé mindig tudtuk, hogy egy napon majd összeházasodunk, de nem siettük el. Ő is körülnézett, én is körülnéztem, de végül mindig egymás mellett kötöttünk ki. - Rövid időre elhallgatott, és a férfi érdeklődését méricskélte. - És aztán mi történt? - Vietnam. Katonacsaládból származott. Az apja, a nagyapja, mindenki a légierőnél szolgált. Neki is ugyanezt kellett tennie, és amikor elvégezte a pilótaképzőt, egy F-105-ös Thunderchiefsre osztották be, és Da Nangba küldték. Nagyon büszke voltam rá. Aztán később F-4-esekkel repült Chappie James meg Robin Olds társaságában, még mielőtt azok tábornokok lettek, a Vad Menyétek nevű hadműveletben. - Igen, hallottam már róla - mondta Joe. - Ők azok, akik megkeresték az észak-vietnami légelhárító rakéták kilövőállásait, kivárták, míg tüzelni kezdenek rájuk, majd a radarsugárnyaláb mentén visszarepültek, és megsemmisítették az irányítókocsit. - Így van. És ahogyan oly sokukkal megesett, egy éjjel nem tért vissza vele az a nagy kétmotoros gép. Valahol a demilitarizált övezet felett lőtték le. A mögötte ülő nem tudott katapultálni, amennyire tudni lehet. A mellette repülő gép pilótája látott egy jelzőfényt, és elkapott egy rövid üzenetet arról, hogy biztonságban földet ért, de mielőtt másnap reggel elindulhattak volna a mentőhelikopterek, a jelzőfény és a vőlegényem eltűnt. - Meghalt? A nő felsóhajtott, és kicsit mintha megtört volna a mosolya. - Most már biztos vagyok benne, Joe, hogy soha nem fogom megtudni. Remélem, meghalt, de olyan hírt is kaptunk, hogy elfogták. Mindez 1968-ban történt. Az azt követő években a szüleivel együtt figyeltem minden listát, hátha felbukkan valahol a neve, a „bevetés közben eltűnt” listát leszámítva. De soha nem bukkant fel. Soha nem tudtak vele elszámolni. A mai napig nem tudom, mi történt, pedig sok visszatért katonát kikérdeztem, és közülük néhányan állították, hogy látták az alakulatukban Hanoiban. Végül aztán felírattuk a nevét az emlékműre, amit még mindig nehezemre esik meglátogatni. Susan kinézett a havas tájra. Lábát maga alá húzta, ahogy a férfi már máskor is látta őt ülni. Éppúgy, mint egy macska, amely összegömbölyödik a kandalló előtt. - De magamban soha nem adtam fel a reményt. - Hirtelen a férfire nézett. - Azért nehogy azt hidd, hogy örök lángot hordozok magamban, Joe. Kisemmizettnek éreztem magam a soha meg nem valósult közös életünk miatt, de mindez már a múlté. - 157 -

- Susan, te... - Joe egy pillanatra visszafogta magát, de aztán úgy döntött, most nincs szükség az óvatosságra. Végül is a nő jött el hozzá. - Te annyira kedves vagy és gondoskodó... és persze remek nő... - Ugyan, Joe... Lefogadom, hogy a testület összes nőtagjának ugyanezt mondod. Erre mindketten elnevették magukat. - Ne hidd! Csak a vonzóaknak. De tudod, azért eltűnődtem, miért is vagy te hajadon... - Nem ez az oka, Joe. Persze, a Vietnamot megjárt katonák hazatérése utáni öt évben ápolgattam a reményt, és senki más nem keltette fel az érdeklődésemet. Azóta meg pusztán arról van szó, hogy soha nem találkoztam a megfelelő férfivel, miközben a karrierem szépen ívelt, de mindig mérföldeket kellett utaznom, mire ágyba kerültem volna... valakivel. - Ekkor szenvedélyes tekintettel pillantott rá, legalábbis a férfi ilyesmit olvasott ki belőle, s elmosolyodott. Gyönyörű szeme nagyon zavarba ejtő és nagyon provokatív dolgokat súgott neki, akár tudatában volt ennek a nő, akár nem. És Joe-nak az a nyugtalanító érzése támadt, hogy nagyon is tudatában van. Susan ekkor visszavitte az üres dobozokat a konyhába, kávét keresett, majd azt próbálta kideríteni, hogyan működik a férfi kávédarálója és kávéfőzője. Eközben Joe az ajtóban állva figyelte őt. Szeme formás testének körvonalait követte a lebegő selyemruha alatt, amely egyszerre volt tartózkodó és sokat sejtető. Kétségtelenül jó karban tartotta magát, remek alakja volt. Joe azon kapta magát, hogy stratégiai lépéseket dolgoz ki arra vonatkozóan, hogyan terelhetné a találkozást intimebb mederbe. Ezek a számára is szokatlan gondolatok mulattatták, de egyszersmind zavarba is ejtették. Susan nem valószínű, hogy ilyen mederbe óhajtotta volna terelni az estét. Elvégre csak barátok és kollégák voltak... De olyan megnyugtató érzés volt a nő közelében lenni. Nem, nem is megnyugtató, inkább lelkesítő. Vérpezsdítő. Csábító. - Ma délután összehívtam a három másik tagot egy kis haditanácskozásra - mondta Susan, miközben a kávéval foglalatoskodott. - Röviden előadtam nekik, mi történt, hogyan fejlődtek idáig a dolgok, és hogy miket mondott nekem Dean, amikor néhány órával korábban feltettem neki a kérdést, hogy miért tette ezt veled. - Na és mit mondott? A nő jelentőségteljes mosollyal nézett rá a válla fölött. - Túl sokat mondott. Alapvetően azt, hogy lehetővé teszi a légitársaságnak és az FAA-nak, hogy tetszése szerint befolyásolja a nyomozásunkat. Szóval épp eleget ahhoz, hogy tönkretegyem. - Visszafordult a kávéhoz. - És ezt is fogjuk tenni. Lesz holnap tizenegykor egy zárt testületi ülés, ahol mind a négyen számítunk a társaságára. Ott aztán majd móresre tanítom. - Hűha, ez nem hangzik túl biztatóan. A nő felnevetett. - Nézd, bár még mindig ő a főnök, azért mi is tehetünk egyet s mást. Például felkereshetjük a Fehér Házat, amire, azt hiszem, eddig nem volt példa. Dean nagyon fél a Fehér Háztól. Attól tart, hogy jövőre nem jelölik újra. Visszamentek a kávéval a kanapéhoz, egy ideig beszélgettek és a havas tájat nézték. Susan megkereste a kerti világítás kapcsolóját, és rájött, hogy az jobban megvilágítja a hóesést, mint a teraszi lámpa. Gyönyörű volt a tél így bentről, különösen, amikor lekapcsolták a belső világítást. Susan azért ment vissza a kanapéhoz, hogy a férfi mellé üljön. Térdével hozzáért, és olyan hosszan nézett rá szótlanul, hogy Joe-nak már nem kellett azon gondolkoznia, mit tegyen. Hajának érintése, ahogy közelebb húzta magához, meg ajkának íze olyan volt, mintha hosszú álomból ébredne. Egy idő után Susan kicsit elhúzódott. Szeme ragyogott a tűz fényében, kezét a férfi arcára tette, és csilingelő hangon felnevetett. - Attól tartok, lesz itt némi bonyodalom... - mondta pajkosan. - Őszintén remélem - felelte Joe.

20. fejezet December 6., csütörtök

Szüleinek észak-dallasi otthonában Ron Timson csöndesen odahúzott egy széket a dolgozószobát a nappalitól elválasztó ajtóhoz, és feszülten figyelt az ajtó túloldaláról átszűrődő ijesztő párbeszédre. Nem számított a reggel kilenc órás látogatásra, de felismerte az addig csak képen és - 158 -

téveriportokban látott David Bayne-t, apja légitársaságának igazgatóját. Ron azelőtt soha nem látott ilyen nagy hatalmú embert szülei otthonában. Elképzelése sem volt, mit kéne tennie - hogyan védje meg a szüleit. Mit tehet vajon egy tizenkilenc éves egyetemista azon túl, hogy erkölcsileg támogatja szüleit, bár tudta, hogy apja, mint mindig, most is visszautasítja majd ezt a fajta segítséget. Dick Timsonnak nem volt szüksége senkire, és ezzel neki is így kéne lennie. Egész életében ezt próbálta belénevelni. A hang egy pillanatra felerősödött, amitől tisztábban értette a szavakat. A nagy igyekezettől átmenetileg meg is feledkezett arról, hogy anyja mellett kellene lennie, aki pár napja vonult be a Baylor Kórházba. Bayne az apját faggatta, valószínűleg a balesetről. Nem tűnt dühösnek, inkább úgy hallatszott, mintha aggódna. Apja pedig teljesen a gondolataiba merült, amikor Bayne megjelent az ajtajukban. - ...ezen lovagolnak... alaposan helybenhagytak bennünket... azon a Kansas City-i meghallgatáson a héten. És... hogy biztosít afelől, nem lehet kérdéses... utasítást, hogy álljon ki maga mellett. - Elég hiányosan hallotta, de a mondattöredékekből úgy tűnt, Bayne-nek kezd meginogni az apjába vetett bizalma. Apja hangját még nehezebben lehetett hallani. - ...mindaz, amit tudok… ahogy én emlékszem... egészen biztos... volt, ha elismeri az Airbus, ha nem. Végre meghallotta a széklábak összetéveszthetetlen hangját, amint a keményfa padlóhoz súrlódnak, aztán az ajtó felé távolodó bőrcipős lépteket. Ron erre sietve felkelt megfigyelőállásából, visszatette a széket, és várta, hogy Mr. Bayne távozása után kinyíljon az ajtó. Régi állóórájuk tiktakolása egybeolvadt egy nagy teljesítményű, feldübörgő gépkocsimotor hangjával, majd a kavicsokon gördülő kerekekével, amely zajok azután lassan elhaltak a távolban. Hideg volt odakint, és miután a központi fűtés termosztátja kattant egyet, az ezt követő légáramlás hangja minden más zajt elnyomott. Nem jött hang az előszobából, Ron pedig úgy érezte, muszáj elindulnia abba az irányba. Végül kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, és látta, hogy apja a bejárati ajtó előtt áll, kezét még mindig a gömbkilincsen tartva. Lehajtott fejjel állt, és egy szót sem szólt. - Apa! Jól vagy? Dick Timson jó ideig nem felelt. Hagyta a fiát, hadd vívódjon. Aztán lassan visszafordult a koloniál stílusú ház gazdagon díszített belső tere felé, amelyet még apja tervezett és anyja rendezett be szerető gondossággal. - Nincs semmi bajom - felelte egyszerűen. Ron apja nyomában bement a nappaliba. Ott állt előtte, és roppant kínosan érezte magát, miközben apja leült abba a fotelba, amelyet anyja évekkel ezelőtt vásárolt, férje heves tiltakozása ellenére. Nem engedhetik meg maguknak, dühöngött. De szükségük van a bútorra, ha vendégeket akarnak fogadni, érvelt az anyja. Az ezt követő vita után mind a mama, mind ő, a kisfiú, aki az ajtó mögött hallgatózott, elsírta magát. Ron előrelépett. - Apa! Mi folyik itt? Timson ránézett és felsóhajtott. - Ha én azt tudnám! - Úgy értem, miért járt itt Mr. Bayne? - Hogy lássa, időzített bomba vagyok-e, amely szétrobbantja az egész vállalatot. Egy ideig megint csönd volt. Aztán Ron újra összeszedte a bátorságát, hogy többet kérdezzen. - És... el fognak...? - Bocsátani? Ezt akarod megkérdezni? - Igen, apa. - Végül el. - Ron észrevette, hogy apja a tenyerébe temeti az arcát, és elsírja magát. Alig hallhatóan, de sírt. Egy pillanatra viszolygást érzett, és fülében ott csengett az ezerszer hallott „Szedd össze magad, és viselkedj férfi módjára!”. Hát így viselkedik egy férfi? Kisfiúként állandóan nyeldeste a könnyeit, hogy apja ne legyen rá mérges, ne csalódjon benne, ne legyen rosszul tőle, és ne állítsa a falhoz ordibálni vele - mindaz csak képmutatás lett volna? Ron erőlködve igyekezett túltenni magát a múlton, végül aztán leült apjával szemben, és fürkészni kezdte az arcát, mintha erre azelőtt soha nem lett volna módja. Apjának sokkal kevesebb haja volt, mint ahogy arra emlékezett, - 159 -

és egész fizikuma is valahogy erőtlennek tűnt. Fájt ráeszmélnie, hogy apja öregszik. Öregnek látta, elkínzottnak és legyőzöttnek. Nyoma sem volt benne annak az eleven, éltető tűznek és elszántságnak, amelyet mindig látott benne. Világéletében rettegett ettől az erős, dinamikus, sikeres-embertől. Rettegett dühétől és rigolyáitól, attól, hogy esetleg megveti őt. Annyira rettegett tőle, amennyire az anyja, bár ő sokkal jobban igyekezett a férfi kedvében járni. - Apa... Nem lesz semmi baj! Majd meglátod. Mindezt motyogva mondta, a válasz azonban tisztán érthető volt, mert azelőtt még soha nem hallott apjától ilyen szavakat: - Tényleg úgy gondolod, fiam? - Semmi gunyorosság, semmi támadó él, hogy ki kérte fel a véleménynyilvánításra, csak egy őszinte kérdés. Az apja kétségbeesett volt. És a fia tanácsát kérte. - Igen, apa, úgy lesz! Hiszen nem tettél semmi rosszat azzal a repülővel! Anyu is mondta, hogy nem, és hogy te is azt mondtad, hogy így volt. Nem foghatják rád, mert nincs semmi bizonyítékuk. És még ha le is mondatnak a vezetőpilóta-posztról, még mindig lehetsz pilóta. Timson csak rázta a fejét. - Nos, rendes nyugdíjad van, úgyhogy rendben leszünk. Rendben leszel. Apa, kérlek, ne aggódj! Dick Timson felnézett, és egy fájdalmas tekintetű, sovány fiatalembert látott, aki a lelkébe bámult. - Nemcsak a balesetről van itt szó, Ron. Főpilótaként végzett teljesítményemet darabokra tépték, tönkretettek... és mint vezetőt is kicsináltak, pedig annyira igyekeztem, hogy jól végezzem a munkámat. Tönkretettek mindent, amivel próbálkoztam... Egy alak még azt is rám fogta, hogy csak azért vagyok kemény, mert félek és magas pozíciót töltök be. Apa és fia egymásra nézett, úgy, ahogy talán addig még sohasem. - És nem így volt, apa? Dick Timson már épp kezdte volna kioktatni a fiát. De úgy érezte, többé már nem képes rá, nem jöttek a szájára a korábban oly könnyedén kimondott szavak. Ron látta, hogy apja megrázza a fejét. - De igen... azt hiszem, igen. - Annak, hogy az a gép lezuhant, semmi köze nem volt a... a mi balesetünkhöz, ugye? - Nem! - A határozott válasz meghökkentette a fiút. Apja túl hangosan felelt. De aztán újra lecsendesedett, miközben az ablakon bámult kifelé. - Nem, nem volt. Semmi köze. Lehetetlen. Megint Ronra nézett, könyörögve, legyőzötten. - És fiam, soha többé ne hozd szóba azt a balesetet... Kérlek. - Bemész anyuhoz? Dick Timson ismét félrenézett. A karfán könyökölt, állát a kezével támasztotta alá. - Majd később. Még fel kell hívnom az orvosát. Ma reggel azt mondta, semmi komoly, de azért megfigyelésre szeretnék benntartani pár napig. - Tudom, hogy nem a szívével van probléma, de nehezen hiszem, hogy nincs semmi komoly baja. Kiverte a hideg veríték és erősen zihált. - Mostanában elég nagy nyomás nehezedett rá, fiam. Azt hiszem, túl nagy stresszt állt ki, és túl sokáig. - Ránézett Ronra. - Tartsd ezt észben, amikor megházasodsz. A nők gyengék. Az anyád is az. Mindig is az volt. Ron Timsonnak már nagyon elege volt ebből a hozzáállásból. Ezen nőtt fel. A nők gyöngék, a nők semmihez sem értenek, a nők semmire nem jutnának a férfiak nélkül. A szíve mélyén azonban mindig tudta, hogy ez nem így van. Hiszen éppen az anyja volt az, aki félkézzel is összetartotta a dolgokat, és ez nyilván több erőt követelt tőle, mint ami neki, és apjának együttvéve volt. Lassan, talán túlságosan is lassan, de kezdett ez világossá válni előtte. Az kellett hozzá, hogy egyetemre járjon, és onnan visszatekintve láthassa a dolgokat - meg az elmúlt két hónap iszonyatát. Hogy is van az a Thoreau-idézet? „Férfiak tömege él csendes elkeseredésben.” Mint ahogy a legtöbb nő is, gondolta. Különösen az anyja. De most vajon mi baja lehet?

Ugyanezekben a percekben Timsonék otthonától mintegy tizenöt mérföldre délre dr. Mark Weiss a dallasi Baylor Kórház főbejárata felé tartott, és egy papírfecnit vett elő, rajta Louise Timson szobaszámával. - 160 -

Felesége, Kim, ebben a kórházban született, és egyszer Aaronnal is be kellett rohanniuk ide, amikor megsérült a lába. Milyen elevenen emlékezett arra az éjszakára! Mark azon kapta magát, hogy eltűnődik, mit csinálhatnak most éppen. Kim, Aaron meg Greg. Mintha meg sem történt volna a baleset Kansas Cityben, és a lángok csak egy rémálomban szerepeltek volna, amelyből most végre felébredt. Aztán visszazökkent a kegyetlen valóságba, és ez szörnyű lelki kínnal járt. A legártatlanabb, legváratlanabb dolgok tudták kiváltani ezt a tompult belefeledkezést és az azt követő kijózanodást. Az elmúlt hetekben többször is szinte elvesztette önkontrollját ezektől a rémes visszazökkenésektől, és ilyenkor arra kényszerült, hogy egy csendes zugot keressen magának, vagy ha épp vezetett, félrehúzódjon az út szélére. Az évek során számtalanszor foglalkozott ezzel az érzéssel pácienseinél, de - most már tudta - mindig túl felületesen. Külső szemlélőként soha nem érthette meg a maga mélységében a fájdalom igazi természetét, a hirtelen felismerés, a váratlan ráébredés gyötrő, szívfacsaró fájdalmát. Egészen mostanáig. De most már nem vártak rá otthon, és soha többé nem is fognak. Ezt pokoli erőfeszítéssel tudatosítania kellett magában, hogy fel tudja dolgozni... és aztán továbbléphessen a mindennapokban. Mark ezúttal valamivel gyorsabban túltette magát a rátörő emlékeken, és inkább anyagi csőddé váló pszichiáteri praxisára gondolt Kansas Cityben, meg az állandó zaklatásnak kitett aszszisztensére, akinek kéthavi előjegyzéstömeget kellett lemondania, miközben semmi biztosat nem tudott ígérni. Bankszámlái kezdtek apadni, bár Kimnek volt életbiztosítása. De most nemigen érdekelték az anyagi dolgok. Küldetése van, nem holmi megszállottság. Előbb-utóbb úgyis vissza kell térnie a munkájához. Mark Weiss orrát megcsapta a kórházi folyosók jellegzetes fertőtlenítőszaga. Meglepően sok emberen kellett átvergődnie, hogy a lifthez jusson, és felmehessen a hatodikra. Csak a szerencséjének köszönhette, hogy amikor felhívta Timsonékat, a fiú vette fel a telefont. Erősen kételkedett benne, hogy a kapitány bármit is mondott volna neki. A hatodikon kiszállt a liftből, és határozott léptekkel elindult, majd elhaladt a megfelelő ajtó előtt Mivel nyitva volt, jól láthatta, hogy csak Mrs. Timson van benn. Arra számított, hogy a Kansas City-i meghallgatáson ott lesz a férje oldalán, de mivel nyomát se látta, csak még kíváncsibb lett, vajon mi mehet végbe a nő elméjében. Mark elment a nővérpulthoz, és dr. Weissként mutatkozott be, aki azért jött, hogy megnézze Louise Timsont. Az unott, fiatal nő, akit többen is ostromoltak, érdeklődés nélkül átadott neki egy kórlapot. Mark megvizsgálta a kórlapot, és látta, hogy nem találtak koszorúér-problémát, és az EKG is normális. Megnézte az egyéb feljegyzéseket is, és közben gyomra mind jobban elszorult. A nőt szívinfarktus gyanújával hozták be, miután otthon elájult. De nem infarktus volt, csak hiperventiláció, aminek sok oka lehetett. Például a túlzott szorongás. Visszatette a kórlapot, és belépett a szobába. - Mrs. Timson? A nő lassan, de határozottan felelt. - Én vagyok. Ki az? - Dr. Mark Weiss vagyok. Bejöhetek? Pár percig kellemesen elbeszélgettek mindenféle hétköznapi dolgokról. Mark megpróbálta elképzelni, hogyan reagál majd a nő jövetele igazi okára. Szobájában, amelyet néhány szál virág tett csak derűsebbé, teljesen egyedül volt, és mint mondta, a férje még jó pár óráig biztosan nem jön be. - Louise, el kell mondanom önnek, ki vagyok, és miért jöttem tulajdonképpen. Valószínűleg nem emlékszik rá, de már találkoztam önnel Kansas Cityben, a kórházban, amikor bementem a férjével beszélgetni, röviddel a baleset után. A nő szótlan maradt, és csendes érdeklődéssel figyelte a férfit. Arcán az aggodalomnak csupán halvány jele látszott. - Elnézést, de én nem... - Semmi baj. Pszichológus vagyok, és sokat foglalkoztam polgári repülési ügyekkel. Kicsit alaposabban vizsgálgatom ezt a balesetet. Azt, hogy mi okozhatta. Az NTSB-vel is kapcsolatban vagyok, habár nem őket képviselem. A nő hirtelen ijedtté vált, és rémülten pillogott hol az ajtóra, hol meg a székre, amelyen most a doktor ült. - Igen, igen, emlékszem magára! A balesetben elveszítette a feleségét. Jaj, istenem! A - 161 -

feleségét meg a gyerekeit! Drága doktor úr, én annyira sajnálom...! - Szemét kezdték elhomályosítani a könnyek, és amikor Mark odanyújtotta a kezét, szorosan megragadta. – Jaj, én annyira borzasztóan sajnálom, hogy el kellett veszítenie az egész családját... Egy darabig csöndesen szipogva üldögéltek, végül Mark vett erőt magán. - Mindenképpen meg kell értenem, mi történt, Louise! A nő bólintott, összeszorította ajkát, és egy szót sem szólt. - Különösen azt szeretném tudni, mi aggasztja önt olyan rettenetesen. - Igyekezett nyugodt, kiegyensúlyozott hangon beszélni. Bízott a nő higgadtságában, de felkészült rosszabbra is, ám Louise kimért válasza készületlenül érte. - Nem tehetem. - Elnézést, de én ezt nem értem. - Tudja... én annak az okát nem mondhatom el magának, dr. Weiss. Annyit azonban mondhatok, hogy nem a férjem okozta a balesetet. - Nem mondhatja el nekem, mi okozta a balesetet, vagy azt, hogy mi aggasztja annyira? - Egyiket sem. Újabb hosszú csend következett. Louise Timson lehunyta a szemét, és közben még mindig szorosan fogta Mark kezét. Aztán hirtelen felnézett, és suttogva megszólalt. - Nem tehetem. Nem mondhatom el magának... mert... mert... - Mert? A nő újra becsukta a szemét, és feje görcsösen rázkódni kezdett, először, lassan, majd egyre gyorsabban. - Nem! Nem mondhatom el! Csak a lelkészemnek. - Azt akarja mondani, Louise, hogy valamiképpen ön a felelős? Hogy tett valamit? Merthogy így viselkedik... A nő ekkor elhúzta a kezét, és védekezően összekulcsolta a mellén. - Soha nem mondhatom el önnek. Ártanék vele Dicknek. Pedig nem ő a felelős. Én vagyok az. Mark vívódott, hogy szakmai képzettségére hallgasson-e, vagy személyes, égető vágyának engedjen, hogy megtudja, mi történt. Végül a hivatástudat győzött benne. - Jól van. Nem kérdezek többet. - Elővette a névjegykártyáját, és a nő kezébe nyomta, ráhajtogatva az ujjait. - Kérem, tartsa jó helyen. Ha készen áll, megtalál. Bármikor eljövök önhöz, akár éjszaka is. A nő bólintott, Mark pedig nagy nehezen felállt. Nyugtalan, sürgető ösztönei azt súgták, hogy még faggassa, sőt ha kell, verje ki a nőből a válaszokat. - Hm... lenne még valami. És kérem, ezt vésse az emlékezetébe. Ön nem felelős. Egy ilyen katasztrófa bekövetkeztéért egyetlen embert sem lehet kizárólagosan felelőssé tenni. Események láncolata idézte elő, érti? Bármi is az, amit ön tett, és amiről nem beszél, a baleset alighanem az ön közreműködése nélkül is megtörtént volna. A nő nem bólintott, csupán nézett rá szomorú, könnyes szemmel. - Most akkor elmenjek? - kérdezte Mark, remélve, hogy a nő nemet mond. De Louise Timson bólintott. - Ugye, felhív, amikor... szóval, ha majd készen áll? - Igen. Útban vissza, az autója felé, Mark arra gondolt, hogy fel kéne hívnia Joe Wallingfordot vagy Andy Wallace-t, esetleg megint Susan Kellyt. A nő tényleg az ő nézőpontjából látta a helyzetet. Öröm volt vele dolgozni, de ő is, csakúgy, mint Andy, figyelmeztette, hogy Joe-t nehéz lesz meggyőznie arról, hogy a repülés és a biztonság egyenletében a legfontosabb tényező az ember szerepe és idegállapota. Egyedül nem tudta meggyőzni Joe-t a Kansas City-i meghallgatáson. Hirtelen gondolt egyet, és úgy döntött, kimegy a Dallas-Fort Worth-i repülőtérre, és onnan Washingtonba repül. Teljesen mindegynek tűnt, hova megy, emlékeinek fájdalmas ciklusai úgyis mindenütt rátörtek. Mark megállt egy telefonfülke mellett, majd felhívta Wallingfordot. Megbeszélt vele egy péntek reggeli találkozót, majd ellenőrizte, hogy egy bizonyos Kansas City-i telefonhívás magnókazettája és megfelelő papírjai még mindig az aktatáskájában vannak-e. Ideje volt megmutatni Joe-nak, mivel van dolguk valójában.

- 162 -

Joe-nak nagy erőfeszítésébe került, hogy a gondolatait ne hagyja elkalandozni, és a munkájára összpontosítson. Előző éjszaka a karjaiban tartotta Susan Kellyt, és ezeknek az óráknak a kellemes emléke még az NTSB-nél betöltött állásának elvesztése feletti aggodalmát is elnyomta. A nő egyszer felriadt az éjszaka közepén, és a férfit ébren találta. Könyökére támaszkodva nézte őt, ahogy jólesően alszik mellette. Aztán, amikor Susan rápillantott, tekintetük találkozott, és a nő, arcán sokat sejtető mosollyal, érzéki hangon megkérdezte: - Mit művel, uram? - Alig akarom elhinni, hogy itt vagy mellettem... - súgta Joe. - Egyetlen pillanatról sem akarok lemaradni. - Aztán beleolvadt a nő mosolyába, és újra elveszett a karjai között. Martinson szenátor csütörtök délelőtt meghívta Joe-t egy késői ebédre. Joe kettőkor úgy ment el az irodájából találkozni a szenátorral, hogy meg se tudakolta Susantől, mire jutottak Farrisszel. Alig egy óra múlva ért oda a Fehér Háztól nem messze lévő kis étteremhez, de a washingtoni déli csúcsforgalom és a kevés parkolóhely addigra már alaposan próbára tette a türelmét. Kell őszinte örömmel üdvözölte, majd bekísérte az étterem hátsó részébe, ahol nyugodtan beszélhetnek. Rendes körülmények között jóleső büszkeséggel töltötte volna el, hogy egy szenátorral ebédelhet, de most túl bonyolult volt az élete, ráadásul Kell már valahogy a barátja, sőt segítőtársa is lett. A meghallgatás előtt egy héttel hívta fel a szenátort, hogy segítsen áttörni azt a falat, amelyet a hadügy emelt a „Csillogó kavicsok” program és a radaregység köré. - Nos, Kell, van valami hír a radarral kapcsolatban? Martinson megrázta a fejét. - Egyelőre semmi, de minden követ megmozgatok, hogy megtudjak valamit. Most azonban nem ezért hívtalak ide. Szeretném meghallgatni néhány dologról a véleményedet. Szigorúan jegyzőkönyvön kívül, persze. Azzal kezdte, hogy elmondta: lenyűgözte a meghallgatás, a nyomozás és Joe munkatársainak odaadása. De problémákat is látni vélt, és segítségre van szüksége, hogy ezeket pontosan meg tudja határozni. - Milyen problémákra gondolsz? - Például arra, hogy a North America csak egy a közül a sok vizsgálat közül, amit vezetsz, Joe. A legutóbbi számlálás szerint háromszázan dolgoznak az NTSB-nél, mindannyian Washingtonban, és mindenki különböző helyszíneken. Hogy az ördögbe tudtok odafigyelni az összes repülőbalesetre, és ezek mellett még a vasúti, tengeri, földalatti meg... - Közúti. - Igen, a közúti balesetekre is odafigyelni. Hogyan tudtok lépést tartani? Joe Kellre nézett és elmosolyodott. - Nagyon egyszerű! Nem tudunk, így aztán nem is tartunk lépést velük. A legtöbb balesetre annyi figyelmet fordítunk, amennyit tudunk, de főleg a legnagyobbakra, a legnagyobb port vert esetekre összpontosítunk. A többi elsikkad. Nagyon sok ilyen van. - Mondj valami bővebbet. Joe fejében már akkor megszólaltak a vészcsengők, amikor terítékre került ez a téma. Ez Dean Farris területe lenne. Hideglelést kapna, ha tudná, hogy Joe éppen azzal a szenátorral ebédel, aki az NTSB pénztárcájába befolyó összegeket felügyeli, nem beszélve arról, amit most mondott neki Joe. - Nézd, Kell... elég kellemetlen nekem erről beszélnem. A szenátor meglepettnek tűnt. - Miért? Tőlem nem kell tartanod! - Nem is erről van szó. Már így is komoly gondjaim vannak Dean Farrisszel. Joe elmondta a szenátornak az előző hónapok eseményeit, és beszámolt a főnöke és közte lévő, egyre növekvő feszültségről. Az FAA és a North America részéről tapasztalható nyomást nem említette. - Alapjában véve arról van szó, hogy mindenbe beleszól, amikor épp úgy tartja kedve, olyan okokra hivatkozva, amelyeket én nem tartok elfogadhatónak, de ő a főnök, ahogy erre mindenki állandóan próbál emlékeztetni. Nagyon zabos volt, amiért meghívtalak téged megfigyelőként, anélkül, hogy a szokásos protokollt figyelembe vettem, volna... Kell végre elmosolyodott. - Ki nem állhatom a szokásos protokollt. Csak útját állja mindennek. - Igen, ezzel egyetértek, Farris azonban nem. Nos, arra akarok kilyukadni, hogy ha rájönne, hogy kritizáltam a testületet és felfedtem előtted a belső ügyeket, hát rögtön kirúgna. - 163 -

- Hm... - A szenátor egy darabig gondolataiba merülve ült, és egy fogpiszkálóval játszadozott. Végül újra megszólalt. - Tiszteletben tartom a helyzetedet, Joe, de a testületnek meg kell újulnia, és bár nem állíthatom biztosan, hogy meg tudlak védeni, arra azért mérget vehetsz, hogy megpróbálom. - Értem, de nekem semmi közöm a politikához, Kell. Én nyomozó vagyok. - Rendben, Joe, de azért szeretném, ha elgondolkoznál a dolgon. Ha tényleg annyira szereted a munkádat és a testületet, ahogy én azt látom, biztosan te is tudod, hogy rengeteg dolgon kéne változtatni. És nemcsak arra gondolok, hogy több pénzre lenne szükségetek. Tudod, engem liberális republikánusnak tartanak, mert az a véleményem, hogy bizonyos problémákat csak a kormány által támogatott belső megújítással és anyagi segítséggel lehet megoldani. Több pénzre nyilván szükségetek van, de ki kéne találnom, hogy még mi egyébre. Az NTSB-t tizenhat éve nem újították meg, és úgy értesültem, bajban vagytok. - Jók a forrásaid. - Nos, részben arra hagyatkozom, amit az utóbbi hónapok alatt figyeltem meg nálatok, részben pedig arra, amiről egy munkatársamtól hallottam, aki tud egyet s mást a baleseti nyomozásról. - Ki az? - Várj, Joe! Szeretném, ha megígérnéd, hogy a segítségemre leszel, tudván azt is, hogy bár én minden módon próbállak majd megvédeni, elveszítheted az állásodat. Martinson őszinte volt, ezt Joe biztosan látta, de túl veszélyesnek tűnt az ajánlata. Ha a Farrisszel fennálló nézetkülönbségek ellenére megtarthatná a pozícióját, miközben a folyosó végén ott lenne minden örömének forrása, Susan Kelly is, egészen a mennyországban érezhetné magát. A politikát és a világ megváltását azonban másokra hagyná, például a vele szemben ülő energikus, befolyásos szenátorra. - Jól van, gondolkozom rajta - mondta végül Joe. - Nagyszerű! Hozzáteszem még, hogy ha segítesz nekünk, Farris valószínűleg nem jönne rá, bár ezt nem tudom garantálni. - Kell, nem árt, ha tudod, hogy Farris tegnap elmozdított a Kansas City-i nyomozás éléről. - Miért? - Mert nem voltam hajlandó figyelmen kívül hagyni, milyen furán reagált a North America akkor, amikor meg akartuk vizsgálni a kapitány orvosi lapjait, mint ahogy a radaregységgel kapcsolatos megválaszolatlan kérdések felett se voltam hajlandó szemet hunyni. - Joe, megígértem neked, hogy biztos választ adok a radaregységre vonatkozóan, és most is ezen igyekezem. De tényleg nem hiszem, hogy hazudnának. Hatalmasat kockáztatnának, mármint azzal, hogy a kongresszusnak hazudnak. Nem tudom elképzelni, miért tennének ilyet. A Pentagon legmagasabb rangú vezetői, akikkel egy bizottságban vagyok, biztosítottak arról, hogy az egység nem működött. Joe Kell szemébe nézett, és látta rajta, hogy őszintén beszél. - Nézd, egyszerűen csak azt akarom, hogy száz százalékig biztos lehessek a dologban. - Adj még egy kis időt. Közben a Kavicsok meg a stratégiai-védelmi kezdeményezés ügyében is csatároznom kell, és még mindig ott a reptéri jelenlétem időzített bombája is. - Azzal mi a helyzet? - Joe fejében Jeff Perkins szavai visszhangoztak, de az bizalmas értesülés volt. - Lehet, hogy vádat emelnek ellenem, Joe, ami semmiség ahhoz képest, ami akkor történne, ha minderről a média és a sajtó is értesülne. Eddig, ahogy Cynthia mondja, oltári szerencsém volt, hogy egyetlen firkász se fogott szagot. De sajnos, ez csak idő kérdése. Az ördögbe is, ha a bizottság többi tagja megtudná, annak bizony nem lenne jó vége. Cynthia azt szeretné, hogy tartsak sajtókonferenciát, és ismerjek be mindent. Egyelőre még nem készültem fel a politikai öngyilkosságra, de azt hiszem, ez elkerülhetetlen lesz. El nem tudom képzelni, hogyan reagálnának erre a választóim vagy a munkatársaim. - Kell felsóhajtott, és szemöldökét felvonva hátradőlt. - Ja, és persze azt is hozzá kell tennem ehhez az egészhez, hogy az ajánlatom attól függ, hivatalban maradok-e. Ha az eset napvilágra kerül, könnyen megtörténhet, hogy nem választanak újra. Hogy egy ilyen piti dolog így beleszóljon az életembe, egyszerűen felfoghatatlan... Egy pincér nézett be hozzájuk, egy teli kancsó kávéval, de Kell elküldte. - Az egyetlen jó dolog ebben az egészben az, hogy kiderült: a munkatársam, egy fiatal hölgy nem volt a gépen. - 164 -

- Szeretnék vele egyszer találkozni - mondta Joe, és Susan jutott eszébe. A szenátor arcán széles mosoly tűnt fel, szélesebb, mint kellett volna, s rájött, hogy ezzel elárulhatja magát. - Kössünk egyezséget, Joe! Te segítesz nekem, én pedig bemutatom neked a második jövendőbelimet. - Feltéve persze, gondolta, hogy valaha is oltár elé vezethetem.

21. fejezet December 7., péntek

John Tarvin az NTSB Kansas City repülőterén tartott meghallgatás mindkét napján megtette a Leavenworth melletti otthonából az oda vezető negyvenmérföldes utat. Mindkét nap névtelenül húzódott meg a hallgatóság soraiban, azt remélve, hogy hall valamit a vallomástevőktől, ami eloszlatná növekvő aggodalmát. A szerencsétlenség napja óta minden újságcikket elolvasott a témáról, és rosszulesett neki, hogy a baleset okozásával a hordozható radaros nyomkövető egységet gyanúsítják - azt a negyventonnás, hatalmas járművet, amely abból a honvédségi üzemből került ki, ahol ő is dolgozott. Tarvin sokáig bízott benne, hogy mindez csak Larry Wilkins radikális csoportjának a műve, és már-már meg is győzte magát, hogy a légierő és a hadügyminisztérium cáfolata hihető. De aztán olvasott egy cikket a toronyban észlelt különös elektromos lökéshullámról, és ez elkeserítette. Nem lehet puszta véletlen az időbeli egybeesés! Ebben biztos volt. Az egész világon csak néhány ember tudta, hogy a katasztrófa éjszakáján ő vezette a mozgatható radaregységet, de még ez a néhány ember sem ismerte a teljes történetet - a felesége sem. A dilemma, hogy elmondja-e valakinek, mi történt, felrúgva a biztonsági előírásokat és elvesztve az állását, egy percre sem hagyta nyugodni. A kedd és szerda éjszaka is álmatlanul telt. Csütörtökön már hajnalban fel-alá járkált, és végül úgy határozott, hogy vár még egy hetet. Ha addig sem oldják meg az ügyet, mondta magában, lépnie kell.

Ahogy a reggeli napfény beáradt az ablakon, Susan Kelly jólesően nyújtózkodott, és úgy érezte, mintha egy láthatatlan mosoly simogatná az arcát. Elégedett nyögéssel a másik oldalára fordult, hogy megérinthesse Joe-t - aki azonban nem volt ott. Susan hirtelen felpillantott, és kénytelenkelletlen tudomásul vette, hogy Joe Wallingforddal kapcsolatos erotikus álmainak a mai reggelen nem lesz folytatása. Tegnap jött el a férfitől, és most egyedül volt a lakásában, aminek nem örült. Egy órával később Susan már az FAA föld alatti garázsának bejárata elé kanyarodott, és lefékezett a parkolóőr bódéja előtt. Az állandó mosolytalanságba és barátságtalanságba burkolózott parkolószemélyzet két tagja szó nélkül elvette tőle a kocsi kulcsát, majd egyikük beült a kormány mögé. A nőt ez a jelenet mindig irritálta, a mai reggel azonban nem nagyon törődött vele. A garázs végében Susan már észrevette az ismerős autót, amit tudat alatt azonnal keresni kezdett, ahogy beért a parkolóba. A kocsiról tudta: Joe már az épületben van, és ez a gondolat boldogsággal töltötte el, más érzelemnek nem is hagyva helyet. Egy olyan pedáns ember számára, mint amilyen ő, a Joe iránti érzései kuszaságának meg annak, ami kettejük közt kialakult, nyugtalanítónak kellett volna lennie. Ha másért nem, hát azért, mert a testületnél senki nem tudhatja meg a dolgot, különben gátlástalan pletykálkodás indulna el. Mégis sugárzott. Talán nem magától a szerelemtől, hanem mert egyértelműen kezdte megkedvelni a férfit. Igen, ismerte be gyakorlatias énjének, Joe iránti érzései rendezetlenek, iránytalanok, részben szexuális késztetésűek, merészek, talán nem is helyénvalóak és szakmailag mindenképpen veszélyesek, de az volt az igazság, hogy évek óta nem érezte magát ilyen jól - ennyire nőnek. Susan, gondolatait összeszedve, az órájára pillantott, és észrevette, hogy rá nem jellemző módon, félórás késésben van. A havas, zsúfolt utakon való óvatos szlalomozást már maga mögött tudhatta, azonban még előtte állt a nagy leszámolás Dean Farrisszel. Az elnök előző nap elnapolta az ülésüket, ma reggel azonban a testület többi tagjával karöltve sarokba szorítják majd, és kérdőre vonják botrányos és pozíciójához nem illő viselkedése miatt, amit Joe-val szemben tanúsított. Valahogy nem érezte azt az aggodalmat, amire pedig már jó előre felkészült a leszámolással kapcsolatban. Inkább nyugodtnak, elégedettnek és optimistának érezte magát, különösen, amikor a - 165 -

nyolcadikon lévő hatalmas sarokirodájába lépve meglátta az asztala közepén álló kis tárgyat: egy apró kristályvázát, benne egyetlen szál vörös rózsával. A virág mellett nem volt kártya, és nem is volt rá szükség. A North America ügyében folyó nyomozás addigi vezetője ekkor az épület másik oldalán lévő irodájában ült, és egy halom újságkivágást olvasgatott, amelyeket Beverly Bronsontól kapott. A North America szerdán váratlanul beperelte az Airbust, azt állítván, hogy a repülésirányító rendszer meghibásodása okozta a balesetet, és így próbálva meg győztesen kikerülni a csatából, amely azt volt hivatott eldönteni, kié a felelősség. A bejelentés kedden késő délután érkezett Dallasból. Vagy meghibásodott a kapitány kormányműve, állította a North America (legalábbis a New York Times szerint), vagy a repülésirányító rendszer nem volt kellően „felvértezve” külső elektromágneses interferencia ellen. De bármelyik eset állt is elő, az Airbus az egyik veszélyre sem figyelmeztette őket. A North America ezen túlmenően péntek reggeltől letiltotta mind a tizenkilenc megmaradt A320-as gép repülését, míg műszaki rendszerüket át nem vizsgálják. Micsoda bolondok, gondolta Joe. Semmilyen nyom, semmilyen bizonyíték nem utalt arra, hogy hol keressék a meghibásodást, vagy hogy egyáltalán mit vizsgáljanak, ők pedig kockára teszik az egész vállalatot, csak hogy a hatás kedvéért jól odasózhassanak az Airbusnak. Joe viszolygott az egésztől, nem mintha korábban ne lett volna tanúja a vállalatok efféle manőverezésének: A North America vezetősége láthatóan úgy határozott, hogy falat emel Timson kapitány köré, aki természetesen nem lehetett hibás. Először Joe is ezen a véleményen volt, de most... Gondolatmenetét a telefon szakította meg. - Joe? - John Phelps volt az, és a vonal minősége alapján messziről telefonálhatott. Joe-nak meg kellett erőltetnie az agyát, hogy eszébe jusson: Johnt a minap osztották be a Miami Air floridai balesetét kivizsgáló csapat élére. - John? Te vagy az? - Én. Joe, menj el a Dankers étterembe, és szólj Karennek, hogy megérkeztél - mondta John Phelps, majd elhallgatott. - Tessék? Megismételnéd, John? - Joe, bízz bennem, és tégy pontosan úgy, ahogy mondom. Később majd elmagyarázom. Dankers. Karen, a pincérnő. Az, akit tavaly elvittem arra a bulira... - Aha, emlékszem Karenre, de miért...? - Csak indulj már! - mondta, majd letette a telefont. Joe hátradőlt a székében. Most mitévő legyen? Szeme a balján lévő könyvespolcon kalandozott, és megakadt két mappa közti résen. Ott egy könyvnek kéne lennie, egy könyvnek, amit valaki kölcsönkért. Ja, persze, jutott eszébe, a kiöregedő gépekről szóló anyag! Kinek is adtam kölcsön? Hát persze, John Phelpsnek! Joe felpattant a székéből, megragadta kabátját, és a szállingózó hóban elindult a közeli étterem felé. Eltűnődött, Susan vajon most mit csinálhat, és erős késztetést érzett, hogy beszámoljon a nőnek John Phelps különös kéréséről. Először azonban eleget tesz neki.

Ó, igen, Mr. Wallingford! John lediktált nekem egy üzenetet. - Karen átnyújtott Joe-nak egy papírfecnit, meg egy pohár vizet, majd eltűnt. - Hívd fel J. P.-t azonnal a 305-463-9667-es számon - szólt az üzenet. - Az otthoni számládra terheld. Ne használj céges hitelkártyát. Egyre különösebb, gondolta Joe. A mosdók mellett talált egy nyilvános készüléket. Saját telefonkártyájának számát ütötte be, majd hívta a megadott számot és várt, hogy csöngjön. A telefont azonnal felvették. - Joe? - Igen. John, te vagy az? - Igen. - Mi ez a titkosügynökösdi? Hol vagy? - Joe kocsikat hallott a háttérben. - A baleset helyszínéhez közel, egy fülkében az autópálya mellett. Joe, jó nagy bajban vagyok. Az is meglehet, hogy mindannyian nagy bajban vagyunk. - Mondjad már, mi van! - 166 -

- Hallottam, mi történt közted és Dean közt, de még mindig te vagy az osztály vezetője, úgyhogy még mindig jelenthetek neked, ugye? - Persze. De én... - És most te vagy az utolsó ember, aki az elnökhöz rohanna, igaz? Erre szavadat kell adnod, Joe! Kezdett bosszantóvá válni. - Térj már a tárgyra, John, az istenit neki! Persze, hogy a szavamat adom! - Jó. Joe, emlékszel, amikor néhány hónapja bementem hozzád? Amikor ugyanennél a légitársaságnál gond volt az utasfülke légnyomásával egy másik Boeing 737-esen? - Rémlik valami. - A North America ugyanaznap zuhant le. Aggódtam, mert ott a légszökést a nem megfelelő karbantartás okozta. Szerettem volna többet kideríteni, de az FAA miami helyi irodája elkezdett hátráltatni, aztán pedig Dean elvette tőlem az ügyet, arra hivatkozva, hogy az FAA kezébe vette a dolgot. - Milyen dolgot? - Hogy lemeózzák azt, hogy ezek ott Key Westben miként javítgatják és tartják karban a kiöregedett 737-eseiket. Jól van, gondoltam. Ezek után hallom, hogy a javításokat külföldön, a kolumbiai Bogotában végzik, egy, az FAA által nemrég alkalmassá nyilvánított szerelőhangárban, amit a kiöregedő gépeken kötelező javítások elvégzésével bíztak meg. Tudod, az FAA azt a határozatot hozta, hogy a gépek egyes részeit bizonyos korhatár elérésekor teljesen fel kell újítani, ahelyett, hogy a légitársaságok végignéznék a pusztulásukat. - Igen, minderről már hallottam. - Nos, Joe, rengetegen haltak meg itt, amikor egy 737-es szétesett a levegőben, 24 ezer láb magasságban, emelkedés közben. Bombának eddig semmi jele, sőt az egész mindinkább arra az 1982-es tajvani balesetre emlékeztet, ahol a gép alja azért szakadt le, mert a szállított halastartályokból kifolyt sós víz lötyögött ott. - Értem. Na és? - A repülőnek az FAA által ellenőrzött karbantartási naplója szerint, amelyet akkor szereztem meg, amikor tegnap megérkeztünk, a gépen az FAA 1988-89-ben kiadott irányelveinek megfelelően végezték el a karbantartási munkákat, méghozzá Kolumbiában. Az FAA Miamiban állítólag szemrevételezte a Miami Air gépein elvégzett munkákat, miután azok visszatértek, de ahogy mindketten tudjuk, ez általában annyiból áll, hogy valaki belenéz a papírokba, amik rendben lévőnek tűnnek. És most figyelj! - Figyelek - felelt Joe, és kíváncsian várta, hogy a másik a tárgyra térjen. - Az első osztály burkolatának egy bizonyos pontja mögött, a 390-es állásnál, teljesen új fémdarabnak kell lennie, amit annak a résznek a felújítása közben kell berakni. Nos, ebben a pillanatban itt van a kezemben ez a fémdarab. A baleset helyszínén találtuk. Ennek a fémnek nem szabadna két évnél régebbinek lennie. Joe, ez a darab legalább huszonkét éves, mint ahogy az összes többi rész is, amelyet megtaláltunk, és amelyeknek vadonatújaknak kellene lenniük! - Biztos vagy ebben? - Igen. Kizárt, hogy ez a fajta erős korrózió két év alatt keletkezett, hacsak nem áztatták a gépet sós vízben. Kétség sem férhet hozzá. Papíron felújították a gépet, a valóságban azonban, úgy tűnik, nem tették meg. Joe egy kicsit elgondolkodott, és próbálta kizárni tudatából a mögötte kinyíló és becsukódó mosdóajtó nyikorgását. - John, elismerem, hogy ez jelentős felfedezés, de hadd kérdezzem meg újra: miért kell titkolózni? - Amikor nem hagytam békén a miami FAA-irodát - felelte Phelps -, azt mondták, hogy nyughassak. Aztán meghívtam egy ott dolgozó barátomat vacsorázni. Mindez két hónappal ezelőtt volt. Megkérdeztem tőle, honnan jön a nyomás. Azt mondta, az FAA legfelsőbb köréiből, ami Bill Caldwellt jelenti. A fickó szerint neki és az embereinek nagyon körültekintően kell eljárniuk, ha a Miami Airrel van dolguk, mert a vállalat elnöke és az operatív osztály alelnöke korábban az FAAnál dolgozott Washingtonban, és mindketten Caldwell jó barátai. Valahányszor az FAA itteni, alacsonyabb beosztású felügyelői a Miami Air ellen az előírások megszegése miatt eljárást akarnak - 167 -

indítani, a főnöküktől mindig kapnak a fejükre, mint mondja, azért, mert Washingtonból őt is „nyomják”. - John, ezt pokoli nehéz lenne bebizonyítani. - Nos, Joe, nekem megvan az egyik üzenetük, ami bizonyító erejű. Talán a mindenható segített, hogy hozzájussak. Magam se tudom elhinni... Szóval kényszerítettem a Miami Airt, hogy adjanak az operatív és karbantartási kézikönyveikből egy-egy példányt, erre az egyik fejesük személyesen adta át a másolatokat, amikor rájött, hogy darabokra szedem a vállalatot, ha nem tesznek eleget a kérésemnek. Szóval ott ültem tegnap este a szállodai szobámban, és kinyitottam ezeket a nagy gyűrűs dossziékat, erre kiesik az egyikből egy kézzel írt üzenet, amelyet a Miami Air elnöke írt az operatív osztály alelnökének, és amelyben erről a kapcsolatról beszél, és azt mondja, hogy Caldwell kicsit megszorongatja, idézem, „azt a professzort a testületben”, hogy állítsa le a kopóit. Ezt nyilvánvalóan nem nekem szánták, de nálam van! Még az ujjlenyomatom sincs rajta, mert amikor leesett, hirtelen különös előérzetem támadt. Gumikesztyűt húztam, és úgy emeltem fel, ami azt jelenti, hogy bárki írta a levelet, és bárki ért hozzá, annak még mindig rajta van az ujjlenyomata, és azt az FBI laborjában valószínűleg elő tudják hívni. Van erre valami eljárás. Joe, ezt egy nappal azelőtt írták, hogy Farris véglegesen elvette tőlem az ügyet még októberben. - Úristen John! És azok a fickók még nem is jöttek el olyan rég az FAA-tól, hogy ne lennének érvényesek rájuk az ilyesfajta nyomásgyakorlással kapcsolatos tiltások, ugye? - Nem hiszem. De, Joe, most mi az ördögöt tegyek? A csapat egyetlen tagja sem tud erről, Deannek pedig megvannak a besúgói, úgyhogy nem is merem itt senkire rábízni ezt a levelet vagy az információt. A szerkezeteket vizsgáló csapat vezetője már szagot fogott a hamisan hitelesített javítási papírokkal kapcsolatban, de időzített bombán ülök. - Készíts sok másolatot a cetliről, küldj nekem néhányat, az eredetit pedig dugd el valahova! - Ezt már mindet megcsináltam. Ma délután feladok neked két másolatot. Szombatra megkapod. Joe még megbeszélte John Phelpsszel, hogy felhívja este a floridai Naplesben, a szállodai szobájában, majd elbúcsúztak. Kicsit szédült. John utolsó mondata abszurdnak hangzott, Joe mégis azon kapta magát, hogy óvatosan körülnéz, nem hallotta-e valaki a beszélgetést. „Vigyázz magadra, Joe - mondta John. - Nézz mindig hátra is. Nem lehet tudni, hová vezet mindez.” Joe éhesen távozott a Dankersből, de ez fel sem tűnt neki, ahogy visszafelé indult az irodájába. Farris valószínűleg csak mint balek szerepelt a képben, ami nem lett volna meglepő. Szóval nem érek fel Caldwell-lel, mi? Nos, professzor úr, azt hiszem, maga sem. Jólesett neki a rövid séta a hideg levegőn, de ezt is alig vette észre. Túl sok mindenen kellett gondolkoznia, de a nagyon is zavaró felhangok ellenére úgy érezte, hogy jóleső izgalom tölti el. A Miami Air és a North America balesete közti egyetlen összekötő láncszem Caldwell volt, de a probléma nyilvánvalóan létezett. A kérdés mindössze az, hogy mekkora ez a probléma, és ő mit tehet, vagy mit kellene tennie az ügyben. Joe leült íróasztalához, és azonnal tárcsázta Jeff Perkins Kansas City-i számát, de csak az FBI helyi irodájának diplomatikus titkárnőjével tudott beszélni, aki felírta a nevét és telefonszámát. Perkins tíz percen belül visszahívta valami helyszínelésről. - Joe? Különös időzítés! - Hogyhogy? - Épp hívni akartalak. Egyedül vagy? - Igen. Miért? - És nincs kihangosítva a telefonod, ugye? - Nincs. Ezt az ősrégi készüléket nem is lehet. Remélem, nem fogsz te is titkosügynökösdit játszani? Perkins erre elhallgatott, és próbálta kitalálni, hogy jön ez ide, de aztán inkább vállat vont, és folytatta. - Megkértél, hogy nézzek utána egy bizonyos személy részvénytulajdonának a repülőgépgyártóknál. Ezt meg is tettem, bár beletelt némi időbe, mire sikerült. - Remek... legalábbis azt hiszem. - Nos, Joe, ennek a te Caldwellednek az FAA-tól nincsenek sem a Boeingnél, sem a McDonnel Douglasnél, sem máshol jegyzett részvényei, mint ahogy nem is jelentett be ilyet a szövetségi nyomtatványon. - 168 -

- Értem. Nos, én csak... - Várj! Még nem fejeztem be. Van viszont egy hozzád meglehetősen közel álló személy, aki a számítógépes nyilvántartás szerint jókora részvénycsomaggal rendelkezik. - Ki az? - Először hadd mondjam el, hogy miből mennyi részvénye van. Nem mintha fokozni akarnám a feszültséget, de jó lenne, ha tudnád, hogy mindezeket az információkat nem maguknak a vállalatoknak a feljegyzéseiből bányásztam elő, úgyhogy elképzelhető, hogy érvényét vesztett vagy téves adatokat közlök. Szóval, ennek a pasasnak ötezer Boeing-, huszonötezer Douglas- és kétszáz Lockheed-részvénye van, amiket nem jelentett be. - Ki az, Jeff, mondd már! - Dean Farris, a főnököd, pajtás. Ez olyannyira megdöbbentette Joe-t, hogy Jeffnek meg kellett kérdeznie, ott van-e még. - Igen, itt vagyok, csak… nem tudom... hogy jól értem-e, amit mondtál. - Ha akarod, Joe, megpróbálhatom összevetni ezt az információt a kurrens céglistával, bár komoly bajba kerülhetek, ha túl sokat szimatolok. - Kérlek, tedd meg, Jeff! Biztosat kell tudnom! - Van ám még valami, Joe. A Gardner nevű emberedről van szó, akinek másolata volt az FAA toronybeli felvételéről. - Aha. Mondd! - Joe a homlokára tette a kezét, és úgy várta, mi jöhet még. - Az FBI analizáltatta a rádióállomás másolatát, és összevetette azokkal a szalagokkal, amelyeket azon a magnetofonon vettek fel, amit a torony főnöke használt a Gardnernek készített kazetta másolásához. Voltak egyező hangok, de az eredeti nem onnan származik. - Vagyis... - Vagyis a kicsempészett kazetta az NTSB másolata volt. Nem tudom, ki tette, de egyértelműen a ti másolatotok. Tehát Gardner hazudott neki. Az a hülye barom! - Bill Caldwell az FAA-nál már tudja? - Azt hiszem, igen. Ha jól tudom, ő kérte a segítségünket. Joe köszönetet mondott FBI-os barátjának, majd letette a telefont. Gardneren töprengett. Erről Farrisnek is szólnia kell. Mivel mind az FAA, mind az FBI érintett, muszáj Farrist is beavatnia. Az istenit ennek a Gardnernek! Hazudott neki! Joe felkapott egy ceruzát, és nekivágta a könyvespolcának; tudta, hogy Gardnernek addigra már befellegzett, mire ez kitudódik. Nem valami kis ártalmatlan vagy kegyes hazugság volt ez, annyi bizonyos. Joe ismerte Nick múltját a légiirányításnál, amint azt is tudta, hogy mindig keresztbe akart tenni az FAA-nak azért, amit az szerinte vele tett. A másik probléma személyes jellegű volt. Joe volt a főnök, és Nick felett is elvesztette a hatalmát. Újabb bukás, amit majd Joe számlájára írhat Farris. Erre a gondolatra a visszatérni tűnő étvágya ismét eltűnt. Joe már készen állt arra, hogy irodájából viharos gyorsasággal kiszáguldva, Gardner keresésére induljon, amikor Mark Weiss jelent meg az ajtóban. Elmagyarázta, hogy nagyon fontos dolgot kell megbeszélniük, majd becsukta maga mögött az ajtót, miközben átnyújtott egy lezárt borítékot. - Mi van ebben, Mark? A pszichológus egy darabig azon gondolkozott, hogyan fogalmazzon. Joe észrevette, hogy a másik még a kabátját sem veszi le, pedig az irodában meleg volt. Mark ekkor végre felnézett. - Emlékszik, amikor azt mondtam önnek, hogy Timson kapitány rejteget valamit? - Igen. Mark felemelt kézzel próbálta elejét venni a tiltakozásnak. - Tudom, hogy nem hitt, mert nem hihetett nekem hivatalosan, bizonyíték nélkül. Reménykedtem benne, hogy a meghallgatás majd felfedi a rejtélyt... - Ezzel valamennyien így voltunk - vágott közbe Joe. - Már úgy értem, azt, hogy Timson valami súlyos hibát követett el, és megpróbálja átírni a valóságot. Jó. Azt még mindig nem tudom, mit tehetett, de azt tudom, hogy állítása szerint ő semmi rosszat nem tett, minden a gép hibája. Joe feltartotta a kezét. - Mark, annak ellenére, ami a meghallgatáson kiderült, én személyesen még mindig úgy gondolom, hogy a légierő hazudott. Minden idegszálam azt súgja, hogy elekt- 169 -

romos interferencia lépett fel és hogy ezt most próbálják eltussolni, bár amennyiben ezt e szoba falain kívül hallanám vissza öntől, hát tagadni fogom. - Lehetséges, Joe, de nekem bizonyítékom van arra, hogy Timson legalább egyszer szándékosan félrevezette önt, és azt hiszem... - Milyen bizonyíték? Ez a boríték? - Igen, de hadd fejezzem be. Azt hiszem, be tudom bizonyítani, hogy Timson nem nyerte vissza emlékezőképességét, és csak kitalált egy történetet, vagy pedig tudja, mi történt, de próbálja meghamisítani a valóságot. Joe hirtelen kíváncsi lett. Bizonyíték, amivel végre foglalkozhat, amihez viszonyíthat! De ugyan, miféle bizonyítéka lehet Weissnek, ami minderre képes? Mark beszámolt frusztráltságáról, amit Joe irodájában az első látogatásakor érzett, de nem beszélt a heves kísértésről, hogy elemelje a pilótafülke hangrögzítőjének felvételét. Elmesélte, hogyan állította be a magnóját a szállodai szobájában, hogyan derítette ki az NTSB egyik nyomozójának nevét, és hogyan jött rá Joe egyik megjegyzéséből, hogy Andy Wallace néhány órán belül kikérdezi a kapitányt. - Joe, tudtam, hogy ha ez az ember csak kitalálja az akkor történteket, vagy változtatni akar a valóságon, kapva kapna a mondaton, amit felkínálok neki, és annak Andy Wallace interjújában is nyoma lenne. - Mark az asztalra tette a párbeszéd egyik kinyomtatott oldalát, amelyen Timson egyik válasza vastagon be volt karikázva - az, amelyikben a következő hangzik el, „A botkormányom nem reagál, vegye át, Don, vegye át!” Mark ezután kinyitotta a borítékot, és előhúzott belőle egy kazettát. Betette a magával hozott kis magnóba, majd bekapcsolta a készüléket. Először Mark hangját lehetett hallani, amint megkérdezi a szálloda portásától a dátumot és az időt, majd egy új szám beütésének hangjai következtek. A vonal túlsó végén mély, visszafogott hang szólalt meg. - Halló? - Timson kapitánnyal beszélek? - kérdezte Mark. A vonal másik végén gondterhelt tétovázás után megszólalt a kapitány. Nem gyanakodva, inkább bizonytalanul. Valószínűleg ekkor fájdalomcsillapító gyógyszerek hatása alatt állt. - Én... igen... ott... ki beszél? - Kapitány úr, elég bonyolult dologról van szó. A nevem Phil Baker, az NTSB washingtoni laboratóriumából hívom. Joe rosszallóan nézett Markra, aki válaszképp csak vállat vont. - Igen? - Nos, Andy Wallace már útban van oda, ugye? - Mr. Wallace... igen, majd a reptérről telefonál. Miért? - Nos, egy kicsit kínos ügyről van szó. Tudja, mi vagyunk azok, akik átírják a pilótafülke hangszalagjának tartalmát, és én már két napja ezen dolgozom. Nagyon szorít a ma esti határidő, de elakadtam egy helyen. Van egy rész, ahol egyszerűen nem tudom megérteni a szavakat. Nos, rendes körülmények között ilyenkor még több időt fordítunk a szalagra, de már megígértem, hogy ma estére elkészülök vele, és ezért szeretném a segítségét kérni. Újabb hosszas csend következett, mialatt Timson végiggondolta a hallottakat. - Mire van szüksége? - Kapitány úr, a szalag legvége... tudom, hogy ez önnek igen fájdalmas, de az utolsó, nagyjából tizenöt másodpercben, azt hiszem, ön azt mondja, idézem: „A botkormányom nem reagál, vegye át, Don, vegye át!” Legalábbis én ezt értettem belőle. Egybecseng ez az ön emlékeivel? Ön szerint is ezt mondta? Timson csak nagy sokára felelt, de amikor végül megszólalt, hangja élénkebbnek tűnt. - Kérem... ismételje meg. - Máris. Tehát úgy szól: „A botkormányom nem reagál, vegye át, Don, vegye át!” Legalábbis ennek hangzik. Félnapi munkát spórolna meg nekem, ha lenne olyan szíves megerősíteni, hogy ezt mondta.

- 170 -

- Nos... azt hiszem, így volt. Tudom, hogy így kellett... emlékszem erre, mert a botkormányom nem azt tette, amit kellett volna neki... amit tennie kellett volna. Igen... biztos vagyok benne, hogy ezt mondtam. - Nagyszerű! Most pedig, ha nincs ellenére, kérnék még egy szívességet. - Igen? - Nagyra értékelném, ha nem szólna erről a beszélgetésről sem Andynek, sem Joe-nak, se senkinek. Nem azt mondom, hogy elveszíteném az állásomat, de meglehetősen kínos volna. Hallhatták, ahogy Timson erőlködve megköszörüli a torkát. - Jól van, ne aggódjon. Nem szólok senkinek. Semmi gond. - Köszönöm, kapitány úr. Jobbulást kívánok, és remélem, hamarosan hazatérhet. - Köszönöm. - Kettős kattanás hallatszott, mint amikor a telefonkagylót visszateszik, de először nem megy a helyére. Mark megállította a magnót és hátradőlt. - Ezen a ponton úgy gondoltam, Joe, hogy majd most meglátjuk, mit tesz. Ez volt a mag elvetésére a legjobb idő. A mondatot természetesen én találtam ki. Olyat próbáltam kitalálni, amelyre a kapitány ráharaphat. Egy olyan pilóta mondatát, aki mindent elkövet, hogy megmentse meghibásodott repülőgépét. Úgy kellett hangzania Timsonnak, mint valami, amit mondania kellett volna. És egy Timsonhoz hasonló, nagy felelősségnek és stressznek kitett személy nem jön rá, mennyire valószínűtlen, hogy ekkora tehetetlenséget és megadást kifejező mondat vagy akár segélykiáltás elhagyja az ajkát. Ez teljességgel szokatlan lenne olyasvalaki szájából, aki Timson pozíciójában van. Úgy gondoltam, ha jól számítottam, ugyanez a mondat szóról szóra felbukkan majd Andy Wallace interjújának átiratában is, ami azt bizonyítaná, hogy Timson csak játszik az igazsággal, szalmaszálakba kapaszkodik, és csak állítja, hogy fel tud idézni valamit, amire nem is emlékszik. És hallhatta, hogy rávetette magát! Joe bólintott, még mindig mélyen gondolataiba merülve. Mark rövid szünetet tartott, majd folytatta. - A kazettát borítékba tettem és leragasztottam. Láthatta az imént, amikor felnyitottam, és itt van a szállodai számlám is, rajta ezzel a hívással, meg, a Kansas City-i telefonszám. Láthatta, hogy azt is ugyanakkor vettem elő. És azt se felejtse el, hogy a recepciós bemondja a dátumot és az időt, mielőtt tárcsáztam. - Az a disznó! - sóhajtott Joe. - Mindenesetre jól behúzta a csőbe! Nem mondom, hogy helyeslem a módszereit, mert talán még törvénytelennek is minősülhet... - Vállalom a kockázatot, Joe. Akár be is perelhet. De gondoljon csak bele, mit bizonyít mindez... Joe bólintott és hátradőlt. - Azt bizonyítja, amint azt ön is mondta, hogy Timson megpróbálja meghamisítani a valóságot. A reakciója mindent elárult, amikor végül tényleg meghallgatta a szalagot. Mark nem hallott Timsonnak az NTSB-hez benyújtott tiltakozásáról, hogy a szalag hibás átiratát kapta, mint ahogy arról a gyanúsítgatásáról sem, hogy azt valaki az NTSB-től „piszkálta” volna meg, csak hogy őt csőbe húzza. Andy végül elvitte az eredeti kazettát Timsonékhoz, és előtte játszotta le, hogy a kapitány elhiggye végre: az átirat hiteles. - Andyvel is beszélnünk kell erről, de ő azt mondta, Timson esküszik, hogy többet mondott a végén. Ezek után pedig mind ő, mind pedig a légitársaság úgy csinál, mintha a másodpilóta felhatalmazás nélkül ragadta volna magához az irányítást. - Mit fog tenni ez ügyben? Joe újra felsóhajtott, tekintete a könyvespolcra tévedt, de csak Timson arcát látta maga előtt. - Nem tudom. Fogalmam sincs, meg tudjuk-e törni, vagy ki tudjuk-e belőle szedni, mi történt. De Mark, ha Timson hazudik, az azt jelenti, hogy valamit el akar tussolni, mint azt ön is mondta. Gondoljuk csak ezt át! Vagy azt akarja leplezni, hogy nem tért vissza a memóriája, s ez esetben nem állíthatja biztosan, hogy végig megfelelő pozícióban tartotta a kormányt, miközben a gépe orral lefelé zuhant. Vagy pedig tudja, hogy valamilyen okból lefelé irányította a gép orrát, és akkor a gép repülésirányító rendszere semmiről nem tehet, és ez megerősítené a légierő változatát is. - Ön szerint a North America tud erről?

- 171 -

Joe megrázta a fejét. - Kizárt. Nézze csak meg ezt! - Átnyújtotta neki az újságkivágást a North America Airbus ellen indított peréről és a gépállomány letiltásáról. - Nem hiszem, hogy ezt tennék, ha bármit is sejtenének. Timson nekik is beadta a kis meséjét. Joe fejében sebesen kavarogtak a gondolatok a különféle lehetőségeket mérlegelve, és tudta, hogy mindegyiket meg kell vizsgálnia, mielőtt bármit tenne... feltéve, hogy egyáltalán bármit tehet. Nem állhat elő Mark kazettájával mint bizonyítékkal, gondolta, vagy mégis? Hogyan használhatnák fel? Hogyan hozhatnák Timson tudomására, hogy fülön csípték, már ami ezt az interjút illeti? - Joe? Mark látta, hogy a nyomozó gondolatai elkalandoznak, és a semmibe réved, miközben karosszéke karfáján dobolt. - Mark... - szólalt meg végül -, hadd gondoljam végig a dolgot. Nem tudom, hogyan fogjuk felhasználni, de igaza van. A kazetta szerint Timson félrevezet bennünket, vagy agyafúrt módon hazudik nekünk. Az ördögbe is, biztos, hogy nem mond igazat! Bárhogyan is, szerintem semmiképp sem okolhatjuk a repülőgépet vagy a légierőt, legalábbis egyelőre nem. Amikor Mark távozott, Joe felkapta a kabátját a sarokba állított öreg fogasról - antik darab volt, amit még ugyancsak Brenda szerzett annak idején -, és elindult az ajtó felé. Irodájából a nyomasztó érzés és a megszokás űzte ki. Néha levegőzés közben jöttek a legjobb gondolatai. Az égen a felhőket kelet felé űzte a tél eleji szél, mely a földközelben elég hangosan fújt ahhoz, hogy elnyomja a forgalom zaját. A talajt még mindig vastag hótakaró fedte, de előbújt a nap, és a levegő három-négy fokig melegedett. Joe így is hidegnek találta az időt, de a friss levegő jólesően felpezsdítette. Be kell majd mennie Dean Farrishez Nick Gardner miatt, és tudta, hogy ennek eredményeként Gardner karrierje megpecsételődik. És persze majd neki kell tartania a hátát, amiért hagyta, hogy mindez megtörténhessen. Gardner Joe felügyelete alatt vált árulóvá. Farris ennyit ért majd meg az egészből. De mit tehetne magával Farrisszel? A férfi tőzsdeügyei szörnyű és botrányos érdekellentétet okoztak. És Farris nem élné túl ennek napvilágra kerülését, őneki persze meg kell várnia, amíg Jeff Perkins megerősíti a dolgot, mielőtt bármit tenne a nyilvánosság előtt. Biztosnak kell lennie, hogy azok a részvények tényleg Farriséi-e, bár ez a tulajdonlás magyarázatot nyújtana Farris viselkedésére. De hogy lehet az, hogy Farris nem látta az érdekellentétet? Rémesen naivnak kell lennie! És hogy így rájátszik Caldwell kezére! Vagy van még itt valami más is? Joe hirtelen megtorpant. A rátörő gondolat túl riasztó, túl sötét és becstelen volt, de a politika színpadán valahogy semmi nem annak látszott, ami valójában volt. A látszat mögött mindig valami más lappangott. Farris folyton az amerikai gyárosok érdekeit védte, amióta csak beült az elnöki székbe. Mindezt vajon ártatlanul tette, vagy valamilyen érdek vezérli? És mi van, ha Caldwell is benne van? Fejében mindenféle összeesküvések kezdtek körvonalazódni. Még az is lehet, hogy John Phelps véletlenül a kormányon belüli korrupció kellős közepébe nyúlt! És mit tehet ez ügyben ő? Mindig nézz hátra is, mondta neki John. Joe kezdte ezt bölcs tanácsként értékelni. De hiszen semmi rosszat nem tett, emlékeztette magát, közben azért pontosan tudta, hogy még egy ártatlan szereplő karrierje is kettétörhet a közvélemény felháborodásának abban a szökőárjában, amely a kormányon belüli újabb korrupciós botrányokat rendre követi. És mi lesz a North America ügyében folytatott nyomozással? Egyre növekvő aggodalommal gondolt erre. Általában detektívként nyomozott, miközben a műszaki és irányítási hibákat igyekezett elszántan feltárni, technikai útvesztőkben bolyongva, kézikönyveket bogarászva, meghallgatásokon elhangzott vallomásokon átrágva magát és rekonstruált roncsok közt kutakodva. Ez a mostani eset azonban teljesen egyedülálló volt. Sajnálta Dick Timsont, de az sajnos megszegte a szabályt és félrevezette a nyomozást, márpedig Joe szemében önmagában ez is bűnnek számított. Mark Weiss látogatása óta folyamatosan nyomasztotta egy émelyítő érzés, amelynek pszichológiai háttere egyszerű volt: új ellenség tűnt fel, amellyel neki, a repülésbiztonsági kopónak szembe kell néznie. Bármi történt is, muszáj elkapnia Timsont. Muszáj, de vajon meg tudja-e tenni? Más szóval, egyszerűen azon töprengett, vajon Timson megússza-e ezt az egészet. - 172 -

Joe azon kapta magát, hogy a Repülési és Űrhajózási Múzeum melletti gyepen kószál, éppen szemben, az Independence Avenue-n lévő FAA-épülettel. Fogta magát, bement a főbejáraton, és egy ideig a kiállítások között bolyongott, de látni nemigen látott semmit az egészből, mert gondolatai teljesen lefoglalták. Vajon forduljon mindezzel Susanhez? A testület többi tagjával együtt már valószínűleg Farrisnél van. Nem, jobb lesz, ha a nőt egyelőre kihagyja a dologból. Joe elidőzött a Mercury-7 kabinjánál, amelyben John Glenn megkerülte a Földet, első amerikaiként, de csak második emberként, mert megelőzte őt Gagarin. Hatalmas bátorságra lehetett szükség ahhoz, hogy valaki bemásszon ebbe a kuka méretű kapszulába, mely egy robbanékony üzemanyaggal teli, biztonsági szempontból nem kellőképpen tesztelt rakéta tetején foglalt helyet. Glennből aztán szenátor lett. Meglehetősen sok olyan amerikai szenátor volt, aki valamelyest otthonosan mozgott a repülés világában, és nem is egy pilóta volt köztük. Eszébe jutott Kell Martinson és buzdító beszéde, hogy Joe szedje össze a bátorságát és legyen segítségükre, bár figyelmeztette, hogy nem óvhatja meg mindentől. Lehet, hogy semmi eredménye nem lesz a segítségének, ráadásul még az oly nagyra tartott munkáját is elveszítheti. Miért is kéne belemennie egy ilyen kockázatos dologba? Mit érne el vele? Másrészről viszont, hogyan tudna megbirkózni mindazzal, ami most ránehezedik? Messze meghaladta ez az ő erejét és teljesítőképességét. Zsoldfeletti dolog volt ez, ahogy a katonaságnál szolgáló barátai mondanák. Joe leült egy padra a főcsarnokban, és teljesen közönyösen bámulta az előtte ki-be-áramló látogatókat. A gondtalanság érzésének helyébe, mely akkor kerítette hatalmába, amikor Susan a hóesésből belépett az életébe - és a hálószobájába -, most a félelem lépett. Mindennek a tetejébe, ha most valamit rosszul csinál és a végén kirúgják, még Susant is elveszítheti. Az ésszerű lehetőségeket sorra véve, azok mind egy irányba mutattak, az egyetlen lehetséges lépés irányába. Joe ezekre hallgatva kilépett a múzeumból, a sarkon taxit fogott, majd a szenátus irodaépületéhez vitette magát. Tíz perc múlva már Kell Martinson irodájában volt, minden előzetes bejelentés nélkül, ami okozott némi fennakadást, mire végül felbukkant a szenátor adminisztrációs helyettese. - Mr. Wallingford? Cynthia Collins vagyok. Mit tehetek önért? - Beszélnem kell a szenátorral, amilyen gyorsan csak lehet. Tudni fogja, miről van szó. - Jelenleg az emeleten van, szavazáson. De bármelyik percben jöhet. Sajnos azonban ma egy szabad perce sincs. - Beszélhetnénk négyszemközt? A nő elgondolkozva nézett rá, majd bólintott, és bevezette egy tárgyalóterembe, ahol bőrfotelek voltak és könyvespolcok teli ősrégi, bőrkötésű kötetekkel, amelyeket valószínűleg soha senki nem olvasott. Joe elmondta, milyen pozícióban van az NTSB-nél, és röviden beszámolt a North America ügyében folytatott nyomozásáról, elhallgatva azt a részt, amikor Farris elvette tőle az ügyet. Cindy Collins bólintott. - Sajnos, nagyon is jól ismerem azt a balesetet, Mr. Wallingford... Joe mellett ült, keresztbe tett lábbal. Kifogástalanul gyönyörű nő volt. - Ön ezt persze nem tudhatta, de én jegyet váltottam arra a járatra. Ha az utolsó pillanatban meg nem változik a programom, én is ott halok meg. - Ez a kijelentés megdöbbentette Joe-t, egy dolog azonban világossá vált: ő az, akire Martinson aznap este várt. - Őszintén örülök, hogy lekéste a gépet. - Hát még én! - mondta a nő nevetve. - Egyébként egész véletlenül nem beszélt rólam a szenátor úr? - Dehogynem! Szeretjük tudni, mikor merre jár, és az utóbbi időben rengeteg időt töltött önöknél. Őszintén szólva, már éppen ideje, hogy visszatérjen az itteni teendőihez. Ekkor magára hagyta Joe-t, hogy megnézze, hogy halad a szavazás, majd néhány perc múlva a szenátorral tért vissza. - Joe! Micsoda kellemes meglepetés! Gyere az irodámba! Ezek szerint már ismeritek egymást? - 173 -

- Igen, a hölgy mondta, hogy egy szabad perced sincs ma. Sajnálom, hogy csak így berontottam, de fontos dologról van szó. Martinson betessékelte Joe-t az irodájába, és leültette a kanapéra. Intett Cindynek, hogy csukja be az ajtót, és csatlakozzon hozzájuk. Joe előadta az egészet. Beszélt Mark Weiss látogatásáról, John Phelps Caldwell-lel kapcsolatos információjáról, az FBI értesüléséről Farris tőzsderészvényeit illetően, meg az elbocsátását a North America-nyomozás éléről. - Lehet, hogy ezzel csak ártok magamnak, Kell, de megígértem, hogy átgondolom a kérésedet. Ha segítesz nekem ezeket az ijesztő puzzle-darabokat a helyükre illeszteni, a te embered vagyok. Én ennyi mindennel egyszerűen már nem tudok egyedül megbirkózni. - A balesetről mint ügyvéd azt mondom, Joe, hogy a North America ezt nem ússza meg szárazon. Nem hiszem, hogy nehéz lesz a súlyos gondatlanságot rájuk bizonyítani. - Mint baleseti nyomozót, a dolog ezen oldala engem természetesen nem érdekel - felelt Joe. - Értem. Csak nem hagyhattam megjegyzés nélkül. Joe ekkor részletesen beszámolt a Miami Air balesetéről. Kell érdeklődéssel hallgatott minden részletet, beleértve John Phelps nevét. - Nos, az a lényeg - mondta végül Joe -, hogy van itt egy gátlástalan és ellenőrizhetetlen NTSB-elnök, jókora érdekellentéttel, vagy talán még rosszabbal. Emberünket az elnök nevezte ki, aki a te pártodat képviseli, az FAA második vezető embere pedig fölöttébb gyanús okokból, mindenféle módon kijátssza a szabályokat. Érted már, miért érzem úgy magam, mint egér a macskagyűlésen? - kérdezte Joe. - Nagyon is - bólintott Kell, és szinte azonnal elhallgatott. Mélyen gondolataiba merült, miközben az előtte lévő üveg dohányzóasztalkát bámulta. Kisvártatva aztán Joe-ra nézett. - Ahogy azt te is tudod, nagyon komolyra fordult a helyzet. Egy része annak, amit elmondtál, a szövetségi bűncselekmény kategóriájába is tartozhat, például a Miami Air ügye. Ami pedig ezt a Farrist illeti, vagy szörnyen naiv, vagy imádja a veszélyeket. A Fehér Házban dolgozók közül tud erről valaki? - Kétlem, bár nem kizárt. Úgy gondolod, nem tűrnék el? - Hát, nagyon remélem, hogy nem. Nézd, lenne egy ötletem. - A szék szélére ült, és a térdére könyökölve Joe-t nézte egy ideig, mielőtt megszólalt. - Ha a kezedbe adnék egy ecsetet, amellyel egy új NTSB-t pingálhatnál... ha úgy alakíthatnád újjá a testületet, ahogy te a szakértelmeddel úgy gondolod, hogy működőképes lenne, hogyan csinálnád? - Nem értelek. Kell hátradőlt. - Nos, a következőre gondoltam: meg tudnék szabadulni Farristől, de ha nem változtatunk az elnökök kiválasztásának módján, könnyen lehet, hogy az utána jövő még rosszabb lenne. Valami sokkal jobb megoldásra van szükségünk. Arra kell összpontosítanunk, miként tudnánk olyanná alakítani az NTSB struktúráját, hogy a jövőben ilyen dolgok ne fordulhassanak elő. - Aha, értem. Igen... De hogyan... valamifajta törvényjavaslat beterjesztésére gondolsz? - Igen, ez lehetne kiindulási pont, Joe. Törvényjavaslat az NTSB megreformálására. Ez persze ellentmondásos fogadtatásra találna a pártomon belül, mert ugye, mi uraljuk a Fehér Házat, és minek bolygatnánk meg a dolgokat? Azonban két hatalmas előnyünk származna belőle. Először is, felhívnánk a szenátusban ülők figyelmét arra, ami rosszul működik, még ha nem is érjük el, hogy megszavazzák a változtatást. Másodszor pedig, ezzel lehetőségünk nyílna meghallgatások tartására, melyeken keresztül ezt a sok gyalázatos dolgot napvilágra hozhatnánk, talán még az országos tévé nyilvánossága előtt is. Joe aggodalommal vegyes ámulattal nézte a szenátort. Az egész egy segélykiáltással kezdődött, most meg már az országos televízióról beszél. Joe fejében megszólaltak a vészcsengők. Martinson felnevetett. - Ne ess pánikba, Joe! Látom, beijedtél. No, de hadd vezesselek végig a dolgon lépésről lépésre. Kell elmagyarázta, politikailag mi mindenre volna szükség ahhoz, hogy maguk mellé állítsák annak a szenátusi bizottságnak az elnökét, amely Kell albizottsága fölött van, és rávegyék, hogy tarthassanak egy előrehozott meghallgatást, amelynek témája az NTSB átszervezésével kapcsolatos törvénytervezet lenne. - Bizonyos mértékig lehetne ez az a fórum, ahol napvilágra hozhatnánk a problémákat, de arra is jó lehetne, hogy ezzel is figyelmeztessünk mindenkit: könnyen visszaüthet, ha a jövőben is kísérletet tesznek rá, hogy egy nyomozást befolyásoljanak. - Kell Cindy felé fordult, - 174 -

hogy lássa, nincs-e ellenvetése. Mivel nem volt, folytatta. - Még azt is elérhetnénk, hogy a vezető pilóta is tanúskodjon, és akkor talán kiszedhetnénk belőle az igazságot. Olykor sokkal nehezebb a kongresszusnak hazudni, mint a tiétekhez hasonló kormányzati szervnek. Nos, amennyiben, hogy úgy mondjam, meg tudom mozgatni a megfelelő szálakat, már rögtön újév után is meg lehetne csinálni a dolgot, alig egy hónap múlva. Cynthia? Te mit gondolsz? A nő kicsit gondolkozott, miközben az ölében lévő jegyzetfüzetbe pillantott. - Nehéz, de nem megoldhatatlan. Azt hiszem, meg tudnánk csinálni. Kell újra Joe-hoz fordult. - Az elnöködet persze nem figyelmeztetnénk. Hagynánk, hogy úgy sétáljon be az oroszlánbarlangba, mintha csak valami rutindologról lenne szó. Így sokkal hatékonyabbak lehetünk, mintha időt adnánk neki arra, hogy mindenféle magyarázatokkal állhasson elő. - Nem nagyon tudlak követni - mondta Joe. - Nos, arra gondoltam csupán, hogy jegyzőkönyv előtt, nyilvánosan szeretnénk megkérdezni tőle, kikkel beszélt az NTSB nyomozásairól, és ezek a beszélgetések milyen hatással lehettek a nyomozásra. És persze a részvényeire is rákérdeznénk, feltéve, hogy helyes volt a tipp. És mindez magától értetődően következik abból a fennen hirdetett szándékunkból, hogy megvizsgáljuk, milyen jól működik a jelenlegi struktúra abból a szempontból, hogy a testület munkáját ne befolyásolhassa a politika. Ez volt a célunk már 1974-ben is, amikor előterjesztettük a Független Biztonsági Testület felállításáról szóló tervezetünket. Emlékszel arra a törvényjavaslatra? - Persze - bólintott Joe. - Egy jó barátom leplezte le, hogy Nixonék befolyásolni akarják a testületet, és aztán ez vezetett a törvényjavaslat elfogadásához. Aminek eredményeképp gyakorlatilag eltávolították az NTSB-ből... - Nos, én csak a történet összefoglalóját olvastam, Joe. - Kell leporolta az állványról lekapott dossziét. - Emlékszel, amikor tegnap mondtam, hogy már jó ideje tervezek valami ilyesmit? Eljött a megfelelő idő! Számomra pedig ez jelentős ügy, mármint politikailag. - Tényleg? És miért? - További anyagi támogatás nélkül a repülőbalesetek helyszínén vizsgálatot folytató nyomozóknak jelenleg két-három napos helyszínelésnél többre nem futja. Én egy olyan államból jövök, ahol nagy hagyománya van a repülőgépgyártásnak, és néhányat azok közül a katasztrófák közül, amelyeket az NTSB műszaki vagy szerkezeti hibára vezetett vissza, a valóságban könnyen okozhatott emberi mulasztás. Az én államomban nem egy olyan gyártó van, aki az óriási pénzbírságok miatt szorult ki a piacról, a hanyag baleseti nyomozás pedig csak súlyosbít a helyzeten. - Mi a fene... - mondta Joe. - Tanúja voltam egy ilyen esetnek. Egy kis kétmotoros Beech minden nyilvánvaló ok nélkül egy esti leszállás során lezuhant. Egyetlen pilóta vezette. A ti emberetek kijött, minden tőle telhetőt megtett, de nem találta az okot, és nem kapott felhatalmazást Washingtontól, hogy további vizsgálatokat végezhessen vagy alapos laborteszteket csináltathasson, esetleg utánanézzen a pilóta életmódjának, hátterének. Egyszerűen le kellett zárnia az ügyet. Egy repülésbiztonsági előadónak csaknem fél évébe telt, hogy feltárja a valódi okot: a pilóta krónikus fáradtságát. Most Joe ült a kanapé szélére. - Hát, lenne néhány elképzelésem. - Tudtam, hogy lesz - mondta Kell. - És nagyon derék munkaerő dolgozik itt, Joe, aminek az elindításában néhány évvel ezelőtt magam is részt vettem. Ahogy már mondtam, van egy emberem, aki tett egyet-mást ebben az ügyben. Csupán azért szeretném elhallgatni egyelőre a nevét, mert még mindig a testületnél van. - Kell feltartotta a kezét, legalább annyira azért, hogy magát is leintse, mint azért, hogy szóra bírja Joe-t. - Nos, az elképzeléseidről akartál beszélni, Joe... - Bizonyos mértékig már mi is felkészültek vagyunk. És most nem a munkatársak közti pletykálkodásra és panaszkodásra gondolok, habár abban sincs hiány, hanem egy kis csoportra, amelyet nagy titoktartás közepette alakítottunk meg néhány kollégámmal két éve. Amolyan klubszerű dolog ez. Összejövünk és megosztjuk egymással a véleményünket, ötleteinket arról, milyen is lenne egy ideális testület. Soha semmit nem írtunk le, de fejből tudom az egészet. - Folytasd, kérlek! Cynthia? Tudnál jegyzetelni? - Hogyne - felelte a nő, aki már addig is megállás nélkül írogatott a jegyzetfüzetébe. - Nos tehát - folytatta Joe -, kezdetnek két testületre kéne oszlanunk, amelyek közül az egyik kizárólag a repülési ügyekkel foglalkozna. Csak a mostani repülési ügyek két NTSB-t is ellátnának munkával. Nagy marhaság mindenféle vasúti, közúti meg hajóbalesetekkel is terhelni minket. - 175 -

Igyekszünk profi munkát végezni a repülőbaleseteknél, de egyszerűen nincs rá elég időnk és pénzünk. Igazság szerint a repülésbiztonsági trendekre is figyelnünk kéne, de hát kinek van minderre ideje? Kéne egy külön testület, ők lennének mondjuk a Felszíni Közlekedésbiztonságiak, természetesen külön munkatársakkal és külön pénzalappal. - Joe érezte, hogy egyre lelkesebb. - Utánanézünk, mit tehetünk - mondta Kell. - Hát még? - Nos, az elnökkel kapcsolatos problémákat két dolog okozza. Először is, a mostani pasas politikai marionettfigura mindenféle repülési tapasztalat és képzettség nélkül. Na igen, benne volt a főbizottságban, de ezt mindössze azzal sikerült elérnie, hogy odaadó párttag volt. Sajnálom, ismét a te pártodról van szó, de a helyzet ugyanaz, attól függetlenül, hogy demokratákról vagy republikánusokról van-e szó. Az NTSB elnöki posztjának betöltése nem történhet politikai érdemek alapján, és ha már itt tartunk, egyetlen más testületi pozícióé sem. Lehet, hogy ezzel most nem értetek egyet, de... - Történetesen egyetértek. Folytasd csak! - ...de ez az egész csak problémákat okoz. Nekünk kell megpróbálni kicsit kikupálni a testület azon tagjait, akik igénylik ezt, és nekünk kell együtt dolgozni azokkal is, akik csak átmenetileg töltik nálunk az idejüket, a megfelelő alkalomra várva, hogy végre helyet kapjanak a kabinetben, esetleg kinevezzék őket nagykövetnek valahova, vagy amit éppen meg akarnak szerezni a Fehér Háztól. Pár éve megváltoztatták a szabályokat, és azóta a testület öt tagjából legalább kettőnek rendelkeznie kell a megfelelő szaktudással, de ami magát az elnököt illeti, a minimális technikai tudás megléte sem követelmény. Meggyőződésem, hogy Farris is azok egyike, akik csupán kibekkelik nálunk azt az időt, amíg feljebb léphetnek. Soha nem lett volna szabad kinevezni. - Tehát meg kellene változtatnunk a kinevezési eljárást? Vagy csak a kiválasztás szempontjait? - Mindkettőt - mondta Joe. - Biztosítanunk kell, hogy csak jól képzett repülési szakemberek lehessenek megválaszthatók, olyanok, akiknek megfelelő műszaki végzettségük van, és kellő gyakorlatot szereztek a repülőbalesetek kivizsgálásában. Ami pedig a kinevezési eljárást illeti: kellene egy erre a célra létrehozott, technikailag képzett csoport, amelynek az lenne a feladata, hogy kiválassza az NTSB tagjait, és az elnök személyéről döntsön. Az ő megbízatásuknak hosszabb időre kellene szólnia, mint az elnökének, hogy ne folyton azt kelljen figyelniük, merről fúj a szél. A szenátor szótlan maradt, de egyetértett. Joe folytatta: - És ami talán a legfontosabb, Kell, az az, hogy a testület, vagy inkább mindkét testület működésének célján is változtatni kéne. Most az a feladatunk, hogy a gépbaleseteknél megtaláljuk a „lehetséges okot”. Ám szinte soha nem beszélhetünk egyetlen okról. Azzal kéne megbízni a testületet, hogy találja meg mindazokat az okokat, amelyek hozzájárultak a balesethez, és hogy ezek mindegyikével foglalkozzunk. Hogy kijavíthassuk valamennyit. Meg hogy noszogathassuk az FAA-t, hogy kijavítsa valamennyit. - Azt akarod, hogy az NTSB-nek hatalma legyen utasítani az FAA-t bizonyos, általatok szükségesnek tartott teendők elvégzésére? - Vannak, akik ezt szeretnék, de én nem tartozom közéjük. Megkötné a kezünket. Akkor aztán a nyakunkba szakadna a szabályozással járó összes jogi és politikai probléma. - Joe egy pillanatig Kellt nézte, majd úgy határozott, hogy megemlít egy nagy vitát kiváltó elképzelést is. - Valamilyen készenléti hatáskörrel kellene felruházni bennünket, hogy ha a jövőben bármely FAA-főnök nem méltatna minket figyelemre, e hatáskörünkkel élve, törvényesen kényszeríthetnénk. - Remek! Kitűnő lista, Joe! - lelkendezett Kell, majd Cindyhez fordult. - A holnapi ülést leszámítva, van valami a programjaim között, amit ne tudnék a hétvégére halasztani? A nő átlapozta az asztalán lévő jegyzetfüzetet, és közben magában motyogott. - Pillanat! Aztán felpattant, és a szenátor asztala mögé lépve leütött néhány billentyűt a számítógép klaviatúráján, hogy megnézzen valamit a naptárban, majd a férfiak felé fordult. - Semmi gond. Mindent lemondhatunk! - Pompás! - Kell ismét Joe-hoz fordult. - Be tudnál jönni holnap reggel kilencre? Lehet, hogy egész hétvégén keményen kell majd dolgoznunk ezen. - Igen... azt hiszem. - Átvillant az agyán Susan. Ugyan nem beszéltek meg programot szombat-vasárnapra, most valahogy mégis helytelennek tűnt, hogy elkötelezi magát a hétvégére, s ez zavarta. Már most őhozzá mér és igazít mindent.... - Persze, itt leszek. - 176 -

- Nos, micsoda szerencse, hogy mindez pénteken került terítékre! - Mit fogunk tenni? Kell Martinson hátradőlt a székében, és szélesen elmosolyodott. Joe látott egyszer Kennedyről egy képet, amelyen pont ugyanilyen pózban ül a Fehér Házban lévő hintaszékében, abban a szobában, amelyet Joe mindig szívesen megnézett volna személyesen is. - Tekintettel arra, hogy meghallgatást akarunk tartani, szükségünk van egy törvényjavaslatra. Te, Cynthia meg én, valamint még legalább két munkatársam, akik értenek a jogi szövegek megfogalmazásához, írunk egyet. Joe már kilépett az ajtón és a folyosó végén járt, mire eszébe jutott a kérdés - és az ötlet -, amely kora reggel foglalkoztatta. Visszafordult, és a meghökkent titkárnő mellett elhúzva, visszament Kell irodájába. - Kell, lenne egy megoldásom a kocsiügyedre... Tudod, hogy Kansas Cityben ott várakoztál, ahol nem lett volna szabad. - No! - Előbb mondd el, hogy állnak most a dolgok! Kell megrázta a fejét és felsóhajtott. - Ha én azt tudnám! Tűkön ülünk a dolog miatt, Cynthia pedig... - Kell kinézett irodája ajtaján, de a nő nem volt épp a közelben -, szóval Cynthia eléggé aggódik, amiért még mindig nem hoztam nyilvánosságra a dolgot, és én magam sem igen tudom elhinni, hogy még nem szivárgott ki. Az FBI formálisan átadta az ügyet a Kansas City-i repülőtéri hatóságoknak meg az FAA-nak, de ahogy hallom, az FAA rögtön vissza is dobta nekik, mondván, hogy nem akarnak eljárást indítani ellenem. A reptériek hozzáállását nem ismerem. Te mire gondoltál, Joe? - Tartottál egy meghallgatást a biztonságról még az idén, ugye? - Úgy van. - És van hivatalos engedélyed titkosított katonai információkhoz való hozzáféréshez, ugye? - Van. - Rendben. Függetlenül attól, hogy szándékodban állt-e a reptéren a biztonsági rendszer hatékonyságát tesztelni vagy sem, végeredményében ezt tetted, de mindezt lehetne úgy tekinteni, mint egy kissé szokatlan vizsgálatot, amiért viszont nem lehet eljárást kezdeményezni. - Ezzel túlfeszíteném a húrt, Joe. - Tettél valamilyen javaslatot annak nyomán, amit ott tapasztaltál? Kell elmosolyodott. - Ezt honnan tudod? - Csak feltételeztem. Jellemző rád. Gondoltam, aggaszt a dolog annyira, hogy úgy érezd, tenned kell valamit. Szerintem az, hogy meg is tetted, azt jelenti, hogy alapos indokkal mentél át azon a kapun. Ráadásul a hivatalos hozzáférési engedélyed miatt meg is kell bízniuk benned. Kell bólintott. - Hát, nem tudom, beveszik-e ezt majd Kansas Cityben, de... - Majd én beszélek velük - ajánlotta Joe.

Dr. Susan Kelly kinézett irodája ajtaján, és elkapta a titkárnőjét. - Van valami hír Joe Wallingfordról? - Egyelőre nincs. Visszament az íróasztala mögé, és alig várta, hogy végre elmondhassa Joe-nak: legyőzték Farrist. Mivel a három másik testületi tag is úgy találta, hogy Wallingfordnak, úgy is, mint a North America-ügy vezető nyomozójának kirúgása nevetséges, sőt törvénytelen, Farris meghátrált. - Jól van, én magam fogom visszahelyezni az állásába - mondta az elnök, nem túl boldogan. - Fegyelmi ügy... én kezdtem bele, tehát én is fejezem be. - Csak nem gondolja, dohogott magában Susan, hogy hagyom, hogy Joe minden figyelmeztetés nélkül besétáljon oda, és aztán jól lehordják... Mindez délben volt. Ekkor már délután kettőre járt az idő, és Joe-nak még nyoma sem volt, pedig az asztalán és a kocsija szélvédőjén is hagyott neki üzenetet. Susan már-már ott tartott, hogy kimegy a lifthez és ott várja, amikor végre Joe izgatottan betoppant az irodájába, majd becsukta maga mögött az ajtót. - Megkaptam az üzenetedet, és mondanom kell pár dolgot! - Jó, de előbb én! Nyertünk, megint vezető nyomozó vagy, de mindezt Dean akarja tudatni veled, jól ismert kioktató modorában. - 177 -

- Nocsak! Hogy csináltátok? Susannak feltűnt a visszafogott válasz. - Ugye, nem csináltál semmi zrít, Joe? - Zrít? - kérdezett vissza a férfi gondterhelten és kissé értetlenül, ami mulattatta Susant. - Zrít. Meggondolatlanságot. Butaságot. Például nem szúrtad ki Dean kerekét, ugye? A férfi halványan elmosolyodott. - Dehogy. Semmi ilyesmit. - Szóval, mégiscsak történt valami - mondta a nő gyanakodva. Most még gyönyörűbb, mint szerda éjjel, gondolta Joe, habár helyzete, ahogy a tekintélyes íróasztal másik oldalán ült, még jobban hangsúlyozta a kettejük közti távolságot szakmai téren. Félt beszámolni neki a szenátorral lebonyolított találkozójáról, John Phelps hívásáról és Mark Weiss látogatásáról már nem is beszélve. Az aggodalom, hogy a nő esetleg dühös lesz rá amiatt, amit tett, és hogy ez megmérgezheti bontakozóban lévő kapcsolatukat, egész visszafele úton emésztette. Ennek ellenére belevágott a történetbe, és elmesélte az események teljes láncolatát. Beszámolt Kell-lel elköltött ebédjéről, útjáról a Capitoliumba, amivel megszegte azt az íratlan szabályt, hogy ismert törvényhozókkal ne mutatkozzon. Amikor befejezte, csüggedten látta, hogy Susan keményen néz rá, és arcáról eltűnt a mosoly. - Látom, nem unatkoztál. Tudod te, mit művelsz? - Azt hiszem, igen, bár nem vagyok benne biztos. Abban sem, hogy mindezt meg kellett-e veled osztanom. A nő lebiggyesztette ajkát és felnevetett, majd felállt, és az ablakhoz lépett, ahonnan a Capitoliumot nézte. - Joe, nem tudom pontosan, mit indítottál el. Abban egyetértek veled, hogy Dean messze túllőtt a célon, de a lépéseddel politikai merényletre készülsz ellene. Tisztában vagy ezzel? - Igen. - Arról nem is beszélve, hogy kongresszusi vizsgálat fog indulni. Elmagyarázta a te szenátorod, hogy ez mivel járhat? - Többé-kevésbé. - Elmondta például, hogy ha nem nyered meg ezt a csatát, valószínűleg nem dolgozhatsz többé itt? - Száműzetés vagy az ellenség kiűzése, ilyesmi? - Úgy valahogy - felelt Susan, és hirtelen felé fordult. - Jaj, Joe, nem tudtál volna várni még néhány órát? Nem tudtál volna először hozzám fordulni? Joe szeme a rózsára tévedt, amelyet még akkor hagyott itt neki, amikor néhány órája megérkezett. Most az itatóspapír jobb oldalán volt, kitüntetett helyen. Akkor pedig nyilván örömet szerzett neki. Bárcsak mindig így lenne. - Susan... - Hogy kezdjen ebbe bele? Mit mondjon? - Susan, itt vagyok egy-két időzített bombával a tarsolyomban, és közben nem tudom, etikus-e felfednem előtted mindezt. Akkor azt éreztem, hogy haladéktalanul lépnem kell. Tartoztam ennyivel Mark Weissnek és John Phelpsnek, aki odalent van Floridában. Nem vagyok valami nagy politikus, tudod jól. - Most már az vagy, pajtás... habár erről mélyen kell hallgatnunk - mondta a lány, és ismét kitekintett az ablakon. Aztán hirtelen megpördült, és a férfire nézett. - Az isten szerelmére, legalább azt megvárhattad volna, amíg befejeződik a csata, amit érted vívtam! - Sajnálom, Susan! De tényleg, mit tanácsoltál volna? - Nos, lássuk csak. - Visszalépett íróasztala mögé, hogy belenézzen egy jegyzetfüzetbe. Először is, dr. Weiss engem is meglátogatott ugyanazzal a kazettával. Timson szerintem is hazudik, de bizonyos dolgokat megbeszélhettünk volna, és találhattunk volna más megoldást is, mint egy kongresszusi meghallgatás, ami mellesleg nem fogja innen kifüstölni a pasast. - Nem tudtam, hogy ő... - Persze, hogy nem tudtad! Mert meg se kérdeztél! - Susan felkapott egy papírdarabot, majd újra megkerülve az asztalt, Joe előtt termett, és egy széknek támaszkodva, egyenesen a férfi szemébe nézett. - Ja, és ez az érdekes levélke hevert az asztalodon. Talán nem kellett volna elhoznom, de gondoltam, előbb találkozom veled, mint hogy visszamennél az irodádba. Akkor nem voltam benne biztos, hogy értem. Most, hogy beszámoltál az FBI-os barátod hívásáról, kezd összeállni a kép. A részvényektől pánikba estél, mi? - Hát... - 178 -

- De legalábbis ennek szintén része volt a dologban. - Igen. Susan arca elkomorult. Átadta Joe-nak a kis papírdarabot, amelyen Jeff Perkins neve és a következő üzenet állt „Részvényinformáció téves - másik D. F. Jeff.” Joe egy percig szótlan maradt, s azon tűnődött, jól érti-e, ami a cetlin áll. De nem lehetett máshogy érteni. Perkins egy másik Farrisre bukkant. Az elnöknek nincsenek olyan részvényei. - Azt hiszem, megkönnyebbültem. - Én is - mondta Susan -, de ez akkor sem változtat azon, hogy elindítottál valamit, amit már nem állíthatsz meg. - Susan, gondolj a többire is. Van lent Floridában egy gép meg egy bizonyíték, amely szerint kijátszották az FAA repülési előírásait, és mindez elérhet egészen Caldwellig az FAA-ban és Farrisig az NTSB-ben. Lehet, hogy a részvényüggyel kudarcot vallottunk, de a többi még mindig áll. Tudjuk, hogy a szerencsétlenül járt North America-gép kapitánya hazudott, és talán ez vezetett ahhoz a szükségtelen perhez és egy teljesen megbízható géptípus lejáratásához. Floridában egy pánikba esett nyomozó azt mondja nekem, nézzek mindig a hátam mögé, én pedig titkos telefonokat bonyolítok egy bárból. Mindennek tetejébe te meg arra kényszerülsz, hogy visszaszerezd az állásomat a nem túl rózsás kilátások ellenére. Mégis, mit tanácsoltál volna azokkal az ügyekkel kapcsolatban? Hogy szálljunk szembe Farrisszel? Na és mi van Caldwell-lel? És ahogy Martinson mondta, mi a helyzet a távlati céllal? Nem azt jelenti-e mindez, hogy meg kell változtatnunk, ahogy a testületet választják? Susan ránézett. - Engem is beleértve, ne feledd. A férfi ettől meghökkent. - Hé, Susan, hiszen te a kiválasztás minden lehetséges kritériumának játszva megfelelsz! - Nem is emiatt aggódom, Joe. Csak-épp... - Hangja fátyolos lett, ahogy asztala mögé lépett, és felemelte a vázát, benne a rózsával. Örömmel nézegette. - Olyan jól dolgozunk együtt, te meg én. - Joe-ra pillantott, és huncut mosoly suhant át az arcán. - És más tekintetben is jók vagyunk együtt... - Susan elfordult, és az ablakhoz lépett. - Kansas Cityben jó csapat voltunk, Joe. Itt is jó csapat vagyunk. Azt hiszem, helyesen cselekedtél. Talán mindössze arról van szó, hogy úgy éreztem, ilyen jelentős döntést együtt kéne meghoznunk. És ezen magam is meglepődtem. - Átjöttél volna velem oda? Hajót váltottál volna? - kérdezte Joe. - Hát, legalábbis támogattalak volna. - Volna? - Támogatlak is. - Letette a vázát! - És foglak is. Igazad van, többről van itt szó, mint hogy Dean megpróbált eltávolítani téged a nyomozás éléről. És talán Martinson közreműködésével megyünk is valamire. - Nos, ha mégse így történne, és repülök innen, akkor se hagynám el Washingtont. Amilyen nehéz lenne kilépni a testületből, azt hiszem, bizonyos szempontból könnyebb lenne a dolog, ha én kívül lennék. - Erőltetetten elmosolyodott, és a nő végül viszonozta. - A dolog? Milyen dolog? - kérdezte Susan értetlenül. - Mi ketten. Te meg én. Semmi válasz. - Susan, te magad mondtad, hogy nem lesz egyszerű... hogy bonyolódni fog a dolog. - Ezt mondtam volna? - Ezt. Hallottam. Ott voltam. Susan a szeme sarkából rásandított. - Igen, most hogy mondod, rémlik is, hogy egy magadfajta úr társaságában töltöttem az időt, és ezeket a szavakat használtam. - És, hm, érdekelne valamelyest, hogy megint összejöhetnél-e ezzel az illetővel holnap este, vagy mondjuk, vasárnap? A nő mosolya mintha elhalványult volna, ahogy elfordította a tekintetét, és az asztalon babrált valamivel. - Nem hiszem, Joe. Épp elég dolgotok lesz a szenátorral. - Susan? Tekintetük találkozott. Susan arcán csalódottság látszott. - Majd, meglátjuk, Joe. Talán nem ártana körülírnom, hogy mit is jelent egész pontosan az a „bonyolódás”. - 179 -

Joe számára az irodájához vezető rövid út fájdalmas volt. Csak Susanre tudott gondolni, de azt azért észrevette, ahogy Andy Wallace egyik embere kitért előle, amikor meglátta őt a folyosó vége felől közeledni. Már feltűnt neki, hogy néhány munkatársa hidegebben viseltetik iránta, mióta Farris eltávolította vezető nyomozói posztjáról. Hirtelen veszélyessé vált a vele való túlzott barátkozás. Amikor majd ez az egész napvilágra kerül, gondolta, ezek az emberek inkább még a takarítószeres szekrénykébe is bepréselődnek, csak hogy ne kelljen elhaladniuk mellette a folyosón. Ilyen a hivatali élet önfenntartó ösztöne. Farris üzenete már várta, ahogy arra számított is. Ezúttal azonban korrektebb módon: egy összehajtott papír formájában az asztalán. Megbeszélésük teljesen megfelelt a vártnak: tíz perc kioktató jellegű magyarázkodás volt. - Biztos vagyok benne, hogy ebből tanult - volt képe mondani Farrisnek. Joe lenyelte, mondott pár odaillő szót, majd távozott, és nem érezte magát se jobban, se rosszabbul, mint amikor Susan irodájából távozott, de magában bosszankodott, amiért a legrosszabbat is elhitte Farrisről. Joe vette a fáradtságot, hogy felhívja Cynthia Collinst, és elmondja neki, hogy Farrisnek nincsenek repüléssel kapcsolatos részvényei. Túl gyorsan történt minden, és Susan elutasítása - még ha reményei szerint csak átmeneti volt is - nagyon fájt. Joe összegyűjtötte azokat a feljegyzéseket, amelyeket az évek során ő és kollégái készítettek a testület megreformálásáról, és a lift felé indult. Megkönnyebbülve látta, hogy rajta kívül más nem vár ott. A lift ajtaja még szinte ki sem nyílt, amikor kivágódott rajta egy alak, akinek nyilván sürgős dolga lehetett az NTSB emeletén. A férfiban, akinek arcán erőltetett komolyság ült, Joe kissé meghökkenve rögtön felismerte Bill Caldwellt. Kissé zavarba ejtő volt ilyen hirtelen szemtől szemben látni azt az embert, akit nem is olyan sokkal azelőtt a céltáblájára tűzött. Farris egy dolog. Ennek a hierarchia jóval magasabb régióiból jött, nagy hatalmú embernek a jelenléte pedig egészen más dolog. Caldwell eltűnt a folyosón az elnök irodájának irányába, miközben Beverly Bronson tartotta a liftajtót, majd beszállt Joe mellé a felvonóba. - Joe, próbáltalak utolérni! - Beverly! Hogy vagy? Mellesleg köszönöm az újságkivágásokat. - Szívesen, Joe, és jól vagyok, köszönöm. Hadd kérdezzem meg, miért jártál a Hartépületben ma reggel? A kérdéstől Joe teljesen elhűlt. Talán Farrisnek még odaát is vannak kémei? Történt valami? Kell máris a nyilvánosság elé lépett? Ó, te jó ég, most mi legyen? - Ez a kérdés... Ezt honnan veszed, Beverly? - Épp ott volt dolgom, és láttalak, amint tovasietsz. Nem tudtam, van-e valami dolgunk a szenátorokkal, leszámítva azt a néhány kérdést, amelyen én dolgozom. Joe csak bámult a nőre, és közben igyekezett nyugodt maradni. - Csupán egy barátomat látogattam meg. - Tényleg? És ki az, Joe? A nő kedves volt, aranyos, csak hát nagyon tudni akarta, mit keresett a repülési balesetek osztályának vezetője az ő vadászterületén. Joe tudta, hogy a nő Farris közeli munkatársa, habár rég nem hitt azoknak a pletykáknak, amelyek arról szóltak, hogy mennyire közeli. A nőnek tudnia kell a felfüggesztéséről és visszaállításáról a North America-ügy kivizsgálásának élére. Tudnia kell, min ment keresztül... A liftajtó kinyílt, és újabb emberek tódultak be, Joe-nak nyomva Beverlyt. A lift hátsó részébe préselődtek. Más körülmények közt még örült volna is, hogy pont neki nyomták, de nem most. Most nagyon nem. Beverly hangja halk volt, már-már intim, kíváncsisága azonban halálosan komoly. - Joe, elnézést, hogy firtatom a dolgot, de én vagyok felelős azért, hogy a szenátusban jó kép éljen a testületről. Ha bármelyik emberünk külön utakon jár ott, az rám is tartozik. - Nagyon is tisztában vagyok a pozícióddal, Beverly, de egy magánlátogatás, az magánlátogatás. Ne is törődj vele! - És ez a valaki Baccus vagy Martinson szenátor irodájában volt? Joe fintorogva nézett a nőre. - Csak nem követtél a folyosón?

- 180 -

- Nem, de amikor megláttalak, épp annak a két irodának az irányába tartottál, engem pedig aggaszt Martinson az albizottsága miatt, és mert tudom, hogy ő is járt itt nálad néhányszor. Erről Dean is tud, és nem örül neki. Joe, ugye, nem állsz át? Érdekes megfogalmazás, gondolta. A liftajtó végre kinyílt a földszinten, ahol Joe-t, Beverlyt és az FAA egy munkatársát leszámítva, mindenki kiszállt. - A parkolóba mész, Beverly? - Igen, ha te is. Elárulnád nekem, mire készülsz? - Talán tényleg el kéne hitetnem veled, hogy készülök valamire. Igazán szórakoztató lenne, ha rejtélyes ember hírébe keverednék. De megkockáztatva, hogy Dean KGB-s ügynökének csalódást okozok, elmondanám, hogy pusztán azért jártam ott, hogy baráti beszélgetést folytassak a szenátorral, és meglátogassam Cynthia Collinst, Martinson munkatársát, akinek történetesen jegye volt a North America 255-ös járatára, de lekéste a gépet. Kinyílt az ajtó a mélygarázsban, de Beverly meg se mozdult. Joe elkapta az ajtót és nyitva tartotta. - Megígértem egy közös barátunknak, hogy megbeszélem vele, eddig mit tudunk, a szenátor pedig egyszerűen kíváncsi volt, hogy haladunk, és ezért járt itt nálunk. - Jól van. Akkor semmi gond. Ismerem Cynthiát, de nem tudtam, mi történt. Elnézést, hogy kíváncsiskodtam. Egyébként nem volt valami nagy poén az a megjegyzésed. Én nem vagyok Dean KGB-s ügynöke! Joe kiszállt, és szótlanul nézte a nőt. Igyekezett rosszalló arckifejezést magára erőltetni, és hagyta, hogy kettejük közt bezáruljon a liftajtó, majd a kocsija felé indult. Fel kell majd hívnia Cynthiát, és figyelmeztetni őt az esetleges kérdezősködésre. Ilyen nincs! Tíz évben egyszer teszi be a lábát a szenátusba, erre nem ott lapul az ajtóban az NTSB kormánykapcsolatokért felelős munkatársa!

Amikor Beverly épp keresztkérdéseit tette fel Joe-nak, Bill Caldwell megérkezett Dean Farris irodájába, ahol az elnököt telefonbeszélgetés közben találta, de világossá tette, hogy az irodájában várja ki, míg a végére ér. Farris sietve befejezte a társalgást. - Mi újság, Bill? - Csak szeretnék megerősíteni valamit. Az-évek során jó néhány meglehetősen őszinte, és szerintem hasznos eszmecserét folytattunk egymással, Dean. Szeretnék megbizonyosodni, és előre is bocsánatodat kérem, ha számodra ez olyan nyilvánvaló, hogy mindezt sértőnek találod, hogy minden, amit egymásnak a kormányzati ügyekről mondunk, az bizalmas természetű információ, amit soha nem közlünk mással. Farris vállat vont. - Hát hogyne, Bill! Nem szoktam kifecsegni, amiről beszélünk. - És ha a szokásos ügymenet során kérünk valamit a másiktól, tudod, személyesen, ugye, azokat a kéréseket is bizalmasan kezeled? - Természetesen. De mi a baj? Valami nyugtalanít? Caldwell annak esélyeit latolgatta, hogy Farris emlékszik-e a Miami Airrel kapcsolatos hívására. A North America miatti hívásokra bizonyosan emlékszik, de a Miami Air már régebben volt. Farris felállt, és asztalát megkerülve Caldwellhez lépett, arcán barátságos kifejezéssel. - Az aggaszt, hogy felhívtál a Miami Air ügyében, igaz, Bill? Az Ördögbe is, hiszen csak annyit mondtál, hogy a barátaid vezetik, és ezért tudod, hogy jól működik. Nincs ebben semmi rossz. A fenébe, jócskán alábecsülte Farrist. - Hát én talán nem az aggaszt szót használnám, Dean, de az ilyesfajta beszélgetéseket, ahogy a te némelyik kérésedet is, mások könnyen félreértelmezhetik, még akkor is, ha azok teljesen helyénvalóak, és nincs bennük semmi szabályellenes. - Caldwell tudta, hogy kell lennie valaminek, amit Farris kért, valami szívesség, valami információ, valami, ami Farrist is kompromittálná. De egyszerűen semmi ilyesmi nem jutott eszébe. Legalábbis olyasmi, amit most felhasználhatna. - Nyugi, Bill! - mondta Farris, aki nyilvánvalóan élvezte a helyzetet, bár semmit nem értett belőle. - Magas a fájdalomküszöböm. Soha nem szedik ki belőlem. - Saját poénján elröhögte magát, Caldwell pedig igyekezett hasonlóan könnyeden viselkedni, miközben kezet rázott az elnökkel, majd távozott. Ám csak még jobban aggódott, mint érkezése előtt.

A pénteki közlekedés mindig szörnyű volt a körgyűrűn, de most, hogy leesett egy kis hó, mely latyakká olvadt, valóságos rémálommá vált. Most azonban Joe-t mindez nem érdekelte. Gon- 181 -

dolatai másutt jártak, miközben a washingtoni hivatalnokok százaival együtt araszolt előre a dugóban. Délnyugat felé tartott a Potomac folyó felett, és fejében csak ködös elképzelések voltak arról, hova is akart menni. Miután maga mögött hagyta a Tizennegyedik utcai hidat, a George Washington Parkway-n Alexandria felé vette az útját. Betért egy gyorsétterembe, ahol vett egy csokoládés shake-et, amiről tudta, hogy egyhamar úgyse issza meg. Mindent elleptek a karácsonyi dekorációk, de ez nem jutott el a tudatáig. Érdekes módon néha a vezetés volt a legjobb mód a relaxálásra. Ilyenkor volt ideje gondolkodni, különösen enyhe őszi vagy tavaszi napokon, bár a mai nem ilyen volt. Nemsoká feltűnt a Belvoir laktanya a Mr. Vernon közelében, széles útjaival és felvonulási terével. Most hó fedte, de akkor is jóleső látvány volt. Joe leparkolt a hadmérnökség központi épületével szemben, felhajtotta kabátja gallérját, és elindult. A Susannel kapcsolatos gondolatai keveredtek a Kell Martinsonnál tett látogatás és a Beverly Bronsonnal való találkozás emlékképeivel. A nő valószínűleg már beszámolt a találkozásról Deannek. Sok minden miatt aggódhatott volna, s nem egészen értette, hogy miért nem teszi... Újra végiggondolta fenyegetettségét, aggodalmait, problémáit és a kihívásokat, és várta, hogy a gyomra görcsbe ránduljon és megváltozzon a hangulata. Ám egyik se következett be. Különös, gondolta. Nem az áll vajon emögött, hogy Kell Martinson személyében igazi és erős szövetségesre lelt, habár tudta, hogy nem képes száz százalékig megvédeni...? És persze, volt még valami, amitől egyszerre érezte magát boldognak, elégedettnek, magabiztosnak és optimistának, és amikor már az összes lehetőséggel leszámolt, csak ez az egy maradt: Susan. Joe visszanézett kelet felé, a felvonulási teret szegélyező vén tölgyfák kopár ágain túl. Autója már csak távoli folt volt, lábnyomai kanyargó ösvényt vágtak a hóba. Gyönyörű itt, gondolta. Tavasszal elhozza majd ide Susant.

22. fejezet December 14., péntek

A Time cikkének elolvasása után John Travin nem bírta tovább. A North America balesetének ügyében folytatott nyomozás egy helyben áll, szólt az írás, és az NTSB kizárólag azért fordítja minden figyelmét a másodpilóta szerepére, mert semmi más fogódzójuk nincs. Annak kivizsgálása, hogy a repülőgép repülésirányító rendszerét egy radar zavarta volna meg, a kormány és a hadügy által emelt falba ütközik. Vagyis a katasztrófa okára sose fog fény derülni - hacsak ő, John Tarvin elő nem áll, legalábbis, vonakodva ugyan, de erre a következtetésre jutott. Próbált a szokásos csatornákon keresztül elérni valamit először saját hadiszállítási vállalatánál, de ők a fülük botját sem mozgatták - és úgy tűnt, hogy az NTSB és az FAA ugyanígy tesz. Ha a kormány nem hajlandó meghallgatni, akkor inkább az október 12-ei katasztrófa által leginkább érintett félhez megy: a North America légitársasághoz. Pénteken korán reggel fogta is magát, és Kansas City repülőterére hajtott, majd ott beszélt a North America egyik illetékesével, aki elképedésében azonnal feltette őt egy dallasi járatra. A texasi városban már várták a reptéren, és sietve a légitársaság belvárosi központjába kísérték. Délelőtt fél tizenkettőkor John Walterst egy tanácskozásról hívták el, hogy hallgassa meg John Travint. Walters, aki ingerült lett, hogy az ülést félbeszakították, és hogy a Kansas City-i munkatárs merész húzással egyenesen Dallasba küldte a pasast, azzal az eltökélt szándékkal robbant be az irodába, hogy öt percnél többet nem ad az illetőnek. Két perc sem telt el azonban, figyelmét máris teljes mértékben Travin szavai kötötték le. Esős és hideg volt az a péntek este, mesélte Travin, ő pedig fázott a mozgatható radaregységet szállító jármű vezetőfülkéjében, várva, hogy a légierő rakodásvezetői jelt adjanak végre a berakodási procedúra megkezdésére. Nem volt szabad üresben járatnia az egység hatalmas dízelmotorját, hogy melegítse magát. Ezért aztán az egységet egy földi elektromos csatlakozóhoz kapcsolta, melyet repülőgépek szoktak használni. Mivel így már volt áram, be tudott kapcsolni egy kis hősugárzót a kocsiban, hogy ne kelljen fagyoskodnia. Az egész rutindolog volt - egészen addig, amíg megpróbálta felkapcsolni a földi csatlakozó főkapcsolót. - 182 -

- Azt hiszem, a rossz kapcsolóhoz nyúlhattam. A kocsi elektromos rendszerét akartam áram alá helyezni, de ehelyett valahogy a radaregység kapcsolójához nyúltam. Láttam, hogy egy pillanatra minden elsötétül... Hihetetlen energiamennyiséget szippanthatott ki hirtelen az az egység a vezetékekből. Még a rakodótér körüli nátriumgőzlámpák is pislogni kezdtek és elhalványultak, nekem meg majd letört az ujjam a nagy igyekezetben, hogy visszanyomjam a kapcsolót. Mintegy tíz másodpercig lehetett bekapcsolva. Azóta se tudom, miért nem szólalt meg valahol egy hálózati megszakító riasztója. - És a baleset mikor történt? - Néhány másodpercen belül... nem lehetett több tizenöt másodpercnél. Tudja, egészen úgy tűnt, mintha rögtön utána következett volna be. Annyira megdöbbentem! Mindannyian előreszaladtunk megnézni, mi történt. Csak később jutott eszembe a főkapcsoló. Pontosan egy héttel később, amikor hallottam a médiát a radaregységről beszélni, hogy szerintük az is okozhatta a balesetet, meg hogy a légierő esküdözik, hogy az egység nem működött. Nos, ebben teljesen igazuk van. Elvileg tényleg nem lehetett bekapcsolva. - Tarvin elkínzott arckifejezéssel meredt John Waltersre. Aztán később a hírekben kezdtek erről a különös áramkimaradásról beszélni, én pedig pontosan tudtam, mi okozta. Rögtön tudtam. El is mentem a felettesemhez, és elmondtam neki, mi történt. Azt mondta, felejtsem el az egészet, és hogy semmi olyat nem tettem, ami befolyásolhatta volna azt a repülőgépet. Egy hétre rá újra jelentkeztem nála, mire ő meg a főnöke egy irodába vittek, ahol nyomatékosan közölték velem, hogy egyszer s mindenkorra ejtsem a témát, különben repülök. Azt mondták, ha másnak is szólok a dologról, bizalmas információ kiszivárogtatása miatt meghurcolnak. Még egy esküt is alá kellett írnom. - A férfi ekkor lehajtotta a fejét, megdörzsölte a homlokát, aztán újra felnézett. - Nem akarok semmi rosszat, de képtelen vagyok ezzel a tudattal élni, ők pedig nem akarják, hogy bárki is értesüljön. Mondtam nekik, hogy az NTSB-nek szólni kéne, mire azt felelték, hogy az NTSB meg az FAA már tud a dologról. - Azt hiszem, már mindenki eldöntötte, hogy nem történt semmi, ezért azt akarják, hogy fogjam be a szám. - Tarvin elhallgatott, és nagyot sóhajtott. - Nem akartam bekapcsolni, de hát sajnos, megtörtént. És ez akkora energiát szívott el... Walters kerített egy magnót és egy kazettát, hogy rögzítse Tarvin beszámolóját, majd utasította a titkárnőjét, gépelje le a szöveget, hogy Tarvin aláírhassa. A férfit aztán a vállalat költségén egy közeli szállodában helyezte el, ahová két alacsonyabb beosztású ügyvezetője kísérte át. Walters utasította őket, hogy tartsák szemmel Tarvint, és ne engedjék sehová. - Innentől már mi intézkedünk, Mr. Tarvin - mondta Walters -, de még az NTSB is ki fogja hallgatni magát. Addig pihenjen. Holnap majd beszélünk. - Miután beindítjuk végre a dolgokat, mondta magában Walters.

Amint John Tarvin elhagyta a North America dallasi központját, Walters felhívta David Bayne-t New Yorkban. Bayne hálás volt, hogy kimentette egy nem túl kellemes megbeszélésről, amelyet a légitársaság bankáraival folytatott, és amely már órák óta tartott. Elég rosszul áll a szénájuk a tekintetben, hogy megpróbálják megakadályozni a vállalat megsemmisülését, és bármilyen híreket kap is Dallasból, a napja már így is, úgy is el volt rontva. Az a befektetői csoport, amelyik át akarta venni a vállalatot, csupa vérszomjas üzleti cápából állt, akik alig várták, hogy ízekre szedhessék őket a gyors haszon reményében. Bayne egyetlen lehetősége az volt, hogy talál egy barátságos vállalatot, amelyik hajlandó lenne vállalni a kockázatot, és több millió dolláros kölcsönökből felvásárolni a North Americát, hogy megtarthassák önálló egységként. Volt néhány lehetőség, de a North America kezdett kifutni az időből, David Bayne addigi finomkodó ajánlkozásai pedig, amelyekkel a potenciálisan segítőkész vállalatok elnökei elé járult, kezdtek átfordulni éles hangú, türelmetlen követelőzésbe. - Igen? - Mr. Bayne? John Walters hívja Dallasból. Mindenki Ron Putnamet keresi, és amint megtaláljuk, őt is kapcsolom. - Mi az, John? - kérdezte, s lelki szemei előtt megjelent egy roncsokban heverő, lezuhant repülő képe. Ilyen felvezetés után minden bizonnyal szörnyű hírt fog hallani.

- 183 -

- Lehet, hogy mégis radarinterferencia miatt zuhant le a 255-ös járat - mondta szárazon Walters, majd beszámolt Tarvin felvillanyozó látogatásának részleteiről, valamint a lehetséges következményekről. Ron Putnamre Tampa városában bukkantak rá, konferenciabeszélgetésre kapcsolták, és hárman együtt sietve megvitatták a részleteket és ötleteiket. - El kell mondanom mindkettőjüknek - mondta végül Bayne -, hogy nagyon megkönnyebbültem, mert már komolyan kezdtem aggódni, hogy maguk, fiúk, elvesztették az irányítást az embereik felett. - Bayne mindezt szinte mellékesen jegyezte meg, de így is sikerült felborzolnia Walters és Putnam idegeit. - Mire céloz, David? - kérdezte Putnam gyanakodva. - Nos, már kezdtem az után a katasztrofális meghallgatás után azt hinni, hogy az egészet az okozta, hogy maguk felvették Timsont, és aztán nem néztek a körmére. Már-már kezdtem arra a meggyőződésre jutni, hogy ő okozta a balesetet, isten tudja, hogyan. Most azonban a főpilótánk hibái a háttérbe szorulnak majd, ha mindez napvilágra kerül... Márpedig azt akarom, hogy azonnal kürtöljék világgá! - Nem kéne először az NTSB elé vinni a dolgot, David? John szabályosan háziőrizetbe helyezte azt az embert Dallasban. - Putnam hangja puhatolózónak hallatszott. - A pokolba, dehogy! Hívjanak össze sajtótájékoztatót, aztán mindent bele! Az az istenverte Farris meg az emberei majd a New York Timesból értesülnek a dologról. Vagy nem is, jobb ötletem van! Hívjanak fel valakit a Dallas Times Heraldnál, akit meg akarnak jutalmazni, és adjanak exkluzív interjút a délutáni kiadásnak, majd jelentsék be a dolgot az esti hírekben. Az NTSB miatt pedig ne fájjon a fejük! Már rég meg kellett volna találniuk ezt a szerencsétlent... Jóval előttünk!

Este hatkor az egész ország hallhatta, amint a North America légitársaság rangidős alelnöke, Ron Putnam új bizonyítékról számol be, amely megoldhatja a 255-ös járat balesetének rejtélyét. Azonnal felizzottak a telefonvonalak az NTSB tagjai, és különösen Joe munkatársai között. Az elképedt, megdöbbent kollégák azonnal hangot adtak dühüknek a North Americát illetően. - Abban az átkozott légitársaságban annyi udvariasság sem volt, hogy felhívjon minket, és közölje, hogy eladta a sztorit a médiának! - dühöngött Andy Joe-nak. - És azt se tudom, ki a fene ez a Tarvin! Egy órával azután, hogy Dean Farris Joe-tól telefonon értesült a hírekről, és közölte a vezető nyomozóval, hogy ne tegyen semmit, felhívta David Bayne-t. Csak John Walterst tudták neki előkeríteni, aki Farris véleménye szerint felháborítóan önteltnek mutatkozott. Felhatalmazást kapott, mondta, hogy csupán annyit közöljön, ki is ez a John Tarvin és hogy most hol van, de az NTSB-nek magának kell feltennie a kérdéseit. - Tisztában van azzal, hogy maguk felrúgták a megállapodást, és vétettek a baleseti nyomozás alapvető udvariassági szabályai ellen is azzal, hogy először a médiához fordultak? Vagy talán nem így látja? - kiabált Farris, szinte köpködve otthoni telefonjába. - Nekünk megvannak a magunk szabályai, és maguk a nyomozásban résztvevő egyik fél! - Elnök úr - válaszolt Walters lakonikus rövidséggel -, mindössze azt tettem, amire kértek. Ezt az én elnökömmel kell megbeszélnie, David Bayne-nel. Ő úgy vette, hogy önök már minden bizonnyal értesültek a dologról. - Na ezt kapd ki, te képmutató barom, tette hozzá magában Walters. Végre viszonozhatta azt, ahogy a meghallgatáson az NTSB bánt vele. Washington különböző pontjain többek közt Joe Wallingford, Susan Kelly, Andy Wallace és Barbara Rawlson is döbbenten ült telefonja előtt, és próbáltak alkalmazkodni az új fordulathoz. Ahogy Joe Andynek elpanaszolta: - Sejtettem, hogy a radaregység állhat emögött, de a fene egye meg, ez az egész nyomozás az ország nyilvánossága előtt zajlik! Ha ezzel a következtetéssel nem vagyunk elégedettek, csak húsz percet kell várnunk, és valaki más majd előáll valami újabbal! Dean Farris washingtoni idő szerint este hétkor hívta fel Joe-t. - Joe, azt akarom, hogy küldj valakit Dallasba, aki beszél ezzel az emberrel, de a médiának egy szót sem! Az előbb tíz percen át beszéltem egy nagyon magas rangú kormányhivatalnokkal, aki biztosított arról, hogy a pofa téved, és hogy az az egység nem szívhatott el és nem bocsáthatott ki magából semmit. Azt mondják, a North America elhamarkodta a dolgot, és a végén mindenki rajtuk nevet majd. - 184 -

- Andy már elindult a reptérre. Kilenckor megy egy járat a Dullesről Dallasba. Andy azon lesz. - Akkor jó! - mondta Farris, és letette a telefont.

Kell Martinson még nehezebben fogadta a hírt. Meglehetősen nagy összeget fordított már saját tőkéjéből arra, hogy biztosítsa szenátortársait, beleértve az egész csillagháborús program ellenzőit is: a hadügyminisztérium igazat mond. Akivel csak beszélt a Pentagonban, mindenki biztosította arról, hogy a mozgatható radaregység bekapcsolásának lehetősége teljességgel kizárt. Végül elfogadta biztosítékaikat, s dühös kollégáit arra kérte, higgyenek neki. És most mindazok a fogadkozások a semmibe foszlanak - az ő szavahihetőségével, együtt. Az amerikai nép pedig minden bizonnyal azt a konzekvenciát fogja levonni, hogy a Pentagonban csupa hozzá nem értő alak ül, és ő, Kell Martinson pedig a legjobb esetben is behízelgő, beetethető palimadár. - Kell, ne felejtsd el, hogy nem történt szabotázs! Te is ezt állítottad nekik, és ami most kiderült, ezt nem cáfolja - mondta Cindy telefonon este fél nyolc tájban, miközben igyekezett lecsillapítani a férfit. - Na ja, csakhogy én kerek perec megkérdeztem tőlük, lehetséges-e fizikailag és technikailag, hogy a radar működött, amikor a North America Airbusa leszálláshoz készült, és mindnyájuktól egybehangzó és nyilvánvalóan hazug nemleges választ kaptam. Cindy azt tanácsolta neki, legyen óvatos, de Kell azonnal tárcsázta Roach altábornagy felettesének, a stratégiai-védelmi kezdeményezést (közismert nevén a csillagháborús programot) vezető négycsillagos tábornoknak a titkosított otthoni számát. Beszélgetésük meglehetősen egyoldalú és határozott volt. - Tábornok úr, egyszer s mindenkorra egyenes választ várok. Szenátori támogatásom mindannak ügyében, amit önök oly fontosnak tartanak, teljességgel a válasza őszinteségén múlik. Próbáljon meg mellébeszélni, és én teszek róla, hogy életük hátralévő részét mindenféle bizottságok előtti tanúskodással kelljen tölteniük, hozzám hasonlóan dühödt szenátorok tömege előtt, akik állandó inkvizítoraik lesznek. - Szenátor úr, mi igazat mondtunk! Egy órán belül visszahívom. Ehelyett már húsz perc múlva ott volt a telefonban. - Martinson szenátor, azt, amit most mondok, akár jegyzőkönyvbe is veheti, mert biztosíthatom, hogy mindaz, ami elhangzik, teljességgel igaz. Személyes és szakmai hírnevem forog itt kockán, uram. Bármit is állít ez a Tarvin nevű illető, a radaregység fő antennája be volt húzva, és a blokkoló áramkörök komplikált rendszere, valamint az egységbe beépített egyéb biztonsági mechanizmusok miatt, ha az antennát nem nyitják ki teljesen, úgy, hogy a modul tetején egy 25 láb átmérőjű tányért alkosson, az egységgel nem lehet, hangsúlyozom, nem lehet egyetlen wattnyi nagyfrekvenciás energiát sem kibocsátani. Fizikai képtelenség! Az lehetséges, szenátor úr, hogy valaki áram alá helyezze a fő radaregységet, és ezzel tetemes energiakimaradást okozzon, de az energiának ez az elszívása nem eredményez rádió-, radar-, mikrohullámú vagy egyéb nagyfrekvenciás sugárzást. - De akkor mit eredményezhet? Az elektromos energiának mennie kell valahová! - Nos, a dolognak ez a része titkos, szenátor úr. Rádióhullámokat azonban nem bocsát ki, erről biztosíthatom. - Más szóval, tábornok úr, lehetséges, hogy az az illető igazat mond azzal kapcsolatban, hogy mit tett vagy látott, de az Airbusra semmiképp nem hathatott rádióinterferencia? - Pontosan így van. Baljóslatú csend következett, amire a tábornok fel volt készülve. - Szenátor úr, mit szólna egy éjszakai repüléshez a légierővel? - Hogyan? - Annak érdekében, hogy ezt egyszer s mindenkorra tisztázhassuk, hajlandó lenne-e feláldozni némi alvást, és találkozni az embereimmel az Andrews Légibázison, mondjuk két óra múlva? - Hm... Jó! Hova menjek? - Bármelyik kapuhoz, és ott igazolja magát. Valaki majd elkíséri a megfelelő helyre. Hozzon magával egy váltás ruhát és némi tisztálkodófelszerelést, de körülbelül tizennégy órán belül mindenképp visszatér. - 185 -

Kell kissé meg volt döbbenve, de azonnal belement a dologba, és éjfélkor már beszíjazva ült a légierő egyik Learjet gépének parányi pilótafülkéjében, mellette a tábornokkal. - Most mindössze annyit mondhatok, szenátor úr, hogy amit látni és hallani fog, az szigorúan titkos, és ön csak amiatt lehet most itt és pillanthat mindebbe bele, mert státusánál fogva hivatalos engedélye van a bizalmas adatokhoz való hozzáféréshez. Az e célra biztosított csatornákon kívül ezekről az információkról nem beszélhet senkivel. Az egyenlő lenne azzal, mintha zárt ülésre hívná össze a honvédelmi bizottságot, hogy szigorúan titkos nemzetvédelmi bizonyítékokat tárjon eléjük. Ez állambiztonsági ügy. Megérti és elfogadja ezeket a korlátozásokat? - Természetesen. Nem lesz gond. - Megvitattam a dolgot a vezérkari főnökkel. Egyetértettünk abban, hogy önnek valóban tudnia kell erről, jóllehet, mindez csak azt szolgálja, hogy meggyőzhessük önt. Senkinek nem beszélhet róla! Kell oldalát már nagyon fúrta a kíváncsiság. A kis kétmotoros gép felemelkedett az Andrews Légibázisról, nyugat felé fordult, majd gyorsan 41 000 láb magasságra emelkedett. Mindketten hátradőltek és a következő három órát végigaludták, míg végül a motorok csökkenő teljesítménye jelezte érkezésüket - valahová. - Az új-mexikói Holloman Légibázison landolunk, szenátor úr - jelentette be egyszerűen a tábornok, amikor Kell kinyitotta a szemét. Földet értek, és - Kellnek legalábbis úgy tűnt - őrült tempóban száguldottak egy távoli, kivilágított hangár felé, amelynek közeledtükre kinyíltak az ajtajai. A bal oldali székben ülő őrnagy begurult gépével az ajtón, majd megállította a hangár belsejében. Washingtoni idő szerint hajnali négy óra múlt, Új-Mexikóban viszont még csak éjjel kettő volt. A sivatag feletti kristálytiszta égen milliárdnyi csillag ragyogott, és a hatalmas hangárajtók lassan bezáródtak mögöttük. Kell a hatalmas, csarnokszerű hangár falai közt egy fémes hangoktól visszhangzó, idegen világba lépett, és ott egy hihetetlenül ormótlan járműszörnyeteget pillantott meg. - Hát ez lenne az, szenátor úr. Kellemetlenségeink alfája és omegája. Több mint negyven tonna, benne két komplett antennarendszer, melyek automatikusan kitolhatók és visszahúzhatók, mindössze két perc leforgása alatt. A fedélzeten dízelmotoros generátorok találhatók, amelyek szünetmentes, egyenirányított áramellátást biztosítanak. Az egységet többirányú adóberendezésekkel is ellátták. Ellentétben a stratégiai-védelmi kezdeményezés fő terveivel, melyek, mint ön is tudja, változó mértékben, de a földi radaroktól függenek, ez csupán egy nyomkövető kísérleti modul, így amikor majd önök, uraim, a szenátusban megadják a pénzt és az engedélyt, nekiláthatunk a szerkezet röptetésének, és bebizonyíthatjuk, mire képes egy űrbeli hardver. A tábornok megviseltnek látszott. A bázison kék díszegyenruhájában jelent meg. Zubbonya, melyet mindenféle rendjelek díszítettek, most ki volt gombolva, alóla kilátszott gyűrött inge, nyakkendője félrecsúszott, állán félnapos borosta. Mindez éles ellentétben állt a légibázist őrző milícia öltözékével. A tábornok hanghordozása azonban friss és katonás volt, megfogalmazása precíz, és Kell úgy érezte, mintha a tulajdonos büszkesége beszélne belőle, miközben elmondja, mit tud az egység. Körbevezette Kellt, majd az elülső részhez érve, bemásztak a kabinba. - Ez az a kapcsoló, amelyet Tarvin tévedésből bekapcsolt. Ön is láthatja, hogy rossz a tervezés. Én magam is felcseréltem volna egy hideg, unalmas éjszakán. - Ön tudott erről? - Egy órával azután értesítettek, hogy egy hónapja jelentette a dolgot a felettesének Leavenworth-ben. Már előtte is gyanítottuk, hogy történt valami, amitől az egység áram alá került, mert hallottuk az energiakimaradásról szóló híreket. Kell felvonta a szemöldökét. - Akkor miért nem szólt nekem? A fenébe is, hiszen ön tudta, hogy bekapcsolták! - Lassan a testtel, szenátor úr! Először nézzen be hátul, mielőtt nekem támadna! Bemásztak, majd elmentek a 26 méter hosszú egység végéig. Ott felmásztak a hátsó lépcsőn a fő radaregységhez, ahol az ajtó már tárva-nyitva állt. - No, szenátor úr, kerüljön beljebb, és vessen egy pillantást bolygónk legnagyobb teljesítményű szállítható radarjára! A belső teret izzólámpák világították meg, és az ósdi falak meg a mennyezet merőben más volt, mint amire számított - egy műszerekkel telezsúfolt, hipermodern kapszuláról fantáziált. A mo- 186 -

dul nagyjából 17 méter hosszú, 3 méter széles és 2,5 méter magas volt - és a padlón heverő jókora betontömböket leszámítva, teljesen üres! - Ez...? És hol vannak a...? - ámuldozott Kell. - Hol a berendezés? Ezt akarja kérdezni? Kell ráébredt, hogy a tábornok csak játszott vele, de azt is megértette, hogy erre jó oka volt. Hagyta, hadd folytassa. - Még fejlesztés alatt áll, szenátor úr. Ez az egység nem adhatott le egyetlen watt energiát sem, mert nincs a belsejében semmi. Még semmit nem építettünk be, és mindez pontosan ugyanígy nézett ki aznap este is, amikor Kansas Cityben feltettük arra a gépre, hogy elszállítsuk Kwajaleinbe, majd vissza ide. - Na és akkor mi okozta az energiakimaradást? Az ezredes előrenyúlt, és felemelt egy jókora padlólemezt, mely alatt hatalmas transzformátorok sorakoztak. - Zabálják az energiát, tudja. Aztán hővé alakítják át, és kész. Így aztán, ha valaki bedugja a konnektorba, úgy tűnhet, hogy őrületesen fogyasztja az áramot. De közben semmi olyasmi nem történik, aminek köze lenne a rádiósugárzáshoz vagy a radarhoz. - Mégis, miről van itt szó, tábornok úr? - Még nem találta ki? Igazán nem szeretném kényszeríteni, hiszen segített, hogy a szenátusban ne törjön ki háború, és folytathassuk a fejlesztést, de a kísérletekre vonatkozó és a költségvetési restrikciók miatt erőforrásainkat a kutatásra fordítottuk, nem a kísérletekre. Ezt akarták, ezt tettük. - De hát... - A szovjetek, illetve most már az oroszok, szenátor úr! Az ellenségeink ők, akármi történik is. Annak ellenére, hogy kivonják a csapataikat Kelet-Európából, a német újraegyesülés ellenére, és annak ellenére, hogy kihirdettük a békét egymás közt. Amíg orosz rakéták irányulnak ránk, és az óceánok vizét rakétahordozó tengeralattjárók szelik, nem engedhetjük meg magunknak, hogy éberségünk egy másodpercre is lankadjon, mint ahogy persze ők sem. Ne feledje, hogy kémműholdjainkkal folyamatosan figyeljük egymást. Azt akarjuk, hogy tudják: fel vagyunk készülve egy esetleges háborúra csakúgy, mint a békére. Állandóan emlékeztetni akarjuk őket, milyen költséges lesz továbbra is a fegyverkezési verseny, amíg le nem szerelünk, és ez állandó fejlesztéseket jelent. Kell a modul megerősített falának dőlt, és a mosolygó tábornokra nézett. - Akkor mindez csak egy kis bemutató volt? - Így van. Itt volt az ideje. A CIA megtudta, hogy az oroszok élénk érdeklődést tanúsítanak a „Csillogó kavicsok” program egy bizonyos aspektusa iránt - egy olyan részterület iránt, ahol valójában nem értünk el akkora előrehaladást, mint azt velük el akartuk hitetni. Nos, azt ugye, mégse lehet, hogy a Kavicsok egyik járgányát kitoljuk a rétre, aztán ott egy hangulatos piknik keretében darabjaira szedjük, hogy szépen lefényképezhessék maguknak az űrből. De ha azt látják, hogy kipróbálásra készítjük elő, és még a kongresszus tiltása ellenére is elmozdítjuk... - Aha, dereng már... - Nekik is derengeni kezdett. Figyeltük az adásaikat. Gyönyörű volt! Azért tologattuk Kansas City repülőterén, mert biztosak akartunk lenni, hogy legalább egy titkosügynökük megtudja, és értesíti Moszkvát. De persze a műholdjaik is kiszúrták, ahogy azt reméltük is. Akkor figyeltek fel rá, amikor elhagyta az üzemet, végig követték, látták, amikor a Kansas City-i rakodóterületen volt, és még arról is van felvételük, amikor a hatalmas C-5B Kwajalein felé repült. A North America balesetéről is értesültek másodpercekkel azután, hogy bekövetkezett. Mindezt persze infravörösben látták. Láthatja, hogy a gondosan megtervezett bemutatónk tönkrement volna, ha bármi többet mondunk a baleset után. - Szóval nem készültek fel arra, hogy esetleg valami ürüggyel kell előállni? - Nos, repülőbalesetre természetesen nem számítottunk. A mai napig nem tud erről senki a biztonságos csatornákon kívül, és ebbe beletartozik az is, amit a kémműholdjaikról mondottam. Önnek is csak azért mondjuk el, mert kell lennie legalább egyvalakinek, aki nem nevez minket mocsok hazudozónak. - Mennyit mondhatok el mindebből a bizottság tagjainak? A tábornok hirtelen nagyon komollyá vált. - 187 -

- A kört nem tágíthatjuk, szenátor úr. Mondja azt mindegyiküknek, hogy ha mindenképpen ragaszkodnak a nemzet biztonságának veszélyeztetéséhez, és nem hajlandók hinni önnek, hát nem szívesen, de megmutathatom nekik is ugyanezt, ugyanígy, és ugyanezekkel a megkötésekkel. Ha rászánják az időt, hogy elrepüljenek ide velem. Máskülönben el kell hinniük önnek, hogy ez az egység nem sugározhatott aznap éjjel, mert az antenna nem volt kibocsátva. Ennél többet nem mondhat. Ez így persze csak féligazság, de erre van szükség. A visszautat Washingtonba végigaludták, habár már Memphis előtt beszűrődött a Learjet ablakain a napfény. Kell tudta, hogy nagyon zilált, mégis az irodájába ment, hiszen hosszú telefonálgatás várt rá: a bizottság összes tagját fel kellett hívnia, nagyjából ugyanazzal a frázissal. - Bízz bennem, láttam, műszaki képtelenség, hogy a radaregység üzemelt volna, az áramkimaradás azonban normális volt. - És meglepő módon, alig ütközött ellenállásba. Kellben felmerült, hogy felhívja Dean Farrist is. A protokoll szerint ez lett volna a helyes lépés, de aztán mégis inkább Joe Wallingfordnak telefonált, aki azonban láthatóan odáig jutott, hogy már semmit sem volt hajlandó bemondásra elfogadni. - Szeretnék hinni neked, Kell, de az egyik emberem épp most beszél Tarvinnal Dallasban, és az egész NTSB csatasorba állt amiatt, ahogy a North America nyilvánosságra hozta az ügyet. - Na és mi köze ennek ahhoz, hogy hiszel-e nekem, Joe? Kell hallotta, hogy a másik felhorkan. - Igazad van. Ennek így semmi teteje, amit mondtam... Szóval láttad magát a berendezést? - Joe, ott voltam, láttam, hozzányúltam, és bár részletekkel nem szolgálhatok, tekintettel az ügy nemzetbiztonsági voltára és a berendezés katonai jellegére, szavamat adom, hogy egészen biztosan nem működött. Egyszerűen hinned kell nekem! Az igazat mondom! - Rendben. Nem is akartam, kételkedni a szavaidban. Persze ez azt jelenti, hogy újra sötétben tapogatózunk a baleset okát illetően. - Sajnálom, Joe, de a radarinterferencia nálam soha nem volt az egyenlet része. Joe egy pillanatra elhallgatott, azon tűnődve, hogy rákérdezzen-e a dologra. - Hm, Kell... Kérhetnék tőled egy szívességet? - Persze. - Nagyra értékelem, hogy engem hívtál először, de ha megadom az otthoni számát, felhívnád Dean Farrist is, anélkül, hogy elmondanád neki, hogy velem már beszéltél? Különben megszakadhat köztünk ez az ingatag fegyverszünet. - Meglesz. Kell letette a telefont, de nem az imént megígért hívás járt a fejében, hanem azok, amelyeket a médiával kellett lebonyolítania. A tábornok a segítségét kérte, miközben gépük az Andrews Légibázis betonján gurult. - Szenátor úr, mivel sem a tömegtájékoztatás, sem a közvélemény nem hisz nekünk, és mivel ön az egyetlen ember, aki valóban ismeri az igazságot és biztosíthatja az embereket, hogy tényleg igazat mondtunk... - Tartanék-e egy sajtókonferenciát? - Igen, valami ilyesmire gondoltam. - Pontosan erre, én azt hiszem. Része volt a tervnek, igaz...? - kérdezte Kell rosszindulat nélkül, hamiskás mosollyal. Minek tagadni a nyilvánvalót, gondolta. A hadvezetés legalább olyan agyafúrt politikai téren, mint a szenátus tagjai. És igazság szerint nem is igen volt más választásuk. A túlélésük függött attól, hogy folyamatosan kapják-e programjukhoz az anyagi támogatást. - Nos, valahogy úgy okoskodtunk, a vezérkari főnök meg én, hogy önként ajánlja majd fel a segítségét, ha megtudja az igazságot - mondta a tábornok vigyorogva, miközben Kell színlelt kétségbeeséssel rázta a fejét. - Az a legrosszabb az egészben, tábornok úr, hogy igaza van. Rendben, miután békét próbálok kötni a bizottság tagjaival, megteszem. Kell egyeztetett Cindyvel, mielőtt felhívta a nagy tévés csatornákat, hogy megtudja, érdekelné-e őket a jelenléte a vasárnap reggeli hírműsorban. Természetesen érdekelte őket, és mielőtt távozott az irodájából, még odaszólt Joe-nak. - Nézd a Face the Nationt holnap reggel, Joe! David Bayne lesz benne New Yorkból meg én, műholdon keresztül, és neki fogalma sincs, mi készül. Mindenesetre érdekesnek ígérkezik! - 188 -

- Hát nézni fogom, az az egy biztos! - mondta Joe.

23. fejezet December 20., csütörtök, Washington

Fred Sneadman az órájára pillantott, miközben leparkolt kocsijával Washington nemrég felújított pályaudvara, a Union Station előtt. Mellette ült főnöke, Kell Martinson szenátor. - Öt perc múlva tíz óra. A vonata, Mr. Martinson, fél tizenegykor indul, úgyhogy van még egy kis ideje - mondta Sneadman. - Nagyon hálás vagyok, Fred, hogy késő estig bent maradt segíteni összeállítani a napirendi pontokat, a fuvarról már nem is beszélve. - Ugyan, nem tesz semmit! - Akkor átvinné nekem holnap azokat a papírokat Joe Wallingfordnak az NTSB-hez? - Természetesen. - Személyesen neki adja oda, csakis neki. Kérje meg, hogy mutasson valamit, amivel igazolja magát. - Kell Sneadmanre nézett. - Komolyan mondom! Mr. Wallingford nagy kockázatot vállal azzal, hogy együttműködik velünk ebben a dologban. Sneadman bólintott. - Megértettem. - És mondja meg Mr. Wallingfordnak, hogy jó lenne, ha az ünnepek alatt át tudná nézni a kísérőanyagot - fűzte hozzá Kell egy aktacsomóban kotorászva. - Aztán ne felejtse újra megmondani neki, hogy a meghallgatás január 8-án lesz reggel kilenckor, és adja meg neki a terem számát, valamint tájékoztassa a többi tudnivalóról. - Meglesz. - Sneadman üresbe tette a váltót, és a kormányon egyensúlyozott jegyzettömbön próbált írni. - Az a két héttel ezelőtti előzetes ülés igazán jól ment. Ezt is mondja meg neki. És még azt is, hogy köszönöm az ötleteit, azt hiszem, elég jó a törvényhozásunk. Mellesleg hallott már valami visszajelzést? - Kell becsukta az aktát, és betette a táskájába. - Wallingfordtól? Csak nevetett rajta, ahogy ön a múlt vasárnap sarokba szorította a North Americát a tévében. De ha a bizottsági tagok visszajelzésére gondol a törvényjavaslattal kapcsolatban, alighanem kemény csatát kell majd vívnunk, ha mindenkit meg akarunk győzni arról, hogy erre most igenis szükség van. Eddig még senki nem tiltakozott. A baj az, hogy nem független a bevételtől. - De a támogatási tervet nagyon jól kifundáltuk, nem gondolja? Csaknem független a bevételtől, habár, mivel az üzemanyag adójához kapcsoltuk, mégiscsak van benne egy kis adóemelés. - Nem hiszem, hogy ez gondot okoz, de a közvélemény nyomására is szükség lesz. - Ez a másik dolog, és eddig csak egyszer említettem, miközben visszamentünk az irodába. Szeretném, ha a bizottsági tagok közül kapcsolatba lépne Wallyval. Ő jelenleg a legjobb kongreszszusi albizottsági hírverő. Mondja meg neki, hogy országos szinten kell kirobbannia a dolognak, egy nappal a meghallgatás előtt. Szeretném, ha valamikor a jövő héten tudna velem találkozni, hogy kidolgozzuk a stratégiát, feltéve, hogy hajlandó elvállalni. - Rendben. Ne aggódjon, hajlandó lesz. Tartozik ugyanis nekünk egy kis szívességgel. - Rákérdezhetek, mivel? - Nem - vigyorgott Fred. - Jól van, Fred. Megbízom magában... ezúttal legalábbis. Karácsonyra Washingtonban akart maradni, ugye? Nem borul fel miattam a programja? - Nem, dehogy. A szüleim vasárnap jönnek Philadelphiából, és itt ünnepeljük majd a Hanukát. Nem gond, hogy tartanom kell a frontot, sőt igazság szerint meg is szeretném nekik mutatni az irodát, és még az ön székébe is beülök majd kicsit... Kell felnevetett. - Jól van. Csak a csilláron ne hintázzanak, ha lehet! - Nincs is csillár az irodájában, szenátor úr! - Tényleg... No, írja csak fel hamar, hogy be kell szerezni egyet! - Kell kuncogva dőlt hátra, miközben Sneadman a fejét ingatta. - 189 -

- Kiváló hangulatban van ma este, szenátor úr, ahhoz képest, hogy az életét készül kockáztatni a síneken. - Jó egy kicsit elszabadulni. Élvezni kell ezt a kis pihenést a hosszas költségvetési vita és a véget nem érő obstrukciók után. Talán egyszer egy évben nem lehet jó kedvem? - Hát, az etikai bizottság álláspontját ismerve... - Nohát! Hivatalosan komoly hangulatban vagyok, de azért boldog karácsonyt! - Önnek is kellemes Hanukát! - Hanuka... Persze, hiszen mondta! Már emlékszem. - Kell újra az órájára nézett. - No, ideje indulnom. Ki nem állhatom, ha futnom kell repülő vagy vonat után. Egyébként elindult már Cynthia Missouriba? - Úgy tudom, igen. Négy óra körül rohant el az irodájából. - Volt valami, amit át kellett volna néznem vele, de mindegy, várhat. Kell, kezében a diplomatatáskájával, kiszállt a kocsiból, majd kirángatta hordozható számítógépét és csomagját a hátsó ülésről, aztán mindet egy kis kézikocsira tette és leszíjazta. Fred az autóból nézte. - Biztos benne, hogy ne segítsek? - Biztos - mondta mosolyogva Kell. - Már így is jócskán túlteljesített. Ha még ennél is többre használnám, kénytelen lennék jobban bánni magával. - Úgy érti, még fizetne is? - Nem hallottam, Sneadman... - Elnevette magát. - De komolyan, Fred, nagyon köszönök mindent! Pihenjen sokat, és kellemes ünnepeket! - Úgy lesz. Viszont kívánom! És ne törje ki a nyakát síelés közben! - Ó, amiatt ne aggódjon! Én csak a szelíd lankákon bukdácsolok. Azt hiszem, a síházban több veszély leselkedik rám. Ugye, megadtam a telefonszámot? - Igen. Búcsút intett asszisztensének, majd kézikocsiját behúzta a régi, monumentális pályaudvar gyönyörű belső terébe, ahol ámulva állapította meg, milyen eredményes volt a felújítás. A klasszicista stílusú, oszlopos főbejárat hófehér homlokzata fényárban úszott, és lenyűgöző pompájával a világ fővárosainak bármely nagyszabású középületével felvehette a versenyt. A pályaudvar rendbehozása olyan kormányprogram keretében történt, amelynek Kell lelkes támogatója volt. Kell az indulásokat kijelző nagy képernyő előtt állt meg. Nagy nehezen megtalálta rajta az Amtrak Night Owl nevű expresszét, a 66-os számú vonatot. Öt perccel tíz után lépett a peronra. Jólesően lépkedett a vasúti kocsik között, miközben a 6705-ös számút kereste. Amikor megtalálta a felújított oldtimer Pullmant, Kell összecsukta a kézikocsiját, számítógépe szíját átvetette vállán, felkapta a poggyászát, majd nagy nehezen felkapaszkodott a kocsira. Üggyel-bajjal nyomult előre a keskeny folyosón, míg elért a nyolcas fülkéhez, ehhez a komplett hálókabinhoz, melyet előre lefoglalt. Kinyitotta a fülke ajtaját, bevergődött a poggyászával, s miután a kezét is jól beütötte, bezárta maga mögött az ajtót. - Révbe ért, tengerész? - Kedélyes női hang csilingelt a felső ágyról, ő pedig karját kitárva várta, hogy a kacarászó Cindy lekászálódjon hozzá. - Teljesítetted a küldetést? Vagy talán követtek? - Ez a jelenet már csak akkor lenne teljesebb - mondta Kell -, ha a vonat a londoni King's Crossról futna ki. - Fred nem gyanít semmit? - Szerintem azt hiszi, beittam. Boldog karácsonyt kívántam neki... - De, Kell! - Hát ez van... - mondta, és hosszan megcsókolta a nőt. - Ökumenikus voltam. Egy ideig összeölelkezve álltak. Cindy fejét a férfi vállára hajtva beszélt. - Soha nem hittem volna, hogy valaha is el tudlak csábítani egy egész hétre. - Soha nem hittem volna, hogy lemondasz a szüléiddel töltendő karácsonyról. A nő elhúzódott tőle, és huncutul nézett rá. - A mobiltelefonod a táskádban van? - Ott. - Add ide belőle az akkut. - Cindy kinyújtotta a kezét. - Mi van, nem fog megszólalni! - Az akkut, vagy egyedül mész! - Kell látta, hogy a nő nem tréfál. - 190 -

- Jól van, kedvesem. - Újra megcsókolta, majd az ágyra tette a diplomatatáskáját, előhalászta, a telefont és kivette belőle az akkut, amit azután tettetett ünnepélyességgel nyújtott át a nőnek. - Köszönöm - mondta Cindy, s elsüllyesztette a táskája mélyére, majd becipzározta, és leült egy kis székre. - Akkor mondom az útitervet. - Halljuk! - Először is, a jegyeket ki kell tenni az ajtóra. A hálókocsi-kalauz már így is keresett tizenöt dollár borravalót, aminek fejében a nyolcasban utazó roppant kimerült úriembert nem fogja zavarni. Másodszor, reggel 8.35-re érünk a bostoni South Stationre. Én ott szállok le, elmegyek a taxiállomásig, elvitetem magam egy autókölcsönzőig, kibérelem az említett autót, majd egyenesen a főpályaudvarra hajtok, ahol ott talállak majd, amint zavarodottan állsz a peronon. Felveszem a fent említett zavarodott törvényhozó úriembert, majd az államhatáron átvágva elhajtunk a vermonti Stoweba, ahol már vár bennünket az előre lefoglalt, előmelegített faház. - Eddig úgy tudtam, politikusok erkölcstelen áthurcolása az államhatáron, törvénybe ütköző... - De mindenesetre szórakoztató. - Na és a vacsora? Hogy oldjuk meg az étkezőkocsiban anélkül, hogy együtt lássanak bennünket? - kérdezte. - Egyszerűen nem megyünk oda - felelte a nő, és egy jókora táskára mutatott. - A vacsora már itt van, uram. De először jöjjön egy kis zene! - Cindy elővarázsolt egy hordozható magnót, amelyet rögtön be is kapcsolt, mire a fülkét betöltötte Bach D-moll hegedűversenyének édes dallama. - Most pedig a terítő! - Előkerült egy piros-fehér kockás vízhatlan asztalkendő, melyet a nő az ablak melletti asztalkára terített. - Nos, a menü: hamburger sült krumplival, egy kis palack gyógyhatású fehérborocska csavaros kupakkal, és rengeteg sajt, amiből egy légiónyi egér is jóllakna. - Kell felnevetett, és megpróbálta magához húzni a lányt, vágytól fűtötten. - Nem, nem, nem! Még nem! - mondta Cindy színlelt riadalommal, mutatóujját a férfi arca elé emelve. - Ugyan miért nem? - Az öltönye, uram. Gyűrött lesz! - Hát aztán? - Fel kéne akasztanunk. Le azzal az öltönnyel, kérem! - Jól van... - Nekikezdett kibújni a zakójából. - De mit vegyek fel helyette? Cindy erre elmosolyodott, és kigombolta blúzának felső gombját, majd lassan felemelkedett a székről, odalépett Kellhez, és ujjával egészen finoman megérintette a férfi orra hegyét. - Azt kérdezte a tiszteletre méltó kansasi úriember, hogy mit vegyen fel? Kell mulatott a nő színészkedésén, de kissé meglepettnek tűnt. - Azt. - Engemet. - Cindy elkezdte kioldozni a férfi nyakkendőjét. - A vacsora várhat. Én nem.

Már egy órányira jártak New Yorktól, valahol északra, amikor Kell az éjszaka kellős közepén felriadt, és egy pillanatra megrémült. Másik oldalára fordulva meglátta Cindyt, aki az ablak előtt állt a sötétben, és nézte az elsuhanó fényeket. Egy vasúti kereszteződés csengőjének távoli emlékeket idéző hangja hallatszott, aztán gyorsan el is halt, ahogy a vonat átszáguldott a kereszteződésen, és utána megint csak a nehéz acélkerekek jellegzetes csattogását lehetett hallani, amint átugrálnak a sínek illesztésein. Micsoda szépség ez a Cindy, gondolta Kell. A változó, táncoló fények a mellén játszottak, sötétszőke hajának zuhataga napbarnított vállára omlott, kihívóan formás csípője és feneke pedig maga volt a vegytiszta nőiesség. Milyen szerencsés is, hogy vele lehet, hogy élvezheti a szerelmét és bizalmát.

Cindy terve remekül bevált, ahogy az már lenni szokott. Háború idején, mondta neki egyszer a férfi, a hadsereg nagy hasznát venné, mint a szervezést magas fokon űző szakembernek. Délután kettőre megérkeztek a hóval borított faházba, háromkor pedig már a sípályán voltak, és Cindy vezetésével vidáman csúszkáltak kölcsönléceiken. Inkognitója megőrzése végett Kell még este is sötét szemüveget viselt, és akkor sem vette le, amikor elvegyültek a helyi étterem közönsége között, noha úgy tűnt, senki nem sejti, ki lehet ő, és senkit nem is érdekel. A faházban megnéztek egy fil- 191 -

met. Szerelmi történet volt, amely egy Föld körüli pályán keringő űrállomáson zajlott Matthew Broderickkel és Jodie Fosterrel a főszerepben. A napot a kandallóban ropogó tűz előtt üldögélve fejezték be. Elégedettek voltak, és a film apropóján azt vitatták meg, milyen lehet a súlytalanság állapotában szeretkezni. A telefon 23-án reggel fél tízkor ébresztette őket. A reggeli nap fénye beáradt az ablakon: ígéretes nap elé néztek. Kell meglepetten hallotta Fred hangját, de még annál is jobban meglepődött, amikor Fred bemondta, hogy egy Fehér Házból érkező hívást kapcsol neki. - Mi az? - Cindy megdörzsölte a szemét, és rásimult a férfi hátára, miközben Kell bal könyökére támaszkodva igyekezett hivatalos hangot megütni. - Pszt! - szólt hátra a válla fölött, miközben kezével letakarta a kagyló mikrofonját, és várta, mikor szólal meg valaki a vonal túlvégén. - Martinson szenátor? - Igen. Parancsoljon. - Sajnálom, hogy zavarnom kell, de az elnök megkért, kerítsem elő. Csak nemrég derült ki, hogy Husszein király hamarosan ide repül, megvitatni a Bejrúttal kapcsolatos elképzeléseit. Mivel tudjuk, hogy önök ketten barátok és pilótatársak, az elnök bízik benne, hogy ide tud jönni kisegíteni minket egy kicsit. - Úgy érti, szórakoztatnom kéne? - Nem egészen. Van néhány fontos dolog, amit szeretnénk, ha ön mutatna be. Vissza tudna jönni? - Igen - felelte Kell habozás nélkül. - Csak a holnapról lenne szó? - Így van. Kettőre már vissza is érhetne repülővel. - Mikorra kell ott lennem? Kell érezte, hogy Cindy kissé elhúzódott tőle. Kezét levette a férfi mellkasáról és nyújtózkodott egyet. - Hívjon fel a fehér házi belső vonalon, amikor megérkezik - mondta a hang -, és akkor majd megbeszéljük a részleteket. A király az Andrewsra érkezik, mi pedig majd kivisszük önt oda. - Rendben. Akkor ott találkozunk. - Kell letette a telefont, oldalára fordult, és azonnal látta, hogy Cindy csalódott. - Elnöki kérés, kedvesem. Sajnálom. Husszein király jön Washingtonba, és nagy megtiszteltetés, hogy felkértek. Nem utasíthattam vissza. - Nem is próbáltad... - mondta a nő, és szomorkásan nézett rá. - Holnap éjjel vissza is érek, és akkor aztán már semmi nem zavarhat minket, egészen másodikáig. Cindy egy ideig szótlan maradt, majd könnyed csókot nyomott a férfi szájára, kibújt az ágyból, és magára öltötte atlaszselyem köntösét, melyet Kelltől kapott. - Főzök egy kávét. Hamarosan indulnod kell. - A falhoz intézte a szavait, és nagyon halkan beszélt. Kell nézte, ahogy a nő belibeg a konyhába, és aggodalom töltötte el, hogy esetleg felizgatja magát egy politikailag elkerülhetetlen dolog miatt. De biztosan meg fogja érteni. Mindig is megértette. Végső soron ő maga is szakmabeli volt. Cindy délben búcsúcsókot lehelt a férfi arcára, mielőtt kinyitotta neki az ajtót. Siess-ésminél-előbb-gyere-vissza fajta elköszönés volt ez, boldog mosolyt csalva Kell arcára, mely vezetés közben se múlt el, sőt egész Burlingtonig kitartott. Miközben Kell felszállt a Washingtonba induló Boeing 737-esre, Cindy egy könyvben próbált elmélyedni a faházban, majd úgy döntött, hogy előveszi a magával hozott flitteres dobozkát, és feldíszíti parányi fenyőfájukat. Legalább a szentestét együtt töltik majd, gondolta. Kell szenátor, ő pedig azt akarta, hogy a férfi sikeres és befolyásos legyen, és hogy az elnök néha meghívja állami fogadásokra. De ha mindezeket akarja, kérdezte magától, hogy lehet, hogy most mégis sír? A hóvihar 24-én délután kezdődött Washingtonban, épp amikor Husszein király és Kell elindult a Fehér Házból az Andrews repülőtérre. Jó néhány évvel ezelőtt ismerkedtek meg egy állami fogadáson, ahol a király megtudta, hogy a szenátor is pilóta. Annak az estének a nagy részét azzal töltötték, hogy háborús pilótatörténeteket meséltek egymásnak, miközben a többi diplomata odébb dohogott. Barátság alakult ki köztük. Valahányszor Husszein király a városba érkezett, értesítették Kellt. Általában maga a király, a jordániai Ammanból. Ez az útja azonban túl váratlan volt ahhoz, - 192 -

hogy a szokott módon szólhasson Kellnek, aki ráadásul nem is tartózkodott otthon, így elérhetetlen volt - amíg a Fehér Ház a kezébe nem vette a dolgot. A hózáporból szűnni nem akaró hóesés lett, mire a konvoj kiért a légibázisra, a király pedig, aki képesített Boeing-pilóta volt és egy saját Lockheed Tristar 1011-essel is rendelkezett, elrendelte, hogy jégtelenítsék a gépét. Amikor ezzel elkészültek, a király és amerikai származású felesége, Nor királynő, aki mellesleg egy korábbi FAA-s potentát lánya volt, búcsút intett, és délután negyed négykor felemelkedtek a repülőtér betonjáról. A Fehér Ház egyik limuzinja onnan Kellt egyenesen a washingtoni nemzetközi reptérre vitte. Útközben egyre erősebb havazásba keveredtek, és a fél ötös járathoz alig tíz perccel a menetrend szerinti indulás előtt érkeztek meg. Kell még az autóból odaszólt, mire megnyugtatták, hogy ne aggódjon, a járat fél órával később indul. Mire odaért a beszállókapuhoz, a járatot törölték. Este hatkor, amikor Washington nemzetközi repülőterén már teljes volt a zsúfoltság, a reptér igazgatója úgy döntött, bezárja a légikikötőt. Nem sokra rá a Dulles Reptéren is ilyen döntés született. - Cindy? - Kell! Hol vagy? Kell erre túl sokáig hallgatott. A nő tudta a jellegzetes vonalvisszhangból, hogy Kell nem lehet közel. - Drágám, teljesen be vagyunk havazva itt a reptéren. Minden járatot töröltek. Próbálkozom a légierővel, hátha tudnak adni egy katonai gépet, de az Andrewson is bajok vannak. De nyugi, az első akármivel repülök, ami észak felé tart. Te jól vagy ott? - Jól... csak szörnyen hiányzol. Mi volt Husszeinnel? - Remekül ment minden. - Kell elmesélte neki a nap eseményeit, és amikor a nő érdeklődése lanyhulni kezdett, gyorsan témát váltott, és visszatért az aktuális kérdésre. - Azért egy darabig még itt maradok, soha nem lehet tudni. - Nem, menj csak haza a lakásodra, Kell, és próbálkozz újra reggel. - Hát, lehet, hogy ezt fogom tenni. Annyira sajnálom, Cindy! Tegyünk úgy, mintha csak másfél nap múlva lenne karácsony! Minden rendben lesz! A kagylót fájó érzéssel tette vissza. Cindy most a szüleivel lehetne St. Josephben. A család mindig együtt karácsonyozott, és a lány most nagy áldozatot hozott azzal, hogy a férfival akart lenni az ünnepek alatt. Amikor egészen nyilvánvalóvá vált, hogy légi jármű leghamarabb 25-én emelkedhet fel, Kell bejelentkezett a reptér melletti Crystal City egyik szállodájába. Valahogy nem érezte helyénvalónak, hogy hazamenjen. Felhívta Cindyt, és megadta neki a számot, majd nyugtalan, magányos álomba zuhant. Az egyszer biztos, hogy nem úgy tűnt, mintha karácsony volna. Reggel azonnal felhívta a nőt, amint sikerült átkérnie magát egy másik járatra, és a reptér kezdett újra beindulni. - Ha minden jól megy, este hétre ott leszek. - Ne gyere, Kell. Volt egy kis időm gondolkozni. Maradj ott. Én is visszamegyek. - De miért, Cindy? Még mindig van egy hetünk! Még... - Ne indulj el, Kell. Csak elkerülnénk egymást. Majd visszahívlak, és megmondom, mikor érkezik a gépem. Már elrendeztem, hogy jutok el innen. - Cindy... - De a vonal elnémult. Újra hívta, de a nő nem vette fel, és mire talált valakit a szállásukon, aki személyesen benézett volna a faházukba, addigra Cindy már nem volt ott. A barna-metálszürke 737-es ugyanaz volt, mint amelyik két nappal ezelőtt Washingtonba hozta. Felismerte a farokra festett számról, miközben a gép a kapuhoz gördült a reptéren. Cindy természetesen hűvös hivatalossággal fogadta, miután kilépett a folyosóról. Otthoni terep volt ez, ahol bárki felismerhette őket. A férfit majd szétvetette az ingerültség, hogy megint itt van ez az örökös óvatoskodás. - Miért? Csak ennyit szeretnék tudni. Miért? - kérdezte fájdalmas hangon. A nő az előcsarnok felé intett, és némán haladt a férfi mellett a régi terminál központi része felé, de végül hirtelen odafordult hozzá. - Kell, fél óra múlva indul a gépem Kansas Citybe. Addig menjünk a társalgóba. - Sarkon fordult, és maga mögött hagyta a földbe gyökerezett férfit, aki aztán meglódult, és futva igyekezett beérni. - Hazamész? - Haza. - De miért? Történt valami a szüléiddel? - Nem. - 193 -

- Hát akkor miért, Cindy? Felelj már, az isten szerelmére! - Próbálta megállítani a lányt, maga felé fordítani, de az elhúzódott, és kitartóan haladt tovább a terminál déli vége felé, majd belépett a társalgó ajtaján. A terem egyik félreeső részében aztán leült a férfivel szemben, és intett neki, hogy ő is foglaljon helyet. - Kell, próbáltam megérteni. Politikailag nagy dolog, hogy elhívtak. Vissza kellett jönnöd. Jól is tetted. - De hát akkor miért...? A nő szomorúan nézett rá, és könnyei arról árulkodtak, hogy nehezére esik uralkodni magán. - Ott voltam melletted, hozzád bújtam, olyan közel, hogy szinte hallottam a gondolataidat. És te meg se kérdezted. - Mit? Mit?! - Hogy muszáj-e menned. Azonnal igent mondtál. - Cindy! - Emlékezz csak! Egyszer mondtam neked, hogy biztosan tudnom kell, ki az első, ha választás elé kerülsz. Ha még csak meg sem kérdezel, hát elég nyilvánvaló, hogy a politikához húz a szíved. - Érts meg, muszáj volt mennem! - Mindössze annyit kellett volna tenned, hogy megérinted az arcomat, és megkérdezed, nem bánom-e. Ennyi. Semmi többre nem lett volna szükség. A férfi legyőzötten dőlt hátra. Cindyre nézett, és érezte, hogy a nő távolodik tőle. - Sajnálom, Cindy. Nem gondolkoztam. - Tudom. - Szóval visszamész egy időre St. Josephbe? - A feleletként kapott tekintettől végigfutott a hátán a hideg. - Mennyi időre? A nő túl sokára válaszolt, és a férfinak már görcs állt a gyomrába, mire végre megszólalt. - Nem tudom, Kell. Vagy szabadságolsz, vagy kirúgsz. Nem tudom, mikor jövök vissza, ha egyáltalán visszajövök. Fred beugorhat helyettem. Majd felveszem vele a kapcsolatot, és elmondom neki, mit merre talál. Látta a fájdalmat a férfi arcán, de azt is tudta, hogy ez most része a dolognak. - Szükségem van rád, Cindy. - Nekem pedig igazán szükségem van rád, Kell. Éppen ez a baj. Szívszorongató volt látni, ahogy a férfit a bánat mardossa. - Kell, nem mondom, hogy befejeztük. De kevésbé vagyok biztos a dolgomban, mint eddig. Tudom, hogy ha téged választanálak, ha veled élnék, ha téged szeretnélek, ha a te feleséged lennék, a második helyre szorulnék. És ezt azért nem semmi megemészteni. Nem tudom, képes vagyok-e rá. - Istenem, Cindy! Olyan ez, mintha újra átélném a házasságom felbomlását! - Talán akkor most megértheted, neki mi baja volt. Olyan nehéz ezt belátni? - Nehéz még csak belegondolni is, hogy elveszíthetlek. Istenem! És éppen karácsonykor! Nem bírom elképzelni, hogy pont most ne legyek veled! - Hirtelen felnézett. - És mi lesz az irodában? Sneadman nagyszerű segítség, de nem készült fel arra, hogy belevesse magát a sűrűjébe. És a meghallgatás? Az NTSB-ről szóló törvényjavaslat? Együtt csináltuk, hogyan vihetném tovább egyedül? - Pedig lehet, hogy kénytelen leszel. - Cindy...! A nő az órájára nézett, majd felállt. - Mennem kell... különben lekésem a gépet. - Akkor ne menj! Kérlek! Könyörgök, ne menj el! A nő már mondott volna valamit, de aztán csak megrázta a fejét, kézen fogta a férfit, és az ajtóhoz vezette. Némán mentek a beszállókapuig. Kell az üresség és magárahagyatottság pánikszerű érzésével küszködött, miközben Cindy átadta jegyét a pultnál álló nőnek, és átvette beszállókártyáját. A beszállókapu melletti ablakhoz léptek, és a nő felé fordult. - Adj nekem egy hetet. - Ez lett volna a mi hetünk, Cindy! - Mint ahogy az előző két éjszaka is, kedvesem... - 194 -

A nő szavai megcsillantották előtte a reményt, és kezét a kezében tartotta. - Szeretlek, Cynthia Elizabeth Collins! - Én is téged, Kell. De időre van szükségem. Nekem most kell alkalmazkodnom, vagy soha. És már ott se volt.

24. fejezet December 27., csütörtök

Joe Wallingford épp asztali naptárában lapozott, amikor Beverly Bronson viharzott be az irodájába, becsapva maga mögött az ajtót, és villámló szemmel rátámadt. - Szóval miszter Wallingford, csak azért ugrott be Martinson szenátor irodájába, hogy meglátogassa Cynthia Collinst, mi? Hát nem úgy tűnik! - Lecsapta Joe asztalára a 323-as számú szenátusi törvénytervezetet - az NTSB-ről szólót -, meg az albizottság levelének egy másolatát, amelyben tanúvallomásra kérik fel Dean Farris elnököt január 8-ára. - Ebben a te kezed is benne volt, nemde, Joe? Joe a nőre nézett, és hátradőlt székében, miközben igyekezett közömbös arcot vágni. - Hát ezt meg mégis miből gondolod, Beverly? - Ugyan, Joe, ne csináld ezt! Tíz éve ez az első törvényjavaslat, ami az NTSB-t érinti, és történetesen három héttel azután kerül elő a semmiből, hogy Martinson ajtaja előtt láttalak. Micsoda véletlen! - Felhívtad Cynthia Collinst, hogy megkérdezd, mit kerestem ott? - Csak ma reggel akartam, amikor megkaptuk ezt itt, de nincs a városban, ahogy azt te már nyilván tudod. De biztos vagyok benne, hogy fedezne neked. Látva azonban az előző napi veszekedéseteket Deannel meg ezt a tervezetet, amely a testületi tagok és az elnök kinevezésére új módszert javasol, még egy óvodás is kitalálná, mi folyik itt. - A nő elfojtott dühében kényszeredett mosolyt eresztett meg, és ettől Joe zavarba jött. - Elhamarkodott következtetésekre jutsz... - Ne mondd! - De abban is biztos vagyok, hogy rég elmondtad Deannek, hol láttál. Beverly egy ideig némán meredt rá. - Ha már itt tartunk, képzeld, nem mondtam el neki! Joe-t ez meglepte, és meghökkenését nem is próbálta palástolni. - Miért nem? Azt hittem, még aznap rohansz hozzá, amikor találkoztunk a liftben... - Aha, szóval nem véletlenül neveztél Dean KGB-s ügynökének. Hát ez igazán jólesett... - Hát... - Jól van, Joe, hagyjuk abba ezt az árnyékbokszolást. Csak mi ketten vagyunk itt bent, hacsak nem szereltettél fel poloskákat. - Bánatosan megrázta a fejét. - És még nekem van üldözési mániám... - Beverly, ülj le, kérlek! - Joe az íróasztala előtti székre mutatott. A nő letelepedett, de csak a szék szélére, mintha bármelyik percben menekülni akarna. - Joe, pontosan tudom, hogy itt engem mindenki Dean Farris hívének tart. - Hátradőlt és megrázta a fejét. - Azt is tudom, hogy az emberek azt gondolják, az értelmi színvonalam fordított arányban áll a mellbőségemmel. Mindazonáltal történetesen rendelkezem némi logikai készséggel, dacára a nagy melleimnek - mondta, és Joe tekintetét követve, lenézett a blúzára. - Ne légy zavarban, nem csak te hiszed... - Bocs, Beverly, igazán nem akartam... - Te férfi vagy, én meg kissé túlméretezett, de hát nincs ebben semmi. Dean ostoba libája viszont nem vagyok. És képzeld csak, úgy gondolom, hogy ez a törvénytervezet egészen jó ötlet. Meglepődtél, mi? - Igazság szerint igen. - Rendben. Nagyon helyes. Egészen szembetűnő volt, hogy meglepődtél, amiért egy szót sem szóltam az elnöknek a te szerénynek aligha nevezhető szerepedről ebben a törvényjavaslatban és a meghallgatásban. Sőt, ha tudni akarod, amikor röviddel ezelőtt rákérdezett, én cáfoltam a dol- 195 -

got. Azt mondtam neki, hogy az ilyesmire számítani lehet néhány évente, amikor a bizottság éppen semmi mással nem tudja elfoglalni magát. És ő ezt bevette. - És miért nem...? - Miért nem mondtam neki azt, hogy legyen résen? - Igen. Talán nem ez a feladatod? - Joe, az én munkám a kongresszusi kapcsolatokról szól. Igyekszem nem magunkra vonni a kongresszus haragját, viszont biztosítani, hogy folyamatos anyagi támogatást kapjunk. Igen, próbálom magunkat odaát minél jobb fényben feltüntetni, és valóban, munkaköri feladatom tanácsot adni az elnöknek, hogy ha tanúvallomást kell tennie, mit és mikor mondjon. De a munkaköröm meghatározásában sehol nem szerepel, hogy rejtegetnem kéne elnökünk mélységes ostobaságát. - Hogyan? Akkor te... - Behúzom a csőbe? Igen, fogalmazhatunk így is. Ezért vagyok annyira dühös rád. Láthatóan megtetted, amit én is régóta szerettem volna már megtenni. És amikor próbáltam jelezni, hogy szívesen részt vennék az erőfeszítéseidben, te arra a következtetésre jutottál, hogy Dean érdekeit védem. Ez nagyon mellbe vágott. Nagyon rosszulesett, hogy csak így félreállítottál. - Sajnálom, Beverly, tényleg, de az az igazság, hogy nem ismerjük egymást túl jól. Honnan is sejthettem volna, hogy neked is eleged lehet Farrisből...? - Tönkreteszi ezt a testületet, Joe! Ezért szeretnék benne lenni a csapatban. A te csapatodban, bármire készültök is. Lázadást készítesz elő? Add a kardod, legény, és állj félre! Bíznod kell bennem, és el kell mondanod, mi a csuda folyik itt. Szóval akkor támadás készülődik odaát, vagy nem? Joe a nőre meredt, és hosszú ideig nézte, kétszínűség jelei után kutatva. A North America ügyében folytatott nyomozás még mindig zavaros volt, Joe pedig nem akarta felfedni a dolgot addig, amíg össze nem ül az albizottság, mert abban bízott, hogy ott majd új válaszok születnek. Nagyon óvatosnak kellett lennie. Ha Beverlynek eljár a szája Dean előtt most, amikor még csaknem két hét van hátra addig, amíg az elnök besétál Kell Martinson csapdájába, Farrisnek lenne ideje megsemmisíteni a bizonyítékokat. Ám, ha Beverly hazudott, mikor azt mondta, hogy nem figyelmeztette Farrist, akkor az elnök már úgyis tudja, hogy hajtóvadászat indult ellene, és akkor Beverly beavatása már nem hoz túl sok változást. Bárhogy is, megfelelő elővigyázatossággal beszámolhat a nőnek a dolgok állásáról. - Beverly - kezdte óvatosan -, mennyire vagy tisztában Dean külső kapcsolataival a North America-nyomozást illetően? A nő elmosolyodott és a földre nézett, mielőtt válaszolt. - Arra gondolsz, hogy tudok-e mindazokról a telefonhívásokról, amelyeket David Bayne-től, a North America igazgatójától kapott, meg Bill Caldwelltől a doktorral kapcsolatban? És hogy azt is tudom-e, készül valami a Miami Air balesetével összefüggésben, amiről azonban több információm nincs, mivel John Phelps nem hajlandó beszélni velem? A válaszom igen, Joe. Ezért aggaszt mindaz a kár, amit ott a lövészárkokban okozhat nektek. Ez a tökfilkó egyetemi tanárnak talán kiváló, de itt az NTSB-nél túl magas pozícióba került, és amit aztán végképp nem tudok neki megbocsátani, az az, ahogy elnézi, hogy mindenféle emberek kívülről manipuláljanak bennünket. Az az igazság, hogy én valószínűleg még nálad is több ilyenről tudok. - Nem kétlem... - Ami a tudását illeti, nincs vele semmi baj. De politikai és jogi téren egyszerűen nem fogja fel, mennyire körültekintőnek és óvatosnak kell lennie az embernek. - Az én szempontomból, Beverly, az itt a fő gond, hogy nem érti, miért nem szabad zavarni az embereit a fronton. A nő erre bólogatott. - Jól van, cinkostársam, most akkor bevesztek a klubba vagy nem? Talán előbb át kell mennem valami vizsgán? Esetleg beavatási szertartáson kell részt vennem? Hát, hacsak nem valami perverz... Joe rámosolygott. - Oké, fel vagy véve! Van valaki a Hart-épületben, akivel szeretném, ha beszélnél. - Csak nem valami beválasztott hivatalnokról van szó? - Hogy találtad ki? - kérdezte Joe mosolyogva. - 196 -

Beverly felállt a székéből, és kezét az ajtókilincsre tette. - Joe, teljesen őszinte voltam. Beszélj meg nekem egy találkozót azzal a bizonyos illetővel, vagy bárkivel, akivel csak akarod, hogy beszéljek. Mondd meg nekem, ki az, és én segítek, amiben tudok. Még egy kis ideig élvezem Dean bizalmát. - Meglesz. - Joe meg volt ugyan döbbenve, de mindjárt kevésbé érezte magát elszigeteltnek.

Amikor

Beverly Bronson kilépett Joe Wallingford irodájából Washingtonban, a North America kormányzati ügyekért felelős elnökhelyettese, Mark Rogers körül épp felforrósodott a levegő Dallasban. A North America igazgatójával, David Bayne-nel szemben ült, annak impozáns íróasztala előtt, amelyen a 323. számú szenátusi törvényjavaslat egy példánya, valamint az az albizottsági levél hevert, amelyben megkérik David Bayne-t, hogy szíveskedjék személyesen megjelenni. - Mit gondoljunk erről, Mark? - Szerintem el kellene mennie, David. Rosszul venné ki magát, ha nem menne. - Miért? - Nos, miután Putnam és Walters félig tönkrevágva távozott két hete, utána pedig önt az országos tévé nyilvánossága előtt rágalmazták és hozták szégyenbe, nemigen van már hitele annak a korábbi álláspontunknak, hogy az NTSB nyomozói elvesztették a fejüket. Ezt megelőzően azonban kellőképpen dühösek voltunk az NTSB tevékenysége miatt ahhoz, hogy panaszkodnia kelljen és az asztalt verje Washingtonban, nem? Nos, itt a törvényjavaslat, mely javíthat a helyzeten, de ha elfogadják, azzal a testület sokkal erősebb és önállóbb lesz. Egyszerűen kénytelenek vagyunk az ügyben állást foglalni. - Azt mondja, elleneznünk kéne? Mark Rogers felhorkantott és megrázta a fejét. - El tud képzelni egy olyan NTSB-t, amelynek csaknem akkora a hatalma, mint a szövetségi bírói testületé? Mert ez a törvényjavaslat ezt akarja. Ha egy szövetségi bíróban felmegy a pumpa, és valami őrületes ostobaságot követ el, vigyorogva kell tűrnünk, miközben fellebbezünk. Nincs senki, akihez fordulhatnánk, hogy nyomást gyakoroljon egy bíróra. Márpedig, David, ha ezt a törvényjavaslatot elfogadják, az NTSB emberei csaknem ugyanennyire érinthetetlenek lesznek. - Ez azért túlzásnak hangzik... - De akkor milyen egyéb alternatíva kínálkozik? Támogatni akarja a törvénytervezetet? Ne felejtse el, miért harcoltunk velük McIntyre doktor miatt: mert boszorkányüldözést műveltek. Ez a javaslat pedig majd törvénybe iktatja az effajta boszorkányüldözéseket. Bayne hátradőlt a székében, és gondolataiba merült, ő is ugyanígy okoskodott magában, de most, hogy mástól hallotta ugyanazt, más szemszögből vizsgálta a kérdést. - Mark, mivel érvelhetnék a meghallgatáson? Azzal mégse vádolhatom őket, hogy boszorkányüldözéseket készítenek elő... - Ez igaz. De mi azt szeretnénk, ha felelősek lennének a mi iparágunk iránt. Éppúgy, ahogy elvárjuk hivatalnokainktól, hogy felelősek legyenek a választókörzetük iránt. A testület mostani struktúrája lehetővé teszi, hogy ha kitáncolnak a sorból, nyomást lehessen gyakorolni rájuk. Még ha nem történik baleset, akkor is van némi befolyásunk felettük. Értésükre adhatjuk, hogy nézzenek szembe az üzleti élet realitásaival, tudja, amikor olyan felháborítóan drága repülésbiztonsági intézkedéseket akarnak bevezetni, amelyekre egyszerűen nincs pénzünk. És mi lesz, ha elfogadják a törvényjavaslatot? Akkor már szó sem lehet ilyesmiről. Akár már az is bűntettnek számítana, ha csak a gyanúja felmerül, hogy odafent ellenzik a módszereiket. - Rogers felállt, és összeszedte a papírokat Bayne asztaláról, miközben azt figyelte, ellenzi-e az elnök az elhangzottakat. Mivel ennek nem látta jelét, hozzátette: - Megírom a felszólalását, és rövid magyarázatot is fűzök még hozzá, amennyiben elmegy. Bayne ránézett és bólintott. - Tegyen úgy. Elmegyek. Mark Rogers ugyanabban a pillanatban hagyta el David Bayne irodáját, amikor John Walters épp karrierje jövője miatt kezdett pánikba esni a North America operatív részlegének egyik kis irodahelyiségében. Jobbján a rangidős elnökhelyettes, Ron Putnam ült, balján pedig dr. - 197 -

McIntyre. A mérlegen a légitársaság ügyvezetőjeként betöltött pozíciójának jövője billegett. És ez a jövő egyre kilátástalanabbnak tűnt. Hármuk előtt kis dohányzóasztalon egy halom orvosi jelentés hevert McIntyre aktái közül. Walters végül kérdőre vonta a doktort, miután az hazatért a kanadai Sziklás-hegységből, és legnagyobb elszörnyedésére az egész történet kibontakozott előtte. Putnam a fejét ingatta, miközben felvett az asztalról néhány orvosi jelentést, majd visszatette őket, és hitetlenkedve nézte McIntyre-t, aki azonban nem viszonozta tekintetét. - Egyetlenegyszer sem vizsgálta meg? Egyetlen rohadt alkalommal sem? Akkor miért fizettük magát, doktor? McIntyre némileg felemelte tekintetét, de leginkább Putnam cipőjéhez intézte szavait. - A magam módján igenis megvizsgáltam! Mindennap figyeltem, és néha ellenőriztem a szívritmusát meg a pulzusát az irodájában. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy nem vittem le a rendelőmbe formális kivizsgálásra. Mert, ugye, ez az ember csapattiszt, főpilóta és a felettesem, igaz? Mégse bánhattam vele úgy, mint valami kezdő pilótácskával! És tudtam, hogy Dickben megbízhatok. Ha lett volna bármi rossz abban, ahogy vizsgáltam, nyilván szólt volna. Ráadásul nem is repült túl sűrűn. - Na, igen. És persze felhatalmazva érezte magát, hogy semmibe vegye a szövetségi előírásokat. Úristen! - Putnam felkapta a papírokat, csak azért, hogy aztán levághassa őket az asztalra. Most pedig mondja el elölről az egészet, mert egyszerűen nem tudom elhinni! Ez már több a soknál! Ő egyszerűen elküldte magának az FAA orvosi formanyomtatványát, aláírva, maga pedig kitöltötte a megfelelő helyeken? - Igen. - És mégis, hogyan? Kitalált egy vérnyomást, egy pulzusszámot, vagy ami éppen kellett? A doktor hosszú ideig hallgatott, aztán paprikavörösen felelt: - Igen. - Timson pedig nyilvánvalóan tudta, hogy ezt teszi, nem? - Azt hiszem... Igen, nyilván tudta. - És nem kellett volna minden alkalommal EKG-t is csinálnia? - Dehogynem. - De maga ezt nem tette meg. Így aztán nem is volt a lapjai között EKG-eredmény, és ezért hívott fel bennünket rágalmazást kiáltozva, ezért rángatott bele minket is ebbe az egészbe. Nem így történt, maga szerencsétlen?! McIntyre felsóhajtott és bólintott. Arcát még mindig a kezébe temette. - Ezért aztán valaki más EKG-ját tette be Timson papírjai közé, ugye? McIntyre egyszerűen bólintott. - Az isten szerelmére, ember, maga az FAA orvosa, hivatalos minősítéssel! Szövetségi előírásokat játszott ki! Azt az istenverte FAA-t egyáltalán nem érdekli, mennyire bízott maga Timsonban! Nem érdekli őket, hogy alelnök vagy vezető pilóta! Csak az, hogy orvosi alkalmasságának igazolását alapos kivizsgálás támassza alá. Jesszusom, McIntyre! Tudja maga, mit jelent az, hogy vétkes hanyagság? Putnam nem kapott választ, így aztán tovább fortyogott. Közben felállt a székéből, fel-alá járkált a szobában, hadonászott, és alig tudott uralkodni a hangján. - Amikor egy repülőgép lezuhan, vagy egy tankerből kiömlik az olaj és a fél kontinens partvidékét elárasztja, az ügyvédek többek között azt akarják bizonyítani, hogy nem egyszerű hanyagság, hanem vétkes hanyagság esete forog fenn. Mint például, amikor egy hajózási társaság megengedi, hogy óriási tankereit egy részeges kapitány vezesse, vagy amikor egy légitársaság meghamisított orvosi papírokat ad le, csak hogy a pilótája továbbra is felszállhasson. És tudja, mi történik olyankor, amikor vétkes hanyagságra bukkannak? Tíz- vagy talán százmilliókkal is növekedhet a felelősségbiztosításunk! Amivel természetesen jócskán romlik a bonusbesorolásunk is. Ami azt jelenti, hogy az FAA hatalmas célkeresztet fest a cég emblémájára. - Putnam hangja rendkívül mogorva lett. - Íme, a North America! Nézzetek csak a körmére azoknak a szélhámosoknak! Nem tartják be az előírásokat! John Walters felsóhajtott és Putnamre nézett. - Ezzel együtt, Ron, nem tudhatjuk, hogy volte Dicknek valami orvosi problémája. Még nem kérdeztem meg tőle. Azonnal téged hívtalak. Putnam most ráförmedt. - Akkor beszélgessünk talán a feltételezésekről? Az az átkozott orral a betonba csapódott, miközben az orvosi papírjai mind rendben vannak. Mindenki azt feltételezi, hogy legrosszabb esetben is csak pillanatnyi elmezavar lépett fel nála. De amikor kitudódik, hogy tíz évre visszamenőleg nem vizsgálta meg orvos, azt fogják gondolni, hogy valami betegsége van, - 198 -

vagyis nem lett volna szabad hagynunk, hogy felszálljon. Még ha jelenleg kutya baja sincs, nekünk befellegzett! - Putnam a szoba túlsó végébe ment, lehunyta a szemét, és fogát csikorgatva verte a homlokát a falba. A tompa dübbenések visszhangzottak a szobában. - Bayne persze valószínűleg sértetlenül megússza. És minden bizonnyal kirúg mindannyiunkat. Ron Putnam hirtelen Walters felé fordult. Feje vörös volt, torkát düh fojtogatta. - Van még valami? Most már akkor hadd halljak mindent! John, te tudtad, hogy ez a megbízhatatlan senkiházi meghamisítja Timson papírjait? - Putnam úgy mutatott McIntyre-re, mint végzetük legfőbb okozójára. - Fogalmam se volt róla! - Akkor csak elvből védted? - kérdezte Putnam maró gúnnyal, vicsorogva. - Igen, ha hiszed, ha nem... és mert teljesen kétségbe volt esve - felelt Walters. - Van itt még egy elvarratlan szál - szólalt meg halkan McIntyre. Alig hallották meg. Felnézett rájuk, és görcsösen felsóhajtott. - Amikor... elküldtem nekik a vizsgálati eredményt, amit kicsit feljavítottam. Tudják, még Kanadából. - Igen? - kérdezte Putnam ingerülten. - Egy körülbelül vele egyidős és hasonló testsúlyú pilóta papírjait vettem elő. Kitöröltem annak a pilótának a nevét, és Dickét írtam a helyébe. Úgyhogy minden vizsgálathoz megvolt a teljes anyag. - És? Mi a baj? - kérdezte Putnam, semmivel sem kevésbé élesen. - Csak az... hogy nem ellenőriztem néhány fontos adatot, mint például a hajszínt, szemszínt, vércsoportot. Lehet, hogy ők nem fogják észrevenni, de ezek nem egyeznek. Putnam végtelen megvetéssel nézte az elkeseredett orvost. - Emiatt egy cseppet se aggódjon, doktor, biztosra veheti, hogy már rég kiszúrták. Lefogadom abba az istenverte állásába, hogy éppen emiatt akartak beszélni magával!

Január 8-ára Washingtonban nagyon megenyhült az idő, és az NTSB elnökének, Farrisnek, igen jólesett a tizenöt fokos tavaszi levegő. Eddig még soha nem volt alkalma szenátusi albizottság előtt kifejteni, mennyire komoly és fontos munkára felügyel. Ezért aztán alig várta, hogy megkezdődjék a meghallgatás. Beverly Bronson felvilágosította, hogy a törvényjavaslat elfogadására kevés az esély, különösen akkor, ha az albizottság tagjaiban azt a benyomást kelti, hogy az NTSB olajozottan működik. Ez persze a Fehér Házra is jó benyomást tenne, ők pedig bizonyosan odafigyelnek a meghallgatásra. Dean a taxi hátsó ülésén Beverlyhez fordult, miközben áthajtottak a téren, amelyen túl a szenátus nagy épülete állt, ahol a meghallgatás már javában zajlott. - Bev, kik is tudósítanak a meghallgatásról? A nő az elnökre nézett, és elmosolyodott. Maga volt a megtestesült higgadtság és magabiztosság. - A C-SPAN élőben közvetíti, és rögzíti is. Azt hiszem, az összes nagyobb tévécsatornától lesz ott valaki, de nem tudom, rajtuk kívül még ki. Az újságok eléggé felfújták a dolgot. - Beverly nézte, ahogy az elnök előrefordul, arcán nyugodt mosollyal. A Washington Post közvetlenül karácsony után hozta le a sztorit, de a reggeli kiadásban volt egy hosszú cikk azokról a belső megosztottságot eredményező problémákról is, amelyekkel óhatatlanul szembekerül az a repülőszerencsétlenségeket vizsgáló szerv, amelynek ezek mellett busz- és egyéb baleseteket is fel kell göngyölítenie. A New York Times pedig az első oldalon hozta azt az írását, amely az NTSB és a Pilóták Szövetsége között a kivizsgálások alapossága körül kirobbant korábbi nézeteltérésekkel foglalkozott. Senki egy szót sem szólt a botrány esetleges lehetőségéről. Senki nem vette észre a gyülekező viharfelhőket. És szerencsére az albizottság tagjai előtt heverő tájékoztatók tartalma sem szivárgott ki. Dean Farris elfoglalta helyét a tanúk asztalánál, miközben Beverly leült mellé egy székre, szemben az egyszintes pódiummal, ahol a meghallgatásokon néha csak egy-két, máskor pedig tucatnyi szenátor ült. A Pilóták Szövetségének elnöke már felszólalt. Támogatta a törvényjavaslatot, csakúgy, mint a Légiszállítási Szövetség és a Helyi Légitársaságok Szövetsége. Ezen felül két kisebb légitársaság ügyvezetője is elmondta a maga történetét az NTSB pénzügyi okok miatt ellehetetlenített bal- 199 -

eseti nyomozásairól. Végül pedig az Amtrak egyik elnökhelyettese írásban adta be támogatását, igaz, ez nem volt túl lelkes. De a nap sztárja, akire a média már fente a fogát - bizalmasan közölték velük ugyanis, hogy megéri rá várni -, Dean Farris volt. Néhány udvariassági formula és a bevezető után, melyet Beverly és más munkatársai fogalmaztak meg, Farris Kell Martinsonra és négy másik szenátorra nézett. Most pedig örömmel válaszolok az önök kérdéseire! - Mr. Farris - kezdte Kell barátságosan mosolyogva -, először is engedje meg, hogy elnök úrnak szólítsam. És elkerülendő, hogy ön is elnök úrnak tituláljon engem, felesleges félreértésekre adva okot ezzel, szólítson csak szenátornak. - Rendben, szenátor úr - felelte Farris mosolyogva. Könnyűnek ígérkezik a dolog, gondolta. - Hozzátenném még - mondta Kell, a mellette ülő másik három szenátorra pillantva -, hogy hála kollégáim nagyvonalú beleegyezésének, és miután alaposan tanulmányoztam a kérdést a törvényjavaslat beadásának előkészületekor, én fogom feltenni az összes bevezető kérdést. - Kell ismét Farrisre nézett. - Nos hát, elnök úr, ismeri ön a Független Biztonsági Testületről szóló, 1974-ben elfogadott törvényt? Farris igenlő választ adott, és röviden felvázolta a törvény elsődleges célját, ahogy arról Beverly előrelátóan felvilágosította. - Elnök úr, jelenlegi működését tekintve, ön szerint teljesíti-e az NTSB ennek a határozatnak a céljait? Farris zavarodottan nézett. - Attól tartok, nem egészen értem a kérdést, szenátor úr. - Nos - folytatta Kell -, abban egyetértünk, hogy a törvényhozás eme határozattal azt igyekezett kivédeni, hogy a testületet politikai erők vagy egyéb külső hatások befolyásolhassák. Megpróbálta biztosítani, hogy az érintett felek ne befolyásolhassák saját érdekeiknek megfelelően a balesetek okára vonatkozó vizsgálati eredményeket. Nos, elnök úr, mint az NTSB vezetőjétől, újra megkérdezném: ön szerint így működik a testület? Farris elmosolyodott és bólintott. - Természetesen így, szenátor úr. A döntések, amelyeket hozunk, a sajátjaink. Senki nem tud ránk nyomást gyakorolni, sem a politikai, sem a vállalati szférából. - De van, aki megpróbálja? - kérdezte Kell. - Nos, biztosan előfordul időnként a nyomozás során, hiszen oly sok civil dolgozik velünk a nyomozócsoportokban, és az emberek néha megkísérelnek meglehetősen szűk látókörű érvekkel előhozakodni. De a végén mindig eljutunk az igazsághoz. - Ez valóban így van? - Az éles kérdés úgy pergett végig a termen, akár a puskaropogás. Volt valami Martinson szenátor hangjában, amitől Farris fejében most megszólaltak a vészcsengők, és alig észrevehetően ugyan, de lassabban válaszolt. - Igen, így. - Akkor hát, elnök úr, felhoznék néhány dolgot, ami az albizottság tudomására jutott, és amiről szeretném önt megkérdezni. Az első ezek közül a Kansas Cityben történt szerencsétlenséget illeti, a North America gépének balesetét. - Igen? - A North Americának van egy vállalati orvosa, bizonyos dr. McIntyre. Így van, elnök úr? - Igen, úgy tudom, ő a vállalati orvos. - Nos, az ön néhány nyomozója a Kansas Cityben történt baleset után egy héten belül kapcsolatba lépett dr. McIntyre-ral, ha jól tudom, és bizonyos papírokat kértek tőle. Így történt? - Amennyire emlékszem, igen. - És dr. McIntyre ezek után megkérte a vállalatot, hogy ezt a kérést ne teljesítsék, sőt egy ízben a North America azzal fenyegetőzött, hogy keresetet nyújt be az NTSB ellen a papírok utáni kutatás miatt, mely papírok tudomásom szerint a Kansas Cityben balesetet szenvedett 255-ös járat kapitányának orvosi lapjai voltak. A kapitány pedig történetesen a légitársaság vezető pilótája és személyzeti elnökhelyettese. Jól mondom? Beverly figyelte Dean Farrist, ahogy arcából kezd kiszökni a vér. Látta, hogy nyakizmai megfeszülnek, és megpróbál értetlen képet vágni, amikor mélységes riadalommal ránézett. Ezenközben Kell nyugodt, már-már barátságos hangon folytatta. - Nos, elnök úr, az ön nyomozói nyilvánvalóan szerették volna látni azokat a jelentéseket, ami alighanem teljesen logikus óhaj. A North America viszont nem akarta azokat kiadni, különben - 200 -

nem vesződtek volna azzal, hogy bíróság elé viszik az ügyet. Egy ilyen esetben nem fontos a testületnek és nyomozóinak, hogy hajthatatlanok legyenek? Nem fontos talán, hogy a nyilvánosság tudja: nem ijeszthetik el őket csak úgy egy jogosan követelt vizsgálattól, amikor ártatlan utasok haltak meg a baleset következtében? Más szóval, ha a nyomozók úgy látják, hogy be kell tekinteniük azokba a papírokba, nem kellene biztosítanunk, hogy ilyetén szándékukat senki ne próbálja meghiúsítani? - Igen... hát persze... Vagyis nem értem... - Figyeljen rám, Mr. Farris. - Kell átlapozott néhány papírt, feljegyzett pár dolgot, és hagyta, hadd izzadjon Farris. - Emlékszik arra a néhány évvel ezelőtti szörnyű Amtrak-balesetre Washingtontól északra, ahol a Conrail mozdonyvezetőjéről kiderült, hogy kábítószeres befolyásoltság alatt állt? - Igen, szenátor úr, arra mindenki emlékszik. De mi köze ennek a North Americához? - Nos, engedje meg, hogy feltegyek önnek egy elméleti kérdést, elnök úr. Ha akkor ön elnök lett volna, és felhívta volna önt a Conrail vezetője, és azt mondja: „Dean, állítsd le a kopóidat. Személyesen biztosíthatlak arról, hogy a Conrail személyzete nem tett semmi rosszat. Ne zaklassátok többet azt a szerencsétlen mozdonyvezetőt.” Nos, elnök úr ezt helytelennek találta volna? - Természetesen. A férfiről, ahogyan azt ön is mondta, megállapították, hogy kábítószer hatása alatt állt, és... - Igen - szólt közbe Kell, félbeszakítva Farrist -, de én azt akarom kérdezni öntől, hogy helytelen volna-e, ha az NTSB elnöke beleegyezne abba, amit a vasúti társaság vezetője kért tőle. Farris tudta, hova vezet mindez, de olyan volt, mintha jégen csúszna: nem tudott a dolognak irányt szabni, és nem tudott megállni. - Természetesen helytelen volna, szenátor úr, ha tényleg megtiltaná az embereinek a vizsgálódást. De egy beszélgetésben a szokásos udvariassági fordulatok miatt a vasút képviselője hihetné azt, hogy elért valamit, még ha a valóságban erről szó sincs. Kell az állát vakargatta, aztán oldalról sandítva Farrisre, megszólalt. - Úgy érti, elhitetné a vasúttársaság elnökével, hogy visszalépnek, miközben esze ágában sincs? Azaz nem beszélne a nyomozóival? - Úgy értem. - Felteszem, nem lenne helyes ennek az elnöknek a részéről, ha végül mégis beszélne a nyomozóival, és megkérné őket, hogy vonuljanak vissza, igaz? - Igen, ha így tenne, az természetesen helytelen lenne. - És az is helytelen lenne a részéről, ha azért elmondaná a beszélgetését a nyomozóinak, tudván, hogy azok ezt könnyen úgy értelmezhetik, hogy hátráljanak meg? - Szenátor úr, az ön teoretizálása kezd meglehetősen komplikált lenni. Egy testület elnöke, mint jómagam, nem azzal foglalkozom, hogy valaki valamit miként értelmez. - Nos, elnök úr, én is pontosan erre gondoltam. Mivel az a nyomozó, akinek e körül a vasúttársaság körül kell szimatolnia, talán túlságosan nagyra tartja a társaság elnökének a hatalmát. Nem gondolja, hogy egy ilyen beosztottnak kockázatos lehet megemlíteni a telefonbeszélgetést, mert ennek hatására esetleg visszafogja magát, nem kér ki adatokat, nem keres tanúvallomásokat, és talán még az ügy szempontjából oly nagy fontosságú orvosi papírokat sem hajtja föl? - Lehetséges. - Csupán lehetséges? - Nem, úgy értem, egyetértek önnel - felelte Farris. - Nagyszerű! Örülök neki. De akkor itt valami zavar van. Farris értetlenül meredt Kellre. - Elnézést, ez most kérdés volt? - Nem, de a következő az lesz: igaz-e, hogy azok között a telefonhívások között, amelyeket ön a North America katasztrófáját követő napokban kapott, volt egy hívás Mr. David Bayne-től is, a North America igazgatójától? Farris teljesen megdermedt, és hosszú ideig nem szólt semmit. Végül odahajolt a mikrofonhoz és válaszolt. - Mr. Bayne valóban felhívott. Ez egyáltalán nem szokatlan. - Mr. Bayne légitársaságának két gépe volt érintett abban a balesetben, aminek ráadásul talán a vezető pilótája volt az oka, és felhívja magát? Ön szerint ez normális? - Mindenesetre nem abnormális. - És miről beszéltek önök ketten? - 201 -

- Természetesen arról, hogy halad a nyomozás. - Értem. Említette Mr. Bayne dr. McIntyre nevét? - Igen. - Igen, valóban említette. Az az igazság, hogy megkérte önt, állítsa le a kopóit, nemde? Megkérte, hogy szóljon az embereinek, ne zaklassák többé a doktort, akit időközben sietve elküldtek egy kis gyógyüdülésre Kanadába, mert annyira megijedt: így volt? Farris a mikrofonra tette a kezét, majd Beverlyhez hajolt, és a fülébe súgta: - Kerítse elő gyorsan a jogtanácsosomat! - Nem lehet, ma szabadnapja van - suttogott vissza a nő ártatlan hangon. Farris újra a mikrofonhoz fordult, és idegesen nézett Kellre. - Szenátor úr, nem tudom, honnan szerezte az értesüléseit, de... - Ó, Mr. Farris, ne törődjön a forrásainkkal. Ha szükséges, eskü alatt tesznek vallomást arról, mit mondott ön nekik, és azt is jegyzőkönyvbe vesszük majd. Jogtalan befolyásolásról beszélünk. Felhívja önt a légitársaság vezetője, megkéri, hogy állítsa le a kopóit, mire ön? Farris agyában több lehetséges válasz is felmerült. Nyilvánvaló volt, hogy magára maradt, Beverly meg se próbált a segítségére lenni. Hogyan történhetett ez meg? El kellett volna hoznia magával a testület ügyvédjét és jogtanácsosát. Látta a tévések kameráit és a rádiók mikrofonjait. Látta, hogy mögötte ott ül a hallgatóság soraiban David Bayne. Martinson többes számot használt, amikor a forrásáról beszélt. Hogyan is tagadhatná le? A kongresszusnak nem hazudhat! Lehet, hogy az már bűncselekménynek számítana... Aztán felcsillant előtte egy halovány lehetőség, melybe belekapaszkodott. Felnézett a szenátorra, és próbált elmosolyodni, bár belül reszketett. - Szenátor úr, nyilvánvalónak tűnik, hogy az egyik elégedetlen alkalmazottam, esetleg többedmagával, eljött az ön munkatársaihoz, és teljesen torz képet festett arról, ami történt. Igen, David Bayne valóban felhívott, és tényleg elég vehemensen próbált meghátrálásra késztetni, arra hivatkozva, hogy az orvosuk halálra rémült a nagy nyomás miatt, ami a részünkről nehezedik rá. Mivel ez még a nyomozás első hetében történt, és még volt idő, és mivel egy légikatasztrófa kivizsgálásakor számítunk a légitársaságok együttműködésére, nem küldhettem el a fenébe. Azt kellett tennem, amit tettem. Biztosítanom kellett, hogy az embereim megfelelőképpen fognak a doktorral bánni. Persze lehet, hogy más szavakat használtam, de lényegében ezt mondtam. - És tényleg? - Tényleg mi? - Tényleg utasította az alkalmazottait, hogy megfelelőképp bánjanak a doktorral? „Úristen, mennyit tudhat ez az alak?” - tépelődött magában Farris rémülten. Ez itt a kulcskérdés. Bizonyára Wallingford indította el az egészet, úgyhogy bármit mondott is neki, az most ott van a szenátor előtt a papírjain. - Szóltam a vezető nyomozómnak, a repülési balesetek kivizsgálásával megbízott Joseph Wallingfordnak, hogy értse meg, a doktor nincs a városban, és várja meg, amíg visszatér, mielőtt tovább erőltetné az orvosi papírok ügyét. Kanadában is próbálták utolérni, ahol a szabadságát töltötte, az istenért! Én pedig azt hiszem, legalábbis úgy emlékszem, hogy David Bayne azt mondta: egyik embere, John Walters majd átadja nekünk azokat a papírokat, így aztán a doktorra nem is volt szükség. - Nem igaz talán, hogy Mr. Wallingford és az emberi tényezőt vizsgálók csoportjának vezetője ki akarták kérdezni a doktort? - Nos, idővel biztosra veszem, hogy... - Igaz vagy sem, elnök úr? - Igen, talán igen. - És igaz egyúttal az is, hogy azt mondta Wallingfordnak, idézem... Na tessék, gondolta Farris. Szóval tényleg ettől az istenverte Wallingfordtól indult! Kell folytatta, idézve a kezében tartott papírról: - „A North America biztosított arról, hogy megkapnak mindent, amit csak akarnak. Én pedig szavamat adtam, hogy a zaklatásnak véget vetek. Nyugtot hagynak annak az orvosnak...” - Kell az idézet felolvasása után olvasószemüvege felett nézett Farrisre, aki igencsak fészkelődött. - Szenátor úr, valószínűleg ezeket a szavakat használtam, de ön a szövegkörnyezetből kiragadva idézi őket. - 202 -

Kell Martinson ekkor felemelte jobb kezét, és színpadias mozdulattal levette orráról a szemüvegét. Ezenközben Farrisre meredt, mintegy hatásos kellékként a kezében tartva a szemüvegét, akár egy szigorú tanár. Már több kiváló ügyvédet látott, akik ezt a mozdulatot használták a tárgyalásokon, és mindig bevált a dolog. Ezzel az egyetlen mozdulattal jelezte Farris és mindenki más számára, hogy az NTSB elnökének utolsó mondata nem hihető. - A szövegkörnyezetből kiragadva, elnök úr? - Igen! - Biztosította a North Americát, hogy abbamarad a zaklatás, és ez volna kiragadva... Nos, akkor nézzük csak tovább! - Kell ismét feltette a szemüvegét, és újra a papírba nézett. - Nemdebár azt is mondta Mr. Wallingfordnak, mellesleg éppen a Kansas Cityben tartott decemberi meghallgatás előtt, szóval, idézem újra: „...amennyiben... maga az én írásos engedélyem nélkül akár csak suttogva is ki merészeli ejteni annak az orvosnak a nevét, hát búcsút inthet az állásának!” Farris kővé dermedve ült, és egy szót sem szólt. - Nos, az ön szavai voltak ezek, vagy sem? És most is kiragadtam őket a szövegkörnyezetből? - Újra csak azt mondhatom, szenátor úr, hogy talán valóban ezeket a szavakat használtam, de mindezzel pusztán annyit akartam elérni, hogy az alkalmazottaim ne zaklassák a doktort olyan rámenősen. Kell röviden ismertette Joe és Andy Wallace intézkedéseit, amelyeket annak érdekében tettek, hogy beszélhessenek a doktorral, és megkapják a papírokat. - Ön szerint ez zaklatás? - Igen, véleményem szerint ez már annak tekinthető. - Legalábbis egy olyan vállalat tekintheti annak - toldotta meg Kell -, amelynek valami rejtegetnivalója van. - Nos, így is lehet értelmezni. - De ha önnek elvileg az igazságot kellene kiderítenie, miért mondta ezeket a vezető nyomozójának? Farris újra mély lélegzetet vett, behúzta a vállát, és kissé túlerősítette a mikrofont abbéli igyekezetében, hogy magabiztosnak hangozzék. - Nos, szenátor úr, nem várom el egy laikustól, hogy teljes mértékben megértse, mit miért teszünk. De tudja, az én pozícióm olyan, hogy bizonyos döntéseket saját belátásom szerint hozhatok, és ezzel a hatásköri lehetőségemmel élek is, még ha később meg is szorongatnak érte. Márpedig ön az egészet úgy próbálja beállítani, mintha én segíteni akartam volna a North Americának, hogy kibújjon a felelősség alól. Csűrheti-csavarhatja a dolgokat, ahogy akarja, nekem azonban mindössze annyi volt a célom, hogy megzabolázzam némely túlbuzgó nyomozómat, akik tényleg zaklattak egy tisztességes orvost. - Farris kezével végigszántott a levegőn. - Dr. McIntyre barátai egyszerűen csak amiatt aggódtak, hogy túl kemények vagyunk vele, érti? - Ó igen, értem már. Akkor tehát ezek az emberek pusztán amiatt aggódtak, hogy önök az illendőség határait lépik át... ezek a valakik, David Bayne-en kívül, ugye? - kérdezte Kell békülékenynek tűnő hangon, mintha a probléma ezzel meg is oldódott volna. - Igen, jól látja, szenátor úr - mondta Farris, láthatóan megkönnyebbülve. - Még Bill Caldwell is felhívott az FAA-tól. Ő is a doktor barátja, és szintén arra kért, hogy állítsam le a kopóimat. Dean Farris szavai már elhaltak a teremben, mire ráébredt, mit tett. Alig észrevehető, de döntő reakciót váltott ki ezzel az albizottságból, a munkatársakból, a hallgatóság jól tájékozott tagjaiból, valamint az FAA egy bizonyos vezetőjéből, aki az Independence Avenue 800 alatti épületben az élő közvetítést figyelte. Dean Farris az imént Bill Caldwell karrierjét támadta hátba. - A jegyzőkönyv kedvéért, elnök úr - folytatta Kell -, az imént William Caldwellről, az FAA washingtoni központjának társügyvezetőjéről beszélt, aki felhívta önt, hogy járjon közben az FAA orvosának, dr. McIntyre-nek az ügyében, aki a North America alkalmazottja, és akkor épp az NTSB-nyomozók érdeklődésének tárgya volt, úgy is, mint az a repülőorvos, aki éveken át állította ki annak a kapitánynak az egészségügyi papírjait, aki egyik közvetlen okozója volt a Kansas Cityben három hónappal ezelőtt bekövetkezett tragédiának. Jól mondom? Farrist jeges rettegés szállta meg, amikor felismerte, mekkora baklövést követett el. Csak másodszori próbálkozásra sikerült rendes választ kicsiholni belőle. - Igen, szenátor úr. - Semmi - 203 -

mást nem mondhatott, amivel ne rontott volna tovább a helyzeten. A rohadt életbe! Caldwell soha többet nem áll vele szóba, ebben már biztos volt. Innentől Dean Farris pozíciója csak egyre rosszabb lett. Kell rávezetésével összefüggéstelen, ámde leleplező válaszok sorát adta a North America arra irányuló kísérletéről, hogy meghátrálásra kényszerítsék az NTSB-t, amely a légitársaság vezetési módszereit kívánta kivizsgálni. Joe-nak tett megjegyzései, Kansas City-i útja, a főasztal mögül intézett hozzászólásának átirata - mindezek kétségtelenül és napnál világosabban bizonyították, hogy Dean Farris nemcsak hagyta, hogy a North America befolyást gyakoroljon rá, hanem készséggel vállalta, hogy nyomozóit általában, Joe Wallingfordot pedig különösen meghurcolja, továbbá, hogy szinte eszelősen igyekezett csírájában elfojtani annak alaposabb kivizsgálását, miért is nyomta előre Dick Timson a botkormányt Kansas Cityben. Farris hangját már szinte egyáltalán nem lehetett hallani, mire a Miami Air ügye került terítékre. - Mr. Farris, felhívta önt bárki, ismétlem, bárki az NTSB-n kívülről, vagy hozta más módon tudomására kérés formájában közvetlenül vagy közvetett módon, hogy az NTSB jobban teszi, ha nem vizsgálódik mélyebben a Miami Air karbantartási színvonalát illetően? Farris csak annyit gondolkodhatott, amíg felvonta a szemöldökét, és már meg is szólalt egy másik szenátor. - Farris úr, Martinson szenátor jóváhagyásával közbevetném, hogy amennyiben önnek jobban esne, ha habozás nélkül kimondhatná az igazságot, éppen fel is eskethetjük. Nem szeretjük, ha tanúink feszengenek, és látom, ön egyre több időt tölt azzal, hogy nagyon is egyszerű kérdésekre a válaszát fontolgassa. Nos, mivel biztos vagyok benne, hogy meg sem fordul a fejében, hogy ne az igazat és csakis a színtiszta igazat mondja nekünk, nyilván segítene, ha elmondhatná, bárkinek kell is elmondania, hogy „eskü alatt vallottam, nem mondhattam mást”. Segítene ez? Farris megrázta a fejét, arcán szörnyű fintorral. - Nincs szükségem esküre, hogy az igazat mondjam, szenátor úr. Nem szokásom hazudni sem a kongresszusnak, sem másnak. - Ezt őszinte örömmel hallom! Nos, akkor visszaadom a szót, szenátor úr. - Megismételném tehát a kérdést, elnök úr... - Tudom, mi volt az istenverte kérdés! - csattant fel Farris. - A válaszom igen. Egyvalaki felhívott. De mielőtt újra kiragadná a dolgot a szövegkörnyezetből, elmondom, hogy egyszerűen csak telefonált... hogy megadja ennek a légitársaságnak, a Miami Airnek a minősítését, és biztosítson arról, hogy náluk minden a legnagyobb rendben megy. - Ez az ember felhívta önt? - kérdezte Kell. - Igen. - Csak úgy váratlanul? - Nos, az említett eset után, amikor a repülőgép tetejében az a lyuk keletkezett. Még a baleset előtt. - És ki volt az a bizonyos telefonáló, elnök úr? Csak nem Bill Caldwell már megint? - De igen. Ő... - És ön visszahívta a nyomozóját? - Igen. - És mindez egy hónappal azelőtt történt, hogy egy nem megfelelően karbantartott Boeing 737-es balesetet szenvedett Floridában, és a gépen tartózkodó összes ember meghalt? - Igen. - És, elnök úr, ön ma azzal jött ide, hogy ellenezze a törvényjavaslatot, és azt állítsa, hogy az NTSB-t nem lehet kívülről befolyásolni sem politikai, sem üzleti megfontolásokból? Nem jött válasz. - Mr. Farris? - Igen.

25. fejezet Január 8., kedd este, Dallas

- 204 -

Mark Weiss összehúzta magán a kabátját, és egészen meggörnyedt a metszően hideg texasi északi szélben, mely az egész testét átjárta, és kínos botladozássá tette az idegen téli tájban és a sötétben a rövid utat a járdaszegélyig. A fagyos légtömeg északnyugatról áramlott be, szibériai hideget hozva Dallasba. Az időjárás évente ismétlődő rossz szokása volt ez a fogvacogtató téli szélroham, mely feltartóztatta az embereket, vastag télikabátot tett szükségessé, s különféle bonyodalmakat okozott a csőtörésektől kezdve a kazánrobbanásokon át az egekig szökő fűtési számlákig. Mark még jobban magához szorította az orvosi papírokat tartalmazó bőrdossziét, miközben a kölcsönzött autó kulcsa után kotorászott meggémberedett ujjaival. A sokk, amit az imént hallottak idéztek elő benne, nem akart múlni. Louise Timson röviddel azelőtt fedte fel neki ama baleset okát, amelyben elveszítette egész családját. Gyorsan becsusszant a volán mögé, begyújtotta a motort, maximumra kapcsolta a fűtést, és sebességbe tette a váltót. Alig várta, hogy elindulhasson, ki a reptérre, mintha attól kellene tartania, hogy a késlekedés láttán Mrs. Timson esetleg előjön a házból, és mindent visszavesz. Az utolsó washingtoni járat alig egy órán belül indul, éjjel fél tizenkettőkor. Már megvolt a jegye, de arra biztosan nem lesz ideje, hogy a kocsit a kijelölt helyen hagyja, és onnan a reptéri busszal menjen. Majd a terminál előtt hagyja, és másnap felhívja a kölcsönzőt. Most sokkal fontosabb volt, hogy felszálljon arra a gépre, minthogy holmi pénzbírsággal foglalkozzon. Muszáj viszszaérnie Washingtonba a szenátus albizottsági meghallgatásának második napjára. Január 9., szerda, Washington

Mai első tanúnk Richard Timson kapitány, a North America légitársaság személyzeti elnökhelyettese, vezető pilóta. Timson kapitány, fáradjon előre, kérem! Kell Martinson nézte, ahogy Dick Timson nagy nehezen feláll, oldalán a North America egyik ügyvédjével. A légitársaság tiltakozott az idézés ellen, végül azonban úgy döntöttek, hogy szerencsésebb lesz, ha eleget tesznek a kérésnek, mint ha dühödt csatározásba kezdenek a nyilvánosság előtt. Végső soron itt csak az NTSB-t vizsgálják. - Amíg a kapitány kifárad, azt hiszem, helyénvaló lenne megemlíteni valamit, tekintettel arra, hogy Timson kapitány volt a North America október 12-én Kansas Cityben bekövetkezett tragikus balesetében érintett egyik gépnek a főpilótája. És mivel a balesetet jelenleg is vizsgálja az NTSB, világossá kell tennünk, hogy e fórumnak nem célja helyettesíteni a nyomozást, sem pedig az okokat kutatni. Kizárólag azért hívtuk ma ide Timson kapitányt, mert az NTSB törvénytelen politikai befolyásolását vizsgáljuk, és ennek legjobb példája bizonyos kormányon belüli és kívüli körök az irányú próbálkozása, hogy megakadályozzák az NTSB nyomozóit azon orvosi papírok megvizsgálásában, amelyek szoros összefüggésben vannak a Kansas Cityben történt balesettel. Mivel a szóban forgó orvosi jelentések Timson kapitány egészségi állapotát rögzítették, úgy helyes, ha eskü alatt tanúskodik e fórum előtt, annak érdekében, hogy megállapíthassuk, miért lehet fontos ezeknek a jelentéseknek a vizsgálata a nyomozás kimenetele szempontjából. Kell feleskette Dick Timsont, majd megvárta, hogy leüljön. A szenátor elég álmos volt, Mark Weiss ugyanis már kora reggeli telefonjával ébresztette, majd a Dulles repülőtéren találkozott vele és Wallingforddal. Megmasszírozta a homlokát és a tarkóját, hogy valamelyest kitisztuljon a feje. A teremben hihetetlenül meleg volt, és ez mindig megnehezítette, hogy az ember éber maradjon, különösen, ha a meghallgatás amúgy is monoton és unalmas volt. Ez a mostani azonban nem ilyennek ígérkezett. Másolatokat készítettek Timson orvosi papírjairól, és ezeket most kiosztották, Timson maga azonban egyelőre nem látta azokat. Egy gondosan telepített csapda felé sétált. Miután letudta a szokásos bevezető kérdéseket, melyekkel a tanú neve, foglalkozása és egyéb személyi adatai iránt érdeklődött, Kell rövid szünetet tartott. Egyenesen a kapitányra nézett, aki közömbös arccal, semleges hangon beszélt. - Kapitány úr, a balesetet követően tudatában volt-e annak, hogy a légitársaság nem akarja az NTSB rendelkezésére bocsátani az ön orvosi papírjait, amelyeket doktor McIntyre állított ki? - Nem. - Nem tudja, mi okuk lehetett arra, hogy így tegyenek? - 205 -

- Nem tudom. Csak később értesültem a dologról. Talán úgy érezhették, hogy nem helyes a doktort pressziónak alávetni... nem mintha a papírokkal bármi probléma lett volna. - Mi az ön vércsoportja, kapitány úr? - Hm... B Rh-negatív. Miért? - Engedje meg, hogy feltegyek egy kérdést. Munkatársainktól megkapja azoknak a papíroknak a másolatát, amelyeket dr. McIntyre végül elküldött az NTSB-nek. Ezek mindegyikén ott szerepel az ön neve, jól mondom? Timson átfutotta a jelentéseket, mielőtt felnézett és válaszolt. - Igen, jól. - A papírok között van az FAA tízegynéhány egészségügyi formanyomtatványa. Ezek olyan űrlapok, amelyeket önnek - mint minden pilótának - minden alkalommal ki kell töltenie, amikor az orvosi vizsgálaton megújítják az egészségügyi alkalmassági igazolását. - Igen... mind itt van öt évre visszamenőleg. Kell úgy látta, mintha Timson arckifejezése feszültebbé válna, ahogy ráébredt az ötéves periódus jelentőségére - és veszélyeire. - Nos, kapitány úr, vetne egy pillantást a pirossal bekarikázott, részre a dr. McIntyre által kitöltött belső használatú nyomtatványok első oldalán, amelyeken a vizsgálat eredményét rögzíti minden alkalommal, és elmondaná, milyen vércsoportot lát ott? Timson értetlenül nézett rá, de eleget tett a kérésnek. Megnézte az oldalt, és meghökkent. - Itt az áll, hogy 0 Rh-pozitív. De hát ez nem igaz! - Volt valaha a vércsoportja 0 Rh-pozitív? Kell alig tudta elfojtani mosolygását. A buta kérdéssel jócskán összezavarta Timsont. - Micsoda? - Volt valaha 0 Rh-pozitív a vércsoportja? - Szenátor úr, én nem vagyok orvos, de tudtommal az embernek nem változik a vércsoportja - felelte Timson, és úgy nézett Kellre, mintha egy közveszélyes őrülttel volna dolga. - Igaza van, kapitány úr, jóllehet, én sem vagyok orvos. Milyen színű a szeme, kapitány úr? - Zöld. - És a hajszínét barnának mondaná? - Igen. - Nos, megnézné az FAA űrlapjait, amelyeket ön félévente töltött ki? - Rendben. - Azokon az űrlapokon mind az áll, hogy önnek zöld a szeme és barna a haja, nemde? - Persze... Mi más állna rajtuk? - Valóban, mi más? Ön töltötte ki őket, akkor tehát nyilván a valós adatokat tartalmazzák, nemdebár? - Igen. Így van. - Akkor talán nézze meg dr. McIntyre papírjait ugyanarról az időszakról. Kérem, mondja meg, milyen szem- és hajszín van ezeken feltüntetve! Timson újra elkezdte végiglapozni a papírokat, és amikor megtalálta a keresett részt, arca hirtelen elvörösödött. Ekkor jött rá, hogy valami nem stimmel... valami, amihez neki semmi köze nem volt. - Mit lát az ötéves időszak minden vizsgálatához beírva az orvos papírjain? - kérdezte Kell. - Hát... itt az áll, hogy barna a szemem és szőke a hajam... - Továbbá a doktor valamennyi papírján az áll, hogy az ön vércsoportja 0 Rh-pozitív, igaz? - Igén, azt hiszem. - Timson tovább lapozgatott oda-vissza, mintha azt remélné, hogy attól megváltoznak a bejegyzések. - Lehetséges, hogy rosszul tudja a vércsoportját, kapitány úr? Timson vállat vont. - Lehetséges, bár mindig úgy tudtam, hogy B Rh-negatív vagyok. - Kapitány úr, munkatársaink most átadják önnek a Kansas City-i Truman Kórházban kiállított papírt az ön vércsoportjáról. A vérvizsgálatot röviddel azelőtt készítették, hogy önt felvették a betegeik közé a baleset éjszakáján. Azon milyen vércsoport áll? Timson megnézte, aztán újra megnézte, és halántékán apró izzadságcseppek jelentek meg. Hát, itt az áll, hogy... B Rh-negatív. - Ezek szerint önnek mégis igaza volt, nemde? - 206 -

Nem jött válasz. Timson mélyen elmerült a papírok lapozgatásában. Kereste a csapdát, amelyről már tudta, hogy valahol ott kell lennie. Végül felnézett. - Nem nagyon értem, hová akar kilyukadni mindezzel, szenátor úr. Ha kérdezni akar valamit, hát kérdezzen! - Rendben. Megállapítást nyert, hogy az FAA formanyomtatványait ön töltötte ki, míg a többi jelentést doktor McIntyre írta. Azonban mindkét dokumentáció egy makkegészséges személyről tudósít, két különböző haj- és szemszínnel. A doktor papírjain ezenkívül rossz vércsoport szerepel. Az FAA űrlapjai természetesen nem kérdeznek rá a vércsoportra. Elképzelhetőnek tartja, hogy a doktor valahogy elkeverte az ön papírjait, és összekeverte másvalakiével? - Nem tudom, hogyan... - Kapitány úr, amikor egy hivatásos FAA-orvos kitölti ezeket a nyomtatványokat, általában vizsgálat közben teszi, nem? - De igen. - Nos, én csupán magánpilóta vagyok, így alacsonyabb fokozatú egészségügyi alkalmassági igazolással rendelkezem. De az én orvosaimnál a sorrend mindig ez: magasság, testsúly, pulzusszám, szemszín, hajszín és így tovább. Kérdem én: jelen volt-e ön, amikor dr. McIntyre kitöltötte ezeket a vizsgálati lapokat? - Nem tudom biztosan. - A hang egyre feszültebb lett. Kell hallotta rajta, hogy kezd ideges lenni, miközben azért próbálta megőrizni önuralmát. - Nos, kapitány úr, kérem, mondja el, miként bonyolította le egy olyan elfoglalt vezető, mint ön, az évi két rutinvizsgálatot. Úgy értem, az ön korában már minden alkalommal EKG-t is kellett-e csinálni a többi vizsgálat mellett? Timson közelebb hajolt a mikrofonhoz. - Szenátor úr, a vállalati orvosunk rendelője, amely az én irodám mellett van, mindennel fel van szerelve, hogy elvégezhesse az összes vizsgálatot. Oda mentem tehát, nem máshová. - Effektíve? - Hogyan? - Ön minden alkalommal ténylegesen bement a rendelőbe a doktorhoz, aki azután személyesen megvizsgálta? - Mi más módon történt volna a dolog? - Engedje meg, kapitány úr, hogy újra feltegyem a kérdést. És elnézést, hogy emlékeztetem, de eskü alatt vall. Ezeket az FAA által megkövetelt vizsgálatokat minden alkalommal dr. McIntyre személyesen végezte? Dick Timson egy percig Kellre meredt, és az esélyeit latolgatta. A kérdés hordereje nyilvánvaló volt. Ha Martinson eleget tud ahhoz, hogy feltegye ezt a kérdést, akkor tudja azt is, hogy a vizsgálatokat csupán papíron végezték el. Így aztán, ha nem az igazat mondja, hamis tanúzással vádolhatják meg, azzal, hogy hazudott a kongresszus előtt. És ezért még börtönbe is kerülhet. - Szenátor úr, hadd magyarázzam el, hogy is működött ez. Állandó kapcsolatban álltam dr. McIntyre-ral. Jól ismerte az egészségi állapotomat. Én félévente kitöltöttem ezeket a papírokat, ő pedig maga döntötte el, hogy mit és mennyire kell személyesen megvizsgálnia rajtam. Néha például megmérte a vérnyomásomat az irodámban. Bíztam az orvosi belátásában. Ha szüksége lett volna rá, hogy megjelenjek a rendelőjében, elmentem volna. Valamivel hátrébb, a tanúk padja mögött David Bayne teljes riadókészültségben ült. Az éjszaka hideg fejjel azon töprengett, miként is tudna ésszerű magyarázattal előhozakodni a Farrishez intézett telefonhívásait illetően, amelyekben ugyan nem volt semmi törvénybe vagy szabályzatba ütköző, de most mégis megrémült: mi jöhet még? A mellette ülő Ron Putnam csendesen agonizált. Az a döntése, hogy nem hozza Bayne tudomására a tényt, mely szerint McIntyre meghamisította a vizsgálati papírokat, végzetes hibának bizonyult. Valahogy megtudták. Arra az akkor még logikusnak tűnő reményre alapozta döntését, hogy több most már nem derül ki, de ez a remény most elillant.

Dallasi dolgozószobájában John Walters meredten figyelte a tévé élő közvetítését; semmi más nem jutott el a tudatáig, még felesége kérdései sem. Walters látta, hogy valami nagyon rossz - 207 -

van készülőben, csak azt nem tudta, mi lehet az. Timson teljesen szétesett! A küszöbön álló végzet nyomasztó érzésétől szinte alig hallotta a szenátor következő kérdését. - És ön sohasem gyakorolt nyomást a doktorra annak érdekében, hogy egyszerűen csak töltse ki az űrlapot, és így hosszabbítsa meg az alkalmasság igazolását? - Természetesen nem! - Timson igyekezett határozottnak mutatkozni, de próbálkozását nem koronázta siker. Kell látta, hogy a szája remeg. - De ugyanakkor igaz az is, kapitány úr, hogy önt az öt év alatt egyszer sem vizsgálta ki dr. McIntyre, nemde? Timson hosszas hallgatás után válaszolt, jóval halkabban. - Igen, igaz. Ez alatt az idő alatt a doktor úr soha nem érezte szükségét, hogy személyesen megvizsgáljon. - És kérte öntől valaha is, hogy küldjön vizeletmintát? - Hogy... mit? - Az összes vizsgálathoz tartozik laborteszt is. És az ötéves időszak alatt legalább egyhez tartozott vérvizsgálat, amely kimutatta a 0 Rh-pozitív vércsoportot. Erről az imént beszéltünk. Vagy esetleg elképzelhető az is, hogy a vizsgálati alany valaki más volt? - Azt én nem tudhatom. - Nos, kapitány úr, én egészen nyilvánvalónak látom, hogy az ön orvosi jelentéseihez csatolt összes laboreredmény, és valószínűleg a doktor minden bejegyzése azokon a papírokon másvalakire vonatkozik, nem Richard Timsonra. Talán nem így van? - Honnan tudjam? - Jól van, akkor nézzünk valami mást. Amikor az ember kitölt egy ilyen FAA-űrlapot, azon egészségügyi kérdések hosszú sorára kell felelnie. Például az egyik ilyen kérdésnél arra, hogy előfordult-e az eltelt időszakban eszméletvesztés, a másiknál arra, hogy az utolsó igazolás kiadása óta volt-e komolyabb sérülése, a harmadiknál pedig arra, hogy szed-e valamilyen gyógyszert. Jól tudom? Timson tudta, hogy neki befellegzett. Fogalma sem volt, hogy történhetett, de az egész felépítmény darabjaira esett szét. A védekezése, a látszat, minden. De hogy lehet ez? Honnan jöhettek rá? - Hová akar mindezzel kilyukadni, szenátor úr? - Mr. Timson, ismer ön egy Joseph Thompson nevű illetőt? Timsonnak ekkor teljesen elakadt a lélegzete, s bár gyorsan összeszedte magát, azonnal tudta, hogy leleplezték. Mindazonáltal képtelen volt rájönni, hogyan lehettek képesek erre. Senki nem tudott róla! Senki nem tudta a vállalatnál! Honnan az ördögből derítették ki Thompson nevét?

Mögötte, a hallgatóság soraiban ülő Mark Weissnek most tűnt csak fel, hogy mióta elhagyta Dallast, mintha folyamatosan visszatartotta volna a lélegzetét. Volt ebben a meghallgatásban valami hátborzongató: az igazság soha nem derült volna ki, ha Louise Timson nem hívja fel. Kell Martinson a nő vallomása nélkül sohase tehette volna fel jól irányzott kérdéseit. Mrs. Timson Martinson irodáját előző nap, a meghallgatás alatt hívta fel. Kérése egy kis összehajtogatott sárga papírcetlin jutott el Weiss-hez, a szenátor egyik emberén keresztül: „Sürgős! Azonnal hívja fel Louise Timsont!” - szólt az üzenet, rajta a nő dallasi számával. Ekkor a szenátor még javában Dean Farris kicsinálásával volt elfoglalva, Mrs. Timson pedig, aki Dallasban figyelte a fejleményeket a televízió élő adásában, hirtelen rádöbbent, hogy másnap reggel ugyanez vár a férjére is. Láthatóan ez volt az utolsó csepp a pohárban, és nem bírta tovább. - Mrs. Timson? - Dr. Weiss! Köszönöm, hogy visszahívott. Szóval... ön azt mondta, bármikor kereshetem. Láttam a tévében, hogy ott ül a közönség soraiban. - Itt rövid szünetet tartott. - Tudom, mit tesznek majd Dickkel, ha nem veszem elejét a dolgoknak. Ide tudna jönni? A férfi hirtelen elbizonytalanodott, de aztán gyorsan rájött, hogy tényleg azt mondta a nőnek: bármikor, bárhol keresheti... - Dallasba? - Igen. Kérem! - A hang sírásba fulladt, de aztán a nő hamar összeszedte magát - Dick ma délután indult. Már útban van oda. Kérem, jöjjön, mert beszélnem kell önnel! Megfizetem a repülőjegyét, dr. Weiss, de muszáj elmondanom... mi történt. Hogy miért nem hibáztathatják a férjemet. - 208 -

Őrült rohanás követte a telefonbeszélgetést, és Mark a fél hatos dallasi járaton már rajta volt, helyi idő szerint este nyolcra pedig meg is érkezett Timsonék otthonába. Vitt magával egy diktafont, és seregnyi kérdés tolongott a fejében. Louise Timson elszántnak és nyugodtnak tűnt, amikor kinyitotta neki az ajtót, és szinte megkönnyebbülve vezette be a férfit a nappaliba. Mark észrevette, hogy kihasználta az időt, és elegánsan felöltözött. Csuklóján drága nefritköves karkötő volt, kezén pedig gyémánt jegygyűrű csillant meg, amikor lesimította szoknyáját. Az előkelő ház és a nő ízlése tipikus észak-dallasi gazdagságot tükrözött. Louise kisvártatva felszolgálta a kávét, melynek elkészítéséről nem lehetett lebeszélni. A telefonban a nő teljesen zavarodottnak tűnt, mint aki az idegösszeroppanás határán áll. Mostanra azonban összeszedte magát - szemmel láthatóan elrendezte magában, mit és pontosan hogyan kell tennie, s jó előre végiggondolt terv szerint haladt. A higgadtság álarca mögött azonban hatalmas feszültség halmozódott fel, és ezt a feszültséget Mark is érezte. Olyan volt, mint egy finoman rezgő, túlfeszített rugó, melyet már alig tart vissza az elgyengült kötés. Ha a nő az irodájába ment volna, most e kötést Marknak kellett volna meglazítani annyira, hogy vallomásának szabad folyást engedjen. Ám hogy találkozójuk ilyen módon történik, mindenképp hagynia kell, hogy a nő szabja meg a dolgok menetét. Miután letudta háziasszonyi teendőit, Louise Timson egyenes háttal leült egy elegáns fotel szélére, majd átnyújtott Marknak egy vastag köteg papírt, és halkan megkérte, hogy egyelőre még ne nézzen bele. - A férjem, dr. Weiss, jó ember - kezdte -, de türelmetlen, és nagyon erős benne a versenyszellem. Még a fiunkkal, Ronnal szemben is, aki egyébként az egyetlen gyermekünk. Dick sose tudott túl sokat a gyereknevelésről. Eleinte persze senki nem tud erről sokat, de neki nem volt valami jó gyerekkora, így aztán viszonyítani sem tudott. Keményen bánt Ronnal, túl keményen, ő pedig soha nem hagyta magát. Különösen azért küzdött állandóan, hogy kivívja az apja elismerését, hogy lenyűgözze őt, a legtöbbször azonban sikertelenül. - Kicsit elhallgatott, és ismét végigsimított ránctalan szoknyáján, mintha a Mark Weiss-szel való találkozásának sikere azon múlna, hogy a nyugalmas otthon hangulatát sugárzó díszletek makulátlanok-e. - Ron mindig is élt-halt a sportokért, és mindig is jó volt bennük, sokkal jobb, mint Dick valaha is. Ezután árnyalt képet festett a férfiről, aki egyre növekvő szorongással és riadalommal figyelte fia jobb adottságait. A fiú több kosarat tudott dobni, gyorsabban futott, társainál ügyesebben kapta el a labdát - mindezen képességei pedig furcsa módon nagyon megrémítették és féltékennyé tették az apját. - Körülbelül öt éve történt, hogy Ron, aki akkor tizennégy éves volt, megnyert egy salakmotoros versenyt. Egyre jobb lett ebben a sportágban, nemegyszer díjakkal jött haza és... - Motocross? A nő bólintott, és az ölében összekulcsolt kezeit kezdte vizsgálni. - Dick távol tartotta magát az egésztől. Különben is, mindig rengeteg dolga volt, így aztán nem fordított erre különösebb figyelmet, amíg aztán egy vasárnap szörnyű hibát követtem el. Dicket kértem meg, hogy hozza haza Ront a versenyről, amelyet innen északra, egy dimbes-dombos területen rendeztek. - Eddig kerülte Mark tekintetét, de most egy pillanatra a szemébe nézett. - Ron nem ülhetett motorra az utcán, tudja... - Aztán ismét félrenézett, és folytatta. - Szóval... okosabbnak kellett volna lennem, de akkor csak magamra gondoltam, épp sok dolgom volt, és abban bíztam, hogy talán ez egyszer nem kapnak össze. Dick elment, megtalálta Ront, figyelte egy ideig, majd ráparancsolt, hogy adja át a motorját. Meg akarta mutatni neki, hogy is kell azt csinálni. - A férje tudott...? - Dehogy! - csattant fel a nő. Egy ideig megint a kezét nézte, majd ismét a falat, miközben állandóan azon erőlködött, nehogy elveszítse önuralmát. - Dick azelőtt soha nem ült motoron. Ron próbálta ráadni a védősisakját, de nem volt hajlandó felvenni. Nekiindult a salakpályán, átugratott minden dombon. Ron látta, hogy három bucka tetejére fel is jut, de a negyedik már nem sikerült. - Elesett? - Nagy sebességgel fejjel előre belerepült egy jókora kőrakásba. Fél óráig volt eszméletlen. Ron halálra rémült, és a motor is rendesen megrongálódott. Ron odarohant az apjához. Látta, hogy nincs eszméleténél, és vérzik. Többen is voltak ott, akik szintén a segítségére siettek. Valaki a men- 209 -

tőket is kihívta, de fél órába telt, mire kiértek... tudja, a pálya jó messze van a várostól. Dick végre magához tért, és amikor rájött, hol van, visszautasította, hogy a mentősök megvizsgálják. Talpra állt, és ragaszkodott hozzá, hogy hazahajtson Ronnal. Még Ron motorját is felkapta a földről. - Nem is mentek kórházba? - Tudja, dr. Weiss, a férjemre nincs hatással semmiféle fizikai sérülés, sem betegség, semmi ilyesmi... legalábbis ő így gondolja. De erősen vérzett, és ijesztően nézett ki, amikor beléptek az ajtón. És az az igazság, hogy tíz percen belül el is ájult, akkor először, és két-három percig nem tért magához. - Akkor először? Megtörtént talán máskor is? A nő bólintott. - Tanultam elsősegélynyújtást. Dick túl butának tart ahhoz, hogy bármit is mondhatnék neki, de tudtam, hogy az eszméletvesztés, főleg, ha többször egymás után előfordul, azt jelenti, hogy haladéktalanul orvoshoz kell fordulni. De ő csak magából kikelve ordibált velem és fenyegetőzött, amikor aznap este meg vasárnap megpróbáltam elvinni a kórházba. Csakhogy... - Elakadt a hangja, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Élénken éltek benne az emlékek, és látszott, hogy újra rátörnek azok az érzések. - Csakhogy majdnem óránként elájult. - Louise Timson hirtelen Mark felé fordult, és a szemébe nézett. - Meg kell értenie, doktor úr, Dick rettegett attól, hogy ha orvoshoz megy, az FAA nem újítja meg az egészségügyi alkalmassági igazolását. Akkor ugyanis nem repülhetett volna többet. Dühödten nekem támadva mondta újra és újra, hogy ha egy pilóta egyszer is beikszeli az igent az egészségügyi lapon annál a kérdésnél, hogy volt-e már eszméletvesztése, egy életre eláshatja magát. Ekkor újra félrenézett. A csend olyan nyomasztó volt, hogy Marknak muszáj volt valamit mondania. - És aztán mi történt? Végül elment egy orvoshoz? - Szörnyű fejfájások gyötörték. Mindent megpróbáltunk. Forró pakolást, hidegborogatást, aszpirint, mindent. Nagy fájdalmai voltak. Végül aztán... miután jól átgondolta, beleegyezett, hogy bevigyem, de mindenféle instrukciókkal látott el. Először is kitette a zsebéből minden olyan iratát, amelyből a személyazonossága kiderült volna. A Parkland Kórházba kellett vinnem és Joseph Thompson néven bejelentenem, és soha nem fedhettem fel senkinek egyikünk valódi nevét sem. Hamis tb-számot adtam meg a kórházban, és készpénzben fizettem, hiszen a biztosító nem fizetett volna álnévre. Ezzel be is érték, mert a Parkland állami kórház. Másnap felvettem többezer dollárt, és előre rátettem a számlájára, hogy senki ne kezdjen el kérdezősködni. Gyűlöltem az egészet, de Dick halálra volt rémülve, hogy a légitársaságnál esetleg rájöhetnek, hogy problémái vannak, és ezért a főnökét is fel kellett hívnom a North Americánál. Azt kellett mondanom, hogy rutinvizsgálaton vesz részt, és hogy szüksége van két hét szabadságra. - És mi van ebben a paksamétában? - Annak a kórházi tartózkodásnak az orvosi jelentései... mind a két hét anyaga. Thompson néven természetesen. És benne vannak a vények másolatai is. - És mit diagnosztizáltak? Louise, mi köze ennek az egésznek a balesethez? Legutóbb, amikor meglátogattam, egyre csak azt hajtogatta, hogy... - Legyen türelemmel, kérem. Muszáj, hogy teljes egészében átlássa a dolgot. Nagyon fontos a számomra, hogy megértse, miért és hogyan nem tehet erről Dick. Az én hibám volt. - Még az elején beleegyezett, hogy magnóra vegyék az egész beszélgetést, és most a készülékre bökött. - Biztos benne, hogy be van kapcsolva? - Igen. - Nos, Dick két hétre rá kijött a kórházból, és újabb két hetet töltött otthon. Csak aztán ment vissza dolgozni és repült újra. Végül is vezető pilóta volt, és nagy büszkeséggel töltötte el, hogy adminisztratív elfoglaltságai mellett repülni is tud. Amikor visszament, tudta, hogy lejárt az egészségügyi igazolása. Tudja, ugye, hogy a pilótáké csak fél évig érvényes? - Igen. Mágánpilóta vagyok magam is. - Értem. Szóval, van a cégnél egy orvos, akivel kapcsolatban Dick addig mindig csak viccelődött, bizonyos dr. McIntyre. Dick rávette ezt a McIntyre-t, hogy hosszabbítsa meg az alkalmassági igazolását anélkül, hogy megvizsgálná. Emlékszem erre, mert amikor hazajött, jókedvűen mesélte, hogyan manipulálta a dokit mindaddig, míg végül megállapodtak: neki mindössze annyi volt a teendője, hogy elküldte az orvosnak a papírokat, majd dr. McIntyre nem sokkal később egyszerűen visszaküldte neki a meghosszabbított igazolást. Soha nem kellett megmutatnia a doktornak a kórhá- 210 -

zi leleteit, hiszen annak sejtelme sem volt a balesetről, Dick főnöke pedig, John Walters soha nem kérdezte róla. Azt hiszem, ez az egész senkit nem érdekelt különösebben a légitársaságnál. Mark értetlenül hallgatta Louise-t. Hová akar kilyukadni? Azért repült ide hozzá több mint kétezer kilométert, hogy végighallgassa szövevényes történetét, melynek apropóját férjének az orvosi papírokkal kapcsolatos manipulációi miatt érzett bűntudata adta? Ez lenne minden? - Amit azonban senki nem tudott, dr. Weiss, az az volt, hogy Dick soha nem épült fel teljesen. Az eszméletvesztések, vagy ahogy, azt hiszem, orvosilag hívják őket, ezek a kisebb agyszélhűdések azután is folytatódtak, hogy kijött a Parkland Kórházból, és „Joe Thompson” orvosa végül csak phenobarbitallal tudta stabilizálni az állapotát. Dick teljesen kétségbe volt esve, amíg rá nem jött, hogy ez a gyógyszer megakadályozza az eszméletvesztéseket. Ezért maradt otthon további két hétre. Felfedezte, hogy ha napi hármat bevesz belőle, nincs semmi gond. Ám ha csak egyszer is elmulasztja bevenni... - Újra elájul. - Igen. Minden alkalommal. - És... ez mind a mai napig így van? Amikor a baleset történt, akkor is szedte ezt a gyógyszert? A toxikológiai vizsgálat eredménye azt mutatja, hogy semmit nem találtak a szervezetében. Gondosan áttanulmányoztam őket. - Nem. - Hogyhogy nem? A nő kezét felemelve intette türelemre a férfit. - Az eddigi évek alatt Dick mindvégig kontrollálni tudta a betegségét, és soha nem volt semmi problémája, gyógyszerét ugyanis óraműpontossággal szedte. Tudja, rájött, hogy a phenobarbital-pirulák nagyon feltűnőek, de volt egy másik gyógyszer, amelyről az orvos beszélt neki, a Mysoline! Ez még hatékonyabbnak bizonyult, ráadásul volt egy nagy előnye: pont úgy néz ki, mint az aszpirin. Igaz, csak receptre adják, de a mi esetünkben a receptet Joseph Thomson nevére állították ki, így az én feladatom volt, hogy... - Itt elakadt a hangja, és látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül tovább beszélni. - ...szóval mindig az én dolgom volt, hogy kitöltsem és kiváltsam a receptet. A Parkland melletti patikába jártam érte. Minden hónap második csütörtökén délután odamentem, és vettem egy új üveggel. Mindig készpénzzel fizettem... tudja, a név miatt. - De ő nem tartotta magánál az üveget, ugye? - Dehogy! Amint már mondtam, a Mysoline úgy néz ki, akár az aszpirin... pont, mint azok a kis aszpirintabletták. Dick kitalálta, hogy ha egy kis aszpirines üvegben tartja őket a táskájában, soha senki nem jön rá a dologra. Egyet reggel, indulás előtt vett be, egyet ebéd után, kettő körül, az utolsót pedig este nyolckor. - Aha, azt hiszem, sejtem már, hová akar kilyukadni. Amikor aznap felszállt, elfelejtette bevenni a gyógyszerét, igaz? - Á! Soha el nem felejtette volna! Ő ilyen értelemben rendkívül felelősségteljes ember! Megértette, hogy muszáj pontosan szednie a gyógyszert, és hogy ha így tesz, olyan egészséges, mint bárki más. Szóval ez volt az ára, hogy megmaradjon az alkalmassági igazolása. Nyilván nem járt el szabályszerűen, de ahogy ő mondogatta, az ő felelőssége bevenni a gyógyszerét, és amíg ennek eleget tesz, úgy kell hogy bánjanak vele, mint bármely makkegészséges pilótával. - Louise, én... - Engedje meg, kérem, hogy befejezzem. Mert még nem érti az egészet. A baleset előtti csütörtökön sok minden összejött, rengeteg dolgom volt, és mire odaértem a patikába, már zárva volt. Nem tudtam kiváltani a receptet, és Dick üvegében már csak egyetlen tabletta volt. Teljesen elvesztettem a fejemet! Dicknek nem mondhattam el, mert rettentő dühös lett volna rám. De mivel tudtam, hogy van még egy, úgy döntöttem, megoldható a probléma. Elhatároztam, hogy az utolsó tablettát reggel odaadom neki, az aktatáskájába viszont már aszpirint teszek. Az én dolgom volt, hogy tele legyen az az üveg, és hogy ott legyen a táskájában. Azt fundáltam ki, hogy amint elmegy dolgozni, én majd elszaladok, kiváltom a receptet, beteszem egy üvegbe, és amíg ebédel, az irodájában kicserélem az aszpirint tartalmazó üveggel. A második tablettát soha nem vette be kettő előtt. - És nem sikerült? A nő könyörgő tekintettel nézett Markra, és szeme sarkában könnycsepp csillant meg. - Nem tudtam, hogy aznap repülni fog! Mire... odaértem az igazi gyógyszeres üveggel, már nem volt ott! - 211 -

Majdnem elájultam. Megpróbáltam megtudni, melyik kaputól indulnak, de addigra már felszálltak. Fogalmam sem volt mit tegyek! Végül arra jutottam, hogy hagyok neki egy üzenetet, hogy hívjon fel, és persze a titkárnője értetlenkedett, de aztán segített. Minden város repülőterén hagytam üzenetet, ahol leszálltak, de ő persze nem hívott fel. Ő már csak ilyen. Ha szerettem volna rávenni valamire, úgy érezte, irányítani próbálom. Nem... egyszerűen nem hívott fel. Egész nap gyötrődtem. Azt reméltem, valahol biztos elveszti az eszméletét néhány másodpercre, rájön, hogy valami gond van, és leszáll a gépről. Louise Timson elfordította a tekintetét, és most már láthatóan remegett. - Éjfél körül hívtak Kansas City kórházából. Akkor már hallottam a hírt a rádióban. - Hirtelen Markra nézett, és bátrabb hangon folytatta. - Most már érti? Én vagyok felelős a balesetért! Én hibáztam, rajtam múlott minden! Nem Dicken! ő mindent jól csinált. De hát nem tudhatta, hogy abban az üvegben nem az ő gyógyszere van. Tudom, hogy elvesztette az eszméletét leszállás közben. Tudom. Egyszerű aszpirint vett be. Én öltem meg őket, dr. Weiss! Én öltem meg mindenkit! Ekkor úgy tűnt, hogy a nő teljesen összeroppant immár teljesen hatástalan volt Mark próbálkozása, hogy csillapítsa bűntudatát. Mark hosszasan nézett rá, és közben elgondolkozott. - Louise... ő tudja? - Hogy ön most itt van, és én mindent kitálalok? - Nem, azt, hogy mi volt abban az üvegben az aktatáskájában? A nő nem felelt. Egyszerűen csak megköszönte a férfinek, hogy eljött, újra magára öltötte a tökéletes háziasszony álarcát, a mosolyt, a mozdulatokat, majd az ajtóhoz vezette Markot. A férfi nem ellenkezett. Megígérte, hogy másnap felhívja őt, és ha kell, felveszi a páciensei közé, hiszen nyilvánvaló volt, hogy szakorvos segítségére van szüksége. Abban a pillanatban csak az számított, hogy megszerezte a baleset megoldásának kulcsát. Hogy nála van, és hogy magával kell vinnie Washingtonba. Elhatározta, hogy akárhány óra is van, a repülőtérről felhívja mind Joe Wallingfordot, mind Martinson szenátor embereit. Hivatásos énjét azonban aggasztó gondolatok zavarták. Vészcsengők szólaltak meg a fejében, ő azonban erről nem volt hajlandó tudomást venni. Tudatának sötét hátsó zugába száműzött mindent, amire nem akart odafigyelni, miközben a reptérre száguldott. Azon gondolkozott, hogyan fogja mindezt összefoglalni Wallingfordnak. Ahogy azt Mrs. Timsonnak is mondta, gondosan tanulmányozta a toxikológiai jelentést. A férje vérében egyetlen idegen anyagot mutatott ki a vizsgálat: szalicilsavat. Vagyis egyszerű aszpirint.

Mark most, hogy figyelme jócskán elkalandozott, ismét visszazökkent a valóságba, vissza abba az ismerős terembe, amelyben a szenátusi meghallgatás folyt. Még mindig Dick Timson hátát látta a tanúk padjában; nézte, ahogy kihúzza magát és mély levegőt vesz, így reagálva az utolsó kérdésre. - Kapitány úr, újra felteszem a kérdést - mondta Kell nyugodt hangon. - Ismer ön egy Joseph Thompson nevű illetőt? Dick Timson lassan bólintott, majd visszafogott hangon belekezdett motoros balesetének történetébe. Beszámolt kórházi tartózkodásáról, és arról, hogy azóta is lelkiismeretesen szedi a Mysoline-t. Kell hagyta, hadd számoljon be a pilóta minderről részletesen. A hihetetlenül elcsendesült teremben tíz percen át csak Timson hangját lehetett hallani. Előadásából kiderült: pontosan tudta, milyen egészségi állapot kell ahhoz, hogy valaki pilóta lehessen, és ennek ő meg is felelt; az, hogy eközben szabálytalanságot követett el, tulajdonképpen lényegtelen is volt. David Bayne Ron Putnamre nézett, és a férfi arckifejezéséből nyilvánvaló lett számára, hogy visszatartotta az információkat, hagyva, hogy a főnökét és légitársaságát megtámadják. Putnam teljesen összezavarodott. Semmit nem tudott erről a Thompson-Timson közjátékról, mint ahogy Timson fejsérüléséről sem. De azt tudta, miért voltak McIntyre jelentései olyanok, amilyenek, és jól ismerte David Bayne-t. Mindez kiderülve, egyetlen dolgot eredményezhet: Ron Putnam repül. Dallasban eközben John Walters egyszerűen kikapcsolta a tévét, és a falat kezdte bámulni - beigazolódtak legrosszabb sejtései. Amikor végül Dick Timson elhallgatott, Kell előrehajolt. - 212 -

- Kapitány úr, lehetségesnek tartja, hogy a North America 255-ös járatának Kansas Cityben, október 12-én este bekövetkezett balesetét az okozta, hogy a kapitány, vagyis ön, hirtelen elveszítette az eszméletét? - Nem! - Nem lehetséges, hogy ugyanaz a betegség, amellyel évek óta küzd, és amely miatt napi három Mysoline-tablettát kell rendszeres időközönként bevennie, szóval, hogy ez a betegsége kiújulhatott leszállás közben? - Ez teljességgel kizárt! Annak semmi köze nem volt ehhez! - Timson hangosan és dühösen felelt, bár ezzel nem tudta elnyomni hangjának enyhe remegését. Válaszában a feszültség és a félelem tisztán kivehető volt. - Timson kapitány, van önnek tulajdonképpen bármilyen emlékképe arról az utolsó pár másodpercről? Vagy nem volt eszméleténél? - Igen, emlékszem rá, és természetesen nem voltam eszméletlen, és azt is megmondom önnek, szenátor úr, hogy miért. Az alatt az öt év alatt, ha bevettem a tablettáimat, soha, hangsúlyozom, soha, egyszer sem vesztettem el az eszméletemet! A baleset napján is gondosan bevettem a tablettámat reggel nyolckor, mielőtt munkába indultam, a következőt délután kettőkor, repülés közben, a harmadikat pedig dallasi idő szerint pontban este nyolckor, amíg a földön tartózkodtunk Washingtonban. Mivel tehát gyógyszerelve voltam, nem fordulhatott elő, hogy elájuljak. - Kapitány úr, ön egy aszpirines üvegcsében tartotta a gyógyszereit, ugye? - Igen. - És a felesége dolga volt, hogy az az üveg mindig tele legyen? Timson szeme elkerekedett, mert hirtelen meglátta az összefüggést: Louise köpött! Ő volt az, aki mindezt kikotyogta, tönkretéve őt, és persze magát is. Kinyírja! Vagy inkább elválik tőle... A fene abba a lepcses szájába! - Igen... - felelte megsemmisülve. - Kapitány úr, kérem, nézze meg azt a kórházi laborjelentést, amelyet átadtunk önnek, a zölddel bekarikázott részt. Olvassa fel, legyen szíves, mi áll ott. Timson felolvasta, hogy a vérében, csak aszpirint találtak, majd legyintett. - Valószínűleg nem találták meg a Mysoline-t. Nem szokványos gyógyszer. - Azért nem találták meg, kapitány úr, mert nem volt a vérében - mondta Kell, és látta, hogy Timson makacs arckifejezésén most átüt az értetlenség. Timson hirtelen felállt, és elvörösödött fejjel, ökölbe szorított kézzel csapkodni kezdte az asztalt, hogy így adjon nyomatékot minden egyes szónak. - Márpedig én bevettem a tablettáimat! Megmondtam, nem?! - Igen, kapitány úr, valóban bevette - válaszolta Kell higgadtan, mert eltökélte, hogy nem vesz tudomást erről a dühkitörésről. - Aznap reggel azonban elfogytak a tabletták. A reggel nyolc órai volt az utolsó, mert a felesége elfelejtette előző nap megvenni a következő adagot. Halálra volt rémülve, hogy ön rájöhet a dologra, és dühös lesz rá, így aztán, miután ön aznap reggeli közben bevette az utolsó Mysoline-t, aszpirint tett az ön aktatáskájába azzal a szándékkal, hogy később bemegy az irodájába, és titokban kicseréli az üvegcsét, miközben ön ebédel. Ám ön ehelyett felszállt. Amit a nap folyamán bevett, kapitány úr, az, mint ahogyan ezt a laborvizsgálat is megerősíti, közönséges aszpirin volt. Nem más. A baleset idejére a Mysoline felszívódott a szervezetében, és a vérben már nyomokban sem volt kimutatható. Kell Martinson még életében nem látott Timsonéhoz fogható arckifejezést. Az érzések leírhatatlan zűrzavara tükröződött az arcán, szinte láthatóvá téve azt a hatalmas belső felindulást, amelyet a kapitány aközben érzett, hogy lassan ráébredt, mi történhetett, és hogy Kell verziójának igaznak kell lennie. Eszébe jutottak az üzenetek, amelyeket Louise hagyott neki a közbenső reptereken, meg az, ahogy Leyhe-nek vigyorogva megjegyezte: „Hadd főjön a némber feje, bármit akar... nincs az a nő, akit visszahívnék, mielőtt a munkámat le nem tudom.” Mindez most halálos ítéletként visszhangzott a fülében. A szenátor megint kérdezett valamit, de ő alig hallotta, és amikor megkérte, hogy ismételje meg, alig ismert rá a saját hangjára. - Csak arra kértem, kapitány úr, hogy gondolja át újra a válaszát, melyet arra a kérdésemre adott, hogy vannak-e tiszta emlékképei a 255-ös járat utolsó másodperceiről. Tényleg emlékszik, vagy csak szerkesztett magának egy emléket? - 213 -

- Én... nem... Kell látta, hogy Timson teljesen megtört, ezért még visszafogottabb hangon folytatta. - Kapitány úr, felelhet egyszerűen igennel vagy nemmel. Lehetséges lenne, hogy ön elvesztette az eszméletét az alatt az utolsó leszállás alatt, és hogy a kezével előrenyomhatta a botkormányt, aminek következtében azután a gép orral előrebukott? Lehetséges ez? - Igen. - És a mai napig sincsenek valódi emlékképei arról az utolsó néhány másodpercről, ugye? Hosszú csend következett, miközben a hallgatóság pisszenni sem mert, csak a kamerák és magnetofonok halk surrogását lehetett hallani! Végül Timson száraz torkát megköszörülve felelt, hangja kísértetiesen rezgett végig a termen. - Nincsenek - mondta egyszerűen.

A

kis boríték akkor esett ki Timson orvosi papírjainak paksamétájából, amikor Kell Martinson éppen átnézte őket; Mark először nem is vette észre. A boríték egyszerűen „Dick”-nek volt címezve, és amikor rájöttek, mi az, Mark úgy döntött, hogy csak később adja oda Timsonnak. Dick Timson kikérdezése során végre az utolsó mozaikkocka is a helyére került Mark Weiss agyában, és összerezzenve kellett hirtelen szembenéznie a válasszal arra a kérdésre, hogy Louise Timson miért mondta mindazt, amit mondott, és úgy, ahogy előadta. Az ékszerek, a ruha, a takaros ház - most mindez összeállt, Marknak pedig görcsbe rándult a gyomra, adrenalinszintje felszökött. Mark ekkor előkotorta a borítékot, majd feltépte. „Kedves Dick - kezdődött a levél -, soha nem fogom tudni elmondani Neked, mennyire sajnálom, amit tettem. A baleset az én hibám volt, nem a tiéd. Remélem, valahogyan meg tudsz nekem bocsátani. Örökké szeretni foglak: Louise.” Mark hirtelen felpattant, és utat tört magának a teremben a székek és az asztalok között. A legközelebbi irodához rohant, majd kiragadta a telefonkagylót egy elképedt titkárnő kezéből. Timsonék dallasi otthonában senki nem vette fel a telefont. Pontosan ettől tartott. Tárcsázta a tudakozót, hogy ne a könyvből kelljen kikeresnie a dallasi rendőrség számát. Azok mondták, hogy odaküldenek egy járőrt a házhoz, és visszahívják, ha valami nincs rendben. Felhívta a mentőket is, megadott nekik egy hitelkártyaszámot, és mondta, hogy azonnal küldjenek egy kocsit ugyanarra a címre. Csak ezután ment vissza a terembe, miközben bűntudata egyre nőtt. Dick Timson elhagyta a tanúk padját, majd lehajtott fejjel leült egy székre a második sor szélén. Az iménti titkárnő ekkor talált rá Markra, hogy visszahívja a telefonhoz. Visszament vele az irodába, és felhívta a megadott számot. - Mr. Weiss, senki nem nyitott ajtót, amikor a kollégáink megérkeztek, úgyhogy erőszakkal hatoltunk be. Sajnos, igaza volt. - Hol van? - Az emeleten. Túladagolásnak látszik. A pulzusa nagyon gyenge volt. Azonnal beszállítottuk, az úton kétszer is majdnem meghalt. Kritikus az állapota, de lehet, hogy túléli. Üzenetet nem találtunk. Ó, dehogynem volt, gondolta Mark. A nő tulajdonképpen személyesen diktálta le neki előző este. Mark visszavánszorgott a terembe, de már mindenki kifelé tartott, mivel Martinson negyedórás szünetet rendelt el. Látta, hogy Dick Timson egyszerűen ügyet sem vet a sajtóra - a North America részéről pedig senki sem vet ügyet rá. Gyötrelmes volt látni, hogyan válik valaki egyik pillanatról a másikra a társadalom kitaszítottjává. Mark messzebbről nézte, ahogy Timson lassan végigmegy a folyosón, majd befordul. Magányosan, számkivetve, megtörten. Több feladata is lesz, mielőtt otthagyhatja a 255-ös járat kapitányát. Ez volt az az ember, aki megölte Kimet, Aaront és Greget, önérdekből fakadó gondatlanságból. Rendre megszegve a szabályokat, saját családját is belerángatva a megtévesztés hálójába, meghamisítva az orvosi papírokat, és hazudva, folyton csak hazudva, hogy mindezt leplezze. Mint ahogy annak idején Kansas Cityben tette, most is azért küzdött, hogy gyűlölni tudja Timsont. Gyűlölni annyira, hogy akár kész legyen megölni is. De csak szánalmat érzett iránta. - 214 -

Timsonnak el kell mondani, mi történt a feleségével - hogy ott lehessen mellette, bármilyen dühös is rá. Kétségtelenül ki fogják rúgni, vádat emelnek majd ellene és meghurcolják, és ahogy kibontakozik előtte tettének minden borzalma, nagy szüksége lesz majd egy pszichológus segítségére. Mint ahogy valószínűleg már évtizedek óta szüksége lett volna rá. Dr. Mark Weiss hirtelen meggyorsította lépteit, hogy utolérje azt az embert, aki nem sokkal korábban még vezető pilóta volt. Amikor beérte a lassan távolodó, meggörnyedt alakot, megállította és ránézett. Timson üres tekintetéből semmi mást nem lehetett kiolvasni, csak kétségbeesést. Neki, Marknak gondolnia kell az erkölcsre. És az alapvető emberiességre. Meg aztán a szakmai kötelességtudatára is. Cserbenhagyta Louise Timsont, de volt itt még egy emberi élet. És mindent megfontolva, neki megvolt a kellő képzettsége, hogy segítsen.

26. fejezet Január 9., szerda, Washington

Beverly Bronson szorosabbra húzta hosszú fekete kabátjának övét, majd kilépett a metsző szélbe, miközben Joe Wallingford tartotta neki a Hart szenátusi irodaépület ajtaját. Washington délutáni forgalmának lármája azonnal ott harsogott a fülükben. Egy taxi csikorogva fékezett előttük; a szivart rágcsáló sofőr fuvart látott bennük, ahogy a járdaszegélyhez közeledtek, de Joe továbbintette, Beverlyvel ugyanis kimondatlanul is megállapodtak abban, hogy szükségük van egy kis friss levegőre, bármennyire is telítve van szén-monoxiddal. Gondolataikba merülve baktattak a Capitolium felé, és már félúton jártak, amikor Beverly hirtelen megszólalt. Szavai nyomán párát lehelt a fagyos levegőbe. - A Watergate-et és az Irán elleni meghallgatást leszámítva nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna olyan kongresszusi meghallgatást, amelyen ennyi minden derült volna ki. Egyszerűen elképesztő volt! - Túl fogjuk élni? - kérdezte Joe. - Lemond majd Farris? Beverly elmosolyodott, és pár lépésen keresztül csak a járdát nézte a lába alatt, mielőtt felpillantott Joe-ra. - Láttam, hogy megállított a folyosón. Mit mondott? A férfi felhorkantott, majd elnevette magát. - Valami olyasmit, hogy „Jövő héten hol dolgozol, Júdás?” A nő ezután megint elbambult, míg végül Joe nem bírta tovább, és megismételte a kérdést, mert nagyon érdekelte, mennyire ítéli súlyosnak a nő az okozott károkat. - Nos - szólalt meg végül Beverly a távolba nézve -, nekem azt mondta, elképzelhető, hogy jövőre nem fogják újrajelölni, de senki nem űzheti ki Washingtonból. Lehet, hogy marad, és akkor nem tudom, hogy... - ...hogyan fogok tudni vele együtt dolgozni? A nő bólintott, majd folytatta. - A többi meg... Martinson nemcsak Deant tette tönkre tegnap, hanem a baleset rejtélyét is megoldotta. - Ezért Mark Weissnek kell köszönetet mondanunk, Beverly. Ő az elejétől kezdve átlátott Timsonon, ami, úgy gondolom, nem is meglepő egy képzett pszichológustól. De azóta is nehezen hiszem, hogy az a szegény nő önmagát hibáztatta. Ez nevetséges! - Tudom. És tragikus is. - Nem nagy öröm ezt mondani, de azt hiszem, nélküle nem tudtuk volna megoldani a dolgot. A Capitolium délkeleti sarkánál jobbra fordultak, majd egy darabon nyugat felé sétáltak, visszaindulva az FAA épülete felé. - Tudod, amit lenyűgöző volt ma figyelni, Timsonon kívül persze - szólalt meg a nő -, az David Bayne volt a North Americától, és az, hogy milyen gyorsan megérezte, merről fúj a szél. Úgy értem, itt a légitársaság elnöke, akiről röviddel azelőtt derítették ki, hogy többszörösen is vétkes, beleértve azt is, hogy befolyását rossz módon használta fel a kormányban, a fickó meg ott ül rezzenéstelen arccal, aztán nagy mellénnyel közli velünk: teljes mértékben támogatja a szenátor törvényjavaslatát, hogy az NTSB-t soha többé ne lehessen ilyen könnyen manipulálni. És Joe, hogyha az embereid zavartalanul végezhették volna a munkájukat, hát neki, David Bayne-nek lett volna rá módja, hogy rájöjjön: az ügyvezetője hazudik neki! Ez egyszerűen példa nélküli! - 215 -

Joe bólintott. - Én még soha nem hallottam olyan vállalati vezetőről, aki ennyi embert kirúgott volna egy nyilvános meghallgatás alatt. Lássuk csak... - Joe feltartotta egyik kezét, és az ujjain számolni kezdett. - Elbocsátotta John Walterst, Ron Putnamet - aki mellesleg ott ült a hallgatóság sorai közt -, dr. McIntyre-t, persze Timsont, és még két tagot Walters emberei közül, akiknek a nevét nem ismerem. - Hát igen, mindent a látszat és a nyilvánosságra gyakorolt hatás kedvéért, Joe! És tudod, mi a legjobb? Működik a dolog! Rengeteg ember, aki a tévé előtt ült, együtt fog érezni Bayne-nel. Szerencsétlen igazgató! Senki nem szólt neki, hogy az emberei csalnak, hazudnak, és őt is behálózzák. Ő azonban erkölcsös ember, aki nem tűrheti az ilyesmit, és íme, ezt a lehullott fejek is bizonyítják. Beverly megrázta a fejét. - De mellette szól, hogy legalább annyit mondott: mint nagyfőnök, teljes mértékben felelős annak fel nem ismeréséért, mi folyik körülötte. És ez pontosan így is van. Ráadásul ez az, amivel belopta magát a közvélemény szívébe. Okos fickó, nagyon okos! - Igen. És bár lehet, hogy naiv vagyok, de szerintem őszinte, úgy láttam, teljesen elképedt, amikor kiderült, mennyire nem volt ura a helyzetnek. - Nem is gondolnád, milyen kevés igazgató tudja ténylegesen, mi zajlik a vállalaton belül mondta a nő, és eszébe jutott az az idő, amit ilyen körökben töltött. Amikor tanácsadóként dolgozott, de az igazgatók egyszerűen nem is hallgatták meg, mert olyan dolgokról beszélt volna nekik, amelyekről nem akartak tudni. - Beverly, aggódom miattad... az állásod miatt, tudod? Nem kerültél Dean céltáblájának a közepébe? - Ő engem ostoba kis libának tart. Nem lesz velem semmi. - És milyenek szerinted az én esélyeim? - kérdezte Joe, bár nem volt benne biztos, hogy tényleg szeretné hallani a választ. - Nézd, Joe... - kezdte a nő, majd tétován elhallgatott. Sok mondanivalója lett volna, s különféle gondolatok jártak a fejében. Azon tűnődött, mi lenne a legjobb módja annak, hogy beavassa társát, a hivatásos nyomozót a veszélyek, a ködös szövetségek és az állandóan változó kilátások szinte kiszámíthatatlan szövevényébe, amelybe most belegabalyodott. - Nem tudom pontosan. Nagyon sok minden függ... a külső körülményektől, amelyeket nem lehet befolyásolni. Joe a nőre nézett, próbálta kitalálni, mire gondolhat, de aztán úgy döntött, hogy egyelőre jobb, ha tájékozatlan marad, és ebben az állapotban alussza át az éjszakát. - Most hazamész, Joe? - Nem, meghív... - Még időben észbe kapott, és nem mondta ki Susan nevét. - Szóval együtt vacsorázom valakivel. Az FAA garázsánál váltak el, majd Joe elhajtott a néhány mérföldre lévő Georgetownig, miközben folyamatosan idegesítette, hogy késésben van. Délben beszélték meg a randevút, amikor Joe felhívta Susant, hogy beszámoljon a Timson-vallomásról. Negyed hétben állapodtak meg, a nő kedvenc francia éttermében. Nem volt kedve vacsorázni. Pokolian érezte magát, görcsölt, izzadt a tenyere, nyomasztották bizonytalan kilátásai. Ösztönösen tudta, hogy Farris eltökélte: elkapja őt, és ami következik, az rémes lesz, olyan, mint a kínai vízcsepegtetős kínzás - lassú és gyötrelmes. Fontos munkát egyet sem osztanak rá, ezerszeresen is szégyenbe hozva ezzel. De mi mást tehetne, mint hogy elviseli? A testület volt az otthona. Elveszett ember lenne nélküle. Azt sem igen tudta eldönteni, vajon jól tette-e, hogy elsőként Martinson szenátorhoz fordult. De bármilyen árat kellett is fizetni, egy biztos: a Kansas Cityben történt repülőbaleset rejtélye megoldódott. Susan még nála is többet késett. Már háromnegyed hétre járt az idő, amikor végre megjelent az étterem ajtajában. Olyan, gondolta Joe, amikor meglátta, mintha egy divatmagazinból lépett volna elő. Ragyogó arcán elbűvölő mosoly jelent meg, amikor megpillantotta a férfit, aki épp akkor állt fel az asztal mellől, hogy botladozva a nő elé menjen. - Na és innen hogyan lépünk tovább, hölgyem? - kérdezte tőle, miután leültek. Joe egy fogpiszkálót forgatott az ujjai között. Még mindig küszködött, hogy vidámnak tűnjön, hogy leplezze félelmét, bizonytalanságait és nyugtalanságát. - Mármint mi, általános értelemben a testület, vagy mi ketten? - kérdezte Susan. - 216 -

- Kezdjük a testülettel, mert személyes szinten lehet, hogy olyasvalakivel van dolgod, akiből hamarosan munkanélküli csavargó lesz. - Soha nem csábítottam el még ilyen vonzó csavargót - felelt a nő. Joe erre zavarba jött, ami szórakoztatta Susant. Magában mulatott, ahogy a férfi elvörösödött, és lopva körbetekintgetett, nem hallották-e mások is. - De Susan...! - súgta. - Jól van. Szóval arra vagy kíváncsi, mi lesz ezután? Meglátjuk, beledől-e az elnök a saját kardjába. Ha igen, teljes biztonságban leszel. Ha nem, akkor hosszú távon igen nehéz dolgom lesz, mert folyamatosan védenem kell téged. Joe megpróbált elmosolyodni. - Kíváncsi vagyok, hány dobozra lesz szükségem... - Mihez? - Az irodám kiürítéséhez. - Korai lenne még ezen rágódni. Még ne add fel! Mellesleg John Phelps ma meglátogatott, és beszámolt a Miami Air körüli helyzetről. Hozott egy másolatot a gyanús feljegyzésből. Azt mondta, nem akart volna jönni, de te azt mondtad neki, hogy megbízhat a testületnek abban a tagjában, aki harisnyát hord. Joe félénken elmosolyodott. - Ezekkel a szavakkal mondta? - Ühüm. Nem is tudom, kitől hallhatta... - vigyorgott a nő. Szerencsére, gondolta Joe. - Vigyázzon, Mr. Wallingford, milyen szexista megjegyzéseket tesz rám! - Igenis, asszonyom. Na, és mit mondott? - Az FAA ügyvezetője személyesen hívta fel közvetlenül azután, hogy Dean bemártotta Caldwellt. Phelps felment, hogy találkozzon vele, aztán tanácskoztak. Mire visszatért, Caldwellt már kirúgták, ellene pedig hatósági eljárást kezdeményeznek rosszindulatú befolyásolásért. - Ajjaj... - Bizony. És lehet, hogy még nem hallottad, de David Bayne elvesztette a North America megtartásáért vívott csatát. A miami befektetőcsoport elnyerte a testület jóváhagyását. Abból ítélve, ahogy Bayne harcolt, szerintem mennie kell neki is. - Feltéve, hogy a közlekedésügyiek jóváhagyják a felvásárlást. - Hülyéskedsz? Azok bármihez a pecsétjüket adják. A United eladhatná magát az Aeroflotnak, azt is jóváhagynák... Joe elhallgatott, és jó ideig csak nézte Susant. - Egyáltalán bemenjek holnap dolgozni? kérdezte aztán. - Mit szólnál ahhoz, ha együtt mennénk be? - ajánlotta a nő. - Nem akarok persze tolakodónak tűnni... - Rákacsintott, és élvezettel nézte, ahogy a férfi újra elvörösödik, és akaratlanul is elmosolyodik. - Elég ideges és zilált vagyok ma este, te pedig jobb társaságot érdemelsz ennél... - mondta Joe. - Múltbeli tapasztalataimból ítélve azt mondanám - felelte Susan mosolyogva, miközben egy zellerszárat rágcsált, mindezt olyan csábítóan, amennyire csak tudta -, hogy ha nekem a te figyelmednek csupán egynegyede állna rendelkezésemre, már a mennyekben érezném magam. De ha ragaszkodsz hozzá, akkor megbeszélhetünk egy esőnapot... - Akkor beszéljük meg azt - felelte a férfi.

J

oe egész éjszaka démonokkal küzdött, állandóan felriadt, és reggel hatkor végül felkelt. Hajnalban arra a következtetésre jutott, hogy Dean Farris nem tehet vele semmit se politikai, se szakmai téren. Ezzel biztatta magát, és optimizmusa ki is tartott egészen addig, amíg a liftajtó a nyolcadikon kinyílt, és egy egyenruhás biztonsági ember lépett elé. - Mr. Wallingford? - Igen? - Azért vagyok itt, hogy elmondjam önnek: bizonytalan időre felfüggesztették az NTSB elnökének utasítására. Lekísérhetem, ha óhajtja... Joe a fickóra nézett. „Elmehetsz az anyádba - gondolta. - Persze, te is csak a munkádat végzed.” - El akarok hozni pár dolgot... - 217 -

Az őr ekkor megfogta a karját. - Nem lehet, Mr. Wallingford. Az irodája le van pecsételve. A holmiját majd hazaküldik önnek a kivizsgálás után. - Milyen kivizsgálás után? - Nem tudom, uram. Ennél többet nekem se mondtak. Joe lerázta magáról az őr kezét, és visszament a lifthez. Dühös volt, zavarodott és rémült egyszerre. Félúton járt a garázsban az autója felé menet, amikor Beverly Bronson utolérte. - Én is mehetek haza, Joe! Dean mindkettőnket kirúgott. És Andyt meg Nick Gardnert, amire persze számítottunk is. Most tombol. Nem fog lemondani, azzal fenyegetőzik, hogy mindannyiunkat beperel, de ha így folytatja, vacsorára már ki is készíti magát. - És most...? - Menjünk a Hartfordba. Már beszéltem Martinson munkatársaival. - Nem, Beverly, én nem tudok... - Mit nem tudsz? Segítséget kérni? Stratégiát kell kidolgoznunk, ember! Te indítottad el a testület megváltoztatásának lavináját, most már nem szállhatsz ki! Kell Martinson már várt rájuk, amikor megérkeztek. - Foglaljatok helyet! Mit mondjak... jól kezdődik ez a nap. - Főleg nekünk... - mondta Joe. Kell beült az íróasztala mögé, előrehajolt, és ujjaival dobolt az asztallapon. - Nos, a helyzet a következő. A Fehér Házban teljes a fejetlenség az üggyel kapcsolatban. Majdnem egész éjszaka fent voltam... mármint pártbeli tagtársaimmal. Dühösek rád, Joe, dühösek rám is, és irtózatosan bekattantak, amiért az emberüket, Farrist idiótának állították be, aki még ahhoz is ostoba, hogy megvesztegessék. - Na, és mindez hova vezet? Kell feltartotta a kezét. - Engedjétek meg, hogy felvázoljam az egészet. Szóval, eddig a következő történt: ma reggel a munkaügyi főnök felkérte Farrist, hogy mondjon le, de ő ezt megtagadta. Erre a főnök felhívott engem, és azt kérdezte, kész lennék-e módosítani a törvénytervezetet, hogy tisztára söpörhessük a testületet, és mindent elölről kezdhessünk, már ha elfogadják. Mindezt csak azért, hogy megszabadulhassanak Farristől. Tajtékzanak dühükben, amiért nem hajlandó lemondani. Továbbá felkínálták az elnökséget egy másik testületi tagnak, de mindez szerintem még túlzottan korai. - Kinek? - kérdezte Joe. - Dr. Susan Kellynek - felelte Kell, és nem kerülte el a figyelmét Joe döbbent arckifejezése. Ismered, ugye? - Ismerem... de... szóval... - dadogott Joe, és rögtön meg is bánta, hogy kimutatta, mit érez. Na és, ő hogy reagált? - Nemet mondott, és valaki mást javasolt. De jelenleg ő az egyetlen politikailag is elfogadható tagja a testületnek. Nos, Joe, téged amúgy is előkerítettelek volna egy megbeszélés erejéig ma reggel, de aztán Beverly felhívott, és megtudtam, hogy Farris épp mindenkit ki akar rúgni. S ha jól értettem, olyan eszeveszetten tombol, hogy esetleg kényszerzubbony alkalmazását is fontolóra kell venni. - Jól értetted - szólalt meg Beverly. - Teljesen olyan, mintha megőrült volna. - Nos, ebben a városban politikai téren biztosan leírta magát, habár talán sikerül kihúznia a testületben a ciklus végéig. Különben csak úgy távolíthatjuk el, ha bűnvádi eljárást kezdeményezünk ellene. - És mi a helyzet az új törvénytervezettel? - Lehetséges, hogy törvényesen is ki tudjuk tenni a szűrét, de az legjobb esetben is hónapokba telhet. - Micsoda zűrzavar... - sóhajtott fel Joe, és még mindig kavargott a feje. - Hát igen. De van a dolognak jó oldala is. A tegnapi meghallgatás után a tömegtájékoztatás teljesen elemében van, a hangulatot pedig még tovább fokoztuk ma reggel, amikor leadtuk a drótot, hogy Farris visszautasította a lemondást, a belső nyomás ellenére. Ez azt jelenti, hogy mire megjelennek a reggeli lapok, Farrisnek el kell barikádoznia magát a közvélemény és a média rohama elől. Beverly és Kell beszélt Fred Sneadmannel, aki egy jegyzetfüzettel a kezében csatlakozott hozzájuk, miközben Joe lázasan gondolkodott, mentőövet keresve. Semmit nem akart már, csak - 218 -

hogy megmaradjon az állása az NTSB-nél. Hogy történhetett meg mindez? Felfüggesztették, talán ki is rúgják, Farris meg őrjöng. Hogyan fajulhattak a dolgok idáig? Beverlynek egy idő után feltűnt, hogy a szenátor adminisztratív munkatársa most nem Cynthia Collins, hanem Fred Sneadman; meg is kérdezte, hol van a nő. Kell arckifejezése alig észrevehetően megváltozott. Egy pillanatra mintha elkomorult volna, de aztán gyorsan összeszedte magát. - Jól megérdemelt szabadságát tölti. - És visszajön? A szenátor egy ideig szótlanul meredt a nőre, csak aztán válaszolt. - Hogyne. Természetesen. - Nos, ha mégis úgy döntene, hogy nem teszi, ne feledkezz meg rólam. Pillanatnyilag ugyanis a jelek szerint munkanélküli vagyok. Kell nagy nehezen elmosolyodott. - Nem hinném, hogy ez az állapot sokáig tart. De ha úgy adódna, Beverly, majd beszélünk. - Kellnek máshol jártak a gondolatai, és a Beverly szemében felcsillanó érdeklődés, mely talán nem is csupán a szakmának szóló lelkesedést tükrözte, nem tett rá nagyobb hatást, mint a nő szoborszerű szépsége. Joe figyelme hirtelen visszatért, amit az is jelzett, hogy felkapta a fejét. - És most mitévők legyünk? - kérdezte, és elég kínosan érezte magát, hogy átmenetileg elkalandoztak a gondolatai. Kell Martinson egyenesen Joe szemébe nézett, és ez a végén már kezdett kellemetlen lenni. A szenátor próbált valamit kiolvasni a másik pillantásából. - Joe, te voltaképp mit akarsz? - Tőled, Kell? - Nem, szakmailag. - Egyszerűen szeretnék az NTSB nyomozója maradni. Ez minden. Kell felvette az asztalról a töltőtollat, és egy ideig azzal bíbelődött. - Távolabbra kéne tekintened, Joe... - tette végül hozzá. Ami nyilván azt jelenti, gondolta Joe elcsüggedve, hogy talán tényleg vége. Alig hallotta Kellt. - No, induljunk! - Hová? - kérdezte Joe zavarodottan. - Bocs, Joe, de az előbb olyan mélyen elgondolkoztál... Most átmegyünk az igazgatósági épületbe, hogy az elnök néhány emberével megbeszéljük a történteket. Szeretném, ha mindketten velem jönnétek. Joe követte Beverlyt az ajtóhoz: igyekezett higgadtnak látszani, de belül halottnak érezte magát. Kell megkérte, hogy fogjanak taxit, mert neki még el kell intéznie egy telefont. Ezzel magára hagyták, és elindultak az utcára. Kell zavarodottan hátradőlt a székében. Beverly ajánlkozása olyan érzéseket indított el benne, melyeket igyekezett féken tartani. Julie-tól papíron 8-án vált el, vagyis két napja. Bízott ugyan benne, hogy barátok maradhatnak, de Julie hangja fagyos volt és idegenszerű, amikor felhívta, hogy a végső döntésről beszámoljon. Most már teljesen egyedül volt, és mivel Cindy épp Missouriban tartózkodott, magányos is. Azon tűnődött, vajon mire jut magában ott messze. Nézte vajon a meghallgatást? Gondolt-e rá? Vagy hívja fel talán? Már egy hete nem beszéltek, de az utolsó alkalommal feszült volt a társalgásuk. A nő válaszai diplomatikusak, semmitmondóak voltak. Kell félelemben élt. Rettegett, hogy egyszer majd megcsörren a telefon, és Cindy közli, hogy vége. De vágyott is nagyon a hangjára. Mennyire hiányzik, gondolta elkeseredve. Kell Martinson ilyetén gyötrődései után felállt, majd komótosan felvette a kabátját, miközben a bekeretezett plakettek, oklevelek és képek látványos gyűjteményét mustrálgatta a falon. Némelyik képen elnökök, kormányfők és más tótumfaktumok társaságában volt látható. Az amerikai szenátorok már csak ilyesfajta „mutogatható” dolgokkal mérték a teljesítményt. És valóban, minderre büszke is volt. Igen, ez az ő élete. De ennyi mégsem elég, és ezt most fájóbban érezte, mint valaha. Anélkül a megfelelő személy nélkül, akivel megoszthatná győzelmeit, mindezek üres hívságoknak tűntek. Kell felsóhajtott, megragadta a táskáját, és elindult kifelé az ajtón, hogy csatlakozzon a többiekhez. - 219 -

Joe számára a rövid taxiút a Pennsylvania Avenue 1600-hoz csak távoli és elmosódott hátteréül szolgált azoknak az elkeseredett gondolatoknak, amelyek a fejében kavarogtak. Hogyan tovább? Mit fog csinálni? Hogyan fog élni ezentúl? Nem mintha nem foglalkozott volna korábban a testületen kívüli élettel, csakhogy soha nem komolyan. A „mi lenne, ha...?” kérdése eddig csupán gondolatkísérlet volt számára, amivel olykor-olykor eljátszadozott, de semmi több. Most azonban ez a kérdés maga lett a valóság - annak eredménye, hogy ő, akinek semmi köze a politikához, ostoba módon belekeveredett a politikai élet forgatagába. Ebben a játszmában, és ezt Joe nagyon is jól tudta, nem lehetett méltó ellenfele senkinek. Amikor kiszálltak a taxiból, Kell egy pillanatra félrevonta. - Joe, beszéltél valakivel Kansas City repülőterén arról a problémáról, amit megvitattunk? - Igen. Még a hétvégén. - Nos, szeretném neked megköszönni. Meglett az eredménye. Ma reggel felhívott a biztonságiak főnöke, és lényegében azt mondta, hogy ha nem verem nagydobra, melyik repülőtéren teszik lehetővé a biztonsági rendszer hiányosságai, hogy egy kocsi észrevétlenül beslisszoljon, ők sem verik nagydobra azt az illetlenséget, hogy a védelmi rendszerüket teszteltem. Különösen, miután az FAA elállt attól, hogy eljárást indítson. - Ezt örömmel hallom. - Persze, még mindig nem kizárt, hogy kitudódik a dolog és nyilvánosságra kerül, de azt hiszem, most már tudnám, mit tegyek. Köszönöm még egyszer, Joe! A munkaügyi főnök helyettese már várt rájuk, majd átkísérte őket nem máshová, mint a Fehér Házba. A belügy is érintett lett, tekintve, hogy a helyzet roppant kínossá vált a kabinet számára. Joe mindig is szerette volna, ha egyszer meghívják valamilyen fogadásra a világhírű épületbe. Jelen körülmények között azonban nem tudott örülni a lehetőségnek. A Fehér Ház most inkább bitófát rejtő börtönerődítménynek tűnt számára, nem pedig egy büszke és nagy nemzet elegáns kormányzati székhelyének. - Mr. Wallingford, Martinson szenátor... - A hang egy zord arcú kis embertől jött, akinek apró, szénfekete szeme Joe-ra meredt. - Súlyos problémával állunk szemben. A meghallgatás, a törvényjavaslat, és különösen Bill Caldwell leleplezése az NTSB elnöke által, akit mellesleg a jelenlegi kabinet nevezett ki, politikai szégyenfolt volt. Ezt csak mindkét személy eltávolításával lehetett jóvátenni, valamint annak a törvényjavaslatnak az elnöki támogatásával, amelyet a belügyi tárca ugyan először szükségtelennek tartott, de amely most politikailag célszerűnek látszott. - Most támogatnunk kell a dolgot, mert azt a látszatot kell keltenünk, hogy ez a republikánus válasz arra a problémára, amit republikánus vezetőnk okozott. Nagyon acsarkodtak Martinsonra, és a pokolba kívánták Joe-t is, amiért elindították az egész ügyet, de végül a realitásérzékük győzött. - Vannak megoldások - mondta a helyettes. A férfi, aki ekkor belépett a szobába, és akinek arcáról világosan leolvasható volt mélységes nemtetszése, túlságosan is ismerős volt Joe számára. Ám mivel még mindig nyomasztó gondolatai kötötték le, csak akkor döbbent rá, hogy személyesen az amerikai elnök áll előtte, amikor az a kezét nyújtotta. Az elnök leült az íróasztal szélére, és egy ideig szótlanul nézte Joe-t. - Dean Farris az imént adta fel. Egy órán belül az asztalomon lesz a lemondása. Nagyon meg kellett szorongatnom, de végre kint van. - Az elnök kezével az ajtó felé intett a nyomaték kedvéért, majd felállt, és a kis iroda végébe ment. - Ma reggel felajánlottuk a helyét dr. Susan Kellynek, feltételezve, hogy Farris távozik, ő azonban nem fogadta el. Azt mondta, nincs még ott elég régóta. Ismerem ezt az új törvényjavaslatot, és ha elfogadják, követelmény lesz, hogy az elnök megfelelő technikai felkészültséggel rendelkezzék. Mivel most kénytelen vagyok támogatni ezt az átkozott felfordulást, ennyi erővel jó pontot is szerezhetünk magunknak azzal, ha egy képzett egyént találunk. Mr. Wallingford, amennyi bajt okozott nekem eddig, támogatnom kéne a felfüggesztését, eleget téve Dean Farris utolsó próbálkozásának politikai téren. Ehelyett azonban jelöltetni fogom önt elnöknek. Joe elkerekedett szemmel meredt rá. Ennek így nem volt semmi értelme. - Minek az elnökévé, elnök úr? Az elnök felnevetett, rövid, csuklásszerű nevetéssel, de azután szinte azonnal újra magára öltötte előbbi komoly ábrázatát. - Olyan gyorsan változnak ön körül a dolgok, Mr. Wallingford, - 220 -

hogy nem is bírja követni őket, igaz? Hát az NTSB elnökévé, természetesen! Szeretném, ha Farris helyébe lépve elvezetné a testületet abba a szép új világba, amelyet ezzel az én túlbuzgó barátommal itt a Capitoliumból, olyan jól kifőztek együtt - mutatott mosolyogva Martinsonra. - Elnök úr, mindez rendkívül hízelgő, de... - Nézze, Mr. Wallingford! Nem azért vagyok itt, hogy hízelegjek önnek, hanem hogy újra munkába állhasson. Ma reggel azért rúgták ki, mert a főnökét megkerülve tett lépéseket, és én ezzel elvileg egyet is értek. A szövetségi alkalmazottaknak muszáj betartaniuk bizonyos játékszabályokat, amikor az utasítások láncolatáról van szó, különben eluralkodna az anarchia. Enyhén fogalmazok, ha azt mondom, egyáltalán nem méltányolom, hogy egyenesen az itt ülő szenátor úrhoz rohant, de két dolgot azért el kell ismernem. Egyrészről, igaza volt abban, hogy Farris csak akadályozza a működésüket. A vallomások, amelyeket a meghallgatáson kicsikart, szenátor úr, ezt világossá tették. Másrészről, úgy tűnik, nincs önnél jobban képzett ember a testületnél, olyasvalaki, aki azt megfelelőlen irányíthatná, már ami a szakmai részét illeti a dolognak. Különösen, ha a testület tényleg önállósodik, és csak repülési ügyekkel fog foglalkozni. Ha a törvényjavaslat nem menne keresztül, akkor sem lenne jobb jelöltünk, hiszen Susan nem fogadta el az ajánlatunkat. Zárójelben jegyzem meg, hogy ön azért csak a második jelöltem, mert nem ismerem, míg Susan Kelly már elég széles körű elismertségnek örvend. Tehát most önnél a labda. Nem kitüntetést kap, hanem nagy jelentőségű, felelősségteljes, komoly súlyú megbízatást. Gyors döntést várok öntől. Az elnök ekkor az órájára nézett, majd egyik emberére, aki hirtelen termett ott a semmiből. Mennem kell, Fred? - Igen, elnök úr. Már várják. - Rendben. - Visszafordult a Kansas City-i repülőbaleset korábbi vezető nyomozójához, aki teljesen elképedve, szinte villámsújtottan ült ott. - Joe... szólíthatom Joe-nak? - Ó... már hogyne... hiszen... mi sem természetesebb, elnök úr... - makogta. - Helyes - mosolygott az elnök. - Tehát, Joe, gyors választ várok. - Elnök úr, én nem vagyok politikus... - Éppen ezért jelölöm önt! - Az elnök ezzel sarkon fordult és távozott, és a segédjével máris valami egész más problémáról beszélt, amely az ovális irodában várt rá. Joe-nak fogalma sem volt, hogy Susan is ott van. A lány egész idő alatt a háttérben állt. Most azonban odalépett mellé. Kell egy órával azelőtt hívta fel, ösztönösen érezve, hogy szükség lesz rá, mert Joe-t bátorítani kell majd a kinevezés elfogadására. Kell nem sejtette, hogy a nő és a nyomozó közt a szakmai közösségen túl bármilyen kapcsolat is lenne, de már máskor is volt dolga Joe-hoz hasonló érzékeny emberekkel. Mivel Susannek ajánlották fel először a pozíciót, egyedül ő tudja meggyőzni Joe-t, hogy fogadja el, ha már ő nem tette. A nő egy apró kézmozdulattal jelezte Kellnek, hogy most vonuljon vissza, majd a helyiség túlsó végébe vezette Joe-t. - Miért nem fogadtad, el, Susan? Hiszen neked kéne elnöknek lenni, nem nekem! - Én még tanulom a szakmát. Túl korai volna. Nem vagyok képzett, és különösen nem vagyok alkalmas egy olyan technikai orientációjú testület élére, ahol az elnököt hét évre választják. Joe, hiszen te segítettél annak megtervezésében, hogy milyennek kéne lennie ennek az új testületnek! Magad is tudod, hogy én nem vagyok elég bennfentes... - Ugyan már, Susan! Pszichológus vagy, és a világ egyre inkább az emberi tényező, az ember szerepe felé fordul. A magamfajta szakbarbár műszakiak lassan kövületekké válnak, megzavarodott dinoszauruszokká ebben az új világban. Nézd - kezdett az ujjain számolni -, nincs doktorim, nem jutottam tovább a főiskolai végzettségnél, szóval én csak... - Joe mindkét tenyerét a levegőbe emelte. - Susan, én műszaki vagyok, egy technokrata. És mindig is az akartam lenni. Nem akarom ezt a munkát! Momentán a leghalványabb fogalmam sincs, hogy egyáltalán képes lennék-e ellátni a feladataimat! A nő kezét a férfi karjára tette, tekintete a férfiét kutatta, és a szándékot kereste benne, melyről tudta, hogy valahol ott kell lennie. - De igen, el tudod látni, és el is kell látnod! Joe, ebben az egyenletben nem az számít, hogy mibe kezdtél bele, hogy mi voltál, vagy minek tartottad magad eddig. Az a helyzet, hogy az elnökünknek igaza van: annak a testületnek, amit te elterveztél, pontosan rád, Joe Wallingfordra van szüksége. Kemény dolog lesz, nem vitatom. Idegen terület a számodra, ahol olyan feladatok és követelmények várnak rád, amelyekhez nem vagy hozzászokva, - 221 -

olyan beosztás, ami teljességgel újdonság lesz. De ismerlek téged, és tudom, hogy elismerésre méltó, kitűnő munkát fogsz végezni! A szíve legmélyén a férfi tudta, hogy a nőnek igaza van, de mégis félt, nagyon félt. Azelőtt attól rettegett, hogy elveszti a munkát, amit annyira szeret. Most pedig félt elfogadni azt a pozíciót, amelyet addig annyira megvetett. Másrészt azonban mi más választása lett volna? Emberek függtek tőle. Kell Martinson például, akinek valószínűleg nagy része volt a kinevezésében. Andynek is viszsza kellett kapnia a munkáját, csakúgy, mint Beverlynek, aki most csendesen ült a szoba másik végében, és gondterhelten figyelte őt. Az elnök pedig, aki ügyesen fordított a helyzeten azzal, hogy a régi receptet, miszerint „az ötleted remek, rajta, valósítsd meg!” a végsőkig vitte, valószínűleg szintén számított rá. Próbált összpontosítani, de folyton csak az előtte álló gyönyörű nőt látta, akinek ítéletében ezt ösztönösen tudta - feltétlenül megbízhat. Különben is, nem hagyhatta cserben, ha ezt várta el tőle. - Tényleg úgy gondolod, hogy meg tudnék vele birkózni? - kérdezte végül. - Ez nem kérdéses. Láttalak diplomataként dolgozni, még politikusként is, ha hiszed, ha nem. És vitathatatlanul kitűnő technikai szakértő vagy. Követsz majd el hibákat, Joe, ez nem kétséges, hiszen mindannyian hibázunk. De hosszú távon remekül megállod majd a helyed, meglátod. Joe ekkor felsóhajtott; úgy tűnt, mintha kissé nehezen lélegezne, és szíve sebesen kalapált. - Azt mondtad, Susan, hogy a helyzet bonyolódni fog, jól emlékszem? A nő elmosolyodott, mert érezte, hogy a fal, amelyet át kell törnie, már omladozik. - Igen, valóban ezt mondtam. - Hm, különben van valamilyen előírás, amely megtiltja a testület tagjainak... hogy... - Hogy gyöngéd szálak fűzzék őket egymáshoz? - Igen, ilyesmire gondoltam. Susan arcán, ragyogó mosoly tűnt fel. Levette kezét a férfi válláról, és fejét kissé oldalra hajtva válaszolt: - Ha vannak is, elnök úr, kedves, meglesz a hatalmad, hogy változtass rajtuk.

- 222 -